Tartalom
1885
1885-1
TURUL
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság Közlönye
AZ IGAZGATÓ-VÁLASZTMÁNY MEGBIZÁSÁBÓL SZERKESZTIK
BÁRÓ NYÁRY ALBERT ÉS FEJÉRPATAKY LÁSZLÓ TITKÁR
HARMADIK KÖTET.
1885-DIK ÉVI FOLYAM.
BUDAPEST
KIADJA A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG.
MDCCCLXXXV
1A MOHORAI VIDFFYEK CZIacute;MERES-LEVELE ÉS NEMZEDÉKRENDJE.
(Első közlemény.)
Színes czímerrajzzal.
A fi-ágon kihalt mohorai Vidffy család majd harmadfél századon át virágzott Nógrád és Hont vármegyékben. Első, általunk ismert törzse, Mihály, a XIV. század vége felé élt. Ennek fia: Vid (I), nógrádmegyei Mohora nevű birtokáról Mohorai-nak nevezte magát s mint Zsigmond királynak híve, ennek azon fényes magyar kiséretéhez tartozott, mely őt sok évi németországi útjaiban mindenütt követé s nevezett királytól ugyancsak ily külföldi utazás alkalmával, 1418. évi julius havában, Strassburgban – úgy itthon, mint Németország különböző vidékein teljesített hű szolgálataiért – nehány társával együtt, czímert nyert, «nemességük nagyobb dicsőségére», mint az illető oklevél mondja.
Sajnos, hogy ezen oklevél fölötte szakadozott állapota miatt, a különben ép czímerképből a sisaktakaró bal foszladéka az azt környező virágdíszítménynyel együtt, valamint a szövegnek épp azon részei hiányzanak, melyekből a czímert nyerő mohorai Vid szolgálatainak részleteit, valamint többi adomány-társainak teljes névsorát megismerhettük volna. Ez utóbbiak közűl csupán egy Miklós-nak és János mesternek, Perényi Péter országbíró itélőmesterének nevei vehetők ki, a nélkül azonban, hogy a meglévő szövegből ezeknek miféle rokonsági viszonya Mohorai Vidhez kitűnnék.
A hártyára irott oklevélnek szövege imez:
Sigismundus dei grati Romanorum rex semper augustus ac Hungariae Dalmatiae Croatiaet etc. rex, omnibus Christi fidelibus tam praesentibus quam futuris praesertium notitiam habituris, salutem in eo, qui dat regibus regnare et victoriose triumphare. A claro lumine throni regii, velut e sole radii, nobilitates legitimo iure procedunt et omnium nobilitatum insignia a regia dignitate sic dependent, ut non sit dare alicuius generositatis isngine, quod a gremio non proveniat regiae claritatis. Sane ad universorum tam praesentium quam futurorum notitiam harum serie volumus pervenire, quod fidelis nostrae maiestatis veniens in praesentiam, propositis et recensitis suis fidelibus servitiis et fidelium obsequiorum gratuitis meritis sincerisque complacentiis [utique] acceptis et laudandis, quibus ipse sacro nostro diodemati ...................... agendis, prosperis scilicet et adversisi, signanter ...... ...................... nostro regno Hungariae et praesentibus Alamaniae.......indefesse studuit complacere reddiditque se gratum et acceptum, arma seu nobilitatis insignia [in praesentium litterarum nostrarum capite] depicta maiestati nostrae exhibendo, a nostra celsitudine eadem arma seu nobilitatis insigmia sibi et per eum..........magistro Johanni de .. e .. [Nesa?] prothonotario magnifici [Petri de Pe-]ren, iudicis curiae maiestatis ................................................ gratis affectibus intuentes, fidelium obsequiorum ............... nibus ac indefessis hactenus erga nostram ............. quottidieque claret et in antea eo studiosius clarere [poterit, quanto se et suos] singularioribus gratiis sentiet decoratos, animo deliberato [et ex certa nostrae] maiestatis scientia, eidem Vito et per eum Nicolao ...... et Johanni praedictis, ipsorumque haeredibus et posteritatibus universis, ad praerumque haeredibus et posteritatibus universis, ad praefati Viti supplicationis instantiam, praescripta arma seu nobilitatis insignia, hic depicta ac pictoris magisterio distincte descripta, virtute praesertium conferimus, immo de habundantiori plenitudine specialis nostrae gratiae, ad maiorem praelibati Viti et aliorum supradictorum nobilitatis gloriam, proprio motu concedimus, damus et elargimur, ut idem Vitus et alii supradicti, ipsorumque haeredes et posteritas universa, nata et nascitura, haec arma seu nobilitatis insignia, prout praesentibus literis nostris circa principium appropriatis coloribus diversis, inserta pictura denotat et declarat, a modo et in antea in proeliis, hastiludiis, tornaementis et in omni exercitio militari et clientali gestare valeant pariter et deferre, gaudeant igitur favore regio ac de tanto munere singularis gratiae antefatus Vitus et alii supradicti, eorumque posteritas merito exultet, tantoque fideliori studio ad honorem regium eorumdem in antea solidetur intentio, quanto se et suos ampliori praeventos conspiciunt munere gratiarum. Praesentes autem ad praemissorum memoriam perpetuam, cum pendenti nostro secreto regio sigillo, quo ut rex Hungariae utimur, munitas, praelibato Vito et aliis supradictis, ipsorumque haeredibus et posteritatibus universisi duximus concedendas. Datum in nostra imperiali Argentinensi civitate quarta die Julii, anno domini millesimo quadringentesimo decimo octavo, regnorum nostrorum anno Hungariae etc. tricesimo-secundo, Romanorum vero octavo.
Az oklevél, melynek; eredetie a Kubínyi család kóvári ágának levéltárában őriztetik, eredetileg halvány rózsaszínű selyem zsinóron lefüggött pecséttel volt ellátva, ez azonban jelenleg hiányzik.
A Mohorai Vidnek és társainak adományozott czímer, mely az oklevél jobboldali felső szögletében, a sorok elébe festve szemlélhető s melynek képmását itt bemutatjuk, a balra vagyis az oklevél szövege felé hajlott dobor pajzs vörös mezejében, két kivont s aranyozott fokú kard között, egy szakálos török alakját tünteti fel, halvány kék s fent arany szegélylyel ellátott köntösben, melynek fejét hátra kötött s hátúl lefelé lengő fehér kendő fedi, homlokát pedig arany párta-abroncs veszi körűl. A szintén balra fordított nyilt sisak oromdíszét hasonló török alak képezi, azon különbséggel, hogy ennek köntöse nem kék, de vörös. Az ezüsttel bélelt vörös sisaktartó egyszerű és símán színezett foszladékaiból csak a jobboldali van meg, minthogy mint érintők, a baloldali, az oklevél ezen részének szakadozott volta miatt hiányzik. Az egészet vörös kereten belűl, halvány zöld virágszálak veszik körűl, a felső jobb szögletben ezüst, a többiekben pedig arany rózsákkal. Azon körűlmény, hogy ezen czímerképet, az oklevél szavai szerint, maga Mohorai Vid terjeszté fel Zsigmond királynak, oda látszik mutatni, hogy az abban ábrázolt főalak Vidnek valamely vitéz tettére vonatkozott, mely szerint ez talán ily török főnököt a csatamezőn elfogott vagy megölt volt.
A czímerkép arányai ezek: a pajzs aljától az oromdísz legfelső pontjáig: 16.1 ctm., mely magasságból a paizsra 8.5 ctm., az oromdíszre a sisakkal együtt pedig 7.8 ctm. esik, a paizs szélessége 7 ctm. Látnivaló, hogy ezen arányok elütnek azoktól, melyeket azon korból való czímerképek nagyobb részénél találni szoktunk, mert itt az oromdísz a sisakkal együtt, nem hogy magasabb volna a paizsnál, de ennél 0.7 centiméterrel kisebb. Egészben véve ezen czímerkép az eddig ismertek t. i. a «Turul»-ban eddig kiadottak, valamint a kezünknél lévő kiadatlanok (XV. századbeliek) közt a legmagasabb. Mázszerkezetére nézve azon magyar czímerképek számának szaporításához járul, mely eltérőleg a külföldi s különösen franzia heraldikai szabálytól, a fémes színek mellőzésével, vagy csak csekély alkalmazása mellett, csupa színmázat tüntetnek fel s melyeknek száma, mint valószinűleg az ezutáni közleményekből is kitünni fog, nálunk túlnyomó volt a XV. században, mi oda látszik mutatni, hogy azon czímertani szabály, mely a paizs mezejének és a főczímeralaknak színezésénél a fémes és színmázas festékek felváltva való alkalmazását kivánja meg – valamint Németországban nem,* Hefnek német heraldikus alighanem tévedett, midőn a németországi nagyszámú színmázas czímerekre, nézve is az említett francia czímertani szabályt, alkalmazni óhajtván, úgy okoskodott, hogy azon színmázas czímerek eredetileg nem voltak gáncsos czímerek (franczia értelemben), de hogy fém-mázaik oxidálása és átváltozása által lettek azokká, miután, úgymond, az oxidált ezüst kék színre szokott változni, a többnyire vörös alapra alkalmazott arany máz lekopása után pedig a vörös szín marad fenn – holott az ezüst festék oxidálás által nem kék, de fekete színre szokott átváltozni, mint erről ki-ki meggyőződhetik, ha régi czímerképek eredeti festményeit vizsgálat alá veszi – a lekopott arany szinezések pedig nagyobbrészt csak betűknél mutatnak halvány vörös alapszínt, de a czímerképeknél – eddigi tapasztalataink szerint legalább – többnyire az oklevél puszta, színezetlen hártyáját tüntetik fel.* úgy nálunk Magyarhonban sem jutott teljesen érvényre, mert alig tehető fel, hogy királyaink midőn híveiket, kik többnyire előkelő és büszke nemes urak valának, czímer-adományozások által ki akarák tüntetni, nekik czímertani tekintetben kifogás alá eshető vagy gáncsolható czímereket adományoztak volna «nemességük nagyobb dicsőségére», mint az illető oklevelek többnyire ki szokták jelenteni.
Mohorai Vid czimere 1418.
Mohorai Vid alapítója lett a mohorai Vidffy családnak, minthogy utódai ő róla magukat Vidffyeknek kezdték nevezni s ezen nevet a végső ízekig híven megtartották, megkülönböztetésűl a mohorai Bak családtól, mely szintén mohorai előnévvel élt, Alsó-Mohorán levél birtokos, míg a Vidffyek Felső-Mohorát ismerték öröktulajdonuknak.
A Vidffy családról ismertetést hozott Nagy Iván «Magyarország családai» czímű gyűjteményes munkája, a VII. kötet 578. XII. kötet 180–81 és 475–76. lapjain. Minthogy azonban a kezüknél lévő adatok lehetségessé teszik az ott közlötteket, különösen a Vidffyek származékrendét kiegészíteni s részben kiigazítani, legyen szabad ezúttal erre is kiterjeszkednünk.
Mohorai Vidnek három fia volt, ú. m. János mester, I. László és I. Sebestyén, kik közűl I. László, hontmegyei Nagy-Csalomja birtoka után csalomjai előnevet használt és első volt, ki atyjáról Vidffy-nek nevezte magát, de úgy látszik, maradék nélkül halt el, – I. Sebestyén szinte Csalomjai előnévvel élt, de pestmegyei Farnos birtokáról Farnosi-inak is mondatott.* Nagy Iván, Magyarország családai XII. 181. l.* Ezen Sebestyén túl a Dunán, a vasmegyei Hetye helységben is birt* Hazai okmánytár, IV. 336, 360, 365 és 382. l.* s ugyanott több társával ú. m. Kelledi Gállal és Hetyei Istvánnal elkövetett hatalmaskodásai miatt, nevezetesen mert 1444-ben kis-somlyói Balázsnak hetyei szántóföldéből foglaltak s 1459-ben erdejét kivágatták, valamint özvegy Hetyei Illésnél és leányát, Annát erőszakosan az ő hetyei udvarházukba vitték és letartóztatták – ellene és nevezett társai ellen László király és az országos tanács rendeleteiből a csornai konvent és Vasmegyei törvényszéke által vizsgálatok eszközöltették s mindhárman több izben a király elébe idéztettek. I. Sebestyénnek két fia volt, ú. m. II. László és II. Sebestyén, kik, mint alább látni fogjuk, 1497-ben Farnosiaknak neveztettek, de Sebestyén Csalomjai Vidffy néven is fordul elő az egykorú oklevekben.* Lásd a tudós Kovachichnak csalomjai Vidffy Sebestyénre vonatkozó megjegyzését: Suppl. ad Vestigia Comitiorum, II. 255. l., – hahogy ezen megjegyzés II. Sebestyénre, és nem atyjára, I. Sebestyénre vonatkozik, ámbár Kovachich Vidffy Ambrussal egykorú, tehát a XV. század második felében kelt okleveleket említ.*
Ezen három testvér közűl a Vidffyek tulajdonképeni ágazata János mestertől származott le, ki nem csekély tehetséggekkel és jogismeretekkel lehetett felruházva, mert a jeruzsalemi sz. Jánosról nevezett s azon korban nagyhatalmú lovagrend magyar- és tótországi főnökének, Szentgyörgyi Tamás gróf auránai perjelnek legbensőbb familarisa s ama lovagrendnek főügyvezetője és gondnoka volt* Az oklevél szavai: «familiaris nostri specialissimi, solicitatorisque et provisoris universarum causarum ecclesiae nostrae praedictae....»* s mint ilyen a nevezett auránai perjeltől a neki és az említett lovagrendnek szivességből és jóakaratból teljesített számos szolgálataiért 1453. évben a nógrádmegyei Szirák birtokot, melyet már elébb is birtokolt, nyerte adományba «praedialis» czímen, oly föltétel alatt t. i. hogy azon birtoktól a nevezett kereszteslovagok esztergomi egyházának évenként egy akó bort (unum vas vini, sexaginta cubulos Budenses in se continens) és egy mérő buzát (unam garletam frugum) adni, vagy ha ezt nem tehetné, minden hadba-szállás alkalmával két lovas vitézt a keresztesek zászlaja alá állítani tartozzék.* Lásd az illető oklevelet kézirati másolatban Pray, Mss. Tom. XVI. p. 236, és kiadva: G. Pray, Dissertatio hist. crit. de prioratu Auraae p. 48–50.* 1474. évben, nagycsalomjai Vidffy László nevében is, Nyéki Imre honti alispán és birótársainak bizonyság-levele szerint, Kóváry Lászlóval és Simonnal, valamint Kenderesy Balázszsal s ennek fiával Benedekkel oly egyességre lépett, hogy összes egymás ellen támasztott pörös ügyeiket kölcsönösen beszüntették. Ezen pörös kérdések azon mohorai birtokrészre vonatkozhattak, melyet néhai Kóváry Pál, László atyja és Gara Miklós nádor itélő-mestere, kövesdi máskép mohorai Bak Istvántól szerzett volt meg.* Fejér, Codex dipl. X. 8. pp. 453–5, 471–4 és 495.* János mester, ki még nem élt a Vidffy névvel, valószinűleg az ország déli részein is volt birtokos, legalább az 1447. évi országgyűlésen egy Vitusfia János, mint Varasdmegye követe, említtetik.* Pesty Frigyes «A horvátok képviseltetése a m. országgyülésen», Egyetértés 1884. 187. sz.* Három fia marad, ú. m. Miklós mester, váczi olvasó-kanonok, továbbá:Ambrus*Ered. oklevél a kubinyi cs. levéltárában.* és Márton, kik már Vidffyek-nek irattak, mohorai előnévvel.
Ambrus 1477. évben Báthory István országbirótól másolatban kivette Gara Miklós nádornak 1404-ben kelt oklevelét, melyben a nógrád- és hontmegyei királyi vámok és tizedek össze valának írva.* Ered. oklevél a Kubinyi cs. levéltárában.* 1486-ban Nógrád vármegyének alispáni tisztét viselte* Mocsáry, Nógrád vármegyének historiai stb. esmértetése IV. 232. l.* s különös érdeméűl rovatik fel, hogy I. Mátyás király 1486. évi törvényeinek kinyomatását «Constitutiones incliti regni Vngarie» czím alatt, létesítette, mint ezt az illető könyvecskének előszava magasztalólag említi, hol Vidffy Ambrus «nagyságos» czímmel illettetik.* M. G. Kovachich, Supplementum ad Vestigia Comitiorum, II. 255. l. – és Tudom. Gyűjt. 1833. II. 34. l., hol Horvát István úgy vélekedik, hogy az illető nyomtatvány előszava alatt látható B. R. L. betűk a kiadó nevét rejtik, kik ő «Blasius de Rakamaz Literatus»-nak lenni gyanít – s hogy Vidffy Ambrus ama törvényt vele csak közlötte --- de ama kezdőbetűk után következő jegyzetnek ezen szavai: «Humanitate quadam et profecto innata bonitate non mediocri magnifici Ambrosii Wydffy de Mohora, vice-comitis comitatus Neugradiensis opusculum hoc: in primis participatum; castigatum tandem et: impressum exstat, cujus sane ingenium ad optimarum artium cognitionem, commodumque et profectum reipublicae: et agendo, et consulendo natura comparatum est» – oda látszanak mutatni, hogy Vidffy Ambrus ama törvényeket nem csupán közölte a névtelen kiadóval, de egyúttal bőkezűsége által azoknak kinyomatását lehetővé tette, mely értelmezés felé hajlott Kovachich is, midőn ezt írta (Suppl. ad Vest. Comit II. 310): «Ambrosius Vidffy de Mohora..... cujus beneficio Mathiae I. Corvini R. Decretum majus typis editum esse in Epistola supra ad Annum 1486 relata commemoratur.»* 1487-ben kezdetét vette egy hosszú, százados pör, melyet a Vidffy és Kóváry családok a Kóvár, Nagy- és Kis-Csalomja faluk határai közt feküdt Kóvárszeg nevű birtok miatt egymás ellen folytattak. Ez évben ugyanis Orbán egri püspök, kir. kincstárnok és a nádor elébe tartozó ügyekben kiküldött királyi biró, tisztelendő Miklós mester váczi kanonoknak és mohorai Vidffy Ambrusnak, kiket Thábi István képviselt s kik a Baboni Barnabás által képviselt Kóváry László elleni ügyben igért oklevél-előmutatásukat nem eszközölhették, e czélból újabb határidőt tűz ki.* Ered. oklevél a Kubinyi cs. levéltárában.* 1489. évben Miklós mester és Ambrus ugyanazon ügyben, a törvényes birság lefizetése után újabb halasztás nyernek.* Eredeti oklevelek a Kubinyi cs. levéltárában.* Nyolcz évnek kellett elmulnia, míg ezen ügy egy lépéssel ismét előbbre haladt, t. i. 1497-ben a váczi káptalan előtt almási Hanczo János, Kóváry Ferencz és János nevében eltiltotta mohorai Vidffy Ambrust és fiát Lőrinczet, valamint farmosi Sebestyént és Lászlót, Sebestyén fiait, Kóvárszeg nevű szántóföld és erdő részletek birtoklásától.* Eredeti oklevelek a Kubinyi cs. levéltárában.* Egy évszám nélküli oklevél töredék szerint pedig Kis-Csalomjai Miklós és Balkan, többi rokonaik nevében is, ellent mondtak a hontmegyei Nagy-Csalomja falura és Kapasz pusztára, valamint a nógrádmegyei Szent-Lőrinc, Felzerfalu és Mamoncz pusztákra vonatkozólag Mohorai Vid unokája, Miklós mester* «Magister Nicolaus filius Johannis filii Viti de Mohora, lector et canonicus ecclesiae Waciensis ac Ambrosius et Martinus fratres eiusdem magistri Nicolai lectoris.»* váczi olvasó-kanonok és testvérei: Ambrus és Márton által való birtoklásának.* Ered. oklevél.* Ugyancsak 1497. évben Vidffy Ambrust egy másik pörben mint nyertes félt találjuk a Nagy-Csalomja szomszédságában fekvő Ipolykeszi falu egyik birtokosa, Balázs literatus és neje, Potentiana asszony ellenében, kiket Zápolya István nádor azon tettük miatt, hogy jobbágyaik által egy körtefát, mely a Nagy-Csalomjáról Ipolykeszibe vezető őt mellett határt képezett, kivágattak és Vidffy Ambrus földeinek részét elfoglalni akarák – hatalmaskodás bűnében elmarasztalt s a váczi káptalan által nevezett Balázs litteratus összes, bárhol fekvő javait, nejének pedig 50 márka vagyis 200 arany forint erejének összes hozományát és kelengyéjét, kétharmad részében a biróság és egyharmad részben felperes Vidffy Ambrus részére lefoglaltatta.* Ered. okl. a Kubinyi cs. levélt.* Hat évvel később, 1503-ban Vidffy Ambrus Szentgyörgyi Péter országbiró előtt 175 forint készpénz felfizetése mellett, pribeli birtokrészét elcserélé bizonyos Apollina asszonynyal, ennek mohorai birtokrészeért.* U. o.* A következő 1504. évben jelen volt a Rákoson tartott országgyűlésen, minthogy az 1495. évi 26. törvényczikk rendelete szerint a nemesség nem követek által képviselve, de fejenként tartozott az országgyűléseken megjelenni – s azon országgyűlés befejezése után harmadnapra midőn többekkel ú. m. Kalondai Györgygyel, vojkoczi Vidffy Miklós mester tótországi itélőmesterrel s másokkal dereglyén Budáról Pestre át akart hajózni, a dereglye egy malomba ütődve, felfordult, s Vidffy Ambrus és társai, – «ezen vitézlő és örök emlékezetre méltó férfiak», mint egy régi feljegyzésben ránk marad – a hullámok közt lelék halálukat.* M. G. Kovachich Suppl. ad Vest. Comit. II. p. 309.*
Hogy a fönt említett vojkóczi Vidffy Miklós mester, Tótországi itélőmestere, ki Vidffy Ambrussal együtt fúlt a Dunába, a mohorai Vidffyek családjából vette-e eredetét, vagy éppen egy személy volt-e azon Vidffy Miklós mesterrel, ki, mint föntebb láttuk, 1487–9. években mint váczi olvasó-kanonok említtetett – a kezüknél lévő adatokból ki nem tűnik.* Nagy Iván külön horvátországi családból valónak véli. Magyarország csal. XII. 181.*
KUBINYI FERENCZ.
MISKOLCZ CZIacute;MERE.
(Hét rajzzal.)
A ki csak valamennyire is ismeri a középkori jogszokásokat és városi szervezeteket, tudja, hogy mily nagy fontossága volt a köz- és magánéletben egyaránt bárminemű functiónál is a pecsétnek és pecsételésnek. Volt idő, midőn maga a perbe idézés is a biró pecsétjének puszta megküldéséből állott. Innen van, hogy tulajdon pecsétjére mindenki büszke, azt féltékenyen őrzi, hogy testületeknek és városoknak maga a koronás király adományoz pecséteket, sőt ő engedélyezi a különböző színű pecsétviasz használatának jogát is, s hogy armálisokban és diplomáknak, vagy ha czímert adományoz, mindig megemlíti a királyi adománylevél, hogy azzal szabad-e pecsétein is élni az adományozottnak.
Annyira megy e korban a pecsétek fontossága, hogy a midőn különböző csalási czélból azokat hamisítani kezdék, törvény hozatik a bűnösökre, mely hűtlenséget s fej- és jószágvesztést mond ki reájok.
Azt hiszem könnyű megérteni a kor műveltségi állapotából a pecsétek fontosságát. Kevés volt az írni, olvasni tudó ember. Ha valaki meg akart győződni valamely tény vagy parancs valódiságáról, első sorban a pecsétet nézte meg, mert azt talán már ösmerte s csak annak engedelmeskedett. Éppen ezért fordulhatott elő azután annyi visszaélés is. Keserűen emlékezhetünk vissza például arra az esetre, midőn a IV. Béla alatt hazánkba tört tatárok a királyi pecsét alatt rendeletet bocsátottak ki az elbujt néphez, hogy térjenek vissza, s mikor visszatértek, lekaszaboltattak, vagy fogságba ejtettek.
Különösen becses kincse és ereklyéje volt városainknak a város pecsétje. Rendszerint czímerét is hordozta benne, s mig egy részről királya kegyeire s az őrökre emlékeztetett, más részt minden hivatalos okmányának hitelessége attól függött; a miért is sohasem mulasztják el az okmányok záradékában megemlíteni, «miről is kiadtuk ezen városunk közönséges pecsétjével megerősített levelünket».
A mindenkori főbiró kezénél feküdt ez ereklye s esküjének jelentékeny része ezen pecsét hűséges kezelése és megőrzésére vonatkozott.
Ha háborús idők zivatarai között a féltékenyen őrzött kincs még is elveszett volna, legsürgősebb dolga volt a magistratusnak azonnal újat csináltatni a régi lenyomatai után, vagy ha már az sem volt lehetséges, sürgős kérelemmel fordulni a királyi felség színe elé, egészen új pecsétnek adományozásáért.
Kétségtelen, hogy községgé alakulása óta Miskolcz városának is mindenkoron volt törvényesen és rendszerint használt hivatalos pecsétje. Alig fér ahhoz is kétség, hogy miután, mint e folyóiratban már más alkalommal kimutatnunk sikerült, a Miskócz nemzetség birtokolta legrégibb időktől fogva területét, s általában fejlődésére és alakulására oly befolyással volt, hogy utóbb nevét is e nemzetségtől vette s minden valószínűség szerint e nemzetség elismert czímerét a sas használta városi czímerésül. S ez állításunk nem pusztán hozzávetés. Önként folyt az a középkori jogszokásokból és gyakorlatból, s nem egy ösmert példa van reá.
Fájdalom azonban eddigelé egyetlen esetben sem találtunk ilyen pecséttel ellátott okmányt. Nem lehetetlen azonban, hogy még felfedezhetünk ilyet is.
Legrégibb eddig ismét pecsétje városunkban az, mely a város magistratusának egy 1389-ik és julius 7-én kelt kiadványán látható. Az okiratban bizonyíttatik, hogy Meszes Benedek miskolczi jövevény a Mályi hegyen levő szőllőjét 24 márkáért a ládi paulinus conventnek eladja.* Országos Levéltár. Dipl. oszt. 7511. szám. Paulinus conventek ládi iratai.*
A hosszúkás papir okmány aljára sárga viaszba van nyomva a pecsét töredéke, mint ábránkon látható:
A köriratból jóformán csak másfél betű vehető ki. A pecsét közepe azonban, a czímerszerű fő tárgygyal világosan látható. Egy liliomos három ágban végződő koronával díszített emberfőt ábrázol; úgy látszik egész mellkép volt, mert a vállak rajzának némi folytatása szintén kivehető még.
A kérdés az, kit ábrázolhat ez alak? Tekintve azt, hogy a város az Avas hegyen levő templomának és így a városnak is Szent István király volt védszentje s tekintve továbbá azon érmészeink előtt ismeretes tényt, hogy első szent királyunk iránt való hódoló tiszteletének a nemzet azzal is kifejezést adott, hogy halála után még századok mulva is alakját az ország pénzeire verette, épp úgy a mint azt később Szt.-László arczképével tette: az látszik legbizonyosabbnak, hogy Miskolcz város lakossága osztozkodva e kegyeletben, czímerűl szintén a Szent István király arczképét vette fel pecséteibe is. A liliomos korona ugyan azt a gondolatot is támaszthatja bennünk, hogy a fő talán Nagy Lajos királyt ábrázolja az Anjouk liliomos koronájával fején. Azt sem lehetetlen, hogy ő ajándékozta e pecsét jogát a városnak, mert hiszen a diósgyőri várban oly örömest tartózkodó leánya Mária révén bizonyára kegyelte Miskolcz városát is. Véleményünk szerint azonban a két feltevés közűl egyiknek oklevetetlenűl állania kell, hogy melyiknek, azt szintén talán majd csak a jövőben dönti el valamely szerencsés kutatás.
Hogy különben keletkezése csaknem a XIII. vagy a XIV. század elejére esik, legbiztosabban megitélhető a pecsét stiljéből és munkája modorából. A szakértőt rögtön azokra a byzanti művészek által készített első rézpénzekre emlékezteti, melyek IV. Béla királyunk alatt voltak forgalomban s ma is nagy számban találtatnak különösen Borsodmegye területén. Egyik veret előlapjának rajzát, melyen a király fiával együtt trónon ülve ábrázoltatik, összehasonlításul itt közöljük.* Weszerle érmészeti táblái. Tab. XVII. Nro 11.*
Különösen az arcz modellirozása, a száj, szemek és az orr ábrázolásának hasonlósága meglepő. Annyival valószínűbb különben, hogy tárgyalt pecsétünk is byzanti, vagy ha úgy tetszik izmaelita művész munkája, mert hiszen Miskolczon görögök már akkor megtelepedve élnek s ők rendszerint a város fürminderei, ötvösei és lakatosai. Utóbb már Nagy Lajos idejében pedig a borkereskedés kerítik kezeik közé.
Pecsétünk kora különben e szempontból már csak azért is meglehetős pontosan meg van határozva, mert az okmány, melyen szerepel, Zsigmond és Mária királyné közös országlása idejére 1389-re esik, s bizonyos, hogy már akkor is jó régi lehetett, mert hiszen az okmány szövege azt mondja, hogy azt szokott pecsétjükkel erősítik meg.
Nem tudni biztosan, mi lehetett az oka, hanem 44 év mulva városunk magistratusának okmányait egészen új más pecsét alatt látjuk kiadva. És ez talán még érdekesebb az előzőnél.
Az okmány,* Bárczay család levéltára. Fasc. XXXIII. Nro 1.* melyen először találkozunk ez új pecséttel, Miskolcz város birája által 1433-ban van kiadva hártyán, melyről piros-zöld selyem zsinóron függ a rajzban itt közlött jól konzervált pecsét. A sárga viasz pogácsába nyomott kerek pecsét belső átmérője 4 cm., két gyöngyözött körvonal között lévő körirata következő:
Középen egy czipó-szerű tárgyon Zsigmond király szakállas koronás feje látszik. Jobbról csillag, balról félhold veszi közre az alakot. Az alól levő tárgyat báró Radvánszky Béla is czipónak nézte.* Archaeologiai Értesítő. 1877. XI. k. 56. lap.* Utóbb azonban az országos- és muzeumi levéltárakban több hasonló pecséttel ellátott okmányt találván, mint azt a később közlendő rajzzal is lesz alkalmam bebizonyítani, sikerült kimutatnom, hogy az nem egyéb, mint a rajz folytatása a vállak ábrázolására, hogy az egész egy mellképet adjon ki, s hogy a Radvánszky által először közlött fentebbi pecséten az csak azért látszik czipónak, mert a vállak körvonala a könnyen romló viaszban vagy elkopott, vagy ki sem nyomódott tisztán.
A város szép és dicsteljes multjára nézve nagy esemény volt maga a pecsét adományozására is, mert csaknem páratlan nyilvánítása a királyi kegynek, hogy a koronás fő saját arczképét adományozza hűsége és ragaszkodása megjutalmazásául egy községnek. Mert arra igenis volt példa hogy a király saját czímerét, vagy annak egy részét adományozta híveinek; de arczképének adományozására ily szempontból, alig találhatnánk példát.
Még fontosabb azonban köztörténetünk szempontjából az a másik historiai bizonyságunak vehető tény, melyet szintén pecsétünk igazol, hogy tudniillik ezen pecsét adományozásával egyidejűleg Miskolcz városa Zsigmond király által szabad királyi várossá emeltetett. A köriratban azt olvassuk «Civitatis Miskolcz». Már pedig Civitas névvel élni csak szab. királyi városoknak volt kiváltságuk. Ha tehát maga az okmány nincs is meg, melylyel e tény kimondatik, ha nincs is meg az azon korbeli Liber Regius, a királyi könyv, melybe az ilyen dolgok feljegyeztettek, mindannyi megsemmisülvén az idők viharában: itt van e pecsét és a magistratus vallomása, mely magát ettől fogva «Civitatis Miskolcz» előljáróinak vallja, holott azt, míg ahhoz joga nem volt, sohasem tette, s mindez eléggé igazolja városunk királyi városságát.
Iacute;gy s csakis így érthetjük azután meg, hogy miért kellett új pecsétet készíttetni az első sorban ismertetett helyébe. Mert a szabad királyi városi rangra való emeltetés kivánta azt meg.
Az egész esemény történeti constatálásához még csak azon gondolatot fűzöm, hogy e magas kitüntetést városunk bizonyára Nagy Lajos király leányának, a diósgyőri várnak a nép emlékezetében örökkön elő tündérének, Mária királynénak köszöni, ki férjénél Zsigmond királynál Miskolcznak mindvégig kegyes pártfogója volt. Hiszen már 1387-ben Máriának a lázadók kezéből való megszabadulása után Diósgyőrbe, városunk tőszomszédságába siettek megpihenni mind a ketten, s közel egy álló hónapig mulatnak itt. Azután is nem egyszer rándul ki Zsigmond a diósgyőri várba vadászatra.* Fejér Cod. Dipl. X. 7. 350. – Hazai Okmt. II. 151.* Bizonyára mindannyiszor bő alkalma van Miskolcz város viszonyaival megismerkedni s viszont a város előljáróságának ragaszkodásukat kimutatni, esetleg kéréseiket is előadni.
Városunknak éppen tárgyalt pecsétjét vizsgálva, önkéntelenűl is fölmerűl a kérdés, hogy csakugyan Zsigmond király arczképét foglalja-e az magában?
Ennek eldöntésére ösmernünk kell a király egykorú arczképeit. Ilyen pedig meglehetős kevés maradt fenn.
Ezek közűl a konstanczi zsinat lefolyásának képekben és írásban való ábrázolásában, mely az 1414–18. években készült, két ízben látjuk arczképét, borzas hajjal és hosszú szakállal,* Richental Ulrich féle kiadása, facsimilében az egyetemi könyvtárban Budapesten.*
A Schedel-féle, 1493-ban Nürnbergben megjelent krónikában szintén van egy fametszetű arczképe;* Hartmann-Schedel krónikája: 239-ik levél.* azonban ez nem vehető figyelembe, mert mint a figyelmesebb vizsgálatból is kitünik, több fejedelmet és császárt ugyanazon metszvénynyel nyomtat le, csak a nevet változtatja meg alatta. Iacute;gy például Zsigmond császárnak ugyanaz az arczképe, mint Nagy Károlynak.
Közelebbről ismeretlen korból, azonban nagy valószínűség szerint még a király életében készült képei vannak Mantuában és Görlitzben.* Scriptores Rerum Lusaticarum. Neue Folge. IV. 1870.* Ezek azonban eddigelé kevésbbé ismeretesek s kiadva sem igen vannak.
Thuróczi krónikájában ugyancsak megrajzoltatja a király képét s bár az ő arczképei sem megbízhatók, mégis, mint a mellékelt rajzból látható, van benne sok hasonlatosság a későbbi biztosabb keletkezésű képek vonásaihoz.
Zsigmond király arczképe. (Thuróczi Krónikájából.)
Froissart krónikája színes képben közölvén Zsigmond esküvőjét Máriával, e képben meglehetősen hasonlónak festi őt Thuróczi képéhez.* Frossardi historiarum opus omne. Fankfurt 1584.*
Legfigyelemreméltóbb s leghitelesebb arczképe azonban Zsigmond királynak az, mely ma is a nürnbergi városházán őríztetik s mely a világ egyik legnagyobb festőjének, Dürer Albertnek műve.
E kép másolatát Csontosi János hozta Nürnbergből s volt szíves számukra átengedni.
A «Történelmi Életrajzok» egyik közelebbi füzete közli is azt; s noha az oda tőlünk kerűlt, a forrást nem nevezi meg.
Dürer, bár jóval Zsigmond után élt, s így őt magát nem láthatta (Zsigmond 1437-ben halt meg, Dürer 1471-ben született), tekintve mégis Dürer kiváló művészi tehetségeit s Thausing tanárnak,* Moritz Thausing. Albert Dürer, sa vie et ses oeuvres. Traduit par G. Gruyer. Paris. 1878. 81. 375. lap.* az ő művészete legalaposabb német ismertetőjének bizonyítékait, melyek szerint ez arczképet, régibb és egykorú más arczképek és Zsigmondnak függő pecsétein levő ábrázolata után készítette, a megrendelő Nürnberg város tanácsa részére, – bizonyára ezt kell leghitelesebbnek vennünk Zsigmond király összes arczképei között.
Ha most összehasonlítjuk e képet Miskolcz városának, előttünk legutoljára az 1433-ik évről ösmeretes pecsétjén levő képpel, lehetetlen egy perczig is kétségbe vonnunk a tökéletes hasonlóságot, jóllehet a miskolczi pecsétet bizonyára százszorta ügyetlenebb művész metszette Dürernél. Ugyanaz a göndör borzas haj, mely a korona alól messze eláll, az a hosszú sasorr, lecsüngő vékony bajúsz s az a kétfelé álló hosszú (úgynevezett kecske) szakáll.
Zsigmond császár és király arczképe.
(Dürer Albertnek a nürnbergi városházán levő eredetije után.)
Mindezek alapján teljesen bebizonyítotva látjuk, hogy városunk pecsétjén csakugyan Zsigmond királyunknak arczképét, még pedig portrait hűségű arczképét bírjuk.
Van még egy arczképe Zsigmondnak a bécsi Ambrasi gyüjteménynek; ez azonban, mint utóbbi kitűnt, a nürnbergi Dürer-féle képnek csak egy régibb másolata.* Dr. Eduard Frh. v. Sacken. Die k. k. Ambraser Sammlung. Wien 1855. 8 r. II. k. 13. l.* Ugyancsak pecsétünk arczképének hűsége mellett szólanak: egy bár későbbi de a király arczképével ellátott emlékérem* Széchenyi Tabulae Numismaticae Misc. Tab. 8.* s fennmaradt királyi függő pecsétein látható képei az 1397.,* Országos Levéltár Dipl. oszt. 8257. sz.* 1406.* U. o. Dipl. oszt. 9140. sz.* és 1432.* Pray Syntagma hist. de Sigillis. Budae. 1805. Tab. XIV.* évekről, bár e pecsétek némelyikén szakáll nélkül ábrázoltatik.
Hogy meddig használta s mily megszakításokkal városunk magistratusa e pecsétet, biztosan ki nem mutatható. Annyi azonban kétségtelen, hogy egy 1624 április hó 20-án kiállított okmányon* Muzeumi levéltár registrálatlan adták.* még Zsigmond király arczképével ellátott pecséttel él. Ennek nyomója azonban már más véset; az első talán elveszett. A különbség csak igen csekély a kettő között:
Iacute;gy, mint a rajzból is látni, a csillag most a bal (heraldikailag), a félhold pedig a jobboldalon áll, míg az első pecsétnél az megfordítva van. A körirat pontozásában és a név leírásában van azután a második különbség. Iacute;gy itt olvassuk:
Feltünő, hogy a betűk közűl különösen az I betűk rendeletnek s inkább byzanti típusuak. Az első pecsétnél is van egy ilyen rendetlen betű a különben szép majuskulás typusok között, a végső Z betű. – Talán még mindég görögök voltak a pecsétmetszők Miskolczon.
Érdekes ez utóbbi pecséten, hogy a fej mellett tisztán tünteti fel a vállak és mell rajzát és így megmagyarázza az első pecsétnél is a czipónak magyarázott alakot.
Különbözik végűl utóbbi pecsétünk az előbbenitől abban és pedig lényegesen, hogy többé nem függő alakban van kiállítva, hanem sárga viaszban nyomva, az okmány aljára van alkalmazva.
Lényegesnek és feltünőnek találom e körülményt, mert ott van ma is Ulászló királynak 1512 november 3-án Budán kelt privilegiális levele Miskolcz város levéltárában,* Miskolcz város levéltára. Másolat az Orsz. Lev.-tárban Dipl. oszt. 22352. sz.* mely szerint különösebb kitüntetés gyanánt és kegyelme jeléűl megengedi, hogy pecsételéseiknél zöldszínű viaszt használhassanak, még pedig úgy függő, mint közönséges pecséteiken. Két pecsétje, s különösen függő pecsétje csak szabad királyi városoknak volt akkoron. Ebből is bebizonyítva látom, hogy Miskolcz város szabad királyi várossága még 1512-ben is köztudomásu, elismert tény volt.
Egyébiránt a mi a Zsigmond király arczképét illeti, tény hogy azt a város mint czímerét is használta s zászlaján viselte még az 1683-ik évben is.
Ez év május 1-én ugyanis a városházán levő ingóságokat iratván össze a tanács. Ez összeirás 11-ik pontjában írva találom:* Annales. Miskolcz város levéltárában.* «Vannak két fejér gyolcs gyalog zászlók, kék fejtő az közepin».
A városnak tehát fehér színű zászlaja volt, melyen két színbe festve hordta Zsigmond király arczképét. – Nem éppen szokatlan dolog a régi időben, hogy jeles férfiak arczképe diszíti akár az ünnepi, akár a hadi zászlókat. Ez utóbbira nézve például említhető Nagy Lajos nápolyi hadjáratában a zászló, melyen a megölt Endrének arczképe lobogott a magyar hadak előtt.
Ezek után kevés időre úgylátszik egyszerre veszett el minden, a mi városunknak közel harmadfél száz év gyakorlata által is szentesített czímerére és pecsétjére emlékeztetett.
Ekkor kellett nyomtalanúl elveszni Zsigmond király adományozó oklevelének, a város zászlajának és pecsétjének is.
Ez időtől fogva gyorsan követi egymást több, különböző jelvényű pecsét használata, minek okát abban találom, hogy a régi pecsétnyomó nem levén többé kéznél, annak csak okmányokon levő hiányos és töredezett lenyomatait használták az új pecsétek metszetésénél, restelve a fáradságot az alaposabb utánanézésre; a kevésbbé kifejlődött historiai érzék mellett talán emléke sem levén már meg a réginek, – a metsző ki nem tudván venni az alakot, mindenfélét összerajzolt, metszett és combinált.
Iacute;gy volt egy idő, midőn Miskolcz város pecsétjében egy szétvetett lábú szerecsen állott. – És ennek a csudálatos czímerképnek a keletkezése igen egyszerűen megmagyarázható. A rajzoló kezébe a régi pecsét lenyomatának egy kopott példánya kerülvén, a Zsigmond király képén a kétfelé fésült hosszú szakállat lábaknak, a hosszúkás arczot deréknak, a koronát pedig fejnek nézte és kész volt a szerecsen.
Ebből utóbb egy másik vésnök megint mást csinált. Mert talán nem tudták megérteni a szerecsennek összefüggését Miskolcz városával s mert az avasi nagy templomnak, de meg az egyházmegyének is Szent István király volt a védnöke, reá fogták az előbbeni szerecsenre, hogy a Szent István király s kezébe a két oldalt levő félhold és csillag helyett, jogart és országalmát adtak.
Hogy a reformatusok mennyi kegyelettel viseltettek a város traditiói iránt, még akkor is, midőn a tulajdonképeni uralkodó vallást képezték, abból is látszik, hogy egész 1687-ig a Szent István egész alakjával ellátott pecsétet használt a város. Az éppen említett év után azonban már ismét új pecsét készült, s ekkor a valószínűleg minden eddiginél tudatlanabb vésnök, a szent király alakja helyett egy hajdut metszett ki és kezébe a hosszúkás királyi pálcza helyett buzakalászokat, a birodalmi alma helyett pedig szőllőfürtöt adott. A két utóbbi jelvény helyességét különben azért sem lehetne elfogadni, mert bár a bortermelés mindig virágzó lábon állott Miskolczon, de a buzatermelésre nézve éppen az ellenkező áll. – Iacute;gy állott elő tehát Zsigmond király s utóbb Szent István király alakjai helyett Miskolcznak az a mai napig is használt piros nadrágos, kék dolmányos hajdu pecsétje.
Az 1700-as évek elején azután a czímperpaizs fölé ötágú nyilt korona s mellé két oldalt pálmaág helyeztetett. Ezúttal a régi traditiók közűl egy ismét fölélesztett, t. i. 1702-ben a zöld viaszkot kezdik ismét pecsételéseiknél használni.* Szerző gyűjteményében levő okmányon.*
Miskolcz város tanácsának mai pecsétje ilyen:
Végűl meg kell említenem, hogy városok és nagy községek okmányaik összefűzésére és függő pecséteik alkalmazására rendszerint színeiknek megfelelő színű selyemzsinórt használtak. Az 1433-ik évből ismertetett pecsétje városunknak piros és zöld selyemzsinóron függ. Ebből következtethetjük, hogy Miskolcz városának megkülönböztető színei a piros és zöld.
Az előadottak folyamán azt hiszem, minden kétséget kizárólag sikerült kimutatnom azt, hogy Miskolcz városának egyedül hiteles czímere és pecsétje Zsigmond király arczképe; – bizonyítja ezt nem csak a maig is meglévő pecsét, hanem a kimutatható harmadfélszáz éves gyakorlat is. Minden azonkívül és azóta használt pecsétje és czímere városunknak világos tévedés alapján származott s minden jogi alapot nélkülöz, – tehát nem is törvényes, – azzá legfeljebb a tévedés által támogatott gyakorlat emelte.
Tekintve egy részről a fontosságot, melylyel a városok pecsétei köz- és hivatalos életben mai is birnak, tekintve azon kegyeletet, melylyel minden község multjának emlékei iránt viseltetik, s a melylyel és pedig méltó büszkeséggel Miskolcz város közönsége is dicsekszik:
úgy történeti multja iránt való lelkesedésének, nagyrabecsülésének s a történeti igazságok iránt való hódolatának adta Miskolcz város közönsége kifejezést, ha mostani, minden historiai és jogi alapot nélkülöző czímerét és pecsétjét letéve, annak helyébe dicső multjára, koronás királya kegyeire és ősi hűségének megjutalmazására, valamint szabad királyi városságára emlékeztető régi czímerét, régi zászlaját és színeit minél előbb újra fölvenné.
A történelmi kutatásnak éppen egyik nagy eredménye az, hogy gyakran századok csalódásai által szentesített eszméket és tényeket is megdöntenek.
Kénytelen voltam már egy traditiót megdönteni, a Miskolcz nevéről szólót – ez a második. – Mindannyi helyett azonban, tisztemhez képest történelmi igazságokkal fogom kárpótolni igyekezni az ideálokat. A mely igazságok hiszen feledtethetik velünk a régi meséket, mert minden sugaruk egyszersmind az igazi mult egy-egy dicsőségteljes lapját világítja meg előttünk.
DR. SZENDREI JÁNOS.
A KELNEKI-CSALÁD NEMZEDÉKRENDJE.
A Kelneki család az azelőtt Szász-Sebes székben fekvő, ma Szeben vármegye területéhez tartozó, Kelnek falutól vette nevét, mely falu a XV. század előtti oklevelekben «Kelnuk», ritkán «Kelnek», s fordul vagy két oklevélben, de tévesen, mint «Kalnuk» is elő. Első ismeretes őse Ervin, ki a XIII. század közepe előtt életben álló. Az ő fia , kinek neve külömbözőleg írva áll oklevelekben, u. m. Chel, Chelo, Cheel, Chyl, Chyel. Ez egy oklevélben Chyel comes, filius Erwyn de Kalnuk, egy másikban: Chyl comes de villa Kelnuk.* Jos. Com. Kemény, Dipl. Trans. I. k.* Birta a kelneki gerébséget, melyet azután gyermekei, unokái és kisunokái is birtak. Ő e család egyik kitünő tagja. István ifjabb királynak és erdélyi herczegnek volt híve és, úgylátszik, csapatvezére is. E király alatt Dévánál és Feketehalomnál hősiesen harczolt, mely harczokban sok foglyot ejtett; továbbá az ilsvaszegi ütközetben bátor magaviselete által az ellenség csapatait zavarba hozta, és ottan sok sebet kapott. Ezen érdemeiért adta neki István király 1269-been Demeterpatakát és Réhot, ekkor Fejérmegyéhez tartozó helységeket, mely adományt egyik fia, Miklós, kérésére megerősítette 1272-ben IV. László király is.* Jos. Com. Kemény, Digl. Trans. I. k.* Az ő érdemeiért kapta Chel rokona: Brassai Teel, Ebl fia, ugyan V. István királytól Szancsalt, és az oklevél szerint: «villam Herbordi vayvodae»,* Balásfalva a gr. Kemény József vélekedése szerint. E birtokot nemsokára más kezén találjuk.* ki ezeket csakhamar eladta e Chelnek, mire 1272-ben beleegyezését adja a király.
Négy fiát és két leányát mutatják oklevelek. Fiai: Jakab, Dániel, Miklós és Salamon; leánya közül egyik egy Apafi, a másik, vélekedésem szerint, egy Henning neje. Ez utóbbi mint özvegye Herbordnak, alvinczi Henning fiának, jő elő 1300-ban Herbord és Erzsébet nevű gyermekeivel.
Kelneki Ervin; Kelneki Chel geréb 1269, 1271.; Jakab Geréb 1311. néhai; Dániel I. geréb 1291. 1316.; Erzsébet, alvinczi Henning fiának Herbordnak neje (1300. özvegy); «Chel lean» (Apafi Jánosné); Miklós I. 1271.; Salamon I. geréb 1313.; Dániel II. 1311. réhói pap; Salamon II. 1311; Miklós II.; Mihály II. 1313. 1345. fiúsitotta leányát; Miklós III. geréb 1313. 1314.; Mihály I. 1313.; Klára Gáthi Gergelyné; Kata 1345.; Erzsébet (Bagych?) Keszeg Istvánné; Margit 1345.; Anna (Anych) Geréb Jánosné 1345. 1380.; Agatha 1345.; Ilona 1345.; Magda Kállay Ubulné; Mihály IV. neje Lucza (később Benenyki Lászlóné); László; Kállay György †; Kelneki Anna † 1380.; Kelneki Anna Benczenczi Jánsoné 1380. 1400.; Lestyák; András 1355.; István 1456.; Salamon III. geréb, neje: ? (később Györgyi Lukácsné, kinek fia Gyógyi István); Mihály III.; Miklós IV. 1355.; Osvát 1307.; Kelneki János † 1380. 1391-ben már néhai.
Három fia képez ágakat, mint a mellékelt nemzedékrendi ábra mutatja, melyek közűl a legrövidebb az 1311-ben már néhai Kelneki Jakab-é. Kinek fia II. Salamon és II. Dániel 1311-ben réhoi lelkész.
Chelnek Miklós nevű fia nem képezett ágat.
Kelneki Dániel I. Chel fia. Ennek vétel útjáni szerzeménye Kutfalva* Jos. Com. Kemény, Dipl. Trans. I. k. e. megjegyzéssel: Fejér, Cod. Dipl. VI. I. 168. l. VII. v. IV. 218. l.* és 1291-ben (I) Salamon nevű testvérével vette Benczenczet.* Szabó Károly, Székely oklevéltár I. k. 24. l.* 1311-ben neki adták el öcscsei, a réhoi lelkészséget viselt Kelneki Dánielt és ennek (II) Salamon nevű testvére demeterpátaki birtokrészeit.* Anjoukori okmánytár I. k. 227. l.* Volt Szász-Fejéregyházán is birtoka, melynek birásában a falu lakosai által háborgattatott, azonban a szebeni ispán és szász universitásnak 1316-ban ez ügyben hozott itéleténél fogva annak birtokában meghagyatott. Az ő szerzeménye Vingárd is, az oklevél szerint Wyngarthkeerh, mely Bokay ivadékoké volt. Az oklevelekben mindég mint «comes» áll. Fiai II. Miklós és II. Mihály. Nevezett fiaival, testvérével és testvére gyermekeivel adta cserébe László erdélyi vajdának 1313-ban Szépmező nevű birtokát.* Szépmező Küküllőmegyében; 1322-ben Károly király Talmácsi Miklósnak adományozta, ki leánytestvérének s férjének Chech Péternek adta 1324-ben; a XIV. század végén Járai Péter alvajda maradékai kezén találjuk.* Gergelyfája és Veresegyháza nevű birtokokért; az erről kelt oklevélben neve e sorokban áll: «comite Daniele filio Chel de Kelnuk similiter pro se et Nicolao ac Mychaele filiis suis, ac Nicolao filio comitis Salamonis pro se, patre suo et Mychaele fratre eius».Anjoukori okmánytár I. k. 301. l.*
Kelneki Miklós II, Dániel fia, vélekedésem szerint rokona az 1324-ben pártütő Henningnek, a szászok ispánjának, mint alább fogok kimutatni. Ő, Mihály nevű testvére, és egyik unokatestvére 1324-ben eltilták Vizaknai Alárdot, Alárd fiát, Ryngelkirch eladásától, mely az ő springi és gergelyfáji birtokaikkal szomszédos.* Jos. Com. Kemény. Dipl. Tr. I. k.* Ugyan az ő és testvére részére kelt 1329-ben a gyulafejérvári káptalan bizonyítványa, mely szerint Bokay András, Ilyés fia, nekik átengedi a Wyngarthkeerh (Vingárt) nevű birtokot, melyet Bokay atyja, Ilyés nevű nagyatyja és ennek Wz, Zereth és Both nevű fiai, Kelneki Dánielnek adtak volt el.* U. o.* Említett testvérével és III. Miklóssal 1334-ben meggátolták működésében András erdélyi püspösnek a spirngi dekánságba a dézmák beszerzésére, meg azoknak a szokott módoni elszállítására vagy eladására kiküldött megbizottját: saját birtokukban lévő faluk papjainak s jobbágyainak megtiltván, hogy részt vegyenek a dézmáknak bárminő elszállításában, s fenyegetések által más falvakat is eltartóztatván, hogy a beszerzésben, eladásban vagy elszállításban a püspök küldöttjének segédkezzenek, mi kitetszik a gyulafejérvári káptalan ez évben kelt bizonyítványából,* Szereday, Series Episcoporum 78. l.* és ebben mint «Nobiles de Kelnuk» vannak felhozva a Kelneki ivadékok. Maradékot e Miklós nem hagyott hátra.
Kélneki Mihály II, Dániel második fia, ismertetve van a fönt testvérével 1313-tól 1334-ig felhozott adatokban. Ő rokona Laczk István erdélyi vajdának. Nem lévén fia, 1345-ben praeficiálta leányait. Laczk István vajda 1345-ben Budán személyesen megjelenvén I. Lajos királynál s előterjesztvén saját, testvérei, és rokona, e Mihály, hű szolgálatait, a király a vajda kérésére Kelneki leányainak fiusítására beleegyezését adta «sine praeiudicio tamen iuris alieni». Hét leánya volt ez időben: Klára, Kata, Erzsébet, Margit, Anych, Agatha és Ilona. Ezeknek fiusítása után Kelneki Mihálynak két fia született: Mihály és László, és mikor bekövetkezett az örökségbeni osztály, egy-egy fiu annyiban részesült mint egy leány. Az osztály idejében csak négy leány osztozott: Klára, Anych (Anna), Bagych (Erzsébet?) és «Magdolna», mely utóbbi nem áll az 1345-ki levélben. A fiusítást tárgyazó levélben megnevezett, és Fejérmegyében fekvő birtokai: Spring, Drassó, Demeterpataka, Vinczencz, «alio nomine Rohundorph» (Réhó), melyek Cheel szerzeményei, továbbá Riga «alio nomine Vengerskirch» (Vingárt), Catha, «alio nomine Byruum» (Girbó), Sohteluke, «alio nomine Benchench», és Gergelyfája.* E helységek közül Vingárt más oklevélben alio nomine «Chybat» meg «Chybay», Girbó pedig «Birbo».* Végre fele Rengelkirchnek, melyet Kelneki Dániel és Miklós vettek Alárdtól. A birtokokat felmutató s a fiusításról szóló oklevélben, melyet a váradi káptalan állított ki,* Jos. Com. Kemény, Dipl. Trans. I. k. szerinte az eredeti levél in archivo Camerae R. Hung. Aulicae és kivonatja Fejér, Cod. Dipl. XIV. 472, 473. l.* még ez is áll: «cum iuribus patronatuum ecclesiarum». Leányai közűl négy volt férjnél: Klára Gaáthi Gergelyné, Erzsébet Keszeg Istvánné, Anna, disznojoi, azután mártonfalvi Geréb Jánosné, Magda Kállay Ubulné.
Kelneki Mihály IV, a föntebbi sorokban leírt II. Mihály fia. Ez Lucza nevűt bírt nőűl, kitől Anna nevű leánya született. Mint néhai áll 1380-ban kelt oklevélben. Leánya a maga javait anyjának és anyja második férjének, Benenyki Lászlónak, hagyományozza, de e végrendelkezés, az 1388-ik évben hozott ítéletet következtében, az ősi birtokokra nézve nem, csak az atyja általi szerzeményekre nézve állott meg.* Jos. Com. Kemény, Dipl. Tr. Appendix IV. k.*
Kelneki László, II. Mihály fia. Már néhai 1380-ban. Ő is Anna nevű leányt hagyott hátra, ki Benczenczi Jánoshoz ment nőűl és az idősb Kelneki-ág utolsó ivadéka.
Kelneki Salamon I. Chel fia és a harmadik ág alapítója. Mint geréb áll oklevelekben. Az 1313-ban László vajdával tett birtokcserénél már felemlítettük. Az ő fiai III. Miklós és I. Mihály.
Kelneki Miklós III, Salamon fia. Rokona az 1324-ki pártütő Henning szebeni ispánnak, mit 1325-ki oklevélből következtetek, noha abban Kelnekinek írva sem ő, sem II. Miklós nem fordulnak elő. Széchényi Tamás erdélyi vajda, kinek a király a pártütő Henning javait adományozta volt, az adományozott javakat Henning árváinak, két, Miklós nevű, rokon hű szolgálatait tekintetbe véve bocsátotta bizonyos összegért vissza, és a két Miklós az erről szóló levélben így áll: «inspectis fidelitatibus et servitiis nobis usque modo impensis et impendendis in futurum Nicolai filii Salamonis, et Nicolai filii Danielis proximorum saepedicti comitis Henningy..».* Jos. Com. Kemény, Notitia Cap. Alb. Tr. I. k. 101. l.* Megerősít engem következtetésemben az is, hogy a Kelnekieknek Henningfalván, mely Henningbirtok lehetett, részbirtokuk volt, meg az, hogy azon Péterfalván («in comitatu Albensi existens»), mely a pártütő ispánnak előnévűl szolgált, egy Henning-örökös birtokrésze iránt perlőnek látjuk később a Kelnekiek egyik ágát.* Itt nem hagyhatom említetlenül, hogy a két Miklós és II. Mihály birtokában volt Erdélyben egy oly helység, mely a fejérvári káptalannak egy 1324 kezdetén kelt bizonyítványában mint «villa eorum sub castro Petri» áll. Ma Pétervárallya nevű falut nem találunk Erdélyben.* E Miklósnak és unokatestvéreinek adta el Alárd, néhai Vizaknai Alárd «comes» fia, 1330-ban a maga negyedrészét Ringelkirchből, az oklevél szerint: «Nicolao filio Salamonis filii Chel, ac Nicolao et Michaele filiis Danielis de Kelnek.» Fiai: András, István, III. Salamon, III. Mihály és IV. Miklós.
Kelneki Mihály I, Salamon fia, Chel unokája. Azon Kelnekiek közt, kik 1334-ben András erdélyi püspökkel daczoltak, ő nem fordul elő. Kevés a mit róla tudunk. Magtalanúl halt el, de hogy mikor, nem tudjuk. A mely időben IV. Mihály, leánymaradékot hagyva hátra, fiumaradék nélkül elhalt, és atyjáról II. Mihályról örökölt birtokai osztály alá kerülendők voltak, és egyszersmind II. Mihály gyermekei, meg unokái közt az osztály végbe vala viendő, Kállay Ubul, ki Kelneki Magdolnát birta nőűl, I. Lajos királyhoz folyamodott kieszközlésére annak, hogy a Kelneki Salamonról leszármazott ifjabb ág örökösei osztály alá bocsássák azon birtokokat, melyek egy Kelneki Mihály halálával kerültek kezökre, és ezen, mint «homo sine haerede decedens» az e tárgyban kelt királyi oklevélben álló Mihály alatt az itt leírt I. Mihály vélendő, ha az oklevél következő sorára tekintünk: «Michael filius Danielis de dicta Kelnuk frater eiusdem olim Michaelis de Kelnuk patruelis», mert e szerint II. Mihály, ki a leányait fiusította volt, a sine haerede decedens Mihálynak «frater patruelis»-e. De e véleményt megingatják az oklevél többi sorai, és az osztályt tárgyazó más oklevél, mint alább látni fogjuk.
Kelneki András, III. Miklós fia. Ringelkirch iránt folytatott pert a Vizaknai Alárd fiának, Jánosnak özvegyével a maga és testvérei nevében. A per a Konth Miklós erdélyi vajda itéleténél fogva részökre dőlvén el, az özvegy a maga és két leánya részbirtokát Ringelkirchben, mely a falunak egy negyedrészét tette, örökösen eladta 1355-ben Andrásnak és testvéreinek, kik a gyulafejérvári káptalan ez évben kelt bizonyítványában így jőnek elő: «Andreas filius comitis Nicolai filii Salamonis de Kelnuk pro se et pro Stephano, Salamone, Michaele et Nicolao fratribus uterinis».
Kelneki István, III. Miklós fia, kit a gyulafejérvári káptalan fönt érintett 1355-beli bizonyítványában találunk. Áll 1356-ban kelt oklevélben is.* Zichy-Codex III. k. 48. l.* Neki és testvéreinek perök volt Péterfalvi Henning Miklós némely javai iránt Enyedi (Kis-Enyedi ?) Mihály comessel, melyben mint az oklevélből következtethető, 1351 előtt is volt itélet hozva, s melyet 1356-ban István és testvére András, a többi testvérek nevében is béke útján enyésztettek el. A per tárgyai a Fejérmegyében fekvő péterfalvi részbirtok és Szász-Sebes városában egy udvartelek, miket Mihály comesnek végképpen birtokába bocsátottak.
Kelneki Salamon III. testvér Istvánnak. Comesnek írva áll oklevélben. Felesége Lucza nevű, Gyógyi Lukács özvegyét vette nőűl, kitől fia János, ki a Kelneki család utolsó fiivadéka. E Salamont és testvéreit Almakereki János perbe idézte a püspöki szék eleibe leánynegyed iránt, mely pert a kolosmonostori convent 1374-ben kelt bizonyítványa szerint a püspöki székről Almakereki azután a kalocsai érseki székre fellebbezett. E bizonyítványban állítva van, hogy Chel leányát egy Apafi birta nőűl, az oklevél sorai szerint: «procurator magistri Johannis, filii Gegus de Almakerek ad nostram accedendo praesertiam, in persona eiusdem magistri Johannis domini sui per modum protestationis nobis significare curavit, quod praedictus magister Johannes super Salamonem, et alios suos fratres de Kelne quartam filialem quondam nobilis dominae prothaviae suae filiae videlicet Chel lean vocatae, coram venerabili in Christo patre domino Demetrio Dei et apostolicae sedis gratia episcopo Transilvano, ac suo vicario in psiritualibus in iudicio acquirendo.» Minthogy az idézett sorokban szépanya, prothavia, áll, Apafi Jánost kell az úgynevezett «Chel leány» férjének tartanunk, Pesty Frigyes ezen sorai szerint is:* Pesti Frigyes, Az eltűnt régi várm. II. k. 99. l.* «Apa, az Apafi és Bethlen családok egyik őse tűnik fel a XIII. század végén, ki Chiel, a kelneki gróf leányát vette feleségűl», de én hajlandóbb lennék a férjnek I. Apafi Miklóst tartani, minthogy Almakereki a Bethlenek nevében nem, csak a maga nevében követeli a leánynegyedet.* Ha azt vesszük tekintetbe, hogy a felperes és alperesek közti rokonság, ha csakugyan volt, már annyira feledékenységbe ment a per idejében, hogy az kétség alá vonható volt, ez esetben nem Miklós, hanem Apafi János vélhető a férjnek. Apafi János élete a XIII. század végére esik, mint fönt is érintve van.* A Kelnekiek e perbeni magatartása és hogy Almakereki minélfogva felebbezte a pert, kitetszik az oklevél idézett sorainak következő folytatásából: «iidem nobiles de Kelnek ipsum magistrum Johannem ipsis in linea congenerationis attinere minus iuste denegassent ipseque magister Johannes, prout dictasset ordo iuris, dictam suam acquisitionem, moderamine iuris observato semel, et secundario testibus idoneis producendo comprobasset, tandem ultimarie per ..... in octavis festi b. Georgii martyris nunc proxime praeteris, praefati dominus episcopus, et suus vicarius ob favorem praedictorum nobilium de Kelnek in faciendo iudicio sibi suspecti esse videbantur, nec dictam suam intentionem contratio comprobare permis(is)sent, asserens, quod praenarratus magister Johannes filius Gegus, dominus suus dictam suam causam in quibuslibet gravaminibus cum testibus humanis evidenter et accurata comprobatione sublevare praesto erit, et paratus, unde quia coram iudice suspecto periculosum est est litigare, praemissam suam causam in praesertiam venerabilis patris domini Petri per eandem gratiam archiepiscopi Colochyensis ecclesiae et suorum canonicorum deliberandam et discutiendam, ac determinandam distuleret, et atraheret optenta opurtunitate.* Jos. Com. Kemény, Dipl. Trans. II. k. Eredetije in Arch. F. Lib. I. Cott. Alb. fasc. 1. Litt. X.*
Kelneki Mihály III. és Kelneki Miklós IV. fel vannak mutatva mint III. Miklós fiai a gyulafejérvári káptalan idézett 1355-beli bizonyítványában.
Kelneki János, fia III. Salamonnak. Az ő részére 1379-ben Gyógyi István, ki féltestvére, átiratta a ringelkirchi birtokrészt tárgyazó 1355-beli bizonyítványt. E János idejében folyt per az ifjabb ág fimaradéka és az idősb ág leánymaradékai közt a Kelnekiek fiut s leányt illető birtokaik iránt; az ő idejében hozatott itélet egy örökös nélkül elhalt Kelneki Mihály birtokai felett; az ő idejében ment végbe a két ág közti osztály, és a leányait fiusító II. Kelneki Mihály maradékai közt is ekkor történt osztály. Hogy mely Mihályok birtokai kerültek osztály alá, arra nézve szükségesnek látom ide iktatni a királyi levelet és a vajda levele néhány sorát: «Ludovicus Dei gratia rex Hungariae etc. Fideli suo dilecto magnifico viro Ladislao vayvodae Transilvano et eius vicevayvodae salutem et gratiam. Noveritis, quod nos ex relatione magistri Ubul de Kallou nobis facta percepimus, ut praelati et barones nostri in sede nostra iudiciaria Wissegradiensi consedentes ad praesens, super factis possessionum condam Michaelis de Kelnuk nobilis partis Transylvanae, hominis sine haerede decedentis ex eo, quod in literalibus eiusdem monumentis conspexissent, ut possessiones suae universae ad supersites ipsius mascullinos et foemineos aequanimiter succedere deberent, et devolvi, deliberantes decrevissent, filium Salamonis de dicta Kelnuk fratris eiusdem condam Michaelis de dicta Kelnuk fratris eiusdem condam Michaelis patruelis admittere possessiones ad easdem. Cum itaque nobiles dominae filiae condam Michaelis filii Danielis de dicta Kelnuk, fratris eiusdem olim Michaelis de Kelnuk patruelis, et etiam filiae filiorum eiusdem Michaelis filii Danielis, quarum unam ipse magister Ubul habet legitimam in consortem, ab eodem stipite, a quo dictus filius Salamonis traxerint progeniem;idei eadem in ipsis possessionibus aequam portionem habere debant cum eodem. Ideo fidelitati vestrae damus in mandatis, quatenus iuxta praemissam sanctionem praelatorum, et baronum nostrorum dictas filias ipsius olim Michaelis filii Danielis in possessionibus ipsius olim Michaelis de Kelnuk habita distinctione eodem modo faciatis esse portionatas, sicut filium Salamonis praelibatum instantia observata, et aliud pro nostra gratia non facturi, futuris etiam vayvodis, et eius vicevayvodis praecipimus illud idem dantes eis similibus sub praeceptis. Datum Zolii feria III. proxima post dominicam Invocavit (febr. 14.) a. D. 1380.* Jos. Com. Kemény, Dipl. Tr. II. k.* A vajda ez évben «8o die quindenarum festi Pascae Domini» (apr. 15.) kelt levelei sorai ezek: «Nos Ladislaus vayvoda etc. Memoriae commendamus ..... quod licet nos in possessionibus, et possessionariis iuribus condam Michaelis de Kelnuk ex speciali litteratoria regia commissione inter Joannem filium Salamonis fratrem, patruelem praefati Michaelis ab una, nec non nobiles dominas ..... filias condam Michaelis filii Danielis, sorores praedicti Michaelis, et alteram Annam filiam Ladislai de dicta Kelnuk parte ab altera congruentem et aequalem divisionem facere debuissemus».
A vajdai oklevélből tetszik ki, hogy Kelneki Jánosnak Gyógyi István féltestvére; a sorok ezek: «Joannes filius Salamonis simul cum Stephano filio Lucae conservatore suo, fratre videlicet suo uterino». E Gyógyi István az osztályra a vajda által kiküldve volt emberek egyike; mutatja a vajdának a káptalanhoz 1380. «feria VI. proxima post quindenas festi Pascae Domini» (apr. 14.) Girbóról intézett levele, melyben Stephanus filius Lucasi de Gyopg.
A Kelneki János által az osztályhoz átengedett birtokok következők voltak: egész Vingárd és Kutfalva; felerésze Veresegyház, Gergelyfája és Benczencz nevű birtokoknak; Ringelkirchnek egy harmada; Henningfalvának és Girbónak egy negyede; és mind Spring, mind Drassó felerészének egy negyede. Egyfelől János átengedi az oklevél szerint: eiusdem nobilibus dominabus et puellis cum pro ipsarum quartis puellaribus, quam etiam pro iuribus quondam dicti Michaelis ipsis convenire debentibus totales possessiones Vyngarth et Kuth; nec non rectas medietates possessionum Veresegyház, Gergurfája, et Benchench, ac tertiam partem possessionis Rengunkirch olim per avum et patrum (I. Salamon) iam dicti quondam Michaelis emtas et comparatas, tanquam in easdem nobiles dominas devolutas et redundatas, velut ipsarum iura, caeterum de possessionibus haereditariis ipsius quondam Michaelis pro iuribus quartalibus ipsarum dominarum et puellarum quartam et aequalem partem possessionum Hennungfalva et Birbou vocatarum, et similiter quartam partem medietatum possessionum Sprend et Drassou nuncupatarum, quae apud manus ipsius condam Michaelis praefuissent, dedisset, donasset, et contulisset. Másfelől Kelneki Mihály örökösei a többi birtokokra nézve: «ipsum Joannem filium Salamonis et residuitatibus praedictarum possessionum et possessionariarum portiorum, exceptis solummodo si quas possessiones emtitias idem Joannes retinuisset, quae praevia ratione in ipsac ac earundem posteritates deberent rendundari, quiterum et pacificum commisissent».
János a Kelneki család utolsó fisarjadéka. 1391-ben mint néhai fordul elő; úgylátszik e tájtt holt meg. Az érintett évben látjuk az idősb ág néhány örökösét lépéseket tenni János benczenczi, ringelkirdchi, gergelyfájai és veresegyházi birtokai iránt, melyeket Gyógyi István alkalmasint még kezén tartott.
A Kelnekiek kelneki gerébháza, s az ahhoz tartozott telek, hogy halála után mindjárt ki kezére került, nem tudjuk; néhány év mulva azt Kelneki Annának mártonfalvi Geréb Jánostól született fia, vingárdi Geréb János, birtokában találjuk; ő birja a gerébséget, s mind házát, mind telkét 1430 előtt eladja Kelnek falu lakosainak, mely eladás ellen Geréb János három fia, mivel az eladás tudtok nélkül történt néhai atyjok által, ellenmondott 1430-ban.* Jos. Com. Kemény, Dipl. Tr. Append. IV. k.* Az ellenmondásról szóló levélben Kelnek mint «possessio regalis» áll.
A II. Kelneki Mihály örökösei közt 1380-ban végbe ment osztálynál hat részre oszlottak a birtokok. Négy leánynak Kállay Ubul a képviselője, ki «György» nevű fiával együtt jelent meg az osztálynál, e négy leány között áll Anych nevű leány (puella), kit Kállay, megbizólevél nélkül, képvisel, holott Anna, ki az oklevélben, valamint Anych, II. Mihály leányának van írva, melyben mint özvegy áll, külön képviselőt küldött maga részéről; hogy az oklevélben álló Anych egy személy Annával, abból is kitetszik, hogy az osztozók száma nem hét, hanem hat.
A leányok közül Kelneki Klárát későbbi oklevelek Gáthy Gergelynének írják, ez hagyott hátra maradékokat, s egyik fia mint valkói nemes jő elő; valószinűleg Valkó vármegye nemese.
Kelneki Erzsébet, mint Keszeg Istvánné van később felmutatva,* Erzsébetet mint Keszegnét egy, jelenleg kezemnél nem lévő, transsumptumból iktattam a nemzedékrendi táblára, Keszeget és Kelneki-javakat örökölt fiát, mutatják az idézett Diplomatariumnak Append IV. k., mely Erzsébet többi testvéreiről is nyujtotta az adatokat.* ki Zsigmond nevű fiút hagyott hátra, 1400-ban életben állót.
Kelneki Magdolna, Kállay Ubulné, egyedűli fia György. 1397-ben mint özvegyet mutatja egy bizonyítvány, mely szerint testvérei gyermekeivel, a Küküllőmegyében fekvő Szépmező birtokosait tiltja a nevezett birtok elfoglalásától* Ez azon Szépmező, melyet még 1313-ban idegenített volt el a Kelneki család, és az eltiltás idejében a Járai Péter alvajda maradékai birtokában állott.*. Fia hamar elhalt. Magdolna maga is elholtnak van írva 1400-ban; javait ekkor négy testvére örökösei osztják.
