Tartalom
1895
1895-1
Emlékbeszéd
Alsó-szopori Nagy Imre, a Heraldikai és Genealogiai Társaság másodelnöke felett.
(Felolvastatott az 1894. decz. 12-én tartott nagygyűlésen.)
Midőn társulatunk csaknem tizenkét évvel ezelőtt megalakúlt, az első gyűlés bizalma egy kiváló oklevél-tudóst ültetett az egyik másodelnöki székbe.
Azóta csendes, de munkás életet éltünk, dolgoztunk, mint egy jó egyetértésben élő család. Fájdalmat csak akkor éreztünk, ha választmányunknak egy-egy munkás tagja vált el tőlünk örökre.
Fájdalmunk most megújult, a természet örök törvénye ismét megkövetelte áldozatát, a folyó év tavaszán egyik ősz patriarchánk, Nagy Imre másodelnökünk dőlt ki sorainkból.
Emlékezzünk meg kegyelettel elhúnyt barátunkról és lássuk annak során, hogy a törvényekben megírott igazság keresője hogyan lett a históriai igazság keresőjévé.
***
Alsó-szopori Nagy Imre Sopron vármegyében Német-Kereszturon született 1822 július 1-én. Atyja Nagy István, herczeg Eszterházy uradalmaiban kerületi mérnök, anyja Marton Eszter volt.
Szüleit, különösen anyját korán elveszítette, nélkülöznie kellett ennélfogva már gyermekkorában az anyai szeretet melegét; hogy ez jó szívének kifejlődését nem akadályoztatta meg, jórészt nagynénjének, Marton Juditnak köszönhette, ki gyermekkorától fogva nevelte. Nénje nagy szeretettel gondozta, kényeztette lelkileg, testileg; érzékenysége meg is maradt mindkét irányban egész életén át.
Felsőbb iskoláit Sopronban az ev. lyceumban végezte, ott találjuk őt 1838/40-ben, mint a «bölcselkedés» hallgatóját. A jogra Pozsonyba ment, ott is végezte azt 1842-ben az evang. lyceumban. Irói szárnypróbálgatásai ezen időre esnek. Több költeménye dícséretet nyert,* Bimbók. (Egy kis kötet vers kéziratban.)* eredeti és fordított színdarabjai, valamint egyéb tárgyú dolgozatai az «érdemkönyvbe írásra itéltettek», úgy a soproni, mint a pozsonyi «Magyar Társaság» által.
A jogot bevégezve, Eszterházy herczeg főügyésze mellett joggyakornok lett, de egy év múlva (1843-ban) már Mosony vármegye alispánja és követe Sőtér Ferencz mellett találjuk, mint országgyűlési írnokot. Ezen minőségében igen érdekes naplót vezetett az 1843-iki országgyűlés kerületi űléseiről. Pontos megfigyelés alapján feljegyzi röviden az egyes szónokok beszédeit, az érdekesebbekből bővebb kivonatokat ad, kár, hogy május 14-től csak november 27-ig terjed a napló. A kézirat folytatása, úgy látszik, elveszett, így nem is lehet meghatározni, mennyi időt töltött még az országgyűlési ifjúság között. Ezen itt töltött idő mindenesetre jótékony befolyással volt fejlődésére, feljegyzéseiből is látható már, hogy komoly munkásságra képes fiatal ember. E mellett azonban az ifjúság kedvteléseit sem hanyagolta el, a minek bizonysága, hogy igen jó tánczos hírében állott.
Határozott irányt, pályát nem választott. Az 1848. év a Sopron vármegyei tisztviselők között találta, őszszel pedig a nemzetőrök közé állott be.
A soproni nemzetőr-század 1848 október 2-án indúlt el, hogy a Dráva vidékén megküzdjön a benyomúlt horvátokkal. Ezekkel ment Nagy Imre. Első szerelmében csalódva, vérző szívvel, de elszántan vett búcsút otthonától. Egy komolyabb csatában vett részt Dobrovkánál, ott jól megállta ugyan helyét, de a falú bevétele után kifejlődött öldöklésben, a mint naplójában írja, nem tudott részt venni, sőt több illyrt megóvott az agyonveréstől. Nem volt egy cseppet sem harczias természetű, a tábori élet fáradalmait és sanyarúságait is nehezen bírta elviselni. Sokáig azonban nem kellett ezzel küzdenie, mert 25 napi táborozás után hazabocsátott századával ő is otthonába tért.
A szabadságharcz lezajlása után múltunk felé fordúlt tekintete, abban keresett vigasztalást. Teljesen a történelmi és levéltári kutatásoknak szentelte erejét. Az 1853. évi Új Magyar Múzeum februári füzetében* 91. lap.* egy XVII. századi történeti éneket adva ki Répczemelléki név alatt, ebben már hivatkozik több évi kutatásaira. Régi okleveleket jóval előbb is másolt már. A legelsőt 1841-ben írta le Horváth Elek felügyelete alatt, tőle sajátította el az oklevelek olvasásának gyakorlatát. Rövid idő alatt annyira megkedvelte ezen foglalkozást, hogy 1845-től kezdve* Győri Tört. és Rég. Füzetek 1865. évf. 56. l.* sohasem hagyta el azt.
Oklevélbúvárlatait, úgy látszik, Sopron város és vármegye levéltáraiban kezdte, az Ostffy család gazdag levéltárában pedig folytatta. Már ekkor vágyott arra, hogy néhány gazdag levéltárba bejusson, de ez a birtokviszonyok miatt akkor még nem volt lehető. Az egyes családok még féltékenyen őrizték oklevélkincseiket. Az Ostffyak kivételt képeztek e tekintetben, ők megnyitották Nagy Imre előtt levéltárukat, sőt az oklevelek közlését is megengedték. Iacute;gy látott napvilágot 1855-ben* Új Magyar Múzeum 1855. évf. 397. l.* az Osl nemzetségnek két Árpádkori oklevele, magyarázatokkal, Nagy Imrének valószinűleg legelső oklevélközleménye.
Ugyanezen időtájt (1854) választ pályát, belépve a birói karba, mint törvényszéki tanácsos Kaposvárt. Később mint az urbéri törvényszék ülnöke Somogy vármegye urbéri rendezését végezte.
A családi boldogság is Kaposvárt mosolygott reá, nőül vevén 1857-ben Molnár Matildot.
Szabad idejét ezentúl is levéltári kutatásokra fordította.
Néhány év múlva Kőszegre kerűlt, mint a dunántúli kerületi tábla jegyzője, hol egy év elteltével annak ülnökévé lett.
Kőszegre költözése fordulópontot képez munkásságában. Addig inkább csak gyűjtötte a levéltárakból az anyagot, itt kezd hozzá nagyobb mértékben az oklevelek adatainak feldolgozásához.
Ráth Károly, Rómer Flóris társaságában megindítván a «Győri Történelmi és Régészeti Füzeteket», ennek munkatársává szegődik 1863-ban. Itt adja ki alapos tanúlmányait Sopron vármegye Árpádkori földíratáról, a Nagymartonyi és Fraknói grófok leszármazásáról és több kisebb közleményeit.
Ráth Károlylyal már 1856 óta levelezésben állott ugyan, de személyesen nem ismerték egymást. Első találkozásuk egy, a magyar történetírásra nézve nevezetes napon történt. Répcze-Szemerén, Nagy Imre testvérének, Jánosnak házában találkoztak 1863 deczember 27-én, hol a házigazda névünnepén Horváth Elek, Mersics Miklós, Nagy Imre, Hencz Antal és Ráth Károly megalakították a «Dunántúli Történetkedvelők Társulatát», ezekhez mihamar csatlakoztak Paur Iván, Véghelyi Dezső és még néhányan.
Második összejövetelöket 1864 február havában Csöngén, Horváth Elek házánál tartották,* Emlékkönyv a M. Történelmi Társ. Soproni időzése alkalmából 1883. 48. l. – Emlékk. a M. Történelmi Társ. 1892. évi közgyűlésére. 71. s köv. l.* hol felolvasások kerültek sorra, majd ismét a levéltárakban eddig elrejtett oklevélkincseit másolták.
A társulat összejövetelei ismétlődtek Répcze-Szemerén, Győrött, Csépen; megfordulva így Sopron, Vas, Győr és Komárom vármegyékben, igen sok gazdag levéltár nyílt meg előttük, dús aratásokat tehettek.
Rövid idő alatt annyi érdekes oklevélmásolatuk gyűlt össze, hogy már negyedik összejövetelük alkalmával, Győrben 1864-ben augusztus havában elhatározták a «Hazai Okmánytár» kiadását. A következő évben meg is jelent az első kötet, nagy örömet okozva a kicsi társulat tagjainak. E vállalatból két év alatt négy kötetet adtak ki saját erejükből Nagy Imre, Paur Iván, Ráth Károly és Véghelyi Dezső szerkesztésében. A kiadásban vezérelvük volt a kiadatlan okleveleknek teljesen hű közlése; nyomtatásban már egyszer megjelent oklevelet csak azon esetben vettek föl a gyűjteménybe, ha hiányosan vagy hibásan lett volna közölve. Ezek a kötetek rendkívül pontos kiadványnyal gazdagították történelmi forrásainkat. A későbbi években még négy kötettel szaporodott ezen okmánytár, már a M. Tud. Akadémia anyagi támogatása mellett jelenve meg, utolsó kötete egyedűl Nagy Imre gondozása alatt került ki a sajtó alól.
A «Dunántúli Történetkedvelők Társulata» sok hasznos munkát végzett, tagjai egyre több történetíróval léptek összeköttetésbe és ezeket be is vonták működési körükbe. Az oklevelek felkutatásán és kiadásán kívül munkásságukat különösen arra irányozták, hogy az egyes vármegyéknek monographiáját megírhassák. A répcze-szemerei harmadik gyűlésen 1864. május havában már jelenthették, hogy 11 kutató történetíró tizenkét vármegye monografiájának megírására vállalkozott.* 1892. évi Emlékkönyv 74. l.* Nagy Imre Sopron vármegyét választotta.
Ilyen örvendetes vállalkozási kedv mellett gondoskodni akartak arról is, hogy a monografiák lehetőleg egyöntetű beosztással készüljenek. Kidolgoztak ennélfogva egy tervet, melyben részletesen meghatározták az egész munkának beosztását.* Megjelent a Győri Tört. és Rég. Füz. 1865. évi IV. k. I. füzetnek boritékán.* A terv elkészült, czélszerű is volt, nagy sikere azért mégsem lett, mert különös véletlen következtében a vállalkozók közűl csak egy író készülhetett el akkor tervbe vett monografiájával.
A kis társulat maga is négy évi sikeres működés után feloszlott, a mennyiben a 11-ik és utolsó összejövetelen Kis-Martonban 1867 szeptember 12–17-én kimondták, hogy a tevékenységével az egész országra kiható «Magyar Történelmi Társulat»-ba olvadnak be.* Századok, 1867. 215. l.*
Nagy Imre tevékeny részt vett a «Magyar Történelmi Társulat» megalakításában és későbbi munkálkodásában. Az igazgató-választmánynak az első szervezéstől kezdve tagja volt, a társulat vándorgyűlésein többnyire résztvett és kitartó szorgalommal gyűjtötte az Árpád- és Anjou-kori oklevelek pontos másolatait.
A Hont és Nógrád vármegyékben 1869-ben tartott vándorgyűlés annyiban is fényes eredményt mutatott fel, hogy ennek köszönhető a gróf Zichy család okmánytárának kiadása, melynek vaskos kötetei közől négyet Nagy Iván és Véghelyi Dezső társaságában, az utolsó kettőt pedig egymaga szerkesztette Nagy Imre. Az ő gondos keze alatt ezen kívül még egy kötet, a «Hazai Oklevéltár» látott napvilágot, a társulat megbizásából.
A «Századok»-nak kezdettől fogva buzgó munkatársa volt. Ebben a folyóiratban folytatta tanulmányait Sopron vármegye régi földiratának egyes részeiről, itt számolt be az általa átkutatott levéltárak tartalmáról, itt elevenítette föl multunknak egyes kisebb, de azért érdekes részleteit.
Az amúgy is munkás embernek munkakedvét kétségtelenűl fokozta az, hogy a Történelmi Társulat megalakulása után nemsokára, 1869-ben, Budapestre tehette át lakását, mint a királyi tábla rendes bírája, s ez által a tudományos élet központjába került.
Budapesten mihamar több kitüntetés érte, egy év sem telt el és a kir. kúria kisegítő birája lett. Ugyanazon évben 1870 május 25-én pedig a Magyar Tud. Akadémia levelező tagjává választotta meg. Székét az Akadémiában «A Lajta mint határfolyam» czímű* Századok, 1871. 369.* alapos tanulmányával foglalta el, mely nemcsak Sopron vármegye történetére nézve érdekes, de igen értékes értekezés az ország története szempontjából, mert a nyugati határszélnek változásait állapítja meg nagy tudással.
Az Akadémia megbízásából fogott hozzá az Anjoukori oklevéltár szerkesztéséhez, melyből 1878-tól 1891-ig hat testes kötetet adott ki; az által több mint harmadfélezer érdekesnél érdekesebb oklevelet adott át a közhasználatnak, dicsérendő munkatársainak segítségével. Közben két terjedelmes naplót, Martonfalvay Imre deák emlékiratát és a Pálóczi Horváth-család naplóját is közölte, Akadémiánk történelmi emlékeiben.* Magy. Tört. Emlékek. Irók, 31. kötet.*
Ezenkívül az Akadémia egyik folyóiratát, az «Archćologiai Értesítőt» is gyakran felkereste pecséttani közleményeivel. Midőn az «Országos Régészeti Társulat» 1878-ban megalakult és a nevezett folyóiratot átvette, annak régi munkatársát választotta meg Nagy Imrében választmányi tagjai közé.
Oklevélbúvárlattal szélesebb körben keltve figyelmet, a belügyminiszterium már 1872-ben az országos levéltár felállítására összehívott enquęte tagjáúl kérte föl. Az országos levéltárral ezen idő után is nemcsak mint oklevélkutató maradt szoros érintkezésben, hanem mint a levéltári tisztviselők szakvizsgáinál működő vizsgálóbiztos is.
Az igazságügyminiszterium külön megbizatásban is részesítette, kiküldvén őt 1874-ben a dunántúli járásbiróságok ügymenetelének megvizsgálására, az által pedig a kiváló birót kivánta jutalmazni, hogy a reá következő évben a kir. kúria rendes birájává tette.
A kir. kúria bizott reá nem szorosan vett birói munkát is, midőn (1883-ban) a régi kúriai levéltár kiselejtezésének felülvizsgálatára kiküldött vegyes bizottság elnökévé tette.
Mint lelkiismeretes és szorgalmas biró, a pörökkel nagyon el volt foglalva; hogy e mellett mégis képes volt a történetkutatás terén is oly hasznos és nagy munkásság kifejtésére, azt kiváló munkaerejének köszönhette. Ha elvégezte birói feladatát és kifáradt a szövevényes pörök fejtegetésében, kedvenczeihez, a régi oklevelekhez tért pihenni, ez volt szórakozása, ezek üdítették fel ismét szellemét.
Nagy munkaerejében bízva, vállalhatta el megkezdett munkái mellett Zala vármegye történetének megírását és oklevéltárának kiadását. Abból a helyes elvből indulva ki, hogy a feldolgozást meg kell előzni az anyag kiadásának, az oklevéltárakkal kezdte meg (1886-ban) munkáját,* Zala vármegye története. Oklevéltár. Szerkesztik: Nagy Imre, Véghelyi Dezső és Nagy Gyula. I. k. Budapest, 1886. II. k. Budapest 1890.* ezt a részét be is fejezte, közel nyolczszáz válogatott oklevelet adva ki a két kötetben, Véghelyi Dezső és Nagy Gyula társaságában.
Az oklevelek kiadása körül szerzett nagy érdemeit és a történelmi bizottsában kifejtett hasznos tevékenységét kivánta jutalmazni Akadémiánk, midőn 1886-ban rendes tagjai sorába választotta. Székét a «Pécz-nemzetség örökösödési pere» czímü értekezésével foglalta el, mely nemcsak egy régi magyar nemzetség származásának ismeretét vitte előbbre, de jogtörténelmi szempontból is igen érdekes tanulmány.
Hogy a genealogiai irodalomnak szakavatott munkása volt és hogy a leszármazásoknak szövevényes útjain, sőt mondhatni útvesztőin sem igen tévedett el, azt folyóratunkban a «Turul»-ban közölt családtörténelmi tanulmányai is bizonyítják. Ott fejtette ki a Vezekény nemzetségnek addig ismeretlen származási rendjét, ott járult hozzá a Tomaj-nemzetség genealogiájának tisztázásához, ugyanott adta ki, hogy egyebet ne említsek, a Csák nemzetség Mihályi, Csáky és Kisfaludy ágának leszármazását, mely az említett családok eredetét teljes világosságba helyezi.
A régi magyar nemzetségek történetével és származási rendjével általában nagy előszeretettel foglalkozott. Mióta oklevelek után kutatott, folyton gyűjtötte az erre vonatkozó adatokat. Ismertem idevágó jegyzeteit és mondhatom, genealogiai irodalmunknak nagy vesztesége, hogy ezen munkáját, melyre egész életén át készült, nem írhatta meg.
A régi magyar nemzetségek története mellett fővágya volt megírni szülőföldének, Sopron vármegyének monográfiáját. Ezt sem fejezhette be, csak két kötet igen értékes oklevéltárat adott belőle sajtó alá.* Sopron vármegye története. Oklevéltár. I–II. kötet. Sopron, 1889–1891.* Történeti földleírásunkat éri e veszteség, mert azon említett értekezésekből, a melyekben izlelítőt kaptunk belőle, bátran következtethetjük, hogy az vármegyéink történeteinek mintájáúl szolgálhatott volna.
A munkás történetbúvárt, mint kiváló birót, életének utolsó szakában (1891-ben) még az a kitüntetés érte, hogy a legfelsőbb törvényszéknél tanácsvezető lett, de pár év múlva ereje már megtört, teste és érzékeny lelke szenvedni kezdett, 1893-ban egy évi szabadságot kért, melynek letelte után szándéka volt nyugalomba vonúlni. Nem érhette meg, 1894 május 5-én kiszenvedett. Gyászoló özvegyén és bánatos gyermekein kívül mindnyájunknak mély részvéte kísérte sírjába.
Történetirodalmunk is gyászolja Nagy Imre elhúnytát. Mint az elmondottakból láthattuk, történetírói munkásságának súlypontja az oklevelek gyűjtésére és azoknak kiadására esik; huszonöt kötet oklevéltárat adott ki melyekben több mint 10,000 oklevél látott napvilágot. Mint oklevélkiadót, ritka pontosság és megbízhatóság jellemzik. Az oklevelekhez csatolt nemzedékrendi, geografiai, jogtörténeti és diplomatikai jegyzetei pedig a tudós kiadónak széles ismeretkörét és nagy tájékozottságát bizonyítják történelmünk különböző ágaiban.
Szorosan véve tehát nem sorozhatjuk őt a feldolgozó történetírók közé, de csak azért nem, mert nagykiterjedésű anyaggyűjtése közben nem ért rá mindazt feldolgozni, amit gyűjtött. Az még ezután következett volna be, feltéve, hogy életének fonala hosszabbra nyúlik. A mit azonban feldolgozott, azt világos előadásban, alapos tudással adta elő, melyre szilárdan lehet építeni.
Mint feldolgozó történetíróban legtöbbet veszít vele genealogiánk és történeti földleírásunk irodalma, melyeknek mestere lehetett volna.
Sokat tudott, de tudományával sohasem kérkedett; ám ha valaki kérdéssel fordult hozzá, mindig szivesen adott útbaigazítást, felvilágosítást; még a kezdőktől sem zárkózott el, kivált ha tapasztalta, hogy meglehetős alapjuk van. Iacute;gy egy egész oklevélkutató nemzedéket nevelt maga körül.
Magam is azok közé tartozom, kik az oklevelek olvasásának gyakorlatát jórészt tőle sajátítottam el, ebben tehát Nagy Imre volt gyakorló mesterem.
Most is igen kellemesen emlékezem vissza azon időkre, midőn 1875-től kezdve egy évtizeden át majdnem minden vasárnap felkeresett b. e. barátom és egy pár órát okleveleket olvasva töltöttünk el. Négy-öt nagy levéltár érdekesebb vagy nehezebb okleveleinek másolatait olvastuk így össze.
Én jó barátomat és mesteremet, társulatunk szeretett alelnökét veszítettük el benne. Gyászoló özvegye a példás jó férjet, gyermekei a szerető gondos apát siratják.
De e veszteséget még többen is érzik, mert egy alapos oklevéltudós, egy kiváló szorgalmas történetbúvár, egy nagyon szerény és egy igen jószívű ember hiányát érezzük.
Munkás és tevékeny élete nem volt ugyan rövid, de hasznos munkásságának sora is hosszú és az utódok, a míg nemzetünk múltja érdekelni fogja őket, hálásan fognak megemlékezni Nagy Imre munkásságáról.
Báró Radvánszky Béla.
Bosnyák nemzedékrendi tanúlmányok.
– Mária, bosnyák herczegnő, gróf Helfenstein Ulrikné s a Kotromán-család. – Nagy-Lajos és a Kotrománok. – Kotrománovics Katalin. – Danica. –
(Egy pecsétrajzzal.)
A bosnyák történetnek egyik legnehezebb feladata, a családtörténeti viszonyok megoldása s a nemzedékrendeknek megbízható adatokon alapuló összeállítása. Sok esetben csak a sötétben tapogatódzunk, nagy néha vet világot egy-egy adat a bonyolúlt kérdések szövevényébe. Az évrendi feljegyzésekben találunk ugyan egyes utalásokat, de csak ritkán bízhatunk meg a keletben, genealogikus vonatkozású okleveleknek meg nagy híjával vagyunk.
Általán véve is alig van a történeti segédtudományok közül egy olyan, mint a genealogia, melynek a hagyományosan megállapított tételeit az ember csak nagy nehezen szereti bolygatni. Ha most már a Balkán-félsziget egyes országainak zavaros állításokban gazdag történeti irodalmát veszszük szemügyre, nem csodálkozhatunk, hogy csak kevés kutatónak van kedve útat vágni ebben a félig-meddig még ismeretlen rengetegben. Ugyancsak bővében vagyunk a bosnyák történet terén is a megoldatlan s talán meg sem oldható genealogiai kérdéseknek. Az efajta kérdésekben szívesen fogadhatjuk a konjekturákat is, csak legyen valószínű az alapjuk, mert gyakran épen ezen az úton kapjuk meg a való megfejtést.
Újabban dr. Wertner Mór, folyóiratunknak is buzgó munkatársa foglalkozott délszláv genealogiai kérdésekkel, számos czikke és tanúlmánya czímét mellőzve csak az 1891-ben megjelent magyar munkára utalunk.* A középkori délszláv uralkodók genealogiai története. Temesvár, 1891.* Wertner igen szorgalmas, érdemes kutató, a ki azonban extensiv tudományos működést folytat, nem lépésről lépésre halad, hanem mindent egyszerre akarna megoldani. Sok érdekeset, sok újat is produkál, de aztán van nála polyva és szecska is bőven. Egészen az ellentéte Wertnernek Ruvarac Ilárion,* A Sarajevoban kiadott Glasnikban. 1891, 1892. Régebben a belgrádi „Glasnikban”-ban.* a tudós archimandrita, a ki szűk körre terjedő egyes tételeit úgyszólván kiciselirozza, meghányja-veti minden oldalról, olykor merész állításokat koczkáztat, de bizonyítása mindig kritikai felfogásra s az adott források teljes ismeretére vall. E két kutató munkálataival kapcsolatban, sőt épen az ő eredményes munkásságoktól kedvet kapva, akarunk mi is elmondani egyet-mást. Hat szem többet lát négynél, s bízunk benne, hogy idővel sok olyant, a mit mi meg nem fejthetünk, kiderítik majd a nagyobb adatkészlettel rendelkező utódok.
I.
Gabelkover Oszvald württembergi herczegi udvari orvos és historiographus (sz. 1539.) a XVII. század folytán megírta egy neves sváb főúri nemzetségnek, a Helfensteini grófoknak a történetét. Szorgalmas, elég jó pennájú kutató, a ki eredeti adatokból dolgozott, kritikára törekedett, de ha azután nem győzte adattal, a saját képzeletének a levéltárából merített. Tudvalevőleg régebben ezek a vaskalapos koponyák voltak a leginkább hozzáférhető levéltárak. A munkának azonban nem akadt elég előfizetője s kéziratban maradt csak meg. Egy példánya a württembergi állami levéltárban maradt fenn, ebből merített dr. Kerler H. F., a ki 1840-ben tette közzé Ulmban a helfensteini grófokról szóló munkáját. E munka érdekes vonatkozásai következtében kutattunk a stuttgarti államlevéltárban, s ez alkalommal becses adatoknak jutottunk a tudomására. Azonban ideje, hogy arra a kérdésre feleljünk, hogy hogy mikép tartozik e sváb nemzetség a bosnyák nemzékrendhez? Olyaténképen, hogy gróf Helfenstein Ulriknak, Mária, bosnyák herczegnő volt a felesége.
A helfensteini grófok birtoka a sváb föld szívében: a Neckar s a Duna között feküdt. Már a IX. századból vannak följegyzések, melyek ennek a nemzetségnek egyes hozzátartozóit említik. Nevöket Helfenstein várától vették, melyet Geisslingen városa ural. A XIV. században tetőzik a nemzetség hatalma, két Ulrik nevű tagja nagy szerepet játszik hazája történetében. A családi nemzedékrend szerint, az idősebb Ulrik a X-ik és Helfenstein Jánosnak a fia, míg az ifjabb, sorrendileg XI. Ulrik, IX. Ulriknak a fia.
A két Ulrik 1349 óta a felső sváb városok védő-uraként szerepel.* Böhmer, Regesta imperii (IV. Károly) 1020.* Később az idősebbik Ulrik, IV. Károly császárnak a kegyencze, gyakorolja a birodalmi felügyeletet Elszász és Lotharingia, meg a felső svábföldi részek fölött. Ez a X-ik, idősebbik Ulrik vette el feleségűl Máriát, a bosnyák herczegasszonyt.
Gabelkover* Kézirata a stuttgarti levéltárban, fol. nr. 48. 301–303 l.* krónikájában a következőket írja:
«Lajos, Magyarország királya, gyermektelen első feleségének, Margitnak,* Született 1335. máj. 24. meghalt 1349-ben, 1338 óta Lajos király felesége.* IV. Károly leányának halála után, 1353-ban István bosnyák herczegnek (némelyek királynak czímezik, mert Bosznia hajdan királyság volt)* Tévedés, a bosnyák királyi czímet Istvánnak utódja I. Tvrtko vette fel 1376–77 körűl.* idősebb leányát Erzsébetet vette nőűl. Erzsébetnek volt még egy testvére Mária,* Kézirata 314. lapján meg azt írja a német krónikás: «Gróf Helfenstein Ulriknak a felesége Mária volt, Lajos bosnyák herczegnek és orosz Annának a leánya.» Hogy tíz lappal előbb egyebet írt, azt a krónikás már elfeledte. Mondani sem kell, hogy Lajos nevű bosnyák herczeg sohasem létezett.* ki a magyar királyné hölgyei között nevelkedett. Sógorával eljutott IV. Károly császár udvarához, s talán ott is maradt Anna császárné (Bolko, Schweidnitz herczegének a leánya) udvaránál, vagy talán Lajos király hazautazása előtt mátkásították el Helfenstein Ulrik gróffal. Síriratából csak az tűnik ki, hogy Lajossal jött.
Igen tekintélyes hozománya volt: 10,000 frt, a mi akkoriban többet ért, mint ma 100,000. E házasságból számos gyermek származott, de a családon nem volt isten áldása, mint az különben egyenlőtlen házasságoknál szokás. Mária, leányait is fényesen akarta kiházasítani.
Míg férje, a császár kedvencze élt, még csak ment a dolog, de halála után sok adósság támadt a nyomában. Bizony nagy szerencséjének kell annak lenni, a ki rangján felűl házasodik.»
Gabelkovernek ez előadása három részből áll.
Először források alapján tényeket mond el.
Másodszor kombinál s
Harmadszor két adalékot említ: Mária herczegnő síriratát s hozománya jegyzékét.* Kerler e részben (53. l.) hívségesen követi Gabelkovert, legföljebb egy-két szót told hozzá.*
Ugyanebben a sorrendben egészítjük ki a németnek nem szabatos állításait.
I. Lajos magyar királynak, a mi Nagy-Lajosunknak első felesége Margit volt, IV. Károly császár elsőszülött leánya, a kivel 1338-ban jegyezték el, s kit 1345-ben feleségeként említenek.* Pór A., Nagy-Lajos 36. l.* Margit királynő 1349-ben halt meg, ugyanekkor vette el özvegy édes atyja, második feleségűl Pfalzi Rudolf leányát, Annát. Károlynak ez a házassága sem volt hosszabb tartamú, mert második neje 1353. febr. 2-án meghalt. Ekkor mindketten: az após s a vő, a magyar király, özvegyek voltak.
Lajos király budai udvarában édes anyjának Lengyel Erzsébetnek a felügyelete alatt több előkelő fejedelmi leány nevelkedett. Ezek között vala Anna is, Henrik schweidnitzi s jaueri herczegnek s Katalin herczegasszonynak a leánya.* Dr. Werunsky E. «Geschichte Kaiser Karls d. IV.» cz. munkája II. 2. 348–51. l. azt állítja, hogy Anna herczegnő édesanyja Katalin, Lajos királynak volt a nőtestvére (?).* Anna herczegnő gazdag örökösnő hírében állott, mert gyermektelen nagybátyjának II. Bolkonak két herczegsége (az előbb említett Schweidnitz és Jauer) rá nézett. Alig, hogy özvegygyé lett IV. Károly, megkérte a tizennégy éves Anna kezét, a ki egyébként már 1350-ben kis korában elhalt Venczel fiának a jegyese volt. Anna herczegnővel egy időben vala a budai udvarnak tagja Kotrománovics István bánnak a leánya, a ki a királyi házzal rokonságban állott.
A rokonsági fokot e két tábla magyarázza:
V. István magyar király; Mária f. II. Károly; Martell Károly; Károly-Robert n. Erzsébet Lokietek Ulászló l.; I. Lajos.; Katalin f. Dragutin István szerb király; Erzsébet f. Kotrománovics István † 1312–15; István bán n. Kujáviai Erzsébet; Erzsébet* Wertner i. m. 218.* f. I. Lajos;
továbbá:
Kázmér kujáviai herczeg † 1267; Lesko niger † 1288 n. Griphina Rasztiszláv «Dux Bosnić» s Anna (IV. Béla l.) leánya; Ziemomysl † 1287; Kázmér; Erzsébet f. Kotrománovics István bán.; Erzsébet f. I. Lajos; Fenenna f. III. András † 1301; Wladiszláv Lokietek Lengyelország királya; Erzsébet f. I. Károly.; I. Lajos* E táblázatot Wertner adja a Délszláv uralkodók nemzedékrendjében 217. l. Az itt összeállított táblázatot Szujski után adom, mely csak kicsiben tér el a W.-étől.* 
E két tábla mutatja, hogy egyrészről a király s Kotrománovics István bán leánya, másfelől az özvegy Erzsébet királynő s Erzsébet a bán leánya között közel rokonság állott fenn. Világos ebből az is, hogy a szép báni sarjadék, hatalom és fény dolgában ugyan nem, de származását nézve épen nem volt egyenlőtlen rangú az Anjoukkal szemben. Csak annyi Árpád-vér folyt a bosnyák leány ereiben, mint Nagy-Lajoséban.
Mikor IV. Károly Kotrománovics Erzsébet játszótársának Annának a kezét megkérte, 1353. márcz. 20-án Bécsben Lajos királylyal és Albert osztrák herczeggel találkozott,* Reg. Imperii 1544.* s miután Kázmér lengyel király s Anna nagybátyja Bolko (Boleszláv) is beléegyeztek, Budán 1353. máj. 27-én megülték a menyegzőt.* Werunsky i. m., i. h.*
Ez időtájban történt Nagy-Lajosnak s Erzsébetnek is az esküvője. Mint föntebb is jeleztük, Lajos király, vére előkelőségét nézve teljesen egyenlő rangú arát választott magának. Kétségtelen azonban, hogy szerelmi házasságról van szó. Bizonyítéka ennek az a levél, melyet VI. Incze pápa intézett 1353. aug. 31-én a zágrábi és nyitrai püspökhöz.* A levél Fraknói Vilmos szívességéből a bosnyák oklevéltárban fog megjelenni. Kivonatban egyébként Pór Antal is ismerte.*
Azt írja a pápa, hogy Lajos, Magyarország királya s Erzsébet nemes hajadon, Istvánnak, Bosznia herczegének a leánya, bár tudták, hogy negyedíziglen rokonságban állanak, «bizonyos okokból» (ex certis causis) mégis megkötötték a házasságot. Minthogy az ilyen házasság egyházi kiközösítést von maga után, ez akadály elnézéséért a pápához fordúltak. Tekintve, hogy e házasság felbontása következtében nagy megbotránkoztatás okoztatnék (gravia scandala), ez okból a pápa a két püspököt felhatalmazza, hogy egyikök oldja föl a feleket a kiközösítés alól, a mely állapotban tényleg leledznek. A házastársak eskü alatt fogadják, hogy effélét többé el nem követnek s bűnbánatot cselekesznek. Kössék meg tehát, elnézve most már a rokoni köteléktől, újból a házasságot, gyermekeik pedig áldozzanak templomi czélokra 50–50 márka ezüstöt.
Miféle «bizonyos okok» indíták a lovagias és vallásos királyt, hogy a pápai dispensatio kinyerése előtt, hamarosan esküdött meg a bán leányával, azt nem tudjuk. Nagy okának kellett lenni, hogy a király özvegy anyja, a nagyralátó lengyel királyasszony is beléegyezett ebbe a házasságba. Ha nagyon indiskretek akarnánk lenni, talán közel járnánk a házasság nyitjához, de minek rossz nyelvűnek lenni a nagy király magándolgainak megítélésében? Tény, hogy Lajos király haláláig szerette nejét, ki csak egyben nem teljesítette férje óhajtását, hogy fiörökössel nem ajándékozta meg.
Mely napon történt meg a házasság, arra nézve csak Engel állítását idézhetjük.* Gesch. Bosniens und Serviens 286. l.* Azt állítja, hogy 1353. jun. 20-án történt meg az esküvő, huszonnégy nappal IV. Károly lakodalma után. Ezt a keletet követi a legtöbb író. Részünkről csak annyit állítunk, hogy a pápai levél aug. 31-én kelt, tehát az első, hamaros esküvőnek mindenesetre jóval előbb kellett történni.
E házassággal kapcsolatban indokoltnak tartjuk, hogy a Kotromán-család származását illetőleg egynémit elmondjunk.
A Kotroman-család származásáról csak hagyományaink vannak. A történelemben legelőbb Kotromán István bán játszik jelentősebb szerepet, s nőül veszi Dragutin István szerb királynak Katalintól, V. István leányától született leányát Erzsébetet.
A család származásáról Mauro Orbini* Il Regno degli Slavi. Pesaro 1601. p. 359.* írt hosszasabban, és pedig a szerb vagy dalmát letopisok (évkönyvek) feljegyzései alapján. Azt írja, hogy «Kulin bán halála után az a király, a ki akkor Magyarországban uralkodott, Boszniát el akarta foglalni. Ez okból zászlósait egy Kotromán nevű német jeles bajnok vezérlete alatt ellenök küldé, a ki a gazdátlan országot könnyű szerrel el is foglalta. A király ezért megjutalmazta s megtette Bosznia bánjának, még pedig akkép, hogy utódjai is örökösödjenek e méltóságban.. Ezek később nagyban elszaporodtak s a Kotromán-családot alkották, s mindig közűlök került ki az uralkodó.» Orbini szerint Kulin bán halála után tört ki a zavargás. Kulin 1204 körűl halt meg, tehát Imrének, esetleg II. Endrének lett volna vezére Kotromán. Engel* I. m. 226. l. Idézi Pray Hierarchiáját 245. l. Azt állítja, hogy egy 9000 főből álló magyar sereg indúlt Ninoszláv bosnyák bán ellen s ennek parancsnoka lett volna Kotromán, német vitéz, a ki Bosznavárát, a mai Szarajevot alapította.* és Schimeck* Politische Geschichte des Königreichs Bosnien 59. l. – Engel átírja, csak a Bosznavár adatot teszi hozzá.* tekintve, hogy Orbininak ez az adata nem illik a XII. század végére, későbbre teszik a hadjáratot. Klaić* Klaić: Povjest Bosne 89. l.* csak említi, idézvén Engelt és Schimecket, hogy az az általános nézet: «Kotromán német lovag volt, a kit Béla király küldött Boszniába Ninoszláv bán halála után» (1250 körűl.)* U. o.* A magunk részéről azt hisszük, hogy itt a történeti tényeknek egész sorozata össze van zavarva s önkényesen meg hibásan öszszebogozva.
Mauro Orbini nem tett egyebet, mint hogy a ragusai évkönyveknek a XV. században készűlt adatait kritika nélkűl összeállította. Ezek az évkönyvi feljegyzések, a mennyiben egyes püspöki katalogusok, életrajzi töredékek képezik alapjokat, való dolgokat is tartalmaznak, de már a XV. század krónikása összekeveri a hagyományt s a legendát – a mennyiben valónak veszi – azzal a nehány hibás évszámú, de igaz tényt tartalmazó feljegyzéssel. Ezt a keveréket ütötte olyan a milyen rendszerbe Orbini. Orbini a maga adatait azután még a ragusai krónikások: Tubero stb. adataival is megbővíté s így lett krónikája a XVII. századbéli dalmát historiai exegesis alapmunkájává mindaddig, míg Lucius az eredeti oklevelekből éles kritikával szét nem szedte a hazugságoknak ezt a szövevényes hálózatát. Mindhiába, mert a monda még mindig kísért. Orbini kiadta a jelszót, hogy Kotromán német vitéz, s íme a Scherffenbergek családjában az a hagyomány járja, hogy az ő családjokból kerűlt ki az a bánná felverekedett vitéz, mert az ő czímerökben is korona van.* Zahn gráczi orsz. levéltárnok közlése.* Pedig a koronát,mint czímer-siglát csak I. Tvrtko veszi fel mint király, s a Kotrománok régi családi czímere a jobb-bal harántgerenda három liliommal.
1892 nyarán a dalmát hírlapokban egy közlemény jelent meg, hogy a vrlikei plébános, Sztánics Péter átvizsgálta a dalmát sinji kerületben, Potravjeban élő Kotromanović-család iratait, s azt találta, hogy ez a család a régi bosnyák királyi családból származik. A Kotromán-család szerinte egy János nevezetű Contetól származik, a kinek családja Pozsonyból eredő német régi telepes volt.
Ezekről az iratokról nekünk már 1889-ben volt tudomásunk. Két Kotromanovics testvér él Sinj mellett Potravjeban, az iratokat Marko az idősebb őrzi, a ki rendkívül nagy féltékenységgel őrzi «családi iratait». A dalmát jobb módú földmívesek hihetetlen öntudattal és büszkeséggel emlegetik őseiket, de olyan konok rátartiság, minő a Kotromanovics testvéreké, ritka még Sinjben is, hol ugyancsak büszkélkednek nemességökkel. Egyébként szegény emberek, de inkább odaadják mindenöket, mint sem hogy irataiktól megváljanak. Mindamellett sikerűlt megkapnunk az iratok jegyzékét; e szerint 9. sz. a. 14 darab irat és könyv van nálok, és pedig:
1. Kivonatok a velenczei nemesi lajstromokból, melyekből kitűnik a Kotrománovicsok velenczei nemessége; közjegyzőileg hitelesített másolatok.
2. A potravjei anyakönyvek kivonatai, melyek szerint Kotrománovics Illés (1686. márcz. 10.), a László fia, az 1194. élt Kotrománovics János utóda. Kiadta Marinovich Ferencz bročnoi plébános.
3–4. Egy 1780-ban Orbini, Du Fresne stb. után készűlt nemzedékrendje a Kotrománovicsoknak. (2 pld.)
5. A Kotrománovics-czímer: koronás álló oroszlán (!).
6. Libro delli nobili signori de Cotromanni, abitanti in Potravje dal 1695 al presente anno 1785. 60. l. Bizonylatok.
7. Occhievja Fülöpnek Anconában 1776. nyomatott műve: Epitome vetustatum Bosnensis provincić.
8. Descrizione genealogica delľ Albero genealogico della nobillissima ed illustrissima famiglia delli signori conti di Cotromani con la dechiarazione della stemma del regno Bosnia, 1785-ből. 112. l.
9. Másolatok 1781-ből.
Már ebből a jegyzékből láttuk, hogy a legrégibb eredeti darab voltakép csak a XVII. század végéről való s az egész irattár nem egyéb, mint a velenczei nemességen alapuló legenda, melynek egyetlen tényleges alapjául a Mauro Orbini említett feljegyzése szolgált. Ezt a nézetünket csak megerősítette a sokat emlegetett iratoknak a közlése. Sztánics Péter plébánosnak sikerűlt végre rábírni Kotrománovicsékat, hogy irataik lemásolhatásába beleegyezzenek s 1893-ban a Bulletino de archeologia e storia Dalmata czímű spalatoi szaklap mellékleteként megjelent Sztánicsnak a közleménye: Izprave i rodopis bosanskih bana i kraljeva Kotromanovića od godina 806! do danas. Po rukopisima nadjenim kod nyihovih živućih potomaka. (A Kotrománovics bosnyák báni és királyi család igazai és származásának leírása 806 – máig. Élő utódaiknál őrzött kéziratok után.) Ebből a közleményből aztán kiderűl, hogy Sztánics egyszerűen elhisz mindent s hogy az egész irattár nem egyéb, megengedjük azt is, jóhiszeműségből eredő csinálmánynál. Ezek az iratok semmit sem bizonyítanak. Meglehet, hogy a sinji Kotrománovicsok valamely ilyen nevű előkelő család ivadékai, de névhasonlatosságnál egyéb bizonyítékuk nincsen. A régi királyi család kihalt, mellékágaikról eddig semmit sem tudunk.
Csak annyi tény, hogy a régi Kotrománokat az Árpádok, a Rosztiszlavicsok, a Subicsok* Ez alkalommal megemlítjük, hogy Klaić volt az első, a ki a Kotromanovićok s a görzi grófok rokonságot, XXII. János 1319. júl. 18-án kelt levele alapján (Theiner I. 135. M. S. M.) megemlítette Wertner magyar munkája 1891-ben jelent meg, a Klaićé horvátúl 1882-ben, németűl 1885-ben, a Wertner említett munkája 214 és 217. lapján nem említi Klaićot hanem mintha ő volna az első, úgy beszél. Egyebütt azután idézi. Az ilyen apró illemhiba annál boszantóbb, mert Wertner aztán ezt a kérdést a 215. és 216. lapon ügyesen és bővítve tárgyalja.* és a Nemanják családi vonatkozásai között kell keresnünk.
IV. Béla † 1270; V. István † 1272 neje Erzsébet 1289 Duxissa de Bosna; Mária f. II. Károly; Martell Károly; I. Károly; IV. László † 1290; Katalin f. Dragutin István; Erzsébet f. Kotromán István (I); II. Kotrománovics István a bán; Anna férje Rasztiszláv macsói herczeg † 1263 Felső-Bosznia kormányzója, alatta állanak a magyar bánok; Kunigunda f. Otokár cseh k.; Griffina (Agrippina) 1300 él; Fekete Lešek lengyel hg. † 1289; Béla dux de Macho et Bosna 1272 megölték.; Mihály ?? 
Ebből a táblázatból csak az tűnik ki, hogy az első, történetileg igazolt Kotroman István, magyar királyleánynak a sarját vette nőül, a ki okvetlenűl katholikus volt. Ez a Kotroman német volt-e, nem tudjuk. Nevét Maretić horváth nyelvész a szlávból magyarázza.* Narodna imena i prezimena (Nemzeti nevek és előnevek) Rad. LXXXI. 122. l.* Azt állítja , Kotopa az ó-szláv és orosz nyelvben csatát jelent, az ó-szlávban -nak írják; szerinte a név annyit jelent, mint «ad pugnam incitamentum habens», harczra, csatára serkentő. Ezt a magyarázatot azonban a szakértők nagyon erőtetettnek tartják. Olvastunk olyanféle versiót is, hogy a Kotroman a német Guntramnak lenne elváltozása. Klaić III. Istvánnak egy 1163-ban kelt oklevelére hivatkozik,* Kukuljević Cod. Dipl. II. 66. 1673-ban Joannes Andreas Koterman (Koderman), mint buccarii kamarai administrator szerepel. Közös pénzügyi levéltár.* melyben a tanúk között egy Kotromán (Cotroman) szerepel Spalato grófja mellett. Az oklevél eredetijét nem láttuk, tehát nem szólhatunk róla, csakugyan Cotroman-ról van e ott szó.
Nekünk a név kún-bessenyő hangzásúnak tetszik. Kuturmanok* Körmendi oklevelek.* szerepelnek a XIV. században: Somogy-megyében, Vas-megyében a szt.-gotthárdi járásban, az Őrség szélén találjuk Kotormányt. Nem kivánunk határozott feltevéssel állani elő még most, csak sejdítjük, hogy V. István kún udvarának, Erzsébet özvegy királyné bosnyák herczegsége révén valamely délre szakadt előkelő tagja volt a család alapítója. Orbini német vitézében nem hiszünk; az a mit Du Fresne állított, hogy Orbini Kotromant olvasott Colomannus helyett, a ki IV. Béla öcscse volt s nagy bogumilírtó bosnyákverő, s megtette németnek, nem is oly lehetetlen.* Schimeck i. m. szánakozva említi az 59. l. jegyzetében a különben elég gyarló Du Fresne állítását, kinek pedig ez esetben helyes volt a sajdítása.*
E hosszú kitérésnek az a foglalatja, hogy Nagy-Lajos e házasságával, ha szerelme vitte is rá, neje családjának magyar tradicziói révén erős kapcsolatot teremtett magyar korona s a déli szláv népek között. Ennek a házasságnak köszönheti a kis bosnyák bánság viszont a maga királyi rangra emelkedését, egyideig ugyancsak Magyarország rovására; ennek azt a szerepet, melyet a szerb birodalom bukása után játszott.* Cod. 8677. Bécsi udv. könyvtár. – Idézi Engel p. 186. A szemes Engel ez esetben nem vette észre, hogy e kézirati töredék Tuberonak egy passusa. Megemlítjók, mert a tények összezavarásával ugyan, de elénk tünteti, hogy N.-Lajosnak e házasságát csakugyan Bosznia emelkedése egyik okának kell tekintenünk.*
II.
Gabelkover, idéztük elbeszélésének további folyamatában azt állítja,* KI. 307., 309. l.* hogy Helfenstein Ulrik, Máriát a bosnyák herczegnőt nem vehette el feleségűl 1354 előtt, de sokkal azután sem. Azt hiszi ugyanis, hogy Lajos király csak 1353-ban lett özvegygyé s így második nejét, Erzsébetet, a ki szerinte Máriának a nővére volt. 1353 vége előtt nem vezethette oltárhoz, Máriának a házassága pedig utóbb történt. Nem vitatjuk e combinatiókat, elég annyit megemlítenünk, hogy Lajos király már 1349 óta volt özvegy. Mindezekről, valamint a Gabelkover említette két adatról: a herczegnő hozománya lajtstromáról és sírja feliratáról alább szólunk. Egyelőre a magunk részéről állítjuk össze a Mária herczegnőre vonatkozó adatokat.
Kétségtelen, hogy az idősebb Helfenstein Ulrik grófnak neje bosnyák herczegnő volt, a ki Magyarországból kerűlt sváb földre. Ezt hiteles eredeti oklevelek bizonyítják,* A stuttgarti államlevéltárban Von Bayern extradirte Urkunden, I. 75., 94 5. no. 3. Schmid’sche Sammlung no. 26.* melyekben a grófnő mindig bosnyák herczegnőként (Herzogin von Bosna, Bossen) említtetik. Van azonban magyar részről is oklevelünk, mely erről az összeköttetésről szól.* Wertner i. m. 221. l. – ki Kerler művét ismerte – idézi ez oklevelet és tárgyalja a kérdést.
Anjoukori okm. V. 377. Fejér CD. IX/2. 139. Fejér «Helsenncor»-t ír, Lajos király egy másik. 1353. ápr. 10. (Fejér i. k. 218. l.) kiállított oklevelében «Domina Maria Domino de Helphstayr tradita»-t ír. Az Anjoukori oklevéltár közölte oklevélnek a kivonatában hibás az, hogy Máriát, István boszniai herczeg leányának fordítja, a szövegben egyenesen «soror» áll. Tollhiba.* Nagy-Lajos ugyanis egy 1352. ápr. 26. Budán kiállított oklevélben a nagymartoni grófoknak három esztendő folyamatán erőszakkal elvett jószágait a két Nagy-Martoni Miklósnak visszaadatni rendeli, érdemeikről ekképen szól:
«dominam Mariam sororem domini Stephani ducis Boznensis, proximam nostram carissimam domino Helseneerio federe matrimoniali copulatam, ad civitatem Pazzowye prenotatam, honestis baronibus regni nostri eidem proxime nostre comitantibus suo nuptui sociandam transmisissemus.»
E szerént a két Miklós «Máriát, István boszniai herczeg nővérét, a magyar király kedves rokonát» Passauba kísérte, mikor Helfenstein urral eljegyeztetvén, lakadalmára ment. Ez pedig, tekintve az oklevél keletét, okvetetlenűl 1352. ápr. 26. előtt történt.
Az a kérdés, hogy miféle rokonságban állott ez az úrnő a kriályhoz, kicsoda is voltaképen?
Már Wertner utalt arra, hogy a Gabelkover-Kerler-féle nézet, mely szerint Mária, Kotrománovics István bánnak a leánya, s így Erzsébetnek, I. Lajos királyunk feleségének testvére, téves.* i. m. i. h.* Az idézett királyi oklevélben egyenesen az áll, hogy soror, már pedig a sorort semmiféle magyarázat sem teheti meg filiának. A középkorban ugyan a rokonsági fokozatokat mindig átalánosították,* Sorornak nevezték az apáczákat, a királyok, a többi királyi uralkodóknak a feleségeit stb.* de a testvért a leánynyal nem vétették össze.
E kérdés tárgyalása alkalmával egyébként más körűlményeket is tekintetbe kell vennünk. Nem mellőzhetjük ugyanis annak a kérdésnek a vitatását, melyet Ruvarac Ilarion vetett fel a bosnyák múzeum folyóiratában, a «Glasnik»-ban,* 1891. III. füzet « .* hogy Erzsébet, a Lajos király felesége, csakugyan egyetlen leánya volt-e István bánnak?
Mauro Orbini* i. m. 265. l.* szerint, Kotrománovics Istvánnak csak egyetlen egy leánya volt «unica figliola». Orbini elbeszélvén Dusán czár hadjáratát a bosnyákok ellen (ez 1349–50 körűl esett meg), mondja, hogy Erzsébet akkor «che alľ hora era donzella» már felserdűlt volt. Du Fresne* Illyricum vetus et novum 119. l.* megint úgy ír Erzsébetről, mint István bán idősebbik leányáról, másik leányát pedig Draganak nevezi Paulus de Paulo nyomán. Ez utóbb említett krónikás* Luciusnál 423. l.* azt írja, hogy «Domina Elisabeth regina Ungarić senior, Domina Maria regina iunior et Domina soror Draga, soror sua» egyszerre jelentek meg Zárában. Ruvarac – nézetünk szerint helyesen – kimutatja, hogy e passusból tévesen következtették azt, hogy Draga, Erzsébet királynőnek a testvére, hanem hogy itt Mária magyar királynőnek a nővéréről, Lajos király másik leányáról, Hedvigről van szó.
Míg azonban a nevezett tanúlmányban Orbini idézett helyére támaszkodva, Ruvaracnak az a határozott nézete, hogy István bánnak csak egy leánya volt, 1892-ben egy tanúlmányt írt «Katalin, Tvrtko bán és király leánya» czím alatt,* « » Glasnik 1892.* melyben az eddigi közfelfogással ellentétben azt vitatja, hogy Cillei I. Hermann felesége (1332/4–1385 III/21) Katalin, nem volt – mint eddig hitték* Aschbach 273. – Klaić Bosna II. 268. Krones: Dsie Freien von Saneck, Raćki stb.* – I. Tvrtkonak a leánya, hanem Erzsébetnek, a magyar királynőnek a nővére.
Ruvarac éleselméjű vizsgálódásaira csak azt feleljük, hogy az ő kétkedésével már a Cilliek tudós kutatójának: Fröchlich Rézmán 1755-ben megjelent munkájában is találkozunk.* Genealogia Sounekiorum comitum Celejć.* Fröchlich állítja, hogy Cilli Hermann nejéről sehol sem állítják határozottan, hogy Tvrtkonak a leánya. Az oklevelekből teljes bizonyossággal csak azt tudhatjuk, hogy Cilli Hermannét Katalinnak hívták (1377., 1396.) s hogy Cilli I. Hermannak a fiát II. Tvrtko rokonának nevezte. (1427.). A cilli krónikában pedig a következőt olvassuk:
«Do das alles, was oben bemelt ist* 1362-ben.* geschah, do gab König Ludwig von Hungarn sein mumen,* «Mume der Mutter oder Vaters Schwester (Base) auch eine weibliche Person, welche mit einer andern Geschwisterkind ist, jede nahe Seitenverwandte» (Adelung). A Cilliek egyébként már Lajos király délvidéki vállalatai folyamán 1359-ben jutottak érintkezésbe Rácz- és Bosnyákországgal. – Suchenwirt Péter Munkái XVI. darab.* frauen Catharinen, die rechter erb was zu dem Königreich Wossen, dem obgeschriebenen graff Herman zu einer eelichen gemahl.»
Fröhlich is tudta már, hogy Kotromán Istvánnak (a ki 1310–5 közt halt meg) volt egy Katalin nevű nőtestvére. Ő aztán úgy segített magán, hogy Katalint megtette András chulmiai herczeg unokaöcscse menyasszonyának, a ki később a Cilli Hermann neje lett. Aztán tovább akkép kombinál, «hogy Chelm alatt nem lehet-e Celejt is érteni?* Bizony nem.* Egyébiránt az is lehetséges, hogy Katalin a Kotrománovics István bán leánya volt, erről nem szólnak a források.»
Ruvarac Fröhlichnél tovább megy, mert a cillii krónikának idézett helyéből bizonyos valószínűséggel következteti, hogy a «rechter erb» kifejezés alatt Kotrománovics István bán törvényes származékát kell értenünk. Ezzel a hypothesissel áll szemben Orbininak ez esetben teljesen prćcis állítása. Tény, hogy Dusán hadjáratot intézett Bosznia ellen, tény, hogy István bán leányát óhajtotta a fia számára, ha meg több leánya volt a bánnak, miért nem adta oda az egyiket Dusán fiának? Szóval a Ruvarac állításaival szemben, ugyanannyi ellenállítás tehető, de mint hypothesis kétségkivűl a figyelemre méltók közé tartozik. Részünkről azt a körűlményt is figyelemre méltatjuk, hogy a mi Lajos királyunknak négy leánya volt:
Mária (sz. 1365 † 1365).
Katalin (sz. 1365 † 1376).
Mária (sz. 1370 † 1395).
Hedvig (sz. 1371 † 1399).
Tekintve már most, hogy a Mária és Katalin nevek a kedves rokonságéval: Helfenstein Ulrikné, Mária, s Cilli Hermanné Katalin nevével egyeznek, nincs benne lehetetlenség, hogy Erzsébet királynő legközelebbi vérei után keresztelteté leányait. Mindez a kombináczió azonban még mindig nem felelet arra a kérdésre, hogy hát voltaképen kicsoda is ez a Mária, bosnyák herczegnő?
Vegyük szóról szóra az előbb idéztük 1352-iki oklevélnek az értelmét, s tegyük fel, hogy soror Stephani ducis azt jelenti, hogy Mária, Kotrománovics Istvánnak, I. Lajos apósának az édes leány-testvére, tehát:
Kotromán István neje Erzsébet; Kotrománovics István; Mária; Erzsébet f. N. Lajos.
Kotromán István halálozásának az esztendejét Orbini 1310-re teszi. Három fiút hagyott maga után, a tanúlmányunkhoz mellékelt táblázatban említett Istvánt, Ninoszlávot és Vladiszlávot. Atyja halála után elsőszülött fiának nem volt hozzá ereje, hogy atyja örökségébe lépjen s anyjával Erzsébettel Ragusába menekűlt. Volt egy nőtestvére, Daniczának hívták, az Rómába ment. Öcscsei Horvátországban leltek menedéket.
Orbininak ezt az elbeszélését kiegészíti Luccari ragusai krónikásnak az elbeszélése, a ki úgylátszik egyvivású forrásból merített.* Annali di Rausa. II. 45. «Mori appresso Stefano Cotroman, Conte di Bosna et sollevati i Baroni et il popolo da artificij di Vuk Vilich et da Ciubran Budisaglich al nome ď antica licenza la sua famiglia fu levata dal posesso et furno eletti al governo li piu nobili Vudislau, e Constantino ň come altri lo domandano, Miroslau figliuoli di Conte Stefano, facendo loro scorta Mladien Hartich, se ne fuggirona in Sagreb et in Medvied et Stefano, ch’era primogenito, con Elisabetha sua madre, filiguola di Casimir, Duca di Gnescovia Polaco guidati da consigli di Priboie Kopcich et da Ostola Cositerich (come riferisce Emanuelo Chronista del Duca Haruoie) salvarono in Rausa. I magistrati gli alloggiarono et gli riempirono di tutti gli ornementi necessarii, non pure alla pompa civile, ma regia, et posero ancor cura di allevar il fanciullo nelle lettere Latine, fino che cassati poi li rumori in Bosna, ció procurando il Senato, Stefano fu restituito nel suo stato. Per tenere viva la memoria di questa famiglia la signoria fece cavare da uno valente Maestro il ritratto della Regina, et di Stefano, che stavano pronti et in attó vivente.» Nagy kár, hogy nem ismerjük ennek az Emanuelnek a krónikáját, a ki Luccari szerint Hervoja idejében élt.* Luccarinak ez elbeszélésében nyilván tévedés, mikor Kotrománovics István anyját mondja lengyel herczegnőnek, holott a felesége volt az. Mindamellett becses egy forrás ez a család történetének a szerkesztésére nézve. Kitűnik, hogy Kotromán István halála után, özvegyét kis gyermekeivel a szó szoros értelmében elűzték. Két fiú Horvátországba menekűl, az anya elsőszülött fiával Istvánnal Ragusában talált menhelyre, a hol «királyi pompával» fogadják őket, s a «gyereket» (fanciullo) megtanítják a latin írásra. A város az özvegy bánné s a fiú képét meg is festette. Mindez 1310 után történt. 1314. ápr. 6-án* Monum. Ragusina I. 72.* a ragusai adatok «a bán megérkezését» és ellátását említik, 1322. nov. 23.* U. o. 41. l. Klaić Povj. Bosne 92. l. azt állítja, hogy Ragusa 1314-ben az új bánt várta, ez alatt pedig a Subics Mladen installálta fiatal Kotrománovics Istvánt kell érteni. A magunk részéről effélét a Klaić idézte adatból nem következtethetünk.* pedig egy követséget küldenek a Boszniában tényleg kormányzó István bánhoz. Ez elbeszélés nyomán kettő bizonyos, hogy István bán gyermekéveit Ragusában tölté, s onnan kerűlt Bosznia báni székébe, mindenesetre 1322 előtt.
Nemzedékrendi szempontból fontos a tárgyaltuk kérdésre nézve annak a megállapítása, hogy az öreg, 1310 körül meghalt Kotromán bánnak volt-e leánya, a ki testvére volt Istvánnak a bánnak. Erre megfelelhetünk. Kotromán Istvánnak volt egy Katalin nevű leánya, a kinek 1347-ben már felnőtt fiait említik: Nikolić Vladiszláv és Bogisa, atyjok András chulmiai herczegnek az unokaöcscse Nikola volt, innen aztán patronymonjuk: Nikolics, a Miklós fiai.* Mon. Rag. 259. l. és Ruvarac a bosnyák Glasnik 1891. évf. 231. l.* Ez a hiteles adat tehát kétségtelenné teszi, hogy Orbininak föntebb említett az az állítása, mely szerint Kotrománovics István bánnak a nővérét Daniczának hívták, ismét tévedésen alapúl. Ennek a tévedésnek azonban nyitjára jöttünk.
Rómában a Santa Maria Minerva templomban a főoltár mellett volt az a «Diana Illyrica» feliratú síremlék, melyről Orbini és Du Fresne azt állították, hogy Kotromán István boszniai bán leányának tetemeit födi. A síremlék már a XVI. században nem létezett többé s csak egy régi halottas könyvből írta ki Fraknói püspök, kinek szívességéből közöljük, a felirat szövegét:
«Hic iacet Diana Illyrica, que vixit
annos XXV. menses XI. dies VII. obiit vero
die XXVIII. septembris XIII. anno M CCCC XIII.
B. C. H. M. CARA? DIANA. »
E sírfeliratból kitűnik, hogy Diana – Danicza halála évében egy hónap híján 26 esztendős volt, tehát 1387-ben született, s így nem lehetett az 1310 körűl meghalt Kotromán Istvánnak a leánya. Ezt már Ruvarac is tagadta, abban azonban téved, hogy a sírfeliratot XVI–XVII. századbeli koholmánynak gondolja, mert az Illyr szó szerinte előbb nem járta. Illyricum, Illyricus elnevezéssel már a XV. század folyamán találkozunk. Sokkal bajosabb megfelelni arra a kérdésre, hogy hát ki lett légyen ez a Diana?
1386-ban két Kotroman-ivadék él. I. Tvrtko király és Dabisa István. Tvrtkonak volt még egy Vuk (Vikics) István nevű testvére, a ki 1368-ban Ragusába menekűlvén, áttért a kath. hitre. Élt-e még 1387-ben s Danicza az ő leánya volt-e, arra adatunk nincsen. Dabisa Istvánnak volt egy Sztana nevű leánya, nevére ugyan latinosan elferdítve jól illik a Diana, chronologiai szempontból sincs ellenvetésre ok, de okleveles bizonyíték nélkül ezt a Chulmiában birtokos Sztanat nem azonosíthatjuk a római halottal. Ennélfogva be kell érnünk a fölvetett hypothesisekkel mindaddig, míg bizonyító adatot nem találunk.
Elesvén ekkép Kotrománovics István második, álltólagos, nővérének a lehetősége, fölmerűl az a kérdés, hogy az 1352. I. Lajos féle oklevélben említett Mária csakugyan az édes nőtestvére volt-e Lajos király apósának? Ha édes testvére volt, akkor – atyja 1310 körül halálozván el – 1352-ben 40 évesnél idősebb volt, mikor férjhez ment Helfenstein Ulrikhoz, s minthogy 1405-ben halt meg, közel száz éves kort élt. Nem valószínű, hogy a sváb gróf ily tisztes korú hajadont választott volna élete párjának s az a sok gyermek már természetes okoknál fogva is ellene szól Mária kései férjhez menetelének. Rendes körülményeket latolgatva, tehát nem állíthatjuk, hogy Mária, István bánnak a nővére volt.
Wertner akkép gondolja megfejthetni a kérdést, hogy a sorort unokahug értelemben veszi s azt véli: Mária, István bán öcscsének Vladiszlávnak volt a leánya, I. Tvrtkonak tehát nőtestvére. Vladiszlávról annyit tudunk, hogy neje Subics Ilona volt, a kit – Kukuljevics szerint – 1338/9-ben vett el feleségül. Föltéve, hogy Mária volt az első szülött, az esetben 1352-ben 13 év körűl lehetett. Ez ugyan nem zárja ki a házasság lehetőségét, de szintén csak feltevés, mint az is, hogy Kotromán Istvánnak lehetett egy öcscse, kinek a nevét nem tudjuk, s ennek lett volna a leánya Mária. Csak annyi bizonyos a sokat említett 1352-iki oklevélből, hogy Mária nemcsak István bánnak volt atyjafia, de Kotromán-vér lévén, maga a király is rokonának vallja, udvaránál tartotta s gazdagon kiházasította.
Egyúttal bemutatjuk Mária herczegnőnek helfensteini grófnő korában használt pecsétjét.* Eredetije a württembergi államlevéltárban.*
Álló szembefordúlt nőalak két czímeres pajzsot tart. A jobb czímer két- vagy egyfejű sas, nem merjük eldönteni, mert a pecsét eredetije rongált; a bal czímer a Helfenstein-grófoké: hármas halmon balról jobbra lépkedő elefánt. A Kotromán-családra emlékeztet a sas alatt körvonalaiban látszó három szirmú korona. A kétfejű sas jelentését nem tudjuk, mert a Nemanják későbbi kétfejű sasa ide nem illik, helfensteini vonatkozását ugyancsak nem sejtjük. A pecsét körirata:
Kettős: házasságos czímerrel van-e dolgunk, vagy csak Máriának külön helfensteini grófnő minőségében készűlt pecsétével, annak eldöntésére nem vállalkozunk. Közöltük, mert Mária herczegnő körűlményeit illeti, melyekről kulturtörténeti szempontból is érdemes szólanunk.
III.
Helfenstein Ulrik, ura: IV. Károly megbízásából, bizonyára járatos volt a budai udvarhoz, hol Mária herczegnőt nevelték. Miként történt a dolog, azt nem tudjuk, de tény, hogy a bosnyák herczegnő messze idegenbe, a sváb földre kerűlt asszonynak. Az akkori értékviszonyokhoz képest tetemes hozománya volt:* Gabelkover i. m. fol. 195.* 10,000 magyar aranyforintra becsülték. Hozománya, igazabban kelengyéje selyem ágynéműből, értékes prémekből, díszes ruhákból (14 köpeny, 6 hermelin, 4 vegyes prémű, 4 tafota; 3 prémes felöltő, 11 alsó szoknya, két mellény, 5 ing, mosdó és fürdő-kendők), 6 pártából, 2 selyem zsinórra fűzött sorból, koronából, ezüst asztalnéműből – arany csak a tábla, – uti eszközökből állott. Összesen 186 tárgyat sorol fel a jegyzék és pedig:
darab
I. Ágynemű 38
II. Ruha 49
III. Fejdísz 20
IV. Asztalnémű 72
V. Játékasztal 1
VI. Utazáshoz való 6
186
A jegyzék* Gabelkover i. ki. f. 48. c. 617. b. lap.* egyfelől arról tanúskodik, hogy a budai kir. udvarnál mikép rendezték be egy királyi igényű rokonnak a háztartását, másfelől belé tekinthetünk az akkori női ruhatárba, mi kellett s milyen igénye volt az előkelő udvari hölgyeknek. Oly jegyzék ez, melyből sokat érthetnek az Anjoukor kultúrájának kutatói. Nem akarunk terjengősek lenni, azért csak magát a jegyzéket közöljük magyar fordításban:
Fiatal asszony feleségem a következő tárgyakat hozta magával Magyarországból:
2 selyem terítő, 6 selyem kendő, mely hozzá való.
1 selyem függöny (a mennyezetes ágy függönye)
6 selyem derékalj, s négy hozzávaló lepedő, 6 selyem fejvánkos
4 selyem párna
1 hermelines ágyterítő, s két hozzá való vánkos
2 selyemből való, béllelt takaró
2 lepedő
4 szőnyeg
2 «senlach» (ágyra borító?)
6 hermelin köpeny
4 prémes köpeny
4 tafota köpeny
3 prémes kabát
7 ruha (szoknya)
11 alsó szoknya
2 újjas mellény
5 ing
2 fürdő-kendő
4 fejrevaló kendő
1 fátyol
1 arany korona (fejék)
6 párta
2 selyem hajzsinór
1 arany játéktábla (Spielbrett?)
2 ezüst medencze
11 ezüst tál
4 ezüst katlan (kotla)
2 kanna
16 pohár
3 ezüst tányér
4 kanál
4 kés
4 varrottas asztalterítő
8 törülköző
9 asztalkendő
5 törülköző
2 kocsiborító
4 úti párna* Gabelkover KI. 619. lapján közöl még egy jegyzéket, mely úgy látszik Mária grófnő végső rendelkezéseit tartalmazza. Ebből érdekesek:
Alfingen asszonynak... egy barna, tollas köpenyt s egy gyürűt hagy.
Scharenstetten asszonynak egy gyürűt, egy fátyolt, s egy ezüst gyűszűt.
Leányának (melyiknek?) arany koronáját, egy fekete prémes ruhát, ezüst övvel, s a gyöngyök felét.
Az ezüstnéműt az elsőszülöttnek.
A várnagynénak egy arany bokályt, egy fátyolt, egy arany karpereczet.
A várnagynénak egy fátyolt, s egy gyűrűt.
A többi tárgyak: gyürűk, bokályok, egy aranyos brokát s egy veres selyem köpeny; egyéb fínom ruháját misemondó ruhák készítésére szánta.*
A mi a herczegnő élte folyását illeti, sorsa uráéhoz fűződött.* V. ö. Gabelkover k. i. fol. 191–203; 224–225, 240, 572–577.* Közöljük itt azoknak az okleveleknek a kivonatait, melyek – ha szorosan véve magánjogi jellegűek és csak helyi érdekkel bírnak is – előadásunkat teljesebbé teszik.
I. 1354. márcz. 28. Id. és ifj. Helfensteini Ulrik kinyilatkoztatják, hogy az elsőnek neje Mária «Irmboltzwicker» falut kiváltotta. (Er. okl. Stuttgart.)
II. 1365. decz. 17. Mária bosznai herczegnő, Helfensteini Ulrik neje 1366. febr. 2-ig terjedő fegyverszünetet köt Elchingeni (régi birod. apátság a bajorországi svábföldön, Ulm közelében) Konrád apáttal. (Er. okl. Stuttgart.)
III. K. n. (1371 előtt) Helfensteini Ulrik gróf nejének, Mária asszonynak, szül. bosnyák herczegnőnek a beleegyezésével adományt tesz a deckingeni templom részére (Gabelkover kézir. 48. fol. 305 old.).
IV. 1371. Helfensteini Ulrik gróf nejének szül. boszniai herczegnőnek zálogba adja a steinkirchen-i szabad birtokot. (Gabelk. kézir. 48. f. 309 old.).
V. 1371. máj. 30. Helfensteini Ulrik gróf berunstadti birtokára iratja nejének Mária boszniai herczegnőnek a hozományát és kelengyéjét (Er. okl. Stuttgart.)
VI. 1372. jún. 15. Ulrik tartománygróf özvegye, Mária asszony, szül. bosznai herczegnő feloldja és felszabadítja Falkensteini Egloff és Erhart fivéreket férjének megölése alól (Gabelk. kézir. 48. f. 314 old.)
VII. Helfensteini Konrád gróf 1373. okt. 23. anyjának Mária szül. boszniai herczegnőnek a hozományát és kelengyéjét 150.000 frt értékben (?) Überkingen várára iratja át. (Gabelk. kéz. 48. fol. 336. olt.) A herczegnő beleegyezése 1392. decz. 13. egy 1466-i átiratban a stuttgarti lvtárban.
VIII. 1392. febr. 22. Mária bosnya herczegnő alapítványt tesz az aufhauseni sz. Orbán oltára javára. (Schmid-féle kéziratgyűjt. 1393. 26. sz. a stuttgarti lvtárban.)
Az idegenbe szakadt bosnyák herczegnőt sok megpróbáltatás érte. 1372-ben sujtá a legnagyobb szerencsétlenség.
Ulrik gróf, az ura Máriának, nagy kegyében állott a császárnak s mint a városok védelmezője ugyancsak a pártjokra állott a számos lovag támadásai, de még a saját sógorának Eberhard württembergi grófnak is a kapzsisága ellen. 1372. febr. 12., hazalovagoltában, ellenségei lesből rajta ütöttek s fogva vitték előbb Zabergauba, aztán Falkenstein Erhartnak Ramstein nevű várába, a hol ugyanazon év máj. 5-én átvágott nyakkal halva találták.* Gyilkosai: Klingenberg János, Neipperg Henrik, Sternenfels Ulrik. Falkenstein Erhartot az özvegy feloldta a gyilkosság vádja alól VI. okl. – Reg. Imp. 542. a Gabelkover f. 203.*
Az özvegy zavaros anyagi viszonyok között maradt kilencz gyermekkel. Két fia Konrád: és Frigyes úgy látszik akkor már felserdűltek volt. Öten voltak fiúk: a kettő, kit előbb említénk, Lajos, Ulrik és János, hárman leányok: Ágnes, Beatrix és Mária.* Kerler i. m. 69. Máriát egy magyar úr vette el feleségűl.*
Lajos király azonban, mint jó rokon, nem feledkezett meg az istentől meglátogatott családról, segített rajtok mindenkép. Máriának Lajos nevű fia Magyarországba kerűlt, s a budai udvarnál igen jó fogadtatásban volt része. Midőn 1381-ben a gazdag aquilejai pátriarka széke betöltendő volt, Lajos király s a felesége (u. é. ápr. 18-án) igen meleg hangon írtak a friauli rendeknek, Udine városának s Orbán pápának, hogy «kedves rokonukat» tegyék meg patriarkának.* A friauli levéltárakból. A magyar t. Akad. oklevélmásolatai Óváry L. 100–103. l. és Archeogr. Triestino 1892.* Patriarkának ugyan Lajos királynak egy másik rokonát választák: Alençon Fülöpöt, de Helfenstein Lajos sem maradt állás nélkűl, mert 1382-ben az övé lett a kalocsai metropolia, melyet 1391-ben bekövetkezett haláláig bírt.* Katona: Hist. metrop. Colocensis. I. 392–3.*
A többi Helfenstein ivadéknak már nem volt köze a magyar dolgokhoz. Az özvegy grófnőt családi viszonyai oda kötötték a sváb földhöz, ott élt még hosszú öregségben 1403 tavaszán bekövetkezett haláláig s túl élte a Lajos király családjának tragikus végét. A XVII. században Überkingen* Würtemberg dunai kerületében a Geisslingen an der Felsi járásban.* faluban még olvasható volt a sírfelirata, mely azt mondja, hogy a grófnő derék feleség, jó anya, s könyörületes lelkű keresztény volt.
Gabelkover még leírhatta a sírkő feliratát, magyar fordításban ekképen szól:
Herczeg-asszonyt takar e sír,
A ki ékes volt erényben
És a neve: Mária.
Kegyesség honolt szívében,
Ezt nem feledé soha.
Magyarországból jött hozzánk.
Őt, a bosnyák herczeg-asszonyt
Lajos amaz igazságos,
A jó régi erkölcs őre,
Hozta kinccsel megrakottan
A sváb földre, hitveséűl
A vén Helfenstein Ulriknak.
Ám ezt meggyilkolták, mikor
Ezer háromszáz esztendőt
Iacute;rtak, s hozzá hetvenkettőt.
Tisztességben és erényben
Bővölködék a herczegnő.
Dúsan megterített asztal
Várt nála a nyomorultra,
És a szolgák nagy csoportja
Szívesen és sürgve hordta
A jó édes bort s az étket,
Áldották is a szegények.
Mint az egyház védasszonyját
Úgy tisztelte őt a papság,
Mely tapasztalá gyakorta,
Hogy reája is van gondja.
Nosza tisztes lelki atyák
Imádjatok térdre esve,
Hogy a mennybe jusson lelke,
S ott a boldogok sorában
Lássa Istent trónusában
S nyerjen örök életet.
A halála napja péntek,
Az, a mely – mondom ti néktek –
Ezernégyszáz és háromba
Következett Márkus napra.
Április kalendájának
Ötöd napján érte vége* 1403. évben sz. Márk napja utáni péntek – ápr. 27. V. kal. Április pedig volna márcz. 28. Itt azonban a kalendáknak a középkorban helylyel-közzel előforduló hibás számításával van dolgunk, hogy t. i. V. kal. Maii tényleg április havának egy napját jelentvén, május helyett áprilist írtak, vagyis azt a hónapot, melynek napját jelölik. Ily, hibásan használt értelemben véve az V. kal. Aprilis-t, ennek csakugyan ápr. 27. felel meg.*
Földi pálya-futásának.* Würtembergi államlev. Rep. Gr. v. Helfenstein x. A verses formájú fordítást Szalay László barátomnak köszönöm.*
A sírkövön látható boszniai czímer ki volt festve: sárga s piros valának a Kotromán-család színei.
Könnyebb áttekintésűl táblázatba foglaljuk össze mindazokat az indokolt és nem indokolt föltevéseket, melyeket e tanúlmány folytán a Kotromán-családot illetőleg megemlítettünk s tárgyaltunk. A kétségtelen s rég hitelesen megállapított ízeket dűlt betűkkel szedettük.
A Kotromán-család nemzékrendéhez.
Kotromán János IV. Béla alatt 1235–70. (A potravjei kivonatok fictioja. Velenczei nemeslevél, mely Mauro Orbini állítását variálja, hogy a család őse német.) Némelyek III. Béla vitézének mondják. V. István nejével Erzsébettel rokon kún vitéz. (Thallóczy sejtése.); Kotromán István az I. bán † 1310 után (Orbini szerint.) Neje Erzsébet. Dragutin István és V. István leányának Katalinnak a leánya.; Lajos. Orosz Anna.; Mária herczegnő (Gabelkover téves állítása.); Kotrománovics István a II. bán. Banus, Dux Bosnić. Neje Kujáviai Erzsébet.; Vladiszláv f. Subics Ilona. 1338–39 körül.; Inoszláv.; Katalin f. András chulmiai hg. unokája Nikola.; Danica. (Orbini állítása, nem áll.); Vladiszláv.; Bogisa.; Nikolics.; Erzsébet. Nagy Lajos kir. felesége h. 1353 † 1387.; Mária gr. Helfenstein Ulrikné h. 1352 † 1463. (Gabelkover combinatiója, hamis.); Fiú †; Katalin. Cilli I. Hermann neje. h. 1362. (Froelich és Ruvarac állítása.); I. Tvrtko bosnyák király.; Draga (téves.); II. Tvrtko.; Katalin f. Cilli I. Hermann (téves.); Vuk.; Danica † 1423. (Thallóczy állítása.); Dubisa István kir.; Stana Diana?; Mária Helfenstein grófné. (Wertner állítása.)
Thallóczy Lajos.
A borosjenei Tisza család ősei.
(Első közlemény.)
I.
A borosjenei Tisza család leszármazása a XVII. század derekán szereplő Istvántól kezdve eléggé ösmeretes. Azt is tudják a genealogusok, hogy Bihar, Arad illetőleg a régi Zaránd vármegyében fekvő sok szép jószágát Boros-Jenő és Várad bukása után elnyelte a török hódoltság és csak a mult század közepén pörölte vissza azoknak egyrészét kisunokája Tisza László.* Nagy Iván. Magyarország családai XI. k.*
A család régibb történeteit azonban, Erdélybe szakadásának s Magyarországba való visszaköltözködésének körűlményeit mai napig homály födi. – Istvánról írtak ugyan egyet-mást,* Gr. Lázár Miklós, Erdély főispánjai 201. l. Szilágyi Sándor, Egy államférfi a XVII. századból. (Nemzet. 1885. évf. nov. 29. szám.)* de maradékait, legközelebbről fiát és unokáját, legfeljebb csak a nevéről ösmerjük.
Tisza Lászlónak, manapság is sokat emlegetett pörével tüzetesen, behatóan eddigelé még senki sem foglalkozott. Rendszerint a traditióra hivatkoznak, mely, mint tudjuk, igen mostohán szokott bánni az igazsággal. Mert ez a pör annak idején országos érdeklődést keltett és csakhamar egész legenda keletkezett róla, melyben a valóság úgy át van fonva, szőve mindenféle képzelt és soha meg nem történt dolgokkal, Tisza László alakját olyan mistikus homály borítja, s meggazdagodása olyan mesés színben tűnik föl, hogy a kérdés tisztázását már csak a historiai igazság érdekében sem tarthatjuk fölöslegesnek.
De a pörös akták családtörténeti szempontból is figyelmet érdemelnek, mert míg egyfelől a leszármazás hiányait pótolják, másfelől a birtokviszonyokra s az ősök viselt dolgaira vonatkozólag is tanúlságos, becses adatokat szolgáltatnak.
Elég sajnos azonban, hogy a pör folyamán fölmutatott oklevelekből a nemzetség eredetének kérdését eldönteni nem lehet, mivel a modenai herczegtől visszaszerzett jószágok anyai örökséget képeztek s a váradi Kiss családnak fiú ágon való megszakadása után szállottak a borosjenei Tiszákra.
Kutatásainkat tehát más irányban kell megkezdenünk s bár kevés reménységünk van ahhoz, hogy a régmult időkből fenmaradt töredékes, sovány adatokat összefüggésbe hozhassuk, de minthogy abból a fölfogásból indulunk ki, hogy az általunk konstatáltaknak szerencsésebb utódunk még hasznát veheti s egyik vagy másik nyomon haladva talán czélt is ér: ki kell jelölnünk némely támpontokat, melyek a genealogia szövevényes mezején útmutatókul szolgálhatnak.
Kétségtelen dolog, hogy Tisza személynév; és mint ilyen Theza, Tisa, Tysa stb. változatokban már Árpádkori emlékeinkben is előfordúl.
A többek között p. o. II. Endre királynak 1211-iki oklevelében a tihanyi apátságnak Szántó faluban (in villa Zamthow) lakó Tysza nevű udvarnoka említtetik.* «Tyza filius Nunhu».Wenczel, Árpádkori Uj okmánytár I. k. 123. l.*
Miklós, Tyza fia 1277-ben a somogyi várnak Megyeren lakó népei közé tartozott.* U. o. IV. 94.*
Más Miklós fia Bálint, néhai Tyza unokája, turóczvármegyei nemes, IV. Béla királynak 1255-ben kelt adománylevelével igazolta a maga birtoklását.* Fejér, Codex Diplom. tom. IV. 2. 362.*
De mindezeknél jobban érdekelhet bennünket az a Tisza mester, a ki I. Károly uralkodása alatt a királyné ajtónállója és borosjenei birtokos volt s a kit a mult század hizelkedő genealogusai bizonyára csak azért nem tettek meg a manapság virágzó Tisza család ősatyjának, mert a reá vonatkozó oklevelek újabb időben kerűltek napfényre.
Annak okáért, de a jövendőre való tekintetből is megérdemli, hogy személyével és élete körűlményeivel közelebbről megösmerkedjünk.
Tisza mester mint Mária királyné apródja kezdé pályafutását, kitől hűséges szolgálatáért 1312-ben a régi Pilis vármegyében fekvő Üröm (Ewren, Ewrym) birtokot kapta.
Az adománylevélből megtudjuk, hogy származására nézve ruthén volt.* «Quod quia Theza rutenus aule nostre juvenis...» Anjoukori okmánytár I. k. 281. Az oklevelekben Thesa, Thysa, Tyssa néven fordul elő.*
Mikor Mária helyét Károly oldalánál lengyel Erzsébet királykisasszony foglalta el, az apródból ajtónálló lett és csakhamar úgy meg tudta nyerni koronás úrnője kegyeit, hogy ez, kiváló hűsége jutalmául 1322-ben a fejérvármegyei Ladány birtokot ajándékozta neki.* Kelt Temesvártt június 10-én. «Nos igitur consideratis fidelitatibus fideliumque serviciorum meritis eiusdem magistri Tysse que nobis a toto eo tempore quo in regnum nostrum Hungarie domino annuente intravimus continue in aula nostra residens cum summe fidelitatis constancia exhibuit etc. Anjoukori Okmánytár II. k. 21. l.*
De a király sem feledkezett meg hitvesének kedvelt ajtónállójáról s 1318 julius 12-én a Fejér vármegyében fekvő Érdet, 1324-ben pedig, Erzsébet beleegyezésével Üröm falut adományozta neki, mely a mai Békás-Megyer és Buda-Őrs környékén feküdt.* U. o. II. k. 120. Dr. Csánki Dezső, Magyarország Történelmi földrajza I. k. 14. és 16. l. Erzsébet királyné rendszerint «dilectus et fidelis aule nostre janitor»-nak nevezi őt.*
A birtokba iktatást a budai káptalan ellentmondás nélkül teljesítette s ez alkalommal Tisza mester az Aba nemzetségből származó Kompolthy család őseitől szerzett borosjenei jószág birodalmába is bevezettetett.* U. o. és Csánki id. m. 13.*
Erzsébet nevű feleségétől, kiről csak annyit tudunk, hogy bizonyos Jakab leánya volt, – két fia származott: András és László.
Erzsébet asszony, özvegységre jutván, Albrecht budai polgárral lépett második házasságra, a kit közönségesen Herczegnek neveztek. Mikor a budai káptalan előtt 1333 október 5-én jegyajándékot adtak egymásnak, az özvegy gyermekei rovására, túl a rendén bőkezű volt, mert egy szőlőn kivűl egész Üröm falut odaajándékozta jövendőbeli hitvesének. Természetesen fiainak beleegyezésével történt a dolog, noha még csak András volt akkor törvényes koru.* Anjoukori okmánytár III. k. 37. l.*
Ennek utána a két fiúnak nyoma vész. Talán korán és maradék nélkűl haltak el, de az sem lehetetlen, hogy circumspectus budai polgárokká váltak, mert mostoha apjuk sok szép jószágukon hamarosan túladott . . Üröm 200 márkáért – nagy summa volt ez abban az időben – a királyné kezére kerűlt, a ki aztán az általa alapított ó-budai apáczakolostornak adományozta. Hasonló sorsban részesűlt Ladány és Boros-Jenő is.* U. o. IV. k. 180., 270., 280., 283. lapokon.*
Csakhogy ez a Boros Jenő, mint a határjáró levélből kitűnik, Pest illetőleg Pilis vármegyében, Buda környékén feküdt, a Tisza család pedig a zarándvármegyei Boros-Jenőtől vette a maga prćdikatumát.* Anjoukori okmánytár II. k. 120. l. és Dr. Csánki id. m. 13. l. A budai káptalannak 1324 márcz. 29-én kelt jelentésében Boros-Jenő Pest vármegyében fekvőnek mondatik, de később rendszerint Pilishez számítják.*
Nem lehet föladatunk, a minthogy nem is vezetne czélhoz, – az oklevelekben századok folyamán előforduló Tiszákat rendre fölsorolni, ámbátor ez nem valami nagy fáradságba kerülne, mert mindössze is kevesen voltak, – de szükségesnek tartjuk megemlíteni, hogy Tisza Jakab fiai 1341-ben a biharmegyei Süvegd egy részét zálogban birták,* Bunyitay Vincze, A váradi püspökség története III. k. 299. l.* Tiszay (– de Tiza) Pál pedig 1327-ben Csongrád vármegye szolgabírája volt.* Anjoukori okmánytár II. k. 327. l.*
Ezek a nyomok már közelebb vezetnek bennünket Zaránd vármegyéhez, a hol a borosjenei Tisza család legelőször feltűnik, s melynek területén már a XV. században volt Tisza másképen Tiszafalva helység. Csakhogy ennek földesurait 1439 óta, mikor Brankovics György despotának adományoztatott, – szakadatlanúl ösmerjük és teljes bizonyossággal konstatálhatjuk, hogy ott a Tisza család birtoklásának semmi nyoma sincsen.* Dr. Márki Sándor, Arad vármegye története II. k. Első rész 250. l. és dr. Csánki Dezső id. m. 746. l. Ma is áll Tisza néven Halmágytól nyugatra.*
Igy tehát legfölebb csak az a tanulság maradhat fön számunkra, hogy a mennyiben már a legrégibb oklevelekben határozottan mint személynév szerepel: a zarándmegyei Tiszafalva – minden valószínűség szerint – alapítójának vagy egykori birtokosának emlékét őrizte meg.
Az ebből levonható következtetéseknek azonban kevés hasznát veszszük, mert nincs okunk föltenni, hogy a borosjenei Tisza nemzetség törzsöke Zarándban gyökereznék. Sőt tovább menve még azt is kijelenthetjük, hogy bár középkori emlékeinket gondosan áttanulmányoztuk, de Tisza családra – mióta az állandó vezetéknevek használata divatba jött – a birtokos nemesek között sehol sem akadtunk.
Az előttünk ösmeretes legrégibb Tisza családot, a mohácsi veszedelem után, a török hódoltság terjedésével bekövetkezett nagy társadalmi átalakulások hozták felszínre.* Mert arról a Tisza nevű tisztről, a kit Frater György váradi püspök 1551-ben a portára küldött, semmi közelebbit nem tudunk. Családja, társadalmi állása sőt még a keresztneve is ösmeretlen előttünk. (Horváth Mihály, Frater György élete 3. kiadás 343. l.)*
Rudolf király 1578 ápril 12-én Pozsonyban kelt oklevele által tasnádi Tisza Tamást meg feleségét Orsolya asszonyt, és ettől származott gyermekeit: Mihályt, Katát és Ilonát, polgári állapotukból, «e statu et conditione civili et ignobili», czímeres nemességre emelte.
A nemesség, Tamás érdemeiért – unokatestvérére Tisza Lászlóra is kiterjesztetett, a ki úgy látszik ebben az időben még legény ember volt.* Máskülönben az armalis levél feleségét esetleg gyermekit is bizonyára elősorolná... A nemességben rokonuk Juhos Imre is részesült.*
Az adományozott czímer – leírás szerint – a következő: Sárga színű paizs zöld mezejében hátulsó lábain ágaskodó, tátott szájú, kilógó nyelvű, természetes színű farkas, mely első jobb lábával csapásra emelt kardot tart, bal lábát pedig ragadozásra terjeszti ki. A paizs felső, jobboldali szögletében, a farkassal szemközt, vörös hold látható.
Sisakdísz a paizsbeli alakhoz tökéletesen hasonló növekvő farkas, sisaktakarók: jobbról és balról sárga-kék.* Az armalis másolata az Országos Levéltárban őriztetik. N. R. A. Fasc. 1049. nr. 19.*
Talán mondanunk is fölösleges, hogy ez a czímer merőben különbözik a borosjenei Tisza család ösmeretes czímerétől, melynek eredete felől semmit sem tudunk, csak az bizonyos, hogy a modenai herczeggel perlekedő Tisza László már a mult század közepén használta.
Tisza Tamás tehát, ki az oklevélben agilisnek neveztetik, – ennélfogva nemes anyától született, – tasnádi polgár volt vagy legalább is odavaló polgári családból származott. Később azonban Szathmárra költözködött és vagy a várőrséghez tartozott vagy egyéb királyi tisztséget viselt, mert 1587-ben arra hivatkozik, hogy ő felségét «nagy sok időtől fogva» szolgálja.
Szathmártt házat, telket, szőlőt s nehány darab szántóföldet szerzett és könyörgött a királynak, hogy szabadítsa föl, mentesítse meg azokat is.
Folyamodása véleményadás végett a szepesi kamarához küldetett, hol minden jóval biztatták, de mult az idő és semmi sem történt a dologban. Tamás pedig vén ember volt s attól tartva, hogy hűséges szolgálata kárba vész, 1587 okt. hó 30-án megtalálta levelével a kamarás urakat, hogy intéznék már el az ügyet.
Vegyék tekintetbe, hogy ő nem kér sem falut, sem jószágot, csak egy kis szabadságot, melynek maradéka is örvendezhessen. «Vérem hullásával, tagom szakadásával szolgáltam – ugymond – ő felségét; rabságot szenvedtem... nagy summa pénzen vállaltattam ő felsége hűsége mellett való szolgálatomért ki ... Én magam személyét ő felsége régen megnemesítette, az én maradékimval egyetemben... immár csak ez kicsint kivánom, hogy az én házhelyemet ő felsége megnemesítse ez megnevezett kicsiny örökségekkel, az én vérem hullásáért..»* Levelét így végzi: «Tisza Tamás kegyelmeteknek mindenkor szolgál». A telek, melyre szabadságot kért, a Vár-utczában a Szamos felől való szeren, Eötvös Bálint és Silye Péterné háza szomszédságában állott. Országos Levéltár. N. R. A. fac. 1089. nr. 33.*
Tisza Tamás tehát katonaviselt ember volt, mert a harminczadosok vagy más efféle tisztviselők nem igen ontották vérüket.
Ennek utána hírét se halljuk többé, talán ütött az órája, érett kalász volt, learattatott. De mi lett Mihály fiából? hová tűnt el unokavére Tisza László?
Nagy sok idő múlva, félszázad elteltével, az ország másik szélén találkozunk ismét egy Tiszával, a török birodalom határán, Boros-Jenőn, mely akkor tájban az erdélyi fejedelemségnek erős védbástyája vala, és a környék úgynevezett futott nemeseinek igen gyakran oltalmat, menedéket nyújtott.
Meglehet, hogy Tisza György is azok közé a földönfutó nemes emberek közé tartozott, kiket a pogány az ősi hajlékból világgá üldözött és a kik lovuk hátán egy szál karddal, egy kopja vassal keresztűl-kasul kóborolták az országot, rá-rá ökleltek a törökre és szabad nyereségből, zsákmányból éltek, míg vagy elhullottak úton-útfélen, vagy nyugodalmas családi tűzhelyet találtak maguknak...
Megjehet, hogy ő is felesége jussán kerűlt Zaránd vármegyébe és bizonyos, hogy annak előtte – ideig-óráig – Makón lakott; csak az a kérdés, honnan származott oda, mert Csanád vármegyében híre hamva sincs a Tisza nemzetségnek.* V. ö. dr. Csánki Dezső és Dr. Márki Sándor id. munkáit. A XVI. és XVII. századból fönmaradt dicalis conscriptiókban sem fordul elő a Tisza család.*
De még a szomszédságban is hiába keressük, mert a csongrádi szolgabíró és azok a biharmegyei nemesek, kik az Anjou-korszak elején éltek, úgy látszik mag nélkűl haltak el, vagy a mi még valóbbszínű és tökéletesen egyre megy, nevüket nem tették örökössé, nem szállították utódjaikra, mivel Tisza, illetőleg Tiszay családot később egyik helyen sem találunk.
Honnan származott tehát Tisza György, a ki Boros-Jenőn laktában már igaz nemesi szabadságban élő ember vala, de nemességének eredetét nem ösmerjük és nincs okunk föltenni, hogy maga emelkedett volna a nemzet kiváltságosainak sorába?
Önkénytelenűl is az öreg Tisza Tamásra kell gondolnunk, mert ez legalább húsból és vérből álló ember volt és az a körűlmény, hogy ő Szathmártt, György ellenben Makón, később pedig Boros-Jenőn lakott, – nem zárja ki azt, hogy közöttük vérségi kapocs ne létezhetett volna.
Mert akkor tájban az örökös hadakozások alatt, kiváltképen a Bocskay támadásával bekövetkezett hajdújárások idején, nagy messze földre elszármaztak az emberek s még ha Tamás ivadékai szathmári örökségükben éltek-haltak is, ki tudná megmondani, hogy Tisza László melyik országszélen űzte a maga futó szerencséjét?
A czímerek különbözőségéből pedig – mint ezt számtalan példával igazolhatjuk – épenséggel nem következik az ugyanazon nevet viselő családok különböző és egymásra nézve idegen volta. Szóval az összeköttetés lehetséges és föltételezhető s ezzel a genealogusnak okvetlenűl számolnia kell, mert a mi még ma csak valószínű, holnap talán bizonyosságra emelkedhetik...
De míg ez a holnap el nem érkezik, addig a borosjenei Tisza család eredete továbbra is homályban marad és legelső ősének azt a Györgyöt kell tartanunk, a ki már mint nemes ember, 1636 június 21-én öreg Rákóczy György fejedelemtől Arad, Csanád és Temes vármegyében jószágokat kapott adományba és tanúlt, oskolázott ember, egy szóval deák volt.
Az adománylevélben «Georgius literatus Tisza Makainus de Boros Jenő» névvel neveztetik, a mi arra mutat, hogy nem régen költözködhetett Boros-Jenőre és közönségesen mint Makóról jött embert ösmerték.* Meglehet, hogy az a Makai György deák, a ki 1636-ban néhai Doczó András leányait több társaival együtt megosztoztatta, Tisza Györgygyel egy személy, a minthogy ezután többé nem is emlegetik őt az oklevelek. (L. alább.)* Később azonban, mikor már meggyökeresedett, egyszerűen Tisza György jenei nemesnek (nobilis jeneiensis) írta magát.
Az adományban, feleségén Cserepes Annán kivűl, a ki régi, birtokos aradvármegyei családból származott, sógorai Cserepes Dániel deák és Szabó Ábrahám is részesűltek* A Cserepes családra nézve l. Dr. Márki id. m. 294. l. Szabó Ábrahám 1609-ben Zaránd vármegye szolgabirája volt. Köszönetet mondok e helyen is dr. Márki Sándor kolozsvári egyetemi ny. r. tanár t. barátomnak, Arad vármegye tudós történetírójának, a ki a borosjenei Tisza családra vonatkozó följegyzéseit szives készséggel rendelkezésemre bocsátotta s ezáltal munkámban nagy segítségemre volt.* és a donatariusok nem kevesebb mint 14 falun és pusztán osztozkodtak. Persze hogy ez a tekintélyes birtok már jobbára a hódoltsághoz tartozott vagy legalább is a török torkában feküdt és Tiszáék csak zálogjogon illetőleg inscriptióban birták, de a török felől, ha életre való, ügyes emberek voltak, bizony kiszedhették annak a zsírját, míg a világgá futott régi földesurak innen-onnan előkerűltek.* Az adománylevél kivonata az Országos Levéltárban Gyulafejérvári káptalan: Liber Regius XVIII. p. 154. Hogy az adományozott falvak és prćdiumok Uyfalu, Patak, Jabrag, Kisfalu, Szemlek, Jagoricz stb. a hódoltság közelében feküdtek, abból is kitetszik, hogy a fejedelem csekély 600 frt summában inscribálta azokat Tisza Györgynek és társainak, csakhogy gazdájuk legyen és önként be ne hódoljanak.*
Tisza Györgyöt pedig első sorban is jó gazdának, szorgalmas birtokszerzőnek ösmerjük, a ki vagyonát napról-napra gyarapította, és mint abban az időben mondták volna – értékes ember vala. Rendes lakóhelye Boros-Jenő volt, de Nagy-Váradon is birt házat, a város legelőbbkelő részében a Péntekhely-utczában. Közhivatalt, vármegye-tisztséget nem viselt, de jószágba iktatások alkalmával, meg a jeneiek ügyes-bajos dolgaiban, mint homo regius gyakran szerepel s 1656. év márczius 9-én már néhainak mondatik.* Tisza György birtokszerzéseire, borosjenei szereplésére, halálának idejére stb. vonatkozólag L. Orsz. Levéltár Neoacquist fasc. 18. nr. 16.*
Úgy látszik többször is nősült, mert Rákóczy György fejedelemnek 1655 október 23-án kelt idéző levelében házastársának már nem Cserepes Anna, hanem Gaborjáni Erzsébet iratik, és talán ettől született Erzsébet leánya, Csulai György erdélyi ref. püspök hitvese.* A fejedelem borosjenei Szentandrási Zsigmond kérésére Eperjes, Porond és Bekény zarándvármegyei jószágok ügyében borosjenei Tisza Györgyöt, Kis Györgyöt és ezeknek feleségeit Gaborjáni Erzsébetet illetőleg Annát meg Zöldi István özvegyét törvényre idézteti. Országos Levéltár. N. R. A. fasc. 816. nr. 17.*
Különben ezt a kérdést bajos eldönteni, mert Szalárdi krónikája szerint még 1658-ban is élt Boros-Jenőn egy Tisza György és meglehet, hogy az ő felesége volt Gaborjáni Erzsébet, bár erről a Györgyről puszta nevén kivűl egyebet se tudunk és a rendelkezésünkre álló oklevelekben sohasem történik róla említés.* Szalárdi János Siralmas Magyar Krónikája (Ujabb nemzeti könyvtár. Második folyam) 380. l.*
Nyugodt lélekkel az öreg György leányának tarthatjuk azt a Tisza Annát is, a ki a Rákóczy által később lefejeztetett Ujlaky László borosjenei kapitány hitvese volt s a kinek birtokaiért Tisza István maradékai a neoacquisticai törvényszéken pört folytattak; minthogy azonban teljes bizonyossággal megállapítani ezt sem lehet, őt is ki kellett hagynunk a táblázatból.* Rákóczy György fejedelem 1651. decz. 31-én a zarándmegyei Sicola birtokot 1200 frtban borosjenei Ujlaki Lászlónak és feleségének Tisza Annának inscribálta majd 1656. febr. 23-án Sombolyt és Borosteleket kapták. Orsz. Levéltár. Neovacquist. fasc. 18. nr. 6.*
És mert végezetre az oklevelek arról sem világosítanak föl bennünket, hogy tulajdonképen ki volt a borosjenei Tisza család ősanyja? – mivel nem tudjuk határozottan, hogy Tisza István, ki már 1655-ben másodszor nősült – Cserepes Anna fia volt-e, vagy esetleg atyjának korábbi házasságából származott: leghelyesebbnek véltük – egy régi genealogiai töredék példájára – Györgyöt magánosan állítani táblázatunk homlokára.
I. Tábla.
Tisza György nobilis jeneiensis † 1656.; Erzsébet 1656. Csulai György erdélyi ref. püspök hitvese; István de Boros Jenő 1643–1675. 1649. Zaránd vármegye szolgabirája, 1651 országgyűlési követ, 1656 alispán.1656–1658 portai követ és rab a Jediculában. 1660 kővári kapitány. 1. Doczó Zsuzsánna. 2. borosjenei Móré Zsófia.; Sára 1685. 1. dési Alvinczi András. 2. Petki Nagy Pál.; Alvinczi Erzsébet 1698. gr. Bethlen Jánosné.; II. István Erdélybe Görgény-Szent-Imrére költözik, a fiscalis tizedek albérlője, 1700-ban még él. Bakó Kata; II. György szül. 1680 körül, megh. 1754 körül, hites ügyvéd, Torda vármegye főjegyzője majd alispánja. Tordán lakik. 1. Vásárhelyi Sára. 2. Bihari Zsuzsánna. 3. medeséri Jeddi Kata.; Klára 1752. 1. héjasfalvi Nagy Zsigmond. 2. haranglábi Horváth Ádám, kitől elvált.; Anna 1752. mikeházi Mohai Sándor; Krisztina 1752. désfalvi Pataki Sámuel; László 1748–1760. a modenai herczeggel és a fiscussal pöröl, az udvarhelyszéki Szitás-Kereszturból, Bihar vármegyébe Gesztre költözik. † 1772 körül. bályoki Szénás Rebeka.; III. György 1724–1751 convertált és franciscanus barát lett.; Sára 1766. septéri Fogarassi János cs. kir. hadnagy.; III. István 1761–1800. †; II. László 1765–1831 (l. II. táblán.); I. József sz. 1768. †.
II. Tábla.
II. László (ki az I. táblán.) Bihar vármegye követe, cs. kir. kamarás gr. Teleki Kata 1777–1820.; Karolina sz. 1797. br. Egloffstein Albert.; II. József † sz. 1799.; I. Lajos 1798–1856. Biharmegye főispáni helytartója, cs. kir. kamarás. gr. Teleki Juliánna 1807–1863.; Amalia 1803 br. Léderer Károly altábornagy.; Vilma 1803 br. Luzsénszky Pál.; Károly 1808. †; Ferencz 1811. †; Paulina sz. 1812. él. sóvári Soós Tamás.; Imre 1815.†; III. László † sz. 1826.; II. Lajos † sz. 1827.; IV. László sz. 1829. Országgyűlési képviselő. Holles Ottilia.; Kálmán sz. 1830. Országgyűlési képviselő. 1875–1890. miniszterelnök. 1880. v. b. titkos tanácsos és Sz. István rend nagykeresztese, ref. főgondnok. gr. Degenfeld-Schomburg Ilona.; III. Lajos 1832. cs. kir. kamarás. Országgyűlési képviselő. 1867. Biharmegye főispánja. 1871. közlekedési miniszter. 1873. Lipót-rend nagykeresztese, v. b. titkos tanácsos. 1879. Szegeden kir. biztos. 1883. szegedi praedikatummal gróf. 1892–1894. Ő felsége személye körüli miniszter, ref. főgondnok.; Béla † sz. 1834.; Domokos † a költő 1837–1856.; Margit †; Ilona sz. 1855. Tisza István; Etelka sz. 1858. zeykfalvi Zeyk Károly orsz. gyűl. képviselő.; Jolán sz. 1860. bethleni gr. Bethlen Pál Besztercze-Naszód várm. főispánja.; Anna sz. 1862. Sándor János Kis-Küküllő-vármegye főispánja.; IV. István sz. 1861. orsz. gyül. képv. Tisza Ilona; V. István sz. 1886.; Juliska sz. 1889 † 1894.; Paulina sz. 1862. b. Radvánszky Béla cs. és kir. kamarás. 1894. deczember 18-án koronaőrré választatott.; II. Kálmán sz. 1867.; IV. Lajos sz. 1879.
Szükségesnek tartjuk már most kijelenteni, hogy bár e táblázat a borosjenei Tisza család legújabb nemzedékét is föltünteti, mi azonban csak az ősök viselt dolgairól fogunk szólani és elbeszélésünket azzal a Lászlóval végezzük, a ki a modenai herczeg ellen indított pörét 1760-ban sok ügygyel-bajjal befejezvén, gazdag földesúr lett, s az udvarhelyszéki Szitás-Keresztúrból a biharvármegyei Gesztre költözködött.
II.
Tisza István a XVII. század elején született s mint nehány fönmaradt leveléből és a diplomatiai téren való működéséből alaposan következtethetjük, – tudományosan képzett ember volt. Valószínűleg Váradon tanult, hol már abban az időben is virágzó protestans főiskolát találunk, a hadakozásban való jártasságát pedig odahaza Boros-Jenőn szerezte. Értett a szóhoz, de tán még jobban a kardforgatáshoz s változatos élete folyamán mindkét rendbeli tudományának nagy hasznát vette.
A vagyonszerzési hajlamot atyjától örökölte és szerencsés házassága meg saját igyekezete által rövid idő alatt sokra vitte.
Már 1643-ban megvásárolta váradi Fodor Jánostól a váradi hegyen levő Aranyosnevű szőlőt a hozzá tartozó földekkel együtt, a következő esztendőben pedig Bagossy Istvántól Zaránd vármegyében szerzett tekintélyesebb birtokot.* «Paria literarum et literalium instrumentorum Egregi Georgii Tisza de Boros Jenő, de et super bonis, juribusque ac portionibus suis possessionariis in Comitatibus Bihar et de Zaránd existentibus habitis, confectarum et emanatarum» Országos levéltár Acta Neo acquist. fasc. 18. nr. 6.*
Mert akkor már Arad és Zaránd vármegye nagyrésze a hódoltsághoz tartozott s a régi földesurak – ha t. i. volt hová lehajtani fejüket – jobbra-balra menekültek a török szomszédságából.
Iacute;gy cselekedett Bagossy István is, mikor már közel férkőzött hozzá a török és családjával szathmármegyei birtokára, Kaplyonba költözködvén, Zarándon, Megyeren, Csigatövisen, Peczérden, valamint Telek meg Óstelek prćdiumokban fekvő birtokait, illetőleg Nadányi Erzsébettől született gyermekei örökségét, – ezer forintért Tisza Istvánnak zálogba vetette.* A záloglevél a váradi káptalan előtt kelt, melyben István, következetesen «Stephanus Tiszay de Boros Jenő» névvel neveztetik. U. o.*
Három esztendő mulva, 1646-ban Nadányi György osztályrészét is magához váltotta 200 imperialis talléron, úgy hogy most már az egész Nadányi birodalom az ő kezére kerűlt. De sok szép pénzt is adott érte, a mit bizony koczkára vetett, mert a hódoltságon fekvő jószágnak vajmi kevés örömét látta a gazdája. Költség, fáradság az övé volt, a haszonnal más töltözött. Elvetni csak elvethetett a szegény jobbágy, de mikor aratásra kerűlt a sor, a török tartotta a zsákot.
Hanem hát tudta ő, hogy mit csinál és bizonyára nem dobott ki olyan nagy summát csak azért, hogy papiroson gazdag földesúr legyen. És ha egyszer annak rendje és módja szerint bevezettetett a jószág birodalmába, a többi aztán az ő gondja volt.
Igen ám, de a törvényes személyeknek épen ettől t. i. a statutiótól borsódzott a hátuk s mikor öreg Rákóczy György fejedelem 1647 január 20-án Nicodin Mihály zarándvármegyei alispánt és Diószeghi Kristóf deák szolgabírót többed magával kiküldötte, hogy Tisza Istvánt a Nadányi-féle birtokban statuálják: a jó urak összedugták a fejüket, tanakodtak és utóvégre is abban állapodtak meg, hogy ők bizony nem mennek ki a helyszínére, nem fogják levágatni magukat a törökkel. Összecsődítették tehát a szomszédokat Boros-Jenőre és ott statuálták ünnepélyesen Tisza Istvánt a jószág birodalmába – tisztességes távolságról.* A statutorok 1647 márczius 18-án jelentik a fejedelemnek hogy a helyszínére «propter loci distanciam et metum tirannorum Turcorum aliorumque diversorum hostium accedere non potuimus, attamen etc. etc.» (Országos Levéltár U. o.)*
Hanem hát a törvény ezt is megengedte és neki tökéletesen egyre ment. Az volt a fődolog reá nézve, hogy ellentmondás nem történt s a határjárás ellen – a mennyiben meg sem tartották – senki sem tiltakozott.
A törökkel pedig eligazította ő a maga sorát s okkal-móddal megfértek egymás mellett. Gyermekségétől fogva hozzájuk szokván, talán nem is gyűlölte, de bizonyára nem rettegett annyira tőlük, mint a ki csak hírüket hallá. Basákkal, bégekkel jó szomszédságot tartott* Mint leveleiből kitűnik, sok főtörököt ismert. Topal Mehemet egykori temesvári pasáról, a ki 1657-ben Rhodus mellett az olaszokkal harczolt, azt írja a fejedelemnek, hogy jobban szeretne most a Temes mellett nyulászni (Szilágyi Sándor, Erdély és az észak-keleti háború II. k. 367. l.)* és tudta, hogy kell megvenni a szivüket. De ha ajándékkal, szép szóval nem boldogult, szükség esetén karddal is megvédelmezte a maga igazságát.
Boros-Jenő igen erős véghely volt s a benne lakó vitézlő rend úgy szólván nap nap mellett csatázott a törökkel. Tisza Istvánnak tehát módjában állott onnan gondot viselni birtokaira. Mert a jeneiek örökösen czirkáltak és mikor a török nagyobb támadásra készűlt, ideje korán hírt adtak Váradra, melynek kapitánya behunyta a szemét, ha az őrség ráöklelt olykor a hatalmas és győzhetetlen császár vitézeire. Iacute;gy aztán egyesűlt erővel csak megoltalmazták valahogy magukat és néha napján sokat levágtak a gyulai rabló törökben.* Egy ilyen csatározásról tudósítja Pankotai András 1651. február 2-án kelt levelében Kornis Ferenczet. «Vasárnap az jenőiekben levágtak kettőt a törökök; az jenőiek kimenvén ... Muharin basát találták hatodmagával s levágták, hetediket egy Subasát más faluban levágták. Az Olay béken kivül nem volt olyan főtörök Gyulán, mint a kit levágtak. Az törökök ezen igen megbusulnak.» (Fábián Gábor, Arad vármegye leírása 86. l. jegyzetben.)*
Annyi bizonyos, hogy Tisza István nem hagyott föl a birtokszerzéssel, a mi arra mutat, hogy haszna volt belőle. De csak a földhöz ragaszkodott és nem törte magát, hogy a városban nagy puszta kőfalakkal gazdagodjék. Vásárolt ugyan 1645-ben Székely Mózestől a Csókás, máskép Középhidas utczában egy telket,* Fábián szerint Boros-Jenő város rakva volt sokféle szabad házakkal és curiákkal, melyeket mindmegannyi előkelő emberek birtak. Tisza István idejében azonban már úgy kipusztult a lakosság, hogy a «nagy haszontalan puszta helyek» egymást érték és az 1655-iki kolozsvári országgyűlésen végzést hoztak, hogy a tulajdonos, törvényes becsű mellett, tartozik a fundus egy részét átengedni, hogy a vitézlő rend közűl, a kinek kedve tartja, házat építhessen rajta. (Szilágyi Sándor, Erdélyi országgyűlési emlékek XI. k. 193. l.)* de ennél többet aztán nem is acquirált Boros-Jenőn.
Volt egy pár ezer forint készpénze és ezt úgy látszik feleségével kapta, mert atyja után még nem örökölt. Doczó Zsuzsánna anyai ágon a váradi Kiss családból származott, melynek Bihar vármegyében nagy kiterjedésű jószágai voltak. De mikor Tisza István 1636–1640 között nőűl vette, még sok osztályos atyafi tartott számot ehhez az örökséghez és nem mondhatni, hogy Zsuzska valami különös szerencse lett volna reá nézve. Mindazonáltal, a mint látni fogjuk, ez a házasság vetette meg alapját a borosjenei Tisza család későbbi gazdagságának.* A váradi Kiss család birtokairól alább fogunk szólani. Doczó Zsuzsánna atyja András, anyja Kiss Anna volt.*
Tisza István, könnyen érthető okokból, Boros-Jenő környékén igyekezett ugyan birtokait csoportosítani, de azért távolabb is széjjel nézett, ha valamely kedvére való jószág hírét hallotta.
És a mikor a legtöbb ember hálát adott az Istennek, ha ép bőrrel megmenekülhetett a török torkából, ő igazán nagy vakmerőségre szánta a fejét és saját fészkében kereste föl a félelmetes ellenséget.
Tapasztalta ugyanis, hogy a Gyula közelében elterülő Soklyó puszta rengeteg határát a hódoltságon lakó parasztok, nemesek, régtől fogva bitorolják, mert az igazi örökösök még a körös-marosközi pusztuláskor világgá széledtek s ma már boldog-boldogtalan éli, kapdossa a gazdátlan jószágot.
Annak okáért hozzá hasonló vitéz társaival Gaborjáni János, Gonda István és Király János borosjenei nemesekkel addig futotta a fejedelmet, míg öreg Rákóczy György megtekintvén hűséges szolgálatjukat, 1648 márczius 26-án kelt levelével megparancsolta Weér György borosjenei főkapitánynak meg a zarándvármegyei tisztviselőknek, hogy mindaddig, a míg Soklyó birtokosai igaz vérségöket nem bizonyítják: Tisza Istvánt és társait tekintsék a közprédára vált puszta földesurainak s annak birodalmában minden háborgatók ellen védelmezzék.* Országos Levéltár. Gyulafejérvári káptalan: Liber Regius XXII. p. 65.*
Ezzel tehát nem csak jogot, de jogvédelmet is nyertek s csak az volt a kérdés, hogy alkusznak majd meg a törökkel? mely a fejedelem hasonló adományait bizony nem igen respectálta és füvelés idején okvetlenűl kardra kerűlt a dolog a gyulai és jenei vitézek között.
Hanem hát Tisza István uram most csak a fejét koczkáztatta, míg a többi birtokszerzésnél a mellett még a pénze is veszedelemben forgott. Igaz ugyan, hogy feje csak egy volt, de meglehet, azt tartotta, hogy a halál zsoldját egyszer így is úgy is le kell róni, a birtokot azonban unokája is örökölheti és legalább nem lesz belőle jószág nélkűl szűkölködő szegény legény.
A következő év január 10-én az öreg fejedelem temetésére Gyulafejérvárra gyülekeztek az országrendek. Ott találjuk Tiszát is Nagyary Benedek borosjeneki prćdikátor társaságában. Ügyes-bajos dolgai miatt vagy talán a farsangi mulatozások kedvéért még februárban is ott időzött és rendes szokása szerint acquirálgatott. Ez alkalommal csak némely zarándi, csigatövisi és eleki részbirtokot vett zálogba a fejedelmi udvarban tartozkodó Kemenczei Lászlótól, de rövid idő mulva nevezettnek összes zarándvármegyei jószágát magához váltotta.* Tisza György a neoacquisticai bizottság előtt összesen 38 eredeti oklevelet mutatott föl és ezekről bizonyos Fürstenbuch nevü uri ember 1699-ben Bécsben hiteles másolatokat készített, könyvalakban, folyó számmal ellátva, mely az Orsz. levéltárban Neoacquist. fasc. 18. nr. 6. jelzet alatt őriztetik. Tisza István most említett birtokvásárlásaira, a 25, 26, 27, és 28 számok vonatkoznak.* Persze hogy ez az újabb szerzeménye is a hódoltságon s részben Gyula közelében feküdt, de hát olcsón jutott hozzá és mint praktikus ember nyilván úgy gondolkozott, hogy nehány esztendő alatt, innen-onnan csak megtérül az a tőke, a mit belefektetett, a maradék pedig ám lássa a maga dolgát.
Tisza István azonban vagyona mellett tisztességét is öregbítette, mert 1649-ben már Zaránd vármegye szolgabírája, 1651-ben pedig országgyűlési követe volt s nem sokkal utóbb alispánnak választották. Gyakran megfordúlt a fejedelmi udvarban, hol sógora, Csulai György püspök, öreg Rákóczy György egykori udvari prćdikátora, igen kedvelt, befolyásos ember vala és alkalmasint ő meg bizalmas barátja Szalárdi János a történetíró hívta föl reá a fejedelem figyelmét.* Orsz. levéltár. Act. Neoacquist fasc. 18. nr. 16. Pankotai András 1651. február 2-án irja Kornis Ferencz kolozsvármegyei főispánhoz: «most 31. Januarii volt Jenőben a gyűlés, választották viczeispány uramot s Tysza István uramot Erdélyben urunkhoz az gyűlésre». Fábián, Arad vármegye leirása 86. l. (jegyzet.)*
Családi körülményeiben ez utolsó évek alatt nagy változások történtek. Feleségét, atyját eltemette s 1655. márcizus 15-én Ispán Márton özvegyével borosjenei Móré Zsófiával új házasságra lépett.* Ráth Károly, Sebesi Ferencz budai követsége (Győri tört. és régészeti füzetek I. k. 193. l.) «Az 1655. év ápril hó 10-én este Zaránd megye Bolgárfalva helységében, Sebesi Ferencz megyei főszolgabíró residentionalis házában víg mulatság folyt, kézfogása és gyűrűváltása lévén Anna leányának Komáromi Ferencz nagyváradi lakos és biharmegyei birtokossal. A ház fővendégjei voltak ... Szalárdi János a történetiró . . és Tisza István belényesi biharmegyei birtokos s 26 napos házas ember, mint a vő Komáromi Ferencz kérői» Móré Zsófiára vonatkozólag l. alább.* Doczó Zsuzsánnától egyetlen fia maradt István, a ki ebben az időben serdülő ifjú lehetett. Móré Zsófia előkelő, tekintélyes családból származott s hozományát zaránd és biharmegyei jószágok képezték. Most már aztán nem is acquirált többé Tisza István, hanem inkább arra törekedett, hogy a társadalomban vagyonához és tehetségéhez méltó helyet foglalhasson el. A zarándvármegyei alispánság, úgy látszik, nem elégítette ki becsvágyát és fontosabb szerepet akart betölteni Erdély államéletében.
Annyi bizonyos, hogy ez időszak mód nélkűl kedvezett az efféle törekvéseknek, és erős akaratú szívós-ember, a milyennek Tisza Istvánt ösmerjük, ha a mellett még tehetsége is volt, könnyen elérhette czélját.
II. Rákóczy György nagy dolgot forgatott elméjében; szűk volt neki Macedonia, azaz hogy Erdély és lengyel király akart lenni.
Szövetkezett a svédekkel, megnyerte, lekötelezte magának a kozákokat, meg a két oláh vajdát s csak épen a porta beleegyezésére volt még szüksége, hogy seregével Krakó ellen indúljon.
De a portán nem jó szemmel nézték a fejedelem készülődéseit, mert növekedő hatalma már eddig is aggodalomba ejtette a törököt. Határozottan nem tiltották ugyan, hogy beavatkozzék a svédek és lengyelek között folyó háborúba, minthogy czéljaival még nem voltak teljesen tisztában, sőt azt remélték, hogy esetleg hasznot is húzhatnak belőle, – de engedelmet sem adtak arra, jóllehet Rákóczy – szokása ellenére – most a pénzt sem kimélte, hogy a lengyel expeditio mellett hangulatot csináljon.
«Mert az török szeme adom nélkűl nem lát, nyelve néma» írják 1656. október havában az erdélyi követek, s bizony sok költség kell ahhoz, hogy a fejedelem előmehessen dolgában. Máskülönben pedig a portán úgy gondolkodnak, hogy csak hadd marakodjék a lengyel a svéddel, ne legyen arra gondja Rákóczynak és jobban tenné, ha mennél hamarább beküldené az adót, mintsem hogy a más bajával törődik ... Az angol residens pedig jóakarólag figyelmeztette a fejedelmet, hogy a porta beleegyezése nélkűl semmit se cselekedjék, mert könnyen megadhatja az árát. Ily körűlmények között bizonyára csak ártott az ügynek, hogy Balogh Máté a kapitiha és Harsányi Jakab a török deák, a helyett, hogy szép egyességben éltek volna, örökösen torzsalkodtak, ennek következtében pedig tekintélyük is nagyon alászállott. Utoljára még a szövetséges moldvai vajda megbizottjait is elidegenítették maguktól, szóval igen rosszúl képviselték Rákóczy érdekeit.* Szilágyi Sándor, Erdély és az északkeleti háboru II. k. 223. továbbá II. Rákóczy György összeköttetései 508. l.*
A szerencséjében elbizakodott fejedelem nem tudta vagy nem akarta belátni ennek káros következményeit és azzal vigasztalta magát, hogy majd rendbe jő minden, ha egyszer a lengyel koronát fejére teszi.
De Balogh Máté tapasztalt vén róka létére fölismerte a helyzetet. Tudta, hogy Rákóczy veszedelmes játékba kezdett és volt esze, hogy félreálljon, míg a zivatar elvonúl. Az év vége felé visszatért Erdélybe és a fejedelemnek új kapitiháról kellett gondoskodnia, mert a portáról minduntalan gonosz hírek érkeztek.
Választása Tisza Istvánra esett, kinek sógora Ujlaki László, borosjenei kapitány, csak nem rég jött meg a kozák hermantól és föladatát dicséretesen oldotta meg.
Tisza ugyan – tudomásunk szerint – még sohasem vett részt hasonló küldetésben, de legalább alaposan be volt avatva a viszonyokba, ösmerte a török észjárását, gondolkozásmódját, ügyes, alkalmazkodó és óvatos, mindazonáltal bátor szivű ember vala. Rákóczynak pedig olyan kapitihára volt most szüksége, a ki ne veszítse el egy könnyen a fejét és ne ijedjen meg a maga árnyékától, ha majd a portán «mennydörgő módon» fenyegetőznek.
A kapitihák voltaképen nem követek, hanem a fejedelem diplomatiai ügyvivői, magyarosan szószólói voltak* Rákóczy György a Tiszához intézett leveleket így czímezi: «Generoso Stephano Tisza de Boros-Jenő, in fulgida Porta Ottomanica Oratori continuo». A kapitihák néha agenseknek is neveztetnek.* s bár nem birtak ugyan olyan széleskörű fölhatalmazással, mint a főkövetek, de állandóan a portán tartózkodván, gyakran még fontosabb missiót teljesítettek. Ezért a fejedelmek, kiváltképen Bethlen Gábor és öreg Rákóczy György nagyon megnézték, hogy kit küldjenek kapitihaságra, mert a porta a legfurfangosabb diplomatiai műveletek színhelye volt és tapasztalatlan, vagy nem elég óvatos ember könnyen elbukott azon a sikamlós talajon.
A kapitihák mellett rendszerint egy titkárt, úgynevezett török deákot, meg egy hites tolmácsot találunk, kinek lekötelezése különös fontossággal birt, mert egyaránt használhatottt és árthatott az ügynek. Konstantinápolyban az erdélyi házban laktak, és ellátásukról a porta gondoskodott, bár ezt a fejedelem, a sok borravaló és ajándék osztogatása által, busásan megfizette.
Mikor Tisza István 1656. november közepén a portára érkezett,* Szalárdinál olvassuk, hogy a persa követ 1656. évi november 19-én érkezett a portára és hogy minémü ajándékot hozott a császárnak, «az országnak akkori ottan lévő kapitihája borosjenei Tisza István . . renddel megirta volt» (Id. mn. 296. l.)* a török deák Harsányi Jakab, a tolmács pedig Zülfikár aga volt. Harsányiról azt híresztelték, hogy renegáttá akar lenni; Zülfikár elaggott, gyámoltalan ember vala, kire már Balogh Máté is panaszkodott, hogy néha azt sem tudja, mit beszél és olyan, mint a vén hegedűs, a ki minden nap egy-egy nótát felejt. A német residens a lengyelek pártját fogta, a franczia mindenáron békét akart, különben Balogh véleménye szerint igen ravasz pápista ember volt. Az angol jó indulatot mutatott ugyan a svédek iránt, de nem volt hajlandó kitenni magát Rákóczy érdekében, kire a tatár követek szüntelenűl vádaskodtak. A Harsányival rossz lábon álló moldvai kapitihák hidegen, bizalmatlanúl fogadták... szóval diplomatiai működését igen rossz előjelek között kezdé meg.* Tisza István jelentése 1656. decz. 13. (Szilágyi, Erdély és az észak-keleti háboru II. k. 225. l.) Harsányi Jakab decz. 21-én kelt levelében mentegeti magát a fejedelem előtt hogy csak Balogh Máté fogta reá, mintha renegáttá akarna lenni és Zülfikár aga megesküdött Tisza István előtt, hogy ilyet neki sohasem mondott. (Szilágyi. S., Rákóczy Gy. összeköttetése 508. l.)*
De bármennyire újoncz is volt ezen a téren, józan világos eszű ember létére helyesen fogta föl feladatát és mindenekelőtt a porta magatartásával igyekezett tisztába jönni. Csakhamar meggyőződött arról, hogy a fejedelem, a kinek barátja úgyszólván senki, ellensége azonban igen sok volt – nem fogja megnyerni a porta engedelmét a háborúra, a bevégzett tényekkel szemben pedig csakis akkor számíthat elnézésre, ha vállalatát gyors siker követi, minthogy a török nemzet elméje nagyon a szerencse után járó.
Figyelmeztette tehát Rákóczyt, hogy a diván beleegyezése nélkűl csakis abban az esetben kezdje meg a háborút, ha készre mehet és biztos kilátása van arra, hogy a lengyel koronát hamarosan elnyerheti, mert máskülönben saját magával együtt az országot is végső veszedelembe sodorja.* Szalárdi id. m. 301. l.*
Már ennél több óvatosságot magyarsága megtagadása nélkűl nem tanácsolhatott a fejedelemnek, mikor a nemzet jobbjai, köztük Zrinyi Miklós és Nádasdy, nagy örömmel és reménységgel néztek a hadi készülődésnek elébe és Rákóczyban látták azt a «tündöklő csillagot» a ki által meg fog virradni a szegény magyarra.* Szilágyi. Erdély és az észak-keleti háboru II. k, 228. l.*
A fejedelem tehát nem habozott többé és elhatározta, hogy a porta engedelme nélkül is beüt Lengyelországba, Tiszának azonban szigorú kötelességévé tette, hogy a dolgot mindaddig tagadja, a meddig ellenkező parancsot nem kap tőle...
Nehéz és háládatlan szerep, melynek csak addig volt értelme, míg a hadi készülődések folytak, nehogy a török tiltakozása Rákóczyt olyan helyzetbe sodorja, hogy ne maradjon fenn más választása, mint vagy szégyenszemre visszavonúlni, vagy nyíltan szakítani a portával.
De mikor már a sereg megindúlt és annak híre Konstantinápolyba is eljutott, a vakmerő tagadás semmit se használhatott többé az ügynek, a kapitiha fejére azonban könnyen veszedelmet hozhatott, mert még csak védekezni se tudott az ellen, hogy ámította és félrevezette a portát.
Az 1657 elején, kemény téli időben, Rákóczy már az ország szélén táborozott és a tatárok siettek azt hírül adni a portára.
A nagyvezér január 24-én maga elé hivatta és kérdőre vonta Tiszát, a ki azonban, kötelessége szerint, hűségesen tagadta a dolgot. Indignálódva utasította vissza azt a vádat, hogy Rákóczy a fényes kapu híre és akarata nélkűl ilyen vakmerőségre vetemedett volna s általában olyan jól játszotta szerepét, hogy csakugyan sikerűlt neki a nagyvezért rövid időre elámítani.
Köpröli Mohamed, a kihallgatás végével így szólott hozzá: «Ird meg az uradnak, békességes országa, nagy gazdagsága, senkitől sem bántása: üljön veszteg, ne mozogjon, megárt. Nem tudja-e, hogy a lengyeleknek a felséges tatár chámmal is barátságok vagyon? összevesznek, azt is ellenségévé csinálja s az fényes portának is bajt szerez.»* Szalárdi id. m. 301. 302.*
Tisza megfogadta a jó tanácsot, írt a fejedelemnek, de persze nem azt, a mit a nagyvezér parancsolt. Fgyelmeztette urát, hogy mindenekelőtt a tatárokkal egyezzék meg, mert legközelebb onnan fenyeget a veszedelem. Gondolja meg, hogy a mit még ma egy újjal is betapaszthat, később tenyérrel is hiába tapogat. Küldje be a portára főkövetét mennél hamarabb, mert ez a titkolózás és képmutatás előbb-utóbb rosszra fog vezetni.
Rákóczy tehát föltartóztatás nélkül folytathatta útját Krakó felé, de Tisza István első diplomáciai sikerének nem sokáig örvendezhetett. Mert a porta csakhamar értesülést szerzett Rákóczy előnyomulásáról és elkövetkezett az idő, mikor a nagyvezér mennydörgő módon fenyegetőzött s csak úgy füstölt a haragtól, mikor Tisza azzal menté magát, hogy ő mégis ártatlan, mert most hallja először, hogy a fejedelem Lengyelországba tört.
Persze hogy nem adtak többé hitelt szavainak, de legalább ép bőrrel menekűlt és úgylátszik, igaza volt abban, hogy a török elméje a szerencsével forog. Mert nem lehetett tudni, mit hoz a holnap, és a mit a pártütő erdélyi fejedelem vétett a portának, azt a lengyel király jóvá tehette...
És tényleg egy darabig várakozó állást foglaltak el Konstantinápolyban. Sürgették ugyan az adó beküldését, szidták, fenyegették Rákóczyt, hogy megtagadta a portához tartozó hűségét: de azért folytonos figyelemmel kisérték a lengyelországi eseményeket és annak kimenetelétől tették függővé Erdély sorsát.
Rákóczy 1657. márcz. 28-án tartotta fényes bevonulását Krakóba és elérkezettnek hitte az időt arra, hogy a portát kiengesztelje. De a győzelem híre még nem jutott el Konstantinápolyba és Tisza István ápril 30-án kelt levelében keservesen panaszkodik Barcsai Ákosnak, a ki a fejedelem egyik helytartója volt, hogy a fővezér megesküdött, hogy Erdélyt, Moldvával együtt porrá teszi. Hívja hát össze a három nemzetet és küldjenek illendő ajándékkal követeket a portára, a míg nem késő, mert már a tűz fellobbant és a töröknek kengyelben a lába. Tanácsolja, hogy írasson Barcsai a temesvári és egri pasának, hogy vessék közbe magukat a portán, mert hiszen nekik se lesz abból hasznuk ha Erdély végromlásra jut – «az Istenért» – úgymond – jól gondolkodjék kegyelmed, és oka ne legyen a haza veszedelmének».* A jelentést rendszerint a török deák is aláirta, de a most idézett levél egészen a Tisza keze irása. (Kiadta Szilágyi Sándor. Erdély és az északkeleti háboru II. k. 359. l.)*
Rákóczy arra számított, hogy lengyelországi diadalának hírére el fognak némulni ellenségei a portán, de csalódott, mert Krako elfoglalását nem tartották Konstantinápolyban olyan fontos dolognak, főleg miután a budai pasa ugy informálta a nagyvezért, hogy a fejedelem tulajdonképen semmi derék dolgot nem végzett, mert a lengyel urak idegenkednek tőle, sőt az egyesült lengyel és német hadak a Visztula mellett két tűz közé szorították.
Most aztán ismét gonosz napok következtek Tiszáékra, mert a nagyvezér legelsőben is rajtok tölté bosszúját. Élelmükről nem gondoskodtak többé, a «prśbenda pénzt» nem adták ki s minthogy Barcsay az ország javaiból sem táplálta őket, bizony szükséget szenvedtek. Tanácsolta hát Tisza, hogy küldjenek valami ajándékot az «ebnek», hogy megjöjjön a kedve.* Panaszkodik, hogy Erdélyből semmi hireket nem kapnak, sőt a titkos iráshoz való kulcsot is hiába várják. A jelentés 1657. május 18-án kelt. (U. o. II. k. 361. l.)*
Végre máj. 23-án megérkezett Thorday Ferencz a főkövet, a svéd király legatusaival. A vezér hidegen fogadta őket, dühöngött Rákóczy hitetlensége ellen és «nagy rancorral» beszélt velük. De Tiszával egyetemben addig engesztelték, míg lecsendesedett, elfogadta az ajándékot és becsülettel megkaftányozta mindnyájukat. Június 29-én a szultán is maga elé bocsátotta a követeket. Thorday Ferencz, a ki most járt először a portán, hatalmas diktióval akarta volna meglágyítani a török császár szívét és fölöttébb csodálkozott, hogy nem engedték beszélni. Micsoda kihallgatás az olyan, a hol az ember még szóhoz sem juthat!
Annak utána a muftihoz mentek, a ki eleinte mérgeskedett, átkozódott, utóljára pedig minden jót igért s mi hallatlan dolog, még az ajándékot is visszautasította. Ilyen ember sem akadt több Konstantinápolyban.
Thorday uram beszámolván követjárása felől, arra az eredményre jutott, hogy a portai dolog a lengyelországi szerencsén forog. Hát ezért bizony nem volt érdemes olyan nagy útat tenni és annyi sok pénzt elkölteni, mert régen megmondá már azt Tisza István.* Thorday főkövet jelentése 1657. junius 4-ről. (U. o. II. k. 363. l.)* Csakhogy épen az volt a baj, hogy Rákóczy szerencsecsillaga már tűnőfélben vala és ezt igen jól tudták a portán.
A lengyel az osztrákkal szövetkezett ellene, X. Károly svéd király cserben hagyta, a kozákok föllázadtak, a tatárság csak egy intésre várt, hogy beüssön Erdélybe: a fényesen kezdett háború csúfos kudarczczal végződött.
Tisza István e válságos napokban, követtársaival együtt roppant tevékenységet fejtett ki és szívvel-lélekkel akart szolgálni hazájának. De már akkor Rákóczy nem volt más a porta szemében, mint pártütő adófizető szolga, a ki megérdemli, hogy vakmerőségeért méltóan lakoljon. Hasztalanúl törekedtek mellette a svéd és angol követek; hiába bizonyítgatta Tisza, hogy a fejedelem csak a fényes kapu hasznát nézte, mikor a svédekkel szövetkezett és élete fogytáig meg akar maradni hűségében: Konstantinápolyban kijelentették, hogy Rákóczy hatalmának növekedését meg nem tűrik és bűnbocsánatra csakis akkor számíthat, ha kivonja hadait Lengyelországból.
De ez sem volt őszinte igéret, meg is jegyzi rá Tisza 1657. junius 23-án kelt jelentésében, hogy nem lehet hinni szavukban, mert jó reménységet nyújtanak, de «az szivek teljes miriggyel».
Ily körűlmények között nem tanácsolhatott egyebet a fejedelemnek, mint hogy békéltesse meg a svéd királyt a lengyelekkel, maga pedig szövetkezzék az oroszszal és igyekezzék a kozákot ismét pártjára vonni. A tatárok abban bíznak, hogy Erdély üres lévén, vérontás nélkűl kirabolhatják. Jól vigyázzon tehát Rákóczy és ha le nem ültetheti őket, legalább seregének egy részét bocsássa haza Lengyelországból. A portába helyezett bizodalma hiú reménység. Az a szerencséje Erdélynek, hogy a pogány ebeknek meggyűlt a bajuk a velenczésekkel, különben már elborították volna az országot.
«Istenünkhöz, vallásunkhoz, hazánkhoz, Nagyságodhoz való kötelességünk arra indítana bennünket, hogy a közönséges causát totis viribus előmozdítanók; miénk az fáradságos törekedés. Istenen áll, mint munkálkodik ez megátalkodott pogányok szivében».* A jelentéseket lásd Szilágyi, Erdély és az északkeleti háboru II. k. 359–268. l.*
De már késő volt a jó tanács, kárba veszett minden igyekezet. Rákóczy békéért könyörgött és megkezdé szégyenteljes visszavonulását Lengyelországból. A nagyravágyó, hatalmas ember, kinek csak nemrég királyok és fejedelmek keresték barátságát, megaláztatott a föld poráig és bukásában azzal vigasztalta magát, hogy nem az ellenség fegyvere ártott neki, az Isten haragja szállott fejére.* Szilágyi S., A két Rákóczy György családi levelezése 532. l.* Seregének romjait lengyel és tatár hadak úton-útfélen levágták, Kemény Jánossal az erdélyi nemesség színe-java a khán fogságába kerűlt.
Tisza István már a tavaszon szeretett volna kijönni a portáról. Megelégelte a dicsőséget, mert mégis csak jobban tudott ő karddal viaskodni, mint szóval meg pennával és a csatatérre kívánkozott.* Erre czéloz Barcsay Ákos helytartó 1657. márcz. hó 22-én irott levelének következő passusa: «Az kgtek készítése felől írtam Urunknak s alázatosan is törekedtem, ő nagysága méltóztassék kgtek felől provideálni, szégyen lévén, ha kgtek csak úgy indul hadra... azon leszek kgteket tisztességesen elkészítsem. (Szilágyi, Erdély és az északkeleti háboru II. 358. l.)* De a fejedelem, úgy látszik, hallani sem akart erről s továbbra is bent marasztá. És a míg teljes erejéből oltogatá a Rákóczy ellen fellobbant tüzet, egyszer csak azon vette észre magát, hogy az ő háza is kigyuladt.
Valahányszor fejedelemváltozás történt Erdélyben, a porta mindannyiszor követelte Boros Jenő átadását s csak a jó Isten tudná előszámlálni, hogy mennyi ügygyel-bajjal, költséggel és lótás-futással volt képes a szegény ország megvédelmezni ezt a fontos végvárat.
Rákóczy bukásával – mert Konstantinápolyban itéletet mondtak már fejére – ismét szőnyegre kerűlt az ügy, hisz ennél kedvezőbb alkalmat keresve sem találhattak volna arra, hogy Jenőt végre-valahára a félhold uralma alá hajtsák. Éreztetni kell a pártos, hűtlen országgal a hatalmas császár rettentő haragját, – így hangzott a díván véleménye; mert nem az volt a főczél, hogy Rákóczy bünhődjék, hanem hogy Erdély emelkedésének örökre elvágják az útját.
Mikor Tiszának fülébe jutott, hogy mit forralnak a portán, nem lehetett többé maradása Konstantinápolyban. Ha Boros-Jenő elvész, rövid idő múlva elvész Várad is, ő pedig háza népével együtt bátran neki indúlhat a nagy világnak. Elhatározta tehát, hogy búcsút vesz a portától; úgy is vége van már mindennek s otthon legalább oltalmazhatja családi tűzhelyét, és hazájának, nemzetének is szolgálhat.* Barcsaynak 1657. aug. 13-án kelt levelében olvassuk: «Kapikiha ki leszen, még nem tudom, mint disponál urunk ő nsga». U. o. 369. l.*
Csakhogy már akkor útban volt a tatár khán követe Konstantinápoly felé, a lengyelországi győzelem hírével.
Utolsó portai jelentése 1657. augusztus 1-én kelt s Barcsay, a helytartó, augusztus 13-án tudósította őt az erdélyi állapotokról. Kipusztúlt az ország, odaveszett a főnemesség virága, az emberek sírnak, jajgatnak és átkozódnak mindenfelé. «Ezt hozá – úgymond – a más országán való kapdosás, ennek az hazának pusztulást s talán az urunk fejedelemségének is változását... s félő, kegyelmeteknek is, ha veszedelme nem is, de elég busulása s nyomorúsága következik, sőt én nehezen hiszem, Jenő is most oda ne csússzon..»* U. o.*
Barcsay Ákos jó prófétának bizonyúlt, kár, hogy a saját sorsát meg nem tudta jövendölni. Mire levele Konstantinápolyba érkezett, Tisza István, Harsányival, Thorday Ferenczczel, Zülfikár agával már a Héttoronyban elmélkedett a szerencse forgandóságáról.* Rákóczy György 1657. szeptember 1-én írja anyjának: «Az portán Züldfikár agát, Harsánit, Tordait, Tisza István uramékat a Jediculában vetették.» U. o.436. l.*
A porta csak azon bosszankodott, hogy Rákóczy kicsúszott a tatár khán körme közűl. Milyen szép társaság kerűlt volna most össze a Jediculában.
Dr. Komáromy András.
31A komlósi Komlósy család története 1344. évtől.
(Első közlemény.)
A Komlósyak már hatodfélszáz év óta birják Beregmegyében a család nevét és előnevét adó Komlóst s a vele egy határban fekvő Kövesdet, Falucskát és Pálfalvát. Ezekhez tartozott még a XIV. század közepén Sarkad, Nyiresfalva és Medencze is.
A család egy ága később Komlósi Dothor nevet vett fel, újabb időben azonban ismét visszatért a Komlósy névhez. Egy másik ág Vajnági, két családtag pedig Borosjenői előnevet használt.
A Komlósyak eredetét homály fedi. A hagyomány valami Ils nevű nemzetségből származtatja, melynek elei Árpád honfoglaló hadaival jöttek volna be hazánkba, s ezen nemzetség adott volna nevet az Ilosva folyónak, a mellette telepített Ilosva falunak és az Ilosvay családnak, s ezen Ils nemzetségből származott volna a Komlósy család is. Utóbb a magyar lakosság nagyobb részét a IV. Béla király idejében betört tatár hadak irtották volna ki, az elmenekűlt kisebb rész pedig a béke és rend helyreállítása után visszatért tűzhelyeihez s utódaik, – mint Komlósy Béla tudatja. – Nagy, Csorba, Molnár, Gomba, Mező, Kis, Sző és Sőtér nevek alatt ma is élnek eloroszosodva bár, de büszkék magyar származásukra, a legszebb fekvésű úrbéres belső telkeken laknak, a többi ruthén eredetű volt jobbágyoktól eltérőleg magyarosan öltözködnek, s a legények pörge kalapjaik mellett darútollat viselnek.
A volt jobbágyok egy részének magyar vezeték neve azonban még akkor sem bizonyítana magának a Komlósy családnak magyar eredete mellett, ha beigazolható volna, hogy rég idők óta ott laknak, és nem az újabb korban telepíttettek Komlósra, – az Ils nemzetségnek pedig nyomára sem akadunk az eddig napvilágot látott okmányokban.
Egy másik ruthén hagyomány ellenben az Árpád hadaihoz csatlakozott kiewi orosz herczegtől származtatja a Komlósy s a vele rokon családokat, a mit Duliskovics volt szentmiklósi lelkész is igyekezett bebizonyítani «A felvidéki ruthének» czímű művében.
Okiratokkal, a melyek segélyével a Komlósyak eredetét minden kétséget kizárólag meghatározhatnánk, nem rendelkezünk; elpusztúltak azok mintegy 15 év előtt Komlósy Albert házának padlásán, s így a család történetének megírásánál csak a leleszi konvent, az Ilosvayak, és a Bilkei Gorzók levéltárának adataira támaszkodhatunk, ezek az adatok pedig nem említik a család eredetét.
Azonban az a körűlmény, hogy a Komlósyaknál erősen tartja magát az Ilosvayakkal való közös származás hite, a mellett bizonyít, hogy ők is a havaseli földről Bereg- és Mármaros megyékbe telepített oláhok utódai, mert az Ilosvayak oláh eredetét be tudjuk igazolni.
Az oláh eredet és a közös származás mellett szól a Komlósyak XIV. századbeli birtokának kiterjedése is, a mely jóformán megegyezett a szomszédos ilosvai, az ezzel határos bilkei és az e mellett fekvő dolhai uradalmak területével s mintegy rá mutat, hogy e négy nagy birtoktest, négy testvér osztályrészét képezte, s valószínűnek látszik, hogy az első névleg ismert ősök Komlósy Torpa Mihály, Bilkey Karácson vajda, Hosszúmezey Szaniszló vajda és Ilosvay Maxem édes testvérek, s mindannyian Oláh Tatamér fiai voltak. Sőt lehet, hogy a Makarjayak és a Sztánfalvayak is Tatamértól származnak, az utóbbiak azonban nem szereztek királyi adományt birtokaikra s így nem is jutottak a nemesek közé, a Makarjayak pedig eladván Makarját, onnan elköltöztek s más nevet vettek fel, utódaik talán ma is élnek. De bizonyítja a közös eredetet a Komlósy, Ilosvay, Kisfalusy, Bilkey, Lipcsey és ó családok közös czímere is s ez már magában véve is erős heraldikai érv, a mit nem gyengít meg azon körűlmény sem, hogy a Dolhayak más czímert viseltek, mert van rá példa, hogy a király közel rokonoknak is különböző czímert adományozott.* Lásd a Sóvári Soós és az Eszenyi Chapy családok czímerleveleit. Turul III. 114–119.*
Az oláh eredet mellett szól azon körűlmény is, hogy midőn Koriathovics Tódor podoliai herczeg a munkácsi várat és uradalmat adományba kapta volt Zsigmond királytól, azonnal követelte, hogy a Komlósyak ismerjék el az uradalom felsőségét, s a régibb időben szokásos adókat most neki fizessék be, a várban pedig fegyveres szolgálatot teljesítsenek. A vonakodó Komlósyakat aztán Tódor herczeg elfogatta, börtönre vettette, Sarkadot, Nyíresfalvát és Medenczét pedig elfoglalta tőlök és a munkácsi várhoz csatolta, de Komlós és Kövesd megmaradt mai napig a Komlósyak birtokában, mert ezekről bizonyosan nemesítő királyi adományleveleket birtak felmutatni, míg Sarkadot, Nyiresfalvát és Medenczét valószinűleg csak kenézi jogon birták volt.
Károly és Lajos királyok idejében a királyi birtokokra telepedett oláhok vajdái és kenézei tartoztak olyan szolgálmányokkal, a minőket Tódor herczeg követelt a Komlósyaktól, az Árpádház alatt azonban a várjobbágyok voltak ilyenre kötelezve, s így az sem lehetetlen, hogy a Komlósyak ősei a beregi vár jobbágyai voltak, s mint ilyeneket, elpusztúlván a beregi vár, Munkács vára kötelékébe akarta Tódor herczeg beleszorítani. Ez esetben lehettek a Komlósyak magyar eredetűek is s az Ilosvayakkal való közös származás hite csak a többszöri összeházasodásból támadt.
De ha idegen nemzetből származott is ősük, jó hazafiak lettek a Komlósyak, s habár leginkább csak a megyei életben szerepeltek, mikor szükség volt rá, a csatatéren is helyt állottak, s részt vettek a magyar nemzet szabadságharczaiban, a mit az is bizonyít, hogy a munkácsi vár egyik bástyája a Komlósyak nevét viselte. A reformált hitet is korán elfogadták s 1594-ben már állott Komlóson az új vallás temploma.
Mielőtt a család egyes tagjainak történetét elmonnók, dabemutatjuk a nemzedékrendet I. Mihálytól kezdve.
I. Tábla.
Komlósy Mihály, más néven Torpa 1344.; Ugron, más néven László 1393–1417. (Vajnághy Búth leánya.); Egyed 1390–1408.; I. Miklós 1408–1447.; I. János, dictus Kormos 1411–1447.; I. Mátyás 1415–1416.; I. Sándor 1415–1447.; Simon 1430–1457; I. Pál 1434 † 1461 előtt.; Illés 1447–1458.; András 1430–1477.; II. Imre 1430–1479.; Márton 1430.; II. Pál 1461 † 1502 előtt. (Kricsfalusy Ilona özvegy 1502.); VI. Mihály 1458–1477.; Erzsébet 1477 (Beregi Weress János 1477.); Bálint 1472–1501.; Lukács 1484–1524.; I. György 1501–1524; Magdolna 1518–1524. (1. Huszthy Gergely 1518. 2. Mozthói Horváth Márk 1524.); I. Imre 1416–1460.; Ilona özvegy 1457. (Kisfalusy Maxem György.); I. Tamás 1430–1488.; I. Gergely 1430–1481. (Homoky Anna.); II. Mátyás 1452–1472.; II. Mihály 1457–1476.; Ozvald 1457–1479.; II. András 1502–1525.; III. Mihály 1502–1518.; II. Miklós 1457–1514. (1. ismeretlen. 2. Kricsfalusy Anasztázia 1509.; Ilona 1509. (Kaponyay Benedek 1509.); Gáspár 1548–1582.; 1-től I. Péter, mester 1501–1529 kir. kisebb kanczell. jegyző; I. László 1539.; II. János 1502–1522.; II. Gergely 1505–1525.; III. János 1510–1525.; III. Gergely 1510–1529.; IV. Mihály 1505–1533 máramarosi alispán 1512. (1. Ilosvai Karácson Ilona. 2. Dolhay Erzsébet 1533.) 1-től III. Miklós 1522–1543. (Szigeti Vágó Orsolya özvegy 1559–1564.); V. Mihály 1559.; II. György 1559.; II. László 1522–1558.; Anna özvegy 1548. (Hetényi Fejes Ferencz.); Margit özvegy 1548. (Szigethy Bertalan deák.)
Komlósy I. Mihály a törzs, ki Torpának is neveztetett,* Gyömrői levéltár, XX. kötet I. 12. 13.* 1344-ben mint nemes ember tanúskodott a leleszi prépostságnak Eszenyi László fiai elleni perében a Szalóka és Eszeny között fekvő bizonyos négy ekényi vitás földterület iránt.* Zichy-codex, II. 278.* Egyéb adatot nem ismerünk róla. Egy fia maradt, Ugron, másnéven László, valószinű azonban, hogy az ezen időben 1390 és 1408 között élő Komlósy Egyed is az I. Mihály fia volt; a család által szerkesztett leszármazási tábla I. Mihály testvéreként tünteti fel Egyedet, de ez chronologiai okokból teljesen valószinűtlen. Ugron 1393–1417-ig sok ízben lett királyi embernek jelölve.* Lelesz. Statut. litt. D. nr. 259 és Actor. nr. 110. anni 1417.* 1408-ban vizsgálatot rendelt el Zsigmond király Komlósy Ugron és Egyed panaszára Koriathovics Tódor herczeg ellen, a ki tőlük Kövesdet elfoglalta. Ugron fiát Miklóst pedig elfogatta és a munkácsi várban egy évig tömlöczben tartotta.* U. o. Actor. nr. 5. anni 1408.* A pernek az lett a vége, a mit már fentebb elmondottunk, hogy Komlós és Kövesd megmaradt ugyan a Komlósyak kezén, de Sarkadot, Nyiresfalvát és Medenczét örökre elvesztették. Sarkadot már elébb Dolhay Szaniszló János, Péter, György és Bogdánnak adományozta volt Tódor herczeg és testvére Vaszil, e feletti bosszújokban pusztították el Komlósy Ugron és fiai Miklós, János, Mátyás és Sándor a Dolhayak Négyforrás nevű birtokát 1415-ben, miért is aztán 1416-ban vizsgálatot rendelt el ellenök az országbiró Perényi Péter.* U. o. Actor. nr. 76. anni 1416.* Az Atyay család pedig a komlósi és salánki határlevelek visszatartása miatt perelte be Komlósy Ugront.* Szirmay. C. Ugocsa. 152.* Neje Vajnághy Búth, mármarosi birtokos ismeretlen nevű leánya volt, kitől négy fia maradt: I. Miklós, I. János, I. Mátyás és I. Sándor.
I. Mátyás neve csak 1415- és 1416-ban említtetik, utóbb nem hallunk róla semmit.
I. János, ki Kormosnak is neveztetett, 1416- és 1419-ben volt királyi embernek jelölve. * Lelesz. Statut. litt. D. nr. 259. és Actor nr. 17. anni 1419.* 1411-ben ellentmondott Dolhay Szaniszló, János, György és Bogdán beiktatásának Sarkad, Románpataka, Dolha, az ottani vám és Kukhavasa birtokába.* U. o. Statut. litt. D. nr. 81.* Minthogy Dolhához és Kukhavassához a Komlósyék igényt nem tarthattak, ellenmondásának csak az lehetett oka, hogy neje a Dolhay családból származott s vagy Dolhay Sándor, vagy pedig István vajda leánya volt. 1417-ben Makarján hatalmaskodott Komlósy János, a hol a Dolhayak egyik emberét keményen megverte, s annak ökreit, s más jobbágyok számos juhait elhajtatta,* U. o. Actor. nr. 19. anni 1417.* utóbb valószinűleg kiegyezett a Dolhayakkal, s alkalmasint az okozott károk és a hosszas per költségei fejében adott át nekik négy ekényi földet a komlósi határból, a mi ellen Komlósy Miklós fiai Tamás és Gergely, Sándor fiai Imre és Márton, valamint Egyed fia Simon 1430-ban óvást emeltek;* U. o. Actor. nr. 29. anni 1430.* a Dolhayak a négy ekényi földnél is többet foglaltak el, mert még ugyanazon 1430-dik évben pert indított ellenök Komlósy János, valamint Sándor, Imre, Simon és András Kövesd nevű pusztájuk, a komlósi határból tíz ekényi föld és egy nagy erdőrész elfoglalása s új határhalmok hányatása miatt,* Lelesz. Actor. nr. 20. anni 1430.* de ezzel meg nem elégedve, ők is erőszakhoz nyúltak és elfoglalták Sarkadot, ennek birtokába azonban a Dolhayak 1433-ban visszahelyeztettek. Folyik a perlekedés még tovább is; egy 1447-iki levélben olvassuk, hogy Komlósy János panaszára Dolhay Ambrus a szentmihályi nyolczadra idéztetett, de hogy mi okból, az nem tűnik ki az idéző levélből.* U. o. Actor. nr. 9. anni 1447.*
Vajnág és Újbárd mármarosmegyei faluk felét, édes anyja hozományát, egy későbbi okmány tanúsága szerint, elzálogosította volt Viski Orosz Jakabnak. Gyermekei, legalább fiai, nem maradtak.
I. Sándor 1416-tól 1447-ig több ízben volt királyi ember.* U. o. Acta anni 1416–1447.* Két fia ismeretes: II. Imre és Márton.
Márton csak egy ízben említtetik, 1430-ban.
II. Imre 1463-tól 1479-ig sokszor lett királyi embernek jelölve. Három fia maradt: Bálint, Lukács és I. György.
Bálint 1475 és 1476-ban, I. György pedig 1507-ben volt királyi ember. Utódaik ismeretlenek.
Lukács 1484-től 1519-ig szerepelt mint királyi ember, 1518-ban testvérével Györgygyel együtt zálogba adták komlósi és kövesdi birtokaiakat Lukács leányának Magdolnának és férjének Huszthy Gergelynek* A családi közlés huszti várnagynak nevezi.* 600 forintért,* Lelesz. Acta anni 1518.* 1524-ben pedig ezen birtokok egy részét örökösen átengedték Magdolnának, a ki ekkor már Mozthói Horváth Márk neje volt.* U. o. Acta anni 1524.*
I. Miklós 1416, 1417, 1419 és 1447-ben volt királyi ember.* U. o. Statut. litt. D. nr. 259. Actor. nr. 110. anni 1417. és nr. 17. anni 1419.* 1416-ban beperli Dolhay Szaniszló I. Miklóst és testvérét Jánost, minthogy azon egyességet, melyet a Dolhayak 70 sertésének elhajtása és két emberének letartóztatása miatt választott birák közben járására kötöttek volt, meg nem tartották, s ezért az egyesség megszegőjére kimondott 50 márka birságot követeli a Komlósyakon.* U. o. Actor nr. 32. anni 1416.*
Lehoczky Tivadar állítása szerint* Beregvármegye monographiája, III. 367.* 1418-ban egyenlő czímert kaptak a Komlósyak és Ilosvayak Hassági Farkassal, Kakas Jánossal, Macsolay Jánossal és Uszfalvy Pállal. Ez az állítás azonban nem felel meg a valóságnak, mert először is a Zsigmond király által Konstanczban 1418-ban adományozott czímerlevél szövegében nem fordúl elő az Ilosvayak neve, a megnevezett Komlósyak pedig a Sárosmegyében birtokos Teköle nemzetségből eredtek,* Siebmacher. Der Adel von Ungarn. Supplem. Text. 37.* és semmi vérségök sem volt a beregmegyei Komlósyakkal, – másodszor pedig az akkor adományozott czímert: «sánczkosárban ülő, fején nyíllal átlőtt, piros rózsát tartó farkast» sohasem használták a Komlósyak, de az Ilosvayak sem. I. Miklósnak három fia és egy leánya maradt: I. Imre, I. Tamás, I. Gergely és Ilona, Kisfalusy Maxem György felesége. Ezekkel egyidőben élt István is, a ki 1416-ban és 1419-ben volt királyi embernek jelölve,* Lelesz. Statut. litt. D. nr. 259. és Actor. nr. 17. anni 1419.* de a kit nem tudunk elhelyezni a családfán.
I. Imre 1416 és 1419-ben volt királyi ember,* U. o.* élt még 1460-ban is, három fia ismeretes: II. Mátyás, II. Mihály és Ozvald.
II. Mátyás 1453-tól 1463-ig, II. Miklós 1458–1476-ig, Ozvald pedig 1468-tól 1479-ig szerepelt mint királyi ember. Utódaikról nincs tudomásunk.
I. Tamás 1447-től 1484-ig sok alkalommal viselte a király képét. 1468-ban testvérével Gergelylyel együtt ellentmondás nélkűl lett beiktatva Gacsályi öregebb Miklós, János és László egy a Borsova folyón lévő malmának fele részébe. 1476-ban egyike volt az Ilosvayak és Bilkeyek közötti perben működő választott bíráknak. Erőszakos halállal múlt ki, Ilosvay Demeter megölte 1488-ban. Két fia maradt: I. András és III. Mihály.
I. András 1502, 1505, 1506, 1510, 1518, 1519 és 1520 években volt királyi ember, élt még 1525-ben is. Utódai ismeretlenek.
III. Mihály 1502, 1505, 1506, 1507, 1508, 1513 és 1518-ban működött mint királyi ember. 1508-ban atyja I. Tamás gyilkosának, a már akkor elhalt Ilosvay Demeternek fiait Istvánt és Andrást atyjának 20 év előtt történt megölése miatt beperelte. Egy fia ismeretes:
Gáspár 1548-ban már említtetik. 1575 és 1579-ben királyi ember volt. 1570-ben pert újított Bilkey Péter deák fia Máté és ifjú György fia Ferencz, Dobrókai Palkó Péter özvegye Sára ellen, valamint Komlósy Gáspár, Miklós és Máté ellen is valami kártételek miatt, 1570-ben zálogba adott Komlósy Gáspár egy dobrókai népes jobbágytelket Dolhay Imrének,* Gyömrői levéltár.* 1575-ben pedig egyességre lépett Dolhay Györgygyel szintén egy dobrókai jobbágy iránt,* Lelesz. Lib. sig. 4. folio 193.* végre 1582-ben Mátyóczi Gúthy Ferenczczel perel valami homoki részbirtok végett.* Lehoczky Tivadar i. h.* Utódait nem ismerjük. I. Gergely 1454-től 1484-ig igen sok alkalommal lett királyi embernek kijelölve. 1457-ben nyugtatják Gergely, a fia Miklós, testvérei Tamás és Imre, s ezen Imre fia Mátyás – Ilosvay Karácson Lászlót a felől, hogy Komlósy Ilonát, Kisfalusy Maxem György özvegyét, néhai férje ilosvay, ilonczai, kisfalusi és reói (ma Bród) birtokaiból hozománya és nászajándékára nézve kielégítette. Még ugyanazon évben egyességre léptek Gergely, Tamás és Imre, Imre fiai Mátyás, Mihály, Ozvald és Egyed fiai Pál, András és Simon bizonyos vitás földrész iránt Ilosvay Karácson Lászlóval, Andrással és Györgygyel a leleszi konvent előtt, de hogy milyen feltételek alatt, az nincsen feljegyezve.* Lelesz. Actor. nr. 20. anni 1457.* 1458-ban azért perelnek Gergely, Tamás, Simon, Pál, András, Imre és Mátyás az Ilosvayakkal, Bilkeyekkel és Rákolczy Istvánnal, mert ezek kövesdi birtokukról bizonyos barmokat erőszakkal elhajtattak, Kisfalusy Maxem György kisfalusi, ilosvai, ilonczai és négyforrási részbirtokait pedig elfoglalták és Maxem György özvegyét Komlósy Ilonát azokból kizárták anélkül, hogy hozománya és hitbérére nézve kielégítették volna.* Lelesz. Actor. nr. 30. anni 1458.* A pernek az volt az eredménye, hogy Ilosvay Karácson László 1460-ban 200 arany forintot fizetett Komlósy Gergely, Imre és Tamásnak, Gergely fia Miklósnak és Imre fia Mátyásnak, Komlósy Ilona hozományáért és hitbéréért. 1471-ben zálogba vett Gergely és testvére Tamás Komlósy Páltól Komlóson két néptelen és Kövesden egy népes telket 12 arany frtért,* U. o. Actor. nr. 23. anni 1471.* 1472-ben pedig perbe fogták Komlósy Gergely, Tamás, Mátyás, Mihály, Ozvald, János, Pál, György, Imre, Bálint és Benedek – Rozsályi Kún Miklóst, Lászlót, Kristófot, Jakabot és Jánost a kik Kövesdet megrohanván, a Komlósyakat megverték és megsebesítették;* U. o. Actor. nr. 27. anni 1472.* végre 1479-ben Viski Orosz Miklós fiát Lőrinczet idézték biró elé Komlósy Gergely és Tamás, a ki az ő birtokukat Vajnág és Újbárd felét elfoglalva tartotta, Bedőy Péter özvegyét és fiait Jánost és Miklóst pedig azért, mert a nevezett birtokokra vonatkozó leveleket magoknál tartották és kiadni nem akarták.* U. o. Actor. nr. 36. anni 1479.*
Gergelynek neje Homoky Demeter leánya Anna volt, kitől egy fia és egy leánya maradt: II. Miklós és Ilona, Kaponyay Benedekné.
II. Miklós 1496, 1505 és 1514-ben volt királyi ember. Második neje Kricsfalusy Anasztázia, ki elébb Huszthy László Pálné volt, 1509-ben letiltotta leányát Huszthy Katalint, Huszthy Benedek deák feleségét a keselyűmezei birtok eladásától, Huszthy Benedek deákot pedig annak megvételéről.* Lelesz. Protocolli parvi fol. 169.* II. Miklósnak első, ismeretlen nevű nejétől négy fia maradt: I. Péter, IV. Mihály, II. János és II. Gergely.
II. János 1502-től 1522-ig említtetik. Utódait, ha voltak is, nem ismerjük.
II. Gergely együtt szerepel testvérével Péterrel, mint majd alább látni fogjuk, 1513, 1514 és 1515-ben volt királyi embernek jelölve. Két fia maradt: III. János, a ki 1510-től 1525-ig, és III. Gergely, a ki szintén 1510-től 1529-ig említtetik.
Feltünő, hogy a család több fiatal vagy javakorbeli tagjának neve 1525-ön innen nem fordúl elő többet az élők között; tudjuk, hogy a beregmegyei nemesség jelen volt a mohácsi vérmezőn, lehet, hogy ezen Komlósyak ott hullottak el.
IV. Mihály 1512-ben máramarosi alispán volt.* Szilágyi István úr közlése. * Kétszer nősült, első neje Ilosvay Karácson Ilona volt, a második pedig Dolhay Erzsébet, a kivel apósa Dolhay Péter összes birtokainak egy harmadát kapta volt, de ezen jószágbevallást Dolhay Péter 1533-ban visszavonta. IV. Mihály leányai Anna és Margit első nejétől születtek,* Lelesz. Actor. anni 1549. fasc. 2. nr. 20.* biztosra vehetjük, hogy fiai III. Miklós és II. László is ezen nejének voltak a gyermekei.
II. László neve 1522 és 1558 között fordúl elő. Utóbb már nem említik adataink.
III. Miklós is 1522-ben említtetik először, 1543-ban királyi ember volt, de nem élt már 1548-ban, midőn nővérei Anna Hetényi Fejes Ferencz* A Hetényi Fejes család egyik őse János 1469–1471-ig említtetik. Székely oklevéltár, I. 214.* özvegye, és Margit, Szigethy Bertalan deák özvegye panaszolják, hogy azon oklevelek, melyek néhai Vajnághy György vajnági és újbárdi birtokaira vonatkoznak ,testvérök Komlósy Miklós halála után Sztojka Péter özvegyének, néhai Margitnak adattak át megőrzés végett, kit azonban, midőn vajnági birtokáról Kricsfalvára költözött volna, Sztojka Ferencz fegyveres erővel megtámadott s tőle a nevezett irományokat elvette. Később ezen okmányok néhai Sztojka Simon kezeibe jutottak, halála után pedig özvegyéhez (Strezemlyei) Borbálához, – testvéréhez Sztojka Ilonához, Dolhay Imrénéhez, – és Petrovay Péterhez, mint említett néhai Sztojka Simon első nejétől (Vajnághy Mircse) Annától* A rokonság így áll:
Petrovay János; Péter 1548.; Margit (Vajnaghy Mircse Jakab.); Mircse Anna (Sztojka Simon.); Sztojka Ferencz 1548.; Gáspár 1548.; Klára 1548.
* született Ferencz, Gáspár és Klára nevű gyermekei gyámjához – kerültek. Azon okmányok pedig, melyek Bedő Imre, Fejes Miklós és Fejes Gergely ugocsamegyei hetényi és velejtei birtokaira vonatkoznak, néhai Fejes Eleknél voltak, ki a nevezett Fejes Miklósnak nagybátyja volt, Fejes Elek halálakor özvegyére Juliannára maradtak, ki is aztán Hetényben lakó Komlósy Dothor Péternek adta át. Ezen panaszra megintette I. Ferdinánd király 1549-ben Petrovay Pétert, özvegy Sztojka Simonnét, Dolhay Imre nejét Sztojka Ilonát és Komlósy Dothor Pétert, hogy a kérdéses okleveleket Komlósy Annának és Margitnak adják vissza.* Lelesz. Actor. anni 1549. fasc. 2. nr. 20.* Ugyanezen 1549. évben az Ilosvayak ellen is pert indított Komlósy Anna és Margit, követelve nagyatyjok Ilosvay Karácson László birtokaiból, anyjok Ilosvay Karácson Ilona leány negyedét. 1530 és 1569 között élt egy Komlósy Margit, Bulcsúy Farkas neje, egy személy-e a IV. Mihály most említett hasonnevű leányával Margittal, azt nem tudjuk megmondani.
III. Miklósnak neje Szigethy Vágó Orsolya volt, kitől két fia született: V. Mihály és II. György. 1559-ben elismeri Szigethy Vágó Orsolya, már mint özvegy, fiai Mihály és György nevében is, hogy a Kricsfalva, Darva és Csománfalvából nekik járó részt Dolhay György neje Sztojka Klára és testvérei a Sztojka fiúk, kiadták és őt teljesen kielégítették.* Eredeti. Sziget, 1559, május 23.* Az özvegy még 1564-ben is élt.
III. Miklós ágát adatok hiányában tovább nem folytathatván, visszatérünk I. Péterhez, a ki tanúlt ember lévén, mesternek czímeztetett s 1508-ban* Gyömrői levéltár.* és 1513-ban* Leleszi levéltár.* királyi kuriai jegyző, 1525-ben pedig a kisebb kanczellária jegyzője volt.* U. o.* A mohácsi vész után állandóan híve maradt János királynak, a kitől 1529-ben adományba kapta unokaöcscse Gergely nevére is Csulai Móré László hűtlensége bélyegén annak külső-szolnokmegyei czibakházi részbirtokát az ottani tiszai rév felével együtt.* Eredeti. Buda, 1529. deczember 7. * Azonban hivataloskodása daczára is gondot viselt Péter mester beregmegyei ősi jószágaira, – sőt azokat szaporítani is igyekezett. 1505-ben Komlósy Jánossal és Mihálylyal együtt megjáratta a Sarkad és Komlós közötti határt, 1508-ban pedig Kövesd határát járatta be Kisfalud és Ilosva felől, 1506-ban megintette Komlósy Mihálylyal együtt Viski Orosz Jakab fiának Lőrincznek özvegyét Margitot és fiát Miklóst, hogy a vajnági és újbárdi birtokokat, melyek ősanyjok Vajnághy Búth leányának hozományát képezték, s melyeket Ugron László fia János elzálogosított volt, – becs szerinti árban adják vissza. Orosz Lőrincz özvegye vissza is bocsájtotta a keresett jószágokat, de Péter mester és rokonai nem részesítették azokból Komlósy Pált, Albert deákot, Györgyöt és Mózest, miért is ezek keresetet indítottak 1525-ben Péter mester, néhai Gergely fiai János és Gergely, néhai Miklós fiának Mihálynak fiai Miklós és László és Tamás fia András ellen.
1507-ben megidéztette Péter mester és Mihály Csaholyi Ferencz munkácsi várnagyot és Klacsanói Gallis István beregmegyei alispánt a komlósi határban lévő Liget nevű erdőből 15 ökörnek elhajtása miatt.
1509-ben felkérte a királytól a fiú-örökös nélkűl elhalt Homoky Demeter birtokait, de a beiktatás ellen tiltakozott Homoky Kelemen fia György, Homoky Benedek és Homoky Demeter unokája Komlósy Ilona, Kaponyay Benedekné, ez utóbbi oklevelei visszatartása miatt is óvást emelt. 1512-ben pedig Homoky János kezdett pert Komlósy Péter mester, Mihály, János és Gergely ellen Homokon tett foglalás miatt.
Kaponyay István – minden bizonnyal Kaponyay Benedek és Komlósy Ilona fia – örökbe fogadta Péter mestert és testvérét Gergelyt, s erre a királyi beleegyezést is megszerezték, annak alapján aztán 1513-ban megkisérlették a beiktatást Kaponyay István zemplénmegyei kaponyai, és ungmegyei tasolyai, kis-szeretnai, pinkóczi és kereszti részbirtokaiba, de többen óvást emeltek. 1514-ben újból beiktatták magokat Péter mester, Gergely és Kaponyay István a már megnevezett, és azonfelűl a beregmegyei homoki, komlósi, kövesdi, és a máramarosmegyei vajnági, más néven dománházi és újbárdi résztbirtokokba, azonban ez alkalommal is többen ellentmondottak.
Péter mesternek csak egy fia maradt: László, a ki mint a királyi nagyobb kanczellária jegyzője 1539-ben új adományt kapott János királytól a czibakházi birtokra,* Eredeti. Buda 1639. november 23.* melyet – mint már elmondottuk volt – még atyja Péter mester szerzett, s melynek László is tényleges birtokosa volt. Utódairól nincs tudomásunk, valószínű, hogy fiai nem is maradtak.
S most visszatérünk Egyedhez, kiről már elmondottuk, hogy sok baja és hosszas pere volt Koriathovics Tódor herczeggel, mert a munkácsi vár fenhatóságát elismerni nem akarta. Négy fia maradt: I. Pál, Simon, Illés és András.
Simon 1430-ban és 1447-ben volt királyi ember, más adatot nem ismerünk róla, utódairól sincs tudomásunk. Illés 1447, 1454 és 1458-ban viselte a király képét, egyéb adattal róla sem rendelkezünk.
András 1447, 1454, 1458 és 1463-ban szerepelt mint királyi ember. 1477-ben felvévén fia Mihály terhét is, komlósi és kövesdi egész birtokát, a két falu felének egy negyed részét, a komlósi udvarházzal együtt szülői szeretetből oda ajándékozta leányának Erzsébetnek és férjének Beregi Weress Jánosnak,* Lelesz. Protocolli parvi fol. 111.* azonban hamarosan megbánta, vagy lehet, hogy fia Mihály s talán leánya is váratlanúl elhalt, mert még ugyanazon 1477-dik évben Komlósy Gergelynek és Jánosnak adományozta összes komlósi és kövesdi birtokait azon feltétellel, hogy azok őt, a meddig él, eltartani tartozzanak.* U. o. fol. 114.*
I. Pál 1447- és 1454-ben volt királyi ember. Egy fiát ismerjük csak, II. Pált, a ki 1461-ben állított ki ügyvédi meghatalmazást.* U. o. Actor no. 13. anni 1461.* Nem élt már 1502-ben, midőn özvegye Kricsfalusy Ilona, nővérei Kricsfalusy Anasztázia Huszthy László Pál deák özvegye (utóbb Komlósy Miklósné) és Kricsfalusy Krisztina zálogba vették 700 frtért testvéröknek, Kricsfalusy, máskép Sztojka András fiának Miklósnak kricsfalusi, csománfalvi, darvai, kövesligeti és kalocsai részbirtokait.* U. o. Protocolli parvi fol. 145.* II. Pállal, úgylátszik, Komlósy Egyed ága megszakadt s ezt az is bizonyítja, hogy Komlósy András birtokait, a mint láttuk, az Ugron ágon lévő Gergelynek és Jánosnak ajándékozta. Ezt a Jánost azonban nem tudjuk a családfán elhelyezni; 1468, 1484, 1485 és 1493-ban királyi ember volt, más adat nem maradt fel róla.
II. tábla.
Komlósy Miklós 1505 † 1523 előtt. (. . . . . . . Erzsébet 1501.); I. Albert deák 1501–1546.; III. Pál 1501–1525 szolgabiró 1525.; I. István 1522.; III. György 1545–1560 beregi alispán 1560.; II. Albert 1576–1602 munkácsi várnagy 1589, munkácsi udvarbiró 1595 (Simonyi Székely Erzsébet.) †; IV. János 1543–1548.; Sebestyén 1589– † 1611 előtt. (1. Bégányi N. 1592. 2. Ugray Anna özvegy 1611.); 1-től Tamás. Folytatása a III. táblán.; IV. György 1614–1646 követ 1646 (Csepei Zoltán Anna özvegy 1649.); VI. Mihály 1629.; V. János 1629–1631.; V. György.; VII. Mihály 1636–1713 követ 1669. 1681. és 1683. alispán 1692–1696. (Komáromi Judit.); Katalin.; Sára.; III. László 1676–1759.; I. Sámuel 1679 † 1749.; II. István 1681 † 1763. (Bajomy Katalin.); VI. János †; VIII. Mihály 1738 † 1808. (Bakos Rebeka.); IX. Mihály vak † 1829.; I. József (Szendrey Zsuzsánna.); II. Sámuel 1773 † 1802. (Böszörményi Juliánna.); I. Dániel 1775 † 1844. (Konti Juliánna.); II. József †; II. Dániel †; Julianna (Kuttor Sámuel.); Juliánna †; IV. László 1801–1855. (Keméri Mikó Juliánna.); III. Sámuel †; Károly †; Albert †; V. László †; Emma (Radeczky József.); Teréz 1809 † 1876 (Tikos István.); Lajos 1811 † 1881. (Pauker Antónia.); Imre 1813 † 1879. (Turzó Róza.); Karolina 1815 † 1890.; Johanna †; Helena (Tripolczky László.); Evelin. (Fényes Lajos.); Lajos vak,; Dezső 1846. (Szalay Erzsébet.); Arthúr 1848. (Pusztay Róza.); Miklós 1854.; Erzsébet.; Margit.; Dezső.; Lajos † 1873.; Arthúr szül. 1874.; Róza † 1876.; Lajos szül. 1877.; Imre szül. 1878.; Etelka † 1890.; Róza szül. 1888.
Ugron ágából származott, s valószínűleg I. Imre unokája lehetett azon Miklós, aki fiával Pállal 1505-ben pert indított Komlósy Péter, János, Mihály és Gergely ellen a komlósi, vajnági és újbárdi birtokok egy harmadának visszatartása miatt. Abból, hogy Miklós igényt tartott a vajnági és úrbárdi birtokokhoz, következik, hogy ő is Ugron ágához tartozik, az pedig, hogy a birtokok egyharmadát követelte, teszi valószínűvé I. Imrétől való származását. Erzsébet nevű nejétől két fia maradt: III. Pál és I. Albert.
I. Albert írástudó lévén, deáknak neveztetett. 1523-ban beperelte Komlósy Mihályt, a ki két év előtt egy kövesdi jobbágyát úgy megkínozta a saját házában, hogy rövidesen bele is halt, – továbbá Komlósy Gergelyt a ki 1522-ben a Borsova melletti rétjét lekaszáltatta és elfoglalta, végre ugyanazon Gergelyt, a ki 1523-ban bizonyos cserjés földjét kiirtatta és kaszálóvá alakíttatta, valamint Komlósy Miklóst, Lászlót és Andrást, a kik a kövesdi út mellett lévő irtvány földjét elfoglalták. 1546-ban eladta komlósi és kövesdi birtokait 200 forintért Komlósy Erzsébetnek, Huszthi Pelejthy István feleségének.* Lehoczky Tivadar. i. h. III. 368.*
Miklóstól a leszármazást a mellékelt táblázat mutatja.
(A családfát l. az előző oldalon.)
Petrovay György.
Vegyes.
A László-karcsai Török család czímeres-levele 1418-ból.
(Színes czímerképpel.)
A Turul egy régebbi évfolyamában* 1892. 29. l.* Csergheő Géza tagtársunk a Török nevet viselő nemesi családokról értekezve, a sort a László-karcsai Török családdal nyitotta meg, melynek őse Török Pál, László-karcsi Balázs fia, Zsigmond királytól Konstanczban, 1418 február 7-én, kapta nemesi czímerét. Ezt a czímert Csergheő teljesen hű rajzban is közölte, s leírását a következőkben adta: «kékben balra fordult oroszlánfő, haránt átütve egy egyenes, aranymarkolatu, vértől csepegő pallostól; sisakdísz: a pajzsalak, hol az oroszlánfő a kék-fehér takarókba harapni látszik.»
Ugyanez a czímer megjelent a Siebmacher-féle czímerkönyv magyarországi részében is, a hol a leírás annyiban teljesebb, hogy az oroszlánfő színét (arany) is megadja. A leírás mindkét helyen egyezik a czímerrajzzal, csupán egyben téved, abban t. i., hogy a takarók színét kék-fehérnek jelzi, holott azok a rajzon kék-arany színjelzéssel vannak ellátva.* 680. l. és 468. tábla.*
Czímerünk ily módon a heraldikai irodalom ismert adatai közé tartozván, az eredeti czímeres-levélről vett czímerkép színes hasonmásának közlésével csupán a Zsigmondkori színes czímerképek sorozatának teljesebbé tételéhez kivánunk hozzájárulni. Mint mellékelt czímerképünk mutatja, a czímer eredeti rajza megegyezik a Csergheő által közölt rajzokkal, kivéve azt a sokszor előforduló körűlményt, hogy az oroszlánfej és a czímertakarók aranyát a képen a sárga szín, még pedig feltünően halvány-sárga helyettesíti. Talán ez magyarázza meg Csergheőnek a takarók színénél elkövetett tévedését, melytől eltekintve, ez általa adott leírás az eredeti czímerképben teljes beigazolásra talál.
A czímer aranynyal szegélyzett szőnyegnek belső, szintén aranynyal megvont, négyes kört képező keretébe van beillesztve; a szőnyeg színe e belső négyes karámon belűl bizonytalan szürkés-lila, a külső mezők zöldre vannak festve s két-két vörös virággal, ékes, arany lomb-ornamentikával damaszkolva. Szerkezeténél majdnem fölösleges utalnunk a hasonlatosságra e czímerkép, és a Chapyak s a Nagymihályi nemzetség czímeres-leveleinek képei között,* Turul, 1885. 115. l. és 1888. 177. l.* melyek közűl az első szintén Konstanczban, 1418 márcz. 19-én, tehát 40 nappal, a második ugyanott 1418 márczius 29-én, tehát 50 nappal később állíttatott ki. Mindhárom czímerkép stilizálása egy és ugyanazon kéznek munkája, azzal a külömbséggel, hogy a Chapy-czímernél a négyes karám mezeje is damaszkolva van, míg a másik kettőnél nincs; a külső mezők damaszkolása azonban majdnem teljesen egyezik. S van még egy felötlő hasonlatosság a Chapyak czímere és a Török czímer között. Amott az oroszlán fejét nyil üti keresztül, itt karddal átvert oroszlánfej képezi a czímeralakot, újabb megerősítéseül annak a többször tett megfigyelésünknek, hogy gyakran nem az érdekelt czímerszerző, hanem a czímer festője gyakorolja a döntő befolyást a czímermotivumok megválasztására.* V. ö. a Barrwy család czímerére tett megjegyzésemmel. Turul 1894. 120. l.*
A László-karcsai Török család czimere 1418-ból.
Nyomt: Ullmann József, Budapest.
Turul. 1898. 38. laphoz.
A czímerkép kiállítása felől nincs sok mondani valónk. Csoma József nem tartja szerencsés gondolatnak a czímerrajznak négyes körbe való elhelyezését, mely szerinte megnehezíti a czímer alkatrészei közt megkivánható arány megtartását.* Turul, 1892. 73. l.* Megjegyzése teljesen áll ott, a hol tette, Kőszegi László 1415-iki czímerképénél, mely egészen más kéz munkája s a melynél a czímer tényleg nagyon ormótlanul illeszkedik be a négyes karámba; de nem tartjuk helyén valónak czímerünkkel s említett két társával szemközt, melyeknél az egyes alkatrészeknek aránya és elhelyezése egyaránt dicsérik festőjüknek helyes heraldikai érzékét.
Végezetűl álljon itt a czímeradományozás szövege, a mint következik:
Sigismundus dei gratia Romanorum rex, semper augustus, ac Hungarie, Dalmatie, Croatie etc. rex. Omnibus Christi fidelibus tam presentibus, quam futuris presentium notitiam habituris salutem in eo, qui dat quibus [regnare] et victoriose triumphare. A claro lumine throni regii, velud e sole radii, nobilitates legitimo iure procedunt et omnium nobilitatum insignia a regia dignitate sic dependent, ut non sit dare alicuius generositatis insigne, quod a gremio non proveniat regie claritatis. Sane ad universorum tam presentium quam futurorum notitiam harum serie volumus pervenire, quod fidelis noster dilectus Paulus dictus Török filius Blasii de Lazlokarcha coram nostra celsitudine personaliter constitutus, propositis et recensitis suis fidelibus servitiis et fidelium obsequiorum gratuitis meritis sincerisque complacentiis utique acceptis et laudandis, quibus ipse nobis et sacro nostro regio dyademati a longinquis temporibus in nostris agendis prosperis et adversis, persone et rebus suis non parcendo, indefesse studuit complacere, reddiditque se gratum et acceptum, arma seu nobilitatis insignia in presentium litterarum nostrarum capite depicta matestati nostre exhibendo, eadem a nostra celsitudine sibi et per eum Stephano filio Nicolai, Michaeli filio Andree et Jacobo filio Ladislai... fratribus et consanguineis suis ipsorumque heredibus et posteritatibus universis ex liberalitate nostra regia dari et conferri humiliter et devote supplicavit. Unde nos prefati Pauli gratis affectibus intuentes obsequiorum merita, quibus ipse Bosne ac in presentibus Alamanie partibus, quas nos pro sacrosancte universalis ecclesie, que iam superni luminis gratia illustrata ad verum et unicum eius sponsum pervenit, et sacri imperii status reformationem duce Christo, qui lux vera est luminum, feliciter perlustravimus, non parcendo rebus suis et persone, sed variis periculis imminentibus se ipsum exponendo, celsitudini nostre intenti, nimis animi desideriis... atuit se ipsum gratum reddere et acceptum, animo deliberato et ex certa scientia eidem Paulo dicto Török filio Blasii et per eum memoratis Stephane filio Nicolai, Michaeli filio Andree et Jacobo filio Ladislai, fratribus et consanguineis suis ipsorumque heredibus et posteritatibus universis ad prefati Pauli supplicationis instantiam prescripta arma seu nobilitatis insignia hic depicta ac pictoris magisterio distincte descripta virtute presentium conferimus, ymo de habundantiori plenitudine specialis gratie nostre ad maiorem eiusdem Pauli et aliorum supradictorum nobilitatis gloriam motu proprio concedimus ac presentibus elargimur, ut idem Paulus et alii supradicti eorumque heredes et posteritates universe nate et nasciture hec arma seu nobilitatis insignia, prout presentibus litteris circa principium appropriatis coloribus diversis inserta pictura denotat et declarat, amodo in antea in preliis, hastiludiis, torneamentis et in omni exercitio militari gestare valeant, portare et deferre, gaudeant igitur favore regio et tanto munere singularis gratie antefatus Paulus et alii supradicti eorumque posteritates merito exultent, tantoque fideliori studio ad honorem regium corundem in antea solidetur intentio, quanto ampliori favore preventos se conspiciunt munere gratiarum. Presentes autem ad premissorum memoriam perpetuam sigilli nostri secreti, quo ut rex Hungarie utimur, appensione pro prefatis Paulo et aliis supradictis iussimus communiri perpetuo et in ewum valituras. Datum Constantie, feria secunda proxima post festum purificationis beate Marie virginis gloriose, anno domini millesimo quadringentesimo decimo octavo, regnorum anno Hungarie etc. tricesimo primo, Romanorum vero octavo.
A czímeres-levél eredetije néhai Paur Iván birtokában volt, honnét az elhúnyt tudós gyűjteményének több értékes darabjával együtt – értesülésünk szerint – a soproni városi múzeum tulajdonába kerűlt.
Schönherr Gyula.
A Kossuth-család 1479. évi czímere.
A Turul múlt évi utolsó füzetében érdekes emlékét közli XV. századbeli heraldikánknak: a Kossuth-családnak 1479. évben Mátyás királyunktól adományozott czímerét. Az ismertető értekezés tudós szerzője, jeles czikke végén felhívja az érdeklődőket, hogy e czímerrel bővebben foglalkozzanak s én élve a szabadalommal, a következőkben adom észrevételeimet s megjegyzéseimet.
E festett czímer, az olasz renaissance befolyásától mentesen a német iskola késő csúcsíves styljében készűlt. Egyes részleteiben nagyon sikerűlt, másokban teljesen elhibázott és elfestett. Kiválóan szépek a tárcsapajzs és a négyfelé oszlott takarók kecses hajlásai, elhibázottak a czímerrészletek arányai: a kis sisak a nagy paizshoz, a teljesen eltörpűlt sisakdísz s részben az egyes czímeralakok.
A paizs alapja kék és veresben négyelt, a nélkül azonban, hogy e czímert a négyelt czímerek közé sorozhatnánk. A tulajdonképeni négyelt, osztott vagy hasított czímerek, különböző czímerek vagy czímeralakok összetételéből származnak, mint azt a tudós szerző úrtól példáúl felhozott 1453-ból származó Hunyady-czímer mutatja, hol az 1, 4, kék mezőbe foglalt ősi czímer mellé, bővítésűl a 2, 3, fehér mezőben balra fordúlt veres oroszlán járúl, mely bal első karmában arany koronát tart. A Kossuth-czímer pajzsának kék s veresben négyelése – mintegy koczkázása – csak az egyhangúság kerűlésére s a czímer összhatásának élénkítésére szolgálhatott, mert ezen négyelés a pajzs alakokkal semmi szervi összeköttetésben nem áll s azoknak egységét nem érinti. Ennek igazolására közeli példáúl felhozhatom az előző füzetben közölt s czímerünknél 72 évvel idősebb Barrwy-czímert, hol a festő a pajzs arany alapszínéhez, kék pajzsfőt s alól kék felhőket alkalmaz* Ezen Barrwy-czímer azért is érdekes, mert az egyetlen az összes magyar heraldikában, melynél a takarók bélése hermelin.* vagy a későbbi időből az 1555. évből származó Péchy-czímert, hol a hármas halmon álló, repűlésre kész holló hátterét egy veres pólyás kék pajzs képezi s végűl – a szerkezetére czímerünkhöz legközelebb álló gradeczi Horvát-Stansich-czímert, hol kék-veres-arany- s ezüstben négyelt pajzsban, váltakozó színekben, koronás grif s koronás kettősfarkú oroszlán állanak egymással szemben, közösen egy rovátkos fehér vártornyot tartva.* Siebmacher 188. tb.* Az ilyen czímereknél az osztások, hasítások és négyelések sem czímerösszetételeknek, sem kitüntetéseknek nem tekinthetők, hanem egyszerűen heroldalakoknak, melyekre tulajdonképen csak illesztve vannak a pajzsalakok.* Az ilyen látszólag négyelt czímerek külföldön már a XIII. század közepén is előfordúlnak, míg a legrégibb czímerek összetételéből származott négyelés az 1290. évig vihető vissza. Egy Castilia és Leon czímereiből négyelt pajzs a westminsteri apátság egy sírkövére van vésve, állítólag 1290-ből származik. (Hefner, Altbayrische Heraldik, 43. fej.) A zürichi czímertekercs egyetlen valódi négyelt czímere szintén a Spanyol czímer. Ez tekintendő első négyelt czímernek.*
A pajzsalak egy állat, melyet mindazok, kik e czímert előzőleg ismertették, kecskének vagy zergének blasonáltak. A t. szerző úr, részben egy múlt századból származó czímerleírás után, részben e czímerben beszélő czímert látva, kosnak tartja azt. Az elrajzolt s túl merev tartású állat teste lehetne ugyan kosé is, kecskéé is, ha egy kis támpontunk nem volna ez állat kétségtelen meghatározására. E támpont: az állat szarvai. A kos-szarv a heraldikában kívűl czikkesen rovátkos, végén kivétel nélkül befelé kunkorodik s nem akadunk példára, melyen – mint czímerünkben, különösen a sisakdíszen világosan látható, – a szarvak vége kifelé kanyarodnék. Ezen egy – nézetünk szerint, – döntő ismertető jel elég arra, hogy a Kossuth-család czímeralakját továbbra is kecskének tartsuk.
Ugyanez áll a pajzsalak kiséretére is. Ez, nézetünk szerint arany kagyló (Jacobs-Muschel), mint a melynek azt eleinte a t. szerző úr is nézte. E mellett bizonyít alsó karimáján a még kivehető, függélyes helyzetből kikanyarodó öt vonal, mely egyszersmind a kagyló kikanyarodásait is jelzi. Ha a kérdéses alak süveg, vagyis sisak lenne, e vonalak inkább vízszintesek lennének, ezzel jelezvén a nyakvédő lemezeit. Az ilyen lemezes nyakvédővel ellátott sisakok már a XV. században is előfordúlnak (az ú. n. Kriegschale), de csak a XVII. században nyertek általános elterjedést. Az arany kagyló mellett bizonyít továbbá annak egyik lényeges ismertető jele: a jobb felső szélén látható hegyes dudor, melynek megfelelő a baloldalon is volt s talán az is, hogy Kossuth Miklós 1661. évi zászlójára azt a festő méhkasnak, tehát mindkét oldalán simmetricus alaknak festette, minő egy sisak nem lehetett.
Az elmondottak után a Kossuth-czímer leírása, szerintünk a következő: Kék és veresben négyelt pajzsban, balra fordúlt kecske, egy a hasítási vonalon felnyúló, száras, leveles, hármas fehér virágú liliomra ágaskodik, balról középen egy arany kagylótól kísérve. Sisakdísz: az arany kagylóba illesztett, kék-veres és veres-kékben osztott nyitott szárny között a pajzsalak, a liliommal, növekvőn; takarók: veres-kék.
Ennyit az 1479. évi Kossuth-czímerről. Végül még eszmetársulás folytán egy momentumot kell kiemelnem. Minden családi czímerre nézve kétségtelenűl leghitelesebb – ha van, – az eredeti czímerlevél, de a tudományos heraldika szempontjából legtöbbször fontosabb az eredetinél a gyakorlat, az usus vagy abusus, melylyel bizonyos család tagjai, akár saját czímerük elferdített alakját, akár ettől teljesen elütő czímert hosszú idők folyamán következetesen használnak. E czímerkép válik lassanként az ilyen család ismertető jelévé. Ezzel hitelesítik névaláírásaikat s ez igazít útba egyes egyénekre nézve ott, hol talán már az írás betűi, az évszázadok folyamán olvashatatlanokká váltak, vagy hol a rossz névaláírások kibetűzhetetlenek. A Békássy családnak Zsigmond király 1417-ben adományoz czímert, egy nyugvó fehér szarvast, nyakán arany koronával s arany szarvakkal, ennek daczára a család tagjai századokon át következetesen egy más czímert használnak, mely kék mezőben koronás, pánczélos kar, markában kardot tartva; sisakdísze három rózsa. A Békássyak Zsigmondkori czímere szebb, érdekesebb, hitelesebb, de a gyakorlat folytán az utóbb felvett fontosabb.
Iacute;gy vagyunk a Kossuth-czímer hármas liliomával is. Ennek hitelessége kétségbe vonhatatlan, csak abusus folytán vált az három rózsává, de a tévedést a hosszas használat szentesítette s a Kossuth-czímernek, más czímerekkel szemben, mintegy ismertető jelévé tette. Ha tehát valamely gyűjteményes munkában akár a Békássy, akár a Kossuth-czímert ismertetjük, a kétségtelenűl hiteles eredetiek mellett nem mellőzhetjük azon hibásakat sem, melyeket több százados gyakorlat szentesített.
Ezeket kivántam a m. t. szerző úr nagybecsű czikkének heraldikai pótlékáúl előadni, köszönetemet fejezvén ki hazai heraldikánk nevében, hogy azt ily érdekes lelettel s közleménynyel gazdagította.
–F.
***
A t. czikkírónak föntebbi azon nézetét, hogy a Kossuth-család főczímeralakját a hű facsimile megjelenése után is kecskének és nem kosnak tartja, csodáljuk és sajnálatunkra el nem fogadhatjuk. Mert, ha a bár csak múlt századi másolatban fennmaradt, de heraldikai meghatározásainak szerkezete szerint sokkal régibb eredetű családi czímer-leírás aries kifejezése nem volna is döntő: azonban magán az eredeti armálison látható czímeralak rajza annyira világos, hogy ezen állat nem csak szarvainak befelé kunkorodásánál (kivált a vértben festettnél), hanem, s még inkább hosszú, lecsüngő, gyapjas farkánál fogva, épenséggel nem lehet kecske, hanem félremagyarázhatatlanul kos, és így a czímer beszélő-czímer. A kecske kurta s fölfelé álló farkú állat; míg a kos ezen testrésze, mint a Kossuth-czímerben, hosszú és alácsüngő. Ez oly világos a rajzon, hogy állításunkat teljes határozottsággal fenn kell tartnunk.
A másik czímeralakot mi is kagylónak véltük eleinte, de a családi czímer leírás «pileus Hungaricus»-t mond, s ez sokat bizonyít.
T. K.
Kis-Károly király egy pecsétes oklevele.
(Egy oklevél hasonmásával és két pecsétrajzzal.)
Tudvalevő dolog, hogy II. (Kis) Károly királyunk oklevelei meglehetősen ritkák, nem csak azért mert uralkodása alig néhány hónapra terjedt (1385 deczember 31-től 1386 február 24-ig), hanem azért is, mert Mária királyné hívei előtt gyanús volt minden, a mi II. Károlytól származott s így a király gyászos halála után az illető oklevelek birtokosai azokat megsemmisítették. A mint Nagy Imre a «Turul» VIII. kötetében (82. lap) kimutatta, eddig csak három oklevelet ismerünk, melyek magának a királynak kiadványai.
Kis-Károly király oklevele.
Nyomt. Ullmann József Budapest.
Turul. 1895. 41. laphoz.
Örülök, hogy alkalmam van e csekély számot egygyel szaporítani, és II. Károly királynak egy oklevelét bemutatni, mely annál érdekesebb, mert függő kettős pecséttel van ellátva. A 34 cm. hosszú és 17 cm. széles hártyára írt oklevél a zágrábi horvát országos levéltárban őriztetik, hová a kamarai levéltárból került.
Szövege a következő:
Karolus dei gratia Vngarie, Jerusalem et Sicilie, necnon Dalmatie, Crouatie, Rame, Seruie, Galicie, Lodomerie, Comanie, Bulgarieque rex, Prouincie et Forcalqrii* Provence és Forcalguier franczia grófságok.* ac Pedimontis comes. Universis presentes litteras inspecturis tam presentibus quam futuris. Gratis et meritis ad collationes beneficas ex debito naturalitalis astringimut, sed illis propensius rependium nostre munifice liberalitatis persoluimus, qui gratum nobis exhibuerunt obsequium, prependo aliis laudabilis imitationis exemplum. Sane attendentes sincere et constantis devotionis et fidei merita, quibus vir magnificus Stephanus Vegle et Modruxii comes, affinis et fidelis noster dilectus, erga maiestatem nostram evidentibus operibus claruit, ipsius quoqie grandia, utilia et fructuosa servitia, que nobis hactenus persone et rerum suarum non parcendo periculis, laboribus et sumptibus indefexe prestitit, ac ad presens prestat ac prestare poterit utiliter in futurum, ex quibus nedum sibi, sed suis etiam posteris ostendere nostre liberalitatis gratiam obligamur, eidem comiti harum serie de certa scientia nostra concedimus, quod in casu, quo eundem comitem subtrahi ab hac luce contigerit, legitimis liberis masculis ex suo corpore non relictis, in eo casu magnifica infantula Elizabeth, eiusdem comitis filia primogenita et legitima, ac si esset masculus et legitime descendentes es ea, qui tunc superstites fuerint, succedant et succedere debeant eidem comiti in dicto comitatu Vegle et Modruxii omnibusque aliis terris, castris, villis et bonis, que ad presens idem comes habet et possidet ac habere et acquirere poterit iusto titulo in futurum, et ad eos in premisso casu huiusmodi successio devolvatur. Nos enim iam dictam Elizabeth et legitime descendentes ex ea ex nunc in casu premisso ad successionem huiusmodi et omnes alios actus legitimos ac quelibet alia ad successionem ipsam pertinentia de dicta certa nostra scientia et regie nostre potestatis plenitudine habiles reddimus et capaces, lege vel constitutione regni nostri Vngarie contraria non obstante. Nec etiam obsistentibus quibuscunque litteris, cedulis vel scripturis, factis per recolende memorie dominum Ludovicum dei gratia Vngarie regem etc., reverendum dominum patrem nostrum, aud alios quoscunque seu per nos vel alios similiter factis vel imposterum faciendis de translatione huiusmodi successionis et ipsius comitis bonorum in alium quemcunque et illius habilitationem ad successionem candem, quas et que de dicta certa nostra scientis tollimus et revocamus ac viribus et efficacia totaliter vacuamus. In cuius rei testimonium presentes litteras exinde fieri et pendenti maiestatis nostre sigillo iussimus communiri. Datum Bude, anno domini millesimo trecentesimo octuagesimo sexto, die vicesimo secundo Januarii, none indictionis, regnorum nostrorum Vngarie, Dalmatie etc. anno primo, Jerusalem vero et Sicilie anno quinto.
Az oklevelen két cm. széles hártya-szalagon lóg a vörösviaszkból készült királyi kettős pecsét, melynek képét itt közlöm.
A gót stylü szép pecsét átmérője 9 cm. Előlapján liliomokkal behintett mezőben díszes trónon szemközt ülő koronás király hosszú uszályos ruhában, jobbjában jogarral, baljában országalmával; a trón mellett jobbra a nápolyi Anjouk családi czímere tornagallérral, balra Jeruzsálem czímere, e czímerek alatt pedig egy-egy álló oroszlán látható. Az előlap körirata:
A pecsét hátlapján: szintén liliomokkal behintett mezőben a balra lovagló pánczélos király. A ló takarója liliomokkal van diszítve. A király fején tornasisak látható koronával és az Anjous ismeretes oromdíszével, a csőrében patkót tartó struczmadárral. A király jobbjában kardot, baljában pajzsot tart, melyen az Anjou-ház és a jeruzsálemi királyság egyesített czímere van. A mezőben négy jeruzsálemi kereszt. A körirat, a mennyiben olvasható, a következő:
A mint a pecsét feliratából kitűnik, az Károlynak mint nápolyi királynak pecsétje, de mint hogy ezt Károly – magyar pecsét hiányában – magyar királyi kiváltságlevelen használta, azért e pecsét a magyar királyi pecsétek sorába mindenesetre felveendő.
Az oklevélben említett «magnifica infantula Elizabeth», kinek a király az atyai birtokokban való örökösödést biztosította, István vegliai és modrusi gróf és Pettaui Katalin szerencsétlen leánya volt. Erzsébet már 1396-ban Czillei Frigyesnek, Borbála királyné fivérének volt jegyese, ki nejét szerencsétlen házasság után 1422-ben meggyilkolta. Ez oklevélből kitűnik, hogy Erzsébet Istvánnak elsőszülött gyermeke volt és hogy fivérei György (meghalt 1412 előtt) és Miklós (megh. 1432.) csak 1386 után születtek, e szerint Nagy Iván, Magyarország családjai IV. köt. 239. lapján, az ott közölt adatok ily értelemben kiigazítandók. Az utóbb említett Miklós, ki később Czillei Hermann társa lett a horvát báni méltóságban, volt az első vegliai gróf, a ki az olasz Frangipani család nevét és czímerét felvette és ez által a magyar és horvát történetben oly fényes szerepet vitt és később oly gyászos véget ért Frangepán-család valódi megalapítója lett.
Dr. Bojničić Iván.
Adatok erdélyi nemesi családaink történetéhez.
A XVII. század második felében szomorú fordulat áll be Erdély történetében. Rohamosan hanyatlik; veszteség után veszteség éri, különösen a hatvanas években, a mikor egymás után veszíti el legfontosabb végvárait. 1660. Nagyvárad, 1661. Szent-Jób kerűl török kézre. Ezek elvesztése, de főleg a vasvári béke értelmében «Európa kulcsának» Székelyhídnak leromboltatása (1665.) védtelenűl teszi ki a török támadásainak és pusztításainak. Mindenki érezte, hogy a fennállás biztosításának első föltétele, a legsürgősebb teendő ezeket pótolni, új végvárakról gondoskodni. Az országgyűlés igyekszik is mindent megtenni. Még az évben kiküld két tanácsost, hogy járják be a határszéleket – szélybeli helyeket – s nézzék ki, mely helyek lennének fekvésöknél fogva e czélra alkalmasak. Azok ilyenekűl ajánlják Somlyót, Sebesvárát, Deést, Csehivárát. E helyeknek megerősítését és kellő számú őrséggel ellátását az országgyűlés azonnal tervbe is vette.* Az ide vonatkozó adatok a Török Államokmánytár IV. kötetében s a fontosabb események csoportosítása ennek alapján Szilágyi Sándortól «Az erdélyi hódoltság és végvárai» cz. értekezésben, Budapesti Szemle 1873. évf. II. köt. 299. kll.* De sem az erődítési munkálatokhoz, sem az őrségre nem volt elég ember e várakban. E hiányon úgy igyekeztek segíteni, hogy a környékbeli lakosságot ide telepítették át, sőt mivel ez a törökök pusztításának kitett vidék gyéren volt népesítve, távolabbra is elmentek emberekért s e telepítéseknél, mint az ilyenkor rendesen történni szokott, kevéssé voltak tekintettel egyesek kiváltságaira és jogaira s az elhurczoltak közé nemes emberek is kerűltek. Elhatott ez emberhajsza egész a Hunyad vármegyében eső Losád és Magura falvakig, melyek pedig nem «szélyhelye» esnek; innen is vittek embereket s ezek közt nemes embereket is, a kiket minthogy az erődítések előre láthatólag hosszabb időt veendettek igénybe, ép úgy mint a többieket elhurczoltak feleségestül, gyermekestül. E családok a Bereczk, Farkas, Fekete, Győrfi, Hertzeg, Vintze Zudor család.
Ezek egyideig csak tűrték a jogtalanságot, dolgoztak, őrködtek, reménykedve, hogy a munkálatok bevégzése után hazabocsátják őket. De az ország helyzete ez idő alatt mindinkább aggasztóvá vált, a végvárakra s ezekben az őrségre még jobban szükség volt, mint eddig s tovább is ott kelle maradniok.
Ez így tartott 1691-ig, a mikor bejárta az országot a hír, hogy Erdélynek szabadságát vissza akarják adni s I. Leopoldnak erről szóló hitlevele 1692. márczius 15. s köv. napjain kerül tárgyalás elé a nagyszebeni országgyűlésen. Föllélekzenek erre s megragadják a kedvező alkalmat. Egy folyamodványt készítenek, a melyben elpanaszolják szenvedett sérelmeiket. Ezt aztán kinyomatva, szétosztják «az erdélyországi három nemzetből álló méltóságos és tekintetes Rendek» között. E folyamodvány egy példánya fenmaradt a Nemzeti Múzeumban, a Bethlen család levéltárában a Bethlen Miklós iratai között s talán épen az ő példánya, ki ez időben erdélyi kanczellár, az országgyűlés vezértagja volt s a kinek pártfogására ily ügyeknél bizton számíthattak.
Ezt kivánjuk most megismertetni az olvasóval, közölve azt egész terjedelmében. Érdekelni fogja ez annyival is inkább, mivel ismeretlen családtörténeti adatot is foglal magában.* Bibliographiai szempontból is érdekes, mivel tudomásunk szerint, eddig csak ez egy példány ismeretes, a mely a levéltári iratok közé levén beosztva, Szabó Károlynak s ő utána a könyvészeti adalékgyűjtőknek figyelmét elkerűlte.* Ebből tudjuk meg először, hogy az említett családok 1580. aug. 4-én kapták nemesi jussal Losád és Magura falvakat Báthori Kristóftól. E hét nemesi családból Kővári* Erdély nev. családi. Kolozsvár 1854. 100. és 263. l.* és Nagy Iván* M. családai IV. köt. 147., 473. l.* csak hármat ismernek, a Fekete, Győrfi és Zudor családot s ezekről is csak annyit tudnak, hogy eredetök és lakhelyök Hunyadmegye, a Győrfiekről ezenkívül még, hogy «a nemzeti fejedelmek alatt emelkedtek ki s báróságot szerzének».
A többi négy családról említést sem tesznek. E folyamodvány tartotta fenn emléköket. Ebből tudjuk meg azonkívül azt is, mely időből datálódik e családok nemessége s e tekintetben egy biztos adatot nyújt, mely bátran vehető alapúl az ezen családok történetére vonatkozó további nyomozásoknál.
A mi még a nyomtatási évet illeti, azt a tartalomból hozzávetőleg állapíthatjuk meg. 1691. deczember 3-ikáról még említés van téve a szövegben, tehát ez idő után nyomatott; az 1692. márczius havában tartott nagyszebeni országgyűléshez volt beterjesztendő s ezt megelőzőleg osztatott ki a rendek között, e szerint az 1691. év végén vagy még nagyobb valószinűséggel 1692. elején nyomatott. A nyomtatás helye a betűk jellegéből itélve Kolozsvár. Alakja: 2-rét, 2 számozatlan levél. Rendes folyamodvány alakjában van kiállítva, melyen kívül, mintegy a boritéklapon ez áll: A Nemes Erdély Országi Három Nemzetből álló Méltóságos és Tekintetes Rendekhez alázatos kérések Nemes Hunyad-Vármegyébe Losádiba (így) lakó és a Szélybeli katonaságra erővel felvétetett hét Nemes Familiáknak».
És most hadd álljon itt betűhíven maga a folyamodvány:
Méltóságos és Tekintetes Rendek! Mi igen régi királyi Adomány-Leveles Nemes Emberek vagyunk e’ mi Nemes Hazánkba. Ezt mutattya Nehai Méltoságos Erdéllyi Fejedelem Bátori Kristoff 1580-ban Kis-Aszszony Havának 4-ik Napján költ, és ide zárt, Ujj adomány Levele: mellyben a’ mi eleinknek Nemes Hunyad Vármegyébe Két egész Faluk, úgymint Losád és Magura Királyi Jussal, és új adományal ajándékoztattanak. E’ Nemesi Jussal, és abból folyó szabadsággal minden meg bántódás nélkül éltek a’ mi eleink, és éltünk rész szerint mi-is ezen mostan follyó száznak, r’ánknézve fekete jegyet érdemlő, Hatvan-őtödik Esztendejéig: a’ mikor a, Szélybeli Katonaság Udvari parantsolatból fel-állittatván, mi is ámbár a’ mi lakásunk nem szély helyen essék, erőltetett módokon azon Szélybeli Katanaságra (sic) felvétettünk, és ma-is annak terhe alatt nyögűnk: a’ mellyből a’ következett, hogy a’ nemtelenekkel egy ranguak lettünk, a ’ páltza és egyéb Hadi büntetésekkel, mint akármelly jövevények minden nap rongáltatunk. Ha Nemességünket emlegettyük, tsufoltatunk – gyermekeink a Tisztességes Tudományoknak miv-Hellyeitől, a’ hová még a’ parasztoknak – is bé-menetelek vagyon, el-rekesztettek. Ezeken kivül sokezer s’ meg ezer féle nyomoruságok rajtunk ifjainkon, neveletlen gyermekeinken és Aszszony-rendeinken halommal egész erőben egybe tsoportoztanak: mellyeknek eleven színnel való le-irása nem tsak igen hoszu papirossat kivánna, hanem nem is lenne bátorságos.
Minthogy pedig az illyen, és illyetén módon viselendő Katonaság a’ mi Nemes Hazánk’ Törvényei, és azokat az meg-erősittö Királyi Hit-Levelek szerént, a’ Nemességgel, annak Jussaival, és szabadtságaival ugy annyira ellenkezik, hogy egyik a’ másikkal megnem álhat.
Sürü könyvek özönébe bé-merülve le-borulunk a’ Méltóságos és Tekintetes Rendek eleibe ezen alázatos instántziánkal hogy móst, a’ midőn Nemes Hazánknak régi fundamentumos és sarkalatos Törvényei nevezetesen Első Leopold Császár 1691-ben Karátson Havának harmadik napján költ Hit Levele meg-erősittettnék, mi is azon Hit-Levélnek, és sarkalatos Törvényeinknek erejek mellett régi adományos Nemességünkbe, és annak Jussaiba állittassunk viszsza, annyival inkább, hogy Felségesen Uralkodó Fejedelmünknek is az a’ Kegyelmes tzélja, hogy mind a’ Hazát, mind annak tagjait régi törvényes állapottyakra (sic) viszáiktattassa. A’ kik buzgó hűséggel vagyunk A Méltóságos és Tekintetes Rendeknek alázatos Szolgái Nemes Hunyad-Vármegyébe Losadon lako hét Nemes Familiák, u. m. Farkas, Győrfi, Vintze, Bereczk, Fekete, Zudor és Hertzeg.
Dézsi Lajos.
Tárcza.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság f. évi január hó 31-én Szilágyi Sándor másodelnök elnöklete alatt igazgató-választmányi űlést tartott, melyen jelen voltak: Bánó József, Dr. Boncz Ödön, Illéssy János, Kammerer Ernő, Makay Dezső, Nagy Gyula, Pauler Gyula, Szent-Ivány Zoltán, Szinnyei József, Tagányi Károly ig. vál. tagok, Tóth Árpád pénztárnok és Schönherr Gyula jegyző.
Az elnök megnyitván az űlést, Makay Dezső vál. tag felolvassa «A Csanád nemzetség» czímű dolgozatát, mely annak idején a «Turul»-ban fog megjelenni.
Az elnök a folyóügyek tárgyalása előtt bejelenté, hogy Fejérpataky László titkár a megjelenésben akadályozva levén, őt az űlés folyama alatt Schönherr Gyula jegyző fogja helyettesíteni. Ugyancsak az elnök indítványára a választmány elhatározta, hogy a társaság elnökét, br. Radvánszky Bélát koronaőrré történt megválasztása alkalmából melegen fogja üdvözölni. Az üdvözlő levél szerkesztésével a titkári hivatalt bízták meg.
Ezután a jegyző előterjeszté a pénztárnok részletes kimutatását az 1894. év pénztári eredményéről; ezzel kapcsolatban felolvasta az előirányzat és a tényleges pénztári eredmény összehasonlítását, mely a következő adatokat tartalmazza:
A M. Heraldikai és Genealogiai Társaság 1894. évi költségvetési előirányzatának és a tényleges pénztári eredménynek egybevetése.
Bevétel.
Előirányzat Eredmény Különbözet
frt kr. frt kr. frt kr.
1. Pénztári maradvány az 1893. évről 460 49 460 49 – –
2. Értékpapirok kamatai 392 – 396 – + 4 –
3. Alapítványok kamatja:
a) 3100 frtnyi alapítvány után 155 – 150 – – 5 –
b) Kamathátralék 70 – 70 – – –
4. Pártoló tagdíjak 1650 – 1670 – + 20 –
5. Évdíjak 1380 – 1556 50 + 176 50
6. A Tárgy- és Névmutató és a Nemz.
Zsebkönyv után 100 – 163 95 + 63 95
7. A Turul egyes füzeteiből 80 – 157 80 + 77 80
8. Alapítvány-befizetés 100 – – – – 100 –
9. Rendkívüli bevétel – – 12 75 + 12 75
Összesen 4387 49 4637 49
A tényleges eredmény az előirányzatnál, annak daczára, hogy alapítvány-befizetés nem történt, 250 forinttal több.
Kiadás.
Előirányzat Eredmény Különbözet
frt kr. frt. kr. ft. kr.
1. Személyi járandóságok 750 – 750 – – –
2.Irói tiszteletdíjak és szerkesztés 696 – 712 85 + 16 85
3. Nyomdai költség 1300 – 1399 60 + 99 66
4. Színnyomatok készítése 290 – 290 – – – –
5. Metszetek, rajzok, zinkographiák 150 – 106 84 – 43 16
6. Utánvételi expeditio költségei 50 – 44 50 – 5 50
7. Irodai átalány titkárnak és pénztárnoknak 60 – 60 – – –
8. Társulati szolga díjazása 60 – 60 – – –
9. Pénzbeszedési díjak, vegyes kiadások stb. 120 – 112 73 – 7 27
10. Tárgy- és Névm. nyomtatása 580 66 580 66 – –
11. A Nemzetségi Zsebkönyv tartozása 200 – 200 – – –
12. Tőkésítés 100 – – – – 100 –
13. Rendkívüli kiadás – – 38 5 + 38 5
Összesen 4356 66 4355 29
A tényleges eredmény tehát az előirányzatnál 1 frt 35 krral kevesebb.
Előirányzott maradvány 30 frt 83 kr.
Tényleges maradvány 282 " 20 "
A többlet tehát 251 frt 37 kr.
Vagyonállás 1894. decz. 31-én:
1. Értékpapirok névleges értékben (koronajáradék 19,600 korona, jelzáloghitelb.
nyer. kötvény 100 frt) 9900 frt – kr.
2. Kötelezvényekkel biztosított alapítványok 2600 " – "
3. Kötelezvények nélküli alapítványok 500 " – "
4. Készpénz 282 " 20 "
Összesen 13282 frt 20 kr.
A pénztári kimutatás és az itt közölt összehasonlítás felolvasása után dr. Boncz Ödön vál. tag, mint a számvizsgáló bizottság előadója, felolvasta a bizottság jelentését az 1894. évi számadások, a pénzkezelés és a pénztár állapotának megvizsgálásáról, úgyszintén a titkár által előterjesztett 1895. évi költségvetésről. A bizottság jelentése egész termedelmében a következő:
Tisztelt Igazgató-Választmány!
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1894. évi számadásainak megvizsgálásában és az 1895. évi költségvetési előirányzatnak átnézésében f. évi január hó 23-án eljárván, annak eredményét van szerencsénk a tisztelt Igazgató-Választmánynak a következőkben jelenteni:
Az 1894. évi számadások átvizsgálását ezúttal is a pénztári naplókönyvnek átnézésével kezdettük meg, összehasonlítván annak 1894. évi minden egyes tételét az igazolásukra szolgáló okmányokkal s végül összehasonlító próbákat tevén a tagok nyilvántartási könyvében is. A pénztári naplókönyvnek vezetését rendben, tételeit pedig igazoltaknak találván, azt 1894. deczember 31-ével 4637 frt 49 kr. bevétellel, 4355 frt 29 kr. kiadással s így 282 frt. 20 krnyi, az 1895. évi költségvetési előirányzatba átviendő pénztári maradványnyal lezártuk és aláírtuk.
Tovább követve a pénztári naplókönyvben ezt az áthozatot, és átvizsgálva az 1895-iki naplótételeket is a vizsgálat napjáig (vagyis január 23-ig), annak eredményeűl 1193 frt 70 kr. bevétellel szemben 765 frt 51 kr. kiadást, tehát 428 frt 19 kr. maradványt állapítottunk meg, a melyet a kézipénztárban, és pedig 378 frt 19 krt. készpénzben, 50 frtot pedig előlegnyugtákban, fel is találtunk s így a kézipénztárnak kezelését is szabályszerűnek és rendesnek jelenthetjük.
Ezután a törzsvagyonkönyvet vettük vizsgálat alá. Ennek adatai szerint van a társaságnak jelenleg (1895. jan. 23-án) 5 ötszáz forintos, 34 kétszáz és 25 száz forintos alapító tagja. Ezen 11,800 frtot képviselő alapítványokból befizettetett vizsgálatunk napjáig 8700 frt és fizetetlen még 3100 frt. Ez utóbbiból 2600 frt van fedezve kötelezvényekben, – miről közvetlen szemlélet által meggyőződtünk, – ellenben kötelezvényekkel biztosítva nincsen még összesen 500 frtot tevő alapítvány. Ezen kívül a társaság törzsvagyonához tartozik még, mint alapítvány természetével nem biró összeg, 1700 frt, s így a társaságnak törzsvagyona összesen 13,500 frtot tesz ki, vagyis a tavalyi vagyonállapothoz képest 500 frttal gyarapodott az.
A kimutatott törzsvagyonból a fentiek szerint 10,400 frt van tehát készpénzben, illetve értékpapirokban, és pedig ebből az összegből 9900 frt az Osztrák-Magyar Banknál van letéve (a miről a bank 4 drb letéti jegyének megszemlélése által megbizonyosodtunk), 500 frt pedig (a legújabb Szent-Ivány Zoltán és Inkey Imre-féle alapítványok) koronajáradék-kötvényekben mindaddig, míg a t. Igazgató-Választmány határozata szerint ez az összeg is a többi törzsvagyonnal egyesíthető, illetőleg a bankban letéteményezhető lesz, egyelőre még a kézi pénztárban őriztetik.
Végül a tagok nyilvántartási könyvét vizsgáltuk át és azt is rendben vezetve találtuk.
Ezek alapján a társasági pénztáros úrnak az 1894. évre a felmentést, a szokásos fentartással, megadni javasoljuk.
Áttérve ezek után az 1894. év zárszámadási eredményeire, a bevételi tételeknél örvendetes tényképen állapithattuk meg azt, hogy (a 3. tételnél felmerűlt csekély 5 frtnyi kevesblettől eltekintve) a tényleges eredmény az előirányzatnál általában kedvezőbb volt. Egyedűl a 8. tétel alatt befizetendő alapítványokból remélt 100 frtból nem folyt be semmi, ez azonban a társulatnak vagyonmérlegén egyáltalán nem változtatott, mert ezzel a bevételi tétellel szemben a kiadások között, «tőkésítés» czímén felvett 100 frt természetszerűleg szintén nem számoltatott el. Egészben véve a bevételek főösszegében az előirányzattal szemben a tényleges eredmény 250 frttal kedvezőbb lett.
A kiadások egyes tételeinél némi túllépéseket tapasztaltunk. Iacute;gy az írói tiszteletdíjakra és szerkesztésre megadott összegnél 16 frt 85 krral több költetett el. Tekintve azonban azt, hogy a Turul tavaly 24 ív helyett 25 ívnyi terjedelemben jelent meg, ez a túllépés nagyon is csekélynek és igazoltnak mondható. – A nyomdai költségeknél mutatkozó 99 frt 60 krnyi túllépésnek igazolására felhozható az is, hogy e tekintetben teljesen reális előirányzatot készíteni alig lehet, mert a nyomdai költségeket a sorok terjedelme és a származási táblázatok száma nagyon is változóvá teszik. – Előirányzat nélküli tételűl szerepel s így egészében fedezet nélkül volt az utolsó tétel gyanánt feltüntetett 38 frt 5 krnyi rendkívüli kiadás, melyből tavalyi jelentésünk alapján a t. Igazgató-Választmány határozata szerint 10 frt a társ. pénztáros úrnak téríttetett meg, az összeg többi része pedig legnagyobbrészt bold. alelnökünknek végső tisztességtétele alkalmából vétetett igénybe. Összevetve egyébként a kiadások főösszegét az előirányzattal, megállapíthattuk azt, hogy a kiadások is a megadott fedezet keretén belűl maradtak, sőt – daczára a bevételeknél elért kedvezőbb eredményeknek – némi csekély (1 frt 37 krnyi) megtakarítást is mutatnak fel.
Az 1894-diki zárszámadás főeredményét ezek után abban jelezhetjük, hogy nemcsak a társasági elnökség gazdálkodását reálisnak, igazoltnak találtuk, de a zárszámadási eredmény, a mely az előirányzott 30 frt 83 krnyi maradvány helyett tényleges pénztári maradványúl 282 frt 20 krt mutathat fel, általában is igen kedvezőnek mondható.
Áttérve végül a társaság 1895. évi költségvetésére, annak egyes tételeit megvizsgálva s az eddigi eredményekkel és tapasztalatokkal összevetve, jelenthetjük, hogy a társ. titkár úr által felmutatott költségvetési előirányzatot, a mely 4513 frt 20 kr. bevételt, 4460 frt kiadást és így 53 frt 20 kr. pénzmaradványt tervez, reálisnak s a társaság vagyoni viszonyaihoz alkalmazottnak találtuk, miért is ezt a költségvetési előirányzatot elfogadásra ajánljuk.
Budapest, 1895. évi január hó 25-én.
Szinnyei József, s. k. Dr. Boncz Ödön, s. k. Nagy Gyula , s. k.
számv.b. tag. számv. b. tag. számv. b. tag.
A számvizsgáló bizottság jelentése és javaslata alapján az igazgató-választmány a társaság pénztárnokának a felmentést – a szokásos fentartással – az 1894. évi zárszámadásokra nézve megadta, a pénztárvizsgáló bizottságnak pedig fáradozásaiért az elnök indítványára köszönetet szavazott.
A számvizsgáló bizottság ajánlata alapján a társaság 1895. évi költségvetése a következőkép állapíttatott meg:
A M. Heraldikai és Genealogiai Társaság költségvetése az 1895. évre.
Bevétel.
1. Pénztári maradvány az 1894. évről 282 frt 20 kr.
2. Értékpapirok kamatai (10,300 frt
koronajáradék, és 100 frt hitelb. nyer.
kölcsönkötvény után) 4 % 416 " – "
3. Alapítványok kamatai (3100 frtnyi
be nem fizetett alapítvány után) 5 % 155 " – "
Átvitel 853 frt 20 kr.
Áthozatal 853 frt 20 kr.
4. 100 pártoló tag után várható tagdíj 1500 " – "
5. 310 évdíjas tag után várható tagdíj 1500 " – "
6. A Turul egyes füzeteinek, a Nemz.
Zsebkönyvnek és a Tárgy- és Név-
mutatónak eladásából várható jövedelem 150 " – "
7. Alapítvány-befizetés 500 " – "
8. Rendkívüli bevétel 10 " – "
Előirányzott bevétel 4513 frt 20 kr.
Kiadás.
1. Személyi járandóságok (titkár 300 frt,
jegyző 200 frt, pénztárnok 250 frt) 750 frt – kr.
2. Irói tiszteletdíjak és szerkesztés – 700 " – "
3. Nyomdai költség (4 füzet nyomtatása) 1400 " – "
4. Színnyomatok készítése 350 " – "
5. Metszetek, rajzok, zinkographiák 150 " – "
6. Utánvéleti expeditió költségei 50 " – "
7. Irodai átalány (titkárnak 40 frt,
pénztárnoknak 20 frt) 60 " – "
8. Társulati szolga díjazása 60 " – "
9. Újévi ajándékok, pénzbeszedési díjak,
másolások, stb. 130 " – "
10. Tőkésítés 500 " – "
11. A milleniumi kiadvány czéljaira
félreteendő 200 " – "
12. A Nemzetségi Zsebkönyv folyatá-
sára félreteendő 100 " – "
13. Rendkívüli kiadás 10 " – "
Előirányzott kiadás 4460 frt. – kr.
Előirányzott maradvány 53 frt. 20 kr.
Szent-Ivány Zoltán vál. tag a költségvetés kapcsán indítványozta, hogy a társaság tagjainak névjegyzékét névkönyv alakjában évenkint adja ki és oszsza szét a tagok közt. A választmány hosszabb eszmecsere után, melyben az indítványozón kívül Boncz Ödön, Nagy Gyula, Pauler Gyula vál. tagok, az elnök és a jegyző vettek részt, tekintettel a névkönyv kiadásával járó tetemes költségekre, abban állapodott meg, hogy a tagok névjegyzékét évenként a Turul íveinek nagyságában, annak mellékleteként adja ki; s a kivitel módozatainak megállapítására bizottságot küld ki, melynek tagjai Szilágyi Sándor másodelnök elnöklete alatt Szent-Ivány Zoltán vál. tag, a titkár és a pénztárnok.
Új tagokúl megválasztottak a következők: örökös alapító tagúl Ivány Zoltán 200 frtos alapító tag Budapesten, ki a 300 forintnyi többletet már be is fizette. Alapító tagúl 200 forintnyi alapítványnyal: br. Inkey Imre Sz.-Pétervárott (ajánlja Szilágyi Sándor). Pártoló tagokúl: gr. Esterházy Miklós Móricz Budapesten, Röser Miklós Budapesten (aj. Makay Dezső). Reviczky Ambró Budapesten (aj. Szent-Ivány Zoltán). Évdíjas tagokúl: Isaák István Nagy-Rhédén (aj. br. Radvánszky Béla), Sz. Nagy Lajos Budapesten (aj. Nagy Géza), Vojth Gergely Deésen (aj. Kecskés Dezső), Kormos Béla Szombathelyen (aj. Boncz Ödön), Nagyváthy Kálmán Pozsonyban (aj. Prikkel Lajos), Kállay Adolf, Halmágyi Sándor, Perczel Gyula, Lipthay Kornél, Türk Szilárd, Zachár Gyula, Angyal Gyula, Bartha Antal, Hets Ödön Budapest, Gózony László Zala-Egerszegen, Kollár Jánosné, sz. Szentmihályi Klementin Pacsán (mindezeket ajánlja Makay Dezső).
A jegyző bejelenti, hogy az igazgató-választmány egyik tagja «Századunk névváltoztatásai» czímű munkájának 275 példányát bocsájtotta a társaság rendelkezésre, azzal az óhajtással, hogy azok a társaság igazgató-választmányi, alapító, pártoló és levelező tagjai közt szétosztassanak. A választmány a nagybecsű ajándékot köszönettel elfogadva, megbizta a titkári hivatalt, hogy a példányok szétküldése felől intézkedjék.
A pénztárnok jelentése szerint január hó 30-án a pénztár állapota a következő volt:
Bevétel 1253 frt 20 kr.
Kiadás 765 59
Készpénz 487 frt 61 kr.
Vagyonállás.
1. Értékpapirokban 10400 frt – kr.
2. Kötelezvényekben 2600 " – "
3. Kötelezvények nélküli
alapítványok 500 " – "
4. Készpénz 487 " 61 "
Összes vagyon 13987 frt 61 kr.
Az alapszabályok 31. §-a értelmében a jelen űlés lévén hivatva az évi nagygyűlés ideje és tárgyai felől határozni: határoztatott, hogy az a szokott időben, az év vége felé tartassék meg és tárgyai felől az őszi választmányi űlésen történjék előterjesztés.
A jegyző felolvasta Veszprémmegye alispánjának átiratát, melyben Pápa város czímerének heraldikai helyessége felől az igazgató-választmány véleményét kéri. A kérdés tanulmányozás és jelentéstétel végett kiadatott Csoma József vál. tagnak.
Végül Makay Dezső vál tag mondott köszönetet igazgató-válaszmányi taggá történt megválasztásáért.
A jegyzőkönyv hitelesítésére Makay Dezső és Szinnyei József vál. tagok kéretvén meg, az űlés véget ért.
Szakirodalom.
A Siebmacher féle magyar czímer-gyűjteményből
megjelent a 34. füzet is (a pótkötet 5. füzete) s ezzel a nagy vállalat teljesen be van fejezve. A füzet a Vida-Ztephanics nevek közé eső anyagból 26 család czímerét közli, s azonkívül 13 lapra terjedő függelékben számos rendívül becses pótlással egészíti ki az eddig közölt óriási heraldikai anyagot. Közleményeiből kiemeljük a Vigman (Igmánd) és Woja genusok czímerét ismertető czikkeket s a függelékből a Barwy- (1417.) Batthyány- (1500), Bór- (1415), Sánkfalvay- (1455.), Szepessy- (1456.) és Zenthey- (1456.) családok czímereit, melyek középkori heraldikánkat képviselik a füzetben. E czímerek nagy részét már ismerjük a Turul régebbi közléseiből; a Szepessy-család czímere ugyanaz, melyet a Siebmacher egy előbbi füzete báró Nyáry Albert tévedése után a Thurzók czímere gyanánt közölt. Új adalékok a Sánkfalvay czímer 1455-ből, a gróf Festetich-család keszthelyi levéltárában őrzött eredetiről és a Zenthey-család czímere az 1456. január 31-én kelt czímeres levélről, melynek eredetije Berlinben, a híres heraldikus Warnecke birtokában van. A Sánkfalvay czímer, melyen kék mezőben egy zöld hegyen ülő arany majom arany S betűt tart, a Guthay-család 1582-iki czímere mellett az egyedüli gúny-czímer a magyar heraldikában, s a szerkesztők megjegyzik, hogy Magyarország az egyetlen ország, a hol ily gúny-czímer fejedelmi adományozása előfordult. A füzetet a pótfüzetekhez adott betűrendes mutató zárja be. Kiváló heraldikusaink Csergheő Géza és Csorna József nagy műve ezzel bezárul s a hazai heraldikai irodalom egy nagy hézaga lett betöltve a magyar czímerkönyv befejezésével, melyet, bár német nyelven, német kiadó áldozatkészségéből látott napvilágot, szerkesztőik révén méltán tekinthetünk a magyar tudományosság termékének.
A kinek e becses mű létrehozása körül legtöbb érdeme van, Csergheő Géza ezzel még nem fejezte be feladatát. Mint a füzethez mellékelt hirdetésből örömmel értesülünk, a vállalat külön füzetekben indítja meg az erdélyi és a horvátországi nemesi családok czímereinek sorozatát. Ezek a részek, miután sem külön erdélyi, sem külön horvát nemesség nem létezik, tulajdonképen a magyarországi rész további függelékét fogják képezni s külön czím alatt csak az 50-es évekből származó eredeti beosztási terv kedveért jelennek meg, melynek helytelenségét maga a kiadó is beismeri. Az erdélyi részt Csergheő és Bárczay Oszkár, a horvátországit Csergheő és Bojničić Iván fogják szerkeszteni. Az előbbiből a két első füzet (a Reichenau-féle füzetek folytatásáúl 3–4 számmal jelölve) már meg is jelent. Ismertetésükre legközelebb visszatérünk.
Ortvay Tivadar «Pozsony város története»
cz. művéből újabb kötet hagyta el a sajtót, a második kötet első része (a 2. rész szintén még az év folyamán meg fog jelenni) és a harmadik kötet. A miket annak idején az első kötetről mondottunk, ugyanazt ismételhetjük jelen kötetekről is. Ritka csínnal és ízléssel kiállított mű, választékosan és gazdagon illusztrálva, mindamellett képekkel nem túltömve, a szöveg alaposan eredeti források és levéltári kutatások alapján könnyed stillal írva. A mű első kötete a legrégibb időktől az Árpádházi királyok kihalásáig terjedő történettel foglalkozott, a II. kötet folytatja ezt a mohácsi vészig, a most megjelent első rész a város topografiai alakulásait tárgyalva ez időig. Az ehhez mintegy mellékletül csatlakozó III. kötet gazdag tartalmát feltüntetendő, elég a főbb fejezetek czímeit felsorolnunk. – Az első fejezetben Pozsony város előkelő látogatóinak (királyok, királynők, egyházi és világi urak stb.) sorozatát találjuk oklevelek, városi jegyzőkönyvek alapján egybeállítva; a 2. fejezet a pozsonymegyei tisztviselők, főispánok, alispánok, várnagyok névjegyzékét adja, más két fejezet a pozsonyi káptalan történetével és városi tisztviselőkkel foglalkozik, összeállítva a prépostok, kanonokok és plebánosok, illetőleg a birák, polgármesterek, esküdtek, városi jegyzők stb. névsorát. Az illusztrácziók közül, melyek nagy része eredeti felvétel alapján készült, megemlítjük az Academia Istropolitana pozsonyi házának rajzát, a facsimilek közül a pozsonyi káptalan birtokában levő Pozsonyi Krónika első lapját; szintén ily érdekesek a többi mellékletek: Pozsony-városi számadáskönyvek egyik lapja 1364-ből, 1438-ból; a Protocollum Testamentorum első lapja 1427-ből, a város szőlőinek régi feljegyzése, az utczák régi jegyzéke stb., mint hű kivitelű hasonnásban, s a mi becsét még inkább emeli, most először közölve.
E köteteknek is, szintúgy mint az előzőknek, megjelenését a pozsonyi első takarékpénztár áldozatkészsége tette lehetővé, a melyből egyszerre jelent meg magyar és német nyelven Pozsonyban a Stampfel-czég kiadásában.
D. L.
Székely oklevéltár. Szerkesztette: Szabó Károly. IV. kötet 1264–1707. Kolozsvár. 1895.
Szabó Károly halála után a székely történelmi pályadíj-alap bizottsága Szádeczky Lajosra bízta a székely oklevéltár szerkesztését. A most megjelent IV. kötet anyagát még Szabó Károly gyűjtötte volt egybe, de a kiadás, sajtó alá rendezés már Szádeczky műve. A kiadásnál a Szabó Károly által követett irányelveket tartotta szem előtt, betartva híven Szabó Károly másolatainak betűhűségét, az ortographiát és a pontozást is. A kötet anyagát voltaképen az 1571–1707-ig terjedő anyag tenné, miután a III. kötet 1571. évvel zárult. Az első ív azonban az előző századokból származó okmányokat is közöl, a XIII. századból 5, a XIV-ből 5, a XV-ből 3 végre 1571 előttiekből 4 drbot. Terünk nem engedi, hogy a kötet tartalmával részletesebben foglalkozzunk, e tekintetben utalnunk kell magára a munkára. A kötetet Szabó Károly életrajza nyitja meg, melyben Szádeczky kiadó elődjéről meleg hangon emlékezik meg. Mint az előszóból kitünik, az oklevéltár még egy V. és VI. kötettel is fog bővülni, melyek egyrészt pótlékot fognak adni, másrészt a múlt századi és a jelen század első feléből származó fontosabb, a székely történetre vonatkozó anyagot fogják tartalmazni. A kötet használhatóságát a pontosan szerkesztett index tetemesen emeli. Érdekkel nézünk a megjelenő kötetek elé.
Á.
Österreichisch-Ungarische Wappenrolle. Gezeichnet und erläutert von Hugo Gerard Ströhl. Zweite Ausgabe. Wien, 1895. Schroll et Co.
Ez érdekes publicatiónak most megjelent második kiadása főleg a gyakorlati czélnak óhajt szolgálatot tenni. A rajzok tekintetében több változás történt. Iacute;gy a koronatartományok czímerei régi sisakdíszeikkel sraffirozással vannak feltüntetve. Bővült azonkívűl a munka az osztrák-magyar tartományi czímerek régi alakjaival, Lichtenstein fejedelemség czímerével, végre a tengerészeti, tartományi és országzászlókkal.
Sajnos a munka értékéből sokat levon azon körülmény, hogy a magyar czímerek azon hibás alakjai, melyeket már az első kiadás birálata kifogásolt, megmaradtak. Iacute;gy a XVI. táblán a magyar czímer mai alakja sisakdíszszel, még pedig a szájában patkót tartó hattyúval. Hogy e czímer merő absurdum, azt heraldikusok első pillanatra látják. Ép így teljesen hamis a XVIII. táblán 7. szám alatt közölt czímer, mely Magyarország Árpád-kori czímerét, balra dűlve, pávatollakkal díszített sisakkal ékesítve. Magyarországnak még egy másik régi czímere is közölve van 1380-ból, mely a pólyák s liliomokból áll, koronázva a patkót tartó struczmadárral. Hogy a czímer ily alakjában csak Nagy Lajos családi czímere volt, nem pedig az ország czímere, az szintén ismeretes mindenki előtt. E hibák a munkának nagy rovására vannak és sajnálni lehet, hogy a második kiadásba is átmentek.
A munka kiállítása, a rajzok kivitele e kiadásban is kifogástalan, hasonlókép a czímerek, kivéve az itt kifogásoltakat, hitelesség tekintetében teljesen megbízhatók.
Á.
Kérelem.
Felkérem t. historikusainkat s genealogusainkat, hogy ha valamelyikök tudomással birna Szapolyai Imre és István nádorok édes anyjának nevéről, meltóztassék azt vélem tudatni, a miért előzetesen is köszönetemet jelentem. – Csoma József, Abauj-Devecser, u. p. Forró-Encs.
1895-2
HERALDIKAI ÉS SPHRAGISTIKAI ADATOK A RÁKÓCZI-KORBÓL.
(Három rajzzal.)
1. Czímeres nemeslevél II. Rákóczi Ferencztől.
Sajátságos, hogy az oly fényesnevű ősök, annyi erdélyi uralkodó fejedelem ivadékát, II. Rákóczi Ferenczet, – az ő végletekig önzetlen, sőt önfeláldozó, ideális hazaszeretetét föl nem foghatván, – osztrák, úgy más, a szabadságharczok iránt ellenséges érzületű történetírók, más, nagyobb hibák hiányában, dicsőségszomjjal, és határtalan nagyravágyással (!) vádolják. Azt persze nem tudják kimagyarázni, – tehát egyszerűen vagy agyon hallgatják, vagy alig érintik, hogy, ha olyan nagyravágyó volt: akkor hát a neki előbb (1704.) a lengyel prímás és országtanács, s utóbb (1707.) a hatalmas Nagy-Péter czár által fölajánlott lengyel koronát, ősének Báthory Istvánnak királyi koronáját, – továbbá az I. József császár-király részéről 1706. nyarán számára annyi előzékenységgel tett, szintén igen fényes és Erdélynél jóval előnyösebb ajánlatokat mért utasítá vissza? A fejedelem őszintén előadja ennek okait Emlékirataiban, a maga nemes szerénységével, – de hasztalan; nem hisznek, nem akarnak hitelt adni neki. Pedig, ha az illető évek eredeti actáit vizsgáljuk, – teljesen igazolva találjuk ezekből az igazán, majdnem példa nélkül önzetlen, hazafinak említett állításait. Sőt ellenkezőleg, a viszonyok mélyebb birálata után meggyőződésre jutunk, hogy hiba volt Rákócziban a túlszerénység; s különösen 1707-iki vonakodása a lengyel korona elvállalásától, olyan – nemzetünk sorsára is kiható – káros, végzetes hiba, mely utóbb helyrehozhatlanná vált. Mert, ha Rákóczy Péter czár s az oroszpárti lengyel rendek ajánlatába 1707-ben belemegy s lengyel királylyá választatja magát: a nagy orosz uralkodó pultavai döntő diadalát az ő, s nem a trónjára visszahelyezkedett Erős-Ágost érdekében vívja vala ki; s a Bercsényivel kötött varsói szerződés erejénél fogva, a győzelmes czár Magyarország s Erdély hathatós megsegítésére fordítja – az általa másként is gyűlölt bécsi udvar ellen – hadseregeit. S akkor a történelem kerekei nagyot fordúlnak!
Azonban, kissé messze kitértünk, – e helyütt csak Rákóczi szerénységéről akarván szólani. A fényes fejedelmi nemből származott nagy szabadsághős szerénységét jellemzi az is, hogy ámbár jobbágyi sorsból tömérdek érdemes férfiút szabadított fel, okiratilag fölmentvén őket, – hogy másoknak kárt ne okozzon: legkivált a saját jobbágyait s maradékaikat – mindennemű paraszti terhektől és szolgálatoktól: de nemesi rangra, mint magyarországi Vezérlő-Fejedelem, az ónodi abrenunciatió után is, egyet sem emelt. Annyit tesz csak oda szabadíték-levelei végén szerényen: ő abba is beleegyezik, hogy az illető felszabadítottak, annak útján és helyén – értvén a majdan betöltendő királyi széket – nemességet szerezzenek magoknak. E jogot tehát a fejedelem nem vevé igénybe, hanem a koronának hagyta meg. Községi czímert is csupán egyet adományozott: a hajdúvárossá emelt Tarpának, melynek különben örökös ura volt.
Iacute;gy Magyarországon; s ha az Erdély és az akkor még tágabb értelemben vett Partium területén illetékes alatvalók ugyanezen dolgait vizsgáljuk: hasonló eljárást tapasztalunk részéről egész az 1707-ik évig. Tudjuk, hogy Rákóczit Erdélynek Gyula-Fehárvártt országgyűlésre egybesereglett mindhárom nemzetbeli karai és rendei 1704 július 6-kán, – az ellenségtől megszállt Brassó, Szeben és Szász Sebes szász székek kivételével – egyhangúlag fejedelmökké választották. Ő azonban, a ki e fejedelemséget nem kereste, sokáig vonakodott azt elfogadni; az «erdélyi választott fejedelem» czímet is, sok kérés, kényszerítés után, csak félév múlva vevé föl czímei közé; trónfoglalását pedig évekig halogatta, – úgy, hogy végre is, XIV. Lajos franczia király sürgetéseire csak 1707 ápril 5-kén iktattatá be magát a maros-vásárhelyi országgyűlésen fejedelmi székébe, csakis akkor, midőn a Habsburg-házat trónvesztettnek kijelentendő magyar országgyűlés már össze volt híva az ónodi mezőre, a következő hónapra.
Nos tehát II. Rákóczi Ferencz erdélyi és partiumbeli híveinek sem adott, mint már «megválasztott» erdélyi fejedelem nemeslevelet az 1704–1707 ápril 5-dike közötti időszakban; csakis olyforma szabadíték-leveleket, mint a magyarországiaknak. Marosvásárhelyi ünnepélyes inauguratiójával azonban a helyzet megváltozott. Most már Erdélynek s kapcsolt részeinek nemcsak választott, hanem trónt is foglalt uralkodó fejedelme lévén: mint ilyen, fejedelmi ősei és elődeinek oly gyakori példái szerint, a czímer- és nemesség-adományozásokban is érvényesítni kívánta jogait. Hiszen ezt, mint fejedelmi attributumot, kellett most már gyakorolnia. Csakhogy Rákóczi, túlvitt nemes szerénységében, még ezután, még a trón-beiktató maros-vásárhelyi országgyűlés után is, a nemesi kiváltságokért ezrével áhítozó érdemes híveinek nagy sokasága és sok importunuskodásaik daczára, – elődeitől eltérőleg, – nagyon, de nagyon ritkán élt nemesítési és czímeradományozási jogával. Elannyira ritkán, hogy mi, a kik az ő korának okiratait, több mint harmincz évi kutatás után, talán meglehetősen ismerjük: II. Rákóczi Ferencztől kiállított eredeti armálist –emlékezetünkre – egyet sem láttunk, még ilyennek fogalmazatát, vagy másolatát is csak egynehányat. Közzé téve pedig, tudtunkra, nincs egyetlenegy sem. Érdekes lesz tehát kiadnunk legalább egyet, – a kor szerint legelsőt, – már csak azért is, hogy belőle a Rákóczi-féle fejedelmi udvari kanczellária stylus curialisát, a nemesleveleknél szaktudósaink megismerjék, és mert záradékából megtudjuk: kik viselték Erdélyben 1707 s az e körüli évek folyamán a főispáni s egyéb országos méltóságokat?
A közlendő nemeslevél nem sokkal a m.-vásárhelyi országgyűlés után, s közvetlenül a megnyílandott ónodi gyűlés előtt, 1707 május 20-kán, a fejedelemnek szerencsi várában kelt és adatott ki Nyúzó Mihály, híres vitéz kurucz lovasezredes, neje Szabadas Katalin, testvére Nyúzó János, ennek fia ifjabb Nyúzó Mihály s törvényes ivadékaik számára. A Nyúzó-testvérek paraszti nemből származó, kemény katona-emberek valának, úgy látszik: erdélyi születésűek; legalább itt tűntek föl mindketten, mindjárt a szabadságharcz elején, 1703-ban, 1704-ben. Neveiket mint önálló csapat-parancsnokokéit csakhamar Gúthy Istvánnal, Kaszás Pállal, Vájó Andrással stb. egy sorban emlegetik az erdélyi kurucz hadak közt. Mihály már 1704–5-ben a gr. Pekry Lőrincz huszárezredének alezredese, majd vezénylő-ezredese volt; utóbb – vitézi tetteivel mind nagyobb hírre vergődvén, – tulajdon lovasezredet kapott b. Károlyi Sándor tiszántúli tábornok alatt, szabolcsvármegyei fiakból, és maga is Szabolcsba, Rácz-Fejértóra telepedék, hol házat, birtokot szerze, a sok kardjával, vére kiontásával nyert hadi zsákmányból. Öcscse János szintén alezredes, sőt talán ezredes vala 1704-ben Erdélyben; de, vagy sebet kapott s további hadi szolgálatra alkalmatlanná válék, – vagy a gr. Forgách Simon tábornok (1705.) regularitása vette el a szoros fegyelemhez nem szokott szilaj katona kedvét? Elég az hozzá, a mint akkor mondani szokták: «letette magát», vagyis, a hadakozásnak búcsút mondván, gazdálkodáshoz látott, a bátyja fejértói részjószágán, – a mely talán közösen szerzett birtokocska is, nemesi zálogbirtok, lehetett.
E két vitéz testvér s utódaik részére adatott ki a következő czímeres nemeslevél:
Nos Franciscus II. etc. Memoriae commendamus tenore prćsentium significantes quibus expedit universis, quod nos cum ad nonnullorum fidelium nostrorum humilimam supplicationem nostrć propterea factam serenitati, tum vero attentis et consideratis fidelitate, fideliumque servitiorum meritis fidelis nostri strenui Michaëlis Nyúzó, militić nostrć unius regiminis equestris ordinis colonelli, necnon Joannis similiter Nyúzó, fratris nempe sui carnalis et uterini, quć ipsi sub his motibus erga inclytam gentem Hungaram, consequenter serenitatem nostram in utraque patria, Hungarić nempe et Transylvanić regnis, pro locorum et temporum varietate, in diversis belicarum expeditionum operationibus foelici cum successu fideliter exhibuerunt et impenderunt et in posterum quoque pari fidelitatis et constantiae zelo sese impensuros pollicentur; tum ob id, tum vero ex gratia et munificentia nostra principali, qua quosvis de nobis et charissima gente nostra benemeritos et virtutis colendć studiosos antecessorum nostrorum regni nostri Transylvanić et partium eidem annexarum principum foelicis reminiscentiae exempla sequi, eisque certa virtutum suarum monumenta, quae ad major quoque fidelitatis munia prćstanda eos incitare possint, largiri consueverimus, eundem Michaëlem Nyúzó cum consorte sua Cattharina Szabados, ac per eum fratrem quoque cum filio Michaële Nyúzó, ipsorumque hćredes ac posteritates utriusque sexus universos, de statu et conditione ignobili, in qua hactenus perstitisse dignoscerentur, de principalis potestatis nostrć plenitudine et gratia speclali exemptos, in coetum et numerum verorum ac indubitatorum regni nostri Transylvanić et partium eidem annexarum nobilium duximus cooptandos, annumerandos et adscribendos, annuentes et ex certa nostra scientia animoque deliberato benigne concedentes, ut ipsi, ipsorumque prć-scripti utriusque sexus universi, a modo in posterum futuris semper temporibus omnino illis gratiis, privilegiis, honoribus, libertatibus, juribus, prćrogativis et immunitatibus, quibus caeteri veri regni nostri Transylvaniae et partium eidem annexarum nobiles hactenus quolibet de jure et consuetudine usi sunt et gavisi, utunturque et gaudent, uti, frui et gaudere possint ac valeant. In cujus quidem nostrć erga ipsos exhibitae gratić, munificentićque nostrć principalis testimonium, verćque nobilitatis signum, hćc arma seu nobilitatis insignia, scutum videlicet militare erectum coelestini coloris, cujus imam partem viridis campus occupat, in qua tricolles cautes, constantić et fortitudinis symbola, cum (?) utrumque scuti Tatus, in summitate aquilinis expansis alis, figuris nempe industrić ac alacritatis ornatć, vivo colore depictć haberentur, in qua intra capidine harum formatum ad pugnam brachium evaginatum seu nudum mucronem stringeret, incumbensque scuto galea militaris aperta, regiam coronam similiter duplatas alas aquilinas ab utrinque adjunctas tenentem, cum interjecto erecto brachio, nudo itidem mucrone ictum intentante, honoris, prćrogativaeque nobilitaris splendorem prć se ferentem gestaret; a summitate seu cono galeć laciniis sive teniis aurei ac mixtim a dextro quidem coelestini, a sinistro vero lateribus rubescentis seu purpurei coloris in utramque scuti partem defluentibus, quemadmodum hćc omnia in frontispicio praesentium literarum nostrarum pictoris manu et artificio propriis suis coloribus affabre depicta esse conspiciuntur, praementionatis Michaëli et Joanni Nyúzó, cum dicto filio ejusdem, ipsorumque prćscriptis, utriusque sexus universis, benigne danda esse duximus et conferenda, decernentes et ex certa rostra scientia animoque de liberato concedentes, ut ipsi a modo in posterum futuris semper temporibus prćspecificata arma seu nobilitatis insignia, more aliorum regni nostri Transylvanić et partium eidem annexarum nobilium, sub istis juribus, prćrogativis, indultis, libertatibus et immunitatibus, quibus iidem vel natura, vel ex recepta consuetudine utuntur ac gaudent, ubique in proeliis, certaminibus, hastiludiis, torneamentis, duellis, monomachiis ac quibusvis pugnis, aliisque omnibus exercitiis militaribus, cortinis, auleis, annulis, vexillis, clypeis, tentoriis, domibus, ornamentisque quibuslibet, generaliter vero in quarumlibet rerum et expeditionum generibus, sub merae et indubitatć nobilitatis titulo, quo eos, prćscriptosque eorum universos, ab omnibus cujuscunque status, dignitatis, conditionis et prćeminentić homines existent, insignitos dici, nominari, haberique et reputari volumus, ferre et gestare, illisque uti, frui ac gaudere possint atque valeant; imo damus, concedimus et conferimus prćsentium per vigorem. In cujus rei memoriam, firmitatemque perpetuam prćsentes literas nostras, sigillo nostro pendenti et authentico communitas, eisdem tocies prćscriptis fidelibus nostris ipsorumque hćredibus et posteritatibus utriusque sexus benigne dandas esse duximus et concedendas. Datum per manus fidelis nostri generosi Pauli Ráday de eadem, cancellarić prćfati regni nostri (officio cancellariatus vacante) directoris, in castro nostro Szerencs, die vigesima mensis Maii, anno domini millesimo septingentesimo septimo, principatus nostri post inaugurationem primo; illustribus, spectabilibus, magnificis ac generosis comite Laurentio Pekri de Pekrovina, exercituum nostrorum generali campi marschallo, Albensis, – comite Michaële Mikes de Zabola, trium Szepsi, Kézdi et Orbai, – Michaële Barcsai de Nagy-Barcsa, dicti itidem Albensis, – Adamo Vay de Vaja aulae nostrć marschallo, Békéssiensis, – Stephano Thoroczkai de Thoroczkó-Szent-György, nostro in iudiciis locumtenente, Küküllőviensis, – comite Michaëli Teleki de Szék, arcis et districtus Kőváriensis supremo capitaneo itemque decimarum universarum arendatore, Colosiensis, – Abrahamo Barcsai de dicta Nagy-Barcsa, regni nostri thesaurario, Zarándiensis, – barone Ladislao Kemény de Gyerő-Monostor, Udvarhelyiensis, – (officio comitis universitatis Saxonicć vacante) – consiliariis nostris intimis, item comite Stephano Csáki de Keresztszeg, dicti Colosiensis, – itidem Ladislao Csáki de prćfato Keresztszeg, Mediocris Szólnok, – barone Simone Kemény de dicta Gyerő-Monostor, Thordensis, – comite Davide Petki, trium Csik, Gyergyó et Kászon, – comite Joanne Bethlen, Interioris Szólnok, – Paulo Rhédei de Kis-Rhéde et Daniele Vass de Czege Dobocensis, – Ladislao Bánfi de Lossoncz Krasznensis, – (Bihariensis, Máramarosiensis, Hunyadiensis ac Marosiensis vacantibus), – prćfatis universis et singulis comitatuum ac sedium siculicalium officia tenentibus et honores.
(Egykorú, hivatalos másolat, II. Rákóczi Ferencz fejedelem udvari cancelláriája még kiadatlan, – b. Jeszenák-levéltárbeli – expeditiós-könyveinek II. kötetében, 348–352. ll. A czím mellé apró betűkkel odajegyezve: „I-ae per M. B. script.” Azaz, hogy a pergamenre kiállított eredeti tisztázatot Boronkay Mihály, udvari kanczelláriai registrator írta volt le; vagyis a kanczellária személyzetéből a legszebb írással biró, a ki az ily pergamen-okleveleket, mint dísz-író, rendesen készíteni szokta.)
A czímernek a leírás után konstruált képét a mellékelt rajz mutatja.
Hogy pedig a vitéz ezredes-főkapitánynak a nemeslevél mellé fejértói portióján kívül megfelelő jószága is legyen: arról is csakhamar gondoskodik vala fejedelmi urának bőkezűsége, – az erdélyi részekhez számított Bihar vármegyei Asszony-Vásárhely nevű egész falút adományozván még azon 1707-ik év folyamában Nyúzó Mihálynak. Rákóczi erről szóló adománylevele így hangzik:
Nemzetes Vitézlő Nyúzó Mihály Ezredes-Kapitány Uram, Nemes Bihar vármegyében lévő Asszony-Vásárhely névő faluról való Collatiója.
Nos Franciscus II, dei gratia, etc. Damus pro memoria vigore prćsentium, significantes quibus expedit universis. Hogy Mi tekéntetben vévén hadakozásunknak eleitől fogva jeles próbákkal s az hadi operatiókban jó magaviselésével, gyakori alkalmatosságokban vitézi módra megbizonétott dicséretes actusit, Nemzetes Vitézlő úzó Mihály Ezeredes-Kapitány Hívünknek, s nemkülönben oly reménséggel viseltetvén iránta, hogy azon édes Hazánk szabadsága kimunkálódása körül való szolgálatit utólsó csepp vérének kiontásáig, igaz hazafiúságát magának szeme előtt tükörül tartván, hasonló több vitézi actussival s dícséretre méltó hasznos fáradozásival hűségessen fogná continuálni s magát érdemessé tenni: Arravaló nézve Nemes Bihar vármegyében lévő Asszony-Vásárhely névő helységet, hozzá tartozandó mindennémő utilitássival, hasznaival, szántó (földeivel) és legelő mezzeivel, réteivel, erdejével, halastóival és halászó vizeivel; kerteivel, szőlőhegyeivel, korcsmáival, sernevelőivel, egy szóval: akármi névvel nevezhető javaival, jövedelmeivel és appertinentiáival együtt, valamellyek igazságossan és törvényessen régtől fogvást azon helységhez tartoztanak: fennemlétett Nyúzó Mihály Ezeredes-Kapitány Hívünknek azon jussal, valamint a Fiscusra devolváltatván birattatott, adtuk, engedtük és conferáltuk, a mint adjuk, engedjük és conferáljuk is, authoritate nostra principali, harum nostrarum vigore et authoritate literarum collationalium mediante, salvo jure alieno. Datum Cassović, die 13. mensis Decembris, anno 1707.
(Egykorú, hivatalos másolat ugyanott, 587. l.)
A nemeslevél másodszerzőjének, Nyúzó Jánosnak, a közelebbi évek folyamán csakhamar nyoma vész; az adománylevél már nem szól róla, neve többé alig merül fel. Annál sűrűbben szerepel azonban a még hátralevő kurucz hadjáratokban bátyja, a nemesi kiváltságok főmegszerzője: Nyúzó Mihály ezredes-kapitány. Valamint a lezajlott hadi esztendőkben, úgy ezentúl is megfordúl Károlyi vezénylete alatt, – mint ennek egyik legvitézebb, legerélyesebb, önállóan is működő csapatparancsnoka, – huszárezredével az ország legkülönbözőbb részein a csatatereken. Hol a Tiszántúl látjuk őt, s a ráczra csatáz Gyulánál, Jenőnél, Aradnál, Csanádnál, a Maros és Kőrösök között, hol Érsek-Ujvár s a Nyitra és a Vág síkjain, hol a szepesi, sárosi hegyek-völgyek közt csapdos a német ellen; de legtöbbet mégis Erdélyben s a Partiumban vala táborban. Ha merész kaland kellett: rendesen őt küldötte előre Károlyi; és Nyúzó Mihály ügyesen, gyorsan, vakmerően bekalandozott huszárságával mélyen Erdélybe, észrevétlenül osonva át a császáriak hadvonalain, egész Gyula-Fehérvárig vagy Vécsnél a Marosig. Nem ritkán nagy szerencsével jár; pl. Mező-Madarasnál (1708 aug.), hol egy egész német és rácz különített hadoszlopot lepett meg és «sózott le.» Országos hírű katonává, igazi fáradhatatlan, serény, kemény, vitéz huszárfőtisztté lőn. 1710 január 22-kén ott harczolt a romhányi ütközetben; majd Érsek-Ujvárt segíté élelemmel megrakni.
Ezen év őszén már dandárnoki szerepben három lovas-ezredet vezényel, Szolnoknál; a szoboszlai «Vérvölgyön», majd Debreczen alatt is ő, Nyúzó Mihály, verekedett meg huszárosan, mint a Kraszna-vonalra húzódó Károlyi utóvéde, – 1711 januárban a cs. hadsereg élén érkező gr. Pálffy fővezérrel. Utóbb, 1711 május 1-én a szatmári béke megköttetvén, Nyúzó mint «substitutus brigadéros» írta alá a nevezetes okmányt, s tette le a hűségesküt, (nem a fegyvert!) Károlyival a majthényi páston. Pálffy tábornagy, megbecsűlvén a vitéz katonát, nagyon hívta, ezredesi rangjának megtartása mellett, császári szolgálatba – Beleznay Jánossal, Ocskay Sándorral, Rácz Andrással és más híres kurucz főtisztekkel – Nyúzó Mihályt, de a kemény kurucz bizony nem ment, valamint egyik társa sem. Hanem a hosszú szabadságharczot immár befejezvén, hazatérének birtokaikra gazdálkodni.
Nyúzó Mihálynak vére hullásával szerzett nemesi rangja érvényben maradt. Sőt a szatmári béke II-ik czikkelyének zárpontja értelmében III. Károly császár-királytól még külön nemeslevelet is eszközlött ki a számára volt tábornoka, Károlyi. Hanem biz az most is ott hever a gr. Károlyi-archívumban; a nyakas kurucz Nyúzónak nem kellett, – talán mert kétfejű sast írtak a czímerébe? Elég volt őnéki az a régi, – a Rákóczié!...
2. Két ismeretlen Rákóczi-pecsét.
Eddigelé nem ismert két Rákóczi fejedelmi pecsétet mutatunk be itt rajzban. Az első – a nagyobbik és korábbi – egy nagy rézpecsétnyomóra van meglehetős egyszerű modorban vésve. E nyomónak a nyele is sárgaréz. Pár évvel ezelőtt húzták ki azt véletlenül a Tisza iszapjából hálójokkal Nagy-Halászi nevű, szabolcsvármegyei községben a halászok, és uroknak Kállay András kir. kamarás és szabolcsi főispán úrnak szolgáltatták be. Most nevezett tisztelt barátom énhozzám küldötte tüzetesebb meghatározás végett, s azután Szabolcsmegye múzeumának – Nyíregyházán – ajándékozá. Ott őriztetik jelenleg.
A több mint kétszáz éven át a Tisza fenekén csodálatos épségben megmaradt Rákóczi- és a szívpajzsot környező nagy vértben erdélyi-czímeres pecsétnyomó, korának megfelelő barokkstylű díszítéseket mutat a czímerpajzs két oldalán s fölzetén, mely utóbbiból hétgombú, herczegi zárt korona magaslik ki, a tetején kereszt helyett egy hegyes, falevél-alakú csúcscsal. Kétszeresen szegélyzett körirata a következő:
FRANCISCVS RAKOCZY S. D. G. ELECTVS
TRANSYLVANIĆ PRINCEPS P. R. H. D. ET SICVL. COMES ETC
Vagyis: F. R. Senior, Dei Gratia Electus Transylvanić Princeps, Partium Regni Hungarić Dominus Et Siculorum Comes Etc.