Kelneki Annát, Geréb Jánosné, veje Járai, másként Wáradgyai János, Járai Péter alvajda fia képviselte az osztálynál. Ezen Anna férje előbb disznojoiAz előnevet adó helység az oklevelekben: Diznojow, Diznojo, Diznco. Disznojó nevű falu csak egy van Erdélyben: Maros-Torda megyében, s ezen faluval szomszédos helységek a Losoncziak birtokában voltak a Geréb János idejében, s alkalmasint Disznojó is, melyet kezőkön látunk a XV. században, azonban ettől a Geréb család nem vehette az előnevet. A mely helység az előnevet adta, oklevelekből kitetszőleg a Királyföldön fekvő. A királyföldi Disznojóban háza volt Talmácsi Miklósnak, ki mind Fejér-, mind Küküllőmegyében számos birtok ura volt, és ezen házát, tartozékaival együtt, adta Chech Péternek s nejének Talmácsi Katának, kik szülői Geréb Jánsonak. Ezen adományozást Robert Károly király 1323-ban megerősítvén, a megerősítést tartalmazó, Temesvártt kelt oklevélben (Jos. C. Kemény, Dipl. Tr. I. kl.) e sorok állanak: «quod comes Nicolaus (Talmácsy Miklós) filius Corradi dilectus noster coram nobis personaliter contitutus, domum suam in civitate Diznoyo vocata existentem, iure haereditario, sicut dixit, sibi debitam cum attinentiis suis et utilitatibus universisi, proximitatis et caritativae dilectionis, quae opus perfectum habet, observatione, nobili viro magistro Petro filio Michaelis dilecto et fideli nostro, proximo suo et dominae sorori suae, consorti videlicet ipsius magistri Petri dedit et contulit iure perpetuo, in filios filiorum et haeredum successores possidendam, tenendam irrevocabiliter et habendam etc.» Diznoyo nevezettel a Szeben vármegyében fekvő Nagy-Disznód is áll oklevélben s nézetem szerint e helységben állott a ház, melyet «cum attinentiis suis et utilitatibus universisi» örökölt szüleiről Geréb János meg Miklós nevű testvére; és Geréb Jánosnak a XIV. század közepe utáni években, noha két magyar megyében is voltak birtokai, e helységben lehetett a lakfészke. A föntebbi magister Petrus fia ama Mihálynak, ki 1319 előtti időben solymosi várnagyságot viselt, és az itt említett évben már nem volt életben.* előnevet használt, de miután 1364-ben Bolkács és Sidve nevűt birtokai helyett Széchenyi ivadékoktól cserébe Mártonfalvát és Seezt (Gezés ?)* Vélekedésem szerint Alsó- vagy Felső-Gezés, mely Lenk geograph. Lexikonja szerint németül Gesäss, melyben később is birtokosoknak találjuk a vingárdi Gerébeket.* kapta, Mártonfalva szolgált neki azután előnevűl. Anna vingárdi birtokrésze fiára, ifjabb Geréb Jánosnak, szállott és e fia kezdi a vingárdi előnevet használni.
II. Kelneki Anna, IV. Mihálynak Lucza keresztnevű nőtől született leánya, képviselője az 1380-ki osztálynál Gyógyi Imre, ki alighanem rokona.
A harmadik Kelneki Anna, László leánya, Kállay Ubul által volt képviselve. Ezt mint felyebb érintettük, Benczenczi János vette nőül. 1400-ban özvegy. Hagyott maradékokat hátra.
Az elősorolt Kelnekieken kívül találunk még két Kelneki ivadékot, Osvát és Lestyák nevűeket, 1307-beli oklevél másolatában, melyet gr. Kemény Diplomatariuma bir.* Jos. Com. Kemény, Dipl. Tr. Appendix I. k.* Kelneki Osvát, ki Lestyák fia, László vajda által kiküldve szerepel 1307-ben az akkor Fejérmegyében fekvő Földvárt illető ügyben.
A Kelnekiekkel vagy Kelneki Anna fiával, Geréb Jánossal, rokonságban állhatott Bogáthi Péter, Imre fia; azon oklevélben, melynél fogva Zsigmond király a Bogáthi Péter birtokaiban rejlő királyi jogát adja Péternek, oly részbirtokok is állanak, melyek Kelnekiek által birt birtokok voltak: ezen, 1435-ben kelt királyi levélben kilencz ilyen birtok áll.* Hazai oklevéltár (Dessewffy kiadás) 394. l.*
Nevezhettük volna Kelnökinek is e családot, minthogy a nevet adta helység a XIII. és XIV. század okleveleiben nagyobbára Kelnuknak írva áll, de miután a XV. században rendesen Kelnek-nek írják e helységet és így nevezik jelenben is, a Kelneki nevezetet tartom a helyesnek.
Gr. LÁZÁR MIKLÓS.
EGY PÁR SZÓ A MAGYAR CZIacute;MER-KÉRDÉSHEZ.
Nem vagyok úttörő ezen a téren, mert előttem már többen jártak elől, kik az ügyhöz méltó lelkesedéssel egyengették úgy előttem, mint a még bizonynyal következendő kutatók előtt az útat. Mindazok, kik e kérdés tisztázása körűl eddig közrehatottak, munkálataikból láthatólag, sok hazafisággal, gondos körültekintéssel, tárgyuk alapos ismeretével – s a mi minden kutatónál elengedhetetlen követelmény, – kritikával jelezték azt az álláspontot, melyet ezen kérdésben elfoglalnak. Nagy részük éppen ezen az alapon a meggyőződés nyujtotta energiával bizonyos pontig mintegy általános érvénynyel ruházta fel állításait. Azt hiszem azonban, hogy a tudományban egyetlen kérdésnek sem válthatik kárára a tovább kutatás és így nem végez haszontalan munkát az, ki a magyar czímer alkatrészeit még ma sem találván megállapítottnak, legkevésbbé pedig helyesen használtnak, saját kutatásainak szerény eredményét is az előzőkhöz csatolja.
Oly helyütt van szerencsém az ügyhöz szólani, mely bizonyára leghivatottabb foruma leend állításaim érvényének, oly közönségnek, mely előtt egy nemzet czímerének fontosságát hosszasan magyarázgatni fölösleges. Ezen a helyen semmi esetre sem fog felszólalásom indokolatlannak, avagy túlságosan érzékenynek látszani, mert hisz mindnyájan tudjuk, hogy annak a világba repített szónak, annak a kimondásakor mit sem jelentett üres phrasisnak is hányszor adta már meg a folytonos ismétlés a gyakorlati érvényt s hogy a szokás a puszta alakiságnak mily számtalanszor kölcsönzött anyagi tartalmat.
Az 1870-ik évi január 26-án a Történelmi Társulat választmányának Magyarország czímere tárgyában kiküldött bizottsága az ország czímerét – a leghitelesebb kútfőket tartva szem előtt – tudományosan, a czímertan szabályai szerint következőleg adja:
«Magyarország czímere: hasított paizs, melyben jobbról (heraldice) nyolcz vörösezüst pólya van, s balról vörös mezőben hármas zöld halmon arany koronából ezüst kettős kereszt emelkedik föl. A paizs fölött az ország szent koronája díszlik. A paizsot két oldalról – a hol szükséges – telamonok gyanánt két álló angyal tartja. Czímerünk ezen leirását az országos levéltár – Magyarország és társországai czímereit megállapító dolgozatában szintén elfogadja s pedig mint azt e tisztelt társulatnak a dolgozatról adott szakvéleménye is elismeri, a legszigorúbb tudományos elvek s kétségbe vonhatlan hitelességű kútforrások alapján. E dolgozat által adott czímer-leirás az előbbitől csak annyiban tér el, a mennyiben czímertartókúl két lebegő angyalt említ.
Ez s illetőleg ilyen lenne tehát hazán czímere s én meg is nyugodnám benne, ha már elfogadtuk, maradjunk mellette. De ezt csak az esetben tenném, ha azt látnám, hogy a czímernek ez az alakja, bár nézetem szerint nem felel meg a traditiók java részének és egyéb tekintetekből sem tarthatom azt helyesnek és kifogástalannak, – általánosan elfogadva, mintegy a nemzet vérébe átment volna, ha azt tapasztalnám, hogy annak ily előállítása az egyöntetű használat által a közszokás szentesítését megnyerte. Ez esetben belényugodnám s azzal vigasztalnám magam, hogy ha lehet egy rossz Széchenyi szobrunk s a bizony nem tökéletes Eötvös monumentum mellett is virágzik a hazai szobrászat; akkor egy nem éppen kifogástalan czímer használatába sem hal bele heraldikánk s a miként ott egy Széchenyi és egy Eötvös szobor után Petőfié meghozta a rehabilitatiót, úgy tán itt is fog még teremni az ország most leírt czímerénél szerencsésebben alkotás is.
A mindennapi tapasztalat azonban nem erre, de nagyon is az ellenkezőre nyujt sokszoros bizonyítékot. Szó sincs róla, hogy az ország czímerének akár ezen, akár más, ennél jobb, vagy rosszabb alakja az egyforma, öntudatos használat tárgya lenne, sőt inkább a képzelhető legnagyobb változatosságban s természetesen hibát hibára halmozva állíttatik elő a gyakorlatban. Kir. udvari szállítók, árúczégek, kir. közjegyzők, egyletek, intézetek stb. sőt maga az állam is, valóságos leleményességet fejtenek ki a külömbözőnél külömbözőbb hibák és heraldikai baklövések gyakorlatában. Lesz alkalmam egy pár szebb példányt ezekből bemutatni, melyek tanúskodni fognak a mellett, hogy a czímernek ez az alakja nem vált a nemzet közkincsévé s hogy azt a szokás legalább ez ideig nem sanctionálta. Ebből folyólag a magyar országos czímer kérdése megoldottnak még mindig nem tekinthető.
Miután ilyenformán nem bevégzett ténynyel állok szemben, a mikor tehát az érvek még pro et contra figyelemre kell, hogy méltattassanak, nem fogok üres szalmát csépelni, ha a dolog felől egyetmást röviden elmondok.
Magyarország czímere, a történelmi társulat fent idézett véleménye, valamint az országos levéltárnak legújabb dolgozata szerint is: hasított paizs, melynek jobb oldalát nyolcz felváltva vörös-ezüst pólya foglalja el stb. Állapodjunk meg ennél a pontnál, tegyük azt a kritika mérlege alá és lássuk megüti-e annak a mértékét. Én már megkisértém a mérlegelést és eredménykép tagadom ezt az állítást. Hogy mennyire sikerült nékem a mérlegelés és ebből folyólag az én következendő állításom mennyi hitelt érdemel, az ismét a kritika eldöntése alá tartozik. Nézetem szerint u. i. a paizs jobb oldalát nyolcz pólya képezi ugyan, de semmi esetre sem vörös-ezüst, hanem ezüst-vörös, azaz: az első, harmadik, ötödik és hetedik pólya ezüst, a második, negyedik, hatodik és nyolczadik pedig vörös színű.
Ezek a pólyák, a melyeket én részemről sem az ország négy folyójának Verbőczivel,* Operis tripartitit Pars I. Tit. 11. § 3.* Ivánffival* Ivánfi, A magyar birodalom czímerei és színei. Budapest 1874.* és másokkal, sem a régi Pannonia czímerének sem és pedig legkevésbbé az anjoui ház ifjabb ága torna-gallérja színeinek* Podhradszky, Magyarország czímerének eredete. Századok 1870 april hó.* tartani hajlandó nem vagyok, de melyekről azt hiszem, hogy a legkezdetlegesebb czímeralkotás eredményei s ép azért a magyar nemzetség ősi czímere; előfordulnak már II. Endre 1221. évi okiratáról lefüggő pecséten is.* Pray Synt. Hist. de Sigillis Tab. VII. Fig. 1.* E pecséten lévő czímerpaisz nyolcz pólyája közül a második, negyedik, hatodik és nyolczadik pólya kiemelkedő, míg az első, harmadik, ötödik és hetedik sima s már ebből az okból is valószínű, hogy a páros számú pólyák a vörösek s a páratlanok a fehérek. De továbbá a második, negyedik és hatodik pólyában két-két egymásnak szemközt álló s középen hársfa levéllel elkülönített, – a nyolczadikban pedig egy balra fordult oroszlán látható. Ezen az Árpádház czímerét képező oroszlánok színe felől pedig a mint azt már Podhradszky József tudósunk is kimutatta* Podhradszky, i. h.* kétségünk nem lehet. Imre király u. i. 1197-iki czímeres levélben István főispánnak «arany koronás oroszlánnak első felét két első lábával aranyos karmokkal» adja czímerűl és pedig mint minden kétséget kizáró határozottsággal mondja «Arma etiam seu insignia ipsius domini et patris nostri et nostra.»* Ezen Imre-féle oklevél, vele együtt több más a XIII. századból származó czímeradományozó oklevél kétségtelenűl hamis. Már Fejér, annak kiadója (Cod. dipl. II. 304.) megjegyzi: «occurrit mancum». Hamisítója valószínűleg a XVI. században élt horvát származású Skalich. Szerk.* Miután tehát ennek a czímernek tartalmát képező arany fél oroszlán az Árpádház czímeréből vétetett, semmi kétség, hogy azt arany oroszlánok alkotják.
A II. Endre-féle pecséten előforduló oroszlánok színe tehát arany s így azok a pólyák, melyekben ezek vannak, semmi esetre sem vehetők ezüst színűeknek, mert a heraldika alphabetája szerint fémre fém nem jöhet. Azok minden valószinűség szerint vöröseknek veendők.
Ezen következtetéssel nem állok egyedül. Már Ivánfi pályakoszorús munkájában csaknem ugyanígy érvel s csakis abban tér el, hogy az oroszlános pólyákat ő a vért mezejének tartja s kételkedik, hogy a pecsét mondott pólyáin látható figuralis alakok oroszlánok volnának, hajlandó azokat egyszerűen diszítéseknek tartani.
Részemről ezúttal nem bocsátkozom annak vitatásába, ha valjon a vörös pólyák a vért mezejének veendők-e, sem azt most eldönteni, hogy voltaképen oroszlánok vagy díszítések foglalják-e el a vért kérdéses helyeit, nem szándékom. Ivánfi érvelésére azonban megjegyzem, hogy ha emez alakokat nem oroszlánok, hanem egyszerűen diszítéseknek veszszük, akkor kisíklik kezeink közül egy oly bizonyító érv, melynek segélyével egyedül állapítható meg biztos határozottsággal e pecsét pólyáinak színe.
Az oroszlánoknak valódi színe u. i., mint láttuk, igen könnyen megállapítható, de nem úgy az ékítményeké, mert valószinű ugyan, hogy azok szintén vörös alapon aranyszínűek, de csakis valószinű, mert ép oly joggal tarthatjuk őket ezüst alapon vörös, vagy bármi más színűeknek is. Továbbá ne feledjük el, hogy nem vagyunk Mária Terézia korában, hol a minden jelentőség nélküli diszítések felhalmozása elv, de oly korszakban, mely a fejlődés igen-igen első stádiuma, hol tehát inkább valódi jelentőségű figuralis alakokat tenni föl a czímeren, mindig az igazsághoz közelebb járó dolog, mint a jelentés nélküli diszítések feltételezése. De meg aztán Imrének fent idézett okmánya sokkal világosabban szól, semhogy a csaknem bizonyosért a nagyon is ingatag alapra fektetett hypothesist kellenék elfogadnunk.
Most azután azt mondhatnám, hogy ha II. Endre ezt a czímert így s nem másként használja, ha ő a pólyákat fehérrel kezdi és vörössel végzi, akkor ez a magyar czímer és nem más, akkor annak a pólyáit csak ily sorrendben szabad és kell használni. Hisz csak a történészek rendes bizonyítási eljárását kell követnem, hogy ide jussak. Csak azt kell kérdenem, tudhatta-e II. Endre, hogy milyen az ország czímere? Erre pedig csak azt felelhetem: bizonyára tudhatta. Akarta-e ő azt és pedig való formájában használni? Feleletem erre is csak igenlő lehet. S végre volt-e benne elég igazelműség, hogy a czímert valódi alakjában állítsa elő? Semmi kétség, hogy igen. De bár azt mondják, hogy a legegyszerűbb bizonyítás mindig a legjobb és legczélravezetőbb s nékem mindenesetre igen kényelmes lenne, ha a kérdést ily módon világítva meg czélom már ez által eléretnék; mégis igen távol van tőlem a gondolat, hogy ezzel a kútfővel, mely állításom mellett oly szépen látszik tanúskodni, ily módon bizonyítsak.
A dolog u. i. korántsem ily egyszerű s nem szabad kifeledni a számításból, hogy már három igen tekintélyes testület nyilatkozott a pólyáknak az általam vitatottak ellenkező sorrendben leendő használása mellett. Mindazok, kik a vörös-fehér pólyákat vitatják, minden utógondolat és nehézség nélkül bele fognak egyezni emez érvelésbe s csak azt fogják mondani: Tehát azok a pólyák, melyekben oroszlánok láthatók, vörösek s a többiek fehéreknek veendők. Úgy hát tekintsünk csak egy kicsinység előre Pray Györgygyel 1202-ben Imréhez. Ennek is fenmaradt egy czímeres lefüggő pecsétje a mondott időből* Pray, Synt. Hist. 70. lap.* és lám e pecséten az oroszlános, tehát mint a fönt elmondottakban magam is következtettem a vörös a kezdő pólya. S hát aztán, ha egy pár lépéssel hátrább ugyancsak II. Endre 1233. évi okmányának pecsétjét* Tud. Gyűjt. 1833. 12. kötet, 2 ábra.* nézegetjük s ott kezdő pólyáúl ismét oroszlános pólyát találunk, nem vagyok-e megfogva saját érvelésemmel s ilyeténkép érvelve s egyéb okokkal nem birva, miután az én egyetlen emlékemmel, két hasonló bizonyító erejű emlék áll ellenben, nem kellene-e elfogadnom kezdő pólyáúl a vöröset? Bizonyára, de ez esetben sohasem leendett bátorságom a pólyák általam föntebb jelzett sorrendjét vitatni.
Nem – sem az első helyen említett pecsét nem érlelte meg bennem a fennebb kimondott meggyőződést, sem pedig az a két másik, melyeket utóbb említettem nem döntötte meg azt. Nézetem szerint ezek a pecsétek nem bizonyítanak egyebet mint azt, hogy hazánk czímerének egyik alkotó része a nyolcz pólya. A színek sorrendjére nézve sem azt, hogy vörös-ezüst, sem azt, hogy ezüst-vörösként használtattak, nem bizonyítják. Bizonyítanak azonban egyebet és pedig oly körülményt, mely állításom igazolására nézve igenis fontos és megszívlelésre méltó. Bizonyítják, hogy a szinek sorrendje ezen királyok uralkodásáig megállapítva nem volt s hogy a pólyák következetes egyforma sorrendbe nem használtattak. És vegyük kezeinkbe Pray György nagy munkáját, nézzük végig mindazon uralkodóinknak fenmaradt pecsétjeit, kik a most említett két király után uralkodtak, menjünk a múzeumokba és vizsgáljuk át az összes czímereket, melyek akár egész V. Ferdinandig birtokunkban vannak, pedig ebbe bele van foglalva Róbert Károly, Nagy Lajos, Zsigmond, I. Mátyás kora is, tehát a czímer-alkotásnak hazánkra nézve legjobb kora; vegyünk rendre mindazon műemlékeket, melyeken az ország czímerének ez az alkotórésze előfordul és ezt a bizonytalanságot, ezt az önkényességet uralkodóról uralkodóra következetesen meg fogjuk találni.
De hát ki fog ezen csodálkozni? Higgadt gondolkodás és mindazon körülményeknek, melyek czimerünk képződése körűl a rég letűnt századok alatt közrehatottak, figyelmes számbavétele után, – bizonyára senki. Sőt inkább az ejthetne bámulatba, ha nem Imre, vagy II. Endre, de akár az Anjouk, vagy I. Mátyás idejében egy pontosan, heraldice szabatosan és a nemzeti traditióknak minden tekintetben megfelelően megállapított czímerrel találkoznánk. Avagy van-e nekünk egy alkotmányunk összes alapelveit egybefoglaló codexünk, nem kell-e annak minden egyes ágazatát, százféle országgyűlés czikkelyei közűl külön összeböngésznünk? Nincs nemzet a világon, mely annyi hányattatást élt volna át, mint a mienk. Hányféle beütést, mennyiféle hegemoniát kellett átszenvednie, mily számos uralkodóházat látott maga fölött s hányféle cultura behatását érezte? Csoda-e ha ily viszonyok között a czímer használatában ingatagságot találunk? Hosszú, igen hosszú idő és igen stabilis állapotok kivántatnak ahoz, hogy egy vagy más czímeralak olyannyira megrögződjék a népek felfogásában, hogy egyes részletei elvesztvén eredeti specialis jelentésöket, az egészen meg nem változtatható egységes symbolumnak tekintsék. Ilyen állapotok pedig a mi czímerünknek nem jutottak.
Gondoljuk meg azt is, hogy sem Imre, sem II. Endre, sem a többi utána következett uralkodó nem ő maga véste azokat a pecséteket, a melyeknek lenyomatai reánk maradtak, de bizonyára ők maguk még csak fel sem ügyeltek annak készítésére. Annak a pecsétnek készítése mesteremberek dolga volt mindig és mindig, a felügyeletet pedig, ha ugyan létezett, – az udvari heroldok végezték. Vegyük most tekintetbe, hogy a hányféle véső, annyi ember s bizonyára annyi ízlés, felfogás és technika. Az kétségtelen, hogy ezek a mesteremberek tudták, vagy legalább az nekik utasitásba adatott, hogy a nyolcz pólya a czímer alkatrésze, hogy nekik azokat alkalmazniok kell, de hogy azokat az ezüst színűvel kell-e kezdeni avagy a vörössel, azt teljes határozottsággal bizonyára nem tudták, vagy hogy helyesebben szóljak itt az egyéni különös felfogás és ízlés volt az irányadó. Egyik véső és herold így, a másik úgy fogta fel. Volt ki pólyáknak hitte mind a nyolczat, volt ki ezüst mezőben négy vörös pólyát hitt s más ismét vörös mezőben négy ezüst pólyát. Az, ki az ország négy folyójának tartotta, bizonyára másként állította elő, mint az ki tán az Anjou-ház színeit vélte benne látni.
De meg aztán a czímer emez alkatrészeit hány másféle czímerrel és czímer-alkatrészekkel kellett az egyes uralkodók alatt combinálni? Az ily combinatiók mindig más és más előállítást tettek szükségessé s így mi sem természetesebb, mint az a határozatlanság, melylyel ezen a téren találkozunk.
Meggyőződésem tehát az, hogy a czímer használata körül az egyes uralkodók, sőt mint II. Endrénél ép az imént láttuk, egy és ugyanazon uralkodó alatt is tapasztalható eltérések nem másnak, mint az azok előállításánál tényleg közreműködött egyének különféle ízlésében és felfogásának tulajdonítandók, – eltekintve természetesen azon esetektől, midőn az egyik vagy másik czímeralkatrész egy vagy másféle előadását czímercombinatiók igazolják. Vigyük szavazó-urna elé az összes pecséteket, érmeket, okiratokat és mindazon emlékeket, melyek hazai czímerünk megállapítása tekintetében számba jöhetnek, szavaztassuk le őket és nem hiszem, hogy az ezüst-vörös pólyák maradnának kisebbségben. De tegyük fel, a mit ugyan bátor vagyok nagyon de nagyon is kétségbe vonni, hogy a vörös-ezüst lesz pár szóval többségben; nékem még azon esetben is maradt forum apellatoriumom mindazokkal szemben, kik a vörös-ezüst sorrend mellett foglalnak állást.
Ők u. i. a kútfőknek egy bizonyos és elismerem igen tekintélyes részére támaszkodnak, de ugyanakkor, mint látjuk, a kútfőknek egy másik nem kevésbbé tekintélyes részét figyelmen kívül hagyják és olybá veszik, mintha azok éppen a világon sem volnának. Pedig nézetem szerint egy II. Endre korabeli emléknek, ha az különben egyéb tekintetekből a történelmi kritikát kiállja, ép oly bizonyító erő tulajdonítható, mint egy Nagy Lajos korából vagy bármely más időből fennmaradt kútfőnek.
Én tehát ezúttal nem hagyom figyelmen kívül azon kútforrásokat sem, melyek az állításommal ellenkezők mellett látszanak bizonyítani, hanem csak reducálom bizonyító erejüket valódi értékökre s csak ott és annyit bizonyítok velök; a hol és a mennyit bizonyítani valójában képesek. Miután pedig látom, hogy az én bizonyítékaim, melyeket a történelmi kútforrásokból merítettem, ezeket a bizonyítékokat egymagokban határozottan legyőzni nem képesek, bár azok előtt semmi esetben meg nem hátrálnak, mert velök egyenlő erejüek; segédcsapatot toborzok onnan, a hol döntő erőket gyanítok. Ez a segédcsapat pedig, mely az ütközetet javamra dönti el, az aesthetika.
Igen jól tudom ugyan, hogy mennyi érték tulajdonítható az aesthetikai érveknek a heraldikában, de abban azt hiszem senki sem kételkedhetik, hogy két egyenlő történeti jogosultsággal biró czímer közűl mindig az fogadandó el, a melyik aesthetikusabb. Már most construáljuk a magyar országos czímert a vörös-ezüst pólyákkal s nézzük hova lyukadunk ki:
A hasított czímerpaizs baloldali mezője vörös és a jelzett szerkesztés szerint a jobb oldal első pólyája is vörös. A czímer egész felső része tehát egy és ugyanazon színű mind a jobb, mind a baloldalon. A lehető legízléstelenebb, mert igen-igen egyhangú compositio. Fordítsuk most meg a pólyákat, szerkeszszük a czímert az általam vitatott modorban és bizonyosan tűrhetőbb eredményre fogunk jutni. Szerintem ezüst lévén a felső vagyis a kezdő pólya, a czímer felső részét jobbról az ezüst pólya, balról pedig a vörös mező képezi. Itt tehát ezüst és vörös találkoznak. A legutolsó vagyis a nyolczadik pólya ez esetben vörös, ez képezi a czímer jobb oldalának alját s miután annak baloldali részén legalúl a zöld hármas halom foglal helyet, az egyhangúság ismét ki van kerülve, mert itt meg vörös és zöld találkozik. A közbeeső t. i. a második, negyedik és hatodik vörös pólya pedig mindig két-két ezüst pólya által határoltatván, ezeknek mozgalmas hatása már e váltakozás által eléggé biztosítva van.
Mit ér ott a theoretikus okoskodás, a hol azt világos bizonyíték dönti le? fogják mondani mindazok, kik a vörös-ezüst sorrendet vitatják. Azt senki sem tagadhatja, hogy az Anjouk kora hazánkra nézve czímertani szempontból a legjobb korszak. Ennek a korszaknak pedig legkimagaslóbb alakja Nagy Lajos nem pecséten, a mit nem bánjuk a készítő mesteremberek így is, úgy is foghattak fel s állíthattak elő, de okmányilag, félre nem magyarázható, világos szavakkal beszél ezekről a pólyákról. 1369-ik évben u. i. Kassa városának az ország czímeréből czímert adományozván, azt a következő szavakkal teszi: Mi Lajos, Isten kegyelméből Magyarország királya stb. adjuk emlékezetűl, jelen levelünk tartalmával értesítvén mindazokat, a kiket illet, hogy mi Kassáról való hív polgáraink és vendégnépeink javára és hasznára, királyi indulattal ügyelni akarván s őket kegyelmes ajándékkal óhajtván gyarapítani, azon Kassáról való polgárainknak hódoló és alázatos kérelmére különös kegyelemből reáhajlottunk, hogy ők mostantól kezdve a város titkos és levelező pecsétein és zászlóján egy a mi királyi czímerünkkel ékesített vértet, azon t. i. egy kék húzást avagy vonalt, melyre három liliom van illesztve, s alant fekvő négy vörös és annyi fehér vonalat örök időkre viselhessenek, jelen titkos pecsétes levelünk érvényénél fogva, melyet azon polgárainknak privilegium alakban szerkesztve nagy pecsétünk alatt fogjuk kiadni, mikor elénkbe terjesztendik. Adatott Diós-Győrött áldozó csütörtököt megelőző legközelebbi hétfőn, az úrnak ezer háromszáz hatvankilenczedik évében.* Az eredetiből másolt oklevél után Podhradszky József fordítása szerint l. Magyarország czímerének eredete. Századok 1870 ápril hó.* Itt nem lehet kétség, itt nincs helye commentálásnak, ez körülbelűl szentírás.
Bocsánat tudós ellenfeleim, önöknek szent igazuk van! Én magam is elismerem, hogy az Anjouk kora nálunk czímertani szempontból legjobb kor, annak az okmánynak hitelességét kétségbe vonni pedig messziről sem szándékom, – de hát azért még sincs igazuk.
Nincs pedig azért, mert először is föltéve, de meg nem engedve, hogy ezen uralkodó alatt az országos czímer ezen alkatrésze öntudatosan, következetesen s minden egyes esetben úgy használtatott is, állításaimmal szemben még sem képez bizonyítékot. Az Anjouk alatt u. i. a pólyák a liliomos Anjou czímerrel combináltattak. Ennek a czímernek pedig kék lévén a mezője, az első vörös pólya nem vörössel, mint czímerünk mai formájánál, de kékkel találkozik. Különben is az éppen nem áll, hogy Anjou, sőt még specialiter Nagy Lajos-féle emlékeinken ne találnók a pólyákat ellenkező sorrendben is használva.
És ki tudja, bár ezt nem akarom határozottan állítani, nem bizonyít-e ez az okmány éppen az én állításom mellett. Nem ritka eset u. i. hogy az egyes uralkodók, az ország, vagy saját családi czímerökből adtak egyes jeleseknek vagy városoknak czímert. Ezt a czímeradományozást azonban rendesen úgy eszközölték, hogy valami különbség mégis legyen az eredeti, hogy úgy nevezzem anyaczímer és az ebből adományozott új czímer között. Iacute;gy láttuk, hogy Imre is István főispánnak, mikor neki czímert adományoz, nem adja a családi czímerét képező arany oroszlán egészen, hanem annak csak felét. A föltevés tehát igen közelfekvő, ha valjon Nagy Lajos nem czélzatosan adott-e Kassa városának vörös-fehér pólyákat czímerűl, hogy megkülömböztesse az ország czímerének pólyáitól, melyek ezüst-vörösek.
Ennyit a pólyák színeiről. Most pedig áttérek azon kevésbbé lényeges ellenmondásra, mely a Történelmi Társulat választmánya Magyarország czímere tárgyában kiküldött bizottságának a czímertartóktól adott véleménye, – és az Országos Levéltárnak Magyarország és társországai czímereit megállapító dolgozatában ugyancsak erre vonatkozó javaslata között létezik.
Az előbbi u. i. mint azt már fentebb is említettem, azt tatja, hogy telamonokként két álló, az utóbbi pedig, hogy két lebegő angyalt kell tekintenünk. Mellesleg megjegyzem, hogy a heraldikai és genealogiai társaságnak az utóbb említett dolgozatról adott szakvéleménye is jónak látta e tekintetben nyilatkozni, még pedig egy egészen külön álláspontra helyezkedve. Ez a szakvélemény u. i. azt tartja, hogy a czímertartó két angyal sem nem áll, sem nem lebeg, hanem azok olykép lennének stilizálandók, hogy helyzetök valami legyen az állás és lebegés között. Nem tudom, ha valjon ez a nyilatkozat azért teszi-e reám az elvi kijelentés hatását, mert nagyon is határozottan van formulázva, vagy mivel a stylizálás inkább a szemnek szólván, a nehezebb feladatok közé tartozik az értelemnek szavakkal magyarázni meg azt, a mit teljes biztossággal csak a szem közvetíthet, de előttem úgy tűnik fel, mintha mind a két véleményt állítva tagadná, s az igazságot a középúton akarná elérni.
Nézetem szerint állás csak úgy képzelhető, ha van alap, a melyen ez véghezvitethetik. Ha az egész czímert talapzatra nem állítjuk, akkor ugyan mi felett állanak az angyalok? Nem bánom én, ha mindjárt felhő is az a talapzat, mert hát az angyalt az is megbírja, de ha már állaniok kell, akkor okvetlen kell valami támpontot adni alájok. Ha valaki azt mondja, hogy a fővárosi czímer telamonjai ágaskodnak, azt tudom érteni, mert azok megvethetik a lábukat azon az alapzaton, a mely az egész czímert tartja. De már ha például valaki az eszéki czímerben a magyar szent koronát tartó két angyalt talpra akarná állítani csak úgy egyszerűen, a mint ott vannak a czímer kék mezejében, az ellen már erélyesen tiltakoznék.
Miután pedig czímerünknek talpazata nincs, vagy hát nem bánom mondjuk úgy, valahányszor a czímer talapzat nélkül, mintegy a térben függve adatik elő, jogosult czímertartók csakis lebegő angyalok lehetnek. Hogy az angyalokat stilizálni kell, mint sok esetben a heraldika figuralis alakjait, azt én is megengedem. A stilizálás azonban korántsem leszen az által már eo ipso elérve, ha az angyalok helyzete valami leszen az állás és lebegés között. A redőzés, a testtartás, az arczkifejezés, a szárnyak állása és azoknak tollazata bő anyagául szolgálnak a heraldikus stilizálásnak s ezek igenis lehetnek, sőt kell is hogy legyenek stilizálva, de stilizálni magát a lebegést, – merész követelés.
Ezt a most kifejezett a priori következtetést s illetőleg ily módon elért ezen eredményt pedig nyomról-nyomra, lépésről-lépésre igazolhatom a kúforrásokkal, ú. i.
Nagy Lajos 1363-iki pecsétjének* Pray. Synt. Hist. Tab. II, Fig. 1.* előlapján a jobboldalon az Anjou czímerrel egyesített magyar pólyás czímerpaizsot alulról lebegő angyal tartja, magasra emelvén azt maga fölé karjaival. A czímernek talpazata nincs, tehát a lebegés ez esetben indokolt.
Zsigmond 1397-iki pecsétjén* Pray i. h. Tab. X. Fig. 6.* látjuk a brandenburgi sassal egyesített magyar pólyás czímert, felülről szintén egy lebegő angyal által tartva. A czímer a térben függve adatik elő, annak alapzata itt sincs, a lebegés tehát itt is indokolható.
Továbbá Erzsébet királyné (Albert neje) 1441-iki pecsétjén* Pray i. h. Tab. XI. Fig. 6.* lóhere vagy hármas ív alakú keretben egymás mellé támasztott két czímerpaizsot (jobbról a magyar pólyás czímer, balról Felső Ausztriáé) találunk a keret két alsó mélyedésében. Ezeket a czímereket is egy lebegő angyal tartja felülről, mert talpazata, támasztó pontja ezeknek sincs.
I. Mátyás 1475-iki igen stilszerűen kivitt pecsétjének* Pray i. h. Tab. XV. Fig. 1.* előlapján pedig, jobbról a kettős keresztet, balról pedig a pólyákat tartalmazó külön-külön czímerpaizsokat alap hiányában szintén egy-egy lebegő angyal, – hátsó lapján pedig a nagyban kivitt pólyás czímert felűl egy, két oldalán pedig szintén egy-egy lebegő angyal tartja.
A legeklatánsabb bizonyíték azonban az én véleményem helyes volta mellett II. Ulászló 1511-iki pecsétje,* Pray i. h. Tab. XVI. Fig. 1.* mert ez a pecsét a czímertartókat mind a kétféle helyzetben s még azon fölűl egy harmadik félében is tünteti elő, mely helyzetek az általam adott indokolásnak teljesen megfelelnek. E pecsét előlapjának jobb oldalán u. i. a pólyás czímert egy angyal tartja maga felett, bal karjával magasra emelvén azt. Ez az angyal lebeg, mert a czímer-előadásnak alapja nincs. Hátsó lapjának közepét pedig egy, a magyar pólyák és a cseh oroszlánból combinált, talapzatra állított czímerpaizs foglalja el. S lám ezt a czímert jobbról és balról egy-egy ülő, felülről pedig egy a czímert háta megett álló angyal tartja.
Ime tehát itt rövid pár vonással tetemes időszakot átfutottunk, s valjon találtunk-e angyalt, mely a levegőben függve áll, másrészt pedig nem leltük-e meg az álló angyaloknál azt az alapot, mely nekik ezt a helyzetet lehetségessé teszi? S ha nekünk arra hogy ezt belássuk, nem elég az a természetes érzék, mely ezt az igazságot a régieknek megsugta, a történeti emlékek által támogatott szigorú logika dörgi azt fülünkbe.
Ez a legutóbb említett czímer azonfölűl, hogy indokolásomat pontról pontra igazolja, még egy más dologra is megtanít a mi figyelmen kívül nem hagyandó s ez az, hogy a czímertartó angyalok helyzetét meghatározni, vagy hogy helyesebben szóljak, egyszerűen és határozottan eldönteni azt, hogy az angyalok állanak-e, vagy lebegnek, nem szabad, – kivételével azon egyetlen esetnek, ha előbb határozat hozatnék a fölött, hogy a czímert talapzattal, vagy a nélkül kell-e használni. Mert a mint látjuk, még az ülő helyzet is teljesen jogosult lehet s data occasione az angyal ölébe is vehetné a czímert. De tovább is mehetünk, különösen ha tekintetbe veszszük azt az indokot, mely a czímertartók használatát megmagyarázza, és ha a most felsorolt pecsétekre támaszkodnunk szabad, – bátran mondhatjuk azt is, hogy az angyaloknak számát sem volna helyes egyszer s mindenkorra eldönteni. Éppen most láttuk, hogy a pecséteken mily változó számban használtatnak azok. Majd egy, majd kettő, majd ismét három ahhoz képest, a mint a művészeti előállítás követelményei által indokoltatnak, vagy a mennyiben reájok szükség van. Mikor a korona nem helyeztetik a czímerpaizsra s illetve, ha az a paizs fölött lebeg, akkor a két angyal rendesen a koronát tartja két felűl s a paizs czímertartók nélkül marad. Ez esetben szerintem sokkal helyesebb volna, ha két angyal jobbról és balról tartaná a paizsot, egy pedig felűlről a koronát. A három angyalra mind I. Mátyás 1475-iki, mint II. Ulászló 1511-iki pecsétje megalkotta a praecedenst, mely annál is inkább méltó a követésre, mert igen logikus.
Igéretemhez képest legyen szabad végűl áttérnem azon nevezetesebb és felötlőbb hibák és botlások rövid felsorolására, melyekkel országos czímerünk használata körűl a közéletben oly gyakran találkozunk.
Igen gyakori és úgy látszik a négy folyam hagyományos felfogására támaszkodó előállítás, mikor vörös mezőbe négy ezüst pólyát, vagy megfordítva, bár ez ritkább ezüst mezőbe négy vörös pólyát föstenek s ez által majd kilencz, majd hét pólyát nyernek.
Az sem ritka eset, hogy a mi hazai czímerünket s az osztrák sasos czímerpaizsot egymás mellé állítják, s aztán mind a kettőt szépen beborítják Szt. István koronájával. Meg vagyok győződve, hogy a kik ily ártatlan módon, persze tájékozatlanságból, juttatják hegemoniára édes hazánkat, rá tévén ezt a mi csakugyan speciális magyar államiságunk symbolumát a birodalmi sasra, – távol vannak minden beolvasztási törekvéstől, de hát hiába, a mi szemünknek mégis csak a maga helyén tetszik Szt. István koronája s hát már annak a sas fölött semmi, de éppen semmi helye nincsen.
Vannak azután a kik ismét a másik végletbe esnek. Ezek czímerünk használatának abba a sérelmes felfogásába szerettek bele, a mely a magyar czímert a sas mellére bigygyeszti. Ez az alárendeltséget jelentő használt, mely különösen a Habsburg házból származott királyaink érmein igen gyakran lelehető föl, mai napig fönn tudta magát itt-ott tartani, daczára annak, hogy a tényleges állapotokkal meg nem egyez és azokkal sértő ellentétben áll.
Az sem érdektelen, a mit a paizstartók használatában tapasztalhatunk. Nem sorolhatom fel a különféle nuance-okat, pedig ezekből is szép csoport áll, úgy az én, mint minden más figyelmes szemlélődő rendelkezésére, hanem csak a legkiáltóbbra hivom fel a figyelmet. Mint fennebb is említettem, gyakran egymás mellé állítva használtatik czímerünk és az osztrák czímer, s ilyenkor azután a mi czímertartóink, az angyalok, egyszerűen elhagynak és a mi czímerünket is az osztrák császári griffek karmai támogatják. De ha még ebben az esetben némi magyarázatát tudnám is adni a griffek provenientiájának, azt már azonban aligha tudnám indokolni, mikor magát a magyar czímert, ha t. i. az önállóan magában van használva, szintén az osztrák griffek tartják.
Ezen egy pár példával azt hiszem eléggé illustráltam azt a végtelen fogalomzavart, mely nálunk saját állami czímerünk felől létezik. Ha végig megyünk a főváros bármely élénkebb utczáján, egy kis helyes czímer-ismerettel fejünkben, vagy szükség esetén egy helyes czímer-leírással kezünkben, nem fogunk találni tán egyetlen czímert sem, melyben egy vagy más heraldikai hiba elő ne fordulna s ha én tíz esetet, persze tíz különféle specialitást mutatok fel ezekből, meg vagyok győződve, hogy más nekem húszat fog mutatni, pedig az állami czímert nem szabad senkinek felsőbbségi engedély nélkül használni. Mindennap olvashatjuk a hivatalos lapban, hogy egy vagy más egyénnek vagy intézetnek a czímer használata megengedtetik, – azt azonban sohasem hallottam, hogy az a felsőség, mely a czímer használatát engedélyezi, egyúttal revideáltatná is azt a czímert, melyet az illető tényleg használ. Helyes-e ez, jól van-e, hogy az intéző körök ezt a chaost ölbe tett kezekkel nézzék, azt minden önérzetes magyar hazafiúi itéletére bízom. Részemről azonban, valamint tudom méltányolni a lelkesedést, az odaadó buzgalmat, a törhetlen erélyt, melyet úgy a kormány közegei, mint az egyes hazafias egyesületek a magyarosítás terén napjainkban országszerte kifejtenek; ép úgy elitélem és soha helyeselni nem tudom a közönyt, ha azt a nemzet czímerével szemben tapasztalom. Nem, különösen akkor, ha az a czímer a mi hazánk czímere. Ez a czímer egy ezred éves szenvedés emléke, szent és féltékeny gonddal őrzendő annak minden részecskéje.
PÓSTA BÉLA.
ADATOK A NÉMETHY CSALÁDOK GENEALOGIÁJÁHOZ.
(Első közlemény.)
Azon körülmény, hogy Szilágyi Sándor e folyóirat múlt évi folyamában «Az egyik Némethy család» czím alatt, az 1690. decz. 10-én Leopold által nemesített Némethy családról több érdekes adatot közölt, arra indított, hogy a Némethy családokról eddig egybegyűjtött adataimat közrebocsássam s így az imént nevezett közleményt, valamint Nagy Iván feljegyzéseit a következőkkel kiegészítsem.
I. A Némethy család neve helynévből eredt. Már 1009-ben telepedtek le a Szamos vize partján Szatmármegyében németek, kik Gizellával, sz. István nejével, jöttek az országba. Ezeknek telepét 1230-ban II. Endre kiváltságokban részesíté és ezt Nempthy-nek, később Némethy-nek írták, míg 1715-ben a 109. t. cz. által Szathmárral «Szatmár-Németi» néven egyesíttetett.* Szirmay, Szatmár vármegye. I. 142. k. kk. II.* 1220-ban említtetik Némethy helység, melyben királyi udvarhoz tartozó személyzet lakott, a «butariusok», kik 1322-en királyi vadászokká tétettek.* Orsz. ltár. Lendvay, Liber Saecularium Regni Hung. Dignitatum. 363.* 1270-ben előfordúl egy helység (villa) Némethy, melyet Moys nádor több más helységgel együtt a cisterciták ábrahámi zárdájának adományozott.* Fejér, Cod. Dipl. V. 1. 85.* Ezen adományát a nádor 1272-ben kibővítette és újra megerősítette.* U. o. V. 1. 260.* Kún László királynak 1275-ben kelt* U. o. V. 2. 252.* oklevelében már a helység nevét a családnak nevével assimilálva találjuk. A király Hemmót, Márton fiát Némethyben, a «Leporarifer» helyzetéből* Leporarifer királyi tisztség Kiszel Pál által «De priscis servientibus regiis et reginalibus in Hungaria» czímű műben a királyi tisztségek között nincs felsorolva. Fejér az okmány czímében «leporifer»-t tett. Ezen kifejezést nem tartom egyértelműnek az okmányban előforduló leporarifer-vel; mert míg az előbbi nyúlhordozót, addig az utóbbi a nyulászok (leporari) vezetőjét, gyűjtőjét jelenti.* övéivel együtt, a nemesek sorába emeli. Mivel más előnévről a «de Némethy»-n kívül az okmányban nincs szó, természetesen ez volt a nemesített családnak is neve. Még határozottabban tűnik fel a helység és lakóinaknévazonossága az egri káptalannak 1331-ben kelt okmányából, melyben a két Némethy és Kalapech helység birtokosai között megtörténik az osztozkodás. Egy részt kapnak a Rymai és Almagi család tagjai, másikat «comes Petrus, filius Andreae de Nemethy, item Jacobus, Dominicus, Nicolaus et Ladislaus, filii eiusdem comitis Petri, et Mihael et Balogh filii Blasii de eadem Nemethy». A Némethy nevű két helység Nográdmegyében feküdt, s határos volt a Zagyva vízével. A Zagyva mentében most is találunk egy kis helységet, mely majd így,* Korabinszky, Atlas Regni Hungariae.* majd pedig Nemti-nek neveztetik.* Kollerffy-Jekelfalussy, Helység-névtár 385.*
A felsoroltakon kívül az okmányok még számos Némethy helységről tesznek említést. Iacute;gy 1297-ben Nemeti helység lakói bizonyságot tesznek arról, hogy őket a háborús idők alkalmával Vbali Mihály főispán (comes) fiai oltalomban részesítették.* Fejér, Cod. Dipl. VI. 2. 94.* 1394-ben Csallóközben említtetik Némethy helység, mely az esztergomi érseknek zálogba adatott.* U. o. X. 8. 385.* 1430-ban Némethy helység Simontornya mellett említtetik.* Fejér, Cod. Dipl. X. 7. 284.* 1548-ban pedig országos törvényczikk rendeli, hogy az újonnan épített Némethy nevű castellum leromboltassék.* 1548. évi 46. tcz. Corpus Juris Hung.* A jelenkorban már tizennyolczra emelkedett hazánkban a Némethy nevű helységek száma.* Németi Tolnam., Némedi (Alsó) Pestm., Némedi (Kis) Pestm., Németi Baranyam., Németi Barsm., Németi Hontm., Németi Sopronm., Németi (Alsó) Ungm., Németi (Felső) Ungm., Németi (Hernád) Zemplénm., Németi (Hidas) Abauj-Tornam., Németi (Király) Besztercze-Naszódm., Németi (Maros) Hunyadm., Németi (Oláh) Besztercze-Naszódm., Németi (Sajó) Borsodm., Németi (Szamosújvár) Szolnok-Dobokam., Németi (Tornyos) Abauj-Tornam., Nemti (hajdan Némethi) Nógrádm.* Ezektől temérdek család kölcsönözhette nevét, és valóban az ország minden táján bőségesen akadunk Némethiekre. Itt csak azokra vonatkozó adatokat gyűjtöttem össze, kik történeti feljegyzésekben és okmányokban előfordúlnak, szem előtt tartva, hogy gyakorta egy és és ugyanazon család, sőt személy majd Némethi, majd Németi, vagy Némedi és Német, sőt Nemtinek is neveztetik. Olykor egy és ugyanazon okmányban is többféleképen íratik.
Lássuk tehát a Némethyeket kor szerinti sorrendben:
II. Mint genust, először találom felemlítve a Némethyeket 1240-ben mint baranyamegyei lakosokat.* Orsz. lt. Lendvay, Liber Saecul. Regni Hung. Dign.* A nemesítettek között pedig legidősebben az 1275. év julius 11-én kelt adományozással. Kún László ugyanis, az irányában tanúsított többrendbeli szolgálatért a Némethy helységben lakó «leporarifer» Hemó-t és fivérét Tamást, Mártonnak fiai, a királyi zászló alatt harczoló nemesek sorába emeli.* Fejér, Cod. Dipl. V. 2. 252.*
A XIV. században élt Némethy János, kinek özvegye, született Muzsai Klára és leányai Krisztina és Margit számára Giletfi Miklós nádor 1349. aug. 1-én biztosíték-levelet állított ki.* Jászay Pál, Uj Magyar Muzeum. 1851–2. I. 398.*
Ugyan e században élt Némethy Tamás is, ki a pálosok Szent-Péter apostolról nevezett szentpéteri kolostorának 1390-ben köznyelven «Stregenchy-Szt-Péter» földjének egy részét ajándékozta.* Rupp, Magyarország Helyrajzi Tört. I. 316.*
A XV. században Székesfehérvárott bíróskodott Németh, máskép Némethi Bálint, miről egy általa 1471. nov. 2-án kiállított oklevél tanúskodik.* Magyar Történelmi Tár. VI. 233.*
III. A XVI. században virágzott a zéthényi Némethy család, zemplénmegyei Zéthény helységtől, mely birtokában volt, így nevezte. Szirmay nyomán* Comit. Zemplin Not. Top. 286. és Comit. Zemplin. Not. Hist. 54.* ismerteti e családot Nagy Iván is.* Magyarország Családai. VIII. 135.* 1529-ben élt e családból György, ki Zéthény várból Tárkányi Albert ellen menve, azon nagyobb hatalmaskodást követett el, mely abban állott, hogy tekintélyes számú földmívelő seregével, magán sérelmek megboszúlására, Tárkányi Albert lakházát felgyújtatta és őt nejével és gyermekeivel együtt abban megégette.* Szirmay, Comit. Zemplin. Not. Hist. § 169. 54.* Valószínűleg ennek fia volt zéthényi Némethy Ferencz, ki erélye és önkénye által nagy hírnevet szerzett magának. Bizarus* Petrus Bizarus, De Bello Pannonico, Schwandtnernél, Scriptores Rerum Hungaricarum. Tom. I. 668.* és Istvánfi* Nicolai Istvánfi Historiar. Hung. Libri 1758 kiad. 232. – Utánna Katona, Hist. Critica. XXII. 874. kk. ll. és mások.* szerint Tokaj vár birtokába úgy jutott, hogy miután azt Katzianer fővezér Ferdinand számára lefoglalta, a király Serédy Benedeknek adta, ez pedig halálos ágyán kiskorú fiának Istvánnak gyámjáúl Némethy Ferenczet jelölte ki.* A mit Budai Fer. Lexiconában 325. Szécsényi (Zéthényi helyett) Némethy Ferenczről és Serédy Istvánról, mint Györgynek fiáról, mond, téves. Észrevette e tévedést már Nagy Iván is és művének X. 153. l. 4. jegyzetében tesz róla említést.* Némethy a gyámból a gyermek zsarnokává lett, birtokát sajátjának tekintette, a szomszéd várakat, úgy mint Nagy-Kövesdet, Szerencset elfoglalta, és 1556-ban, midőn Erdélybe ment Izabella királynőhöz, neki e várakat – Ferdinand hűségétől elpártolva – felajánlotta. A minek hírére Ferdinand meghagyta 1558-ban Telekessy Imrének, a felsőmagyarországi részek főkapitányának, hogy az áruló Némethynek semmiféle élelmi szert a várba szállítatni ne hagyjon és így azok hiányában a várat feladni legyen kénytelen.* Felette érdekes Ferdinandnak Telekessyhez küldött levele, melyet itt közlendőnek tartok.
Kívül: Egregio Emerico Thelkessy gentium nostrarum in partibus regni nostri Hungariae superioribus existentium supremo capitaneo, fideli nobis dilecto.
Belől: Ferdinandus divina favente clementia electus Romanorum imperator semper augustus ac Germaniae, Hungarae et Bohemiae etc. rex etc.
Egregie fidelis nobis dilecte. Quoniam ad coercendum Franciscum Némethy, praefectum arcis Thokay plurimum refert, ut hoc tempore messis ab inductine frumenti prohibeatur, praecipue quum intelligamus arcem illam victualibus nunc nimis exhaustam esse; committimus Tibi, et mandamus firmiter, ut cum caeteris istic capitaneis nostris una, omnem diligentiam adhibeas, ne quicquam cuiuscunque generis victualium ad eandem arcem inportari permittas, sed obstruatis omnibus viis et aditibus, ad summam commeatus p nuriam illum redigas et hoc facto caetera ad eum compescendum sint faciliora. Secus non facturus. Datum Viennae decimanona Julii, anno Domini millesimo qzuingentesimo quinquagesimo octavo. Ferdinandus m. p. Nicolaus Olahus m. p. Strigoniensis. Joannes Listhius m. p. – Eredeti. Papir, a nagy pecséttel kívülről. Orsz. ltár. Acta Publica 32 cs. 9. sz.* Telekessy a telet éppen ekkor Kassán töltötte, s meghagyá egyik vezérének, Dessewffy Istvánnak, támadná meg Tokajt. Ez, 1559. elején enyhe idő levén, útnak indúlt és a rossz útak miatt csak későn este érkezett Tokaj alá, s a várost azonnal megtámadta; Némethy az övéivel vitézűl ellenszegült, és az éjjeli heves csatában maga is hősiesen küzdött; vele szemhben Niger Bertalan, Dessewffynek egyik lovagja jött, ki Némethynek arczán kardjával sebet ejtett, mire vérrel borítva, övéivel a várba visszavonúlt. Dessewffy emberei pedig gazdag prédával távoztak. Maga Telekessy Némethynek erődített birtokát Zéthényt támadta meg. Zéthény, körülövezve a Latorcza vízével, földtöltések által erősített vár vala, melynek lebontását az 1548. évi törvényczikk ugyan elrendelte, de ennek daczára Némethy azt feltartotta, sőt újból megerősítette. Telekessy jól felszerelve ágyúkkal vonulván alája, azonnal el is foglalta. Ferdinand király Zéthényt Némethy hűtlensége következtében Telekessynek örök birtokába ajándékozta hű szolgálatai jutalmáúl.* Istvánfi id. mű. Libro XX. 238.* Petheő és Bebek vezérek 1560-ban a szintén Némethynek birtokában levő és általa árkokkal és töltésekkel megerősített Szerencset támadták meg, mely vár két mérföldnyire fekszik Tokajtól. Némethy Szerencs ostromáról részint hirnökök által tudósítva, részint az ágyúk dörgését hallván, annak felmentésére sietett. Éjfél táján 500 lovassal, kik között lóra ültetett gyalogok is voltak, Szerencs felé indúlt, hová hajnal hasadta előtt egész váratlanúl megérkezett és a még alvókra nagy hevességgel reácsapott, úgy hogy azoknak nagy része halál fia lett; a kegyelemért esdők kegyelmet nyertek. Petheő és Bebek, megsebesülve, kevesedmagokkal alig tudtak menekülni. Némethy Szerencs várába nagyobb őrséget helyezve, gazdag zsákmánynyal diadallal vonúlt vissza Tokajba.* U. o. Libro XX. 242.* Ezen győzelem az erdélyi udvarnak, de főkép Némethynek nagyon emelte hangúlatát. János-Zsigmond fejedelem e hőstetteért ruszkai Dobó Istvánnak, az egri hősnek, bihari és középszolnoki birtokaival ajándékozta meg, melyeket ettől hűtlensége miatt elvett, és melyekbe Némethy Ferencz magát és testvére gyermekeit a nagyváradi káptalan képviselője, Babolchay György kanonok által 1560-ban beiktattatta.* Bunyitay Vincze, A váradi püspökség. II. 223. – Némethy e terjedelmes birtokot részint maga megtartá, részint hű embereinek adományozta. Dobó István még 1571-ben sem juthatott annak birtokába s ekkor Miksa királyhoz folyamodott azok visszaszerzése iránt. Tört. Tár. 1879. 705. l.* Vagyona egyre szaporodott, gyarapítván azt zálogbavevés által is, így példáúl 1561-ben ugyancsak a nagyváradi káptalan előtt, néhai Mihály Hodos Pál leánya Dorottyának, Orgonás Gábor nejének, adonyi jószága egy részét Szabolcsban, zálogba vette.* Rupp. J. i. h. III. 142.* Tekintélye még inkább növekedett, midőn 1562-ben János-Zsigmond fejedelem Magyarországba nagyobb sereget küldvén, ennek fővezéreiűl Báthori Istvánt és Némethy Ferenczet nevezte ki. A fővezéri tiszt átvétele után alig várta Némethy az alkalmat, hogy hősiességének jelét adhassa. Hadad várának parancsnoka, Sulyok György, Balassa tanácsára János-Zsigmond hűségéről Ferdinandéra pártolt, ez átpártolásért kívánt Némethy boszút állani. Tüzérségével Hadadot megtámadta, mely régi falaival ellenállni képes nem lévén, csakhamar meghódolt. A várat meghódolása után a vezérek nagyobb ágyúkkal szerelték fel és sánczokkal erősítették meg. Hadad elestének hírére Ferdinand fővezérei Balassa és Zay, nagyobb sereget összegyűjtve, annak visszafoglalására siettek; midőn ezek érkeztét Némethy meghallá, harczvágytól eltelve, vezértársa beleegyezése nélkűl, eléjök sietett, hogy velök nyílt mezőn megütközzék. Báthori e merészség veszélyes kimenetelét előre megjósolta; de Némethy elbizakodva hadi szerencséjében, mit sem adott szavaira, sőt a győzelmet biztosnak tartva, selyem zsinórt hordott magával, melylyel, mint hirlelé, az ellentáborban levő két Balassát, az apát és fiút, össze fogja kötöztetni; pedig ezeknek sógora volt, mert Balassa Imre leányát Zsófiát bírta nejéűl. Azonban Némethy elbizakodásának nagyon megadta árát. Az ellentábor jól fegyelmezett és kipróbált serege ügyes vezetés mellett oly heves támadást intézett ellene, hogy azt Némethynek gyakorlatlan fegyveresei kiállani képesek nem valának, meghátráltak, miből rendetlen futamodás lett, űzetve mindenütt a császári lovasság által. Maga Némethy Szentjobbig meg sem állott,* Istvánfi i. h. lib. XXI. 253.* melyet mindjárt hamarjában el is foglalt és továbbra is megtartott, habár a pálosoknak perjele, György, ezen erőszakos eljárás ellen, melylyel nemcsak a zárdát, de annak minden jószágát is elfoglalta, a szepesi káptalan előtt 1563-ban tiltakozott.* Szirmay, Not. Hist. Comit. Zemplén. § 243. 78. l. – Rupp i. h. III. 170 és Bunyitay, A váradi püspökség. II. 475.* 1563-ban, midőn Miksa és János-Zsigmond között a végvárak birtokjoga szabályoztatnék, akkor «Castellum Zenthiog» Némethy Ferencz birtokának tekintetett.* Történelmi tár. 1884. 392.* A reá következő esztendőben, 1564-ben már háborítatlanúl űzhette kényuralmát Zemplén- és a szomszéd Szabolcsmegyében, melyekben János-Zsigmond nevében adót vetett ki, minden porta után 1 frtot.* Szirmay Not. Hist. Comit. Zemplin. § 245.* A Sárospataki Krónika már az 1563. évben beszéli róla, hogy, mivel Perényi Gábort és ennek nejét, Visolytól fogva egész Füzesvárig, a tokaji katonák által zsarnokilag űzette, ez boszút kívánván rajta állani. Miksa királyt reábírta, hogy Némethy Tokajban ostromolja;* Magy. Történelmi Tár. IV. 51.* azonban ez csak 1565-ben történt. Lehet hogy Perényi Gábor unszolására, vagy talán más okból, Miksa király vele leszámolni kívánt, azért ellene, Schwendi Lázár parancsnoksága alatt, 1565. év február havában 1500 embert 32 ágyúval küldött és a várat négy felől ágyúztatta. Perényi Gábor, a fővezér engedelmével, a Némethytől szenvedett bántalmakért viszonzásúl, maga állított fel ágyútelepet, melynek golyói a vár belsejét pusztították, míg a többiek a falakat törték. Maga a város a sereg megérkezése után azonnal ennek birtokába esett, és ott a német katonák jó bor mellett meleg hajlékokban helyezkedtek el. Némethy emberei a külön álló várba és annak közepén levő terjedelmes toronyba* Ortelius. Ung. Kriegs-Empörungen. 1665. kiad. I, 98. Tokaj látképével 1565-ből.* vonúltak vissza. A tüzérség négy nap alatt oly rést tört a vár falain, hogy a rohamot meg lehetett kísérleni, mely azonban 600 ember veszteségével eredménytelennek maradt. Magának a várnak falai csakis akkor közelíthetők meg, ha a vízek be vannak fagyva; ekkor pedig oly kemény jég fedte a Tiszát és Bodrogot, hogy az még a nehezebb ágyúkat is elbírta. A várőrség itt-ott lékeket is vágott a jégen, melyekbe az ostromlókból sokan bele is hullottak. Az első roham után negyednapra újra tettek kísérletet; ekkor a legelszántabb védelem daczára a vár külfalai az ostromlók kezébe estek és innen a belső várat kezdették ágyúzni és azokra, a kik a réseken kitekintettek, a golyók egész záporát küldték. Némethy övéit egyre búzdítá, hogy a falakhoz közeledőket tűzzel-szikladarabokkal elpusztítsák. Midőn azonban febr. 10-én így buzgólkodnék, halántékába ellenséges folyó fúródott, úgy hogy agyveleje és vére a falra föccsent és azonnal meghalt.* Némethy halálát, mint ezen időben korszakot képező eseményt találjuk feljegyezve. És mégis halála napja iránt a történetírók nem birnak tisztába jőni. Például mindjárt Nagy Iván művében (Magyarország Családai VIII. 136.) halála napja 10, és a Torda-féle Ephemerides nyomán (Kovachich, Scriptres Rer. Hungar. I. 122.) febr. 11-ére is van téve. Ezen utóbbi adat téves. Az Ephemerides ugyanis időszerinti sorrendet követve febr. 5-ére teszi Tokajnak ostrom alá vételét és folytatólag 11-én annak bevételét, és mondja: XI. Februarii (1565) arx Tokay expugnata, in qua Franciscus Némethy globo pixidis per frontem ictus interiit. Az «in qua» csak az «arce»-re vonatkozhatik, nem a napra, sem az expugnatióra. A nap pedig csak az expugnatióra vonatkozik, nem pedig a halálra, mert a mondottakban nincs kizárva, hogy az előbb meg nem történhetett Tokaj ostroma alatt, a mint az valóban meg is történt. Hasonló értelemben ír a Sárospataki magyar krónika. (Magy. Tört. Tár. IV. 51.) «Svendi Lázár Tokajt megszállá 5 febr. a pataki úrral (Perényi Gáborral), és a Tisztán túl való hadakkal, és 11. febr. megvevé; mivel belől meglőtte a maga Corneliussa Németi Ferenczet.» Azon kútfőkben, melyekben nem főkép Tokaj bevételéről, de első sorban Némethy haláláról van szó, ott mindenütt február 10-ére találjuk azt téve, így Veres Balázsnál a Tripartitum ajánlásában. Magából a bevétel történetéből is kitetszik, hogy a capitulatiót megelőző napon történt Némethynek halála, így adja elő azt: Sambucus, Expugnatio Arcis Tokay. (Függelék az általa 1568-ban kiadott Bonfini, Rerum Hungaricarum Decadeshez 820). Istvánfi (id. mű 277). Bizarus Péter (id. mű Schwandtnernél I. 669) és mások.* Az ostromló seregben ennek híre csak másnap lett ismeretessé, mikor a várőrség kedvező feltételek mellett capitulált. Temetése minden pompa nélkűl, a legnagyobb csendben történt. A várat igen gazdagon felszerelve találták, volt benne majdnem négy ezer hordó legjobb fajta tokaji bor, pénz körűlbelől tízezer forint,* Szirmay, Not. Hist. Comit. Zemplin. § 217 egy millió frtot mond, idézve Istvánfit, ott azonban «unius myriadis summa» áll, a mi 10,000 frtot jelent. Egyáltalán Szirmay és Istvánfi között több helyen differentia van, habár előbbi utóbbit idézi, de gyakorta hibásan, így pl. azt állítja Szirmay Istvánfi után, hogy Némethy 1556-ban Nagy-Kövesdet ostrommal bevette és idézi Istvánfi Lib. XX., holott Istvánfiban az 1556. év a Liber XIX-ben találtatik, de itt Nagy-Kövesdről nincs szó, a XX. könyv 1557-el foglalkozik, itt sincs semmi Kövesdről. Szirmay (Not. Hist. Comit. Zemplin. § 230) azt hiszi, hogy a Kövesdi várral szemben levő dombon mai nap is fehérlő csontok itt-ott található sarkantyúk, kengyelvasak, zabolák stb. ez időből maradtak fönn.* és temérdek mennyiségű értékes ingóság. Mindez részint a tisztek és legénység között osztatott szét, részint a vár fentartására fordíttatott. A capitulatio feltételei szerint – mint némelyek vélik – az átadók egész vagyonukat magukkal vihették, mások azonban állítják, hogy csak egy ruházatot és csupán kardot vihettek magukkal. Ortelius beszéli, hogy Némethy özvegye, Balassa Zsófia, csakis saját ékszereit vihette magával, ő azonban férje ékszereit és egész készpénzét is meg akarván menteni, ezt Báthory András, Balassa Menyhért és Perényi Gábor határozottan ellenezték, de Schwendi egész tekintélyével azt mondá: Megigértük neki, hogy kincsét elviheti, ezen igéretet meg kell tartanunk, ha mindjárt áldozattal jár is.* Ortelius, i. h. 98. Bizarus (. h. 669. l.) szerint Némethy Ferencznek holtteste eltakarítás végett nejéhez küldetett, ki akkor nem tartózkodott Tokaj várában.* Özvegye gyermekek nélkűl maradt, mi abból is kitetszik, hogy Némethy, János-Zsigmond fejedelemtől kapott jószágokba magát és testvére gyermekeit vezettette be.
Némethy Ferencz nyers katona létére is előszeretettel viseltetett a tudományok és a vallás ügye iránt; az ő pártfogásával több mű látott napvilágot, így 1562-ben Melius Péter neki ajánlotta következő művét: «Catekismus. Az Egész keresztieni tudomannac fondamentoma és sommaia a szent irasbol ezue szedettet, es meg emendaltatott». stb. Debreczen. 1562. Az ajánlat szól: Németi Ferencz tokaji kapitánynak «Somogy Peter Mester, a te Nagyságod szolgája». Melius Péter még ugyanazon évben Némethey nejének is ajánlott fel művet, mely a kísértet és bűnös ember közti párbeszédet és különféle könyörgéseket tartalmaz. A művecske két részből áll és mindenike Nagyságos Némethy Ferenczének van ajánlva, «Döbröczönben. XII. napján mind szent hauanak. 1562. 1562. Melius Peter a te Nag. szegen Caplannia». A harmadik mű: «Magyar Decretom, kyt Weres Balas a deakbolt udni illyk, a Werbewczy Istwan Decretomubol, meyet tripartitomnak neweznek, Magyarra forditot.» Érdekesek az ajánlás ezen sorai: «az felséged jámbor hive... az Nagyságos Némety Ferencz ez munkát indítá, szerezteté, és gondjával, költségével segíté, ki ezen dolognak indítása koron, az felséged hívsége mellett halált szenvede, az ő urának Serédi Jánosnak házában, Tokaj várában, az németek által puska lövés miatt, Böjtelő hónak 10. napján, Anno a nativitate Christi Jesu M. D. LXV.»* Szabó Károly, Régi Magyar Könyvtár 49., 50. és 56. sz.* A mű czímlapján van II. János király és Némethi Ferencz czímere, mely utóbbit ez után Nagy Iván közzétette.* Magyarország Családai. VIII. 136.*
Némethy Ferenczczel egy időben élt Miklós, ki 1556-ban az ungvári pálosoknak maga és Harkay Menyhért közvetítése által megszerzi Bosos ungvármegyei helységet.* Rupp, Magyarorsz. Helyrajzi Tört. II. 401.*
NÉMETHY LAJOS.
AZ ORSZÁGOS LEVÉLTÁRBAN ŐRZÖTT VAGY FÖLJEGYZETT NEMESI OKLEVELEKNEK JEGYZÉKE.
(A magyar és erdélyi udvari kanczelláriák felállításáig.)
Hetedik közlemény.* L. Turul. 1883. 84, 142. l. és 1884. 29, 68, 118 és 158. l.*
KISBALÁZS. 1624. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 58.
KISDI de Vecse. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
KISFALUDI. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 20.
KIS FOGARASI. 1669. Kmnostori conv. Arm. F. 13.
KISGYÖRGY de Bölön alias SZENNYES. 1646. Gyfvári kpt. 21. L. Reg. 187.
KISKOZMA de Borosjenő. 1615. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 65.
KIS LELEI. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 644.
KISMARJAI de Várad. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 250.
KISMARÓTHI 1437. Dipl. Ltár. 13073.
KIS MÉSZÁROS. 1664. Erd. főkormszék 1806: 5350.
KISMIHÁLY. 1549. L. Reg. Arm. I. pag. 12. L. Reg. No VI. fol. 160.
KISPÁL de Szentiván. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 180.
KISPÉTER. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
KIS SIMONFI. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
KISTÁRKÁNYI. 1434. Dipl. Lt. 13000.
KIS TIVADAR de Remethe. 1579. Kmnostori conv. Prot. anni 1591: 374. Prot. R. II. 117.
KISTÓTI BORBÉLY de Várad lásd BORBÉLY KISTÓTI.
KISUJVÁRI. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 154.
KISVAJDAFALVI. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
KISVÁRDAI alias BARKASI de Kisvárda. 1678. Gyfvári kpt. 28. L. Reg. 19.
KLAZEKOVICS. 1617. Nográdmegye ltban.
KLOZ de Seregnye. 1624. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 48.
KLŐSZ. 1662. Szepesi kpt.
KOBJOS alias KŐRÖSI. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 645.
KOBÓK. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
KÓBORI. 1622. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
KÓBORI. 1651. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 519.
KOCSÁRDI de Gyulafehérvár. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 431. Prot. Steph. Bárdi II. 113.
KOCSI de Szathmár. 1613. Gyfvári kpt. 7 L. Reg. 19.
KOCSIS. 1618. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 77.
KOCSIS de Illye 1618. Gyfvári kpt. Prot. A. Barkai 78.
KOCSIS de Markosfalva. 1648. Kmnostori conv. Arm. K. 46.
KOCSIS de Markosfalva. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 625.
KOCSUBA. 1665. Erd. főrkormszék 1797: 3798.
KOCZI. 1663. Liptómegye ltban.
KOCZY (Coczy). 1687. L. Reg. Arm. I. 103.
KOGNJAK. 1662. Kőrösmegye ltban.
KOKODI de Szentkirály. 1646. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 27.
KÓKONY alias MUNDRAI. 1658. Erd. főkormszék 1817: 4928.
KOKOVAY alias ZAJÁCZ. 1670. Szepesi kpt.
KOLCSA. 1689. Kmnostoriconv. Prot. Rákosi III. 102.
KOLDÚS de Kemer. 1628. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 38.
KOLMÁNYI de Beszterczebánya alias DOROCZKÁNYI. 1634. Gyfvári kpt. Prot. M. Barsi 119. Kmnostori conv. Prot. R. II. 22.
KOLNER. 1690. L. Reg. Arm. I. 123.
KOLONBA (Colonba) de Orosztelek. 1651. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 374.
KOLOS. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
KOLOSI. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
KOLOSI de Mezőmadaras. 1655. Gyfvári kpt. 26. L., Reg. 570.
KOLOSVÁRI. 1607. Kmnostori conv. Arm. A. 3.
KOLOSVÁRI. 1620. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 193.
KOLOSVÁRI. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 38.
KOLOSVÁRI. 1664. Erd. főkormszék 1806: 5350.
KOLOSVÁRI alias SÁRKÖZI. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
KOLOSVÁRI de Gyulafehérvár. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 431. Prot. Steph. Bárdi. II. 113.
KOLUMBÁN. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
KOLUMBÁN de Olasztelek. 1663. Gyfvári kpt. Misc. Cista II. fasc. 8. No 3.
KOMANICZ. 1669. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Böszörményi 142.
KOMÁROMI. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 148.
KOMÁROMI. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 167.
KOMÁROMI. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
KOMÁROMI. 1650. Gyfvári kpt. 25. l. Reg. 96.
KOMÁROMI. 1686. L. Reg. Arm. I. pag. 90.
KOMÁROMI de Fogaras. 1634. Gyfvári kpt. 18. L. Reg. 33.
KOMÁROMI de Vajasd. 1675. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Gyarmathi 234.
KOME. 1659. NRA. 1736–38.
KOMJÁTHI. 1646. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Bárdi II. 212.
KOMLÓSI 1629. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 70. Prot. Steph. Bárdi I. 93.
KOMLÓSI de Borosjenő. 1647. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 61.
KOMOR de Mezőszeged alias EÖTTVÖS. 1617. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 13.
KOMORHÁN. 1662. Kmnostori conv. Szolnok Int. fasc. D. 13.
KOMPOT. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
KOMSICZUL. 1668. Gyfvári kpt. Prot. Georg. Csicsói 319.
KOMZSIK. 1646. Nyitramegye ltban.
KONCZ. 1642. Gyfvári kpt. 20. L. Reg. 121.
KONCZ. 1659. Kmnostori conv. Arm. T. 1.
KONCZ. 1664. Erd. főkormszék 1806: 5350.
KONCZ. 1687. Erd. főkormszék 1795: 2701.