Hogy pedig a név után álló S. betűt nem «Secundus»-nak, hanem «Senior»-nak olvassuk, és így a pecsétet I. Rákóczi Ferencz erdélyi választott fejedelemtől származónak állítjuk: erre nézve okaink a következők. 1. A pecsét sokkal kezdetlegesebb vésetű, mint a II. Rákóczi Ferenczéi, kinek pecsétei általában művészi készítmények. (Legtöbbnyire Varon Dániel jeles franczia vésnök keze művei, vagy a szakmájában szintén kiváló Ocsovay Dániel nagybányai «példametszőé.») 2. II. Rákóczi Ferencz a családi nevét mindig i-vel, nem y-val írta s vésette pecséteire, verette érmeire. 3. Ő a maga, e néven «második» mivoltát, mindenkor római számokkal éspedig a keresztnév után jelzé s jelezteté, ekképen: FRANCISCVS II. DEI GRATIA PRINCEPS RAKOCZI stb., de soha sem az S. betűvel; mely ily értelmet jelentőleg egészen szokatlan is volna pecséteken. 4. II. Rákóczi F. rendesen odavéseti pecséteire az S. R. I. P. (Sacri Romai Imperii Princeps) betüket is; ellenben atyja ezt a czímet nem használta, ámbár a linczi békeokmány külön clausulája értelmében őneki is joga volt volna reá kétségtelenül. 5. II. Rákóczi F. viszont az erdélyi fejedelem czímet rend szerint csak egyszerűen az ELECTVS szó nélkül használá: lévén ő Erdélynek nemcsak választott, hanem egyszersmind uralkodó fejedelme. És a mikor néha élt is az ELECTVS szóval: ezt soha így, magában állólag nem tette, hanem a mikor kellett – viszonylag a magyarországi fejedelemsége czímével, ilyképen: «Erdélyországának Választott- és Magyarország Confoederált Státusainak Vezérlő-Fejedelme. (Latinúl: Princeps és Dux.)
Ha tehát, mint ezen okok bizonyítják, a pecsét I. Rákóczi Ferenczé volt: akkor évét is biztosan meghatározhatjuk, és pedig ugyancsak a Senior-t jelentő S. betűből. Ugyanis e „választott” fejedelemnek hasonnevű fia 1676. márczius 27-én születvén: a pecsét, az ő születésénél korábbi nem lehet; de mert az egyetlen fiúsarjadékának örvendező atya már ugyanezen év július hava 8-án elhalálozott: tehát a Tisza árjaiba temetett pecsétnyomó szükségképen eme közbeeső kurta időből, vagyis okvetetlen az 1676-ik esztendőből való. És így csak nagyon rövid ideig lehetett használatban, a minthogy tökéletes, kopástalan ép is.
A másik itt bemutatott, rendkívül finom metszetű és szintén barokk ornamentikájú pecsét, egy díszes alkatú s hermelin-prémezetű, római szent birodalmi korona alatt két tojásdad vértben két fejedelmi ház czímerét ábrázolja: t. i. elől a jobb vérten az erdélyi három nemzet egyesített czímere közepén szívpajzsban a Rákóczi-család, – a baloldali pajzsban pedig az ősrégi hesseni; német birodalmi fejedelmi ház czímerét. Ez az utóbbi – benne lévén a brabanti, thüringiai, hesseni, casseli, treffurti, rheinfelsi, rottenburgi stb. jelvények – szerfölött complicált; úgy hogy a miniature méretű vésésekben is, mint látszik, rendkívül ügyeskezű, művészi képzettségű metszőjének nagyon becsületére válik. Pajzsmezein előfordúl már a színjelzés is, a mi hazánkban ezen korban még ritkaság. Ha itthon készült: okvetlenül Varon műve.
Az egyesített Rákóczi- és Hesseni-czímerű e jeles és finom pecsét senki másé nem volt, nem is lehetett, mint II. Rákóczi Ferencznek bájairól és szellemességéről, s erélyes lelkületéről (s utóbb kalandjairól is!) egyaránt híres hitveséé, Hessen-Rheinfelsi Sarolta Amália fejedelemasszonyé; a mint is férjéhez intézett leveleit, (a vörösvári Rákóczi-Aspremont-Erdődy-levéltárban) többnyire e pecsétnyomóval zárta le, – azonban néha egy másik, kicsiny, gyűrűpecséttel is.
De helylyel-közzel használá ezt az egyesített Rákóczi-Hesseni czímeres pecsétnyomót maga II. Rákóczi Ferencz fejedelem is. Hogy 1707 tavaszán tett erdélyi útjában, a trónjába őt ünnepélyesen beiktatott maros-vásárhelyi országgyűlésen vele volt: bizonyos; mert egy piros spanyolviaszba nyomott, teljesen ép lenyomatát maig megőrizé a fejedelem fővezéréhez és benső barátjához, gróf Bercsényi Miklóshoz szóló levelének borítéka, melyen – Rákóczi erdélyi secretáriusának Pongrácz Györgynek kezével írva – e czím olvasható:
«Méltosághos Feő-Generális Gróff Bercsényi Miklós Úrnak eő Kglmének. – Magyar-országban».
Ez az utóbbi szó tanusítja, hogy a finom, kis négyszegletű boríték s az egykor benne volt (nem hivatalos, hanem, mint a kis alak sejteti sajátkezű baráti) levél Erdélyben, és így minden valószínűség szerint az 1707-ik év tavaszán kelt. A mint is az ezen évbeli levélcsomagok egyikében találám, és jelenleg, – gr. Erdődy István úr ő excja kegyei ajándékából, – birtokomban van, mint érdekes emléktárgy.
Úgy az erről, valamint a föntebbi I. Rákóczi Ferencz-féle pecsétnyomó lenyomatáról vett rajz az eredetiekkel egyenlő nagyságban készült.
THALY KÁLMÁN.
A BOROSJENEI TISZA CSALÁD ŐSEI.
(Második közlemény.)
III.
Mikor a török már háromfelől is megtámadta Erdélyt, és a szerencsétlen ország igazán siralomházhoz hasonlított, a borosjenei vitézlő rend semmivel sem törődve, nagy vígan tölté az időt az erős kőfalak között. Hol egyik, hol másik tisztviselő házánál folyt a dinom-dánom, mivelhogy Ujlaki László kapitány és Thuri Mihály alispán mód nélkül kedvelték a boritalt és ha egyszer bevették magukat a kupák közzé, ágyúszóval is bajosan lehetett elmozdítani őket a terített asztaltól.
A sok vigadozás és vendégeskedés közepette bizony eszökbe se jutott, hogy védelemhez készüljenek, hanem midőn hírül vették, hogy a nagyvezér már megindúlt Temesvárról és egyenesen Jenőnek tart, követeket küldtek a váradi kapitányhoz és a fejedelemhez, hogy gondoskodjanak róluk. Holott a vár mindenféle hadi szerszámmal s éléssel úgy el volt látva, hogy külső segítség nélkül is akármilyen derék ostromot kibirhatott volna.
Azonközben pedig szokásuk szerint dicsérték és egekig magasztalták a fejedelem vitézi bátorságát, sok szép hadait és «jó egészségeért, hosszú életeért, szerencsés fejedelemségeért, a törökön való diadalmas győzelmeért nagy huzamos poharakkal, nagy fazekakkal egyesivel iván, magok is a fazekak, kupák, poharak járási közben az törökkel nagy bátran vínak, vagdalkoznak vala».Szalárdy, id. m. 385. I.*
Ez alatt a nagyvezér föltartóztatás nélkül közeledett és levelet küldött a várba, hogy adják meg magukat. Most aztán a kapitányok is észbe kaptak, de látván az ellenség tömérdek sokaságát, rémültökben, kótyagos fővel azt sem tudták, mitévők legyenek. És a helyett, hogy kötelességük szerint ágyúlövésekkel válaszoltak volna a vezér fölszólítására, az alispánt és Tisza GyörgyötTisza István atyja 1656-ban már meghalt és nem lehet megállapítani, hogy ez a György milyen rokonságban volt vele.*küldötték hozzá, oktalanút arra számítván, hogy ajándékkal, ígéretekkel visszatérésre birhatják.
Természetes dolog, hogy a követek sikertelenül alkudoztak, mert a nagyvezér kitapasztalván tőlük az őrség félelmes voltát, fenyegetőzött, hogy kő kövön nem marad, ha föl nem adják a várat. Annak utánna 1658 augusztus 29-én Jenő alá vezette roppant seregét s a várbeliek szemeláttára sánczokat hányatván, nagy faltörő ágyúkat szegeztetett a bástyáknak.
Ez alatt Rákóczy sok szép hadaival Várad közelében táborozott, azon tanakodván, hogy mely felől üsse meg az ellenséget és fölöttébb csodálkozott rajta, hogy „olyan közel... megszállott vár lévén, mégis lövéssel való rontatásának semmi jelensége, csak egy álgyúlövés sem hallatszék.”
Igen ám, mert a jenei vitézlő népnek úgy elvette a szívét a rémület, hogy csak egy kézi puskát sem mertek elsütni a bástyákon, a nagyvezérnek pedig volt jó dolga, hogy ne rontassa a falakat, mikor alapos kilátása lehetett arra, hogy fenyegetőzéssel is czélt ér.
Úgyis történt. A várbeliek a megszállás ötödik napján már elvesztették minden bátorságukat s tapasztalván, hogy követeiket a nagyvezér letartóztatta, a fejedelem segítsége pedig csak nem akar megérkezni, attól is félvén, hogy ellentállásukkal még inkább boszúra ingerlik a törököt, 1658 september 2-án a «szegény hazának és a magyar nemzetnek igen nagy kárával» gyalázatosan föladták, mondhatni elárulták a fontos véghelyet.
A vezér békével útnak bocsátotta őket, még kíséretet is rendelt melléjük egész Fekete-Bátorig. Maga pedig, minekutánna Jenőt őrséggel megrakatta, előparancsolta Barcsay Ákost, süveget nyomott a fejébe, botot a kezébe, felültette szép szerszámos lóra, és csinált belőle erdélyi fejedelmet. Végezetre, hogy minden öröme meg legyen, még fiának is fogadta.Barcsay levele 1658 szeptember 19. Rákóczyhoz, Szilágyi Sándor, Erdély és az észak-keleti háború. II k. 515. l.*
Jenő veszedelmének hírére Rákóczy György neki búsulván, «a tobzódó, rusnya, részegeskedő» tisztviselőket elfogatta, és Ujlaki László kapitányt harmadmagával a váradi piaczon lefejeztette.Szalárdy, id. m. 379–383. l.*
Ez alatt Tisza István a stambuli Héttoronyban nagy keserves szívvel várta szabadulásának óráját. Mikor régi ismerőse, Sebessi Ferencz, Rákóczynak portai követe, 1657 október 18-án megjelent a Jedikulában, a szegény rabok azt gondolták, hogy talán már ütött is ez az óra. De hiába reménykedtek, mert Sebessi hasztalanúl törekedett mellettük és most csak látógatóba jött. A nagyvezér határozottan megmondá, hogy csak akkor bocsátja szabadon a rabokat, ha Erdély örökre szakít a Rákóczy házzal és mindenben engedelmeskedik a hatalmas császár akaratának.V. ö. Szilágyi, id. m. 448. I. Okmánytár II. Rákóczy György. diplom. összeköttetéseihez. 519. l.*
Lőn tehát öröm a Jedikulában, mikor hírűl vették, hogy a rendek Barcsay Ákost fejedelemmé választották. Csak Tisza István nem tudta, hogy örvendjen-e vagy szomorkodjék? Mit ért neki már a szabadság, ha Boros-Jenő elveszett, mit használhatott neki a sógora levágott feje, ha vére hullásával keresett, drága pénzen vásárolt sok szép jószágát pogány ebek tékozolták? Egész életének munkássága füstbe ment... Nagy szomorúságában az a gondolat vigasztalta, hogy legalább családját biztonságban hagyta váradi házánál, melyet testvérhugától még a portára indulása előtt egészen magához váltott.A szerződés Gyulafejérvárott 1656 márczius 9-én, Tisza sógorának, a magyar „orthodoxus püspök”, Csulay Györgynek házánál köttetett. Ebből értesülünk, hogy Tisza István Zaránd vármegye alispánja volt. Az atyai ház a Hét közhely, alias Péntekhely-utczában Bessenyey János és Ijgyártó György szomszédságában állott. (Orsz. Levéltár. Neoaquist. fasc. 18 m. 6.)*
Barcsay sok törekedésére az 1658. év vége felé a jedikulái rabokat csakugyan elbocsátották. Tisza István kiszabadulásának és hazaérkezésének idejét pontosan meg nem határozhatjuk, de bizonyos, hogy az 1659. év elején már Erdélyben volt és szívvel-lélekkel az új fejedelem pártjához csatlakozván, annak mindvégig tántoríthatatlan híve maradt.Barcsay 1658 szeptember 28-án írja Rákóczynak, hogy a jedikulai rabokat, Zülfikár agán kívül, nagynehezen megszabadította, de a következő év január 16-án kelt levelében arról értesíti a nádort hogy Tisza István jenei főembert csak most szabadította ki sok törekedésével. V. ö. Erdély és az É. k. háború II. k. 517–527. l.*
Boszúval és keserűséggel volt eltelve Rákóczy iránt, a kinek határtalan nagyravágyása miatt a szegény országgal együtt maga is végső romlásra jutott és mint a viszonyokkal tökéletesen ismerős ember igen jól tudta, hogy Rákóczy ideig-óráig felülkerekedhetik ugyan versenytársán, de a porta sohasem fogja őt megtűrni a fejedelmi széken.
Mikor a jedikulai rabok hazaérkeztek, Várad még Rákóczy hatalmában volt és Tisza István Barcsay mellett Déván telepedett leTöbb alkalommal „dévai” prćdicatummal is neveztetik az egykorú emlékekben.* s csak azután tért meg rég nem látott családi tűzhelyéhez, miután György úr a Részekkel együtt Váradot is kibocsátotta kezéből.
Az új kapitány, Ébeni István, Rákóczynak bizodalmas embere, meghitt szolgája lévén, Barcsay Tiszát szerette volna beállítani a váradi porkolábságba, a ki azonban nem fogadta el a tisztséget és a mint látni fogjuk, igen helyesen cselekedett.Barcsay levele 1659 ápril 3. (Szilágyi, Erdélyi országgyűl. Emlékek. XII. k. 233. l.) Egy tatár rab 1659-ben Pünkösd előtt két héttel azt írja haza, hogy Tisza István és Harsányi alkudoznak érette váltságdíja felől, de ennek a levélnek a dátuma kétségtelenül hibás, mert Tisza már akkor Erdélyben volt.*
Barcsay 1659 május 24-re Szász-Sebesre országgyűlést hirdetett, és megemlékezvén Tiszának sok hasznos szolgálatáról, hazájához, nemzetéhez való tökéletes hűségéről, jutalmul és kárpótlásképen, minthogy Jenő bukásával csaknem minden jószágát elveszítette, a biharvármegyei Bradest, Törpefalvát és Fulkának felét adományozta neki, némely pata-ősi rész birtokokkal együtt.«Attentis et clementer consideratis fidelitate et fidelibus servitiis generosi Stephani Tisza de Boros-Jenő, quae ipse cum in aliis rebus et negotiis fidei, suae concreditis, maxime vero in fulgida porta ottomanica duobus plus minus annis continui oratoris munere perfunctus, pro permansione patriae hujus nostrae charissimae et afflictissimae cum discrimine vitae suae fidelia indefessa servitia exhibuit et in diramque ibidem captivitatem conjectus plurima perpessus est». stb. (Orsz. Levéltár, Gyulafejérvári káptalan, Liber Regius. XXVII. 165–168. l.)* Az erről szóló adománylevelek május 29-én állíttattak ki és ugyanezen a napon beválasztották Tisza Istvánt a portai adó behajtását ellenőrző országos bizottságba, és tagja volt annak a szűkebb körű bizottságnak is, mely Ugron András főpénztárnok számadásait a gyűlés alatt megvizsgálta.Erdélyi országgyűl. Emlékek XII. k. 262., 294. 1.*
De már akkor igen elmérgesedett a dolog a versenytársak között, mert Rákóczy nemcsak hogy fejedelmi titulussal élt, hanem lemondása daczára még mindig úgy viselte magát, mint az ország valóságos fejedelme. Uralkodói jogokat gyakorolt, hűséget, ragaszkodást követelt a rendektől, úgy hogy Barcsay elérkezettnek látta az időt, hogy a törvény teljes szigoruságával lépjen föl ellene és pártolói ellen. A rendek pedig a töröktől való félelmükben mindenre ráállottak, a mit csak kívánt. A viski országgyűlés végzéseit megsemmisítették, Rákóczy adományait eltörülték, fő- és jószágvesztéssel sújtván mindazokat, a kik a bukott fejedelemmel személyesen vagy csak levélben is érintkezni mertek, sőt Barcsay titkon azon mesterkedett, hogy fogadása ellenére a Rákóczy-ház erdélyi jószágait is elkoboztassa.
Ebből a czélból Gáspár testvérét Ali pasához, Tisza Istvánt pedig Szejdi Achmet nagyvezérhez küldé azzal az utasítással, hogy a törököt fegyveres beavatkozásra birják, holott az országrendek Várad átadásakor hittel kötelezték magukat, hogy Rákóczyt, illetőleg a fejedelemasszonyokat – édes anyját és hitvesét – erdélyi birtokaikban sértetlenűl megtartják.
A szász-sebesi «boldogtalan gyűlés» határozatai Rákóczy Györgyöt nagy haragra lobbantották és 1658 augusztus 15-én kiáltványt intézett Erdélyhez, melyben szenvedett sérelmeit fölsorolván, szívének minden keserűségét kiöntötte Barcsay ellen, a ki házának, személyének utolsó romlására törekedvén, a vele kötött egyezséget fölbontotta és «az ország hitét – úgymond – mely az emberi társaságnak egyedüli kötele, minket megcsaló eszköznek» változtatván, Tisza Istvánnak olyan instructiót adott, mely minden jó lelkiismeretű embernek fölborzasztaná a haját stb.V. ö. Szalárdy, id. m. 442. 1. és Erdélyi országgy. Emlékek XII. k. 333. 1.*
Annak utánna pedig zászlót emelt, hadat kiáltatott és megindúlt, hogy visszafoglalja fejedelmi székét. Barcsay rémültében Dévára, majd a törökhöz Temesvárra futott és Erdély rövid napok alatt ismét meghódolt Rákóczynak.
A fejedelem mindenek előtt Váradot igyekezett magának biztosítani, de már akkor Ébeni helyett Haller Gábor volt ott a kapitány, a kinek Barcsay lelkére kötötte, hogy csak addig védelmezze magát, míg ő török segítséggel visszaérkezik. Haller és viczéje, Balogh Máté, az egykori kapitiha, nem is akartak szóba állani Rákóczy követeivel, azonban a fejedelem kipróbált hívei, a régi kapitány, Gyulay Ferencz és az ifju Teleki Mihály,Szalárdy szerint Teleki Boros-Jenőröl származott és «immár atyáról, néhai Teleki Jánosról és ősrül álló jenei házát, örökségit s alföldi jószágát Jenővel elvesztvén, feleségével s édes anyjával most már váradi házacskájába szorult volna fejedelemnek ott benn szeme-füle volna» id. h. 432. l.* sógorával, Stépán Ferenczczel összetanakodván, zenebonát indítottak, s ajándékkal, igéretekkel föllázították a vitézlő népet, mely ügyet se vetvén Ali pasa fenyegetőzéseire, «szarvat emelt» Rákóczy mellett és Gyulay kezére játszotta a várat. A főkapitányt jó módjával kibeszélték a helyből, Balogh Mátét részükre nyerték, a porkolábot, Borbély Albertet pedig, minthogy nem akart egyetérteni velük, letették a hivatalából és az év vége felé Gyulay Ferencz már Biharvármegye nemességét is hódoltatni kezdé.Szalárdy, id. m. 453–463. I.*
Jó szerencséje volt hát Tiszának, hogy föl nem vette a porkolábságot, mert a milyen embernek ismerjük, bizony kenyértörésre került volna a dolog közte és a lázadó őrség között, a melynek utóvégre is csak ő adta volna meg az árát.
De még így is eleget szenvedett Barcsayhoz való ragaszkodásáért és nem kerülhette el Gyulay Ferencz boszúját. Mert a főkapitány tapasztalván, hogy a vármegye sehogysem akar Rákóczynak hódolni és különböző ürügyek alatt a hűségeskűt mindig csak halogatja, erőszakhoz folyamodott és körmös kézzel nyúlt a nemesi szabadság oltalmazásához. Mialatt ugyanis a főispán, Rhédey Ferencz, a fejedelem parancsára Biharmegyének gyűlést hirdetett, azalatt Gyulay az 1660. év első napján Tisza Istvánt, Szalárdy Jánost, a történetírót, Belényessy Istvánt, a vármegye jegyzőjét, a régi porkolábokat több váradi tekintélyes nemes emberrel együtt elfogatta és vasra verette, azzal vádolván, hogy ők az okai annak, hogy a rendek mindezideig meg nem hódoltak Rákóczynak.
Másnap megnyílt a vármegye gyűlése és a fejedelem követei fölszólították a rendeket, hogy Erdély példáját követvén, szakadjanak el Barcsaytól, a kit már az egész ország megvetett, mióta gyalázatosan a törökhöz menekült. A szónoklatok és argumentumok nem nagy hatást tettek ugyan, de Gyulay Ferencz kitűnően számított, mert a vármegye rendei látván, hogy az elfogott ártatlan emberek veszedelemben forognak, «nem lőn mit tenniök, hanem... vagy akarják, vagy nem, csak meg kelle esküdniök».U. o. 482–483. l.*
De a főkapitány ennekutánna még három hónapon keresztül sanyargatta a szegény rabokat, hogy kitölthesse boszúját rajtuk. Bizony Tisza István közel állott ahhoz, hogy szerencsétlen sógora sorsára jusson, mert a fejedelem Barcsayhoz való pártolása, kiváltképen pedig Szejdi Achmet pasához való követ-járása miatt, szörnyen haragudott reá. A vármegye szüntelen való könyörgésére azonban utoljára mégis szabadon bocsáttatta őket, de magától értetődik, hogy a kegyelemnek hűségeskü volt az ára.De Böszörményi István, ki annak előtte a fejedelemnek titkos deákja, most pedig a váradi káptalannak egyik őrzője vala, Rákóczy haláláig mind fogságban maradt. Szalárdy id. m. 484. l.*
Nem sokkal ezután Rákóczy György sorsa is beteljesedett. Mindazonáltal Barcsaynak kevés öröme telhetett versenytársa halálán, mert az erdélyiek csakhamar meggyűlölték, a török pedig semmire sem becsülte többé. Úgy bánt vele, mint akármelyik alárendelt pasával, dorgálván és fenyegetvén, hogy kiveri székéből, ha az adót pontosan be nem szolgáltatja. Már elhatározták a portán, hogy Erdélyből basaságot csinálnak és a vezéreknek kiadták a parancsot, hogy Váradot tűzzel-vassal meghódoltassák.
Ennek következtében az új szerdár Ali basa csakhamar Temesvárhoz érkezett és Barcsayt Rákóczyval való czimboráskodással vádolván, letartóztatta, Haller Gábor váradi kapitányt pedig vasra veretvén, rettentően fenyegetőzött, hogy kő kövön nem marad, hogy ha Várad kapuit meg nem nyitják a hatalmas császár hadai előtt.
De Barcsay Ákos titkon kitartásra buzdította a vitézlő népet, abban reménykedvén, hogy ha az Erdélyre vetett sarczot gyorsan előteremtheti, ez által kiengeszteli a portát és föltartóztatja a Várad ostromára induló török sereget. Országgyűlést hirdetett tehát és roppant adót, minden kapu után 25 tallért, követelt a rendektől és ezenkívül minden rendű és rangú embert az utolsó czigányig irgalmatlanút megsarczoltatott.Erdélyi országgyűl. Emlékek, XII. k. 442. l.* Haller Gábor pedig megüzente a váradiaknak, hogy a szerdár erősen készülődik ugyan, de ha az ország adójából valami 100 ezer tallért hamarosan beküldenek hozzá, talán még elháríthatják fejükről a veszedelmet.
A szegény váradiak megörültek a jó tanácsnak és Tisza Istvánt nagy hamarsággal fölkészítvén, követségbe küldték Ali pasához, szép könyörgő levelet is írattak mellette, hogy immáron Rákóczy meghalt, az országot egyezségre hozták és minden zűrzavar lecsendesedett, méltó tehát, hogy a hatalmas császár Váradnak adott hitlevele sértetlenül fönntartassék.
Megígérték a százezer forintot és míg Tisza odajárt, éjjel-nappal annak megszerzésén fáradoztak. Arany, ezüst «marhájokat» összehordván, nemcsak a városiaktól, de a környéken lakó gazdag emberektől és értékes özvegyaszszonyoktól is erős kötelezvényre adósságot szedtek föl, reménkedvén és epekedvén mindeneknek – írja a Siralmas Krónika szerzője – hogy olyan nagy gonosznak elfordításában és nemcsak a szegény magyar nemzetnek, hanem az egész kereszténységnek hasznára néző dologban, jó akaratjokat meg ne vonnák.Szalárdy, id. m. 530. l.*
Tisza István a szerdárt Boros-Jenő alatt találta, mikor a sereg már épen indulófélben volt. Legelsőbben is Barcsayval tanácskozott, majd Ali pasával szemben jutván, könyörgött neki a váradiak képében, hogy «ha ellenek indulatja volna, tenné le azt, ne háborgatná őket», mivel ők engedelmesek és híven ragaszkodnak a portához. De hiába vette elő minden ékesszólását és rábeszélő tehetségét, semmi hasznát nem látta most Konstantinápolyban szerzett diplomácziai ügyességének. Későn érkezett és a szerdár már nem akart visszatérni megkezdett utjáról. Azt felelte Tiszának, hogy a portán már elvégezték a dolgot és neki végre kell hajtani a tanács határozatát. Jobb lesz tehát, ha vérontás nélkül föladják a várat, mert máskülönben fölégetik és rommá lövik.
Régi ismerőse, Szejdi Achmet pasa, még tréfálkozott is vele. Úgy látszik, igen kedvelte a jól behűtött italokat és arra kérte Tiszát, hogy mikor Várad alá érkezik, küldjön ki neki jeget a táborba.U. o. Petricsevics Horváth Kozma Önéletirásában olvassuk: „Az mely reggel megindulánk Boros-Jenőtől Várad felé, azon hamar megindúlt állapotunkban érkezék hajdan Boros-Jenőben, akkoron Váradon lakott Tisza István nevű becsületes ember követségre Ali pasához a váradiaktól, a ki Barcsay Ákossal együtt egy szekérben ülvén, menének.... mértföldnyire Boros-Jenőtől Várad felé, a holott Ali pasával szemben jutván, instált a váradiak képekben” stb. (Thaly Kálmán, Történelmi kalászok, 82-83. l.)*
Mikor a váradi tanács Tisza István jelentéséből megértette, hogy minden reménysége hiába való, nagy hős lélekkel elhatározta, hogy utolsó csepp vérig oltalmazni fogja a várat. A lakosságot minden kerületben összegyűjtötték és az elöljárók buzdító beszédeket tartottak a népnek, hogy szemük előtt viselvén a borosjeneiek szomorú példáját, édes nevelt hazájuk mellől ilyen utolsó szükségnek idején gyalázatosan el ne szökjenek, hanem inkább mindnyájan bemenvén a várba és az úr istent segítségül híván, fejük fennállásáig védelmezzék a szegény megromlott ország főbástyáját.
Annak utánna pedig a nőket és gyermekeket biztos menedékre szállítván, a fegyverfogható férfiak színe-java bevonúlt a várba, melynek kapúját befalazták, hídját lerombolták, az üresen hagyott várost pedig július 11-én este több helyen fölgyújtották. A tűz rettenetes sebességgel terjedt, kiváltképen a Péntekhely-utczában s a lakosok a bástyákra gyülekezvén, nagy keserves szívvel nézték, hogy emészti meg az eget verdeső láng atyáikról örökölt, véres verejtékkel szerzett nyugodalmas hajlékukat. Mikor a Péntekhely-utczai magas házak a városnak tíz hatalmas oszlopra épült templomával együtt porrá égtek, Tisza Istvánnak is elszorúlhatott a szíve arra a gondolatra, hogy immár nincs többé hová lehajtani fejét s ha Várad pogány kézre kerül, családjával együtt földönfutóvá lesz.
És ez az óra már közel volt, mert segítség sehonnan se érkezett, a szerdár pedig július 14-én este beszállott a sánczok közé, és seregét három részre osztván, ostromolni kezdé a várat.
Wesselényi Ferencz nádor eleinte minden jóval bíztatta a váradiakat, lelkükre kötvén, hogy a jó hírért, névért, a szegény ország megmaradásáért serényen forgolódjanak addig is, a míg ő gondot viselhet rájuk. Szokása szerint esküdözött, hogy a kereszténységnek olyan főbástyája védelmében maga sem szánná poshadt vérét kiontani, mikor azonban a veszedelem idején fogadására emlékeztették, s néhány száz főnyi muskatérost és pattantyúsokat kértek tőle, azt üzente vissza Tokajból, hogy segítségre csakis akkor számíthatnak, ha a római császár hűségére térnek és befogadják a német őrséget. A várbeliek féltek ugyan az idegen nemzet igájától, de nem volt mit tenniök és elfogadták a nádor ajánlatát. Hanem míg a követek ide s tova jártak, az ostromló sereg megérkezett s már előbb kitanulván a várnak minden állapotját, sűrű ágyúlövésekkel egyszerre háromfelől is töretni kezdé a falakat.Szalárdy, id. m. 536., 542. 1. „Privatum commodum, religionis odium, longum consilium perdidit Varadinum” így sóhajt föl a Siralmas krónika szerzője, Váradra alkalmazván ezt a Magyarország romlásáról kelt régi sententiát.*
Váradnak negyvenhat napig tartó védelme a magyar vitézségnek tündöklő példája marad örökre. A magistratus a várbeli tisztviselőkkel egyetértve, fáradságot nem ismerő buzgósággal szervezte az ellenállást, a lakosok pedig híven és zúgolódás nélkül teljesítették kötelességüket. A hosszú ostrom alatt a legkisebb rendzavarás vagy zendülés sem fordult elő és a míg a vitézek igazi halálmegvetéssel harczoltak, addig a prédikátorok «istenesen forgódván tisztekben... mind az öt bástyákon... néha a belső vár piaczán is... renddel járván... mindennap mindenütt háromszor nagy buzgóságos könyörgést tesznek vala... nagy szép bíztató és vigasztaló tanításokkal a népnek elméjeket bátorítják, vidámítják vala”. Ugyanott.*
A várnak öt bástyáját mindmegannyi hadakban jártas, elszánt vitéz kapitány: Weér György, Nagy Ferencz, Tisza István, Boldvay Márton, Stepan Ferencz védelmezte, a kapu és torony felett pedig Komáromy Ferencz őrködött. A tanuló deákok is elhagyták az iskolát és Almási Dávid hadnagysága alatt bőségesen ontották vérüket.
Tisza István az Aranyos bástya kapitánya volt. Mellette harczoltak Tyukody László, Macskási Gáspár, Fodor Miklós, Rákos Péter, Borbély András, Takács István városi főbiró, továbbá Hegyesi János, víz-utczai és Szilágyi Péter, szentmiklós-utczai hadnagyok, az alattuk álló és tizedek szerint elosztott néppel. A városiakon kívül valami csekély számú fizetett és erdélyi gyalogság rendeltetett még erre a bástyára, mely mint a többi, sűrű lobogós kopjákkal, sok szép lovas és gyalog zászlókkal rakatott körűl.
Az ellenség az ostrom első napjaiban kevés kárt okozhatott a várnak, mert a bástyákról szakadatlanúl tüzeltek és minden sánczaikat úgy összerontották, hogy négy öt éjszakán keresztül is alig győzték azokat helyre hozni. De csakhamar megfordúlt a koczka, mert az ostromlóknak jeles műszaki tisztjei s olyan tüzérei voltak, hogy a kazamáták nyílásán s a bástyák lőrésein belövöldözni csak semminek tartották, míg ellenben a várbeli tanulatlan «goromba pattantyúsok» még egy tüzes laptát sem tudtak jól kivetni, mert vagy az árokba, vagy olyan helyre hullott az, a hol semmi kárt sem okozott az ellenségnek. A gránátvetéshez pedig még hozzá se mertek fogni, mert rendszerint csak a saját felekezetüket rontották vele.U. o. 539., 553., 554. l.*
Mikor ezt az ostromlók kitapasztalták, a janicsárok vakmerőképen beszállottak ismét a sánczokba és alkalmas pontokon fölállított taraczkok védelme alatt árkokat ástak, földkasokat, magas töltéseket emeltek és nagy faltörő ágyúkat vonatván azok közé, sebes eső módjára való rettenetes lövésekkel a kazamatákat s az Aranyos- és Vörös-bástya közfalát három helyen is megtörték.
Annak utánna bámulatos ügyességgel és kitartással elfogták és lecsapolták az árok vizét, kiszáradt medrét pedig beboltozván, kényelmesen jártak-keltek alatta egész a falakig; kedvük szerint megfurták és csakhamar tökéletesen aláaknázták az említett két bástyát.Várad ostromának tüzetes leírása nem tartozik ide, s csakis annyiban terjeszkedem ki reá Szalárdy elbeszélése nyomán, a mennyiben Tisza István szereplésére való tekintetből, hallgatással nem mellőzhettem. Önálló forrástanúlmányokat azonban nem tettem.*
Tisza István látta a veszedelmet, de nem volt ereje és hatalma, hogy eltávoztassa. Mert a janicsárok szakadatlan tüzelése elrontotta, semmivé tette az Aranyos-bástyán lévő sánczokat, széthányta a töltéseket és darabokra szakgatta a nagy, erős gerendákat. A kőfalak pedig már annyira megtörettek, hogy az ágyúkat is le kellett vonatni onnan, minek következtében lövés miatt igen kevés kár esett az alant dolgozó janicsárokban.
Hogy tehát a bizonyos veszedelmet összetett kezekkel, tétlenül fejükre ne várják, elhatározták, hogy a várban ellenaknát készítenek, csakhogy ahhoz értő emberek hiányában, bizony nehezen haladt a dolog. De a szükség jó tanító mester, és Tisza István meg Nagy Ferencz, a Vörös bástya kapitánya, míg egyfelől maguk is szorgalmasan ásatták a bástyák töltéseit, hogy a leomló föld az ellenség aknáit betemesse, másfelől egy árkot puskaporos hordókkal megrakatván, deszkával és földdel beborították és karósánczczal kerítették, hogy a töréseken betóduló ellenséget, ha sok ezeren lesznek is, egy pillanat alatt levegőbe röpíthessék.
De a sok fortélylyal és mesterkedéssel kieszelt stratagema kárba veszett, mert egy oláh szemeny éjszakának idején kiszökött a várból és mindent elárúlt a törököknek. Ezek aztán augusztus 24-én virradóra fölrobbantották a maguk aknáit és azonközben rettenetes sivalkodással megrohanták a várat.
Az iszonyú dördülésre megrendült az egész vár, meghasadtak és összeomlottak az aláaknázott bástyák kőfalai, a töltések földje pedig – írja Szalárdy János, a ki maga is résztvett a védelemben – «a legmagasabb épületek felett az éltető égbe ragadtatván, széjjel mint egy eső módjára szórattatott vala”.Szalárdy, id. m. 546–564.*
Most a janicsárok a résekhez és kapunagyságú nyílásokhoz tódulván, betörtek a külső várba s egyszerre öt helyről is támadva, már-már zászlókat tűztek a fokokra. Azonban Tisza István és Nagy Ferencz vitézei, a kik egész éjjel a töréseken virrasztottak, szemben fogadták és – Ibrányi Mihály pallossal forgolódván előttük – nyakra-főre kezdték visszaverni őket.
De a török mindmeg új erővel támadt és hajnal hasadtától reggeli kilencz óráig szakadatlanút folyt a viadal a két bástyán. A nők ott voltak mindenütt a férfiak oldalánál és megkeményítvén szívöket, mint hajdan az egri hősök, keresztül-kasul gázolva a holt testeken, követ, forró vizet, olvasztott fagygyút zúdítottak az ostromlók nyakába és «Jézus nevének segítségül való hívásával egymást bíztatván, nagy teli torokkal kiáltozának».U. o. Ekkor már – Szalárdy szerint – több nő volt a várban mint férfi.*
A szerdár újton újítá és segíté a maga népét, de hiába, mert a várbeliek nagy elszántsággal harczolva, csakhamar minden ponton föltartóztatták és visszaszorították az ellenséget, melynek soraiban, kiváltképen az Aranyos-bástyáról jövő kartácstűz irgalmatlan pusztítást okozott. Utóvégre is a támadók megsokallották a dolgot és nagyvitézül megfutamodtak.
Ez volt a védelemnek legdicsőségesebb napja s bár sok jó magyar vitéz vérébe került, de az ellenség tökéletes vereséget szenvedett és még több kárt vallott.
Csakhogy a török seregben az a pár ezer főnyi veszteség jóformán számot se tett. A következő napon nagy erővel és kitartással megújították az ostromot és látni lehetett előre, hogy az amúgy is csekély számú őrség, felére-harmadára olvadva, nem lesz képes sokáig fönntartani magát. Különben is a robbanás úgy megrongálta az erődítményeket, különösen az Aranyos-bástyát, hogy azt többé sikeresen oltalmazni nem lehetettMert a robbanás csak felét szakasztotta le a bástyának és a janicsárok a lőrések közé rejtőzködve, jól födött állásukból folytonosan tüzeltek, s ha a védők üldözőbe vették őket, nagy hirtelen visszaszaladtak a sánczokba.* s egy újabb roham bizonyára végső veszedelmet hozott volna a várra.
Az ellenség pedig épen erről gondolkodott, csakhogy a kudarcz után semmit sem akart koczkáztatni, főleg mert az őrséget négy ezerre becsülte, holott az ostrom kezdetén – nőt és gyermeket is beleértve – sem voltak ennyien.
Annak okáért a vezér az árok szélén vesszőből, földből, törzsökökből a falakkal egyenlő magasságú nagy, széles halmot kezdett rakatni, a bástyákat pedig ismét aláaknáztatá, oly szándékkal – mint később kiderült, – hogy augusztus 29-én új rohamot próbál.
Már ekkor az asszonyok sokaságán és a sebesülteken kívül alig volt a várban 300 tökéletesen kimerült, elcsigázott fegyverfogható ember, segítségre pedig sehonnan sem számítottak, mert a török rettentően fenyegetőzött, hogy tüstént fölmondja a békét, mihelyest Magyarország beleavatkozik az ő dolgába. Erre megrémültek Bécsben s noha már jelentékeny haderő gyűlt össze, a vezéreket tétlenségre kárhoztatták. Ily körülmények között a kapitányok lemondtak minden reményről és nem akarván annyi ártatlan lelket a romok alá temetni, vagy a pogány ellenség buszújának kiszolgáltatni, 1660 augusztus 27-én kitűzették a fejér zászlót avár fokára.
Lőn erre nagy öröm és vigasság a török táborban. A szerdár beszüntette a lövést, kezeseket küldött a várba s viszont a védők Tisza Istvánt és Kanizsai András harminczadost, a ki törökül is jól tudott, késedelem nélkül kibocsátották, hogy a megadás felől alkudozzanak.
De a pasával nem igen lehetett alkudozni és első kívánságukat, hogy Barcsay Ákos is részt vegyen a tanácskozásokban, s az ország sarcza elengedtetvén, a fejedelemség régi jogaiba viszszahelyeztessék, kereken megtagadta. A többi föltételeket azonban, hogy minden javaikkal együtt békességben kimehessenek, s viszont, a mikor tetszik, váradi házukhoz, örökségükhöz bátorságosan visszatérhessenek, szó nélkül elfogadta. Az ellen sem volt kifogása, hogy a nyomdát, könyveket, káptalanbeli leveleket stb. elszállíthassák. Kétszáz szekeret rendelt alájuk és Szejdi Achmet pasa maga vállalkozott, hogy 6000 lovaggal elkíséri őket Debreczenig. De már a készülődésre való négy napi határidőt sokallotta a szerdár, nyilván azért, hogy ki ne takaríthassanak mindent a várból, hadd maradjon a janicsároknak is valami, a kik éhes farkasok módjára kerülgették a töréseket és már alig győzték várni, hogy kedvük szerint rabolhassanak.
Holnap ki kell menniök! –az lőn tehát a válasz és hiába bizonyítgatták, hogy lehetetlen dolgot kíván tőlük, a szerdár makacsul megmaradt elhatározása mellett, nagy hamarsággal megcsináltatta a hidat, megnyittatá a befalazott kaput és augusztus 28-án délután keményen rájuk parancsolt, hogy két óra alatt mindenestül kitakarodjanak a várból.
Úgy is lőn. Mikor a kapitányt, mintha egyenesen vesztőhelyre vinnék, két felől karonfogva hamarosan kihurczolták a kapun, a többieknek sem volt kedvük tovább protestálni, hanem hogy «hova-hamarább közülök kijöhetnének, alig hiszik vala.» A vezérek és főpasák fölállították az egész sereget és úgy nézték végig a kivonulást, mód nélkül csodálkozván, hogy az a maroknyi csapat olyan sokáig daczolhatott az ők rettenetes erejével, megcsúfolván a hatalmas, győzhetetlen császár tengernyi hadát.V. ö. Szalárdy, id. m. 570–574. 1. és Török-Magyarkori Államokmánytár III. k. 486–488. 1. Tiszáék azt is kívánták, hogy a kik Rákóczy idejében a hatalmas császárhoz való hűségükért Váradon fogságot szenvedtek, azok a mellett, hogy örökségüket békességben bírják, akárhol telepedjenek is meg a hódoltsághoz tartozó városokban, adót ne fizessenek. De a szerdár ezt nem foglalta be a maga hitlevelébe.*
Este felé Szejdi Achmet pasa a kapitányt a főemberekkel sátrába hivatta, hogy az indulás felől tanácskozzanak. Nagy vidáman látta őket és Tisza Istvánnak megköszönte, hogy érkezésekor jég helyett sűrű ágyúgolyóbisokat küldött ki elibe.U. o. 580.* De annak most nem volt kedve tréfálkozni: elveszett Boros-Jenő, elveszett Várad, a szerencsétlen ország utolsó romlásra, maga pedig csaknem koldusbotra jutott.
Mert igen jól tudhatta, hogy a töröknek hamis az ő hite és merő csalárdság minden fogadása. A mit ma megígér, holnap már megszegi és a hová egyszer beteszi a lábát, ott ugyan senkit sem tűr meg többé maga mellett. Neki pedig minden őstől maradt és szerzett jószága az elfoglalt várak környékén feküdt, és ha már a hódoltságon lévő falvakat beírták a defterekbe, ítélet napig is mutogathatta ott a maga igazságát és bátorságosan füstre akaszthatta a nagy pecsétes donatios leveleket...
Másnapra virradóra, a terhes szekerek előre bocsáttatván, dobpergés és török sípok zengése között megindúlt a pasa, a szegény váradiak pedig közrefogatván, ki lova hátán, ki gyalogszerrel, nagy bánattal és szomorú szívvel mendegéltek Debreczen felé.Szalárdy, id. m. 581. l.*
Tisza Istvánnak előbb az volt a szándéka, hogy bemegy Erdélybe és már útlevelet is szerzett magának, de később mást gondolt és Debreczenben maradt. Meglehet, arra számított, hogy valahogy megalkuszik a törökkel birtokai felől, de Várad veszedelmekor a föld népe világgá futott és csak nagy nehezen tudták a pasák visszacsalogatni lakóhelyükre a jobbágyokat. De Barcsay Ákos, a kit a szerdár Várad elfoglalása felett való örömében szabadon bocsátott, megemlékezett sok hasznos szolgálatáról és hogy addig se kellessék kegyelemkenyeren tengődnie, míg valamerre fordul sorsa, kinevezte őt harminczadosnak. A debreczeni harminczadosság pedig javadalmas állás volt és tisztességesen megélhetett belőle családostól. Különben már ebben az időben István fia is emberszámba ment, a ki, ha kellett, kardjával is megkereshette a maga kenyerét, mint mostoha testvérei, az Ispán fiuk – az öreg Tisza második felesége ugyanis Ispán Márton özvegye volt, – a kik a gyulai hódoltsághoz tartozó jószágaik miatt gyakran összetűztek a borosjenei törökkel.Kucsuk Mehemed, jenei és temesvári főpasa, Apaffy előtt is vádolta Tisza István fiait, hogy a gyulai hódoltságon lakó jobbágyokat sarczolják, de levelében világosan mondja, hogy mostoha fiait érti. (Török-Magyar Államokmánytár, IV. k. 16. 1.)*
Ezalatt Barcsay megfizetvén az ország adójának egy részét, nagy nehezen kiengesztelte a törököt és azon igyekezett, hogy megerősíthesse magát fejedelmi székében. De a Rákóczy-párt mozgolódni kezdett és a Magyarországba menekült bujdosók sok gondot okoztak Barcsaynak, a ki épen azért a fontosabb hivatalokat, különösen pedig a várkapitányságokat, olyan emberekre bízta, a kiknek hűségében nem kételkedett s a kikre veszedelem idején, föltétlenül számíthatott. Iacute;gy történt, hogy Tisza István is elbúcsúzván a debreczeni harminczadosságtól, az 1660. év november havában kővári kapitány lett, mely tisztség annak előtte is, de most Várad bukása után kiváltképen nevezetes positio vala.V. ö. Szalárdy, id. m. 598. 1. Gr. Lázár Miklós, Erdély főispánjai 201–203. l.*
Ez a kitüntetés tehát nem csekély vigasztalására szolgálhatott, de még arra is módot nyújthatott neki, hogy elveszett jószágai helyébe másokat szerezzen. A kővári kapitányok egyszersmind a megye, illetőleg a vidék főispánjai voltak és a régiek közül Keresztury Kristóf, Perneszy Gábor, Mikola János, Szunyogh Gáspár, Zólyomi Dávid, Gyulaffy Sámuel stb. Erdély történetében nevezetes emberek, jobbára mind fejedelmi tanácsurak és más országos méltóságok viselői valának.Gr. Lázár tudósítása szerint Tisza előtt közvetlenül losonczi Bánffy Zsigmond volt volna a kővári kapitány, de bizonyosan ő sem állítja. Szalárdy november 20 körül írván, mondja, hogy Tisza «a debreczeni harminczadosságból ezen tisztre csak most állíttatott vala.»* Meglehet, hogy Tisza is magasabbra emelkedett volna, mert tagadhatatlanúl tehetséges, közügyekben jártas, sokat tapasztalt, vitéz ember volt, de Barcsay Ákos fejedelemségének napjai már akkor meg voltak számlálva és a viszonyok alakulásai Tiszát is csakhamar háttérbe szorították.
Mert az erdélyiek elfordultak Barcsaytól, megunták az örökös sarczoltatást és szabadulni akartak tőle minden áron, látván, hogy még a bőrt is lenyúzatná róluk, csakhogy a portának kedvében járjon. A székelyek pártot ütöttek ellene, a bujdosók pedig Kemény Jánosra vetették szemüket, a ki «mind nagy elméjére, mind bátorságos szívére s jó hadi viselésére nézve oly érdemes és méltóságos, virtuosus személy volna, kihez fogható... az megfogyatkozott magyar nemzet között nem sok találtathatnék.» Szalárdy, id. m. 595. l.*
Mikor Kemény meggyőződött arról, hogy Erdélyben is sokan szabadító gyanánt várják, gyorsan határozott és serege már készen lévén, aranyos-megyesi kastélyából 1660 november 20-án kiáltványt intézett a rendekhez, melyben előszámlálván Barcsaytól szenvedett sérelmeit, fölszólította a nemességet, hogy immár induló félben levő hadaihoz csatlakozván, vele együtt az ország megmaradására minden jót végezzenek.
A manifestumot Tisza István «nagy postán» beküldé Barcsaynak, de Kemény oly gyorsan támadt, hogy mire az a fejedelem kezébe került, már akkor «hirtelen és reméntelen» meglepte az országot és Barcsayt Görgénybe szorítván, lemondásra kényszeríté s a szászrégeni országgyűlésen új év első napján fejedelemmé választatta magát.U. o. 598. 1. és Erdélyi országgyűlési Emlékek, XII. k. 468. I.*
Mióta Tisza bement a portára, a balszerencse folytonosan üldözé és meg volt írva a csillagokban, hogy ne legyen egy helyen sokáig maradása. Míg a Jedikulában nyomorgott, Jenőt elfoglalta a török, Konstantinápolyból Dévára, innen Váradra, majd ismét fogságba került és alig hogy visszanyerte szabadságát, elveszett Várad, ő pedig földönfutó lett. Azt hitte, hogy Kővárott holta napjáig tisztességben élhet, ámde keservesen csalódott, mert az új fejedelem elvette tőle a kapitányságot és Ferencz fiának adta.
Olyan notorius híve volt Barcsaynak, hogy nem tudott benne bízni, de mégis, hogy az ország régi érdemes szolgáját valamivel kárpótolja, kinevezte őt az erdélyi fiscalis jószágok prćfectusának.Szalárdy nem jegyezte föl, hogy mikor vált meg Tisza a kővári kapitányságtól. Gr. Lázár szerint 1661 február 14-én már Kemény Ferencz a kapitány. Id. m. 203. l.*
Az egymást érő fejedelemváltozások alatt Tiszának újabb hányattatás lőn a sorsa, mert nem az az ember volt, a ki meggyőződését, pártállását a körülményekhez képest cserélgette volna. A törökkel való szövetkezés híve maradt mindvégig; megtanulhatta úgy a maga, mint az ország kárán, hogy nem jó Erdélynek elszakadni a hatalmas császár fényes köntösétől. Mikor azonban Kemény eleste után Ali pasa Apaffy Mihály fejébe nyomta a süveget, az ő napja már örökre letűnt.
Az új fejedelem új emberekkel vette körül magát s a régi gárda képviselői csakis abban az esetben tarthatták fönn magukat, ha nagy gazdagsággal, fényes névvel és előkelő összeköttetésekkel birtak. Tisza pedig minden vagyonát elveszítette s a mellett, hogy jóformán idegen volt Erdélyben, még a fejedelem kegyelmére is szorúlt, mert a váradi török magához édesgetvén a föld népét, négy vármegye határát egészen Szathmárig s a Meszestől fogva a Tiszáig mind behódoltatá. A jobbágyok nem akartak két úrnak is adózni, elég terhes volt nekik a török igája.
Szerencsére, még a boldogabb napokban, szerzett magának Déván, a Piatz-utczában egy nemes udvarházat és ott húzódott meg feleségével, leányával. Fia ebben az időben még Magyarországon, úgy látszik Váradon, tartózkodott.Csakis fia lehetett az, a ki Gr. Lázár szerint 1673-ban Váradon lakott, mert erről tudjuk, hogy később szakadt Erdélybe s mint alább látni fogjuk, még 1685-ben is Biharmegyében tartózkodott.* Apaffy fejedelem 1662 márczius 20-án kelt levelével megerősítette az öreg Tiszát a dévai ház birodalmában, még egy falut is adott hozzá Tordavármegyében, Alsó vagy Kis-Fügedet, hogy a régi, nagy, gazdag főember szükséget ne lásson.Orsz. Levéltár, Gy.-fejérvári káptalan, Lib. Regius, XXVII. k. 365-366., hol dévai praedicatummal említtetik. Gr. Lázár szerint 1663-ban mint Kolozsvár megyei exactor működött volna, de valóbbszinű, hogy nem róla, hanem arról a Tisza Istvánról van szó, a kit Rákóczy György fejedelem 1649 ápril 25-én, mint a szamosújvári jószág számtartóját nemességre emelt. (Orsz. Levéltár, Gy.-fejérvári káptalan, Protoc. Stephani Bárdi I. k. 218. l.)*
Ettől fogva igen csendesen éldegélt magának s utoljára 1675 január 29-én hallunk felőle, mikor rokonával, Kraynik Istvánnal, kint járt Magyarországon. Pogány kézre került jószágaikon néztek körül, gondolván, hogy veszett fejszének még nyele fordúlhat.
És csakugyan akadt egy emberséges muzulmány Váradon lakó Ali iszpahia, a ki megismervén igazságukat, Gyapjú nevű pusztafalú «megültetése felől» – váradi Kiss örökség volt – úgy alkudott meg velük, hogy minden odaszálló embertől fejenként egy tallért követelhessenek.A szerződés eredetije, melyet azonban csak Krajnik írt alá, az Orsz. Levéltárban, Acta Jesuit. Resid. M. Varadiensis fasc. 71.* Bizony rájuk fért akkori fogyatkozott állapotukban. De úgy látszik, Tisza István már nem érte annak örömét. Sokat bújdosott, törődött ember volt és rövid idő múlva meghalt. Özvegyét Kendy János ítélőmester, Sára leányát pedig Alvinczy András vette nőül. Ettől származott Erzsébet unokája, gr. Bethlen János házastársa volt.U. o. a táblai osztályban, Proc. Tab. 4–4322.*
Dr. KOMÁROMY ANDRÁS.
A CSANÁD NEMZETSÉG.
Ős nemzetségeink közül kevésnek története ismeretes a XIII. század elején vagy a XII-nek végső évtizedén felül. Természetes oka pedig az, hogy a tatárjárás okleveleink igen nagy részét elpusztítván, II. Endréig (1205-ig) alig 60–70 eredeti oklevél maradt fenn az utókorra.
A nemzetségek történetének fonalát tehát rendszerint csak ott vehetjük fel, hol legelébb találkozunk valamely oklevélben a «de genere» jelzővel, feltéve akkor is, ha azt nem csak valamely egyszerű bemondás alapján felvett s kiadott hiteleshelyi okirat, hanem magának a királynak tanúsítása, vagy a királynak perben keletkezett ítélete tűnteti így fel.
Másként áll azonban akkor, ha legrégibb történeti forrásaink beszélnek már valamely ősnemzetség törzséről; a nemzetség-történet itt is bizonyára hézagos marad, de mert a nemzetségtörzs ismeretes, már a történet fonala a többi nemzetségénél előbb megragadható.
Ily nemzetség múltja egyenesen összeforr magával a nemzet életével, mert azzal egy keletű és így köztörténeti fontosságú is.
A Csanád nemzetség törzsével két legrégibb történeti forrásunk: a «Szent-Gellért életirata» és a «Névtelen jegyző» által ismerkedünk meg.
Tudjuk, hogy Szent-István király az ellene s a kereszténység ellen fellázadt nagybátyját, II. Gyula erdélyi vezért, 1002-ben (mások szerint 1004–5-ben) legyőzte s táborát, híveit szétvervén, ez a legyőzetés Gyula nemzetségének, rokonai és hozzátartozóinak menekülését, s birtokaiknak elhagyását is szükségkép maga után vonta.
A Csanád nemzetség története is eme végzetes eseménynyel veszi kezdetét. I. Gyula vezérnek ugyanis két leánya lévén, az egyiket, Saroltát, Geiza magyar fejedelem (Szt. István atyja), a másikát, Karoltot pedig Doboka egy erdélyi főúr vette nőül.
Karolt Dobokának Csanád nevű fiat szűlt,Anonymus Belae Reg. Notar. C. XI. 44. – Magyarország tört. forrásai I. 1. f. 19. l. – Podhraczky: Chronicon Budense 131. l. – Pray : Dissert. de dextera S. Steph. p. 155. nr. 1. – Karácsonyi János értekezése: «A Csanád nemzetség és birt. Délmagyarországon» (Tört. és régészeti értesítő 1884. évf. 1. és 2. füzet, 5. illetve 104. ll.). – Ortvay Tiv. Magyarország Egyh. földleírása a XIV. század elején 654. l. stb.* a ki valószínűleg nem unokatestvérének István királynak fejedelmi udvarában, hanem a pogányság fészkében, Erdélyben, Gyulának – mint nagybátyjának – táborában nyerte neveltetését és vallási elveit.
II. Gyula vezér bukása, családjának, rokonságának – s így öcscse: Csanádnak is – romlását, bujdosását kellett hogy eredményezze.A Gyula, Csanád és Szt. István közti rokonságot a következő táblázat mutatja:
I. Gyula vezér és fivére Zsombor. Sarolta. Geiza magyar fejedelem. Karolt. (Dobroka erd. Főur.) II. Gyula vezér, a lázadó. Szent István király. Csanád vezér. Bua. Bukna.
E rokonságra nézve 1. a különböző nézeteket : Hunfalvy Pál, Die Rumänen, 1885. (Századok 1890. 260), Wertner, Glossák az Árpádok genealogiájához (Turul, 1887. 75), Haner, Königl. Siebenbürgen 3., Karácsonyi János, Az Árpádház második elágazása (Turul, 1890. 50), Bunyitay, A váradi püspökség tört. II. 36, Pauler, A magyar nemzet tört. I. 61. stb.*
Iacute;gy kerül Csanád a Szent István uralma ellen lázadásban álló Ahtony délvidéki, hatalmas törzsfőnök táborába s ennek szolgálatait is fölajánlotta.
Ahtony Csanádot tábora és seregének vezérévé tette, azonban utóbb meg éppen halálra kereste vezérét, úgy, hogy Csanád menekült s pedig királyi rokona, István udvarába, hol felvette a keresztséget is s maga István király lett a keresztapja. Megbízást kapott arra, hogy a fellázadt Ahtony ellen a hadat ő vezesse.
Csanád serege a Maros-Tisza és Harangod képezett háromszögben táborozott (mint később által látni fogjuk, a Csanád-nemzetség birtokai is nagyobbrészt épp e helyen terültek el). Megostromolta s bevette Ahtony erősségét: Maros várát s az ütközetben megölte őt magát is.
E győzelem jutalmáúl – minthogy ez által Csanád megerősítette az Árpádház uralmát, Dél-Magyarországot Magyarországnak visszaszerezte s területi egységét biztosította – a király Csanádot a legnagyobb méltóságokra emelte. Udvara főtisztjei közé vette őt be, a királyi palota valamint Ahtony palotájának fejévé tette meg. És ezt is mondá nékie: «Ez naptól fogva azt a várost (t. i. az Ahtonyét) nem Maros, hanem Csanád városának hívják azért, hogy ellenségemet kiölted belőle; azon vármegye ispánja leszesz s azt a magad nevéről fogod nevezni, hívják ezt Csanád vármegyének nemzedékről nemzedékre».
Ezzel a király, az Ahtony által megszállás vagy foglalás által birt abba a roppant birtokterületbe, a mely a Marostól le a Tiszáig, Csanádtól Rév- (most Török-) Kanizsáig és Pádéig terjedt, mintegy 15 négyszögmérföldnyi nagyságban Csanád vezért helyezte beDr. Karácsonyi János: „Szent Gellért csanádi püspök stb.” 100. lap. – Wenzel: Árpádk. új okmt. VII. 429–431. ll. és 220. l.* s a mely óriási birtokok hol megfogyva, hol megszaporodva a nemzetség kezén sok századon keresztül meg is maradtak, miként ezt történetünk fonalán látni fogjuk.
Iacute;gy lett a Csanád-nemzetségnek a Tisza-Maros-Aranka köz Erdély után a második hazájává.
Első teendője volt Csanádnak, hogy – a legenda szerint néki álmában oroszlán képében megjelent Szent-György tiszteletére, – azért, mert ennek sugallata szerint járt el az Ahtony elleni ütközetnél s így aratta a győzelmet, – monostort és templomot építtetett, azt «Oroszlános»-nak nevezve s ennek felszentelését Csanádmegye első püspöke, Szent Gellért, eszközölte.
Iacute;gy alapíttatott Csanád által a Szent-György-oroszlánosi apátság, a mely a nemzetség közös temetkezési helye volt az egész Árpád korban.E monostor mint megerősített hely a későbbi oklevelekben Oroszlános-vár néven fordul elő, utóbb már mint várkastély szerepel, s a XVI. századig a nemzetség kezén van. 1551-ben azonban már Varkócz Tamás, Martinuzzi hadvezére, ezt a várat Petrovich temesi gróftól foglalta el s megrakta őrséggel, ki azt a Telegdyektől elfoglalva birtokolta. A várnak ma már nyoma sincs, a mostani Majdan helység temetőjének helyén állott. Még 1770-ben is fennállottak nyolczszög alakban, rendkívüli magas erős falai, a vár közepén kút volt, a kapu fölött pedig márvány táblára vésett oroszlánt ábrázoló czímer tűnt elő. (Történelmi és régészeti Értesítő III. 4-5. ll.).*
Ha a névtelen jegyző adatait valónak fogadhatjuk el, Csanád azután a megölt Ahtony egyik özvegyét vette el feleségülHist. Hung. Fontes Dom. II. k. 14. l.* s így alapítója lett egy hatalmas, kiterjedt s az országnak számos buzgó hazafit adó nemzetségnek.
* * *
Az eddig ismert okleveleinkben egész a XIII. századig nem találkozunk a Csanád nemzetségéből leszármazott ivadékokkal; s az első – általam ismert – oklevél, melyben a tatárjárás előtt a «de genere Chanád» jelző az abban előforduló személynek származását feltűnteti, egy 1214-iki oklevél, mely szerint II. Endre király, kinek nejét Gertrudot, az elégületlenek 1213-ban november 27-énLeleszen megölték s testének egy részét ugyanott a király el is temetteté, a következő évben megerősítette Boleszlo váczi püspöknek ama hely monostora részére tett végrendeletét. Ezt a megerősítést a király a Csanád nemzetségből (de genere Chanád) eredő Kelemenös bán aradi vár-ispán tanácsára tette volt.Wenzel, Árpádk. új okmt. XI. 300. l.*
A második ismert oklevél 1235-ben kelt, a melyből azt értjük meg, hogy Gervasius de genere Chanad, az aradi várnak Besenyő nevű földjét elfoglalta, mert a várnépek és várjobbágyok őt e miatt bevádolták.Regest. Varad. §. 158. – Bél, Adpar. 229.*
Nem szorul magyarázatra, hogy ily ősi nemből eredő s ily nagy birtoktestekkel rendelkező családnak annyi századon át roppant mennyiségű leveleinek is kellett lenni, – hisz mint alább látni fogjuk, az ezen nemzetségből eredő Thelegdy Mihály még 1572-ben csak egy perben is 65 darab oklevelet tudott felmutatni igazai érdekében, s még a jelen században is megvolt a levéltár nagy része a Wesselényi család kezeinél Drágon, azonban az 1849-iki oláh dulásoknak sajnos, ez a levéltár is csaknem teljesen áldozatúl esett, csak alig néhány darab maradt meg belőle.
Legbecsesebb adatúl szolgál tehát manapság az országos levéltárban Dipl. oszt. 322. szám alatt őrzött nagyterjedelmű oklevél, a melyben somlyai Báthory István erdélyi vajda és székelyek grófja 1572-ben (dat. Thordć decimo quinto die termini prćnotati) Thelegdy Miklós kérelmére átírja az ennek kezein levő 26 darab eredeti oklevelet.
A mennyiben tehát adatainkat ebből az oklevélből merítendjük, ismétlések elkerülése végett a jegyzetekben csak ezen diploma számára fogunk hivatkozni.
A XIII. század közepén a nemzetség már több külön ágra volt oszolva s megannyi külön családra szakadt, de a birtokokat is már feldarabolták, némelyeket még telkekre is felosztva. Kivételképen birt már csak akkor a nemzetség egyik-másik tagja a többivel közösen egy-egy falut. Az újabb szerzeményt vagy örökséget birta az illető egészen.
A nemzetség történetének fonalát a már fentebb érintett Kelemenös bán, aradi várispánnal vettük fel. Ez perbe keveredett a nemzetség egy ősi birtoka, Zenta-rév miatt, s a biróilag megítélt párbajban, mint győztes s így pernyertesfél hagyta el a küzdtért.Árpádk. új okmt. VII. 244. l. (O. L. Dipl. 322).* Kelemenös bánnak fiaival: ú. m. Pongrácz comes, Chumur, Izsák és Elekkel, valamint azzal is, hogy Kelemenösünknek atyja Belenyk (Belényes), anyja pedig Kalán leány, – Kalán pécsi püspök nővére volt, – egy 1247-ben kelt oklevélbőlOrsz. lev. Dipl. 322. – E Kalán püspök, helyesebben Zeri Nana de genere Calán 1135-ben már pécsi püspök volt. Koller, Hist. Episc. Quinque Eccl. VII. 345. l.).* ismerkedünk meg, a melynek tartalma szerint: Pongrácz comes – a kinek lakása a Csanád mellett fekvő Palota volt, – e falut apjától örökölvén s melyet utóbb már Pongrácz-Palotája néven találunk – összes ősi és szerzett jószágain határjárást tartat.
IV. Béla király (dat. in Alba Regali in octav. purificationis Virginis gloriose) e czélra az aradi és csanádi káptalant küldi ki; királyi emberűl pedig saját udvari kamarását, Bylok Pétert (mag. Petrus Byluk aule nostre familiaris) nevezi ki.
A káptalanok is elsőrangú tagjaikat: az olvasó- és őrkanonokat bízták meg a ténykedéssel.
A határjárást IV. Béla akként rendelte el, hogy miután az eredeti adománylevél elégett, minden más lehető adomány-levél érvénytelen legyen.
A káptalan által felvett metalisban érintetik, hogy: «villa Chuchkud» Izsáké és Ugudé, holott Izsák a határoltató Pongrácz comesnek fivére, Ugud pedig a nemzetségnek egy egészen másik ágából: a Bogozlou ágból való volt, mi nyilván arra vall, hogy a nemzetségnek külön ágai között eddig még alapos szétosztás nem fordúlt volt elő.
Zanath-nak is csak fele részét birja Elek comes – Pongrácz testvére – míg «Munk» nevű falut egészben birja Izsák. Viszont «Tömpört» négy részre osztva találjuk a nemzetségi tagok kezén; volt olyan falu is, melyet hatan birtak közösen. – «Kalántelek»-re nézve felemlíttetik az oklevélben, hogy ezt Kalán pécsi püspök adta a saját nővérének hozományúl. A nemzetségre tehát ez mint anyai ági vagyon származott, és pedig kétségkívül Belenyk után. Alig is szükséges kiemelni, hogy Waffa comes lakóhelyét ismerjük fel az előforduló Waffa-Illeyse, alio nomine Kewkenyer helység nevében. – Rendszerint mívelt szántóföldek, tölgyerdők, hatalmas halas tavak mutatnak az oklevélből a jövedelem-forrás s a cultura némi nyomaira.
Pongrácz comest különben is élénken foglalkoztatta nemzetségének java s mint a királynál befolyásos egyén azt a családi csereszerződést, melyet testvérével, Izsákkal s ennek fia Makó bánnal kötött oly értelemben, hogy ha Izsák fiörökös nélkül halna el s így magva szakadna, akkor birtokai Pongrácz comesre szállanak; s viszont ha ő halna el mag nélkül, birtokait Izsák és fiai öröklendik, – 1247-ben királya megerősíttetés által szentesítteté.Wenzel: Árpádk. új okmt. VII. 221. l.*
(Az érintett határjárás a következő birtokokon teljesíttetett: Pongráczfája et Pongráczteleke, Kyusfalu, Zent-Leurencz, quartam partem Thembes, Ladan, Palotha, item medietatem ville Beel cum medietate tribun, sessionem in Pradanmunustura, item medietatem ville Zanath, Chaka, Temerkyn, Zyntharew cum tributo, Egyházaskeér, Rosan, Szentmiklós, Borumlok, item piscinam Pathoktow, item Halaz, Kalantheluk, Kyshodus, item medietatem Chawas ville, cum duobus molendinis, item quartam partem ville Teges, item Puklussy, Nadasd, item medietatem ville Woffa-Illeyse que alio nomine Kwkenyer vocatur, item Narad in Syrmia.)
A birtokok szétdarabolt volta elvégre is szükségessé tette, hogy a nemzetség alapos osztozást eszközöltessen, s ki-ki önállóan kapja meg a roppant terjedelmű javakból illetményét.
IV. Béla királyhoz fordul tehát az egész nemzetség s kéri a megosztoztatást, a mi meg is történt, s a király 1256. évi deczember 17-én kelt nagy oklevelébenAz Erdélyi Múzeumban. Eredetije pergamenen függő pecsétje híjával ; a Csanád nemzetség Drágon 1849-ben elpusztított levéltárának csekély maradványából néhai báró Wesselényi Ferencz adománya. Közölte Wenzel, Árpádk. új okmt. VII. 429. l.* bizonyítja, hogy előtte a Csanád nemzetség tagjai és pedig egyfelől: Pongrácz comes és fiai László és Tamás, Chumur és fia István, Izsák, és fia Makó, Elek, kinek neje Jolán Kilián leánya voltWenzel, VIII. 408. 1. 1272. évről.* és fiai Dankos és Gergely, Kelemenös bán fiai, Belenyk unokái; másfelől Csanád comes és fiai Dénes és Gergely; Barabás és fiai: Mihály, Barabás és Domokos; Filep és fiai: Zuna és Benedek, Waffa comes fiai; hasonlóan Belynik bán unokái; továbbá Belynik bán testvérének Bogyoszlónak unokái: ú. m. Chanád és Tamás Keczele fiai, Mikche (Mihály) és Weitech Tódor fiai; Lőrincz és Gergely Cheme fiai, – Csanád, Arad, Temes, Szerém, Pozsega, Vas, Győr és Moson vármegyékben, Erdélyben s a macsói bánságban fekvő ősi jószágaikon, a Tembes szigeti, kanizsai és kemechei monostorokon barátságosan megosztoztak, az oroszlánosi monostort azonban egész nemzetségük közös birtokául hagyták.
E nagyfontosságú oklevélből tudjuk meg az osztályban részesülő akkor élt 29 férfi családtag apáinak s nagyapáinak neveit is, s az ágak szerint a Kelemenös bántól, úgy a Woffa comestől leszármazókat, mely mindkét ág annyi századon keresztűl virágozva nagynevű hazafiakat adott az országnak, úgy a Bogyoszló főágból eredőket is.
A két főág, a mennyiben a velök egy ízen álló Fülöp (a nagy) után utódok nem maradtak, t. i. a Belenyk és Bogyoszlóé egyenként 54–54 birtokot kapott, a Bogyoszlóké azonban «miről, mint az oklevél mondja: nekik külön levelük van» – jövedelmezőbbnek említtetik; ámde mert egymástól szétszórtan feküdt, jelesül Csanád-, Temes- és Szerémmegyékben s a Száván túli ú. n. macsói kerületben (bánságban), valamint Vas-, Győr- és Mosonmegyékben is – nyilvánvalóan kevésbbé volt előnyösebb is rájuk nézve; s eredményezé azt is, hogy ez a főág elköltözék az ősi fészekből, Csanádból a Dunántúl kapott birtokaira s valószínű, hogy a Csanádban kapott egy-két falut idővel azután eladták.
Nem minden alap nélkül mondja azonban a Csanád nemzetség történetének is jeles buvárlója, dr. Karácsonyi János «A Csanád nemzetség és birtokai Dél-Magyarországon» czímű értekezésében:Tört. és régészeti értesítő, X. évf. 1884. 1. füz. 23. l.* hogy a Bogyoszló ágból lehet származtatni a XV. századig virágzott Csücsködy családot is, mert ezt az állítást nagyon valószínűnek mutatja a fentebb ismertetett 1247. évbeli oklevél, a melyből kitűnik, hogy «Villa Chuchkud» felében a Bogyoszló ágból eredő Ugud-é volt. Minthogy pedig a másik felét a Kelemenös-ági Izsák birta, kinek fia Makó mag nélkül maradt, s így míg Csücsköd eme felének az ugyancsak fentebb érintett egyesség szerint mint Izsák birtokának, Pongrácz comesre kellett átszállania, addig az Ugod birta másik fele rész ősi jogon ennek ismeretlen utódaira maradt s birták azt a leszármazottak, kik aztán, a mikor a családnevek megállapodtak a XIV. század elején, a birtok után vették fel valószínűen a Csücsködy nevet. Annak legalább semmi okleveles nyoma nincs, hogy Chuchkud eme másik fele a Chanád nemzetség Kelemenös bán vagy Waffa comes ágára átháramlott vagy ezek által felkéretett volna, mi az akkori ősiségi törvények figyelembevétele mellett, egyenesen arra vall, hogy Ugudnak is maradtak leszármazottai. A Bogyoszló ágából származottakkal egyébként majd később foglalkozunk, ha a Belenykével végeztünk.
A Belenyk főágnak jutott 54 birtok a Kelemenösök és Waffák között akként osztatott fel, hogy a Kelemenös fiak kaptak 27 falut, a Waffa fiak pedig 22-őt. Három falu pedig két részre ment. A kanizsa-monostori, a kemeche-monostori és a párkány-monostori birtokok s jövedelmek is a két ág között egyenlően oszlottak meg; a boldogs. szűz tömpösi monostora pedig egészben a Waffáknak jutott. Csak Oroszlános-Monostor hagyatott meg az egész nemzetség közös birtokául. Végűl az Erdély szélén Aradmegyében fekvő «Fülöp kövét» s az ehhez tartozó uradalmat a Kelemenös és Waffa fiak (tehát csak a Belenyk ág) tartották meg közösben, úgy, hogy a gazdálkodást mindkét részről egy-egy gazdatiszt fogja vinni abban.
Különösen megemlítendő, hogy a csanádmegyei «Felvölnök» falu a Kelemenös fiaknak jutott ez oklevél szerint; Izsák fia: Makó bán tartotta itt lakását mint Kelemenös bán unokája, az ő birtokába kerülvén ez a hely, s az ő nevéről «Felvölnök», «Makófalva» nevet vett fel már a XIII. század második fele végén, miként azt alább látni fogjuk.
Ez a nagy osztozkodás mindenesetre erősebbé, szilárdabbá tette kinek-kinek a jogát az illető birtokban; a remélt békesség azonban nem sokáig tartott a Kelemenös és Waffa fiak közt (a Bogyoszló-ágiak ugyanis nagy részben eltávozván Csanádból, a távolból nem is zavarhatták meg a kötést).
Már 1257-ben a Kelemenös-ági Csanádok, Biharmegyében is leányágon birt ősi javaikban felmerült birtokháborítások okából határt járatnak.
A nemzetségnek Biharmegyében fekvő ú. n. erdőháti birtokai közűl, – melyekhez sok részjószágon kívül Telegd mint központ, Bertény, Borostelek, Szakadát, Szabolcs, Posalaka, Sonkolyos, Dubricson, Telki, Jenő, Battyán, Telkesd stb. falvak tartoztak, – Telegd, Bertény, Sonkolos, Jófamező és Szabolcs falvak határai és a Bertény alatt a Sebes-Körösön átvezető hídon szedett vámok miatt sok kellemetlensége volt a nemzetségnek Csák fia Pál comes és ennek fiaival, mint szomszédos birtokosokkal, s mint a kiket felében szintén megilletett a vámszedés joga is.
A közös vagyon számos perre adott alkalmat. A háborítás miatt Csák fiai panaszkodtak, de Pongrácz fiai: László és Tamás, a Csanád nemzetség tagjai, 1257-ben a váradi káptalan előtt kijelentik, hogy e felsorolt úgynevezett erdőháti birtokokat őseik már a tatárjárás előtt ősidőktől fogva birták, azt mondván ugyanis: «sicut pater eorum et alii antecessores sui ante tempus Tartarorum possederant ab antiquo».
Béla király előtt, a királyi tanácsban Móricz tárnokmester, Roland nádor és István egész Szlavonia bánja vevén részt, egyesség jött létre a felek közt e kérdésben, a melynek értelmében: Pál comes, Miklós és István fiaival egyetemben a váradi káptalan előtt Szent László koporsója fölött tartoztak esküt tenni a kérdéses birtokhatárok felől, a melynek alapján aztán Belus comes, a király embere, és Andronicus váradi őrkanonok, mint káptalani bizonyság által a határak felveendők. A melyik fél a megállapítottaktól eltérne, 200 márkát tartozik fizetni a másiknak.
Pál comes és fiai az esküt le is tették, mire a káptalan a meghatárolást nyomban teljesíté. Volt még László és Tamás uraknak egy más nemes úrral: János fia, Miklós comessel és éppen Bertény, Sonkolos és Jófamező falvak határai miatt birtok pere, mert nevezett Miklós comes 1264-ben a váradi káptalan előtt megjelenvén, előadta, hogy az említett falvakban lévő birtokainak határaiban őt Pongrácz comes fiai, Tamás és László, egyenetlenséget keltve, folyton megzavarják, pedig hites, jeles emberekkel, szomszédjaival, minők többek között Csák fia Pál comes és Lampert fia Miklóssal bizonyíthatja hogy a kérdéses birtok-határok firól fira szállva, általuk így és ekként biratott.
Ennélfogva a káptalan által a határok kijelöltettek és megállapíttattak.
Megemlíttetett itt az is, hogy a Bertény felett emelkedő havasok közt, a Solymoskő és Felkő nevű hegyeken tartották a Csanád nemzetségbeliek a nemes vadász-sólymok fészkeit.
Thelegd és Zabolcs határai iránt is volt Tamás és az említett Miklós között egyenetlenség, melyre nézve a felek a váradi káptalan előtt 1271-ben jutottak megállapodásra.
IV. László király alatt megint perre adott alkalmat a Bertény alatt folyó Sebes-Körösön átvezető hídvám kérdése, mert az Erdélyből jövő vagy odamenő kereskedőktől szedett vámjogot úgy a Csanádok, valamint Csák fia Pál comes fia Achon magáénak vitatta. A perben 1284-ben a király megbizottai: Bertalan váradi püspök és Loránd erdélyi vajda, hoztak ítéletet, a vámot félig a Csanádoknak, másik felét pedig Pál comes fiának ítélvén meg. Ez alkalommal a vám mennyiségét is megállapították, s ez a vámháznál, nyilvános helyen kifüggesztendő volt, hogy mindenki láthassa.Wenzel, Árpádk. új okmt. VII. 475 s k. ll. – U. o. 539. l. - U. o. VIII. k. 121. l. – U. o. IX. k. 400. l. – O. L. A. N. R. f. 938. nr. l. – O. L. Dipl. 322.*
A Belényes (Belenyk) fiának Kelemenös bánnak legidősebb fia: I. Pongrácz comes, már említett két gyermeke közűl Lászlót Biharmegyében látjuk csak szerepelni; ez fiörökös nélkül halt el s pedig, miként alább Tamás comesnél látni fogjuk, a kúnok ölték meg. Pongrácz ifjabb fia Tamás, ki az 1257. és 1264. évbeli határoltatásokat is eszközöltette, sok ideig lakott Csanádmegyében; kuriája Egyházas-Kéren volt.Wenzel, Árpádk. új okmt. IX. 385. l.*
A szomszédságában – Szenteltszéken – kúnok telepedvén le, ezekkel sok baja volt. 1281-ben rátörtek kuriájára, s azt, valamint Tömörkény faluját, felperzselték, megölvén Tamás úrnak két unokatestvérét is. Tamás futással menekült meg a haláltól.
Érdekes vonatkozást foglal magában erre a kún-dúlásra IV. László királyunknak egy 1284. évi sexto calend. decembris keletű oklevele,O. Ltár, Dipl. 322.* melyből a következőket olvassuk:
A Csanád-nemzetségből eredő Tamás comes megjelent László király előtt, s felmutatván IV. Béla királynak egy 1247. évben (Datum in Alba Regali in octavis purificationis virginis gloriose) kelt oklevelét, kérte, hogy ez oklevél alapján a király őt birtokaiban megerősítse. A felmutatott oklevélnek azonban a pecsétje hibásnak találtatott, a mennyiben annak alsó fele, körülbelül a pecséten ábrázolt király térdeitől kezdve a selyemfonállal együtt hiányzik, mintha levágták vagy elégették volna; a selymen csakis a pecsétnek felső része függ.
László király tartván attól, hogy itt hamisítás esete foroghat fenn, tanácsot tart, s az oklevelet az ország bárói jelenlétében megvizsgáltatja.
Kérdik Tamás urat, mi történt ez oklevéllel? Ez előadja: hogy kúnok ütvén házára Egyházas-Kéren, udvarát az egész faluval együtt felégették, négy szomszéd faluját (s ezek közt a mai Csákát és Tisza-Szentmiklóst) kirabolták, mire ő futásnak eredt s a Tiszán át másik jószágára, Tömörkényre, menekült, magával vivén okleveles bizonyítékait is, melyeket utóbb a tömörkényi templom szentélyében rejtett el. A kúnok üldözték s azt vélvén, hogy ő is a templomban rejtőzik, azt felgyújtották; itt égtek el összes levelei, csak Béla király ez oklevele maradt meg ily állapotban. Ez oklevél igaz voltának bizonyítására felmutatja annak a váradi regestrumból vett mását.
A királynak ez nem elég, további vizsgálatot rendel el. A megsérült pecsét átadatott Tamás váczi püspöknek s királyi alkanczellárnak, a ki a pecsét-maradványt ketté törvén, megállapította, hogy a selyem belül ép, hogy nem forog fenn az az eset, hogy más oklevél pecsétjét függesztették volna a Béla királyéra. A kétség eloszolván, a király ily szavakra fakad: «Ime, az Úrnak szemei őrködnek az igazak fölött és fülei nyitvák az ő könyörgéseiknek»; s azután átíratta, hibátlannak nyilvánította s pecsétjével megerősítette Béla oklevelét.V. ö. Fejérpataky, Kir. kanczellária, 72. l.*
A következő évben ismét felkérte László királyt, hogy tekintettel arra, hogy fivére László is megöletett immár a kúnok által, s folyton háborgattatik még a nemzetsége tagjai által is birtokaiban, védelmezze meg őt a király a kúnok, az országnagyok és saját családja ellen s erősítse meg őt Csanád-, Arad- és Temesmegyében fekvő birtokaiban, ú. m. Szentlőrincz, Kisfalu, Malomszeg, Ladán, Palota, Pradanmonostor, Boldogasszonyfalva, Zanáth, Themerkén, Kér, Paducy, Agar, Agarfoka és Agartó, Halastó, Choka, Rasan-Szentmiklós, Kökényes fele, Rabey fele, Zombor fele, Csávás fele és Kalántelek fele részében. Hogy e birtokok valóban őt illetik, bizonyította nemzetsége tagjaival s jelesül az e részben meghallgatott Izsák fia Makó bán, Elek fia Gergely, Chanád fiai Dénes és Gergely, Barnabás comes fiai Domokos, Barnabás és Mihály, Fülöp fia Benedek, Domokos fiai Tivadar és Ireneus, Ugud fia Péter, rokonaival. S minthogy igazsága kiderült, a király 1285. évi ápril 26-án ezt a kérelmét is teljesítette.Wenzel, Árp. új okmt. IX. 419.* Ez alkalommal abban is megállapodtak a nemzetség tagjai, hogy Belenich fia: Nagy Fülöp-nek a része közöttük osztatlan maradjon s annak hasznát a Béla király oklevelében adott feltételek mellett élvezhessék.
Tamás úr, úgy látszik, nem is érezte magát jól Csanádban, Biharba vágyott; igyekezett csanádi birtokainak gondozókat keresni, hogy elvetvén ezek gondját, megnyugvással mehessen lakni Biharba. Iacute;gy 1296-ban megjelen a csanádi káptalan előtt, fia Lőrincz és nemzetségbeli rokonainak, úgy mint Barabás fia Barabás, Csanád fia Gergely, Dénes fia István és Fülöp fia Benedeknek jelenlétében és beleegyezésük mellett Ladán nevű birtok mellett fekvő Palota nevű birtokát Turnus Miklós comesnek és fiának adja át benépesítés végett.Orsz. ltár, Dipl. 30588. Közölve: Hazai okmt. VIII. 364. l.*
1299-ben el is hagyta Csanádot, s elköltözék csakugyan Biharba, a Körösközre Telegd-re anyai ágú birtokára. Elköltözése előtt elment a váradi káptalan elé Waffa-ágbeli rokonai Csanád fia Gergely, Barnabás fia Domokos, Fülöp fia Benedek, Dénes fiai István és Pállal, s ezeknek gondjaira, védelmezésére, művelésére bízza azokat a birtokait, a melyek különösen, és kizárólag az övéi voltak, jelesül: Szentlőrinczet, Ladánt, Felvölnököt, mely újabb néven Makófalvának neveztetett, (a későbbi Makót) Csanádban, továbbá fehérvármegyei Belenyk vagy Belényes felét fáradságok fejében a használat joga a Waffa-ágat illetendi. A Waffa-fiak kötelezték magukat a káptalan előtt, hogy a mikor Tamás vagy utódjai – az immár Thelegdy-család nevet felvett Csanádok – e birtokaikat tőlük követelik, minden kifogás nélkül visszaszolgáltatják, s ha mégis netalán vonakodnának, azonnal 100 márka büntetést tartoznak fizetni a perköltségeken felül. Kiköttetett még az is, hogy ha mind a mellett az történnék meg, hogy a Waffa-fiak csalárd módon félrevezetnék a hivatalos személyeket, s oly okleveleket állíttatnának ki maguknak, melyek a birtokok tulajdonjogát a részükre ruháznák át, az ily oklevelek már előre is semmiseknek, hatálynélkülieknek tekintessenek.Knauz, Monumenta E. Strigoniensis II. 468–469. l. Ered. az esztergomi kápt. levéltárában Capsa 44. fasc. 8. nr. 22.*
Láttuk, hogy Felvölnök vagy Makófalva már a IV. Béla alatt történt osztozkodásnál a Kelemenös bán ágának kezeire jutott, s most is Tamás comes mondja azt kizárólag amagáénak s mégis, mint később látni fogjuk, Makófalva a Waffa-ági Csanádok birtokába ment át.
Kelemenös bán unokája volt Makó bán, Felvölnök ennek lett is megítélve, s íme a Waffa-fiak veszik fel Felvölnök s illetve Makó bán után a Makófalvi család nevet a XIII. század utolsó éveiben vagy a XIV. század elején.
Mindez csakis arra a körülményre vezethető vissza, hogy a csak gondjukra és használatukra bízott Makófalvát a Waffa-fiak – daczára a váradi káptalan előtt 1299-ben tett erős kötésnek – magukénak tartották, s elidegenítették, a rokon Tamás comesnek megkárosításával.
A két ág között e miatt egyenetlenség támadt, majd per keletkezett, a mely per, miként később reá térünk, csak 1337-ben nyert befejezést.
Elérkeztünk immár oda, hogy a nemzetség ágait mint külön névvel biró családokat ismertethetjük, jelesül: első sorban a Thelegdyeket, majd pedig a Makófalvi; később makófalvi Makó és makói Makayakat.
Végül röviden kiterjeszkedünk a Tömpösy, a Csücsködy és Kökényéry családokhoz tartozókra is.
MAKAY DEZSŐ.
BOR MIHÁLY CZIacute;MERLEVELE 1415-IK ÉVBŐL.
(Színes czímerképpel.)
A BOR CSALÁD CZIacute;MERE 1415-BŐL.
A Siebmacher Magyarországra vonatkozó része pótkötetének 25. lapján, illetve 16. tábláján, a halmai Bor család czímerét közöltem, Bor László 1436. évi pecséte után, melyet a kassai városi levéltárban találtam. A kezdetleges vésés, kis alak és a pecsétnek papiroson át történt nyomása; homályossá tették a czímerábrázolatot, minek következtében, annak leírását a fent idézett helyen, következőleg adtam „balra fordult, repülésre kész gólya (?) egy buzogányt czölöpösen tart». – Akkor ezen bizonytalan pecséttani adatot is örömmel üdvözöltem, mint a mely közelébb hozott egy régi családunk eddig ösmeretlen czímerének megismeréséhez. Azóta szerencsés irányban eszközölt kutatásaim által sikerült Abaúj vármegye ezen törzsökös, egykor előkelő családjának egyik ivadékát, nagyon szerény körülmények között feltalálnom, ki – bár elődei apránként elvesztették mindama birtokaikat, honnan hajdanában előneveiket írták: Halmajt és Gibártot – a czímerlevelet ma is féltékenyen őrzi, kunyhójának szalmafedele alatt.
A rendelkezésemre bocsájtott eredeti czímerlevél alapján siettem kijavítani a Siebmacherben közzétett téves adatot, mely a pótkötet utolsó füzetében a 93. táblán még sikerült is, s e czímert, érdekességénél fogva, az alábbiakban folyóiratunk t. olvasóinak is bemutatjuk.
A czímerlevelet Zsigmond király adományozta Constanzban 1415-ben július 2-án Halmai Mihály fiának, a Bornak nevezett Mihálynak, allovászmesterének (s általa testvéreinek s unokatestvéreinek), a bosnyákok s Velencze elleni hadjáratokban szerzett érdemeiért s hűséges kitartásáért, melylyel őt a római császári korona és méltóság elnyerése végett Lombardiában s Németországban tett útjaiban követte.
Teljes szövege következő:
Sigismundus dei gratia Romanorum rex semper augustus, ac Hungarie, Dalmatie, Croatie etc. rex. Omnibus Christi fidelibus tam presentibus quam futuris presentium notitiam habituris salutem in eo, qui regibus dat regnare et victoriose triumphare. Regalis excellentie dignitas eo laudum titulis sublimatur inmensis, quo fidelium suorum merita dignis premiorum prosequitur inerementis. Est enim inter alia, que per regiam munificentiam impenduntur gratia retributionis acceptior, que tanto potius mentes fidelium in fidei soliditate corroborat, quanto liberalius regia gratis premiis eorum merita recompensat maiestas. Proinde ad universorum tam presentium quam futurorum notitiam volumus pervenire, quod coram celsitudine nostre maiestatis personaliter constituto nobili famoso ac egregio Michaele dicto Bor, filio quondam Michaelis de Halma vicemagistro regalium agazonum nostrorum pro eo et [eius] nomine ac in personis nobilium virorum Jacobi, Nicolai, Ladislai, Johannis, Andree, Thome, Benedicti, Sigismundi et Petri carnalium seu uterinorum, necnon Stephani filii quondam Thome, Osvaldi filii Sigismundi, Stephani filii quondam Jacobi et Petri filii eiusdem de predicta Halma, patruelium fratrum suorum, ipsorumque proximorum et amicorum, propositisque per eundem nobilem Michaelem . . . . . . . . de predicta Halma vicemagistrum agazonum regalium nostrorum fidelibus suis servitiis et servitiorum gratuitis meritis sincerisque et laudandis nostre maiestati complacentiis a sue . . . . . . usque in presentem diem in prosperis nostris agendis . . . . indefesse ac intrepide exhibitis et impensis, exhibuit nobis quandam cartam arma seu nobilitatis insignia . . . . . . . clarius continentem, in qua quidem charta scutum . . . . . campo coloris coelestini seu lazurini et eius medio: . . . [grifus?] . . . . anterioris . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . quasi divisis seu separatis, ore aperto et lingva extensa aparebat . . . . . . . pennis pavonis in forma arcularii tene . . . . . . . . sumitate quantum ad unam aciem forma cassidis seu galee tectura etiam coloris celestini ab infra . . . . . . . . . . . . . . per modum . . . seu subducture cooperte . . . . . . . pendentibus per modum venti, seu motus fortis impressi, hint inde dispersus videbatur . . . . . . . . . . . . pro crista formam griphonis superius clarius de . . . . . . in coloribus figuris atque picturis continebat. Supplicavitque obhoc celsitudini nostre maiestatis predictus Michael dictus Bor filius quondam Michaelis de Halma, vicemagister agazonum regalium nostrorum nominibus et in personis quibus supra humiIiter atque devote, ut predicta arma seu nobilitatis insignia, sibi et eius fratribus carnalibus seu uterinis ipsorumque heredibus proximis et amicis universis ex plenitudine potestatis nostre regie maiestatis, atque liberalitate regfa dare et concedere dignaremur. Nos itaque, qui ex gratiarum plenitudine ac . . . . . . . munificentie, largitate regale fastigium augemus, dum supplicantium votis gratiose condesceremus et . . . . . . animos subiectorum incalescentes devotius animamus . . . . . . . . attendentes et in animo nostro regio reminiscendo revolventes, ac ad mentem reducentes, multiplicia servitia et probitatis merita ac fidelitatis opera, quibus ipse nobilis Michael Bor dictus vicemagister agazonum regalium nostrorum, noster utique fidelis grate, sincereque dilectus cum predictis suis fratribus et consanguineis, dum in regno Bosne contra Bosnenses ac in Hystria, Foro Julii et in aliis terris contra Venetos, tunc nostros notorios emulos et inimicos magnifice ac gloriose castra metati per regalia tentoria fuissemus, dumque per Lombardiam et Alemanniam pro Romane regie maiestatis ac imperialis dignitatis coronis recipiendis ac aliis nostris imo sacro sancte Romane et universalis ecclesie orthodoxe unione facienda dudum sperata inter amicos et inimicos feliciter proficiscentes [gressus] nostros direxissemus unacum aliis fidelibus nostris in armorum virtutibus studuit complacere, personis et rebus non parcendo, sed periculis se continuo et sponte submittendo . . . . . . nostre regie maiestatis et sic pro ceteris suis coetaneis proximis et consanguineis velut aurum puritatis suo splendore ceterorum metallorum precellens nitorem gratum se reddidit et acceptum; volentes et ex animo nostro regio desiderantes eidem fideli nostro nobili Michaeli dicto Bor, filio quondam Michaelis de predicta Halma vicemagistro agazonum regalium nostrorum et per eum similiter fidelibus nostris nobilibus Jacobo, Nicolao, Ladislao, Joanni, [Andree],Thome, Benedicto, Sigismundo, Petro, eiusdem Michaelis fratribus uterinis ac Stephano . . . . . . Osvaldo Sigismundi ac Stephano Jacobi, et Petro filio eiusdem de predicta Halma patruelibus suis et [amicis pro premissis et aliis fidelium servitiorum suorum meritis de potestatis plenitudine nostre regie maiestatis et ex nostra liberalitate predicta] arma seu nobilitatis insignia, prout presentibus circa principium inserta litteris appropriatis coloribus pictura denotat et declarat, dare duximus et concedere gratiose presentiumque damus et concedimus vigore. Sicque, quod idem fidelis noster nobilis Michael Bor et per eum eius fratres uterini et consanguinei supradicti, totaque eorum posteritas, nata et nascitura universa, a modo et in antea ubique locorum et bellorum ac pacis tempore ipsa arma habere ac licite et secure portare valeant atque deferre, ipsisque armis seu nobilitatis insigniis in proeliis, torneamentis, hastiludiis et generaliter omni exercitio militari uti poterint perpetuo et gaudere. In cuius rei memoriam firmitatemque perpetuam presentes literas nostras damus et concedimus secreti nostri sigilli minoris, quo utimur ut Hungarie rex, appensione munitas et roboratas. Datum Constancie . . . . . . . visitationis gloriosissime Marie virginis anno domini millesimo quadringentesimo quinto decimo, regnorum nostrorum Hungarie etc. anno vicesimo nono, Romanorum vero electionis quinto et coronationis primo.
(Pecsétje zöld selyem zsinóron függ.)
Ezen czímerlevél tehát a teljes szövegű czímerlevelek közé tartozik, mely a czímerleírást is adja. De az oklevél épen azon a helyen a legkopottabb s legkevésbbé olvasható. Egy múlt század első feléből, talán 1725-ből származó hiteles másolatában is csak egyes töredékes szavak jelzik a czímerleírást.
A czímerlevélen azonban a festett czímer még jól kivehető, habár eredeti mázai részben lekoptak, részben elmosódtak. A mellékelt színes hasonmás hűen adja vissza az eredetit ilyen rongált állapotában. E czímer kékben, fekete s aranyban hasított fél grif, karmaiban hosszúnyelű, sárga színű, kerek, pávatollas legyezőt tart. Sisakdísz: a pajzs-alak, takarók: kék-arany.
E feltűnő nagy arányokban festett czímer kivitelére nézve nem tartozik a gondosabb technikájú czímerek közé. Erőteljes, merész, inkább durva vonásokkal van az a pergamenre vetve, háttere is egyszerű, dísztelen veres, vékony fekete vonallal keretelt, festőjét nem korlátozta a heraldikában dívó amaz udvariassági szabály sem, mely a czímert a király nevéhez szembe fordítja. Alapgondolata nem annyira sikerűlt, mint a szép Szecsődy-czímeré, de szép arányai, a részletek összhangja, lendületes merész kivitele, hibátlan compositiója által mindezek daczára czímerünk a Zsigmondkori heraldikának talán legszebb alkotása.
A Bor családról okleveles adataink nagyon hiányosak. A család elzüllött, s ennek következtében elkallódtak, elvesztek régi okleveleik is. A fennmaradott gyér adatokból hosszabb, összefüggő családfát összeállítani vagy a család régibb múltját felderíteni, egyaránt nem volt lehetséges. Valószínűleg az első ősök Halmaj falunak első birtokosai voltak s ettől vették fel a «Halmai» nevet, midőn a tulajdonnév maradandóvá vált.
A család múltjára vonatkozó legrégibb oklevél: czímerlevelünk. Ennek ezen kifejezése: «a Bornak nevezett Mihály, az elhúnyt Halmai Mihály fia», egyrészt azt adja tudtunkra, hogy a család régibb neve Halmai volt, másrészt azt, hogy Mihály: Zsigmond király allovászmestere volt az első, kit a «Bor» ragadványnévvel illettek, mely aztán a család állandó nevévé változott.
A Bor család hanyatlását már a czímerlevél szövegében feltüntetett családfából érezhetjük, Bor Mihály kilencz férfitestvérével s négy unokatestvérével együtt nyeri a czímert s ezenkívül lehettek nőtestvérek is, kiknek nevei armalisokban, a mohácsi vész előtti időkben sohasem fordulnak elő, de azért a leánynegyedre azok is igényt tartottak. A nem nagy ősi vagyon ily sokfelé oszlása s az ebből következő elszegényedés volt oka a család gyors hanyatlásának.
A jászói conventnek a Bor családra vonatkozó legrégibb oklevele 1481-ben kelt, melyben gibárti Bor György, Leonard és Kelemen fiaival együtt, kércsi birtokát 50 magyar forintért elzálogosítja szentmihályfalvi Pelbárt Mihálynak.Jászói conv. ltár fc. A. nr. 94.* Ez időtájban a család két ágra oszlott. Egyik az ősi fészekben maradt s halmaji előnévvel élt, másik Gibártra származott s innen írta magát. A XVI. századból származó okleveles adatok, elzálogosítások és eladások sorozata. Iacute;gy Bor Pál 1553-ban eladja bolcsárdi portióját Mindszenti Imrének 50 frtért;U. o. fc. D. nr. 135.* Bor János vécsei birtokát Predéni Bertalannénak és Kornis Jánosnénak 150 frtért;U. o. fc. D. nr. 148.* ennek fiai: György és Ferencz, gibárti, büdi, papi birtokaikat 1578-ban Járay Jánosnak;U. o. Prot. H. fol. 74.* ugyanezek egymásközt összeveszvén, összevagdalták egymást, minek következtében nótáztatván, gibárti, büdi és fancsali összes javaikat 1588-ban Fayn Lukács kapja a királyi helytartótól adományban;U. o. Prot. F. fc. 2. nr. 49.* Halmaji Bor Simon, hogy Miklós nevű fiát a török fogságból kiszabadítsa, elzálogosítja fia összes halmaji, balajti és nádudvari birtokait 300 tallérért Devényi Andrásnak és Tornallyai Pálnak;U. o. Pr. E. fol. 112.* Bor Sára 1595-ben papi birtokrészét Fáy Istvánnak;U. o. Pr. N. fol. 11.* Bor Anna, legyesbényei, fügedi, fancsali, fúlókércsi és gibárti részeit 1603-ban férjének Török Mihálynak;U. o. Pr. N. fol. 420.* Bor Istvánné: páni Chehy Sófia, halmaji és nagy-kinyisi részeit 1612-ben Szuhay Gáspárnak.U. o. Pr. O. fol. 92.*
A XVII. század elején eltűnt a család a megyei urak sorából. Bor György és Ferencz ága 1590-ben, Istváné 1599-ben kihalt. Az életben maradottak elvonultak Szikszó mezővárosba, hol a Sz. Miklós és Sz. János utczában, több mint harmadfél évszázadon keresztül szőllőműveléssel és kézművességből tartották fenn magukat s lassanként úgy elfeledték öket, hogy az 1725. évi nemesi nyomozat alkalmával, ősi nemességüket be kellett bizonyítaniok s a már ekkor több mint 300 éves czímerlevelüket a Kassán tartott vármegyegyűlésen újra kihirdették.Abaujm. ltár. Nemes iratok. I. 43.*
A család mai képviselője Szikszón, az öreg Bor István; két keze munkájával, napszámmal és kezével keresi meg a mindennapit, szegényen él kicsiny szalmafedelű házikójában s fogalma sincs arról, hogy őse egykor Zsigmond király lovászmestere volt, annak kíséretében utazta be Közép-Európát s részt vett a konstanczi fényes harczjátékokban.
CSOMA JÓZSEF.
CSALÁDTÖRTÉNETI ADALÉKOK.
I. A Haschendorfiak.
Hogy Magyarország és Ausztria közt a kölcsönös érintkezés még az előtt, hogy a magyar korona a Habsburgokra szállott, nagyon sűrű volt, épen olyan ismeretes, mint a hogy a két ország sajátszerűen alakult viszonyainál fogva szükségképen jelentkező tény.
A bármely rangú magyar és osztrák családok közt létrejött kölcsönös házasságok – nevezetesen a két állam határszéli vidékein lakó családok közt kötöttek – a kölcsönös politikai küldetések, szolgálatok, melyeket az osztrákok a magyar királyoknak békében-háborúban teljesítettek, a politikailag túlkapóknak és hitehagyottaknak mindkét fél részéről nyujtott menedék stb. szükségkép magával hozta, hogy különösen az osztrákok átmenetileg, rövidebb, avagy hosszabb ideig Magyarországban lelték fel második hazájukat; hatalomra, birtokra itt tettek szert és – igen sok más külföldi módjára – felvétették magukat még az országnagyok sorába is.
Főképen az Árpádok kihaltával tárulnak szemünk elé eme jelenségek; kivált Róbert Károly király uralkodása idejében; a király a bel- és külföldi bonyolult viszonyok, zavargások közepette szívesen felvett minden egyes használható külföldi egyént, s ekképen kivált a szomszédos szegényebb osztrák lovagoknak módot, alkalmat nyujtott arra nézve, hogy Magyarországban biztosítsák jövőjüket.
Legelőször is 1292 november 1-én tünik fel Gottesprunne helységben (ma Göttlesbrunn, a Lajta melletti Brucktól északnyugatra) «herr Wulfing von Gottesprunne» tanú minőségben egy okiratban;Niederöst. Urkundenbuch. I. 193,* nem lehetett valami vagyonos birtokos itt, mert Göttlesbrunnban ez időtájt egyéb birtokos családok is vannak;Pl. 1308 nov. 30-án a Seibot és Eberhard testvér azután Ortulf és fia, Ottó; i. h. 223.* valószínűleg ez volt az oka annak, hogy Magyarországba költözött s Róbert Károly szolgálatába lépett.
Magyarországba jövetelének időpontja nem határozható meg; csak annyit tudunk, hogy Károly a Sopronmegyében fekvő s az osztrák Ebenfurthtól nem messze eső Harschendorf (ma Hasfalva, Haschendorf) német helységet adományozta neki s hogy ő és fiai itt Magyarországban már csak Hasfalva urainak nevezik magukat.
Az első Wolfingről szóló okirati tudósítás talán 1317-ből való. Ez időtájt ugyanis annyira zaklatta a Lajtapordányban lakó királyi alattvalókat, hogy valamennyien kénytelenek voltak odahagyni a helységet. Pottendorfi Rudolf (hasonlókép osztrák származású egyén) soproni főispán nem mert önkényűleg fellépni Wolfinggel szemben, a Güssingi család tekintélyes tagját, Jánost kérte meg, eszközölné ki a király engedélyét, hogy Wolfing ellenében erélyesen felléphessen.Soproni okmtár I. 80.*
Az a körülmény, hogy Rudolf főispán olyan ismert rendzavaróval szemben, mint a minő ebben az esetben Wolfing volt, nem mert a király egyenes beleegyezése nélkül fellépni: határozottan arra vall, hogy Wolfing akkor már a királynak nagyon is kegyében állott s továbbá, hogy valószínűleg a király iránt tanusított kiváló szolgálataival érdemelte ki ezt.
Nemsokára megint alkalma nyílt, hogy érdemeit újabbakkal szaporítsa.
Pozsony várát és városát az osztrák és stájer herczeg tartotta elfoglalva; Wolfing kezdeményezésén és tetterős beleavatkozásán múlt, hogy mind a kettő ismét Károly birtokába került.
Továbbá a Pozsonymegyében fekvő korlátkői várat a lázadó Trencséni Máté s unokatestvére, Cseh István ellen megvédelmezte és győzedelmesen megtartotta, habár ő maga is súlyosan megsebesült s tizenhárom embere áldozatul esett. Azonfelül lankadatlanul azon fáradozott, hogy derék és előkelő osztrák lovagokat nyerjen meg Károly szolgálatába.
Természetesen nem maradhatott el a király jutalmazása sem ily nagyszerű szolgálatokért. Midőn Máté híve, Csák fia János kimult, Károly a rendek beleegyezésével elkobozta összes birtokát s 1324 márcz. 23-án Wolfingnak adományozta.
Ezek a jószágok a következők:
1. Ecseg vára (Nógrádm.) négy hozzátartozó birtokkal;
2. Szentegyed, Dány, Parlag, Ujfalu és Uri (Pestm.);
3. Kerekudvar és Alcsi (Szolnokmegyében);
4. Visk, Pereszlény, Sztarcsán, Peröcsény és Szemeréd (Hontmegyében).
Károly ezenkívül még – a gyermektelen birtokos halála után – Konczházát (Nógrádmegye)Anjoukori okmtár, II. 115-116.* is hozzáadta. Vegyük hozzá még azt is, hogy Wolfing valószínűleg már az előtt megszerezte a Mosonymegyében fekvő Hof- és Mannersdorf (ma már Alsó-Ausztriához tartozik mind a kettő) helységeket kir. adomány útján, lehetetlen eltagadnunk, hogy 1324-ben nagyon vagyonos ember volt.
Wolfing az 1324-iki adományozást nem élte sokáig túl; 1325 január 6-án már nincs az élők sorában.Fejér VIII. 2. 611. Károly király ugyanis ezen a napon nyilatkoztatja ki, hogy az elhalt hű Hasfalvi gróf kérésére az ausztriai Szt.-Keresztről elnevezett cistercitáknak, pozsonyi birtokuk után járó adója iránt elnézéssel volt, most azonban, a pozsonyi tanács előterjesztésére, ezt a kedvezményt visszavonja. Wolfing tehát mindenesetre még 1324-ben halt meg. 1327 február 17-én írja Károly király (Soproni okmt. I. 214), hogy Horsundorfarius egykori hű tisztje, a Sopronmegyében fekvő Felisákán és Szék helységet kérte tőle. (De nem adta oda.)*
Neje túlélte őt; a vele kötött házasságából született Seyfried és Wolfing, továbbá Margit, Gertrud és Erzsébet (Isl).
Leányai közül Margitot 1328-ban Nagymartoni Lőrincz gróf vette nőül. Lőrincz 1325 julius 6-án királyi beleegyezéssel pecsenyédi, höfleini, kövesdi és szerdahelyi birtokait íratta rá;Soproni okmt. I. 106. A vasvári káptalan 1326 ápr. 7-én írja át, Fejér VIII. 3. 127.* mire ugyanez évi szeptember 29-én Wolfing egész családja (özvegye, fiai: Seyfried és Wolfing, leányai: Gertrud és Isl) Károly király előtt Nagymartoni Lőrincz javára Margit hozományául 500 talentumot irat Wolfernek Mosonymegyében fekvő hofi jószágára.Fejér VIII. 2. 605. Wolfing családjának képviselői mind osztrákok : Steusi Merth, Mersvonky János (egyik 1327 május 11-iki osztrák okiratban Merswanch Jans néven jön elő), a Pregwary Wuric és Bertold testvér.*
Margit 1342julius 11-én már özvegy. Ezen a napon elégíti ki fiaival, Bertalannal és Miklóssal Széleskúti János (a Frankói család sarja) özvegyének, Margitnak igényeit, 50 bécsi fillért szolgáltatva néki.Fejér VIII. 4. 599* 1344 május 1-én veszi meg fiaival és sógorával, Pállal, a Sopron megyében fekvő susuki birtokot.Soproni okmtár I. 175.* Az utolsó okirati említés 1348 márczius 28-án történik róla. Halálának éve ismeretlen.
Térjünk vissza Wolfing fiaira.
1343 április 21-én íratja át Harschendorfi fia Harschendorfi mester, hivatalnoka és familiarisa Tamás fia Miklós által az esztergomi káptalan előtt az 1324-ben kelt királyi adománylevelet;Anjoukori okmtár II. 117.* itt mindazonáltal szó sincs arról, vajjon Wolfingnak két fia közül melyik értendő. A nógrádi alispán 1345 április 6-án a Nógrádmegyében fekvő Ecseg helységet egy Hasfalvi birtokaként tünteti fel;Anjoukori okmtár IV. 496.* nem nevezi azonban nevén.
II. Wolfing atyjának nyomdokaiba lépett. Kora ifjúságától fogva Róbert Károly szolgálatában állott; 1346 évi julius hó első napjaiban halt meg hősi halállal, midőn Lajos király Zárát ostrom alá vette.
Mivel gyermektelenül húnyt el s testvére, Seyfried ismeretlen okoknál fogva nem örökölt utána, Lajos király 1347 október hó 16-án az elhúnyt nőtestvérének, Erzsébetnek kérésére hajolva: I. Wolfer fennebb már ismertetett valamennyi birtokának általános örökösévé tette. Erzsébet ekkor már a Kathyz nembeli Széchény Tamás fiának, Kónya (Miklós) sárosi főispánnak volt neje.Haz. okmtár VII. 402–403. A vonatkozó okiratot I. Lajos 1353 május 16-án (Fejér IX. 2. 206), Garai nádor 1424-ben írja át.*
Erzsébet halálának évét egy osztrák okiratból tudjuk meg, mely egyúttal felette érdekes onomastikai adatot nyujt. 1355 január hó 21-énUrkundenbuch von Ober-Österreich, VII. 398. 387. sz.* ugyanis Puchheimi Albert alsó-eggendorfi birtokát tartozandóságaival együtt Pergaui Ulriknak alzálogba adja Bécsben, Miklós gróf, «dem Guniameister» és másik, már elhúnyt neje, Erzsébet, az elhalt öreg Harsfalvi leányával kötött házasságából született fia helyett mindaddig, mígnem Miklós, «gunia» mester, a vestenburgi házra formált igényéről le nem mond, ekkor Alsó-Eggendorf ismét felszabadul e zálog alul.
Az eddigiek nyomán megczáfolhatatlanul igazolva látom, hogy ez a Miklós «Guniameister», Miklóssal, «Konya»-val, a Kathyz nembeli Széchény Tamás erdélyi vajda fiával, az idősebb Hasfalvi Wolfing vejével azonos.
Erzsébet e szerint 1353 május 16-ika és 1355. évi január 21-ike közt halt meg s minthogy az okirat szerint Miklósnak «másik» neje volt, Miklósnak 1353 május havában okvetetlenül meg kellett már másodízben nősülnie.
I. Wolfingnek Gertrud nevű leányáról nevén kívül egyebet sem tudunk.
I. Wolfing másik fia 1348 márcz. 28-án ausztriai göttlesbrunni birtokát az ottani egyháznak adományozza; nőtestvére Margit fraknói (forchtensteini) várukban, a hol az adománylevél kiállíttatott, tanú minőségben szerepel. Habár «Seyfried von Harschendorf» névvel illeti magát, még sem örökölt, mint fennebb már láttuk, II. Wolfing halála után atyjának magyarországi jószágaiban. További tudósítások hiányzanak róla.
Az osztrák Harschendorfiak – Hasfalviak – magyar birtokai tehát a következők:
Alcsi, Szolnokmegye,
Dány, Pestmegye,
Ecseg, Nógrádmegye,
Hasfalva, Sopronmegye,
Hof, Mosonymegye,
Kerekudvar, Szolnokmegye,
Mannersdorf, Mosonymegye,
Parlag, Pestmegye,
Pereszlény, Hontmegye,
Peröcsény, Hontmegye,
Szemeréd, Hontmegye,
Szentegyed, Pestmegye,
Sztarcsán, Hontmegye,
Uri, Pestmegye,
Visk, Hontmegye.
Nemzedékrendi táblázatuk pedig a következő:
I. Wolfing 1298 † 1324. – 1325. II. Wolfing 1325 † 1346. Seyfried. 1325–1348. Margit 1325–1348. – 1325 Nagymartoni Lőrincz. Gertrud. 1325. Erzsébet 1325–1353. – Kathyz nb. Széchény «Konya» Miklós.
Végezetül még megjegyzem, hogy nem egyedül Wolfing és fiai voltak birtokosok Hasfalván, mert 1391 szeptember 9-én Harsonfalvi Pál fia, Mihály is birtokosként jelentkezik;Fejér X. 1. 722.* ezzel a családdal pedig semmi néven nevezhető összefüggésben nem áll.
II. A Tengerdiek.
Tivadar fia Miklós a legelsőbben 1256. évi február 10-én fordul elő mint alországbiró; ezen a napon veszi meg Ciprián fiaitól: Hilártól és Guttól (Lepsényből), ezeknek Fejésmegyében Lepsény közelében fekvő tengerdi jószágát hat ezüst márkáért.Hazai okmtár VII. 51.*
Nem tudjuk, ez a Miklós melyik nemzetséghez tartozott; hivatali méltósága és családi birtokviszonyai azonban arra engednek következtetni, hogy előkelő birtokos család sarja lehetett. Egy évvel utóbb, hogy a fentemlített vétel megtörtént, birtokát a Somogymegyében lévö Merke egy részével nagyobbította meg; ezért vérrokonaival, egy másik Tivadar fiaival, Tivadarral, Miklóssal és Tibával annak előtte pört folytatott. Mertre terpechi birtokának közelében feküdt, melyet Roland nádor, pozsonyi főispán (mint pozsonyi főispán 1238–1259-ig működött) bizonylatai szerint a bői egyháztól és Bő nembeli Izsép fiától, Jánostól vett.I. h. 74. Egyik olvashatatlan keletű okirat szerint (Haz. oklt. 57.) Miklós comes rokonaitól: Tivadar fiaitól Tivadartól és Miklóstól a somogymegyei Merkét 60 ezüst márkáért vette meg. Merke Sitke mellett fekszik. Arról is történik említés ebben az okiratban, hogy Miklós comes már azelőtt is megvett Tivadar fiától, Tibától egy birtokrészt. Az okirat: M°CC°lx°... Feliciano custode, Michaele decano existentibus» kelt. Ez a két székesfehérvári kanonok együttesen legelőször 1261-ben fordul elő.*
Miklós 1260 május 12-én még alországbiró.Fejér IV. 3. 19* Alkalma nyílt ebben az évben az Ottokár cseh király ellen vívott ütközetben kitüntetnie magát; IV. Béla ezért 1260. évi november 20-án neki Doroszló fiával, Doroszlóval közösen birtoklandó jószágul a Vasmegyében fekvő Rum helységet adja.Wenzel VII. 308.*
Habár Béla adományozó oklevele őt és Doroszlót csak «vasmegyei nemesek»-nek nevezi, nem férhet ahhoz kétség, hogy rokonságban voltak egymással.
Ettől fogva Miklósnak nyoma vész.
Hátramaradt fiai: Miklós, László és Tivadar méltón haladtak atyjuk nyomdokain.
Miklós és László nagyon kitüntették magukat a magyarok és csehek közt csaknem megszakítás nélkül 1270–1274-ig folyt hadjáratban.
Erre a legelső alkalom akkor nyílt, midőn II. Ottokár a magyar határt Pozsonynál át akarta lépni. V. István az ellenség közeledésének hírére kémlelő csapatot küldött a fenyegetett vidék védelmére. Miklós is egyike volt az udvari népség közül azoknak, a kik a hadjáratban résztvettek. Ottokár azonban már akkor átlépte a határt, úgy, hogy közte s a magyar csapatok közt harczra került a dolog. Miklós oroszlán bátorsággal rátörve az ellenséges tömegre, egy cseh harczost foglyul ejtett (1271). Midőn azután Ottokár emberei áthidalták a Dunát, hogy a tulsó parton táborozó magyar hadon rajt üssenek, ismét Miklós volt az, a ki a hidat építő emberekre lövöldözött s közülök sokat elejtett; hasonlóképen megölt egy ellenséget is, a ki párharczot akart vele vívni. Innét a magyar hadtestet máshová vezényelték, hogy Ottokárnak Mosonynál, a Lajtán való átkelését megakadályozzák; itt is különösen kitett magáért a két testvér, Miklós és László; nehány ellenséges harczost leterítettek.
Midőn István halála után Ottokár s a fiatal IV. László közt az ellenségeskedés megújult, kedvező alkalmuk nyílt Miklós és László testvéreknek, hogy hű szolgálataikat öregbítsék. Abba a hadtestbe osztották be őket, mely Gutkeled nembeli Joakim kir. főtárnokmester parancsnoksága alatt küldetett ki, hogy az árulás útján Ottokár kezére jutott Győr várát visszafoglalja. Ez a hadtest azonban czélja elérésére gyöngének bizonyulván, László személyesen vonult Győr ellen egy nagyobb sereg élén. Miklós és László testvérek még a királyi haderő megérkezte előtt az ellenség kirohanása alkalmával néhány ellenséget nyíllal és dárdával leterítettek; most azonban a király szemeláttára különösen kitettek magukért; néhány ellenfelet ejtettek el.
Joakim Győrből Nagy-Szombatba távozott, hogy a hasonlóképen Ottokár által elfoglalt várost kiragadja az ellenség kezéből. Miklós továbbra is Joakim zászlaja alatt maradt s újolag kitett magáért. Egy kirohanás alkalmával három harczost dárdájával terített le s egy, az ellenség kezébe került magyart megszabadított. Ez után Joakim hadteste azt a parancsot vette, hogy az Ottokár részéről fenyegetett Detrekő vára védelmére induljon. Miklós, a ki Nagy-Szombat előtt jobb kezére egy dárdaütés következtében súlyosan megsebesült, Lászlóval ebben a hadjáratban is részt vett; itt László volt az, a ki egy jelentékenyebb tette által – a mennyiben egy magasabb állású ellenséges tisztet, Kyrumguert gróf rokonát foglyul ejtette – tüntette ki magát.
1274. évi augusztus 4-én Miklósnak és Lászlónak eme nagyszerű szolgálatai királyi elismerésben részesültek. IV. László a két testvérnek és általuk testvérüknek, Tivadarnak a IV. Béla neje, Mária által tőlük elvett sitkei jószágot visszaadja s a szolgagyőri várhoz tartozó chueföldi birtokkal ajándékozza meg.Wenzel IX. 63–65. 68.*
Tivadar – 1274-ben puszta nevével van felemlítve – a papi pályának szentelte életét, s tíz évvel később, 1284-ben, szebeni prépost és IV. László jegyzője. E méltóságában elannyira meg tudta nyerni a két Erzsébet királyné kegyét, hogy az idősebbik a Segesdhez tartozó dencsi és sztupáni jószágokat adja neki; megerősítette őt ebben az ifjabb királyné 1284 június 11-én. Mivel ebben az adományozó levélben csakis László van Tivadar testvéréül említve,Wenzel IV. 266. Haz. okmt. VIII. 234, 235.* Miklós 1284-ben már nem lehetett az élők sorában.
Mikor halt meg, nem tudjuk; hasonnevű fiút hagyott maga után.
Tivadar már 1286-ban kir. alkanczellár; e méltóságot tölti be még 1288 márcz. 28-án is. 1287-ben már választott székesfehérvári prépost volt; ifjabb Erzsébet királyné ez időfajt ajándékozza neki a Duna mentén, Fejérmegyében fekvő iváncsai birtokot.Wenzel IX. 571. Hazai okltár 106.*
1288 márczius 28-án Tivadar már nem alkanczellár s – csak IV. Lászlónak 1290-ben (nap nélkül) kiállított okiratában szerepel újra ilyenül.Fejér V. 3. 492.* – Ez az 1288. évben nehány főúr részéről – a Güssingiekkel az élén – támasztott felkeléssel van összefüggésben; azzal, a mely IV. Lászlót trónjától megfosztani s helyébe Endre herczeget (a későbbi III. Endre királyt) akarta ültetni. Tivadar testestől-lelkestől Endre pártján állott s ebből önként érhető, hogy nem is maradhatott meg László alkanczellárjaként.
A felkelés sikertelen maradt. Endrének egyelőre meg kellett elégednie a magyar trónra való reménynyel; Tivadar még az ő trónraléptét megelőzőleg Endre által egy nagy jelentőségű szolgálat teljesítésére volt kiszemelve. Ő volt ugyanis az, a ki érdekében Lengyelországba utazott s menyasszonyát, Kujáviai Fennenát onnan Magyarországba kisérte.Fennena királyné 1294 nov. 24-iki oklevele Tivadarhoz: «Nobis circa intia celebrandi matrimonii divina dispensatione - celitus ordinati, cum iuxta Salomonis sapientiam coniugium domino preparetur, astitit et affuit suis obsequiis reverendis, per multa terrarum spatia inter nostra incolatus doiminia versus Poloniam peragrando suis laboribus et suorum ac impediis propriis non parcendo» Wenzel X. 36. 39. 40.*
Endrének trónraléptével Tivadarnak még bővebb alkalma nyílt, hogy ismételten kifejezze már több ízben kimutatott ragaszkodását. Midőn az új királyt 1290 július végével Székesfehérvárott meg kellett volna koronázni, az ellenzék még egy kétségbeesett kísérletet tett arra nézve, hogy a koronázást elhalaszsza, a mennyiben szt. István koronáját elrejtette; Tivadar székesfehérvári prépost erélyes beavatkozásának sikerült azonban feltalálni azt, mire 1290. évi július 28-án, pénteki napon, a koronát Endre fejére tették. Fennena megjutalmazta a hű Tivadart, a ki Endre trónralépte óta megint csak királyi alkanczellárrá lett, megerősítvén őt 1291-ben iváncsai birtokában.
Tivadar az Endrének osztrák Albrecht ellen vezetett hadjáratához jelentékeny számú harczost állított,Wenzel X. 37. 39.* nem tudjuk azonban, testvére, László és unokaöcscsei részt vettek-e a hadjáratban. 1291 november 24-én Lászlón kívül még az elhalt Miklós hasonnevű fiáról is történik említés, s mind a ketten részesek Iváncsa birtokában.
1292-ben Tivadar és családja megint nagy szerepet visz.
Ebben az évben vonult Endre Horvátország ellen, hogy a Güssingiek és ezek párthívei által az Anjouk javára támasztott felkelést leverje. S midőn Endre a lázadás elfojtása után hazafelé indult Magyarországba s csak csekély számú kíséret követte, Güssingi Iván s nehány más főúr megragadta az alkalmat, hogy a királyt foglyul ejtse. Tivadar zászlójával előrevonulvan, alig hogy hírét vette a király elfogásának, a lehető leggyorsabban intézkedett, hogy legalább a királyi pár tulajdonát megmentse. Meg is mentette a király s királyné arany- és ezüstedényeit s egyéb értékes tárgyait a dühöngő tömeg támadásai ellen s hiánytalanul visszaszolgáltatta az udvarnak. Endre fogságából végre hosszas alkudozások után kezesek, túszok állítása mellett, kiszabadult s azok közt, kiket a király helyett bilincsre vertek, rátalálunk Tivadar testvérére, Lászlóra és három unokaöcscsére; ezért kapja Lászlóval s az elhalt Miklós hasonnevű fiával – 1293 január 10-én – a Pestmegyében fekvő halászteleki birtokot.Fejér VI. I. 238, 240.*
Tivadar egyéb tekintetben is fáradozott, hogy családja vagyonát gyarapítsa; így pl. Lászlóval és unokaöcscsével, Miklóssal (az okirat együttesen Tengerd urainak nevezi őket), 1294-ben Balog László, budai olvasó kanonoktól 120 ezüst márkáért megveszik a pestmegyei, Duna mentén fekvő Békás-Megyert.Wenzel X. 159.*
1294. július 31-én tanusítja III. Endre király, hogy Tengerdi Miklós fia László és e László testvérének, Miklósnak, fia Miklós Bulcsu nevű fejérmegyei birtokukat, melyet azelőtt Tivadar fejésvári prépost és kir. alkanczellártól a Sár mentén fekvő Bogodért cserében kaptak, az esztergomi káptalannal a Margitszigeten levő toronyért és kastélyért felcserélték.Fejér VI. I. 296.*
1297-ben pedig tanusítja a budai káptalan, hogy Mechfrech budai polgár újmáli szőlőjét Tivadar győri püspök testvérének, Lászlónak és Miklós nevű testvére fiának, Miklósnak eladta.Wenzel V. 174.*
Tivadar 1295. évi április 28-án választott győri püspök s mint ilyen továbbra is kir. alkanczellár, 1297 óta valóságos győri püspök; 1297 június 11-ike óta már nem találkozunk vele alkanczellári minőségben; utódja Botond fia Gergely (a későbbi esztergomi érsek). Tivadar maga 1304-ig győri püspök.
Ettől fogva legközelebbi rokonairól nagyon gyéren szólnak a tudósítások.
Miklós fia Miklós 1324. évi január 6-ánAnjoukori okmtár II. 112.* tengerdi birtokán fekvő szőllejét hivatalnokának, Sopornyai Orros Péternek engedi át, 1331 nyarán azonban már nincs az élők sorában. Családi viszonyai ismeretlenek. Mivel gyermektelenül halt el, Róbert Károly király 1331-ben Somogymegyében fekvő birtokait: Merkét, Tapsonyt, Terebezdet, Sitkét, Szobbot és Benneket; úgy Veszprémmegyében levő jószágait: Patát és Esgremet a Kathyz nembeli Széchény Tamás erdélyi vajdának adományozza. A megtörtént határmegállapításból rájövünk arra, hogy az előbb említett három birtok a somogymegyei Terpech közvetetlen közelében fekszik.Anjoukori okmt. II. 557. skk.* Tamás vajdának beiktatása alkalmával azonban Rumi Doroszló fia, Gergely óvást emelt; azt állítván, hogy a Zalamegyében fekvő Igriczit az elhalt Miklóstól kapta Kőröshegyért cserébe. 1331 szeptember 14-én mind a két fél kiegyez. Tamás Igriczet átengedte Gergelynek; Merkét, Tapsonyt, Terebesdet, Sitkét, Kerektót, Indiát, Csoknyát, Szobbot, Benneket, Patát és Esgremet azonban ő vette birtokába.Zalai okmtár I. 257–259.*
Tivadar testvérének, Lászlónak – kinek halála évét nem ismerjük – volt egy fia és egy leánya. Ezt a leányt 1290 deczember 6-ika és 1291 április 4-ike közt a Buzád nembeli Arnold fia Arnold (Stridó ura) jegyezte el.Wenzel X. 60.*
László fiáról, Tivadarról nevén kívül egyebet sem tudunk. Ennek a Tivadarnak Klára nevű leánya 1356 február 15-én már Gylian fia, András mester neje Klára a fenti napon zálogosítja el a Segesd város mellett fekvő szobi jószágot – mely atyai örökségkép szállott rá – Pozsegai Mihály fiainak: Istvánnak és Jánosnak 100 aranyforintért.Anjoukori okmtár VI. 433.*
Ez az András (Kilián fia) valószínűleg Dörögdi Kilián András nevű fiával azonos, a ki 1340. évi november 10-én lipcsei alvárnagy, 1350. évi márczius 14-én pedig a kir. főtárnokmester helyettese.Zalai okmtár I. 373. V, ö. i. h. 330, 351.*
Ez a legutolsó tudósítás, melyet a Tengerdiekről találok.
Birtokaik a következők voltak:
1. Bennek, Somogymegyében, 1331-ben Széchény Tamásra szállt át.
2. Bogod, Fejérm., 1294-ben az esztergomi érsekségnek cserébe adva.
3. Bulcsu, Fejérm, 1294 előtt a székesfejérvári káptalantól cserébe véve.
4. Chueföld, Somogym., a szolgagyőri várhoz tartozott; 1274 kir. adományozás útján.
5. Csoknya, Somogym., 1331-ben Széchény Tamásra ment át.
6. Dencs, Somogym. (Segesdhez tartozott), 1274 kir. adomány.
7. Esgrem, Veszprémm., 1331-ben Széchény Tamásra ment át.
8. Halásztelek, Pestm., 1293. kir. adomány.
9. Igriczi; Zalam., 1331 előtt Rumi Gergelynek cserébe adva.
10. India, Somogym., 1331-ben Széchény Tamásra szállt át.
11. Iváncsa, Fejérm., 1287 kir. adományozás útján.
12. Kerektó, Somogym., 1331-ben ment át Széchény Tamásra.
13. Kőröshegy, Somogym., 1331-ben Rumi Gergelytől csere útján szerezve.
14. Merke, Somogym., 1257.
15. Pata, Veszprémm., 1331-ben Széchény Tamásra szállt át.
16. Rum, Vasm., 1260-ban részben kir. adományozás útján.
17. Sitke, Somogym., IV. Béla neje elveszi, visszanyerve 1274-ben, 1331-ben Széchény Tamásra ment át.
18. Szobb, Somogym., 1331-ben részben Széchény Tamásra szállt, részben pedig Pozsegai Istvánnak és Jánosnak elzálogosítva.
19. Stupán, Somogym., Segesdhez tartozott. 1284 kir. adomány.
20. Tapsony, Somogym., 1331-ben Széchény Tamásra szállt át.
21. Tengerd, Fejérm., 1256-ban véve Lepsényi Hilár és Guttól.
22. Terebesd, Somogym., 1331-ben Széchény Tamásra szállt át.
23. Terpech, Somogym., 1248–1259 közt Bő nembeli Jánostól véve.
24. Újmáli szőlő, Budán, 1297-ben Mechfrechtől megvéve.
Nemzedékrendjük pedig a következő:
I. Miklós. I. Tivadar 1256–1260 alországbiró. II. Miklós 1270 † 1284. László. 1270–1297. II. Tivadar 1274–1304, 1284, szebeni prépost és kir. jegyző, 1286–1288 kir. alkanczellár, 1287 vál. székesfejérvári prépost, 1290. kir. alkanczellár, 1295 óta vál. győri püspök, 1297–1304 győri püspök. III. Miklós 1284–1324 † m. n. II. Tivadar Leány 1290–91 Buzád nb. Arnold. Klára 1356. Kilián fia András 1356.
III. A Tellesbrunniak.
A XIII. század végén Tellesbrunn alsóausztriai helységben (manapság a grossenzersdorfi járásban fekszik) egy hasonnevű osztrák család tűnik fel. Az Ausztria és Magyarország közt akkoron nagy mérvet öltött hadi bonyodalmak közt Magyarországgal közelebbi érintkezésbe jött s egyik ága utóbb állandóan letelepült Magyarországban. IV. László uralkodásának végső éveiben történt ez.
László az 1286-iki országgyűlésen az utolsó évek alatt a felfuvalkodott oligarchia által erősen megrendített birtokviszonyokat szabályozni akará, nevezetesen pedig a Güssingi (a német Héder nemzetségből) Ivánt (Jánost) a tőle törvényellenesen elfoglalt koronának visszaadására felszólította. Iván, ki mintaképe egy középkori rablólovagnak, nem tett eleget e felhívásnak, daczával annyira ment, hogy még továbbra is rátámadt a király birtokaira s erőszakos rablásokat vitt véghez rajtuk. László, hogy a hatalmas lázadó ellen erélyesen léphessen fel, I. Albrecht osztrák herczeghez fordult segítségért, a ki hasonlókép el volt keseredve Ivánnak az osztrák határhelyekre való rabló betörései miatt, kész örömest ígérte meg ezt, s csak azt kötötte ki feltételül, hogy azután majd László téríti meg alattvalóinak Iván által okozott kárát.
Hornecki Ottokár, az egyetlen kortárs, krónikájában az erre következett eseményeket így mondja el: Iván, a hogy az ellene kötött szövetségről értesült, azonnal betört az osztrák területre s a Lajtha mentén fekvő helységeket pusztítgatta; különösen a bécsújhelyi polgárok szenvedtek sokat rabló hadjáratai alatt. Albrecht nyomban egybehívta seregét s gyülekező helyül a Vasmegyében fekvő Borostyánkő várát jelölte ki. Hívására az osztrákokon és stájereken kívül a seckaui püspök s nehány sváb lovag is csatlakozott hozzá, mire a sváb Landenbergi Hermann, Albrecht marsallja vette át a fővezérséget. Iván pedig testvéreit, Miklós volt nádort és Péter veszprémi püspököt hívta segítségül, a kik hívásának engedve, siettek a fenyegetett vár felé.
Albrecht serege már három napon át táborozott a magyar földön, midőn kémei Iván seregének közeledését jelentették. Landenbergi Hermann nyomban hadi tanácskozásra hívta össze főbb tisztjeit. Az öreg Puchheimi Albert, főparancsnok-helyettes, Emmerberg Bertold s a határon lakó urak, a kik a magyarok harczmodorát már régebben ismerték, a visszavonulás mellett voltak, a többség azonban, főleg a sváb lovagok sarkalására ezt szégyennek tekintette s elhatározta, hogy a támadást bevárja.
Iván könnyű lovassága magyar modor szerint villámgyorsan, hatalmas csatakiáltással rohant elő, mire az osztrák csapatok sűrű csoportokban egyesűltek, hogy az ellenséges támadást rajnai mód szerint sűrű tömegben tartóztassák fel. E pillanatban azonban olyan hatalmas nyílzápor érte őket, hogy ez lehetetlenné tette előrenyomulásukat; az ellenséget csakhamar körülvette a könnyű lovasság, s az összeszorult csapatokra szüntelenül egyre oly sűrűen és hevesen lövelte nyilait, hogy helyzetüket csakhamar tarthatatlannak kellett felismerniök. Az osztrákok részéről küldött békekövetet, a kinek az ellent lovagias mérkőzésre kellett volna felszólítania, eredménytelen tárgyalások után egy nyíllövés leterítette.
Erre a sváb lovagok szorítására maga Landenbergi Hermann szólította fel Tellesbrunni Bernold lovagot, hogy az ellenséggel való tárgyalásokat újra kezdje meg; ez azonban, kinek valószínűleg már gyakrabban volt alkalma Ivánt és harczmodorát megismerni, határozottan lemondott a veszélyes küldetésről. Végre is kénytelen volt Landenbergi Hermann csapata feltétlenül megadni magát, úgy hogy az egész osztrák tábor Iván kezébe került; még a stájer krónikás is elismeri, hogy a magyarok még sohasem arattak a németeken ilyen fényes diadalt.
Tellesbrunni Bernold előélete ismeretlen; 1288 május 16-án tűnik fel újra.
E napon veti magát alá Breitenfeldi Konrád lovag Albrecht herczegnek s a Breitenfeldiek eskütársai közt Tawleinsprunnei Pernolt és Eberhard urak is előfordulnak,Az eredeti oklevél a bécsi udvari és állami levéltárban van.*
Nem tudjuk, miféle rokonsági viszonyban állott egymással a kettő; valószínűleg testvérek vagy unokatestvérek voltak. A legutolsó okirati tudósítás, mely az idősebb Bernoldról szól, 1298 november 21-iki keletű; e napon a tanuk közt találjuk amaz okiratban, melylyel I. Albrecht fiait Ausztria hűbérével ajándékozza meg.
E helyütt azonban nem a nemesek («nobilis viri»), hanem a «strenui viri» sorában találjuk;Ez az okirat is a bécsi állami levéltárban található.* azt következtethetjük ebből, hogy nemzetsége a ministerialis állásúak közé tartozott.
I. Bernold tevékenységének az 1286-iki szerencsétlen kimenetelű vállalattal, melyben szintén részt vett, nem szakadt vége, alkalma nyílt, hogy a maga módja szerint irtózatos bosszút álljon.
Albrecht az 1286-iki szerencsétlen csata után Ivánnal egyességet kötött, melynek alapján Ivánt a magyar királylyal s minden egyéb ellenséggel szemben – a német birodalmat azonban kivéve – megótalmazza, de ezért Ivánnak főhatalmát el kellett ismernie. Iván mindazonáltal, e szövetség ellenére sem kímélte meg továbbra Ausztriát rabló betöréseitől; ennek eredménye az volt, hogy Albrecht ismételten Magyarország ellen vonult s az 1286–1290 évek folyamán az ország jelentékeny részét elfoglalta; e foglalás azonban – IV. László tétlen szemlélője lévén a dolognak – már nemcsak Iván birtokaira szorítkozott, hanem okirati bizonyságunk van arra nézve, hogy 1291-ben Pozsony és Esztergom vidéke az osztrákok kezén volt. Tellesbrunni Bernold és Eberhard résztvettek ez osztrák expedicziókban.
Albrechtnek III. Endrével 1291 aug. 26-án kötött békéjéből s a királynak ez évi deczember végén tett rendelkezéseiből megtudjuk, hogy Bernold az utolsó osztrák betörés egész ideje alatt az esztergomi vidéket szemelte ki éppen nem dicséretes tevékenysége teréül. Bitorolta az esztergomi érsek, úgy egyházi, mint világi urak összes jogait, rátört birtokukra, gyilkolt és gyujtogatott; a békekötés értelmében neki kellett volna az okozott károkat megtéríteni, de mert kijelentette, hogy nincs abban a helyzetben, hogy ezt megtehesse: a király az érsekséget azzal kártalanította, hogy 1291 deczember 31-én Rozsnyóbánya városát ajándékozta oda.Wenzel : Árpádkori új okmtár X. 28.*
Mivel Bernold 1298-ban Ausztriában tanú minőségben szerepel, tekintettel esztergommegyei működésére, egész határozottan állíthatjuk, hogy magyarországi szereplése 1291 után véget ért. Nejét nem ismerjük. Gyermekei közül csak az egy Roger ismeretes, ki az osztrák hadjáratokban Güssingi István ellen szintén részt vett.Horneck 26964 és 26966. vers.*
Egészen máskép alakultak Eberhard viszonyai. Albrecht – a mint már említettük – 1287 óta birtokolta Pozsony vidékét; az pedig természetes, hogy a közigazgatást itt is az osztrákok kezére bízta. IV. László 1287-ben még említést tesz Csukárdi János «comes Posoniensis»ről;Wenzel IX. 452.* ettől az időponttól fogva azonban 1291 október 9-ig nem ismerünk Tellesbrunni Eberhardon kívül más pozsonyi főispánt; egyébként e Tellesbrunni Eberhardnak kronologiáját is nagyon bajos összeállítani. Egyetlen egy, sajnos, évszám nélkül, julius 21-én kiállított okiratát ismerjük csak, melyben «Eberhardus de Telesprune Comes Posoniensis»-nek nevezi magát. A solymászok tulajdonát képező csallóközi Patony helységet elfoglalta s egy bizonyos Lukácsnak kérésére – a ki azt állította, hogy az elfoglalt földet a magyar királytól kapta – beleegyezett abba, hogy Lukács Farkas comes, Jakab comes és György comes, mint vál. biróság határozatával birtoka egy részét visszakapja.Wenzel I. 89., az okirat tévesen a XII. századbeliek közé van igtatva.* Egyébként is, főispáni működésének idejéből nagyon gyéren találunk adatokat.
A pozsonyi káptalan 1289 május 8-án bizonyítja, hogy Felsőzopyi (Győrmegyében) Arnoldnak és Alsózopyi (Csallóközben) Jakabnak az alsózopyi 25 holdnyi föld iránt folytatott birtokpere Eberhard pozsonyi főispánnak nemrég kiadott itélete értelmében párviadallal végződött. Ez az okirat megczáfolhatatlan bizonyíték arra nézve, hogy Eberhard 1289-ben főispán volt.Wenzel IV. 348.*
1291 márczius 1-én és 1292-ben pedig ugyanaz a káptalan említi, hogy Eberhard volt pozsonyi főispán szentgyörgyi és bazini Kozma grófot halálra itéli.V. ö. „A szentgyörgyi és bazini grófok” 12. Káptalani okiratok. Wenzel X. 64, 89.* E szerint tehát 1291 márczius 1-én már nem főispán többé; e méltóságot 1291 október 9-én az azon idő történetéből eléggé ismeretes Pécz nembeli Apor tölti be, a ki 1292 márczius 29-ig pozsonyi főispán.
Eberhardról még csak annyit tudunk, hogy özvegye Erzsébet Wallseei Henrikkel másodszor kötött házasságot s hogy második férjével együtt 1326-ban halt meg. Sírköve a felső-ausztriai ennsi városi templomban ma is látható.
1314 jul. 25-én Tellesprunni Roger fia Ottó Károly király előtt megjelenik, s kéri őt, hogy elődei által neki adományozott s Pozsonymegyében fekvő dévényi, stomfai, borostyánköi, zohori, messuchi, sárkői, beszterczei és ishari hűbérbirtokokban erősítse meg; a király kérését az adományozás ideje alatt kikötött feltételek épségben tartása mellett teljesíti is.Anjoukori okmtár I. 355.*
Ottó Roger fia volt, Roger pedig a fentebbi I. Bernoldnak a fia. Nagyon valószínű, hogy Roger még III. Endrétől kapta hűbérűl a pozsonyi hegyentúli járásban fekvő birtokokat; hiszen már Preussel Henrikben († 1267) példát látunk arra, hogy egy osztrák szolgálatban álló egyén Magyarországban állandóan letelepedik.
Ottó legutoljára 1323. évi márczius hó 23-ánFejér VIII. 7. 241. 242.* fordul elő; ezen a napon átengedi Dévény várát Róbert Károly királynak, a ki ezért régi birtokaiban, Stomfa, Borostyánkő, Zohor, Messuch, Sárkő, Besztercze és Ishar birtokaiban megerősíti.
Ottó fiairól már 1339 május 1-én történik említés, ő maga azonban ekkor aligha élt. A fenti napon nyilatkoztatják ki fiai: (II.) Bernold és Wel az esztergomi káptalan előtt, hogy testvérük Ágnes, Sándornak, Jakab fiának neje ugyanolyan s teljesen ugyanazon joggal bir birtokain, mint bátyjai.Anjoukori okmtár III. 541.*
Ágnes – vagy mint a későbbi okiratok nevezik: Anna, Angelika – tehát 1339-ben már férjes nő volt. Férje, Sándor fia és Cselen unokája: János, a régi híres Ákos nemzetségből származott s 1330-ban a királyné alpohárnoka; midőn a Zách nembeli Feliczián a királyi család ellen ismert merényletét elköveti: János fosztotta meg a dühöngőt fegyverétől.
Az 1349-iki évben a király s a Tellesbrunniak közt újabb csere jött létre. Nemcsak Róbert Károly, fia és utódja: Lajos is fontosnak tartották Dévény várának birtokát; ez utóbbi még tovább ment; a családnak összes, Pozsonymegyében fekvő birtokaiért (ezek: Stomfa, Borostyánkő, Sáralja és Sárkő, Dévény várával együtt) az Abaujmegyében levő Somodi helységet adta cserébe. Lajos király 1349 máj. 17-én küldi az egri káptalanhoz meghagyását, hogy Tellesbrunni Ottó fiait: Bernoldot, Eberhardot, Weelt, Jenslint és Annát – alias Anglist – Jánosnak, Sándor fiának, Cselen unokájának nejét Somodi birtokába iktassa be. A Lajos részéről e czélra kijelölt egyén, György, Barleus fia, a káptalan képviselőjével, Benedek, szt. László oltári lelkészszel egyetemben azt a jelentést teszi, hogy Somodi határjárását május 28-án foganatosította s hogy ez.alkalommal a Tellesbrunniak beigtatása ellen semmiféle kifogást sem emeltek. A káptalan jelentését azután június 2-án küldte el Lajos királyhoz.Anjoukori okmtár V. 505. Lajos a káptalan jelentését 1351 június 27-én kelt átiratával kijavítja, mert a káptalan tudatlanságból-e, vagy hanyagságból, Somodit Tornamegyébe helyezte, pedig Abaujban van.*
Anna-Angelika és férje Ottó gyermekeinek birtokviszonyaiban a főszerepet játszotta s a valószínűség a mellett szól, hogy János nejének fitestvéreit jelentékeny pénzösszeggel támogatta; hogy ezek nem valami kedvező anyagi helyzetben voltak, bizonyítja az a körülmény, hogy Ottó fiai: Wel és Jensul csallóközi birtokukat: Kis-Csütörtököt, Cseklészi Ábrahám fiának, Lőkösnek 20 talentumnyi széles bécsi dénárért elzálogosították a pozsonyi káptalan előtt. Ezt a birtokot Angelika váltotta ki; ezért állította ki Wel és Jensel 1354 jan. 20-án László, császmai prépost, kir. titkos titkár előtt azt a nyilatkozatot, hogy Kis Csütörtök harmadrészben már régtől fogva Angelikáé, a többi két rész pedig addig maradjon meg birtokában, míg Wel és Jensul a kiváltásáért fizetett 20 talentumnyi összeget meg nem térítik.Anjoukori okmtár VI. 156.* Ez az utolsó adat, mely a Tellesbrunniakról, mint pozsonymegyei birtokosokról szól.
1354 márczius 26-án véghez ment Wel, Jenslin és Angelika közt a Somodin való osztozkodás; ez alkalommal az osztozkodók mindegyike a helység harmadrészét kapta; megerősíti ezt Drugeth Miklós országbiró 1354. évi máj. hó 1-én.Anjoukori okmtár VI. 201.* II. Bernoldnak, II. Eberhardnak és Jenslinnek (a két előbbinek már 1351 óta) nyoma vész s csak Angelika és Wel nyomaira akadunk.
Wel 1373 szeptember 7-én tűnik fel úja, «Wel filius Tellesprunner de Somogy»-nak nevezi magát. Ez időtájt László nevű fiára ruházza a Kaplyon nembeli Nagymihályi család birtokaira való öröklési igényét s a per folyamából meggyőződünk arról, hogy Wel neje, László anyja, Nagymihályi Lőrincz nőtestvérének leánya, illetőleg Kaplyon nembeli Jákó fiának, András leányának leánya. Sajnos, az illető okirat nem nevezi meg András eme leányának férjét s csak azt mondja, hogy Wel napájának azonkívül két leánya volt, kiknek utódjai voltak már akkor, midőn Wel örökségi igényt támasztott.Sztáray oklevéltár I. 410., 411., 414., 415., 417., 420., 421., 422.,*
Szepesi Jakab országbirónak 1377 máj. 27-én kiállított okleveléből tudjuk, hogy Tellesbrunni Wel neje Margit Debreczeni Dózsa nádor nővérének unokája. Ennek alapján Margit gyermekei anyai örökrész czímén a fentnevezett napon 250 frtot kaptak a Debreczeniektől.Turul 1891 76. 1.*
Ottó leánya, Anna Angelika (kinek férje mint csongrádi főispán már 1364 előtt hunyt el), fiai: Miklós és István révén a Karancssági Sági család törzsanyjává lőn.
Az eddigiek nyomán tehát a Tellesbrunniak családfája a következőleg állítható egybe:
N. I. Bernold 1286–1298. I. Eberhard 1288–1289. 1289 pozsonyi főispán. – Erzsébet † 1326 (mint Wallseei Henrik neje.) Roger 1286. Ottó 1314–1323. II. Bernold 1339–1351. II. Eberhard 1351. Wel 1339–1373. – Margit Kaplyojn nb. Nagy-Mihályi Lőrincz nővérének leánya és Debreczeni Dózsa nádor nővérének unokája. Jenslin 1349–1354. Anna Anglis 1339–1354. – Ákos nb. János a karancssági Sági család őse. László 1373.
Hagyott-e hátra László (Wel fia) utódokat, eddigelé nem tudom. A mennyiben maradtak utódjai, valószínűleg már nem viselték előbbi (Tellesbrunni) nevüket, hanem Somogyiaknak írták magukat.
Dr. WERTNER MÓR.
A KOMLÓSI KOMLÓSY CSALÁD TÖRTÉNETE 1344. ÉVTŐL.
(Második és befejező közlemény.)
III. Pál 1519-ben királyi ember volt, 1525-ben pedig szolgabiróságot viselt. 1522-ben beperelte Komlósy János, Mihály, Mózes, András, Gergely és Miklóssal együtt Tomory Lőrincz munkácsi várnagyot, a ki őket komlósi erdejökben megtámadta, Pált elfogta és mindaddig rabságban tartotta, míg maga helyett fiát Istvánt, kezesül nem adta. III. Pálnak három fia maradt I. István, III. György és IV. János.
I. Istvánról 1522-őn innen nem emlékeznek adataink, lehet, hogy atyjával Pállal együtt Mohácsnál esett el.
III. György 1545, 1550 és 1551-ben szerepelt mint királyi ember, 1560-ban pedig Beregmegye alispánja volt.Gyömrői levéltár.* 1551-ben zálogba adott Kövesligeten egy telket, melyen akkor Pál János lakott, 43 magyar forintért, – és Kalocsán egy fél telket, melyen Votha György lakott, 23 magyar forintért Sztojka Simon özvegyének Strezemlyey Borbálának.Eredeti. Sziget 1551 május 5.* 1558-ban óvást emelt Komlósy László, Homoky András, Bertalan, Tamás, Ferencz és István, Endesy Kristóf neje Katalin, Zalmády Máténé Margit, István deák fia Antal és Beregszászi Nagy Lászlóval együtt Tornosy Mihálynak Homoky Péter és fia György magvaszakadtán egész Homok falú s az ottani udvarház birtokába történt beiktatása ellen.Lelesz: Statutor. litt. F. nr. 53.*
Egy fia ismeretes; II. Albert, a ki 1589-ben beregmegyei táblabiró és a munkácsi vár egyik várnagya volt, 1593-tól 1595-ig pedig a munkácsi vár udvarbirói tisztségét viselte,Lehoczky Tivadar i. h.* 1600-ban királyi ember,U. o.* 1602-ben pedig esküdt volt,Nagy Iván, Magyarország családai VI. 326.* helyesebben táblai biró vagy ülnök.
1576-ban feleségével Simonyi Székely Erzsébettel és sógorával Székely Györgygyel együtt beiktattatott Benedikén egy nemesi udvarház és a kálniki 11 telekből álló jószág birtokába. Neje és sógora elhúnyta után apósa Székely Máté magvaszakadása czímén adományt szerzett a benedikei és kálniki birtokokra, de a beiktatásnak Halábory Péter 1593-ban ellentmondott, s még ugyan azon évben tiltakozott a kálniki és benedikei jószágoknak Komlósy Albert és neje által történt elidegenítése miatt. Ezen birtokokat Thelegdy Jánosnak adta volt át Komlósy Albert, de 1597-ben ezen bevallását vissza vonta. Nejének leszármazása így áll:
Simonyi Székely Miklós. Székely Máté. (Tarnóczy Apollonia.) György 1576 † 1593 előtt. Erzsébet 1576 † 1593. (Komlósy Albert.)
1588-ban tiltakozott Komlósy Albert Komlósy Sándor ellen, a ki Komlóson lévő birtokát elidegeníteni szándékozott.Lehoczky Tivadar, id. munka.* Megszerezte 1500 magyar forintért Rákóczy Zsigmondtól és Ferencztől a Bilkey Máté-féle bilkei udvarházat a hozzá tartozó bilkei, rákóczi és dobrókai részbirtokokkal együtt, de a beiktatásnak 1595-ben Bilkey Krisztina, Bixy Ferenczné és Lipcsey Gedeon ellentmondottak.Lásd a Bilkeyekről szóló czikkemet. Turul, XII.* Somban is volt birtoka Komlósy Albertnek.Lehoczky Tivadar id. m.* Gyermekei, úgy látszik, nem maradtak.
IV. János 1543 és 1548-ban volt királyi ember. Egy fia ismeretes Sebestyén, a ki 1589, és 1602-ben említtetik, mint beregmegyei táblabiró. 1593-ban beiktattatott Bégányi Lukács, Kristóf és Ferenczczel együtt királyi adomány alapján Ó-Bégányban az úgynevezett Bakos részbe, azonban többen ellentmondottak. Neveztetett Vajnághi Komlósynak, sőt úgylátszik Komlósy Dothornak is. Első neje a Bégányi családból származott, második felesége Ugray Anna 1611-ben már özvegy volt, utóbb Oroszy Tamás házastársa lett. Négy fia, Tamás, IV. György, VI. Mihály és V. János, első nejétől születtek.
V. János 1631-ben királyi ember volt, egyéb adat nem maradt fel róla.
VI. Mihály 1629-ben említtetik, utódait nem ismerjük.
Tamástól ered a beregmegyei ág, róla és utódairól alább fogunk szólani.
IV. György fiatal korában a borosjenői várban vitézkedett, s talán adományt is kapott ott valami birtokra, mert Borosjenői Komlósynak is neveztetett. 1615, 1623 és 1636-ban királyi ember, 1614, 1624 és 1628-ban beregmegyei szolgabiró,U. o.* 1630 és 1634-ben táblabiró,U. o.* 1646-ban pedig követ volt a pozsonyi országgyűlésen.U. o.*
Kövesden és Komlóson kívül volt birtoka Somban is.U. o.* Neje Csepei Zoltán Anna 1611 körül született, 1649-ben már özvegynek íratik. Két fia és két leánya maradt: V. György, VII. Mihály, Katalin és Sára.
V. György, Katalin és Sára sorsa teljesen ismeretlen.
1663-banU. o.* és 1665-benEredeti.* beregmegyei táblabiró, 1663-ban egyszersmind szolgabiró is volt.Lehoczky Tivadar id. m.* 1669-ben az eperjesi, 1681-ben a sopronyi,U. o.* 1683-ban pedig a kassai országgyűlésre küldötte megyéje követül, s ez utóbbin mint tekintélyes embert két ízben is bele választották a fejedelemhez küldött követségbe.Történelmi Tár. 1883. 361. 548. 552.* 1692-ben egyhangúlag alispánnak választatott, s ezen tisztséget még 1696-ban is viselte. 1659-ben ellentmondott az egész Komlósy család fiú ága nevében, midőn Komlósy Mária, Bacskai, máskép Szamosújlaki Újlaky Györgyné gyermekeivel, Újlaky Ferenczczel és Erzsébettel együtt beiktattatott a nagykomlósi udvarház és telek, a kövesdi és pálfalvi részjószágok, a halászfalvi, máskép szaniszlófalví s még máskép útifalvi birtokok és a Borsován lévő egy malom helyének birtokába.
VII. Mihály 1636 és 1713 között volt életben. Nejétől Komáromy Judittól három fia született: . László, I. Sámuel és II. István.
III. László 1676-tól 1759-ig élt, Erdélyben halt el, utódairól nincs tudomásunk.
I. Sámuel 1679-ben született, meghalt utódok hátra hagyása nélkül Debreczenben 1749 július 18-án.
II. István született 1681-ben, meghalt 1763 augusztus 19-én. Nejétől Bajomy Katalintól két fia maradt: VI. János és VIII. Mihály. VI. János gyermektelenül halt el, VIII. Mihály 1738-ban született, nagybátyja I. Sámuel halála után Debreczenbe költözött, utódai ott laknak ma is, meghalt 1808 július 12-én. Birt Szőlősvég-Ardón is.Szirmay. Com. Ugocsa 77.* Nejétől Bakos Rebekától, kit a családfa az Osgyáni Bakos családból származtat, – négy fia született: IX. Mihály, I. József, II. Sámuel és I. Dániel.
IX. Mihály világtalan volt, 1829-ben halt el nőtlenül.
I. Józsefnek Szendrei Zsuzsánnától született gyermekei a leszármazási táblán láthatók, közűlök Julianna, Kuttor Sámuelné 1817-ben született.
II. Sámuel 1773-ban született, meghalt 1802 február 3-án. Neje Böszörményi Julianna, utóbb Zilahy Sámuel felesége lett. Két gyermeke maradt: Julianna és IV. László.
Julianna mint hajadon halt.
IV. László 1801 deczember 24-én született, meghalt 1855 február 16-án. Neje Kémeri Mikó Julianna volt. Gyermekeit a táblázat mutatja.
I. Dániel 1775 augusztus 4-én született, meghalt 1844 január 21-én. Nejét Konti Juliannát, ki 1783 május 3-án született és 1826 május 9-én halt el, a családi közlés Hédervári Kontinak nevezi. Két fia és három leánya maradt: Lajos, Imre, Teréz, Karolina és Johanna.
Teréz, Tikos Istvánné született 1809-ben, meghalt 1876-ban.
Karolina született 1815-ben s mint hajadon halt meg 1890-ben.
Johanna kis korában húnyt el.
Lajos született 1811-ben, meghalt 1881-ben. Nejének és gyermekeinek nevei a leszármazási táblán olvashatók.
Imre született 1813-ban, meghalt 1879 május 6-án. Neje Nosziczi Turzó Róza volt, a ki 1828 október 21-én született, s kivel 1845 deczember 21-én kelt egybe. Három fia maradt: Dezső, Arthúr és Miklós.
Dezső született 1846 szeptember 24-én, jelenleg (1895) nyugalmazott törvényszéki biró Debreczenben. Neje Szalay Erzsébet, gyermekei Erzsébet, Margit és Dezső.
Arthúr született 1848 deczember 18-án, ügyvéd és a Csokonai kör alelnöke. Neje Pusztay Róza. Négy élő gyermeke van: Arthúr, Lajos, Imre és Róza.
Komlósy Sebestyénnel egy időben éltek s talán testvérei is voltak Vajnághi Komlósy Menyhért és Zsigmond. Leszármazásuk öt ízen a követke-zőleg alakúlt:
Vajnághi Komlósy. Menyhért † 1614 talán testvére Zsigmond 1614–1633. (Jóody Thodoszia, özvegy 1642.) I. György 1614–1651. Vajnágon. Miklós 1614 † 1633 előtt. Anna (Neszta.) 1614–1633. (Csománfalvi ifjabb papné.) Péter 1679. Vajnágon. János 1679–1694. Vajnágon. Mária 1679–1694. (Irholczi Joódy László.) Háfia 1679–1694. (Alsó-Apsai Marina Petrás.) Leány 1679. (Bikszádon férjnél.) II. György 1728–1740. Hosszúmezőn.
Menyhért 1614-ben halt meg, husvét másod napján az ó-naptár szerint. Gyermekei gyámjáúl Komlósy Zsigmondot rendelte volt. Két fia és egy leánya maradt: György, Miklós és Anna vagy Neszta, helyesebben Anasztázia, ki utóbb a csománfalvi ifjabb paphoz ment nőül.
Miklós nem élt már 1633-ban, midőn testvérei György és Neszta megosztoztak ősi öröklött birtokaikon. Györgynek a vajnági, Nesztának pedig az újbárdi birtok jutott.
György 1633 és 1635-ben máramarosi alszolgabiró, 1638 és 1639-ben pedig táblabiró volt.Szilágyi István úr közlése.* 1651-ben valami ügyben mint fejedelmi kiküldött működött.Eredeti. Tötör, 1651 január 26.* Egy fia maradt: Péter, a ki 1679-ben pestis járvány lévén végrendeletet tett, melyben fiának Jánosnak a vajnági birtokot hagyományozta, a Bikszádon férjnél lévő, néven nem nevezett, leányának egy asztag rozsot és egy darvai jobbágyot, – Háfiának egy néptelen jobbágy telket, – Máriának pedig Darván egy negyed telket rendelt átadatni.Eredeti. Úrmező, 1679 szeptember 28.* Péter valószínűleg el is halt a pestisben. Fia János elcserélte 1694-ben vajnági udvarházát és kertjét Sztojka Lászlóval annak ugyanott lévő egy jobbágy udvaráért és kertjéért, melyre Sztojka László még 200 magyar forintot ráfizetett.Eredeti.* Csak egy fiát ismerjük, Györgyöt, a ki 1728-ban a hosszúmezei nemesség hadnagya, 1740-ben pedig assessora volt.Szilágyi István úr közlése.*
Zsigmond, a ki valószínűleg Menyhért testvére volt, szintén Vajnágon és Újbárdon volt birtokos, nem élt már 1642-ben, midőn özvegye Joódy Thodoszia egy vajnági nemes telkét zálogba adta Sztojka Simonnak 175 magyar forintért.Eredeti. Sziget, 1642 június 10.* Gyermekei úgy látszik nem maradtak.
Míg a beregmegyei és az abból származott debreczeni ág a református vallás híve volt, – addig ez a máramarosi vagy vajnági ág a keleti egyház szertartásait követte.
Mielőtt Tamáshoz, a ma is élő beregmegyei Komlósyak őséhez vissza térnénk, felsoroljuk azon család tagokat, kiket adataink elégtelen volta miatt a családfán elhelyezni nem tudunk.
Komlósy Dothor Péterről már elmondottuk, hogy Komlósy Anna és Margit beperelték 1548-ban okleveleiknek visszatartása miatt. 1550-ben birtokos volt ugocsamegyei Velejtén, részben anyai jogon, részben vétel útján.Szirmay. Com. Ugocsa 147.*
Miként ragadt reá a Dothor név, azt határozottan meg nem mondhatjuk, de igen valószínű, hogy édes anyja azon Hetényi Dothor családból származott, a melyből Illés és Albert 1451-ben Vetésy Miklós igaza mellett tanúskodtak,Gr. Károlyi okmánytár. II. 289.* s hogy anyja után Hetényben örökölvén, lakását oda tette át, felvéve a magvaszakadt család nevét is. 1548-ban királyi ember volt, s talán egy személy azzal a Péterrel, a ki 1575-ben beregmegyei táblabirónak iratott.Eredeti.* Dothor Péter valószínűleg testvére volt Komlósy Sebestyénnek, e mellett szól az a körülmény, hogy Sebestyén ódai a debreczeni ágon szintén viselték a Dothor nevet.
Komlósy Nagy Mihály, 1551-ben királyi ember volt. 1550-ben beperelte Ilosvay Miklós leánya Katalin, Korcsvayné, Komlóson tett foglalás miatt.Lehoczky Tivadar, i. m. III. 368.*
Komlósy Máté 1570-ben beregmegyei szolgabiró volt.Nagy Iván, i. m. VI. 326.*
Komlósy Gergely 1576, 1578, 1595 és 1615-ben királyi ember, 1589-ben beregmegyei táblabiró,Lehoczky T., i. m.* 1602-ben pedig esküdt volt.Nagy Iván, i. m. VI 326.* Talán fia volt azon másik Gergely, a ki 1568 és 1571 között született,Eredeti Széll Farkas úr levéltárában.* s a ki 1616,U. o.* 1624, 1626,Lehoczky T., i. h.* és 1628-banEredeti.* beregmegyei szolgabiró, 1631-ben pedig táblabiró volt.Eredeti.*
Komlósy Miklós zálogba adott 1586-ban Újbárdon egy és fél népes jobbágy telket és egy egész teleknek alkalmas irtásföldet 150 magyar forintért Huszti Kovaray Tamásnak.Leleszi konvent 1667-ki kiadványa Szilágyi István úrnál.*
Komlósy Zsuzsánna, elébb Beregszászi Bona József deák felesége, utóbb 1611-ben Gulácsy István beregmegyei szolgabiró neje,Eredeti* 1588-ban egy udvartelket kapott Komlóson Kálnay Ilonától.Lehoczky Tivadar, id. m.*
Komlósy Ilona 1592-ben Bégányi Kriztóf házastársa volt.Nagy Iván, id. m., pótkötet 118.*
Komlósy Mihály 1663-ban említtetik, anyai ágról való leszármazását ezen kis táblázat mutatja:
Csepei Zoltán Pál. (Csúzy Erzsébet.) Zoltán Anna. (1. Komlósy Pál. 2. Lipcsey Zsigmond.) Komlósy Mihály. 1663.
Lehet, hogy ezen Mihály egy személy azon Komlósy Mihálylyal, a kinek nejétől Várady Máriától született leánya Mária 1716-ban Domahidy Zsigmond házastársa volt. Várady Mária leszármazása következő:
Lekcsei Sulyok Ferencz. (Tibay Erzsébet.) Sulyok Borbála. (1. Kölcsei Kende András. 2. Várady János.) Várady Mária. (Komlósy Mihály.) Komlósy Mária. 1716. (Domahidy Zsigmond. 1716.)
Komlósy Mária, Domahidy Zsigmondné 1716-ban zálogba adott Huszton egy telket 60 forintért Horváth Gábornak.Eredeti.*
Komlósy Bálint 1648-ban birtokos volt Lukován.Lehoczky Tivadar, id. m.*
Komlósy István 1664 és 1665-ben beregmegyei táblabirónak íratik.U. o.*
Komlósy Sándor 1650-ben született,Eredeti.* 1682-ben elfogatta Sárosy Sebestyén munkácsi tiszttartó, minthogy a munkácsi várba beszállítandó eleség behajtása körül hanyagúl járt el.Lehoczky Tivadar id. mű.* 1691-ben ifjabb Ilosvay Györgytől zálogba vett Bródon egy jobbágytelket 50 forintért.U. o.* 1716-ban zálogba adta 200 magyar forintért azon dávidházi birtokot, (hogy kinek, az nincs megírva), melyet Komlósy Ferencz özvegyétől szintén 200 forintért szerzett meg Klobusiczky Gáspár s utóbb Komlósy Sándornak engedett volt át.U. o.* 1720 táján megszerezte Ungváryné Ilosvay Borbála dávidházi részbirtokát.Eredeti.* Úgy látszik, hogy ez a Komlósy Sándor nem származott a Komlósi Komlósy családból, hanem egy személy azon Komlósy Sándorral, a ki 1690-ben kapott I. Leopold királytól nemes levelet, a mely még ugyanazon év deczember 25-én Beregszászon ki is lett hirdetve.Siebmacher, Der Adel von Ungarn. Text. 323.* Talán fia volt azon Komlósy Tamás, a kinek özvegye Kereknyey Katalin 1737-ben dávidházi két jobbágy telkét Dobróczy Bálint deáknak zálogosította el 150 magyar forintba.Lehoczky Tivadar, id. m.*
Komlósy Krisztina 1773-ban Ilosvay Ferencz beregmegyei alispán neje volt.Nagy Iván, id. m. pótkötet 286.*
A Biharmegyében lakó Komlósyak, egészen más czímert használnak,Siebmacher, Der Adel von Ungarn. Text. 323.* s így valószinű, hogy nem származnak a Komlósi Komlósy családból, ámbár Nagy Iván oda számítja.Nagy Iván, id. m. VI. 326.*
Mielőtt Tamásról, s a mai napig az ősi birtokon lakó utódairól szólanánk, bemutatjuk leszármazási tábláját.
III. TÁBLA.
Komlósy I. Tamás, a ki a II. táblán. 1603. 161 (Bilkei Lipcsey Krisztina.) II. Tamás 1623–1648. Követ 1634 és 1635. (Kerepeczy Katalin † 1669.) I. György. 1628–1660. Beregmegyei alispán 1660. (Szemere Anna.) Benedek. 1645–1672. (Csebi Pogány Zsuzsánna. 1645. 1667.) Erzsébet. (Lipcsey Dániel.) Borbála. (Fornosy György.) Ferencz † 1706. Rákóczy hive. (Tasnád-Szántói Becsky Mária.) I. Zsigmond. Mihály 1754–1762. (Ilosvay Karácson Borbála.) Julia. (Pápay Kovács. Szabó Ferencz.) II. György. 1723. 1725. (Ignéczy Sára.) I. László. 1723–1761. (Ilosvay Karácson Julia.) Klára (Konger Károly.) Julia. (Tokay László.) Mária. (Gathályi Zsigmond.) Julianna 1784. (Lévay Sámuel 1784.) II. Zsigmond 1780–1807. (Újhelyi Erzsébet.) I. Antal 1784. I. Lajos 1784–1805. (Csepei Zoltán Klára.) II. László 1805–30. II-od alispán 1825–1829. Követ 1825. 1827. (Dancs Julia.) Menyhért 1809. Károly követ 1832. Eszter 1810. (Somosy Péter 1810.) Gedeon. (Pápay Tóth Helén 1826.) II. Antal 1807. (Ilosvay Erzsébet.) Dániel 1814. (Sulyok Anna.) Karitász. (Komlósy József 1814.) II. Lajos (Komlósy Karitász 1820.) Helén. (1. Guthy István 1857. 2. Horthy Gyula 1860.) István honvéd főhadnagy elesett 1849-ben. Klára. (Ilosvay János.) Ferdinánd 1823–1846. (Komlósy Antonia.) Borbála 1830. (Szilágyi István.) Albert † 1882. Főszolgabiró 1861. és 1867–1869. (Manajló . . . .) Antonia. 1836. (Komlósy Ferdinand.) Hermina. 1856. (Szankószky Sándor.) Jolán 1850. (Mészáros Károly.) Etelka. 1848. (Kodra Károly.) Piroska. 1859. (Bilkei Gorzó Bálint.) Bálint. 1823–1880. (Szigethi Vass Luiza 1858.) III. Lajos. 1823–1861. (Kölcsei Kölcsey Jolán 1852.) György. János. 1848. (Firczák Mária. 1852.) Ludovika. (Dobsa Ferdinand.) Erzsébet. (Tolvaj Lajos 1871.) Ilona. (1. Garger Viktor. 2. Zendrey Hegedüs Béla 1885.) Mariska. (Budaházy Zsigmond 1886.) György. (Nagyidai Berzsenyi Erzsébet 1887.) Kálmán. (Kazinczy Ida 1889.) Bertalan. (Szigethi Tót Mariska 1887.) Bálint 1868. Lajos 1872. Gabriella szül. 1892. Szeréna 1872. (Tolvaj Gyula k. táblai biró.) Ilona 1879. (Szabó József.) Erzsébet 1880. (Thanhoffer Ferencz.) Béla 1853–1895. Ilosván. (Bernátfalvi Bernáth Erzsébet.) Margit 1891.
Komlósy Tamás a vitézi pályát választotta, Borosjenő várában tanúlta a kardforgatást, volt akkor is ellenség előtt. Nem sokat lehetett otthon, mert csak egyszer olvassuk, hogy királyi ember volt, 1603-ban. Neje Bilkei Lipcsey János és Dolhay Zsófia leánya Krisztina volt. Egy fia maradt: II. Tamás, a ki 1623, 1630, 1634-ben szerepelt mint királyi ember, 1630, 1631 és 1634-ben táblabiró, 1633 márczius 15-től 1634 június 13-ig pedig helyettes alispán volt, végre 1634 és 1635-ben követűl küldetett a sopronyi országgyűlésre,Lehoczky Tivadar, id. m.* 1648-ban még életben volt.U. o.*
Neje Kerepeczy Katalin 1592-ben született,Eredeti tanúkihallgatás.* 1641-ben Munkácson két szőllőt kapott ajándékba Komlósy Máriától ésférjétől Ujlaky Györgytől.
Kerepeczy Katalin mint özvegy 1669-ben halt meg, s a mint kiterítve feküdt a komlósi udvarházban, rátörtek Komlósy Mihály, Csató Ferencz, Bilkey György, Majos Ferencz és Újváry Boldizsár, a házat kifosztották, a ravatal minden díszét leszaggatták, s a holtat ruházat nélkül temették el, miért is Ujlaky Györgyné Komlósy Mária által perbe idéztettek.
II. Tamásnak csak egy fiát ismerjük I. Györgyöt, de igen feltűnő, hogy anyja ravatalának kifosztásáért nem ő indított keresetet a tettesek ellen, ezért valószínűnek látszik, hogy Kerepeczy Katalin mostohája volt, s hogy György II. Tamásnak ismeretlen nevű első nejétől született.
I. György 1628, 1630 és 1634-ben volt beregmegyei táblabiró,Lehoczky Tivadar id. mű.* rendesen ifjabb Györgynek neveztetett, megkülömböztetésűl Sebestyén fiától az idősebb Györgytől, a kivel együtt 1639-ben megvette Komlósy Petronellától, Gulácsy Mihály özvegyétől, annak komlósi birtokát, de ez ellen Bilkey Ferencz, a felesége Tornosy Fruzina nevében, óvást emelt. Neje Szemere Anna volt, kitől egy fia született: Benedek, a ki 1650-ben királyi ember,U. o.* 1652, 1662, 1664, 1665 és 1666-ban pedig beregmegyei táblabiró volt.Eredeti.* 1667-ben vizsgálat tartatott Komlósy Benedek és Mihály ellen Barkóczy György panaszára, a kit nevezettek a nagy- és kis-komlósi, pálfalvi és kövesdi birtokában s a Mocsár nevű erdő használatában háborgattak, bárha azokat Barkóczy György elődei a Rozsályi Kún család békében birta volt.Lehoczky Tivadar, id. m.* Benedek neje Csebi Pogány György és Sztojka Ágota leánya Pogány Zsuzsanna volt, kit mint Bilkey Bálint özvegyét vett volt nőül, s kitől két fia és két leánya maradt: Ferencz, Zsigmond, Erzsébet és Borbála.
Erzsébet Lipcsey Dánielhez, Borbála pedig Fornosy Györgyhöz ment férjhez.
Zsigmondról csak annyit tudunk, hogy egy fia maradt: Mihály, a ki 1754-ben beregmegyei esküdt,Eredeti.* 1759-benNagy Iván, i. m. VI. 326.* és 1762-ben pedig alszolgabiró volt.Eredeti. Ilosva, 1762 április 9.* Nejétől Ilosvay Karácson Borbálától gyermekei nem maradtak.
Ferencz 1706-ban halt el, mint II. Rákóczy Ferencz híve. Neje Tasnád-Szántói Becsky Mária volt, kitől két fia és egy leánya maradt: György, László és Júlia, Pápay Kovács Szabó Ferenczné.
György 1725-ben említtetik mint Beregmegye táblabirája. Felesége Ignéczy Sára volt, kitől három leánya született: Klára, Konger Károlyné, Julia, Tokay Lászlóné és Mária, Gathályi Zsigmondné.
Lászlónak Ilosvay Karácson Juliától három fia és egy leánya maradt: II. Zsigmond, I. Antal, I. Lajos és Julianna.
Julianna 1784-ben Lévay Sámuel neje volt. Ő lehetett az a Komlósy Julianna, Maróthi Maróthy László özvegye, a kit 1775-ben megperelt ifjabb Ilosvay Józsefné Szegedy Mária a keselyűmezői, lipcsei, polyanai, ripinyei és kelecsényi részbirtokok végett.Eredeti.*
II. Zsigmond 1780-ban beregmegyei esküdt volt,Sajátkezű aláírása.* 1784-ben a Hóra lázadás idejében a beregmegyei felkelő seregbe főhadnagynak választatott,Lehoczky Tivadar, id. m.* 1798-ban táblabiró,U. o.* 1807-ben pedig szolgabiró volt. Neje Újhelyi Erzsébet volt, kitől négy fia és egy leánya maradt: II. László, Menyhért, Károly, Gedeon és Eszter, Somosy Péterné.
Károly 1805-ben főhadnagynak választatott a beregmegyei nemes felkelő seregbe, 1814-ben táblabiró, 1832-ben követ a pozsonyi országgyűlésen,U. o.* 1832-től 1837-ig pedig Beregmegye főjegyzője volt.Eredeti kiadványai.* Ő rendeztette a Komlósy család szép levéltárát, a mely azonban utóbb teljesen elpusztúlt. Volt birtoka Szőlősvég-Ardón is.Szirmay, Com. Ugocsa. 77.*
Menyhért 1809-ben említtetik mint táblabiró.Lehoczky Tivadar, id. m.*
Gedeonnak nejétől Pápay Tóth Heléntől egy fia és egy leánya maradt: István és Helén, elébb Gúthy István, utóbb Horthy Gyula felesége.
István mint honvéd főhadnagy esett el 1849-ben.
II. László 1805-ben beregmegyei táblabiró, 1814–1819-ig főjegyző, 1825-ben követ a pozsonyi országgyűlésen, 1825-től 1828-ig pedig másod alispán volt.U. o.* 1827-ben is követ volt, de egyszersmind viselte a másod alispánságot is.Corpus Juris Hung. 1828. t.-cz. 7. §.* 1830-ban mint királyi biztos (ekkor már így nevezték a királyi embert) iktatta be Miszticzei Ruzsák Ferenczet a miszticzei, lukovai, szajkófalvi és dobrókai kincstári részbirtokokba. Nejétől Dancs Juliától született leányai s azok férjeinek nevei a leszármazási táblán olvashatók. Fia csak egy maradt: Albert 1845-től 1849-ig beregmegyei aljegyző,Lehoczky Tivadar, id. m.* 1851-tőlU. o.* pedig törvényszéki jegyző volt, a mely állásáról azonban 1855-ben leköszönt.Nagy Iván, id. m. VI. 326.* 1861-ben főszolgabirónak választatott, de az általános leköszönésekre ő is elhagyta állását, a melyre azonban 1867-ben újra megválasztatott. Meghalt 1882-ben.
I. Lászlónak fia I. Antal 1784-ben említtetik, testvére I. Lajos 1805-ben Beregmegye aljegyzője volt, ez után nem sokára elhalt. Özvegye Csepei Zoltán Klára birtokos volt Szőlősvég-Ardón és Csepén.Szirmay, Com. Ugocsa. 77 és 137.* Három fia és egy leánya maradt: II. Antal, Dániel, II. Lajos és Karitász.
Karitász Komlósy Józsefhez ment férjhez, kitől egy leánya született Borbála Szilágyi Istvánné.
II. Antalnak és nejének Ilosvay Erzsébetnek egy fia és egy leánya maradt: Ferdinánd és Klára, Ilosvay Jánosné.
Ferdinánd 1837-től 1845-ig beregmegyei alszolgabiró volt, fiatalon halt el, neje másod unokanővére Komlósy Antónia volt, kitől csak egyetlen leánya maradt: Piroska, Bilkey Gorzó Bálintné.
Dániel 1814-ben táblabiró volt. Nejétől Lekcsei Sulyok Annától egy fia és egy leánya született: János és Ludovika, Dobsa Ferdinándné.
János 1848 és 1849-ben honvéd hadnagy volt; 1861-ben alszolgabirónak választatott, 1862 után főszolgabiró lett. Neje Firczák Mária, leányait a leszármazási tábla mutatja, egyetlen fia György 1888-tól 1891-ig szolgabiró volt, a mikor főszolgabirónak választatott.
II. Lajosnak, Komlósy Karitásztól két fia maradt: Bálint és III. Lajos.
Bálint 1862 után beregmegyei alszolgabiró volt. Gyermekei a családfán láthatók.
III. Lajos 1845-től 1848-ig beregmegyei rendőrszolgabiró volt. 1861-ben alszolgabirónak választatott. Neje Kölcsei Kölcsey Jolán, kitől egy fia és három leánya született.
A Komlósyak ugyan olyan czímert használnak, mint az Ilosvay, Lipcsey és Gorzó családok. Régi pecsétet nem sikerült felfedezni, de bizonyosnak tartjuk, hogy a XV. XVI. és XVII. században a Komlósyak is csak a két halat viselték czímerökben, mint a Bilkeyek, Ilosvayak és Lipcseyek, – ha ugyan egy törzsből származnak ezen családokkal.
PETROVAY GYÖRGY.
VEGYES.
Nagy Lajos király gyermekei és születési éveik.
Az Anjou-kor ezer megoldatlan kérdése közé tartozik az is: fia nem levén, hány leánya volt Nagy Lajos királynak, és mikor születtek?
Még nem érkezém hozzá, hogy tüzetesen foglalkoztam volna e kérdéssel, midőn a Turul előbbi füzetébenTurul, 1895. évfolyam. 5. lap: Bosnyák nemzedékrendi tanúlmányok.* Thallóczy Lajos tisztelt barátom azt a körülményt is figyelemre méltatta, hogy Nagy Lajos királyunknak négy leánya volt:
Mária (sz. 1365 † 1365),
Katalin (sz. 1365 † 1376),
Mária (sz. 1370 † 1395),
Hedvig (sz. 1371 † 1399),
Thallóczy neve nyomatékos, dolgozatai számot tevők; annál szorosabb kötelességem tehát föntebbi állításai némely tévedését kimutatnom, tudván, hogy ezzel leginkább az ő elismerésére számíthatok.
Küküllei János, Nagy Lajos király történetírója, műve külön szakaszában tárgyal Nagy Lajos király feleségeiről és gyermekeiről. Följegyzéseinek ide vonatkozó adatai kivonatosan ezek:
Lajos királynak két felesége volt: Margit, a Károly német császárnak leánya az egyik, ki gyermektelenűl halt meg; a másik Erzsébet, István bán leánya, kitől három leánya született Katalin, Mária és Adviga. Katalin gyermekkorában hunyt el; Máriát Zsigmond brandenburgi markolábnak jegyezték el és most (mikoron a történetíró művét írta) együtt uralkodnak épp úgy, mint Aduiga férjével, László lengyel királylyal.M. Florianus, Fontes domest. III. 191.*
Valóban feltünő, hogy Küküllei János Nagy Lajos király negyedik, illetve első gyermekéről, Máriáról nem tud semmit, sőt még újabb történetíróink közül Szalay László sem ismeri.Magyarország története, II. 415.*
Ismeri azonban már jeles genealogusunk dr. Wertner Mór,Az Anjouk genealogiája. (Turul, 1888. 75).* kitől – úgy látszik – Thallóczy ebbeli ismereteit (ha Katalin születése évét sajtóhibának veszszük és 1368-at írunk 1365 helyett) kölcsönözte.
Jóllehet Wertner barátom semmiképpen se tud már emlékezni reá, honnan merítette ezen elsődszülött Máriára vonatkozó adatát, állítását, van okom, a miért hajlandó vagyok elfogadni.
Ugyanis, már kétszer leírtam Nagy Lajos király második házasságának előttem teljesen ismert körülményeit, melyeket a pápai supplicatióknak a Vatikáni Magyar Okirattár számára kézült másolatából merítettem.Egyszer Nagy Lajosom 291. lapján, másszor a Századok 1893. évfolyama 265. lapján. E helyt még csak arra kérem fel Thallóczy barátom figyelmét, hogy a szóban forgó házasságot ex certis causis ugyan hamarosan, mégis carnali inter eos copula subsecuta kötötték meg.* A pápához 1353 október 31. napján intézett kérelemben előfordúl azon passzus is, hogy prolem susceptam et suscipiendam törvényesíthessék. Valószinünek látszik tehát ez adatból, hogy a királyi pár egybekelésének akkor, midőn a házastársak dispensatiót kértek, már gyümölcse volt vagy mutatkozott, csakhogy – úgy tetszik – ephemer életű.
Innét magyarázom, a miért Küküllei János vagy nem tudott róla, vagy elfeledte, vagy megemlíteni érdemesnek nem tartotta.
Ezzel ennek a Máriának születése kérdését egyelőre, míg újabb adatok nem tárúlnak elénk, befejezettnek tekinthetjük.
Áttérve Nagy Lajos király többi leányaira, elsőben is kétségtelen, hogy azok azon sorrendben születtek, mint őket Küküllei János elősorolja, minthogy atyjok Katalint, míg élt, elsődszülött leányának nevezi,Egyebek közt Fejér, CD. IX/IV, 578: illustrem virginem Katerinam, primogenitam nostram karissimam.* halála után pedig ugyanígy czímezi Máriát, míg Hedvig soha se kerül elő epithetonnal.
Ezek után azon kérdés merül föl: mikor született Katalin?
Katalin született 1370. július elején, mit a következőkkel bizonyítok.
Hogy Katalin 1365-ben vagy 1368-ban – mint Wertner és Thallóczy állítják – nem született, kitűnik abbol, hogy Nagy Lajos király keresztatyjáúl Kanizsai István zágrábi püspököt választotta, mintegy kiengesztelésül a börtönért és száműzésért, melyet ártatlanúl szenvedett. Ámde a püspöknek kegyelemben való visszafogadása 1369 előtt nem történt. Ekkor, 1369. februárius 24-én értesült V. Orbán pápa a zágrábi püspök megkegyelmezeséről.Bővebben értekeztem e tárgyról Kanizsai István életrajzában, mely megjelent a Kath. Szemle 1891. évfolyamában. Nevezetesen a püspököt ért kellemetlenségekről l. a 98. és következő lapokat.*
Ellenben Lucius Memorie di Trau czímű műve 291. lapján említi, hogy 1370 július 17-én a traui tanács húsz arany forinttal megajándékozta a követet, ki hírül hozta, hogy la Regina moglie del rč haueua partorito una femina. Minthogy pedig Budátol Zenggig tizenkét napra volt a követnek szüksége, tettük Katalin születését július elejére, valaminthogy Lucius is azon véleményét fejezte ki: e questa deve esser stata Catarina primogenita del rč Lodovico, che mori in etŕ tenera.
Belátom, hogy Lucius véleménye nem bir bizonyító erővel, ha más adatok nem támogatják, és mellette könnyen megállhat Wertner és Thallóczy azon állítása, hogy az 1370-ben született királyleány Mária, a későbbi magyar királynő vala.
Megdönti azonban ezen ellenvetést Monaci Lőrincz, ki II. Károly király története előszavában azt írja, hogy Mária királynő, midőn novigrádi börtönéből kiszabadulván, tőle Zenggben 1387 június havában elbúcsúzott, és megbízta, írja meg történetét, tizenhatodik évét élte (sextum enim et decimum agebas annum),Laurentii de Monacis Chronicon. Flaminius Cornelius kiadása. (Velencze, 1758.) 323. lap.* mely nyilatkozat Mária királynő születése éveűl az 1371. esztendőt adja, mihez képest Hedvig születését legalább is 1372-re kell tennünk, noha erre adataim nincsenek. Azonban későbbi búvárlataimban ügyet vetek e kérdésre is, és ha némi eredményre jutok, újból tért kérek a Turul szerkesztőjétől.
PÓR ANTAL.
Ompud nádor és utódjai.
Jolánta herczegnő II. Endre leánya az 1235. évben Arragóniába költözvén, hogy az ottani I. Jakab királylyal keljen egybe, a herczegnő kíséretében volt – egy külföldi forrás szerintIndiculus rerum ab Aragoniae Regibus gestarum. Hispania illustrata III. 141.* – a pécsi püspökön kívül rokona, Dénes gróf is. Ugyanezen forrás szerint Dénes fiától: Amortól és Gábortól származik le az Arragoniában nagy hírnévre szert tett Dionisii-család.
Ez az eddigelé figyelmen kívül hagyott előadás az alább következő vizsgálatokra indított.
* * *
Az országos méltóságok sorában 1162-ben rátalálunk egy Ompudin nevű comesre, a nélkül azonban, hogy az általa betöltött tiszt közelebbről meghatároztatnék.Sopronmegyei okmt. I. 2.* 1165–1167-ben már nádor;Fejér, II. 175., 179.; V. 3., 254. Zichy okmt. I. 2. Haz. okmt. VII. I.* 1167 óta szlavon bán; e minőségben szerepel még az 1171-iki okiratokban is;Fejér, II. 179, Soproni okmtár I. 3. Wenzel I. 66. VI. 105.* okiratilag be van igazolva mindazonáltal az, hogy e méltóságot viseli III. Béla alatt (1173–1196) is; ennek a királynak az uralkodása alatt Leustach erdélyi vajda szövetségében a Görögország ellen vezetett magyar seregnek állott élén.Wenzel, VI. 486.* Ez a legutolsó tudósítás, mely róla szól.
Ompudin 1199-ben szolnoki főispán.Fejér II. 365, Haz. okmt. V. 4.* Az a körülmény, hogy e névre abban az időben, nevezetesen pedig a méltóságviselők sorában ezenkívül nem akadunk, arra vall, hogy ez az Ompudin fia Ompud nádornak; hogy pedig Ompud nádornak volt fia, kitűnik egy külföldi forrásból.
Andechs-Meráni III. Bertold gróf – 1173 körül stíriai és krajnai őrgróf, 1188-ban már nem él – mint Isztria őrgrófja írja Tegernseei Ruprecht apátnak: «küldje egyik lovát az Ompudin herezeg fiával már egybekelt leánya számára, alkalomadtán majd megfizet érte.»Pez, VI. 2., 12.* Mivel Ompudin már III. Béla alatt bán, III. Bertold gróf pedig már 1141-ben nős, nem merülhet fel kronologiai kétség arra nézve, hogy Ompud bán fiát Andechs-Meráni III. Bertold vejének tekintsük.
Sajnos, az ifjabb Ompudról s nejéről egy szóval sem tudunk többet.
Kétségtelen azonban, hogy I. Ompud, ha annak előtte nem voltak birtokai Horvát-Szlavonországban, hihetőleg mint e tartományok bánja szerezte azokat s fia és neje ugyancsak itt gyakran tartózkodtak. De tudjuk azt is, hogy Endre herczeg, Imre király öcscse, már 1198-ban erőszak útján jutott a szlavon herczegség birtokába; az 1191-iki, a Rád völgyén vívott csata után Ausztriába menekült s 1200-ban már ujra megerősödött Szlavoniában, csaknem bizonyos tehát abbeli véleményem, hogy II. Ompud neje a herezeg figyelmét bátyja leányára irányította, s hogy Endrének 1203 előtti házassága az 1184 körül született Gertruddal, (IV.) Andechs-Meráni Bertold leányával, II. Ompud nejének a műve volt.
Ebből a viszonyból folyólag arra a megdönthetetlen következtetésre jutunk, hogy II. Endre és II. Ompud sógorságba lépett s hogy épen ezért II. Ompud fia, Dénes teljes joggal volt II. Endre leánya, Jolánta cognatusának nevezhető.
II. Ompud fiaiul ismerjük a Dénes, Mihály és Lőrincz testvéreket.Wenzel, I. 256.*
Dénes 1216–1224-ig királyi főtárnokmester, ezenkívül 1216–1219. abaujvári főispán, 1220–1223 bácsi főispán,Wenzel, XI. 134., 142., 175. Fejér, II. 1., 249., 272., 287., 320., 381.* 1225-ben már a Tomaj nembeli Dénes (a losonczi Bánffyak őse) az utódja. Ompud fia Dénes 1227–1227-ig nádorWenzel, VI. 441., 442., 445. l. 252. Fejér, III. 2., 133.* ettől fogva azonban annyira önkényeskedett, hogy miatta Róbert esztergomi érsek az egész országot interdictummal sujtotta. Vajjon Dénes az Endre királylyal való sógorsági kapocsra támaszkodva játszotta végig e hatalmaskodásokat, avagy talán ez Endre gyönge uralmának kifolyása volt, nem dönthető el; annyi tény, hogy Dénes nádorsága alatt a szaraczénokkal, kiknek minden tekintetben kedvezett, az országot az egyházi javak rovására kiaknázta, meggazdagodott s a többi közt János pozsonyi prépost személyén tettlegességre is vetemedett.Fejér, III. 2., 297.*
Nyoma sincs annak, hogy Endre példásan megbüntette volna; egész büntetése, úgy látszik, abban állott, hogy Dénesnek a nádorságtól meg kellett válnia, mert 1229 végén már I. Mózes (a Daróiak őse) a nádor.Fejér, III. 2., 140. Hazai okmt. VIII. 25. Wenzel, XI. 209.*
Dénest ettől fogva nem is találjuk az országos méltóságviselők sorában; a tárnokmesteri méltóságot 1229–1232-ig, a nádori tisztet pedig 1232-től IV. Béla tronraléptéig, illetőleg a mongolok betöréséig a már ismeretes Tomaj nembeli Dénes látja el.
Magánszolgálatokra azonban felhaszálhatta Endre; így esett meg, hogy Dénes Jolánta herczegnőnek Jakab arragóniai királylyal kötött házassága körűl élénk szerepet vitt s az ifjú királynét Bertalan pécsi püspökkel új hazájába kísérte.
Turóczi szerint IV. Béla nyomban trónralépte után, 1235-ben Dénes volt nádort, büntetésből, hogy II. Endre tanácsadójaként helytelenül járt el, megvakíttatta; erről azonban az okiratok nem tudnak, az egyedüli okirati forrás, mely e tekintetben megemlékezik róla, 1237 június 24-iki keletű; ebben írja IV. Béla, hogy Dénes volt nádor boricai birtokát «qui de regni delapidatione et infidelitate evidenter est convictus» a bélakúti apátságnak ajándékozza.Wenzel, VII. 30. A Zalai okmtárban is I. 11. – 1237. keletű: „quia ipse Dionysius (t. i. a nádor) per dominum Belam regem et suos magnates pro iniusto iudice fuerat iudicatus.”* Dénes utolsó éveire nézve leghelyesebb lesz abbeli véleményünk, hogy – akár megvakították, akár nem: – állását Magyarországban tarthatatlannak találta s fiaival együtt, a fentebb idézett külföldi kútfő szerint, Arragóniába ment; itt Jolánta védelme alatt új hazára tett szert s arragoniai családok törzsatyjává lett.
Dénes testvére, Mihály, 1230 és 1231-ben Béla társkirály főpohárosa;Hazai okmánytár VII. 19. Wenzel, VI. 485. XI. 235. 237.* 1233–1234-ig Fejérmegye főispánja.Wenzel, XI. 257. VI. 549., 552. Fejér, III. 2. 405.*
Az ő vérében is benne volt valami bátyjának erőszakos természetéből, ezt pedig abból látjuk, hogy IV. Béla ennek a Mihálynak tulajdonát képező Bata helységet szintén a bélakúti apátságnak adja, mert az apátság egyik tisztviselője – Batán – megöletett s Mihályra a király ellen elkövetett hűtlenség rábizonyult.Wenzel VII. 29.*
De a legméltóbb hasonmása Dénesnek másik testvére, Lőrincz. Ezt legelőször Kálmán szlavon herczeg nevezte ki Garamegye főispánjává, de ebben az állásában annyi szabálytalanságot követett el, hogy Kálmán felmentette őt s példásan megbüntette. Testvérei, Dénes nádor és Mihály comes kértére azonban Kálmán ujra kegyébe fogadta s Podgorja főispánjává tette. Itt még botrányosabban viselkedett. Podgorja várához tartozó 24 falut elhamvasztott s két templomot lerontott abban a hiszemben, hogy kincsekre akad ott, melyeket eltulajdoníthat. Kálmán a gonosztevőt II. Endre birói székének és báróinak szolgáltatta ki. Valamennyi jószágának elvesztésére ítélték; mindazonáltal Kálmán különösen Endre közbenjárására ráállott, hogy Lipow kivételével megmaradjon többi jószága birtokában, ezt a Lipowot pedig Kálmán a hű Dömötör mesternek 1000 márkáért engedte át, mert ez a Dömötör atyjáé volt s ő általa veszett el a családra nézve.Wenzel, I. 256.* Azt hiszszük, nem tévedünk, ha ezt a Dömötört tekintjük az Aba nembeli Dömötör, a Nekcseiek és Lipócziak törzsatyjának s magát Lipowot Lipócznak.
Mihálynak és Lőrincznek netáni utódjait nem ismerjük.
Az Ompudok nemzedékrendi táblázata tehát az eddigiek alapján a következőképen állítható össze:
Andechsi és meráni II. Bertold. I. Ompud 1162. 1165–1167 nádor. 1167–1171 szlavon bán. III. Béla magyar király † 1196. II. Ompud. 1299 szolnoki főispán. (1176–1188.) Leány. – IV. Bertold. † 1204. Gertrud. II. András. † 1235. – (1199–1203.) Jolánta 1235. Dénes 1216–1235; 1216–1224 főtárnokmester; (1216–19) abaujvári főispán; 1220–23 bácsi főispán); 1227–28 nádor. Mihály 1230–1234; 1230–1231 Béla társkirály tálnokmestere. 1233–1234 Fejérmegye főispánja. Lőrincz kb. 1228. Gara, utóbb Podgorja főispánja. Amor? Gábor?
Dr. WERTNER MÓR.
TÁRCZA.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság
f. évi április hava 25-én Szinnyei József vál. tag elnöklete alatt igazgató-választmányi ülést tartott, melyen jelen voltak Boncz Ödön, Majláth Béla, Makay Dezső, Schönherr Gyula, Tagányi Károly vál. tagok, Tóth Árpád pénztárnok és Fejérpataky László titkár.
Az elnök az ülést megnyitván, dr. Schönherr Gyula vál. tag felolvasta «Az Eresztvényi család 1414. évi czímere» czímü értekezését, melyet folyóiratunk legközelebbi füzete fog közzétenni.
Ezután a titkár olvasta föl Pór Antal vál. tagnak «Nagy Lajos király gyermekei és születési éveik» czímű dolgozatát, melyet folyóiratunk jelen füzete tartalmaz.
A titkár bejelenté, hogy Béldi István pártoló tag a Barabás családnak 1617. évből, Bethlen Gábor fejedelemtől származó czímeres levelét ajándékozta a társaságnak. A választmány a becses ajándékért köszönetét jegyzőkönyvileg fejezi ki.
A társaság tagjaivá az előterjesztett ajánlások alapján a következők választattak: Alapító tagúl 200 frtnyi alapítványnyal Vigyázó Ferencz Budapesten, (ajánlja herczeg Odescalchi Arthur); évdíjas tagokúl: Bilkei Gorzó László Ujvidéken, (aj. Petrovay György), Nádudvari Györy Árpád Bécsben, (aj. Schönherr Gyula), Peőcz Ferencz Tordán (aj. Kecskés Dezső), Országh-Guthy Jenő Eperjesen, (aj. Meliórisz Béla), Esztergomi főegyházmegyei könyvtár, Pozsonyi Toldy-kör, Daróczy Zoltán Magyar-Óvártt, (aj. a titkár).
A titkár felolvassa a pénztárnok kimutatását, mely szerint 1895 április 24-ig volt
Bevétel 2191 frt 60 kr.
Kiadás 1701 frt 34 kr.
Készpénz 490 frt 26 kr.
A társulati vagyon állása a következő:
1. Értékpapírokban 10600 frt – kr.
2. Kötelezvényekben 2600 frt – kr.
3. Kötelezvények nélküli értékpapírokban 500 frt – kr.
4. Készpénz 490 frt 26 kr.
Összes vagyon 141900 frt 26 kr.
A titkár-szerkesztő kérésére a választmány felhatalmazást adott arra nézve, hogy a Turul f. évi füzetei esetleg egy-egy ívvel bővíthetők legyenek; e bővítést a közlésre váró terjedelmes dolgozatok indokolttá, a bizton várható bevételi többletek pedig lehetővé teszik.
A titkár ezután bejelenté, hogy az igazgató-választmány egy tagja által ajándékozott «Századunk névváltozásai» czimű mű a múlt ülés határozata értelmében a társaság alapító, pártoló és ig.-választmányi tagjainak szétküldetett, és hogy e szétküldés 35 frtnyi költséget vett igénybe. A választmány a bejelentést tudomásúl véve, az utóbbi költségre nézve 35 frt erejéig póthitelt engedélyez.
A titkár jelentést tett arról, hogy azon bizottság, mely a múlt ig.-vál. ülés határozata szerint hivatva volna a társulati tagok névsorának évenként való kinyomatása felől javaslatot tenni, ülést nem tartott ugyan, de ülés tartásának szüksége nem is forgott fönn, mert a kivitel módozatait a múlt vál. ülés már megállapította. E szerint a névsor a Turul íveinek formájában egy ívnyi tartalommal és terjedelemben a negyedik füzethez mellékelve fog szétküldetni; az évenként készítendő névsor annyi példányban fog nyomatni, hogy a szétküldendő példányokon kívül még szükség esetére 50-60 példány maradjon rendelkezésre. Mindezen bejelentéseket a választmány jóváhagyólag tudomásúl vette.
A titkár végül bejelenté, hogy Csoma József vál. tag, ki a múlt ülés által Veszprémmegye alispánjának Pápa város czímere ügyében az ig.-választmányhoz intézett átiratára szakvélemény adására kéretett meg, e véleménynyel elkészült, és hogy az az ügy sürgősségére való tekintettel Veszprémmegye alispánjával közöltetett. A választmány a bejelentést azzal vette tudomásúl hogy a szakvélemény a Turulban is közzé lesz teendő; e határozatnak folyóiratunk jelen füzete tesz eleget.
A jegyzőkönyv hitelesítésére Dr. Boncz Ödön és Tagányi Károly vál. tagok kéretvén meg, az ülés véget ért.
Vélemény Pápa város czímere felől.
Mélyen tisztelt választmány!
Azon megtisztelő felszólításra, melyben a m. t. igazgató választmány Pápa városának 1439-ik évből származó czímerére nézve véleményemet kérte, következőkben van szerencsém válaszolni:
Pápa város czímere a küldött rajzban: két – alól egymást keresztező – pálmaág. Nézetem szerint ilyen czímert Albert király 1439-ben alig adományozhatott. A pálmaág mint önálló czímeralak egyáltalán nem fordúl elő, még a heraldika hanyatló korszakában sem, annyival kevésbbé a XV. század első felében, noha mint czímeralakok attributumát, emberi alak kezében, oroszlán karmában, galamb csőrében stb. gyakran találjuk. Az egymást keresztező két pálmaág később, a czopfheraldika korában is, csak a pajzson kívül, mint annak kerete, mint külső dísze lett alkalmazva.
Pápa város czímerének meghatározására nézve erős útbaigazító támpontot nyerünk az Altenburger-Tagányi-féle «Magyarország czímertárá»-ban, hol az I. rész 50. tábláján Pápa város czímerét két egymást keresztező liliomos pálcza, u. n. Glevenstab képezi. Ezek – mint a jogar egy neme – szintén hatalmi jelvényt jelképeznek s ilyen jelvényeket, vagy családi czímereik egyes részleteit régibb királyaink szívesen adományozták kedvelt városaiknak kegyeik jeléül. Zsigmond király még tovább ment, midőn Miskolcz város czímeréűl saját mellképét adományozta s ez csak későbbi értelmetlenség folytán vált az adományozó intentióitól teljesen elütő czímeralakká.
Nézetem szerint Pápa város czímerének hiteles megállapításának a két egymást keresztező liliomos pálczát kell alapúl felvenni s mintegy ennek hitelességét megállapítandó, kutatni a városra vonatkozó régibb sphragistikai emlékek után.
A mi a pecsét sphragistikai compositióját illeti, az a pecsét mezejének ügyesebb felhasználása mellett egészen helyes, de szükséges, hogy a czímert magában foglaló pajzs, a czímert tartó térdeplő alak, (az 1834-ik évi pecséten strucztollas föveget viselő nő, a «Czímertár»-ban valószínűleg helyesebben: koronás királyi alak) s kiséretűl és a térnek tetszetős kitöltéseűl alkalmazott holdsarló és csillag jobban kitöltsék a pajzs mezejét, mint az 1834-ik évből származó pecséten, hol a pecsét mezejéhez viszonyítva az alakok kicsinyek s nagy síkot hagynak üresen.
Midőn ezekben szerény véleményemet a t. választmánynak előadni szerencsém volt, kiváló tisztelettel maradtam
kész szolgája
Csoma József.
SZAKIRODALOM.
Az erdélyi nemesség czímereskönyve.
Előző füzetünkben már megemlékeztünk a Siebmacher-féle nagy czímerkönyv újonnan megindított részéről, mely Siebenbürger Adel czím alatt, Csergheö Géza és Bárczay Oszkár szerkesztésében, a magyarországi rész függelékét fogja képezni. Mielőtt e rész eddig megjelent füzeteinek ismertetésébe bocsátkoznánk, a szerkesztők reputatiója érdekében nem hagyhatjuk említés nélkül az előzményeket, melyekhez e füzetek megindítása fűződik.
Mikor a nürnbergi Bauer és Raspe kiadó czég a Siebmacher nevét viselő nagy czímeralbum kiadási tervezetét megállapította, Magyarország, Erdély és Horvát-Szlavónországok megannyi külön tartományként voltak az osztrák birodalomba bekebelezve. Mint Ausztria egyik alkotó része, kapott helyet hazánk oly vállalatban, mely a német szövetség tagjait képező államok nemességének czímereit foglalta magában. Hagyján; végtére is nem ez volt a mi legnagyobb sérelmünk abban az időben, s habár egy nagy históriai falsum útján is, de hozzá jutottunk a magyar nemesség czímerkönyvéhez, a minek kiadására a magunk erejéből, be kell vallanunk, hosszú ideig aligha gondolhattunk volna. De a német észjárás elfogultságát semmi sem jellemezte jobban, mint az, hogy azt a politikai feldarabolást, melyet a bécsi kormány hazánkon végrehajtani törekedett, a tudományban is érvényesíteni akarta. Magyar, erdélyi és horvát csoportokra osztotta fel a munkát, és szinte csodálnunk kell, hogy a temesi bánságnak, a szerb vajdaságnak és a határőrvidéknek nem jutott külön rész e felosztásban. Holott épen a heraldikusoknak tudniok kellett, hogy nincs külön magyar, erdélyi s horvát nemesség, csak magyar, mely a magyar szent koronában birta eredetének forrását, s még az erdélyi fejedelmek is abból a hatalomból kifolyólag gyakorolták a nemesítés jogát, a mely a területtel együtt a koronából mintegy kiszakítva szállott reájuk. Ez a felfogás nem csak a fejedelmek adományozási formulájában nyert kifejezést, hanem az általános jogszokásban is, mely az erdélyi fejedelmektől nyert nemességet az egész országban egyenlőnek tekintette azzal, a melyet a magyar király adományozott.
Megvallom őszintén, azt hittük, hogy a viszonyok megváltoztával erről a históriai igazságról a Siebmacher kiadója is tudomást fog venni, s inkább hajlandó a régi tervezetet hallgatólag félretenni, mint ahoz ragaszkodva, úgy szólván emlékjelet állítani az annak idején minden esetre czélzatosan kigondolt történet-hamisításnak. Szerettük volna ezt azért is, hogy a nagy Németországnak ne legyen újabb alkalma a hazánk közjogi viszonyaink táplált zavaros fogalmat megrögzítésére. Hogy nem így történt, annak oka, felteszem, nem elfogultság a kiadó részéről, hanem kegyeletes ragaszkodás a 43. év előtt megállapított tervezetben. Minden esetre helyes volt a szerkesztőktől, hogy a maguk álláspontját igyekeztek a kiadóétól elkülöníteni. «A tisztelt kiadótól – így szól nyilatkozatuk – az előbbi szerkesztő halála folytán félbe maradt csoport folytatására és befejezésére felszólítva, végre késznek nyilatkoztunk arra, hogy az «Erdélyi nemesség» cz. rész kidolgozását, mintegy a «Magyarországi nemesség» függeléke gyanánt (als quasi-Supplement) elvállaljuk. Kötelességünk azonban kinyilatkoztatni, hogy a mű beosztásával nem értünk egyet, mert a magyar nemesség nem tartozik az osztrákhoz s mert közjogilag erdélyi nemesség ép oly kevéssé létezik, mint horvát. Az erdélyi és horvátországi nemesi családok egyszerűen a magyar nemességhez tartoznak. Az erdélyi vagy horvát nemesek «a szent korona tagjai», ép úgy, mint az anyaország nemesei.»
Remélhető, hogy ez a nyilatkozat, mely most egy kis vörös czédulán van a füzetekhez mellékelve, annak idején az előszóban is helyet fog találni. Nagyon helyén való az a kijelentés is a szerkesztők részéről, hogy a két első füzet hibáiért nem vállalnak semmi felelősséget. A Reichenau-féle 1. és 2. füzet, mely még 1884–86-ban jelent meg, tényleg hemzseg a közjogi és történeti hibáktól és ferdítésektől; s az új füzetek szerkesztőitől kiváló ügyességre vall a mód, melylyel e hibákat egymásután törekesznek kijavítani, a nélkül, hogy elődjük munkáját nyilvánosan megbélyegeznék. De nem lehetett volna-e a felelősséggel együtt mindjárt a régi beosztási rendszertől is emanczipálni magukat, s a helyett, hogy a herczegeket, grófokat, s aztán ismét a bárókat elkülönítik a nemesektől, egyszerűen összefoglalni a fő- és a köznemeseket, úgy, a mint az a magyar résznél – mondjuk: anyamunkánál – igen helyesen történt?
Ennyit általánosságban. Az eddig megjelent – s Reichenau folytatásaként 3–4 számmal jelölt – két füzetről elég annyit mondani, hogy azok a főnemességet, és a köznemesek közül az Aáron-Buza nevek közé eső családokat foglalják magukban, s tábláik összesen 432 nemesi czímer rajzát tartalmazzák. A feldolgozás módszerét ismerjük már Csergheő eddigi füzeteiből; s a hazai heraldikának ez a fáradhatatlan buvára méltó munkatársra talált Bárczay Uszkár személyében, ki úgylátszik, főleg a történeti jegyzetek összeállításában érvényesíti ismereteit. Annál feltűnőbb, hogy az anyag összeválogatásánál nem találjuk meg a szoros distinctiót az igazi erdélyi nemesség és az Erdélyben is birtokos magyar nemesi családok között. Ha már distinguálunk és erdélyi nemességről beszélünk, azt hiszem, azt kell értenünk alatta, a melyik az erdélyi fejedelmektől, vagy a magyar királyoktól mint Erdély fejedelmeitől s nagyfejedelmeitől kapta a nemességet. Ily módon sok olyan czímert ki lehetett volna hagyni a sorozatból, a mit már az anyamunkából s annak függelékéből ismerünk, és több hely maradt volna az igazi új adatok számára. Más oldalról azonban el kell ismernünk, hogy az Erdélyben birtokos «magyarországi» családok felvétele a gyűjteménybe sok helyt oly becses heraldikai helyreigazításokra ad alkalmat a szerzőknek, hogy azok kedveért bátran szemet hunyhatunk a rendszer egy némely következetlensége felett. A mint, hogy a most elmondott észrevételek által legkevésbbé sem akartuk kisebbíteni sem a szerzők érdemeit, sem a vállalatot, melyről el kell ismernünk, hogy ma már nem csak a heraldikus, de a történetíró sem tudna nélküle ellenni.
SCHÖNHERR GYULA.
A Harruckern és a Károlyi család.
Genealogiai tanulmány czímen Éble Gábor, a gr. Károlyi család lelkes és munkás történetírója, ki csak nem régen írt egy vaskos kötetet Károlyi Ferenczről, ismét egy értékes dolgozattal gyarapította genealogiai irodalmunkat. Ezzel a nagy munkájával van kapcsolatban jelen műve is, mely mintegy annak függelékét képezi. Ugyanis annak második kötetében a Károlyi Antal életénél, kinek felesége Harruckern leány volt, ki kellett volna terjeszkedni e család történetének előzményeire is, s a helyett kidolgozta külön e család történetét s bemutatja egy összefüggő képben, a mi bizonyára szerencsés gondolat volt. A Harruckern család bárói ágának története a XVII. századba nyúlik vissza s nevét a Felső-Ausztriában fekvő Harruck falútól vette. A családalapító egy egyszerű iparos volt (takácsmester és nem linczi pék, mint eddig hitték), fia Harrucker János György (mint báró Harruckern névvel) már birodalmi lovagi s magyar bárói rangot nyer. Vele szerepel legelőször e név nálunk s ő a család fényének, rangjának, gazdagságának és tekintélyének megalapítója. Előbb csak egyszerű kamarai számtiszt, majd császári élelmezési biztos; szerencséjét az alapítja meg, hogy huszonhárom tiszttársa közül, a kiket hűtlen kezelés miatt hadi törvényszék elé állítottak, egyedül neki derült ki ártatlansága, ettől kezdve rohamosan emelkedik: császári tanácsos, majd kamarai biztos az aradi vár építésénél, Savoyai Eugen jobb keze a spanyol örökösödési háborúban, s a császári sereg élelmezési igazgatója s miután takarékossága és lelkiismeretessége által több millió forint hasznot tett a királyi kincstárnak, 30 évi szolgálata jutalmáúl, csekély ráfizetéssel mintegy 790,000 hold földet kap Békés, Csongrád és Zaránd vármegyében jutalmúl, azonkívül bárói és főispáni méltóságot. Iacute;gy lesz magyar honos. A birtokúl kapott, jobbára néptelen területeken aztán falvakat alapít, földeket oszt ki csekély áron vagy ingyen s telepítvényesei helyett sokszor az adót is fizetve. Halála után félbehagyott munkáját a gróf Károlyiak és Wenckheimok folytatják, a kik óriási vagyonát öröklik. Ezt és ehhez hasonlókat beszél el az Éble könyve érdekesen, tanúlságosan és vonzó formában. Ő ugyan szerényen csak genealogiai tanúlmánynak nevezi művét, de mint ismertetésünk is sejteti, egy darab művelődés-történet ez, kortörténeti rajz egy nagy jelentőségű korszakból, melynek hatása benyúlik a közvetlen jelenbe, rajza a XVIII. század birtokalakúlási viszonyainak. A mű becsét emeli az is, hogy levéltári kutatásai alapján sok eddig ismeretlen adatnak jutott a szerző birtokába, a mi által alkalma nyílt Siebmachernek, Nagy Ivánnak, Mogyoróssynak s másoknak nem egy tévedését helyre igazítani. Mellékletül két genealogiai táblázatot ad a Harruckernekről s ezen kívül több arczkép, hasonmás, czímer- és pecsétrajz díszíti a művet. A díszes kötet, mely a nyomdának is becsületére válik, Hornyánszky Viktornál jelent meg s ára 1 frt 50 kr.
DÉZSI LAJOS.
A királyi könyvek tartalom mutatója.
Pettkó Béla és dr. Illéssy János orsz. levéltári fogalmazók a Bécsből hazaszállított s az orsz. levéltárban elhelyezett magyar és erdélyországi királyi könyvekben foglalt nemesség, czim és honfiúsítás adományozásáról, nemesség megújításokról és megerősítésekről jegyzéket készítettek, melyet az Országos Levéltár felügyelete alatt kinyomatva, az érdeklődő közönség rendelkezésére bocsátanak. Az erről szóló előfizetési felhívást jelen füzetünkhöz mellékelve veszik tagtársaink, kiknek szíves figyelmébe ajánljuk a családtörténeti szempontból is becses munkát.
1895-3
A PETKI CSALÁD.
Kevés család van, melynek leszármazása annyira össze volna kuszálva, mint az Erdély történetében oly nagy szerepet játszott, társadalmilag kiváló előkelő állást elfoglalt s hazánk számos főrendű családaiba beleolvadt Petkieké.
Sokat találunk egy és más történeti munkában róluk feljegyezve, genealogusaink régóta megpróbálkoztak leszármazásuk összeállításával, de ez mindeddig csak annyiban sikerűlt, hogy egyes részletek helyesen kerültek össze a családfákra, egészben azonban ezek ellenmondók, anachronismusokkal teljesek és hibásak maradtak. A Kőváry által közöltnek hiányai és anachronismusaira már Nagy Iván rámutatott, a nélkül, hogy a tisztázásban szerencsésebb lett volna; sőt a Mikola-féle varians felvételével még bonyolultabbá tette a dolgot. Mike Sándor genealogiai kéziratában néhány részletet sikeresen összeállított; de aztán, midőn az összefüggő leszármazást akarta adni, ő is összezavarodott, úgy hogy ugyanabban némely ágakat kétszeresen is vezet le, s egyéb hibákba is esik; s itt rá nézve épen oly rosz szolgálatot tett gróf Kemény József stemmatografiája, mint Nagy Ivánnál a Mikola-féle genealogia.
A Mike-féle táblákon látható s más kéztől eredő újabb bejegyzések arra mutatnak, hogy később még más kutatók (talán gróf Lázár Miklós) is foglalkoztak e családdal, de csak egyes töredékes adatokhoz jutottak.
Iacute;gy lassanként mind komplikáltabb útvesztő képződött, melyben még a családdal összeköttetésben álló s fenmaradt okiratos adatait közelebbről ismerőnek is nehéz eligazodnia.
Mindazáltal, mivel a Petki család kihalta folytán birtokaival oklevelei is nagyobbrészt a báró Bálintittokra jutottak, ezekből legalább a család királyhalmi előnevet viselt s utóbb grófságot nyert ágának leszármazása biztosan összeállítható s a XV-ik század második felében élt Petki Domokosig visszavezethető. A dersi előnevet viselt másik ág leszármazási viszonyaira nézve azonban már kénytelenek vagyunk egyéb forrásokat és genealogiákat is, mennyiben a kritikát megállhatják, felhasználni, melyekre esetenkínt rá is mutatunk, s a leszármazásnak e részét táblánkon feltünővé is teszszük.
Azon adataink, melyekre nézve az alábbiakban más forrásra nem utalunk, mind a báró Bálintitt család nagy-ernyei levéltárában levő oklevelekből vannak merítve.
A család eredete és első ősei.
A Petkieket mindig a székelység főemberei közt látjuk. Benkő Erdélyről irt ismeretes munkájában őket Csíkszékből származtatja, s némelyek közülök, miként látni fogjuk, csicsói előnévvel is éltek, mi ezt megerősítni látszanék; de ezt, itteni birtokukkal együtt kétségkívül házasság útján nyerték. Másik előnevük, a dersi, Udvarhelyszékbe vezet. Használtak azonban ezeken és az egyik ágnál utóbb megállandósúlt királyhalmin kívül még csányi, pálosi, véczkei, kányádi előneveket is, melyek közül az utóbbi két helység Udvarhelyszéken, Csány pedig Tordamegyében, Királyhalma és Pálos, valamint a magát a családnevet adó Petek az erdélyi Fejérmegyében volt. Ez csak azt bizonyítja, mit más dolgozatunkban már megemlítettünk, hogy nálunk az előnevek korán sem valami jogi jelentőségű s adományozástól függő, hanem csak a bármi természetű és eredetű birtoktól s lakhelytől származtatott, merőben esetleges megkülönböztetések voltak, melyeket csak később a szokás állandósított meg családainkban.
Kétségtelen, hogy e család tagjainál is a legelső jelző, mely akkor vezetéknév s egyszersmind előnév is volt, a Petki név szintén így keletkezett; de hogy Petek helység volt-e bölcsője, vagy a szomszéd székelyföldről származván ide, talán csak birtokot nyert itt s ide települt, az iránt semmi adat sem áll rendelkezésünkre. Annyi a báró Bálintitt leveltár nemsokára idézendő 1580-iki okleveléből bizonyos, hogy a Petki család már ekkor a székelységhez tartozott; mit a megnevezésénél használt «agilis» jelző, mely nálunk bármely rendfokozatú székelyt, nem pedig félnemest jelöl, kétségtelenné teszen.
Petki János kanczellárnak alább ismertetendő 1607-iki diplomájában e család már 400 év óta nemesi renden virágzónak van írva. Sajnos, hogy adataink ily messzire nem terjednek. A legelső okleveles adatot a nagy szebeni szász nemzeti levéltárban II. 161. szám alatt találtuk. Ez V. László királynak 1455 január 22-én kelt rendelete, eredetiben, papíron, rányomott vörös pecséttel. Előadja benne a király, hogy a hét székbeli szászok panaszt emeltek, miszerint némely erdélyi nemesek őket foglalások- és rablásokkal károsítják; nevezetesen Vingárti Geréb János, a Bolyaiak, a rákosi Sükösd (Sykws) s Gerendi Miklós ellen szól a panasz, mely ezután áttér a Petkiekre e szavakban: «Petrus filius Georgii et Michael filius Johannis ac Dominius de Pethky ac nonnulli wolachi prćfatis exponentibus per furta et latrocinia et alios actus potentiarios diversa damna et nocumentorum genera hactenus intulissent et ductim inferre non cessarent».
Ebből láthatólag már akkor legalább is három ágon álltak a Petkiek, noha egymással való összeköttetésük tekintetében felvilágosítást nem találunk. Ez oklevelben találkozunk legelőször Petki Domokos nevével is, ki a családi levéltár szerint is első ismert törzse a családnak, «de Petek» előnévvel, s kinek életéről Mike az 1471 Kőváry pedig az 1499. évszámot jegyzi föl. Az előbbi évszámot – valószínűleg ez is Domokosunknak előhaladott korára esik, – az oklevelekkel megegyezhetőnek tartva, még elfogadhatjuk, de a Kőváry-féle 1499-ik év legfeljebb egy ekkor kelt oklevélre vonatkozhatik, melyben az előbb élt Petki Domokos említve lehetett.
A mi az eme törzstől való leszármazást illeti, az már egészen másként indul meg a családi oklevelek szerint, mint a hogy az eddig megjelent családfák adják, melyek Domokosnak egyes unokáit helyezik fiai gyanánt, s utóbb még több mindenfélét összezavarnak.
Báthori Kristófnak 1580 február 14-én kelt osztoztató parancsa ugyanis így szól: «exponitur nobis in persona nobilis agilis Michaelis Mykeos, filii condam Joannis Mykeos de Zabola ex generosa olim domina Catharina, consorte sua, filia dudum Francisci Petky, filii Georgii, filii olim Dominici Petky de Petek, qualiter ipse exponens cum nobilibus agilibus Joanne et Stephano Petky de Pálos, filiis condam Thomć, filii dudum Antonii, filii Joannis, filii prćmemorati Dominici Petky de Pethek, ac Michaele similiter Petky iuniore, filio condam Georgii, filii prćfati Antonii, filii dudum dicti Joannis, filii olim antefati Dominici Petky de Pethek prćdicta, in totali portione possessionaria in possessione Kyralhalma . . . . . ćqualem divisionem facere . . . vellet.»
A leszármazás az imént felsorolt nemzedékekre nézve tehát teljes hitelességgel meg van állapítva. De negatív irányban nem következtethető ez okmányból az, hogy a közös törzsből csakis az ott megnevezettek származtak volna; mert akármely ízen úgy a felperesek mint az alperesek ágán még más oldalrokonok és elágazások is lehettek; s vagy mert ki voltak elégítve, vagy mert a peres birtokból nem birtak, esetleg mert kiegyeztek vagy külön perben szerepeltek, e peres okmányba nem foglaltattak be.
Az itt megismert leszármazás kiegészítésére tekintetbe kell tehát vennünk az egyéb forrásokat is, s a mi chronologiai szempontból megállja a birálatot s a régibb genealogiák egybehangzó s más adatokkal egyező részleteit képezi, azt, az okleveles hitelességűtől megkülönböztetett nyomással, szintén felveszszük táblánkra.
Domokos két fiával, kikről fennebbi oklevélidézetünk emlékezik, már Mátyás király I478 május 6-án Budán kelt oklevelében találkozunk, egy teleki és szederjesi beiktatáshoz, ők levén királyi emberekül kiküldve.Szabó Károly, Székely okmt. I. k. 224. l.* A megkülönböztetésben, mely e kifejezésekkel: «Johannes de Pethky aut Georgius Pethky de Ders», Jánosnak csak a nevét is adó régi petki előnevet, ellenben Györgynek már a dersi jelzőt tulajdonítja, kezdetét látjuk a két főág különválásának, melyek közül az egyik a dersi előnevet tartotta meg, a másikban pedig több változatok után a királyhalmi lett állandóvá.
A dersi ág.
Az ezen ág élén álló I. Györgygyel ujra találkozunk 1502-ben, midőn a másik ágon álló I. László őt a pálosi és petki birtokrészért perli s 1505-ben, midőn ugyanez és I. Miklós vele megosztoznak,Mike Sándor kéziratában utólagos feljegyzés.* s midőn ugyancsak ő, (itt is dersi előnévvel jelölve) több más birtokostársával együtt a fehérmegyei Kövesden határosztályt tartanak.Szász nemz. levélt. 1505. aug. 26-iki eredeti okirat.* 1509-ben február hó 25-én Szent-györgyi és Bazini Péter gróf még tanút idéz meg e Petki Györgynek egy peres ügyében,Szabó K., Székely okmt. I. k. 321. l.* de 1511-ben már nem él, s nyomába fiai lépnek;Mike kéziratában utólagos feljegyzés.* özvegyének keresztnevével s Anna nevű leányával pedig 1529-ben ismerkedünk meg, midőn «Dorothea relicta egregii Georgii Petki de Ders», nevezett leányának a dobokamegyei Pujonban és Szent-Egyeden néhány sessiot inscribál.Mike kéziratában utólagos feljegyzés.*
Ezen Petki Györgyné, Dorottya asszony, a birtokviszonyokat tekintve, kétségkívül az utóbb czegei előnévvel jelölt Wass családból lehetett.
Fiai közül I. Ferenczet a családi levéltárbeli osztályos perből is láttuk, s ő lehetett az, kit Majláth mint Szapolyai-pártit elfogat, ha ugyan nincs összetévesztve a másik ágbeli Antallal, ki 1537-ben nótáztatott. Testvére Gábor már történeti szerepet játszik, s családjának több más tagjával együtt híven ragaszkodott a Szapolyaiakhoz s ezért a fondorkodó Maylád István üldözésével neki is meg kelte küzdenie. Iacute;gy látjuk, hogy ez hamis pénzverés ürügye alatt 1535-ben Petki Gábor jószágait kobozza el,Gyulafehérvári kápt. Miss. cista I. fasc. 5. nr. 2. alapján Majláth B. Turul VI. évf. 7. l.* de bukásával Petki ismét kegybe jut s 1564-ben csíki főkapitány és az egész székelység főparancsnokaként találjuk.Kállai, Székely nemz. 275. l.* Késő öregkort ért el. Még 1570-ben is feszegeti a valószínűleg üldöztetése idején fia, az 1566-ban Muzsnán adományt nyert,Szabó K. Székely okmt. II. 209. l.* de utóbb elő nem forduló s talán még atyja előtt elhalt II. László és veje Ugron Tamás által egykor a mohai birtok iránt dersi és járosfalvi részekkel kötött csere ügyét,U. o. II. k. 299. 300. l.* s talán még akkor is életben van, midőn a következő 1571-ik évben leánya Katalin, Ugron Tamásné, az említett csere útján kapott járosfalvi részét Udvarhely városába bekebeleztetni engedvén, ezért Ábrahámfalván kárpótoltatik.U. o. II. k. 314. l.*
A többi testvérek: II. Miklós, Lázár, Nicefor és Annának csak puszta neveit tartotta fenn a feljegyzés.Mike kéziratában utólagos feljegyzés.*
A korán letűnt I. Ferencznek már oklevelünkből ismert s annak kelte előtt elhalt Katalin leányán, Mikes Jánosnén kívül, II. János, Magdolna, Apor Lukácsné és Benedek nevű gyermekeit olvassuk,Mike genealogiájában.* de a két utóbbiról semmi egyéb tudomásunk nincs. II. Jánost pedig 1547-ben mint székely tisztet találjuk, tanúskodva a brassaiak Mogyorósi perében.Kállai id. h.* Felesége Lázár Orsolya volt,Nagy Iván, VII. k. 51. l. és Mike S. genealogiája, hol hibásan Margitnak van írva.* a mai ily nevű grófi család elődeiből, kinek atyja Lázár János 1549-iki végrendeletében egy eme vejénél levő serlegről is megemlékezik.Szabó K., Székely okmt. II. k. 75. l.*
Ezen II. Jánosnak volt leánya azon Anna, ki Kálnoki Bálinthoz ment nőűl, s kit (Turul, X. évf. 85. l.) egy korábbi dolgozatban Mike téves jegyzete folytán mi is a később ismertetendő III. Jánosnak, a kanczellárnak, leányáúl írtunk. Fia pedig I. Mihály volt, ki János Zsigmond hadaiban mint egyik székely főúr híven szolgáltU. o. II. k. 194. 195. l.* s ezért szintén Muzsnán kapott adományt 1566-ban,U. o. II. k. 209. l.* s a másik ágbeli Petki István véczkei beiktatásánál 1577-ben mint kiküldött szerepelt. Ezen Mihály Daczó Margitot vette feleségűl,Mike genealogiája és Turul, VI. k. 99. l.* de valószínűleg nem azon Daczó Pál leányát, kitől a Kőváry és Nagy Iván-féle táblázatok származtatják, hanem a korábban éltek közül valamelyikét.
Vérükből származott IV. János, a család egyik főbüszkesege, ki mint tudós, államférfi és vitéz katona örökítette meg nevét Erdély történetében. Családjának szelleméhez s hagyományaihoz híven, egész életén át rendületlen híve volt a nemzeti fejedelemségnek. Azon 1607 május 10-én kelt diplomában,Orsz. levélt. Kolosmon. konv. Arm. P. 18.* mely magyar stylu díszítményeinek gazdagságával külső kiállításra nézve is valódi remekmű, s melyben Rákóczi Zsigmond fejedelem dersi Petki János belső titkos tanácsosát és kanczellárját, ki valószínűleg ez időtájban kapta inscriptióban a sajói uradalmat is,Kállay, Székely nemz. 276. l., hol atyja tévesen Farkasnak iratik. Mike S. genealogiájában a sajói adományozás az 1614. évszámhoz van fűzve, de ez hibás, mert Petki János ekkor már nem élt. Legfeljebb a fia részére ez évben adott uj adományról lehet szó.* a nemesek rendjéből, melybe családja 400 év óta tartozott, kiemelvén, a főrendek sorába igtatja («in coetum procerum et magnatum sive magnificorum»), teljes eddigi életrajzát találjuk e jelesünknek, lendületes elismerő szavakban megírva. Nem felesleges tehát fordításban ide igtatnunk a diploma eme történelmi jelentőségű részletét.
«Midőn a hazának válságos napjai hívtak» így szól a diploma – «s védői megritkulának, te mindig helyt állottál a hazáért s törvényes fejedelmeiért; az ország ellenségeivel megütközve, ellenök gyakran harczoltál. Midőn az ellenséges erők az egész tartományt leigázák, te mint bujdosó idegenbe menekültél, inkább akarva a hazáért bármi rendkívülit szenvedni, mint az ellenséghez csatlakozni. Majd alkalom adtán haza térve, a haza ügyének, mennyire tehetéd, segítségére voltál. Egyebek közt ama jeles és emlékezetes tetted van előadva, hogy midőn Báthori Zsigmond fejedelem mellőzve Erdélyt, az opuliai új herczegség megnyerése végett némi időt idegen föld látogatásával és átkalandozásával töltött el, de megúnván új fejedelemségét s az ősinek édessége által vonzatván, a hazába visszavándorolni eltökélé, s a hazafiak közös elhatározásával ujra a régi fejedelmi méltóságba volt helyezendő, többekkel együtt téged is elébe küldöttek. S midőn ő, megérkezésetek előtt, az előbb ellene készített kelepczéből a lengyelek hatalmába került, s a visszatérés reményétől megfosztva, csaknem kétségbeesetten Moldovában Botosán várban őrségtől bekerítve le volt tartóztatva, ekkor te más, ugyanazon szolgálatra szántakkal egyetemben az ő kiszabadítására a legvakmerőbb tervet készítetted. Akkora hűséggel és engedelmességgel viseltettél törvényes uradhoz, hogy bár ezer kard keríté s a megszabadításáról való gondoskodás a legkomolyabb veszélylyel járt, nem haboztál az ő megmentéseért a leghatározottabb életveszélybe rohanni, s életét a tied elébe tevén s azt lovad s kardoddal védvén, biztos segítségeddel ő megszabadúlt s előbbi fejedelmi méltóságába visszahelyeztetett. – Ezután nagy jelentőségű követségekben is jártál II. Rudolf római császár és III. Zsigmond lengyel királynál; majd meg azután, hogy az erdélyi ügyeket annyi esztendőnek hadi szerencsétlenségei csaknem tönkretették, midőn boldog emlékű fenséges elődünk néhai Bocskai István idejében a szabad élet nem remélt fénye tündöklék fel, a haza szabadságának helyreállításában nem utolsó sorban fáradoztál. Végűl midőn az imént említett néhai fejedelem elhúnytával az ügyek ismét zavarosra fordúltak s a régi bajok tüze a békét száműzve fellobogni látszott, a mozgalmak parazsának eloltására s a belnyugalom fentartására velünk együtt kiválólag törekedtél, mire most is, semmi fáradtságot sem kímélve, éjjel-nappal buzgó odaadással törekszel.»
Ebben röviden benne foglaltatik Petki János egész élettörténete 1607-ig. Látjuk benne az 1601-diki expeditiót, midőn Petki János, Szentpáli János, Cseffei István és Ordög Balázs 300 emberrel Moldovába mennek Báthori Zsigmond visszahozatalára;Bethlen Farkas Hist. V. k. 10. l.* látjuk az 1603-iki követséget Rudolfhoz, melyben Petkin kívül Sarmasági Zsigmond, Mindszenti Benedek, Királyfalvi János stb. vettek részt,U. o. 220. l.* s látjuk Bocskaihoz való ragaszkodását is, melyet aztán a történelem részletesebben is leír.
A Petki család nemzedékrendje.
Petki Domokos de Petek 1455. (1471) I. György 1478 de Ders. (1502). 1505. 1509 († 1511 előtt.) ([Wass] Dorottya [de Szent-Egyed], 1529-ben özvegy.) I. János 1478. I. Ferencz (1511.) Gábor. (1511.) 1535. nótázva. 1564. csiki főkapitány s a székelység fővezére 1570. II. Miklós (1511.) Lázár (1511.) Nicefor (1511.) Anna (1529.) I. László 1501. 1502. 1505. Antal 1501. 1512. 1519-ben királyhalmi birtokából zálogba ad. 1537. nótázva.Katalin. 1571. (ábrahámfalvi Ugron Tamás. 1562. 1570. 1571.) II. László 1566. Bálint 1566–1577 de Csány, utóbb de Kányád. (a. harinnai Farkas Zsófia. b. a.-csernátoni Damakos Anna, 1586-ban özvegy.) Tamás † 1580 előtt. Patakfalvi N., a Patakfalvi Basilius leánya.) II. György 1566. 1570. † 1580 előtt. a. csemátoni Domokos Margit.) Katalin † 1580 előtt. (zabolai Mikes János † 1580 előtt.) II. János 1547. 1549. (Lázár Orsolya de szt.-Anna.) Magda (al-torjai Apor Lukács.) Benedek. III. Mihály 1580. Katalin (Komis Farkas de Homoród-Szt.-Pál, † 1602.) a) Katalin (nosztolyi Cseffei Benedek.) b) II. Mihály 1580. de Petek, kevéssel utóbb † b) András † 1586 előtt. b) Anna 1586. (mohai Széki Boldizsár.) III. János 1580. de Pálos. I. István Fiatalon Egerben harczol, azután Erdélybe visszajön. 1576. fejedelmi udvarnok. 1577–1580. de Pálos. 1582. 1583. 1588–1590. de Véczke. 1593. 1594. † 1601. aug. 3-án a goroszlói csatában. (sarmasági és mező-kövesdi Sarmasághi Anna, 1605. özvegy.) Zsófia Anna. IV. János 1601. 1603. 1605. udvarhelyszéki főkirálybiró, 1607. titkos tanácsos, kanczellár és «magnificus», 1608. márcz. 31-én a kanczellárságról lemond, 1612. május 25-én nótázva. † 1612. októb. 23-án. (Komis Katalin de Homoród-Szt-Pál 1617. özv. † 1637. október 21-én.) III. Ferencz 1614–1630–31. dobokamegyei főisp. 1633. aug. 21. nótázva. † Törökországban 1640 előtt. (körtvélyfái Kovácsóczi Katalin. 1640. jan. 8-án uj házasságra lép.) Borbála 1641. és 1644. mint özvegy († 1660.) (apa-nagyfalusi Apaffi György † 1635) Zsuzsánna (sófalvi Givai Péter.) Pál † 1595. II. Ferencz † 1595. Esztergom ostrománál esnek el. II. István 1601. de Véczke. Talán ez volt Bethlen Gábor egykori főudvarmestere, ki 1636. okt. 6-án Szalontánál esett el. I. Faras (1576–81 táján) lugosi és karánsebesi bán és kanczellár (?), 1601. 1603–05. fogarasi kapitány. † 1608. előtt. Királyhalmi előnévvel. (Lázár Erzsébet de Csicsó. 1605–08. jan. 8-án már özv. 1609. 1615. 1617. † 1620. előtt.) Erzsébet 1605. † 1647 előtt.) (a. Balási Mih. de Véczke 1617. b. Tóth Mihály de Szt-György. c. novaji Szentpáli János. d. Tholdalagi Mih. de Gáldtő. Egyebek. 1640. † 1642. márczius 24.) III. István «Királyhalmi», utódaival együtt állandóan ez előnévvel jelölve. – Szül. valószinüleg 1601. után. 1608. kiskoru. 1633–34. csiki alkapitány, Moldovát elfoglalja. – 1656-tól fogva csiki főkapitány, fejed. tanácsos és főudvarmester. – 1658. és 1662. helytartó – 1664–1666-ban egyszersmind küküllőmegyei főispán. – † 1667. január 26-án. (teremi Sükösd Erzsébet, 1640. mint neje említve; 1649.) II. Farkas szül. valószinüleg 1601. után; 1608. még kiskoru. – 1623. de Csicsó. 1634. 1635. 1637. 1640. 1642. (borsovai Borsovai Erzsébet, előbb terenni Sükösd György özvegye (1649.) Zsuzsánna. (novaji Szentpáli Ignácz.) III. Miklós. 1640. – † nótázva. V. János szül. Királyhalmán 1647. okt. 28-án. 1669. 1673. 1675. 1676. 1677. 1679. 1683. † mint Csikszék táblabirája 1686. jan. 6-án. (hallerkeöi Haller Krisztina, 1675-ben már neje. – 1679. † 1685. decz. 14.) IV. István † 1675 körül 22 éves korában. Borbála 1676. (sepsi-sz.-iványi Henter Benedek 1673.) Judith 1676. (a.-csernátoni Damokos János.) Katalin 1676. (szárhegyi Lázár István, szül. 1626. † 1679.) Erzsébet 1676. (a) borsai Nagy Tamás. b) telekesi és debréthei Telekessy Pál.) Anna 1676. (csicsó-kereszturi Torma János nótázva 1662-ben.) Dávid 1689. gyámság alatt, 1697. osztozik. 1700. gróf. Cs. kir. kamarás. 1706–1715. királyi táblai biró, 1722. kolozsmegyei főispán, 1737. főkormányszéki tanácsos. † 1744. (gr. Zichy Sára † 1746.) Sára 1689. gyámság alatt, 1697. osztozik. (br. Thoroczkai János.) Terézia. 1689. gyámság alatt, 1697. osztozik. (br. Bálintit György.) Éva 1697. osztozik, mint hajadon. V. István (gr. Kálnoki Judith.) Anna (gr. Kornis Antal.) Rozália (gr. Mikes István.) Zsuzsánna (gr. Kornis Ferencz.) Borbála (a. br. Henter Dávid. b. ürmösi Maurer Sámuel.) József sz. 1757. – cs. kir. kamarás. † 1817. ápr. 2. (a. br. Kemény Anna. b. Asp Erzsébet.) Klára 1779 előtt mint hajadon említve. † a) VI. János † még atyja életében. a) Mária (a. br. Bálintitt György. b. maksai Máriaffi Dávid.) a) Antónia. † (a. br. Bánffi József. b. Freudensteini br. Gremp Frigyes.)
Tudjuk Bethlen Farkas Historiájából azt, hogy Petki János volt az, ki 1605 február elején mint a székely főurak legkiválóbbja, az udvarhelyszéki székelységet, melynek főkirálybirája volt, Keresztúrra gyűlésre hívja, őket szónoklatának hatalmával Bocskai részére megnyeri, s őt egyhangúlag fejedelemmé kiálttatván ki, ez által megválasztására az első mozgalmat indítja.Schaser értekez. Transilvania, 1833. k. II. k. 151. l.*
Ő ír Bocskai érdekében még azon év április hava előtt a szászok egyetemének is, miként Huet Albert szebeni királybiró válaszából kitűnik, Bocskaihoz, csatlakozásra szólítván fel a szászokat.Bethlen Farkas, Hist. VI. k. 228. l.*
Ott küzd ő ezután is híven Bocskai seregében, s midőn 1605 júliusban ennek fővezére Gyulaffy a szászok meghódolása után, melyben menedéklevelek kibocsátása s tárgyalások útján Petkinek szintén nagy része volt, – Baczonban megbetegszik, a vezérletet is ideiglenesen Petki János veszi át. Az ellenfél alvezére, Csonka János, ellene vonul, felprédálja Petki birtokát is, Dersent, de utóbb vereséget szenved. Midőn a fővezérletet Bogáthi Menyhért veszi át, Petki július végén Bethlen Farkassal és Alia Farkassal haditanácsba megy Kőhalomba a segélysereggel megérkezett Ali basához, s ott Segesvár ostromát határozzák el.U. o. 291. s köv. l. és Schaser értekez. Transilvania, II. k. 156. l.* Mikor a sikerek Bocskai ügyét Erdélyben mindinkább megszilárdítják, 1605 augusztus havában a segesvári ostromot felváltó többszöri béketárgyalásokon látjuk Petkit működni.U. o. 324. s köv. l.*
Bocskai halálával Petki János a Rákóczi Zsigmond ügyét karolja fel, 1607 márcziusban általa kanczellárrá neveztetik,Bethlen Farkas Histor. VI. k. 502. l.* május 10-én tőle a fennebb ismertetett főrendi diplomát kapja, október 9-én a székelyek udvarhelyi gyűlésén ököradót szavaztat meg a fejedelem részére,Orbán Balázs, A Székelyföld leírása. I. k. 23. l.* 1608 márczius 5-én pedig a fejedelem nevében, mint kanczellár, ő jelenti be a kolozsvári gyűlésen Rákóczi Zsigmondnak lemondását fejedelmi méltóságáról;Bethlen Farkas Hist. VI. k. 521. l.* azonban midőn az új fejedelem Báthori Gábor azon év virágvasárnapján Kolozsvárra bevonúl, már a rákövetkező napon 1608 márczius 31-én Petki János szerencsét kívánván neki uralkodásához, erejének megfogyatkozásánál fogva kanczellári hivatalát önkényt leteszi.U. o. 524. l.*
Nem annyira az előrehaladott kor, mint az új fejedelem laza erkölcseitől és garázda, erőszakos természetétől való idegenkedés indíthatta visszavonulásra e tehetséges férfiút, kit Erdély ama korának történetírója «vir eloquentia et linguć latinć peritia ac humanitate prćcellens»-nek nevez.U. o. 502. l.* Úgy látszik, dersi birtokára vonúlt, melyet a Rácz György seregétől szenvedett rombolásokból már előbb helyrehozott, s felégetett templomát helyreállítván, már 1607 augusztus 21-én új haranggal ellátott.Orbán Balázs, A Székelyföld leírása. I. k. 178. l.* Ez elvonúltságában, kétségkívül az elszomorító tapasztalatok hatása alatt s az erkölcs és hazafiui kötelességérzet élesztése végett írta meg Silius Italicus nyomán «Az Virtus és Voluptasnak vetekedések» czím alatt 1610-ben Kolozsvártt kiadott tankölteményét,Toldy, Magyar irodalom tört. 43. l.* majd utóbb, midőn az állapotok türhetlenekké váltak, ő is az elégületlenek sorába állott s részt vett a Báthori Gábor elleni mozgalmakban, miért 1612 május 25-én nótázták is.1612 május 25-iki 11. tcz.* Ugyanezen év október 23-án Brassóban halt meg.Kőváry, Erdély nevezetesebb családai, 205. l. Kállai, Székely nemz. 275. l. Kazy, Transylvania, I. k. 254. l.* Sírját talán azon pelikános czímerrel díszített kő jelöli, melynek lekopott feliratát Orbán Balázs sem tudta már kibetűzni. Feleségének Kornis Katának, a Mihály vajda katonái által meggyilkolt Farkas leányának, ki özvegységében 1617-ben a dersi udvarház (Erdélyben fösvények vagyunk a «kastély» elnevezéssel!) feliratos kapuját építteté, szintén jelöletlen maradt a sírja a dersi templomban, mert sírkövét egy szomszéd falusi ember eltulajdonította, s így e sírkő, melyet felirata szerint Petki Borbála Apaffy György özvegye 1641 ápril 8-án emeltetett anyjának, az 1637 október 21-én elhalt Petki Jánosné Kornis Katalinnak, e sajátságos módon idegen helyre kerűlt.Orbán Balázs, A Székelyföld leírása, I. k. 179. l.*
Petki János emléke nemcsak történelmileg az utókor előtt áll tisztán, hanem Bethlen Gábor fejedelem részéről jogilag is megkapta az elégtételt, ki nemcsak hogy 1614-ben a hűtlenség bélyege alól felmentette, de fiának III. Ferencznek épen atyja Petki János érdemeiért adott új adományt agyagfalvi jószágára.Orbán B., i. h.*
Ezen Ferencz 1630–31-ben dobokamegyei főispán volt; anyai unokatestvérével, ifjabb Székely Mózessel I. Rákóczi György ellen szövetezett, miért 1633 augusztus 21-én hűtlennek nyilvánítva, vagyona elkoboztatott, s a török földre menekűlt,Hodor, Dobokavárm. 412. l. és Kállai, Székely nemz. 276. l., hol főispánsága sajtóhibából 1601-re van téve. L. az 1633. augusztus 21-iki I. tczikket is.* hol már 1640 előtt elhalt, mert ez évi január 8-án özvegye Kovacsóczi Kata, az István kanczellár leánya, már Bálintitt Györgyhöz megy nőül; gróf Kemény József történeti hitele pedig ma már, sajnos, sokkal inkább meg van ingatva, mintsem a Nagy Iván általMagyarorsz. családai, IX. k. 845. l.* idézett amaz egyszerű jegyzetének, mely szerint e Petki Ferencz még 1663-ban is élt volna, valami súlyt tulajdoníthatnánk.
A hűtlenné nyilvánítása folytán tőle elvett sajói uradalmat I. Rákóczi György 1634-ben Kékedynek adományozta,Mike genealogiája.* úgyszintén Ders is idegen kézre, a Szaláncziakéra került, kikkel aztán a Petki János kanczellár leányági leszármazói, az Apaffyak perlekedtek.Orbán B. i. h.*
Leányágon azonban János kanezellárnak még más maradékai is voltak. Borbála leányát, Apaffy Györgynét, a későbbi fejedelem anyját, már fennebb is említettük. Ő a sírkövek tanúsága szerint 1635-ben maradt özvegyen, s 1660-ban halt meg. Még feljegyezhetjük róla, hogy atyjáról örökölt birtokát Muzsnán hadban levő fia költségeinek fedezésére 1644 ápril 15-én adta el.Orbán B. i. h.* A kanczellár másik leánya pedig Zsusánna, Gávai Péterné volt. Több leányát Mike genealogiája nem említi; pedig ez kiváló gonddal járt el a kanczéllár ágának összeállításában s azt adatokra utalásokkal is kísérte s még a hibás és ellenmondó adatokról is megemlékezett s néha pár szóval meg is birálta.
Nem tudhatni tehát, mikép kerülhetett Kővárty táblázatára a fennebbiek testvére gyanánt egy Ilona is, ki Mikó Ferenczné lett volna. Iacute;gy aztán ez átment Nagy Iván munkájába is, noha sem ez, sem Kőváry nem tudnak a Mikó családoknál ezen Petki Ilonáról. Okunk van azonban a Mikó családoknál előforduló Ferenczek hitveseinek nevéből névcserés tévedést sejteni, mely miatt nevezett genealogusaink aztán a Petkiekről készített táblázataikat tévesen egy Ilonával is kiegészíteni indokoltnak találták. Ezért tehát mi ezen valószínűleg nem létezett Ilonát nem vehettük fel a nemzedékrendbe.
A királyhalmi ág.
Míg az előbbi ágnál levéltári adataink csak a kiágazásra s az első ízek némely tagjaira szorítkoztak, sokkal könnyebb feladatunk a királyhalmi, utóbb grófságra emelt ág tárgyalásánál, melyre nézve a báró Bálintitt család levéltára bő okleveles forrást szolgáltat.
Ebből állítottuk össze a nemzedékrendet s merítettük alábbi fejtegetéseinket, a hol pedig máshonnan is vettünk fel valamit, arról jegyzeteinkben beszámolunk.
Domokosnak, a közös törzsnek, ama fiát, I. Jánost, kiben ez ág a dersitől elválik, már a család eredetének tárgyalásánál láttuk. Ennek három fia, I. László, I. Miklós és Antal mint nemesek vannak említve Szentgyörgyi és Bazini Péter gróf 1501-diki vajdai oklevelében,Kőváry szerint, Arch. Cap. Alb. cista I. fasc. 2. nr. 2.* s az első kettőt már a dersi ággal való 1500 és 1502-beli perlekedésből ismerjük, Antalt pedig, mint az 1580-iki osztozó ágak egyikének ősét, leszármazási viszonyának világos megjelölésével az illető családi okmányból láttuk.
Ezen Antal, rokonságával együtt, már birtokos volt Királyhalmán. Ugyanis Maylád Mátyás itt cseszvei Barlabássi János birtokrészét 1509-ben zálogba vevén,Gyulafv. kápt. levt. Centur. CC. nr. 77. alapján Majláth Béla a Turul VI. k. 4. lapján.* 1511-ben Királyhalma egy negyedrészét adományúl nyeri, s egy másik negyedet vétel újtán szerez meg; de a beiktatásnak 1512-ben Petki Antal nevében ellene mondanak, Petki Antal azonban utóbb, személyes megjelenésre idéztetvén, ellenmondását az 1512 márczius 22-iki jelentés szerint visszavonja,Majláth Béla a Turul VI. 5. lapján, az Ungar. Mag. III. k. 174. l. s a gr. Majláth György zavari levéltára, valamint a Kolosmon. conv. levélt. Com. Alb. Lit. M. nr. 3. alapján.* sőt 1519-ben maga is Mayládnak adja zálogba királyhalmi birtokát, melyet eczeli Tamási Pétertől szerzett volt meg.Ugyanott, a gyulafvári kápt. Cista I. Alb. fasc. 2. nr. 42. alapján.*
Ezen zálogos birtokok valamelyike, vagy pedig külön birtokrész volt-e az, melyet gyermekgyilkolás vádjánál fogva Prépostfalvi Györgytől koboznak el Királyfalván s az imént említett Maylád fiának Demeternek, a hatalmas vajda testvérének adnak 1537-ben,U. o. a gyulafv. kápt. Cent. Alb. nr. 47. alapján.* az nem tűnik ki. De látjuk, hogy Maylád István vajda ugyanezen évben Petki Antal jószágait is nyilvános lopás miatt elkobozza s ugyanazon testvérét, Demetert, gazdagítja velök;U. o. a gyulafv. kápt. Misc. Cista I. fasc. 5. nr. 17. alapján.* miből gyanunk támad, hogy ennyi nagy bűntett nem csak véletlenül derült ki a hatalmas Mayládok birtokostársainak terhére, hanem mindezeket a dersi ágbeli Petki Gábor és Ferencz üldöztetésével is összevetve: itt a személyes politikán kívül az is közrejátszott, hogy Themis istennőnek bekötetlen feledett szemei a közel elterülő sok szép birtoktól elkáprázva látták oly sötét foltokban e birtokok tulajdonosait.
Talán az elkobzott birtokok visszaszerzésének vágya űzte Petki Antal fiát, Bálintot,Hogy ez Antal fia volt, arra oklevelet nem láttunk; csak annyi tűnik ki későbbi oklevelekből, hogy Antal hitelesen megállapítható leszármazóival állott közeli vérségben. Azonban Nagy Iván, Kőváry, Mike és gr. Kemény is egyezőleg az Antal fiának írják, miért mi is így vettük fel.* a családját megbélyegző és kifosztó Maylád pártjára, ha áll az, hogy 1541-ben ehhez csatlakozott. Annyi bizonyos, hogy már 1566 előtt ismét a Szapolyaiak híve volt, s János Zsigmond seregeiben mint udvarhelyszéki főúr résztvett.Szabó K. Székely okmt. II. k. 194. 195. l.*
Egyik kiküldött ő volt 1577-ben Petki István véczkei beiktatásánál s itt csányi előnévvel jelöltetik. E helységben valószínűleg első neje, karinai Farkas Zsófia, a János leányaKőváry, Nagy Iván munkái és Mike S. 594. l.* után volt birtoka, kitől Kőváry és Nagy Iván genealogusaink csak Katalin leányát, noszolyi Cseffei Benedeknét,L. Kállai. i. m. 276. l.* származtatják. Volt azonban egy második neje is, alsó-csernátoni Damokos Anna, kit Mike S. genealogiája az 1523 körűl éltTurul VI. k. 98. l., hol azonban a Damokos család leszármazásában sok tévedés van, valamint e családnak azon összeköttetése is a Petki családdal, melyet a 99. lapon közöl, merőben hibás; mert egészen más Petki Judith ment egy Damokos Jánoshoz, s ez is egy egészen más Damokos János volt, mint a miként azon táblák feltüntetik.* Damokos Mihály leányának ír, s tőle Mihály és András magtalan elhalt fiukat és egy Anna nevű leányt származtat, ki mohai Széki Boldizsárhoz ment nőid.
Valószínűleg ezen Mihály, kit táblánkon II-diknak jelöltünk, lehetett az, ki «de Petek» előnévvel a jelen dolgozatunk elején említett 1580-diki osztályos ügyben Petki Miklóssal együtt, kit azonban táblánkon el nem helyezhetünk, osztoztató kiküldöttként szerepelt; de, a mint látszik, András testvérével együtt még atyja életében elhalt, mert nem az ők, hanem atyjuk, a most már kányádi előnévvel jelölt Petki Bálint magvaszakadtán adományoztatnak el a jásdfalvi s kányádi birtokok, mely magszakadásnak 1586-ban Petki Bálint özvegye, Damokos Anna, és Anna nevű leánya egy családi oklevél szerint ellenmondanak.
Antalnak II. György fia sem vitte messzire ágát. Őt János Zsigmond fejedelem 1566 július 11-én hű hadi szolgálataiért Jásdfalván adományozza meg egy jobbágygyal, 1570 július 27-én mint regiust látjuk a dersi ágbeli Petki Gábor már ismertetett tanúkihallgatási ügyénél, de 1580-ban az osztályos okirat már mint néhait említi. Felesége, alsó-csernátoni Damokos Margit, a Péter leánya volt.Kőváry és Nagy Iván id. munkái és Turul VI. k. 98. l.* Fia az 1580-iki osztályban ifjabb jelzővel említett III. Mihály, leánya pedig a genealogusaink által (a nem is ily keresztnevű) Széki Boldizsárnéval összetévesztett Katalin, ki az akkor homoród-szent-pátinak nevezett Komis Farkas első neje lett.Kőváry és Nagy Iván a Kornis családnál.* E Mihálylyal többet nem találkozunk; genealogusaink magtalan kihaltnak írják.
A családot Antal három fia közűl Tamás terjesztette tovább, kiről keveset tudunk; az 1580-iki osztályos okmányból csak azt, hogy ekkor már nem élt, Mike S. genealogiájából pedig ki gróf Kemény Józsefet is idézi, (három különböző helyen) azt, hogy felesége a Patakfalvi Vazul leánya volt; mely név valószínűleg toll- vagy sajtóhibából került Tamásfalvira ferdítve a Kőváry munkájába, honnan aztán Nagy Iván is így vette át, noha a Tamásfalviaknál mit sem tudnak róla.
Egyik fiának, az 1580-iki osztálynál pálosi előnevű III. Jánosnak leányait Zsófiát és Annát Mike S. genealogiájának e pontban szintén egyező három táblája alapján vettük fel, de hogy kihez mentek nőül, eddigelé ismeretlen. Másik fia, I. István, ki 1580-iki oklevelünkben szintén pálosinak neveztetik, már jelentékeny szerepet visz, s nem fiára (miként genealogusaink tévesen írták), hanem csakis rá magára vonatkozhatik Bethlen Farkas azon feljegyzése, hogy már mint fiatal ember, Egerben a császári seregben dicséretesen hadakozván, utóbb visszajött Erdélybe s mint a lovasok öreg (veterán) parancsnoka, 1601 augusztus 3-án a goroszlói csatában egy ágyúgolyótól találva, vitézül esett el.Bethlen Farkas Hist. V. k. 26. l.*
Ő 1576-ban mint fejedelmi udvarnok már Véczkét kapta adományúl, melybe 1577 január 5-én (többek közt dersi Petki Mihály és csőnyi Petki Bálint közbenjöttével) be is igtatják s mely később előneve gyanánt is legtöbbször előfordul; 1582 július 15-én pedig – Báthori Istvánnak Grodnon kelt adománylevele folytán – a sarmasági dézmát nyeri, mely adomány (Gyulafejérvártt, 1590 márczius 29-én) Báthori Zsigmond által a kövesdi dézmával is megtoldva, megujíttatik, s kétségkívül a Sarmasághi Annával, a Mihály leányával való egybekelése következtében támadt hozzá jogczíme Petki Istvánnak. 1583-ban só rendeltetik részére; 1588-ban a Sarmaságiak: János, Mihály és György, Petki István számára jobbágyot fogadnak; 1590-ben bizonyos Petki Andrástól zálogos birtokot, s egy más oklevél szerint Járosfalván jobbágyot szerez; majd meg kányádi Petki Bálintnak magvaszakadta folytán (minek különben ennek özvegye Damokos Anna és Anna nevű leánya már 1586-ban a jásdfalvi perben ellene mondtak) 1593 július 2-án Kányádra, 1594 január 4-én pedig (még ekkor is aulae familiaris gyanánt említve) Jásdfalvára kap adományt.
Özvegyét, a már említett Sarmasági Annát 1605 márczius 5-én Véczkén találjuk Erzsébet leányával együtt, jobbágyokat szerződtetve.
Ezen Erzsébet is birt Véczkén atyjának halála után birtokot, miként egy tanúkihallgatásból ismeretes. Ő nem szívelte az özvegyi fátylat; négyszer ment férjhez. Első férje szent-demeteri Balási Mihály volt, kit 1617-ben véczkei előnévvel marosszéki főkapitánynak írnak. A második szent-annai, – vagy miként más oklevelekben látjuk, szent-györgyi vagy jobbágyfalvi – Tóth Mihály volt, kit állítólag I. Rákóczi György hadi késedelemért fejeztetett le. Azután novaji Szentpáli János 1622–37 körüli kolozsmegyei főispánhoz ment nőül, végre pedig nagy lakodalommal, melyen a fejedelem és az oláhországi vajdák is jelen voltak,Nagy Iván, Magyarorsz. csal. XI. k. 148. l.* 1640-ben nagy-ercsei akkor talán még gáldtőinek nevezett – Tholdalagi Mihály tanácsúr, országos elnök és főlovászmesterhez ment férjhez, kitől 1642 márczius 24-énU. o.* ismét özvegyen maradván, a családi oklevelek szerint maga is még 1647 előtt elhalt. Egyik férjétől sem volt gyermeke; s ezek útján is gyarapodott nagy vagyona, – testvérei már nem élvén, – unokaöcscsére, az utóbb megismertetendő Petki Istvánra maradt.
Erzsébetnek több fivére volt. Okleveleink ezek közül Pál, István és Farkasra nézve minden kétséget kizárnak. Ha aztán áll Mikola azon feljegyzése, hogy Petki Pál és Ferencz testvérek 1594-ben (helyesebben 1595 július vagy augusztus havában) Esztergom ostrománál estek el, úgy e Ferenczet is, kinek egyéb nyomára különben nem akadhattunk, ide kell, mint a családban II-dikat, soroznunk. Mert hogy Pál, – ki úgy látszik ifjan halt el, – csakugyan az I. István fia volt, kitűnik az imént említett Erzsébet hagyatéka ügyében 1647-ben tartott tanúvallomásból, midőn egy 70 éves tanú azt vallja, hogy ő a Petki István udvarában lakott, fiának Pálnak inasa s azután magának Istvánnak kocsisa volt. Másfelől a különben e család leszármazását nagyon összezavaró gróf Kemény József isStemm. XV. k. 2. l.* egy helyen egy kihalt Ferenczet jegyez a Lázár Erzsébetet nőül biró Petki testvéreül. Igaz ugyan, hogy e Petkit ő több helyen Tamásnak nevezi, pedig miként a családi levéltár több okleveléből kétségtelenül látni fogjuk, Farkast volt, de ha e névcserét leszámítjuk s itt is egy elhalt Ferenczet látunk testvérül írva, ez Mikola e részbeni előadását megerősíti annyira, hogy e II. Ferenczet táblánkra megnyugvással felvehessük.
E testvérek közül II. Istvánt, véczkei előnévvel, a fivére Farkas részére 1601 ápril 30-án adományozott zetelaki birtok várományosáúl látjuk kijelölve, azon esetre, ha ezen testvére utódok nélkül halna el. Ezzel aztán a családi oklevelekben neki is nyoma vész; az akkori háborús időkben talán ő is, mint atyja és testvérei, a csatamezőn vesztette életét.
Bár nem lehetetlen, hogy atyja oldalán ő is a goroszlói csatában vérzett el, miként róla régibb genealogusaink, – őt atyjával összetévesztve, – állítják; de Bethlen Farkas ennek alapjáúl vett feljegyzései csakis I. Istvánra vonatkozhatnak; mert a már Egernél is küzdött 1601-diki veterán ezen II-ik István, kinek 1605-ben még anyja is életben volt, semmiesetre sem lehetett.
Másrészt azonban megemlítendő, hogy Hodor K. Dobokamegye monografiájában egy Petki Istvánt említ, ki Bethlen Gábor fejedelem főudvarmestere lett volna, s ki aztán az 1636 október 6-iki szalontai ütközetben (melyet ő tévesen 1635-re tesz) lelte halálát. Ez – ha való – csakis ezen II. István lehetett, s talán rá, nem pedig III. Istvánra vonatkozik az a feljegyzés is,Kállai, i. m. 275. l.* hogy a morvaországi hadjáratban egy sánczban megsebesült volna. Valószínű azonban, hogy ott már tévedés van, hol csíki főkapitánynak is neveztetik, mert e tisztet III. István viselte.
Lássuk most már a családot tovább terjesztő testvért, I. Farkast.
Ha csakugyan volt Báthori Kristóf fejedelemnek egy ily nevű lugosi és karánsebesi bánja s kanczellárja,Kállai. i. m. 276. és Mikola, Hist. geneal. 27–29. l. Hodor, Dobokam. 208. l. Kállai aztán tévesen tőle származtatja a másik ágbeli János kanczellárt.* úgy ez, – kétségkívül még meglehetősen fiatal korában – csakis ezen Farkas lehetett, s ő harczolhatott Szebennél is Báthori András mellett.
Ez nem zárja ki, hogy utóbb Székely Mózes híve és 1603-ban Kolozsvárra küldött követe ne lehetett volna, ki ugyanez évben fogságba esik, de Bastától szabadságát visszanyeri, azután pedig Bocskai mellett harczol, kinek vezére, Gyulaffi, őt 1605 július 11-én Fogaras kapitányává teszi.Bethlen Farkas, Hist. V. k. 279. 498. l. VI. k. 290. l.* Jeles vezér és vaserejű bajnoknak neveztetik.Hodor, Dobokam. 208. l.* Levéltári adataink ugyan nem említik épen ezen életrajzi momentumokat, de chronologice lehetőknek tüntetik föl, sőt némileg meg is erősítik. Ugyanis alig foglalta el harmadízben Báthori Zsigmond az erdélyi fejedelemséget, már 1601 ápril 30-án Kolozsvártt adománylevelet állít ki, mely szerint «dignam habentes rationem fidelitatis et fidelium servitiorum egregii Volfgangi Petky ductoris certorum equitum nostrorum . . . . . . . . . quć ipse . . . , principibus prćdecessoribus nostris ac deinde nobis impendit» – neki egész Zetelakát, mely a néhai zetelaki Nagy Ferenczé, az Imre fiáé volt, ennek rnagvaszakadtával, a királyi jogokkal együtt, a nevezett Petki Farkasnak s utána fiörököseinek, ezek kihaltával vagy nem létezésével pedig nő-örököseinek, – «quibus itidem deficientibus egregio Stephano Petky de Véczke, fratri ipsius Volfgangi Petky carnali» – s ennek utódainak adományozza.
Zsigmond fejedelem itt említett fejedelmi elődei csak Báthori András és Kristóf lehettek; tehát csakugyan ez utóbb nevezettnek is tett szolgálatokat Petki Farkas. S ezzel nem ellenkezik az, hogy az idézett szövegből következtethetőleg 1601-ben gyermekei, vagy legalább fiai még nem voltak, (hogy leányai lettek volna, arról egyátalán semmi tudomás nincs) mert szolgálhatott ő 25-30 éves korában Báthori Kristóf alatt, s ekkor is csak 45-50 éves idézett okiratunk keltekor; s hogy nem is lehetett sokkal korosabb, sejthetjük abból, hogy neje, miként látni fogjuk, még 16 évvel utóbb is életben volt.
E nő Lázár Erzsébet, az akkor csicsói előnevet viselő Lázár János leánya volt, s ennek birtokával a csicsói előnév is ráragadt Petki Farkasra is, kit 1605-ben, midőn felesége (még nem özvegye), Lázár Erzsébet egy pálfalvi földért perel, már így látunk jelölve; valamint 1608 junius 8-án is, midőn, ez már mint özvegy, a csomortányi, delnei, ménasági és szentléleki székelyekkel egy havasi rész iránt egyezkedik, «felelve maga és fiai Petki István, Petki Farkas s egyéb maradványi felől, hogy a községeket nem háborgatják.»
De használatba jő most a már három nemzedékkel előbb birt Királyhalma birtokról való elnevezés is, s már 1608 deczember 27-én királyhalmi Petki Farkas özvegyének nevezi magát Lázár Erzsébet a delneiek elleni perében, kik 1604-ben delnei birtokában foglalást tettek, s többnyire ezen előnevet látjuk azon számos perekben, melyeket az özvegy – fiai ekkor még, úgy látszik, kiskorúak levén – 1608, 1609, 1615, 1616, 1617-ben folytat, míg végre 1620-ban maga is mint «néhai» említtetik.
Gyermekei közül a már 1608-ban említett II. Farkassal 1623-ban is találkozunk, midőn csicsói jobbágyok iránt vallat, hol lakását is tartotta. Itt találják okmányaink 1634, 1635, 1637, 1639, 1642-ben, s előnévül is a csicsói jelző fordúl elő. Felesége teremi Sükösd György özvegye, a még 1649-ben is élőKolosmon. konv. consign. Lib. Famil. Petki nr. 1. Cott. Alb. B. u. 3. alapján Mike S. genealogiája.* Borsovai Erzsébet volt, s talán az ő gyermekeik voltak Zsuzsánna, novaji Szentpáli Ignácz első neje, kinek egy leveléről egy 1679-diki családi okmány is emlékezik, de leszármazása iránt homályban hagy, – valamint a nótázott és kihaltnak írtMike S. genealogiája.* III. Miklós, ki Farkassal együtt 1640-ben Teremiben jön elő.Erd. tört. adatok. IV. k. 63. l.*
És most ismét a család egy jelesével találkozunk. Ez I. Farkasnak fia s a másodiknak fivére: Petki István, ki táblánkon III-dik gyanánt van jelölve, s ki már 1635-től fogva mindig királyhalminak neveztetik, mely előnév utódjainál meg is állandósúl.
Ezen III. István, kinek fiatal korában már Bethlen Gábor fejedelem alatt szerzett érdemeiről a családi levéltár egy 1639-diki oklevele is megemlékezik, 1633-ban Tusnádon is birtokot szerez, és 1634 és 1635-ben csíki kapitánynak látjuk; de ekkor még, úgy látszik, csak alkapitány volt, miként Nemes János naplójában is meg van írva,Kállai, Szék. nemz. 276. l.* ki főkapitánynyá lételének évét 1636-ra teszi, családi okmányaink szerint azonban már 1635 végével e tisztben állott. 1636-ban I. Rákóczi György fejedelem békekövete volt Bethlen Istvánnál,Gr. Kemény József, App. Ep. VIII. k. 152. l.* s miután ezek közt a háború kitört, a határszéli szorosokban működött;Szalárdi, Krónika 109. l.* 1638-ban pedig a déesi országgyűlési végzések aláírói közt látjuk.Hodor, Dobokam. 209.*
Ez időben inkább Lázárfalván lakott, s 1636-ban már neje volt Sükösd Erzsébet, a György leánya (Petki István sógornőjétől, Borsovai Erzsébettől), kivel 1640-ben a lázárfalvi kastélyt építi, mely helységben 1643-ban Csíkszék lustráját tartja.Orbán B., A Székelyföld leir. II. k. 45. l.* Szerző ember volt; 1636-ban Csík-Kozmáson, 1637-ben Borsovában szerez birtokot, tusnádi birtokát pedig ismételten gyarapítja, de hadi érdemei sem mennek feledésbe s ezekre való tekintetből Rákóczitól Szamosujvártt 1639 május 22-én kelt oklevéllel egy regényes eset folytán jelentékeny birtokot kap inscriptióban.
Ez oklevél ugyanis ama beiktatási parancs, hol hiteles leírását találjuk a Mikes-féle érdekes nőrablási ügynek, mely úgy jön szőnyegre, hogy a már fiatal korától fogva Bethlen Gábor fejedelem idején elkezdve sok érdemet szerzett Petki István 300 frtban inscriptióban megnyeri Zabola, Páva és Kovászna birtokokat, melyek Mikes Zsigmondéi voltak, s fiaira Mihály, János és Pálra szállottak, úgyszintén Telek birtokot, mely teleki Majos Ferenczé volt, de mivel Mikes Mihály, János és Pál 1637. évi szent Erzsébet napja táján többekkel s ezek között Majos Ferenczczel szövetkezve, a szentléleki kastélyra rátörtek s néhai királyfalvi Tarnóczi Sebestyénnek, az ő egykori neje, most pedig már nemeskürti Vida László özvegye, Károlyi Zsófiától született leányát, Tarnóczi Sárát, anyjának Tarnóczitól maradt szentléleki kastélyából elrabolták s ezért pókai Sárosi János közügyigazgató által perbefogatván, nótáztattak, így a bűnösöktől elvétetvén, eladományozhatás alá kerűltek.
Petki azonban nem ragaszkodott e birtokhoz, s azt már 1649 február 22 előtt a fejedelem rendelkezésére visszabocsátotta. Ez időtájban ő már sok birtokhoz jutott nagynénje, a négy férjjel dicsekedett Petki Erzsébet halálával, s nevezetesen az ennek első férjéről, Balásiról maradt Szent-Annát, valamint a másodikról, Tóth Mihályról maradt Jobbágyfalvát és Maros-Szent-Györgyöt is, az udvarfalvi, remetei, csejdi, pinárdi (ma Várhegy), mogyorósi és libáncsi részbirtokokkal együtt már birta, utóbbiakra épen 1649-ben nyervén adományt.
Birtokai ezeken kívül Csíkban is (Vacsárcsi, Sz. Mihály, Ménaság, Kozmás, Csekefalva stb.) mindinkább terjedtek.
De csakhamar ismét a haza ügyei szólítják el magán dolgaitól. Kiütvén a moldovai háború, 1653-ban Rákóczi a székelyek és zsoldos hadak fővezéreként őt küldi oda,Gróf Kemény App. Ep. IX. k. és Kőváry, Erdély tört. V. k. 54. l.* leveri ott a kozákokat, Szucsavát beveszi s Rákóczihoz hű vajdát ültet az előbbi helyébe.L. Hodor, Dobokam. 208. l., hol magát Petki Istvánt mondja vajdaságra emeltnek. Gróf Kemény App. IX. 153. l. Thaly, Történ. kalászatok. 13. l.*
1656-ban okmányaink már fejedelmi tanácsosben és főudvarmesternek mutatják. Következő év szerencséten lengyel hadjáratára kíséri a fejedelmet, s hazajövet is kíséretében marad egészen Ecsedig,U. ott, gr. Bethlen Imre adatai nyomán és Kemény János önéletírása 294. l.* majd midőn Rákóczi lemond fejedelemségéről, Erdély kormányzatát 1658-ban mint egyik helytartó ő veszi át.Szász nemz. levélt. 716. sz. Kállai, i. m. 277. l. Gróf Kemény App. Ep. IX. k. 144. l. Szalárdi, Krón. 419. l. Hodor, Dobokam. 209. l. stb.* Rendületlen híve marad fejedelmének, s míg ennek balcsillaga alatt hol egyik, hol másik a nagyok közül helyébe jutni igyekszik, Petki önzetlenül megáll mellette; a Barcsait fejedelemségbe beiktató m.vásárhelyi országgyűlést csíki székelyeivel együtt odahagyjaDićt. Artic. III. 177. Mike gyüjteményében.* s megtagadtatja Csíkszék által az adót.Kőváry, Erd. tört. V. 80. Kállai, Szék. nemz. 277.* Rákóczi halálával is hű marad eddigi politikai irányához, s most az annak pártja által fejedelemségre emelt Kemény Jánoshoz csatlakozik, s mint a székelység fővezére mellette száll síkra, míg a török túlerő Nagy-Szeben és Fogaras felé nem szorítja.Gál L., Erdélyi dieták végzései, II. k. 171. l.*
Nem ingathatja őt meg az Ali pasa által 1661-ben neki kínált fejedelmi méltóság csábítása sem; Petki visszautasítja aztBethlen János, Rerum Trans. Libri IV. II. c. 7. és III. c. 16. Gál L. előbb idézett helyen.* s megmarad Apaffival szemben is Kemény János mellett, kinek érdekében székelyeivel ismét síkra száll, de csatát vesztvén, miután a török sereg Csíkszéket hős ellenállás után felprédálja, Gyergyó felé, Görgény várába kénytelen menekűlni.Bethlen János id. helyen, Szalárdi Krón. 626. Hodor, Dobokam. 209. l.*
Csak mikor Kemény János halálával végkép megbukott a Rákóczi-féle függetlenségre törő irányzat, s Apaffi fejedelemsége közelismerést kezde kivívni, csak ekkor hajtá meg fejét előtte Petki István is, de mostantól fogva híve is lett Apaffinak, kit törvényes fejedelméül kelle tekintenie, úgy hogy már 1663-ban helytartójaként találjuk, midőn a fejedelem távollétében országgyűlést tart.Benkő, Transylvania, I. k. 303. l.* 1664-ben pedig tőle Magyar-Frátára adományt kap.Gr. Kemény Noxit. Capit. Alb. I. k. 91. l.* Viselte ő a küküllőmegyei főispánságot is előbbi méltóságai mellett, úgy hogy a családi oklevelek még 1666 ápril 10-én is e méltóságokban mutatják, hasonnevű fiára való tekintettel «idősb» jelzővel megkülönböztetve.
Tekintélye végig rendkívül nagy volt; sokan részesültek védelmében s jótéteményeiben, birtokai pedig gyarapodtak, s az előbb említett helységeken kívül Szárhegyen, Dánfalván, Polyánban is birtokosnak találjuk, mely utóbbi helységben háladatosságból végrendeletileg kapott birtokot, melybe 1666 május 22-én be is iktatták.
Halála azonban ezután csakhamar bekövetkezett. A családi okmányok 1669 január 23-án már néhaiként említik, mi által igazoltságot nyer Nemes János naplójának azon feljegyzése,Kállay, i. m. 276. l.* hogy 1667 január 26-án Maros-Vásárhelytt, az ottani országgyűlés tartama alatt halt el.
Innen kezdve aztán megszűnnek már az eddig megjelent genealogiák hibái is, melyek e család nemzedékrendét annyira zavarossá és érthetetlenné tették, s a nagy Petki István utódainál már csak némi kiegészítéseket kell tennünk a családi levéltár alapján.
Egyik fia, IV. István, 1676 előtt halt el huszonkét éves korában; a másik pedig, a családját tovább terjesztő V. János, ki 1647 október 28-án Királyhalmán született,Erd. tört. adatok, IV. k. 63. l. az évszám helyesbítve a kerellő-szent-páli sírfölirás alapján.* nejét, Haller Krisztinát alig túlélve szintén elég fiatal korban, mint Csíkszék táblabirája, 1686 január 6-án halt meg. Ezen János 1676-ban osztozott meg nővéreivel: Borbála, sepsi-szent-iványi Henter Benedekné, Judith, alsó-csernátoni Damokos Jánosné, Kata, szárhegyi Lázár Istvánné s Erzsébet, előbb borsai Nagy Tamásné, utóbb telekesi és debréthei Telekessy Pálné, valamint Anna, csicsó-keresztúri Torma Jánosnéval.
Jánosnak kora árvaságra maradt gyermekei Dávid, Sára, Terézia és Éva 1688 és 1689-ben még anyai nagyatyjuk Haller János gyámsága alatt állottak s 1697-ben osztoztak meg. Sára az utóbb báróvá lett Thoroczkay Jánosnak, Terézia báró Bálintitt Györgynek neje volt, Éva pedig az osztálykor még hajadon, s úgy látszik, így is halt meg.
Dávid 1700. évi deczember 23-án grófságot nyert I. Lipót császár és királytól s ő cs. és kir. kamarás, 1715-ben az erdélyi kir. táblának birája, 1722-ben kolozsmegyei főispán, 1737-ben főkormányszéki tanácsos is volt. Benne még egyszer felébredt az ősök kurucz szelleme s II. Rákóczi Ferencz zászlói alatt látjuk őt Brassót ostromolni, minek következtében csicsói udvarháza 1706-ban Acton tábornok prédájáúl esék. Meghalt 1744-ben s a mikházi kolostor sírboltjába temettetett el, hová 1746-ban neje, gróf Zichy Sára is követte.
Gyermekei közűt V. István gróf Kálnoki Judithot vette nőül, Anna gróf Kornis Antalhoz, Rozália gróf Mikes Istvánhoz, Zsuzsánna gr. Kornis Ferenczhez s Borbála előbb báró Henter Dávidhoz, utóbb ürmösi Maurer Sámuelhez ment nőűl.
A család most már csak István gróf fiában Józsefben s 1779 előtt hajadonul elhalt leányában Klárában folytatódott. Miután pedig Józsefnek, ki szintén kamarás volt, első nejétől, báró Kemény Annától született VI. János fia még atyja életében mint gyermek elhalt, s csak két leánya, Mária, előbb báró Bálintitt Györgyné, utóbb maksai Máriaffi Dávidné és Antonia előbb báró Bánffi Józsefné, utóbb freudensteini báró Gremp Frigyesné maradt, második nejével Asp Erzsébettel kötött házassága után pedig több gyereke nem született 1817 ápril 2-án hatvan éves korában bekövetkezett halálával a gróf Petki család fiágon benne kihalt s vagyonát és levéltárát a báró Bálintitt és maksai Máriaffi családok, mint egyedüli leányági utódai örökölték.
* * *
Gróf Petki Józsefben nemcsak a grófságra emelt ágnak, hanem miként táblánkból kitetszik, az egész szép multú családnak magva szakadt, mert hogy a Petki-Nagy néven Erdélyben élt család innen ágazott volna ki, arra semmi támpontunk nincs; noha merő lehetetlenség sincs benne, mert a nemzedékrendnek a XVI-dik századra eső első ívein e család elég oly férfi tagját találjuk, kiről sem azt, hogy utódaik lettek volna, sem az ellenkezőt megállapítani nem lehet.
E Petki-Nagy családból lehetett az a Boldizsár is, kit HodorDobokavárm. 209. l.* 1767-ben élőül felhoz, valamint a múlt század végén élt azon Petki Juliánna, ki Thoroczkai Sándor neje volt.
Hibából Kállay egy Petki Simont is említ, Péchy Simon, a hírhedt szombatos főúr helyett, s Hodor egy másikat, 1635–36. években csíki al-, majd főkapitányt, Petki István helyett, összetévesztvén majd a vezeték-, majd a keresztnevet. E Petki Simonok nem léteztek.
Van azonban az általunk tárgyalt tulajdonképen Petki családnak is pár olyan tagja, kiknek neve az oklevelekben fenmaradt, de helyük a nemzedékrendben nem volt feltalálható. Ezek az 1455-diki György fia Péter és János fia Mihályon kívül, kikről mint a későbbi Petkiek közös törzsének Domokosnak kortársairól a család első őseinél szóltunk, még a következők:
1. Egy Petki Miklós, ki 1580-ban az általunk tárgyalt többi Petkiek osztályánál mint osztoztató kiküldött szerepel.
2. Petki András, ki 1590-ben birtokot zálogosit el Petki Istvánnál, s ki a Petki Bálint ily nevű fia azért nem lehetett, mert miként fennebb előadtuk, ez, valamint atyja is, 1586 előtt már elhaltak. Ide sorolandó azon Petki Borbála is, ki genealogusaink szerint az 1578–90 táján élt Petrichevich-Horváth Kozma neje volt s kit szintén nem tüntethettünk fel táblánkon.
Ezen táblánkra nézve megjegyezzük, hogy rajta ama családtagok neveit, kiknek leszármazási viszonyát nem az eredeti oklevelekből láttuk, hanem csak más adatokból vagy munkákból merítettük, valamint a szintén így, egyéb forrásokból kitudott hitvesek neveit is, dűlt betűkkel, s a csak más genealogiai munkákból átvett évszámokat zárjel között adtuk, s megkülömböztettük a családoknál megállandósúlt előneveket is, melyeket magyarosan írtunk, a régebben ideiglenesen használatban volt egyéb előnevektől, melyeket latinosan «de» szócskával alkalmaztunk.
Hátra van még, hogy a Petkiek czímeréről szóljunk.
Ez fehér pelikán volt, mely mellét szaggatva három kis fiát vérével táplálja, s mely a királyhalmi ág régi czímerében a pajzs kék udvarában zöld halmon, a dersi ágbeli János kanczellár 1607-iki magnificusi diplomájában pedig a pajzs vörös udvarában liliomos arany koronán áll, s itt aztán fölötte oldalt jobbról hold, balról csillag látható, s a pajzs fölötti sisakról mint sisakdísz kiöltött nyelvű növekedő arany grif emelkedik, előlábában olajágat tartva. Végre az 1700-diki grófi czímer kék szalaggal alant összekötött két zöld-arany pálmaág között aranykeretes kerekded vörös pajzsban, néhány arany fűszállal is hintett zöld halom mögül kinövőleg tünteti föl a kiterjesztett szárnyú fehér pelikánt, a mint mellét véresre szaggatva, abból a halom tetejét elfoglaló fészken körben álló vörös csőrű és lábú négy kis fiát táplálja. A pajzs fölötti kék és vörös ékkövekkel s fehér gyöngyökkel díszített aranykorona legsajátságosabb e czímeren. Ez ugyanis nem a szokásos kilenczgombú grófi korona, hanem körületén tizenegy gomb látható s róla öt gyöngyökkel megrakott aranypánt emelkedik és egyesül közepett egy csúcsban, hol a szokásos kereszt helyét ismét egy nagy gyöngy vagy gomb – a koronán látható tizenegyhez hasonló – foglalja el. A korona aljáról két oldalt három-három rövid gyöngyfüzér függ. E grófi korona, a gr. Károlyiak különben szintén 11 gombos koronája mellett is, pántokban záródó alakjánál fogva, úgy hiszszük, egyedül áll hazai czímereink koronái között.
KIS BÁLINT.
AZ ERESZTVÉNYI CSALÁD CZIacute;MERES LEVELE 1414. ÉVBŐL.
(Színes melléklettel.)
Középkori czímereink sorozatát, melynek közlése e folyóirat kiváló feladatát képezi, egy heraldikai és művelődéstörténeti szempontból egyaránt érdekes darabbal kívánjuk gyarapítani, midőn az Eresztvényi családnak Zsigmond királytól kapott czímerét színes hasonmásban mutatjuk be tisztelt olvasóinknak.
E czímert Zsigmond király Speierben, 1414 szeptember 16-án adományozta udvari szakácsának, Eresztvényi Ferencznek, s általa rokonainak.
Eresztvényi Ferencz nemesi családból származott, mely Somogymegyében, Szakácsiban volt birtokos s a XIV. század derekán nevét is e helységről irta.
A Nagy-Lajos korában élt Szakácsi Gedének fia, Miklós nevezi magát először Eresztvényinek. Ennek az Eresztvényi Miklósnak három fia volt: Péter, János és Pál. Péter országbirói itélőmester lett s a törvénykezés terén s a királyi udvarban kifejtett szolgálataival a király különös elismerésére tette magát érdemessé. Ismerjük Nagy-Lajosnak 1364 november 6-án Budán kelt oklevelét, melyben Kont Miklós nádor közbenjárására Miklós mester nejét, Klára asszonyt, Fejéregyházi Pál fia András leányát, fiörökös nélkül elhalt atyja fejéregyházi és egyéb birtokaiban fiui jogon való örökössé praeficiálja.Fejér, Codex Dipl. IX/VII. k. 524. l.* E fiusítás következményekép a házasságukból származott fiu, László, már a Fejéregyházi nevet viseli.
AZ ERESZTVÉNYI-CSALÁD CZIacute;MERE 1414. ÉVBŐL.
János családi viszonyairól nem maradtak fent közelebbi adatok. Pál három fia, Ferencz, Cherubin és Péter közül az első, Ferencz az, a ki czímerszerzésével alkalmat adott arra, hogy ez alkalommal személyével és családjával foglalkozzunk.
Az a körülmény, hogy az egykor Szakácsi nevet viselő nemesi család sarja, Eresztvényi Ferencz, Zsigmond király udvari szakácsaként szerepel, kétségtelenné teszi, hogy az Eresztvényi család azokból a conditionarius népekből vette eredetét, melyek a Balaton nyugati partján megtelepítve, mint királyi szakácsok szolgálták az udvart s foglalkozásuk után adtak nevet lakóhelyüknek, Szakácsi községnek. Nem tartoztak azonban a közönséges szolgálmányosok közé, különben nem szerepelhettek volna nemesi birtokosokként Szakácsi helységben, melynek birtokában Szécsi Miklós nádor, osztályos atyafiaik, Szakácsi Heem és András leányági ivadékai ellenében 1382 óta folyt pörük kedvező eredményeként az 1385-iki szent Mihálynapi nyolczados törvényszéken hozott ítélettel erősítette meg őket.Fejér, i. m. X/VIII. k. 193. l.* Eresztvényi Ferencz maga a király külön szakácsának (specaizlas cocus) helyét foglalta el Zsigmond udvarában, külföldre is elkísérte uralkodóját és hogy foglalkozása semmiben sem volt hátrányos sem önérzetére, sem egyéni jelentőségére, mutatja az a tény, hogy nemesi czímert kért urától maga és rokonai számára. Zsigmond, saját szavaiként, nemcsak a szakácsmesterség gyakorlásában kifejtett buzgalmát, hanem egyéb téren, «actibus strenuis locis et temporibus incumbentibus» teljesített szolgálatait is kívánta megjutalmazni, midőn neki nemesi czímert adományozott s e kitüntetést testvéreire, Cherubinre és Péterre, unokatestvérére Fejéregyházi Lászlóra, (az ítélőmester fiára) s nagybátyjára Jánosra, tehát néhai Eresztvényi Miklós összes leszármazóira s ezek mindkét nemű utódaira kiterjesztette.
A czímereslevél eredetije a gróf Festetich család keszthelyi levéltárában őriztetik; függő pecsétje hiányzik. Szövegét a néhai Paur Iván által készített másolat után adjuk, a mint következik:
Commissio propria domini regis.
Sigismundus dei gratia Romanorum rex, semper augustus ac Hungarie, Dalmatie, Croatie etc. rex, omnibus Christi fidelibus tam presentibus, quam futuris presentium notitiam habituris salutem in eo, qui dat regibus regnare et victoriose triumphare. A claro lumine throni velud e sole radii nobilitates legittimo iure procedunt et omnium nobilitatum insignia a regia dignitate dependent, ut non sit dare alicuius generositatis insigne, quod a gremio non proveniat regie dignitatis. Sane ad universorum notitram tam presentium, quam futurorum harum serie volumus pervenire, quod fidelis noster Franciscus filius Pauli de Erezthwen, specialis cocus nostre maiestatis, nostri culminis accedens conspectum, propositis suis fidelibus servitiis et fidelium obsequiorum meritis, quibus ipse nobis et celsitudini nostre regie a longinquis temporibus iu diversis nostris agendis prosperis et adversis indefesse se ipsum reddidit gratum et acceptum, arma seu nobilitatis insignia in presentiam literarum nostrarum capite depicta maiestati nostre exhibendo, ab eadem maiestatis nostre celsitudine eadem arma seu nobilitatis insignia sibi et per eum Johanni filiu Nicolai patruo et Ladislao filio Petri de Feyreghaz patrueli, necnon Cherubin et Petro carnalibus fratribus suis, heredibusque et posteritatibus universis ipsorum ex liberalitate nostra dari et conferri humiliter et devote supplicavit. Unde nos prefati Francisci specialis et fidelis coci nostre maiestatis gratis affectibus intuentes servitiorum merita, quibus nedum sui officii magisterio, verum etiam actibus strenuis locis et temporibus incumbentibus totis nisibus studiisque indefessis hactenus erga nostram daruit maiestatem et deinceps tanto studiosius clarere poterit, quo se et suos singularibus honorum gratiis senserit decoratum, ex certa nostre maiestatis scientia et arimo deliberato prefato Francisco et per eum memoratis patruo et fratribus suis necnon consanguineis et successoribus ipsorum universis prescripta arma seu nobilitatis insignia hic depicta ac pictoris magisterio distincte descripta conferimus, concedimus et elargimur, ut prefatus Franciscus et predicti patruus et fratres sui ipsorumque heredes et quilibet eorum et posteritas universa nata et nascitura hec arma seu nobilitatis insignia, prout presentibus literis circa principium appropriatis coloribus diversis inserta pictura denotat et declarat, amodo in aratea in preliis, hastiludiis, torneamentis et iu omni exercitio militari gestare valeant pariter et deferre, harum nostrarum, quibus sigillum nostrum, quo velut rex Hungarie utimur, est appensum, testimonio litterarum mediante. Datum cis Renum in civitate Spirensi, die dominica proximaPaur másolatában: proximo.* post festum exaltationis sancte crucis, anno domini millesimo quadringentesimo quartodecimo, regnorum nostrorum anno Hungarie etc. vicesimo octavo, Romanorum vero quarto.
Az adomány tárgyát képező czímer rajza már megjelent a Siebmacher-féle nagy czímeres könyv magyarországi részében,Csergheő, Der ungarische Adel. 125. tábla.* csakhogy rajzban és színezésben nem egészen híven, s a czímerrajzhoz adott leírás azt bizonyítja hogy a munka szerkesztője előtt nem feküdt világos rajz, mely érthetővé tette volna előtte a czímer szerkezetét és jelentőségét. Csergheő Géza ugyanis kinek a heraldika terén szerzett bokros érdemeit korántsem akarom ennek konstatálása által kisebbíteni – a következőkép írja le e czímert:
«Osztott pajzs felső kék mezejében két haránt irányban egymás mellé sorakozó, a törzs közepén derékszögben megtört s végével egymásnak irányított, arany lombozatú természetes fa; az alsó mező ezüst és vörös lángokkal van osztva, az egész felett czölöpszerűen fölállított, balra néző ezüst hal. Sisakdísz: két aranylombozatú, arany törzsű természetes fa között balra néző, vízszintesen fekvő vörös hal feje és nyaka. A sisakfoszlány színei: kék és vörös.»Der ungarische Adel. 158. l. A fordítás ellenőrzése kedveért nem lesz fölösleges a kissé bonyolult német szöveget egész terjedelmében ide iktatni: «Wappen: Getheilt; oben in B. zwei nebeneinander gereihte, schräg gerichtete, in der Mitte des Stammes im rechten Winkel abgebogene und mit den Enden gegeneinander strebende, g. belaubte n. Bäume; unten mit Flammen von S. und R. getheilt; über das Ganze ein pfahlweise aufgerichteter, links schaunder s. Fisch. – Kleinod: Zwischen zwei g. belaubten n. Bäumen mit g. Stamme, Kopf u. Hals eines links schanenden, wagrecht aufliegenden r. Fisches. – Decken: br.»*
Egyetlen pillantás a színes czímerképre, melyet e fűzet melléklete gyanánt vesznek t. olvasóink, elég annak megértésére, hogy az, a mit az idézett leírás két haránt irányban egymás mellé sorakozó stb. . . . természetes fának nevez, nem egyéb, mint egy mindkét végén derékszögben meghajlított nyárs (ha vasból készűlt, akkor egyszerűen meghajlítva, ha fanyárs, akkor eresztékek segítségével három darabból összeállítva), melyre a sülésre szánt hal kopoltyuja alatt, nyakánál fogva fel van húzva, s melynek végei zöld (és nem arany) babérlombbal vannak díszítve. Az ekként felszerelt hal (Csorna József szerintTurul, 1890. évf. 113. l.* márna, én inkább csukának néztem) közepén osztott pajzs kék és ezüst mezejét foglalja el, melynek alsó ezüst mezejében vörös lángok csapkodnak felfelé. A pajzsot fedő sisak oromdíszében ugyane halnak feje ismétlődik, vízszintesen a sisakra fektetve, de vörös színezésben, s a babérlombbal díszített nyárs helyét – a hal a kopoltyún felül levén elvágva – itt már egyenesen két hatalmas lombozatú babérág foglalja el, melyek törzse a sisaktakarókon keresztül közvetlenül a sisakból látszik kinőni.
Az ily módon szerkesztett czímert szemügyre véve, ha nem is tudnók, kinek részére lett adományozva, fel kellene ismernünk benne a beszélő czímerek ama fajtáját, mely tulajdonosának foglalkozásával ismertet meg bennünket. E czímerek egy érdekes példányát, épen Zsigmond király idejéből, a király udvari borbélya zágrábi Dabi Mihály 1430-iki czímerében birjuk; s habár a két czímeradományozást huszonhat év választja el egymástól, ugyanegy észjárás nyilvánul mind a kettő megszerkesztésében.
A mily érdekes egyébként kulturtörténeti szempontból az az adat, hogy Zsigmond király hosszú külföldi utjára is elvitte magával az ő saját külön magyar szakácsát, ép oly figyelemre méltónak tartom azt a tényt, hogy ez a szakácsmesterségben jeleskedő érdemes nemes úr művészetének sokféle productuma közül épen a halat választotta nemesi czímeréül. Tudjuk régi szakácskönyveinkből is, mily nagy szerepet játszottak a halak a régi magyar konyhában s nem szabad elfelednünk, hogy Eresztvényi Ferencz Szakácsiból való volt, a mely helység nem messze fekszik a halakban bővelkedő Balaton partjától; sőt mikor az Eresztvényiek, Miklós fiai Péter Pál és János, 1378-ban Szakácsi Heem fia Pál fiaival a szakácsii peres birtok felett egyezkedtek, az osztálylevélben különös említést találunk a halászóhelyekről, melyek közös használatát mindkét fél kikötötte magának.Fejér, i. m. X/VIII. k. 193. l.* Kétségtelen ebből, hogy Eresztvényi Ferencz szakácsművészetének egyik főspeczialitását a hal képezte s az a mód, melylyel a babérlombbal díszített nyárs – babérral szokták főzni a csukát a XVI. században is, és hogy a czímerünkben lefestett lomb csakugyan babérfa lombja, azt az oromdísz lombjában látható píros bogyóról ismerhetjük fel – a hal nyakán keresztül van ütve, talán a hal készítésének, vagy pedig feltálalásának egyik módjával ismerteti meg a középkori szakácsmesterség buvárait.
De ez már nem tartozik a heraldikára.
A czímer halaványzöld keretbe foglalt s világoskék arabeszkekkel díszített halavány rózsaszín szőnyegre van helyezve. Méreteiben az ismert czímerek közül leginkább a Petneházyak 1417-iki czímerével s a négy 1418-ban adományozott czímerrel, u. m. a Mohorai, Moghi, Chontus és Gyalokai családok czímereivel egyezik, a nélkül azonban, hogy közte és a czímerek között szerkezetre, ornamentikára s kivitelre valami közös vonást ismerhetnénk fel.
SCHÖNHERR GYULA.
A BOROSJENEI TISZA CSALÁD ŐSEI.
(Harmadik közlemény.)
IV.
Mikor az öreg Tisza Istvánnak Doczó Zsuzsánnátál származott egyetlen fia, belátván, hogy magyarországi birtokait semmi úton-módon meg nem tarthatja, Erdélybe költözködött, olyan jószág nélkül szűkölködő szegény legény volt, hogy az utolsó végbeli katona vagy kóborló hajdu sem irigyelhette sorsát. Mert akár elkölt légyen a dévai nemes udvarház, meg a tordavármegyei fügedi birtok még atyja életében, akár huga és mostohája osztozkodott rajta, annyi bizonyos, hogy neki az ősi kardon kívül nem maradt egyebe egy tarisznyára való adományos meg zálogos levélnél. A leveleket híven megőrizte, de a kardot hüvelyében hagyá rozsdásodni és a milyen mozgalmas, viszontagságteljes volt az atyja élete, ép oly csöndes egyhangúságban telt el az övé. Rokonai, a kik vele együtt Apaffy Mihály védő szárnyai alá menekültek, a fejedelmi udvarban vagy a csatatéren próbáltak szerencsét, ő pedig mikor Görgény-Szent Imrén egy kis jószágot kapott adományba, megházasodott és mialatt kuruczok labanczok egymást ölték, vágták, megült magának békességben tüzelője mellett s mint a torda vármegyei fiscalis tizedek bérlője, feleségével Bakó Katával kevés jövedelméből napról-napra éldegélt. Még a jószágszerzési hajlamot sem örökölte atyjától, a nyilvánosság előtt pedig oly annyira nem szerepelt, hogy halála után nemsokára a nevét is elfeledték.Legalább a később kihallgatott tanuk nem voltak bizonyosak abban, hogy Istvánnakvagy Györgynek hívták-e? fia 1717-ben a következőket jegyezte fel rólla: «Néhai édes atyám borosjenei Tisza István uram, maga édes hazájából, nemes magyarországi ős, örökös jószágaiból a pogány törököknek kegyetlenségek által kiűzettetvén, több nemes főrendekkel együtt in exilium nemes Erdélyországában, akkori regens boldog emlékezetű Apaffi Mihály fejedelem szárnyai s protectiója alá magát recipiálván, nemes Thorda vármegyében Görgény szent Imrén, azon kegyes fejedelem gratiájából bizonyos possessionaria portiot quod subsistentiam donationaliter obtinealt volt» stb. (Országos Leváltár. Process. Tabul. 4–4322. V.)*
De bármily keveset törődött is az erdélyi dolgokkal, a magyarországi eseményeket feszült figyelemmel kísérte, mert szíve mélyen nem tudott lemondani arról a reménységről, hogy még valamikor gazdag földesúr lesz belőle vagy a maradékából. Ő is, mint sok más, vele egy hajóban evező futott nemes, azzal vigasztalgatta magát, hogy ha majd a pogány ellenség hatalmát a keresztény fegyverek megtörik, felszabadul a hódoltság és a szegény magyarországí bujdosók vissza fognak térni apáik örökébe. És ez a hit olyan erős gyökeret vert benne, hogy mikor a csatatérről jó hírek érkeztek s az emberek azt beszélték, hogy a keresztény hadak már Budavár ostromára készülnek, előszedegette féltő gonddal őrzött okleveleit és bármely pereczben kész volt arra, hogy a törvény előtt is megmutassa a maga igazságát. Fölkereste a fejedelmi udvart és Sára hugával, a ki Alvinczy András halála után Petki Nagy Pálhoz ment feleségül, meg borosjenei Zöldy Gáspárral együtt,Apaffy Mihály fejedelem összesen 4026 frtban incribálta az elősorolt birtokokat (Orsz. Levéltér. Neoacquist. fasc. 18. nr. 6.)* a biharvármegyei Bradest, Fulka, Törpefalva és Pata-Ősi birtokokra, miket atyjának még Barcsay Ákos adományozott, 1685 november 2-án nova donatiót szerzett.Az összeköttetés így áll:
Borosjenei Móré Mihály Sófia Tisza István (I.) Zsuzsánna Zöldy Demeter. Tisza Sára. Zöldy Gáspár.
*
A következő esztendőben csakugyan visszafoglalták Budát a töröktől és minden gondolkodó ember látta, hogy a félhold uralkodása immáron vége felé közeledik. Tisza István Váradra függesztette szemét s mikor 1692 junius 5-én annak ormára is kitűzték a Megváltó jelvényét, azt hitte, hogy most már semmi sem áll útjában annak, hogy őstül maradt sok szép jószágát kezéhez vegye. Csakugyan ki is hirdették minden vármegyében, hogy a kinek a töröktől visszafoglalt területen birtoka van, álljon elő és producallja a maga igazságát, mert «az igaz possessorokat jó útban vezérlik».Cseby Pogány Mihály levele 1691 január 28-án a b. Perényi család levéltárában.*
Említettük már, hogy Tisza István édes anyja jussán a váradi Kiss család ivadéka volt, melynek hajdan Bihar és Zaránd vármegyében nagy kiterjedésű jószágai voltak. Ez a család fiúágon már a XVII-ik század elején kipusztult, sőt a többi leányági utódok közül is csak az egy borosjenei Krajnik László élt még, de minthogy az öreg Tisza István halálakor az oklevelek egy része leányára, Alvinczy Andrásnéra, később pedig gr. Bethlen Jánosnéra szállott, II. Istvánnak az volt most a legfőbb gondja, hogy a genealogiát tisztába hozván, kimutassa, hogy Tisza Sára maradékainak a váradi Kiss örökséghez semmi jussok sincsen. E végből 1698 augusztus havában Erdő-Csanádon, Gyulafejérvárott és Alvinczen tanúkihallgatást tartatott, melyből kiderűlt, hogy gr. Bethlen Jánosné, édes atyjának második feleségétől Móré Zsófiától származik, az ő anyja pedig Doczó Zsuzsánna, a birtokszerző váradi Kiss Jánosnak szépunokája volt. A kihallgatott tanuk közül Krajnik István özvegye Vancza Erzsébet, Balogh György és Pipályi György – mind borosjenei futott nemesek – azt is nyilván vallották, hogy az öreg Tisza István Várad és Jenő bukása előtt, Zaránd vármegyében Agyát, Szintyét, Kis-Jenőt, Biharban pedig Gyapjut, felésége jussán, a többi osztályos atyafiakkal együtt békességben birtokolta.
Iacute;gy tehót a genealogiával rendbe jővén, nem volt hátra más, mint a Bécsben székelő, úgynevezett Neoaquisticai Comissio elé terjeszteni az ügyet, oklevelekkel igazolván a váradi Kis családnak az elősorolt birtokokhoz való tulajdonjogát. De úgy látszik, ezt már inkább fiára akarta bízni, kiből bölcs előrelátással prokátort nevelt s a ki épen ebben az időben vett búcsut a cancelláriától és nemsokára hírneves ügyvéd vállott belőle.
Tisza György a következő 1699. esztendőben hozzá is fogott a dologhoz és összegyűjtvén az okleveleket, személyesen ment föl Bécsbe. De jól ösmervén a világ folyását, tanácsosabbnak tartá kiegyezni gr. Bethlen Jánosnéval, a ki előkelő összeköttetéseinél fogva sok hasznára lehetett az ügynek s mint Tisza örökös, más oldalról különben is érdekelt vala. Megindították tehát az eljárást s valami 20–25 faluhoz való igényüket jelentették be a Neoaquistica-Commissionak s az öreg Tisza azzal a megnyugtató érzéssel szállott sírjába, hogy bár gyermekeim a görgényszentimrei kis jószágon kívül egyebet nem hagyhat, Isten kegyelméből urak lesznek azok mégis rövid időn. Holta napjáig a reménység táplálta. A görgényi vén katonák a múlt század közepén még emlékeztek a nagy fehér szakállú, magas termetű öreg úrra, a ki fakó lovon, seprű színű mentében, dolmányban és kozák süvegben járt-kelt közöttük.Fábián György és Csorba János görgényi pixidariusok, meg Menyhárt Gergely vallomása szerint azonban Györgynek hívták volna, de Csorba János még sem merte ezt határozottan állítani, mondván: «ennek a Tiszának egy fia is volt, de nem emlékezem jól reája, melyiket minek hivták, de még is úgy gyanakszom, hogy az öreget Györgynek hívták, mert azon házat Tisza György házának hívták, a fia pedig abban az időben mint deák cancellárián lakott itélő mesternél.» A tanúk 1761-ben vallanak. (Orsz. Levéltár. N. R. A. facs. 278 nr. 49.)*
Bakó Katától két gyermeke maradt: a most említett György, a ki 1680 körül születettEzt onnan tudjuk, mert Zalányi László Torda vármegyei esküdtnek 1750 augusztus 8-án kelt bizonyítványa szerint, a mondott időben már felül volt a hetvenen. (L. a sokszor idézett táblai pörben nr. 2. alatt.)* és Klára, kinek első férje héjasfalvi Nagy Zsigmond, a második pedig haranglábi Horváth Ádám volt, de ettől elvált.(Orsz. Levéltár. Proc. Tab. 4–4308. BB. alatt.)*
* * *
Ideje már, hogy közelebbről megösmerkedjünk azzal a sokat emlegetett váradi Kis örökséggel, melyért a Tisza család félszázadnál tovább perlekedett s mely a görgényi szegény nemes ember unokáját sokaktól irigyelt gazdag földesúrrá tette.
Báthory Zsigmond erdélyi vajda Gyulafejérvárott 1590 augusztus 25-én, magban szakadt Szalay Jánosnak Zaránd vármegyében levő három faluját Agyát, Szintyét, Kis-Jenőt Váradon lakó hű szolgájának Kis Jánosnak adományozta, a ki a következő esztendőben az adományozott jószág birodalmába a váradi káptalan által ellenmondás nélkül be is vezettetett.A neoaquistica commissio előtt fölmutatott hiteles másolata az országos Levéltárban őriztetik (Neoacquist. fasc. 18. nr. 6.)*
Ezt megelőzőleg már 1584-ben megvásárolta a Sidó családtól a biharmegyei Gyapju birtokot és donatiót szerzett reá. A mellett Váradon a Szent Jakab utczában nemesi curiája, a Koszorus hegyen pedig szőlője is volt, úgy, hogy mikor a század vége felé meghalt, gyermekeire igen szép örökséget hagyott. Egy fia és két leánya maradt : János, Anna, Judit.U. o. és (Proc. Tab. 4–4322. M. alatt.)*
A két első kevés gondot okoz nekünk, de Juditnak, a ki a borosjenei Tisza család ősanyja volt és ötször ment férjhez, olyan complicált a genealogiája, hogy egyszerű elbeszélés után bajos dolog volna megérteni. Ide iktatjuk hát mindenekelőtt a következő, hiteles okleveleken alapuló leszármazási táblázatot, mely váradi Kiss János leányági ivadékainak vérséges összeköttetését kellő világításba helyezi:
Váradi Kiss János, Báthory Zsigmond erdélyi vajda tisztje (familiaris) 1591-ben Agyát, Szintyét, Kis Jenőt adományba kapja. II. János 1599–1610. † mag nélkül. Anna 1. Kolbász Boldizsár. 2. Massay Lőrincz, 1599-ben özvegy. 3. Kozák Ádám, lengyel vitéz 1612. (maradt egy fia.) Judit 1. Gorbay László. 2. Bagossy András deák 1604. 3. gégényi Kiss János. 4. dobókőujfalusi Nagy Gergely 1609-ben özvegy. 5. váradi Kozma Balázs 1615–1623. Bagossy Borbála Vancza Benedekné. Kiss Anna 1. Doczó András 1622. 2. Désy Gergely deák 1634. 3. Nicodin Mihály zarándvárm. alispán 1647, él még mint özvegy 1666-ban Erdélyben. Kozma János 1640. György 1640. Farkas 1640. Erzsébet sz. 1628. borosjenei Krajnik Istvánné Erdélyben Doczó Ilona 1636. Rakó Pálné. Doczó Zsuzsánna borosjenei Tisza István. Krajnik László 1752. II. István Görgény-Szent-Imrén. (Lásd az I. táblán.) József 1765.
A táblázaton álló II. Jánosnak, a ki 1610 november 13-án Kolya Pétertől Váradon, a Hosszú utczában egy házat vásárolt, tökéletesen magva szakadt, és birtokai, az adománylevelek értelmében testvérhugaira szállottak.Neoacquist. fasc. 18. nr. 6. Mikor halt meg? nem tudjuk, de 1621-ben mint «in semine utriusque sexus deficiens» említtetik.*
Anna, minekutána Kolbász Boldizsár és Váradi Massay Lőrincz nevű házastársait már 1599-ben eltemette, utolszor a lengyel Kozák Ádámhoz ment férjhez s később elköltözködött Magyarországból. Ettől egy fia is származott, de keresztnevét nem tudjuk.
Történt pedig, hogy Kozák Ádám török fogságba kerülvén, nagy sarczon szabadult és felesége, hogy a pénznek szerét tehesse, testvérhugával olyan szerződésre lépett, hogy 800 frért meg egy ezüst hüvelyű aranyos szablyáért, a mit néhai édes atyjuknak Báthory István lengyel király ajándékozott 1621-ben, összes magyarországi birtokairól lemondott, és eszerint a váradi Kis örökség osztatlanul Juditra szállott.A szerződés a váradi káptalan előtt köttetett, a hol Kozma és Bornemissza László is megjelentek. István lengyel király kardja következőképen említtetik: «gladium quoque incurvum in vulgaris szablya vocatum, quem alias olim serenissimus quondam princeps Stephanus dei gratia Poloniae Rex, magnus dux Litvaniae etc. praememorato quondom Joanni Kiss seniori in et pro fidelibus servitiis suis muneris honorarii et regalis loco donasse dicebatur, vaginam ex mero argento auro scilicet et inducto habentem.» Kiss Anna ezt a kardot Kozák Ádámtól származott fia részére kötötte ki. (Process. Tab. 4–4322. M.)*
Ahhoz tartozott pedig a már elősoroltakon kívül a Zaránd vármegyei Egregy és Fejéregyháza is, mely Kiss Anna első férjének Kolbász Miklósnak magtalan halála után, ruszkai Kornis Zsigmond fejedelmi tanácsúrra és zarándi főispánra szállott. A főúr azonban 1599-ben vissza ajándékozta azt az özvegynek és testvéreinek, sőt Báthory András erdélyi vajdától még «nova donatiót» is szerzett nekik.Báthory András adománylevele Kolozsvártt 1599 május 28-án kelt. Hiteles másolata Neoacquist fasc. 18. nr. 6. (subnr. 22.)*
Judit asszony tehát, a ki 1599-ben még serdülő leányka volt, tizenöt esztendő mulva pedig ötödik férjével élte a szent házasság örömeit, gazdag örökös vala, és nem csodálkozhatunk rajta, hogy sohasem hagyták sokáig bús özvegységben epekedni. Mikor a négy elsőt tisztességgel eltemette, olyan formán, hogy jenei Gorbay Lászlón kezdé, Bagossy András deákon, meg gégényi Kiss-Jánoson folytatá és Nagy Gergelyen végezte, még mindig fiatalnak érezte magát, a minthogy az is volt, – és ötödször váradi Kozma Balázst boldogította szerelmével. Ezzel aztán meg is nyugodott, de hogy melyik élte túl a másikat: arról hallgat a krónika.
Öt rendbeli házasságából csak két leánya meg egy fia maradt (mindegyiknek más apja volt), nevezetesen Bagossy Borbála, Kiss Anna és borosjenei Kozma János, a ki ugy látszik magnélkül halt el, mert ivadékai később a Tisza család nagy pörében nem szerepelnek.
Bagossy Borbála Vancza Benedek felesége volt. Két fia maradt, György és Farkas, meg egy leánya Erzsébet, a ki 1698-ban mint borosjenei Kraynik István özvegye a tordavármegyei Erdő-Csanádon lakott. Valószínű, hogy Vancza Benedek fiainak is magvuk szakadt, mert róluk sincsen szó a most említett pörben, már pedig ha élnek, bizonyára előállanak a maguk igazságával, a mint előállott Kraynik József, osztályrészt követelvén Tisza Lászlótól a váradi Kiss örökségből.
Judit asszony harmadik gyermeke, Kiss Anna, a ki bennünket legjobban érdekel, édes anyja példáját követte, de még sem vitte olyan sokra, mert mindössze is három férje volt, u. m.: Daczó András, Désy Gergely deák borosjenei harminczados, meg Nicodin (vagy Nikudy) Mihály, alkalmasint ugyanaz, a ki 1647-ben Zarándvármegyének alispánja vala. Gyermekei azonban csupán Daczó Andrástól maradtak, Ilona bizonyos Rakó Pálné és Zsuzsánna borosjenei Tisza István hitvestársa.«Exponitur nobis in personis nobilium foeminae Annae Kis, primum quidem Andreae Doczo, deinde Gregorii litterati Désy egregiorum relictae viduae, filiae autem egregii quondam Joannis Kis, ex nobili dudum domina Juditha Kis, primo Ladislai Gorbai, secundo Andreae litterari Bagosi, tertio sua, quarto Gregorii Nagy, postremo vero Blasii Kozma omnino de dicta Boros Jenő egregiorum quondam, ac Georgii et Wolffgangi Vancza, filiorum quondam Demetrii Vancza, ex nobili olim foemina Barbara Bagosi, filia dicti quondam Andreae litterari Bagosi, ex praefata dudum domina Juditha Kis, consate ipsorum progenitorum. Qualiter ipsi cum egregio Joanne Kozma de dicta Boros Jenő, filio dicti quondam Blasii Kozma ex saepius dicta jam olim domina Juditha Kis progenito etc. (I. Rákóczy György fejedelemnek Kolzsvártt 1640. január 17-én kelt leveléből; az itt felsorolt genealogiai adatokat a sokszor említett pörökhöz csatolt okleveleken kivül még a Neoacquist. fasc. 18. nr. 6. alatt őrzött hiteles documentumok is igazolják. L. még az idézett 1698-iki tanúkihallgatásokat Proc. Tab. 4–4322. P. és O alatt.)*
Doczó András maga is szerző ember volt és nem csak megbecsülte, de gyarapította is felesége vagyonát. Ifjabb éveiben Kornis Zsigmondot szolgálta kardjával, sok hadakban forgott vele, és rabságában is híven kitartott mellette. Ezért a főúr 1619 szeptember 13-án Zarándvármegyében két kis falut ajándékozott neki Borjugot és Revekest, később pedig egy Dezniben álló házzal jutalmazta sok hasznos szolgálatját. Ezenkívül megvásárolta még 1622-ben Kozma Balázszsal Gorbának felét, mely birtok, mint tudjuk, később vejére, Tisza Istvánra szállott, mert úgy látszik, hogy másik leánya Ilona, magnélkül halt el.Neoacquist. fasc. 18. nr. 6.Doczó András halála után, özvegye másodszor is férjhez menvén, 1636-ban két leányával az atyjukról maradt ingóságokon megosztozott. A borosjenei házat 200 frtra becsülték, az ingóság, az arany-, ezüstneműn, meg egy kocsin kívül, mely az özvegynek jutott, 598 frt és 90 pénzet érő volt. (U. o.)*
I. Rákóczy György fejedelem 1640 január 17-én megparancsolta Zaránd vármegye tisztjeinek, hogy Váradi Kiss János maradékai között osztályt tegyenek. Osztályos atyafiak voltak Kiss Anna, előbb Doczó András, akkor már Deésy Gergely özvegye, Vancza György és Farkas (Bagossy Borbála fiai) meg Kozma János; az osztályos egyezség tárgyát pedig a borosjenei curián kívül, Agya, Szintye, Kis Jenő egészben, továbbá a fejéregyházi, egregyi s végre mint újabb acquisitumok a gorbai, kápolnai és lökösházi részbirtokok képezték. Gyapju és a többi ősrül maradt biharvármegyei jószágok nincsenek felsorolva, mivelhogy azokra nézve Zaránd vármegye tisztviselői úgy sem intézkedhettek volna.
A vagyon oroszlán része Kiss Anna kezén maradt, a ki apródonként még szerzett is hozzá özvegysége idején félrerakoskagott jövedelméből,Panusest zarándmegyei falut egy Nagykápolnán lévő jobbágy telekkel együtt, 1641 február 22-én Ács Istvánnétól 200 talléron zálogba vette. Acta Neoacquist. fasc. 18. nr. 6.* és szükség esetén asszony létére is megtudta védelmezni a maga igazságát minden törvénytelen háborgatók ellen. II. Rákóczy György fejedelem a fiscális jószágokat összeiratván, a jogügyek igazgatója Agyát és Kis-Jenöt el akarta foglalni tőle, de tiltakozott és 1650 október 24-én a medgyesi terminuson oklevelekkel bizonyította, hogy azokhoz a fiscusnak semmi köze sincsen.Proc. Tab. 4–4322. O. alatt.* A következő esztendőben, mikor már harmadszor is özvegyen maradt, Nadab faluban egy malomhelyet vásárolt, és ettől fogva nagy sok ideig semmit sem hallunk felőle. Mikor újra találkozunk vele az oklevelekben, már akkor a jóléthez, gazdagsághoz szokott úrasszony Apaffy Mihály erdélyi fejedelem kegyelemkenyerén tengődött. Bezzeg elkölt volna most az istenadtának az a sok jó pénz, a mit földbe, birtokvásárlásokba ölt. Épen úgy járt, mint veje Tisza István, azzal a különbséggel, hogy asszony volt s egyedül gyámoltalanul állott a világban. Mert a míg Várad és Boros-Jenő állott, addig ő is békességgel birhatta a maga birodalmát, de a mint a török betette oda a lábát, bátran koldusbotot vehetett a kezébe.
A Bihar és Zaránd vármegyei nemesség nagy része Erdélybe futott. A fejedelem hol itt, hol amott letelepítette őket, rendükhöz és állapotukhoz képest kinek egész falut, kinek egy-két jobbágyhelyet adományozván. A borosjeneieknek többnyire Torda vármegyében, a pörgényi uradalomban rendelt szállástItt laktak többek között a Tiszáékkal rokon Vancza és Zöldy családok, Krajnik István előbb Kolozs vármegyében Széplakon tartózkodott, de özvegye Tordába Erdő-Csanádra került.* és itt találjuk 1666-ban Doczó Zsuzsánna édes anyját is, mint idő nap előtt elaggott, gyámoltalan, beteges özvegy asszonyt. Miért nem húzódott meg utolsó napjaira vejénél, a kinek legalább hajléka, fedele maradt . . . ki tudná azt megmondani?
Tisza István felesége már akkor idegen aszszony volt s talán rossz szemmel is nézték volna a szegény földönfutót, a ki a helyett, hogy gazdagságot, vagyont hagyott volna rájuk, még az ő kegyelmükre szorult. Igaz, hogy abban nem volt vétkes, de még sem akart útjában lenni senkinek és bujdosott a bujdosókkal . . .
De a sok nyomorúság utoljára is megtörte, megalázta s mikor egyszer a fejedelem Görgény-Szent-Imrén mulatott, elébe állott, hogy könyörüljön rajta. Apaffy jó ember volt, megszánta és 1666 augusztus 6-án egy jobbágyot adott neki, hogy holmi keveset szántson, vessen szegénynek és fahordással tartsa . . .
A jobbágyot Adorjánban lakozó Markus Péternek hívták. És a hatalmas földes asszony a kit valamikor, nem is olyan régen, még hat falu népe süvegelt, most hálát adhatott Istenének, hogy akadt valaki, a ki kandallóját tűzzel táplálta.«Néhai nemzetes borosjenei Nykudi Mihály özvegye Kis Anna asszony alázatos könyörgéséből értjük s mind magunk is szemeinkkel látjuk erőtelen és megöregedett gyámoltalan állapottyát, s mind peniglen kiváltképen azt is szemünk előtt viselvén, hogy Isten ő felsége igaz itéletiből több becsületes főrendekkel őtet is édes hazájából kiszorította s ily esett, gyámoltalan állapotjában bujdosásra juttatta, kiért . . . élete táplálására és segítségére életéig rendelnünk ez gergényi jószágunkból egy ház jobbágyot» stb. stb. (Országos Levéltár Proc. Tab. 4–4308. alatt.)*
* * *
Mikor a karloviczi békekötés után (1699 január 26.) a bécsi udvar Kollonich bíbornoknak Magyarország kormányzására vonatkozó reformjait életbe léptette, a Neoacquistca Commissió is megkezdé működését. Már évek óta emlegették ezt az országban, és a szegény magyarok eleinte minden jót vártak tőle. Régi, gazdag földesúri családok ivadékai, kiknek uradalmait, kastélyait a török hódítás elsodorta; kis nemesek, kiket a pogány az ősi fedél alól világgá üldözött és már nap élő kenyerük sem igen volt, áldották, magasztalták a kegyelmes fejedelmet, a ki megemlékezvén koronázási esküjéről, a töröktől elfoglalt jószágokat vissza akarja adni jogos tulajdonosaiknak. De nagyon hamar kiábrándultak és belátták, hogy mégis csak igaza van annak a bibliából travesztalt régi magyar közmondásnak, hogy: «Avagy jöhet-e valami jó Bécsből?»
Mert a világtól elmaradt hétszilvafás nemesek, de még az urak közül is sokan szentül hitték, hogy most már egyszerűen fölmutatják a megsárgult pergameneket, miket úgy őriztek, mint a szemük fényét, és tüstént visszanyerik ősapáiknak drága véren, vagy még drágább pénzen szerzett örökségét. Honnan is tudhatták volna, hogy az úgynevezett Ujszerzeményi bizottmány a magyar nemzetet halálból gyűlölő Kollonich érsek furfangos találmánya, arra a czélra, hogy az üres kincstárt megtöltse és hogy az udvar kegyeltjeit gazdaggá, hatalmassá tegye?Ki ne ösmerné hirhedt mondását: «Faciam Hungariam captivam, postea mendicam, deinde catholicam», a mit némelyek a következő változatban jegyeztek föl: «Magyarországot előbb koldussá, azután catholicussá, végre németté kell tenni». Érdekesnek tartjuk fölemlíteni, hogy a Kollonichok horvát eredetű magyar nemesek voltak s a török hódítás kezdetén menekültek az örökös tartományokba. Seyfrid Kollonics báró a XVI. század utolsó negyedében Magyarországon harczolt és felesége után, a ki Perényi Istvánnak Dobó Annától született Zsófia leánya volt, a nagybirtokos főurak sorába emelkedett. A bécsi békekötés után Dunáninneni főkapitány lett, s mind halálig igaz magyarnak mutatta magát.*
Mikor föltette magában, hogy a nemzet ős, elavult alkotmányát, az örökös tartományok példájára gyökeresen átalakítja, abból az elvből indult ki, hogy Magyarország fegyverrel visszahódított föld lévén, törvényeit ezentúl az uralkodó önkénye szabja. És mert ezt az elvet a kormányzás minden ágában következetesen keresztül akarta vinni, erősen hangsúlyozta, hogy a mit Leopold, a maga pénzén, a maga német katonáinak vérével (?) a töröktől visszafoglalt, azt nem köteles sem a szent koronához visszakapcsolni, sem a régi birtokosoknak, vagy örököseiknek visszaadni, hanemha különös kegyelemképen. Ezt a kegyelmet pedig a király a Commissio által gyakorolta olyan formán, hogy bekivánták a birtok kereső urak és nemesek okleveleit, és a kinek igazsága kiderült, megalkudtak vele bizonyos summában. Ha tudott hamarosan fizetni, jó, de ha nem tehette szerét a pénznek, azé lett a birtok, a ki többet adott érte s még örvendhetett a jámbor, ha okleveleit visszakapta. A kinek volt egy-két hatalmas pártfogója Bécsben, az csak boldogulhatott valahogy, de a kinek se pénze, se protectiója, csak a szín igazsága, azon úgy elverték a port a németek, hogy holta napjáig megemlegette.
De megtörtént az is, hogy valakinek minden dolgát rendben találták, fizetni is tudott volna, mégis kiforgatták a maga jogos örökségéből, olykor közönséges nyereségvágyból, gyakrabban előkelő, hatalmas főurak kedvéért, a kik a gyors meggazdagodásnak ezt az eddigelé ösmeretlen módját lelketlenül kizsákmányolták. Ilyenkor valamelyes ürügy alatt visszautasították a szegény igazságkereső embert s ráadásul még a leveleit is elkobozták, mehetett aztán Pontiustól Pilátusig a maga panaszával. Az ilyen török jogon elharácsolt jószágokról mondja II. Rákóczy Ferencz Emlékiratában, hogy mikor uradalmakká növekedtek, Leopold a maga minisztereit gazdagította velök s általában úgy jellemzi a bizottság működését, hogy az Magyarországot végső romlással fenyegette. Annyi bizonyos, hogy megdöbbentő visszaélések történtek és számos példát tudnánk fölhozni annak igazolására, hogy a Commissio Neoacquistica, törvényes szín alatt, valósággal rabolt és fosztogatott.Manapság is számosan élnek közöttünk a társadalom legfelsőbb osztályában, kiknek ősei a Neoacquistica Commissio fénykorában szereztek maguknak gazdagságot, rangot, kitüntetést, sok szegény nemes embernek örökös romlásával. A ki a bizottság működésére vonatkozó bőséges levéltári anyagot feldolgozná, bizony fölöttébb tanulságos munkát végezne.*
Hanem hát Tisza György mindezt csak később tanulta meg a maga kárán s most jó reménységgel volt eltelve, épen mint a többi magyarok. Tarsolyába rakta a leveleket, lovat nyergeltetett és nagy hamarsággal Bécsben teremvén, 1699 augusztus 18-án már producálta is a maga igazságát a bizottság előtt.A családi hagyomány Tisza Györgyről és fiáról mai napig fentartotta, hogy lovuk hátán többször megtették az utat Tordáról Bécsig.* És minek utána a commissarius urak saját szemükkel látták és olvasták az okleveleket, Tisza mint prókátor ember, élvén a gyanúpörrel, lemásolá azokat egyenként és a bizottság előtt annak rendje s módja szerint revidiáltatván, hitelesíttetvén, az eredetieket visszakövetelte. Sőt olyan elővigyázó volt, hogy minden eshetőségre való tekintetből, bizonyítványt is kért magának arról, hogy a documentumokat eredetiben mutatta föl.Tisza György 38 oklevelet egy 93 lapra terjedő ívrét alakú füzetben saját kezével másolt le. Bizonyos Fürstenbusch nevű beamter minden egyes lapot gondosan revideált, s a másolatokat az eredetiekkel összeolvasván, következő záradékkal látta el; «Revisum penes suum orginiale et authenticatum coram latenus deputatis DD. Commissariis, Viennae die 18. mensis Augusti et sequentilus. Anno domini 1699.» Az eredeti oklevelek később a pörben is producáltattak, hitelességükhöz tehát kétség nem férhet. (Neoaquist. fasc. 18. nr. 6. Fürstenbusch említett bizonyítványa. Proc. Tab. 4–4322. X. alatt.)* Aligha nem informálták már Bécsben, hogy kötve kell hinni a németnek.
Akkor aztán ha kedve tartotta untig, fáradtig gyönyörködhetett a császári város ritkaságaiban, vagy akár Torda felé is fordíthatta lova kantárszárát, mert a bizottság véleményadás végett áttette az ügyet a Causarum Directorhoz, a ki pedig csak a következő év julius 5-én terjesztette elő a maga jelentését. Hát bíz, abban nem sok öröme telhetett Tisza György uramnak, mert Horváth Simonchich János, a jogügyek igazgatója, a fiscus érdekeit minden törvénynél és igazságnál előbb valónak tartván, szép kilátásait alaposan tönkre tette.
De úgy látszik, hogy ennek nagy részben ő maga volt az oka, mert nem győzte bevárni, míg a director, a ki az erdélyi fejedelmek adományai ellen bizonyos elví jelentőségű kifogást emelt, – saját jó szántából terjeszti elő az ügyet, de addig sürgette, nógatta, a különben is sokfelől zaklatott embert, hogy informálja már a bizottságot, míg végre megboszankodott, és teljesítette ugyan óhajtását, de nem volt abban semmi köszönet.A fiscus jelentésében olvassuk: «Quando quidem Egregius Georgius Tisza, non obstante eo stb. . . . . intuitu praetensionum suarum informationem et opinionem a me dandam adurgeret. Ideo respondeo etc.»*
Mert jelentésében rövid kivonatokat közölvén a Tisza család okleveleiből, első sorban is azt a kérdést vetette föl, hogy volt-e joga Báthory Zsigmond vajdának Bihar és Zaránd vármegyében jószágokat adományozni? – mert míg ezt a birtok kereső erdélyi urak törvénynyel vagy privilegiummal be nem bizonyítják, addig a bemutatott documentumok értéke felől ítéletet mondani nem lehet.«Quia tamen hic loci quoque recurreret . . . qućstio legalis, quo jure, qualique privilegio idem vajvoda Transylvanić, in prćdicto comitam Bihariensi aliisque vicinis districtibus bona et jura possessionaria conferendi facultatem (quć legitimis tantummodo Hungarić Regibus competeret) sibi vendicasset? – Idcirco antequam memorati domini transylvani hanc legalem difficultatem ex parte Fisci Regii (cui similis objectio competeret) propositam sufficienter refurent, authoritatemque Principum Transylvaniae in conferendo, lege aut privilegio remonstrent ac stabiliant, super validitate productorum suorum directam resolutionem sortiri nequeunt.»*
Minthogy pedig – így folytatja tovább okoskodását – a fél által előterjesztett jog- és birtokviszonyok kivétel nélkül erdélyi fedjedelmek adományain alapulnak, és neki mint a fiscus képviselőjének az a határozott meggyőződése, hogy a fejedelmek Magyarország kapcsolt részeiben az adományozás jogát a királyi tekintély rovására csak bitorolták: a commissio, mint biróság mindenekelőtt ezt a kérdést döntse el. A maga részéről különben kijelenti, hogy ettől az álláspontjától csakis abban az esetben tér el, ha ő felsége másképen határoz, mert esküszegésnek tartaná eltűrni, hogy a szent korona jogai bármi okból is rövidséget szenvedjenek. Minthogy azonban ő csak fél s a biró tisztjét a commissio gyakorolja, kétségtelen dolog, hogy jogában van az általa támasztott nehézségeket úgy mérsékelni, a mint ő felsége szolgálata megköveteli. Végre bizonyíthatja, hogy ő minden személyes tekintet nélkül egyedül kötelességét teljesíti, és legjobb tehetsége szerint informálta a bizottságot, hogy a törvénynek eleget lehessen tenni. Megjegyzi azonban, hogy a Tisza család a birtokszerzőkkel való vérséges összeköttetését sem igazolja, már pedig a leszármazás bizonyítása nélkül, törvényes örökösödésre senki sem tarthat számot.A fiscus jelentése az Orsz. Levéltárban Neoacquist. fasc. 18. nr. 16, következő felirással: «sacratissimć Cać. Reg. Majestatis Excelsć Commissioni Neoacquisticć Anlicć, in negotio familia Tisza, ratione bonorum inpartibus Hungarić existentium reverenter exhibenda. Informatio et opinio Directoris Causarium Regalium.» Bécsben 1700 július 5-én kelt.*
Hát már ebben az egyben csakugyan igazsága volt a fiscusnak.
Feltűnő a jelentésnek szokatlanul éles, vitázó, sőt provocáló hangja, a mit nem indokolhat egészen az a körülmény, hogy Tisza György, a hatalmas embert talán megboszantotta. Hihetőbb, hogy gróf Bethlen Jánosék minden összeköttetésüket felhasználták Bécsben, hogy jóakarókat szerezzenek az ügynek, a miről tudomása lehetett a directornak és ezért lépett olyan erélyesen sorompóba a szent korona érdekei mellett.Bethlen Jánosnénak nem volt ugyan törvényes része a váradi Kiss-féle örökségben, de az öreg Tisza István javaihoz ő is just formált, s ezért a Neoacquistica commissio előtt Györgygyel együtt szerepelt.* Nyilvánvaló, hogy a dolog odiumát mindenáron a bizottságra akarta hárítani, de merőben törvénytelen álláspontra helyezkedett akkor, mikor az erdélyi fejedelmek adományainak érvényes voltát föltétlenül tagadta. – Mert nem tételezhető föl, hogy a királyi jogügyek igazgatója komolyan hitte volna, hogy Bihar és Zaránd vármegye s általában az úgynevezett Partium, a mondott időben a magyar koronához tartozott volna. Kétség nélkül jogában volt azt kivánni a felektől, hogy mutassák ki, vajjon érvényesek-e p. o. Báthory Zsigmond vajdának váradi Kiss János javára tett adományai? – mert tudvalevő dolog, hogy az erdélyi országgyűlések Zsigmondnak bizonyos időben kelt donatióit erőtelenné tették – de azt állítani, hogy a fejedelmek kivétel nélkül a Részeken a magyar királyok jogait bitorolták, tökéletesen méltó a Kollonich érsek rendszeréhez, mely nem respectálja sem a történeti jogokat, sem a bécsi, nikolsburgi vagy linczi békekötés törvénybe foglalt pontjait és Magyarországot fegyverrel meghódított tartománynak tekinti.
Hiába bizonyítgatta aztán Tisza György a fiscus támadására adott replikájában, hogy Zsigmond vajda kifogásolt adománylevelei teljes erővel birnak; – hiába mutatta ki, hogy Kis-Jenő, Szintye és Agya Boros-Jenő várához tartozott, melyet az említett fejedelem sok vérontással maga foglalt vissza a töröktől; – hiába igazolta, hogy váradi Kiss János maradékai mindig háborítatlanul birtokolták az ősüknek adományozott jószágokat, sőt még a török jog idejében is elösmertették jobbágyaikkal a maguk földesúri jogát, – nem volt annak semmi haszna.Tisza György replicájában olvassuk, hogy Doczó Andrásné Várad és Boros-Jenő elfoglalása után, sőt bujdosása idején is adózásra szorította a hódoltságon lakó jobbágyait, de persze csak akkor fizettek, ha kedvük tartotta, máskülönben bizonyára nem jutott volna olyan nagy nyomorúságra. Neoacquist. (fasc. 56. nr. 6.)*
Még mielőtt a Commissio közölte volna vele a fiscus véleményét, már beterjesztette a Tisza családnak oklevelekkel támogatott leszármazási tábláját, most pedig hivatkozott az erdélyi diploma 6. pontjára, melyben Leopold kötelezte magát, hogy a török járom alól felszabadított jószágokat a régi birtokosoknak úgy a törvényes örökösöknek visszaadja s mindezek alapján Isten szent nevére kérte a bizottságot, hogy negyven év előtt veszendőbe ment és már jobbára elpusztult őstől maradt vagyonuk birodalmába helyezze vissza őket.A Tisza György által beterjesztett leszármazási tábla megegyezik a mienkkel, azzal a különbséggel, hogy a Vancza örökösökre nem terjeszkedik ki, ellenben gr. Bethlen Jánosnét is behozza a genealogiába. A Replicában több, előttünk ösmeretlen oklevélre is hivatkozik.*
De a sok lótás, futás, költekezés, rimánkódás mind kárba veszett, mert a Commassio-Neoaquistica keresetével elutasította. Az ítélet indokolását nem ösmerjük, pedig szeretnők tudni, hogy a fiscus álláspontjára helyezkedett-e vagy a genealogiát kifogásolta? Különben meglehetünk győződve arról, hogy mind a kettő puszta ürügy volt és a bizottságot egészen más tekintetek befolyásolták. Ha tudjuk, hogy a biharvármegyei Gyapju falut ebben az időben a nagyváradi jezsuiták birtokolták és hogy Zaránd vármegyét a fiscus egészen a körme közé akarta keríteni, akkor könnyen kitalálhatjuk, miért nem volt igazsága a tordai szegény prókátornak . . .Tisza György irja 1747-ben: «néhai édes atyám Tisza István uram holta után, mivel azon fennevezett magyarországi édes atyám jussának a bécsi Neoacquistica felséges Commissio előtt tentalt és processuált rehabilitiójok végett sokat kelletvén fáradoznom és költenem, minek utánna sok költésem után inconsolate kelletett Bécsből visszatérnem . . . kénteleníttettem volt ezen néhai édes atyámról maradt Görgény szent imrei jószágot eladni . . .» stb. (Proc. Tab. 4–4322. V. alatt.)*
Tisza Györgynek annyi haszna volt a dologból, hogy a sok költekezés görgényszentimrei kis jószágát is elnyelte, úgy hogy most épen ott állott, a hol valamikor az apja: nem maradt egyebe a régi, pecsétes leveleknél, a melyek olyan rútúl cserben hagyták. De szerencsére volt egy olyan pergamen darabja is, a mit nem az őseitől örökölt, hanem maga szerzett t. i. a prókátori diplomája. És mikor látta, hogy le kell mondani a szép reményekről, erős elhatározással munkához fogott. Jövedelmét pedig nem tékozolta el, hanem megbecsülte, birtokvásárlásokba fektette s ötven esztendős prókátorsága alatt szerzett annyit magának, hogy vénségére úri módon élhetett.
Előbb a nemes vármegyét szolgálta, – mert a kurucz világban a prókátorokra rossz napok jártak – és Torda vármegye rendei 1711 február 17-én főjegyzőnek választották, mely tisztéről azonban négy esztendő mulva lemondott. Később a közbizalom alispáni polczra emelte, de csakhamar ismét visszatért az ügyvédséghez, mely sokkal jövedelmezőbb foglalkozás vala.Gr. Lázár Miklós, Erdély főispánjai. L. Torma Károly pótlását, 222. l.* Neki pedig ugyancsak kellett a jövedelem, mert az Úr Isten népes családdal látogatta s három felesége után két fiut és négy leánygyermeket nevelt föl. A leányok közül Anna mikeházi Mohay Sándor, Krisztina désfalvi Pataky Sámuel, Sára pedig septéri Fogarassy János hitves társa volt. Mint élemedett ember negyedszer is megházasodott s mikor 1754 táján meghalt, már jóval felül volt a hetvenen.Egy 1750-ben kelt bizonyítványban már az mondatik róla, hogy meghaladta a hetvenet, az oklevelek utólszor 1735-ben említik.*
Nagy hírű, jeles prókátor vala, kit Erdély legelőbbkelő családjai tiszteltek meg bizalmukkal, mindazonáltal László fia még is többre vitte és élete végén megszerezte neki azt az örömet, hogy az ősi vagyon egy részét szerencsésen vissza pörölte. De György fiában csak keserűsége telt, mivel, hogy őseinek hitét elhagyván, az Isten tudja micsoda sugallatból – beállott franciscanus barátnak.Hunyor András biharvármegyei és Vadas Pál hunyadvármegyei táblabirók 1753 márczius 30-án a királyi táblán Tisza László személyazonosságát igazolván, bizonyitvány adtak arról, hogy «borosjenei idősbb Tisza György uramnak két naturalis fiai vagynak, az egyik . . . nemzetes Tisza László uram, a második ugyan nemes Erdély országában in religionem patrum franciscanorum convertált Pater ifjabb Tisza György ő kegyelme.» (Országos Levéltár. Proc. Tab. 4–4322. T. alatt.)*
Dr. KOMÁROMY ANDRÁS.
HEDVIG LENGYEL KIRÁLYNŐ, NAGY LAJOS MAGYAR KIRÁLY LEÁNYA ÉS JAGYELLO-ULÁSZLÓ LENGYEL KIRÁLY FELESÉGE SZÜLETÉSI ÉVE MEGHATÁROZÁSA.
Midőn a folyó évi Turul 91. lapján a t. szerkesztő úrtól újból tért kértem az esetre, ha Hedvig születési éve meghatározása kérdésében némi eredményre jutnék, akkor még távolról se hittem, hogy ez oly hamarosan megtörténjék, mivel hivatalos, sok oldalú elfoglaltságom és azon kötelezettségem mellett, melyet a magyar nemzet milleniumi története megírásában elvállaltam, nem remélhettem, hogy erre időt szakíthassak. Annak imminens szükségét amúgy sem érezvén, minthogy az ugyanott kifejtett nézetem szerint biztosra vettem, hogy Hedvig születését 1372 előttre semmiképpen se tehetjük, s ez által a biztos kiindulási pontot oly tények megoldásánál, melyekre a Hedvig kora befolyhatott, megnyertem.
A dolog könnyebben ment, mint hittem, és most csak azt csodálom, hogy a lengyel jelesebb történetírók, kiket e kérdés csak úgy, ha nem inkább érdekel, mint bennünket magyar történetírókat, azt eleddig meg nem oldották. Mert míg Hedvig Magyarországnak csak születését köszönte, Lengyelország Hedvignek nagysága alapjaiért tartozik elévülhetetlen hálával.
Megfejthető egyébiránt a lengyel történetírók e gondtalansága (és nem gondatlansága), mert a híres Dlugosz az 1371. évhez írva hagyta, hogy ez évben született Nagy Lajos királyunk harmadik leánya, Hedvig.Hist. Polon. 1. X. (a lipcsei 1711. évi kiadás 14 hasábján): Tertio foecundata utero Elisabet consors Ludovici Hungariae et Poloniae regis, dum mirum in modum a parente utroque et ab optimatibus regni Pannonici proles masculina desideraretur, foemineam effudit, quae in baptismo Heduigis nomen accepit. – Dlugosz nyomán jár Caro Jakab (Gesch. Polens) és Szajnocha (Jachwiga i Jagiello) úgylátszik, minthogy a lengyel nyelvű műveket – sajnos – nem használhattam.*
Azonban Dlugosz sok, korára nézve valóban nagybecsű történeti tudománya mellett, néha nem éppen megbízható, és sokszor – mint ez nálunk történetíróknál szükségképpen megesik – csak hozzávetőleg keresi inkább, hogysem megtalálná a valót.
Ilyen adatja – nézetem szerint – Hedvig születési éve, melynek se hónapját, se napját meg nem jelöli, bizonyságaul – legalább reánk nézve – annak, hogy nem biztos följegyzések feküdtek előtte.
Hedvig királynő születési éve meghatározásához a kulcsot az oklevelek szolgáltatják, melyek azon alkalomból keletkeztek, hogy Nagy Lajos király eljegyezte Hedvig leányát Lipót osztrák herczeg elsőszülött fiával, Vilmossal.
Ezen oklevelek egyikében, mely Zólyomban, 1380 februárius 11-én kelt,Actum et datum Zolii, dominica die Invocavit 1380. Eredetije a bécsi cs. és kir. titkos levéltárban. Fejér kétszer is kiadta; egyszer Cod. Dipl. IX/V k. 376. l. az eredeti után, másszor Cod. Dipl. IX/VII k. 622. l. Hergott, Monum. Aug. dom. Austr. tom III, nr. XIV. szerint.* Lajos király, a két Erzsébet királyné, az ország számos főpapján és főurán kivűl, László oppelni, Ziemovit masoviai herczegek, István és János vegliai grófok bizonysága és eskütétele mellett, megerősítik azon régebben kötött házassági szerződést, mely Lajos magyar király és Lipót osztrák herczeg között az iránt jött létre, hogy gyermekeik: Hedvig és Vilmos egybekeljenek, egymáséi legyenek akkor, ha Hedvig életének tizenkettedik évébe lép: obligamus nos ex certa scientia et praesentibus litteris, sub honore nostro et regia celsitudine, bona fide promittentes loco praestiti iuramenti, quod dictum matriomonium volumus et delemus perficere et ratum habere, et eandem filiam nostram, cumad duodecimum aetatis annum pervenerit, praedicto duci Wilhelmo iterumAz első appositio vagyis együtt alvás Haimburgban akkor történt, miután Demeter esztergomi érsek az apró jegyeseket megáldotta.* apponere, ut simul habitent et coniugaliter vivant secundum iustitiam et consuetudinem sacri coniugii, absque dilatione qualibet atque dolo.
Már most, ha tudjuk az időpontot, mikor kellett volna ezen egybekelésnek megtörténnie, tudjuk azt is, mikor érte el Hedvig életének tizenkettedik évét.
Erre nézve fölvilágosít bennünket Lajos király egy másik oklevele, mely kelt Haimburgban, 1378 június 15. napján.Datum Haimburgam die sancti Viti martyris, quae fuit 15. mensis Junii, a. d. 1378. – Eredetije ugyancsak a bécsi cs. és kir. titkos levéltárban, melyből közölte Fejér, CD IX/IV, k. 255. l.*
Ebben a levélben arról értesít Nagy Lajos király, hogy jóllehet Lipót osztrák herczeg 300,000 forint hitbért ígért fia jegyesének, ő beéri 200,000 forinttal, amennyit az ő leánya is kap tőle hozományképpen. Meg kell Lipót herczegnek ez összeget fizetnie jövő szent Györgytől számítandó öt év múlva: itaque ipse (Leopoldus) prćnominato suo filio Wilhelmo ad praefatam nostram dilectam filiam Hedvigem dare et expedire debet in recompensam eius dotalitii seu maritagii eadem ducenta millia florenorum a festo sancti Georgii proxime futuro post qinquennium in parata pecunia solvendorum. Azaz, minthogy 1378 június 15-étől, mint az oklevél kelte napjától számítva a legközelebbi szent György napja 1379 április 24-re esett, öt évvel később 1384. április 24-ét irtak.
Minthogy továbbá ezen fizetés Vilmos herczeg leendő feleségének eltartására volt kikötve, következik, hogy a végleges egybekelésnek ideje 1384 szent György napjára volt határozva, amidőn Hedvig életének tizenkettedik évét elérte: dum ad duodecinium aetatas annum pervenerit; tehát Hedvig 1372 előtt nem születhetett. De születhetett egy évvel későbben is, ha tudniillik a föntebbi kijelentést: si ad duodecinum annum pervenerit, nem a betöltött, hanem a megkezdett tizenkettedik évre értelmezzük, mert hisz aki tizenegyedik életévét betöltötte, az is eljutott (peryenit) a tizenkettődikhez.
Első tekintetre azonban valószínűbbnek látszik, hogy e helyt a már betöltött tizenkettődik év értendő, minthogy Nagy Lajos király föntebbi, Zólyomban, 1380 februárius 11-én kelt levelében ezen passus módosítást szenvedett, amennyiben Nagy Lajos király ezeket mondja: Preterea promittimus, et, quo supra, nomine pollicemur, nos domino Leopoldo et filio eius Wilhelmo, ducibus predictis, nomine dotis eiusdem (Hedvigis) filie nostre daturos ducenta millia florenorum auri a festo sancti Georgii proximo infra triennium (azaz 1383 április 24-én), de hozzá teszi: iuxta tenorem litterarum, quas nos rex predictus (Ludovicus) antea dedimus super eo.
Itt tehát azon, Haimburgban, 1378 június 15-én kelt levélre hivatkozik, melyet előbb idéztünk, és amelyben benne foglaltatik az is: cum ad duodecimum annum pervenerit.
Két lehetőséggel állunk itt szemben: vagy hogy a német kanczellár, ki ezen levelet szerkesztette,Hogy ezt Lipót herczeg kanczellárja szerkesztette, kitünik a fogalmazatból, mely banus helyett wanust, Bubek helyett Wubeket, Posonium helyett Prespurgot ir.* nem nézte meg pontosan az előbbi, 1378 június 15-én kelt levél időmeghatározását, mely 1379-tól számítja szent György napjait, és tévedett; vagy hogy gazdája érdekében szántszándékkal tévedni akart. A másik lehetőség az, hogy Nagy Lajos király tekintvén leánya gyors testi fejlődését, a várakozás éveit egygyel megrövidíthetni hitte. Hogy e két fölvét közül az utóbbi a kevésbbé valószinű, azt a következőkből gyanítom:
1. Mert özvegy Erzsébet anyakirálynő, midőn a Sieradzban, 1383 februárius végén egybegyűlekezett lengyel uraknak megígérte, hogy Hedviget elküldi nekik Krakóba, kit husvétkor meg is koronázhatnak már, ezen ígéretét azon föltételhez kötötte, hogy a koronázás után megint visszaküldjék leányát, minthogy annak még három évig szüksége van az anyai nevelésre.Dlugosz, Hist. Polon. l. x. 78. hasáb a lipcsei 1711. kiadás szerint: Heduigim polonico insignituros diademate, et illico genitrici suae Elisabeth, praedictae Reginae, triennio propter aetatis teneritudinem, sub cura materna educandam, in Hungariam remissuros. V. ö. Caro, Gesch. Polens II. k. 447. l.* Ez az anya tanúsága, hogy leánya a házasságra még alkalmatlan.
2. Mert Szubini Sedzivoj, Tarnovi Jasko sok fiatal nemessel nem győzvén megvárni, míg Erzsébet anyakirályné Hedviget Lengyelországba küldi, magok indultak érette. A királynét leányával együtt Zárában találták,A hova 1383 október 24-én érkeztek. (Memor. Pauli de Paulo, Schwantnernél III. k. 724. l.* és szentül megígérték neki, sőt magokat tuszokul ajánlották föl arra, hogy mihelyt Hedviget Krakóban megkoronázták, azonnal visszaküldik anyjához, hogy nála maradjon, míg férjhez mehető korát elérte.Dlugorz i. h. 91. hasáb: filiam regiam Heduigim . . . mox in Hungariam pro complemento annorum nubilium, coronatione suscepta . . reversuram. Et si sermoni et promisso suo publica auctoritate prolato diffidat, nobilium filios . . in obsides interim accipiat. V. ö. Caro, i. m. II. k. 460. l.* Ime a lengyel urak tanusága, hogy Hedvig még nem nubilis, nem férjhez adható.
3. Mert végre Lipót osztrák herczeg 1385 előtt nem sürgette, (s ezt is csak ugyanezen év julius havában tette) hogy Vilmos és Hedvig egybekeljenek.Fejér, Cod. Dipl. X/I. k. 229. l.* Tehát Lipót herczeg, mint a legérdekeltebb fél ezáltal elismerte, hogy fiának a kötlevelek értelmében joga előbb nem volt Hedvighez. Mire Erzsébet anyakirályné és a magyar főurak elrendelik, hogy az egybekelés ugyancsak 1385 évi augusztus 15. napján megtörténjék; és Vilmos herczeg e végből csakugyan Krakóba indúlt.
Világos mindezekből, hogy Hedvig 1383-ban még nem volt azon korban, melyben férjhez mehetett volna, azaz nem érte még el tizenkettedik életévét, melyet atyja Vilmos herczeggel való egybekelésül meghatározott. Tévedett tehát Dlugosz, midőn Hedvig születése éveül 1371-et tette. Ellenkezőleg igen valószínű, hogy Hedvig csak 1373. elején, minden esetre szent György napja előtt született, és így, midőn 1385 elején Jagyello megkérte kezét, érte csak el tizenkettődik évét; midőn pedig 1386 februárius 18-án Jagyello-Ulászlóval egybekelt, akkor volt tizenhárom éves, és 1399 július 17-én gyermekágyban bekövetkezett kora halálakor alig töltötte be életének 26. esztendejét.
PÓR ANTAL.
A CSANÁD NEMZETSÉG.
(Második közlemény.)
A Thelegdy-család.
Tudjuk a fentiekből, hogy a Kelemenös-ági Tamás comes a XIII. század végén, Csanádból biharmegyei ősi birtokaira ment lakni, de csakhamar befejezte pályafutását, mert az a körűlmény, hogy négy fia, Lőrincz, Csanád, Miklós és Pongrácz a váradi káptalan előtt 1308-ban a telegdi jószágok fölött egymás között megosztoznak – s kiknek Telegden egy-egy curiájuk jut, kétségtelenné teszi, hogy az apa legalább is ebben az évben már nem élt.Báthory Zsigmondnak Gyulafehérvárott 1585 január 28-án a váradi káptalanhoz intézett parancsa következtében a káptalan jelentéséből.*
Egy leánya is volt Tamás comesnek, a ki Vásáry Miklós vajdához ment férjhez, s a ki szülő anyja volt III. Miklós esztergomi érseknek. – («Turul», 1894. évf. 1. füz. 44. 1. és «M. Tört. Életrajzok», VIII. évf. 2. füz. 144. 1.)
A fiúk közűl Csanád az egyházi pályára lépett s hírneves nemzetségének dicsőségére vált. Némely történetíró őt keresztnevén hol Istvánnak (így Szirmay: Comit. Ugoch. 96. l., Fessler-Klein II. 54. l. és 90. l.), hol Mátyásnak (mint Fejér: VIII. 3. 543. l. a jegyzetben), hol pedig Jánosnak (mint Kaprinai: Collect. Mss. Tom. XIV.) nevezi, de elfogadható alap nélkül, mert neve az oklevelekben mindig Chanádnak van írva. Csanád 1280 táján születhetett, mert a fentebb már érintett 1299-iki oklevél őt testvéreivel együtt még kiskorúnak nevezi. Nagyon korán lett pappá; jóformán még gyermekkorban mint váradi éneklő-kanonokot találjuk őt 1295-ben.Wenzel, V. k. 137. l. Bunyitay: a váradi püspökség története I. k. 158. l.* De csakharnar – további kiképzés és jogi tanúlmányai folytatása czéljából – három évig távol volt Váradról, valószínűen Olaszhonban szerezvén meg a jogtudori fokozatot is, mert csak 1299-ben foglalta el újból a kanonoki székét, majd 1306–1318-ig olvasó-kanonok, 1318-ban pedig a káptalan prépostágára lépett. Kedvelt lehetett úgy a király, mint a pápa előtt, mert 1320-banBunyitay, a váradi püspökség története, II. k. 36. l.* a király az udvari kápolna fejévé, tehát a caucellariai hivatal főnökévé, a pápa pedig 1321-benKároly király oklevelében 1320. Quartodecimo Calend. februarii kelettel mint «prepositus Eccl. Varad. Secr. Notarius et comes Capellć nostrae» említtetik. Orsz. Lt. Dipl. 322.* saját káplánjává nevezte ki. Királyi hivatala alatt a fejedelem kegyével dicsekedhetett, sőt még Erzsébet királyné is annyira kedvelte, hogy saját királynéi birtokaiból Netót, Zebunt és Vasadot Szatmármegyében 1321-ben Csanádnak ajándékozta.Bunyitay i. m. s az ott idézett Fejér, VIII/II. 298–299. ll.*
A folyamatban levő trónöröklési viszályok és Csák Máté híveinek újabb mozgolódásai készthették Csanádot arra, hogy a maga és nemzetsége ősi birtokainak megerősítését kérve a királytól, kieszközölte, hogy IV. Lászlónak 1284. évbeli oklevelét, melyben IV. Bélának 1247. évi metalese is bentfoglalva van, a király 1320-ban quartodecimo calend. februarii kelettel átírja és a Csanádokat birtokaikban megerősíti. A megerősítést a király 1323-ban (secundo Idus Juny) kettős pecsétű oklevelében ismétli.Orsz. Lt. Dipl. 322.*
Maga és fivérei s ezek leszármazottjai részére 1323-ban megszerezte a prépost úr az Aradmegyében fekvő Pongráczffaya, Chenkwerem és Kys-Hodus községekbe történt beiktatásukhoz is Károly király megerősítését.Ugyanott.* A király e községeket illetőleg már 1319-ben is bocsátott ki iktatásai parancsot a káptalanhoz.Márki S., Aradvmegye monographiája I. k. 265–267. ll.*
Habár Szent-László városától távol élt is, nem feledkezett meg a királyi udvarban sem róla Csanád, és öt oltárt emeltetett a váradi székesegyházban, illetőleg ebből 3 oltárt, ú. m. Sz.-Domokos, Sz.-Anna és Sz.-Ilona tiszteletére már Váradon laktában 1318-ban állíttatott fel, s azok fentartására gazdag alapítványt tett; ezenkívül pedig a várbeli kisebb Mária-egyház szolgálatára társas-káptalant alapított 1320-ban egy prépost és hat kanonokkal, ősi és szerzett javaiból kellően gondoskodván e kis káptalanról,Bunyitay idézett műve; és Theiner, Monum. Hist. Hung. I. k. 467. l.* a melynek utolsó nyomát 1556. évben találjuk.
Híre messze földre eljutott, s midőn az egri püspöki szék éppen megüresedett, az egri káptalan őt választá meg 1322-ben «egy szívvel-lélekkel» püspökévé.U. o. 396. l.* Jakab várad-előhegyi prépost állítja ki erről a hiteles bizonyítványt, hogy jóllehet ő a pápai bulla értelmében a kiáltványt, a melylyel mindenki felhívatott hogy ha Csanád megválasztása epén valamit fel tud hozni, azt jelentse, – kibocsátotta, a tett kihirdetés után a három királyok nyolczada alatt senki sem jelentkezett, a ki a választás érvénytelenítésére valamit előhozott volna. Jakab prépost jelenti ezt Boleslav esztergomi érseknek s Károly király sógorának, kinél Csanád püspök megerősítését szorgalmazta.Péterffy, Sacra Concil. Hung. I. k. 73. l. és Schmidt Episc. Agrienses, I. k. 254. l.*
A megerősítés a rákövetkező évben történt meg, Theophil prépost az érsek nevében jóváhagyván a választást,Kandra, Az egri püspökség pecsétei. – Egri kápt. Num. I. Div. I. Fasc. I. Frust. 10. – Turul, 1893. évf. 3. füz.* mire Csanádnak egri püspökké való felszenteltetése Temesváron az akkor ott időző udvar kedvéért 1323. évi január 24-én végbe ment.Kollár, Hist. juris patron. reg. Hung. 200. l.*
Nyolcz évig kormányozta az egri egyházmegyét, az országos nevű férfiú, áldásosan működve; mindenekelőtt a püspökségéhez tartozó jövedelmeket és dézsmákat igyekezett rendbe szedni, mi ugyan nagy bajjal járt, de jó viszonyban lévén Drugeth Fülöp nádorral, végtére ez sikerűlt is neki; a káptalan beléletében is ama fontos intézkedést tette, hogy a kanonokok számát 20-ról 15-re apasztotta; dicsteljes kormányzata s fényes származása úgy a királynál, mint Rómában, kedvező ajánló-levelek voltak számára majdan az ország legfőbb egyházi méltóságának elnyerésére is.
Birói ténykedései felől már püspöksége első évében találunk adatot, jelesen midőn a Kállayak őse Ubulnak unokái részéről nővérük hitbére iránt Banki Péter ellen előtte folyamatba tett ügyben a feleket 1324. év május 5-én egyezkedésre utasítja.Anjoukori okmt. II. k. 132. l.*
Egyházmegyéjében, a tarczai kerületbeli lelkészek óhajára, 1323-ban a tarczafői főesperességet elválasztotta az abaujváritól,Wagner, Diplom. com. Sáros. 469. l.* s mindenkép azon volt, hogy egyházmegyéje papságának érdekeit előmozdítsa. 1326-ban megerősítteti Károly király által az egri püspökségnek IV. Béla által 1248-ban kiadott privilegialis levelét.Docum. Eccles. fasc. 11. Nr. 26. – Orsz. levtár. Dipl. 324.*
Püspökségének utolsó évében történt meg vele az, hogy szatmármegyei Onod helységbe, melyet a király neki még prépost korában kiváló érdemeinél fogva adományozott, Magyar Pál ghimesi várnagy királyi adomány alapján magát bevezettetni megkisérlé, de a püspök tiszttartója ennek ellentmondván, a király Ponttafi Jánost, a tiszttartót, Magyar Pál ellenében törvénybe idézi. Határnapon a felek jelentkezvén, Csanád részéről felmutattatnak az oklevelek, melyek szerint kitűnt, hogy Onodot több más javakkal egyetemben a király «de consilio Praelatorum et Baronum Regni nostri» már előbb Csanádnak adományozta; nyilvánvalóan a királyi könyvek hiányos vezetése következtében történhetvén e hiba, a király a Magyar Pálnak tett adományozást visszavonta, a levelet visszavette és megsemmisítette, 1330. év február hónapban kelt oklevele szerint.Orsz. Lt. Dipl. 322.*
Magyar Pál azonban ebbe nem tudott belenyugodni.
Csanád ugyanis meghatároltatni s magát beiktattatni akarván megzavart eme Onud vagy máskép Lazlwthelek birtokában, itt megint ellenkezést támasztott neki Magyar Pál, miből aztán per fejlődött, a melyben az országbiró birói széket ülvén, Tamás erdélyi vajda és szolnoki főispán, Domokos veszprémi, Miklós zalai főispánok, István főlovászmester és több nemesek tanácsában a nevezett helységnek Piskoncz faluval határos északi fele része Chanád úrnak s általa örököseinek megítéltetett 1333-ban. A per tehát már Csanád esztergomi érsekségének idejében nyert befejezést.Ugyanott.*
Ugyanis Boleszló esztergomi érsek, néhai Mária királyné, Károly király első nejének testvére, 1328-ban elhalván, az esztergomi káptalan hamarosan meg is választotta Miklós pozsonyi prépostot érsekévé, s ez el is utazott már Avignonba a pápa megerősítését kieszközlendő, hol azonban hírül vette azt, hogy illetékes helyen Csanád van már kiszemelve az érseki székre, mire Miklós fölhagyott törekvésével és hazatért, hol utóbb az egri püspökséggel kárpótoltatott.
XXII. János pápa, nem törődve azzal, sérti-e a magyar király jogát vagy sem, őt meg sem kérdezve, kinevezte Csanád püspököt esztergomi érsekké.Virág Benedek, Magyar századok, kiadta Toldy Fer. III. k. 74. lap. Az itt is idézett Katona, Hist. Crit. Hung. ad ann. 1331. 654. l. «Egregius doctor in jure, multum activus ac astutus in omnibus suis factis» nevezi Csanád érseket. L. még: M. Florianus, Historiae Hungariae fontes domestici. Chronica Hungarorum. 238. l.* De Károly a kinevezést mindennek daczára örömmel vette, mert senkit Csanádnál arra méltóbbnak nem találhatott. Kinevezése s illetve megerősíttetésének napja egész határozottsággal ugyan el nem dönthető, 1330 ápril 30-át, vagy junius 4-ét hozzák fel többen (Schmitt I. 264. l. 267. ll., Pray I. 169. l. Fejér: VIII. 4. 157. l.) s már azon évi julius 22-én oklevélben mint mint esztergomi érsek fordúl elő (Fejér: VIII. 3. 195. l.). Bizonyos azonban az, hogy 1330. évi szeptember 17-én már tényleg elfoglalta esztergomi érseki magas méltóságát,P. P. B. Gams, Series Episcoporum Eccl. cath. Strigonium, 380. és 367. l.* s egyházfejedelmi eme állásában úgy főpapi jövedelmeit, valamint családi vagyonát egyaránt az egyház és hazája javára fordítá.Pór Antal, «Nagy Lajos király, 17. l. (M. Tört. Életrajzok VIII. köt.)* Királyánál oly nagy kegyben állott, hogy keresztapja lett az 1332. évi augusztus 20-án született István királyfinak, s a király Gyrak nevű mezővárost Komárommegyében adományozta neki, egyszersmind pedig az az esztergomi érsekség kiváltságait is megújította és megerősítette.Virág Benedek id. műve III. 81–82. l. – István királyfi születése napját Wertner deczember 26-ára teszi, de forrás nevezése nélkűl. (Turul, 1888. 2. füz.)*
Hogy Erzsébet királyné őt hasonlókép nagyon kedvelte, mutatja ennek egy 1331. évi oklevele is, melyben az apácza-somlai apáczákat Csanáddal pártfogásába véteti s ebben azt mondja róla: «Chanadino . . . . . compatri nostro carissimo».Orsz. Lt. Dipl. 2682.*
Első dolga volt különben az új érseknek az is, hogy lerójja háláját az egri káptalan iránt, mely őt kilencz év előtt egyhangúlag püspökévé választotta, ezért Esztergomból 1331-ben in Dominica Oculi kelt s ma is meglevő teljesen ép pecsétű oklevelével Deménd községet – mint szerzeményes birtokát – köszönete fejében a káptalannak ajándékozta.Egri kápt. magánlvt. Num. IX. Divisio I. Kandra Kabos id. m. közölte Fejér, VIII/III. k. 542. l.*
Nagy szolgálatot tett az érsek volt egyházmegyéjének, az egri püspökségnek az által is, hogy ama, még a XIII. században az egri püspökség és az esztergomi érsekség közt, a tarczai tized kérdésében folyamatba tett pörben az egri előnyére a keresettől 1336-ban visszalépett s eme tized az egri püspökségé maradhatott.Battyáni, Leges Eccl. Regni Hung. III. k. 173. l.*
Legelőbb kellett volna fölemlíteni, hogy alig foglalta el érseki székét, már is az esztergomi érsekség birtokait igyekezett szaporítani. Ugyanis Bedy comes horsowi várnagy az érsekség nemesjobbágyaitól, Beil, Sarou és Kerestus-Feldő-Szakácsi barsmegyei birtokot megszerezvén, ezeket király consensus mellett birta, Chanád kiegyezett Bedy comessel; s az esztergomi keresztesek conventje előtt 1330. évi Mária-Magdolna ünnepén csere-szerződésre lépett a nevezett várnagygyal és ennek fia Péterrel, s az egyházmegye Bogdan nevű faluját a nevezett birtokért cserébe adván, a nyilván sokkal értékesebb fent említett birtokokat az érsekségnek vissza is szerezte.Fejér, VIII/III. k. 495. l.*
1337-ben pedig Muska Bereczknek Esztergommegyében Ebed és Mysla falvak közt fekvő Muska nevű helységére nézve köt előnyös csereszerződést.Orsz. l. N. R. A. fasc. 1050 nr. 1.*
1333. évi julius első napjaiban Csanád is útra kelt Károly királylyal Nápolyba, hogy ott András herczegnek a hat éves Johannával leendő eljegyzésénél tanúskodhassék, a mi szeptember 27-én meg is történt.
Olaszországban több hónapig tartózkodván, alkalma nyílt Csanádnak a római szentszéknél s a bibornokok testületénél magát mindjobban megkedveltetni, s alig szenvedhet kétséget, hogy királyának a 90 éves pápánál Avignonba tett látogatásanál is jelen volt s ott diplomatiai ügyességét érvényesítette is.Fessler-Klein, II. k. 54. l.*
Mint diplomatát találjuk Csanádot ama nagy horderejű kérdés elintézésénél is működni, a mely Lengyelország és a német-lovagrend közt felmerült véres viszálykodásnak volt véget vetendő, s a melyben Károly magyar és János cseh király mint választott birákra bízatott a döntés. Az eredményes tárgyalások 1335. évi október és novemberben folytak le Visegrádon, a magyar udvar pompája közepette, Kázmér lengyel király, Ulászló herczeg, János cseh király és fia Károly – a később e néven IV-ik német császár, – a pápai követ s nagy számú főpapok s főurak jelenlétében.Pór Antal i. m. 262. l.*
Hogy a pápáknál is felette nagy kegyben állott, mutatja az a nem mindennapi eset is, hogy XII. Benedek pápa 1337-ben (Dat. Avenion. V. kal. April), a királynak teljes mellőzésével Csanádot egy világi egyének ellen is indított jog-ügynek végérvényes elintézésével bízta meg. A bátai benedekrendi apát ugyanis a kalocsai érsek és a pécsi püspökön kívül még több világi urakkal is perbe keveredvén, panaszával nem a királyhoz fordult, hanem a pápához. A pápa erre egyszerűen megparancsolta Csanádnak, hogy minden per-patvar és lárma nélkűl járjon végére a dolognak. Az ellentmondókat figyelembe se véve, sőt a felebbezőket megfenyítve, döntsön a kérdésben. Azokat, kik kedvezésből, gyűlölségből vagy félelemből tanúskodni nem akarnának, egyházi censurával is kényszeríthetvén a vallomás-tételre.Virág i. m. III. 88. l. – (Katona e dologról azt írja: A pápa Csanádnál jobb emberre ezt nem bízhatta.)*
A hatalmas egyház-fejedelem nemzetségének s különösebben ágának is protectora volt. Birtokszerzéssel is igyekezett nemzetségét még nagyobb fénynyel környezni s a hol csak tehette, örökbe vagy zálogba vette a jószágokat s eszközlé ki ezekre a király jóváhagyását. Iacute;gy 1334-ben május havában is Károly király által megerősítteti azt a zálogszerződést, melynek alapján az Ipoly folyó melletti Zylu falut Nógrádban tíz budai márkáért zálogba vette Miklós és György zylui nemesektől.Fejér, VIII/III. k. 727. l.* Fentebb emlitők, hogy midőn I. Tamás, rokonai a Waffa-ágiaknak, – kik Makófalvy családnevet vettek fel, – a csanádmegyei birtokokat s köztük Makófalvát (Makót) kezelésre s használatra átadta, 1299-ben erős megállapodás történt a két ág között e birtokokat illetőleg, mindazonáltal Csanád érsekségének idejében már a Thelegdyek birtokjoga e jószágokra nagyon bizonytalanná vált, sőt nem maradt más hátra a Tamás comes maradékinak, mint az, hogy per útján kényszerítsék a Makófalvyakat jogaik elismerésére.
Különösen jó volt nekik az 1299. évi oklevelük, melyet Csanád érsek magánál tartott s az esztergomi káptalannál elhelyezett. Tamás négy fia közül már csak Csanád érsek élt, s az elhalt három fiúnak összesen hét fia, ezek indítják meg a pert. Csanád befolyása mellett a per mielőbb el is dőlt s Pál országbiró ítéletet hozott, mely szerint a Waffa-fiak (Makófalvyak) és Kelemenös-fiak (Thelegdyek) közt újból osztály történjék, oly formán, hogy a csanádi káptalan a mindkét fél részére kiküldött egy-egy királyi ember közbenjötte mellett oszsza két részre azokat a falvakat, melyekről a nemzetségbelieknek oklevelök nincs.
A Csanádi káptalan Bálint kanonokot küldvén ki, a királyi emberekkel a kétfelé osztás munkálatát legelőbb Makófalván kezdvén meg, a nemzetség Csanád, Arad, Temes és Krassó vármegyei és erdélyi ősi jószágainak, Csanád esztergomi érsek s három testvérének hét fia, ú. m. János, Tamás, úgy István, Gergely és Miklós, valamint Tamás és Kelemen, mint Kelemenösági, nemkülönben Dénes, Pál és Péter, mint Waffa-ágiak közt történt felosztásáról 1337. évi junius 11-én tanúsítványt állít ki, az országbiró pedig Visegrádon 1337. évi junius 24-én ezt kiváltság-levél alakjában átírta és megerősítette.A nemzetségnek Drágon 1849-ben elpusztított levéltára maradványából eredetiben. Közölve Anjoukori okmt. III. k. 364–371. és 383. l.*
E felosztás szerint a Makófalvy-családnak sokkal több jutott, mintsem feltételezni lehetett, mert jóllehet 1256-ban öt faluval többet nyertek a Thelegdyek, sőt két részre osztott három falunak és két megfelezett monostornak is birtokában maradtak, addig eme új felosztásnál ama öt falut: ú. m. Makófalvát (Felvölveik), Kisfalut, Szanádot, Szentmiklóst, Egyházas-Kért is felében kénytelenek voltak a Thelegdyek nekik átengedni. Fülöpköve, Dobordon, Hodord és Fejesd, eddigelé osztatlanúl birt falvak is ekkor mentek két részre. Két új falu: Almaszeg és Peterke (Aradban) is osztály alá kerültek.
Makót illetőleg érdekességénél fogva nem tartom feleslegesnek még az oklevél tartalmát is szószerint idézni, a mint az következik: «Makófalva helységben egy darab föld a nyugoti oldalon, a mely a Maros vizéből kiszakadó és Hód nevű mezőség felé irányuló s közönségesen «Fok»-nak hívott érnél kezdődik, egy darab, közönségesen «Erestuen»-nek nevezett erdővel és a falu telkeivel együtt egészen Dénes mester házáig; a nevezett Dénes mesternek és fivéreinek jutott curiális helyűl; Makófalva többi részét, elkezdve az említett «Fok»-helytől, két egyenlő részre osztották ilyeténképen: azt az utczát, a mely Kisfalu mellett megy el, s összeér a Hód-utcza nevű másik utczával, tehát ezeknek az utczáknak a mezőség felé eső egyik része egészen Dénes mesternek és fivéreinek esik osztályban; a nevezett utczának a Maros felé eső többi része pedig a fentnevezett érsek úrnak s unokaöcscsének jutott; kivétetvén a Domokos fia Mihály, Gergely fia András, Benedek fia Fülöp birtokrészei, melyeket most is e nevezettek birnak már. A helységben szedetni szokott vám vagy adó közös marad; a helységben levő piaczot vagy vissza viszik a régi helyére, vagy pedig oda helyezik át, hová közakarattal tenni óhajtják.»)
Megegyeztek abban is, hogy a Makófalvával szemközt eső Ladányi erdőt, a makófalviak, szentlőrincziek és kisfalusiak egyenlően használhatják, ha pedig épületfára volna szükségük, akár a családtagoknak, akár a többi mezőségen levő jobbágyaiknak, úgy a makófalvi és szentlőrinczi gazdatisztektől kell azt kérniök.
Ennyi előnynyel szemben a Makófalvy-család csak ama csekély hátrányt szenvedte eme osztálynál, hogy az 1256-ban nekik jutott birtokok közül Tömpös egy részét engedte át. – Makófalvának legnagyobb részét, 2/3-át – noha 1256-ban az egész a Kelemenös-ágnak jutott – a Waffa-ági Makófalvy Dénes és két testvére kapta és pedig felét «pro curia testionali». Ily oknál fogva kapják viszont a Thelegdyek Szent-Lőrinczet.Az osztály tárgyát képező birtokok ezek voltak: Makófalva helység («Fok» nevű földterülettől Kysfolw faluig s Hodwtho pusztáig a Maros mentében) Kysfolw továbbá Wasarhel-Makó helység, Szentleuernch, Zent-Miklós-tembesco (Szent-Miklós) Rosaari, Podwe, Choka, Temerken, Feyereghaz, Felzanath, Olzanath, Monusthururkanysa, Werusdob (hol a közös ménes-legelők jelöltettek ki); Wruzlánus, Rabee, Ladaan, Dedenzege, Palota, Wosunthor, Budugazunfolwa, Wegvolkan, Keer, Agárthow (Halastó), Paradau, Kwhyner vel Kukynér (két Curia) Almazug (Orodm.), Petherche, Seecheen (Aradm.), Hody, Chawas (Temesm.), Zad, Kapw, Philepkny, Stolatina, Perew, Stanizloháza (alias Gyurthyanos), Feketwtow (alias Mykeháza), Ilteuthow (halas tó), Pestros, Caprewar (ma Kaprióra), Bonchou (alias Dobordon) Kadrasson és Urkuta, úgy Kengeltow (Halas), Hudos, Fejesd (3 majorral) Belynys (Erdélyben Gy.-Fehérv. m.), Chaklyas stb. stb. falvak és birtokok.*
Bizonyos, hogy a Thelegdyek ez osztálynál rövidséget szenvedtek, de Csanád érsek igyekezett családjának újabb szerzeményes birtokok által kárpótlást nyújtani.
Már régebben zálogba birta Egyházaskereky Mihálytól ennek egyházaskereki birtokát. 1342. évi húsvét hetében egyezségre lépett tehát az érsek úr – János mester meghatalmazott ügyvédje által – nevezett Mihály fiaival, István, Tamás, Mihály és Elekkel, a budai káptalan, valamint a Buda-felhévizi Convent előtt, s viszszabocsátván nékik Egyházaskerekit, ezért viszont tőlük a szatmármegyei Gálos-Petrit maga s unokaöcscsei, úgy ezek leszármazottjai részére nagy részben megszerezte.Zichy okmtár. II. k. 11. és 13. ll.*
A Makófalvyaktól is legalább ideiglenesen, ha máskép nem lehetett, mégis szerzett birtokot az érsek úr, a mint ez kitűnik a váradi káptalannak egy 1366. évi hit-kiadványából, mely szerint a Thelegdyek és a Mindszenti-család közt megejtett osztály alkalmával Mindszenti Lőrincz bebizonyította, hogy Kisfalu és Kemeche birtokokból osztály azért nem adható, mert e birtokokat Csanád érseknek s testvéreinek már Makófalvy Pál (Dénes fia) zálogba adta volt.Orsz. Lt. Dipl. 322.*
Ebbeli buzgólkodásai közepette halt meg Károly király 1342, évi julius 16-án és Csanádot, mint az ország főpapját most a nagyszerű temetési és egyházi szertartások vették igénybe, s ő mondott a meghalt király tetemei fölött Székesfehérvárott, halotti beszédet is.E kitűnő szónoklata, úgy több más beszéde ránk is maradt. Stephani Kaprinai, Collectaneorum Mss. B. Tomulus XIV. Pannonia docta etc. 1372. és Ursini Vellii De bello Pannonico Lib. X. p. 10. Edit. A. 1762.* Hat nappal pedig a király halála s kettővel eltakaríttatása után, tehát julius 21-én, ugyancsalt Csanád koronázta meg az új királyt, Lajost, Sz.-Fehérvárott Kázmér lengyel király, Károly cseh trónörökös és morva őrgróf, valamint az összesereglett országos rendek, nemesség és a nép jelenlétében.Küküllői János Thuróczynál III. Cap. 1. Horváth Mihály, Magyarorsz. tört. II. k. 228. l. Fessler-Klein, II. k. 90. l.* A koronázási ünnepélyek bevégeztével pedig a Váradra, Szent-László sírjához zarándokló király kíséretéhez csatlakozva, az ottani ájtatosságokat vezette.Pray, Specimen hierarchić II. k. 173. l.*
Lajos uralkodása alatt Csanád nyitotta meg esztergomi nagyszerű építkezéseivel a haza fénykorát; de legelőször is a váradi székesegyház szentélyét alakíttatta át.Bunyitay, i. m. III. k. 27. l. s az ott id. Ipolyi Arn. Az egri megye régi székes egyháza. Emlékk. Bartakovits érs. aranymiséjére. 132–133. ll.* Az esztergomi főegyházi káptalan mellett fennállott három más társaskáptalan közül az első helyet elfoglalt «Szent-György-mezei káptalant» (Colleg. Eccles. S. Georgii de viridi campo Strig.) minthogy ennek birtokait Csák Máté elpusztította, minek következtében hanyatlásnak indút, Csanád még 1337. évi márczius 11-én kelt oklevelében helyreállította s annak mintegy második alapítójává vált. Födél nélkül álló templomát jó karba helyezte s kanonokjainak, kik jövedelem hiányában kényszerűltek más egyház javadalmai elfogadni, elégséges jövedelmet rendelt, és pedig Maróth (Barsm.), Nándor (Nógrádm., Perbethe (Komáromm.) helységek tizedeit, az esztergomi érseket illető összes tizedekből bizonyos hányadot, Kokoth falu tizedének negyedét, több Nyitra egyházmegyei egyháznak tizedét s végül a somorjai földek érseki tizedének, 400 girának 1/4 részét is adományozá, számukat 4-ről 8-ra emelte, a préposton kívül, kötelességeiket megállapította s kinevezésük jogát a prépostra ruházta, s ennek a főesperességi hatóságát is meghagyta.Schmidt, Episc. Agrien. I. k. 270–277. ll. valamint Egyet. Magy. Encyklopćdia, VIII. k. 92. l.* Esztergom várfalait újra építtette s új érseki palotát is emelt; a várost is kőfallal vétette körűl s abban sok új és ízléses épületet állíttatott; több templomot teljesen jó karba helyezett, az «Adalbert» cathedralist pedig felépítteté.
Megszerezvén Emökei Dezsőtől, ennek az esztergomi érsekség Üzbégh nevű nyitramegyei birtoka mellett fekvő Kendi nevű birtokát 60 bécsi márkáért a maga részére, ezt is Károly király előtt 1342. évi márczius 22-én az érsekség örökös birtokának vallotta be.Orsz. Lt. Dipl. 3666.*
Nem tudta elnézni azt sem, hogy a családja nevét viselő Telegd helységben levő elhagyott templomos monostor végkép elpusztúljon, ide tehát még 1335-ben Ferencz-rendi szerzeteseket hívott s a klastromot újból felvirágoztatá,Bunyitay, i. m. II. k. 456. l. – Továbbá Hist. Hungarić fontes Domestici: Chronica Hungarorum. ed. M. Florianus 238. l.* mert Telegd lévén központja egy tekintélyes nemzetségi birtoknak, ily központ ama korban nem állhatott monostor nélkűl.
De a míg egyházának legbuzgóbb vezére s bőkezű gyámolítója volt, úgy sohasem feledte el azt sem, hogy ő a jogtudománynak is felkent bajnoka, s érsekségének utolsó éveiben is síkra szállt családja érdekeinek védelmében. Miként Zsigmond királynak egy 1419. évi (quartodecimo kalend. januarii keletű) oklevelében olvassuk: Csanád érsek és három testvérének hét fia a nemzetség birtokai iránt megint perbe keveredtek a Waffa-ágból leszármazó Gergely, Mihály és Benedekkel s Pál fiai: Makófalvy Dénes, Pál és Péterrel, de Pál országbirónak 1344-ben kelt ítélete szerint, csanádmegyei Cháka és Zanabh helységek mégis a Waffa-vonalnak ítéltettek oda.Orsz. Lt. Dipl. 322.*
Lőrincz, Lajos király tárnokmestere pedig 1344. évi október 21-én kelt oklevelében azt tanúsítja, hogy a szomolnokbányai vendégnépek egyrészről és Chanád esztergomi érsek, valamint Bebek Domokos fiai, István és György másrészről, Károly királynak egy 1338. évi oklevele alapján, egy bizonyos ú. n. Aurifodina, közönségesen pedig Lassyn-Potok s németül Stilback nevezetű új bánya tekintetében közös jogot formálván, eme igények négy község határában s jelesül három «Svédler» nevű és egy «Remete» nevezetű község, illetve telekre nézve tekintetbe vétetvén, a kellő határolások eszközöltettek.Orsz. Lt. A. N. R. fasc. 1383. Nr. 59. a szepesi káptalan hit. kiadványából.*
1345. évi deczember 16-án megint egy jogkérdésben működik, a mennyiben e napon óvást jelent be a bécsi káptalan előtt, a maga és unokaöcscse nevében a miatt, hogy Csanád vármegyei hat ősi birtokát (Veresdob, Kocha, Demenar, Kengelus, Sulumus, Keralyfaya) Besenyő Gergely adományul kérte fel, olyformán, hogy e birtokok a hadviselő besenyők földjéhez csatoltassanak.Anjoukori okmt. IV. 332. okl. Orsz. Lt. Dipl. 29138.*
Hogy Csanád, kiről Bunyitay helyesen jegyzi meg,Bunyitay i. m. 36. l.* hogy már Károly király megtalálta benne trónjának és dinastiájának legbiztosabb támaszát, Lajos királynak is első s legkedvesebb tanácsosa volt, nem szenvedhet kétséget. Mint ilyen, alkalma nyílt neki Lajosnak egész Európára kiható politikai lépéseinél befolyását érvényesíteni. Tudjuk, hogy Lajos király uralkodása első éveiben nem volt kedvelője az országgyűléseknek, s e helyett az ország főpapjai és báróiból alakított államtanács meghallgatása után határozott még a külügyeket illető legfontosabb dolgokban is, így 1345-ben a velenczeiek és 1347-ben a Nápoly ellen indítandó hadjárat kérdésébenKovachich: Vestigia Comitiorum 186. l. és Katona, Hist. Crit. X. k. 108. l. Schwandtner III. k.* Csanádunknak, mint eme államtanács első rangú tagjának, jelentős része volt.
Az ország kormányzását is két ízben vitte; először 1343-ban, míg Gilet Miklós nádor az özvegy királynéval, Erzsébettel Olaszországban járt; s másodszor 1347-ben, midőn Lajos király Nápolyban hadat viselt.
A Tarenti Lajos ellen viselt háború folyamán VI. Kelemen pápa Lajos királyt mindenkép engedékenységre birni óhajtván, követe Guido bíboros által Csanádhoz, mint legbefolyásosabb férfiúhoz intézi 1349. évi február 2-án kelt levelét, őt arra kérvén, hogy a királynál hasson oda, hogy a pápai követ czélját érhesse.Koller, Hist. Episc. Q. Eccles. III. k. 49. l.*
Vajjon működött-e ez értelemben Csanád, nem tudjuk; bizonyos csak annyi, hogy a pápa követe czélt nem érhetett, kivel Csanádnak temérdek baja is volt, mert ez azt kívánta tőle, hogy őt tartsa el s azon felül bizonyos összeg pénzt is fizessen számára. Csanád ki már előrehaladott betegsége miatt közben sem járhatott, még ugyanazon évben 70 éves korában el is költözött az élők sorából.
Nagy vagyonát s magas szellemi képességét egész életén át hazája jólétének szentelvén, találóan mondja felőle egy történetírónk:Karácsonyi J., id. m. 10. l.* hogy «e férfiú dicséretünkre nem szorúl, mert az bizonyos, hogy ha a Csanád-nemzetség többet senkit sem adott volna a hazának, csak egyedűl őt, lerójja vala iránta kötelességét.»
Fivérei: Lőrincz, Miklós és II. Pongrácz ágán származott le a Thelegdyek fényes családja. Lőrincz jelen volt apjával, Tamással 1296-ban a csanádi káptalan előtt, midőn apja, az ő beleegyezésével is, Palaba nevű birtokokat Ladán mellett benépesítés végett Turnus Miklós comesnek átengedi, a nemzetségből jelen lévő Barabás (Barabás fia), Gergely (Csanád fia), István (Dénes fia) és Benedek (Fülöp fia) is ebbe beleegyezvén és senki ellent nem mondván.Az oklevél az Orsz. Lt. Dipl. 30588. szám alatt, illetve a Gyulafehérv. orsz. lt. Miscellanor. Cista III. fase. III. No. 30. közölve: Hazai okmt. VIII. k. 364. l.*
1308-ban – mint fentebb említők – osztozltodik fivéreivel apja hagyatékán.
Hogy nagy tekintélyben és közbecsülésben állott, mutatja az a körűlmény is, hogy mint békebirót látjuk őt és fivérét Pongráczot szerepelni 1313 május 8-án a Gutkeled nemzetségbeliek viszálykodásánál.Anjoukori okmt. I. k. 297. l.*
Két fiút: Jánost és Tamást hagyott maga után.
Az érsek úr másik fivére: Miklós, úgy a katonai, valamint a polgári életben szerzett babérokat. – Károly királynak hű vitéze volt; 1312-ben a rozgonyi síkon ő is egyike vala ama főuraknak, kik a trencséni Csák hatalmának megtörésére a döntő harczban jelentékeny szerepet vittek. Nem is késett a király őt jutalmazni; alig egy hónappal az oly nevezetes ütközet után, 1312. évi julius 29-én kelt oklevelében, Miklós mesternek a Trencséni Csák Máté ellen Kassa közelében a Tarcza folyó mellett vívott ütközetben tanúsított vitézségeért, amidőn is vitézül és feltűnő jeles módon harczolván, halálosan ott megsebesűlt, a maga biharmegyei Telegd helységében vámot adományoz.Anjoukori okmt. I. k. 263. l.* A súlyos sebet Miklósunk kiheverte s a király őt szebeni főispánná nevezte ki; e minőségében folyamodik a királyhoz, hogy ez erősítené meg azt a szerződést, a mely Jakab, a szent István vértanúhoz czímzett várad-előhegyi prépost előtt köttetett, s mely szerint Chook fivére Péter Biharmegyéböl s fiai: Mihály és Pál, saját örökös Fewld nevű birtokokat minden tartozékai s hasznaival együtt, 100 ezüst márkáért eladták a nevezett Miklós mester Tamás fiának, szebeni ispánnak. A király a kérelemhez képest 1323-ban (secundo Idus Junii) a szerződést átírja s kettős pecsétjével megerősíti.Orsz. Lt. Dipl. 322, Nr. 10. – E birtokra nézve érdekes adatot tartalmaz Béla királynak 1249-ben – duodecimo Calend. februarii – kelt oklevele ugyancsak a Dipl. 322. Nr. 26. alatt, – melyből kitűnik, hogy Chook őse Pál comes nyerte e birtokot több más birtokkal együtt vitézségeért, mert Pál számos csatában rettenthetlen bátorságot tanúsított, úgy a ruthenek és németek ellen Peristyán és Zardegh várak ostrománál, valamint a tatárok dúlásakor is, majd pedig a feltámadt rablók és latrok üldözése és kiirtásánál, – nemkülönben az osztrák herczeggel folytatott hadjáratban, hol meg is sebesűlt, miért is « . . . . . terra Zudan, Wkan, Kér, Belehw juxta Crysium, item terra Borok juxta medium Crisium ac terra Zaram, item terra Henyir et Bikoly, nec non terra Fyld et Almas in Cottu de Zolnuk ac terra Kozatwar juxta Zomus in Cattu de Crazna exiit habit; – item terra Zowany, Nagyfalw et Wolkw Paulo Quondam Auli Reg,: Judici et Comiti Zaladiensis, suisque heredibus . . . . » adományozza a király.*
Mint az érsek fivérét, őt is vallásos érzelmei az egyház javának előmozdítására s gyarapítására késztették; 1325-ben alapította a fudi-vásárhelyi pálos-rendi monostort Sz.-Jeromos tiszteletére. A klastrom számára rendelte Bertényi birtoka egy részét, a Körösön egy malmot s egy vasbányából a tizedet.Orsz. Lt. kincst. oszt. Acta Paulin. Kápolna Zomlin. Suppl.; Orosz, Sinopu Annal. Ord. s. Pauli 337. l.*
1326-ban pedig mint csanádvármegyei ispán Ivánka váradi püspöknek s általa a püspökségnek adományozza Hodos falut Biharban, megjegyezve, hogy e birtokot, mint Károly királytól nyert acquisitioját saját és ősei lelki üdveért, fia György és fivérei hozzájárulásával adja ajándékúl.Anjoukori okmt. II. k. 238–239. ll. Nem hallgatható el, hogy eme okmány alapján ebből a szövegből «Nicolaus fil. quondam Thome fili Pongraty» Somogyi Zs.: a «főispánok albuma» 142. lapján Pongrácz Miklós nevű csanádi főispánt mutat be olvasóinak.*
Hosszú életű nem lehetett, mert egy 1299-ben kelt oklevél szerint ez időben még «parvulinus» kiskorúnak iratik, a későbbi nagy osztozkodásnál, 1337-ben pedig már nincs sem ő, sem legifjabb fivére II. Pongrácz az élők sorában.
Miklós comes után négy fiú maradt, ú. m.: István, Demeter, György és II. Miklós; s egy leány: Margit. – Demeterrel csak egyetlen oklevélben találkozunk, nevezetesen Pál országbirónak egy 1332-ben kelt itélő-levelében, melyben Kemeche helységet, melyet Weytech fia Tivadar s ennek fiai Miklós és János elfoglaltak volt, Dénes fia Páltól, Kemechét Dénesnek visszaitéli. Az iktatásnál jelenlevők közt olvassuk Miklósnak mind a négy fiát, ú. m.: «Stefano, Demetrio, Georgio et Nicolao filiis Nicolai». Demeter azonban korán és leszármazók nélkül halt el, mert már az 1337. évi nagy osztályban részt ő sem vesz.U. o. 22-ik oklevél.*
II. Pongráczczal is csak egy oklevélben találkozunk még a fentebb említett 1313-ikin kívül; midőn ugyanis 1323-ban Csanáddal, még mint egri püspökkel és Miklós mesterrel egyetemben a negyedik fivér s így Pongrácz mester is, kérik Károly királyt, hogy erősítené meg László királynak 1284-ben kelt azt az oklevelét, a melyben ama nevezetes 1247-iki diploma lett átírva; és Károly király ezt a kérést teljesíts is.Orsz. Lt. Dipl. 322.*
Pongrácz is két fiút hagyott maga után: Tamást, a kalocsai s utóbb esztergomi érseket és Kelement.
Lássuk, hogy e három testvér hét fiáról mit találunk okleveleinkben?
1323-ban I. Lőrincz fiai: János és Tamás, nagybátyjaik: Chanád, akkor még váradi prépost és királyi kancellár, úgy Miklós és Pongrácz mesterekkel egyetemben kieszközlik Károly királytól Béla király ismert 1247-iki és IV. László király 1284. évi oklevelének átirását s megerősítését.Orsz. Lt. Dipl. 322.* Az a körűlmény, hogy I. Lőrincz nem foglal helyet a kérvényezők sorában, bizonyítja, hogy már 1323-ban nem élt. – Lőrincznek második fia, Tamás 1336-ban a Rothold nembeli Karay-családdal köt csereszerződést.Nagy Iván, XI. k. 142. l.*
1343-ban a hét fiú királyi adományban részesűl, Lajos király ugyanis a mondott év május havában nekik Csanádmegyében a Maros folyó mellett fekvő Tharnok helységét adta, s utóbb 1373-ban Lőrincz fia Tamás, és Miklós fia György kérelmére ez adomány-levelet ünnepélyes alakban és megerősítve újból is kiadta.Orsz. Lt. Dipl. 322.*
Abban a perben is, mely a Csanád-nemzetség két ága, a Thelegdyek és Makófalviak közt a nemzetségi birtokok fölött 1344-ben Pál országbiró részéről végítélettel láttatott el, mind a hét Telegdy-fi személyesen vett részt.U. o. Eredetije a b. Wesselényi cs. görcsöni levéltárában.*
A rozgonyi hősnek, I. Miklósnak fiai közül csak György és Miklós mesterek fordúltak Lajos királyhoz, hogy ez erősítené meg a Károly király által 1312-ben atyjoknak a telegdi vám dolgában adott szabadalmat. István, a legöregebb fivér már ekkor – leszármazók nélkül – elhúnyt volt. A király ezt a kérelmet 1357. évi márczius 16-án kelt oklevelében teljesítette.Erdélyi múzeum levéltárában.*
Szükséges volt az oklevelet az 1364-ben készített új királyi pecséttel is megerősíttetni, mert a midőn Lajos király 1363-ban Bosznia ellen hadat indított, egyik seregét Miklós esztergomi érsek és királyi cancellárra bízta, a kinél állottak a királyi pecsétnyomok is, az érsek sátorából azonban a pecsétnyomók ellopattak. A király azért új pecsétnyomót készíttetett s azokat ismét az érsekre bízván, elrendelte, hogy mindazon oklevelek, melyek az elorzott pecsét alatt adattak ki, eme újon készült királyi pecsét reá függesztése által erősíttessenek meg.
A telegdi vám joga eléggé fontos volt Miklós és György mesterekre nézve, s ők is folyamodtak az új pecsét iránt, ehhez képest már 1364-ben ellátta a király az oklevelet új pecsétjével, reá vezetve arra azt a záradékot, hogy: «ezen levelet a boszniai hadjárat alkalmával elveszett kettős pecsétje mellé függesztett új pecsétjével ezennel megerősíti».Az új pecsétnek igen érdekes és sikerűlt rajza látható a M. Tört. Életrajzok VIII. k. 374. és 375. lapjain.*
A három fivér hét fiát, habár többször is láttuk békés egyetértésben, közös érdekben együtt működni, mint az csaknem mindig történni szokott, a vagyoni kérdések mégis viszálykodásba hozták egymással, s a nagy vagyon miként való felosztása miatt perbe keveredtek.
A pert Pongrácz fiai: Tamás már akkor kalocsai érsekP. P. B. Gams: Series Episcoporum Eccl. Cath. Ratisbonć 1873. – Colocza: 372. l. 1358. decz. 17-étől fogva. – Gams egyébként itt igen nagy hibát követett el, a mennyiben Tamás családnevét «de Kapolya»-nak írja. – Ha egybevetjük ez állítást a 300-ik lapon utóbb következő följegyzésével, azonnal világos lesz előttünk, hogy ez a Kapolyai Tamás úr csakugyan a mi Tamásunk, mert az e részbeni okleveleknek megfelelően, ott már e Tamás, mint e nevén III-ik, 1367. febr. 8-ától esztergomi érsekként van helyesen felemlítve. – Gams e téves feljegyzésénél még érdekesebb Wagner Károly tévedése. Ez ugyanis a «de Kapolya» névből «Zápolyát» csinált. Az «Analecta Scepusii» IV. kötetében a Zápolya család genealogiáját adván, második családtagként szerepel itt: «Thomas ex Episcopo Csanad. Archiepp. Colocens. demum Strigor. † sub anno 1375. Weber Samu lelkész fel is használta e «Zápolya» adatot «Zipser Geschichts und Zeitbilder»-jében; sőt az e miatt történt megkritizáltatása következtében Haan Lajos czikkére – egyenesen a Wagner tekintélyével takaródzik. (Századok, 1881. évf. III. füz. 281. l.)* és Kelemen indítják meg, György és Miklós mesterek Miklós fiai, és János és Tamás Lőrincz fiai ellen. Bubek István országbiró hoz ez ügyben osztályt-tevő ítéletet 1360-ban, felosztván a hét érdekelt között mintegy 50–60 birtokot.Orsz. Lt. Dipl. 322. A felosztás alá kerűlt birtokok nagy része a következő: ú. m. Ujfalu, Szentdemeter, Benenyk az erdélyi részekben, továbbá Choklya, Jeneő, Battyán, Ujlak, Olasztelek, Köves-Örményes, Zook, Dobrathánháza – Várad(!)-megyében; egy curialis telek Pyspekiben (Várad mellett) malomtelkek, úgy Kemenche, Nagy-Tárnok, Kis-Tárnok (Nagy-Tárnok mellett), Zentleürinc, Bulchuhaza, Vasarosfalu, Kisfalu, Makóffalva, Thembes, Zentmiklós, Zilvazegh, Palota, Ladan, Zombor, Pardan, Uruzlanus, Monostoros-Kanysa, Zanad, Urusthelek, Temerken, Choka, Rason-Szentmiklós, Keer, Soóth, Ladishaz, Homokrev, Akách, Kisszentmiklós, Zentmargitasszony, Moholrév, Veresegyhaza, Abrazegh, Kis-Szechen, Symánd, Chawas, – úgy az erdélyi részekben, a Maros mellett Philepkowe helységben, – Stanisloháza stb.*
A hét fiú közűl kétségkívül Pongrácznak idősb fia, Tamás vitte fel a legmagasabbra.
Előbb esztergomi kanonok és nagyprépost, majd 1350-től 1358-ig csanádi püspök; ez utóbbi évben pedig már a kalocsai érseki székben találjuk.Schematismus Cleri Dioecesis Chanadiensis 1880. év. Itt is azzal a markans tévedéssel találkozunk, hogy «Thomas de Kapolya» néven írják róla azt, hogy «ex canonico et preposito majore Strigoniensis, sabin in archiepiscopatum Colocensem tam Strigoniensem electus». A fentebb előadottak után nem szükséges ennek czáfolatába bocsátkoznunk. – L. 1361. aug. 28-ról Orsz. Lt. Dipl. 5077.; 1361 junius 15-ről (17-kal. July) Orsz. Lt. N. R. A. fasc. 1509. nr. 41.*
Lajos király udvarában ő is, mint Kalocsa érseke, egyike volt azoknak, kik fő befolyással birtak a királyi tanácsban.
A IV. Károly császár ellen indított háború folyamán a császár, hogy tisztességes békét köthessen Lajos királylyal, minden követ megmozgatott; kérelmére V. Orbán pápa is latba vetette minden befolyását, s az ország legtekintélyesebb főuraihoz leveleket írt; így Thelegdy Tamás kalocsai érseknek is adott át 1363-ban egy ezen ügyben írott pápai levelet Péter voltorrai püspök pápai követ.Theiner, Monum. Hung. II. k. 88–93. sz.* Volt-e része vagy sem Tamás érseknek az 1364 február 10-én létrejött békekötés körűl, nem kutatjuk, bizonyos csupán az, hogy tett szolgálataival úgy a pápa, valamint a király igen meg voltak elégedve. Ennek tanúbizonyságát látjuk abban, hogy a megüresedett esztergomi érseki széken 1367 januártólP. P. B. Gams, id. m. 372. és 380. ll. szerint 1367. február 8-án foglalta azt el valójában.* fogva már Tamás urat találjuk, s így Lajos király alatt íme már két Thelegdy, a nagybátya s az unokaöcs viselte ezt a főméltóságot.
Fontos követségekben jár el Tamás primási állásának már első éveiben; így a nádorral együtt 1372. év kora tavaszán ő vitte meg Lajos király kedvező válaszát a Boroszlóban tartózkodó IV. Károly német császárnak, hogy a tescheni herczeg által a császár fia, Zsigmond luxemburgi herczeg számára ünnepélyesen megkért királyleányt, Máriát, Lajos király kész feleségül adni Zsigmondnak.Pór Antal, Nagy Lajos király. 456. s az o. id. Steinhercz, Mittheilungen, Excurs 7.*
Még ebben az évben terhes hadviselésben is része volt az ország főpapjának, Lajos király a velenczésekkel háborúban álló páduai herczeg Carrara Ferencznek segélyére állt, s a küldött csapatvezérek közt ott találjuk Thelegdy Tamás esztergomi érseket is kétezerötszáz lovas élén.Continuatio Andreae Dandulo, Muratorinál XII. k. 435. l.* Az érsek által vezetett ezt a segély-hadat Carrara Sacilénél fogadta s a Piave-vonal megvédését bízta reája; s itt meglehetős szerencsével járt is, mert neki is része volt abban, hogy a Carrarával egyesűlt magyar hadak Laczkfi fővezérlete alatt, Piave di Sacco mellett 1373 május havában a velenczéseket megverték.Fessler-Klein II. k. 167. l.*
A hadviselés további folyamában azonban Tamás érsek már részt nem vett; haza utazott; s itt várta már XI. Gergely pápának február 23-áról keltezett levele, melyben utasította az érseket, hogy az osmanok ellen indítandó hadjáratra hirdessen keresztesháborút, s egyszersmind meghagyta neki azt is, hogy vegyen ünnepélyes esküt Lajos királytól az iránt, hogy még ez év vége előtt meg fogja indítani a háborút a törökök ellen s őket egész a Dardanellákig üldözendi.Raynaldus, Annal. eccles. ad ann. 1373.*
Tudjuk, hogy Lajos ezt az esküt nem tette le, mert a pápa nem volt hajlandó az ő kivánságának megfelelően a Magyarországból élvezett pápai tizedeket a hadjárat czéljaira átengedni, s így a keresztesek összehívása is abban maradt.
Tamás érsek ezt nem is sokáig élte túl, mert jóllehet látjuk ugyan, hogy még birtokszerzéssel is foglalkozik, a mennyiben leandi Fodor László felajánlotta neki Barsmegyei leandi birtokát megvételre, a mit az érsek el is fogadott, de keresztűl nem vihetett, mert az érdekeltek ez ellen 1374-ben Szepesi Jakab országbiró előtt tiltakoztanak;Fejér, C. D. X/V. 531–545. ll.* sőt egy év múlva – 1375-ben – őt még diplomatiai küldetésben Brünnben találjuk, a Zsigmond és Mária királyleány közötti, sok akadályba ütközött házasság kérdését rendezendő, midőn is ő – követtársaival egyetemben – erősen kötelezi magát – a császár és ennek családja kényszerítése folytán – arra, hogy a Mária s a Zsigmond közti eljegyzés s majd a házasság is mindenesetre végrehajtassék, semmi ürügy alatt fel ne bontassék s meg ne akadályoztassék,Bécsi cs. titkos levéltár Boh. 985. az érseknek 1375 ápril 14-ről kelt oklevele.* – még abban az évben azonban – 1375. évi decz. 1-én – elköltözött ősei sorába.Wagner K. s az ennek adatait közlő Nagy Iván tévesen mondják II. Pongrácz fiát, Tamást 1380-ban esztergomi kanonoknak. Mint kétségtelen oklevelekből kimutatták, ő már 1360-ban kalocsai, 1367-ben pedig esztergomi érsek volt s így 1380-ban esztergomi kanonok már ez oknál fogva sem lehetett volna, – de egyébként ekkor már nem is élt.*
Tamás érsek az első a Thelegdy-családból, a kinek révén hitelesen megtudhatjuk a Thelegdy-családnak az Anjou-korban használt czímerét, s e tekintetben azt látjuk, hogy a család már akkor is azzal a czímerrel vagy legalább czímeralakkal élt, a melyet másfélszáz év múlva XII. Lajos franczia király 1502-ben Thelegdy Istvánnak, a magyar király tanácsosának – mint azt alább s annak helyén ismertetni is fogjuk adományozott.
Eldöntöttnek vehető tehát ilykép az is, hogy a franczia király nem új czímert adományozott Thelegdy Istvánnak, hanem csak a családja és önmaga által is régen használt régi czímerben levő alakot, némi eltéréssel s bővítéssel és a Szent-Mihály-rend reá alkalmazásával, franczia czímer gyanánt, mintegy a maga részéről is megerősítette.Ezt a XII. Lajos-féle czímert közli és ismerteti Sváby Frigyes, Turul, VIII. évf. 63. l.*
Ugyanis: Thomas de genere Chanád, esztergomi érsek által kiadott egy 1368. évbeli oklevélen, melyben a veszprémvölgyi bold. szűzről czímzett apácza-zárdának szabadalmait megerősíti, az érsek pecsétjében, a pecsét alján a közép részen térdelő érsek alakja mellett jobbról és balról elhelyezett czímerpajzsban egy holló vagy sólyom alakú madár dombon ülve tisztán látható.Orsz. Lt. Dipl. 5672. – Br. Nyáry, Heraldika Vezérfonala, 273. l. csóka- vagy varjúnak tartja a czímeralakot.*
I. Tamásnak, a «Thelegdy»-nevet felvett ősnek egyenes leszármazottjai Tamás érsek, sőt a száz évvel később maga a franczia czímerrel kitüntetett Thelegdy István, 1490-ben, tehát a franczia király adománya előtt 12 évvel – miként alább ezt is feltüntetni fogjuk – czímerükben már a sólymot viselték.Orsz. Lt. Dipl. 28646.*
Ha nem is az egész Chanád-nemzetségnek, de annak egyik ága, a Thelegdy-családnak ősi czímerét ismerjük meg tehát a Tamás érsek pecsétjén.
(Folyt. köv.)
MAKAY DEZSŐ.
VEGYES.
Gr. Bercsényi Miklós születésnapja.
II. Rákóczi Ferencz fejedelem helytartója s összes hadainak fővezére, a híres szabadsághős és szabadságmartyr gr. Bercsényi Miklós bizonyára elég nevezetes alakja történelmünknek arra, hogy eddig nem ismert születésnapja elvégre pontosan tisztába hozassék.
Mi, a mikor a róla és családjáról írott monographiánk I-ső kötete világot látott és származékrendjét e becses szakfolyóiratban is közöltük: hősünk születésnapját még nem jelölhettük meg határozottan; csak annyit tüntethetvén ki a nemzedékrenden s a jelzett kötet 247. lapján, hogy Bercsényi a Vág mellett emelkedő Temetvény-várában az 1665-ik év őszén, alkalmasint szeptember vagy október hónapban jött világra. És idéztük rodostói sírkövének feliratát, mely szerint az ott 1725 november 6-án elhúnyt szabadsághős «mortuus est aetatis suae 61». Tehát legkésőbb 1665 október havában kelle születnie.
Azonban most legújabban szemünkbe ötlött s figyelmünket magokra vont egykorú adatok bizonysága szerint a fővezér harmadik neje és özvegye, Kőszeghy Zsuzsána, – a ki a rodostói síremléket készítette, – nem elég pontosan ismerte férje életkorát, a mennyiben kiderül, hogy ez nem a 61-dik, hanem csak a 6o-dik életévében hajtotta örök nyugodalomra bújdosó fejét: halála napján épen egy hónappal lévén afjabb 60 évesnél.
Bercsényi gróf az ő fénykorában – különösen pompa- és társaságkedvelő második neje gr. Csáky Krisztina idejében, – deczember 6-ikát mindig rendkívüli fénynyel, nagy, népes lakomákkal, vigadalommal ülte meg. Legkivált a kuruczvilágban országos hírűek valának a grófipár udvarában, palotáiban megült Miklós-napi ünnepélyek, – lévén decz. 6-ika, tudvalevőleg, Szent-Miklós püspök napja. Mi magunk is azt hittük eddig, hogy Bercsényi ezen napon – a mikor mindenféle kitüntetések, üdvözlések, sőt dics-hymnuszokkal való megénekeltetések tárgya volt, – csak nevenapját tartotta. Most azonban látjuk, hogy hősünknek ilyenkor kettős ünnepe vala: mert névnapja egyszersmind születésnapja is. Oka volt tehát a nagy ünnepségek adására decz. 6-dikán.
Ezt a következő adatok igazolják. Egy előkelő egyházi férfiú, s Bercsényinek egyik bizalmasa: Máthai Viza János neszter-fejérvári vál. püspök és kalocsai nagyprépost, – a volt békebiztosok egyike, – Aszalóról, 1709 decz. 3-án kelt köszöntőlevelében így gratulál a grófnak:
«Örömest az Exciád születése napán, a mely Szent-Miklós püspök napja, nem szánná drága ajándékait küldeni; de kincsekben szűkölködvén, csak minden jóknak kívánságával, mindennapi imádságival ő Excja életéért, egészségéért stb. szolgálhat.» Adja Isten, hogy Exciád maga kévánt kedve szerint sok Szent-Miklós napját érhessen és édes Hazánk Exciád életének örvendezhessen, – tiszta szívből kévánom.»Eredeti levél az orsz. ltár Bercsényi lymbusában.*
Iacute;gy a kath. egyházfő, s az egyszerű sárospataki diák és későbbi tudós kálvinista professor, ifj. Tsétsy János, a kinek édes atyja házánál az 1708-iki pataki országgyűlés alatt a fővezér szállva volt, – a maga «Memoria Rerum Belli Hungarici» czímű, naplószerű latin krónikájában, az ezen évi Miklós-napi ünnepélyről hasonlókép emlékezik meg:
«Die 6. X-bris. Comes Nicolaus Bercsényi diem suum natalem (tehát nem név-, hanem születésnapját!) cum Principe (Rákóczi) et omnibus Magnatibus, inaudibili pompa, solemnitate et luxu celebrat.»L. a M. Tud. Akad. Monumentáit, Irók XXVIII. k. 378. l.*
Mind a két adat egykorú, világos, közvetlen és így teljes hitelt érdemlő. Épen ezért, midőn a jelen évben egy magasállású történetkedvelő a temetvényi várromokba gr. Bercsényi Miklós születését megjelölő márványtáblát falaztatott be s minket a rávésetendő felirat szövegezésére fölkért: mi a lánglelkű szabadsághős születésnapjáúl már az 1665 évi deczember 6-ikát jelöltük, – s így igazítandók lennének a genealogiai táblák is.
THALY KÁLMÁN.
A Haschendorfiak családtörténetéhez.
A «Turul» f. é. II. f. 74–76. lapjain ezen családról közlött adalékokban az idősb Haschendorfer Wolfingról azt olvasom, hogy róla «csak annyit tudunk, hogy Károly (Róbert Károly) a Sopronmegyében fekvő s az osztrák Ebenfurttól nem messze eső Harschendorf (ma Hasfalu, Haschendorf) német helységet adományozta neki, s hogy ő és fiai itt Magyarországban már csak Hasfalu urainak nevezik magokat».
Minthogy ez adományozásra vonatkozó oklevél idézve nincs, s az adományozott helységre nézve a közlött fentebbi sorokban némely olvasó talán valamely ellenmondást is találna fölfedezni; kötelességemnek tartom ezen ügyben, nem helyreigazítási vágyból, hanem a történeti valóság megállapítása érdekében igénytelen észrevételemet a szakférfiak becses figyelmébe ajánlani.
Tudva azt, hogy az Ebenfurt nyugoti tőszomszédja Haschendorf Ausztriában fekszik, s a mint én tudom, soha Sopronvármegyéhez nem tartozott: magától következik, hogy azt rendes körülmények közt a magyar király oda nem adományozhatta; elismerem mindazonáltal, hogy volt oly kivételes eset, midőn a magy. király rendkívüli viszonyok közt osztrák birtokot Sopronvármegye határszélén valakinek adományozott, ezt csalhatatlanúl tanusítja László királynak 1285 decz. 24-én kelt oklevele, melylyel a Lajta bal partján fekvő osztrák Porlányt a német szentkereszti cziszt. apátságnak adományozta, s a mely oklevél 1290-ben Albrecht osztr. hg. részéről átiratván újabb megerősítést is nyert. Rendes körülmények közt azonban az osztrák Haschendorf helységet az illető család csak is az osztr. herczegtől kaphatta, a mi valószínűleg úgy is történt; de azért a lehetőség nincs kizárva, hogy azt a magyar király adományozhatta, csakhogy okleveli adat nélkül ezen föltevést komolyan szóba hozni nem merném. A «Turul»-ban idézett helyen közölt adatokból tudjuk, hogy 1325-ben kelt okirat szerint az elhalt idősb Haschendorfer Wolfing Hof nevű birtokára Nagymartoni Lőrincz javára 500 talentum iratott; a saját jegyzeteimből pedig azt látom, hogy ugyanazon oklevél szerint az említett H. Wolfing a Hofi (akkor mosonmegyei) birtokot a magyar királytól nyerte, s így midőn az idősb Wolfing leánya Erzsébet Szécheni Miklósnak nejévé lévén, a Harschendorfiak összes magyarországi birtokait örökölte: ez utóbbiak közt volt Hof és Manersdorf is, melyeket 1383-ban (Sopr. okl. tár) Szécheni Miklós fia Frank Mária királynénak más birtok ellenében cserekép átadott. Ebből azt következtetem, hogy az említett H. Wolfing fiának Seifriednek, mint valószínüleg nőtlen férfiúnak kizárólag az orsztrák birtokok maradván, ő a Haschendorfi jószága után továbbra is e néven nevezte magát. Az osztrák Haschendorf falu keletkezési idejét és fejlődési multját nem ismervén, arról adatot nem közölhetek.
A mi a sopronvármegyei Haschendorf falut illeti, melynek mai magyar «Hasfalu» neve a régi időben nem volt ismeretes, ez Ebenfurttól légvonalban 35 kilométernyire fekszik; s habár azt a magy. király bárkinek is adományozhatta, de miután az osztr. Haschendorfiakra vonatkozó írott adat erről nem tanuskodik, hajlandóbb vagyok hinni, hogy ezek a Harschendorfiak az osztrák Haschendorf után kapták nevüket. Vizsgáljuk Fejér codexe nyomán a sopronmegyei Haschendorf szomszédos határára vonatkozó régi adatokat, talán valamely combinatio alapján reá lehetne jönni, hogy mely korszakban keletkezhetett a magyarországi Haschendorf nevű falú, mert az osztrák Haschendorfer Wolfing s jogutódai (a Szécheniek) ottani szerepléseiről a birtokviszonyok mit sem mondanak, a mi azt látszik mutatni, hogy ők azt nem birták. Míg a szomszéd faluk régi birtokosairól sok adat szól, addig épen Haschendorf falu nevével csak 1370-ben találkozom először.
Midőn 1229-ben Barom helység határa leíratik, ennek északi része akkor Küllő helységnek Kaporfán nevű határrészével érintkezett. (Ez a Kaporfán puszta Küllő déli határát képezte és 1553-ban is e nevet viselte.) Továbbá Barom ugyan 1229-ben északon határos volt Mereszlóval, mely ma ismeretlen, de Péterfalva déli csúcsával lehet azonos; azután a mostan szinte nem ismert Sana nevű faluval, melynek nagy része nézetem szerint a csak későbben keletkezett Haschendorf határában keresendő: a Sana név eredetét onnét származtatom, hogy a XIII. században valószínüleg a mai Samersdorf puszta is, mely a rajta keresztül folyó patak régi nevétől kaphatta elnevezését, hozzátartozott; megjegyzendőnek vélem, hogy egy XVII. századbeli rézmetszeten ezen puszta Szamosfalunak neveztetik. Lánzsér várának birtokteste 1263-ban keleten directe Péterfalva (ma Alsó Péterfalva) határába ütközvén, kétséget nem szenved, hogy akkor nemcsak Samersdorf puszta, de a későbben Haschendorf név alatt ismeretes földterület is Lánzsérnak tartozékát képezte. Utóbb a mai Haschendorfnak megfelelő terület Lánzsér várától elesett, csakhogy az időt pontosan meghatározni nem tudom; azonban Samersdorf 1425-ben (Sopr. okl.) és későbben is folytonosan Lánzsér álladékában szerepel.
A Sopronmegyei Haschendorf nevű birtok 1370-ben fordul elő először; 1377-ben pedig Haschendorfi Pál Zenk (= Czenk) nevű birtokába lett bevezetve, kinek fia pedig azon Mihály (1391) lehetett, kit a «Turul» idézett helyen említ. Ezek azonban Wolfing urammal semmi rokonságban nem voltak; de azon fontos kérdés, hogy ők mikor s mily módon jutottak a sopronvármegyei Haschendorf birtokába, még eldöntésre vár. Tény, hogy ezen falu sem 1425-ben sem későbben Oláh Miklós idejében (1553) Lánrsér várához nem tartozott; hanem az is ismeretes, hogy midőn 1447-ben (egy antiquarius oklevélmásolata szerint) Fraknói Margit és Valpurga Albrecht osztr. hgnek birtokába bocsátják Fraknó várát, az ennek tartozékát képezte; a XVI. században is Fraknó, illetőleg Kismarton várának birtokálladéka közt fordul elő.
Abból, hogy mint láttuk, egy osztrák Haschendorfer leány Nagymartoni Lőrincznek neje volt, nem lehet következtetést venni arra nézve, hogy ez úton jött volna a sopronvármegyei Haschendorf falu Fraknó tartozéka közé; mert hiszen azt sem az 1434 és 1435. években (Sopr. okl.) sem pedig 1441-ben (egy antiquarius oklevélmásolata szerint) a fölsorolt fraknói birtokok közt nem találjuk, de a megelőző században 1346-ban sem tartozván Fraknó várához, valószínüen csak 1441–1447 közti években kapcsoltatott a vári birtokhoz.
E szerint tehát az elősorolt adatok nem tanuskodnak a mellett, hogy az osztrák Haschendorfiak a sopronvármegyei Haschendorf falut birták légyen.
STESSEL JÓZSEF.
TÁRCZA.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság
f. évi szeptember hó 26-án Szinnyei József vál. tag elnöklete alatt ülést tartott, melyen jelen voltak Dr. Boncz Ödön, Majláth Béla, Makay Dezső, Tagányi Károly, vál. tagok, Tóth Árpád pénztárnok és Fejérpataky László titkár.
Az elnök megnyitván az ülést, Dr. Áldásy Antal t. tag felolvasta Kis Bálint vál. tagnak «A Petki család» czímű értekezését, mely jelen füzetünkben olvasható.
A titkár három régi czímereslevelet mutatott be; és pedig az enyingi Török család 1481. és 1507. évi armálisait a gróf Festetics család mágocsi levéltárából és a Bossányi család 1415. évi czímereslevelét a M. Nemz. Muzeum gyűjteményéből; bejelentvén, hogy azok korábbi választmányi határozat következtében a társaság gyűjteménye számára lemásoltattak.
A titkár indítványára a választmány elhatározta, hogy br. Radvánszky Béla társ. elnököt val. belső titkos tanácsosi méltósággal történt legmagasabb kitüntetése alkalmából levélben fogja üdvözölni és egyúttal e kitüntetés fölött érzett örömének jegyzőkönyvileg ad kifejezést.
Új tagokúl megválasztattak a következők. Alapító tagúl 100 forintnyi alapítványnyal Jeszenszky Béla Temesváron (ajánlja Schönherr Gyula); évdíjas tagokúl: őrgr. Pallavicini Adolfné szül. Bárczay Anna Kassán (aj. Bárczay Oszkár), Révai Leo könyvkereskedése Budapesten és Csongrádvármegye közönsége (aj. a titkár).
* * *
A pénztárnok jelentése szerint f. évi szeptember hó 25-ig volt:
Bevétel 2668 frt 06 kr.
Kiadás 2406 frt 95 kr.
Készpénz 261 frt 11 kr.
A társaság vagyona:
Értékpapirokban 10700 frt.
Kötelezvényekben 2600 frt.
Kötelezvény nélküli alapítványok 500 frt.
Alapítványok összege 13800 frt – kr.
Készpénz 261 frt 11 kr.
Összes vagyon 14061 frt 11 kr.
A titkár indítványára határoztatott, hogy az évi nagygyűlés deczember hó 14-én tartassék, tárgyai pedig legyenek: 1. Elnöki megnyitó. 2. A Zsigmondkori czímeres levelekről felolvasás Csoma József vál. tagtól. 3. Titkári jelentés. 4. Pénztári kimutatás.
Boncz Ödön vál. tag indítványára a titkár megbízatott, hogy a társaságnak a millenniumi orsz. kiállításon miként leendő részvétele tárgyában, az illetékes körökkel tegye magát érintkezésbe és az eredményről a választmányt tájékoztassa.
A titkár indítványára a választmány elhatározta, hogy a Turul f. évi III-ik füzete a tagdíjakkal hátralékban lévő tagoknak póstai utánvétellel küldessék meg és hogy e felől az illetők külön-külön értesíttessenek.
A titkár bejelentette, hogy az Alapszabályok és a föntebbi határozat értelmében az új választmányi tagságra szóló ajánlatok f. évi november hó 27-ig adandók be a titkári hivatalnál és hogy egy üres vál. tagsági hely van.
Az elnök a jegyzőkönyv hitelesítésére Dr. Boncz Ödön és Makay Dezső vál. tagokat kérvén meg, az ülés véget ért.
A leleszi konvent levéltárában őrzött nemeslevelek.
Ács máskép Békesy Mihály és János és Mihály nővére Zsófia nemeslevele Bethlen Gábor erdélyi fejedelemtől. 1613.
Arannyos László, András és Péter czímeres nemeslevele Rudolf királytól. 1578.
Ary Sámuel és József testvérek és unokájok István nemessége átruháztatik Rudolf által Ary Boldizsár és neje Apagyi Erzsébetre, fiuk Jánosra és Boldizsár testvéreire Menyhért, Gábor, Mihály és Mátyásra. 1581.
Antalóczy László és András (kiknek atyjok volt Ferencz, ennek Lukács és ennek Gergely) czímeres nemes levele. 1736 augusztus 16.
Bagaméry Boda István fia Pál és mostoha fia Szabó István és fivérei Bagaméry András, Mihály és Pál czímeres nemeslevele I. Lipót királytól. 1668.
Balingh György czímeres nemeslevele III. Károlytól. 1720.
Balogh máskép Tályai András és fia Mihály és neje Disznós Zsófia czímeres nemeslevele. 1742.
Balogh András máskép Hodos s általa Balogh Péter, Márton, István és János czimeres levele III. Ferdinándtól. 1652 május 2.
Balogh máskép Tegeny János, fivére István és Terebesy György nemeslevele II. Ferdinándtól. 1624.
Banga Mihály, neje Nagyházy Kata, fiaik Jeromos és János és leányai Erzsébet és Anna nemeslevele II. Rudolftól. 1579.
Nagybányay Ádám és Neviczky Tamás nemeslevele I. Miksa királytól. 1569.
Borbély máskép Székely János, neje Száky Erzsébet, leányai Anna és Judit és fivérei Borbély máskép Székely György, István és Mihály nemeslevele III. Ferdinándtól. 1649 április 2.
Baranyay máskép Horváth de Szancha Péter és István nemeslevele III. Ferdinándtól. 1638.
Bárdy máskép Sinka Mihály armálisa III. Károlytól. 1720.
Békesy, lásd Ács.
Bérey Miklós és huga Anna, úgy Chijér István és György armálisa Rudolftól. 1580.
Béres István, neje Kádas Kata és leányai Anna és Zsuzsánna czímeres levele III. Ferdinándtól. 1655.
Bihary István armálisa Bethlen Gábortól. 1621.
Biro (de Szobránc) Mihály armálisa Rudolftól. 1583.
Borsy Pál, Imre és Anna s Tarpay István nemeslevele Rudolftól. 1597.
Bosoky Pál és Márton armálisa III. Ferdinándtól. 1655.
Biró András és Pál és neje Fazekas Kata, Fazekas István és neje Fejér Anna armálisa I. Lipót királytól. 1659.
Bárczay Nagy Ferencz és neje Fábián Kata, fiai Bárczay István, János, Péter, Ferencz és Imre; másik Bárczay István és fia György nemeslevele II. Ferdinánd királytól. 1631.
Bállya Péter, fia Bállya-Jódy Illés alsó-aprai lakosok nemesi bizonyítványa Máramarosmegyétől. 1761.
Baán, lásd Finta.
Bodó János és általa Mátyás és Lajos nemeslevele Rudolftól. 1580.
Bürg Anna, lásd Kiss.
Borsos de Thas Gergely s általa Várdai Szabó János, dombrádi Malonka István, hermánszegi Potor Tamás és deögei Kánthor Pál armálisa Rudolftól. 1591 .
Bolzer, lásd Sámuel, Sztano és Szabó nevek alatt.
Borbély, lásd Fonágy.
Bryganth család armálisa.
Bernáth de Bernáthfalvi Bereczk, János, István és Lukács fivérek nemeslevele I. Ferdinándtól. 1563.
Barkóczy Pető armálisa I. Leopoldtól. 1686.
Csengery Pál és fiai Pál és József, Lasztóczy Kristóf, Sándor, István és György; Pósa Mihály, Lasztóczy Erzsébet, Sárközy Miklós, Dely Péter, Herczegh Bálint, Csengery János és Torday György vejei és sógorai armális levele Rudolftól. 1580. Ugyanazon család nemesi bizonyítványa Ungvármegyétől. 1765.
Cherney máskép Iske András deák és János, úgy Szabó máskép Literaty Mihály nemeslevele Rudolftól. 1601.
Chyer István és György. Lásd Bérey.
Csoma (de Újhely) Albert fiai, János, Mihály és István, s leányai Kata és Margit nemeslevele Miksa királytól. 1576.
Csomós Mihály és neje Versendy Borbála, fiai István és András és leányai Anna és Kata nemeslevele II. Ferdinándtól. 1629.
Czelenk máskép Fábián, Ferencz, János, Balázs és Lukács varasdi polgárok nemeslevele Ferdinándtól. 1553.
Chichvay István, fia János, fivére Chichvay máskép Vasas András és neje Farkas Kata s fiai András és János armálisa III. Ferdinándtól. 1650.
Chenky, lásd Szabó.
Csernák Márton, Pál, János és Máté és Gálos János czímeres nemeslevele III. Ferdinándtól. 1650.
Csuka Sámuel, fia Mihály nánási lakosok armálisa. 1768 június 13.
Dragus máskép deczefalvai Pap Miklós, István, Gergely és János, és másik Gergely nemeslevele Rákóczy György erdélyi fejedelemtől. 1649.
Deér Tamás armálisa III. Ferdinándtól. 1640.
Ders Benedek (petri Ders Lászlónak fia) és általa atyja László és testvérei Péter, Gergely, Ágoston és Pál s egyéb összes atyafiai és sógorai czímeres levele Zsigmond királytól. 1417.
Dobozy (de Debreczen) Sebestyén, neje Nyöredy Anna, fiai István, Mihály és János armálisa Bethlen Gábortól.
Deczegi Máté és Ferencz armálisa I. Lipót királytól. 1702.
Dettrich (de Benedekfalva) György, László és Mihály nemesi bizonyítványa Liptó vármegyétől. 1765.
Diós, lásd Finta.
Durcsák László-Venczel, neje Soltész Anna, fiai Mihály és Tamás armálisa I. Lipót királytól 1692. Sárosmegyének Durcsák Pál részére 1784-ben kiállított nemesi bizonyítványával.
Dely Judit, lásd Egry.
Dosnyák Simon, János, László és András nemesi bizonyítványa Abaujmegyétől. 1665.
Dorinc máskép Németh, lásd Jakab.
Dobra Mátyás, fia Román, fivére Sándor s ennek fiai János és Kozma, más fivérei Sándor és Miklós s fiaik Kozma és Miklós armálisa I. Lipót királytól. 1659.
Dobra Mihály, János, György és László s egyéb miszticzei rokonok nemesi bizonyítványa Beregmegyétől. 1805. május 20-áról.
Dobra János és Ádám elismerése a felől, hogy Dobra Mihály és Sándor s a többi Keresztúron, Kótajon és Horányban lakó hasonnevű rokonaik nemesi családukhoz tartoznak.
Danchy István és neje Züpch Margit, fia András, leányai Erzsébet és Margit, másik András fivére és ennek neje Oroszi Ilona nemeslevele II. Mátyás királytól. Bécs, 1610 február 20.
Duka Péter és általa Ilona, Borbála és Zsófia nővérei armálisa Rudolftól. 1578 április 12.
Egry Pál, neje Dely Judit, fiai Pál és István, leányai Erzsébet, Anna és Judit, fivére István s fiai Márton, György, János, harmadik Pál, úgy Kádas Mihály nemeslevele I. Lipót királytól. 1669.
Fejér Mihálynak a konventnél fia János részére letett nemességére és családjára vonatkozó jegyzetei és iratai.
Fodor István és fiai József és István nemesi bizonyítványa Zemplén megyétől. 1771.
Fodor máskép szamosújlaki Nagy István armálisa I. Leopoldtól. 1681.
Fóris Máté, neje Katona Erzsébet, leánya Mária, fivérei Tóth Ferencz és György, ennek neje Fodor Anna s Ferencz leányai Erzsébet és Mária, Tóth György neje Csükör Erzsébet és fia nemeslevele III. Károly királytól. 1722.
Fazekas, lásd Biró.
Fizéry Mihály armálisa Rudolftól.
Finta Miklós, neje Diós Ilona, fiai Zsigmond, nejével Baán Erzsébettel és István; és fivére Vajda György armálisa III. Károlytól. 1715.
Fodor László, János, Péter, György és Ferencz, néhai Fodor László és Oláh Borbála, fiai litkei lakosok nemesi bizonyítványa Szabolcsmegyétől. 1773.
Kállói Feöldy Albert, neje Illés Zsófia, Márton és Ilona armálisa Rudolftól. 1587.
Fónágy Ferencz és Pál, Borbély István, ennek fia másik István, Kossuth János s ennek fiai: Mihály, István, János, Ferencz és Márton; és András és Pál nemesi bizonyítványa Gömörmegyétől. 1660.
Gaáll Mihály, János és Bálint armálisa II. Ferdinándtól. 1627.
Gallyas Tamás armálisa Bocskay István erdélyi fejedelemtől. 1606.
Gál Ferencz és fivére részére az erdélyi kormányzóságtól kiállított bizonyítvány, székely nemesi kiváltságos voltáról. 1762.
Gálos, lásd Csernák.
Gyakunik, lásd Pap.
Hajnal József, neje Szerencsi Ponos Zsófia, fiai Zsigmond, Ferencz és József és leánya Zsófia armálisa I. Leopoldtól. 1702.
Hardicsi máskép Jesziovicz Deák Tamás leleszi konventbeli hites jegyző, atyja Jesziovicz Lukács és fivére Perha Péter nemeslevele II. Mátyás királytól. 1618.
Harsányi István, András és György nemesi bizonyítványa Szabolcsmegyétől. 1711.
Hatala Péter, neje Munkácsy Ágnes, fiai István s András és leányai Anna és Mária armálisa I. Lipót királytól. 1668.
Hartyáni István nemesi bizonyítványa. 1669.
Házy János nemesi igazolása Borsod vármegyétől.
Herczegh, lásd Csengery.
Herdon Tamás és Balázs armálisa II. Ferdinándtól. 1625.
Horváth, lásd Baranyay.
Horváth György és János lásztóczi és István agárdi lakos nemesi bizonyítványa Zemplénmegyétől. 1768.
Huszthy máskép ályt Gáspár és fivérei Tamás és János armálisa Rudolftól. 1598.
Hajnal Benedek, fia István, lánya Ilona s fivére János s ennek fia Mihály és János nemeslevele. 1638.
Hamar, lásd Kónya.
Haranghy, lásd Szeöke.
Hatházy Mihály nemesi bizonyítványa. 1759 április 27.
Jakuboróczky máskép Szelecsényi István s neje Klementich Katalin, fia István, fivérei Bertalan és János, leányai Anna, Borbála, Zsófia és Kata armálisa II. Ferdinándtól. 1628.
Jesziovícz, lásd Hardicsi.
Jódy, lásd Bállya.
Iklódy Ferencz nemesi bizonyítványa. 1746.
Iszó Boldizsár, neje Balogh Kata, fiai Pál és György armálisa II. Mátyás királytól. 1618.
Juhász András armálisa, lásd Balogh és Kónya.
Iske, lásd Cherney.
Illés, lásd Kállói Feöldy.
Jakab (tsahi) János, neje Zák Borbála, fiai István, György és Mihály; mostoha fiai Dorinecz máskép Németh Gáspár és Márton, leánya Erzsébet nemeslevele Rákóczy György erdélyi fejedelemtől. 1654 márczius 5.
Jurkovics, lásd Pap.
Kanta István, fivére János s ennek fia szintén János armálisa III. Ferdinándtól. 1646.
Kapicz Máskép Kovács Balázs, neje Cseőky Erzsébet és leánya Kapicz Ilona armálisa III. Ferdinándtól. 1647.
Kászonyi Sándor nemesi bizonyítványa Zemplénmegyétől. 1728.
Kefála János, neje Pesty Katalin, fiai Konstant, János és Miklós és leánya Éva armálisa Mária Teréziától. 1757.
Kegyes István, neje Mezey Kata, fiai Mihály és János armálisa I. Lipót királytól. 1702.
Kelemen Ferencz, máskép ráczböszörményi Nagy, neje Fábián Kata, fiai István, János, Péter, Ferencz és Imre; veje Bárczay István s ennek fia György armálisa II. Ferdinándtól. 1631.
Kis és Klebecz. Kis János, neje Deák Anna, fiai Gergely és István, leányai Erzsébet, Ilona és Dorottya és félvére Klebecz András armálisa II. Ferdinándtól. 1633.
Kis János Lőrincz; fiai másik János és Bálint s fivére Mihály nemeslevele III. Ferdinándtól. 1645.
Komlósy Sándor armálisa I. Lipót királytól. 1690.
Korcsma Péter és Thibay Márton armálisa II. Miksától. 1568. Ez eredeti okmányt letették a leleszi konvetnél 1736-ban: Korcsma János, kinek atyja volt János, ennek István, ennek János és ennek Péter; úgy Korcsma Ádám, kinek atyja volt László s ennek István, ki feljebb említtetik.
Kovách Pál, neje Nagy Ilona, gyermekei György, Márton és Zsófia; fivére János és ennek neje Zsófia, fiai János és György nemeslevele I. Lipót királytól. 1664, melyet Kovách Sámuel és István tettek le a konventnél 1753-ban
Kovách máskép Nagy András és Mihály armálisa I. Lipót királytól. 1659.
Kovách, lásd Bihary.
Kovách István nemességéről szóló irat. 1646.
Kramericz Menyhért armálisa I. Lipót királytól. 1677.
Kádas, lásd Egry.
Kóthy Péter nemesi bizonyítványa Biharmegyétől. 1768.
Kaszás Imre (de Jászapáti), Bálint és János armálisa. 1580.
Kovács, máskép Kis és Orbán Ferencz, neje Kovács Kata s fiai Ferencz és János armálisa Mária Teréziától. 1756.
Kis (de Nagyhomoki) András, neje Bürg Anna, fiai Orbán és János és fivére Ferencz armálisa Bethlen Gábor fejedelemtől.
Kiss, máskép Orbán Ferencz és fiai Ferencz és János nemesi bizonyítványa Szabolcsmegyétől. 1757-ből.
Kovács, lásd Sallay.
Kónya György, neje Kiss Katalin, fivére Márton, úgy Molnár István, Juhász Mihály és Hamar István nemeslevele I. Lipóttól. 1668.
Kanthor de Deöge, lásd Borsos.
Kaszszay János, fivére György és nővérei Anna és Borbála armálisa I. Lipóttól. 1661.
Kádár Mihály (máskép Zsigmond) nemesi bizonyítványa Ugocsamegyétől. 1807.
Kiss István s fiai András, István és János nemesi bizonyítványa Szabolcsmegyétől. 1765.
Kállay Albert lelkész nemesi bizonyítványa Ungvármegyétől. 1592.
Kovács máskép Pásztélyi család armálisa. 1627.
Lasztóczy Kristóf, Sándor, István és György, (lásd Csengery).
Lasztóczy Gergely deák, fiai György és István armálisa II. Ferdinándtól. 1633.
Lente (de Karczagújszállás) Mihály, fivérei Balázs és Dávid armálisa Bocskay István fejedelemtől. 1606. Ifjabb és idősebb Lente István, János idősb István fivére nánási, és Mihály püspöki lakosok 1772-ben tették le a konventnél.
Lőrincz (de Alsó-Torja) János és fivérei Miklós és János armálisa I. Lipóttól. 1703.
Lugassy Tamás, neje Török Ágota, fivére Menyhért és neje Chichellye Erzsébet s fia János nemeslevele III. Ferdinándtól. 1637.
Lipcsey (bilkei) János és Sándor (néhai László fiai, kinek atyja volt János és ennek Gergely) nemesi bizonyítványa Ungmegyétől. 1781.
Marina Mihály s fiai István, Lázár, János és Bereczk armálisa Báthory Zsigmond fejedelemtől. 1584. Marina László, Tódor, Jónás, Mihály, másik Jónás, Demeter, harmadik Jónás és Simon közép-apsai és Miklós, István, György, negyedik Jónás, György és Péter alsó-apsai máramarosmegyei lakosok 1764-ben tették le a konventnél.
Marschalko István (ki fia volt Istvánnak, ez Györgynek és ez Kristófnak) nemesi bizonyítványa Zemplénmegyétől. 1767.
Mező Péter és neje Hódos Anna, fiai Péter, Ferencz, István és Dávid s leányai Judit, Katalin és Erzsébet; Mező Ferencz s neje Fazekas Zsófia s gyermekei István, András és Anna; Mező Simon és neje Hosdády Mária s gyermekei István, Ferencz és Sára, végre Mező Benedek nemesi bizonyítványa. 1727.
Mihályfi (de Csíkbánkfalva) László máskép Kotormány nemesi bizonyítványa Csíkmegyétől. 1767.
Markos Simon técsői lakos és fia János armálisa I. Lipót királytól. 1699.
Markos István (János fia) és Balázs nemesi bizonyítványa Máramarosmegyétől. 1785.
Molnár, lásd Kónya és Kiss.
Molonka de Dombrád lásd Borsos.
Malomhegyi Julianna, lásd Tar és Turós.
Nagy (de Nagykálló) János, neje Szepe Kata, gyermekei István, János, Benedek és Erzsébet armálisa III. Ferdinándtól. 1648.
Nagybányai, lásd Bánya.
Nagy, lásd Fodor.
Nagy János (kinek atyja volt János, ennek is János s ennek György) nemesi bizonyítványa Zemplénmegyétől. 1724.
Nagy de Ráczböszörmény, lásd Kelemen.
Nagy Ferencz, Balázs és György armálisa II. Ferdinántól. 1630.
Nagy Sámuel tályai lakos nemesi bizonyítványa Zemplénvármegyétől 1756-ból, melyben igazoltatik, hogy III. Ferdinánd 1647-ben Nagy Miklósnak s testvérei Pál és Jánosnak czímeres nemességet adományozott. A nemesi bizonyítványt 1756-ban Nagy Sámuel és fivére András tályai, Péter tisza-ladányi lakosok, úgy Nagy Erzsébet Mohácsy Pál neje; Sámuel fia István és Péter fiai Ferencz és András letéteményezték. Ugyanakkor Nagy Samu és András fivérek az 1647. évi eredeti nemeslevelet is letették a konventnél.
Nemes György és neje Gombos Dorottya, fiai István és György armálisa III. Ferdinándtól. 1646. Letette 1759-ben Nemes János zemplénmegyei szentesi lakos.
Nemes István nemesi bizonyítványa Zemplénmegyétől. 1753.
Nemes János sarkadi lakos és fia György armálisa Rákóczy Györgytől. 1656. Az erről szóló iratokat letette Nemes István dadai lakos 1755. évben.
Nagy, máskép Torma, lásd Kovách.
Nyry Péter, neje Tolvaj Klára, gyermekei Sára, Kata, Anna és Erzsébet és veje Tárczay István armálisa II. Ferdinándtól. 1622. Letette 1766-ban Tárczay László kis-sárkányi zempléni lakos, fivérei János, László, Péter, Ferencz, Zsigmond és Imre nevében is.
Nagy Ferencz de Gecse nemeslevele.
Németh máskép Szürtey, lásd Szürthey.
Nagy Gedeon, József és Zsigmond (néhai Nagy János fiának Györgynek fiai) és Mihály (Nagy János fiának Mihálynak fia) nemesi bizonyítványa Szabolcsmegyétől. 1796.
Novák László, neje Leskó Anna s fivérei Gergely és János armálisa Rudolf királytól Prága, 1588 április 24.
Palay Miklós, neje Orosz Dorottya s fiai István, András és János armálisa I. Lipóttól. 1659. Letette 1757-ben Palay János, Palay Zsigmond és neje Ziday Anna királyselmeczi lakosok fia.
Pálfi Mihály de Nagyrozvád, neje Bófel Dorottya s gyermekei Bálint, János és Kata armálisa II. Ferdinándtól. 1634.
Pályó, lásd Huszthy.
Pap, lásd Dragus.
Péczeli Török János és István fivérek armálisa Bethlen Gábor fejdelemtől. 1624.
Perda, lásd Hardichi.
Pósa, lásd Csengery.
Posta György, Szilágyi Mihály és István és Székely János. Posta György neje Nagy Kis Anna, fia István és leánya Erzsébet. Szilágyi István neje Virágos Erzsébet. Szilágyi Mihály neje Vivő Katalin és fia Bálint, másik Szilágyi István neje Balogh Erzsébet és fiai János és István, Székely János neje Vas Erzsébet és gyermekei Mihály, Erzsébet és Kata czímeres nemeslevele I. Lipót királytól. 1701. Letette Szilágyi Mihály váncsódi biharmegyei birtokos az e megyétől 1767-ben kivett nemesi bizonyítványnyal együtt 1774. évben.
Prosma Péter armálisa Zápolya Jánostól. 1560.
Pethry (de Lövőpetri) Sándor, fivére István s fiai István és Péter nemesi bizonyítványa Szabolcsmegyétől. 1780.
Potor de Hermanszegh, lásd Borsos.
Pálffi Salamon és József udvarhelyi bizonyítványa 1811-ből, mely szerint 1. Salamon és Antal elődei Pál György és Lőrincz a tasnádi Székelyfők közt bejegyezve vannak és hogy ők csakugyan Pálffi István (de Csíktasnád) fiai; 2. pedig Bezdedy László igazolja, hogy neki néhai Pálffi János szabolcsi főjegyző megvallá, hogy ő Antal és Salamon atyjának testvére volt.
Póchy Zsuzsánna, lásd Széchy.
Parlaghy Borbála, lásd Soós.
Paukovics-Papp család nemesi bizonyítványa Szatmármegyétől. 1797.
Pap. Beregmegye bizonyítványa 1805-ből, arról, hogy Gyakunik, Roszpopa és Szidlár családok nemesek és a Pap nemes családból származnak. Ezen bilkei Pap ágazatból eredtek még a Popovics és Jurkovics nemes családok is.
Révay családra vonatkozó iratok nemesi és pallosjogi kiváltságairól, melyeket 1521-ben Révay István, újlaki bán és Ferencz nádori titkár II. Lajos királytól kieszközöltek; valamint Ferdinánd király 1534-iki adománylevele a sklabinai várról.
Rigómezey Mátyás armálisa Rudolftól. 1584.
Rimaszombathy András és fia István armálisa Miksa királytól. 1563.
Racsay András (de eadem) neje Szalay Anna és fiai Ferencz, István és Miklós; Katalin, Anna, Borbála és Erzsébet armálisa. 1590. Letette a konvetnél 1744-ben Racsay István.
Reviczky János vezérőrnagy s mindkét nemű utódai bárói diplomája II. József császártól. 1773 november 28. Ez okmányt megőrzés végett beadta 1814-ben báró Reviczky Ferencz.
Sárkány Simon máskép Zalay s összes atyafiai armálisa I. Ferdinándtól. 1563.
Sárközy, lásd Csengery.
Sebe Péter armálisa. 1714.
Sylvius Gáspár deák, fivérei Szeőke János és Monaszely, nővére Dorottya armálisa I. Ferdinándtól. 1555. Letette a konventnél 1645-ben idősb Asztalos István szatmári lakos.
Sinka, lásd Bárdy.
Szokolányi Pál, Tóth Jakab és Soós János s ennek neje Olajos Zsuzsánna és fia István armálisa I. Lipót királytól. 1698.
Szabó, lásd Bogoméry. Szabó István nemesi bizonyítványa Abaujvármegyétől.
Szabó (Zabó) Albert és fiai István, Pál és János armálisa II. Ferdinándtól. 1632.
Szarka István és fiai János, Miklós, István és Lőrincz armálisa I. Lipót királytól. 1699. Letette Leleszen 1769-ben Szarka Gáspár tivadari lakos.
Szegedy Pál armálisa. 1668.
Székely, lásd Borbély, Posta.
Szilágyi, lásd Posta.
Solymossy-Várady István nemesi bizonyítványa Ugocsamegyétől. 1761-ből.
Szelcsényi, lásd Balogh.
Szolnoky Lőrincz armálisa Miksa királytól. 1569.
Szőcs, máskép Tóth János s fiai Ferencz és Mihály s fivérei István és Pál nemesi levele I. Lipót királytól. 1687.
Szlavkov Mátyás armálisa György cseh királytól. 1469. Letette a leleszi konventnél 1588-ban Szlavkov Jakab, fia Pál nevében is.
Szabó Pál, neje Chenky Anna s fia Pál armálisa I. Lipóttól. 1687. Letette 1783-ban Szabó György fia Ignácz.
Soltész, lásd Durcsák.
Szechy György s fivérei Pál, András, Lőrincz és Péter armálisa II. Ferdinándtól. 1627.
Szeldmayer Sebestyén László armálisa Mária Terézia királynőtől. 1751. Beadta 1808-ban fia József.
Szabó István tetétleni, szabolcsi, János és Mihály furtai bihari lakosok nemesi bizonyítványa Biharvármegyétől. 1801.
Szabó Mihály, István és János szóvási lakosok és másik István tetétleni lakos nemesi bizonyítványa Szabolcsmegyétől. 1794 szeptember 3.
Sallay, máskép ács Balázs nemesi bizonyítványa Zemplénvármegyétől. 1665.
Soós János, neje Parlaghy Borbála és fia István nemeslevele III. Károlytól. 1714. Szabolcsmegye nemesi bizonyítványa. 1810-ből.
Szilágyi Dávid részére Máramarosmegyétől 1690-ben kiadott bizonyítvány nemességéről és kövesligeti eredetéről s ottani szabad birtokáról, mely Anna nővére kezén van. Ez okmányt kövesligeti Román Ferencz tette le a leleszi konventnél 1808. évben.
Szeőke György, neje Haranghi Kata, fiai Bálint és György armálisa Bethlen Gábor erdélyi fejedelemtől. 1623. A konventhez beadták 1813-ban Szeőke Miklós és Sándor.
Szürthey, máskép Németh József királyselmeczi lakos és fiai János, József, Imre és István nemesi bizonyítványa Zemplénvármegyétől. 1811 deczember hó 12.
Sámuel Márton (máskép Bolzer), neje Sztano Zsófia, fia János, veje Szabó György, ennek veje Bolzer Ilona és gyermekei Mátyás és Zsófia armális levele I. Lipót királytól. 1694. Kihirdettetett Nógrádvármegyében.
Szőlőssy János és fivére Thuszó János armálisa II. Ferdinánd királytól. Bécs, 1631 márczius 18. Letétetett a leleszi konventnél 1821-ben Szőlőssy János és Ferencz csepeli és Péter nagygejőri lakosok által.
Tar András és neje Pap Mária armálisa I. Lipót királytól. 1690. Letétetett 1768-ban, Tar Zsigmond Mihály, István és György testvérek és Zsigmond fiai László és Ferencz által.
Tárczay, lásd Nyry.
Tarpay, lásd Borsy.
Tegeny, Terebessy, lásd Balogh.
Teleky Pál (de Nagytur) nemesi bizonyítványa Szabolcsvármegyétől 1751-ből. E szerint Teleky Pál atyja szintén Pál, ennek László, ennek Tamás, ennek Pál, ennek István és ennek Lőrincz. Ez okmányt Teleky Pál olaszpataki lakos, neje Ruszka Zsuzsánna és fiai László, Pál, József és Imre 1772. évben tették le.
Thibay, lásd Korcsma.
Tivadar Gergely (de alsó Róna) nemesi igazolása. 1753.
Tolvaj Ferencz, neje Garay Katalin és fiai Péter és Ferencz armálisa III. Ferdinándtól. 1639. Letette a konventnél 1738-ban Tolvaj Ferencz.
Torday, lásd Csengery.
Torma, lásd Kovács.
Tóth, lásd Szokolányi.
Thoraconim János armálisa Rudolftól. 1599.
Tóth Péter és neje Saáry Anna s fiai István és János armálisa I. Lipót királytól. 1701.
Tóth, lásd Szőcs.
Toót (de Szeben) Gergely, Mátyás és ennek neje Vas Ilona s gyermekei Mihály és Anna nemeslevele III. Ferdinándtól. 1646.
Tóth Imre, Benedek, Jakab és Ambrus fivérek armálisa Rudolftól. 1580. Letették Leleszen 1750-ben Tóth István, Mihály fia, és Mihály, István fia.
Tóth, lásd Fóros.
Török-Péczely, lásd Péczely.
Tályay, lásd Balogh.
Tar János, fia János, Turós István és Mihály, Nagy István, János és Lőrincz fivérek armálisa III. Ferdinándtól. 1654.
Thuszó János, lásd Szőlőssy.
Turóczy Miklós és fivére Mátyás armálisa III. Ferdinándtól. 1655 február 19.
Trückel Kázmér Ferdinánd nemeslevele Mária Teréziától. 1776.
Ujhelyi István s utódai armálisa III. Ferdinándtól. 1643. Letette 1731-ben Ujhelyi Ferencz erdőbányai lakos.
Ur János, András és Miklós armálisa III. Ferdinándtól. 1638. Letették Leleszen Ur András és Miklós fivérek és István, András fia kisdobronyi lakosok 1754-ben.
Urbán István, neje Olaszi Judit, fiai István és András, leánya Borbála és fivére György armálisa I. Lipót királytól. 1666. Letette 1738-ban Urbán István.
Vargyassy Ferencz armálisa I. Lipót királytól. 1689. Beadatott 1691-ben.
Varjass Máté és Benedek, keörczömi máskép homokmeghi Varjass János fiai nemesi bizonyítványa Komáromvármegyétől. 1613.
Vasas Mihály és Ferencz nemesi bizonyítványa Zemplénvármegyétől. 1753. (Lásd Chichvay).
Veres István, neje Kegyes Zsófia és fivérei Kegyes István és János armálisa I. Lipót királytól. 1662. Beregvármegye nemesi bizonyítványa idősb Veres Ferencz részére. 1756.
Vincze János, neje Dormány Erzsébet, fia István s ennek neje Péter Katalin, fia János és Gergely, s ennek neje Bácsy Anna armálisa I. Lipót királytól. 1662. Beadta Vincze Mihály beregmegyei tivadari lakos 1769-ben.
Voncz András armálisa Lipót királytól. 1699.
Varju László nemesi bizonyítványa Heves és Külső-Szolnokmegyétől. 1702. Letette Leleszen Varju Imre 1779-ben.
Vajda, lásd Firrta.
Veres Benedek s utódai armálisa III. Ferdinándtól.
Zabó Albert és fiai István, Pál és János czímeres nemeslevele III. Ferdinándtól. 1632.
Zabó Ferencz, János és Mihály, máskép Leleszi Deák, Cserney András deák és Cserney máskép Iske András armálisa Rudolftól. 1601.
Zalay, lásd Sárkány.
Ziday Lőrincz és Mihály armálisa Miksa királytól. 1572. Beadatott Leleszen 1755-ben kozmafalvi Ziday Ferencz, István, Mihály és Imre által.
Zigethy György deák, fivére Péter s utódaik nemeslevele II. Lajos királytól. 1519. (A czímereslevél ismertetését l. Turul 1891. évf. 159. l.)
LEHOCZKY TIVADAR.
SZAKIRODALOM.
A királyi könyvek.
Jegyzéke a bennük foglalt nemesi czím, czímer, előnév és honosság adományozásoknak 1527–1867.
Összeállították: Dr. Illésy János és Pettkó Béla. Budapest, 1895.
Midőn a múlt év folyamán a királyi könyvek Bécsből Budapestre szállíttattak, egy rég érzett hiány nyert pótlást. Az újabb időben megindúlt mozgalom, mely a nemesi czímekre, rangokra s az ezekkel elnyerhető méltóságokra irányul, legjobban érezte hiányát annak, hogy a nemességi ügyekre nézve oly fontos királyi könyvek Budapesten nem találhatók. E hiány most már be van töltve. Az orsz. levéltár tavaly vette át Bécsben e könyveket, s alig egy év mulya az átvétel után már előttünk fekszik e könyveknek Illésy János és Pettkó Béla által szerkesztett névmutatója.
A királyi könyvek tartalmának túlnyomó részét a nemesítések és az ezekkel rokon tárgyú okmányok teszik. A magyar udvari kanczellária által vezetve 1786-ig egyféle könyv létezett. Nevezett évtől azonban kétféle könyvet használtak: az első és másodosztályút. Az elsőbe az állandó érvényű okmányok, a másodikba a személyhez kötött, életfogytig érvényes okiratok kerültek. Előttünk fekvő munka a királyi könyvek közül csupán az első osztályúakra terjeszkedik ki, s ezekből is csak a czímeres nemesség, czím, előnév, pecsét, honosság stb.-re vonatkozó okmányokat registrálja. Az 1527-től a kiegyezésig terjedő időszakból összesen 82 első osztályú királyi könyv maradt fenn, és pedig 67 kötet a magyar udvari, 15 pedig az erdélyi udvari kanczellária által vezetve. Az utóbbiak 1690-től kezdve.
Az ezen kötetekben foglalt óriási anyagot hozzáférhetővé tenni, ez a czélja a jelen kézikönyvnek. Feladatát kitűnően oldja meg. Betűrendben közli a fő- és köznemesi, honossági, pecsétadományozási bejegyzéseket. De a kiadók a puszta közléssel még nem elégedtek meg. A nemességszerzők nevein kívül közlik, főleg az azonos nevűeknél az illető megye nevét, melyben a család honos volt, közlik az oklevél kiállításának helyét és idejét, és feltűntetik végre azt is, hogy a czímer le van-e írva, festve, vagy pedig csak egyszerűen a kiállítás ténye van-e megemlítve. Megemlítjük itt, hogy az első festett czímer Mayer Mihály czímere 1754. decz. 14-ről a magyar, a Kökösi testvéreké 1790 nov. 18-ról az edélyi királyi könyvekben.
Az egész mű két részből áll, a magyar és erdélyországi részből. E kettéosztást a két kanczellárián vezetett könyvek magyarázzák meg, s hogy ez által a jegyzék használhatósága is tetemesen meg van könynyítve, azt nem is szükséges mondanunk.
Pettkó Béla és Illésy János a jegyzék szerkesztői, a magyar heraldikusokat e jegyzék kiadása által maguk iránt legnagyobb hálára kötelezték le. Az ő érdemük, hogy a királyi könyvekben felhalmozott anyag bárki által könnyen hozzáférhetővé lett.
Á. A.
Kis Bálint: Az Árpádok királyi vére Magyarország családaiban.
Budapest. 1895.
Magyarország ezredéves fennállása ünnepének küszöbén genealogiai irodalmunk egyik érdemes munkása baczka-madarasi Kis Bálint egy merésznek tetsző állítás bebizonyításával lepte meg a hazai genealogia művelőit. Ez állítás az, hogy a honalapító Árpád nem csak az általa megszerzett földet hagyta ránk örökül, hanem vérét is, mely a leányági leszármazás révén nemesi családaink nagy részébe átment.
Hogy az Árpádok családjának nőivadékai több ízben léptek házasságra belföldi családokkal, az már régibb idő ótaismeretes volt. Régebben ismeretesek voltak I. Béla egyik (bizonytalan nevű) leányának házassága Lambert ispánnal, II. Géza leányának Margitnak házassága András somogyi ispánnal és Mózes nádor házassága Erzsébet herczegnővel. Ujabban még néhány összeköttetésről nyertünk tudomást, u. m. Domokos bánnak és fiának Borsnak rokonsága III. Béla, II. András és IV. Bélával, Dénes comes rokonsága II. András leányával Jolánnal, III. Béla egyik leánya és a Hunt-Pázmán nembeli Buhen rokonsága és Rosztiszló házassága IV. Béla leányával Annával.
Látjuk ebből, hogy Árpádházi királyaink és a magyar nemesi családok közt elég összekötő kapocs volt. Azonban, sajnos, ez összeköttetések legnagyobb részénél csak alig egy-két ízig vezethetjük le az utódokat. Egyetlenegy kivétel van, hol a leszármazás egész a jelenkorig, szakadatlanúl megállapított genealogiai sorrendben levezethető. Ez eset Mózes nádor házassága.
Egész napjainkig általánosan elfogadott tény gyanánt szerepelt, hogy Mózes (Moys) nádor neje IV. Béla király leánya Szabina volt. Legújabban Wertner Mór hadat izent e felfogásnak, azt állítván, hogy Szabina, noha kétséget nem szenved rokonsága a királyi családdal, IV. Béla leánya nem lehetett. Azonban Wertner ez eredménynél megáll, s azt, hogy ki volt tehát Moys nádor neje, nem kutatja. Már pedig, miután Moys nádor vitte le tovább a genealogiai leszármazást, e kérdés első rangú fontosságú.
Kis Bálint jelen munkájában, tüzetesen foglalkozva ép Moys nádor házasságával, e kérdést is tárgyalás alá veszi. Ismeretes, hogy a Szabina név egyedűl csak Turóczyban fordúl elő. A Kis Bálint által csoportosított okleveles adatokból kitűnik, hogy hiteles forrásokban (oklevelekben) Moys nádor neje egyáltalán nincs megnevezve, és hogy a Fejér által kiadott okmányokban előforduló Szabina név interpolatio, mert az eredeti okmányokban a Szabina név nem fordul elő. Kis Bálint Turóczy adatát abból véli megmagyarázhatónak, miszerint Turóczy tudta azt, hogy Moys neje IV. Béla leánya volt, s tudta azt, mit munkájában (az 1768-iki kiadás 235. lapján) mond, hogy IV. Béla Szabina nevű leánya Kis-Szeben (tótul Sabinov) várost birta, s tőle kapta a nevét is, tehát azt következteté, hogy Moys neje Szabina volt. Ezen adat alaptalan volta ép a fentebb említett okleveles kimutatás által ki van mutatva. Kis Bálint azonban nem elégszik meg ezzel, hanem egy lépéssel tovább megy, s kutatja, ki volt tehát Moys nádor neje. E tekintetben a Margit-legendára támaszkodva kimutatja, hogy a nádor nejének neve Erzsébet vala. Hogy ki volt ezen Erzsébet, arra nézve Kis három feltevést koczkáztat meg. Erzsébet vagy 1. András somogyi ispántól származott, ki II. Géza leányát Margitot vette nőül, vagy 2. azonos Erzsébettel, III. Béla unokájával, ki Buhen comes neje volt, vagy 3. Rosztiszlónak volt leánya Annától, IV. Béla leányától, tehát IV. Béla unokája. Maga Kis Bálint az utolsó esetet tartja a valóságnak leginkább megfelelőleg. Moys ezen házasságából négy leány származott. Kettő Judith és egy ismeretlen nevű apácza lett a Nyulak-szigetén lévő zárdában, egy hasonlókép ismeretlen, ki a Héder nemből származó Henrik bán és Erzsébet, a Puk nemből származó Medgyesi Miklós erdélyi vajda, Móricz fia felesége volt.
E két leány közül az első által alapított család nem származott messze le. Az Erzsébet által alapított család vitte le tovább a leszármazást. Erzsébet, illetve Miklósnak két fiuk volt, Erzsébettől született Móricz mester, s vagy tőle, vagy Miklósnak II. nejétől, István (?) kinek ága azonban unokáiban kihalt, Erzsébet fia Móricznak két gyermeke volt, Simon bán, kinek ága hasonlókép nem sokára kihalt, és Anna, ki somlyói Báthori László neje volt. Ezen család, a Báthori-család vitte aztán tovább a leszármazást. Báthori László családjától kezdve megszakítás nélkül vezethetők le a genealogiai sorozatok egész napjainkig. Ezen leszármazást szerző ötvenhét nemzedékrendi táblán mutatja be nekünk, kisérve azokat magyarázó jegyzetek és észrevételekkel. Összesen másfélezer családnak kereste fel összeköttetéseit a főtörzszsel, s azon meglepő s lélekemelő eredményre jut, hogy csaknem ezer ma is virágzó magyar nemzetség vezeti vissza leszármazását a közös törzsre: honfoglaló Árpád törzsére. Az Andrássy, Apponyi, Bethlen, Migazzi, Radvánszky, Széchenyi stb. stb. családok több száz más élő családdal büszkén mondhatják el, hogy az ő ereikben is Árpád vére foly.
A közelgő milleniumi ünnep alkalmával mindenki a mult emlékeihez fordul, s sokszorozott figyelem és érdekkel lapozza át a régi történeti multat földerítő műveket. A magyar nemességre nézve, mely közel ezer éven át intézte a haza ügyeit, szebb emléket, mint Kis Bálint művét, alig fog nyujtani valaki.
–Y.
Lónyay család. Nagylónyai és vásárosnaményi gróf, báró és nemes.
Irta: feöldi Doby Antal. Budapest, 1895.
Magyarország egyik legrégibb családjának történetével ismertet meg minket az előttünk fekvő munka. Kevés család dicsekedhetik azzal, hogy eredetét egész az első foglalású nemzetségekig viszi föl, mint a történetünk minden korszakában szerepelt Lónyay család, melynek okmányilag ismert első törzse Lóna Gurg volt a Keme nemzetégéből, mely utóbbi eredete a honfoglalással azonos. Lóna Gurg Bélának 1245. évi okmányában szerepel először, hol az mondatik róla, miszerint I. Béla idejében 1032 előtt már birta a családi birtokok egy nagy részét. A IV. Béla idézett oklevelében említett László unokája Jakab volt a család további leszármaztatója. Öt fia közül csak kettőnek, Jakab és Benczének maradtak utódai, de Jakab ágazata már a XVII. század első felében kihal, míg Bencze ágazatából a család a legújabb időkig származott le. Ez ágnak egyik legkiválóbb férfitagja volt Lónyay Zsigmond, kit a linczi békekötés körül kifejtett fáradalmai jutalmáúl II. Ferdinánd 1627. évi január 27-én bárói rangra emelt. Dicsőségének tetőpontját érte el a család Lónyay Annában, ki Kemény János erdélyi fejedelem hitvese volt. A család fenntartója Zsigmond testvére, X. János lett, Rákóczy Zsigmond alatt dévai várkapitány. Fiától, IX. Istvántól származott unokái I. Gábor és V. István voltak, kik közül az utóbbi utód nélkül halt el, I. Gábor fiai Ferencz és István két külön vonalat alapítottak. István vonalából származott L. Menyhért magyar pénzügyminister, utóbb ministerelnök, kiben a család grófi rangra emeltetett. Vele, az ősök közűl pedig Zsigmonddal és Annával foglalkozik szerző legbehatóbban.
Doby Antal neve olvasóink előtt, mint genealogiánk egyik régi, alapos művelője, már rég ismeretes. Valamint pár évvel ezelőtt megjelent munkája a Podmaniczky családról, úgy jelen műve is mutatvány nagyszabású magyarországi mágnás családokat ismertető munkájából, mely a viszonyok folytán, sajnos még mindig kiadatlan. Örömmel üdvözöljük azért ez újabb mutatvány kötetet, mely szerző munkájának legalább egy csekély töredékét teszi hozzáférhetővé. A források pontos, s mint látszik lehetőleg teljes felhasználásával írt munka genealogiai irodalmunkra nézve valódi nyereség, s csak sajnálható, hogy töredék az egészből. A kötetet több melléklet zárja be, melyek közül kétségkívül legérdekesebb Lónyay Zsigmondnak 1650-ről kelt végrendelete, melyből látjuk, hogy a család akkoriban az ország leggazdagabb családai közé tartozott. Azonkívül még L. Zsigmond arczképét, valamint L. Anna fejedelmi czímerét, továbbá a család nemesi és grófi czímerét közli. Hét genealogiai tábla zárja be a nagyérdekű munkát, melyről csak a legnagyobb elismerés s dicsérettel szólhatunk, főleg ha tekintetbe vesszük, hogy szerző munkáját a fővárostól és annak gazdag tudományos segédforrásaitól távol írta meg.
Á–Y.
1895-4
A BOROSJENEI TISZA CSALÁD ŐSEI.
(Befejező közlemény.)
V.
A Neoacquistica Commissiónak a jószágkereső nemesemberekkel szemben tanúsított önkényes eljárását a kincstár érdekeinek megóvásán kívül, Arad és Zaránd vármegyében más, nem kevésbbé fontos szempontok is befolyásolták.
Tudjuk ugyanis, hogy még föl sem szabadult ez az országrész egészen a hódoltság alól, mikor már a bécsi kormány – némely magyar tanácsosok javaslatára – elhatározta, hogy a töröktől visszafoglalt területen katonai határőrvidéket szervez. Megkezdődött tehát, mindjárt Budavárának bevétele után, a rácz bevándorlás – mert arra még csak gondolni sem akartak, hogy a határok védelmét magyarokra bízzák – és ezzel kapcsolatban nemsokára az a kérdés is fölmerült, hogy visszaállítsák-e a régi vármegyéket, vagy sem?
De a ráczok, a kik évszázadok óta halálból gyűlölték itt a magyarokat s egyik kapitányuk, Petrovics Novák, 1687-ben nyíltan kijelentette, hogy csak abban az esetben lesznek határőrök, ha németeket neveznek ki főtisztekül: most azzal fenyegetőztek, hogy visszamennek inkább a törökhöz, semhogy a vármegyétől függjenek, mivelhogy ők egyes-egyedül a császárt akarják uralni. Iacute;gy történt tehát, hogy a haditanács és udvari kamara a Kollonics-féle alkotmányban sikerrel alkalmazott «Vakulj Magyar!» elvét követve, abban állapodott meg, hogy a vármegyéket a nemzet megnyugtatása okáért névszerint ugyan fenn kell tartani, de alkalmas tisztviselőkről majd a kanczellária fog gondoskodni; a rácz határőrök pedig, a kik mint katonák a magyar parasztnál természetesen több kedvezést érdemelnek, minden tekintetben föl lesznek mentve a vármegyei hatóság alól.Az előadottak igazolására l. Dr. Márki Sándor, Arad vármegye és Arad sz. kir, város története. Második rész, XL. fejezet. 272. l.*
Magától értetődik, hogy a Neoacquistica Commissio is megfelelő utasítást kapott, mert nem is említve a fiskális szempontokat, a kormány épenséggel nem tartotta tanácsosnak a birtokos nemesek szabadságszerető, független osztályát megteremteni azon a földön, melynek katonai szervezése már – úgyszólván – küszöbön állott. Látni való tehát, hogy a Tisza család a lehető legrosszabb időben lépett föl a maga követelésével, mert Lipót király 1700 július 9-én, – tehát öt nappal azután, hogy a jogügyek igazgatója a Tisza-pörben előttünk ösmeretes véleményét előterjesztette – már elfogadta az udvari kamara javaslatát s alig egy hónap mulya megbizta gróf Lamberg Ferencz Zsigmondot atiszai és marosi határőrvidék szervezésével.U. ott, 270. l.*
Hasztalanul folyamodtak a régi birtokos családok ivadékai s a török elől menekült nemesek a királyhoz, hogy legalább Boros-Jenőt és Halmágyot engedje át nekik; hiába emelt szót a váradi püspök, sőt maga Herdegen aradi prćfectus és kamarai biztos a magyarok mellett: gróf Lambergnek szabad kezet engedtek, a ki aztán saját belátása szerint úgyrendezte a határőrvidéket, hogy minden nevezetesebb pont katonauralom alá került, a ráczok földet, kiváltságot, adómentességet kaptak, a kamara pedig elfoglalta mindazt, a mi a fegyveres erőnek nem kellett, úgy hogy Arad és Zaránd vármegyében akkortájban a kincstár volt az egyetlen földesúr.Dr. Márki id. m. és Fábián Gábor, Arad vármegye leírása. Itt olvassuk, hogy 1732-ben is csak három birtokosa volt a vármegyének, ú. m. a modenai herczeg, a b. Jósika és az Edelspacher család.*
A szathmári békekötés után az országrendek tiltakoztak ugyan a törvénytelen állapotok ellen és sürgették a Részek visszakapcsolását, de II. Rákóczi Ferencz háborúja alatt a ráctok annyi érdemet szereztek maguknak és olyan hívek voltak a császárhoz, hogy a bécsi udvar, bár szokása szerint az üres ígéretekkel és biztatásokkal most sem fukarkodott, egy perczig sem gondolt arra, hogy a megpróbáltatások idején kitűnőnek bizonyult katonai határőrvidéket megszüntesse.
A vármegyét ugyan élni hagyták, de az egykor hatalmas «universitas nobilium» igazán szánalomraméltó sorsra jutott, mert nem a többnyire távol lakó főispán, nem is a közönség által választott legelső tisztviselő, az alispán kormányozta, hanem az aradi kamaraprćfectus Edelspacher Zsigmond zsarnokoskodott rajta, a ki szolgabirák helyett a harminczadosokat –a mostani finánczdirektorok elődjeit – állította a járások élére és csaknem korlátlan hatalommal uralkodott. Néha napján gyűlést is tartott és ilyenkor Werbőczy nemzetének örökös szégyenére sótiszteket, ispánokat, kasznárokat ültetett a zöld asztalhoz és csak véletlenül, nagy ritkán vetődött közéjük egy-egy tisztességes, birtokos nemes ember.
Mikor Aradban volt a gyűlés, akkor a zarándi tiszttartók és kamara-ispánok compareáltak, ha Zarándban hirdettek generalis congregatiót, akkor az aradi és szegedi sótisztekből állott a nemes vármegye, egymás nélkül boldogulni se tudtak.Fábián, id. m. 17–20. l. Az 1741. ápril 22-én tartott aradi gyűlésen, Bibics Jakab alispán elnöklete alatt Forster Kristróf szegedi sótiszt, Edelspacher Ignácz, a modenai herczeg prćfectusa, továbbá Lengyel Gáspár, Sely István, Rünner Gáspár halmagyi, tótváradi és ménesi tiszttartók alkották az Universitas Nobiliumot. No de legalább az alispánon kívül Edelspacher és Lengyel nemesek voltak.* Utóljára már annyira elszoktak az úriemberektől, hogy mikor gr. Károlyi Ferencz báró Grassalkovics Antalt ünnepélyesen beiktatta az aradi főispánságba, Bibics Jakab viczispán intésére az egész tisztikar felkerekedett és rendre kezet csókoltak az álmélkodó főispánnak.Erről a lélekemelő jelenetről Márki Sándor könyvében olvasunk, II, rész. 357. l.*
De talán a zarándiak se átallották volna azt a kézcsókot, ha olyan embert kapnak, mint Grassalkovics, a ki igazán lelkén viselte a vármegye sorsát és legfőképen neki köszönhető, hogy a kormány – a Péró-lázadás tapasztalatain okulva – a katonai határőrvidéket végre valahára megszüntette. Ezzel Arad fejlődésének útjából a legnagyobb akadály már el lévén hárítva, nemsokára el is foglalta Magyarország államéletében a múltjához és historiai szerepléséhez méltó helyet.
Sokkal rosszabbul állottak a dolgok Zarándban, melynek nagy része – Boros-Jenővel és tartományával együtt – már jóval azelőtt idegen földesúr hatalma alá került, mielőtt Mária Terézia királyasszony a határőrvidéki helyek bekebelezését elrendelte volna. A spanyol örökösödési háború alatt Rajnald modenai herczeg az Este család ifjabb ágából, mint rokonának I. József magyar királynak szövetségese, vitézül, de kevés szerencsével harczolt a francziákkal, a kik egyidőben trónjától is megfosztották. Jutalmul és néminemű kárpótlás fejében, de leginkább császári és királyi hajlandósága megmutatására 1726 november 27-én az aradi és jenei kamarai kerületeket adományozta neki József, mely óriási uradalomhoz nem kevesebb, mint 122 falu és 82 prćdium tartozott.A második adománylevél Bécsben 1732 decz. 11-én kelt. Ellenjegyezték kászonyi b. Bomemisza József és Pongrácz György. Másolata megvan 2 példányban is az Országos Levéltárban. (Rescripta Regia 2-228, és Tisza Lászlónak sokszor idézett pörében.) V. ö. főkép a helynevekre nézve dr. Márki id. m. 304–305. l.* A szegény zarándiakat még az sem vigasztalhatta, hogy legalább megszabadulhatnak Edelspacher Zsigmond zsarnoksága alól, mert a modenai herczeg őt nevezte ki jószágkormányzójának, és mint a fenmaradt kincstári birtokok haszonbérlője s maga is gazdag földesúr, holta napjáig uralkodott rajtuk.
A régi birtokos családok utódjai szomorú szívvel nézték, hogy vezetik be a külföldi fejedelmet őstül maradt javaik birodalmába s még a tiltakozásnak sem volt haszna, mint az elmult boldog időkben, mert nem hallgatott rájuk senki. Eddigelé azzal vigasztalták magukat, hogy majd a határőrvidék feloszlatása után, mikor Zaránd is polgári hatóság alá kerül, a nemes vármegyében s a helytartótanácsban hatalmas pártfogót nyernek és legalább felibe-harmadába visszakapják elharácsolt birtokaikat. De a megyék rendezése bekövetkezett, Zarándot Erdély és a Magyarországhoz visszakapcsolt Arad vármegye között felosztották, majd ismét egyesítették; a ráczok kitakarodtak, a határőrvidéki helyeket bekebelezték, a kamara és az udvar jóvoltából új birtokos-osztály keletkezett, csak a régi nemesség jogsérelmével nem törődött senki. Innen-onnan lassanként előkerültek a jószág nélkül szűkölködő szegény legények és szerencsét próbáltak a Neoacquisticán. De a bizottság most sem akarta respektálni az erdélyi fejedelmek adományleveleit és úgy jártak valamennyien, mint boros-jenei Tisza György, a ki mikor látta, hogy Agya, Szintye és Kis-Jenő a modenai herczeg hatalmába kerül, maga is lemondott minden reményről.Dr. Márki id. munkája szerint a régi nemesek közül 1730-ig egyedül a b. Jósika család birtokjogait igazolták. Azt, hogy a fiskalis szempontokon kívül még a határőrvidék szervezése is befolyásolta a Neoacquistica Commissio eljárását, legjobban a Sztépán illetőleg Vajda család esete bizonyítja, Vajda László ugyanis már 1692-ben kimutatta és elösmertette a Zaránd és Bihar vármegyében fekvő Sztépán birtokokhoz való jogát, mindazonáltal csak a bihari jószágokat kapta vissza, nyilván azért, mert a kormánynak érdeke ellen volt Zarándban a birtokos nemesek számát szaporítani. (L. Dr. Márki id. m. II. rész. 220, és 226. l.)*
Mert tapasztalt prókátor létére nagyon jól ismerte az akkori idők igazságszolgáltatását és sokkal számítóbb, praktikusabb ember volt, semhogy nagy fáradsággal, hosszú évek munkásságával szerzett vagyonát egy ilyen desperatus pörbe ölje. Tudnia kellett, hogy a fiskus a modenai herczegnek szavatossággal tartozott és két olyan hatalmas ellenféllel szemben ott lehetett az ő törvénytudománya s napfényhez hasonló igazsága.
Az a körülmény pedig, hogy a neoacquisticai pörökben az 1723. évi 19. t. cz. alapján akkor már nem a bécsi commissio, hanem a királyi tábla, mint kirendelt törvényszék ítélt, Tisza Györgynek kevés vigasztalására szolgálhatott, mivelhogy a kincstár érdekeinek megóvása czéljából a biróság mellett két kamarai tanácsos is működött, és felebbezni korántsem a hétszemélyes táblához, hanem egyedül a királyhoz lehetett.«Salvo nihilominus, gravitis in hujusmodi causis, ad suam sacratissimam Majestatem recursu». De még ezt a törvényczikket is csak 1731-ben hajtották végre s addig a pörök a kamarán, illetőleg az annak befolyása alatt álló és tanácsosaiból alkotott Commissió előtt folytak.* Tehát utóvégre is Bécsben döntötték el az ügyet és így az 1723. évi 19. t. cz. a dolgok rendjén voltaképen semmit sem változtatott. Üres szemfényvesztés volt az egész, melylyel csak a nemzetet akarták áltatni. És hogy Bécsben a császári kincstárral meg egy uralkodó herczeggel, plane a király kedvelt rokonávat szemben egy ösmeretlen magyar embernek adjanak igazságot, azt jószan észszel még csak föltenni sem lehetett.
Történt nemsokára, hogy Rajnald modenai herczeg utódja, III. Ferencz, az osztrák örökösödési háborúban Mária Terézia ellen a spanyolokkal szövetkezvén, hűtlensége miatt 1742-ben összes magyarországi birtokait elvesztette.Márki id. h. 350. l.* – A kincstár ismét rátette a kezét a Zaránd és Arad vármegyei uradalmakra, sőt némely részét el is adogatta. Kis-Jenőt Horányi Gábor Pest vármegyei táblabiró, később alispán és kir. tanácsos vásárolta meg 1744-ben, majd Agya és Szintye is az ő kezére került, s a birtokbaiktatás kedvező alkalmul szolgálhatott volna Tisza Györgynek arra, hogy igényeit felújítsa. Annál is inkább, mert Mária Terézia királyasszony az országrendek örökös panaszára a magyar nemzet szemében annyira gyűlöletes neoacquisticai törvénykezést végkép eltörölte s az 1741. évi 21. t. cz. értelmében a hasonló természetű pörök némi fenntartással az ország rendes biróságai elé utasítottak.«Intercessionis et demissi Statuum et Ordinum Regni petiti clementissima ratione habita, atque ex materna pietate ac benignitate sua Regia, sacra Regia Majestas universos et quosvis processus nomine fisci regii, argumento Art. 10 anni 1715 et 19 anni 1723. suscitatos, et adhuc sub litis pendentia existentes, de pleno tollere dignata est.» (Corpus Juris.)*
Ezzel aztán a visszaéléseknek egyszersmindenkorra vége szakadt, mert a királyi táblán a fiscus épen olyan fél volt, mint más, és számos példával – köztük első sorban is a Tisza-pörrel igazolhatjuk, hogy az ítélő biróság nemcsak megőrizte a maga függetlenségét, de a törvényes korlátokon belül a jogvédelemnek tökéletes szabadságot engedett, akár tetszett az a Causarum Directornak, akár sem.
Tisza György azonban, úgylátszik, egészen felhagyott a Váradi Kiss-örökség keresésével. Régi világból való ember volt, a kit ide s tova félszázados prókátorságának tapasztalatai gyanakodóvá, bizalmatlanná tettek és nem akarta hinni, hogy máskép mérjék az igazságot, mint hajdanában.Gyarmathy András tábla-hites ügyvéd vallotta: «Jól ösmertem . . , Tisza György uramat, minthogy collegám volt, ötven esztendők alatt sok helyeken causákat együtt folytattunk» stb. (Orsz. Levéltár, N. R. A. fasc. 218. nr. 49.)* Leányait tisztességesen kiházasította, két fiát szárnyára bocsátotta, most tehát az öregkor természetes önzésével egyedül magára gondolt. Az idő és a csalódások utóljára filozófussá teszik az embert, megelégedett hát ő is a sorsával és hátralévő napjait csöndes nyugalomban akarta tölteni. A helyett tehát, hogy vénségére egy nagyon is kétes kimenetelű pörbe fogott volna, melynek legjobb esetben is csak gyermekei érhették volna örömét, átadta az okleveleket László fiának, boldoguljon velük, ha tud – s maga negyedik feleségével medeséri Jeddy Kalával tordai házában bú nélkül éldegélt.Zalányi László Torda vármegyei esküdt 1750. augusztus 8-án kelt levelében bizonyította, hogy az öreg Tisza György «magnam etiam habet oeconomiam . . . frumentis et vino optime provisus, vivit quo melius fors nec ipsi poscit, jam non diu victurus, sit illi felix exitus». (Orsi. Levéltár, Proc. Tab. 4–4322. nr. 2.)*
De Tisza László, a ki ebben az időben édes atyjának szitás-keresztúri birtokán gazdálkodott, még fiatal ember volt és sehogysem tudott bele törődni abba a gondolatba, hogy mialatt családjának őstül maradt sok szép jószágát idegenek bitorolják, ő maga holta napjáig szegényül éljen. Megegyezett tehát atyjával, a ki meggondolván, hogy reá, mint második feleségétőlNagy Iván – úgylátszik családi közlés után Tisza György második feleségének Bihari Zsuzsánnát tartja, s mi is úgy vettük föl a táblázatba, bár ezt a levelekből határozottan megállapítani nem lehet.* származott fiára semmi örökséget sem hagyhat, mivel – úgymond – «a mi kevés acquisitumom van, minthogy bizontalan, Isten meddig életemet nyujtja, magam is rászorulhatok», 1747-ben öszszes magyarországi jussát, successióját és jószágát a hozzátartozó oklevelekkel együtt önként való atyai jóindulatából neki ajándékozta, örök joggal reá ruházta, hogy azokat saját költségével és fáradságával kikeresvén, annak utána békességben birhassa. Továbbá fölhatalmazta, hogy a szóban forgó javakra nézve «akármely possessorokkal perelhessen, transigálhasson és quoquo modo minden juridicus processusok által azon just prosequálhassa».Az oklevél Tordán 1747 január 30-án kelt. Hiteles másolata a pörben.*
László tehát pörölni akart s bár nem tudjuk, hogy atyja példáját követvén, szerzett-e magának ügyvédi diplomát? de annyi bizonyos, hogy ismerte a törvényt s prókátori hivatottságának már udvarhelyszéki esküdt korában számos tanújelét adta. A mellett éles eszű, erős akaratú, fáradhatatlan ember volt és nem riadt vissza semmi nehézségtől, hogy czélját érhesse. A szerencse pedig kedvében járt, mert a Részek visszakapcsolásának és a neoacquisticai pörök megszüntetésének szükségképen az lett a következése, hogy az erdélyi fejedelmek adományai visszanyerték erősségüket s a birtok- és jogviszonyokat most már a törvényes eljárás egyöntetűsége szempontjábol is okvetetlenül szabályozni kellett. Iacute;gy történt tehát, hogy Mária Therézia 1748 május 4-ikén kelt rendeletében az erdélyi fejedelmek adományainak érvényes voltát Arad, Zaránd és Máramaros vármegyékben is elösmerte,Dr. Márki, id. m. 367. l.* melynek következtében a Tisza család birtokigényei jogos alapot nyertek.
Mikor a királyné rendelete közhírré tétetett, Tisza Lászlónak nem volt többé nyugta. Aratás után, mikor keresztúri gazdaságából egy kis pénzt látott, hamarosan összeszedte a leveleket és felutazott Pestre. Hajós Sámuelt megfogadta prókátoránakLátni való tehát, hogy a hagyomány, illetőleg a Tisza László pöréről keletkezett legenda hamis nyomon jár akkor is, mikor azt hirdeti, hogy az éles eszű és mély belátású Lehoczky Dániel prókátor vállalta föl az ügyet és ő tette úrrá Tisza Lászlót. (Nemzeti Plutarchus, III. k. 111–112 l.)* és 1748 szeptember 17-én már benyujtotta keresetét Horányi Gábor Pest vármegye alispánja, mint a modenai herczegtől konfiskált javak egy részének birtokosa, meg a nagyváradi jezsuiták ellen, a kik ebben az időben a Kiss-örökséghez tartozó Bihar vármegyei Gyapju falút birtokolták.
A királyi tábla a két rendbeli pör felvételére a következő év január 23. napját tűzte ki, de időközben olyasmi történt, a mire Tisza épenséggel nem számított. Ugyanis az aacheni béke 1748-han megköttetett és III. Ferencz modenai herczeg magyarországi uradalmait visszakapta.Dr. Márki id. h. 367., 375., 673. l. A helytartótanács 1749 január 24-én értesítette Arad vármegyét a modenai herczeg uradalmainak visszaadásáról.* Horányi Gábomak tehát semmi köze sem volt többé a pör tárgyát képező jószágokhoz; megegyezett a fiskussal, fölvette a pénzt, a többit aztán a herczegre bízta. És így Tisza László olyanformán járt, mint az a vadász, a ki nyúlra indul s véletlenül farkassal találkozik.A prókátorok ugyan hűségesen megjelentek a terminuson, mert a kincstár formaszerűleg csak 1749. febr. 1-én adta át a herezegnek az uradalmakat, de a pör a levatával befejeztetett. Mindazonáltal csak 1758-ban nyilvánította ki a felperes, hogy a birtokos változásával elenyészett (evanisse declaratus). L. Országos Levéltár, Process. Tabul. 4-4310.*
Méltán gondolkozóba ejthette a dolog, mert szeretett ugyan perlekedni, mint a magyar ember általában, értett is hozzá jobban, mint sok tanult prókátor, hanem hát most nem az udvarhelyszéki compossessorokkal, de egy hatalmas fejedelemmel kellett mérkőznie, a ki talán még a Hármas könyvet sem respektálja.Alább látni fogjuk, hogy ki is akarta magát vonni a magyar igazságszolgáltatás alól.*
Szerencsére volt elég ideje a gondolkozásra, mert a jezsuiták ellen indított pöre, a szabályszerű levata után esztendőnél tovább hevert az ítélőmester fiókjában s a felől ugyan bátorságosan haza mehetett farsangolni Székelyországba, ha épen kedve tartotta. Megis kellett a dolgot beszélni az atyafiakkal, kiváltképen a költségre való nézve, mivelhogy a perlekedés temérdek pénzbe került s azt bizony a keresztúri birtok jövedelmével fel nem érhette. De a testvérséggel nagyon nehezen boldogulhatott, mert egyre hánytorgatták ugyan a jussokat és alig győzték vámi, hogy a rengeteg gazdagságon osztozkodjanak, hanem mikor a perköltségről volt szó, csak vonogatták magukat és fizetni teljességgel nem akartak. Utóljára kénytelen volt törvényesen idéztetni az összes atyafiságot, hogy mondják meghát mi a szándékuk? mert bár reszkettek az örökségért, de annyira gyanakodtak reá, hogy eleinte még fölhatalmazást sem akartak neki adni a pörben.
Leghamarább szegeletre jutott nagynénjével Tisza Klárával, a ki Haranglábi Horváth Ádámnak volt az elvált felesége. Az öreg asszony nyilván azt tartotta, hogy jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok és «bizonyos summa pénzért, önként való jóakarata szerint» lemondott minden jussáról.Országos Levéltár, Proc. Tab. 4–4308. BB.* Hasonlóképen gondolkodott Anna testvére, Mohay Sándomé, a kinek eszébe jutott, hogy mennyit fáradt és költött hiába édes atyjuk azért a szerencsétlen magyarországi örökségért és szentül meg volt győződve, hogy jó vásárt csinált, mikor 100 frtért eladta a maga jussát, melyhez «az okleveleknek eltévedésekre és héjánosságokra való nézve» úgy sem volt már semmi reménysége.U. ott, AA. Később azonban ő is követelte a maga osztályrészét.*
De a többiek megkötötték magukat. Lemondani nem akartak, de fizetni sem volt kedvük és csak lesték, várták, hogy fordul a koczka? Hanem bezzeg előállottak akkor, mikor egyszer csak híre futott Erdélyben, hogy Tisza László megnyerte a pört és annyi pénzt kapott a nagyváradi jezsuitáktól, hogy azt se tudja, hová tegye.
Említettük már, hogy Váradi Kiss János 1584-ben megvásárolta a Sidó-családtól a biharmegyei Gyapju birtokot és 1586-ban Báthory Zsigmond erdélyi vajda jóváhagyása és adománya mellett be is vezettette magát annak birodalmába. Ettől az időtől fogva fiú és leányágon álló maradékai békességesen birták, mindaddig, a míg Várad török kézre nem került.
Sőt Krajnik meg az öreg Tisza István annakutána is elösmertették a maguk földesúri jogát a jobbágyokkal, a mint Váradon lakó Ali iszpáhiával 1675-ben kötött szerződésükből nyilván láthatjuk.
De a török világban, mikor a ki csak kezét-lábát birta, menekült Várad környékéről és nagy járó földön alig akadt egy-egy emberlakta falú, Gyapjunak is csak a puszta helye maradt. A jobbágyok elszéledtek, a régi birtokosok meghaltak, vagy Isten tudja hová származtak, úgy hogy mikor a törököt kiverték Váradról, gazdátlan jószág volt, mint általában a hódoltság legnagyobb része.
Hanem mielőtt a fiskus rátette volna a kezét, a váradi jezsuiták felfogtak rajta; odaültettek valami ispánfélét, hogy csalogassa a népet s három-négy esztendő mulva már meg is szállották azt a pusztát a jövevény szegény emberek. A belényesi szolgabiró kiczövekelte nekik a falúhelyet, de a határokkal senki sem törődött s a meddig a szemükkel láttak, minden az övék volt. Az ispán rájok parancsolt, hogy a dézmát meg a taxát a váradi residentiának fizessék, abból aztán megtudták, hogy ki a földesurok. Egyébre nem volt gondjuk. A kuruczvilágban ugyan a tárogató szavára valamennyien fegyvert fogtak és megint pusztán hagyták a falút, de mikor lecsendesedett az ország, a ki életben maradt közölök, visszatért, az üres telekre pedig új ember költözködött. Évről-évre szaporodtak, gyarapodtak s a puszta rövid idő alatt népes, virágzó községgé fejlődött.L. a Sembery István Bihar vármegyei szolgabíró és Kovács István esküdt által 1750. május 14-én kelt tanúkihallgatási jegyzőkönyvet u. ott, m 5.*
Iacute;gy mult el ötven esztendő, a nélkül, hogy valaki háborgatta volna a jezsuitákat a jószág birodalmában, elképzelhető tehát mennyire csodálkozott Pater Riberics János perjel, mikor 1718 szeptember 30-án a királyi tábla leveléből megtudta, hogy Tisza László, a kinek eddig talán még a nevét sem hallotta, Gyapju felét, mint ősi birtokát, elakarja pörölni a rendháztól.
A jezsuiták azt állították, hogy Báthory István adományából birják a falút, de Hrabovszky Antal hiába hányta fel a leveleket, a donatiót sehol sem találta. Mindössze is csak anynyit tudott megállapítani, hogy mikor a rendet 1588-ban kiűzték Erdélyből és birtokait lefoglalták, Zsigmond vajda többek között a Gyapjúra vonatkozó István király-féle donatiót is elkobozta tőlük.U. ott, m. 1.*
A pör, mint tudjuk, még 1749 január 23-án fölvétetett, de az esztendő már vége felé járt és terminust még mindig nem tűztek benne. Tisza László elunván a hosszas várakozást, Torda vármegye közönségétől szegénységi bizonyítványt szerzett magának s azzal feljött Pestre.Torda vármegyének 1749. september 1-én kelt bizonyítványa u. ott, C. alatt.* Nem azért kellett neki ez a bizonyítvány, hogy hivatalból rendeljenek mellé prókátort, volt esze, hogy ilyesmire nem gondolt, hanem az volt a czélja, hogy mennél hamarább lejárassa a pört. A királyi tábla tehát az 1723. évi t. cz. rendelkezésénél fogva soron kívül vette elő az ügyet és 1750 február 3-án megkezdé a tárgyalást.
Tisza László ügyvédje Hajós Sámuel társaságában jelent meg a biróság előtt és ugyancsak szemet szúrt a felperes prókátorának. Hrabovszky uram, a kiből csakhamar Causarum Director lett, nem elégedett meg azzal, hogy Torda vármegye bizonyítványát objektív szempontból kifogásolta és tiltakozott az ellen, hogy soron kívül intézzék el a pört, hanem mindjárt személyeskedni is kezdett. Már hogy volna szegény a felperes, – mondá a többek között – mikor azzal dicsekedik, hogy idáig csak utazásra száz aranyat költött. Különben csak rá kell nézni milyen úri módon öltözködik és milyen drága gyémántgyűrűt visel az újján!Ez az igazi Tisza László és nem az az ágról szakadt földönfutó ember, a ki, a monda szerint, a sok perlekedés miatt koldusbotra jutott és «igaz ügye keresése végett (a mint akkor tréfásan mondják felőle) mezitláb jött Pestre». (Nemzeti Plutarchus, III. k. 111–112 l.) Épenséggel azt rótták fel neki hogy – ifjú legény létére – szeretett gavalléroskodni.* Tovább is feleselgetett, de nem ért vele semmit, mert a biróság rendben találta a dolgot, Tisza ügyvédje pedig a második terminuson tökéletesen bebizonyította a Váradi Kiss-családnak Gyapjuhoz való gyökeres jogát.
Ezzel áttértek a leszármazás kérdésére.
Tisza László a neoacquisticai pörben használt s előttünk már ösmeretes genealogiai táblát mutatta föl s a Váradi Kiss-családból való származását első sorban az 1698-ban kihallgatott tanuk vallomásával igazolta. De a jezsuiták prókátora olyan ügyesen érvelt ellene s annyi nehézséget támasztott a tanúk életkorára, tudomásuk alapjára, kiváltképen pedig a két Tisza István, Kiss Anna és Doczó Zsuzsánna vérséges összeköttetésére nézve, hogy a kir. tábla még 1752-ben sem fogadta el a genealogiát.A Tisza László és Mohay Sándomé között 1752. ápril 24-én kötött szerződésben olvassuk, hogy «hosszas költséggel s fáradsággal négy esztendők alatt bizonyos processusait azon jussok iránt prosequálván, még csak szintén in exceptivis circa genealogiam sem progrediálhatott finaliter». (Proc. Tab. 4-4308. AA.)*
De Tisza, a ki a törvényszünet alatt örökösen a vármegyét meg a káptalanokat és konventeket járta, újabb meg újabb oklevelekkel állott elő s annyi bizonyítványt mutatott föl, hogy a tábla utóvégre is belegyőződött a dologba s épen csak az akkor még életben lévő Tisza Györgynek II. Istvántól való származását diffikultálta, már pedig ezt tanúkkal is nagyon könnyen lehetett igazolni.
Ily körülmények között a jezsuiták nem tartották tanácsosnak bevárni a pör végét és barátságos egyezséget ajánlottak Lászlónak, a ki azt, legfőképen Galanthai Fekete György királyi személynök és Arad vármegyei főispán közbenjárására, el is fogadta.Az egyezség-levélben ugyanazt olvassuk, hogy a jezsuiták tisztán keresztényi indulatból ajánlották föl neki a 3000 frtot, de később kiderült, hogy bizonyos tanúkihallgatási jegyzőkönyvtől féltek, melynek alapján Tisza László a modenai herczeg ellen való pörben csakugyan elösmertette a genealogiáját. (Orsz. Levéltár, N. R. A. fasc. 278. m. 49.)* Talán azt a régi közmondást tartotta, hogy jobb egy sovány egyezség, mint egy kövér per, de valóbbszinű, hogy a kényszerűség vitte reá. Mert már akkor javában perlekedett a modenai herczeggel és nagy szüksége volt arra a 3000 forintra, a mit a jezsuitáktól az 1752 május 30-án kötött szerződés értelmében kapott. Beszüntették tehát a pört és Tisza László kötelezte magát, hogy a Gyapjura vonatkozó összes okleveleket átadja a váradi rendháznak.Orsz. Levéltár, Act. Jesuit. Resid. M. Várad. fasc. 71. Továbbá Act. Solen. 3–1141.*
Az egyezségnek rövid idő mulva Erdélybe is eljutott a híre és az atyafiak telekiabálták a világot, hogy eladta a família jussát a jezsuitáknak. Egy darabig csak várták, hogy mikor hozza már haza azt a rengeteg sok pénzt s aztán összetanakodtak és följelentették a guberniumnak. Hiába bizonyítgatta László, hogy az utolsó fillérig mindent a magáéból költött és hogy részben már meg is váltotta tőlük az örökséget: ügyet se vetettek reá, hanem csak a pénzüket követelték. Nyilván azt hitték, hogy Dárius kincsével rendelkezik, s még elaggott, magával jó tehetetlen atyjukat is rávették, hogy tulajdon édes gyermeke ellen vádaskodjék. A harmadik idézésre végre megjelent a főkormányszéken és valami egyezségre lépett velük, fenyegetőzvén, hogyha békében nem hagyják, hát ezentúl csak a maga osztályrészét pereli ki. Ettől aztán megijedtek és sokáig nem merték háborgatni.Orsz. Levéltár, N. R. A. fasc. 278, m. 22. 41.*
VI.
Vásárhelyi Jonathán Arad vármegye szolgabirája, esküdt társával Takács Jánossal 1749 szeptember 17-én adta át Horváth Ferencznek, a modenai herczeg uradalmi ügyészének a kir. tábla idéző levelét s a követkenő év február 25-én felvétetett a pör. De alperes prókátora, Zlinszky József minden áron húzni, halasztani akarta az ügyet és három terminus elmult a nélkül, hogy a hiábavaló feleselgetéseken kívül valami érdemes munkát végeztek volna. Az ellenfél most is kétségbe vonta Tisza László szegénységét és fölmutatta Zilahi János Torda városi jegyző, meg Zalányi László megyei esküdt bizonyítványát arról, hogy az öreg Györgynek Udvarhelyszéken és Kolozs vármegyében tisztességes jószága, azonkívül a tordai határban olyan szép gazdasága vagyon, hogy három ember sem igen akad a városban, a ki nálánál módosabb volna.Zalányi ekképen kezdé a maga bizonyítványát «Non sine aliquo stupore audire debuii quaestionem utrum spectabilis dominus Georgius Tisza de Boros Jenő sit persona miserabrilis nec ne?» (Orsz. Levéltár, Proc. Tab. 4–4322. nr. 2.)* Minthogy pedig – így okoskodott tovább a prókátor – Tisza László atyjával közös gazdálkodást folytat: szegénynek épenséggel nem mondható s a törvényben megállapított kedvezésekhez joga nincsen. A biróság azonban magánemberek egyszerű kijelentésével szemben elsőbbséget adott Torda vármegye hiteles bizonyítványának és továbbra is soron kívül tárgyalta a pört, az alperes által kért újabb halasztást pedig csakis oly föltétel alatt engedélyezte, hogy a következő terminusra a fiskust is megidéztesse, a ki, mint tudjuk, a modenai herczegnek szavatossággal tartozott.
Hrabovszky Antal causarum director, mint a szent korona ügyésze képviseletében Adelffy Antal jelent meg, de nem avatkozott a pörbe, hanem nyugodtan hallgatta a prókátorok feleselgetését, a kik még 1752-ben is csak a genealogiánál tartottak.
E közben történt, hogy a modenai herczeg követe gróf Montecuccoli ura nevében azzal a kéréssel járult Mária Terézia királyasszony elébe, hogy Tisza László keresete a törvény rendes utján kívül tárgyaltassék és vagy ő felsége maga, vagy egy általa kirendelt bizottság ítéljen benne. Folyamodást is nyujtott be, mely alkalmasint az udvari kamarán készült, mert egészen annak az álláspontjára helyezkedik.
Előre bocsátja, hogy a fiskus az adománylevél értelmében a herczegnek teljes kárpótlással tartozik, és ha esetleg elveszti a pört, bizony annak csak a kincstár adja meg az árát, mert Tisza László szerencséjén mások is felbuzdulnak. Majd hivatkozik az 1715. évi 9. t. czikkre, azt magyarázván ki belőle, hogy a neoacquisticai pörökben most már csak folyamodással lehet élni; magasztalja VI. Károly császárt, a ki 1736-ban az Inczédy családnak a modenai herczeg ellen indított pörét hasonló okokból beszüntette s végre leplezetlenül kimondja, hogy nem kell megengedni, hogy az a jószágkereső erdélyi ember diadalmaskodjék, mert annak kiszámíthatatlan káros következményei lehetnek a kincstárra nézve.
De a folyamodásnak nem volt meg a remélt sikere, mert a királyasszony meg akarta tartani a törvényes formákat és 1752 július 31-én kelt leiratával véleményadás végett áttette az ügyet a táblához, melynek elnöke és birái határozottan ellenezték a herczeg törvénytelen kívánságát. Ennek következtében Mária Terézia octóber 20-án kelt második leiratával meghagyta, hogy a pör továbbra is a maga rendes útján folyjon, bár a jogügyek igazgatója előre látta, hogy az a fiskus kárával fog végződni.Mária Terézia a táblának 1752 augusztus 30-án kelt felterjesztésére válaszolja: «quod praeinsinuata causa ad acquisitionem bonorum jure armorum revindicatorum directa sit, clementer assentimus, adeoque benigne resolvimus, ut eadem causa in conformitate articuli 21. 1741. in ordinaria juris via, in qua actu existit, ulterius etiam relinquatur.» (Országos Levéltár táblai osztálya, Rescripta Regia 2–228. Ugyanott a királyasszony első leiratához csatolva Montecuccolli folyamodásának másolata.)*
A tábla elnöke, Galanthai Fekete György personalis deczember 1-én kapta meg a mandatumot és így a pört, hosszas pihenés után, csakis a következő 1753. évi vízkereszt utáni törvényszakon vehették elő újra. De nem igen bánta azt Tisza, csakhogy megszabadult végre attól a veszedelemtől, mely ide s tova esztendeig, mint Damokles kardja függött a feje felett.
Most az alperes prókátora – mellőzvén egyelőre a Váradi Kiss család gyökeres jogának a kérdését – minden erejével a leszármazási tábla hitelességét igyekezett lerontani és első sorban is az 1698-ban kihallgatott tanúk vallomásának bizonyító erejét vonta kétségbe. Hiszen – úgymond – azok közül a legvénebb sem volt több 70 esztendősnél, ennélfogva nem is ösmerhették azt a Doczó Andrást, a kinek állítólag Kiss Annától született leányát az öreg Tisza István vette feleségül.
Mert Kiss Anna 1640-ben már mint Désy Gergely deák özvegye említtetik, és így Doczó Andrásnak 1636-ban már okvetetlenül meg kellett halnia, hogy az asszony új házasságra lépvén, második férjét is eltemethesse. Ebből pedig nyilván következik, hogy a tanúk 62 évvel az előtt történt dolgokról beszélnek, holott az emberi emlékezet határát a törvény csak hatvan esztendőre szabta.
De erre könnyen megfelelt a Tisza László prókátora, úgy okoskodván, hogy sehol sincs az meghatározva, meddig viselje valaki az özvegyi fátyolt és abból, hogy Kiss Anna 1640-ben másodszor is özvegyen maradt, épenséggel nem következik, hogy a tanúk hamisan valljanak. Hiszen Doczó András élhetett még 1638-ban is és viszont semmi sem akadályozta Gergely deákot abban, hogy Kiss Annát a következő esztendőben nőül véve, 1640-ben, vagy ha kedve tartotta, még előbb is meghaljon.Csakhogy Doczó András már 1633-ban meghalt, mert Kiss Anna 1634 január 20-án Désy Gergelyné volt, de a tanúk nem is állítják, hogy ösmerték volna, csak azt, hogy bizonyosan tudják. Tudhatták pedig bizonyosan az özvegytől és a leánytól.* Ennélfogva tehát, úgymond, azok a tanúk, a kik 1698-ban circiter 70 esztendősök voltak, az 1638-ban élő Doczó Andrást nagyon jól ösmerhették. Özvegyére pedig a fiatalabbak is tökéletesen emlékezhettek, mivelhogy Kiss Anna Boros-Jenő és Várad bukása után Erdélybe menekülvén, még 1666-ban is Görgény-Szent-Imrén tengődött.Ekkor már, mint tudjuk, Borosjenei Nikodin Mihály özvegye volt, minélfogva az alperes kétségbe vonta a személyazonosságát, de az oklevelekből az teljes bizonyossággal megállapítható.* Máskülönben ez az összeköttetés nem a tanúk vallomásával, hanem oklevelekkel igazoltatik s alperes kifogásai teljesen alaptalanok.
Annak utána az ellenfél szerencsésen belebonyolódott a birtokszerző Váradi Kiss János Judit leányának a genealogiájába – a ki mint tudjuk – ötször ment férjhez és sehogy sem akarta elhinni, hogy Doczó Andrásnak az édes anyja volt volna. Illetőleg tagadta azzal a Judittal való személyazonosságát, a ki 1621-ben Anna testvérével osztozkodott, s a kiről nem lehetett kétségbe vonni, hogy Váradi Kiss János leánya volt. Mikor pedig Tisza prókátora hiteles dokumentumokkal állott elé, ismét csak visszatért az 1698-iki tanúkihallgatósra és minden kigondolható furfanggal igyekezett annak értékét lerontani.
Végre aztán ez is belefáradt a sok alaptalan ellenvetés czáfolgatásába és kijelentette, hogy felperes meghaladott álláspontot foglal el, mivel a királyi tábla a jezsuitákkal való pörben a leszármazás felett már döntött, sőt nemcsak a Tisza és Váradi Kiss család között való vérséges összeköttetést decretálta, hanem azt is elösmerte, hogy Görgényben lakó Tisza István I. Istvánnak Doczó Zsuzsánnától született fia volt. Alperesnek tehát nincs joga többé e felett vitatkozni, mert legrosszabb esetben is csak Tisza Györgynek II. Istvántól való származása jöhet kérdésbe.
Ennek igazolására pedig Wass Dániel Torda vármegyei szolgabirónak meg esküdt társának 1752 február 17-én kelt bizonyítványát s azonkívül két rendbeli tanúkihallgatási jegyzőkönyvet mutatott föl.
Az első Kolozsvárott 1752 február 27-én kelt, mikor is nemes Tordai Szabó Dániel és Almási Erzsébet Egerbegyi Nyitray Márton hitves társa a város tanácsházában erős hittel megeskettetvén; szóról-szóra a következőket vallották:
«Tudjuk nyilván és bizonyosan, hogy az utrumban említett Thordán lakó nemzetes Borosjenei Tisza György uramnak az édes attyát hivták Borosjenei Tisza Istvánnak s jól is ismertük, mivel ő kegyelme is Görgény nevű helységben lakott, az holott mi is, abban az időben laktunk».Országos Levéltár, Proc. Tab. 4–4322. NB. alatt.*
A második Bethfalvi Maróthy György és Medeséri Jeddy János udvarhelyszéki esküdtek neve és pecsétje alatt 1752 augusztus 14-én nemes Gálffy Ferencz és György testvérek vallomásáról adatott ki ekképen:
«Mindketten tudgyák az fatensek nyilván és bizonyosan, hogy emlitett Borosjenei Tisza László uram édes attyának Borosjenei Tisza György uramnak az édes attya nemzetes Borosjenei Tisza István uram volt, az ki Torda vármegyében Görgényben lakott, onnat tudgyák peniglen, mivel esmerték és életében Görgényben laktában emlitett Tisza István uramnak házánál is voltanak, különbem is az fatensek édes annyok, az utrizált néhai Tisza István uram feleségével néhai Bakó Kata asszonyal testvér volt, ugy fateállják».U. o. U. alatt.*
Hivatkozott továbbá az 1698-ban kihallgatot özv. Krajnik Istvánné Vancza Erzsébet vallomására, mely szerint az akkor még életben lévö Görgényi Tisza Istvánnak Bakó Katától György fia és Klára leánya született.U. o. Q. alatt.*
Végre előterjesztett bizonyos 1724 april 21-én kelt oklevelet; melyben Gálffy Kristóf és ifj. Tisza György mindennemű pörös ügyeikre nézve id. Tisza Györgyöt prókátoruknak és teljhatalmú megbizottjaiknak vallották. Ebből a következő leszármazási tábla állítható össze:U. o. S. alatt.*
Csikfalvi Bakó István Kun Erzsébet Judit Martonosi Gálffy Kristóf Kata Borosjenei Tisza István Ferencz id. Tisza György 1724 Kristóf 1724 ifj. Tisza György 1724
Alperes prókátora most nagy diadallal konstatálta, hogy ez az egy oklevél halomra dönti a tanúk összes vallomásait, mert az tűnik ki belőle, hogy Tisza Györgynek nem István, hanem id. György volt az atyja, felperes pedig az ifj. Györgytől származik. Nyilvánvaló tehát – úgymond – hogy a bemutatott genealogia hitelt nem érdemel s az amúgy is kifogásolt összeköttetés ellen a legerősebb argumentumot maga a felperes szolgáltatta.L. a pörnek 18. lapján.*
Erre Tisza ügyvédje nyugodtan csak azt jegyezte meg, hogy ifj. György felperesnek nem , hanem testvére,id. Tisza Györgynek első feleségétől származott fia.* a ki mint szerzetes barát ott él manapság is a franciscanusok szebeni kolostorában. Ha nem hiszik, hallgassák ki pater Tersztyánszky jezsuita perjelt, a ki épen jelen vagyon. Ezt ugyan nem rendelte el a biróság, de Tisza László azért tudott magán segíteni, mert családjának két ösmerősét, Hunyor András Bihar vármegyei táblabirót, meg Vadas Pált Hunyad vármegye esküdtjét, a kik akkor Pesten tartózkodtak, 1753 márczius 31-én Bacskády József személynöki ítélőmester elébe állította s ezek aztán esküvel igazolták, hogy György barát neki csakugyan testvére.U. o. T. alatt.*
Hanem ezzel még korántsem hozta rendbe a genealogiáját, mert alperes most már az összeköttetés bizonyítására szolgáló tanúvallomási jegyzőkönyveket kifogásolta, mondván, hogy azok a törvényben előírt hitelességet nélkülözik s annak rendje és módja szerint authenticálva nincsenek. Hiába igazolta Hajós Sámuel prókátor, hogy két tanú a kolozsmonostori konventben, kettő pedig Mohai Kerekes Pál udvarhelyszéki alkirálybiró előtt élőszóval is megerősítette a maga vallomását; hiába bizonyítgatta más oklevelekből és családi írásokból, a neoacquisticai pörből, meg a már idézett 1724-iki prókátor vallásból, a melyről – úgymond – csak nem tehető föl, hogy egyenesen erre a czélra készült volna, hogy Tisza Györgynek István volt az atyja: a királyi tábla alperes javára döntött és ítéletileg kimondá, hogy a szóban forgó oklevelek «ob defectum legalis authenticationis» a leszármazás bizonyítására nem elegendők.L. a pörnek 20. lapján.*
Iacute;gy állván a dolog, Tisza prókátora kijelentette, hogy felperes utolsó esetben aláveti ugyan magát a tábla határozatának, és megszerzi a kífogásolt documentumokhoz a törvényes authenticatiót, mindazonáltal kéri a biróságot, hogy ne okozzon neki ez által újabb költséget és fáradságot, mikor a pör folyamán előterjesztett oklevelek és más kifogástalan bizonyítékok, Tisza Istvántól való származását úgyis kétségtelenné teszik. Vegyék tekintetbe, hogy már 5 esztendeje keresi az igazságát, s az a nehány forint, a mit a jezsuitákról kapott – mert nagyobb részét testvérei meg hitelezői kielégítésére fordította – már régen elkölt az örökös futkározásokra.
Igazán nagy csapás volna tehát rá nézve, ha egy terminust ismét elvesztene, a mi pedig könnyen megtörténhetik, mert honnan vegyen ő hatalmat arra, hogy a tanúkat az ország másik végéről kedvük ellenére is előállítsa?
De minden prókátori ékesszólása kárba veszett, mert alperes tiltakozására, hogy az ítélet ellen agitálni nem lehet és a törvény senkinek sem kedvezhet, a biróság az authenticatio szükséges voltát másodszor is kimondá.«Deliberatium est: Neque noviter adducta propter defectum legalis authenticationis sufficienter legitimandae genealogiae probam explere.»* Annak utána pedig, felperes kívánságához képest, elrendelte, hogy a meghitelendő tanúkat a táblának egy kiküldött birája saját lakóházához idéztesse.L. a pörnek 24. lapján.*
Most tehát minden attól függött, hogy sikerül-e Tisza Lászlónak okkal-móddal rábírni azokat a földhöz ragadt szegény vén embereket, a kiknek féllábuk már a sírban volt, hogy télvíz idején kijöjjenek vele Magyarországra? Szerencsére tudott az emberekkel bánni, s addig kérte, kapaczitálta, biztatta őket, pénzt, gabonát, öltöző ruhát, diurnumot ígérvén nekik, – mert arra még csak gondolni sem lehetett, hogy illendő jutalom nélkül, pusztán kötelességérzetből megcselekedjék, – míg végre Szabó Dániel meg a 80 esztendős Gálffy Ferencz rászánta fejét erre a nagy útra.A királyi tábla föltétlenül megkövetelte, hogy a tanúkat egy kiküldött bírája hiteltesse meg, akár honnan valók legyenek is azok. Az erdélyiek zugolódtak és sokszor panaszkodtak ezért, mert nagy költséggel járt a dolog, a mit természetesen a fél tartozott viselni.*
Megindultak tehát Erdélyből s az 1753-ik esztendő már végét járta, mikor sok baj és vesződség után a Szabolcs vármegyei Székely falúba, Csepei Zoltán István táblabiró udvarházához, érkeztek. A hiteltetés szerencsésen végbement, a tanúk kiállottál a tűzpróbát és első vallomásukat mindenben megerősítették. Gálffy még azzal is megtoldá, hogy mikor Görgényt égették, Tisza István minden háza népével együtt hozzájok költözködött s másfél esztendeig náluk lakott.Proc. Tab. 4–4322. U. alatt.* Tordai Szabó Dániel pedig visszaemlékezett, hogy ő abban az időben még folytatván a mesterségét «dolgozott is Tisza István uramnak, sőt azt is tudgya, hogy azon mentét, melyet csinált Tisza István uramnak, Letenyei nevű szűcs béllette is meg».
Zoltán táblabiró, minekutána 1753 deczember 29-én annak rendje-módja szerint aláírta és megpecsételte a leveleket,A hitelesítési záradékot a tanúkihallgatási jegyzőkönyvekre sajátkezével vezette reá, betoldván azokba a betoldandókat: L. a pörben NB, és U alatt.* a tanúkat Isten hírével útnak bocsátotta. Szigorú tél volt, a vén Gálffy panaszkodott is később, hogy majd megfagyott a nagy hidegben, s a szegény utasok, ha ugyan Zoltán István vendégszerető ember létére meg nem marasztotta őket, az újesztendőt is valami kurta kocsmán, vagy épen a szabad ég alatt tölthették, mint a karácsonyi szent ünnepeket. De Tiszának sürgős volt a dolga, drága az ideje. Vízkereszt nap után már ismét Pesten kellett lennie, ha csak nem akarta elmulasztani a terminust, nagy örömére az alperes prókátorának. Bánta is ő most a csikorgó hideget, a hófuvást meg a hortobágyi hideg szelet, mikor már olyan közeinek látszott az a czél, melynek elérésétől jövendő sorsa függött. A jövendő pedig gazdagságot, gondtalan, nyugodt életet s talán boldog családi tűzhelyet is ígért neki. Volt elég ideje eltűnődni rajta, a míg a Nyírről Pestre érkezett . . .
Mikor az 1754. évi első törvényszakon a genealógiája bizonyítására szolgáló okmányokat újólag felmutatta, a modenai herczeg prókátorának úgy a torkán akadt a szó, hogy alig volt képes hirtelenében egy pár üres sofismával válaszolni. Meg is jegyezte rá nyomban a Tisza ügyvédje, hogy az ilyen alaptalan ellenvetések és kifogások czáfolatot sem érdemelnek, s annak utána röviden hivatkozván a per folyamán előadottakra, kiváltképen pedig a meghitelt tanúk vallomásáraHivatkozott még Vancza Erzsébet vallomására, mondván, hogy azt már az örökkévalóság authenticálta.* – ítéletet kért.
Erre aztán a királyi tábla kimondá, hogy a genealogia most már tökéletesen rendben lévén, folytassák tovább a pört.«Deliberatum est: Genealogica partis A. descendenitia exhibitis hactenus instrumentis probata agant partes ulterius.»*
De a következő terminuson a modenai herczeg ügyvédje bele sem akart többé avatkozni a dologba, hanem ismételten fölhívta a fiscust, hogy teljesítse az alperessel szemben fennálló kötelességét.
A korona-ügyész képviselője első sorban is azt vitatta, hogy a mennyiben a pör a neoacquisticai törvényszéken, annak idején már befejeztetett, Tiszának nem volt jussa a szóban forgó birtok tulajdonjogára nézve új keresetet indítani, mert az 1741. évi 21. t. cz. világos rendelkezése szerint csakis folyamodással, vagy esetleg kegyelemből pörújítással élhetett volna. De mindkettőt elmulasztotta, azért tehát mozdíttassék el a keresetétől. Mikor pedig az ellenfél tagadta, hogy a bécsi Neoacquistica Commissio a megkívántató törvényes formában ítéletet hozott volna, halasztást kért a biróságtól addig, míg az udvari kamara levéltárában az erre vonatkozó iratokat felkereshetik.
Most aztán kiderült, hogy milyen hatalmas ellenfél a fiskus, mert a tábla 1754 május 17-én megtagadta ugyan a halasztást,«Deliberatum est: Fisco regio causam praesentem in Neoacquistica Commissione Viennensi terminatam fuisse non docente, eundem ad ulterius respondendum obligari.»* de Mária Terézia királyasszony, – a jogügyek igazgatója és az udvari kamara felterjesztésére, tíz nap mulya már felfüggesztette a pört, ez ellen pedig nem volt appelláta.Hrabovszky Antal causarum director május 18-án panaszolja az udvari kamarának, hogy a tábla a tegnapi ülésen megtagadta a halasztást. Irja, hogy az ő eszméje volt a Neoacquisticai pörrel agitálni Tisza ellen, és nagyon csodálkozik, hogy a tábla nem fogadta el a királyi fiskus ellenvetését, mikor nyilvánvaló, hogy a bécsi Commissió már egyszer ítélt az ügyben.
A pör felfüggesztése tehát okvetetlenül szükséges, mert az iratok kikeresése sok időbe kerül. Ennek következtében az udv. kamara május 21-én megtette fölterjesztését, s előadván, hogy a kincstárt milyen veszedelem fenyegeti, Mária Terézia 1754 május 27-én «usque venturum post Epiphaniam Domini celebrandorum iudiciorum terminum» felfüggesztette a pört. (Országos Levéltár, Rescripta Regia 2–228).* Tisza Lászlónak tehát szomorúan kellett tapasztalni, hogy minden szép reménysége korai volt, mert bármennyire bízott a maga igazságában, mégis csak megfordult elméjében és sok aggodalmat okozhatott neki az a gondolat, hogy hát ha találnak valamit az udvari kamarán, a mivel az ő igazságának nyakát szeghetik? És bizony nagy kő esett le a szívéről, mikor a következő év január 27. napján a fiskus prókátora kijelentette, hogy ő felsegének más, fontosabb dolgai miatt, mindez ideig nem értek rá, hogy a Neoacquistica Commissiónak azt a bizonyos itéletét kikeressék.L. a pörnek 28. lapján.* Persze, hogy elhitték neki, hogy ne hitték volna!
A biróságnak elégtételül szolgált a vallomás, felperes prókátora pedig egy cseppet sem haragudott érte. Ezután már sokkal könnyebb volt a feladata, mert a fiskus leghatalmasabb fegyveréek kicsorbult az éle, halasztásra nem talált ürügyet többé, kibuvókkal nem élhetett, az üres rabulistica semmit sem használt s így akarva- nem akarva bele kellett bocsátkozni a pör meritumába.
Megtámadta ugyan ő is a genealógiát mert hisz' tulajdonképen ezen fordult meg minden – de nem volt szerencsésebb mint kollegája, bár annyit mégis el tudott émi, hogy az ellenfél szóról-szóra belement a vitába és csakhamar úgy neki tüzesedtek, hogy a biróság, – látván, hogy ítéletnapig se lesz vége a feleselgetésnek, – újabb határozattal döntötte el a leszármazás hitelességét.«Deliberatum est: Genealogia Partis A. per producta instrumenta sufficienter edocta, agant Partes ulterius.» (41. l.)*
Meglehet, hogy a Tisza ügyvédjének épenséggel ez volt a czélja, és ravasz prókátori fogásával csak provokálni akarta az ítéletet, hogy a genealogiával egyszer s mindenkorra végezzen. A következő terminuson aztán a keresett jószágokhoz való eredeti gyökeres jogot adomány és statutionalis levelekkel, a tényleges birtoklást osztályegyezséggel, csereszerződéssel, ítélettel s egyéb hiteles documentumokkal, a jogfolytonosságot pedig tanúkihallgatási jegyzőkönyvekkel igazolván, – végső ítélet alá bocsátotta a pört.
A fiskus, minekutána a felperes által előterjesztett oklevelek hitelességét lerontani, az adomány- és birtokbaiktatás érvénytelen voltát bebizonyítani egyátalában nem volt képes, – utoljára azt vitatta, hogy Agya, Szintye és Kis-Jenő azerdélyi fiskális jószágok közé tartozott, ezeket pedig a fejedelmeknek az 1588-ik év után örökjoggal eladományozni nem lehetett, hanemha inscriptíóképen. Minthogy azonban Váradi Kiss János 1590-ben örökjoggal – fiú- és leányágra – kapta Báthory Zsigmond vajdától az említett három falút: világos, hogy a donatio törvénytelen.
Ez volt a fiskusnak utolsó erőfeszítése s mikor az ellenfél bebizonyította, hogy a birtok már 1588 előtt eladományoztatott és Váradi Kiss János nem mint koronajószágot, hanem a Szalay család magban szakadásával mint ura fogyott vagyont impetrálta: a királyi tábla az 1756. évi vízkereszt utáni törvényszakon Agyát, Szintyét, Kiss-Jenőt, tényleges birtokosa a modenai herceg ellenében, a törvényes örökösnek, Tisza Lászlónak ítélte s egyszersmind a végrehajtást is elrendelte.«Deliberatum est: Jure et possessorio partis A. ex productis per eundem instrumentis clare eveniente, actionalia bona eidem adjudicari, legalemque eatenus executionem decerni.» (47. lap).*
A fiskus apellált és azt kívánta, hogy ő felsége további elhatározásáig függeszszék fel az ügyet. De a biróság nem vette figyelembe indokolatlan kérését és haladéktalanul felterjesztette a pört a hétszemélyes táblára, mely az ítéletet helyben hagyta.U. o. 48. l.*
Most a herczeg prókátora, megbízója nevében kijelentette, hogy a végrehajtás alkalmával visszaűzéssel (repulsio) fognak élni és kérdé, hogy megelégszik-e felperes ezzel a nyilatkozattal vagy bevárja a dolog végét? Persze, hogy megelégedett, ugyan mi gyönyörűsége telt volna benne, ha végignézi, mikor a modenai herczeg tisztjei, a szomszédok szemeláttára kivont karddal fogadják az ítélet végrehajtására kirendelt birót? Legfeljebb csak a költsége szaporodott volna.