KONCZ de Karullya. 1658. Kmnostori conv. Arm. B. 42.
KONCZ de Nagykend. 1633. Gyfvári kpt. 17. L. Reg. 98. (Elveszett.)
KONT de Borosjenő. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 441.
KONT de Siklód. 1590. Kmnostori conv. L. Regius anni 1591: 42.
KÓNYA de Székelykocsárd. 1668. Gyfvári kpt. Arm. 50.
KÓNYA de Zágon. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 54.
KÓNYA SIMAI de Marosvásárhely alias SZIacute;GYÁRTÓ. 1612. Gyfvári kpt. Prot. J. Debreczeni 412.
KONYÁRDI. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
KONYÁRDI NAGY lásd NAGY KONYÁRDI.
KONYÁRI de Várad alias SZŐCS. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 182.
KOPACSEK. 1663. Nyitramegye ltban.
KOPASZ de Munkács. 1624. Gyfvári kpt. Cent. Ji. 38.
KOPIS. 1630. NRA. 1712–38.
KOPJÁS. 1655. Gyfvári kpt. Cista Gömör fasc. Gyergyó 9.
KOPSA. 1659. Kmnostori conv. Arm. T. 1.
KORCSMÁROS. 1655. Gyfvári kpt. 20. L. Reg. 570.
KORDA. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
KOPLÁTH. 1590. Erd. főkormszék. 1804: 122.
KORLÁTH. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608. Gyfvári kpt.
KORLÁTH de Hatháza. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 197.
KORMAI BORBÉLY. 1640. NRA. 902–3.
KORMOS. 1590. Erd. főkormszék. 1804: 122.
KORMOSÁR alias SZABÓ. 1664. Erd. főkormszék 1806: 5350.
KORNHEIM. 1635. NRA. 1451–8.
KORNIS de Tóthváradja. 1619. Gyfvári kpt. Cent. KK. 75. Prot. S. Brinyi. I. 336–339. Prot. Appendicis 706.
KORNYA de Vajasd. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 715.
KORODI. 1585. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 328.
KORODI. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
KORODI de Somosd. 1631. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 186.
KORONCH. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
KORONDI. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
KORONKAI. 1655. Gyfvári kpt. 26. l. Reg. 570.
KORPÁS. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
KORPÁS. (Corpas). 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
KORPONAI 1664. Erd. főkormszék 1806: 5350.
KORPONAI. 1666. NRA. 1836–28.
KORPONAI de Komoncha. 1610. Váczi ktp. lt. Serin. A. 8.
KORUMPAKI. 1651. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 446.
KOS. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
KÓS. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 22.
KÓSA. 1627. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 12.
KÓSA. 1662. Nógrádmegye ltban.
KÓSA de Abrudbánya. 1598. Kmnostori conv. Arm. K. 43. Erd. főkormszék 1801: 1370.
KÓSA de Középajta. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 44.
KÓSA de Ménaságujfalu 1674. Gyfvári kpt. Cent. KK. 66. Prot. S. Brinyi. 304.
KÓSA de Szigeth. 1670. NRA. 1865. No 34.
KOSONCZI. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 299.
KOSTYA. 1625. Gyfvári kpt. 13. l. Reg. 47.
KOSZORÚS. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 163.
KOSZTA. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 183.
KOSZTA de Apáthi. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 10.
KOSZTA de Pecsétszeg alias FARKAS. 1630. Kmnostori conv. Arm. K. 13. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 50.
KOSZTA de Petrócz. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 109.
KOSZTÁNDIN. 1662. Gyfvári kpt. Cista III. Albensis fasc. II. 50.
KOSZTIN. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 70.
KOSZTIN. 1658. Kmnostori conv. Arm. B. 17.
KOSZTIN. 1681. Kmnostori conv. Arm. K. 11.
KOTECZ. 1689. Kmnostori conv. Arm. B. 46.
KOTECZ de Felsőfintos alias KOVÁCS. 1632. Kmnostori conv. Prot. P. 71.
KOTECZ de Salya. 1560. Kmnostori conv. Arm. K. 12.
KOTRÓ. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 123.
KOVÁCS. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 24.
KOVÁCS. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
KOVÁCS. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
KOVÁCS. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 101.
KOVÁCS. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 107.
KOVÁCS. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 164.
KOVÁCS. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
KOVÁCS. 1610. Gyfvári kpt. Prot. Barsi 14.
KOVÁCS. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
KOVÁCS. 1611. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 5.
KOVÁCS. 1623. Veszprémmegye ltban.
KOVÁCS. 1624. Gyfvári kpt. Prot. A. Barkai 162.
KOVÁCS. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 4.
KOVÁCS. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 47.
KOVÁCS. 1628. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 58.
KOVÁCS. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
KOVÁCS. 1632. Gyfvári kpt. 17. L. Reg. 47. (Elveszett.)
KOVÁCS. 1640. Gyfvári kpt. 19. L. Reg. 180.
KOVÁCS. 1652. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 63.
KOVÁCS. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
KOVÁCS. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 587.
KOVÁCS. 1655. Gyfvári kpt. Cista Gömör fasc. Gyergyó 9.
KOVÁCS. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
KOVÁCS. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
KOVÁCS. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 619.
KOVÁCS. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 620.
KOVÁCS. 1664. Erd. főkormszék 1806: 5350.
KOVÁCS. 1665. Erd. főkormszék. 1797: 3798.
KOVÁCS. 1670. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Böszörményi 192.
KOVÁCS alias EGERESI. 1630. Kmonostori conv. Prot. II. 22.
KOVÁCS alias FERENCZ. 1650. Gyfvári kpt. 25. l. Reg. 17.
KOVÁCS alias GYULAI. 1579. Gyfvári kpt. Prot. I. Debreczeni 443.
KOVÁCS alias HID. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 47.
KOVÁCS alias MEZEŐTEREMI. 1589. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 549.
KOVÁCS alias MOLNÁR. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 309.
KOVÁCS alias OLÁH. 1622. Helytartótanácsi oszt. Nob. Szabolcs 4874: 1776.
KOVÁCS alias OSVÁTH. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 154. Prot. Ora et labora 131.
KOVÁCS alias REMETEI. 1673. Kmnostori conv. Prot. Petr. Rákosi 491.
KOVÁCS alias SZALONTAI. 1670. Kmnostori conv. Prot. Rákosi II. 83.
KOVÁCS alias SSZERRATORISZ. 1666. Liptómegye ltban.
KOVÁCS alias TIVADAR. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 731.
KOVÁCS alias TORDAY 1612. NRA. 1865. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 30.
KOVÁCS alias TOROCZKAI. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 30.
KOVÁCS alias TÜREI. 1652. Kmnostori conv. Prot. IIIII. 104.
KOVÁCS alias UJLAKI. 1647. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 60.
KOVÁCS de Almás. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 53.
KOVÁCS de Amadéfalva. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
KOVÁCS de Balyok alias NAGY. 1630. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 117.
KOVÁCS de Belényes. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 133.
KOVÁCS de Berencze. 1681. Erd. főkormszék 1797: 7684.
KOVÁCS de Bihar. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 389.
KOVÁCS de Bodok. 1632. Gyfvári kpt. 17. L. Reg. 27. (Elveszett.)
KOVÁCS de Csatár. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 218.
KOVÁCS de Csík-Dánfalva. 1638. Gyfvári kpt. 19. L. Reg. 49. Erd. főkormszék. 1860: 6206.
KOVÁCS de Csík-Szentimre. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 586.
KOVÁCS de Decze alias de Debreczen. 1616. Gyulafvári kpt. 8. L. Reg. 167.
KOVÁCS de Delne. 1621. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 15.
KOVÁCS de Eszék. 1542. L. Reg. Arm. I. pag. 7. és No VI. fol. 47.
KOVÁCS de Eszeny alias GYULAI. 1620. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 211.
KOVÁCS de Feketeardó. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 30.
KOVÁCS de Felajta. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 261.
KOVÁCS de Fele. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 453.
KOVÁCS de de Felsőfintos alias KOTETZ 1632. Kolosmonostori conv. Prot. P. 71.
KOVÁCS de Felsőtorja. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 58.
KOVÁCS de Fogaras. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 144.
KOVÁCS de de Gelencze. 1615. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 142.
KOVÁCS de de Gocz. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
KOVÁCS de Gyulafehérvár. 1620. Gyfvári kpt. Prot. J. Debreczeni. 455.
KOVÁCS de Hagymásbodon. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
KOVÁCS de Hidegszamos. 1607. Kmnostori conv. Prot. D. 99.
KOVÁCS de Homoród-Szentmárton. 1631. Gyfvári kpt. Arm. 59.
KOVÁCS de Jankafalva. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 192.
KOVÁCS de János 1 alias PETHEŐ. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 294.
KOVÁCS de Jánosfalva. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 11.
KOVÁCS de Kálló. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 589. Gyfvári kpt.
KOVÁCS de Kászonújfalu. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 307.
KOVÁCS de Keserű. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 41.
KOVÁCS de Kézdivásárhely. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 576. Prot. Steph. Böszörményi. 371.
KOVÁCS de Királydarócz. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 119.
KOVÁCS de Kistornya. 1625. NRA. 901–13.
KOVÁCS de Köpecz. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 587.
KOVÁCS de Középajta. 1651. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 526.
KOVÁCS de Lemtény. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 15.
KOVÁCS de Magyarigen. 1664. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Bárdi II. 295.
KOVÁCS de Malomfalva. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 620.
KOVÁCS de Megyesér. 1588. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 41.
KOVÁCS de Nagyajta 1590. Kmnostori conv. Prot. Kastal. 303.
KOVÁCS de Nagyilonda. 1658. Kmnostori conv. Arm. V. 20.
KOVÁCS de Oklánd. 1636. Gyfvári kpt. 18. L. Reg. 151.
KOVÁCS de Oroszhegy. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 16.
KOVÁCS de Rákos. 1583. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 110.
KOVÁCS de Rákos. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 98.
KOVÁCS de Sellye alias BALOGH. 1620. Gyfvári kpt. Cista Máramaros fasc. II. 56.
KOVÁCS de Sínfalva. 1669. Kmnostori conv. Arm. V. 7. Prot. Balth. Rákosi. 74.
KOVÁCS de Sóvárad. 1667. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Gyarmathi 365.
KOVÁCS de Székudvar. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 394.
KOVÁCS de Szentgyörgyjenőfalva. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 122.
KOVÁCS de Szentsimon. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
KOVÁCS de Szeredaszegh. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 447.
KOVÁCS de Szigeth alias FEJÉR. 1617. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 245.
KOVÁCS de Szilágy-Udvarhely. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 47.
KOVÁCS de Szoboszló. 1628. Gyfvári kpt. 12. L. Reg. 92.
KOVÁCS de Szováta. 1630. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 9.
KOVÁCS de Tárkány. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 518.
KOVÁCS de Udvarhely. 1590. Gyfvári kpt. Cent. D. 79.
KOVÁCS de Ujthorda alias VERES. 1626. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 80.
KOVÁCS de Uzon. 1635. Gyfvári kpt. 18. L. Reg. 54. 76. (Elveszett.)
KOVÁCS de Vacsancsi. 1656.Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
KOVÁCS de Várad. 1633. Gyfvári kpt. 17. L. Reg. 76. (Elveszett)
KOVÁCS de Várad. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 167.
KOVÁCS de Várad alias MIKÓ. 1589. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 360.
KOVÁCS de Várad alias MONOS. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 276.
KOVÁCS de Várad alias SZALKAI. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 4.
KOVÁCS de Vassand. 1589. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 529.
KOVÁCS de Zabola alias TANKÓ. 1616. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 178.
KOVÁCS de Zaránd. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 204.
KOVÁCS de Zetelaka. 1589. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 588.
KOVÁCS de Zetelaka. 1624. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 11.
KOVÁCS GYULA-FEJÉRVÁRI. 1625. Gyfvári kpt. Pro. A. Barkai. 184.
KOVÁCS HALMÁGYI. 1677. Gyfvári kpt. Cent. BB. 40.
KOVÁCS HOMOKI de Várad. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 304.
KOVÁCSI. 1590. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 97.
KOVÁCSI. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
KOVÁCSI. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 22.
KOVÁCSI. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
KOVÁCSI. 1615. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 57.
KOVÁCSI. 1639. Gyfvári kpt. Prot. M. Barsi 104.
KOVÁCSI alias GERGELY. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 301.
KOVÁCSI de Andrásfalva. 1608. Gyfvári kpt. 26. l. Reg. 73.
KOVÁCSI de Csíkverebes alias LITERATI. 1624. Kolosmonostori conv. Prot. 48–50.
KOVÁCSI de Gyulafehérvár. 1618. Gyfvári kpt. Prot. A. Barkai. 157.
KOVÁCSI de Nagyajta 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 149.
KOVÁCSI de Rákos. 1609. Erd. főkormszék. 1841: 4026.
KOVÁCSI de Sükő. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 47.
KOVÁCSI de Taplócza. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 280.
KOVÁCSI de Tasnád. 1621. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 7.
KOVÁCSI de Ujtorda alias VERES. 1626. Kmnostori conv. Prot. 95, 96.
KOVÁSZAI. 1584. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 253.
KOVÁSZI alias SZABÓ. 1622. Gyfvári kpt. Prot. M. Barsi 23.
KOZÁK. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 148.
KOZÁK. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
KOZÁK. 1631. Gyfvári kpt. Prot. C. Bojthi. 119.
KOZÁK de Gyula. 1608. Gyfvári kpt. 5. l. Reg. 161.
KOZÁRDY de Rettegh. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 152.
KOZMA. 1590. Erd. főkormszék. 1804: 122.
KOZMA. 1607. NRA. 901–4.
KOZMA. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
KOZMA. 1616. Gyfvári kpt. Prot. P. Taraczközi 177.
KOZMA. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
KOZMA. 1659. Kmnostori conv. Arm. F. 6. Arm. T. 1.
KOZMA. 1676. Erd. főkormszék. 1797: 4381.
KOZMA de Albis. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 15.
KOZMA de Gálfalva. 16019. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 420.
KOZMA de Giróth. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 173.
KOZMA de Gyulafehérvár. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 84.
KOZMA de Havadtő. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
KOZMA de Kökényérkeresztúr. 1607. Gyfvári kpt. 12. L. Reg. 74.
KOZMA de Nagyszentmihály. 1581. Gyfvári kpt. L. Reg. Christ. Báthory 12.
KOZMA de Rogoz. 1634. Kmnostori conv. Arm. K. 2.
KOZMA de Szepsi-Szent-Iván. 1686. Gyfvári kpt. Cent. H. 84.
KOZMA de Szentlélek. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 109.
KOZOLYI. 1652. Gyfvári kpt. Cista I. Hunyad fasc. I. 21.
KŐFARAGÓ de Harangláb. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 587.
KÖLCSEI. 1630. Gyfvári kpt. Prot. M. Siklósi 7.
KÖLCSEI de Huszt. 1645. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 22.
KÖLÖNTE. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 578.
KŐMIVES. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
KÖNCZE de Csik-Szent-György. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 132.
KÖNCZEI. 1632. Erd. főkormszék. 1846: 3016.
KÖNIGH de Könighsfeld. 1690. NRA. 1451–4. KÖNTÖS de Altorja. 1594. Kmnostori conv. L. Reg. Stylaris 272.
KÖNYVKÖTŐ de Sárd alias NAGY. 1664. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Böszörményi 148.
KÖRCZI de Petelyei. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 11.
KŐRISPATAKI. 1641. Gyfvári kpt. 20. L. Reg. 59.
KÖRÖSBÁNYAI. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
KÖRÖSFŐI de Gyalu. 1639. Gyfvári kpt. Kmnostori conv. Prot. II. 163.
KÖRÖSI. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
KÖRÖSI. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
KÖRÖSI. 1615. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 55.
KÖRÖSI alias KOBJOS. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 645.
KÖRÖSI alias BORBÉLY. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 645.
KÖRÖSI de Nemesvásári. 1631. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 205.
KÖRÖSZSZEGI. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 61.
KÖRÖSSZEGHI de Püspöki alias SZABÓ. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 283.
KÖRTVÉLYESSI. 1630. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 122.
KŐSZEGHI. 1581. NRA. 1836–27.
KŐSZEGHI. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 217.
KŐSZEGHI de Déva. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 29.
KŐSZEGHI de Ipp. 1631. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 239.
KÖTELES de Marosvásárhely alias BODÓ. 1615. Gyfvári kpt. Arm. 64. – 8. L. Reg. 1.
KŐVÁRI de Fontos. 1613. Kmnostori conv. Arm. D. 9.
KÖVÉR. 1660. Nyitramegye ltban.
KÖVÉR de Árkos. 1641. Gyfvári kpt. 20. L. Reg. 34.
KÖVÉR de Karancsi. 1626. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 86.
KÖVÉR de Kistoronya. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 50.
KÖVÉR de Makó. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 368.
KÖVESDI 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
KÖVESDI alias NAGY. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
KÖVESDI de Harad. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
KÖVESKUTHI. 1651. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 424.
KRAJACZICH. 1619. Szepesi kpt.
KRAJNIK de Alsó-Oroszi. 1589. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 476.
KRAJNIK. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 152.
KRAMARICS alias KUSSEVICS. 1682. Somogymegye ltban.
KRASZNAI. 1605. Gyfvári kpt. Cent. XX. 3.
KRASZNAI. 1618. Kmnostori conv. Arm. K. 9. Prot. L. 61.
KRASZNAI. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
KRASZNAI. 1650. Váczi kpt. lt. Scrin. A. 38.
KRASZNAI alias RECZE. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 366.
KRASZNAI de Borosjenő. 1654. Gyfvári kpt. 26. l. Reg. 442.
KRÁSZNYÁNSZKY. 1688. Nyitramegye ltban.
KRASZTÓ de Karánsebes. 1649. Gyfvári kpt. 24. l. Reg. 107.
KRAUSZ. 1624. Szepesi kpt. Prot. 1624. f. 212.
KRAY. 1662. Szepesi kpt.
KRISTÓ. (Chrysto) de Tusnád. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
KRISTÓF (Christophori). 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 394.
KRISTÓF. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
KRISTÓF alias SZŐCS. 1667. Gyfvári kpt. prot. Steph. Böszörményi 403.
KRISZTÁN. 1659. Kmnostori conv. Arm. T. 1.
KROKKER. 1569. Gyfvári kpt. Misc. Cista. I. fasc. I. 3.
KUBRO. 1611. Kisebb családi ltárak fasc. II. Dombay. Váczi kpt. ltára Prot. D. 648.
KULCSÁR. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 299.
KULCSÁR. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
KULCSÁR de Bihar. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 169.
KULIN. 1615. NRA. 901–7.
KULPY. 1443. Dipl. Ltár. 13702 sz.
KULYA. 1628. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 58.
KÚN. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 168.
KÚN. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 591.
KÚN de Bágyon alias SZÉKELY. 1589. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 411.
KÚN de Bihar. 1609. Gyfvári kpt. 6. l. Reg. 472.
KÚN de Bihar. 1631. Gyfvári kpt. 16. l. Reg. 237.
KÚN de Hidegvégh. 1608. Gyfvári kpt. 5. l. Reg. 175.
KÚN de Szalontha. 1649. Gyfvári kpt. 24. l. Reg. 234.
KÚN de Várad. 1649. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 110.
KÚN de Várad. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 421.
KUNSCH. 1573. Szepesi kpt.
KUPÁS. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
KURCSULY de Oláhbogát. 1609. Kmnostori conv. Arm. K. 8. Prot. Horváth. 138.
KUROVSZKY. 1687. L. Reg. Arm. I. 103.
KUSSEVICS alias KRAMARICS. 1682. Somogymegye ltban.
KUTAS. 1689. L. Reg. Arm. I. 122.
KUTAS de Cseid alias HEGEDŰS. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 111.
KUTAS de Szentgericze. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
KUTASI. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 299.
KUTHI. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 22.
KUTHI de Uzon. 1627. Gyfvári kpt. 15. L. Reg. 33.
KUTRA. 1620. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 2.
KÜKÖLLŐVÁRI. 1638. Kmnostori conv. Prot. Q. 136.
KÜKÖLLŐVÁRI alias SZABÓ de Küküllővár. 1652. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 677.
KÜRTHI. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 306.
LÁBOS de Bagamér. 1621. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 8.
LABSÁNSZKY. 1651. Szepesi kpt.
LACZKÓ. 1655. Gyfvári kpt. Cista Gömör fasc. Gyergyó 9.
LACZKOVICS. 1572. Baranyamegye ltban.
LADÁNYI 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
LADÓ de Borzova. 1656. Gyfvári kpt. 26. l. Reg. 608.
LADÓ de Szakál. 1609. Gyfvári kpt. 6. l. Reg. 454.
LAJOS. 1608. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 162.
LAJOS alias KEREKES. 1664. Gyfvári kpt. Erd. főkormszék 1806: 5350.
LAJOS de Baróth. 1608. Gyfvári kpt. 5. l. Reg. 55.
LAJOS de Taplocza. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 206.
LAKATOS. 1612. NRA. fasc. 1865 No 26.
LAKATOS. 1617. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 13.
LAKATOS. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
LAKATOS. 1664. Erd. főkormszék. 1806: 5350.
LAKATOS. 1678. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Gyarmathi. 477.
LAKATOS alias BALOG. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 190.
LAKATOS alias SZOLNOKI. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 254.
LAKATOS alias ZEMLÉNYI. 1664. Erd. főkormszék 1806: 5350.
LAKATOS de Huszt. 1646. Gyfvári kpt. 23. l. Reg. 27.
LAKI. 1437. Dipl. Ltár. 13703.
LAKÓCZ. 1620. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 2.
LAKOS. 1687. L. Reg. Arm. I. 102.
LALUTH. 1685. L. Reg. Arm. I. pag. 88.
LÁNG. 1609. Nógrádmegye ltban.
LÁNYI alias JAKOBI. 1666. Kmnostori conv. Arm. L. 10.
LÁPOSI. 1590. Erd. főkormszék. 1804: 122.
LÁPOSI. 1532. Kmnostori conv. Prot. P. 49.
LASCOVIUS de Baranya. 1581. Gyfvári kpt. L. Reg. Christ. Báthory. 26.
LASKAI alias SZABÓ. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 78.
LASKAI de Szalonta. 1640. Gyfvári kpt. Cent. Ji. 27.
LÁSZLÓ. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 28.
LÁSZLÓ. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
LÁSZLÓ. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
LÁSZLÓ. 1641. Gyfvári kpt. 20. L. Reg. 76.
LÁSZLÓ. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
LÁSZLÓ. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
LÁSZLÓ de Aldoboly. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 66.
LÁSZLÓ de Alfalu. 1655. Gyfvári kpt. Cista Gömör fasc. Gyergyó 9.
LÁSZLÓ de Altorja. 1583. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 113. Prot. C. Bojthi 147.
LÁSZLÓ de Bessenyő alias OLÁH. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 31.
LÁSZLÓ de Csatószegh. 1656. Gyfvári kpt. 26. l. Reg. 608.
LÁSZLÓ de Farkaslak. 1607. Gyfvári kpt. 4. l. Reg. 45.
LÁSZLÓ de Géges. 1608. Gyfvári kpt. 5. l. Reg. 73.
LÁSZLÓ de Géges. 1616. Gyfvári kpt. 8. l. Reg. 175.
LÁSZLÓ de Hegyközpáli. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 583.
LÁSZLÓ de Illyefalva. 1589. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 451.
LÁSZLÓ de Keszi. 1649. Gyfvári kpt. 24. l. Reg. 71.
LÁSZLÓ de Oláh-Tyúkos alias MOLNÁR. 1684. Gyfvári kpt. Cent. GG. 91.
LÁSZLÓ de Olczva. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 192.
LÁSZLÓ de Székelyudvarhely. 1631. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 225.
LÁZÁR de Szentlélek. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
LÁSZLÓ de Szentrontás. 1656. Gyfvári kpt. 26. l. Reg. 602.
LÁSZLÓ de Szováta. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
LÁZAI. 1489. NRA. 851–14.
LÁZÁR. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
LÁZÁR. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
LÁZÁR. 1658. Kmnostori conv. Arm. B. 17. D. 7.
LÁZÁR. 1664. Kmnostori conv. Arm. D. 7.
LÁZÁR de Gorba. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 283.
LÁZÁR de Várad. 1570. Kmnostori conv. I. Reg. anni 1570: 174.
LAZUR de Székelykocsárd. 1668. Gyulafehérvári kpt. Arm. 50.
LEHÓCZKY de Kis-Lehota. 1583. Lipótmegye ltban.
LELE. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 69.
LELEI KIS lásd KIS LELEI.
LÉLI alias MOLNÁR. 1580. NRA. 1606–11.
LEMHESZI. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
LÉNÁRTH. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
LÉNÁRTH de Osdola. 1583. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 123.
LENCSÉS de Várad. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 417.
LENGYEL. 1616. Gyfvári kpt. Prot. P. Taraczközi 177.
LENGYEL alias NAGY. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 322.
LENGYEL de Lugosi alias NAGY. 1652. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 581.
LENGYEL de Premíszl. 1638. Erd. főkormszék 1809: 2368. Gyfvári kpt. Prot. M. Siklósi 15.
LENGYEL de Szakállos. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 225.
LENGYEL de Torda. 1673. Kmnostori conv. Prot. Balth. Rákosi 98.
LENGYEL SZABÓ de Altorja. 1628. Gyfvári kpt. Cista Kraszna fasc. III. 31.
LENKH 1580. L. Reg. Arm. I. pag. 17. L. Reg. No III. fol. 73.
LEPOSSA. 1686. L. Reg. Arm. I. pag. 91.
LESI de Mezőgyarak. 1569. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1570: 129.
LESI de Telegd. 1614. Gyfvári kpt. 7. L. Reg. 369.
LESTYÁN de Szentkirály. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 188.
LÉSZAI. 1607.Gyfvári kpt. Cista Albensis I. fasc. V. 50.
LÉTA. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 178.
LÉTAI. 1613. Kmnostori conv. Arm. D. 9.
LÉTAI. 1664. Erd. főkormszék 1832: 134.
LÉVA de Alsótorja. 1532. Gyfvári kpt. 17. L. Reg. 28. (Elveszett.)
LÉVAI. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
LÉVAI de Várad. 1645. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 16.
LEVCSOVICH. 1685. Szepesi kpt. fol. 376.
LINDVAI alias Borbély. 1617. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 232.
LINDVAI de Hosszúmező. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 222.
LINDVAI de Szemereujlak. 1587. Veszprémmegye ltban.
LIPÓCZY. 1634. Szepesi kpt.
LIPPAI. 1583. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 112.
LIPPAI. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 115.
LIPPAI. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 218.
LIPPAI. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
LIPPAI alias ANTAL. 1647. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 57.
LIPPAI alias SOLYMOSI. 1664. Erd. főkormszék. 1806: 5350. Gyfvári kpt. Prot. Franc. Taraczközi 119.
LIPPAI de Belényes alias MÉSZÁROS. 1650. Gyulafvári kpt. 25. L. Reg. 2.
LIPPAI de Várad alias SZŐCS. 1631. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 237.
LIPTAY. 1660. Szepesi kpt. lt. in Scrin. 12. Arm. 4. Prot. 1818. fol. 157.
LIPTAY ÉRSEK. 1643. NRA. 1801–16.
LISZKAI. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 185.
LISZKAI. 1618. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 80.
LISZKAI. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
LISZNYAI. 1621. Gyulafvári kpt. Prot. J. Debreczeni 491.
LITERÁTI. 1609. Nyitramegye ltban.
LITERATI BOÉR de Lucza. 1664. Gyfvári kpt. 27. L. Reg. 865. Erd. főkormszék 1848: 4257.
LITERÁTI de Almás. 1609. Nyitramegye ltban.
LITERATI de Csíkverebes alias KOVÁCSI. 1624. Kolosmonostori conv. Prot. 48–50.
LITERATUS (Deák). 1589. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 488.
LITERATUS (Deák). 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 10.
LITERATUS (Deák). 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 148.
LITERATUS (Deák). 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 188. 5. l. Reg. 82.
LITERATUS(Deák) de Bihar. 1608. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 222.
LITERATUS(Deák) de Bocz. 1615. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 77.
LITERATUS (Deák). 1608. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 225.
LITERATUS (Deák). 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 303.
LITERATUS (Deák). 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 308.
LITERATUS (Deák). 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
LITERATUS (Deák). 1610. Gyfvári kpt. Prot. Barsi 14.
LITERATUS (Deák). 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
LITERATUS (Deák). 1618. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 88.
LITERATUS (Deák). 1651. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 493.
LITERATUS (Deák). 1652. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 32.
LITERATUS (Deák). 1652. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 41.
LITERATUS (Deák). 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
LITERATUS (Deák) de Bikafalva. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 159.
LITERATUS (Deák) de Bihar. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 169.
LITERATUS (Deák) de Érszentkirály. 1617. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 33.
LITERATUS (Deák) de Harasztkerek. 1630. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 121.
LITERATUS (Deák) de Héviz. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 21.
LITERATUS (Deák) de Hévíz. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 54.
LITERATUS (Deák) de Hosszúmező. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 67.
LITERATUS (Deák) de Huszt. 1590. Kmnosori conv. L. Reg. Anni 1591: 1, 30.
LITERATUS (Deák) de Kolosvár. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 255.
LITERATUS (Deák) de Monyád. 1608. Kmnostor conv. Arm. M. 31.
LITERATUS (Deák) de Sárd. 1590. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 57.
LITERATUS (Deák) de Semjénfalva. 1632. Gyfvári kpt. 17. L. Reg. 10. (Elveszett.)
LITERATUS (Deák) de Simánd 1598. Gyfvári kpt. Cent. Hh. 78. pag. 254. No 5.
LITERATUS (Deák) de Szentimre. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
LITERATUS (Deák) de Szentkirály. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 7.
LITERATUS (Deák) de Telegd. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 224.
LITERATUS (Deák) de Thúr. 160. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 22, 110.
LITERATUS (Deák) de Várad. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 66.
LOGOFÉT. 1652. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 61.
LONCZA de Lugos. 1628. Kmnostori conv. Arm. L. 2.
LOPASKO 1627. Nyitramegye ltban.
LÓSI de Gerla. 1631. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 209.
LOSONCZI. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
LOSONCZI de Keszi. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 71.
LOVAS. 1628. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 58.
LOVAS de Illenczfalva. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 11.
LOVÁSZ de Borsova. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
LOVÁSZ de Kőrös. 1611. Erd. főkormszék. 1803: 1780.
LŐCSEI. 1635. Kmnostori conv. Arm. L. 7.
LŐCSEI de Nagyalmás. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 637.
LŐKÖS. 1583. Liptómegye ltban.
LŐKÖS alias SAMARJAI. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 207. Cent. XX. 6.
LŐRINCZ. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
LŐRINCZ. 1655. Gyfvári kpt. 26. l. Reg. 580.
LŐRINCZ de Alsó-Csernátony. 1632. Gyfvári kpt. Prot. C. Bojthi 115.
LŐRINCZ de Farkaslaka. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 19.
LŐRINCZ de Göröczfalva. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
LŐRINCZ de Gyulafehérvár. 1654. Gyfvári kpt. 26. l. Reg. 431. Prot. Steph. Bárdi II. 113.
LŐRINCZ de Ménaságh. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
LŐRINCZ de Mindszent. 1614. Gyfvári kpt. 7. L. Reg. 180.
LŐRINCZ de Szombatfalva. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 24.
LŐRINCZ de Sófalva. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 228.
LŐRINCZ de Szombatfalva. 1590. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 68.
LUCHDI. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
LUCS de Retteg. 1613. Kmnostori conv. Prot. 62.
LUCS de Kolosvár. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 719.
LUCSA. 1647. Váczi kpt. lt. Scrin A. 11.
LUCSÁNSZKY. 1619. 1643. Thúróczmegye ltban. fasc. X. No 7, 8.
LÚCZ de Rettegh. 1590. Erd. főkormszék 1804: 122.
LUCZA de Dalmi. 1616. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 201.
LUGOSI. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 299.
LUGOSI. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29. Prot. Barsi 14.
LUGOSI. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
LUGOSI. 1628. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 58.
LUGOSI. 1664. Erd. főkormszék 1845: 3282.
LUKA de Lugos. 1652. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 581.
LUKÁCS. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
LUKÁCS. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
LUKÁCS. 1611. Erd. főkormszék 1803: 1780.
LUKÁCS. 1622. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 27.
LUKÁCS. 1655. Gyfvári kpt. Cista Gömör fasc. Gyergyó 9.
LUKÁCS de Bikafalva. 1670. Gyfvári kpt. Misc. Cista III. fasc. V. 39.
LUKÁCS de Csarnak. 1689.- Kmnostori conv. Prot. Laki 164.
LUKÁCS de Futásfalva. 1650. Erd. főkormszék 1827: 1725. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 43.
LUKÁCS de Havadteő. 1656. Gyfvári kpt. 26. l. Reg. 602.
LUKÁCS de Jaspel. 1645. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 21.
LUKÁCS de Karullya. 1658. Kmnostori conv. Arm. B. 42.
LUKÁCS de Kauzfalva. 1636. Gyfvári kpt. 18. L. Reg. 135.
LUKÁCSI alias BOGÁTHI. 1628. Gyfvári kpt. prot. A. Barkai. 143.
LUPÁN de Boérfalva. 1673. Kmnostori conv. Arm. L. 3.
de LUTIS de Florencia. 1479. Král bécsi czímerfestő birtokában.
LUZSINSZKY, Szepesi kpt. lt. Scrin. 1 Arm. No 9.
Közli: TAGÁNYI KÁROLY.
KÖNYVISMERTETÉS.
A Nagy-Károlyi gróf Károlyi család oklevéltára.
A család megbízásából kiadja gróf Károlyi Tibor, sajtó alá rendezi Géresi Kálmán. Harmadik kötet. Oklevelek és levelezések 1491–1600. Budapest 1885. XXIII. és 633. l. Három levél-más, és három színes czímer-melléklettel.
Ára 5 frt.
Oklevéltáraink közűl kevésnek jutott osztályrészűl az az általános elismerés és figyelem, melyet a gr. Károlyiak oklevéltára I. és II. kötete által magának kivívott. Része van ebben bizonyára annak a nymbusnak, a mely a Károlyiakat, mint nemzetünk egyik legtősgyökeresebb, legrégibb s legkiválóbb családját, övezi; része van annak is, hogy mintegy úttörőnek tekintjük a Károlyiak nemes példaadását illetőleg; de az általános elismerés kivívásában az oroszlánrész mégis az oklevéltár belbecsének s a publicálás példányszerűségének tulajdonítandó. S ezért méltó elismeréssel a publicálás élén álló gr. Károlyi Tibornak s az érdemes szerkesztőnek Géres Kálmánnak tartozunk.
Immár a III. kötet fekszik előttünk, a mely az 1491. és 1600 közötti időből 321 oklevelet tartalmaz. Mennél közelebb jövünk a jelen kor felé, annál több a levéltár anyaga, mely világot deríteni van hívatva a család történetére, köztörténelmi szereplésére, számban és vagyonban való gyarapodására, elágazására, más családokkal való összeköttetésére. Az oklevéltár e III-ik kötete mindezen tekintetben nagybecsű anyaggal gazdagítja ismereteinket.
A XVI. század úgy köz- mint családtörténelmi szempontból nevezetes átalakúlások korszaka. A török hódítás megváltoztatta az ország földrajzát s avval együtt a birtokviszonyokat: a hódoltságból a nemesség felebb szorúlt a magyar király vagy az erdélyi fejedelem fenhatósága alatt levő vármegyékbe, vagy a végvárakba. A folytonos harcz viharában olcsó volt az emberélet. Családok pusztúltak el s helyöket mások tölték be. A régi nemesség tagjai, kik alkalmazkodni tudtak a változott viszonyokhoz s vitézségüknek kedvezett a szerencse, új érdemeket szereztek az ősökéihez a harczmezőn, a vitézi próbákban, s királyi kegy, a szerzés sokféle módja és családi összeköttetések alapján birtokaikat növelték, gyarapíták. Az ellenkirályok harcza is tág tért nyitott némely családok felvirágzására, mert a versengő feleknek párthívek szerzésére és hűségben tartására bőkezűségben is versenyezniök kellett egymással.
A Károlyiak birtoka kedvező helyen feküdt. A Tiszán túl északkeleti részét a török invasio hullámcsapásai csak ritkán s akkor is futólag érintették. S a mellett a magyar királyi és az erdélyi fejedelmi terület között mintegy a határon feküdvén, hol ennek, hol amannak a védszárnyai alatt könnyebb volt oltalmat találniok. Úgy hogy a Károlyiak a XVI. század folyamán mind vagyoni állapotjukat, mind a család kiterjedését s összeköttetéseiket tekintve, a gyarapodás virágzó korát élték.
Az oklevéltár e III-ik kötete azonban nemcsak a Károlyiakra nézve tár elénk becses adatokat: de számos más, részint kihalt, részint máig is virágzó család történetére s genealogiájára vet fényt s nem egy hézagát tölti ki eddigi hiányos tudásunknak. E kötetben többször előfordúló nevezetesebb családok a következők:
Almásy, Ártándy, Bajoni, Balassa, Balázsdeák, Balogh, Bánfi, Báthory, Bebek, Becsk, Berendy, Bessenyei, Bocskay, Bodó, Bornemisza, Bosnyák, Buthkai, Chapy, Csaholyi, Csáky, Czobor, Daróczik, Denlegeli, Dersfy, Desewfy, Dobó, Drágfy, Draskowyth, Drugeth, Egry, Endrédi, Eödönfy, Erdélyi, Erdődy, Esztári, Farkas, Fáy, Fodor, Forgách, Frangepán, Gálfy, Geréb, Ghiczy, Guthi, Gyóni, Hajas, Harynnai, Herczeg, Herencséni, Hodos, Horvát, Ibrányi, Illésházy, Ilosvay, Irinyi, Istvánfy, Jákó, Kállay, Károlyi, Káthay, Kaza, Kazsui, Kende, Kenderesy, Kendy, Kornis, Kovacsóczy, Kutassy, Lorántfy, Mágocsy, Makray, Melyth, Mérey, Nádasdy, Ocskay, Oláh, Panaszi, Pázmán, Pányi, Pásztóthy, Pekry, Perényi, Pesty, Pethe, Pethry Ders, Pető, Prépostváry, Radák, Rozsályi Kún, Rueber János, Sághy, Serédy, Serényi, Soós, Sulyok, Szántói Becsk, Székely, Széky, Szentmarjai, Szepesy, Sziny, Szoby, Szőke, Szőllösy, Szuhay, Szunyogh, Tahy, Tar, Tarnóczy, Téglás, Tiefenbach, Toldy, Torday, Török, Túróczy, Túry, Ungnád, Várady, Várday, Varkocs, Verancsics, Verbőczy, Veres, Vetésy, Vitéz, Zalkai, Zapolyai, Zay, Zeleméry, Zokoli Hodos, Zrinyi, Zsoldos, stb. családok.
A ki hazánk történelmében járatos, a fenebb elősorolt históriai nevekből is következtetést vonhat, mennyi érdekes anyagot találunk itt felhalmozva. Egyik családnál, a Bajoni-aknál, meg is kell állapodnunk, mert ennek a történetét s genealogiáját – mondhatjuk – egészen a Károlyiak levéltára őrizte meg, mert a Bajoniak levéltára, a család birtokával együtt, a Bosnyák család révén, a Károlyiakra szállt.
A Bajoni családról.
Az oklevéltár derék szerkesztője Géresi Kálmán egy értekezéssel nyitja meg a III. kötetet: «A Bajoni család krónikája» cz. a. Jogczímét ennek a Bajoniaknak a Károlyiakkal való rokonsági összeköttetése képezi. Ugyanis az utólsó Bajoni leánynak Kenderessy Boldizsártól származó leánya (Mária), Bosnyák Tamásnak lőn a felesége (1600.) – s így a gr. Károlyi Sándor felesége dédanyjának az anyja volt.
A Bajoniaknak a XV. és XVI. században a nevezetesebb szerepet vitt nemesi családok közé tartoztak. Törzsfészkük a biharmegyei Nagy-Bajom falu volt. A XIV. század első felében kezd a Sartivan-Vese nemzetség kötelékeiből kibontakozni s erősebb családi önállóságot kezdeni. A XVI. század elején érik el virágzásuk tetőfokát, midőn törzsfészkükön megerősített kastélyt építenek, a mely a Biharmegyében nagy hatalomra jutott család nagykiterjedésű birtokának középpontját képezte.
Az első Bajonival, Lászlóval, 1350-ben találkozunk, ki ekkor Dömötör váradi püspökkel pörlekedik a nagybajomi birtok egy része felett. Ebben a perben látjuk szerepelni 1423-ban Bajoni Györgyöt is, János fiát.
György felesége Oháti Katalin volt, ennek testvére pedig Sztáry (Esztári) Imréné. Nevezetes házasság, mert mind az Oháti-, mind a Sztáry-féle birtok ezen a réven szállott később a családra. Az Oháti birtokok végzetteljes módon, mert az Oháti család utolsó férfi tagját, Jánost, a Bajoni György fiai, István és László, ölték meg, «ut dicitur causaliter», valószínűleg valami czivódásban.
Kardjukat azonban nemcsak a rokon, de az ellenség ellen is tudták forgatni. Bajoni István egyike volt Hunyadi János legvitézebb fegyvertársainak, sőt úgylátszik bizalmas híveinek. A török ellen Hunyadi mellett harczolt embereivel. Hunyadi, Bajoni István hű szolgálatait kiemelte és méltányolta, midőn 1452-ben ráírt a debreczeniekre, hogy az István úr jobbágyait a városba telepíteni ne merjék. Hogy érdemekeit még inkább növelte később is, következtethetjük abból, hogy Mátyás király mindjárt uralkodása kezdetén neki és Gecsei Györgynek adományozza Csege-Szentmiklóst, még atyja idejében tett hadi szolgálataikért, melyekben «magoknak kedves testvéreiknek, rokonaiknak és hű szolgáiknak nem csekély vérök hullásával, életüket és vagyonukat nem kimélve, a pogány török ellen» vitézkedtek.
A család fentartói István fia, Miklós – és ennek fiai, János és Benedek lőnek. István másik fia, István, nagyváradi kanonok volt.
Bajoni János és Benedek a XV. század végén és a XVI. század elején szerepelnek, gyarapítva mind a vagyonát, mind tekintélyét a családnak. Mindkét testvér szoros barátságban állott Verbőczy Istvánnal, s ez a barátság, Zápolya János legbefolyásosabb hívével, vagyonszerzési tekintetben is nagyon előnyös volt. Ennél az összeköttetésnél fogva nyerte meg Benedek a gazdag Bodó Ferencz és Ráskay Erzsébet leányának, Annának, a kezét is.
A Verbőczyvel való barátság politikai tekintetben is mutatkozik; a Bajoniak Zápolyának legbuzgóbb hívei közé tartoznak. A mohácsi csata előtt a várakozó Zápolya mellett ott találjuk Bajoni Benedeket is (János már ekkor nem élt). A mohácsi csata után a tokaji gyűlésben ő az egyik főfő szerepvivő. Gazdagságát (Istvánfi szerint) jellemzi, – a király kérdésére, hogy van-e pénze? János királynak adott ama felelete, hogy ő ugyan az aranygyűjtésben sohasem fáradozott, de van száz olyan alattvalója, a kiktől szükség esetén egyenként ezer aranyat kaphat. A ki ennyi pénzzel rendelkezett, annak könnyű volt a birtokszerzés, a királyoknak adott kölcsön szép zálogbirtokokat juttatott a kölcsönző kezére. Iacute;gy küld Grittinek Konstantinápolyba 1534-ben 600 ftot Tetétlen birtokára.
Bajoni Benedeket többnyire János király környezetében látjuk. Ott volt 1529-ben, midőn János király Soliman előtt tisztelgett a mohácsi mezőn. Ott volt a Gritti által összehívott országgyűlésen 1532-ben, s a János királyhoz küldött követek egyike lőn. Midőn a király megnősült, Izabella főudvarmesterévé tette s az ő és Pöstyéni Gergely gondjaira bízta nejét és Budavárát, midőn maga Erdélybe ment. Hűsége jutalmáúl kapta 1536-ban bánkai –, s 1539-ben a magvaszakadt Torday család birtokait.
János király és Verbőczy (1542.) halálával Bajoni Benedek kénytelen volt Ferdinánddal is összeköttetésbe lépni, megtartván a mellett hűségét Izabella iránt is. Erre Benedek urat feleségének Ferdinand ditiójában fekvő birtokai készítették. Említettük már, hogy felesége egy előkelő tolnamegyei úr Bodó Ferencz leánya volt, a ki 1510-ben Anyavára és a hozzátartozó nagy birtokokra nőágra is kiterjedő adományt nyert. Bodó Ferencz bécsi fogságában bekövetkezett halála és fia Farkas elhunyta után a tolnamegyei birtokok Bajoni Benedeknére voltak szállandók; anyja után pedig a Ráskay örökség: Fülek vára és tartozékai egy része. De a Ráskay örökséget hatalmasúl elfoglalta Bebek Ferencz, kinek felesége szintén Ráskay leány (Dorottya) volt. A tolnamegyei birtokok is veszendőbe indúltak, a Bodó családdal rokon valkóvári Allya Mátyás szerzett magának a Bodó fiág kihaltakor az anyavári jószágokra adományt.
Bajoni Benedek 1547-ben meghalván, az anyavári jószágok visszaszerzése fiaira háramlott. Három fia és két leánya maradt utána; de 1560 körűl nem él közűlök csak István, János és Zsófia. István a Tiszán túli birtokokat kezeli, János a Bodó-örökség megmentésére vállalkozik s átköltözik a Dunántúlra lakni. Legjobbnak látta Zrínyi Miklós szolgálatába lépni Szigetvárában, a melynek védelmi körében feküdtek az anyavári birtokok is, melyeket most Allya Kristóf az elhalt Mátyás fia bírt. – Allya Kristóf is Zrínyi mellett harczolt s így annál inkább érezte Bajoni János, hogy neki hadi érdemekkel mintegy második jogczímet kell szereznie birtokaira, Allya Kristóffal, sőt magával Zrinyivel szemben is, a ki Szigetvár költségei fedezésével részben magának foglalta azokat.
A perlekedő felek 1564. jan. 3-án a zalavári convent előtt olyan egyezségre léptek, hogy Bajoni és Allya az anyavári birtokokon megosztozzanak; de Bajoni János még ez év április havában visszavonta azt az esztergomi káptalan előtt, azt adván mentségűl, hogy arra az egyezségre Zrínyi Miklós unszolásai által elcsábítva és rászedetve volt rábírható. Ekkor már Zrínyi bírta az Allya Kristóf jogczímén elfoglalt birtokokat.
A Bajoni család szerencsecsillaga kezdett elhomályosúlni. István 1565 őszén meghal. A tiszántúli birtokok Jánosra szállottak, a ki állandóan Zrinyi alatt harczolt s Szigetvárában teljes hadi felszerelést tartott. – A tiszántúli birtok átvételekor 1566. márcz. 1-én ő is a végrendeletet tesz, testvére Zsófia javára; s azzal siet vissza Szigetbe hadnagyi tisztéhez. Az ő napjai is meg voltak számlálva. Szigetvár dicső védelmében részt vett s ott esett el ő is a kirohanásnál Zrínyi oldala mellett. A «Zrinyiasz» is megemlékezik futólag róla:
Hoz horvát Radivoj száz legényt ezután
Eztet százzal követi Bajoni Iván.* Szigeti Veszedelem 5. ének 58. v. sz.*
Jánossal kihalt a Bajoniak fiága. Egyetlen nőtagja maradt Zsófia, a kinek első férje Pásztóhy János, második Kenderessy Boldizsár egri alkapitány, a harmadik Serényi Mihály bodókői kapitány volt. Az elsőtől három, a másodiktól egy gyermeke származott, Kenderessy Mária, a kinek második férje volt Bosnyák Tamás füleki kapitány. Bajoni Zsófiának ez a leánya volt a gr. Károlyi Sándor felesége dédanyjának az anyja. Ez képezi a rokoni összeköttetést a Károlyiak és a Bajoniak között.
Álljon itt szemléltetőűl az oklevéltárból családfája is a Bajoniak főágának:
Bajoni Pál; Iktor (Hektor) 1330 körül; László 1350; János 1390 körül; György 1423; neje Oháti Katalin; István 1438–1460; László; István váradi kanonok (?); Miklós; János; Benedek, neje Bodó Anna; Ferencz; István † 1565.; János † 1566.; Katalin Dobó Domokosné; Zsófia 1. f. Pásztóhy János 2. f. Kenderessy Bold. 3. f. Serényi Mihály.
A Károlyiak rokoni összeköttetésének illustrálására a Bajoniakkal, közli szerkesztő Bosnyák Tamástól lemenőleg a genealogiai összeköttetést is Károlyi Sándorig illetőleg nejéig. Kár volt a nevek mellé itt is évszámot nem tenni, mert bár csak egy évszázadról van szó, de öt generatiot látunk e század keretében egymást felváltani.
* * *
Térjünk vissza az oklevéltárra magára.
Heraldikai szempontból a három szép műmelléklet, a három színes nyomatú czímerkép vonja magára figyelmünket. Az egyik Athaki Bosnyák Jakab czímere 1526-ból, melyet II. Lajos királytól kapott. A nemesség-megújító és czímeradományozó levélben a czímer nincs körűlírva, de hívatkozás van az oklevél elején rajzolt czímerrel. A czímer: a paizs kék mezejében görbe kardot tartó kar, a kardon levágott turbános és fehér strucztollas vérző törökfej; a renaissance paizs fölött csőr-sisak fehér strucztollal. A paizst tarka foszlányok körítik; az egész aranyos keretbe van foglalva, damascirozott piros alapon.
A másik czímerkép Radnyáki Bosnyák Márkét ábrázolja 1544-ből. – Ferdinánd czímeradomány levele elmondja, hogy nemességet adományoz Bosnyák Márknak és fiának, fivéreinek és utódainak azon érdemekért, melyeket Márk különféle hadjáratokban saját ügyei elhanyagolásával, élete koczkáztatásával és vére hullásával szerzett, így midőn 1528-ban a török Bécset fenyegette, midőn Budán ostromolta, s más török és Zápolya elleni hadakozásokban, továbbá midőn Eszék alatt vitézűl harczolván, több sebet kapott s midőn 1541-ben Székesfehérvár mellett harczolva, Török Bálinttól elfogatott s Konstantinápolyba hurczoltatott, de onnan szerencsésen megszabadúlt. Az adományozott czímert így írja körűl az oklevél: A paizst széltében két részre osztja egy természetes színű folyó. Az alsó rész piros mezejében három különböző magasságú szikla emelkedik ki; a paizs felső részében kék mezőben féltestével kiemelkedő természetes színű ordító oroszlán [kiöltött vörös nyelvvel], ballábával a félholdat tapodja, a jobban három zöld pálmaágat tart feje fölé; az oroszlán feje fölött [ a rajzban: farka fölött, a paizs bal szögletében] arany csillag. A sisak felett aranykoronán ugyanolyan féltesttel kiemelkedő oroszlán, ballábával [az okmány szövegében, bizonyára tévedésből, jobb láb «pede dextro» áll] a félholdat tapodja s a jobban három pálmaágat tart; a czímert különböző színű foszlányok veszik körűl.
A harmadik Balázsdeák Márton czímerét ábrázolja 1563-ból. Ferdinánd Balázsdeák Márton gyulai vitézét a török ellen szerzett hadiérdemeiért megnemesíti, fivéreivel és rokonaival egyetemben. A nemeslevél és a czímerrajz következőkép írja le és ábrázolja a nyert czímert: a hosszában kétfelé hasított paizs alját zöld mező foglalja el. A bal oldali rész aranysárga mezejében vörös ruhás keresztyén vitéz áll, jobbjában vágásra emelt kardot tartva, a jobb oldali rész kék mezejében sárga ruhás török szalad; a paizs felett arany koronából ugyanolyan keresztény vitéz emelkedik ki féltesttel, jobbjában kivont karddal; a foszlányok kék, sárga és piros színűek.
Családtörténeti szempontból nevezetes a végrendeletek sorozata. Iacute;gy a Somlyai Báthory Annáé 1557-ből, a ki előbb Drágfy Gáspárnak, majd Báthory Györgynek volt neje. Birtokai örökösévé egyetlen fiát, Báthory Istvánt (a későbbi országbirót) rendeli, nem feledkezvén meg Báthory András, Kristóf (a későbbi fejedelem) és István (a későbbi erdélyi fejedelem és lengyel király) és más atyafiairól sem. Ezt követi Csaholyi Ferencz végrendelete 1559 és 1567-ből; a Bajoni Jánosné 1566 márczius 1-ről, melyben két Szigetvárban levő lováról is tesz említést; Károlyi János testamentoma 1566-ból, Balassa Menyhérté, a hirhedt pártosé, 1568-ból, melyen egyetlen fiát, az erdélyi fogságban levő Istvánt, teszi örökösévé; Károlyi Zsigmondé 1570 körűl; Balay Kálmáné 1576-ból; Özv. Csaholyi Ferenczné Károlyi Fruzsináé 1580-ból, melyben öcscsének Károlyi Mihálynak többek közt «egy ezüst sótartót, kin az karoly czímer» van, hagyományoz; egy «ezüst aranyazott pogán pénzes kannát» pedig Sarmasági Gáborné kis leánykájának.
Vetésy Péter végrendeletének az alján több (rajzban is közlött) gyűrűs pecsét látható, melyek közűl a két első a két Vetésyé s rajtok tisztán kivehető a karoly, a mi azt bizonyítja, hogy a karoly madár a Kaplyon nemből származott családoknak közös czímere vala.
Legérdekesebb a Serényi Mihály, bodókői várúr (a Bajoni Zsófia harmadik férje) végrendelete 1591–99-ig többszörös toldásokkal. Látjuk ebből a végrendeletből, hogy ő mostoha leányát, a többször emíltett Kenderessy Máriát öcscsének Serényi Ferencznek «akarta szerezni» (nőűl), de Bajoni Zsófia asszony semmiképen nem akará. Ha ez a házasság valósúlt volna, a Bajoni birtokok a Serényiekre, nem Bosnyák Tamásra szállandottak vala s most alig emlegetnők a Bajoniakat a Károlyiakkal való rokonság révén. Serényi végrendeletében azért nem feledkezik meg nejéről, Bajoni Zsófiáról, de Boldogkő várát Ferencz öcscse fiára, a kis Mihókra hagyja, a kinek 20 éves korában, vagy «ha ifjú leszen akkor is elméjében» 22 esztendős korában adja atyja a várat kezébe. Említést érdemel mint curiósitás, de úgy is mint a XVI. század gondolkozás és nevelés módját jellemző adat, Serényi Mihály rendelkezése ifjú örököse neveltetése felől:
«Úgy tanítsák Mihókat, ki jó legyen, kinek soha ne engedjen, hanem üttön üssék minden órában, tanítsák, ne gyengéltessék, legyen szolgáló ember benne és jó erkölcsű, isteni félelemben neveljék hazug cselefendi ne legyen, és hazájáért soha életét ne szánja, így az isten is naponként mindenütt megáldja, és itt ez világon is jó híre neve leszen; az másvilágon is, ha jó hírrel törökön hal meg, itt ez árnyék világból örök dicsőségre megyen, az angyalokkal együtt vígad... Csak ne legyen részeges... Verfelét (= Würfl, koczka), kártyát, házsártot soha pénzbe ne játszék, ha nem akarja, hogy isten az mi kevés jószágot neki adott, kezéből ki ne csúszszon».
E végrendeletek, az ingóságok lajstroma (a mi szintén sok tanúlságot nyujt), s a magán levelezések nagy része, e kötetben már magyar nyelven írvák; közel száz darab, az összes oklevelek mintegy negyedrésze. A legrégibb magyar levelek közűl, mint nyelvtörténeti és irástani érdekességek, három darab phototypikus facsimilében is közölve van függelékűl (1510, 1512 és 1549-ből), az utólsó, Károlyi Lőrincz karolyos gyűrűpecsétével.
Ennyit a kötet beltartalmáról.
A külsőségekről, a szerkesztés, publicálás módjáról is elismeréssel és méltánylattal szólhatunk. A részletes és pontos név- és tárgymutató dicséretet érdemel; hasonlókép a levéltári bő anyag megválasztásában tanúsított gondosság és kritika.
De legyen szabad egy megjegyzést és figyelmeztetést tennünk némely oklevél kipontozott helyeire nézve. Az oklevelek közlésénél, a szakadás, elmálás, elmosódás, vagy bármi okból olvashatlan szavak helyét pontozás által szoktuk jelölni. Ez minden oklevélkiadó előtt ismeretes szabály s természetesen Géresi úr is követi. De az is elfogadott és szokás által szentesített szabály, hogy a közlőnek meg kell próbálkozni a hiányzó szavak kisütésével s azokat szögletes zárjelben (mert a közönséges zárjel a szövegben levőt jelenti) közölni kell. Mert a mi feladatunk s sokkal könnyebb nekünk, a kik oklevelekkel szakszerűen foglalkozunk, analogiák, az értelem s más kritériumok segélyével pótolni a pótolhatókat, – mintsem az okleveleket olvasó vagy használó, sokszor nemszakértő közönségnek. A t. szerkesztő úr erre is kiterjesztő itt-ott figyelmét; de nem következetesen és nem a kellő mértékben. Iacute;gy hogy példát hozzak fel a facsimilében közölt oklevélen egy kerek fehér folt (mint az előbbiben is) bizonyára szakadást és így az abba eső betűk hiányát jelenti. S íme, a hiányos szavak betűi a facsimilén ki vannak pótolva s a szöveg közlésének sincsenek zárjellel megjelölve. Iacute;gy a facsimile nem felel meg teljesen a diplomatika hűségnek, sem a közlés a publicatio correctségének. Lám az első facsimilén a szakadás nincs kitoldva (s ez a helyes!) s a szövegben (szintén helyesen) a hiányzó betűk zárjel (bár nem a hiányt jelző szögletes, csak közönséges zárjel) között állanak.
De lássuk a kipontozásnál követett eljárást.
Athaki Bosnyák Jakab czímerlevelében (160. l.) van egy kisütött zárjeles szó, és van hét kipontozás. Pedig e hét hiányos hely közűl legalább négyet-ötöt teljesen kiegészíthetünk, részint ugyanebből az oklevélből, még inkább pedig a Radnyáki Bosnyák Márk stilaris kifejezésekben hason formula alapján készűlt czímerleveléből. Mert a királyi cancellariákban állandó formulák szerint stilizáltak, s egyik a másikból pótolható. Iacute;gy az «a ...... bili sangvine»-ből legalább a [no] bili pótolható lett volna; az a .....» valószínű, hogy a[ntiqua] volt, mert régi nemességünkre másutt is történik hivatkozás. A «quibus .......... nobiles» az oklevél más hasonló helyeiből pótolható «quibus [alii veri] nobiles»-re. Az «......... ...... atis coloribus», a másik czímerlevél hasonló kifejezéséből pótolható [«distinctis et adpropri]atis coloribus»-ra. Az «ex certa nostre maiestatis ..................... isque» ugyanaonnn «[scientia authoritat]isque-re. Végűl a «more aliorum armis ..........»: armis [utentium]-ra.
A 289. lapon több ilyen kitöltést találunk és pedig ügyes kézzel, de mégis maradt egy kipontozott hézag, a mi könnyű szerrel pótolható. «Unacum universis op ................ ibus, praediis, portionibus»-t olvasunk. Az op-ot első tekintetre látjuk, hogy oppidis volt, s a mint pár sorral alább olvassuk, hogy «oppida, possessiones, portiones»; kétségtelenné válik előttünk, hogy amott is «op[pidis possession]ibus állott eredetileg az oklevélben.
De nemcsak analogiákból, néhol a hiányzó szavak az értelemből is kisüthetők. Iacute;gy a 377. l. Berendy György levelében, melyben tudatja fia halálát, a pontozás így volna pótlandó: «Az más híten temetém el, kit az úristen nagy kedvönk szerint adott vala, de [nem engedte] ű szent felsége, hogy sokáig er[vendjünk e] ki». Alább pedig «az kegyelmed [levelét] meghozták, kit egynihányszor mego[lvast]am» stb.
Mindezek, ha nem is valami nagyon lényeges dolgok, de az észszerű oklevél-közlés kivánalmai közé tartoznak s az oklevelek használhatóságát emelik.
Helyén valónak láttuk itt ezeket megjegyezni, midőn egy példányszerűnek elismert publicatióval állunk szemben. Ezek a derék szerkesztő érdemét nem csökkentik ugyan, de ha a további köteteknél ezekre is kiterjeszti figyelmét, a közlendő oklevelek használhatóságát és becsét ez által is csak emelni fogja.
SZÁDECZKY LAJOS.
VEGYES.
Magyar czímereskönyv a XVII. századból.
(Egy tábla melléklettel.)
Sokat írtak már az úgynevezett tornakönyvek, tekercsek, czímeres albumok nagy értékéről; a czímertannak nagy fontosságú, bár másodrangú forrásai ezek, melyeknek becsét úgy külföldi mint hazai tudományos folyóirataink egyhangúlag elismerték. Többször írtak arról is, mily szegény a mi hazánk ezen a téren; vagy még jobban mondva, el kell ismernünk, hogy ily nemű emlékekkel nem igen bírunk.
Asztalomon jelenleg egy vaskos nagy ívrétű kötet fekszik, arany vágással; boritékja fatábla, melyet veres bársony takar. A tábla csatjai és diszítései az idők folyamán elvesztek; helylyel-közzel a szú és könyvmoly a pusztítás nyomait hagyta rajta hátra. De tartalma egészen ép. Azon kérdésre, hogy hol találtam e kötetet, s kinek a tulajdona az, legyen szabad csak egy pár hónap elmultával válaszolnom. Előre is utalom a szíves olvasót a Nagy Iván és általam szerkesztett s nem sokára megjelenendő vállalatra, mely a magyar nemesi családok összes czímereit fogja magában foglalni; ez majd e tárgy felől teljes felvilágosítást fog nyújtani. Azt hiszem azonban hogy e dologról hallgatnom s azt az érdeklődő szakközönség előtt eltitkolnom tovább nem lehet; ez az oka annak, hogy jelen soraimmal azt röviden ismertetni szándékozom e folyóirat hasábjain, még mielőtt bővebb leirása az említett vállalatban megjelennék.
Kezdem a czímlappal. Ezt egész terjedelmében aquarell-festés borítja, melynek művészeűl Spalinski Mihály van megnevezve. Művészet különben az egész czímlap festésénél csak a jó festék megválasztásában nyilvánúl, mely még ma is oly élénk, oly üde, mintha alig pár év előtt festették volna; a czímlapot egyébként igen ízléstelen arabeskek ékesítik, melyek közt egy kerekded, sárgával befoglalt táblán olvasható a kötet czíme:
ALBUM CONGREGATIONIS B. MARIAE VIRGINIS ERECTAE ET CONFIRMATAE IN COLLEGIO S. J. UNGVARII ANNO 1636. RENOVATUM ANNO 1671. ITEM 1756.
MAGYAR CZIacute;MERESKÖNYV A XVII. SZÁZADBÓL.
Lássuk most a kötet tartalmát:
Az első papiros levelen* Megjegyzem, hogy valamennyi czímer erős papiros levelekre van festve, egyedűl az 5. sz. Szent-Ivány czímer pergamenre.* vízfestékkel a következő czímer van lefestve:
1. sz.* L. a számokat a mellékelt czímer-táblán. Megjegyezzük, hogy ezen a czímerek körülbelűl az eredeti nagyság felével vannak kisebbítve.* Vörös pajzs, arany kerettel; a pajzsot vízszintesen aranynyal szegélyezett s három arany csattal részekre osztott zöld pánt két mezőre osztja; a felsőben a pánton négy jobbra néző fekete madár áll; az alsóban zöld mezőn három hasonló madár. – Nyitott sisak, ezen ékítmény gyanánt két fekete félig nyitott szárny, melyeken két-két aranysáv a pajzsban látható madarakkal van megrakva, ugyanoly sorban mint ott. Foszladék: kék-arany, vörös-ezüst. A czímert az albumban zöld levélkoszorú övezi veres, fehér és barna színű virágokkal.
A czímer rajzolása erősen visszatükrözi a heraldika hanyatlásának korát; mindazon által a rajzban nem hiányzik bizonyos lendület, mi arra mutat, hogy a felső a czímerek rajzolásában jártas volt.
Azt hiszem, nem tévedek, ha e rajzot az eredeti Drugeth-czímer másolatának tartom; sok szól e mellett. Az a sok Drugeth pecsét, mely ebből a korból fenmaradt, mind ezt a stilust, ezt a formát mutatja; ilyen az a nagy, fába metszett czímer, mely az egykori Drugeth kastély, a jelenlegi kincstári erdészeti hivatal folyosóján látható.* V. ö. Lehoczy közleményét. Turul. 1884. 81. l.*
A czímer fölött ezek olvashatók: «Nomina Sodalium Externorum»; ez alatt: «Comes Joannes Drugeth de Homonna m. p. die 1. Junii, anno 1636»; még alább: «Comes Georgius Drugeth de Homonna m. p. die 21. Aprilis, anno 1642.» Az aláirások sajátkezűek.
A 2. sz. (a 2-ik levelen) czímer a következő: Aranynyal szegélyezett pajzs, ebben vörös mezőben álló jobbra néző arany griff, mely fölemelt jobbjában egyenes, arany markolatú kardot, előretartott baljában zöld szárú és levelű három veres rózsát tart. Sisakékítmény az imént leírt griff. Foszladék: vörös-ezüst, kék-arany. A czímert övező zöld koszorú ugyanolyan, mint az első czímernél.
A czímer fölött e sajátkezű aláírás: «Groff Essterhas Maria m. p.»
Az Esterházy törzsczímert eddig a következőnek ismertem: kék mezőben zöld leveles koronán álló arany griff, mely jobbjában görbe kardot, baljában három rózsát tart. A sisakdísz nem egész, hanem növekedő griff. A foszladék mindkét felűl kék-arany. Már most melyik a két ábrázolás közűl a valódi?
A 3. sz. alatt (a 3. levelen) a teljes Báthory-czímer látható. Mellőzve egyéb részeket, a szívpajzs, vagyis a családi törzs-czímer ismertetésére szorítkozom.
Vörös mezőben ezüst állkapocsból kinőtt három ezüst, jobbra s lefelé forduló farkasfog. A czímert környező zöld koszorú hiányzik, e helyett azt arabeskek ölelik. A czímer fölött: «† 1661. 24. Octobris. Dicsirtessék az oltári szentség.» Alatta: «Sofia Anna Katarina Batori m. p.» sajátkezűleg; s még alantabb: «mortua».
Fölöslegesnek tartom a Báthory-czímer összes variánsait, melyek festményeken, pénzeken, érmeken és pecséteken előjönnek, s számuk a tízet meghaladja, egyenként felsorolni. Mindezek egybevetéséből bizonyosnak tetszik: 1. hogy itt valóságos farkasfogakkal van dolgunk s nem pedig azzal a heroldalakkal, mely ily fogakat jelez (t. i. a pajzs széléből kijövő hegyes szögletek), a mire a legrégibb ismeretes Báthory-czímer is utal; 2. hogy minden további ingadozásnak véget vetve, bizonyos, hogy a mező színe vörös.
A 4. sz. (5-ik levél) a Rákóczi-czímert ábrázolja; ebből is csak a jellemző szívpajzs leírását adom.
Vörös mezőben zöld hármas hegyből növő arany keréken álló fekete, aranynyal áttört, kiterjesztett szárnyú sas, mely fölemelt jobbjában egyenes, aranymarkolatú kardot tart. A czímert arabeskek környezik. Fölötte a Rákócziak ismeretes jelmondata: «Anno 1661. die 24. Octobris. Si Deus pro nobis, quis contra nos». Alatta: «Franciscus Georgius Rakoczy m. p.» sajátkezűleg.
Az 5. sz. (7-ik levél) egy összetett czímert mutat. Négyelt pajzs, vörös szívpajzszsal, melyben arany-koronás zöld hármas-halomból kinövő két egymáshoz hajló pánczélos kar látható, a szívpajzs homlokán egy hatágú arany csillag és növekvő ezüst félhold közt egy hatágú arany csillag. A pajzs kék és zöld színekkel van négyelve. Az első (kék) mező kettőre van osztva, a felsőben arany nap; az alsóban csillag és félhold közt egy csillag, oly módon mint a szívpajzsban. A második (zöld) mezőben kétfarkú koronás arany oroszlány, jobbra fordulva, álló helyzetben, két első lábában vörös kettős keresztet tartva. A harmadik (zöld) mezőben a felső bal sarokból kinövő vörös (az eredeti szerint inkább violaszín) mezbe öltözött kar, mely tollal az előtte fekvő fehér lapra ír. A negyedik (kék) mezőben arany-koronás zöld hármas-halomból növő pánczélos hajlott kar, markában aranymarkoló hajtott kardot tartva. Két nyilt sisak. Az elsőn a második mező oroszlánya balra fordulva ékítmény gyanánt; e sisak takarója kék-arany. A második sisak ékítménye pánczélos, jobbra hajlott kar, markában arany vadászkürtöt, arany zsinórral, tartva; takaró: vörös-ezüst. A czímert két zöld fűzér övezi, melyeket arany szalag köt össze lebegő végekkel.
E czímer a báró Szent-Iványaké, mit bizonyít az alatta fehér lapon olvasható aláirás: «Joannes Liber Baro de Szent-Iványa et Bettlehemfalva Rector Congregationis b. V. a. 1725. m. p.» Br. Szent-Ivány János egyéb pecsétjével e czímer tökéletesen megegyez.
A 6. sz. (11. levél) egy Gáll-czímert ábrázol; úgymint aranynyal keretelt kék mezőben zöld alapon álló jobbra néző arany griff, első lábaival zöld leveles-ágat tartva. Sisak ékítmény két nyitott fekete szárny közt álló ezüst kettős kereszt. Foszladék jobbról: vörös-ezüst, balról: kék-arany.
A czímert a leírt koszorú övezi.
Az ügyetlenűl rajzolt és festett czímer fölött: «Laudetur nomen Domini»; alatta «Martinus Gall m. p. 16. Martii. 1694.»
A 7. sz. (13. levél) alatt a Tabódy czímer látható. Aranynyal keretelt kék mezőben jobbra néző kettős farkú arany oroszlány, jobbjában arany markolatú görbe kardot tartva. Sisakékítmény: ugyanezen oroszlán kinövő alakja. Foszladék jobbról: kék-arany, balról: vörös-arany.
A czímert két oldalt tüskés arany ágak vörös rózsákkal veszik körül.
Fönt (arany keretben): «Michael Tabody de Fekésháza m. p. anno 1735.» Alant (háromszor hajló aranynyal keretelt vörös vignetten): «Ladislaus Tabody de F. m. p. Gabriel Tabody de F. Alexander Tabody de F. m. p.» Ez a legrosszabbúl stilizált czímer a kötetben, mely úgyszólván mintája a szabálytalanságnak és gyarló kivitelnek.
A 8. sz. (15. levél) Ibrányi-czímer. Vörös mezőben zöld alapon ugró természetes szarvas, mely fölött egy arany félholddal és hatágú arany csillaggal megrakott balról lemenő kék gerenda. A pajzs aranynyal van keretelve. Sisakékítmény: összetett fekete szárny-pár. Foszladék jobbról: vörös-ezüst, balról: kék-arany.
A czímert a kor stilusának és ízlésének megfelelő zöld babérkoszorú övezi, veres gyümölcsökkel ékesítve. A kiviteltől bizonyos lendületet s a festőtől ügyességet elvitatni nem lehet.
A czímer alatt ez áll: «Ladislaus Ibrányi m. p.»
Meg kell e czímernél jegyeznem, hogy itt egy új Ibrányi-czímerrel van dolgunk, s nem azon Ibrányi család czímerével, mely ha jól emlékszem, fiágon a XVI. században kihalt. E családnak utolsó fiúsított leánysarja egy Vayhoz ment nőül; az új család felvette az Ibrányi nevet, s elhagyva a régi családi czímert, felvette kétségtelenűl a Vayakét. Sem a nekem felmutatott s az Ibrányi kastélynál kiásott czímertöredékek, sem pedig a családtagoknál őrzött régi bútordarabok, melyeken a szarvas alak a fába berakva látható, nem győznek meg engem arról, hogy e család eleitől kezdve ugyanazt a czímert viselte, sem pedig hogy egy közös törzsből származott.
A czímer, melyet a család jelenleg használ, a következő: A pajzsot balról harántosan két részre osztó ezüst gerenda, ezen fönt a pajzs balsarkához szintén rézsút álló arany liliom; a pajzs felső mezeje kék, az alsó vörös, ebben zöld alapon ugró szarvas, melynek nyaka nyillal van átfúrva; ez alakot egy arany csillag s ezüst félhold kisérik. Sisakdísz: zárt fekete szárny-pár; foszladék: kék-arany, vörös-ezüst.* L. a Vay-czímert Nagy Ivánnál.*
A 9. sz. (18. levél) alatt a következő czímert látjuk: aranynyal keretelt vörös mezőben zöld hármas-halomból kinövő szőllőtő zöld fürttel és két zöld levéllel. Ékítmény: három keresztben álló arany (a festmény szerint inkább vöröses) búzakalász. Foszladék: vörös-ezüst, kék-arany.
A primitiv módon festett czímert zöld fűzér, vörös-kék virágokkal tarkítva, övezi.
Fönt ez olvasható: «Joannes Kesy de eadem almae ac venerabilis sodalitatis huius b. Mariae virg. secretarius m. p. Anno 1769. 15. Augusti».
Megemlítem, hogy van birtokomban egy Keszy de eadem 1736-ból való köríratos czímeres pecsétje, mely azonban egészen más czímer-képet mutat: Leveles koronára könyökével támaszkodó kar görbe kardot tartva, fönt hold és csillag. Sisakdísz hiányzik.
A 10. sz. (19. levél) czímer a csicseri Orosz családé.
Leirása a következő: kék (aranynyal damaskolt) mezőben zöld alapon arany küllős kerék előtt álló természetes disznó, mely szájában egy kis négylábú állatot tart. Ékítmény természetes növő farkas, szájában bárányt tartva. Foszladék: vörös-ezüst, kék-arany. Köröskörűl zöld füzér vörös és kék virágokkal.
A czímer fölött: «Sigismundus Orosz de Csicser, anno 1697 die 25. Martii m. p.»
E czímer nagyjában tökéletesen megegyező a csicseri Orosz, csicseri Csicsery és a kihalt csicseri Jobbas családokéval; sajátszerű azonban, hogy a csicseri Ormósok, noha ez említettekkel egy eredetűek, egészen más czímerrel élnek. A Csicseryek czímerében a pajzs két mezőre van osztva, a felsőben van az imént leírt sisakékítmény, mint pajzsalak, s az alsóban a kerék a disznóval; e czímernél a sisakdísz három strucz-toll. Az Orosz és Jobbas családok czímerében a mező nem kék, hanem vörös. Valamennyi czímer annyiban eltérő az általunk leírttól, hogy azokban a disznó nem a kerék előtt áll, hanem a keréken megy keresztül és szájában semmit sem tart. Ez utóbbi ábrázolás egyébként a históriailag ugyan be nem bizonyított családi hagyománynak inkább megfelel.
Az utolsó 11. sz. (21. l.) czímer a Viczmándyaké.
Az aranynyal szegett pajzs négyelve van, középen szívpajzszsal, ebben kék mezőben arany koronás zöld hármas-halmon balra forduló vörös csőrű fehér galamb, csőrében zöld olajágat tartva. A pajzs első és negyedik zöld mezejében az alsó balsarokból kinövő fekete bika felső teste; a második és harmadik vörös mezőben a felső bal (illetőleg a harmadik mezőnél: jobb) pajzs-szélből kinövő három lefelé hajló farkas-fog. (Ez utóbbi czímer a Buttkai-család révén kerűlt ide.) Sisakdísz: a leírt galamb. Foszladék: vörös-ezüst, kék-arany. Pajzstartók: két meztelen vadember, fejükön és ágyékukon zöld lombbal, egyik fölemelt jobbjában, másik baljában, hosszú nyelű csákányt tartva.
A czímer alatt: «Gabrie. Wiczmándy de eadem m. p.» és «Mathias Wiczmándy de eadem et Buttka». A czímer különben gonddal van festve, bár egész berendezése ügyetlen és ízléstelen.
Ennyi befestett czímert találtam az említett kéziratban. Megjegyzem még a festés modorára nézve, hogy csaknem minden czímer, pajzs, sisak stb. alakja híven követi a megelőzőét, úgy szintén a czímereket övező koszorúkban, fűzérekben is a rajzoló a közvetlenűl előtte levőt vette mintának. Ezeken kívül számos névaláírás található a kötetben,* Ime kis mutatvány e nevekből: Ignatius Paulus Lehoczky de Lehotta 1666. – Nicolaus Fejérpataky almae huius congregationis secretarius 1669. – Elisabetha Zworsky (mortua 6 Apr. 1713.) – Thomas Kostko 22 Sept. 1737. – Johannes Pongrácz 1 Febr. 1673. – Andreas Liesskoczy 11. Jul. 1677. – Petrus Franck ex Boemia 3 Mai. 1737. – Adamus Makay 1694. – Nicolaus Laszkar venerabilis conv. Lelesz notarius 1694. – Fernandus Mecklenburg 1702. vexillifer ex regimine Neo-Burgico benefactor congragationis. – Georgius Keöszeghy illustrissimi d. d. Nicolai Bercsényi de Székes bonorum Ungvar, provisor 1697 – Stephanus Nánási 1751. – Stephanus Kruspér de Varbó. – Stpehanus Beniczky. – Michael Thonauer de Thonenberg. – Michael Nánási de Somlyó stb.* csakhogy czímer nélkül, melyeket szintén koszorúk környeznek.
A kötet belső értékére nézve a következőket lehet mondani: Az ilynemű kéziratok, albumok nemcsak külföldön, de különösen hazánkban igen ritkák. A szóban forgón kívül ismertem még egyet, mely évekkel ezelőtt az azóta elhúnyt hg. Odescalchy Victor testőr-őrnagy birtokában volt; hova lett ez album, nem tudom; pedig az igen érdekes volt, benne a magyar és osztrák főurak czimerei a leggondosabban s valóban művészileg voltak lefestve. – Már maga azon körűlmény, hogy a XVIII. századnál régibb czímeres-könyvnek birtokában nem vagyunk, nagyban emeli az itt ismertetettnek becsét. Igaz, hogy e leletnek művészi értéke nincs, s a heraldika szempontjából sem lehet a benne foglalt czímereket akár stilizálás szempontjából, akár másként nagy értékűeknek mondani; s még ízléstelenségükben sincs semmi oly kiváló különösség von vonás, melyet hazai heraldikánk történetének jellemzésére lehetne felhozni. De fontos e könyv különösen azon tekintetből, hogy abból több régi s nevezetes családunk czímerét, melyeket vagy éppen nem, vagy csak pecsétekből s jobbára töredékesen ismertünk, színeikkel, sisakdíszeikkel együtt megismerjük; s így az a készülőben lévő nagy czímer-gyűjteményhez nem kevés adattal járul.
CSERGHEŐ GÉZA.
A genealogiai tanulmányok művelésének terjesztéséről.
A történelem, a multról szóló ismereteink közvetítője, kétség kívül egyike a legnemesb s legmagasztosabb tudományoknak s a mint már «Genealogia s történelem» czímű elmélkedésemben (l. «Turul» 1884. 1.) hangsúlyoznám, az emberi nemnek s azon mozzanatoknak története, melyeket egyes kiváló alakok bel- s külviszonyaik között évezredeken keresztűl átéltek. Pedig ahhoz vagyunk szokva, hogy a történelem hőseit emberi tökéletesség ősmintáinak tekintsük s ezen szokásunknak az a következménye, hogy ezen alakok működését, gondolkodási módját, törekvését, a történet kerekébe való beleavatkozást sokkal transcendentálisabban megbiráljuk; azon hibába esünk többnyire, hogy az ismertető jelek összegét, melyek szerint ezen alakokat megitéljük, nem mérjük azon kritika mértékével, melylyel közönséges halandók életét s működését máskülönben megbirálni szoktuk.
Ezen eljárásunk megbocsáható ugyan, de nem igazolható. Nem kell felednünk, hogy történeti multunk fényalakjai csak emberek s mint olyanok emberi hibák, fogyatkozások, szeszélyek s gyengeségeknek voltak alávetve, hogy emberként éreztek s szenvedtek; nem szabad bennök sem az örökké tartó szellemi erőnek sem az élettől duzzadozó s elpusztíthatlan testi épségnek ősmintáit keresnünk. Ha még ezenfelül megfontoljuk, hogy ezen történeti alakok élete s működése, érzése s gondolkodása számtalan esetben a mindenkori testi és lelki jólétüktől függött, ez maga pedig az egyéni, a társadalmi s a családi életben legkülönfélébb gerjedelmeitől volt áthatva: akkor azon meggyőződésre kell jutnunk, hogy a mult egynéhány hősének megbirálásánál, ezen szempontból véve, oly megfejtésekhez jutnánk, melyekről eddig a biráló utókornak csak a legritkább esetekben volt tudomása.
Ezen birálatos álláspontnak a történelemben való képviselésére a genealogia nagy mérvben hivatott. – A mennyiben t. i. multjának számtalan lapján bebizonyítja, hogy valamely férfiúnak utódok nélküli elhalálozása, szerencsétlen házassága, valamely gyermekeknek születése vagy elhalálozása stb. hányszor gyakorolt döntő befolyást a nemzetek sorsára, arra van hivatva, hogy a multról szóló ismereteinkben azon tudományos álláspontot képviselje, mely a népek sorsára befolyással birt s az ember befolyás határain kivül eső tényezők mellé helyezze a tisztán emberi, az egyéni, családi s társadalmi bensőségtől áthatott tényezőt is.
E szempontból kiindulva, már most is azon meggyőződésre kell jutnunk, hogy valamely exclusiv jellegnek felvétele s a genealogiai tanulmányoknak s kutatásoknak egy mértanilag körűlírt, idő s hely által megszabott területre való korlátozása feltétlen hiba a genealogia tudományos becse ellen.
Hisz egyrészt azon egyes hősök s családok – melyek hazájuk sorsára döntő befolyással birtak – genealogiájának felkutatása, tehát a tudományos genealogiának ismerete s gyarapítása, a szó legtágabb értelmében, korántsem képezi valamely határozott család vagy valamely határozott népnek tulajdonát; ily genealogiának ismerete az emberiség közös birtokát képezi; másrészt nem szabad elfelednünk, hogy valamely ország specialis történetében vezérszerepet játszott alakok genealogiája részint már igen is ismeretes, részint pedig történeti jelentősége miatt, időről-időre a kritika bonczoló kése alá jutott s hogy ilykép a genealogiai homályosság minden salakjaitól lehetőség szerint már felszabadíttatott.
A mi pedig ezen alakok s családokon kívül létezett; az a honi genealogus tevékenységének korántsem szolgáltat oly területet, melyet szigorúan véve tudományosnak lehetne nevezni. – Megengedem, hogy e genealogus valamely nem igen szerepelt család genealogiájának megvizsgálásánál s összeállításánál, a létező adatok szigorú megbirálása, a nem eléggé hiteleseknek rostálása s elválasztása, a téves s eddig talán érvényben volt adatok helyreigazítása által tudományos úton jár, de kutatásainaki tárgyáúl nem választott ki magának eredetileg tudományos alapot.
Ha a genealogiát mint tudományt akarjuk művelni, nem szabad azt speciális területre korlátozni, kell, hogy – már azon különnemű, a legkülönfélébb országokból s törzsökből származó családokba való beleavatkozás folytán -- mindazon alakokra kiterjesztessék, melyek korszaki, vallási s helyi különbség nélkül szerepeltek az emberiség történetében.
Igaz ugyan – mint már mondám – hogy azon személyek s családok genealogiájára s genealogiai viszonyai, melyeknek korszakuk sorsába való beavatkozásokról azt lehet mondani, hogy az összesség közös birtokába átment, részint már eléggé ismertek, részint pedig az eddigi genealogusok s kutatók által kisebb-nagyobb mértékben birálatilag felderíttettek; – de bátran állíthatom, hogy ily genealogiai tanulmányok kizárólag csak a közép- s az újkor családaival foglalkoztak s hogy a tudományos genealogia működésének még egy roppant területe parlagon hever, s ez az ókor genealogiája!
Mennél régibb korszakait kutatjuk az emberi multnak, annál tanulságosabbá, érdekesebbé, lélekemelőbbé s hasznosabbá válik kutatásunk eredménye a jelenkor számára. – Mai régészetünk s ókor-isménknek valóban nem lehet szemrehányást tenni a felől, hogy tagadnánk ennek igazságát.
A classika philologia pl. e tekintetben annyira emelkedett, hogy magasztosságánál fogva a bölcsészet után az első rangot foglalhatja el. – A classika philologia a nyelv ismeretét csak eszköznek tekinti; – a mennyiben a nyelv leginkább alkalmas arra, hogy valamely nép szellemét szemlélődés tárgyává tegye, arra használtatik a classica philologia által, hogy a nyelvemlékek felkutatása, a nyelv fejlődésének a helyi, személyi s tárgyi elnevezéseknek elemzése által azon szellemről adjon tanuságot, mely az emberiséget működésének legkülönfélébb mozzanataiban s mívelődésének nyilvánulásaiban kormányozta. – A mennyiben a népek bizonyos korszakaiból nyelvieken kívül egyéb emlékek nem szálltak reánk, a classika philologia ezeknek elemzése által kiváló történet-birálati jelentőségre emelkedik s a mennyiben a nyelvek összehasonlításának útján azon eredetét, közös leszármazását, rokonságát stb. felderíti, a jelenre nézve még nagyobb politikai s társadalmi jelentőséggel is bir, mert a nyelvünkre nézve látszólag egymástól idegen nemzetekben a történeti rokonság s vele kisebb-nagyobb mértékben kidomborodott rokonszenv tudatát is felgerjeszti.
Mit a classica philologiai a régi nyelv-emlékek felkutatásában s működése legrészletesebb tárgyainak megvizsgálásában visz véghez, azt magától értetőleg e sorok keretében meg nem birálhatjuk; csak annyit akarunk itt mondani, hogy az e tekintetben elért eredmények minden körűlmények között monumentalisoknak nevezhetők.
Hasonló dicséretet és elismerést érdemelnek kor-isménk többi ágai is. – A numismatika, az ókori építészet, sculptura s a művészeti emlékek felkutatása egyáltalában feladatukat oly remekűl teljesítették, hogy elmondhatni róluk, hogy az ókor felkutatásánál nem tévesztették el czéljukat, még legkisebb részleteikben sem.
S íme, az ókor-isme egy oly ágára akadunk, mely valóban nem a legcsekélyebb, s mely mindeddig észrevétlenűl maradván, felkutatását várja; ez az ókor genealogiája, mely a genealogiai társaságok működési köréből elvileg ki van zárva!
Ha valaha a hatalmasok szeszélye vagy valamely egyes embernek érzése, gondolkodása s a tisztán emberi s családi indokok általi befolyásoltatása embertársaira döntő befolyást gyakorolt, akkor ezt legnagyobb mérvben az ókorról állíthatjuk. – A tudományos genealogiának jogosultsága itt legmagasztosabb diadalait ünnepli.
Pedig az ókori genealogiának történeti kritikája által a homályos századok mennyi észrevétlenül maradt mozzanatát lehetne napfényre hozni!
E sorok írása alatt eszembe jut pl. hogy a két spártai király, Demaratos (uralk. 491-ig) és I. Kleomenes († 488) között létezett magánczivódást, mely tudvalevőleg népük politikai sorsára döntőleg hatott, kettejük politikai véleménykülönbségéből akarják következtetni; de eddig még senkinek sem jutott eszébe, hogy e magánczivódás okát másban keresse; pedig a genealogia megengedi, hogy ezen ok felkutatásának útját más irányban is kereshessük; – a két ellenség t. i. sógorsági viszonyban állt, mert Demaratos felesége s Kleomenes mostoha anyja ugyanegy nagyatyának unokái valának.
Ments isten, hogy azzal a történelem terén valami újat fedeztem volna fel! én már előzetesen s ünnepélyesen protestálok azon netán ellenem felmerűlhető szemrehányás ellen, mintha ez által egy eddig érvényes nézetet akarnék megdönteni; én csak futólagosan s drastikusan akartam itt megmutatni, hogy az ókor felkutatásában geneaologiai momentumokat eddig elejtettek.
A ki szemügyre veszi, mily döntő jelenetőséggel birt sok századon át a görög világban a «heraldika» leszármazás s hány esetben kormányozta valamely embernek valódi, koholt vagy bitorolt leszármaztatása a népek sorsát, az osztozni fog azon véleményemben, hogy az ókori genealogiának szigorú történeti megvizsgálása, minden mesésnek megrostálása s elválasztása, továbbá minden reánk átszállt hibás genealogiai adatnak helyreigazítása ókori ismereteinket roppantúl tökéletesíthetné vagy legalább is tágíthatná.
A tudományos jellegű genealogia az ókor genealogiájával veszi kezdetét s e nélkűl csak töredék marad!
Az ókori genealogiának a genealogiai társulatok által történt kizárásban a genealogiának gyakorlati becse ellen elkövetett hibát is lelünk; záradékúl csak még ezen állításunkat akarjuk indokolni.
Nagy Iván az 1883-iki «Turul»-ban eléggé hangsúlyozta, hogy az előbbkelőségre (= megkülömböztetésre) törekvés az emberi természet kiírthatatlan hajlama; – hogy a társadalmi kitüntetéseknek, t. i. a nemesség s czímeradományozásnak, szóval a czímesség intézményének kulturmissiója van, a mennyiben az egyesek kitüntetése által a többiek hasonló tettek gyakorlására buzdítassanak. Szükségesnek találja továbbá annak hangsúlyozását, hogy régi nemes családnak s valamely közönséges embernek családfája között azon külömbség van, hogy míg az egyik fél őseit számban tartotta, registrálta, addig a másik ősei neveit, illetőleg izenkénti származását, feledésbe hagyta merűlni, mert nem registrálta.
Nagy I. már magában a registrálásban is lel mívelődési ügyet, a mennyiben a míveltség bizonyos foka képezi egyik lényeges feltételét a registrálás lehetőségének s azon érzéknek is, mely tényezőűl s ösztönűl szolgál a családi emlékek fentartására s megőrzésére.
Általánosságban véve igaza van ugyan Nagynak; de ezen a czímességnek tisztán kultur-indokokon alapuló jogosultsághoz való fellebbezés mégis számtalan emberre fog akadni, kik hozzá vannak szokva, hogy a dolgokat alantabbi álláspontból birálják meg s kiknek csak a szembeszökő szokott imponálni. – Ha tehát az emberi természethez s a mívelődéshez fűzött momentumokra való utalás által a czímesség előbbkelőségének jogosultságát akarják indokolni, akkor e törekvés az ókori genealogia ápolásában hatalmas emeltyűt, imponáló argumentumot lel ad hominem.
Már megmondtam e lapokban, hogy az ember régmult idők s emberek életének leírása által leginkább tagadtatja el magát csodálkozásra és vágyódásra; továbbá már egész dogmává lett az, hogy minden egyes tudományt s az emberi mívelődés minden egyes kultur-törekvését az ókor lehetőleg korai korszakába visszavivés által az ókor szentesítette jogosultság nimbusával övezzék. – De a czímességnél ki veszi többre igénybe e jogosultságot? s hol találhatna több pro domo szóló imponáló érvet, mint ott, hol az ókori genealogia mélyébe leszállván, belőle azon bizonyítékot meríti a laikus számára, hogy az ember már kulturlényként való első fellépésétől kezdve iparkodott embertársaival szemben bizonyos előkelőségre emelkedni, s hogy egy történeti család s egy eszkimó családfája közötti külömbség nem csak egyedűl abban áll, hogy amaz őseit registrálta s ez nem, – mert ha ez utóbbinak őseit ismernők is, mégis csak eszkimók maradnának!
Manap, ha valaki maradandó hírnevet szerez magának, már meg nem történhetnék, hogy életmenete s jelentősége a lényegben folyvást változó hagyomány által elcsúfítassék, mert a hagyománynál jobb eszközökkel birunk a helyes felfogás és történeti hűség megőrizésére. – De az ókorban ez máskép volt.
A régieknek a történet számtalan lapján feljegyezett azon törekvése, hogy dicső multjuk nagyemlékű hőseit nemes és előkelő ősrégi családból való leszármaztatás által még nagyobb nimbussal fogják körűl – mely leszármaztatás helylyel-közzel még az istenekkel való rokonság magaslataira emelkedett, – továbbá azon tünemény, hogy az ókorban sok esetben csak valódi, koholt vagy bitorolt leszármaztatás tudta a lángésznek útját simítani s hogy az ókor emberei mai czímességünk összes előnyeivel úgy mint gyengéivel fel voltak ruházva: mind ezen tényezőknek, ha az ókori tudományos genealogiának tanulmányozása által napfényre kerülnének, a czímesség természetes és mívelődési jogosultsága leghathatósb gyakorlati bizonyítékaivá kellene válniok.
Szerény fejtegetéseimnek magva tehát abban rejlik: hogy a genealogiai folyóiratok helylyel-közzel az ókori genealogia eredményeit is tegyék közzé!
DR. WERTNER MÓR.
TÁRCZA.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság f. évi január hó 29-én Nagy Imre elnöklete alatt választmányi ülést tartott, melyen Pósta Béla«Egy pár szó a magyar czímer-kérdésről» czímű értekezést olvasott fel. A felolvasás érdekes vitát keltett, melyben br. Nyáry Albert, Csontosi János, Pulszky Ferencz és a felolvasó vettek részt. A dolgozat, mely az országos czímer-kérdést egy s más szempontból más színben tünteti föl, a jelen füzetben lát napvilágot. Az előre hírdetett másik felolvasás «A czímer-jogról» br. Nyáry Alberttől az idő előhaladottsága miatt a jövő ülésre halasztatott.
A folyó ügyek sorában a titkár bejelenti, hogy a társulat választmánya által a múlt ülésen az alapszabályokban tett változtatásokat a belügyminiszterium jóváhagyta, s így az új alapszabályok életbe léptek. Ezek, a társaság névkönyvével együtt ki fognak nyomatni s a tagoknak szétküldetni.
Titkár jelenti továbbá, hogy a társulat a Pulszky Ferencz ötven éves írói jubilaeumának megünneplésére alakúlt bizottságtól meghivást kapott, hogy azon magát képviseltesse. Báró Radvánszky Béla a társ. elnöke ez iránt Nagy Imre másodelnököt, br. Nyáry Albert, Csontosi János választmányi tagokat és a titkárt bizta meg a társulat képviselésével. Nagy Imre üdvözlő szavaira az ünnepelt, társulatunk tagja, igen szíves modorban válaszolt.
Ezután megválasztásra ajánltattak a következő új tagok: Alapitókul br. Radák Ádám Mikeszászán 200 frttal, Szontágh Pál képviselőházi alelnök Horpácson 100 frttal (ajánlja Nagy Iván); pártoló tagok (évi 1000 frttal): Szmrecsányi Emil Tereskán (ajánlja Nagy Iván); Benke Gyula Budapesten (ajánlja Czanyuga József), gróf Esterházy Móricz Pápán (ajánlja a titkár); évdíjas tagok (évi 5 frttal); Géczy Dezső Budapesten (ajánlja Nagy Iván), Kilián Gy. könyvkereskedése Budapesten (ajánlja a titkár); Ambrózy Nándor S.-A.-Ujhelyen és Bernáth Győző M.-Jesztreben (ajánlja Kecskés Dezső). Az ajánlottak megválasztattak.
A pénztárnok számadása az elmúlt évről a következő adatokat tűnteti föl:
Bevétel.
Pénzmaradvány 1883-ról 473 frt 93 kr.
Befizetett alapítványok 700 frt – kr.
Értékpapirok kamatjai 107 frt 50 kr.
Alapítványok kamatok 210 frt – kr.
Pártoló tagdíjak 1930 frt – kr.
Évdíjak 1310 frt – kr.
Adakozás – frt 50 kr.
Összes bevétel 4731 frt 93 kr.
Kiadás.
Személyi és irodai stb. költségek 680 frt 11 kr.
A folyóirat költségei:
Nyomtatás 930 frt 74 kr.
Metszetek, festések stb. 479 frt 50 kr.
Expediálás 51 frt 30 kr.
Irói tiszteletdíjak 485 frt 30 kr.
1946 frt 84 kr.
Tőkésítés 827 frt 99 kr.
A Nemzetségi Zsebkönyv költségeire 200 frt. – kr.
Összes kiadás 3654 frt 94 kr.
Pénztári maradvány 1076 frt 99 kr.
Ezenkívűl a befizetett alapítványokból szerzett értékpapirok 2300 frtnyi névleges értékkel bírnak.
E számadás megvizsgálásával Kővári László, Csontosi János és Szinnyei József vál. tagok bizattak meg.
Az ezután következett zárt ülésen a titkár előterjeszti a folyó évre szóló költségelőirányzatot, mely 4786 frt 99 krnyi bevétel mellett 3976 frtnyi kiadást tűntet föl. E javaslatnak megvizsgálására szintén a számvizsgáló bizottság hatalmaztatott föl. E zárt ülésben továbbá elhatároztatott, hogy a Turul e folyó évben füzetenkint hat ívnyi terjedelemben fog megjelenni.
A jegyzőkönyv hitelesítésére Csontosi János és báró Nyáry Albert választmányi tagok kéretvén föl, az ülés véget ért.
* * *
Felhivás társulatunk t. tagjaihoz. A belügyminiszteirum által jóváhagyott alapszabályaink értelmében a választmánynak joga van tagjainak számát hatvanra felemelni. A választmányi tagságra való ajánlatok, két vál. tag aláírásával, f. évi április hó 29-ig adandók be a titkári hivatalnál. Ugyanily módozatok közt történnek a korlátlan számban választandó levelező tagokra szóló ajánlatok is.
* * *
A magyar czímer-kérdéshez. Egy esztendeje múlt immár, hogy folyóiratunkban napvilágot látott az a vélemény, melyet társulatunk a miniszterelnök felszólítására az országos czímer törvénybe iktatása s meghatározása ügyében adott. Azóta az ügy, bár a munkálatok egy stádiummal előbbre haladtak, nyilvánosság elé csak egyszer került. Emlékezhetnek t. olvasóink Pesty Frigyes czikkére, melyet Fiume czímerének az összetett országos czímerből leendő kihagyása felől az Ungarische Revueben közölt. E czikkről folyóiratunk múlt számában emlékezhetünk meg. Megtudtuk e dolgozatból azt is, hogy a magyar tud. Akadémia, illetőleg annak történelmi bizottsága társulatunk véleményét jóváhagyta, míg néhányan ennek ellenében külön véleményt nyujtottak be. Azóta ismét egy dolgozattal vagyunk gazdagabbak, s ez Posta Béla úrnak jelen számunkban olvasható czikke, melyet a szerző társulatunk legközelebb megtartott választmányi ülésén olvasott fel. A dolgozat nem hagyja teljesen helyben a véleményt, melyet társulatunk ez ügyben adott. Eltér különösen a pólyák színeinek sorrendjében s a pajzstartó angyalok helyzetének megállapításában. Az elsőre nézve azt iparkodik kimutatni, hogy a pólyáknál követendő sorrend: ezüst-vörös; az utóbbiaknál pedig az angyalok álló vagy lebegő helyzetét attól teszi függővé, van-e talapzat melyen állanak, vagy nincs. Lehet, hogy a szerzőnek egyik-másik kérdésben nincs is egészen igaza, vagy bizonyítéka nem elég erős; erre nézve, azt hiszszük, lesz még alkalmunk e tárgyhoz hozzászólani; addig is azonban közöljük e dolgozatot, szükségesnek vélve, hogy e kérdés, mely fontosságra és érdekességre nézve párját ritkítja, – ha ellenkező is a vélemény azzal, a mit társulatunk vallott, – minden oldalról kellő megvitatásban és megvilágításban részesüljön.
SZAKIRODALOM.
Az Anjoukori Okmánytár-nak, mely Nagy Imre szerkesztésében jelenik, immár negyedik kötete fekszik előttünk, mely az 1340–1346. évekből 380 érdekesnél érdekesebb oklevélnek tartalmazza szövegét. Terünk jelenleg nem engedi, hogy e nagyfontosságú kútforrásunk bővebb ismertetését adjuk; ezt jövő számunkra kell halasztanunk. Annyit azonban előre is jelezhetünk, hogy ez új kötet érdekességre és belső becsre nézve a megelőzők színvonalán áll, sőt azokat fölűl is múlja.
A báró Lo Presti család nemzedék-rendje. Legközelebbről igen díszesen kiállított füzet, valóságos amateur-kiadás, hagyta el a sajtót e czímmel «Fontana d’ Angioli báró Lo Presti család nemzedék-rendje. Budapest. Hornyánszky Viktor sajtója. 1885.» A munka kiadója kellemesi Melczer István val. b. t. tanácsos, ki ezzel a neje (szül. br. Lo Presti Henriette) családjának, melynek jelenleg csak két nőtagja van életben, a legszebb emléket emelte. A dolgozatot a család történetéről eredetileg Schlauch Lőrincz jelenlegi szatmári megyés püspök, akkor (1862-ben) mercyfalvai plébános, írta német nyelven; e kis munka akkoriban sajtó alá is került; az összes kinyomott példányok azonban egyen kívül, melyet Lo Presti Henriette bárónő mentett meg, s mely jelenleg is az ő birtokában van, megsemmisültek.
Ennek a német dolgozatnak fordítását, az eredeti szöveggel s genealogiai táblákkal együtt tartalmazza a díszes kiadvány, melyet több érdekes, Ausztriába és hazánkba települését tárgyaló levél-melléklet tesz érdekesebbé.
A Lo Presti család történetéről álljanak itt a következő rövid jegyzetek. Siciliában a XIV. század végén tűnik föl legelőször a család Péter személyében, kitől az egyenes származás kimutatható. E Péter Spanyolországból, hol őrséri nemesi családból származónak ismertetett, költözött új hazájába. Itt virágzott a család, magas hivatalokat viselvén, s nagy terjedelmű birtokokat élvezvén; itt bírta a «Fortuna d’ Angioli» báróságot, melynek első tulajdonosa a XVII. században élt III. János-Alajos. A haagai béke 1720-ban, melylyel Ausztria Sicilia birtokába jutott, döntött a Lo Prestik sorsa fölött is. Siciliai zavarok a családnak onnan elköltözését tették szükségessé. II. Ferencz 1736-ban egész családjával Bécsbe költözött, s fia Rochus már mint osztrák ezredes tűnt ki. E Rochusnak bárósága Ausztriában is elismertetett hosszú s beható vizsgálat megtörténte után; az 1764/5. 47. törvényczikk alapján magyar honfiúsítást is nyert, de a honfiúsítási eskűt halála miatt le nem tehette. Hazánkban e Rochusnak fia Lajos telepedett le a mult század végével. E Lajosnak testvére volt a hős Lo Presti József, ki 1788-ban Ráma várát huszonharmad magával négy óra hosszat védelmezte ötezer török ellen, míg egész csapatjával hősi halált szenvedett. A családnak Temesmegyében voltak nagy birtokai, melyek azonban, miként a családtagok, lassanként szintén összeolvadtak. E Lajosnak gyermekei közűl még két nőtag él; a családi nevet fenntartü fiivadékok mind elhúnytak.
Kegyeletes, de a tudományra nézve is hasznos dolgot cselekedett a kiadó, midőn a magyarországi Lo Presti családnak, melynek egyes tagjai kivált katonai erényekben tűntek ki, Lajos a polgáriakban is, felfrissítette emlékezetét.
A díszes füzethez a rámai hősnek arczképe s a család czímerének színes mása, mely vörös mezőben, lábaiban zöld pálmaágat tartó, jobbra néző koronás arany sárkányt mutat, van mellékelve.
HIBAIGAZIacute;TÁS.
A «Turul» mult évi folyamának 152–156. l. megjelent «Járai Péter alvajda és maradékai» czímű közleményben, a 155. lap harmadik sorában álló Palatka szó Pete szóval cserélendő fel; mert az oklevél idézett soraiban előforduló Pethelaka nevű helység mai neve «Pete», miként az zárjel közt a 156-ik lapon írva is áll.
1885-2
A CSÁK NEMZETSÉG.
Első közlemény.
(Egy pecsétrajzzal.)
A szereplő (vagy mondjuk históriai) nemzetségek viszonyainak ismerete nélkül nemzetünk történelmét sem megérteni, annál kevésbbé pragmatice megírni nem lehetséges, mert azoknak irányzataik, aspiratióik, érdek- és pártküzdelmeik alkotják századokon át a nemzet történelmét. De ezen nemzetségek történelmét, különösen az állandó vezetéknevek kifejlése koráig, kinyomozni, megállapítani fölötte nehéz még ott is, hol ezekre vonatkozólag már hiteles oklevelek tárulnak előnkbe; – a XI., XII. sőt a XIII. század első felére nézve pedig – mint azt előttem már e folyóirat I. köt. 4–8. lapjain egyik t. barátom alaposan fejtegeté – a viszonyoknál fogva gyéren és alig található irott emlékek hiányában teljesen lehetetlen. És még is itt már az ideje, hogy e fáradalmas munka végzésére történetbúváraink egész buzgalommal és erélylyel vállalkozzanak, hogy valahára történelmünk minden szaka ne csak velőtlen meseszerűséggel, vagy egymás után plagiált szerkezetben, vagy az inductiv rendszer túlzásával, vagy a pártszempont elfogultságával szőve, hanem a kétségtelen tények elfogulatlan földerítésével megírva tölthesse be élettanári (magistra vitae) magasztos hivatását. E czélhoz azonban az itt következő vázlatos kisérlet csak szerény adalékúl kíván járulni.
* * *
A Csákok nemzetségének kimerítő teljes monographiáját az eddigi előzmények után is a nemzetség levéltárának, (mely egy részben a Kisfaludy család szívességéből most már a Nemzeti Múzeumban van letéve) átbúvárlása nélkül nekem megírni akarni túlmerészség volna. Ezt helyettem más, a forrásokhoz közelebb férhető szaktársam – mint örömest remélem – majd megteendi. Nekem ezúttal csak a kezem ügyében eső, már nyomtatott oklevéltári apparatusomra lehet és kell szorítkoznom. Különben is engem ezúttal különszerűleg csupán egy sphragistikai és heraldikai tárgy ösztönzött arra, hogy tanulmányúl és buzdításúl egybe állítsam itt azon adataimat, melyeket eddig a Csák nemzetségről (genus) kéznél lévő forrásaimból merítenem sikerült.
Ugyanis még 1873-ban néhai Horváth Elek vasmegyei kis-czelli ker. országgyűl. képviselő baráti szívességéből birtokába jutottam egy, vörös rézből készült, kerek alakú, lapos, régi pecsétnyomónak (typarium), melynek, mint itt rajza mutatja, belső karimájában (tehát paizs nélkül) hátulsó lábain álló, bal felé néző, ragadozó oroszlán szemlélhető. A pecsét körirata ez:
Azaz «S(igillum) Demetri(i) Magi(s)tri». Az utolsó betű némileg már meg van kopva.
A pecsét czímerképében, az oroszlánban aszakismerő az első tekintetre a Csák genus czímerjelvényét ismeri föl. Hogy a Csák genusnak ilyen oroszlán volt a czímere, azt nem csupán Chák Péter sopronmegyei főispánnak 1278. évi pecsétje,Ifj. Kubinyi Ferencz Magyar Tört. Emlékek. Pest, 1867. I. tábla.* és Chák Ugrin országbírónak 1280. évi pecsétjeArch. Értesítő. 1879. 22. lap.* mutatja, hanem IV. László királynak 1274. évi Csák Máté fia Péter számára adott adománylevele is igazolja, melyben Péternek a bolgárok elleni vitézségét érintvén írja, hogy Péter, mint egy erős oroszlán, melynek jelvényét zászlaján viselte, úgy harczolt.Fejér Cod. Dipl. V. 2. 174. és Wenzel Árpád-kori Új Okm. IX. köt. 71. «idem magister Petrus, ut leo fortissimus, cuius indicia gessit in vexillo, . . . in adversa Bulgarorum acie militans, victoriam mirificam reportavit.*
A pecsétnyomó tulajdonosa Demeter mester, a czímer azonosságánál fogva a Chák nemzetség ivadéka volt, és némileg a bizonyító adatokhoz járul még azon körülmény is, hogy a pecsétnyomó Dunántúl a Csákok egykori birtokterületén találtatott.
Ámde ki volt ezen Demeter? és kétségtelenűl tagja volt-e a Chák nemzetségnek? – ennek kimutatása ösztönzött ez alkalommal arra, hogy e nemzetség sarjadékaitMagyarország Családai III. köt. 67–70. lapjain sporadice említtetik ugyan a Csák nemzetség nehány tagja, azonban csupán Wagwer kézírati jegyzetei után és oklevelekre való hivatkozás nélkül, a mi e tárgyban döntő bizonyítékúl nem elegendő. Lehoczky Stemmatogr. II. 77. lapján összeférczelt idézetei pedig még kevésbbé megbizhatók.* – a mennyire ezt távol a központtól, a kezemnél lévő szakbeli források engedik – hiteles adatok alapján nyomozzam és összeállítsam, eleve is megjegyezvén, hogy a «nemzetség» szó alatt mindig a diplomatikai «genus» (de genere) elnevezést kívánom értetni.
A Csákok nemzetségét hazai régi krónikáink megegyezőleg a hétvezérek egyikétől, Szabolcstól származtatják; de a megszállás (első foglalású birtoklás) kérdésében a Névtelen jegyző értesülése ellenkezni látszik a többiekével. TuróczinálTuróczi Schwandtner 2-rét kiadása I. 83. «Zobolch vero Capitaneus, unde Chaak oritur generatio, descendisse dicitur in ipso campo et loco, ubi Chakvára nunc jacet desolata. Illud enim castrum, Zobolch fundavit Capitaneus, quod postmodum Chak, ipso mortuo, suo nomine a suis cognatis et familia jussit appellari. Primo quidem Zobolch dicebatur. Illud enim castrum, temporibus Andreae, Belae et Leventae, filiorum Zaar Ladislai, per commune consilium Hungarorum est confractumn». – Ezzel szóról-szóra egyez Mark Chronikája is a LXXII. lapon. Valamint a budai Krónika is, Podhraczky kiadás 41. lap. A Posonyi Krónika 22. lapon már csak az első pontot e szóig «desolata» írta át; valamint Kézai is Podhraczky kiadás 38. lapon. Ellenben Anonymus a vezérekről szóltában (Schwandtner kiad. I. 6. lap) csak annyit ír «Eleud pater Zobolsu, a quo genus Saac descendit».* olvassuk, hogy Szabolcs vezér, kitől a Csák nemzetség származik, mint mondják (dicitur) azon mezőségen és térségen szállott meg a hol most (t. i. az ő korában) Csák vára romjaiban fekszik. Ezen erődöt – úgymond – Szabolcs alapítá, melyet azután Csák az ő halála után rokonai és nemzetségéről rendelt neveztetni. Mert előbb Szabolcsnak neveztetett. És ezen vár Szár László fiai: Endre, Béla és Levente korában országos tanács végzéséből rontatott le. De valamint Turóczinál, úgy a vele egy-közös kútforrásból merített krónikásoknál sincs arról határozottan szó, hogy Szabolcs kapitány és nemzetsége a szabolcsi Nyirségen első foglalás alapján birtak, és ott birtokban maradtak volna; habár igaz is, hogy a Szabolcs vezér a nevét viselő vármegyében a Tisza partján Rakamaz és Timár falu fölött egy erődöt hányatottAnonymus Endlicher-nél 22. lap.* és az nevét viselte. Ellenben az annyiszor megfeddett és rágalmazott Névtelen jegyző krónikája egy másik helyén határozottan azt írja, hogy Árpád Elődnek a Szabolcs atyjának a Vértesi nagy erdőséget adá, és ezen erdőség tövében a Fertő mocsár mellett, Szabolcs unokája Csák, idővel várat építtetett.Anonymi Gesta Hungarorum. Endlicher kiadása. Rer. H. Monumenta. Sangalli, 1849. 45. lap. Schwandtnernél I. 32. Dux vero Arpad ab orientali parte dedit Eleudunec patri Zobolsu silvam magnam, que nunc Vertus vocatur . . . . . ad radicem hujus silve iuxta stagnum, Saac nepos Zobolsu longo post tempore castrum construxit.* És ezen eléadást a XIII. század első feléből fenmaradt és közzé tett oklevelek minden kétséget kizárólag igazolják, melyek szerint a Csákok ősi patrimonialis (a Névtelen szerint első foglalású) birtokai nagyobbára a Dunántúl Fejérvármegyében terültek el, hol nemcsak a Szabolcs vezér nevére emlékeztető Szabolcs nevű pusztát feltaláljuk Adonytól északnyugot felé egy órányira, de ott fekszik Csákvára is (most mezőváros) melynek egykori vára uráról és alkotójáról vette nevét. De kiterjedtek a Csákok ősi örökségei Fejérvármegyén kívül még távolabbra, mint a veszprémmegyei Ugod várra és tartozékaira; Sopronmegyében a Rábaközre; Somogy-, Vas-, Zalamegyékre, a Drávántúlra és Tisza-Marosközre, Arad-, Csanád-, Zaránd- s több megyékre, a mit a nemzetségnek már XIII. század előtt megtörtént osztály útján több egymástól birtokjogokra nézve szétvált ágazatai eléggé okadatolnak. Mert a Csák nemzetségnek még sok okmánya egyes levéltárakban lappang,A Csák genusból férfi ágon származott Kisfaludy családnál, ha jól tudom, több családtagnál volt levéltár, és ezekből csak egyik rész került a Nemzeti Múzeumba. Más nőági utódok levéltáraiban ezek ágaira vonatkozók még nagyobbára ismeretlenek; – és biztos indiciumok szerint az egészen más eredetű keresszeghi gróf Csáky család levéltárában is még sok – és valószinűleg nagyobb számban – hever.* és azért azok, melyek eddig sajtót láttak, habár a XII. századig terjednek, már csak arról tesznek tanúságot, hogy a nemzetség már akkor is több ágazatra volt oszolva és már az örökös javak megosztásán jóval túl volt, úgy, hogy a közös vérségen kívűl actualis közös érdek egyik ágat a másikhoz nem fűzvén, ezeknek többé az egy közös törzsből ízről-ízre miként történt szétválását és leágazását többé kimutatni nem is lehet.
A Csák nemzetségről szóló, nyilvánosságra kerűlt legrégibb oklevél tudtomra II. Geyza királynak (1141–1161.) azon okmánya, melyben a Csák nemzetségbeli Pál Temes földjét kapta királyi adományúl, de a melyet nevezett Pál – örökösei nem lévén – királyi beleegyezéssel egy Pécs-melléki és az okuri monostoroknak hagyományozott.Hazai Okm. I. 1. Wenzel Árpádk. Új Okmánytár. VI. 148.* Ezen Pál-t ágazatilag biztosan nem ismerjük. Okleveles nyomozásaim eddigelé a Csák genusból az Árpádok korszakában hat külön ágazatot mutatnak, mindezeket további nyomozás alapjáúl itt egyenként megismertetni érdekesnek tartom. Ezen ágazatokat kiválóbb birtokhelyeik, vagy ágtörzseik nevei után nevezhetjük meg. Legelsőnek foghatjuk a sopronmegyei ágazatot annálfogva is, mert viszonylag ezekről szólnak a kiadott legrégibb oklevelek.
A Csákok sopronmegyei ágazatát Ugrinnak a főpapi pályán magasra emelkedése alapítá meg. Igaz, hogy ez ágnak patrimoniális birtokai Fejérmegyében, ekkor is elég nagy kiterjedésűek, még megvoltak, de ezeket mennyiségre nézve bizonyára megüté, ha felül nem multa az Ugrin keze és segélyezése által gyűjtött szerzemény. Ugrin 1175-ben zágrábi,Kerchelich, Historia C. Eccl. Zagrab. I. 78.* 1188–1204-ig győri püspök volt;Pray, Hierarchia I. 315,* ekkor esztergomi érsek lett, de e magas állását nem sokáig élvezhette, mert még ugyanazon évben augusztus 20-ka előtt meghalálozott.Knauz, Monumenta Eccl. Strigoniens. I. 169–173.* Ő szerzé még 1198-ban a sopronmegyei kázméri (kisfaludi) birtok legnagyobb részét,Imre király eredeti adománylevele kiadva hasonmásban Horvát István által Tudom. Gyűjt. 1834. III. 97. és ezután Fejér II. 344.* úgy szintén a mihályi, petleni, gueduchi birtokokat.Hazai Okm. I. 17–18. Az itt és alább felemlített helynevek mai topographiai kijelölését ezúttal az idő hiánya gátolja.* Mind ezeken fölül egyetlen ismert testvére Miklós feltehetőleg nagy értékű ingó hagyatékában is részesült. Miklós maga beszéli 1231-ben tett végrendeletében, hogy őt bátyja Ugrin, fia gyanánt kedvelte, a mi egyébiránt bőkezű pártfogásából is eléggé kitűnik. Miklós – mint a tények összevetéséből alaposan következtethető – jóval fiatalabb volt érsek bátyjánál, és így neveltetését is az ő gyámságának köszönheté. Szerzési hajlamaira is nagy befolyással lehetett bátyja példája és közreműködése. És vagyonra való törekedéséhez járult nagyralátása is, hogy családját hatalomra juttathassa, mert különben – úgy látszik – két rendbeli házassága nem volt dús hozományra alapítva, nem legalább fekvőségek tekintetében. Első neje görög származású nemes hölgy volt, ettől egyetlen fia maradt Izsák;Fejér Cod. d. III. 2. 226. a jegyzetben ezen Isaach-ot tévedésnek hitte Chaach név helyett, nem figyelmezvén az általa közlött következő okmányra, hol ennek anyja «mater a nobili genere Graecorum . . . dux . . . originem». Pedig ez fejti meg: miért kapta a keresztségben a görögös Izsák nevet.* második felesége franczia vérből származott.A pia generositate Francorum duxerunt originem. Fejér III. 2. 226.* Ez utóbbitól született Lőrincz, 1232 után JánosMert az 1232. évi végrendelet keltekor még nem élt.* és 1237–1239 közt született harmadik fia Márk.Az 1239. végrendeletből tűnik ki.* Miklós úr az oklevelekben mindig Comesnek iratik. Előbb Pozsonyvármegye főispánja volt,Fejér III. 2. 254. 1231-ben iratik róla, hogy II. András király országlása idejében volt Pozsony főispánja, tehát 1211. és 1212-ben. Lásd Fejér III. 1. 109. 124.* 1239-ben pedig Comes de Guedechnek czímeztetik.Hazai Okm. I. 21. másutt Gueduch.* II. Endre királynak kegyében állott, ez alatt szerzé legtöbb birtokát.Győri füzetek III. köt. 297. és utánna Wenzel VI. 432. Itt az oklevélből épen a Miklós név van kikopva, de benne van, hogy az érdeklett néhai Ugrin testvére, a mi kétségtelenül Miklósunkra vonatkozik. Ezt igazolja az oklevél birtokosának családja is, a Kisfaludy család, mely tőle ered. Az oklevélben Ymér földet kapja. Több adománylevele eddig kiadatlan.* Midőn azután a szertelenűl eladományozott várjavak visszakövetelése még II. Endre király alatt főleg a trón-utód és ifjabb király (IV.) Béla közreműködése mellett megindúlt, Miklós úr igyekezett a maga részéről – a mit lehetett – megtenni, és úgy intézte dolgait, hogy 1230-ban az eljáró bizottsággal előnyösen kiegyezhessen. Ezen a váraktól elszakított szerzeményei nagyobbára az ország alsó részeiben feküdtek, és ezekből a mondott évben viszszavették tőle az állam részére Csanád-megyében a Besseneu, Pony, Geneu (Jenő), Teluki és Chunei pusztákat, Arad-megyében Anha, Zehund, Hude falvakat, Temes-megyében Zanad falut, Zaránd-megyében Alba, Cracou, Scerbeth, Fejér-megyében Timod, Soboca, Boinka, Zuld és Dad földét.
Ellenben meghagyták birtokában Csanád-megyében Ekud, Juad, Sceleus és Hunyfalut, Arad-megyében Alsu-Woylát; Zaránd-ban Waro és Wary-t; Fejér-megyében Bodoct és Welg (most Bodajk és Veleg) falukat; Sopron-megyében Petlend-et; Csanád-ban Baatur falut; mindezen jószágokra azután II. Endre király ismét megerősítő adománylevelet adatott Miklós részére,Fejér III. 2. 205.* a ki mint rendszerető, számító és kétségtelenűl már igen koros férfiú ezen adomány kelte után igyekezett családi ügyeit akként rendezni, hogy halála esetére ősi és szerzett javakból álló hagyatéka örökösei között jól megfontolt akarata szerint osztassék meg, e végből készített intézkedésére 1231 karácson napján II. Endre király megerősítését is megnyerte.Fejér III. 2. 227.* E végrendelet – melyben magát «Comes Nicolaus, frater bone memorie Ugrini, quondam Strigoniensis Archiepiscopi»-nak nevezi – a Csák nemzetség történetének szempontjából igen fontos érdekű, annál is inkább, mert benne tizennégy rendbeli ősi (patrimonialis) birtoka a Csák nemzetségnek névszerint elősorolva van. És ezek a következők: 1. terra in silva Wertus, a vértesi erdőség, mely közös (osztatlan) nemzetségével.*. 227. 2 Az oklevél szavai szerint: que communis est cum cognatione mea. Mint látni fogjuk, a Csák-ok egy más ágazata még azután is birtokos volt Fejérmegyében.* 2. in Poucud (ez a Komárommegyei Bokod lehet). 3. in Kereki (Kerek-Szent-Tamás puszta Csák-Berény alatt kelet felé terűl el). 4. in Chakvara. 5. in Tubogd (Tabajd Fejérmegyében). 6. in Ker. 7. in Woya. 8. in Celum (talán Csala Fejérben). 9. in Wrund (Orond Fejérben). 10. in Cheztneg (másutt Cheztreg). 11. Zyman (Simánd puszta Fejérben). 12. Seckcsou (Szekcső?). 13. Vinga (Temesmegyében), 14. Sous (talán a mai Sóskút Fejérmegyében a bicskei járásban Tárnok helység fölött.) Mindezeket közösen fiainak adományozza, hogy azok, mikor tetszik, egymás között feloszthassák. Mint fönnebb említők, ekkor még csak két fia Izsák és Lőrincz volt. Az elősorolt birtokokon kívül az Echur földetEz az «Echur» azt vélem Fejérmegyében Ondód fölött feküdt, hol most a szentkereszti pusztát találjuk.* is, melyért a prépost adósa maradt Miklós bátyjának, Ugrin érseknek, szintén közösre hagyja. Ezután három pusztája közül a szent-keresztit, hol a néhai érsek Ugrin lakházat építtetett, most élő fiainak rendeli, mert ez – úgymond – külön álló terület és Udvarhelynek neveztetik, hanem az épületek magyar jogszokás szerint az ifjabb fiúé legyenek. – Mihálit, Kázmért Izsák kapja, Bodoknak két részét két malommal együtt szintén ő; a harmadrészét négy malommal és a szamárdi szőlőkkel együtt Lőrincz örökölje. A «gueduchi» pusztát,E néven ismeretlen. Azonos-e a Kőrösmegye Gudovecz helységgel? eldönteni biztos adatok hiányában nem merem.* melyet az érsek szerzett, tartozékaival együtt szintén Lőrincz fiának hagyá. A sopronmegyei adományos Petlent, és a Mózses nádortól vett fejérmegyei Boyonca (talán a mai Bálinka puszta) Izsák örökölje. Hogy pedig halála után a két külön anyától származott fiai között semmi egyenetlenség ne támadjon, Izsáknak anyja utáni hitbér fejében Welg földjét (Fejérmegyében Veleg falu) adja és kijelenti, hogy a miatt, mert Lőrincz fiának többet hagyományozott, a versengésnek helye azért sem lehet, mivel ennek anyjával (azaz második feleségével) akkor lépett házasságra, midőn már mind méltóságokban, mind javakban gyarapodott volt; míg ellenben első feleségét (a görög hölgyet) akkor vezette oltárhoz, midőn maga is még fiatal volt és vagyonilag is vékonyabban állt. – Mindezeken fölül még Lőrincznek hagyományozza Vám és Petlen (talán Petend) pusztáját és Vinárt tartozékaival, valamint Gút-ot is Fejérmegyében. Végűl a Tisza és Maros közti öt pusztáját, Koppancsot (Cupanch), Szőlőst a révvel együtt, Ujlak, Trucman, Niclous (Miklós), Scenad (Csanád), Sagu, Warnet, Wari birtokait úgy hagyja, hogyha netalán még fiai születnének, azon esetben Lőrincz fia a fölsorolt birtokokban még születendő fiaival egyenlően osztozni tartozzék, minthogy legidősb fiát Izsákot úgy is eléggé kineveltette, reá eleget költött, kiházasítá, drága ménekkel, és nászára és háztartására való szükségesekkel atyailag bőven ellátta. Ez okból hadikészülékét (szerszámát) és fegyverzetét is a Mátrában fekvő szőlővel együtt Lőrincz fiának rendeli adatni. Woyla (talán Vajta Fejérmegyében) pusztáját második élő feleségének nászajándokképen és pedig szabad rendelkezési joggal hagyományozá.
E végrendelkezés után azonban Miklós Comes családi és vagyoni állapotában nevezetes változások történtek: fia született János, és 1232-ben II. Endre királytól visszakapta mindazon fejérvári, csanádi, aradi és zarándi jószágokat, melyeket – mint fönnebb előadva van – 1230-ban Béla ifjabb király az országos tanács végzéséből tőle elszedett.Hazai Okm. I. 11. Wenzel id. h. VI. 503.* A családi szaporodás még több szerzeményre is ösztönzé, 1235-ben Salter vitéztől megvette Torda pusztát,Ugyanott. 14. Tordas puszta Fejérmegyében van Martonvásár fölött.* 1238-ban pedig Csanádmegyében kapta Fégel földét.Győri füzetek III. 298. és Wenzel VII. 60. ma ily nevű hely Csanádmegyében nem létezik.* Ez események Miklóst egy másik végrendelet készítésére ösztönzék, melyet 1237-ben a fejérvári káptalan előtt tett.Fejér IV. 1. 78–81. Újra jobban Hazai Okm. I. 16. és ezután Wenzel VII. 41. – 1237. a hvinári szőlők megszerzéséről lásd Hazai Okm. I. 19.* Ezen rendelkezést már első szülött fiával Izsákkal közösen teszi, és ennek örökségi részét szabatosan kijelöli, valamint másik két fia Lőrincz és János részét is egyben; maga részére csupán öt birtokrészt 35 szabadossal hagyván fel. Nemsokára azonban megszületett Miklósnak negyedik fia is Márk; ez eset és életének véghanyatlása 1239-ben alkalmat szolgáltatott egy legutolsó végrendeletre, ebben a magának felhagyott részt második nejétől lett három fia részére rendelte egyenértékben és esetleg egymásközti örökségűl. Nejéről is ujolag megemlékezett, leányaira nézve pedig azt rendelé, hogy azoknak tisztességes kiházasításukról neje és ettől származott három fia tartozzanak gondoskodni. Ez intézkedéssel Miklós – úgylátszik – bevégzé földi pályáját. Legalább róla, mint élőről, későbbi oklevelet nem ismerünk.
Izsák, Miklósnak görög eredetű első feleségétől született fia, 1231-ben Pozsonyvármegye főispánja – mint fönnebb is említők – már atyja életkorában nős vala, és külön háztartást vitt. 1231-ben II. Endre királytól, kinek hívei közé tartozott, Somogyban Szamárdi mellett földre és szőlőkre kir. adományt nyert.Hazai Okm. I. 10. Wenzel Árpád-kori Uj Okm. VI. 497* Ugyanez évben megszerezvén egy soproni várjobbágynak Kázméron tíz ekényi földjét, abban a király által megerősíttetik,Fejér III. 2. 225.* és IV. Béla ifjabb király az ő és atyja érdemei méltatásáúl a mihályi malmok végett a soproni várjobbágyokkal támadt viszályait kiegyenlíti,U. o. 254.* hasonlóan II. Endre király 1233-ban Pethlen iránt Miklós tárnokmester ellen folyt peres ügyét elintézi.U. o. 332.* 1237-ben ismét a Kér nemzetségbeli soproni várjobbágyok Mihályi egy harmad része iránt Izsák comes ellen perelvén, rokona, a Chák nemzetségbeli Csák soproni főispán a peres kérdést kiegyenlíté.Hazai Okm. III. 2. Wenzelnél VII. 44.* Végre 1247-ben IV. Béla király beleegyezésével megszerzé a Kázmér mellett fekvő Fetend (?) földet.Wenzel II. 191. 192.* Több okiratos adatunk Izsákról nem lévén, azt, hogy alapított-e családot, vagy kihalt? – az előadottakból meg nem mondhatni.
Miklósnak második házasságából (a franczia nőtől) született három fia: Lőrincz, János mester, és Márk 1260–1262-ben együttesen perelnek a Tomaj nemzetség ellen kázméri örökségük miatt és azt kedvező itélet alapján meg is nyerik;Fejér VII. 1. 338., hol a kelet nélküli oklevél hibásan 1266 körül, Wenzelnél pedig VII. 167. még hibásabban 1244 körül keltnek iratik; de Farkas kanczellársága 1260–1262. évre esvén, csakis ez időben kelhetett. V. ö. Czinár Index 533. l.* de már 1278-ban a mag nélkül meghalt Márk hagyatékrészén csak Lőrincz és János osztoznak a fehérvári káptalan előttAz osztálylevelet hasonmással kiadta Horvát István Tud. Gyűjt. 1833. évf. VI. 97. Más Márk tehát az, kinek fiai István bakonyi főispán és Péter voltak, kik 1280-ban Kabold várát kapták. Fejér V. 3. 27., a mint erről alább.* rokonaik Mihály és Jurke (Gyurke) jelenlétében. Ekkor az elhalt Márknak Miháliban volt részét kapta János mester hetven márkáért, ellenben Kázméron két malmot házzal együtt Lőrincz kapott; a többi bárhol fekvő birtokokat egymás között két egyenlő részre oszták. A vértesi szent-kereszti monostor melletti három házát fekvőségeikkel együtt Lőrincz nyerte, míg Jánosnak a Celumban fekvő ház és két malom jutott, a hol azon János sérelme nélkül Lőrincz is építtethet malmot. A szolgákat és szamárdi szőlőmivelőket is egyenlően eloszták. Ezen osztálylevél tanusága szerint Márk mag nélkül halván el, a fenmaradt oklevelekben Márk fiai gyanánt előfordulók tehát egy másik Csák nemzetségbeli Márk fiaiúl tekintendők.
A két fenmaradt testvér, Lőrincz és János, két külön családi ágnak terjesztője lőn. Amaz Kázmért (a később Kisfalud nevet nyert falut) kapván, utódai előbb «de Kázmér», majd utóbb «de Kisfalud» neveztettek, és lett belőlük a Kisfaludy család. János mester utódai főbirtokrészükről Mihályiról vették nevüket s utóbb mihályi Csák-ok vagy Csáky-ak lettek. Ezen János (néha Yhon) 1254-ben fejérmegyei Guthi birtokát eladta a Gútkeled nembeli Istvánnak;Nagy Imre Hazai Okm. VII. 44.* neje az Osl nemzetségből Kata volt, kinek atyjával Herborttal 1258-ban a hitbér és hozomány tárgyában kiegyezett.Nagy Imre Hazai Okm. V. 30–31.* János mesternek fiai: III. János, I. Domokos és Ugrin 1305-ben a fejérvári káptalan előtt együttesen tiltakoznak Rápcza nevű erdejök használatának háborgatása miatt,Ugyanott III. 51–52.* még ekkor a «de genere Chak» megnevezését használva. Azonban egy félszázad multán, 1363-ban, midőn I. Lőrincznek és I. Jánosnak unokái és ezek fiai a Kázmér (más néven Kisfalud) és Mihályi között fekvő föld miatt bírói egyezségre (transactio) lépnek, már a két ág úgy áll egymással szemközt, mint egyrészről Kisfaludy, másrészről Mihályi nevezetű család. Sőt I. Lőrincznek fia II. János már 1 359-ben, midőn a baboti várjobbágyokon elkövetett véres hatalmaskodásért elégtételt adott, egyszerűen «Joannes filius Laurentii de Kisfalud»-nak neveztetett.Hazai Okmánytár. III. 174. – A családra vonatkozó 1358. évi oklevél még nem lévén kiadva, szövegét nem ismerem.* Az előbb említett 1363. évi oklevélben pedig István, Kázméri, máskép Kisfaludy II. Jánosnak fia, testvérei László és II. Lőrincz nevében is, másrészről Mihályi IV. János és fiai II. Domokos, Péter és Pál; továbbá Mihályi Ugrinnak fia Pál és ennek fiai: István, Miklós és János már teljesen mint külön családra szakadtak különböztetnek és egyeztek meg a Kázmér és Mihályi közt fekvő Artolf kertjében a kérdéses föld fölosztása és meghatárolására nézve a győri káptalan előtt.Rézbe metszve kiadta Horvát István Tud. Gyűjt. 1834. VIII. 65.*
Ezek szerint a Csák nemzetség sopronmegyei ágazatán a XIV. század közepéig jutottunk, rajta sehol Demetert nem találunk; mielőtt azonban ily nevűt egy másik ágon nyomoznánk, lássuk ez ágazat szétszármazását itt eleve azon korig, a hol a két ág egy összeházasodás által ujabb vérséggel fűződik egymáshoz, és hol a Mihályi Csákok ágazata elenyészik; a Kisfaludy családnak, mint ezúttal czikkünk körébe nem tartozónak, leszármazási kimutatását ez értekezés végére hagyván.
Az ágazatfa táblázata következő:Összeállítva az idézett okleveles források alapján és a Kisfaludy család ellen folytatott örökösödési táblai perbeli genealogia szerint. Tudom, hogy e folyóirat 1884. évi f. 109. lapján a Kisfaludy-család czímerének ismertetése szempontjából és így csak per tagentem bizonyítékok felsorolása nélkül e táblázat nagyobb része közölve van, azonban itt egészen más szempontból vévén vizsgálat alá a Csákok soproni ágazatának származását, már csak a Csák genus ismertetésének teljessége szempontjából is nagy fáradsággal összegyűjtött adataimnak megvilágítására okadatoltnak látszott, hogy azt táblázatilag is feltüntessem.*
N. de genere Csák; Ugrin eszt. érsek † 1204.; C. Miklós 1204–1239. pozsonyi főispán Comes de Gvedech; nejei: 1. görög nő, 2. franczia nő.; 1-től Izsák 1231. pozsonyi főisp. él 1247. is; 2-tól I. Lőrincz Comes 1231–1278.; II. János 1358. 59. 63. de Kázmér (Kisfalud); I. János mr. (Yhon) sz. 1232–1278. Osl Kata 1258.; Márk Comes szül. 1237. k. él 1266. † 1278 előtt.; III. János 1305.; I. Domokos 1305.; II. Ugrin 1305. de Miháli; I. Pál 1363.; IV. János 1358. 63. de Mihályi; Miklós 1359. literatus; István; 1359. 63. Miklós; 1428. László 1359. 1363.; II: Lőrincz 1359. 1363.; Jakab 1413.; Antal literatus megöletett 1447. előtt (Veronka özv.); Dorottya; Ilona; Gáspár 1447.; II. Benedek 1447. (neje Mihályi Csáky Bora.); Lőrincz 1447.; Ilona 1447.; VI. János 1409.; III. Ugrin 1409.; I. Benedek de Linkóhát megölte Antalt; Jeronima, Jane lengyel neje; Miklós 1462.; János 1429. 1447.; István 1447.; Pál 1421.; Miklós. †; Zsuzsi varbóki Nagy Györgyné; Borbála Kisfaludy Benedekné; Zsófia Ládonyi Istvánné; Krisztina Pinnyey István jegyese; II. Domokos 1363.; I. Péter 1363. Jungherr; III. Pál 1363. Jungherr de Vértes-Keresztur; István 1363.; Miklós; V. János 1363.; Ferencz dictus Chak de Mihályi; Peter 1409.; Jakab 1409.; Chák 1394.; László 1425.; János 1471.; Mihály 1447. Izsák; István.
Mielőtt más ágazat tárgyalásához fognánk, megemlítendő még azon gyászos esemény, mely vérgyilkosságban törvén ki, I. Lőrincz és I. János sarjadékát, vagyis a Kisfaludy és Mihályi ágazatokat a XV. század első felében rokoni viszályba keverte. Ugyanis a Linkóhátról nevezett I. Benedek megölte rokonát Kisfaludy Antal deákot, özvegye és gyermekei ellen pedig hatalmaskodásokat követvén el, ezekkel perbe keveredett, melynek utóbb választott bíróság előtt 1447-ben a csornai convent előtt kötött egyezség vetett véget,Hazai Okm. V. 238.* és utóbb a vérségi kötelék azzal is megerősödött, hogy III. Ugrin fiának, Jánosnak, kiben ágazata fiú-ágon kihalt, leányát, Borbálát, a meggyilkolt Antalnak fia, II. Benedek, vette hitestársúl.
Végűl meg kell érintenünk azt is, hogy a táblázaton álló I. Pétertől ágazott le a Mihályi Csákyak azon vonala, mely dicsősége delelő pontját Csáky Mihályban, János-Zsigmond választott király és erdélyi fejedelem történelmi szerepű kanczellárjában érte el, kinek azonban ivadéka a XVI. század folyamában elenyészett.
* * *
A Csák nemzetség második ágazatát Demeter mester ivadéka képezi. Nevezhetjük ugodi ágazatnak is, a veszprémmegyei Ugodi várról, melyet ez ágazat bírt, és melyről Demeternek egyik fia is neveztetett. Azonban hiteles oklevelekre alapított adataink ez ágazatról csak a XIII. század közepéig terjednek és csakis az akkor élt Demeter mestertől vele együtt négy nemzedéken át – de mint kitűnik – kihalásáig ismerjük a leágazást.
Nevezett Demeter mester 1254 előtt élt, mint ezt IV. Béla királynak a veszprémi egyház részére Merenye helységről 1254-ben kelt oklevele igazolja, melyben a merenyei birtok határainak háborgatójáúl «Magister Demetrius de genere Chak» említtetik.Fejér VI. 2. 382.* Mielőtt tovább mennénk, íme itt kell bemutatnom ez értekezés elején leírt pecsétnyomó egykori tulajdonosát, «Demetrius magistert», ki az idézett és idézendő oklevelek tanúsága szerint kétségtelenűl a Chak-genus ivadéka; a pecsét jelvénye pedig – mint fönnebb kimutattuk – a Csák nemzetség czímerét tünteti föl és ezáltal igazolva van azon állítás is, hogy e jelvény nemcsak a trencséni Csák Máté ágazatáé, de a törzsvérség összetartásáig az összes generatiónak is czímere volt.
Demeter mesternek, ki utóbb comesnek czímezve is előfordúl, három fiát ismerjük. Csákot és Ugudot ilyenekűl igazolja a győri káptalan 1271. év körűl kelt kiadványa;Hazai Okm. VII. 135.* Ádámot pedig egy későbbi 1332. évi eladási szerződés.Fejér VIII. 3. 583* Ezeknek birtokaik nagyobbára Veszprém-, Zala-, Somogyvármegyékben feküdtek. – Csák báni méltóságot viselt és V. Istvánnak atyja IV. Béla ellenében buzgó híve lévén, ezért 1265 előtt fogságot is szenvedett.Fejér IV. 2. 289.* Bán volt 1268-ban is,Zichy Cs. Okm. I. 17. Nem tévesztendő össze az ez idő-korban élt Buzad nemzetségbeli Csák bánnal.* 1270-ben pedig, midőn V. István királytól veszprémmegyei Lövöld, Rendek, Esztergár és Fenyőfő pusztákon adományt nyert, az oklevélben egyszersmind bakonyi örökös főispánnak is czimeztetik.Hazai Okm. III. 17. és Wenzel Árpád-kori Uj Okmánytár VIII. 300.* 1279-ben javai egy részén már idegenek, a németújvári Henrik bán fiai osztoztak.Fejér V. 2. 593–5.* Volt-e ezen Csáknak fia? arról okleveles adatunk nincs. A következők azt mutatják, hogy utód nélkül halt el. Azon János mestert pedig (mr. Joannes filius Chaak), ki 1296-ban a hontmegyei Visket kapja,Fejér VII. 2. 195.* egy 1347. évi oklevélHazai Okm. VII. 403.* alapján hajlandók vagyunk trencséni Csák Máté eddig megnevezetlen fiának tartani, mint arról alább szólni fogunk.
Demeternek második fia az említett Ugod volt. Ennek két fiát ismerjük: Istvánt és II. Demetert.
István 1277-ben már nem élt, midőn özvegye Mártha, a Buken nemzetségből való Péternek leánya, fiával Balázszsal a pécsi káptalan előtt megosztozott.Zichy Cs. Okl. I. 38.* Balázs további sorsáról mit sem tudván, csak az bizonyos, hogy ága kihalt.
II. Demeter szintén bakonyi főispán volt, ezt tanusítja IV. László királynak 1281. évi oklevele,Hazai Okm. III. 34. Wenzel IX. 295.* melyben a nagybátyja Csák által V. Istvántól adományozott veszprémmegyei Lövöld, Rendek, Esztergár és Fenyőfő pusztákban megerősíttetett, a miből az is kiviláglik, hogy Csák bán már ekkor nem élt, és utódja sem maradt. II. Demeter bírta még Ugod várát is, mely halála után (1309 előtt) gyermekeire szállott. Gyermekei voltak Móricz és Csák fiúk és leánya Kyngus. Ez utóbbi 1317-ben mint a Rathold nemzetségbeli Gyulának özvegye Torna birtokát Tomaji Miklós fiainak elörökösíti.Nagy Imre, Anjoukori Okm. I. 417–418.*
Móricz, a domokosrendü (predikatori) szerzetbe lépvén, sem ő, sem testvére Csák nem alapítottak családot. Ez oknál fogva ősi javaik elidegenítését is megkezdték. 1309-ben a győri káptalan előtt – hol Móricz mester világi öltözetben jelent meg az oklevél megjegyzése szerint – sopronmegyei Wolf helységet Jekelin és Keneplin uraknak adták el.Hazai Okm. III. 57.* 1331-ben Móricz zalamegyei kamari és galamboki ősi birtokait szintén a győri káptalan előtt a Pech genusból eredt Miklós comesnek vallotta be.Fejér VIII. 3. 549* És ezután nemsokára a már előbb mag nélkül kimult öcscsét Csákot Móricz is követte a sírba, mert 1332-ben Róbert Károly király már mint Ugod fiának (II.) Demeter bánnak magvaszakadtán Ugod várát összes tartozékaival Chenig mester cseh származású hívének adományozta.
I. Demeternek harmadik fiáúl neveztük Ádámot,Wagner mss. LXX: 75.* a róla szóló oklevelek eddig kiadatlanok, és így életpályájáról ezúttal nem szólhatunk. Tény, hogy fia volt Pál, a ki – ha nem tévedünk – egy személy azon Csák nemzetségbeli Pállal, ki máskép Chomoznak is neveztetett, és a ki 1286. előtt a nyúlszigeti apáczák birtokain károkat okozott.Wenzel Árpádkori Uj Okm. IX. 442.* Ezen Pálnak fia Péter volt, a kire II. Demeter fiainak kihalásával ezen ágazat birtokai szállandók voltak; azonban ő azokat Henrik bán fiának, Iván (János) nádornak eladta, a miről tanúskodik azon királyi adománylevél mely szerint Róbert Károly király 1 332-be az ugodi várat és a többi hozzá tartozott Csák nemzetségi birtokokat a fennebb említett Chenig mesternek adományozta.Fejér VIII. 3. 583.* Péterben ága kihalt.
Eképen a Csákok ezen ugodi vonala is elenyészett.
I. Demetertől kezdve származásuk ágazatát a következő táblázat tűnteti elő:
Demeter mr. de genere Chák 1254 előtt.
Chák 1265–1270. bán és bakonyi örök. főispán. Comes Ugod 1271. István 1277. özvegye Márta; Balázs 1317.; II. Demeter 1281. bakonyi főispán; Móricz 1309–1331. szerzetes.; Chák 1317.; Kyngus 1317. Ratoldi Gyula özvegye.; Ádám; Pál; Péter 1332.
Következik a Csák nemzetség többi ágazata, melyeket a következő második közlemény fog tárgyalni.
NAGY IVÁN.
MOGHI MÁTYÁS CZIacute;MERES LEVELE 1418-BÓL.
(Színes czímerképpel.)
MOGHI MÁTYÁS CZIacute;MERE 1418-BÓL.
Zsigmond királyunk Augsburgban tartózkodása alatt Mathyus filius Demetrii de Mogh-ot s ennek kérésére osztályos vérrokonait Moghy György egri kanonokot, Tamás fiait Lászlót és Györgyöt, István fiát Györgyöt, Péter fiát Jánost és András fiát Dénest közös czímeres levéllel ajándékozta meg.