Mikor a pör 1758-ban újra megindult, már akkor Hajós Sámuel helyett Lehoczky Dániel volt a Tisza ügyvédje. Ez a híres, nevezetes prókátor, a kihez csak úgy sereglettek az emberek az ország minden részéből s a kiről följegyezték, hogy nemcsak a gazdag mágnásokat, de az ügyefogyott szegényeket is fáradhatatlan buzgósággal védelmezte, ha meggyőződött arról, hogy igazságuk van.Nemzeti Plutarchus III. k. 111–112. I. Nem akarjuk kisebbíteni Lehoczky érdemét, de a legnehezebb munkát mégis Hajós Sámuel végezte. Ő védelmezte meg a genealogiát és ezután már nem lehetett a pört elveszteni.*
Most tehát jó alkalom nyílt ennek a bebizonyítására, mert a modenai herczeg – hogy egy régi író szavaival éljek – teljességgel nem akarta körmei közül kiereszteni azt a szép birtokot, a fiskus pedig utolsó esetben törvénytelen eszközöktől sem riadt vissza, hogy a kincstár érdekeit megoltalmazza.
Felosztották tehát egymás között a szerepeket olyanformán, hogy míg a fiskus egy XVI. századbeli összeírás alapján azt vitatta, hogy Agya, Szintye meg Kis-Jenő tulajdonképen egyházi vagyon (már nem fiscale bonum!) és a török hódítás előtt a váradi püspök, illetőleg a káptalan birtoka volt: addig a modenai herczeg prókátora, hivatkozván Werbőczy István Hármas Könyvének . Rész 78. meg II. Rész 12. titulusára, a törvényes elévülés meg a donatio erőtelen volta mellett kardoskodott.
A fiskussal hamarosan végzett Lehoczky, világosan kimutatván, hogy a váradi püspökség javait még 1566-ban elkobozták és föltéve – tagadva, hogy szinte birta is valamikor azt a három falút, már akkor semmi köze sem volt hozzá, mikor Kiss János aSzalay család magban szakadásával adományba kapta. Ennélfogva tehát az az ellenvetés, hogy Báthory Zsigmond vajda donatiójának semmi ereje sincsen, mert az erdélyi törvények értelmében a töröktől elfoglalt jószágokat vissza kellett volna adni a régi birtokosoknak – magától elenyészik.
A herczeg prókátorának az volt a legfőbb argumentuma, hogy a Tisza család 1699-től 1748-ig egy lépést sem tett a maga jószágának visszaszerzésére, sőt még csak nem is tiltakozott, mikor előbb a modenai herczeget, később Horányi Gábort királyi adománylevelek alapján törvényes módon birtokba iktatták. Minthogy pedig azóta nem 32, hanem a kurucz világot leszámítva, több mint 41 esztendő mult el, a törvényes elévülés esete forog fenn, és Tisza László a keresett birtokhoz való jogát már csak ezért is örökre elvesztette.
De elvesztette – úgymond – másodsorban azért, mert a kiváltság megsemmisül és erőtelenné lesz, ha valaki arról akár nyíltan, akár hallgatólagosan lemond. Minthogy pedig a herczeget és Horányit a Tisza család tudtával és ellentmondása nélkül nyilvánosan statuálták, az ellentmondás elmulasztása miatt bekövetkezett rájuk nézve a hallgatólagos lemondás esete.
Lehóczky kevés szóval, de annál több logikával válaszolt. Előre bocsátotta, hogy nem egyezik meg a kúria méltóságával és tekintélyével, melyet úgy a törvény, mint az uralkodó nagyra becsűl hogy annak perdöntő ítéletét vitatkozás tárgyává tegyék, s ennélfogva az ellenfélnek csakis ahhoz lett volna joga, hogy kegyelemből pörújítással éljen. Majd bebizonyította, hogy helytelenűl magyarázza a törvényt, mert 32 esztendő alatt csakis az olyan kiváltságnak szűnik meg az ereje, a melyet sohasem használtak s mely mint elavult privilegium többé semmit sem ér. Itt azonban máskép áll a dolog, mert felperes kiváltsága foganatba vétetett és tényleges birtoklás alapjául szolgált, a mint ezt a hétszemélyes tábla ítélete is bizonyítja.
Annak pedig, hogy a Tisza család mindezideig nem pörölt a jószágokért, igen egyszerű a magyarázata és a ki az ország újabb történetét ösmeri, könnyen megfelelhet reá. A hódoltság felszabadulása után a töröktől visszafoglalt földet az uralkodó megtartotta magának fegyver jogán és a régi birtokosok ő felsége méltósága ellen nem merték keresni, de a mint számos példa bizonyítja, hiába is keresték a maguk igazságát.
Mikor pedig az alperes, úgy a maga, mint a fiskus szempontjából az időmúlásra (elévülés) vonatkozó okoskodását befejezte, ismét felszólalt.
A modenai herczegnek – ugymond – épenséggel nincs joga erre hivatkozni, mert az ő birtoklása se tartott egyfolytában 32 esztendeig, s félbeszakadt akkor, mikor Agyát, Szintyét, Kis-Jenőt Horányi Gábomak adományozták. Ebből tehát nyilván következik, hogy alperessel szemben a megtámadott donatio erőssége sértetlenül fenn áll. A mi pedig a fiskust illeti, könynyen érthető okokból, nem akarja ítélet alá bocsátani azt a kérdést, hogy a királyi felség, a föld ura, felhasználhatja-e jobbágyaival szemben az időmúlás, a törvényes elévülés jogát? de megjegyzi, hogy erre sehol sincs példa a világon.
Beszélhetett aztán az ellenfél untig-fáradtig, egyetlen állítását sem tudta lerontani a Tisza prókátorának s ennek következtében a királyi tábla elmarasztalta a modenai herczeget a viszszaűzés birságában.«Deliberatum est: Allegatis et productis partis J. pro repulsionis ratione insufficientibus, eandem in onera repulsionis convinci.» (67. l.)*
Alperes tiltakozott, a fiskus pedig, azon ürügy alatt, hogy a Neoacquistica iratai részint Horvátországba, részint Erdélybe kerültek, ismét felakarta függeszteni a pört.Az udvari kamara folyamodása a kanczelláriához 1756 ápril 29. Orsz. Levéltár, Rescripta Regia 2–28. Maria Terézia leiratához mellékelve.* De nem érte el czélját, mert az udvar, a tábla véleménye alapján, megtagadta kérését s minekutána a herczeg prókátorának tiltakozása is visszavettetett, a biróság az 1759. évi Szent-István napi törvényszakon Tisza László javára döntött, illetőleg megerősítette a végrehajtást elrendelő első itéletét.«Deliberatum est: Rejecta partis I. prohibita stare priorem sententiam legalemque tam ejus, quam et alterius in processu fundamentali latae sententiae executionem decerni.» Proc. Tab. 4–4322. A pör előadója Niczky Kristóf itélőmester volt.*
A hétszemélyes tábla helybenhagyása után az ítélet jogerőre emelkedett s végrehajtására 1760
junius 23-án Vatthai Battha PáI kir. táblabiró küldetett ki. U. ott, nr. 1. alatt. A monda szerint Tisza László «hat szürke paripákon, hintóban tett vissza háza népeihez és familiájának kebelében kibeszélhetetlen nagy örömmel és nagy gazdagsággal jelent meg.» (Nemzeti Plutarchus, III. k. 111–112. l.)*
Tisza László még 1755-ben kötelezte magát arra, hogy ha a pört megnyeri, a mihez – úgymond – erős reménysége vagyon, ő felsége iránt való jobbágyi hódolatból, kiváltképen pedig azért, hogy a pörnek törvényes uton való lefolyását kegyelmesen elrendelte, Agya, Szintye és Kis-Jenő helyett más egyenértékű jószágot is elfogad a fiskustól, akár Erdélyben, akár Magyarországon.U ott, nr. 2. alatt.* E miatt aztán igen sok kellemetlensége származott úgy neki, mint a kiküldött birónak, mert a kincstár képviselője, Kruspér István udvari tanácsos és máramarosi administrator, azok közé a túlbuzgó hivatalnokok közé tartozott, a kik a kamara hasznát mindennél elébbvalónak tartották.
Kitűnt az most is, mikor a cserébe fölajánlott biharvármegyei jószágokat: , Mező-Gyánt, a hozzátartozó pusztákkal, olyan magasra becsülte, hogy a táblabiró jó lélekkel bele nem nyugodhatott, mivelhogy területük ugyan nagyobb, de reális értékük sokkal kisebb volt a modenai herczegtől visszapörölt, okszerű művelés alatt álló gazdag és népes falvak értékénél. Ragaszkodott tehát a törvényes becsűhöz és az aradvármegyei uradalom évi jövedelmét 2559 frtban állapítván meg, ennek megfelelőleg 42,653 frt értékű birtokot követelt a kincstártól, a miről Kruspér eleinte hallani sem akart, és a kamarához írott levelében erősen kikelt Battha Pál eljárása ellen.Országos Levéltár, N R. A. fasc. 278. nr. 52.*
Szerencsére Tisza a fiskusnak adott reversalisában kikötötte, hogy a cserének három hónap alatt végbe kell menni és így a kincstár, ha csak azt nem akarta, hogy a modenai herczeg uradalma megcsonkíttassék – nem halogathatta tovább a dolgot. Kruspér tehát fölajánlotta még Bogyoszlóházát és a csegödi pusztát, de a táblabiró ezzel sem érte be, mert még mindig 8–9000 frt különbözetről volt szó. Minthogy azonban sürgős dolga akadt, az ítéletet végrehajtotta és Tisza Lászlót 1760 szeptember 9-én Csoór Ferencz váradi jószágigazgató, Marsovszky József kincstári ügyész, meg a szép számmal összegyülekezett szomszédok jelenlétében birtokba helyezte.Battha Pál jelentése a kir. táblához az itélet végrehajtásáról 1761 január 20-án. Területére nézve a biharmegyei birtok sokkal nagyobb volt, mint az aradi, de a táblabiró a jövedelem alapján számitotta ki a becsértéket. (L. a pörhöz mellékelt összeirásokat.)*
Eközben történt, hogy valami Jób János nevezetű erdélyi ember Szebenből egymásután két levelet is küldött a kamarának, azzal vádolván Tiszát, hogy nem igaz úton, hanem ravaszsággal nyerte meg a pört. Jó volna tehát – úgymond – ha a kamara titkon informáltatná magát Udvarhelyszéken, hogy micsoda jussa vagyon Tisza Lászlónak azokhoz a magyarországi falukhoz s milyen tanúkat és okleveleket használt a pörben? mert nem illendő dolog, hogy ő felsége, ilyen nagy szükség idején egy ravaszsággal élő embemek álnoksága miatt megkárosodjék.Jób első feladása 1760 augusztus 22., a második okt. 8-án kelt. (Orsz. Levéltár, N. R. A. fasc. 1680. nr. 41.)*
A kamara kapva-kapott a besúgáson s a jogügyek igazgatójának javaslatára, Szlávy Pált, a ki mint a fiskus prókátora alaposan ösmerte a pört, 1760 szeptember 30-án Erdélybe küldé, hogy a föladóval érintkezésbe lépvén, tartson vizsgálatot és járjon végére mindennek.U. ott és Opiniones Directorales 1760.*
Jób János álnév alatt Szőllőssy János keresztúri prókátor rejtőzött, a ki valamikor Magyarországon a kincstárt szolgálta. Ez az ember hamistanú szerzéssel, meg oklevélhamisítással vádolta Tiszát, de mivel semmi bizonyíték nem volt a kezében és súlyos vádjai közhíren, közbeszéden alapultak, Szlávy gyanakodni kezdett és addig kutatott, kérdezősködött, míg végre csakugyan rá jött, hogy a föladó az egész Tisza családnak, kiváltképen pedig Lászlónak halálos ellensége, sőt többrendbeli pöriratokból arról is meggyőződött, hogy már régtől fogva gyűlölködnek és kölcsönösen gyalázzák, dehonestálják egymást.«Denique... Excelso Camerali Consilio conscientiose detegere debeo, antequam denuntiatio haec facta esset, privatas inter eundem Joannem Szőllőssy ac Ladislaum Tisza hujusque consangvineos vigentes simultates ad extremam animorum exulcerationem devenisse, uti ex originalibus processibus inter eos decurrentibus peractisque de mutua diffamatione et dehonestatione inquisitionibus, dum in Transylvania essem comperi . . . etc.» Szlávy Pálnak 1761 október 4-én kelt jelentéséből. (Országos Levéltár, N. R. A. fasc. 278. nr. 50.)*
De azért teljesítette kötelességét s nemcsak a Szőllőssy tanuit hallgatta ki, de eszébe jutván, hogy a Tisza genealogia kérdésében bizonyos Szabó Dániel vallomásának döntő fontossága volt, Tordára utazott és keményen megexaminálta az öreget, hogy nem zavarja-e magát valami ellenmondásba? De nem tudta hazugságon érni s bár Szőllőssy azt állította, hogy professionatus hamis tanú, a kiket megkérdezett felőle, – egy aszszony kivételével – mindnyájan becsületes embernek vallották.U. ott, N. R. A. fasc. 275 nr. 58.*
A föladó nem győzte bevárni, míg Szlávy jelentést tesz a kamarának és 1760 december 8-án újólag felajánlotta szolgálatát, fogadkozván erősen, hogy majd füstbe megy a Tisza László genealogiája, ha ő egyszer beleavatkozik a dologba és kihallgatja a görgényi tanúkat.Később azonban maga is beösmerte, hogy hiába dicsekedett, mert Tiszának az eddigieken kivül Görgényben is hat tanúja volt arra, hogy nagyatyját se nem Györgynek, se nem Péternek, hanem Istvánnak hivták. (Országos Levéltár, N. R. A. fasc. 278. nr. 49.)* Erre a czélra azonban különös meghatalmazást kért, mert Erdélyben – úgymond – nagyon zúgnak ellene és semmit se mer többé a saját felelősségére tenni.U. ott, N. R. A. fasc. 278. nr. 48. Egy másik levelében már arról panaszkodik, hogy b. Daniel István udvarhelyszéki főkirálybiró megfenyegette, hogy ne vádoskodjék Tiszára, Damokos Antal itélőmester pedig feladásáért hunczutnak nevezte.*
Minekutána pedig a kamara, különösen Kruspér István közbenjárasára megküldé neki a kívánt felhatalmazást, vérszemet kapott, s úton-útfélen dicsekedvén, hogy az ő háta megett a magyarországi fiskus áll, lázas buzgósággal gyűjtötte a tanukat és szövetkezett mindazokkal, a kikről sejtette, hogy Tiszának haragosai vagy rosszakarói.Azt akarván bebizonyitani, hogy Tisza nem a Váradi Kiss családból származik, hanem csak úgy összeszedegette a leveleket, hivatkozik gróf Bethlen Dávid vallomására, mely szerint 1748-ban tőlle is kért Tisza László egy csomó irást, hogy a magyarországi örökséget kikereshesse. De nem veszi figyelembe, hogy a gróf Tisza Sára unokája volt és nem akar eszébe jutni, hogy Tisza György már 1699-ben felmutatta Bécsben a Kiss örökségre vonatkozó okleveleket.*
De a szenvedélyes gyűlölet, irigység meg bosszúvágy minden előre látásától megfosztotta, és józan ítéletét annyira megvesztegette, hogy a legképtelenebb vádaknak is hitelt adott, a legügyetlenebb koholmányt is fölhasználta, csakhogy ellenségének árthasson.Hogy a gyűlölet mennyire képes elvakitani az embert, kitűnik a következő példából is: Tisza László genealogiája bővebb bizonyitására felmutatta a kamarán Kiss Anna végrendeletét, melynek hitelességét Szőllőssy ilyenformán igyekezett lerontani: Azt a testamentumot tulajdonképen Bornemissza Anna fejedelem asszony csinálta, Kovács István javára, a ki az ő fogadott leányának fia volt, csakhogy erdélyi szokás szerint egyszerűen Kiss Annának nevezte magát (!). A Kovács nevet pedig László vagy talán még atyja kivakarta és Tiszát irt helyére.
Jellemző továbbá, hogy az 1698-iki eskető levelet (inquisitio) hamisnak állitotta, mivel az bizonyos Mihály nevű gyulafejérvári pater boltjában (fornix) iratott és egy sereg tanuval igazolta, hogy a jezsuitáknak vagy más papoknak sohasem volt a városban boltjuk, mivelhogy azok kereskedéssel nem is foglalkoztak. (!) Persze hogy nem is kalmárboltról, hanem bolthajtásos szobáról, hajlékról van itt szó. Orsz. Levéltár, N. R. A. fasc. 278. nr. 49.*
És mikor már meggyőződése szerint mindent előkészített ahhoz, hogy a fiskus pörújítással élhessen, jutalmat kért magának, remélvén, hogy a kamara sok hasznos szolgálatát, költségét, fáradságát, kellőképen fogja méltányolni.
De meg vagyon írva, hogy sorsát senki sem kerülheti ki. Tisza László megértvén, hogy mi készül ellene, szülőföldjén, hamarosan Erdélyben termett, törvényes vizsgálatot kért, újolag megeskettette a fiskus tanuit és a vádak hamis voltát rendre bebizonyította.
A prókátor sejtette, hogy ennek rossz vége lesz s vakmerő elbizakodottságát kétségbeesés váltotta föl. Könyörgött a kamarának, hogy védelmezze meg és szerezzen neki a kormányszékről oltalomlevelet.
Mert Tisza László már keresetet indított ellene hamis vád miatt, jobbágyai pedig életére törnek. Mindezt ő felségéhez való hűségeért szenvedi, méltó tehát, hogy a fiskusnak tett szolgálatait megjutalmazzák.Mindenáron a kamara áldozatának akarja magát feltűntetni. A magyarországi fiskus beavatkozása – úgymond – általános felháborodást okozott és az urak, a kik különben mindnyájan a katholikusok, bosszút akarnak rajta állami, hogy az erdélyi törvénykezést annyira meghurczolta. Most már gr. Nemes Ádámon kivül egyetlen jóakarója sincs és aggódik, hogy a fiskusnak tett hű szolgálatai veszedelmet hoznak fejére.*
Nagyon alázatos ember, kevéssel beéri. Nem kívánja a birtokból a feladónak járó harmadrészt, mivelhogy koronajószág, és megelégszik azzal, ha kinevezik valahová sótisztnek vagy kincstári ügyésznek, hiszen ezt már régen megigérte neki Kruspér István.Országos Levéltár, N. R. A. fasc. 278. nr. 49.*
De a kamarán senki sem törődött most az ő bajával, – talán úgy gondolkodtak, hogy maga kereste magának – az erdélyi királyi tábla pedig Tisza László panaszára hűtlenségben marasztalta és összes javainak elvesztésére ítélte. Mert az oklevélhamisítás hűtlenségi esetet képezett és a hamis vádlót is a szerint büntették.
Mikor a fiskus udvarhelyszéki birtokát zár alá vétette, Kolozsvárra költözködött és úgyszólván nap-nap mellett könyörgött a kamarának, hogy adják meg hát neki azt az ígért jutalmat. Vegyék tekintetbe, hogy mennyit fáradozott, Gödöllőn, Pozsonyban is járt a kincstár érdekében, elköltött többet 100 frtnál, a mi bizony jó volna most, mikor már feleségével, négy gyermekével együtt a legnagyobb nyomorúságra jutott. Mert a prókátorságból semmi jövedelme sincs, az emberek kerülik, félnek tőle, hogy elárulja őket a fiskusnak. Folyamodott a kamara elnökéhez is, felpanaszolván, hogy őt Gottmann Antal meg Krusper tanácsosok biztatták. Szánakozzanak hát rajta és legalább jószágát adassák vissza.U. ott. Utolsó levele 1761 október 23-ikán kelt.*
Akkor már Szlávy kezében volt az ügy, a ki 1761 október 4-én kelt jelentésében, Szőllőssyre vonatkozólag a következő, fölöttébb jellemző nyilatkozatot tette:
Erdélyben jártában határozottan meggyőződött arról, hogy a föladót nem a király szolgálatában való buzgóság, hanem a személyes gyűlölet, a Tisza László iránt táplált bosszú vezérelte, ennélfogva tehát jutalmat sem érdemel.
Mindazonáltal még sem tanácsos üres kézzel elbocsátani, mert a kincstárnak érdekében áll elhitetni a világgal, hogy a fiskus szövetségesei jutalomban és pártfogásban részesülnek. Tekintve pedig, hogy mostani nyomorúságos helyzetében egy pár száz forinttal keveset lendíthetne magán, adjanak inkább valami hivatalt neki, ügyészséget vagy számtartóságot, a mi épen megüresedik.Bővebben foglalkoztunk ezzel a kérdéssel, mert már dr. Márki Sándor is megemlékezett róla (Arad-vármegye Története II. rész 653-954. l.), a nélkül, hogy minden oldalról megvilágositotta volna, a mi tulajdonképen nem is lehetett czélja. Abban is téved, hogy Jób Jánost és Szőllősyt két külön feladónak tartja.*
Ez alkalommal a kamara által sürgetett pörújításra nézve is nyilatkozott. Mindenekelőtt szigorú tárgyilagossággal birálván a Szőllőssy argumentumait, bebizonyította, hogy merőben téves jogi felfogásból indult ki. Annakutána számot vetett az eshetőségekkel s végül kereken kimondá, hogy nem fizetné ki magát, ha az erdélyi koronatanukat authentikálás czéljából nagy költséggel Magyarországba hozatnák. És igaz ugyan, hogy királyi kegyelem folytán, – a a tábla ellenzése daczára – Erdélyben is meg lehetne hiteltetni a tanukat, ő azonban nem tanácsolja, hogy a kincstár a sikerre való biztos kilátás nélkül belemenjen ebbe a dologba, mert meggyőződése szerint –- a mint már a jogügyek igazgatója előtt is kifejtette – a pörujításnak elegendő alapja nincsen.Országos Levéltár, N. R A. fasc. 278. nr. 51.*
De a kamara nehezen tudott lemondani arról a reménységről, hogy a váradi uradalomból kiszakított szép jószágokat visszakapja és mindenféle kigondolható ürügy alatt húzta-halasztotta a csereszerződés végleges megkötését. Pedig a birói becsű szerint még több mint 500 frtot jövedelmező birtokkal tartozott Tiszának, a kiről feltehette, hogy nem fogja engedni a maga igazságát.
Persze hogy nem is engedte. Csakhogy azóta nagyot fordult a világ, mert Tisza László, minekutána a pört szerencsésen befejezvén, Gesztre költözködött, azt tapasztalta, hogy nem jó az embernek egyedül lenni. Körülnézett tehát a szomszédságban és hamarosan kiválasztotta magának jövendőbeli házastársul a régi, híres nemzetből származó Bályoki Szénás Józsefnek Terjéni Rebekától született Rebeka leányát, a kinek családja Bihar vármegyében előkelő, gazdag és tekintélyes vala. A leánynézéssel, lakadalommal és keresztelővel pedig úgy eltelt az idő, hogy sokáig nem ért rá a kamarával rendbehozni a számadását. Első fia, a tragikus véget ért István 1761-ben született. (Nekrologja a Hadi és más nevezetes történetek 1791. évfolyamában.)*
De, úgy látszik, már bele is fáradt a sok perlekedésbe és örömestebb elintézte volna a dolgot békességesen. Mikor azonban belátta, hogy a kincstár a maga jószántából sohasem fogja őt kielégíteni, megidéztette a fiskust a királyi táblára. Wégh Péter a jogügyek igazgatója tanácsosabbnak tartá kiegyezni vele és 1765 szeptember 26-án olyan szerződésre léptek, hogy a kamara még a kisradványi pusztát is birtokába bocsátja és a cserébe adott összes jószágokra donatiót szerez neki. Ebben aztán Tisza László is megnyugodott és minekutána hitelesen igazolta, hogy testvéreit, osztályos atyafiait részint erdélyországi birtokaival, részint pénzzel és jogátruházással tökéletesen kielégítette:Tisza az 1765. esztendő végén már Erdélyben volt s deczember 30-án kereszturfalvi udvarházában egyezett meg Krisztina testvérével és fiával, átadván nekik a magyarországi örökségért cserébe Keresztur városi, timafalvi; kis-solymosi; alsó-boldogasszonyfalvi, sárosi és csekefalvi összes birtokát, meg a kereszturi kuriát minden tartozandóságával együtt. Adott még nekik 200 frtot s elengedte minden követelését. (N. R. A. fasc. 278. nr. 35.) Mohay Sándomé már előbb a lodormányi és bősi jószágokat kapta tőle. A többire nézve l. Országos Levéltár, N. R. A. fasc. 278. nr. 34., 33., 41. 38.* Mária Terézia királyasszonytól a Bihar vármegyében fekvő Geszt és Mező-Gyán falukra, továbbá Iklód, Mátéháza, Nagy- és Kis-Gyanté, Vátyon, Bogyiszlóháza, Kis-Geszt, Begécs, Kis-Badvány és Csegöd pusztákra 1766 augusztus 9-én donatiót kapott. A fiúágra örökjoggal, a leányágra 42,653 frt 16 2/3 kr zálogsummában, mert az aradvármegyei birtok ennyire becsültetett.Országos levéltár, Liber Regius 25. k. 204. l. A birtokba iktatást a leleszi konvent Zaffiry László homo regiussal 1766 október 13. és következő napjain teljesitette a szomszéd birtokos urak, nemesek és jobbágyok nagy sokasága előtt. A váradi káptalan, valamint Fogarassy Jánosné Tisza Klára és Tisza Sára unokái nevében ellentmondás, történt. (U. ott, N. R. A. fasc. 278. nr. 36., 39. Act. Solenn. 3–2103. Proc. Tab. 4–4432.)*
Végre tehát czélhoz jutott. Volt szép urasága, boldog családi tűzhelye, a hol sok testi és lelki nyughatatlansága után valahára megpihenhetett. Nem is perlekedett többé senkivel, pedig még 18 faluhoz volt törvényes igazsága a borosjenei Tisza családnak, mely 100 esztendős viszontagság után ismét nagybirtokossá lett azon a földön, a honnan egykor a török hódítás világgá üldözte.
Dr. KOMÁROMY ANDRÁS.
KISTÁRKÁNYI DÉNES CZIacute;MERES LEVELE.
(Színes czimerképpel.)
Zsigmond király Kistárkányi László Miklós fiától származott unokájának Dénesnek Német- s Olaszországban tett útjai alkalmával tanusított hű szolgálatai megjutalmazásául 1431 deczember 21-én czímeres levelet adományoz, s őt az ország nemesei közé fölveszi. Egyúttal a nemesítést és czímeradományozást kiterjeszti Dénes testvérei János, Benedek és Osvaldra, továbbá Miklós testvérének Benedeknek András nevű fiára és Kistárkányi Mátyás fiára Miklósra is, mely utóbbinak helye a családfán ki nem jelölhető. Az oklevél szövege a következő
Commissio propria domini imperatoris.
Sigismundus dei gratia Romanorum imperator semper augustus ac Hungarie, Bohemie, Dalmatie, Croatie etc. rex tibi fideli nostro Dyonisio filio Nicolai filii Ladislai de Kystarkan salutem gratiamque nostram cesaream et omne bonum. A claro lumine throni cesaree aut regie maiestatis velut e sole [radii nobili]tates legitimo jure procedunt et omnium nobilitatum insignia ab imperatoria seu regia maiestate sic dependent, ut non sit dare alicuius generositatis insigne, quod a gremio non perveniat cesaree aut regie claritatis. Sane attentis et consideratis tuis fidelitatibus et fidelium servitorum meritis, quibus tu in nonnullis nostris agendis et expeditionibus sub locorum et temporum varietate et presertim in Alamanie, Lombardie, Tuscie et aliis Italie partibus, ad quas intravimus et pro susceptione duarum coronarum nostrarum imperialium, quarum unam in Mediolano, aliam vero et ultimam in alma urbe Romana in basilica beati Petri principis apostolorum de manibus sanctissimi domini nostri Eugenii pape quarti more divorum imperatorum nostrorum videlicet predecessorum feliciter suscepimus unacum nostro maiestate continue procedente nobis semper tuo pro posse studuisti, eoque ferventius et diligentius inantea studebis complacere, quo te et tuis singularibus bonorom gratiis a nostra celsitudine conspexeris fore insignitum: tibi et per te Johanni, Benedicto et Oswaldo carnalibus, item Andree filio Benedicti filii dicti Ladislai necnon Nicolao filio Mathius de eadem Kystarkan uterinis fratribus tuis vestrisque herelibus et posteritatibus universis hec arma seu nobilitatis insignia, que in principio seu capite presentium literarum nostrarum suis apropriatis coloribus arte pictoria figurata sunt et depicta, animo deliberato et ex certa nostre maiestatis sizentia dedimus et contulimus ac ex habundantiori plenitudine nostre specialis gratie concedimus et presentibus elargimur, ut vos vestrique heredes et posteritates universe pretacta arma seu nobilitatis insignia more aliorum armis utentium a modo in posterum ubique in preliis, hastiludiis, duellis, torneamentis ac aliis omnibus exercitiis nobilibus et militaribus...... sigillis, annulis, cortinis, velis, papilionibus sive tentoriis et generaliter in quorumlibet rerum et expeditionum generibus sub [mere et] sincere nobilitatis titulo gerere, gestare ac omnibus et singulis gratiis, honoribus et libertatibus, quibus ceteri nobiles militesque et clientes regni nostri armis utentes quomodolibet consuetudine vel de jure freri suiit et gavisi gaudere nÁt van húzva és kipontozva.* et frui valeatis atque possitis de talique singularis et specialis gratie antidoto merito exultetis ac tanto ampliore studio ad honorem cesaree ac regie maiestatis vestra in posterum solidetur intentio, quanto vos largiori cesareo atque regio favore preventos conspicetis et munere gratiarum. In cuius rei memoriam perpetuam presentes literas sigillo nostro secreto, quo ut rex Hungarie utimur impendenti communitas vobis duximus concedendas. Datum Posonii, proxima feria quinta ante nativitatem Cristi, anno eiusdem millesimo quadringentesimo tricesimo quarto, regnorum nostrorum anno Hungarie etc. quadragesimo octavo, Romanorum vicesimo quinto, Bohemie decimo quinto, imperii vero secundo.Hártyán, rózsaszin és zöld selyemfonalon függő pecsét töredékeivel. Az oklevél a vonalozás nyomait mutatja s leszámitva két kiszakadt helyet jól van conserválva. Eredetije az országos levéltárban, Dipl. 13,000 sz. a.*
KISTÁRKÁNYI DÉNES CZIacute;MERE 1434. ÉVBŐL.
A mi ez oklevelet a czímeren kívül érdekessé teszi, az, hogy Zsigmond benne megemlíti Olaszországba tett útját császárrá koronáztatása végett. Fölemlíti az első koronázást Milanoban a lombard vaskoronával, majd a másodikat Rómában, hol a Szent-Péter-bazilikában IV. Eugen pápa kezeiből fogadta a császári koronát. Mindkét koronáról mint császári koronáról beszél, jóllehet a középkori felfogás a lombard vaskoronát soha nem tekinté császári koronának, csak mint a lombard királyság koronáját, s e felfogásnak megfelelőleg csak az tekintetett Olaszország urának, ki a vaskoronával Milanoban megkoronáztatott. Ez okozta azt, hogy a császárok római koronázásukra indulva, útba ejtették Milanot, hogy ott magukat megkoronáztassák s csak aztán indultak Rómába.
A mi a czímert illeti, az az okmány szövegében leírva nincsen, csak utalás történik a czímereslevél elején lefestett czímerre. A rajz, mely jelen czikkünkhöz mellékelve van, jobbra dűlő kék pajzst ábrázol, melynek mezejében karddal átdöfött farkassal viaskodó ősz hajú és szakállú ember látható. Az arcz jellemző vonásokkal bir s nem lehetetlen, hogy a czímernyerő Kistárkányi Dénest akarta a rajzoló megörökíteni. Haja és szakálla göndör, ruházata térdig érő fehér ing, mely karját csuklyóig elfödi s bő ránczokban omlik testén alá, lábai mezítelenek. Arcza vértől csepeg. Balkezével a tátott szájú farkas felső állkapcsát fogja, míg jobbjával a farkasnak két első lábát, melyet az mellének támaszt, igyekszik elhárítani. A farkast átdöfő kard egyenes, vége gombos, markolata különösebb művészeti alkotást nem mutat fel, hegyéről és markolatáról vér csepeg. A kard formája – Szendrei János szerintRégi magyar viseletképek czímeres leveleinkben. Budapest, 1892. 14. l.* – az akkorbeli landsknecht-kardokra mutat. A pajzst – kék-ezüst takaróval ékített aranykoronás sisak koronázza; a koronát öt, három nagyobb, két kisebb liliomszerű díszítmény ékíti. E koronából emelkedik ki a sisakdísz, mely gyanánt a czímerfestő a pajzsbeli jelenetet, legalább részben, használja fel, látszólag nem elégedve meg annak egyszeri ábrázolásával. Csakhogy itt a helyszűkével kellett számolnia s azért ehhez képest alakította át az egész jelenetet. A farkas testének csak felső része maradt meg, elmaradván az előlábak, valamint a testet átdöfő kard is. A farkassal viaskodó aggastyán alakja is elmarad s helyébe két felhőből kinyúló kar lép, könyökig feltűrt inggel. A farkas szája tátva, vörös nyelve kilóg szájából, felső állkapcsában fogak láthatók, mik a pajzsbeli alaknál hiányzanak. A jobb kéz a felső, a bal az alsó állkapcsot fogja. Figyelmet érdemel a két alak elhelyezése, míg ugyanis a pajzsban a farkas a pajzs bal, a vele viaskodó aggastyán pedig annak jobb oldalán áll, addig a sisakdísznél az alakok állása ép megfordított. A sisakdísz alakjai egy kékszínű sasszárnyon ábrázoltatnak, mely az egész czímernek mintegy nagyobb díszt kölcsönöz.
Heraldikai tekintetben a pajzsalakok elhelyezése, viszonyítva a dűlt pajzshoz, teljesen korrekt, ép úgy korrekt a sisakdísz, mely a pajzs alakjait ismétli, valamint a sisakból kiemelkedő sasszámy is, mely a heraldika szabályainak megfelelőleg a pajzs színét tünteti fel. Kifogás emelhető azonban a pajzs méretei ellen, mely ugyanis sokkal hosszabb, mint szélesebb, a míg ugyanis a pajzs 8,5 cm. hosszú, addig szélessége csak 6,5 cm. Ellenben a sisak és dísz méretei a pajzs méreteihez arányosak. Kifogás emelhető továbbá a sisak elhelyezése ellen is. Míg ugyanis dűlt állású pajzsoknál a sisak szabályszerint a felső csúcson helyezendő el, addig e czímernél a pajzs közepén van a sisak elhelyezve, tehát oly helyen, melyről ha valóságban állana előttünk, okvetlen le kellene esnie. Az egész czimert vékony aranykeret fogja körűl, ezen belül a háttér semmi díszítményt vagy damaszkolást nem mutat fel.
ÁLDÁSY ANTAL.
A DRASKÓCZI ÉS JORDÁNFÖLDI IVÁNKA CSALÁD TÖRZS-ŐSEI.
«Hat okmány a draskóczi és jordánföldi Ivánka család levéltárából, mely a M. Nemzeti Muzeumban őriztetik . . . . . . Budapest, 1895.» czím alatt egy 39 lapnyi kis könyv jelent meg, melyet Ivánka Zsigmond úr, Hont vármegyének egyik előkelő és a megyei közéletben már a negyvenes évekbeni szereplése, valamint 1861 óta több országgyűlésen viselt képviselősége által általánosan ismert férfiú és a családnak jelenleg legidősb tagja adott ki, ősei iránti kegyeletből.
E kiadvány szülte az alkalmat, hogy úgy a család származásával, valamint a kis könyv némely érintései miatt annak tartalmával foglalkozzunk.
Az Ivánka család, mely most éli aranykorát, azon szerencsés helyzetben van, hogy eredetének és származásának gyökerét 1251. és 1262. évi kétségtelen okmányokkal igazolhatja; és így nem szorúlt arra, hogy ősrégi származását hiteltelen és képzelt hagyományok lidérczfényével, vagy más idegen vérségű családok ágainak családfájába olvasztásával meghomályosítani akarhassa.
Tévedés tehát azt hinnünk, hogy a kiadott «Hat okmány» mindenike a draskóczi és jordánföldi Ivánka család tagjairól szólana. Igaz, hogy mindenikben előfordúl az «lvánka» név, és mind a hat az Ivánka család levéltári tulajdona. De kétségtelen történelmi bizonyítékok ellenében ez nem okozhat semmi aggályt, semmi zavart. – Temérdek család levéltárában találtatik idegen, gyakran hasonnevű családok oklevele, különféle módon kerülve oda. Azt is tudjuk, hogy az Ivánka név keresztnév, és hogy a családnevek megállandósúlása csak a XIV. század végére és méginkább a XV-iknek első felére esik.
Lássuk csak példáúl röviden, 1200–1360-ig hány Ivánka nevű egyént mutatnak fel okmánytáraink különféle nemből (genus) és családból.
1200 táján él Ivánka a Pécz nemből, az Apponyi család törzse. – 1226-ban Ivánka aForgáchok őse. – 1247-ben Ivánka, Ivánkának fia a Szemere genusból. – 1270-ben Ivánka a Gutkeled nemből az Adonyi ágazatban; egy másik Ivánka 1307-ben ugyancsak a Gutkeled nemből a Pelbárthidai ágban. – 1279-ben él Ivánka de genere Bew. – 1282-ben Ivánka de Zoda a Bogatradván memből, és ennek fia is Ivánka. 1288. előtt Ivánka az Aba nemből a Somosi ágon; ugyan e nemből és családból egy másik Ivánka 1307. táján, a harmadik szintén Ivánka ugyancsak e családban 1364-ben. – 1297-ben a Balog nemből származott s már kihalt Széchy családban találunk Ivánka nevűt, valamint 1307-ben a Herényi nemben is volt egy Ivánka nevű stb. Még hosszú sorban folytathatnók az Ivánka nevűek lajstromát. De ez is elég feltűntetésére annak, hogy még a XIII. és XIV., sőt a XV. században sem lehet egyedül az oklevelekben előforduló keresztnevek vagy személynevek hasonlósága fonalán birálatos összevetés nélkül családfát szerkeszteni és pusztán a nevek kapcsán az okmányokban szereplőket összerokonitani...
Azt mondtuk az imént, hogy szerencsés helyzetben van az Ivánka család származása eredetének kimutathatása tekintetében. Ezt mondhatjuk mindazon még élő régi családainkról, melyeknek Turócz és Liptó vármegyében ringott első kiváltságoltatásuk bölcsője.
E két vármegyének 1391. évből fenmaradt nemesi birtokuk igazolásának lajstroma, mely helységről-helységre kimutatja az első gyökös birtokosok névsorát, és birtokaik jog-alapját. Érdekes és tanulságos tehát, hogy ezen becses birtok-lajstromok keletkezéséről – vonatkozással majd az Ivánka család törzs-őseire – a tudni valókat itt megismertessük.
Okirat-koholók és hamisítók mindenha voltak, és – sajnos – lesznek ezentúl is. Iacute;gy volt ez már Zsigmond király idejében is, midőn bizonyos János deák (literatus) nevű egyéniség az egész Liptó és Turócz vármegyének, sőt valószínűleg többnek is kapzsi lakosait elárasztotta olcsó pénzért hamis és koholt birtoklevelekkel. Az ezek által jogaikban és javaikban megtámadott igazi birtokosok panaszaira a gaz üzelmeknek szükségképen nyilvánosságra kellett jönniök.
Iacute;gy azután Liptó vármegye alispánja szolgabiráival és a megye közönségével a nyomozást elrendelvén, a kiküldöttek a nevezett János deák házában rábukkantak a bűnjelekre. Ládáiban temérdek hamis pecsétet és koholt oklevelet találtak, melyeket lefoglalva és összecsomagolva Budára a kormánytanácshoz le is küldöttek; a hamisító pedig az akkori törvények szerint máglyára ítéltetett. Az ítéletet Liptó vármegye a tisztikar, megyei közönség és kíváncsi sokaság jelenlétében János deákon végre is hajtotta. A bűnös tehát meglakolt, de szükséges volt még, hogy a két vármegyében a megzavart tulajdonjog is tisztáztassék. A király tehát és tanácsa Bebek Imre országbirót és egyszersmind Liptó vármegyének főispánját teljhatalommal kiküldte a két vármegyébe, hogy azokban az összes nemességnek birtokjogairól szóló okleveleit megvizsgálja, azokat lajstromba (regestrum) írassa és a kormánynak felterjessze. Egyszersmind a János deák-nál talált hamisítványokat is lepecsételve a kiküldött országbirónak kezébe adta, hogy azt az illető vármegyékbe elvigye.
Bebek Imre országbiró Liptó vármegyében 1391. évi szeptember 12-én Boldogasszonyfalván közgyűlést hirdetvén, ott azon vármegye nemességének birtokjogi megvizsgálását teljesítette; majd szeptember 28-án Túrócz vármegyében Szent-Mártonban tartott közgyűlésben ez utóbbinak megvizsgálását is végrehajtotta és bevégezte. Iacute;gy készült el azon két nemesi birtokregestrum,Turócz vármegye regestrumát kiadta Engel, Monumenta Ungarica, 57–110. l. Liptó vármegyéjét kiadta Érdy János. M. Történelmi Tár IV. k. 3-43. l.* melyekhez hasonlót többet történelmi irodalmunk nem ismer, s melyekből megismerhetvén azon két vármegye régi nemességének törzseit, bizvást mondhattuk szerencsésnek származásuk érdekében mindazokat, kik e két vármegyéből vették származásukat.
De másként is és főleg ethnografiai szempontból is igen tanulságosak ezen regestrumok. Láthatjuk azokból, mily széles mérvben uralkodott ott Magyarország állami fölénye. A helynevek legnagyobb része az államalkotó nemzet nyelvén volt ismeretes.
Liptó vármegyében azon helység neve, hol a vármegye gyűlésezett, – mint láttuk – «Boldogasszonyfalva» nevet viselt, most a «Helynévtár» nem ismeri. Azután következnek ugyanezen megyében a következő helynevek: Hadász, Várallya, Kovácsó, Szászfalva, Damiánföldje, Szabópálföldje, Szent-Iván, Harangfiaháza, Baseföldje, Nagy-Palugya, Vidaföldje, Finthafalva, Marczellfalva, Solymos, Bodafalva, Bensefia, Andrásföldje, Száraz-Prezek, Magyerfalva, Olaszi, Bakonya máskép Várallya, Meseháza, Benefalva, Ilócsfő, Bihorfiaitúl, (később Beharfalva, Turapataka, Majocsa, Gergelyfalva, Szent-Péter, Szent-Miklós, Jávor, Tarnócz, Izsépfalva, Veres Mihálfiaháza, Kelemenfalva, Párisháza, Ipocsfalva, Nádasd, Lizkafalva, Benedekfalva, Stojczafalva, Hongföldje stb.
Turócz vármegyében szintén ezen jelenségek ötlenek fel. A megye székhelye Márton. Következnek ezután – csak az elvitázhatlanokat említve fel – ezek: Ujfalu, Vendégi, Szent-Péter, Albertfalva, Alfalu, Dankföldje, Vidaföldje, Gyulafalva, Benefalva, Torbozló, Nádasér, Mezőház, Murenföldje, Őszpatak, Erdőn, Jolkusfalva, Ambófalva, Draskfalva és végre Jordán, vagyis Jordánföldje stb.
Az elősorolt helynevek még más oldalról is tanulságosak, mert azt is mutatják, hogy valamint igen sok családnév keresztnévből vagy gyakran a törzs-ősnek vagy későbbi kimagasló alapítónak (Stator) nevéből támadt, mint példáúl Ábrahamffy, Áron, Bertalanffy, Drágffy, Ferenczy, Ferenczffy, Imreffy, Mártonffy, Ostffy, Pálffy, Péterffy, Sándor stb.; – épen úgy a helynevek is igen sokszor az első tulajdonos nevétől vették neveiket, mint példáúl Turóczban az imént leírt lajstrom szerint Albertföldje, Vidaföldje, Gyulafalva, Vahotfalva, Draskföldje (most Draskócz) és Jordánföldje.
És itt álljunk meg – és hangsúlyozzuk, hogy tehát Jordánföldje sem vette nevét a szentföldi Jordán vizétől, hanem első vagy előbbi birtokosától Jordántól, mely épen úgy személynév, mint a hogy személynév Ivánka.
Hogy Jordán kereszt vagy személynév, erre nézve példáért nem kell mennünk külföldre a góthok történet-irójáig Jornandes vagy Jordanesig, mert e név hazánkban is divatos volt. Ott találjuk Jordánt, Arnoldnak fiát, mint szepesi grófot 1256-ban a Görgey család nemzékfáján;Fejér, Codex Dipl. IV./II. k. 380. l.* tehát bizonyára nem a szentföldről hozták Turóczba Jordánföldje nevét, hanem azon hely vagy terület bizonyos Jordán nevű emberé volt előbb, a kiről most oklevelünk nincs. És ezt a Jordánföldjét sem egy család vagy egy ágazat birta egészen már a XIII. században sem, hanem többen, mint látni fogjuk.
Most már lássuk az Ivánka család törzs-őseit. A kiadott hat okmány között az első, mely 1251-ben kelt és mely szerint IV. Béla király beleegyezésével a Madách család ősei eladják Cutera nevű (most ismeretlen helynév) földjüket Kopasz Ivánkának: kétségtelenül az Ivánka család törzs-ősét illeti, mert hogy Kopasz Ivánka a most virágzó Ivánka családnak őse volt, azt a következő második oklevél bizonyítja, a mint azt alább ismertetni fogjuk. Azonban előbb ismertetnünk kell a Turócz vármegyei Jordánföldjét és emlékezetbe hoznunk, hogy ezt nem egy család birta egészen, a mint ki fog tűnni a következőkből.
A turóczi regestrumban háromszor jön elő Jordánföldje, a mint annak birtokosai három rendben mutatták fel birtokjogi okleveleiket 1391-ben a Bebek-féle vizsgáló törvényszék előtt.
I. Tenknek fia György mutatta fel IV. Béla királyunk 1249 május 8-án kelt adománylevelét, melylyel Tamás, Mátyás és Bena királyi nemesek fiainak (jobagiones regales) Jordán-ban három ekényi földet adományozott. Állítván, hogy többje nincs.Engel, id. h. 64. l.* Ezen oklevél tehát nem a mai Ivánkák őseit illette.
II. Ivánkának a fia András felmutatja IV. Béla király 1262. évi október 27-én kelt adománylevelét, melylyel nevezett király Kopasz Ivánkának turóczi királyi nemesnek Jordánban két ekényi földet adományoz. Állítván, hogy (e birtokról oklevele) több nincs.U. ott.* Ezekből származik az Ivánka család s minthogy ez oklevélben a törzs-ős Kopasz Ivánka (Ivanca calvus) névvel neveztetik, valamint az 1251-iki említett oklevélben is, és így a személyazonosság kétségtelen, bebizonyúl az is, hogy a hat okmány elseje ezen családot illeti. Itt megemlítendő az is, hogy IV. Béla királynak ezen 1262. évi oklevele meg van eredetiben a család levéltárában, habár itt-ott már elszíntelenedés miatt olvashatlan állapotban, és ez képezi a kiadott hat okmány másodikát.
III. Bertalan, Lőrincz és István, Miklósnak fiai és Michknek fia Miklós, Istvánnak fiai Jakab és Tamás, nemkülönben Péternek fia András IV. Béla királynak 1255-ben kelt levelét mutatták elő, mely szerint nevezett király Jordáni Andrásnak és fiának Akhillesnek, turóczi nemesnek ugyancsak Jordánföldjén két és fél ekényi földet adományozott, állítván, hogy több jogi iratuk nincs.Engel, id. h. 102. l.* – Ezek sem tartoznak az Ivánka család ősei közé. Sőt még egy negyedik családnak is volt adománya Jordánföldjére, a mint arról is történt felmutatás, azonban a regestrumban az erről szóló sorok már olvashatlanná váltak.U. ott, 103. l.*
Hátra volna még, hogy szóljunk a turóczi regestrumban foglalt Draskfalváról, melyet Mikola és Draskó kaptak IV. Bélától a regestrum szerint, s kiket a Pallas Nagy Lexikona, (IX. k. 744. l.) az Ivánkák ősei köré soroz. De fölöslegesnek tarthatjuk ennek vitatását, mert ez a Mikola és Draskó nem az Ivánka, hanem a Draskáczy családnak törzs-ősei.Nagy Iván, Magyarország Családai, III. k. 383. l.* Mellékesen azonban itt azt is megjegyezhetjük, hogy ezen Mikola és Draskó ivadékának sincs semmi köze a trakostyáni gróf Draskovicsokkal.
Végre szólnunk kell még a turóczi regestrumban foglalt Erden (Erdeő?) helységről, melyről elő van adva az, hogy Erdennek (vagy Edennek) fia Ivánka és ezek testvérei János, Ivánka, Lőrincz, Miklós és Jakab fiúl, testvérül és közös egyenjogú örökösül fogadták minden atyai örökségben Márknak fiát Pált 1318-banEngel i. h. 97. l.* (tehát nem 1218-ban, mint a Pallas Nagy Lexikona írja). Hogy ezen a turóczi konvent előtt és által 1318. évben kelt fiúvá fogadási szerződvényben Ivánka mint személynév kétszer is előfordul, még nem elegendő bizonyíték a Pallas Nagy Lexikona állításához, mintha ezek is a most virágzó Ivánka család ősei közé tartoztak volna és így az állítmányhoz fűzött egyéb vélelmek is elesnek. Hiszen a Turóczmegyei Ottmárföldjét (a mai Vahotfalvát) 1258-ban adományban szerző Vahud fiának Lászlónak is volt Ivánka nevű fia,Engel, id. h. 62. l.* és még sem tartozott az Ivánka család ősei közé. Épen így nem lehet az Eden fiait sem azok közé számítanunk.
Méltassuk most már a hat okmány többi darabjait.
A III. számú okmány szerint a kői káptalan előtt Lothard fia Tamás, atyja nevében is Narad birtok iránt Simonnal és Jacodi Bankkal párviadal után egyezségre lépett 1271-ben. Ezen oklevél valószínűleg a Gutkeled nembőli Lothardot illeti, valamint az ezzel kapcsolatos tartalmú IV. okmány is.
Az V. okmányban IV. László király 1274- ben Pált Ivánkának fiát és érdektársait kiemelvén az abaújvári jobbágyság kötelékéből, királyi nemesekké teszi. Ezen okmány sem tartozhatik az Ivánka család nemzékfájához, mert hiszen az Ivánka család ősei – a mint láttuk – már 1262-ben mint királyi nemesek szerepeltek.
Végre a VI. okmány Mária királyné 1384-iki határjártató oklevele, melyben az anyja Erzsébet királyné nógrád-vármegyei surányi birtoka iránt és Halápi Ivánka fia István között fenforgott határkérdés eligazítása érdekében a váczi káptalan bizonyítványát átírja és megerősíti. Ezen oklevél Ivánkája tehát Halápi nevet viselt, tulajdonképen pedig a Balog nemből eredt Szechy család ivadéka volt és csak a személynév hasonlósága okozhatta azt, hogy ezen oklevél tartalma az Ivánka család történetéhez fűzetett és e család többi iratai közé soroztatott.
Ezzel a «Hat okmány»-ról bevégeztük ismertetésünket.
De nem mulaszthatjuk még megjegyezni azt, hogy a tévedés sem jár mindég kárral, sőt olykor, mint a jelen esetben is, a tárgy tisztázása tekintetében a családtani irodalomra nézve tanúlságos figyelmeztetést eredményezett. Minden esetre pedig a köztiszteletű kiadó úr nemcsak családja érdekében, de a történelmi források irányában is hazafias érdemet szerzett a «Hat okmány» kiadása által. – Családja érdekében kétségtelen hitelű két Árpádkori okmánynyal igazolta származása ősi fényét, a többi okmánynyal pedig, minthogy kiadatlanok, növelte az okleveles források értékét.
NAGY IVÁN.
A CSANÁD NEMZETSÉG.
(Harmadik közlemény.)
A Thelegdy-család.
E kitérés után folytassuk szemlénket. A hét fiú közül I. Miklósnak, a csanádi főispánnak két fiával: Györgygyel és Miklóssal találkozunk még 1364-ben is, a midőn az Egyházaskerekyektől már legnagyobb részben megszerzett Gálos-Petri helységből még hiányzó résznek is birtokába jutnak.
Lajos király ugyanis Diósgyőrött 1364-ben kelt oklevelébenGr. Zichy okmt. IV. k. 631. l.* elmondván, hogy «megfontolván és emlékezetembe idézvén mindama számos szolgálatokat és dicsérendő érdemeket, melyekkel nékem szolgáltak vala hű udvari vitézeim, György és Miklós mesterek, fiai Thelegdy Miklósnak, annak, a ki a mi, úgy országunk különféle ügyeiben mindig szerencsével, és az akadályok leküzdése mellett buzgó erélylyel, állandó hűséggel, dicséretes serénységgel, s mindig vigyázatosan és megfontoltan járt el» – Miklós és György mestereknek és leszármazottjaiknak adományozza Szatmármegyében kebelezett Gálos-Petri helységnek azt a részét, mely a királyra Kún János magvaszakadása következtében szállott vala.
A beiktatásra kiküldött váradi káptalannak 1369-ban a királyhoz tett jelentése szerint Miklós és György e birtokba ellentmondás nélkül be is iktattattak.Gr. Zichy okmt. IV. k. 632. l.* Ilyformán Gálos-Petri csaknem egészen a Thelegdyeké lőn.
A váradi káptalan is 1376. évi június 30-án kelt oklevelében azt tanusítja, hogy Pettend Péter biharmegyei Ws községét Thelegdy Miklós fiainak: Györgynek és Miklósnak 35 frtban elzálogosította.Orsz. lt. Dipl. 6368.*
Csanád érsek testvérei közül legtovább élt I. Lőrincznek ága. Ez ággal később foglalkozva, most a két rövidebb életű ág hajtásairól szólunk.
I. Miklósnak elsőszülött fia István, ki 1379-ben még élt, mag nélkül elhunyván, a második fia, Györgynek két fiáról találunk adatot és pedig Miklósról, ki 1380-ban mint esztergomi kanonok említtetik, – és Péterről (Fejér, X/III. k. 137. l.) ugyancsak 1380 és 93-ból, ki a Puthnokyak részéről hatalmaskodás miatt panaszoltatott. Ez utóbbinak sem maradtak leszármazottjai.
Miklós éneklő kanonok is egyike volt ama Csanád nemzetségbelieknek, kik 1379-ben Garai Miklós nádor ítélete alapján a váradi káptalan előtt esküt tettek azon 400 márka tekintetében, melyet Csanád érsek az esztergomi egyházra fordított, miről majd alább I. Lőrincz ágánál részletesebben meg is emlékezünk.
A négy fiun kívül Margit nevű leánya is volt még I. Miklósnak; ez a Rathold-nembeli Kaplai Benedekhez, majd Kaplainak 1371 előtt bekövetkezett halála után Szombati Nagy Fülöphöz ment férjhez, miként azt Garai Miklós nádornak 1412. október 11. keletű oklevelében olvassuk.Dr. Karácsonyi János úr szives közlése után a b. Wesselényi család görcsöni ltárából. Ebből a Kaplaiak családfája igy alakúl:
Kaplai Benedek de genere Rathold † 1371 előtt neje: Thelegdy Margit. János, gácsországi vajda. Dezső mester de Serke 1412. Péter mester 1412. László mester 1412.
*
Thelegdy Margit unokájáról, Kaplai Péterről találunk említést Garai Miklós nádornak egy 1407 június 7-én kelt oklevelében, melynek tartalma szerint Telegd és Zentdemeter helységek iránt Kaplai János vajda fia Péter és Thelegdy Miklós fia János között per keletkezvén, – ez ügyben a felek megidéztettek; Kaplai Péter tehát ebben mint Thelegdy Margit unokája perli a nevezett ingatlanokat.Orsz. lt. Dipl. 9325.*
A harmadik fiú, II. Miklósnak Látó Tamás leányával kötött házasságából ugyancsak egy Miklós (IV.) nevű fia volt, a kiről több oklevélből tudjuk, hogy Mária királynénak főajtónállómestere volt,Corpus Juris Hungarici : Decretum Mariae Reginae §. 14. Fejér, X/III k. 6. l.* s János és András fiakat hagyott hátra.
Bébet, a nemzetség egyik ősi birtokát a kúnok elfoglalván, már a fentebb említett Miklós, az esztergomi kanonok megkísérelte visszaszerezni pör útján, de közben elhalván, a pört unokaöcscse, Miklós, a főajtónálló folytatta. Széchy Miklós országbiró Heemffy Vazult, a foglalót három márka, a kúnokat pedig 18 márka büntetésre ítélte. De következő évben a kúnok felmutatták I. Károly és I. Lajos királyok okleveleit, minek a Thelegdyek megint ellent mondtak – s ebből ismét új pör keletkezett, melynek kimenetelét nem ismerjük.Dr. Karácsonyi János A Csanád nemzetség birtokai stb. Régészeti és Tört. Értesitő. Temesvár, 1885. 31. l.*
A zászlósúr és gyermekei, úgy látszik, kemény természetű és hatalmaskodó uraságok lehettek, mert határt nem ismerő módon bosszantották a szomszéd birtokos Putnoky családot, mint erről több adat tanúskodik.
Iacute;gy Miklós fia János, az I. Lőrincz ágából való unokatestvérével, Lőrinczczel együtt már 1381-ben vizsgálat alá vétetnek az ezzel megbízott váradi káptalan kiküldöttje, János kanonok által azon hatalmaskodás tárgyában, melyet Puszta-Ujlakon – Biharban – Putnoky János és Mihály birtokán elkövettek.Fejér, Cod. Dipl. IX/VI. k. 267. l.*
A Thelegdyeket azonban az ilyesmi nem igen rettentette vissza, főleg hogy Miklós úr Mária királyné kormányzatának kezdetén már udvari főember és zászlósúrrá lőn, a Putnokyak bosszantása el nem is maradhatott, s maga Miklós úr András fiával erőhatalommal elveszik Putnoky János és Mihály ujlaki birtokának azt a részét, mely az ő Batytyán birtokukkal határos, azt odacsatolják, s már falat is kezdtek rajta építeni, miként az a Hanvai László király embere és János váradi karbeli áldozár által 1385-ben eszközölt vizsgálat adataiból kiderült.Br. Radvánszky Béla Sajó-kazai ltára 8, 43.*
E hatalmaskodás miatt István, váradi pap és Vathai László királyi ember 1387-ben meg is idézik a két Thelegdyt, – Jánost és Andrást, valamint több rokonát is – a király elé.U. ott, 9. 10. és Fejér, X/I. k. 363. l. és X/III, k. 64. l.*
Ez sem használt azonban; – ha nem volt szabad Ujlakot bántani, volt még a Putnokyaknak elég más jószáguk, – rátörnek tehát most Örvényesre és Loókra, s ott a Thelegdy család oly mérvű rombolást visz véghez, hogy a Simon váradi karbeli áldozár és Naprányi Benedek királyi ember által ez ügyben 1393-ban teljesített vizsgálat szerint a Thelegdyek a Putnokyak birtokán hatezer márkányi – amaz időben óriási összegnek mondható – kárt okoztak. A jászói konvent is teljesített ugyancsak 1393-ban – a Putnokyak javára – vizsgálatot a Thelegdyek ellen.Br. Radvánszky Béla ltára és Fejér, X/III. k. 137. l.* De nem maradtak adósok a Putnokyak sem, oláh jobbágyaik által 1000 frtnyi kárt okoztak Thelegdy Miklós fia János birtokán, miként erről Mária királyné parancsára a váradi káptalan 1393-ban kelt inquisitorialis levele tanúskodik.Fejér, X/III. k. 137. l.*
Miklós úr ebben az időben már kezdett avval az eszmével is foglalatoskodni, hogy egy nálánál is hatalmasabb úr színe előtt kell majd felelnie sáfárkodásairól; 1390 ápril 4-ikén végrendelkezik a csanádi káptalan előtt, s javait csak a fiú ágra testálja.Báthory Zsigmondnak 1585 január 28-án a váradi káptalanhoz intézett parancs-levele alapján a káptalan kiadványából. Saját lvtáramban.* Élete fonala azonban még nem szakadt el, mert még 1393-ban is viseli főajtónállói méltóságát.Rajcsányi genealogiája a budapesti egyet. könyvtár kéziratai között. G. 100.*
1398. évi márczius 11-én azonban már Zsigmond király csak Miklós fia János kértére és részére írja át és erősíti meg Lajos királynak 1357-ben a telegdi vámról kelt kiváltságlevelét.Az Erdélyi Múzeum levéltárában.*
Ugyancsak az ő kérésére 1398 márcz. 11-ikén majd 1406 január 3-ikán írta át Zsigmond király a Gálas-Petriről szóló 1364. évi adománylevelet is.Zichy család okmt. IV. k. 632. l.*
János úrra nyomasztólag hatott az, hogy több leánya volt ugyan, de nem volt fimagzata – pedig hát apja is fiágra szorította, – mint említők, – a tetemes vagyont, s tartott tőle, hogy megeshetik, miszerint már fia nem is lészen, s leányai majd hová lesznek, ha birtokai visszaszállnak a koronára, vagy András fivérére, esetleg a rokonokra.
Atyja érdemeit is latba vetve, már 1398-ban, s utóbb 1406-ban kieszközölte Zsigmond királytól, hogy ez neki – udvari vitézének megengedte, hogy miután megeshetik, hogy fimagzata nem fog maradni, birtokaiban, u. m. a csanádmegyei Kwkener és Gappyw (Gyapjuj, a biharmegyei Eörvend, Jenew, Battyán és Zabolch helységekben, a gálos-petrii részbirtokban, a telegdi vámjogban, továbbá Gömör-megyében fekvő Zent-Demeter helységben János úrnak leányai, s illetve nővére is fiúsíttassanak; s e birtokok azokra is átszállhassanak.Orsz, lt. Dipl. 322.*
János úr egyébként is a király különös kegyéről beszélhetett, mert nevezetes adományban is részesült. Ugyanis Zekechewt és Oroszit, mely a Thelegdy I. Lőrincz ágából eredő Tamás fia Péter mag nélkül való elhaltával a királyra visszaszállott, Zsigmond király 1406. évi január 7-én kelt oklevelével neki és Thelegdy Kelemen fia Lászlónak adományozta.Garai Miklós nádornak 1430-ban kelt ítélet leveléből. Orsz. lt. Dipl. 8307.*
A Csanád nemzetségnek számos aradmegyei birtokai közé tartozott az ősidőktől birt Simánd falu is; idővel – nyilván leányágon – más családok is birtokosokká lettek ott. Mint rendesen történni szokott, e változás birtokháborgatások szülő okává is vált ez esetben is. János úr többször meg is háborítá Kerekegyházi Mihálylyal együtt Temérdekegyházi Antal fiait s rokonait simándi birtokukban, mert Ozorai Pipó temesi főispán Lippán 1417 január 2-án kelt oklevelében meghagyja az aradi alispánoknak, hogy védelmezzék meg Temérdekegyházinak fiait Thelegdy Miklós fia János ellen, ki őket folyton háborgatja birtokukban.Gr. Sztáray oklvtár. II. k. 175. l.*
János úmak nem volt oka panaszkodnia a sors ellen, teljesült hő kívánsága is. Az ég bőven megáldotta őt azután mégis fimagzatokkal, és pedig az oklevelek szerint hat fia született: Pál, László, András, Lőrincz, Miklós és István.
Pál egy 1413-iki oklevélben említtetikNagy Iván, XI. k. 141. l.* s úgy tetszik, korán és nőtlenül halt el. Lászlóról, Andrásról és Lőrinczről egy 1419. évi oklevélben találunk emlékezést; arra nézve, hogy László és Andrásnak utódjaik maradtak volna, adatunk nincsen.
Zsigmond király ugyanis 1419 deczember 19-ikén Thelegdy Miklós fia János, úgyannak fiai: László, András és Lőrincz, valamint Thelegdy Kelemen fia László, végül Thelegdy János fia Pál (ez utóbbi nem az éppen most tárgyalt Jánostól, hanem a később érintendő Kelemennek, Tamás érsek testvérének János nevű fiától származott) – kérelmére átírja Pál országbirónak azt az 1344-ben kelt ítélő-levelét, mely a Thelegdyek és Makófalvyak közt a nemzetségi birtokok iránt folyt pert eldöntötte.Orsz. lt. Dipl. 322.*
Mint fentebb említők, Zekechőt János és Kelemen fia László kapták 1406-ban a királytól. Ez uradalom tekintetében utóbb per fejlődött, melyben Thelegdy András, János fia, Garai Miklós nádornak 1430 szeptember 29-én kelt ítélete szerint Zekchőt vissza kapta.Orsz.. lt N. R. A. fasc. 1521. nr. 37.*
Minthogy e korból más Thelegdy Andrást nem ismerek, valószínűnek tartom, hogy ő volt ama feljegyzett főurak közt előforduló Thelegdy András, a ki 1438-ban a kolosnonostori táborban a paraszt-lázadás elnyomására egyesült seregből a szászokhoz intézett felhivást aláírta.Turul 1884. évf. 116. l.*
A negyedik fiuról, Lőrinczről is olvassuk még, hogy Erdély határszélén levő birtokait, ú. m. Philepkövet, Zathwa, Zlathna, Posoga, Hidegfa, Cziozan, Ivánfalva, Hosznosfalva, Sándorfalva és Budafalva helységeket Krassó és Aradmegyében az erdélyi káptalan előtt 1454-ben 250 m. forintért eladja Ille Jánosnak s fiainak Bertalan, András, György és Jánosnak, a kik illyei Dyenessyeknek is hivattak.Orsz. lt. Dipl. 322.*
Lőrincz úgy látszik, az 1460. év körűl halt meg, mert egy 1463-ban kelt oklevél már csak özvegyéről beszél. Csáky Ferencz volt székelyek ispánja ugyanis azon hatalmaskodási perben, melyben a cséfai határon levő Bodogharasztja nevü erdejének elpusztítását panaszolja, Thelegdy Lőrincznek özvegyét, Dorottyát, továbbá Thelegdy Jánost (a később tárgyalandó II. Pongrácz ágából) és Mező-Gyáni Andáchy Gergelyt vádolja arról, hogy Nagymihályi András váradí várnagy az ő ősztönzésőkre, s az ő gyapjui jobbágyaikkal tették tönkre az érintett cséfai erdejét.Gy.-fehérvári orsz. lt. Bihar I. 38. és Orsz. ltár, Dipl. 29293.*
Lőrincz úr egyébként Csanádmegyében, Csokán tartotta székhelyét, mert 1469-ben özvegye mint csokai birtokos és Iakos van jelen a budai káptalannak a themerkényi birtokba való beiktatásánál.Magy. Történelmi Tár, XII. k. (1863.) 26. l.*
Mátyás királynak egy 1475. évi július 29-én kelt oklevelében pedig találkozunk János úr két legifjabb fiával, Miklóssal és Istvánnal, valamint Thelegdy Mártonnal, néhai Lőrincz fiával is, – kiknek részére a király a mondott napon átírja és megerősíti Zsigmond királynak 1398-ban a telegdi vámról kelt levelét.Eredetije hártyán, függő titkos pecséttel az Erdélyi Múzeum ltárában.*
Az a körülmény, hogy a telegdi vám joga I. Károly király által kizárólag csakis I. Miklós főispánnak, s utóbb Nagy Lajos és Zsigmond által T. Miklós fiainak adatott s illetve erősíttetett meg, – kétségtelenné teszi, hogy az I. Miklós ágából eredő Lőrinczünknek fiutódjáról van szó, – a nevezett Márton személyében, – a kiről ezen adaton kívül egyébként forrásaink teljesen hallgatnak, s utódjairól sincs tudomásunk.
János fia Miklóssal és Lőrinczünk elmaradott özvegyével, Dorottya asszonynyal találkozunk még egy meghatárolást tanusító váradi káptalanbeli 1478. évi oklevélben is, mely szerint Bélteki Drágffy Miklós közt egyrészről, és a nevezett Miklós (János fia) és Lőrincz özvegye közt másrészről választott birák közbenjötte mellett Eörwend helysége, valamint Dernautha és Galambodfeie földek békességben meghatároltattak.Orsz. lt. Dipl. 322.*
Ezek után ennek az ágnak teljesen nyoma vész, s így az a jelek szerint kihalt.
Vissza kell immár térnünk Csanád érsek negyedik testvére, Pongrácznak leszármazottjaihoz.
Pongrácz első fiáról, Tamás kalocsai s utóbb esztergomi érsekről már fentebb elmondottuk, a mit történeti forrásainkból felőle meríthettünk.
Második fia Kelemen volt, a ki az utóbb «zombori» előnevet felvett Thelegdyeknek őse lett. Legelsőben az 1337. évi nagy osztozkodásnál találkoztunk Kelemennel, ki atyja, Pongrácz jogán részesül a javakban, 1339-ben pedig Drugeth Vilmos nádor ítélete alapján az idegenek által törvénytelenül birtokolt Symánd helységből ő is mint egyik Kelemenös-ági családtag, a helység középső fele részéből kapja ki a magáét.Gr. Zichy okmt. I. k. 554. l.*
Kelemen Tamás testvérével Pál országbiró elé idézteték 1344-ben, abban a már érintett perben, mely a Kelemenös bán és a Waffa-ág között a nemzetségi birtokok felosztása tekintetében folyamatban volt.Orsz. lt. Dipl. 322.*
A Bebek István országbiró előtt 1360-ban kelt osztálylevélben is, mely utóbb az egy ágon levőhárom testvér fi-utódjainak birtok osztozkodását szabályozta, Pongrácz fiai Kelemen és fivére Tamás érsek ugyancsak bennfoglalvák.U. ott.*
Kelemen négy fiat nemzett: Jánost, Egyedet, Jakabot és Lászlót,Nagy Iván, M. O. Családai, XI. k. 140. l.* s úgy tetszik, hogy 1385-ben már nem élt, mert ez évben csak János, Jakab és László fiai, mindhárman katonák, adják el Leand nevű barsmegyei birtokukat 1000 forintért;Cornides Dániel kéziratai a Magyar Tud. Akadémiában (nr. 24.) XI. k. 120. l. Fejér, X/V. k. 531–545. ll.* Egyed sem szerepel ez eladásnál, s felőle egyébként is hallgatnak emlékeink.
A Putnokyakkal viselt hatalmaskodási perben 1387-ben is csak Jánost, Jakabot és Lászlót találjuk a Kelemen fiak közül.Fejér, X/III. k. 64. l.; XI. k. 363. l. és Orsz. lt. Extr. documentorum Eccles. Cameralium, fasc. 32. nr. II. §. 7.*
A Bélay-családbeliek részéről is perbe idéztettek János és testvére László, valamint Jánosnak fia Pál a leandi birtok kérdésében 1395-ben.Fejér, X/V. k. 531–545 ll.*
Annyi bizonyos, hogy a Thelegdyeknek ez az ága visszaköltözködék az ősi fészekbe, Csanád megyébe, – de előbb még szülő megyéjükben vallásos érzelmüknek óhajtván kifejezést adni, János és László testvérek, valamint a nevezett János fia Pál 1405-ben a pálosok Kápolnai klastromának adományozták Mézesmál nevű szőlőjüket.Orsz. lt. Dipl. 8310.*
Bőséges jutalmat nyert ezért László úr, mert már a következő évben, mint fentebb is érintők, a királyi főajtónálló mester, Miklósnak fiával, Jánossal együtt királyi adományban kapta Zekecheőd és Oroszi helységeket.Orsz. lt. Dipl. 8307.*
Kelemen e legifjabb fiának Lászlónak halála után a Kelemen maradékok egymás közt megosztozkodtak, s ez alkalommal László fia I. Ferencz kapván meg Zombort, a melyben a nemzetséget már IV. László is 1285-ben megerősítette, ez 1418-ban Zsigmond királytól Zomborra nézve új adományt eszközölt ki, midőn is a király egyúttal Zombort városi rangra emelte.Nagy Iván, id. m. XI. k. 141. l.* Ettől fogva II. Pongrácz ága felvette a «zombori» előnevet, s hol zombori Thelegdy néven, hol pedig néha még a Thelegdy név elhagyásával is, pusztán csak Zombory családnévvel fordulnak elő a későbbi oklevelekben.
Kelemen elsőszülött fiáról, Jánosról már fentebb említettük, hogy Leand nevű közös birtokát eladta, s ő, valamint Pál nevű fia volt az, ki – mint említők – a pálosok zárdáját birtokadományban részesíté.
Bizonyos, hogy János úr magas kort ért el, mert 1450-ben, midőn Hunyadi János kormányzó parancsra Csáky Ferencz és a csanádi káptalan közt a keresztúri, révkanizsai haltartók és halászok és Ekend nevű halastó ügyében hatalmaskodás iránt vizsgálat tartatott, a kiküldött királyi emberek közt még ott találjuk Kelemen fiát Jánost is.Orsz. lt. Dipl. 29489.*
János fia Pál volt ismét egyike ama Thelegdyeknek, a kiknek részére Zsigmond király mint már előadtuk – 1419-ben átírta Pál országbirónak a Thelegdy és Makófalvy család birtok felosztása tárgyában keletkezett 1344. évi ítélő levelét.Orsz. It. Dipl. 322.*
Pálnak fiáról – ki ismét a János nevet viselte, – olvassuk, hogy török fogságba esett, s mint a csanádi káptalannak 1469. évi május 29-én kelt oklevele mondja: «hogy a Krisztus keresztje ellen kegyetlenül harczoló töröknél esett fogságából fejét kiválthassa»,–mivelhogy nem sok pénzzel rendelkezett, Csanád-megyei temerkényi rész-jószágát 400 arany forinton a budai káptalannak volt kénytelen zálogba vetni.Knauz N., Budai káptalan regestái. M. Tört. Tár. XII. k. 25. l. Az oklevélben: «Joannes filius condam Pauli filii Clementis de Thelegd» van irva, s igy nagyapaként Kelemen, s nem pedig János van nevezve. Tudjuk, hogy számos oklevélben még az apa helyett is a nagyapa iratott, s gyakran egyik egészen mellőztetik.*
Nem épen lehetetlen egyébként az sem, hogy János úr már néhány évvel előbb is vett fel eme és más birtokára pénzt, s melynek fejében lekötötte azokat, mert Szilágyi Erzsébet 1463. évi junius 25-én kelt és szentandrási udvarbiráihoz Cyra Benedek és Warassy János nemesekhez intézett oklevelében felhívja a nevezetteket, akadályozzák meg a csanádi püspököt abban, hogy magát Thomorkény és Szentleőrinczbe bevezettesse, mert «úgy halljuk, – mondja az oklevél, – hogy e birtokok birtokosaik részéről már másnak is eladattak».Orsz. lt. Dipl. 15846.*
Lehet tehát, hogy úgy a csanádi püspök, valamint a budai káptalan s esetleg még mások is szolgáltak a pénzzavarban szenvedő nemes úrnak kölcsönnel, – de nem tűnik ki, hogy a csanádi káptalan e birtokot azért megszerezte volna.Helyesen mondja tehát Ortvay Tivadar Magyarország egyh. földleirása cz. műve 379. lapján, hogy nem lehet állitani, hogy Themerkényt 1469-ben a Csanádi káptalan vette volna meg Thelegdy Jánostól.*
Különös, hogy Mátyás király 1463 aug. 7-én a fentebb nevezett theleki Warjassy János és Cyra Benedeknek, anyja familiarisainak adományozta egész Themerkényt, Királyhegyes, Mezőhegyes, Palotha és több más Csanád-megyei falvakkal együtt, holott Themerkény akkor semmiesetre sem szállt vissza a koronára.Orsz. lt. Dipl. 15862.*
A budai káptalannak beiktatása Mátyás király parancsára azon évi június 13-án mégis minden ellentmondás nélkül meg is történt, noha a Csanádnemzetségből a jelenlévők közt Thelegdy Lőrincz özvegyét és Makay Istvánt is ott találjuk.Knauz N., id. m. 25–26. ll. és Orsz, lt. Docum. Eccl. fasc. 41. nr. 15. §. 13.*
János úr hozta Mátyás királynak Flórenczből azokat az oroszlánokat, melyek épen Mátyás halála napján Budán megdöglöttek.Karácsonyi J., id. m. 12. l.*
A török fogságot azonban sokáig mégsem élte túl, mert 1475. évi augusztus 18-án már Anna nevű özvegye (nobilis domina relicta condam Johannis Zombory de Thelegd) akarván eladni a nagylaki Jaxithoknak csanád-megyei zentmyklósi birtokát, ez ellen a budai káptalan a mondott napon azon oknál fogva tiltakozott a csanádi káptalan előtt, mert Zentmyklós is, a többek közt, «a mint mondják,» náluk zálogba van adva.Knauz N., id. m. 27. l.*
Két fia maradt: Ferencz és András, s egy leánya Katalin.
András Mátyás király kamarása (cubicularius) volt, s mint ilyen fordúl elő Mátyásnak egy 1484 február 6-ikán kelt oklevelében, mely szerint az ő és testvére Ferencz kérelmére a király IV. Bélának 1256. évi többször ismertetett oklevelét átírja s kettős pecsétjével újból megerősíti.Orsz. lt. Dipl. 322.*
A kamarás úrnak e hivatala az udvarnál úgy látszik sok pénzét is emésztette fel, mert egy egész csomó csanádmegyei birtokát zálogosítja el 1495. évi február 28-án két ezer arany forintban Bódogfalvy Ferencznek, s maga ott hagyván Csanádmegyét, Biharba költözik át telegdi curiájára. A zálog tárgyát a makófalvi, zombori, palothai, tárnoki, bódogfalvi, homoki, rév-szent-miklósi, fejéregyházi, rason-szentmiklósi, monostor-pod-egyházi, thüngerthi, kis-zenthai és a Tempes mellett fekvő szent-miklósi, úgy akacsi részbirtokok, valamint a veresegyházi puszta képezték.Orsz. lt. Dipl. 29566.* – A szerencsés Bódogfalvy Ferencz el is vette azután feleségül András úr leányát Katalint.
András úr László fiat nemze, a ki nejével, Szenthesi Tomay István leánya, Dórával együtt II. Lajos királyhoz fordúl, hogy ez rendelje el, miszerint a váradi káptalan adja ki nekik hitelesen azt a zálogbevallást, melyet még András tett Bódogfalvy Ferencznek ama fentnevezett csanádmegyei birtokokról. A királynak 1516. évi október 9-én és november 13-án kelt rendeletei következtében a káptalan Lászlónak és nejének a kért hiteles kiadványt ki is állítja.U. ott.*
Az 1505-iki rákosi országgyűlésen Thelegdy László és Makófalvi Makó Gergely voltak Csanádmegye követei.Nagy Iván, id. b. 143. l.* Vajjon ez a László volt-e a követ, vagy pedig az alább érintendő Miklósnak ugyancsak László nevű fia, adatok hiányában meg nem határozhatjuk.
András s illetve László utódjairól adatunk nem maradván, valószínü, hogy ez ág is ezzel kihalt.
János leánya Katalin, Bódogfalvy Ferencz hitvese és utódjai felől még azt olvassuk, hogy fiuk, Bódogfalvy Gábor 1514. évi ápril 29-én a maga és özvegy édes anyja, zombori Thelegdy János leánya Katalin, nemkülönben László, Miklós, András fivérei, s Katalin, Fruzsina nővérei nevében is a budai káptalannak 40 teljes arany forinton eladja rasáni és szentmiklósi rész-birtokait.Knauz id. m. Magy. Tört. Tár. XII. k. 82. l. Ez oklevélből a következő leszármazás tűnik elő:
Bodogfalvy Ferencz (Zombori Thelegdy Katalin) 1514 Gábor, László, Miklós, András, Katalin, Fruzsina.
*
Bódogfalvy Gábor ez eladást a pozsonyi káptalan előtt is bevallja 1516-ban, hozzá tévén,hogy e birtokokat egyszersmind alamizsna fejében is a budai káptalannak hagyja.Pozsonyi kápt. lt. Prot. III.*
1507-ben pedig Bódogfalvy Ferencz özvegye Thelegdy Katalin a miatt protestál a váradi káptalan előtt, hogy Thelegdy Kata (valószínűleg az alább érintendő Thelegdy László leánya) nem ereszti vissza némely jószágait.Báthory Zsigmondnak a váradi káptalanhoz 1585-ben intézett parancsából, a kápt. hit. kiadványa (saját családi ltáramban).*
I. Ferencz (László fia, Kelemen unokája), ki Zombort osztályban kapta, feleségül birta Debreczenyi László leányát, Katát,Zichy oklvtár VIII. köt. 207. és 208. ll.* s úgy tetszik, erőszakos hajlamú úr volt, miként erről több oklevél tanúskodik; így többek közt vizsgálat tartatott 1418-ban Báthory János fiai részére a miatt, hogy a Báthoryaknak a debreczeni hetivásárra küldött szolgájától Thelegdy Ferencz 400 frtot erőszakkal elvett.Becsky cs. ltára a Nemz. Múzeumban Act. nr. 28.* 1420-ban pedig Zeleméri Péter fia László, továbbá László deák a debreczeni só-hivatal helyettes főnöke részére, kiknek négy ökrét Thelegdy Ferencz és Chaholy János elrabolták, szolgáikat megsebesítették és Zeleméri Lászlót magát megölni is akarták.U. ott.*
Ugyanő, Figedy Lőrinczczel együtt Szepessy Lászlónak szolgáját ugyancsak Debreczenben megveretvén és megsebesítvén 1422-ben, e miatt is vizsgálat tartatik ellene.U. ott.*
Viszont a Szepessyek is hatalmaskodással torolták meg a szenvedett sérelmet, elfoglalván Ferencznek szabolcsmegyei Zobozló faluját, minek következtében Szepessy László és István ellen hasonképen vizsgálat tartatott 1433-ban Thelegdy Ferencz és Csáholi János panaszára.U. ott.*
1439-ben megint csak Ferencz úr és neje, Katalin asszony ellen bocsát ki Albert király a Várdayak panasza következtében vizsgálati parancsot Szabolcs megyéhez, ama hatalmaskodás iránt, mely szerint Thelegdy Ferencz és neje Egyházas-Mács (alias Zentgyörgy) helységét elfoglalták volna.Kállay cs. ltára a Nemz. Múzeumban, Nr. 165.*
Ferencznek három fia, Ferencz, Miklós és László s egy leánya Klára – Zokoly Miklósné – maradt. Első fiáról Ferenczről csak annyit tudunk, hogy édes anyja 1448-ban arról panaszolja, hogy őt, mint özvegyet fia Ferencz szabolcsmegyei Zobozló, Hegyes, Hatház, Mács, Téglás és Sámson nevű birtokaiból kizárta.Báthory Zsigmond emlitett 1585-iki parancsából. V. ö. Siebmacher’s Wappenbuch, Ung. Adel, 664–665. ll.*
Frank fia, Miklós ellen panaszkodnak s 1448-ban vizsgálatot tartatnak a Kis-Várday családbeliek, kiknek Zentgyörgy, más néven Egyházas-Mács és Hozyu-Mács faluban fekvő birtokaikból egy részt elfoglalt.Becsky cs. lt. Act. 2.*
Miklós és László – egy kiváló történetírónk szerint – a rigómezei ütközetben estek el a hazáért 1448-ban.Nagy Iván, id. m. XI. k. 142. l.* Ennek azonban ellentmondani látszik az, hogy 1449-ben is Thelegdy Ferencz fiai Miklós és László ellen tartatnak vizsgálatot megint a Kis-Várdayak, a miatt, hogy a két Thelegdy testvér kis-várdai birtokukból is foglalt.Becsky cs. ltára. Act. 53.*
Tíz évvel később 1459-ben pedig Thelegdy Miklós a Szepessy és Zokoly családbeliekkel, szabolcs-megyei Zobozló, Hegyes, Hatház, Téglás és Bihar-megyei Sámson birtokrészei iránt egyezségre lép. U. ott. Act. 38.*
Sőt Thelegdy Miklósról még 1461-ből is azt olvassuk, hogy ellene és Zokoly Miklós ellen Albesi Zólyomy Dávid és Tamás pert indítanak azért, mert ezek a Zólyomyaknak Sampson falu hajárában fekvő erdeit levágatták.U. ott. Act. 28.*
Hogy pedig ez időben s ugyanezen birtokokban egy másik Thelegdy Miklós vagy László létezett volna a Ferencz fiain kívül, semmi adat nincsen, s így kételkednem kell abban, hogy 1448-ban a csatában mindketten – főleg pedig Miklós, – elvesztek volna, mert az ezen időtájt élt János fia, – Miklósnak, a főajtónálló mesternek unokája – Miklós, ebirtokokat soha sem birta.
Mindkettőnek maradtak gyermekei, és pedig Miklósnak Debreczeni Dózsa László leánya Klárától egy László nevű fia és két leánya; az egyik, Klára Zokolyhoz ment férjhez, a másik leányt pedig Szepessy László vette el feleségül.Nagy Iván, id. m. X. k. 789. l. és a Nemzeti Múzeum kézirattára. 984. fol. Hung. VIII.*
Lászlónak pedig Drugeth Miklós szörényi bán leányától AnnátólNagy Iván, id. m. III k. 401. l. és XI. k. 142. l.* György fia és Katalin leánya, ki Sövényházy Istvánnak lett a felesége.
Palóczy Lászlónak, Mátyás király országbirájának egy 1469 deczember havi oklevele arról tanúskodik, hogy néhai Thelegdy Lászlónak fia Thelegdy György személyesen és Thelegdy Miklós fiának Lászlónak megbízásából annak a váradi káptalan által kiállított meghatalmazásban vallott ügyvédje megjelentek az országbiró előtt s bevallották, hogy ők t. i. Thelegdy György és László bizonyos szükségleteik fedezésére Themerkény csanádmegyei birtokuk felerészét, annak minden tartozandóságai és hasznaival együtt Kara László budai prépostnak s fivérének Lőrincznek, valamint Osztopáni Balassa Mártonnak s Imrének 50 arany forintért zálogba adták.Pozsonyi kápt. ltárából. (Századok, 1877. évf.), függ. 108. l.*
De már előbb is olvassuk s pedig egy 1466-diki oklevélben, hogy Thelegdy László fiai György és Zombory János (a fentebb tárgyalt X. Thelegdy János, t. i. Andrásnak, a kamarásnak és Bódogfalvy Ferencznének apja) közt egyrészről, valamint Thelegdy János fia János és Lőrincz fia Márton (a később tárgyalandó I. Lőrincz ágából) közt másrészről, osztály történik Kövesmező és Zempléndombja puszták és Zakadath község iránt, a mely osztálynál a káptalan osztoztató biróságot is képezett.Orsz. lt. Dipl. 322.*
Miklós fia Lászlónak Tamás, György, Ambrus és Zsigmond fiai voltak. Kitűnik ez a váradi káptalan egy 1507. évi szeptember 2-án kelt okleveléből, mely szerint László úr a saját, úgy Tamás és György fiai nevében, valamint a vele együtt a káptalan előtt személyesen is megjelent Ambrus és Zsigmond fiai is tiltakoznak Thelegden levő két jobbágy telküknek mindennemű eladása, elzálogosítása és elörökítése ellen nagyságos Thelegdy Istvánnal szemben.U. ott, Dipl. 29358.*
Thelegdy Tamás felől II. Lajos királynak 1524 február 15-ikén kelt okleveléből arról értesülünk, hogy fimagzat nélkül elhalván, a király a szentmiklósi, valamint a biharmegyei Telegd és Zekchyed helységben levő részbirtokait Chulai Móre László főasztalnok mesternek és Árthándy Balázsnak adományozta, s nevezetteket a váradi káptalan által beiktattatni is rendeli.Cornides Dániel kézirata a M. Tud. Akadémia Itárában. Történelem. Dipl. ívrét 15. f. III. 65-66. ll.*
Tamásnak leánya Annáról pedig tudjuk, hogy először egy Czibakhoz, s utóbb Véssenyihez ment férjhez,Tört. és Régész. Értesitő. X. évf. 13. l.* s így jutnak már 1561-ben a Thelegdyek birtokaiban részhez a nevezett két családból való utódok. Thelegdy Ambrusról pedig, s Ilona nevű feleségétől született gyermekeiről több adatunk is van. 1520 augusztus 7-én kelt oklevelében Báthory István nádor megbízza a csanádi káptalant, hogy Thelegdy Ambrus ésSztáry János ügyében, mely a király előtt forog, tartson vizsgálatot s aztán tegyen jelentést.Erdélyi kápt. lev. Gyulafehérvártt és leleszi konv. Proth. 3. fol. 340.*
Ambrusnak és Thelegdy Miklósnak Izabella királyné Gyulafehérvártt 1546-ban (in festo nativ. B. M.) több csanádmegyei birtokot adományoz.Turul, 1883. évf. 68. l.*
Három gyermeke volt Ambrusnak: György, László és Katalin, kik szüleik örökségén már 1547 előtt megosztozkodtak.
Katalin, ki Illadiai Palaticzy János hitvese lett, két fivére ellen a miatt indított pert az erdélyi nyolczados biróság előtt, hogy ezek erőszakosan elfoglalták Katalinnak makói és tárnoki birtokrészeit. Thelegdy László és György nem is jelentek meg a biróság előtt, s így 1547-ben makacsság folytán a nevezett birtokrészek kiadására, s nagyobb hatalmaskodásuk miatt törvényszerinti büntetésre ítéltettek el.Orsz. lt. N. R. A. fasc. 933. nr. 18. és Rupp, Magyarország helyrajzi tört., III. k. 77. l.*
Mindamellett még 1549-ben is rendelkeznek makói birtokukról, mert azt Palatits Ferencznek és Györgynek a birtokába bocsátják.Gy.-fehérvári Orsz. lt. fasc. 5. nr. 8. cista Bihar.* 1550-ben pedig ugyancsak eladták Thelegdy Mihálynak (az I. Lőrincz ágából) pósalaki és telki birtokrészeiket 18 drb egy végtében való szántófölddel együtt örök áron. Thelegdy László pedig Thelegdy Miklósnak 16 frtban egy puszta telkét zálogosítja el Batytyánban.A váradi káptalan 1585-iki idézett jelentése családi levéltáramban. VII. Nr. 2.*
Nem nagy szerencsével dicsekedhetett a két fitestvér különben sem, mert bizony megesett rajtuk az a keserves dolog, hogy elvesztették csaknem minden jószágukat; a két fivér ugyanis Izabellához pártolt s így Ferdinánddal szemben hűtlenségbe estek; s ezért a király 1559. évi október 9-én kelt oklevelével ősi javaikat, a melyeket Makón, Thárnokon, Palothán, Zomboron, Monostoron, Rason-Szentmiklóson, Homokréven, Fehéregyházon, Veresegyházon, Zenthesen, Csanádmegyében és Vyzesgyánon, Temes vármegyében birtak, – «nota infidelitatis» czímén tőlük elveszi és híveinek, Bélaváry Jánosnak és Thelegdy Gáspárnak adományozza,Orsz. lt. Liber Regius II. (1552–1575) és N. R. A. fasc. 1763. Nr. 43.* s oda mutat minden, hogy végleg el is vesztették jószágaikat, mert a későbbi conscriptiókban eme birtokoknál nevük többé nem fordúl elő, csupán a Lászlóé, de ez is csak az elvétel tárgyát nem képezett tempesi jószágnál, az 1560. évben.Orsz. Lt. Dicalis összeirások, 1560-1564. a 64. kötetben.*
Hogy az említett adományos Thelegdy Gáspár melyik ágból eredt, nem tudjuk; felesége Orossy Ilona volt, Szabolcsmegyéből.
1572-ben már csak özvegye inteti Ibrányi Ferenczet, nehogy ez a király által neki adományozott orosi és egyéb részbirtokokat birtokba vehesse.Ibrányi cs. ltára a Nemz. Múzeumban.*
Gáspár úr említett özvegye és fia Thelegdy István hatalmaskodási perbe keveredtek Ludnay Klára Méhes Istvánnéval, mert a Thelegdyek 1581-ben fegyveres kézzel rátörtek Ludnay Klára oroszi kuriájára s kiűzték abból a panaszos Méhes Istvánnét, valamint ennek szolgáit miért is Szabolcsmegye alispánja és szolgabirái, az özvegy Thelegdynét 1589. évben fiastól elmarasztalták.Kállay cs. ltára. Nr. 551. f. 6.*
A fentebb említett Miklósnak fia, Thelegdy István még tetemes birtoknak ura volt Csanád-megyében a XVI. század második felében és az 1560–64. évi összeírás szerint csanádmegyei 14 helységében összesen 183 és fél portája volt neki s ebből csak Makón 44 porta volt az övé.Orsz. Lt. Dicalis Conscriptiók. LXIV. kötet. Nagy Iván, id. m. XI. k. 141. l.* Maga békésmegyei Gyula környékén lakott, mert midőn 1560-ban a kihalt Pestyéni család birtokaiba az egri káptalan az új adományosokat beiktatta Gyula városában, ott zombori Thelegdy István is mint szomszéd jelen volt.Dr. Karácsonyi János, id. m. 14. l.*
Istvánnak Telegd, Jenő, Kabolapatak, Batytyán, Olábikáts Isoparlaga és Telkesd nevű biharmegyei birtokai Békés Gáspár, Nagymihályi Csáki Boldizsár és Spanith Jánosnak adományoztatván, midőn e nevezettek az említett birtokokba beiktattatnának, ennek az iktatásnak a helyszínén ellentmondott maga zombori Thelegdy István, valamint Thelegdy Mihály és Miklós is 1561-ben.Gyulafehérvári orsz. lt. fasc. 2. nr. 26.*
Zombori Thelegdy Zsigmond öreg kort ért el, mert 1549-ben még él, s özvegye Fruzsina még 1561-ben is az élők közt van.
Ezután a Thelegdyek zombori ága nem tűnik fel többé kutatásaink terén.
A Thelegdyek zombori ágából a családfán el nem helyezhető családtagok a fentiek szerint:
Zombori Thelegdy Miklós Thelegdy Gáspár (Oroszy Ilona) István 1560. István 1584–89.Az imént tárgyalt családtagok Nagy Gábornak a M. Nemz. Múzeumban 984, fol. Hung. VIII. alatt levő genealogiai gyűjteményében a Thelegdy család «zombori» ágán a következően vannak feltüntetve:
Frank de Theledg 1480 N. Donat. ad. Zombor in C. Chanád, unde posteri ejus Thelegdy de Zombor apellati. Clara (Nic. de Zakol) Nicolaus 1488 Ladislaus (Anna Drugeth) Stephanus 1544 Thomas Sigismundus (Relicta Frusina alias Rosa) Catharina (Steph. de Sövényháza) Ambrosius (Relicta Elena) Anna (1. Mich. Vesényi 2. Georg. Czibak) Franciscus Ladislaus 1549 Georgius
Az ebben foglalt tévedések miatt, milyenek : hogy Frank 1418 helyett 1480-ban kapja új adománylevelét, hogy fia Miklós 1488-ban élt, továbbá, hogy Tamás, Zsigmond és Ambrus szüleit összekeveri, a további adatok sem tarthatván mindenben számot hitelre, azt egyszerűen csak felemlitendőnek véltem.*
Ideje már, hogy felvegyük I. Lőrincz ágánál az elejtett fonalat, a mely ág volt a leghosszabb életű. A XIII. század végén élt I. Lőrincz, mint fentebb előadtuk, 1296-ban Ladan nevű birtokát átengedte Turnus Miklós comesnek.Orsz. lt. Dipl. 30588.* 1308-ban osztozik atyja Tamás comes hagyatékán,Báthory Zsigmond parancsára 1585-ből a váradi kápt. kiadv.* 1313-ban békebiró a Gutkeled nemzetség pörében.Anjoukori okmt. I. k. 297. l.*
Fiai János és Tamás, valamint ezek unokafivérei Lajos királytól 1343 ápril 27-ikén adományban kapták csanádmegyei Tárnok falut a Maros mellett.Orsz. lt. Dipl. 322.* Ugyanők és öt unokatestvérük elcserélik a váradi káptalan előtt a Ráthold nemzetségbeliekkel a saját püspöki, velkenyei, désmásteleki birtokaikat a Biharmegyében fekvő Ujlak, Kucst, Oláhtelek és Urvenesligeth birtokokkal 1336 és 1343-ban. E birtokcserére nézve Csanadin esztergomi érseknek a beleegyezése is kivántatott, a ki előadta aztán a váradi káptalan előtt, hogy midőn váradi olvasó kanonok volt, Lőrincz fivérétől, később pedig mint már egri püspök Miklós és Pongrácz fivéreitől 400 márkát kapott kezéhez végrendeletileg azzal, hogy nevezett fivérei gyermekeit támogassa, s ama összeget nagykorúságok elértével nékik adja ki; minthogy azonban esztergomi érseksége alatt e pénzt az esztergomi templom czéljaira fordította, unokaöcscseinek tehát a 400 márka fejében ama három birtokot ő adja, s így beleegyezik abba is, hogy e birtokok elcseréltessenek. Az említett 400 márkát illetőleg Garai Miklós nádor előtt utóbb per keletkezett, s a nádor 1379-ben esküre kötelezte az érsek úr unokaöcscseit és pedig Miklós fiát Miklóst, Kelemen fiát Jánost, György fiát Miklós esztergomi éneklő kanonokot és Lőrincz fia Tamásnak özvegyét, kik az esküt a váradi káptalan előtt letették arra nézve, hogy az érsek úr az ő fivéreitől, Miklós és Pongrácztól, a ki nekik nagyatyjuk volt, e pénzösszeget megkapta, s azt az esztergomi egyház szükségleteire fordíttotta. Miklós – a főajtónálló – azonban az eskü letételét megtagadta.Fejér, Cod. Dipl. VIII/IV. k. 194. l. IX/I. k. 227. l. és IX/V. k. 5. 349. l.*
Ugyanők a Kelemenös vonalon perlik az országbiró előtt a Woffa-ágat a nemzetségi birtokok iránt 1344-ben, de még ugyanez évben békésen mégis megosztoznak.Orsz. lt. Dipl. 322. és a báró Wesselényi család görcsöni ltára.*
1360-ban pedig a két fivér Bubek István országbirótól kap osztályt tevő itélőlevelet a Thelegdy család számos birtokáról, felosztatván a jószágok Pongrácz, Miklós és Lőrincz leszármazottjai közt.U. o. E birtokok a következők voltak: Ujfalu, Szent-Demeter, Benenyk az erdélyi részben, továbbá Choklya, Jeneő, Battyán, Ujlak, Olahtelek, Köves-Örményes, Zoók, Dabrathanháza, Várad (igy) megyében; egy curialis telek Pyspekiben Várad mellett és malomtelkek, úgy Kemeche, Nagy-Tárnok, Kis-Tárnok, Szent-Lőrincz, Bulchuháza, Vásárosfalu, Kisfalu, Makófalva, Thembes, Zentmiklós, Zilvazegh, Palota, Ladan, Zombor, Pardan, Uruslanus, Monostoros-Kanysa, Zanad, Urusthelek, Themerken, Choka, Rasan-Szentmiklós, Keer, Soóth, Ladisház, Homokrév, Ákách, Kerszentmiklós, Zenthmargitaszon, Moholrév, Veresegyháza, Abrazegh, Kis-Szécheny, Symánd, Chawas, valamint az erdélyi részekben még a Maros melletti Filepköve, Staniszlóháza stb.*
1366-ban a két fivér közül már csak Tamás osztozik Bebek országbiró előtt Mindszenty Lőrinczczel Telegd, Zabolch, Jenew, Battyan, Olahtelek, Lakthelky, Péterülése, Philepköwe jószágokban.Orsz. lt. Dipl. 322.* És ugyancsak Tamás maga osztozik ez évben Thelegdy Lőrinczczel, János fiával.Báró Wesselényi család görcsöni ltára.*
A tárnoki jószágadományozásnak megerősitését is Tamás eszközli ki 1373-ban György unokatestvérével együtt, Lajos királytól.Orsz. lt. Dipl. 322.*
Tamásnak ugyancsak két fiáról találunk emlékezést, u. m. Péterről és Jánosról.
Péter a Puthnokyak részéről a Csanád nembeliek ellen hatalmaskodásuk miatt emelt panaszos ügyben ugyancsak törvénybe idéztetik 1387-ben,Fejér, id. m. X/I. k. 363. l. és X/III. k. 64. l.* s még 1396-ban Keresszeg várnak Csáki Miklós részére történt beiktatásánál mint a király embere szerepel testvérével, Jánossal együtt.U. ott, X/II. k. 352. l.* E két testvérnek utódjai nem maradtak, mi kitűnik abból, hogy Zsigmond király 1406-ban Oroszi és Zekcheőd községeket, a melyek néhai Péteré voltak, ennek magszakadása folytán a Thelegdy család egy másik vonalából eredő Miklós fia János és Kelemen fia Lászlónak adományozta.Orsz. lt. Dipl. 8307.*
I. Lőrincz másik fiának, (I.) Jánosnak is maradt két figyermeke, az elsőt apja nevéről (II.) Jánosnak, a másodikat (II.) Lőrincznek irva találjuk. II. Lőrincz a Puthnoky családnak Puszta-Ujlaki birtokán elkövetett hatalmaskodása miatt 1381-ben vizsgálat alá vétetik.Fejér, id. m. IX/VI. k. 267. l.*
Ugyanő már 1374-ben is szerepel.Nagy Iván, id. m. XI. k. 142. l. és M. Nemzeti Múzeum 984. fol. Hung. VIII. k.*
Idősb fivéréről Jánosról s ennek megint (VI.) János nevű fiáról csak annyi adat maradt fenn, hogy János Zsigmond királynak egy 1570-ben kelt ítélő-levelében Thelegdy Miklós filiatiójánál mint felmenő-ős mindkettő előfurdúl.Orsz. lt. Dipl. 322.* A genealogiai gyűjtemények közül Wagneréban is a táblázaton megtalálhatók.V. ö. Nagy Iván, id. m.*
Az I. Lőrincz ágán leszármazott Jánosok vonala lévén a rövidebb, mindenekelőtt ezzel kell foglalkoznunk.
VI. Jánosnak egy gyermeke volt, a ki hasonlóképen János (IX.) nevet viselt, neje Báthory Erzsébet, Ecsedi Báthory András koronaőr és Béltheki Drágffy Julianna leánya volt. Nem tudjuk, hogy még apja vagy pedig már ő volt az a Thelegdy János, a ki a Varjasyaknak csanádmegyei Telek nevű birtokán a Makóffalvy család tagjaival egyetemben tetemes károkat okozott, s így hatalmaskodás miatt panaszoltatott 1451-ben.Orsz. lt. Dipl. 14443.*
1466-ban ő és unokatestvére Márton egyrészről, úgy a zombori Thelegdyek közt másrészről Kövesmező és Zempléndomba puszták és Zakadath helység iránt osztály történik, melyről a váradi káptalan adja ki arbitrionalis és obligatorialis levelét.Orsz. lt. Dipl. 322.* Gálos-Petri a Thelegdyeknek mindig kedves birtokuk volt, s a mennyiben abból egyes részbirtokok leányjogon más családok kezeibe kerültek, a Thelegdyek még áldozatokkal is igyekeztek azt mindig visszaszerezni, így János úr is 1471-ben a váradi káptalan előtt Madarász István özvegye Brigitta asszonynyal zálogos szerződést köt, melynek értelmében özv. Madarászné zálogba adja a gálospetrii birtoknak azt a részét, a mely akkor Nagymihályi András kezén volt, Thelegdy Jánosnak – János fiának – 300 arany frtért, valamint Zarand, Kydek, Harapsyles falvakért.U. ott.*
Neje Erzsébet asszony pedig 1476-ban megvette Kelemen telegdi lelkésztől az egyház egyik ujlaki szőllejét.Br. Wesselényi család ltára.*
Fiuk, a család egyik kiváló dísze: István erdélyi alvajda 1481-től 1498-ig beírta nevét a történelembe. Kiváló műveltségű s úgy a hadi, valamint a polgári pályán kiemelkedő férfiú volt. Fényes győzelmet aratott a törökökön 1493-ban. Midőn ugyanis Ali bej a jelzett év február havában Oláhországból Erdélybe tört be, s negyven napig már a szászok földjét az Aluta jobb partján pusztította, Thelegdy egyesülve a szászok és székelyek seregével, a vöröstoronyi szorosban elvágta útjokat s megverte a törököt úgy, hogy több ezer török esett el az ütközetben.A király jelentése a csatáról a pápához 1493. évi márcz. 1-ről. Burchardi Diar. Urbis Romae, Eccardnál: Script. Medii aevi, II. k.*
A Szepessy családbeliek, úgy a Zólyomyak elfoglalták Fizeek (Vizes-zegh, Vizzeg) nevű mezejét biharmegyei Petri község határában, miért is Thelegdy 1496-ban vizsgálatot tartat a nevezettek ellen.Becsky cs. ltára. Act. nr. 27.*
1498 körül Ulászló király udvarába hivatottErdélyi alvajdaságának idejére nézve l. Századok, XIV. évf. 816. és 818. ll.; Székely oklvt. II. 266. 284. l. és gr. Kemény József gyűjtem. az Erdélyi Múzeum könyvtárában.* s mint a király benső tanácsosa, a legfontosabb megbízásokban járt el. Iacute;gy már 1500 július 14-én mint meghatalmazott követét küldte ki a király őt Francziaországba XII. Lajoshoz, hogy a magyar, a lengyel és a franczia király közt létesülendő ligának – mely a három király ellenségei ellen irányult – pontjait teljesen rendbe hozza, mit Thelegdy követtársaival szerencsével végre is hajtott.Dumont: Corps Universel Diplomatique du droit de gens. III. 2. r. 443. l.*
Ugyanekkor az Ulászló király és Kendali Anna, XII. Lajos unokatestvére közt létrejövendő házassági kérdést is mint meghatalmazott elintézte, sőt a királyi hölgygyel uralkodója nevében a házasságot «per procura» meg is kötötte.Marino Sanuto Világkrónikája 1502 július 31-ről. M. Történelmi Tár, XIV. k.*
Eme fontos szolgálatot méltánylandó, a franczia király 1502 május 24-én Bloisban kelt oklevelével franczia czímerként adományozta neki és családjából eredő minden utódjainak a kacsára lecsapó sólymot. A czímer-pajzson hiányzik a sisak-oromdísz és takarók sincsenek, azonban a pajzsot körülövedzi a franczia Szent-Mihály-rend díszes láncza, s a lánczon csügg a mérleget tartó Szent-Mihály arkangyal. E rendjelet is már előzően meg kellett kapnia XII. Lajostól szolgálatai jutalmáúl. A czímerlevél felsorolja Thelegdynek, a magyar király legkedvesebb tanácsosának érdemeit, elbeszéli, hogy mint követ küldetett ki úgy a franczia királyhoz, valamint az angol királyhoz és mindhárom uralkodó közös érdekében üdvösen működött.A czímerlevelet a szines czímerrajzzal Sváby Frigyes ismertette a Turul hasábjain, VIII. k. 63–65. ll.*
Már fentebb megérintők, hogy a czímer-alak nem új; Tamás, az esztergomi érsek czímerében már a sólymot viselte, s maga a czímeradományos István 12 évvel eme franczia czímerrel történt kitüntetése előtt teljesen hasonló czímert használt, mint erdélyi alvajda, miként azt 1490 január 25-én Pongrácz János özvegye Erzsébet részére fehérmegyei Megykerek helység iránt a kolosmonostori konventhez intézett levelén használt viaszba nyomott gyűrűs pecsétje feltünteti, a melyben a czímerpajzsban kiterjesztett szárnyú sólyom karmai közt egy kisebb madarat tart; a paizs fölött leveles korona díszlik.Orsz. lt. Dipl. 28646.*
Diplomatiai megbízatásokban sűrűn volt része; így 1503-ban a király kiküldte őt a Sándor lengyel király és a moldvai vajda közt felmerült viszályok kiegyenlítésére; 1506-ban pedig ő képviselte a királyt Zsigmond lengyel király koronázásánál.Siebmacher's Gr. Wappenbuch, Ung. Adel 664–665. ll.; Bpesti egyet. könyvt. (E. Coll. Pray. 58.).*
Közben igyekezett birtokait is szaporítani. 1503-ban Tholdy Tamás fia Jánostól ennek Telegden levő egy birtokrészét 20 arany frtért zálog czímén megszerezte.Orsz. Lt. Dipl. 322.*
A szent-jobbi konvent panaszt emelt ellene 1504-ben, hogy a konventnek Onad nevű birtokát, melyet ez Petenyeházy Mátyástól vett meg, a tárnok-mester úr elfoglalta volt hatalmasúl. A váradi káptalantól is elfoglaltatta saját jobbágyai által a biharmegyei Ezenthelek (Szentelek) nevű falut, mint az Ulászló király egy okleveléből kitűnik.Leleszi konvent, Actor. 1504. 28. U. ott, Bercsényianna 22. 3.*
Összes Bihar-, Csanád-, Bács- és Aradmegyében fekvő birtokaira pedig új adománylevelet eszközölt ki Ulászló királytól a maga, úgy fia Miklós és unokaöcscse Ferencz, valamint mindkét nemű leszármazottjaik részére 1508. évi május 22-én.Orsz, lt. Dipl. 21842. – A birtokok a következők voltak: Eorwend, Berthen, Magyar-Kakuch, Rewelew. Gyapjuv, Galospetri, Onad, Thassadfeo, Zwrdok, Also-Zakadath, Isoparlaga, Braykwtha, Koppachel, Ravazlyk, Ujfalu, Felseobattyan, Alsobattyan, Sonkolos, Olahkakucs, Dobrithanffalva, Zazháza, Aranykfalva, Cheke, Kappolnashydas, Doyalaka, Albulfalva, Thewlews, Weresfalwa, Nyres, Tarkáspataka, Hosszubikath, Dekánfalva, Iztrakhos, Geemes, Dragcheke, Bwchon, Dwssofalwa, Chokfara, Kothlygeth, Bokorwanya, Waralya, Brozkolya, Felseothopa, Chyerkefalva, Also-Toppa, Felsewhydassel, Korpa-falwa, Wagdemeterfalva, Thwrbolyafalva, Zythanffalva, Papmezew, Alsó-Pathak, Kosdanffalva, Thywys, Borza-falva, Hyddew, Zombathsag, Kyshodos, Papstancholfalwa, Forrozegh, Hozzulygeth, Kysthoppa, Posga, Therpefalwa, Kerekesfalwa, Krajnikfalwa, Alsohydassel, Wasnoffalwa; item portiones ejusdem posses in poss. Thelegd predicta, nec non Thelki, Szabolch, Jenew, Orosy, Erpal, Andahaza, Zentkozma, Wjfalu, Thotfalw, Baboryan, Bodog-falva, Zekchewd et Felsewzakadath in Bihoriénsi ac Zentleorinch, Makoffalwa, Thempes, Kysthempes, Tharnok, Monosthor, Feyereghhaz, Pordan, Beeb, Oroslanus, Rabe, Weolnewk, Wasanthw, Zanath, Choka, Hodeghaz, Homokrew, Palotha, Bodoghfalwa, Sooth, Akaach, Faluhel, Beuldrezegh; item similiter possessiones Kewkenyer, Morothwa, Keer et Ladan vocati in Chanadiénsi nec non port. possess. in poss. Mohol in Bachiensi ac Fylepkew, Zlathyna, Solchwa, Haznos, Posga, Hydegffa, Rosari, Thywys et Baaltha in Orodiensi comitatibus.*
Telegden a nemzetség ős-rokona Szent-István király tiszteletére díszes templomot építtetvén, azt 1507-ben szenteltette fel, miként azt felirata «Hoc templum est constructum et consecratum ad honorem S. Regis Stephani anno domini 1507» mutatja.Bunyitay, id. m. III. k. 431. l.*
Ugyanakkor elkészíttette saját sírkő-lapját is, s csak az évszámot hagyta ki abból, miként az egyház szentélyének déli falában befalazva lévő emlékkövön ma is látható.U. ott. Turul VII. évf. 34. l.*
1509 után az ország kincstartói díszes állására nevezte ki őt királya, – s ezen méltóságot haláláig viselte.
Midőn 1514-ben, márczius második felében, a király elnöklete alatt tartott tanácsűlésben Erdődi Bakócz Tamás prímás mint pápai legatus előterjesztette, hogy a keresztes hadjárat kihirdetésére késedelem nélkül megtenni óhajtja az intézkedéseket, a tanácsosok soraiból egyedül Thelegdy István fejtette ki aggodalmait, s mint az ország helyzetének s a közhangulatnak alapos ismerője, figyelmeztette a tanácsot a nagy veszélyre, mely az így összetoborzandó csőcselék által a nemességre hárulni fog; ajánlotta, hogy ne hirdessenek keresztes hadat, hanem tegyék közzé, hogy a búcsú áldásaiban részesülnek azok, kik aranyat, ezüstöt, pénzt ajánlanak fel zsoldosok fogadására.Istvánffy, Liber V.* – Nem hallgattak reá, s a következmények sajnosan neki adtak igazat.
Dózsa György keresztesei nem tudták neki elfelejteni, hogy ellenük beszélt, s midőn éppen aradmegyei új birtokainak megtekintésére a fővárosból leutazott, alig hagyta el Lippát, június hó első napjaiban a parasztok kezeibe került, kik őt szörnyű módon kivégezték.V. ö. Századok, 1887. évf. 194–95. ll. – Az összes történeti források szerint Thelegdy halála júniusban következett be. Ezzel szemben egy oklevélben azt találjuk, hogy losonci Bánffy János még július 3-án Thelegdy István és Szaniszlófi István előtt tett végrendeletet, Beke Antal, Az erdélyi kápt. lvtára Gyulafehérváron, 91. l. 428. szám. Más Thelegdy Istvánt pedig ebből az évből nem ismerek.*
Eltemettetett a telegdi egyházban.
Nejétől, pelsőczi Bebek Margittól (apja Bebek György, anyja Héderváry Fruzsina) egy fia Miklós, s három leánya, Katalin, Orsolya és Fruzsina maradt utána.
Katalin Somlyai Báthory István erdélyi vajdához ment nőül, s tőle született Báthory István, a nagy lengyel király is. Orsolya Losonczi Bánffy Miklóshoz, Fruzsina pedig Árthándy Pálhoz és másodszor Albisi Zólyomi Lászlóhoz mentek férjhez.Nagy Iván, id, m. l. u. ott 261. l. – M. Nemz. Múzeumban Barna Mihály geneal. gyűjt. a 272. sz. – U. o. Wagner gyűjt. 984. fol. Hung. VIII.; Hevenessy, XXVIII. k.*
Fruzsina mint Árthándyné és Katalin mint Báthoryné már 1516 október 13-án eladják atyjuk István után örökségkép reájuk szállott tulajdonukat, Budán a minden-szentek utczájában, a pécsi káptalan és enyingi Török Imre házai közt fekvő házukat és kuriájukat, a hozzá tartozó kamarával és kerttel, valamint belső és külső felépítményekkel egyetemben, a váradi káptalan előtt Várday Ferencz erdélyi püspöknek 700 arany forintért. Ez oklevélben Árthándynénak Katalin és Anna, Báthorynénak pedig Miklós és Katalin nevű gyermekei is fel vannak említve.Kállay cs. lt. nr. 263. – Árthándy Páltól és Thelegdy Fruzsinától ilyen a származékrend:
Arthándy Pál (Thelegdy Fruzsina) Katalin Anna István Demeter Ilona (Dóczy Miklós) Erzsébet (Tholdy Albert)
(Kállay cs. lt. nr. 263.; Nagy Iván, id. m. I. k. 67. l.; Bunyitay V., id. m. III. k. 198. l. és Cornides, Diplom. II. k. 167. l.)*
Árthándy Pálné Thelegdy Fruzsina Nádasdy Tamás részére elismervényt állít ki 1530-ban bizonyos drágaságok átvétele felől.Orsz. lt. N. R. A. fasc. 22. nr. 24.*
Árthándy Pál, ki 1518-ban Lajos király mellé tanácsosúl adatott, tragikus véget ért. Grittinek kormányzóvá választását ellenezvén, Gritti úgy őt, mint fivérét Balázst börtönbe vettette. Hasztalan követett el mindent érdekében hű felesége, János királynál, kinek Árthándy lehet mondani trónfentartó oszlopa volt. Kereki várából 1530-ban Szent-János ünnepe utáni szombatról keltezett levelében írja börtönben levő férjének: «... te kegelmed tuggyon minketh és mind, fiaydal és liánydval és egeb aruaidval is egessegben lennwnek, de mel igen kevanum elted, azon kepen kevannam az en germekymmel meg zabadulasod az the atyadfiaval (t. i. Árthándy Balázszsal), de kel varnunk az nagy Istentwl, az utan az felseges kyralytol . . . . . . merth akarok kegelmednek az en germekymmel zolgalnia Istenben es ez vylag zerenth, míg az lelek en bennem tarth, merth meghys vagiok kegelmednek igaz thars es zolga minth annak elwthe is lezek az mig elek.»Magyar leveles tár, I. k. Négyszáz magyar levél, kiadja a M. Tud. Akad. 5. l.* De bizony nem lehetett a gőgös velenczéssel semmire menni, s hiú reményt táplált Árthándyné Ferdinánd hatalma felől is, mert Gritti 1531 január 25-én a szegény Árthándy Pált és testvérét Balázst, Budán lefejeztette.Bunyitay V. id. m. III. k. 198. l. Horváth Mihály IV. k. 94-95. lapján a két Árthándynak lefejezését 1533. január 10-re teszi, elfogadván e részben Szerémi Györgynek megállapitását, s mellőzve Verancsicsnak (M. Krónika 34. l.) azt a feljegyzését, hogy e zsarnoki tény 1531. évi karácsony ünnepén történt. Hogy csak egy évig voltak bebörtönözve, ehhez Horváth Mihály is hozzájárul, s igy Thelegdy Fruzsinának idézett 1530-ban kelt levele által nem lehet kétes az, hogy melyik álláspont a helyesebb.*
Özvegye utóbb Albisi Zólyomy Lászlóhoz ment férjhez, s már 1552-ben megint özvegyi állapotban találjuk.Nagy Iván id. m. XII. k. 425. l. Hibásan állitja egyébként e tudósunk azt, hogy Fruzsina előbb volt Zólyomy Lászlóné, s csak másodszor ment volna férjhez Arthándy Pálhoz (XI k. 142. l.), mert hisz a most közlött adatok ezt egyenesen kizárják.*
Katalinnak Báthory István erdélyi vajdától nemzett gyermekei voltak a már fent említett Miklós és Katalinon kívül: András, Erzse, Kristóf, az erdélyi fejedelem, István, lengyel király és Zsófia.
Már 1534-ben megözvegyült, s mint ilyen lép egyezségre 1536-ban Statilius János erdélyi püspökkel, fiait is lekötelezve, mely szerint daróczi, gyresi és gyengi birtokait Szatmármegyében, melyeket az erdélyi püspöktől 2000 frton vett vala, ez utóbbinak csere útján visszaadta a püspök somlyói tizedeinek fejében, azzal a kikötéssel, hogy e tized a Boldogságos Szűz tiszteletére szentelt somlyói anyaegyház templomáé legyen.Pray, Hierarch. II. k. 274. l.*
Mindemellett még utóbb is szükségesnek találták, hogy e 2000 frt kérdése tisztáztassék, mert maga János király bizonyítja 1538. évi febr. 15-én kelt oklevelében, hogy Statilius János püspök Báthory István özvegyétől, Thelegdy Katalintól kétezer arany forintot vett kölcsön, s annak visszafizetésére magát a püspök kötelezte.Erdélyi kápt. lt. Gyulafehérvártt, fasc. 4. nr. 10.*
Ugyancsak 1536-ban protestálnak a váradi káptalan előtt Zéchy Péter, László, Demeter, Miklós és Gábor testvérek Somlyai Báthory István özvegye Thelegdy Katalin asszony és ennek fia András, valamint Werbőczy István ellen a krasznamegyei Bogos és Hosszuazó falvak tekintetében, ezeknek eladása, megvétele, zálogba adása, elcserélése vagy megváltása ellen.Orsz. lt. N. R. A. fasc. 21. nr. I.*
Hogy az özvegy vajdáné igen pénzes asszony lehetett, mutatja az, hogy a nagy vagyonú papság is hozzá fordúl több ízben kölcsönért, a váradi káptalan is 1536-ban zálogba veti néki igen jelentékeny kárásztelki birtokát, s midőn 1538-ban azt az özvegytől visszaváltják, kikötötte magának Báthoryné, hogy ha a káptalan valaha e birtokot eladná, azt senki másnak, mint nékie vagy fiainak el ne adhassa.Gyulafehérvári orsz. lt. Bihar 2. 9.*
Katalin asszony meghalt 1547-ben, életének 55-dik évében.Cornides Diplom. II. k. (M. Tud. Akad. Lt. Tört. Dipl. Ivrét 16. szám) 167. l. – A Thelegdy és Báthory család közti rokonságot a következő nemzékrendi táblázat mutatja meg, mely táblázat a kolosmonostori konvent által 1668 augusztus 8-ikán hitelesíttetett.
Báthory István † Várnánál 1444. András István, a kenyérmezei hős Miklós, váczi püspök. Erzsébet férje Thelegdy János Telegdy István kincstartó (Bebek Margit) Fruzsina (Árthándy Pál) T. Katalin (Báthory István erd. vajda) Demeter András Kristóf erd. fejed. István lengyel király Zsigmond fejed. (Mária Krisztierna osztr. főherczegnő) András bibornok, fejed. István Boldizsár Gábor András Zsófia (Rákóczy György)
*
A harmadik leány Orsolya vagy Orsik, mint már fentebb érintők, Losonczi Bánffy Miklósnak lett felesége, s az e házasságból származó Bánffy György fiuktól ered a Losonczi báró Bánffyak maig élő ú. n. bonczidai vagy nagyfalui ága, melyből báró Bánffy Dezső Magyarország miniszterelnöke is egyenesen leszármazik.A Bánffyaknak Thelegdy leánytól való fentjelzett leszármazását a következő táblázat mutatja:
Bánffy Miklós 1524 (Thelegdy Orsik) György (Surányi Zsófia) Kristóf (1. Bethlen Anna 2. Farkas Margit) Zsigmond (Filstich Katalin) László (Dániel Judit) Ferencz (b. Kemény Zsuzsa) László (gr. Bethlen Borb.) János (b. Kemény Zsuzsi) Ferencz (Zeyk Zsuzsi) Dániel † 1888. april 29. (Gyárfás Anna) Dezső, miniszt. elnök (br. Kemény Mária) Jenő Ernő (gr. Esterházy Cecil) Kázmér Ferencz Alice Anna Erzsébet
*
A kincstartó Istvánnak egyetlen fia volt Miklós. Ez, rokonával Thelegdy Ferenczczel – Márton fiával – ki akarta szorítani a budai káptalant a nemzetség ősi birtokaiból Temerkény, Szent-Miklós, Rasan és Fehéregyházából, mely birtokokat, mint fentebb láttuk, a káptalan törvényes zálogúl birtokolt; megintették tehát a káptalant, hogy álljon el a birtoktól. A káptalan nem engedvén a Thelegdyek gazdatisztjei felhívásának, ebből per keletkezék. Csanádmegye birósága, úgy látszik, a Thelegdyeknek adott igazat, mire a káptalan prépostja a királyhoz fordúl. II. Lajos király ennek nyomán 1526. évi márczius 28-án kelt parancsával meghagyta a megyének, hogy hagyjon fel jogtalan eljárásával s az ügyet terjeszsze fel hozzá. A Mohácsnál bekövetkezett gyászos korszakban hogy mi lett a pernek a vége, nem tudjuk; bizonyos csupán az, hogy később, miként az 1561. évi összeírások mutatják, Szentmiklóst már csak a Thelegdy és a Makófalvy családtagok birták megint.Magy. Tört. Tár XII. k. 99. lap. és Dr. Karácsonyi János, A Csanád nemzetség birtokai Délmagyarországon. Régész. és Tört. Értesitő, I. füz. 97. l.*
Miklós utóbb belépett atyja örökébe, az erdélyi alvajdai méltóágba s mint ilyen állítja ki, mint János király híve, ötvened magával Budán 1530 deczember 31-én ünnepélyes biztosító levelét, hogy a velenczei Gritti Lajosnak, Magyarország helytartójának mindenben engedelmeskedni fog s czéljaiban segítségére lesz.Orsz. lt. Acta publica, fasc. 16. nr. 59.* János király 1534-ben Puszta-Ujlakot a laksági jószággal egyetemben a Puthnokyaktól elkobozván, 2000 frtban neki conferálta, s e birtokokba Miklós be is iktattatott, senki annak ellent nem mondván.Báthory Zsigmondnak 1585. évi január 28-án a váradi káptalanhoz intézett parancsából, a káptalan kiadványa. (Saját levéltáramban).*
Később Ferdinánd pártjára tért át mégis, ezért csanádi jószágait Petrovics temesi gróf, a Zápolya-ház rendületlen híve 1540-ben lefoglalta.Nagy Iván, id. m. XI. k. 142. l.* Utóbb megint Zápolya pártjára tért vissza.
Az Árthándyak kereki várában, sógora Toldy Alberttel és Pethlendy Gergely deákkal együtt hatalmaskodást követett el, elfoglalván Árthándy István birtokát is, miért is János király parancsára Pesthy Márton mester váradi kanonok őket 1536-ban megidézi.Orsz. lt. kincst. oszt. N. R. A. 957. 44. §. 10.*
Miklós úmak Losonczy Fruzsinától született Miklós és János árvái részére 1544 körül már Ilosvay István mező-telegdi plébános rendeltetett ki gyámnak.Bunyitay, id. m. II. k. 55. l.*
Úgy látszik, hogy első neje halála után másodszor is megnősült, mert 1542-ben özvegyeként Báthory Margit említtetik.Wagner és Nagy Gábor-féle geneal. gyűjt. a Magy. Nemz. Múzeumban.*
A két fivér nevében tiltakozik 1545-ben Szegedy Bertalan váradi kanonok a várad-előhegyi káptalan előtt, nehogy az ő bihar- és csanádmegyei jószágaik elidegeníttessenek.Orsz. lt. R. Jesu. Varad. I. 10.*
Miklós, az idősebb fiú, vette meg örökáron 1564-ben Bánffy Györgytől 300 frtért ennek anyja Thelegdy Orsik után kijáró leány-negyed illetőségét, a mely anyját «egész Magyarországon illethetné».A váradi káptalan hit. kiadványa. (Saját levéltáramban).*
János, az ifjabb fivér, mag nélkül halt el bátyja előtt.
Hosszas perbe keveredett Miklós úr a Thelegdy család roppant terjedelmű birtokai iránt Thelegdy Mihálylyal, a székelyek főkapitányával és udvarhelyi várnagygyal, kiről alább emlékezünk meg, mely perben Miklóst mint felperest Ippi Tamás deák, Mihályt pedig Chyakan Balázs képviselte. E perben mindkét peres félre nézve a filiatio teljes genealogiai lánczolatban a közös ős Thelegdy I. Jánostól kimutattatott. Igazai érdekében becsatol számos ítélő levelet, metalisokat, donatiókat, iktató-leveleket, viszont Mihály is 65 drb oklevelet terjesztett elő. II. János király dönti el a pert,Orsz. lt. Dipl. 322. – A per tárgyát a következő birtokok képezték, ú. m.: Thelegd, Thety, Magiar-Jenew, Kabolapathak, Bray Kialya, Battian, Isparlaga, Zabolcs, Alsó-Zakadath, Olah-Chenyw részbirtokok, továbbá Rewelew, Berthen, Sonkolios, Kranykffalva, Magiar-Kakwch, Olah-Kakuch, Dobroche, Balasffalwa, Kekyd, Zazhaz, Zwrdok, Rawazlyk, Harapswles, Felse-Zakadath, Kopac-hel, Tassadffew, Zarand, Wyfolw helységek, nem különben mint részbirtokok: Chalos-Petry, Ergal, Zenthkozma, Tothfalw, Choborjan, Zekcheud, Indahaza, Ujfalu, Hanyar, Bodogfalwa, Chek, Kapolnashydas, Albulffalwa, Weresffalwa, Farkapotoka, Dukanfalwa, Chemes, Bwchen, Cheksawa, Bokorwawja, Brazkutya, Felseo-Hydas (alio nomine Barbota-Hydassel) Wagh, Demeterffalwa, Dojkaka, Wolyas, Nyres, Hosszúbykacs, Iztragos, Drakchek, Dussaffalwa, Kothligeth, Warollia, Felseo-Toffa, Also-Tofa, Korpásffalwa, Turbolffalwa, Zittyanffalwa, Alsopatak, Zombatsag, Janchaffalwa, Rogoz, Forrozegh, Hosszúligeth, Posga, Kerekyffalwa, Kranikffalwa, Waynosffalwa, – mindnyája Biharmegyében, továbbá: Zentleőrincz, Thempes, Teorokwassantho, Gies, Feyereghaza, Choka, Homokrew, Bodogffalwa, Kisthempes, Akach, Bodolzegh, Murotwa, Ladan, Makó, Welnek, Pardan és Orozlanos, Monostorzovath, Hodegyhaz, Palotha, Faluhely, Kokényér, Kew, mind Chanádmegyében, Mohol Bácsmegyében, Philepkew, Zalchwa, Posga, Hazan, Zlatina, Havoshidegffalwa, Cowis, Boka, Aradmegyében.* 1570 május 27-én esküt ítélvén meg.
Miklós egyébként a tudományok pártolója is volt, mert 1575-ben Beza Tivadar munkáit néki ajánlotta. Meghalt 1583-ban, eltemettetvén a telegdi templomba, hol emlékkövet özvegye, Lónyay Klára emeltetett neki; gyermekei nem maradtak.Nagy Iván, id. m. XI. k. 142. l.*
Az I. Lőrincz ágán leszármazott Jánosok vonala ezzel véget érvén, a II. János testvére Lőrincztől eredett Thelegdyekről kell megemlékeznünk.
Ennek fia ugyancsak (III.) Lőrincz volt, a ki feleségűl vevén magának Laczk Bánffy Dorotytyát, Szántói Laczk György és Losonczy Ilona leányát,Századok, 1880. évf. 798–799. ll.* Márton nevű fiat nemze, ki is 1466-ban a zombori ágból eredő Thelegdy György és Jánossal osztozik a váradi káptalan előtt Kövesmező, Zempléndombja és Zakadath birtokokban.Orsz. lt. Dipl. 322.*
Ennek is egyetlen fia, Ferencz, korán árvaságra jutván, Thelegdy István kincstartó tutorsága alá kerül s nagykorúságának elértével követelte a maga jószágainak kiadását; a váradi káptalan előtt visszabocsátja neki Thelegdy István a magáét, s minthogy még azon felől négy falujok, ú. m. Onod, Zaránd, Kigyik és Harabilus iránt osztálynak a szüksége merült fel, ebben is megosztoznak, s egymás közt ezer frt kötést tesznek.Báthory Zsigmondnak már többször hivatkozott 1585. január 28-iki parancsából.*
Thelegdy Ferencz és Bethlen Miklós 1492-ben a kir. kuria előtt pert indítottak Kisvárdai Miklós, Aladár, János és László, nem különben Farkas Bálint váradi püspök ellen Bálványosvára sehhez tartozó 15 dobokamegyei, 15 kolosmegyei és egy középszolnokmegyei falu iránt, mely javakat Mátyás király Bálványosi Bánnak magszakadása következtében István kalocsai érseknek és Kisvárday Aladárnak adományozta vele, jóllehet pedig Thelegdy Ferencz nagyanyja Dorottya asszony ez ellen tiltakozással is élt, a mennyiben e javak ősi jogon Thelegdyeket illetik s mégis István érsek halála után mindezek a javak a nevezett Kisvárdayakra menvén át, ezek már a javakat bizonyos összeg pénzért, valamint szabolcsmegyei 2 falu és szatmármegyei 4 faluért János váradi püspöknek és egyházának adták át, illetve cserélték el, s jelenleg immár az új váradi püspök, Farkas Bálint birja azokat.Becsky cs. lt. Act. nr. 29.*
Úgy tetszik, hogy a kincstartó jó indulattal volt unokaöcscse s egykori gyámoltja iránt, mert midőn II. Ulászló királytól új adománylevelet kért birtokaira nézve, a király 1508. évi május 22-én kelt oklevelével neki s általa fiának Miklósnak s unokaöcscse Ferencznek összes birtokaikra új adományt ád.Orsz. lt. N. R. A. fasc. 1835. nr. 34.*
Biharmegyét a Dózsa-féle lázadástól ő oltalmazta meg.Nagy Iván, id. m. XI. k. 142. l.*
1526 január 22-énegyezségre lépett Lesi Jánossal a váradi káptalan előtt ama hatalmaskodási ügyben, melyet ispánja a panaszos Lesinek biharmegyei lesi birtokán okozott, s Thelegdy Ferencz lefizetett Lesi Jánosnak 125 m. forintot.Orsz. lt. Dipl. 24255.*
Két fia maradt: Miklós (VII.) és Mihály, mindkettő Losonczi Bánffy leányt vett feleségül Miklós Bánffy Borbálát, Mihály pedig Zsófiát.Orsz. lt. N. R. A. fasc. 1036. nr. 43; fasc. 874. nr. 37. és fasc. 957. nr. 44. A két fivér két nővért vett feleségűl, Losonczi Bánffy Gáspár és Jaxits Anna leányait. – Leleszi konv. Act. fasc. I. nr. 38. Gyfehérvári orsz. lt. f. 4. nr. 25.*
Ama szerencsétlen korszak, melyben az egy családhoz tartozók is, részint a két ellenkirály I. Ferdinánd és Zápolya Jánoshoz való csatlakozás, részint a reformatio hatásának kitéve, legtöbbször más-más irányban és táborban működtek, a két testvért, Thelegdy Miklóst és Mihályt is egymással teljesen meghasonlásba hozta. Miklós, a Zápolya-házhoz csatlakozva, az új hitnek is híve lett. Ellenben Mihály, a ki hosszú ideig ugyancsak a Zápolya-ház érdekeit támogatta, később aztán Békés Gáspár politikája nyomán végig hű maradt úgy a Habsburgokhoz, valamint atyái hitéhez is. Ez utóbbi, főleg ama korban, különösen a ritkaságok közé tartozott, miként azt Arator Istvánnak 1600-iki tudósítása mutatja, mely szerint a XVI. század második felében János király egykori birodalmában csak nyolcz előkelő, s egymással rokon család maradt hű a katholikus valláshoz, köztük Thelegdy Mihály, Makay Dénes és Tholdy Albert.Hevenessy gyűjt. IX. k. I. lap, a budapesti egyet. könyvtárban. V. ö. Bunyitai V. id. m. I. k. 446. l. és Fraknói V, Pázmány Péter (M. Tört. Életr. II. évf.) 8. l.*
Érdekes levelet ír bizonyos Péter deák Kolosvárról 1540-ben Miklós úmak, mint «kegyelmes urának;» az ország zilált viszonyait érintve abban, írja, hogy Báthory András és Drágffy uram, mint Thelegdy rokonai kéretik őt, hogy mielőbb menne el hozzájuk, hogy tőle megérthessék, «hogy az wrak m˙hez thartyak magukat és ez orzágoth».. Irja továbbá, hogy: «azzonyom Waydane asszony (t. i. Báthory Istvánné, Thelegdy Katalin) Zentmarthon nap˙ara the kegelmedet ˙gen eremesth Somlyora warya».Magyar leveles tár. I. k. 8–10. ll.*
E levelet író Péter deák aligha nem azonos azzal a nemes nagyfalusi Péter deákkal, a kinek Miklós úr Telegden egy kuriát, 7 telket, egy szőlőt 1563-ban eladott s a mire nézve Péter deák 1583-ban consensust is kapott.Orsz. lt. N. R. A. fasc. 957. nr. 44. §. 2.*
Miklós úr, úgy látszik «ahhoz tartotta magát» hogy feltétlenül szakított Ferdinánddal, s végkép Izabellához pártolt át. Ferdinánd ez alapon tőle már 1559-ben elveszi csanádmegyei oroszlánosi birtokainak egy részét és Zagyvay Simonnak, Bélaváry Györgynek és Vizkelety Jakabnak adományozza azokat.Bunyitay V., id. m. II. k. 414. l.*
Miklós fanatikusan üldözte a katholikus vallást s főleg annak szolgáit; e miatt Ferdinánd király 1560. év május 28-án kelt oklevelével, nota infidelitatis czimén, Miklóst egyenesen lázadónak jelenté ki, és mert a szent-jobbi nemesek monostorát is ellenségesen feldúlta, s azon klastromban hét frátert kegyetlenül meg is ölt, elveszi tőle Csanádmegyéhen fekvő összes javait Lwdan, Tharnok, Oroslanos, Makó helységekben s azon felül még húsz jobbágy telkét s mindezeket híveinek Paulóczy Sebestyénnek, Darnóczy Istvánnak, Farkas Györgynek és Stubiczay Kelemennek s ezek mindkét nembeli leszármazottjainak adományozta.Orsz. lt. Liber Regius. 1552–1575.*
Ennek daczára Miklós mindazon javakat, melyeket ősei a birtokaikon létezett egyházak s egyházi személyek részére adományoztak, sorra elfoglalta, s még Telegden Szent-István egyházában is protestáns papokat, tanítókat helyezett be. A hitéhez hű Mihály ezt nem tűrhetvén, s hogy megmentse a megmenthetőt, megegyezett fivérével s azon az alapon, hogy a kegyúri jog kettőjöket közösen illeti, az elfoglalt javakból két egyenlő részben osztályt követelt. Iacute;gy kerültek osztály alá az egyháznak adományozott földek, malmok, szőlők, egyházi szerelvények. A telegdi egyházban p. o. 1200 frtra értékelt szerelvények osztatnak így fel 1561-ben.Bunyitay V. id. m. I. k. 431–432. ll.; II. k. 458. l. és III. k. 428–436. ll. – Annak megismerésére, hogy a két testvér Biharmegyében mekkora birtoktesteket birt, szükséges, hogy az 1552. évben felvett összeíráshoz forduljunk. A «Conscriptio Incl. Comit. Bihariensis in anno 1552.» (Orsz. L. Residentiae Magno-Varadiensis fasc. 3. nr. 1–30.) ezeket mutatja:
Gálos-Petri: Thelegdy Mihály porta 13, Thelegdy Miklós p. 25.
Oroszy: T. Miklós p. 4, T. Mihály p. 4.
Gyapju: T. Mihály p. 6 1/4, T. Miklós p. 6 1/2.
Zabolcs: T. Miklós p. 5 1/2, T. Mihály p. 5.
Thelegd: T. Miklós p. 12, T. Mihály p. 4.
Pósalaka: T. Mihály p. 1.
Thelky: T. Miklós p. 4, T. Mihály p. 3.
Magyar-Kakuch: T. Miklós p. 7, T. Mihály p. 8.
Rév-elő: T. Miklós p. 2, T. Mihály p. 2.
Dubricsan, Krajnikfalva, Joszfalva, Rekucsd, Olah-Kakuch, Gállos-Háza, Sonkolos: T. Miklós p. 13, T. Mihály p. 5.
Zurolak, Zaránd, Kigyik, Telkesd, Baromkuta, Iso-parlaga: T. Miklós p. 5.
Ismét: Zakadás, Zaránd, Zurdok, Kigyik, Borostelek, Taszadfő: T. Miklós p. 12.
Zakadat, Zaránd, Zurolak, Kigyik, Taszadfö: T . Mihály p. 10.
Csyéke: T. Miklós p. 6, T. Mihály p. 7.
Pertinentia Czéke: T. Miklós p. 59, T. Mihály p. 90.
Battyán: T. Miklós p. 1, T. Mihály p. 6.
Kabola-Patak: T. Miklós p. 3, T. Mihály p. 8 1/2.
Jenő: T. Mihály p. 3, T. Miklós p. 3 1/2.
Eörwend: T. Miklós p. 17, T. Miklós p. 4.
Pertinent. Lokság: T. Miklós p. 40.
Geurbeudh: T. Miklós p. 1.*
Úgy látszik, hogy Csanádmegyében mégis maradt Miklós kezei között egy-két birtok, mert még 1564-ben is Makón 2 portát, Csató-Kamaráson Telegdy Istvánnal együtt 9 és fél portát, Szent-Lőrinczen Mihály fivérével együttesen 40 portát birt, sőt Tárnokon is volt még némi birtoka.Orsz. lt. Dicalis conscriptio. 64. k. 1560–1564-ből.*
Biharmegyében azonban Mihálylyal együtt több mint húsz faluban maga is száz portán felül birt.Nagy Iván, id. m. XI k. 144. l.*
Nejétől: Losonczi Bánffy Borbálától fia nem, csakis két leánya maradt: Sára és Katalin.Orsz. lt. N. R. A. fasc.. 957. nr. 44.* Ifjabb leányával Katalinnal Nopsiczi Varkócs Tamás bihari főispán s váradi várkapitány 1552. évi Szentháromság vasárnapján biharmegyei Székelyhidán tartotta lakodalmát.Bunyitay V. id. m. III. s az ott idézett n.-szebeni városi lvtár 632.* Varkócs Tamásnak e második házasságából maradt gyermeke.A Zólyomy-Thelegdy- Varkócs-Makó-féle összeköttetést eme táblázat mutatja:
I. Zólyomi Dávid de Albes László (Telegdy Fruzsina) Katalin (Forgács Zsigmond nádor.)
II. Zólyomy János (Pestényi Katalin) Klára férjei: 1-ső makófalvi Makó Miklós Miklós László 2-ik Pakos vagy Paxi Ferencz 3-ik Varkács Tamás (ennek 2-ik neje Telegdy Katalin T. Miklós leánya vagy nővére [?]) 2-tól Varkocs Miklós (Hagymássy Margit) Tamás György
(Ex causa Joannis Comitis Dittrichstein contra complures contradictores ad dandam rationem dominii Székelhid in. com. Bihariens. de Ao. 1738. nr. archiv. 4–968. Orsz. lt. táblai osztály nr. 355.)*
Unokája Varkócs György maga kijelenti ama bevallásában, melyet Rákóczi Zsigmond fejedelem előtt 1608. évi január 8-án tett, hogy «az én atyámat Telegdy Miklós, a ki neki nagyatyja volt, tartotta föl».Gr. Károlyi okltár, IV. k. XXII. okl.* Bizonyos tehát ebből, hogy Varkócs Tamásnak 2-ik neje, leánya és nem nővére volt Telegdy Miklósnak.
Miklós úr Telegden levő két puszta telkét inscribálta Krasznay Pál deáknak, hű szolgálataiért, 1580. évi ápril 28-án kelt adománylevelével, a mely adományt Báthory Zsigmond is megerősített.Telegdi Csanády család lvt. XII I. sz.*
Abban a protestatioban, melyet Thelegdy Mihály 1581-ben emelt Bereghmegye alispánja és szolgabirái előtt Magóchy Gáspár ellen, olvassuk azt is, hogy Magóchy Thelegdy Mihály «rossz» szomszédja, még a nevezett Mihály testvére Miklós szolgáinak házánál is baromfiakat pusztított el.Orsz. lt. N. R. A. fasc. 874. nr. ll.*
Mihályról, testvérével Miklóssal kapcsolatban, fentebb már többször volt szó, ő a székelyek főkapitánya és udvarihelyi várnagy volt. János-Zsigmond 1569-ben is, mint ilyenhez, küldi parancsait, s még ama nagy perben is, mely közte és unokatestvére Miklós között a nemzetségi birtokok iránt keletkezett, az 1570-ben meghozott ítélet szerint is ezen méltoságát viselte.Kállay, Hist. értekezés a nemes székely nemzet eredetéről, 285. l. és Orsz. lt. Dipl. 322.*
A Zápolya-ház híve volt ő is, s mint ilyen kapja János Zsigmondtól adományban 1556-ban Garay Márton kanonoknak váradi kanonoki házát; mely a Szentjakab-utczában állt a hozzátartozó négy szőlővel együtt,Gyulafehérvári orsz. lt. fasc. 3. nr. 6.* talán épen annak elismerése fejében, hogy ez évben Mihály úr elkísérte János Zsigmondot Belgrádba a Szolimán török szultánnál való tisztelkedésre.
Fentebb említők, hogy 1550-ben Thelegdy György és Lászlótól megvette ezeknek pósalaki és telki birtokait.
A két fivér közt folytonos viszálykodást és egyenetlenséget tapasztalunk, melynek okát főleg az új hit, a reformatio képezte, s ebből kifolyóan egyik a másikának birtokát háborgatta. Iacute;gy a laki erdőség miatt hosszabb ideig tartó perlekedés indult meg, mely utóvégre is lecsendesíttetvén, 1558-ban a nevezett erdőség királyi parancsra zár alá vétetett.U. ott, f. 3. nr. 20.*
Ugyanazon évben megintetik a két fivér amiatt is, hogy a papmezei peressé vált erdőnek használatától tartózkodjanak.Gyfehérvári orsz. lt. f. 3. nr. 15.*
Felesége Bánffy Zsófia képviseletében, sógorai Losonczi és Nagyfalusi Bánffy Miklós és Istvánnal 1558-ben kötötte meg Mihály úr az egyességet a Bánffy-birtokok, u. m. Bánffy-Hunyad, Kethesd, Salvásár, Dámos, Szenttelke, Maróth laka, Bócs, Kalocsa, Beken, Felső-Fűk, Székelyő, Malomszög és Nyárszó iránt.U. ott, f. 4. nr. 24.*
1560-ban Balogh János uram, a telegdi határban birtokos erősen megharagudhatott Mihály úrra, mert reá tört éjnek idején ennek telegdi kuriájára és házát elpusztította, miért is nagyobb hatalmaskodás miatt főbenjáró pert akasztottak a nyakába Balogh uramnak s keservesen meg is lakolt érte, miként az ítélet megmutatja.U. ott, f. 1. nr. 21.*
Valkó vára és tartozékai iránt is közte és Bánffy Pál közt per keletkezvén, az ügynek eldöntése a királyi személynök elé terjesztetett.Orsz. lt. fasc. 864. nr. 73.*
A Mihály és Miklós közt folyton fenforgó vallási villongások nyomán, miként fentebb elő is adtuk már, a kegyúri egyházak javainak felosztását 1561-ben teljesíti a két testvér. A Zápolya pártiság azonban Mihályunknak csanádmegyei birtokaiba került; Nádasdy Tamás nádor és királyi helytartó ugyanis 1561. évi július 12-én kelt oklevelében elmondva, hogy Thelegdy Mihály megfeledkezvén a törvényes király iránt való köteles hűségről, esztelen dühvel János király fiának pártját követi s annak segélyére van, ennélfogva csanádmegyei összes birtokait, u. m. Makót, Szentlőrinczet, Tárnokot, Ladánt, Tempest, Bebet, Oroszlánost, Monostort, Rabét, Cyokát, Zonadot, Szentmiklóst, Fejéregyházát és Holdegyházát nagyságos Kányaföldi Kerecsenyi Lászlónak és leszármazottjainak adományozta.Orsz. lt. Prot. Donat. Palatinal. I. k. 119. l.*
Biharmegyei és erdélyi birtokait azonban nyugodtan élvezhette; lakását nagyrészt Telegden tartotta, nagyúri módon élt, nagy összeköttetésekkel s számos barátokkal birt. A Bajonyaknak – mint rokon is – a legbizalmasabb emberük volt. Bajony István 1565 szept. 17-én kelt végrendeletében, melyben János öcscsét tette örökösévé, végrendeleti végrehajtóiúl Apaffy Gergelyt és Thelegdy Mihályt nevezi ki.Gr. Károlyi Okltár. III. k. 209. sz.* Bajony János is 1566 márczius 1-én tett végrendeletében általános örökösét, Zsófi hugát Mihály úrnak a gondjaira bizza.U. ott. III. k. 213. sz. – A végrendelkező azt mondja: «Kérem Thelegdy Mihály uramat, mint bizodalmas uramat és bátyámat, legyen óltalommal Zsófiának és az ő gyermekeinek» – továbbá felemlít «16 ezüst-aranyos kupát, melyek az Thelegdy Mihály uram házában vannak» – «egy deméczki aranyos szablyát, mely az Thelegdy Mihály uram házában vagyon az eregbiket,» – azután «egy deménczi aranyos-ezüstös szablyát, az kisebbiket, mely az Thelegdy Mihály uram házában vagyon», – ugyancsak «egy kis virágos iveg módra csinált kupát, melynek az szárán ezüst virág vagyon, szinte Thelegdy Mihály uram házában van»; mondja végűl: «Thelegdy Mihály uram adott vásárlani fl. 235, ha odajártamban terténnék, és az pénz elveszne, megadják ő kegyelmének.»*
Ez évben szerzett Váradon házat és szőlőket is, melyekbe ellentmondás nélkül beiktattatott.Gyfehérvári orsz. lt. f. 3. nr. 6.* 1571-ben, pedig mint székely-tamási várnagy és székelyek főkapitánya, megvette Dóczy Gergelytől János Zsigmond lovászmesterétől 1000 m. forintért biharmegyei egész Mácsa helységet.U. o. f. l. nr. 17.* Ez időre esik Thelegdy Mihálynak a nemzeti királyságtól való elpártolása, a mennyiben Békés Gáspárnak sikerült őt is megnyerni politikája számára, s így ő is a «német párt»-ra tért át, abbahagyván Báthory István vajdát, ki pedig neki unokaöcscse vala. Békéssel együtt nagy reményekkel volt eltelve Thelegdy uram is, hogy a császár védszárnyai alatt a haza sorsa is jobbra fordul, s nekik is mosolyog majd a szerencse istenasszonya.
Mihályunk mindenekelőtt egy roppant uradalomnak a megszerzését igyekezett keresztül vinni; ha már ott hagyta a nemzeti pártot, legalább – ne tette légyen ezt hiába.
Miksa királytól ugyanis 22,000 frt lefizetése mellett inscriptionális levelet kap 1574. évi május 27-én a beregmegyei szentmiklósi uradalom használatára, s egyszersmind a birtokokba való beiktatása is elrendeltetett; az iktatásnál azonban ellentmondottak Magóchy Gáspár tornai főispán, kinek Miksa egy évvel előbb a munkácsi szomszéd uradalmat 42,000 frtban zálogba vetette és Perényi István ugocsai főispán is, minthogy ez uradalom Perényi vagyon, a nevezettek a király kuriájára idéztettek Thelegdy ellen.Orsz. lt. N. R. A. f. 873. nr. 3. Az oklevél az uradalom tartozékait a következőkben sorolja fel: totale oppidum nostrum Zenth-myklos in c. Beregh, cum pertinentiis, oppidis videlicet villis possessionibus, proediis, curiis etc., totalibus pos-sessionibus Ruvenicis, Zenthmyklos, Keolchin, Pattherny, Repede, Zolma, Ztroma, Duzina, Martincha, Nelepina, ac proedio Almamezeő, Eokeormezeo, superior Werechke, Verbias Lathurka, Werechke inferior, Puttpoloz, Sdenyko, Perekrez, Uklyn, ac praedio Rabonycza, Izwor, Paulowa, Polyana, Holubina, Zuzko dicto in Com. Beregh.*
A szepesi kamara ki is állítja a nyugtát 1574. évi julius 7-én a teljesen kifizetett 22,000 frtról.Orsz. lt. N. R. A. f. 873. nr. 2.* Ugyancsak a szepesi kamara tanácsosai is nyugtát adnak ez összegről 1575. évi február 5-én,Orsz. lt. N. R. A. f. 873. nr. 4.* s mindamellett meggyűlt a baja jó Thelegdy Mihály uramnak ezzel az uradalommal, mint alább látni fogjuk.
E közben Mihály úr is jelentékeny részt vett a Békés Gáspár mozgolódásaiban, terveinek keresztülvitelében,Szádeczky, Békés Gáspár 55. l.* s maga is magyar és német csapatokat vezetve a nevezetes kerellő-szent-páli ütközetben harczolt Békés táborában 1575 julius 9-én Báthory ellen.Orsz. lt Act. Jesuit. Resid. M. Varad. fasc. 71.* A vesztett csatából sikerült Mihálynak menekülnie Magyarországba. Báthory István bosszúja azonban nem kimélte a rokon Thelegdyt sem, a kolozsvári országgyűlés őt is fej- és jószágvesztésre itélte.Budai Ferencz, Polg. Lex. I. k. 57. l.* Thelegdy Mihály azonban Kassára szökvén, itt várta be sorsának jobbra fordulását, fejét megmentette, de szomorúan tapasztalta, hogy jószágait a nóta alapján rendre elszedik tőle, s Báthory Kristóf is, folytatva lengyel királylyá választott testvérének bosszúját, 1576. évi június 7-én kelt oklevelében, annak elmondásával, hogy Thelegdy Mihály elhagyva őt és fivérét István lengyel királyt, hűtlenül Békés Gáspárhoz csatlakozott s ellene hadba is szállott, elveszi tőle biharmegyei Harapsiles és Kygyigh nevű falvait, s azokat hívének Werebélyi Mihálynak s leszármazottjainak adományozza;Orsz. lt. N. R. A. f. 716 nr. 11. és 17.* és másik oklevelében pedig ugyancsak biharmegyei Gyapjú és Bekény falvait adományozza el perestyéni Sydo Bálintnak és testvérének FerencznekOrsz. lt. Act. Jesuit. Resid. M. Varad fasc. 7l. 984 fol. Hung. jelz. kézirat a M. Nemz. Múzeum könyvtárában. VIII. An. 1576. nr. 15. Thelegdy Mihály nótája révén szállott később Gyapjú a borosjenői Tisza családra, s a mint az idézett oklevelek feltüntetik a következően 1579-ben Sidó Ferencz az ő saját gyapjúiilletőségét Rácz Lukácsnak s neje Katalinnak, ki ő neki édes testvére, örökösen bevallja. Erre 1580-ban fejedelmi consensus adatik. 1584-ben Sidó Ferencz és Rácz Lukács s neje Katarin, egész gyapjúi illetőségüket, melyet Thelegdy Mihály nótája folytán nyertek, örökben eladják Váradi Kis Jánosnak Báthory Zsigmond fejedelem familiárissának s leszármazottjainak. Erre 1586-ban nyer fejedelmi consensust Kis János. Gyapjú tehát Istvánra ily módon szállott át:
Váradi Kis János Judit (1. Kiss János 2. Kozma Balázs) Kiss Anna (Doczó András) Doczó Zsuzsa (Tisza István alias Krajnik)
V. ö. Orsz. lt. Resid. M. Várad. facs. I. nr. 1–29.* s az iktatás is ellentmondás nélkül megtörtént.
Thelegdy Mihály most már mindenkép azon törekedett, hogy a megszerzett szentmiklósi uradalmát legalább megtarthassa; az új királyt, Rudolfot is megkérte, erősítené meg őt annak birtokában, és Rudolf újabb 8000 m. forint felülfizetés fejében 1578. évi márczius 23-án kelt oklevelében újból megerősíti őt az egész szentmiklósi uradalom zálogos birtokában.Orsz. lt. N. R. A. f. 873 Nr. 6. Eredeti kir. nagy pecséttel. (Hátán Telegdy Mihály saját kezével irva «Szentmiklósról való Donatio Telegdy familiának.») V. ö. Orsz. lt. Liber Regius IV. k. 85. l.* Nagy szüksége vala Thelegdynek ez uj királyi oklevélre, mert szentmiklósi uradalmában erősen háborgattaték Magóchy Gáspár a hatalmas főur, Torna és Beregh megyék főispánja által, ki jogot formált e birtokokhoz és be is panaszolta Thelegdyt a királynál. Thelegdynek sikerült a királyi helytartó Ernő főherczegtől Magyarországon és a kapcsolt részekben lévő összes birtokaira nézve oltalomlevelet kieszközölnie, melyet ez nagy függő pecsétjével 1578. évi deczember 29 én adott ki.Orsz. ltár, N. R. A. f. 873. nr. 27.*
A háborítások azonban ismétlődtek, évekig tartott a vizsgálat, perlekedés, királyi biztosok mozgósítása véget sem akart érni. Ez ügyben úgy Rudolf király, valamint Ernő főherczeg több levelet intéznek magához Thelegdy Mihályhoz, biztatva, hogy ügye jól fog végződni. Maga Thelegdy is lót-fut ez ügyben, informálgat a kiküldött biztosoknál, kikhez a király s a főherczeg megannyi instructiókat menesztenek.Rudolfnak 1589. év június 10-én kelt egyik instructiója, melyben Zegedey Pál csanádi püspök, Byud Mihály bereghi főispán, Chawrogh alias Prépostváry Bálint és a szepesi kamara számos tagja vannak királyi biztosokúl megnevezve s melyben Thelegdy Mihály és Magóchy Gáspár is már csak mint «néhai» szerepelnek, mutatja, hogy mindkét fél kidőlt a hosszas perlekedésben, de az ügy tisztázva és teljesen véglegezve még akkor sem volt. Az oklevél eredetije kir. titkos pecséttel családi levéltáramban.* Személyesen utazgat Mihály úr, hogy ügyének jó fordulatot adjon, tanulmányozza a régi urbariumokat s gyűjti az okiratokat. Nagyváthy Ferencz kassai kamarai tanácsos azt írja neki Szentmiklósra 1582 szeptember 7-én czímzett levelében, hogy nem küldhet neki más urbariumot, mint a mit Thelegdy Kassán létében itt látott a kamaránál, a privilegiumok mását pedig, melyet szintén megküldetni kér, nem küldheti meg neki «mert az nem szokása az Camarának s nem is myvelhety semmiképen az Camara», hogy másoltasson valakinek. A császár ő felsége azt parancsolta, hogy Thelegdy maga jöjjön fel s «itt nézze meg az mi kell néki».Orsz. ltár, N. R. A. f. 874. nr. 13.* 1584-ben hozták meg a kiküldött királyi biztosok végső határozatukat ez ügyben s a mennyiben a felek békés kiegyeztetése nem sikerült, a vitás «Fekete-Erdő» nevű erdőséget tetszésök szerint Mágóchynak adták át. Természetes, hogy ez nem elégítette ki Thelegdyt s így az ügy eldöntetlen maradt.Emez ügyre s általában a szentmiklósi uradalmi dolgokra nézve l. Orsz. ltár, N. R. A. fasc. 873. nr. 6., 7., 8., 10., 11., 13., 15., 16., 17., 20., 22., 23., 26., 27.; fasc. 874. nr. 1., 3., 4., 8., 9., 10., 11., 12., 13., 14., 38.; fasc. 376. nr. 34.*
Szentmiklóson erős várkastélyt építtetett, melyre Rudolf királytól 1583. évi május 6-án kelt oklevél által nyert engedélyt a maga és utódjai számára.Orsz. ltár, N. R. A. fasc. 874. nr. 18; v. ö. Tabódy, Munkács multja és jelene. 112–113 l.* Itt lakott családjával. 1582-ben perbe keveredett Sulyok Sárával, ki előbb Ruszkai Dobó Istvánnak, utóbb pedig Keresszeghi Csáky Pálnak volt felesége. Csáky Pál ugyanis sok arany-, ezüst- s egyéb értéktárgyakat adott át Thelegdynek őrizetre s meghalván Csáky, Thelegdy nem akarta azokat kezéből kiereszteni, vitatván, hogy az elhalt végrendelete szerint ő van a hátrahagyott ifjú Csáky Ferencz tútorául kinevezve, ez értékeket tehát a kiskorú nevében és részére magánál tartja. Rudolf király tehát 1582 február 20-án ez ügy tisztába hozatalával megbizta Baranyay Bálint titkos tanácsosát, ki előtt a felek megtették előterjesztéseiket, miről a kiküldött a királynak jelentést tett.A végrendelet szövegét itt közlöm: «En Keresszeghy C˙ák˙ Pál, anyának, fywnak és zeunth leleknek neveben teszem testamentomath, testemben megh nehezetten, de elmemmel es lelkemmel tellyes huettel wallom, hogh az Uristennek lelke vagyon. Az en k˙s fyamath Tsaki Ferenczeth mynden marhammal és joszagommal egyetemben az en Zerelmes attyam f˙anak felesegemnek Swlyok Saranak hagiom gondviseleoul es oltalmazoul, felette ighen kerlek m˙nth Zerelmes attiamfyatth, hogy ne haggiad a kisded Gyermeketh deakul is tanetásra; ha pen˙ghlen az Uristen megh eleghlene Zerelmes attiamfya ez wilagy eletedet, kith eo Zenth felseghe hallasson sok wdeore, holtod wthan senkinek egiebnek ne hadgiad azon gyermekemeth, hanem Telegdy Mihaly uramnak felesegevel és györmekevel egietemben. Az Darotzy Joszagomath tisztuel hagiom Balogh Ferencz szolgamnak, az maiorsagra es egyeb Jwvedelemre visellen gondot, kibuel taplalhassak a kis fijamath. Ez leweleth Jrattam Darotzon a Darotzi Predicatorral Thassi Ambrussal mellyeth petsetemmel megh erewsitettem anno 1580. hwsweth utan valo Sombathon.» Orsz. lt. fasc. 812. nr. 35.* Királyi inscriptiót nyert 1500 frt, 1000 tallér és 500 darab arany lefizetése mellett ungmegyei egész Konczháza falura és a homoki rész birtokra nézve is, melyekbe a leleszi konvent által 1585-ben be is iktattatott.Orsz. lt. Dipl. 5438.*
Élte utolsó éveiben az ország ellenkező részén Zemplén megyében is szerzett birtokot. Zétény vára és tartozékai egy részét a zempléni Makók révén, rokoni összeköttetésből kifolyóan Zaberdini Horváth Mátyás után, Thelegdy Mihály és Bozitai Horváth-Bojnicsics János felkérvén, királyi inscriptióval mindketten megnyerték a kért javakat, s végül Thelegdy Mihály kiegyezvén Horváth-Bojnicsics János nejével, Kéri Járay Erzsébettel, Thelegdyt a leleszi konvent 1587-ben be is vezeti a zéthéni, zomothori és ladmóczi stb. ingatlanokba.Orsz. lt. N. R. A. fasc. 66. nr. 21.; fasc. 1034. nr. I. Lelesz, Prot. L. nr. 100. fol. 80.* 1586-ban Kiskállói (Vitéz) János inscribálta néki balkáni birtokrészét Szabolcs megyében 83 tallérban, a leleszi convent 1587 november 29-én iktatja be ebbe Thelegdy Mihályt.Orsz. ltár, N. R. A. fasc. 874. nr. 29.*
Ez volt, úgy tetszik, utolsó birtokszerzése. Ámde még 1588-ban is perlekedik – miként azt Báthory István országbirónak azon évi május 25-én a leleszi konventhez intézett levele mutatja – Ghezthy Boldizsár és Wgray Sándorral, a kik birtokai határaiban megháborítottákOrsz. ltár, N. R. A. fasc. 874. nr. 35.* s csakhamar be is fejezé mozgalmas életét. 1589-ben már mint «néhai» fordul elő az oklevelekben. Halála vagy az 1588. év végső napjaiban vagy az 1589. év elején következett be, mert Ernő főherczeg 1588 november 9-én még resolutiót intéz hozzá a szentmiklósi ügyben.Orsz. Itár, N. R. A. fasc. 874. nr. 36.* 1589. évi húsvét ünnepén pedig, gyermekei bemondása szerint, már nem élt.
Négy gyermeket hagyott Mihály úr hátra: Katalint, Jánost, Pált és Borbálát. Katalin, akkor már várdai Zokoly Miklós hitvese, 1589-ben husvét ünnepén megjelenve Zegedey Pál csanádi vál. püspök és leleszi prépost előtt, előterjesztette, hogy néhai szülei Thelegdy Mihály és Losonczi Bánffy Zsófia után maradt gyermekek, ú. m. ő, valamint János, Pál és Borbála leányzó hajlandók azokat a drágaságokat és ékszereket, melyek néhai atyjuknál – Csáky Pál részéről ennek fia Ferencz részére – elhelyezve voltak, békésen kiadni, kiszolgáltatni; megjegyezve, hogy anyjuknak, Bánffy Zsófiának, a nevezett Keresszeghi Csáky Pál vérrokona (frater et consangvineus) volt. Az értéktárgyakat aztán nyomban át is adták.Orsz. ltár, N. R. A. fasc. 874. nr. 37.*
Ugyancsak 1589-ben Thelegdy Pál s neje Kisvárday Katalin és Kisvárdai Zokoly Miklós egy részről, valamint a Serédy és Alaghy családtagok között másrészről, az országbiró előtt megállapodás történt, melynek értelmében n kisvárdai vár és város, valamint szatmármegyei Pap nevű falu iránt köztük folyamatban volt pert kölcsönösen megszüntetik.Orsz. ltár, N. R. A. fasc. 550. nr. 31.
A Serédy családtagok ez oklevélben a következők: Gáspár István Dóra (N˙vedi Horváth Mihály) Erzsébet (Palath˙cz György)
*
Istvánffy Miklós alnádor is 1589-ben hoz ítéletet néhai Kisvárdai Miklós leánya Katalin, Telegdy Pál hitvese, úgy Chapy Anna Prépostváry Bálintné, mint felpereseknek Ruszkai Dobó Ferencz és társai alperesek elleni birtokügyében, melyet Batiz és Vámfalu miatt indítottak.Kállay cs. ltára, nr. 384.*
1590-ben a két fivér Thelegdy János és Pál Rudolf királytól engedélyt eszközöltek ki arra, hogy apjuk által megszerzett Zemplén megyei zéthéni, zentesi, kerekthói és eszenkei birtokrészeiket a zéthéni kastélylyal együtt (mind e birtokok előbb Makó, illetve Makay ősi javak voltak) eladhassák Zeberdeni Horváth Jánosnak. 1592-ben ez eladás keresztül is vitetett.Orsz. lt. N. R. A. fasc. 814. nr. 22. és 26. Lelesz, Proth. f. nr. 5l.; Proth. C. nr. 65.*
A Losonczy-féle javak iránt Pál felesége révén 1592-ben indít keresetet.Orsz. lt. N. R. A. fasc. 1039. nr. 53.*
Viszont a két testvér Thelegdy János és Pál ellen Thelekessy Mihály indít pert az ung megyei becsi és thybai részbirtokok iránt.U. ott, N. R. A. fasc. 814. nr. 22. 26.*
A szentmiklósi uradalom Thelegdy Mihály gyermekeinek is elég bajt okozott, a Magócsy örökösök és Beregszász város lakosai által folyton háborgattattak békés birtokukban. Thelegdy Jánosnak, az idősebb fivérnek és Rákóczy Zsigmondnak kérelmére Mátyás főherczeg 1593 márczius 12-én utasítást ad a szepesi kamara tanácsosainak, hogy a szentmiklósi és munkácsi megháborított határok kérdésében küldjön ki a kamara biztosokat.Orsz. lt. N. R. A. fasc. 874. nr. 53.*
Maga Rákóczy Zsigmond, ki már e miatt 1589-ben is lépéseket tett a felségnél,Rudolf király ered. oklevele 1589 június 10-ről birtokomban.* szerette volna legjobban az egész uradalmat magának megszerezni s e miatt mindent elkövetett a királynál. Thelegdyéknek azonban sikerült a fenyegető veszélyt elhárítani, miben rokonuk Báthory István országbiró hathatósan kezükre is járt.Orsz. lt. N. R. A. fasc. 814. nr. 50. – Báthory István Erdődi Pálffy Miklós pozsonyi főispán és főkamarásmesterhez intézett egyik levelében ezt irja: «Kegyelmedeth ebbent kellyetik mosth meghtalálnom. M˙nthogy Thelegdy Pál sogoromtwl és az battyathwl Thelegdy Janosthol Ertettem, hogy Rakotzy Sigmondh wram az m˙ kegyelmes Wrwnknal ew feolsegenel azon wolna mosth es teorekednek, hegy Ew feolsege az Zenthmykllossy kitsin Joszagotskayokat, kyth az megh holth wrunk ew fewlseghe az nehay Thelegdy M˙halnak az attyoknak az nagy és sok kaar wallasok wthan, mellieket az ew feolseghe hyusege melleth zenwedeth, b˙zomoss Summaba melthwzthatoth nek˙ adn˙ Es Insribalni, thwleok el wenne Es Rakoczy wramnak Engedne hozza waltany, ky ha wgh wagion, tsodalkozom rajta, mertth Rakoczy wramnak igaz elegh Jozaga wolna, ezeknek penigh Jgen kewess Jelenben, ha ezthis el wezyk thewleok, kerenek azért Engemeth, hog kegelmednek Jrnek mellethek ew fewlsegeknel mynd Chyzar Wrunknal S m˙nd Herczegh wrwnknak, maradhatnanak megh az Jozagothkaban, annak okaerth kegyelmedeth kerem, mynth byzoth wramath Patronusomath, kegyelmed az En solgalathomert legyen m˙nden Jo segetseggel és Patroniummall nekyk ew felesegeok eleotth es m˙ndenewth, ahol az Zwksegh mutatt˙a, Ew fewlsegek meghgondolwan kegielmesen ezeknek sok kaar wallásokath Es mosthony nyomorwlth allapotthyokath, ne vegye el thewleok az kewes Jozagothkath, hanem enkabb confirmall˙a ew fewlsege es otalmazza, tarth˙a megh benne ewketh, hogy az ew Pelda˙okkall egiebek ˙s az ew fewlsege h˙wsegeth keowethessek. Kyth En ys megh zolgalok kegyelmednek. In reliquo Eandem sp. ac mag. do. vestram feliciter valere exopto. Datum in arce nostra Etsed 9. die Aprilis anno Domini 1593. C. Steph. de Bathor m. p.»*
Pál állandóan a szentmiklósi kastélyban lakott s innen adományozott 1596 márczius 16-án Zdeniko falujában Likovich Andrásnak fél kenézséget s ehhez egy kerékre való vizi malmot is.Orsz lt. N. R. A. fasc. 874. nr. 52. Magyar levél. Nyáry István is aláirta, hátán pedig T. Pál leánya Anna által irva ez áll: «Helyén hagyom én is becsülettel. Anno 1626 die 6. Febr. Thelegdi Anna m. p.»*
Még ez év november 13-án 32 éves korában meghalt Thelegdy Pál és eltemettetett a szentmiklósi kastély udvarával határos templom sírboltjába. A sírfelirat szerint, melyet «nagyságos Várday Katharina készíttetett néhai szeretett férje Thelegdy Pál dicsőségére» – az elhunyt egy fiú és két leány gyermeket hagyott hátra.Tabódy, Munkács múltja és jelene 114. l. Itt előadatik, hogy 1818-ban a sírboltban cink koporsóban találtak rá a sirkő felirat szerint Thelegdy Pál csontvázára, mellette volt kardja is. A feliratból az elhalálozás éve gyanánt 1520-at állapították meg, a mi a fentiek szerint nyilvánvaló tévedés. A hátra hagyott gyermekek, mint egy 1602. évbeli oklevél mutatja: Zsigmond, Zsuzsa és Anna voltak.*
T. Pálnak Várday Katalin hitvesétől hat gyermeke született, ú. m. István és Zsigmond fiai, Mária, Zsuzsa, Kata és Anna leányai.Becsky cs. Itára. Genealogia Vardaiana Orsz. lt. N. R. A. fasc. 875. nr. 3.* Csak ez utóbbi maradt életben s ez örökölte vagyonát is, a többi gyermek kiskorában elhalt.
Az 1596-ik év mindkét fivérre végzetes volt, mert János is, az idősebb, ez évben október 26-án hősi halállal múlt ki a török ellen vívott mező-keresztesi ütközetben.Istvánffy, Liber. XXX.*
Várday Katalin már mint Thelegdy Pál özvegye adja ki 1597-ben a kisvárdai, mint atyai birtokokból reá eső leánynegyedi illetősége és anyai hozománya tárgyában nyilatkozatát.Orsz. It. N. R. A. fasc. 1033. nr 27.*
Az özvegy nemsokára Bedeghi Nyáry Pálhoz Lőrincz fiához ment férjhezOrsz. lt. N. R. A. fasc. 13. nr, 5.* s Thelegdy Pál megmaradt egyetlen árvájához Annához nagy szeretettel voltak. Ugy az anya, valamint leánya Anna s a mostoha apa Nyáry Pál ez időben tértek át Kálvin felekezetére s nyomban le is foglalták a kis-várdai plebánialakot s a templomot átadták a protestánsoknak.Ipolyi Arnold, Nyáry Krisztina. 9. l.*
1602-ben már királyi engedélyt kapott Anna birtokainak szabad kezelhetésére.Hethesi Pethe Márton kalocsai érsek és királyi helytartó oklevelében. Orsz. lt. N. R. A. fasc. 875. nr. 5.*
Kedvelte Annát nagybátyja Báthory István országbiró, a protestáns főúr is, ki gyermektelen lévén, végrendeletében (1603-ban)Orsz. lt. N. R. A. fasc. 57. nr. 7. és fasc. 696. nr. 20.* leányági rokonainak s köztük: Várday Kata Nyári Pálnénak s ennek leánya Telegdy Annának hagyván, a leányági javakat, Annának különösen arany, ezüst értékeket és drágaköveket hagyományozott 11500 frt értékben, valamint még Abauj megyében Rozgon, Zinna és Györke falvakat, Zemplénben: Helmeczet és Keresztúrt is, a birtokokat mégis azzal a feltétellel, hogy ha Anna gyermektelenül halna el, azok Báthory Gáborra, Báthory Annára és Báthory Erzsébetre (Nádasdy Ferenczné) lesznek átszállandók.
Édes anyja Várday Katalin, mint Nyáry Pálné, férjével együtt el is ismerik 1606-ban eme értékeknek átvételét.Orsz. lt. N. R. A. fasc. 13. nr. 5.* Bocskay István fejedelem azonban 1606-ban már Báthory Gábornak és Annának adományozta Helmeczet és Keresztúrt. Az iktatásnál néhai Thelegdy Pálné Várday Kata, most Nyáry Pálné és Thelegdy Pál leánya Anna, ennek ellentmondottak.Orsz. lt. N. R A. fasc. 800. nr. 15.*
A kisvárdai uradalomból egy részt Melyth Péter megszerezvén, e beiktatásnak Anna 1611-ben ellentmondott.Orsz. lt. N. R. A. fasc. l. nr. 15. (Tom. l. pag. 363.)*
Anna azután Bedeghi Nyáry István gróf szabolcsi főispán és kir. főajtónálló mestemek – a ki Anna mostoha apjának, Nyáry Pálnak első feleségétől született fia, s így Nyáry Krisztinának Esterházy Miklósnénak is mostoha testvére volt – lett a felesége.
Anyja, Várday Katalin és mostoha apja Nyáry Pál a szentmiklósi uradalomra már előbb 8000 forint felülfizetést tévén, – sőt miként azt alább Thelegdy Istvánnál látni fogjuk, Esterházy László szerint Várday Kata férjével 70,000 frtot fizetett ki érte, – maga Anna is férjével igyekeztek ez uradalmat maguknak biztosítani s mert ez uradalom sok oldalról a kapzsiság tárgya volt, úgy ő, mint férje 1628-ban protestálnak annak elidegenítése ellen s azon voltak, hogy abban megerősíttessenek.Orsz. lt. N. R. A. fasc. 16–24. (Tom. 2 pag. 464.)* Ugyanazon évben az országbiró előtt szerződésre léptek gróf Esterházy Miklóssal és neje Nyáry Krisztinával s ezeknek 28,000 forintot lefizetvén, Esterházy és neje átengedték nekik a szentmiklósi kastélyt, valamint Várda várát, Chizma, Buják és Cserép falvakat, a helmeczi és rozgonyi kuriákat, Jank, Mada és Mogyorós allodiumokat, azzal a kikötéssel, hogy a nevezett javak Thelegdy Anna és férje halála után Esterházyra és nejére, az ezeknek fizetett 28,000 frt visszatérítése nélkül visszaszálljanak.Orsz. lt. N. R. A. fasc. 499. nr. 17.* E szerződés szükségkép maga után vonta azt is, hogy a szerződő felek érdekei királyi megerősítésben is részesüljenek. Thelegdy Anna tehát férjével Nyáry Istvánnal, nemkülönben Nyáry nővére Nyáry Krisztina s ennek férje gróf Esterházy Miklós az uradalomra újabb 10,000 frt felülfizetést teljesítvén, Ferdinánd király T. Annának s férjének, valamint Nyáry Krisztinának és Esterházy Miklósnak e nagy uradalmat 1632-ben inscribálta.Orsz. lt. N. R. A. fasc. 335. nr. 13., fasc. 344. nr. 10.*
Esterházyt és nejét illetőleg ez annál is inkább helyén vala, mert miként egy 1667-ben hozott nádori ítélet feltűnteti, ezek Szentmiklósra már 70,000 tallért fizettek a kincstárnak.Orsz lt. N. R. A. fasc. 499. nr. 143.* Ez a körülmény magyarázza meg, hogy miért volt a szentmiklósi kastély Esterházy birtokában, melyet mint fent említők, 1628-ban T. Annának visszabocsátott.
1633-ban Thelegdy Anna férjével Nyáry Istvánnal magát az uradalomba beiktattatta, azonban az iktatásnak Rákóczy György fejedelem György és Zsigmond fiával, valamint Thelegdy Gáspár és fia István (kiket később tárgyalandunk) ellentmondottak.Orsz. lt. N. R. A. fasc. 624. nr. 15.; fasc. 875. nr. 39*
Anna és férje ennek daczára bent ültek a birtokban s részben birta azt gróf Esterházy Miklós és nejével, a kit Anna 1634-ben saját levele által arról biztosított, hogy egymásközt kötött szerződésüknek megfelelőleg halála után Esterházyra száll át a birtoklás.Orsz. lt. N. R. A. fasc. 500. nr. 4. és 8.*
Még 1628-ban – nyilván mikor Esterházy és nejének a 28,000 frtot le kelle fizetniök Anna és férje egész Agyagos falujokat s tartozékait Felső-rutkai Ruttkay Ferencznek s nejének Berzeviczy Veronikának a leleszi konvent előtt 1110 aranyért és 1220 tallérért zálogba vetették.Orsz. Lt. N. R. A. fasc. 1102. nr. 48.*
Két évvel utóbb, 1630 június 7-én meghalt édes anyja is, özv. Nyáry Pálné Várday Kata s eltemettetett július 30-án Várdán.
Anna azután még férjével Nyáry Istvánnal együtt bevallja Esterházy Miklósnak Pápát, Gesztest, Ozorát, Tokajt s egyéb birtokrészeket is.Orsz. lt. N. R. A. fasc. 500. nr. 15.*
1635 október 17-én halt meg, Nyárytól egy Ferencz nevű fia születvén. Eltemettetett a kisvárdai templomba. Vörös márvány sírkövén czímere maig látható.Nagy Iván, id. m. XI. k. 143. l.*
A czímeralak e czímerben ragadozó madár (sólyom), mely egy másik sziklán álló madarat (récze) csőrével s karmaival támad. Sisakdísz növekvő kettős farkú koronás oroszlán, emelt jobbjában leveles koronát, előre nyújtott baljában mérleget tart.
E mérleg nyilván a Thelegdy István sírkövénKözölve rajzban, Turul VII. évf. 34. l.* a sisak és sisakdísz helyére helyezett, szent-Mihály arkangyal kezében tartott mérlegnek felel meg s kegyeletből a kincstartó iránt vétetett fel a czímerbe.
Egyébként Thelegdy Anna eltérő czímereket használt. 1624-ben p. o. az oroszlán egyfarkú és nem koronás, a koronát jobb első karmában tartja. 1631-ben pedig pecsétjén az oroszlán kettős farkú s a koronát mindkét első karmában tartja, míg a pajzsalak mindig ugyanaz maradt.V. ö. Turul VII. évf. 35–36. l.*
* * *
Visszatérve Mihálynak többi gyermekére s ezek között az ágát legtovább fentartott Jánost legutoljára érintve, a két leányról, Kata és Borbáláról kell most már egyet-mást felemlítenünk.
Kata, miként fentebb előadtuk, 1589-ben már Kisvárdai Zokoly Miklósné, visszabocsátja testvérei nevében is a Csáky Pál féle ékszereket s még 1595-ben is mint Zokolyné említtetik.Nagy Iván, id. m. X. k. 787. l.*
Borbála az említett 1589-iki ékszerátadásnál még mint hajadon szerepel, 1590 táján azonban férjhez ment Eszeni Chapy Kristófhoz, férje azonban néhány év múlva Zsuzsánna leányuk hátrahagyásával – a kit utóbb Lónyai Kendy István vett feleségül – elhalván, az özvegy Borbála 1596–97 körül Felső-vadászi Rákóczy (II.) Zsigmond báró, Heves és Borsod megyék főispánjának neje lőn, a ki utóbb 1605-től Erdély kormányzója, majd 1607 február 8-tól 1608 márczius 6-ig fejedelme volt.
Minthogy első férjétől Chapy Kristóftól fiú gyermeke nem maradt, ennek összes javai a kincstárra visszaszállottak. Borbála asszony tehát férjével Rákóczyval s leányával Chapy Zsuzsával közösen, megvették a kincstártól 21,454 m. forintért eme javakat, miről a szepesi kamara 1600. évi ápril 24-én bizonyítványt is adott.Orsz. lt. N. R. A. fasc. l. nr. 28.; fasc. 25. nr 8.*
Telegd várát és tartozékait ez időtájt nopsiczi Warkucz György birta, a ki mert nagyanyja Thelegdy Miklós leánya: Katalin volt, jogczímmel birt ahhoz s egyébként is Thelegdy Balázs leányával Erzsébettel, Komornik Jánosnéval is ez érdemben már 1603-ban kiegyezvén – ettől úgy a telegdi illetőségét, valamint asszonyvásári részbirtokát is megvette, illetve már előbb az asszonyvásári jószágot Telegddel elcserélte volt – másrészt pedig Szerdahelyi Imreffy Jánosnak, vérrokonának is, ki egyideig szintén Thelegdy jogon birta e javakat, több ezer forintokat fizetve e várra, Imreffy elhaltával Báthory Gábortól 1608-ban azt adományba kapta.Orsz. lt. N. R. A. fasc. 957. nr. 49. p. 11., 12. és 15. és fasc. 957. nr. 44. p. 15.*
Rákóczyné Telegdet a maga és leánya Chapy Zsuzsánna részére visszaszerezni törekedett és Warkucz Györgygyel e részben meg is egyezett. Warkucz a fejedelem előtt 1608. évi január 8-án kötelező vallást tett maga és Nyáry Borbálától született Margit leánya nevében is, hogy kész visszabocsátani a telegdi jószágot: ha a fejedelemné letesz neki 6000 frtot, kárpótlásául ama 12,000 frtnak, melyet Warkucz még a római császár és király ő felségének is fizetett Telegdért s ekkor, ha neki se fia, se leánya nem maradna, az egész telegdi vár s tartozékai, úgy a mint azokat néhai Thelegdy Miklós birta, szálljon minden más fizetés nélkül Thelegdy Borbálára s leányára Chapy Zsuzsánna asszonyra s maradékira.Gr. Károlyi okltár. IV. k. XXII. art. A feltétel be nem következett, mert Warkucz Margit férjhez ment utóbb Lónyay Zsigmondhoz s gyermekei is lettek s egyik leánya Margit neje lőn az utolsó Thelegdynek: Istvánnak s igy Telegd vára nem ment át a Csapyakra, illetve a Kendyekre.*
Rákóczy nagy szeretettel viseltetett hitvese Borbála asszony iránt, már 1605-ben kelt végrendeletét is egyenesen neje érdekében írta. Elmondja ebben, hogy «míg az Úristen az én gyermekeimet tartja, élteti az ő mardékjokat: tiszttartóimnak, porkolábjaimnak hagyjuk és ugyan lelkökre is kényszerítjük, az én atyámfiához, Thelegdy Borbála asszonyhoz hívek, igazak legyenek, mint tulajdon gyermekeimhez, valahol szeret élni, lakhasson akármelyik váramban.” Ha pedig valaki a rokonok közül meg merné támadni «lelkek idvességek alatt egyebet is az tiszttartók ne merjenek cselekedni az én irásomnál».Orsz. lt. N. R. A. fasc. 219. nr. 14. V. ö. Szilágyi Sándor, I. Rákóczy György 18. l.*
Az özvegy leányával Chapy Zsuzsannával s három mostoha fiával Makoviczára költözött.U. ott, 22. l.* De nemsokára feszült viszony állt be az özvegy s a Rákóczy fiúk közt. El is költözék Makoviczáról Parnóra, Chapy birtokra s követelte köteles részének kiadását, mi ugyan megtörtént, de sok követeléseit s tulajdon ékszereinek kiadását Rákóczy György megtagadta. A nádorhoz folyamodik ez ellen Bora asszony, azt írván ennek: «mindenütt való javakból úgy kirekesztettek az jó fiaim, hogy sehon egy jobbágygyal is nem birok és teljességgel mindentől megfosztatván vagyok.” Ez nem használt. De sőt II. Mátyás királynak 1613 ápril 23-án kelt ama rendeletének, hogy özvegy Rákóczy Zsigmondnét jószágaiban, különösen a sárosiban ne engedjék megháborítani, sem volt kellő foganatja. E helyett a Rákóczy fiúk a Sároson lévő ékszereket s más ingóságokat két terhes szekérrel elszállították, mi által mostoha anyjuknak 6000 forintnyi kárt okoztak. E miatt törvénybe is idéztette az özvegy a mostoha fiait. Ötezer forintban egyezség jött aztán létre köztük.U. o. 31., 32., 33., 36. II. És Orsz. lt. N. R. A. fasc. 1037. nr. 32.*
Borbála asszony erre csakhamar másodszor is megözvegyült. Rákóczy Zsigmond ugyanis, ki még azon évi márczius 3-án leköszönt a fejedelemségről, deczember 6-án meghalt.
Rákóczytól gyermekei nem maradtak. Együttesen perli őt mostoha fiaival Rákóczy György, Zsigmond és Pállal együtt Nittray Ferencz, a miatt, hogy tarczali házát és szőllejét elfoglalták.Orsz lt. N. R. A. fasc. 904. nr. 4l.*
Ezenközben mind csak arra törekedett Borbála úrasszony, hogy javai, melyek szép számmal voltak, a világért se szálljanak át a Thelegdy nemzetségre, hanem egyetlen leányára, a ki 1610-ben a kivégzett Kendy Sándor fiához, Kendy István kanczellárhoz ment nőülSzilágyi Sándor, id. m. 25. l.* s így ennek révén a Kendyek örököljenek azokban.
II. Mátyás király 1610. évi november 5-én kelt oklevelével meg is erősíti özv. Rákóczy Zsigmondné Thelegdy Borbálának végrendeletét, melyben összes birtokait s köztük zemplén megyei Bessenyő, Parnó, Boszita, Komlós és Sztankócz községbeli javait első férjétől Chapy Kristóftól származott Zsuzsánna leányára hagyja.Orsz. lt. Liber Regius, VI. k. 232-236. ll.*
A leleszi konvent 1611-ben be is iktatja úgy őt, valamint leányát Lónyai Kendy Istvánnét, Eszen falu és kastélyba (Szabolcs m.), valamint a fentemlített Zemplén megyei birtokokba.Orsz. lt. N. R. A. fasc. 1049. nr. 16.*
1616 február 2-án újabban végrendelkezék. Vagyonát – mert leánya már előbb elhalt – unokájának Kendy Sándomak testálta, kit a császár kegyelmébe is ajánl; a jezsuitáknak is több ingatlant hagyományoz s unokája Kendy Sándor holta után ezeknek még 500 frtot is rendel kifizettetni.Rupp, Magyarorsz. helyrajzi tört. II. k. 402. l. És Orsz. lt. N. R. A. fasc. 769. nr. 40.*
Nem sokkal utóbb, márczius 21-ike előtt halt meg, mert végrendeletét e napon bontották fel.Szilágyi S., id. m. 37. l.*
Mihály úr gyermekei közűl János tartotta fel a Thelegdyek fényes ágazatát legtovább. Róla, ki 1586-ban hősi halált szenvedett a csatatéren, már elmondottunk testvérével Pállal együttesen egy-két rövid adatot. Ő is Beregben lakott, a szentmiklósi uradalomban s e megyében is igyekezett birtokait szaporítani; a Komlóssyaktól a benedikei és kálniki birtokokat szerezte meg.Turul, XIII. évf. 84. l.*
Neje volt Lapispataki Seghnyey Anna, kitől négy gyermeke maradt: Ferencz, Zsófia, Erzsébet és Gáspár.Nagy Iván, id. m. XI. k. 143. l.; Hevenessy gyűjt., XXVIII. k. és Barna Mihály geneal. gyűjt. a M. Nemz. Múzeumban. El. Tárkányi 212. l.*
Ferencz Brebiri Melith István leányát, Dórát vette házastársul.Ugyanott. Mss. Kazinczy ad annum 1588.*
1604-ben a zétényi uradalmat és kastélyt Imreffy Jánosnak zálogba vetette 2000 ar. forintban.Becsky cs. lt. Lelesz Prot. 40. f. 118.*
A szentmiklósi uradalomba ő is befektetéseket tévén, annak összegét felszámítja, valamint Várday Katát, mint Nyáry Pálnét s leányát Telegdy Annát Szentmiklós felől admoneálta.Orsz. lt. N. R. A. Ind. Tom. 26. fol. 154., fasc. 875. nr. 3.*
1608-ban neje Dóra ellen tiltakozik ennek testvére Gáspár a zetényi uradalom és kastély elidegenítése miatt.Becsky cs. lt. Lelesz Prot. 50. fol. 56.*
S valóban 1608-ban már csak a «néhai» nemes Thelegdy Ferencz gyermekeinek: Ferencznek, Katának és Krisztinának életkorát vizsgálta meg a leleszi konvent; hasonlóképen 1610-ben is a Kis Ferenczét.U. ott, Prot. 50. fol. 56. és Prot. 52. fol. 22.* Ez ág ezzel kihalt. Ferencz egyik leánytestvére, Zsófia, 1631-ben mint Kovacsóczy István neje fordul elö.U. ott, Act. nr. 23.*
Jánosnak második fia Gáspár már 1609-ben nejével Surányi Zsuzsánnával (apja Surányi alias Chernavodai Gábor, anyja Lokácsi Prépostváry alias Chawraghi Bálint leánya: Borbála) Rudolf királytól Ugocsa és Bereg megyében több falut kapott adományban.Orsz. It. N. R. A. fasc. 305. nr. 10. Ugyancsak Gáspár s neje Surányi Zsuzsáról 1610-ből Barna Mihály geneal. gyűjt. El. Anarchy 236. 1611-ből. Orsz. lt. N. R. A. Ind. Tom. l. pag. 440.*
Esterházy Miklós és neje Desewffy Orsolyának Munkács várába történt beiktatásánál ő is jelen volt.Tabódy, Munkács multja s jelene 161. l.*
Még 1633-ban is s pedig már fiával Istvánnal együtt protestál Nyáry István és neje Thelegdy Annának a szentmiklósi uradalomba történt beiktatása ellen.Orsz. lt. N. R. A. fasc. 624. nr. 15.; fasc. 875. nr. 39.*
Nagy Iván történetírónk szerint – Wagner nyomán – neje Bedeghi Nyáry Zsuzsánna volt.Nagy Iván, id. m. XI. k. 141. l., a hol Surányi Zsuzsánna nincs felemlitve. Nyáry Zsuzsannára nézve, hogy ez T. Gáspár neje volt volna, okleveles adatot nem találtam. Kiss Bálint is. Az Árpádok királyi vére cz. művében B. E. táblán Nyáry Zsuzsát írja T. Gáspár nejeként, nyilván Nagy Iván nyomán.* Egyetlen fia István nyilván Surányi Zsuzsánnától született, mert mint alább Istvánnál látni fogjuk, ez a Surányi és Prépostváry jogon sok birtokot örököl.
Prépostváry Zsigmond gróf Csáky László és nejétől Batthyáni Magdolnától nagy birtoktesteket birt zálogban; e birtokokra nézve, ú. m. Adorján vára, Margita városa, Seyfer, Ujfalu, Berke, Sertervölgye, Kővágh, Almás, Nagyfegyvernek falvak, Bozlik, Tótfalu, Kisfegyvernek, Alsó-Gyierek, Mezőfalu, Liky stb. birtokrészek iránt Prépostváry a leleszi konvent előtt 1643-ban vallást tett, hogy e javakat Thelegdy Istvánnak, nagyságos Thelegdy Gáspár fiának, ki ő neki közel vérrokona (frater generationalis), azzal a feltétellel engedi át, hogy halála után azok Thelegdyre szálljanak.Orsz. lt. N. R. A. fasc. 712 nr. 34.*
Viszont Prépostváry is a Thelegdy István kezeinél levő Béltek várát és falut, Sándorfalva, Szakasz, Szamos, Bús, Pete, Rente, Középső- és Felső-Homoród, Gyöngyi, Eszeró és Dobra szatmármegyei részbirtokokat megszerezni igyekezett, azokra 43,077 frtot, majd ismét 12000 frtot fizetvén. III. Ferdinánd királytól Prépostváry és Thelegdy megerősítést és illetve engedélyt nyertek 1644. évi január 10-én, mely szerint Thelegdy István e javakat egész életén át birhassa s azután Prépostváry vagy örökösei birják.Orsz, lt. N. R. A. fasc. 835 nr. 44.*
Atyja halála után gondja volt reá, hogy magát a szentmiklósi uradalomban is megerősíttesse, e végből a leleszi konventhez fordul, hogy adja ki néki a szentmiklósi és zétényi uradalmakra vonatkozóan levéltárában levő királyi inscriptiókat- és iktatási bizonylatokat; a leleszi konvent 1646-ban e kérelemhez képest kiadja neki Miksa király 1579. évi oklevelét s a Thelegdy Mihály iktatását igazoló okiratot.Orsz. lt. N. R. A. fasc. 873. nr. 3.*
Ez időtájt vette magának feleségül Lónyay Zsigmondnak, Bereg megye főispánjának és Warkucs Margitnak leányát, Margitot.Orsz. lt. N. R. A. fasc. 868. nr. 78.*
A szentmiklósi uradalom tekintetében több oldalrol érvényesített igények megvizsgálására a király kiküldte a kassai kamara tanácsából a biztosokat. Thelegdy István 30,000 frtot, az Esterházy család pedig 18000 frt felülfizetést ígérvén meg, e részben a biztosok jelentésüket 1650-ben megtették. Ehhez képest még abban az évbenOrsz. lt. N. R. A. fasc. 335. nr. 20.* III. Ferdinánd király megerősítvén Thelegdyt a szentmiklósi uradalomban, beiktatását elrendeli s ez foganatosíttatott is.Orsz. lt. N. R. A. fasc. 824. nr. 12., 13., 14.*
A kamara egyidejüleg a 48,000 frtból Thelegdyre eső s lefizetett 30,000 frtra nézve a nyugtát is kiállította.Orsz. lt. N. R. A. fasc. 335. nr. 22.*
Kitűnik egyébként a királyi harminczadosoknak 1650-ben a kamarához tett jelentéséből az is, hogy már ez időben amaz uradalmat Lónyay Zsigmond, Thelegdy apósa is törekedett megszerezni.Orsz. lt. N. R. A. fasc. 335. nr. 27.*
István 1650-ben a m. udv. kanczellaria által örökségi igénye indokából átiratta Rudolf királynak a Surányi és Prépostváry család részére több Bereg és Ugocsa megyei birtok, ú. m. Surány, Halmi, Karod, Choroda stb. felől tett nova donatióját.Orsz. lt. N. R. A. fasc. 305. nr. 9., 10.*
Rákóczy György fejedelem hitvesének, Báthory Zsófiának 1651 május 6-án adta el váradi káptalan előtt bélteki vára mellett fekvő Györgyi nevű faluját, a mely jogi ténynél őt Kisunyomi Kún János tiszttartója és meghatalmazottja képviselte.Orsz. lt. N. R. A. fasc. 835. nr. 46.*
A hatalmas törzs főágának utolsó hajtása ekkor már kihalóban vala, beteg testtel csak húzta még életét, egyébként már 1694-ben elkészíté végrendeletét, hogy minden eshetőség készen találja s javait feleségének Lónyay Margitnak hagyta, Prépostváry Zsigmondnak is több birtokot testálván.Orsz. lt. N. R. A. fasc. 835. nr. 45.*
Élete utolsó szakában már minden oldalról megmozdúlt az érdekeltek hosszú sora. Soknak volt jogos vagy kevésbbé jogos igénye e nagy nemzetség ősi javai iránt. Ezeket itt nem is tárgyaljuk, nem tartozván ez immár tárgyunk keretébe. Mindazáltal egy érdekes genealogiai táblázat közölhetése okából felemlítendőnek tartom, hogy gróf Esterházy László is, Miklós fia maga és fivérei nevében a felségtől magának kérte adományoztatni a szentmiklósi javakat sajátkezű kérvényében, kijelentvén, hogy hajlandó a Thelegdy családdal egyezkedni s nekik még 15,000 frtot fizetni; ehhez maga készíté el Thelegdy István leszármazási tábláját is.Orsz. lt. N. R A. fasc. 363 nr. 38. László gróf már 1652-ben elesett a vezekényi csatában; e kézirat tehát 1650 körül készült. A mellékelt táblázat a következő:
Michael Telegdy Paulum qui ex Catharina Varday Annam consortem Stephani Niar˙ deficientis filii Pauli Niar˙ ex Susanna Török quć ex Paulo Niar˙ posteriori marito Christinam quć ex Nicolao Esterhazy Ladislaum Johannem Franciscum qui deficit Gasparem qui Stephanum possessorem modernum
*
István, az utolsó Thelegdy 1653-ban halt meg. Szeretett hitvese Lónyay Margit azon évi szeptember 23-án már mint «az néhai tekintetes és nagyságos Thelegdy István úr megmaradot Eözvegye» írja magát alá.Orsz. lt. N. R. A. fasc. 868. nr. 76. és 78.*
Vele kihalt a Csanád nemzetség Belenyk főágának Kelemenös-vonala: a Thelegdyek fényes nemzetsége, a melynek – Bunyitay szavaival élve – jellemvonása: «az erősen vallásos érzület». Vagyonuk legjavát, de nemzetségük virágait, gyermekeiket is áldozatul hozták Istennek; de lerótták kötelességüket a haza oltárán is!
* * *
A Csanád nembeli Thelegdyek közül még éltek többen is, kiket a kapcsolat ismeretének hiányából a családfán elhelyezni nem tudtunk.
Igy 1494-ben Thelegdy Imre, 1507-ben Thelegdy János leánya Fruzsina,Werebélyi Györgyné, 1561-ben Thelegdy Gábor és Máté. 1592-ben Thelegdy Mihály, néhai István fia és Imre unokája, 1583–1600-ban Thelegdy Balázs és leánya Erzsébet Komornik Jánosné, 1577–1585-ben Thelegdy András.
* * *
Végezetül pedig el nem mellőzhetem, hogy meg ne emlékezzem két illustris férfiúról, a ki a Telegdy nevet viselte. Ezek Telegdy Miklós pécsi püspök és Telegdy János kalocsai érsek.
Mindkét főpapot történetíróink és genealogusaink a Csanád nembeli Thelegdyek családjához sorozták, habár a genealogiai táblázatokon elhelyezni nem is tudták.
Miklós 1535-ben Telegden született, apja Márton, Thelegdy István kincstartó fiának, Thelegdy Miklósnak jobbágya volt. Valószínűleg tanúlt ember lévén, talán iskolamesterkedett s innét magát «literatus»-nak írta is. Thelegdy (VII.) Miklós úgy látszik kedvelte őt s a jobbágyságból fölszabadította. Adott neki adományban házat, földet, rétet. A földesúr Thelegdy Miklós kedvelhette Márton jobbágynak kis fiát Miklóst is, ki az ő nevét kapta a keresztségben; erre lehettek neki különböző okai. Tény, hogy az öreg földesúr halálával annak árvái a telegdi plébános Ilosvai tútorsága alá kerültek, a ki nemcsak az úrfiakra gondolt, hanem a kis jobbágyfiút is gondjai alá vette. Elküldte őt a krakói egyetemre, hol már 22 éves korában elnyerte a baccalaureatusi fokot. Ilosvai időközben esztergomi Nagypréposttá lőn s Nagyszombatban lakott. Miklóst is ide hozatta. Pappá nevelte, 1558-ban felszenteltette. Miklós aztán a nagyszombati iskola tanítója lett; 1561-ben már esztergomi kanonok és iskola-igazgató; 1564-től pedig 16 éven keresztül nagyszombati hitszónok (concionator) volt.
Miklós apja Márton 1567-ben elhagyta Telegdet, eladta ottani házát, földjét s elköltözék fiához, Miklóshoz, Nagyszombatba. Az eladásról 1567 június 30-án felvett oklevélben Márton jobbágy említést tesz fiairól is ilyeténképen
«Ego Martinus Literatus de Telegd jobagio Domini Nicolai de Thelegd . . . . quum mihi fuisset animus videndi filios meos Nicolaum presbyterum, concionotorem Tyrnaviensem, ac Georgium . . . . »Ifj. Bölöni Sándor levéltárából közölte Bunyitay Vincze, Uj Magyar Sion, 1886. évf. 81–86. ll. és Kath. Szemle, 1895. évf. 610. l.*
Miklós már 1572-ben esztergomi nagyprépost, 1573-ra» Verancsics érsek helyettese teljes joghatósággal s ez időtől fogva, 13 éven keresztül, az esztergomi érsekség administratora.
Rudolf király őt, kiváló érdemei hangsulyozása mellett, 1579 február 6-án kinevezte pécsi püspökké.Orsz. lt. Liber Regius, IV. k. 131. l.* Ugyanaz évben meg kir. consiliarussá,U. ott. Liber Regius, IV. k. 187. l.* valamint az esztergomi érsek vicariusává, egy főegyházi kanonoki stallummal s a kápolna és oltár rectoratusát megillető jövedelmekkel.Orsz. lt. Liber Regius, IV. k. 133. l.*
1583-ban a király még a saághi prépostságot is neki adományozta.U. ott, 367. l.*
Egyike volt a katholikus vallás legbuzgóbb terjesztőinek s a protestantizmus legerélyesebb támadóinak szóban úgy mint írásban.
1571-ben kiadta az első magyar naptárt. 1577-ben megvette és Nagy-Szombatban felállíttatta a bécsi jezsuitáknak használaton kívül álló nyomdáját 1000 frtért. Rudolf király 1584. évi augusztus 14-én megengedi Thelegdinek, hogy a Nagy-Szombatban levő saját házában felállított nyomdájában egészen életén át könyveket s nyomtatványokat adhasson ki, megjegyzi azonban a király, hogy olyanokat ne nyomtasson s ne adjon ki, melyek a katholikus vallás és az ország bevett szokásai ellen volnának.U. ott, 397. l.*
E nyomdában rövid idő alatt 18 művet adott ki. Kiadta Mossóczy nyitrai püspökkel együtt Magyarország 1579-ig hozott összes országgyűlési végzései és törvényei tárgymutatóját. Az indexet egészen maga Telegdy készíttette. Az országgyűlésen is erős tevékenységet fejtett ki.
1586. évi april 20-án betegségében végrendelkezvén, kijelenti ebben: hogy a nagyszombati Szent-Miklós egyházában a Mária-oltár elé kíván eltemettetni. A vörös márványlapra jöjjön czímere és ez a felírat: «Nicolaus Telegdinus Eppus Quinquecclesiensis vivens hunc sepulturć locum sibi elegit. Cleri populique Catholici orationibus recommendatus» és hozzá teszi még, hogy «egyebet semmit» rá ne írjanak. Márton nevű unokatestvérének (sobrino meo) is hagyományoz értékeket.
Fitestvére, néhai Telegdi György gyermekeit, Jánost és Erzsébetet teszi általános örökösévé összes ingó s ingatlan vagyonában. Végrendeleti végrehajtói egyikéül Telegdi László esztergomi kanonok van megnevezve.Orsz. lt. Doc. Eccl. Eppatus Quinqueeccl. fasc. 18. nr. 6.*
Meghalt 1586. évi ápril 22-én. Eltemettetett óhajtásához képest Nagy-Szombatban, a Szent-Miklós egyházában.
Érdekes kétségkívül az, hogy Miklós püspök – a jobbágy fiú – gyűrűs pecsétjén olyan czímert használ, mely a Thelegdy ős nemzetség czímeralakját is felöleli.
Iacute;gy 1569 márczius 28-án kelt sajátkezű iratán, melyben mint lector eccl. Strigoniensis azt ismeri el, hogy a nagyszombati papnövelde részére 50 frtot vett át, gyűrűs pecsétjében a következő czímert használja: hasított pajzs, jobbfelől a német lovagrendéhez hasonló kereszt, melynek felső része lombszerűen szétterjed; balfelől a pajzs két részre van osztva, a felső mezőből átér az alsóba egy kiterjesztett szárnyú (röpülő) sólyom s lecsap az alsó mezőben lebegő réczére. Sisak és sisakoromdísz nincsenek rajta.
Az 1579 deczember 16-án mint vál. pécsi püspök és consiliarius által kiállított ama nyugtáján, melyben a nyolczados törvényszéknél kijáró diurnumai fejében november 21-től deczember 16-ig (in singulam diem duos florenos hung. computando), összesen 52 frtnak felvételét ismeri el, gyűrűs pecsétjén a fentebb leírt czímert, sisak s oromdíszként püspöki süveg födi s balról a pásztorbot tűnik elő. Fölül N. T., alól pedig E. Q. betűk láthatók.M. Nemz. Muzeum fol. lat. 2418.*
1581 nov. 1-én kelt nyugtatványán, mely szerint Ócskay Ferencz nagyszombati harminczadostól azon évi júniustól járó consiliariusi fizetése fejében 200 frtot felvett; valamint 1583 szeptember 16-án 400 frtról, 1584 november 25-én 100 frtról kiállított való nyugtáin mindenben hasonló czímerű gyűrűs pecsétek vannak.U. ott, fol. lat. 1529. és 1739.*
Telegdy János kalocsai érsek, miként azt a Miklós pécsi püspök fentebb érintett s magának János érseknek (akkor nyitrai püspöknek) alább érintendő végrendeleteik kétségtelenül feltűntetik, Miklós pécsi püspök György testvérének fia s így Miklós püspöknek unokaöcscse volt.
János, György fia, született 1572 körűl, 1594-ben már esztergomi kanonok, majd prépost, 1609-ben boszniai püspök.Rajcsányi-féle geneal. gyűjt. a budapesti egyet. könyvtárban.* Már 1592-ben kis latin munkát írt és nyomatott ki az ős hún-magyar írásról.
1615-ben váradi püspök, 1619-től nyitrai püspök, majd 1647 február 13-án bekövetkezett haláláig kalocsai és bácsi érsek s egyszersmind a nyitrai püspökség administratora volt.Orsz. lt. N. R. A. fasc. 901. nr. 7., 9., 10., 11., 15. Doc. Eccl. fasc. 15. nr. 17., 19.; fasc. 47. nr. 6. Magy. Tört. Tár, Vl. k. 95. l.*
Mint nyitrai püspök, 1620-ban sokáig hősien védte Nyitra várát Bethlen hadai ellen s végtére csak az őrség teljes kiéheztetése után adta fel a várat. Ez alkalomból végrendeletet is írt 1620. évi augusztus 31-iki kelettel, mint mondja: életének 48-ik évében. Ebben óhajtja, hogy ha lehetséges lészen, vigyék testét rokona Telegdi Miklós pécsi püspök teste mellé Nagy-Szombatba, a Szent-Miklós egyházába. Testvérének Telegdi Erzsébetnek (Miklós pécsi püspök végrendeletéből láttuk, hogy ez György fivérének János és Erzsébet nevű gyermekeiről beszél) hagyja nagyszombati házát, a mely neki jutott osztályrészben; azután unokaöcscseinek, Telegdi István és Györgynek – Márton fiainak – akkor még gyermekeknek is hagy ingó és ingatlan javakat. Aláírja magát mint nyitrai püspök s e megye örökös főispánja s ő felsége consiliariussa.Gr. Károlyi cs. okltára. IV. k. 86. okl. fasc. A. nr. 3l.*
Mint váradi püspök, 1615-ben Jászóról megszerezte a váradi egyház statutumait; mint nyitrai püspök pedig nemes ifjakat nevelt papi pályára; a nagyszombati papnöveldében hat növendékre alapítványt tett, székesegyházát megújította, nagyobbíttatta s drága egyházi edényekkel gazdagította; káptalanát egy malommal s városi területtel ajándékozá meg; 1630-ban püspöki székhelyén a Szent-Ferencz-rendnek kolostort emelt s azt 5000 frtnyi alapítványnyal is ellátta.Fraknói, Pázmány Péter. 20l. l.*
Csanád vezér (Doboka fia) 1002–1030 (neje: Ahtony özvegye) Hézag Fülöp (a nagy) † Belenyk vagy Belényes bán de genere Csanád (neje Kalán genusból) 1190–1200 Bogyoszló Kelemenös bán aradi főispán † 1247 előtt. Waffa comes † 1256 előtt. (Ettől: a makófalvi Makó, Makay, Tömpöry családok.) I. Pongrácz 1247–1256 Chumur 1256 Izsák 1247–1256 Elek 1247–1256 (Jolán, Kilián leánya) I. László 1256–64 I. Tamás István 1256 Makó bán 1256–85 Donkus Gergely 1256 I. Lőrincz 1296–1313 Csanád eszterg. érsek † 1349 I. Miklós 1299–1326 Csanád vm. főispánja II. Pongárcz 1295–1320 I. János 1320–1339 II. Tamás 1320–1373 II. Tamás eszterg. érsek † 1338 Kelemen 1337–1380 II. János II. Lőrincz (Laczk-Bánffy Dora) I. Péter † 1387 III. János † IV. János 1385–1450 Egyed Jakab 1385–87 II. László 1405–6 VI. János IX. János (Ecsedi Báthory Erzsébet) Márton II. Ferencz 1516 II. István 1337–44 Demeter I. György 1337–73. II. Miklós 1337–87 (Látó Tamás leánya) Margit (1. Kaplay Ben. 2. Szombati [Nagy] Fülöp) I. Pál 1419 Zombori ág. I. Ferencz (Frank) (Debreczeni Katalin) 1418–1439 X. János (N. Anna) 1469–1474 III. Miklós kanonok 1380. II. Péter 1380–87. III. István kir. tárnokmester megölték 1514 (Pelsőczi Bebek Margit) VII. Miklós (Losonczi Bánffy Borbála) Mihály, székelyek főkapitánya (Losonczi Bánffy Zsófia) 1550–1587 V. János IV. Miklós kir. főajtónállómester 1385 Katalin (Boldogfalvy Ferencz) III. Ferencz III. András kir. kamarásmester 1484–1495 Sára Kata VII. János 1387–1419 I. András V. László (Thornay Dóra) 1516 VIII. Miklós 1530–40 Erd. alvajda (1. Losonczy Fruzsina 2. Báthory Margit) Katalin (Báthory István Erdélyi vajda) Orsolya (Losonczi Bánffy Miklós) Fruzsina (1. Ártándy Pál 2. Zólyomi László) Több leány. II. Pál 1413 III. László II. András 1419 † IV. Lőrincz † 1460 (N. Dora) VI. Miklós 1475 IV. István Márton 1475 1-től: IX. Miklós (Lónyay Klára) † 1583 XI. János II. Ferencz V. Miklós 1448 Rigómezőn harczoltak. (Debreczeni Dósa Klára) III. László Klára (Zokoly Miklós) IV. László 1469 Klára (Zokoly N.) N. leány (Szepessy László) II. György Katalin (Sövényházy István) XII. János elesett a mezőkeresztesi ütközetben 1596 (Lapispataki Seghnyey Anna) Kata (Zokoly Miklós) Borbála (1. Csapy Kristóf 2. Rákóczy Zsigm. Erdély fejedelme.) III. Pál † 1596 nov. 13. (Kisvárdai Wárday Kata † 1630 jun. 7.) III. Tamás III. György 1507 Ambrus (N. Ilona) Zsigmond (N. Fruzsina) Anna (1. Czibak György 2. Vesenyi Mihály) IV. György VI. László 1547–1579 Kata (Palatitz János) IV. Ferencz (Brebiri Melith Dora) Gáspár (Surányi Zsuzsa) Zsófia (Kovacsóczy István erd. kanczellár 1631) Erzse V. István † Zsigmond † Mária Zsuzsa Kata Anna † 1635 (Bedeghi gróf Nyáry István) V. Ferencz † 1608–1610 Kata Krisztina VI. István † 1653 (Lónyay Margit)
Mint kalocsai érsek kinyomatta s kiadta 1638-ban néhai Telegdi Miklós pécsi püspöknek «Az Evangeliumnak, melyeket stb.» czímű jeles művét.Szabó Károly, Régi Magyar Könyvtár, I. k. 577 sz.* 1637-ben nagyszombati házát, két kertjét a jezsuitáknál lévő nemesi convictorok részére királyi engedélylyel örökbe bevallatta.Orsz. lt. N. R. A. fasc. 365. nr. 5l.*
* * *
Telegdi Miklós püspök útján, testvére György által egy új nemes Telegdy család alapíttatott. Miklós püspök fivérének Györgynek Rudolf királytól nemesi adományt eszközölt ki. A király 1578-ben január 30-án Pozsony megyei Szerdahelyen egy nemesi kuriát s házat adományoz Telegdi Györgynek s mindkét nemű utódjainak, felmentvén őt minden szolgálmányok terhe alól is. A szerdahelyi kuriába az iktatás is szabályszerűen megtörtént.Orsz. lt. Liber Regius IV. k. 129. l.; Doc. Eccl. fasc. 5. nr. 90.*
Györgynek nem csak János és Erzsébet, kik a pécsi püspök végrendeletében szerepelnek, hanem még László és Borbála nevű gyermekei is voltak, miként ezt Báthory István országbirónak 1591. évi tanúsítványa bizonyítja, mely szerint Salmis Gyula gróf s leánya Anna, Lichtenstein János báró neje, néhai Telegdi Miklós pécsi püspök javait megszerezni óhajtván, pert indítottak, Miklós pécsi püspök testvére Györgynek: László és Borbála nevű gyermekei ellen.Orsz. lt. N. R. A. fasc. 416. nr. 11.*
Az érintett mindkét végrendeletben előforduló «Martinus sobrinus»-nak, Zegedy KatátólJászói konvent. Prot. O. nr. 43.* született István és György fiai közűl az utóbbi volt alkalmasint 1637-ben kanonok, majd prépost Esztergomban s győri kanonoki stallumot is viselt, majd szegzárdi apát lett, míg végre lemondott papi méltóságáról és Egerbe vonult vissza, hol 1648-ban meghalt.Mem. Basilicae Strig. A. 1856. consecr. p. 153. és Pozsonyi kápt. caps. 30. fasc. 11. nr. 15.*
A XVII. században többször előforduló Telegdy Miklós s ennek gyermekei: Zsuzsánna, kinek első férje: Komjáthy Tamás, (ettől gyermeke Komjáthy Mihály,) második férje pedig Pap István volt, (ettől gyermeke Pap János; továbbá Anna, Kerepessy János felesége nyilván a Márton fia István leszármazottjai voltak.Jászói konv. Prot. R. nr. 28.; Prot. R. nr. 298., 299.; Prot. S. nr. 55., ,35.; Prot. Y. nr. 127.*
Ez új Telegdy családról akövetkező családfák állíthatók fel:
I.
Telegdi Márton deák, jobbágy 1567 Miklós pécsi püspök † 1586 György László kanonok János kalocsai érsek † 1647 Erzsébet Borbála
II.
Telegdi Márton (Zegedy Kata) 1601–1611. István 1620–1648 György kanonok 1620–1648 Miklós Zsuzsánna 1. Komjáthy Tamás Komjáthy Mihály 2. Pap István 1650–1702 – Pap János Anna (Kerepessy János) 1650.
MAKAY DEZSŐ.
VEGYES.
Magyarországi három czímerlevél II. Rákóczi Ferencztől.
A Turul -iki évfolyama 2-ik füzetében értekeztem a II. Rákóczi Ferencztől, mint erdélyi fejedelemtől kiadott nemeslevelekről. A bevezetésben (49. l.) egyebek közt azt írám, hogy ő, mint magyarországi vezérlő fejedelem (dux), nemesi rangra senkit sem emelt, még az ónodi abrenunciatió után sem. Ezen állitást szószerint fenntarthatom ugyan, hogy t. i. Rákóczi ezt maga nem tevé; hanem a szécsényi szervező országgyűlés a megalakúlt Confoederatio által melléje rendelt kormánytanácscsal egyetemben, közös egyet értéssel s a záradékban a jelenvolt senatorok neveinek fölsorolása mellett: az ausztriai ház uralmától való elszakadás kinyilatkoztatása utáni időkben igenis, adott ki – mindazáltal csak nagyon csekélyszámú – armalist, mint azóta tett e tárgyú kutatásainkból meggyőződést szereztünk.
A mint ugyanis a maros-vásárhelyi ünnepélyes trónbeiktatás és eskütétel után a czímereslevelek osztogatását mint Erdély fejedelme elkezdé: az ónodi abrenunciatió megtörténtével Magyarország is független államnak declarálván magát, itteni hívei oly sűrűen ostromolták őt, mint a szövetkezett rendek fejét, vezérlő-fejedelmét, armalisok kibocsátásáért, hogy Rákóczi, ha talán nem is annyira magok a sollicitálók, mint inkább azoknak magasrangú, a közügyek intézésében nagy befolyású pártfogóik kéréseitől, unszolásaitól nem menekülhetett. Szigorúan alkotmányos érzülete azonban a nemes és szerény fejedelmi férfiúban azon maggyőződést érlelé meg, hogy mivel ő Magyarországon a legfőbb hatalmat a szövetség statutumai értelmében, helytartójával, Bercsényi gróffal és a mellé adott kormánytanácscsal megosztva gyakorolja: következőleg a nemesi előjogok adományozását is csak e tényezőkkel együttesen teheti. A senatus elé terjeszté tehát, még az ónodi országgyűlés berekesztése előtt az ügyet és e tanács véleményének meghallgatása után abban állapodott meg, hogy a nemesi rangra emeléseket csakis a rendek, vagy legalább az országtanács együttlételekor, ennek bevonásával eszközlendi, kivévén, ha valamely nem nemes haditiszt az ellenségen olyan feltünő vitézi tettet vinne végbe, a melyért való kitüntetése, már csak a serkentő példaadás okáért, sokáig nem halasztható.
Hogy mily lelkiismeretesen ragaszkodott azután Rákóczi e kimondott elv megtartásához, érdekesen bizonyítja egy, az általa pedig ugyancsak kedvelt és nagyrabecsült Thelekessy István egri püspök, kormánytanácsos és hevesi főispán részéről megnemesítésre mindjárt az ónodi gyűlés eloszlása után tett ilyen ajánlatnak visszautasítása. Udvari kanczelláriájának az 1707-ik év tavaszáról s nyaráról szóló minutái között ugyanis Rákóczinak a nevezett püspökhöz intézett következő válaszfogalmazatát olvassuk:
«Ex Arce nostra Szerencs, die 5. Julii, 1707. Episcopo Agriensi. A mely személyt Kglmed recommendál: nem kétljük érdemesnek lenni, nemesi szabadságnak collatiójára; de minthogy elvégeztük, diaetán vagy conventuson kivűl senkinek armálist ne adjunk, hanem ha valamely nevezetes és dicséretes cselekedetet ellenségünkön szemlátomást, (tanúk előtt) követne el;Ilyen dićtán vagy konventen kivül kiadott armalisát azonban egyet sem ismerünk; úgy látszik, nem is létezik, nem is létezett ilyen.* kire nézve, ennyire lévén afféle instansok restringálva; várjon az is az következendő gyűlésre és azalatt, ha generális Károlyi Sándor úr hívünk (ennek hadtestében szolgált tehát a püspök pártfogoltja,) recognoscálni fogja hazafiúságtúl viseltetett cselekedetit, – veheti érdemihez képest kegyelmességünket». (Orsz. levéltár, Rákóczy-limbus.)
Ezen elvi alapon nyugvó visszautasítást, vagy föltételekhez kötött elhalasztást megelőzőleg, még az ónodi országgyűlésen, ennek végső napjai alatt kelt Rákoczinak Pongrácz János alezredes részére kiadott czímeres nemeslevele. Az armalisok szokott stylus curialisában van szerkesztve; hogy t. i. „attentis et consideratis fidelitate, fidelibusque servitiis, meritis Fidelis Nostri Strenui Joanni's Pongrácz, Regiminis Nostri Equestris Ordinis Szalayani (Szalay Pál abauj-sárosi huszárezrede) Vice-Colonelli, quć ipse sub his armorum Nostrorum progressibus, erga Inclytam Gentem hanc Ungaricam et consequenter Serenitotem Nostram, qua Ducem Confoederatorum Statuum, pro locorum et temporum varietate, in diversis bellicarum operationum casibus, felicz successu fideliter exhibuit et impendit»: a fölűlnevezett Pongrácz Jánost és mindkét nembeli törvényes ivadékait magyar nemesi rangra emeli. Adván nekie czímerűl égszín-kék vértet, melynek alját zöld mező tölti be és e fölött «harczra formált» kar emelkedik, kivont görbe karddal kezében. A vért fölött nyílt hadi sisak, melyből hasonló kardos kar nyúlik ki. Foszladék: jobbról arany-kék, balról bíborszínű. Mely czímerrel és a nemesi kiváltságokkal ő és maradékai az országunkban szokott módon élhetnek. Végül a záradék: «Datum per manus Fidelis Nostri Magnifici Baronis Stephani Sennyei, Nostri et Confoederatorum Regni Hungarić Statuum Cancellarii, Reverendis Stephano Telekesi Episcopo Agriensi, Ladislao Piber Episcopatus Nitriensis Administratore et Electo Alm˙siensi, Andrea Pettes Electo Ansariensi et Administratore Vaczensis Episcopatus Ecclesias Dei feliczter gubemantibus; Item Illustrissimo Comite Nicolao Bercsény de Székes, Supremo Generali Nostro, Comitatus Ungváriensis Supremo Comite; Comite Stephano Csáky Comitatus Bereg et Ugocsa Comite Supremo; Adamo Vay, Aulć Nostrć Mareschallo, Comitatus Máramarosiensis Administratore; Sigismundo Jánoky, Stephano Kálmánczai, Stephano Soós, cćterique Senatoriam Dignitatem tenentibus et honores, sub Generali Confoederati Regni Conventu in Campo ad Ónod celebrato, die 27. Mensis Junii, Anno Millesimo Septingentesimo Septimo.” (Eredeti fogalmazat, ugyanott.)
Az itt megnemesített Pongrácz János vitéz hadi főtiszt, s végül irtóztatón tragikus sorsú férfiú vala. Életéből rövideden megemlítjük, hogy szepességi fi volt, polgári születésű. Már a kuruczvilág előtt rendes katonai szolgálatban kellett állnia: mert mikor Rákóczy fegyverei Lőcséig hatolának s ő az 1703. évi szeptemberben szepesiek és sárosiakbúl lovas-századokat szervezvén, velök mint «kapitányuk» (fő-, vagy csak viceezereskapitány? nem mondatik), csakhamar Liptóba, Túróczba, Trencsénybe nyomúlt hódítólag elő, – hadait, ámbár még igen hiányos fölszerelésűeket, reguláris katona-mód szerint marséroltatá és a hadi evolutiókhoz jól értett. Volt azonban egy nagy hibája: a részegesség. Boros fővel belegarázdálkodott mindenkibe s iszonyú kihágásokat követett el. Ezekért a fejedelem megfosztá őt az önálló csapatparancsnokságtól s Szalay Pál huszárezredébe osztatta alezredesül. Nagyon vitézül szolgált itt is, de veszekedő garázdaságaiért többször szenvedett katonai fogságot. Majd Szalaytól is megvált Pongrácz és a szerencsétlen trencsényi csata idejétől fogva mint gyalogalezredest találjuk őt Érsek-Újváron. Itt 1709 novemberben ittasan összeháborodott Csajághy dandárnok s várparancsnokkal, ki aztán vasra verette és betömlöczözteté. Fogságából Esterházy Antal szabadította ki őt 1710 januárban. Ezentúl is Érsek-Ujvárban maradt melynek ezen évi hosszú megszállását, ostromát hősiesen küzdötte végig; annyira, hogy midőn szeptemberben a várfeladás iránt alkudozni kezdének a szorúlt helyzetbe jutott védők: Pongrácz János keményen megkötötte magát, hogy ő bizony nem kapitulál senkinek; inkább vágja magát keresztül a várőrség a németen, – majd ő példát mutat! . . . Azzal fogta magát, egy éjjel szép csendesen összegyüjté a várpiaczra 500 jó hajduját és a vakmerő ember ezzel a maroknyi haddal oly ügyesen keresztültört Heister ostromsáncz-vonalain, s 12000 főnyi táborán, hogy csak a messze Korpona, Bozók táján bukkant elő csapatával és Gömörben szerencsésen csatlakozott a kurucz haderőkhöz.
A fejedelem e hallatlan, elszánt bravourjáért ezredessé léptette elő Pongráczot, a ki aztán Szegesben, Sárosban, Abaújban gyalog és lovas, könnyen mozgó guerilla-csapatot gyűjtött össze magának. Egy darabig Jászóvárában volt parancsnok, majd ez, Kassa körűlszállástásakor, üresen hagyatván, 1711-ben Ungban, Berezna, Zaricsó táján feküdt téli szállásokon. A szatmári békét el nem fogadva, guerilláival a vereczkei szorosba, utóbb Lengyelországba vonúlt és hontalan bujdosóvá lőn. De ott sem tudott pihenni; folyvást új forradalmak szításán törte a fejét s a lengyel szélekről be-becsapkodó szabad-hajdúival sokat nyugtalanítá a felső megyéket. 1712 augusztusban is bentjárt és a szintén szepesi Czelder Orbán volt brigadérossal, régi hajdúikból titokban guerilla-csapatokat szervezett az Igló és Dobsina közötti Nyilecz-hegységben. Gr. Pálffy János cs. tábomagy Kassáról erős hadoszlopot küldött ki ellenük és Czeldert tíz társával elfogatta. Elfogták Pongráczot is, azonban ő útközben megugrott és a duklyai szoroson Lengyelországba visszamenekült. De végzetét mégsem kerülheté ki. Azon gaz lengyel schlachtzicz, a kinél szállva volt, fel- és eladá őt az eperjesi német őrségnek. Ezek éjjel titkon átlépvén a lengyel határt, a szerencsétlen magyar forradalmárt elfogták és Kassára hurczolák.
Itt a delegált vérbiróság együtt összeülvén, a rabokat – egészen ŕ la Carafa! – hóhérok által irtóztató kínvallatás alá vetették. Különösen a szegény Pongráczot a kínzó-kamarában a bakók többszöri kínpadra feszítéssel anynyira agyonkínozták, törték, szakgatták, sütögették, hogy a szánalomraméltó vitéz ember, mire a halálítéletet: lefejezést és négygyé vágatást, meghozták fölötte, a szenvedett irtóztató sérülések, zúzódások, égetett sebek miatt börtönében meghalt. Ekkor a vérbiróság a meghozott ítéleteket megerősítés végett Bécsbe küldvén a k. k. Hofkriegsrathhoz, egyszersmind kérdést tett: hogy a kínzások következtében elhalt Pongráczczal – a kit addig temetetlen hagyának – mi történjék? Az embertelen válasz úgy hangzott, hogy hajtsák végre az ítéletet a – holttestén. És az egykori kurucz ezredesnek élettelen, enyészetnek indúlt tetemét csakugyan lefejezték s a testét fölnégyelvén, Czelder és a többi lemészárolt kuructok testrészeivel, Kassa város négy kapuja előtt póznára tűzött kerekekre szegezték, a levágott fejét pedig az egyik bástyatorony ormára tűzték föl. Ott senyvedett az hat hétig – hollók, varjak prédájáúl – a kassai polgárok borzalmára, mígnem a városi tanács fölterjesztésére a Hofkriegsrath nagy kegyesen megengedé, hogy az elaszott koponyát a hóhér a bástyaoromrúl immár levehesse és eltemethesse a– bitófa tövében . . .Az idevonatkozó eredeti, hivatalos aktákból, a cs. és kir. hadilevéltárban, Bécsben.*
Hanem azért III. Károly, az utolsó Habsburg mégis jámborlelkű, kegyes uralkodó volt! . . . Ime, ilyen szomorú történetet elevenít föl az a föntebb közlött nemeslevél!
A Pongrácz Jánosén kívül még két, Rákóczi-féle czímeres nemeslevélre akadtunk, ugyancsak az 1707-ik évről. Ezen esztendő végnapjaiban ugyanis a vezérlő-fejedelem ismét országos konventet tartott Kassán, a hol a kormánytanács is együtt ült. Itt és ennek kebeléből adott ki azután Pongráczéhoz egészen hasonló szövegű két armalist, az egyikkel Gyöngyössy György, s a másikkal Pöstyényi István vitéz hadi tiszteket nemesítvén meg, hozzátartozóikkal és törvényes ivadékaikkal együtt, a szabadságháború folyamán tanúsított hűségükért s jeles hadi tetteikért. Gyöngyössynek neje Mészáros Judith volt s még Gyöngyössy József és Jakab nevű fiai említtetnek; Pöstyényi házastársa pedig Nagy Erzsébet; továbbá István, Mihály, György nevű fiai és Zsuzsánna s Katalin nevű leányai soroltatnak elő. Mindakettőnek itt is ugyanaz a czímer adományoztatik, a mi Pongrácz armalisában leiratott. (Ez, úgy látszik, már conventionális katona-czímer volt a kuruczoknál).A Nyúzóéban is meg volt ugyanis a görbe kardot tartó kar, – igaz, hogy mellette két sasszárnynyal, a mi talán Nyúzó Mihálynak – mint híres lovastisztnek – gyorsan szállongó huszári mivoltát kivánta jelképezni.* A nemeslevél záradéka is egészen ugyanaz; «Datum per manus Fidelis Nostri Magnifici Baronis Stephani Sennyei Nostri et Confoederati Regni Hungarić Statutum Cancellarii,» azután következnek ugyanazon egyháznagyok, Bercsényi és Csáky grófok, Vay Hám, udvari marsal csakhogy a nemesi rendből most hárommal több senator volt jelen, úgymint névszerint: Jánoky Zsigmond, Kálmánczay István, Berthóti Ferencz, Benyiczky László, Labsánszky János és Soós János. Végül a keltezés: « . . . . in Libera Regiaque Czvitate Cassoviensi, die 28. Mensis Decembris Anno 1707-mo.» (Eredeti fogalmazat, ugyanott).
Az ezen nemességszerzők egyikéről, Gyöngyössy Györgyről, nem tudunk semmit; de talán nem helytelenül gondoljuk, – legalább Heves varmegyére utaló neve azt sejteti – hogy ő lehetett a hevesi főispán s egri püspök, Thelekessy ama védencze, a kit ő már július elején megnemesítésre ajánlott, de a fejedelem az orsz. konvent újabb összeüléseig való várakozásra utasított. Századosnál aligha volt magasabb rangú haditiszt, mert különben ismernők a nevét.
A másik armalistát, Pöstyényit, már jól ismerjük. Ez Dunántúl, a Bezerédy Imre híres huszárezredében volt kemény, vitéz svadronyos-kapitány. De aligha származott a Dunántúlról: mert Kolinovics a Pöstyényi név mellett «alias Pistyánszky»-nak említi őt. Tehát alkalmasint Nyitra vármegyei, Pöstyén vidéki tótos magyar vala s a Bezerédy-ezred dunáninneni századaival csak 1705-ben került túl a Dunára. Hatvani Szabó Máté ezredest ugyanis e mondott évben Hatvan vára parancsnokává nevezvén ki a fejedelem lovas-ezredét Bezerédynek adományozá, hogy ez azt a magáéval egygyé olvaszsza. E volt Szabó Máté-féle csonka ezred Pest és Nógrád vármegyei fiakból állott; de akadtak közöttük hontiak s más felső megyeiek is. Iacute;gy szolgálhatott soraiban Pöstyényi is.
Ennek neve különben inkább csak 1708 szeptemberben, a szomorú emlékű Bezerédy-féle, még idejében leleplezett árulási kísérlet alkalmából lőn a dunántúli részek határain túl is ismertté, mint ezen összeesküvés egyik részeséé. Dandárnokával, Bezerédy Imrével, alezredesével Bottka Ádámmal, őrnagyával Szegedy Ignáczczal s Ujkéry János százados-társával együtt Pöstyényit is elfogták Kőszegen, gr. Esterházy Antal tbk. parancsára, az összeesküvést följelentett Pásztói Horváth István és Nemes-Kéri Kiss Pál, ugyan Bezerédy-ezredbeli kapitányok. A foglyok azután Sümeg, Simontornya várakba, majd a Dunán által Egerbe, Kassára és Munkácsra, végre pedig 1708-iki deczemberben Sáros-Patakra szállíttattak, – hol ekkor az országgyűlés együtt volt, – hogy megérdemelt büntetésöket elvegyék.
Mind az öten hóhérpallos által leendő halálra itéltettek; s az ítélet a két főbűnösön: Bezerédyn és Botkán decz. 18-án végre is hajtatott; míg a három másiknak, tehát Pöstyényinek is, a a fejedelem – a kegyesszívű Bercsényi grófné közbenjárására – megkegyelmezett, börtönre változtatva büntetésüket. De alig raboskodtak ezután még félévig: midőn a fejedelmi kegy – hűségüknek újabb esküvel való megpecsétlése s erős reversálisok kiállítása mellett – nagylelkűen visszaadá, szabadságukat.
Szegedy és Ujkéry ezt arra használták föl háladatlanúl, hogy még az 1709-ik évi augusztus elején Liptóban a császáriakhoz szöktek. Azonban nem sokáig pártoskodhattak; mert egy kurucz porta, még ugyan augusztusban horogra kerítette a két szökevényt Füleknél s Bercsényi fővezérhez vivé. Ez most mar szigorú hadi-törvényt láttatván a kétszeres árulókra, de meg a saját reversálisukban ezek maguk is halálbüntetést esküdvén magukra újabb hűtlenség esetén: Hajnácskő várában mindakettőnek feje vétetett.
Pöstyényi e két társának liptai átszökésekor nem volt velük. Ő mint kurucz katona hadakozott azután is. Hanem az 1710-ik év nyarán őt is szökési kísérleten kapták, de megcsípvén, Eger várába vitték. Itt ült vason az esztendő végéig, elintézetlen ügygyel. Mígnem Egert, kemény ostrom után, deczemberben a császáriak bevették és ekkor kiszabadúlt Pöstyényi István is. A Bezerédy-féle árulás részesei közül ő vala az egyetlen, a ki a hóhérpallost kikerülé és a szatmári békekötést túlélte.
Tehát ennek a nemeslevélnek is elég érdekes története van. Többet ennél a háromnál – magyarországit – nem is ismerünk; csak úgy rémlik előttünk, mintha Rákóczi a Szepesvárát 1703-ban hősies elszántsággal magyar kézre juttatott Trencsényi Mátyást (a gr. Csáky Mihály skófium-hímzőjét) is megnemesítette volna utóbb, mint már kurucz-századost, vagy őmagyot. De mikor kelt az az armalis? vagy csak szabadítéklevél-e az, a kapott donatió mellé? és hol láttuk? Nem emlékszünk tisztán reá; pedig, hogyha láttuk, (s fogalmazatra, vagy kanczelláriai másolatra emlékszünk, hogy láttuk), akkor le is másoltuk bizonyára és így kézirataink erdejében még rá fogunk akadni; ha nemeslevél, hát közölni fogjuk.
THALY KÁLMÁN.
Jobbágynemesítések.
Ezen czím alatt a «Turul» X-ik kötetének 187. lapján egy oklevet közöltem az 1641. évből, melyben a földesúr kötlevélben biztosítja magát, a valóságos visszaéléssé fajult gyakori jobbágynemesítések ellen. Ez alkalommal egy másik, hasonló jellegű oklevelet mutatok be, mely az előbbinél régibb, általánosabb érdekű s így érdekesebb.
Abaujvármegye az 1626 június 8-án Gönczön tartott gyűlésében, az Aba nemzetségből származott Gagyi Báthory Miklóst követének megválasztván, utasítja, hogy a király előtt kérelmezze a jobbágynemesítéseknél előforduló gyakori visszaélések megszüntetését. Mert a jobbágy, ha földesurától megszökik, a köröztetés s keresés elől, armalis váltással igyekszik szabadúlni, vagy az új földesúr, kihez szökött, volt földesura s a vármegye tudta nélkül, armalist hozat részére, hogy magánál továbbra is megtarthassa s hogy a volt földesurakat megcsalják, ez armalisokat más vármegyében hirdettetik ki. E sérelmekhez járúl még az is, hogy ha egy nemesítésre érdemes egyén, mint főczímerszerző, armalist nyer, általa («ac per eum») sok olyan érdemetlen «sült paraszt» csempésztetik be az oklevél szövegébe, ki e kitüntetésre soha érdemeket nem szerzett.
Az érdekes oklevél szövege, szószerint következő
Instructio
Generoso ac egregio Nicolao Gagy-Báthori, ad serenissimum Sacri Romani Imperii et Transilvanić principem etc. Dominum, dominum nostrum clementissimum, legato Comitatus Abaujvariensis data.
Primum et ante omnia, követ urunk Atyánkfia, az mi kegyelmes urunknak eő Felségének vitt credentionalis levelünket megadván, eő Felségét vármegyénk nevével alázatosan üdvözöltje és eő Felségének hűségünket offerállja.
Annak utánna vármegyénk képében alázatossan instálljon eő felségének, mivel afféle abusus igen irrepáltatott, az országnak egynehány esztendőkbeli gyűlésében lett végezés ellen, hogy az paraszt ember, kiváltképpen ha tudgya más örökös urát lenni, az kitől elszökött, és veszi eszében, hogy fel akarja örökös földesura kéretni attól, az kinek keze alatt vagyon, avagy perig azon ideig való ura is félt, nehogy felkérik, még az jobbágy kire és akarattya eben is, hogy inkább megtarthassa magánál, Armalisokatt szoktanak eő felségektől impetrálni, holott országunk végezési azt tartják, hogy örökös földesura és egyszersmind az vármegye commendálja afféle érdemes és illendő személyeket eő felségének. Az is járul perig hozzája, hogy afféle armalis leveleket más vármegyében szoktak publicál
tattni és nem ott az melyben lakó helyek vagyon, hogy inkáb földesurokat defrandálhassák. Annak felette egy személy, bátor ugyan érdemes legyen is, de annyi számú érdemetlen és soha eő Felségének nem szolgált sült paraszt embereket iratnak armalissokba ac per eummal, hogy az földesurak szenyvedhetetlen kárt és bosszút szenyvednek afféléktől, az minthogy e mai naponnis némely úr instanczájára adatott két armalisok ollyak jöttenek előnkben, melyeknek egyikében tizenhárom, másikában tizenegy paraszt személyek nemesittettenek meg eő Felségétől, kik közzöl több részére mind inas ember, szökött jobbágy, és felkérésben és processusban is voltanak, mely két armalissoknak pariéit, pro uberiori informatione, in paribus eő Felségének beküldöttük. Eő Felségének könyörgünk alázatossan, efféle armalisoknak megadásában eő Felsége országunk constitutiójihoz magát alkalmaztatni kegyelmesen méltóztassék, ez armalissokat penig annihilálni. Seöt hogy ha ennek utánnais efféle szökött jobbágyok, avvagy érdemetlen személyek contra publicas regni constitutiones armalist producalnának eleöttünk (mivel eő Felsége nem mindeneket ismerhett) hogy afféléket ne acceptaljunk, eő Felséghe kegyelmesen engedgye meg. Arról is kegyelmessen providealván eő Felsége, hogy még az érdemes személlyek is armálissokat abban az vármegyében publicállják, az melyben lakóhelyek vagyon. Az sok Per eum is penig restringáltassék Cancellarius uram eö Nagysága által.
Datum in Oppido Göncz, ex sede rostra judicaria die octava mensis Junii Anno domini 1626. Lecta, proclamata et textradata de sede per me Georgium Lánczy notariwn eiusdem juratum.
Az utasítás vége a fiörökösök nélkül elhunyt Semsey Zsigmond hagyatéka iránt kér intézkedést, hogy az örökösök között «valami emberhalál ne subsequáltassék». Iacute;gy tárgyunkra nem tartozik.
–F.
TÁRCZA.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság
f. évi november hó 28-ára Szilágyi Sándor másodelnök elnöklete alatt igazgató-választmányi ülést tartott, melyen jelen voltak: Barabás Samu, Csánki Dezső, Illéssy János, Makay Dezső, Nagy Gyula, Schönherr Gyula, Szent-Ivány Zoltán, Szinnyei József vál. tagok, Tóth Árpád pénztárnok és érpataky László titkár.
Elnök az ülést megnyitván, Pettkó Béla társ. tag felolvasta néhai Nagy Imre társ. másodelnöknek «A Kisfaludy család ősei» czímű hátrahagyott dolgozatát. A nagyérdekű mű a felolvasó által végzett revisióval és kiegészítésekkel a Turulban fog kiadatni.
Ezután a titkár olvasta föl Dr. Komáromy Ignácz vál. tagnak «Nádasdy Ferencz országbiró mint genealogus» czímű dolgozatát, mely szintén a Turulban fog megjelenni.
A folyó ügyek során a titkár bejelentette Csergheő Géza vál. tagnak november hó 8-án bekövetkezett halálát. A választmány a társaságot és a szaktudományt ért nagy veszteség fölött érzett fájdalmának jegyzőkönyvileg ád kifejezést, legbensőbb részvétét a gyászoló családdal részvétíratban tudatja, a Turul legközelebbi számában az elhúnyt nagy érdemeit méltató nekrolog közlését határozza, és Csoma Józscj vál. tagot megkéri, hogy a társaság valamelyik ülésén az elhúnyt kitűnő heraldikus fölött emlékbeszédet mondani szíveskedjék.
Uj tagokul megválasztattak a következők: Pártoló tagúl 1896. évtől Rudnyánszky György földbirtokos F.-Atrakon (ajánlja Szent-Ivány Zoltán); évdíjas tagokúl Jakabházy István pénzügyi segédtitkár Décsen (ajánlja Kecskés Dezső), Kossuth István földbirtokos Komlód-Tótfalun (ajánlja Luby Károly), Makay Emil pénzügyi főbiztos Temesvárott (ajánlja Makay Dezső).
Ez után felbontattak az igazgató-választmányi tagságra beérkezett ajánlások. Ezek szerint Pettkó Béla alapító tagot ajánlják Fejérpataky László és Barabás Samu vál. tagok, Bárczay Oszkár cs. és kir. kamarást és évdíjas tagot pedig ajánlják Szinnyei József és Schönherr Gyula vál. tagok. A bekövetkezett titkos szavazás alkalmával úgy Pettkó Bélára mint Bárczay Oszkárra 10–10 szavazat esvén, ellenük pedig egy sem, mindketten egyhangúlag a társaság igazgatóválasztmányi tagjaivá választattak.
A pénztámok kimutatása szerint az ülést megelőző napig volt
Bevétel 3802 frt 81 kr.
Kiadás 2697 frt 06 kr.
Készpénz 1105 frt 75 kr.
A társulati vagyon alapítványokban
és készpénzben összesen 14,905 frt 75 kr.
A jelen ülés lévén hivatva a társulati pénztár és a pénzkezelés megvizsgálásáról intézkedni, a választmány e czélra Szinnyei József Nagy Gyula és Boncz Ödön vál. tagokból álló bizottságot küld ki.
A titkár ezután előadta, hogy a választmány azon határozata, mely szerint a folyóirat 4-ik füzetéhez a tagok névjegyzéke melléklendő, tekintettel arra, hogy a most megjelenendő füzet a nyert felhatalmazás alapján igen terjedelmes lesz, továbbá, hogy az év végén beálló tagváltozások miatt a tényleges létszám abban híven fel nem tüntethető, oly módon volna megváltoztatandó, hogy a tagok névjegyzéke mindig az évi első füzethez mellékeltessék. A választmány, méltányolva a felhozott okokat, korábbi határozatát ily értelemben változtatja meg.
A jegyzőkönyv hitelesítésére Nagy Gyula és Szinynyei József vál. tagok kéretvén meg, az ülés véget ért.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság f. évi deczember hó 13-án tartotta, Szilányi Sándor másodelnök elnöklete alatt évi nagygyűlését, melyen jelen voltak: Bárczay Oszkár, Boncz Ödön, Illéssy János, Kammerer Ernő, Makay Dezső, Nagy Gyula, Pettkó Béla, Szinnyei József vál. tagok, br. Lipthay Béla, Petrovuy János pártoló tagok, Áldásy Antal, Békefi Remig, Reiner Zsigmond évdíjas tagok stb., Schönherr Gyula jegyző, Tóth Árpád pénztárnok és Fejérpataky László titkár.
Szilágyi Sándor elnök a nagygyűlést a következő beszéddel nyitja meg:
«Társulatunk nagyérdemű elnökének távollétében és szíves felhívására nekem jutott a feladat, hogy folyó évi nagygyűlésünket megnyissam. Annyi sok átgondolt s forma és eszme tekintetében kitűnő szónoklatok hangzottak el már a lefolyt decenniumban e székről, hogy lehetetlen nem éreznem s tisztában nem lennem azzal, hogy én alig fogok mondhatni valamit, mi azokhoz méltó legyen s mi önöknek, uraim, kitűnő szakembereknek, le tudná kötni figyelmét. S mi még jobban meggyőz, az a pillanat fontossága, melybe igénytelen szavaim esnek.
Nem a küszöbön álló ünnepélyekre czélzok, melyek nálunk és méltán, ma mindent absorbeálnak. Pedig nincsen-e köze a magyar nép leszármazásának ahhoz, hogy a magyarság ezer év óta birja e hazát s azt meg is tudta tartani? nem méltó feladat-e az, épen ezer év történetének zárpontján, az erre hivatott tudománynak: hogy összeállítsa kritikailag és biztosan nemzedékről-nemzedékre azoknak a családalt, kiknek tagjai ebben a munkában részt vettek?
„Azok vagyunk – mondá a spártai ének az ősöknek – a kik ti voltatok s azok leszünk, a kik vagytok. Hát mint az ének mondja nemzedékről-nemzedékre szállott a spártai erény. És vajjon nem szállott-e nemzedékről-nemzedékre a magyar erény? s nem volt-e a nemzedékek hagyományos működésének oroszlánrésze ezeréves existentiánk biztosításában?
De ha igazat szólt a spártai ének, s ha a mi történetünk is az ősi erények és ősi bűnök leszármazását hirdeti, nem jutunk-e el Renan tételéhez a faj, a «race» befolyásáról a nemzedékekre? S mi más az, minthogy bizonyos tulajdonságok: hajlamok, eszmék, öröklés útján tartották fenn magukat a nemzedékekben?
E szó alatt «faj» nem azt az uralkodó magyar fajt értem, mely ezer év előtt bevándorolt ide, hanem azt a magyar fajt, melylyé aránylag nem is hosszú idő, pár száz év alatt, itt találtakkal, bevándorlottakkal átalakult, vagy helyesebben mondva melylyé hogy Taine szavával éljek – a «milieu» alakította át.
S e ponthoz érve, engedjék meg uraim, hogy a genealogiának mint a jelen s talán helyesebben a jelen és a jövő tudományának fontosságára mutassak. Mert a genealogiának más feladata is van, mint a nemzedékrendi leszármazás okmányszerű igazolása. A nemzedékek a birtokok mellett a lelki tulajdonokat is örökölték – ezeknek felismerése és megállapítása szintén feladatát képezi a tudománynak.
Az ezeréves fennállás zárpontján nagy átalakulás küszöbén állunk. Miből fog ez állani – ki tudná azt megmondani? de hogy mi kötelessége ezzel szemben a genealogiának, mint tudománynak, azt megmondotta Lorenz: «érvényesítse magát ezen disciplina, mint a historiographia basisa.».
Nem könnyű feladat, de szép és lélekemelő. Ölelje fel a genealogia azt is, mi eddig hiányzott belőle, vagy csak szórványosan jelentkezett benne az okiratilag bebizonyítható leszármazás mellett a lelkitulajdonok öröklését a nemzetségekben s azokat az átalakulásokat is, melyeken idők folytán átment. A történelem a nemzedékek jellemének magyarázatát kivárja megadni: ezt várja tőlünk. Mert a történelemben nincs oly fontos változás, melyet genealogiailag meg ne lehetne oldani, mihelyt a kellő adatokkal rendelkezünk.
De hogy ezt megoldhassa a genealogia: a fajra, a milieu-re s az öröklésre is ki kell terjesztenie kutatásait. Iacute;gy nyernek lelket, belső tartalmat az okiratokból levont száraz adatok, melyek így az alkotó kéz munkája által megszűnnek száraz adatok lenni, s melyekre sokszor – mellékesen megjegyezve – feleletet is találunk a jól értelmezett szövegben. Iacute;gy fogunk a nemzedékrendi kimutatások vázára testet adni, így fogja abba a történetíró Prometheus beleönteni a lelket, mely él és éltet.
Szemben a készülő új átalakulásokkal, melyek elől hiába akarnánk elzárkózni, kettős kötelességünk ez nekünk, kik a múlt idők emlékeinek őrei vagyunk. Törekedtünk rá eddig is, s bizonynyal kettőzött mértékben fogunk törekedni ezután is. Az eddig elért sikerek nagyobb sikerek elérésének reményére jogosítanak fel. Ösztonöz bennünket annak tudata is, hogy ma a múlt igazának megvédése nagyobb fontossággal bir, mint valaha s kell, hogy a genealogia a historia-írásnak basisává legyen.
Van szerencsém Társulatunk nagygyűlését megnyitni.»
A nagy tetszéssel fogadott elnöki megnyitó beszéd után Schönherr Gyula társ. jegyző felolvasta Csoma József vál. tagnak a Zsigmond kori czímereslevelekről írt dolgozatát, melyet folyóiratunk legközelebbi füzete fog közölni.
Ezután a titkár olvasta föl jelentését a társaságnak elmúlt évi működéséről. A titkári jelentést alább egész terjedelmében közöljük.
Végül a pénztámok mutatta be részletes jelentését a társulati pénztár állapotáról, mely a következő adatokat tartalmazza:
Bevétel 1895 deczember 12-ig.
1. Pénztári maradvány az 1894. évről 282 frt 20 kr.
2. Értékpapírok kamatai 426 frt – kr.
3. Alapítványi kamatok 105 frt – kr.
4. Pártoló tagdíjak 1520 frt – kr.
5. Évdíjak 1408 frt 95 kr.
6. Kiadványok eladásából 76 frt 85 kr.
7. Alapítványok befizetése 800 frt – kr.
8. Rendkívüli bevétel 2 frt 81 kr.
Összesen 4621 frt 81 kr.
Kiadás 1895 deczember 12-ig.
1. Személyi járandóságok 700 frt – kr.
2. Irói tiszteletdíjak és szerkesztés 516 frt 70 kr.
3. Nyomdai költség – frt – kr.
4. Színnyomatok készítése 339 frt – kr.
5. Metszetek, rajzok, zinkographiák 33 frt – kr.
6. Utánvételi expeditió költsége 19 frt 48 kr.
7. Irodai általány 60 frt – kr.
8. Vegyes társulati kiadások 109 frt 28 kr.
9. Tőkésítés 799 frt 80 kr.
10. Szolga díjazása 60 frt – kr.
11. A czímergyűjtemény kiadására – frt – kr.
12. A nemzetségi Zsebkönyvfolytatására – frt – kr.
13. Rendkívüli kiadásokra 39 frt 42 kr.
Összesen 2726 frt 68 kr.
Készpénz decz. 12-én 1895 frt 13 kr.
Vagyonállás.
1. Értékpapírok névleges értékben
(21,200 kor. koronajáradék, 100 frt
jelz. hitelb. nyer. kötv.) 10,700 frt – kr.
2. Kötelezvényekkel
biztosított alapítványokban 2600 frt – kr.
3. Kötelezvény nélküli alapítványok 500 frt – kr.
4. Készpénz 1895 frt 13 kr.
Összes vagyon 15,695 frt 13 kr.
A jegyzőkönyv hitelesítésére Szinnyei József vál. és Békefi Remig évdíjas tagok kéretvén meg, elnök a nagygyűlést bezárja.
Csergheő Géza.
(1841–1895.)
A búcsúzóban levő 1895-ik év mély gyászt hozott társaságunkra. A magyar heraldika büszkesége, Csergheő Géza, igazgató választmányunk tagja, ez évi, november 8-án 54 éves korában meghalt.
A legmélyebb fájdalom hangján kell megemlékeznünk e halálesetről, mely oly váratlanul fosztott meg bennünket a jeles tudóstól. Csergheő Géza tudományos érdemeit, működésének jelentőségét, eredményeit e sorokban felesleges méltatnunk. Ismernie kell azt mindenkinek, a ki a magyar heraldikával foglalkozik, tudnia kell mindenkinek, a ki társulatunk történetét figyelemmel kíséri. Nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy a magyar heraldika büszkeségét veszítette el benne; nem túlozunk, ha a legelső magyar heraldikusnak nevezzük őt, a ki azt a tudományágat, melynek elméletét Nyáry Albert báró emelte nálunk tudományos magaslatra, a gyakorlati alapon művelve s a történelemmel eleven összeköttetésbe hozva, megteremtette a magyar heraldikát s benne a históriai adatok kimeríthetetlen kincses bányáját nyitotta meg a hazai történettudomány művelői számára.
Csergheő Géza régi nemesi családból született 1841 július 26-án Heiligenstadtban. Atyja, nemestacskándi Csergheő Lőrincz, miniszteri osztálytanácsos és nagyatyja Csergheő Ferencz a magyar királyi testőrség soraiban szolgáltak; ő maga is katonai pályára lépett s részt vett az 1859-iki és 1866-iki olasz hadjáratokban, 1869-től 1872-ig a magyar királyi testőrségnél szolgált, majd tíz évet töltött Brixenben a tiroli vadász-ezrednél. 1882-ben őrnagyi ranggal vált meg a tényleges szolgálattól s előbb Ungváron, 1888-ban pedig Budapesten telepedett meg. Katonai pályája alatt mindig talált időt és alkalmat kedvencz tárgyának, a heraldikának művelésére, melyhez a hajlamot nagyatyjától, Csergheő Ferencztől örökölte; 1871-ben öt társával együtt ő alapította meg a bécsi Adler heraldikai társulatot s tiroli tartózkodása alatt kifejtett munkásságát hirdeti a vorarlbergi tartományi múzeumban általa alapított pecsétgyűjtemény és a brixeni herczegpüspöki múzeum régiség- és czímerosztálya, melyet ő rendezett be 1875-ben. Igazi tere azonban itthon nyílt tehetségeinek, mikor hazájába visszaköltözve, kizárólag a magyar heraldika művelését tűzte ki élete feladatául. Miként oldta meg ezt a feladatot, arról tanuskodnak tudományos folyóiratainkban s első sorban a Turul hasábjain megjelent czikkei, melyekkel iskolát teremtett a magyar czímertan művelői között s nagy műve a magyar nemesség czímereskönyve, mely a Siebmacher nagy czímeralbumának sorozatában jelent meg.
Ezt a nagy munkát Nagy Iván társaságában kezdte meg és Csoma József segítségével fejezte be, de a munka javarésze az ő fáradsága s az eredmény a magyar nemesi czímerek oly gyűjteménye, mely terjedelmével s heraldikai, családtani, történelmi adatainak gazdagságával úgy a hazai, mint a külföldi tudományos világ részéről osztatlan elismerést vívott ki számára.
Kilenczedfél évi fáradságos munka gyümölcseként e páratlan becsű művel ajándékozta meg nemzetét; alig készült el azzal, már is módot teremtett nagy műve folytatására és hozzáfogott Bárczay Oszkár és Bojnićić Iván társaságában az erdélyi és horvátországi nemesi családok czímereinek feldolgozásához. Ezt a munkát azonban nem fejezhette be. Nagy fokú idegesség és vesebaj vett erőt szervezetén s a daliás termetű erős férfi csakhamar önmagának romjává változott. Halála mindazonáltal váratlanúl következett be, oly váratlanúl, hogy társulatunk elkésve értesülvén a szomorú hír felől, csak utólag adhatott kifejezést méltó részvétének a veszteség felett, mely a jeles tudós elhunytával a tudományt érte.
A szomorú hírt igazgató választmányunk november 28-iki ülése a legmélyebb fájdalommal vette tudomásul; jegyzőkönyvben örökítette meg az elhunyt érdemeit és részvétnyilatkozatot intézett a gyászoló családhoz. Ezenkívül elhatározta, hogy emlékbeszédet mondat az elhunyt felett és Csergheő Géza legjobb barátját, munkásságában leghívebb társát, Csoma Józsefet bízta meg e kegyeletes tiszttel.
De nem e külső jelek után kell mérnünk a kegyeletet, melylyel társulatunk az elhúnyt emlékének adózik. Az igazi emléket ő maga állította magának műveiben, melyeket a késő nemzedék is úgy fog ismerni, mint egy élet munkásságának legszebb eredményét.
D.
Titkári jelentés a M. Heraldikai és Genealogiai Társaság működéséről az 1894/5. évben.
Tisztelt Nagygyűlés!
Társaságunk életének tizenharmadik évét szomorú auspiczumok között kezdtük meg. Utolsó nagygyűlésünk a múlt év folyamán elhalt, felejthetetlen másodelnökünk, Nagy Imre emlékének volt szentelve. A leghivatottabb toll, elnökünké, vázolta múlt nagygyűlésünkön a fájdalmat, melyet a pótolhatatlan veszteség a szaktudománynak okozott. Velünk együtt gyászolt a tudományos társulatok, barátok, tisztelők hosszú sora. Legnagyobb gyásza azonban a diplomatikának és a genealogiának van, mely disciplinák legérdemesebb művelőjüket vesztették el az elhúnytban.
Még nem telt le a tizenharmadik év, és a szaktudomány ismét gyászol. Ezúttal a heraldikát érte a csapás. Nem a titkári jelentés szűk tere hivatott arra, hogy Csergheő Géza vál. tagunk helyét hazai czímertanunk történetében kimutassa. Az a lelkesedés, melylyel a tudományt művelte, a bámulatos szorgalom, melylyel a magyar czímertan óriási anyagát közkincsnek átadta, a divinátióval határos érzék, mely őt számos heraldikai felfedezésre vezette, az érdem, hogy hazai heraldikánk megalkotásában neki van legtöbb része: állandó helyet biztosítanak számára a tudomány történetében, állandó helyet kegyeletes érzelmeinkben. Egy nagy mű felépítésével, Magyarország nemzetségi és családi czímerei legteljesebb gyűjteményének létrehozásával a legszebb emléket hagyta maga után; e gyűjtemény állandó forrása marad a szaktudománynak. A veszteség kitölthetetlen űrt hagy választmányunkban; a leghivatottabbat pótolni – talán hosszú évekig – senki sem fogja.
Jelentésemet nem kezdhettem mással, mint annak a nagy veszteségnek elmondásával, mely szaktudományunkat a közel elmúlt hetekben érte; mert titkári jelentésemnek éppen czélja híven vázolni az elmúlt év történetét veszteségeivel, nyereségével együtt. Látva azt az űrt, melyet a végzet sorainkban okozott, a veszteség fölött érzett őszinte fájdalom felülmúlja az év folyamán elért eredmények felett érzett örömöt. Legyenek jelentésem kezdő sorai a fájdalomnak szentelve.
A továbbiakban ismertetni fogom az eredményeket, melyekkel társaságunk a tudomány felvirágoztatásához járúlt; elsorolni a főbb eseményeket, melyek belső életében előfordúltak; szóval iparkodni fogok egy év külső és belső történetéről híven beszámolni.
Tavalyi nagygyűlésünk 1894. decz. 12-én volt; azóta az ügyrendileg megállapított négy ig. vál. ülést a következő napokon tartottuk meg: 1895. jan. 31., ápri1 25., szept. 26. és nov. 28. Üléseinken, beleértve a tavalyi nagygyűlést is, kilencz felolvasás, bemutatás volt; míg a folyóiratunk négy füzetében közölt tudományos dolgozatok száma 23-ra rúg.
A dolgozatok túlnyomó nagy része a genealogia köréból vette tárgyát, koruk, melyet megvilágítanak a legrégibb időktől a legujabbig terjed, fejedelmi, történelmileg előkelő szerepet vitt és a vármegye szűk határain túl alig szereplő nemes családok múltja egyaránt hivatott feldolgozókra talált.