Az okirat az 1418-dik évi október hava táján kelt (a nap nem olvasható). Roncsolt eredeti példánya, melynek szakadozott hártyájáról zöld és veres selyem fonalon a király töredezett titkos pecsétje függ, a magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának levéltári osztályában őriztetik. Szövege a következő:
Sigismundus Dei gratia Romanorum rex, semper augustus, ac Hungariae, Dalmatiae, Croatiae etc. rex. Omnibus Christi fidelibus tam praesentibus, quam futuris, praesentium notitiam habituris, salutem in eo, qui dat regibus regnare et gloriose triumphare. A claro lumine throni regii, velut e sole radii, nobilitates legittimo iure procedunt, et omnium nobilitatum insignia a regia serenitate sic dependent, ut non sit dare alicuius generositatis insigne, quod a gremio non proveniat regiae claritatis. Sane ad universorum tam praesentium, quam futurorum notitiam harum serie volumus pervenire, quod fidelis noster dilectus Mathyus filius Demetrii de Mogh nostrae maiestatis veniens in conspectum, propositis et declaratis suis fidelibus servitiis et fidelium servitiorum suorum gratuitis meritis, sincerisque complacentiis, utique acceptis et laudandis, (quibus ipse sacro dyademati ac celsitudani nostrae maiestatas a longinquis temporibus in prosperis nostris agendis)A zárjelben dült betűkkel, szedett részek az eredeti oklevélből teljesen kitörtek, s más, hasonló formulás czímer-levelek szövegéből pótolvák, hogy így legalább a hiányos mondatok értelme hozzávetőleg kitűnjék.* scilicet et adversis, praesertim in dicti nostri regni Hungariae, Austrie, Istrie et . . . . . in praesentibus . . . . . . personae et rebus suis non parcendo, indefesse studuit complacere reddiditque se gratum et acceptum, arma seu nobilitatis insignia in praesentium nostrarum litterarum capite depicta maiestati nostrae exhibendo, a nostra celsitudine eadem arma seu nobilitatis insignia sibi, et per eum honorabili domino Georgio Agriensis ecclesiae canonico, ac Ladislao et Georgio filiis Thomae, Georgio filio Stephani, Johanni filio Petri et Dyonisio filio Andreae de eadem Mogh fratribus suis condivisionalibus, ipsorumque heredibus et posteritatibus universis ex liberalitate nostra regia dari et conferri humiliter et devote supplicavit. Unde nos praefati Mathyus gratis affectibus intuentes fidelium obsequiorum (merita), quibus studiis diligentibus ac indefessis hactenus erga nostram claruit maiestatem quotidieque claret, et in antea eo quidem promptius et ferventius clarere poterit et debebit, quo se et suos singularioribus honoribus et gratiis sentiet decoratos: animo deliberato et ex certa nostrae maiestatis scientia eidem Mathyus et per eum domino Georgio canonico ac Ladislao et Georgio filiis Thomae, Georgio filio Stephani, Johanni filio Petri et Dyonisio filio Andreae de eadem Mogh fratribus suis praedictis, ipsorum haeredibus et posteritatibus universis ad praelibati Mathyus supplicationis instantiam praescripta arma seu nobilitatis insignia hic depicta, ac pictoris magisterio distincte descripta virtute praesentium conferimus, ymo de habundantiori plenitudine specialis nostrae gratiae ad maiorem ipsius Mathyus et aliorum supradictorum nobilitatis gloriam (proprio motu) concedimus damus et elargimur, ut iidem Mathyus et Georgius canonicus, Ladislaus et alter Georgius; (Johannes et Dyonisius, eorumque heredes et posteritas universa nata et nascitura haec arma) seu nobilitatis insignia prout praesentibus (litteris circa principium appropriatis et coloribus diversis inserta pictura denotat et declarat, a modo in antea) in praeliis, hastiludiis, torneamentis et in omni exercitio militari et clientali tamquam veri nobiles gestare valeant, et deferre. Gaudeant igitur favore regio, et de tanto munere singularis gratiae antefatus Mathyus et alii supradicti, eorumque posteritas universa merito exultet, tantoque fideliori studio ad honorem regium eorundem in antea solidetur intentio (quanto) ampliori favore praeventos se conspiciunt munere gratiarum. Praesentes etiam ad praemissorum memoriam perpetuam cum pendenti nostro regio secreto sigillo, quo ut ex Hungariae utimur, munitas praetacto Mathyus et aliis saepefatis, ipsorumque haeredibus et posteritatibus universis duximus gratiose concedendas. Datum in nostra imperiali civitate Augusta . . . Octobris, anno Domini millesimo quadringentesimo decimo octavo, regnorum nostrorum anno Hungariae etc. XXXII°. Romanorum vero nono.
Az oklevélben foglalt czímer ábrája domborpaizst tüntet fel, melynek fekete mezejében zöld gyepen természetes színű, ötágú arany agancsos szarvas áll, hátán egy hosszú kék ruhás, felső karjain veres szalaggal átkötött aranyövet s ugyanoly színű kalpagot viselő, kezében fehér nyelű arany korbácsot suhogtató fiatal nővel.
A paizsra helyezett csőrsisak oromdísze a paizs képábrájával azonos. A sisak-lebbentyűk fekete aranyzománczúak.
A paizs magassága 8.5 ctmr., szélessége 7.6, a sisaké 3.3, az oromdíszé pedig 11.2, az összes czímer magassága tehát 19.7 ctmrt tesz ki.
A czímer ezüst táblára van téve. A tábla magassága 21.5, szélessége 10.6 cmtr.; külső széleit kigerezdelt veres keret szegélyezi, mely szegélyezési forma a czímer-táblákon igen ritkán fordúl elő.
Mint ebből látható, a Moghy armalis czímere a XV. század elejéről való czímerek alkatrészeinek egymáshoz viszonyuló arányaitól tetemesen eltér. A paizsnak puffadt alakja az oldalaihoz tapadt máskülönben is nehézkes idomtalan foszlányok által még inkább elékteleníttetik.
A sisak a paizsnak és az oromdísznek túlságos terjedelméhez képest, egyébként is alacsony volta s feltűnően keskeny nyaka mellett egészen eltörpül.
A czímernek ez aránytalan összeállításán kívül heraldikai jelképének korszakszerű compositiójára nézve is egészen szabályellenes.
Valamely középkori rege- s krónikai eseményeket ábrázoló codex természetet utánzó miniature képei közt nem tartoznék ugyan a legutolsók közé, de épen e naturalisticus irányánál fogva a korabeli heraldikai symbolicus jellegzettel merőben ellentétes.
Mindjárt első pillanatra, meglátszik, hogy készítője a heraldikai festészetben járatlan volt, s e téren csakis időközileg – talán mint helyettes – szerepelhetett s hihetőleg az ugyancsak a Moghy czímerrel majdnem egyidőben készült Mohorai Vid armalisának czímer-festvénye isTurul III. sz. I. füzet, 2. l.* az ő ecsete alól kerűlt ki.
És mégis a Moghy-oklevél, óriási heraldikai fogyatkozásai mellett culturtörténeti tekintetben hazánk egyik legnevezetesebb czímer-festvényét foglalja magában.
E folyóirat előbbi számaiban már volt alkalmam a szakközönség figyelmét az armalisok festvényeinek szoros értelemben vett heraldikai kútfő jelentőségökön kívül egyszersmind az illető kor szokásaira vonatkozó fontosságukra s különösen a czímereket magukba foglaló táblákra, mint a falszőnyegek (gobelins) mintáira felhívni. Ez utóbbi tekintetben a jelenleg tárgyalt czímerlevél ugyan legkisebb figyelmet sem érdemel, de e helyett a mi kora sport szórakozásait s costume-jét illeti, tudtunkkal e czímer-ábrája hazánk eddig ismert legrégibb teljes emberi alakot ábrázoló czímerlevelét képezi. És csak utána következik másodikul ama szintén Zsigmond királyunk által 1432-dik évben szent Dorottya vértanú napján Piacenzában kelt, Kerecsényi Jánosnak adományozott armalis festménye, melynek czímeres paizsában valamint sisak-oromdíszéül is szintén egy, a jelenlegi női reggeli pongyolaféle, vagyis a franczia első forradalom és az első császárság idejebeli derék nélküli ruhába öltözött, fején vállig leeresztett fehér kendőt s felette rózsakoszorút viselő s imára kulcsolt kezeiben ugyanoly színű olvasót tartó teljes nőalakot térden állva tüntet fel.
Annyi bizonyos, hogy a XV-dik század első két negyedén keresztül a czímerekben a jelmezes alakok nagy ritkán fordúlnak elő; mert akkor még egyáltalában az emberi alakok helyett a czímerekben többnyire csak az egész testnek egyes részeit a főt, a nyakkal és vállakkal, vagy a puszta karokat stb. alkalmazták.
Nem kétlem ugyan, hogy a máris örvendetes lendületet nyert magyarországi armalisoknak további kutatásai s beható tanulmányozásai következtében a Moghy costume-ös czímer ábrája mellett, még más meztanilag érdekes s figyelemre méltó XV-dik századi példányok ne fognának napfényre kerülni, de az is bizonyos, hogy azok régiségök tekintetében a Moghy armalis ábrájának elsőrendű jelmeztan kútfői jelentőségét nem fogják lejebb szállíthatni.
Egyébiránt a jelmezes czímerábrák a későbbi időkben, különösen a XV-dik század vége felé s a XVI-dik század folyama alatt, kivált Németországban és hazánkban, nem tartoztak többé a ritkaságok közé, s az addigi főúri mezeken kívül azontúl a többi osztályok öltözékeire is kiterjedtek. Ekként például II. Ulászló királyunk által Gersei Petheő JánosA terjedelmes és nagy díszszel kiállított oklevél czímerén ott díszlik a trónon ülve a szelid s aluszékony II. Ulászló, előtte jobbról fia áll koronásan, balról mellette pedig Anna királyné, de ennek képe jóformán már meg van rongálva. A képek művészi becscsel bírnak s a német iskola szerint készültek. E czímeres levelet a történelmi társulat 1871-dik évi október havi választmányi ülésén Fraknói Vilmos ismertette meg. Az okmány a gróf Sztárayak sztárai levéltárában őriztetik, valamint ugyanez okmánynak II. Miksa által kiadott másolata is, mely még Miksa arczképével is meg van toldva. (Századok 1871. 581–582.)* részére adományozott czímer-bővítő armalisában, a királyi ház tagjait képmásoló czímervédekben, a magyar fejedelmi, míg másrészről az említett király által 1509-ben Jánosi Kántor Benedeknek adományozott armalis ábrájában az akkori honoratiorok öltözékével ismerkedhetni meg.A czímerpaizs kék mezejében természetes színű szarvasra, szürke öltönybe öltözött vadász puskával czéloz. Az eredeti oklevél Ipolyi Arnold ő excellentiája gazdag gyűjteményében találtatik.*
A XVI-dik század második felében a jelmezes alakokkal ellátott armalisokkal épenség már bővelkedünk is, melyeknek egyik kitünő példányát legujabban a Magyar történeti életrajzok. Budapest, 1885-dik évi folyamának III. füzete Tököly Sebestyénnek Miksa királyunk által adományozott czímerlevélben foglalt magyar vitéz ábrájában közölte.
Visszatérve a Moghy czímer nő-costumejé-re, a nőnek karimátlan magas kalapidomú kucsmájára megjegyezzük, hogy ily föveget az erdélyi szász nők még mai napig viselnek. Figyelemre méltó a nő gyöngéd kezében tartott korbács is (kancsuka), mely mint lovaglási eszköz jelenleg már csakis a kirgizek, tatárok, kozákok s a muszka birodalomnak más e nemű félvad népei közt található fel.
A Moghy armalis czímer ábrájának meztani jelentőségén kívül a középkor társadalmi műveltség-állapotaira vonatkozó egy más, az akkori úri körök által űzött kedvtelésnek különcz nemével ismertet meg, mely földrészünk úri szokásai teréről már régesrég egészen letűnt s manapság még csupán az éjszaki hideg égöv nomád lakóinál található fel.
A középkor ez európai sportneme a szarvasoknak idomításában állott.
Az hogy a szarvasfogatok valamint külföldön úgy hazánkban is, a XV-dik század úri köreinél divatoztak, kétségen kívüli, de annak hogy a szarvasok egyúttal hátas paripákul, különösen nők által használtattak volna, tudtommal a Moghy czímeres ábrájában találunk legelső nyomára.
Mindezekből világosan kitűnik, hogy, ha régi némely czímerlevél a heraldikai szabályokkal összeütközésben van is – a mint hogy nulla regula sine exceptione – de másrészről nem ritkán a műveltségtörténelem más ágaiban kiváló segédforrásúl szolgálhat.
B. NYÁRY ALBERT.
A SZÉKESI GRÓF BERCSÉNYI-CSALÁD NEMZEDÉKRENDJE.A nagyérdemű szerző a Századok 1877. évi folyamában (679 s köv. lap s pótlék ehhez 1878. 847. 1.) közlötte a Bercsényi család genealogiáját; azóta széles alapra fektetett kutatások által sikerült azt kibővítenie, a korábbi nemzedék-rendnek egyes hézagait kitöltenie. E kutatásainak eredménye az alább közölt táblázat, mely egyúttal e hazánk történetében kiváló, s egy időben vezér-szerepet vitt család történetét, egyes tagjainak viselt dolgait is magában foglalja; s így kétségtelenül nagy értéke lesz a hazai történelem kedvelőire nézve. Szerk.
*
Bercsényi I. László; I. Erzsébet; I. Imre; Katalin; Boldizsár; II. László; István; II. Imre; Margit; Borbála; Zsófia; I. Zsuzsánna; III. László; III. Imre; II. Erzsébet; I. Miklós gróf; I. Miklós, gróf; II. Miklós, gróf; IV. László; II. Zsuzsánna; IV. László; Anna; V. László;
2A családnak legelső őse, kitől a leszármazást oklevelileg ki lehet mutatni. Akadunk ugyan még korábban élt s hasonló nevet viselő egyénekre; így példáúl Gúthi Ország Mihály nádornak 1470-ben a pozsegai káptalanhoz intézett oklevele (eredetije a M. Tört. Társulat tulajdona) említ egy Nicolaus de Berchyn nevű s a pozsegamegyei «Berch˙n» (Bercsény) községben lakozó és birtokos nemest; de családi összeköttetését és leszármazását továbbra vezetni nem lehet; s így azt sem lehet kimutatni, valjon őse volt-e a II. Lajos korában élt Bercsényi Lászlónak.
3 Fia László ez évben feketével pecsétel, – tán atyját gyászolá.
4 A versailles-párisi udvarnál nagy fényben élő úrnő. Falusi birtokuk Lusancy. Lászlón kívül, állítólag még három (leány?) gyermekük volt, kikkel a grófnő, férjének Bécsbe menekülésekor Hollandiában élt. Ott haltak-e el? és mikor? – többé semmi nyomuk.
Bercsényi I. László.* A családnak legelső őse, kitől a leszármazást oklevelileg ki lehet mutatni. Akadunk ugyan még korábban élt s hasonló nevet viselő egyénekre; így például Gúthi Ország MIhály nádornak 1470-ben a pozsegai káptalanhoz intézett oklevele (eredetije a M. Tört. Társulat tulajdona) említ egy Nicolaus de Berchyn nevű s a possegamegyei «Berchyn» (Bercsény) községben lakozó és birtokos nemest; de családi összeköttetését és leszármazását továbbra vezetni nem lehet, s így azt sem lehet kimutatni, valjon őse volt-e a II. Lajos korában élt Bercsényi Lászlónak.* 1525. II. Lajos király udvarnoka («aulae regiae familiaris») 1531., 1534., 1535., 1544., 1546. és 1547-ben oklevelileg emlitve, mint Hontban és Barsban birtokos nemes. (Neje, 1544. Cecilia, («Domina Cecilia») 1549. már özvegy.); I. Erzsébet 1574. Nemzetes Orgonás Lászlónak, előbb nzetes Deméndy Andrásnak özvegye; Nyitrában birtokos; Deméndy Orsolya. (1580. Kálnai Etthre Mihály honti alispán neje.); Deméndy Anna. (1574. Varasdi Prydoyewych Tamás Deákné.); I. Imre. Báthory István, majd Kristóf erdélyi fejedelmek udvari főember-szolgája; 1577. nyeri az utóbbitó örök-adományúl a marosszéki Székest és űKendeőt. - Mh. 1584. előtt. (neje, Saárossy Zsófia, 1589. után Pekrovinai Pekry Istvánné.); Katalin. 1563. Mérgesi Poky Menyhért győri alispán neje, 1582. annak már özvegye; Boldizsár. 1549. megöletik a Dunaparton, mint gyermek, nevelőjével és szolgáival együtt, állítólag Bornemisza Sebestyén által.; II. László. báthory Zsigmond híve, 1596. szörényi bán. (Neje. 1589. elejétől, Baládffy Borbála, előbb Pekry Gáborné.); István (Neje, 1607. Sóvári Soós Borbála, utóbb Balogh Mátyásné, végül Rácz Máténé.); II. Imre. Szül. 1590. Sólymosi várát s uradalmát 1616. Bethlen Gábor Lippával átadja a töröknek. 1617. Bercsényi Rómába és Palastinába utazik. Szent-Sír lovagja, 1625. Bethlen Gábor követe a budai vezérhez, 1626. Erdélyből vallási véres versengés miatt Magyarországba költözik, 1629. Bethlen Gábornál jár, 1631 a Szent-Földre zarándokol, 1633. magy. kir. udv. kamarai tanácsos Pozsonyban. Kassán, 1634. II. Ferdinánd követe I. Rákóczi Györgynél, 1637. 5000 aranyat kölcsönöz III. Ferdinándnak, portai követ, 1638. nógrádi főkapitány, 1639. újból diplomatiati küldetésben jár Rákóczinál, báróvá és huszárezredessé lesz, s mint huszártábornok vitézül esik el a svédek ellen, Prága alatt 1639. sept. 24–25. Nagy jószágszerző volt. (neje. Magyar-Peterdi Lugassy Borbála, mh. 1652. Hódmező-Vásárhely város és roppant uradalom e nő hozománya.); Margit Ákosfalvi Fichior Péterné, 1625. özvegy, gyermekes, ivadéka 1699-ben Gyulay Sándor; Borbála Gyalakúti Lázár Jánosné, kitől a gr. Lázár-család gyalakúti ága; Zsófia. Kaáli Kún Jánosné, 1615., megh. 1633. Kitől a Sófalvi Illyés-ek, Székesnek maig birtokosai; I. Zsuzsánna. Farnasi Géczy (helyesebben Ablancz-Kürthi Ghyczy) Györgyné 1632–1643. özvegy, magtalan; III. László. 1641–1647. Damásdi főkapitány, majd öcscseivel együtt II. Rákóczi György udvarában és és e fejedelem mellett hadakozik. 1656. oct. havában már nem élt. Nőtlen.; III. Imre. 1641. Érsek-Újvártt végbeli tiszt. 1645. tisztéről megválván, ősi jószágaira Biharba, majd Erdélybe kerül. Ő is II. Rákóczi György hive. 1656. még él de nőtlen; II. Erzsébet Szent-Klára szerzetbeli zárdaszűz Nagy-Szombatban, Pozsonyban 1646, 1652–1657. 1662 és 1671. mint a Pozsonyi Clarissa-convent fejedelem-asszonya ad ki több okmányt. Kolostori neve: Susanna-Elisabetha; I. Miklós, gróf.
I. Miklós, gróf. Szül. 1633-1634. Nagy-Szombatban, majd a bécsi egyetemen tanúit; 1653. László bátyjával a regensburgi német birodalmi gyűlésen járt Ferdinánd császárnál; ezután Erdélybe költözvén, II. Rákóczi György fejedelem oldalánál ennek moldovai, lengyelországi és törökellenes hadjárataiban részt vőn; 1660. a gyalui ütközet után Magyarországba visszatér, gr. Forgách Ádámmal a pöstyéni birtok iránt kiegyezik, szerzi Brunóczot és Temetvényt; Érsek-Újvárott a lovasság parancsnokává lesz; x663. vitézül küzd Párkánynál és a vár védelmében; előbb ideiglenes, majd 1667. decretális bányavidéki vice-generális; aranysarkantyús vitéz, kir. kamarás és belső titkos tanácsos; 1683. a nádori seregek vezére, majd - kényszerűségből - Thökölynek hódol; 1684. Lengyelországból visszatérve, ismét bányavidéki és érsek-újvári generális; 1686. aug. 12. kir. huszártábornok. Hősi részt vesz Buda ostromában. 1687. sept. 14. fiával együtt grófi rangra emeltetik. Mh. 1689. június elején, Buda alatti táborában.
(Neje, 1664. gróf Rechberg-Rothenlöwen Mária-Erzsébet, özvegy gróf Forgách Györgyné; meghalt 1684.);
II. Miklós, gróf. Szül. 1663. sept.-oct. Temetvény várában. A nagy-szombati egyetemen tanúit, honnét hg. Esterházy Pál nádor udvarába ment. 1683-ban atyjával Thököly oldalánál, majd ismét itthon, a bányavidéki tábornokság területén, hol a török ellen már igen ifjan hadiszolgálatba lép. 1685. május 22. vágséllyei kapitány; 1686. Buda vára vívásánál rendkívül kitűnteti magát, a miért a 21éves fiatal hős, 1686. deczember 15. Szeged vára és a hozzátartozó véghelyek főkapitányává, ezredesi ranggal, neveztetik ki; 1687. aranysarkantyús vitéz; ott küzd Harsánynál és Észéknél; 1691. Unghvármegye örökösfőispánja, királyi kamarás és tanácsos, kir. ezredes és érsekújvár-bányavidéki helyettes tábornok; 1695. a felső XIII vármegye követe az udvarhoz; 1696-98. felsőmagyarországi választott orsz. főhadibiztos; 1701. aprilban, mint II. Rákóczi Ferencz fejedelemmel I. Lipót császár ellen összeesküvő üldöztetvén, Brunóczról Lengyelországba menekül, hol előkészíti a fölkelés művét; 1702. fejére 10,000 frt vérdíj tűzetik ki;1703 júniusban diadallal nyomúl az országba, s a szabadságháború megteremtője, szervezője, fáradhatatlan fővezére; sok hadjáratot, ütközetet tervez, vív és vezet személyesen vagy alvezéreivel, nyolcz esztendőn át; leleményes, éles elméjű, tág látkörű diplomata is. 1705. a nemzeti Confoederatió megalakúlván, ennek orsz. főtábornoka s a kormánytanács első senatora; 1706. a békealkudozásokat Anglia és Hollandia közvetítése mellett vezeti; 1707.fejedelmihelytartó; 1707. Varsóban Nagy Péter czár s Rákóczi közt véd- és daczszövetséget köt, XIV. Lajostól 100,000 lívre értékű díszajándékban részesül, s Rákóczitól Bajmócz és Murány várait kapja; 1710. végén Lengyelországba indúl, az orosz segély szorgalmazása végett. A szathmári béke kedvezményét visszautasító. 1711-1716. lengyel földön Bržan várában él; 1716. a fényes porta meghívására a bujdosókkal Chotzimba s az Al-Dunához a nagyvezír táborába utazván, vele szövetkezik, s 1717. húszezer törökkel Orsovánál beüt, Mehádiától Faesetig nyomúi, de visszavonúlni kénytelen. Megh. Rodostóban, Rákóczi karjai között, 1723. nov. 6.
(Első neje, 1688-1691. Homonnai gróf Drugeth Krisztina, (kitől gyermekei.) Mh. 1691. mart. 17. Tavarnokon. Második neje 1693-1723. Keresszegi gr. Csáky Krisztina. Mh. 1723. Rodostón. Harmadik neje oct. L 3-tői haláláig Ns. Kőszeghy Zsuzsána.
IV. László. Szül. 1689. aug. 3. Eperjestt. Tanúlt Unghvárott s Kassán. 1704. őszszel Kassa capitulatiójával vissza atyjához, illetőleg Rákóczi udvarába kerülvén, e fejedelem neveié őt fel, atyai gonddal s szeretettel. 1708. Rákóczy nemes testőrségében százados és korasétás, s aug. 3. a trencsényi ütközetben rettenthetlen bátorságával és a fejedelem személyéhez való rendkívüli, halált megvető ragaszkodásával nagyon kitűnik; 1710. jan. 22. jelen van Romhánynál; atyja helyett 1709-1710. többször működik mint unghi főispán; 1711. jan. elején családi várát Unghvárt szereli föl ellenállásra s parancsnokot iktat be; februárban a fejedelemmel Lengyelországba távozik; Rákóczi 1712. Francziaországba küldi őt, s ajánlatára XIV. Lajos király testőr-granátosainak századosává nevezi ki; 1719. ezredessé lévén, Rodostóba jő s Törökországban magyar menekültekből szervez tulajdon huszárezredet, franczia szolgálatban, (Hussards de Berchiny). 1733. dandárnok, 1738, tábornok, 1742. altábornagy, 1733. a Szent-Lajos-rend nagykeresztese, Leszczinszky Szaniszló király, Lotharingia és du Bar herczegségek főlovászmestere; 1738. Francziaország marsallja maréchal de France"). 1739. Mária-Terézia amnestiálja őt s utódait. Mh. 1778. Lunevilleben.
(Neje, x726. máj. g-tői, Anne-Catherine de Wiet-Girard. Mh. 1766. aug. 24. Nagyon előkelő nemes családból; atyja mérnökkari tábornok volt Alsace-ban.)
II. Zsuzsána. A pozsonyi Orsolya-szüzek zárdájában neveltetett. 1707. gr. Zichy Péterhez megy nőül, kinek özvegye 1726. Ó-Budán.
Gr. Zichy Josepha. (Férje 1744 gr. Orssich Kristóf, ki től a horvátországi gr. Orssichok.)
IV. László.
III. Miklós. (Miklós-Ferencz.) Szül. 1736. nov. 26. XV. Lajos királynál "premier gentilhomnedelachambre";Szaniszló király kamarása (chambellan), Lothringia és du Bar főlovászmestere en survivance, a Bercsényi-huszárok ezredese. Ezek élén esett el Hannoverben, ifjan, 1762. febr. 9. (Neje, 1757. máj. z. óta : Agnes-Victoire de Berthelot, Baronesse de Baye, kir, udvarhölgy, Baye tbgy leánya.
Ferencz. (Ferencz-Antal, László-Ferencz-Antal.) Szül. 1744. jan. 17. A máltai lovagrendbe fölvétetett 1752. febr. 23.; 1761. a Chamborand-huszároknál, majd bátyja ezredében százados; bátyja eleste után, 1762. mart. 2. a Bercsényi-huszárok ezredesévé lőn; 1768. Lotharingia és du Bar főlovászmestere; 1769. a Carmelhegyi és jeruzsálemi Szent-Lázárrend lovagja; 1 784. jan. 1. kir. lovas-tábornok; 1789.a forradalmiakelől, nejét, gyermekeit hátrahagyva, menekülnie kell Pórisból; 1791. mint hű royalista s XVI. Lajos és Mária-Antoinette bizalmas, kedves embere, a király öcscsével Artois gróffal Bécsbe küldetik. Pozsonyban és Vedréden él; 1802. a magyar főrendi tábla tagja. (Magyarúl tökéletesen beszélt.) Mh. 1 Bog. ?* Fia László ez évben feketével pecsétel, – tán atyját gyászolá.* (Bátyjának eleste után a máltai rendből kilépvén, megnősült. Neje : PrudenceThérese Adelaide Comtesse de Santo-Domingo.)* A versailles-párisi udvarnál nagy fényben élő úrnő. Falusi birtokuk Lusancy. Lászlón kívül, állítólag még három (leány?) gyermekük volt, kikkel a grófnő, férjének Bécsbe menekülésekor Hollandiában élt. Ott haltak-e el? és mikor? – többé semmi nyomuk.*
Anna. D'Oudenard gr.-né?)
N. N.; N. N. (Kis korukban elhalt két gyermek.)
V. László. Szül. Pórisban, 1781. oct. 13. 1798-99- a bécsi Theresianum lovag-akadémia növendéke, honnét 1799. tavaszán hadnagygyá neveztetik ki az ekkor Olaszországban táborozó g-dik huszárezredbe. Vitézül végigküzdi az 1799., 1800., 180i., 1805., i809., 1813. 1814, és 1815-diki hadjáratokat. - 1799 sept. 17-én Rivolinál a még nem 1 8 éves hadnagy tüzesen rohan az ellenségre, lovát alóla ellövik, s csak Vendégh nevű vénkáplárja menti meg a. vakmerőt; 1801. főhadnagygyá, 1805. századossá lesz, s ez utóbbi év oct. 30-án Caldieronál fogságba kerül, de kiszabadúl. 1809. elején, mint I. oszt. százados áttétetik a 10-ik huszárezredhez, s az ápril 19., 21. és 22-diki ütközetekben, bajor földön, rendkívül kitűnteti magát; april 23. Regensburgnál sebet kap. Ennek daczára ott küzd május 21-22. Aspernnél, jul. 5-12. Wagramnál, jul. 13. Austerlitznél. 18t3 Olaszországban harczol s ismét babért nyer; 1814. febr. 8. Peschiera alatt csak félszázad huszárral, két esquadron franczia lovast és egy század gyalogot vakmerőül megrohan, legázol, szétszór s a várba űz, 30 lovas chasseurt elfogván; e hösiességeért decoráltatik és számfeletti őrnagygyá léptettetik elő, (febr. 22. Villafranca.) 1815. mart. 9. cs. kir. kamarássá lesz, mint I. őrnagy helyeztetik át a 7-dik huszárezredhez, s Olaszországban a nápolyi alkirály ellen harczol; april 10. Pistojánál s Flórmez alatt tűnik ki; april 21. átusztatja a rohamos Ronco vizét s az ellent megrohanja, szétveri, üldözi; május 21. bevonúl Nápolyba, jun. 29. Rómában a pápánál tiszteleg; júliusban be Dél-Franeziaországba, honnét oct. végén indúl ezredével hazafelé; 1823. oct. 11. alezredessé lesz a 10-dik huszárezrednél, melylyel Zemplénmegyében (ő maga, ősei székhelyén Homonnán) állomásoz; 18z5. Unghvármegye fölír a királyhoz : adományozza vissza a közbecsülésben álló vitéz huszártörzstisztnek ősei unghvári uradalmának legalább részét. 1831. a lengyel forradalom kitör, kik ellen harczolni Bercsényi nem akarván, aug. 5-én nyugalomba vonúl Kassára. - Személyes bátorságát, magasabb hadiképességeit, a történelemben és földrajzban való szép jártasságát, olvasottságát, s a társaséletben - bizonyos büszke tartás mellett is - megnyerő modorát, fölebbvalói úntalan dicsérik. Magyarúl,, németül, francziáúl tökéletesen beszélt, írt.Daliás szépségű férfiú vala, mindvégig nőtelen. Megh. Kassán, i835. nov. 28-án, s vele a Székesi Gróf Bercsényi név sírba szállt.
A MOHORAI VIDFFYEK CZIacute;MERES-LEVELE ÉS NEMZEDÉKRENDJE.
(Második és befejező közlemény.)
Vidffy Ambrus két gyermeket hagyott hátra ú. m. Lőrinczet és Orsolyát.Nagy Iván idézett munkájában, Orsolya helyett Zsófiát említ, XII. 476.* Lőrincz idejében még egyre tartott a Vidffy és Kóváry családbeliek közötti egyenetlenség a kóvárszegi birtok végett, a mint ez a sági konventnek 1518. évben kelt bizonyság-leveléből kitűnik, mely szerint Kóváry János eltiltotta mohorai Vidffy Lőrinczet a kóvári határhoz tartozó Kóvárszeg nevű liget elfoglalásától. Ezen Lőrincz hű embere volt János királynak s mint ilyen 1526-ban a tokaji gyűlésen részt vett.Jászay P. A m. nemzet napjai a mohácsi vész után, 82.* Viszont János király is őt s idővel bekövetkezett halála után, özvegyét és fiát Pált pártfogásában részesíté. Lőrinczről több oklevél emlékezik, nevezetesen: 1532-ben János király gyarmati Balassa Zsigmondot és Menyhértet a váczi káptalan által maga elébe idéztette a miatt, hogy Vidffy Lőrincznek egyik jobbágyát, ki őröltetés végett az ő ipolyi malmába búzát vitt, fegyveres szolgáik által megtámadtatták s tőle egy ökröt erőszakosan elvettek.Ered. oklevél a Kubinyi cs. levélt.* Ezen oklevél nevezetes azon körűlménynél fogva, hogy János király benne azon végzésre hivatkozik, melyet ő az ország rendeivel együtt, Buda ostromoltatásának megszűnte után, Budán az 1530-ik év utólján vagy az 1531-ik év elején tartott országgyűlésen hozott s mely szerint az azután elkövetett vagy még elkövetendő hatalmaskodási cselekvények az idézéstől számítandó 15-ik napon voltak itélet alá bocsátandók. Ebben tehát még egy új czikkelyével ismerkedünk meg azon törvényeknek, melyeket János király a föntemlített országgyűlésen híveivel alkotott.Vesd össze a Századok 1876. évi folyamában az 581–583. lapokon megjelent: «János király budai országgyűlése az 1530-ik év végén» czímű értekezésemmel.* Egyébiránt hasonértelmű törvényt Ferdinánd király is hozatott a hozzá hű rendek által, melyre hosszú időn át szoktak volt hivatkozni a hatalmaskodási pörökben hozott itéletek. Egy másik oklevélben a budai káptalan jelentést terjeszt Ferdinand király elébe, Vidffy Lőrincznek és nővérének, Orsolyának ellentmondása ügyében a Nógrádmegyében fekvő rétsági birtokra vonatkozólag, árokházi Sárkány Ferencz és János (az akkor már nem élt Sárkány Ambrus országbirónak testvérei) ellenében.Ered. okl. a Kubinyi cs. levélt.*
Lőrincz mohorai birtokát megnagyobbítá az által, hogy Bak Zsófiától, férjezett Gyürkynétől ennek alsó-mohorai birtokrészét cserébe vette hat telekért Nagy-Csalomján.Nagy Iván, Magyarorsz. csal. XII. 180.* De ezen Bak családnak többi tagjaival folytonos ellenségeskedésben élt s azon befolyásra támaszkodva, melylyel János király udvaránál birt; velök fölényét éreztette. Iacute;gy 1531. évben fegyveres jobbágyait Baloghy Boldizsár vezérlete alatt Bak Bálint ellen kiküldte, kik is ennek alsó-mohorai házát megrohanva, azt mindenkép megrongálták, az ablakokat bezúzták, őt magát pedig halálra üldözték s a mint kimenekült a mezőbe, őt ott is utólérve és súlyosan megsebezve, elfogták, s Vidffy Lőrincz egyik alsó-mohorai jobbágyának házánál fogva tartották mindaddig, míg csak meg nem igérte, hogy Vidffy Lőrincz ellen e miatt soha panaszt emelni nem fog. Ezen igéretét Bak Bálint nem is merte megszegni mindaddig, míg Vidffy Lőrincz életben volt s csak több évvel ennek halála után, 1549-ben vett magának annyi bátorságot, hogy ama sérelme miatt, Lőrincz fiát, Pált, mint kire atyjának öszszes javai és jogai szálltak, és nevezett Baloghy Boldizsárt pörbe fogja, minek folytán ezeket I. Ferdinand király, mint alább látni fogjuk, a sági konvent által maga elébe idéztette.Ered. oklevél.* Lőrincz még 1537 előtt szűnt meg élni, mert a nevezett évben özvegye, Petronella asszony, már mint nagykállói Lőkös János neje fordul elő, ki, valamint első férjétől való fia, Vidffy Pál ellen Dubraviczky Mihály Hont vármegye törvényszékétől a kapaszi puszta felerésze iránt, melyet ő állítólag néhai Vidffy Lőrincztől 150 arany forintért zálogba vett volt, itéletet eszközölt ki, mely szerint nevezett alperesek ama kapaszi puszta fele részét Dubraviczky Mihálynak kiadni, ezenfelűl 25 nehéz márka birság-pénzt lefizetni köteleztettek. Ezen itéletet azonban Petronella asszony és fia Vidffy Pál Baloghy Imre képviselőjök által a kir. kuriához fölebbezték, azon oknál fogva, hogy Dubraviczky Mihály ama 150 arany forintot nem a kapaszi puszta felének zálogbavétele miatt, de azért fizette néhai Vidffy Lőrincznek, mert ez azon időben Dubraviczky Mihálynak bizonyos bajos ügyeit János királynál nagy szorgalommal rendezte és kiegyenlítette volt.Ered. okl.* Két évvel később János király Petronella asszonyt és fiát Vidffy Pált Lónyay Péter ellenében vette oltalma alá s erre 1539. évben Budáról keltezett levelében keményen ráparancsolt, hogy azon pénzt, ezüst- és ruhanemüeket s egyéb ingóságokat, melyeket néhai Vidffy Lőrincz még életében neki átadott volt megőrzés végett s melyeket ő jogtalanúl magánál visszatartott, a panaszlóknak azonnal adja vissza.Ered. okl.*
Lőrincznek csak egy fia volt, a fönt nevezett Pál.Nagy Iván, Magyarorsz. csal. XII. 476. Pál testvéreűl Erzsét, Orbonás Andrásnét említi, a kútfő megnevezése nélkül.* Ez Felső-Mohoráról írta magát s 1549. évben pörbe vonatott alsó-mohorai Bak Bálint által nem csupán néhai atyjának Lőrincznek fönt előadott erőszakoskodása, de a miatt is, hogy ő maga, egy évvel előbb, 1548-ban, panaszló Bak Bálint osztályosának, Bak Balázsnak összes birtokrészeit Alsó-Mohorán, Kövesden és Zerdahely pusztában erőszakosan elfoglalta s birtokában tartotta. Az első panasz következtében a sági konvent, őt nem az ő felső-mohorai házában, mivel ez azon időben a törökök hatalmában volt, hanem nagycsalomi birtokán idézte meg, a második idézést pedig a pozsonyi káptalan végezte.Ered. oklevelek.* Hogy mindkét ügy miként dőlt el, arra nézve a kezünknél lévő adatok nem nyujtanak felvilágosítást, de hogy Vidffy Pál I. Ferdinand s utóbb II. Miksa királyoknak híve s kedveltje volt, kitűnik két oklevélből, melyek közűl az egyikben Wárdai Pál esztergomi érsek és kir. helytartó mohorai Vidffy Pálnak 1549. évben, a király iránt tanusított hű szolgálataiért, ennek nevében oda adományozza Nyakazó Ferenc volt csábrági várnagy összes javait, különösen pedig a hontmegyei kapaszi, kiscsalomjai és kóvári birtokrészeit, melyek tőle, azon oknál fogva, mert a csábrági várat a lázadó Balassa Menyhért részére fentartani merészkedett s ez által hűtlenség bűnébe esett, koboztattak volt el,Ered. okl.* – a másikban pedig II. Miksa király 1567. évben Forgách Simon egri és Raminger Jakab tokaji várkapitányainak parancsolja, hogy mivel ő hívét, Vidffy Pált, összes javaival, birtokaival és jogaival együtt különös királyi oltalma alá vette, őt minden erőszakos és törvénytelen háborgatók, nevezetesen Kállay Ferencz, János és Lőrincz, valamint néhai Kállay Pál özvegye ellenében oltalmazzák meg.Ered. okl.*
Hogy Pál-nak voltak-e gyermekei, arról a kezünknél lévő adatok hallgatnak, de semmi kétségünk sem lehet abban, hogy a következő Vidffy nemzedék, ú. m. Kristóf, II. Vid és Krisztina testvérek, kik a XVI. század vége felé éltek, ezen Pálnak valának gyermekei, mert adataink szerint Vidffy Pál idejében más férfi tagja a Vidffy családnak nem volt életben, tehát amazok nem is lehettek másnak gyermekei, mint éppen csak Pálnak.Nagy Ivánnál Magyarorsz. csal. XII. 476. Kristóf és II. Vid szintén Pál fiainak mondatnak, de Krisztina helyett mint testvérük: Judit, Tibolthné említtetik, a kútfő megnevezése nélkül.*
Kristóf és II. Vid idejében még egyre folyt ama régi pör, melyet a kóvárszegi terület miatt, mint föntebb láttuk, éppen száz évvel előbb indított meg a Kóváry család az ő szépatyjok, Vidffy Ambrus ellen, mely azonban 1591. évben rájok nézve kedvezőtlen fordulatot vett, mert Hont vármegye törvényszékének azon évben kelt itéletében ők, valamint gyarmati Balassa András, Gyürky Benedek és Kürtössy Mátyás, mint nagycsalomjai birtokosok, kiket Kereszthúry János képviselt, több rendbeli tetemes birság-összeg lefizetésén kívül arra köteleztettek, hogy a Kóváry család leányági maradékaitól elfoglalt kóvárszegi területet amazoknak adják vissza, mivel amazok ügyüket III. András királynak 1291-ben, Thormoczon kelt s általuk felmutatott határjárási oklevelével jobban támogatták, mint fentnevezett alperesek, kik ú. m. a szolgabirák mellőzésével önhatalmúlag szándékoltak határigazítást eszközölni.Ered. oklevél.* Gyürky Benedek az anyja, Bak Zsófia és néhai Vidffy Lőrincz közt létrejött csere-egyesség alapján volt Nagy-Csalomján birtokos, de hogy Balassa András és Kürtössy Mátyás mily birtokczímen birtak ott, adatainkból ki nem tűnik, valamint az sem, hogy Vidffy Kristóf és többi megnevezett alperes társai fölebbezésének mi lett az eredménye.
Kristóf 1596-ban a kir. emberek sorában említtetik.Ered. okl.* Nejétől, Dalmady Erzsébettől csak egy leánya maradt; Borbála, ki Onory Miklóshoz ment férjhez.
II. Vid vitéz férfiú s a drégeli várnak kapitányja volt. 1586-ban a maga és nővérének, Krisztinának, néhai Luka László özvegyének nevében ellentmondott a sz. benedeki konvent előtt Dacsó István beigtatásának ama videfalvai és sztraczini birtokokba, melyeket Dráskovics György kalocsai érsek és kir. helytartó, nevezett Luka László magvaszakadta czímén, említett Dacsó Istvánnak adományozott volt,Ered. okl.* 1590-ben pedig II. Rudolf királytól perújító parancslevelet nyert, melyben Hont vármegye törvényszékének meghagyatott, hogy Gyürky Benedek ügyét, melyet nagy-csalomi tizedeinek lefoglalása miatt ellene támasztott, vegye új tárgyalás alá.Ered. okl.* 1594 és 1596. években ő is a kir. emberek sorában említtetik II. Rudolf királynak asz. benedeki konventhez s az egri káptalanhoz intézett azon parancsleveleiben, melyekben Kubinyi Lászlót és véreit a a kishonti Klenócz és Nyústya helységekbe, valamint a tiszolczi és feledi részbirtokokba – úgy szintén, új adomány czímén, a gédei vár és uradalom birtokába bevezettetni rendelé.Ered. okl.* Neje Barbaritth György zólyomi főispánnak s a zólyomi kir. vár kapitányjának Csery Zsófiától való leánya: Margit volt, kit, nevezett szülei után maradt ezüstnemükre és ingóságokra nézve Palásthy József, Csery Zsófiának első férjétől, Palásthy Benedektől való fia, a sz. benedeki konvent előtt 1587-ben kielégített.Ered. okl.* Úgy akará azonban a sors, hogy II. Vid az 1596. évet túl ne élje, mert azon hadjáratban, melyet Miksa főherczeg az előnyomuló török szultán, Mohammed ellen indított, ő is, mint drégeli várkapitány részt vévén, a mezőkeresztesi ütközetben – okt. 26-án – midőn az eleinte megfutamodott törököket ő és Bory Mihály, nógrádi várkapitány, a lovasság élén űzőbe vették volna s harczosaik, valamint a többi magyar és német hadak a törökök által odahagyott tábor kincseit megpillantva, a helyett, hogy az üldözést folytatták volna, a tábor fosztogatása czéljából, abban elszéledtek, s Vidffy és Bory, nem lévén képesek amazokat visszatartani, szintén leszálltak lovaikról s maguk is zsákmány után láttak – az időközben túlnyomó számban visszatért törökök által mindannyian, sok más magyar német és cseh fő-úrral és vitézzel együtt, leölettek.Istvánffy, Histor. 455. – Szalay, Magyarorsz. tört. IV. 434.*
II. Viddel a Vidffy család utolsó férfi-sarjadéka omlott sírba, nem hagyva maga után, özvegyével Barbaritth Margittal együtt, csak egy leányt: Katát. Iacute;gy nyert halálcsapást az utolsó Vidffy és utolsó Vid ugyanazon fajzattól, melynek képét a család tulajdonképeni megállapítója, az első Vid vette volt fel a családi czímerbe és hordozták vala abban utódai két századon át.
A föntebbiek nyomán a Vidffy család származék-rende a következő:Lehetnek, sőt kétségkívül vannak még a Vidffy családra vonatkozó kiadatlan oklevelek, melyek valahol azok leány-ági maradékainál vagy egyebütt ismeretlenűl lappangnak s melyekből, ha egykoron napfényre fognak kerülni, a fent közölt adatok és a leszármazási táblázat megbővíthetők és kiegészíthetők lesznek, s melyekből valószinűleg ki fog derülni az is, hogy miként jutottak a Vidffyek a hontmegyei Nagy-Csalomja falu birtokába, mely a XIII. és XIV. századokban a Huntpáznán nemzetségből eredett Csalomjai családnak örökéhez tartozott, 1439-ben pedig Albert király által nejének, Erzsébet királynénak adományoztatott (Fejér, Cod. dipl. XI. 262. 1.), s melynek birtokában 1444-től kezdve a Vidffy család tagjait találjuk. A föntebbi leszármazási táblázaton látható Vidffyeken kívül, Nagy Iván, mint föntebb az illető helyeken megjegyeztük, ezen családnak még két női tagját említi u. m. Erzsébetet, Orbonás Andrásnét és Juditot, Tibolthnét, de sajnos, az illető kútfők megnevezése nélkül, mely oknál fogva ezeket a táblázatba föl nem vehettük.*
Mihály; I. Vid, de Mohora, 1418-ban czimerszerző; János mester de Mohora, a Johannita lovagrend gondnoka. 1453–1474.; I. László de Farnos 1468. Vidffy de Nagy-Csalomja 1474.; I. Sebestyén de Csalomja 1444–1459 de Farmos, 1468.; Miklós mesterváczi olvasókanonok 1487–9; Ambrus Vidffy de Mohora, nógr. alispán 1477–1504.; Márton; II. Sebestyén de Farnos 1497. alias Vidffy de Csalomja; II. László de Farnos 1497.; Lőrincz Vidffy de Felső-Mohorra 1497–1531. Neje: Petronella, 1539-ben már nagykállói Lőkös János; Orsolya; Pál, Vidffy de Felső-Mohora 1539–1567.; Kristóf, kir. ember 1591–6. (Dalmady Erzsébet); Borbála (Onory Miklós); II: Vid, drégeli kapitány, kir. ember 1586–1596 (Barbaritth Margit); Kata 1612.; Krisztina 1586-ban Luka László özvegye.Luka László 1586. évben Zólyomban kelt s magyar nyelven irott végrendeletében összes ezüstnemüit és ingóságait, valamint luka-vényei, luka-palojtai, kelenyei birtokait és sztráczini zálogbirtokát «az ő szerelmes atyjafiának és feleségének» Vidffy Krisztinának hagyá, olyképen, hogy ha valaki őt ama birtokokban háborgatni szándékolná, neki négy ezer arany forintot lefizetni köteles legyen. Gr. Forgách levélt. a n. múzeum könyvtárában, Fasc. M. nro 384.*
II. Vid özvegyét, Barbaritth Margit asszonyt és leányát Katát II. Mátyás király oltalmába vette gróf Forgách Zsigmond országbiró és felsőmagyarországi főkapitány ellenében, midőn ez ellenök, bizonyos hatalmaskodási pört, meg nem jelenésük miatt, megnyert volt s azt végrehajtatni és őket birtokjogaikban megkárosítani akará, de Mátyás király, figyelembe véve özvegy Vidffynének és leányának kérelmét, mely szerint, ha ügyüket rendes módon védhetnék, egészen más ítéletet remélnének nyerhetni: a pört beszüntette s újabb itélet nyerése végett gróf Forgách Zsigmondot az esztergomi káptalan által maga elébe idéztette, 1612. évben.Ered. oklevél.*
A Vidffy család nagy-csalomjai és kapaszi volt birtokait, annak magban-szakadása czímén, utóbb Thurzó György nádor Bory Istvánnak adományozta, minthogy azonban ez a leány-ággal való bonyodalmak (controversiák) miatt azon birtokokba magát be nem vezettetheté, fia borfői Bory Gábor 1698. évi febr. hó 9-én Korponán, a Vidffy család leányági örököseivel, ú. m. Horváthy Pállal, ki Onory Miklósnak Vidffy Borbálától való leányát: Annát birta nőűl, továbbá Baratnaky Magdolnával, néhai Dúló György honti alispán özvegyével, Baratnaky Annával, Ebeczky Ádám házastársával, valamint néhai Baratnaky Ferencz nógrádi alispán hajadon leányaival ú. m. Borbálával és Krisztinával, illetőleg ezeknek gyámjával, Mocsári Balázszsal – mint «böcsületes főrendekkel s kedves jóakaró uraival s atyafiaival» – kiegyezett olyképen, hogy amazok neki 800 tallért fizettek, ő pedig a nevezett Nagy-Csalomja falura és Kapasz pusztára nézve minden jogairól s igényeiről örökösen lemondott s kötelezte magát nekik ezen birtokokra vonatkozó adomány- s összes egyéb leveleit átadni.Ered. okl.*
S ezzel végkép letűnt a Vidffy név az élet színpadáról – csak Nagy-Csalomja helységben álltak még fenn, e század közepe táján, egy régi, nagy épület időtől barnult falai, melyeket a nép «Vidffy vára» omladékainak tartott, de melyek utóbb lebontatván s anyaguk az ottani kath. paplak építéséhez felhasználtatván, nyom nélkül eltűntek a Vidffyek egykori létezésének ezen utolsó maradványai is.
KUBINYI FERENCZ.
ADATOK A NÉMETHY CSALÁDOK GENEALOGIÁJÁHOZ.
(Második és befejező közlemény.)
Két czímerrajzzal.
IV. A XVII. század elején, mint rendkívüli tünemény, a közfigyelmet Némethy Balázs vonta magára. Először és utólszor az 1604. évben szerepel, de ezen egy évi működése Magyarország történetében korszakot képez. Bocskay István törekvéseit leginkább a magyar hajdúság által reméllette elérni; ezeknek kapitányai között a legtekintélyesebb Némethy Balázs volt. Ő eleinte Lónyay Györgygyel egyetemben Bocskaynak nem helyeselte törekvéseit, sőt híveit pártjáról lebeszélni törekedett, és Barbiano fővezér meghívására Lippay Balázs, Szilassi János, Ujváry János hajdúkapitányokkal megjelent, és annak Bocskayról elmondott vádjait igazaknak elfogadta és a többi megjelentekkel egyetemben megigérte, hogy Rudolf király hívei maradnak. Azonban Bocskay egyéb híveinek rábeszélésére egyszerre felmondták Rudolfnak és fővezérének Barbianonak az engedelmességet, a német katonaságot a diószegi hídnál levágták és Bocskayval egyesültek, vívmányaikat neki diadalban felajánlván. Ez időtől kezdve a hajdúság Bocskayt hathatósan támogatta, kivált miután Némethy és Lippai ügyes módon Kassát, s vele az egész felvidéket Bocskaynak megszerezték, úgy hogy annak német őrsége kezeikbe esett és csak kegyelemből adtak engedelmet a távozásra, melyhez a salvus conductust (utilevelet) Némethy Balázs írta alá.Ortelius Redivivus i. h. 374 kk. ll. és Katona Hist. Critica Hung. XXVIII. 258 kk. ll. Tutkó, Kassa Tört. Évkönyve. 124. l.* Kassáról 1604. év október utolsó napján felhivást bocsátottak közre, melyben kiemelik a sok nyomort és bajt, melyet Magyarországnak a lefolyt években a császár katonáinak részéről féktelenségük miatt tűrnie kellett. Nem akarván azt szavakkal bőven elmondani, mivel a déli napnál világosabb dolog mindenki előtt: «Ezen imperator – írják a többi közt – odatörekszik, mint kapitányainak cselekvéséből is kitetszik, hogy Magyarország elpusztuljon, a magyar név is kiirtassék. Mindez mivel földi ügy, elviselhetőnek látszik, de a közelmult időben, a legutóbbi diaetán, a honfiak akarata ellenére kimondatott, hogy az igaz és orthodox keresztény vallás, Barbiani János Jakab belgiojosói gróf és egyetemes főkapitány, egy igen gonosz ember által üldöztessék, ki mindenek előtt elvette ezen városnak kitünő templomát, az isten igéinek prédikátorait számkivetette és a római bálványimádást behozta. Ezekkel meg nem elégedve, részint maga, részint kiszemelt, hozzá hasonló katonákkal, hogy ne mondjuk hóhérokkal, a vallonokkal, különféle módon kinoztatta és zsarolta a népet. Végre azon czím alatt, hogy a keresztény névnek ellenét, a törököt, szándékozik megtámadni, Gyula várát vette ostrom alá, a császárnak összes seregét ellenünk és tekintetes és nagyságos Bocskay István úr, a mi kegyelmes urunk ellen fordította, ennek várait azon szándokkal kivánván elfoglalni, hogy megsemmisítése után az országnak többi főurait és nemeseit annál könnyebben képes legyen elnyomni. Ezeket, melyeket az ország elpusztítására és a ti, valamint a mi lelkeinknek kárhozatára cselekszi, tovább tűrni nem lehet, hanem fegyverrel kell azt megboszúlni. Felkeltünk tehát és a keresztény vallásért, az üdvözítő Jézus legszentebb neveért, és édes hazánkért fegyvert ragadtunk. Kérjük tehát uraságtokat, és megkövetjük, tartson velünk ezen jó, jellemes és üdvös törekvésünkben, és esküdjék reá, hogy ezen nemes Kassa városa példájára, a legméltatlanabb iga lerázására, az édes haza elpusztítását ennyi méltatlankodás után megboszúlni fogja. Ebben uraságtok tegyen az Isten előtt kedves, a hazának hasznos és az egész kereszténységnek örvendetes művet. Ezeket kivántuk uraságtoknak röviden megírni, melyekre biztos feleletet várunk. Kassán 1604. év október utolsó napján. Barátai és oltalmazói Lippai Balázs és Némethy Balázs méltóságos és nagyságos Bocskay István a szent keresztény és orthodox hit oltalmazója katonáinak kapitányai.»Ribini Joan., Memorabilia Augustanae Confessionis in Regno Hung. §. XXIX. p. 329.* Ebből látszik, hogy a harcznak a vallás ügye volt fő indoka. Kassáról, mint központból kiindulva, a felvidéket igyekeztek meghódítani. NémethyPethő, Krónika 161. Ez csupán Némethyt említi, holott Istvánfi csupán Lippayról szól. Libro XXXIII. 501. p.* Barbiano üldözésére indult, ki Thurzó Kristófnál szállt meg Szepes várában. Három napi ágyuzás után az alsóvárat létrák segélyével iparkodott bevenni, de Barbiano visszaverte; erre alkudozásra lépett Thurzóval, ki azonban minden igéret és fenyegetés daczára a császár hűségétől el nem pártolt. Szepes vára alól visszavonulva, Thurzónak helységeit kiméletlenűl felégetteté, mire Késmárk meghódolt. Midőn Esztergom ostromlása abban maradt, Básta György parancsot kapott Kassa visszafoglalására. Básta 15.000-nyi serege elé Némethy küldetett négy ezret számító csapatjával; a két sereg Fülektől két mérföldnyire Osgyánnál találkozott és azonnal csatarendbe állott. Némethyt tanácsosai az ütközetről lebeszélni törekedtek, mert seregének legnagyobb része földmives népből, fegyverzetök pedig hiányos, többnyire különféle alakú dárdák, hegyes karók, kaszákból stb. állott és részint a németek elleni gyűlöletből részint kényszerítve jöttek hadba, míg Básta serege kipróbált, lőfegyverekkel jól ellátott volt és tapasztalt vezérek által vezettetett; azt tanácsolták neki, vonuljon vissza valamely folyam megé biztosabb helyre, vagy egyesüljön Sz.-Péternél Lippayval; de Némethyben oly nagy volt az elbizakodás, hogy a tanácsokat nem hallgatta meg, hanem a veterán és tapasztalt hadvezérrel szembe kivánt szállani. Daróczig 300 lovassal ment elébe, ezeket azonban oly erős golyózápor fogadta, hogy hátrálni valának kénytelenek; meglátván ezt a pórhad, szintén hátat fordított, és a németek által üldöztetve vagy 2000 ember vesztette életét. Némethy a futamodókat megállítani törekedvén, lováról leugrott és így szólt övéihez: «A jobbkézben, a kardban és a bátorságban van a győzelem reménye, nem pedig a gyors lábakban!» ezzel azonban semmit sem ért el, mert kiki az erődbe menekülni törekedett. Némethy innen a németeket ágyúival kivánta távoltartani, azonban Básta szintén ágyúkkal kezdett működni, mit az erőd ki nem birt; a benlevők abból magoknak fegyverrel akartak utat törni, és kinyitván a kaput, kirohantak, de a németek azonnal körülfogták őket, úgy hogy csak igen kevesen menekülhettek, maga Némethy az elsők között esett fogságba;Istvánfi i, h. 502. Katona Hist. Crit. Hung. XXVIII. 276 kk. ll..* s több különféle kinzások után négyfelé vágatott,Závodszky naplója, idézve Katona, i. h. 282.* a mi a sárospataki magyar krónika szerint november 14-én történt.Magyar Történelmi Tár. IV. 68. – Pethő krónikája, az 1605. évhez 172. l. azt mondja: «Bocskay István valami gyanúságért Némethi Balázsra megharaguvék és megöleté őtet; kit Segnyey Miklós Kassán valami lakodalomban véletlenűl maga kezével agyon vere». Ez tévedés, mert mint láttuk Némethy Balázs Básta parancsára 1604 nov. 14. öletett meg. A tévedésnek magyarázatja az, hogy Pethő Némethy helyett Lippayt akart írni, erről ugyanis Ortelius 384. 1. ezeket jegyezte fel: «1605 jan. 6-án, esteli időben, Bocskay titkos parancsára legfőbb hadnagya, Lippay Balázs, a ki Kassát bevette, a város főnöke Sennyey Miklós és ennek hadnagya Nagy Albert által, a midőn az Kátay Mihályhoz vendégségre hivatalosképen belépne, – azon gyanúmiatt, hogy Bástához pártolni szándékozik – apródja mellett, ki kardját utána vitte, torkának átmetszése által megöletett és teste éjjeli időben titokban a nagy harang alatt elásatott és hóval befödetett». Ezen adat rectifikálásából következik, hogy vice versa a mit Pethő 162. lapon Lippay Balázsról mond, az Némethy Balázsról értendő. Szerinte Básta őt felakasztatta.*
Nagy Iván fölveti a kérdést, valjon ezen Némethy család nem egy törzsből származott-e Némethy Gergelylyel és Ferenczczel, ki Koháry István uradalmi igazgatója, és utóbb 1669–1678-ig Nógrádmegye alispánja volt, és a kinek czímerét is leírja.Magy. Orsz. Csal. VIII. 137.
* Az utóbbira feleletet nem adhatunk, az előbbire, Gergelylyel való rokonságára nézve határozottan mondhatjuk, hogy nem. E Gergelyt alább mint külön nemesség-szerzőt be is fogjuk mutatni. Csak még Némethy Balázsról záradékul azt jegyezzük meg, hogy vallása után itélve valószínű, hogy a református lelkészekkel Némethy Gergelylyel, ki 1632-ben sárospataki és Némethy Istvánnal, ki 1647-ben sátoraljaújhelyi pap volt, állott családi összeköttetésben.Szirmay. Not. Top. Comit. Zemplén. 219. 254.*
V. Némethy Balázszsal egy időben és egy irányban működött littkai Némethy Gergely. Ennek valamint bátyjának Tamásnak 1606-ban május 26-án Kassán keltezett armálissal, Bocskay István nemességet adományozott, mely ily módon van indokolva: Littkay Némethy Tamás és Gergely édes testvéreknek, kik hazánknak ezen felette nyomasztó viszonyai között, az ősi szabadság megőrzése és védelmezésében, kivált az orthodox vallás és a mi szabadságunk ellenségei ellen tanúsított dicséretreméltó hasznos szolgálataikért a nemességet adjuk, azon hozzáadással, hogy az Tamás fiára Endrére, és Gergely fiaira Mihály és Jánosra, valamint minden törvényes utódaikra is átszálljon.»
A czímer így határoztatik meg: «harczi paizs, melynek vörös mezejében természetes színű daru zöldelő talajon féllábon áll, míg felemelt másik lábával követ tart. A paizs felett zárt sisak van, melyet királyi korona föd, ebből köldökig vörös ruhás férfi emelkedik, ki jobbjában három érett buzakalászt tart, a jobbról balról lefutó foszladékok különféle színűek.»A díszesen kiállított armalis a jászói hiteles hely levéltárában őriztetik. Annál is érdekesebbnek tartom a nemes-levélnek a czímer-adományozásra vonatkozó részét szószerint közölni, mert mint Bocskaynak adománya különben is a ritkább heraldikai fogalmazványokhoz tartozik: «Scutum videlicet militare rubri coloris, in cuius campo, sive area grus naturali suo colore depictus, altero pedum super gramine viridi stare, altero vero sursum elevato lapidem stringere conspicitur. Supra scutum galea militaris clausa est posita, quam contegit diadema regium deauratum gemmis atque unionibus exornatum, ex quo homo rubea amictu umbelicotenus exsurgere, et tres frumenti maturi spicas dextra manu tenere visitur, ex cono autem galeae tenim, sive lemnisci variorum colorum hinc inde defluentes, oras seu margines ipsius scuti dulcherrime ambiunt et exornant».* Az adományozás kihirdetése szokás szerint szabályszerűleg megtörtént Gönczön Abaujmegye gyűlésén.
Némethy Tamás viselt dolgai ismeretlenek előttünk, de annál több adatot birunk bátor öcscsének Gergelynek hadi életéből. Első feljegyzett szereplése 1605. év elejére esik, midőn őt Bocskay 800 lovassal Rhédey seregéhez küldötte. Ez Nyitra bevétele után a bányavárosokat és utóbb Nagy-Szombatot is meghódította Bocskay részére. Midőn Rhédey Pozsony alatt Bástával szemben állott, de az utóbbi tőle nyilt csatát elfogadni vonakodott, Pozsony ostromára pedig Rhédey vállalkozni nem akart, azt hitte, úgy ér legbiztosabban czélt, ha Némethy Gergelyt két ezer, mások szerint 800 hajduval a Dunántúlra küldi, hogy Köpcsént és Pozsony vidékét pusztítsa, a minek következtében Básta Pozsonyból azon vidék oltalmára fog sietni, mire Pozsonynak megvétele nem nagy munkába kerül. Némethy Somorjánál és Vaiknál átkelt a Dunán, és először is a Fertő vidékét pusztította. Látván Básta Pozsonyból a lángoló helységeket, lovasságát átküldte a Dunán, a mi Némethynek visszajövetelét lehetetlenné tette. De ezzel mitsem törődve, a Dunántúlnak további meghódítására sietett, felkereste Csepregh várát, melyben Zrínyi Miklós nem rég ünnepelte lakodalmát Nádasdy Ferencz leányával. Ide hivatta össze a környék nemességét, kik valóban meglepő gyorsan csatlakoztak hozzá; név szerint Nádasdy Tamás, Rátky Menyhért, a körmendi katonaság, és sok követővel Hagymásy Kristóf. Ez utóbbi Sümeg várát Ujlaky Lajos veszprémi püspöknek meggyilkolása után maga számára kivánta elfoglalni, de Némethy ezt megtudván, azonnal Bocskay számára foglalta le azt. Innen Szombathely felé vonult, melyet Thury Ferencz neki átadott, mire Körmendet kezdte ostromolni, melyet Kisfaludy Imre éhség által kényszerítve szintén átadott. Nagyobb hatalom szerzésére a törökhöz fordult, a minek következtében a szigeti, pécsi, kanizsai és koppáni őrségek segítségére voltak; serege ez által 300 lovassal szaporodott. Tekintélyes hadával az osztrák és stiriai határokat átlépve maga Némethy Bécs-Ujhely és Bécs felé tört hadaival, minden felé pusztítva és sok népet fogságba hurczolva. Az eddig védtelen vidék oltalmazására végre valahára Trautmannsdorf Ádám 1500 lovassal és hat zászlóalj gyalogsággal megérkezett, és Sopron alá szállott; ezeket Hagymásy megtámadta, de általuk megveretett és egész Kereszturig űzetett. Némethy e felett boszankodva saját maga vette Sopront ostrom alá, nagyobb ágyukat használva ellene, a külvárosokat felégette, de Básta serege közeledtének hirére visszasietett Körmendre, boszúját Ausztria és Stíria pusztításával enyhítvén. Ura hatalmának terjesztése végett Szlavonia felé fordult, és Draskovics illyr bánt felszólította a meghódolásra, de az ellenszegült; mire Némethy elállott terveitől. Látván Trautmannsdorf és Draskovics, hogy Némethy actióba lépni nem mer, Sz.-Gotthardnál egyesültek és őt Körmendnél megtámadták; Némethy azonban a 10 ezernyi sereggel megütközni nem akart és az alkudozások idejét felhasználva a Rábán átvonult; a császáriak cselt gyanítva lovasságot küldöttek ellene, de midőn a lovasok által felvert port Nádasdy meglátta, ki az alkudozások miatt utolsónak maradt hátra, a Rábát átúszva, szintén megmenekült. Némethy megosztva seregét, biztos helyekre küldte, s maga, kevéssel előbb Sümeget elvesztvén, a törökkel Szigetvárra ment. Habár a császári sereg erélyes fellépése következtében számos helyet megszerzett, annak gyors visszavonulása után azonban mindenki ismét Némethy pártjához szegődött. Ez időben oly nagy volt Némethy táborában a császáriak iránt az ellenszenv, hogy miután a törökök Esztergomot a császáriaktól elfoglalták, Jézus nevét kiáltozták és taraczkokat, puskákat sütögettek örömük jeléül a törökökkel egyetemben. A törökök is szívesen harczolának vele a préda kedveért. A császári vezérek által Szombathelyen hagyott vallonokat, mintegy ezret, Némethy emberei levágták. Erre főtörekvését Sümeg visszaszerzésére fordította, mi azonban lehetetlennek bizonyult, sikerült azonban Körmendet visszaszereznie. A nagy számú őrséggel ellátott Kőszeg alól is el kellett vonulnia. Miután a pápai pénzen a florenczi Rudolphi Sándor parancsnoksága alatt küldött lovasságot legyőzte, ismét az osztrák tartományokat pusztította. Híre támadt, hogy Bástát küldik ellene; ekkor október vége felé Dunántúl az esztergomi basa lovassága, Morvaország felé pedig Homonnay a bosnyák basával együtt szállt táborba, hogy Básta seregét Némethy üldözésétől távol tartsák. Tilli János Herkules gróf azonban mégis szembe szállt vele és seregének egy részét meg is verte, a többivel Némethy még ideje korán biztos várakba menekült, hogy azokban kiteleljen. Ő maga Ibraimhoz a szigetvári basához szállott.Összeállítva: Pethő Krónika 165–171. – Homonnay naplója Bélnél Notitia Hung. Novae. IV. 344 és 346. Istvánfi i. h. XXXIV. Libro. 507–515. Katona Hist. Crit. XXVIII. 344–390.* Midőn 1606-ban a fegyverszünet, később pedig a békeszerződések létre jöttek, Bocskaynak Dunántúli hadaival Némethy is visszavonult, és Csábrág és Kékkő várak parancsnokává lett; de ezeket a decz. 22-én Kassán létrejött egyezkedés következtében szintén a császárnak kezébe adta át.Katona, i. m. XXVIII. 660.* Ez az utolsó adat, melyet Némethynek nyilvános működéséről feljegyezve találok. Nem sokára erre következhetett halála, mert 1615-ben özvegyéről történik említés, kinek a férje utáni birtokai a császár számára foglaltattak le.II. Mátyás és Bethlen Gábor békebírái által Nagyszombatban tartott tárgyalásoknak függeléke. Katona, i. m. XXIX. 594. – Kezeírásáról említés történik Árpádia II. 1835, melynek mellékletében az másolatban szemlélhető.*
Gergely fiairól, Mihály és Jánosról, sehol sem találtam határozott említést, de igen valószínűnek tartom, hogy ama Némethy János, ki Szatmármegyében a XVII. században szerepelt, e Gergelynek volt fia. 1648-ban ő és Bagosy István mint Szatmármegye követei Patakra az erdélyi fejedelemhez küldettek. 1632-ben neki Nagy-Ladányban királyi adománynyal jószágrész adatik, úgy szintén Vámos-Oroszi faluban is bir egy részt, valamint Kölcsén is.Szirmay Antal, Szathmár Vármegye. I. 75. II, 142, 249, 256.*
VI. Némethy Balázszsal és Gergelylyel egy időben élt Jakab, ki nem a harcztéren, de az egyház és tudomány terén szerzett magának hirnevet. 1572-ben látott napvilágot nemes család ivadékaként, és 29 éves korában a jezsuiták közé felvétetve, nagy buzgalommal végzé theologiai tanulmányait. Mint felszentelt pap Magyarországban és Erdélyben missionariusként működött és a zavaros idők alatt sok üldözést és sanyarúságot szenvedett. 1635-től 1644-ig Pozsonyban a társaságnak nyomdája mellett vala alkalmazva. Nagy szolgálatokat tett alapos ismeretei által Magyarország primásainak kivált Pázmány Péternek, kinek műveit ő rendezte sajtó alá. Igen sokat köszönhetnek neki korabeli történetiróink, mert hazánk történelmében nagy jártassága volt és a diplomatikában bő ismeretei voltak. Ferrarius Zsigmond a dömések magyarországi történetét nagyrészt Némethy adataiból készítette. Hogy Pázmány kezeügyében legyen, Pozsonyban a primási palotában kellett 1618. óta laknia. 72 éves korában 1644-ben június 1. napján délutáni két és három óra között, tüdőbajban hoszszantartó szenvedés után végezte be tevékeny, érdemekben gazdag életét.Elogiuma megvan: Elogia D. D. S. J. – Kézirat az Egyetemi könyvtárban G. 321. f. Említi: Stoeger, Scriptores S. J. Prov. Austr. 243.* Hogy másokban is gerjeszszen vallásosságot, imakönyvet írt magyar nyelven. Művének azt tartom, melyet Szabó Károly Régi Magyar Könyvtárában a 471, 526 és 1092 számok alatt említ: «Keresztyen Imadságos Könyvecske . . . . a Bodog Emlékezetű Cardinál Pázman Péter . . . . engedelméből,» mely 1616, 1622 és 1669-ben látott napvilágot, s melyet sokan Pázmány művének tartanak,Frankl, Pázmány Péter és kora. III. 316. Mint Pázmány imakönyvének hetedik kiadása említtetik, mely Pottendorfban 1669-ben jelent meg.* sok valószínűség van a mellett, hogy ez Némethy Jakab műve. Nagyon érdekes és becses azon jelentése, melyet 1617. márcz. 7-én Pázmány Péternek tett az ecsedi vár kincseiről,Magyar Sion. 1864. 216. és Frankl, Codex Epistolaris Petri Pázmány. 69. Mindkét helyen Németh Jakabnak iratik, én elogiuma után indultam, melyben tisztán Némethynek van nevezve, így találtam írva többi kútfőimben is. Idézett levelének sajátkezű aláírásában az «y» könnyen egybe olvadhatott a manupropriával.* melynek terjedelmes leltárát közzétette Knauz.Magyar Sion. 1864. 218–227. És Knauz után Bunyitay, A váradi püspökség tört. III. 93–102.*
VII. Időszerinti sorrendben az 1690-ben nemesített Némethy család következik, melyről a «Turul» 1884. évi 7. lapján történik említés. Ennek három tagja, három édes testvér szolgál a közös hadseregben József, János és Norbert, (nem Róbert, mint idézett helyen mondatik). Felemlíttetik e család több helyen, így Kneschke által is,Neues allgemeines deutsches Adels-Lexicon. VI. 469. p.* ki mühlfeldi MegerleOesterreichisches Adels-Lexicon des XVIII. und XIX. Jahrh.* után dolgozott, de mind kettő azon tévedésben van, hogy nemességök csak 1817-ből való,Ekkor nyerte Némethy Ferencz galicziai nyugalm. kamarai administrator az osztr. nemességet.* továbbá Jánost és Norbertet nem tartják József fivérének és azokat Jakabházi praedikatummal látják el.A Jakabháza úgy látszik a Jobaháza-ból (Sopronmegyében) gyártatott, a hol Németh László író született volt. V. ö. Nagy Iván i. m. VIII. 133; és Széchenyi Cat. Bibl. T. I. P. II. 103 és Danielik, Magy. Irók I. 339.* Mint a «Turul» említi, e családot 1750 körül Szent-Gotthárdon találjuk megtelepedve; s minthogy 1694. decz. 10-én ugyanott született Némethy Ferencz jezsuita, őt is e családhoz tartozónak tartom. A rendbe 1712-ben vétetett fel Bécsben; később a bölcsészet és széptudományok tudorává lett. Életét többnyire a tanszéken és mint papneveldei kormányzó töltötte, mindenütt a szelídség mintaképeként tiszteltetve. 1748. aug. 8-án halt meg Nagy-Szombatban 54 éves korában. Az irodalom terén végzett működéséből ily czímű műve maradt fönn: «Coronatae virtutes, seu Illustres a Sanctitate Reginae Hungariae scil. Gisela S. Stephani, Beatrix Andreae II, Eleonora Leopoldi I, conjuges, panegyricis celebrata.» Cassoviae. 1720.Elogiuma megvan: Annuae S. J. Tyrnaviae az 1748. évhez. Kézirat az Egyetemi könyvtárban. G. 256. – Említi: Stoeger, Scriptores S. J. Prov. Austr. 243. 1. – Katona, Hist. Crit. XXXIX. 984. – Horvát István Chartulariuma.*
VIII. A XVII. században kezdődik a szatmárnémethi Némethy családnak szereplése is, melynek három tagja tűnt ki az egyházi irodalom terén Mihály, Sámuel és ifjabb Mihály. Némethy Mihály született 1638 szept. 17-én Szatmár-Németiben. Iskoláit S.-Patakon bevégezve, bejárta Belgiumot. Hazájába visszatérvén, Gönczön tanító, utóbb ugyanott prédikátorrá lett. Életét 51 éves korában 1689-ben mint kolozsvári prédikátor fejezte be.Ferenczy-Danielik, Magyar irók. I. 340. – Erdélyi Muzeum-Egylet Évkönyve V. 1868. 139. Nagy Iván két helyen említi, először a Németi családnál szatmár-németi előnévvel (VIII. 322), másodszor a Szatmár-Némethy családnál (X. 511).* Művei:
1. Igazság próbaköve. S.-Patak 1669. és Kolozsvár 1672.
2. Igazság próbakövének nyert pere. S.-Patak 1669. és Kolozsvár 1672.
3. Mennyei Tárház kulcsa. Kolozsvár 1673. Nyolcz kiadásban.
4. Az örökké való egy isteni állatban levő három személy mutató tükör. Kolozsvár 1673.
5. A négy evangelisták szerint való dominica. Kolozsvár 1675.
6. Dominica Catechetica. Claudiopoli 1677.
7. Szent Dávid Psalteriuma. Kolozsvár 1679. Három kiadás.
8. Halotti centuria. Kolozsvár 1683.
9. Dominicalis predikatiók toldalékja. Kolozsvár 1686.Ferenczy-Danielik még ugyan több munkáját is felsorolja, melyeket azonban mellőzendőknek tartok, mivel Szabó Károly Régi Magyar Könyvtárában sem fordulnak elő.*
Halála után az irodalom terén Némethy Sánmuel kezdett működni. Született Szatmár-Németiben 1658-ban, tanulmányainak Kolozsváron történt befejezése után külföldre ment, ifjuságát Németországban és Belgiumban töltötte; visszajövet Kolozsvárott mint a theologia tanára működött a reform. collegiumnál. Síriratát maga készíté, mely így hangzik:
«Me genuit Szathmár; Urbs Claudia fovit adultum,
Trajectutn juvenem, Leida, Franekra dein.
Claudia at Urbs reducem excipiens mactavit honore
Linguarum quas Cananea sonat.Horányi e pentametert hibásan tartotta fönn.*
Hellasque et Sophiae, mox numinis eloquiorum,
Post Ephorum ductum Principis Apafii.
Munere quo functum Urbs eadem, mox alma recepit,
Et jussit rursus munus obire prius.
In quo ter denis, quatuorque fluentibus annis,
Quod feci, id fecit gratia sola Dei.
Jam fractus curis, moerorumque agmine mentem,
Commendo Christo; debile corpus humo.»Horányi, Memoria Hungarorum. II. 684.*
Temetése 1717 decz. 17-én gyászpompával történt. Beszédeket mondtak ravatalánál, melyek összegyüjtve is megjelentek ily czímmel: Szathmár Némethy Samuelis etc. nomini Monimentum aeternitati sacrum. Josephi Deaki orat. fun. hung., Matthaei Bozonyi latina. Dolor metricus, Claudiopoli 1718. A másik: Monimentum Aeternitati Nomini Magni Dei Viri etc. Samuelis Sz. Némethi in Illustri Reformatorum Collegio Claudiopolitano primum Philosophiae, Linguarum originis Hebraicae et Graecae, tandem Sacro-Sanctae Theologiae et Historiarum Ecclesiasticarum Professoris, perpetui Sacrarum Scripturarum Interpretis Ejusdem Collegii per 34. Annos Rectoris prudentissimi patris benignissimi. A magni hujus Patris filiis genuinis etc. Claudiopoli 1718. fol. Ezen utóbbi előadja tanári pályája alatti működését, s megemlíti, hogy 34 éven át a kolozsvári collegiumnak rectora vala.Bod Péter, Magyar Athenas. Catal. Biblioth. Szechenyi. Tom I. P. II. 397. és Tom. I. Suppl. I. 386.* Művei ezek:
1. Disputatio Theologica undecima, Causam Sp. S. Victricem demonstrans. 1681. Ap. haer. Joan. Elzevirii. Lugd. Bat.
2. Imago fidelis servi ac veri Episcopi in Michaele Tofaeo. Claudiopoli 1684.
3. Epistola S. Pauli ad Hebraeos explicata, Franequerae 1695. Adnexa: Epist. S. Judae (graec. et lat.) explicata ibid. Második kiadás ugyanott 1701-ben.
4. Disputatio philos. theol. de servo arbitrio. Claudiopoli 1695.
5. Moses explicatus, ibid 1696.
6. Metaphisica contracta, ibid 1696.
7. Dissertatio metaphisica, de perenni duratione mentis, ibid 1696.
8. Gyászvers gr. Bethlen Klára, gr. Bánfy Györgyné halálára. Kolozsvár 1706.
9. Lucerna provinciae Transylvanicae extincta Ill. D. Georg. C. Banffi de Losoncz Gubernator. Claudiop. 1709.
10. Prophetia S. Prophetae Zachariae explicata. Utrajecti 1714. (hebr. et lat.)
A szatmár-némethi Némethyek között harmadik helyen ifjabb Mihály-ról kell megemlékeznem, ki a XVII. század utolsó éveiben a kolozsvári ref. egyház egyik tanítója vala. Irodalmilag tevékeny volt, művei:
1. Szent Dávid poenitentiatartó zsoltáraiból formált két könyörgések. Lőcse 1697.
2. Halotti beszéd Tótfalusi Kis Miklós felett, h. és é. n.
Nagy Iván szerint e családból származott Ignácz a főkormányszéknél postamester és ennek fia János orsz. főtörvényszéki tanácsos N.-Szebenben és udvari tanácsos, ki 1862-ben halt meg.Magyar Családok. VIII. 322 és X. 511.*
Ugyancsak a XVII. században élt Némethy János szepesi kanonok, ki 1649-ben említtetik,A kath. iskolaügy Magyarországban. fasc. II. 129.* de melyik családhoz tartozott, meg nem határozható.
Úgyszintén Némethy István, ki 1650–53-ban Utrechtben tanult és 1679-ben mint pártfogó említtetik.
Megemlítem még, hogy a XVIII. században élt Némethyek között egyházi és egyház-irodalmi téren többen tüntek ki, így Némethy Sámuel, János, István a reformált vallásúak közt, a katholikus vallást követők közt Némethy Kristóf János, József (e néven négy), Ferencz, Pál stb. Ezeknek családi viszonyait azonban meghatározni nem lehet.
IX. A XVIII. században Némethy Endre szerzett nemességet, kit Mária Terézia királynő 1751-ben augusztus 27-én Pozsonyban kelt adományozással emelt a nemesek közé. Ezen adományozás így van indokolva: «Azon hű és hasznos szolgálatok által szerzett érdemekért, melyek által magát úgy hivünk Némethy Endre, valamint, sőt még nagyobb mértékben atyja is kitüntette, kiről mondatik, hogy 50 év lefolyása alatt, folytonosan a harcztéren működött, úgy szintén fiának Mihálynak, az ország jelen egyetemes felkelése alatt, fegyver által bizonyított kiváló hűséges szolgálataiért, különféle helyeken és időben a körülményekhez képest kivált Magyarország koronája és a mi felséges osztrák uralkodó családunk, valamint személyünk iránt hűségesen és kitartóan tanusított és gyakorolt szolgálataiért, melyeket utódaink iránt is, mint reméljük, gyakorolni fog» stb.
A czímert a mellékelt rajz mutatja.
Mi volt Némethy Endre atyjának neve, az oklevél nem említi, csupán 50 éves szolgálatait a harcztéren, melyen őt fia Endre és unokája Mihály is követte, ezen érdemek jutalmáúl nyerték I. Endre s két fia Mihály és I. Antal és leánya Julianna, valamint törvényes utódaik a nemeslevelet.Liber Regius az orsz. ltárban az 1751. évhez. Nem lesz érdektelen, ha az armalisnak a czímerre vonatkozó részét az eredeti szövegből átveszszük: «Haec arma seu nobilitatis insignia, scutum videlicet militare erectum coeruleo et flavo seu aureo coloribus horizontaliter partitum, e tricollis viridis, pedem scuti occupantis medio virum militarem hungarum a lumbis prominentem, rubra tunica, nodis, fibulis, et cingulo argenteis, decora vestitum et caput pileo pariter rubro, a tergo defluo ac pelle sabillina reducto tectum, manu sinistra latus fulcientem, dextera vero frameam inter tres stellas sexangulares aureas, quarum duae aciem, tertia vero dorsum frameae commitantur, stringentem deferens. Scuto insidet galea nobilibus propria, chatharata scu aperta coronataque, quatuor strithionis plumas et quidem a dextris primam auream alteram coeruleam, a sinistris autem primam argenteam et alteram rubeam suis apicibus bifariam divulsis et in latera recurvis, proferente. A cono galeae deprendent falerae, hinc coeruleae et aureae, illinc vero argenteae et rubrae.»*
Ezen családnak, részint mivel ujabb időbeli, részint mivel közelebbről is érdekel, sikerült nemzedék-rendét összeállítanom, melyet a következő táblázat mutat:
Némethy N. több mint 50 évig katona; I. András, 1751-ben nemesség-szerző, szintén katona (Domándházi Sághi Zsófia); Mihály, katona; I. Antal (Betlenfalvai Erőss Katalin); Julianna (N.-kállói Kállay László); II. Antal 1772. szept. 6. – 1818 aug. (Gergelyfy Anna); Katalin (Pazonyi Elek László); I. Lajos, † 1848. (Leszkay Mária); Borbála (Rózsa László); II. András, 1801. febr. 18. – 1866. ápr. 25. m. k. helytartósági tanácsos. (Sziráky Paula); II. Lajos 1840. febr. 29.., róm. kath. lelkész; Pál 1841. okt. 18., † 1869. nov. 8. a m. k. udv. kancz. hiv.; Emilia 1843. † 1874.; Gyula 1845. márcz. 14. cs. k. százados; III. Andor 1850. okt. 16., † 1877. május 1., vasuti irodaigazg.
E családnak I. Antal idejétől fogva a jelen század közepéig Szabolcsmegyében tetemes birtokai voltak.
Ennyi az, a mit a hazánkban különböző időkben virágzott Némethy-családok történetére felderíteni s összehozni sikerült.
NÉMETHY LAJOS.
AZ ORSZÁGOS LEVÉLTÁRBAN ŐRZÖTT VAGY FÖLJEGYZETT NEMESI OKLEVELEKNEK JEGYZÉKE.
Nyolczadik közlemény.*L. Turul, 1883. 84, 142. l. 1884. 29, 68, 118, 158. l. és 1885. 29. 1.*
(A magyar és erdélyi udvari kanczelláriák felállításáig.)
MACHULA. 1687. Thúróczmegye ltban.
MÁCSA. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 578.
MÁCSAY. 1610. Gyfvári kpt. Prot. Barsi 14.
MACSUKATH de Thustia. 1612. Gyfvári kpt. Prot. J. Debreczeni 219.
MADÁN de Magura. 1663. Gyfvári kpt. Cent FF. 1.
MADÁR de Göncz. 1624. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 6.
MADARAS. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
MADARAS de Felsőoroszi. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 456.
MADARÁSZ. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
MADARÁSZ de Alvincz. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 57.
MADARÁSZ de Felsőoroszi. 1610. Kmnostori conv. Arm. M. 7.
MÁGH de Homoródszentmárton. 1620. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 187.
MÁGÓCSI alias NAGY. 1621. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 8.
MAGOS de Gaura. 1680. Kmnostori conv. Arm. D. 14. Prot. Balth. Rákosi. 117.
MAGOS de Sajószentpéter alias SZIRMA (Zyrma) 1578. NRA. 946–15.
MAGYAR. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
MAGYAR de Belényes. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 146.
MAGYAR de Szentpál. 1585. Gyfvári kft. 1. L. Reg. 287.
MAGYAR BORBÉLY de Vizakna lásd BORBÉLY MAGYAR de Vizakna.
MAGYARI. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
MAGYARI. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 620.
MAGYARI de Alsócsernátony. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 37.
MAGYARI de Borosjenő. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 71.
MAGYARI de Géres. 1676. Kmnostori conv. Prot. Balth. Rákosi. 88.
MAGYARI de Kissolymos. 1687. Gyfvári kpt. Cista Ugocsa fasc. II. 3, 35.
MAGYARI de Kolosvár alias SZABÓ. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 52.
MAGYARI de Nagy Ajta. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 52.
MAGYARI de Szentrontás. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 207.
MAJDLOVICS. 1684. Árva megye ltban.
MAJLÁD de Zéche. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 53.
MAJOR. 1605. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 587.
MAJRÁN. 1659. NRA. 1736–38.
MAJTIacute;NYI. 1608. NRA. 1066–12.
MÁK. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
MAKAI. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 161.
MAKAI. 1609. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 299.
MAKAI. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
MAKAI. 1621. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 13.
MAKAI. 1627. Gyfvári kpt. Prot. C. Bojthi. 41. Kmnostori conv. Prot. L. 54.
MAKAI. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
MAKAI. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 301.
MAKAI. 1669. Kmnostori conv. Arm. M. 10.
MAKAI de Bihar. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 179.
MAKAI de Borosjenő. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 292.
MAKAI de Makó 1615. Erd. udv. kancz. 1610. N° 1. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 3.
MAKAI de Somlyó. 1630. Kmnostori conv. Arm. M. 8. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 65.
MAKAI de Szentbenedek. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 483.
MAKAI de Várad alias SZAPPANOS. 1644. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 13.
MAKAI de Zilah. 1614. Gyfvári kpt. 7. L. Reg. 59. Kmnostori conv. Prot. E. 177.
MAKAVÉ de Bucsum. 1676. Gyfvári kpt. Cent. E. 29. Ji. 78. Erd. főkormszék. 1799: 11173.
MAKFALVAY. 1657. Král bécsi czímerfestő birtokában.
MAKJÁN TOLTI. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 160.
MAKKOS de Rábé. 1606. NRA. 312–44. NRA. 1746–5.
MAKLÁRI de Várad alias GROZA. 1646. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 27.
MAKRAI. 1616. Gyfvári kpt. Prot. P. Taraczközi 177.
MAKRAI. 1621. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 12.
MAKRAI de Galsa. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 299.
MAKRAI de Gyulafehérvár. 1621. Gyfvári kpt. Prot. A. Barkai. 67.
MAKSAI. 1632. Gyfvári. kpt. 17. L. Reg. 36. (Elveszett.)
MAKTA. 1634. NRA. 218–39.
MALETTER. 1656. Szepesi kpt. lt.
MÁLNÁSI de Bodok. 1615. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 157.
MALOM de Egerbegy. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 263.
MÁN. 1659 Erd. főkormszék 1797: 4383. NRA. 1736–38.
MÁN de Disznópataka alias PAP. 1674. Kmnostori conv. Prot. Laki 151.
MANCZUR de Borosjenő. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 194.
MÁNDI alias SZABÓ. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 12. Prot. M. Barsi 19.
MÁNY. 1658. Kmnostori conv. Arm. B. 17.
MÁNY de Boérfalva. 1658. Kmnostori conv. Arm. V. 20.
MÁNY de Oláhlápos. 1678. Erd. főkormszék 1848: 4886.
MÁNYAI de Akna. 1584. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 224.
MARÁCZY. 1625. Veszprém megye ltban.
MÁRCZI de Abrudbánya. 1631. Gyfvári kpt. Cista. II. Albensis. fasc. I. 2.
MÁRCZI de Abrudbánya. 1684. Kmnostori conv. Prot. Petr. Rákosa. III. 178.
MARCZIHÁZI. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
MARDSINAI. 1689. Gyfvári kpt. Prot. Georg. Csicsói 527.
MARIÁN. 1659. Erd. főkormszék 1797: 4383.
MÁRIÁN de Alsófentös. 1658 Kmnostori conv. Arm. B. 42.
MARIÁN de Drágavilmány. 1658. Kmnostori conv. Arm. B. 42.
MÁRIÁN de Kisbún. 1658. Kmnostori conv. Arm. B. 42.
MÁRIÁN de Kisbún. 1663. Kmnostori conv. Prot. Rákosi II. 116.
MARIKOVICS. 1632. Veszprémmegye ltban.
MARINA de Alsóapsa. 1584. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 236.
MÁRIS. 1652. Gyfvári kpt. Cista. L. Hunyad fasc. I. 21.
MARIS de Kozolya alias SZEGEDI. 1649 Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 103.
MARJÁNI OLASZ de Lugos. 1589. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 495.
MÁRK. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 22.
MÁRK. 1627. Gyfvári kpt. 15. L. Reg. 33.
MÁRK. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
MÁRK de Disznópataka. 1662. Kmnostori conv. Prot. Hrváth 49.
MÁRK de Egerpataka. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 130.
MÁRK de Középajta. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 250.
MÁRKI. 1627. NRA. 1180–23. §. 2.
MÁRKI. 1651. Acta post Adv. Tab. 55. N° 14.
MÁRKI de Herpály. 1652. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 683.
MARKOCSÁN de Macedonia. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 112.
MARKOS. 1491. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 128.
MARKOS. 1652. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 142.
MARKOS. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
MARKOS de Bodó. 1644. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 15.
MARKOS de Kálló. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 589.
MARKOS de Várdedfalva. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
MARKOVICS. 1601. Nógrád megye ltban.
MARKOVICS. 1685. Szepesi kpt. fol. 376.
MÁRKUS. 1644. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 13.
MÁRKUS. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
MÁRKUS. 1664. Kmnostori conv. Prot. Petr. Rákosi. 434.
MÁRKUS. 1675. NRA. 234–26. §. 6.
MÁRKUS alias PAP. 1689. Kmnostori conv. Arm. M. 9.
MAROSSI. 1619. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 138.
MAROSSI. 1646. Nyitra megye ltban.
MAROSSI (Marussy.) 1651. Acta post Adv. Tab. 55 N° 14.
MARÓTHI. 1437. Dipl. ltár. 13073.
MARÓTHI de Borosjenő. 1619. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 127.
MARTIN de Gyulafehérvár. 1610. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 484.
MÁRTON. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 22.
MÁRTON. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
MÁRTON. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
MÁRTON. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
MÁRTON. 1668. Gyfvári kpt. Prot. Neminem loede 347.
MÁKTON alias CSISZER. 1652. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 600, 601.
MÁRTON de Csíkkozmás. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 490.
MÁRTON de Dálnok. 1641. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 3.
MÁRTON de Dálnok. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 310.
MÁRTON de Fele. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
MÁRTON de Gidófalva. 1632. Gyfvári kpt. 17. L. Reg. 11. (Elveszett).
MÁRTON de Killyén. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 58.
MÁRTON de Killyén. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 448.
MÁRTON de Ménaságh. 1656. Gyfvári kpt. 26 L. Reg. 608.
MÁRTON de Mindszent. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 7.
MÁRTON de Olasztelek. 1633. Gyfvári kpt, 17. L. Reg. 96. (Elveszett.)
MÁRTON de Somkút. 1658. Kmnostori conv. Arm. B. 42.
MÁRTON de Szentkirály. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
MÁRTON de Szentsimon. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
MÁRTON de Taplocza. 1614. Gyfvári kpt. L. Reg. 274.
MÁRTON de Thóti. 1614. Gyfvári kpt. 7. L. Reg. 332.
MÁRTONFI. 1610. Kmnostori conv. Prot. Ommia ad majorem Dei Gloriam. 18. (82. fiók.)
MÁRTONFI de Bágyon. 1569. Kmnostori conv. Prot. Johannis II. 18.
MARZSINAI lásd MARDSINAI.
MÁSZÉL. 1570. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1570: 233.
MASZLAGH de Várad. 1645. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 17.
MÁTÉ. 1622. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 26.
MÁTÉ. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
MÁTÉ. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
MÁTÉ. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 620.
MÁTÉ. 1686. L. Reg. Arm I. fog. 91.
MÁTHÉ de Abosfalva. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 93.
MÁTÉ de Albis. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 15.
MÁTHÉ de Bajon. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 178.
MÁTHÉ de Eresztvény. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 316.
MÁTÉ de Gőröczfalva. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
MÁTÉ de Karátfalva. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
MÁTÉ de Lugos. 1631. Gyfvári kpt. Cista Zaránd fasc. II. 1. Prot. C. Bojthi 156.
MÁTÉ de Szentmihály. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
MÁTÉ de Remethe. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 153.
MÁTÉ de Szentegyházas-Oláhfalu. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 264.
MÁTÉ de Vargyas. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 119.
MÁTÉ de Zabola. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 51.
MÁTÉFI. 1645. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 22.
MÁTÉFI de Kissolymos. 1652. Gyfvári kpt. Cista Ugocsa fasc. II. 36.
MÁTIS de Hatolyka. 1591. Gyfvári kpt. Cent. GG. 34.
MÁTIS de Hatolyka. 1620. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 210.
MATIS de Szentlélek. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 125.
MATÓ. 1625. Kőrös megye ltban.
MATÓCSI. 1664. Erd. főkormszék 1806: 5350.
MATOLAI. 1670. Zólyom megye ltban.
MATULJA. 1632. Kőrös megye ltban.
MÁTYÁS. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 13.
MÁTYÁS. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 587.
MÁTYÁS. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 620.
MÁTYÁS de Bikfalva. 1631. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 217.
MÁTYÁS de Kászon-Imperfalva. 1631. Gyfvári kpt. 16 L. Reg. 240.
MÁTYÁS de Kézdialmás. 1628. Gyfvári kpt. Cista Kraszna. fasc. III. 31.
MÁTYÁS de Páva. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 17.
MÁTYÁSSI de Szereda. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 370.
MATYASOVSZKY. 1698. Nyitra megye ltban.
MÁTYUS. 1603. Váczi kpt. lt. Proth. G. 168. l.
MÁTYUS de Kibéd. 1607. Erd. főkormszék 1816: 3300.
MAZAKCSÁNY. 1686. L. Reg. Arm. I. 98.
MEDGYESI. 1590. Erd. főkormszék. 1804: 122.
MEDGYESI. 1611. Gyfvári kpt. Cent XX. 14.
MEDGYESI. 1664. Erd. főkormszék. 1806: 5350.
MEDGYESI de Várad. 1646. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 30.
MÉDI de Abád. 1606. NRA. 312–44. NRA. 1746–5.
MEDVEDOVICZ. 1690. L. Reg. Arm. I. 123.
MEGYERI. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg.
MEGYERI. 1630. Conc. Exp. 118.
MEGYERI. 1631. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 205.
MEGYERI. 1675. Szepesi kpt.
MEGYERI de Beszede-Megyer. 1649. Szepesi kpt.
MEGYERI de Szalontha alias SZABÓ. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 243.
MELIORIS. 1688. Liptó megye ltban.
MELITH de Brebir. 1580. L. Reg. Arm. I. pag. 21. és L. Reg. N° III. fol. 179.
MÉNASÁGI. 1670. Kmnostori conv. Arm. M. 15. Prot. Balth. Rákosi. 59.
MENYHÁRT. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
MENYHÁRT de Csatószegh. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
MENYHÁRT alias FÜVESSI. 1652. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 67.
MENYHÁRT de Szombatfalva. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 199.
MERCENARIUS (Béres) de Dicsőszentmárton. 1656. Kmnostori conv. Arm. M. 13.
MERCZE de Kiskér. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 159.
MÉREY. 1432. Váczi kpt. lt. Scrin. A. 25.
MÉRGES de Hatháza. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 30.
MERKÁS de Butuza. 1689. Kmnostori conv. Arm. B. 46.
MÉRKI. 1608. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 233.
MESTER de Várallya. 1590. Erd. főkormszék 1804: 122.
MESTER-SZÁLLÁSI. 1584. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 269.
MÉSZÁROS. 1591. Nyitra megye ltban.
MÉSZÁROS. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 115.
MÉSZÁROS. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 164.
MÉSZÁROS. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 242.
MÉSZÁROS. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 306.
MÉSZÁROS. 1611. Gyfvári kpt. Prot. P. Taraczközi 187.
MÉSZÁROS. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 47.
MÉSZÁROS. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
MÉSZÁROS. 1664. Erd. főkormszék. 1806: 53
MÉSZÁROS. 1681. Král bécsi czímerfestő birtokában.
MÉSZÁROS alias BALOGH. 1664. Erd. főkormszék 1806: 5350.
MÉSZÁROS alias SZABÓ. 1629. Gyfvári kpt. Arm. 19.
MÉSZÁROS alias Szőcs. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 82.
MÉSZÁROS de Alvincz. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 187.
MÉSZÁROS de Belényes alias LIPPAI. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 2.
MÉSZÁROS de Debreczen. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 125.
MÉSZÁROS de Gyulafehérvár alias Szőcs. 1649. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Bárdi. I. 284.
MÉSZÁROS de Kizdiszentlélek. 1645. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 25.
MÉSZÁROS de Kistoronya. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 50. NRA. 901–14.
MÉSZÁROS de Székelyhíd alias FEKETE. 1619. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 79.
MÉSZÁROS de Szentábrám. 1589. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 515.
MÉSZÁROS de Szoboszló. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 97.
MÉSZÁROS KIS lásd KIS MÉSZÁROS. 1664. Erd. főkormszék. 1806: 5350.
MESZES. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 148.
MESZSZARYCH. 1582. NRA. 1712–30.
MEZEI. 1589. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 219.
MEZEI. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 457.
MEZEI. 1610. Gyfvári kpt. Prot. Neminem loede 353.
MEZEI. 1675. Kmnostori conv. Arm. K. 35.
MEZEI de Bihar. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 294. Erd. főkormszék. 1794: 7951.
MÉZES de Putnok alias NAGY. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 686.
MÉZES NAGY de Debreczen lásd NAGY MÉZES de Debreczen.
MEZŐ. 1610. Gyfvári kpt. Prot. Barsi. 14.
MEZŐ de Szilágy. 1640. Erd. főkormszék 1815: 52.
MEZŐSI. 1686. L. Reg. Arm. I. 101.
MEZŐTEREMI alias KOVÁCS. 1589. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 549.
MIHÁCZA de Magyarökrös. 1626. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 99.
MIHAILA. 1652. Gyfvári kpt. Cista I. Hunyad. fasc. I. 21.
MIHALOVICS. 1610. Gyfvári kpt. Cent. JJ. 52.
MIHÁLY. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
MIHÁLY. 1655. Gyfvári kpt. Cista Gömör fasc. Gyergyó 9.
MIHÁLY. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
MIHÁLY. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 620.
MIHÁLY de Árkos. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 161.
MIHÁLY de Szentkirály. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
MIHÁLY de Szentmiklós. 1655. Gyfv. kpt. 6. L. Reg. 580.
MIHÁLY de Szentsimon. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
MIHÁLY de Tusnád. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
MIHÁLY de Várad. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
MIHÁLY de Zoltán. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 22.
MIHKECZ alias CZEGLÉDI. 1686. Erd. főkormszék 1835: 13638.
MIKE. 1652. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 668.
MIKELAKI. 1651. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 682.
MIKES de Kismagura. 1673. Kmnostori conv. Arm. M. 3. Prot. Rákosi. III. 530.
MIKESZÁSZI. 1621. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 12.
MIKLA de Egeres. 1585. Kmnostori conv. L. Regius. stylaris. 262.
MIKLA de Örményes. 1669. Erd. főkormszék 1800: 4481.
MIKLEI. 1686. L. Reg. Arm. I. pag 89.
MIKLÓS. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 284.
MIKLÓS. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
MIKLÓS. 1655. Gyfvári kpt. Cista Gömör fasc. Gyergyó. 9.
MIKLÓS. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
MIKLÓS. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 620.
MIKLÓS de Fancsal. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 61.
MIKLÓS de Karulyfalva. 1685. Kmnostori conv. Prot. Balth. Rákosi 122.
MIKLÓS de Ménaságh. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg.608.
MIKLÓS de Oklánd. 1611. Erd. főkormszék. 1803: 1780.
MIIKLÓS de Sándorfalva. 1609. Gyfvári. kpt. 6. L. Reg. 263.
MIKLÓS de Sepsi-Szent-György. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 3.
MIKLÓS de Sófalva. 1678. Erd. főkormszék 1807: 5762.
MIKLÓSI de Tasnád alias ASZTALOS. 1617. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 222.
MIKNYA de Karánsebes. 1651. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 343.
MIKÓ. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
MIKÓ. 1670. NRA. 902–9.
MIKÓ de Várad alias KOVÁCS. 1589. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 360.
MIKOLA. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
MIKOLA de Borsova. 1621. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 14.
MIKOLA de Karánsebes. 1631. Gyfvári kpt. Prot. A. Barkai 174.
MIKOLA de Ótorda. 1651. Kmnostori conv. Arm. M. 5. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 471.
MIKOLAI. 1590. Erd. főkormszék 1804: 122.
MIKOLTSA de Dés. 1648. Kmnostori conv. Prot. Q. 35.
MIKULA de Sósmező. 1658. Kmnostori. conv. Arm. V. 20.
MILE. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 131.
MILICSOVSZKY. 1652. NRA. 4–10.
MILLNER. 1633. Pozsony város ltban. (Lásd Gyfvári kpt. Cent. KK 98.)
MINDSZENTHI. 1623. Gyfvári kpt. Prot. A. Barkai 102.
MINTSOR. 1655. Gyfvári kpt. Cista Gömör. fasc. Gyergyó. 9.
MIRCSE de Lugos. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 47.
MISER de Szalárd. 1588. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 33.
MIKE de Debreczen. 1618. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 48.
MISKEI. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
MISKOLCZI. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 124.
MISLEI. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 253. Prot. Steph. Böszörményi 308.
MIZER. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 47.
MLINARICH. 1621. Conc. Exp. 293.
MÓCS de Szucsák. 1678. Erd. főkormszék. 1804: 4637.
MOCSÁR. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
MOCSONOKI. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
MODA. 1652. Gyfvári kpt. Cista I. Hunyad fasc. I. 21.
MÓDY. 1590. Erd. főkormszék. 1804: 122.
MOGA. 1663. Kmnostori conv. Prot. Balth. Rákosi 116.
MOGYORÓSI. 1608. Kmnostori Conv. Arm. M. 31.
MOGYORÓSI. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
MOHÁCSI. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 112.
MOHÁCSI. 1618. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 47.
MOHÁCSI de Gyulagyarmath. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 160.
MOJANUL. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 101.
MOJZES de Lugos. 1633. Gyfvári kpt. Prot. M. Barsi 51.
MOJZES lásd MÓZES.
MOLDVAI (Moldovai). 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
MOLDVAI. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
MOLDVAI (Módvai). 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX 58.
MOLDVAI (Moldovai). 1666. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Böszörményi. 328.
MOLDVAI. 1674. Erd. főkormszék. 1846. 3768.
MOLDVAI (Moldovai) de Óthorda alias SZÉP. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 215.
MOLDVAI (Moldovai) de Rettegh. 1620. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 200.
MOLDVAI (Moldovai) de Tasnád. 1647. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 51.
MOLNÁR. 1597. Nyitra megye ltban.
MOLNÁR. 1608. Gyfvári. kpt. 5. L. Reg. 73.
MOLNÁR. 1608. Kmnostori Conv. Arm. M. 31.
MOLNÁR. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
MOLNÁR. 1633. Kmnostori. conv. Arm. M. 14.
MOLNÁR. 1650. Gyfvári kpt. 25. L: Reg. 682.
MOLNÁR. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
MOLNÁR. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 578.
MOLNÁR. 1665. Erd: főkormszék. 1797:3798.
MOLNÁR alias EGERBEGYI. 1664. Erd. főkormszék. 1806: 5350.
MOLNÁR alias KIS. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
MOLNÁR alias KOVÁCS. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 309.
MOLNÁR alias LÉLY. 1580. NRA. 1606–11.
MOLNÁR alias RIMASZÉCHY. 1686. L. Reg. Arm. I. 101.
MOLNÁR BÉKÉSI de Torda alias SILYE. 1631. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 195.
MOLNÁR de Domokosfalva. 1659. Kmnostori conv. Prot. Q. 151.
MOLNÁR de Gernyeszeg. 1569. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1570: 130.
MOLNÁR de Gyulafehérvár. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 431. Prot. Sfeph. Bárdi. II. 113.
MOLNÁR de Iklód. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 14.
MOLNÁR de Kézdivásárhely. 1611. Erd. főkormszék 1803: 1780.
MOLNÁR de Kilyén. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 22.
MOLNÁR de Oláh Tyúkos, alias LÁSZLÓ. 1684. Gyfvári kpt. Cent GG. 91.
MOLNÁR de Sepsi-Nagybaczon. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 146.
MOLNÁR de Szenttamás. 1656. Gyfv. kpt. 26 L. Reg. 608.
MOLNÁR de Szotyor. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 22.
MOLNÁR de Társ. 1652. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 582.
MOLNÁR de Vajka. 1688. Král bécsi czímerfestő birtokában.
MOLNOS. 1628. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 58.
MOLNOS de Korond. 1614. Gyfvári kpt. 7. L. Reg. 281.
MOLNOS (Monos) de Várad, alias KOVÁCS. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 276.
MOLNOSI de Szentkirály. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 233.
MONDRA. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 612.
MONDRAI. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 609.
MONYAK. 1674. Szepesi kpt. Proth. 1675. fol. 147.
MONYOJLE de Nagoja alias SELEVER. 1615. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 128.
MÓRÉ. 1590. Kmnostori conv. L. Regius anni 1591:30.
MÓRÉ. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
MÓRÉ. 1610. Gyfvári kpt. Prot. Barsi 14.
MÓRÉ de Abrudbánya. 1625. Gyfvári kpt. Cista III. Albensis. fasc. III. 1.
MORÉ de Kisbudak. 1584. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 252.
MÓRÉ de Mikeszásza. 1569. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1570: 170.
MORGONDAI. 1610. Gyfvári kpt. Prot. Barsi 14.
MÓRICZ. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 43.
MÓRICZ. 1650. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Bárdi. I. 241.
MÓRICZ de Dés. 1643. Kmnostori conv. Prot: P. 122.
MÓRICZ de Karandi. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 69.
MÓRICZ de Tatárfalva. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 28.
MORRA de Sarkad. 1647. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 43.
MORSI. 1628. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 58.
MORVAI alias SZABÓ. 1664. Erd. főkormszék 1806: 5350.
MOSIK de Csatár. 1649. Kmnostori conv. Arm. M. 33.
MOSSÓCZY alias INSTITORISZ. 1602. Thúrócz megye ltban.
MOTÓK. 1578, 1610. Gyfvári kpt. Prot. Georg. Csicsói 171. 175.
MOTORGA. 1662. Gyfvári kpt. Prot Georg. Csicsói 439.
MOTTH. 1633. Szepesi kpt.
MOTUS alias NEMESICZKY. 1623. Szepesi kpt. Proth. 1618. f. 194.
MÓZES. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
MUNCSALÁN de Kersecz. 1662. Gyfvári kpt. Prot. Georg. Csicsói. 439
MUNDRAI alias KÓKONY. 1658. Erd. főkormszék. 1817: 4928.
MUNKÁCSI. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 79.
MUNKÁCSI. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
MUNTYÁN. 1652. Gyfvári kpt. Cista I. Hunyad. fasc. I. 21.
MUNTYÁN de Fűzes alias PAP. 1654. Kmnostori conv. Arm. P. 20.
MURVAI. 1632. Gyfvári kpt. 17. L. Reg. 12. (Elveszett.)
MURVAI de Gyulafehérvár. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 431. Prot. Steph. Bárdi II. 113.
MURZAI. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
MUSA. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 123.
MUSKA. 1632. Gyfvári kpt. Cent. KK. 91.
MUSZKA. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
MÜLID. 1649. Szepesi kpt.
MÜLLER. 1675. Szepesi kpt.
NÁBRÁDI. 1664. Erd. főkormszék. 1806: 5350
NÁDASKAY. 1689. Jászai conv. lt. Scrin A. 7.
NÁDUDVARI. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 92.
NÁDUDVARI. 1652. Gyfvári kpt. Prot. Gabr. Nagy I. 202.
NAGY. 1547. Nyitramegye ltban.
NAGY. 1569. Erd. főkormszék. 1842: 7214.
NAGY. 1569. NRA. 901–3.
NAGY. 1570. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1570: 236.
NAGY. 1579. Veszprém megye ltban.
NAGY. 1590. Erd. főkormszék. 1804: 122.
NAGY. 1602. Gyfvári kpt. Prot. Miserere mei Deus 297.
NAGY. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 23.
NAGY. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 148.
NAGY. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 217.
NAGY. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
NAGY. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 114.
NAGY. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 185.
NAGY. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
NAGY. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 299.
NAGY. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 460.
NAGY. 1609. NRA. 1861–19.
NAGY. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 22.
NAGY: 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
NAGY. 1610. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 480.
NAGY. 1610. Gyfvári kpt. Prot. Barsi 14.
NAGY. 1610. Acta post Adv. Tab. 114. N° 152.
NAGY. 1611. Erd. főkormszék. 1803: 1780.
NAGY. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
NAGY. 1611. Gyfvári kpt. Divers. Cista II. fasc. 5. N° 31.
NAGY. 1616. Gyfvári kpt. Prot. P. Taraczközi 177.
NAGY. 1618. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 71.
NAGY. 1620. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 2.
NAGY. 1621. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 5.
NAGY. 1626. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 80.
NAGY. 1628. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 58.
NAGY. 1631. Gyfvári kpt. Cent XX. 58.
NAGY. 1634. Erd. főkormszék. Docum. Product. J. 24.
NAGY. 1635. Kmnostori conv. Prot. P. 50.
NAGY. 1647. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Bárdi. I. 9.
NAGY. 1649. NRA. 1821–43.
NAGY. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 279.
NAGY. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 313.
NAGY. 1652. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 67.
NAGY. 1652. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 649.
NAGY. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 275.
NAGY. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 480.
NAGY. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
NAGY. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
NAGY. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 587.
NAGY. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg.
NAGY. 1655. Gyfvári kpt. Cista Gömör. fasc. Gyergyó. 9.
NAGY. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
NAGY. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 620.
NAGY. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 621.
NAGY. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 718.
NAGY. 1675. Kmnostori conv. Arm. K 35.
NAGY. 1686. L. Reg. Arm. I. pag. 91.
NAGY. 1686. L. Reg. Arm. I. pag. 92.
NAGY. 1687. L. Reg. Arm. I. 103.
NAGY alias BOROCHOVICH. 1580. NRA. 1606–13 és 12.
NAGY alias CSATLÓS. 1651. Gyfvári kpt. 25 L. Reg. 417.
NAGY alias CSERGŐ. 1650. Kmnostori conv. Arm. C. 2.
NAGY alias CSONKA. 1610. Gyfvári kpt. Prot. Barsi 14.
NAGY alias FEJÉRVÁRI. 1610. Gyfvári kpt. Prot. Barsi 14.
NAGY alias FEJÉRVÁRI. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
NAGY alias FODOR. 1651. Kmnostori conv. Prot. Q. 72.
NAGY alias GOMBÓCZI. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
NAGY alias HATHÁZI. 1646. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Bárdi I. 198.
NAGY alias HEGEDŰS. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
NAGY alias JENEI. 1608. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 234.
NAGY alias KATHÓ. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 147.
NAGY alias KATONA. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 543.
NAGY alias KENÉZ. 1589. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 302.
NAGY alias KÖVESDI. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
NAGY alias LENGYEL. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 322.
NAGY alias MÁGÓCSI. 1621. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 8.
NAGY alias OLÁH. 1645. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 16.
NAGY alias PINKÓCZY. 1612. NRA. 1865. N° 34.
NAGY alias RADÁCZY. 1690. L. Reg. Arm. I. 123.
NAGY alias SOMOGYI. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 61.
NAGY alias SZABÓ. 1619. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 110.
NAGY alias SZABÓ. 1636. Gyfvári kpt. Prot. M. Barsi 79.
NAGY alias SZÁNTHÓ 1617. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 245.
NAGY alias SZILÁGYI. 1613. Kmnostori conv. Arm. D. 9.
NAGY alias TAKÁCS. 1620. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 190.
NAGY alias UJLAKI. 1643. Kmnostori conv. Arm. Diversae.
NAGY alias VÉCSEY. 1618. Váczi kpt. lt. Scrin. A. 33.
NAGY de Adorján. 1621. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 10.
NAGY de Aga. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 167.
NAGY de Akna. 1632. Kmnostori conv. Prot. Q. 133.
NAGY de Ákosfalva. 1678. Erd. főkormszék. 1816:6821.
NAGY de Aldoboly. 1652. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 66.
NAGY de Alsószentmihályfalva. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 148.
NAGY de Alsószentmihályfalva. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 144.
NAGY de Ant. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 584.
NAGY de Baczka-Madaras. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 14.
NAGY de Bagach. 1548. L. Reg. Arm. I. pag. 10. L. Reg. N° VI. fol. 150.
NAGY de Bágyon. 1669. Kmnostori conv. Arm. V 7. Prot. Balth. Rákosi. 74.
NAGY de Bajon. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 183.
NAGY de Balyok alias KOVÁCS. 1630. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 117.
NAGY de Bánd. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
NAGY de Barátosfalva, 1611. Erd. főkormszék 1803: 1780.
NAGY de Beda. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
NAGY de Belényes. 1630. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 91.
NAGY de Belényes alias TASNÁDI. 1646. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 32.
NAGY de Bély. 1614. Gyfvári kpt. 7. L. Reg. 165.
NAGY de Bere. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg.
NAGY de Berkesz alias BORSAI. 1641. Gyfvári kpt. 20. L. Reg. 47.
NAGY de Bessenyeő alias FARKAS. 1608. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 231.
NAGY de Besztercze. 1590. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 21.
NAGY de Bogyoszló. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 182.
NAGY de Borosjenő. 1647. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 61.
NAGY de Borosjenő. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 629.
NAGY de Borsa. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 17.
NAGY de Csegez. 1620. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 202.
NAGY de Csegez. 1619. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 132.
NAGY de Csente. 1649. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 13.
NAGY de Csíkdelne. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 154.
NAGY de Csokfalva. 1656. Gyfvári kpt. 26. L Reg. 602.
NAGY de Csombord. 1589. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 419.
NAGY de Debreczen alias VARGA. 1624. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 43.
NAGY de Delne. 1622. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 22.
NAGY de Dés. 1632. Kmnostori conv. Prot. R. II. 26.
NAGY de Domokosfalva. 1590. Erd. főkormszék 1804: 122.
NAGY de Egerbegy. 1643. Gyfvári kpt. 20. L. Reg. 210.
NAGY de Elekes. 1583. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 67.
NAGY de Erdőszentgyörgy. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 83.
NAGY de Fancsal. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 64.
NAGY de Farkaslaka. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 18.
NAGY de Felajtha. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 308.
NAGY de Felsőszentmihályfalva. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 148.
NAGY de Fugyivásárhely. 1588. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 93.
NAGY de Fugyivásárhely. 1589. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 489. 490.
NAGY de Gálteő. 1585. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 319.
NAGY de Gyulafehérvár. 1602. Gyfvári kpt. Arm. 28. Prot. F. Szebeni. 114.
NAGY de Gyulafehérvár. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 430. Prot. Steph. Bárdi II. 113.
NAGY de Gyulafehérvár alias SOMOGYI. 1599. Gyfvári kpt. Prot. Magnificat. 342.
NAGY de Gyulafehérvár alias SOMOGYI. 1627. Gyfvári kpt. 12. L. Reg. 73.
NAGY de Hagymásbodon. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
NAGY de Hatolyka. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 166.
NAGY de Henczfalva. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
NAGY de Hosszúmező. 1644. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 7. Kmnostori conv. Prot. P. 84.
NAGY de Huszt. 1646. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 28.
NAGY de Illendfalva. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg 420.
NAGY de Illye. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 51.
NAGY de Ilyke. 1630. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 138. Cent. FF. 17. Prot. Kastal. 33.
NAGY de Jobbágytelke. 1651. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 470.
NAGY de Kakard. 1616. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 174.
NAGY de Kaplyon. 1640. Kmnostori conv. Prot. Q. 88.
NAGY de Kápolnáshidas. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 122.
NAGY de Káposztás-Szentmiklós. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 193.
NAGY de Káposztás-Szentmiklós. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
NAGY de Karánsebes. 1649. Gyfv. kpt. 24. L. Reg. 320.
NAGY de Karullya. 1659. Kmnostori conv. Arm. T. 1.
NAGY de Keczet alias VERES. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 39.
NAGY de Kere. 1590. Erd. főkormszék. 1804: 122.
NAGY de Kereő. 1641. Gyfvári kpt. 20. L. Reg. 39.
NAGY de Keszi. 1627. Kmnostori conv. Prot. II. 1.
NAGY de Kibéd. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
NAGY de Kibéd. 1624. Gyfvári kpt. Prot. A. Barkai. 159.
NAGY de Killyén. 1610. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 476.
NAGY de Kis-Enyed. 1642. Gyfvári kpt. Prot. Bojthi 158.
NAGY de Kocsárd. 1588. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 35.
NAGY de Kolba. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 161.
NAGY de Kolosvár. 1619. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 126.
NAGY de Korpona. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 687.
NAGY de Kőkös. 1630. Gyfvári kpt. Cista Szathmár fasc. VI. 34. – Misc. Cista II. fasc. VII. 56.
NAGY de Köpecz. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 40.
NAGY de Köpecz. 1607. Gyfvári kpt. Arm. 60.
NAGY de Köpecz. 1608. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 243.
NAGY de Köpecz. 1622. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 23.
NAGY de Köpecz. 1622. Gyfvári kpt. 15. L. Reg. 20.
NAGY de Kőrispatak. 1642. Gyfvári kpt. 20. L. Reg. 154.
NAGY de Kőrispatak. 1651. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 477.
NAGY de Kövend. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg.
NAGY de Kövend. 1669. Kmnostori conv. Prot. Balth. Rákosi 74. Arm. V. 7.
NAGY de Kövend alias SZABÓ. 1669. Kmnostori conv. Prot. Balth. Rákosi 52.
NAGY de Középajta. 1584. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 224.
NAGY de Középajta. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 137.
NAGY de Lápos. 1590. Erd. főkormszék 1804: 122.
NAGY de Legény alias BÓRSAI. 1627. Kmnostori conv. Arm. N. 2.
NAGY de Lőrinczfalva. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
NAGY de Lugos. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 47.
NAGY de Lugos alias LENGYEL. 1652. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 581.
NAGY de Lukafalva. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
NAGY de Magyarbaksa. 1647. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 62.
NAGY de Mája. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
NAGY de Makfalva. 1569. Kmnostori conv. Prot. Johannis II. 56.
NAGY de Makó alias PÁL. 1615. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 114. Kmnostori conv. Prot. C. 55.
NAGY de Mállya. 1649. Kmnostori conv. Arm. N. 10.
NAGY de Ménaságh. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
NAGY de Mihátzfalva. 1588. Gyfvári kpt. 2. L. Rer 183, 184.
NAGY de Mikháza. 1649. Erd. főkormszék. 1794: 5415; 1829: 12666. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 90.
NAGY de Mikófalva. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 26.
NAGY de Nagyajta. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 140.
NAGY de Nagyajta. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 268.
NAGY de Nagyalmás alias SÁNTA. 1630. Gyfvári kpt. 16. L. Reg 10.
NAGY de Borosnyó. 1632. Gyfvári kpt. Prot. M. Barsi 52.
NAGY de Nagy-Bölön. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 30.
NAGY de Nagydoba. 1620. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 207.
NAGY de Nagyfalu alias FEKETE. 1620. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 211.
NAGY de Nagy-Halász. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 167.
NAGY de Nyíri. 1664. Szepesi kpt.
NAGY de Nyujtod. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 276.
NAGY de Pálfalva alias SZÉKELY. 1590. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 21.
NAGY de Palotha. 1617. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 34.
NAGY de Panasz. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 21.
NAGY de Panyit. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 149.
NAGY de Panyit. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
NAGY de Perecsen. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 126.
NAGY de Putnok alias MÉZES. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 686.
NAGY de Püspöki. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 169.
NAGY de Püspöki. 1647. Gyfvári kpt 23. L. Reg. 54.
NAGY de Rákos alias RÁKOSI. 1659. Kmnostori conv. Prot. Balth. Rákosi 55.
NAGY de Remethe. 1633. Gyfvári kpt. Prot. M. Siklósi 97.
NAGY de Réti. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 182.
NAGY de Sárd alias GYOLCSOS. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 543.
NAGY de Sárd alias KÖNYVKÖTŐ. 1664. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Böszörményi 148.
NAGY de Sarkad. 1642. Gyfvári kpt. 20. L. Reg. 124.
NAGY de Sarkad. 1652. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 24.
NAGY de Sárpatak. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 78.
NAGY de Semjénfalva alias BENKE. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 107.
NAGY de Sepsi-Szent-György. 1637. Gyfvári kpt. 18. L. Reg. 194.
NAGY de Sínfalva. 1669. Kmnostori conv. Prot. Balth. Rákosi 74.
NAGY de Somlyó. 1611. Erd. főkormszék 1803: 1780.
NAGY de Sonkolyos. 1622. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 31.
NAGY de Szakács. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 418.
NAGY de Szalonta. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 560.
NAGY de Szalonta. 1667. 1670. Kmnostori conv. Prot. Balth. Rákosi 56.
NAGY de Szárazajtha. 1633. Gyfvári kpt. 17. L. Reg 96, 97. (Elveszett.)
NAGY de Szárazajtha. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 292.
NAGY de Szárhegy 1655. Gyfvári kpt. Cista Gömör fasc. Gyergyó 9.
NAGY de Szásznyíres. 1590. Erd. főkormszék 1804:122.
NAGY de Székelyhíd. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 22.
NAGY de Székes. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
NAGY de Székes. 1631. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 241.
NAGY de Székes. 1672. Erd. főkormszék 1841: 7618.
NAGY de Szentandrás. 1588. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 116.
NAGY de Szentandrás. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 72.
NAGY de Szentgericze. 1634. Gyfvári kpt. 18. L. Reg. 25.
NAGY de Szentiván. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 107.
NAGY de Szentdomokos. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
NAGY de Szentmárton. 1590. Erd. főkormszék. 1804: 122.
NAGY de Szentmárton. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
NAGY de Szentrontás. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
NAGY de Szenttamás. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
NAGY de Szereda alias BALOGH. 1571–1576. Gyfvári kpt. Szereday letét.
NAGY de Szigeth. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 178.
NAGY de Szotyor. 1606. Kmnostori conv. Arm. N. 11. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 25.
NAGY de Szőkefalva. 1626. Gyfvári kpt. Cent. LL. 37, 34.
NAGY de Tagy. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 166.
NAGY de Tarcsa. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 165.
NAGY de Técső. 1632. Kmnostori conv. Prot. P. 15.
NAGY de Tepe alias TAR. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 687.
NAGY de Torda. 1669. Erd. főkormszék. 1839: 13235.
NAGY de Torda alias SZABÓ. 1631. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 214.
NAGY de Tusnád. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
NAGY de Thüre. 1615. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 67.
NAGY de Újfalu. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 59.
NAGY de Vajda-Szentiván alias SZÁSZ. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 26.
NAGY de Várad. 1584. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 267.
NAGY de Várad. 1644. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 12.
NAGY de Várad alias KÉRI. 1645. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 17.
NAGY de Várad alias OLÁH. 1632. Gyfvári kpt. 17. L. Reg. 30. (Elveszett.)
NAGY de Váradja. 1593. Gyfvári kpt. Arm. 20. Cent. Hh. 42.
NAGYBÁNYAI de Gyulafehérvár alias SZABÓ. 1645. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 25.
NAGY BESSENYEI lásd BESSENYEI NAGY.
NAGY BOCZY. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 162.
NAGY CSIBÁN de Egregy. 1645. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 26.
NAGYGYÖRGY. 1624. Kmnostori conv. Prot. Kastal 50.
NAGY GYŐRI de Remethe. 1624. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 72. Prot. C. Bojthi 134.
NAGY HUNYADI. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
NAGYKAMONCZY. 1687. L. Reg. Arm. I. 102.
NAGY KONYÁRDI. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
NAGYKÓSA. 1584. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 172.
NAGY MÉZES de Debreczen. 1610. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 485.
NAGYPODOLYAI. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
NAGY SOMOGYI. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
NAGY SOMOGYI de Gyulafehérvár. 1627. Gyfvári kpt. Prot. C. Bojthi. 41.
NAGY SORBÁNFALVI. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
NAGYSZENTMIHÁLYFALVI. 1615. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 34.
NAGY SZIGETHI. 1637. Gyfvári kpt. 18. L. Reg. 191.
NAGYSZOMBATHI alias BORBÉLY. 1651. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 344.
NAGYSZOMBATHI de Bágyon. 1679. Kmnostori conv. Prot. Horváth. 73.
NAGYTARPAI. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
NAGY VAJNA de Páva. 1584. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 250.
NÁMÉNYI. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 173.
NÁMÉNYI. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
NÁVADY. 1608. Kmonostori conv. Arm. M. 31.
NAWROCZKY. 1686. L. Reg. Arm. I. 101.
NEIK. 1579. Liptómegye ltban.
NÉMA. 1664. Erd. főkormszék. 1806: 5350.
NEMES. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 178.
NEMES. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
NEMES alias DEMES. 1646. Kmnostori conv. Prot. Q. 61.
NEMES alias DEMES. 1645. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 22.
NEMES alias FEJÉRVÁRI. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
NEMES de Bihar alias SEBESTYÉN. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 67.
NEMES de Gyulafehérvár. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 366.
NEMES de Kecskeméth. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 154.
NEMES de Martonfalva. 1566. NRA. 910–25.
NEMES de Szentistván. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
NEMES de Vanczfalva alias GRIGOR. 1647. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 46.
NEMESICZKY alias MOTUS. 1623. Szepesi kpt. P. 1618. f. 194.
NEMESNY. 1579. Liptó megye ltban.
NÉMET. 1628. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 58.
NÉMETH. 1647. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Bárdi. II. 210.
NÉMETH alias DORINCZ. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 590.
NÉMETH de Borosjenő. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 13.
NÉMET de Bún. 1639. Kmnostori conv. Prot. P. 120.
NÉMET de Homoródszentpál alias SZENTPÁLI. 1609. 1627. Gyfvári kpt. Cent. FF. 22, 23.
NÉMETH de Kisháza. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 281.
NÉMETH de Sáka. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 9.
NÉMET de Vargyas. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 491.
NÉMETHI. 1590. Erd. főkormszék. 1804: 122.
NÉMETHI. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 182.
NÉMETHI. 1610. Gyfvári kpt. Prot. Barsi. 14.
NÉMETHI. 1667. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Böszörményi 102.
NÉMETÚJVÁRI BORBÉLY lásd BORBÉLY NÉMETÚJVÁRI.
NETHUSI. 1664. Erd. főkormszék. 1806: 5350.
NEVELŐS. 1652. Gyfvári kpt. Prot. Gabr. Nagy I. 202.
NEXUL de Gyulafehérvár. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 21.
NEZITTS alias Horváth. 1625. NRA. 1861–20.
NIBLINK. 1624. Szepesi kpt.
NICOLAIDES. 1665. Veszprém megye ltban.
NIKÁPOLYI de Gyulafehérvár alias CSIZMADIA. 1620. Gyfvári kpt. Prot. C. Bojthi. 40.
NIKI de Preluka. 1624. Kmnostori conv. Arm. N. 8.
NIZSNYAI (Nyznay). 1603. Árva megye ltban.
NOVÁK de Bozna. 1578. Váczi kpt. lt. Scrin. A. 30.
NOVÁK de Vajdahunyad. 1615. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 88.
NOVÁKOVICH. 1638. NRA. 1841–78.
NŐTÉCSI de Várad. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 191.
NYÁG. 1652. Gyfvári kpt. Cista. I. Hunyad fasc. I. 21.
NYÁG. 1663. Gyfvári kpt. Cista. II. Albensis fasc. III. 1.
NYÁG de Kersecz. 1663. Gyfvári kpt. Cista. I. Hunyad fasc. I. 21.
NYAKAS. 1639. Szepesi kpt. Proth. 1675. fol. 543.
NYEKE. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 28.
NYERGES. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 22.
NYERGES. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 22.
NYERGES. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 79.
NYERGES. 1649. Erd. főkormszék 1827: 1723.
NYIKÓ de Kis Nyíres. 1689. Kmnostori conv. Arm. B. 46.
NYILAS de Karkó. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 29.
NYILAS de Sarkad. 1621. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 9.
NYILAS de Szalontha. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 59.
NYIacute;RI. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 189.
NYIacute;RESSI. 1590. Erd. főkormszék 1804: 122.
NYIacute;RESI. 1619. Kmnostori conv. Proth. 98, 99.
NYIacute;RESI. 1651. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 571.
NYIacute;RŐ. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 299.
NYIacute;RŐ. 1652. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 25.
NYIacute;RŐ de Mindszent. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
NYIacute;RŐ de Várad. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 309.
NYSO de Várad. 1585. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 325.
NYITRAY. 1674. Erd. főkormszék 1846: 3769.
NYITRAI de Adámos. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 271.
Közli: TAGÁNYI KÁKOLY.
KÖNYVISMERTETÉS.
Magyar Történeti Életrajzok.
A M. T. Akadémia Történelmi Bizottságának segélyezésével kiadja a Magyar Történelmi Társulat. Szerk. Szilágyi Sándor, titkár. Budapest 1884/5. évfolyam, 1–4. füzet. (Az öt füzetből álló évfolyam előfizetési ára a Tört. Társ. tagjainak 5 frt.)
A történelmet népszerűsíteni, az események száraz egymásutánját élénk, érdeket keltő előadással a nagy közönség előtt élvezetes modorban elmondani, régi törekvése úgy az Akadémiának, minta vele sok tekintetben karöltve működő Történelmi Társulatnak. Erre szolgáltak az utóbbi által gyakran kitűzött kisebb pályakérdések, melyek egy-egy történelmi személy vagy korszak jellemzését adták feladatúl; erre szolgál az Akadémia által nagy sikerrel és elismeréssel életbeléptetett könyvkiadó vállalat. Ez főczélja a két tudományos testület által együttesen kiadott Történeti Életrajzoknak is.
Egyes kiadványok, oklevéltárak, mondhatni, évtizedek óta közlik nagy számmal a száraz adatokat, nevezetes férfiak levelezését, emlékiratokat stb. Mindezeknek eredménye azonban a nem-szakközönségre nézve el van veszve, ha azoknak tudományos feldolgozásáról, helyreigazító adatok hozzáférhetéséről intézkedés nem történik. Oly munkák számára, melyek életrajzok alakjában teszik ezt, keletkezett a szóban forgó vállalat, melynek immár negyedik füzete fekszik előttünk.
Folyóiratunknak, mely első sorban a történelem segédtudományainak s kivált a hazai heraldikának és nemzetség-történelemnek művelését tüzte ki czélul, kerete nem engedi, hogy e teljes elismerésre méltó vállalatnak minden oldalát ismertetésünkbe felöleljük. Jelen sorainknak czélja, ismertetni azt azon tudományok szempontjából, melyeknek terjesztésére és fejlesztésére társulatunk alakult.
A Történeti Életrajzoknak eddig megjelent négy füzete három életrajzot tartalmaz, s ezek: 1. Anjou Mária Magyarország királynéja Márki Sándor-tól. 2. Csömöri báró Zay Ferencz Thallóczy Lajos-tól. 3. Széchy Mária Acsády Ignácz-tól (ez utóbbi még nincs befejezve).
Elég legyen a szövegről megjegyeznünk, hogy az mindegyiknél a források és levéltárak teljes ismeretével iratott, oly élvezetes modorban, mely e vállalat elterjedését és közkedveltségét előre is biztosítja. A mi által azonban e füzetek reánk nézve különös érdekkel birnak, azok az illustratiok, a nagyszámú pecsét, czímer stb. rajzok. Ezek teszik igazán közkedveltté, a nagy közönség előtt élvezetessé a vállalatot, a mennyiben ezek első sorban a képzelmet foglalkoztatják; hű rajzok, jól megválasztott illustratiok a legnagyobb mértékben hozzájárulnak a tudomány népszerűsítéséhez.
A czímertannal foglalkozó bő anyagot talál Mária királynő életrajzának illustratióiban; különösen az Anjou-korbeli magyar országos czímert (a pólyás paizs-fél, másik felében arany liliomokkal hintett kék mező) számos változatban megtaláljuk. Az értekezésnek dísz czímlapja a Mária királynő korában 1377-ben Stepht Henrik által festett gyulafehérvári missale czímlapjáról készült, melynek díszes kezdőbetűje az említett czímert magában foglalja; ugyanez látható a királynő számára készült három nyelvű (latin, lengyel, német) zsoltáros könyv egyik díszlapján, melyet a vállalat a St. Floriani zárda könyvtárában őrzött eredetiről színnyomatban közöl. Mint műmelléklet kevésbbé sikerült a brünni 1375-iki szerződésről készült hasonmás. A szöveg ugyan híven van visszaadva, de az oklevélről függő pecsétek – számszerint hét – mind elmosódtak, úgy hogy a pecsétképből semmi sem vehető ki; pedig azok, miként a hasonmáshoz mellékelt leirásból értesülünk, egész épek; s egy-kettő közülök igen érdekes. Tamás esztergomi érsek csúcsos ovális alakú pecsétje góth fülkében álló szentet ábrázol; lenn pedig egy kis fülkében a püspöki pecsétek akkori modora szerint a püspök imádkozó alakját, oldalt pedig a pecsét tulajdonosának családi czímerét, egy jobbra néző hollót látunk. A családi czímer hiányzik Demeter erdélyi püspök pecsétjén, mely góth fülkében az egyház védszentjének sz. Mihálynak képét mutatja. László apuliai (oppelni) herczeg pecsétje czímeres; azon egy domború oldalú háromszögletes paizson jobbranéző álló oroszlán látható. István erdélyi vajdáé gemma, minden körirat nélkül; rajta egy – hihetőleg – Janus-fő. Jakab szepesi comes és országbíró pecsétjén az ismert lóherelevél van, mely fölött közepén ketté metszett csillag. A hátra levő két pecsétnek, Sandivog lengyelországi és Wisemburgi Bartos cujaviai kapitányokénak, mint külföldieknek, ismertetése reánk nem tartozik. Ha az oklevél hasonmása más technikával, például phototypiával készül, e pecsétek képe is jól kivehető.
Ugyancsak e füzetben kapjuk Zsigmond királynak Dürer Albrecht által festett s a nürnbergi városházán őrzött arczképét, sikerült másolatban. E kép reánk nézve igen fontos; mert ebből lehet kimutatni, hogy Miskolcz városának régi pecsétében ábrázolt fej Zsigmondnak képét tünteti föl, miként ezt egyik tagtársunk folyóiratunkban (1885. 8. l.) érdekesen fejtegeti. Ez tehát nemcsak sphragistikailag igen érdekes körülmény, hanem e pecsét egyszersmind a király ikonographiájára nézve is adalékul szolgál.
Czímerek tekintetében nem mellőzhetjük a Mária-Czelli csodatévő képet, melyet Nagy Lajos ajándékozott a híres búcsújáró helynek. Ennek gazdag díszítésekkel megrakott kerete a magyar és Anjou-czímert zománczban többször tartalmazza; egy paizsban jő elő a pólya és liliom, míg a strucz és kettős kereszt külön; úgy szintén érdekes az aacheni kincstárban őrzött két boglár, melyeknek egyike Nagy Lajosnak magyar, másika lengyelországi czímerét ábrázolja. Az előbbi a teljes czímer, paizszsal, sisakkal és sisakdíszszel. A balra dűlt tornapaizs hasítva van, a jobb oldalon az országnak nyolcz pólyás czímere, baloldalt a liliomokkal behintett mező; a paizs fölötti koronás vödör-sisakból az Anjouk sisak-dísze, a patkót rágó strucz emelkedik ki. Igen díszes egy másik szintén Aachenben levő czímer (12. l.), mely azonban a boglárok egyszerű, semmi fölöslegeset nem tartalmazó ábrázolása helyett ornamentikával oly túlzólag van megrakva, hogy ezek mellett a főalak, a czímer, egészen elenyészik.
Mária királynő arany és ezüst pénzei is érdekesek az országos czímer fejlődésére nézve. Az arany pénzek a pólyás és liliomos czímerek ugyanazon compositióját mutatják, a milyennel már találkoztunk; míg másik lapjuk sz. László bárdos alakját tünteti föl. Az ezüst pénzek egyik lapján az országos czímer másik alkotó része, az apostoli kereszt van, mint czímer-jelvény minden paizs nélkül; a hátlapon pedig a királynő nevének kezdő betűje, a koronás M betű látható.
A királynő pecsétjeiből eddig még több nincs kiadva. Iacute;gy második nagy pecsétjét is eddig azon hibásan közöltből ismertük, mely Pray Syntagmájában a XIII. táblán látható. A Tört. Életrajzok is közli szép rajzban e pecsétet, mely a Praynál közzétettnek hiányait egyszerre feltünteti; csakhogy kár, hogy a rajz szépsége mellett a hűség szenvedett; a pecsét igen töredékes, s a hozzá nem értő rajzoló oly merészen s hibásan egészítette ki a hiányokat, hogy sphragistice használhatatlanná tette a rajzot; azért csak helyeselnünk lehet a szerkesztő eljárását, ki a pecsétet a második füzetben újra közzé tette oly csonka alakban, a mint az reánk maradt, megmentve minden önkényes kiegészítéstől. Jobban sikerültek a többi apróbb pecsétek rajzai; ilyenek: Erzsébet anyakirálynő gyűrűs pecsétje, mely az Anjou struczfejjel ékített sisakot ábrázolja minden körirat nélkül; Mária királynő függő titkos pecsétje (eddig kiadatlan), mely kétszer közöltetik, másodszor mint az oklevélre nyomott pecsét.
Ennyi érdekességet talál a heraldikus ez egy életrajzban. Ismertetésünk természetesen igen egyoldalú; csak arra terjeszkedhetünk ki, a mi kiválólag folyóiratunk körébe vág; a szövegre, a nagyszámú illustratiok egyéb nemeire nem; de az is, a mit úgyszólván csak kiragadtunk a vállalatból, mutatja, hogy e tekintetben is méltán gerjeszthet érdeket a közönségben, mely előtt multjának ismerete, melyhez itt minden megerőltetés nélkül, valódi gyönyörködéssel jut, nem lehet közönyös.
A második életrajz, melyet a vállalat közölt, csömöri Zay Ferenczé, ki a XVI. században mint katona, diplomata, űzér, gazda és író tette magát nevezetessé. Alig van eddig munka irodalmunkban, mely a XVI. század viszonyait és beléletét ily találóan jellemezné; de a dolog természetéből kifolyólag a heraldikus és genealogus aránylag nem tanulhat belőle annyit. Az élet- és korrajz írója nem tekinthette feladatának a család multjáról s rokonsági összeköttetéseiről bővebben megemlékezni, bár e tekintetben is sok homályosat világít meg. A család czímerét azonban, mely egész hadi jelenetet mutat föl (a mint egy vitéz egy várat felgyújt), több érdekes emléken mutatja be. Legkiválóbb ezek közt az a faragvány, mely a zay-ugróczi várkastélyba van befalazva, s mely felirata szerint 1589-ből való; ugyanez látható Zay Ferencz ágyúján, s egy 1560. évszámmal ellátott mozsáron is.
A Történeti Életrajzok harmadik füzete megkezdé Széchy Mária életrajzát Acsádi Ignácz szakavatott tollából. Ebben már tág tere nyílt az irónak dolgozatát genealogiai kitérésekkel, rokonsági összeköttetések megvilágosításával kibővíteni.
Az ősi Balog nemből származott Széchy család a XVII. század folyamán vérségi viszonyba lépett az ország legkiválóbb családjaival; ilyenek a Perényiek, Batthyányak, Homonnai Drugethek, Zrínyiek, Bethlenek, Illyésházyak, Dessewffyek, Draskovicsok stb. S a család XVII. századi, Széchy Tamástól leszármazó tagjait s összeköttetéseiket következő, a szerző által összeállított táblázat mutatja:
Székely Tamás † 1618. (1. neje Perényi Borbála, 2. Batthyány Kata, 3. Forgách Margit.); 1-ső nejétől: György † 1625. neje: Homonnai Mária † 1643.; Kata (1. férje: Gyulaffy László, 2. Prépostváry Zs.); János; Péter; Sámuel; György; korán elhaltak Mária † 1679. (1. férje: Bethlen István, 2. Kún István, 3. Wesselényi Ferencz.); 1. férjétől: Krisztina † 1631.; Magdolna † 1620.; Borbála † 1637. (1. férje: Thurzó Ádám, 2. Forgách Ádám.); Kata † 1664. (Férje: Listhius János.); Éva † 1655. (Férje: Illyésházy Gábor.); Kata (1. férje: Batthyány Pál, 2. Csáky László.); 2-ik nejétől: Miklós; Mihály; Tamás; István; 3-ik nejétől: Margit (férje: Dessewffy László.); Dénes (neje: Draskovics Sára.); Magdolna Erzsébet (férje: Zrinyi György.); Fruzsina (férje: Zsibrik I.); Gáspár; György (neje: Keglevich Teréz.); Péter † 1685. (neje: Batthyány Teréz); és két leány. Zrinyi Miklós, a költő † 1664.; Zrinyi Péter † 1671.
E sokoldalú előkelő rokonsági összeköttetés okozta, hogy a buzgó szerkesztőnek alkalma nyílt a munkát e családok czímereivel, melyek mindig a legjobb, leghitelesebb forrásból vétettek, illustrálnia.
A Széchyek ismeretes czímerével, a kétfejű sassal, többször találkozunk. Maga a czímlap Pázmány Péter imádságos könyvének 1665-iki kiadásából van véve, mely Széchy Mária költségén jelent meg; ennek közepén díszlik a családi czímer. Ugyanennek egy másik példánya Homonnai Máriának sírján fennmaradt s a radványi kastélyban őrzött czímerlapról rajzoltatott le.
Homonnai (Drugeth) Máriának sírján levő czímerlapot a vállalat színnyomatban is közli; s e kitünően sikerült mellékletet a szerkesztő szívességéből, mint mutatványt a Történeti Életrajzok illustratióiból, olvasóinknak mi is bemutatjuk.
A HOMONNAY CZIMER
Széchy Györgynének a radványí kastélyban levősíkövéről rajzolta Kimnach László.
Folyóiratunknak már többször volt alkalma a hazánk történetében oly nagy szerepet játszott Homonnai Drugethek czímeréről megemlékeznie, bemutatván egyes fenmaradt emlékeket. Lehoczky Tivadar tagtársunk (Turul II. 81.) az ungvári várkapu mellett kőbe vésett czímert ismertette, mely kő-emlék lévén, a czímer alkatrészeinek színeiről felvilágosítást nem adhatott, s különben is a sisak és ékítménye hiányozván, a teljes czímerről nem nyujt képet. Teljesebb czímer az, melyet Csergheő Géza ismertetett egy XVII. századi czímeres könyvből (III. 42.); ez színezve van, van sisakékítmény, foszladékok. És mégis, noha ez is és az is, a melyet jelenleg mutatunk be, a XVII. századból való, mily különbség a kettőnek nemcsak színezése, hanem ábrázolása között is.
A Homonnai Mária síremlékén levő czímerben azon mező, melyben a hét seregély van, sárga (arany), ott veres; a mezőt két részre osztó csatos öv itt veres, ott zöld arany szegélylyel; a csatok alakja is különböző. A sisakdíszt képező két szárnynak színei a síremléken különbözők fekete és veres, a czímeres-könyvben mindkettő fekete. A jelenleg bemutatott czímerrajzban a fekete szárnyon egy veres sáv van megrakva a paizsban látható három arany csattal: a veres szárnyon pedig sárga (arany) sáv, megrakva négy seregélylyel. A másik czímerben mindkét szárnyon két-két arany sáv van megrakva a seregélyekkel ugyanoly sorrendben, miként azt a paizs mutatja.
Melyik már most a két ábrázolás között a helyesebb, eldönteni igen bajos; de heraldikusra nézve igen érdekes és fontos az ily variánsok ismerése.
A czímer körül látható betűk valószínű megfejtése:
ILLUSTRIS . COMITISSA . DOMINA . DOMINA . MARIA . DRUGETH . DE . HOMONNA . ILLUSTRIS . COMITIS . DOMINI . DOMINI . GEORGII . DE . RIMA . SZECH . SUPREMI . COMITIS . COMITATUUM . GOMÖRIENSIS . ET . ABAUJVARIENSIS . SACRAE . CAESAREAE . REGIAEQUE . MAIESTATIS . CONSILIARII . MARITA stb.
E czímereken kívül még számosat találunk a szöveg felvilágosítására. Iacute;gy Széchy Mária három férjéét, melyek mind eredeti leveleik pecséteiről rajzoltattak le; ezek közül Wesselényi Ferenczé ismét egy variáns a különböző ábrázolású Wesselényi-czímerekhez, melyek közül nehányat folyóiratunk is ismertetett. (Turul. I. 49.)
De nem folytatjuk tovább a vállalat ismertetését, mely dicséretre nem szorul. A ki átlapozza a füzeteket s átnézi a szerkesztő által nagy gonddal összeválogatott illustrátiókat, az meggyőződik azon nagy szolgálatról, melyet a kiadó testületek a Történeti Életrajzok létrehozásával a történettudománynak tettek az által, hogy annak elszórtan napfényre hozott s csak szakemberek előtt ismeretes vívmányait s helyreigazításait az egész művelt közönség közkincsévé tették.
F. L.
J. Siebmacher's grosses und allgemeines Wappenbuch, in einer neuen vollständig geordneten und reich vermehrten Auflage.
Der Adel von Ungarn sammt den Nebenländern der St. Stephans-Krone. Nach Originalquellen bearbeitet von Iván Nagy de F. Győr stb. und Géza Csergheő de N.-Tacskánd stb. Gezeichnet von Víd Irínyi de Iríny. (Lieferung 243 oder Band IV. 15. Heft I.) Nürnberg 1885, 4-r., 24 1. és 18 tábla czímerrajzokkal.
A magyar czímertan terén nagy lépés történt előre. Nagy és nevezetes lépés, a mely korszakot fog alkotni czímertanunk fejlődése történetében. Ha az első nagy lépést Nagy Iván alapvető munkája «Magyarország Családai» megjelenése képezi; a másodikúl a Heraldikai és Genealogiai Társaság megalakulását és folyóiratunk keletkezését tekinthetjük: méltán sorakozik ezekhez harmadikúl a fentjelzett nagy munka megjelenése. Mintegy összegezése lesz ez az eddigi heraldikai kutatások eredményeinek s kiegészítése Nagy Iván alapvető művének.
Régóta érezzük szükségét egy oly vállalatnak, a mely «Magyarország Családai»-t kiegészítné a megjelenése óta napfényre került családtörténeti adatokkal, az újabb kutatások eredményeivel. De ez ismételt kisérletek és meghiúsult tervek után mindeddig pium desiderium maradt.
A mi a magyar irodalom terén eddigelé nem sikerült: ugyanaz (legalább a czímertani részt illetőleg) megvalósúlt német nyelven egy nagy európai czímerkönyv keretében.