Királyi család sarjainak genealogiájához nyújtott felvilágosítást Pór Antal vál. tagunk, midőn Nagy Lajos király gyermekeinek számát és születési éveik kérdését iparkodott a történelmi kritika alapján tisztába hozni. Birjuk az érdemes szerző ígéretét, hogy e téren teendő további kutatásairól folyóiratunk hasábjain fog beszámolni. Ez ígéret egy részét már teljesítette is akkor, mikor egy másik dolgozatában a nagy király egyik leányának Hedvig lengyel királynőnek születési éveül, az eddig állítottakkal szemben, 1373-at mutatta ki a legvalószínűbbnek.
Délvidéki fejedelmi sarjak genealogiájában mutatkozó zavarok eloszlatására törekszik Thallóczy Lajos vál. tag «Bosnyák nemzedékrendi tanulmányok» czímű terjedelmes dolgozata. Az értekező Mária bosnyák herczegnő, gróf Helfenstein Ulrikné érdekes személyéből indul ki, kinek leszármazását kutatva belevonja a magyar királyi családot, s a rokon Kotrománokat, kiknek genealogiáját – az eddigi zavaros nemzedékrendeknél alaposabban – egybeállítja. A délvidéki szláv genealogiák bonyodalmaira élénk fényt vető dolgozat nagybecsű művelődéstörténeti adatokban is igen gazdag.
Kis Bálint cs. és kir. kamarás, választmányunk tagja, a lefolyt évben befejezte egy erdélyi fejedelmi család, a Barcsaiak leszármazásáról készített terjedelmes dolgozatát. Neki köszönhetjük, hogy e nagy szerepet vitt családnak múltja, az általa felfedezett családi levéltár töredékei alapján, immár a legrégibb időktől, a XIII. századtól kezdve napjainkig tisztán áll előttünk.
Leggazdagabb volt folyóiratunk régi, részben kihalt magyar előkelő családok nemzedékrendjének megállapításában. E téren a legterjedelmesebb dolgozatot Makay Dezső vál. tagnak tollából birjuk. Ritka szorgalommal és fárasztó utánjárással állította össze mindazon adatokat, a melyek az ősrégi Csanád nemzetségből eredő családokról felkutathatók voltak. Dolgozatának első, mondhatni alapvető részét, az osztatlan állapotban lévő Csanád nemzetségről szólót, felolvasás alakjában is megismertük. A nemzetség története a magyar állam megalapításáig nyúlik vissza. Csakhogy a krónikák és legendák által elbeszélt múltat az első okleveles adattól közel kétszáz esztendő választja el. Iacute;gy is ritka kivétel hazai genealogiánkban, hogy valamely nemzetségből eredő családok múltja az 1213. év zavaros eseményeig legyen visszavihető. A nagyszorgalmú kutató terjedelmes monographiájában kiterjeszkedik a Csanád nemből eredő összes családok történetére is, így meg fogjuk ismerni a Thelegdy, Makófalvi, Makó, Makay, Tömpösy, Csücsködy és Kökenyéry családoknak, a nemzetség összes leszármazottainak múltját, az eddig részben közölt Thelegdy, család után ítélve oly részletességgel és a történelmi adatok oly gondos összeállításával, hogy nincs nemzetségünk, melynek összes ivadékairól ily kimerítő monographiát mutathatnánk fel.
Petrovay György tagtársunk, ki már évek óta gazdagítja folyóiratunkat nagyérdekű genealogiai dolgozataival, melyek egy telepítési, nemzetiségi és művelődési tekintetben tanúlságos terület, Ung-, Bereg- és Máramarosmegyék genealogiai viszonyait tisztázzák, ismét több közleményével járult feltett szándéka megvalósításához. A lefolyt évben fejezte be a Bilkei Karácsony vajda fiától Miklóstól (a XIV. század derekától) leszármazó bilkei Lipcsey család történetét. Vele közös eredetű, a mennyiben törzsének őse Karácsony vajda másik fia, Szerecsen (1341-1367), a Bilkei Gorzó család. A megyei élet határain túl a múltban kevésbbé szereplő család leszármazását napjainkig tisztázta. Egy harmadik terjedelmesebb dolgozat a Komlóssy család múltját és 1344. évtől való szakadatlan nemzedékrendjét ismerteti meg velünk. Az oláh eredet és a föntebbi családokkal való közős leszármazás kétségtelen s a szerző azon feltevésének ád kifejezést, hogy a család őse Torpa Mihály, ki 1344 körül élt, Bilkei Karácsony vajda, a Bilkey, Lipcsey és Gorzó családok őse, Hosszúmezei (Dolhai) Szaniszló és Ilosvai Makszem, a hasonló nevű családok ősei, testvérek voltak. E vérségi kapocs kétségtelenül sok genealogiai és birtoklási bonyodalmat megmagyaráz s a hazai családok ily területekként vizsgált leszármazási viszonyainak megismerése által genealogiánk kétségtelenűl a legbecsesebb eredményekkel fog gazdagodni, a mint gazdagodott is azon nagy dolgozat által, melyet Liptómegye középkori genealogiai viszonyaínak vizsgálatával Majláth Béla vál. tag néhány évvel ezelőtt nyújtott.
Utolsó választmányi üléseink egyikén nagyérdemű másodelnökünk, Nagy Imre, hátrahagyott, – sajnos befejezetlenűl maradt dolgozatát ismertette meg velünk Pettkó Béla vál. tag. A Csák nemzetségből eredő s ma is virágzó Kisfaludy család őseiről szól, azon kevés családok egyikéről, melyek egyenes leszármazásukat megszakítás nélkül a XII. század közepéig vihetik vissza. Az elköltözöttnél senki sem volt hivatottabb e család múltját feltárni, mert senki nálánál jobban a több helyt őrzött dúsgazdag családi levéltár adatait nem ismerte. Társaságunk igaz kegyeletét tanúsítja felejthetetlen másodelnöke iránt, midőn a – fájdalom – töredékűl maradt s csak a XIV. század végéig kidolgozott családi monographiát, mint az elhúnyt szerző posthumus munkáját, folyóiratában közzé teszi.
Régi családtani viszonyainknak szorgalmas búvára, Dr. Wertner Mór vál. tag, folyóiratunk buzgó munkatársa, ismét néhány XIII–XIV. századi előkelő kihalt család leszármazását tette tanúlmány tárgyává. A szomszédos Ausztria határszéléről eredő Gottesprunni Wulfing a XIII. század végén a sopronmegyei Haschendorfi családot alapította. Wulfing ivadékai rövid ideig virágzottak hazánkban, nő-ivadékai a Nagymartom és Kathiz nembeli Széchényi Kónya családokba mentek nőül; e körülmény is mutatja a család előkelő voltát. A Tengerdiek (Fejérmegyében) őse Tivadar, IV. Béla alországbirája. Az öt nemzedéken át virágzott előkelő család legkiválóbb sarja Tivadar, IV. Lászlónak, majd III. Endre királynak alkanczellárja. A Tellesprunniak, miként a Haschendorfiak Alsó-Ausztriából szakadtak hazánkba, leányivadékaik a XIV. század folyamán a Kaplyon és Ákos nemzetségek sarjaival kötvén házasságot, az idegen vér csakhamar magyarba olvadt. Egy másik közleményében Wertner tagtársunk Ompud nádor leszármazottaival foglalkozik. Az Árpádok családjával rokonságban volt nádor ivadékai elsőrangú országos méltóságoknak voltak betöltői s a szerző feltevése szerint II. Endre királynakk andechsi és meráni Gertruddal kötött házassága, ez utóbbi rokonának, a idősb Ompud nádor hasonnevű fia nejének volt műve. Dr. Wertnernek a Haschendorfi családról írt genealogiai fejtegetéseihez a sopronmegyei családok régi genealogiájának és birtokviszonyainak alapos ismerője, Stessel József nyújtott némi helyreigazítást, kimutatván, hogy Haschendorf alatt nem a mai sopronmegyei Hasfalva, hanem az alsó-ausztriai Ebenfurt tőszomszédságában lévő hasonnevű hely értendő.
A szabadságért küzdők történetének lelkes írója Thaly Kálmán vál. tag több nagybecsű közleményt bocsátott folyóiratunk rendelkezésére. Az egyik a magyar történelem újkori nagy alakjának, Kossuth Lajosnak három vitéz ősével foglalkozik. Kossuth Miklós, Kossuth Lajosnak egyenes őse, a XVII. században a török ellen viaskodott, Érsekújvár védelmében megsebesűlt, török rabságra került, rabságának bilincsei, valamint 1661. évi temetési czímeres zászlaja máig megvannak. Kossuth Sándor, 1705-ben a Nádasdy huszárezred vitéz kapitánya, Strassburg mellett a spanyol örökösödésí háború folyamán halálos sebet kap. Kossuth Tamás pedig, mint kurucz, utóbb bujdosó, tette nevét emlékezetessé. A közlemény fénypontját a család 1479. évi, Mátyás királytól nyert czímerének felkutatása és közzététele képezi. A minden tekintetben nagyérdekű heraldikai emléket folyóiratunk színes hasonmásban is közzétette. Az emlék heraldikai méltatásához egyik legkitűnőbb heraldikai szaktekintélyünk (F.) nyújtott felvilágosító magyarázatokat. – Thaly Kálmán vál. tagnak köszönhetjük továbbá, hogy a Rákóczi-féle szabadságharcz vezérférfiának, gróf Bercsényi Miklósnak születése napja immár teljesen tisztázva van.
Az erdélyi családok történetének buzgó kutatója, Kis Bálint vál. tag a fejedelmi Barcsai családról írt dolgozata befejezésén kívül a Petki család múltjával ismertetett meg, úgy felolvasás, mint közzétett czikk alakjában. A jelen század elején fiágban kihalt előkelő család származása Peteki Petki Domonkosig, ki a XV. század második felében élt, vihető vissza. Tagjai a XVII. század folyamán a legelőkelőbb méltóságokat viselik. Egyik sarja 1700-ban gróffá lesz; a család története erősen egybefoly Erdély és a kapcsolt részek történetével.
Magyarország legujabb történetében vezérlő szerepet vitt családnak, a borosjenei Tiszáknak történetét írta meg Komáromy András vál. tag. A család történetének vázlata utolsó nagygyűlésünk egyik felolvasása volt. A terjedelmes, nemcsak a család, hanem az egész kor, kivált a XVII. század történetére kiterjedő és művelődéstörténeti momentumokban gazdag dolgozatot folyóiratunk jelen évfolyama közli. A nagynevű család leszármazása az 1636-ban elhalt Tisza György jenei nemesen kezdődik, kinek már fia Tisza István kiváló szerepet visz, mint portai követ. A család XVIII. századi múltja nagyérdekű képet nyújt az emelkedés és birtokszerzés módjairól, melyet a szerző ismert élénk tolla még világosabban varázsol elénk.
Éble Gábor, a XVIII. századi viszonyoknak alapos ismerője, a vásáros-naményi Eötvös család leszármazásához közölt nagyérdekű adalékot, közzétevén az Eötvös József szatmári alispánnak, a báróságra emelt Miklós nagyatyjának halotti tisztességekor 1752-ben mondott gyászbeszéd búcsúztatóját, mely a családi nemzedékrend hézagait sokban kiegészíti. Meliórisz Béla tagtársunk pedig Szepesmegye két ősi családjának, a Sigrayak és Korotnokyak leszármazásához közölt néhány figyelemre méltó XIII. századi adalékot. Az apróbb adalékok során még Dézsi Lajos közleményét említem meg, ki egy régi magyar nyomtatvány alapján néhány hunyadmegyei nemesi család XVII. század-végi siralmas állapotát és panaszaikat vázolja.
A hazai genealogia történetére nézve nem érdektelen az az adat, melyet Komáromy András vál. tagnak egyik utolsó vál. ülésen felolvasott dolgozatából tudtunk meg, hogy t. i. e disciplina első irodalmi művelői és előmozdítói közt Nádasdy Ferencz országbirót tisztelhetjük, ki 1664 körül az ősrégi Báthory család leszármazásához, melyről «igen szép emlékezetre való munkát» óhajtott csináltatni, gyűjtött adatokat.
Számra ugyan nem, de érdekességre a most ismertettekkel vetekednek azok a dolgozatok, melyek a hazai czímertan köréből láttak folyóiratunkban napvilágot. Miként a megelőző tizenkét évfolyambán a füzetek legtöbbje, az elmúlt évben is nem jelent meg fűzet, mely ne tartalmazott volna hű képes ábrázolatot heraldikánk legbecsesebb emlékeiről, t. i. az 1526. év előtt adományozott czímerekről.
A legrégibb ezek között az Eresztvényi családé, mely egyik ősének, Zsigmond király szakácsának foglalkozásához mért czímerképet nyert 1414-ben adományúl. A czímer érdekességét emeli az ábrázoláson kívül a kitüntetettnek egyénisége, valamint azon körűlmény, hogy annak ideje a század elején, 1405-ben és 1409-ben, sporadikusan megindúlt és 1415-tól Konstanzban tömegesen kiadott armálisok kelte közé esik. A czímernek mindezen és egyéb érdekességei szakavatott méltatóra találtak dr. Schönherr Gyula vál. tagban, ki azt felolvasás alakjában is megismertette velünk.
Ehhez korra legközelebb a Bor család 1415. évi czímere esik, melynek ismertetését Csoma József vál. tagnak köszönhetjük. Az ábrázolás szépsége, compositiójának eredeti volta miatt kiváló czímer Zsigmondkori heraldikánk legszebb alkotásai közé tartozik; növeli érdekét az oklevél szövege, mely históriai vonatkozásain kívül a czímemek leírását is adja, a mi Zsigmond királynak 1414-en túl kiadott armálisaiban ritka eset.
Sorra a lászlókarcsai Török család 1418. évi czímere következik, melyet Schönherr Gyula vál. tag szakszerű közléséből ismertünk meg. A festett czímerkép arról győz meg, hogy annak rajzolója, sőt talán szerkesztője is ugyanaz a művész, kinek ecsetje az ugyanekkor, néhány héttel később kelt Csapy és Nagymihályi családok armálisain dolgozott.
A közlött festett czímerek sorát a Kossuth családnak Mátyás királytól nyert, 1479. évi nagyérdekű czímere zárja be, melyről jelentésemben már volt szó.
A lefolyt évben közölt czímerképekkel együtt a folyóirat eddigi tizenhárom évfolyamában hazai heraldikánk e legbecsesebb emlékeiből 45-öt közöltünk színes hasonmásban; e számból pedig 31 darab Zsigmond korára esik. Nem a magam nézetét képviselem, hanem elismert tényt konstatálok, midőn állítom, hogy nincs rokonegylet és társulat, mely rövid fennállása óta a heraldika e nagybecsű emlékeiből ennyit kutatott fel és tett – tetemes anyagi áldozatok árán is – a tudomány közkincsévé. Ha talán eddig nem is érkezett el az alkalom, hogy e gazdag anyag túlnyomó nagy részét külön kiadványban ismertessük meg a szakkörökkel, de bizton hiszem, hogy a külön kiadvány létrejöttétől immár rövid idő választ el.
Mohácsi vész előtti czímereslevelek eredetiét mutatta be a titkár egyik választmányi ülésünkön, megismertetvén az enyingi Török család 1481. és 1507. évi armálisait a gróf Festetics család mágócsi levéltárából, és a Bossányi család 1415. évi czímereslevelét a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményéből. Az előbbi két díszes czímerrajz a társaság gyűjteményét gyarapította, az utóbbi darab pedig az által, hogy az adományozott czímer benne leírva nincs s a rajz helye is üresen maradt, régi heraldikánk érdekes curiosuma.
Két oly fejedelem armálisát ismertük meg Junnius Marcellus (a szaktudomány egyik legtiszteltebb alakja) és Thaly Kálmán vál. tag közlésében, kiktől czímeres levelek a legnagyobb ritkaságok közé tartoznak. Az első Kemény János fejedelem 1661. évi czímeradománya az alsó-veniczei Boér család részére, a másik II. Rákóczi Ferenczé, melyet Nyúzó Mihály és János testvérek részére ád 1707-ben. Mindkét ismertetés bő magyarázattal van ellátva. Az első kiterjeszkedik a Boér nevű családok leszármazási viszonyaira és adja a nagy-berivói Boérok nemzedékrendjét. Az utóbbi a ritka heraldikai emlékhez fűzött kimerítő felvilágításokon kívül két nagyérdekű pecsétet ismertet ugyanazon korból. Az egyik I. Rákóczi Ferencz erdélyi vál. fejedelemé, melynek nyomóját néhány évvel ezelőtt fogták ki a Tiszából Nagy-Halászi mellett, a másik II. Rákóczi Ferencznek a fejedelmi és hesseni egyesített czímert feltüntető pecsétje.
Heraldikai czikkeink sorában megemlítendő még azon tanúlságos vélemény, melyet az igazgató-választmány felkérésére Csoma József vál. tag mondott Pápa város czímere felől.
Úgy sphragistikai, mint különösen diplomatikai szempontból nagyérdekű emlékkel ismertette meg a szakközönséget Boinićić Iván, közzétevén Kis Károlynak alig egy hónáppal megöletése előtt 1386. január 22-én kelt függőpecsétes oklevelét. Már maga azon körülmény, hogy Kis Károly eredeti okleveleinek száma, melyekből legkiválóbb oklevélismerőnk Nagy Imre is csak hármat ismert, egy nagyérdekű darabbal szaporodik, diplomatikánkra nagy jelentőségű, de még inkább növeli érdekét, hogy azon a királynak eddig előttünk ismeretlen kettőspecsétje függ. A meglehetős jó állapotban fenmaradt pecsétből látjuk, hogy a királynak alig két hónapig tartó uralkodása alatt még nem volt alkalma, hogy magyar királyságának megfelelő nagy pecsétet vésessen. Az oklevelen ugyanis még mindig a szicziliai királyi felségpecsét függ. Az oklevél különben István vegliai és modrusi gróf leányának, Erzsébetnek fiúsításáról szól.
Az ország levéltáraiban őrzött heraldikai és genealogiai anyagnak jegyzékek által való ismertetése folyóiratunknak elejétől fogva egyik czélja volt. Ennek a lefolyt évben azzal felelt meg, hogy közzétette a leggazdagabb hiteleshelyi levéltárban, Leleszen őrzött nemeslevelek jegyzékét. E gazdag sorozat közzétételét Lehoczky Tivadar vál. tagnak köszönhetjük.
Ha még felemítem azt, hogy folyóiratunk szakirodalmi rovatát leginkább Schönherr Gyula, Áldásy Antal és Dézsi Lajos tagtársaiuk szakavatott ismertetései és birálatai tették élénkké: jóformán teljesen beszámoltam azon eredményekről, melyeket társaságunk a lefolyt évben a szaktudomány művelése által elért.
A t. nagygyűlés színe előtt nem mulaszthatom el, hogy hálás köszönettel fel ne említsek egy becses ajándékot, melylyel igazgató választmányunk egyik tagja tagtársaink legnagyobb részét meglepte. Díszesen kiállított «Századunk névváltoztatásai» czímű munkájából közel 300 példányt bocsátott a társaság rendelkezésére, úgy hogy abból az összes választmányi, alapító és pártotó tagok részesíthetők voltak. Fogadja e helyen is értékes ajándékáért hálás köszönetünket.
A társaság belső életéről szóló jelentésemmel röviden végezhetek. Az év a csöndes, zajtalan munkálkodás éve volt. Tagjaink sorában nagyobb változás nem állott be. Igaz, hogy az év folyamán örökös alapító tagjaink száma egygyel, a 200 forintos alapítóké kettővel, a 100 forintosoké egygyel, a pártolóké négygyel, az évdíjasoké pedig huszonkilenczczel szaporodott; de ezzel szemben részben halálozás, részben a cyclus elteltével igénybe vett kilépési jog által csaknem ugyanannyival fogyott, úgy hogy megmaradtunk a tavalyi létszámban. E létszám nyilvántartására elrendelte a választmány, hogy tagjaink névsora ezentúl évenkint adassék ki, még pedig mindig az év első füzetének mellékletéül.
Örvendetesebb az eredmény, melyet alaptőkénk gyarapodása mutat. A tavaly bejelentett 13,000 frttal szemben az idén 13,800 frtnyi alaptőke felett rendelkezünk, mely összegből 10,700 frtnyi névleges értékű kötvényt letétképen az osztrák-magyar bank budapesti főintézete kezel.
Választmányunk sorát Bárczay Oszkár cs. és kir. kamarás és Pettkó Béla alapító tag személyével, kiváló heraldikai és genealogiai szaktekintélyekkel egészítettük ki. Bizton hiszszük, hogy a szaktudomány e kitűnő képviselőivel megerősödve, nyugodtan tekinthetünk a jövő év nagy eseményei által fokozott mértékben megkövetelt tudományos munkálkodás elé.
Kérem a t. nagygyűlést, hogy jelentésemet tudomásúl venni méltóztassék.
Fejérpataly László
titkár.
SZAKIRODALOM
A római szent birodalmi gróf széki Teleki család oklevéltára.
Szerkesztette Barabás Samu. Budapest 1895. I. II. kötet
A gróf Teleki család marosvásárhelyi levéltára 1879-ben nyílt meg először, a magyar történelmi társulat marosvásárhelyi kirándulása alkalmával, a magyar történetírók előtt. Az eredmény még a legvérmesebb várakozást is felülmúlta. Teleki Mihály, Tökölyi Imre és a bujdosók korára oly anyag került napfényre, mely Magyarország és Erdély e korbeli történetét egyszerre a legfényesebb világításba helyezte. A kutatások eredménye birta rá a grófi családot, hogy levéltárának kincseit a magyar történetíróknak általánosan hozzáférhetővé tegye. Iacute;gy jött létre az oklevéltár megindításának eszméje, melynek első gyümölcse az előttünk fekvő két kötet.
A két kötet a levéltár mohácsi vész előtti anyagát öleli fel, összesen 676 darabot. Nagy része ez anyagnak a XVII. század első felében a fiágon kihalt sombereki Erdélyi család történetére vonatkozik. E család leszármazásával jeles genealogusunk, Schönherr Gyula, foglalkozott, felhasználva a levéltár idevágó okmányait. (Turul X. 105–122) Az ő értekezése fölment attól, hogy a család középkori történetével foglalkozzunk.
A család utolsó fisarja, Gergely fia, Antal volt, ki 1602–1636-ig Torda vármegyének volt főispánja, 1620-tól tanácsosa s Bethlen Gábor halála után 1636-ig Szamosújvár főkapitánya. I. Rákóczi Györgygyel, gróf Lázár Miklós szerint, rokonságot is tartott. 1638-ban bekövetkezett halála után jószágait, noha azokat nejére, sz. Mindszenthi Krisztinára, hagyta, a fiscus lefoglalta. Özvegye azonban a fejedelem kegyéből a jószágok egy részét haláláig birta. Holta után a jószágok fejedelmi adomány útján a Teleki családra szállottak, melynek birtokába került az adományozás révén a család levéltára is, mely ilyformán a Teleki család levéltárának magvát képezi.
Az eredetileg három kötetre tervezett okmánytár később hat kötetben állapíttatott meg. A most megjelent első két kötet szerkesztése Barabás Samu választmányi tagtársunkra bízatott, ki feladatát kipróbált ügyessége s szakavatottságával oldotta meg. A kelet dátumán kívül az oklevélben előforduló időmeghatározások feloldása s a lapszélen való feltűntetése, az okmányszövegek tördelése, főkép pedig a mintaszerűen szerkesztett név- és tárgymutató bizonyítják, hogy az okmánytár szerkesztését jobb kezekre sem lehetett volna bízni. A két kötet díszéül szolgál a Garázda és Szilágyi családok 1409, a somkereki Erdélyi család 1415-ben nyert czimereinek színes reprodukálásán kívül a 23 eredeti pecsét autotypikus képe is. Reméljük hogy a következő kötetek rövid idő múlva követni fogják a most megjelenteket.
Á. A.
A zichi és vásonkeői gr. Zichy család idősb ágának okmánytára.
Szerkeszti Kammerer Ernő. VIII. kötet. Budapest 1895.
Még nincs esztendeje, hogy a Zichy-codex VI. kötete még Nagy Imre szerkesztésében napvilágot látott, s már újból előttünk fekszik e nagyszabású munkának egy új, a VIII. kötete, mely már Kammerer Ernő szerkesztése. Sorrendben a VII. kötet lenne, de a szerkesztőbizottság határozata folytán a VII. kötet az első hat kötethez szolgáló név- és tárgymutatót fogja magában foglalni s ezért kapta a jelen kötet a VIII. kötet signaturáját.
A jelen kötet 1421-től 1439-ig terjedő időszakból 471 oklevél szövegét közli. Tulajdonképen az okmánytár sokkal több oklevélről számol be. Kammerer Ernő szerkesztő ugyanis az egy s ugyanazon ügyre, pl. peres ügyekre vonatkozó, hasontermészetű okmányokat, az illető oklevélhez csatolt jegyzetbe beledolgozta, úgy, hogy bátran állíthatjuk, miszerint a kötet szerkesztője háromszor annyi okmányt dolgozott fel, mint a mennyinek szövegét az okmánytár adja.
Az oklevelek minőségét illetőleg, nagyrészük szintén birtokügyekre vonatkozik, ép úgy, mint az előző kötetekéi. Az oklevelek nagyrésze e kötetben is a báthmonostori Töttös nemzetségre vonatkozik. Ez időszakban a Töttösök közül főleg János játszik nagyobb szerepet, kit állandóan a király környezetében találunk. János 1426-ban fivére, Lászlóval együtt Havas-Alföld ellen indúl, Ozorai Pippó halála után pedig a szondi osvathi sókamarák grófja lesz, de már 1427-ben újból a törökök elleni csatában találjuk őt. 1429-ben a Töttösök közül már csak Lászlót találjuk itthon, ki ettől kezdve János bátyja örökébe lép a politikai élet terén is. A Töttösökön kívül még a Várdai, Zahoti, eszeni Csapi, Kanizsai, Maróthi s még számos más családra vonatkozólag találunk adatokat e kötetben. Históriai szempontból főleg az 1426–28. évi törökháború idejéből származó levelek fontosak, melyek a jelzett tárgynak egészen új világosságot kölcsönöznek.
A VIII. kötet használatát egy nagy gonddal szerkesztett név- és tárgymutató könnyíti meg, melylyel, mint örömmel értesülünk a munka előszavából, a következő kötetek mindegyike el lesz már látva.
Á. A.
Dictionnaire des figures héraldiques.
Par te Cte Th. de Renesse.. Bruxelles 1894–95. 2. kötet.
Fáradságos, de nagybecsű munkát végzett a nemrég megjelent munka szerzője, midőn arra vállalkozott, hogy a czímerekben előforduló alakoknak lexikonját összegyűjtve, kézikönyv gyanánt a kutatók rendelkezésére bocsátja. Mindenki, a ki nem pusztán hazai heraldikával foglalkozik, érzi, mily hézagpótló Renesse ezen munkája. Azonban még hazai heraldikusaink is hálára lehetnek kötelezve, mert szerző a magyar nemes családokra is kiterjeszti figyelmét s azon pár próba után, mit munkájával tettünk, úgy látszik, a hazai heraldikai viszonyok körül is teljesen tájékozva van.
Nagyérdemű munkája azonban nem ment kisebb-nagyobb hibáktól. Az általa követett rendszer, mely szerint először azon családokat sorolja elő egy czimeralaknál, melyek czímerében az illető alak minden egyébb mellékalak nélkül előfordul s csak azután az alak különféle változatait, teljesen helyes. Ellenben nagyban csökkenti a munka használhatóságát, hogy az egyes czímeralakok nem következnek betűrendben egymásután. Végül nagyban rovására van a munkának, hogy a műben előforduló családokról indexet nem ad; e nélkül bizony munkája nem igen használható. Lehet s kívánatos volna, ha szerző egy külön kötetben adná a családok neveit, ez által munkájának becsét csak emelné.
Fentebb említettük, hogy szerző a hazai nemes családokra is kiterjeszkedik. Heraldikusaink feladata lenne megállapítani, valjon a hazai nemes családokra vonatkozó lexikalis anyagot egész terjedelmében s jól felhasználta-e? Ha nem, akkor hazai heraldikusainkra egy igen szép feladat megoldása váma, összeállítása a magyar czímerekben előforduló alakoknak. A lexikális anyag a Siebmacher köteteiben s a Turul évfolyamaiban össsze van nagyjából gyűjtve. Természetes, hogy ezenkívül még feldogozatlan, kiadatlan anyagot is kellene a munka keretébe vonni, de az eredmény bőven kárpótolná a vállalkozót a reá fordított fáradságért.
Á. A.
Die rechtmässigen Ehen des hohen Adels des heil. röm. Reiches deutscher Nation.
Von A. Freiherr von Weyhe-Eimke. Prag, 1895.
A római szent birodalmi főrangú családok egyenrangú házasságainak kérdésével foglalkozik ezen nemrég megjelent munka, melynek kevésbbé jogi, mint inkább genealogiai jelentősége késztet minket arra, hogy róla röviden megemlékezzünk. A nem egyenrangú s ú. n. morganatikus házasságok későbbi genealogiai alakulása, s azon számos téves nézet, mely ezek körül el volt terjedve, elég okúl szolgálnak arra, hogy a kérdés tudományosan, okmányok alapján tárgyaltassék.
Természetes, hogy ezen kérdés beható levéltári kutatások nélkül alig oldható meg. Szerző e tekintetben nagy buzgósággal járt el, de kutatásait, mint munkájából látszik, csak a bécsi levéltárakra terjesztette ki s így sok tekintetben, kérdés, valjon az általa mondottak nem szenvednének-e egy vagy más tekintetben módosítást. Iacute;gy, a mit ő a Lippe fejedelmi háznak öröklési rendjéről mond, melylyel egyébiránt a legbővebben foglalkozik, nagyon is problematikus értékű, minthogy szerző tisztán csak a bécsi levéltárak anyagára támaszkodik, és a detmoldi és bückeburgi levéltárakat nem használhatta. E tárgyra vonatkozó állításai tehát még esetleg módosítást szenvedhetnek. Ép úgy nagyon is szó fér azon beosztás helyes voltához, melyet szerző a római szt. birodalmi főnemesség alakulásainak időszakairól ad. Ezen beosztás, mely öt időszakot különböztet meg a Kr. sz. előtti II. századtól, a germánok föllépésétől a történelemben, a jelen korig, megvalljuk kissé erőszakoltnak látszik. A munka főbecse különben nem annyira fejtegetéseiben, mint inkább abban rejlik, hogy okmányokat közöl részint kivonatban, részint egész terjedelemben, melyek a kérdést érintik, továbbá azon genealogiai jegyzetekben, melyeket szerző az egyes családokról ad. A munkához 33 genealogiai táblázat van csatolva, melyek nagyrészt a németországi, jelenleg élő uralkodók máltai őspróbáját tüntetik fel. Munkája egyébiránt nem egy hiányt mutat fel, így pl. hogy csak egyet említsünk, a nemrég nálunk tárgyalt Thurn-Taxis és Edelspacher-féle házasságról egy árva szót sem találunk benne.
Á. A.
Budapest székes főváros czimere.
A székes főváros jelenleg használt czímerét Buda, Pest és Ó-Buda egyesítése után tudvalevőleg egy 34 tagból álló szervező-bizottság állapította meg, melynek az 1873 május 29-iki közgyűlés által elfogadott tervezetét ő félségének 1873 szeptember 21-ikén kelt elhatározása emelte végleges érvényre.
E czímer ellen heraldikai összeállítás tekintetéből nem lehet ugyan kifogást tenni, de annál jogosabb birálat alá esik az a történelmi szempontból. Új czímer megállapításánál – főleg midőn voltakép régi czímerek egyesítéséről van szó – a történelmi alap szigorú megtartása az egyedüli jogos szempont.
A kifogások, melyeket históriai alapon álló heraldikus teljes joggal tehet a magyar főváros czímere ellen, arra indították dr. Toldy Lászlót, a székes főváros főlevéltárnokát, hogy új czímertervezetet készítsen, a mely a három város régi czímereiből van összeállítva. Toldy tervezetében a háromszögletű pajzsot az alsó pajzs szélből jövő ék hasítja; az ekként keletkezett felső jobb mezejében Buda városának a XIV. és XV. századi pecsétek motivumaiból összeállított czímere van elhelyezve, mely az ország czímeréből vett 8 ezüst-vörös csík felett három arany tornyot tüntet fel; e tornyok számát a városnak egy 1337-iki okiratról ismert legregibb pecsétje adja meg, a csíkok pedig a XV. századból fenmaradt háromféle pecsét állandó motívumát képezik. A felső bal mezőben Pest városnak a XV. századi typariumról vett czímere látható: arany várfal, toronynyal és nyílt kapuval, s a toronytól jobbra félholddal, balra hatágú csillaggal, mely ősi motívumok az 1873-iki czímerből egészen kimaradtak. Az alsó mezőt Ó-Buda czímere foglalja el, abban az ábrázolásban, a mint azt a Nagy Lajos korából származó pecsét őrizte meg számunkra, úgy mint ezüst várfal, közepén nyílt kapuval; a vár felett a régi budai káptalant jelképező torony, ettől jobbra és balra egy-egy épület látható. A mező üres részeit e két épület felett jobbra a csíkokból és Anjou-liliomokból összetett Anjou-kori magyar czímer, balra a lengyel fehér sasos czímer tölti ki, háromszögletű pajzsokban, a mint az a XIV. századi pecséten látható, harmadikul pedig ezek mintájára a tervező a Hunyadi család hollós czímerpajzsát helyezte el a torony fölé. A pajzsot a szent korona födi. A pajzstartókra nézve Toldy Lászlónak két tervezete van: az elsőben cserkoszorús vademberek, a másodikban két XV. századi vaspánczélba öltözött magyar vitéz tartja a pajzsot, zászlós kópjával; a jobb oldalinak zászlaja a csíkokat, a baloldalié a kettős keresztet viselő czímerpajzszsal van díszítve. A czímerpajzs alatt mondatszalagon NULLI CEDO jelmondat olvasható.
Toldy László ezt a tervezetet közölve néhány kiváló szaktekintélylyel, részletes emlékirat kíséretében benyujtotta a székes főváros tanácsához, kifejezve azt az óhajtását, hogy annak megbirálására a legilletékesebb fórum, a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság kéressék fel.
A mennyiben a székes főváros tanácsa főlevéltárnokának ezt az óhajtását teljesítené, társulatunk szakférfiainak módjában lesz a kérdés felett véleményüket elmondani. Addig is, a míg ez megtörténik, a fentebbiekben be akartuk mutatni Toldy új tervezetét, elev osztozva a buzgó főlevéltárnok amaz óhajtásában, hogy a székes főváros egy heraldikai és történelmi hűség tekintetében kifogás alá nem eshető új czímer birtokában ünnepelje meg a millenniumot.
D.
1896
1896-1
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság Közlönye
Az igazgató-választmány megbizásából szerkeszti
Fejérpataky László titkár
Budapest
Kiadja a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság
MDCCCXCVI.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1896-ban.
Alapszabályok.
I. Társaság neve és czélja.
1. §. A társaság neve: «Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság».–- Székhelye: Budapest.
2. §. Czélja: a magyar történelem társtudományainak, úgymint: a Heraldika, Diplomatika, Palaeographia, Sphragistika és Genealogia – valamint a magyar családok történetének okleveles alapon való művelése és terjesztése.
II. A társaság tagjai.
3. §. A társaságot a) az alapító, b) a pártoló, és c) az évdíjas tagok alkotják.
4. §. Az alapító tagok háromfélék, úgymint: a) azok, kik a társaság czéljaihoz 100 osztr. ért. forinttal, b) azok, kik 200 o. é. forint alapítványnyal járulnak, c) az örökös alapítók. Örökös alapítványt tevők azok, kik legkevesebb 500 o. é. frt-nyi alapítványt tesznek. Ezen c) alatti alapítványok joga az alapítók egyenes fiutódaira is átszáll elsőszülöttségi jogon.
Az alapítványok készpénzben, vagy bizonyos lejárati határidő alatt beváltandó és biztosítékkal bíró kötelezvényben, vagy pedig legkevesebb 5 száztólit tisztán jövedelmező, jóhitelű értékpapirosokban fizetendők be.
5. §. Pártoló taggá választható, a társaság egy tagja által ajánlott, társaságunk czélját kedvelő minden nő vagy férfi, ki magát aláírás által kötelezi, hogy tíz egymásután következő éven át atársaság pénztárába Budapesten évenkint tíz forint tagdíjat befizet.
6. §. Évdíjas taggá választható az előbbi módozatok szerint az, ki magát aláírás által kötelezi, hogy öt egymásután következő éven át a társaság pénztárába Budapesten évenkint 5 forint tagdíjat befizet.
7. §. A pártoló és évdíjas tagok kötelezettsége az említett 10, illetőleg 5 év elmúlta után is fenmarad, ha kilépési szándékukat az utolsó év letelte előtt a titkárnál be nem jelentik.
III. A társaság tisztviselői.
8. §. A társaság egy tiszteletbeli elnököt választ életfogytiglan.
9. §. A társaság elnöksége egy elnökből és két másodelnökből áll.
Az elnökök a társaságot a hatóságok és mások irányában képviselik; a gyűléseken és űléseken első sorban az elnök, másodsorban a másodelnökök elnökölnek és jogukban áll, ha a társaság érdekei kívánják, rendkívüli űléseket is hirdetni. A rendkívüli űlések napja egy héttel előbb közhírré teendő. A tagok egyenlő szavazata esetében döntő szavazattal bír az elnök.
10. §. Mindenik elnöknek jogában áll a társaság pénztárát bármikor megvizsgálni.
11. §. A társaság titkára az űléseken és gyűléseken előadói tisztet végez; a határozatokat végrehajtja; a jegyzőkönyvet vezeti, a társaság levelezéseit végzi, könyvkiadásaira, valamint az irattárra felügyel.
A társaság anyagi helyzetének javúltával külön könyv- és levéltárnokra is lesz szükség.
12. §. A társaság jegyzője mindenben a titkár segítségére van, és akadályoztatása esetében őt helyettesíti.
13. §. A pénztárnok a társaság vagyonát híven és pontosan kezeli, a pénztár állapotáról az űléseken jelentést tesz. Pénzt az igazgató választmány határozata alapján az elnök vagy másodelnök és a titkár által együttesen aláírt utalványokra szolgáltat ki; az évi nagygyűlésen pedig részletes kimutatást terjeszt elő. A pénztárnok évi számadásának megvizsgálásáról az igazgató választmány intézkedik.
Rendkívüli esetekben az elnök vagy másodelnök saját határozatából is utalványozhat 100 frtig terjedő összeget, a legközelebbi űlés jóváhagyása reményében.
A pénztárnok az elnök vagy másodelnöknek pénztár-vizsgálati szándokát mindenkor tartozik teljesíteni.
14. §. A társaság folyóiratának szerkesztőjét, és a szerkesztőtársat az igazgató választmány bízza meg a szerkesztői teendőkkel.
15. §. Az ügyésza társaság jogait védi, és a hátrálékos díjakat behajtja.
16. §. A társaság összes tisztviselői, hivataluk tartama alatt, minden tekintetben olyan szavazati joggal bírnak, mint az igazgató tagok.
IV. Az igazgató választmány.
17. §. Negyven tagból áll, kik az első alakuláskor a társaság tagjai között lévő, és a 2. §-ban megnevezett tudományszakok terén jeles munkálkodásuk által kitüntek közül szavazattöbbséggel választatnak.
18. §. Az igazgató választmány később maga-magát egészíti ki akként, hogy a megüresedett igazgató tagságra évenként legalább két igazgató tag által írásban ajánlott új igazgató tagot választ, kit a levelező tagok érdemesebbjeiből is választhatók. Ha az igazgató választmány szükségét látja, az igazgató tagok számát hatvanra is felemelheti az ezen §-ban említett választási mód szerint.
19. §. Az igazgató tagságra az ajánlatok az évi nagygyűlés előtt való ülés megelőző napjáig adandók be a titkári hivatalnál. A következő választmányi űlésen az ajánlatok felbontatnak, és a választmányi űlésen jelenlevő igazgató tagok egyszerű szótöbbségével, titkos szavazás által ejtetik meg a választás.
20. §. Az igazgató választmány évenkint legalább négynyilvános választmányi űlést és egy nagygyűlést tart, melyen a Budapesten levő igazgató és levelező tagoknak kötelességük megjelenni.
21. §. Az igazgató tagok az elnökök egyikének vezérlete alatt ezen választmányi űléseken igazgatják a társaság ügyeit; meghatározzák a tisztviselők díjait, a kiadványokat, az azokra fordítandó összegeket, az évi nagygyűlés tárgyait és napját. A társaság vagyonának biztos kezeléséről gondoskodnak. A társaság kiadványainak szerkesztésével megbízzák az igazgató vagy levelező tagok valamelyikét. A számadások megvizsgálására bizottságokat neveznek ki.
22. §. Az igazgató választmány a 19, illetőleg a 18. §-ban meghatározott módozatok szerint korlátlan számú levelező tagokat választ a 2. §-ban említett tudományok művelése terén érdemeket szerzett férfiak sorából, ha azok a társaságnak különben is tagjai. Levelező taggá csak az lehet megválasztva, ki a választó ülésen jelenlevő igazgató és levelező tagok két harmad szavazattöbbségét nyerte el.
Levelező taggá a hazai történelem iránt érdekeltséget tanúsító külföldi tudósok is választhatók. A külföldi tagok megválasztásához azonban a m. kir. belügyministerium jóváhagyása kérendő ki.
23. §. A levelező tagoknak a társaság minden űlésében és gyűlésében székök és tanácskozási joguk van, de szavazattal csak a levelező tagok és a tiszteletbeli tagok, a pénztárnok és az ügyész választásánál és a nagygyűlésen bírnak, kivévén, ha valamelyik a tisztikarba választatott.
24. §. A tudomány-pártoló hazafiak sorából tiszteletbeli tagok is választhatók a társaság dísze- és javára. Ezeknek minden űlésen székök és tanácskozási joguk van.
25. §. A választmányi űléseken jelenlevő igazgató tagok egyszerű szótöbbséggel titkos szavazás útján választják az igazgató és levelező tagok sorából a társaság titkárát, jegyzőjét (és esetleg a könyv- és levéltárnokot), és rendes kiadványának szerkesztőit, mindenkor öt évi időtartamra. A renden kívüli kiadványok szerkesztésével megbízott szerkesztők ugyanoly módozattal választatnak, de megbizatásuk minden ily kiadvány megjelenésével megszünik.
A pénztárnok és ügyész a társaság bármelyik tagja közül választható az ülésen jelenlevő igazgató és levelező tagok egyszerű szótöbbsége által.
26. §. A társaság elnökei, igazgató, tiszteleti és levelező tagjai feljogosíttatnak a «Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság» – elnöke, másodelnöke, – igazgató tagja, tiszteletbeli tagja, – levelező tagja czímmel nyilvánosan is élni.
V. A társaság űlései és nagygyűlése.
27. §. A társaság minden évben egy nagygyűlést és legkevesebb négy igazgató választmányi űlést tart. A választmányi űlések határnapjai az ügyrendben lesznek megállapítva. Az űlések jegyzőkönyvei az elnöklő, a jegyzőkönyvet vezető és az elnök által e czélra felkért két választmányi tag aláírásai által hitelesíttetnek.
28. §. Az igazgató választmány űlésein az igazgató és a levelező tagok kötelessége a társaság szakába vágó felolvasásokat tartani; okleveleket, műtárgyakat bemutatni, azokról akár írásban, akár élőszóval értekezni; az űlésekre eljárni; az ügyek vitelében az űléseken kívül is munkás részt venni. Ezen kívül jogukban áll a társaság ügyeit illető indítványokat tenni.
29. §. Az űléseken mint vendég, a társaság oly tagja is tarthat felolvasást, ki nem tartozik az igazgató vagy levelező tagok sorába, de ezeknek értekezésöket előbb be kell nyújtani az igazgató választmánynak, és ez, vagy pedig valamelyik elnök, előbb kiadja bírálatra egy igazgató vagy levelező tagnak, és csak ennek ajánlatára olvasható fel.
30. §. Az űlések végén a társaság belügyeinek tárgyalására zárt űlést kérhet bármelyik igazgató vagy levelező tag. Az elnök ez esetben a közönséget távozásra kéri fel, miután a zárt ülésben csak az igazgató, levelező és tiszteletbeli tagok és a tisztviselők vehetnek részt.
31. §. Az évi nagygyűlés napját és a felolvasás tárgyát mindenkor az évnek első választmányi űlésén döntik el az igazgató tagok. Ezen nagygyűlésen választják meg az elnököt és másodelnököket, mindenkor öt évi időközre, titkos szavazás útján, a társaságnak a gyűlésen jelenlevő összes tagjai, úgymint az igazgató, levelező, tiszteletbeli, alapító, pártoló és évdíjas tagok, egyszerű szótöbbséggel. Elnökké vagy másodelnökké azonban csak valamelyik igazgató tag választható.
32. §, Hogy a választmányi űlés határozatképes legyen, az elnökön kivül legkevesebb hat igazgatósági tag jelenléte szükséges. Tisztviselők választására legkevesebb tizenkét, választásra jogosúlt tagnak kell jelen lenni. A nagygyűlés választóképessége legkevesebb húsz társasági tag jelenlététől függ. Ha nem gyűlnék ennyi össze, a választás megejtése végett újabb határnapra tűzetik ki közgyűlés, melyben aztán a jelenlevők szavazattöbbsége dönt.
VI. A társaság kiadványai.
33. §. A társaság a 2. §-ban elősorolt tudományágak művelése, fejlesztése és terjesztése czéljából egy – rendes időközönként megjelenő – folyóiratot alapít. A folyóirat irányát, ívszámát, és rendes megjelenési idejét az igazgató választmány állapítja meg.
34. §. Ezen folyóirat a társaság hivatalos közlönye, mely a tudományos czikkeken kívül értesítést hoz a társaság ügyeiről, űléseiről és általában figyelemmel kíséri a többször említett tudományágak mozgalmait. Munkatársai a társaság igazgató és levelező tagjai; de megfelelő szakközleményeket szívesen fogad a társaság többi tagjaitól, valamint idegenektől is.
35. §. Ezen kívül a társaság; időközönként egy, a magyar nemes családok származási rendjét nyilvántartó és azok történetét csakis okleveles alapon tárgyaló zsebkönyvet ad ki. Ezen nemzedékrendi zsebkönyv szerkesztőjét az igazgató választmány választja.
36. §. A társaság ezen kívül, ha vagyoni állása engedi, a 2. §-ban megnevezett szakokba vágó önálló történelmi munkákat, valamint oklevélgyűjteményeket is adhat ki. Ezen utóbbiakat különösen családok, vármegyék, vagy városok szerint csoportosítva.
37. §. A társaság egyes családok megbízásából elfogadhatja okleveleik sajtó alá rendezését és azok történetének megírását. Ezenféle munkával egy vagy több, vállalkozni kész igazgató vagy levelező tagot bíz meg az igazgató választmány.
38. §. A társaság folyóiratát a társaság minden tagja díja fejében ingyen kapja. A 200 forintos alapítók és a pártoló tagok ezen kivül a nemzedékrendi zsebkönyvet is ingyen kapják. Az örök alapítványt tevők és az igazgató választmányi tagok a társaság minden tulajdon kiadványára igényt tarthatnak.
VII. A társaság vagyona.
39. §. A társaság vagyonát képezik a 3. §. és 4. §-ban meghatározott alapítványok, melyek biztosan elhelyeztetvén, kamatoztatnak. Az alapítványok képezvén a törzsvagyont, ezeket elkölteni nem szabad.
40. §. A társaság bevételeit képezik az alapítványok kamatai, a tagdíjak, a kiadványok jövedelmei és az egyes adományok. A társaság ezen összegekből fedezi kiadásait.
41. §. A jövedelemből megtakarított összegek, valamint a lelkes ügybarátok által a társaság számára adandó adományok és hagyományok (a mennyiben alapítványi természettel nem bírnának), az igazgató választmány által tőkésítendők. Az ilyen tőkék azonban az alapítványok természetével nem bírnak, és kivételes esetekben az igazgató választmány rendeletéből, részben a társaság pénzbeli kiadásainak fedezésére fordíthatók.
42. §. A társaság vagyonát képeznék még a részére gyűjtött és adományozott könyvek, oklevelek, iratok, műtárgyak és régiségek. Ezek egyelőre a Magyar Tudományos Akadémia- vagy a Nemzeti Muzeumban helyezendők el, az igazgató választmány rendeletéhez képest.
VIII. A társaság jövője.
43. §. Ha a társaság vagyona idővel a nemzet és egyesek áldozatkészségéből, valamint a megtakarításokból annyira szaporodnék, hogy szükségkép a fokozottabb kiadásoknak is képes volna megfelelni, akkor működési körét kitágítja.
IX. Az alapszabályok változtatása.
44. §. Az alapszabályok módosítása csak egy, ezen czélra két héttel előre hirdetett választmányi ülésen történhetik, a jelenlevő igazgató és levelező tagok kétharmad szótöbbségével. Hogy e tekintetben érvényes határozatot hozhassanak, tekintet nélkül a megjelent levelező tagok számára, legkevesebb tíz igazgató tag jelenléte szükséges. Az alapszabályok változtatott részei esetről esetre a m. kir. belügyminiszteriumhoz terjesztendők fel, jóváhagyás végett.
X. A társaság esetleges feloszlása.
45. §. A társaság feloszlása csak azon esetben történhetik meg, ha egy ezen czélból egy hónappal előre hirdetett közgyűlés a jelenlevő igazgató és levelező tagok két harmad szótöbbségével a feloszlást elhatározza. Hogy e tekintetben érvényes határozatot hozhassanak, tekintet nélkül a megjelent levelező tagok számára, legalább tizenhat igazgató tag jelenléte szükséges.
46. §. A nem remélt feloszlás esetében a társaság összes vagyonának örököse első sorban a «Magyar Történelmi Társulat», másod sorban a «Magyar Tudományos Akadémia». Ez esetben ezen örökösök az összes vagyont a «Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság Alapítványa» czímén tőkésíteni tartoznak, és annak jövedelmeit, kamatait, kizárólag csak a 2. §-ban említett tudományszakok művelésére fordíthatják. A feloszlás esetében hozandó közgyűlési határozatok azonban foganatosítás előtt a m. kir. belügyminisztériumhoz felterjesztendők.
47. §. A társaság alapszabályai megerősítés végett a m. kir. belügyminiszteriumhoz terjesztendők fel. Az esetben, ha az alapszabályokban meghatározott czélt és eljárást, illetőleg hatáskörét meg nem tartja, a kir. kormány által, a mennyiben további működésének folytatása által az állam, vagy az egyleti tagok vagyoni értéke veszélyeztetnék, haladéktalanul felfüggesztetik, s a felfüggesztés után elrendelendő szabályos vizsgálat eredményéhez képest végleg fel is oszlattatik, vagy esetleg az alapszabályok legpontosabb megtartására különbeni feloszlatás terhe alatt köteleztetik.
Igazgatóság.
I. Elnökség és tisztviselők.
Elnök:
Báró Radvánszky Béla.
Harmadizben megválasztatott 1892 deczember 10-én.
Másodelnökök:
Felsőgyőri Nagy Iván.
Harmadizben megválasztatott 1892 deczember 10-én.
Szilágyi Sándor.
Megválasztatott 1894 deczember 12-én.
Titkár és a Turul szerkesztője:
Dr. Fejérpataky László.
Harmadizben megválasztatott 1893 január 26-án.
Jegyző:
Dr. Schönherr Gyula.
Megválasztatott 1892 február 11-én.
pénztárnok:
Tóth Árpád.
Megválasztatott 1892 október 6-án.
II. Igazgató-választmány.
Gróf Apponyi Sándor. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Barabás Samu. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Gróf Batthyány Géza. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Gróf Bánffy György. Megválasztatott 1883 február 25-én.
5 Idősb Bánó József. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Bárczay Oszkár. Megválasztatott 1895 november 28-án.
Boncz Ödön. Megválasztatott 1892 november 24-én
Bunyitay Vincze. Megválasztatott 1888 szeptember 27-én.
Dr. Csánki Dezső. Megválasztatott 1883 február 25-én.
10 Csoma József. Megválasztatott 1887 november 24-én.
Csontosi János. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Emőkei Emich Gusztáv. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Gróf Esterházy János. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Dr. Fejérpataky László. Megválasztatott 1883 február 25-én.
15 Finály Henrik. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Dr. Fraknói Vilmos Megválasztatott 1885 april 30-án.
Géresi Kálmán. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Dr. Hajnik Imre. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Gróf Hunyady László. Megválasztatott 1883 február 25-én.
20 Dr. Illésy János. Megválasztatott 1894 november 29-én.
Istvánfi Ede. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Kammerer Ernő. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Dr. Karácsonyi János. Megválasztatott 1890 november 27-én.
Dr. Károlyi Árpád. Megválasztatott 1885 april 30-án.
25 Baczkamadarasi Kis Bálint. Megválasztatott 1893 november 30-án.
Dr. Komáromy András. Megválasztatott 1887 november 24-én.
Kőváry László. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Lehoczky Tivadar. Megválasztatott 1887 november 24-én.
Székhelyi Majláth Béla. Megválasztatott 1883 február 25-én.
30 Makay Dezső. Megválasztatott 1894 november 29-én.
Báró Mednyánszky Dénes. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Nagy Gyula. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Felsőgyőri Nagy Iván. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Némethy Lajos. Megválasztatott 1883 február 25-én.
35 Báró Nyáry Jenő. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Szerémi herczeg Odescalchi Arthur. . Megválasztatott 1883 február 25.
Dr. Ortvai Tivadar. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Lovag Óváry Lipót. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Dr. Pauler Gyula. Megválasztatott 1883 február 25-én.
40 Pettkó Béla. Megválasztatott 1895 november 28-án.
Pór Antal. Megválasztatott 1890 november 27-én.
Báró Prónay Dezső. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Báró Radvánszky Béla. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Dr. Schönherr Gyula. Megválasztatott 1891 november 26-án.
45 Dr. Szádeczky Lajos. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Széll Farkas. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Dr. Szendrei János. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Szent-Ivány Zoltán. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Dr. Szentkláray Jenő. Megválasztatott 1883 február 25-én.
50 Szilágyi Sándor. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Idősb Szinnyei József. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Tagányi Károly. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Dr. Thallóczy Lajos. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Thaly Kálmán. Megválasztatott 1885 april 30-án.
55 Dr. Torma Károly. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Véghelyi Dezső. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Dr. Wertner Mór. Megválasztatott 1891 november 26-án.
Dr. gróf Zichy Ágoston. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Zsilinszky Mihály. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Levelező tagok.
Doby Antal. Megválasztatott 1884 april 24-én.
Aszalói Kecskés Dezső. Megválasztatott 1888 szeptember 27-én.
Benedekfalvi Luby Károly. Megválasztatott 1884 april 24-én.
Sóvári Soós Elemér. Megválasztatott 1884 april 24-én.
A TÁRSASÁG TAGJAI.
a) Alapító tagok.
I. 500 forintos alapítványnyal:
†Gróf Andrássy Manó.
Gróf Batthyány Géza. Budapest.
Báró Prónay Dezső Budapest.
Báró Radvánszky Béla. Sajó-Kaza.
5 Liptószentiváni Szent-Ivány Zoltán. Budapest.
II. 200 forintos alapítványnyal:
Árvai közbirtokossági uradalom igazgatósága. Árva-Váralja.
Báró Atzél Béla. Budapest.
Gróf Bánffy György. Budapest.
Gróf Berchthold Richard. Nagy-Oroszi.
10† Gróf Csáky László.
Gróf Csekonics Endre. Zsombolya.
†Gróf Cziráky János.
Gróf Dessewffy Aurél. Budapest.
Gróf Erdődy Rudolf. Novimarof.
15 Gróf Esterházy Ferencz. Devecser.
Gróf Festetich-Könyvtár. Keszthely.
Báró Inkey Imre. Szent-Pétervár.
† Ipolyi Arnold.
†Gróf Károlyi Gyula.
20 Gróf Károlyi László. Budapest.
Gróf Károlyi Tibor. Budapest.
Lipóczi Keczer Miklós. Kassa.
†Lanfranconi Grazioso Enea.
Gróf Majláth György. Zavar.
25 Mocsonyi Jenő. Budapest.
Mocsonyi Sándor. Budapest.
Báró Nyáry Béla. Pozsony.
Szerémi Odescalchi Arthur. Skiczó, u. p. Kis-Tapolcsa.
Szerémi herczeg Odescalchi Gyuláné szül. gróf Degenfeld Anna. Budapest.
30 Dr. báró Prónay S. Gábor. Acsa.
Báró Radák Ádám. Mikeszásza.
Báró Révay Gyula. Kis-Selmecz, u. p. Szucsány.
Sigmond Ákos. Kolozsvár.
Simonyi és Varsányi Simonyi Kálmán. Domony. u. p. Aszód.
35 †Gróf Sztáray Antal.
Gróf Tisza Lajos. Budapest.
†Idősb báró Vay Miklós.
Gróf Vigyázó Ferencz. Budapest.
Gróf Wass Jenő. Czege.
40 Gróf Zselénski Róbert. Temes-Ujfalu.
III. 100 forintos alapítványnyal:
Gróf Apponyi Sándor. Lengyel.
Balásházy Bertalan. Kődomb puszta, u. p. Henczida.
†Báró Bánffy Ádám.
Bay Ilona. Debreczen.
45 Beöthy Ákos. Budapest.
†Báró Bésán N. János.
Gróf Bethlen Istvánné szül. gróf Teleki Ilona. Budapest.
Bezerédj Pál. Szegszárd.
Csapó Vimos. Tengelicz, u. p. Gindly-család.
50 Gróf Cziráky Antal. Lovas-Berény.
Gróf Esterházy János. Kolozsvár.
Jeszenszky Béla. Temesvár.
Komlóssy Arthur. Debreczen.
Gróf Kuún Géza. Maros-Németi, u. p. Déva.
55 Báró Mednyánszky Dénes. Bécs.
†Alsó-Szopori Nagy Imre.
†Báró Nyáry Albert.
Báró Nyáry Jenő. Budapest.
†Ormós Zsigmond.
60 Gróf Pálffy-Daun Vilmos, teanoi herczeg. Stübing.
Pettkó Béla. Budapest.
Szilassy Aladár. Budapest.
Szontágh Pál. Horpács, u. p. Nagy-Oroszi.
Gróf Teleki Géza. Budapest.
65 Tisza Kálmánné, szül. gróf Degenfeld Ilona. Budapest.
Gróf Zichy N. János. Budapest.
b) Pártoló és évdíjas tagok.
(A pártoló tagok csillaggal vannak az évdíjasoktól megkülönböztetve.)
*Abonyi Emil. Budapest.
Ajkay Béla. Kisfalud-Mihályi.
Ambrózy Ferencz. Szeged.
Ambrózy Nándor. Sátoralja-Ujhely.
5 Dr. Andrásovics Béla. Budapest.
*Gróf Andrássy Géza. Betlér.
*Gróf Andrássy Gyula. Budapest.
*Gróf Andrássy Tivadar. Budapest.
Angyal Gyula. Budapest.
10 Aldásy Antal. Budapest.
Baán Elemér. Körmöczbánya.
Babics József. Zsombolya.
*Szentkatolnai Bakk Endre. Vizakna.
*Sipeki Balás Iván. Német-Elemér.
15 Balássy Ferencz. Maklár.
Dr. Balkányi Miklós. Debreczen.
Dr. Ballagi Aladár. Budapest.
Barabás Samu. Budapest.
*Baranyay Mária. Budapest.
20 Barlanghy Árpád. Temesvár.
*Baross Károly. Budapest.
Baróthy Lajos. Budapest.
Dr. Bartha Antal. Budapest.
*Gróf Batthyány Lajos. Fiume.
25 Ludányi Bay Ferencz. Jász-Kisér.
*Ludányi Bay István. Szakoly, u. p. Nyir-Balkány.
*Idősb Bánó József Budapest.
Bárczay Elemér. Tisza-Roff.
Bárczay Oszkár. Budapest.
30*Tasnádszántói Becsky Emil. Nagy-Szóllős
Komoróczi és Szentandrási Bencsik István. Király-Helmecz.
*Beniczky Ádám. Zsámbok, u. p. Tura.
*Beniczky Elemér. Heves-Csehi.
*Beniczky Ferencz. Budapest.
35*Beniczky Géza. Homok, u. p. Tisza-Földvár.
Beniczky Kálmán. Turócz-Szent-Márton.
*Benke Gyula. Budapest.
Beöjthe Ödön. Erdő-Csinád, u. p. Sáromberk.
*Berczik Árpád. Budapest.
40 Berczik Gyula. Budapest
Bernáth Győző. Magyar-Jesztreb, u. p. Czéke.
Berzeviczy Edmund. Berzevicze.
*Gróf Bethlen Bálint. Gyéres.
*Gróf Bethlen Ödön. Hidalmás-Drág.
45 *Dr. Bezerédj Viktor. Budapest.
*Gróf Béldi Akos. M.-Méhes, u. p. M.-Záh.
*Béldi István. Marosvásárhely.
Dr. Békefi Remig. Budapest.
Bolgár Emil. Pozsony.
50 Dr. Boncz Ödön. Budapest.
*Bornemisza Ádám. Budapest.
Bosnyák László. Kaposvár.
*Botka Béla. Bánlak.
Bölcs Gyula. Budapest.
55 Bölöni László. Bánfi-Hunyad.
Bölöni Sándor Nagy-Várad.
Budapesti kegyesrendiek főgymnasiuma.
Bunyitai Vincze. Nagy-Várad.
Buzinkay Gyula. Budapest.
60 Felsőpulyai Bük Géza. Csík-Gimes-Bükk.
Csatay Gyula. Debreczen.
*Gróf Csáky Albin. Budapest.
*Gróf Csáky Ödön. Főrév.
Dr. Csánki Dezső. Budapest
65 K. Császár Ferencz. Budapest.
Csernátony Gyula. Besztercze.
Csernovics Diodor. Budapest.
Dr. Csiky Viktor. Kolozsvár.
*Báró Csollich Géza. Budapest.
70 *Csoma József. Devecser, u. p. Forró-Encs.
Csongrád vármegye közönsége.
Csontosi János. Budapest.
*Gróf Cziráky Béla. Dénesfa, u. p. Czirák.
Herczeg Dabisa Sándor. Falkenstein. (Taunus.)
75 Királydaróczi Daróczy Zoltán. Magyar-Óvár.
Vargyasi Daniel Gábor. Budapest.
*Szamosujvári Dániel László. Ó-Lécz u. p. Szerb-Bóka.
Dedek Crescens Lajos. Budapest.
Deési kaszinó-egylet.
80 *Gróf Degenfeld Gusztáv. Téglás.
*Gróf Degenfeld József. Debreczen.
*Gróf Degenfeld Lajos. Szirák.
*Gróf Degenfeld Sándor. Erdőszáda.
Dely Imre. P.-Peres, u. p. Furta.
85 Dr. Demjanovich Emil. Budapest.
*Dessewffy Arisztid. Budapest.
Délmagyarországi rég. és tört. egylet. Temesvár.
Dr. Dézsi Lajos. Budapest.
Dobos Kálmán. Debreczen.
90 Doby Antal. Homonna.
Dókus Gyula. Sátoralja-Ujhely.
Domahidy Viktor. Angyalos, u. p. Csenger.
Dorgó Albert. Kolozsvár.
Döry Jenő. Dombovár.
95* Dráveczky Gyula. Ér-Mihályfalva.
Dudás Gyula. Zombor.
* Báró Duka Géza. Kádár, u. p. Rittberg.
* Dr. Duka László. Nagy-Becskerek.
*Br. Edelsheim-Gyulay Lipót. Brezovicza, u. p. Zágráb.
100 *Pazonyi Elek Emil. Demecser.
*Pazonyi Elek Gusztáv. Budapest.
Elek Salamon. Szolnok.
Emőkei Emich Gusztáv. Budapest.
*Vásárosnáményi Eötvös Jenő. Vásáros-Námény.
105 *Gróf Erdődy Ferencz. Galgócz.
Gróf Erdődy Imréné szül. gróf Migazzi Irma. Galgócz.
Gróf Esterházy Kálmán. Budapest.
*Gróf Esterházy Miguel. Kolozsvár.
*Gróf Esterházy Mihály. Cseklész.
110 *Gróf Esterházy Miklós Móricz. Budapest.
*Gróf Esterházy Móricz. Pápa.
Herczeg Esterházy-könyvtár. Kismarton.
Esztergomi főegyházmegyei könyvtár.
Fáy Béla. Dédács, u. p. Piski.
115 *Fáy István, Puszta-Szemszúró, u. p. Batka.
*Fáy László. Nyustya.
Báró Feilitzsch Bertold. Nagy-Becskerek.
Dr. Fejérpataky Kálmán. Budapest.
Dr. Fejérpataky László. Budapest.
120 Fekete Albert. Alsó-Mislye, u. p. Zsadány.
Fest Lajos. Eperjes.
*Gróf Festetich Andor. Szeleste.
Fiáth Imre. Kajtor, u. p. Seregélyes.
Fiáth István. Nagy-Hantos.
125 Finály Henrik. Kolozsvár.
Gróf Forgách László. Mándok.
Dr. Fraknói Vilmos. Róma.
Füzi Füzy Sándor. Lemes.
*Gyulai Gaál István. Budapest.
130 Dr. Géczy Dezső. Budapest.
Géresi Kálmán. Debreczen.
Ghyczy Imre. Csendes puszta, u. p. Nagy-Lapás.
Gombos Kálmán. Kismarton.
Bilkei Gorzó László. Ujvidék.
135 Bilkei Gorzó Nándor. Gyoma.
Id. Gosztonyi Géza. Budapest.
Gózony László. Zala-Egerszeg.
*Gömöry Oszkár. Budapest.
Görög István. Budapest.
140 Graenzenstein Béla. Budapest.
Dr. Gyárfás Tihamér. Brassó.
Nádudvari Győry Árpád. Bécs.
Gyulay Kálmán. Kerepes.
Dr. Hajnik Imre. Budapest.
145 *Hajós József. Budapest.
Halmágyi Sándor. Budapest.
Dr. Hampel József. Budapest.
Harmos Gábor. Kassa.
Hattyúfy Dezső. Székesfehérvár.
150 Hedry József. Alsó-Láncz, u. p. Buzita.
Hedry Lőrincz. Kassa.
Zendrei és Gerendei Hegedűs Ferencz. Jász-Kisér.
Omoraviczai Ifj. Heinrich Ferencz. Budapest.
*Heley János. Tasnád.
155 Tiszabeői Hellebronth Antal. Bécs.
Tiszabeői Hellebront Géza. P. Gyenda, u. p. Tisza-Roff.
Hets Ödön. Budapest.
Hodinka Antal. Bécs.
Hódy Imre Ferencz. Budapest.
160 Horváth Emil. Budapest.
Horváth Sándor. Budapest.
*Gróf Hunyady László. Budapest.
*Huszár Béla. Balogh, u. p. Balassa-Gyarmat.
*Báró Huszár Károly. Abafája, u. p. Szász-Régen.
165 *Ibrányi és Vajai Ibrányi László. Suliguli.
*Nagyilosvai Ilosvay Aladár. Nyir-Meggyes, u. p. Mátészalka.
Nagyilosvai Ilosvay Bálint. Nagy-Károly.
Nagyilosvai Ilosvay Endre. Máté-Szalka.
Dr. Illéssy János. Budapest.
170 Inkey László. Budapest.
*Kisdobronyi Isaák Dezső. Kis-Szekeres, u. p. Zsarolyán.
*Kisdobronyi Isaák István. Nagy-Rhéde.
Isépy István. Sátoralja-Ujhely.
*Ivády Tihamér. Budapest.
175 Ivánfi Ede. Magyar-Óvár.
*Draskóczi és Jordánföldi Ivánka László. Budapest.
Jakabházy István. Deés.
Jasztrabszky Kálmán. Ér-Endréd.
Jedlicska Pál. Felső-Diós, u. p. Szomolyán.
180 Jeszenszky Alajos. Nyitra.
Jeszenszky Lajos. Csejthe.
*Jékey Zsigmond. Géberjén, u. p. Győrtelek.
Jósa Kornél. Budapest.
Jurenák Miklós. Nagy-Rév, u. p. Czibakháza.
185 Kammerer Ernő. Budapest.
Kundra Kabos. Eger.
Dr. Karácsonyi János. Nagy-Várad.
*Gr. Karátsonyi Jenő. Budapest.
Kassai társalgási egylet.
190 Kazinczy Gábor. Kaposvár.
*Kazy József. Budapest.
Kállay Adolf. Budapest.
Kállay András. Nagy-Halász.
*Kállay Lipót. Napkor.
195 *Kőröspataki gróf Kálnoky Gusztáv. Prödlitz.
* Gróf Károlyi Sándor. Budapest.
Dr. Károlyi Árpád. Bécs.
*Kecskeméti kaszinó.
Aszalói Kecskés Dezső. Deés.
200 *Fületinczi Kelcz Gyula. Zsitva-Ujfalu.
*Báró Kemény Gyula. Puszta-Kamarás. u. p. Mocs.
*Báró Kemény Kálmán. Vécs.
*Pázmándi Kempelen Imre. Székes-Fejérvár.
*Kölcsei Kende Péter. Ungvár.
205 *Dr. Kenessey Pongrácz. Veszprém.
Képviselőházi könyvtár. Budapest.
*Gróf Khuen-Héderváry Károly. Zágráb.
Kilián Frigyes. Budapest.
*Baczkamadarasi Kis Bálint. Magyar-Igen.
210 Kisfaludy Á. Béla Budapest.
Kisfaludy László. Budapest.
Kiss Emil Károly. Baltavár.
*Nemeskéri Kiss Pál. Véghles.
Kollányi Ferenc. Budapest.
215 Kollár Jánosné szül. Szentmihályi Klementina. Pacsa.
Dr. Komáromy András. Budapest.
Komlósi Komlóssy Béla. Bereg-Ilosva.
Dr. Konkoly Balázs. Komárom.
Dr. Kopcsányi Károly. Pécs.
220 Korizmics Antal. Alexandria.
Kormos Béla. Szombathely.
*Koronghy Henrik. Budapest.
Kossuth István. Komlód-Tóthfalu, u. p. Csenger.
Berenczei és Járdánházi Kovács Jenő. Hornok, u. p. Mikola.
225 Kovács Lőrincz. Nagybánya.
Kőszeghy Antal. Budapest.
Kőszeghy Kálmán. Mező-Kövesd.
Kőszeghy Sándor. Budapest.
*Kőváry László. Kolozsvár.
230 Bállai Krémer Sámuel. Deés.
Kubinyi Ferencz. Kóvár.
Kubinyi Gyula. Deményfalva.
Kubinyi Hugó. Rózsahegy.
Ifj. Kubinyi Miklós. Árva-Váralja.
235 Dr. Küffer Béla. Budapest.
*Gróf Laszberg Rudolf. Győr.
Lehóczky Tivadar. Munkács. Leleszi prépostság.
Leövey Sándor. Budapest.
240 Bilkei Lipcsey Mór. Szolnok.
Lippich Gusztáv. Szolnok.
*Báró Lipthay Béla. Budapest.
Kisfaludi Lipthay Kornél. Budapest.
*Olaszliszkai Liszkay Bálint. Pécs.
245 Lombardini Sándor. Zsolna.
*Lónyay Géza. Som.
*Id. Lónyay Sándor. Beregszász.
*Luby Géza. Budapest.
Luby Károly. Nagy-Károly.
250 *Magyary Kossa Sámuel. Tápió-Szt.-Márton, u. p. T.-Bicske.
Majláth Béla. Budapest.
Makay Dezső. Budapest.
Makay Emil. Temesvár.
Malatinszky György. Vámos-Györk.
255 *Bohuszlaviczi Malobiczky Ignácz. Cseszte.
Bohuszlaviczi Malobiczky János. Budapest.
Markó György Mezőhegyes.
*Br. Mattencloit János. Paulis.
Meczner József. Korlát, u. p. Vizsoly.
260 *Dálnoki és Mezőmadarasi Medve Zoltán. Debreczen.
Melhard Gyula. Mernye.
Deményfalvi Meliorisz Béla. Eperjes
*Meszleny Bencze. Velencze.
*Meszleny Pál. Velencze.
265 *Gróf Migazzi Vilmos. Aranyos-Marót.
Apsai dr. Mihályi János. Mára-maros-Sziget.
Miklósvári Miklós Béláné. Kis-Rozvágy, u. p. Nagy-Géres.
*Báró Miske Kálmán. Kőszeg.
Miskolczi ref. lyceum könyvtára.
270 Dr. Miskolczy Imre. Budapest.
Miskolczy Jenő. Debreczen.
*Bocsári Mocsáry István. Vácz.
*Bocsári Mocsáry Sándor. Lapujtő.
Leveleki Molnár Elemér. Kis-Szeretna.
275 Nagy Géza. Budapest.
Tasnádi Nagy Gyula. Budapest.
Eözbéghi Nagy Ignácz. Puszta-Varjas, u. p. Böős.
*Felső-Győri Nagy Iván. Horpács, u. p. Nagy-Oroszi.
Alsó-Szopori dr. Nagy Kálmán. Budapest.
280 Sz. Nagy Lajos. Budapest.
Nagyenyedi Bethlen-fűiskola könyvtára.
Nagyiday Ferencz. Verbőcz, u. p. Tisza-Ujlak.
Nagyszebeni városi levéltár.
Nagyváradi premontrei tanári kar.
285 Nagyváthy Kálmán Pozsony.
*Gróf Nádasdy Ferencz. Budapest.
*Nemzeti kaszinó könyvtára. Budapest.
Ifj. Nyéki Németh Imre. Székes-Fehérvár.
Németh Titus. Budapest.
290 Némethy Lajos. Esztergom.
*Báró Nyáry Béláné. Pozsony.
*Báró Nyáry Gyula. Pilis.
*Orczy Dezső. Budapest.
Országh-Guthy Jenő. Eperjes.
295 Oroszláni Oroszlány László. Miskolcz.
Országos levéltár. Budapest.
*Országos Kaszinó. Budapest.
Dr. Ortvay Tivadar. Pozsony.
Ostffy Miklós. Ostffy-Asszonyfa.
300 Lovag Óváry Lipót. Budapest
Őrgróf Pallavicini Adolfné szül. Bárczay Anna. Kassa.
*Őrgróf Pallavicini Ede. Budapest.
Pannonhalmi főapátság.
Dr. Pauler Gyula. Budapest.
305 *Paulovics József. Turócz-Szucsány.
Payzsos Andor. S.-A.-Ujhely.
*Gróf Pejachevich Tódor. Eszék.
Peőcz Elek. Budapest.
Peőcz Ferencz. Torda.
310 Bonyhádi Perczel Gyula. Budapest.
Báró Perényi Zsigmond. Nagy-Szőllős.
*Dolhai és Petrovai Petrovay Ádám. Budapest.
Dolhai és Petrovai Petrovay György. Nagy-Kürü.
Dolhai és Petrovai Petrovay Gyula. Déva.
315 Idősb Dolhai és Petrovai Petrovay János. Pozsony.
Ifjabb Dolhai és Petrovai Petrovay János. Fényes-Litke.
Dolhai és Petrovai Petrovay Jusztusz. Budapest.
Dolhai és Petrovai Petrovay László. Lugos.
Dolhai és Petrovai Petrovay Margit. Nagy-Kürü.
320 *Péchujfalusi Péchy Mihály. Czikó, u. p. Sülelmed.
Pfeifer Ferdinánd. Budapest.
Pilisi Pilisy Géza. Fényes-Litke.
*Nagypalugyai Platthy Mihály. Nagy-Palugya.
*Aszódi és Podmanini báró Podmaniczky Gézáné szül. gróf Degenfeld Berta. Kis-Kartal, u. p. Aszód.
325 *Aszódi és Podmanini báró Podmaniczky Levente. Fenyő-Haraszt, u. p. Verseg.
Gróf Pongrácz Frigyes. Bécs.
Pongrácz György. Balassa-Gyarmat.
Pongrácz Kálmán. Nyitra.
Pór Antal. Esztergom.
330 Dr. Pósta Béla. Budapest.
Pozsonyi kir. jogakadémia.
Pozsonyi kir. kath. főgymnasium ifjusági könyvtára.
Pozsonyi Toldy-kör.
Villei Pribék Pál. Jenke, u. p. Ungvár.
335 Réthei Prikkel Lajos. Pozsony.
Puky Andor. Tomor, u. p. Homrogd.
*Pulszky Ágost. Budapest.
*Pulszky Ferencz. Budapest.
Radocza János. Budapest.
340 *Báró Radvánszky Géza. Sajó-Kaza.
*Dr. Radvánszky György. Budapest.
*Báró Radvánszky János. P.-Varsány, u. p. Hatvan.
*Báró Radvánszky Jánosné. P.-Varsány, u. p. Hatvan.
Ragályi Ferencz. Ragály.
345 Lublóvári Raisz Aladár. Lőcse.
*Rakovszky Ferencz. Novák.
Rakovszky György. Budapest.
Ráth György. Budapest.
Reiner Zsigmond. Budapest.
350 Ifj. dr. Reiszig Ede. Szent-Gotthárd.
*Reviczky Ambró Budapest.
*Reviczky István. Budapest.
*Báró Rédl Béla. Budapest.
Dr. Réthy László. Budapest.
355 *Kiszombori Rónay Ernő. Kis-Zombor.
*Kiszombori Rónay Jenő. Nagy-Becskerek.
*Röser Miklós. Budapest.
Rudnay Béla. Budapest.
*Rudnyánszky György. Felső-Atrak.
360 Rumbold Bernát. Budapest.
Báró Salamon Mihály. Székesfehérvár.
Salamon Vincze. Székesfehérvár.
Sándor János. Maros-Vásárhely.
Sárközy Aurél. Komárom.
365 *Gr. Schmidegg Ferencz. Gmunden.
Dr. Schönherr Gyula. Budapest.
*Schulpe Vilmos. Török-Kanizsa.
Kissolymosi Simó Ferencz. Szilágy-Nagyfalu.
Simonffy Imre. Debreczen.
370 Paksi Sipeky Béla Borsicz, u. p. Nemsova.
*Ifj. báró Solymossy László. Nagy-Teremi.
Sombory Lajos. Magyar-Nagy-Sombor.
Sóvári Soós Elemér. Budapest.
*Báró Staudach Adolf. Budapest.
375 *Báró Steiger Albert. Szeptencz-Ujfalu.
Nagyváradi id. Stépán István. N.-várad.
Sváby Frigyes. Lőcse.
Szabadkai közs. főgymnasium.
Váradi Szabó János. Debreczen.
380 Szabó Lajos. Péterháza, u. p. Enese.
Dr. Szalacsy Lajos. Győr.
Szalay Gábor. Budapest.
Dr. Szádeczky Lajos. Kolozsvár.
*Gróf Szápáry Gyula. Taksony.
385 Dr. Szendrei János. Budapest.
Szentgyörgyi Lajos. Budapest.
Liptószentiványi Szent-Ivány Gyula Bikszád.
*Liptószentiváni Szent-Ivány Gyula. Budapest.
*Liptószentiváni Szent-Ivány Károlyné szül. Hidaskürthi Nagy Margit. Liptó-Szt-Iván.
390 *Liptószentiváni Szent-Ivány Oszkár. Bélád, u. p. Nagy-Herestyén.
*Báró Szentkereszty Béla. Árkos, u. p. Szepsi-Sz.-György.
*Szentkirályi Kálmán. Tápió-Szt.-Márton.
Dr. Szentkláray Jenő. Temesvár.
Özv. Négyesi Szepessy Andrásné szül. Okolicsányi Mária .Miskolcz.
395 Négyesi Szepessy Béla. Miskolcz.
Négyesi Szepessy Mátyás. Miskolcz.
Négyesi Szepessy Zsigmond. Miskolcz.
Szerdahelyi Gusztáv. Vetés, u. p. Szatmár.
Temerini gróf Széchen Antal. Bécs.
400 Széll Farkas. Debreczen.
Szilágyi István. Máramaros-Sziget.
Szilágyi Károly. Debreczen.
Szilágyi Sándor. Budapest.
Nagyszigeti Szily Kálmán. Budapest.
405 Idősb Szinnyei József. Budapest.
Gróf Szirmay János. Martonvásár.
Dr. Szombathy Ignácz. Aranyos-Maróth.
*Szmrecsányi Szmrecsányi Emil. Tereske, u. p. Rétságh.
Szmrecsányi Szmrecsányi Lajos. Eger.
410 *Sztankovánszky János. Kajdacs.
Gróf Sztáray István. Budapest.
Dr. Szűts Andor. Székes-Fejérvár.
Tagányi Károly. Budapest.
*Tahy István. Budapest.
415 *Szili Taund Jenő. Bécs.
*Széki gróf Teleki József. Tetétlen via Solt.
*Széki gróf Teleki Sándorné szül. gróf Teleki Jozefa. Gyömrő, u. p. Üllő.
Temesvár sz. kir. város.
*Nádasi Terstyánszky Andor. Ipoly-Keszi, u. p. Ipoly-Balogh.
420 Dr. Thallóczy Lajos. Bécs.
Thaly Kálmán. Pozsony.
Dr. Thim József. Zombor.
Tihanyi Dénes. Zólyom-Radvány.
*Ifj. Tisza Kálmán. Geszt.
425 Tisztviselők orsz. egyesülete. Budapest.
Tomcsányi Tomcsányi Gyula. Alsó-Németi, u. p. Ungvár.
*Tomcsányi Tomcsányi Gyula. Zsarnócza.
Tomkaházi Tomka Mór. Nagy-Károly.
Torkos László. Budapest.
430 Tóth Árpád. Budapest.
Tóth Endre. Nagy-Becskerek.
Tóth Kálmán. Nagyvárad.
Török Kálmán. Munkács.
Tőrös Sándor. Kolozsvár.
435 Töttössy Gyula. Karancs-Ságh.
Turcsányi György. Pozsony.
Ernyédi Turzó Miklós. Nagy-Bittse.
Türk Szilárd. Budapest.
*Ugron István. Varsó.
440 Ujj György. Gödöllő.
Ullmann József. Budapest.
Ungvári kir. kath. főgymnasium.
Csekei Varju Elemér. Budapest.
Vasmegyei rég. és tört. egylet. Szombathely.
445 *Báró Vay Béla. Alsó-Zsolcza.
*Báró Vay Dénes. Pozsony.
*Gróf Vay Tihamér. Felső-Vadász.
Vály Géza. Nagy-Zerind.
Városy Gyula. Kalocsa.
450 Vecsey Imre. Debreczen.
Venter Gerő. Arad.
Veress Endre. Bécs.
*Vécsey Béla. Nagy-Becskerek.
Vécsey József, Kassa.
455 *Báró Vécsey Józsefné szül. gróf Dessewffy Blanka. Budapest.
*Véghelyi Dezső. Veszprém.
Viczián Antal. Vácz.
*Bojári gróf Vigyázó Sándor. Budapest.
Vojth Gergely. Deés.
46o *Gróf Waldeck Frigyes. Tisza-Roff.
Báró Veissenbach János. Tab.
*Báró Weisz Pál. Kálaz, u. p. Verebély.
Dr. Wertner Mór. Muzsla.
Buthkai Wiczmándy Ödön. Buthka.
465 *Gr. Wilczek Ede. Erdőkürth, u. p. Nógrád-Kálló.
* Báró Wodianer Albert. Budapest.
Zachár Gyula. Budapest.
Gróf Zay Albert. Zay-Ugrócz.
*Gróf Zichy Ágoston. Kálóz.
470 Zirczi apátsági könyvtár.
Csepei Zoltán Elek. Budapest.
Zorkóczy Tivadar. Stubnyafürdő.
*Zsigárdy Gyula. Galánta.
Zsilinszky Mihály. Budapest.
475 Zsolnai kir. kath. főgymnasium.
Az alapító tagok száma
(500 frtos alapítványnyal 5, 200 frtos alapítványnyal 35, 100 frtos alapítványnyal 26) 66
A pártoló tagok száma 163
Az évdíjas tagok száma 312
Az összes tagok száma 541
A Kisfaludy család leszármazása.
(Első közlemény.)
Hazánkban nincs család, mely biztosabban hivatkozhatnék honfoglaló őseire, mint a Csák nemzetségből származó Kisfaludy család; tanúsítják ezt a krónikák, de arra több oklevél is bizonyítékot szolgáltat.
Béla király névtelen jegyzője megírta, hogy a «Saac» nemzetség a honfoglaló hét vezér egyikének, Elődnek fiától, Szabolcstól származott s hogy akkor, midőn Árpád vezér a dunántúli vidék elfoglalására indúlt és Bodoctu hegyéhez ért, a nyugati részen Előd fiának Szabolcsnak a Vértes erdejét adományozta, mely erdő-alján később Szabolcsnak unokája Sac vagy Chac egy várat épített.
Túróczi krónikája IV. fejezetében a föntebbieket azzal a különbséggel adja elő, hogy Szabolcs vezér, kitől a Chak nemzetség ered, azon a helyen szállott meg, hol az utóbb elpusztult Csákvára állott; a várat Szabolcs vezér alapította, kinek elhaltával utódja Csák elrendelte, hogy családja és rokonai a várat az ő nevéről hívják; hozzáteszi még a krónikás, hogy a vár már Szár-László fiainak, András, Béla és Levente herczegeknek idejében szétromboltatott.
Alább látni fogjuk, hogy a Vértesalja és Csákvár vidékének egy része, egész a XV. század elejéig, a Csák nemzetség azon ágának birtokában maradt meg, melyből a Kisfaludyak, Ugrinok és Miháli Csákok származtak.
A honfoglalást követő két században történetünk emlékeit majdnem egyedül krónikáink tartották fönt s az események felől ezek is csak gyéren szolgáltatnak adatot; írott emlékeink a X. századból teljesen hiányoznak, a XI. századból is csak néhányat ismerünk, de a XII. századból sem bővelkedünk oklevelekkel.
A honfoglalást követő első századokról történetíróink munkáit olvasva, sajnosan tapasztaljuk, hogy azok megírásánál mily kevés forrással rendelkeznek; a mi csekély kútfőink vannak, azok is sokban ellenkeznek egymással. Egyik hazai kútforrásunk Béla király névtelen jegyzőjének krónikája s ez is hézagos és annak van alávetve, kivált az ujabbi időben, hogy történetíróink majdnem versenyeznek abban, hogy hitelét megrontsák és csak némi részben fogadják el annak adatait. Iacute;gy nem marad egyéb hátra, mint a külföldi krónikákból megírni hazánk régi multjának történetét; pedig a jelenből is tudhatjuk, hogy a külföld még most sem ismeri hazánkat, sokszor a legfélszegebben itélik meg még most is viszonyainkat; a honfoglalás idejében s az ezt követő századokban írt külföldi krónikáknak mi okból adhatnánk mégis több hitelt, úgy, hogy a mit azokban megírva találunk, azt fogadjuk el föltétlenűl, ha ez saját forrásainkkal, hagyományainkkal ellenkeznék? Kívülünk talán nincs nemzet, mely saját múltjának történetét annyira alárendelné a külföldi krónikákban feltalált ellenkező adatoknak.
Midőn a Kisfaludy család történetének meg írásánál, a család eredetére nézve, saját krónikáinkra hivatkoztam, azt, hogy eme hivatkozásom a kritikát megállja, be is bizonyíthatom.
Mert a Kisfaludyaknak a Csák nemzetségből való származása az alább felsorolt oklevelekből kellőleg kiderűl, valamint az is, hogy a Csák nemzetség ez az ága, egész a XV. század elejéig, birtokában volt a Vértesaljának és Csákvár vidékének. Kell-e ennél nyomósabb bizonyíték krónikáink hitelessége mellett, midőn azokban azt olvassuk, hogy Előd fia Szabolcs és utódai a Csákok voltak azok, kik a Vértesalján megtelepedtek; s ezzel bizonyítva van az is, hogya Csák nemzetségbeli Kisfaludyak ezen honfoglalóktól származtak.
Előd fia Szabolcs volt tehát a törzs feje s ennek unokájától Sac vagy Csáktól nyerte a nemzetség nevét.
Szabolcs fiát nem ismerjük, mert csak unokáját Csákot nevezik meg krónikáink, ki a X. század végén és a XI. század elején élhetett. Ennek fiairól ismét nem bírunk tudomással; az ő birtoklásuk alatt pusztították el a pogánysággal tartó herczegek, Szár-László fiai: András, Béla és Levente Csákvárt, hihetőleg azért, mert a Csákok a keresztény valláshoz szítottak.* Pór Antal Csák Máté életrajzában (Magyar Tört. Életrajzok IV. évf.) a 7. és 8. lapon azt írja, hogy Szár-László fiai azért rontották le Csákvárt, mert a pogánysággal tartottak; ez még nem volna elég ok a lerontásra; az egyedüli ok éppen ellenkezőleg az lehetett, hogy a vár tulajdonosai, a Csákok nem tartottak a pogánysággal. Ugyan ott Pór Antal azt állítja, hogy a Csákok a vereség után, melyre váruk lerombolása következett, szétoszlottak s a megoszlás és birtokaik megosztása következtében egyre-egyre kevesebb jutott a közösből. Mind ebből azt a következtetést vonja le, hogy a Csák nemzetségnek soproni ágát Ugrin érsek emelte gazdagságra és tekintélyre. Ezt ily általánosságban nem mondhatjuk, mert Ugrin érsek idejében a Csákoknak soproni ága nem létezett s arra sem volt szükség, hogy Ugrin érsek tegye a nemzetséget gazdaggá; az Imre király által 1198-ban Ugrin érseknek adományozott Mihali nevű sopronvármegyei birtok nem is oly nagy vagyon, hogy valamely kiváló gazdagodást vonhatna maga után. A család gazdagságát a vértesaljai ősi birtokok képezték, ők nem oszoltak szét e vidékről s a Vértes alatti birtokok egész a XV. század elejéig megmaradtak kezükön. Miklós comes, az érsek öcscse, mint alább látni fogjuk, 1231-ben kelt végrendeletében vértesaljai tetemes mennyiségű javairól, mint ősiekről rendelkezett, ezekhez mérten az ugyane vég rendeletben felsorolt s Ugrin érsek által hátrahagyott birtokok száma sokkal csekélyebb.*
Annak, hogy a Csák nemzetség többi ágára is kiterjeszkedjem, itt nincs helye, ezekről a Turul 1885–86. évi folyamaiban Nagy Ivántól elég bő tanulmányt olvashatunk; e helyen csak a nemzetség azon ágára szorítkozom, melyből a Kisfaludyak származtak.
Ennek az ágnak első okleveles őseül Ugrin comest tekinthetjük, kit Forcos nevei jövevénynek 1146. évi végrendeletében megnevezve találunk, melyben a most nevezett végrendelkező Ugrin comes Vérteshegy melletti monostorának egy rétet és szántóföldet hagyományoz.* Wenzel, Árpádk. új okmánytár, I. k. 58. l.*
A benczések vértes-keresztúri apátságáról Czinárnál olvassuk, hogy az Kisbér és Csákvár mezővárosok között feküdt és hogy a monostor maradványai még most is láthatók; ugyancsak Czinár szerint a monostor alapítója eddigelé ismeretlen volt.
A föntidézett oklevél alapján alig lehet kétségünk, hogy e monostort vagy Ugrin comes, avagy egyik őse alapította. A Csák nemzetségnél az Ugrin név dívott. Világosan mondja az oklevél, hogy a végrendelkező a rétet és földet Ugrin comes Vértes melletti monostorának hagyományozta. Vértes vidéke pedig, mint föntebb láttuk, a Csák nemzetség tulajdona volt; különösen Vértes-Keresztúr a nemzetség azon ágának képezte tulajdonát, melyből a Kisfaludiak származtak a mint ezt a család ismeretes ősének, Miklós comesnek alább idézett végrendeleteiben olvashatjuk.
Valószínűnek tartom továbbá, hogy Ugrin érsek ennek az Ugrin comesnek volt fia; őttöbb XIII. században kelt okleveleinkben megnevezve találjuk, neve mint győri püspöké először 1188-ban fordúl elő.*Lásd Fejér György, Codex Dipl. II. k. 245. l. és Knauz Nándor, Monum. Eccl. Strigon. l. k. 125. 126. 169. ll. Hogy a Fejérnél (II. k. 188. l.) megnevezett Ugrinus zágrábi püspök azonos-e a Csák nemzetségbeli Ugrin püspökkel, biztosan meg nem határozható. Knauz különben (id. h. 169. l.) kifejti, hogy a Fejérnél II. k. 188. lapon közölt oklevél évszáma nem 1175, hanem helyesebben 1185.*
Ugrin a győri püspöki székben egész az 1204-ik évig ült s ekkor hazánkban az egyház legmagasabb polczára fölemelkedve, esztergomi érseknek választatott, azonban csak rövid időig viselhette e fényes állást, mert még ugyanezen 1204. évben meghalt.
Ugrin érsek, mint őseiről reászállott nagy vagyon ura, azt még más javakkal is szaporította.
Az első okleveles bizonyíték erre Imre királynak 1198-ban kelt adománylevele, melyben a király a trón irányában tanúsított hűségét megjutalmazandó, Pál nevű hűtlen soproni várjobbágynak azt a birtokát, mely Mihályé volt, «terram, quo esset terra Michaelis,» Ugrin győri püspöknek adományozza.*Ennek az oklevélnek eredetijét a Kisfaludyak egész az újabb időkig híven megőrizték; azonban a család a kir. ítélőtábla előtt bizonyos pert folytatván, számos más eredetivel együtt ezt a ritka értékű oklevelet is Mansperger táblai ügyvédjüknek adták át. Midőn az ősiségi pereket az 1848-iki törvények megszüntették s ez által a Kisfaludyak táblai pere is megszűnt, a család megbízásából 1868-ban a kuria levéltárából az eredeti okleveleket átvettem, azonban a levéltárnok az 1198. évi adománylevelet nem adhatta át, mert Mansperger táblai ügyvéd elhaltával az nem tétetett le a kuriai levéltárba s ezen 1198. évi oklevél helyett a levéltárnok Walther László elismervényét adta át, mely szerint ő, mint Horvát István végrendeletének végrehajtója, bizonyítja, hogy az oklevél meg volt ugyan Horvát Istvánnál, ez közölte annak hasonmását a Tudományos Gyüjtemény 1834. évi folyamának III. kötete 97–99. lapján, azonban Horvát István iratainak leltározása alkalmával az oklevél többé feltalálható nem volt. A család levéltára jelenleg a Nemzeti Muzeumban van letéve, ott mindjárt az 1-ső szám alatt olvasható Walther László nyilatkozata. Imre király 1198. évi adománylevelét közli Fejér, i. h. II. k. 344. l. és Horvát István a Tud. Gyüjteményben föntírt helyen. – Ez érdekes oklevél valahol, talán Budapesten lappang; Kívánatos volna, ha birlalója a Magyar Nemz. Múzeumnak átszolgáltatná. (A boldogult szerző ez óhajtása, hogy e nevezetes oklevél a Magyar Nemz. Múzeum birtokába kerüljön, teljesedésbe ment. Az oklevelet a Magyar Nemz. Múzeum könyvtárának levéltári osztálya 1892-ben ajándék útján megszerezte és középkori oklevelei sorába elhelyezte. Szerk.)*
Ezen adománylevélben találjuk első nyomát a mai sopronvármegyei Miháli nevű helységnek s a Csák nemzetségnek ez az első birtokszerzése Sopron vármegyében, hol a Miháli Ugrinok és Csákok a későbbi századokban végleg megtelepedtek.
A IV. Béla király neje által kiküldött biráknak 1262. év körül kelt ítéletében még egyszer történik hivatkozás Imre király adománylevelére.* Ezt az ítéletet Fejér Gy. (id. h. VII/I. k. 338. l.) 1266. évről, Wenzel pedig (id. h. II. k. 167. l.) 1244. évről közlik, ez utóbbi az évszámra nézve tévesen, mert az itéletben említett «Farcasius Albensis et vice cancellarius» 1262–1268 években viselte hivatalát (V. ö. Fejérpataky László, Királyi kanczellária, 108. l.) Knauz Nándor is közzé tette az ítéletet (Mon. Strig. I. k. 171. l.) s azon nézetben van, hogy az itéletben említett Imre király adománya 1204-ben kelt, gondolom azon alapon, hogy az itéletben az 1262 körül élt birák Ugrint esztergomi érseknek nevezik. Ez azonban, tekintettel az 1198-ban kelt adománylevélre, úgy értendő, hogy Ugrin érsek az adományt még mint győri püspök nyerte.*
Imre királynak még egy másik, szintén Ugrin győri püspök részére szóló adománylevele is fönmaradt 1201. évből, mely – igen hiányos állapotban – a család levéltárában őriztetik s melyben a király «villam Samto ad Bodoht iuxta cruciferos» 16 mansioval Gut és Igar nevű faluk szomszédságában Ugrinnak adományozza. A szomszéd birtokok után itélve, az adományozott birtok nyomai a Vértes vidékén keresendők.*Az oklevelet a Hazai okmánytár V. k. 4. lapján közöltem; érdekes, hogy Béla király névtelen jegyzőjének krónikájában föntebb említett «mons Bodoktu» neve hasonló az ezen 1201. évi oklevélben előforduló «ad Bodoht» helynévhez.*
Ezekben foglalhattuk össze a család fényének megalkotójára, Ugrin érsekre vonatkozó adatokat s midőn még felemlítjük, hogy ő mint győri püspök, különösen Imre királyunk kegyeiben részesűlt, annak is kifejezést kell adnunk, hogy a midőn a Kisfaludyak levelestárukban Imre királynak 1198-ban és 1201-ben kelt okleveleit megőrizték, ily időből származásának eredeti oklevelekkel való bizonyítására nézve a hazánkban jelenleg élő régi családok közűl alig van egy, mely velük versenyezhet.
Ugrin érsek elhaltával következik annak öcscse, Miklós comes: «Nicolaus frater Ugrini archiepiscopi», így nevezik őt az oklevelek. A «frater» szó okleveleinkben nem mindig jelent testvért. Ugrin és Miklós közt a korban is volt különbség; Ugrint, midőn az érseki széket elnyerte, már idősebb embernek tarthatjuk, Miklós pedig, mint alább látni fogjuk, 1239 körűl halt el s így ő Ugrinnak unokatestvére vagy öcscse is lehetett. Adatok hiányában azonban őt mégis Ugrin testvérének kell elfogadnunk.
Miklós mindig comes czímmel fordúl elő; elég jelző arra, hogy nagybirtokos volt, mert főispáni tisztséget is viselt. Róla 1223-ból van az első okleveles emlékezet, midőn II. Endre király neki, mint Csanádmegye főispánjának megengedi, hogy Miháli nevű birtokát a külföldről vendégnépekkel – «hospitibus de exteris regnis» – telepíthesse meg.* Sopron vármegyében a külföldről való megtelepítésnek első ismeretes esete. Hazai okmánytár, V. k. 11. l.*
Miklós comes 1226-ban ismét királyi kegyelemben részesült, midőn Yiner nevű földet ( «in parochia Albensi ad comitatum de Bana pertinens» ) nyerte adomáyul.*Közölve Győri Tört. és Rég. füzetek, III. k., 297 l. s ezután Wenzel, id. h. VI. k., 432 l. V. ö. Pesty Frigyes; A magyarországi várIspánságok tört. 164. l.*
Miklós comes tetemes birtokoknak volt ura, miről számos oklevelek nyujtanak bizonyítékot.
Az első oklevél, melyben a birtokok egy részét felsorolva találjuk, 1230-ban kelt. Ebben II. Endre király megsokalva azt a sok és határtalan birtokadományozást, melyet a várispánságok*«Jura comitatuum» mondja a Fejérnél (id. h. III/II. k. 204. l. és a Hazai okmánytárban (VI. k. 24. l.) közölt oklevél. Itt a «comitatus» szó alatt, azt vélem, nem vármegyét, hanem várispánságot kell értenünk, mint alább kimutatjuk.* kárára, hívei számára tett, visszavonja azokat s fiát, ifjabb Béla királyt megbízza, hogy az adományokról szóló privilegiumokat az illetőktől kivánja be; ennek következtében Miklós comes, Ugrin néhai esztergomi érsek öcscse felmutatván privilegiumait, Béla ifjabb király testvérének Kálmán királynak s az országnagyoknak tanácsával Miklós comestől az ujabban adományozott birtokok egy részét elveszi, másik részét azonban birtokában továbbra is meghagyja.
Az elvett birtokok ezek valának:
Csanád vármegyében: Besseneu falu s Pony, Yeneu, Teluki, Chunei nevű birtokok.
Arad vármegyében: Anha s Zehund faluk és Hudi nevű birtok.
Temes vármegyében: Zanad falu.
Zaránd vármegyében: Alba, Cracou és Scerheth nevű birtokok.
Fehér vármegyében: Timad, Soboca, Boinka, Zuld és Dod nevű birtokok.
A Miklós comes birtokában meghagyottak pedig így soroltatnak fel:
Csanád vármegyében: Ekud nevű föld és Inad, Sceuleus, Hujfalu s Batut nevű birtokok.
Krassó vármegyében: Woyla nevű birtok.
Zaránd vármegyében: Waroct és Wary nevű birtokok.
Fehér vármegyében: Bodoct és Welg.
Sopron vármegyében: Petlend nevű birtok; mindezekben II. Endre király Miklós comest újabban is megerősítette.
Azonban Miklós comes nem sokáig nélkülözte, a fentebb tőle elvett birtokokat, mert azokat II. Endre király 1232-ben neki ismét visszaadja* Hazai okmtár, I. k. 11. l.*. Sok tekintetben érdekes ez oklevél, abból ugyanis bizonyossá válik, hogy a visszaadott birtokok várföldek voltak; világosan mondja a király: «terras quasdam castrorum videlicet Albensis, Cenadiensis, Orodiensis et de Szarand».*Pesty Frigyes, midőn a várispánságok történetét megírta, munkája 305. lapján e kérdésben még nem mond határozott véleményt, azonban az 573 lapon már határozottan említi, hogy II. Endre királynak föntidézett 1230. évi oklevelében felsorolt birtokok várföldek voltak*
II. Endre király ezen 1232-ben kelt levelében a visszaadott birtokokat, az azokkal határos birtokokkal együtt, így sorolja fel: A fehérvári várhoz tartozott földek: Zuld, Timar, Zabaca.* Az 1230. évi oklevélben Timad és Soboca.* (Elmaradtak a Boinca és Dod nevű földek.)
A Csanádi várföldek: Befeneu, Pon, Teluhi. (Jeneu és Chunei nevű földek szintén nincsenek említve, azonban Sceleus, Laba és Beu nevű birtokai Miklós comesnek felsoroltatnak.)* Érdekes Pon nevű birtok határának felsorolásánál e kifejezés: «tenet metam cum populis Roancensis ecclesie;» itt a rohonczai egyházat kell értenünk, melynek egyetlen ismeretes kiadványa, ugyancsak a család levéltárából közölve, M. Sion, III. k. 267. l. olvasható, mire alább visszatérünk*
Az aradi várföld: Ana és Cehund.*Pesty szerint, id. m. 165. l., a mai Szionda puszta Arad vármegyében. A többi helynek egynémelyikét az alábbiak szerint sikerült megfejteni, a további nyomozás szorosan nem tartozván munkám köréhez, mind ez iránt az illető vármegyék monografusai, kik a helyi viszonyokkal jobban ismeretesek, nyujthatnak felvilágosítást.*
A zarándi várföldek: Zerhet. Craco, Alba. (A Temesvárhoz tartozott Zanad nevű föld nincs említve.)
Úgy látszik, hogy Miklós comes a II. Endre király fönt ismertetett s 1230 és 1232-ben kiadott okleveleiben felsorolt várföldek birtokába nem lépett, vagy nem nagy súlyt helyezett azok birtoklására, mert Boyanca, Warud, Voyla és Peslend nevű birtokokat kivéve, az 1231. évi végrendeletben a föntemlített többi birtokokról nem rendelkezett; az 1237. évben kelt végrendeletében pedig a föntebbiek közül csak Petlend birtokot említi föl.
Lássuk már most ezeket a végrendeleteket.
Az első II. Endre királynak 1232-ben kelt megerősítő privilegiumában van kiadva.*Közli Fejér Gy. id. h. III/II. k. 227. l, eredetije meg van a család levéltárában. Fejér az oklevelet, kivált a helyneveknél, hiányosan közli, ez okból a helyneveket az eredetiből írtuk ki. Nem hagyhatom itt sem említetlenűl, hogy Szécsenyi Frank országbirónak alább bővebben ismertetett 1398-iki ítéletében e végrendelet, illetve II. Endre király privilegiuma 1228-ban keltnek mondatik.* E nevezetes oklevelet eddigelé senki sem méltatta bármi csekély ismertetésre, pedig az ritkítja párját nemcsak régiségét, terjedelmét és a birtokok mennyiségét tekintve, hanem jogi és családtani szempontból is. Nem tartom azért mellőzhetőnek, hogy e nevezetes végrendelet bővebb kivonatát, sőt az érdekesebb helyek fordítását ne adjam. Miklós comes végrendeletét így kezdi:
«Én Miklós comes néhai Ugrin esztergomi érsek öcscse, atyai vagyonomról (de rebus patrimonialibus) következőleg végrendelkezem: Először a Vértes erdejében levő föld, mely atyámfiaival közös (a többi Csák nemzetségbelieket érti), azután Bucud (Bokod), Kereki, Csákvára, Thuboyd (Tabajd), Kér, Voya, Celum, Scekosou, Vinga, Suous, ezeket fiaimnak hagyom, hogy birják közösen, míg meg nem osztoznak.»
Echur birtokot, melyet Ugrin bátyja egy préposttól nyert per útján, szintén fiainak hagyja.
Voltak még pusztái, melyeket Ugrin érsek hagyott reá, ki őt fiává fogadta. Ezen puszták elseje Szentkereszt, hol az érsek házat építtetett; ez a birtok közös legyen az első és születendő fiúk között, mert ez a hely különleges, melyet köznyelven udvarhelynek hívnak, de az épületek, a mint ez Magyarországon szokás, a kisebbik fiué legyenek.
A második pusztát, Mihálit Sopron vármegyében az idősbik fiú Izsák örökölje, harmincz telekkel, nyolcz szolgával, négy ekére való ökörrel, tíz malommal, háromszáz ménesbeli lóval, hatszáz birkával, kétszáz sertéssel.
A harmadik pusztát Kázmért, Sopron vármegyében, tartozékaival együtt, szintén Izsák fiának hagyja.
Bodvet pusztának két részét két alsó, malommal együtt szintén Izsák örökölje, három részét pedig, négy felsőmalommal, ifjabb fia Lőrincz, a zamárdi szőlőkkel együtt.
Az ötödik pusztát, Gendust, melyet érsek bátyja Farkas comes nejétől vett meg, az érsek pusztái közül Lőrincz, ifjabbik fia egyedűl örökölje.
Szerzeménye és adományúl nyert birtokai közül Pethlend birtok Sopron vármegyében és egy másik Boyanca nevű Fehér vármegyében, melyet Moys nádortól vásárolt, Izsákéi legyenek.
Ezután következik a végrendelet egyik érdekesebb része, midőn így folytatja: «Ezeken kivül atyai jóságomtól vezéreltetve s megelőzendő azt, hogy halálom után fiaim között, kiknek egyike anyai részről a görögök nemes nemzetségéből, a másik pedig a frankok kegyes neméből származott, egyenetlenség támadjon, Izsák fiamnak anyai hitbér fejében adom Velg nevű földet, és ha bármikor vita támadna köztük, hogy egyiknek anyja után több jutott, mint a másiknak, nem kell csodálkozni második nőm hitbérének nagyságán, mert őt akkor vettem el, midőn már a méltóságok és vagyonok bőségét élveztem, az előbbinek idejében azonban nekem, mint ifjúnak, az időleges dolgok kevésbé virítottak.
Vannak még más pusztáim is és pedig Vama, Putlend rokonaim szomszédságában s Vinár, ezeket tartozékaikkal együtt hasonlóképen Lőrincznek hagyom, valamint a Tisza és Maros között, innét és túl, azok a puszták, melyeket bírok, úgy mint Cupanch, Sceuleus révvel együtt, Wyloc, Truman, Niclous, Scenad, Sagu, Waruct és Wary tartozékaikkal, ingatlanaikkal és ingóikkal együtt Lőrincz ifjabbik fiaméi legyenek. Ne csodálkozzék senki, ha ifjabbik fiamat nagyabb örökrészszel gazdagítom, mivel kétség támadt bennem, hogy ha Isten több fiat ad, bármenynyien legyenek is, kisebbik fiam része minden ellenmondás nélkül mindannyi között közös legyen.
Izsák fiamnak, azt hiszem, eleget tettem, neveltetéséhez költséget, választott lovakat, minden készlettel szolgáltattam, egyszersmind őt nejével való háztartásában s házában atyai gondoskodással elláttam, úgy, hogy ha tetszik neki, Isten segitségével magáról kellőleg gondoskodhatik; azért minden hadiszert, mely elhunytamkor hátramarad, Lőrincz nyerjen el, hasonlóképen szőlőimet is, melyeket a Mátrában bírok. Voyla nevű pusztámat pedig nőmnek hagytam hitbérül, úgy, hogy ha fiaira nem akarja hagyni, azzal szabadon rendelkezhessék, a mint akarja.
E végrendeletben Miklós comes csak két fiáról, Izsákról*Izsák felől Fejér György a id. m. III/II. k. 226. lapon közölt oklevél jegyzetében ezeket írja: «Mihi videtur nomen Isaach erronee legi, legendumque esse Gach vel Chaach, fuit enim hic primogenitus Nicolai comitis fratris Ugrini archiepiscopi Strigoniensis, qui generationis de Chak auctor est.» Itt nagyban téved Fejér, mert Miklós comes első szülött fia számos oklevélben mindég, Izsáknak iratik; e nevet görög származású anyjától nyerhette. Az sem áll, hogy közülök egyik vagy másik volt volna alapítója a Csák nemzetségnek; a Csák nemzetség már őket megelőzte, több ágra szakadt s így azok is, kik nem Miklós comestől, Ugrin érsek testvérétől származtak, a Csák nemzetség ivadékai valának, mint például a XII. század végén élt Csák Péter nádor és ennek fia Trencséni Csák Máté.* és Lőrinczről tesz említést, e szerint János fia akkor még nem volt a világon.
Miklós comes 1231. évi végrendelkezése után még tovább élt s ezután róla még a következő oklevelek emlékeznek:
II. Endre király 1234-ben a kamara hasznát tárgyazó adózás alól, «in villis suis, que Mihali et Kazmer nuncupantur» Miklós comest Ugrin érsek öcscsét fölmenti.* L. Fejér Gy. id. m. VII/V. k. 245. l. Az oklevél eredetijét jelenleg Kisfaludy Árpád őrzi.*
Ugyancsak II. Endre király 1235-ben beleegyezését adja, hogy Salter nevű lovag Turda nevű pusztáját Miklós comesnek, Ugrin érsek öcscsének eladhassa.* Hazai okmánytár, I. k. 14. l.*
Ezután Miklós comes 1237-ben a fejérvári káptalan előtt ujabb végrendeletet alkot; e szintén nevezetes oklevél a család levéltárában két eredeti példányban van meg.* L. Fejér Gy. id. m. IV/I. k. 78. l. és Hazai okmánytár, I. k. 16. l.*
Ekkor már a végrendelkezőnek harmadik fia, János is megszületett és az újabbi végrendelkezést ez okból tarthatta szükségesnek. Az 1231-ben kelt végrendeletben közösre hagyott birtokokat az újabbi végrendeletben is felsorolva találjuk s azokból többeket három fia között feloszt.
Az újabbi végrendeletben a fejérvári káptalan arról tanuskodik, hogy «illustris comes Nicolaus frater Ugrini archiepiscopi quondam Strigoniensis de genere Chac» Izsák nevű elsőszülött fiával a káptalan előtt megjelenvén, hogy jövőre fiai között a czivakodást megelőzze, köztük birtokait és egyéb javait végrendeletileg a következőképen osztotta fel:
A Szentkereszt (mai Vértes-Keresztúr) melletti földek az elsőszülött Izsák, úgy Lőrincz és János között továbbra is közösek legyenek, azonban úgy, hogy azokon mindegyik építkezhessen; mindazáltal a meglévő épületeket a kisebbik fiú tartsa meg.
A Vértes erdőből a maga részét, valamint az Ecur nevű földet közösre hagyta; az Ecur nevű faluban lakó hat erdőpásztor közül kettő Izsáknak, négypedig Lőrincznek és Jánosnak jussanak.
Ezeken kívül az 1231. évi végrendeletben felsorolt ősi birtokokból Kerehi, Celum, Urund, Tubogd és Kér nevű birtokokat, továbbá Vrse nevű birtokot Izsák nevű fiának hagyta, huszonhat szolgával, valamint Miháli és Kázmér nevű, Ugrin érsek által ajándékozott szerzeményjavakkal együtt. Izsák e szerint nyolcz faluhoz tartozó földet és harminczöt szolgát nyerend osztályrészül. Ehez még Houd nevű birtokból három szolgát és Berén faluból egy hírnököt is Izsák fiának hagyott.
A két kisebbik fiúnak, Lőrincznek és Jánosnak az ősi javakból a következők jutottak: Bukud nevű birtok huszonöt szolgával, a csákvári föld, Vaya nevű birtok tizennégy szolgával, Berén nevű föld két hírnökkel, Cheztreg négy szolgával. Ezeken kívül Zymand, Zanad, Zuos, Scekozov és Vinga nevű birtokok, Houdon öt szolga és szentkereszten két szolga.
Továbbá a szerzeményjavakból Gueduch nevű birtokát is a két kisebbik fiúnak hagyta, melyet az érsek ajándékozott Miklós comesnek, valamint Petlend nevű birtokát s a zamárdi szőlőt és Celum faluból hat szolgáját is nekik hagyta.
A Houd nevű birtokot a végrendelkező élte fogytáig magának tartotta fönt, úgy hogy halála után fiai között közösre maradjon, ezenkívül Vinga faluban hat szolga, Zekzon faluban tizennégy szolga, Gueduch birtokban kilencz szolga és Berén faluban egy hírnök haláláig az ő rendelkezésére álljanak.
Végre az általa vásárolt Guth, Trucman és Miklous nevű három falut magának szintén visszatartotta, úgy hogy azokat utolsó végrendeletében fiai vagy leányai közűl annak, ki neki tetszeni fog, avagy kegyes czélra is hagyhassa. Miklós comes leányairól itt szól elsőben, a nélkül azonban, hogy neveiket említené.
Azután, hogy Miklós comes a fejérvári káptalan előtt másodszor végrendelkezett, neje és első szülött fia megjelentek a rohonczai monostorban, hol Ugrin kalocsai érsek rendeletéből Pál bán, az egresi konvent két kiküldött tagja és több nemes személyek előtt alkotott végrendeletére, vonatkozólag a Szent-Mihály oltáránál megesküdtek, hogy azt megtartandják, Izsák részéről kiköttetvén, hogy neki a szentkereszti és echuri földekből, valamint a Vértes erdejéből is egy harmadrész jusson, azonban a szolgákból és ménesekből ne részesüljön.
A rohonczai konvent ez érdekes oklevelének nincs ugyan évszáma, azonban tartalmából következtethetjük, hogy Miklós comes még életében kívánhatta, hogy neje és idősebbik fia eskü alatt köteleztessenek végrendeletének megtartására s így az oklevél még Miklós comes életében s csakhamar a fehérvári káptalan előtt 1237-ben tett végrendelet után kelhetett, tehát vagy még 1237-ben, avagy az 1238. év elején, és így az oklevél kelte 1239–1240-re nem tehető. Eredetije a család levéltárában őriztetik.*Ráth Károly azt még 1865-ben közölte a M. Sion III. k. 267. lapján, bővebben ismertetvén annak tartalmát. A rohonczai konvent székhelyét ő sem bírta meghatározni, de kifejezte azt az alapos nézetét, hogy a rohonczai monostort az egresi konvent közelében kell keresnünk. Arra nézve, hogy a rohonczai konvent Temes vagy Torontál vármegyékben fekhetett, némi adatot szolgáltathat a Hazai okmánytár I. k. 12. l. közölt 1223. évi oklevél, hol a Csanád várához tartozott s Miklós comesnek visszaadott Pon vagy Pony nevű birtok határának felsorolásánál olvassuk: «item tenet metam cum populis Roancensis ecclesie, scilicet cum villa Sceplok, Zoth et Suran». Alig szenvedhet kétséget, hogy itt a rohonczai egyház birtokait kell érterünk. A Temes vármegyei Vinga várostól nyugatra és így Egreshez is közel fekvő, ma is Monostornak nevezett faluról Fényes szótárában olvassuk, hogy a határban ma is szemlélhetők egy körülsánczolt vár vagy monostor romjai. A helység neve is valamelyik monostor székhelyét jelzi. E kérdésben azonban döntsenek azok, kik a helyszínét is ismerik; megjegyzem még, hogy Torontál vármegyében, közel a Tiszához, egy másik Monostor nevű falu is van. Azóta, hogy a föntebbieket megírtam, olvastam az Arch. Értesítő 1892. folyama 269. lapján, hogy dr. Karácsonyi János a Történelmi és Régészeti Értesítőben I. füz. 1892. a rohonczai monostorról értekezik s annak fekvését Temes és Torontál vármegyék határán Nagyfalu mellé helyezi; ez engem kiválóan érdeklő füzethez azonban nem birtam hozzájutni.*
Ezután még két Miklós comest érdeklő oklevéllel találkozunk. Egyik 1237-ben kelt, mely szerint ő bizonyos szőlő birtoka dolgában a hvinári udvarnokok ellen a fejérvári káptalan előtt esküjét letette.* Hazai okmánytár, I. k. 19. l.* A másik, 1238-ban kelt oklevél szerint pedig IV. Béla király a Csanád vármegyében fekvő Fegel nevű birtokból egy ekére való földet Miklós comesnek adományoz, hol neki temploma és háza volt.*Győri Tört. és Rég. füzetek, III. k. 299. l.*
Az 1238. éven túl Miklós comest már nem találjuk az élők sorában; vagy az 1238. év végén, vagy az 1239. év elején halt el; azonban, minthogy időközben egy negyedik fia is született, ennek érdekében még életében tett legutolsó végrendeletéről szól az egresi konventnek már Miklós comes halála után ki állított két oklevele 1239. évről. Ebben olvassuk, hogy a midőn a boldog emlékezetű Miklós guedechi comes, Ugrin esztergomi érsek öcscse, végperczeit közeledni érezte, a konventből a priort és még két rendtársát magához kérette, és előttük II. Endre s IV. Béla királyok, valamint a fejérvári káptalan okleveleit felmutatván, oda nyilatkozott, hogy a midőn birtokait és pusztáit négyfelé osztotta, három fiának Izsáknak, Lőrincznek és Jánosnak osztályrészét kiadta s csak a Houd nevű birtokot hagyta közösre, a negyedik részt pedig, ú. m. a Guedech, Gut, Miklous, Trucman, Nadayg és Újfalu nevű birtokokat összes tartozékaikkal és a cselédséggel együtt magának visszatartotta, úgy, hogy azokról tetszése szerint rendelkezhessen; minthogy azonban idő multával az Isten őt egy negyedik fiúval is megajándékozta, ujabban azt rendeli, hogy Lőrincz és János fiai a nekik jutott javakból a legifjabb fiúnak osztályrészét kiadni tartozzanak és hogy Guedech, Gut, Trucman és Nadayg nevű faluk nejét illessék meg s ha a három ifjabb fiú közűl egyik vagy másik elhalna, utána az életben maradtak örökösödjenek s mind ebbe Izsák fiának beleszólása, illetve része ne legyen, kivéve a Hand nevű birtokot, mely közös legyen a négy fiú között. Leányainak mitsem hagy, hanem őket anyjuk s a három testvér, Lőrincz, János és Márk tisztességesen kiházasítani tartozzanak.* Az egresi konventnek eme két oklevele majdnem hasonló tartalmú. Egyiket közli Fejér Gy. id. m. IV/I. k. 162. l., a másik a Hazai okmtár I. k. 21. l. tétetett közzé, az eredetiek a család ltárában őriztetnek.*
Ezzel befejeztük a Miklós comes életét tárgyazó adatok felsorolását. Őt, mint láttuk, II. Endre és IV. Béla királyok számos adománynyal tüntették ki. II. Endre király föntidézett 1232. évi oklevelében mondja, hogy a Miklós comestől elvett birtokokat azért adta neki ismét vissza, mert arra magát mind itthon, mind külföldön szolgálatai által érdemessé tette. Főbb hivatalokat is viselt, nevezetesen 1223-ban csanádi, 1228–1232 körűl pedig pozsonyi főispán volt.* Fejér Gy. id. m. III/II. k. 254. l.* A mi korát illeti, születési évét 1170 körül tehetjük, azon az alapon, hogy Izsák fiának már a XIII. század első éveiben életben kellett lennie; Béla ifjabb király ugyanis, mint alább látni fogjuk, Izsákot már 1228–1232-ben adományban részesítette s így már ekkor nagykorúnak kellett lennie, mert nem tételezhető fel, hogy kiskorúságában s atyja életében jogokkal ruháztatott volna fel.
Miklós comes 1231-iki végrendeletében olvassuk, hogy első neje görög származású volt. Tudjuk, hogy III. Béla király a görög császár leányát bírta nőül; ez időben ismerkedhetett meg Miklós comes a királyné környezetében első nejével; míg második nejével, a franczia nővel külföldi kiküldetéseiben találkozhatott. Ettől született az 1231. év előtt Lőrincz fia, a későbbi Kisfaludyak törzsatyja, utána János az 1231–1237. évek között, végre Márk az 1238. évben; a mint ezt föntidézett végrendeletei nyomán állíthatjuk.
A föntidézett oklevelekben hatvanhat birtok fordúl elő, melyek Miklós comes tulajdonát képezték; ezek különböző vármegyékben feküdtek s gazdagságára elég tanúságot szolgáltatnak. Nem vélném, hogy érdek nélküli munkát teszek, ha az évszámok megemlítésével s néhány ismeretlen helynévnek megfejtésével, valamint a menynyire tudható, a vármegyéknek is felemlítésével, a birtokokat betűsorban közlöm:
1. Anha Zehund, Anas Zehund, aradi várföld. 1230, 1232. Ma Szionda puszta Arad vármegyében.
2. Alba, aradi várföld, talán a mai Fejéregyháza, mondja Karácsonyi.
3. Batur, csanádi várföld. 1230.
4. Beren, 1237.
5. Beseneu. 1230, 1232. A mai Ó-Besenyő Torontál vármegyében; csanádi várföld volt.
6. Beu. 1232. A régi Csanád vármegyében.
7. Bodoct. 1230, 1231. Ma Bodajk Fejér vármegyében.
8. Boyanca, Boinca. 1230, 1231. Fejérvári várföld.
9. Bucud. 1231, 1237. Ősi birtok Fejér vármegyében.
10. Celum. 1231, 1237. Ugyanaz, ugyanott.
11. Chunei. 1230. Csanádi várföld.
12. Craco. 1230, 1232. Zarándi várföld, Márki Sándor közlése szerint Gyula külvárosa.
13. Csákvár. 1231. Ősi birtok Fejér vármegyében.
14. Csesztreg (utóbb Kendertó és Capplar). 1231, 1232. Ősi birtok.
15. Cupanch. 1231. A Tisza és Maros közt.
16. Dod. 1230. Fejérvári várföld.
17. Echur, Ekur. 1231, 1237. A Vértes hegységben, ősi birtok.
18. Ekud. 1230. Csanádi várföld volt.
19. Fegel. 1238.
20. Gueduch, Guedus. 1231, 1237, 1239. A Maros és Tisza vidékén, Márki S. szóbeli közlése szerint ma Felgedus Pécska mellett. Itt lakott utolján Miklós comes és ide hívta meg az egresi konvent kiküldöttjeit végrendeletének meghallgatására.
21. Guth. 1231, 1237, 1239.
22. Houd, Houdu, 1231,1237, 1239. Ősi birtok; azt, hogy ennek nyomait a mai Hódmezővásárhely körül kereshetjük-e? biztosan meg nem határozhatjuk.
23. Hudi. 1230. Aradi várföld.
24. Huyfalu, Villa-Nova. 1230, 1239. Csanádi várföld.
25. Inad. 1230. Csanádi várföld.
26. Jenő. 1230. Csanádi várföld.
27. Kazmer. 1231, 1234, 1237. A kisfaludi határban, Sopron vármegyében, a ma is ismeretes Kázmér-domb tartotta fön régi nevét.
28. Kér. 1231, 1237. Ősi birtok.
29. Kerehi. 1231, 1237. Ősi birtok.
30. Laba. 1232.
31. Mátrai szőlők. 1231.
32. Miclous. 1231, 1237, 1239. A mai Nagy-Szent-Miklós.
33. Miháli, 1198, 1223, 1228, 1231, 1234, 1237. Sopron vármegyében.
34. Niner. Yiner, 1226. Banai várföld Fejér vármegyében.
35. Petlend. 1230, 1233, 1237. Sopron vármegyében.
36. Pon, Pony. 1230, 1232. Csanádi várföld.
37. Sagu. 1231. A Maros és Tisza közt, Márki Sándor közlése szerint a mai Segentauf.
38. Scekosou, Skekozov, Zekzou. 1231, 1237. Ősi birtok.
39. Scenad. 1231. A Maros és Tisza közt.
40. Sceuleus. 1230, 1231, 1232. Csanádi várföld.
41. Scerhet, Zerheth. 1230, 1232. Zarándi várföld; ma Szeregyház, Karácsonyi szerint.
42. Soboca, Zabaca. 1230, 1232. Fejérvári várföld.
43. Suous, Zuos. 1231, 1237. Ősi birtok.
44. Szántó (Samtov). 1201. Fejér vármegyében.
45. Szentkereszt (Sancta crux), a mai Vértes-Keresztúr.
46. Teluki. 1230. Csanádi várföld.
47. Thuboyd. 1231, 1237. A mai Tabajd falu Fejér vármegyében.
48. Timad. Timat, 1230, 1232. Fejérvári várföld.
49. Trucman. 1231, 1237, 1239. A Maros és Tisza közt.
50. Turda. 1235 .
51. Vama Putlend. 1231.
52. Wary. 1230, 1231. Zarándi várföld, ma Gyula vára.
53. Waroct. 1230, 1232. Zarándi várföld, ma Varajd, Gyula-Varsánd határában.
54. Welg. 1230, 1231. Zarándi várföld.
55. Vértes erdő. 1231, 1237. Fejér vármegyében.
56. Wyloc. 1231. Maros és Tisza közt.
57. Vinar, Hiunar. 1231, 1237.
58. Vynga. 1231, 1237. Ősi birtok Temesvármegyében.
59. Voya. 1231, 1237. Ősi birtok
60. Voyla. 1230, 1231. Krassói birtok. Pesty Frigyes nem bírta meghatározni mai helyét. IV. Béla király a keresztes lovagoknak adta.
61. Vrse. 1237.
62. Vrund. 1231, 1237. Ősi birtok.
63. Zamard. 1231, 1237. Az 1230-iki végrendeletben a zamárdi szőlőkről is van szó.
64. Zanad. 1230, 1237. Temesi várföld, a Béga folyó mellett.
65. Zyman. 1231, 1237. Ősi birtok.
66. Zuld. 1230, 1232. Fejérvári várföld.
NAGY IMRE.
Zsigmond király czímerlevelei.
(Egy czímerrajzzal.)
A heraldikában kétségtelenül korszakot alkot azon momentum, midőn egyes uralkodók s koronás fők festett czímerrel díszített oklevelekben adományoztak híveiknek czímereket.
Ezen kort megelőzőleg a heraldika kútforrásait a pecsétek és czímerkönyvek képezték. Azok hitelesek voltak ugyan, de nem teljesek, – hiányozván rajtuk a czímer színei; – ezek teljesek voltak, de nem feltétlen hitelesek. Az armálisokba festett czímerek a teljességet a hitelességgel egyesítették magukban s ezáltal a heraldika elsőrangú kútfőivé váltak. A festett czímerekkel ellátott armálisok kora a XV. század megnyiltával kezdődik. Németországban Rupprecht, Magyarországban Zsigmond király volt első, ki festett czímereket adományozott.
Ezen Zsigmond korabeli armálisok hazai heraldikánk elsőrangú érdekességei. Fölismerte azok fontosságát társulatunk mindjárt megalakulása alkalmával, a midőn folyóirata első füzetében ezeknek közlését kezdette meg a Mohorai Vid czímerével s ez idő óta 13 év alatt azok hosszú sorozatát adta szakszerű leírások kiséretében.* Ezen közlemények folytán folyóiratunk, a «Turul», heraldikai érdekesség tekintetében messze túlhaladja a német szakfolyóiratokat, melyek a régibb eredeti armálisokat csaknem teljesen ignorálják. Megmagyarázhatatlan különösen a «Deutsche Herold»-ban követett amaz eljárás, mely szerint az mellékleteit minden heraldikai észszerűség ellen következetesen fénynyomatban adja, melyek a színeket nem tüntethetik fel.*
***
Zsigmond királytól aránylag nagy számmal maradtak fenn czímerlevelek s ezek nagyrészének adományozása utazásai tartama alatt történt, annyira, hogy eddig ismert czímerlevelei közűl csak 5-öt adományozott itthon, a többi 59 külföldön állíttatott ki.
Ezen tömeges czímeradományozás indító oka nem a gyakran üres állampénztár segélyezésében, sem híveinek olcsószerű megjutalmazási módjában keresendő. Ennek oka korábbi nyomokra vezethető vissza.
Magyarország nem volt hűbéri állam. Itt az ebből folyó lovagintézmények s a czímerek fontosságának tudata sem verhettek mély gyökeret. Azonban részben a szomszédság folytán, részben a bevándorlott idegen lovagok befolyása következtében nem zárkózhatott el teljesen a nyugati áramlatok befolyása elől. Már Árpádházi királyaink alatt megemlékeznek krónikásaik a székesfejérvári tornáról, melyben első nemzeti hősünk, Szent-László, még mint ifjú herczeg, az idegen származású Videt legyőzte.* Zsindely, Lovagintézmény, 128. l.* Más helyen* Scriptores Rer. Germ. ed. Mencken, II. k. 2062. l.* egy pozsonyi tornáról tesznek említést, melyet II. Endre király az 1220-ik évben rendeztetett, talán az ekkor betelepült Johanniták hatása alatt.
A lovagkor szellemétől áthatott Anjou királyaink alatt ébredt fel nálunk is a lovagi szellem. E fény s pompakedvelő királyaink fényes udvartartása, mely maga köré gyűjté az ország főurainak szine-javát, külföldi lovagok nagyszámát, rnegteremté nálunk is azon lovagintézményeket, melyek a fény és pompa kifejtésében, személyes erő és bátorság kitüntetésében s harczjátékok rendezésében nyilatkoztak, a nélkül azonban, hogy ez utóbbiak a külföldön dívó tornaszabályokhoz hasonlóan szerveztettek vagy szabályoztattak volna. Anjou királyaink uralkodása, különösen a valódi lovag. I. Lajos királyunk alatt több harczjátékról adnak tudomást írott emlékeink, a nélkül, hogy tornakönyvekről, vagy tornanemesekről említés tétetnék. Hazánkban nem voltak élesen kiváló nemesi fokozatok, itt minden nemes joggal szállhatott sorompóba, ha akart s ha élete s viselete ellen az erkölcs szempontjából kifogás nem tétetett.
Nagy-Lajos királyunk elhunytával letűnt egyidőre a lovagintézmények iránti érdeklődés is. Hazánk Lajos halálától, az 1382-ik évtől 1410-ig pártvillongások és belviszályok színtere volt. A harczjátékok szüneteltek s nagyrészt feledékenységbe mentek.
Említenek ugyan ez időszakban is egy harczjátékot 1396-ból, a midőn II. Mánuel császár felsegélésére a török ellen nagyobb kereszteshad indult, melyben több mint 10,000 franczia lovag vett részt, János neversi gróf, Fülöp és Henrik Berry herczegei s Jakab lamarchei gróf vezérlete alatt. E seregben német, angol, olasz, cseh és lengyel lovagok is nagy számban voltak. Az idegen lovagok tiszteletére a magyar király Budán nagy és fényes lovagjátékot rendezett.* Boucicaut marsal viselt dolgainak könyve.* E díszes hadsereg a magyar hadakkal egyesűlve volt az, mely a nikápolyi ütközetben a török hadak ellenében vereséget szenvedett.
Iacute;gy érkezett el az 1414-ik év s vele a konstanczi zsinat megnyitásának ideje. A bodeni tó partján fekvő kicsiny városkában oly nagy s oly fényes nép gyülekezett, minő talán együtt sehol soha sem volt. A zsinaton megjelentek Zsigmond király, a birodalom feje, a fejedelmek, főurak és grófok, a főpapok s ezek némelyike egész hadcsapatot kitevő kíséretet hozott magával Az egyházi férfiak száma 18,000 volt, az összes idegeneké másfélszázezer, melyek nemzetek s nemzetisége szerint egymást akarták felülmúlni fényben és pompában, köztük a magyar főurak s nemesek fényes kíséreteikkel. Garai Miklós nádornak 300 főből álló kísérete volt, az esztergomi érseknek, Ozorai Pipónak egyenként 160.
A fényes gyülekezet, mely négy évig ülésezett a keresztény egyház ügyeinek rendezésében, a pihenés napjait az odagyűlt színészek, szemfényvesztők nézésével, játékokkal, fényes . díszmenetek s harczjátékok rendezésével töltötte el.Egy ilyen harczjáték alkalmával szökött meg XXIII. János pápa ausztriai Frigyes segélyével futárnak öltözködve.*
S ezzel elértünk annak okához, miért találkozunk Zsigmond királynak oly tömeges czímeradományozásaival külföldi útjaiban, különösen Konstanczban?
A mi magyar nemes uraink itthon, a haza határain belül, büszkék voltak ugyan nemesi voltukra, féltékenyek nemesi birtokaikra, kiváltságaikra, az ősiségi törvényekre való tekintetből gondos evidentiában tartották családfájukat, de nem levén fogékonyságuk a czímerek iránt, nem is sokat gondoltak azzal, hiszen adományleveleiket a király, perpatvaros irataikat a nádor, országbiró, káptalan vagy vármegye úgyis megpecsételte. Sok olyan régi nemes úr vett részt Zsigmond király kíséretében, kinek czímere nem volt, köztük a király allovászmestere, Halmai Bor Mihály, ki máskülönben régi jó nemes családból származott.
De midőn ezek Konstanczban időztek, meglátták, hogy a díszmeneteknél, harczjátékoknál a czímer nem nélkülözhető, hogy különösen a ki ez utóbbiban részt akar venni, okvetetetlen czímerrel kell bírnia, nemcsak azért, hogy azzal pajzsát, lova köpenyét díszítse, de hogy sisakdíszét a harczjátékokat megelőző bírálatnak alávethesse.
Ezen hiány gyors pótlásának következményéül tekintjük mi a Konstanczban kelt czímerlevelek nagy számát, melyek ezen nagy szám mellett még többnyire közös czímerek is, a mennyiben nemcsak az egy közös törzsből származóknak, hanem ezek rokonai, ismerősei, sőt barátaiknak is adományoztattak. A Konstanczban rendezett fényes ünnepségekre vezethető vissza a Soósok, Nagymihályiak azon kérelme is a királyhoz, hogy meglevő czímereiket nemességük fényének emelésére aranykoronával ékesíthessék.
Ezen feltevés mellett bizonyít az is, hogy a konstanczi zsinatot megelőzőleg az első ismert czímerlevél kiadásától, 1405-től 1414-ig számított kilencz évi időszakból csakis egy czímeradományozást ösmerünk: a Garázda Miklósét, a konstanczi zsinat megnyíltával azonban nagy számban sorakoznak egymásután az adományozott czímerlevelek.
***
A Zsigmondkori armálisokba festett czímerek – a legrégibb Tétényi-féle czímert sem véve ki – késő-gót modorban készültek, noha még akkor, a pecséteket nagyrészt kora-gót modorban vésték. A csupor és csöbör-sisakot a csőr-sisakok váltják fel s ezt alkalmazzák is mindvégig következetesen. A takarók is veszteni kezdik eredeti rendeltetésüket, csakis a Tétényi czímernél szolgálnak azok a sisak takarójáúl, a többinél meghosszabbodnak s a sisakkal együtt a pajzs oldalait is keretelik.
Legnagyobb változatosságot találunk a pajzs idomainál. Találunk ezen czímerfestményeknél háromszög-pajzsokat, de ezek nem a kora-gót háromszög-pajzsok többé s nem az uralkodó stíl kifolyásainak, hanem csak mintegy az azokra való reminiscentiának tekintendők, nem is átmenetileg, hanem szórványosan fordulnak elő, a legrégibb Tétényi-czímertől Paczali Peres András 1431. évi czímeréig.
Gyakori idom az alúl kerek pajzs, mely az ezen korban mindgyakrabban feltűnő komplikált pajzsalakok befogadására alkalmasabb volt s alkalmazása mintegy szükséggé vált a háromszögű pajzsban el nem helyezhető czímerképeknél.
A harmadik s leggyakrabban előforduló pajzsidom az alúl kerek pajzsokból fejlődő tárcsa volt. Ez eleintén csak a pajzs egyik oldalvonalának csekély behajlásában nyilatkozott, később a tárcsa-alak mindjobban fejlődik, a nélkül azonban, hogy a tárcsát később annyira jellemző bevágást, mely a gyakorlati életben és harczi küzdelmekben a dárda nyelének befogadására szolgált, bármelyikénél is észlelnők.
Az egyetlen czímerpajzs a Krisztalóczi Tarkasics Józsáé, melyen a dárda befogadására bevágást találunk, még pedig a pajzs felső karimáján.
A czímernek egyik – ha nem is feltétlenűl szükséges – kiegészítő alkatrésze a sisak-korona.
A XV. század elején a sisakkoronát, mely később a nemesi czímerek általános kelléke és ismertető jele lett a polgári czímerekkel szemben, még kiváló kitűntetés jelének tekintették, azt egyes, már elébb is czímerrel biró nemesek, mint jutalmat kérték az uralkodótól, nemességük fényének emelésére.* L. a Garai (1416), Soós (1418), Nagymihályi (1418) czímereket. Nálunk az első sisak-koronát a Vadkerti czímeren látjuk.*
Kevésbbé fontos az aranysisak.
Ez nemcsak a Zsigmondkori czímerleveleknél, de az egész magyar heraldikában jelentéktelen. Csak a véletlen művének, vagy a czímerfestő szeszélyének tekinthető, épen úgy, mint az ezüst-korona, melyet itt-ott kedvező színbeosztás elérése végett alkalmaztak. E feltevés mellett bizonyít az, hogy az egyetlen Hunyadi Jánost kivéve – ki 1453-ban kap aranysisakos czímert, noha ez is csak a véletlen művének tekinthető – Básznay János, Nagymihályi Albert, Bajnai Both kiknek armálisán szintén ott díszlik az aranysisak, egyáltalán nem voltak oly állásban s az érdemek oly magaslatán, hogy ezen – külföldön csak fejedelmi személyeket illető – kitűntetésben részesülhettek volna. De ha ez valóban kitüntetésnek volna tekinthető, úgy az bizonyosan külön felemlíttetnék az okirat szövegében, mint annak idejében a korona, melyet a czímerkérők nemességük nagyobb dicsőségére*«Ad maiorem nobilitatis gloriam«. – «Ad maiorem minencioris nobilitatis gloriam».* kértek és nyertek.
***
E czímerlevelek némelyikét a király önszántából, «proprio motu» adományozta egyik-másik hívének, kiemelvén, hogy az adományozás nemessége nagyobb dicsőségére történik, másokat befolyásosabb egyének ajánlatára. Ez jelezve is van az oklevél szövegében, de viszont az «ad maiorem nobilitatis gloriam» formula kimarad. Az elébbi esetben előkelőbb, az utóbbiban szerényebb sorsú egyéneket ért a czímeradományozás. De Zsigmond korában mind azok, kik czímeradományozást nyertek, már előzőleg is nemesek voltak. Kivételt ez alól csak a Vadkerti Benedek adományos társa, Pataki Nagy János s Zágrábi Dabi Mihály képeztek, kiket az armális egyszersmind nemesi rangra is emelt.
Két czímerlevél van az eddig ismertek között, mely magyar embernek adományoztatott ugyan, de a római császári birodalmi pecséttel van megerősítve: a Kölkedi és Azzyvelghy Benedeké. Ez utóbbinál a kanczellár vagy más főméltóság nevének felemlítése is hiányzik. E két oklevél magyar királyi adományozásnak nem tekinthető.
A Zsigmondkori armálisok között vannak teljes és nem teljes szövegűek, a szerint a mint azok az adományozott czímert le is írják, vagy csak az oklevelek elejére festett czímerre utalnak. Az armálisok ezen nem teljes szövegét épen az oklevélre festett czímerek hozták használatba. A megelőző időkben nem lévén festett armálisok, az adományozott czímert feltétlenül szükség volt a szövegben leírni. Míg a festett czímerrel ellátott armálisoknál azok leírását feleslegesnek tartották.
Sajnos, ez utóbbi alakja volt az oklevélnek általánosan szokásban, az előbbi csak kivételt képezett s ez az oka, hogy több olyan e korból származó armális hiteles szövegét ösmerjük részint kiadott codexeinkben, részint káptalanok, megyék s egyesek levéltáraiban, melyeknél az adományozott czímer ismerete az eredeti oklevéllel együtt örökre elveszett.
***
A czímer a Tétényi, Chapy és Kölkedi armálisoknál az oklevél közepére van festve, a többinél kivétel nélkül annak jobb felső sarkára, vagyis kezdetére.
Ez utóbbi elhelyezés hátrányosabb, mint az első, mely Franczia-, Angol-, Németországban s Németalföldön dívott, hol a pajzsalak szabadon követi azon irányt, melyet akar, mely a heraldika természete folytán többnyire a jobb oldal, és nincs kötve azon udvariassági formulákhoz, melyek a heraldikában kötelezők.
A pajzsalak, ha eredetileg jobbra álló helyzete van, szembe fordul a feleség czímerének, az összetett czímereknél a következő pajzsalaknak, ha sisakdíszűl alkalmazzák, a társsisak-dísznek, ha sírkőre van vésve, az oltárnak, az armális elejére festett czímer: az adományozó koronás fő nevének.
Zsigmondkori czímereink közűl csak kevés vét az udvariasság ezen törvénye ellen s épen azért, mivel legtöbbje az oklevél elejére van festve, nagyon kevés azok között, mely a «jobb» irányt követi.
Ezen czímerek kivitele, technikája, műbecse nagyon különböző. Vannak közöttük –különösen az olasz földön s Nürnbergben adományozottak, – melyek valóságos miniature műremekek, de viszont vannak olyanok, melyek a heraldikai szabályok és formák alapos ismerete mellett durván s kezdetlegesnek látszó technikával vannak a pergamenre vetve. Ez kétségtelenűl arra enged következtetnünk, hogy ezen czímereket Zsigmond király hosszas utazásai alatt itt-ott helyi czímerfestők festették. E feltevés annyival inkább helyes lehet, mert ő volt az első, ki festett armálisokat adományozott s bár a czímerek megfestését mindig ahoz értő, a heraldikai szabályokban jártas egyénekre bízta, de a királyi kanczelláriában még nem volt szervezve a rendes címerfestők állása, mint már utódainál. Zsigmond király czímerlevelei közűl 2–4 czímernél biztosan állíthatjuk ugyan, hogy az egy és ugyanazon festő műve, de az adományozott címerek technikája és szerkezete városok szerint változott.
Jeles heraldikusunk Csergheő Géza alaposan kimutatta ezen czímerek egyrészénél a festők által elkövetett technikai hibákat.*«Kritikai megjegyzések a folyóiratokban közölt XV. századi czímerekre.» (Turul, IV. évf., 173. l.) és «Nehány XV. századi czímerlevél. » U. ott, VI. évf., 136. l.* Ezek ismétlésébe nem bocsátkozom, csak annyit jegyzek meg, hogy ettől az újabban publikáltak és felfedezettek sem mentesek s mindjárt legrégibb festett czímerünk is, Tétényi Andrásé, egy nagy technikai hibát mutat fel, hol a pajzsalak – a daru – állása nem egyezik a pajzshoz tengelyével.*Színes hasonmását közli b. Nyáry Albert, A heraldika vezérfonalában.*
A heraldika egyik főszabálya az, hogy «színre fém, fémre szín alkalmazandó» s azon czímerek, melyeknél ezen szabály ellen vétenek, gáncsos czímereknek neveztetnek. E szabályt a XIV. század végéig úgy nálunk, mint külföldön folytonosan szem előtt tartották a czímerek szerkesztésénél, de mihelyt – a XV. században – szokásba jött a czímerállatokat természetes színükben festeni, gyakrabban vétettek ellene külföldön is, legkivált nálunk pedig oly kevéssé vették figyelembe, hogy Zsigmondkori czímereink nagy része gáncsos s nagyon könnyű azok elősorolása, melyeknél ezen szabály ellen nem vétettek. Ennek oka egyrészt az volt, hogy hazánkban pajzsszínűl nem igen alkalmazták az érczszíneket, – összes heraldikánk pajzsszínét a veres, de főképen a kék szín képviseli, más színűek csak kivételnek tekinthetők; – másrészt azon szintén nemzeti jelleg, hogy heraldikánkban a czímerállatokat s alakokat már nagyon korán természetes színeikben festették. Hiszen veres vagy kék pajzsban is csak azért találkozunk oly gyakran az arany griffel és oroszlánnal s ezüst egyszarvúval, mert czímerfestőink a griff s oroszlán természetes színének a sárgát, az egyszarvúnál a fehéret tartották. Ezen naturalista irány mellett könnyű volt a vétség a tiszta heraldika említett főszabálya ellen.
Különben a mázok elleni vétség – más tekintetben is sokkal szembeötlőbb alakban – már nagyon korán nyilatkozik. Példa erre a Vadkerti czímer (1415), hol a pajzs kék, pajzsalakja veres, ezzel szemben a takaró kívül baraczkvirágszín, belül sárga; vagy a Harsági Farkas Mártoné; melyben a kék pajzsban növekvő természetes színű medvét ábrázoló czímer takarója kívül zöld, belül sárga.
***
A czímeradományozások korával a czímeralakok komplikált szerkezete, mint korai heraldikai hanyatlás, nálunk csakhamar bekövetkezett. XIV. század végéig heraldikánk, mint azt e korból származó sphragistikai emlékeink mutatják, lépést tartott a nyugati heraldika nemes egyszerűségével. Ha nálunk nem is volt soha kedvelt a heroldalak s ilyeneket csakis leginkább külföldről származott nemzetségeink czímereiben találunk, de e heroldalakok mellőzésével megelégedtek valamely egyszerű czímeralakkal: egy sassal, oroszlánnal, griffel, szarvassal. A czímeradományozások kezdetén mindjárt előtűnnek az összetett czímerek. A Vadkerti czímer még csak 1415-ből származik s már is nagyon elüt az előző korszak nemes egyszerűségétől.
Némelyik czímerlevél szövegében külön is meg van említve, hogy a kérelmező már kész czímertervet nyújtott be adományozás végett. Ezen czímertervek már nemzeti sajátságunknál fogva sem igen lehetnek egyszerűek, s mintegy elkerülhetetlen következményűl tekintendő azok naturalisztikus ábrázolása. A Tarkasics czímer első pillanatra hibásnak látszik,* Turul, 1884. évf. 156. l.* úgy tűnik fel, mintha pajzsában a természetes alakjában festett czímerállat: a sas, nem volna a tengely irányában rajzolva. A sas e helyzete a naturalisztikus ábrázolásban leli magyarázatát, a mennyiben az nyakán nyíltól találva, eldőlni készül. E momentumot stilizált sassal ábrázolni alig lett volna lehetséges.
***
A valódi heraldikus csak úgy tekinti s látja a czímereket, a mint vannak s nem igyekszik azok jelentését kutatni, vagy értelmét magyarázni. Mindennek daczára el kell ösmernünk, hogy a czímerképek egy részénél bizonyos szimbolika a legrégibb idő óta, még azon korból észlelhető, midőn a czímereket még önként vették fel s nem uralkodók adományozták.
Sajnos, hogy nemzeti irodalmunk a heraldikát, egész múltján át, folyton mostoha gyermekének tekintette. A nyugat históriás énekei még a german mythologia hőseit is czímerekkel ékesítik fel, egy-egy troubadour éneke czímerkönyv módjára ontja a czímerleírásokat, czímer s tornakönyvek, czímertanok nagy száma áll rendelkezésükre s későbbi is, a XVI–XVIII. század krónikásai folyton a heraldikát léptetik előtérbe, képes ábrázolataik a csataképek s hősök arczképei mellett, főképen czímereket ábrázolnak. Nálunk a históriás énekeink, krónikáink – kivéve talán a képes krónikát – a czímerekről mélyen hallgatnak, czímerkönyveink és czímertanaink nincsenek s daczára annak, hogy nemességünk folyvást használta pecsétein czímerét, azzal nem sokat gondolt, czímerbitorlásért soha szót nem tett. Innen van az, hogy a ki nálunk kutatásai alapján valamely heraldikai elvet vagy tételt felállít, annak helyességét s valódiságát külföldi kútfőkből kell bizonyítania és azután alkalmazni hazai heraldikai viszonyainkra.
Német hősmondákban már a XIII. század legelején találunk a czímerszimbolika nyomaira. A «Vigalois»-ban 1212 évből Wirnt von Gravenberch czímerére vonatkozólag ezt olvassuk:
«Uf ir schilde waren geslagen
Bare von rotem golde
Da bi man sehen solde
Daz ir herre was erslagen»*Seyler, Gesch. der Heraldik*
Az 1300-ik évből származó Veronai Detrének (Dietrich von Bern) mondája*Wilkina und Niflunga Saga, oder Dietrich von Bern und die Niebelungen. Uebers. von F. H. v. der Hagen. II. k. 7–25. 11.* egész sorát adja a szimbolikus czímerleírásoknak, a hol Detre királynak s fegyvertársainak czímereit írja le. Ezekből idézek nehány példát
«Dietrich király pajzsa következő volt: veresre volt mázolva, belé arany oroszlán festve. Mióta Dietrich berni király lett, megbővítette azzal, hogy az oroszlán fejére aranykoronát illesztett. Ezen czímert viselte zászlóján, nyergén, hadi öltönyén, erről ismertek reá, bármerre lovagolt. Ezen czímert azért viselte, mert miként az oroszlán a legnemesebb állat méltóságára ésbátorságára nézve s a világ minden állatai félnek tőle, úgy volt Dietrich király is rettenthetetlen s minden emberek között leghatalmasabb és mindenki félt tőle és fegyverétől. És régi szokás szerint oroszlánt senki sem viselhetett pajzsán, ki valaha megfutott. »
«A gőgös Heime pajzsa kék volt, rajta egy ló, világos színben, ez volt látható összes fegyverzetén. A kék szín hideg keblét és ádáz szívét jelentette, a ló rokonai foglalkozását (lótenyésztők s idomítók voltak) s azt, hogy ő volt a legjobb lovas. »
«Witignek pajzsa fehér volt, benne a veres kalapács és harapófogó atyja mesterségét, a három karbunkulus kő anyját jelentette. Sisakján veres aranyból mérget okádó sárkányt hordott, hogy mindenki tudja, ki véle találkozik vagy mérkőzni akar, hogy minő félelmes az ő ereje s haragja. »
«Hornboge pajzsa barna volt, benne arany ölyv, mely előtt két madár repült. A barna szín lovagi voltát jelentette, s a mint gyakran egy ölyv előtt két madár repűl, úgy lovagolt Hornboge az ő ménlován, gyorsan és bátran ellenségei után.»
«A büszke Fasold s testvére Ecke pajzsa olyan volt, mint az arany és reá veres oroszlán volt festve, mint Dietrich királynál, csakhogy ez széltében feküdt a pajzson és nem volt koronája. Az oroszlán azt jelentette, hogy ők inkább meghalnának, mint megfutamodjanak.»
«Dietrichnek pajzsa azért volt aranyos, mert anyja nemes volt. Gunther király pajzsa fehér volt, benne sas, fején koronával. A sas fején azért volt korona, mert ő király volt s azért viselte ezt a jelvényt, mert a sast minden állatok királyának nevezik. Testvére Hagen pajzsán a sas nem volt koronás, mert ő nem király.» stb.
Ezen példákból meggyőződünk, hogy a czímer-szimbolika nem egyedűl a czopf-heraldika vívmánya, virágzott az már a heraldika fénykorában is, miről a minden nemzeteknél előforduló nagyszámú s igen régi korból származó beszélő czímerek is tanúskodnak.
Hazai heraldikánknak a czímer-szimbolikára vonatkozó legrégibb írott emléke, ha nem csalódom, a Desewffyek 1525-ben II. Lajos király által adományozott czímerlevele, melyben a czímerleírás közben az egyik pajzsalaknak, a buzogányt tartó jobb karnak szimbolikus jelentősége is le van írva az oklevél szövegében.* «Cujus vera denotatio est, quod praedecessor progenitorum vestrorum, non perhorrens horrida bella Tartarorum adire, subireque amputationem manus suae dextrae et alia vulnera mortalia ab eisdem hostibus suscepta, banderium regni, quod tenuerit, salvum de medio cruentarum caedium reduxerit.» Palma, Heraldicae Hungarae specimen, 98. l. Hiteles másolata a jászói konvent levéltárában.*
Ezen első írott emléket századokkal megelőzőleg érezzük a szimbolikát a magyar heraldikában. A Divék nemzetség medvéje, a Berzeviczyek és Zsegrai Poochok kőszáli kecskéje csak a Kárpátok tövében, az Ilosvayak* Siebmacher, Suppl. 45. tábla.* és Kállayak* U. ott. 49. tb.* hala ezen családok legrégibb czímereiben, csakis a halakban gazdag Tisza partján teremhettek meg. E példák megfordítva alig képzelhetők. Egy olyan család czímerében, mely az alföldi síkon élt, alig képzelhetünk olyan állatot, mely a felvidék rengetegeiben tanyázott.
A szimbolika a századok fejlődésével mind nagyobb tért hódított a heraldikában, annyira, hogy Zsigmondkori czímereink legnagyobb részénél kisebb-nagyobb mértékben megtaláljuk a szimbolikus hátteret s ritka közöttük a heraldika őseredeti rendeltetésének megfelelő egyszerű czímer.
Miként fentebb láttuk, az oroszlán a heraldikában a régi lovagiság legkifejezőbb jelképe volt; az erős, a bátor, a nagyszívű, az ádáz oroszlán, legjobban kifejezte a középkori lovag eszményét. Ezért találkozunk vele általában, de különösen hazai czímereinkben oly gyakran, hogy a magyar heraldikát, – a németek sas-heraldikájának s a franczsák liliom-heraldikájának mintájára – bízvást az oroszlán heraldikájának nevezhetjük.* Az oroszlán eleintén nagyon előkelő czímerállat volt, de az különösen nálunk annyira általános és közönséges lett, hogy minden jobbágy, ki czímerlevelet váltatott magának, felvehette czímerébe s fel is vette azt a legtöbbször, karmaiban kardot tartva. Sőt nálunk sok olyan család, ki ősi czímerét elfelejtette, hamar helyettesítette azt a kardot tartó oroszlánnal.* Ennek jelképét látjuk a Chapyak czímerében is, hol a jobb szemén nyíllal megsebesített oroszlán maga Chapy András, kinek érdemeit az oklevél felsorolván, megemlíti a morva Osztró vára alatt vívott ütközetben tanúsított vitézségét, hol a csata hevében félszemét kilőtték.* Turul, 1883. évf. 116. l.* Valószínűleg ilyen szimbolikus arczképe Lászlókarcsai Török Pálnak azon oroszlánfő, melyen e czímerpajzsba bevett széles pallos oly mély sebet vágott.* Turul, 1895. évf. 38. l.*
Vannak a czímerek között olyanok, melyek a czímerkérő életének egy-egy emlékezetes momentumát örökítik meg. Ilyen a Csontos család czímere, mely miként azt más alkalommal jeleztem, egész hadtörténelmi epizódot állít elénk; a Szlopnayéké, mely egy vár hősies védelmét példázza; a Kis-Tárkányié, mely az illetőnek egy farkassal való küzdelmét örökíti meg, mely őt éjjel hihetőleg álmában támadta meg; a Harsági Farkas dárdával átszúrt koronás medvéje, a Petneházyak nyilazó oroszlána, a Recskyek torkon karddal átszúrt farkasa, a Sye Mihály koronára illesztett véres pallosa,* Ezen 1418-ban Sye másként Dömötör Mihálynak s rokonainak adományozott czímer hasonmását a Mesterházy Bálintéval (Buda, 1436) együtt Balogh Gyula úrnak, a «Vasmegye nemes családjai» t. írójának lekötelező szivességéből birom, kinek e helyen is kifejezem köszönetemet.* a Leszteméryek nyíllal átlőtt lába, az Ábrámfalvyak nyíllal megsebzett
medvéje, mind egy-egy ilyen hadászati, vagy vadászati momentumot örökít meg.
Az Eresztvényi Ferencz nyárson sűlő hala király szakácsának foglalkozását példázza, a Daby Mátyás czímerében az arany szarúfa köré illesztett három odvas fog szintén a czimerszerző udvari chirurgusnak mesterségére vonatkozik, Kőszegi László czímerében a koronából növekvő két kar (a jobbikban kard, a balban kalászok) mutatja, hogy ő a háborúban vitéz katona, a békében nyugodalmas gazdálkodó ember volt.
Vannak közöttük sok olyan komplikált czímerek, melyeknek vonatkozásait ma – századok múltával – nem érthetjük, s ritka közöttük a Básznay, de főképen a Szecsődy czímerhez hasonló, melyek, minden szimbolikát kerülő nemes egyszerű szépségeikkel, hazai heraldikánknak mindenkor örök szép emlékei maradnak.
***
Vannak Zsigmond király czímerlevelei között, melyek mint művelődéstörténeti és viseletképek érdekesek.* Egynémelyikét Dr. Szendrei János ismertette Magyar viseletképek czímerleveleinkben cz. művében.* De ezeknél azon kétségünk támad: vajjon egyáltalán bírnak-e ezek értékkel nemzeti szempontból? Magyar viseleteket ábrázolnak-e az alakok, vagy külföldieket? Vett-e a külföldi festő, ki e czímereket festette, annyi fáradságot, hogy alakját magyar viseletbe fesse, vagy csak állását vagy foglalkozását vette tekintetbe s úgy festette meg, a minő viseletet saját hazájába hasonló állásban viseltek? Ezen kérdésekre tüzetesebb vizsgálódás után azt felelhetjük, hogy ezen művelődéstörténeti motivumok hazai szempontból fontossággal nem bírnak.
Az eddig ösmert viseletképek közül megemlítjük a következőket:
Herenchényi János czímerében (1432) egy térdelő szűz, veres ruhában, fején rózsakoszorúval, kezében olvasót tart. E czímert – mivel hasonmásban nincs publikálva – nem ismerjük s így mint viseletképhez nem is szólhatunk, de annál csakis a ruha szabása képezhetné megbeszélés tárgyát.
Korra nézve legidősebb costume-czímer a Mohorai Vid czímere, mely egy mameluk vagy beduinhoz hasonló torzalakot ábrázol erős, horgas orral, félelmes nagy szájjal. Valószínűleg szimbolikus czímerkép, azt példázván, hogy a czímerszerző ezen alakot a harczban minden félelmessége daczára legyőzte. Hasonló ehhez az Olsvay czímer* Eredetije a jászói káptalan levéltárában.* sisakdísze, mely egy előkelő török vezér mellképét ábrázolja veres kaftánban, hosszú ősz szakállal, magas tollas süveggel, homlokán átkötött, hosszan lecsüngő fehér fátyollal, jobbjában aranymarkolatú széles, rövid, görbe keleti kardot tartva. Ez valóságos remeke a miniature-festészetnek, s bár mint viseletkép keleti tárgyánál fogva nem fontos, de érdekes, mint fényes czáfolat azokra nézve, kik a heraldikában arczképírást keresnek. E két alakon oly erős az egyénítés az arczokon, minő az arczképírás bizonyítására felhozott példák egyikén sem, pedig a holt mameluk s az élő vagy szintén holt nagyvezér nem jöhettek el Konstanczba, ülni a művésznek, hogy mellképeikkel a Moharay és Olsvay sisakját díszítsék.
Moghy Mátyás czímerének pajzsalakja egy szarvason lovagló kék ruhás, sárga föveges leány, ki jobbjában korbácsot tart. Már a gondolat sem volt szerencsés, de kivitele még szerencsétlenebb. Jeles heraldikusunk Csergheő Géza a Czímeralakról írva, találóan jegyzi meg; hogy az «egy játékkereskedés kirakatába illenék.» Costumetani szempontból felette érdekes, azért is, mert legrégibb czímerünk, mely teljes emberi alakot ábrázol, de nem hazai szempontból. A ruháról nem sok megjegyezni valónk van. Sarkig érő az, mint általában minden nyugat-európai öltözék e korban. Hogy derekán övvel van leszorítva, ezt a lovaglás feltételezi. Hogy magyarnak tartsuk, arra nézve nincsen semmi jellegzetes ismertetője. Jellegzetesebb a fejét takaró föveg. Ez a XIV. században általában s a XV. században is dívott a németeknél s valószínűleg csak a hajadonokat illette, mert viselőjének hajzata mindig szabadon omlott vállaira. Az előkelőbbeknél felső koronáján koronás csipkézet volt, az alsóbb rangúaknál síma s mindkét esetben béléséhez varrt szalaggal volt az állhoz erősítve. A Manesse-codex női alakjai legnagyobbrészt ilyen fejdíszszel vannak ábrázolva.* Manesse-Liederhandschrift, XVII., XXI., XLVIII. tábla.* A XV. században e fejdísz eléri azon magasságot, mely a Moghy-féle czímeralakon látható, ekkor azonban a föveg felűl van fátyollal az állon megerősítve, mely a szájat is takarja.* V. ö. Schultz Alwin, Deutsches Leben im Mittelalter, 384. l.* E XV. századi föveget, mint báró Nyáry e czímer ismertetésénél megjegyzi, az erdélyi szász nők mai napig is viselik. A női alak kezében a korbácsot, báró Nyáry az orosz birodalom fél vad népeinél dívó lovagló eszköznek tartja, dr. Szendreyt ez szintén az északi népek szokására emlékezteti. Utóbbi az egész alakot, úgy, a mint az a pajzsba foglalva szarvason lovagol, jelmezalaknak tartja, s ez valószínű megfejtése is e csodálatos czímeralaknak, melynek mását a czímerszerző a konstanczi fényes farsangi jelmezes menetekben könnyen megtalálhatta.
Viseletképet ábrázol a Bárczay család czímeralakja is, a koronából növekvő vadászlegény. Az ezen alakon látható két öltönydarab, a gallértalan testhez álló, szűk újjú öltöny s a lapos puha lecsüngő fekete sapka ismét oly öltözék, melynek mását e korban megtaláljuk általában a nagyobb urak szolgaszemélyzeténél: a vadászoknál, sáfároknál, a bor, sör, dézsma-szedőknél, s az ú. n. «Blutvogt»-oknál.* A dvorniki templom XV. századbeli üvegfestményén. Kleinpaul, Mittelalter. II. k. 521. l.* Ezen öltönyre hidegebb időben egy másik, szintén testhezállót húztak fel, melynek gallérja volt ugyan, hogy a nyakát védje, de ujja nem, hogy a szabad mozgást ne akadályozza.
A Bárczay czímer alakja, mint a jobb kart helyettesítő szarvasagancs mutatja, vadász legény volt. E motívum ugyan sem esztetikai, sem heraldikai szempontból nem mondható szerencsés gondolatnak.
***
A harczi viseleteket ábrázoló czímerképek sem igen tűntetnek fel specialis magyar motívumokat.
A Szlopnay czímer pajzsalakjának: a várfokán harczoló vitéznek fején vaskalap van, mely franczia eredetű s onnan származott át Németországba, de nálunk soha sem volt használatban. Emelt jobbjában hosszú, széles, egyenes pallost tart, melynek kerek alakú markolat végtagjánál anachronismust látunk, a mennyiben ezen XII–XIII. századi typus a XV. században már seholsem fordul elő, csak a markolat keresztvasa tűntet fel analogiát a XV. századbeli német pallosokkal. A testét fedő pánczélinget a már teljes vértezet mellett e korban általában egész nyugati Európában viselték s felette nem ritkán ujjatlan köpenyt, mely azt takarta.*V. ö. Henne am Rhyn, Kulturgesch. des deutschen Volkes, I. k. 269. l. Klempaul id. m. I. k. 17. l. Manesse-Liederhandschrift, XVII. és LXXXVII. tábla.*
A Leszteméri czímer pajzsalakja, a pánczélos láb, teljesen el van rajzolva s azt viseletképnek alig tekinthetjük. Az alsó és felső lábszár vasakat úgy, egy darabban, mint a hogy e czímernél festve vannak, soha sem viselték s nem is viselhették, mert ez a mozgást akadályozta volna. A lábfejet fedő pikkelyes sarúk tömpeségének is a háromszög-pajzs az oka, mert ez időtájban általában a hosszú csőr-sarúkat viselték. Ilyen a buzogány is a Jersay czímerben.
A buzogány Nagy Géza szerint*Arch. Értesítő, 1890. évf. 403. l. * nem magyar fegyver s műemlékeinken legrégibb magyar emléke a XV. század első feléből származik, a homoród-szent-mártoni falfestményen.* Arch. Ért. 1885. évf. 215. l.* Ez ott csillagalakú. A XVI. századból alakos sírköveinken is feltalálható a buzogány, de ez a Telegdyén (1514 után) és Chetnekyén (a XVI. század vége) gömbalakú, a szepességi szászok között, élő Schvaboroszkyén (1592) tagozott. A Jersay czímer tollas buzogánya nyugaton (a XIV–XV. században volt elterjedve, míg nálunk ugyanakkor a nem ritkán praehistoricusnak tartott, nagyszámban előforduló bronz és vas, csillagos buzogány volt használatban. A törökökkel vívott folytonos harczokban később azoknak gömbalakú buzogány alakját vették át s a tollas buzogány nálunk a XVI–XVII. századokban, a német befolyás növekedtével lehetett használatban.
Vadászat köréből vett motívumokat a Bárczayczímeren kívül más Zsigmondkori czímereinknél is találunk. A Hotvafői czímer arany leopárdjának karikával ellátott veres nyakörve mutatja, hogy szelídítve van és vadászati czélokra használják. A vadászat ezen neme, noha nagyon ritkán, tényleg dívott a XV. és XVI. században, a midőn a lovas vadász a szelidített leopárdot háta megé, a lóra ültette, nyakörvének karikáján áthúzott kötelen tartotta s csak akkor bocsátotta el, ha a lovas előtt az üldözendő vad felugrott.*Egy ilyen jelenetet örökít meg van der Straet János festőnek (†1695-ben Flórenczben) a XVI. századból származó rézmetszete. Kleinpaul, id. m. I. k. 245. l.*
A Zemléni Dávid czímerének heraldikai leírása következő: Ezüst pajzs, a pajzsfőnél három növekvő balra fordúlt sólyom, hátralebbenő arany zsinóros veres sapkával, a pajzs alsó része feketével haránt rostélyozott. A valóságban e czímer nem egyéb, mint a sólyomketrecz rostélykerítése, melynek tetején a három sólyom sort képezve áll. A sólymokkal való vadászatról bőven emlékeznek a középkori művelődéstörténetet tárgyazó művek. Báró Radvánszky Béla is, ki e czímert ismerteti,* Turul, 1892. évf. 14. l.* röviden megemlíti, hogy a sólymok szemeit elfedő sapkák karmazsin bőrből készültek s azért voltak szükségesek, hogy a sólymok ne legyenek szórakozottak s hogy a felugrott, vagy felreppent vad után – a midőn a zsinór segélyével a sapkát fejükről lerántották –nagyobb vadászkedvvel repüljenek. Ez alkalommal csak egy heraldikai szempontból érdekes mozzanatra terjeszkedem ki. A vadászsólyom tulajdonosának nagyon becses jószága volt; úgy a külföldi, mint a hazai krónikák mesés összegeket jegyeztek fel, melyeket egyes kiválóbb példányokért fizettek. II. Lajos királyunk állítólag 40,000 aranyat fizetett az akkori egri püspöknek egy vadász-sólyomért. A sólyomvadászatok fénykorában, társas összejöveteleknél, a becses vadász-sólymoknak is egész csapata került egyűvé. Hogy tehát tulajdonosaik saját sólymaikat másokétól megkülönböztessék, egy bronzgyűrűvel kisded, saját czímerükkel ellátott czímerpajzsot illesztettek a sólyom lábaira. A németek, kik ezen 18–20 mm. hosszú czímerpajzsok eredeti rendeltetését elsők ösmerték fel, több ilyennek leírását közlik szaklapjaikban* Der Deutsche Herold, 1892. évf. 106. l., 1894. évf., 122. l.* a trieri püspök, a Salm grófok, Montmorency grófok stb. czímereivel. Ezen kis pajzsok mind a XIII--XIV. századból származnak.
Hátra volna még ezen czímerek hátteréről is szólani. Elhúnyt heraldikusunk, báró Nyáry Albert felhívta már erre a textil-ipar tanúlmányozásával foglalkozó szakférfiak figyelmét, és méltán, mert ezek legtöbbje keretmezejének ügyes damaszkolását, egynémelyike klasszikus szépségű virág és szőnyegdíszítéseket tüntet fel.
Ezek szakszerű méltatását – értekezésem így is hosszúra nyúlván – ezúttal én is mellőzöm, annyival inkább, mert ezt külön tanulmány tárgyává tenni, az összes fenmaradt Zsigmondkori czímerlevelek hasonmásban publikálását megelőzőleg, időelőtti volna. Most csak az armálisok czímerei megett látható diszítések helyes magyar heraldikai elnevezésére szorítkozom. Jeles tudósunk, NagyIván ezt «szőnyegnek» nevezi, mi, kik újabban heraldikával foglalkozunk: «háttérnek». Amaz elnevezés specziálisabb, ez általánosabb. Ha csak a Zsigmondkori czímerlevelekre kellene ezt alkalmaznunk, úgy a szőnyegnél, kárpitnál, találóbb kifejezést a találhatnánk, mert ezen armálisok czímereinek hátterei mind szőnyegeket ábrázolnak, melyekre a közelmúlt élő heraldika korában a fegyvernök a béke és nyugalom napjaiban a vár lovagtermében a nemes úr czímeres pajzsát és sisakját függesztette. De a heraldikai műnyelv, műkifejezés szabatos megállapításánál minden kor szokását és divatját tekintetbe kell vennünk. Nem lehet figyelmen kívül hagynunk a XVI–XVII. századból származó armálisokat sem, a czímer megett s mellett álló alakokkal, díszkapuzatokkal, melyekre már a «szőnyeg» kifejezés nem alkalmazható, sem a XVIII. századból származottakat, hol díszes függönydraperiák közül előtűnő idillikus tájképek, várromok, kastélyok, erdőszélén, patakpartján álló vizimalmok képezik a czímer hátterét. S ha mindezeket tekintetbe veszszük, a «háttér» kifejezés az, mely armálisok czímereit környező díszítéseknek legjobbam megfelel.
Ezzel befejeztem a Zsigmondkori czímerlevelek jellemzésére vonatkozó megjegyzéseimet. Talán. hosszasan is elidőztem azok szemléleténél, de a heraldikus sohasem tarthatja elégnek azok tanúlmányozását, mert azok mindenkor örökszép emlékei maradnak a magyar heraldikának.
Csoma József.
Az Ilosvay család leszármazása.
(Első közlemény.)
Az Ilosvayak családi hagyománya azt tartja, hogy őseik már Könyves-Kálmán királytól kaptak volt új adományt (nova donatiot) Ilosvára s hogy ők első foglalású birtokosok és pedig utódai azon kievi orosz herczegnek, a ki a honkereső magyarokhoz csatlakozván, Munkács vidékén telepedett le.
Az új adományt tartalmazó s állítólag Ilosván néhai Ilosvay Lőrincz levéltárában meglévő oklevélhez azonban minden igyekezet mellett sem juthattunk hozzá s ez igen természetes is, mert az a bizonyos oklevél soha sem is létezett, hanem meg van ma is az Ilosvayak nyir-megyesi levéltárában Erzsébet királyné 1264-ben kelt levele, mellyel megerősített valami Lev nevű egyént a beregmegyei Bród birtokában. Lehet, hogy Bródra már Kálmán halicsi királytól is kapott volt Lev adománylevelet s hogy ez az okmány van meg Ilosvay Lőrincz levéltárában és hogy ezt nézte valaki Könyves-Kálmán új adományának. Különben ez a Bród Iványi mellett feküdt, ma már nyoma sincs,* Lehoczky Tivadar, Beregvármegye monografiája, III. k. 813. l* nincs is semmi köze az Ilosvayak szintén Bród nevű birtokához; valamint Levnek sincs az Ilosvayakhoz. Kálmán király még nem osztogatott új adományokat, de nem is volt arra semmi szükség, mert abban a korban az első foglalású birtokok még köztudomásúak voltak. A mai Beregmegye akkor még nem volt megalakúlva, sőt II. András király idejében is csak királyi erdőség volt.
Az Ilosvay s a belőle kiágazott, már kihalt Kisfalusy család első ismert őse Tatamér volt, a ki valószínűleg egy személy a hires oláh vajda Bazaráb atyjával Tatamérral.* Fejér, Cod. Dipl. VIII/III. k.625. l.*
Bazaráb vajda a Károly király által ellene 1330-ban indított hadjárat előtt békét kért s annak biztosítására ajánlotta, hogy egyik fiát a király udvarába küldi, de ezt Károly király nem fogadta el akkor s csak a szerencsétlen háború után telepítette át Bogdán vajdát, Bazaráb fiát vagy unokaöcscsét Máramarosba, Tatamér fiait Miklóst és Maximot pedig Beregmegyébe.
Állításunkat, hogy az Ilosvay család ősei a havaseli földről, Kúnországból, vagyis a mai Oláhországból telepedtek át 1330 és 1334 között Beregmegyébe, minden családi hagyomány ellenében határozottan fentartjuk mindaddig, míg valaki annak ellenkezőjét hiteles adatokkal be nem igazolja.
Hogy Tatamér fiai és a többi főrendű beköltözöttek oláh népek felett vajdáskodtak, oláh népek között viselték a kenézi* Kenéz annyi mint knéz, azaz fejedelem.* hivatalt, az tény, de hogy ők maguk is oláh nemzetiségűek lettek volna, ha ugyan beszélhetünk abban a korban oláh nemzetiségről, az annál kétségesebb, mert daczára annak, hogy a királyi adománylevelekben oláhoknak neveztettek, az derűl ki az újabb kutatásokból, hogy az oláhok vajdái és kenézei részben délszláv, részben pedig kún eredetűek voltak, de elsajátították alattvalóik nyelvét, sőt szokásait is, mint a magyarokkal rokonfajú bolgárok az általuk leigázott szlávokét; így aztán, ha Tatamér csakugyan kún származású volt, a mi igen valószínű, az sem lehetetlen, hogy az Ilosvayak s a vele törzsrokon családok egyenesen Attila hún király véréből eredtek.
Magáról Tatamérról nem szólnak okleveleink, de nem is szólhatnak, mert ő kint maradt Kúnországban, illetve már nem is élt akkor, midőn fiai Beregmegyébe áttelepedtek,* Felvilágosításúl megjegyezzük, hogy az alább felhozandó 1342-iki határjáró levél ezen kitételéből: «Maxim filius Tatamerii olahi de Ilosva» nem az következik, mintha már Tatamér is Ilosvay nevet viselt volna, hanem csak az, hogy Ilosvay Maximnak Oláh Tatamér volt az atyja. Helyesebben «Maxim de Ilosva filius Tatamerii olahi»-t kellett volna irni, de az volt a gyakorlat, hogy a vezetéknevet, még ha három-négy nemzedéket felsoroltak is, mindég az utolsó keresztnév után tették ki, holott az csak a legelsőbben megnevezett egyénre vonatkozott.* megszállva mintegy 24,000 hold területet az Ilosva folyó partján,* Sőt Ilosvay László azt állította 1463-ban, hogy őseinek birtoka egész a rutén határig nyúlt fel.* melyen megtelepítették elsőben is Nagy-Ilosvát s arról felvették családi- és később előnevüket is, azután Maximfalvát* Ma már nem létezik, Ilosva nyugati határrészén terült el.* és Kis-Ilosvát,* Utóbb Kisfalunak neveztetett.* utóbb pedig Ilonczát, Révet,* Most Bródnak hívják, a mi szlávúl révet jelent.* Oláh-Csertészt, Ilosva mezejét* Ma Karaszló a neve.* és Négyforrást,* Jelenben Polyánka.* utódaik pedig a lefolyt hatodfél évszázad sokféle viszontagságai daczára ma is élnek és bírják egy részét az ősi örökségnek.
Miklósról csak annyit tudunk, hogy két fia maradt: Simon és István.
Simont 1370-ben, Istvánt pedig1380-ban említi egy-egy oklevél unokatestvéreikkel Maxim fiaival együtt. Utódaikat nem ismerjük.
Maxim 1341 deczember 10 én járatta be Károly királynak Visegrádon ugyanazon év október 10-én kelt parancsa mellett Maximfalva határát az egri káptalan hiteles tanúsága jelenlétében s az erről kiadott bizonyságlevelet a király 1342 július 6-án átíratta és meg is erősítette.* Hiteles másolat az országos levéltárból az Ilosvay család levéltárában.* Négy fia maradt: Kelemen, János, István, máskép Nán és I. György.
Kelemen, testvére ános és a Bilkeyek kérelmére elrendelte Erzsébet királyné 1366-ban, hogy a beregmegyei városok polgárai a szükségleteik beszerzése végett közöttük időző oláhok és azok jobbágyai felett, a bűnügyeket kivéve, ítélni és javaikat lefoglalni ne merészeljék, – hanem ha valakinek keresete van ellenük, azt azok urai előtt szorgalmazzák.* Kelemen testvére János, Hosszúmezey János és a Bilkeyek kérelmére teljesen egyező tartalmú rendeletet adott ki Mária királyné is 1383-ban,* Kelt Budán, 1383 február 27-én. U. ott.* 1370-ben pedig azt rendelte el Erzsébet királyné Kelemen, János, István, Miklós fia Simon és Bilkey Bálint kérelmére, hogy azon birtokok felett, melyekben laknak s a melyeket tőle kaptak volt, az ő nevében a beregmegyei főispán, kisebb ügyekben pedig a beregi oláhok vajdája hozhasson csak itéletet, eltiltván a nádorispánt, az országbírót és azok helyetteseit a bíráskodástól* Kelt Budán, 1370 szeptember 25-én. U. ott.* s ezen rendeletét Erzsébet királyné 1380-ban István, János, Miklós fia István és a Bilkeyek kérelmére újból is kiadta.* Kelt Lumpertszászon, 1380 szept. 17-én. U. ott.*
Ezentúl nem halljuk többé Kelemen nevét említeni, fiait és unokáit sem ismerjük s csak száz év múlva találkozunk kisunokáival Kelemenffy Kelemennel és Istvánnal, mint a Kisfalusyak ilosvai jobbágyaival.* Báthory István országbíró levele. Kelt Budán, 1483 márczius 13-án. Ilosvay cs. levéltára.*
Miként történt, hogy míg Ilosvay Maxim három fia János, István és György utóbb magyar nemesekké és földesurakká lettek, addig negyedik fiának Kelemennek utódai jobbágyságra jutottak, még pedig a nagyatyjuk Maxim általített Ilosván, saját unokatestvéreik urasága alatt, azt nem lesz nehéz megmagyarázni. Az oláhok ugyanis Beregmegyébe való letelepülésükkor királyi birtokokat szállottak meg s feléjük egy vagy több községre kiterjedő hatáskörrel kenézeket nevezett ki a király a vajda család tagjai közül. A máskülönben szabad oláh nép mindössze is évi terményének és állatai szaporodásának ötvenedik részét tartozott a királyi birtokok használatának fejében adóképen beszolgáltatni s ezen ötvened felerésze volt jutalma a kenézeknek a községek benépesítése s az adó beszedése körül kifejtett fáradozásaikért. Ilyen kenéz volt Ilosvay Maxim is Ilosván és a hozzá tartozó falukban, fiai azonban már örökös apáról fiúra szálló adományt szereztek kenézségükre a két Erzsébet és Mária királynéktól s bár a nemesekhez számíttattak, továbbra is kötelesek voltak az ötvened felét beadni és hadi szolgálatot teljesíteni. Ilyen kenézi jogú adományokat még Hunyadi János kormányzó is osztogatott. Utóbb Maxim unokái s a többi rokoncsaládok ősei is újabb adományleveleket eszközöltek ki, melyekből azonban már kihagyatott a kenézi jog felemlítése s így valóságos földesurak lettek s ettől fogva a maguk részére szedették az egész ötvenedet; lassanként aztán egyéb a ruthén jobbágyok által teljesíteni szokott adózásokra és szolgálmányokra is rákényszerítették a különben is számban igen megfogyott szabad oláhokat. Kelemen fiai igen valószínűleg zsenge korukban maradtak árván, nagybátyjaik nem iratták be nevüket az adománylevelekbe s így közsorsú oláhok maradtak továbbra is, az unokák pedig már egészen jobbágyi állapotra jutottak. Iacute;gy járhattak Miklós fiának Simonnak és Istvánnak utódai is, ha csak valamely más falu kenézségét s utóbb tulajdonjogát is meg nem szerezvén, egy eddig előttünk ismeretlen család őseivé nem lettek.
Maxim fia, János Kis-Ilosván lakott, mely egykor már Kisfalunak neveztetett s innen állandóan Kisfalusynak iratott. Testvérével, Istvánnal, a Hosszúmezeyekkel és Bilkeyekkel együtt felmentette Zsigmond király 1405-ben a polgári ügyekre nézve a megyei hatóság bíráskodása alól,* Eredeti a gróf Teleki cs. levéltárában, Gyömrőn, I. k. 41. l.* 1406-ban pedig azon pereket szüntette be a király, melyeket nápolyi László több volt párthíve indított János, testvére Nán (István) a Dolhayak, Bilkeyek és Dávidházy Gáspár ellen a nem rég múlt háborús időkben elkövetett különbféle hatalmaskodások miatt, megtiltván keményen minden egyházi és világi birónak, hogy őket e tárgyban bárkinek is a panaszára megidézni, felettük ítélni és őket elmarasztalni ne merészeljék.* Kelt Budán, 1406 márczius 17. Eredeti a báró Perényi cs. levéltárában, Nagy-Szőllősön.* Látjuk ezen perszüntető parancsból, hogy Maxim két fia hűségesen kitartott Zsigmond király mellett akkor is, midőn a nápolyi László érdekében kitört zavargások már egész Beregmegyéig terjedve, lángba és vérbe borították az országot, s hogy az Ilosvayak és rokonaik igen tevékeny részt vettek a trónkövetelő párthíveinek üldözésében. A megyei hatóság bíráskodása alól való felmentés is a hűség jutalma volt. János fiával, Györgygyel, testvérével Nánnal, ennek fiával Mikkel és György fiával Karácsonnal aKisfalu határában fekvő Karaszló-, máskép Ilosva-mezőt és Négyforrást Dolhay Szaniszló, János, György és Bogdánnak vallotta be 1412-ben a leleszi konvent előtt.* Mint királyi ember 1398,* 1401, 1408, 1410,* Lelesz, Statutor. Litt D. nr. 251.* 1411,* Gyömrőn, I. k. 33. l.* 1412, 1418* Lelesz, Actor. nr. 17. anni 1418.* és 1419-ben szerepelt. Egy fia maradt: György és egy névleg ismeretlen leánya: Dávidházy Gáspárné.
György szintén neveztetett, 1410, 1411,* Gyömrői levéltár, I. k. 33. l.* 1414,* Lelesz, Actor. nr. 57. anni 1414.* 1416 és 1417-ben* U. ott, Statutor. Litt. D. nr. 48.* működött mint királyi ember. 1421-ben unokatestvéreivel, Nán fia Miklóssal és György fia Karácsonnal együtt felégette és elfoglalta Dolhay Szaniszló és Sándor fia Péter Négyforrás nevű birtokát, melyet azelőtt kilencz évvel adtak volt el a Dolhayaknak; Atyay János fiai László, György és János salánki jobbágyait pedig véresre verték és malmukat felégették, miért is aztán Perényi Péter országbiró 1422 január 28-án Ardón kelt parancsára vizsgálat tartatott ellenük,* U. ott, Actor. nr. 56. anni 1422.* de az eredményt nem ismerjük. 1433-ban a Bilkeyek panaszolják, hogy György, Nán fia Miklós és Karácson valami birtokukat elfoglalván, Ilosvához és Kisfaluhoz csatolták.* Eredeti a Gorzó cs. levéltárában. Az oklevélnek egy negyedrésze hiányzik.* Palóczi Máté nádorispán ellen véthetett valamit, mert 1435-ben arra kötelezte magát Dávidházy Gáspár fia Mózessel együtt hogy ha a jövő évi április 1-én 40 kiválasztott ökröt és 2 lovat át nem adnának, a nádorispán összes birtokaikat elfoglalhatja.* Lelesz, Actor. nr. 35. anni 1435.* Mint tekintélyes ember, Dolhay Szaniszló, Iváskó és Bogdán egyességénél 1427-ben egyike volt a hat fogott biráknak.* Leleszi kiadvány 1667-ből Szilágyi István úrnál, Máramaros-Szigeten.* Állandóan Kisfaluban lakott; melynek, valamint Iloncza, Ilosva és Révnek is egyharmadát bírta. 1450-ben még életben volt, de az 1558-at már nem érte meg. Nejétől Komlósy Ilonától gyermeki nem maradtak. Özvegyét Lehoczky szerint* Id. m. III. k. 315. l.* 1457-ben elégítette ki Ilosvay László azilosvai, ilonczai, kisfalusi és révi birtokokból, de ez téves, mert 1458-ban éppen arról panaszkodnak a Komlósyak, hogy Ilosvay László, András, György és társaik a Bilkeyek minden kielégítés nélkül űzték ki az özvegyet férje birtokaiból, őket magukat pedig megrohanván, mindenükből kifosztották* Lelesz, Actor nr. 30. anni 1458.* s csak 1460-ban nyugtatják Ilosvay Lászlót arról, hogy Komlósy Ilonát hozománya és hitbérére nézve 200 tiszta arany forinttal kielégítette.* U. ott, Actor nr. 20. anni 1460.*
Maxim fia István, más néven Nán, állandóan Ilosvay nevet viselt. Róla azon kívül, a miket már testvéreinél elmondottunk, csak annyit tudunk, hogy 1410*U. ott, Statutor Litt. D. nr. 251. anni 1410.* , 1412 és 1417-ben*U. ott, Statutor Litt. D. nr. 48. anni 1417.* volt királyi ember és hogy egy fia maradt: Miklós, máskép Mik, a ki 1417*U. ott, Statutor Litt. D. nr. 48. anni 1417.*, 1418* U. ott, Actor nr. 17. anni 1418.* és 1419-ben említtetik a királyi emberek között. 1422-ben a Dolhayak és Atyayak, 1433-ban pedig a Bilkeyek kérelmére tartatott ellene és unokatestvérei György és Karácson ellen vizsgálat erőszakoskodások miatt, de ezt már el is beszéltük. Kisfalusy György halála után Maxim utódai közül csak Miklós és unokatestvérének Karácsonnak fiai voltak életben, nem számítva a Kelemenffyeket, a kik jobbágyi állapotban maradtak; így Miklós Ilosva, Iloncza, Kisfalu, Rév és Négyforrás fele részét birta, mert Négyforrást visszaváltották volt a Dolhayaktól, azonban 1460-ban fiának Jakabnak beleegyezésével összes birtokait eladta 1000 arany forintért unokaöcscsének, Karácsonfia Lászlónak.* Eredeti az Ilosvay cs. levéltárban. Kelt 1460 június 20-án.* Két fia ismeretes: Demeter s a már említett Jakab.
Demeter nevét csak egyszer olvassuk: 1454-ben, a midőn ellene, testvére Jakab és atyjuk Miklós ellen Palóczi László országbíró Ilosvay Karácson fiai László, András és György kérelmére vizsgálatot rendelt el Ilosva, Iloncza, Kisfalu, Rév, Karaszló és Puszta-Négyforrás egyharmad részének elfoglalása miatt.* Eredeti u. ott. Kelt Helmeczen, 1454 november 3-án.* A panasz helyes okát nem értjük, mert a birtokok egyharmada jogosan illette őket. 1460-ban már bizonyosan nem élt Demeter, a mikor atyja és testvére Jakab összes birtokaikat eladták.
Jakabról ezentúl már semmit sem hallunk valószínüleg elköltözött és más vidéken szerzett birtokot s minthogy a vezetéknevek akkor nem voltak teljesen megállapodva, elhagyva az Ilosvayt, más, eddig ismeretlen név alatt alapíthatott egy újabb családot.
Ezekben elmondottuk mindazt, a mit Ilosvay Maxim három idősb fiáról és azok utódairól a rendelkezésünkre álló adatokból tanultuk s most visszatérünk Maxim legifjabb fiához I. Györgyhöz, a ki Ilosván lakván, onnét állandóan Ilosvaynak neveztetett, 1408-ban királyi ember volt, de azután nem sokáig élhetett, mert neve többé nem fordúl elő, 1412-ben pedig már egyetlen fia, Karácson szerepelt, úgyszintén 1422 és 1433-ban is unokatestvéreivel együtt, a mint ezt már fentebb el is beszéltük. 1418-ban* Zsigmond király levele. Kelt 1418 július 26-án.* Zsigmond király vizsgálatot rendelt el ellene, mivel Bilkey Illés és fia Stefko, János fia Sándor és Gorzó fia Drágos társaságában Bilkey Balicz Sándor és Péter fiainak bilkei és miszticzei birtokait megrohanván, azokat elpusztította s onnan 200 forintnál többet érő ingóságot elvitetett. 1417-ben királyi ember,* Lelesz, Statutor. Litt. D. nr. 48. anni 1417. * 1427-ben pedig egyiké volt a fogott bíráknak Dolhay Szaniszló, Iváskó és Bogdán egyességénél.* Leleszi hiteles kiadvány 1667-ből, Szilágyi Istvánnál M.-Szigeten.* Lehoczky Tivadar azt írja,* Id. m., III. k. 367. l.* hogy 1418-ban, tehát Ilosvay Karácson idejében, czímerlevelet kaptak a Komlósy és Ilosvay családok Hassághi Farkas, Kakas János, Mocsolay István és Uszfalvy Pállal együtt, de ez alaptalan állítás, a mit már más helyen* Turul, 1895. évf. 34. l.* meg is czáfoltunk. Karácsonnak három fia és egy leánya maradt: I. László, I. András, II. György és Margit Leordinay Orda János felesége, 1470-ben pedig már özvegye.
Szirmay szerint* Notitia Hist. Com. Zemplén, 24. l.* 1412-ben élt volna egy Ilosvay István egri kanonok és prépost, de ez téves adat, mert Ilosvay István nem 1412-ben, hanem a mint Bunyitay* A váradi püspökség története, II. k. 55–57. l.* nagy munkájában olvassuk 1524-ben volt egri prépost, utóbb 1547-ben ymeri püspökké szenteltetett fel és Frater György váradi püspök helynökévé neveztetett ki; 1559-ben esztergomi prépost lett, de már két hónap múlva Nagyszombatban elhalálozott.*Memoria Basilicae Strigoniensis, 1856. évf. 143. l.* Ezen Ilosvay István nem is tartozott a beregmegyei Ilosvayak közé, ámbár Nagy Iván is* Magyarország családai, V. k., 230 l.* oda számítja, sőt a család is, – melynek pedig ősei akkor már a reformált hitet vallották – szereti emlegetni a nagy tudományú püspök prépostot, a ki az ő hagyományuk szerint hazai törvényeinket öszszeírta és Verbőczyvel közölte, – ezt a gyüjteményt mutatta be Verbőczy az országgyűlésnek, utóbb aztán ki is nyomatta. A hagyomány e része azonban valótlan, mert Ilosvay törvénygygyüjteményét nem Verbőczy, hanem Thelegdy Miklós és Mossóczy Zakár püspökök adták ki Nagyszombatban 1583-ban.* Bunyitay, id. m., II. k. 55–57. l.* Kár, hogy Nagyszombati Szent-Miklós-templom hajójában a szentély lépcsője előtt Ilosvay István püspök sírboltját fedő fehér kőlap a templom újításakor eltávolíttatott,*Esztergomi káptalan. Liber Ruber, 26. 102. l.* mert a bizonyosan rávésett czímerrel nagyobb erősséget adhattunk volna abbeli meggyőződésünknek, hogy az ymeri püspök a krasznamegyei Ilosváról vette a nevét. Utánna a Thelegdy család örökölt,* Történelmi Tár, 1887. évf. 366. l.* a mi szintén azt bizonyítja, hogy nem volt a beregmegyei Ilosvay család sarjadéka. Szintén a krasznamegyei Ilosvayak közé számítjuk Ilosvay Gelberth Lászlót, a ki 1466-ban királyi embernek jelöltetett, Ilosvay Jeromost, a ki 1493-ban lett zálog czímen beiktatva közép-szolnokmegyei Girolt és Puszta-Kedtelek felének birtokába, 1505-ben pedig Krasznamegye követe volt a rákosi országgyűlésre.* Nagy Iván, id. mű. V. k. 230. l.* Ilosvay Andrást, a ki 1529-ben Buda ostrománál vitézkedett és végre Farkast, a kinek egy hadi paripája is odaveszett.*Történelmi Tár, 1888. évf. 799. 801. l., hol tévesen áll 1531 helyett 1529.*
Nem tartozott az általunk ismertetett családhoz azon Ilosvay Péter, a ki elébb Debreczenben, azután pedig Wittenbergben tanúlt s utóbb a praedestinatio feletti mély elmélkedése következtében megzavarodva, magát Csaholyban 1562-ben felakasztotta,*Nagy Iván, id. m. V. k. 233. l.* valamint az a másik Ilosvay Selymes Péter sem, a ki «Az híres, nevezetes Tholdi Miklósnak jeles tselekedeteiről és bajnokoskodásáról való Historiá»-t irta 1574-ben* Bod Péter, Magyar Athenás, 119. 120. l.* és: «A nagy Szent Pál Apostolnak életéről és haláláról való Historiá»-t versekben szerzette.* U. ott.* Ezen két Péter valamelyikének utóda lehetett az az Ilosvay János deák, a ki Murány várában 1639-ben Meissner Boldizsár latin nyelvű munkáját ily czím alatt: «Élek, halok oh úr Jézus te benned, azért te benned bízom. Krisztus urunk születéséről való hét Elmélkedések»* U. ott, 119. 120. l.* fordította magyarra. A most említett Ilosvayak családjához tartozhatott Ilosvay Benedek gyulafehérvári református esperes, a ki tanulmányait Kalvin és Beza keze alatt Genfben folytatta, sőt 1557-ben Wittenbergben is tartózkodott, szorgalmával és tehetségével a szabad művészetek tudori oklevelét nyerte el, haza jövén pedig a külföldi egyetemekről, elébb Gyulafehérváron tanító lett, de rövid időn az ottani reformált eklézsia lelkészének választatott, utóbb ugyanott esperes lett. Ő állította helyre a gyulafehérvári oskolát, miután az elvétetvén az antitrinitáriusoktól a reformatusoknak adatott által.* U. ott.*
Ilosvay István deákot azonban, a ki 1466-ban lett ellentmondás nélkül Bákay László szabolcsmegyei Báka nevű birtokába beiktatva, már inkább sorolhatnánk a beregmegyei Ilosvay-családtagjai közé, ha nevét a családfán el tudnók helyezni.
Ilosvay Karácson fiaival egyidőben élt Ilosvay Tivadar István is, a ki 1447-ben lett bizonyos bilkei, dobrókai, rákóczi, miszticzei, lukóvai és szunyogmezei részbirtokokba bevezetve,* Lehoczky, id. m. III. k. 156. l.* de ezen István helyét sem tudjuk a leszármazási táblán kimutatni s azt hisszük, hogy inkább a Bilkey-családhoz tartozott, mert 1448-ban határozottan Bilkeynek neveztetett, a midőn Bilkey Péter fia János keresetet indított ellene, társai Lipcsey Gorzó és fia János, valamint Bilkey Gergely és fiai István, Péter és Hodor ellen lukovai és miszticzei birtokainak elfoglalása miatt;* Lelesz, Actor. nr. anni 1448* nevét azonban adataink hiányossága miatt a Bilkeyek családfáján sem tudjuk elhelyezni.
Most már e hosszas, de talán nem felesleges kitérés után visszatérünk a beregmegyei Ilosvay-család történetéhez.
Ilosvay Karácson fia, II. György 1447-ben jelen volt, mint szomszéd birtokos, Bilkey Péternek Rákóczon és Miszticzén két jobbágy telek birtokába történt beiktatásánál;* Eredeti leleszi kiadvány. Kelt 1447 május 8-án. Gorzó cs. levéltára.* utóbb együtt említtetik testvéreivel. 1464-ben még élt, de utódait nem ismerjük, valószínű, hogy nem is maradtak.
Karácson másik fia András Kisfalusy nevet vett fel és egy új családot alapított; róla és utódairól más alkalommal fogunk megemlékezni.
Karácson harmadik fia I. László 1451, 1452, 1457* Lelesz, Statutor. Litt. B. nr. anni 1457.* és 1459-ben volt királyi embernek kijelölve, 1470-ben pedig mint ügyvéd működött.* U. ott, Actor nr. 4. anni 1470.* Őseitől öröklött birtokaiban gyakran háborgatták Hunyadi János kormányzó munkácsi várnagyai és uradalmi tisztjei; hogy tehát ezek ellenében békés birtoklását biztosíthassa, ünnepélyes beiktatás által akarta magát, testvéreit Andrást és Györgyöt valamint osztályos atyjukfiát Sándort is* Ezen Sándort sem tudjuk a családfán elhelyezni.* Ilosva, Kisfalu, Iloncza, Rév, Karaszló és Puszta-Négyforrás birtokában megerősíteni, de úgy látszik, hogy ebben az időben még nem voltak földesurai a nevezett faluknak, hanem csak kenézi jogon bírták azokat s így némi szolgálmányokkal tartoztak Munkács várához; ez lehetett oka, hogy Kenderes és Szokoly Péter várnagyok tisztjei a beiktatásnak ellentmondottak, s állítólag a király képét és a leleszi konvent hiteles tanúját meg is akarták ölni; ez azonban talán nem volt egészen igaz s csak az Ilosvayak adták így elő nagyítva a beiktatás fegyveres megakadályozását, mire aztán Garay László nádorispán 1454-ben vizsgálatot rendelt el a várnagyok és uruk Hunyadi János ellen.* Lelesz, Actor. nr. 33. anni 1454.* Miként és meddig folyt ez a per, nem tudjuk, de szerencsésen végződött az Ilosvayakra nézve, mert utóbb már nem háborgatták őket a munkácsi várnagyok. A mint birtokaiban megszilárdúlt, Ilosvay László igyekezett azokat szerzeményekkel gyarapítani. 1456-ban adománylevelet vitt Hassághi Farkas Albert, Imre, László és Lóránddal együtt a munkácsi várhoz foglalt kajdanói, a munkácsi lakosok által használt puszta-közfalvi, a beregszászi lakosok által elfoglalt puszta-longodári, valamint a kovászói és kigyósi birtokokban rejlő királyi jogokra s V. László király a beiktatást is elrendelte ugyanazon év május 5-én Budán kelt levelében,* U. ott, Statutor. Litt. F. nr. 18. anni 1456.* de hogy az meg is történt volna, s hogy Ilosvay László tényleg birta volna is a nevezett birtokokat, arról nincsenek adataink.
Az ilosvai uradalomnak László és testvérei egyharmadát birták, a másik harmadrész Kisfalusy Györgyé, a harmadik pedig Ilosvay Nánfia, Miklósé volt, de csakhamar Karácson fiai kezébe került az egész uradalom. Kisfalusy György ugyanis rövid időn magtalanúl halt el, birtokait azonnal el is foglalták az Ilosvayak s azözvegyet, Komlósy Ilonát kielégítés nélkül űzték ki belőle 1458-ban,* Lelesz, Actor. nr. 30. anni 1458.* de utóbb 1460-ban 200 arany forintot fizettek hozománya és jegyajándékáért.* U. ott, Actor. nr. 20. anni 1460.* Még ugyanazon évben megvette László 1000 arany forintért Nán fia Miklós összes birtokait, vagyis az uradalom felerészét s megszerezvén Mátyás király beleegyezését is,* Kelt Patha vára alatt, 1460 június 20-án.* magát a birtokba ünnepélyesen bevezettette.* Eredeti az Ilosvay cs. levéltárában.* Szintén 1460-ban vette zálogba nejével Bilkey Annával és annak nővérével Bilkey Veronnal, Veresmarthy Palkó fia Iváskó jegyesével, apósa Bilkey Sándor összes birtokait Bilkén, Dobrókán, Lukován, Puszta-Komáron, Rákóczon, Miszticzén, Lipcsén, Hernicsén, Keselyűmezőn, Ökörmezőn, Kelecsényben, Ripinyén, Vízközön, Bereznán és Kalocsán; a beiktatásnak ugyan a Bilkey család ellentmondott,* U. ott.* sőt 1469-ben újra is tiltakozott ezen vétel ellen,* Lelesz, Actor. nr. 24. anni 1469.* de eredmény nélkül, mert csak száz év múlva nyerhette azokat vissza Bilkey Máté.
Örökség és vétel útján szerzett s immár szélesen kiterjedt birtokait Szilágyi Erzsébet munkácsi uradalmának rovására is szaporítani akarván 1462-ben őszszel, midőn a lampertszászi, beregi, vári, ujfalusi, dédai és jánosi, jobbágyok sertései már jól felhíztak a makkon, azokat egy éjjel Ilosvára hajtatta és ott megtizedeltette, állítván, hogy azok az erdők, a melyekben a sertések makkoltak, az ő birtokaihoz tartoznak, fel egész a rutén határig és a Sugópatakig. Szilágyi Erzsébet 1200 arany forintra becsülte kárát s panaszára Mátyás király 1463-ban három biztost és a négy szolgabirót küldötte ki az ügy megvizsgálására és Szilágyi Erzsébet visszahelyezésére. A kihallgatott szomszéd birtokosok mind úgy nyilatkoztak, hogy Ilosvay Karácson László jogtalanúl tizedelte meg a sertéseket, mert az erdők egészen a rutén határig a munkácsi várhoz tartoznak, csak Gulácsy Pelbárt, István és Szerémi Gulácsy Andrásnak nem volt arról tudomása, hogy valóban odáig terjed-e a munkácsi uradalom határa s így lehetett Ilosvay Lászlónak legalább annyi igaza, hogy Ilosva határa a megtelepítéskor 1334 táján a rutén határig és a Súgópatakig nyúlt fel. A bizottság kivetette Ilosvayt az erdők birtokából s a király személye elé is megidézte*Gróf Teleki, Hunyadiak kora, XI. k. 37. l.*, de hogy a per miként és meddig folyt, azt már nem tudjuk, csak az bizonyos, hogy a vitás erdők ma is Munkácshoz tartoznak. Erre aztán megjárták Ilosva és tartozékai határát, de a kiadott bizonyságlevél pecsétje és hártyája valahogy megrongálódott, – lehet, hogy maga Ilosvay László tépte össze bosszúságában – miért is Palóczi László országbíróhoz folyamodott, hogy párját adassa ki neki a leleszi konventből.*Lelesz, Actor. nr. 47. anni 1464.*
1467-ben megszerezte Bilkey Miklós, István fiai Mihály és János, Rákóczy István és Lipcsey Istvántól azoknak bilkei, dobrókai, lukovai, rákóczi és miszticzei birtokait, de hogy mi árért, azt nem lehet a megrongált levélből kiolvasni,*Eredeti az Ilosvay cs. levéltárában.* 1471-ben pedig Szirmay Fórissal együtt 600 arany forintért zálogba vette Petrovay Mihály dolhai udvarházát, a hozzá tartozó birtokokkal: Dolha, Zádnya és Bronka egy negyedrészével, valamint Leordinay Mihály jószágait is, melyek a nevezett három falu másik negyedrészéből állottak.*Lelesz, Actor. nr. 12. anni 1471* Ezek szerint birta Ilosvay László az ilosvai uradalom háromnegyedrészét, Dolha, Zádnya és Bronka negyedrészét, Bilke, Dobróka, Lukova, Puszta-Komár, Miszticze, Rákócz, Lipcse, Herincse, Keselyűmező, Ökörmező, Kelecsény, Ripinye, Vízköz, Berezna és Kalocsa részben bereg-, részben pedig máramaros-megyei faluk mintegy tizenötöd részét s így vagy 30,000 hold ura lévén, Munkács vára birtokosa után ő volt a leggazdagabb Bereg vármegyében; hanem erőszakos ember volt s folytonos viszályban állott szomszédai és rokonaival, a Komlósyakkal, Bilkeyekkel és a Dolhayakkal, ezért aztán pere is volt bőven. Legelsőbben a munkácsi uradalommal volt baja, a mint már elmondottuk, azután a Komlósyakkal törvénykezett valami földterület miatt, ezen ügyet azonban egyezséggel végezte be 1457-ben;*U. ott, Actor nr. 20. anni 1457.* de a béke nem volt állandó közöttük, mert Kisfalusy György halála után annak özvegyét Komlósy Ilonát kiűzte férje birtokaiból a nélkül, hogy jogos követeléseit kielégítette volna; így aztán ismét perre került a dolog a Komlósyakkal, a kiknek időközben, 1458-ban még valami lábas jószágukat is elhajtatott kövesdi birtokukról*U. ott, Actor. nr. 30. anni 1458.* s csak 1460-ban egyeztek meg, a midőn Komlósy Ilonát 200 arany forinttal elégítette ki. Ez időtájban keveredett viszályba a Bilkeyekkel is, a kik valószínűleg megtorlásképen követtek el ellene 1457-ben valami nagyobb hatalmaskodást; az ebből keletkezett per igen hosszan nyúlt el s csak tíz év mulva, 1467-ben olvassuk, hogy Mátyás király tisztító esküre ítélte a Bilkeyeket, melyet 84-ed magukkal tartoztak letenni a leleszi konvent előtt.*U. ott, Actor. nr. 18. anni 1458.* 1458-ban Dolhay Ambrust, nejét Margitot és fiait Demetert, Jánost és Lászlót idézte perbe, a kik az előtt tíz évvel Ilosvát, Kisfalut, Ilonczát, Révet és Négyforrást elfoglalták, később ilosvai udvarházát felgyújtották és udvarbíróját elfogván, mindkét szemére megvakították, Bilkéről 16 ökröt elhajtattak, testvérét Ilosvay Andrást pedig Nagy-Szőllősön előtalálván, keményen megverték.*U. ott, Actor. nr. 21. anni 1458.* A per kimenetelét nem ismerjük. Dolhay Ambrus neje igen valószínűleg Ilosvay leány volt s az erőszakoskodásoknak csak az lehetett az oka, hogy az Ilosvayak nem akarták osztályrészét kiadni. A Bilkeyekkel való viszálya, úgy látszik, apósa, Bilkey Sándor birtokainak megvételéből támadt, a mibe a Bilkeyek sehogy sem akartak belenyugodni s bizonyosan azért rohanták meg Dobrókai Palkó János, Palkó Péter és ennek fiai Mihály, János, Ferencz és László Ilosvay László, a midőn 1475-ben egy jobbágyot Dobrókáról, a vett birtokról Ilonczára át akart költöztetni, mely alkalommal 24 ökröt, 12 tehenet és egy eszközökkel megrakott szekeret is elvettek, egy másik ilonczai jobbágyát pedig megöltek;*U. ott, Actor. nr. 6. anni 1475.* de Ilosvay László nagyon is keményen torolta vissza a rajta esett sérelmet, mert tisztje, nemes Dabóczy Máté és egy Orosz Pál nevű jobbágya által megölette Dobrókai Palkó Pétert.*U. ott, Actor. nr. 14. anni 1475.* Erre aztán kölcsönösen panaszt emeltek egymás ellen s a király Ilosvay Lászlót el is itélte és birtokait elkobozván, Endrédi Fitza Demeter királyi udvarnoknak és testvérének Ferencznek adományozta,*U. ott, Statutor. Litt. F. nr. 14. anni 1475.* de a beiktatásnak Ilosvay László és fia ifjabb László ellentmondottak és birtokaikat továbbra is megtartották, mert ellenfelei valószínűleg nem tudták bebizonyítani, hogy Palkó Pétert az ő parancsára ölték meg, vagy pedig fogott birák tettek közöttük egyezséget; 1476-ban ugyanis azt olvassuk, hogy Bilkey András, Rákóczy István, Bilkey Gorzó István és Lipcsey Mihálylyal megbékülvén, minden eddigi pereiket kölcsönösen beszüntették,*Eredeti az Ilosvay cs. levéltárában* a vitás Ligeterdő nevű területen pedig a Bilkey, Rákóczy, Zékán, Vak és Palkó családok tagjaival megosztozván a nekik jutott részt határhalmok emelése által ketté választva, részben Ilosva és Ilonczához, részben pedig Bilke és Dobrókához csatolták.*Eredeti a Gorzó cs. levéltárában.* A szép egyezséget azonban alig élte túl Ilosvay László, még abban az évben elhalálozott.
Hogy milyen hadjáratokban vett részt, azt nem tudjuk elsorolni, de a Pata vára alatti táborban kelt királyi beleegyezés a mellett bizonyít, hogy ott volt Mátyás király seregében a cseh rablók várainak megvívásánál s az 1500 arany forintot is, melyen birtokokat szerzett, leginkább hadi zsákmányból gyüjthette. A pallosjogot is, melyet utódai folyton gyakoroltak, bizonyosan ő eszközölte ki családjának.
Eleinte Ilosvaynak, óbb Kisfalusy György halála után Kisfaluba telepedvén Kisfalusynak; végre ismét Ilosvaynak neveztetett, hasonnevű fiától való megkülönböztetésül pedig Nagy vagy Major, de mindég Karácson vagy Karácsonffy melléknevet is viselt. Kétszer nősült; első nejének nevét nem ismerjük, a Hassághi Farkas családból származhatott, a második Bilkey Sándor leánya Anna volt. Az elsőtől két fia: II. László és I. János, a másodiktól pedig egy fia és egy leánya maradt: I. Miklós és Ilona, Komlósy Mihályné.
I. Jánosról és utódairól később fogunk szólani; a II. László és I. Miklós ágának előadása után.*Lelesz, Actor. nr. 4. anni 1470.* II. László 1458 óta együtt szerepelt atyjával, 1470-ben mint ügyvéd szerepelt.*U. ott.* 1471-ben vizsgálatot kért Dolhay Ambrus ellen ilosvai erdejének megrohanása és jobbágyai lábas jószágának elhajtása miatt.*U. ott, Vetustor. Actor. fasc. 9. nr. 16.* Atyjának 1476-ban történt halála után azonnal perbe idézte Szirmay Fórissal együtt Petrovay Mihályt és fiát Demetert, néhai Leordinay Mihály leányát Katát és Dolhay Ambrus fiait Demetert, Györgyöt, Lászlót; Jánost és Pétert, a kik őket a zálogba vett Dolha, Zádnya és Bronka felerészéből kirekesztették; erre azt az ítéletet hozta Mátyás király, hogy vagy adják át az alperesek a birtokokat, vagy pedig fizessék vissza a zálogösszeget,*U. ott, Actor. nr. 13. anni 1476.* a mit aztán Ilosvay László és Szirmay Fóris meg is kaptak. 1478-ban testvérével, Miklóssal kártalanítási keresetet indított Medgyesi Móricz István és László ellen, a kik bábaszéki, bikszádi és túrvékonyai jobbágyaikkal négy izben Ilosvára rohanván, pajtájukat, lóistállójukat és egy nagy szarvasmarhaistállót felgyujtottak és azonfelül még tíz különféle gabonaasztagot is felégettek, egy nagy szénakazallal együtt, mi által 500 arany forint kárt okoztak,*Lelesz, Actor. nr. 27. anni 1478.*1479-ben pedig az iránt tartatott vizsgálat, ha vajjon Dobrókai Palkó Péter fia Mihály csakugyan megölte-e az Ilosvayak András nevű jobbágyát, de viszont Palkó Péter özvegye Bilkey Margit is vizsgálatot kért Ilosvay László ellen, a ki őt hat évvel azelőtt megverte, a közelebb elmúlt esztendőben pedig dobrókai birtokáról több sertést és szarvasmarhát erőszakosan elhajtatott.*U. ott, Actor. nr. 44. anni 1479.* 1481-ben Palkó János és Mihály kezdettek pert ellene, mert öt esztendő előtt dobrókai birtokukról bizonyos lábas jószágot elhajtatott, 1480-ban pedig magát Palkó Jánost, Perényi János udvarnokát, testvére Ilosvay Miklós, valamint Vajnághy Pál, Dávid és Mircse segélyével megverte és tőle valami irományokat is elvett.*U. ott, Actor. nr. 20. anni 1481.* 1483-ban a Kisfalusyakkal törvénykezett Ilosvay László s panaszára vizsgálatot rendelt el Báthory István országbiró Kisfalusy Demeter, János és Mihály ellen, a kik édes anyjuk Margit beleegyezésével még 1480-ban elfoglalták az Ilosvay Nán Miklós-féle birtokokat Kisfaluban, Ilonczán, Réven, Négyforráson és Borsován, a mely birtokokat pedig Ilosvay László és Miklós atyja örök áron szerzett volt meg; azután 1482-ben Bilkey István fiai István, János és György, Bilkey András, Lipcsey Lázár és György, valamint Rákóczy István társaságában, jobbágyaik Kelemenffy Kelemen és István s több mások segélyével felverték a Kisfalusyak Ilosvay László és testvére Miklós bilkei udvarházát s onnét minden ingóságot elvitetvén, a lábas jószágot is elhajtatván, 1000 arany forint kárt okoztak.*Eredeti az Ilosvay cs. levéltárában.* Az ebből keletkezett per jó hosszan húzódott el s még 1489-ben is folyamatban volt, a midőn Báthory István országbíró, erdélyi vajda és székely ispán Kisfalusy Demetert, Jánost és Mihályt, Bilkey Jánost és Györgyöt, valamint Rákóczy Istvánt is egy-egy márka birságban marasztalta el, mert Ilosvay László és Miklós ellen megidéztetvén, a kitüzött határidőn nem jelentek meg az országbíró itélőszéke előtt.*U. ott, kelt Budán, 1489 október 27-én.* Okleveleink ezentúl már nem említik Lászlót, a ki állandóan viselte az Ilosvay nevet, de a mellett atyja életében még Kis vagy Minornak is neveztetett s úgy, mint atyja, Karácson vagy Karácsonffy Lászlónak is iratott. Utódai, valamint testvérének Miklósnak leszármazói is kevés kivétellel megtartották a Karácson nevet az Ilosvay mellett s a lefolyt háromszáz esztendő alatt feledésbe menvén a közös leszármazás, a más ágon álló Ilosvayak már rokonoknak sem akarták ismerni a Karácsonokat s azt állították, hogy úgy, miként az Ilosvai Mezők, Ilosvai Borbélyok és Ilosvai Bornemiszák, csak valamely ősanyjuk után jutottak az Ilosvay névhez, sőt maguk az Ilosvay Karácsonok is, bár már régebb idő óta egyedül csak az Ilosvay nevet viselik, azt hitték, hogy őket tulajdonképen Karácsonoknak kellene nevezni.
Petrovay György.
A Csanád nemzetség Waffa és Bogyoszló vonala.
(Első közlemény.)
Csanád vezér dédunokájának, az 1160-1190. év körül élt Belenyk (Belényes) bánnak két fia volt: Kelemenös bán, előbb aradi várispán és Waffa (Jeromos) comes, a ki Béla királynak 1256. év deczember 17-én kelt s a Csanád-nemzetség birtok megosztását tárgyazó nagy oklevelében már mint néhai fordul elő,* Wenczel, Árpádk. új okmt. VIII. k. 429. l.* s kiről egy 1247. évben kelt oklevél szerint* U. ott, VII. k. 221. l.* tudjuk, hogy csanádmegyei Kewkenyer faluban, mely máskép Waffa-Illeyse nevet is viselt, lakott volt.
Belenyk bán idősb fiától, Kelemenös bántól származott le a Thelegdy család.
Waffa comes fiairól, sőt unokáiról is IV. Bélának említett okleveléből értesülünk.
Három fia volt: (Csanád, I. Barnabás és I. Fülöp.
Csanád is comes czímet viselt és mint ilyen fordúl elő már egy 1233. évbeli oklevélben;* Fejér, Codex Dipl. VII/IV. k. 86. l* Erdélyben Karakó és Igen határában is említtetik birtoka, IV. Béla királynak ama 1238 febr. 12-én kelt oklevelében, melyben az oda települt szász rendég-népek kiváltságait felsorolja. Itt Waffa fia Csanád comes birtoka jelöltetett meg egyik határ vonal gyanánt.* Gróf Teleki cs. okltára, I. k. 5. l.* Csanád, miként egy alább érintendő 1329-iki oklevél feltünteti, «de Ladan» jelzővel élt s így valószínűen a csanádmegyei Ladán volt lakóhelye.
A három testvér a Csanád nemzetségi roppant terjedelmű birtokokon a Kelemenös-fiakkal és Belenyk bán testvérének Bogyoszlónak unokáival 1256-ban osztozkodnak meg Béla király előtt; midőn is jelen volt Csanád comes Dénes és Gergely fiaival, Barnabás pedig Mihály, Barnabás és Domonkos nevű fiaival, nemkülönben Fülöp is, Zuna s Benedek nevű fiaival együtt.
A Waffa-fiak ez osztozkodásnál 22 falut kaptak, négy monostort is megosztottak maguk közt, de az ötödik – a tömpösi – egészen az övék lett.
1274-ben a három testvér fiai az aradi káptalan előtt birtokaikat maguk közt megint megosztják.* A br. Wesselényi család görcsöni ltárából.* Zuna – Fülöp fia – nem szerepel ez osztálynál, nyilván ekkor már mag nélkül elhalt volt.
1285-ben a Kelemenös-ági Tamás comes – az első Thelegdy – IV. László király előtt birtokaihoz való jogczímét igazolván, tanúbizonyságúl nemzetsége tagjait hivta fel s ez alkalommal meghallatták a rokonok között Csanád fiait: Dénest és Gergelyt, Barnabás comes fiait: Domokost, Barnabást és Mihályt, valamint Fülöp fiát Benedeket is.* Wenzel, IX. k. 419. l.*
Jelen vannak még 1296-ban Gergely, úgy Barnabás fia Barnabás, Fülöp fia Benedek, a csanádi káptalan előtt is, midőn Thelegdy Tamás ezek beleegyezésével Palota nevű birtokát elidegeníti; de jelen volt akkor Csanád comes egy unokája, Dénesnek fia István is, s ez is beleegyezését adja a birtok átadásához.* Orsz. lt. Dipl. 30588.*
III. Endre királynak 1299 október 19-én kelt amaz oklevelében, mely az erdélyi káptalan birtokainak határjárását rendelte el, Bocsárd község határa leírásánál az igeni határban felemlíttetik Csanád fiainak birtoka is.* Gr. Teleki cs. okltára, I. k. 28. l.*
De átvettek 1299-ben, gondozásra s egyúttal használatúl is, Tamás comestől több birtokot a Waffa-fiak, midőn Tamás elköltözék Biharba lakni, többek közt Felwölnököt is, mely az időben már Makó bán után Makófalva nevet vett fel. Tamás is erősen kikötötte magának a váradi káptalan előtt e birtokok tulajdonjogát.* Esztergomi kápt. lt. Capsa 44. fasc. 8. nr. 22.* Ámde alig néhány évtized múlva Makófalvát csaknem egészen a magukénak nyerték meg a Waffa-fiak; s alig hogy belehelyezkedtek, már is felvették e birtok után a Makófalvy családnevet is.
Eme 1299-iki káptalani felvallásnál Csanád fia Dénesnek mindkét fia: István és Pál is jelen: voltak.
1290-ben az aradi káptalan előtt Csanád fia Dénes és ennek fiai István és Pál, eladják aradmegyei Simánd nevű birtokukat Moka Zallas comesnek és többeknek 36 ezüst márkáért; mely jogügylet aztán a XIV. századba per tárgyát képezte, mint később majd reátérünk.*Orsz. lt. Dipl. 31056. Közölve: Hazai okmt. VIII. k. 293. l. és Zichy okmt. I. k. 528. sz.*
De maga Pál, az egyik fiú is nyomban tiltakozott már az eladás ellen, mint kiskorú is helytelennek találván azt. Elvezettette azért magát az aradi káptalanba s ott felvétette óvását az egész ügylet ellen.
A Waffa-fi Csanádnak is volt Dénes és Gergely fiain kívül István egy nevű fia. Valószínűleg a nemzetség erdélyi birtokain lakott s azért nem is vett részt személyesen a csanádmegyei osztozkodásnál és bevallásoknál.
Ugyanis 1329-ben a káptalan előtt eladják Csanádnak fiai és pedig az oklevél szerint: «Gregorius et Dionysius filii Chanad de Ladan, necnon Benedictus filius Stephani filius ejusdem Chanad» csanádmegyei Bez (Beez) nevű falujok felét Péter csanádi nagyprépostnak és István temesi főesperesnek.* A br. Wesselényi család görcsöni ltárában.*
E szerint a harmadik fiúnak, Istvánnak is már nagykorú Benedek nevű fia volt akkor. – Nyilván ez az István – Csanád fia – volt Hunyadmegyében szolgabiró, miként azt Miklós fia László mester, hunyadmegyei várispán, egy 1295. évi ápril 19-én kiadott osztálylevelében feltünteti.* Közli Téglás Gábor a «Budapesti Hirlap» 1895. évi 19. számában.* Utódairól nincs tudomásunk.
Első sorban is I. Dénes ágánál maradva, lássuk a leszármazást.
I. Dénes ága.
I. Dénes idősb fia István is valószínűleg mag nélkül halt el. Róla csak annyit mondhatunk még, hogy 1299-ben testvérével I. Pállal együtt a váradi káptalan előtt ő is kezességet vállal I. (Thelegdy) Tamásnak makófalvi, szentlőrinczi és ladányi birtokai megőrzése iránt.*Knauz, Monum. eccl. Strigoniensis, II. k. 468. l. *
Károly király 1323 október 23-án a Magyar Pál gymesi várnagynak adományozott krassómegyei Noghermen és Kyusermen falvak beiktatásával a csanádi káptalant bízván meg s az iktatáshoz királyi emberül «Paulus filius Dionisy de genere Chanád»-ot nevezvén ki, ez végzi az egész eljárást a káptalan emberével együtt.* Kisfaludy cs. ltára a Magyar Nemzeti Múzeumban.*
I. Pálnak három fia volt: II. Dénes, II. Pál és I. Péter.
1323-ban Pál már fiaival van jelen, midőn a Csanád-nembeli Fülöp fia Benedek s ennek fia Fülöp Fülöplaka birtokukat a Budafiaknak eladták.* Anjoukori okmt. II. 108. l.*
Pál országbirónak Csanád-nembeli Dénes fia Pál mester részére 1332-ben kiadott itélő-levele s iktató-parancsából pedig azt értjük meg, hogy Csanád-nembeli Tivadar fia Miklós és János elfoglalván Kemeche helységet Pál mestertől, ezt az országbíró visszaitéli Pálnak, valamint Csanád érseknek s fivérének és iktatást is teljesíttet. Tivadar fiainak 12 márkát kellett fizetniök.* Orsz. lt. Dipl. 322. 22. §.*
Pál mester – filius Dionisii de genere Chanád – Tarnuk királyi possessio határait a maga birtoka mellett megbontotta és megsemmisítette. Ez ügyben a Csanádi káptalan 1332-ben a vizsgálat teljesítésével megbízatván, annak eredménye felől jelentést tesz.* Hg. Esterházy cs. kismartoni lt. Rep. 47. fasc. C. nr. 4.*
Ezentúl I. Pál mester már nem fordul elő oklevélben.
1337 június 11-én megint osztozkodnak a nemzetség tagjai és pedig Csanád érsek és testvérei fiai egyrészről, és II. Dénes mester s két fivére II. Pál és I. Péter, (Pál fiai, I. Dénes unokái). Az osztályt a Thelegdy családnál részletesen ismertettük, midőn is Makófalva helységnek kétharmada Dénesnek s testvéreinek jutott s ekkor vették fel családnévül a «Makófalvy» nevet is.* Anjoukori okmt. III. k. 364–371. és 383. l.*
Ekkor kapják a Waffa-fiak Aradmegyében Almazeget és Caprevárát is nagy részben.
Látjuk, hogy a Waffa-ágról csak a Csanád fia, I. Dénes leszármazottjai vannak jelen; holott még 3–4 család élt a Waffákból, s ime ezek mit sem kaptak s legfelebb azt birták, a mit az 1256-iki osztozkodás nagyapáiknak juttatott. Megjegyeztetett ugyan, hogy Makófalván ezek is birnak egy kis részt.
Lehet, hogy ekkor már javaik nagy részét elörökítették I. Dénes leszármazottjai javára s így nem lehetett joguk részt követelni.
1338-ban II. Dénes, Pál fia, és Csanád érsek a nádor előtt pert indítottak a simándi nemesek ellen, kik még 1290-ben megszerezték e falut Csanád fia Dénestől.
A pert azon az alapon indították, hogy Dénes fia Pál az eladás idejében még kiskorú volt s így az eladás érvénytelen. A nádor, Drugeth Vilmos bizottságot küldött ki Aradmegyébe, hogy öreg emberekkel, asszonyokkal s egyházi férfiakkal állapítsák meg ott a helyszinén, hány éves lehetett akkor Dénes fia, Pál, midőn 1290-ben Simánd eladása ellen tiltakozott: A simándiak kénytelenek voltak elvégre beismerni, hogy Pál bizony akkor még kiskorú volt. Mire a nádor 1339-ben kelt itéletével akkép döntötte el az ügyet, hogy a Csanádok, jóllehet nem is kötelezhetők reá, visszafizetik a simándiaknak a 36 márka vételdijat, sőt kegyelemkép megfizetik azon 20 márkát is, mit, mint perköltséget, egyébként a simándiak tartoznának viselni.
Ehhez képest Pál mester fiai: Dénes, Pál és Péter ismét visszakapták Simánd falunak felerészét.* Zichy okmt. I. k. 550–556. ll.*
1340-ben a három testvér a szépapjuk Waffa-fia Csanád két testvére: Barnabás és I. Fülöpnek (kikről majd később) maradékival osztozkodnak a javaikon, midőn is Dénes a maga igazai bizonyítására fel is mutatott egy 1274. évbeli osztálylevelet.* A br. Wesselényi cs. görcsöni ltárában.*
1344-ben perbe keveredett a két ág: a Kelemenösé és a Waffáé, a nemességi birtokok iránt. A Waffa-vonalon látjuk, hogy még Dénes, Pál és Péter (Pál fiai) a peres felek. Pál országbiró Chókát és Zanáthot (Csanádmegyében) a Waffa-vonalnak itélte meg.* Orsz. lt. Dipl. 322. 14. §.*
Dénes még 1361-ben is él és birtokot szerez; mert Vilmos pécsi püspök ez évben Visegrádon október 21-én kelt oklevelében tanúsítja, hogy Magyar Margit kevevármegyei Baka helységét eladta Makófalvy Dénesnek (Pál fiának) 200 frtért.* Gyulafehérvári orsz. lt. Cista I. Divers Comit. fasc. V. nr. 38.*
Makófalvy Dénes (Pál fia) csanádmegyei Kisfalu és Kemeche részeit már Csanád érseknek s testvéreinek zálogba vetette volt, a mint ezt a váradi káptalannak 1366-iki okleveléből olvassuk.* Orsz. lt. Dipl. 322.*
Ezekben II. Dénes ága megszakad. Hogy maradtak-e leszármazottjai, adatok hiányában nem tudjuk.
Mindkét fivérének: II. Pálnak ás I. Péternek utódjairól azonban van emlékezés.
Csáki Miklós temesi főispán és György mester visegrádi várnagynak a csanádmegyei Révkanizsába 1401-ben történt beiktatásuknál* Fejér, Codex Dipl. X/IV. k. 69–70. ll.* királyi emberekül látjuk szerepelni Makófalvy Pál fiát Pétert, úgy Péter fiát Tamást, valamint a másik Péter fiát, Makófalvy Miklóst.
Annak semmi sem mond ellent, hogy e Miklós (filius alterius Petri de Makófalva) a másik, illetve az előbb megnevezettnek (t. i. II. Pál fia, Péternek) a fia lehetett, mert e két Péteren kívül több, a családban akkor nem volt.
A váradi káptalannak Zsigmond királyhoz 1406 szeptember 14-én kelt jelentéséből az is kitünik, hogy volt II. Péternek is Dénes nevű fia; mert az ezen jelentésben foglalt iktatási eljárásnál mint egyik kiküldött királyi ember fordul elő: «Dionysius filius Petri, filii Pauli de Makófalva».* Gr. Károlyi okltár, I. k. 332. okl.* Makófalvy II. Pál fia II. Péter és I. Pál fia, valamint I. Péternek fiai: Tamás, András és Jánosnak a Thelegdy családtagokkal tett együttes kérelmére Zsigmond király 1419 január 18-án átírja Pál országbirónak 1344-ben kelt itélő-levelét, mely a nemzetség két ága közötti perben – a birtokok tekintetében – hozatott.* Orsz. lt. Dipl. 322. §. 14.*
Ez időtájt a családtagok a Makófalvi nevet már csak előnév gyanánt kezdik viselni; s a «Makó» vagy «Makay» vezetéknevet használják.
Hogy Makófalvi Makó István, ki csanádmegyei Szanádot Csáky Ferenczczel 1469-ben közösen birta; továbbá Makófalvi Makó Gergely, ki Istvánnal együtt ez évben jelen volt, midőn a Bánffyakat az erdélyi káptalan Tótváragya és Zadya kastélyok birtokába beiktatta,* Régészeti és tört. értesítő (Temesvár, 1885) I. évf. 27. és 66. ll.* I. Dénesnek II. Pál unokájától származott le, bár a családfa e részben hézagos, abból véljük állíthatni, mert csak ez ágnak a kezein maradtak tetemes birtokok s e birtokokat nagy részben még a most nevezett Gergely unokája László kezén találjuk.
Ez Istvánnak egyik jobbágya – ugyancsak 1469-ben – a budai káptalannak a temerkényi jószágba történt beiktatásánál jelen van;* M. Tört. Tár 1863. XII. k. 26. l.* sőtmég 1479-ben, úgy maga István, valamint Makófalvi Makó Gergely a fehérvári káptalannak iktató levelében Aradmegye több községét illetően, mint törvényesen meghívottak szerepelnek.* Pesty Fr., Krassó vármegye tört., III. k. 453. l.*
Hasonlókép nem helyezhetők el a családfán, Makófalvy Gergely, a ki 1510-ben, és Makófalvi Makay Imre, a ki 1516-ban a krakkói egyetemen tanult s kik 1520-ban aradi kanonokok voltak,* Márki S., Arad vármegye 321. l. és Frankl V., Hazai és külföldi iskolázás, 263. l.* nemkülönben Makófalvi Makó Mihály esztergomi kanonok, a ki néhai magvaszakadt Kopasz Mihálynak bernezei és baráthi kuriáját s részbirtokát II. Lajos királytól 1521-ben adományba kapta és abba be is iktattatott* Esztergomi kápt. Capsa 16. fasc. 4. nr. 11.* s a kit 1523 augusztus 30-án a csanádi káptalan panaszára Nagylaki Jaxith Márk ellen a csanádmegyei Koppants helységben eszközlendő megintés teljesítésére II. Lajos király parancsából az aradi káptalan kiküld s ki a megintést teljesítette is.* Orsz. lt. Dipl. 29650.*
A fent említett Makófalvi Makó Gergely 1505-ben a rákosi országgyűlésen Csanádmegye követe volt.* U. ott, 22559.– És Jászai, A magyar nemzet napjai a mohácsi vész után, 158. l.*
E Gergelynek fia volt Miklós, a ki Albisi Zólyomi János és Pestyéni Katalinnak leányát, Klárát vevén feleségül, ettől született neki két fia: Miklós és László s egy leánya Ilona, Zokoly Jánosné.* Becsky cs. ltára a M. Nemz. Muzeumban, fasc. 3. nr. 67.*
Miklós, az apa nem lehetett még öreg ember, mikor meghalt, mert özvegye, Zólyomi Klára még kétszer ment férjhez, ú. m. Pakosi Paxy Ferenczhez s aztán még Nopsitzi Varkócs Tamáshoz s ennek már második felesége lett, mert Varkócs első neje Thelegdy Katalin volt.*Orsz. lt. Táblai osztály, nr. 478. Gyulafehérvári lt. Bihar, I. k. 12. 1. M. Nemz. Múzeum, Quart. lat. 2030/b jelzetű kézirat.*
Közbevetőleg megjegyezve, Varkócsnak e házasságai felette előnyösnek bizonyultak. Ez által a Varkócs család nem sokkal utóbb már sok Thelegdy-vagyonhoz jutott, de a Makay-féle birtokok legnagyobb részét is megszerezték.
A két fiú Miklós és László felváltva Makófalvi Makó, Machay és Makay névvel szerepel az oklevelekben.
A mohácsi csata után beállott politikai viszonyok két táborba sodorták a testvéreket. Miklós az idősebb fiú, eleinte Ferdinánd hűségén volt, a ki hű szolgálataiért neki: Machay (így!) Miklósnak 1558. évi október 22-én a csanádmegyei Feyeregyház birtokban új adományt ád s egyszersmind a Balyka, Ravazdy, Farnossy, Vyzes és Szeghy családok megszakadása nyomán Battonya, Vyzess, Bachornya, Fyperek, Sékegyház, Háromffylo és Zentpál falvakban birtokokat adományoz.*Orsz. lt. Liber. Donationum, II. k. 371. l. *
Ámde alig két év múlva már Miklós hűtlenségbe esvén. Ferdinánd 1561. évi márczius 27-én elveszi tőle minden javait, melyeket Bihar- és Csanádmegyékben birt, s mindezeket fivérének, Makay Lászlónak s mindkétnemű leszármazottjainak adományozza.* U. ott, Liber. Donat., II. k. 489. l.*
László úr hű volt és maradt is Ferdinándhoz, de nem sokáig élvezhette nagy terjedelmű birtokait. A leleszi konvent előtt ugyanis már 1563-ban végrendeletét véteti fel,* Becsky cs. ltára a M. Nemz. Múzeumban. Lelesz, Act. nr. 3; Quart. lat. 2030/b jelzetű kézirat a múzeumi könyvtárban. Orsz. ltár. Dicalis conscriptiók 1560–64. LXIV. k.* melynek értelme szerint Csanádmegyében fekvő Makó városának kétharmadát, egész Férged falut, Thempes, Rabel, Beb, Csoka, Monostor, Feyeregyháza, Oroszlános, Vasanthó és Zanád helységekbeni részbirtokait, Vél és Szentmiklós pusztáit, pordáni részbirtokát és egész Szentmiklós falut, továbbá Biharmegyében fekvő székelyhidi várkastélyát tartozékaival, a székelyhidi uradalomhoz tartozó Tulyók, Diószegh, Jankafalva, Koty, Albes, Sárfé, Vámos-Pérch és Samson nevű birtokaival; végül aradmegyei Caprevárát az ahhoz tartozó javakkal együtt Ilona nővérének s ennek fia Zokoly Györgynek hagyja és hagyományozza. Ellenben Dedénszeget, melyben 19 1/2 portát birt és otthmanni (biharmegyei) rész-birtokát hű szolgájának, Bessenyődy Andrásnak vallja be.
Kevéssel utóbb meg is halt. Végrendeletét azonban II. János király nem vette figyelembe, mert e javakat, melyek néhai Makó Lászlónak, néhai Makó Miklós fiának, Makó Gergely unokájának birtokai valának, s melyek nevezett Makó László magszakadtával, de különben is. «a némethez való ragaszkodása» miatt a koronára visszaszállottak, még ez évben, 1563 augusztus 10-én Nopsitzi Varkócs Tamásnak adományozta s e birtokokba Varkócsot a várad-előhegyi káptalan kiküldöttje, Babolcsay György kanonok és Megykereki Haranghy György királyembere be is iktatták.*Bunyitay V., A váradi püspökség III. k. 315. l.*
Rudolf király azonban e beiktatást nem véve figyelembe, Makó városának legnagyobb részét, több csanádmegyei községet s a székelyhidi uradalom egy részét egyenesen «Makay László megszakadása» jogczímén – per defectum seminis nobilis Ladislai Makay – 1582. évi április 15-én Boynichich-Horváth János hivének, a komáromi lovasok kapitányának adományozta.*Orsz. lt. Liber Regius, IV. k. 321. l. Liber Donat. (1575–1558.) III. k. 234. l.*
***
Makófalvy I. Dénes ága ezzel kihalván, vissza kell térnünk a Waffa-fi Csanád comes más két fia vonalára.
Csanád comes második fiáról Istvánról s ennek fiáról Benedekről már fentebb előadtuk a róluk tudható adatot. Ennek vonala sem vezethető tovább.
Gergely ága.
Waffa-fi Csanád comes harmadik fiának Gergelynek András nevű fia volt. Említi ezt az 1337. évi osztálylevél, mondván, hogy Gergely fia Andrásnak makófalvi birtokrésze osztály alá nem kerül.
Pál országbirónak többször idézett 1344. évi itélő-levele szerint Gergely fia, András, mint peres fél szerepel.* Orsz. lt. Dipl. 322.*
De 1344-ben már Gergely fia András is, fiaival: Gergely, Balázs, Dénes és Lászlóval vesz részt a birtok-osztályban, mely köztük s a Waffa-vonalon álló I. Barnabás és I. Fülöp unokái közt ment végbe.* Br. Wesselényi cs. görcsöni ltára.*
Gergely, Balázs és László felől az oklevelek főbbé nem beszélnek s utódjai felől sem tudunk semmit.
Ellenben Dénesnek maradt fia, Péter, a ki Csanád nemzetség biharmegyei birtokai egyikén lakott s a ki a váradi káptalan előtt 1410 február 28-án bevallotta, hogy Pérchy Miklós nékie okozott károk fejében 20 márkát megfizetett.* A Mike-pércsi Pércsy család levelei közt Pérchy Árpád birtokában.*
Ugyanő ellene indít Putnoky Miklós hatalmaskodás miatt pert, melyet Zsigmond király 1414-ben átküldetni rendelt.* Fejér, id. m. X/V. k. 465. l.*
E Péternek három fia volt: Péter, András és László, kik 1450-ben a Csanádi prépost részére eszközlött vizsgálatnál, a csanádmegyei haltartók és a halak elfoglalása iránt indított ügyben* Orsz. lt. Dipl. 29489.* mint királyi emberek szerepelnek s kik ellen 1451-ben Varjassy Sebestyén özvegyének Telek nevű birtokán okozott károk miatt Hunyadi János kormányzó parancsára vizsgálat tartatott.* U. ott. Dipl. 14443.*
1450-ben Hunyadi János kormányzót és fiát Makóffalvy Péter és Lászlónak tisztjei iktatták be Hód-Mező-Vásárhelybe.* Gróf Teleki, Hunyadiak kora, X. k. 256. és 261. ll.*
Igen tekintélyes nemesek lehettek; mert kivételesen a többi felsorolt nemesektől «egregius»-oknak neveztetnek s csak Férgeden három tisztjük, illetve udvarbirájuk – judices – volt.
Péter után két fiú maradt: Péter és Albert, kik ismét Makay vezetéknévvel élnek.
A váradi káptalan előtt a két fivér 1520-ban megjelenve, Widy Miklós részére wásári birtokukból két elhagyott telket zálogkép bevallanak.* A váradi kápt. 1565 ápril 17-iki átiratából. Becsky cs. ltára a M. Nemz. Múzeumban.*
Mielőtt Péter és Albert utódjairól szólanánk, fel kell említenünk, hogy 1498-ban három Makay családtag kap Ulászló királytól czímeres levelet, és pedig nemes Makay Lestár s általa ennek fia, nemes Makay Tamás, valamint nemes Makay Péter s mindkétnemű leszármazottjaik.
E Péternek, Lestárhoz és Tamáshoz való rokonsági fokát az oklevél nem tünteti fel.*Eredetben Makói Makay József herheji (Sárosm) birtokos levéltárában. Ez oklevélben a czímer nincs leirva, csak a jobb felső sarkon látható az lefestve. Leírását a következőkben adjuk: Kék mezőben, természetes szinében festett jobb felé forduló, növő szarvas, négyleveles arany koronából emelkedik ki. Szarvai közt négylevelű, piros, közepén sárgás virág (rózsa) van elhelyezve. Sisak, sisak-oromdísz nincs, hanem a gömbölyded pajzs aranyszegélyű szőnyegre van helyezve, mely cseresnyepirosra van festve.*
A fent említett Péteren, Albert testvérén kívül e korból más Pétert nem ismerek.
Lehet, hogy ép ez volt a megadományozott is. Előfordul ugyan a még később tárgyalandó kruchói (sárosmegyei) Makayak között is 1467-ben egy Péter nevű. A kettő közül hogy melyik kapta e czímert, eldönteni nem tudom. Bizonyos csupán az, hogy e czimert használja négy század óta a család sárosi ága.
Ugyancsak a most említett czímeradományos nemes Makóffalvy Tamás deák és testvére Bálint, ki «Zabó»-nak neveztetik, – lehet, hogy ezt a mesterséget űzte – II. Lajos királytól 1525 október 16-án Szerencsés Imre ajánlata folytán abban a kiváltságban részesíttettek, hogy az egész magyar korona területén, bárhol is legyenek, maguk, valamint mindkét nemű örököseikkel egyetemben, bármilyen census, taxák és a kamara hasznát képező fizetésektől mindenkorra mentesek maradjanak.* Hártyán, jól fentartott függő pecséttel, Makói Makay József herheji birtokos (Sárosm.) levelei között. Fasc. 2. 8. nr.*
E Tamás egyházi rendbe lépett, s egyszersmind a kamaránál viselt szolgálatot.* Orsz. lt. Kamarai levelezések 1546-ból.* E korban ugyanis a kamaráknál papi egyénekre bőven akadunk.
Utóbb mármarosi kamara-ispáni állásban találjuk Makay Tamást, miről egy hátrahagyott vaskos könyve is tanúskodik.*M. Nemz. Múzeum. Fol. lat. 910. «Extractus rationum magistri Thomae Makay comitis camerarum salium Marmarosiensium, undecima Februarii usque ultimam Decembris anni 1549, intra menses decem cum medio confectarum.»*
Az erőszakosságáról ismert Perényi Ferencz, Izabella hive s utóbb fő-tárnokmester, Tamás urat, – akkoron a szepesi káptalan tagját – elfogatta s hosszabb ideig fogságban tartotta; csak hosszas alkudozások, rokonok s jó barátok közbenjárására bocsátotta ki a fogságból; még pedig Berthólty Márton szepesi alispánnak, Kapy Györgynek, Radváni Keczer Ferencznek, Polyánkai Bornemisza Miklósnak, Sóvári Soós Györgynek, Berzevitzy Kristófnak, Palóchai Horváth Kristófnak, Szinnyei-Merse Istvánnak, Chepanfalvi Therek Lenárdnak, Kellemesi Kellemessy Menyhértnek, Ipolthfalvi Ipolthffy Miklósnak, a szepesi káptalan előtt 1545 márczius 15-én két ezer forint lekötése mellett kezességet kellett vállalni, hogy ha Makay Tamás kibocsáttatik, azért Perényi Ferenczen Tamás rokonai vagy sógorai soha semminemű boszút nem állanak s ha e miatt Perényinek mégis bajt okoznának, a két ezer forint vinculum odavész. E feltételt nevezettek a káptalan előtt elvállalván, Makay Tamás megszabadúlt.* Orsz. lt. N. R. A. fasc. 930. nr. 38.*
Tamás 1552–53 körül halt meg s végrendeletében a királynak 3000 frtot hagyományozott.
E tárgyban ír 1555. évi július 4-én Miksa főherczeg és cseh király Gödény várkapitányának Wernernek, megparancsolván, hogy a néhai Makay Tamás által a felségnek hagyományozott 3000 forintból vegyen át 100 frtot.*Orsz. lt. Benigne Resolutiones et Mandata, anno 1555. fol. 43.*
A királytól e tárgyban több utasítás is ment a kamarához, így 1555. évi augusztus 16-án felhivatik a kamara, győződjék meg arról, hogy a kérdéses végrendeletnek végrehajtása elrendelhető-e, vajjon a pénz, miről a végrendelet szól, tényleg meg van-e még, vagy nincs?*U. ott, Benigne Resol. anno 1555. fol. 98.*
Ez az összeg abban a korban elég nagy volt arra nézve, hogy azt Makay Tamás nővérei és vér-rokonai megszerezni iparkodjanak. Folyamodtak is a királyhoz, hogy ez engedje át nekik a hagyományt, mire Ferdinánd 1556. évi július 31-én Augsburgból kelt levelében felhívja a kamarát, hogy miután a folyamodóknak közszolgálatai előtte nem ismeretesek, állapítsa meg ezt a kamara s tegyen azután erről a felségnek sürgős jelentést.*U. ott, Benigne Resol. anno 1556. fol. 56.*
***
E kitérés után, visszatérve Makay Péter fiaihoz: Péter és Alberthez, lássuk előbb Péternek ágazatát.
Péternek fia volt Illés, ki nemcsak tudományos készültségű (literatus), hanem kardforgató, vitéz ember is volt.
A Csanád nemzetség egyes tagjai Krasznamegyében is ősi jogon bírtak; s a Thelegdyek 1553-ban is még birtokosok ott.*Acsády, A m. nemesség és birtokviszonyai a mohácsi vész után, 27. l.*
Lehet, hogy ily alapon birt Illés deák is a Biharmegye széléhez közel eső krasznamegyei Kémeren, a hol őt 1549-ben találjuk. Rokonságban állván – talán anyja révén – a Kémery családdal is, 1550-ben Középlaki Kémery László
vele «az vytezlew fyrfyuval Makay Illyes deakkal tett olyan szerzest es aruth,» hogy Kémerben levő Hid-domja nevű portióját neki negyven magyar forintért eladja, kijelentvén, hogy ezt a káptalanban is tartozik majd bevallani.*Becsky cs. ltára.*
A váradi káptalan előtt 1551-ben Kémery László e birtokot neki csakugyan be is vallatta.*U. ott. *
Kémery János is eladta neki 1552-ben 2000 aranyért a káptalan előtt kémeri, somosi, domoszlói és dohi (krasznamegyei) birtokrészeit.* U. ott.*
1553-ban már azt találjuk, hogy Keczeli Zele Magdolna – Zele Márk leánya, Márton unokája – a felesége. Ez évben kerültek felosztás alá a Zele örökösök krasznamegyei birtokai, midőn is Makay Illés felesége révén tetemes javakhoz jutott.* U. ott.*
Kémery János 1553-ban a kolosmonostori konvent előtt fentemlített birtokai fejében megint 300 arany forintot vesz fel Illéstől.* U. ott.*
1559-ben Illés úr a Zele-féle javak osztálya kérdésében egyik érdekelt féllel, Majos Mátéval perbe keveredik; panaszára november 16-án Majost a kuriára idézi.* Makay cs. levelei közt, teljesen ép királyi pecséttel.*
A Kémery családtagok a jelek szerint meglehetős pénzes Illés deáknak minden oldalról zálogbevallásokat tesznek.
Iacute;gy látjuk, hogy Izabella királyné 1559. évi május 29-én kegyelemből megerősíti azt a zálogos szerződést, melynek értelmében Kémery Tamás, István és János, nemkülönben Valkay Miklós is domoszloi, somosi, ohteleki birtokaikat rokonuk, nemes Makay Illés deáknak elzálogosították.* A váradi kápt. átirata a Becsky cs. ltárában.*
Illés úr nejének, Zele Magdolnának egyik nővére, Klára apácza, Magyar-Ketzelen, Oláh-Ketzelen, Seredinben, Horváthin és Sylitzen bírt összes javait elidegeníteni óhajtván, az érdekelt atyafiság, ú. m. Somlyai Szaniszlóffy Báthory András, Kristóf és István, Makay Illés deák és Peérchy Gáspár II. János király előtt 1560. évi január 5-én ez ügyben.* Becsky cs. ltára.*
Ez ügyben tiltakozott Klára nővére, Zele Anna is, ugyancsak János király előtt 1560-ban, kijelentvén, hogy eme ingatlanokra csakis neki és vérrokonainak Szaniszlóffy-Báthory András, Kristóf és Istvánnak, Makay Illésnek és Peérchy Gáspárnak van joga.* Becsky cs. ltára.*
Makay Illés sok oldalú ember volt, többször kitüntette magát a hadi téren, jó szolgálatokat tett János királynak és Izabellának, de kellett a jogtudományhoz is értenie, mert az atyafiság ügyes-bajos dolgaikban rendszerint az ő tanácsát vette igénybe.
Sógora, Peérchy Gáspár ezt nehéz szívvel vette, mert úgy látszik, ennek hátrányára ütött ki Illés úrnak tudákossága; e miatt harag, ellenségeskedés fejlődött ki közöttük s a hatalmaskodásoknak egész sorozata merült fel kölcsönösen.
A viszálynak a rokon Báthory Kristóf előtt történt kiegyezés vetett véget 1560-ban, midőn «Beyth elew chyvterteken az nagysagos Bathory Kristóf eleut és ew kegyelme zolgay elewt Cyeky Janos elevt és Tamas deak előt Almas varaban – Peércs Gáspár és Illyes dyak kozeot illyen valo vegezes lewth:»* U. ott.* rendbehozatván Gáspár és Illés közt bizonyos jobbágyok elfoglalása miatt fenforgott viszályok, kijelentetik, hogy a mihez Illés deáknak a sylysi jószágban jussa vagyon, abban neki Peerchy Gáspár békességet hagyna, de illő conditioval, hogy t. i. Illés deák «az nobilis atyafiakkal ezentúl semmiben se éljen, ne segítse ezeket se tanácsával, se pénzével, semmi segítségével. »
«Az golwasy és paliskay jószág felől, kyt Illyes deak weöt Peércs Jánostól masfelszaz forintért», melyek jobbágyait Peércs Gáspár elfoglalta, az határoztatott, hogy Illés deák azt békén bírhassa.
1564-ben Illés úr már mint castellanus arcis Varadiensis, Váradon egy kőházat vesz Zentes Lászlótól.* U. ott.* 1565-ben pedig a váradi apáczáknak biharmegyei Apácza-Somogyi nevű faluját két malommal együtt neki veti zálogba a váradi káptalan előtt Orsolya fejedelemasszony.* U. ott.*
1567-ben Peérchy Gáspár özvegyével kötött egyezséget s mint az írás mutatja: «ez levél költ Gyulafehérvárott mynd szent napján ezer eöt százhatvan het esztendőben.» – Fehér viaszba nyomott gyűrűs pecsétjén látható a czímere is: a paizsban széles szablyával jobbra vágó pánczélos kar; a pajzs felett E. M. betűk.* U. ott.*
Ugyancsak ez évben János király Beregszói Hagymás Kristóf bihari főispán és váradi főkapitányhoz oly értelmű parancsot bocsát ki, hogy jóllehet híve Makay Illés, törvény ellenére, az ő jóváhagyása kikérése nélkül vásárolt meg a Szent-Anna apáczáktól egy malmot a Pecze folyó mentében, mégis ő – Somlyai Báthory István tanácsosának különös közbenjárására – megengedi, hogy ezt a malmot és épületet Makay Illés birhassa s abban meg is fog erősíttetni, ha esküt teend arra, hogy a vételárat 200 frtot már kifizette volt.
Az esküt Makay Illés az apát úr előtt, több váradi polgár s köztük Makay András, valamint a váradi városi jegyző jelenlétében még azon évben le is tette.* U. ott.*
Utolsó emlékezést Illésről 1572-ben találunk, midőn is Pallagi György őt és Solymossy János özvegyét szabolcsmegyei szentmiklósi jószága iránt meginteti.* Nagy Iván, id. mon. X. k. 267. l.*
1574-ben már nincs az élők sorában, mert ez évben már özvegye – generosa domina Magdalena Zele relicta egr. condam Helie Literati de Makó alias vice-capitanei arcis Varadiensis –panasza következtében intéz parancsot Báthory István erdélyi vajda Krasznamegye alispánjához és szolgabiráihoz, hogy tartassék vizsgálat Majos János ellen a Ketzel községben elkövetett hatalmaskodása miatt.* Becsky cs. ltára és a Magy. Nemz. Múzeum 2038/a. Quart. Lat. jelzetű kézirata.*
A vármegye ugyancsak még az évben meg is hozta egészen magyar nyelven írt terjedelmes sententiáját ez ügyben.* U. ott.*
Illés úr nejével, Zele Magdolnával három gyermeket nemzett: Imrét, Ágostont és Erzsébetet.
E három gyermeket édes anyjukkal együtt találjuk, midőn 1574-ben akadályozó óvást (inhibitoria protestatio) tesznek az iránt, hogy Zele Orsolya rész-birtokait Horváth Mártonnak el ne idegeníthesse.* Becsky cs. ltára.*
Imrével ezentúl nem is találkozunk többé, a jelek szerint mag nélkül halt meg.
Illés úrnak ősi birtoka volt biharmegyei Illiehaza és Mihelev falvakban; kitünik ez onnan, hogy midőn Báthory Kristóf erdélyi vajda elrendelte, hogy kiküldött biztosai a birtok-jogokat és okleveleket a zilált viszonyok következtében megvizsgálják, a biztosok 1578-ban megállapították, hogy Makay Illés a nevezett birtokokban, valamint a karándi portióban és ottani házban, – melyeket ez időszerint más nemesek birtokolnak – már Báthory István lengyel király által is megerősíttetett s így Makay Ágoston, Illés fia azt jogosan igényli.*Becsky cs. ltára. – Makay Erzsébetnek a Zele családból anyai ágon való leszármazását a következő táblázat mutatja:
Zele Márton de dicta Ketzel.; Márk. (Sarmasághy Anna.); Magdolna. (Makay Illés); Imre †; ; Ágoston †; Erzsébet. (Becsky György.); László.; Anna.; Erzsébet.; Mária.
1896-035*
Mihez képest Báthory Kristóf 1578 márczius 7-én Makay Ágostont e birtokokban megerősíti.* U. ott.*
Makay Ágoston ugyanez évben a fejedelem által apjának Felső-Seredénben létező birtokában is megerősíttetik.* U. ott.*
1583-ban már Ágoston sem élt, mert Báthory Zsigmond ez évben azokat a birtokrészeket melyeket biharmegyei Kis-somogyi és Apácza-Somogyi községekben birt, Apanagyfalvi Apaffy Istvánnak donálja s a váradi káptalan Apaffyt be is iktatja, azzal a fenntartással, hogy Illés özvegye, Zele Magdolna e birtokokat életfogytáig haszonélvezhesse.* Orsz. ltár. A. N. R. fasc. 1684. nr. 32.*
Utóbb azonban Makay Erzsébet, Illés úrnak és Zele Magdolnának egyetlen megmaradt leánya a birtokokat visszakapta.Becsky cs. hára. – Makay Erzsébetnek a Zele családból anyai ágon való leszármazását a következő táblázat mutatja:
Zele Márton de dicta Ketzel.; Márk. (Sarmasághy Anna.); Magdolna. (Makay Illés); Imre † ; Ágoston † ; Erzsébet (Becsky György.); László; Anna; Erzsébet; Mária.
*
Erzsébet Tasnád-szántói Becsky György felesége lett; de már 1605-ben mint Becsky özvegyével találkozunk vele, midőn is Szabó-Somogyi Ferencz és Becsky Sebestyén az özvegygyel különböző dolgok felől megállapodásra jutnak.* Becsky cs. ltára.*
Erzsébet Kémeri Danch Györgygyel, Krasznamegye alispánjával, mint Zele ágon osztályosával 1609-ben osztozik a magyar- és oláh-ketzeli és seredini stb. birtokokon.
Danch György a ketzeli birtok iránt utóbb, 1615-ben pert folytatott Makay Erzsébetnek gyermekei Becsky László, Anna, Erzsébet és Mária ellen, mert ezek nem akarták jogait elismerni.* U. ott.*
Makay Erzsébet volt ez ágnak utolsó hajtása s vele Makay Péter egyik fiának, Péternek ága kihalt.* U. ott.*
Makay Dezső.
Vegyes.
A Kölkedi család czímeres levele 1429-ből.
(Színes czímerképpel.)
Kiváló heraldikusunk, Csoma József «Zsigmond király czímerlevelei» czímű dolgozatában, melyet e sorok írója volt szerencsés a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság egyik választmányi ülésén felolvasni, s mely a jelen füzetben lát napvilágot, azokat a czímeres leveket, a melyeket Zsigmond, mint római király – illetőleg császár – adományozott magyarországi alattvalóinak, kizárja a magyar heraldika alkotásai közül és nem is bocsátkozik tárgyalásukba. Czímerjogi tekintetből teljesen igaza van, de ha általános szempontokból tekintjük e kérdést, annyi összekötő kapcsot találunk a czímeradományozások e csoportja és a hazai heraldika között, hogy azok teljes ignorálását épen nem tartjuk kellőleg megokoltnak.
Zsigmond birodalmi czímeres levelei közül eddig csupán négyet ismerünk, a mely magyar nemes részére állíttatott ki. Ezek a kiállítás sorrendje szerint: a Somkereki Erdélyi család armálisa 1415 január 26-ról, a Bossányiaké 1415 márczius 12-éről, a Kölkedi családé 1429 május 12-éről és Asszuvölgyi Benedeké 1437 április 27-éről. Azelsőnek és az utolsónak színes hasonmását a megfelelő magyarázat kíséretében e folyóirat közölte;* Turul, 1885. évf. 166. és 1892. évf. 106. l.* a Bossányi armálisról a Magyar Könyvszemle 1895. évi folyamában találunk először említést, abból az alkalomból, hogy az vásárlás útján a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárának birtokába került;* Magyar Könyvszemle, 1895. évf. 273. l.* s mint kuriózum, a melynél a czímer festett képe hiányzik és a leírás sem ad róla semmi felvilágosítást, társulatunk igazgató választmányi ülésén is bemutattatott.* Turul, 1895. évf. 137. l.* A Kölkedi család czímeres leveléről, a keltezés és a czimer leírása nélkül Csoma József idézett dolgozatában törtért először nyilvánosan megemlékezés.*Turul, 1896. évf. 12. l. Csoma e helyen csak az Asszuvölgyi és Kölkedi armálisokat sorolja fel; a.másik kettő, úgy látszik, elkerülte figyelmét.*
Abban a kedvező helyzetben vagyok, hogy ez utóbbit teljes szövegében és az eredeti czímerkép hű hasonmásának kíséretében mutathatom be tisztelt olvasóinknak.
A Kölkedi család czímeres levele 1429-ből.
A Kölkedi család czímeres levele, melyben Zsigmond király Kölkedi István fiainak Jánosnak, Máténak, Andrásnak és Péternek római szent birodalmi nemesi czímert adományoz, a Meggyesi gróf Somogyi család levéltárában, Pápa-Kovácsiban őriztetik, és Thaly Kálmán ig. választmányi tagtársunk szíves közbenjárásának köszönhetjük, hogy a grófi család utolsó sarja, gróf Wallis Gyuláné szül. Somogyi Ilona grófnő azt szíves volt társulatunknak közlés végett rendelkezésre bocsátani.