Siebmacher «Wappenbuch»-ja a legnagyobb és legrégibb heraldikai munka. A legnagyobb, mert az egész continensre kiterjed; a legrégibb, mert első kiadása még a XVII., a második a XVIII. században jelent meg. – A nürnbergi «Bauer és Raspe» czég az új kiadásba elhatározta a magyar nemességet is felvenni, és felszólították Nagy Ivánt és Cserghő Gézát a magyar rész kidolgozására és összeállítására. A nevezettek készörömest vállalták el a nagy munkát, hazafias kötelességet is vélvén teljesíteni a tudományos czél mellett, midőn a magyar heraldikának a külföld előtt való méltó megismertetése forgott szóban.
A szerkesztők előtt többszörös méltánylandó czél lebegett; midőn e munkára vállalkoztak. A magyar heraldikának óhajtottak szolgálatot tenni e művel; a mely hivatva van a rég óhajtott pótmunkát képezni Nagy Iván «Magyarország Családai»-hoz. A külföld sokszoros panaszát is tárgytalanná óhajtották tenni, mely a magyar heraldikát hozzáférhetlennek tartá, a mennyiben legújabb és legjobb munkáinkat, nyelvünket nem értvén, nem használhatták. Ez ugyan nem a mi hibánk, hogy nyelvünket nem értik; mi sem értjük az övéket, míg meg nem tanuljuk. De viszont el kell ismernünk azt is, hogy nekünk is érdekünkben áll a külföldiek számára is áldozatot hoznunk s nem helyezkednünk a tudomány terén merev kizárólagos álláspontra. Részünkről, ha jobban szeretnénk is egy ily teljes heraldikát magyar nyelven; ha ez idő szerint nem lehet: nyereségnek kell tekintenünk németül is, nemcsak a külföldre való tekintettel, de saját használatunkra is. Hazafias érzés is ösztönözte a szerkesztőket, hogy méltóan képviselve lássák a magyar heraldikát e legnagyobb és világhírű czímerkönyvben. Végűl az is ösztönözte őket, nehogy más talán hivatlan erők alkalmaztassanak a magyar nemesi czímerek összeállítására; a mitől annál is inkább tartani lehetett, mert már 30 év előtt, midőn az új 3-ik kiadás programmja megjelent, a magyar nemesi czímerek közlése fel volt véve a programmba és csak is azért maradt el eddig, mert a kiadók azzal akarták végezni a nagy czímerkönyvet.
Hogy a magyar rész szerkesztése a legjobb kezekbe van letéve, azt el kell ismernünk. Nagy Iván az újabb magyar heraldika megteremtője; Csergeő Géza egyik legrégibb és legszorgalmasabb mívelője a magyar heraldikának, a ki 30 év óta foglalkozik és gyűjti az anyagot bel- és külföldön a magyar heraldikához. A bécsi Heraldikai Társulat alakítása is nagyrészt az ő műve volt, az ő lakásán a magyar gárda épületében tartotta alakuló gyűlését s negyedrészét a tagoknak ő gyűjtötte s a bécsi heraldikai társulatban is kizárólagosan magyar heraldikával foglalkozott; viszont a mi magyar heraldikai társaságunk alakításában is tevékeny részt vett s közel 100 tagot gyűjtött, sőt évekkel ezelőtt még a külföldről agitált egy magyar heraldikai társulat alakítása érdekében. Csergeőt tehát a magyar heraldika terén igazi lelkesedés vezérli, sőt mintegy családi hagyomány az ő ismeretes buzgalma e téren, hisz épen az ő nagyatyja volt az a Csergeő Ferencz, a ki jóval még Nagy Iván előtt egy magyar stemmatografiát írt, a mely «imprimatur»-ral ellátva a Nemz. Muzeumba került épen Csergeő Géza adományából mintegy 12 év előtt.
A munka tehát jó kezekben van s annál inkább méltó várakozással nézhetünk elébe. Nekik is sok nehézséggel kellett ugyan küzdeniök, eltekintve az óriási anyagtól, melynek mindketten úgy szólván egész életüket áldozták. A nehézségekhez hozzájárul az a számtalan szabálytalanság, melyet a magyar heraldika feltűntet s az a részvétlenség, melylyel a magyar nemesség részéről találkoznak. De remélik a szerkesztők s velök együtt mi is, hogy a nehézségeken győzedelmeskedve, lehetőleg minden kihalt és élő magyar nemesi család czímerét megtaláljuk munkájokban. Felvették az indigenákat is s törekedtek kimutatni viszonyukat Magyarországhoz t. i. az okokat és érdemeket, a melyek alapján a magyar indigenatust kapták. Nagy munka, a melyhez az egész Német birodalom, Ausztria, Cseh, Lengyelország, Olasz, Franczia, Spanyol, Angolország s Németalföld tekintetbe volt veendő. A megjelent első füzetben már is találunk 2 osztrák grófi családot, melyeknek czímerei helyreigazíttatnak.
De szóljunk immár magáról a megjelent első füzetről. Ez az A betűvel kezdődő magyar nemes és indigena családok czímereit tartalmazza; 24 lapon van a szöveg, 18 táblán a czímerrajz (12-esével egy lapon.) A mű czímerkönyv és nem egyszersmind genealogia lévén, a szöveg lehetőleg rövidre van szorítva, s tartalmazza a czímer leírását, hogy ki kitől és mikor nyerte a czímert, hol és mikor lett kihirdetve, s a használt források megjelölését. A czímerbővítéseknek vagy új czímeradományozásoknak külön leírás és rajz van szentelve. Iacute;gy találunk, pl. 3 Csíkszentkirályi Andrássy czímert, egyet egy 1706-iki pecsét után, egyet 1766 a Liber Regius nyomán, a harmadikat 1779-ből.
Mint czímerkönyv Siebmacher magyar része egészen önállónak tekinthető, a mennyiben minden magyar nemes család czímerét fel fogja tüntetni A-tól Z-ig kivétel nélkül, mind azokat melyek Nagy Iván «Magyarország családai»-ban megjelentek, mind pedig azokat, melyek Nagy Ivánnál hiányzanak. Tulajdonképen úgy fog viszonylani egyik a másikhoz, hogy behatóbb tanulmányozás szempontjából ép úgy nélkülözhetetlen lesz egyik, mint a másik. Nagy Iván régebbi munkája családtörténeti szempontból lesz nélkülözhetlen, az új Siebmacher pedig czímertanilag pótolja amannak hézagait. Eltekintve a sok ezer itt először publikálandó czímertől, több mint 2000 oly családról lesz említés s czímerközlés az új Siebmacherben, a melyről a «Magyarország családjai»-ban szó sem volt.
Ha összehasonlítjuk a megjelent első füzet A betűvel kezdődő családait és czímereit a «Magyarország családjai»-ban közlöttekkel, a következő arányt találjuk.
«Magyarország családai»-ban van A betűvel kezdődő család 162, czímerleírás összesen 55 (képpel illustrálva 15, kép nélkül 40). Az új Siebmacher I. füzetében 182 A betűvel kezdődő család czímere iratik le 192 képpel. A többlet tehát képben 177, czímerleirásban 137, egészen újonnan említett család 20.
E számokból láthatjuk tehát, mily tekintélyes a haladás s az újabb kutatások eredménye. Megjegyzésreméltó az is, hogy a Magyarország családai-ban elősorolt 162 A betűs családból nem csekély azok száma, melyeknek egyszerűen nevök van feljegyezve, tehát pusztán létezésökről volt eddig tudomásunk, míg ezek ez újabb munkában czímereikkel, czímerleirással történeti és diplomatikai megjegyzéssel és forrásidézettel jelennek meg; szöveg nélkül nagyon kevés van.
A kihalt előbbkelő történeti családok közűl, melyeknek czímere eddig többnyire kiadatlan volt, találjuk az I. füzetben az: Absthemius (Bornemissza), Agócsy, Ajtós, Akai, Alaghy de Bekény, Alapy de Nagy-Kémlék, Alia de Karathna, Alsáni, Alvinczy de Borberek, Amade de Várkony, Ampringen, Ányos de Nagy-Szántó (nem tévesztendő össze Ányos de Faisz et Vámos-sal), Apaffy, Arconat, Ártándy stb. családokat.
A források használatában is elismerést érdemlő lelkiismeretességet tapasztalunk. A hol lehető volt, felkutatva találjuk a czímerek eredetét, hogy ki adományozta, mikor és a család melyik tagjának, s meg van jelölve a forrás, honnan az adatot merítették. Iacute;gy az I. füzetben körülbelől 200 eredeti forrás idézetet találunk (nem számítva ide a Magyarország családai-ból vett adatokat.) Ezek közűl 128 idézet eredeti diplomákra és a királyi könyvekre hivatkozik. Tehát 200 eredeti forrás idézet 203 családra (a mennyiben az I. füzetben a B betűből is közölve van már mintegy 21 család).
A források megválogatásában szigorú kritikával jártak el. A Gothai Almanach, a Brünni zsebkönyvek s Siebmacher régi kiadásainak adatait nem fogadták készpénz gyanánt, de visszatértek a legeredetibb forrásokra, az említett eredeti diplomák és királyi könyvek mellett a bel- és külföldi legjobb heraldikai és genealogiai művekre, köztök olyanokra, melyek eddig teljesen ismeretlenek voltak, s ritka monographiákra, melyek alig nehány példányban maradtak fenn, (főkép az indigenákat illetőleg). Olyan magyar családokra nézve, a kik az Alsó-Ausztriai rendek közé is tartoztak, jó hasznát vették Wissgrill: Niederösterr. Adel cz. munkájának (az L. betű közepéig önállóan, attól Polányi de Visent-ig a bécsi heraldikai társulat kiadásában jelent meg), a mely a legritkább, de a legmegbizhatóbb heraldikai művek egyike.
A mi a czímerrajzokat illeti, a magyar rész szerkesztői ebből is lelkiismereti dolgot csináltak, s a nürnbergi kiadók eddigi szokásával szemben új «modus procedendi»-t honosítottak meg. Régi időtől fogva szokásban volt ott és úgy van még most is, hogy a szerkesztők a czímerek rajzolását egészen a rajzolókra és lithografokra bizzák, a kik a szöveg után magokra hagyva készítik a rajzokat (kivéve tán a legnehezebb és complicáltabb eseteket, a melyeknél a czímerrajzot magok a szerkesztők készítik főbb vonásaiban). – Hogy a magyar rész e tekintetben is kifogástalan legyen, Csergeő Géza magára vállalta a rajzok elkészítését is; a mi tekintve, hogy körülbelől 7000-re fog rúgni számuk, óriási munkának mondható.
Fősúly a munkánál (mint azt a munka jellege is követeli) a czímerekre van fektetve, képben és leirásban. Családtörténeti fejtegetésekbe a szerkesztők (meg lévén szabva a munka kerete) nem bocsátkozhattak; de ott, a hol a család ismertetésére, vagy más hasonnevű családoktól való megkülönböztetésére szükség volt, nem zárkóztak el a jellemző családtörténeti momentumok kiemelésétől.
Az egész munka 20 füzetre van tervezve (megjelenésük időhöz nincs kötve, bár a munka kész), egy füzet ára egyenként 7 márka 50 pfenning; nagyobb tömegre való előfizetésnél jóval jutányosabb (hat márka).
A Siebmacher-féle czímerkönyv a külföldi nagyobb könyvtárakban mindenütt megtalálható; bizony a mi könyvtárainkból sem volna szabad annak hiányoznia. A magyar részt pedig különösen ajánlhatjuk mindenkinek, a ki magyar heraldikával foglalkozik, mint nélkülözhetlen kiegészítő művet «Magyarország családai»-hoz. Viszont a magyar nemesi családok a multak és a családi traditiók iránti kegyeletből is megszerezhetnék, ha nem is az egész magyar részt, legalább az illető füzetet, melyben családjuk czímere tárgyalva van. Ez a legkevesebb, melyet a nagy anyagi áldozattal fentartott vállalattal szemben tehetünk.
Sz. Sz. L.
Genealogisches Taschenbuch der Adeligen Häuser.
Zehnter Jahrgang. Brünn. 1885.
A Diesbach-család czímerének kitünően sikerült rajzával, s a szerkesztőnek Dachsenhausen Sándornak rövid előszavával ellátva, e genealogiai zsebkönyv, a tőle megszokott pontossággal az idén is annak idejében megjelent. Összesen 323 családról tartalmaz adatokat, s ezek közül az osztrák és németországi nemesség köréből 117 családról a most megjelent kötet nyújt legelőször felvilágosítást. Tekintve azon szoros összeköttetést, melyben hazánk nemessége az említett országokéval századok óta állott, azt hiszem, nem lesz fölösleges e folyóirat hasábjain annak ismertetésére és méltatására pár szót szentelni.
Ha végig tekintünk e zsebkönyv-vállalatnak megelőző kötetein s figyelemmel kisérjük azoknak fejlődését eleitől kezdve, örömmel constatálhatjuk, hogy az évről évre egyre tökéletesebb alakban lát napvilágot, s hogy már régóta szilárd gyökeret vert az érdeklődő körökben s így biztos jövőnek néz elébe. E tekintetben kétségtelenűl a szerkesztés vezetőjének szigorú kritikával gyakorolt eljárása hatott leginkább, s a közlött adatoknak megrostálása okozta azt, hogy a vállalat ily hamar jutott közkedveltségre más régibb keletű és szintén szigorú kritikával szerkesztett vállalatokkal szemben is.
A legelső kötetek ellen, melyek Lange von Burgencron szerkesztése mellett jelentek meg, sok kifogást lehet tenni; s ennek tulajdonítandó az, hogy azoknak nem volt nagy keletük. Az első szerkesztőtől Weittenhiller (jelenleg a bécsi heraldikai társaság havi folyóiratának szerkesztője; ő állította össze a salzburgi nemességről szóló részt is a Nürnbergben megjelenő Siebmacher-féle vállalat számára) vette át a vezetést. Ő már megkezdé a családok eredetéről szóló mesés tudósításokat, melyek az első kötetben még nagy mértékben szerepelnek, igazi historiai értékükre leszállítani, s ezzel kapcsolatban sok becsempészett s a sorrendbe rég fölvett családra nézve a kérdést fölvetni, miféle jogczím alapján birják czímeiket s kiváltságos állásukat.
Az ő utódja a szerkesztésben ennek jelenlegi vezetője Dachsenhausen, az ismeretes genealogus s a legkiválóbb czímer-rajzolók egyike, a ki e téren hazája legelső művészeit nemcsak utolérte, hanem túl is szárnyalta, a Weittenhiller által regkezdett irányban vitte tovább a vállalatot, sőt a kritika szabályait talán még szigorúbban is alkalmazta; ő azután végleg megtisztítá az almanachba nem tartozó családoktól az addig vegyes társaságot s halomra döntötte az előbbi kötetekbe esetleg becsúszott s történelmileg nem támogatott hagyományokat és családeredeti meséket. Az a liberalis eljárás, melyet a megelőző kötetek szerkesztői e tekintetben nem helyesen gyakoroltak, ellenkezett a vállalat természetével és czéljával; s ez okozta azt, hogy hosszú időn keresztül a németországiak idegenkedő szemmel tekintettek az új vállalatra, melynek kritikátlansága által a fölvétel tekintetében a kötetek gyakran igen vegyes társaságot fűztek össze.
Jelenleg a helyzet ezen téren is javult, s a mostani szerkesztő aegise alatt megjelent kötetek valóban méltó és egyenrangú folytatásai és kiegészítői a gothai almanachnak, mely jó hírét éppen szigorú eljárása által vetette meg.
A magyarországi és erdélyi nemesség a megelőző kötetekben igen tekintélyes helyet foglalt el; de mióta hazánkban is egyre jobban közeledik kiviteléhez az a törekvés, hogy a magyarországi családok történetét és genealogiai viszonyait külön Nemzetségi Zsebkönyvben óhajtjuk megvilágítani, azóta a brünni almanach nem közöl új adatokat a már-előfordult magyar családokról, sem pedig újakat nem vesz föl ismertetés czéljából; de erdélyi eredetű családok (mintha ezeknek külön nemességük volna) még mindig beküldik a reájok vonatkozó adatokat s ezeket az almanach híven közli. Itt-ott ugyan találkozunk magyar családokkal is, de ezek olyanok, melyek vagy lakóhelyük változtatása vagy házassági összeköttetés vagy hivataluk által ausztriai honosságot nyertek.
Reánk nézve különösen érdekesek azon jelenleg németországi családok, melyek tős gyökeres (s csak ritkán megcsonkított) magyar nevet viselnek s magyarországi származásukat okleveles alapon ki tudják mutatni, úgy szintén ma is viselt czímerük kétségtelenül magyar jelleget mutat föl. Fölösleges megjegyeznem, hogy nem sorolom ezek közé a kis-rhédei Rhédeyek németországi családját, a mint nem soroznám ide a Báthory grófokat, a Simolin bárókat, ha nemzedékrendjöket a kötet tartalmazná. Máskép áll azonban a dolog a jelenleg poroszországi Zerdahelyi, Beőczy, Máday stb. családokkal szemben, kikről e kötetben felvilágosításokat találunk.
A szerkesztő Dachsenhausen szigorúan ellenőriz minden adatot, melyet hozzá beküldenek, s ha csak lehetséges, mielőtt sajtó alá adná valamely család beküldött adatait, összehasonlítja a czímert, a rajzokat a bécsi és berlini nemesi levéltárban (Adels-Archiv) őrzöttekkel, s a hol kétsége merül föl, a családoktól bekéri a nemességöket és leszármazásukat igazoló okleveleket. Csakis ily eljárással lehetett a vállalat teljesen megbizhatóvá s adatai igazakká; értékét emeli még, hogy a czímerek szigorúan a heraldika szabályai szerint vannnak leírva.
CSERGHEŐ GÉZA.
VEGYES.
Palásthi Borsok.
A XII. és XIV. századokból ránk maradt oklevelekben számos törzsökös, ősmagyar és jövevény nemzetségnek akadunk nyomára, melyek azóta részint kihaltak, részint más fölvett családnevek alatt máig is virágoznak. Nem szándékom ezúttal ezekkel bővebben foglalkozni, bár fölötte érdekes tárgyat szolgáltatnak a kutatásra – csupán azon sajátságos tüneményt kivánom itt jelezni, melyre már néhai Horvát István is figyelmeztetett,M. orsz. gyökeres régi nemzetségeiről, 36. l.* hogy t. i. ezen régi és előkelő nemzetségek neveit, mint személyneveket, nem csupán azon nemzetségek sarjai, de igen gyakran azok körén kívül, egészen más nemzetségek, családok tagjai, sőt – hozzá tehetjük – alárendeltebb nemtelen egyének, ú. m. várjobbágyok, pórok, szolgák stb. is viselték, kik egymáshoz semmiféle rokonságban vagy vérségi összeköttetésben nem álltak, kiket tehát csupán névazonosságuknál fogva ugyanegy családhoz avagy nemzetséghez sorolni hiba lenne, minőbe sajnos, olykor régibb genealogusaink közől nehányan estek volt s ezáltal családtanunk mezején nem csekély zavart idéztek elő.
Iacute;gy tévedne az, ki a XIII. és XIV. századbeli oklevelekben említett valamennyi Hunt-ot és Páznán-t a Huntpáznán nemzetséghez akarná sorolni, ha a «de genere Huntpáznán» jelzés avagy egyéb leszármazási bizonyiték az illető oklevelekben nem foglaltatik, mert ezen személynevek is a nevezett korban a divatosak közé tartozván, oklevelek tanúsága szerint, a Huntpáznán nemzetség körén kívül, külömbféle állású egyének által viseltettek, kiknek ama nemzetséghez semmi közük sem volt, mint például a tihanyi apátságnak 1211. évben elősorolt alattvalói közt két Hont nevű egyént találunk,Árpádkori új okmánytár, I. k. III. és 119. ll.* 1220. évben Páznán a Záh nemzetségből.U. o. 166. l.* 1244. évben Hunt a gömöri várjobbágyok közt,Majláth cs. levélt.* 1260. évben Páznán comes a Szolnok nemzetségbőlÁrpádkori új okmánytár, VII. k. 537. 1.* említtetnek, II. Endre királynak egyik, 1212. évben kelt adománylevelében pedig épen Páznán nevű sertéspásztorról van szó.Hazai okmánytár, VI. k. 10. l.*
Hasonló példákat hoz fel néhai Horvát István is, u. m. Aba de genere Opour, Chak de genere Aba, Opour de genere Chak,Idézett helyen.* melyekhez még hozzá adhatjuk a következőket: Turdos de genere Zaah,Árpádkori új okmányt. VI. k. 445 l.* Turda de genere Zaah,U. o.* Zah de genere Vezeken,Turul, I. k. 9. l.* Buken de genere Aba,Századok, 1875. 473. l.* Osl de genere Zah.Árp. új okmányt. VI. k. 445. l.*Ahhoz tehát hogy ily hasonnevű egyének családi együvétartozása megállapíttathassék, szükséges, hogy azoknak, nemzetsége, leszármazása az illető oklevelekben világosan megnevezve, avagy birtokjogi s egyéb nyomós adatok által igazolva legyen.
Ily divatos személynevek egyike vala az árpádi és anjoui korszakokon át, a Bors név is, melyet Bors vezér ideje óta különbféle származású családok tagjai, sőt alárendelt állású személyek is viseltek,Tudós genealogusunk, Nagy Iván, Magyarország családai czímű munkájában, II. k. 194. l., mondja: hogy az Árpádi korszakban feles számmal találunk Bors és hasonló hangzású nevekre a krónikákban és okiratokban, a nélkül, hogy közöttök a vérséges összeköttetést, családi lesarjadzást kimutatni lehetne.* nem mintha ezáltal Bors vezér vagy a Bors nevű család ivadékai gyanánt kivántak volna tekintetni, de mivel ezt, mint divatos melléknevet, tulajdonképeni keresztnevükön kívül, talán egyéni sajátságaiknál u. m. alacsony testalkatuknál és nagy testi erejüknél fogva nyerték, a mint ily egyéni tulajdonokra vagy foglalkozásra, viselt hivatalra stb. emlékeztető melléknevek viselése, mintegy megkülömböztetésül, azon korban szokásban volt, melyek aztán gyakran személy- és sok esetben családnevekké változtak át.L. «A régi magyar személynevekről» szóló értekezésemet.*
Hogy a Bors név különböző eredetű és állású egyének által, úgy személy- mint melléknév gyanánt viseltetett, kitünik a következő példákból: 1156–7. Bors, serviens regis,Monumenta Eccl. Strigon. I. k. 110. 1.* 1242. Bors barsi várjobbágy,Árp. új okmt. VII. k. 129. l.* 1255. Bors, zsellér,Monum. Eccl. Strigon. I. k. 430. 1.* 1355. Miklós «dictus Bors» de Ture, kir. ember,Bottka Okmányt. 41. l.* 1438. László «dictus Bors» de Vnyan,Hazai okmányt. l. 335. 1.* 1412. Miklós «dictus Bors» de Zenthersebeth, szalai alispánU. o. 305. l.* stb.
Nem tűztem ki feladatomul ez alkalommal a «Turul» II. kötetének 146–152. lapjain nagy szorgalommal elősorolt Bors-okat családi hovatartozásukra nézve egyenként vizsgálat alá venni, legyen itt elég megjegyeznem, hogy az azok közt 1229. évből fölemlített Lukács, II. Endre király főpohárnoka, nem volt a Bors családból való, hanem barsmegyei főispán, mivel II. Endre király oklevelében, melyre hivatkozás tétetik, ezen Lukács a többi országnagyok közt így van megnevezve: «Luca magistro Pincernarum et Comite de Bors»,Árpádkori új okmányt. VI. 477. l.* továbbá ugyanott, a 148. lapon, a Bors családbeliek közé sorolt s 1299. évben élt Bors nevű szörcsöki nemesnek nincs ama családhoz való tartozása mi által sem igazolva a névazonosságon kívül, mit ha alapul vennénk, nevezett szörcsöki Borsnak Apor (Opowr) nevű vérrokonát Hazai okmánytár VI. 446, hol ezen szörcsöki nemesek, mint egyik fél, ekként vannak megnevezve: Zodam filium Opowr, Bors et Nicolaum filios Blasy nobiles de Zurchuk».* ép oly joggal lehetne az Apor nemzetséghez számítanunk, mint őt magát a Borsokéhoz. Végre azon Bors (ugyanott a 148. lapon), kinek fia u. m. Bryzou, Péter és Zadur (a negyedik fiúként említett Judica az előtte álló s határnapot jelelő «dominicam» szóhoz tartozik), 1256. évben a hontmegyei Drénó birtok iránt pörlekedének, szinte nem tartozott a Bors családhoz, mert ezen Bors és megnevezett fiai, hiteles oklevelek tanúsága szerintA Palásthy-Nedeczky-család levéltárában.* a hontmegyei Palásthi családból vették eredetüket, mely a Bors családhoz semmi vérrokonságban sem állott s azon időben már számos ágazatra volt szétosztva.
Ezen Palásthy Borsnak családjában megszokottak valának a különös hangzású személynevek. Fiai a közöl, mint láttuk, egyiknek Bryzou, máskép Brézó, Borzó, amásiknak Zádor volt a neve, unokái közt pedig ismét Bors-ot(II) és Ravasz-t találunk, melyek mind nem valának keresztnevek s melléknevekből váltak személynevekké. A Palásthi Borsok, illetőleg ezen II. Bors ága, ennek fiaiban kihalt, minthogy ezek fölötte szomorú sors által sujtva, erőszakos halállal multak ki, miről más alkalommal.
KUBINYI FERENCZ.
Ókori pecséttani adatok.
A pecsét használata oly régi, mint egyáltalában az irott okmányok kora.
Kézzel fogható, hogy az emberek, rövid földi létük gyarlósága miatt, már ős időkben azon voltak, hogy okmányaik megerősítésének czéljából valamely jelt találjanak fel, hogy haláluk után irataik tönkre ne menjenek; e jelt a pecsétben lelték meg.
De minthogy akaratuknak valamely jel rányomása által már életükben nagyobb nyomatékot adtak, magától érthető, hogy az idők folyamában némely okiratok pecsét által eszközölt, hosszabb időre való állandó megerősítésének szükségessége különböző népeknél kisebb-nagyobb mérvben fejlődött ki.
Ó-Chaldaeá-ban (Babylonban) akadunk az első pecséttani adatokra.
A régészek azt hiszik, hogy azon kemény kőből mélyen bevésett jelvényekkel ellátott s pecsét gyanánt használt, babyloni munkára emlékeztető s ősrégi jellegű ékalakú jelekkel ellátott hengerek az első chaldaeai birodalom korszakából valók.
Ker Porter Rikhárd (1780–1842) egy aláirási pecsét birtokába jutott, mely sajnos megint elveszett, de mely még ideje korán lerajzoltatott. Ezen pecsét valószínűleg a legrégibb sphragistikai emlék, mert Urukh (Urcham = napvilág), az első chaldaeai dynastia hetedik uralkodója (uralk. 2093–2070 Kr. e.) pecsétjének tartják. E pecsét által tudjuk, hogy Urukh Ur és Nipur (Ó-Chaldaea fővárosai) királya volt. – A pecsét a királyt oroszlánlábon nyugvó trónuson ülve ábrázolja; ruházata egyszerű, felső teste meztelennek látszik; válláról szalag lóg rézsutosan, mely az egyszerű tarka széllel biró alsó ruhát összetartja; a jobb karon karperecz van. A király előtt egy nő áll (mutatja ezt a ruhából kilátszó női mell) papi ruhában, tiára van a fején; vajjon a királynő-e ez, mert a középső a két papnő által a király elé vezetett női alakot szintén királynőnek lehetne tartani, meghatározni nem lehet. A pecsétben előforduló hold tanusítja, hogy a királyt a hold személyesítése gyanánt istenként tisztelték; ez esetben a közép női alak Ur városát is képviselhetné, mely a király kegyelmébe ajánltatik. – Az összes alakok bal oldalról kezeiket tartják szájuk előtt, hogy a királyt lélekzetükkel ne érintsék.
Ó-Asszyriáról szintén tudjuk, hogy itt a kőfaragás mestersége a tökéletesség nagy fokára emelkedett. Azon hengereken alkalmaztatott ez leginkább, melyeket pecsét gyanánt használtak, s melyekről az által kaptak lenyomatokat, hogy puha tömegen forgatták. Az ábrázolt tárgyak többnyire vallási jelleggel ruházvák fel s rendesen oly szent jelvények vagy isteni képeknek összeköttetései, melyek egy vagy több személy imádási tárgyát képezik.
Ezen hengereken néha még vadászati képek is fordulnak elő.
E pecsétek legtöbbje műérték nélküli apró készítmény; de van elég gondosan készített is, melyeknek finom metszetei s jó rajzai, dimenziójuk kicsinysége mellett a khorsabadi és kujundzsiki nagy basreliefek szépségével is versenyezhetnek.
Egy későbbi krónikás (Anbanus, de Asia lib. 2. cap. 3.) következőleg nyilatkozik az asszyrokról: Minden egyes asszyr pecsétgyűrűt visel s remekül készített jogart, melybe alma, rózsa, liliom vagy valami ezekhez hasonló volt bevésve. A gyűrűt vagy a jogart jelvény nélkül viselni, szégyennek tartották.
A zsidó kútforrásokból tudjuk, hogy Jehudah törzsfőnök – midőn Thamar menyének engedvén, ennek zálogot adott – többi között Thamarnak igérete kezessége gyanánt pecsétjét is adta, s hogy, midőn Thamar később e pecsétet visszaküldé, Jehuda legkevésbbé sem habozott, gyűrűjének átadásánál elvállalt kötelezettségeinek eleget tenni. – Ebből azt látjuk, hogy a gyűrűnek egyszerű átadását egyenlőnek tekintették a pecséttel ellátott okirattal.
A királyok könyvében (I. 21) találjuk: «S a királyné (izraeli Jezabel) leveleket írt férjének Achav nevében, ezeket a király pecsétjével megpecsételte s az ország nagyjaihoz elküldé.» Achav, Izrael királya 853 táján halt meg. Az idegen kézzel írott levelek a királyi pecsét által parancs erejét nyerték.
Krisztus sírja (Máté 27.) lepecsételtetett.
A főalak, melyben a pecsétet a régi izraelitáknál találjuk, a gyűrű.
Pecsétgyűrűnek viselése közdivat volt; a gyűrűben a tulajdonosnak neve s a szentirásból merített mondások voltak bevésve. A gyűrűt nem csak az újjon, hanem szalagon mellükön lecsüngve is viselték.
Egyptomra vonatkozólag a Pentateuch a következőket mondja egyik egyptomi pháraóról: «Lám, megteszlek egész Egyptom főnökévé» s mindjárt ez után áll: «Phárao lehúzta gyűrűjét újjáról s József újjára húzta stb.»
Apepi azon phárao, kinek 61 éves uralkodása alatt Manetho tanúsítása szerint József Egyptomba került s nagyvezér lett; ő a (16.) Hyksosdynastia utolsó tagja (uralk. körülbelül 1700-ig). Vajjon a nagyvezérnek installátiója a királyi pecsétgyűrű átadása által csak a Hyksosdynastia alatt dívott-e, vagy követték-e ezen eljárást még a későbbi honi s idegen egyptomi dynastiák idejében is, ezt meghatározni nem lehet.
A katonai kaszt férfiai oly gyűrűt viseltek, melyben rovar volt bevésve; a főpapok az áldozandó állatokat gyűrűvel szokták megjelölni.
Az e tekintetben létezett méd és perzsa viszonyokhoz az ó héber irodalmi emlékek szintén szolgálnak némi adatokkal.
Dániel könyve (6. 18.) mondja: «S hoztak követ, rátették a verem nyilására s lepecsételtetett a király (méd Darius) által saját pecsétjével. . .» Itt megjegyzendő, hogy az ó héber kútforrásban előforduló méd Dárius másutt nincs megnevezve, s hogy valószínűleg Astyages (Azi Dahaka) méd király fia lehetett, ki atyjának bukása után (559) Kurus, a perzsa győztes kegyelméből az atyai örökségből átvett egyik tartományon mint vazallus uralkodott.
Eszther könyve (cap. 3.) mondja: «A király lehúzá gyűrűjét ujjáról s átadá Hámannak . . . akkor előhivatták a király irnokait s ezek Achasveros király nevében a király satrapáihoz levelet írtak s a király pecsétjével megpecsételték». De midőn később a sors Háman ellen fordult, a király pecsétgyűrűje Háman kezéből máséba jutott, mert a nyolczadik fejezet mondja, hogy a király Hámantól elvett gyűrűjét lehúzván, ezt Mordechai zsidónak adá. Valószínű, hogy az Eszther czímű ó héber regényben előforduló Achasveros király az achaemenida I. Xerxes-nek (perzs. Chsajarsah † 465) felel neg. Habár Achasveros neve s az Eszther czímű könyvben ecsetelt vallási üldözést nemhéber kútforrások nem említik, ezen irodalmi emléknek a sphragistikára való jelentőségét tagadni nem lehet; eléggé kitetszik ebből, hogy a királyi pecsétgyűrűnek átadását az összes ország kormányzójává való kinevezéssel azonosították.
E helyen még a Makkabaeusok könyve is említésre méltó, noha már a görög korszakba esik. E könyv a következőket mondja Antiochos királyról: «S elhivá egyik barátját, Fülöpöt, megtette őt országa főnökévé s átadá neki gyűrűjét.» Itt IV. (vagy epiphanes) Antiochosról († 164) van szó.
Hogy az ó héber kútforrások annyira kiemelik, hogy a nagyvezérjelöltnek a királyi pecsétgyűrű átadatott, arra enged következtetést vonni, hogy ezen eljárás még a héber nemzet politikai önállóságának korszaka alatt is dívó lehetett.
A régi görögök a gyűrűt, tehát a pecsétgyűrűt is többnyire a balkéz negyedik ujján viselték. Az ezen ujjon viselt gyűrűnek Achates volt neve, a mutató ujjon viselté: Koriannos.
Athenben még a legalsóbb fokú rabszolgáknak is meg volt engedve a vasgyűrűk viselése; minden tehetős szabad negyedik ujján rendesen viselte pecsétgyűrűt.
A gyűrűknek Görögországban nagy áruk volt; részint a faragott kövek (Sphragis, Psephos) művészies munkája, részint a gyűrű medenczéje (Sphendone) miatt.
A hellenistikus korszakból tudjuk, hogy nagy Sándor a perzsák leigázója után az Ázsiának szánt irományokat III. Daryavus, az utolsó perzsa király († 330) pecsétjével, az Europának szántakat pedig saját gyűrűjével pecsételte meg.
A Seleukida dynastia alapítójának pecsétgyűrűjében horgony volt bevésve. – Anyja, Laodike, azt állítá, hogy Apollo isten neki fiút igért s hogy gyermekágyi ajándékul a nevezett istentől oly gyűrűt kapott volna, melynek kövébe horgony volt bevésve; Apollo még azt is megparancsolta neki, hogy a gyűrűt születendő fiának adja át. – Másnap reggel valóban horgony képével ellátott gyűrűt találtak ágyában. E horgony a várt fiú, Seleukos, térdén is látható volt, s tőle örökölte állítólag ezen családi jegyet ugyanazon helyen összes ivadéka. Laodike csakugyan átadá e gyűrűt fiának, midőn ez nagy Sándor oldalán a perzsa háborúba vonult s közlé vele eredetét.
II. Pyrrhos († 271), a nagy epirota király gyűrűjének kövében Apollo s a Muzsák képei voltak bevésve.
Tudvalévő dolog, hogy nagy Sándor halálos ágyán pecsétgyűrűjét Perdikkas vezérének adá át. – Sokan azt következtetik ebből, hogy ezen eljárás által az akkori Görögországban a haldokló jogutódját jelölte ki. Pedig a király halála után az ország jövője felett összehívott tanács eljárása nem igazolja ezen feltevést. Mert Perdikkas a tanácskozás kezdetén a haldokló királytól kapott gyűrűt a trónra letévén, azt mondá: «hogy a királyi hatalom pecsétjét a többi ékszerhez azért teszi, hogy a gyülekezet határozzon a felett, kié legyen a hatalom?» Midőn azon kérdést szellőztették, kinek kezére kellene egyelőre az ország ügyeinek vezetését bízni, pellai Artistonos szólalt fel: «hogy a király, midőn halálos ágyán akkor, mikor a legelőkelőbb makedonok körülötte álltak, éppen Perdikkasnak adta át a gyűrűt, ezzel egyenesen az volt szándéka, hogy az ország vezetésével Perdikkast bízza meg.» Csak most, miután Artistonos magyarázata általános visszhangra talált, mondták ki, hogy Perdikkas vegye le a gyűrűt a trónról.
Minthogy ez esetben a haldokló Sándor gyűrűjének átadását korántsem tartották azonosnak a Perdikkasra ruházott hatalommal, s minthogy erre a király eljárását magyarázó értekezlet összehivása vált szükségessé, nem lehet állítanunk, hogy a pecsétnek a halál előtt történt átadása a végrendelkezéssel azonos dolog volt.
A régi Latinok kis ujjokon könnyű anyagból készített, «aestivus»-nak nevezett gyűrűt viseltek.
A Rómaiak kezdetben egyáltalában csak vasgyűrűket viseltek. Még a lovagok s a szenátorok is viselték ezeket a negyedik ujjon. A fényüzés felléptével vasgyűrűket rabszolgák hordtak, az ezüstből valókat a szabadon bocsátottak, míg az előkelők az arany gyűrüket viselték.
Legelőször éltek ezen előjoggal a szenátus által külföldre küldött követek, később a lovagok és a szenátorok is. – Később csak a fejedelem kegyéből volt szabad arany gyűrűket viselni. Lehetett arra katonai érdemek által is engedélyt nyerni, mert vasgyűrűket minden római katona viselhetett, míg aranyból valókat csak a vezérek, a praetorok, a centuriók s olyanok viselhettek, kiket a vezér vagy a praetor ilyen joggal felruházott.
A szabadon bocsátottak ezen jogot csak a patronusuk akarata s beleegyezése mellett nyerhették meg, de még ha aranygyűrűt hordhattak is, ezzel még nem váltak teljesen szabadokká.
Kezdetben a drágakövek helyett a gyűrűkben csak vasba foglalt apró kődarabokat viseltek; később használták a sardonyx nevű tejfehér, vörös, eres karneolt s más drágaköveket, melyeket a legkülönfélébb vésetekkel díszítettek.
Augustus császár hosszú időn át a Sphynx képét használta pecsétül; ezt pedig a Sphynx hallgatagságával indokolta. – De midőn a császárt tréfákkal illették azon talányok miatt, melyekkel néha az ő Sphynxe tele volt s miután az idők folyamában a rágalmazás is következő szavak alakjában: «mirum non videri, si renata Sphynx non adferret aenygmata» fellépett, elhagyta a császár e jelvényt, s előbb nagy Sándor, később, midőn uralma elég szilárd alapon nyugodott, saját képével élt. Ezt tették Tiberius, Caligula, I. Claudius, Domitián s más császárok is.
Nagyban s egészben mindenkinek szabadságában állt tetszése szerint valamely jelvényt magának választani, hogy akaratját nyilvánítsa; e signum vagy az illető személy nevével vagy ennek tulajdonát képező valamely tárgygyal volt rokonságban.
Sulla gyűrűje Jugurtha, a numidák királyának képével volt diszítve. Egyik szenátornak a Noniusok családjából oly gyűrűje volt, melynek kövét 20.000 sesterciára becsülték, s a mely miatt tulajdonosát Antonius száműzte. Augustuson kívül még számos más is használta nagy Sándor képét a kövekben, mert a skulpturáknak saját családjuk és saját nevükre vonatkozólag kedvező jelentőséget szoktak tulajdonítani.
Claudius császár idejében nem használtak drágaköveket pecsételésre, mi által azok könynyen megsérülhettek; hanem aranynyal pecsételtek.
Az imperatorok s az ország előkelői a pecsétgyűrűvel nem csak irományaikat szokták megpecsételni, hanem azon szekrényeket is, melyekben pénzüket, drágaköveiket s más értékes tárgyaikat őrizték. Volt tehát többféle ilyen gyűrű. Voltak pecsétgyűrűk levelekre s nyilvános okiratokra, melyeket azon egyénekre bíztak, kik az iromány ok kezelésével foglalkoztak; voltak aztán olyanok, melyekkel a titkos okiratokat, szekrényeket, pénzládákat s a legdrágább ékszereket rejtő bútorokat s edényeket pecsételték meg s melyeket vagy a tulajdonosok viseltek vagy pedig leghűségesebb embereikre bíztak.
Cicero arra int, hogy a pecsétgyűrű annyira becsültessék, mint maga a személy («sit annulus tuus non ut vas aliquod, sed tamquam ipse» etc.).
Midőn M. Claudius Marcellus és T. Quintius Crispinus konzulok 208-ban Hanniballal szerencsétlenűl háborúskodtak, Crispinus Marcellus halála után ellenségének cselétől félt, ki nemcsak Marcellus hullájának, hanem pecsétgyűrűjének is birtokába jutott. Azért követeket menesztett a szomszéd tartományokba azon figyelmeztetéssel, hogy a Marcellus pecsétjével netalán hamisan megjelölt irományoknak hitelt ne adjanak.
A rómaiaknál szintén akadunk számos esetre, hogy pecsétgyűrűnek a halál előtt történt átadását az örökös designatiójával azonosították. Tiberius császárról mondják, hogy halála előtt egy megbizottját kereste, kinek pecsétgyűrűjét átadhassa, s hogy senkit sem látván, kinek hűségében megbízhatott volna, ujjára húzta s így sokáig csendesen feküdt.
Gyászban és temetkezéseknél az arany gyűrűket (tehát a pecsétgyűrűket is) letették és helyettük vasgyűrűket viseltek. Ugyanezt tették oly szomorú események alkalmából is, melyek az egész köztársaságot érintették.
Haldoklóknak és nehéz betegségben sinlődőknek ujjáról a gyűrűket lehúzták. Helylyel-közzel történhetett ez babonaságból is; így mondják, hogy azon körülmény, mikor Hádrián császár ujjáról a gyűrű magától leesett, egyike volt a császár haláljeleinek. Ennek főoka abban rejlett, hogy a gyűrűk a hullamosók kezébe ne jussanak, mert gyakran tudósítanak bennünket arról is, hogy a hullamosók a gyűrűket eltulajdonították.
A Chattok csak legvitézebb harczosaiknak engedték meg a finom gyűrűket. Gyávák csak akkor nyerhették meg e jogot, ha az ellenséget megölték.
A byzanczi korszakban elég gyakran akadunk a pecsétre s a pecsétjogra.
Zonaras mondja: hogy Theophilos, Manuel szökése miatt megneheztelvén s őt vissza akarván hívni, levelet intézett Manuelhez, melyben esküvel kötelezte magát, hogy megbocsát neki s hogy e levelét arany pecséttel pecsételte meg.
Kedrenos említi: «a császár elfogadta e föltételt s arany bullával megerősítette».
Niketas mondja, hogy egy magasrangú udvari tisztviselő azon czélból, hogy Manuelt még a polgárok is császár gyanánt üdvözöljék, a papságnak egy vörös és arany pecséttel ellátott levelet adott át.
Phranzes (szül. 1401; megirta a Palaeologok történetét 1259–1477.) mondja, hogy a császár sajátkezűleg három keresztet egy oklevélre czinóberrel rányomott s az arany bullát a követ kezébe tette.
A Logotheták (= kanczellárok) kezelték az arany bullák kiállítását. Skylitzes János (byz. történész a 11-ik században) mondja: «a logotheta rendelkezik a mandatumokról s az arany bullákról, melyeket a császár a királyoknak, a szultánoknak s a toparkháknak küld.»
A gallusok és britanniaiak a gyűrűt a közép ujjon viselték.
Záradékúl még annak okáról akarok valamit elmondani, melynél fogva a régiek a gyűrűket többnyire a balkéz negyedik ujján szokták viselni.
Macrobius ezt azzal indokolja, hogy a balkéz ezen helyén a gyűrű legkevésbbé van kitéve a külső erőszakos behatásoknak. – Az egyptomiaknál ezen ujjat majdnem szentnek tartották s illatos kenőcsökkel kenték be, mert összehúzva a «hatos» számot, (szerintük a legtökéletesebbet) ábrázolja. – Appianus szerint ezt azért tették a régiek, mert ezen ujjban oly véredény van, mely egész a szívig elhat.
A legvalószínűbb ok pedig csak az lehetett, hogy a jobb kéz egyáltalában nagyobb mérvben van igénybe véve; a gyakran igen súlyos és nehéz gyűrű pedig annak szabad mozgását gátolná.
Dr. WERTNER MÓR.
TÁRCZA.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság
f. évi ápril hava 30-án Nagy Imre elnöklete alatt tartott ülésében egy dolgozat olvastatott föl, Br. Nyáry Alberté «A pecsétek mint a heraldika kútfői» czímmel, melyet a szerző távollétében a titkár olvasott föl. A tetszéssel fogadott felolvasás után a folyó ügyek következtek.
Titkár mindenek előtt bejelenti a társulat egyik legbuzgóbb választmányi tagjának Dr. Szalay Józsefnek f. évi márcz. 15-én bekövetkezett halálát. A választmány a veszteség felett érzett részvétét jegyzőkönyvileg fejezi ki.
Ezután bemutattatnak a választmányi tagságra két-két választmányi tag aláirásával beérkezett ajánlatok; ezek szerint választmányi tagoknak ajánltatnak: Gr. ANDRÁSSY MANÓ, Gr. APPONYI SÁNDOR, Gr. BATTHYÁNY GÉZA, Dr. FRAKNÓI VILMOS, GÉRESI KÁLMÁN, Dr. KÁROLYI ÁRPÁD, Gr. LÁZÁR MIKLÓS, Br. MEDNYÁNSZKY DÉNES, PESTY FRIGYES, Br. PRÓNAY DEZSŐ, SZÉLL FARKAS, Dr. SZENDREI JÁNOS, Gr. SZTÁRAY ANTAL, THALY KÁLMÁN és ZSILINSZKY MIHÁLY társulati tagok. Az ezután következett titkos szavazás által az ajánlottak a társaság igazgató-választmányi tagjaivá mind megválasztattak, s e szerint jelenleg a választmány tagjainak száma: 54.
Csontosi János vál. tag, mint a pénztár megvizsgálására kiküldött bizottság előadója, felolvassa a vizsgálatról szóló jelentést, mely következőképen szól:
«Tisztelt Választmány!
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1885 január hó 29-én tartott választmányi ülése által alúlirottak az 1884. évi pénztári kezelés megvizsgálására és a pénztári állás kimutatására kiküldetvén, feladatunkat f. évi február hó 11-én teljesítettük, s a társulati pénztári könyvek minden egyes tételét átvizsgálván, az utalványokkal s egyéb mellékletekkel összehasonlítottuk.
A számadásokat hibátlanoknak, a kiadásokat az utalványokkal összhangzóknak s egyátaljában a pénztári kezelést szabatosnak találtuk.
A pénztári állapot 1884. decz. 31-én:
4731 frt 95 kr. bevételt
3654 frt 94 kr. kiadást, és így
1076 frt 99 kr. pénztári maradványt mutatott.
Ha ehhez hozzáteszszük, hogy a társulat 5%-ot jövedelmező papirjáradék kölcsön-kötvényekben 2500 frtot tőkésített, s hogy az aláirt, de be nem fizetett alapítványi összegek, melyeknek kamatjai pontosan fizettetnek, 5400 forintra rúgnak, a társaság actualis vagyonát 1884 decz. 31-én 8976 frt 99 krajczárra tehetjük.
Megjegyezzük még, hogy a t. választmány által az előzetesen és feltételesen jóváhagyott tervezet alapján a tiszta évi maradvány hovaforditásáról intézkedésre felhatalmaztatván, az 1076 frt 99 krnyi maradványból 400 frt az alaptőke nagyobbítására fordíttatott, 400 frt a Nemzetségi Zsebkönyv költségeire a takarékpénztárban elhelyezett 200 frthoz csatoltatott, a többi pedig a folyó év számlájára vitetett át.
Mindezeknél fogva indítványozzuk, hogy a mélyen tisztelt elnökség Czanyuga József pénztárnok úr részére a szokásos évi fölmentést kiszolgáltatni méltóztassék.
Kelt Budapesten, 1885. évi február 21-én.
Kővári László vál. tag, Szinnyei József vál. tag, mint a pénztárvizsgáló biz. tagja. mint a pénztárvizsgáló biz. tagja.
Csontosi János vál. tag, mint a pénztári bizottság előadója.»
A választmány e jelentést tudomásul vevén, a pénztárnoknak a felmentést megadja; s egyszersmind Nagy Imre másodelnök indítványára a pénztárvizsgáló bizottság tagjainak fáradságos munkájokért s a pénztárnoknak a pontos kezelésért köszönetet szavaz.
Ezek után titkár bejelenti a következő tagajánlásokat:
Alapító tagúl (200 frttal): Simonyi és varsányi Simonyi Kálm. Domonyban (aj. Szent-Ivány Zoltán). Pártolói tagokúl: (évi 10 frttal) vállaji Sipos Béla Debreczenben és Szlávy Olivér Budapesten (aj. b. Radvánszky Béla). Évdijas tagokúl (évi 5 frttal): Eözbéghi Nagy István földbirtokos P. Varjason (ajánlja dr. Wertner Mór); Spilenberg József ügyvéd Gálszécsen, Kazinczy Gábor kir. alügyész S.-A.-Újhelyen (aj. Kecskés Dezső); Hencz Ödön Gerézden (ajánlja b. Radvánszky Béla); Makay Dezső törv. biró Nagy-Kanizsán (aj. Szilágyi Sándor); Latinovics Albin cs. kir. kamarás Dukán, dr. Miskolczy Imre Budapesten (aj. Nagy Imre); Dudás Gyula Zentán, Venter Gerő ügyvéd Szegeden, dr. Fraknói Vilmos nagyváradi kanonok Budapesten (aj. a titkár); Bogyay Ödön kir. ügyész Nagy Kanizsán (aj. Makay Dezső). Az ajánlottak a társaság tagjaivá megválasztattak.
A titkár bemutatja a pénztárnoknak f évi jan. 1-től ápril hó 30-áig terjedő kimutatását, mely a következő adatokat tartalmazza:
|
Bevétel. |
|
|
Pénztármaradvány 1884-ről Alapítványi kamatok Pártoló tagdíjak Évdíjak A Turul 1. füzetének eladása |
1076 frt 99 kr. 25 frt – kr. 259 frt – kr. 250 frt – kr. 1 frt – kr. |
|
Összes bevétel |
1611 frt 99 kr. |
|
A Nemzetségi Zsebkönyv költségeire takarékpénztárba téve Tőkésítés Színnyomatok, metszetek Irói tiszteletdíjak Tisztviselők, irodai, postai stb. kiadások |
400 frt 381 frt 253 frt 135 frt 230 frt |
– kr. 58 kr. – kr. 50 kr. 76 kr. |
|
Összes kiadás |
1400 frt |
84 kr. |
|
Készpénz maradvány |
211 frt |
15 kr. |
|
Vagyon |
||
|
Értékpapirok 25 aláirt alapító-levélben |
2900 frt 5400 frt |
– kr. – kr. |
|
Összesen |
8300 frt |
– kr. |
A pénztári kimutatás tudomásúl vétetik.
Az ezután következett rövid zárt ülésben határozattá lett, hogy a folyó évi nagygyülés napja és tárgyai felöl a titkár az ezévi őszi választmányi ülés elé javaslatot terjeszszen.
Ezzel az ülés véget ért.
Dr. SZALAY JÓZSEF.
|
Dr. SZALAY JÓZSEF. |
Nagy reményekre jogosító tehetséget, magasztos czélokra törekvő életet, a történettudomány örök igazságáért hevülő lelket veszítettünk el ez év márczius havának 15-én. Az alig huszonnyolcz évet élt fiatal tudós fölött bezárultak a hantok, melyek a legnemesebb törekvéseket, a legönzetlenebb jellemet ölelték magukba. Ha elhunytát az egész történet-tudomány gyászolja, kétszeresen van oka társulatunknak a gyászra. Részt vett azon tárgyalásokban, értekezletekben, melyek a Heraldikai és Genealogiai Társaság megalakultát megelőzték; át volt hatva egészen azon meggyőződéstől, hogy a történelem segédtudományainak, a czímer-, nemzedék-, pecséttannak általánosabb és sikeres művelését csak társulás útján érhetjük el; megalakulván a czélul ezt kitűző társulat, ennek tagjai siettek Szalay Józsefet az igazgató-választmány sorába iktatni. Akkor még nem hittük, hogy ő lesz az első, kit gyászolnunk kell, s a kit oly nehéz lesz nélkülöznünk. Szalay komolyan fogta föl választmányi tagságának kötelességeit; a kezdő társulatot tanácsával, folyóiratát alapos dolgozataival támogatta. A «Magyar Levéltárszöktetés» czímű irányzatos czikke általános tetszésben részesült; a Turulból átvette egész terjedelmében az Ungarische Revue is. Iacute;rt könyvismertetéseket, apróságokat is (Keveházi név alatt). Társulatunknak rövid fennállása óta alig volt buzgóbb tagja nálánál. Irodalmi munkásságának túlnyomó része természetesen a magyar történelem teréé volt. Nem sorolhatjuk föl művei és nagyobb czikkei valamennyijét; a tíz évet megközelítő irodalmi pályája alatt annyit teremtett, a mennyivel hosszabb idő óta működő írók sem dicsekedhetnek. «Városaink a XIII. században» czímű első önálló munkájával egyszerre megnyerte a közelismerést; szigorú lelkiismeretességének, alaposságának és kritikai feldolgozásának köszönheté ezt. Megírta négy kötetben a Magyar Nemzet Történetét is népszerű modorban, de a legújabb eredmények felhasználásával; mily sikerült munka ez, mutatja, hogy az Akadémia alig egy éve a Szilágyi-díjjal jutalmazá. Régi óhajtását, hogy a magyar városi szervezet történetét, melyhez előbb idézett munkáját előtanulmányúl tekinté, megírja, már nem valósíthatá; pedig évek óta búvárolta a hazai és külföldi levéltárakat nagy szorgalommal; s e tárgyra vonatkozólag kétségtelenűl nagy becsű jegyzetek maradtak hagyatékában. Annyi nemes törekvésnek egyszerre véget vetett a sokáig lappangó kór, mely a gyönge testet áldozatúl követelte. A jó írónak s a jó barátnak emlékét elfelejthetetlenné teszik munkái s az a viszony, mely őt társaihoz fűzte. Családjának fájdalmát enyhítse a közrészvét, mely a legszebb reményeket keltő s úgyszólván a munka kezdetén elragadott pályatársat sírjába kiséré.
A Welfek koráról.
Vilmos, braunschweigi herczegnek tavaly bekövetkezett halála alkalmat nyujtott a napi sajtónak hangsúlyozni, hogy a herczeggel a legöregebb európai dynastia egyik uralkodó tagja megint sírba szállt; még Pierer Lexikonja (4. kiadás) is állítja, hogy egyik európai dynastiának sincsen oly magas őstáblája mint a Welfeknek stb.
Ezen az úgynevezett welfi ház legmagasabb koráról való állítás helyes volna, ha e ház kora első, történetileg elismert ősatyjától kezdve, szakadatlan férfiágban mai napig ki volna mutatható; – jelen sorokban be akarom bizonyítani, hogy ezen kimutatás szigorú genealogiai elvekkel nem egyezik meg.
A történelemben valamikor annyira szerepelt Welfek háza tulajdonképen öregebb s ifjabb ágra oszlik fel. – Az öregebb – igaz – igen tisztességes kort mutat ki, a mennyiben első történetileg elismert őse, kitől a család szakadatlan férfi-ágban származik (noha II. Rudolf grófnak I. Rudolftól való leszármazása nem eléggé hiteles), 824 táján halt meg. Ennek legrégibb állítólagos őse, argengaui Warin gróf, 764-ben fordul elő. Eképen az öregebb Welfek házának kora ugyan tisztességes, de még sem oly magas, mint pl. a Karolingok első történeti őseé.
Ezen öregebb welfi ház III. (genealogice IV.) Welf gróf személyében 1055-ben férfiágban kihalván, birtokai, jogai stb. Este-i Welfre, az öregebb Welfek utolsó tagja nővérének s II. Azzo, Este-i őrgrófnak fiára szálltak át.
Miután ezen Este-i Welf a még manap virágzó úgynevezett welfi dynastiának ősatyja lett, ennélfogva a mai welfi dynastia korának megbirálása alkalmával szükséges azon kérdést tárgyalni, vajjon mily korba nyul fel az Este ház?
Muratori visszavezeti e ház törzsfáját egészen Adalbertig, kiről már 880-ban tesznek említést. Az öreg Hübner szükségesnek találja e család leszármazását két táblán letárgyalni, melynek egyikét a régibb, másikát az újabb genealogusok szerint állította össze.
A nélkül hogy itt a «régibb genealogisták» meséit figyelembe vennők, kiemeljük, hogy Hübner az «újabb» kutatások alapján Azzo-t, a fennebbi Este-i Welf atyját, e háznak ősatyjáúl ismerte el.
A mai kutatás más eredményre jutott. Muratorit nem éri ugyan el, de Hübnert túlszárnyalja, minthogy Azzojának dédősét, t. i. a 964-ben elhalálozott I. Azzo őrgrófot ismeri, kitől a család következőleg származtatja le magát:
I. Azzo † 964.; Albert † 995.; Hugo † 1014.; II. Azzo † 1097.; Ligúri őrgróf, feleségei: 1. Welfi Kunigund † 1055. előtt; 2. Maine-i Gersende (vagy Irmgard); 3.? Matild; 1. I. (IV. V.) Welf † 1101. a welfi birtokok örököse 1055-ben, bajor herczeg 1070-ben, az ifjabb Welfek ősatyja.; 2. Fulko örökli 1097-ben az Este-ház birtokait Olaszországban, a ferrárai s modénai herczegek ősatyja.
Ha az eddig felsoroltakat összegezzük, következő eredményre kell jutnunk:
Az ifjabb welfi ház korának megbirálásánál nem szabad annak az öregebb Welfektől női ágon való leszármazását tekintetbe venni, mert ily módon számtalan családra akadhatunk, mely pl. a Karolingoktól női ágon való leszármazás által még magasabb kort mutathat fel mint a Welfek.
Ha pedig az egyedül helyes mértéket, t. i. az Este-ház korát veszszük tekintetbe, akkor a 880 és 964 évszámok e ház történetileg elismert korának határkövei gyanánt merülnek fel, s minthogy vitéz Róbert, a Capetingok s a Bourbonok hitelesen elismert őse már 861-ben neustriai herczeg volt s 866-ban a normannok ellen elesett, ennélfogva a Bourbonok családja öregebb mint az ifjabb Welfek háza.
Dr. WERTNER MÓR.
SZAKIRODALOM.
A Pálffy-család oklevéltára.
A készülőben levő Kállay-oklevéltár, melyet Kállay Béni közös pénzügyminiszter nagy áldozatkészséggel ad ki, még meg sem jelent, máris egy új családi oklevéltár készülése hírét közölhetjük olvasóinkkal. Miként a Századok-ban olvassuk, a Pálffy-család herczegi és grófi ága elhatározta, hogy családi levéltáraik történelmi vonatkozású okleveleit a tudomány használatára közzé tétetik. Tekintve azon kiváló szerepet, melyet a család hazánk történetében sokszor vitt, kiváló eredményeket várunk a publicatiotól. A kiadás pontosságáról s a kiválasztandó anyag érdekességéről kezeskedik az, hogy a szerkesztés vezetésére a családnak sikerült Nagy Imrét, az oklevélkiadások mesterét, megnyernie.
Magyar Történelmi Congressus.
F. év julius elején az országos kiállítás alkalmából hazai történetkedvelőink congressusra gyűlnek össze, mely igen érdekes, s a történet-tudomány czéljára és feladatára nézve nagyfontosságú kérdések fölött van hivatva véleményt mondani s ezzel kétségtelenűl irodalmilag is folytatandó tudományos vitatkozást provokálni. Társulatunkat kiválólag az I. szakosztálynak második csoportja elé kitűzött kérdések és feladatok érdeklik, melyek a következők:
Történelmi segédtudományok.
Előadó ismerteti az oklevél-, pecsét-, czímer-, fölirat-, éremtan és genealogia terén hazánkban eddig kivívott eredményeket, s ehhez képest, beható indokolás kiséretében, a következő kérdésekkel fog foglalkozni: Állittassék-e föl egy palaeographiai iskola? mi módon adassanak ki fac-similék és pecséteink rendszeresen? készíttessék-e repertorium az összes czímereket tartalmazó s nemesi oklevelekről? gyűjtessenek-e össze hazai fölirataink? s végűl a «Corpus Nummorum Hungariae»-val párhuzamban létesíttessék-e egy külön codex, melyben az egyes korszakok értékeire és áraira vonatkozó adatok publicáltatnak?
E csoport előadója Fejérpataky László. A vitatkozásoknak, melyek nyomtatásban is meg fognak jelenni, eredményét közölni fogjuk olvasóinkkal.
A legrégibb magyar czímer.
E czím alatt az Arch. Értesítő legutolsó (juniusi) füzete Dr. Marczali Henrik tollából egy rövidke közleményt hozott, melyet írója azért tett közzé, hogy egy külföldi, de teljesen megbízható forrás alapján «egészen eldöntsön» egy vitás kérdést. Lássuk tehát, miben áll az eldöntendő dolog.
Arról van szó, hogy a magyar czímer pólyái az Árpádok vagy Anjouk révén kerültek-e az ország czímerébe. Ez utóbbi nézetnek Horvát István és Podhraczky voltak hirdetői. Jelenleg a szakember nem ugyan Ivánfi munkája alapján, ki az emlékeket nem ismerte eléggé, hanem ép ez emlékek tanúságából egészen tisztában van a dologgal. Podhraczky az Imre és II. Endre arany-bulláin látható pólyás czímert azért nem tartja a mai állam-czímerrel azonosnak, mert – szerinte – a magyar czímerben látható pólyák közűl az ezüstösek folyókat jeleznek, folyóban pedig nem lehet oroszlánokat ábrázolni, mint ezeket az említett aranybullákon látjuk. Podhraczky nem sejtvén semmit a heraldikához, nem volt tisztában a heraldikai pólyák természetével; a pólya eredetileg nem jelentett folyót, csak későbbi czímermagyarázók, kik okkal-oknélkül mindennek jelentését keresték, tulajdonítottak neki ily magyarázatot; a pólya egyszerűen a paizsnak vízszintes irányban-részekre osztása oly módon, hogy egy fém (arany vagy ezüst) és egy szín váltogatják egymást. Ha a magyar czímerről beszélünk, nem azt mondjuk róla, hogy van benne «négy fehér és négy vörös szalag»; ez nem heraldikus kifejezés. Hanem: nyolcz vörös-ezüst (vagy ha tetszik: ezüst-vörös) pólya. Ily pólyákon tehát oroszlánok helyet foglalhattak s nem kellett attól félni, a mitől Podhraczky, hogy azok a folyót jelentő pólyába bele fulladhatnak. Imre és II. Endre királyok bulláin ábrázolt pólyák ugyanazok, a milyeneket az Anjouk alatt látunk, csakhogy itt kétségtelenűl az Árpádokra vonatkozó oroszlán elmarad s helyébe lép más fajta czímer-compositiókban az Anjouk lilioma. Ezt tudja minden heraldikus s kevésbbé szakember is.
Marczali a Podhraczky által hirdetett vélemény megdöntésére (melyet különben mai nap már senki sem vall magáénak) Villani János firenzei történet-író szavait hozza föl, ki Martell Károly magyar trónkövetelőnek 1295-iki firenzei bevonulását írván le, előadja, hogy Károlyt kétszáz aranysarkantyús lovag kisérte, kiknek czímerében arany liliom volt, «melyet a vörös és ezüstszín szegély, azaz Magyarország czímere vett körül». Ez alatt nem érthetünk oly szegélyt, minővel például a heraldika hanyatlása korában a paizsok környezve vannak (arany szegély), az is képzelhetlen, hogy egy ország czímerét a trón-praetendens pusztán családi czímere szegélyezésére használta volna. Itt csak a magyar pólyás czímer-paizsra gondolhatunk, melynek közepén az Anjouk liliomos paizsa volt ábrázolva mint szívpaizs (parmula). A Villani által éppen nem heraldice leírt czímert, a heraldikus csak így képzelheti.
A Villani által leírt czímer nem azért fontos, mert pólyásnak mondja Magyarország czímerét; az említett arany-bullák rég megtanítottak arra, hogy a czímer csaknem száz évvel a Villani által leírt esemény előtt is ilyen volt; fontossága abban áll, hogy ez a legelső forrás, mely megnevezi a czímer szineit. Ha hihetünk a krónikásnak, ki akár szemlátomás, akár hallomás után írta is azt le, tévedésbe könnyen eshetett: a színek sorrendje vörös-ezüst volt. Ugyane sorrend mellett fogott pártot társulatunk is a miniszterelnökséghez az állam-czímer törvénybe iktatása felől benyujtott véleményében; bár folyóiratunk utolsó füzetében egy dolgozat az ezüst-vörös sorrendet ajánlja, Villani tudósítása érdekes adalék e még be nem fejezett vitához.
Dr. Wertner Mór dolgozatai.
Társulatunk buzgó tagjának a bécsi «Adler» mult évi folyamában kiadott kisebb dolgozatai külön is megjelentek. Ezek közt van több, mely minket közelebbről érdekel. Ilyen a «Genealogie und Geschichte» czímű, mely először «Genealogia és történelem» czímmel folyóiratunk tavalyi első füzetében jelent meg. A «Historisch-genealogische Irrthümer» czímű érdekes dolgozat sorra veszi a franczia, angol, lengyel, cseh, spanyol, svéd, dán, portugal, bizanczi és makedoniai történelemben előforduló genealogiai tévedéseket, melyek a történetírásba becsúsztak. Nem felejtkezik meg hazánkról sem, felemlíti a különösen külföldi íróknál gyakran előforduló incorrectségeket a Gejza, László és Ferdinand nevű királyaink sorrendjében. Ezek néha három Gejzát ismernek, sz. István atyját téve elsőnek; hét Lászlót, a László és Ulászló neveket egynek véve; s végűl felemlíti, hogy a Ferdinandok sorrendjében V. Ferdinandot voltaképen negyediknek kellene nevezni, mert a negyedik soha tényleg nem uralkodott. A magyar közjog szempontjából azonban helyes az elnevezés, mert IV. Ferdinand meg lévén koronázva, magyar királynak tekintendő. A dolgozatok közt legérdekesebb az «Anjou» czímű, melyben a magyar történelemben is felejthetlen emlékű uralkodó ház genealogiáját az összes ágazatokkal együtt, visszamenve a IX. században élt Tertull első anjoui grófig, összeállítá. A szerző e dolgozatokat társulatunk könyvtára számára is megküldötte.
Magyar nemesi családok 1500-ig.
Makay Dezső tagtársunk (kir. törvényszéki bíró Nagy-Kanizsán) egy családtani munkát szándékozik írni, mely magában foglalná mindazon nemesi családokat, melyek a XV. század vége előtt nyerték nemességöket s jelenleg is virágoznak. E tárgyra vonatkozólag a következő sorok közzétételére kért föl:
Nyilt kérelem Magyarország nemesi családaihoz.
Ma napság, – midőn a napirenden lévő társadalmi és osztályharczok feletti discussio éles hullámai, úgy a mindennapi társas beszélgetések, valamint hirlapi czikkek s röpiratok alakjában fel-felvetik a csak igen kevesek által behatóan ismert s azért vajmi különbözően is tárgyalt s méltatott thémát: a magyar gentry életképessége felől; midőn a törvényhozás termében is merülnek fel hangok, melyek nyilván arra vallanak, hogy a jelenleg is virágzó számos régi nemesi családok ősrégi nemessége felől az eszmék igen kevéssé vannak tisztázva, – szükségét éreztem annak, hogy egy lehetőség szerint megbizható stemmatographiai munkálatban a honfoglalástól kezdve egész a XV-ik század végeig már magyar nemesi rangon álló régi családok közül a még jelenleg is élő és virágzó régi magyar nemesi családokat egybeállítsam, s munkálatomat, melyen már két év óta fáradozom, annak idején közrebocsássam. Egész tisztelettel és bizalommal felkérem ezek előrebocsátása után Magyarországnak az 1500. évig (bezárólag) már nemesi rangon álló nagyrabecsült régi nemesi családait, legyenek segítségemre nem könnyű feladatom sikeresítésében, hogy így a lehetőség szerint annál inkább megfelelhessek a történelmi valónak, s szíveskedjenek azon legrégibb keletű oklevelük hiteles másolatát nekem megküldeni, a melyből nemesi rangon létük kétségtelenül megállapítható; hogy a mennyiben a források, melyek rendelkezésemre állanak, reájuk nézve esetleg elégséges adatokat nem szolgáltatnának, kiegészítés s gyakran igen becses új adat gyanánt közleményeiket munkálatomban felhasználhassam. Makay Dezső kir. törv. bíró Nagy-Kanizsán.
A feladat valóban nem csekély, tekintve különösen a felvidéken nagyszámmal élő, származékrendjöket a XIII–XIV. századig felvivő, jelenleg szerény körülmények közt levő nemesi családokat. Ha e tekintetben teljes munkálat nem is képzelhető, de hogy a sorrendbe felveendők hiteles, megbízható adatokon alapuljanak, a szerző fáradságos munkáját t. tagtársaink szíves tudósításaikkal igen megkönnyíthetik.
1885-3
A HŰBÉRI RENDSZER SZELLEME.
KÜLÖNÖS TEKINTETTEL A CSALÁDI ÉS TÁRSADALMI ÉLETRE.
Történet-bölcselmi tanulmány. (Első közlemény)
I. BEVEZETÉS.
A magyar nemzet Európába telepedésekor három nagy eszmével találkozott: a kereszténységgel, a hűbéri rendszerrel és nemzetiség eszméjével. E három eszme dönt államalkotásunk s államfejlésünk felett, kihatása mindeniknek napjainkig nyúlik. A vallás és nemzetiség eszméje mai napig is tartja uralmát, a hűbéri rendszer már meghajolt az időknek.
A forráshoz, az eszméhez vezetem olvasóimat, melyből a tudomány, melylyel társaságunk foglalkozik, eredetét vette.
A genealogia és heraldika, ha nem is szülötte a feudalismus, a hűbéri rendszer eszméjének, de annak emlőjén nyerte kifejlését.
A midőn a feudalismust a történet két segédtudományának forrását, hű dajkáját a méltatás egy nemével fogom fel, nem kívánok az eszmének, mi helyébe készűl lépni, a liberalismusnak hadat izenni.
A politikától, midőn a liberalismusnak helyt, tért, állást követel, nem kívánhatjuk, hogy a feudalismus fényoldalaira vesse világítását; de a történelmi kutatás nem felelne meg feladatának, nem a tudomány igazságkeresési törekvésének, ha egy eszmét, mely majdnem egy ezredév alatt vezetett és alkotott, azért mivel az újkor politikai hitvallása más oltárokat állított, kiszolgáltatnánk a megvetésnek, holott az maig is czivilizácziónk talaja, melyben gyökerei nyugosznak.
Az eszme, mely egy ezredév előtt vezércsillagává vált a népvándorlás által sötétben maradt kornak, mely mintegy özönvíz után rendezés alá vette a földet, hol minden határ el volt iszapolva, összeszedte az erdőkre, hegyekre menekűlt népet, abból társadalmat, államot teremtett, – az eszme, mely Európát megmentette attól, hogy a népvándorlás után az izlam, az arabok, törökök árja lepje el, a történészet hálájára méltóvá tette magát. Mint egy leáldozó napra, mely maradandó nyomokat hagyott életünkben, lehetetlen a kegyelet egy nemével nem tekintenünk.
A hűbéri rendszer maholnap már csak romantikus emlékezet. Nem soká folytatása lesz a czivilizácziónkat megelőző kornak, a tündérek és óriások korának, melynek története regévé vált, s csak költészetét szeretjük emlegetni. E korszak letünt. Czivilizácziónk a szikla csúcsokról s hegyek ormáról leszállt. A hűbéri rendszer miként sasfészkök ma már csak rom; de egy gyönyörű rom, mely előtt az utókornak a kegyelet bizonyos érzetével kell megállnia, a kegyelet azon nemével, melyet a régi idők s a nagyszerű alkotások követelnek. A hűbéri kor nagyjai lehet, hogy nem vívják ki maguknak regénk világában azt a rokonszenvet, mit az óriások és tündérek, a czivilizácziónkat megelőző kor ezen nagyjai, kivívtak; de szeretjük hinni, hogy minél távolabb esünk a kortól, minél inkább elmosódnak tradicziói: eszméi, nemesebb szokásai és erkölcsei, melyeket reánkhagytak, tiszteletünket e kor iránt mind jobban-jobban fogják felkölteni. El kell jőni az időnek, midőn az emberiség a hűbéri korra mint czivilizácziónk tavaszára fog visszagondolni, egy tavaszra, mely a nyár és ősz áldását előkészítette.
A hűbéri rendszer oly szolgálatokat tett az emberiségnek és czivilizácziónak, hogy aggódva kell reá gondolnunk, hogy vajjon a liberalismus mai fogalmában, fog-e a családi, a társadalmi és állami életnek oly biztos alapot nyujtani; s egy másik ezredév mulva nem lesz-e oka a történelemnek lefordított fáklyával állani annak sírjánál.
Való, hogy a hűbéri rendszer nem oly örök eszme, mint a keresztény vallás alapeszméje, a szeretet. Nem az az eszményi szép, melyet az ó- és újkor ecsetje, vésője egyaránt kell hogy visszaadjon. Egy korszakot alkotó, egy korszakot betöltő s tán boldogító eszme is volt, s így szép volt, mivel kora ízlésének, kivánalmának, lelki szükségérzetének megfelelt s azt boldogította.