Szövege a következő:
Sigismundus dei gratia Romanorum rex semper augustus ac Hungarie, Bohemie, Dalmatie, Croatie etc. rex; nobilibus Johanni, Matheo, Andree et Petro filiis Stephani de Kewlked, fidelibus nostris dilectis, gratiam regiam et omne bonum. Nobiles fideles dilecti. Quamquam regiam Romanam munificentiam cum sole deceat cottidie relucere et iugiter aliquid agere, quomodo regalis nominis gloria possit attolli, illud tamen thezauris eius signanter apponitur, per quod personis providis circumspectionis industria et morum honestate preditis honor impenditur et digna meritorum premia tribuuntur. Sane attendentes multiplica probitatis merita, quibus nos et sacrum Romanum imperium ac regnum nostrum Hungarie diligentibus studiis honorastis necnon sincere fidelitatis obsequia nobis et sacro imperio ac corone Hungarie exhibita et futuris temporibus per nos et heredes vestros ferventius exhibenda, idcirco animo deliberato, sano principum, comitum, procerum, baronum et nobilium et imperii sacri accedente consilio et de certa nostra scientia vobis predictis Johanni, Matteo, Andree et Petro et Petro et vestris heredibus et cuilibet vestrum arma seu nobilitatis insignia, que vos et parentes vestri per multa annorum curricula habuistis et portare consuevistis, confirmamus et ea de novo damus, concedimus et auctoritate Romana regia vigore presentium gratiosius elargimur; videlicet ut in campo bipartiti coloris, superius glauci, inferius vero nigri femur cum pede et ungula aquile similiter bipartiti, superius nigri, inferius glauci coloris cum sagitta transfixo gestare valeatis atque possitis, rnisterialiter representantem, quod ex inferiori parte pedis quidquid ungula humilitatis et virtutis apprehenderitis, constanter teneatis et...*A hártya itt ki van szakadva. * sagitta temptationis et adversitatis percussi, aliqua ratione deficientes desperatione frangamini, sed magis ca[ritatis (?) soliditate firmati ex glauci campi robore immutabiles perseveretis, et ex galea alarum duplicitate splendidi nigri inferius et glauci coloris superius ad superna desideria quadam complatione subvecti evehamini ampliori virtutum eminentia fulciendi, more aliorum militantium nobilium gestare et deferre possitis et [gaudere] ac frui in preliis, torneamentis, hastiludiis et generaliter in omni exercitio militari et alias ubique locorum iuxta animi vestri beneplacitum, prout hec in presentibus pictoris magisterio per figuras et species congruas distinctius sunt depicta, impedimentis quibuslibet prorsus procul motis. Nolumus tamen, ut per presentem armorum concessionem alicui hominum quantum ad arma sua preiudicium aliquid generetur. Gaudeatis igitur favore regio et de tanto pietatis munere etiam proles, posteritas et heredes vestri exultent et tanto fideliori studio ad nostrum et imperii sacri honorem vestra et heredum vestrorum semper solidetur intentio, quanto ampliori preventos vos conspicitis munere gratiarum. Presentium sub nostre maiestatis sigillo testimonio litterarum. Datum Posonii, anno domini millesimo quadragintesimo vigesimo nono, die duodecima mensis Maii, regnorum nostrorum anno Hungarie etc. quadragesimo tertio, Romanorum decimo nono et Bohemie nono.
Az oklevél függő pecsétje hiányzik. Alsó hajtásának jobb oldalán, kívül a kanczelláriai ellenjegyzés: «Ad mandatum domini regis Franciscus da Gavicz», hátán a regestrálás jegye: Rta olvasható.
A czímerkép az oklevél közepét foglalja el, ezzel az elhelyezéssel is dokumentálva, hogy nem magyarországi, hanem német birodalmi czímeres levéllel van dolgunk. Fölösleges ugyanis e helyütt ismételni, hogy a magyar czímeradományozásnál a czímerkép az oklevél élén áll, s ha a legrégibb kifestett czímeres levélnél, a Kapy család armálisánál a középett találjuk a czímert, ez csak a kezdetnél könnyen megmagyarázható külföldi befolyásra vezethető vissza; viszont a birodalmi czímeradományozások között a Somkereki és Asszuvölgyi armálisok festői csupán azért térnek el az elhelyezésben a rendes szabálytól, hogy a czímert az általuk annyira kedvelt nagy arányokban festhessék meg.*V. ö. Turul, 1885. évf. 166. és 1892. évf. 106. l.* A Kölkedi czímer festőjét ez a tekintet nem kötötte. Minden túlzást kerülő, egyszerű méretekben rajzolta meg a czímert, mely balra dőlt pajzs osztott, fent halványsárga, alant fekete mezejében a czombtőnél elvágott és közepén nyillal átlőtt vérző saslábat ábrázol, kettős – a mezőknek váltakozólag megfelelő – színezéssel, vagyis akként, hagy a felső része barnára, az alsó halványsárgára van festve. A pajzsot sisak fedi, melynek oromdíszét két kiterjesztett sasszárny képezi, hasonlóképen váltakozva halványsárgával és feketével színezve. A pajzstakarók szine fekete, halványsárgával bélelve. A teljes czímer háttere – itt még bátran mondhatjuk szőnyegnek – ultramarin kékre van színezve, minden díszítés nélkül, még a szokásos keret is hiányzik.
Ez a rajz – a szinezés némi változatától eltekintve,* A sasláb felső része, illetőlleg tollazata nem feketére, hanem a sas természetes színét utánozva barnára van festve. Figyelemre méltó, hogy a glaucus szó, (egyike a középkori latinság legritkább szavainak), mely eredetileg kékesszürkét jelent, itt halványsárga értelemben van használva; emlékeztet ez a flaveus kettős jelentőségének esetére, melyre heraldikánkban oly gyakran találunk példát.* – megegyezik a czímer leírásával, melyet teljes pontossággal megtalálunk az armális szövegében, s melynek a hozzá fűzött jelképes magyarázat kölcsönöz kiváló érdeket. Épen Csoma József mutatja ki idézett dolgozatában, mily nagy jelentősége van a czímertani szimbolikának még a tiszta heraldika fénykorában is.* Id. h. 14–16. ll.* A jelképes heraldika terminologiáját igen becses adalékokkal egészíti ki ez a czímermagyarázat, a melynek meglehetős homályos szövege szerint a sasláb azt példázza, hogy a mit a czimerszerzők «az alázatosság és vitézség körmével megragadnak, állhatatosan meg is tartják;» a nyil a kisértéseket és szerencsétlenségeket jelenti, melyek csapásai alatt megfogyva, de meg nem törve, a pajzs sárga szine áltat jelképezett szeretet szilárdságából merítve erőt, állhatatosak maradtak.
Csoma József tévesen állítja szóban forgó czikkében, hogy a czímerek jelentőségének ily magyarázata csak II. Lajos uralkodásának utolsó éveiben talált utat a magyar heraldikába; e kérdésben elég a Hunyadi czímer általánosan ismert 1453-iki kibővítésére hivatkozunk.* Báró Nyári Albert, a Heraldika vezérfonala. 120–121. l.* Mindazonáltal lehet vitatkozni a felett, hogy czímeres levelünk szövegének fentebb ismertetett szimbolisztikus részleteit szabad-e a hazai heraldika szellemének alkotásai közé sorolnunk? De magyar szempontból kétségbevonhatatlan jelentőséggel bír reánk nézve az armális szövegének az a kijelentése, hogy az ez alkalommal adományozott czímer azonos azzal a czímerrel, melyet az adományosak és elődeik hosszú időn keresztül használtak. És itt lehetetlen vissza nem térnünk Csoma Józsefnek többször idézett kijelentésére, melylyel szemben az ellenkező vélemény épen e körülményben találja egyik legerősebb érvét. Ha a Kölkediek már régebben használt czímerüket kapják német birodalmi czímer gyanánt, az nem lehetett más, mint az ő magyar nemesi czímerük. Az eset nem áll magában. A Bossányiak említett birodalmi czímeradományában Zsigmond azt mondja: «a te czímeredet... adományozzuk» stb.*«Arma tua seu nobilitatis insignia virtute presentium concedimus.»* Ugyanezt a formulát találjuk a Somkereki armális szövegében,* Turul, 1892. 105. l.* és a Somkereki Erdélyi család tagjai tényleg ezzel a czímerrel éltek kiadványaik megpecsételésénél.*Somkereki Erdélyi István erdélyi alvajda kiadványa 1463-ból a gróf Bethlen család levéltárában, a Magyar Nemzeti Múzeumban.* Az Asszuvölgyi czímer is annyira magán hordja a magyar heraldika jellegét, hogy ugyanezt az esetet kell itt is föltételeznünk. A magyarázat majdnem kézzel fogható. A külföldi nemesség- és czímeradományozás tényét magyar nemeseknél nem tekinthetjük másnak, mint hogy – a mai terminologia szerint – a kitüntetettnek magyar nemessége az illető ország területére kiterjesztetik. Ez magával vonhatja esetleg a czímer kibővítését, egyes motivumának megváltoztatását, de nem szolgáltatott okot arra, hogy egy nemesi család meglevő czímere helyett merőben új czímert igtasson az illető ország czímeres albumába vagy épen egészen fölcserélje azzal ősi czimerét. Ahogy Garai Miklós, a nádor 1416-ban ősi czímerét foglaltatja a franczia király nemesi levelébe, ép úgy ragaszkodtak a kisebb nemesek is a maguk családi czímereihez. S a külföldi nemesség megszerzésének csakis az lehetett a czélja, hogy az illető, a kit a közügyek szolgálata gyakran hívott külföldre, ott is érvényt szerezhessen a maga nemességének és minden ahhoz tartozó attributumainak.
Ha pedig így áll a dolog, akkor tényleg nincs okunk mereven kizárni az ilynemű czímeres leveleket a hazai heraldika emlékei közül s elzárkózni azoktól az adatoktól, melyekkel ezek gyarapítják a középkori magyar czímertan amúgy is gyér anyagkészletét.
A Kölkedi család czímeres levelének magyar vonatkozásait egyébként még az a körülmény is növeli, hogy azt Zsigmond király Pozsonyban állította ki. Ha áll az, hogy Zsigmond eddig ismert czímeres levelei közül csak ötöt adományozott itthon, a többit, 59-et, külföldön állította ki,* Turul, 1896. évf. 9. l.* annál érdekesebb, hogy épen külföldi czímeradományozásai között találunk olyanra, a mely magyar földön került ki a királyi kanczelláriából. Magyarázatul különben elég az 1429-ik év eseményeire utalnunk; épen ez az esztendő az, mikor Zsigmond magyarországi tartózkodása alatt legsűrűbben foglalkozott a német birodalom ügyeivel. A törökök részéről fenyegető veszély nem engedte, hogy a király elhagyja az országot, bárha jelenlétét a német birodalomban a huszita mozgalmak és a fejedelmeknek egymás közt való versengése úgyszólván elodázhatatlanná tette. Zsigmond ez évi márczius elején a római szent birodalom fejedelmeit és urait Pozsonyba hívta értekezletre, s ugyanide gyültek deczember első napjaiban a német rendek birodalmi gyűlésbe, miután a király köszvénye miatt nem mehetett Bécsbe, a hol azt eredetileg tartani akarták. E két időpont közé esik Kölkedi István fiainak a birodalmi nemességgel való kitüntetése, s valószinű, hogy az adományos testvérek egyikének, talán az első helyen említett Jánosnak valami diplomatiai küldetése a birodalomba szolgáltatott arra alkalmat.
Magáról a Kölkedi családról adatok hiányában semmit se mondhatok. Kölked néven ma négy falut ismerünk: egyet Baranyában, egyen Somogyban, továbbá Kis- és Nagy-Kölkedet, mind a kettőt Vas vármegyében. Középkori oklevéltárainkban a somogyi és vasmegyei Kölkedről találunk Kölkedi nevet viselő nemeseket, de ezeket is gyér számmal.*Fejér, Codex Dipl. IX/V. k. 215. l., X/VI. k. 840. l., X/VII. k. 124. l. Wenzel, Árpádkori új okmtár, IX. k. 44. l. Hazai okmtár. I. k. 75–77. l., III. k. 16. l., IV. k. 314–316. és 318–320. l., V. k. 293. l.* Idő és név összetalálkozása folytán a vasvári káptalan 1439 ápril 14-én kelt oklevele ad némi alapot a kombináczióra, melyben jelenti, hogy néhai Kölkedi János gyermekeit: Katalint – férjezett Himodi Lukácsnét – Bálintot és Dorottyát a vasmegyei kölkedi birtokban megosztoztatta s a két utóbbinak, mint kiskorúaknak birtokrészeit nagyatyjuk, Rádóczi János gondviselésére bizza.* Hazai okmtár, IV. k. 318–320. l.*
Azonos-e az itt néhainak említett Kölkedi János a czímerszerzők élén megnevezett Jánossal, ennek megállapítására további kutatások volnának hivatva. Úgy látszik, hogy a czímerszerző Kölkedi család rövid idő alatt kihalt; a czímeres levél hátán ugyanis a XVI. század derekára valló irással a következő feljegyzést találjuk: Clemens Sos habuit in uxorem filiam Joannis Kewlkedy, ex illa nata est domina Susko filia videlicet Clementis Sos, quae nupta est Davidi Krady, ex qua nata est domina Affra mater Josae, Thomae, Georgii et Joannis Ormani. Ez a genealogiai feljegyzés egyuttal a czímeres levél vándorlásának történetét is látszik elmondani, a melynek pedig mindaddig, a míg a család fiága él, természetszerűleg ennél kellett volna őriztetni. Említettem, hogy az érdekes oklevél a Somogyi grófok levéltárában őriztetik. A grófi család ma már csupán egyetlen női tagjában, a fentebb már nevezett gróf Wallis Gyulánéban él, kinek Thaly Kálmán előtt tett nyilatkozatából jogot merítünk a reményre, hogy a magvaszakadt főúri család levéltára a Magyar Nemzeti Múzeumban fog elhelyeztetni. Ha ez megtörténik s a levéltár a kutatás számára megnyílik, remélhető, hogy a Kölkedi család leszármazására is meg fogjuk benne találni az óhajtott felvilágosítást.
Schönherr Gyula.
Nádasdy Ferencz országbíró mint genealogus.
Zrinyi Miklós a költő és hadvezér följegyezte, hogy «egy nemzet sem pattog úgy s nem kevélykedik nemesség titulusával, mint a magyar»* Rónai Horváth Jenő, Gr. Zrinyi Miklós hadtudományi munkái. 94 l.*.Annyi bizonyos, hogy főuraink örömest eldicsekedtek fényes származásukkal és alkalomadtán hánytorgatták őseiknek nagy vitézi voltát, nemzetségüknek régiségét, híres, nevezetes családokkal való vérségüket stb., de még a kurta nemes is büszkén emlegette armális-szerző ősapját, kinek szabadságát, jószágát, kiváltságait köszönheté. Ebből is látszik, hogy az az általános emberi érzés, mely már a legrégibb népeket arra ösztönözte, hogy az ősök emlékezetét a maradék előtt örökössé tegyék, nálunk nagy mértékben ki volt fejlődve, és szűkebb körben, mint családi hiúság, a genealogia iránt való különös érdeklődésben nyilvánult.
Tapasztalhatjuk is, hogy még a legegyszerűbb család leveles ládájából sem igen hiányzott a genealogia, mely, a mellett, hagy az ősök emléke iránt való kegyeletről tanúskodott, egyúttal gyakorlati czélokra és nagyfontosságú anyagi érdekek védelmére szolgált. Mert a nemes embernek ugyancsak nyilván kellett tartania genealogiáját, hogy a sok körmös prókátor, hamis lelkű atyafi, vagy plane esküdt ellensége a fiskus ki ne forgassa a maga igazságából. Mivelhogy a szent korona képviselője örökösen résen állott, hogy az urafogyott vagyont vagy egyedűl fiú-ágat illető jószágokat a körme közé keríthesse. Akár volt igazsága, akár nem, csak előállott a maga követelőzéseivel, arra számítván, hogy a szegény ügyefogyott nemes embert valami úton-módon sarokba szoríthatja. Gyakran megtörtént, hogy a közös törzsökből eredő, de különböző nevet viselő s egymásra nézve már szinte idegen családoknak ilyenkor 4–500 esztendőre is vissza kellett vinni a genealogiájukat, hogy a magszakadást vitató fiskussal, vagy az ősadományos birtok természetéhez képest a leányági utódokkal szemben örökösödési joguknak érvényt szerezhessenek.
És bizony, ha nincs rendben a genealogiájuk, hiába vitatják p. o. hogy másokat ne említsek, a Kapjon nemzetségből származó Sztárayak, hogy a Nagyrnihályi Tibay, Ödönffy vagy Bánffy családoknak vérség és leszármazás szerint ők az örökösei; hasztalanul hivatkoznak a gr. Károlyiak arra, hogy a Wethéssyekkel nemcsak egy nemzetségből, de egy és ugyanazon őstől is származnak; hiába bizonyítgatja az Ujhelyi család, hogy a Hunt-Pázmán genusból eredő Zowárdffyak jószágában ő a fiú-ág: a törvény a fiskus pártjára áll és a sok szép őstől maradt vagyontól örökre elesnek.
Hát még mikor a Rosályi Kun nemzetség utolsó férfitagja is sírba szállott s a leányági utódok seregestől állottak elő, hogy örököljenek utána, ki tudott volna eligazodni a csaknem 100 esztendeig tartó pörben, mely idő alatt hárorn új nemzedék nevekedett, a genealogia nélkül? mikor Kun János, László és Gáspár ágán a Gyulaffy, Rhédey, Pogány, Ujhelyi, Maróthy, Bicskey, Megyery, Bay, Perneszy, Szentpáli, Bethlen, Vay, Ibrányi, Pongrácz, Desewffy, Sennyey, Barkóczy, Károlyi stb. család és ezeknek minden ija-fia just formált a fejedelmi vagyonhoz.
Vagy mikor a Káta genusból származó Csarnavodai Surányi nemzetségnek magva szakadt, hogy lett volna képes igazságot tenni a biró a Telegdy, Prépostváry, Alaghy, Bornemissza, Kállay, Perényi, Gyulaffy, Lónyay, Ilosvay, Csomaközy stb. családok, meg a Kusali Jakcsy, Matuznay, Büdy, Perneczy, Salgay, Sulyok, Tegzes, Derencsényi, Szepessy, Árthándy stb. örökösök között, hacsak rendről-rendre, izről-izre ki nem mutatják a genealogiájukat?
És gondoljunk csak arra a híres Bossányi-pörre, mely egymagában is jókora kötet családtani munkához szolgáltatna anyagot s melyből hosszú időn keresztül egész sereg prókátor élősködött!
Látnivaló tehát, hogy valamint a tengeri hajósokat a mindennapi élet parancsoló szüksége csillagászokká, azonképen a magyar nemes embert az örökös perlekedés professzionátus genealogussá tette.
Mindazonáltal családtani íróinknak sohasem győzünk elegendő óvatosságot és szigorú kritikát ajánlani a perbeli genealogiák használatánál, mivelhogy azokat jobbára prókátorok készítették, a kikről pedig már Zrinyi Miklós följegyezte, hogy «nem az igazságnak szeretetiből» tanulják a mesterségüket, hanem azért, hogymásokat megnyomorítsanak.* Gr. Zrínyi Miklós hadtudományi munkái. 95. l.*
És valóban ha a régi örökösödési, vagy általában az u. n. joggyökös pereket tüzetesen tanulmányozzuk, azt tapasztaljuk, hogy furfangos prókátorok, a kik még a kákán is csomót kerestek, gyakran a legalaposabb genealogiát is összetörték, vagy mindenféle ravasz cselfogásokkal és sophismákkal olyannyira zavarba hozták a hitelesség felett döntő biróságot, hogy ennek következtében az illető fél, nyilvánvaló igazsága daczára is pervesztes lőn.
Viszont az is előfordult – sajnos elég gyakran – a királyi tábla praxisában, hogy hamis genealogiával állottak elő, és ha az adversa pars nem tudta kimutatni a csalárdságot, a mi bizony csak elvétve sikerült, a biróság hitelesnek fogadta el a leszármazási táblát, mely igen sok családtani tévedésnek és bonyodalomnak vetette meg alapját.
Ha valaki a genealogia fejlődésének történetét megírná, ezt az időt a prókátori befolyás korszakának nevezhetné, mely körülbelől a mult század végéig tartott, a mikor már a megindult levéltári kutatások s az annak előtte jóformán ismeretlen historiai kritika következtében az irodalmi férfiak figyelme a történetirásnak e parlagon heverő segédtudománya felé kezdett fordulni, melyet a prókátorok fejlődésének természetes útjáról letérítve, egészen alárendelt, sőt gyakran dicstelen szerepre kárhoztattak.
De hosszú idő telt el addig, a míg szakavatott, tudós emberek fáradhatatlan munkássága a komoly számot tevő tudományok sorába emelte s bizony a régibb századokból alig van rá példa, hogy valaki a genealogiát önállóan művelte volna. Mert azok a tányérnyaló iródeákok, a kik néhány huszasért, vagy bármely adományért, borravalóért, otromba hizelkedéssel az ó-testamentomig vagy legalább is a régi szittya kapitányokig fölvitték gazdájuk vagy maecenásuk családfáját, a kik máskülönben a tudományra nézve korántsem voltak oly veszedelmesek, mint a prókátorok – sem az irodalmi, sem a tudományos czélt nem tartották szemük előtt, és a genealogia művelői közé tulajdonképen nem is számíthatók.
Magasabb intelligentiát, több tudást és hasonlíthatatlanul józanabb felfogást találunk azokban a halotti beszédekben és bucsúztatókban, melyek – legnagyobbrészt a XVII. és XVIII. századból – nyomtatásban és kéziratban maradtak reánk. Ezeknek szerzői többnyire papok vagy iskolamesterek, tehát bizonyos műveltséggel biró, sőt néha határozottan tudós emberek voltak, s bár a genealogiát ők sem tartották tulajdonképi czélnak, de munkájukból már kiérezhető, hogy igazmondásra törekesznek, és konstatálható, hogy eredeti okleveleket, olykor pedig önálló forrásműveket, historikusokat is használnak.
Minden tudományszaknak és irodalmi ágnak akadt művelője hazánkban s a lőcsei kalendarium mellett még a Csizió is nagy népszerűségnek örvendett, de olyan ember, a ki egy már kipusztult vagy még virágzó híres nemzetségről könyvet irjon, széles Magyarországon nem találkozott. Ugyan kinek is jutott volna eszébe ilyesmi, mikor minden ember könyv nélkül tudta a maga genealogiáját és elszámolta az őseit, ha kellett, akár hetediziglen? Arról pedig, hogy a genealogia valaha még tudományszámba menjen, bizony senki sem álmodott.
Annál meglepőbb tehát, hogy Nádasdy Ferencz országbíró, a ki fiatal korában mint hitvitázó, később pedig mint politikai iró ügyesen forgatta a tollat s az irodalomnak és tudománynak buzgó pártfogója volt, e tekintetben is kiválott kortársai közül és* L. Pauler Gyula, Wesselényi Ferencz nádor és társainak összeesküvése, I. k. 30. és 183–192. Ll.* nagy, országos gondjai mellett azt forgatta elméjében, hogy a Báthoryak genealogiájáról «igen szép emlékezetre való munkát» csináltasson.
Nádasdy, a mint néhány fenmaradt leveléből látjuk, szenvedélyes genealogus volt, és természetes, hogy elsősorban saját családja iránt érdeklődött. Szorgalmasan gyűjtötte a leszármazásra vonatkozó adatokat, és igen jó néven vett. Bálintffy János füzéri tiszttartójától, ha jártában, keltében genealogiák után tudakozódott. A maga egyenes ágon való leszármazása persze tökéletesen rendben volt, mert a főurak mindig különös gondot fordítottak arra, hogy genealogiájukat ahhoz értő emberek által az «ok és perfolyta levelek»-ből összeállíttassák, hogy szükség esetén kéznél legyen, és most a Nádasdyaknak más családokkal való vérséges összeköttetését akarta tisztába hozni. Erről tanuskodik 1663 márczius 19-én Bálintffy Jánoshoz intézett levelének következő passusa: «Az Zólyomi és Gyulai familiák genealogiákat (így), ha szerezhetné kgd, kedves dolgot cselekszik, mind az kettő bemegyen genealogiánkban. Zólyomi familia Báthory, familia után és Gyulay familia Révay familia után».* Országos levéltár. Lymbus, Missilisek.*
Az országbíró édes anyja ugyanis Révay Judit, Révay Ferencz nádori helytartó és Gyulay Borbála kisunokája volt,* L. Nagy Iván, Magyarország családai, IX. k. 696 l.* nagyanyja pedig a manapság is sokat emlegetett, gyászos hirű Báthory Erzsébet vala, Nádasdy Ferencznek, a vitéz «Fekete bég»-nek hitvestársa.* A Zólyomi-családnak a Báthoryakkal más nexusát nem ösmerjük, mint hogy Somlyai Báthori István erdélyi vajda, István lengyel király atyja, Zólyomi Lászlóval sógorságban volt, amaz Telegdy Katát, ez pedig Fruzsinát birván nőül. A Nádasdy és Zólyomi-család között, tudtunkkal legalább, közelebbi vérség nincsen.*
A következő esztendőben, mikor már a Báthoryak leszármazásaira vonatkozó adatokat nagy fáradsággal csaknem teljesen összegyűjtötte, Bálintffy János útján arról értesült, hogy a keresve keresett genealogia Kemény János fejedelem özvegyénél van. Ahhoz fordult tehát kérésével, és hogy a dolog annál bizonyosabban sikerüljön, Bocskay István, Zemplén vármegye főispánja közbenjárását is igénybe vette, 1664 deczember 15-én az alább következő levelet intézvén hozzá:
«Spectabilis ac magnifice domine, observandissirne salutem etc.
Elérkezvén Bálintfy János uram, jelenté kgd hozzám való több jó affectioi között, hogy az Báthory familiának genealogiája valamikor kgd kezénél is lett volna, és most, mint kgd gondolja, Kemény Jánosné asszonyomnál ő kglménél volna, melynek megszerzéseiben én immár annyira fáradoztam (nem egyebért, hanem nemzetem és annak az méltóságos régi familiával dicsösségeért, melyben sok nevezetes főrendek részesek), hogy az mi kevés héjával volnék, ha összve szerezhetném, igen szép emlékezetre való munkát csináltathatnék.
Minek okáért bizodalmasan kérem kgdet és igen szeretettel, mutassa megszerzésiben tellyes informatióval jó akarattyát, kirül hogy efficatiusbban requirálhassa Kemény Jánosné asszonyomat is kglmed, noha nem kétlem meghitt elmével lenni kgdhez ő kglmét, irtam én is ő kglmének, azt kgdhez his annexis dirigáltam. Ebben kgd fáradozván, oly jó akaratot mutat
hozzám, mely által minden alkalmatossággal kötelez maga szolgálattyára. Kivánván in reliquo, Isten sokáig éltesse kgdet jó egességben. Pottendorff die 15 decembris 1664. – Spectabilis ac magn. dom. vestrae
servitor paratissimus
Comes F. de Nádasd mp.* Külczim: Spectabili ac magnifico domino Stephano Bocskay de eadem, Comitatus Zempleniensis supremo Comiti. S. C. R. majestatis consiliario, domino observandissimo. (Országos levéltár, Lymbus, Missilisek).*
A Báthory család genealogiája úgy került a Kemény Jánosné birtokába, hogy a fejedelem első
felesége Kállay Zsuzsánna halála után, a mint tudjuk, Lónyay Zsigmondnak Varkocs Margittól született Anna leányát, Wesselényi István özvegyét vette nőül, a ki Lónyay István és szaniszlóffi Báthory Kata unokája volt, viszont Bocskay István felesége Lónyay Zsuzsánna jussán került a Báthoryak atyafiságába. Összeköttetésüket a következő tábla mutatja:* L. bővebben Doby Antalnak a Lónyay-családról irott érdemes munkájában.*
Szaniszlóffi Báthory Elek Kusali Jakcsy Anna; Báthory Kata Lónyay Istvánné; Lónyay Zsigmond Varkocs Margit; Lónyay Anna 1. Wesselényi István 2. Kemény János fejedelem; Lónyay Zsuzsánna Bocskay Istvánné
Nem valószinű, hogy akár Bocskay, akár Kemény János özvegye megtagadta volna az országbiró kérését, a ki azonban, sajnos, a szép emlékezetre való munkát sohasem fejezhette be. A következő 1665. év február 20-án olaszországi zarándok útjára indult, hogy régi óhajtását teljesítvén, Szent-Péter és Szent-Pál sírján imádkozhassék,* Velenczéből és Rómából irott levelei az orsz. levéltárban, id. h.* s mire visszakerült hazájába, már nagy dolgok voltak készülőben s a forrongó politikai élet, a nemzet fölszabadítása nagy lelkesedéssel és magyar szokás szerint nagy zajjal szőtt Wesselényi-féle összeesküvés végkép elvonta őt a csendes irodalmi munkásság teréről. Hű embere Bálintffy János még mindig szorgalmasan gyűjté számára a genealogiákat s a főúr – mint 1666 július 12-én kelt levelében olvassuk – igen kedvesen vette a küldött adatokat és kérte, hogy csak fáradozzon tovább,* U. ott.* maga azonban nem törődött most már családjának régi dicsőségével, de a hazáját fenyegető veszedelem láttára tollat ragadván, rámutatott az ország sebeire, irgalmatlanul ostorozta az egész társadalom, kiváltképen pedig a clerus romlottságát, és lángoló gyűlölettel festette a zsarnoki uralmat, mely a nemzetet a gyalázatos vasvári békekötéssel a végromlás szélére juttatta. Úgy írt, úgy gondolkodott, úgy érzett, mintha csak Zrínyi Miklós lelke támadt volna föl benne.
A Báthoryak genealogiája tehát nem készült el, mi azonban az elmondottak után jogos büszkeséggel számíthatjuk Nádasdy Ferencz országbirót a genealogia úttörő munkásai közé.
Dr. Komáromy András.
A Késmárki Frey család.
A minden valószínűség szerint Németországból beszármazott Frey család tagjaival legelőször Késmárk város évlapjain találkozunk, a XVII. század kezdetén. A város annáleseiben az 1607. évről feljegyezve találjuk, hogy Frey Mihály kereskedőtől Jászón, a város szabadalmainak megsértésével, elvették vám fejében posztóáruit. Ennek folytán a város kárpótolta őt a szenvedett veszteségekért.* Genersich, Merkwürdigkeiten der königlichen Freystadt Kesmark, (Kassa, 1804.) I. k. 442. l.*
Hogy azonban Frey Mihálynak neve nem ezen ügygyel kapcsolatosan, és nem most először került a nagyobb nyilvánosság elé, és hogy a család már régebbi idő óta adott hazánknak okos, munkás, derék polgárokat, mutatja azon körülmény, hogy II. Mátyás király 1614 július 29-énFrey Mihályt és nejét Annát, úgyszintén fiait: Ágostont, Györgyöt, Mihályt és leányait: Évát, Katalint és Annát, valamint összes utódaikat, tekintettel a családfő azon «hűséges szolgálataira, a melyeket különböző időben és helyeken tanusított», polgári állásukból kiemelve, az ország nemesei közé iktatta. Az adományozó oklevél «az igazi és kétségtelen nemesség jelét, a királyi kegy és hajlandóság tanuságát» a czímert, a következőképen írja le:
«Scutum videlicet militare erectum flavi coloris sive aurei, ex fundo illius viridi campo accrescente, in quo integer miles cathaphractus capite etiam galea tecto, manuum dextra, ictum inferre volenti similis, strictam frameam vibrare, sinistra autem habenas equi rubri, cui insidet regere, inque dextram scuti partem colutim incedendo tendere cernitur. Scuto incumbentem galeam militarem craticulatam sive apertam, regio diademate alterum equum spadiceum, inguine tenus eminentem proferente ornatam. A summitate vero sive cono galeae laciniis seu lemniscis hinc aureis et nigris illinc vero argenteis et rubris in scuti extremitates sese diffundentibus, scutumque ipsum decenter exornantibus.»
A mint mindez az oklevél elején hű festésben szemlélhető.
Megengedvén egyúttal, hogy úgy Frey Mihály, mint összes örökösei és leszármazottjai, ezen czímert minden előjogokkal és kiváltságokkal együtt, bárhol a csatákban, harczijátékokon, fegyvergyakorlatokon, lobogókon, pajzsokon, sátrakon, pecséteken, edényeken stb. hordozhassák és viselhessék.* A nagyobb pecséttel ellátott hártyán írt nemesi levél eredetije a család birtokában.*
A nemességi levelet Frey Mihály kérésére, Szepesvármegye gyűlésén hirdették ki Lőcsén 1615-ben.* Az erről kiállított okirat ugyanott.* 1630-ban pedig a szepesi káptalan bevezette jegyzőkönyvébe.* U. ott.*
Miután Frey Mihály elnyerte a magyar nemességet, természetesen még előkelőbb helyet foglalt el városának polgárai közt, és még szélesebb körben szolgálta a város érdekeit. 1618-ban őt és Fuhrmann Tóbiást küldik ki Kassára, hogy Hoffmann György szepesi kamarai gróffal, a Késmárk városa által még 1604-ben adott 2000 frtnyi kölcsön visszafizetése ügyében, megállapodásra jussanak.* Genersich, id. m. I. k. 363. l.* 1623–25-ig pedig már mint Késmárk polgármestere szerepel. Hogy működésével polgártársai bizalmának nemcsak megfelelt, hanem azt még fokozta is, ennek legfényesebb bizonyítéka az, hogy 1630–31-ben ismét megválasztják. Pedig épen ebben az időben súlyos idők nehezedtek Késmárk polgáraira. Nemcsak nagy pénzbeli veszteségek érik a várost és népét,* U. ott, I. k. 447. l.* hanem Thököly István gróftól is a legkiméletlenebb támadásoknak voltak folytonosan kitéve.
A gróf pl. a többi közt nem egy ízben úgy nyilatkozott, hogy a város polgárai az ő rabszolgái, az ő javaik az ő tulajdonát képezik, s hogy ő inkább óhajtaná a késmárki házakat szalmával, mint zsindelylyel fedve látni. Az erélyes polgármester nem mulasztotta el a szepesi káptalan előtt önérzetes hangon óvást emelni a város kiváltságai ellen intézett minden ily merénylet ellen, és egyébként is mindent elkövetett a város jogainak megvédelmezésére.* Genersich, id. m. I. k. 376. l.*
A Frey Mihálytól közvetlenül leszármazottak sorsáról, életviszonyairól alig maradt valami tudósítás reánk. Mindössze annyit tudunk, hogy Ágoston 1648-ban Eperjesen lakik, és ugyanekkor a Thököly által elkövetett hatalmaskodások tárgyában megtartott vizsgálatban mint tanú szerepel.* U. ott, I. k. 405. l.* Katalin pedig 1620 táján férjhez ment Serpilius leibiczi lutheránus prédikátorhoz, a kit apósa befolyása 1624-ben késmárki lelkészszé választat meg. E házasságból származott 1623 január 30-án Serpilius János, a ki elvégezvén a németországi egyetemeken tanulmányait, haza jött és előbb Szepesmegyében, később pedig Sopronmegyében működött mint ügyvéd, s nevét különösen a jogtudomány terén kifejtett irodalmi munkásságával tette országszerte ismertté.* U. ott, II. k. 178. l.*
Hihetőleg ebből a családból származott Frey Menyhért is, a ki 1655-ben Szepesvárának parancsnoka volt, bár ennek leszármazását nem tudjuk kimutatni.* Orsz. lt. A szepesi káptalan jegyzőkönyvének mutatója. Instrumenta comitum Csáky. Scrinium 13. Fasc. 4. nr. 34.*
Ezen kívül a Szepesvármegyére vonatkozó XVII. századbeli oklevelekben is többször találkozunk Frey és Fray nevezetű egyénekkel. Iacute;gy pl. 1675-ben kiállítanak Fray János részére egy bizonylatot valamely tartozás ügyében.* U. ott. Scrinium 16. Fasc. I. nr. 7.* 1676-ban Fray János és Ágoston számára adtak ki ily bizonyítványt.* U. ott. Capsa X. Fasc. 5. nr. 8.* 1688-ban pedig találunk ugyancsak a Szepességben egy Frey Ferdinand nevezetű biztost.* Orsz. lt. Benignae Resolutiones 1688. 28. Julii.*
Nem lehetetlen, hogy ezek is a késmárki polgármester családjából származtak, bár megvalljuk, hogy ily állítás koczkáztatására nem tudunk semmiféle támponttal szolgálni.
A Frey Mihály egyenes leszármazottjainak hiteles sorozatát, Pozsonyvármegyének 1742 július 13-áról keltezett oklevelében találjuk meg, a melyben a megye bizonyítja, hogy az ugyanazon napon megtartott közgyűlésen Frey János és Jakab, fiai Józsefnek, János fiának, a ki fia volt egy másik Józsefnek, György fiának, ez pedig Mihálynak és Frey Gottfried, Jánosnak, Lőrincz fiának gyermeke, a ki fia volt a már említett Józsefnek, György fiának, a ki Frey Mihálytól származott, – mindhárman Pozsony városának lakosai, megjelenvén a gyűlés színe előtt, azt kérelmezték, hogy a megye az ő kétségtelen nemesi jogaikról állítson ki bizonyságlevelet. A megye, miután a kérelmezők felmutatták a Frey Mihály részére kiadott czímeres oklevelet, és egyúttal Frey Mihálytól való leszármazásukat hiteles okmányokkal igazolták, teljesítette kérésüket.* A család birtokában.*
1742 július 16-án Frey (Fraj) János, Jakab és Gottfried, a Pozsony vármegye által meghatározott taksa értelmében, száz rajnai forintot fizetnek le az országos felkelés számára.* U. ott.* 1744 november 16-án pedig Frey János és Jakab kiállítják az országos nemesi felkeléshez, a vármegye által reájuk kivetett lovas katonát, fegyverekkel és más szükségesekkel jól felszerelve.* U. ott.*
Frey Jánosnak Salzbrantinn Zsófiával kötött házasságából tíz gyermek született. Ezek közül Józsefet (szül. 1738 márczius 9.) 1768-ban Baranya vármegyében találjuk, a hol a megye május 28-iki közgyűlésén nemesi oklevelét kihirdetteti.* U. ott.* A legidősebb gyermek pedig, az 1730 augusztus 14-én született János-György, 1750-ben mint bányász Selmeczre kerül, a hol úgy látszik szakít családjának vallási tradiczióival és áttér a katholikus vallásra, vagy legalább is gyermekeit kath. vallásban nevelteti. Itt született 1750 július 26-án Ignácz nevű fia, a ki a század elején Balassa-Gyarmaton él, s a kinek Fridrich Annával kötött házasságából származott 1809 február hó 24-énVilmos, a ki mint Esztergom városának egyik legtekintélyesebb polgára halt meg, miután 1889 ápril hó 20-án ő felsége által felhatalmaztatott arra, hogy ő és törvényes utódjai, régi magyar nemességük épségben tartása mellett a «késmárki» előnevet használhassák.* Budapesti Közlöny,1889 május 4. 105. szám.*
A Frey család általunk ismert tagjainak leszármazási táblája tehát így állítható össze:
Mihály Anna; Ágoston; György; Mihály; Éva; Katalin Serpilius Jánosné; Anna; József; János; Lőrincz; József; János; Gottfrid; János Salzbrantinn Zsófia; Jakab; János-György sz. 1730 aug. 14.; Mátyás sz. 1732 aug. 13.; Pál sz. 1735 jan. 27.; József sz. 1738 márcz. 9.; Mária-Erzsébet sz. 1741 ápril 7.; Mária-Erzsébet sz. 1741 ápril 7.; Mária-Rozina sz. 1743 jul. 5.; János-Mihály sz. 1745 jul. 13.; Zsófia sz. 1747 decz. 22.; Éva-Katalin sz. 1748 decz. 24.; Mária-Klára sz. 1752 május 25.; Ignácz sz. 1750 jul. 26. † 1825. Fridrich Anna; Imre; Ignácz; Mária-Veronika; Ignácz; Ferencz; Móricz; György; Vilmos sz. 1809 febr. 24. † 1890 decz. 6. Fröhlich Francziska; Anna; Nep. János.; Miklós.; József.; Ferencz szül. 1851 február 11. Majer Berta; Vilma szül. 1855 február 13. Schwandaui Schwinner Ignáczné.; Berta sz. 1879 márcz. 6.; Kornél sz. 1881 jul. 18. † 1886 máj. 20.; Vilmos sz. 1883 máj. 13.; Ferencz sz. 1888 jan. 21. † 1891 márcz. 2.
Kollányi Ferencz.
Tárcza.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság f. évi február hó 27-én Báró Radvánszky Béla elnöklete alatt igazgató-választmányi ülést tartott, melyen jelen voltak: Bánó József, Bárczay Qszkár, Boncz Ödön, Csánki Dezső, Illésy János, Kammerer Ernő, Makay Dezső, Nagy Gyula, Schönherr Gyula, Szinnyei József ig. vál. tagok, Tóth Árpád pénztárnok és Fejérpataky László titkár.
Az elnök megnyitván az ülést, köszönetet mondott azon üdvözlő iratért, melyet a választmány hozzá koronaőrré történt választatása és val. belső titkos tanácsosi czimmel történt kitüntetése alkalmából intézett.
Ezután Dr. Schönherr Gyula felolvasta Kropf Lajosnak Ágota királyleány származása czimű értekezését, mely annak idején a Turulban fog megjelenni.
A folyóügyek tárgyalása előtt a titkár bejelentette Melczer István v.b. titkos tanácsosnak, a társaság pártoló és ig. vál. tagjának február hó 20-án bekövetkezett halálát, tudomásul hozván, hogy az elhunyt ravatalára a társaság nevében koszorú tétetett s hogy a temetésen a társaságot a titkár és a választmány több tagja képviselte. A választmány a veszteség felett érzett fájdalmának jegyzőkönyvileg adott kifejezést, az elnökség intézkedését a ravatalra helyezett koszorúra vonatkozólag jóváhagyta s elrendelte, hogy a Turul legközelebbi számában az elhunyt nagy érdemeit méltató nekrolog tétessék közzé.
Ezután a titkár előterjeszti a pénztárnok részletes kimutatását az 1895. év pénztári eredményéről; ezzel kapcsolatban felolvasta az előirányzat és a tényleges pénztári eredmény összehasonlítását, mely a következő adatokat tartalmazza:
A M. Heraldikai és Genealogiai Társaság 1895. évi költségvetési előirányzatának és a tényleges pénztári eredménynek egybevetése.
Bevétel.
Előirányzat Eredmény Különbözet
frt kr. frt kr. frt kr.
1. Pénztári maradvány az 1894. Évről 282 20 282 20 – –
2. Értékpapírok kamatai 416 – 416 – + 10 –
3. Alapítványok kamatai 155 – 150 – – 5 –
4. Pártoló tagdíjak 1500 – 1610 – + 110 –
5. Évdíjak 1500 – 1533 95 + 33 95
6. A Turul, Tárgy- és Névmutató és Nemz. Zsebkönyv eladásából 150 – 82 85 – 67 15
7. Alapítvány-befizetés 500 – 800 – +300
8. Rendkívüli bevétel 10 – 9 04 – – 96
Összesen 4513 20 4894 04
A tényleges eredmény e szerint 380 frt 84 krral mulja felül az előirányzatot.
Kiadás.
Előirányzat Eredmény Különbözet
frt kr. frt kr. frt kr.
1. Személyi járandóságok 750 – 750 – – –
2. Irói tiszteletdíjak és szerkesztés 700 – 763 20 – 63 20
3. Nyomdai költség 1400 – 1240 – 160 –
4. Színnyomatok készítése 350 – 339 – – 11 –
5. Metszetek, rajzok, czinkografiák 150 – 33 – – 117 –
6. Utánvételi expeditio költségei 50 – 46 71 – 3 29
7. Irodai átalány titkárnak és pénztárnoknak 60 – 60 – – –
8. Társulati szolga díjazása 60 – 60 – – –
9. Újévi ajándékok, pénzbeszedési díjak, másolások stb. 130 – 117 05 – 12 95
Tőkésítés 500 – 799 80 + 299 80
10. A középkori czímeralbum kiadására félretett összeg 200 – 200 – – –
11. A Nemzetségi Zsebkönyv folytatására félretett összeg 100 – 100 – – –
12. Rendkívüli kiadás 10 – 39 42 + 29 42
Összesen 4460 – 4548 18
A tényleges kiadások tehát 88 frt r8 krral mulják fölűl az előirányzatot.
Előirányzott maradvány 53 frt 20 kr.
Tényleges maradvány 345 « 86 «
A többlet tehát 292 frt 66 kr.
Vagyonállás 1895. decz. 31-én:
1. Értékpapirok névleges értékben (koronajáradék 21,200 korona, jelzálog hitelb. nyer. kötvény 100 frt) 10,700 frt – kr.
2. Kötelezvényekkel biztosított alapítványok 2600 « – «
3. Kötelezvény nélküli alapítványok 500 « – «
4. A középkori czímeralbum és a Nemzetségi Zsebkönyv czéljaira a takarékpénztárban két könyvre elhelyezett összeg 300 « – «
5. Készpénz (átvitel 1896-ra) 345 « 86 «
Összesen 14,445 frt 86 kr.
A pénztári kimutatás és az itt közölt összehasonlítás felolvasása után Nagy Gyula vál. tag, mint a számvizsgáló bizottság előadója felolvassa a bizottság jelentését az 1895. évi számadások, a pénzkezelés és a pénztár állapotának megvizsgálásáról, úgyszintén a titkár által előterjesztett költségvetésről. A bizottság jelentése egész terjedelmében a következő:
Tekintetes Választmány!
Alulirtak a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1895. évi pénztári számadásainak átvizsgálásával bizatván meg, e megbizatásunkat f. évi február hó 18-án teljesítettük s a számvizsgálat eredményét a következőkben van szerencsénk a t. választmánynak bejelenteni:
Mindenekelőtt átvizsgáltuk a pénztári naplókönyvet, s összevetvén annak 1895. évi minden egyes tételét az igazolásul szolgáló okmányokkal, és a tagdíj-befizetésekre nézve összehasonlító próbákat tévén a tagok nyilvántartó könyvében is, a pénztári naplókönyvet – egyetlen egy tévesen bevezetett tétel kivételével – rendben találtuk s 1895. decz. 31-ével 4894 frt 04 kr. Bevétellel, 4548 frt 18 kr. kiadással és a folyó 1896. évi költség-előirányzatba felveendő 345 frt 86 kr. maradványnyal lezártuk; megjegyezvén, hogy a napló 14-dik tétele alatt báró Inkeytől alapítvány fejében és a Turul régibb évfolyamaiért befolyt 200 és 50 frtból ez utóbbi 50 frtnyi összeg tévedésből be nem vezetetett, mire nézve javasoljuk, hogy ezen 50 forintnyi összeg a t. válaszmány ez iránt hozandó határozata alapján az 1896. évi napló bevételi tételei közzé mint külön tétel vezettessék be és egyszersmind a költségvetési előirányzatba is az 1895. évi pénztári maradvány mellé szintén mint külön tétel, azaz a föntebb kimutatott maradványnyal nem összegezve, vétessék fel. Áttérve a kézi pénztár megvizsgálására, összegeztük a napló 1896. évi tételeit a mult évről áthozott 345 frt 86 kron kezdve, bezárólag febr. 17-ig, mely nap g 814 frt 36 kr bevétellel szemben 264 frt 36 kr. kiaidást és így 550 frt maradványt állapitottunk meg; ennek fedezetéül a kézi pénztárban 545 frtot készpénzben, 5 frtot előleg-nyugtában találván, a megállapított maradványt hiány nélkül meglevőnek jelenthetjük.
Ezután a törzsvagyon-könyvet vettük vizsgálat alá. Ennek adatai szerint van a társaságnak jelenleg, azaz a vizsgálat napján (febr. 18-án), 5 ötszáz forintos, 35 kétszáz forintos és 26 száz forintos alapító tagja. Ezen 12,100 frtot tevő alapítványból a számvizsgálat napjáig tényleg befizettetett 9000 frt, fizetetlen még 3100 frt. Ebből 2600 frt van kötelezvényekben, melyeket szemmel láttunk, ellenben 500 frt még nincsen kötelezvényekkel biztosítva. A föntebb kimutatott 12100 frt alapítványi tőkén kívül a társaság törzsvagyonához tartozik még, mint alapítványi természettel nem biró összeg, 1700 frt s így a társaság törzsvagyona összesen 13,800 frtot teszen és így a mult évi vagyonállapothoz képest 300 frttal gyarapodott.
A föntebbiek szerint befizetett 9000 frt alapítvány és az alapítványi természettel nem biró 1700 forint, összesen 10,700 frtból az osztrák-magyar banknál letéve van, a miről a bank 5 db. letéti jegyének megszemléltetése által győződtünk meg: 10,600 frt, 100 frt pedig 1 db. 61692 számú 4 % m. koronajáradék kötvényben.
Végül a tagok nyilvántartó könyvét is megvizsgáltuk és rendesen vezetve találtuk.
Ezek alapján Tóth Árpád társ. pénztárnok úrnak 1895-re nézve a fölmentést, a szokott fentartással, és a föntebb említett 50 frtról való beszámolásnak kötelezettsége mellett, megadatni javasoljuk.
A mi az 1895. évi zárszámadási eredményeket illeti, örvendetesen constatálhatjuk, hogy a tényleges bevételek az előirányzott 4513 frt 20 krnyi összeget 380 frt 84 krral haladták meg, a mi részint a tagdíjaknál befolyt jelentékeny többletnek, részint az alapítványok befizetésénél mutatkozó kedvező viszonyoknak köszönhető leginkább; ezzel szemben a kiadásoknál az előirányzott 4460 frton felül mutatkozó 88 frt 18 kr. túllépés valóban csekélynek mondható. Hogy az előirányzat és a zárszámadás egyes tételei hogyan viszonylanak egymáshoz, arról a részletes kimutatás nyújt kellő felvilágosítást; végeredményül csupán azt jelezzük meg, hogy az 1895 végére előirányzott 53 frt 20 kr. pénztári maradvány tényleg 292 frt 66 krral lett több az előirányzatnál és így a t. elnökség gazdálkodása a mult évben is – mint mindig – reális alapokon nyugodott.
Mindezek után rátérve az 1896. évi költségvetési előirányzatra, miután annak egyes tételeit az eddigi eredményekkel és tapasztalatokkal összevetettük, a titkár úr által bemutatott javaslatot, mely a folyó 1896. évre 3968 frt 86 kr. bevételt, 3900 frt kiadást és 68 frt 86 kr. maradványt irányoz elő, mint reálisat és a társaság vagyoni viszonyainak megfelelőt, a t. választmánynak elfogadásra ajánljuk.
Budapesten, 1896 február 18-án.
Szinnyei József, s. k.
számv. b. tag.
Boncz Ödön, s. k.
számv. B. tag.
Nagy Gyula, s. k.
számv. B. tag.
A számvizsgáló-bizottság jelentése elfogadtatván, a választmány elhatározta, hogy a pénztári napló 14-ik tételében el nem könyvelt, de tényleg befolyt 50 frtnyi összeg a pénztárnok által megtéríttetvén, az 1896. évi napló bevételi tételei közé mint külön tétel vezettessék be s egyszersmind a költségvetési előirányzatba is az 1895. évi pénztári maradvány mellé, szintén mint külön tétel, azaz a kimutatott maradványnyal nem összegezve vétessék fel; egyébként ezen 50 frtról való beszámolás kötelezettsége mellett Tóth Árpád pénztárnoknak az 1895. évre a felmentést a szokásos fentartással megadta.
A számvizsgáló-bizottság ajánlata alapján a társaság költségvetése az 1896. évre következőkép állapíttatott meg.
A M. Heraldikai és Genealogiai Társaság költségvetése az 1896. évre.
Bevétel.
1. Pénztári maradvány az 1895. évről
a) készpénz 345 frt 86 kr.
b) téves könyvelés miatti megtérítés 50 « – «
2. Értékpapirok kamatai (10,600 frt 4 % koronajáradék és 100 frt 4 % hitelbanki nyer. kölcsön-kötvény után) 428 « – «
3. Alapítványok kamatai (3100 frtnyi be nem fizetett alapítván után 5 %) 155 « – «
4. 161 pártoló tag után várható jövedelem 1500 « – «
5. 285 évdíjas tag után várható jövedelem 1300 « – «
6. A Turul egyes füzeteinek, a Nemz. Zsebkönyvnek és a Tárgy- és Névmutatónak eladásából várható jövedelem 80 « – «
7. Alapítvány-befizetés 100 « – «
8. Rendkívüli bevétel 10 « – «
Előirányzott bevétel 3968 frt 86 kr.
Kiadás.
1. Személyi járandóságok (titkár 300 frt, jegyző 200 frt, pénztárnok 250 frt) 750 frt – kr.
2. Irói tiszteletdíjak és szerkesztés 700 « – «
3. Nyomda (5 füzet nyomtatása) 1600 « – «
4. Színnyomatok készítése 350 « – «
5. Metszetek, rajzok 100 « – «
6. Utánvételi expeditio költségei 50 « – «
7. Irodai átalány (titkárnak 40 frt, pénztárnoknak 20 frt.) 60 « – «
8. Társulati szolga díjazása 60 « – «
9. Ujévi ajándékok, pénzbeszedési díjak, másolatok stb. 120 « – «
10. Tőkésítés 100 « – «
11. Rendkívüli kiadások 35 « – «
Előirányzott kiadás 3925 frt – kr.
Előirányzott maradvány 43 « 86 «
Új tagokúl megválasztattak a következők: pártoló tagúl ifjabb báró Solymossy László Nagy-Teremiben (ajánlja a titkár). Évdíjas tagokúl: Dr. Dézsi Lajos Budapesten, (ajánlja báró Radvánszky Béla), Bosnyák László árvaszéki elnök Kaposvárott, Fáy Béla Dédácson, Markó György állami gyógyszerész Mezőhegyesen, Radocza János ügyvéd Budapesten, Viczián Antal Váczon, a zirczi cziszterczita apátság könyvtára (ajánlja a titkár) és Kisfaludy László kir. fogházfelügyelő Budapesten (ajánlja Makay Dezső).
A titkár előterjesztette Toldy László székes-fővárosi főlevéltárnoknak Budapest székes-főváros levéltári hivatala részéről benyujtott megkeresést, melyben kéri a társaság elnökségét, hogy az általa készített és a székes-főváros tanácsához intézett emlékiratott, melyben a székes-főváros czímerének újból való megállapítását javasolja, ha az a társaság helyeslésével találkozik, a tanácshoz intézendő átiratban ajánlja. A választmány késznek nyilatkozott az emlékirat tárgyalásába bocsátkozni, mihelyt a vélemény-adás iránt, miként ezt Toldy László is contemplálja emlékiratának befejezésében, a székes-főváros által megkerestetik.
A pénztárnok jelentése szerint február 27-én a pénztár állapota a következő volt:
Bevétel 840 frt 11 kr.
Kiadás 289 « 44 «
Készpénz 487 frt 61 kr.
Vagyonállás.
1. Értékpapirokban 10700 frt – kr.
2. Kötelezvényekben 2600 « – «
3. Alapítványok kötelezvény nélkül 500 « – «
4. A középkori czímeralbum és a Nemz. Zsebkönyv czéljaira félretett összeg 300 « – «
5. Készpénz 550 « 67 «
Összes vagyon 14,650 frt 67 kr.
A titkár bejelentvén hogy Csoma József ig. vál. tag, ki a választmány határozatából felkéretett, hogy Csergheő Géza elhunyt ig. választmányi tag felett emlékbeszédet tartson, erre nagy elfoglaltságánál fogva nem vállalkozhatik, az igazgató-választmány e bejelentést tudomásúl vette és a titkár indítványára a jelenlevő Bárczay Oszkár ig. vál. tagot kérte fel az emlékbeszéd megtartására.
A folyó évi nagygyűlés idejére nézve a titkár indítványozta, hogy az október havában tartassék rneg, esetleg a Magyar Nemz. Múzeum könyvtárában, hol heraldikai emlékekből egy sorozatot lehetne összeállítani s azt megfelelő előadás kíséretében bemutatni. Az indítvány elfogadtatván, a társaság elnöksége bizatott meg, hogy a nagygyűlés megtartásának módozatai felől az igazgató-választmány elé annak idején előterjesztést tegyen.
Végűl báró Radvánszky Béla elnök indítványára határozatba ment, hogy az ezredévi emlékünnep alkalmából meleg hangú felszólítás intéztessék a törvényhatóságokhoz, hogy mint alapító tagok lépjenek a társaság kötelékébe, továbbá, hogy azon négy alapító, kik alapítványaikat nem fizették be s arról kötelezvényt nem állítottak ki, erre újból szóllítassanak fel.
A jegyzőkönyv hitelesítésére Boncz Ödön és Nagy Gyula ig. vál. tagok kéretvén fel, az ülés véget ért.
Melczer István.
(1810-1896.)
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaságnak ismét gyásza van. Igazgató-választmányának egyik legtekintélyesebb tagját veszítette el Melczer István valóságos belső titkos tanácsos és főrendiházi tag személyében, a ki a folyó évi február hó 19-én 86 éves korában fejezte be érdemekben gazdag életét.
Kellemesi Melczer Istvánban a régi idők egy tipikus nagyúri alakja tünt le az élet szinpadáról.
A sárosvármegyei nemes család ivadéka, hosszú életén keresztül mindig a közügyet szolgálta és nagy tehetségei, rendkívüli munkássága révén fényes életpályát futott be. Ennek a pályának a kezdete a rendi alkotmány utolsó évtizedeibe nyúlik vissza. Melczer István, ki 1810-ben Pesten született, 1830-ban mint a királyi tábla jegyzője lépett közszolgálatba; az igazságszolgáltatás terén kezdve meg pályáját, e működési teréhez hű maradt mindvégig, s mint Magyarország legelső jogi kitűnőségeinek egyike, gyorsan emelkedett a bírói pálya fokain, míg 1861-ben a hétszemélyes tábla tagja, majd királyi személynök lett. Ő volt az utolsó, a ki a régi Magyarországnak ezt a magas állását betöltötte, melylyel a rendi alkotmányban az országgyűlés alsó táblájának elnöki tisztje volt egybekötve. Az utolsó királyi személynök, a ki e minőségben joggal tekinthette magát történelmi alaknak, 1867-ben, az állás megszüntetése után a legfőbb ítélőszék első elnökévé neveztetett ki, mely állásától 1878-ban vonult vissza. Ő felsége a király a nyugalomba vonulónak érdemeit a Szent-István rend nagykeresztjével tüntette ki; a valóságos belső titkos tanácsosi méltóságot már 1863-ban adományozta neki és 1868-ban a főrendiház tagjává nevezte őt ki.
Melczer István e díszes állásokban, a közügyek terén nyujtott munkássága közepette épúgy, mint a nyugalom napjaiban egyenlő érdeklődést tanusított a hazai tudományok iránt is. A jogtudománynyal kapcsolatban alaposan buvárolta hazája multjának történetét, de legtöbb előszeretettel a történelem azon segédtudománya iránt viseltetett, melyek művelése társaságunk feladatát képezi. Megirta a báró Lopresti család történetét; 1886-ban a Turul hasábjain meleg hangú felhivást tett közzé a családi levéltárak megőrzése érdekében, és hogy maga járjon elől jó példával, családi irományait rendezés alá véve, 1890-ben igen becses kötetben bocsátotta közre annak középkori anyagát. Ezt az oklevéltárat, melyet Melczer István maga szerkesztett és saját költségén adott ki, a tudományos világ nagy elismeréssel fogadta.
Társaságunk pártoló tagjai közé Melczer István 1885-ben lépett be s az igazgató-választmány 1889 szeptember 26-án tartott ülésén választotta tagjává. Hogy e választásnál reá háramló kötelességeket mily buzgón teljesítette, arról a választmányi ülések jegyzőkönyvei tanuskodnak. Az igazgató-választmány csak azóta kezdte nélkülözni lelkes tagtársát, mióta a magas életkorral járó testi fogyatkozások lehetetlenné tették, hogy a nyilvános életben megjelenjék.
Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság a legszebb kötelességét teljesíti, midőn kegyelettel örökíti meg évlapjain az elhunyt emlékét.
Szakirodalom.
Dr. Bojničić Iván: Series nobilium, quorum, litterae armales in general. congregationibus regnorum Croatiae, Slavoniae et Dalmatiae publicatae et acceptatae sunt.
Az előttünk fekvő könyvecske három nyelvű: latin, német és horvát czímlappal jelent meg. Az előszó horvát és német nyelven van írva, maga a szöveg latin, melyet horvát jegyzetek kísérnek. Nyelv tekintetében tehát eléggé változatos. A magyar nyelvet mindazáltal szívesebben láttuk volna a német helyett, nem követelőzésből – a mihez jogunk nincs – hanem egyszerűen azért, mert a társországok nemessége mégis csak közelebbről érdekel bennünket magyarokat, mint akár Ausztria, akár a nagy német birodalom lakosait. Hiszen azt a szerző is elismeri, hogy Horvát-Szlavon-Dalmát országokban a magyar nemesség «einzig und allein gesetzlich anerkannt ist». A magyar nemességgel szemben elenyésző csekélység lehet az az «einheimischer Uradel», melyet a szerző röviden odavetőleg szembe állít, a nélkül, hogy ezzel a benszülött ősnemességgel – ha röviden is – megismertetne. Pedig szeretnők azt ismerni, mert eddigelé külön horvát nemesség létezéséről nincs tudomásunk sem a jelenben, sem a legrégibb multban. S ha a horvát orsz. levéltár érdemes igazgatója elismeri, hogy a birtokadományos és czímerleveles, a fő- és köznemesség közt jog szerint semmi különbség sincs: el kell ismernie, hogy nincs különbség a magyar és horvát nemesség közt se, lévén valamennyi «membra sacrae regni Hungariae coronae».
Ennél meglepőbb állítása Bojničić úrnak s erre maga is nagy súlyt helyez, hogy «das kroatische Indigenat war keineswegs mit dem ungarischen identisch, sondern musste separat erworben werden». Ez az állítás a specialis horvát közjognak egy eleddig ismeretlen fejezetét tartalmazza. Ujsága vonz és ingerel bennünket. Szeretnénk vele tisztában lenni. De a szerző megelégszik egy pár találomra felhozott példával s általánosságban homályban hagy. Min alapul az a horvát indigenatus, mely törvényekben gyökerezik, mik a megszerzéséhez elengedhetetlenül szükséges kellékek? A magyar indigenatust nemcsak százados gyakorlat, hanem torvények is szabályozzák, különösen pedig az 1550: 77. t.-cz. A magyar indigenatus megszerzésének kellékei általánosan ismert dolgok. De vajjon ismeretesek-e a horvát indigenatusé? Az előttünk fekvő munkából annyit látunk, hogy egyesek, mint br. Muskon János Herbart, gr. Strasoldo János Mátyás, Porta zágrábi tanácsnok, tényleg horvát indigenák voltak, a nélkül, hogy a magyar indigenatust valaha megszerezték volna. De szórványos esetekből lehet-e határozott elvet alkotni? Nem játszhatott-e közre egy s más hatás, a miért egy kis szabálytalanságot el kellett nézni? Herberstein János József gr. például véletlenül nem azért kapta-e meg a horvát külön indigenatust, mert Horvátország és a tengerpart főkapitánya volt? S ha tényleg létezett külön horvát honfiúság: mióta létezik, ki adományozta miben gyökerezett, mik voltak kellékei? Alig hihetjük – a mint Bojničić állítja – hogy elegendő lett volna egy rövidke száraz bejegyzés az országgyűlési naplóba, mely csak annyit mond, hogy: «dominus N. N. deposito in facie regni solito et solemni juramento, ipse suique haeredes et posteritates utriusque sexus in indigenas recepti sunt». Ilyen bejegyzés megjárta valamely nemeslevél vagy rangemelési diploma közhírré tételéről, de indgenatus érvényességéhez aligha volt elegendő. Talán nem csalódunk, mikor azt állítjuk, hogy ez az indigenatus alig egyéb, mint a honfiúsításnak az a hallgatólagos fajtája, a melyet egyszerűnek nevezünk.
Lehet, hogy nincs igazunk, de tévedésünket mentse ki az, hogy kellő felvilágosítást Bojničić úr könyvéből nem nyertünk. Mindenesetre munkája becsét nagyban emeli a szerző, ha ezt a kérdést tisztázza vala. Addig pedig – megbocsásson – nem osztozhatunk abbeli felfogásában, hogy a társországokban élő, de azok külön indigenatusát meg nem szerzett főurak nem gyakorolhatják nemesi jogaikat, sőt jogosan még a titulusokat se használhatják.
A nemesleveleket és rangemelési diplomákat Horvátországban – épen mint Erdélyben – jobbára az országgyűlésen szokták volt kihirdetni. A publicatio megtörténtét aztán bejegyezték az országgyűlési naplóba. Ilyen napló 1557-től 1831-ig 12 vaskos kötet őriztetik a horvát orsz. levéltárban. Az ezekből gondosan kiböngészett adatokat tartalmazza B. jelen munkája. Betűrendben adja a publikáltatók nevét, utána tevén a publikálás idejét s megjelölvén a napló kötetének a számát s lapját, a hol a bejegyzés foglaltatik. Belátjuk, hogy a szerző a maga szempontjából a közlésben más módot nem követhetett. Mindamellett kénytelenek vagyunk bevallani, hogy a használhatóságot megnehezíti az, hogy a publikálás megtörténtébő1 a kiváltságlevél keltét és szerzőjét meg nem állapíthatjuk. Növeli a jelen esetben a nehézséget még az is, hogy míg Magyarországon és Erdélyben a privilegialis levelek közhírré tétele – miként tudva van – záros határidőhöz volt kötve, minek elmulasztása azok érvényességét veszélyeztette: addig Horvátországban az oklevél keletkezése és kihirdetése közt nem esztendő, hanem olykor évtizedek is elteltek. A két dátum közti nagy különbség néha abban leli magyarázatát, hogy a kiváltságlevél tulajdonosa csak később telepedett át Magyarországból a társországokba.
A szerző maga is érezte könyvének ezen hiányosságát s azért, a hol szerét tehette jegyzetben feltüntette a kiváltságlevél expeditiójának idejét s első szerzőjének nevét; a mire nagy segítségére volt a m. kir. Orsz. Levéltárban őrzött királyi könyvekről Illésy és Pettkó által nem rég kiadott jegyzék. Persze ebből a jegyzékből is – maguk a kiadók is bevallják – sok privilegialis levél hiányzik, azért nincs mit csodálkozni azon, hogy a horvát gyűléseken publikált leveleknek kilencz tízedrésze nincs meg benne.
Különben teljességgel a Bojničić jegyzéke se dicsekedhetik. Csak egynéhányat sorolok fel azokból az armalisokból, melyek a szóban forgó munkában nem foglaltatnak, jóllehet a horvát gyűléseken publikáltattak, mint például: Bassura 1700. Bereczk 1616. Burdak 1631. Czvatonivich 1628. Gallyuf Jakabé nemcsak 1687-ben, hanem a szerzés évében, 1614-ben is publikáltatott. Gorianzki 1620. Kozich de Jerebich 1582. Krisanich 1632. A Bojničićnál levő három Kovachich közt nem találom az 1620 máj. 7-én megnemesített K. Jánost. Rovinsnyak 1627. Ligher 1637. Sztanisa, Likovich alias Gubin és Kuhtich társszerzők 1609. Variachich János nemeslevele már 1641 aug. 27-én publikáltatott, társszerzőjének Juraich Istvánnak a nevét szintén hasztalan keressük B. könyvében.
Egyébként Bojničić úr hasznos dolgot cselekedett, mikor könyvét – melynek becsét még 64 családnak, habár töredékes genealogiája is emeli – közrebocsátotta s művét, mint hézagpótlót, a szakirodalomban örömmel üdvözöljük.
-y - s.
Temes vármegye nemes családjai. Irta: Lendvai Miklós. I. kötet. Budapest, 1896.
Heraldikusaink s genealogusaink egyaránt örömmel fogják üdvözölni Lendvai Miklós ezen munkáját, mely nemrég jelent meg a Délmagyarországi Történelmi és Régészeti Muzeumtársulat kiadásában. Temes vármegye nemesi családainak története most első ízben jelenik meg mint egységes, teljes munka s ép ezért szerző a legnagyobb lelkiismeretességgel iparkodott mindazt felkutatni s összegezni, mi ezen családok történetére vonatkozik. Pesty, Ortvay és Szentkláray voltak főleg azok, kik Temes vármegyével tüzetesebben foglalkoztak, s kiknek búvárkodása folytán a temesi családok történetére is nem egy iromány került napfényre. Szerzőnknek sikerült e feladatot, hogy a megye nemességének történetét lehetőleg teljesen mutassa be, a megközelíthető legnagyobb teljességgel megoldani. Összesen 430 családról szól a munka, melynek első kötete fekszik előttünk, s e családok között 200 olyan van, melyek eddigelé semmiféle családtörténeti munkában fölemlítve nincsenek.
A most megjelent I. kötet hat fejezetet foglal magában. Az első «Temes vármegye törvényhatóságánál kihirdetett nemes családok jegyzéke» czímen azon családok neveit tartalmazza, melyek nemességüket 1779-ig kihirdették. A második a nemesi családokról a vármegye visszaállításáig, 1779-ig szól, s itt ismerteti a vármegye területén szerepelt, vagy birtokos nemesi családokra vonatkozó genealogiai és heraldikai adatokat. Területi kiterjedésre nézve a mai, az újra alakított megye területét veszi szerzőnk és Csánkival szemben az egykori szörényi bánságot nem számítja, Temes vármegyéhez s azért annak birtokosaira ki nem terjeszkedik. A hatósági czímeres pecsétekről szól a harmadik fejezet, melyben Temes megye, Temesvár, Versecz és Vinga czímeres pecséteit ismerteti, szinezett rajzokban mutatva be azokat. A negyedik fejezet a Temes vármegye területén őrzött eredeti czímeres nemes leveleknek jegyzékét adja, kivéve a magán tulajdonban lévők jegyzékét, mely a második kötetben fog napvilágot látni. Az ötödik fejezet «Községek és birtokosok a XVII. századig» címmel a régi megye területén a középkorban létezett helyneveket és a községek régi birtokosainak jegyzékét közli, míg a hatodik fejezet ennek mintegy kiegészítése gyanánt a nemesi birtokok és azok birtokosainak jegyzékét adja 1779 óta a jelen időkig.
Nem szükség fejtegetni genealogiai és heraldikai irodalmunkra nézve ezen munka fontosságát, melynek szerzője nem csak már kiadott, hanem levéltári anyagot is felhasznált annak szerkesztéséhez. A millennium alkalmából megjelent kiadványok között e munka kiváló helyet foglal el. Belső értékét emeli a munka díszes kiállítása. A már említett rajzokon kívül a szövegbe fűzve a Berekszói család és Garai Miklós nádor czímereit tartalmazza a könyv, azon felül külön melléklet gyanánt pedig 39 czímer van mellékelve, valamennyi színes hasonmásban, az eredetiek után készítve.
Vajha Temes vármegye példáját követve többi vármegyéink is iparkodnának nemesi családaik történetét kiadni. Mennyire megkönnyítené ez egy új, az összes magyar nemesi családokat felölelő nagy munka megírását.
Á. A.
Hibaigazítás.
Makay Dezső «A Csanád nemzetség» czímű dolgozatának harmadik közleményében, a Turul 1895. évf. 192. lapján a 3. kikezdés («Az özvegy leányával» stb.), ugyane lap 2. hasábjának 3. kikezdése («Ezenközben mind csak» stb.) elé helyezendő. Ugyane czikkben a 193. lap 2. hasábjának 3. sorában Desewffy Orsolya helyett olv. Dersffy Orsolya, s a 197. lapon levő családfán Tamás esztergomi érsek halála éve 1375-re javítandó ki.
1896-2
A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság Közlönye
Az igazgató-választmány megbizásából szerkeszti
Fejérpataky László
titkár
Budapest
Kiadja a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság
MDCCCXCVI.
49Ágota királyleány származása.
E tárgygyal régente Cornides,* Regum Hungariae Genealogia. (Posonii, 1778.)* újabban Xántus és alúlirott* Századok 1878. évf. 668. l. és 1887. évf. 783. l.* foglalkoztunk, legújabban – még pedig bővebben – Wertner Mór,* Az Árpádok családi története czimű derék munkájában.* de mindannyian megoldatlanúl hagytuk a kérdést, hogy Ágota, kit Eadward, Eadmund Ironside fia, állitólag a magyar király udvaránál vett nőül, tulajdonképen mely királyi házból eredt. Iacute;gy például Wertner említett művének 51. lapján fölveti a kérdést, hogy «ki volt tulajdonképen Ágota?» Ezután fejtegeti, hogy Gizella királyné nővére, mint ezt némely írók állítják, nem lehetett; és Suhm combinatióját, hogy t. i. Ágota Brunónak, Gizella királyné fivérének volt volna leánya, szintén valószínűtlennek állítja. Szerző továbbá a névmutatóban Ágotát István királyunk «állítólagos» leányának említi és a szövegben is a szent király gyermekei közt sorolja föl őt. De mint helyesen megjegyzi, ha Ágota csakugyan István király leánya volt volna, úgy Imre herczeg halála után trónörökösül inkább az ő férjét, tehát vejét és nem Pétert, tehát sógorát szemelte volna ki a király.
Mint tudjuk, a régi krónikások egyetlen egynek kivételével mind azt állítják, hogy a svéd király a két gyermeket a magyar királyhoz küldte fölnevelés végett és Wertner hozzáteszi, hogy Messenius János is határozottan ezt állítja és még avval »indokolja« állítását, hogy István királyunk és a svéd fejedelem között «rokonsági kapcsot tételez föl.»* Scandia Illustrata I. k. 79. l.*
Lássuk tehát, hogy az egyetlen dissidens, Brémai Ádám, mit mond e tárgyról. Mint már említettem idézett cikkemben, szerinte a svéd király a két gyermeket Oroszországba küldötte.* «Frater vero Adelradi Edmund vir bellicosus ob gratiam victoris, veneno extinctus est: Filiique ejus in Ruzziam exilio sunt damnati.» M. Adami Bremensis Historia Ecclesiastica, lib. II. cap. XXXVII.* Eddig nem igen méltattuk kellő figyelemre a német krónikásnak ezen első látszatra furcsának tünő állítását, pedig szerény nézetem szerint az angol krónikások tévútra vezettek bennünket és csak Ádám jár a helyes úton.
Még 1891 június havában egy amerikai kutató, névszerint Mr. Felch, levelet intézett a magyar tudományos akadémiához, melyben útmutatást kért ettől, hogy mily úton-módon derítheti föl Ágota valódi származását és a sok egymásnak ellentmondó krónika közül melyiknek van igaza. Levelében elősorolta mindenekelőtt az Ágotának Gizella királynéval, II. Henrik német császárral és Salamon magyar király nejével való állítólagos rokonságát hírdető krónikákat s azután hozzátette, hogy más «tekintély» állítása szerint azonban Ágota szülei «Ladislaus» és neje «Enguerharde» – Oláf, «norvég» király leánya – voltak. Egy más «történetíró» pedig szerinte valami úton-módon Ágotát I. Endre magyar királylyal hozza atyafiságba, ki Anasztáziát vette nőül, Jaroszláv orosz «király», Szent Vladimir fiának, leányát. Ime itt van a Messenius kereste rokonsági kapocs. Sokkal valószinűbb, a mit Brémai Ádám állít, t. i. hogy Oláf a két angol-szász királyfit Oroszországba küldötte vejéhez, mint az, hogy István királyhoz küldte volna őket, kinek talán hírét sem hallotta.
Miután Szily Kálmán úr, az akadémia főtitkára a Felch levelére való válasz megírásával engem bízott volt meg, én megírtam röviden az amerikainak, a mit a kérdésről tudtam s fölkértem őt, hogy közölje velem, miféle forrásban födözte föl Ágota orosz rokonságának nyomát. Feleletében egy egészen modern compilatiót, The Tuttle Family czímű amerikai genealogiai munkát nevezett meg, mely viszont egy Royal Descents nevű modern és hasonló irányú munkára hivatkozott, de ennek szerzője nevét vagy magát a művet még nem sikerült fölkutatnom.
Azóta egy irlandi baronet, Sir Charles S. King is látott egy szintén modern leszármazási táblát, melyet néhai Sir Bernard Burke, Ulster King-at-Arms, számos angol genealogiai munka compilatora «hitelesített.» Ágota apja gyanánt ebben a táblában is I. Jaroszláv, orosz nagyfejedelem, «más néven Ladislas vagy György» szerepel.*A londoni «Notes and Queries»-ben, 8-th Series IV. 511.* Az eredeti forrást azonban, úgy látszik, ő sem ismeri, mert az említett lapban megjelent felhivásomra még nem felelt.
A «Jaroszláv, más néven Ladislas» állítással nem kell sokat törődnünk, miután tudjuk, hogy e két nevet mily gyakran elcserélik. A György névnek is megvan az eredete. Mint tudjuk, a XIII. században alapított Dorpát város orosz neve Jurjev. Az orosz történetírók, mint pl. Karamzin és Rambaud állítása szerint, e várost illetőleg annak elődjét éppen a kérdésben forgó I. Jaroszláv alapította, talán egy még régibb földúlt, fölégetett eszth palánk helyén s a maga neve, György (Juri), után Jurjev-nek nevezte el. Szerény nézetem szerint ez azonban csak afféle «elfogadott mende-monda», une fable convenue, mint Voltaire nevezné.
Iacute;gy pl. Nesztor krónikája a 6538. (1030.) év alatt fölemlíti, hogy Jaroszláv Jurjevet alapította a csúdok földjén, de azt nem említi, hogy miért választotta a nevét.
Az említett történetírók szerint továbbá Jaroszláv görög művészekkel pénzeket veretett, melyeknek egyik oldalán a fejedelem «szláv» neve «szláv» betükkel, a másik oldalon pedig «keresztény» neve () görög betükkel fordúl elő. Még nem volt alkalmam Tolsztoj kitünő éremtani munkájában ez állítás helyességéről meggyőződést szereznem, de egy kezem ügyénél lévő munkában* Dr. Schieman, Russland, Polen und Livland, I. k. 88. l.* Jaroszlávnak több érme van közölve fametszetben és ezeknek rajzai után itélve élek a gyanúpörrel, hogy a György név körül valami tévedés van. Mert a szöveg az érmek mindkét oldalán szláv nyelven van. A hátulsó oldalon egy szigony-féle jegy van és köriratban «Jaroszláv ez az ő ezüstje» (Jaroszlav sze ego szrebro). Az érem melső oldalán pedig egy fejedelem mellképe és szláv betük; a kép jobbján , balján (az ő ábrázatja?). Ebből olvasták ki az oroszok a Georgios nevet, mert roszúl olvasták el az egyes betüket s ezeket nem körben, hanem felülről lefelé függőleges irányban olvasták.
Különben ne sutor ultra crepidam! Nincs is szükség reá, hogy a György névvel tovább bajlódjunk. A név akár valódi vagy hamis, világos bizonyítékúl szolgál arra, hogy I. Jaroszlávot értette mind a Felch, mind a King által látott két leszármazási tábla. Már pedig történetileg megállapított tény az,* Wertner, id. m.* hogy I. Endrének neje, Anasztázia, I. Jaroszláv leánya volt. Ha tehát sikerülne Ágota orosz származását bebizonyítanunk, úgy több angol krónikás állítása helyes volna. Igy például William of Malmesbury azt állítja, hogy a két angol-szász herczeg közül «minor Agatham reginae sororem in matrimonium accepit». Midőn az angol király 1054-ben Magyarországba követeket indított, hogy Eadwardot, Ágota férjét az angol trón örököse gyanánt haza hivassa, a magyar trónon I. Endre ült s ennek nejét Anasztáziát érti William of Malmesbury a «regina» alatt, nem pedig Gizella királynét.
Eadward mindenesetre még az orosz udvarnál ismerkedett meg nejével és itt vette őt el. Magyarországba azután, valószínűleg akkor telepedett át, midőn I. Endre ügye jobbra fordúlt és ez számkivetéséből haza mehetett. Talán nővérének Anasztázia királynénak kiséretéhez tartozott Ágota férjével a magyar udvarnál.
Az orosz krónikákban persze hiába keressük Jaroszláv leányainak számát vagy neveit. Történetileg megállapított tény az is,* Ugyanott.* hogy Anasztázián kívül Jaroszlávnak még két leánya volt, t. i. Erzsébet, kit 1043-ban III. Harold norvég király vett nőül és Anna, ki 1044-ben I. Henrik franczia királyhoz ment feleségűl. De azt, hogy e három leánya volt és mik voltak neveik, magyar, skandináv és franczia forrásokból tudjuk meg, nem pedig az orosz krónikákból.* Pray szerint (Annales Reg. Hungariae I. k. 54. l.) «erat haec Nastasia Jaroslai Vladimiravichii filia, a nostris deinde Agmunda dicta.» De ez tévedés. Vagy Bonfinius, vagy az ő művét kiadó «librarii» egy vesszőt félrehelyeztek s így lett a Thúróczi állításából: «Salomon in claustro Agmund, matre et uxore derelictis» Bonfiniusnál («in claustro, Agmund matre» stb.) a claustrum nevéből a királyné neve.*
Az angol krónikák egy része szerint pedig Ágota Henrik német császárnak volt rokona. Ennek csupán annyi volna az alapja, hogy Ágota nővérének fia, Salamon magyar herczeg nőül vette III. Henrik császár leányát, Juditot.
Úgy látszik, az egész zűrzavar egyes krónikások hibás következtetésein alapúl. Az angol király Magyarországból hívja vissza az angolszász herczegeket: ergo –így vélik az illető krónikások – Oláf Magyarországba küldötte őket. Az ilyenféle baklövést modern íróknál is bőven találunk.
Ha pedig a krónikások megnevezik a magyar királyt, úgy mindig Salamonnak hívják őt; pedig Oláf még 1018-ban halt meg és Salamon legalább is 20 évvel ezután születhetett. Wertner ezt akkép magyarázza, hogy a király teljesen kiirt neve helyett a régi krónikák és okiratok rosz szokása szerint annak csak kezdő betűje S. fordúlt elő az eredeti szövegben s hogy ezt «Stephanus» helyett «Salamon» -ra magyarázták a későbbkori másolók. De alkalmasint Istvánnak hírét sem hallották, Salamonét pedig igen s innen a tévedés.
Idézett czikkem megjelenése óta még pedig szintén egy általam nem említett más krónika jelent meg, az angol Master of Rolls Series-ében t. i. Gaimar Lestorie des Engles czímű műve ó-franczia nyelven. E versióban Cnut az angol király ír «Denemarc»-ba, hogy az ott növekedő két angol-szász herczeget csonkítsák meg, hogy soha ki ne gyógyúljanak. De Walgar, a két fiú hű őre, ki ismerőse volt a magyar királyi párnak, alattomban elvitorláz velük három hajón a tengeren. Legyen szabad azt, a mi következik, az eredeti szövegben közölnöm. E szerint Walgar a két fiúval.
Od sul treis nefs se mist en mer;
Si espleita son errer,
Ken sul cinc jurs passat Susie
E vint en terre de Hungrie.
La siste jur est ariuez
De suz Gardimbre, la citez:
Li reis i ert e la raine,
A ki Hungrie estait acline.
Walgar esteit lur conissanz;
Si acesmat les dous enfanz.
Ezután részletesen írja le a jövevények fogadtatását. Walgar a király oltalmát kéri a fiúk számára s ez nemcsak hogy szívesen fogadja őket, hanem sereget is igér nekik, hogy fegyveres hatalommal visszahelyezze őket ősapáik országába. A gyermekek azonban egyelőre udvaránál maradnak. Három év leteltével Eadgar az idősebb, ki ekkor 19. évét már meghaladta, beleszeret a király leányába s ez viszonozza szerelmét. Alig telt el ismét egy év és a királyleány – «mit mondjak? titkolni tovább nem lehetett» (ke dirraie? tant est alez, Li plaiz ne pout estre celez) – anyának érezte magát. A király nemcsak hogy nem haragudott meg, hanem egész népe előtt ünnepélyesen összeeskettette az indiskrét szerelmes párt. A leány a király legidősebb gyermeke lévén s miután nem volt trónörökös az országban, Eadgart nevezte ki annak a boldog apa. Időfolytán az angolok visszahívták a két gyermeket, «mert apjuk már nem élt».* Id. mű, 4581–4654 vers. A mű teljes czíme Lestorie des Engles solum la Translacion Maistre Geffrei Gaimar; megjelent két kötetben a Rerum Britannicarum Medii Aevi Scriptores 91. sz. a.* Néhány további versben pedig Eadwardról az idősebb testvérről említi a lantos, hogy ez visszament Magyarhonba «cousin»-jainak segélyére, kiknek háborújuk volt, melyet «cilstet de Velecase» idéztek elő.* Ugyanott 4786–4790. vers.*
A dolog jobb megértése végett meg kell azt is említenem, hogy a kiadó négy különféle kéziratot használt föl, a melyekben az illető ország neve majd egyszer «Susie», két izben «Russie» és egy izben «Ruissie»-nek van irva. Svédhon neve csak egyszer fordúl elő a krónikában és «Swave»-nak van irva. A királyi város neve pedig egyszer «Gardimbre», kétszer «Gard-humbre» és egyszer «Gardumbre». A bujtogató személy vagy népség (mert egyes és többes számban fordúl elő) neve pedig «Velecase, Welcase és Uelcase».
Mint láthatjuk, krónikásunknak a földrajz nem képezi erős oldalát. Hogy öt napi hajókázás után Walgar ismét partra szállt, azt még elhihetjük a krónikásnak. Hogy azonban a magyar tengerparton kötött volna ki és megérkezése utáni napon már tisztelgett volna a magyar királynál, még pedig ennek székvárosában s hogy ez késznek nyilatkozott volna a két fiút erőhatalommal visszahelyezni ősi birtokukba, no azt – credat Judaeus Apella! Az egész előadásból világos, hogy Walgar a két fiúval orosz parton kötött ki s hogy az egyik herczeg orosz királylányt vett el nőül.
Vladimirnak 1015-ben bekövetkezett halála után számos fiának meg kellett volna osztozkodniok az apai örökségen. A legidősebb fiú, Szvjatopulk azonban erőszakosan elfoglalta Kievet, a fővárost, megölette két fivérét, Boriszt és Gljebet. Midőn azután egy harmadik testvért is meggyilkoltatott, Jaroszláv fegyvert fogott ellene 1019-ben, kiverte a testvérgyilkost a fővárosból, és megfosztotta őt trónjától, melyet maga foglalt el és melyen rövid megszakítással 1054-ig ült. Gaimar előadása, ámbár a királyt meg nem nevezi, nagyjában mégis megegyezik azon állítással, hogy az angol-szász herczeg Jaroszláv leányát vette el nőül. A mit azonban egy trónörökös nemlétéről stb. állít, az persze költői szépítés, mert Jaroszlávnak volt több fia.
A város neve is orosz theoriánk mellett bizonyít. A krónikás, úgy látszik, északi forrásokból merített és «Gardarike» országból «Gardimbre» várost csinált. E forrásokban mint pl. az Oddrról szóló iszlandi régi szágában, Gardarike Oroszországot jelent.* Bármely iszlandi szótárból meggyőződhetünk arról, hogy «Gardar» vagy «Garda rike» alatt Qroszországot kell értenünk. V. ö. EarIy Russian History by W. R. S. Ralston (London 1874.) 191. l. és The Heimskringla from the Icelandic of Snorre Sturlason by Sam. Laing (London 1889.)* Szűkebb értelemben azonban Tatiscsef szerint «Gardorika» alatt Ó-Ladoga városát, Rurik székhelyét kell értenünk, melynek körfalai 1114-ben épültek s ezeknek romjai még e század elején léteztek s talán mai napság is láthatók.* La Chronique de Nestor par Louis Paris. (Paris 1834.) II. k. 126. l.*
Walgár tehát Oláf országából elindúlva, a balti tengeren át és a finlandi öbölön végig hajózott és ennek legkeletibb zugában a Néva torkolatánál vetett horgonyt. Innen bizonyára az u. n. «varégek útján», t. i. azon ősrégi kereskedelmi úton, mely a Néva torkolatától Byzanczba vezetett, jutottak el a menekülők Kievbe.* L. pl. Oroszország térképét 962 körül Schiemannál, id. m. I. k. 64. l., melyen – közbevetőleg említem – Erdély mint «Streitgebiet zwischen Ungarn und Patzinaciten» van megjelölve.* Magában véve tehát ez az út ép oly kevés nehézséget, vagy talán még kevesebbet is támasztott, mint ama másik út Hamburgon át Magyarországba.
Hogy a «cil de Velecase» vagy «cels de Welcase» alatt kit, vagy mily népet kell értenünk, azt a tudósítás gyérsége miatt bajos eldönteni.* Az angol kiadó azt a megjegyzést koczkáztatja, hogy a bolgárokat kell értenünk. De valószínűleg szintén oroszországi nép vagy város neve.*
Különben is Gaimar az egyedüli krónikás, ha nem csalódom, ki tud valamit erről az állítólagos segélyadásról.
Ámbár eddig még nem sikerült Ágota orosz származását teljes biztonsággal megállapítanunk, remélem, fölhozott érveim elég erővel bírnak arra, hogy meggyőzzék az olvasót, miszerint a kérdés megoldását ezen új irányban kell keresnünk s a kutatást a régi kerékvágás elhagyásával ezen új úton tovább folytatnunk. Már Ágota keresztneve is orosz-byzanczi származásra utal. Jaroszlávnak anyja Anna Porphyrogenita volt, II. Basilios és VIII. Konstantin császárok nővére. Nagyanyjának, Theophaniának neve pedig a házasság előtt Anasztázia.* V. ö. Dr. G. F. Herzberg, Geschichte der Byzantiner etc. 170 l.* Továbbá nagyapjának, II. Romanos császárnak volt egy Agatha nevű nővére, t. i. VII. (biborban született) Konstantinnak kedvencz leánya. Ezért fölötte valószínű, hogy Jaroszláv négy leánya közül háromnak a byzanczi rokonság emlékére és tiszteletére az Anasztázia, Anna és Agatha neveit adta. A negyediknek Harold, a Senlacnál elesett utolsó angol-szász király volt férje és neve a krónikák szerint Erzsébet volt; de még ebből, mint tudjuk, nem következik szükségképen, hogy annak keresztelték őt. Azért az sem lehetetlen, hogy az ő eredeti neve sem képezett kivételt és szintén valami byzanczi nőrokonét választottották eredetileg számára s ezt csak új hazájában, férjének birodalmában cserélte el Erzsébetre.* Az éjszaki krónikákban neve «Elisabeth» vagy «Elissif».*
Meg kell még említenem egy modern dán író, Steenstrup elméletét.* Johannes C. H. R. Steenstrup, Normannerne (Koppenhága 1882.) III. k. 304–308. l.* Szerinte lehetséges az, hogy «ad regem Suuavorum»* (Canutus filios Eadmundi Ferrei Lateris) parvo elapso tempore ad regem Suuauorum occidendos misit. Qui licet foedus esset inter eos, precibus illius nullatenus voluit acquiescere sed illos ad regem Hungarorum ... misit.» Florentius Wigornensis ad annum 1017.* vagy «ad regem Swevorum»* «(Filii) missi ad Regem Swevorum, ut perimerentur, sed miseratione ejus conservati Hunorum regem petierunt.» William of Malmesbury krónikájában.*, mindkettő toll- vagy olvasási hiba «ad regem Sclavorum» helyett és hogy maga Knut küldötte a két gyermeket egyenesen «Sclavoniá»-ba, nem pedig Oláf. Szerinte, továbbá, az illető «szláv» király vagy a magyar, vagy a lengyel király lehetett. A magyar király azért, mert az Annales Hildenheimenses* Mon. Germaniae. Scriptores III. k. 98. l. «Heinricus Stephani Regis filius, dux Ruizorum (anno 1031.) periit.» Pauler Gyula szerint (A magyar nemzet története I. k. 530. l. 152. jegyzet) azonban ez valószínűleg valami félreértés vagy tollhiba.*Imre magyar herczeget, István fiát, «dux Ruizorum»-nak czimezik és szerinte Wipo is* Ezt a nyulat legelőször Palacky zavarta föl (Geschichte Böhmens, I. k, 269. l.); követték őt a hajszában Röpel (Geschichte Polens, I. k. 165. l.) Schiemann (id. m., I. k. 405. l.) és mások. Ez utóbbi szerint «es ist das nördliche Ungarn gemeint, das von chorbatischen und ruthenischen Elementen bevölkert war.» – Mások Rügennek, ismét mások Oroszországnak értik. Ez utóbbiakhoz sorakozik – Schiemann szerint – legujabban az orosz Linnicsenko a kievi egyetem közleményeiben (Kiev, 1882–84.)* Magyarországot érti, midőn azt írja, hogy Bezprim herczeget Boleszláv lengyel király fiát «in Ruzziam (vagy Ruhhiam) provinciam» száműzték. Csakhogy itt az a kérdés támadt, hogy ha István volt az illető «rex Sclavorum», ki volt a «rex Hungarorum» vagy «rex Hunorum», kihez a «szláv» király a gyermekeket utólag elküldötte? A lengyel fejedelem pedig – nem király, mert e méltóságot csak közvetlen halála előtt (1025) vette föl – Knutnak szintén rokona volt* Knut király rokonságát a lengyel uralkodó családdal Zeissberg igyekezett tisztázni az Archiv f. oester. Geschichte 1867-iki folyamában: XXXVIII. k. 111. l. Ő elveti Thietmár és Bremeni Ádám versióját és elfogadja Snorre azon állítását az Olaf Tryggvasson szágájában, mely szerint Knut és Heroldnak szülei Gunhilda és második férje Szvén király, Oláf szülei pedig Erich (Sejrsael = Győzelmes) király és Szigrid (Storraade = Büszke) királyné voltak. Gunhilda «Buriszlávnak, Wionland királyának» volt leánya és halála után férje Szvén elvette Erich özvegyét, Szigridet. «Buriszláv» alatt Boleszlávot, «Winland» alatt «Wendland» kell értenünk. De Gunhilda Boleszlávnak (Boleslas Chrobry) nem leánya, hanem nővére volt és apjuk I. Miseco (Mieczyslav). Különben Wertner Mór kimutatta (id. m.) azt, hogy István király mostoha anyja I. Mieczyslávnak volt nővére, Judit pedig I. Boleszláv 2-dik neje. Gunhilda tehát Juditnak nagynénje volt.* s Lengyelországnak «Sclavonia» volt a neve a régi krónikákban és azért Steenstrup szerint az sem lehetetlen, hogy az angol-szász herczegecskék Boleszlávhoz lettek küldve. Ha szerzőnk ennek az elméletnek helyességével meg van elégedve, ám ehhez való jogát tőle senki el nem fogja vitatni. Sem a történelem, sem a földrajz nem lát benne nehézséget, mert Boleszláv még 995-ben hódította volt meg Pomerániát s győzte meg a poroszokat s ezen időpont óta hajói a Visztula folyón, mely a danzigi öbölbe torkol, szabadon közlekedhettek a balti tengerrel.
A veszprémmegyei görög apáczák kolostorának István király részéről kiállított alapító levelét is belevonja Steenstrup érvelésének keretébe, de a mit ebben talál, annak aligha veszi sok hasznát szerzőnk.
Kropf Lajos.
A Kisfaludy család leszármazása.
(Második és befejező közlemény, egy tábla melléklettel.)
A föntidézettekből meggyőződhetünk, hogy a tatárjárás előtti korszakból a család huszonkét oklevelet őriz levéltárában, mi ennek gazdagságát eléggé tanusítja, mert igen kevés család van hazánkban, mely e korszakból többet felmutathatna.
Miklós comes négy fia Izsák, Lőrincz, János és Márk ezután véglegesen birtokukba vették örökrészeiket; azokat a birtokokat, melyek atyjuk végrendelete értelmében nékik jutottak, föntebb egyenként felsoroltuk.
Izsák, az elsőszülött, abban a kedvezésben részesült, hogy a részére kirendelt osztályrészt kizárólagosan használhatta, míg az ifjabb fiúk a nekik jutott birtokokat közösen használták.
Már föntebb hivatkoztunk Béla ifjabb királynak 1228–1232 körül kelt oklevelére, mely szerint Izsák comes Miklós pozsonyi főispán fia ellen a soproni várjobbágyok panaszát a király elutasítja s tekintettel Imre királynak a mihálii birtokról szóló 1198-iki levelére, megengedi, hogy Izsák comes Miháliban a Rábcza folyón négy malmot építhessen.* Fejér Gy., id. h. III/II. k. 226. (?)*
E szerint Izsák már atyja életében önállólag intézkedett birtokai felett, sőt birtokokat is szerzett, így 1231-ben II. Endre király előtt András soproni várjobbágytól Kázmér nevű birtokban tíz ekére való földet vásárolt. II. Endre királynak 1233-ban kiadott bizonyságlevelében pedig azt olvassuk, hogy a Csák nemzetségből származott Miklós fia Izsák Miklós akkori tárnokmesterrel Petlend nevű birtok iránt kiegyezett.* L. Fejér Gy., id. h. III/II. k. 332. l.*
Ugyancsak II. Endre király a magban szakadt Szamárdi Burhado Herczeg nemesnek huszonkét hold földjét s három darab szőlőjét Zamard nevű birtokban Somogy vármegyében Izsák comesnek adományozza, figyelembe véve, ennek gyermekkora óta a király irányában tanúsított hű szolgálatait.* Hazai okmánytár, I. k. 10. l.* Ebből láthatjuk, hogy Izsák már atyja életében a közpályán is érdemeket szerzett.
Majd 1237-ben Csák Sopron vármegyei főispán előtt Izsákot a két nemzetségből származott várjobbágyok a mihálii birtok iránt perbe vonták, mely perben Izsák a nevezett várjobbágyokkal ötven márkában kiegyezett. Csák főispán ezen egyezségről kiállított levelében egyszersmind azt is bizonyítja, hogy a Miháli mellett fekvő Kázmér nevű birtokban nyolcz ekére való föld iránt a soproni várjobbágyok Izsákot szintén beperelték s hogy a felek közt ebben a perben egyezség jött létre, mely szerint a soproni várjobbágyok földjeiket negyven márkáért Izsáknak szintén átengedték.* Hazai okmánytár, III. k. 2. l.*
Ily módon szerezte meg Izsák Miháli és Kázmér birtokokban a várjobbágyok földjét, melyhez ugyancsak a föntebbi 1237. évi oklevélben megnevezett várjobbágyok közűl Ombud fia Jakabtól és társaitól Kázmér nevű birtokban, ezek örökrészéből, melyet Ferteudnek hívnak, Miháli birtok mellett, a Rába folyó között IV. Béla király előtt 1240-ben négy ekére való földet vásárolt.* Fejér, id. h. IV/I. k. 200. l.*
Az eddigelé ismeretes oklevelekben 1240. év után Izsák comesről nincs emlékezet; igen valószínű, hogy a tatárjárásban veszett el, s ekkor pusztulhattak el a Miklós comes fiaira szállott Maros és Tisza vidéki birtokok is. Elég feltűnőleg annak sincs nyoma, hogy azokat Miklós comes utódai a tatárjárás után is birtokuk tartották volna, avagy hogy azok minő körülmények között estek el kezeikről.
Izsáknak örökösei nem maradtak; azt, hogy nős volt, atyjának 1231. évben kelt végrendeletében olvassuk.
Halála után a Rábaközben az Izsáknak jutott Miháli és Kisfalud (Kázmér) nevű birtokain testvérei Lőrincz, János és Márk – «Laurencius, Johannes et Mark filii Nicolai de genere Chak», mondja az oklevél, – 1255-ben a székesfejérvári káptalan előtt megosztoznak. Miháli nevű birtokot János és Márk, Kázmér nevű birtokot pedig Lőrincz nyerte osztályrészül.* Fejér, id. h. IV/II. k. 354. l.*
Kázméri birtokukhoz ugyancsak 1255-ben a győri káptalan előtt Lőrincz, János és Márk, a Tomaj nemzetségből való Kelementől és Kázmértól, ezek kázméri birtokrészét tíz márkáért megvették, Lőrincz birtoka és Endre nevű falu határa között. A megvett birtok határa az oklevélben így iratik le: a határ Endre malma mellett kezdődik, innét kelet felé haladva, hol két határjel van, hol a Perczel (a mai Tótkeresztúr) faluból jövő utat érinti és ezen irányban haladva, Miháli falu határáig terjed. A határjárás szerint e megvett birtok a mai kisfaludi határ keleti részét képezi, Tótkeresztur szomszédságában; e vidéken Endre nevű falu nyomait még nem birtam fölfedezni.
A győri káptalannak 1258-ban kelt okleveléből kitünik, hogy a Csák nemzetségből származott Miklós fia János Osl fiának Herbordnak leányát birta nőül, ki azonban az oklevél tartalma szerint gyermek nélkül halt el.* Hazai okmánytár, V. k. 30 l.*
Mint föntebb láttuk, Miklós comes fiai a Kázmér nevű birtokhoz a Tomaj nemzetségbeliektől, ezek birtokából bizonyos részt megvásároltak. Utóbb mégis Tyba a Tomaj nemzetségből és János fia Kelemen 1266-ban a királyné udvarbírái előtt a Csák nemzetségből származott Lőrinczet, Jánost és Márkot beperelték, hogy ezek az ő Kázmér nevű örökbirtokukat elfoglalták; a Csák nemzetségbeliek azonban ellenvetették, hogy az a föld, melyet a panaszosok Kázmérnek neveznek, Mihálihoz tartozik, melyet Imre király adománylevele erejével, néhai Ugrin esztergomi érsek nagybátyjuk jogán birnak; miről a bírák a teljesített vizsgálat után meggyőződést szerezvén, a Tomaj nemzetségbelieket keresetükkel elutasították, annyival inkább, mert a Csák nemzetségbeliek azt is bebizonyították, hogy a Tomajok birtokát még 1255-ben megvették.* A bírák ítéletét 1266-ból közli Fejér Gy., id. h. VII/I. k. 338. l. Az eredeti hiányzik a családi levéltárból.*
Ugyanezen 1266. év körül kelt IV. Béla királynak évnélküli oklevele,* Hazai okmánytár, V. k. 39. l.* melyben a győri káptalant utasítja, hogy a Csák fia Tiba és János fia Kelemen által Kázmér föld iránt Miklós comes fia János és testvérei ellen folytatott perben vizsgálatot teljesítsen.
Időközben a még életben maradt három testvér közül Márk is meghalt s a másik két fivér Lőrincz és János 1278-ban, a fehérvári káptalan előtt, Mihály és Jurk comesek mint vérrokonok közbenjöttével elhalt testvérüknek Márknak hátrahagyott vagyonán megosztoznak oly módon, hogy a közös atya Miklós comes intézkedése következtében Lőrincz, János testvérének hetven ezüst márkával tartozván, ennek kielégítésére a Miháli nevű birtok kizárólagos osztályrészül Jánosnak jusson, a kázméri két malom azonban Lőrincz öröktulajdonát képezze; ezeken kívül a Vértesben a szentkereszti monostor mellett három házat egy fedél alatt Lőrincz, Celum nevű birtokban pedig két malmot János nyerjen osztályrészül. Továbbá tizenkét szolgát és négy szabadost János Lőrincznek engedett át. Zamárd nevű faluban Pál nevű vinczellér egy szőlővel, Péter nevű vinczellér pedig két szőlővel János osztályrészébe jutottak. A többi birtokokra nézve, legyenek azok bármelyik vármegyében, általában oly módon osztoztak, hogy egyik felerész Lőrincznek, a másik felerész pedig Jánosnak osztályrészét képezze. Az, hogy ezen többi birtokok alatt a Tisza és Maros folyók melletti birtokok érthetők-e? biztosan meg nem határozható. A későbbi korból föntmaradt oklevelek a családnak csupán Fejér és Sopron vármegyei birtokairól szólnak.* Az osztálylevelet közli Fejér Gy., id. h. VII/III. k. 81. l. A családi levéltárban csak egyszerű másolatban van meg.*
Az 1278. évtől 1298-ig nem maradtak fönt a családot érdeklő oklevelek. Ez időközben haltak el Miklós comes fiai Lőrincz és János, mert III. Endre királynak 1298-ban kelt oklevelében* Hazai okmánytár, I. k. 92. l. és Fejér Gy., id. h. VII/III. k. 311. l.* már János fiairól Domokosról és Jánosról, van emlékezet, a mely szerint a király tekintetbe vévén János fiának Jánosnak azt a vitézségét, melyet akkor tanúsított, midőn a király Demeter zólyomi és pozsonyi főispánt a római király elleni hadjáratban Albert osztrák és stájer herczeg segítségére küldte s a mikor János fia János dicséretreméltó szolgálatokat teljesített és meg is sebesült, – s minthogy a király irányában tanusított hűségükért saját birtokaikban is kifosztattak és véginségre jutottak, – mindezt megjutalmazandó s illetve kárpótlásul a Rába erdejét minden adó és fizetés nélkül János fiainak s jobbágyaiknak használatára bocsátotta.
Lőrinczről s leszármazóiról ez időből semmi nyom sem maradt fönt, és csak János fiairól olvassuk a fejérvári káptalannak 1299-ben kelt bizonyságlevelében,* Hazai okmtár, III. k. 51. l. IV. Lászlő király idejében azonban, e királynak év nélkül kelt s a Hazai okmtár I. k. 55. lapján közölt oklevele szerint úgy látszik, hogy Miklós comes fiai Lőrincz és János a németujvári grófokkal tartottak, mert a midőn őket és híveiket a király kegyelmébe visszafogadta, megnevezte Lőrinczet és Jánost is; az erről szóló oklevelet a család levéltárában őrzik.* hogy Márk fia István, German comes és Corrald nemzetségbeli rokonok közbenjöttével, János fiai Domokos, Ugrin és János, megosztoztak birtokaikon; Domokosnak és Jánosnak Miháli nevű birtok és tartozékai a Rába mellett, Ugrinnak pedig a Vértesben levő birtokok jutottak osztályrészül.
Történetünkből ismeretes, hogy a XIII. század három utolsó tizedében és a XIV. század elején a dunántúl nyugati felső részét a németujvári grófok uralták. Ők foglalták el a Miháliak birtokait is; és erre okleveles bizonyítékunk is van, a székesfehérvári káptalannak 1305-ben kelt bizonyság oklevele, mely szerint a káptalan előtt a Schak (így) nemzetségből való János, testvérei Domokos és Ugrin nevében is Németújvári Iván nádort birtokaik elpusztítása s különösen a miatt is megintette, hogy őket és jobbágyaikat a III. Endre király által adományozott Rábcza erdő használatából is kizárta; bizonyosan ezen viszály miatt volt szüksége János fiának Jánosnak III. Endre király 1298. évi oklevelére, hogy annak párját is birhassa, midőn azt a fehérvári káptalan által 1305-ben átiratta.* Fejér, id. h. VIII/V. k. 29. l.*
Ezután 1305-től fogva egész 1358-ig az eddig ismeretes oklevelek nemcsak Lőrincz fiairól, hanem az egész családról hallgatnak; mignem a XIV. század közepén Kont Miklós nádor itéletével a család történetének fonalát ismét fölvehetjük. Midőn Kont Miklós nádor 1358-ban szept. 15-én Sopron vármegye részéről közgyűlést tartott, megjelent előtte Kisfaludi Lőrincz fia János, fiával Miklóssal, kik a nádor előtt előterjesztették, hogy Miklós comes harmadik fiától, Jánostól származott Ugrin fia Pál és Domokos fiai Domokos, Péter és Pál velük egy őstől származnak s ez alapon a Kisfaludiak ellenükben osztályrészeikre nézve igényeiket fentartják oly értelemben, hogyha Miklós comes János fiától származott vérrokonaik birtokaikat bizonyos előbbi osztálylevél erejével bírnák, az osztálylevelet mutassák fel a nádor előtt, ha pedig osztálylevelet felmutatni nem képesek, az esetben az osztályrészt összes javaikból adják ki. János utódai azonban a nádor előtt nem jelentek meg, miért a nádor őket megbírságolta.* Sopron vármegye története. Okltár, I. k. 292. l.*
Ezt megelőzőleg már 1358 július 7-én Kisfaludi Miklós – «Nicolaus filius Johannis filii Laurentii de Kisfalud districtus Rabaguz», mondja az oklevél, – a győri káptalan előtt saját, úgy fiai István, Lőrincz és László nevében óvását kijelentette, hogy Nagymiháli Ugrin fia Pál a Répcze vizén az ösztörü kinyitásával a Kisfaludiak malmát elöntette.* U. ott, I. k. 287. l.*
A föntebbi két ügy oly módon nyert megoldást, hogy Villermus egri püspök és királyi titkos kanczellár előtt Miháli Ugrin fia Pál, továbbá Kisfaludi János és ennek fiai Miklós, István, Lőrincz és László Visegrádon Simon Judás napján 1359. évben abban állapodtak meg, hogy összes családi irományaikat felmutatják a Szent-Györgyről nevezett miháli templomban a győri káptalan kiküldöttje előtt s az oltár előtt esküt fognak letenni arra, hogy több levelük nincs; s ugyanakkor választott biráikkal a Miháli és Kisfalud nevű birtokaikat elkülönítő határvonalat is meg fogják állapítani.* Eredetije a család levéltárában.*
Ezután a felek a miháli templomban csakugyan összegyülekeztek s a győri káptalannak 1359 decz. 20-án kelt bizonyságlevele szerint,* Sopron várm. tört. Okltár, I. k. 319. l.* föntebbi megállapodásukhoz képest, következőleg jártak el: a jelenvolt Miháli Ugrin fia Pál, egy Kázméri vagy Kisfaludi Lőrincz fia János és ennek fiai Miklós deák, István, Lőrincz és László s a győri káptalan kiküldöttje előtt a velük hozott okleveleket felmutatván, megesküdtek arra, hogy azokon kívül, melyeket felmutattak, több oklevél nem maradt vissza náluk. A közös okleveleket a káptalan sekrestyéjében helyezték el, ilyen volt huszonhat privilegium és hét végrendelet. Ugrin fia Pál a fejérvári káptalannak Márk osztályrészéről szóló bizonyságlevelét nem helyezte el a káptalan sekrestyéjében, azért, mert az állítása szerint egyedül őt illette. A Kisfalud vagy Kázmér között a határvonal megállapítására a felek nyolcz választott bírót is megbíztak, kik azonban az ügy bonyolódott volta miatt ez alkalommal megállapodásra nem juthattak; a felek egyszersmind kijelentették, hogy osztályos dolgaikban egymást kielégítették.* Sopron vm. tört. Okltár, i. k. 319. l.*
A Kisfalud és Mihál közt fekvő vitás terület megosztására nézve a Kisfaludiak és Miháliak közt folyt per 1363-ban aképen ért véget, hogy I. Lajos király rendeletéből a győri káptalan kiküldöttje és Péczi Tamás előtt a felek kiegyeztek úgy, hogy a peres terület egyharmad része a Kisfaludiaknak jusson a következő határok között: a határ Arnulf kertjénél kezdődjék, innét nyugat felé a Rába vizéig haladva átmegy a határvonal a Petruta nevű vízen, ettől a Gálnás és Alsó-Sugatag nevű folyókat érintve, Gyoró nevű helység határa felől a Bee-Répcze folyóig terjed, majd kelet felé haladva, Pagan nevű földhöz ér s végre Cristur (Tóth-Keresztur) nevű földdel ütközik.* Fejér, id. h. VII/III. k. 126–128. l.* Ezt az egyezséget a Kisfaludiakkal Miháli Domokos és testvérei 1364-ben a győri káptalan előtt is megerősítették.* Az oklevél a család levéltárában őriztetik.*
A föntmaradt oklevelek szerint ezekután a családra vonatkozólag valamely érdekesebb esemény nem fordult elő egész 1377. évig, a mikor Garai Miklós nádor Sopron vármegye részéről Lucza napja után való pénteken közgyűlést tartván kihirdette, hogy I. Lajos király rendelete következtében a Rába folyót s az a mellett mindkét oldalon fekvő erdőt és szántóföldeket a király nevében elfoglalta s mindazokat, kik e birtokhoz valamely jogot tartanak, maga elé megidéztette. Erre megjelentek Kisfaludi János fiai Lőrincz, László és István, továbbá Ugrin fia Pál s János fia másik Pál, miháli nemesek, kik felmutatták II. Endre királynak föntebb már említett 1233-iki privilegiumát, mely szerint Pethlend nevű birtok a Rápcza vizével és erdejével együtt a körülírt határok között Miklós comes fiának, Izsáknak tulajdonát képezte. Ez okirat alapján azután a nádor a Kisfaludiakat és Miháliakat jogos birtokukban továbbra is meghagyta.* Garai Miklós nádor 1377. évi oklevele a család ltárában eredetiben van meg; a Soproni Okltár I. k. 443. l., a nádornak egy másik oklevelét is közli, mely szerint a Kisfaludiak és Miháliak a birtokhoz azért tartottak jogot, mert Izsák az ő elődjük volt, megemlítvén azt, hogy a Rapcha folyó utóbb Rábának hivatott.*
Ezt megelőzőleg I. Lajos király 1377. évben Kisasszony napján kelt levelében elismerte a családnak a Rába erdejéhez és rétjeihez való jogát és Frank soproni és vasi főispánnak távollétében a király meghagyta kapui várnagyainak, hogy a rába-erdei birtokok elfoglalásától tartózkodjanak; a melynek következtén Éretlen Balázs és János, kapui várnagyok s rábaközi alispánok, Pásztori Antal és Vági Miklós szolgabírákkal, a vármegye nemeseivel és nem nemeseivel Bogyoszlón 1378 január 18-án közgyűlést tartván, a teljesített vizsgálat után kimondották, hogy a Kisfalud és Miháli határok mentén a kapui várhoz tartozó királyi népek a Rába folyóhoz és az a mellett elterülő birtokhoz jogot nem tarthatnak.* Hazai okmánytár, I. k. 273. l.*
Ez időben a család kegyúri dolgaiban érdekkel bír Mihály mosonyi főesperesnek, győri kanonoknak és Guillermus győri püspök helytartójának 1384 április 1-én kelt itélete, mely szerint Nagymiháli Domokos, Pál, Péter és viszont Kisfaludi Lőrincz egymás ellen több panaszszal éltek, különösen, hogy a Miháliak a nagymiháli templomból két harangot hat márkáért eladtak, Kisfaludi Lőrincz pedig egy misekönyvet s az egyház viaticumát egy paptól kiváltván, magánál visszatartja. Mire a püspöki helyettes elrendeli, hogy az elidegenített vagyon az egyháznak visszaadassék s hogy a misekönyv kiváltásáért Miháli János fiai Kisfaludi Lőrincznek négy denárt fizessenek.* Eredetije a család levéltárában.*
A XIV. század végén a család fejérvármegyei birtokainak egy része iránt folyt egy érdekes per Bebek Imre és Kaplai János országbirák és utódaik előtt, melyben Szécseni Frank országbíró 1398-ban végitéletet hozott.
E per előzményeül szükségesnek tartom a a következőket fölemlíteni.
Fejér vármegyében a Vértes hegység körül terültek el a Csák nemzetség birtokai; a nemzetség számos tagja bírt és lakott e vidéken. Miklós comes 1231. évi végrendeletében mondja, hogy birtokai a rokonok szomszédságában feküsznek, neveiket azonban nem említi; föntebb láttuk, hogy Miklós comes negyedik fiának, Márknak halála után 1278-ban testvérei a hagyatékon Mihál és Jurk comesek, mint vérrokonok közbenjöttével osztoztak meg; majd Miklós comes fia, János hagyatékán gyermekei közt az osztály 1299-ben Márk fia István, German comes és Corrald nemzetségbeli rokonok jelenlétében történt meg.
Ezek egyikétől származhatott a Csák nemzetségbeli Máté, kinek fia Miklós fiaival, Mátéval és Lászlóval egyetértve, vejének, Demeter malusi nemesnek és fejérvári polgárnak Kendertó és Zobodgunine nevű fejésvármegyei birtokok felét a fejérvári káptalan előtt 1333-ban örökbirtokul bevallotta.* Anjoukori okmánytár, IV. k. 393. l.*
Később, 1366-ban a fejésvári káptalan előtt Kereszturi (vagy Miháli) Ugrin fia, Pál s ennek fiai István és János, továbbá János fiai, Domokos és Péter, végre Kereszturi (vagy Kisfaludi) Lőrincz fiának, Jánosnak fiai, Miklós és István tiltakoztak az ellen, hogy Kendertói Miklós fia László, nemzetségbeli osztályos rokonuk, Kendertó nevű birtokát és egyéb birtokait unokaöcscsének, Domokos fiának, Darabos Jánosnak elörökítette, holott azok a birtokok osztatlan nemzetségbeli ágon teljes joggal a tiltakozókat illetik meg.
Majd 1367-ben I. Lajos király Kendertói Máté fia Miklós leányát malusi, Miklós fia Demeter övegyét, atyjának Kendertó és Zabadgumnye nevű birtokaiban, minthogy atyja fiutódok nélkül halt el, praeficiálja és ebbe a fehérvári káptalan előtt 1368-ban Darabos János is beleegyezett.
Utóbb pedig 1381-ben a budai káptalan előtt Vértesi János fiai, Miklós, László és ezek fiai, továbbá Vérteskereszturi (Miháli) János fia Jungher Pál és ennek fia Chak, Kereszturi (Miháli) Jánost fiai, Domokos és Péter s (Kisfaludi Lőrincz fiának, Jánosnak fia István és ennek fia Lőrincz, Kendertói Domokos fiát Darabost tiltották, hogy Kendertó, Chaplar és Celum nevű fehérvármegyei birtokait Kovácsi Chomota Máténak és Jánosnak el ne idegeníthesse.
Továbbá 1383. évben Váli Demeternek Kendertói Mátyus fia Miklós leányától, Katalintól született leánya Erzsébet, Kelemen fehérvári polgár neje Szécsi Miklós országbíró előtt Celum és Chaplar nevű birtokokat Vértesi Miklóstól, és fiaitól per útján megnyerte.
Végre ugyancsak 1383-ban a most nevezett Erzsébet, Kelemen fejérvári polgár neje, és Darabos János a fejérvári káptalan előtt akkép egyeznek ki, hogy Máté fiainak, Miklósnak és Domokosnak Celum, Chaplar és Bokod nevű birtokait maguk között két egyenlő részre felosztották.
A fönt elősorolt 1366., 1381. és 1383. évekről felhozott adatok Szécseni Frank országbíró 1398. évi itéletében olvashatók s azok kivonatát az országbiró a perben álló felek által felmutatott eredeti okiratok alapján itéletébe befoglalta.* Ide vonatkozólag megemlítendőnek tartom, hogy a család levéltárában a győri káptalannak 1390-ben kelt oklevele őriztetik, mely szerint Miháli János fia Jungher Pál és Kendertói Darabos János «tamquam fratres patrueles» egyességet kötnek, mely szerint Darabos Kános kendertói birtokának felét Jungher Pálnak átengedi, viszont ez Bodok nevű birtokát Darabos Jánosnak «tamquam vero heredi divisionaliter» birtokába bocsátja. E szerint Darabos János is a Csák nemzetségből származott, lehetséges azonban, hogy a Kendertó, Celum, Chaplar és Bokod nevű birtokokhoz anyai jogon is juthatott, a mint ezt az országbíró itéletében olvassuk. Leszármazását a föntírt adatok alapján következőleg kisértjük meg kimutatni:
Máté, Csák nemzetségből; Miklós; Domokos; Máté; László; N. N. leány Malusi Demeter neje; János (Darabos); Erzse Kelemen, fejérvári polgár neje; Mihály; Anna Apáti Ferencz neje
*
A per tárgyát az képezte, hogy a fönt többször említett Darabos János bizonyos bűntény miatt halálra itéltetvén, mint magban szakadtnak, Chaplar, Celum, Kendertó és Bokod nevű fejésvármegyei birtokait Zsigmond király 1391-ben Nyéki György fiának Balázsnak és Zámori Miklós fiának Istvánnak adományozta, az adományozottak azonban birtokba nem léphettek, mert a beiktatáskor Csuthi János fiának Miklósnak leánya Konrád budai polgár neje, továbbá Váli Demeter leánya Erzsébet, Kelemen fejérvári polgár neje, valamint Malusi Demeter leánya Anna, Apáti Ferencz neje és végre Kwkemeni Jungher Pál ellentmondtak.* Mily különböző és bizonytalan volt ez időben az egyes családtagok elnevezése, a föntebbiekből tapasztaljuk. Miklós comes leszármazói Lőrincz, a Kisfaludiak ősének és Jánosnak, a Miháliak ősének fiai, majd de Keresztúr, majd pedig de Vértes-Keresztúr előnévvel említtetnek, sőt Jungher Pál Kwkemeni előneve is előfordul; a Jungher melléknév is érdekkel bír, mi «ifjú urat» jelent; azt, hogy e kifejezésre miért használtatott éppen a német nyelv, nehéz volna megmagyarázni, ha csak úgy nem, hogy egy német ember megjelenvén Miháli János udvarában, ennek Pál fiára használta a «Jungerherr» megszólítást, mi azután rajtmaradt, megkülönböztetéseűl annak, hogy mint láttuk, Miháli Ugrinnak is volt egy másik Pál nevű fia.*
Ennek az ellenmondásnak igazolására indult meg azután a per – mint már föntebb említettük – Bebek Imre országbíró előtt s 1392-ben a szentmihályi nyolczadokon a per további folyamán Kaplai országbíró előtt Nyéki Balázs fölperes, Zámori István társa nevében is, felmutatta Zsigmond királynak 1391. évi adománylevelét s felszólította Jungher Pált és társait, hogy ellenmondásuk okát adják elő. Jungher Pál helyett az országbíró előtt annak fia Jakab jelent meg, ki előadta, hogy a családnak a föntemlített Bokud, Celum és Kendertó nevű birtokokról, mely utóbbit Csesztregnek is neveznek, világos tartalmú oklevelei vannak és kész azokat előmutatni, hogy azokkal családjának jogát bebizonyítsa; mit az országbíró megengedvén, Jungher Pál nevezett fia felmutatta II. Endre királynak 1228-ban, uralkodásának huszonhatodik évében kelt privilegiumát,* Feltűnő, hogy az országbíró itéletében II. Endre király privilegiuma két helyen is 1231. év helyett 1228. évről idéztetik. Mint föntebb előadtuk, a király privilegiuma 1231. évben kelt s meg van eredetben a család levéltárában; mutatja a tévedést az idézett huszonhatos uralkodási év is, mi 1231-re esik. Lehetséges azonban, hogy Miklós comes év nélküli végrendelete még 1228-ban készülhetett s a király által csak 1231-ben iratott át.* melyben a király Miklós comesnek, Ugrin esztergomi érsek testvérének végrendeletét átírja és megerősíti. Ezen privilegiumból kitűnt, hogy a föntirt Bokud, Celum és Csesztregh nevű birtokok Miklós comes tulajdonát képezték és azon tizenöt ősi birtok közt fordulnak elő, melyeket az országbíró a végrendelet idevonatkozó tartalmának szószerinti idézésével itéletében felsorol.
Ezután Jungher Pál fia, Jakab leszármazásának bebizonyítására felmutatta 1255. évről őseinek, Miklós fiainak Lőrincznek, Jánosnak és Márknak, valamint ez utóbbinak elhaltával hagyatékán ezen Márk bátyjainak 1278-ban készült osztályleveleit, melyekről föntebb bővebben szólottunk s ezek alapján származását így adta elő: hogy ő fia Jungher Pálnak, ki Jánostól, ez Domokostól, ez pedig Jánostól, az említett Csák nemzetségbeli Miklós comes fiától származott.
Mindezekre az ellenfelek ezúttal mit sem válaszoltak, hanem újabb határnapot kértek kitűzetni, mire a tárgyalás elhalasztatván, az új határnapon már Pásztói János foglalta el az országbírói tisztet s előtte az ellenfelek tagadták, hogy a mint Jungher Pál fia Jakab a leszármazást előadta, ő ily vonalon volnaMiklós comes örököse; erre Jungher Pál és fia Jakab oda nyilatkoztak, hogy állításaikat mások levelekkel is képesek bebizonyítani.
Pásztói János országbíró erre új határnapot tűzött ki, melyen Jungher Pál és fia Jakab újabban is felmutatták II. Endre király fentidézett privilegiumát, melyből a már föntebb említett tizenöt ősi birtok felsorolása után Miklós comes végrendeletének további tartama az országbirói itéletben kivonatilag oly értelemben adatik elő, hogy Miklós comes Echwr nevű földjét fiai között közös osztály alá bocsátotta, továbbá Szentkereszt, Udvarhely, Myhal, Kazmer, Bodoház (így), Gewdoch puszták, valamint a készpénzen vett, úgy királyi adomány útján nyert Petlend Sopron vármegyében, Bayanka Fejér vármegyében, nemkülönben Varna (így), Petlen, Vinar és Guth nevű puszták s a Tisza és Maros folyók mindkét partján fekvő Kupanch, Zeleus, Ujlak, Trukman, Myklos, Zenad, Saag, Varakod és Vary nevű birtokok is Miklós comes által Izsák és Lőrincz fiai között közösökül fönthagyattak.
Mindezekre hivatkozva Jungher Pál és fia, Jakab előadták, hogy ők Ugrin esztergomi érsek testvérének, Miklós comesnek egyenes leszármazói és örökösei, mert ők a fönt elősorolt birtokok közül Kwked (így), Celum, Myhal, Kazmer, Bodok, Pethlend, Cheztregh, Echer és Udvarhely nevű birtokokat, mint tulajdonukat, folyton használják; Kendertó nevű helység pedig, melyet Nyéki Balázs a királytól adományul fölkért, később egy halastóról Csesztregnek neveztetett; és hogy a nevezett Darabos János Kendertót nem valamely nemességi czímen, hanem mint egyik nemzetségbeli nőtől leszármazó fiú tartotta birtokában s ennek magtalan elhaltával a birtok örökül nem a királyra, hanem ő reájuk szállott, s minthogy Junkher Pálnak és fiának ezt az állítását az ellenfelek tagadták, mindkét fél állításaik bebizonyítására a helyszínére közös vizsgálat elrendelését kérte s ennek teljesítésére az országbíró a fejérvári káptalant küldötte ki.
Midőn azonban Pásztói János országbíró utóda Szécseni Kónya bán fia, Frank országbíró a káptalannak a vizsgálatról szóló jelentését tárgyalás alá akarta venni, időközben Nyéki Balázs és Zámori István a török ellen a király hadjáratában Nikápoly vára alatt veszélybe kerülvén, minthogy a király mindazoknak, kiknek a föntemlített hadjáratokba nyomaveszett, abban a reményben, hogy visszatérnek, ügyes-bajos dolgaikban Szent-Benedek napjáig halasztást adott, a végső tárgyalás ezen napig ismét haladékot nyert.
Az 1398. évi Szent-Benedek napján megjelentek Szécseni Frank országbíró előtt Jungher Pál és Kelemen fehérvári polgár, neje Váli Erzsébet nevében, kik előadták, hogy Nyéki Balázs és Zámori István az említett hadjáratból mindeddig vissza nem tértek. Jungher Pál felmutatta a fejérvári káptalannak a közös vizsgálatról 1397-ben Gergely nap után való pénteken kelt jelentését, mely szerint Udvarhelyi Jungher Pál és fiai Chaak és Jakab; úgy Miháli Domokos fiai János, Ugrin, valamint Jungher Pál testvérének, Péternek fiai Gergely és Péter, Malasi Miklós fia Demeter leányával, Erzsébettel s ennek férjével, János fiával, Kelemen, fejérvári polgárral oly egyezséget kötöttek, hogy ez utóbbiak Jungher Pál és ennek rokonai javára Kendertó, máskép Csesztreg-Csaplár nevű birtokban az őket megillető jogaikról lemondtak, viszont Jungher Pál és rokonai Kelemen Pál nejének Celum birtokot engedték át kizárólagos tulajdonul.
A föntnevezettek között a birtokviszonyok ezek szerint rendeztetvén, minthogy ugyancsak a fejérvári káptalannak a teljesített vizsgálat után kelt másik leveléből az is kitűnt, hogy a Nyéki Balázsnak és Zámori Istvánnak adományozott Kendertó, Csaplár és Bokod birtokok Darabos Jánost csupán anyai jogon illeték meg s ezek Darabos János magtalan elhaltával örökösödés útján Jungher Pálra és rokonaira szállottak, az országbíró az utóbb nevezett birtokokat Jungher Pálnak és fiának, Jakabnak megitélte; figyelembe véve azt is, hogy Nyéki Balázs és Zámori István a nikápolyi csatából az egy évnél hosszabb időre kitűzött határnapon nem jelentek meg, de oly rokonaik sem voltak feltalálhatók, kiket a dolog közelebbről érdekelt volna.
Az országbíró itéletének ismertetésénél abból az okból időztem hosszabb időig, mert az nemcsak jogi szempontból bír érdekkel, hanem abból az időből a Csák nemzetség birtokviszonyaira is bő világot vet.
A család történetében elérkeztünk a XIV-ik század végéhez s e helyt idején valónak látom, hogy Miklós comesen kezdve, a család eddig élt tagjainak leszármazását könnyebb áttekinthetés végett összeállítsam:
Miklós comes †1239.; Lőrincz 1231–1278.; János (de Miháli) 1237–1278.; Márk †; János (de Kisfalud) 1358–1363.; János 1298–1305; Domokos 1298–1305.; Ugrin 1299–1305.; Miklós 1358–66.; István 1558–81.; Lőrincz 1358–88.; László 1358–77.; János; Pál 1358–1377.; Lőrincz 1381.; Domokos 1358–1388.; Péter 1358–1388.; Pál dict. Jungher 1358–1398.; Ugrin 1397.; János 1397.; Gergely 1397.; Péter 1397.; Csák 1381–1397.; Jakab 1392–1398.; Péter 1405.; István; Miklós 1360–1366.; János
A föntebbiekből látjuk, hogy Miklós comes két fia, Lőrincz és János leszármazói után a család két ágra szakadt: Lőrincz utódai a Kisfaludi melléknevet, János utódai pedig a Miháli vagy Linkóháti melléknevet vették fel s a XV. századtól fogva állandóan e mellékneveket használták.
A Csák-nemzetségből származó Kisfaludy, Mihályi és Csáky-családok nemzedékrendje.
Előd, a hét vezére egyike, kitől a Csák (Saac) nemzetség származott s kinek Árpád a Vértes erdejét adományozta.; Szabolcs ***; Ennek unokája Csák (Sac), ki Csákvárt a Vértes alján építette ***; Ugrin comes 1146.; Ugrin 1188–1201 győri püspök 1204-ben esztergomi érsek; Miklós csanádi főispán, 1223. pozsonyi főispán Első neje görög nő nemes nemzetségből, a másik franczia nemes nő; Izsák. 1228. 1231.; Lőrincz de Kázmér vel de Kisfalud 1278. A Kisfaludyak őse.; János de Mihályi 1278. A Mihályiak és a Csákyak őse.1. neje Osl fia Herbord leánya Kata 1258.; Márk.; János 1358. 1363. neje Patyi Dominika de Kázmér.; István 1358. 1374.; László 1358. 1374. 1360.; Lőrincz 1358. 1374. neje N. Margit.; Miklós (literatus) 1358. 1360. 1369.; Iván 1305.; Domokos 1305.; Ugrin 1303.; Miklós 1421. 1429.; János de Mihályi vel Nagy-Mihály; Pál 1358. 1366. 1377.; Jakab 1413.; Dorottya Kemény-egerszegi Kemén Gergely neje; Antal 1438. (Literatus) neje N. Veronika; Ilona Koronczói Sebestyén neje; Domokos 1358.; Pál dictus Jungher 1358 neje volt mergesi Pető fiának Jakab leánya Ilona; Péter dictus Jungher 1358. 1397.; István 1360.; Miklós 1363.; János 1360 de Mihályi; Ilona 1449.; Gáspár 1449 neje Vághy Orsolya † özv. 1468.; Lőrincz 1449.; Benedek 1417. 1449 1488. Sopron vármegye alispánja, 1. neje Mihályi Ugrin Borbála, 2. neje Vághi Borbála özv. 1515.; Imre.; György.; Péter de Linkóhát 1421. 1423. 1429. özvegye N. Juska 1444.; Jakab 1397 neje Márta, Köveskuti Dalos Miklós leánya, özv. 1421.; Ferencz dictus Chak (Caak) 1397.; Péter 1397. 1405. özvegye N. Orsolya.; Miklós; Kata Gecsei Jakabné 1524.; Mihály 1488. 1565. neje Polónyi N.; Lőrincz 1507.; 1397 János (dictus Jenfel) 1405.; Ugrin Miklós neje Agyagosi Zeure János leánya Zsuzsánna 1421.; László 1421.; János 1450.; Cháky Mihály 1464.; Benedek neje Hosszutóti Orsolya; Mihály; Ferencz; Tamás; Miklós; Ilona Niczky Ferencz neje; Pál neje Hahóti Krisztina; Borbála Ujszászi Györgyné; Geromina consors Gane Poloni 1428. 1429.; Benedek de Linkóhát 1428. 1446.; Miklós † 1462.; István 1446. 1425. 1421.; Ugron János 1446. 1425. 1421. 1397.; Pál 1476. 1425. 1421.; Gergely; Miklós 1421.; Zsófia Udvardy Györgyné; Balázs, Vas megye alispánja és követe 1608. 1. neje Ládonyi Zsuzsánna 2. neje Zarka Krisztina 1606. 3. neje Bánffy Zsófia; Katalin, Széplaki Botka Ferencz neje; Borbála Kisfaludy Benedekné 1467.; Veronika Tardi Bálint neje 1465.; Zsuzsánna Varbóki Nagy Györgyné 1465.; Krisztina Sinnyeiné; Zsófia Ládonyi Istvánné; 1. nejétől: Miklós; Pál 1598–1640. neje Dávodi Bakó Kata; Mihály 1598–1630. neje Szikei Zsuzsánna özvegy 1649.; Anna Káldy Ferenczné; Krisztina.; Imre; István, 1642. Vas megye alisp. 1. neje Bocskai Borbála 2. neje Grázi Anna; 2. nejétől: Ferencz.; György; Orsolya; Gáspár; János neje Batthyány Judit; András; Zsuzsánna. Lőrinczfalvay Jánosné.; János 1648. neje Ákosházi Sárkán Judith (utóbb Falussy Miklósné) 1654-ben osztoznak Agyagoson és Drasburgon; 1. nejétől: Ádám 1652. Rákóczy György hive neje alsóbüki Horváth M.; Gábor elesett Buda ostrománál; Kata, L.-tóthi Lengyel Zsigmondné; Bóra, 1. férje Hagymási István. 2. férje Telekesi Török Imre; Éva Chernel Istvánné; Mária Mankóbüki Horvát Péterné; 2. nejétől: Mózes 1677 neje báró Pongrácz Zsuzsánna; István neje Szemerey Kata; Ferencz 1619. 1691. neje Bezerédy Mária; Katalin 1669. Szegedy Bálintné; Mária 1669. Bezerédy Pálné; Tétényi birtokukat 1697-ben eladják hg. Eszterházy Pálnak; György kurucz 1680–1730. neje Szecsődy Mária; Zsuzsánna. 1. férje Jost Dániel 2. férje Desewffy Ferencz; Imre neje Torkos Éva; Antal neje Egerváry Klára; Ádám; Klára Rumi Miklós neje; Anna-Róza 1. Dőry Lászlóné 2. Andor Józsefné; Gáspár; Menyhért; Boldizsár kurucz; Balázs neje Rátky Klára; Klára Czabler Illés neje; Katalin Miskei Dániel neje; Jusztina; Anna-Mária; Mózes neje Biró Rózsa; Juli Gömbös Miklós neje; Sándor 1. neje Biligrand Eszter 2. neje Kenessey Zsuzsánna; Ilona Domokos Dániel neje; Bóra Trsztyénszky János neje; Gábor kapitány 1740. neje Fügh Judit; Anna Sankó Boldizsár neje; Judith †; Kata Somogyi Zsigmond neje; Ilona Barcza Zsigmond neje; 1-től Kelemenfalvi Rakovszky Péter neje; 1-től Juli Tóth Bálint neje; György alezredes; Erzse Radó József neje; Mária Bognár Pál neje; Sándor 1768.; Ádám neje Sáry Judith; László; Zsuzsánna br. Podmaniczky János neje; Jozefa 1. férje Skaricza András 2. férje Ujházy Vilmos; Eleonora Székely László kapitány neje; Zsuzsánna Medveczky N. neje; György 1806.; Mihály neje Jákfalvi Gömbös Eszter; Gábor kapitány; Ádám † 1816 neje Király Zsuzsánna; Erzse; József 1775–1803. neje Vittnyédy Klára; Teréz Csébi István neje; Éva; Márton; Kristóf neje Dukai Takács Johanna; Boldizsár. neje Pálffy N.; Balázs 1648.; Zsigmond 1648.; László 1648. † 1684. neje Sibrik Mária; Pál 1648.; Erzse Niczky Gáspárné 1651.; Magdolna Sennyey Gáspárné; Judit Rumy Györgyné; Samu neje Barcza Adél; Ludovika Ajkay Sámuel neje; Kálmán; Krisztina; Antal; János neje Grójer Zsófia; Klára; Anna férje Tóth Sándor.; János kapitány neje Gruber Amália; Mihály kapitány neje Hanovszky Amália; Béla Gencsen; Jolán Horváth Károlyné; János; József Mihályiban; Zsigmond neje Radics Magdolna; László, kurucz ker. táblai biró † 1739. neje Svastics Erzse; Bora 1. Sibrik János 2. Talián Pál; Pál †; Mária 1. Hajas András 2. Szita Ferencz; János; Sándor † 1894 jún. 17. neje Niczky Matild; László † neje báró Haiden Teréz; Gusztáv † neje Kozma Paulin; István beledi plébános; Lajos neje báró Haiden Franciska; Dénes † neje Lendvay N.; Gyula †; Atala Szalay Károly neje; Malvin Lukinich Mihály 1848-iki képviselő neje; Ferencz 1740.; Pál 1740.; László 1749. neje Niczky Klára; Rozália Botka Jánosné; Ákos. neje Meskó Ilonka; Melanie Ányos Tivadar neje, 1890. jul. 1. óta özvegy; Imre; Matild; Vilma; Béla †; Mária; Miklós; Mariska; Anna Jankovits László neje.; Rozália; Mihály Győr vm. főbirája † 1826. neje Sándorffy Anna; Mária Vajda Ferencz neje; Teréz Arossy József neje; Katalin; Zsigmond katona neje Schönberger Juliánna; Zsófia; Zsuzsánna; Zsigmond neje Rőt Jolán; Kálmán ügyvéd Temesváron neje Róth; Gizella Vaszary N. neje; Miklós N. Pápán albiró; Pál postatiszt; Ödön †; Malvin; Irén Sütő Kálmán neje; Csáky Iszák 1507.; Pál 1471.; István de Mihályi 1471. 1507.; Benedek 1507.; Benedek 1507.; Gerárd 1507.; Anna Márton József neje; Franciska; Erzsébet Meszlényi János neje; Johanna Lefebre János neje; Magdolna Boros Ferencz neje; József neje br. Ulm Maximiliana; Ferencz 1507.; Mihály 1507.; János 1507.; János 1507.; Dorottya 1507.; Sándor a költő 1772–1844, 1. Szegedy Róza 2. Vajda Amália; Boldizsár; Mihály neje Noszlopy Franciska; János tábornok neje Seidler Teréz; Károly a költő † 1830.; Teréz Farkas Gábor; Dániel; Anna férj. Meyer Józsefné; István † 1562. neje Sibrik Borbála; János-Imre neje Schrank Anna; Borbála; Gábor; Mihály 1562. Szapolyai János Zsigmond választott király kanczellárja; János neje Vas Borbála; Kata Gersei Pethő Tamás neje; Csáky István 1609-ben mag nélkül elhalt – javait Kisfaludy Balázs kapja meg, ki vele egy őstől származott.; Leánya Andrássy Albinné; Mihály 1579.; Miklós; Katalin Gersei Pető Tamás neje; Elek neje Raffel Erzse 1. Árpád egyet. tanár 2. Kálmán 3. Zoltán pap 4. Mihály tanitó 5. Amalia 6. Géza; Mária; Dénes neje Szabó Póli 1. Erzse, Zámony Adolfné 2. Ilka 3. Jolán Sibrik Antalné 4. Sándor közjegyző Tatán; Teréz; Móricz honvéd-ezredes 1. István 2. Rózsa 3. Flóra 4. Mariska 5. Tivadar; Dániel 1. Sándor † 2. Károly 3. Erzsébet †; Vincze neje Babits Teréz 1. Elek 2. Károly 3. Zsófia 4. Vincze 5. Géza; Gyula neje Kovács Anna 1. László 2. Gyula 3. Laura; Ilona Szaák Elek neje.
A Csák-nemzetségből származó Kisfaludy, Mihályi és Csáky-családok nemzedékrendje.
Mint ez más családnál is előfordult, a két szomszéd faluban lakó rokonok a XV. században folyton perben álltak, egymás birtokain hatalmaskodtak s majd egyik, majd másik a rokon szomszéd birtokát el is foglalta, úgy, hogy a XV. században a család története leginkább peres ügyekről szól.
Nagy Imre.
A pannonhalmi apátság kiváltságlevele hitelességének kérdéséhez.
(Három pecsétrajzzal.)
A pannonhalmi apátság kiváltságlevele még most is vita tárgya tudósaink között. Pedig hitelessége fölött immár másfél század óta folyik irodalmunkban a harcz. Ismételve megtámadták, ismételve védelmére keltek, mindamellett máig sincs eldöntve: hiteles-e valóban, vagy nem?
Fejérpataky, kiváló diplomatikusunk, 1878-ban egész könyvet írt róla. Közelebbi czélja volt, hogy megczáfolja Horváth Mihálynak, a nagynevű történetírónak, az oklevél ellen felhozott érveit. Voltakép azonban terjedelmes monografiát adott, a melyben leírja az oklevél külsejét, szól a különböző kiadásokról és átiratokról, közli az oklevél kritikai szövegét, ismerteti az ellene intézett támadásokat Mansi-tól (1747) kezdve Horváthig (1878}, még pedig a czáfolatokkal együtt, végül a diplomatika legujabb fegyvereivel száll síkra az oklevél hitelessége mellett, kimutatván, hogy az az egykorú oklevelekkel, főleg III. Ottó császáréival egészben és részleteiben megegyezik, írása is megfelel a kornak, a melyben állítólag készült, hogy tehát «valóban Szt.-István hiteles oklevele s így legrégibb oklevelünk.»* L. bővebben Fejérpataky: «A pannonhalmi apátság alapító oklevele» czímű művét.*
Fejérpataky meggyőző érvelése után azt lehetett volna hinni, hogy most már elnémul a kétely, annál is inkább, mert az ifjabb történetírói gárda egyik jeles tagja: Karácsonyi János dr. «Szent-István király oklevelei és a Szilveszter-bulla» czímű diplomatikai tanulmányában a pannonhalmi apátság kiváltságlevelét Fejérpataky idézett műve alapján szintén hitelesül ismeri el, azzal a különbséggel mégis, hogy nem 1001-ben, hanem 1030 körül keltnek mondja, a három utolsó sort pedig sokkal későbbi, csak 1137 után készült hozzátoldásnak.
S ime, mi történik? Előáll Pauler Gyula dr. s az Árpádokról szóló korszakos művének függelékében,* Pauler: A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt, II. k. 752–756. ll.* annak alapján, hogy Karácsonyi a kiváltságlevél záradékának koholt voltát bebizonyította, kimondja meggyőződését, hogy nemcsak az utóirat, hanem «az egész oklevél rendkivül sikerült hamisítvány a XIII. század elejéről.» Állítását psychologiai alapra, az oklevélben előkerülő téves adatokra s arra építi, hogy a XII. századi pápai bullákban egymás után tünnek fel némely kiváltságok, melyek a pannonhalmi oklevélben már mind enfoglaltatnak.
Pauler érvelésével hatalmas rést ütött a kérdéses oklevél hitelességén. E rés tágítása czélja a jelen értekezésnek, hogy végre eldőljön a hitelesség kérdése s véget érjen a másfél százados harcz.
Arra fektetem a fősúlyt, a mire eddigelé csak mellékesen vetettek ügyet: a pecsétre.
Tudvalevő dolog, hogy a középkorban, a mikor az aláírást még nem ismerték, a pecsét adta meg az oklevél hitelességét. Ha tehát a pecsét hamis, annak kell lennie az oklevélnek is, a melyre függesztették.
Részemről ki fogom mutatni, hogy a pannonhalmi apátság kiváltságlevelén levő pecsét nem Szent-Istvánnak, hanem Kálmán királynak pecsétje, a miből következik, hogy maga a kiváltságlevél sem ered Szent-Istvántól, hanem későbbi hamisítvány.
Előbb azonban hadd mondjam el: mikép jöttem erre a gondolatra. 1893–94-ben Szalay Józsefnek általam sajtó alá rendezendő történetéhez a képeket gyüjtögetvén, Fehér Ipoly pannonhalmi főapát úr szíves engedélyével lefényképeztettem az apátság kiváltságlevelét is a rajta levő pecséttel együtt. Egyiknek sem bírtuk még hiteles másolatát, én pedig csak ilyent akartam bemutatni olvasóimnak.
Kezemhez vevén a fényképeket, első tekintetre feltűnt a hasonlóság Szent-István állítólagos pecsétje és Kálmán királynak általam jól ismert pecsétje között. Azonnal elővettem utóbbinak a rajzát s a mint azt Szent-István pecsétjének fényképével gondosabban összehasonlítottam, meggyőződtem arról, hogy nem két különböző, hanem egy és ugyanazon pecséttel van dolgom, még pedig Kálmán király pecsétjével. Éreztem, hogy fölfedezésem fontos bizonyíték az oklevél hitelessége ellen, azért közölni is óhajtottam. De súlyos családi bajok és elfoglaltságom eddigelé megakadályoztak szándékom megvalósításában.
Föntebb említém, hogy Szent-István állítólagos pecsétjéről csak mellékesen emlékeztek meg azok, a kik a pannonhalmi apátság kiváltságleveléröl írtak. Első volt Cornides, a ki Székely Sámuelhez intézett egyik levelében az oklevél ellen felhozott érvek között fölemlíti azt is, hogy Sajgó főapát tudósítása szerint az oklevél függő pecséttel van ellátva, pedig abban a korban, t. i. a XI. század kezdetén, a függő pecsét még ismeretlen.* Fejérpataky, id. m. 51. l.* Cornides emez ellenvetését ismétli Benczur, azonfelül Heineccius-ra hivatkozva, azt állítja, hogy II. Henrik császár,Szent-István sógora és kortársa volt az első, a ki 1003-ban készült pecsétjén egész alakban, trónuson ülve ábrázoltatá magát, hogy tehát István, a ki a német császárokat vette mintaképül, 1001-ben még nem használhatott az előbbihez hasonló pecsétet. Ugyanő fölveti a kérdést: vajjon a kérdéses pecsétet nem vették-e le III-ik, IV-ik vagy V-ik István valamely okleveléről és függesztették rá a pannonhalmi oklevélre? Katona István szerint a pecsét köriratából a következő betűk vehetők ki: «S. ... NUS UNGARORUM RE.» «Ha az első betű C s nem S – folytatja Benczur – s e közé valamint a három utolsó betü közé ezeket a betüket iktatjuk: OLUMA, akkor megkapjuk Kálmán király nevét, a kinek pecsétjét hogy, hogy nem? Szegedi János tényleg összetévesztette Szent-István pecsétjével.* (Benczur): Libelli quibus Anonymus authentiam diplomatis de anno MI. in dubium vocans adversus III. Agamantis Palladii Responsa; Clar. Chrys. Novák Vindicias; Rev. Ant. Ganoczi Castigationes defenditur, 87–92. ll. – L. Szegedi: Assertor libertatis ungaricae etc. Andreas II., 83. l.*»
Látni való, hogy Benczur már gyanítá, a mit én állítok, csakhogy nem ismervén közelebbről
Szent-István és Kálmán pecsétjeit, határozott itéletet nem mert mondani.
A pecsét ellen felhozott állításait egyébiránt Batthyány, Gánóczi és Novák megczáfolták, kimutatván, hogy függő pecsétek igenis fordulnak elő a XI-ik század elején. A mit pedig Heineccius nyomán mond, azzal Fejérpataky foglalkozott behatóbban. Állítását igen fontos ellenvetésnek tartja; mert ha igaz, az oklevél pecsétjét csakugyan nem fogadhatjuk el hitelesül.
Csakhogy nem igaz. Ugyanis Foltznak a német császárpecsétekről írt dolgozatából bizonyos, hogy már III. Ottónak van olyan pecsétje, a milyen a szóbanforgó, és Szent-István ezt vehette mintául.
Mikép Fejérpataky, úgy Karácsonyi is meg van győződve arról, hogy a pannonhalmi kiváltságlevélen látható pecsét valóban Szent-István pecsétje, a minthogy szerintük maga az oklevél is tőle ered. «Az okleveleknek mindenkoron legfontosabb, hitelességökre nézve döntő része volt a pecsét – mondja Karácsonyi. – A pannonhalmi kiváltságlevél egyik nevezetessége, hogy rajta van a királyi pecsét: Szent-István királyunknak egyetlen fenmaradt pecsétje, melynek hitelességéhez gyanu sem férhet(?)»
És most lássuk: milyen Szent-István állítólagos pecsétje, milyen Kálmán királyé s aztán mindakettőt hasonlítsuk össze egymással.
A Szent-Istvánnak tulajdonított pecsét átmérője 85 millimeter. Fehér viaszba nyomták, melynek szine azonban már nagyon megbarnult. A pecséten a királyt látjuk térden alul érő tunikában, a mely fölött bő palástot visel. Fejét kétségkívül korona ékesíté, de ennek már a nyoma sem látszik. Jobbjában pálcza, a melynek már csak az alsó vége van meg. Baljában az ország almája s ezen némi halvány nyoma a keresztnek. Mindakét kezét eltartja magától. Arczának vonásaiból immár semmi sem vehető ki. Különben alacsony trónuson ül, lábait zsámolyon nyugtatva. A trónus felső részén, jobb felől, a párna egyik csücskének a kidudorodása látszik, a sarkokon pedig díszítmények nyoma. A pecsét felülete nem sima, hanem tele van domborodásokkal és mélyedésekkel. Nem tévedünk talán, ha azt állítjuk, hogy mindezek erőszakos behatás, valószínűleg égetés folytán keletkeztek. Ennek tulajdonítható, hogy a pecsét köriratából, bal felől, már csak annyi betűzhető ki: VNGARO ... REX. A név teljesen eltünt. E körülmény már magában véve is fölötte gyanússá teszi a pecsétet. A megerősítés úgy történt, hogy az oklevél közepe táján két 25–30 milliméter hosszú, párhuzamos hasítást tettek, erre egy 75 milliméter széles, vastag, pergamen-szalagot öltöttek s ennek a végére rányomták a pecsétet, úgy hogy az oklevél hátára ragadt. Idővel azonban levált onnan s ez az oka, hogy némelyek tévesen függő pecsétnek nézték.
Kálmán király pecsétje a veszprémvölgyi apáczák részére 1109-ben kiállított renovationalis oklevélen, az országos levéltárban látható, az imént leírt pecsétnél sokkal épebb. Nagyságra nézve megegyezik vele: átmérője szintén 85 milliméter, csak a fészke nagyobb valamivel. A király ülő helyzetben van ábrázolva rajta. Testét hosszú, szűk tunika s bő palást födi. Az utóbbi, úgy látszik, a jobb vállon volt megerősítve, mint azt a német császárok pecsétein láthatjuk. A koronának alig van nyoma. Arczvonásokról sem lehet szó. Jobb kezében a király liliomos pálczát tart, bal kezében az országnak keresztes almája. Csakhogy a liliom s a kereszt jóformán egészen eltüntek már. A trón alacsony, román stilű, mindkét sarkán kiszögellő díszítménynyel, lent pedig zsámolylyal. A párna kidudorodásai jól kivehetők. A körirat betüi nagyon elkoptak már, mindazonáltal majdnem egészen elolvasható: CO. OMANNVS DEI GRA . I . VN . ARO .. M REX; azaz: Colomannvs Dei Gracia Vngarorvm Rex. A pecsét felülete sima, egyenletes. Megerősítése ép úgy történt, mint Szent-István állítólagos pecsétjéé.
Ha már most a két pecsétet egymás mellé állítjuk és egymással egybevetjük, lehetetlen, hogy első tekintetre fel ne tűnjék a pecsétalakok nagy hasonlósága. Egyenlő magasak, egyforma helyzetben vannak, karjuk, lábuk egyforma tartásban; egyenlők a fej körvonalai, egyforma a ruha, egyforma a trón, a melyen ülnek. Szóval: bármely részét nézzük a pecsétnek, teljes egyezést konstatálhatunk. Legyen szabad az olvasó figyelmét felhivnom különösen a fej, a váll s a kar által képezett vonalakra, valamint a lábak és karok állására. És ez az egyezés kiterjed a betükre is, a melyek nagyságra, alakra nézve nemcsak egyenlők, hanem ugyanazon szög alá is esnek.
A pecséteken eszközölt mérések is egyenlő eredményekre vezettek, mint azt a következő összeállítás mutatja, a melynél a pannonhalmi apátság kiváltságlevelén levő pecsétet I., Kálmán királyét pedig II. számmal jeleztük.
I. II.
Átmérő 85 mm. 85 mm.
Alak magassága a zsámoly alsó szélétől 60.5 « 60.5 «
Jobb lábszár magassága 28 « 28 «
Bal lábszár magassága 27 « 27 «
A zsámoly alsó szélétől a nyakig 47 « 47 «
Távolság az ország almája s a fej között 15 « 15 «
A jobb párna közepétől a bal párna közepéig 26 « 26 «
A jobb könyöktől az ország almája közepéig 33 « 33 «
A fejtől a pecsét felső széleig 12 « 12 «
A zsámoly aljától a pecsét alsó széleig 12 « 12 «
Hogy még jobban megbizonyosodjam a két pecsét azonosságáról, diapozitiv képeket is csináltattam róluk, a melyek egymásra téve, teljesen fedik egymást. Ez pedig, mint tudjuk, a mértani kongruencziának netovábbja.
Mindezek után, azt hiszem, kétségtelen, hogy a Szent-Istvánnak tulajdonított pecsét voltaképen Kálmán király pecsétje, a melyről a nevet eltüntették s a melyet oklevélre úgy erősítettek rá.
Az oklevelet ennélfogva szintén hamisnak kell tartanunk, mert psychologiailag nem képzelhető, hogy hiteles oklevélre hamis pecsétet tegyenek. Hisz azzal aláásták volna a hitelét!
Különben, hogy a pannonhalmi kiváltságlevélen látható pecsét nem Szent-István, hanem Kálmán király pecsétje, onnan is kitetszik, hogy a német császárok pecsétjei közül leginkább egyezik V. Henrik császárnak itt közölt pecsétjével, a melyet Heffner művéből* Heffner, Die deutschen Kaiser- und Königs-Siegel.* vettem. A trónus jellemző sarokdísze ugyanis V. Henrik eme pecsétjén fordul elő először. Már pedig V. Henrik 1106-tó1 1125-ig uralkodott és Kálmán királyunknak volt a kortársa.
Közleményemet nem fejezhetem be a nélkül, hogy fel ne hívjam tagtársaim figyelmét a történelmi kiállítás egyik kiváló érdekességű sorozatára: a magyar királyok pecsétjeiről készült galvanoplasztikai másolatok gazdag gyüjteményére. Első helyen áll e sorozatban a Szent-Istvánnak tulajdonított pecsét, a harmadikon Kálmán királyé. A ki e két pecsétet látja, még inkább meggyőződik állításom igazságáról. Szent-István pecsétjét nem létezőnek kell tekintenünk. De megvannak többi királyainkéi egy-kettő kivételével. E gazdag sorozat világosan mutatja a magyar király-pecsétek fejlődését. A figyelmes szemlélő sok érdekest tanulhat belőle: milyen volt királyaink czíme a különböző korokban? milyen az ország czímere? A királyok viseletére is vonhatni a pecsétekről következtetést, valamint a művészet koronként való állapotára.
Bizonyára, mint a kiállítás sok egyéb tárgyát, a pecsétsorozatot is fel fogja használni hazai történettudományunk egy és más vitás kérdés tisztázására, a nemzeti mult megvilágítására. De hogy ezt tehesse, kivánatos volna, ha társulatunk a galvanoplasztikai másolatok alapján hasonmásokban, szakszerű leírás kiséretében, kiadná királyaink összes pecsétjeit.
Dr. Baróti Lajos.
Az Ilosvay család leszármazása.
(Második közlemény, kilencz rajzzal.)
Ilosvay II. Lászlónak csak egyetlen fia maradt: I. István, a kinek nevét 1470-ben olvassuk először, 1518-ban perbe idézte őt fiaival Andrással, Péterrel és Jakabbal együtt a más ágon leszármazó Ilosvay János ilosvai szántóföldei és egy malom helyének még 1505-ben történt elfoglalása miatt, de viszont ő is törvény elé hívta Ilosvay Jánost, különféle kártételekért. 1507-ben mint királyi ember szerepelt. Neve mint élőé, 1530-ban fordúl elő utóljára. Első nejétől, kinek azonban nevét nem ismerjük, három fia született: II. András, I. Péter és I. Jakab, második feleségétől, Dolhay Hedvigtől pedig két fia és egy leánya maradt: I. Ferencz, II. István és Anna Arachy vagy Arachay Miklósné.
I. Péter 1511-ben mint fogott biró működött Derencsényi Péter részén, annak Homonnay János elleni perében. Más adat nem maradt fel róla, valószinű hogy utódai sem maradtak.
I. Jakab eladta 1528-ban udvarházát és két jobbágyát 100 arany forintért testvérének, Karácsoni Ilosvay Istvánnak.* Lelesz. Protocollum parvum 229. l.* Egyéb adatot róla nem ismerünk.
II. András Beregmegye alispánja volt. Nejétől, Bégányi Dórától, kivel Nagy-Bégányt és Mászárfalvát kapta hozományúl, egy fia és egy leánya született: V. Miklós és Zsófia, Kölcsei Kende Mártonné.
V. Miklós anyai birtokán, Nagy-Bégányban tartván lakását, Nagy-Begányi Ilosvaynak neveztetett. 1570-ben beregmegyei alispánná választották,* Beregmegyei jegyzőkönyv, 127. l.* 1572-ben pedig mint királyi ember működött, de aztán rövidesen elhalálozott. Neje Csepei Zoltán Anna volt, de csak leányai maradtak: Dóra és Anna.
Dóráról nevén kívül egyebet nem tudunk.
Anna 1557-ben még hajadon volt, utóbb Simai Mező Gáspárhoz ment nőül, a ki vele Ilosván és Nagy-Bégányhan is birtokhoz jutván, felvette az Ilosvai és Nagy-Bégányi előneveket is.
Minthogy Nagy-Bégányi Ilosvay Miklósnak fiú-örököse nem maradt, Lónyay Ferencz, Pankotay Gergely és Zalay János kassai várnagyok siettek egész Nagy-Bégányra és Mászárfalvára adományt szerezni, de a beiktatásnak ellentmondott a Bégányi család.
Ilosvay Karácson István fiáról, II. István fiáról, II. Istvánról már tudjuk, hogy 1528-ban megvette 100 arany forintért anyáról mostoha testvérétől Jakabtól annak udvarházát és két jobbágyát. 1546-ban Bődy Mihály munkácsi uradalmi főnökkel állott perben Ilosván, Kisfaluban, Ilonczán és Bródon elkövetett valami kártételek miatt. 1547-ben még életben volt, de utóbb már nem hallunk róla semmit sem.
I. Ferencz, llosvai Karácson I. István fia, 1523-ban említtetik első ízben. 1545-ben osztályos atyafiával Ilosvay Jánossal együtt pert indított Bűdy Mihály munkácsi várnagy ellen a birtokaikhoz tartozó Hát nevezetű erdő végett; 1546-ban Lipcsey Eleket idéztette meg egyik napszámosának elfogatása és megverése miatt, Kisfalusy András özvegyét Margitot pedig azért perelte be, mert embereivel a kisfalusi határban fekvő több darab földjét felszántotta s végre Ilosvay Orbánnal azért törvénykezett, mert egy ilonczai jobbágyának valami károkat okozott; de 1547-ben már ő ellene és testvére István ellen emelt panaszt Ilosvay János az ilosvai határhoz tartozó Mocsár és Halastóhelye nevű birtokrészeinek elfoglalása miatt. A választott nemzeti király ellen Ferdinánd pártjára állott s ezért 1547-ben Lónyay Gergely rátámadt ilosvai udvarházára, őt magát rabságra hurczolta és ingóságait is elhordatta; e miatt 1551-ben keresetet indított Lónyay Gergely ellen, de hogy perét megnyerte volna, arról nem maradtak fel adatok. Neje Nagy-Mihályi Tibay Ágnes* Tibay Ágnes leszármazását mutatja ezen kis táblázat:
Tibay László; Albert; Simon; Lázár; Lénárd; Ágnes özvegy 1579–82. (1. Ilosvay Ferencz 2. Vay Demeter † 1579 előtt; Gergely † 1579 előtt.
*volt, ki utóbb Vay Demeterhez ment férjhez, s 1579-ben már Vaytól is özvegyen maradt. Ilosvay Ferencztől egy fia és két leánya született: III. István, Erzsébet, Resthei Nádasdy Miklós Torna vára főnökének házastársa és Anna, Rákóczy Morvay Istvánné.Minthogy ezen Morvay család czímerét a Siebmacher-féle czimer-könyv nem közli, bemutatjuk itt Morvay Pál pecsétjéről.* 1797 május 20. Ilosvay cs. levéltára.*
III. István, nővérei Erzsébet, Resthei Nádasdy Miklósné és Anna, Morvay Jánosné, valamint édes anyjuk Tibay Ágnes, ekkor már Vay Demeter özvegye, tekintetbe véve Nádasdy Miklósnak Torna vára főnökének néhai Tibay Gergely jószágai visszaszerzése körül kifejtett buzgóságát, Kis-Zalacskán két egész jobbágytelket, egyet, melyen Nádasdy Miklós udvarházat épített; volt magának, másikat pedig annak szomszédságában, melyen akkor Jancsák András lakott és felét azon zemplénmegyei nagy-mihályi puszta jobbágy teleknek, melyen az előbbi években egy Czinczár Bálint nevű jobbágy lakott volt s melynek másik felét Némethy Ferencz és Imre per útján nyerték el Tibay Gergelytől, – oda adományozták 1580-ban a leleszi konvent előtt a már nevezett Nádasdy Miklósnak és mindkét ágú utódainak és örököseinek, azon feltétel alatt azonban, hagy Nádasdy és utódai tartozzanak az Ilosvayakat a Tibay-féle birtokokban továbbra is megvédeni és megoltalmazni, ha pedig Ilosvay Erzsébet férje előtt halna el, akkor Nádasdy Miklós annak bármely megyében levő összes örökségét mindaddig bírhassa, míg neki 200 magyar forintot – a miket a sajátjából költött rá a Tibay javak kikeresésére, – vissza nem fizetnek, ellenben, ha Nádasdy halna meg elébb s özvegye nem menne újból férjhez, akkor az örökösök semmit sem igényelhetnek, de az özvegy halála után, vagy ha férjhez menne, mind addig az örökösök fogják élvezhetni a két és fél telek jövedelmét, míg nekik az említett 200 magyar forint s a Tibay birtokért netalán még ezután kiadott összegek meg nem téríttetnek. Ezen örökbevallást II. Rudolf császár átíratta s egyszersmind adományt is adott Nádasdy Miklósnak 1582-ben a nevezett két és fél telekben netalán lappangó királyi jogokra.* Másolat az Ilosvay cs. levéltárában.*
Ilosvay III. István 1589-ben tiltakozott az őt anyai jogon illető Tibay Lázár és Lóránt után maradt ungmegyei s egyéb összes jószágoknak Bacskay Gáspár által szándékolt elidegenítése miatt, 1590-ben pedig ugyanazon birtokoknak Bacskay Gáspár és Mikó Ferencz által bárki részére is tett bevallása ellen emelt óvást. Felkérte az 1587-ben hűtlenségbe esett Lónyay Gergely nagy-lónyai részét, de Lónyay István, beregmegyei alispán 1591-ben ellentmondott. Nem élt már Ilosvay István 1602-ben, a midőn özvegye Thernyei Bornemisza György leánya, Zsuzsanna leányai Margit hajadon és Kata Nagymihályi Eödönffy Györgyné nevében megosztozott Morvay Annával, Ilosvay János nejével és Morvay Dorottyával, Semsey Ferencz özvegyével azon birtokon, melyeket Tibay Gergely után örököltek volt.* Nagy Iván, id. m. V. k. 231. l.* Ilosvay Margit utóbb Tereszteni Szényi (Ziny) Jánoshoz ment férjhez, unokájának Szényi Gábornak pecsétjét, mint eddig kiadatlant, itt közöljük.* Vinna, 1666 szeptember 25. Ilosvay cs. levéltára.*
Ilosvay Istvánnak fiú utóda nem maradván, vele II. László ága elenyészett. Birtokait két leánya és nővérének, Annának leánya Morvay Anna, llosvay Jánosné osztották fel maguk között, de ez ellen a fiú ágon álló Kisfalusyak óvást emeltek.* U. ott.*
Ilosvay Karácson I. László harmadik fiának I. Miklósnak neve 1471-ben említtetik először. 1480-ban kivette a leleszi konvent levéltárából valami itélet s egyéb Bilkére vonatkozó okmányok párját.* Lelesz. Actor nr. 21. anni 1480.* 1487-ben zálogba adott Hernicsén négy népes és egy elhagyott, Lipcsén pedig egy népes és egy elhagyott jobbágy-telket Huszton lakó Nagy Albertnek 24 arany forintért;* Melczer cs. oklevelei 114. l.* 1489-ben ismét elzálogosított Hernicsén öt jobbágytelket, melyből egy néptelen volt, egyen pedig valami rutén pap lakott, Lipcsén pedig két jobbágyot telkeikkel együtt, Therenny Albert deák huszti lakosnak 50 arany forintért.* U. ott. 119. l.* 1493-ban perbe fogta őt fiával Miklóssal együtt Zovárdffy György özvegye Katalin egy bilkei jobbágya szántóföldének elfoglalása miatt. Ezután már nem sokáig élhetett; 1500-ban özvegye említtetik. Hogy tanult ember volt, mutatja fentebb említett 1487-iki sajátkezüleg irott zálogos levele. Első nejétől, kinek nevét azonban nem ismerjük, két fia született: II. Miklós és I. Máté, a másodiktól, Vitkay Zsófiától pedig szintén kettő: III. György és I. Tamás.
III. György és . Tamás atyjuk halálakor még kiskorúak lévén, anyjukkal Szatmármegyébe, Vitkára telepedtek át, a hol is 1503-ban édes anyjuk Vitkay Zsófia ellentmondott Baktay Máténak a vitkai, kápolnai és kolcsi részbirtokok fele részébe történt beiktatásának.* Lelesz. Statutor. Litt. nr. 111. anni 1503.*
Mielőtt tovább haladnánk az Ilosvay család történetének előadásában, nem lesz érdektelen megemlékezni, habár röviden is, a Vitkayakról, kiknek ismert ősei Coplen comes, István és Varsányi Mihály a Kaplon nemzetből (de genere Kaplon) származtak, a mi tudtunkra eddigelé még nem volt közölve. Az 1360 és 1388 között élő Litkay István egyik fiának, Gergelynek csak egy leánya maradt: Erzsébet, Baktayné; ennek unokája volt az a Baktay Máté, a ki magát a vitkai, kápolnai és kolcsi részbirtokok felerészébe be akarta iktattatni, de a mi ellen a nevezett Vitkay István másik fiától, Benedek deáktól leszármazott Vitkay Zsófia, Ilosvay Miklós özvegye 1503-ban tiltakozott. A leszármazást, habár hiányosan és töredékesen, mutatja ezen táblázat:
Mihály de Varsány; Coplen comes 1272.; István.; Gál 1300.; Marczel 1300.; Mihály 1300.; Demeter 1300; Miklós de Papy 1327–1334.; András de Pilis 1327–1334.; Miklós 1330.; Pál 1333.; János 1333.; Péter 1330 clericus 1334.; András 1330.; Finta 1330–34.; András de Vitka dictus Szemes; István de Vitka.; László 1362–1388.; Gergely 1367–1388.; András 1361–1374.; István 1360–1388.; László 1358--1388.; András 1403.; László 1403.; György 1403.; István 1362–1391.; János 1368–1388.; László 1403.; Jakab 1403.; László 1460.; István 1466.; Balázs 1403–1429.; Benedek deák 1403.; Gergely; György 1438–1466.; Péter 1429.; Erzsébet (Baktay N.); ifj. János (Dorottya); Baktay János; Baktay Máté 1503.; Zsófia özvegy 1500–1503. (Ilosvay Miklós.); Vitkai Ilosvay György. 1500.; Tamás 1500–1518.
A Vitkay család fiúága 1560 táján kifogyott, de nevüket felvették a leányági utódok, eleinte ugyan még csak előnévül, utóbb azonban már családnévül is, hanem öröklött czímereiket megtartották s ez az oka, hogy ötféle Vitkay czímert ismerünk, melyek közül két kiadatlant itt be is mutatunk, kettőt Csergheő Géza közölt Siebmacher czímerkönyvében, az ötödiket pedig Nagy Iván ismertette* Id. m. XII. k. 231. l.* Szirmay munkája, Szatmár vármegye leírása után. Erről az ágaskodó szarvast mutató czímerről írta Csergheő,* Siebmacher’s Wappenbuch. Text, 720.* hogy az hamis, hanem az a helyes, a melyet ő mutatott be,* U. ott. IV. köt. 493. tábla. Talán azért állította Csergheő oly határozottan, hogy a Nagy Iván által közlött czímer hamis, mert Szirmay hitelét vesztette történészeink előtt, de ő csak a saját családja dicsőségére hamisított okleveleket, egyebekben elhihetjük állításait, tehát azt is, hogy volt egy szarvas czímerű Vitkay család is.* nyakán nyillal átlőtt hattyú, később mégis kiadott egy más Vitkay czímert is,* Siebmacher’s Wappenbuch. Supplementband, 102. tábla.* mely lovas vitézt ábrázol. A való pedig az lehet, hogy a Kaplon nembeli régi Vitkayak czímere a karoly, karvaly madár volt, a mint azt a Csomaközy s Vetésy családok viselték, a gróf Károlyiak és a Bagosyak pedig ma is viselik, a karoly változhatott aztán gondatlanságból hattyúvá. Az itt első helyen bemutatott czímernek csak ferdítése lehet Vitkay Lászlónak Csergheő által közlött, lovas vitézt mutató pecsétje. Ezen czímerrel éltek a Szatmár és Ugocsamegyékben birtokos Vitkayak, kiknek nevét ma már csak a fiúvá fogadott Vitkay- Ujhelyi Sándor tartja fel, de használták sisakdíszül a három nyilat is;* Vitkay Mihály szatmármegyei szolgabiró 1767. évi pecsétjéről, Doby Antal úr szíves közléséből.* ősük valószínűleg az 1561-ben Vitkán birtokos Uray Albert volt, mert czímerük a ló hasa alól hiányzó kocsikerék kivételével teljesen egyezik az Uray czímerrel. A második helyen álló czímert (kék mezőben zöldelő fa) azon Vitkayak viselik, a kik 1850 és 1860 között Szatmármegyéből Erdélybe származtak;* Thúry Gergely úr szíves közlése.* lehet, hogy ezek Vitkay Ilosvay György vagy Tamás utódai, erre látszik mutatni czimerükben az élőfa, melyet az Ilosvayak magában is használtak egy hal kiséretében s ma is használnak megkettőzve, mint négyelt czímer-pajzsuk egyik osztályának ábráját.
A Vitkay-család fiúágának kihalása után a Vitkay névnek különféle leányági utódok általi felvétele és családjuknak e néven való továbbterjesztése figyelmezteti a genealogust arra, miszerint csak akkor lehet bizonyos benne, hogy valaki, a ki valamely birtok tulajdonosa volt és nevét is arról írta, egyenes fiúági utódja egy másik, a régibb időkben hason nevet viselő és ugyanazon birtokot bíró egyénnek, ha a leszármazás apáról fiúra beigazolható, nagy hiba tehát, minden hasonló vezetéknevű egyént kellő bizonyíték nélkül egy család ivadékaképen tüntetni fel. Az ilyen eljárás ellen már 30 év előtt felszólalt ujabb genealogiai tudományunk úttörő mestere, Nagy Iván, Magyarország családai czímű művében,* Pótlék-kötet, 373. l.* de szava elhangzott, vagy legalább nem mindenki fogadta meg, mert még utóbb is voltak követői az ósdi iskolának, példáúl Melléthei Barna Mihály, a ki a beregmegyei Komlósyakat összekeverte a sárosmegyeiekkel, pedig ezek épen olyan különböző, egymáshoz idegen családok, mint a Csák nemzetbeli Újlakyak és Tóth Lőrincz utódai a szintén Újlakyak, a Guthkeled-fajú Báthoryak és Aba király Báthory nevet viselő maradékai, vagy pedig a sokféle Szemerék és Szemereyek, a kik közül talán sohasem is lesz kimutatható az a család, a melynek őse Huba vezér volt, hanem azért oda van írva Szemere Attila neje arczképére, hogy: «Szemere de genere Huba.»* Új Idők, 1895. évf. 21. szám.*
Elmondottuk már, hogy Ilosvay Miklós fiai III. György és I. Tamás atyjuk halála után édes anyjukkal, Vitkay Zsófiával, mint kiskorúak Szatmármegyébe telepedtek Vitkába, a hol felserdülésök után is megmaradván, állandóan Vitkay Ilosvayaknak neveztettek.
Tamást, társaival Vitkay Istvánnal és Petry Mihálylyal együtt beperelte Szerémi Gulácsy István 1518-ban gulácsi udvarházának fegyveres megrohanása miatt. Más adatot nem ismerünk róla. Györgyről még kevesebbet tudunk s így nem mondhatjuk meg, kinek a fiai voltak Vitkay Ilosvay Mihály, Imre és János, a kik közül Mihály és Imre Uray Alberttel, Tomonyai Nagy Demeterrel,* Utódai felvették a Vitkay nevet; 1570-ben már maga is Vitkai Nagy Demeternek neveztetett.* valamint Vitkay Margit, Zsófia (Bernát leánya) és Erzsébettel együtt 1561-ben be lettek iktatva azon vitkai, puszta-kápolnai és kis-korcsi részjószágokba, melyeket I. Ferdinánd Vitkay János, István, László és Gergely magvaszakadtán Kákonyi Péter deáknak adományozott volt, de melyeket utóbb Tomonyai Nagy Demeternek vallott be Kákonyi, a beiktatás ellen azonban Vitkai Ilosvay János óvást emelt. 1569-ben Mátyóczi Ilosvay Mihály polyánkai jobbágyát, Lukács rutén papot Mihály elfogatta s elébb mind a két kezét levágatván, a nyilt országúton, Dobróka határában, meg is ölette; ezért perbe fogatván, itéletileg kimondatott, hogy ha Mátyóczi Ilosvay Mihály több nemesekkel együtt ráesküszik Vitkai Ilosvay Mihály fejére, úgy ott, a hol éri, elfoghatja és mint nyilvános gonosztévőt lefejeztetheti. Mi történt azután, azt nem tudjuk, de neve utóbb már nem fordúl elé. Neje Ugray Borbála volt.
Vitkai Ilosvay János eladta 1587-ben ilosvai, ilonczai, bródi és kisfalusi összes birtokait 1200 magyar forintért Kúnmissey Lukács deáknak, de midőn az magát 1591-ben a vett birtokokba beiktattatni akarta volna, Ilosvay László fiaival Ferenczczel, Istvánnal, Tamással és néhai Ilosvay Mihály fiával, Istvánnal együtt ellentmondott.
Ezentúl már nem találkozunk a Vitkai Ilosvayakkal; igen valószinű, hogy utódaik végkép elhagyva az Ilosvay nevet, Vitkay név alatt terjesztették tovább a családot s úgy látszik, hogy még ma is életben vannak.
Ilosvay I. Mátéról már 1496-ban tétetik említés, 1507 és 1510-ben királyi embernek volt kijelölve, okleveleink utóbb nem említik nevét, gyermektelenül halhatott el.
II. Miklós 1496-ban ellentmondott testvérével, a már nevezett Mátéval együtt a Bilkey családbeliek néhai Úrmezey János, Péter és Lázármagvaszakadtán azoknak ökörmezei, kelecsényi, ripinyei és vizközi részbirtokaiba való beiktatásának. 1507-ben beperelte őt Lipcsey György, a kinek bilkei birtokáról 38 csomó gabonát elhordatott. 1522-ben Ilosvay Jánossal együtt óvást emelt a Lipcsey György, Gorzó László és Dobrókai Palkó Péter által az ilosvai határban fekvő Liget nevű erdőben önkényesen véghez vitt határhalmok emelése ellen s még ugyanazon évben törvény elé idéztette Bornemisza János munkácsi tiszttartót, valamint Szemere András és Kóródi Tamás alvárnagyokat a Kisfalu felőli Hát erdőben termett makknak a munkácsi jobbágyok sertéseivel való felétetése és új határdombok hányatása miatt, Tomory Lőrincz várnagyot pedig azért, mert bródi jobbágyai sertéseit erőszakosan elhajtatta, végre Rozsályi Kún Istvánt fogta perbe az általa Karaszlón elkövetett valami hatalmaskodás miatt. 1523-ban kiegyezett Ilosvay János nevében is Lipcsey Györgygyel, a ki kisebb erőszakoskodást vitt volt végbe ellenük. 1526-ban kiváltotta azon részjószágokat, melyeket Benedekffy Mihály adott volt 28 forintért zálogba Simonffy Mihálynak. 1505, 1506, 1507 és 1510-ben mint királyi ember működött, 1535-ben pedig egyik birája volt azon törvényszéknek, a mely Dolhay Tamást neje megöletéséért halálra itélte. Nejétől, Komoróczy Márton leányától Dorottyától, ki mint özvegy még 1550-ban is életben volt, öt fia és egy leánya maradt: Orbán, III. Miklós, I. Gábor, Egyed, Márton és KataIin, elébb 1548-ban Tarnóczy Lázárné, utóbb 1550-ben egy Korcsvaynak özvegye.
Gábor és testvérei 1548-ban egyeztek ki a nővérükkel, Katalinnal, annak leánynegyedi igényei iránt. Gábor élt még 1559-ben is, a midőn mint királyi ember szerepelt. Testvérei, és Márton 1548,1549 és 1550-ben említtetnek; utóbb semmit sem hallunk ezen három testvérről, utódaikról sincs tudomásunk. Velük egy időben éltek Ilosvay Katalin, Bégányi Miklósné* Nagy Iván, id. mű. Pótlék kötet, 118. l.*és Ilosvay Menyhért, a ki 1552-ben kisfalusi birtokosnak iratik,* Lehoczky, id. m. II. k. 351. l.* de ezek helyét nem tudjuk a családfán kimutatni.
Orbán 1538-ban a krakói egyetemen folytatta tanúlmányait.* Nagy Iván, id. m. III. k. 230. l.* 1548-ban Ilosvay Karácson Ferenczczel együtt megjáratta Ilosva határát, de a dobrókai határon a Bilkey atyafiság, Kis-Karaszló határán pedig Rozsályi Kún László, Miklós, Imre és János nevében Pál salánki plébános ellentmondott.* Lehoczky, id. m. III. k. 318. l.* 1549-ben kedvezőtlen itéletet kapott azon perben, melyet Bilkey Péter folytatott volt ellene és testvérei ellen a bilkei, dobrókai, puszta-komári, rákóczi, miszticzei, ökörmezei, ripinyei, vizközi és bereznai jószágok iránt, a melyeket szépatyjuk, Ilosvay Karácson Nagy László vett meg annak idejében apósától, Bilkey Sándortól. Ugyanazon évben indított keresetet az Ilosvay testvérek ellen Komlósy Anna, Hetényi Fejes Ferencz és Margit, Szigethi Bertalan deák özvegye is, a már rég elhunyt édes anyjuk, Komlósy Mihályné, Ilosvay Ilonának, Karácson Nagy László leányának az ilosvai, kis-falusi, ilonczai, bródi, polyánai, bilkei, dobrókai, lukovai, puszta-komári, rákóczi, miszticzei, lipcsei, herincsei, keselyűmezei, bereznai, ökörmezei, vízközi, ripinyei és kelecsényi jószágokból járó leánynegyedi illetménye kiadása végett. 1551-ben egy hernicsei jobbágy-telket adott el Orbán, Dobrókai Palkó Györgygyel együtt Eszéky Ádámnak és feleségének, Magdolnának.* Lelesz. Statut. Litt. nr. 23. anni 1551.* Ezentúl már nem olvassuk nevét az élők között. Állandóan Dobrókán lakván, Dobrókai Ilosvaynak neveztetett. Neje Lipcsey Anna volt, kitől három fia és egy leánya maradt: IV. György, IV. Miklós, III. János és Klára.
Miklósról és Jánosról csak annyit tudunk, hogy már nem voltak életben 1585-ben és gyermekeik sem maradtak, midőn testvérük, György megosztozott nővérükkel Klárával, Horváth Péternével.
IV. György 1568-ban lett beiktatva Ráskay Ferencz, Ráskay Katalin, Muraniczi Horváth Ferencz özvegye és Imreghi Horváth, más néven Rhédey Györgygyel együtt a zemplénmegyei imeghi, szürnyeghi, kisfaludi és czékei részbirtokok s a bényei és bikkesi puszták birtokába. 1574-ben ellentmondott Thernei Keszthelyi György beiktatásának azon rákóczi jószágba, melyet Zovárdffy István magvaszakadtán kért volt fel. Nővérével, mint láttuk, 1585-ben osztozott meg, 1588-ban pedig egyike volt azon bizalmi férfiaknak, a kik néhai Dolhay György gyermekeit, Pétert és Zsófiát, Bejczy Balázsnét megosztoztatták, az eredeti osztálylevelen lévőszép aláírását itt hasonmásban be is mutatjuk.
1589-ben még biztosan életben volt, azontúl azonban már nincs róla emlékezés. Neje Kisfalusy Erzsébet volt, kitől egy fia és két leánya maradt: 1. Pál, Erzsébet és Zsófia.
Erzsébet 1611-ben férjnél volt Kis- és Ó-Bégányi Bégányi András beregmegyei szolgabirónál, a ki utóbb 1631 és 1634-ben alispánságot viselt.
Zsófia 1589-ben született, férje 1611-ben Pósaházy János munkácsi várnagy volt, ennek halála után Váratkay András neje lett, de ez is elhalván, 1649 és 1658-ban mint özvegy emlittetik.
I. Pálnak nejétől, Kölcsei Nagy Zsófiától gyermekei nem maradván, vele Ilosvay Orbán vonala elenyészett.
III. Miklós nevét 1546-ban olvassuk első izben; 1570-ben óvást emeltek ellene és unokaöcscse IV. György ellen Bilkey Máté és Ferencz azon egyezség meg nem tartása miatt, melyet a közöttük és már őseik között is egy évszázad óta per tárgyát képező bilkei, dobrókai, rákóczi, lipcsei és hernicsei jószágok iránt egymással kötöttek volt. Férfi kora delén halt el. Nejétől, Surányi Csernavoday Fruzsinától, azősrégi Káta nemzetség ivadékától egy leánya és egy fia maradt: IV. János és Borbála, Rátóthi Gyula(f)y Mihályné. IV. János 1602-ben pert indított az édes anyja jogán őt megillető egész Csernavoda, Puszta-Kis-Surány, Asztély, Fejércse, Papifalu, Surány, Balazsér, Kis-Muzsaj és Bene beregmegyei, – Tamásvárallja, Keresztur, Halmi, Pásit, Kökényesd, Bábony és Turcz ugocsamegyei, – Császló, Darócz, Lázári és Homok szatmármegyei, végre Ősi, Szigethi és Sár biharmegyei faluk felerésze iránt. 1615-ben beiktattatott azon nagy- és kis-ilosvai, kisfalusi és bródi részbirtokokba, a fancsikai udvarházba és az ugocsamegyei puszta-laápi jószágba, melyeket Kúnmissey Lukács deák leányának Erzsébetnek, Erdélyi János özvegyének magvaszakadtán kért volt fel a nádorispántól. 1588, 1589, 1591, 1595, 1599, 1612, 1614. és 1619-ben királyi embernek jelöltetett, 1613 és 1631-ben mint Beregmegye táblabírája említtetik. Neveztetett idősebb Jánosnak is, de aKarácson nevet nem viselte. Neje Rákóczi Morvay Anna volt, Morvay István és Ilosvay Karácson Anna leánya, kitől három fia és egy leánya maradt: II. Péter, VI. János és Anna, Rátóthi Gyulaffy Lászlóné.
VI. Jánosról keveset tudunk. 1616-ban született;* Széll Farkas úr levéltára.* 1650-ben királyi ember volt, 1652-ben pedig már nem volt életben. Első nejétől, Tibay Annától egyetlen leánya maradt csak: Klára, Szemere Lászlóné, második – magtalan neje – Szakadáthy Fruzina; 1653-ban már Ujhelyi János házastársa volt. Az ezen Ilosvay János után öröklött ungmegyei vajnatinai részjószágot 1654-ben Gyulaffy Lászlónak adta zálogba Rhédey Pál, mint nejének, Csomaközy Erzsébetnek meghatalmazottja.* Nagy Iván, id. m. IX. k. 747. l.* Ezt az örökösödést azonban nem világítják meg kellően a rendelkezésünkre álló adatok s csak annyit tudunk, hogy Gyulaffy László és Csomaközy Erzsébet atyafisága így áll:
Gyulaffy Mihály (Ilosvay Borbála); Fruzina (Csomaközy Zsigmond); László 1647–1666. (Ilosvay Anna); Csomaközy Péter 1647.; Erzsébet 1647–1666. (1. Rhédey. Pál 1654. 2. Bánffy Farkas 1666.); Rhédey Zsigmond † 1683. (Ilosvay Mária)
II. Péter 1625, 1634, 1635, 1638 és 1639-ben beregmegyei esküdt volt, 1630, 1631, 1632 és 1638-ban pedig királyi embernek volt kijelölve. 1628-ban tanúvallatás tartatott kérelmére az Ilosvay, Karacson, Kisfalusy, Simai Mező és Vitkay családok rokonsági viszonyai felől.* Lelesz. Fasc. nr. 4. anni 1628.* 1631-ben valami felett perlekedett testvérei Ferencz és János nevében is Ilosvay Erzsébettel, Bégányi Andrásnéval és Ilosvay Zsófiával, Váratkay András feleségével és Kisfalusy Györgygyel, de 1634-ben kiegyeztek.* Eredeti az Ilosvay cs. levéltárában.* Ugyanazon évben átíratta Beregmegye tisztikarával az egész Ilosvay család részére a Maximháza határjárásáról kiadott 1342-ik évi oklevelet.* Hitelesített másolat az országos levéltárból az Ilosvay cs. levéltárában.* 1639-ben Kisfalusy Péterrel együtt megjáratták Ilosva, Iloncza és Bród határát, azonban azt a munkácsi tisztek ellentmondásukkal megakadályozták. Neje, Kellemesi Melczer Erzsébet, 1640-ben már özvegynek iratott, utóbb Kisfalusy Györgyhöz ment férjhez. Két fia és két leánya maradt Ilosvaytól: III. Péter és VII. János, Zsuzsánna és Anna.
Zsuzsánna kétszer ment férjhez, elébb Bárczay Sámuelhez, utóbb pedig Berzeviczy Istvánhoz.
Anna szintén kétszer kötött házasságot, első férje Kemecsey László, a második Báji Patay Sámuel volt, kinek 1675-ik évi pecsétjét, mint a Patay czímer eddig ismeretlen változatát, itt be is mutatjuk.
VII. János 1653-ban és 1666-ban Beregmegye táblabírája volt s élt még 1681 június 13-án is. Mint Tököly híve, jószágait vesztette. Úgy látszik, nőtlenűl halt el.
III. Péter 1636-ban született. Atyja halálakor még igen kis gyermek lévén, testvéreivel együtt mostohájuknál, Kisfalusy Györgynél nevelkedett. Édes anyja 1651-ben osztozott meg gyermekei nevében sógorával Gyulaffy Lászlóval és másik sógorának, Ilosvay Ferencznek özvegyével, Vay Fruzinával.* U. ott. Eredeti.* 1652-ben, 16-17 éves korában, maga kezdett már birtokaira felügyelni és legelsőbben is szépanyja, Csernavoday Fruzina örökségéért indított pert Kállay Klára báró Perényi Zsigmondné, Kállay Zsuzsanna Kemény Jánosné, báró Perényi Gábor és ifjú gróf Csáky László ellen.* Eredeti az Ilosvay levéltárban.* A rokonság a peres felek között ekképen áll:
Surányi Csernavoday János; László 1568.; Fruzina (Ilosvay Miklós 1570.); Klára 1609. (1. Alaghy István 2. Devecseri, Rozágyi, Hegedüs, Bornemisza Máté); Ilosvay János 1588.; Bornemisza Katalin (1. Kállay Ferencz 2. Idb. báró Perényi György); II. Péter; Ferencz; János; Anna (Gyulaffy László 1652.); III. Péter 1652.; János 1652.; Zsuzsanna 1652; Anna 1652; Kállay Klára 1652. (Báró Perényi Zsigmond 1652); Zsuzsanna 1652. (Kemény János 1652.); Báró Perényi Gábor 1652.; Mária (Gróf Csáky István); Ifj. gróf Csáky László 1652.
Ilosvay Péter, 1660-ban elhalt nejétől Rhédey Erzsébettől maradt gyermekei, Ádám, Zsigmond és Éva nevében ellentmondott néhai Komoródy Tamás magvaszakadtán, Wesselényi Ferencz nádorispánnak Tokajban 1660 julius 9-én kelt adománya czímén, Horváth István beiktatásának a szatmármegyei császlói részbirtokba.* Lelesz. Statutor. Litt. H. nr. 98. anni 1660.* 1662-ben húgával Annával Kemecsey Lászlónéval annak osztályrészére nézve kiegyezett,* Eredeti az Ilosvay cs. levéltárában.* 1666-ban
pedig úgy a maga, mint testvére János, valamint unokaöcscsei Gábor és Ferencz nevében is Csomaközy Erzsébettel, Bánffy Farkasnéval egyezett ki s lefizetvén a 125 magyar forint zálog összeget, átvették a bilkei és rákóczi részjószágokat.* Eredetije az Ilosvay cs. levéltárában.* Még ugyanazon évben zálogba vette unokatestvére Ilosvay Gábor ilonczai birtokát 200 magyar forintért és 70 tallérért.* U. ott.* 1669-ben megvette Bilkei Gorzó László Polyánkán levő «Duklák láz» nevű kaszállóját örökáron,* U. ott.* 1675-ben pedig zálogba vette Sztojka Zsigmondtól Máramarosban a Taraczvizén fekvő Krásznisóra havasbeli részét 25 magyar forintért, de melyet utóbb 1713-ban unokáitól a Sztojka család visszaváltott.* U. ott.*
1681-ben mindjárt Kisfalusy György halála után, kiben Tatamér fia Ilosvay Maxim Kisfalusy nevet viselő utódainak magvaszakadt, elfoglalta annak összes birtokait s még azon évben meg is osztozott rajta testvéreivel Jánossal, Zsuzsánnával és Annával, de nem sokáig bírhatta békével, mert mint Tököly hívétől, egyéb birtokaival együtt elkobozta a szepesi kamara s csak Rákóczy Ferencz fejedelem adatta vissza unokájának.* U. ott.* 1666-ban ő gyakorolta az Ilosvay család pallosjogát;* U. ott.* 1665-ben Beregmegyének országgyűlési követe, 1666-ban táblabírája, 1670-ben pedig alispánja volt.* Beregmegyei jegyzőkönyv, 712. l. 5. sz.* 1667. és 1668-ban mint királyi ember működött, de az utóbbi évi kiküldetése majdnem végzetessé vált, mert midőn a munkácsi és szentmiklósi uradalmak között folyó perben a falukon tanúvallatásokat tartott, a más okból felzendült jobbágyság hozzá lövöldözött; szerencséjére a golyók nem érték.
Eleinte Ilosván lakott,* Eredetije az Ilosvay cs. levéltárában.* oda vitte első nejét, Rhédey Erzsébetet, Bárius Ferencz özvegyét, a nálánál pár évvel idősebb gyermekes asszonyt, kit mint 18–19 éves ifjú vett nőül s kitől III. Zsigmond, I. Ádám és Éva nevű gyermekei születtek. Második nejével, Tibay Borbálával Máramarosban a Taraczvizén és a Verhovinán elterülő Kornis-féle birtokokban Taraczközön, Kis- és Nagy-Kirván, Kökényesen, Gányán, Kálinfalván, Dombón, Széles-Lonkán, Bruszturán, Tereselpatakán, Alsó- és Felső-Nerezniczén, Irholczon, Hidegpatakon, Rosztókán, Iszkán, Kelecsényben, Ökörmezőn és Imsádon is részesülvén, lakását Taraczközre tette át,* U. ott.* s már ott lakott 1679-ben, midőn neje óvást emelt a Krásznisóra nevű havas felosztása ellen, mely a fentnevezett birtokokkal együtt közösen használtatott a tulajdonosok által.* U. ott.* Tibay Borbálától, a ki mint özvegy, még 1702-ben is életben volt, egy fia és egy leánya maradt: V. Péter és Mária.
Mária elébb Rhédey Zsimondhoz, Rhédey Pál és Csomaközy Erzsébet fiához ment nőül, férje azonban 1683-ban Szatmár alatt elesvén,* Turul, 1883. évf. 125. l.* 1688-ban még mint özvegy említtetik, de utóbb Sóvári Soós Jánossal kelt egybe, de kitől 1707-ben elváltan élt, mégis 1712-ben özvegyének iratott. Fia, Soós István bírta az anyai jószágokat a Taraczvizén és a Verhovinán, de utóbb zálogba adta Szerencsy Józsefnek 1535 magyar forintért.* Eredeti az Ilosvay cs. levéltárban.*
Éva sorsáról nincs semmi tudomásunk.
III. Zsigmond 1679-ben Beregmegye táblabirája volt. Úgy látszik gyermektelenűl halt el.
I. Ádám 1656-ban született, 1669-ben egy osztályban járt Tököly Imrével az eperjesi iskolában,* Századok, 1880. évf. 403. l.* 1679-ben beregmegyei esküdt, 1688-ban országgyűlési követ, 1688-tól 1691-ig pedig alispán volt.* Beregmegye jegyzőkönyve.* 1702-ben már nem volt életben, nejétől Ónody Erzsébettől gyermekei nem maradtak.
V. Péter 1685-ben beregmegyei esküdt volt, 1702-ben a felállítandó három ezred költségeiből 20 forint esett reája, ebből is látszik, hogy a megye legvagyonosabb nemesei közé tartozott, mert nálánál csak hárman fizettek többet,* Lehoczky, id. m. I. k. 198.* más adat nem maradt fel róla s csak annyit tudunk, hogy kétszer nősült. Első nejétől, Csomaközy Katalintól egy fia és egy leánya maradt: V. Zsigmond és Borbála, második nejétől Fráter Borbálától pedig két leánya született: Juliánna és Judit. Fráter Borbála mint már özvegy 1705-ben kötött osztályos egyességet sógornéjával, Ilosvay Máriával Soós Jánosnéval, de már 1707-ben osztály-újítást kértek.* Eredeti az Ilosvay cs. levéltárában.*
Borbála Szaplonczay Gáborhoz ment nőül. A Szaplonczay család czimere még eddig kiadatlan lévén, itt közöljük Szarvaszói Szaplonczay László máramarosi esküdt 1695-ik évi pecsétjéről.
Judit sorsa teljesen ismeretlen előttünk.
Juliánna Horthy István házastársa lett. Minthogy a Horthy czímer sincs még ismertetve, azt is bemutatjuk.
V. Zsigmond 1729-ben Beregmegye táblabirája, 1747-ben pedig családjának a pallosjogot gyakorló birája volt.* Eredeti levelek az Ilosvay levéltárban.* 1754 deczember 16-án már nem volt az élők között. 1717 február 23-án vette nőül Gúthy Zsuzsannát, kitől a következő nyolcz gyermeke született:
1. Anna, született 1717 deczember 29-én. Férje Várady Ádám lett. 2. Zsuzsánna,született 1719 augusztus 27-én. Nagyiday Mihályné lett. 3. Juliánna,született 1722 márczius 8-án. Komlósy László vette nőül, 1774-ben mint özvegy említtetik. 4. Borbála,született 1724augusztus 26-án, elébb Komlósy Mihályhoz, utóbb Bogárdy Györgyhöz ment férjhez. 5. Klára, született 1726 augusztus 24-én, 1761-ben még hajadon volt. 6. Éva, született 1729 augusztus 19-én, 1761-ben még szintén hajadon volt. 7. Krisztina, született 1732 június 1-én, Korda Györgyhöz ment nöül. 8. VII. Péter, született 1736 április 25-én.* U. ott.* Nénjeivel 1761-ben osztozott meg. 1769-ben cserébe adta egy taraczközi jobbágyát Maróthy Ferencznek, annak egy konjáthii jobbágyáért.* U. ott.* 1771-ben valami birtokot szerzett Bilkén, Dobrókán és Mátyfalván Szilágyi Bálinttól és Olasz Istvántól.* U. ott.* Volt birtoka Felső-Karaszlón is.* Szirmay, Com. Ugocsa. 88. l.* 1778-ban kezdette, mint egyházi gondnok, az új ilosvai református templomot, melyet e század elején az Ilosvay család katholikus ága lebontatott. 1763-ban esküdt, 1772,1775, 1779. és 1781-ben főszolgabiró, 1799-ben pedig a nemesi felkelés szervezésével megbízott helyettes alispán volt.* Eredeti az Ilosvay cs. levéltárában.* De nemcsak a tollat, hanem a kardot is tudta forgatni, 1784-ben másod kapitány volt a felkelt beregmegyei nemes lovasseregben, 1797-ben pedig a felkelt gyalogságnál viselt alezredesi rangot. 1807-ben még életben volt, de gyermekei nem maradtak s így benne II. Péter ágának magva szakadt.
Petrovay György.
A Csanád nemzetség Waffa és Bogyoszló vonala.
(Második közlemény, egy tábla melléklettel.)
Makay Péter második fia Albert Bihar-, Csanád- és Aradmegyékben birt javakat.
Az ismert Földváry-féle conscriptio szerint a aradmegyei Almaszegen –a mely falunak egy részében az 1337-ik évi osztály-levél szerint* Anjouk. okmt. III. k. 364–371. és 383. l.* a Csanád nemzetség Waffa ága is részesült – Makay Albert birtoka még fel van jegyezve.* Csanádmegye ltárában.*
Midőn az aradi káptalan Nyakazó Miklóst 1494-ben beiktatta a csanádmegyei Szent-Miklós egy részébe, a meghívott szomszédosok között ott találjuk Albertet is.* M. Tud. Akadémia Dipl. ívrét 15. szám.*
Még 1544-ben is találkozunk nevével. Ugyanis Budy Mihály munkácsi praefectusnak Pethlendi Horthy Márton, Simonkeőkei Gergely, Maróthy Mihály és György, úgy Thárnok László elleni birtokiktatásánál több biharmegyei birtokban Makay Albertnek birtokhatára is fel van említve.* M. Tud. Akadémia Dipl. XIV. k. XV. k. 1570 évi átiratban. És: Gabr. Nagy. Analecta. Tom. 39.*
Albertnek János fia volt.
Annál a megállapodásnál, melyet Kállay János 1540-ben, neje Várday leány után a Kisvárday családbeliekkel létesített, Makay János – Albert fia – mint tanú van jelen.* M. Tud. Akadémia Dipl. ívrét 19. szám. (Cornides, Tom. V.)*
János, Szepes- és Sárosmegyék dicatora, utóbb kamarai igazgató volt. Egyébként biharmegyei asszonyvásári birtokán lakott. Dicatori minőségében sok levele maradt fenn, főleg 1546-ból, mely leveleket adó-ügyekben írt a kamarához. Gyűrűs pecsétjén ágon ülő nagyobb madár – sólyom vagy holló – látható.* Orsz. lt. Kamarai levelezések 1546-ból. Egy ugyancsak 1546 évi április 5-én kelt s a Makay család levelei közt őrzött levelén is a gyűrűs pecsétben ágon ülő madár van. Thelegdy Tamás érsek 1368-iki pecsétjétől ez abban tér el, hogy ott a madár dombon ül, itt pedig ágon.*
Már 1546-ban kamarai igazgató minőségben találjuk őt. Ugyanis Dobó Istvánnak, Egernél történt táborozása alatt Makay János kamara igazgató biztonságára 150 lovasról kellett gondoskodnia.* Szederkényi Nándor, Heves várm. tört. II. k. 72. l. a családfa Makay urnál van átnézés végetlt.*
Még 1547-ben Tokajban fordúl meg hivatalos járatában János úr; 1548-ban pedig a sárosi és szepesi adókat szedi be a dicatoroktól.* Magyar leveles tár (Négyszáz magyar levél.) I. k. 42. és 49. ll.*
Innentúl már reá vonatkozó okleveles adatot nem ismerek.
Négy gyermeket hagyott hátra: Györgyöt, Ferenczet, Jánost és Annát.
1571 május 15-én a három fitestvér a váradi káptalan előtt, kiadja Anna nővérüknek atyjuk János hagyatékából, a leánynegyed illetőségét.* Családi ltár, VII. nr. 8.*
A Makay családnak eddig (eltekintve a fentebb említett Ulászló-féle 1498-iki czimertől, a melyre nézve újabban aggályok forognak fenn) adományozott czímere nem volt; használtak ugyan pecsétjükön eddig is czímereket, hol oroszlánt, hol kardot tartó pánczélos kart, hol pedig, mint az épp most tárgyalt János, valamint Makai György fia Miklós szolgabiró 1424-ben,* Gr. Zichy okmtár VIII. köt. 172. l.* sólyom vagy holló alakú nagyobb madarat.
Szükségét látták tehát annak, hogy fejedelmi adomány mellett birjanak állandó czímert.
János fiai azért czímeradományozásért folyamodtak a felséghez. Ehhez képest Rudolf király mind a négyüket, valamint Györgynek már akkor élt gyermekeit: Erzsébetet és Annát, Prágában 1581 évi április 15-én, kiállított czímerlevelében őket régi nemességük elismerése mellett ujból megnemesíti és czímerrel adományozza meg:
«Eundem nobilem Georgium Makay ac pereum honestam dominam Catharinam conjugem suam et Annam ac Elisabetham Makay filias suas, necnon Franciscum ac Joannem Makay fratres suos consanguineos et Annam similiter Makay sororem suam carnalem, qui etiam antea nobilibus parentibus orti et libertate nobilitari semper gavisi esse dicuntur, denuo de regiae nostrae potestatis plenitudine et gratia speciali in coetum ... nobilium duximus clementer cooptandos.» stb.
Az ez alkalommal adományozott czímert az oklevél következőkép írja le:
«Scutum militare coerulei coloris, in quo pardus proprio colore pictus ore hiante, lingua exerta, cauda sursum clevata erecte stare conspicitur anterioridextro pede gladium strictum tenens, sinistrum vero in modum rapientis extendens; scuto galea militaris clausa est apposita, corona seu regio diademate redimita, ex quo semipardus priori per omnia similis ore hianti, lingua exerta, cauda sursum elevata, anteriori dextro pede jaculam seu sagittam tenere, sinistrum vero in modum rapientis extendere cernitur, laciniis sive lemniscis hinc crocei et coerulei, illinc vero rubei et albi coloris defluentibus et scutum ipsum undique decenter exornantibus.»
A czímer tehát e leírás szerint a pajzs mezejében természetes színű ágaskodó párduczot ábrázol, mely jobb karmai közt meztelen szablyát villogtat, bal előlábát ragadozásra nyújtja. A sisakkoronán hasonló növő párducz jobb karmában nyilat szorít, bal előlába ugyancsak ragadozásra előre mered. A takarók színei jobbról kék-arany, balról ezüst-veres.* Zemplénmegye ltárában, fasc. 5. nr. 655.*
Makay György biharmegyei Asszonyvásáron lakott ezidőtájt,* Orsz. ltár, Biharmegyei Dicalis összeírások 1599-ből 665. l.* mely birtok Csanád nemzetségi vagyon lévén, abban a Thelegdyek is birtokosok; így ép ezidőtájt Thelegdy Balázs is birt ott, kinek leánya Erzsébet azt Varkucs Tamásnak adta el.* Orsz. lt. N. R. A. fasc. 957. nr. 44.*
Az armalist György úr kihirdetteté Biharmegyében Váradon is 1586. évi november 12-én azonban a török-tatár dúlásnak Asszonyvására is áldozatul esvén,* Orsz. lt. Biharm. Dicalis 665. l.* György kénytelen volt atyai lakóhelyéről, –a mint ezt a Zemplénmegyének Zemplén mezővárosában 1606 évi november 21-én tartott közgyűléséből kiadott jegyzőkönyv tanusítja – az ellenségtől való menekülése következtében eltávozni s Zemplén megyébe jött tartózkodásra, hol «nemzetségéből való rokonai laknak», miért is az oklevél szavai szerint «nem annyira szükségességből, mint inkább, hogy ő magát itt a mi megyénkben is nemesi előjogaival ékítve levőnek bizonyíthassa,» Rudolfnak eme 1581. évi czímerlevelét publikáltatta.* Zemplénmegye 1606 október 17-én tartott közgyűlésének jkve. Eredeti a családi ltárban.*
Midőn a csanádmegyei Makay László magszakadása következtében az ennek kezein volt csanádmegyei birtokok a koronára visszaszállván, mint fentebb említettük, Rudolf király által másoknak – lehet mondani idegeneknek – adományoztattak, György úr is folyamodott a felséghez s a néhai Makay Lászlóhoz való nemzetségi kapcsolatából kifolyóan ő is kért magának a vérség jogán e javakból adományt.
Csakis igen kis mérvben teljesült óhajtása, mert 1582 évi ápril 15-én kelt oklevelével a király néhai Makay László javai legnagyobb részét Bojnichich-Horváth Jánosnak adományozta; ugyanaz nap kelt másik oklevelében pedig Makay Györgynek s mindkét nemű törvényes utódainak Makó városában csak egy kúriát és két pár jobbágy-telket (in oppido Makó unam curiam et duo paria colonorum) adományozott.* Hiteles másolat a családi ltárban. Beiktatva Zemplénmegye ltárában a 109. számú jkv. 815. és köv. lapjain.*
Ama zavaros időkben a beiktatás a helyszínén csak hosszabb idő múlva történt meg. A beiktatás után György úr Makóra költözék, ott lakott kuriáján, Kis György uram szomszédságában, miként ez a megye szolgabírája és esküdttársa által Makón 1636. évi június 5-én felvett tanúvallatási jegyzőkönyvből kitűnik.* Az egri főkáptalannak 1727. évi ápril 19-én kelt hiteles átiratában. Eredetben Zemplénmegye ltárában, fasc. 5. nr. 656. Hit. másolatban a családi ltárban.*
E tanúvallatás azért volt szükséges, mert a Zokoly családnak kihaltával, – melynek mint alább reá térünk, Makó újabban adományoztatott – és mert a török a szegény makóiaknak a nyakán ülvén, megint a kincstár tette reá kezét a Csanád-javakra, az adományos Makay Györgynek halála után annak fia, ugyancsak György, e birtokából kiüttetett.
Ifjabb Makay György kérelmére – ki az időben (1636) Zemplénmegyei Szerencs mezővárosában lakott – eszközölték tehát a nyomozást a makói kúria örökjoga felől.
Idősb Makói Makay György, különben 1593-ban is két ízben szerepel még mint birtokszerző, zemplénmegyei Zomboron Bornemissza László és neje Ibrányi Annától 300 frtért egy szőllőt vesz meg; Szatmármegyében pedig Majthis faluban Tury Andrástól több telekből álló birtokot, ennek azonban Sövénházi Móricz Vitalis ellent mondott.* Lelesti konvent. IV. k. Prot. 39. 8. és 62. l.*
Az adományos Györgynek ifjabb testvére Janos biharmegyei Magyargyepes faluban lakott, de ez a falu is elpusztíttatott az ellenségtől.* Orsz. lt. Biharm. dicalis conscript. 808. l.*
Midőn Zokoly Péter Rudolf király adományából 1602-ben csanádmegyei Makó, Ferged, Wassanto, Dedenszegh, Szent-Miklós és Tempes helységekbe – Váradon – beiktattatott, ennél az eljárásnál jelen volt nemesek közt Makay Jánost is ott találjuk.* Esztergomi főkápt. lt. Capsa 6. fasc. 12. nr. 5. és fasc. 1. nr. 5.*
Érdekes, hogy a Zokoly család minő módon jutott a Csanád nemzetségi birtokokhoz. Fentebb érintők, hogy Makay Miklós leányátIlonát, László nővérét Zokoly János birta nőül s Makay László 1563-ban végrendeletében e nővérének s ennek fia Zokoly Györgynek hagyta őstől maradt javainak legjavát, királyi consensust azonban erre már nem szerezhetett. Közbe esett az is, hogy II. János király Warkucs Tamásnak, utóbb pedig Rudolf király Bojnichich-Horváth Jánosnak adományozta e birtokok legnagyobb részét s némi birtokot kapott Makón Makay György is mint vérrokon.
A töröktől megszállott eme területeken amúgy sem ülhettek bele a jószágokba az új adományosok, az adomány tehát, ha a távolból a jelképi beiktatás meg is történt, a tényleges birtoklás hiánya okából 10–15 év alatt is már feledésbe ment. Ily körülmények közt kérte fel Zokoly Péter (György fia, Zokoly János és Makay Ilona unokája) magának a Makay László-féle javakat adományba, előadván, hogy e birtokoknak békés birtokában az ő (Zokoly Péter) ősei voltak mindig (!) de e birtokok a törökök által elfoglaltattak, ősei onnan kiűzettettek s bizonyítékaik, leveleik is elvesztek, a melyekkel eme jogaikat most már bizonyíthatnák; kéri tehát Zokoly Péter, hogy kegyelemből engedtessék el neki a bővebb bizonyítás s adományoztassanak neki ezek az ősi birtokok újból.
Rudolf király Prágában 1600. évi október 14-én kelt oklevelében, a fentebb előadottaknak kiemelésével, e birtokokat valóban újból (!) a Zokolyaknak, illetve Péternek adja.* Orsz. lt. N. R. A. fasc. 938. nr. 23.*
A Csanád nemzetség történetéből bőven láttuk, tudjuk, hogy a Zokoly családnak ősei eme Csanád-javakat soha sem bírták s ha Péter apja György, Makó László végrendelete nyomán, birtokolta is egy ideig, ez még nem lehetett ősi jogczím; de hát elég volt akkor is a befolyás, a protekczió s mindjárt fontossá vált az az argumentum, hogy «a levelek elvesztek» s így bizonyítékok ezért nem mutathatók fel.* Meg kell említenem Makó város történetének kiegészítéseül (minthogy ezt eddig senki nem közölte s Reizner János «Makó város történeté»-ben sincs róla szó), hogy a pozsonyi kamarának 1672 márczius 5-ről kelt véleményes jelentésében Makó város földesurairól elég bő képet kaphatunk. Ugyanis a jelentésben előadatik, hogy Makót előbb Makay László, majd Szokoly, Telegdy István és Palatitz János bírván, ezután idősb Rákóczy György azt Bornemissza Pálnak adta, majd ifj. Rákóczy György a maga kapitánysága alá vetvén e várost, birta is életfogytáig; ezután Rákóczy Ferencz birta, mire Balassa Imrének adatott, ennek hűtlensége folytán a királyi kincstár azután magának tartotta meg, most pedig özv. Rákóczy Györgyné Báthory Zsófia kéri azt magának adatni; minthogy azonban a Rákóczyak azt csak usurpálták, a kamara a kérelem elutasítását véleményezi. (Orsz. lt. N. R. A. fasc. 992. nr. 32.)*
Makay János is kihírdetteté Rudolf király czímeres levelét Zemplénmegyében 1603-ban.* Prot. A. nr. 6. pag. 1.*
János utóbb Biharmegye alispánja lett és Bethlennek is kedvelt embere s többször kényes diplomácziai ügyekben követe és megbizottja volt. János vajdánál is volt követségben s általa küldött János vajda levelet Bethlennek. Ily levelezést fogott fel egy ízben Thurzó György nádor, miként ez a nádornak 1616 évi május 28-án kelt felterjesztéséből kitünik, melyben előadja, hogy hozzá jutottak az ezennel felküldött levelek, melyeket Makay János követ vitt Bethlen Gábornak János vajdától, s azok a levelek is, melyeket Erdély karai és rendei intéztek Bethlenhez s viszont Bethlennek ezekhez intézett válasziratai is.* Orsz. lt. Act. Publ. comit. Georg. Thursoianorum. fasc. 2. §. 15.*
A nevezetes nagykárolyi tractatusnál, mely II. Ferdinánd és Bethlen Gábor követei közt ment végbe, az 1619 márczius 26-án létrejött megállapodásokat, mint Bethlen részéről kiküldött egyik biztos, Makay János, Biharmegye alispánja is aláírta.* Magyar Tört. Tár, IV. k. 186. l.*
János közvetlen utódjairól tudomásom nincs, valószínű, hogy ágazata kihalt a XVIII. század első felében, mert a Makay család biharmegyei ágának magszakadása következtében gróf Pálffy János nádor a biharmegyei Régen és Vajda helységekben levő birtokrészeket, úgy a csatári területen levő Cservölgy nevű erdőséget, mint a koronára visszaszállottakat, 1744-ben többeknek eladományozta.* Orsz. lt. Prot. Donat. Palat. Joannis Pálffy, XV. k. 240. l.*
Lehetséges, hogy éppen e Jánosnak volt fia vagy rokona az a nemes Makói Makay Lukács,kinek Báthory Gábor fejedelem hadi érdemei jutalmazásául biharmegyei Kápolnás falut, máskép Giantát 1608 évi június 13-án adományozta.* Orsz. lt. Liber Reg. V. Gabr. Báthory fol. 212.* E részben azonban elfogadható adatom nincs.
Az a körülmény azonban, hogy még az 1755. évi nemesi vizsgálatok alkalmával Biharmegyében két Makay István, két János, úgy Makay Pál, Zsigmond és András igazoltatott,* Orsz. lt. Nemesi összeírások 1755-ből.* oda mutat, hogy egy előttem ismeretlen ág ezután is fenmaradt Biharban.
A czímerszerző Györgynek idősb fivérével Ferenczczel, valamint leányával Erzsébettel, Földes Bernát nejével találkozunk egy 1590. évi oklevélben, midőn is mindketten protestálnak Drugeth István elleni Konczháza, Homok, Vajkócz, Eőr községekben levő birtokok iránt.* Leleszi konvent, Lib. 11. fol. 91.*
Györgynek a Rudolf-féle czímeres-levélben említett Anna és Erzsébet leányain kívül Zombori Fekésházy Katalin feleségétől még György és János nevű fiai s Katalin leánya születtek.* Zemplénmegyének 1791. évi július 1-én S.-A.-Ujhelyben tartott közgyűléséből 109. jk. sz. a. kiadott tanúsítványa, melyet Makay János Heves és K.-Szolnok vmegyék főpénztárnoka és testvérei József és Ferencz kérelmére állítottak ki s melyben a filiatio Makay Györgytől (1581) szakadatlan lánczolatban egész Makay Jánosig fel van tüntetve. Hit. kiadványa családi levéltáramban.*
lfjabb Makay Györgyről már fentebb említettük, hogy kizavartatván makói kúriájáról, e miatt pert folytatott. Neje Szilágyi Erzsébet volt.
Katalin Nagy István nevű nemeshez ment férjhez. Lekchei Sulyok István 1618 január 1-én bevallotta neki: «Makay Cata asszonynak az néhai vitézlő Nagy István uram megh hagyott özvegyének,» zemplénmegyei Sárospatak határában fekvő király-hegyi szőllejét 380 magyar forintért; ez összeget Kata asszony nyomban le is fizette.* Orsz. lt. N. R. A. fasc. 825. nr. 15.*
A czímerszerző György említett György és János fiainak vonalán származott le a maig is élő Makay család.
És pedig Györgynek két fia, ú. m. ugyancsak György és András közül az első alapítá meg a sárosi és zempléni élő ágakat. András pedig a gömöri ágat, mely ág a geleji előnevet is felvette, borsodmegyei Gelej helységben kapott adomány alapján.
A czímerszerző Györgynek másik fia János pedig alapította az ugyancsak maig élő hevesi ágazatot.
A mellékelt leszármazási tábla, mely főleg Györgytől kezdve kiválóan a családi levéltár adataiból van egybeállítva, szakadatlan lánczolatban tűnteti fel az összes utódokat.
Ezekről immár csak röviden s csakis egynémelyikükről fogunk egyes adatok felsorolásával foglalkozni.
A sárosi ágon György Libercsey Mihálylyal együtt donatióban részesült soltmegyei Várszög Bonér, Oroszi és Kas nevű helységekben; azonban a saját részét 1661-ben örökbe vallotta nevezett adományos társának Libercseynek.* Egri főkápt. Elench. IV. fol. 144. nr. 78.*
Kedvelt embere volt s bizalmasa Wesselényi Ferencz nádornak, kinek udvarában lakott is Murányban. A hírneves nádor és neje Széchy Mária – a murányi Vénus – udvara, tudjuk, hogy előkelő társas élet központja volt. A nádor s neje rendkívül nagy és sűrű összeköttetésben állottak az országnak és Bécsnek is intéző köreivel s e részben is György sok szolgálatot, fáradozást tett a palatinusnak. Már nádorsága első évében – 1655 deczember 14-én – neki: nemes Makay Györgynek, mint bizalmas emberének és Szirmay Péter kir. táblai birónak teljhatalmazást ad Wesselényi arra, hogy a mely osztályt tettek vala Homonnai Drugeth János nejével Borhálával a Hadadi Wesselényi Ádám ügyében a zempléni, abauji és borsodi javak, továbbá Varranó és a csicsvai vár tekintetében, folytassa azt és intézze el teljes meghatalmazással s tökéletesen gróf Homonnai Györgygyel is.* Orsz. lt. Prot. Donat. Palatinal. Franc. Wesselényi V. k. 383–385. ll.*
Ilyféle szolgálataiért részesült nyilván a már érintett soltmegyei donatióban is 1661-ben. De 1662-ben megint adományban részesíti őt a nádor, a hűtlenségbe esett lovasberényi Bárson András birtokrészeit, ú. m. Kis-Sztankóczot, Roszvácsot, Lieszkót (Trencsén m.), továbbá Potváracsot, Beregh-Szeghet, Kopcsánt, valamint Eghbellőt (Nyitra m.) adományozván neki és Egresdy Balázsnak. 1663-ban e birtokokba a bevezettetést rendeli el Wesselényi.* Esztergomi főkápt. lt. Capsa 7. fasc. 2. nr. 23. és Capsa 1. fasc. 9. nr. 8.*
Ez időtájt – 1663-ban – valamelyik Makaynak birtokát bizonyos Bálintffy Ferencz hatalmasúl elfoglalta. György a nádor közbenjárását kérve ki rokona érdekében, ez meg is parancsolta Szentpétery Istvánnak, hogy tegyen «satisfactiot» Makay suplicatiója dolgában, a tőle gonoszút elvett javak iránt. Szentpétery erre jelenti, hogy szolgabiróval jelent meg Bálintffynál, de ez «becstelen választ adott» . Egyébként – mondja Szentpétery – Makay György uram bizonyos dolgokat bővebben elmondhat még e részben a kegyelmes úrnak.* Orsz. lt. N. R. A. fasc. 982. nr. 64.*
A nádor halála után özvegyének is hű embere – titkára – maradt. A nádor aranygyapjas rendjelét: «az arany bárányt Makay uramtól felküldöttem», írja Széchy Mária 1667-ben Nádasdy Ferencz országbírónak Bécsbe.* Acsády Ignácz, Széchy Mária. 238. l.*
A Wesselényi-féle nota-perben ő is vád alá vonatott. 1670-ben Spork a bűnösök közé sorozta őt is, ki az özvegy nádornéval Murányban volt. E miatt ír a beteg nádorné Sporknak, azt mondva, hogy «Makay György semmi bűnben nem érzi magát részesnek; itt van és itt marad nálam a murányi várban, érte jót állok a felségnek és excellentiádnak».* Pauler Gyula, Wesselényi Ferencz nádor s társai összesküvése. II. k. 123. l.*
Spork azonban 1670 augusztus 15-én Széchy Máriával György uramat is elzáratta. Hat nap múlva azonban gróf Volkra a nádorné szavára megengedte mégis neki, hogy a várban szabadon járhasson.* U. ott. II. k. 130., 132. ll.* 1671-ben mégis hosszas vizsgálatnak volt ő is alávetve, de sikerült magát kitisztáznia s felmentetett.* Orsz. lt. N. R. A. fasc. 517. nr. 8, 13, 19; fasc. 518. nr. 4; fasc. 678. nr. 8.* Hosszú életű lehetett, mert unokáinak a gyermekeit is megérte.
Fia: Pál Szabó Annát bírta feleségül s még Zemplénben lakott. 1652-ben ellentmond az egri főkáptalan előtt a Berzeviczy Boldizsár által a zemplénmegyei Tállya helységben levő ingatlant illetően tett bevallásnak.* Egri főkápt. Elench. IV. k. fol. 224. nr. 158.*
80Pál három gyermeket: Andrást, Jánost és Katát hagyott hátra. Kata, Kazinczy Péter Zemplénmegye híres főjegyzőjének lett hitvese. Lipót király 1669 január 27-én erősítette meg Kazinczy Péter s neje nemes Makay Katalinnak a Rákóczy László s neje Nagymihályi Bánffy Erzsébet abaujmegyei alsó-redmeczi kúriája és tartozékainak 700 m. forintért történt megvétele tárgyában kötött szerződését.* Orsz. lt. Liber. Reg. XIV. k. 281. l.* Az iktatás ugyanaz évben meg is történt.* Leleszi konvent. Lib. R. nr. 155.* Ezt megelőzőleg már mindketten 1661-ben a solyvai szőllőkbe,* Leleszi konv. Lib. R. nr. 302.* 1666-ban pedig az újhelyi kúriába iktattatnak be.* U. ott. Lib. R. nr. 304.* Megvette még Kata asszony férjével együtt Segnyey Péter sógorától ennek kurimai nemesi kúriáját 1674-ben 2800 m. forintért.* Orsz. lt. N. R. A. fasc. 739. nr. 51.* Ellenben a demethei kastélyukat, tartozékaival együtt eladták Szemere Lászlónak.* U. ott. N. R. A. fasc. 1188. nr. 9.; fasc. 1189. nr. 6.*
Makay Katának Kazinczy Pétertől három gyermeke maradt: Erzsébet (Cserneki és Lyubotini idősb Dessewffy Ádám felesége), továbbá András fia s még Anna leánya. Dessewffyné, Kazinczy Erzsébet, anyja Makay Katalin jogán többször protestál a káptalanokban egyesek ingatlanai elidegenítése ellen; így 1698-ban is Splényi Illés ellen. 1702-ben pedig szülőinek végrendelete ellen emel óvást férjével együtt, testvérei András és Anna ama tényei miatt, hogy ezek a homoróczi, bártfai, sárosi ingatlanaikat elidegenítik, az ő tolcsvai, újhelyi és alsó-redmeczi szöllőjüket pedig elfoglalták.* Egri főkápt. Elenchus 823. l. és Becsky cs. ltára Extract. Docum. fam. Dessewffy.*
Pál fia, János Eperjesen lakott; erősen katholikus érzelmeinek nagy kárát vallotta. Turcsányi, Nagymihályi István és Cseróczyval együtt egyike volt ő is azoknak a sátormegyei uraknak, kikre nézve némelyek ebben a korban úgy találták, hogy a magyarok nem boldogulnak dolgukban, míg a nevezetteket «meg nem lövöldözik». Cseróczyt így meg is ölték 1672-ben. «Magyarok» alatt itt a protestánsok értendők; ellentétben a nevezettekkel, kik, mert buzgó katholikusok voltak, «németek»-nek tartattak.
A czél nyilván a szabadság helyreállítása volt. Azonban a protestáns urak a katholikusok üldözését találták a czél elérésére szükséges eszköznek, mondja erre nézve Pauler Gyula «A bujdosók támadása 1762-ben» czímű értekezésében.* Századok. 1869. évf. 97. l.*
János kétszer nősült s mindkét házasságával szaporítá vagyonát. Első neje Bodonyi és Kakasfalvi Csuda András és Szinyei Merse Ilona leánya Anna,* Orsz. lt. N. R. A. fasc. 1754. nr. 10*második neje, kitől gyermekei nem születtek, «nagyságos» Lapirpataki Segnyey Péter leánya Anna volt.* U. ott. N. R. A. fasc. 1583. nr. 76.*
Seghnyey Annának jegyajándokúl a kellemesi birtokrészét s a liszkai szőllőket 3000 frt értékben kötötte le.
Mindamellett, hogy a «némethez» ragaszkodónak tartatott, mégis nóta-perbe esett és «tömlöczbe» is vettetett s a fiskus lefoglalta összes jószágait.
A lefoglalt javakból gyermekei egyes részeket hosszas utánjárásra s leginkább csak zálogczimen tudtak nagysokára a kamarától tetemes összegeknek lefizetése mellett visszaszerezni.* U. ott. N. R. A. fasc. 1105. nr. 19,20, 23; fasc. 1293. nr. 23; fasc. 1718. nr. 6.* A konfiskált javak legnagyobb részét azonban a család többé soha nem kapta vissza, hanem a Reviczky, Vay s egyéb családok kapták meg.* U. ott. N. R. A. fasc. 66. nr. 18*
A mely javai mégis megmaradtak, azokban gyermekeivel még életében egyezkedik és Eperjesen 1681. évi márczius 17-én kelt transactiójában közöttük javait felosztja. E szerint «idősb» Makay János egyrészről, másrészről penigh említett Makay János úrnak elébbeni feleségétől néhai nemzetes Csuda Anna asszonytól származott gyermekei, ú. m. Makay Ádám, János és András fiai és Éva leánya, mostan nemzetes Schram Ferencz úr házastársa, annak felette Gyurikovits Zsófia néhai nemzetes Makay Mihály úrnak nevezett idősb Makay János úr fiának meghmaradott özvegye, azon édes uramtól való Makay László és György fiaimnak r. és l. tutrixa» egymással a javak iránt megegyeznek.* Orsz. lt. N. R. A. fasc. 1293. nr. 28.*
János 1686-ban még él, mert Fejérpataky Ádám sárosmegyei szolgabíró és esküdttársa Kükemezey János tanusítványt adnak azon évi február 28-án arról, hogy a Kendy János-féle adósságot nemes, vitézlő idősb Makay János úrnak megitélték.* Orsz. lt. N. R. A. fasc. 1293. nr. 22. Fejérpataky Ádám szolgabírónak névaláírása mellé nyomva van gíűrűs pecsétje is, melynek czímerében, egymásnak forduló ágaskodó oroszlán és egyszarvú látható; sisakoromdíszként növő oroszlán jobb karmai között lilomot (vagy rózsát) tart.*
Legidősb fiával Ádámmal már kis diák korában találkozunk, midőn is az eperjesi kollegiumban 1669 október 4-én az iskolai vizsgálatok szerencsés befejezése alkalmából tartott ünnepélyen «Papinianus Tetragonos» czímű színdarabban Thököly Imrével együtt fellépett. Ekkor még kis parvista deák volt.
Az élet színpadán is együtt működött Ádámunk a szabadsághősökkel, mert belőle Rákóczi Ferencznek gazdasági kormányzója lett.* Thaly Kálmán, Thököly Imre és iskolatrsai mint színjátszók. Századok, 1880. évf. 411–417. ll.*
Ádám tetemes birtoknak volt ura. Neje az ősrégi családból eredő Csiba Ágnes is sok vagyont hozott hozzá.
1686-ban óvást emel Ádám a maga, valamint testvérei János, András, György és Éva nevében atyjának, Jánosnak ama bevallása ellen, a mely szerint ez Mádon és Bodrog-Keresztúron több szöllő-birtokot és mádi házát elidegenítette volt, még abban az időben, midőn ők gyermekkorban voltak.* Egri főkápt, Litera T. sign. nr. 129.*
1700. évi június 6-án Eperjesen kelt és gyűrűs pecsétjével erősített oklevele szerint Sárosmegyében Kakasfalván lakó Iván nevű jobbágyának árván maradt két fiát Andrást és Istvánt helyestől «nemzetes Makay Éva húgom asszonynak és maradékinak száz m. forinton» eladja. Vörös viaszba nyomott gyűrűs pecsétjén a czímer mezejében koronából növő szarvas látható. Felül jobbról A. M., balról D. V. betűk.* Orsz. lt. N. R. A. fasc. 1105. nr. 24.*
E pecsét is azt az 1498. évi czímert tünteti elő, melyet általában a sárosi ág századokon át egész a mai napig használ.
Ádám úr leginkább ungmegyei birtokán lakott, majd pedig Ungvárott is, hol a Tabódy-féle házat szerezte meg.* Orsz. lt. N. R. A. fasc. 886. nr. 49.*
A Rákóczy-szabadságharcznak vége felé, 1712 január havában, gróf Bercsényi László jelentése szerint: «Makay Adám uram nemes személy» is az ungvári várban «bészorult» népek között vonta meg magát.* Thaly Kálmán, II. Rákóczy Ferencz ltára I/8. k. 418. l.*
Csakhamar be is fejezte ezután pályafutását, 1713-ban már nem él.
Nejének s azidőben már özvegyének Csiba Ágnesnek 1713 márczius 6-án Bottfalván kelt végrendelete nagyon tekintélyes vagyonról tesz tanúságot.
Legtöbb jószágát komájának vitézlő Mokcsay Istvánnak, az ungvári Krajnán lévő Rosztoka nevű faluját pedig az ungvári jezsuitáknak hagyta. Egy szöllőt az ungvári ispotályra, a zemplénmegyei liszkai hegyen levő Danczka nevű szőllejét, «melyet szegény néhai édes uram nekem tizenkétszáz német forintokban kötött,» a lőcsei legszegényebb szerzeten levő barátoknak hagyta. Nagy számmal felsorolt gyöngyeit, aranyait pedig a homonnai barátoknak. Csicseri Orosz Farkas öcscseurának s ennek mostoha leánya Kádas Máriának sok ingóságot, végül botfalvi kuriáját több pusztával s összes fundus instruktussal együtt a kassai apáczáknak adatni rendelte.* Orsz. lt. N. R. A. fasc. 892. nr. 39; fasc. 1118. nr. 29; fasc. 1159. nr. 3.*
Ádám testvére András, kinek neje nemestacskándi Csergheő Anna volt, zemplénmegyei Mádon lakott. Igyekezett a Csuda család ősi birtokát Kakasfalvát az egyes birtokosoktól megszerezni s e részben több birtokrészt részint csere, részint vétel útján magáévá is tett. Hasonlókép a csontosfalvi kúriát, a Sárközyektől, kik ugyancsak a Csuda család jogán birták azt, szintén megszerezte.* Orsz. lt. N. R. A. fasc. 1156. nr. 57; fasc. 1185. nr. 26, 27. 35; fasc. 1293. nr. 23, 25. Egri főkápt, Lit. X. sign. nr. 164.*
1694-ben visszavonja az egri káptalan előtt azt a bevallást, melyet még atyja János Demeczky Mihálylyal kötött volt a mádi szőllők tekintetében.* Egri főkápt. Lit. X. sign. nr. 135.*
A hűtlenségbe esett Czeglédy Istvánnak kassai javait is még megszerezvén,* Orsz. lt. N. R. A. fasc. 1158. nr. 4. fasc. 1718. nr. 6.* Eperjesen 1698. évi július 28-án kelt végrendeletében ő is tetemes vagyont hagyott utódjaira. Szőllőket és pénzt hagy még testvéreinek és fratruelisának (Mihály testvére fiának) Györgynek is.* Orsz. lt. N. R. A. fasc. 918. nr. 10.*
Mihály is zemplénmegyei Sztankóczon, Párnón birt kúriákkal s több faluban részbirtokkal. Neje Jurikovics Zsófia azonban 1697-ben Harsányi Istvánnak s nejének a parnói kúriát, bezniczai, morvai és rákóczi pusztákat s tartozékait, úgy a sztankóczi, albini, széchi, tebnai, kmetei határokban lévő földjeit hat évre zálogba vetette.* U. ott. N. R. A. fasc. 1043. nr. 37.*
Épp ez évben – 1697 május 5-én – kap Makói Makay Mihály Lipót királytól a Csanád nemzetség ősi czímerének megfelelő új czímert: a pajzs kék mezejében a prédára lecsapó sólymot. A Thelegdy czímertől ez csak annyiban tér el, hogy a sólyom kacsa helyett galambot ragad meg és vagdalja azt a csőrével.* Orsz. lt. Erd. Liber Reg. I. pag. 151. A czírner leírása a következő: «Scutum videlicet militare erectum coelestini coloris, in cujus campo sive area falco naturali suo colore depictus, columbamque unguibus fortiter constringere rostro vero eandem lacerare conspicitur. Supra scutum galea militaris clausa est posita, quam contigit diadema regium gemmis unionibusque variegatum; ex cono autem galeae lacynii seu lemnisci a dextra aurei et coelestini a sinistra vero partibus rubri et albi coloris utrinque defluentes oras seu margines ipsius scuti pulcherrime ambiunt et exornant.»*
Azt azonban, hogy e czímerszerző Makói Makay Mihály azonos volna a most érintett János fia Mihálylyal, éppenséggel nem állíthatjuk.
Az 1755. évi nemesi vizsgálatoknál Sárosmegyében, a családfán előforduló Makay Antal, Márton és Zsigmond birtokosok igazoltattak.* Orsz. lt. Nemesi összeírások 1755-ből.*
***
Visszatérve most a sárosi ágat alapító Györgynek testvére András ágához, néhány adatot itt is felemlítendőnek tartunk.
András fia János volt az, a ki borsodmegyei Nagy– és Kis-Gelej helység nagy részét megszerezte. Azóta e birtok után a «geleji» előnévvel is élnek utódjai.
Ugyanis 1712-ben egyrészt Kövecsesi Dancs Györgytől és Nagy Györgytől vette meg Makói Makay János többed magával a nevezetteknek geleji részbirtokát, másrészt Széchenyi Borbély Erzsébettől ennek ottani birtokát, az eladó csak egy kúriát tartván meg abból magának Pálffy Miklós nádor 1723 május 20-án megerősíti e vételt, ünnepélyes oklevélben hagyván azt jóvá.* Egri főkápt. Lit. A. M. fol. 285; Lit. A. L. fol. 302. Orsz. lt. Prot. Donat. Palat. Pálffy XIII. k. 44–47. ll. A nádori consensus hit. másolata a családi ltárban.*
Az iktatásnak 1724-ben Horváth Jánosné Bodó Mária, továbbá, Petneházy János és az Almássy családbeliek ellentmondottak, de később az ellentmondást mindnyájan visszavonták.* Egri főkápt. Lit. A. fol. 302; Lit. A. M. fol. 262; Lit. E. E. nr. 105, 106.*
Fia Ferencz már1723-ban pesti kir. táblai jurátus volt s mint ilyen vezette gróf Pálffy Miklós parancsára a néhai Vay Adám örökösei részére eszközölt tanúkihallgatásokat a tekintetben, hogy midőn néhai Vay Ádám második nejét báró Zay Annát elvette, ez hozott-e és mily értékeket a házhoz?* Vay Kázmér ltárában Budapesten nr. 151. sz. a.*
Ferencz kétszer nősült; másodszor Gömörmegyéből Szkárosi Nagy Máriát vevén nőül, e megyében lakott is. Az innen vett testimoniales alapján hirdettette ki nemességét Zemplénmegyében is már 1727-ben s később fiai részére 1773-ban.* Zemplénmegye ltára fasc. 17. nr. 145.*
1774-ben már özvegye Szkárosi Nagy Mária protestál gömörmegyei jánosii helységben lévő ingatlanokat illető jogai tekintetében.* Jászói konvent, Proth. 11. nr. 471.*
A geleji birtok iránt a birtokszerző János Lőrincz testvérének fia Lőrincz is (Laurentius filii Laurentii, fili Andreae fili seniori Makay de Makó) igényt támasztott s tiltakozott 1778-ban az ellen, hogy azok elidegeníttessenek.* Egri főkápt. Lit. M. M. fol. 487.*
Ferencz fiai közül, a második nejétől született Antal volt ez ágnak kiváló tagja.
Ez egyházi pályára lépvén, egri főegyházi kanonok, majd makariai felsz. püspök, gágyi apát s a bold. szűzről nevezett egervári prépost volt, 1792-től 1818-ig;* Schematizmus Cleri Arch. Dioecesis Agriensis anni 1861. 33. l.* közben kir. táblai főpap, utóbb hétszemélynök. 1818 augusztus 7-én beszterczebányai püspökké neveztetvén ki,* Ferencz király kinevezési decretuma, s a pápai megerősítő okirat Perlaky Kálmán ügyvéd úrnál Budapesten.* alig hogy egyházmegyéje zilált viszonyait jó rendbe tudta hozni, már négy év múlva – 1823 márczius a veszprémi püspökséggel ruháztatott fel, egész váratlanúl, miként azt Makay Jánoshoz 1823 június 6-án írt egyik levelében mondja: «én a veszprémi püspökséget sem nem kerestem, sem nem kivántam, hanem az Isten fejedelmem szívét arra hajtotta, hogy engemet minden keresés vagy csak ajánlás nélkül Veszprémbe által tenne».* Makay Jánoshoz írt levelei 1816–1823-ból a családi ltárban.*
Alig egy évre reá azonban, rövid betegeskedés után mint a czímeres gyászjelentés, (a Rudolf-féle 1581. évi párduczos czímerrel) mondja: Makói és Geleji Makay Antal úr, veszprémi m. püspök, a felséges magyar királyné udvari cancellariusa, cs. k. titkos tanácsos, elhúnyt 1825. évi január 8-án Sümeghen.* Cs. ltárban. Magyar Kurir 1825. évf. IV. sz. 24. l. Tudom. Gyüjtemény 1825. évf. IV. k. 123. l.*
***
Az 1581. évi czímerrel adományozott György legifjabb fiának Jánosnak Dudkay Máriától született János, Ferencz és István fiai közül* Esztergomi főkápt. Lib. 18. fol. 790. És Zemplénmegye 1791 július 1-én kelt h. kiadványa 109. jegyzőkönyvi sz. alatt, melyben a leszármazás 1581-től szakadatlan lánczolatban fel van tüntetve, a családi ltárban.* István alapította meg a hevesi ágat. Ez hevesmegyei pásztói birtokán lakott s feleségétől Gáchy Erzsébettől született gyermekei közül László (szül. 1722-ben) Bessenyő helységből Csomortányi Imre és Bessenyei Szabó Erzsébet leányát Annát, néhai nemes Tóth Gergely özvegyét vevén feleségül, szép birtokhoz jutott Bessenyőn és a tepélyi pusztán. 1758-tól 1760-ig több ingatlant, különböző szőlőket vásárolt össze nejével, miről az egri káptalan 1760 október 23-án állítja ki a tanusítványt;* Családi ltárban.* mihez járult még, hogy a Dudvary család is zálogba vetette Lászlónak s nejének a bessenyői és tepélyi birtokrészeit 1751-ben és 1763-ban.* U. ott.* Ugyancsak hevesmegyei Recsk községben Berze Mátyástól s nejétől megszerzik 1764-ben ezeknek nemesi birtokát is.* Egri főkápt. L. L. fol. 50. A családi ltárban a káptalan hit. kiadványa az iktatásról.*
László 1770-ben másodszor is nősülvén, 1779-ben halt meg s ez évben osztozkodnak hagyatékán első nejétől származott József, János és Ferencz fiai.* A családi ltárban.*
Közülök János 1783-ban még mint nőtlen, egy gróf Esterházy Károly egri püspök által kiállított oklevél szerint a Csik-hegyen egy szőllőt vásárolt meg a grófról.* U. ott.*
1791 -ben Zemplénmegye előtt igazolta testvéreivel együtt ősi nemességét, midőn is a zempléni Makayakkal egy közös őstől való eredetüket és osztályos rokonságukat előterjesztett okleveleikkel bebizonyítván és a filiatiot teljes mértékben kimutatván s egyszersmind ugyanők a makói donatióról is 1582. évi oklevelüket előterjesztvén, a megye erről a három testvérnek 1791. évi július 1-én a testimonialist kiszolgáltatta.* Zemplénmegye ltárában 109. sz. jkv. 1791. évről.*
1792-ben Abauj, Heves s Külső-Szolnok megyékben vétettek fel a testvérek a kétségtelen nemesek sorába.
János feleségül vette magának sárosmegyei Lubotinból Dessewffy Rozáliát, Cserneki és Tarkeői Dessewffy János és Péchujfalusi Péchy Bora leányát. Heves és K.-Szolnok t. e. vmegyék 1810. évi január 10-én tartott közgyűlésükből adják ki tanúsítványukat Jánosnak, Dessewffy Rozáliától született fiai: Bertalan, Ágoston, Antal és Lajosnak a megye kétségtelen nemesei sorába történt iktatása felől.* Heves és k.-Szolnok t. e. vmegyék hit. kiadványa a családi ltárban.*
János úr felesége jogán a Dessewffy és Péchy vagyonból Lubotinban 1796 november 5-én történt osztály szerint sógoraival, ú. m. a Dessewffy fiúkkal, Berthóty József, Korponay Zsigmond és Roskoványi Kristóffal együtt, a felvett becsléshez képest tetemes pénzösszegben vette ki részét a lubotini, héthársi, pusztamezői, szegedovszkai, csircsi, jesztrebi birtokokból, Péchujfaluból s a hejczei szőlőkből is.* Az Asguthi Körtvélyessy Sándor szolgabiró és Berzeviczy Antal esküdttársa mint legale testimonium előtt létrejött osztálylevél családi ltáramban.*
Ebben az évben megint bessenyei és tepélyi ingatlanokat szerez Szalay Imrétől, a Csomortányi család jogán.* A családi ltárban.*
1806-ban már Heves és K.-Szolnok megyéknek főpénztárosa (generalis perceptor).* U. ott.* 1818 körül Klobusitzky Péter szatmári püspöknek jogi és jószágkormányzója lett.* U. ott.*
1806-ban Szabó Jánostól ennek borsodmegyei monosbéli birtokát veszi zálogba.* U. ott.* 1818-ban pedig Lucskai Bánó Éva s ennek férje Cserneki Dessewffy András kamarástól Heves mezővárosban szerzett meg szép birtokot s az e birtokon épített házában élt azután egészen 1824 januárban bekövetkezett haláláig.* U. ott.*
Végrendelete nyomán gyermekei birtokain felül tetemes készpénz és sok arany-, ezüstneműek fölött osztozkodnak 1824-ben.* U. ott.*
Fiai közül, Ágoston p.-vezekényi birtokos 1831-ben hevesmegyei szolgabíró; Lajos megyei jegyző és táblabíró, majd 1844-től főpénztáros, hevesi birtokos, meghalt 1859-ben.* U. ott.*
Az újabb nemzedékből Lajos fiai közül Gyula katona, mint hadapród rendkívüli vitézséget tanúsított az olasz hadjáratban Solferinonál és Magentánál, miért is vitézségi éremmel lett kitüntetve s nyomban tisztté kinevezve.* «Geschichte des k. k. 60. Linien-Infanterie Regimentes, gegenwärtig Gustav Prinz von Wasa. Von Coloman Rupprecht van Virtsolog. Wien 1871.» A 458. lapon áll: «Cadet Julius von Makay der 3. Feld-Compagnie, hatte schon in der Schlacht von Magenta am 4. Juni schöne Beweise der Unerschrockenheit und des persönlichen Muthes, in den wiederholt unternommenen Stürmen gegen den von französischen Grenadieren besetzten Eisenbahndammen an den Tag gelegt. In der Schlacht bei Solferino vertheidigte er mit mehreren Leuten seiner Compagnie ein unter den Castell gelegenes Haus mit Ausdauer und Entschlossenheit und ermuthigte seine Leute durch wirksame Ansprachen zum Aushalten. Als später der Fahnenführer des I. Bataillons verwundet wurde, übergab man ihm die Fahne, welche er während des Sturmes rühmlich trug.»*
A Waffa fia: Csanád comesnek leszármazottjaival ezekben végeztünk. (L. a mellékelt családfát.)
Csanád vezér (Doboka fia) (neje Ahtony özvegye) 1002–1030. Hézag; Fülöp (a nagy); Belényes v. Beleng bán 1160. 1190. 1200. (neje Balán genusból); Bogyoszló stb.; Kelemenős bán † 1247 előtt (Ettől a Telegdy-család); Waffa (Jeromos) comes 1 1247 előtt (Ettől a Telegdy-család); Waffa (Jeromos) comes † 1256 előtt; Csanád comes de Ladán 1256.; I. Barnabás stb.; I. Fülöp stb.; I. Dénes 1256–90. 1329.; István; Gergely 1256–99. 1329.; István 1290–99.; I. Pál 1290–1323. 1332.; Benedek 1339; András 1323.; Gergely; Balázs 1344.; Dénes; László; II. Dénes 1323–39. 1361.; II. Pál 1337–39.; I. Péter de Makóffalwa 1337–39.; Péter 1414.; II. Péter 1401.; Tamás 1401–1419.; András 1401–1419.; János.; Péter; András 1450.; László (Makó de Makófalva); Miklós (Hézag.); Dénes 1406.; Péter (Makay); Albert (Makay) 1494.; (Makó) Gergely 1504. 1505 rákosi országgyűlésen Csanád megye követe; István; Illés (Literátus) Makay (1549–72.) (Ketzeli Zele Magdolna) váradi vicekapitány; János (Makay) 1546 kamarai igazgató; Miklós (Zólyomi Clára de Albes); Imre † 1583.; Ágoston †; Erzsébet (Tasnád-szántói Becsk György) 1609.; Ferencz 1581. 1590.; György (Zombori Fekésházy Katalin) 1581. czimer adomány, 1582. makói donatio; Anna; János 1581 bihari alispán 1619–1626.; Miklós (irva Makó és Machay 1558–61 †; László (irva Makay és de Makó) † 1563.; Ilona (várdai Zokoly János); Erzsébet (Földes Bernát) 1590.; Anna (1. Várady N. 2. Bajku-kovásznai Kovásznay Imre; György 1636. (Szilágyi Erzsébet) lak. M.-Szerencsen Zemplénm.; Katalin; János 1630–60. hevesi ág (Dudkay Mária.); György 1640–1672.; András; János 1658.; Ferencz 1648–1668.; István (Gáchy Erzsébet) l. Pásztón Hevesmegye 1690.; Pál 1662. (Szabó Anna); Lőrincz; János 1722. megszerzi Gelejt 1724. iktatás; borsodi és gömöri ág; Gábor l. T.-Földvár; János 1719 †; Terézia; László szül. 1722 bessenyői földbirtokos. 1. Csomortányi Anna 2. Páldy Apollónia 2-tól; Miklós 2-tól; András; Ferencz rozsnyói biró (1. Kőszeghy Anna 2. sikárosi Nagy Mária); Imre földb., ügyv. Szolnok; Elek-Ignácz (1. Lubik Judit 2. Kubinyi Bora) 1-től; Judit (Keszler Ferencz); Antal veszprémi püsp., titk. tanácsos † 1825 2-tól; 1-től József (bessenyei Szabó Zsófia); Julia (Vass József); Teréz (Rausz Ferencz Mihály); Ferencz Veress Erzsébet); János (cserneki és tarkeői Desewffy Rozália) táblabiró, megyei főpénztáros, szatmári püspökség jószágkorm. † 1824.; Erzsébet Czapkay Nathaniel l. (Nagy-Sáros Sárosm.); Anna (Paukovits Pál); Teréz (Csák János); Tádé csetneki utóbb r.-szombati plébános; Mária (Kubinyi Pál); Magda (tomkaházi Thomka Ferencz); Pál; Rozália (ns Goth Béni); Mária (Szalay Ignácz); Klára (ns Mlinkó János); János földbirt., táblabiró; Anna (bessenyei Szabó Zsigmond); Julia (Rácsay László); József l. Bessenyőn; János l. Atkáron; László l. Bessenyőn; Rozália (Póka Antal); Erzse (vidi Jakab Mátyás); Zsófia (bessenyei Szabó Ferencz); András 1717.; János (1. bodonyi és kakasfalvi Csuda Anna 2. lapispataki Seghnyey Anna; Kata 1661–1700. (Kazinczy Péter Zemplén m. főjegyzője); Bertalan Polgár városi esperes † 1845; Antónia (ns Goth Sándor); Ágoston (szalgéri Szalgháry Polixéna; Lajos sz. 1799 † 1859 (ó-gyallai Szabó Jozéfa) földbirtokos, Hevesm. főpénztárosa; Antal földbirtokos Monosbél, Borsodm. †; Mária (Dobóczky Imre Heves); György (Fráter Terézia); János 1780.; zempléni ág 1-től; Félix p.-vezekényi földbirt.; Cornélia (Weisz Tivadar cs. és k. őrnagy); Ádám (Csiba Ágnes); András (n.-tacskándi Csergheő Anna); Mihály (Jutikovits Zsófia); János (1. Schramm Ferencz 2. Hiller Fer.) sárosi ág; György (1. cserneki Desewffy Anna 2. Szinnyei Merse Anna) 2-tól; Emil (1. szalgéri Szalgháry Beatrix 2. Babarczy Vilma; Gyula (ns Hanulik Etelka) honvéd kapitány Pozsony; Etelka (Dobrova Gusztáv); Dezső (ns Baán Jolán) bpesti k. táblai biró; Melania (Danilovits Antal); Valerie †; László; György; András legyes-bényesi lakos; István fónyi lakos; András †; Ádám †; Anna (Lánczy István); Antal (Trocsányi Tivadar); Dezső; Elvira 1896; Renée; András 1790; István; Mihály; Béla min. titkár (ns Baán Margit); Izór (Szeremley Mariska) huszárkapitány; Irén †; Gyula huszár főhadnagy (Illyés Ilona); Iván; Irma †; Johanna (Regéczy András); Pál (Wagner Éva); András (Füzéressy Johanna); 1-től Győző (Molnár Ilka); Zoltán; Anna (Demitrovitsné); Antal; József; Ferencz; Mária; Jenő; Gabrielle; Margit; Anna; Mária; Tamás (Benkő Teréz); Pista 1896; Margit 1896; Tamás †; Irén 1896; István †; 1-től Ferencz; Anna; Zsigmond (1. lucskai Bánó Mária 2. Kálnássy Erzsébet); András †; 2-tól Klára (Kossa György); János 1755 kassai lakos; Ferencz (Botka Anna); Márton (Kohányi Mária); Ilona (Horváth János); Erzse Palásthyné); Bora (Borbély Zs.); 1-től Zsigmond; 2-tól András (Benkő Mária); Zsuzsa (Fekete Sándor); József kupai lakos 1795 (szt.-andrási Bencsik Francziska); István; Ádám; Ferencz; László; Zsigmond (görgői Görgey Julia); Anna; Bora; Károly; Julia; Teréz; Anna; Sándor (Magúth Anna) Sáros m. szolgabiró 1780; Anna (komlós-keresztesi Fejérváry József); József herheji birtokos (péchujfalusi Péchy Francziska); Ágoston (uszfalvi Usz Albertina); Pál (Rády Albertine); Miklós (Rády Francziska); Francziska (Breitkoff János); Mária †; Ödön 1896; Imre 1896
Meg kell említenünk még, hogy a XVIII. század második felében Mária Terézia királynétól két Makay-testvér kap czímereslevelet.
Habár semmi adatot sem ismerünk arra nézve, hogy a most tárgyalt családtagokkal kapcsolatba hozhatók vagy a nemzetségből leszármazónak megállapíthatók volnának, mégis, minthogy az egyik Biharmegyéből származott át Pestmegyébe, a másik pedig tényleg Biharban lakott is, szükségesnek tartom ezekről és utódjaikról röviden megemlékezni.
Az 1754. évi nemesi vizsgálatoknál az alább nevezendő két Makay, bizonyitó okleveleiknek hijával lévén, hamarosan armalisért folyamodtak. Mihez képest 1754 május 27-én Makay Ferencz nagyváradi kanonok és testvére János, ki akkor már Budán lakott s utóbbinak gyermekei: András, Mátyás, Albert (Béla), Anna Mária és Terézia, Mária Teréziától czímeres-levelet kapnak.* Liber Regius XLIII. k. 385. l. A czímer leírva Nagy Ivánnál, VII. k. 258. l.*
Ez armalis Pestmegyében 1754 november 20-án kihírdettetvén, Albertnek Krassómegye táblabírájának fia Albert, ki pestmegyei szolgabiró s utóbb Krassómegye főjegyzője volt, erről 1798-ban testimonialist vett ki s azt Krassómegyében kihirdettette.* Krassómegye 1833 január 8-án tartott közgyűléséből kiadott bizonyítvány.*
A leszármazást a következő táblázat mutatja:
Makay Ferencz n.-váradi kanonok 1754.; Makay János; András; Mátyás; Albert Krassó megye táblabirája (Unterkutsch leány); Ferencz; Anna-Mária; Terézia; Albert Pest megye szolgabirája, utóbb Krassó megye főjegyzője 1833.; Sándor krassói alispán 1836-ban követ kir. tvszéki elnök (Vermes Laura); Ágoston (Gr. Bissingen-Nippenburg Zsófia); Berta (Papházy János); Philoméne; Sándor kincstári jogügyi főtanácsos; Zsófia; Ferdinandine; Alexandrine (Br.Cziegler F. cs. kir. altábornagy); Marie (Litsek Béla); Ágoston
Fiai közül Sándor, Krassómegye táblabírája, később e megyének országgyűlési követe, majd alispánja, végül a lugosi kir. törvényszéknek elnöke volt .
***
Ezek után most már Waffa comes másik két fia: I. Barnabásnak és I. Fülöpnek maradékiról s végül a Bogyoszló utódjairól kell még megszólaltatnunk történeti forrásainkat.
Makay Dezső.
A Várady-Szakmáry család nemzedékrendje.
(Első közlemény, két czímerrajzzal.)
A Várady-Szakmáry család Szepesmegye régibb adományos nemesi családjaihoz tartozik. Eredetéről, melylyel a család ma élő tagjai sem törődtek, eddig jóformán semmit sem tudtunk. Hazánkban annyi a «Várady» és «Szakmáry» család, hogy nem csoda, ha e nevek útvesztőjében maga a genealogus is eltéved s hogy kis számú családtani műveinkben a Várady-Szakmáry család nevével, – ebben az összeköttetésben– alig találkozunk.* Nagy Iván, Magy. Csal.* Régi czímere is a legújabb időig ismeretlen volt s a most megjelent Siebmacher-féle nagy czímertani műben is csak felszólalásomra utólag közöltetett, azon kis számú történeti adatokkal, melyeket hirtelen összegyüjthettem.* Der Adel v. Ungarn. Supplementband, 33. és 122. l.* Pedig a Várady-Szakmáry család fi- és leányágon ma is virágzik, tagjai kiválóbb polgári állásokat foglalnak el s számos előkelőbb családdal rokonságban állanak, a kikre nézve szintén nem lehet közönyös a család eredetével, leszármazásával megismerkedniök.
Nagyhírű államférfiakat, hadvezéreket a Várady-Szakmáry család tagjai között, igaz, nem találtam; de találtam nagy számban hasznos polgárokat, kik mint hazafiak is, gyakran súlyos körülmények között híven teljesítették kötelességeiket. S azért, ha sokan csalódva teszik le e füzetet, sőt talán a neheztelés egy nemével azon részletesség miatt, melylyel rendszerint csak nagyobb fontosságú, köztörténeti eseményeket szokás tárgyalni, lesznek, kik méltányolni fogják fáradságomat s a tanulmányomban elszórtan előforduló családtörténeti és kulturhistóriai adatokat.
Tanulmányom azon kis számú eredeti kútfőn alapul, melyet a család két tagja volt szíves
rendelkezésemre bocsátani, a mellékelt leszármazási táblák ezen kívül a kézsmárki evang. egyház anyakönyveinek kivonatain, melyeket főtisztelendő Linberger István lelkész úrnak köszönhetek.
A családi iratok közül, különösen egy a XVII. század második felében élt családtag emlékiratát* Eredeti és másolat, Várady-Szakmáry Donáth lucsivnai levéltárában. El nem hallgathatom már e helyütt abbeli véleményemet, hogy az emlékirat állítólagos eredeti példánya is csak egykorú másolat.* kell kiemelnem, melyben a kiválóan érdekes «historia domus» szerzője, önnön családjának az unokákig terjedő történetén kívül, híven jegyzi fel mindazt, a mit családja eredetére, leszármazására nézve szülei- és nagyszüleitől hallott. Az emlékirat írója nyilván nem volt a régi czímeres nemeslevél és az adománylevelek birtokában. De az általa feljegyzett adatok többnyire egyezők az okiratokban foglalt adatokkal, sőt – némi kis eltérésektől eltekintve, – az anyakönyvi kivonatokkal is,* A lényegesebb eltéréseket a maguk helyén jelezzük.* a mi elegendő bizonyságúl szolgál arra nézve, hogy jól volt értesülve s hogy a család eredetének és leszármazásának története híven élt szülei és nagyszülei emlékezetében.
A német nyelven szerkesztett emlékiratot, melyre még ismételve visszatérek, keresetlen egyszerűség, íróját tiszta felfogás s mély vallásos érzés jellemzik. Onnön magát meg nem nevezi, de az emlékirat szövegéből világosan kitűnik, hogy szerzője a leszármazási táblán előforduló III. András volt. Feljegyzéseit bízvást teljes hitelűeknek fogadhatjuk el s addig, a meddig ezek terjednek, a családfa is olyanul vehető. Azontúl a rendelkezésemre álló adatok segítségével csupán három ág leszármazását vihettem le egészen a mai napig. Teljességre tehát a leszármazási táblák nem tarthatnak igényt.
A család számos, az anyakönyvekben előforduló tagja a családfán nem volt elhelyezhető. Ezeknek ma élő unokáin fog állani a nemzedékrend esetleges hibáit helyreigazítani s a hézagokat hiteles adataikkal pótolni.
Ezeket előrebocsátva, áttérek a család történetére.
A Várady-Szakmáry család első ismert őse Wárady Márton. Származásáról nem birunk biztos adatokkal, hacsak némelyek azon állítását nem fogadjuk el ilyenül, hogy erdélyi származású volt.* Jakob Melzer Biographien berühmter Zipser. 144. l.* Bizonyos csak annyi, hogy nemes anyától származott;* Ez tűnik ki Miksa királynak Wárady Márton részére később kiadott czímeres nemesi leveléből, melyben a megadományozott «agilis»-nek neveztetik.* a név hangzása után itélve pedig az iránt sem lehet kétségünk, hogy magyar volt.
Mint Laszky Albert, szirádi palatinus, Kézsmárk és Dunajecz örökös urának főember-szolgája, Wárady I. Márton már 1567január 11-én kapja urától hív szolgálatai jutalmául adományképen a Szepesmegyében fekvő Kis-Szalók nevű nemesi kúriát, minden tartozmányaival együtt. Ezen adományt 1567 szeptember 20-án Miksa császár és király is megerősítette s Wárady Márton a szepesi káptalan által, márkusfalvi Máriássy Pál királyi ember közbenjöttével, a birtokba még ugyan azon évben ellentmondás nélkül beiktattatott.* Mindkét okmány szerepel a szepesi káptalan levéltárában.*
A megadományozott innentúl csak még inkább igyekezett ura nagylelkűségét hív szolgálataival meghálálni. Mint Laszky Albert követe, ismételve fontos küldetésekben járt Bécsben s szolgálatai az udvarnál is méltánylásra találtak. Ennek köszönheté, hogy 1572-ben Miksa császár és király által nejével, Sennay Zsófiával együtt, a magyar nemesi rendbe felvétetvén, családi czímerrel is megadományoztatott.* Az eredeti czímeres nemesi levél Várady-Szakmáry Géza, Sáros vm. szolgabirája levéltárában. V. ö. Pettkó Béla közleményét, Turul, 1888. évf. mellékl. 8. l.*
A czímer, mint az alábbi metszvény is mutatja, következő:
Széles arany pólyával osztott paizs, felső kék mezejében jobbfelé kifeszített íj, rajta nyugvó arany nyílvesszővel. Az alsó, kék mezőben hasonló nyílvesszővel, rézsút keresztüllőtt piros süveg. – Sisakdísz: piros hajtókás, ezüst zsinóros kék zubbonyba öltözött vitéz, fején nyíllal keresztüllőtt piros süveggel. Derekát széles ezüst öv keríti; felemelt jobb kezében kivont görbe kard; leeresztett bal kezében arany nyílvessző. Foszladék: kék-arany.
A hártyára írott, igen díszesen kiállított czímeres nemeslevél Szepes vármegye közgyűlésén, 1573 február 16-án hirdettetett ki.
Innentúl csak egyszer találkozunk még Wárady I. Mártonnal, 1578-ban, a midőn Rudolf császár és király új adománylevele és iktató parancsa következtében a szepesi káptalan által, nemes Dobraviczky György királyi ember közbenjöttével, a kis-szalóki birtokba újabban is ellentmondás nélkül beiktattatik.* Mindkét okmány hiteles másolata a szepesi káptalan levéltárában.*
Halála után özvegye, Sennay Zsófia másodízben nemes Tiliczky Kristófhoz ment férjhez. Mint ennek özvegye, 1599-ben, magára vállalván leányától, Judithtól származó unokájának Jánosnak, Wárady-Zabó Boldizsár fiának és a többi rokonoknak terhét, a kisszalóki birtokot életfogytiglani tartás fejében Choltói Bassó Péternek és ennek neje Horváth Zsófiának adja zálogba.* Az ered. zálogos levél ugyanott. Másolatban meg van Szakmáry Donáth lucsivnai levéltárában.*
Minthogy az emlékirat írója Wárady I. Mártonnak Sennay Zsófiától származó gyermekeiül csak I. Pétert és II. Mártont említi, valóban zavarba jöhetnénk, hogy a család fentnevezett három tagját mikép helyezzük el a családfán. E tekintetben azonban kielégítő felvilágosítást ad egy másik okmány, melyből kitűnik, hogy Wárady I. Mártonnak, a czímerszerzőnek, két fián kívül csakugyan még egy leánya is volt, Judith, ki Wárady-, máskép Zabó Boldizsárhoz ment férjhez. Ennek a fia volt tehát ama János, kiről fentebb megemlékeztünk s ki e szerint a családára nem is tartozik. Egyébiránt ugyanezen okmány alapján már itt megjegyezhetjük, hogy ezen Wárady Zabó János ugyanazon évben, midőn nagyanyja Sennay Zsófia a kisszalóki birtokot zálogba vetette, még kis korában meghalt, mit a királyi fiskus alkalmas ürügyül használt arra, hogy Kis-Szalókot magvaszakadás czímén lefoglalja.* Contradictio Sophiae Sennay propter confiscationem possessionis Slavko et defectu seminis Joanni Wárady. 1599. Ered. Szakmáry Donáth lucsivnai levéltárában.*
De térjünk vissza Wárady Mártonhoz.
1579-ben Kézsmárk vára zálogképen a hét évvel azelőtt nemesített Thököly család birtokába jutván, Wárady Márton is a vár dúsgazdag új urának, Thököly Sebestyénnek szolgálatába állott.
Thököly, ki mint nagykereskedő s nevezetesen mint lószállító szerezte nagy vagyonát, Wárady Mártont örömest fogadta szolgálatába s az ügyes férfiút, ki már Laszky Albertnél is mint tiszttartó volt alkalmazva, sikeresen használta fel közvetítőül az annyira jövedelmező lószállítmányok beszerzésénél.* Ebből is látható, hogy Thököly Sebestyén mint várúr sem tartotta méltósága alatt valónak a lókereskedést. V. ö. Károlyi Árpád «Thököly Sebestyén» czímű tanulmányát. Századok, 1878. évf. 68. és kk. l.* Ily megbizatásokban eljárva, Wárady Márton igen gyakran fordúlt meg Szatmártt, sőt később állandó lakását is családjával együtt ide tette át.
Fiai közül az idősbik I. Péter, midőn serdülő korát elérte, ismét Kézsmárkra küldetett, Thököly István udvarához, hol, mert Szatmárból jött, «Szathmáry»-nak vagy «Szakmáry»-nak* Szatmárt sok helyütt még ma is «Szakmár»-nak ejtik. A múlt században általában így nevezték s így írja Bél Mátyás is.* is neveztetett. S így ragadt a családra a Szakmáry név, mely később a család tagjai által is fel vétetett s majd a «Wárady» névvel összekötve, majd csak egyszerűen is családnév gyanánt használtatott, sőt még ma is így használtatik.
Várady-Szakmáry Péter innentúl állandóan Kézsmárkon telepedett le s mint id. Thököly István tiszttartója, halála napjáig urának kedves és hív szolgája volt. Nejétől Günther Borbálától, vitézlő és nemes Lielienfeldi Günther András* A Günther és Várady-Szakmáry családnak a kézsmárki r. kath. nagy templomban lévő közös sírboltját fedő kettős márványlapon, mind a két család czímere látható. A Günther cs. jól fentartott czímere alatt következő felírás olvasható: «Mort. Parent. et Aquator. Suorum Honori et Memoria, Hoc monument. Poni curavit, Georgius Günther, Tricesimae Lublovien. Perceptor, Aulae Caes. Regiaeq. Majestat. Familiar. Az évszámot (1651) egy az orgona-karzaton olvasható chronostychon örökítette meg.* mester leányától öt fia és két leánya született, úgy mint: II. Péter, III. Márton, I. András, I. Dávid, I. Zsigmond, II. Judith és Spes.
A nevezettek közül csupán I. Andrásról bírnak közelebbi adatokat, saját fiától III. Andrástól, a családi emlékírat szerzőjétől.
Várady, vagy a mint nevezték Szakmáry I. András,* Melzer Jakab Biographien berühmter Zipser czímű könyvében (144. és k. l.) ezen Szakmáry András történetét s a «Szakmáry» név felvételét következőleg adja elő:
«András kora árvaságra jutván, midőn atyja, anyja elhaltak, már csak nagyatyja, az erdélyi származású Várady Márton volt életben. Ez egy Kézsmárk városától nem messze fekvő faluban, Kis-Szalókon, egy nemesi jószágot birt tulajdonúl, melyet Rudolf császártól hadi szolgálatai jutalmául nyert adományul. Márton meghalt s javait unokája András örökölte. Azonban a birtok zálogban volt a hatalmas Thököly Istvánnál. Ez a birtokot mindenképen meg akarta szerezni s abban fáradozott, hogy azt az örököstől, Andrástól csalfa módon magához ragadja. Elhatározta tehát, hogy Andrást zárdába adja. Ez meg is történt s a gyermek Szathmárra vitetett. De a tüzes ifjú sehogy sem tudott a zárdai élettel megbarátkozni s azért néhány év múlva onnan meg is szökött s Kézsmárkra visszajött. Midőn Thököly belátta, hogy a törvényes örököst ősi birtokától semmikép sem képes megfosztani, akkor Andrást, hogy mindent ismét jóvá tegyen, tisztviselőül udvarához fogadta s azontúl többé nem is bántotta. Várady András pedig, a szathmári kolostorból történt szabadulása következtében a «Szakmáry» vagy tulajdonképen «Szathmáry» előnevet megtartotta.» Azok után, a miket fentebb a család eredetéről az emlékirat nyomán előadtunk, szükségtelen megjegyeznünk, hogy Melzer Jakab előadása, mely az általunk idézett eredeti okiratokkal sem egyeztethető, egyszerűen mese.* ki már ifjú korában s alig hogy a árjogot megszerezte, Kézsmárk város tanácsurává választatott, később különféle hivatalokat viselt s végül polgármesterré is megválasztatott.
A mily kitüntető volt Szakmáry I. Andrásra nézve polgártársainak bizalma, ép oly súlyosan nehezedett vállaira a hivatal ezen háborús időben, főleg mikor Thököly Imre, a kurucz vezér szerencsecsillaga már halványulni kezdett s a fejedelem párthívei mindinkább átlátták, hogy ha Leopold pártjára nem térnek, a császár büntető karját ki nem kerülhetik. Sokan ezek közül csakugyan meghódoltak s a szepesi királyi városok is sorban Lipót pártjára állottak. De követhette-e ezek példáját Kézsmárk s annak polgársága, akkor, midőn a polgármesteri hivatalt Várady-Szakmáry András viselte, kinek atyja, nagyatyja s jóformán egész nemzetsége a Thököly család szolgálatában állott s védpajzsa alatt növekedett? Lelkes polgármesterével élén tehát Kézsmárk, jóllehet a Thököly család ellen zsarnok túlkapásai miatt nem egy méltó panasza lehetett, hű maradt mindaddig, míg azt a császári hadak erőhatalommal nem hajlíták az engedelmességre.
Ekkor történt, hogy Várady-Szakmáry I. András acsászári hadak vezére, gróf Zedtvitz által fogságba vettetett, sőt birtoka is elkoboztatott. A családi emlékirat szerzője édes atyja bebörtönöztetésének okául csak a polgártársai iránti szeretetet hozza fel; de nekünk nem lehet kétségünk az iránt, hogy elfogatásának oka főleg a fejedelemhez való hű ragaszkodása és kitartása volt.
A nagy tiszteletben álló férfiút a kemény s méltatlan büntetés rendkívül elkeserítette s oka lőn 1684 január 6-án bekövetkezett halálának.
Ez időtájt történhetett, hogy a Várady-Szakmáry család kisszalóki birtokával az arra vonatkozó gyökeres okiratok, valamint a czímeres nemeslevél is elkoboztattak. Erről ugyan az emlékkirat szerzője magában az emlékiratban semmit sem szól, de igenis említést teszróla ugyanő egy általa magán pecsét alatt kiállított bizonyítványban.* Az 1732 február 2-án kiadott bizonyítvány erre vonatkozó 4-ik pontja szó szerint így hangzik: «Dass diese Armales so sind in Sequestro geblieben, ist erstlich die Emerici Tökölysche Rebelion, und so vielerley Aufsitzens eine, und nachdeme die so mancherlei Revolutiones und Anstöss der Armalisten, die andere Schuld.» Ered. Szakmáry Géza birtokában.*
Várady-Szakmáry I. András neje – a családi emlékirat szerint – Petróczy Kata* A kézsmárki ág. ev. egyház születési anyakönyveiben 1659-től 1669-ig «Szakmáry András» nejéül két esetben Scholtz Évát, két más esetben Scholtz Katát látjuk irva; a miből, ha I. András nejéül a fentebbi Petróczy Katát fogadjuk el, azt kellene következtetnünk, hogy akkor egyidejűleg három Szakmáry András nevű egyén élt Kézsmárkon. Ez magában véve nem lehetetlen ugyan; minthogy azonban Petróczy Kata neve az anyakönyvekben egyátaljában elő nem fordul, részünkről az adatok szigorú egybevetése után nem átaljuk azon nézetünknek kifejezést adni: hogy I. András neje Scholtz leány volt s hogy a «Petróczy» név csak a «Scholtzin» helytelen olvasása következtében a másoló hibájából került az emlékiratba.* volt, kitől négy fiú és egy leány származott, úgymint I. János, II. András, ki gyermekkorában halt meg, II. Dávid, III. András
az emlékírat szerzője) és Katalin. Mindezekről igen kimerítő adatokat találunk az emlékíratban. Minket azonban ezúttal főleg ennek írója, III. András érdekel s azért legyen szabad életrajzát, az emlékirat nyomán, a következőkben előadnunk.
III. András született Kézsmárkon, 1669 márczius 19-én. Mint orthodox ágostai evangelikus szülők gyermeke, ő is kora ifjúságától fogva szigorúan vallásos és igen gondos nevelésben részesült. Iskoláztatása, főleg serdültebb korában, a megindúlt felekezeti üldözések miatt némi nehézségekkel járt ugyan; de szülei ezeket is le tudták küzdeni s hogy kiképeztetése saját hitvallásában és az idegen nyelvekben semmi csorbát ne szenvedjen, magán oktatásban is részesítették.
Szüleinek korán bekövetkezett halála miatt azonban András úrfinak is már korán kellett tanulmányait abbanhagynia s a kis gazdaság után látnia. Iacute;gy kivánták ezt testvérei, ezt tanácsolták rokonai; minélfogva már 1696-ban, alig 21 éves korában megnősült. Hitvestársúl «érett megfontolás után,» ismét a rokonok tanácsa szerint, Mauksch Annát, nemzetes és vitézlő Mauksch Donáth* Nagy Ivánnál Magyarország Családai, VII. k. 376. l. III. Donáth néven fordúl elő, a nélkül, hogy egyszersmind neje és gyermekei is említtetnének.* és Eisdorfer Zsuzsánnának még csak 14 éves leányát választotta.
Mint szegény, fiatal, elhagyatott s minden oldalról üldözött árvák, így kezdték meg a gazdálkodást. Úgy látszik, hogy ez kezdetben csakis azon kis városi birtokra szorítkozott, mely édes atyja végrendelete szerint a házzal együtt nem is tehermentesen szállott reá. De kitartó szorgalom, következetes takarékosság mellett a kis gazdaság évről-évre szépen gyarapodott s alapját képezé azon igen tekintélyes vagyonnak, melyet Szakmáry András hosszú, boldog házassága alatt nejével együtt – részben ennek révén – szerzett. Kezdetben csak 2–3 hold szántóföldet, rétet, kertet, nemsokára azonban már egy majort is szerez szülővárosában; majd ismételve szép szőllőkerteket a miskolczi Magashegyen és a Csermeken.
Jövedelmei szaporultával később zálogba veszi Dessewffy János kis-lomniczi, Klein krompachi és felső-lapsi birtokrészeit s örök áron megszerzi Kézsmárk városától ennek Felwark nevű falusi birtokát, hol vendéglőt, majort építtet, úgy nemkülönben a Scholtz-féle sörházat és malmot is.
Szerzeményeinek legkiválóbb alkatrészeiül azonban a farkasfalvi, pikóczi és rókuszi birtokokat kell említenünk. Ezen birtokokat Horánszky János magvaszakadtával, ennek özvegye Filko Bóra (előbb Mauksch II. Donátné) révén, még 1690-ben a Mauksch örökösök váltották magukhoz s miután azokra I. Leopold királytól adományt nyertek, 1692-ben a birtokba be is iktattattak. Történt ugyan, hogy néhány évvel később ugyanezen birtokokra egy korábbi – Zsigmond király által kiadott – adománylevél alapján a Punyai Soldos család is igényt támasztott; de a folyamatra tett pör elvégre is egyezségileg a Mauksch testvérek javára dőlt el. András a nejére esett részbirtokokért egymaga 20,050 frtot fizetett a Soldos családnak.Nagy összeg volt ez abban az időben; de a teher korántsem volt elviselhetetlen Szakmáry Andrásra. Gondosan kezelt szőllőkertei dúsan jövedelmeztek s ő, ki 1709-ben – saját feljegyzése szerint – 9364 frtot vett be boraiért, midőn a «portiót» átvette, azon kedvező helyzetben volt, hogy a tetemes váltságösszegen fölül még igen költséges beruházásokat is tehetett.
Évről évre így látjuk gyarapodni vagyonilag a családot, mely időközben számra nézve is szaporodott.
Szakmáry III. András házasságából négy gyermek származott, úgymint: (előbb Paulinyi Mátyásné, majd Platthy Pálné), I. Donáth, IV András és I. Anna Mária (Szontagh Pá1né).* Érdekesnek találjuk e helyütt megjegyezni, hogy a családi emlékirat, melyből adatainkat merítjük, a Szontagh cs. levéltárából jutott Szakmáry Donáth birtokába.*
Mint gyakorlati ember, ki szerény kezdetből kiindúlva, szép vagyonát kiváltképen önszorgalmának köszönheté, Szakmáry III. András gyermekeit is akkép neveltette, hogy megfelelő társadalmi műveltség mellett a gyakorlati életben is megállhassanak. Nagy súlyt fektetett különösen a vallásra és az idegen nyelvekre, melyekben még leányait is oktattatta. A háztartás vitelén kívül azon időben a különféle kézi munkák még a főrendűeknél is a női műveltség egyik kiváló alkatrészét képezvén, Szakmáry András gondoskodott róla, hogy leányai e tekintetben is minden kivánalomnak megfeleljenek. Idősb leányát, Katalint, hogy az aranyhorgolást (goldklöppeln) megtanulja, Szirmay Miklósné úrnő házához adta. Ugyanezen kézimunkára tanittatta később ifjabb leányát is, ki azt – mint András úr megjegyzi – nem mindennapi tökélyre vitte.
Fiai közül I. Donáth házi neveltetése befejeztével aranyművessé lett, majd Bécsbe küldetett, hol a czímervésés és gyémántcsiszolás mesterségét is megtanúlta. Ez később, mint híres mester, szülővárosában telepedett le s nőül vevén Roxer Judithot, nemes Roxer Pál leányát, törzsatyja lett a Várady-Szakmáry család máig is virágzó lucsivnai ágának.
III. András a jogi pályát választotta, de közhivatalt, úgy látszik, nem viselt. 1736 január 31-én megnősülvén, Farkasfalvát vette át, hol már egy mulva (1737 február 22-én) bekövetkezett haláláig gazdálkodással foglalkozott. Nejétől, Dráveczky Erzsébettől, nemzetes és vitézlő Dráveczky Imre leányától egy fia maradt: V. András.
De térjünk vissza III. Andrásra.
A Thököly-féle lázadás elnyomásával a béke rövid időre helyreállott ugyan az országban, de nem a nyugalom; nem különösen a Szepességben, melynek protestáns lakossága a felekezeti üldözések, a templomok és iskolák elvétele miatt folytonosan lázas izgalomban volt. Ily körülmények között tehát csak természetes, hogy midőn nemsokára II. Rákóczi Ferencz újra kibontotta a szabadság zászlaját, diadalmas csapatai előtt önként megnyíltak a szepességi királyi városok kapui s a hazafias lakosság teljes odaadással állott a fejedelem pártjára.
De a rövid időre helyreállított nemzeti és vallásszabadságot nagy áron kellett megvásárolniok. A változó szerencsével folytatott szabadságharcz hovatovább nagyobb áldozatokat igényelt. Súlyos adókat róttak a népre, különösen a városi polgárságra; a harminczadot megkétszerezték. Ehhez járult, hogy a nagymennyiségben vert rézpénz (libertás) is mind értéktelenebbé vált, mi által ismét főleg a kereskedelemmel, iparral foglalkozó polgárság szenvedte a legnagyobb kárt.
Mindez könnyen megfoghatólag elégületlenséget szült, annyira, hogy midőn 1708 május havában a császári hadsereg Rabutin tábornok alatt Kassát megszállotta s számos körülfekvő helységet felpörzsöltetett, a szepességi kir. városok is ingadozni kezdettek. Ezek közé tartozott Kézsmárk is.
A két Váradi-Szakmáry testvér, II. Dávid és III. András, az előbbi mint polgármester, az utóbbi mint tanács úr, Rákóczi rendíthetetlen hívei, csak nehezen tudták az ellenséges áramlatot ellensúlyozni; a miért azután a kurucz hadak is boszút forraltak és csak kevésbe múlt, hogy a várost fel nem pörzsölték. A veszélyt ezúttal Várady András hárította el. Ő ugyanis, mint a város követe, a Kassa vidékén állomásozó Károlyi Sándor generálishoz kiküldetvén, ez utóbbinál kieszközlé, hogy szülővárosa megkiméltetett. Minthogy útját a császári hadak által megszállott vidéken át kellett vennie, mint ő maga mondja, csak egy hajszálon múlt, hogy visszatértében az ellenség kezébe nem került és életét nem veszté.
És a szerencse, mely András urat ez alkalommal kisérte, azontúl sem hagyta el. 1709-ben a pestis, mely az ország némely vidékén már a nyár folytán szedte áldozatait, ősz felé Miskolcz városában oly nagy mértékben ütött ki, hogy rövid időn 5500 ember esett a ragadós nyavalya áldozatául. Mindez azonban nem volt képes a gondos Szakmány Andrást visszariasztani, hogy nagykiterjedésű szőllőkertjeiben a szüretet személyes felügyelete alatt ne végezze. A betegség szerencsésen megkímélte; midőn azonban szüret után Donáth nevű fiával visszatérőben volt, Iglónál 14 rabló támadta meg. Az utasok az erdőbe hurczoltattak s már-már életökkel lakoltak. Szerencséjükre azonban, – írja András úr – ott is «protectoruk» akadt, kinek közbenjárására azután 360 frt váltságdíj lefizetése mellett szabadon bocsáttattak.
E közben a háborúskodás is egyre folyt. Újra vészfelhők tornyosúltak a szepesi királyi városok felett, melyeknek konok maguktartását már hosszabb idő óta nem jó szemmel nézték a császári hadak vezérei. Szálka volt szemükben különösen Lőcse városa, melyet Heiszter táborszernagy már a tél elején ostromzár vett. De a jól megerősített város vitéz ellentállásán minden támadás hajótörést szenvedett, minélfogva a bőszült Heiszter Kézsmárk alá vezette seregét. Deczember közepe táján (1709) egy ezred a másik után szállott a város falai alá s nemsokára megindult az ostrom. A tüzes lövegek rendkívüli pusztítást okoztak a városban, mely kigyúladván, 54 háznál több hamvadt el. Az ostromlottak mindinkább átlátták, hogy a várost meg nem tarthatják. Alkudozásba bocsátkoztak tehát a császáriakkal, azonban még mielőtt az alkudozások forma szerint megindíttattak volna, Kézsmárk elesett, a kurucz őrség lefegyvereztetett s fogságba vettetett.
Ugyanezen sors várt a város főtisztviselőire s mindazokra, kik mint Rákóczy párthívei a fejedelem ügyét szolgálták. Ezek közé tartozott a két Várady-Szakmáry testvér is, II. Dávid és III. András, kik Kray Jakabbal, a város hős védelmezőjével, Lányi Mártonnal, Toperczer Sebestyénnel, Mudrony Dániellel és Lányi Jánossal elfogattak s külön-külön bebörtönöztettek. Kray, Lányi Márton és Toperczer öt nap múlva életökkel lakoltak s egy félreértés következtében már-már Szakmáry Andrásnak is fejét veszik vala, «ha Isten, jó barátok közbenjárására – írja az istenfélő ember – ezen veszélyt is el nem hárítja tőle».
Nemsokára ezután a forradalom országszerte elnyomatván, a béke itt is helyreállott; de a háború következményei súlyosan nehezedtek a Szepességre. A pestis, mely a körülfekvő megyékben már 1708-ban szedte áldozatait, két évvel később Szepesmegyében is kiütött és oly kegyetlenül pusztított, hogy csupán Lőcsén – a várost megszállva tartó katonaság között előfordult haláleseteken kívül – 1800 személy esett a ragadós nyavalyának áldozatúl.
Szakmáry András, midőn látta, hogy a veszély már szülővárosát is fenyegeti, Szepes-Szombatba menekült. Egyelőre csak egy csűrben a városon kívül üthette fel tanyáját, míg végre négyheti kínos vesztegzár után magába a városba is bebocsátották.* Érdekesnek tartottuk ezen magában véve csekélynek látszó részletet feljegyezni, a mennyiben bizonyságul szolgál arra nézve, hogy a közegészségügyi rendszabályok a szepességi kir. városokban már abban az időben sem hanyagoltattak el.* Azonban nemsokára itt is kiütött a betegség, minélfogva András úr is kereket oldott s Michelsdorfba ment, hol az egész telet Fábry János házánál töltötte. A veszedelmet ekkép családjával együtt szerencsésen elkerülte, otthon visszamaradt háznépéből azonban időközben kilencz személy esett a pestisnek áldozatúl.
Annyi veszély és izgalom után az 1712. év tavaszán végül Szakmáry András is bízvást térhetett vissza családjával házi tűzhelyéhez s láthatottt hozzá oly hosszú időn át elhanyagolt gazdaságai rendezéséhez. Ez időtájt egyebek között családi ügyei is nem kis mértékben vették igénybe gondoskodását. Az adóügy rendezése alkalmából ugyanis rendelet érkezett a megyéhez, mely szerint mindazon városi polgárok, kik nemesi előjogokkal éltek, kétségtelen nemességüket igazolni tartoztak. A Wárady-Szakmáry család nemessége kétség tárgyát nem képezhette ugyan s azt maga a város tanácsa is készséggel elismerte; de az okiratok, melyekkel a két Szakmáry testvér III. András és Dávid leszármazásukat a többi Wárady-Szakmáryakkal, közös ősük Wárady Mártontól kétségtelenül igazolni tudták volna, nem voltak biztosak birtokukban. Ez, valamint azon körülmény, hogy a «Szakmáry» név tulajdonképen csak szokásból vétetett fel a Wáradyak által s mert ugyanazon időben nemesi jogokkal nem élő Szakmáry család is létezett Szepesmegyében, Szakmáry III. Andrást és II. Dávidot arra indították, hogy vagy régi nemességük megerősítését, vagy egy új czímeres nemeslevél adományozását kérelmezzék. Kezdetben ott voltak, hogy jogaikat az előbbi mód szerint érvényesítsék, hanem az azzal egybekötött nagyobb költségre nézve a testvérek nem tudtak egymás között megegyezni, minélfogva elvégre is, mint egyszerű polgárok, új czímeres nemesi levél adományozását kérelmezték.* A czímerrajzzal ellátott ered. folyamodvány Szakmáry Donáth lucsivnai levéltárában. Fasc. I. N. 1.*
A kérelem teljesítése úgy látszik nem ütközött nagyobb akadályokba, mert I. Lipót császár és király a nevezett két testvér részére nejeik és gyermekeik neveinek befoglalásával már 1712-ben csakugyan egy új czímeres nemeslevelet adományozott. Ekkép az eddig csak melléknév gyanánt használt Szakmáry név a Wárady család ezen ágánál, mint családnév, szentesíttetett.* A czímeres nemeslevél eredetben u. ott. Fasc. I. nr. 2. V. ö. Illésy János, Nemeslevelek Jegyzéke. Turul, 1891. évf. mellékl. 7. l.*
A czímer, melyet a Wárady család ezen két tagja nyert, a következő:
Kék mezőben, zöld hármashalomból kinövő, hat ágú arany csillaggal tetőzött szőlőtő, melynek jobb- és balfelől lehajló indáiról, egy-egy szőlőfürt függ le. Sisakdísz: fészkében ülő pelikán, mely csőrével felszakított melle vérével fiait táplálja. Foszladék: kék-arany, vörös-ezüst.
Mint ebből látjuk, az új czímer teljesen elüt a család eredeti czímerétől s egyenesen a szerzők kérelmére lett így kiadva. A czímerpaizsban látható szőlőtő kétségkívül azon forrást jelképezi, melyből czímerszerzők gazdagságukat merítették; a sisakdísz pedig vonatkozás lehet a Horánszky családdal való rokonságra, melynek révén a farkasfalvi, pikóczi és rókuszi birtokokhoz jutottak.
Ugyanazon okok, melyek Szakmány III. Andrást és II. Dávidot arra indították, hogy új czímeres nemeslevélre szert tegyenek, nemsokára a többi s nevezetesen a más megyékbe szakadt atyafiakat is arra ösztönzék, hogy kétségtelen nemességüket és az első czímerszerző Wáradi Mártontól közös leszármazásukat igazolják. Iacute;gy 1732-ben IIl. János, (I. János fia, I. András unokája) és II. Jakab (III. Dávid fia, I. Dávid unokája) a közös leszármazást igazoló bizonyítványt vesznek Késmárk városától* A bizonyítvány hitelesített másolata Szakmáry Géza levéltárában.* s ugyanazon évben a birtokukban lévő ősi czimeres adománylevelet is újból kihirdettetik.
Az újczímer szerzői közül III. András akkor még életben volt s atyafiai ügyében maga is annál szívesebben működött közre,* Szakmáry Andrásnak, Wárady (Szakmáry) János és Jakab részére magán pecsét alatt kiállított, a közös leszármazást igazoló bizonyítványa. Eredeti u. ott.* mert az ősi czímeres nemeslevél unokaöcscse III. János birtokában lévén, a Wárady Mártontól való közös leszármazás igazolása reá nézve is csak hizelgő lehetett. Örömmel emlékszik meg erről András úr emlékiratában, megjegyezvén, hogy 1732 márczius 8-án a régi czímeres adománylevél Szepes vármegye közgyűlése által is helyesnek és érvényesnek ismertetett el.
Innentúl még öt évig folytatja Szakmáry III. András feljegyzéseit, épp 1737-ig, a midőn gyermekeit megosztoztatván, elég járadék mellett nejével együtt nyugalomba vonúl. Meghalt Kézsmárkon, 73 éves korában, 1742 október 5-én. Öt nappal később, 1742 október 10-én hű élettársa is jobblétre szenderült.
Kubinyi Miklós.
Vegyes.
Hassághi Farkas Márton czímerlevele 1418-ból.
(Színes czímerképpel.)
A Zsigmond király által adományozott czímerlevelek sorozatát egy érdekes adattal vélem gyarapítani, mikor Hassághi Farkas Márton részére adott armalist közlöm.
E czímerlevelet Zsigmond király Konstanczban, 1418 ápril 4-én adta a Thekule nemzetségből leszármazott Hassághi Farkas Mártonnak, János fiának, tekintettel a boszniai, isztriai és friauli hadjáratban és a király németországi útjában szerzett érdemeire, valamint a nevezett Márton testvéreinek, Domokosnak, Albertnek és Benedeknek, továbbá ugyane nemzetségből leszármazott Delnei Kakas Jánosnak, Mocsolay Miklós fia Jánosnak, végül Komlóssy Lóránd fiainak, Márton és Jánosnak. Az oklevél eredetije a jászói premontrei rend levéltárában található fel, hiteles másolatát 1821-ben adták ki Uszfalvi Usz Gábornak, mely kiadvány Usz Gábor szentgotthárdi ügyvéd birtokában van.
Hassághi Farkas Márton czimerlevele 1418-ból.
Az oklevél teljes szövege a következő:
Commissio propria domini regis.
Sigismundus dei gratia Romanorum rex, semper Augustus ac Hungarie, Dalmatie, Croatie etc. rex, omnibus Christi fidelibus tam presentibus, quam futuris presentium notitiam habituris, salutem in eo, qui dat regibus regnare et victoriose triumphare. A claro lumine throni regii velut e sole radii nobilitates legitimo iure procedunt, et omniumnobilitatum insignia a regia dignitate sic dependent, ut non sit dare alicuius generositatis insigne, quod a gremio non proveniat regie claritatis. Sane ad universorum tam presentium, quam futurorum notitiam harum serie volumus pervenire, quod fidelis noster dilectus Martinus filius Johannis Farkas de Hazag coram nostra celsitudine personaliter constitutus, propositis suis fidelibus servitiis et fideliorum obsequiorum gratuitis meritis sincerisque complacentiis utique acceptis et laudandis, quibus ipse nobis et sacro nostro regio diademati a longinquis temporibus in nostris agendis prosperis et adversis, signanter in regno nostro Bozne ac Istrie, Forijulii et presentibus Alamanie partibus, persone et rebus suis non parcendo, indefesse studuit complacere reddiditque se gratum et acceptum, arma seu nobilitatis insignia im presentium nostrarum literarum capite depicta majestati nostre exhibendo, eadem a nostra celsitudine sibi et per eum Dominico, Alberto et Benedicto de eadem fratribus suis, item Johanni Kakas de Delne, Johanni filio Nicolai de Mochola, Paulo et Johanni de Uzfalva, nec non Martino et Johanni filiis Lorandi de Komlós consanguines suis ipsorumque heredibus et posteritatibus universis ex liberalitate nostra regia dari et conferri humiliter et devote supplicavit. Unde nos prefati Martini filii Johannis Farkas de Hazag gratis affectibus intuentes obsequiorum merita, quibus studiis diligentibus ac indefessis hactenus erga nostram claruit majestatem cotidieque claret et in antea eo studiosius clarere poterit, quo se et suos singularioribus honorum gratiis sentiet decoratum, animo deliberato et ex certa nostre majestatis scientia eidem Martino filio Johanis Farkas et per eum predictis Dominico, Alberto et Benedicto fratribus suis carnalibus, item Johanni Kakas de Delne, Johanni filio Nicolai de Mochola, Paulo et Johanni de Uzfalva, nec non Martino et Johanni filiis Lorandi de Komlós consanguineis suis, ipsorumque heredibus et posteritatibus universis ad prelibati Martini supplicationis instantiam prescripta arma seu nobilitatis insignia hic depicta ac pictoris magisterio distincte descripta virtute presentium conferimus, imo de habundantiori plenitudine specialis nostre gratie ad maiorem eiusdem Martini et aliorum supradictorum nobilitatis gloriam proprio motu concedimus, damus et elargimur, ut idem Martinus et alii supradicti eorumque heredes et posteritas universa nata et nascitura hec arma seu nobilitatis insignia, prout presentibus literis circa principium appropriatis coloribus diversis inserta pictura denotat et declarat, a modo in antea in preliis, hastiludiis, torneamentis et in omni exercitio militari gestare valeant pariter et deferre. Gaudeant igitur favore regio ac de tanto munere singularis gratie antefatus Martinus et alii supradicti eorumque posteritas merito exultent, tantoque fideliori studio ad honorem regium eorundem in antea solidetur intentio, quanto ampliori favore preventos se conspiciunt munere gratiarum. Presentes autem ad premissorum memoriam perpetuam sigilli nostri secreti, quo ut rex Hungarie utimur, appensione pro prefato Martino et omnibus aliis supradictis iussimus communiri. Datum Constantie, in festo beati Ambrosii confessoris, anno domini millesimo quadringentesimo decimo octavo, regnorum nostrorum anno Hungariae tricesimo secundo, Romanorum vero octavo.
Maga a czímerlevél nem ismeretlen heraldikusaink előtt.
Nagy Iván alapvető munkájában említi a Hassághi Farkas családnál, azonban úgy ennél, mint a többi családok elősorolásánál nem fektet reá nagy súlyt.
Csergheő Géza a Siebmacher-féle czimerkönyv magyarországi részében a (XVI.) Farkas, Mocsolay, Kakas és (II.) Komlósy családoknál ismerteti. Az Uszfalvi Usz családot azonban kihagyta, pedig ez az egyedüli család, mely a czímert eredeti alakjában mai napig használja.
A czímer leírása a következő: Kék mezőben zöld halmon ezüstös töltés kosárból növő természetes színű farkas, nyakán ötágú koronával, mindkét előlábával egy virágot tartva, szája egy fehér nyíllal van átütve, az átütött oldalon vér csepeg. A sisakdísz ugyanaz, csupán az előlábak közti távolság nagyobb.
Foszladék zöld és sárga, szegélyezve arany kerettel.
E leírás megegyezik az armalis festett czímerképével, csak annyiban van eltérés, hogy a
farkas száján átütött nyílról lecsepegő vérfoltok a rajzon nincsenek előtüntetve.
Helyén valónak találom, hogy röviden megemlékezzem a családokról is, melyek e czímert nyerték és viselték. A Thekule nemzetségből leszármazott családok közül különösen az Uszfalvi Usz vált ki, mely, mint Sáros és Abauj vármegyékben birtokos, számos oklevélben szerepel. Usz János 1343-ban szolgabíró volt, ennek fia Jakab «literatus» melléknevet visel; ennek fia Márton királyi jegyző, szintén «literatus» s egész az 1470-ben említett László deákig a család majd minden tagja e névvel jelöltetik. A Mocsolay (Nagy Iván szerint Macsalay) család a XV. században szintén Sáros vármegyében virágzott. Valószínű azonban, hogy kihalt, ezt igazolni látszik ama körülmény, hogy Mocsolay Pál pap, János fia összes birtokait: Mocholát, máskép Öszöröst, Bodost, máskép Várhegyalját Sárosban a mocsolai kegyúri joggal s bodolai kápolnával a leleszi konvent előtt rokonainak, Thamásfalvi Péter és Istvánnak, továbbá Usz Györgynek és Lászlónak néhai Pál fiainak hagyományozza, mely hagyományát László király 1456 február 2-án Győrben kelt adománylevelében megerősítette.
A Delnei Kakas család hasonlókép kihalt. Utolsó tagja, Kakas János, legutoljára 1614-ben szerepel.
A Hassághi Farkas és Komlósy családokról még eddig igen kevés adat ismeretes; Wertner Mór a «Magyar Nemzetségek» II. kötetében ismerteti a czímerszerző fiait és közöl a Komlósi ágból egypár megszakított leszármazást. Az Uszfalvi Usz és a Mocsolay család leszármazása a jászói konvent által Uszfalvi Usz Gábor részére 1821-ben hiteles másolatban kiadott s a sárosmegyei birtokokra vonatkozó 1298–1522 közti husz darab oklevélből egybeállítva következő:
I. Usz 1298. Erzsébet, Gépán leánya; János, szolgabiró 1343. 1323–1371. Margit, Fintai István leánya † 1341 előtt; Ákos 1360?; Anisin v. Kolyn de Uszfalva 1373–83.; Jakab de Uszfalva 1370–1410.; Lőrincz 1411–1424.; Márton 1411. kir. jegyző, váradi kanonok 1429.; Pál 1418. Keneey János leánya Katalin 1424-ben özv.; János 1418.; czimerszerzők; Leány 1410. Bucsekmali Péter fia János; Miklós 1433.; György 1429–56.; László 1436.; András 1456.; Ilona 1456.; Margit 1456.
II. Uszfalvi Usz Tóbiás † 1517 előtt. Ilona 2. férj: Bárczay László; Usz Lőrincz † 1522 előtt; Usz Pál † 1522 előtt; Margit Bothfalvi Both Miklós 1517.; Orsolya 1517. Monaj Gáspár 1522.; Osvald 1522. Margit, Kendi György leánya.; Bertalan 1522–1549. 2. férje: Gombosfalvi Gombos János; Gombos Balázs 1549.
III. Mocsolay Péter; Miklós 1352–1363.; Bálint 1354–1363.; Dávid Neste Kemey János leánya 1396.; László 1370.; János 1370–1429. czimerszerző; Arnold váradi kanonok 1396.; Miklós 1370.; László 1419–1429.; Pál pap 1456.; Miklós 1429.
Ifj. Reiszig Ede.
Zsigmond király német birodalmi czímerleveleiről.
Nagy megnyugvására szolgál az írónak, ha látja, hogy sok fáradtsággal megírott munkáját avatott szakemberek figyelmükre méltatják s megadják róla kedvező vagy kedvezőtlen, de igazságos és pártatlan véleményöket.
Ilyen megnyugvást éreztem én is magamban, midőn ezen folyóirat legutóbbi füzetében a Zsigmond-kori czímerlevelekről irott dolgozatom némely pontjaira Schönherr Gyula a Kölkedi czímer ismertetésénél, bíráló és helyreigazító megjegyzéseket tett.
E pár sor nem annyira viszonválasz akar lenni e megjegyzésekre, mint inkább csakis az említett munkálatomban elfoglalt álláspontom preczizirozása.
Említett munkámban ezt írom: «Két czímerlevél van az eddig ismertek között, mely magyar embernek adományoztatott ugyan, de a római császári pecséttel van megerősítve: a Kölkedié és Azzywelghy Benedeké. Ez utóbbinál a kanczellár vagy más főméltóság nevének felemlítése is hiányzik. E két oklevél magyar királyi adományozásnak nem tekinthető.»
Schönherr Gyula idézett czikkében erre azt jegyzi meg, hogy én azokat a czímeres leveleket, a melyeket Zsigmond mint római király illetőleg császár adományozott alattvalóinak, kizárom a magyar heraldika alkotásai közül s nem bocsátkozom tárgyalásukba. «Czímerjogi tekintetből – folytatja – teljesen igaza van, de ha általános szempontokból tekintjük e kérdést, annyi összekötő kapcsot találunk a czímeradományozások e csoportja és a hazai heraldika között, hogy azok teljes ignorálását éppen nem tartjuk kellőleg megokoltnak.»
Hogy ezen armalisok nem tekinthetők magyar királyi adományozásoknak, arra nézve, azt hiszem egyetértünk, mert hiszen hiányzanak abból a magyar armális jogérvényességére vonatkozó sarkalatos kellékek és ebben nékem teljesen igazat ad Schönherr is, midőn azt mondja: «a külföldi nemesség és czímeradományozás tényét, magyar nemeseknél, nem tekinthetjük másnak, mint hogy a kitüntetettnek magyar nemessége az illető országra is kiterjesztetik.» E kijelentésben elismeri azt, hogy ezek külföldi czímeradományozások s így azt is, hogy ezek nem tekinthetők magyar királyi czímeradományzásoknak.
S én ennél többet nem mondottam.
Teljesen egyetértek Schönherr Gyulának azon nézetével is, hogy az ezen armalisokban adományozott czímereket, már mint régebben használt czímerüket, kapják az illetők német birodalmi czímer gyanánt s az nem lehetett más, mint az ő magyar nemesi czímerük. Hogy e nézet az enyémmel teljesen egyezik, annak nem említett czikkemben adtam kifejezést, mert itt a Zsigmond-kori armálisok jellemzéséről lévén szó, csak azon pergamen-darabot vehettem figyelembe, melyre az armalis festve és írva volt, de tettem azt akkor, midőn megboldogult Csergheő Géza barátommal, mindezen czímereket örömmel vettük fel a tisztán magyar nemességet tárgyaló Siebmacher-féle czímerkönyv pótkötetébe, mint a régibb magyar heraldika érdekes emlékeit.
Ezen ténynyel szemben – azt hiszem – nem vehetem magamra a szemrehányást, melylyel Schönherr azokat illeti, a kik «az ilynemű czímerleveleket a hazai heraldika emlékei közül mereven kizárják s elzárkóznak azon adatoktól, melyekkel ezek gyarapítják a középkori magyar czímertan amúgy is gyér anyagkészletét.»
De talán a «teljes ignorálás» vádjával sem egészen jogosan lettem illetve akkor, mikor ugyanazon lapjának második hasábján már felemlítem a Kölkedi armálist, mint azoknak egyikét, melyekben a czímer az oklevél közepére van festve s hogy ezen jelzett armalisok tárgyalásába nem bocsátkoztam, annak egyszerű oka az, hogy azok czímereiben semmi jelentékenyebb, kulturtörténeti, costume-tani vagy szimbolikus momentumot felfedezni nem tudtam. A Kölkedi armalis czímerét igen, de szövegét nem ismertem s ennek ismerete nélkül alig jöhettem volna valaha reá arra, hogy a paizsban a sasláb azt jelenti, «hogy a mit a czímerszerzők az alázatosság és vitézség körmével megragadnak, állhatatosan meg is tartják.»
Az ilyen armalisokba foglalt czímermagyarázatoknak – egyes új czímeradományozás eseteit, vagy régiek bővítő részleteit kivéve – alig van valami köze a czímerszimbolikához. Nincsen olyan képtelen czímeralak, melyet a kivánt helyzet megfelelő magyarázatára reá ne erőltetnének.
Czikkemben azt írtam, hogy hazai heraldikánknak a czímerszimbolikára vonatkozó legrégibb irott emléke – ha nem csalódom – aDessewffyek 1525-ik évi armalisa.
Schönherr kimutatta, hogy csalódtam, mert a Kölkedi s Hunyadi armálisok már azt megelőzőleg tartalmaznak e fajta czímermagyarázatokat. Az előbbit nem ösmertem, az utóbbit báró Nyáry idézett művében nem a szövegben, hanem alól, jegyzetben közölvén, kikerülte figyelmemet.
Mindenesetre köszönettel tartozunk dr. Schönherr Gyulának, hogy ezen – bár nem fontos – heraldikai momentum keletkezését biztos és pontos dátummal határozta meg.
Ennyi az, a mit válaszúl felhozhatok s részemről a kérdéses czímerlevelekre vonatkozólag Schönherr Gyula és köztem valami nagy nézet eltérést nem látok.
Csoma József.
Tárcza.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság f. évi április hó 30-án Bánó József vál. tag elnöklete alatt igazgató-választmányi ülést tartott, melyen jelen voltak: Majláth Béla, Nagy Gyula, Schönherr Gyula, Szinnyei József vál. tagok, Tóth Árpád pénztárnok és Fejérpataky László titkár.
Az elnök megnyitván az ülést, Dr. Schönherr vál. tag felolvasta Kubinyi Miklós társ. tagnak «A Várady-Szakmáry család története» czímű értekezését, melynek közlését a Turul jelen füzete kezdte meg.
Ezután Dr. Áldásy Antal társ. tag felolvassa Kropf Lajosnak «A magyar czímer II. Endre aranypecsétjén» czímű értekezését, mely annak idején szintén meg fog jelenni a Turulban.
A folyóügyek során a titkár bemutatta a társaság névjegyzékét, mely az igazgató-választmány egy előbbi határozata alapján az alapszabályokkal együtt kinyomatván, a Turul f. évi I. füzetének mellékleteként küldetett szét s azonfelül minden ujonnan belépő tagnak a megválasztásáról szóló értesítés kiséretlében meg fog küldetni.
Ezután bemutattatott Vas vármegye alispánjának f. évi márczius 14-én kelt megkeresése, melyben Balogh Gyula vármegyei levéltárnoknak a vármegye czímere ügyében kidolgozott emlékiratát megküldvén, a társaságot felkérte annak felülvizsgálására s ez alapon a czímer pontos megállapítására. A választmány felhatalmazta az elnökséget, hogy a megkeresésnek saját hatáskörében tegyen eleget.
A pénztárnok jelentése szerint április 29-én a pénztár állapota a következő volt:
Bevétel 1219 frt 61 kr.
Kiadás 644 « 71 «
Készpénz 574 frt 90 kr.
Vagyonállás.
1. Értékpapirokban 10,700 frt – kr.
2. Kötelezvényekben 2,600 « – «
3. Alapítványok kötelezvény nélkül 500 « – «
4. A középkori czímeralbum és a Nemz.
Zsebkönyv czéljaira félretett összeg 300 « – «
5. Készpénz 574 « 90 «
Összes vagyon 14,670 frt 90 kr.
Új tagokúl megválasztattak Gyarmathy Sándor törvényszéki jegyző Budapesten, (aj. dr. Schönherr Gyula), Rakovszky Endre vármegyei t. főjegyző Kassán (aj. Csoma József) és ifj. Ujfalussy Lajos Nagy-Károlyban (aj. Luby Károly), valamennyien évdíjas tagok.
A jegyzőkönyv hitelesítésére Nagy Gyula és Szinnyei József ig. vál. tagok kéretvén fel, az óléi űlés véget ért.
Szakirodalom.
A győrmegyei Sziklóssi Szabó Család története. Hiteles okmányokból összeállította Sziklóssi Szabó Lajos Péter Szilárd. Győr, 1895.
E kis munka tiszteletreméltó családi kegyelet eredménye s mint a szerző az előszóban bevallja, a családi érzet emelésére van hivatva. A dolgozat szerzője csak a hagyomány szerint járt el, midőn összeszedte a szétszórt adatokat, mert mint épen ezek az adatok mutatják, a Sziklóssi Szabó család mindig nagy gondot fordított kiváltságainak nyilvántartására. Már 1637-ben megszerzi czímerújító nemes levelét, mivel a család törzsatyja, Péter kapitány 1594-ben Győrnek török kézre jutása alkalmával «elveszíté régi nemes levelét és irományait». Ez az első okleveles adat a család felől. A mit a korábbi időkből a családi történet szerzője földeríteni igyekszik, az a történelem kritikája előtt nehezen állja meg a helyét; így példáúl az, hogy a Fejér Codexében (IX/III. k., 606. l.) egy 1366-iki oklevélben megnevezett nemes Zabó Péter, Zabó Márton győri lakos és a győri káptalan ügyésze ( ! ) a család őse, nem egyéb puszta gyanításnál; az olyan állítás pedig, hogy a Sziklóssi előnév a családban mindig kedvelt Péter (Petrus = szikla) névből vette eredetét, teljességgel nem válik a kis füzet történeti értékének előnyére. Biztosabb talajon áll a szerző az 1637-iki czímerújításon inneni időszak történeténél, honnan kezdve hiteles okmányokkal kiséri a család történetének menetét, pontos genealogiai fejtegetéssel ismertetve az oldalágakat is nyolcz nemzedéken át. 1767-ben III. Péter Pozsony vármegye előtt igazolja dédapjától, I. Pétertől való leszármazását, s erről latin bizonyságlevelet is nyer. Sziklóssi Szabó II. István Győr vármegye előtt igazolta egyenes leszármazását s erről nyert magyar bizonyságlevelét 1820-ban Veszprémben, 1821-ben Komáromban hirdették ki. Mindezek az oklevelek közölve vannak a kis füzetben s ezeken kívül még igen sok egyéb okirat, melyek azonban csakis a család szűk körének érdeklődésére számíthatnak. Általán véve a Sziklóssi Szabó család előkelő társadalmi helyzete mellett sem vett nagyobb mértékben részt a hazai közéletben s így a jelen füzetben közölt adatok is leginkább a magyar családélet tanulmányozójának tehetnek nagyobb szolgálatot. A kis füzet eléggé gazdag ilyen adatokban. S kulturtörténetünk épületének fölemelésénél az ilyen apró tégladaraboknak is jó hasznát lehet venni. A Sziklóssi Szabó család megújított czímerének leirását az armális nyomán a következőkben adjuk: Katonai paizs égszínkék mezejében balra néző, kiterjesztett szárnyú, vörös nyelvét kiöltő egyfejű fekete sas, fején arany koronával, s bal lábában kivont pallost tart. Az arany koronával fedett sisak oromdíszét vörösmezű kar képezi, mely görbe kardot tart. Foszladék: balról kék és arany, jobbról vörös és ezüst. A füzetet genealogiai táblázat zárja be.
E – R
Az erdélyi nemesség czimereskönyve.
Siebmacher czímerkönyvének Siebenbürger Adel czímű részéből, néhai Csergheő Géza és Bárczay Oszkár szerkesztésében, megjelentek az 5–7. füzetek. Ezek a Cható és Makai nevek közé eső anyagot ölelik fel, a már mindannyiunk előtt jól ismert módszerben. A három füzet 54 tábláján közzétett 648 nemesi czímer egy részét már a magyar Siebmacherből ismerjük ugyan, a legnagyobb rész azonban e helyütt lát napvilágot. A füzetek tartalmának gazdagságát és becsét jellemzi, hogy két nemzetség: a Herman és Kacsics genusok czímerére vonatkozó emlékeken kívül nyolcz középkori család czímerlevelét találjuk benne felhasználva; ezek a Dobay (1415), Hatfaludy (1454), Csató (1456), Csikszentmártoni (1456), Lazó (1489), Hecht (1493). Farnasi Keczely és Dobokai (1525) családok armalisai, melyek közűl a Hatfaludy családét Béldi István, a Csatókét Nagy Iván, a Hecht-armalist a szász nemzeti levéltár őrzik, a Lazó és Dobokai családok czimerlevelei az országos levéltárban őriztetnek s a Farnasi Keczely család armalisának egy kora XVI. századi, a folyóirat olvasói előtt ismeretes formuláskönyv tartotta fent A mily becses emlékei azonban e czímeres-levelek középkori heraldikánknak, ép oly kevés értékkel bír a mai kritika előtt a Szegedi utján fentartott hagyomány, mely a Csereiek czímerét a nikápolyi csata alkalmából 1393-ból (így!) származtatja; s az erdélyi Siebmacher tudós szerkesztőinek valóban kár volt ezt az adatot minden megjegyzés nélkül felhasználni.
A mi az újabbkori adatokat illeti, érdekes megemlítenünk, hogy a füzetekben szereplő erdélyi családok közűl legtöbben, 97-en az aránylag rövid ideig uralkodó Báthory Gábortól, 93-an II. Rákóczy Györgytől, 66-an Bethlen Gábortól, 53-an Apafi Mihálytól, 27-en I. Rákóczi Györgytől kapták czímerlevelüket. Báthory István 7, Zsigmond 11, Bocskay 19, Rákóczy Zsigmond 16, Barcsay Ákos 6 armalissal szerepelnek a három füzetben. Heraldikai és oklevéltani ritkaságok számába mennek Báthory Kristóf egyetlen, 1578-iki czímerlevele: a Kraczer-család részére, a Dévayak és Fenessyek 1599-iki czímerlevelei Báthory András bibornoktól, Brandenburgi Katalin három armalisa a Csorbaiak, Haller Mihály és Makay Miklós részére 1630-ból és Bethlen Istvánnak a Kéryek részére ugyanez évben kiállított czímerlevele. János Zsigmondtól is csupán két nemeslevelet találunk: a Kothech és Lészai családokéit, de mindkettő hamis évszámmal van idézve: az első 1500-ról, a második 1587-ről. Általában kénytelenek vagyunk konstatálni, hogy a füzetekben igen sok a sajtóhiba: nevekben és évszámokban. Iacute;gy a Csikós-család Rákóczy Györgytől nyert czímeradománya 1694-ről, a Csergő családé Báthory Györgytől (így) 1650-ről, a Dragoméreké Báthory Gábortól 1689-ről, az Ijgyártóké Rákóczi Zsigmondtól 1617-ről van keltezve. Leggyakoribb a két Gábor, Báthory és Bethlen családi neveinek fölcserélése, a minek példájául elég a Csonka, Demjén (1608), Fodor (1611), Gáll, Geczeő, Horunt, Hunyadi, Janka (1610), Korláth (1608), Lakatos (1612) családokról szóló czikkekre hivatkozni, melyeknél az idézett évekből származóczímerek mind Bethlen Gábornak vannak tulajdonítva. Nem gáncsul hozzuk ezt fel, csupán barátságos figyelmeztetésül; okát is megtaláljuk abban, hogy a vállalat elhúnyt főszerkesztője betegségének előrehaladott állapotában bocsátotta ki kezéből a füzetek anyagát.
Sch. Gy.
1896-3
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság Közlönye
Az igazgató-választmány megbízásából szerkeszti
Fejérpataky László titkár
Budapest
Kiadja a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság
MDCCCXCVI.
Az Ilosvay család leszármazása.
(Harmadik befejező közlemény, egy czímerrajzzal)
Mielőtt előadásunkban tovább haladnánk, bemutatjuk a leszármazási táblákat Tatamértól, a legelső ismert őstől kezdve s levezetve Karácson I. László fiának, II. Lászlónak ágát a kihalásig, I. Miklósét pedig napjainkig.
(A táblákat l. a következő lapokon.)
S most folytatva előadásunkat, visszatérünk I. Jánosnak Morvay Annától született harmadik fiához, III. Ferenczhez, a ki Beregmegyében 1626, 1635, 1638, és 1639-ben esküdt, 1640-ben szolgabiró, 1649-ben táblabiró, 1642-ben Kisfalusy Péter alispán országgyűlési követül küldetvén, távolléte idejére helyettes alispán,* Beregmegye jegyzőkönyve, 688. l. 153. sz.* 1649-től 1651-ig pedig rendszerint alispán volt,* U. ott, 727. l. 2. sz.* de már a következő évben nem volt életben. 1631-ben mint királyi ember is szerepelt. Első nejétől Dolhay Annától két fia és egy leánya maradt: II. Gábor, VI. Ferencz, és Erzsébet Lipcsey Ferenczné. Második nejétől, Vay Fruzinától, – ki utóbb 1676-ban mint Gulácsy Ambrus beregmegyei alispán felesége említtetik,* Széll Farkas úr levéltárában.* – nem voltak gyermekei.
VI. Ferencz 1684-ben munkácsi alvárnagy, 1685 és 1689-ben beregmegyei esküdt volt. Mint Thököly híve ő is elvesztette birtokait, de utóbb visszakapta, s 1695-ben helyettes alispán lett.* Beregmegye jegyzőkönyve, 356. l. 102. sz.* Neje, Csernelházi Csernel Mária, Csernel Pál és Tarnóczy Zsuzsánna leánya volt, kitől három fia maradt: János, Dénes és VII. László.* Eredeti év nélkül az Ilosvay cs. levéltárában*
***
A sokféle zaklatás, nyomás és zsarolás miatt forrongó magyar nép fegyvert fogott, s haza hívta a Lengyelországba menekült Rákóczy Ferenczet, a ki elébb «Cum Deo pro Patria et Libertate» (Istennel a hazáért és szabadságért) feliratú zászlókat küldött a felkelőknek, utóbb maga is megindúlt s 1703 június 16-án megérkezett a Beszkid hegység aljába Klineczre, a hol a báró Károlyi Sándor által Dolhánál borba és álomba merült, s így könnyen széjjel vert sereg újból összegyült maradványai végtelen örömmel fogadták; s hadait rendbe szedvén, június 26-án Munkácsra vonult be, de itt a német lovassággal történt összeütközésnél nem volt szerencséje s visszahúzódni kényszerült a hegyek közé, a hol a Lengyelországból gróf Bercsényi Miklós által segélyére vezetett mintegy 200 gyalogos- és 400 lovassal egyesülvén, újból leszállott a síkságra és Munkács elkerülésével Beregszászban szállott meg. Julius 14-én kiostromolván Becsnél az elsánczolt tiszai révet, Esze Tamás ezredes kapitányt előre küldötte, s utána maga is átkelt a Tiszán. Hadai eddig leginkább munkácsi herczegségének jobbágyaiból kerültek ki, de a tisza-becsi győzelem után kezdett már táborába szállingózni az ugocsa- és beregmegyei szegényebb nemesség is, «a főbbek közül azonban csak az Ilosvayak állottak melléje személye iránti szeretetből és a hazához való különös ragaszkodástól vezéreltetve,»* Rákóczy saját szavai, a Ráth Károly és Thay Kálmán által kiadott emlékirata 31. lapján* egyik közülük, Imre, Huszt várába vonta magát azon szándékkal, hogy a helyőrséget Rákóczy pártjára hódítsa, a többi Ilosvay pedig kardot kötve, jelent meg a táborban.* U. ott, 32. l.*
I. tábla.
Tatamér; Miklós; Maxim de Ilosva 1341. 1342; Simon 1370; István de Ilosva 1380; Kelemen 1366–1383; János de Kisfalu 1366-1419; István (Nán) de Ilosva (1370–1417); I. György de Ilosva 1408; Miklós (Mik) 1412-1460; Karácson de Ilosva 1412-1433; N; N; Leány (Dávidházy Gáspár 1406.); György de Kisfalu 1410-1457 (Komlósy Ilona özvegy 1458 1460;) Kelemenffy Kelemen 1428; Kelemenffy István 1482; Demeter 1454; Jakab 1454-1460; I. László dictus Karácson 1451 † 1476 dictus Nagy, de Kisfalu de Ilosva (1. N. N.; 2. Bilkey Anna 1460–1469); I András 1447–1464 dictus Karácson a Kisfalusy család őse; II. György 1447–1464; Margit özvegy 1470 (Leordinay Orda János); 1-től II. László dictus Karácson 1458–1489 dictus Kis, de Ilosva; I. János 1470–1476 Folytatása a IV. táblán; 2–tól I. Miklós Folytatása a II. táblán; Ilona (Komlósy Mihály); I. István 1470–1530 (1. N. N. 2. Dolhay Hedvig); 1-től; II. András 1505–1552 beregmegyei alispán (Bégányi Dóra 1551); I. Péter 1505–1518; I. Jakab 1505–1528; 2-tól I. Ferencz 1523–1551 Ilosvay Karácson (Nagymihályi Tibai Ágnes); II. István 1528–1547; Anna 1550 (Arachy, vagy Arachay Miklós 1550); V. Miklós 1557–1572 beregmegyei alispán 1570 Nagy-Bégányi Ilosvay (Csepei Zoltán Anna 1557 özvegy 1575); Zsófia 1557–1575 (Kölcsei Kende Márton 1557–1575); III. István 1546–1600 (Thernyei Bornemisza Zsuzsánna özvegy 1602); Erzsébet 1580–1600 (Resthei Nádasdy Miklós 1580–82); Anna 1580 (Rákóczy Morvay István 1580); Dora 1557; Anna 1557 özvegy 1615 1616 (Nagy-Bégányi, Ilosvai, Simai Mező Gáspár); Katalin 1602 özvegy 1614–1628 (Nagymihályi, Vinnai Eödönffy György 1602); Margit 1602 özvegy 1625 (Tereszteni Szényi János); Dora özvegy 1602 (Semsey Ferencz); Morvay Anna 1602–34 (Nagy-Ilosvai idb. Ilosvai János 1602–34); Mező Péter 1616; Eödönffy István 1618–1625; Szényi Miklós 1618–1625; Szényi András † 1656 előtt; Borbála † 1658-ban (Gőcze István 1656 1658); Gábor 1656–1666 (Debreczeni Judit 1659); Jusztina 1657 † 1685-ben (Pálóczi Horváth György 1657 † 1692)
II. tábl.
I. Miklós de Ilosva 1471–1493 a ki az I. táblán (1. N. N. 2. Vitkay Zsófia, özvegy 1500. 1503); 1-től II. Miklós 1493–1535 (Komoróczy Dorottya özvegy 1550); I. Máté 1496–1510; III. György 1500 Vitkai Ilosvay; I. Tamás 1500–1518 Vitkai Ilosvay; Orbán 1538–1551 Dobrókai Ilosvay (Lipcsey Anna); I. Gábor 1548–1559; Katalin 1548–1550 (1. Tarnóczy Lázár 1548 2. Korcsvay N. † 1550 előtt); Egyed 1548–1550; IV. Miklós 1546–1570 (Surányi Csernavoday Fruzina); I. Márton 1548–1550; IV. György 1568–1589 (Kisfalusy Erzsébet); IV. Miklós † 1585 előtt; III. János † 1585 előtt; Klára 1585 (Horváth Péter 1585); IV. János 1588 † 1634 előtt Nagy Ilosvai Ilosvay (Rákóczy Morvay Anna 1602–1634); Borbála (Ráthóthy Gyulaffy Mihály); I. Pál (Kölcsei Nagy Zsófia) †; Erzsébet 1611–1631 (Kis és Ó-Bégányi Bégányi András 1611); Zsófia 1589 özvegy 1649–1658 (1. Pósaházy János 1611 2. Váratkay András 1631); II. Péter 1625–1640 (Kellemesi Melczer Erzsébet); Anna (Ráthóthi Gyulaffy László 1652); III. Ferencz 1626–1651 alispán 1649–1651 1631 † 1652 előtt. (1. Dolhay Anna 2. Vay Fruzina, utóbb Gulácsy Ambrusné); VI. János szül 1616-ban † 1652 előtt. (1. Tibay Anna 2. Szakadáthy Fruzina); III. Péter 1636–1681 1665-ben követ, 1670-ben alispán (1. Rhédey Erzsébet † 1660 2. Tibay Borbála 1666. özvegy, 1696. 1702); VII. János 1640–1681 † a kurucz világban; Zsuzsanna 1640–1681 (1. Bárczay Sámuel. 2. Berzeviczy István.); Anna 1640–1681 (1. Kemecsey László 1662 2. Patay Sámuel 1675); 1-től Klára, özvegy 1719 (Szemere László); 1-től II. Gábor Folytatása a III. táblán; VI. Ferencz 1684 munkácsi alvárnagy, 1695 helyettes alispán (Csernel Mária); Erzsébet (Lipcsey Ferencz); 1-től III. Zsigmond 1660. 1679 †; I. Ádám 1656 alispán 1688–91 követ 1688 (Ónody Erzsébet özvegy 1702) †; Éva 1660; 2-tól V. Péter 1685. 1702 (1. Csomaközy Katalin 2. Frater Borbála özvegy 1705); Mária 1683 özvegy 1712 (1. Rhédey Zsigmond † 1683 2. Sóvári Soós János 1703. 1707); IX. János 1706–1740 †; Dénes 1709; VII. László 1709–1720 követ 1720 (Komlósy Julia 1720); 1-től V. Zsigmond 1717 † 1754 előtt (Gúthy Zsuzsánna); Borbála 1719. 1728 (Szaplonczay Gábor 1719); Julianna 1717 (Horthy István); Judit 1707; Anna 1717 (Várady Ádám); Zsuzsánna 1719 (Nagyiday Mihály); Juliánna 1722 özv. 1774 (Komlósy László); Borbála 1724 (1. Komlósy Mihály 2. Bogárdy György 1763); Klára 1726 † Ilosván mint hajadon 1805. ápril 28; Éva 1729; Krisztina 1732 (Korda György); VII. Péter 1736 † 1807 jan. 22 Ilosván
III. Tábla.
II. Gábor 1660–1666 a ki a II. táblán (Bilkey Anna 1660, özvegy 1676); I. Ábrahám 1689 † 1713 előtt máramarosi alispán, palotás kapitány 1704, a czigányok fővajdája 1704 (Várady Mária 1702); Mária (Vincze N.); I. Bálint 1691–1747 ezredes 1703, másod alispán 1718–1720-ig (Ignéczy Nagy Krisztina) 1707–1747 özv. 1753); Fruzina 1722 (Darvay Gábor); I. Imre 1703–1711 ezredes 1703–1711 (Darvay Erzsébet 1706–1710); IV. Gábor 1709–1736 (Báró Perényi Erzsébet özvegy 1753); Borbála (1. Galgóczy Pál 2. Motó Ferencz); V Gábor; Galgóczy Anna (Szigethi Tóth József); Szigethi Tóth Erzséb. (1. Ilosvay XII. János 2. Ilosvay VII. Gábor); Zsuzsanna 1768, 1770 (Lővey Ádám 1768); Mária 1750–1768 (Bessenyey Zsigmond 1768); Klára 1738 (Hetényi Szintay Zsigmond); III. Imre 1736–1780 (Kende Erzsébet); II. Bálint 1731. 1738 (Zerdahelyi Klára); Zsuzsanna 1738. 1756 (Zolthay Ferencz); Katalin 1738 (Zerdahelyiné); Szintay András 1771 † 1784 előtt; Péter 1778–1784; VI. Zsigmond; IV. Mihály 1766–1770 (Szakadáthy Fruzina 1770); V. Imre 1750 † 1817 (Lővey Anna); Klára (Kürthy Miklós); Mária (Jékey László); IX. Péter 1792; VIII. Gábor 1792; Antal 1792; Fruzina (Trencsényi Ferencz); VI. Péter 1768 †; IV. Ádám 1768–1779 (Vigh Terézia); II. József 1768 †; VII. Gábor 1777–1832 (Szigethy Tóth Erzsébet); Leány (Ajtayné); I. Károly 1800 † 1852-ben (1. Megyery Anna 2. Hankus Klára 1821–27); Menyhért 1796–1839 beregmegyei főszolgabiró 1825 lovassági hadbiró, százados (Lászlófalvy és Mikeföldi Eördögh Anna); 1-től Ferdinánd 1841 † (Bagossy Amália); II. Károly † 1873 (Németh Rozália); Ilona (Székely Lajos); IV. Lajos sz. 1826 él 1896 nőtlen; II. Bertalan 1896; Erzsébet 1896 (Vufka Ernő); Karolina 1896 (Zsitkovszky); Eulalia (Zerdahelyi Pál); Kristóf † 1893 nőtlen; I. Ágoston (1. Ilosvay Amália 2. Újhelyi Krisztina); Gáspár (Jékey Erzsébet); Boldizsár †; Lőrincz (Jékey Terézia); Ágoston † 1856; Izabella † 1867; Zoltán † 1880; Szerena (Újhelyi Mihály); Izabella † 1873; XI. Ferencz (Wouvermanns Leona); Hermina (Jeszenszky Sándor); V. Sándor (Roznauer Zsófia); Julia (Szabó Antal); IV. Endre (Jeszenszky Erzsébet); XII. Ferencz; Gusztáv; Jenő; Mariska; X. Péter; V. Lajos–Leó; VI. Sándor; Blanka; II. Aladár; Erzsébet; V. Endre; XIII. György; Ilona (Ilniczky Sándor); Erzsébet (Theodorovits János); Klementina (Gáthy Dezső)
Rákóczy legelsőbben is Kálló várát fogatta körül, s innét 200 vagy 300 emberrel Máramarosba küldette Ilosvay Bálintot, a ki ott oly szerencsével járt, hogy a nemesség letette a hűség esküjét, miután a huszti várba vonult Ilosvay Imre a már több éve elmaradt zsoldjuk miatt elégedetlen német őrséget tisztjök ellen fellázítván, azt velök megölette s a katonaságot Rákóczy szolgálatára feleskette.* U. ott, 34. l.* Ez alatt Rabutin erdélyi császári tábornok Zsibóhoz küldötte Bethlen Sámuel vezérlete alatt a székelyeket és a megyék nemességét a határt őrizni Rákóczy hadai ellen, a melyek ekkor már Szatmár várát ostromolták, s Rákóczy Ilosvay Imrét küldötte kémszemlére mintegy 2000 válogatott lovassal, hogy hírt hozzon az állítólag 6000 főből álló erdélyi táborról; Ilosvay azonban kitudván a lakosoktól annak fekvését s felhasználva a sűrű ködöt, oly nagy vitézséggel támadta meg Bethlen seregét, hogy az több zászlót cserbe hagyva, futásban keresett menedéket.* U. ott, 44. l.*
Ilosvay Dénes eleinte főhadi tiszt, talán alezredes volt, utóbb a fejedelemmé választott Rákóczy fegyvernöke lett.* Thaly Kálmán t. barátom szíves közlése* Egyebet nem tudunk róla.
VII. László 1709-ben még mint igen fiatal ember a fejedelem udvarnoka,* Történelmi Tár, 1883. évf. 198. l.* 1710-ben pedig pohárnoka volt,* Rákóczy-Tár, III. k. 535. l.* 1711-ben követte Rákóczyt Lengyelországba és elkísérte Danczkáig, ott vett tőle búcsút 1712 május 12-én,* Rákóczy-Tár, I. k. 260. l.* s haza térve 1720-ban Beregmegye táblabirája és országgyűlési követe lett. Nejétől, Komlósy Júliától gyermekei nem maradtak.
IX. János szintén igen ifjan került a fejedelem udvarába, 1706,* Történelmi Tár, 1882. évf. 564. l.* 1707* Rákóczy-Tár, I. k. 62. l.* és 1708-ban* U. ott, I. k. 118. l.* alfegyverhordozó volt, a mikor mint titkár is alkalmaztatott,* U. ott, I. k. 118. l.* 1709-ben pedig már udvari főtiszt lett.* Történelmi Tár 1883. évf. 186. l.* 1710 szeptember vége felé oly szerencsétlenül bukott le a lováról Tardoson, hogy eleinte szólani sem tudott, később javuló állapotban gyógyulás végett Munkácsra küldetett.* U. ott, 386 és 387. l.* 1711-ben elkísérte a fejedelmet Lengyelországba s onnét Danczkába; itt tette le, a hagyomány szerint, a magával vitt családi irományait a püspöki levéltárban, a berlini császári királyi követségnek Ilosvay László úr kérelmére adott válasza szerint azonban ma már sem ott, sem pedig a városi levéltárban fel nem találhatók, de nem lehetetlen, hogy a püspöki levéltárnak Wlacklavekbe történt átszállításakor az Ilosvayak levelei is oda kerültek.
Danczkából 1712 november 12-én indúlt Rákóczy Mikes Kelemennel és Kisfaludy Boldizsárral, hajón Angliába és onnan Francziaországba, még október 25-én előre küldvén Sibrik Miklóssal Ilosvay Jánost,* Rákóczy-Tár I. k. 262. l.* a ki azután is folyvást a fejedelem oldala mellett maradt, s 1716 január 6-án a katholikus vallásra tért* U. ott, I. k. 375. l.* Grosboisban a camalduli szerzetesek templomában, nagy ünnepélyességek között, melynek fényét Rákóczy jelenléte is emelte. 1717-ben követte a fejedelmet Törökországba, de hogy meddig maradt ott, azt nem tudjuk, 1735 február 13-án Lengyelországban Zuwaniczén tartózkodott.* Századok 1888. évf. 312. l.* 1738 október 14-én azonban, mint Rákóczy József fejedelem híve, Rodostóban lakott,* U. ott, 315. l.* s ott halt el valahol a török földön nőtlenül 1740 és 1750 között.* Thaly Kálmán szíves közlése*
II. Gábor Ilosván tartotta lakását. 1663-ban beregmegyei esküdt, 1666-ban pedig táblabiró volt, a mikor zálogba adta Ilonczai részbirtokát 200 magyar forintért és 70 tallérért unokatestvérének Ilosvay III. Péternek és nejének Tibay Borbálának.* Széll Farkas úr levéltárában.* Utóbb, mivel Thököly pártjához csatlakozott volt, szintén elkobozták birtokait. Nem élt már 1676-ban, a midőn özvegye Bilkey Anna, Bilkey Bálint és Csebi Pogány Zsuzsánna leánya,* Eredeti az Ilosvai cs. levéltárában.* nagybátyjaival Pogány Boldizsárral és Imrével keresetet indított Homonnai Gróf Drugeth György özvegye Gróf Eszterházy Mária ellen a csicsvai, varannói, mogyorósi, rozgonyi, szepsi, bujáki, cselépi és szalánczi uradalmakból az őket örökségi jogon illető részek kiadása végett, melyeket nagyatyja, illetve atyjok ifjabb Pogány György adott volt 1626-ban 10,000 forintért zálogba Bedeghy Báró Nyáry Istvánnak és feleségének Thelegdy Annának, a kik után elébb gróf Eszterházy Miklós nádorispán kezébe kerültek, utóbb pedig leánya a megperelt özvegy Homonnai Drugeth grófné birtokába jutottak. A peres felek közötti rokonság így áll:
Báthory Klára (Losonczy Antal); Losonczy Klára (Drugeth Gáspár); Losonczy Dorottya (Kisvárday Várday Miklós); Drugeth Krisztina (Noszvaji Figedy János); Várday Katalin (1. Thelegdy Pál 2. Bedeghy Báró Nyáry Pál); Figedy Borbála (Csebi Pogány idb. György); Thelegdy Anna 1626. (Bedeghy Nyáry István 1626); Báró Nyáry Krisztina (Gróf Eszterházy Miklós nádor; ifjú Pogány György 1626; Pogány Zsuzsánna (Bilkey Bálint); Boldizsár 1676; Imre 1676; Bilkey Anna özvegy 1676 (Ilosvay Gábor); Gróf Eszterházy Mária özvegy 1676 (Gróf Homonnai Drugeth György)
Ilosvay II. Gábornak, a már említett nejétől Bilkey Annától négy fia és három leánya maradt: I. Ábrahám, I. Bálint, I. Imre, IV. Gábor, Mária Vinczéné, Fruzina Darvay Gáborné és Borbála, a ki elébb Galgóczy Pálhoz, utóbb pedig Motó Ferenczhez ment férjhez. Első házasságából született leányát Galgóczy Annát Szigethy Tóth János vette nőül, leányuk Tóth Erzsébet pedig elébb Ilosvay XIII. Jánosnak, utóbb Ilosvay VII. Gábornak lett házastársa.
I. Ábrahám 1689-ben Beregmegye táblabirája, 1689–1690-ig számvevője, 1691-ben pedig katonai biztosa volt. Utóbb Máramarosmegye választotta meg az alispáni székre. 1702-ben a felállítandó három magyar ezred költségeiből 12 forint esett rája.* Lehoczky Tivadar, id. m. l. k. 198. l.* 1704-ben százados kapitány volt a palotás ezredben, midőn a fejedelem a Dunán innen lévő egész czigány nemzet fővajdájává nevezte ki.* Történelmi Tár 1880. évf 607. l.* 1709 szeptember 1-ig kezelte a máramarosi harminczadot, a mikor azt haszonbérbe adta a fejedelem, Ilosvaynak azonban évenként 200 rhénes forintot rendelt kiadatni a haszonbéri összegből.* Rákóczy-Tár, II. k. 641. l.* Ugyanazon évben kérvényt adott be testvéreivel együtt a fejedelemhez nagyanyjok Dolhay Anna jogán, a magvaszakadt Dolhay György összes jószágai végett.* Eredeti az Ilosvay cs. levéltárában.* Hűséges szolgálatai jutalmául adományba kapta Rákóczytól nemes Nagy Pál minden máramarosmegyei birtokait és ingóságait.* Az évszám hiányzik, valószínüleg 1710-ben.* 1713-ban már nem volt életben. Nejétől Várady Máriától gyermekei nem maradtak.
I. Bálint 1691-ben Beregmegye katonai biztosa volt, 1701 és 1702-ben pedig főszolgabiróságot viselt.* Eredeti az Ilosvay-levéltárban.* Azt már elmondottuk, hogy 1703-ban Rákóczy hűségére eskette a máramarosi nemességet. 1704-ben márcziusban összegyüjtvén a munkácsi és ungi várakat megszálló lovas és gyalog hadakat Szatmár ostromára vezette Buday István tábornok parancsnoksága alá.* Rákóczy-Tár, I. k. 88. és 166. l.* Munkács várához pedig 400 főnyi őrző sereget rendelt.* U. ott, I. k. 220. l.* Bátor, elszánt és vitéz férfiú volt ugyan, de a hadi fegyelmet sem maga megszokni, sem ezredében a kellő szigorral fentartani nem tudta, s ezzel, bár kedveltje volt, oly mérvben magára haragította a fejedelmet, hogy 1705 deczember 20-án megparancsolta gróf Barkóczy Ferencz tábornoknak, mustráltatná meg Ilosvay ezredét s ne nézzen el neki magának se semmi rendetlenséget, hatalmában állván vasat is tétetni a lábára,* U. ott, I. k. 440. l.* s minthogy az ezred igen hiányosnak találtatott, meghagyta a fejedelem a tiszteknek, hogy gyüjtsék össze a legénységet, mert másként fizetésök vissza fog tartatni,* Rákóczy-Tár, I. k. 441. l.* azonban még 1706 márczius 3-án sem volt teljes a létszám,* U. ott, II. k. 31. l.* mire aztán április 4-én katonai rangja megtartásával lemondott ezredéről s a fejedelem a jövedelmező nagyszöllősi harminczadossággal kárpótolta,* Thaly Kálmán szíves közlése.* az ezredet pedig Vay Lászlónak adatta át.* Rákóczi-Tár, II. k. 70. l.* 1707-ben kiváltotta Ilosvay Péter özvegyétől Frater Borbálától azon ilonczai birtokot, melyet még atyja Gábor adott volt zálogba 1666-ban.* Széll Farkas úr levéltára.* 1708 május 10-én 200 forintot kapott volt a fejedelemtől,* Rákóczy-Tár, II. k. 611. l.* s lehet, hogy ezen összegen vette zálogba még ugyanazon évben Frater Borbálának egy dobrókai puszta jobbágy telkét.* Széll Farkas úr levéltára.* 1710-ben ismét hadi szolgálatot vállalt s április 4-én megbizást kapott Ugocsa- Bereg- és Máramarosmegyékből egy várőrző ezredet gyűjteni a munkácsi várba.* Rákóczy-Tár, II. k. 231. 233 és 234. l.* 1710 szeptember 24-én adományt kapott a fejedelemtől három elhalt beregszászi jobbágy szőlőjére és Köntös István ottani házára olyan joggal, a milyennel azok a jobbágyok bírták volt.* U. ott, III. k. 542. l.* 1713-ban és 1720-ban mint beregmegyei táblabiró említtetik, 1718–1720-ig pedig 2-od alispán volt. Neje Ignéczy Nagy Krisztina leszármazását ezen kis táblázat mutatja:
Bilkey Ferencz (Fornosy Fruzina); Bilkey Fruzina, özvegy 1688 (1. Lipcsey ifjú Péter 2. Horváth János); Lipcsey Dániel 1688 1689; Borbála 1688 1692 (Ignéczy Nagy István 1688 1692); Ignéczy Nagy Krisztina 1707 (Ilosvay Bálint 1707)
Az Ignéczy Nagy család eddig kiadatlan czímerét is bemutatjuk itt. Nagy Istvánnak 1689. évi pecsétjéről.
Ilosvay I. Bálintnak csak két leánya maradt: Zsuzsánna Lővey Ádámné és Mária, Nagy Bessenyői Bessenyey Zsigmondné, – a költő Bessenyey György édes anyja, – a kik 1768-ban óvást emeltek atyjok birtokainak Ilosvay idősebb Ferencz, ifjabb Ferencz, László, Imre, József, Ádám, Péter és János által történt elfoglalása ellen.
I. Imréről már elmondottuk, hogy Husztvára német őrségét 1703 nyarán Rákóczy hűségére térítette, s hogy az erdélyi hadakat Zsibónál széjjel verte. 1704 januárjában átkelt a keményen befagyott Duna jegén Deák Ferencz ezredes társával együtt, s a Duna vonalát a budai őrséggel és a ráczokkal, – a magyarok ezen természetes ellenségeivel, – védő Kraicz császári őrnagy seregét szétvervén, magát foglyul vitte Miskolczra a fejedelem elibe.* Rákóczy emlékirata, 75. l.* Az év vége felé Bercsényi alatt vitézkedett a morva határon, pusztítva Morvaországot és Ausztriát s csipkedve a Magyarországból kiszorított gróf Heister Szigbert császári tábornok hadait. Deczember 26-án a nagy-szombati mezőn a jobb szárnyra állíttatott, s midőn a szemben álló Heister harcz nélkül akart tovább indulni a kuruczok által ostromlott Lipótvár felé, rá küldé Bercsényi az Ebeczky s ez legázolván a németek gyalog osztályait, keresztül tört a zárt oszlopokon s elfoglalá az ágyúkat és társzekereket. Az Ebeczky mellett álló Ilosvay Imre látván a nagyszerű rohamot, tüzétől elragadtatva, parancsot sem várva, beregmegyei huszár ezredével Ebeczky után vágtatott, s követte őt még több utána álló ezred is, az idő előtti támadás azonban nagy hiba volt, mert ez által a még meg nem indult gyalogság és huszárok között nagy hézag támadt, s ezt észrevéve Heister, két lovas osztályt indított a nyílás elfoglalására, hogy a kuruczok jobb szárnyát elvágja a közép seregtől, Rákóczy azonnal átlátott az ellenség tervén, s a tartalékban lévő két karabélyos ezreddel oda akart rohanni, de körülötte lévő hívei a fejedelem életét féltve, ebben megakadályozták. E közben a magyar sereg bal szárnyán lévő huszárok is áttörték Heister jobb szárnyának hadsorait, s azokba oly rettentő hévvel vágtak be, hogy a németek holttestei egész garmadákban feküdtek, a midőn a fejedelem serege közepének bal szélén az ágyúk fedezetére felállított szökevény németekből alakított 500 főnyi zászlóalj parancsnoka Saródi János, egy őrmesterből ezredesi rangra emelt szintén német szökevény, az ágyúkat ott hagyva az ellenséghez pártolt és sortüzet adott a közvetlen szomszédságában rohanó Nyárády András gyalog ezredére és a csallóközi hajdúkra, mire ezek megzavarodván megfutottak, magokkal rántván a tartalék hadakat is. Heister hadvonalai ugyan minden ponton át voltak már törve s a bal szárnyon Ebeczky, Ilosvay, Deák Ferencz, Ónódy János, deák Somogyi Ferencz és Sréter János ezredei a vármegyei lovassággal együtt még mindig csodás vitézséggel harczoltak, s a németeknek már ezer halottja és 600 sebesültje volt, de minthogy a jobb szárny középtől el volt vágva, az ágyúk fedezet nélkül állottak, s a tartalék is, megfutott a sereg, nem működhetvén szervesen, általános hátrálót fúvatott a fejedelem s a Nagy-Szombat melletti magaslatra vonult fel. A magyarság aránylag keveset vesztett, 180 vitéz és egy jelesebb tiszt Dúló Ádám nagy-szombati parancsnok maradt a harczmezőn, de nem tudjuk a sebesültek számát, a kiket Heister Nagy-Szombat városában egytől-egyig lekonczoltatott.* Thaly Kálmán, A nagyszombati harcz.*
Csata után, akár győzelemmel, akár veszteséggel végződött is az, haza szokott széledni a kuruczok nagy része, így történt most is, a nagyszombati ütközet után ötöd napra csak 238 emberből állott Ilosvay Imre ezrede,* Rákóczy-Tár, IV. k.259. l.* újévre azonban már 400 főre szaporodott,* U. ott, IV. k. 268. l.* melylyel a Vág vonalán táborozott. 1705 január 14-én szabó Máté ezredes hadaival Mocsonokon volt elszállásolva, de oly vigyázatlanok voltak, hogy a rájok eresztett mintegy 300 német lovas észrevétlenül meglepte, őket s minthogy teljesen készületlenek voltak, kénytelenek voltak előle elmenekülni, miközben egy hadnagyja és két közembere el is esett, kettő pedig megsebesült, sőt egy zászlója is az ellenség kezébe került. Deák Ferencz ezredes még jókor érkezett ugyan a futókat felfogni, de a németet nem merte megtámadni s csak Goda István ezredes és egy jászsági zászlóalj szalasztotta vissza, megölvén közülük négyet, kettejét Girács hadnagy verte le, s ő foglalta vissza az elvesztett zászlót is.* Rákóczy-Tár, IX. k. 245. és 298. l.* Február 15-én a Czétény vize mellett állomásozott,* U. ott, IV. k. 371. l.* de még márczius 9-én sem volt teljes számú az ezrede, s csak nyolcz századból állott* U. ott, IV. k. 397. l.* tíz helyett, 29-én pedig hét századdal vett részt gróf Eszterházy Dániel tábornok vezénylete alatt Bazin kiostromlásánál,* U. ott, IV. k. 464. l.* április 16-án már alig volt 400 embere, 22-én pedig 200–ra fogyott le a létszám, szökdöstek haza s ezt meggátolni nem volt benne elég erélyesség. Maradék hadával és a szegediekkel április 27-én a Dunám túlra küldötte a fővezér, de május 13-án már a fejedelem mellé rendeltetett,* U. ott, IV. k. 509. l.* 18-án azonban lóhalálában Ócskay segélyére indíttatott.* U. ott, IV. k. 523. l.* Június 12-én Kéménd körül táborozott, midőn parancsot kapott Bercsényitől, hogy a zsámbéki Nagy István ezredessel Szalkához szálljanak, a központra Vácz és Esztergom között, hogy így mindkét helyre segélyt nyujthassanak.* U. ott, IV. k. 563. l.* Utóbb Bottyán János tábornok mellé rendeltetett, de hada elszéledvén, Czeglédre, Kecskemétre és Nagy–Kőrösre húzódott, ezért aztán a tábornok keményen rá írt a városok biráira, hogy a szökevényeket küldjék a táborba, a ki pedig nem akarnak jönni, azt kötözve hozzák elibe,* U. ott, IX. k. 222. l.* Szeptember 25-én a törteli pusztán állott Ilosvay ezrede, s onnét Nyúzó Mihály ezredessel Csongrád felé indult a német elibe, a ki akkor Nagy-kőrösről Szeged irányában húzódott lefelé* Rákóczy-Tár, IX. k. 245. l.*, hada azonban ismét szétoszlott; október 17-én csak 40 ember volt már a zászlók körül.* U. ott, IV. k. 703. l.* Innen túl egy egész esztendeig semmit sem hallunk felőle. 1706 szeptember 19-én a Sajó mellé rendeltetett Réthey János és Bikk László ezredesekkel gróf Rabutin császári tábornok ellen,* U. ott, V. k. 258. l.* s a szeptember 24én Forrónál vívott harczban ezredének négy százada vett részt,* U. ott, V. k. 274. l.* de maga úgy látszik nem volt jelen, október 2-án azonban már Jászó mellett táborozott.* U. ott, V. k. 280. l.* November 15-én megindult, hogy báró Károlyi Sándor tábornok Újvárosnál lévő hadaival egyesüljön, s onnan Bikk László és Kenyheczy János ezredesekkel gróf Perky Lőrincz tábornok seregeinek erősítésére Erdélybe siessen,* U. ott, I. k. 648. l.* de hogy eljutott-e Erdélybe, arról már nincs tudomásunk.
A fővezér gróf Bercsényi Miklós nem kedvelte a különben bátor, vitéz, sőt vakmerő de erélytelen huszár ezredest, már 1705 április 16-án azt írta a fejedelemnek, hogy Ilosvay nem való vezényelni, hacsak más jobb embert nem adhat melléje, s aztán szégyenli is, hogy báró Andrásy György tábornoknak alá van rendelve, s ez Andrásyra nézve sem jó,* U. ott, IV. k. 407. l.* pedig a fejedelem egész seregében két jobb ezred sincs az Ilosvayénál, de neki egy század is sok volna,* U. ott, IV. k. 467. l.* nem is arra való, hogy hadakat szoktasson, mert pajzán, fecse-locsa, kapzsi, zendülő, pattogó, értetlen, s ha szólni hagyják, Plutó kezéből is kibeszéli magát.* U. ott, IV. k. 477. l.* Jó had volna ez, – írja Bercsényi egy másik levelében, – de rossz a vezetője, ő neki nincsen ugyan haragja rája, csak nem dícsérheti, mert rossz a nyelve és értetlen,* U. ott, IV. k. 483. l.* a hadat másnak kell adni, s őt magát zabola alá vetni, mert rettenetes a fecsegése és értetlen a parancsnoksághoz,* U. ott, V. k. 537. l.* Gencsy Zsigmondnak kellene adni az ezredet.* Rákóczy-Tár, IV. k. 561. l.* Végre 1707-ben április elején lemondott ezredéről,* U. ott, V. k. 398. l.* s katonai rangja megtartásával «udvari főember»-ré nevezte ki a fejedelem.* Thaly Kálmán szíves közlése.*
Ezen közben, de legkivált az 1706 április 16–tól július 24-ig tartott fegyverszünet alatt folytatta Rákóczy Béccsel a békealkudozásokat, melyeket még 1705-ben kezdett volt meg vele a császári kormány Anglia és a hollandi rendek követeinek közvetítésével, de az, – bárha úgy a fejedelem, mint Bercsényi és az egész kormánytanács is őszintén törekedtek a békére, – eredményre még sem vezetett, mert a haszonleső bécsi minisztereknek és a zsákmányra vágyó bécsi tábornokoknak, – a kik a magyar nemzetet fegyverrel akarták leigázni, – sikerült döntő befolyásukkal a tárgyalásokat megakasztani, s minthogy az őszinte béke soha eszök ágába sem jutott, csak azért alkudoztak, hogy a fegyverszünet alatt ismét rendbe szedhessék kifárasztott, összezilált és megfogyott seregeiket, a császári várakat pedig élelemmel elláthassák. Ezek megtörténvén julius végén újból megindult a háború. S most a bécsi udvar konoksága feletti általános elkeseredést felhasználva, igyekezett a franczia követ rábirni a magyarokat az ausztriai háztól való határozott elszakadásra azzal biztatva őket, hogy akkor XIV. Lajos király szövetséget fog velök kötni. De Rákóczy még most sem hirtelenkedte el a dolgot, s ámbár egész erejével folytatta a hadviselést, az alkudozásokat még sem szakította meg Bécscsel, s azokban az angol királyné és a hollandi rendek követei erélyesen is támogatták.* Thaly Kálmán. Századok, 1896. évf. 3. l.* A bécsi udvarnak a magyarok iránt érzett vak gyűlölete miatt azonban minden fáradozás teljesen haszontalannak bizonyulván, deczember 13–ára összehívta a fejedelem a kormánytanácsot Rozsnyóra, de csak heten jelenhettek meg, a többiek részint későn kapták a meghivót, részint a járhatatlan útak miatt nem birtak eljönni,* U. ott. 8. l.* így semmit sem végezhetvén, 1707 január 15–re újból összehívta Rozsnyóra a kormánytanácsot, s az akkor már Teljes számban jelen lévők január 22-én a Habsburg-házat egyhangúlag trónvesztettnek nyilvánítván,* Thaly Kálmán. Századok, 1896. évf. 13. l.* május első napjára Ónód mellé a sajókörömi mezőre országgyülést hirdettek, hogy ott, – addig titokban tartandó ezen határozatjok, – nyilvános ülésben az összes szövetkezett rendeknek elfogadásra ajánltassék, s elfogadva az arról kiállítandó törvényczikk, a megyék pecsétjeinek rányomásával is megerősittessék.* Aldásy Antal, az 1707. évi ónódi országgyülés története. Századok, 1895. 711–713. l.* Rakovszky Menyhért turóczmegyei táblabirónak és a vele egy követ fújó Okolicsányi Kristóf alispánnak azonban valahogy tudomására jutott a rozsnyói kormánytanács határozata, mert már január 31-én körlevelet küldöttek hat vagy hét vármegyéhez, a melyben azt állítottak, hogy a fejedelem az ország szabadsága ellen való törvénytelen rendeleteket ad ki, s míg ennek előtte a császár parancsait megvitathatták, s a sérelmesek visszavonását kérelmezhették is, most akármilyen súlyos teher vettessék rájok, csak fohászkodva nyögnek alatta, oly soknemű költségek is sújtják már az országot a mostani hadakozás miatt, hogy a szegénység tavaszig sem fog megélhetni, ehhez képest, hogy a fejedelemhez benyujtott s az ország törvényei és nemesi szabadsága megtartását illető kérvényök, – melynek párját mellékelik is, – annál erősebb és állandóbb legyen, kérik a vármegyéket, hogy azt velük egyesülten hathatósan támogassák.* Thaly Kálmán. Századok, 1896. évf. 13. l.* Magában a fejedelemhez benyujtottnak állított, de tényleg be nem adott emlékiratban pedig már nyiltan sürgették a béke minden áron való megkötését s a fejedelmet nem kevesebbel vádolták, mint azzal, hogy a saját érdekében keverte háborúba az országot, hogy a nemesség szabadságait nem tartja meg, s hogy a közjövedelmeket a maga czéljaira használja fel. Rakovszkyéknak az volt a czéljok, hogy a vármegyéket Rákóczy ellen felbújtván, kierőszakolják a béke minden áron való megkötését s így a trónvesztés kihirdetését megakadályozzák. De tervük nem sikerült, mert a vármegyék nem mentek bele a túróczy körlevél tárgyalásába, hanem mellékletével együtt beküldötték a fejedelemnek éppen az ónodi országgyülés megnyitása előtt, azon biztosítással, hogy az országos ügyeket csakis országgyüléseken tartják elintézhetőnek.
A fejedelmet mélyen sértették a túróczy iratok, s midőn azokat felemlítette Bercsényi a július 6-án tartott ülésen, szót emelt és követelte, hogy Túróczvármegye feleljen meg a gyanúsításokért. Az erre keletkezett óriási zajban Rakovszky és Okolicsányi beszéde nem volt megérthető, hogy jobban hallhassa, maga elé hivatta őket a fejedelem, ott aztán szemtől szembe ismételték nagy bőbeszédűséggel mind ama vádakat, melyeket a körlevélbe és az emlékiratba foglaltak volt.* Aldásy Antal, id. m. Századok, 1895. évfolyam, 715. l.* Erre mind a két iratot felolvastatá a fejedelem s nyomban válaszolt is reá, elmondván, hogy a felpanaszolt bajok szükségképeni következményei a háborúnak, melyet a bécsi udvar nyakassága miatt még most is kénytelenek folytatni, s melyet a rendet határoztak el megindítani elveszett szabadságuk visszaszerzése végett, s hogy Túrócznak legkevesebb oka van panaszra, mert ott még nem láttak más ellenséget, csak Schlick tábornok futó hadait, a magyar seregből pedig még nem fordúlt meg nagyobb hadtest a megyéjökben. Úgy érti a beszédjökből, hogy Túróczban azt hiszik, miszerint a hadviselésből egyesek hasznot húznak, s leginkább őt magát vádolják ezzel. Ami pedig a rendetlenségeket illeti, nem nézte ő el soha, ha olyanról értesítették a vármegyék, de Túrócz ezt nem tette, hanem más vármegyéknél vádaskodott ellene, s ebből nyilván kitünik, hogy azért nem fordúltak hozzá, mert vagy részesnek, vagy részre hajlónak tartják. Ezt érdemelte-e a haza ügye mellet való sok szíves fáradtságai után? Inkább öljék meg, vagy a föld nyelje el, mintsem a reménylett köszönet helyett zsarnoknak tartassék.* U. ott, 716, 717. l.*
Erre Báró Sennyei István kanczellár az országgyűlés elé indítványt terjesztett, melyben a törvényes eljárás megindításának elrendelését kérte Túróczvármegye ellen. Rakovszky és Okolicsányi azonban újból szót emelve ismételgették elébbeni vádjaikat, a mi a fejedelmet indulatba hozta, s azon kifakadásra bírta, hogy Túrócz ezen eljárása a merénylettel egyértelmű és a kötött szövetséggel merőben ellenkező s ez által Túrócz nyiltan kijelenti, hogy nem bízik meg ő benne, mert nem ő elibe terjesztette a panaszait, hanem olyan utakat és módokat választott, melyek tökéletesen ellenkeznek a közegyetértéssel s oly sérelmek orvoslását kereste, a melyek nem is tekinthetők annak, mert mindnyájokkal közösek, a háborúra pedig mindaddig kötelezték magokat a rendek míg szabadságaikat vissza nem szerezik. Igazságot és elégtételt kér tehát a rendektől ezen méltatlan és becsületsértő eljárásért, melyet Túróczvármegye ellene elkövetett.
A fejedelem ezen szavaira mély csend lett az országgyülési sátorban, mert a rendek azt várták, hogy a kormánytanács fog felszólalni, ez pedig úgy vélekedett, hogy az országgyülésen a rendeket illeti meg a kezdeményezés, különben is báró Sennyei megtette volt már az indítványt. De a fejedelem félreértette ezen tétovázás szülte pár percznyi némaságot, s azon gyanú támadván fel lelkében, hogy a rendek helyeslik a túrócziak fellépését, viharos erővel tört ki a fájdalom szívéből, melyet az alacsony gyanúsítások már csordúltig töltöttek meg keserűséggel, szemére hányta a rendeknek hálátlanságukat s a fejedelemségről lemondva, kifelé indúlt a sátorból; Klobusiczky Ferencz azonban útját állotta s erővel visszavezette a fejedelmi székbe,* Áldásy Antal, id. m. Századok, 1895. évfolyam, 719. l.* Bercsényi pedig túlharsogva az óriási zajt, odakiáltotta a rendeknek, hogy szabadítójuk iránt ilyen hálátlanságba nem eshetnek, inkább haljanak meg a gazok s kardja lapjával vállon sujtotta Rakovszkyt, a ki aztán Károlyi Sándor, Ilosvay Bálint, Ilosvay Imre és Ilosvay János csapásai alatt összerogyott, Okolicsányi Kristóf pedig súlyosan megsebesíttetett, s miután a vizsgálat kiderítette, hogy a két vádiratot Túrócz vármegye közönségének nevében, annak tudta és beleegyezése nélkül ő szerkesztette Rakovszkyval együtt, az országgyülés által halálra itéltetvén negyednapjára le is fejeztetett.* U. ott, 722. l.* Ezek után egyéb sürgős ügyeket végezvén el, az országgyülés junius 13-án kimondotta a trónvesztést egy szívvel-lélekkel kiáltván fel: «Eb ura a fakó, mai napságtól fogvást József nem királyunk, s inkább egy óra alatt elveszünk, semmint örökös jobbágyságot viseljünk.* Áldásy Antal, id. m. Századok, 1895. évfolyam, 742. l.*
Áldásy Antal nem említi meg idézett kitünő dolgozatában,* U. ott, 719. l.* Ilosvay Jánost, s csak Bálintról és Imréről mondja, hogy részt vettek Rakovszky levágásában. Thaly Kálmán ellenben Imrét, Ábrahámot és Dénest nevezi meg, mert Jánosról azt hiszi, hogy akkor még igen gyermeteg ember volt.* Thaly Kálmán 1895 deczember 18–ról kelt magán levelében.* De Ábrahámnak, mint a palotás ezred századosának, nem igen volt helye az országgyűlés sátorában, mert a vérengzés nem volt előre kicsinált dolog, Dénes sem volt még fegyverhordozója a fejedelemnek, s ha volt is, csak a hadak között lehetett valahol a mezőkön, János pedig még sem volt valami zsenge korú, mert Beniczky Gáspár már akkor «vitézlő»-nek czimezi,* Rákóczy-Tár, I. k. 62. l.* s ez oly czím, melyet gyermeknek még nem adtak meg, de különben is már legalább két év óta viselte az alfegyverhordozói tisztséget. Ünnepélyes alkalmakkor, – tehát minden bizonynyal az ónódi országgyűlésen is, – a fejedelem piros bársony széke mellett egyik felől a főfegyverhordozó szokott állani az aranyos buzogánynyal, másik felől pedig az alfegyverhordozó tartotta az aranyos, rubintos kivont kardot, s így Ilosvay Jánosnak kezében készen is volt a fegyver, a melylyel megvagdalta az áruló Rakovszkyt.
Rákóczy külföldi ügynöke Vetésy László, a ki utóbb szintén árulóvá lett és iratait is eladta Savoyai Eugen herczegnek, egy a tényeket czélzatosan elferdítő emlékiratban megemlékezett az ónódi országgyűlésről és a két túróczy nemes levágásáról, s szt Károlyi Sándoron kívül három Ilosvaynak, név szerint Bálintnak, Imrének és Jánosnak tulajdonította, s bár Thaly Kálmán szerint Bálint jelenléte nem bizonyos,* Thaly Kálmán idézett levelében.* Vetésy állítását mégis elhihetjük, mert szatmármegyei ember lévén bizonyosan jól ismerte a Szatmárban szintén birtokos Ilosvayakat, de már abban határozottan téved, – ez azonban a fordító hibája is lehet, – hogy az Ilosvayak egyike nagybátyja lett volna a másik kettőnek,* Századok, 1895. évf. 723 és 724. l.* mert János atyafigyermek volt Bálinttalés Imrével atyáik édes testvérek lévén.
Imrét 1708 végén a fegyverszünet megkötése végett a Dunán túlra gróf Eszterházy Antal tábornokhoz küldötte a fejedelem, s erre egy 1709 január – 11-én Bécsben keltezett útlevelet is kapott a maga, Szalay István hadi titkár, Kärner György és kíséretök részére,* Eredeti az Ilosvay cs. levéltárában.* de 19-én még Újvárban időzött, mert Saltzer komáromi német parancsnoktól nem kaptak engedélyt a Dunán való átkelésre.* Rákóczy-Tár, IX. k. 588. l.* Utóbb ismét a hadseregnél alkalmaztatott, s 1710 április elején a meg szökött lengyel zsoldosok után küldötte a fejedelem, meghagyván neki, hogy úgy bánjék el velök, mint nyilván való ellenséggel,* U. ott, II. k. 96. l.* de még sem ő, hanem Vay László zabolázta meg a szökevényeket.* U. ott, III. k. 252. l.* 1710-ben adományba kapta a fejedelemtől Husztvára megvételekor s más alkalmakkor is kitüntetett hűséges szolgálataiért, 3000 rhénes forintnyi beiratképen néhai Váginak Huszton lévő puszta telkét, annak minden tartozékával együtt.* U. ott, II. k. 647. l.* 1711-ben aláírta a szatmári békekötést. Bírt a beregmegyei jószágokon kívül Szatmármegyében Fehérgyarmaton, Penyigén, Kömörőben, Istvándiban és Dányádon is és ez utóbbi faluban volt lakása. 1711-ben felszabadította Kerecsenyi István nevű dányádi jobbágyát.* Szatmármegye levéltára, Fasc. 1. Act. 15. Anni 1711.* Neje Darvay István és kölcsei Kende Éva leánya Darvay Erzsébet volt, Torma Pál özvegye,* Eredeti az Ilosvay cs. levéltárában.* kitől két fia és három leánya maradt: III. Imre, II. Bálint, Klára, hetényi Szintay Zsigmondné, Zsuzsánna Zolthay Ferenczné és Katalin Zerdahelyiné.
II. Bálint 1731 és 1738-ban említtetik, Dányádon lakott Szatmármegyében, neje Zerdahelyi Klára volt, de gyermekei nem maradtak.
III. Imre nevét 1736-ban olvassuk először; 1768-ban zálogba adja Sztűlnik nevű polyánkai jobbágyát Ilosvay Lászlónak 40 forintért és 10 forintra becsült 3 köböl búzáért. Élt még 1780-ban is. Nejétől kölcsei Kende Erzsébettől három fia és két leánya született: VI. Zsigmond, V. Imre, IV. Mihály, Klára Kürthy Miklósné és Mária Jékey Lászlóné.
VI. Zsigmondról semmi adattal nem rendelkezünk.
V. Imre 1750-ben született és 1817 márczius 27-én halt meg Czégény-Dányádon.* Czégényi-dányádi ev. ref. egyház anyakönyve.* 1796-ban a dányádi szent eklézsia kurátorának választatott.* Czégényi-dányádi egyháztanács jegyzőkönyve.* 1808-ban felmentetett a nemesi felkelésben való személyes részvételtől, de 30 forint költséggel rovatott meg.* Szatmármegye levéltára.* Nejével lővei Lővey Annával 1794 április 1-én lépett házasságra, de gyermekeik nem maradtak.* Czégényi-dányádi ev. ref. egyház anyakönyve.*
IV. Mihály neve 1766 és 1770-ben fordúl elő. Nejétől, Szakadáthy Fruzinától, három fia maradt: IX. Péter, VIII. Gábor és Antal, a kik 1792-ben az iránt folyamodtak Beregmegyéhez, hogy irattassék össze néhai atyjok bereg-, szatmár- és ugocsamegyei jószága, nehogy anyjok azokat megterhelje.* Szatmármegye levéltára, Fasc. 9. Act. 75. Anni 1792.*
Péter utóbb Tokajban telepedett le, s ott halt el gyermektelenül, testvéreinek sem maradtak utódai.
IV. Gábor 1709-ben említtetik először, 1736-ban pedig utólszor, 1714-ben Beregmegye táblabirája volt. A szabadságharczokban nem vett részt, talán valami testi fogyatkozás gátolta. Nejétől báró Perényi Erzsébettől, ki mint özvegy még 1753-ban is életben volt, csak egy fia maradt:
V. Gábor, de róla semmit sem tudunk, felesége nevét sem ismerjük, de az bizonyos, hogy négy fia és két leánya maradt: VI. Péter, III. Ádám, II. József, VII. Gábor, Fruzina Trencséni Ferenczné és egy ismeretlen nevű Ajtayné.
VI. Péter és II. József 1768-ban említtetnek, midőn néhai Ilosvay I. Bálint birtokait, több atyafiaikkal együtt, annak leányaitól elfoglalták, utóbb nem hallunk rólok semmit, gyermekeik sem maradtak.
VII. Gábor Ilosván lakott, 1780-ban és 1790-ben Beregmegye táblabirájának iratik, 1784-ben őrmester volt a felkelt gyalog nemes seregben, 1797-ben pedig hadnagygyá neveztetett ki.* Lehoczky id. m.* Élt még 1832-ben is. Neje szigethy Tóth Erzsébet, elébb Ilosvay XII. János özvegye volt, s 1832 február 16-án halt el Ilosván.* A bilkei ev. ref. anyakönyvben.* Gyermekeik nem maradtak.
III. Ádám 1770-ben beregmegyei esküdt, 1775-ben alszolgabiró, 1778-ban tiszteletbeli alpénztárnok, 1779-ben pedig ismét alszolgabiró és táblabiró volt Nejétől, Vigh Teréziától két fia maradt: I. Károly és Menyhért.
I. Károly Fancsikán született. 1803-ban Beregmegye táblabírája, 1805-ben alpénztárnoka, 1812-ben alszolgabirája, 1814–1816-ig pedig ismét pénztárnoka volt. Késő agg korában 1852-ben halt el. Első nejétől Megyery Annától egy fia maradt: Ferdinánd, második nejétől Hankus Klárától, kit mint Ilosvay Ádám özvegyét vett volt nőül, két fia és egy leánya született: II. Károly, IV. Lajos és Ilona (Helena).
Ferdinánd 1841-ben Beregmegye táblabirája volt, meghalt 1756-ban. Nejétől Bagossy Amáliától nem maradtak utódai.
IV. Lajos 1826-ban született, jelenleg (1896) Ilonczán él nőtlenül, 1484-ban nemzetőr hadnagy volt.
Ilona 1844-ben ment nőül Székely (Barbély) Lajos ugocsamegyei birtokoshoz.
II. Károly 1873-ban halt el, neje Németh Rozália volt, kitől egy fia és két leánya maradt: II. Bertalan, Erzsébet és Karolina.
Bertalan gépész.
Erzsébet Wufka Ernő kultúrmérnök neje lőcsén, Karolina pedig Zsitkovszky bankkönyvelő házastársa Kassán.
Menyhért 1796-ban Kassán járta a II. grammatikai osztályt, melyről szeptember 7-én elsőrendű bizonyítványt kapott.* Eredeti az Ilosvay cs, levéltárában.* 1805-ben az általános nemesi felkeléskor lovassági hadbiróvá választatott századosi ranggal,* Lehoczky id. m.* 1806-ban beregmegyei táblabiró, 1812-ben számvevő 1814-ben a munkácsi járásban alszolgabiró, 1825-ben pedig főszolgabiró volt a felvidéki járásban. 1809-ben katholizált, midőn nejét Eördögh Annát lászlófalvi és mikeföldi Eördögh Dániel és vid-irinyi Irinyi Terézia leányát május 21-én oltárhoz vezette,* Kopolcs-apáthi róm. kath. egyház anyakönyve.* kitől öt fia és egy leánya született: Kristóf, Ágoston, Gáspár, Boldizsár, Lőrincz és Eulalia, a ki Zerdahelyi Pálhoz ment nőül Vetésre Szatmármegyében.
Kristóf 1841-ben Beregmegye táblabirája volt, utóbb állandóan Kopolcs-Apáthiban lakott Szabolcsmegyében, s ott halt el nőtlenül 1893 szeptember 5-én.* U. ott.*
Ágoston 1837-ben Beregmegyénél tiszteletbeli jegyző, 1841-ben táblabiró és központi alszolgabiró, 1845–től 1848-ig pedig munkácsjárási alszolgabiró volt, a midőn 1848 május 26-án az önkéntes sereg minél rövidebb idő alatt való felállításával bizatott meg.* Lehoczky id. m.* 1849-ben főszolgabiróvá választatott. Jelenleg kopolcs-apáthi birtokán gazdálkodik. Első nejétől Ilosvay Amáliától, Ilosvay György és zalakopolcsi Domonkos Zsuzsánna leányától nem maradtak gyermekei. Második neje Ujhelyi Krisztina volt tiszaújhelyi Újhelyi János és Ilosvay Eleonora leánya, meghalt 1894 június 27-én, élete 57–ik évében, Kopolcs-Apáthiban.* Kopolcs-apáthi róm. kath. egyház anyakönyve.* Két fiú és három leány gyermekök született:
1. Ágoston (Dániel, Ákos.) született 1856 november 23-án, meghalt ugyanazon év deczember 3-án.* U. ott.*
2. Izabella született 1858-ban, meghalt 1867 január 15-én.* U. ott.*
3. Zoltán (Árpád, Gyula, Dezső) született 1860 márczius 8-án, meghalt Pozsonyban 1880 június 26-án.* U. ott.*
4. Szeréna (Eulalia, Ida) született 1865 október 10-én, férjhez ment 1883 augusztus 21-én tiszaújhelyi Újhelyi Mihályhoz.* U. ott.*
5. Izabella (Anna, Sárika, Aranka.) született 1872 június 20-án, meghalt 1873 szeptember 16-án.* U. ott.*
Boldizsár ifjú korában halt el.
Lőrincz Ilosván lakott és Beregmegyénél viselt hivatalt, 1842-ben tiszteletbeli esküdt, 1845-ben pedig rendszerinti esküdt volt, 1848-ban június 14-én a X. honvéd zászlóaljba állván, utóbb főhadnagy lett s részt vett a ráczok elleni, valamint Görgey alatt a téli és tavaszi hadjáratokban, ott volt Kápolnánál, Kövesdnél, Buda ostrománál, a csornai, temesvári és lugosi ütközetekben is.* Lehoczky id. m.* Nejétől búji Jékely Teréziától három leánya született:
1. Ilona, Ilniczky Sándor kir. ügyész neje Beregszászon.
2. Erzsébet, Theodorovits János gyógyszerész neje Beregszászon, és
3. Klementina, Gáthy Dezső takarékpénztári könyvvezető neje Munkácson.
Gáspár 1841-ben tiszteletbeli jegyző volt, 1843-ban pedig tiszteletbeli ügyész Beregmegye tisztikarában. Nejétől búji Jékey Erzsébettől három fia és két leánya maradt:
I. Ferencz hites ügyvéd, Szatmármegye árvaszéki ülnöke volt 1895 deczember 20-ig, a midőn árvaszéki elnökké választatott: Nejét, kinek leszármazását az alábbi táblázat mutatja, 1872-ben vezette oltárhoz Szent György-Ábrányban.
Lászlófalvy (Eördögh) Ábrányi Alajos Nagy Kállói Kállai Terézia; Ábrányi Ida Wouvermanns Ferencz lovag; Wouvermanns Leona
Gyermekeik:
a) Ferencz okleveles gazda.
b) Gusztáv 3-ad éves jogász s az egyetemi kör rhetorikai és irodalmi szakának elnöke Budapesten.
c) Jenő cs. és kir. hadapród.
d) Mariska.
e) Péter tanuló.
f) Lajos (Leó) tanuló.
2. Hermina kis-jeszenei Jeszenszky Sándorné.
3. Sándor huszár kapitány, neje Roznauer Zsófia, egyetlen fiok Sándor tanuló.
4. Julia Szabó Antalné.
5. Endre főszolgabiró Szatmármegyében a máté-szalkai járásban. Neje kis-jeszenei Jeszenszky Erzsébet, gyermekeik:
a) Blanka.
b) Aladár, tanuló.
c) Erzsébet.
d) Endre.
e) György.
Petrovay György.
A Várady-Szakmáry család nemzedékrendje.
(Második befejező közlemény, egy czimerrajzzal.)
A magában véve egyszerű, de művelődéstörténeti adatokban gazdag emlékiratot, mely oly hű képét adja egy istenfélő boldog család történetének, minden öröme és fájdalmával, a bölcsőtől szinte a sírig, érdekkel olvassuk s csak a sajnálat egy nemével tesszük le, hogy nem volt az utódok között senki, a ki azt folytatta volna.
A kis füzet minden iránt, a mi az író családját érdekli, a körülményekhez képest kielégítő felvilágosítást nyújt. Egyet azonban hiában kerestünk benne, s ez az mikor és mi módon sikerült a családnak a régi adománylevelet , melyről az volt mondva, hogy elkoboztatott, visszaszerezni? Ennek nyomára a rendelkezésümkre bocsátott többi családi levelekben sem birtunk akadni. Annyi bizonyos, hogy ez oklevél ma is a Várady-Szakmáry család Sárosmegyébe költözött ágának birtokában van.
A család tagjai egyébiránt úgy Szepes, mint Sáros vármegyében folyton a régi czimert használták, s most is azt használják, a lucsivnai ág kivételével, melynek tagjai az ősi (Várady-) czimer mellett, kettős (bővített) czímer alakjában a Szakmáry III. Andrdás és II. Dávid részére adományozott újabb czímert is használják.
Jellemző, hogy a Várady-Szakmáry nevet, ebben az alakban, a család valamennyi tagja felvette, jóllehet az elmondottak után csak III. András és II. Dávid utódjait illetné. A százados szokás e tekintetben oly mély gyökeret vert, hogy például a család sárosmegyei tagjai, kik voltaképen Váradyak, széltében Szakmáryaknak neveztetnek s úgy ők, mint a szepesmegyei rokonaik, nevüket sok esetben maguk is a Várady előnév elhagyásával egyszerűen Szakmárynak írják.* Szepes vármegye 1755 július 3-án tartott közgyűlésének jegyzőkönyvében Kézsmárk városának kétségtelen nemesei felsoroltatván, ezeket találjuk; «Sequentes non difficultantur: Jacobus Kray, Andreas Szakmáry, Donathus et Andr. jun. Szakmáry..., Sigism. Szakmáry, Jacobus et Joannes Wárady, per abusum Szakmáry» stb.*
A kis-szalóki előnév, mely a családot tulajdonképpen illetné, talán mert a birtok már kezdetben elzálogosíttatott, később pedig, – mint láttuk – elkoboztatott, használatban úgy látszik, soha nem volt.
I. Tábla.
Wárady I. Márton (neje: Semsey Zsófia) 1572-ben czimeres adománylevelet kapnak; Szakmáry I. Péter (Lilienfeldi Günther Borbála); I. Judith (Várady máskép Zabó Boldizsárné); II. Márton; III. Márton sz. 1617 jan. 9; II. Judith sz. 1618 szept. 1; Spes sz. 1623 márcz 2; II. Péter sz. 1624 decz. 4 (Sholtcz Kata); I. András sz. 1629 máj. 23 † 1684 jan 6 Kézsmárk szab. kir város polgármestere (Petróczy Kata † 1689 jan. 29); I. Zsigmond † 1686 ápr. 6 (N. Katalin); I. Dávid sz. 1634 ápr. 7 † 1707 febr. 3 (N. Anna-Mária) Folyt. a II. táblán; II. János sz 1666 jún. 28; I. Jakap sz. 1667 okt. 12; Katalin sz. 1668; II. Zsigmond sz. 1676; I. János sz. 1656 † 1695 máj. 14 (Mauksch Kata) egyb. 1687 máj. 6 folyt a VI. táblán; II. András † mint gyermek; II. Dávid sz. 1659 ápr. 22 † 1720 ápr. 2 Kézsmárk sz. kir város polgármestere, uj czimert szerez (Mauksch Éva) folyt a III. táblán; II. Katalin (Schütz Györgyné) † 1696 február 2; III. András sz. 1669 márcz 20 † 1742 okt 5 Kézsmárk sz. kir város tanácsura, új czimert szerez, a családi emlékirat szerzője; V. Dávid † 1691; III. Katalin sz. 1693 (1. Pauliny Mátyásné 2. Platthy Pálné); I. Donáth sz. 1696 márcz. 13 † 1754 ápr. 23 aranyműves (Roxer Judit) folyt. a IV. táblán; IV. András sz. 1705. aug 17 † 1737 febr. 22 (Draveczky Erzsébet); I.Anna Mária sz. 1701 júl. 1 (Szontagh Pálné); V. András sz. 1737 (Doleviczényi Johanna) folyt. az V. táblán
II. Tábla.
I. Dávid ( ki a I. táblán) az 1634 ápr. 7 † 1707 febr. 3 (N. Anna Mária); III. Dávid sz. 1675 szept. 17 † 1735 szept.9 (Cornides Mária 1696 nov. 26); I. Mihály † 1718 Máriássy Zsuzsa 1693-ban él; II. Jakab sz. 1697 szept. 1 † 1769 máj. 29 (Benczúr Éva-Dorottya 1728 jan. 20) 1732-ben nemesi bizonyítványt kap; Anna Erzsébet sz. 1700 máj. 21 † 1702; VI. Dávid sz. 1703 január 3; I. Eleonora sz. 1707 jan. 15. † 1739 (Engelmayer Jakab neje); V. Anna Mária sz. 1729 febr.17; III. Jakab sz. 1732 ápr. 10 aranyműves (Szmrecsányi Anna Mária) egyb. 1772 febr. 12; VIII. Dávid sz. 1734 jan. 1. † 1774 febr. 23;II. Eleonora sz. 1736 febr. 19; Éva Zsuzsánna sz. 1739 ápr 15 † 1739 aug 18; Eleon. Dorottya sz. 1741 jul. 30;Erzsébet sz. 1743 nov. 6; Anna Dorottya sz. 1748 ápr. 13; VI. János sz. 1773 jul. 28; IX. Dávid sz. 1774 decz 18.; VII. Anna Mária sz. 1777 jún. 28; Éva Judith sz. 1782 nov. 5
III. Tábla.
II. Dávid (ki az I. táblán) (új czimert szerez, Kézsmárk szab. kir. város polgármestere) sz. 1659 ápr. 22 † 1720 ápr. 2 (Mauksch Éva); Tóbiás sz. 1668 febr. 24; IV. Dávid sz. 1690 ápr. 4 (Gerhard Anna Mária) egyb. 1711 szept. 30. II. Zsigmond sz. 1693 nov. 26 † 1746 szept. 22 (Szontagh Zsuzsánna); I. Anna sz. 1697 márcz. 3; Anna Katalin sz.1712 aug. 21.; I. Éva sz. 1713 júl. 27; VI. Dávid sz. 1714 okt. 7; II. Anna Mária sz. 1718 ápr. 11; I. János György sz. 1720 ápr. 21 † 1800 decz. 4 (Weiszöhrl Judit) egyb. 1743 febr. 12; IV. János sz. 1717 júl. 31; I. Zsuzsánna szül. 1719 júl. 31; II. Éva sz. 1722 márcz. 28; IV. Anna Mária sz. 1724 júl. 18; Anna Zsófia sz. 1747 jan. 10; V. Judith sz. 1750 okt. 20; Éva Zsófia sz. 1756 jan. 17; János Dávid sz. 1760 szept. 5; II. János György sz. 1762 máj. 31 (Nentvich Anna Mária, egyb. 1785 febr. 2)
Áttérünk ezek után a Várady-Szakmáry család főbb ágainak ismertetésére.
a) A lucsivnai ág
A család ezen ágának ősatyja I. Donáth, III. Andrásnak, az emlékirat szerzőjének idősb fia.
I. Donáth szül. Kézsmárkon 1696 márcz. 13. Ő, mint fentebb mondva volt, házi nevelése befejeztével az aranyművességre szánta magát s miután kitanúlt s a vésnöki művészetet is nagy tökélyre vitte, mint mester, szülővárosában telepedett le. Szüleinek akkortájt már igen tekintélyes vagyona megengedte, hogy mesterségét inkább csak kedvtelésből folytassa s e mellett a gazdálkodással is foglalkozhassék. A szőlőmívelés és borkezelés, melynek titkaiba még édes anyja beavatta, ennek halála után neki is kedvencz foglalkozása volt. A hegyaljai borok abban az időben nagy keresletnek örvendtek s főleg Lengyelország felé élénk kivitel tárgyát képezték. Ezen kedvező körülményt Szakmáry Donáth is igen ügyesen tudta kihasználni s mint Ágost lengyel király udvari szállítója, kitünő hegyaljai borszállítmányaival rendkívüli üzleteket csinált, úgy, hogy rövid idő alatt nagy vagyonra tett szert.
Ezt megfelelően elhelyezni volt most Szatmáry Donáth legfőbb feladata. És a szerencse e tekintetben is kedvezett neki. Történt ugyanis, hogy ez időtájt Kézsmárk városa a tulajdonához tartozó Lucsivna nevű falusi birtokot eladni kényszerült. A kies fekvésű falu nagy kiterjedésű fenyveseivel éppen kapóra jött s Szakmáry Donáth nem is késett azt 28.000 frtért örök áron megvenni. De a birtokra mások is rávetették szemöket s nevezetesen Saphiri, a már akkor hatalmas Grassalkovich gróf, az udvari kamara elnökének sógora volt az, ki alig, hogy a város Szakmáryval az alkut megkötötte, mint vevő jelentkezett s erre sógora befolyásának felhasználásával már előzetesen a királyi jóváhagyást is kieszközölte.* Jacob Melzer, Biographien berühmter Zipser, 145. l.*
Grassalkovich midőn az adásvételről értesült, könnyen megfoghatólag nagy haragra lobbant s rögtön szigorú felelősségre vonta a város hatóságát, a miért a birtokot az ő és a kamara beleegyezése nélkül eladni merte. Ily körülmények között félő volt, hogy az alkuból mi sem lesz, midőn egy szerencsés véletlen itt is kezére járt Szakmáry Donáthnak. Történt ugyanis hogy munkásai épp ezidőtájt egyik szántóföldjén, az ott lévő mezei kút tisztítása alkalmával sodronyalakú «termésaranyra» akadtak s azt földes uruknak beszolgáltatták. Szakmáry Donáth sietett ezen «természeti ritkaságot» a felbőszült kamaraelnök útján a ritkaságokat rendkívül kedvelő Ferencz császárnak felajánlani, egyidejűleg pedig vejét Wieland Jánost is Bécsbe küldé, hogy a Pozsonyba beidézett kézsmárkiak részére elnézést eszközöljön ki ő felségénél; a mi utóbbinak sikerült is. Iacute;gy aztán Grassalkovich is magába fojtotta haragját, Szakmáry pedig a birtokot megtartotta.* A fentebbi adatokat Melzer Jakabnak már idézett művéből merítettük. A tudós szerző, úgy látszik, nem birt tudomással arról, hogy Szakmáry Donáth az aranyművességben is mester volt. Arra nézve, a mit leszármazásáról s a «Szathmáry» vagy «Szakmáry» név felvételéről (144. l. * alatt) előad, véleményünket már fentebb elmondtuk.*
Vagyonának ilyetén gyarapodásával Szakmáry Donáth tekintélye is egyre növekedett. Egyébiránt ő tekintélyét s nagy befolyását nem annyira nagy vagyonának, mint inkább egyéni nemes tulajdonainak, szilárd jellemének s polgártársai iránt tanúsított rendkívüli jótékonyságának köszönheté. Megható például szolgál erre ama tény, hogy midőn a báró Mednyánszky család a Folwark nevű birtok iránt, melyet még atyja Szakmáry III. András vett meg Kézsmárk városától, ez utóbbi ellen pört indított s azt meg is nyerte, Szakmáry Donáth az ezen birtokot terhelő 5800 frintnyi vételárt, melyet a város visszafizetni tartozott volna egészben elengedte s a városnak ajándékozta. E mellett, mint egyházának felügyelője Szakmáry Donáth ennek is rendkívül nagylelkű kegyura, a szegényeknek páratlan jótevője volt épp haláláig, mely 1754 ápril 25-én érte.* Melzer Jakab, Biographien, 147 és köv. l.*
Boldog házasságából, nemes Roxer Judithtól öt leány és egy fiú származott, úgymint:
III. Anna Mária, Kornidesz Tamás, Kézsmárk sz. kir. város polgármesterének neje, szül 1723 márczius 2.
III. Judith, Orosztonyi Kiss Györgyné, szül.1726 augusztus 11.
Ágnes Kata, szül. 1729 szeptember 10. Elhalt hajadon korában.
II. Borbála, szül.1732 szeptember 9. Férjnél volt Wieland Jánosnál.
Éva Zsuzsánna, szül. 1743 január 22. Elhalt gyermek korában, és
II. Donáth, szül Kézsmárkon 1736 május 9-én. Atyja és nagyatyja nyomdokait híven követve, II. Donáth is ernyedetlenül buzgólkodott családja tekintélyét és vagyonát nemcsak fentartani, de egyszersmind gyarapítani. Figyelme főleg a lucsivnai birtok felé fordult, melyre 1711-ben királyi adományt is kieszközölvén,* Az adománylevél eredetije Szakmáry Donáth lucsivnai levéltárában, fasc. IV. nr. 127. 128.* azt állandó lakóhelyül választotta. A némileg elhanyagolt birtok rendbehozatalára sem költséget, sem fáradtságát nem kímélte, s az idétlen épületekben bővelkedő sárosi majort rövid idő alatt valóságos úri székhelylyé varázsolta. Meghalt Lucsivnán, 1807 február 18-án, élte 70–ik évében. Nejétől, Bethlenfalvi Goldberger Anna Máriától gyermekei ezek:
VI. Marianna, (Ujházyné) szül. 1760 márcz 15.
II. Zsuzsánna, szül. 1761 február 27.
VI. Judith, (Pulszky Károlyné), szül. 1762 január 31.
VI. Katalin, szül. 1763 augusztus 10. és
III. Donáth, szül. Lucsivnán, 1765 ápr. 23-án.
A szép vagyon, melyet szüleitől öröklött, a gondos nevelés, melyben részesült, háromszori házassága által szerzett előkelő összeköttetései: családját Szepes vármegye első nemesi családjai sorába emelék.
Első neje Benyovszky Róza grófnő, a Madagascarban elesett, regényes kalandjairól világírűvé vált Benyovszky Móricz gróf idősb leánya volt. Ettől három leánya született, úgymint:
Ludovika, szül. 1795 szeptember 23., meghalt 1796 márczius 19.);
II. Terézia. Ez később Ujházy Lászlóhoz* Sárosvármegye főispánja és forradalmi kormánybiztos.* ment férjhez, kit az 1848/9–iki forradalom után a számkivetésbe is követett Amerikába, hol meg is halt, és
Apollónia, szül, Vjeszkán, Trencsénmegyében, özvegy gróf Benyovszky Móriczné házánál, hol édes anyja és nagyanyja vezetése mellett felnevelkedvén később Platthy László neje lett, és mint ennek özvegye, 1893-ban halt meg.
Kevéssel ezen leánya születése után Szakmáry Donáth másod ízben megnősülvén, Wieland Juliát vette el. De reménye, hogy neje fimagzattal ajándékozza meg, ezen házasságában sem teljesült. 1825 január 11-én ismét csak egy leánya született, Marianna (később Mayer Jánosné), neje Wieland Julia pedig kevéssel rá meghalt.
III. Donáth ekkor már 60–ik évében járt. De a még mindig erőteljes férfiút gyötörte a gondolat, hogy fiutódok nélkül kellessen e világból kimúlnia, s azért, bá időközben első házasságából származó, életben lévő másodszülött leányát Teréziát fiúsíttatta,* A fiúsítási oklevél eredetije Szakmáry Donáth lucsivnai levéltárában.* harmadszor is megnősült. Élettársul ezúttal Görgey Idát választotta. És csakugyan, leghőbb vágya harmadik házasságában végre teljesedésbe ment. Neje nemsokára két fimagzattal és egy leánynyal is megajándékozta. Ezek névszerint:
IV. Donáth (János, Móricz), szül. Lucsivnán 1830 november 19.
II. György, szül. ugyanott 1838 ápril 4,. És
Clementine (Mattyasovszky Istvánné), szül. 1840 szeptember 5., †1887 márczius 24.
A gyermekekkel dúsan megáldott atya szép vagyona mellett azon helyzetben volt, hogy valamennyi gyermekének a leggondosabb nevelést adhassa, leányait rangjukhoz illően kiházasítsa s e mellett két fiának még mindig független állást biztosító birtokot hagyhasson örökül. A családjában hagyományos szőlőművelést III. Donáth is nagy gonddal folytatta s finom 1811–iki hegyaljai boraiból alighanem még most is akadna a lucsivnai kastély pinczéjében.* Érdekesnek tartjuk e helyütt megjegyezni, hogy ezen borból fia: IV. Donáth még 1880-ban küldött néhány üveggel néhai Kossuth Lajos hazánk nagy fiának, 80-ik születése napjára. A kormányzó 8 sűrűn irott oldalra terjedő köszönő levele a család levéltárában méltán ereklyeként őriztetik.* Főőrömét egyébként ő is a lucsivnai birtokban találta s a kastélyhoz tartozó nagy kiterjedésű parkban, mely gondosan ápolt útjaival, gyönyörű fákkal szegélyezett, patakszelt, bársonyhoz hasonló gyephelyeivel ezen zord vidéknek ma is fénypontját képezi, s a magas Tátrára való felséges kilátásnál fogva, mely a park egyes helyeiről nyílik, egyszersmind a turistáknak kedvencz kirándulási helye.
Hajh! de «minden csak mulandó, minden az ég alatt». Nyolczvanhét éves viszontagságteljes zarándokolás után III. 1852 május 15. III. Donáthnak is búcsút kellett vennie az önteremtette kis paradicsomtól és – az élettől... Tetemei a lucsivnai családi sírboltban nyugosznak.
Fiai közül IV. Donáth a lucsivnai birtokot vette át, mely egy általa telepített és szépen berendezett hidegvíz-gyógyintézettel gyarapítva, neki és családjának ma is állandó lakóhelyül szolgál. Nejétől Desewffy Natalietól kilencz fia és három leánya született. (Ezeket és három fiától leszármazó unokáit lásd a leszármazási táblán.)
II. György a katonai pályát választotta, s tanulmányai befejeztével, mint huszárfőhadnagy, a közös hadseregnél szolgált. Később, elérvén nagykorúságát, holló-lomniczi birtokán korán bekövetkezett haláláig gazdászattal foglalkozott. Meghalt Holló-Lomniczon1876 május 31-én. Nejétől Lublóvári Raisz Irmától a nemrég elhalt Raisz Szilárd kúriai biró és Ujházy Natalie leányától gyermekei: Irma, Teréz, Etel és V. Donáth (L. a leszármazási táblát.)
A Várady-Szakmáry család lucsivnai ága ma is az ágost. evang. hitvallást követi.
IV. Tábla.
I. Donáth (ki az I. táblán.) sz. 1696 márcz. 13 † 1734 ápr. 23 aranyműves, neje Roxer Judith, egyb. 1720 febr. 6 † 1767 jún. 19; III. Anna Mária sz. 1723 márcz. 2 (Cornides Tamásné); III. Judith sz. 1726 aug. 11 (Orosztonyi Kiss Györgyné); Ágnes Kata sz. 1729 szept. 10 † 1746 jun. 13; II. Borbála sz. 1732 szept. 9 (Wieland Jánosné); II. Donáth sz. 1736 máj. 9 † 1807 febr. 18 neje Goldberger Anna-Mária egyb. 1759 máj. 2; Éva Zsuzsánna sz. 1743 jan. 22; VI. Anna Mária sz. 1760 márcz 15 (Ujházyné); II. Zsuzsánna sz. 1761 febr. 27; VI. Judith sz. 1762 jan. 31 (Pulszky Károlyné); VI. Katalin sz. 1763 aug. 10; III. Donáthsz. 1765 ápr. 23 † 1852 máj. 15 1. neje gróf Benyovszky Róza 2. neje Weiland Julia 3. neje Görgey Ida; 1-től Ludovika sz. 1795 szept. 23 † 1796 márcz. 19; II. Terézia (Újházy Lászlóné) fiusittatott † Amerikában; Apollónia † 1893-ban (Platthy Lászlóné); 2-tól VIII. Anna Mária sz. 1825 jan. 10 † (Mayer Jánosné); 3-tól IV. Donáth sz 1830 nov. 19 neje Desewffy Nathalie egyb. 1853 decz.; III. György sz. 1838 ápr. 24 † 1876 máj. 12 n. Raisz Irma egyb. 1865 máj. 31; Klementina sz. 1840 szept. 5 † 1887 márcz 24 (Mattyasovszky Istvánné); Dezső sz. 1855 jan. 10 (Dessewffy Margit) lak. Vanyiskóczon Sáros m.; I. Tihamér sz. 1856 nov. 12 (Barsy Jolán) lak. Markusfalván; I. Arisztid sz. 1858 júl. 13 kir. tvszéki biró (Szeberényi Ottilia) egyb. 1888 okt. 17 lak. Békés-Gyulán; III. György sz. 1859 jún. 9 honvéd főhadnagy (Máriássy Ida) lak. Debreczen; II. Géza sz. 1860 nov. 13 huszárfőhadnagy (Görgey Anna) egyb. 1894 jul. 14 lak. Lőcsén; II. Bertha sz. 1862 febr. 14 (Donáth Adolfné); I. Ida sz. 1863 okt. 8 (Simon Ferenczné); Elemér sz. 1868 máj. 26. honvéd főhadnagy (Dessewffy Mária) lak. Debreczenben; Zoltán sz. 1870 jan 25 † 1893; Zsófia sz 1871 nov. 20 (Wieland Jánosné); Adorján sz. 1874 okt. 20; VI. Donáth sz. 1878 máj. 3; III. Ida sz. 1894. aug.; III. Mariska sz. 1866 jún. 12 (korompai Brunszvik Lajos cs. és k. kapitány); III. Terézia sz. 1867 decz. 11 (Krail Géza kir. tvszéki biró); Etelka sz. 1868 decz. 7 (Förster Dezső tanár); V. Donáth sz. 1871 nov. 3 (cs. és kir. huszár hadnagy); II. Tihamér sz. 1892 febr. 25; Jolán sz. 1886 decz. 3,; II. Arisztid sz. 1889 júl. 20; Margit sz. 1892 márcz. 21; Ilona sz. 1894 aug.
b) IV. András ága
IV. András, III. András ifjabb fia, mint fentebb mondva volt, korán elhalálozván, pólyákban hátramaradt egyetlen fia, V. András volt az, ki a család ezen ágát tovább terjeszté. Gyermekkoráról mit sem tudunk, de hogy anyja, Dráveczky Erzsébet megfelelő nevelésben részesíté, onnan is következtethető, hogy Szepes–vármegye szolgalbirájául megválasztatott. Ő volt-e az, ki az evangélikus hitvallást elhagyva a katholika vallás kebelébe tért? Biztosan nem mernők állítani; de tény, hogy utódai ma is ezen hitvallást követik. Nejétől, Deleviczényi Johannától* 1784-ben már özvegy, minél fogva V. András életkora legfeljebb 47 év lehetett.* gyermekei: I. György, Sándor, IV. András és Anna, férjezett Merczné.
I. György, e század elején mint katona veszett el, anélkül, hogy utódok maradtak volna utána.
I. Sándor, szül. 1770-ben. Tanulmányai befejeztével előbb Szepes vármegye tiszti főügyésze, majd levéltárnoka és végül 1842-ben bekövetkezett haláláig nagy tiszteletben álló főjegyzője volt.* A család ezen ágára vonatkozó adatokat Sváby Frigyes úr, Szepes vármegye levéltárnokától vettem, kinek e helyütt mondok hálás köszönetet szíves közleményéért.* Nejétől Horánszky Zsófiától (Sváby Sándor hátrahagyott özvegyétől) gyermekei:
Imre (†1839), kinek Hrabéczy Klementintől született egyetlen leánya: Faustina, férjezett Dombayné;
Johanna, Berzeviczy Istvánné és
I. József (sz. 1806, † 1840), királyi bányatiszt. Ennek Kelecsényi Ludovikától (sz. 1810, † 1891) egyetlen fia:
II. József, született Beszterczebányán (1835), hol mint az ottani főgymnasium igazgatója működött s jelenleg nyugalomba helyeztetvén, dús érdemei jutalmául a királyi tanácsosi méltósággal is kitüntettetett. Nejétől Szmetacsek Idától gyermekei: Ferencz (sz. 1863); Mariska, Kún Ignáczné (sz. 1864); Gyula (sz. 1867) és Pál (sz.1863) valamennyien életben vannak.
V. Tábla.
V. András (ki az I. táblán) sz. 1737 Szepes vármegye főszolgabirája neje Doleviczényi Johanna (1784-ben özvegy); I. György katona †; Sándor Szepes vármegye tiszti ügyésze, levéltárnoka s végül főjegyzője sz. 1770 † 1842 (neje Horánszky Zsófia özv. Sváby Sándorné); VI. András; II. Anna (Merczné); Imre † 1839 (neje Hrabéczy Klementin); Johanna (Berzeviczy Istvánné); I. József kir. bányatiszt sz. 1806 † 1840 (Kelecsényi Ludovika) sz. 1810 † 1891; II. József kir. tanácsos, ny. főgymnasiumi igazgató, sz. 1835 Beszterczebányán (Szmetacsek Ida); Ferencz sz. 1863; II. Mariska sz. 1864 (Kún Ignáczné); Ida sz. 1865; Gyula sz. 1867; Pál sz. 1873
c) Sárosmegyei vonal
A Várady-Szakmáry család Sáros vármegyébe szakadt ágának megalapítója III. János (sz. 1691 január 31), I Jánosnak és Mauksch Katalinnak elsőszülött fia.
Mikor hagyta el I. János szülővárosát, Kézsmárkot, adatok híján nem tudnók megmondani; annyi azonban bizonyos, hogy 1732-ben ott már megtelepedett. Ekkor történt ugyanis, hogy bár Miksa király eredeti adománylevele az ő birtokában volt, kétségtelen nemességét mindazonáltal nemesi bizonyságlevéllel is igazolnia kellett, melyet Szepes vármegyétől meg is kapott. Hogy ennek beszerzésében szepesmegyei rokonai s nevezetesen nagybátyja III. András (az új czimerszerző) nagy örömest működtek közre, már fentebb láttuk, úgy nemkülönben azt is, hogy viszont János úr szívesen bocsátotta szepesmegyei rokonai rendelkezésére az ősi czimeres nemeslevelet, melylyel amazok régibb keletű kétségtelen nemességöket igazolhatták.
III. Jánosnak neje Cornides Éva volt, kitől egy leánya (Éva Rozália) és négy fia született, úgymint: IV. Márton (ki gyermekkorában halt meg); Dániel János, I. László (sz. 1760 jún. 24.) és V. Márton, (sz. 1768 febr. 29) Közelebbi adatokat azonban csak Dánielről bírunk.
I. Dániel (János) szül. 1758 október 25-én. Tanúlmányai befejeztével a jogi pályát választotta s miután az ügyvédi oklevelet megszerezte, több megye táblabirájává és végül Sáros vármegye tiszti főügyészévé választatott. Hogy mint jövevény-nemzetség ivadéka, a nagy értelmiségű exclusiv nemességéről híres Sáros vármegyében csak ennyire is vitte, azt első sorban bizonyára jeles képzettségének s kiváló egyéni tulajdonainak köszönheté, de – ha nem csalódunk – köszönheté egyszersmind azon rokoni összeköttetésnek, melybe neje: Szinyey-Merse Borbála, Szinyey-Merse István és Királyfalvi Róth Bora leánya által, Sáros vármegye legelőkelőbb családjaihoz jutott. Ehhez járult nejének dús hozománya is, mely a kiházasításon kívül a szinye-lipóczy,* Ezen birtokhoz tartozott a lipóczy fürdő, melynek vize ma «Salvator» név alatt világhírű.* kis-sárosi, tizsitei és vajkóczy részbirtokokból állott. Ezen birtokok saját öröklött eperjesi és miskolczi birtokával csakugyan oly vagyont képviseltek, mely családját anyagilag is igen tekintélyes polczra emelé. A közszeretetben és tiszteletben élt férfiú Eperjesen, mint az ottani ág. evang. egyház felügyelője, 1816-ban fejezte be pályafutását, három gyermeket hagyva maga után, úgymint: VII. Jánost, Antalt és III. Borbálát.
VII. János fiutódok nélkül halt el. Nejétől Péchujfalusi Péchy Alexandrinetől származó leányai: Teréz, Jüttner Nándor cs. és kir. százados özvegye és Mária, Hedri Hedry Nándorné, Hedry Lőrincz országgyűlési képviselő édesanyja.
Antalnak, Domanoveczi és Lestinei Zmeskáll Fannytól egy leánya és egy fia született, úgymint: Bertha, Uszfalvi Usz Istvánné és Kálmán, kiről alább.
Borbála, szül 1800 június 23-án. Ez később (1821-ben) Felső-Kubini és Deménfalvy Kubinyi Miksához ment nőül. A ritka lelki tulajdonokkal megáldott, páratlan szívjóságú, feláldozó nő és példás anya számos gyermekei és unokái által máig siratva, Deménfalván 1874–iki márczius 23-án 74 éves korában húnyt el.
I. Kálmán (szül. 1830. †1878). Az 1848–iki szabadságharcz idejében még csak 18 éves volt, midőn a honvédséghez belépett, hol nemsokára tiszti rangot is nyert s vitézségével több csatában kitüntette magát. A forradalom után közkatonául soroztatott be s három évig a cs. és kir. hadseregnél szolgált. Majd hazajövén, a szinye-lipóczy birtokot vette át s nőül vévén Bodonlaki Zombory Viktóriát, egy ideig gazdálkodással foglalkozott. De valamint akkor még életben lévő édesatyja, ki csak a tulajdonához tartozó fürdőben lelte örömét, úgy ő sem értett a gazdasághoz s azért, midőn az alkotmányos élet megnyílt, megyei hivatalt vállalt s előbb esküdt, majd főszolgabíró lett. Azonban ezen a pályán sem volt szerencsésebb s anyagi viszonyainak súlya alatt nemsokára összeroskadt. Meghalt Eperjesen 1878 deczember 17. Gyermekei: Géza, Sáros vármegye szolgabírája, Béla és Margit.
Gézának, Prámer Margittól gyermekei nincsenek.
A család ezen ága az ágost. evang. hitvallást követi.
VI. Tábla.
I. János (ki az I. táblán) sz. 1656 † 1695 (Mauksch Kata, egyb. 1687 máj. 6); III. Zsigmond sz. 1688 szept. 28 (Toperczer Kata) egyb. 1706 okt. 8; III. János sz. 1691 jan. 31 † 1758 jun. 22 a család sárosmegyei vonalának törzsatyja 1732 nemesi bizonyitványt vesz (neje Cornides Éva); Mártha sz. 1693 decz 12 (Weisz Ágost Joachim neje) 1748-ban özvegy; V. Katalin sz. 1717 máj. 12; Zsófia sz. 1719 nov. 21; Borbála sz. 1721 decz 31; V. János sz. 1729 jul. 29 (Schwartner Anna-Susanna egyb. 1752 febr. 1); IV. Judith sz. 1733 szept. 4; IV. Márton sz. 1752 nov. 10 †; Éva-Rosalia sz. 1755 jan. 5; Dániel-János sz. 1757 okt. 25 † 1816 máj. 26 (Szinyey Merse Borb.); László sz. 1760 jún. 24; V. Márton sz. 1768 febr. 29; VII. János sz. 1797 szept. 18 †1827 aug. 6 (Péchy Alexandrine); Antal sz. 1798 decz. 31 † 1867 nov. 25 (Zmeskál Fanny); III. Borbála sz. 1800 június 23 † 1874 márcz. 23 (Kubinyi Miksáné egyb. 1821 decz. 10); Terézia (Jüttner Nándor cs. és kir. százados); I. Mária † 1891 jun. 22 (Hedry Nándorné); I. Bertha sz. 1829 jan. 8 (Usz Istvánné); Kálmán sz. 1830 febr. 16 † 1878 decz. 17 (Zombory Victoria); I. Géza sz. 1857 Sáros m. szolgabirája (Pramer Margit); Béla sz. 1861 †1879; Margit sz. 1859
Hátra volna még, hogy a leszármazási táblán kitüntetett többi családtagokról is számot adjunk. Ezekről azonban oly gyérek az adataink, hogy bízvást magára a leszármazási táblára utalhatjuk az olvasót, itt csupán csak annyit jegyezve meg, a mennyi a családfa megértéséhez szükségesnek látszik.
I. Dávid ágát fiai: III. Dávid és I. Mihály terjesztették tovább. Az előbbinek fia I. Jakab az, a kiről már fentebb mondva volt, hogy 1732-ben Szepesmegyétől nemesi bizonyságlevelet vett. Ugyanő később, 1742-ben, gr. Pálffy Páltól nádori parancsot* Szakmáry Géza birtokában.* eszközöl ki, mely szerint a szepesi káptalannak meghagyatik, hogy a Várady-Szakmáry családra vonatkozó okiratokat s nevezetesen a kis-szalóki birtokról szóló kir. adománylevelet és iktató parancsot, valamint a birtokba történt bevezetésről szóló jelentést hiteles alakban kiadja. Ennek ága unokáival szakad meg. (L. a II. Táb.)
I. Mihályról egy 1693-ban kelt osztálylevélből* Lucsivnai levéltár.* csak azt tudjuk, hogy neje Zsuzsánna, Máriássy Imre és Bakos Borbála leánya volt.
A rendelkezésünkre álló anyakönyvi kivonatok között egy Szakmáry Mihály gyermekeiül Jánost (szül. 1700 július 17.) Zsófiát (sz. 1703 nov. 26) és Zsuzsannát (sz. 1707 május 5.) találjuk feljegyezve. Minthogy azonban ennek anyja Lipcsey Zsófia volt (egyb. 1699 okt. 10.) s arról, hogy a családfán előforduló I. Mihály másodszor nősült volna, biztos tudomásunk nincsen: a nevezetteket, bár az évszámok találnak, nem is mertük a leszármazási táblára illeszteni.
Ugyanígy nem volt elhelyezhető a családfán II. Mihály, kinek utódjait a rendelkezésünkre álló anyakönyvi kivonatok tanulsága szerint a következő táblázat mutatja:
II. Mihály neje Mudrony Kata, egyb. 1726. nov. 17; I. Jakab sz. 1728 aug. 31; Kata 1730 okt. 6; Márton sz. 1735 jan. 27; III. Mihály sz. 1739 febr. 4 (gyógyszerész) neje: Fischer Anna Judith egyb. 1765. máj. 7; Dániel sz. 1745 jul. 31; IV. Mihály sz. 1766. ápr. 19 (orvos Wagendrüsselben) neje: Hauser Borbála; Lukács sz. 1768 † 1769; Anna-Kat. sz. 1769 nov. 28; Donáth sz. 1771 szept. 9; János 1773 nov. 15; II. Jakab sz. 1775 szept. 13; Anna-Sus sz. 1777 febr. 5; Anna-Mária sz. 1778 jun. 6; Dávid sz. 1779 decz. 30; Erzsébet sz. 1784 okt. 5; I. Nándor sz. 1797 jun. 1 † 1890 (szücs) neje: Führer Anna Rosina (egyb. 1823 nov. 19); Károly (Móricz) sz. 1824 okt. 27; Roz. Paulina sz. 1826 máj. 24 (Vass Károlyné); Donáth Tiv. sz. 1827 jún. 14; Hermin (Ernest) sz. 1829 márcz. 28; Elis Augusta sz. 1831 máj. 7 (Vitényi Adolfné); Mathild (Ant.) sz. 1834 máj. 2 (Hermann Lajosné); Laura Ludmil. Sz. 1835 ápr. 17; II. Nándor (Gyula) sz. 1837 ápr. 11 (neje Herczog Adolfina, egyb. 1867 okt. 1); Gyula (Nándor Kár.) sz. 1869 honvéd hadapród; Rudolf (Árpád) (sz. 1881 máj. 17); Leányok
Ha meg volna engedve, a mitől tartózkodtunk, hogy a fentebbi leszármazási táblán kitüntetett II. Mihály utódjaival, a családfán (II. tábla) előforduló I. Mihály ágához csatoltassék s összekötő kapocsul ama János vétethessék, kiről mondva volt, hogy egy Szakmáry Mihálynak Lipcsey Zsófiával nemzett fia, akkor ezen ág is, legalább részben szinte a mai napig le volna vezetve.
Szükségesnek véljük itt még különösen megjegyezni, hogy a fentebbi táblázatban kitüntetett III. Mihály és utódai az anyakönyvekben mindenütt a «nobilis» jelzővel fordúlnak elő s hogy I. Nándor neve 1848-ig valamennyi összeírásban is feltalálható.* Sváby Frigyes úr szíves közlése szerint.*
Mint a Várady-Szakmáry család kétségtelen tagjául meg kell még itt emlékeznünk azon Szakmáry Péterről, kiről III. András egyik levelében olvassuk, hogy mint Thököly Imre tisztje 1675-ben Kézsmárkra jött s ott a Várady-Szakmáryak által rokonul fogadtatván, több napig víg lakomákkal tiszteltetett meg. Ha nem csalódunk, ez a Szatmárban letelepedett II. Márton unokája lehetett.
II. Dávidról (1659–1720) már fentebb megemlékezvén, tudjuk, hogy Kézsmárk sz. kir. város polgármestere volt és hogy később öcscsével, III. Andrással, új czimeres nemesi levelet szerzett. Ága a negyedik ízen II. János Györggyel szakadt meg. (III. tábla.)
A Várady-Szakmáry család nőtagjai között találjuk (a II. táblán) Eleonorát, Engelmayer Jakab, Szepes vármegye főpénztárnokának nejét, kinek 1738-ban szépen festett s a család régibb czimerével ellátott arczképét egyik unokája, Engelmayer József kir. törvényszéki elnök bírja.* Sváby Frigyes úr szíves értesítése szerint.* Továbbá (a IV. táblán) Márthát, Weisz Joachim Ágoston nejét. Ez utóbbinak arczképe és 1748–bólszármazó feliratos czímere a kézsmárki evang. templomban látható.* A főoltár mögött levő karzaton a család régi czimere fölött a következő felírás olvasható: «Insigne Várady Szakmáryarum». A Czimer alatt: «Zur Ehre des dreieinigen Gottes habe Ich Martha des Tit. Weisz, Herren Joachim Augustin Weisz hinterlassene Wittib, geb.Wárady–Szakmáryn diesen Umfang, sammt des Altars beiderseits Verschlag durch Gottes Gnade und dessen mir ertheilten weingen Vermögen Anno 1748 malen und schreiben lassen.»*
Ezeken kívül a kézsmárki evang. egyház anyakönyveiben* Ezeknek kivonatait főtiszt. Linberger István úr, kézsmárki evang. lelkésznek köszönhetem, kinek önzetlen fáradtságáért nem mulaszthatom el e helyütt is leghálásabb köszönetemet nyilvánítani.* még számos Szakmáry nevű egyénnel találkozunk, kiket közelebbi adatokhíján a családfán elhelyezni nem tudtunk. Az óvatosság e tekintetben részünkről annál indokoltabb volt, mert tény, hogy úgy Szepes, mint Sáros vármegyében nem nemes Szakmáryak is éltek, kik a múlt század első felében nemességüket és közös leszármazásukat a Várady-Szakmáryakkal váltig vitatták, a nélkül, hogy igényeiket akár az egyik, akár a másik irányban érvényesíteni tudták volna. Saját kutatásaink ebben az irányban, fájdalom, szintén csak negatív eredményre vezettek. Mind a mellett legyen szabad azt, a mit a kérdésben forgó Szakmáryakról megtudhattunk, a következendőkben előadnunk.
Ezeknek őse, a rendelkezésünkre bocsátott családi iratok és feljegyzések* Az adatokat Kriebel Elek úr volt szíves időleges használatúl átengedni* szerint azon beresmegyei származású Szakmáry András lett volna, ki mint armalista 1681-ben Mármaros-Szigeten, az ottani csizmadia–czégtől felszabadító levelet kapott s 1690-ben Kézsmárkra jövén, itt megnősült és állandóan megtelepedett. Nejével, Króner Máriával egy virágzó gyolcsüzlet birtokába jutván, Szakmáry András innentúl maga is olyan üzletnek szentelte magát s hol egyedül, hol nejével országszerte a vásárokat látogatta, 1700 táján váratlanul bekövetkezett haláláig.
Házasságából 1697 július 2-án egy fia született II. András, kit serdültebb korában aranyművesnek adtak. A magára maradt fiatal özvegy férje halála után egy ideig még maga folytatta a gyolcskereskedést. Azonban csakhamar átlátta, hogy támasz nélkül nem maradhat, minélfogva nemsokára másodízben bizonyos nemes Búza János könyvnyomdászhoz ment férjhez, kivel egy vásár alkalmával Debreczenben ismerkedett meg. Króner Máriának akkor még életben lévő szülei azt kívánták, hogy Búza saját mesterségét folytassa s ily czélból készek is voltak számára Lőcsén egy könyvnyomdát venni. De nemes Búza János uramnak, ki alkalomadtán szívesen felhajtott a garatra, felettébb megtetszett a gyolcskereskedéssel egybekötött vándorélet és az azzal járó gyakori «alkalom». Kezdetben még csak tűrhetően ment az üzlet. Midőn azonban Búzának Króner Máriával nemzett egyetlen fia alig három éves korában meghalt, a mélyen sulytott atya, keservében teljesen az ivásnak adta magát.
Ezt látva Kroner Mária ismét csak egyedül látogatta a vásárokat. De férje otthon is megtalálta a neje által elkerülni kívánt alkalmat, s mind mélyebbre sülyedt, míg végre teljesen elzüllött. Hogy rút szenvedélyét, melynek saját kis vagyona régen áldozatúl esett, kielégíthesse, gyakran távollevő neje holmiát sem kimélte, sőt már kiskorú mostoha fia Szakmáry András családi iratait s nevezetesen az őrizetére bízott czímeres nemeslevelet is zálogba vetette. E mellett, hogy hogy mostoha fia vagyonát is kézre keríthesse, Szakmáry Anrdást örökbe akarta fogadni, a kiskorú ifjút azzal hitegetvén, hogy az örökbefogadást Biharmegyében kihirdetteti s eláltal nemességét elismerteti. De a terv a rokonok józanságán hajótörést szenvedett. Kevéssel ezután Búza János meghalt.
Szakmáry András, ki időközben vándor éveit Kassán, Pozsonyban s más városokban kitöltötte, mint aranyműves Kézsmárkon telepedett le s 1724-ben nőül vévén Schwartner Anna Máriát, a híres Schwartner Márton nővérét, igen tekintélyes polgárrá lett.
Nemesi származására Szakmáry II. András úgy látszik nem sokat tartott, mert bár a szepesmegyei – azon időben már igen tekintélyes – Várady-Szakmáryak rokonul el nem ismerték, ő saját leszármazásának igazolására (ami máskülönben az ő idejében nem is lehetett volna olyan nehéz) jóformán semmit sem tett. Nem úgy fiai, kik közül különösen I. Pál, ki mint aranyműves Eperjesen telepedett le s ott igen tekintélyes vagyonra tett szert, nemesi származásának elismerésén váltig fáradozott. De hasztalan. Irományokkal, melyekkel állítását támogathatta volna, nem rendelkezett, a Várady-Szakmáryak pedig őt is csak oly kevéssé ismerték el rokonul, mint korábban édes atyját. Iacute;gy tehát Szakmáry András utódai itt, mint Szepes vármegyében csak polgárokul ismertettek.
A család leszármazását a következő (VII.) táblázat mutatja:
VII. Tábla.
Szakmáry I. András (armalista) Bereg megyéből Kézsmárkra bevándorol † 1700 táján neje Kroner Mária (később Búza Jánosné) egyb. 1690 febr. 7; II. András aranymüves Kézsmárkon, szül 1697 jul. 2 1. neje Schwartner Anna-Mária, egyb. 1724 2. neje: Steller Anna-Justina, egyb. 1736 † 1798; 1-től Anna-Mária sz. 1725 jún. 20; Susanna sz. 1726 okt. 18; Katasz. 1729 febr. 8; János-Dániel sz. 1733 máj. 6 lőcsei polgár, aranymüves neje Cornides Anna Susanna, egyb. 1761 okt. 26; Éva sz. 1735 febr. 20; Anna (Justina) sz. 1739 nov. 29; I. Pál sz. 1743 jan 25 aranymüves Eperjesen (polgár) neje: Rolly Róza egyb. 1778 febr. 8; Samu sz. 1746 jan. 25; Rachel sz. 1748 jún. 10 † 1750 máj. 17; Keresztély sz. 1757 febr. 3 † 1761 szept. 12; Dániel sz. 1760 jan. 5; Anna (Susanna) sz. 1762 aug. 29; Zsófia (Erzsébet) sz. 1763 szept. 26; János-Samu sz. 1764 aug. 30; Anna (Katalin) sz. 1766 máj. 13; Anna Susanna sz. 1770 aug. 13;Róza-Sus. Sz. 1779 nov. 28 Kriebel Andrásné; II. Pál sz. 1781 jún. 6 Láng Róza; Már. Terézia 1783–1786; Ján. Sámuel 1785–1787; Zsófia sz. 1788 márcz. 8 Alemann Ferencz, a nemrég elhalt br. Alemann Vilm. c. kir. táborszernagy fivéreinek neje; Julia Susanna 1791 febr. 6; Rosina-Eugénia sz. 1811 jún. 14
Elmondtuk, a mit a Várady Szakmáry család eredetéről, leszármazásáról, viszontagságairól, a rendelkezésünkre álló hézagos adatok tanulmányozása közben feljegyzésre méltónak itéltünk. Lehető lelkiismeretességgel állítottuk össze a leszármazási táblákat. Teljes tárgyilagossággal adtuk elő a meghiusult törekvéseinket is , melyekkel más hasonnevű családok tagjai, családi hagyományaikra támaszkodva, a vérségi összeköttetés igazolását megkisérlették; kerestük az összekötő szálakat s ha mi sem voltunk szerencsésebbek azok feltalálásában, mint annak idején maguk az érdekeltek, annak bizonyára nem mi vagyunk az okai.
Százados családfák, melyeknek segítségével a leszármazási táblákat összeállíthattuk volna, nem állottak rendelkezésünkre, s azért megeshetett helyenként, hogy minden óvatosság daczára nem ahhoz az ághoz fűztük az almát, melyhez tartozik. Azonban híven igyekeztünk az évszámokat feljegyezni, hogy ha lesz, ki utánunk biztosabb adatok segítségével veszi bírálat alá munkálatunkat, annál könnyebben találhassa meg az esetleges tévedést.
Vajha akadna, ki e munkát magára vállalná, s helyenként hézagos előadásunkat kiegészítené! Munkája könnyebb lesz, mint a mienk volt s kétségkívül jobb is. Az érdemet azért szívesen engedjük át másnak; a magunk részére ebből csupán annyit véve igénybe, a mennyi az úttörőt jogosan megilleti.
Kubinyi Miklós.
A Meliórisz család.
(Egy czímerrajzzal.)
Midőn jelen dolgozatom szűk keretében családom multját vázolni iparkodom, nem családi húság vagy elfogultság, hanem tisztán azon meggyőződés vezet, hogy nemcsak akkor tesz az ember a heraldika és genealogia tudományának szolgálatot, ha országos szerepet vitt nemzetségek fényes történetével ismerteti meg a közönséget, hanem akkor is, ha szerényebb, de ismeretlen adatokat kutat fel és tesz ösmertekké.
A Meliórisz családról a nemességi czímeres könyvek, genealógiai munkák nem igen emlékeznek meg: Siebmacher nem említi, Nagy Iván foglalkozik ugyan vele, de igen röviden és hézagosan; ennek pótlásáúl szolgáljanak jelen soraim.
A Meliórisz család felvidéki, liptói eredetű. A hybbei anyakönyvek fentartották Melioris Mátyásnak, nejének, Anna asszonynak és nővérének, Katalinnak emlékét; Mátyás hybbei postamester volt 1675 körűl; fia Márton I. Lipóttól nyer 1687deczember 16-án Pozsonyban kiállított, és 1688 július 12-én Liptó-Szentmiklóson kihirdetett czimeres nemes levelet a maga, valamint apósa Dianis János és ennek Elizaeus nevű fia részére.
Az oklevél élére festett czímer a következő: hasított katonai pajzs alja zöld színű; a jobboldali aranymezőben kiterjesztett szárnyú egyfejű fekete sas áll, a bal kék mezőben három fehér halom van, melyeknek középsőjén vörös mezű, arany póstakürtöt tartó jobb felkar könyököl. A pajzson jobbra fordúlt rostélyos, nyitott sikak, ezen királyi korona, melyből a czímerképhez mindenben hasonló, kürtöt tartó kar emelkedik ki sisakdísz gyanánt. A foszlányok jobbról veres és arany, balról veres és kék szinűek. A czímer háttere arany négyszögű keret, melynek sarkaiban Magyar-, Cseh-, Dalmát- és Horvátországok czímerei láthatók; ezen kereten belül zöld koszorúból körített lilaszínű damaszkolt alapon van a fentebb leírt czímer. A zöld koszorút megtöri a császári koronával ellátott pajzsban a kétfejű sas.
Ime ez a czímer is szimbolizál! A fehér hegyen nyugvó, s póstakürtöt tartó kar világos utalás a nemességszerző Márton apjának – az akkori időkben tekintélyes – állására.
Meliórisz Márton Hybbéról átköltözött a Liptó-Szent Miklós melletti Deménfalvára, hol emlékét ma is őrzi lakóházának gerendáján e felírás: « Fieri curavit C. B. Martini Melioris Sacr. Caesare. Maie. Si. Po. Et Hib. Ad. M. 1719.» Utódait szakadatlanúl mint birtokosokat találjuk Deménfalván – melynek nevét praedicatumul is használták – egész a jelen század közepéig, mikor a deménfalvi részjószág a Povolnyakra, mint Meliórisz László örököseire szállt.
Mártonnak első neje a czímeres nemeslevél szerint Dianis János leánya volt; erről többi okmányaink említést nem tesznek, de annál sűrűbben wmlékeznek meg második felségéről, Nádasdi Baán Helenáról, Baán Ádám s Turiki és Komjátnai Thuránszky Magdolna leányáról, kinek nyagyanyja Thuránszky Jánosné, született Neczpáli Justh Anna volt. Ezen a néven bírt a Meliórisz család a túróczmegyei T.-Kastyánon, Blazsoveczen, Ábrahámfalván s a komárommegyei Nagy-Léelen a Baán, Csemniczky, Reviczky, Kiszely és Mattyasovszky családokkal egyenlő részben.
Mártonnak és Baán Helénának leszármazóit a következő táblázatok mutatják:
I. Tábla.
N. Mátyás neje Anna 1675 postamester; Katalin; Márton 1687-ben czímeres nemeslevelet kap 1. Dianis N. 2. Nádasdiné Baán Heléna; János ; József l. a II. táblát; Éva Palugyai és Bodafalvi Palugyai Gáspár alispán neje; Magdolna Benedekfalvi Kiszely Mátyásné
A legidősebb ág tehát fiágban kihalt; családi feljegyzések, hagyomány, sőt a család idősebb tagjainak visszaemlékezése szerint is Méliórisz Juliannának lánya Teréz egy báró Gureczkyhez és ennek egy Antonia nevű lánya egy Thurn és Taxis herczeghez ment nőül és özvegységében a szepesi káptalanban lakott.
II. Tábla.
I. József ki az I. táblán † 1770 Roxer Katalin sz. 1724 Kézsmárkon; Mária sz. Hibben 1740 körül; Ignácz; László árvai főügyész Ambrózy Erzsébet; II. József; Mihály; Katalin (l III. táblát); János; Klára; Gábor; Antal; I. Lajos; Dániel, Elek-Farkas (l. a IV. táblán); Zsuzsanna Lestini Domanoveczy Zmeskál László; II. János; Pál; Judith 1. Reviczkyné 2. Palugyainé; Erzsébet; II. László; Zsófia Benedekfalvi Detrich Flóriánné; Péter; Therézia Párniczai Párniczkyné; Klára Kubini Kubinyi Imréné; Karolina Povolny Jánosné; II. Lajos 1796; III. József
A nemességszerző Mártonnak gyermekei közül I. József folytatta ágát; neje Roxer Katalin volt, nemes Roxer János és Mudrányi Katalin 1724 márczius 22-én Késmárkon született lánya. Tizennégy gyermekük közül három: Mária, Ignácz és József Hybbén, a többi Deménfalván született és Nagy–Palugyán kereszteltett meg1746 és 1749 között. I. László Nagy Iván szerint 1775-ben árvamegyei alügyész, 1781-ben főügyész, később az árvai uradalom ügyésze s mint ilyen Árva-Váralján lakott. 1814-ben már özvegyével, született Ambrózy Erzsébettel perel a deménfalvi birtok 1776–iki elosztásából kifolyólag unokaöccse, Meliórisz János; Szentiványi Pál liptói alispán 1814 nov. 3–iki idézési rendeletében mondja: «expositum est mihi nomine et in persona generosi domini Joanni Meliórisz, filii Michaelis, filii Josephi, filii Martini, filii condam Mathiae Meliórisz de Deménfalva» stb.
Tizenegy gyermeküket s a legfiatalabbnak, Lajos volt árvamegyei szolgabiró s porubai birtokosnak József nevű fiát a fenti táblázat mutatja.
III. Tábla.
Mihály (ki a II. táblán)1746–1786 Csemniczei Csemniczky Anna; Júlia; III. János Okrucsai Okruczky Erzsébet; Anna; Zsuzsanna; Konstanczia † 1881; Amália † 1887 Jeszeni Jeszenszky Lászlóné; Lujza Sághy Péterné
Az ezen táblázat élén álló Mihályt az 1777–iki liptói nemesi összeírás deménfalvi birtokos nemesként tünteti fel. Testvére Gábor 1779-ben ügyvédi diplomát kap. Mihálynak és Csemniczei Csemniczky Annának fia IV. Lajos tevékeny mozgalmas életű ember; ügyvéd, udvari ágens (agens aulicus) s mint ilyen, hosszú ideig Bécsben tartózkodik; majd sokat utazik; az alsó ausztriai országos kormány 1809-ben állít ki részére («für Johann v. Meliorisz de Deménfalva») útlevelet. Mint deménfalvi birtokos és a közbirtokosság igazgatója, sokat perel. Neje Okrutai Okrutczky Sámuel és Szinyei Merse Anna Mária lánya Erzsébet vol, kivel az abaujmegyei Vajkóczon, Harasztin és Felső-Kemenczén kapott részjószágokat.
IV. Tábla.
I. Dániel (ki a II. táblán) 1759–1813 görgői Görgey Dorothea; II. László 1792–1855 Lestini s Domanoveczy Zmeskál Rozália 1795–1881; István sz. 1795; Sándor 1798–1841; Gergely 1800–1887; l. az V. táblát II. Dániel sz. 1804; Anna 1808–1896 nemes Ganzaugh Istvánné † 1896 jún. 26; Dénes 1820–1883 (Mérey) Lestini s Domanoveczi Zmeskál Bertha; I. Kálmán sz. 1823 júl. 25 Gánóczy Keczkés Bertha sz. 1831; Aurél sz. 1826 (Mérey) Lucskai és Kükemezei Bánó Georgine; I. Árpád 1836–1848; II. Árpád 1852–1853; Ilka sz. 1855 Meliórisz Józsefné; II. Kálmán sz. 1858 Lucskai és Kükemezei Bánó Mariska; Béla sz. 1875; Lenke sz. 1884; Jenő sz. 1886; Kálmán sz. 1894
Meliórisz Dániel 1759-ben született Deménfalván; megszerezvén az ügyvédi diplomát, 1780 körül Sárosmegyébe, Eperjesre költözött, megalapítva a család ma is élő sárosi ágát. Mint híres ügyvéd s táblabiró jelentékeny szerepet játszott a közéletben. Szerzett Kis-Sáros, Zsebfalva, Radács, Berzenke, Fricske, Harságh sárosmegyei községekben, Epersejen, továbbá a felesége révén, ki a Görgői Görgey család már kihalt tornamegyei ágából származott Görgey Jánosnak és Iglói és Zabari Szontagh Dorothea leánya, Görgey Dorottya volt, Szögligeten és Felső-Nyárádon bírt részjószágot; Bodrog-Keresztúron szőllőket vett. Meghalt Eperjesen 1813 február 17-én. Legidősebb fia II. László 1792-ben született; Radácson gazdálkodott; táblabiró; az árvamegyei Geczelben szerzett. Neje Lestini és Domenoveczi Zmeskal Rosalia volt, Zmeskal József tiszáninneni kerületi táblai ülnök és Lőcsei Pfannschmiedt Theresia leánya.
Négy fia volt: Dénes, Kálmán, Aurél és Árpád, ki fiatalon halt el 1848-ban.
Dénes (született 1820-ban, meghalt 1883-ban) hosszú éveken át sárosmegyei főszolgabiró; Lestini és Domanoveczi Zmeskal Móricz árvai főispán, cs. és kir. kamarás és Pelsüczi Hámos Jeanette leámyát, Berthát birta nőül; testvéröcscsével Auréllal együtt – ki előbb megyei főjegyző, majd törvényszéki biró volt – 1876-ban királyi engedélylyel nevét «Nagy selmeczi Mérey»-re változtatta: I. Kálmán (született 1823 július 25-én Eperjesen; él) táblabiró stb. az 1848/49–iki szabadságharcz 26 csatájában vett részt mint honvédfőhadnagy; 1851-ben megnősült, nőül vette Gánóczy Keczkés Berthát (szülei Keczkés Pál és nemes Engel Eugénia, Engel Keresztély János udvari tanácsos és híres történetíró lánya) s Kis-Sároson gazdálkodott köztiszteletnek örvendve. Nagyobbítá a kis-sárosi és radácsi birtokot.
Gyermekei a kis korában elhalt Árpád, továbbá Ilka és II. Kálmán, Ilka (sz. 1855 július 7-én Kis-Sároson; él) férjhez ment Meliórisz Józsefhez 1874-ben, kitől 1877-ben elvált. II. Kálmán (sz. 1858 Kis-Sároson) kis-sárosi és ináncsi földbirtokos, neje Lucskai és Kükemezei Bánó József volt képviselőházi alelnök és báró Jeszenszky Therézia lánya, Mariska.
V. Tábla.
Gergely (ki a IV, táblán) 1800–1887 1. Görgői Görgey Rozália 2. nemes Maléter Nathália; Miklós sz. 1840. Hlatky Olga; Etelka; IV. József sz. 1845 Meliórisz Ilka; II. Lajos sz. 1855.; Miletta sz. 1876; Béla sz. 1875 aug. 23
Melórisz Gergely (született 1800 Radácson, meghalt 1887 Eperjesen) radácsi földbirtokos, az eperjesi evangélikus egyház főfelügyelője, táblabiró. Első neje Görgői Görgey Rozália, Görgey Sándor és nemes Palzmann Rozália lánya volt, kinek halála után nőül vette a ma is élő nemes Maléter Natháliát (szülei Maláter János Sámuel és Lestini és Domanoveczi Zmeskál Teréz), kitől gyermekei: Miklós (sz. 1840, él) – lakik Bereg-Vég-Ardón; neje Hlatky Olga, lánya Miletta, – Etelka (él), IV. József és II. Lajos. IV. József (sz. 1845 Radácson, él), földbirtokos; 1874-ben nőül vette Meliórisz Ilkát; elváltak 1877-ben. Fia Béla (sz. 1875 augusztus 23-án Kis-Sároson, él) joghallgató.
A fentebbiekben akartam vázolni egy felvidéki nemes család múltját és jelenét.
Meliórisz Béla.
A Csanád nemzetség Waffa és Bogyoszló vonala.
(Harmadik közlemény.)
Waffa comes második fiának, Barnabásnak ágazata I. Mihályban nyert folytatást, ki a IV. Béla alatt 1256-ban történt osztályban részt vett s ismét szerepel 1274-ben, midőn az aradi káptalan előtt egyrészt a Csanád fiai, másrészt I. Barnabás mindhárom fia, Domokos, Mihály és Barnabás, úgy a harmadik Waffa fia Fülöp, Benedek nevű fiának Fülöp fia egymás közt birtokaikon megosztoznak.* Br. Wesselényi cs. görcsöni Itárából. Eredeti okl.*
Találkozunk még Mihállyal 1285 ápril 26-án is, midőn Tamás – Pongrácz fia – az 1–ső Thelegdy, IV. László király előtt, rokonaival megjelenve, csanádmegyei birtokait ezekkel megállapíttatja, ekkor is jelen vannak – a többiek közt – e Barnabás comesnek mindhárom fia: Domokos, Barnabás és Mihály.* Wenzel, Árpádkori új okmt. IX. k. 419. l.*
Innentúl I. Mihály már nem jön többé elő Csanádmegyében, lehet hogy végkép el is költözék onnan, – hogy talán a Csanádok erdélyi birtokaira ment lakni – s lehet, hogy Feketetó, vagy más néven Mikcseháza (Mikcse vagy Micsk, Mecsk, régi magyarosan annyi, mint Mihály) – lett tanyája s talán tőle vette nevét is e birtok.
Bizonyos, hogy az 1337. évi újabb birtokosztályban sem I. Mihály, illetve maradéka, sem a Waffa-ágon élő hármas más család (a Gergelyé, Domokosé és I. Fülöpé) részt nem kapnak, mert mint láttuk, csak a Thelekdyek (Kelemenös ága) és a Makófalvyak (I. Dénes ága) osztozkodnak, pedig az érintett három család még Csanádban lakik, míg Mihálynak Csanádban a nyoma is veszett, nyilván ottani birtokait már elidegenítvén.
A Zéthényi Makó család
Nagy valószínűséggel véljük állíthatni, hogy I. Mihály tekinthető a XIV. században Zemplén megyében felmerülő Makó család törzsapjának.
Elismerjük, hogy kétségtelen bizonyossággal ezt odaállítani nem lehet, mert sajnos nem ismerünk olyan oklevelet, mely az alább tárgyalandó Jánosnak apját határozottan Mihálynak nevezné meg, vagy pedig a Csanád genusból való származását a «de genere» jelzéssel kisérné, de meggyőződésünk, hogy az alábbiakban felhozandók mégis az egyszerű gyanításánál több erővel bírnak.
Ha azért nem is vezetjük le – mert ezt nem tehetjük – a zempléni ős Makókat a Csanád-nemből, mégis e nemzetség történetének keretében e család leszármazásának ismertetését is mellőzhetetlennek tartottuk.
Lehet, hogy egy szerencsésebb kutatónak, vagy talán magunknak is sikerülend még utóbb a hiányzó adatot megtalálni s a kérdést egyik vagy másik irányban eldönteni.
Ép ez időtájt – a XIV. század közepén – merül fel ugyanis Zemplénmegyében Joannes de Mikeche, Mekch vagy Mikethe.
Apjának e megyében nyoma sincsen, csak azt tudjuk Jánosról, hogy a zemplénmegyei ős Náthafalussy családból kiágazó családok egyikéből – valószínűen a Leznay családból – házasodván, Zemplénben lakott és Zemplén s Ung megyékben birtokokhoz jutott. Birtokos volt a Mikche vagy Mikeche (Mikete) faluban is, és «de Mikeche vagy Mikete»-nek iratott.
János két fiának Makó és Mihály nevet adott.
Tudjuk, hogy Makó bán neve a Waffa ágon – sőt az egész nemzetségben is – különös előszeretet tárgya volt.
János úr is talán ennek emlékére, vagy hogy a távol Csanádmegyebeli Makók vagy Makófalvyakkal az összetartozandóságot kifejezze, adta elsőszülött fiának a «Makó» nevet, ki azt még személynév gyanánt viselte ugyan, de már utódjai a Makó vezetéknévvel élnek.
Maga Makó az oklevelekben különböző előnevekkel jő elő. Birtokai voltak Zemplénmegyében: Zenthesen, Zethényben, Mikechén és Sárosmegyében: Kruchón. Ezek közül felváltva egyik vagy másikról, néha pedig egyszerre kettő-háromról is iratik a neve.
Ifjabb testvére Mihály, ki – lehet ezzel a nagyapja nevét kapta – inkább csak «Mikechei» névvel fordúl elő s már 1345-ben mint királyi ember szerepel.* Gr. Sztáray okltár, I. k. 184. l.*
János fiai: Makó és Mihály s több Leznay jogon lévő érdektársai ellen pert indított Leznay István fia Domokos, melyben a Leznayak, Csemermegyeyek, Navalyadi Naták, úgy Jánosunknak fiai: Makó és Mihály mint alperesek szerepelnek.
E perben az egri káptalan 1335 okt. 6-án kelt határtjáró levele alapján létre jött a felek közt az osztályos egyezség, a zemplénmegyei Lezna, Rákócz (Rachkolch), Volya, Szankócz, Vagyakócz, Markusfalva, Navalyad, Csemernye, Csukaháza, Berch, és Mikeche nevű birtokok iránt.
Alapúl vétetett: 1–ször a budai káptalannak 1335 január 23-án, 2–szor az egri káptalannak fentérintett 1335 okt. 6–iki keletű oklevelei, melyeket a felek az országbirónak bemutattak.
A budai káptalan oklevelében érintve van Béla királynak oklevele is, mely szerint Navalyadi Nata fiai, Csemernyei Márk fiai és Lezna fiai közt e birtokok már egyszer osztály alá kerültek.
Megemlíttetik az országbirói oklevélben, hogy úgy a budai, valamint az egri káptalanok 1335-ben csakis eme három család részére tartattak határjárást és tettek osztályt.
Az Árpádok korában tehát a Makók még nem voltak osztályosok eme családokkal tehát sem az egy nemzetségből való eredés alapján, sem a beházasodás nyomán semmi közösségben meg nem voltak s nem is lehettek.
Most azonban (1357-ben)már eme fenti osztályosok utódjaira nézve vált szükségessé jabban az osztályvétel és a meghatárolás.
Ez új határolás alapján Szécsi Miklós országbiró 1357 május 20-án a létrejött osztály megtörténtét megerősíti.* Eredetben a Náthafalussy cs. ltárában Náthafalussy Kornélnál, Fasc. 1. nr. 6, 7, 15, 16, 17. és leleszi konvent ltárában, fasc. 31. inter Acta nr. 28. Ann. 1390.
Ez oklevélből szükségesnek vélem a következő tételek közlését, a határ ugyanis érinti a Rákóczy család ősének birtokát Gyapult is. Erre nézve így szól az: ... «et inciperet tenere metas cum Blasio filio Michaelis de Rakoulch abindeque juxta metas possessionis ipsius Blasii Gyapul vocate , veniret ad metas possessionis memoratorum Petheu filii Petri, Michaelis et Makou filiorum Michaelis (így!) filiorum (így!) Joannis, Berch supradicte.»
Itt nyilván fel van cserélve Makónak és Mihálynak apja és nagyapja neve!
Az oklevél odább ismét helyesen Jánost mondja apáúl. «... item meta terrae ipsius possessionalis Rach kolch, quibus eadem a possessione dictorum Makou et Michaelis filiorum Joannis, nec non Petheu filii Petri Rachkolch vocata distingueretur et separeretur etc.» – Tehát a Bogát-Radván nemből eredő Rákóczy család ősi fészkével határosok váltak a Makók is s ott maguk is birtokosok.*
Azon év szept. 16-án az osztályos atyafiak s köztük János fiai: Makó és Mihály eme birtokokra nézve a leleszi konvent előtt kijelentették, hogy azok firól fira szálljanak s hogy leánynegyedek azokból ne birtokban, hanem mindig készpénzbeni fizetés által elégíttessenek ki s ha ezen osztályos rokonok közűl valamelyik magúl szakadna ennek birtok-illetősége átszáll a többire. Ennek senki ellent nem mondhatván.* Eredetiben a Náthafalussy cs. ltárában Náthafalussy Kornélnál. Fasc. 1. nr. 18.*
Makónak Lapispataki Dezső leányától Erzsébettől* Orsz. lt. N. R. A. fasc. 1555, nr. 1.* hét fia: János, Pál, György, Péter, Jakab, Ferencz és Benedek született, kikről okleveleink elég bőven beszélnek.
Elsőben is a legifjabb fiúnál vesszük fel a fonalat, mert ennek leszármazottjaival – kevés adat állván rendelkezésünkre – a leggyorsabban is végezhetünk.
Benedek, Klára nevű feleségével Miklós és István fiakat nemzett. Miklós után pedig László, Benedek, Péter és Ilona nevű gyermekek maradtak.
Benedek apjának – Makounak – sárosmegyei kruchói birtokát kapván meg, már a Makó család név mellé a «Kruchói» előnevet vette használatba, s maradékai «Kruchói Makók»-nak iratnak.
A fenti leszármazásra nézve két oklevél adatai szolgáltatnak bizonyítékot. Ugyanis: nemes Miklós úr, a ki néhai Benedek fia (filii condam Makó dicti de Kruchó), anyja pedig nemes Klára asszony, a maga, úgy László, Benedek és Péter nevű fiai, Ilona nevű leánya, István nevű testvére s ennek Ábrahám nevű és a többi fiai, úgy Dorottya nevű s a többi leányai, nemkülönben egyéb rokonai nevében a szepesi káptalan előtt azt a felvállalást tette: hogy t. i. néhai nemes Lapispataki Zsigmond fia Miklós és néhai Segnyei Miklós fia János vele kiegyeztek a néhai Lapispataki Dezső leánya Erzsébetnek, – a ki a fentérintett Kruchói Mihálynak a felesége, a felvallást tevő Miklósnak pedig nagyanyja volt, – összes ingó és ingatlanságából álló hozománya és leány-negyed illtőségére nézve stb.
Erről a szepesi káptalan 1467 január 17-én hiteles kiadványt állított ki.* U. ott.*
Továbbá néhai Kruchó Demeter özvegye Margit asszony és fia György s leánya Potentiana nevében is a leleszi konvent előtt kijelentik, hogy mely különböző hatalmaskodási és kártérítési ügyek akár a király, akár az egyházi biróságok előtt folyamatban voltak, egyrészt a Lapispataki Miklós és Kruchói Makó Ábrahám és Miklós, másrészt pedig a nevezett Kruchói Demeter özvegye Margit és Kruchói György között, ezekben az ügyekben békésen kiegyeznek s az ügyeket és pereket egymás irányában kölcsönösen leteszik és megszüntetik; az ezekre vonatkozó okleveleket közösen megsemmisítik. Miről a leleszi konvent nekik1478 január 9-én hiteles okiratot állitott ki.* Orsz. lt. N. R. A. fasc 1557. nr. 1.*
Benedek utódjairól több tudomásom nincs. Bizonyos csak az, hogy a sárosi ágon máig élő Makay család Kruchón a jelen századig birtokos volt.
Makónak többi gyermekei közül János és Pál már 1371-ben mint nádori emberek szerepelne Bacsányi Péter fiának Jánosnak Dobos birtok iránt folyó perében az egri káptalan által tartott határjárás alkalmával.* Gr. Károlyi oklt. I., k. 321. l.*
János 1373-ban is nádori emberként küdetik ki – Imre nádor részéről – László mester ügyében a Herczeg Péter által elkövetett hatalmaskodások iránt a vizsgálatok teljesítésére.* Gr. Zichy okmt., III. k. 491. l.*
1374-ben ugyancsak János Sikácsi Miklóssal és Pouka fia Pállal együtt perbe idéztetik, Kaponyai Mihály és Pouka fia János és leánya részéről.* Leleszi konvent, fasc. 15. Act. nr. 1.*
Makó fiai: János és Pál, valamint Póka fia György úgy Zentesi Póka unokája János ellen eszközölt ki 1377-ben intető-parancsot Boly László anyjának (Annának) hozománya, nászajándéka és a leány negyedének kiadása iránt.* U. ott, Act. nr. 16.*
Makó fiai: Péter és Jakab pedig 1383-ban vizsgálati parancsot eszközöltek ki Zakanyai vagy Zbugyai Pál fiai Miklós ellen, mert ezek az ő malmuktól a Laborcz folyó vizét elzárták.* U. ott, fasc. 24. act. nr. 21*
Ábray Mihály 1390-ben Zentesi Makó fia Jánosnak Zétényi birtokáról öt malaczot elhajtván, a miatt ellene János vizsgálatot eszközölt ki.
1391-ben a Leznay jogú érdekeltek: és pedig egy részről Leznay György özvegye Ilona, Leszteméry Lőrincz leánya, továbbá Kruchói Jakab özvegye, azután Klára Leszteméry Mátyás leánya, másrészt a Náthafalussyak, Csemernyeyek, úgy Mykethey Makó fiai: Péter, Jakab és György, megjelentek a leleszi konvent előtt s kijelentették, hogy miután Leznay Lőrincz fimagzat nélkül halt el, ők, mint a nevezett Lőrincznek osztályos rokonai (fratres condivisionales) megegyeznek néhai Leznay György özvegyével, leánynegyed-rész, hozomány és nászajándék tekintetében a leznai a sztankóczyi és vagyakóczi birtokokból. Erről a konvent hiteles tanusitványt ád ki.* Orsz. lt. N. R. A. fasc. 791. nr. 46.*
Ugyancsak a Leznay örökségből kifolyóan 1392-ben Miketei Pető fia László vizsgálatot indíttat Makó fia Péter, Jakab és György ellen, valamint Navalyádi Nata fiai: László és György, úgy Csemernyey László s fia Benedek, Imre gönczi plébános, Náthafalussy László fiai Dénes és Ferencz ellen azért, mert ezek őt leznai, sztankóczi és vajakóczi birtokrészeiből kizárták.* Lelesz, fasc. 33. Act. nr. 8.*
1405-ben Makó János mellett már ennek fiaival Péterrel, Györgygyel és Jakabbal is találkozunk, kik ellen Kiseszenyi András fia Pál vizsgálati parancsot eszközölt ki amiatt, mert nevezett Makók kizárták vékei és kerektói birtokából, jóllehet a király itélete szerint mind e birtokok nékie itéltettek.* U. ott, fasc. 5. Act. nr. 21.*
Jakab és György – Makó fiai – pedig Nagy (Magnus) Miklós és neje Miketei Izalth ellen kérnek vizsgálatot 1407-ben, mert ezek az ő miketei birtokrészüket elfoglalták.* U. ott. fasc. 7. Act. nr. 6.*
Ismét Makó fia Péter szerepel egy 1409–iki itélő-levélben, mely szerint esküt kelle tennie Péternek arra, hogy Kistárkányi Miklós deáknak keresztúri földjeit, erdeit és rétjét hatalmasúl el nem foglalta.* U. ott, fasc. 9. Act. nr. 8.*
Innentúl a családtagok már mindig a közös Makó családnévvel jönnek elő, váltakozva viselvén a külömböző birtokok után az erre valló előnevet.
Iacute;gy: Zrithey Domokos 1410-ben Zéthéni Makó Pétert és Györgyöt idézteti a miatt, hogy ezek Geuden nevű birtokán feleségét és jobbágyát megsebesítették s becsületükben megsértették.* Lelesz, fasc. 10. Act. nr. 34.*
Vagy pedig midőn 1413-ban a Vajnatiai Eördögh László fia Mihály részére Zemplénmegyei Visk nevű birtokot határolták, ennél Mikethei Makó György szerepel, mint királyi ember.* Gr. Sztáray oklt., II. k. 118. l.*
1413-ban Leznay Péter fia István s ennek anyja Anna idéztetik Makó fiait Ferenczet és Györgyöt, mert ezek Leznay Istvánnak Leznán lakó jobbágyát megsebesítették.* Leleszi konvent, fasc. 13. Atc. nr. 19*
Makó fiai közül különösen János tartotta fen, s alapította meg a Zemplénben virágzott Makók nemzetségét. Tőle sarjadzott le az e néven több századon át fenállott család.
János négy fiat nemzett: Pétert, Györgyöt, Jakabot és Mihályt* M. Nemz. Múzeum kézírattára Quart. lat. 2030/a.*
Mind a négyről bőven emlékeznek forrásaink.
Már 1415-ben Zéthéni Makó János fiai: Péter, György és Jakab ellen rendeltetik el vizsgálat a miatt, hogy Cseby Jakab és Lászlónak Zéthén községben a Latorcza vizén emelt malmát elzárták.* Leleszi konvent, fasc. 15. Act. nr. 36.*
Ugyancsak 1416-ban egy másik oklevélben már mint Zentesi Makók jönnek elő. Ugyanis a hajszentlőrinczi prépost, úgy a Csabyak és Zritheyek Zentesi Makó János fiait: Pétert, Györgyöt és Jakabot a vékei, gödéni és szentesi erdőkben okozott károk miatt panaszolván, ez ügyben vizsgált tartatik.* U. ott, fasc 16. Act. nr. 3.*
Ugyanez évben már megint Zéthéni előnévvel iratnak, midőn viszont ők panaszolták be a fentnevezett prépostot és érdektársait. Itt Péter György és Jakab (dicti Makó de Zethen), nemkülönben a nevezett Péter fia Imre s György fia Simon részére idéztetnek meg, a hajszentlőrinczi prépost Csobai Pál és László, úgy Zrithey Domokos Göden helység egy részének elfoglalása, a zétényi malomnak elzárása s utóbbinak újból leendő felállítása tárgyában.* U. ott, fasc 16 Act. nr. 14.*
Péter, György és Jakabnál is találkozunk a XIV–ik, sőt még a XV–ik századbeli okleveleinkben nem ritkán előforduló azzal a jelenséggel, hogy apaként a nagyapa neve iratott a levélbe.
Iacute;me, a reá következő évben 1417-ben megint vizsgálatot tartanak Péter, Gyöegy és Jakab, továbbá Imre és János a nevezett Péter fiai, úgy Simon a nevezett György fia, ugyancsak a Csapyak a hajszentlőrinczi prépostság és Lasztóczy Dénes fia János ellen, az ő zentesi határbeli erdejük pusztítása miatt, s a levélben Péter, György és Jakab, mint «filii Makou de Zethen» jelöltetnek meg.* Leleszi konvent, fasc. 17 Act. nr, 101.*
Zéthéni Makó Péter és György 1418-ban is megint vizsgálatot tartanak; és pedig Stibor egri püspök jobbágyai ellen, kik bizonyos jobbágyaikat megsebesítették.* U. ott, fasc. 18. Act, nr. 48.*
Ez évben nyugtatja Péter a maga s fiai Imre és János nevében is Kiseszenyi Balázst az iránt, hogy ez az ő Keréktón lakó Fábián nevű jobbágyuknak több elvett tárgyát nekik visszaadta.* U. ott.*
E Makók történeténél bőven válogathatunk a sok intető és vizsgálatot rendelő parancs s vizsgálati eljárásnak ismertetésében miért is e részben csakis arra szorítkozunk, hogy csak oly okleveleket fogunk érinteni, melyet a leszármazási adat tesz fontosabbá.
1420-ban Zétényi Makó János fiai: Péter és György, továbbá a most nevezett Péternek fiai: Imre, Balázs és János, úgy a nevezett Györgynek fiai: Simon és Bálint részére vizsgálat foganatosíttatott a Helmeczy családbeliek ellen, kik a nevezett Makók gödéni jobbágyainak gabonáját elhordatták.* U. ott, fasc. 20. Act. nr. 22.*
1420-ban még a nevezett két testvér Imregh Miklós, úgy az Eszenyiek és Abaháziak ellen is pereskedtek.* U. ott, fasc. 20. Act. nr. 44. 45.*
Ellenben mindketten (t. i. Péter és György) épp ez évben iktattatnak be Véke falu fele részébe.* Lelesz. Elench. V. k. nr. 114.*
Emiatt perrel támadtattak meg Csicseri Orosz János özvegye Ilona, Makó Katarina Kauhi Péter deák felesége, Tibolddaroczi Péter gyermekei és Helmeczy Gábor és András részéről. A nádor – Garai Miklós – 1423-ban kelt itéletében a perelt ingatlanok felosztását rendelte el. A Makóké maradt 16 jobbágytelek fele része s egy lójáratú malom. Felpereseknek itéltetett 16 népes és egy elhagyott telek, egy lóerejű malom, egy kőből épült egyház toronynyal, a temető, királyi mértékkel mért két ekényi szántóföld, halastó, a «Paptava» nevű tó stb. Iacute;télet után még ez évben egyezség jött létre a felek közt s a Makók még 45 frt fizetését is elvállalták. (A nádor itéletében megint mint Zéthéni Makó fiai irattak Péter és György tehát a nagyatyjuk van apjuk gyanánt megjelölve. Az egyezségben azonban már mint Zéthényi Makó Péter és György szerepelnek.)* Fejér, C. D. X/VI. k. 579–580. II. Itt nyilván téves leírásból a perelt birtok. «Véke» helyett «Urke» névvel fordul elő. És Lelesz , fasc. 23. Act. nr. 84.*
Makó Péter 1429-ben már nem élt, mert ez évben már Anna nevű leánya, mint néhai Zéthéni Makó Péter gyermeke, valamint özvegye Margit említtetnek.
Margit asszony és fia János tartatnak vizsgálatot Zétényi Makó György ellen bizonyos lovak elhajtása tárgyában, nemkülönben a nevezett Makó Györgynek udvari embere (familiaris) ellen is, minthogy ezek több jobbágyaikat megsérelmezték.* Lelesz, fasc. 29. Act. nr. 12, 40, 62.*
György ellen általában igen sok a panasz közbirtokos társai részéről; s különben is azt lehet mndani, hogy itt is – miként az egész országban – midőn ez idő tájt már a birtokos társak mindjobban elszaporodtak, közöttük a békétlenség, az egymáséra törés, az ellenségeskedés napirenden volt.
A Makók birtokainak területéről is végét alig érő sorozatát hozhatnók fel az ilyen sajnos jelenségnek; mellőzzük azonban azoknak legnagyobb részét s csak is némely jellemzőbb esetnek a megérintésére szoritkozunk.
Abaházy László – Miklós fia – panaszolja megint György urat 1430-ban, hogy tőle abaházi lakásából gonosztevők pénzt, ékszereket, okleveleket s sok egyéb ingóságot ellopván ezeket a tolvajok mind Zétényi Makó Györgynek szolgáltatták át; kéri tehát, hogy Györgytől mindezek elvétessenek, s kára helyre hozattassék.* Lelesz, fasc. 30. Act. nr. 42.*
Viszont György testvérének Mihálynak fia György és másik testvére Péternek a fia János ezsközölnek ki ugyanez évben vizsgálatot a nevezett Abaházy László ellen, mert az ő zentesi földjeiken termett összes gabonaneműeket és szénájukat elhordatta s még egyik belső emberüket meg is ölte, egy másikat pedig megsebesítette.* U. ott, fasc. 30. Act. nr. 55.*
Azután megint a Helmecziekkel van bajuk, a kik Makó Györgytől, úgy János fia Gergelytől és Péter fiai: Jakabtól és Benedektől, ezeknek vékei, zentesi és kerektói birtokrészeit foglalták el.* U. ott, fasc. Nr. 23. Act. anni 1434.*
Az Abaházy Lászlóval való ellenségeskedés végzetessé vált. Egy újabb hatalmaskodásnál a támadót agyonvágta, megölte Makó György. György uramat e miatt fej- és jószágvesztésre itélték. De forogtak fenn nagy számmal a kegyelmezésre indító okúl szolgáló körülmények. Zsigmond király azért 1436 november 4-én Prágában kelt grationaléjában megkegyelmez György fejének, sőt meghagyta neki minden javait, kötelezvén őt mégis arra, hogy a megölt jogutódainak elégtételt szolgáltasson.* Gr. Zichy okmt., VIII. k. 593–94. ll.*
Meggyűlt a baja a Makó családnak különösen az Eszenyiekkel. Láttuk fentebb, hogy már 1405-ben perrel támadtattak meg a Kiseszenyiek részéről a vékei és kerektói birtokok miatt.
1435-ben, ítélet alapján már iktatási parancsot nyert Ezeni Pike Balázs, Makó györgy és János vékei és kerektói birtokainak fele részére nézve.* Leleszi konvent, fasc. nr. 34 Act. Anni 1435.*
Pyke Balázs a Péter fia János ellen hatalmaskodás czímén megint csak perelvén Palóczy Máté nádor 1436 szeptember 24-én esküt itélt Makó Jánosnak, hogy ő is, meg özvegy édes anyja is ártatlanok a panaszolt gabona elhordatásában.* Gr. Zichy okmt., VIII. k. 591. l.*
A vékei birtok másik fele részére nézve is folyt per. Ugyanis Eszeni Pyke Balázs felbújtására és kivánságára Helmeczi Adorján és Helmeczi Gál elfoglalták Makó György, János, Péter és Jakabnak vékei birtoka másik felét. Albert király Budán 1438 november 16-án kelt levelében ez ügyben Zemplénmegye bíráit eljárásra utasította. A leleszi konvent szerezte be a bizonyítékokat. Mire a király a Makóknak e birtokba leendő bevezetését és beiktatását rendelte el. E szerint a per a Makók javára dőlvén el, abba a Makó család 1439-ben ünnepélyesen bevezettetvén, be is iktattatott.* Lelesz, Elench. Tom. V. nr. 113. és Gr. Zichy okmt., VIII. k. 634–636 ll.*
Ez évben azonban megint nyugtalaníttattak, mert Agárdy Antal fiai is – Mihály és László – rátörvén Zéténi Makó Péter fiai János, Jakab és Benedeknek zenthesi birtokára, azt törvénytelenül elfoglalták.* Lelesz, fasc. nr. 19. Act. anni 1439.*
A Makó család minden törvényes eszközt felhasználva, hogy az ítélet daczára is megtarthassa elvesztett vékei birtokait is, perújítási és visszahelyezési keresettel élt a már birtokba is helyezett Eszeni Pyke Balázs ellen. Ezenközben történt pedig, hogy eszeni Balázs – dictus Pyke – Makó Jakab, Gergely János és Benedeknek vékei és zéthéni házaira fegyveres kézzel szolgáival együtt reá tört, onnan több tárgyat elidegenített; maga Pyke Balázs egy szolgát fegyverrel megölt, ökröket elhajtatott, s jobbágyokat megsebesített. E miatt Pyke Balázs ellen nagyobb hatalmaskodás miatt a vizsgálat el is rendeltetett.* U. ott, fasc. nr. 12. Act. anni 1444.*
Ennek nyomán hozatott meg azután az újabb és kedvező ítélet 1446-ban, mely szerint Zéténi Makó Péter fiai Jakab és Benedek, úgy Makó György fia Gergely abba a zentesi birtokba s a vékei és kerektói birtoknak fele részébe, melyet Kiseszeni Pyke Balázs méh Makó Péter fiától, Jánostól és néhai Makó Györgytől ítélet alapján elvett s azóta kezeinél meg is tartott, itéletileg visszahelyeztetni rendeltettek, kimondatván, hogy ezentúl ősi jogon mindazt bírhassák.* U. ott, fasc. nr. 12. Act anni 1446.*
Ez olaj volt a tűzre. A kölcsönös hatalmaskodás erre még jobban megindúlt.
A következő évben megint panaszkodnia kellett Jakabnak s Gergelynek, hogy Pyke Balázs s fia Kiseszeni János ismét Helmeczi Adorján deákkal s Helmeczi Gállal szövetkezve együttesen elfoglalták megint vékei birtokaikat s maguk közt két részre osztották fel; de sőt Pyke még az ő zentesi 6 jobbágy-telküket is minden hasznaival s egy szőllővel együtt elfoglalta.* Lelesz, fasc. nr. 27. Act. anni 1446.*
Ezért viszont Jakab úr bosszúlta meg magát akként, hogy azt a zéthéni portiót és szőllőt, melyet régebben fivérének, Jánosnak átvállalt 100 aranyforintnyi adóssága fejében Pykének átengedett volt, hatalmasúl visszavette s a szőllőnek kilenczedét is visszatartotta a nélkül, hogy az adósságot megfizette volna; s ezenfelül úgy ő, valamint fivére János, nemkülönben Makó Györgynek fiai Gergely és Mátyás, Pykének a kerektói erdőkből előjövő 20 darab húsz arany forintot érő malaczát elfogták s 16 arany forintot érő négy ökrét is elhajtották, miként ezt maga Pyke Balázs vizsgálatot kérő panaszában részletesen előterjesztette.* U. ott, fasc. nr. 37. Act. anni 1449.*
János fia György is szép birtokokat szerzett a Palóczy családtól. Az egri káptalan előtt 1441 nov. 8-án vallotta fel ugyanis «nagyságos» Palóczy László – Imre fia – hogy 2040 arany forintért zálogba adta Zéthéni Makó János fiának, Györgynek, zemplénmegyei Kysgerics, Sennyey, Vyeche és Zolnok nevű falvaiban lévő birtokrészeit.
E birtokokat aztán Makó György békésen birtokába is vette.* Orsz. ltár, Dipl. 13651.*
Jakab azután megint Gercselben és Legenyén (Zemplénm.) szerzett részbirtokokat, melyekbe 1447-ben be is vezettetett s beiktattatott.* Lelesz, Elench. Tom. V. 112.*
Úgy olvassuk, hogy Péter fia Jakab, ki Anna nevű feleségétől Albert, Miklós, Adviga, Ilona és Katarina nevű gyermekeket nemzett, az 1450–es években messze útra kelt, de szerencsétlenül járt útjában, mert Bécs közelében a nyilt úton rablók támadták meg s kifosztották. Ezt az esetét terjeszti elő a leleszi konvent előtt 1453-ban, midőn is kötelezi magát, elvállalván fiának, Albertnek s fivérének Jánosnak terhét is, hogy azt a 146 arany forintot, melylyel Palóczy Simon királyi főlovászmesternek tartoznak s melyet a kikötött határidőre éppen a rajta történt rablás következtében megfizetni nem volt képes, pontosan meg fogja fizetni.* Lelesz, fasc. nr. 29. Act. anni 1453.*
Pyke Balázs halála után annak gyermekei s rokonsága sem hagyták békében Jakab urat; keservesen protestál s panaszkodik is a konvent előtt 1458-ban, elmondván a maga, úgy Miklós fia, János fivére és Mátyás unokatestvére nevében Thegenyey Gergely, valamint néhai Eszeni Pyke Blaázs özvegye Katalin, ennek fia Anrdás és leánya Magdolna Thegenyey Osváld felesége ellen, hogy ezek az ő zétényi házát és kúriáját felgyujtották, felégették s még három jobbágytelkét is ugyanott elfoglalták.* Lelesz, fasc. nr. 33. Act. anni 1458.*
Az Eszeni Pyke család származék-rendje a most ismertetett oklevelek szerint a következő:
Eszeni Pyke Balázs (N, Katalin); János; András; Magdaléna (Thegenyey Osvald)
Jakab 1461-ben megint beiktatást teljesíttet, Vékén egy birtokrészbe, de ennek néhai Csobay Mihály özvegye ellent mondott.* U. ott, fasc. nr. 31. Act. anni 1461.*
Vékei birtokából ismét többen foglaltak tőle 1462-ben is.* U. ott, fasc. nr. 24. Act. anni 1462.* Nincs nyugta tehát s megint vizsgálatot kér a hatalmaskodó Kisfaludy Gergely, Helmeczy Tamás és Osvald, Zaákai Bálint, Barancsi András özvegye, úgy Helmeczy Adorján özvegye ellen.* U. ott, fasc. nr. 24. Act. anni 1462.*
Zalóki birtokát is elpusztítván a Zempsei nemesek, ú. m. László János és Vilmos néhai Zempsei László fiai, Gúthi Ország Mihály nádor1466 ápril 13-án nevezettek ellen idéző levelet bocsát ki, a Keréktón lakó Zéthényi Makó Jakab, János és Máté (így, Mátyás helyett) érdekében.* Orsz. ltár. N. R. A. fasc. 778. nr. 63.*
Közben Felső–Legenyén ujabban birtokot szerezvén, ép ez évben (1466) Jakab magát abba be is iktattatta* Lelesz, Elench. Tom. V. nr. 109.* s ezt békésen birtokába vette is. De csak nem lehetett nékie nyugsága ezután sem, mert ime reátörtek a Makóknak Keréktó falubeli birtokaira Kálnay György és neje Zsófia, s ott számos hatalmaskodást követtek el. Ez érdemben esküt itéltek Jakab úrnak, úgy Makó Mátyásnak és Jánosnak is; 36 nemestársukkal tartozván az esküt letenni.* Lelesz, fasc. nr. 25 Act. anni 1468.*
1470-ben Jakab Csicseri Andrással együtt Csicseri Jóbot, Ormos Mihályt, Lászlót, Imrét, Istvánt és Jánost, úgy egy másik Ormos Jánost az iránt hívják fel, hogy a Tolcsva, Horváthi, Újfalu, Toronya, Csergeő, és Gercsel zemplénmegyei birtokokra vonatkozó okleveleket nekik adják ki.* Lelesz, fasc. nr. 35. Act. anni 1470.*
Ez évben Makó Jánossal együtt Jakab megint panaszkodik Upor László ellen is, hogy ez Zétényben egy jobbágytelket tőlük elfoglalt.* U. ott, fasc. nr. 45.*
Upor Lászlóval még egyéb baja is volt Jakabunknak. Upor ugyanis Zétényben egy malmot s a nagy-nekchei haltartó felét s Gercselben is birtokrészt foglalt el tőle. E miatt pert folytat megint Jakab úr; az ítélet szerint tartozott a leleszi konvent előtt 24 namastársával a foglalás tényére nézve megesküdnie.* U. ott, fasc. nr. 13. Act. anni 1472.*
Ez 1472-ben történt. Úgy tetszik, hogy ez után már csak inkább békességben teltek el öreg napjai Jakabnak. Nem perel, nem panaszkodik ezentúl. Késő vénségben halt meg. Valószínűleg 1490 táján tért meg ősei sorába, mert 1492 márczius 21-én leányai már osztozkodnak apjuk hagyatékán; és pedig a mint olvassuk: Hosttffy Miklós prépost előtt tévén néhai Zéthéni Makó Jakab úrnak Anna nevű nemes úrnőtől született leányai: Hedviga előbb Tamás mesternek özvegye, most pedig Petthri Fodor Lászlónak felesége és Katalin Szepessy András özvegye egymás között apai örökségükre nézve oly értelmű egyességet és megállapodást, hogy a melyik túl éli a másikat, az öröklendi az elhaltnak illetményét is.* Orsz. ltár. N. R. A. fasc. 941. nr. 50.* Iacute;gy tehát, habár János a zenthesi plébános részére a leleszi konvent 1494-ben állít is ki bizonyítványt arról, hogy nemes Makó Jakab, midőn az zentesi plébániára reá tört, ott minémű károkat okozott légyen;ez nyilván már egy korábban megtörtént dologról szóló későbbi keletű tanúsítvány lehet.* Lelesz, fasc. nr. 22. Inter Act. 1494.*
Jakab leányát Advigát, a ki előbb a leleszi konven jegyzőjének, Tamás mesternek volt özvegye s akkor már Petthri Fodor László hitvese, valamint ennek Tamás mester jegyzőtől nemzett János és Ferencz fiait megintetik néhat Zéthéni Makó Mátyás fiai Gergely és Mihály, hogy Zétény községbeli Makó nevű birtokukat, melyet néhai atyjuk Mátyás, az ő akaratuk ellenére a nevezett Tamás jegyzőnek eladott, nekik engedjék vissza.* Lelesz, fasc. nr. 33. Act. anni 1495.*
A jelek szerint Jakabnak fiai, Albert és Miklós mag nélkül haltak el, mert utóbb is mind csak a leányaikról van szó. Már 1502–ből olvassuk, hogy néhai Zéthéni Makó Jakab leánya Adviga nevében protestál ennek férje, Zéthéni Fodor László, Kiseszeni Pike László ellen bizonyos jobbágy-telek szándékolt eladása miatt.* Lelesz, Elench. Tom. III. fol. 147.* (Ime Fodor László, az eddig viselt Petthry előneve helyett, nyilván a felesége után birtokába jutott zétényi birtokrész után már maga is a Zétényi előnevet kezdi használni.)
1507-ben pedig ugyancsak nemes Zétényi Makó Adviga, Zétényi Fodor Lászlóné inhibeálja Vajai Ibrányi Lászlót a szatmármegyei Jánosi, Ders és Hodász falukban lévő részbirtokok megszerzése miatt.* Lelesz, Elench. Tom. III. fol. 202.*
Ez évben Adviga asszony a most nevezett szatmármegyei birtokokba bevezetteték s be is iktattatott.* Lelesz, Elench. Tom. V. nr. 108.*
1509-ben már azt látjuk, hogy Advigának egy hasonnevű leánya már Nemthy Miklósnál van férjnél, mert Zéthényi Fodor László leánya: Adviga és férje Nemthy Miklós miatt emeltek óvást a konvent előtt Zéthéni Makó Mihály ellen, nehogy ez zéténi, kerektói és zentesi birtokait Czekey Mártonnak eladhassa.* Lelesz, Elench. Tom. III. fol. 173.*
1512-ben ugyancsak Adviga és az akkor már néhai Makó Ilonának – Jakab leányának – fia Némethy Miklós, néhai Csicsery Anrdás fiaival: Zsigmonddal, Lászlóval, Péterrel és Ambrussal együtt protestálnak, és intik Tarkői Tarczay Miklóst, nehogy ez megszerezze és átvegye néhai Czékei Mártonnak zemplénmegyei Tolchwa, Thoronya, Vámosújfalu, Gercsel és Csergő falvakban lévő birtokrészeit.* Lelesz, Elench. Tom. III. fol. 202.*
Makó-fia János fia: Péter ágán akkor életben volt rokonok ú. m. János fia Gergely, Némethy Miklós és Adviga Fodor Lászlóné egymásközt 1516-ban általános osztozkodást teljesíttetnek, melynek alapján a zéthéni, kerektói, abaházi és vékei birtokokból úgy a melyet tettleg bírtak, mint a melyekhez csak joguk van, de jelenleg másoknak – idegeneknek – kezén vannak, nemkülönben a Tisza–Bodrogközben fekvő összes javak három részre mentek.* Lelesz, Elench. Tom. III. fol. 275.*
Advigának még a gyermekeit is megismerjük egy 1517 október 3-án kelt oklevélből.
Együttesen tiltakoznak ebben a leleszi konvent előtt, Fodor Lászlónak, Zéthéni Makó Jakab leányától, Advigától született fiai: ú. m. Fodor Imre, Leonard Sebestyén és Lázár, úgy Makó Jakab másik leánya, néhai Ilonának a fia: Nemphy Miklós, végül Zéténi Makó Mátyás fiának Gergelynek Bernát nevű, valamint a többi fiai is, a zenthesi, zéténi és kerektói birtokok elidegenítése ellen.* Orsz. lt. N. R. A. fasc. 779 nr. 43.*
Makó Péternek János fiától való unokája Gergely vagy György, a ki «Makai de Zethén»–nek is iratik, 1511-ben Ráskay György özvegyét inteti meg, nehogy ez birtokát elidegenítse;* Lelesz, Proth. I. fol. 142.* előzőleg pedig 1509-ben már lemondott kerektói összes birtokrészeiről és ottani «Nekche» nevű haltartójáról, Nempthy Miklós részére.* U. ott, Proth. I. fol. 50, 51.*
Kistárkányi Boda Miklósnak pedig Nagy-Rozványban három telket zálogosít el 1514 május 5-én.* Orsz. lt. N. R. A. fasc. 862. nr. 63.*
1518-ban – a jászói konvent előtt – a maga és fiai Bertalan, János és Zsigmond nevében a nevezett Nemthy (Némethy) Miklóssal s ennek fiai: István, Imre és Ferenczczel a zétényi, zentesi, kerektói, vékei és abaházi összes birtokait és jogát illetően megállapodásra lépett.* Jászói konvent, Proth. C. nr. 65. fol. 28.*
«Kerekthói» előnévvel írva, Zentesi Pyke Bálint ellen protestál még 1520-ban, mert ez nem tartott be bizonyos kikötött határidőt.* Lelesz, Prot. V. fol. 84.*
Eme Gergely, vagy György fiai közül Bertalanról egyéb adat nem ismeretes.
János 1549-ben Füzesséry Mátyással perlekedett Fizessér faluban lévő egy birtok-rész iránt.* Lelesz, Proth. 9. fol. 46.; Proth. 10. fol. 118.*
János úgy Némethy Imre, Ferencz és János, valamint Vékey András között a zenthesi kúria s a vékei és abaházai birtokokra nézve egyenetlenség támadván, 1551-ben itélettel döntetett el a birtok-jog kérdése.* U. ott, Proth. 7. fol. 221. és 235.*
Ezután egyre–másra kezdi János ősi birtokait elidegenítgetni; okát nem tudjuk, mi vitte erre, lehet, hogy Némethyékkel nem volt a legjobb viszonyban s közelükből akart távozni. Iacute;gy már 1552-ben száz forintért zálogba vetette János úr Zéthén, Zentes és kerektói birtokai egy részét, Zéthéni Horváth Veronikának;* U. ott, Proth. 12. fol. 95.* 1553-ban pedig, miután Némethy Imrével és Ferenczczel bizonyos hatalmskodás iránt kiegyezett volna, ezekkel elcserélte zéthényi, zentesi, kerektói, abaházai és eszenkei birtokait.* U. ott, Proth. 12. fol. 137 és 206.*
Zsigmond öcscsével együtt átengedi Anarchy Péternek abaházai pusztájuknak felerészét 1554-ben;* U. ott. Proth. 13. fol. 38.* Kerektónak felerészét pedig 1558-ban megint csak Némethy Ferencznek veti zálogba 25 frtban.* U. ott, Proth. 13. fol. 131.*
Egy Makó Jánost 1558-ban zemplénmegyei szolgabirónak olvasunk.* Szirmay, Notit. Hist. Com. Zempl. 71. l.* Lehet, hogy ép ő viselte a tisztséget.
János és felesége Pelenyi Borbála azután nemes Agárdy Miklósnak agárdi, bédi, domóczi, és dobrai birtokrészeit szerzik meg 1561-ben, egyenlőre még csak olyanformán, hogy azokat éltük fogytáig használhassák.* Jászói konvent, Proth. E. fol. 110 nr. 128.*
Nemsokára reá azonban az agárdi birtokot véglegesen is megszerezte János Agárdy Miklóstól, mert amint látjuk, 1563-ban e birtokba ünnepélyesen bevezettetett és beiktattatatott.* Lelesz, Elench. Tom. V. nr. 111.*
Ez időtől fogva mindig csakis Agárdi előnevet használ már János úr, előbbeni praedicatumait végkép elhagyva. Már 1564-ben úgy olvassuk, hogy «Agárdi» Makó János protestál, «Agárdi» Makó János és neje Peleny Borbála ügyvédet vállalnak.* Lelesz, Libellus 2. sign. fol. 6. és 42.*
Megözvegyülvén másodszor Hoffmann Annát vette nőül s 1577-ben már nem élt. Gyermekei első nejétől valók, ú. m.: Bernát, Ferencz, Polentiana, előbb Laczay Jánosnak, utóbb Fejérváry Pálnak felesége, és Katalin, a ki mindég «Agárdi» előnévvel iratik s az agárdi kúria elfoglalása tárgyában 1577-ben Farkas Miklós ellen protestál is. Katalin Otrochoky Györgynek lett hitvese; utóbb Agárd, Bél és Dobra birtokokat ő bírván, másodszor Kelecsényi József deákhoz ment férjhez. Ez időtájt 1588-ban azonban Kis-Agár, Bél és Dobra már Makay Péter és neje Péczely Zsófia kezein volt, sőt a nevezett Makay és neje két telket Agárdból és Bélből, Paczoth Ferencznek zálogba is adtak.* U. ott, Proth. 33. fol. 57. És Lib. 11. fol. 53.*
Makó Katarina s férje Kelecsényi József 1592-ben a maguk és Makay Péterné nevében visszavonják bizonyos egyezségüket Nagy-Agárd s a többi Zemplénmegyei birtokokra nézve.* U. ott, Lib. 12. fol. 100.*
Ez évben Makay Zsófia éppen magának Kelecsényi József deáknak, Makó Kata férjének vet zálogba három jobbágy-telket Kis–Agárdon 100 arany forinton.* U. ott. Proth. 38. fol. 18.*
A dobrai birtokot utóbb Makay Péter és Zsófia nemes Horváth Ferencznek 120 frtért zálogosították el 1593-ban.* U. ott, Proth. 39. fol. 116.*
Bernátnak Szerdahelyi Derssffy Fruzsinától Kata elánya született.* U. ott, Lib. 5. fol. 190, 201. Lib. 6. fol. 93. ; Proth. 32. fol. 246.*
Bernátnak és Ferencznek fi-utódjai a jelek szerint nem maradtak.
Visszatérve most már Makó János öcscséhez, Zsigmondhoz, kiről már emlékeztünk is, midőn János bátyjával együtt Anarchy Péterrel 1554-ben szerződött, azt olvassuk felőle, hogy 1548-ban óvással élt Némethy Ferencz és János ellen a miatt, hogy ezek nem tartották be a zéthéni, zentesi és kerektói birtokok osztályánál tett kötelezettségüket.* Lelesz, Proth. 3. fol. 136.*
Mint Zápolya-párti, Zsigmond uram nótába esett s Ferdinánd király a hűtlenség czímén tőle elvett javai közül 1557 július 6-án kelt oklevelével a Zemplénmegyei: wolyai, chemernyei, oztkai és leznai birtokait nemes Zabó (alias Bogoly) Mártonnak adományozta el.* Orsz. lt. Liber. Regius ab anno 1552–1575.*
Úgy látszik, egyéb zempléni birtokait «nagyságos» Thelekessy Imre és Szentjánossy Lajos kapták meg, mert 1558-ban az iránt inteti meg Zsigmond a nevezett urakat, hogy ezek tartózkodjanak az ő zenthesi, bessenyői, kerektói, és eszenkei birtokrészeinek elfoglalásától.* Lelesz, Proth. 13. fol. 140.*
Zsigmondnak Vékey Luczia nejétől (Vékey Adrián leányától) Anna leánya született, a ki előbb Bogdáni Farkas Jánosnak, utóbb pedig Kölcsey Jánosnak volt a felesége.* U. ott, Liber 5. nr. 130.* Farkas Jánostól Anna, Kölcseytől pedig Sándor és Fruzsina nevű gyermekei származtak.* Jászói konv. Proth. H. fol. 17. ; Proth. G. fol. 173. és Lelesz, Proth. 35. fol. 7. – Orsz. lt. N. R. A. fasc. 813. nr. 14.*
Rudolf király 1591 november 20 – án adja jóváhagyását az akkor már néhai Makó Annának (néhai Zenthesi Makó Zsigmond s neje Vékey Adrián Luczia nevű leánya leányának) férjezett volt Kölcsey Jánosnénak, böki Paczóth Ferenczczel a Vékey Ferencz – féle birtokokra nézve, melyeket Makó Anna, Vékey Ferencztől örökölt volt,* Orsz. lt. N. R. A. fasc. 1748. nr. 12.* kötött szerződéséhez. Ebben Anna két gyermeke: Kölcsey Sándor és Fruzsina is fel vannak említve.* Orsz. lt. N. R. A. fasc. 918 nr. 1.*
Néhai Makó Anna jogán, leánya Kölcsey Fruzsina kihaltával, ennek zemplénmegyei leznai és egresibirtokaiba, utóbb Brebiri Melith Vitus (neje Rosályi Kún Anna) és Melíth Pál iktattattak be.* Orsz. lt. N. R. A. fasc. 866. nr. 11.; fasc. 865. nr. 39. és 42; fasc. 963. nr. 53.; fasc. 1578. nr. 5.*
Makay Dezső.
Vegyes.
A magyar czímer II. András arany pecsétjén.
Fejér György közli II. András királynak három levelét az 1217. évből, melyben ez az ispotályosoknak különböző adományozásokat tesz.* Codex Diplomaticus, III/I. k. 233., 237. és 239. l.* és egy negyediknek a töredékét,* A harmadik levél végéhez csatolt jegyzetben.* melyet kissé bővebben közölt Schmitth* Nicolaus Schmitth, Episcopi Agrienses, I. k. 119. l.* és egész terjedelmében nyomtatott Paoli, még pedig egy a maltai levéltárban őrzött példányról, és azon kívül Wenzel is.* Sebastiano Paoli, Cod. Dipl. Del sacro Militare Ordine Gerosolimitano. (Lucca 1733–37.) I. k. 111. l. CV. Sz. A Schmitth közölte töredék e szavakkal kezdődik: «Ad partes Tripolitanas transeuntes vidimus Castellum Krati .... Magnó labore et sumtu stb.» A castellum nevére Schmitth azt jegyzi meg, hogy «nomen hujus castelli haud dubie vitiose scriptum». Paloli közli (II. k. 448. l.) a névnek számos változatait. «Crach, Crathum, Krach, Herat» stb. és a munkájához mellékelt mappán a Holt tengertől délre egy hegy fokán jelöli a vár fekvését. A név írásában tapasztalható zavar bizonyára onnan ered, hogy a régi okmányokban a c betűt bajos megkülönböztetni a t betűtől. Paoli azonkívül közli a Storia Gerosolimitana azon magyarázatát (ad annum 1156) hogy «Castrum, quod Crathum dicunt, ubi civitas olim Petras nomine». J. Delaville le Roulx szerint a vár török neve «Kal’at-el hosn». Ő a latin okiratokban folyvást «Castrum Crati»-nak olvassa a nevét, ámbár a francziáknál «Le Crac» néven volt ismeretes. Les archives... de l’ Ordre de Saint – Jean de Jerusalem a Malte. (Paris 1883) Bibliothčque des écoles françaises d’ Athčnes et de Rome 32. füzet 31., 76., 78., 217., és 246. l. – Wenzel ezen okiratot az Árpádkori Okmánytárban (I. k. 140. l.) közölte.*
Paoli továbbá közli* Id. m. I. k. 109. l. I. CIV. sz.* a Fejérnél adott három adománylevél közül azt, melyben a magyar király az ispotályosok jeruzsálemi házának adományozza «tributum porte de Supran quod nominatur Bobeth et quamdam terram nostrorum subulcorum idest pasorum porcurum* Tehát a királyi kondások földjét, nem pedig a királyi gulyásokét, mint Pauler Gyula írja: A magyar nemzet története az Árpádok alatt, II. k. 87. l.* nostrorum, qui est it er Dravam et Chergon», mely utóbbi hely alatt Pauler szerint* U. ott.*, a sopronmegyei «Csurgó»-t kell értenünk
A Palinál adott szöveg annyiból érdekes, mert ezt ő nem III. Honorius pápa regestáiból közli, mint Fejér György, hanem egy másolat nyomán, melyet «Aliottus Uguiccionis auctoritate imperiali judex et notarius publicus» András királynak eredeti diplomájával összeolvasott és hű másolatnak láttamozott ily kelettel: «apud Accon, vicesimo die mensis Octobris, decimo indictionis 1266». Az illető ház akkori főnöke «Frater Hugo Revel, venerabilis magister domus hospitalis sancti Joannes Jerusalem» kérésére e másolatot azonfelül Vilmos, jeruzsálemi patriarcha és a szentszék legatusa is láttamozta és pecsétjével látta el. Még érdekesebbé teszi ez okiratot II. András arany pecsétjének a láttamozó császári közjegyző által adott leírása, melyet eredetiben itt közlök:
«Illud authenticum sacrum privilegium (est) .... Bullatum cum serico rubeo et pendenti bulla aurea, in qua ex una parte apparebat Imago Regis coronati sedentis, et tenentis in una manu virgam cum lilio desuper et in alia tenens pomum litteris ex uno latere signa ad modum lune, et stelle et ex altero signum at modum solis taliter circum scripta:
Ex altera quidem parte patebat figura at modum scuti ad fascias et in tribus ex fasciis apparebant figure bine at modum leonunculorum respicientium unum alterum parvo scutulo mediante, in qualibus et in fascia inferiori apparebat ymago quasi parvi leonis aspicientis retro se talibus litteris circumscripta:
E leírás tehát fölötte érdekes adalékot szolgáltat Magyarország legrégibb czímerének kérdése tisztázásához is, mert a miket Nyáry Albert báró II. András pecsétjének egy közel hétszáz éves kopott lenyomatán hársfaleveleknek nézett,* A heraldika vezérfonala 22. l. L. egyszersmind a II. tábla 13. és 14. sz. ábráit.* azok az 1217–iki adománylevél bulláján a fönebbi leírás szerint még tisztán apró pajzsocskák voltak, melyeken szintén egy–egy oroszlán vala látható, csakhogy ezek kidomborultabb helyzetüknél fogva inkább voltak kitéve kopásnak, mint a pajzs alsó csücskében álló oroszlán. II. András illető pecsétjét Nyáry könyve második tábláján a 13. szám alatt közli és legújabban a Szilágyi Sándor által szerkesztett Magyar Nemzet Története II. kötetének* Marczali Henrik, Magyarország Története az Árpádok korában (Budapest, 1896.) Mell. a 396. laphoz.* mellékletei között is megtaláljuk annak a Kállay család levéltára eredeti példányáról vett arany-nyomású hasonmását. E pecsét czímerét vette föl a Magyar Healdikai és Genealogiai Társaság saját pecsétjébe, azon módosítással azonban, hogy a kopott pajzsocskákat szívecskékre változtatta át, mert a hársfalevélnek egészen más az alakja amint ezt pl. ugyancsak Nyáry könyvének 74. lapján láthatjuk. Az 1217–iki czímer még annyiban is lényegesen különbözik Imre király 1202–iki négy pólyás és ugyancsak II. András 1231/2–iki öt pólyás czímereitől, hogy az oroszlánok nem egy irányban vannak fordulva és hogy ezek a magasdad és nem a mélyített pólyatagokon fordúlnak elő.* E czímerek rajzát l. u. ott, mell a 344. laphoz és 393. l.*
Delaville le Roulx szerint* Id. m. 43. l.* András király diplomájának említett másolata még megvan Malta szigetén. Szerinte* U. ott, 30. l.* továbbá megvan a Paoli közölte másik okirat is, illetőleg ennek átirata III. Honoriusnak «Iustis petentium desideriis» bekezdésű bullájában, melynek dátumáúl 1217 június 26–át adja. De az évszámban hibának kell lennie, mert az adománylevél szövegének tanúsítása szerint ez csak azután lett kiállítva, miután II. András a «Castellum Krati»-t meglátogatta volna. Már pedig tudjuk, hogy a magyar király ezen évben Lajos napja körül még csak Spalatoban járt,* Ráth Károly, A magyar királyok utazásai 22, l.* és azért a dátum valószinüleg 1218 július 26–ára javítandó és a pápai megerősítés dátuma.* Wenzel u. ott és köv. l.*
Kropf Lajos.
Hradnay Holy Pál czímeres nemeslevele 1488–ból.
(Színes czímerképpel.)
Hradnai Holy Pál czímere 1488-ból.
A Zsigmond korabeli czímeres nemeslevelek tekintetélyes sora után, melyek folyóiratunkban napvilágot láttak, bár azok száma koránt sincs még kimerítve, ez alkalmommal a középkori heraldika egy másik, nem kevésbé érdekes korának emlékét kívánjuk olvasóinknak bemutatni. Ez a Hradnay Holy család czímeres nemeslevele, melyet a pór származású Hradnay Holy Pál Bécsben 1488 ápril 10-én szerzett Mátyás királytól.
A királyi oklevél szövege a következő:
Commissio propria domini regis.
Mathias dei gratia Hungarie, Bohemie etc. rex duxque Austrie, tibi fideli nostro nobili Paolo Holy de Hradna salutem gratiamque nostram regiam et favorem. A claro lumine troni regie maiestratis velut e sole radii nobilitates legittimo iure procedunt et omnium nobilitatum insignia a regia claritate dependent ita, ut omne nobile et generositatis insigne a gremio proveniat regie maiestatis. Sane cum ad non-nollorum fidelium nostrorum humilime supplicationis instantiam per eos pro parte tui nostre propterea porrecte maiestati, tum etenim consideratis tuis fidelibus servitiis, quibus tu, uti certa relatione edocti sumus, sacre imrimis regni nostri Hungariae corone, deinde etiam maiestati nostre omni zelo studuisti eoque ferventius et diligentius imposterum studebis complacere, quo te et tuas singularibus honorum gratiis a nostra celsitudine conspexeris insignitum, te igittur a rusticitatis et ignobilitatis statu, in quo hactenus extitisti, tanquam ab ignobilibus parentibus natus, de speciali nostra gratia et potestatis plenitudine eximentes doximus nobilitandum immo nobilitamus et cetui verorum regni nostri nobilium aggregamus et connumeramus; decernentes, ut amodo deinceps tu heredesque et posteritates tue universe a te, tanquam nobili sanguine descendentes, veri nobiles habeantur et reputentur. Et insuper in signum huiusmodi nobilitatis hec arma seu nobilitatis insignia, que in capite seu principio presentium litterarum nostrarum suis apropriatis coloribur arte pictoria figurata sunt et depicta, animo deliberatio et ex certa nostre maiestatis scienta tibi tuisque heredibus et pasteritatibus universis dedimus, donavibus et contulimus, concedimusque et presentibus elargimur, ut tu tuique heredes et posteritates pretacte huiusmodi arma seu nobilitatis insignia more aliorum nobilium regni nostri armis utentium amodo imposterum ubique in preliis, hastiludiis, duellis, torneamentis et aliis omnibus exercitiis nobilibus et militaribus, necnon sigillis, anulis velis, cortinis, tentoriis, domibus et generaliter in quarumlibet rerum et expeditionum generibus sub mere et sincere nobilitatis titulo ferre, gestare omnibusque et singulis gratiis, honoribus et libertatibus, quibus ceteri nobiles quomodocunque de iure vel de consuetudine utuntur, frui uti et gaudere possis et valeant, de talismodique singulari et specialis gratie nostre antidoto merito exultes et tanto ampliari studio ad honorem regie maiestatis tua de cetero solidetur intentio, quanto te et tuam posteritatem largiori favore regio preventum esse conspicis et munere gratiarum. In cuius rei memoriam firmitatemque perpetuam presentes litteras nostras secreto singillo nostro, quo ut rex Hungariae utimur, impendenti communitas duximus concedendas. Datum Vienne, feira quinta proxima post festum Pasce, anno Domini millessimo quadringentesimo octogesimo octavo, regnorum nostrorum Hungariae etc. anno tricesimo primo, Bohemie, vero decimo nono.
(A hajtás külső jobb szélén: Johannes Episcopus ecclesie Waradiensis etc. cancellarius.)
Az oklevél fejezetébe festett czímer miként a mellékelt színes hasonmás híven bemutatja jobb oldalt kikanyarított pajzs kék mezejében sárga búzakalász-kévén álló ezüst kakast ábrázol, vörös taréjjal és torokdíszszel. Ugyanez a kévén álló kakas látható oromdíszként az ezüst csőrsisakon, mely közepével jobb felé irányítva, a kissé megdőlt pajzs közepére van helyezve. A sisak foszlányának színei a kakas és a kéve színeiből az ezüstből és sárgából van összeállítva. Az egészczímerkép négyszögű halványzöld alapra van festve, melyet külső fekete vonallal kisért, mintegy 7 1/2 miliméternyi vastag arany keret határol.
A czímerkép szerkezetéhez nincs sok mondani valónk. A motívumok megválasztása a czímerszerző gazdálkodó mivoltára enged következtetni. Az összeállítás egészen helyes, a megrajzolás is, eltekintve attól, hogy a pajzsot a szokatlan nagy kivágás teljesen megfosztja tárcsajellegétől és az oromdíszként alkalmazott czímeralak a szabály ellenére kisebb a pajzsban szereplő képmásánál. Feltűnő eltérés a szabályoktól az is, hogy az egész czímer, mintha magában, minden környezet nélkül állana, jobboldali állásban van megfestve; tudjuk, hogy az armális homlokán elhelyezett czímernek mindig a szöveg felé kell tekinteni.
Az oklevél elég jól tartott állapotban, a Magyar Nemzeti Múzeum Levéltárában őriztetik, mely a letéteményezett családi levéltárakban levő armálisokon kívül tudvalevőleg a nemeslevelek több száz darabra menő s a múzeumi törzsanyag külön csoportját képező gyűjteményét foglalja megában. A Holy család czímereslevele, úgy látszik már régebben került e gyűjteménybe, mert a levéltár növedéki naplói semmi felvilágosítást nem adnak megszerzésének módja felől.
Sch. Gy.
A Csák nemzetség hont-esztergommegyei ága.
Tudjuk, hogy a Csák nemzetség felvidéki ágának (melyből Trencséni Csák Máté oligarcha származott) őse bizonyos Máté, kiről azonban nevén kívül mit sem tudunk. Ezzel egyidejűleg pedig még más Csák nembeli Máté is élt, kiről nevén kívül mást szintén nem ismerünk. Ha már most szemügyre vesszük, hogy a Csák nemzetség számos ágainál akkori időben a Máté név nem volt képviselve (a Hazai okmánytárban V. k.40. l. előforduló egy Mátét kivéve) hogy kettejük utódjai szoros érintkezésben álltak egymáshoz és hogy birtokaik nem igen távol feküdtek egymástól: kétséget nem szenved, hogy itt e nemzetségnek ugyanazon ága két vonalának képviselőivel van dolgunk.
E vonal őséről, I. Mátéról csak annyit tudunk, hogykét fia volt: I. István és I. Márk.
I. István már IV. Imre pápa idejében (1243–1254) előfordul. Részleteket nem ismerünk, csak annyit tudunk, hogy István a tatai benczés apátság tulajdonát képzett Tata helységet jogosulatlanul magához ragadta, mire az apátság a pápához fordult. Ez az ügy vizsgálatát a veszprémi püspökre bízta, ki a helységet tényleg az apátságnak itélte oda. István azonban mindamellett mégis tovább birtokolta. Incze utóda, IV. Sándor 1260 április 27-én azon kéréssel fordult IV. Béla királyhoz: utasítsa familiarisát, Máté fiát Istvánt arra, hogy a jogellenesen bitorolt birtokot jogos tulajdonosának adja vissza.* Wenzel, Árpádkori Uj Okmtár, II. k. 325. l.*
Béla a pápai kérelem teljesítésére időt hagyott magának, a mennyiben az apátságnak Tatára vonatkozó tulajdonjogát csak 1263 márczius 23-án erősítette meg.* Fejér, Codex Dipl. IV/III. k. 103. l.* Azt azonban nem tudjuk, hogy familiarisának, Istvánnak mikor adta a hontmegyei Palástnak azon részét, mely azelőtt a honti és bolondóczi várjobbágyok tulajdonát képezte.* Kubinyi, Hontmegyei Okmtár, 9. l.*
Hogy mikor volt István először közhivatallal felruházva, szintén nem tudjuk biztosan; minden valószínűség a mellett szól, hogy V. István azon asztalnokmesterével azonos, kit az 1265 május 1-én bárói közül említ; ez esetben nagyon is lehetséges, hogy István csak azért elpártolt Bélától, mert Tatát a benczéseknek odaitélte. Tíz évvel később sokkal biztosabban határozhatjuk meg. Kétséget nem szenved, hogy 1272 május 12–től május 29-ig királyi tárnokmester volt.* Fejér, V/II. k. 88.l. Knauz, II. k. 21. l. Hazai Okmánytár, VII. k. 140. l. Wenzel, IV. k.27. l., IX. k. 16., 18., 34. ll., XII. k. 80. l.* 1275 október 13-án barsi főispán; 1275 deczember 2–től 1279 márczius 13-ig szakadatlanul királyi asztalnokmester s a mellett 1275 deczemberétől 1276-ig bányai, barsi és szolgagyőri főispán, 1277–1279. Pozsonymegye főispánja* Fejér V/II. k. 235., 256., 278., 340., 405., 447., 492.; VII/II. k. 52.l.; Hazai Okmtár, VI. k. 227. l., VII. k. 166. l. VIII. k. 190. l.; Wenzel IX. k. 117., 118., 133., ll, XII. k. 135., 144., 174., 252., ll.; Zalai Okmánytár, I. k. 84. l.*
Ez egész időből csak egyetlen egy okiratot ismerünk, mely magánviszonyairól szól: 1275 október 13–ról IV. László királytól t. i. egynéhány a hontmegyei Bori helységben létezett telket kapott, melyek néhány borsi várjobbágyokéival össze–vissza voltak keverve. István azokért a fennebbi napon 50 márka felülfizetésen kívül a jobbágyoknak még egynéhány maholányi , valkóczi és tajnai földeket adott. Az ügyet az esztergomi káptalan előtt tisztje, Hermann nembeli Egyed bonyolította le.
Miután 1279 márczius 13. óta róla többé mit sem hallunk, kétséget sem szenved, hogy 1279 után már nem is élt. Utána a kir. asztalnokmester és pozsonyi főispán Csák nembeli Péter, a felvidéki vonalbeli más Máténak a fia.
Hogy I. István fiörököst nem hagyott maga után, azzal van bizonyítva, hogy Paláston fivérének fiai voltak az örökösei.
Fivéréről, I. Márkról mit sem tudunk ugyan; én azonban nem tartom kizártnak, hogy 1247-ben Hontmegye főispánja volt.* Hazai Okmtár III. k. 8. l.* Határozottsággal II. István és I. Péter nevű fiait s egy néleg ismeretlen leányát ismerjük.
E leánya a Veszprémmegyében lakott Lőrente nembeli Gyepesi Lőrentéhez ment férjhez. E majdnem száz évig élt Lőrentéről tudjuk, hogy 1291–1299-ig veszprémi főipán és hogy fia, Tamás, az Essegváriak őse. Lőrentének más fia, Beke, Budán 1353 május 28-án az országbíró előtt anyjának, Lőrente nejének leánynegyedét Márk dédunokájától, Domonkostól kapta kifizetve.* Anjoukori Okmtár, Vi. k. 83. l. – Nagy Iván (IV. k. 76. l.) szerint Csáky Márk leánya 1301-ben nyitramegyei köröskényi birtokát eladta. Miután az illető okiratot nem ismerem, határozottan nem állíthatom, hogy itt Csák nb. Márk léányáról van szó.*
Márk fiairól, Istvánról és Péterről kezdetben csak tudjuk, hogy 1290-ig közösen szerepelnek. I. István halála után megerősíti nekik IV. László – kinek pártját fogták – az elhalt palási birtokát.* Kubinyi, id. m. 32. l.* 1280 augusztus 19-én ugyanazon király, zsenge kora óta neki tanusított hűségük és számos szolgálatuk elismeréséül, az eddig a sopronmegyei főispánok kezében volt Kaboldot és hozzátartozóját adományozza nekik. Az adományozáskor István a Veszprémmegyében feküdt Bakony főispánja; a rá következő évben (1281-ben) azonban már a Csák nemzetség más tagja, Dömötör a bakonyi főispán.* Wenzel, IX. k. 295. l, XII. k. 288. l.*
1288 január 19-én mindkét fivér eladja a király beleegyezésével a palásti birtokot a még ma is létező Palásthy család őseinek;* Wenzel IV. k. 326. l.; Kubinyi 33. l.* miért? nem tudjuk;valószínűleg azért, mert nővérüknek Veszprémmegyében történt férjhezmenetele és Istvánnak, mint bakonyi főispánnak szerzett összeköttetései következtében Veszprém felé gravitáltak. Ennek világos bizonyítékául szolgál, hogy a két fivér 1290 január 22-én Ratold nb. Roland bán fiaitól, Mátyás és Ratoldtól 100 ezüstmárkáért azoknak Pere nevű veszprémmegyei helységét megvette.* Történelmi Tár, 1888. évf. 592. l.*
I. Péterről 1290 után már mit sem hallunk, esetleges utódai ismeretlenek.
Annál jobban előtérbe lép II. István, csakhogy a közéletben vitt szerepe nem épen kedvező világosságban tünteti fel őt. Minden jel arra mutat, hogy rokonához, a későbbi oligarchához, Trencséni Mátéhoz igen sokban hasonlított. Nyugtalan embereknek, rablólovagoknak III. András uralkodásának kora kitűnő talajt szolgáltatott.
II. István működésének részleteit nem ismerjük ugyan, de ha III. András őt 1295 január 13-án «fortissimum tirannum regni nostri»–nak nevezi, akkor működésének megbirálására elég támpontot találtunk. Még hathatósabban illusztálja azon körülmény, hogy – ugyanazon okmány előadása szerint* Wenzel XII. k. 566. l.* saját nemzetségbeli rokonát, Csák nembeli. Süttői Andrást fogságba ejtette, hosszabb ideig börtönben hagyta, míg 40 ezüst márkányi összeggel magát kiváltotta. Ez összeget az elfogott András rokonától, Sándor jenői királyi várnagytól kölcsönvette, melyért Békésmegyében fekvő muroli (ma murvahelyi) birtokát kénytelen volt neki átengedni.
István az az ember volt, a ki előnyét keresvén, a hozzá vezető utakat nem igen válogatta meg. Míg a szegény rokont csak nagy váltságdíj mellett bocsájtotta szabadon, addig a sopronmegyei gazdag rokonaival a Csák nembeli Kisfaludyak őseivel barátságos viszonyban élt, a mennyiben 1299 június 1-én köztük a választott bíró szerepét elvállalta.* Sopronmegyei Okltár, I. k. 62. l.*
III. András utolsó éveiben az események kerekébe már hatalmasan belenyúló rokonának, Máténak ellenzéki fellépése Istvánnak nagyon kapóra jött. 1299 óta Máté kíséretében ő az ellenzék egyik főembere. 1300 október 1-én tudtára adja a király összes hatóságoknak, hogy a lázadó Máté és Márk fia István ellen a Divék nembeli Barleus és Jaroszló testvéreket, esztergomi várnagyokat menesztette s hogy e kettőt a lázadókon elkövetett büntetésekért és bosszútényekért meg ne büntessék. 1301 április 9-én* Hazai Okmtár, VI. k. 462. l.* a bakonybéli apát és konvent azért adja el felső- és alsóörsi szőllőjét, mert a konvant ottani jobbágyai és szőllőmívelői Márk fia István és pártjának szüntelen és tűrhetetlen garázdálkodásai folytán annyira elszegényedtek, hogy e vidéket otthagyni és a szőllőmívelést beszüntetni kénytelenek voltak.
III. András halála után Istvánt Róbert Károly pártján találjuk, a mennyiben annak érdekében 1302-ben Venczel ellenkirály székhelyét, Budát megtámadta. Maga Károly még más híveivel is jelen volt. Istvánon kívül még veje: Roland fia Roland, rokonai Cseszneki Jakab fiai:A Csesznekiek őse Jakab, 1263-ban királyi kardhordó. Ennek fiai Miklós, Szomor és Lőrincz 1293-ban a hontmegyei Visk tulajdonosai. 1296-ban (akkor még testvérükkel, Mihálylyal is találkozunk) hűtlenségük miatt elvesztik viski várukat, melyet a király a Csák nb. Csák fia Jánosnak adományoz. 1300-ban (most már ötödik fivérük Pál is szerepel) a hantai káptalan előtt vagyonukban osztozkodnak. Közvetítők: 1. Zothmoz fia Keme, kit kérelmükre István mester (kétségkívül Márk fia) küldött. 2. rokonuk: Mihály fia, Mihály, 3. nemzetségbeli rokonuknak Csépánnak fiai: Sidó Mihály comes, András és Márton; 4. Némai Tibor fia, Péter comes; 5. Búni Cernobi Mikles. A cseszneki vár osztatlan maradt. 1300 táján a Milertóiakkal volt bajuk. Később a veszprémmegyei Rédétől veszik nevöket. 1329-ben következőleg alakúl a nemzedékrendjük:
Cseszneki Jakab 1263 királyi kardhordó; Miklós 1293–1329; Lőrincz 1293–1303; Szomor 1293–1303; «Fejes» Mihály 1296–1303; Pál 1300; Rédei Miklós 1329; rédei Fejes János 1329; Rédei Jakab 1329
1896-138
Micsoda sógorsági kapocs létezett köztük és István között, nem tudjuk. V.ö. Fejér, IV./I. k. 273. l. VII/II. k. 192. l. Hazai Okmtár, VI. k. 114. l., VII. k. 325., 326., 330., 335., 337., 339., LL. Wenzel, X. k. 399. l. Anjoukori Okmtár, II. k. 405., 448., 514. ll.* Miklós, Lőrincz, Szomor, Fejes Mihály és Péter (Veszprémmegyéből) vettek részt az ostromlásban. Miután a budai vár ostromlása nem sikerült, István emberei a budai szőlőhegyeket pusztították.* Anjoukori Okmtár, I. k. 41. l. Fejér VIII/I. k. 115. l.* Ilyen és hasonnemű vállalatok által István tekintélye Róbert Károly követőinél napról-napra nőtt. Természetes tehát, hogy 1304 aug. 24-én azon előkelő főurak sorában találjuk, kik Pozsonyban az osztrák herczegekkel és Róbert Károlylyal az utóbbinak ellenségei ellen szövetkeznek;* Fejér VIII/I. k. 160. l.* de ez nem akadályozza őt abban, hogy idegen jószághoz nyuljon.; az esztergomi káptalan példáúl 1307 nov. 21-én óvást tesz az ellen, hogy már húsz év óta tartja Epöl, Dorog és Germán helységeket erőszakosan kezében,* Knauz, II. k. 579.* tudjuk továbbá, hogy 1306-ban a Szoárd nembeli Karvai Miklósnak esztergommegyei monyorósi birtokát jogellenesen magához ragadta.* Anjoukori Okmtár, VI. k. 458. l.*
1309-ben – úgy látszik – már nem élt, mert ez évben már fiai szerepelnek.
Leányának, Roland fia Roland nejének nevét nem ismerjük; e Rolandról csak azt tudjuk, hogy 1302-ben a budai puccs után seregével együtt Fejérmegyébe visszavonult, garázdálkodott, míg Bethlen fia Máté (a Bethlen család őse) által legyőzetett.* Anjoukori Okmtár, I. k. 42. l. – A Csák nb. Trencséni Máténak azon párthívei sorában, kiket 1318-ban a nyitrai püspök kiközösített, Fejér VIII/II. k. 180. l. szerint «Looradus de Cascha» is szerepel. Úgy látszik, hogy e Kassai Roland fennebbi Rolanddal azonos.*
Leányán kívül Istvánnak még három fia is volt: II. Péter, II. Márk és II. István.
II. Péter és II. Márk 1300 június 15-én Budán részt vesznek abban a legelőkelőbb egyházi és világi főurakból álló fényes gyülekezetben vesz részt, mely előtt Róbert Károly Gentilis biboros jelenlétében a magyar alkotmányra esküszik.* Acta. Leg. Card. Gentilis 305. l.*
Fivérei közül Péter vette át a vezérszerepet.
Cseszneki Jakab 1263 királyi kardhordó; Miklós 1293–1329; Lőrincz 1293–1303; Szomor 1293–1303; Rédei Miklós 1329; «Fejes» Mihály 1296–1303; Rédei Fejes János 1329; Rédei Jakab 1329; Pál 1300.
1312-ben királyi asztalnokmester,* Fejér, VIII/I. k. 438. l.* mely méltóságot azonban nem sokáig visel, a mennyiben nemsokára azután a király legnagyobb ellenei táborában találjuk, melybe őt Trencséni Máté csábította. Akkori időben elkövetett dolgai egyike az, hogy a király budai székhelyét egy ideig sikertelenül ostromolja, s hogy ez alkalommal egyik törzstisztje az Ákos nembeli Mihály sárosi főispánt és várnagyot fogságba ejtette, mire Károly király azon tisztet megölette.* Anjoukori Okmtár I. k. 412. l. Fejér VIII/II. k. 470. l.*
Nem sokára ezután megint csak a király pártján találjuk, hol nagy kegyben részesül. Károly maga elmondja 1315 január 12-én, hogy István fia Péter, ki azelőtt ellene harczolt, fellázadt, most már lovászmestere;* Fejér, VIII/I. k. 562. l.* e méltóságot még 1317 márczius 22-én és augusztus 2-án is viseli,* Anjoukori Okmtár, I. k. 428. l. Fejér, VIII/II. k. 69. l.* 1318 április 16-án azonban már a Héder nembeli Güssingi Miklós a királyi lovászmester. 1317 szeptember kezdetén Károly király az István fia Péter és várnagya Kemény fia Lőrincztől erőszakosan elfoglalt, a nyúlszigeti apáczák tulajdonát képező csolnoki birtokot (Esztergommegyében) saját pártfogása alá veszi.* Anjoukori Okmtár, I. k. 440. l.* Az illető okiratban már csak «mester»-ként fordul elő, úgy látszik tehát, hogy 1317 végén már a király kegyéből kiesett.
1317 után már nem találjuk őt az országnagyok sorában; birtokainak igazgatásával foglalkozott most. Tudjuk, hogy István nevű fivérével együttesen még 1329 előtt felcserélte Győrmegyében feküdt közös pázmándi birtokukat rokonukkal, Rédei Fejes Jánossal (Cseszneki Jakab unokájával) annak Veszprémmegyében feküdt cseszneki várrésze fejében.* Anjoukori Okmtár, II. k. 405., 448. l.* Utoljára 1332 május 15-én akadunk reá.
Már atyja sem volt jó viszonyban a kaboldi szomszédokkal, a Nagymartoni-Fraknóiakkal; Péter se kedvelte őket; feldulta bajóti kastélyukat, rettenetesen garázdálkodott összes birtokaikon, elhamvasztotta helységeiket, jobbágyaikat elfogta és agyonkínozta. A fentebbi napon végre kibékültek; a Nagymartoniak minden kártérítésről és bosszúállásról lemondtak, mire Péter úgy a maga, mint fiai: László, Domonkos és Péter nevében átengedte kaboldi várát a Nagymartoniaknak.* Fejér VIII/III. k. 602. l.*
Péter fivéréről II. Márkról, kivel 1309 előtt találkoztunk, egyebet nem tudunk; vajjon azonos-e az 1322 július 6-án előforduló honti (fő- vagy al-) ispánnal* Anjoukori Okmtár, II. k. 27. l.* meg nem állapíthatjuk. Szintúgy nem tudunk egyebet II. Istvánról, mind azt, a mit a pázmándi biertokcsere alkalmával hallottunk felőle.
Péter három fiáról annyit találok, hogy Domonkos 1553 május 28-án Széchényi Tamás országbíró előtt Budán a Lőrente nembeli Bekének (anyja I. Márk leánya utáni) örökösödési igényét kielégítette.
A Csák nemzetség ez ágának későbbi ivadékait 1332 után Veszprémmegyében kellene keresnünk.
Az eddigiek szerint ez ág nemzedékrendje következőleg alakul:
Máté; I. István 1260–1279 kir. asztalnokmester, Bars-Bánya-Szolgagyőr és Pozsonymegye főispánja; I. Márk; II. István 1280–1307 1280-ban Bakony főispánja; I. Péter 1280–1290; Leány~Lőrente nb. Gyepesi Lőrente; II. Péter 1309–1332 1312 kir. asztalnokmester 1315–18 kir. lovászmester; II. István 1329 előtt; II. Márk 1309; Leány~Roland fia Roland 1302; László 1332; Domonkos 1332–1353; III. Péter 1332
Dr. Wertner Mór.
TÁRCZA
Szakirodalom.
J. Siebmacher’s grosses und allgemeines Wappenbuch. Der Adel von Kroatien und Slavonien, bearbeitet Dr. Ivan von Bojničić, kgl. Kroat. Landesarchivar. Heft 1. Nürnberg, 1896.
Az erdélyi czímerkönyv megjelenésekor úgy annak szerkesztői, mint ismertetője egyértelműleg hangoztatták, hogy az erdélyi nemesség a magyarországitól csak azért lett különválasztva, hogy a kiadónak a munkára vonatkozólag még az 50-es években megállapított terve változást ne szenvedjen, mert közismeretű tény, miszerint a magyar birodalom egész nemessége egy, tartozzék bár földrajzilag Erdélyhez, vagy Horvátországhoz.
A most megjelenő horvát czímerkönyv tisztelt szerkesztője, úgy látszik, a fentebbi idézettel épen ellenkező elvet vall, mert előszavában kijelenti, miszerint nem csekély örömmel és különös elégtétellel tölti őt el azon tény, hogy alkalma nyilt hazája nemességének e munkában tisztes helyet biztosithatni; a mi míg egyrészről úgy hangzik, mintha a különválasztás a szerkesztő s nem a kiadó érdeme lenne, másrészt azt fejezi ki, hogy a horvát nemességnek nem elég tisztességes hely a magyar Siebermacher, a hol a magyar nemességgel együtt soroltatik fel.
«Eddigelé Horvátország és Szlavónia nemességét sehol sem tárgyalták, mint összetartozó egészet», folytatja a szerkesztő, pedig hogy a horvát és szlavon nemességről, mint «egészről» beszélni nem lehet s az csak a magyarnak része, azt a szerkesztő ép oly jól tudja, mint mi, s egy pár hónappal ezelőtt megjelent munkájában* Series Nobilium, quorum litterae armales in general congregationibus renorum Croatiae, Slavoniae et Dalmatiae republicatae et acceptatae sunt. A. 1557–1848 Collegit et editit Dr. Joannes Bojničić–Kninski. Zagrabiae, 1896.* ki is fejezte, mondván, hogy «a benszülött ősnemesség kivételével egyedül a magyar van nálunk (t. i. Horvátországban) törvényesen elismerve». A «benszülött ősnemesség» pedig , mint azt a horvát Siebmacherból is alkalmunk lesz látni, majdnem kivétel nélkül magyar királyoktól nyerte nemességét.
Az előszóból megtudjuk azt is, hogy a Siebmacher Magyarország és társországai czímű része csak mintegy 400 horvát családot foglal magában, míg a szerkesztő munkája több, mint 2000–et fog tartalmazni, beleszámítván ebbe azon 400–at is, melyet az elhúnyt Csergheő Géza engedelmével átvett a magyar Siebermacherből.
Miután a szerkesztőnek abbéli igéretét is olvastuk, hogy a minden történetírónak parancsolt pontossággal és kritikai szigorúsággal csak az első forrásokból merített, s mást mint okmányokkal igazolt családi értesítéseket soha, nyomtatott czímerkönyveket pedig csak a legritkább esetekben használt,* Saját bevallása szerint csak a magyar Siebmachert használta 2000 esetből 400–szor.* érthető kíváncsisággal fogtunk a füzet áttanulmányozásához.
Kíváncsiságunk különösen két dologra irányúlt. Meg akartuk ösmerni a horvát nemességet, hiszen ilyesmiről eddig nem volt tudomásunk, megaztán azt a tömérdek pótlékot is akartuk látni, melyt alig egy évvel az utolsó füzet megjelenése óta, a magyar Siebmacherhez összegyűjteni sikerült.
A füzet az Aba-Burich nevek közé eső 187 családot tartalmaz. Ismerve a szerkesztőnek fentebb említett Series Nobilium stb. cz. Munkájában kimondott s eddig sehol sem hallott elvét, miszerint ahhoz, hogy Horvátországban valaki nemesi jogokat gyakoroljon vagy csak jogérvényesen nemesi czímeit viselje, a horvát indigenatus megszerzése szükséges,* Szóról-szóra a következőképen (IX. 1. jegyzetben): Von den unserem Landtage Virilistenrechte besitzen den Magnaten wurden in den Ungarischen Hochadel (tehát ez más, mint a kroatischer Adel!) erhoben: die Fürsten Batthyány... (stb. itt következnek a nevek). Die übrigen kroatischen Magnaten: Odeschalchi ... (stb.) sind eingewanderter, fremder Adel, der in Ungarn und Kroatien das Indigenat erworben hat. Wie man also sieht, stammt der Heimische Hochadel aus der Zeit der Habsburger und grossen Theils aus allerneuster Zeit. Von den heute hochadeligen Geschleschtern sind auch die Wenigsten altadeiger Abstammung und gerören von den genanntan nur die Grafen Draškovich und Keglevich dem heimischen Uradel an. Der ganze übrige, hier nicht genannte, in unserem Lande (Horvátországot érti) lebende Hochadel ist fremden Ursprungs, hat hier das Indigenat nicht erworben, hat folglich in unserem Lande keinerlei Adelsreschte und dürfte rechtlich hier nicht einmal seine Titel benützen».– A XI. lapon pedig: «Das kroatische Indigenat, war keineswegs mit dem ungarischen identisch, sondern musste separat erworben werden». Talán az illyr közjog szolgált Bojničić úrnak forrásúl.* – legelőször összeszámoltuk, hogy a 187 családból hánynak nemességét publikálták Horvátországban s a máshol kihirdetettek, vagy máshol honfiúsítottak közül hány nyerte el a speciális horvát indigenatust, hogy így az ősnemesség számát megállapíthassuk Az eredmény meglepő volt. Az előbbi kategoriához tartozók száma csak 25, a miből tehát világos, hogy a 187 közt 162 ősnemesi család van!
Dehogy van! Jobban megvizsgálva a dolgot, rájöttünk, hogy a füzetbe 60 olyan család van felvéve, a melyik 1557 és 1831 között nyert magyar nemességet vagy indigenatust, de sem horvát országgyűléseken, sem megyegyűléseken nem protokolláltatott.
Hogyan, Bojničić úr, ön fennen hangoztatott elve és törvénye daczára nem átallotta ezeket a külön horvát nemesség közé felvenni? Hiszen ezek a családok Ön szerint semminemű nemesi jogokkal nem birnak az Ön hazájában! Pedig ezek közt nem egy akad, a melyik nemesítése óta Horvátországban lakik. Mit szólnak ezek, ha tudomásukra jut, hogy sem őseik, sem ők nem viselték joggal czímeiket évszázadokon keresztül s csak az ismert magyar erőszakosságnak köszönhették, hogy királyi adományok daczára nem vettettek szolgaságra, helyeztettek jobbágyi sorba!
Van aztán a 187 között 19 ismert magyar család, melynek egyik-másik tagja birtokos volt, vagy hivatalt viselt Horvátországban, többnyire még a XV. században. Ezek is helyet kaptak a czímerkönyvben, daczára, hogy honfiúsításuknak semmi nyoma nem maradt fönn. Ezek pedig a következők: Adorján de Várad, Alsáni, Ányos, Alapi de Nagy-Kemlék* A magyar Siebmacher adatai közölve róla, azon szíves hozzáadással, hogy «valószínűleg Magyarországból vándorolt be» Horvátországba.*, Aszalay de Fony, Athinai, Bakics, Bakócz, Balásffy, Balassa de Gyarmathy, Bánffy de Lindva, Báthory de Somlyó, Batthyány, Bebek, Berencsi, Bessenyő, Bochkay de Raszinya, Both de Bajna és Breuner. Hozzájárúl még a horvát dicsőség emelésére az Aba nemzetség, belőle származván a fentebb említett Athiniaiak és az Ákos nemzetség, melyről a szerkesztő nem habozik kijelenteni, ő tudja, minő forrásra támaszkodva, hogy az valószinűleg Kőrösmegyéből ered. Van még egész sereg horvátosított magyar család a füzetben, de ezekről majd alább lesz szó.
Feltűnt, hogy úgy ezek az előkelő magyar, mind a néhány régi horvátországi család majdnem kivétel nélkül kőrősmegyei birtokos volt. Ez a dolog egy érdekes felfedezésre vezetett bennünket. Rájöttünk ugyanis, hogy e családok szereplésének e munkában oka jórészt – Csánki Dezső. Mert ha ő meg nem írja Kőrösmegye XV. századi monográfiáját, valószínű, hogy a horvát czímerkönyv a legjobb nevek nélkül szűkölködnék s ezeket ma is fedné a Codex Diplomaticusaink sűrű homálya. Kiki meggyőződhetik róla egy kis fáradtsággal, e nélkül nem, mert a szerkesztő egy eset kivételével (Berencsi család) szükségtelennek vélte megnevezni a kitünő forrást, melyből a legbecsesebb adatait merítette.
Eddigi tapasztalataink alapján feljogosítva éreztük magunkat arra, hogy megkérdezzük a füzettől, hogy, ha Bojničić úr törvénye szerint nem is mind joggal, de okkal van-e 187 család horvátnak deklarálva? S a «scripta quae manent» erre is megfeleltek. Akadt köztük bizony 47 olyan, melynek a füzetben való szereplése vagy semmivel, vagy kézzel fogható hamisságú okokkal van indokolva. Huszonhat az első kategóriába tarozik, s bizonynyal szlávos hangzású nevük révén vétettek be,* Többnyire bácskai és temesi családok, kik a múlt század elején költöztek be Szerbiából.* kettő kivételével a magyar Siebmacherből. Ezek a következő családok: Abrahamowitz, Adamich, Adamkovich, Agich, Alberti, Alexievich, Antonovich, Antunovics de Almás,* Szerkesztő a magyar Siebmacherből azt is átírja, hogy a czímer Antunovics bácsmegyei assessor 1828–iki pecsétje után közöltetik.* Athanasievich,* Nincs ugyan a magyar Siebmacherben, de a szerkesztő elmondja róla, hogy 1792-ben kapott czímeres nemeslevelét 1793-ban Bácsmegyében hirdették ki. * Avakumovich, Babotich, Bachich II.,* Nagy Ivánnál megtalálhatta volna a szerkesztő, hogy a család Sopronmegyében székel.* Baich, Balásovich, Banics, Bartolich, Belosicz, Bevonossecz, Biliakovics, Blesics, Bodrics, Boskovich, Bosits,* E családnál a szerkesztő nagy bölcsen elhallgatja a magyar Siebmacher azon adatát, hogy az 1843-ban nyert nemeslevél 1844-ben Pestmegyében hirdettetett ki.* Boxich, Bukovich, és Bunyik, mely két utóbbinál a magyar Siebmacher czímerleírásában előforduló «Ungar»-t «Krieger»-re változtatja Bojničić úr, talán azt gondolva, hogy így jobban elhisszük a két család horvát voltát.
Ugyancsak a magyar Siebmacherből veszi át a Bujdács családot, de hogy oka legyen felvenni, a család Mikusóczi előnevét Mikuševec-re változtatja; a szabolcsmegyei Agteleki Bujanovics családot pedig azért, mert annak egyik ága (?) most Zágrábban lakik, de – Bujanović-nak írja magát. Hét, jórészt tiszta magyar nevű család bekerül a társaságba, mert nemeslevelének másolata megvan a horvát országos levéltárban. Ezek pedig a következők: Antal, Bakos, Balogh IV. Baranyay, Bárdossy, Benkovich III. és Benkovich IV. Ez utóbbit kivéve, mind a magyar Siebmacherben is ott vannak. Ellenben a Balog (II) család nemeslevele a délszláv akadémia gyűjteményében van, természetesen ez is horvátosíttatik. A Barbarith aliter Horvát család, melyről a magyar Siebmacher azt mondja, hogy Hont és Nógrádban székelt, neve alapján a horvát Siebmacherbe jut, de a szerkesztő hozzá teszi: ursprünglich aus Kroatien stammend. A Benkovich (II.) családnál a magyar Siebmacher útmutatása, mely gyaníthatólag Horvátországból vándorolt be, szolgált irányadóul. A Bercsényi családról megtudjuk, hogy a pozsegamegyei Bertináról származik,* Ajánljuk Thaly Kálmán figyelmébe!* a Bessenyő családról («Bišen; nicht Bessenyey, wie die Ungarn schreiben», mondja Bojničić úr) pedig, hogy Bešenovac-ról ered. A Babocsaiak, kiknek őse társnemességszerző volt Chenteweulgyi Pállal, a kik Magyarország egyik legrégibb (1398-ban kelt) czímeres nemeslevelét bírják, ide számíttatnak, mert a nemesítő oklevél Illokon (Szlavóniában) kelt! Érdekes lenne, ha a németek is maguknak vindikálnák Zsigmond összes Németországban kelt czímeres és nemesleveleit. A Banich és Budiasević család II. Józseftől, a Boballich és egy másik Budiasević Ferencz császártól, a Bründl család pedig Ferencz József császártól nyertek osztrák nemességet, de azért Bojničić úr, kinek közjogi ismereteiről már van némi fogalmunk, felveszi őket munkájába. Végül a Brankovich család is idejut, mert czímere benne van a Korjenić Nesrić czímerkönyvében.
Ez a híres czímerkönyv természetesen nem maradhatott ki Bojničić úr munkájából, lévén ez a délszlávok heraldikai evangéliuma; meg is mondja mindjárt a legelső névnél, a hol rákerül a sor, hogy miért. Legjobb lesz, ha saját szavait idézzük magyar fordításban: «Habár e könyv czímerei legnagyobbrészt apokrifek, találmányai csak a neve után ismert szerzőnek, mégis valamennyit felvettük a Siebmacherbe és pedig a következő okokból: 1. A benne fölsorolt családok valamennyien valóban éltek, ha nem is mind nemesi sorban s részben élnek ma is. 2. A legtöbb később épen ezen czímerkönyv alapján használta az abban ábrázolt czímert, részben uralkodói jóváhagyással. 3. A codex a XVII. század óta nagy tekintélyre vergődött a délszlávoknál, úgy tekintették mint legfontosabb heraldikai forrást s ezért több másolatban (p. o. Fojnicán, a bécsi udvari könyvtárban, stb.) terjedt el és számos vitára szolgáltatott okot. 4. Mindenekelőtt egyike a heraldikai művészet legnagyszerűbb termékeinek és méltán állítható a külföld legszebb czímerkönyvei mellé. Itt a Siebmacherben először hozatik teljesen nyilvánosságra».
Hát megfelelünk mi ezekre a pontokra is, vagyis inkább megfelel az előttünk fekvő Siebmacher-füzet.
Ha a Korjenić-Neorić czímerkönyvében foglalt családok mind éltek, hogy van az, hogy a szerkesztő az ebből felsorolt 17 család közül 14–ről mit sem tud mondani? Hol van azoknak a családoknak valami nyoma? Föltéve, hogy véletlenség folytán csak a három másik részesült volna e közül a 17 közül abban a szerencsében, miszerint az uralkodói jóváhagyást a K.-N.-féle czímerhez megnyerje, miért oly szűkszavú ebben a dologban Bojničić úr, hogy ezt elhallgatja? Mert tudja nagyon jól, hogy a Brankovich család nem horvát, bár a czímerét hozza, s pedig a szóban forgó czímerkönyv alapján, a Bielavich családnak pedig semmiféle tagja nem élt az e néven a K. N. czímerkönyvben díszlő czímerrel, s hogy a Bachich család czímere kevés eltéréssel megegyezik a czímerkönyvbelivel, annak is megvan a maga oka. Ez a család, mint azt Bojničić úr a magyar Siebmacherből átírja, 1699-ben kapott nemességet. Neve tisztán véletlenség folytán megegyezvén a Bécsben másolatban meglévő czímerkönyv egyik nevével, azt a czímert, a melyik annál állt, befestette az armálisába. De hogy nem származtatta magát attól a Bechich családtól, azt legjobban bizonyítja az, hogy ezt a czímerlevélben nem említik föl, pedig ne tessék elfeledni, hogy ez a genealogiai és heraldikai hamisítások klasszikus korában esett meg, mikor (mint azt Bojničić úr Series Nobilium etc. cz. Könyvében írja) I. Lipót király nemesleveleket bárkinek olcsó pénzért adogatott el, de sőt szükségesnek tartották a czímert kevéssé meg is változtatni, t. i. a sisakdíszt képező kinövő ezüst örvös ebnek nyakát egy ezüst nyillal átlőve pingálták – És, horribili dictu, a hálátlan Bachich Gábor, a ki valószínűleg nem is lakott soha Horvátországban, ott czímerlevelét, legalább 1831-ig, nem is protokolláltatta!
Bojničić úr pedig azzal fizeti ezt vissza neki, hogy híven az előszóban hangoztatott kritikai szigorúságához és pontosságához, a czímert, elhagyván a magyar Siebmachernek a czímerlevél után adott pontos leírását – Korjeníč-Neorić-é után blasonálja!?
Hogy miként és mikor készült ez a «nagytekintélyű» czímerkönyv, azt meg lehet olvasni Thallóczy Lajosnak a Turul VI. évfolyamában az «illyr» czímergyűjteményekről írt kitünő czikkében, a hol az még Bojničić úr előtt publikáltatott, és pedig az összes czímerek leírva, 18 pedig, a mennyiből az egésznek stílusa megitélhető, rajzban. A korához képest ritka szép czímermintákat tartalmazó kötet egyik-másik czímerének reprodukálása helyén való lenne valamely czímertani mintakönyvben, de miként szabad egy olyan czímerkönyv minden czímerét kiadni a horvát nemesség czímerei között, melyben csak úgy hemzsegnek az apokrif, nemes családok által sohasem viselt czímerek.
Számos akadály után végre elérkeztünk a horvát nemességhez, melynek száma, leszámítván belőle azokat, kiket – nem levén indigenálva – Bojničić úr kitagadott,* Ezeknek körülbelül fele kétségtelenül horvát család, a többiek jórészt temes- és bácsmegyei nemesek vagy magyarok. Ezekkel együtt a füzetben foglalt horvátországi nemesek számát 110-re tehetjük.* továbbá kétségtelen magyar nemeseket, úgyszintén a Korjenič-Neorić-féle neveket, – melyek czímereket igen, de családokat nem jelölnek, – 79-re megy.
E 79 közül 25 az 1557–1831 közti horvát országgyűléseken, részben pedig horvát megyegyűléseken kihirdettetett, egy (Balogh de Nebojcza et Galántha) még 1552-ben nyerte nemességét, három (Benko de Bornik, Bombelles és Burgstaller) pedig 1831 óta. Négy névhez csak czímerleírást csatol a szerkesztő, még pedig saját bevallása szerint kéteshitelű forrásból, az illető családokról mit sem tud, míg tizenhat czímert csak egy-egy személylyel hoz kapcsolatba, levén azok többnyire ma már ismeretlen családok egyes tagjainak pecséteiről rajzolva. A többiekről bővebb adatokkal szolgál, természetesen legtöbb súlyt fektetve az úgynevezett ősnemes családokra, kik alatt mi az 1526 előtt már nemes családokat értjük. Ilyen pedig van 20. Az Abramowcz-Zenthmyhali Körösmegyében honos család II. Ulászló királytól nyert, 1498 szeptember 2-án, czímeres nemeslevelet; a czímerlevél eredetije a délszláv akadémia tulajdonában van. Az ügyesen megkomponált czímernek, melynek eredetijéről a Siebmacher chablonos rajza után alig alkothatunk helyes fogalmat, leírása a következő: kék mezőben, jobbról arany csillag, balról ezüst hold által kisért balfelé néző s szájában egy fehér bárány felső felet czipelő természetes színű farkas. Sisakdísz fekete holló (?), takaró ezüst arany és vörös arany. Korona vagy sisaktekercs nincsen. Érdekes czímert viselt 1439-iki pecsétjén Zenthléleki Ade János* Leányágon a Tétény-nemzetségbeli Pekriektől ered.* is: hasított pajzs jobb mezejében a hasításból előtörő sas, a bal négyszer hasítva. Ritka formát mutat Albeni Eberhardt püspök* 1406–1409 közt nagyváradi püspök.* 1398-iki pecsétjén levő czímere is: ékkeretes pajzsban jobbra néző oroszlán. Bosiljevoi Arbanoss Ambrus egy 1502 október 4-én, Budán kelt s II. Ulászló által adományozott czímeres nemeslevélben kék mezőben levágott török főt kap czímerül.* Az oklevél hiteles másolata, festett czímer nélkül, a Zágrábmegye levéltárában. Érdekes, hogy csak 1604-ben hirdettetett ki a horvát országgyűlésen.* A Vokssinoveci Babok családot IV. Béla nemesítette meg, 1250-ben, czímerét csak egy 1828-iki példány után közli a czímerkönyv. A Babonić-Blagay család (melyről a magyar Siebmacher is megemlékezik) ősi, délszláv eredetű, czímere Fugger Spiegel d. Ehren des Ertzhauses Österreich után van rajzolva. A Babonosich család «de genere Mogorevic»* Kár, hogy a szerkesztő nem világosít fel bennünket a horvát genusok mivolta felől.* a XVI. Század elejéig viszi fel eredetét; a Baxaiak az 1244-ben IV. Béla által nemesített pribić-i lakosok közül származtatják magukat; ugyancsak IV. Bélától nyert 1267-ben donatiót az előnevét is adó Komor-ra a Bedekovichok őse is. A Grabarjai Berislavichok (vagy talán Beriszlók?) bosnyák eredetűek, s állítólag Borics bán ivadékai, a Kis-Mlakai Berislovichok pedig «de genere Cyprianorum» a XV–XVI. Század folyamán szerepeltek Horvátországban. Utódaik ma parasztsorban élnek. A Zelinai Byczkele család legkiválóbb tagja a XV. Században éltek, Lászlónak 1439-iki pecsétjén egy stilizált liliom van czímerül. A Bitoveci Gerebenek őse Jan Csehországból költözött be. I. Mátyás király alatt 1456–68-ban Horvátország bánja volt. A mi legkevésbbé sem akadályozta meg abban, hogy ősi egy haránt pólyát ábrázoló czímerét* 1453-iki pecsétjén, a magyar orsz. levéltárban.* fel ne cserélje két, III. Frigyes német császár által adományozottal. A magyar királyságra igényt tartó császár ugyanis 1459-ben Jan bánt megerősítvén a zagorai Cillei birtokok tulajdonában, neki római birodalmi báróságot s a következő czímert adományozta: vörös mezőben három arany csillag, sisakdísz arany koronából kinövő vörös szárnypár, három-három arany csillaggal megrakva, takaró vörös-arany. E czímer, az oklevél szavai szerint, előbb a Sternbergeké volt, ezekről a család kihaltával a Cilleieknek jutott s ezeknek is magvaszakadván, a császár a gazdátlan czímert Bitovec Jan-nak adományozta, mert az ő rá, mint Krajna fejedelmére, szállott. Úgy látszik azonban, hogy a bán úrnak ez a czímer nem volt kedvére, vagy talán valaki protestált e czímer ellen, elég az hozzá, hogy a császár egy még ugyanazon napon kelt oklevélben egy más czímerrel ajándékozta meg: gyémánt (schilt von diemant) mezőben három arany koronás s kiöltött piros nyelvű, szembenéző oroszlánfő, a sisakon arany koronából kinövő meghatározatlan színű szárnypár, a pajzs módjára (vagyis hármával) hárslevéllel (Seeplettern) diszítve. A «czímer», mondja a császár az oklevélben, a Cilleiek kihaltával, ránk, mint magyar királyra szállott».
A szerkesztő nem kisérlette meg azt a különösnek látszó dolgot megmagyarázni, hogy miként lehet a Cilleieknek két, egymástól ennyire eltérő czímere. Pedig a magyarázatot maga a két oklevél adja kezünkbe. Az első, három-csillagos czímer, a Cilleiek ősi czímere, mely a császárra, mint Krajna fejedelmére szállt, míg a másodikat a Cilleiek Zsigmond magyar királytól kaphatták, s ez az usurpált magyar királyság révén jutott a császárra. Ez tehát kétségbevonhatatlanúl egy magyar király által (a ki csak Zsigmond lehet), adományozott Cillei czímer.
Folytatva a horvát ősnemesség ismertetését, meg kell emlékeznünk a knini Boynichich családról,* A horvát-Siebmacher tisztelt szerkesztője is ennek ivadéka.* mely valószinűleg a «genus Buchich»-ból származik a melynek egyik tagja, Tamás 1450-ben Dalmáczia és Horvátország vicebánságát viselte. A család egyik ága később Zemplénmegyébe szakadt, másika pedig mint parasztnemesség él ma is Zágrábmegyében. A Domagovich és Fabianich családokkal egy közös törzsből eredő Boskovichok legrégibb donatiójukat Károly Róbert királytól nyerték 1327-ben. Az Orbozi Borothva testvérek czímerlevele, melyet 1431-ben mint Tarkasich Józsa kúnok birájának társai nyertek Zsigmond királytól, már régtől fogva ismeretes a Turul olvasói előtt. A családot horvátosan Brivitynek nevezték, de hogy a XV. században még a horvát nemesség magyarnak vallotta magát, azt legjobban mutatja, hogy a czímerszerző Mihály és Barnabás Borothvának mondták és íratták magukat. Ladomerczi Bradách László szlavóniai vicebán kardot tartó pánczélos kart viselt czímerében. A családról egyebet nem tudunk meg a czímerkönyvből. A Brestyanovichok, kik Latkfyaknak is nevezték magukat, 1363-ban nyertek donatiót Nagy Lajos királytól. A magyar Siebmacher e család ősét Breschanovicz-nak írja. A Jerossyn-Brodarich családnak 1517-ben nyert czímereslevele b. Tallián János birtokában van, s a magyar Siebmacherben is le van írva. A Buchaicsalád, melyet Budachky-nak is neveztek, 1503-ban kapott czímert. Buchai Bertalan társ czímerszerző volt, Dragissich Illéssel, nemkülönben Lomniczai Gáspárral, Jurmanovich Péterrel és Spissich Miklóssal, együtt kapták azon érdekes, részben beszélő czímert (a czímerben egy tök is van, ez pedig horvátul = Buča), melyet legelőször a Turul X. folyamában ismertetett Csoma József.
S most, megismerkedvén a füzet tartalmával, vonjuk le a látottakból a konzekvenciát. A horvát nemesség czímerkönyvében fele az elsorolt családoknak magyar, a másik, horvát fele pedig magyar királyoktól nyerte nemességét, birtokait és czímerét. Nem is volt semmi kifogása, egész a legújabb időkig, az ellen, hogy a magyar nemességhez számítsák, nem is lehetett, mert valóban magyar nemesek voltak, kik a magyar szent korona bármely részében egyformán élhettek jogaikkal. A magyar nemesség egységes voltát sohasem is vonták kétségbe. S most előáll Bojničić úr bebizonyítandó az egész világnak, hogy először a horvát nemesség külön, önállóan létező egész, másodszor hogy a magyar nemesség Horvátországra nézve semmis, ha csak az, a ki élni akar vele, magát ott nem honfiúsíttatja.
Tartozunk annyi respektussal Bojničić úr tudományának, hogy feltegyük, miszerint ezeket maga sem hiszi el. Ha pedig mégis hitte volna eddig, ám lássa be, hogy a dolog abszurdum, mert egyrészről a horvát, nem donácziós, ősi megszálló nemesség csak a Korjenič-Nevrić-ok chimérája, másrészt pedig az indigenátusról vallott elve alapján felét hazája nemeseinek kénytelen volna a horvát nemesség soraiból kizárni.
***
Et nunc vario ad fortissimum. Mint azt kissé hosszúra nyúlt ismertetésem elején is említettem, Bojničić úr előszavában azon büszke kijelentést teszi, hogy munkája több mint 2000 horvát családot fog felsorolni, míg a Csergheő magyar Siebmacherje azokból csak 400-at adott. Nem kis vád ez azon fáradhatatlan buzgóságú ember ellen, kit Bojničić úr korán elhúnyt, felejthetetlen barátjának és mesterének nevez. Több mint 1600 pótlék alig egy évvel az utolsó füzet megjelenése óta, – ez azt jelenti, hogy a magyar Siebmachert már nem tekinthetjük annak az utólérhetetlen szorgalommal összehordott, eddig el nem ért teljességű magyar czímerkönyvnek, mint eddig s hogy szerkesztőjét nem fogjuk a jövő heraldikusainak majdnem páratlan példa gyanánt mutogathatni!
De ám Bojničić úr, czímerkönyve első füzetének áttanulmányozása megnyugtatott bennünket e kétségeink felől. Rájöttünk ugyanis, hogy az abban közölt 187 család közül 93-nak adatait a magyar Siebmacherből vette át, s vonjuk le még ebből a Korjenič-Nevrić-féle czímerkönyv 17 czímerét, melyeket semmiféle heraldikus nem merne egy nemesi családok czímereit tartalmazó munkába fölvenni, akkor 187 közölt családból csak 77-nek az adatait nem merítette a magyar Siebmacherből.
Lehet, hogy tévedtünk. Lehet, hogy Bojničić úr még ezután fogja hozni a több mint 1600 pótlékot. Lehetséges. De akkor kár volt azt a büszke kijelentést már az előszóba beletenni, mert így a dolog... hogy is mondjam, ... egy kicsit – furcsa.
Varju Elemér.
A magyar-örmény nemes családok czímerlevelei. Irta dr. Temesváry János áll. főgymn. tanár. Szamosújvártt, 1896. Todorán Endre «Aurora» könyvnyomdája.
Nagy szorgalommal összeállított könyvben gyűjtötte össze dr. Temesváry János a hazai örmény nemes családokra vonatkozó adatokat, újabb oldalról világítva meg ez által a hazánkban letelepedett örménység történetét. Mert történeti szempontból sem érdektelen látni azt, hogy az örmény nemzetnek az a kis töredéke, mely 1672-ben I. Apafi Mihály meghívása folytán a magyar hazában talált hosszú vándorlásai után pihenésre és nyugodtabb tevékenységre alkalmas helyet, mily gyorsan azonosította magát a hazai intézményekkel és szokásokkal.
A legrégibb örmény nemes Pattantyus Ábrahám Jakab volt, ki Apafi Mihály erdélyi fejedelemtől 1680 decz. 13-án kapta a nemességet. Utána következnek Lászlóffi Izsák 1712, Dániel Todor, Jeremiás és Pál 1725. stb.
A bevetésben Temesváry dr. a magyarországi örmények nemességére vonatkozó leglényegesebb kérdéseket érinti röviden. Fölemlíti, hogy a magyar-örmény nemes családok legnagyobb része nem ú. n. donationalis, azaz birtokos, hanem armalista, azaz czímeres, s hogy legnagyobb részük «a sallangot szerető s czímkórságban szenvedő XVIII. században szerezte nemesi rangját. E czélból különösen a minden oldalról ellenségtől fenyegetett dicső emlékű Mária Terézia korában, midőn vármegyék és városok testületileg, egyes gazdagabbak pedig külön is bőséges segélylyel járultak a nyomasztó hét éves háború terheinek viseléséhez, szívesen felajánlják a kincstár részére 1000–2000 forintjokat, csakhogy a polgári osztályból kiragadtassanak. Érdekes adat az is, melyet dr. Temesváry a szamosújvári levéltárban őrzött eredeti kézirat alapján említ föl arra nézve, hogy Mária Terézia a magyar-örmény családok részéről megnemesíttetésük fejében felajánlott összeget nem mindig fordította hadi czélokra, hanem egyes esetekben azt egyházi vagy közczélokra a magyar-örmény városoknak nagylelkűen vissza is adta. Iacute;gy tett például a Csiky Emánuel és Péter, Kövér János és Kajetán, Lengyel Lukács és András részéről nemesi rangra emeltetésükért befizetett 6066 frt 30 kr. összeggel is, elrendelvén, hogy ez az akkor éppen építkezés alatt álló szamosújvári főtéri örmény templom költségeinek fedezésére fordítassék.
Temesváry dr.-t a magyar-örmény nemes családok czímeres leveleinek összegyűjtésére és kiadására különösen az a körülmény késztette, hogy úgy Siebmacher, mint Nagy Iván nagy műveiben «a magyar-örmény nemes családaink nemességének tárgyalása s czímereiknek leírása a legmostohább elbánásban részesült.» Az ő szorgalmas kutatásai révén most már úgyszólván teljes gyüjteményét birjuk a magyar-örmény nemes családokra vonatkozó adatoknak. Munkájában 56 czímerlevelet közöl, 50 czímerrajzzal. Először e mű sorolja fel a Bocsánczi, Bogdánfi, Capdebo, Csiky Emánuel, Csomák, Seprősi Czárán, Apanagyfalusi Gajzágó, Gorovei, Gyertyánfi, Gertenyesti Hollósy, Marosvásárhelyi Issekutz, Talpasi Kabdebó, Lompérdi Korbuly, Kövér, Lászlóffi, Lázár, Lázár-Lázár, Lengyel, Kisterpesti Markovics, Mártonfi, Pattantyus, Petraskó és Török családokat és czímereit. E mellett szakavatottsággal helyre igazítja a czímerleírásokba becsúszott hibákat is, így pl. a Dániel, Gáspár, Gorove, Issekutz, Karácsonyi, Kövér, Lukács és Novák családok czímereinél. Még a dr. Illésy és Pettkó által kiadott «királyi könyvek»-nél is bővebb, a mely különben annyira becses műből pl. hiányzanak a Gorovei és Gáspár családok.
Temesváry dr., mint az örmény nyelvben jártas, megmagyarázza az armálisokban előforduló örmény vezeték- és keresztneveket; így a többi között megfejtve találjuk e neveket: Chasztatun (Pulcheria), Gülab (Róza), Harapszime (Rebeka), Huvász (Klára), Khámál (Szende), Manuság (Viola), Sakhar (Czukros), Oxendius (Sándor). A czímerek leírását szerző a legnagyobb heraldikai pontossággal végezte; a rajzok is nagyobbrészt csinosak s a reprodukczióval is meglehetünk elégedve. Ezek a czímerek, melyek közül a Gyertyánfi, Pátrubán és Szentpétery családokéi ú. N. beszélő czímerek, igen sok érdekes dolgot foglalnak magukban; így pl. két czímerben, a Vikol és Zakarias-családéban a Noé bárkája fordul elő, mindenesetre vonatkozással Mózesnek arra az elbeszélésére (I. könyv. 8. Fej. 4. Vers), mely szerint a bárka megállapodék Örményország földjén.
A magyar hazába jutott örmény néptöredék története még mindig nincs meg írva. Az, a ki ezzel a kérdéssel foglalkozni fog, a Temesváry könyvének igen jó hasznát fogja venni. A magyar-örmény nemes családok nemzedékei pedig örülhetnek, hogy a nemességükre vonatkozó adatokat ily megbizható műben együtt találhatják.
Dr. E. L.
1896-4
Turul
a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság közlönye
Az igazgató-választmány megbizásából szerkeszti
Fejérpataky László
titkár
Budapest
Kiadja a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaág.
MDCCCXCVI.
Czímertani és sphragistikai emlékek az ezredéves országos kiállításon.
(Két tábla melléklettel.)
Ezredéves fennállásának emlékét a magyar nemzet múltjához méltó, nagyszabású kiállítással ülte meg, melynek fénypontját s úgy a hazaiakra, mint az idegenekre legerősebb vonzóerejét a történelmi főcsoport képezte.
A fekvésénél és festőiségénél fogva bájos épületcsoport, a mely a városliget szigetén ma már kincseiből kifosztva áll, hat hónapon keresztűl a magyar nemzet múltjára vonatkozó emlékek tömegét zárta magába, a minőt, legalább a ma élő nemzedék, még egyszer együtt nem fog láthatni. Nincs történelmünknek olyan ága, nincs olyan kora, melyre vonatkozólag ne talált volna a kutató érdekesebbnél érdekesebb, gyakran egészen új, eddig ismeretlen adatokat a roppant gyűjteményben s e kiállítás különösen kulturtörténetünk megírásához nyujtott annyi adatot, hogy azok alapján, kevés kutatás segítségével, már meg lehet írni hazánk müvelődésének történetét.
A kulturhistóriának egyik ágát, a történelemnek hovatovább fontosabbá váló segédtudományát műveli a heraldikai társulat is, illő tehát, hogy a mennyire azt az idő rövidsége s egy ismertetés szük keretei engedik, mi is jegyzékbe vegyük a tárgyunkra vonatkozó azon új adatokat, melyek az ezredéves kiállítás történelmi csoportjából meríthetők voltak. Nagyon természetes, hogy sokkal nagyobb kereteket kellett a történelmi kiállításnak betöltenie, sokkal általánosabb volt az, jobban kellett számolnia a térrel, mintsem egy olyan specziális szak, mint a czímer- és a pecséttan, kellőkép képviselve lehetett volna. Nem is számolhatunk összefüggő képre, sem a kiválóbb heraldikai és spragistikai csoportok következetesen egybeállított sorozatára, mindazonáltal azt mondhatjuk, hogy a kiállításunkon, az illető korok csoportjaiba beillesztett czímertani anyag sok tekintetben felülmúlta akár a berlini, akár a bécsi heraldikai kiállítás. anyagát.
A kiállítás czéljainak megfelelőleg, a tárgyunkra vonatkozó sokféle emlék igen szét volt szórva, a mi lehetetlenné teszi, hogy rövid ismertetésünk, mely különben is csak az anyag egy részét, úgymondjam quintessentiáját öleli fel, a katalogusban megállapított sorrendben történjék. A czímer- és pecséttan, anyagát tekintve, úgy is igen jól elválasztható részekre oszlik s mi nem annyira a könnyebbséget, mint inkább az áttekinthetőséget tartva szem előtt, a felemlítendőket anyaguk szerint válogattuk össze.
Tudva azt, hogy a heraldikailag legpontosabb leírás sem pótolhatja a szemléletet, a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának igen tisztelt igazgatója szíveskedett a kiállításon szerepelt pecsétlenyomatokból s a nemzeti múzeum részére készített fényképekből és czímermásolatokból egy nagy csapatot rendelkezésünkre bocsátani; e szívességeért fogadja hálás köszönetünket.
A heraldika főforrását a pecsétek képezik s ezekből több százra menő sorozatot volt alkalmunk a kiállításon láthatni; köztük az anyagnak több mint fele ismeretlen s kiadatlan. Különösen a bécsi állami levéltár által gipszmásolatokban bemutatott pecsétek közt volt igen sok érdekes s heraldikánkra nagy fontosságú példány.
Királyi és királynői pecséteink lehetőségig teljes sorozatát a történelmi főcsoport igazgatósága állította ki galvanoplasztikai másolatokban. E sorozat oly gazdag, hogy részletesebb ismertetése testes kötetet tenne ki.
Terünk nem engedi meg, hogy valamennyi ismeretlen vagy kiadatlan darabot leírjunk, meg kell elégednünk azzal, hogy nehányat a legérdekesebbek közül felemlítsünk.
A kiállításon bemutatott legrégibb aranybullát általánosan III. Béláénak mondják, véleményem szerint tévesen. A bulla korának meghatározása azért nehéz, mert az nem valamely oklevélen függ, hanem eredeti helyéről leszakadva került és őriztetik a nemzeti múzeum régiségtárában. Az előlapon trónon ülő király képe látható, fején három rózsájú, lelógó lánczos, gömböcskékkel ékített koronával, csípőjéhez szorított jobbjában liliomos jogart, baljában kereszttel ellátott országalmát tart. Hátlapján négy sorban majusculás felirat:
Az egész a XII. század pénzeire emlékeztető, primitív munka.
Sem II., sem III. Bélától nem maradt ránk más érczpecsét, de igenis maradt mindkét király utódjától, még pedig II. Gézától egy ólom-, Imrétől pedig aranypecsét.
Ha a bulla III. Béláé lenne, kétségtelenül inkább kellene hasonlítania az Imrééhez, mint a Gézáéhoz. Pedig a dolog épen megfordítva áll. A pecsét úgy primitív kivitelénél, mint betűinek alakjánál és felirata elhelyezésénél fogva nagyon hasonlít II. Géza ólombullájához, de teljesen különbözik az Imre-féle aranybullától. Az Imréé az ekorbeli legszebbek közé tartozik s az ötvösségnek valódi remeke, már pedig alig hihető, hogy a kitűnő ízlésű, Byzanczban nevekedett Béla, olyan gyarló pecsétet vésetett volna, a mely a legenyhébb összevetést sem állja ki utódjáéval s visszatért volna az előtte száz évvel használt típusra. Alapos okom van tehát hinni, hagy a szóban forgó bulla nem III., hanem II. Béláé.
A szentgotthárdi cistercita apátság részére 1198-ban kiadott adománylevélen lóg Imre királynak hatalmas czipóalakú pecsétje, talán tömegére nézve a létező legnagyobb pecsét. Átmérője 13, vastagsága mintegy 8 cm., anyaga természetes színű, csontkeménységű viasz. Az oklevél közepén tett két metszésen keresztül húzott vörös zsinór végei a pecsét belsejében vesznek el, nincsenek azon, mint később szokásban volt, keresztülhúzva. A pecsét mezején a király sasfejes trónszékén ülve ábrázoltatik, jobb vállán összekapcsolt, bő redőjű palástban, mely alúl bokáig érő tunika látszik ki. Fején háromágú liliomos korona van, jobbjában oldalra nyújtva tartja az országalmát, térdére támasztott baljával pedig a buzogányformán végződő jogart fogja. Körirata:
A pecsétmező üresen maradt részeibe négyszer van belenyomva egy lovas vitéz alakját mutató gyűrűpecsét, ellenpecsét gyanánt.
Hasonlókép a szentgotthárdi apátság részére Dobra földjéről szóló adománylevélről lóg vörös-sárga-fehér selyemzsinóron II. Endre királynak sigillographiai ritkaság számba menő zöld viaszpecsétje. A pecsét az előbbihez hasonló módon van felfüggesztve, ugyanolyan alakú s majdnem akkora, mint az. Mint ismeretes typus nem számíthatna érdeklődésünkre, ha nem volna anyaga sötétzöld viasz, a mi a királyi pecséteknél e korból majdnem példátlan. A Szilágyi Sándor szerkesztésében megjelenő Magyar Nemzet Története II. kötetében közölt kitünő ábra felment bennünket a pecsét bővebb leírásától. Mindkét nevezetes darab a Batthyány herczegek körmendi levéltárában őriztetik.
IV. Béla tatárjárás után használt nagypecsétjének előlapja, mint kevésbbé ismert, szintén említésre méltó. A király párnázott trónszéken űl, lábait zsámolyon nyugtatja, ruházata bő tunika, fején korona, jobb kezében liliomos jogar, a balban országalma van. Körírata két sorban:
Ifjabb Erzsébet királyné gyűrűpecsétjét a kiállítás egy 1384-iki lenyomat után mutatta be. Az alig másfél cm. átmérőjű pecsétmezőn az Anjouk ismeretes sisakja látható. A csöbörsisak, mint rendesen, igen alacsony, kis takaróval van ellátva, rajta koronából előtörő strucz, szájában patkóval mellette jobbról-balról a koronára tűzött egy-egy strucztoll.
Az Anjouk teljes czímere látható Mária királynő tallérnagyságú titkos pecsétjén. A kerek pecsét mezején hosszas nyolczszög által bekerítve van a csinosan stilizált czímer: jobbra dőlt, hasított tárcsapajzsban jobbról három vízszintes pólya, a bal mező liliomokkal van behintve. A csöbörsisak majdnem akkora, mint a pajzs, kis takaróval van ellátva, s koronájából a patkót tartó strucz és a két strucztoll emelkedik ki.
V. László királynak eddig kiadatlan nagy pecsétje a legszebb, összes mohácsi vész előtti pecséteink között. A vésőművészet ezen remekéről leírás alig nyujthat fogalmat. Finoman kidolgozott ötszörös baldachin középsője alatt trónon ül a király. Fején ötágú nyitott korona, vállain nyitott palást, melynek merészen kidolgozott redőzete egész alakját fedi. Jobb kezével gombban végződő királyi botját tartja, balját az ölében levő országalmán nyugtatja. A baldachin két szélsőbb része alatt egy-egy kecses tartású angyal emeli jobbról Magyarország hétszer szelt pajzsát, balról Csehország oroszlános czímerét. Az angyalok lábainál fekszik jobbról Ausztria, balról Morvaország czímere. A trón zsámolya alatt pedig Luxemburg három pólyás pajzsra helyezett oroszlánja látható. A körirat két sorban fogja körül az ábrát, alúl és felül megszakítva általa:
A pecsét hátlapján hat karélyú keretben egy csoportban hét czímert látunk, a középső felett egy angyal alakja nő ki, a ki kezében tartja a felső két pajzsot is. A középen a hármas halomba tűzött kettős kereszt, körülötte sorrendben a magyar hétszer szelt országczímer s Dalmáczia, Luxemburg, Morvaország és Csehország czímere.
Mátyás király kétrendbeli gyűrűpecsétjének lenyomatai ritkaságuknál fogva is érdekesek. Az egyik 1473-ból kicsiny hatszögletű lapján hétszer vágott köríves pajzsot mutat, fölötte ötágú koronával. A másik 1483-ból hasonló alakú, pajzsa négyelt, első és utolsó rekeszében a balra fordúlt cseh oroszlán, a második és harmadik nyolczszor vágva. Közepén szívpajzs a példányunkon kivehetetlen hollóval. A pajzson, ötágú korona. Mátyásnak ritkább pecsétei közé tartozik azon 5 1/2 cm. átmerőjű pecsétje is, melynek mezején sugarak által körített hasított pajzs látható, a jobb oldalon hétszeres vágással, a balban a cseh oroszlánnal. A pajzson kilenczágú korona, az ezáltal megszakított körirat pedig így hangzik:
Bécs elfoglalása után készült Mátyásnak egy szintén kevéssé ismert pecsétje, mely mezején négyelt pajzsot visel, a pajzsban pedig sor szerint a hétszeres vágást, mint Magyarország; azután Csehország, Ausztria és Morvaország czímerét, szívpajzsán pedig a faágon álló gyűrűt tartó hollót. A pajzson ötágú korona. Körirata:
Ez ideig kiadatlan II. Ulászló királynak egy 1495-ben használt tojásdad alakú gyűrűpecsétje is. A pecséten levő négyelt pajzs első udvara hétszeresen vágott, a második és harmadik a cseh oroszlánt, a negyedik a kettős keresztet tartalmazza. A szívpajzsban a lengyel sas. A pajzs fölött íves királyi korona, mellette pedig W. R. (Wladislaus Rex) betűk.
Még a mohácsi vész utánról említünk meg egy pecsétet s ez I. Ferdinándnak nagy kettős pecsétje. Mint az V. Lászlóé a góthikának, úgy Ferdinándé a renaissancenak remekműve s miként az legszebb a mohácsi vész előtti, úgy ez legpompásabb az azutáni pecséteink között. A király remek trónon űI, melyet felül a római királyság sasos czímere díszít; fején királyi zárt korona, vállain palást, melynek virágos szövete is a legnagyobb pontossággal ki van vésve. Jobbjában királyi pálczát tart, bal keze a térdein álló országalmára van nyugtatva. A trón kiálló részein négy angyal foglal helyet, mindeniknek egy-egy koronával födött czímer van a kezében, és pedig az elsőnek Magyarország, a másodiknak Csehország, a harmadiknak Spanyolország és Sziczilia, a negyediknek Dalmáczia czímere. A trón lépcsőjéhez illesztve pedig Ausztria és Burgund egyesített, herczegi koronával födött czímere látható. A hátlap közepét egyfejű sas foglalja el, mellén a magyar czímerrel, körülötte pedig a következők (jobb felé menve a sorban); Horvátország, Lodomeria, Bulgária, Morvaország, Württemberg, Krajna, Elzász, Habsburg, Lausitz, Tirol, Galiczia és Bosznia czímere.
Feltünő, hogy míg királyi pecséteink majdnem teljesen sorozatukban s XIV–XVI. századi magánpecséteink szép számmal voltak közszemlére téve, addig a románkori csoportban, mely különben is aránytalanúl szegény volt, a nehány oklevélről függőn kívül, mindössze 6 egyházi és 5 világi úr pecsétjét volt alkalmunk látni. E pecsétek közt legrégibb a veszprémi káptalannak egy 1207 aug. 10-én kelt, a tihanyi apátság Vamus nevű földjének eladásáról szóló oklevelére függesztett pecsétje, mely alakja miatt nemcsak a hazai, de a külföldi sphragistikában is ritkaság számba megy. A jól fentartott pecsét ugyanis dülény alakú, mezején Szent-Mihály arkangyal álló alakjával; két vonal által befogott körirata így hangzik:
Ez is, mint a fennebb említett Imre és Endreféle pecsétek, illetve oklevelek, a körmendi levéltárban őríztetik. Utánna korra nézve következik az Osl nemzetségbeli Péter ispáné, egy, a német lovagrend tulajdonát képező 1232-iki oklevélre függesztve. A természetes színű viaszpecsét csúcsíves pajzs alakját mutatja s a mezején levő hasonló alakú pajzsban szárnyas sasláb látható. Körirata:
Merani Berchtold aquilejai patriarcha, Gertrudnak, II. Endre nejének testvére 1250-ik évi, 6 cm átmérőjű, kerek pecsétjén a tulajdonos teljes főpapi díszben, trónon ülve ábrázoltatik. Bővebb leírása alól felment a mellékelt kitűnő ábra. (I. t. 1. sz.)
Roland bán, kinek nádor korából való pecsétét régóta ismerjük, 1277-ben tallér nagyságú kerek pecsétjén csúcsíves pajzsban 2–1 álló hárslevelet visel. A pecsét köriratából már csak a ROLANDI szó olvasható. Ez és Roland későbbi pecsétje igazolják, hogy a czímeralak elhelyezését és számát nemcsak az egymásra következő nemzedékek, hanem egyes ember is milyen önkényesen változtatta.
1277-ből való Aladár királynéi főétekfogó mester alig egy cm. átmérőjű gyűrűpecsétje, mezején a heraldikánkban ritka kakassal. Körirata:
Ókori, Minervát ábrázoló gemmával pecsétel 1291-ben Gergely bán, nyitrai főispán. A gemma olvashatatlan felíratú keretbe van foglalva.
A Melithek, Subichok és Zrinyiek közös őse a hatalmas Brebiri Pál szlavón bán pecsétje (I. tábla 2. sz.) e három család czímerének legrégibb alakját mutatja. Csúcsíves pajzsban bal sasszárny, a sisakon a méltóságot jelző öt pávatoll. Körirata:
A pecsét 1300-ból való lenyomatról másoltatott
Egy ősi eredetű család három nemzedékének czímerét ismerjük meg a három babonegni gróf pecsétjéről. (I. t. 3., 4., 9. sz.) A Babonegiek dalmácziai eredetűek, első ismert ősük, Baboneg a XIII. század első felében mint tehetős nemes építi a hasonnevű folyó mellett azon várat, melyről a család nevét vette. Első, 1316-ból való pecsétünk (I. t. 3. sz.) a Baboneg unokája Radoszláv fia Istváné. A kerek pecsét mezején jobbra dőlt, csúcsíves, balról ferdén vágott pajzs felső osztályában az osztásvonalból kinövő, jobbra fordúlt koronás oroszlán látható; az alsó rész háromszor vágva; a paizson kis csöbörsisak, pávatollforgóval s e mellé tűzött hét leveles és virágos galyal. A pajzs mellett jobbról-balról egy-egy ötszirmú rózsa. Körirata:
István fia János már négyelt pajzsot használ, melynek első és negyedik udvarában felismerhetetlen alak, talán egy-egy rózsa, a második és harmadikban a fentebb leirt ősi czímer foglal helyet. A csöbörsisakon nyitott szárnypár között három, pálczára tűzött karika, tehát ép úgy, mint apjáén, teljesen egyéni ízlés szerint változtatott czifraság van, melynek a czímerhez semmi köze sincs.
A harmadik pecsét Babonegi Pálé, kiről a katalogusban meg van jegyezve, hogy Stenisnyaki István bán fia. Ki volt ez, azonos-e a fentebbi István bánnal, adatok híjján megállapítani nem tudjuk. Az 1336-ból való pecsét (I. t. 9. sz.) csúcsíves, benne hasonló pajzson az Istvánéval azonos czímer. Körirata:
A Babonegiektől származtatja magát a ma is élő Blagai-Orsini család, melynek ősrómai származásáról költött meséket bizonynyal ismerik a magyar heraldikusok.
I
II
III
IV
V
VI
VII
VIII
IX
Az első táblánkon 5. szám alatt látható pecsét 1320-ból való s Frangepán Frigyes vegliai és modrusi comesé volt. A pecsét mezején természetesen ábrázolt oroszlán első lábaival egy kutyát avagy farkast ragad meg, mellette balról hatágú csillag.
I
II
III
IV
V
VI
VII
VIII
IX
X
A Drugeth Vilmos 1328-iki pecsétje (I. t. 6. sz.) régóta ismeretes irodalmunkban, de hiányzott olyan ábrázolása, a mely a pecsét szépségeit kellő érvényre juttatta volna. A csattos és merlottós pajzs fölött a tulajdonosnak kitűnően karakterizált arczképe látható. A merész szabású egyenes orr, az előre álló áll, a keményen öszszeszorított száj Dante arczképére emlékeztetnek. A főt arczvértes sisak fedi, a ráborított rövid takarón oromdíszül féltérden álló, jobbra néző angyal látható, mindenik kezében egy-egy gyertyatartót (?) tartva. A pajzs mellett ágaskodó oroszlánok szolgálnak őrök gyanánt. A pecsét körirata:
E feliratból azt magyarázhatjuk ki, hogy a család eredetileg Ruget nevű birtoka után de Rugetnek írhatta magát, a miből a nyelvszokás Drugetet csinált.
A Buzát-Haholt nemzetségbeli István 1328-iki pecsétjén (I. t. 7. sz.) csúcsíves pajzsban szarvakkal ellátott női mellképet látunk, ugyanez van oromdíszül a sisakra is helyezve. Ime egy újabb, megfejtésre váró problema heraldikusaink számára, mikép lett az ökörfőből női mellkép s mi összefüggésben van ez a Bebekek, Csetnekiek stb. czímerével?
Csak méltósági jelvénynek tekinthetjük az Apponyi-család ősének, Tamás csejthei várnagynak 1328-iki pecsétjén látható czímerét: csúcsíves pajzsban jobbharánt pólyát (I. t. 8. sz.)
Az Aba genus ősi czímerét viseli Nekcsei Demeter 1328-iki gyűrűpecsétjén. Az olvashatatlan köriratú, alig babszemnyi nagyságú, ovális pecsét mezején jobbra néző sas van kivésve. Ugyanilyen sast használ – ugyanezen évbeli pecsétjén – csúcsíves pajzsban Mihály bolondóczi várnagy.
Bebek István országbíró ismert pecsétjéhez sokban hasonlót használ Cikou tárnokmester 1358-ban sisakpecsétjén, melynek oromdíszét kinövő szárnyas angyal képezi. (II. t. 2. sz.) Valószínű, hogy a két pecsétet egy vésnök készítette.
A II. táblán I. szám alatt a Rátold-nembeli Olivér országbiró 1358-ból való pecsétjét mutatjuk be, melyet a czímeralaknak különös alkalmazása tesz érdekessé. Középen hulló hárslevél, körülötte széleivel párhuzamos vonal, a czímeralak csúcsánál két kis hárslevélbe végződve.
Heinrich der Vogel pozsonyi polgár 1367-iki pecsétén a pecsétmezőn a Hunyadiakéhoz hasonló gyűrűt tartó hollót látunk. (II. t. 3. sz.)
Szép a Him Benedek pozsonyi főispán beszélőczímeres sisakpecsétje. (II. t. 5. sz.) A lobogó takarós csöbörsisakon jobbra fordúlt szarvasgím vagy hím áll. A pecsét 1380-ból való.
Gunyn János ugyanezen évbeli sisakpecsétjén oromdísz gyanánt koronás női fejjel ellátott madár látható. (II. t. 4. sz.)
Különös a László oppelni herczeg 1385-iki pecsétje. (II. t. 6. sz.) A mezőn hatkarélyú keretben a tulajdonos domború mellképe van, a köriratot megszakítja a négy czímerpaizs, a herczeg czímereivel.
Mikola Mihály 1402-iki korona nagyságú pecsétjén szépen stilizált sasfő látható. (II. t. 7. sz.)
Jolsvai György zólyomi ispán 1424-ben a következő czímert használja pecsétjén: köríves paizsban vadkanfő, feje felett hárslevéllel. A sisakon álló hárslevél, rátűzött pávatoll-bokrétával. (II. t. 8. sz.)
Czillei Ulrik herczegi pecsétjét (1455-ből) azért említjük fel, mert mint a pecsétvésés egyik remeke, figyelemre méltó, s mert azon három oroszlánfőt tartalmazó czímer is rajta van, melyet a Cilleiek valószínűleg Zsigmond királytól nyertek s a mely kihalásuk után III. Frigyes által Vitovecz János horvát bánnak adományoztatott. Rajza megjelent a Magyar Nemzet Története IV. kötetében.
Ehhez teljesen hasonló pecsétet használ 1452-ben Cillei Frigyes.
A teljes Szentgyörgyi czímert mutatja János gróf 1492-iki nagy pecsétje (II. t. 9. sz.), melyet Györgynek 1459-ben adományozott III. Frigyes császár. Négyelt paizs első és negyedik mezejében hat ágú csillag, a második és harmadikban jobbra néző egyfejű sas. A pajzson két sisak van, a jobboldali a csillaggal és pávatollforgóval ellátott császári koronát, a másik a pajzsbeli sast koronán állva viseli oromdíszül.
Kevendi Székely Jakab szép vésetű pecsétjén (II. t. 10. sz.) egy a Siebmacherben közölttől eltérő czímert látunk. Tárcsapaizsban kinövő, jobbra néző, két csillag által kisért farkas. Sisakdísz a paizsalak, mellette a kísérő csillagok lebegőleg. A pecsét 1493-ból való.
Két oklevél vonta magára a kiállításban a közfigyelmet pecséteinek rengeteg számával. Az egyik azon szövetséglevél, melyet a magyar és osztrák urak közösen állítottak ki V. László és a szent korona kiadatása ügyében, 1452-ben. Az oklevélről hártyaszalagokon ma is 82 pecsét lóg le s mintegy 10 hiányzik. A pecsétek az oklevél felhajtott alsó szélébe párhuzamosan vágott nyílásokból, egymásfölé négyenként akasztva lógnak le. Az eredetileg 32 magyar pecsétből már csak 25 van meg, köztük több ismeretlen gyűrűpecsét.
A másik, a magyar heraldika szempontjából jóval becsesebb oklevél, a Habsburgház trónöröklési jogát biztosítja, 1492 márczius 7-én kelt s a magyar világi főurak pecséteivel van ellátva. Egykor 69 pecsét lógott róla, váltakozva vörös és fehér selyemzsinórokon, de különösen a fehér zsinórúakból ma már 13 hiányzik. A pecsétek az első kivételével – s ez Corvin János nagy pecsétje, – egyforma, körülbelül 5 cm. átmérőjű sárga viaszfészkekben vannak s részben vörös, részben zöld pecsétviaszba nyomvák s egynéhány kivételével mind gyűrüpecsétek.
Tulajdonosaik közül többet nem tudunk meghatározni. Az ismert egyéneké közül felemlítjük Zalonaki Pankircher Vilmosét, mely koronanagyságú mezején köríves pajzsban kéttornyú templomot s a pajzs fölött W. P. betüket mutat. Bélteki Drágfy Bertalan hasonló nagyságú pecsétjén tárcsapajzsban álló nyílvessző, mellette félkörben hajló vonal által összekötött egy-egy hat ágú csillag van. Egy ismeretlen Kanizsai czímer van Kanizsai Miklós ezüstforint nagyságú, csinosan vésett pecsétjén: tárcsapajzsában jobbra ágaskodó, farkashoz hasonlító állat, a csőrsisakon ugyanez kinövőleg. A minusculás feliratból csak a canifa szó olvasható. Pakós (Paksi) Albert gyűrűpecsétje tárcsapajzsban ágból kinövő felfelé álló hárslevél, a Rátold nemzetségbeliek czímere látható. A Nádasdi és Petheő czímer egyik legrégibb emléke a Pethew Miklós gyűrűpecsétjén levő czímer, tárcsapaizsban két fa között jobbra néző vadlúd. Ehhez hasonló Pethew Miklósé, melyben azonban a lúd mellett csak egy fa áll. A Dombói Pál gyűrűpecsétjének köríves pajzsában jobbról a talajból kinövő fa látható, melyről egy szarvas rágja le a galyat.
A meg nem határozottak között a következő czímerek a legérdekesebbek
Csúcsbamenő köríves pajzsban álló hárslevél, rajta kereszt s csúcsán tollforgó.
Tárcsapajzsban hulló hárslevél, a pajzson csőrsisak, melyből két szarvasagancs nő ki. Mindkettő bizonynyal Rátold ivadéké.
Tárcsapajzsban daru vagy gólya, mögötte püspökbot. A pajzs fölött betűk.
Köríves pajzsban koronából kinövő kardot tartó kar, kisérve egy hét küllős keréktől. A pajzs fölött D. P. betűk.
Köríves paizsban háromágú korona, fölötte két kard keresztbetéve. A paizs fölött B. P.
A pecsétekkel kapcsolatban felemlítjük, hogy a kiállított diplomák közt volt Zsigmond király 1411-iki oklevele, a melyben a magyar rendekkel tudatja, hogy római királylyá választatván, új pecsétet vésetett és Ulászló 1505-ben kelt privilégiuma, melylyel Perényi Gábort és Istvánt a főrendek sorába igtatván, nekik a piros pecsét használatát engedélyezi.
Czímereslevelekből igen szép sorozat gyűlt össze a kiállításra, de beküldötteknek csak mint egy ötödrésze volt kiállítható térszűke miatt Azt vélem, nem lépem túl az elébem szabott határokat, ha ismertetésem körébe a közszemlére ki nem tett armálisokat is bevonom, ezekből kerülvén ki jórészt az eddig ki nem adottak. A kiállított oklevelek közt legrégibb volt a Károly Róbert király által 1327-ben Dancs mesternek adományozott czímerlevél, mely a heraldikusok előtt régen ismeretes. Nem különben ismert a Petneházi Márton 1417., Pogány Miklós 1447., Berekszói Péter 1448., Hunyadi János 1453., Schirmer János 1507., Kanizsai Dorottya 1519., Forgách Ferencz 1525., Theököli Sebestyén 1572. és Móré János 1584-ben kapott czímereslevele. A kevésbbé ismertek között s legrégibb a Vay család 1418-iki armálisa, melyben Zsigmond király Wayai Miklós fia Ábrahámnak s általa Istvánnak, fivérének, nem, különben osztályos atyafiainak: Benedek fiai Tamás és Istvánnak és László fia Györgynek az elébe terjesztett czímert adományozza. Az oklevél, mint a Zsigmond czímeradományainak jó része, Constanzban kelt s a legegyszerűbben kiállítottak közé tartozik. Szövegéből hiányzik a czímer leírása, a czímerszerző érdemei is csak általánosságban soroltatnak fel s ábrája is, bár különben igen jól van stilizálva, sietős, durva munka.
A czímer ezüst keretű vörös szőnyegen van elhelyezve s leírása a következő: köríves paizson kékben aranynyal fegyverzett sárga színű, ágaskodó szarvas, szemén keresztül függőlegesen átlőtt arany nyíllal. A paizs fölött ezüst sisakon hasonló, de előtörő szarvas van, melynek testéből folyik le a jobbról sárga-kék, balról ellentett színű takaró. Eltekintve attól a hibától, hogy a sisak nem a paizson nyugszik, hanem mögéje van helyezve, ez egyike legszebben megrajzolt Zsigmondkori czímereinknek.
Mint azt boldogúlt Csergheő Gézának a Turul V-ik folyamában közölt czikkéből ismerjük, e czímert II. Ulászló király 1507-ben egy ráfektetett balharánt ezüst pólyával, melyre vörös rózsa és aranyliliom van rakva, nemkülönben a szarvast kísérő arany csillag és ezüst holdsarlóval bővítette, a régi sisakdísz helyére pedig fekete sasszárnyat tétetett, a szép régi czímert ilyenmódon teljesen elrontva. A két czímert összehasonlítva konstatálhatjuk, mennyire megromlott egy század alatt a heraldikai érzék és ízlés. A czímer színes másolata különben alkalomadtán a Turulban meg fog jelenni, annál is inkább, mert a magyar Siebmacherben csak az 1507-iki bővített czímer van lerajzolva, daczára, hogy a kiadó az első adománylevél hollétéről is birt tudomással. Az oklevél id. gr. Vay Ádám berkeszi levéltárában őriztetik.
Egy hibásan rajzolt czímerről közli a Siebmacher a Nagylucsei Dócziak czímerét is, melyet Mátyás király adományozott Nagylucsei Orbán püspöknek. Az oklevél Budán, 1480 február 2-án kelt s czímerminiaturája csinosságával s az egész oklevél kitűnő fentartásával vonja magára figyelmünket. Az oklevél felsorolván a püspök érdemeit, a czímert is leírja, ez pedig a következő: balharánt osztott tárcsapajzson felül vörösben balra lépő fehér oroszlán, első lábaival arany gólyát tartva, alúl kékben hatágú arany csillag. A paizson ezüst csőrsisak, arany-vörös-kék tekercscsel s erre állított hatágú aranycsillaggal. Takaró jobbról arany-vörös és vörös-kék, balról kék-vörös és vörös-arany. A pajzs mezeje damaszkolás helyett apró arany vonáskákkal van behintve. A czímer aranykeretű s arany vonásokkal ékített zöld alapon nyugszik. Csinos rajra daczára sem tesz a szemlélőre jó benyomást a pajzs állásával ellenkező irányba állított oroszlán s az igen kicsiny oromdísz miatt.
Mint igen régi hamisítvány érdekes Malonyai Balogh Éliás czímerlevele, melyet a Siebmacher mint kétségtelen hitelüt közölt. Az oklevél félívnyi nagyságú, tehát összes eddig ismert czímeresleveleinknél kisebb, a kanczelláriai írást gyarlón utánzó betűkkel van írva s hamis voltát mindjárt első sorával elárulja, hol a szokott «commissio propria domini regis» helyett «manupropria domini regis» áll. A hamisító a formulát Zsigmond egy czímerleveléből vette, de tudománya sok helyen cserbe hagyta, mert rosszúl olvasva helyenként a szavakat, rosszúl is másolta őket: Iacute;gy merae et sincerae helyett more et sincero-t ír stb. A czímerábra keretével együtt alig kártyaalapnagyságú durva tollrajz, helyenként gyöngén színezve, alapja zöld, a pajzs mezeje kék, benne sárga koronából előtörő emberi mellkép, pánczélban és vassüveggel fején. Sem sisak, sem takaró nincs. Az oklevélre Ulászló szokott pecsétének egy töredéke van függesztve s valószínűleg ez vezette félre azokat, a kik hitelesnek találták. Készítési idejét a rajta lévő jegyzések és külső kinézése után a XVI. század második felére tehetjük. Az oklevél Abauj-Torna vármegye levéltárában őriztetik, hova valószínüleg valamelyik nemesi vizsgálat alkalmával elkobzás útján került.
Teljesen hamis czímert tulajdonít a Brodarich családnak a magyar Siebmacher, daczára, hogy a valódit is ismerte a szerkesztő. A család régi, valószínűleg Zsigmondtól nyert armálisa elveszett s csak az előttünk fekvő 1517-iki ismeretes, melyben II. Lajos király Brodarich István pécsi kanonoknak ősi czímerét megbővíti egy a czímerszerző tudományos érdemeit szimbolizáló babérkoszorút vivő hollóval. A bőbeszédű oklevélnek mintegy kétharmadát a kitüntetett dicsőítése foglalja el, felhozatván érdemei közt még a görög és latin nyelvben való jártassága is.
Érdemeiért részesül a kitüntetésben Mátyás nevű testvére és ennek két fia Ferencz és Elek is. A bővített czímer leírása a következő: Távlatszerűen lefelé világosodó kék mező, a czímer alapján ezüst víz, rajta fekete csolnakban ezüst pánczélú, arany lapáttal evező ifjú vitéz, feje fölött, a paizs jobb sarkából repülő fekete holló szájában babérkoszorúval, a bal sarokban arany nap. A paizson ezüst csőrsisak, rajta nyolczágú arany nap, melyet azonban sisakdísznek nem tekinthetünk, mivel ilyenről az oklevél czímerleírásában nincs szó. A takaró mindkét oldalról arany-fehér-kék, zöld béléssel. Az egész apró virágokkal díszített s aranynyal keretelt bibor alapon nyugszik. Heraldikai szempontból hibás, de igen festői hatású czímer, mely mint miniatura párját ritkítja.
A XVI. század heraldikájának jobb termékei közé tartozik Szigeti Litteratus Györgynek 1519-ben II. Lajos királytól kapott czímere. A csinos virágdíszes bíbor alakon nyugvó pajzs kék mezejében hármas zöld halom mögül kiemelkedő pánczélinges, vassüveges vitézt látunk, jobb kezében görbe szablyát tartva, baljával a mellébe fúródó nyilat rántva ki. A fájdalmat híven visszatükröző arcz sokakban keltette azt a hitet, hogy a czímeralak a czímerszerző arczképe, a mit az is erősíteni látszik, hogy az oklevél szövege szerint György diák a parasztlázadás alatt vitézül harczolt a lázadók ellen, s hogy az oklevél keltekor a királyi kanczellária jegyzője lévén, a czímerfestőnek mintáúl szolgálhatott.
Hibásan, sisakdíszét elhagyva közli a Siebmacher Nagyszántói Ányos Albertnek 1523-ban nyert czímerét is. Az oklevélből megtudjuk, hogy a czimert, illetve a nemességet nem Albert, hanem egyik fia Péter érdemelte ki, a ki már Ulászló királynak s utána Lajosnak udvari vadásza lévén, őket minden vadászataiban hűségesen követte. A czímer is vadászati jelenetet ábrázol s mint az ekorbeliek nagy része, valódi tájkép. Kék mezőben, zöld alapon, a paizs baloldalán álló zöld fához támaszkodik egy lilaszín öltözetű, hosszúszárú csizmás vadász s puskájával az előtte futó természetes színű szarvasra czéloz. A csőrsisakon piros tekercsből előtörő természetes színű szarvas van. A takaró tarka szineit meghatározni majdnem lehetetlen, van abban kék, barna, sárga, narancsszín és piros, heraldikátlanúl, de festőien. Alapúl arany keretű bibor-lap szolgál.
Izabella királyné talán egyetlen fenmaradt czímereslevelét az országos levéltár őrzi, honnan az a kiállításra kikölcsönöztetett. A királynő 1548-ban kelt oklevelével Zuthori Zabó Lukácsot, előbb férjének, majd fiának és neki tett hü szolgálataiért megnemesíti s a következő czímerrel ajándékozta meg: kékben a paizs bal széléhez helyezett, meghajlított vörös ruhás kar, markában görbe karddal. A czímer aranykeretű rózsaszín lapra van téve, melyet néhány sárga arabeszk díszít. Az egész oklevél csinosan van kiállítva s minden tekintetben felette áll a II. János királytól maradt egyetlen ismert czímereslevélnek, melyet Sajói Kothech András nyert tőle 1560 okt. 19-én. A gyarlón festett czímer vörös pajzsban fehér szárnyú nyíllal átlőtt réz sisakot ábrázol. A czímer arany keretű barnás alapra van fektetve.
Annál díszesebb azon czímeres nemeslevél, melyet Ferdinánd király 1559-ben adott Pesti Nagy Balázs fiainak, György és Pál diákoknak, kiknek atyja a törökök elleni expediczióban, Pest alatt, midőn elsőnek hágna a falra, «bombardae ictu in diversas partes variae discerptus est». A szép czímert aranynyal keretelt sötétkék alapon álló diadalív alatt két géniusz tartja. A renaissance-pajzs feketével s aranynyal osztott, benne a czímerével váltakozó színű, jobbra lépő oroszlán, felemelt első lábaiban fekete ágyúgolyót tartva. A rostélysisakon arany koronából a pajzsban levőhöz hasonló arany oroszlán nő ki; foszladék mindkét oldalon fekete-arany. A czímer felett két lebegő géniusz zöld babérkoszorút tart. A festmény igen csinos, de kérdés, vajon kellőkép kárpótolta-e Nagy Balázs uram fiait atyjuk haláláért?
Körmendi Benedek ugyancsak a törökök elleni vitézsége jutalmáúl 1572-ben nyert czímert és nemességet Miksa királytól. Ékes keretben sárga alapon van a czímer, egy csinosan festett csatakép. A fehér mezejű pajzson zöld talajból kinövő fák közt, (a czímerleírás arról is felvilágosít, hogy tölgyekkel van dolgunk), jobbról vörös kaftánú török áll; íjjáról épen a vesszőt röpítette el, mely a vele szemben álló magyar vitéz gyomrába fúródik. A magyar bokáig érő kék kabátot s nyakába kerített zöld bélésű prémes subát visel, a hasított oldalú kabát alól kilátszik a szűk vörös nadrág s a sárga bakancsok, fején vörös kalpag van. Kezeiben lándzsát tart s a török felé döf. A szemben néző csőrsisakon ugyanezen két alak áll, a sisakra tett zöld koszorúból kinőve. A foszladék piros-ezüst és kék-ezüst.
Egy Dichkei Kovách Mihály nevére hamisított s 1578-ban Rudolf király által adományozott czímeres nemeslevél csinos czímerfestménye azért érdekes, mert a festő szignatúrájával van ellátva: P. P. 1589. Lehetséges, hogy a czímert az oklevél kibocsátásakor nem festették helyére, s azt csak tizenegy év múlva készítette el valamely nem hivatalos kéz. Iacute;gy megmagyarázható aztán a monogramm ottlétele, a mire én a magyar czímerleveleken más példát nem ismerek. A czímer különben a következő: kékkel és vörössel hasított pajzsban, jobbról ágaskodó sárga oroszlán, balról pánczélos vitéz, mindketten egy arany koronát fognak, a vitéz jobbjában tartott pallosával az oroszlánra készül sújtani. Oromdísz: koronából kinövő, felemelt pallosú, pánczélos vitéz, kinek balkarja nyíllal át van lőve. Takaró kék-sárga, piros-fehér.
Bár a Siebmacher útján már ismeretes, mégis megemlítjük, mint heraldikai kuriózumot Zolthay János czímerét, melyet a nemességgel együtt Rudolf királytól nyert 1579-ben. A szövegbeli blazonálásnak teljesen megfelelő czímer leirása így hangzik: kék és vörössel hasított pajzsban testszínű Janus-fő, fölötte aczél sisak. A pajzson aranykorona, még pedig íves és nem nyitott, ebből pedig egy pánczélinges, válára fektetett buzogányt tartó vitéz alakja nő ki. Takaró nincs, e helyett a pajzsot jobbról-balról egy-egy zöld szárnyú sárga sárkány tartja. Mi az oka, hogy a pajzsba helyezték a sisakot, megfejteni ma már nem lehet, de valószínű, hogy ok nélkül nem adományoztak ilyen a heraldikai szokásokkal ellenkező czímert.*Thaly Kálmán úr véleménye szerint a czímer Janus-feje talán Dobónak és Zolthaynak kettős parancsnokságát a híres egri védelemkor szimbolizálja s a pajzsban levő sisak a két fő felett a közös hadifőtisztséget jelképezi.*
Érdekes czímert adott Báthori István Lengyelország királya és Erdély fejedelme Thasnádi Balázsnak, a ki a király puskásainak hadnagya volt, az orosz háborúban vére hullásával szerzett érdemeiért. A lengyel tipusú czímer a következő: kékben keresztbe tett lándzsa és pallos, rajtuk végig fektetve egy függőlegesen álló égő fáklya. A pajzson bronz színű rostélysisak, rajta arany korona. Foszladék mindkét oldalról kék-sárga. A czímer szabadon, alap nélkül áll. Az oklevél a Moszkvaországi Pleskow város alatti táborban kelt.
Piros mezőben stilizált kettős ezüst liliom, sisakdísz piros-ezüst tekercsre helyezett, ezüstszélű hegyes piros süveg, tetején fekete kakastoll bokrétával. Takaró mindkétfelől piros ezüst. E csinos, de hazai heraldikánkban ritka ábrájú czímert Suba András kapta II. Mátyás királytól 1612-ben. Hazánkban a liliom, mint fő-czímerkép is ritkaság, a sisakra helyezett süvegre pedig alig találunk példát.
Ritka ábrájú a II. Ferdinánd által Tholnay aliter Eötvös Mihálynak 1633-ban adott czímer is, kékben arany kehely, sisakdísz arany koronából kinövő vörös ruhás, fekete kalapú ifjú, felemelt jobbjában hegyes tőrrel. Takaró kék-arany, piros-ezüst. A kehely, mint czímerkép, heraldikánkban szokatlan, itt kétségtelenül, utal a kitüntetett mesterségére. A mellékczímereken, csak a magyar czímer látható, a kétfejű sas hiányzik, a mi szinte feltünő hiányosság a mohácsi vész utáni, Habsburg-házbeli királyainktól származó czímerleveleinken.
A kiállításon volt czímeres leveleknek érdekes csoportját képezték a törvényhatóságok által nyert czímerek adomány-levelei is. E nemből a legrégibb Nagy-Lajos királynak 1369 május 7-én kelt patens-levele, melyben Kassa városnak új czímert adományoz. A czímer, azon idők szokása szerint, az oklevelen nincs lefestve; leírása így hangzik: csúcsíves pajzsban sárga pajzsfő, három ezüst liliommal megrakva, a mező hétszer vörössel és fehérrel (ezüsttel) vágva.
E czímert 1423-ban Zsigmond, 1453-ban V. László és 1502-ben II. Ulászló király bővítette, mindhárom oklevél látható volt a kiállításon, de mivel a czímerek színes hasonmásban is közismeretűek, leírásukat elhagyjuk.
A maga nemében páratlan azon nagy díszszel kiállított czímermegerősítő oklevél, melyet Pozsony városa nyert különösen a cseh háborúkban szerzett érdemeiért Zsigmond királytól, 1436-ban. A hatalmas hártyának felét foglalja el a pompásan festett s rárakott aranynyal ékesített czímer, illetve pecsét-ábra. Ez az első oklevél, melynek czímere nem pajzsba, hanem egy pecsét mezejébe zárva ábrázoltatik. A pecsét zöld keretű, bepréselt ornamentikájú arany táblán nyugszik. Vörös mezején fehér, rovátkolt bástyából három vörös fedelű, fehér torony emelkedik ki. A bástya közepén kapunyilás van, félig leeresztett sárga rostélylyal; a pecsétmezőt rózsaszín- és szürke szélű keret foglalja be, melynek kék alapján hatalmas góth majuskulákkal ezen körirat olvasható:
Az oklevél felső és jobb szélét góth stílű lombdíszítmény veszi körül. A czímert az oklevél szövege bőbeszédű pontossággal írja le, megemlítvén, hogy vele már régóta élnek Pozsony város polgárai. Az oklevelen konstatálható, hogy előbb a czímert festették a hártyára s csak azután írták rá a szöveget.
Bánfa város 1453-iki czímerlevelének ábrája már régebben megjelent a Turulban, s csak azért hozzuk fel, hogy utalhassunk szövegének azon pontjára, hol a szokásos «arma seu nobilitatis insignia» helyett «arma seu decoris insignia» áll, a mi arra látszik utalni, hogy a városok testületileg sem képeztek egy nemes személyt, illetve nem tekintettek a nemes emberrel egyenjogúaknak.
A kiállított megyei czímeres-levelek közt legrégibb volt Sáros vármegyének II. Mátyástól 1615 máj. 12-én nyert czímerlevele. A két géniusz által tartott czímerpajzs kékkel és vörössel van vágva, felül sárga ruhájú, fehérrel övezett, feje fölött koronát tartó, kinövő angyal, alul három, hullámos ezüst pólya.
A Mária Terézia által aranypecsét alatt kiadott azon oklevél, melylyel Erdélyt nagyfejedelemség rangjára emeli, 1765 november 2-án kelt. Az oklevélhez csatolt czímer így szabja meg Erdély jelvényét: vörös pólya által osztott pajzson felül kékben arany nap és ezüst félhold által kísért, jobbra néző, kinövő fekete sas, alúl aranyban 4 és 3 vörös bástyatorony. A czímert sátor és fejedelmi korona fedi.
A nagy királynő által bőven osztogatott pecsétábrás czímerlevelek főként gyönyörű festésű miniaturáik által tüntek ki, a legszebb volt a kiállítottak közt Szabadka városé.
Érdekesek voltak az V. Ferdinánd által adományozott magyar szövegű czimerlevelek is, egytől-egyig könyvalakban kiállítva, s kevés különbséget mutató ábrákkal ellátva.
Megemlítjük még végül Fiuménak 1659-ben Lipót királytól római császári pecsét alatt kelt czímeres-levelét, mely a német kanczelláriai praxis szerint az oklevél közepére festett czímerrel van ellátva. Aranynyal körített kék alapon van a czímer-cartouche, pajzsnak nem nevezhetjük, melynek vörös mezején sziklán álló balrafordult császári koronás, kétfejű sas körmei közt arany kantát tart, az ebből csorgó víz a sziklát körűlfolyja.
A nagyobbára gipszöntvényekben kiállított faragott emlékek szép sorozatából csak azoknak felemlítésére szorítkozunk, a melyek koruk- vagy kevésbbé ismert voltuknál fogva érdekesebbek. Ilyen volt egy a pozsonyi városház régi kapuzatáról származó boltzáradék, mely a Csák nemzetség oromdíszes sisakját ábrázolja: alacsony, kis takaróval ellátott csöbörsisak kinövő oroszlánnal. Ismeretes, hogy e házban lakott Károly Róbert természetes fiának, Kálmánnak anyja Erzsébet, ki, a mint azt Pór Antal úr kiderítette, a Csák nemzetségből származott.
Számos Mátyás király palotáiból fenmaradt faragvány-töredéken volt látható a királynak és nejének, Beatrixnek czímere. Ezek, ha variánsokat igen is, de új adatot nem szolgáltatnak. A XV. század második feléből való egy kőfaragvány töredéke a Nagy-Lajos alapította pécsi egyetem czímerével: könyv, két mögüle kinövő, jobbra-balra hajló, három virágú stilizált liliom-ággal, köztük nyolcz ágú csillag.
Egy vörös-márvány erkélypilléren, szép renaissance ornamentumok közt, Váradi Péter kalocsai érsek czímerét láttuk: vörössel és aranynyal osztott pajzsban felül két arany csillag, alul kék liliom. A czímer színeit a kiállításon volt Váradi-misekönyvből ismerjük: Kétségtelen, hogy a czímer Vitéz Jánoséból, Váradi Péter pártfogójáéból van átvéve.
A nagyszebeni templomban van az eredetije Hecht György, a XV. század utolsó éveiben elhúnyt nagyszebeni polgármester sírkövének, melynek az ember magasságú kő egész lapját betöltő, szép faragású czímere a Siebmacherből már ismeretes: pajzsfőben jobbra fordult csuka (Hecht), alul 2–1 ötszirmú rózsa; a csőrsisakon csukott szárnypár, a külső megrakva a czímeralakokkal. Takarója pompás hajlásokban köríti s az egész czímer kifogástalanul van megszerkesztve. A Siebmacherben a sisakdísz hibásan nyitott szárnypárnak van blasonálva és rajzolva. A czímer ott adott színei nem hiteles forrásból folyván (Reichenau közlése nyomán), figyelembe nem vehetők.
Megmagyarázhatatlan tévedés folytán a románkori faragványok közé került s a katalogusban XIII. századinak van mondva egy Várdai Ferencznek, az 1524-ben elhúnyt erdélyi püspöknek czímerével és nevével ellátott emlékkő, melynek eredetije a gyulafejérvári székesegyházat díszíti; a czímer a Gutkeled nemzetségé, jobbról kiinduló három hajlott ék, renaissance szabású pajzson, fölötte püspöksüveg; leirását Bunyitai Vincze «A gyulafejérvári székesegyház későbbi részei» cz. művében 1893-ban közölte.
A czímeres emléktáblák közt egy hosszú, keskeny falap vonta magára figyelmünket, mely egykor valamely fogadalmi kép alatt állhatott. Közepén köríves pajzson aranyban jobbra néző fekete sas van, két oldalán pedig hosszabb felirat megnevezi a tábla festőjét Thomas Pictor de Koloswart és megrendelőjét Nicolaus de Sancto Benedicto filius Petri dicti Petws győri éneklő kanonokot. Készült 1427-ben.
Szapolyai János és György, Szapolyai Istvánné és Máriássy Istvánné faragott és festett czímertáblái a márkusfalvi templomból kerültek a kiállításra; a két elsőnek rajzát a Magyar Nemzet Története IV. kötetéből ismerjük. A két Szapolyaié a következő czímert tartalmazza: négyelt pajzs első és negyedik osztályában vörösben, jobbra ágaskodó ezüst egyszarvú, a második és harmadikban kékben ágaskodó ezüst farkas, arany félhold és csillag által kisérve. Sisakdísz a kinövő egyszarvú. Szapolyai Istvánné szül. Hedvig tescheni herczegnőé a tescheni czímert vörösben arany sast mutatja. Máriássy Istvánné született Csaholy Lucziáé pedig a Káta-nemzetség arany kerekét vörös mezőben.
A XVII. században szokás volt a temetési czímert a fegyvertrofeumok közé helyezni. Ilyen fából faragott és színezett, trofeumos czímert többet láttunk a kiállításon. Ilyen volt a vezekényi csatában (1652) elesett Eszterházy Miklós és László, Eszterházy Dániel és Sándor, valamint Révay Pál halotti czímere. Az Archaeologiai Értesítőből ismeretes a Drugeth család egy tagjának, valamint a Széchyeknek a XVII. századból származó ólom halotti czímere. Szépek voltak a többnyire hatalmas nagyságú, keretbe foglalt, aranyozott és ezüstözött réz-czímertáblák, egyik Apaffy Györgyé, másik Ébeni Istváné a XVII. századból, Bánffy Györgyé pedig 1708-ból.
Selyemre festett temetési czímere volt Rhédei Jánosnak és Teleki Ádámnak.
Hogy a fegyvereket, melyekből különösen a pajzsok a heraldikának nemcsak alkalmazási helyét, hanem tárgyát is képezik, ismertetésem végére hagytam, annak oka abban keresendő hogy kiállításunkon a nagy számmal kitett pajzsok között egyetlen heraldikai pajzs sem találkozott. A czímerrel ellátott pajzsok mind a XV. század közepénél fiatalabb hadi pajzsok voltak, s czímereik semmi féle új adatot nem szolgáltatnak. Különben a legtöbb XV. századi pajzs csak ornamentális díszítéssel van ellátva.
Két Mátyás király testőrserege által viselt állópajzson találunk czímert. Egyiken ezüst alapon feketével rajzolt Szent-György alakja volt látható, körötte négy köríves pajzs, egyikben az ausztriai pólya, másikban a kettős kereszt, a két alsó czikczakkos vonalakkal volt kitöltve. A második pajzs hasonló színezetű, ugyancsak a sárkányt ölő Szent-György alakját mutatja, ennek jobb oldalán kerek lap a hármas halomból kinövő kettős kereszttel, balján csúcsos pajzs faágon álló s csőrében gyűrűt tartó hollóval.
A XVI. századi magyar pajzsoknak kedvencz ékítménye a kardot tartó kar, a vitézlő rend szokott jelvénye egyaránt használják gyűrűkön és czímerekben. Közönséges dolog volt, hogy ha valaki családja czímerét nem ismerte, egyszerűen felvette a kardot tartó kart czímerül. A török pajzsok viszont azonnal felismerhetők a rájuk festett szárnyas saslábról, mely mint a gyorsaság jelképe, a török lovasságnak volt általánosan használt jelvénye. Mindkét féléből számos példány volt kiállítva.
A fraknói fegyvertárból származó két XVI. századi pajzson a közjegyzői jelvényekre emlékeztető kereszt látható, talán valamely litteratus emberekéi, kik e harczias időkben gyakran felcserélték a tollat a szablyával.
Szépen rajzolt czímer van egy Teleki Samu gróf tulajdonát képező XVI. századi ökölpajzson. Négyelt pajzs első és negyedik osztályában befelé fordult oroszlán, a második és harmadikban hármas kaputorony. Az elegáns formájú sisak kaczéran félrecsapott tekercsébe három strucztoll van tűzve.
A sisakok közt említésre méltó a Scander-bégnek tulajdonított oromdíszes, félgömb alakú vassüveg. A cimičre-t egy rézből vert aranyozott kecskefő képezi. A sisak, kicsiny lévén arra, hogy valaki a fejére tehesse, bizonynyal a nagy fejedelem temetésénél szolgált dísz gyanánt.
Szirmay Alfréd gróf számos nagybecsű tárgy között egy a XIII–XIV. századi heraldikai sisakok formáját mutató üstsisakot állított ki. E példányon azonban hiányozván az oromdísz megerősítésére szolgáló lyukak, valószínű, hogy csak hadi czélokra szolgált.
A XV. századi csőrsisakok egy remek példánya Wilczek János gróf gyűjteményéből került a kiállításrá. A sisak tetején a takaró és a cimičre megerősítésére szolgáló kilencz lyuk van, így tehát bizonyos, hogy tornáknál használták. Hasonló sisak volt egy lóhátra ültetett tornafegyverzethez is téve.
Czímeres zászlókat nagy számmal láttunk, a Rákócziak, Bethlenek, Batthyányak, Eszterháziak, Apaffyak czímerével. Ott volt a Kossuth Miklós temetési zászlaja is, a czímer leirása a Turul 1894-iki folyamában található. A Zrínyi czímer színeit ismerjük meg egy a Zrínyi- és Rákóczi-család czímereit mutató, valamely ünnepélyhez készült s 1650. évszámmal ellátott lobogón. Hasított pajzsban jobbról fehérben fekete szárnypár, balról kékben fehér bástyatorony. A színek tehát eltérnek a Zichy Jenő gróf birtokában levő czímeralbum Zrínyi czímerétől.
Fegyvereken két érdekes ismeretlen czímert találtunk. Egy a XV. század végéről való számszeríjjon elefántcsontba vésve szépen stilizált czímer a Káta nemzetségére hasonlít: köríves pajzsban négyküllős kerék, sisakdísz két szarv közt a pajzsalak. Egy XVI. századi puskán pedig a következő czímer látható: Fölfelé ékbe hasított pajzs, jobbról balról egy-egy befelé fordult ágaskodó oroszlán, alul madár; a rostélysisakon koronából két sasszárny közt kinövő, posztóruhás, magyaros süvegű, vállára vetett fokost tartó alak.
Ágyúkon előfordult a Báthori, Batthyány, Bebek, Eszterházy, Koháry, Oláh és a Szapolyai czímer, úgyszintén a Habsburg ház több tagjának czímere.
Az ötvösműveken levő czímerek nagy része az ötvösmű-kiállítás katalogusából már ismeretes. Két czímert azonban nem hagyhatunk felemlítetlenül, minthogy azok hazai heraldikánk legszebb emlékei közé tartoznak. Mindkettő Nagy-Lajos czímere, az egyik a Szent-Simeon koporsóján volt látható, a másik az aacheni kincsből való könyvtábla vert ezüstből. Mind a kettő klasszikusan szép példája a XIV. század heraldikai termékeinek.
Igen sok üveg- és cserépedény volt czímerekkel díszítve. A legrégibbek voltak XVI. század elejéről származó üvegserlegek, melyeken Bártfa város czímere volt élénk színekben beégetve.
A codexeken és a miniált nyomtatványokon is egész csapatát láttuk a tudományt-kedvelő magyar főpapok czímereinek. E czímerek azonban ép úgy, mint a Mátyás könyvein levők, többnyire megbízhatatlanok. Érdekes volt Albert király «Viridarium Imperatorum et Regum Romanorum» cz. codexének díszlapja, a római birodalom, Magyar-, Cseh- és Morvaország valamint Ausztria czímerével. Úgyszintén az egyetemi könyvtár tulajdonát képező s Strassburgban Mentelinnél 1473-ban nyomott Speculum Historiale, a mely egykor III. Frigyes császáré volt s első lapján ékesen festett lombdísz, között a császár összes országainak czímereit, viseli.
A könyvek tábláin is számos érdekes czímert talált a figyelmes szemlélő. Nem szólunk a Corvina kötéseiről, sem a nagyszámú, többnyire erdélyi nemescsaládok czímereivel diszített XVI–XVIII. századi kötéstáblákról, csak Bártfa 1460-iki jegyzőkönyvének tábláját említjük meg, kétségtelenül a legrégibbet, a hazai czímeres kötések között. Az erszény módjára készített üres pergamentboríték előlapján látható a város czímere. Az egész czímer tintával van a táblára rajzolva, kivévén a keresztbe tett bárdokat, a koronát és a liliomot, melyek hártyából vannak kivágva s úgy ragasztattak a czímerre. Eredetileg színezve volt, ma már azonban csak a felső mező kék s a bárdok nyelei vörös színének nyomai vehetők észre. Az alsó mező osztásai sorrendre eltérnek az 1453-ban V. László által a városnak adott czímerétől, a mennyiben ezen vörössel, táblánkon pedig fehérrel kezdődnek.
Legvégül még egy heraldikai kuriózumról emlékezzünk meg. Egy asztalnyi nagyságú bélyegző volt kiállítva a közoktatástörténeti csoportban, rajta egy terpeszkedő kétfejű sas. Ezt a bélyegzőt használták a mult században a nagyszebeni Terézia-árvaházban, a lepedők megjelölésére. Reméljük, hogy azóta ez a magyar szemeknek nem igen kedves czímertani állat ott is kiveszett, mint, Istennek hála, számtalan helyről hazánkban, a hol még nem is oly régen ékeskedett.
Ime egy kis mutatvány az ezredéves kiállítás heraldikai és sphragistikai emlékeiből, a melyből megtanulhatjuk, hogy sem a külső, sem a belső ellenségekkel vívott folytonos harczok nem tudták megakadályozni a magyar nemzetet abban, hogy még ily mellékes dolgokban is, mint a heraldika, lépést ne tartson a nyugati nemzetekkel.
Egyszersmind bátorkodom egy eszmét megpendíteni, a mely, mint hiszem, viszhangra fog találni társulatunk tagjainál.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság a jövő évben tölti be fennállásának tizenötödik évét. Ez az idő nem telt el haszontalanul, a társulat jóformán megteremtette hazánkban a czímertant, a melynek, ha akadtak is azelőtt egyes művelői, azok néhány kivétellel nagyon is dilettánsok voltak, s kellő organum hiányában dolgozataikat alig publikálhatták. Azt vélem, eddigi működését méltóan koronázná be a társulat egy tizenöt éves évfordulója alkalmából rendezendő heraldikai kiállítással, a melylyel míg egyrészről itthon szaporítaná az érdeklődők számát, addig megmutatná a külföldnek, hogy a magyar nemesség, a melyet szokásban volt barbárnak, az oroszszal egy rangon és fokon állónak mondani, nagy múltjának ép oly fényes bizonyítékait, ha nem különbeket, tudja bemutatni, mint akármelyik külföldi. Az ezredéves kiállítás megmutatta, hogy a magyar nemesség örömmel engedi át családi ereklyéit, megmutatta, hogy szorgalom- és iparkodással a múltnak milyen nagybecsű kincseit lehet összegyűjteni aránylag rövid idő alatt. A feladat nem nehéz, s az eredmény, a melylyel kecsegtet, sokkal nagyobb, hogysem az eszmét a társulat feledésbe merülni engedhetné. Noblesse oblige!
Varju Elemér.
Az Ilosvay család leszármazása.
(Negyedik, befejező közlemény, tizenöt czímerrajzzal.)
Három közleményünkben beszámoltunk Ilosvay Karácson I. Lászlónak két fiától II. Lászlótól és I. Miklóstól leszármazott utódaival a mai napig, nem hiánytalanúl ugyan, mert még többeket is ismerünk olyanokat, a kiket adataink elégtelensége miatt a családfán elhelyezni nem tudtunk, a most élő nemzedéket azonban teljes számban mutattuk be.
Mielőtt előadásunk fonalát újból felvennénk, lássuk elébb az I. Jánostól leszármazók családfáját.
A táblákat 1. a következő lapokon.)
IV. Tábla.
János, ki az I. táblán 1470–1476; I. Lajos 1501–1519 † 1551 előtt; II. János 1505–1554 Folytatása a VII. táblán; III. László 1551–1598 (Pinkóczy Erzsébet 1572); II. Ferencz 1591 †; V. István sz. 1574–1645 (Vinnay Borbála); I. Zsigmond † 1591 előtt; II. Tamás sz. 1578–1648; Katalin (Oroszy Tamás); II. Lajos 1634–1648, IV. László 1649–1652 †; I. Gáspár, sz. 1612-ben 1651; V. Ferencz 1649; VI. István †; V. László 1648 †; VI. Miklós 1648 (Papp Zsófia) Folytatása a VI. táblán; III. Tamás 1636 †; IV. Péter 1630–1671 (Fülpösy Zsófia); III. Gábor †; VIII. István 1665–1678 ugocsai másodalispán 1665 és 1670-ben, első alispán 1671 és 1678-ban; IV. Zsigmond; Márton 1661–1665 (Lápiszpataky Erzsébet); Borbála 1652 (Lázár Pál 1652); X. György 1693–1719 ugocsai alispán 1709–1711-ben és 1717-ben máramarosi alispán 1711-ben Mátyfalvy Ilosvay (Csebi Pogány Katalin 1714) †; III. András †; VI. Gábor †; IX. György †; VIII. János 1666 †; II. Pál 1665; X. János (-Dávid 1709 †1741-ben beregi alispán 1731–34-ig (1. Solymosy Anna 1715 2. Szentmihályi Zsuzsánna özvegy 1742); II. Mihály 1680 (Gerőcs Mária); II. Ádám 1679–1687 (Barkóczy Borbála); II. Imre 1737; IV. Imre szül. 1721–22-ben † 1792-ben (Filczel Rozália † 1792-ben); III. Ádám 1742 Folyt. az V. táblán; 1-től Borbála 1742 (Dolinay Miklós 1742); VII. Ferencz 1737–1775 főszolgabiró 1758–1775 (Komlóssy Krisztina 1752); 2-tól Erzsébet 1742; Karolina 1742; Klára 1742; III. József sz. 1760 †1824 (1. Zboray Anna 2. † 1810 3. Zboray Kata özvegy 1824) †; VI. Imre sz. 1761 † 1826 (Rapkay Terézia); Erzsébet 1797 (Nemes Ferencz); X. László 1824 sz. 1765 † 1841 (Krasznay Anna); Anna 1770 (Vitéz Sándor); Borbála (Gulácsy Sándor); IX. Ferencz 1750 † 1812 beregmegyei számvevő 1789 1790 (Darvay Krisztina † 1819); Julia; Ágnes (Bessenyey Miklós); Katalin; XII. László sz. 1803; Viktória sz. 1803 † 1881 (Kleiszensz Károly orvos); III. Lajos sz. 1806 † 1872 (1. Jékey Viktória 2. Tóth Polixena 3. Jármy Mária † 1870; Veronika sz. 1808; X. István sz. 1810 (Simonyi Anna); Anna sz. 1815 † 1883; Janka (Darvay Dániel); Gedeon 1803–1843 alszolgabiró 1805–1825 †; Dániel 1802 † 1844 főszolgabiró 1828–1832 (Damokos Róza); Terézia (Halmágyi Lajos); 2-tól Emilia szül. 1837 (Bagossy Menyhért); 3-tól Erzsébet sz. 1840 † 1872 (Nagy Mór); II. Ágoston sz. 1842 (Jaksics Eugenia 2. Molnár Janka); Katalin sz. 1844 (Nagy Mór); XVI. László sz. 1846 (Vajda Bella); Anna született 1872 (Boros Dezső); Bella született 1874; III. Károly született 1877; Margit született 1885; XIII. István született 1888; Erzsébet született 1891; Márton szül. 1838 † 1838; György ikrek szül.; János 1838 † 1838; Erzsébet szül. 1839 † 1839; Ignácz szül. 1841 † 1852; Terézia szül 1843 † 1843; István szül. 1845; Bálint Ferencz sz. 1815 † 1820; Luiza-Czeczilia sz. 1816 (Darvay idb. Péter); Piroska-Jozefa szül. 1819 (Darvay ifj. Péter); III. Bálint-András-Zsigmond szül 1821 †; Terézia-Jozefa szül. 1824 † 1881 (Tolvaj Istv.); Kálmán-Árpád sz. 1827 † 1827; Krisztina sz. 1829 (Dercsényi István); Kálmán sz. 1830 † 1858; Gyula sz. 1834 † 1834; Mária (Gáthy Sámuel); Róza sz. 1837 (Dancs Lajos)
V. Tábla.
III. Ádám 1742, a ki a IV. táblán; György szül. 1716/7 † 1802 (Teremy Mária † 1791); Gáspár † 1769 (Sándor Erzsébet); Mihály † 1810 (1. Tóth Borbála † 1796 2. Koszta Rebeka); Ádám 1778–1811 (1. Tóth Klára 2. ... 3. Potor Terézia); József 1783–1810 (1. Raksányi Borbála † 1784 2. Hetey Mária 1793; Ferencz † 1831 (1. Farkas Borb. 2. Jónás Borbála † 1829); János 1793 (Csicseri Ormós Bora); László † 1773; Erzsébet 1811 sz. 1770 (Győrffy Lajos 1811); 1-től István † 1840 (1. Fülöp Zsuzsánna † 1827 2. Mátéffy Rozália 1836); 2-tól László szül 1801; Zsuzsánna 1821–1839 (1. Nagy György 1834 2. Ormós József 1839); Katalin 1840–1848 (1. Vitéz Sámuel 1840 2. Köröskényi László 1848 3. Nyárády Dániel); 1-től Julianna szül. 1812 † 1812; Zsuzsánna szül 1813 † 1871 (Pap György); Erzsébet szül. 1816 † 1854 (Uzonyi Istv.); József sz. 1821 † 1827; Julianna sz. 1827; 1-től Krisztina szül 1777; Juliánna sz. 1779 † 1800; Mihály sz. 1781 † 1783; Mihály született 1783; Erzsébet sz. 1789 † 1802; Gáspár sz. 1793 † 1849 (Varga Krisztina † 1860; 2-tól Rebeka született 1793; Áron született 1800; Eszter született 1831; Erzsébet szül. 1834 † 1835; Zsuzsánna született 1836; 2-tól Juliánna sz. 1785 † 1805 (Kendi Mihály); Éva született 1791; János † 1795; József, vak sz. 1798 † 1806; 3-tól György sz. 1805 † 1811; László született 1808; Pál sz. 1809 † 1810; Péter sz. 1811 † 1811; 1-től Zsuzsanna † 1789; Sára sz. 1788 † 1858 (Nagymáté Pál); Zsuzsánna született 1791; Ferencz sz. 1795 † 1802; János sz. 1797 † 1799; János született 1799
VI. Tábla.
VI. Miklós 1648, a ki a VI. táblán Papp Zsófia; VII. Miklós szül. 1631–1695 (Csepei Zoltán Anna 2. Csókásy Mária 1695); 2-tól XII. János 1739–1742 (Leveleki Molnár Anna); XIII. János 1770–1785 (Szigethi Tóth Erzsébet, özv. 1798); XI. György 1777 †; Sámuel sz. 1775 † 1836; Erzsébet (Komlósy Antal); XII. György sz. 1780 † 1853 helyettes alispán 1825 (Zala-Kopolcsi Domonkos Zsuzsanna); Ignácz † 1811; II. Ábrahám † 1815; Lajos † 1801; V. Ádám † 1819 (Hankus Klára); Eleonóra sz. 1814 † 1814; Karolina-Eleonóra sz. 1816 † 1817; Karolina-Terézia szül. 1817; Eleonóra-Antónia-Zsuzsánna sz. 1819 (Újhelyi János); Lajos sz. 1819 † 1819; Rudolf sz. 1820 † 1893; Tamás sz. 1822 † 1842; Zsuzsánna szül. 1823 (Komoróczy Péter); III. Sándor sz. 1825 † 1890 (Báró Uray Hulda); Amália sz. 1827 † 1849 (Ilosvay Ágoston); Elek sz. 1830 † 1830; Ujhelyi Krisztina (Ilosvay Ágoston); Aladár született 1858 Szatmármegye főjegyzője 1896 (Cserneki és Tarkeői Dessewffy Szeréna); Béla szül 1859; Tihamér szül. 1861 cs. és kir. kamarás, huszárkapitány; IV. Bálint sz. 1866 (Újhelyi Anna); Katalin szül 1889; György szül 1891; Péter szül 1896; VI. Sándor szül. 1892; János szül. 1895
VII. Tábla.
II. János 1505–1554 Mátyóczi Ilosvay, a ki a IV. táblán (Konczházi Koncz Dorottya 1516); I. Mihály 1560–1587 †1591 előtt Mátyóczi Ilosvay (1. Ráskay Anna 1566 2. Ramocsa Fruzina 1568–1587; IV. István 1591–1624 (Mocsáry Erzsébet 1624; V. János szül. 1596-ban, megöletett 1665-ben (Béchi, Mátyfalvi Barts Anna 1638); II. Zsigmond 1636; VII. István 1645–1667; Zsófia 1645 (Putnoky István 1645); Krisztina 1645; Gergely 1645–1688 országgyülési követ 1688-ban (Bogdáni Farkas Judit 1660–1688); I. Sándor †; V. György 1666–1679 Mátyfalvi Ilosvay; III. Mihály †; IX. István 1701†; IV. Ferencz †; X. István 1701–1727 (1. Keviczky Mária 2. Kemecsey Magdolna, özvegy 1750–1758); VI. György 1691–1728 (Kölcsei Kende Klára 1696–1701); I. Sámuel 1677 †; VI. László †; Mária 1720–1733 (Szécsényi Mihály 1710); XI. János † 1749 előtt (Szentmihályi Zsuzsánna); VII. György 1720–1733 (Lévay Sára özvegy 1753); VIII. László 1768–1770 Folytatása a VIII. táblán; VIII. György; VIII. Péter 1770–1792; Szécsényi Klára özvegy 1746–1774 (Fáy Mihály); Leány 1770 (Tapolcsányi Sándor 1770); Sándor 1733; I. József 1773 † 1797 (Dombai Szegedi Mária 1773 † 1812); Juliánna 1746 özvegy 1774 (Domahidy Miklós); Ágnes 1746 1774 (Szúnyoghy János 1774); VIII. Ferencz 1747 † 1800 (Somlyói Szilágyi Kára); Klára 1774 (Tolvaj László 1774); IX. László 1765 † 1803 (1. ... † 1778 2. Bay Erzsébet † 1805); Fruzina 1775; Mária 1783 (Gyene Antal 1801); Miklós †; Gáspár †; Francziska 1792 † 1855 (Pongrácz Károly); Ferencz szül. 1747; István szül. 1760 † 1829 (Csaholczi Illés Ilona); József sz. 1762 † 1827; Anna szül. 1801 (Némethi József); Erzsébet 1808–1825 (Kaszonyi Pál); Leány 1808; György szül 1805 † 1837; Krisztina szül. 1810 † 1812; 1-től György † 1778; István; Eszter † 1785; 2-tól Polixena (Báji Patay István); Krisztina sz. 1782 (Gróf Tholdy Ádám); Erzsébet sz. 1785 † 1789; XIV. László sz. 1786 † 1832 (1. Csanády Krisztina 2. Kabos Rozália); II. Sándor szül. 1791 † 1825 (Óvári Pongrácz Terézia † 1846); X. Ferencz szül. 1813 elesett 1848 (Kis-Jókai Szakáll Katalin); Karolina † 1890; 2-tól XV. László †; Lilla † 1840; Mária †; Piroska szül. 1820 † 1821; Sándor szül. 1822 † 1830; Ignácz szül. 1823 † 1824; Katalin sz. 1824 † 1892 (Benedekfalvi Luby Zsigmond); III. Pál sz. 1838 él 1896 (1. Draveczky Aranka 2. Draveczky Amália); XI. Ferencz szül. 1840 †; Krisztina sz. 1842 él 1896 (Érkeserüi Buday Andor 2. Szalay Pál, év. ref. lelkész); Karolina sz. 1843 †; László sz. 1845 †; Sándor sz. 1847 †
VIII. Tábla.
VIII. László, a ki a VII. táblán (Thegenyei Krisztina özvegy 1773); XI. László 1775–1817 Beregmegye másodalispánja 1784–1785; XIII. László 1833–1848 honvéd-főhadnagy 1848–1849; XIV. János 1832–1835 beregmegyei esküdt 1835 (Komlósy Klára); Anna; I. Bertalan (1. ... 2. Ortutay Terézia); Kornél †; Lázár †; Mária † (Keményesi István); Emma 1896 (Viscsák György); Lujza 1896 (Pelionicz József); Anna; 2-tól Mária (Geffert Menyhért Bártfa város főjegyzője); IV. Sándor körjegyző Ilonczán (Dolinay Bella); XIV. István sz. 1890
S most visszatérünk Karácson I. László harmadik fiához I. Jánoshoz, a kinek nevét 1470-ben olvassuk először, a midőn ügyvédi meghatalmazást kapott;* Lelesz, Actor. nr. 4. anni 1470.* 1476-ban még életben volt, de utóbb már nem tétetik róla említés. Valószínű, hogy vagy korán halt el s fiai zsenge korukban maradtak árván, vagy pedig más vármegyéből nősülvén, neje birtokába tette át lakását s ezért nem fordúl elő neve a többi Ilosvayaknak szomszédaikkal folytatott viszályaiban. Két fia maradt: I. Lajos és II. János, a kiknek utódai rendesen Nagy Ilosvai előnevet viseltek, ámbár egyesek mást is használtak a régibb időkben, s a már tárgyalt Karácson ág is írta magát Nagy-Ilosváról.
A család genealogusai, a kik 1773. 1883. és 1859. években szerkesztettek egy-egy családfát,
valamint Krasznay Gábor úr is, a ki újabban állított egyet össze, semmit sem tudtak az ezen I. Lajos és II. János előtt élő Ilosvayakról, nem ismerték a Kisfalusyakat, sőt magát I. Lajost sem, s csak az első ősről, Tatamérról volt tudomásuk, de az is eléggé fogyatékos, mert életkorát a valóságnál egy egész századdal korábbra, 1200 tájára tették, a családi levéltár okmányaiban felfedezett, 1528 és 1570 között élő valamennyi Ilosvayt pedig, névszerint Mihályt, Lászlót, Miklóst, Orbánt, Ferenczet és Gábort egytől-egyig I. János fiának írták; tényleg azonban csak Mihály volt a fia egyedül, mert Lászlónak Lajos volt az atyja, Orbán, Miklós és Gábor Karácson I. László fiának I. Miklósnak, Ferencz pedig Karácson II. Lászlónak voltak a fiai, a mint ez utóbbiakat elé is adtuk már a maga helyén, a Karácson ág leszármazásánál.
Az 1773-ik és 1833-ik évi családfák, II. János apaságát leszámítva, teljesen hitelesek, támogatják az oklevelek is, de csak a Nagy-Ilosvai ágat hozzák le korunkig; ellenben az 1859-ben néhai Ilosvay Rudolf által szerkesztett s Nagy Iván sokszor idézett művébe is bejutott leszármazási tábla már nem olyan hiteles.
I. Lajos 1501-ben királyi embernek jelöltetett, 1519-ben még említtetik, 1551-ben pedig már néhainak iratott. Egy fia maradt: III. László, a ki 1551-ben jószágvesztésre itéltetett, mert Perényi Ferencz dajkájának a nyelvét kivágatta, s birtokaiba Kerepeczy Demeter és Mucsey Pál lettek beiktatva, de ez ellen óvást emelt és pedig jó eredménynyel, mert jószágait továbbra is megtartotta. Még ugyanazon évben ellentmondott a már nevezett Kerepeczy Demeternek és Mucsey Pálnak néhai Bilkey György fia János birtokaiba magvaszakadás czímén történt beiktatásának. 1570-ben Ilosvay Miklóssal állott perben egy bródi malom végett. 1552-, 1575-ben és 1576-ban mint királyi ember fordúl elő. Életben volt még 1598-ban szentjánoshava 9-én az ó-naptár szerint,* Eredeti az Ilosvay ltárban.* (= május 8.) de utóbb már nem említik okleveleink. Neje Pinkóczy Erzsébet 1572-ben lett, Miksa király adománya czímén, a szabolcsmegyei Gyulaházán valami részbirtokba beiktatva.* U. ott.* Négy fia maradt: II. Ferencz, V. István, I. Zsigmond és II. Tamás.
I. Zsigmond 1591-ben már nem volt életben. Utódait, ha voltak is, nem ismerjük.
II. Ferencz neve csak egyszer említtetik, 1591-ben.
V. István, ki ifjú Istvánnak is neveztetett, 1574-ben született, 1615-ben beregmegyei esküdt, 1623-ban királyi ember, 1626-ban pedig táblabíró volt. Élt még 1645-ben is. Nejétől, az ősmagyar Kaplon nemzetből származó Vinnay Borbálától négy fia és egy leánya született: II. Lajos, IV. László, I. Gáspár, V. Ferencz és Katalin Oroszy Tamásné.
IV. László 1649-ben és 1652-ben esküdt volt Beregmegyében. Más adatot nem ismerünk róla.
II. Lajos szintén esküdt volt Beregmegyében 1634-ben és 1639-ben, utóbb 1640-, 1642-ben és 1643-ban* Eredeti az Ilosvay ltárban.* mint táblabíró működött s 1648-ban még életben volt. Felesége nevét nem ismerjük, de azt tudjuk, hogy két fia maradt: VIII. István és IV. Zsigmond.
VIII. István 1665-ben* Századok, 1878. évf. 697.l.* és 1670-ben* Eredeti az Ilosvay ltárban.* Ugocsa-megye másod-, 1671-ben pedig első alispánja volt,* Századok, 1878. évf. 697.l.* 1678-ban Bicskey István helyettesítette* Szirmay, Comit. Ugocsa. 53. l.* s még csak annyit tudunk róla, hogy három fia maradt: III. András, VI. Gábor és IX. György, de ezek egyikének sem voltak utódai.
IV. Zsigmondról is csak annyit mondhatunk, hogy egy fia maradt: X. György, a ki 1693-ban ugocsamegyei táblabíró, 1708-ban pedig az elhalt Ujlaky István után az alispáni teendőket vitte,* U. ott, 54. l.* 1709-ben első alispánná választatott s abba január 7-én ünnepélyesen be is iktattatott, viselte pedig ezen tisztséget 1711-ig,* Sajátkezű feljegyzése az Ilosvay ltárban.* a midőn Máramarosmegye hívta meg az alispáni székre;* Eredeti az Ilosvay ltárban.* 1716-ban és 1717-ben ismét Ugocsamegye alispánja volt,1896/163Történelmi Tár, 1878. évf. 697. l. és Szirmay, Com. Ugocsa 55. l..* s 1719-ben felmentvényt kapott megyéjétől a felől, hogy alispánsága idején a kurucz- és tatárjáráskor a kezeire bízott értéktárgyakat a tulajdonosoknak visszaszolgáltatta. 1710-ben hanyagúl járt el valami rendelet véghezvitele körül, ezért aztán Vay Ádám udvarmester panaszára azt felelte Rákóczy Ferencz fejedelem, hogy Ilosvayt a maga levelében fogja megdorgálni s reméli, azután majd serényebben fogja az utasításokat végrehajtani.* Rákóczi-Tár, III. k. 224. l.* Neje Csebi Pogány Katalin volt, báró Perényi Gábor özvegye. Mostoha fia Perényi Zsigmond 1714-ben még kiskorú volt.* Eredeti az Ilosvay ltárban.* Gyermekei nem maradván, benne Ilosvay II. Lajos ágának magva szakadt.
I. Gáspár született 1612-ben, 1648 és 1651-ben királyi embernek volt kijelölve. Többet nem tudunk róla. Két fia ismeretes: VIII. János és II. Pál.
VIII. János 1666-ban beregmegyei esküdt volt, utóbb Szabolcsmegyébe költözött Gyulaházára, a szépanyja Pinkóczy Erzsébet által1572-ben szerzett birtokba, s ott halt el nőtlenül.
II. Pál 1665-ben és 1666-ban említtetik Egy fia maradt: II. Ádám, a ki 1679-ben volt beregmegyei esküdt s a ki szintén Gyulaházára tette át lakását, a hol is 1687-ben még életben volt. Nejétől Szalai Barkóczy Borbálától született fiai: III. Ádám 1742-ben még élt Gyulaházán,* Másolat Ilosvay László ltárában.* ismeretlen nevű nejétől egy fia maradt:
György, a ki 1716/7 körül született s 1802 május 23-án halt meg Gyulaházán.* Innentől kezdve György összes leszármazóira a gyulaházi ev. ref. egyház anyakönyve szolgált adataink forrásául, kivéve ott, a hol más forrást idézünk.* Nejétől Teremy Máriától, a ki 1791 április 27-én halt el, öt fia ismeretes: Gáspár, Mihály, Ádám, József és Ferencz.
Gáspár 1769 november 4-én halt el Gyulaházán. Nejétől, Sándor Erzsébettől, a ki 1782 november 26-án Csuha Ferenczhez ment nőül, két fia és egy leánya maradt: János, László és Erzsébet.
László 1773 szeptember 29-én halt el mint gyermek.
Erzsébet 1770 február 19-én született, 1791 január 12-én férjhez ment Győrffy Lajoshoz, 1811-ben még életben volt.
János 1793 február 2-án vette nőül Kelecsényből Csicseri Ormós Borbálát, s valószínű, hogy rövidesen Kelecsénybe tette át lakását, mert neve nem fordúl elő többet a gyulaházi anyakönyvben. Két leánya ismeretes: Zsuzsánna és Katalin.
Zsuzsánna 1821-ben mint hajadon, 1834-ben mint Nagy György neje, 1839-ben pedig mint Csicseri Ormós József házastársa van fölemlítve.
Katalin háromszor ment férjhez: 1-ször Vitéz Sámuelhez, 2-szor Köröskényi Lászlóhoz és 3-szor 1848 július 23-án Nyárády Dánielhez.
Mihály 1750/2-ben született, meghalt Gyulaházán 1810 márczius 9-én. Első neje Tóth János leánya, Borbála volt, kivel 1777 január 7-én kelt egybe, s a ki 1796 február 29-én halt el. Második neje pedig Koszta Rebeka volt. Az elsőtől Krisztina, Juliánna, Mihály, másik Mihály, Erzsébet és Gáspár, amásodiktól pedig Rebeka és Áron nevű gyermekei születtek.
Krisztina született 1777 október 15-én.
Juliánna született 1779 május 3-án, meghalt 1800 január 6-án.
Mihály született 1781 május 11-én, meghalt 1883-ban.
Mihály született 1783 július 27-én.
Erzsébet született 1789 márczius 28-án, 1802 április 30-án halt meg a száraz malom által összetörve.
Gáspár született 1793 február 12-én, meghalt 1849 márczius 2-án. Nejétől, Varga Ferencz leányától Krisztinától, kit 1830 január 12-én vett nőül, s a ki 1860 január 10-én halt meg életének 60-dik évében, három leánya született, ú. m. Eszter 1831 márczius 25-én, Erzsébet 1834 november 20-án, meghalt 1835 augusztus 22-én,és Zsuzsánna 1836 július 5-én.
Rebeka született 1798 január 1-én.
Áron született 1800 augusztus 30-án.
Ádám 1778 január 13-án vette nőül Ugornyáról Tóth Klárát, második neje Budaházy Juliánna volt, a harmadikkal, Pátroháról való Pótor Teréziával, Mozga József özvegyével 1802 január 19-én kelt össze. Második nejétől két fia és két leánya született: János, József, Julianna és Éva, a harmadiktól pedig négy: György, László, Pál és Péter.
Éva 1791 április 15-én született.* Vitkai róm. kath. anyakönyv.*
János születési évét nem tudjuk, 1795 április 14-én halt el.
Juliánna Kendi Mihályné 1805 október 25-én halt meg Paposon, 20 éves korában.
József 1798-ban született, mint vak és nyomorék 1806 november 6-án halt meg.
György született 1805 április 19-én, meghalt 1811 október 20-án.
László született 1808 augusztus 21-én.
Pál született 1809-ben, meghalt 1810 deczember 10-én.
Péter született 1811 október 24-én, meghalt 1811 október 28-án.
József (György fia, III. Ádám unokája) 1783 február 24-én vette nőül Raksányi Borbálát, a ki 1784 április 24-én halt el, s kitől egy fia maradt István. Második nejével Hetey Máriával 1793 február 26-án kelt egybe, s ettől egy fia ismeretes: László, a ki 1801 okt. 17-én született.
István 1783/4-ben született és 1840 január 16-án halt el. 1810 február 20-án nőül vette Fülöp József leányát Zsuzsánnát, a ki 1827 deczember 30-án halt meg gyermekágyban, életének 33-dik évében* * s kitől négy leánya és egy fia született: Juliánna, Zsuzsánna, Erzsébet, Juliánna és József.
Juliánna született 1812 április 6-án, meghalt 1812 julius 30-án.* *
Zsuzsánna született 1813 október 24-én, meghalt 1871 április 29-én, 1835 február 9-én férjhez ment Pap Györgyhöz, a ki őt 1854 január 11-én hagyta özvegyen.
Erzsébet született 1816 márczius 3-án, meghalt 1854 november 28-án, 1838 február 20-án nőül vette Uzonyi István, a ki 1870 október 7-én halt meg 62 éves korában.
József született 1821 április 8-án, meghalt 1827 június 14-én.
Juliánna született 1827 deczember 4-én.
Ferencz György fia III. Ádám unokája született 1761/2-ben, meghalt 1831-ben augusztus 18-án. Első neje Farkas Borbála volt s ettől három leánya és három fia született: Zsuzsánna, Sára, Zsuzsánna, Ferencz, János és másik János. Második feleségétől, Jónás Borbálától, a ki 1829 október 18-án halt meg 73 éves korában, nem maradtak gyermekei.
Zsuzsanna meghalt 1789 augusztus 14-én.
Sára született 1788 július 27-én, meghalt 1858 január 1-én, 1805 február 19-én férjhez ment Nagymáté Pálhoz, aki 1809-ben részt vett a nemesi felkelésben s a ki 1846 július 6-án halt meg.
Zsuzsánna született 1791 január 23-án.
Ferencz született 1795-ben, meghalt 1802 június 5-én.
János született 1797 június 4-én, meghalt 1799 május 15-én.
János született 1799 július 14-én.
V. Ferenczről csak annyit tudunk, hogy Beregmegye táblabírája volt 1649-ben, s hogy egy fia maradt: Márton, a ki 1661-ben és 1665-ben említtetik az élők között a kinek nejétől, a harmadik magyar király Aba Sámuel véréből származó Lápiszpataky Erzsébettől két fia született: X. János és II. Mihály.
X. János, másként Dávid 1709-ben említtetik első ízben, 1713-ban táblabíró, 1727-ben királyi ember, 1731-től 1734-ig pedig Beregmegye alispánja volt. Ő alatta kezdetett meg a megyeház építése.*Beregmegyei jegyzőkönyv, 110. l. 43. sz.* 1740-ben tett végrendeletet, meghalt 1741-ben. Első nejétől, Somosi Somossy Annától egy fia és egy leánya született: VII. Ferencz és Borbála, 1742-ben már Dolinay Miklós beregmegyei táblabíró házastársa. Második nejétől pedig Szentmihályi Zsuzsánnától három kiskorú leánya maradt: Erzsébet, Karolina és KIára.
VII. Ferencz és Borbála 1742 május 20-án egyességre léptek mostoha anyjukkal Szentmihályi Zsuzsánnával s atyjuk végrendeletén anynyit változtattak, hogy a gulácsi szerzeménybirtok egészen Ferencznek jutott, – a juhok és sertések az özvegy, két mostoha és három édes gyermeke között hat egyenlő részre osztattak, a temetési költségeket egészen az özvegy és leánykái viselték, a vermes élet és a fényeslitkei vetés az özvegyé és leányaié, a gyulaházi vetésnek fele szintén az özvegyé, másik fele pedig az öt gyermeké lett, a zemplénmegyei czékei udvarházban és tartozékaiban lévő részöket, valamint Kárászban és Eszenyben egy-egy telket osztatlanúl közösre hagytak, – a gyulaházi három puszta telket maguk között hat felé osztották. Ezeken kívül jutott az özvegynek Ilonczán 5 jobbágy és egy puszta telek, Bródon két jobbágy, Polyánkán pedig, mely akkor Lozának neveztetett, két jobbágy és két puszta telek, ellenben Ferencznek és Borbálának Ilonczán két jobbágy és egy puszta telek, Polyánkán öt jobbágy, Ilosván az udvarház, Gyulaházán két jobbágy és egy puszta telek, végre Bródon Mahunrács (?) teleke adatott által.* Másolat Ilosvay László úr ltárában.* VII. Ferencz Ilosván lakott s 1758, 1760, 1765, 1768, 1769, 1773 és 1775-ben Beregmegye főszolgabirája volt; téves tehát azon állítás, hogy 1773-ban alispán lett volna,* Nagy Iván, id. mű. Pótlékkötet, 286. l.* mert még 1775-ben is csak főszolgabiróságot viselt; 1775-ben táblabírónak íratik, 1773-ban pedig a család pallosjogát gyakorló bíró volt* Sajátkezű aláirása az általa készített családfán, Ilosvay László úrnál.*, ezen évben szerkesztett egy – a már említett tévedés leszámításával, – teljesen hiteles családfát is. Neje Komlósy Krisztina volt,kitől egy fia és öt leánya maradt: IX. Ferencz, Anna Vitéz Sándorné, Borbála Gulácsy Sándorné,
Ágnes Bessenyey Miklósné, Júlia és Katalin. A két utolsó sorsáról nincs tudomásunk.
IX. Ferencz született 1750-ben, 1784-ben hadnagy volt a beregmegyei gyalogos nemes seregben* Lehoczky Tivadar, id. mű.*, 1689-ben, 1691-ben Beregmegye számvevője* Beregmegye jegyzőkönyve.*, 1802-ben pedig táblabírája volt.* Eredeti az Ilosvay ltárban.* Ilosván lakott, de bírt Ugocsamegyében is, Rákóczon és Fancsikán.* Szirmay, Com. Ugocsa 89. és 120. l.* Meghalt Ilosván 1812 május 25-én.*Bilkei ev. ref. anyakönyv.* Nejétől Darvay Krisztinától két fia és két leánya maradt: Gedeon, Dániel, Janka és Terézia.
Terézia Halmányi Lajosné lett.
Janka 1805 deczember 8-án ment nőül Darvay Dánielhez, 1830-ban még életben volt mint özvegy.* Bilkei ev. ref. anyakönyv. *
Gedeon 1803-ban táblabíró, 1804-ben helyettes alszolgabíró, 1805-ben a felkelt nemes gyalogseregben százados, 1805-től 1825-ig pedig alszolgabiró volt a felvidéki járásban. 1843-ban még életben volt, utóbb nőtlenül halt el.
Dániel 1814-ben beregmegyei táblabiró, 1825-től 1828-ig alszolgabiró,* Eredeti.* 1828-tól 1832-ig főszolgabiró volt. Az Erk hegyen szép úri lakot építtetett, mely most már romokban hever. Meghalt 1844 augusztus 27-én.* Bilkei ev. ref. anyakönyv. * Neje Zala-Kopolcsi Domokos Dienes és Nagy-Váradi Várady Mária leánya volt, Domokos Róza, kitől öt fia és hat leánya született:
1. Bálint-Ferencz, született 1815 január 1-én, meghalt 1820 november 20-án.
2. Lujza-Czeczilia, ületett 1816 január 15-én, idb. Darvay Péterhez ment nőül.
3. Piroska-Jozefa-Rozália, született 1819 január 21-én, Darvay ifj. Péter neje lett.
4. Bálint-András-Zsigmond, született 1821 május 27-én, nőtlenül halt el, 1840 és 1842-ben Beregmegye tiszteletbeli aljegyzője volt.
5. Terézia-Jozefa, született 1824 márczius 1-én, meghalt Ilosván 1881 június 11- én, özvegyen hagyva férjét Tolvaj Istvánt, kivel 1843 október 3-án lépett volt házasságra.
6. Kálmán-Árpád, született 1827 június 6-án, a meghalt 1827 június 13-án.
7. Krisztina, született 1829 február 14-én, Dercsényi Istvánné, jelenleg (1895) Kemecsén lakik Szabolcs megyében.
8. Kálmán, született 1830 szeptember 21-én, 1848-ban a X. honvéd zászlóaljba lépvén, utóbb főhadnagy lett és több ütközetben vett részt, 1858-ban a farsangi mulatságok áldozata lett, gyermekei nem maradtak s vele X. János-Dávid fia ága sírba szállott.
9. Gyula született 1834 szeptember 29-én, meghalt 1834 október 6-án.
10. Mária, születése nincs bejegyezve a bilkei ev. ref. egyház anyakönyvébe, Gáthy Sámuelhez ment férjhez.
11. Róza, született 1837 július 13-án,* A Dániel összes gyermekeire vonatkozó adatok a bilkei ev. ref. egyház anyakönyvében.* Dancs Lajoshoz ment nőül.
II. Mihály nevét csak egyetlen egyszer olvassuk 1680-ban. Valószinű, hogy már ő költözött a zemplénmegyei Czékére, a hol utódai még ezen század elején is birtokosok voltak. Nejétől Gerőcs Máriától egy fiat ismerünk, II. Imrét, a ki tévesen íratik Rákóczy hívének és gyermektelennek,* Nagy Iván, id. mű. Pótlék kötet, 286. l.* mert a fejedelem világosan mondja emlékiratában, hogy az ő híve Ilosvay Imre, a Bálint testvére volt, tehát a Karácson ágon álló I. Imre volt Rákóczy ezredese s ezt már el is mondottuk a maga helyén, – hogy pedig Mihály fia II. Imrének maradtak utódai, azt is látni fogjuk.
II. Imre öröklött birtokán, Czékén lakott Zemplén vármegyében, de a rokonságot fentartotta a beregmegyei Ilosvayakkal s 1737-ben meg is látogatta attyafiát Ferenczet.* Eredeti Ilosvay László úr ltárában.* Nejétől, kinek nevét azonban nem ismerjük, egy fia maradt csak: IV. Imre, a ki 1721 vagy 1722-ben született s 1752 május 11-én megszerezte csere útján Ilosvay VII. Ferencztől annak Zemplénmegyében fekvő czékei, kisfaludi és a nagy erdőben lévő részét, valamint a beregmegyei bródi Mahunrács (?) telek felét, oda adván ezekért az ilosvai jószágban lévő minden igényét.* Eredeti Ilosvay László úr ltárában.* Meghalt Czékén 1792 november 2-án.* Czékei róm. kath. anyakönyv.* Neje Ficzel Rozália 1723 vagy 1724-ben született s szintén Czékén halt el 1792 augusztus 26-án. Három fia és egy leánya maradt: III. József, VI. Imre, X. László és Erzsébet, Nemes Ferenczné.
III. József, 1760-ban született Czékén s ugyanott lépett házasságra mint legényember Zboray Annával, Miklósy Gáspár 44 éves özvegyével, 1787 deczember 27-én. Második neje, de a kinek neve nincs bejegyezve az anyakönyvbe, 1810 április 9-én halt el életének 49-ik évében. Harmadik felesége Zboray Katalin volt, a kit 1824-ben hagyott özvegyen. Gyermekei egyik házasságából sem maradtak.
VI. Imre 1761-ben született Czékén s ugyan ott vette nőül Czehánszky György özvegyét Rapkay Teréziát 1792 április 23-án. Meghalt 1826 február 19-én. Csak egy fiáról van tudomásunk, XII. Lászlóról, a ki 1803-ban született Czékén, de élete folyását nem ismerjük.* Valamennyi adat a czékei róm. kath. egyház anyakönyvében.*
X. László 1765 október 10-én született Czékén.* Eredeti keresztlevél Ilosvay László úr ltárában.* 1797 január 4-én zálogba adta czékei udvarházát, minden tartozékaival együtt, 420 vonás forintért Zsigovényi Czecziliának, mint osztályos attyafia Ilosvay Borbála, X. János-Dávid leánya unokájának és férjének Szele-Farmosi Bodó Lajosnak,* Eredeti u. ott.* s még ugyanazon év április 6-ára megidéztette hivatalos úton Ilosvay IX. Ferenczet Czékére, az eddig osztatlan állapotban lévő zemplénmegyei jószágoknak közöttük való felosztására, de Ilosvay Ferencz azt felelte, hogy az ő atyja idősebb Ferencz még 1752-ben átadta czékei és egyéb azon vidéki részbirtokait az idéztető Ilosvay László atyjának, Imrének, annak az ilosvai jószágban lévő részeiért s így neki semmi köze sem lévén már a zemplénmegyei birtokokhoz, – nem is megy el az osztályra.* Eredeti Ilosvay László úrnál.* Ezek után elköltözött Ilosvay X. László Zemplénmegyéből s 1802 május 3-án nőül vette Krasznai Krasznay Annát,* Nyir-baktai róm. kath. anyakönyv.* letelepedvén vele Eörben, Szatmár-megyében. 1824 márczius 21-én zálogba adta 600 váltó forintért Boronkay Ágostonnak 12 évre azon zemplénmegyei kisfaludi részjószágot, melyet a magnélkül elhalt testvér bátyja III. József után örökölt volt. Meghalt Eörben 1841 június 5-én,* Paposi róm. kath. anyakönyv.* neje 1834-ben halt el. Két fia és három leánya maradt:
1. Viktória, született Eörben 1803 április 2-án,* Vitkai róm. kath. anyakönyv.* 1836 január 17-én nőül ment Kleiszensz Károly orvoshoz,* Paposi róm. kath. anyakönyv.* meghalt Eörben 1881 április 12-én.
2. Lajos, kiről alább.
3. Veronika, született Eörben 1808 február 7-én,* Nyir-baktai róm. kath. anyakönyv.* s ott él ma is mint hajadon.
4. Anna, született 1815-ben, meghalt Eörben 1883 január 31-én, mint hajadon.* Paposi róm. kath. anyakönyv.*
5. István, született Eőrben 1810 október 26-án,* Vitkai róm. kath. anyakönyv.* s ott halt el 1845-ben, nejétől Simonyi Annától hét gyermeke született:
a) Márton, született 1838 márczius 7-én, meghalt márczius 30-án.
b) György és
c) János ikrek, születtek 1838 november 28-án,, de harmadnapra elhaltak.
d) Erzsébet, született 1839 deczember 11-én, elhalt öt hetes korában.
e) Ignácz, született 1841 február 7-én, meghalt 1852 deczember 9-én.
f) Terézia, született 1843 június 15-én, meghalt június 28-án.
g) István, született 1845 márczius 5-én,* Az István gyermekeire vonatkozó adatok a paposi róm. kath. egyház anyakönyvében.* 1870-ben eltávozott Eörből s azóta nyoma veszett.
III. Lajos 1806 január 29-én született Eörben,* Nyir-baktai róm. kath. anyakönyv.* 1842-ben Kömörön lakott Szatmármegyében, meghalt 1872 márczius 8-án Penyigén,* Penyigei ev. ref. anyakönyv.* 1833 február 16-án vette nőül Búji Jékey Viktóriát,* Fehér-gyarmati róm. kath. anyakönyv.* de ezen házasságából nem maradtak gyermekei. Másodszor Tóth Polixénát vezette oltárhoz Ramocsaházáról, kitől 1837 október 15-én egy leánya született: Emilia, Bagossy Menyhértné. Harmadik nejével Szolnoki Jármy Máriával,Jármy Mária leszármazása:
Jármy József, Kércsen; Budaházy Mihály, Veskóczon; Jármy Gergely, szül. Kércsen; Budaházy Sára, szül Kércsen; Jármy Mária † 1870 Penyigén, Ilosvay Lajos † 1872 Penyigén
*a ki 1870 július 14-én halt el Penyigén,* Penyigei év. ref. anyakönyv.* 1839 április 15-én kelt össze* Fehér-gyarmati róm. kath. anyakönyv.* s tőle négy gyermeke maradt:
1. Erzsébet, született 1840-ben, meghalt 1872-ben mint Nagy Mór v.-oroszi birtokos neje.
2. Ágoston, született 1842-ben, 1861-ben a reformatus hitre tért át, jelenleg (1896) körjegyző Pappon, Szabolcs megyében. Első neje Jaksics Eugenia volt, a második Molnár Janka, de gyermekei egyiktől sincsenek.
3. Katalin, született 1844-ben s nénje Erzsébet halála után sógorával Nagy Mórral lépett házasságra.
XVI. László született 1846-ban, márczius 1-én Kömörőn, Szatmármegyében, 1866-ban a református vallásra tért; jogi tanulmányait elvégezvén, 1868-ban fogalmazó gyakornok lett Szatmármegyében a nagy-károlyi törvényszéknél, de már az év végén maga mellé vette Újfalussy Miklós főispáni titkárnak, 1869-ben tiszteletbeli aljegyző és törvényszéki iktató lett, 1872-ben másod aljegyzővé választatott és helyettes szolgabirónak neveztetett ki a központban, 1875-ben az első aljegyzőségre lépett elő, de már deczemberben Szörénymegyébe küldetett, mint a királyi biztos titkára s ott 1876-ban főjegyzőnek neveztetett ki, 1879-ben pedig helyettes alispán lett, mely állásáról azonban 1880-ban lemondott és Szatmármegyébe tért vissza, a hol is 1881-ben tiszteletbeli főjegyzővé neveztetett ki, majd 1882-ben a máté-szalkai járás főszolgabirójává választatott, végre 1884-ben segéd-levéltárnok, 1886-ban megyei számvevő, 1894-ben pedig tiszteletbeli főszámvevő lett. Nejét Vajda Bellát 1871 június 27-én vezette oltárhoz Nagy-Károlyban s a következő élő gyermekei vannak:
1. Anna, született Nagy-Károlyban 1872 szeptember 6-án, 1895 május 28-án férjhez ment ugyan ott Boros Dezsőhöz.
2. Bella, született Nagy-Károlyban 1874 június 1-én.
3. Károly, született Karánsebesen 1877 szeptember 20-án.
4. Margit, született Nagy-Károlyban 1885 január 24-én.
5. István, született Nagy-Károlyban 1888 augusztus 16-án.
6. Erzsébet, született Nagy-Károlyban 1891 szeptember 5-én.
III. Lászlónak, negyedik fia II. Tamás 1578-ban született, 1634-ben Beregmegye táblabírája volt, 1648-ban még mint élőről tétetik említés, ezenkívül még csak azt tudjuk róla, hogy hat fia maradt: VI. István, V. László, VI. Miklós, III. Tamás, IV. Péter és III. Gábor.
VI. István és III. Gáborról semmi adat sem maradt reánk.
III. Tamás 1636-ban beregmegyei esküdt volt. Utódairól nincs tudomásunk.
V. Lászlóról csak egyszer tétetik említés 1648-ban. Utódait szintén nem ismerjük.
IV. Péter neve 1630-ban említtetik először, 1638-ban megyei csendbiztos, 1642 és 1669-ben* Sajátkezű aláírása.* táblabiró, 1665-ben pedig a németek ellen felkelt nép kapitánya volt.* Beregmegyei jegyzőkönyv.* 1669-ben zálogba adta több dobrókai jobbágy-telkét Dolhay Györgynek és feleségének Szuhay Erzsébetnek. 1671-ben még életben volt. Nejétől, Fülpösy Zsófiától csak egy leánya született: Borbála, a ki 1652-ben már Lázár Pálné volt.
Fülpösy Zsófia őseit és Ilosvay Borbála utódait mutatja a mellékelt táblázat.
Dersy Márk (Szepesy Ilona); Márk; Albert; János; Gáspár; Borbála (Parlaghy László); Parlaghy Anna (Paksy Gáspár); Paksy Erzsébet (Fülpösy András); Fülpösy Zsófia (Ilosvay Péter 1630-1671); Fülpösy Zsófia (Ilosvay Péter 1630-1671); Ilosvay Borbála 1652 (Lázár Pál 1652); Lázár Mária (Bogárdy Bálint); Bogárdy György 1763 (Ilosvay Karácson Borbála; Lajos 1763; Bogárdy Lajos 1771, 1783; György 1783; Elek 1771, 1783
VI. Miklósról csak egyszer tétetik említés 1648-ban. Nejétől Papp Zsófiától egy fia maradt: VII. Miklós, a ki 1631-ben született s 1695-ben még életben volt. Első neje Csepei Zoltán Anna, a második Csókásy Mária volt, Csókásy N. és Bilkei Gorzó Éva leánya. A Zoltán család czímerének még kiadatlan sisakdísz változatát itt bemutatjuk Zoltán Pál 1755-ik évi pecsétjéről.
VIII. Miklósnak Csókásy Máriától csak egy fia maradt: XII. János, a ki 1639-ben és 1642-ben Beregmegyében egészségügyi biztos volt s a kinek feleségétől Leveleki Molnár Annától két fia született: XIII. János és XI. György, ezutóbbi 1777-ben említtetik, gyermekei nem maradtak.
XIII. János 1770 és 1775-ben beregmegyei esküdt, 1784-ben tiszteletbeli főszolgabíró, 1785-ben pedig táblabiró volt. Nejétől, Szigethi Tóth Erzsébettől, a ki 1798-ban özvegynek íratik s utóbb a Karácson ágból származó Ilosvay VII. Gáborhoz ment nőül, – kivel másodfokú unokatestvér volt, – hat fia és egy leánya maradt:
1. Sámuel, az író, született 1775 deczember 5-én, 1803-ban Beregmegye táblabirája, utóbb a helytartó tanácsnál volt alkalmazva Budán s ott halt el mint titkár nőtlenül 1836 november 4-én.
2. Erzsébet, Komlósy Antalné, meghalt Ilosván, 1830 január 8-án.* Bilkei ev. ref. anyakönyv.*
3. György, kiről alább.
4. Ignácz, született 1782-ben, meghalt Ilosván, 1811 február 24-én.
5. Ábrahám, született 1778-ban, meghalt nőtlenül 1815 június 15-én.
6. Lajos, 1801 május 13-án halt el mint gyermek.
7. Ádám, 1810-ben levéltárnok, 1814-ben táblabiró és másod aljegyző, 1818 és 1819-ben első aljegyző volt Beregmegye tisztikarában, meghalt 1819 október 6-án.* * Nejétől Hankuss Klárától, ki utóbb Ilosvay Károlyhoz ment nőül, négy leánya született:
a) Eleonóra, született 1810 október 28-án, meghalt másnap.
b) Karolina-Eleonora, született 1816 január 15-én, meghalt 1817 június 4-én.
c) Karolina-Terézia, született 1817 szeptember 29-én.
d) Eleonóra-Anatonia-Zsuzsanna született 1819 augusztus 10-én.* Valamennyi adat a bilkei evang. reform. anyakönyvben.* Tisza- Újhelyi Újhelyi Jánoshoz ment férjhez, leányukat Újhelyi Krisztinát Ilosvay Ágoston vette nőül.
XII. György 1780-ban született, 1803-ban Beregmegye táblabirája, 1805-ben tiszti alügyésze, 1814-ben főügyésze volt, 1825 augusztus 22-én helyettes alispánná lett,* Eredeti az Ilosvay ltárban.* 1827-ben pedig elnöke volt azon bizottságnak, mely a Szaszko és Holubina között tervezett útvonal megvizsgálására és arról javaslattételre küldetett ki. 1828-ban egy szabad házat vett Munkácson a megyétől az Új-utczában, mely később a gróf Schönborn család uradalmába jutott s utóbb katonai laktanyának használtatott.* Lehoczky, id. mű.* Idősebb korában lakását Pestre tette át s ott 1853 november 25-én rablógyilkosság áldozata lett. Neje Zala-Kopolcsi Domokos Zsuzsánna, kit 1817-ben vett nőül, anyai ágon az ős magyar Szalók nemzetből eredő Baládffy családból származott, melynek törzse Simon bán már 1317 előtt birta Erdélyben egyebek között Almást, Darlaczot, Somogyont és talán Kendhidát és Csikmántelt is. Fiai zálogba adván Hevesmegyei tisza-szalóki és eger-szalóki ősi birtokaikat, véglegesen Erdélyben telepedtek meg. Töredékes családfájuk következőleg alakúlt:
Simon bán, de genere Szalók 1317; Tamás 1325; Jakab 1328–1344; Miklós 1328–1355 de Darlacz; György mester 1328–1333; Mihály; Demeter 1328–1344; Leány (Szentpáliné); János 1366 de Csikmántel; István 1377–1391 de Darlacz; Tamás 1377–1391 de Darlacz; László 1380 de Darlacz; Jakab 1344–1358 de Somogyon; Simon 1344–1358 de Somogyon; Péter 1344–1355; János 1344–1358 de Somogyon; Antal de Darlacz † 1413 előtt; György; Móris 1333–1354 de Bekchen; Katalin 1333 Szepethneki Miklós 1333); Balád 1344–1358 de Kendhida; János 1344–1358 Konya de Kendhida; István 1344–1372 de Kend, de Kendhida; Miklós 1344–1372 de Kendhida; Domonkos 1413 de Kend, de Kendhida; Balád 1413; Tamás 1413
Ezektől származott a Baládffy család, melyből 1593-ban élt Zsigmond, a kitől leányágon következőképen eredt a Domokos család egyik vonala:
Baládffy Zsigmond 1593; Margit (Várady János); Várady István; Ferencz; Klára (Domokos Péter); Domokos Péter; Domokos; Domokos Lajos debreczeni főbiró (Kenessey Katalin); Dienes tengerész angol szolgálatban (Nagyváradi Várady Mária); Zsuzsánna (Ilosvay György); Bálint †; Róza (Ilosvay Dániel)
Ilosvay XII. Györgynek négy fia és két leánya született:
1. Lajos, született 1819 deczember 13-án, meghalt más nap.* Bilkei év. ref. anyakönyv.*
2. Rudolf született 1820 deczember 10-én,* U. ott.* hites ügyvéd, 1842-ben Beregmegyének tiszteletbeli jegyzője, 1845-ben pedig táblabirája volt, 1848-ban beállván honvédnek, utóbb százados és zászlóaljparancsnok lett. 1861-ben törvényszéki biróvolt. Megvette Ilosvay Kálmán ilosvai, ilonczai polyánkai, bródi és csertészi birtokait az erkhegyi úri lakkal együtt, de utóbb 1866-ban eladta Buzáth Kajetánnak* Lehovzky, id. mű.* s attól fogva ügyvédeskedett Ilosván s ott halt el nőtlenül 1893 április 8-án.* Bilkei év. ref. anyakönyv.*
3. Tamás született 1822 január 24-én, meghalt mint jurátus 1842 október 27-én.
4. Zsuzsánna született 1823 május 25-én, Komoróczy Péterhez ment nőül.
5. Sándor, kiről alább.
6. Amália, született 1827 deczember 20-án, meghalt 1849 szeptember 17-én, mint Ilosvay Ágoston neje.
7. Elek született 1830 április 21-én, meghalt ugyanazon év július 7-én.* Valamennyi adat a bilkei év. ref. egyház anyakönyvében.*
III. Sándor született 1825 november 30-án Ilosván,* Bilkei év. ref. anyakönyv* meghalt 1890 szeptember 6-án Nyír-Megyesen, Szatmármegyében. 1848-ban beregmegyei helyettes esküdt volt, a midőn május 26-án kiküldetett a felvidéki járásba az önkéntesek szervezésére.* Lehoczky id. mű.* Utóbb Szatmármegye tiszteletbeli főjegyzője volt, 1881-ben pedig a függetlenségi párt Beregmegye felvidéki választókerületében képviselő jelöltnek léptette fel. Birt Ilosván, Ilonczán, Bródon, Polyánkán, Bilkén, Szajkófalván és Dobrókán Beregmegyében, Rákóczon Ugocsamegyében, Nyír-Megyesen, Kocsordon és Tyukodon Szatmármegyében. Nejét Báró Uray Huldát, a kinek őseit ezen táblázat mutatja, 1857 június 15-én vette nőül.
Uray Sámuel – Majos Erzsébet; Ludányi Bay Ádám – Csebi Pogány Krisztina; Báró Uray Bálint; Bay Anna; Báró Uray Hulda szül. Tyukodon 1835 november 28-án meghalt Majtison 1876 július 3-án
Négy fia maradt: Aladár, Béla, Tihamér és Bálint.
Aladár született Tyukodon 1858 június 15-én, 1895 deczember 19-én Szatmármegye főjegyzőjévé választatott. Neje Dessewffy Szeréna, kit Nagy-Doboson 1887 április 17-én vezetett oltárhoz s kinek négy őse a táblázaton látható:
Cserneki és Tarkői Dessewffy Pál – Benedekfalvi Luby Amália; Szakállasfalvi Lengyel János – Szentmiklósi Vincze Anna esküvő Fekete-Győrösön; Dessewffy János szül. 1834 † 1888 nov. 17-én Lengyel Jolán esküvő Debreczenben 1864 november 20-án; Dessewffy Szeréna született Debreczenben 1865 október 9-én
Három gyermekük van:
1. Katalin, született Nyír-Megyesen 1889 márczius 18-án.
2. György, született Nyír-Megyesen 1891 október 15-én.
3. Péter, született 1896 Augusztus 1-én.
Béla született Tyukodon 1859 július 26-án, Nyír-Megyesen lakik nőtlenül.
Tihamér született Tyukodon 1861 június 13-án. Cs. és k. kamarás és huszár kapitány.
Bálint született Nyír-Megyesen 1866 május 23-án. Jogtudor, 1890 január 1-én szatmármegyei aljegyző, 1892-ben alszolgabiró, 1893-ban pedig főispáni titkár lett, miniszteri fogalmazói ranggal. Nejét Újhelyi Annát 1891 június 9-én vette nőül Debreczenben, a kinek őseit ezen táblázat mutatja.
Tisza-Újhelyi Újhelyi János – Tisza-Ujhelyi Újhelyi Jusztina esküvő 1842-ben Tisza-Újhelyben; Adorjáni Ráthonyi Károly – Homoród-Szt-Páli Szentpáli Mária esküvő 1832-ben Halmiban; Újhelyi András szül. 1844-ben T.-Újhelyben Ráthonyi Emma szül. 1841-ben Halmiban esküvő 1868-ban Halmiban Újhelyi Anna szül. 1870-ben Tisza-Újhelyben
Két gyermekük van: Sándor, a ki 1892 augusztus 6-án Csengerben és János, a ki 1895 augusztus 14-én Nagy-Károlyban született.
***
II. János neve 1508-ban említtetik első ízben, a midőn kérelmére II. Ulászló király márczius 19-én úgy az ő, mint testvére Lajos részére átiratta a Maximháza határjárásáról kiadott és Károly király által megerősített 1342-ik évi bizonyságlevelet.* Hitelesített másolat az Orsz. ltárból az Ilosvay ltárban.* 1523-ban királyi embernek jelöltetett. 1518-ban perben állott Karácson Istvánnal és fiaival Péterrel, Andrással és Jakabbal, valamint néhai Ilosvay (máskor rendesen Kisfalusy) Demeter fiaival Istvánnal és Andrással, akik ilosvai szántóföldjeit és egy malom helyét még 1505-ben erőszakosan elfoglalták, de viszont ő ellene is pert támasztott Karácson István többféle kártételek miatt. 1525-ben a katonai törvényszék (militaris curia) elé idéztette Lajos király Perényi Gábor ugocsai főispán panaszára, minthogy Perényi dandárát, melynek évdíjas tagja volt,* Lelesz. Actor, nr. 72. Anni 1525.* elhagyva, 1524 deczember közepe táján a beregmegyei zászlóhoz csatlakozott. 1532-ben adományba kapta János királytól a hűtlen Konczházi Koncz Tamás és Mátyás ungmegyei birtokait, de a beiktatásnak a két Konczházy ellentmondott. 1545-ben Büdy Mihály munkácsi várnagygyal perelt Ilosvay Karácson Ferenczczel együtt a «Hát» erdő végett, 1546-ban pedig az ilosvay határban fekvő Mocsár nevű erdejében termett makk felétetése és kisfalusi jobbágyainak kifosztása miatt emelt vádat a munkácsi várnagy ellen. Végre 1547-ben Karácson Ferenczet és Istvánt idéztette törvény elé az ilosvai határhoz tartozó Mocsár és Halastóhelye nevű szántóföldjei elfoglalásáért. 1554-ben még életben volt, de ezentúl már nem említik nevét az oklevelek. Neje Konczházi Koncz Aladárnak és Mátyóczy Péter leányának Annának a leánya volt, Koncz Dorottya,* Lelesz, Protoc. parvi folio 262.* kit mint Sztrittey Miklós özvegyét vett volt nőül, kivel Mátyóczon, Ungmegyében, szép birtokhoz jutván, lakását oda tette át s onnan Mátyóczi Ilosvaynak neveztetett. Egyetlen fia maradt csak: I. Mihály, a ki szintén Mátyóczon lakván, a Mátyóczi előnevet viselte s a ki mint Ferdinánd párthíve említtetik 1563-ban. 1591-ben már nem volt az élők között. Első neje Ráskay Anna a Guthkeled nemzet ivadéka, a második pedig Ramocsa Fruzina volt, Gecsey Márton özvegye. Egy fia maradt: IV. István, de hogy melyik nejétől született, azt nem tudjuk meghatározni.* U. ott, Actor nr. 13. anni 1595.*
IV. István 1591-ben ellentmondott Kúnmissey Lukács deák beiktatásának azon ilosvai, ilonczai, bródi és kisfalusi részbirtokokba, melyeket 1200 magyar forintért vásárolt volt meg Vitkai Ilosvay Jánostól. 1595, 1606, 1607, 1612, 1614 és 1619-ben királyi embernek, 1613-ban pedig táblabírónak iratik. 1624-ben még együtt említtetik nejével Mocsáry Erzsébettel, kitől II. Zsigmond és V. János nevű fiai maradtak.
II. Zsigmondról nevén kívül egyebet nem tudunk.
V Jánosról is csak annyit, hogy 1596-ban született, 1623, 1630, 1632 és 1638-ban királyi embernek jelöltetett s hogy 1665-ben megöletett. Neje Barts Anna volt, Béchi, máskép Mátyfalvi Barts Ferencz és Bilkei Lipcsey Zsófia leánya, kitől négy fia és két leánya született: VII. István, Gergely, V. György, I. Sándor, Krisztina és Anna Putnoky Istvánné, a ki az anyja jogán a Lipcsey család birtokaiból örökölt máramarosmegyei rekitai jószágát 1645-ben zálogba adta 300 forintért Lipcsey Gergelynek és feleségének Szuhay Annának.
Krisztinának és I. Sándornak, a kinek magva szakadt, csak a nevét ismerjük.
VII. István 1657-ben osztozott meg testvérével Gergelylyel azilosvai, ilonczai és bródi birtokokon, 1666-ban pedig testvérei Gergely és György nevében is pert folytatott Kisfalusy Györgygyel valami «százaranyos» Joódy-féle ilosvai jószág végett. 1667-ben királyi embernek volt kijelölve. Három fia maradt: III. Mihály, IX. István és IV. Ferencz, de már ezeknek magvuk szakadt s róluk semmi adat sem áll rendelkezésünkre.
Gergely 1649-ben és 1666-ban szolgabíró volt Beregmegyében,Eredeti az Ilosvay ltárban.* 1666 és 1667-ben táblabírónak s utóbb alispánnak íratik, 1667-ben mint királyi ember működött, 1668-ban pedig követül küldetett az országgyűlésre. Neje Bogdáni Farkas Judit a Rozsályi Kún család birtokainak felét örökölte,* Bogdáni Farkas Judit leszármazása így áll:
Kozmay Ferencz; – Kozmay Ilona Ladmóczi Sutha János; – Sutha Zsófia Bogdáni Farkas László; Bogdáni Farkas Ferencz 1651; János 1651; Borbála 1651 1688 (Szalay Boldizsár 1688); Erzsébet 1651 1688
* melyet azonban György (fia? vagy unokája?} utóbb elzálogosított. Gergelynek három fia maradt: VI. György, I. Sámuel és VI. László.
VI. Lászlóról semmit sem tudunk mondani, I. Sámuel neve 1697-ben említtetik. Gyermekeik egyiknek sem maradtak.
VI. György Fülpösön lakott Szatmármegyében, 1691-ben zálogba adott egy bródi jobbágytelket Komlósy Sándornak, 1696-ban pedig mátyfalvi birtokát zálogosította el 50 forintért Pap, máskép Jankó Andrásnak.* Eredeti a gyömrői ltárban.* 1702-ben keresetet indított Lipcsey István ellen a nagy anyja Barts Anna, néhai Lipcsey András nővérének leánya öröksége kiadása végett* Eredeti az Ilosvay ltárban.* s úgy látszik eredménynyel, mert utóbb tényleg volt is birtoka Szinevéren, Máramarosmegyében.* U. ott.* 1701-ben ifjú Ilosvay Istvánnal együtt egy jobbágy telket ajándékozott Ilosvay Gergelynek,* Ezen Gergely nevét nem tudjuk a családfán elhelyezni.* az ilosvai, ilonczai, kisfalusi, bródi, csertészi, polyánkai és dobrókai birtokok iránt folytatott perökben. tett fáradozásaiért. Neje Kölcsei Kende Klára volt, Kende Ferencz és Csepei Zoltán Mária leánya; kitől két fia és egy leánya maradt: XI. János, VII. György és Mária, a ki Szécsényi Péter († 1710 előtt) és Csebi Pogány Mária fiához Szécsényi Mihályhoz ment férjhez s kinek egyetlen leánya Szécsényi Klára 1746-ban már Fáji Fáy Mihály özvegye volt s még 1774-ben is az élők között említtetik. Ezen Szécsényi család kiadatlan czímerét bemutatjuk itt Szécsényi Klárának 1746-ik évi kezdőbetűs pecsétjéről.
XI. Jánosról csak annyit tudunk, hogy 1749 előtt halt el, mert neje Szentmihályi Zsuzsanna ekkor már Lányi Józsefné volt.
VII. Györgyről sem sokat tudunk, 1720 és 1733 között említtetik. Nejétől Kis-Telki Lévay Sárától,* Lévay Sára leszármazását ezen táblácska mutatja:
Kis-Telki Lévay; József; Sára, özvegy 1753 (Ilosvay György); József 1789
*a ki özvegységében 1753-ban Hegyköz-Pályiban lakott s az ottani református egyháznak ajándékozott egy könyvet, mely ma is anyakönyvül használtatik, négy fia és három leánya született: Sándor, I. József, VIII Ferencz, IX. László, Julianna, Klára és Ágnes.
Sándor 1733 márczius 17-én már felserdült volt, midőn atyja György, anyja Lévay Sára és atyjának testvér nénje Ilosvay Mária, Józsa György nevű fülpösi jobbágyukat felszabadították. Utóbb Sándor neve nem említtetik többé.
Juliánna és Ágnes 1746-ban növendék korukban egy szép patyolat kendőt hímeztek aranynyal és zöld selyemmel a fülpösi egyház úrasztalára, mely ott ma is meg van.
A Kis-Telki Lévay család ismeretlen czímerét is bemutatjuk itt Lévay József 1789-ik évi kezdőbetűs pecsétjéről.
Juliánna 1774-ben Domahidy Miklós özvegye, ugyanakkor Klára Tolvaj Lászlóné, Ágnes pedig Szunyoghy János felesége volt.
1. József Szatmármegyében lakott Tatárfalván, melynek nagyobb részét birta, de volt birtoka Ugocsamegyében is Turczon.* Szirmay. Comit. Ugocsa 154. l.* 1775-ben felesége nevében perelt Maróthi Maróthy László özvegyével Komlósy Juliával a keselyűmezei, lipcse-polyánai, ripinyei, másként bisztrai és kelecsényi részjószágok végett.* Eredeti az Ilosvay ltárban.* 1781-ben zálogba adott két csomaközi jobbágytelket 400 forintért Mészáros Jánosnak, a Wurmser magyar lovasezred főhadnagyának.Eredeti az Ilosvay ltárban.* 1784-ben Szatmármegye aladószedője volt.* Nagy Iván, id. mű V. k. 231. l.* Neje idb. Dombai Szegedy Ferencz és Lónyay Borbála fiának, ifjú Szegedy Ferencznek Csomaközy Krisztinától született leánya Szegedy Mária volt, kit 1773 április 13-án vett nőül* Tatárfalvi ev. ref. anyakönyv.* s ki 1797 január 16-án özvegyen maradván,* U. ott.* utóbb Nagy Mihályhoz ment nőül s 1812 deczember 26-án halt meg Tatárfalván.*Tatárfalvi ev. ref. anyakönyv.* Ilosvay Józsefnek nevezett nejétől öt gyermeke született:
1. Fruzina, született 1774-ben.
2. Mária, született 1783 július 23-án,* U. ott.* 1801 márczius 19-én Gyene Antalhoz ment nőül.*Dányádi ev. ref. anyakönyv.*
3. Miklós, született 1785 május 11-én, meghalt 1790 márczius 23-án.*Tatárfalvi ev. ref. anyakönyv.*
4. Gáspár, született 1787 február 10-én, meghalt 1788 január 24-én.*U. ott.*
5. Francziska, született 1792-ben, 1812 január 12-én férjhez ment Szent-Miklósi és Óvári Pongrácz Károlyhoz, meghalt Tatárfalván 1855 szeptember 6-án.*U. ott.*
VIII. Ferencz 1774-ben osztozott meg testvéreivel. Meghalt Fülpösön 1800 deczember 20-án.* Fülpösi ev. ref. anyakönyv.* Nejétől, Somlyói Szilágyi Klárától három fia maradt:
1. Ferencz, született 1747-ben, 1809-ben Óváriban lakott a más telkén s mint vagyontalan a nemesi felkelés költségeire 5 forinttal rovatott meg.* Szatmármegye összeírása a nemesi felkelésről.* Gyermekei nem maradtak.
2. István, született 1760-ban, kiről alább, és
3. József, született 1768-ban, 1809-ben Óváriban lakott, a nemesi felkelésre alkalmasnak találtatott, de teljesen vagyontalan volt, 1813-ban azonban már alkalmatlannak találtatott a hadi szolgálatra, minthogy fogai kihullottak.* U. ott.* Gyermektelenül halt el 1827-ben.
A fenti István nőül véve Csaholczi Illés Ilonát, Óváriból Fülpösre telepedett, 1804-ben zálogváltási pert kezdett Mátay Sándor és Ferencz ellen, két császlói telek iránt, de nem érte meg végét a pernek, melyet még fia is folytatott.*Szatmármegye ltára, Fasc. 18. Act. 35. anni 1812. és fasc. 46. Act. 27. anni 1829.* 1808-ban kézi munkájával tartotta fen családját, a felkelési szolgálatra alkalmasnak találtatott és 5 frt adóval rovatott meg.*Szatmármegye összeírása a nemesi felkelésről.* 1829-ben már nem volt az élők között. Egy fia és négy leánya maradt:
1. Anna, született 1801 április 20-án, 1824 február 10-én férjhez ment a kis-naményi születésű Némethi Józsefhez.* Fülpösi év. ref. anyakönyv.*
2. Erzsébet, 1825 február 5-én ment nőül Kaszonyi Kaszonyi Pálhoz*U. ott.*
3. Egy ismeretlen nevű leány, a ki két nénjével együtt 1808-ban életben volt.
4. Krisztina, született 1810 április 23-án, meghalt 1812 augusztus 9-én.*U. ott.*
5. György, született 1805-ben, meghalt Fülpösön 1837 május 20-án.*U. ott.* Gyermekei nem maradtak.
IX. László Fülpösön lakott, de irt Fülpös-Daróczon, Kömörön, Kölcsén*Szirmay, Szathmár vármegye. II. k. 225. 227. 241. és 254.* és Rákóczon is.*Szirmay, Com. Ugocsa, 89.* 1769-ben Szatmármegye pénztárnoka volt, utóbb pedig alispánja lett. Ismeretlen nevű első nejétől, a ki 1778-ban halt meg, két fia és egy leánya maradt: György, István és Eszter, második nejétől Ludányi Bay Erzsébettől szintén két fia és három leánya született: XIV. László, II. Sándor, Polixena, Krisztina és Erzsébet.
Polixena Báji Patay István szabolcsi alispán és országgyűlési követ neje lett.
Krisztinát gróf Tholdy Ádám vette nőül.
Erzsébet született 1785-ben, meghalt 1789-ben.
Eszter meghalt 1785-ben.
György meghalt 1778-ban.
Istvánról semmit sem tudunk.
II. Sándor született 1791-ben, 1808-ban törvény gyakorlaton volt Osváth Lajos szabolcsi alispán mellett, a midőn 745 frt 20 kr felkelési költséget rótt rá Szatmárvármegye és hadi szolgálatra is alkalmasnak találta.*Szatmármegye összeírása a nemesi felkelésről.* Fülpös-Daróczon lakott Szatmármegyében, de azért Beregmegye is táblabirájának választotta. Nejétől Óvári Pongrácz Teréziától, ki elébb Bányaffyné volt, hat gyermeke született:
1. Lilla, meghalt 1840-ben.
2. Mária, kis korában halt el.
3. Piroska, született 1820-ban, meghalt 1821-ben.
4. Sándor, született 1822-ben, meghalt 1830-ban.
5. Ignácz, született 1823-ban, meghalt 1824-ben.
6. Katalin, született 1824-ben, meghalt 1892-ben, mint az 1887 július 5-én elhunyt Benedekfalvi Luby Zsigmond királyi tanácsos és szatmármegyei tanfelügyelő özvegye. '
XIV. László született 1786-ban. Biharmegyében Hegyköz-Pályiban lakott, de Beregmegye is táblabirái közé számította. Első nejét Csanády Krisztinát 1812-ben vette nőül Álmosdról, de ez 1817-ben február 26-án élete 25-ik évében elhalálozott.*Hegyköz-pályi ref. egyház anyakönyve.* Második nejét Gyerőmonostori Kabos Rozáliát Vessződről hozta 1818-ban január 1-én, kitől azonban nem sokára elvált s utóbb elmezavarában saját kezével vetett véget életének Nagy-Váradon, 1832 augusztus 8-án.*Várad-olaszi róm. kath. plébánia halotti könyve.* Első házasságából Ferencz és Karolina, a másodikból pedig László nevű gyermekei maradtak.
XV. László született Hegyköz-Pályiban 1812 április 4-én.*Hegyköz-pályi ref. egyház anyakönyve.* Madán lakott Szabolcsmegyében s nőtlenül halt el Munkácson.
Karolina született Hegyköz-Pályban 1815 augusztus 16-n,*U. ott.* unoka nővérénél, Ilosvay Katalinnál lakott Fülpös-Daróczon s ott is halt el mint hajadon 1890-ben.
X. Ferencz született Hegyköz-Pályiban 1813 november 19-én,*U. ott.* 1838 február 11-én vette nőül Tóthiból Szakál Katalint, Kis-Jókai Szakál Pál és Nyírő Klára leányát. Elesett Erdélyben mint honvéd százados, utolsó haza írott levele Abrudbányáról kelt 1848 október 24-én. Négy fia és két leánya maradt. Özvegye Szakál Katalin 1849 deczember 22-én halt el Hegyköz-Pályiban életének 68-ik évében; testvére volt azon Szakál Pálnak, a kit Nagy-Váradon a magyar szent koronáért agyonkínoztak. A szabadságharcz után ugyanis Lónyay Menyhért, Bónis Sámuel és Josipovich néhány napot Szakál Pálnál töltöttek Tóthiban; pár nappal utóbb Szakál unokatestvére Nyirő Miklós, kit kegyelemből tartott házánál, valami felett való bosszúságában azon hamis feljelentést tette, hogy a koronát Szakál rejtegeti s ő látta, mikor Lónyay, Bónis és Josipovich a Szakál fejére fel is tették. Erre katonaság jött ki Tóthiba s Szakál Pált ott helyben kezdették, kínozva vallatni, utóbb Nagy-Váradra vitték és ott folytatták a kínzást. Atyja éppen a legmagasabb fokú tüdőgyuladásban feküdt, midőn egy csapat katona a beteg szobájába rontott s az öreg urat az ágyból kirántotta, a minek következtében meg is halt. A koronát keresve, össze törtek és össze vagdaltak mindent; a padlástól a pinczéig és az istállókig nem maradt épen semmi az egész udvaron. Szakál Pál Nagy-Váradon bele halt a kínzásba, titkon temették el roncsolt tetemét s még sírját sem mutatták meg az édesanyjának.
Ilosvay X. Ferencz gyermekei a következők:
1. Pál, született 1838 november 15-én Tóthiban Biharmegyében,*Micskei ref. egyház anyakönyve.* 1864 május 1-én nőül vette Dráveczky Arankát, aki gyermektelenül halt el 1894 február 4-én. Másodszor nősülvén, 1895-ben lépett házasságra Dráveczky Amáliával, Gencsy István özvegyével. Jelenleg kataszteri biztos Nyíregyházán.
2. Ferencz, született 1840-ben, szeptember 6-án*Hegyköz-pályi anyakönyv.* Hegyköz-Pályiban, de még gyermekkorában elhalt.
3. Krisztina, született Tóthiban 1842 márczius 15-én,*Micskei anyakönyv.* 1861 május 1-én férjhez ment. Érkeserűi Buday Andor volt honvéd főhadnagyhoz (született 1826-ban, meghalt 1868 október 14-én), Buday Imre és Rápolthi Nagy Magdolna fiához. Utóbb 1872-ben Szalay Pál hegyköz-pályi ev. református lelkész neje lett.
4. Karolin, született Hegyköz-Pályiban, 1843 október 28-án.*Hegyköz-pályi anyakönyv.*
5. László, született ugyanott 1845 február 10-én *U. ott.* és
6. Sándor, született szintén Hegyköz-Pályiban 1847 január 17-én.*U. ott.*
Mind a hárman kicsiny korukban haltak el.
***
V. György neve 1666-ban említtetik először; 1677-ben helyettes szolgabiró, 1679-ben pedig táblabiró volt Beregmegyében, utóbb anyai jószágára, Mátyfalvára telepedett Ugocsamegyébe s innét Mátyfalvi Ilosvaynak neveztetett. Egy fia ismeretes: X. István, a ki 1713-ban beregmegyei esküdt, 1714-ben táblabiró, 1727-ben pedig alszolgabiró volt. Első neje Keviczky Mária volt, a második pedig Kemecsey Magdolna, a ki 1750-ben és 1758-ban mint özvegy még életben volt.*Eredeti az Ilosvay ltárban.* Két fia maradt: VIII. György és VIII. László.
VIII. Györgyről csak annyit tudunk, hogy egy Péter nevű fia maradt, a ki 1790-ben és 1792-ben Beregmegyének fő útbiztosa volt és Sáros-Orosziban halt meg. Egyetlen leánya, de a kinek nevét nem ismerjük, 1770-ben Tapolcsányi Sándor neje volt. A Tapolcsányi család kiadatlan czímerét az 1770-ik évi pecsétről itt bemutatjuk.
VIII. László 1770-ben két jobbágy telket vett Ilonczán és egy féltelket Polyánkán 100 forintért Ilosvay Annától, Vitéz Sándornétól. Egy fia ismeretes: XI. László, a ki 1775-ben beregmegyei számvevő, 1784 és 1785-ben másod alispán volt,*Beregmegye jegyzőkönyve 342. l. 879. sz.* lakását Ilonczán tartotta, de birt még Debreczenben, Puszta-Kerepeczen és Bródon is, ez utóbbi birtokát azonban 1784-ben eladta gróf Schönborn Ervin Jánosnak. Egy fia maradt:
XIII. László, a ki szintén Ilonczán lakott s 1848/49-ben honvéd főhadnagy volt s kinek két fia és egy leánya maradt: XIV János, I. Bertalan és Anna.
XIV. János 1832-ben tiszteletbeli, 1835-ben pedig rendszerinti esküdt volt. Nejétől Komlósy
Klárától született gyermekeinek nevei a leszármazási táblán olvashatók.
I. Bertalan fia IV. Sándor ilonczai körjegyző 1889-ben vette nőül Dolinay Bellát, kitől fia István 1890-ben született.
***
Ezzel már be is fejezhetnénk dolgozatunkat, ha még a család vallásáról s azon tagokról, kiknek neveit a nemzedékrendi táblákon elhelyezni nem tudtunk, az idők folytán viselt különböző czímerekről s azokról is meg nem kellene emlékezni, a kik bár nem származnak Tatamértól, de llosvay nevet viselnek.
A reformáczió terjedésével az összes Ilosvayak elfogadták az új hitvallást s később is csak hárman tértek vissza a római katholikus egyház kebelébe, úgy mint:
II. Mihály 1680 táján, a hagyomány szerint, hogy megyei hivatalra megválasztható legyen, utódai azonban a legújabb korban ismét felvették a református hitet.
János, Rákóczy Ferencz fejedelem fegyverhordozója, 1716-ban lett katholikus, de mint már a maga helyén elmondottuk, nőtlenül halt el, s végre
Menyhért, 1809-ben katholizált neje kedvéért, unokái és kisunokái máig megmaradtak ezen vallásban.
***
A kiknek neveit a családfán elhelyezni nem lehetett, a következők:
Sára 1595-ben Dobrókai Palkó Péter özvegye, született 1545-ben s élt még 1615-ben is.
Ilona Korláth Gáborné 1611-ben már nem élt.
Erzsébet 1667-ben án Pálné.*Lehoczky Tivadar, id. m.*.
Mária 1690-ben Csernel Pálné.*Nagy Iván, id. mű III. k. 25. l.*
Mária 1693-ban Kis Sámuelné.*Széll Farkas úr ltára.*
Simon, a ki 1708-ban Nagy-Bányán pecsételt valami iratot.*Siebmacher, Der Adel von Ungarn. Supplementband, 68. l.* .*
Borbála, Unghváryné 1720 körül zálogba adta dávidházi részjószágát Komlósy Sándornak, mely birtokot fiai, Unghváry András és István 1732-ben Szenczy Ferencznek engedtek át.*Eredeti az Ilosvay ltárban.*
Klára 1740-ben Fáy Mihályné,*Nagy Iván, id. mű IV. k. 133. l.* de ez téves adat lesz Szécsényi Klára helyett, a kinek az édes anyja volt Ilosvay leány.
Ábrahám, a ki 1742-ben zászlótartó volt a halicsi átjáráshoz rendelt beregmegyei felkelt nemes seregben*Lehoczky Tivadar, id. mű.* a ki még 1760-ban életben volt.*Siebmacher, Der Adel von Ungarn. Supplementband, 68. l.*
György, a ki a fentemlített felkeléskor őrmester volt.* Lehoczky Tivadar, id. mű.*
Anna 1830 körül Sarkady Mihályné.* Nagy Iván, id. mű X. k. 908. l.*
Anna szintén 1830 körül Kemecsey Lászlóné.*U. ott, VI. k. 174. l.*
Egy névtelen, a kinek 1830 körül Lövey Anna volt a neje.*U. ott, Pótlék kötet, 334. l.*
János az «író».*Siebmacher, Der Adel von Ungarn. Text, 257. l.*
Végre azon János, a ki 1791 vagy 1792-ben Szatmármegyében született, utóbb Deésre telepedett, a hol 1848/9-ben összes iratai és ingóságai elpusztíttattak s ott halt el 1859 május 13-án. Nejével, nemes Ambrús Sárával a következő családot alapította:
János szül. 1791–92 † 1859 (Ambrús Sára); I. Lajos szül. 1823 † 1892 (Turbucz Amália); II. Lajos szül. 1851 (Trotter Julia); Jenő szül. 1854 (Baráth Emma); Géza szül. 1855 † 1859; Mária szül. 1857 † 1861; Mária szül. 1861 † 1873; Ilona szül. 1892; Jolán szül. 1893
I. Lajos született Deésen 1823 augusztus 26-án, Dobokamegye várnagyja volt Deésen, meghalt ugyanott 1892 január 8-án. 1851 február 5-én nőül vette az 1830 szeptember 30-án született és 1882 május 2-án elhalálozott nemes Turbucz Amáliát, kitől három fia és két leánya született:
1. II. Lajos született 1851 október 31-én. Bölcsészet tudor, a királyi József műegyetemen a chemia nyilvános rendes tanára s ugyanott 1886–1892-ig az egyetemes és vegyészi szakosztály dékánja volt; 1892/3-ban az építész és mérnök szakosztály választott prodékánja, 1893/4-től pedig máig ugyanezen szakosztály dékánja. 1891-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta. A királyi magyar természettudományi társulat örökítő és választmányi tagja, a magyarhoni földtani társulat, az erdélyi magyar közművelődési egyesület és a magyarországi Kárpát-egyesület alapító, nemkülönben a magyar mérnök és építész-egylet, az országos állatvédő egyesület s az országos közegésségi egyesület rendes tagja s ez utóbbinak 1894 óta a technikai szakban elnöke, a budapesti fényképész ifjak önképző és segélyegyletének tiszteletbeli tagja. Tagja volt a feloszlatott országos közoktatási tanácsnak, tagja az országos középiskolai tanárvizsgáló bizottságnak, stb., stb. Neje Trotter Júlia 1870 május 21-én született, leányaik: Ilona, született 1892 a július 8-án, és Jolán, született 1893 november 28-án.
2. Jenő, született 1854 február 6-án, városi közigazgatási tanácsos és helyettes anyakönyvvezető Deésen. Neje Baráth Emma.
3. Géza, született 1855-ben, meghalt 1859-ben.
4. Mária született 1857-ben, meghalt 1861-ben.
5. másik Mária, született 1861-ben, meghalt 1873-ban.
***
Bereg és Ugocsa megyékben él a Szilágyságból származó Szilágyi, Ilosvai Borbély család, mely nemességét Mária Teréziától kapta. Ezen családhoz tartozik Ilosvay György, a kinek Biró Sárától született fiait és utódait ezen táblázat mutatja:
György (Biró Sára); Gedeon szül. 1811 † 1883 (Szendrei Szécsényi Katalin † 1869); József szül 1820 (1. Récze Borbála 2. Váczi Mária; Imre szül. 1822 † 1889 (Nagy Zsuzsa † 1888); Katalin szül. 1844 (Muzsalyi József); 1-től Sándor (Tar Rozália); 2-tól József szül. 1855 (Serényi Berta); Bertalan szül. 1860; Mária szül. 1871 (Tóth Kálmán); Lajos szül. 1874; Gyula szül. 1884; Ernő szül 1886; Sándor; Zsigmond; Róza; József; Endre; Erzsébet
A családfa élén álló Györgynek testvére lehetett azon István, a ki Ugocsamegyében lakott s nemességét 1817-ben igazolta,*Dr. Illéssy és Pettkó, Királyi könyvek. 211. l.* talán ennek fia volt Bertalan, a ki néhány év előtt halt el s kinek már szintén elhalt leánya Piroska Tar Gyula debreczeni királyi táblai biró neje volt.
A családfán látható Gedeon (született 1811-ben, meghalt 1883-ban) 1834-ben vette nőül, az 1869-ben elhalálozott Szendrei Széchényi Katalint. Tizennégy gyermekök közül csak Katalin él Muzsalyi Józsefné.
József született 1820-ban. 1848-ban nőül vette Récze Borbálát, kitől egy fia maradt: Sándor. Neje elhalván, 1853-ban Váczi Máriával lépett házasságra, kitől három fia és egy leánya maradt: József, Bertalan, Lajos és Mária Tóth Kálmánné.
József született 1855-ben, jelenleg Beregszászon számellenőr a pénzügyigazgatóságnál. 1881-ben vette nőül Szerényi (Schönherr) Imre nagyváradi ügyvéd és Holtság Eleonóra leányát Szerényi Bertát, gyermekeik neveit a táblázat mutatja.
Bertalan született 1860-ban, nőtlen.
Lajos született 1874-ben, jelenleg tüzér Lőcsén.
Józsefnek első házasságából született fia Sándor 1876-ban vette nőül Tar Rozáliát Csetfalváról, kitől hat élő gyermeke van.
Talán ezen családhoz tartozik azon János, kinek fia Kázmér Nagy-Szőllősön lakott, ennek fia pedig György vasuti tisztviselő Ákoson.
Szintén ide tartozhatik azon Ilosvay Mihály, a ki 1812-ben Piskárkoson községi jegyző volt s mint nemes ember adakozott a nemesi felkelés költségeihez. Ennek unokája lehet a ma ottan élő eloláhosodott Ilosvay Illés.
Nem tudjuk, hová tartozott azon ifjú Ilosvay László, a ki 1787-ben szeptember 11-én vette nőül Simonyi Klárát Paposról*Vitkai róm. kath. anyakönyv.* s kiknek leánya, Klára 1792 augusztus 11-én született.*U. ott.*
Azon Ilosvay Mihály deák helyét sem tudjuk kimutatni, a ki 1615-ben deési városi esküdt volt.
***
2. szám.
3. szám.
4. szám.
5. szám.
6. szám.
7. szám.
8. szám.
9. szám.
10. szám.
11. szám.
Az Ilosvay család czímerpajzsának alakja eredetileg csak két hal volt, ezzel pecsételtek V. János 1617-ben, IV. Péter 1671-ben, VI. György 1728-ban, I. Bálint 1731-ben, sisakdísz nélkül (1. számú ábra) és 1652-ben egy Ilosvay, kinek azonban keresztneve olvashatatlan (11. számú ábra). VII. Ferencz 1765-ik évi pecsétjén már görbe kardot tartó pánczélos kar van sisakdíszül alkalmazva, csakhogy tornasisak helyett helytelenűl és bizonyára illetéktelenül is a magyar szent korona helyeztetett a czímer pajzsára. (2. számú ábra.) V. Imre 1780-ik évi pecsétjén szintén kardot tartó pánczélos kar a sisakdísz. (3. számú ábra.) Élőfát először III. Péter 1665-ik évi pecsétjén látunk a pajzsban, de a mely a két hal megkettőzésével és két herczegi*És nem királyi (leveles) korona, mint a Siebmacher's Wappenbuch Supplementband 45. tábláján látható.* korona belehelyezésével meg is van bővítve. (5. számú ábra.) Simon 1708-ban egy élőfát és egy halat mutató czímerrel pecsételt.*Siebmacher's Wappenbuch Supplementband 45. tábla.* (4. számú ábra.)
I. József 1784-ik évi pecsétjén pedig a fa is és a hal is meg van kettőzve s közibe még két hal van helyezve, sisakdísze a már látott pánczélos kar a görbe karddal. (7. számú ábra.) Egy másik, ma is meglevő pecsétnyomóján azonban a pajzs már vízszintesen két részre van osztva; a felső részben a kardos kar van, az alsóban pedig két élőfa látható a földből kinőve, sisakdíszül itt jön elő legelsőbb a vállára helyezett rúdon két halat vivő magyar vitéz. (6. számú ábra.) Ábrahám is két részre osztott pajzszsal pecsételt sisakdísz nélkül 1760-ban, a felső részben három makk, az alsóban három hal látható. (8. számú ábra.) 1770-ben VIII. Péter pecsétjén először fordúl elő, de még sisakdísz nélkül, a czímer úgy, a mint azt a család ma használja: Vörössel és kékkel négyelt pajzs első osztályában arany királyi (leveles) korona, a másodikban görbe kardot tartó pánczélos kar, a harmadikban egymás felett vízszintesen két hal, a negyedikben pedig zöld talajon két zöld lombos fa. A pajzsot torna-sisak fedi, melynek koronájából vörös ruhás prémkalpagos magyar vitéz emelkedik ki vállára helyezett rúdon két halat tartva. Sisaktakaró jobbról kék arannyal, balról pedig vörös arannyal. (10. számú ábra.) Iacute;gy viselte XIV. László is 1817-ik évi pecsétjén, csakhogy ott a negyedik osztályban egy élő fa van kettő helyett, talaj nélkül s az elsőben szintén egy élőfa van a korona helyett, a sisakon lévő vitéz pedig csak egy halat tart a rúdra felszúrva. (9. számú ábra.)
A «Századok» 1888-iki évfolyamának 312. lapján azt írta Thaly Kálmán, Rákóczy Ferencz fejedelem történetírója, hogy egy Zuwaniczen 1735 február 13-án kiállított okmány egyik pecsétjén Ilosvay János ismert családi czímere látható; ha ez így van, akkor valószínűleg valamely külföldi fejedelem – mert Rákóczy nem igen osztogatott czímerleveleket – adta a czímerbővítést, mit aztán Ilosvay János haza írott leveleinek pecsétjéről rokonai s ugyanakkor a Komlósyak, Lipcseyek és a Gorzók is átvettek.
Az Ilosvay család eredeti czímerlevelét nem sikerült feltalálni; mint már említettük volt, Ilosvay János családi leveleit 1711-ben állítólag a danczkai püspöki levéltárban helyezte el, de ott ma nem található s minthogy a danczkai püspökség leveleinek egy része utóbb Wlacklavekbe vitetett át, ott is nyomozta a szentpétervári cs. és királyi nagykövetség, de – mint a cs. és kir. külügyminiszterium Szatmár vármegye közönségét f. é. 35863/2. szám alatt értesíti – eredménytelenül.
Petrovay György.
A Csanád nemzetség Waffa és Bogyoszló vonala.
(Negyedik, befejező közlemény.)
A Makoufi János fia: Györgynek leszármazottjairól a következő adatok tanúskodnak.
Györgynek nejétől Kemechey Veronikától Simon, Bálint, Gergely és Mátyás fiai születtek.
Simonról szólottunk már, midőn 1416-ban atyjával, Györgygyel együtt a haj-szentlőrinczi prépostot megidéztetik. Úgy ő, valamint Bálint fivére pedig 1420-ban már említtetett abban a perben, a melyet a Helmeczy családbeliek ellen gödeni jobbágyaik miatt indítottak.
A harmadik fiúról: Gergelyről láttuk fentebb, hogy 1444-ben rokonaival együtt Pyke Balázszsal perben állott s 1446-ban a részére is kedvezően hozott ítélet alapján a vékei s kerektói birtok részébe Pyke Balázs ellenében beiktatatott.
Gergelyt és legifjabb testvérét Mátyást pedig 1449-ben Pyke Balázs panaszolta hatalmaskodás miatt.
Abból a nagy perből, melyet Csobay Mihály Csobaj és Lök szabolcsmegyei falvak iránt indított a Kemecheyek, Makók, Lónyaiak, Parlaghyak, Ramocsaházyak, Sárváryak, Megyeryek, Pinczek, Zekelek, Kisfaludi Danch, Vékeyek, Feldesiek s Radvániak ellen, s melyben 1450-ben hozatott meg az itélet, megtudjuk azt is, hogy a nevezett Makó Gergelynek egy Zsófia nevű leánya volt.*
Mátyás – néhai Zéthéni Makó György fia – 1462-ben vezettetik és iktattatik be abaujmegyei Fel-Nempti faluban levő birtokrészek uralmába.*Lelesz. Elench. Tom. V. nr. 110.*
1476-ban Zerdahelyi Ferencznek hét telket ad el Zentes faluban 400 frtért.*U. ott, Elench. Tom. III. Act. anni 1476.*
Kisfaludy Gergely megölése Mátyásnak rovatván a terhére, a megöltnek vérdíja felől nyugtatják meg őt és gyermekeit: Gergelyt, úgy Krisztínát, Ilonát és Margitot, Vékey Tamás s ennek neje Ilona, a megölt Kisfaludy Gergelynek leánya.*U. ott.*
Makó Margitról még annyit tudunk, hogy Zakay Tamásnak lett a felesége.*U. ott, Proth. 2. fol. 13.*
A Kisfaludy-féle nyugtató kelte után született még Mátyásnak egy fia: Mihály, a ki már 1495-ben bátyjával, Gergelylyel együtt Makó Advigát s ennek fiait a zéthényi birtok visszaengedésére hívta fel.*U. ott, fasc. nr. 33. act. anni 1495.*
Mihály azonban Zemplénből elköltözék Szatmárba, Zennyes nevű faluba, elcserélvén e faluból 12 telekért s még 300 frtért, 1509-ben, zétényi, zentesi és kerektói összes birtokilletőségét Zennyes Tamással; jóllehet e miatt a cserében megakadályozandó Mihályt, a saját testvérbátyja Gergely, a maga és Bernát nevű fia nevében is a leleszi konvent előtt előbb már azért is megintették, nehogy mint már akkor szándéka volt, e birtokokat Némethy Miklósnak elidegenítse; nagyságos Pálóczy Antal és Mihály pedig úgy Mihály urat, valamint még magát Zennyes Tamást is a cserétől tilalmazták.*Lelesz, Elench. Tom. III. fol. 188.; Tom. IV. fol. 62.; Tom. III. fol. 168.; Proth. 1. fol. 62.*
Fentebb pedig már érintők, hogy Némethy Miklós s neje Adviga (Fodor László leánya) is ez évben protestáltak Mihály ellen, mert e birtokokat már Czékey Mártonnak is el akarta idegeníteni.*U. ott, Tom. III. fol. 173.*
Mihálynak utódjairól nincs tudomásunk. Gergelyről már föntebb említők, hogy Bernát nevű és többi fiai nevében is, 1517-ben tiltakozott a Fodor családbeliekkel együtt.*Orsz. lt. N. R. A. fasc. 779. nr. 43.*
Négy fia volt pedig, ú. m. a most említett Bernát; továbbá István, János és László. Makó István – kinek neje Lázay Anna (Lázay István leánya) volt*Jászói konv. Proth. E. nr. 145.* – és Makó László 1563-ban együtt tiltakoznak a konventben Telekessy Imre fia István, Keresztessy János és Perényi Gábor ellen a zéthéni, zentesi, kerektói, eszenkei és besenyői részbirtokok iránt.*Lelesz, Lib. I. sign. fol. 125.*
Ugyancsak a zéténi kastély s a többi nevezett zemplénmegyei birtokokra nézve 1564-ben is tiltakozik István és László, nemes Kajtor László megbizottjuk által Moré Gáspár ellen.* Jászói konv. Proth. F. nr. 51.*
Bernát és István leszármazottjairól nincs tudomásunk.
Makó Lászlónak felesége Thegenyey Ilona volt, kitől neki Anna, Ilona és Zsófia leányai születtek.
László úr a feleségét házasságtöréssel vádolta és e miatt főbenjáró pert indított ellene.
Érdekes vonatkozást találunk ez ügyre nézve Miksa királynak egy oklevelében. A király ugyanis Linczben 1568 deczember 12-én kelt rendeletével, melyet Zemplénmegye alispánja, szolgabírái és táblabíráihoz intézett, a nevezetteket az országgyűlés elé feleletadásra idézi, a miatt, mert illetéktelen és törvénytelen ítéletet hoztak nemes Zentesi Makó László feleségének, Helenának ügyében, a mely ügyben a nevezett nő férje részéről házasságtörés gyanújával terheltetvén, a választott bírák azt ítélték, hogy László úr 40 nemes eskütársával tegyen esküt a felesége fejére.
Ezt az ítéletet a megyei törvényszék illetéktelenül vizsgálta felül, honnan az országbirói szék elé érkezvén fel az ügy, Báthory Miklós országbíró illetéktelenség okából az egész itéletet megsemmisítette és elrendelte a bíráknak országgyűlésen leendő kérdőre vonattatását.
Meghagyta ehhez képest a király Zemplénmegyének, hogy ez illetéktelenül hozott ítélet nyomán Ilona asszony ellen e főbenjáró ügyben a végrehajtás abbanhagyattassék. A birák pedig e miatt országgyűlésen feleljenek s ha meg nem jelennének is, fölöttük a törvény rendje szerint fog igazság szolgáltatni.*Miksa király eredeti aláírása és pecsétje, Listius János veszprémi püspök ellenjegyzésével. Orsz. lt. N. R. A. fasc. 948. nr. 10.*
Megjelentek-e vagy sem a bírák az országgyűlés előtt s mi történt tovább ez ügyben, annak nyoma nincs, sem oklevélben, sem a Fraknói-féle «Magyar országgyűlési emlékek» köteteiben.
Lehet, hogy László úr is elkövetett azután mindent, hogy e kényes ügye az országgyűlésen ne tárgyaltassék.
Bizonyos egyébként az, hogy már e per idejében a leányok is nagyok voltak, mert ebben az évben mindhárom leány: Anna, Zsófia és Ilona maguk egyezkednek Brebiri Melith Istvánnal és Pálóczy Katalinnal, zemplénmegyei Rad és Szinyér birtokokra nézve.*Lelesz, Proth. 33. fol. 92.*
Thegenyey Ilona is tovább folytatta a házas életet László úrral, mert a férjének 1576 körül történt elhalálozása után, mint annak özvegye fordúl még elő az oklevelekben.
Ez időtájt adományoztatott Draskovits Gáspárnak és Horváth Györgynek a éthényi uradalom egy része, beiktatásuknak azonban Makó László és Vékey György 1569-ben törvényesen ellentmondottak.*Esztergomi kápt. lt. capsa 14. fasc. 2. nr. 12.*
Makó Jánosnak felesége Herczegh Anna, leánya volt polyánkai Herczegh Jánosnak és Thibay Miklós leánya Zsófiának, 1573-ban a házastársak ügyvédet vallanak.*Lelesz, Lib. IV. fol. 8.*
Két leányuk volt: Krisztina és Bóra, az anya, Polyánka helységbeli (Szepesm.) részbirtokát ugyan ez évben örökbe vallatta.*U. ott, Lib. IV. nr. 49.*
Makó János (egregius) és Oláhi András, Bereg-, illetve ungmegyei Homok és Kis-Muzsaj falubeli részbirtokokat kapván adományba 1579-ben, e birtokokba a bevezetés és iktatás is megtörtént.*Lelesz, Lit. O. nr. 39.*
E homoki birtok iránt protestált utóbb 1590-ben Makay Péter Drugeth István ellen, a ki e birtokot felkérte volt.*U. ott, Lib. 11. fol. 91.*
Makó János és László, valamint Thegenyey Anna Köszörű Péterné (néhai Th. Miklós leánya) közösen vallanak ügyvédet 1575-ben.*U. ott, Lib. 5. fol. 37.*
Lászlóról még azt olvassuk, hogy bizonyos Horváth Ferenczen hatalmaskodást követvén el, e miatt elitéltetett s ellene végrehajtási-parancs is adatott már ki.*Orsz. lt. N. R. A. fasc. 834. nr. 37.*
1575-ben tesz végrendeletet László és zentesi, abaházai, kerektói s eszenkei birtokai felől (Zétény tehát már akkor nem volt a birtokában) akként intézkedett, hogy mindezek Anna, Zsófia és Ilona leányaié legyenek.*Lelesz, Lib. 5. fol. 65.*
Makó Anna Kupay Lászlónak, Zsófia Ungvári Gombkötő Gergelynek és Ilona, Károlyi János deáknak lett a felesége.
Anna már 1557-ben Draskovits Gáspárt és Zaberdini Horváth Jánost tilalmazza ama zétényi, zentesi, kerektói, eszenkei és abaházai birtokrészeknek elfoglalásától, a mely javakat néhai Makó Gergely, az ő nagyapja bírt.*U. ott, Lib. 5. fol. 166.*
1579-ben pedig mind a három leány tiltakozik e birtokok elidegenítése ellen, valamint édes anyjuk Thegenyey Ilona ellen is protestálnak, nehogy ez Zolnok falubeli két telket Detreközy Jánosnak elidegeníthessen.*U. ott, Lib. 6. fol. 87, 88.*
Még ez évben Anna – Kupayné – maga adta azután árendába a zolnoki telket, úgy Szinyéren is egy telket.*Lelesz, Lib. 6. fol. 110.* Ilona – Károlyiné – pedig ezeket a telkeket 1580-ban egyenesen zálogba vetette 100 frtért Tárkányi Jánosnak.*U. ott, Lib. 7. fol. 2.*
Makó Lászlónak özvegyéről – Ilonáról – is még csak néhány adatot. 1579-ben nővérének, Thegenyey Margitnak hozományi ügyét rendezte el Palágyi Gáspárral;*Orsz. lt. N. R. A. fasc. 1032. nr. 1.* s még a keresztúri pusztát szándékozott megszerezni, ettől azonban őt Buthkay Borbála tilalmazta.*U. ott, N. R. A. fasc. 864. nr. 17.* Még 1581-ben is mint Makó László özvegyével találkozunk vele, már 1582-ben azonban mint Berényi András hitvese említtetik.*Becsky ltár, fasc. 2. nr. 31.*
Végül még egy – a rokonsági és osztályos összefüggés feltüntetésére fontosabb – leleszi oklevelet nem hagyhatok felemlítés nélkül s ez az, midőn 1580-ban több érdekelt atyafi a Makó János és Lászlónak, valamint egyebeknek kezein volt összes zemplénmegyei javakból az ú. n. «Pike-részt» követelve, ez érdemben a konvent előtt igényeiket formulázták.*Lelesz, Proth. I. fol 65.*
Ez oklevélből a következő származék-rendek állíthatók össze:
I. Azary János; II. Fuló Mihály (Korláth Margit); Erzsébet (Pike László); Pike Anna (Alpáry Mihály); Dóra (ruszkai Korniss Ferencz); Katalin (Komjáthy N.); Komjáthy Magda (Rákóczy András)
Megemlítjük még, hogy Makó Jánosnak neje Szerdahelyi Derssffy Anna volt.*U. ott.* 1580-ban már mint özvegye említtetik.
***
A zempléni Makók genealogiáját tovább vezetni nem tudjuk. Okleveles adatot legalább nem ismerünk arra nézve, hogy maradtak-e még utódjaik s hogy a még a 17-ik században is itt-ott (Zemplénben) felmerülő Makó nevű egyéneket velük kapcsolatba hozhatnók.
Azt pedig, hogy e most tárgyalt Makókat a Csanád-nemből s jelesül pedig a Waffa comes unokája Domonkos fia Mihálytól eredetteknek tartjuk, a közlött adatok nyomán a következőkre véljük alapíthatni:
1. Csanád nembeli Mihály és ága Csanádban 1285-ben szerepel utoljára, aztán eltűnik onnan s nyoma vész. A XIV. század elején Zemplénben felmerült Joannes dictus de Mekch vagy Mikechenek apját a közlött 1357-iki oklevél nyomán Mihály nevűnek gyaníthatjuk. Maga azonban e Mihály s egyáltaljában Jánosnak apja 1335 előtt Zemplénben elő nem fordúl, sőt az I335-ben tett osztálylevél mutatja, hogy ekkor még csak a Nata fiai, Csemernyei Márk fiai s Lezna fiai voltak az osztályosok, Mikechei János, a Makók őse azonban nem, s csakis a fenti három család utódjai között, tehát a leány-negyedek alapján is történő újabb – 1357-ik évi – osztálynál merülnek fel már János fiai: Makó és Mihály, mint új osztozkodók. Ez oklevélben Makó és Mihály apjaként Mihály, nagyapjaként pedig János van írva, kétségtelen pedig, hogy az apa neve nem Mihály, hanem János s így az apaként tévesen írt Mihály névben bizonyára a nagyapa nevére ismerhetünk.
2. A nemzetség Waffa ágán kedvelt Makó névnek felvétele és családnév gyanánt való alkalmazása szintén e leszármazás mellett látszik bizonyítani.
3. Zéthény, Zentes, Kerektó, Eszenke stb. kétségtelen Makó birtokok, egyenként a Csanád-nembeli Thelegdy család kezeibe kerülnek.
4. Csanád nembeli Makay György, midőn 1591 táján Biharból, atyai lakóhelyéről az ellenség miatt menekülni kényszerült, Zemplénbe ment tartózkodásra, hol nemzetségéből való rokonai laknak.
5. Agárd, Bel, Dobra, Sztankócz, Vagyakócz stb. zemplénmegyei, Homok ungmegyei, Kruchó sárosmegyei birtokok, melyeket a zempléni Makók bírtak, közvetetlenül a Makayak kezeire megy át.
Mind emez adatok és jelenségek ugyan bizonyítékot együttvéve sem alkotnak még, mindazáltal semmi sem mond közvetetlenűl ellene az ezekből előálló ama véleményünk jogosultságának, hogy e Makók is aCsanád nemzetség, származékai lehetnek.
E Makó családot, a melynél, mint láttuk, valamely történelmi szereplés alig konstatálható s tagjai csakis egyszerű vármegyei nemesek voltak, a következő családfán állítottuk össze:
János dictus de Mikche, Mekceh vagy Mikete 1357 előtt.; Makou és Mihály 1357 dicti de Mikete, de Zentes, Zéthén et de Kruchó (Lapispataki Erzse); János; Pál (Makó de Zéthény et Zentes); György (Makó de Zéthény et Zentes); Péter (Makó de Zéthény et Zentes); Jakab (Makó de Zéthény et Zentes); Ferencz; Benedek (N. Klára); János; Péter (N. Margit) † 1439 körül; Jakab 1405, 1409, 1413, 1416.; György (Veronika de Kemeche); Mihály; Miklós; István; György, Mátyás 1420–1430; László; Péter; Benedek; Ilona 1478.; Ábrahám stb. fiuk; Dóra stb. leányok 1478.; Simon Bálint 1420.; Gergely 1446–1449; Mátyás 1476.; Imre; János; Balázs; Jakab (N. Anna); Benedek; Anna; Zsófia; Gergely 1517; Krisztina; Ilona; Margit (Zakay Tamás); Mihály 1509; György vagy Gergely; Bertalan 1549.; János de Agárd (1. Pelenyi Bóra 2. Hoffmann Anna); Zsigmond (Vékey Lucia) 1554–58.; Albert 1453.; Miklós 1458.; Adviga (Zéthényi Fodor László 1507.; Ilona (Nempty Miklós) 1492.; Kata (Szepessy András) 1492.; László (Thegenyey Ilona) 1568–75.; István (Lázay Anna) 1563.; János (Polyánkai Herczegh Zsófia) 1573–79.;Bogdáni Farkas János; Kölcsey János; Miklós; Kristina; Bora; 1573.; Anna; Sándor; Fruzsina; Fodor Adviga (Némethy Miklós) 1509; Anna (Kupay László); Ilona (Literatus Károlyi János) 1577–80.; Zsófia (Ungvári Gombkötő György); Potentiana (1. Láczay János 2. Fejérváry Pál); Ferencz; Katalin (Otrochóky György); Bernát (Derssffy Fruzsina); Kata (Kelecsényi József deák)
Vissza kell immár térnünk a Waffa-fi I. Barnabás második fiához II. Barnabáshoz. Ez – mint láttuk – az 1256-iki nagy osztozkodásnál is már jelen volt.*Wenzel, Árpádk. új. okmt. VII. k. 429. l.* 1285-ben is részt vett rokonaival együtt a Thelegdy Tamás érdekében a király előtt történt bizonyságtételben.*U. ott IX. k. 419. l.* 1296-ban találkozunk vele utoljára, midőn is a csanádi káptalan előtt a Csanád nembeli Pongrácz fia, Tamás (az 1-ső Thelegdy) több nemzetségbeliei beleegyezésével Palota nevű birtokát Ladán nevű birtok mellett benépesítés végett Turnus comesnek át adta. Ebbe az átadásba a jelenlévő Barnabás fia Barnabás is kifejezetten beleegyezett.*Hazai okmt. VIII. k. 364. l.*
Semmi adatunk nincs tovább arról, hogy II. Barnabásnak utódjai maradtak volna.
A harmadik fiú Domokos volt. Az 1256-iki osztályban ő is részt vett, úgy 1285-ben is meghallgattatott Tamás comes érdekében. A három testvér a birtokait egymásközt még 1274-ben az aradi káptalan előtt osztatta meg.*Br. Wesselényi cs. görcsöni ltárában. *
1299-ben, mint egyike Tamás comes ama rokonainak, a kiknek Tamás, Csanádból Biharba elköltözése alkalmával a birtokait kezelésre bízta, Domonkos is a váradi káptalan előtt compareált s magát ott lekötelezte.*Esztergomi főkápt. ltára. Capsa 44. fasc. 8. nr. 22. *
Domonkosnak Mihály nevű fia volt, kiről tudjuk, hogy Fülöplaka fele részét birta, mely birtok az alább érintendő harmadik Waffa-fi Fülöp-é is volt s ennek nevét viselte is.
E birtokrészt talán még maga Domonkos szerezte meg Fülöp fiától Szunától.
Később azonban Fülöpnek második fia, Fülöplakát Mihálytól visszaszerezte oly formán, hogy cserébe adta érte Alvölnök-nek a felét.*Orsz. lt. Dipl. 2202.*
A Csanád nemzetség 1344-ben eszközölt birtokosztozkodásánál találjuk utóljára Domokos fiát Mihályt s ez oklevélből tudjuk meg azt is, hogy Mihálynak Miklós, Barabás és Benedek fiai voltak. Mind a három fiú vele együtt ott jelen volt.
Sem róla, sem fiairól, vagy ezek maradékiról azonban többé nem hallunk; történeti forrásaink felőlük semmit nem nyujtanak.
A Tempesi család.
Elérkeztünk immár oda, hogy ismét egy a Csanád nemből kiágazó családról kell szólanunk, s ez: a Tempesi vagy Tömpösi család.
Az alább közlendő oklevelek tartalma szerint bizonyos, hogy e családnevet a harmadik Waffa-fi Fülöpnek azutódjai vették fel.
A 3-ik Waffa-fi: Fülöp, az 1256-iki osztálylevélben fordúl csak elő, de bizonyos, hogy az ő nevéről nevezték el Aradmegyében fekvő azt az ősi birtokát, a melyen ő magának kúriát épített: Phyluplakának. Két fia örökölte is e birtokát: Szuna és Benedek. Mindkettő már az 1256-iki osztálynál is jelen volt.
1274-ben, a Waffa-ágnak újabb osztozkodásánál, Fülöp fiai közűl már csak Benedekről van szó, Szuna tehát akkor már magnélkül elhalt.*Br. Wesselényi cs. görcsöni lt.*
Szunáról többet tehát nem is tudunk, csak még azt, hogy mint fentebb jeleztük volt, Fülöplaka felét, apai örökségét unokatestvérének Domokosnak adta el.
Domokos után fia Mihály örökölte – mint már mondottuk – Fülöplaka falunak felerészét. Benedek azonban, – Fülöpnek második fia – csakhogy visszaszerezze apai örökét, a Maros melletti Alvölnök felét adta ezért Mihálynak cserébe. Ámde e nagy áldozattal visszaszerzett birtokától mégis meg kellett néki válnia. Nyilván nagy szükség vihette reá Benedeket, hogy az egész Fülöplakát eladja.
És pedig 1323-ban, a Csanádi káptalan előtt, nemzetsége tagjainak s köztük Domokos fia Mihálynak is jelenlétében adta el a faluját. Udvardi Buda fiainak: Péternek és Pálnak, 50 márkáért*Orsz. lt. N. R. A. fasc. 1597. nr. 22. Közölve Anjouk. okmt. II. k. 108, 109. II.*.
Benedek még 1337-ben is élt, mert a Csanád nemzetség ez évben is történt újabb nagy birtokosztályánál róla az van feljegyezve, hogy Pordányon és Makófalván részbirtoka van.*Anjoukori okmt. III. k. 365. és 368 II.*
Benedeknek is: Fülöp és Áron nevű fiai maradtak. Fülöp azonban már tömpösi birtoka után a «Tempesi» nevet vette fel, melyet már apja is használni kezdett.
1340-ben a Csanád generatióból eredő Domokos fia Mihály és Thembesi Benedek fia: Fülöp (Phyllipus filius Benedicti de Thembes) javaikon megosztoztak.*Br. Wesselényi cs. görcsöni ltárában.*
1344-ben is történvén osztály a nemzetség mindkét vonalán, a többiek között Fülöp, – Benedek fia – Áron nevű fivérével «nobilis viri de genere Chanád» is kiveszik a birtokból a maguk részét.*U. ott.*
Innentúl azután már megszakad a leszármazás lánczolata. Benedek utódjait csak is a később itt-ott felmerülő Tempesi nevű nemes urakban találjuk meg.
Iacute;gy: a Csanád nemzetség egy 1366-ban felvett osztály-levelében előforduló «Nicolaus dictus de Tumbus» családtagnál, ki akkor Kemeche falut – részben – birta, sem vagyunk képesek már megmondani, hogy ki volt az apja.*U. ott.*
Hogy pedig – eme sporadice előjövő Tempesiek – a Benedek utódjai, bizonyos abból, hogy például az 1450-ben,*Gr. Teleki József, Hunyadiak kora, X. k. 255. l.* 1451-ben*Orsz. lt. Dipl. 14443.* és 1459-ben*Békésm. oklt 68. l.* mint királyi ember szerepelt Tempesi Miklós volt birtokában a Csanád nemzetség ősi vagyonát képező Tembes, Alvölnök, Kemeche és Beb faluk egy részének; s hogy, mint alább látni fogjuk, a Thembesi családnak 1487 táján bekövetkezett kihaltával, utána egyes birtokokban a Csanád nemzetség tagjai is részesülnek. Tempesi Miklós után is már csak egy leány maradt Dorottya, kit Somosi Bán Tamás vett feleségül. Ez időtájt élt még Tempesi Barnabás. Ennek is csak egy leánya: Magdolna volt, a kiről 1488-ban mint Fyrfalvy Istvánnéról értesülünk.*Hazai okmt. V. k. 366. l.* Továbbá Thempesi Jakabnak, Detrik fiának is csak leánygyermekei maradtak: Perpetua és Ilona. Egyik után a Várkonyi Amadéfiak, másik után a Tetétleniek öröködtek.*V. ö. Karácsoni János, A Csanád nemzets. és birtokai stb. Tört. és Régészeti Ért. 1884. évf. I. füz. 21. l.*
Végül a család egyik utolsó fi-tagjának, Thembesi Lászlónak sem maradtak gyermekei. Ez is deficiált.
Ezé volt a thembesi kastély és erőd (castellum et fortalitium Thembes), úgy Thembes és Bonth falvakban rész-birtokok.
Zápolyai Imre nádor előtt – 1487-ben – jött létre az egyezség a néhai, magban szakadt Thembesi Lászlónak (említett) birtokai és kastélya iránt végbe ment osztály felől; egyrészt Nagylaki Jaxith István s ennek fiai: Demeter, István és Márk, valamint fitestvérei János és Péter, másrészt pedig Thelegdy Ferencz és Bodofalvy Ferencz (neje Thelegdy Katalin jogán), úgy Básthy Menyhért között, melynek értelmében a birtokokat felosztják.*Hg. Esterházy cs. kismartoni ltára, 47. T. 24.*
A fiágban kihalt családnak egyéb javaiban meg «jure haereditario» osztozkodnak: a Somosi Bán, Várkonyi Amadé, Desniczei Kapitánfy és a Tetétleni családok.*Hazai okmt. V. 365. és 368. ll.*
És ezekben a Csanád nemzetség egy ágával; a Tempesy családdal is végeztünk.
Ez mind, a mit felőle tudni módunkban állott.
A Kökényéryek.
Néhány szót kell ejtenünk a XIII. század végén s a XIV-ik első felében Csanádmegyében élt Kökényéry nevet viselt családról is.
Előfordulnak ugyanis: Kökényéri Márton, ennek fia Lukács 1328 és 1330-ban királyi emberek,*Gr. Zichy cs. okmt. I. k. 317, 365. ll.* Kökényéry Fábián; ennek fia István 1339-ben*U. ott, 559. l.* s mindkettő még 1347-ben is mint ugyancsak királyi emberek.*U. ott, II. k. 243. l.*
Felmerül tehát az a kérdés, vajjon nem eredt-e eme csanádmegyei ős család is a Csanád nemzetségből.
Igaz, hogy maga a használt család-név arra mutat, hogy a már Szent-István király korában «Kokyner» néven előforduló hely után, mely mint falu 1256-ig osztatlanul a Csanád nemzetségé volt s már 1247-ben mint a «Waffa-Illeyse alio nomine Kwkenyer» fordul elő; 1256-ban pedig egészen a Waffa-ágnak jutott, kellett valamelyik utódnak a nevet felvenni s ily néven családot alapítani. (Jelen esetben ugyanis az egyenesen kizárható lévén, hogy maga a falu kapta volna a birtokosától a nevét.) Az is bizonyos másrészt, hogy a XIII. században nehéz dolog volt a nemzetségi birtokot másnak, mint a nemzetségből eredőnek eladni vagy bármi módon elidegeníteni, sígy aza gyanítás súlylyal bír, hogy a Kökényéry család is a nemzetség Waffa-ágából származott le.
Mindazáltal kellően ellensúlyozza ezt a feltevést az a körülmény, hogy ha mindjárt nehéz dolog volt is a nemzetségi birtokot elidegeníteni, még sem lehet azt mondani, hogy hasonló eset meg nem történhetett.
Jól tudjuk, hogy már a XIII. század első felében is, midőn ily ősi birtok az ezzel elébb megkinált legközelebbi vérrokonoknak nem kellett, akkor azt egy távolabbi rokon, esetleg csak egy szomszédos is megvehette s legfeljebb a becsértékkel kárpótolta a nemzetségi tagokat.
A leánynegyed jog alapján pedig, főleg az arany-bulla kiadása óta, egész falunak nagy része is birtokába került sokszor a nemzetséghez egyébként egész idegen vőnek, a kinek gyermekei már bízvást teljes joggal felvehették a birtok után az új családnevet.
Nem zárható ki tehát, hogy a Kökényéryek őse, legjobb esetben leány-ágon s így ugyan «örökség» utján is beleülhetett a kökényéri birtokba s így vette fel a családnevet. Láttuk éppen e nemzetség történetében, hogy Belenyg bánnak a neje, a ki Kalán pécsi püspöknek nővére volt, Kalántelek nevű falut kapott hozományul s a Kalán-genus tagjai ezt, mint látszik, nem kifogásolták, holott e birtok, ha csak az a püspök szerzeményét nem képezte, bizonyára Kalán nemzetségi vagyon volt s immár az, Belenyg bán után Csanád nemzetségi vagyonná vált.
Vagy ott van a Kelemenös-ági I. Tamás comes, a ki anyai-ágú biharmegyei birtokára megy lakni s egyenesen ez anyai öröksége Telegd után veszi fel a Thelegdy családnevet.
És vajjon miért nem találkozunk a Kökényéry névvel a XIII. század végén és a XIV-nek első felében a Csanád nemzetség tagjai közt több ízben eszközölt nagyobb birtokosztozkodásoknál vagy megállapodásoknál? Iacute;gy p. o. 1285-ben, midőn Tamás comes nemzetségéből való rokonaival bizonyította be, hogy mely birtokokat mondhat a magáénak, jelen voltak, mint láttuk, akkor a nemzetség minden ágából származott családtagok, ú. m. a Kelemenös-ágiak, Waffa-ágiak és a Bogyoszló-ágiak. Mindazok, kiket okmányilag ismerünk.
Hasonlóan 1299-ben sem látjuk őket a váradi káptalan előtt, hol a Waffa-fiak Tamás comessel megállapodásra léptek. Pedig megállapítható, hogy a Kökényéryek tényleg Csanádmegyében laktak akkor is, és később is. Könnyen rájuk lehetne ismernünk, mert hiszen náluk is ama csak igen kevés családnál konstatálható jelenséggel találkozunk, hogy már a XIII. század végén határozott családnévvel, a «Kökényéry»-vel éltek.
A XIII. század végén a Kelemenös-ágon már csak az egy Thelegdy családot megalapító Tamás comesnek ága élt, a többi kihalt; ennélfogva a Waffa-ágon kereshetnők csupán a Kökényéryek törzs-apját, hisz épp «Kökényér» falunak a neve változott át «Waffa-Ülésé»-re.
Itt azonban minden igyekezetünk meddő maradt. Az 1337. évi ujabb osztály sem nyujt adatot erre.
A Kökényéry családot tehát a Csanád nemzetségből eredettnek megállapítani nem tudjuk.
Bogyoszló vonala.
Hátra van még, hogy a nemzetség másik fő-ágáról: a Bogyoszlóéról mondjuk el azt a keveset, a mit róla az oklevelek feljegyeztek.
Csanád vezér másik déd-unokája s Belenyg bánnak testvére volt Bogyoszló.
A IV. Béla előtt 1256-ban felvett s már többször érintett osztoztatási levélben*Wenzel, Árpádk. új okmt. VII. k. 431. l.* vannak Bogyoszló leszármazottjai is egytől-egyig felsorolva.
Három fia volt: Keczele, Tivadar és Cheme. Keczelének pedig: Chanád és Tamás, Tivadarnak: Mikche és Weiteh, Chemének: Lőrincz és Gergely fiai voltak. Keczele fiai közűl viszont Chanádnak: Wéche, Tamásnak: Ugud; Tivadar fiai közül pedig Mikchénél: Domokos nevű fiakat találunk ez oklevélben felemlítve.
A most felsorolt családtagok felől – lehet mondani – egyebet alig is tudunk. Már ugyan előzően 1247-ben is előfordúl*Wenzel, Árpádk. új okmt. VII. k. 221. l.* egy határjáró levélben Ugud neve, annak megemlítésével, hogy Chuchkud falunak felerésze az övé.
Az 1256-iki levélből olvassuk, hogy osztály szerint a Bogyoszló-ág is 54 birtokot kapott, melyek jövedelmezőbbek a másik ágnak jutott birtokoknál. Csanádmegyében azonban alig két birtok feküdt ezekből, ú. m. Chuchkud és Ulunk falvak; a többi birtok volt pedig: részben Temes- és Szerémmegyékben, részben, az oklevél szavait idézve: «in districtu Makó, ultra Zaua», mi nyilván a már akkor létezett macsói bánságot jelentette; továbbá Vas, Győr és Mosony megyékben.
E birtokok tehát Csanádmegyétől nagy távolban s egymástól is messze lévén, az akkori viszonyok mellett, Csanádmegyéből kezelhetők bizonyára nem voltak s eredményezé azt, hogy a Bogyoszló-ág tagjai túlnyomó részben lassanként elhagyták az ősi megyét s Dunán túl eső birtokaikra mentek lakni.
Nem is találunk vonatkozást vagy érintkezést, a későbbi oklevelekben a két fő-ág közt.
Keczele fia: Ugudnak és Mikcse fia Domokosnak fiaival találkozunk egy 1285. évi oklevélben, midőn ők is jelen voltak Tamás comes érdekében, ennek birtokai megállapítása iránt tartott eljárásnál.*U. ott, IX. k. 419. l.* Domokosnak ez oklevél szerint: Tivadar és Erne (Ireneus), Ugudnak: Péter nevű fiai voltak.
A Csanád nemzetségből eredő Tivadar és fiai: Miklós és János elfoglalták a Csanád nembeli Dénes fia: Pál mesternek kemechei birtokát. Pál országbíró 1332-ben hozott ez ügyben itéletet és iktató parancsot, melynek értelmében Pál mester, úgy Csanád érseket s testvéreit illeti Kemeche, az iktatás is részükre teljesítendő. Tivadarnak pedig 12 márka költséget kellett megfizetnie.*Orsz. lt. Dipl. 322.*
Nem szenvedhet kétséget az, hogy e Tivadarban a Bogyoszló-ági Domokos-fit ismerhetjük fel s két fiát is ez oklevélből megállapíthatjuk.
A Bogyoszló-fi Cheme unokájának tartjuk még azt a Chanád nembeli – kún nemesnek mondott – Lőrincz fiát Pétert, a ki Miklós, István és Tamás fiaival, nemkülönben István nevű fivérével s ennek is Mihály nevű fiával együtt, a székesfejérvári káptalan előtt 1338. évi október 6-án Tárnuk nevű fehérmegyei birtokukat, melyet már őseik bírtak, Pered és Moór szomszédságában, Timári Pál fiának, Farkasnak eladta.*Orsz. lt. N. R. A. fasc. 571. nr. 16.*
A Csücsködy család.
Hogy a XV. század második felében is még Csanádmegyében élő Csücsködy családot is a Bogyoszlótól eredő Ugud fia Pétertől lehet származtatni, alapot nyújt erre, IV. Béla királynak már ismertetett 1247. évi oklevele, melyből kitűnik, hogy Chuchkud falu felében a Bogozlou ágból eredő Ugud-é.
Minthogy ismert okleveleinkben semmi adatot nem találtunk, hogy Ugud illetősége a nemzetség egy másik ágára, akár eladás, akár átháromlás útján valamikor átszállott volna, ellenben bizonyos az, hogy a XIV. és XV. században Csanádban birtokos nemes emberekűl jelentkeznek a Csücsködy nevet viselő családtagok, s minthogy látjuk azt is, hogy egyik tagja Csücsködy Mátyás 1451-ben*U. ott. Dipl. 14443.* a Csanád-nembeli Thelegdyekkel, Makófalvyakkal s Thempesyekkel együtt ténykedik, egy érdekben működik, akkor kimondhatjuk, hogy a kihalt Csücsködy család is, kik közül: Dénes, Péter és Miklós 1408-ban, Jakab, Tamás s a már említett Mátyás úgy János 1456-ban mint a király emberei szerepelnek,*V. ö. Dr. Karácsonyi I. id. m. Tört. és Rég. ért. 1884. évf. I. füz. 23. 1.* nemkülömben Csichkedi Jakab, Zsófia és Katarina testvérek, kik 1449-ben a Csanádi vikárius előtt ügyvédet vallanak,*Orsz. levéltári diploma kiállítva az 1896. évi orsz. kiállítás kamarai collectiójában 39. sz. alatt.* a Csanád nemzetség Bogyoszló-ágából származott le.
A nemzetség imént ismertetett tagjait a következő családfa mutatja:
Csanád vezér 1002-1030. (Ahtony özvegye) Hézag; Nagy Fülöp †; Belenyg bán de genere Chanád 1160-1190.(neje Kalán leány); Bogyoszló; Keezde; Tivadar; Cheme; Kelemenös bán † 1247 előtt (Ettől a Thelegdy-család); Waffa comes † 1256 előtt; Chanád; Tamás; Mikche; Weitech 1256; Lőrincz; Gergely; Weche 1256; Ugud; Domokos 1256; Péter; István; Csanád comes 1256 (Ettől a Makófalvy, Makó, Makay-család; I. Barnabás; I. Fülöp 1256; Péter (Csücsködyek); Péter; István; Mihály 1338; Szuna †; Benedek 1256–90. 1323.; Tivadar; Erne; Miklós; István 1338.; Tamás; I. Mihály 1256. (Ettől talán (?) a zempléni Makók); II. Barnabás 1256–96.; Domokos 1256–99.; Miklós; János 1332; II. Mihály 1323–37.; Fülöp de Tembes 1340. (Tempesiek); Áron; Miklós dictus de «Tumbus»; Barabás 1344.; Benedek
Végére értünk immár a Csanád nemzetség történetének, de mielőtt azt befejeznők, nem mulaszthatjuk el, hogy megint abbeli gyanításunknak is kifejezést ne adjunk, hogy még egy és pedig eleinte Mosony megyében lakott, onnan aztán Bihar, Pozsony és Trencsén megyékbe elszakadt Makó család is – a mely «de Nemesszegh» iratik – ugyancsak a Csanád genus Bogyoszló ágából eredhetett.
A nemesszeghi Makó család.
E Makó családnak mosonymegyei Nezsideren (Neusiedel) volt ősi birtoka; ezt a birtokot azonban a család eladta «nagyságos» Thurzó Bernátnak. Bírt ezenfelűl a család Pozsony és Bihar megyékben birtokokkal. Pozsonyt illetőleg Makó Ferencz 1548-ban I. Ferdinánd királytól – a kinek kanczellárja volt – pozsonymegyei nemesszeghi kúriájára új adományt is kapott. Az alább közlendő családfán kitüntetett Imre pedig, kinek nagyatyja II. János, Biharmegyéből Trencsénmegyébe szakadt, és V. János, a többi családtagoktól azt követelték, hogy a biharmegyei mező-gyaraki részbirtokban a többiek őket is részesítsék.
I. Ferencz fia, II. Ferencz de Nemes-Szegh, 1561-ben és 1564-ben is intézkedik e nemesszeghi kúriája felől; azt azonban már a XVII. század végén Makó György és Albert, Szabó Jakabnak vetették zálogba.
Makó Mihály pedig, a ki akkor bakonyszeghi lakos volt, 1745-ben, a biharmegyei derecskei birtokra nézve ellentmond Esterházy Pálnak.
A két ág – a pozsonymegyei s a biharmegyei – 1779-ben a váradi káptalan előtt a birtokok tekintetében kiegyezett.*Dr. Karácsonyi János úr szíves közlése nyomán. Váradi kápt. lvt. Prot. XXXVII. 694. Továbbá esztergomi kápt. Lib. Z. fol. 427; Capsa 26. fasc. 12. nr. 5. Orsz. lt. Ind. N. R. A. Lit. M. fol. 221.; fasc. 1467. nr. 28.*
Gyanításunkat csupán arra fektetjük: hogy a Bogyoszló ágnak Mosonymegyében is voltak birtokai; hogy a család a Csanád-génus egyik ősi fészkében, Biharmegyében is birt; hogy Makó Ferencznek kanczellári állása, azt sejteti, hogy még más ősi birtokokkal is dicsekedhetett s végül, hogy a Csanád nemzetségben kedvelt «Makó» nevet vették fel ők is családnévnek. Lehetséges, hogy úgy van; de vajjon lesz-e képes valaha ezt be is bizonyítani valaki?!
E Makó család leszármazását a következő táblázat tünteti elő:
Makó Ferencz 1548, 1560 I. Ferdinánd király kancellárja; Péter és II. Ferencz (Makó de Nemesszegh) 1561–64.; I. János; I. István; III. Ferencz (Pethe Katalin); I. György; II. István; IV. Ferencz; II. János; Péter; I. Mihály; III. István; V. Ferencz; IV. János; Imre 1779; IV. István 1779 II. Mihály 1779 Biharmegyében; VI. Ferencz; III. Mihály 1779; III. János; II. György; András; Márton; V. János 1779. nemes-szeghi
Ezzel be is fejeztük a Csanád nemzetség történetét. Nyolcz századot meghaladó múltjából legjobb igyekezettel iparkodtunk úgy a részben már ismert, valamint a sok tekintetben még ismeretlen részleteket is feltüntetni, a mennyire ez lehetett.
«.... egy nemzetségnek, a legnagyobbnak és legelsőnek emlékét akarom feleleveníteni,» mondja Karácsonyi János, az e nemzetség, történetének ismertetésére nézve alapvetőnek tekinthető dolgozatában.*Id. m.4. l.*
Engem is ez buzdított munkám megírásánál; ezt folytattam s e nyomokat követve haladtam tovább.
Makay Dezső.
Vegyes.
A Csák nemzetség szlavóniai ága.
A Csák nemzetségbeli Péter fia Domonkos, kinek atyjáról nevén kívül mitsem tudunk. (V.) István társkirály pohárnokmestereként legelőször tűnik fel okiratilag 1262-ben.*Knauz, I. k. 472. 1. A Turulban (1885. évf. 121.1.) olvasható állítás, hogy Pous és Domonkos nevű fivérek, kik István királytól 1267-ben az abaújmegyei Enyiczke helységet kapták, Csák-nembeliek s hogy e Pous a későbbi Ugrin bánnak az atyja, meg nem felel a valódiságnak, mert okmányilag bebizonyított tény, hogy e Pous atyja nem Péter, hanem Tivadar.* Hogy akkor már érdemdús férfi lehetett, kitűnik IV. Bélának 1263-ban kiadott okleveléből, melyben kiemeli, hogy Domonkos már 1263 előtt neki is, fiának Istvánnak is, számos alkalommal sok szolgálatot tett. 1262-ben megbízta őt István, hogy elsőszülött fia, László trónörökös születésének hírét Béla királylyal közölje. Ezért és a már azelőtt szerzett érdemeiért megkapta Béla királytól 1263-ban a Vaja nembeli Mohor fia Jakab fiának Ipolynak magvaszakadás folytán a koronára szállt összes valkómegyei birtokait; ez évben István király pohárnokmestere és Zemplénmegye főispánja volt.*Fejér, Codex Dipl. IV/III. k. 138. l.*
A két király között kitört viszályok alatt Domonkos állandóan István pártját fogta; részt vett többi között a feketehalmi (1264) és isaszegi ütközetekben (1265); 1266 nov. 28-án István nádora, bácsi és szebeni főispán.A Gr. Sztáray cs. Okmánytára, I. k. 10. l. Wenzel, Árpádk. Uj Okmtár, VIII. k. 147. l.* 1267-ben és 1268-ban valkói birtokainak rendezésével van elfoglalva. A Vaja nembeli Ruzbojd fia Lambert Ipoly birtokaira örökösödési igényeket támasztván, 1268 február 14-én akként egyezkedtek, hogy Lambert Tolmány, Darócz, Lanka, Patrim és Szekcse nevű birtokokat, Domonkos pedig Ujlakot kapta, melyet Mohor nem örökösödés, hanem vétel útján szerzett. Az erre vonatkozó okiratok Domonkost csak comesnek nevezik.*Hazai Okmánytár, VI. k. 151. l. Wenzel, VIII. k. 219. l.* Csak 1269-ben ismerjük újra hivatalos állását, a mennyiben nevezett évben, mint Baranyamegye főispánja, nyitramegyei Boroch nevű birtokát a Tűrje nembeli Fülöp esztergomi érseknek eladja.*Knauz, I. k. 563., 564. l.* V. István uralkodása alatt kétszer találkozunk vele, midőn a király neki és Mihály nevű fivérének a szerb háboruban kivívott érdemeiért 1270 június 15-én a somogymegyei Erdőcsoknyát, 1272-ben pedig Karós nevű (ma Zalamegyében fekvő) helységet adományozza.*Fejér, V/I. k. 24., 238. l.*
István halála után Domonkos a szép özvegy kún Erzsébet tántoríthatatlan híve maradt; hűsége majdnem életébe került. Midőn t. i. IV. László koronázása előtt (1272-ben) egynéhány elégedetlen főúr a királyné palotájába be akart hatolni, Domonkos a palotát védelmezvén, hatalmas sérülést kapott, hogy aléltan összerogyott. Ezért és mert már azelőtt abaújmegyei Mohi és Nyárád, továbbá zemplénmegyei Szőllős, Sztára és Perecse nevű birtokait Erzsébet királynénak cserébe adta, megkapta tőle 1273-ban a Valkómegyében fekvő Hagymást. Az adományozás alkalmával Erzsébetnek udvarbírája volt.*Fejér, V/II. k. 131. l. Sztáray Okmánytár, I. k. 12. l.*
Midőn 1273 július 29-én Naki Balázstól annak Gerlán lévő szentkereszti birtokát vásárolta, csak egyszerű mesterként lépett fel.*Fejér, V/II. 311. l.* 1279 deczember 13. és 1280-ban özvegy Erzsébet királynénak tárnokmestere.*Fejér, V/II. k. 584. 1. (hol tévesen «magister janitorum» áll) V/III. k. 38. 1. Hazai Okmánytár VI. k. 262. l.* 1293 július 11-én Thomasina herczegnő tárnokmestere és Valkómegye főispánja.Hazai Okmánytár, VII. k. 232. l. Megjegyzendő, hogy IV. László már 1281 vagy 1283-ban Domonkost „de Wlko”-nak nevezi: de kérdés, vajjon ezalatt mellékneve, vagy valkói főispánsága értendő-e? (Fejér, V/III. k. 150. l.)* Utolsó nyomára akadunk 1296 márcziusában, midőn mint Csák nb. Péter fia Domonkos volt nádor Thomasina herczegnő udvarán több pozsegai nemessel együtt biráskodik.*Wenzel, X. k. 233. l.* Ebből tehát minden bizonynyal arra szabad következtetnünk, hogy Domonkos élete utolsó éveit, mint pozsegamegyei birtokos, Szlavoniában töltötte.
Fiai: Miklós, István és Péter megkapták 1280 május 12-én IV. Lászlótól a pozsegamegyei Dobócz nevű helységet a szávaberki erdővel.*Fejér, V/III. k. 22. l.* Dobócz 1259-ig Mária királyné tulajdonát képezte. Midőn a varasdmegyei Orbán fia Paczona a tatárjárás alatt nagy garázdálkodásokat elkövetett, elvette tőle Béla király a Varasdmegyében fekvő Lobor, Velika, Klenovnik és Szlogona nevű birtokait, melyeket 1244 október 11-én Buzád-Hahót nb. Mihály Varasdmegye főispánjának adományozott. Paczona fia Cseh visszanyerte Mária királyné kegyét, ki – miután Cseh egybekelését Erzsébettel, Demeter özvegye és Angelos János herczeg nejének palotahölgyével közvetítette, – 1259-ben Lobor helyett őt Dobóczczal kárpótolta. Cseh fiutód nélkül halt meg, mire Dobócz a koronára szállt.
Hogy mily érdemek alapján ajándékozta meg IV. László 1280-ban Domonkos fiait, nem tudjuk; az okmány csak azt mondja, hogy Miklós az özvegy Erzsébet anyakirálynénak keresztfia és hogy Domonkos Béla, István és László királyoknak nagy szolgálatokat tett.
Domonkos fiairól mai napig ennél többet nem tudtunk; jelen soraim feladata a Csák nemzetség e szlavóniai ágát egynéhány nemzedékig tovább ecsetelni.
Domonkos nádor fia I. Péter 1308 október 18-án már nem él.*Anjoukori Okmánytár, I. k. 157. l.* Özvegye, László comes leánya, akkor már a Zsadány nb. Tamás (a Velikeiek ősének) neje, nevezett napon a pozsegai káptalan emberei előtt, az első férje után járó követeléseinek kielégítésére nézve néhai Domonkos nádor fiait nyugtatja.
I. Czimba (Cymba) István, Domonkos volt nádor fia 1317-ben Kórogyi László pécsi püspöknek bizalmi férfia,*Fejér, VIII/II. 76. l.* 1322 augusztus 17-én pedig a pozsegai káptalan előtt, hogy Pozsegai Gergely fia Miklós fiait Gergelyt, Pétert, Pált és Pósát atyjuk megöletése iránt kibékítse, dobóczi birtokából egy részt reájuk átruház.*Anjoukori Okmánytár, II. k. 43. l. Az itt említett Pozsegaiak nemzedékrendjét a következő töredék ecseteli:
Pósa † 1268 előtt neje: 1268 (akkor már második házasságban); Gergely 1268; Pál 1268 (az özvegy második házasságából: Miklós 1268); Miklós 1317 † 1322 táján; Gergely 1322–1323.; Péter 1322–1323.; Pál 1322–1323.; Pósa 1322–1323.
* Halála évét nem ismerjük, de 1354 deczember 6-án már nem él.*Anjoukori Okmánytár, VI. k. 251. l., hol Beke, újlaki plébánosa említtetik.*
Három fiát ismerjük: Domonkost, Pétert (Petőt) és II. Czimba Istvánt.
Péter 1328 és 1334 között fivérével Domonkossal együtt szerepel, midőn (talán Szentemágócs nembeli) János macsói bán kettejüket komájának Tamásnak és fivérének Demeternek (Kupsa fiainak) pártfogásába ajánlja.*Wenzel, XII. k. 669. 1. Az okiratnak nincsen kelte és Wenzel helytelenül teszi az Árpádkorba. János macsói bán, szerémi, valkói, bodrogi és baranyai főispán 1328 és 1334 között müködött. Cymba helyett itt különben «Conpa» áll.*
Domonkos azonkívül 1338 november 22-én szerepel, midőn az Osl nembeli Miklós macsói bán elnöklete alatt több pozsega- és valkómegyei nemesekkel együtt biráskodik.*Anjoukori okmánytár, IV. k. 539. l.* 1355 márczius 11-én már nem él.*Gr. Zichy cs. Okmánytára, II. k. 601. l.* Nevezett napon Drugeth Miklós országiró az Orbovai Lökösné és Czimba István fia István és Czimba István fia néhai Domonkos leányai: Chala, Klára, Anith és Bagó között fennforgó ügyben halasztást ad. Leányairól, Anith és Bogow-rólazonkívül 1356 május 21-én van említés téve, midőn Szécsi Miklós országbiró Orbovai Péter fia Lökös neje részére Dobóczi Czimba István fiát Istvánt és fivérének Domonkosnak fennebbi két leányát, mert Orlyavicza pozsegamegyei birtokra vonatkozó okirataikat fel nem mutatták, megbirságolja.*Anjoukori Okmánytár, VI. k. 466. l.*
II. István, kivel e szerint legelőször 1355 márczius 11-én találkozunk, a jövő év (1356) szeptember 26-án a Felső- és Alsó-Orsova nevű birtokokra vonatkozó perben szerepel. Az illető okmányban atyja egyszer Dobóczi Gyurka István, máskor pedig Dobóczi Czimba István, mi mindenesetre helyesebb. Szécsi Miklós országbiró a vitás birtokokat Dobóczi István ellenében a Zsadány nembeli Velikeieknek itéli;U. ott, 499. l.* tudjuk tovább ez okmányból azt is, hogy Dobóczi István elődjei és a Velikeiek ősei között Orbova miatt pör folyt.
1350 körül Lajos király arra az esetre, ha Orbova vár birtokosa, Czimba István fiutód nélkül találna elhalni, e várat a Drusma nembeli Garaiaknak ígérte és miután 1356-ban oda is adományozta,*Lajos király 1356 szeptember 17-én Czimba István fiainak: Pető és Istvánnak magvaszakadása következtében üresedésbe jött ujlaki, orbovai és dobóczi birtokait a Garaiaknak adományozza (Orsz. ltár, Dipl. 33740).* világos, hogy Dobóczi II. Istvánnal egyenes ága kihalt.
Ezek szerint már most a következő nemzedékrendi töredéket kapjuk:
Csák nb. I. Péter; I. Domonkos 1262–1296; Fiak; Miklós 1280; I. (Dobóczi Czimba) István 1280–1322; II. Péter 1280 †1308 előtt neje 1308 (Zsadány nb. Tamással második házasságban); II. Domonkos 1328–1334.; III. Péter 1328–1334; II. (Dobóczi Czimba) István 1355-1356; Chala 1355; Klára 1355; Anith 1355–1356; Bagó 1355–1356
Dr. Wertner Mór.
Titkári jelentés a M. Heraldikai és Genealogiai Társaság működéséről az 1895/6. évben.
Tisztelt Nagygyűlés!
Társaságunk tizennegyedik évét zárjuk le ebben az örökké emlékezetes esztendőben, mely ezeréves állami létünk megünneplésére volt szentelve. A figyelem fokozódott mértékben fordult a mult emlékei felé és a minden oldalról élénken megindúlt történelmi kutatás a legnagyobb fokban lekötötte szakférfiaink munkásságát.
Azon történelmi emlékek között, melyeket az országos kiállítás alkalmából a nemzeti buzgóság, tudományszeretet, áldozatkészség és szakismeret oly gazdag sorozatban összehozott, kiváló hely illeti meg azokat, melyek társaságunk körébe vágnak. Tanulságos volt a czímeres-levelek, czímeres emlékek, királyi, városi és magán-pecsétek hosszú sorozata, érdekesnél érdekesebbek a diplomatikai anyag darabjai, melyekből szakférfiaink bőven tanulhattak, sok tanulságosat meríthettek. Lehet, hogy az igazi szakember kevés újjal, kevés előtte ismeretlennel találkozott, de kárpótolta őt a gazdagság, a változatosság és az, hogy soha sem nyilt alkalom arra, hogy valaki legérdekesebb heraldikai, sphragistikai és diplomatikai emlékeinket egyszerre ily imponáló tömegben, ily páratlanúl gazdag sorozatban láthassa együtt és tehessen abban összehasonlításokat.
Oly becses heraldikai emlékeket, minők pl. a Vayak, Dóczyak, Brodaricsok czímeres-levelei, Bártfa, Kassa, Pozsony régi XV. századi czímer- és pecsétadományozó oklevelei, a királyi?és városi pecsétek hű galvanoplasztikus lenyomatai csaknem teljes sorozatban: még nem láthattunk együtt. De ezeket is felülmúlta heraldikai és sphragistikai értékben az a hosszú, félezer darabnál többet magába foglaló sorozat, melyet XIII–XVI. századi pecsétjeiről eléggé el nem ismerhető áldozatkészséggel és magas színvonalon álló szakismeretekkel a bécsi állami levéltár állított össze és mutatott be. Heraldikánk e legtanulságosabb korszaka, a kezdet, a fejlődés, a virágzás és a hanyatlás korszaka oly becses anyaggal volt szemlélhetővé téve, hogy ebből szaktudományunk kétségtelenül sokáig fog tanulni, sokáig fog meríteni. Az imént hallott felolvasás után e sorozatok nagy értékét bővebben részleteznem fölösleges.
Biztos a remény, hogy e tanulságos sorozatok nem maradnak felhasználatlanúl jövendő szakdolgozatainkban. Azoknak részben lemásolásáról, részben megszerzéséről gondoskodás történt. Társaságunk e tekintetben korlátolt anyagi eszközeivel keveset tehetett; de az a tudományos intézetünk, mely társaságunkkal ez idő szerint oly szoros kapcsolatban áll, a Magyar Nemzeti Múzeum, sietett megragadni az alkalmat, hogy a legérdekesebb heraldikai emlékeket, czímeres-levelek hosszú sorozatát lemásoltassa, a királyi pecséteknek és a városiaknak kiállított gyűjteményét megszerezze, a bécsi levéltár tanulságos pecsétsorozatának rnegszersésére pedig a szükséges lépéseket megtegye. A Nemz. Múzeum e gyarapodása közkincs, mely szaktudományunkat gyarapítja. Ennek érdekében örömmel jelenthetem, hogy az ezer éves állami fennállás ünneplésére szánt esztendő a társaságunk által felölelt szaktudományok anyagának nagymérvű gazdagodását eredményezte, és hogy ez üdvös hatását e tudományok művelésében és így folyóiratunk hasábjain is sokáig fogja éreztetni.
Míg ez eseményekben gazdag, a történelemben örök nyomot hagyó esztendő szaktudományaink jövendő virágzására megbecsülhetetlen anyagot hozott össze: társaságunk belső gyarapodására és felvirágzására nem hozta meg a kívánt és remélt eredményt.
A társadalom minden rétege más irányban volt igénybe véve úgy anyagilag, mint szellemileg. A rendkivüli alkalom rendkívüli kötelezettségekkel járt. Ahhoz kevesen vagyunk, hogy e rendkívüli elfoglaltatást más irányban meg ne érezzük. Legjobb szakíróinkat sok másféle irodalmi és tudományos működés kötötte le; társadalmunk közép-osztályát, minden tudományos törekvések buzgó támogatóját, anyagilag is más irányban foglalta le e mozgalmas év. Azt hiszem, ezt nem csak mi éreztük meg, hanem más tudományos társulatok is ezt a tapasztalást tették. Nem volt még esztendő alakulásunk óta, melyben társaságunk oly kevéssé gyarapodott volna számban, anyagi erőben. Alaptőkénk tavaly óta változatlan maradt, pártoló tagjaink száma 3-al, az évdíjasoké 13-al gyarapodott. Habár e csekély növekedés mely veszteségeinket is alig pótolja, nem örvendetes, titkári jelentésemben, mely az elmult esztendő hű képét és igaz történetét van hivatva elmondani, meg kellett róla emlékeznem.
Igazgató választmányunknak is nagy vesztesége volt. Február hó 19-én húnyta le szemeit annak egyik legtiszteltebb tagja, Kellemesi Melczer István, ki a tudományok igaz szeretetét és társaságunk iránt érzett meleg érdeklődését késő agg koráig megtartotta. Még a síron túl is éreztük hozzánk való jóakaratát; mert ő volt halottaink között az első, ki végrendeletében társaságunkról sem feledkezett meg. Áldás emlékére!
Az igazgató választmány sorában az érdemes férfiú elhúnytával támadt ürt választmányunk fiatal történetíróink közül a legképzettebbek, legbuzgóbbak egyikével, folyóiratunk régi munkatársával, dr. Áldásy Antal-lal töltötte be: míg levelező tagjaink sorába iktattuk Petrovay György tagtársunkat, ki folyóiratunkban évek óta teszi közzé egy egész vidéknek genealogiai viszonyaira fényt derítő magvas dolgozatait. A társaság tiszti kara is teljessé lett az által, hogy a választmány az eddig be nem töltött ügyészi állásra Dr. Fejérpataky Kálmán tagtársunkat választotta meg.
A társaság szellemi munkásságára térve át, jelentem, hogy utolsó nagygyűlésünk (1895 decz. 13-ika) óta az ügyrendileg négyben megállapított igazgató választmányi üléseket a következő napokon tartottuk meg: febr. 27, ápr. 30, okt. 29, nov. 28. Ez üléseken, ideértve a tavalyi nagygyűlés felolvasását is, hat dolgozat került bemutatásra, míg a folyóiratunk legutóbbi négy füzetében közzétett dolgozatok száma 21-re rúg; e számban – kettő hijjával – benn vannak az ülési felolvasások is. A közlött dolgozatok száma azért nem éri el a tavalyit, mert azok között néhány nagyobb terjedelmű van, melyeknek közlése több füzeten át folyt. Igy a Csanád-nemzetségről írott négy, az Ilosvay családról szóló három, a Kisfaludy-család őseiről és a Várady-Szakmáry-családról szólók két-két füzeten át jelentek meg.
A közlött dolgozatok egyébként aránylagosan oszlottak meg társaságunk két fő szaktudománya, a genealogia és a pecsét- s czímertan között. Az előbbi disciplinát tizenegy, az utóbbit tíz dolgozat képviseli.
Elhúnyt nagyérdemű másodelnökünk, Nagy Imre, iránt érzett kegyeletnek tettünk eleget, de egyúttal az ősrégi Csák-nemzetség maig élő sarjának, a Kisfaludy-családnak legrégibb leszármazási adatait tisztáztuk akkor, midőn a kitűnő diplomatikusnak posthumus dolgozatát közzétettük. A múlt esztendő folyamán egyik ülésünkben bemutatott dolgozat a család múltját 1400-ig teljesen tisztázza eddig fel nem használt oklevelek alapján; míg annak nemzedékeit egy mellékelt táblán az 1146. körül élt Ugrin comestől egész napjainkig vezeti le.
Ugyanezen nemzetség hont- és esztergommegyei ágazatának történetéhez Wertner Mór vál.tag nyújtott becses adalékot, mely ez ág XIII-XIV. századi multjára vet világot.
Angliában élő hazánkfia, Kropf Lajos, ki szakfolyóiratainkat már annyi nagyérdekű dolgozattal gazdagította, Ágota királyleány származásának vitás kérdéséhez közölt egy adalékot. Ágota, kit a XI. század első felében Edward angol herczeg vett nőül a magyar király udvaránál és a kinek származása felől eddigi genealógusok a legkülönbözőbb kombinácziókba merültek, szerinte, legnagyobb valószínűség szerint orosz-bizanczi eredetű orosz herczegnő volt.
A folyóiratunkban közölt legterjedelmesebb dolgozat Makay Dezső vál. tagé. Folytatta azon nagyérdekű, elismerésre méltó szorgalommal és utánjárással egybeállított genealogiai tanulmányt, melyet az ősrégi Csanád-nemzetség sarjadékairól már az elmúlt esztendőben megkezdett. Első közleményében befejezte a nemzetségből eredő legkiválóbb családnak, a Telegdyeknek történetét. Következő közleményeiben a nemzetség Waffa és Bogyoszló vonalával foglalkozott, melyből a Makay-, Makófalvy- és a Zéthényi Makó-családok eredtek. Adatainak gazdagsága, változatos volta és teljessége e nemzetség monografiájának kiváló helyet biztosítanak szakirodalmunkban.
Petrovay György levelező tagtársunk is folytatta azon családtörténetek sorozatát, melyek Máramaros és Bereg vármegyéknek úgyszólván teljes családtani viszonyaira kiterjeszkednek. Ezúttal az Ilosvay-család került sorra, melynek első ismert őse Tatamér, kinek fiai Miklós és Makszem 1330–1334. táján telepedtek meg Beregmegyében, hová Cumaniából vagyis a mai Oláhországból költöztek. Tatamér utóbbi fiaitól ered a ma is virágzó család, mely a XVI-XVII. századokban nem egyszer nevezetesebb szerepet vitt. Ugyancsak Makszem törzse a Kisfalusy-családnak, mely tehát az Ilosvayakkal egy eredetű. A valóban nagy utánjárással, levéltárak genealogiai adatainak felhasználásával készült családtani tanulmányok az ország ez éjszakkeleti részének nemzedékrendi bonyodalmait teljesen tisztázzák.
Régi családnak, Turóczmegye egyik ősi családjának, a Draskóczi és Jordánföldi Ivánkáknak eredete felől elterjedt téves nézeteket rektifikálta genealogiánk mestere, Nagy Iván, ismertetvén azt a kiadványt, melylyel Ivánka Zsigmond családi levéltára hat nevezetes oklevelét közzétette. Fejtegetéseiből kétségtelen, hogy az oklevélileg ismert legelső ős Kopasz Ivánka (Ivanka calvus), kit a családi levéltár legrégibb darabja, IV. Béla 1251. évi oklevele említ.
Terjedelmesebb dolgozatot közölt Kubinyi Miklós tagtársunk a Várady-Szakmáry-család történetéről, mely Szepesmegye régibb adományos családjai sorába tartozik. A dolgozat alapját egy családtörténet képezi, melyet a család egy tagja a XVII. század második felében írt össze és melyet a családi levéltár ma is őriz. A családtörténet adatainak hitelességét egyéb oklevelek adatai, anyakönyvek igazolják. Ezek egybefoglalásával a szerző összefüggő képét adja a család múltjának, mely az 1572-ben czímeres nemeslevelet nyert Várady Mártonig megy vissza. Szintén a felsővidék egy eddig kellőkép nem ismertetett családjának múltját tárta fel előttünk Meliórisz Béla tagtársunk, közölvén saját családjának történetére, melynek sem czímere, sem leszármazása eddig ismertetve nem volt, összegyűjtött adatait. A liptói eredetű család múltja a XVII. század közepe táján élt Mátyásig megy vissza, kinek fia Márton 1687-ben szerzi családja számára a czímeres nemeslevelet. Szepesmegyének régi családjáról, a késmárki Frey-családról közölt adatokat Kollányi Ferencz tagtársunk, közölvén a család múltjából a fontosabb családtörténeti monumentokat. A valószinűleg Németországból beszármazott család már 1607. évtől kezdve szerepel Késmárk évkönyveiben; előbb kereskedéssel foglalkozva, utóbb élénk részt véve a város ügyeiben. A legrégibb ismert törzs Mihály, ki II. Mátyástól 1614-ben szerzi meg a czímeres nemességet maga és családja számára.
A genealogiai dolgozatok során meg kell még említenem Komáromy András vál. tag dolgozatait, melyek a lefolyt évben láttak napvilágot. Egyik közleményében befejezte a borosjenői Tisza-család őseiről írott terjedelmesebb tanulmányát, a másikban pedig Nádasdy Ferencz országbirót mint genealogust ismertette, ki 1664. táján országos gondjai mellett azzal a gondolattal is foglalkozott, hogy a Báthoryak családtörténetéről «igen szép emlékezetre való munkát» csináltat. Mindkét dolgozatról, mint üléseinken felolvasottakról tavalyi jelentésemben már volt alkalmam megemlékezni, s így ismertetésüket ezúttal mellőzhetem.,
Végül a genealogia körébe vág Doby Antal lev. tagnak egyik közelebbi vál. ülésünkön felolvasott dolgozata, melyben kimutathatni véli azt, hogy a Révay családnak két, eddigelé ismeretlen ágazata van, egyik Erdélyben, a másik Zólyommegyében.
A genealogiai tárgyú dolgozatokkal végezve, a sphragistika és heraldika köréből vettekről a következőket jelenthetem.
Fontosság és meglepő eredmény tekintetében első helyen áll Baróti Lajos tagtársunk dolgozata, melyben a pannonhalmi apátság kiváltságlevele hitelességének kérdéséhez újabb adalékkal járul. Értekezésének czélja az, hogy azt a részt, melyet Pauler Gyula az Árpádok korának történetírója az oklevél hitelességén ütött, adatával tágítsa, hogy végre eldőljön a hitelesség kérdése és véget érjen a másfélszázados harcz. Ez új érvet az oklevél pecsétje adja; erről úgytalálja, hogy hajszálnyira megegyezik Kálmán király 1109. évi oklevelének pecsétjével, hogy az nem is Szent-Istvánnak, hanem Kálmán királynak a pecsétje és így a kiváltságlevél sem ered Szent-Istvántól, hanem későbbkori hamisítvány. Azt hisszük, e fontos kérdésben még nem ez az utolsó szó és még akad szaktársaink közt, ki ahhoz egy vagy más irányban hozzá fog szólni.
Nem volt érdektelen Kropf Lajos hazánkfiának rövid közleménye, mely a II. Endre arany pecsétjén látható czímer ábrázolására vet világot. Egy 1217. évi arany bulláját úgy írja le az azt átíró császári közjegyző Aliottus Uguiccionis 1266-ban, hogy azon az az ábrázolás, melyet ekkoráig szívnek vagy hársfalevélnek néztünk, voltaképen egy kis pajzs, melyen kis oroszlán látható. A közjegyző e felfogását azonban az arany bullának néhány reánk maradt példánya nem igazolja.
Kitűnő heraldikusunk, Csoma József vál.tag, heraldikánk legérdekesebb korának termékeit, a Zsigmond király idejéből való czímeres leveleinket tette beható tanulmány tárgyává. A mintegy 64 drb ismert czímeres levél sajátságait modern heraldikai szempontból vizsgálván, megállapítja e korai időszakban a magyar heraldika jellemző tulajdonságait, úgy a hogy azok a pajzsban, az ábrázolásban, a sisakban és tartozékaiban nyilvánulnak. Tanulságos értekezésével tavalyi nagygyűlésünkön ismerkedtünk meg és nem mulaszthattuk el, hogy azt heraldikai szakirodalmunk gazdagítására mennél előbb közzé tegyük. Egy másik kisebb közleményében a Zsigmond király birodalmi kanczelláriájában kelt és magyar családok részére szóló czímeradományokról táplált nézeteit igazolja; míg egy.harmadikban 1626-ban kelt érdekes instrukcziót tesz közzé, mely adalék ahhoz, hogy miként iparkodtak a XVII. században tömegesen előforduló jobbágy-nemesítéseket és részükre armális kieszközlését követi instrukczió által megakadályozni.
A Rákóczi-kor fáradhatatlan és nagyérdemű búvára, Thaly Kálmán vál. tag. három ritka czímeradománynyal ismertetett meg. Mindhármat II. Rákóczi Ferencz, mint magyarországi vezérlő fejedelem adja ki az 1707. esztendőben. Egyik Pongrácz János, másik Gyöngyössy György, a harmadik Pöstyényi István hadi tisztek részére szól. A czímer mindháromnál egy; úgylátszik, hogy a kék mezőben kardot tartó könyöklő kar a kuruczoknál a konvenczionális katonai czímer volt. Thaly Kálmán tagtársunknak közléséből e ritka heraldikai emlékek közül immár négyet ismertünk meg.
Régi heraldikánk klasszikus korából való czímeranyagunk közlésére a lefolyt évben is kiváló figyelmet fordítottunk. A már eddig színes hasonmásokban közzétett régi czímerek sorozatához négy újat csatoltunk; úgymint hármat Zsigmond király idejéből: a Hassági Farkas családét 1418, a Kölkedy családét 1429, Kistárkányi Dénesét 1434. évekből és egyet Mátyás királytól: a Hradnai Holy családét 1488-ból. Kettő közülök Schönherr Gyula, egy Áldásy Antal vál. tagok, egy pedig Reiszig Ede tagtársunk közlésében látott napvilágot. E négygyel együtt heraldikánk e nagybecsű emlékeiből eddig összesen 49-et tettünk közzé színes hasonmásokban; a 49-ből 34 darab Zsigmond király korára esik; megismertettük tehát az eddig ismeretes 64 darab Zsigmondkori czímeradománynak több mint felét. Oly tudományos eredmény ez, melyre társaságunk büszkén hivatkozik.
Az a külön kiadvány, melyet a választmány határozatából már évek óta előkészítünk és melyre immár gazdag anyag van együtt, arra lesz hivatva, hogy e színes czímerlapokat, hazai heraldikánk e legbecsesebb alkotásait, rendbeszedve, megfelelő magyarázatokkal és az oklevélszövegekkel együtt ismertesse meg a szakkörökkel. Meg vagyok győződve, hogy e kiadvány a külföld szakköreinek figyelmét is fel fogja hivni hazai czímertanunk e megbecsülhetetlen emlékeire, melyekről nem is sejtették, hogy ily mennyiségben, ily gazdagságban és tanulságos sorozatban maradtak reánk.
A heraldikai közlemények közt megemlítem még Varjú Elemér tagtársunk alapos ismertetését a Siebmacher-féle czímergyűjtemény horvát része felől, melynek hiányos közjogi ismereteit és egyéb szerkesztési hiányait említett tagtársunk beható kritika tárgyává tette. Ugyancsak ő a czímerek eredtéről tartott felolvasást egyik vál. ülésünkön, bemutatván ezzel készűlőben lévő czímertanának egyik fejezetét. Ezzel végeztem azon tudományos eredményekkel, melyekkel társaságunk szaktudományainak műveléséhez a lefolyt évben hozzájárult. Habár nem is szólhatott jelentésem nagyobb mérvű lendületről, felvirágzásról, társaságunk anyagi gyarapodásáról, de az elmondottak alapján kétségtelen, hogy szellemi tekintetben, az elért tudományos eredmények szempontjából hanyatlás be nem következett. Társaságunk iparkodott kiadványaiban megtartani sőt emelni azt a tudományos színvonalat melyet tizennégy éves működésé alatt elérnie sikerült.
Jelentésemmel végezve, záradékul azt a kérelmet intézem a t. nagygyűléshez, hogy az alapszabályok által elrendelt jelentésemet tudomásul venni méltóztassék.
Fejérpataki László,
titkár.
Tárcza.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság f. évi október hó 29-én igazgató-választmányi ülést tartott, melyen Nagy Iván másodelnök elnöklete alatt jelen voltak: Bárczay Oszkár, Karácsonyi János, Komáromy András, Majláth Béla, Makay Dezső, Nagy Gyula, Schönherr Gyula, Szent-Ivány Zoltán, Szinnyei József, Tagányi Károly vál. tagok, Tóth Árpád pénztárnok és Fejérpataky László titkár.
Az elnök üdvözölvén a választmány tagjait és az ülést megnyitván Varjú Elemér társ. tag felolvasta «A czímerek eredete» czímű értekezését, mely mutatvány készülőben lévő heraldikai kézikönyvéből.
Ezután a titkár bejelentette a következő tagajánlásokat: pártoló tagokúl Báró Apor Istvánt Ákosházán (ajánlja br. Solymossy László), Ruszkai Kornis Ferencz nagybirtokost Debreczenben (ajánlja Ludányi Bay István), Országh Lajos földbirtokost Kisteleken (ajánlja a titkár); évdíjas tagúl Kempelen Bélát Kassán (ajánlja a titkár.) Az ajánlottak a társaság tagjaivá megválasztattak.
A titkár bejelentette, hogy Kellemesi Melczer István elhúnyt választmányi tag végrendeletében a társaságnak 100 forintot hagyományozott és hogy e hagyomány a társaság pénztárába befizettetett. A bejelentés tudomásul vétetvén, a választmány abban állapodott meg, hogy a hagyomány esetleges tőkésítéséről később fog határozni.
A pénztári kimutatás szerint az űlés napjáig volt
Bevétel 2059 frt 47 kr.
Kiadás 1363 « 63 «
Készpénz 695 frt 84 kr.
A társaság vagyona pedig 14,795 frt 84 kr.
Szent-Ivány Zoltán vál. tag tekintve azt, hogy az ügyészi állás betöltve nincs, és hogy fordúlhatnak elő ügyek, melyek ügyészi véleményt és működést igényelnek, indítványozta, hogy az ügyészi állás töltessék be. A választmány az indítványt elfogadta és a társaság ügyészének megválasztását a legközelebbi választmányi ülés napirendjére tűzte ki.
A titkár ezután a választmány egy korábbi határozata értelmében, mely szerint a nagygyűlés napját és tárgyait az őszi választmányi ülés fogja megállapítani, indítványozta, hogy a nagygyűlés deczember 10–12 közt oly napon tartassék meg, mikor az Akadémia terme rendelkezésre állhat; tárgyai pedig a következők legyenek: 1. Elnöki megnyitó. 2. Varjú Elemér társ. tag felolvasása e czímmel: «Czímeres emlékek az ezredéves országos kiállításon», egyes emlékek bemutatásával. 3. Titkári jelentés. 4. Pénztári kimutatás. A választmány az indítványt magáévá tette.
A titkár végűl kijelentette, hogy a következő, november hó végén tartandó választmányi ülés lesz hivatva a választmány kiegészítésére és hogy jelenleg egy választmányi hely van üresedésben.
A jegyzőkönyv hitelesítésére Bárczay Oszkár és Komáromy András vál. tagok kéretvén meg, az ülés véget ért.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság f. évi november hó 26-án Nagy Gyula és folytatólagosan Szinnyei József vál. tagok elnöklete alatt ig. választmány ülést tartott, melyen jelen voltak: Barabás Samu, Bárczay Oszkár, Boncz Ödön, Csánki Dezső, Makay Dezső, Schönherr Gyula, Szent-Ivány Zoltán, Tagányi Károly vál. tagok, Tóth Árpád pénztárnok és Fejérpataky László titkár.
Nagy Gyula vál. tag mint korelnök, megnyitván az ülést, felhívta Schönherr Gyula vál. tagot Doby Antal lev. tag «A Révayak két ismeretlen ágazata» czímű értekezésének felolvasására, mit a választmány tudomásul vett.
Az elnöki széket Szinnyei József vál. tag foglalván el, a titkár új évdíjas tagul bejelentette Haralyi Fejér Ignácz r. kath. lelkészt Sirokon (ajánlja a titkár), ki a társaság tagjává választatott.
A jelen választmányi ülés lévén hivatva új választmányi és levelező tagok választására, felbontattak a beérkezett választmányi tagsági ajánlatok, melyek szerint dr. Borovszky Samu és dr. Illéssy János urakat választmányi tagokúl ajánlják Tagányi Károly, Csánki Dezső és Barabás Samu vál. tagok; dr. Áldásy Antal társ. tagot pedig Fejérpataky László és Schönherr Gyula vál. tagok. Ezeken kívül levelező tagúl ajánltatott Petrovay György társ. tag Szinnyei József és Fejérpataky László vál. tagok által. Az első ajánlat, minthogy dr. Borovszky Samu úr atársaságnak nem tagja, Illésy János úr pedig a választmánynak már 1894. nov. 26-ika óta tagja, figyelembe vehető nem volt: s igy az elnök csak az utóbbi ajánlatokra nézve rendelte el a titkos szavazást. Ennek eredménye szerint dr. Áldásy Antalra esett 10 szavazat, Petrovay Györgyre mint levelező tagra pedig 11 szavazat. Ennélfogva Dr. Áldásy Antal atársaság igazgató választmányi, Petrovay György pedig levelező tagjaivá választattak.
A társaság ügyészének megválasztása a jelen választmányi ülésre tűzetvén ki: Szent-Ivány Zoltán vál. tag indítványt tett, hogy ügyészül dr. Fejérpataky Kálmán társ. tag választassék meg. A bekövetkezett titkos szavazás eredményeként az ajánlottra 11 szavazat esett, 1 szavazólap pedig üres volt; e szerint dr. Fejérpataky Kálmán atársaság ügyészének megválasztatott.
A pénztárnok jelentése szerint f. évi nov. 26-ig volt:
Bevétel 3505 frt 72 kr.
Kiadás 1865 « 58 «
Készpénz 1640 frt 14 kr.
A társaság vagyona 15,740 frt 14 kr., melyből 10,700 frt befizetett, 3100 frt pedig be nem fizetett alaptőke. A pénztár állapotának és az évi számadásoknak megvizsgálására bizottság küldetett ki, melynek tagjai Szinnyei József, Nagy Gyula és dr. Boncz Ödön vál. tagok.
A Bács-Bodrogh vármegyei történelmi társulat titkárának átiratára a választmány elhatározta, hogy a nevezett társulattal e kiadványokra nézve csereviszonyba lép és így folyóiratát annak megküldi.
A titkár végül bejelentette, hogy vett értesülés szerint az Akadémia ülésterme deczember hó 10-én rendelkezésre állhat és így a nagygyűlés e napon a múlt választmányi ülésen elhatározott programm szerint meg lesz tartható.
A jegyzőkönyv hitelesítésére Bárczay Oszkár és Makay Dezső vál. tagok kéretvén meg, az ülés véget ért.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság deczember hó 10-én tartotta tizennegyedik évi nagygyűlését, melyen Thaly Kálmán vál. tag elnöklete alatt jelen voltak: Áldásy Antal, Boncz Ödön, Illéssy János, Makay Dezső, Schönherr Gyula, Szinnyei József vál. tagok, Soós Elemér lev. tag, Békefi Remig, Daniel Gábor, Reviczky István, Varjú Elemér társ. tagok, Tóth Árpád énztárnok és Fejérpataky László titkár.
Thaly Kálmán vál. tag a titkár indítványára elfoglalván az elnöki széket, a nagygyűlést rövid beszéd kíséretében megnyitotta és üdvözölvén a megjelent tagokat, a társaság nevében örömét fejezte ki azon legfelsőbb kitüntetés alkalmából, mely a miniszteri tanácsosi czím adományoztatásával Szilágyi Sándor másodelnököt érte. Indítványozta, hogy a társaság e legmagasabb kitüntetés alkalmából másodelnökét küldöttség által üdvözölje és a fölött érzett örömének nagygyűlési jegyzőkönyvében adjon kifejezést. Az indítvány elfogadtatván, a nagygyülés jegyzőkönyvébe iktatta a megérdemelt és közelismerésben részesülő kitüntetés fölött érzett örömét, és felkérte az elnöklő vál. tagot, hogy ezt Szilágyi Sándor másodelnökkel egy küldöttség élén tudassa.
Ezután Varjú Elemér társ. tag olvasta fel «Czímertani és sphragistikai emlékek az ezredéves országos kiállításon» czímű értekezését, melynek folyamán ez emlékek legnevezetesebbjeit rajzokban és egyéb reproductiokban is bemutatta. Az értekezést jelen füzetünk közli; úgyszintén Fejérpataky László évi titkári jelentését is a társaság 1895/6. évi működéséről, mely a nagygyűlésnek következő tárgya volt.
A Tóth Árpád pénztárnok által felolvasott pénztári kimutatás a következő részletes adatokat tartalmazta:
Bevétel 1896 decz. 9-ig:
1. Pénztári maradvány az 1895. évről:
a) készpénz 345 frt 86 kr.
b) téves könyvelés miatti megtérítés 50 « – «
2. Értékpapírok kamatai (10,600 frt 4 % koronajáradék és 100 frt 4 % hitelbanki nyeremény kölcsön-kötvény után) 428 « – «
3. Alapítványok kamatai (3100 frtnyi be nem fizetett alapítvány után 5 %) 100 « – «
4. Pártoló tagdíjakból 1430 « – «
5. Évdíjakból 1199 « – «
6. A Turul egyes füzeteinek, a Nemz. Zsebkönyvnek és a Tárgy- és Névmutatónak eladásából 95 « 25 «
7. Alapítvány-befizetés (hagyomány) 100 « – «
8. Rendkívüli bevétel 16 « 61 «
Összesen 3764 frt 72 kr.
Kiadás.
1. Személyi járandóságok (titkár 300 frt, jegyző 200 frt, pénztárnok 250 frt) 750 frt – kr.
2. Irói tiszteletdíjak és szerkesztés 502 « 50 «
3. Nyomda – « – «
4. Szinnyomatok készítése 310 « – «
5. Metszetek, rajzok 43 « – «
6. Utánvételi expediczió költségei 40 « 80 «
7. Irodai átalány (titkárnak 40 frt, pénztárnoknak 20 frt.) 60 « – «
8. Társulati szolga díja 60 « – «
9. Ujévi ajándékok, pénzbeszedési díjak, másolatok stb. 93 « 66 «
10. Tőkésítés – « – «
11. Rendkívüli kiadás 31 « 64 «
Összesen 1891 frt 60 kr.
Készpénz-egyenleg 1873 frt 12 kr.
Vagyonállás 1896. decz. 9-én:
1. Értékpapírok névleges értékben az osztrák-magyar bank budapesti főintézeténél kezelési letétbe helyezve (21,000 korona koronajáradék 4%, 100 frt jel-jelzáloghitelb. nyer. kölcsönkötvény 4 %) 10,700 –
2. Kötelezvényekkel biztosított alapítványok 2,600 –
3. Kötelezvény nélküli alapítványok 500 –
Alapítványok összege 13,800 frt – kr.
Áthozat 13,800 frt – kr.
4. A középkori czímeralbum és a Nemzetségi Zsebkönyv czéljaira a takarékpénztárban két könyvre elhelyezett összeg 300 « – «
5. Az 1896 decz. 9-én mutatkozó készpénz-egyenleg 1,873 « 12 «
Összesen vagyon 15,973 frt 12 kr.
Minthogy a választmány a pénztár és a számadások megvizsgálásáról már intézkedett, a pénztári kimutatást a nagygyűlés ideiglenesen tudomásúl vette.
A jegyzőkönyv hitelesítésére id. Daniel Gábor társ. és Makay Dezső vál. tagok kéretvén meg, a nagygyűlés véget ért.
Szakirodalom.
A Vargyasi Daniel család.
Egy nagy érdekű munkával gazdagodott családtörténeti irodalmunk. Vargyasi id. Daniel Gábor főrendiházi tag, ki évek kitartó szorgalommal s lelkiismeretes alapossággal tanulmányozza nemcsak saját családjának, hanem a vele közeli vagy távoli összeköttetésben állóknak is, történetét s nemzedékrendét, valamint czímereiket is. 1894-ben kiadta dr. Vajda Emil főreálisk. tanár szakavatott szerkesztése mellett családjának okmánytárát«A Vargyasi Daniel család közpályán és a magánéletben»czím alatt, s ezt követte folyó évben «A Vargyasi Daniel család eredete és tagjainak rövid életrajza» magától id. Daniel Gábortól megírva. Mindkét munka a Franklin-társulat kiadásában jelent meg, vaskos kötetekben.
Az okmánytár 1499-től napjainkig bő gyüjteményét tartalmazza érdekesebbnél érdekesebb okmányoknak, melyek a Daniel családdal összeköttetésben állott más családoknak nemzedékrende felől is, melyek megállapítása különösen a székely családoknál igen sok nehézséggel jár, számos adatot szolgáltatnak a genealogusnak, de különben is nagyobbára fontos történelmi becscsel bírnak, úgy hazánk politikai történelmének, mint társadalmi és kulturhistóriájának szempontjából. A családtörténet és életrajzokat tartalmazó kötet nagy forrástanulmánynyal s világos és érdekes előadással van megírva s igen sok világot vet az erdélyi politikai történet és szereplőinek közelebbi megismeréséhez.
E kiváló becsű munkára genealogiai szempontból még vissza fogunk térni.
K. B.
Felhívás.
Felkérem a t. tagtársakat, hogy a ki a Mótusz családra vonatkozó adatok birtokában van, ez adatokat közölni avagy útbaigazítást adni szíveskednék. A Mótusz család Liptómegyéből Alsó-Prásztokról származott, azért Prásztokai Mótuszoknak is irták magukat.
Miskolcz, 1896 szeptember 29-én.
Oroszlányi László.