A midőn az eszme szépségéről, boldogító voltáról emlékezünk, a hűbéri rendszert a maga tisztaságában veszszük, úgy a mint az felfakadt, s míg a part iszapjától még látni lehetett, hogy úgy szóljunk, csillámló habjainak minden érzelmét és gondolatát. Nem azt a hűbéri kort méltatjuk, mely rabló várakat épít, s mely szűzek vérében fürdik, hanem azt, mely az emberiség elvadult szívében felköltötte a vallásos érzelmet, felköltötte s örökűl hagyta ránk a lovagiasság érzetét; mely felköltötte a nőnem iránti gyöngédséget, minek az újabb kor családi és társadalmi rendszerét köszönjük. Azt a rendszert, mely a mai európai czivilizácziót teremté, mely nélkűl ma Európa nem igényelhetné, hogy czivilizácziója és szelleme előtt minden világrész meghajoljon.
Az újabbkori állam, társadalom és családi élet alkotásában szerepe bár nem a szobrászé, mely bevégzett szépséget állít elő, hanem a kőfaragóé, mely a tömböket kinagyolja, szegletköveket alkot s az alap megvetése nehéz munkáját végzi: mindazáltal, ha megengedjük is, hogy a politikus rombolásra serkentse híveit, ott hol újat alkotni akar, a történészetnek nem szabad objektiv, hidegen fontoló állásából magát kisodortatni engedni.
A történész előtt a hűbéri rendszer három korszakban jelenik meg. Az első Nagy Károly alkotása, melyben a rendszer még csakis az egyéni képességre fektettetik. A második az a korszak, mely Nagy Károly birodalma felbomlása után a feudum szót feltalálja, s melyben már nem az egyén, hanem a család eszméje szerepel. A harmadik, melyben a család földesúri jogkört alkot magának, mely utolsó sajátlag a hűbéri rendszernek nem is volt kiegészítő része.
A mi hűbéri rendszerünk az első két korszakban játszik. E korszakban, mely tisztázta érzelmeinket, felállította azon benyomásokat, melyek alatt a szív, a családi és társadalmi élet maig is áll.
A hűbéri rendszer az állameszme körül nem volt oly szerencsés, mint a családi és társadalmi élet megalkotásában: azért is a hűbéri állam alapelvei letűntek, de családi és társadalmi alapelvei maig is fenn vannak. Ez az, a miért a hűbéri kor a történészet előtt maig is egy korszak, mely mai czivilizácziónknak kiindulási pontját képezi. Értelmünk meghódolt az újabb kor, a liberalismus követelményeinek, de érzelmeink maig is a hűbéri rendszer szabványai alatt állanak. A hűbéri államot átalakítottuk, de a család és társadalom a hűbéri kor nemesebb fogalmaitól el nem szakaszthat, mert akkor az európai czivilizáczió ős jellegét vesztené el.
Ezen szempontból fogjuk fel a hűbéri rendszert. Czélunk annak jelentőségét és lényegét tanulmányozni nem politikai vagy jogtudományi, hanem csakis a társadalmi tudományok szempontjából.
II. NAGY KÁROLY SZERVEZÉSE, A HŰBÉRI RENDSZER ELSŐ ALAKJA.
A népvándorlás már négy század óta dúl. A római birodalom, melyet ez időben a keleti császárság képviselt, már csak nagy nevének árnyéka. A római nyugati birodalom czivilizácziója, mit Julius Caesar Nyugat-Európára kiterjesztett, a népvándorlás által el van sodorva. A népek és nemzetek vándorlása az államok határait felbontotta, a társadalmi rendet megsemmisítette; délről a tengerpartokat, hol a görög és római czivilizáczió városi elemekből államot és társadalmat teremtett, az izlam benyomulása fenyegette. Megvédeni a még ifjú kereszténységet, megvédeni, rendezni a tengerpartoktól beljebb eső európai szárazföldet, útját állani a további népvándorlásnak: a hűbérrendszer eszméjének ez volt a feladata.
A germán nép legerőteljesebb egyik faja a frank, s annak élén 771-ben Nagy Károly lép fel, hogy a feladatot kezébe vegye. Egy igazi providencziális nagy ember, ki a római intézmények maradványait a keresztény vallással kiegyezteti; szakítva az ókor theokrácziájával, az államot világi elemekre fekteti; s egy államszervezetet alkot, mely nemcsak azon időnek felelt meg, hanem megvetette egy újabb, a korunkra lejött czivilizácziónak alapját.
Belátva, hogy a római szent szék azon törekvése, hogy a római nyugati birodalmat theokrácziai alapon helyreállítsa, nem sikerűl, világi alapon szervezni tette feladatává. Mindenek előtt az egyházi és világi hatalmat külön választotta. A germán nép mezőkön, erdőkben, falvakban lakott, a római városokban, municzipiumokban: a római institucziók emlékeit a germán institucziókkal ki kivánta egyeztetni. A római caesarismust és militárismust polgári alapra kívánta fektetni. Mert az ókor czivilizácziójában az egyén az államnak fel volt áldozva, s a germán nép e feláldoztatást nem tűrte: szervezetről kellett gondoskodnia, mely egyrészt támasza legyen az általa tervelt új római birodalomnak, de a germán fajok függetlenségi érzetét meg ne támadja.
De honnan vegyen eszmét, midőn az előtte álló minták újból életbeléptetésére az anyag és eszköz hiányzott? Görögország demokrata kormányformájához hiányzott a polgárság, hiányzottak a városok, hiányzott azon kor idealismusa. A római arisztokratikus kormányformához hiányzott a főváros, hiányzottak a patricziusok, a harczra kész praetoriánusok, a központosítás minden kelléke. A görög-római intézmények folytatásához hiányzott a főkellék, a mívelődés.
Az elemnél, melylyel rendelkezett, az állam, a közügy, a közjó, szóval, a közszellem minden nemesebb fogalma ki volt halva. Csak egy érzést uraltak a kedélyek, a századok óta tartó népvándorlás által felköltött s az újabb megrohanás által táplált félelem érzetét. A félelem által megriadt kedély védelmet, védőt, urat keresett. Nagy Károly az akkori kor ezen érzését ragadta meg. Hogy az elvadult kötelesség-érzetet, a felmondott függés érzelmét felköltse, mindenek előtt a vallás nymbuszához folyamodott; a pápaság és papság mennyei küldetését politikájába vonta. Mi megmaradt a caesarok tekintélye romjaiból, azt a pápaság tekintélyéből kiegészítette. S magát mint a római birodalom helyreállítóját s örökösét állította fel. Az emberiség a vallástól úgy meg volt már puhítva, s a folytonos megtámadtatás által annyira meg volt réműlve, hogy csak elő kellett állani egy hatalmas szellemnek, mely parancsolni tud és akar, s az emberek engedelmeskedtek. – A félelem talajára a függés rendszerét állította fel.
Nagy Károly, mint frank király, atyjától Pipintől demokratikus államszervezetet örökölt, nemzetgyűléssel: a kereszténység által hirdetett egyenlőség elve vezérelte. Pipin alatt az állam és egyház között már szoros kapocs fejlett. A frank nemzeti gyűlések alatta már kezdenek világi és egyházi nagyok zsinataivá válni, pápai legatus elnöklete alatt.
Nagy Károly a közigazgatást a világi elemre kivánván fektetni, első sorban azon volt, hogy a közmívelődést, melyet a papság magának tartott, a világiakra is kiterjeszsze. Megtanult írni, megtanult latinúl, áttanulta a humániorákat, mindazt, mi azon korban tudomány volt. Miveltséget akart, mivel állam-szerkezetét az egyéni képességre kivánta fektetni. De mert a papság a közigazgatásban már tért foglalt, az egyházi és közmivelődési ügyek vezetését a püspökségekre bízta: de kinevezésöket magának tartotta fenn, s a mennyiben birtokhoz jutottak, hadi szolgálatra kötelezte.
Nagy Károly királyok és fejedelmek császára, egy államszerkezettel, melyben a társadalmi élet kifejlése biztosítva volt. Mindent, kinek földbirtoka volt, fegyveres szolgálatra kötelezett. Behozta a földtermésre hozott tizedet, melynek egyharmadát a templom, egyharmadát a szegények és utasok, egyharmadát a lelki pásztorok részére rendelé. Hol szervezete legtisztább kifejezést nyert, Francziaországban, az országot grófságokra, ispánságokra osztotta, megyegyűlésekkel. Az eddigi törzsfőnökök helyett comesek, főispánok, grófok alá rendelte a népet. A határok védelmére őrgrófokat állít. Grófjaitól első sorban katonai szolgálatot követel, megkivánja, hogy harcz idején népükkel teljes fegyverzetben jelenjenek meg, de csak szolgálatuk, illetőleg életidejük tartamára. Feladatuk a reájuk bizott területet minden megrohanástól megvédeni, a népet féken tartani és kormányozni. Az ispán kerületének polgári, birói és katonai főnöke, ki a püspökkel megyéjét évenként négyszer járja be. Országgyűlést alkot, mely évenként kétszer gyűlt össze, királyi előterjesztések alapján tanácskozik, s azok alapján alkotja a rendszabályokat inkább mint törvényeket, melyek kapitulárék neve alatt maradtak fenn. Egy államszervezet, melyben a nép befolyása a megyei ügyek intézéseig terjed, míg a nemzetgyűlést a püspökök, apátok és főispánok alkották. S ezen egy ballépése, hogy a népjog képviselését a királyi hatalomnak tartotta fenn, a közös gyűléseket; hol a nép is megjelent, eltörlötte s a törvényhozást alsó ház elemei nélkül a felsőház elemei kezébe tette le, mint látni fogjuk, utat nyitott a feudalismus és absolutismus fellépésére és megtorlásaira, egy századokig tartó kitérésre és kisérletre, mely Herdernek, egyik legnagyobb bámulójának ajkaira egy század előtt, e szavakat adja: «Grosser Karl vielleicht erscheinst du im Jahr 1800 wieder, und änderst die Maschine die im Jahr 800 begann; bis dahin wollen wir deine Reliquien ehren, deine Stiftungen gesetzmässig missbrauchen.» (Ideen zur Philosophie der Geschichte. XVIII.).
Nagy Károly birodalmának kiválóbb pontjait nem a tengerpartokra, hol még városok álltak, hanem a belföldre kivánta fektetni. Itt a nép egy része még nomád, törzsfőnökök alatt nyájak legeltetéséből él; mert a föld folytonos megtámadtatás alatt áll, a földmívelés mondhatni parlagon hever. Mindenek előtt a földmívelés megindításáról kellett gondoskodnia. Hogy a népet vándorlásában lekösse, a földet a birtoklás legnemesebb tárgyává emelte, a honvédelem és az állam szükségletei forrásává, s miből később a hűbéri rendszer kifejlett, a közszolgálat erőforrásává és jutalmává tette. Csakhogy Nagy Károly rendszerében a súlypont az egyénre, az egyén képességére esett; s mert e képesség, a közigazgatási képesség mellett a vitézségben, harczi tettekre való képzettségben állott, a megbízást s jutalmát, a földet, a területet az egyénre ruházta, mely megbízatás és jutalmazás annak halálával véget ért.
Nagy Károly birodalma azonban fiai, unokái alatt felbomlott. A nagy szellem alkotása öszszeomlott. Bizonytalanság érzete szállta meg ismét a kebelt. S Nagy Károly alkotása romjaiból előállt a feudalismus, a hűbéri rendszer.
III. A HŰBÉRI RENDSZER FOGALMA.
Mi volt sajátlag a hűbéri rendszer, mint Guizot is bevallja, nehéz definiálni. Comte Ágoston szerint: Nem egyéb mint a Nagy Károly egyesített polgári s katonai szervezete, azon különbséggel, hogy a míg Nagy Károly a szervezetet egyéniségekre fektette, a hűbéri viszony, a függetlenségi ösztön és hűségérzet csodálatos összetétele, miből szelleme, fensősége fejlett. Később, mert örökölhetővé vált, a szolgálat és jutalom az egyénről a családra ment át.
A hűbéri rendszer ezen második korszakában fejlett ki a rendszer társadalmi, katonai és állami intézménynyé; melyet bár definiálni nehéz, elért sikerei alapján körvonalozni lehet.
E rendszer az emberiség szempontjából a népvándorlás megállítása. Európa szempontjából a hazátlanná vált népek megtelepítése, az oly sokáig gazdátlan földnek megszállása, a területnek a világi és egyházi nagyok közötti felosztása; szövetség, mely a megszállt terület megvédésére irányúlt. Politikai szempontból, a világiak abbeli első kísérlete, hogy mi a papság és pápaság szellemi fegyvereinek nem sikerűlt, erővel erőt állítván szembe, állandó hatalmat alapítsanak. Szóval, a népvándorlás által feldúlt állami és társadalmi rend közös erőveli helyreállítására való szövetkezés.
Mint jeleztük, alapja a föld, mint a polgári és fegyveres szolgálat jutalma. A föld megnemesítése, mely birtoklójára megy át, ki érette a haza s fejedelem iránti szolgálatokra vállalkozik. S miután a föld örökölhetővé vált, mint másik tényező fellép a vér, a vér nemessége, a vér nemességének örökölhetése. A földbirtok, s az az által megnemesített vér tisztaságának kultusa lesz forrásává ez intézmény későbbi fény- és árnyoldalainak.
Nagy Károly intézményeiből fejlik, kinél azonban a föld hivatás jutalma, a legbátrabbak, legvitézebbek, kora kitűnőségeinek volt megbízatása, mi csak élethossziglanig tartott. Nála a feudumnak, a feudalismus elnevezésnek még semmi nyoma. A feudum szó több tizeddel Nagy Károly után, Vastag Károly alatt, egy 884-beli okmányban jön elé; s minden nyomozója megegyezik abban, hogy kifejlését a X. századra kell tennünk.
Ugy mint ez időtől fejlett s a középkorban virágzott, egy rendszer, melyben mindenki valakinek alattvalója, mindenki hűséggel tartozik felebbvalójához. Princeps pro Victoria pugnat, Comes pro principe – volt a jelszó. S ezen hűség s kötelességérzet nemcsak abban nyilvánúlt, hogy ha a vazallust a senior harczra szólította, követni tartozott: de kötelezve volt arra, hogyha seniorának lova elesett, lovát átengedje, s ha a hadifogságba esett, magát érette felajánlja. Az alábbvaló e szerint a leghatártalanabb hűséget igérte, míg ő e hűségért a megoltalmaztatás biztosítását nyerte. Oly szerződés, még pedig szabad és szabad ember között, mely a becsületszó garancziája alatt állt. Azon kornak nem volt fogalma a naprendszerről, s a hűbéri rendszerben épen úgy meg volt a nap, a napnak plánétái, a plánétáknak holdjai. Mindenki egyszersmind senior és vazallus, mindenik egy kis központ. A naptól veszik fényöket, de mindenik saját légkörében él. Mert a hűbéri állam legnagyobb hibája s végveszedelme volt, a hűségérzet kifejtése és bebizonyítása a vazallustól csak seniora személye iránt követeltetett, a nép és király között a hűség láncza nem létezett. Államok támadtak az államban, az állameszme kifejtve nem volt, a hazaszeretet nem terjedt a hon határáig, s következése volt, hogy elé állt az olygarchia, mint a hűbéri rendszer egyik kinövése, s mert az állam érdekében meg kellett őket buktatni, bukásukban a rendszert is maguk után rántották.
IV. A HŰBÉRKORI ÁLLAM ALAPVONALAI.
Ha az állam alapelve az alkotmányban és kormányzatban fejlődik rendszerré, s akarata a törvényhozásban, cselekvése a kormányzásban nyilvánúl; ha az állam hivatása, hogy az állam polgárait védje, a lehető legtöbb szellemi és anyagi jó birtokába juttassa: a hűbéri kornak az állameszme ezen követelményei iránt ha volt is fogalma, azt az uralkodó osztályok részére foglalta le.
Ha a társadalom elve, mint Stein definiálja, az egyes meghajtása az egyes előtt, mert az egyik függetlensége és gyarapodása a másik függésén és alárendeltségén alapszik: akkor a hűbéri társadalom feladatát csakugyan értette. Mert a hűbérkori államban a társadalom igényei voltak első sorban érvényre juttatva. Ez az, miért a hűbérkori állam rokonszenvünket nem bírhatja, a miért a hűbéri rendszer mint az ókori társadalom kihágása, vétsége esik megítéltetés alá.
Ha a hűbérkori állam részére a történet részéről feloldást keresünk, az alkotás kiindulási pontjára kell gondolnunk, a népvándorlás s a Nagy Károly birodalma összeomlása által előidézett végtelen chaoszra. A népvándorlás még azon határokat is elsodorta volt, melyeket az egyes törzsek felállítottak. A népek és nemzetek, a hódítók és meghódítottak ki voltak mozdítva ős jogaikból, a fegyverreli hódítás lett a birtoklás jogczíme, egy bizonytalan állapot, mely az erősebb tetszésétől lett függővé téve.
Birtokba venni a földet volt az első gondolat. A törzsrendszer erre többé nem volt elég erős, új alapelvről, új szövetkezési alapról kellett gondoskodni. A római uralom eszméje fen maradt ugyan, de folytatásához hiányzottak az eszközök, a római legiók. Ki kellett tehát fejleni a gondolatnak, hogy feladva a központosítás eszméit, feldaraboltassék az ország, apró központok fejlődjenek, a központoknak oly autonomia adassék, mely a kormányzást és fegyveres védelmet lehetővé tegye.
Az államalkotás legelső gondolatja a földre esett. A föld lett az állam hatalmi eszközeinek forrása, mert minden egyéb hiányzott. Korunkban az állam a föld mellett a munkára, s mi nem egyéb, mint tőkésített munka, a tőkére is támaszkodik. Azon időben a védelmi erőt fentartani, a közigazgatás költségeit fedezni, a földön kívűl más forrással nem rendelkezett. Az állam egész terhe a földre lett fektetve. A hűbéres, hogy fegyveres és polgári kötelezettségeit fedezhesse, földet kap rendelkezésére. A fejedelmi udvar fentartására földbirtok lett kiszakasztva. A világi és egyházi nagyok, kik saját területökön a mai állam teendői végzésére vállalkoztak; egyaránt a földbirtokra lettek utalva. A föld, az ország, a király, a főpapság és főnemesség közt felosztatott. S hogy az ország különböző területe között mégis némi kapocs maradjon fenn, a hűbéresség kapcsa lett felállítva.
A föld ezen uralomra jutása határozta el a hűbérkori államok jellegét, ez alkotta rendszerét. A föld megnemesíttetett, minden egyéb birtok rovására. Csak a földbirtoklás nemesít. Ezen fogalomból foly ki a társadalom egész rendszere.
A mai adózás egyelőre ismeretlen. A közigazgatás a föld terhe lévén, még a földadó is ismeretlen. Keleti szokás szerint szokásossá vált az adomány, az ajándék. Az alsóbb a felsőbbhez mindig bizonyos adománynyal járúl. Ez ajándék egyelőre élelmi szerekben, ökrökben, lovakban, arany és ezüstben áll. Később az önkéntes ajándék kötelezővé válik.
A fejedelem egyelőre házasságkötés, herczegek születése alkalmából önkéntes adományokat kap, mi szintén később kötelezővé lesz, majd évenkéntivé válik. Nálunk is a székelyek úgynevezett ökörsütése, ismeretes történelmi tény. A pénzbeli adó nem a hűbéri rendszer gondolatja.
A királyok, fejedelmek, a vérszerinti herczegek, a királyi háztartás főbb hivatalnokai részére, hogy meg legyenek különböztetve, rangjok szerinti ruhával kedveskednek, s a mennyiben szabad tetszésöktől függ, ez ajándék liberiának neveztetett. A királyi udvart követik az egyes nagyok, kik udvari népöket szintén ruházattal, liberiával látják el. S ezen ajándékozás a fensőbbség, s az elfogadás az alárendeltség elismerése kifejezésének tekintetett.
Kifejlett a főpapság és főnemesség. Ezek intézik az ország ügyeit. A kormányzás, törvényhozás a király és az ő kezükben van. A parlamenteket, miniszteriumokat, az államtanács helyettesíti.
A királyság mai fényét, hatalmát nem ismerték. Székhelyök egyelőre nincs, egyedül Páris fejlik kezdettől annak. «Das wahre Heimat eines mittelalterlichen Königs war wesentlich immer nur auf dem Rücken seines Pferdes» – mondja Conrad Herman. (Philosophie der Geschichte. 514.) Minden hatalma csak is személyiségétől függött. Francziaországban törvény engedte meg, hogy egyik vazallus a másikra fegyveres erőt vezérelhessen. A fegyveres ellentállást a király ellen Kopasz Károly († 877) grófjainak, herczegeinek kénytelen volt megengedni, mi az arany bullában nálunk is kifejezést nyert. A király e szerint nemcsak a tömeg érdekei, hanem saját tekintélye megvédése eszközeitől is meg volt fosztva. De volt mégis ezen államalkotásban bizonyos haladás. Az ókor államai India, Egyptom theokratikus államformát ismernek. A görög-római czivilizáczióban a papság mint olyan követel részt az állam vezetésében: s orakulumai által vezetését tényleg kezében tartja. A hűbér rendszert megelőző korban a római szent-szék szintén theokratikus uralom alá kívánja hajtani Európát. Nagy Károly a hatalmat a világi elem részére szerzi meg. A hűbéri rendszer megosztozkodik ugyan a földben, az állam vezetésében az egyháziakkal, a családot meghagyja az egyház gyámsága alatt: de a társadalmat e gyámság alól felszabadítja, s a társadalmat s államot úgy rendezi be, hogy a fölény mégis csak a világiak részére jut. A keleten, az ókorban, s kezdetben oly hatalmas egyház kezéből a politika vezetését mint testület kezéből kiveszi. Az egyház ott van ugyan az állam minden ünnepélyeinél: a királyság, még a hol választás útján töltetik is be a trón, megtartja isteni eredetét, a koronát az egyház isten kegyelméből teszi a király fejére. De megszűnik az, hogy az egyház felette áll az államnak, hogy a papság állam az államban. A pápaság és császárság e kérdés felett véres harczokat küzd egymással. A pápaság fénykorában a hűbéri rendszer ezen eszméje meging; a canossai megalázó jelenetben a világiak ezen kivívott sikere csaknem elvész; az egyházi átoktóli félelem a világiakat egy időre megfélemliti. De a mint az idők haladtak, a fogalmak tisztultak, a hűbéri rendszer e részben is kezdeményezője lett újabbkori czivilizácziónknak.
Ha mindent megtagadunk is a hűbéri rendszertől, eszméje nagyságát megtagadnunk nem lehet: azonban, midőn e tételt hangsúlyozzuk, nem tagadhatjuk meg magunktól, hogy szervezetét, s annak, ha nem is botlásait, de tévelygéseit bírálat alá ne vegyük. Nagy fényoldalai mellett, nagy árnyoldalait is tekintet alá kell vennünk. Róma letűnt, mert a római birodalom municzipiumok szövetsége: ezért volt, hogy a midőn felbomlik, nem szakad országokra; a municzipiumok hűbéressége helyébe, az egyének hűbérességét kellett léptetni. Az emberiség kifáradt volt már a küzdelemben, a támadó és védelmi háborúk kimerítették, megállapodásról, nyugpontokról kellett gondoskodni. Mert seregekkel nem rendelkeztek, előbb még népet kellett teremteni; csakis apró államok alkotása tartozott a lehetségek sorába, egyes hatalmasok alatt, kik azt megvédeni s egyszersmind kormányozni voltak képesek. A föld mintegy birtokukba adatott. A rendszer állandósítására való törekvés fölmerítette az örökölhetést, mi által a személyes becsvágy ösztönöztetve a birtokra törekvéssel, lendületet nyert, előidézte a földhöz, a területhez, a hazához való ragaszkodást. Alapelve, hogy a föld az állam fejéé, a hűbéresek, mert pénz nincs, fizetésűl s a zsoldosok tartására kapják a földet. A vazallusok vazallusai egyelőre megelégesznek, ha egyes harczok végével a princeps a győzelmi fegyverekkel és paripákkal ajándékozza meg; később magok is földet követelnek, de azért szabad emberek maradnak. Mert a személy és vagyon bátorság, külellenség s egyes hatalmaskodók által egyre megtámadtatás alatt áll, még az allodiumok birtokosai is felajánlják birtokaikat a hatalmasabbaknak, s azokat hűbér gyanánt fogadják vissza, azok védszárnyai alá vonják magokat.
Világi és egyházi arisztokráczia fejlett ki. Mindenkinek két előljárója van, egyházi és egy világi, a papja és hűbér ura, s ezek szintén egy magasabb állásúnak vannak alávetve. Egy pyramisszerű államszervezet fejlett ki. A vazallusok és azok vazallusai felett áll a monarcha, le seigneur des seigneurs, a mint nevezték. Mint a Hohenstaufok Németországon kifejtették, hét fokozat állt elő: a négy első, a király, az egyházi és világi fejedelmek, gróf, alattvalóiknak hadvezérei, kormányzói és bírái. A monarcha a császár hűbérese. A szentszék fénykorában a császár fölött a pápa áll, mint Krisztus helytartója, az isten vazallusa. Az egész szervezet kapcsa a félelem és hűség, egy érzelem, mely a kort megnyugtatta, melyben vazallusnak lenni, magát jobbágynak nevezhetni kitüntetésnek tekintetett. A királyi hatalom isteni eredetű, s ez maga után vonta a hitet, hogy a monarchia a földek főtulajdonosa. Az egész rendszert betetőzte az egyházi átok, a keresztény közönségből való kizáratás félelme. S innen volt, hogy a mint az egyházi átoktóli félelem szünni kezdett, az egész rendszer azon arányban ment bomlásnak. De azért a hűbéri rendszer nagy eszme marad. Fellépésével van vége a népvándorlásnak s kezdődik a középkor politikai története. Egy eszme, mely beláthatatlan időkre irányt adott Európának, s három világrész az általa felállított szellem irányában halad.
Azonban, hogy szép és áldásos volt-e ez az eszme, oly kérdés, melyre határozott igennel csakis azon kor szempontjából felelhetnénk. Korunk szempontjából sok szó fér hozzá; de azért egy nagy haladásnak s egy tiszteletreméltó átmeneti kornak tekinthetjük. Az ókorban a közjog a magánjogot, az állam az egyént abszorbeálta; Rómában is az egyén csak polgár, de nem ember; csak a polgári jogok jutottak érvényre, de nem az emberé: a hűbéri rendszer az egyéniség érvényesítésére utat nyit, de az önállóság és egyenlőség érzete benne meg van támadva. Nem állítja fel a keleti kaszt rendszert, hol mindenki azon kasztban él és hal el, a melyben születik; de még mind uralja a kedélyeket a görögök azon mythosa, hogy az alkotó az egyes osztályok teremtésénél nemesebb és nemtelenebb anyagot használt: osztályokat állít, mindenki csak saját osztályában egyenlő. Mert a keresztény vallás eltörölte a rabszolgaságot, a középkornak nincsenek páriái, hélotái, rabszolgái, de van jobbágya; a rabszolgaság helyébe a humánusabb jobbágyság lép, a jobbágy fejenként nem jött ugyan eladásra, de a földdel vele járt.
A szabadok osztályába a kiemelkedhetésre csak két út vezetett, az egyik a személyes vitézség, melynek jutalma a föld s az azzal járó nemesség, mi egyértelmű a társadalmi s hivatali képességgel; a másik a papi pálya, mely mindenki előtt nyitva állt, a kitűnő tehetségek pályája lett; s mert nálok van minden tudomány, ők azon kor diplomatái, miniszterei. Mint hűbériségek urai, polgári és katonai küldetést végeznek. Adományozás s a végrendelkezések felhasználása által, mint számítják, Francziaországban és Angliában a földbirtok egyötöde, nálunk és Németországban egyharmada a püspökségek és kolostorok kezébe jut. A harmadik rend, a polgárság, hosszason nem számít; még Angliában is, mert együtt vivták ki a nemességgel a szabadságot, a polgárság csak 1264-ben hivatott országgyűlésre.
A család a hübér örökölhetése által megalapúl, de egyszersmind túlságos befolyásra jut. Mert a birtok katonai és állami szolgálat jutalma, csak a fiak öröklik. A hűbéri rendszer megszüntette a törzsek uralmát; de felállította a családok, illetőleg a nemzetségekét. Minden hűbér, minden uradalom egy majorátus, egy hitbizomány jellegével bírt, s a mellett egy kis állam az államban, az állam fenhatósága minden attributumaival felruházva. A föld és hivatal a családok kezébe megy át. Az ország nehány nagyobb család birtokává válik. Városok helyett várak emelkednek. Angliában alig két évtized alatt (1136–1154) ezerszáztizenöt vár épűlt. Angliában az adományozott jószágért fizetni kellett; ha a birtok kiskorúra szállt, a király volt gyámja, s huzta a jövedelem egy részét; s ha leányra szállt, kezét lovagjainak jutalmúl adá.
A nemesség egy magasabb osztálylyá alakúl, előáll a születési arisztokráczia. A tekintélyt és állást a feudum terjedelme adja. A családok rangfokozatot kapnak, a nemesség is rangfokozatra oszlik. Bár a közügyek vezetését a földbirtok tartja kezében, a királyi tanácsot, mi a törvényhozó testületet pótolja, az egyházi és világi nagyok alkotják. S ha volt szabadság, az nem népszabadság, hanem csakis a kiváltságoltak szabadsága, s gyakran korlátlan szabadsága volt.
V. A HŰBÉRRENDSZERI CSALÁD ÉS TÁRSADALOM.
A hűbérkori államszervezet, mert királyságokra, országokra volt alapítva, mert nem nyugodott a természetjog örökigaz alapelvein, letűnt: azonban nem lehet tagadnunk, hogy az egyén, a család, a társadalom elé oly szabályokat írt, melyeket még korunk is a társadalom codexének tart. Az európai egyéni, családi és társadalmi életnek oly nemes irányt, oly megkülönböztetett jelleget adott, hogy mint czivilizácziónk tényezője, biztosítéka, záloga iránt, lehetetlen, hogy az elismerés legnagyobb mértékével ne adózzunk.
1. A hűbérkori egyén.
A hűbéri rendszer eredeti formájában az egyéniségen nyugszik; egyénekre, az egyéniségek képességére van fektetve. A görög-római czivilizáczióban az egyén fel volt áldozva az államnak. A görögöknél a kitünőségek az osztrácismusnak voltak kitéve. Rómában rövid úton vérzettek el. A hűbéri rendszer, germán fogalmak alapján, az egyént felszabadította; az egyén joga, az ember természettől nyert szabadsági igénye proklamálva lett. Csakhogy egyelőre azok részére, kiknek vitézségére számítani lehetett. De így is egy nagy vívmány: az egyén, az egyéniségi érzet kifejlett, benne az ember emberré képződött.
A hűbérkori egyén vallásos és lovagias. Bátor, mégis a babonásság bizonyos nyomása alatt él. A mai kor realismusának ingereit nem ismeri, s a romanticismus légkörében él.
A férfi nyers, de nemes és lovagias. Mindenki annyit ér, a mily bátor és vitéz. Jelszava noblesse oblige, Dieu et Patrie. Lovon nő fel. Csatázik vagy vadász. Szomszédjával vagy az ellenséggel örök harczban él. Paripán, fegyveresen jelenik meg, s minden perczben kész kardot rántani. Minden érzése, gondolatja, támadás vagy védelem. Ha nincs ellenség, a vadakkal küzd. A fegyverforgatás büszkesége és öröme. Szereti a földet, nyáját, a mező örömeit. Békés foglalkozása a földmívelés. Ipar, művészet, tudomány nem illeti meg.
A nő , férjének és gyermekeinek él. Míg a férj csatáz, gyermekei nevelését, a gazdaságot, a vár vagy kastély védelmét intézi. Ha békés napjai vannak, a háztartással, hímzéssel foglalkozik. Hallgatja a népmeséket és lovagregényeket. A magány mindent a költészet bűbájával von be körülte.
A férfi seniorának, a nőnem a férfinemnek vazallusa. A függés, alárendeltség, a szolgaság bizonyos nemében élnek, s ez nemcsak megnyugtató reájok nézve, sőt büszkék reá. Vazallusnak lenni, jobbágynak czímeztetni, kitüntetés, az a jobbágybeli születés, a földbirtokosság, a nemesség jelzője, s a vazallusság, a jobbágyság nem csak czím, nem csak hódolati kifejezés, hanem egy érzés, egy viszony, mely azon kort boldogította.
KŐVÁRY LÁSZLÓ.
AZ ÁRPÁDOK A RÉGIBB KÜLFÖLDI GENEALOGIÁBAN.
A ki csak némi kritikai áttekintésre méltatta az utolsó három századból származó genealogiai irodalom termékeit, azon meggyőződést fogja nyerni, hogy a nevezett korszak genealogiai irodalma korántsem megbízható. El kell ismernie, hogy igazságszeretet, történelmi bírálatos kutatás s valódi tudományos jellegtől való átihletés oly dolgok, melyekkel a genealogiai irodalomnál legkésőbben találkozunk; hisz folyó évszázadunk még oly genealogiai termékeknek tetemes számával rendelkezik, melyek az előbbi századokból valóknál semmivel sem jobbak.
Kétféle az irány, melyben a régibb genealogusok történelmi hűség s kritika ellen vétkezni szoktak. Az első némely családok leszármaztatását s együvé tartozását, a másik pedig a családállásnak oly korszakokból való összeállítását illeti, melyben a családokat a történelmi bírálat fáklyájával már megvilágítani lehetett.
A mint «Zur Genealogie der Karolinger»A bécsi «Adler» heraldikai társaság folyóiratának múlt évi folyamában.* czímű értekezésemben már hangsúlyoztam, ezen irányok elseje oda törekedett, hogy némely család eredetét egész a történetileg még meg nem világított homályig visszavezesse.
E jelenség oka részint számos család nagyravágyásában keresendő, mely családfájának a legelérhetőbb történelmi korszakokba való helyezésével dicsekedni akart, másrészt oda törekedtek, hogy jogtalanúl szerzett birtokaikat a jogos birtokosoktól való leszármaztatásuk által vagy az előttük élt családokkal való némi összefüggésük látszata által a törvényesség nimbuszával övezzék.
Igaz, hogy ezen irányt nagyobbrészt számos genealogus megvásárolható hízelgési vágya növesztette, kik, hogy némely hatalmas család nagyravágyásának hódoljanak, a görög és római korszakba eső családfák összeállításával valódi sportot űztek.
A régibb genealogusok ezen iránya – eltekintve a vele járt önző és homályos indokoktól, melyek által a genealogusok befolyásoltatták magukat – kisebb-nagyobb mérvben még megbocsátható. Némely család eredetét első történetileg kimutatható ősatyjáig történelmi szigorral kimutatni: ez oly dolog, mely még napjainkban sem vált a genealogiai kutatás általános tulajdonává; s ha még szemügyre vesszük, hogy a mult századokban az elődök, különösen pedig a legrégibb korszakokban élt krónikásoknak minden irott és nyomatott szavában odaadó pietással az elvitázhatlan igazságot vélték rejleni, s hogy az elődök tisztessége ellen elkövetett bűnnek tekintették, ha valaki a hagyományokat a kritika bonczoló kése alá vette, akkor az utolsó három század genealogusainak már meg kell bocsátanunk, ha némely család leszármaztatásánál s más családokkal való rokonságának összeállításánál nem jártak el azon szigorral s igazságszeretettel, melylyel a mai genealogiai kutatás eredményeinél találkozni szoktunk.
Nem szabad ily enyhén a másik irányt megbírálni, melylyel az igazság s a kritika ellen vétkeztek.
Mihelyt egyszer a mesés és mondaszerű leszármazás területét elhagyták s mihelyt valamely ház történetileg megvilágított korszakának csarnokaiba léptek, arra voltak kötelezve, hogy a leszármazás kikutatásánál tudva vagy akaratlanúl elkövetett hibáikat a már történetileg ismereteseknek pontos visszaadása által lehetőleg helyreigazítsák. Az volt feladatuk, hogy a már hozzáférhető prae- és contemporális kútforrásokat és tudósításokat gondosan tanulmányozzák, hogy összehasonlító tanulmányozás által valódi értékükre redukálják, szóval, hogy legalább a már történetileg kimutatható családi állást lehetőleg pontosan s okiratilag megállapítsák.
De nem tették meg.
Még a régibb korszak megbízhatóbb genealogusai is eltérnek egymástól contemporális családok genealogiai összeállításánál, s egynéhányan némely családnak oly korszakba eső múltjának felderítésénél, melyet korukban – ha lelkiismeretesen fordultak volna a kútforrásokhoz – már igen könnyen lehetett volna történelmileg megvilágítani, oly hibákba esnek s oly könnyelműséggel járnak el, melyről csak sajnálandó, hogy némely végpontjai még a 19-dik századnak, máskülönben iden derék genealogiai termékeiben is visszatükröződnek.
Magyarország már régen oly terra incognita, melyen a nem magyar genealogusok némi előszeretettel szerettek mozogni; főleg a magyar királyi családokról nem mondhatni, hogy a külföldi genealogusok elhanyagolták volna. De ezzel be is van zárva a magyar genealogiának képviseltetése a külföldi genealogiai irodalomban. Helylyel-közzel akadunk még egyes erdélyi uralkodók puszta neveire, a nélkül, hogy családjaik genealogiáját közelebbről méltatták volna; a magyar nemesség genealogiáját tehát egészen elhanyagolták.
Annál nagyobb joggal követelhetjük tehát, hogy az egyedüli, a külföldi genealogiai terményekben képviselt család, t. i. a magyar királyi család genealogiája a legnagyobb pontossággal s elővigyázattal kezeltessék. De hány hibát követtek el e tekintetben még mai napig is?
Az összes genealogiai irodalmat a XVI-dik század óta ez irányban kikutatni, oly munka, mely egyrészt egyes ember erejét túlhaladná, másrészt pedig fölösleges volna; – mert a mi az incorrectségeket s hibákat illeti, e tekintetben úgyis a régibb genealogiai termékek szerzői egymáshoz hasonlók; elég tehát, ha pl. az Árpádok genealogiájának megbírálásában a régibb nem magyar genealogiai irodalom egynehány állítását figyelembe vesszük.
Teljesen felesleges volna Henning Jeromossal kezdeni, mert 1598-ban megjelent, szerzőjének óriási szorgalmát tanusító «Theatrum genealogicum» czímű műve egynehány ókori történelmi család törzsfájába még isteneket is vesz fel; ezért itt teljesen figyelmen kívül hagyandó, hol történelmi itészetet s diplomatikus pontosságot veszünk egyedül figyelembe. A régibb külföldi genealogiai irodalom tömegéből tehát a véletlenre bízva akarunk merész fogással egy pár terméket kiemelni, hogy vezérfonalaikon az Árpádok genealogiáját megvilágítsuk.
Találkozunk itt pl. Pontus Henterus Delfiussal, ki Burgund történetét ábrázoló hat könyvéhez (Antverpen 1584) azon családok genealogiai tábláinak tetemes számát is hozzáfűzi, melyek Burgund történetében említtetnek s melyek tárgyunkra nézve adott helyen elég érdekkel bírnak.
Találkozunk aztán Blondel Dáviddal (született 1591-ben Chalonsban, 1650-ben történettanár Amsterdamban, † 1655-ben), ki 1654-ben megjelent «Genealogiae Francicae assertio» czímű művével állandó és tiszteletteljes helyet vívott ki magának a genealogia történelmében. Testestől lelkestől polemikus szellemtől áthatva s oda törekedve, hogy a kútforrásokhoz való visszatérés s okirati hitelességgel a történelmi-itészeti irány győzelmét a genealogiában az ő korszakában buján virágzott, servilismusban és megvesztegethetőségben szenvedő iránynyal szemben előmozdítsa: fennemlített műve megbecsűlhetlen adatoknak oly kimeríthetlen forrása, mely epigonai által, kikhez még a sokkal előrehaladottabb Imhoff is tartozik, elég gyakran fenékig kimeríttetett.
Továbbá Hübner Jánosra (1668–1731) akadunk, ki 1708-ban legelőször megjelent genealogiai tábláival roppant feltűnést keltett s kinek a genealogiai téren szerencsésen inaugurált fellépése a szó legszorosabb értelmében korszakalkotónak nevezhető, minthogy még kortársaink nagy része is Hübner tabelláit a genealogiai ismeretek evangeliumának tekinti.
Továbbá ilyen az 1705-től 1708-ig Amsterdamban megjelent «Atlas historique», melynek második része első felében Magyarország is nyert helyet. – A mű kiadója bizonyos Mr. C* * *, a történelmi s földrajzi magyarázatokat pedig Gueudeville adá. A mű már azért is roppant értékkel bír, mert összes művészeti mellékletei kitünő gonddal és csínnal szerkesztvék, úgy hogy a műben található számos családfa, czímerrajz stb. bátran versenyezhet mai efféle nyomtatványokkal; de nem lehet ugyanazt mondani a mű szövegéről. Ebből elegendően kiderűl a szerzők egyoldalúsága s a francziáknak idegen történelemben s földrajzban való avatatlansága.
Az újabb időből – hogy csak egy példáról tegyünk említést – ki akarjuk emelni Broemmel 1846-ban «Genealogische Tabellen zur Geschichte des Mittelalters bis 1273» czím alatt megjelent művét, melyről mondhatjuk, hogy némi tekintetben a történelem helyes genealogiai kezelésének mintaképe gyanánt szolgálhat.
Magától értetődik, hogy az itt kiemelt régibb nem magyar genealogiai műveken kívűl még másokat is fogunk bevonni fejtegetéseink keretébe.
Blondel az első magyar királyi család nemzedékrendjét – Taksony királylyal kezdi. E roppant hibájának daczára – t. i. mert Taksonyt királynak nevezi – s daczára annak, hogy Árpádot nem is említi, mégis elismerendő, hogy az Árpádoknak mesés leszármaztatásába bele nem bocsátkozik, mint a későbbi Hübner, ki az Árpádokat egész komolylyal nem ugyan Nimrodtól, de Attilától származtatja le, a mint ezt következő nemzedékrendje mutatja:
Attila, szül. 330, † 454, nejei: 1. Herricha, Honorius császár leánya. 2. burgundi Krimhilda.; 1. Chaba; Edus; Vegecus (Vegerus); Elendus; Álmos, 744-ben a Magyarországra vonult hunok vezére; 2. Adalrik; Ernák; Durid; Ellák.
Hübner ellenben már annak felismerésére jutott, hogy Magyarország királyai csak I. Istvánnal veszik kezdetöket, s hogy István elődei csak fejedelmek voltak.
Annál elmaradottabb Broemmel felfogása, ki még 1846-ban sem tudja, hogy István az első király, s ennek következtében Taksony és Gejza fejedelmeket a magyar királyok sorába veszi fel. Gueudeville sokkal kényelmesebben jár el ez ügyben, a mennyiben az Árpádok nemzedékrendjét csak I. Istvánnal kezdi.
Itt egyáltalában megjegyzendő, hogy a magyar fejedelmek sorrendje a régibb kútforrásokban nincsen egészen tisztázva. Konstantin császár krónikája szerint Árpád után nem következik Zsolt, hanem Liuntin, s Taksony előtt Phalitzis (Vál?) élt volna. Még a chronologia sem hangzik össze a régibb irodalomban. Broemmel szerint Zoltán mint 13 éves fiu következik atyja után s Taksony 946-ban hal meg. Hübner szerint Gejza 999-ben hal meg. Ugyan ő Gejzának két nővért tulajdonít: Ágnest (férje: bajor Arnulf) s Beatrixot (férje: Karantán Eberhard.) Mind a két adat nem állja meg a pragmaticus történelmi kutatást.
Blondel szerint Gejza 1006-ban halt meg. Nejei közűl ő és Broemmel csak Saroltát ismerik.
I. István Hübner szerint 969-ben született, 1001-ben lett király. Blondel szerint 1040. aug. 20-án halt meg. – Ugyanezen szerző szerint bajor Gizelának első férje volt. Gyermekei közűl Blondel és Hübner csak Imrét ismerik. Broemmel leányairól csak általában szól, hangsúlyozván, hogy a második leány Edmund angolszász herczeghez ment férjhez. Innhoff («Genealog. Britann.») pedig e magyar királyleány nevét is ismeri. Szerinte Ágota volt a neve, csak hogy nála nem Edmund, hanem annak fivére, Eduard, volt a férje; de azt is hozzá teszi, hogy más versiók szerint Eduard nem Ágotát, hanem István király sógornéját, bajor Gizela nővérét vette volna feleségül. Mi pedig csak Brigitta apáczát ismerjük Gizela nővérei közül.
I. István nővérei között Blondel egy névtelent ismer, kinek férje bizonyos Vilmos. E házasságból származtatja le a későbbi Péter királyt s ennek névtelen nővérét, osztrák Adalbert őrgróf nejét. Szerinte Péternek Imre nevű fia is van. Gueudeville Pétert egyszerűen csak István unokaöcscsének nevezi. Családfáján Péter meg éppen 1374-ben követi nagybátyját, a magyarázó szöveg szerint pedig 1038–1042-ig.
Vilmost, szt. István sógorát illetőleg, Hübner és Broemmel bővebb felvilágosítással szolgálnak. Hübner István nővérét Gizelának nevezi, úgy mint Broemmel; férje Hübner szerint egy burgundi herczeg, Broemmel szerint az 1027-ben elhalálozott burgundi gróf Otto Vilmos. Mind a két tudósítás helytelen, mert a herczegnő neve Mária s Urseolo Otto velenczei doge a férje.
Daczára annak, hogy Hübner az összes burgundi fejedelmi családok nemzedékrendjeiben sehol sem említi e házaspárt, s daczára, hogy még Innhoff sem ismeri a burgundi grófok genealogiai családtörténetében, Broemmel mégis felvette. A mi különben burgundi Otto Vilmos grófot illeti, a tudósítók egyik része szerint két neje lett volna: 1. Maçoni III. Alberik egyetlen leánya s örököse, 2. – ez pedig a történelmileg elismert – Roucy-i Irmtrud. – A mi Péternek osztrák Alberttel kötött sógorsági viszonyát illeti, Hübnernél találjuk, hogy Etelka Péter leánya s Albert felesége volt. Történelmileg pedig úgy tudjuk, hogy az 1055-ben elhalálozott Adalbertnek két felesége volt; az elsőt nem ismerjük, a második, Frovila, 1058 után halt meg.
Aba nejét Blondel nem ismeri. Szerinte «Ovo» meghalt 1045-ben, Gueudeville szerint 1046-ban. A mi a következő Árpádok leszármaztatását illeti, e tekintetben még Horváth Mihály nagy «Magyarország története» czímű művében sincs tisztában. Szerinte I. Istvánnak két nagybátyja volt: Mihály és Szár (Kopasz) László. Mihály fia volt Vazul, Lászlóéi András, Béla és Levente voltak. De a legtöbb s legújabb magyar történelmi munkákban Vazul (kinek neve «Bazil»-lal azonosítható) és Szár László fivérek gyanánt szerepelnek. Ezen felfogást osztják Blondel, Hübner és Broemmel, míg Gueudeville családfáján egész más eredményre jut.
Nála Mihály István fivére, s neve felett a királyi korona lebeg. Mihály fia László «Attila családjából való», András és Béla királyok atyja. Blondel, Broemmel és Hübner Szár László feleségét orosz származásúnak állítják. Ha ezen adat igazságon alapulna, akkor a következő Árpádoknak politikai és családi életében előfordult jelenéseket könnyebben lehetne magyarázni.
I. András feleségét Blondel «Agmundár»-nak nevezi. Hübner általában csak orosz herczegnőről szól. Blondel és Broemmel szerint Salamon és Dávid szerepelnek mint András gyermekei. Broemmel azonkívűl még azon hibába is esik, hogy András leányát Etelkát (férj. cseh II. Wratiszlav) András nővérének tartja, míg Blondel a herczegnőt teljesen mellőzi. Broemmel és Blondel Salamon elhalálozási évét függőben hagyják. Hübner szerint 1075-ben halt meg, a mit még Cohn L. A. az 1871-ben megjelent «Stammtafeln» czímű kitűnő művében is elfogadott. Gueudeville szerint 1077-ben zárdában halt meg.
Blondel és Hübner nem ismerik I. Béla feleségének nevét; Hübner szerint Béla 1065-ben halt meg.
I. Béla gyermekei közűl Geiza Blondel, Broemmel s Gueudeville szerint (ez utóbbinál a magyarázó szövegben) nevének harmadik képviselője. Chronologiájáról Blondel mit sem szól. Hübner szerint 1075-ben lett király s 1080-ban halt meg. Broemmel szerint apr. 25-én húnyt el. Névtelen felesége Blondel szerint Zolomér dalmát király nővére. Hübner azt mondja, hogy felesége ismeretlen, míg Broemmel szerint a görög Theodul Synadenos leánya.A következőkben rövidség okáért Blondelt Bl., Broemmelt Br., Hübnert Hb., Gueudeville-t Gd. betűkkel idézzük.*
I. Lászlóról Bl. a nélkül, hogy feleségét és chronologiáját ismerné, szól; de Hb. sem ismeri feleségét, míg Br. szerint ez Etelka, Zähringi Bertold leánya volt. Minthogy ezen Etelka a Zähringi család törzsfáján Cohnnál nem fordult elő s más versiók szerint Karantán Gizela László első felesége gyanánt említtetik, ennélfogva az Árpádház e genealogiai kérdése még nincsen tisztázva.
I. Béla leányai közűl Bl. csak a Vilmos thüringiai őrgróffal eljegyzett Jojádát ismeri. Hb. ezt nem említi, s csak Euphemiát s egy névtelent említ, ki Zolomér, horvát és dalmát király felesége lett. Br. mind a három nővérnek kettős nevet tulajdonít. Jojáda nála Zsófia is, ki kétszer volt férjnél: 1. Udalrik, Karantán őrgrófnál, 2. az 1136-ban elhalálozott Lambert magyar grófnál.
Itt alkalmunk nyilik egy genealogiai útvesztőre utalni.
Horváth Mihály «Magyarország története» czímű, 1860-ban második kiadásban megjelent műve I. kötetének 175-ik lapján azt mondja, hogy Jojáda (más nevet nem ad neki) atyja Béla által, Vilmossal, a vitézsége által kitünt thüringiai őrgróffal (1061) eljegyeztetett. A 179-dik lapon azt mondja, hogy Vilmos arájához tett utazása alatt meghalt, s hogy Béla Jojádát 1062-ben Ulrik karantán herczegnek feleségűl adta. Jojádán kívül még Ilonát és Euphemiát nevezi Béla leányai gyanánt. Bélának több leányáról nem szól. Annál nagyobb meglepetésünkre azt mondja a 259-dik lapon, hogy Lambert főispán Zsófiának, Szent László nővérének, tehát I. Béla leányának férje volt. E szerint igaz volna Br. kombinácziója, melynek alapján Jojáda és Zsófia egy és ugyanazon személyre vonatkoznék.
A mi Jojádának 1062-ben elhalálozott jegyesét illeti, a Bl. és Horváthnál előforduló «thüringiai őrgrófi» minősítése korántsem elegendő arra, hogy abból e Vilmos személyével megismerkedjünk. A thüringiai grófok nemzedékrendjében hiába keressük Cohn és Hopfnál («Historisch genealogischer Atlas» I. 1858); ellenben találkozunk vele a weimari és orlamündi grófok genealogiájában, csakhogy Cohn és Hopf nemzedékrendjüknek összeállításában nagyon is eltérnek egymástól.
A későbbi Cohn a következő (általam rectifikált) családfát állítja össze:
III. Vilmos, weimari gróf † 1039.; Vilmos, 1046-ban meisseni őrgróf, thüringiai országbiró és 1061-ben tartományi gróf, † 1062. Arája: Zsófia, I. Béla magyar király leánya; Ottó, orlamündi gróf, 1062-ben meisseni őrgróf, † 1067. Neje: lőweni Etelka. 3 leány; II. Poppo, weimari gróf. Neje: isztriai és friauli Hadamut (Azzika); I. Ulrik, weimari és orlamündi gróf, krajnai őrgróf 1045-ben, Isztria őrgrófja (1060?) 1062 okt. 24. előtt, † 1070 márcz. 6-án. Nejei: 1. N., 2. 1062/3 Zsófia, I. Béla magyar király leánya, † 1095 (férje halála után szász Magnus herczeghez ment férjhez.)
Hopf a weimari és orlamündi grófok nemzedékrendjének összeállításában Cohntól annyira eltér, hogy a kettőnek családfáin alig lehet rokon pontokra akadni.
Hopf következőleg állítja össze e családfát:
II. Vilmos, weimari és orlamündi gróf, † 1002.; II. Poppo, weimari gróf 1002–1015.; Berno; I. Ulrik † 1070.; III. Vilmos, orlamündi gróf 1002 † 1062.; II. Ottó † 1067.; Etelka † 1100.
Ha az eddigieket összegezzük, következő eredményre jutunk:
Bl. és Horváth, továbbá Cohn és Pierer Lexiconja (4-ik kiadás) szerint I. Béla leánya (Bl., Horváth, Pierer szerint: Jojáda; Cohn szerint: Zsófia) weimari Vilmossal, a thüringiai őrgróffal és meisseni tartományi gróffal 1061-ben jegyeztetett el. Ennek 1062-ben történt elhalálozása után Jojáda (Zsófia) a nevezett írók szerint elhalt jegyesének unokaöcscsével, I. Ulrik weimari és orlamündi gróffal, Krajna és Isztria őrgrófjával lépett első házasságra. E szerint tehát ezen Ulriknak «karantán őrgrófi» minősítése Br.-nél és Horváthnál helytelen.
Hopf ezen adatokkal ellentétben áll, a menynyiben Vilmosnak utódokat tulajdonít s Ulrikot Vilmos unokaöcscsének fiává teszi. De még Vilmosnak chronologiája (1002–1063) sem látszik előttem helyesnek.
De még más talányra akadunk itt az Árpádok genealogiájában.
A mint már előbb említtettük, Horváth művének 259-dik lapján azt mondja, hogy Zsófia, I. Béla leánya, Lambert főispán felesége volt.
Ha e Zsófia Bélának karantán (recte: isztriai) Ulrikhoz férjhez ment Jojáda nevű leányával azonos (pedig Horváth nem szól Bélának egy negyedik, Zsófia nevű leányáról), akkor kézzelfogható, hogy Zsófia (Jojáda) Lambert főispánnal második házasságra lépett. Br. osztja e nézetet, a mennyiben Jojádának (Zsófiának) második férjét Lambertnek nevezi. Cohn pedig állítja, hogy Zsófiának második férje szász Magnus volt, s különös, ugyanezt mondja Horváth a 194-ik lapon: I. Gejza király Zsófia nevű leányt hagyott maga után, ki előbb karantán Ulrik, aztán szász Magnus felesége lett.
Horváth egy Zsófiának (Jojádának) kétszeri említése, továbbá annak két karantán Ulrikkal kötött házassága, továbbá Lambertnek belefűzése által oly genealogiai tömkelegbe tévedt, melyből nehéz kibonyolódni. – Annyi tény, hogy I. Béla leánya, Jojáda (Zsófia), ha 1062-ben (isztriai) Ulrikkal egybekelt, Lambert főispánhoz nem mehetett férjhez. Isztriai I. Ulrik már 1070-ben halt meg; e szerint nehezen hihető, hogy Lambert, Zsófiának második férje 1136-ban, tehát 66 évvel felesége első férjének halála után elhalálozott volna; ehhez még az is járul, hogy erőszakos módon mult ki (Br.), mi tehát még annak feltételezését is engedi, hogy ama 66 évet túl is haladhatta volna. – Ha I. Bélának egy Lambert főispánhoz feleségül ment Zsófia (Jojáda) nevű leánya volt, akkor nem lehetett e Zsófia I. Ulrik, isztriai (Br. és Horváth szerint karantán) őrgróf özvegye; de minthogy nem is létezett két Ulrik nevű isztriai (karantán) őrgróf, kik Jojáda, illetőleg Zsófia nevű magyar királyleányokkal egybekeltek, s minthogy csak I. Ulrikot († 1070) – ismerjük a magyar király veje gyanánt, kinek özvegye szász Magnus herczeghez ment férjhez ennélfogva ezen, isztriai Ulrikkal és szász Magnussal egybekelt Zsófia nevű Árpádleány csak I. Gejza leánya lehetett.
Itt megjegyzendő, hogy Br. szintén egy Zsófiát (és pedig szász Magnus feleségét ismer, ki szerinte I. László leánya volt. Horváth szerint pedig csak Piroskát szabad minden határozottsággal László leányáúl elismernünk.
Kálmán feleségei Bl. szerint 1. Etelka, sváb Rudolf leánya, 2. ismeretlen. Hb. szerint siciliai Roger egy névtelen leánya. Br. szerint Buzilla 1095-ben kelt egybe s Predszláva 1112-ben bocsáttatott el. Bl. Kálmánnak első házasságából származó két fiat tulajdonít: Lászlót és Istvánt, második házasságából Borist. Hb. és Br. még egy Zsófia nevű leányt is ismernek, ki névtelen férjjel egy Saul nevű fiut nemzett volna. Hb. ezenkívül még Etelkát is hozzá teszi, ki cseh I. Szobieszlav felesége lett.
II. István felesége Bl. szerint apuliai Guiskárd Róbert egy névtelen leánya; szerinte István 1130-ban köszönt le. Hb. szerint Istvánnak két felesége van: 1. a névtelen apuliai herczegnő, 2. Judit, lengyel III. Boleszlav leánya. Ugyanazt mondja Pierer is, ki Istvánnak még egy Gejza nevű fiat is tulajdonít. Br. István feleségét Etelkának nevezi, ki szerinte Rietenburgi Stephanius leánya.
Ezen adatok részint koholtak, részint inkorrektek. A névtelen apuliai nőről éppen névtelensége miatt nem szólhatunk; Judit, lengyel III. Boleszlav leánya pedig 1149-ben (tehát 18 évvel II. István halála után) brandenburgi I. Otto felesége lett s 1171-ben halt meg. István feleségének neve következőleg hangzik: Etelka, az 1180-ban elhalálozott steflingi III. Henrik, Regensburgi őrgrófnak leánya.
Hivatkozással Schier «Regin. Hung.» czímű művére, Horváth minden határozottsággal mondja, hogy István e házasság által osztrák III. Lipót őrgróffal († 1136) sógorsági viszonyba lépett, mert Etelkának anyja, illetőleg steflingi Henrik felesége, Richardis, Lipót őrgróf nővére volt. Pedig Hb.-nél nem fordul elő e Richardis a Babenbergek családfáján, míg Cohn őt neve felett lebegő kérdőjellel s minden genealogiai vagy chronologiai észrevétel nélkül említi.
Előbb említettük, hogy Hb. és Br. II. Istvánnak egy Zsófia nevű nővért tulajdonítanak, ki névtelen férjével Saul fiut nemzett. E Saul 1127-ben egy Istvánnal elégedetlen párt által ellenkirályúl állíttatott fel s Thúróczi krónikája szerint Zsófiának, István nagynénjének s karantán Ulriknak fia; de Horváth rögtön megjegyzi, hogy más krónikák mitsem tudnak Saulról, s hogy Zsófia – Álmos huga, tehát I. Gejza leánya – előbb karantán Ulrik, aztán szász Magnus felesége volt. Minthogy a két Zsófiáról már beszéltünk, itt csak azt akarnók hangsúlyozni, hogy isztriai I. Ulrik s az Árpádvérű Zsófia gyermekei között Saul nem fordúl elő. E házasságból egyátalában csak a következő gyermekeket találtam Cohnnál: 1. III. Poppo, weimari gróf, szül. 1063 táján, krajnai őrgróf 1090–1093, isztriai őrgróf 1090–1180?, † 1112 előtt (1109 előtt?); felesége 1094 előtt Spanheim-Lavantvölgyi Richardis. 2. II. Ulrik, szül. 1064/70 † 1112 máj. 13. neje 1102 nov. 17. előtt: thüringiai Etelka. 3.? Richardis, férj. Scheyerni Ekkhard. 4.? Willibergis † 1091 után, férj. morva Konrád, 1092/3 szept. 6/8. Ha kombinácziók egyáltalában meg vannak engedve a genealogiában, akkor leginkább lehetne feltenni, hogy Saul az Árpádvérű Zsófiának s Lambertnek fia lehetett.
Boris felesége Br. szerint I. János byzanti császár leánya 1129-ben. Úgy, mint Bl., ő is tulajdonít neki egy Kálmán nevű fiút, ki Ciliciában byzantinus helytartó volt.
Álmos, II. Bélának atyja, Br. szerint Lambert fia. Hübner szerint Thrácziában halt meg 1120-ban. Gyermekei között Bl. csak a II. Bélát ismeri, s egy névtelen, osztrák Lipóthoz férjhez ment leányt.
Hb. csak II. Bélát ismeri és Etelkát, Álmos leányát, Kálmán gyermekei közzé sorozza. Ellenben Cohn Hedviget, osztrák Adalbert feleségét, II. Béla leányának nevezi.
II. Béla feleségét Hb. következő szavakkal jelöli meg: «Helena, eine Gräfin.»
II. Béla gyermekei közűl Bl. csak a fiukat ismeri. Hb. Zsófiát kihagyja.
II. Gejza Bl., Gd. és Br. szerint III. Geiza. Bl. szerint máj. 3-án halt meg. Feleségének nevét Bl. nem ismeri, míg Hb. nem is említi.
II. Lászlót Bl. úgy szólván csak királyfi gyanánt mutatja be; Hb. sem ismeri feleségét. Br. pedig, a nélkül, hogy feleségét említené, egy Mária nevű leányt tulajdonít neki, ki arbai Vitalis Miklós gróf felesége lett.
István fivére Bl. szerint III. István. Sem Bl. sem Hb. nem ismerik feleségét. Álmos herczeget Hb. nem ismeri.
III. István Bl. szerint IV. István. Bl. és Br. szerint márcz. 4-én halt meg. Felesége Bl. szerint Mária, Izsák byzantinus herczeg leánya. Hb. nem ismeri feleségét. Br. két feleséget tulajdonít neki, kiknek elseje halicsi Jaroszlav leánya; pedig ez csak jegyese volt. Osztrák Ágnessel történt egybekelését Br. 1166-ra, Cohn 1167-re helyezi.
III. Béla Bl. szerint 1190 május 1-én halt meg; Gd. szerint 1195-ben. Első felesége Bl. szerint «Ágnes»; Hb. szerint franczia Margit, míg második neje «konstantinápolyi Emanuel császár leánya vagy rokona.» Br. szerint apr. 18-án halt meg. Horváth csalódik, ha Ágnest, Béla első feleségét, antiochiai Boemund fejedelem leányának tekinti. Ő itt nyilván az 1131-ben elhalálozott antiochai II. Boemund fejedelemre, Ágnes nagyatyjára gondol. Br. szerint Ágnes 1183-ban halt meg.
III. Béla testvéreit Bl. nem ismeri; Hb. csak Ilonát és Erzsébetet említi.
Imre Br. szerint 1204 decz. kezdetén halt meg. Gd. szerint 1200–1203 között. Bl. még egy feleséget tulajdonít neki, ki szerinte «Manuel leánya» volna.
II. András feleségeiről Hb.-nek igen zavaros ismeretei vannak. Estei Beatrix szerinte e király második felesége, míg a harmadikat halicsi Máriának nevezi.
II. András testvérei közűl Bl. Konstanczián és Márián kívül (kiket atyjuknak második házasságából származtat) még egy névtelen herczegnőt is ismer; ki sváb Frigyessel, Barbarossa császár fiával, kelt egybe.
Mária férjei között csak Izsák császárt ismeri. Cohn ama véleménye, hogy Frigyes valószínűleg Konstancziával lett eljegyezve, Horváthnál ténynyé válik.
Bl. következőleg osztja fel II. András gyermekeit. Első házasságából: IV. Béla, Kálmán, Erzsébet; második házasságából: Jolán; harmadik házasságából: András, István. Hb. szerint András még az első házasságból való, míg István és Jolán Estei Beatrix gyermekei.
IV. Béla Bl. szerint 1275-ben (május 7-kén) halt meg. Gd. szerint 1260-ban, Hb. szerint 1275-ben. Felesége Bl. szerint János császár egyik leánya.
Kálmánt Hb.: «ein König der Reussen 1210» czímmel illeti. István herczeg felesége Bl. szerint Traversari leány. András herczegről később.
IV. Béla gyermekei között Bl. csak V. Istvánt, Bélát és Erzsébetet ismeri. Hb. nem ismeri Béla herczeget, de még a következő leányokat: Kunigundát, Ilonát, Annát. Br.-nél az Árpádok genealogiája IV. Bélával és testvéreivel be van végezve, mert műve csak 1273-ig terjed.
V. István felesége Bl. szerint Fenvenna volt. Hb. nem ismeri; szerinte István 1278-ban halt meg.
Béla herczeg Bl. szerint erőszakos módon halt meg 1272-ben; ugyanezen szerző szerint «Dux de Marsau» volt.
V. István gyermekei között Bl. csak Lászlót, Andrást és Máriát ismeri; Hb. csak Lászlót és Máriát.
IV. László (Gd. szerint IV. Ulászló) felesége Bl. szerint siciliai Mária. Hb. szerint László 1291-ben halt meg. Feleségét nem nevezi meg.
Egyet mást meg kell még említenünk a III. Andrást és leszármaztatását érintő; a régibb genealogiai irodalomban előforduló versiókról; annál is inkább, mert e dolog a Crouy-Chanel grófoknak az Árpádoktól való állítólagos leszármaztatása által már több izben elég port vert fel.
Tekintsük mindenek előtt III. András, az utolsó Árpádházi király leszármaztatását.
Bl. szerint II. Andrásnak Estei Beatrixxal való házasságából egy 1234-ben erőszakos módon kimúlt András fia volt. Ennek Bl. egy István nevű fiut tulajdonít, kinek Thomassiva Maurocenával kötött házasságából egy «Andreas Venetus» nevű fia lett, ki IV. László után trónra lépett, I. Albert császár veje lett s gyermektelenűl halt meg. Bl. tehát az egész Crouy-meséről mit sem tud.
Hb. szerint István herczeg (II. András és Estei Beatrix fia) a velenczei Thomasiva Maurocenának férje volt, mely házasságból a szerinte gyermektelenűl elhalálozott III. András származott.
Gd. II. Andrásnak egy István nevű fiát szintén ismeri, ki egy velenczei hölgyet vett feleségűl, mely házasságból III. András származott. Családfáját magyarázó szövegében pedig így szól: «III. András, «velenczei» melléknevű, mert V. István s egy velenczei hölgy fia volt.»
Br. II. Andrásnak harmadik házasságából származó posthumus István nevű, Estében 1235-ben született fiát ismeri, kinek a következő feleségeket tulajdonítja: 1. ravennai Traversari Vilmos leányát, 2. velenczei Morosini Thomasina Katalint.
Pontus Henterus Delfius (1583) a következőket mondja a Croy család genealogiájának tárgyalása alkalmából:
A Croy család sem a Palaeologusoktól, sem a Castriotáktól, sem a Komnénektől, sem az úgynevezett (epirota) despotáktól nem származik. A Palaeologusok háza – miután majdnem 200 éven át Konstantinápolyban uralkodott – az 1453-ban kimult Konstantin császár személyében halt ki; a Komnénok s a despoták kihaltak tarenti Fülöp első feleségével (epirota Thomar-ral), kinek három fia gyermektelenűl halt el. A Castrioták családja pedig a Bajazeth szultán által elűzött, franczia száműzetési helyén gyermektelenűl elhalt Jánossal halt ki. A mi pedig az egynehány által szellőztetett nézetet illeti, hogy a Croy család Croatiából származnék, s hogy innen kapta volna nevét, ezt a következő előadás czáfolja: András, Magyarország 16-ik királya, ki 1235-ben élt, Gertrud első feleségével három fiat nemzett... András e fiuk harmadika...Velenczébe menekűlt s látván, hogy Béla bátyjának gyermekei születtek, Velenczében Cumano Sybillát, a velenczei dúsgazdag Cumano Péter nevű szenátor leányát, vette feleségűl. – Magyar Márk, ezen András fia, látván, hogy szülőinek vagyona többnyire készpénzből áll s a kereskedelmet megunván, 1266 táján Francziaországba ment, hol III. Fülöp udvarában kedvelt ember lévén, Katalint, az Araini és Croyi báró egyetlen gyermekét és örökösét feleségül vette. E feleségét pedig csak azon feltétel alatt kapta, hogy e házasságból származó első fiu az atyai czímer megtartása mellett az Araini báró czímet felvegye, míg a másodszülött Croyi báró legyen.
Márk és Katalin házasságából két fiú származott: Araini János, ki Beaumont Jankát vette feleségűl s gyermektelenűl halt el s Croy Vilmos, ki Anna, Guinesi Arnold gróf leányával kelt egybe; ez hozományul hozta a Grevelinge és Borburg nevű birtokokat. Vilmos bátyja előtt halt meg s János nevű fiút hagyott maga után, ki atyja s nagybátyjának örököse lett s a Croy csatád nevének s czímerének megtartása mellett még a magyar czímert is használta. Felesége Araini Janka volt. E házasságból származott Croy Antal stb. stb., s így folytatja Henterus a Croy család nemzedékrendjét egész az ő koráig. Érdekes lesz e nemzedékrendet legalább Croy Antalig tábla alakjában bemutatni:
II. András, magyar király, neje: Gertrud; András, neje: Cumano Sybilla; Márk, neje: Araini és Croyi Katalin; János, araini báró, neje: Beaumonti Janka † magz. nélkül; Vilmos, croyi báró, neje: Guinesi Anna; János, araini és croyi br. neje: Araini Janka; Antal, neje: Soissonsi Moreli Margit.
Tehát Henterus sem ismeri a Crouy-Chanel családot; ő csakis a Croykról szól, kiket II. András királynak András nevű fiától származtat le.
Hopf másként adja elő a dolgot. Szerinte az első Crouy-Chanel (1290–1316) III. András, magyar király állítólagos unokája s a Crouy-Chanel családnak koholt Árpádvérű leszármaztatását a következő táblán ábrázolja:
III. András, magyar király † 1301. neje: velenczei Cumano Sybilla; Croyi Márk 1266–1282. neje: Arainesi Croyl? Katalin; János; Vilmos 1350 † 1384. a Croy herczegek ősatyja; brastolai Felix 1279 † 1289.; Antal 1290–1316. a Crouy-Chanel grófok ősatyja; András 1308.; puyi János embruni érsek, 1311–1317.
Henter és Hopf között tehát azon különbség van, hogy Henter II. András fiát, András herczeget teszi Cumano Sybilla férjévé, míg Hopf III. András királyt, tehát II. András unokáját, teszi azzá.
Mily gyenge alapon nyugosznak mindezen genealogiai kombinácziók, ezt legjobban bizonyítja Horváth Mihály ismeretes czáfolata, melynek ismétlésébe bocsátkozni fölösleges.
Még akkor is áll Horváth czáfolata, ha elfogadnók is, hogy Pontus Henterus András Cumano Sybilla férjének személyét eltévesztette. Mert feltéve, hogy Henterus nem András herczeg, hanem III. András királyról szól, akkor András (az utóbbi király) 1266-ban legfeljebb 5 éves volt; ekkor pedig Márk fia még nem mehetett Francziaországba.
Értekezésem záradékáúl két mellékletet csatolok, melyeknek elseje az Árpádoknak Blondel által összeállított nemzedékrendjét, másika pedig az Árpádoknak általam rektifikált családfáját tünteti föl.
I. AZ ÁRPÁDOK CSALÁDFÁJA BLONDELNÉL.
Toxus Hungar. Rex; Geiza Sarolth Giula natae maritus A. D. 1006 denatus; Micael; Stephanus I. Gislae Henrico II. Bajoar. Duce et Gisla Burgund. natae maritus prior, A. D. 1040 August 20. denatus; Emericus; N. Guillelmi uxor; N. Ovonis qui regnum invasit, an. 1044 et 1045 decollatus est uxor; Petrus Rex, an. 1041. ab Andrea caecatus A. D. 1046.; Emericus; N. Adalberti Austriae Marchionis uxor; Ladislaus Calvus N. Ruthenicae maritus; Vastol; Andreas I. Agmundae Ruthenicae marit. regnum invasit an. 1046 et a Bela oppressus est, an. 1061.; Bela I. N. Miecislao Polon. Duce natae maritus, A. D. 1063 denatus; Leventa; Salomon Judithae Henrico II. Imper. et Agnete natae maritus regno pulsus, A. D. 1074.; David; Geiza II. N. Zolomeris Dalmatiae Regis sorori matrimonio junctus; Ladislaus Rex post fratrem, A. D. 1095 Jul. 29. fer. 1. denatus; Lambertus; Jojada Wilhelmo Thuring. Marchioni desponsata; Colomannus Adelheidis Rudolfo ex Sueviae Duce Rege et Adelheide natae, ac exinde N. Bossenicae maritus, A. D. 1114. Febr. 3. feria 4 denatus; Almo caecatus; Ladislaus; 1. nupt. Stephanus II. N. Roberto Guiscardo Apuliae Duce natae maritus, abdicavit A. D. 1130.; 2. nupt. Boricius regnum invasit, an. 1146.; Colomannus; Bela caecus Helenae maritus, A. D. 1141. febr. 13. feria 6. denatus; N. Lupoldi Austriae Marchionis uxor; Geiza III. N. Minoslao Rutheno natae maritus, A. D. 1161. Maji 3. feria 4. denatus; Ladislaus; Stephanus III.; Almo; Stephanus IV. Mariae Isaaco Sebastrocratore natae maritus prior, A. D. 1173. Mart. 4. fer. 1. denatus; Bela III. Agnetis ac exinde Margaretae Ludovico VII. Rege et Constantiae natae maritus, an. 1190. Maji 1. fer. 3. denatus; 1. nupt. Emericus Mriae Manuele natae at exinde constantiae Alfonso II. Arag. Rege et Saucia natae maritus, A. D. 1204. nov. 30. fer. 5. denatus; 1. nupt. Andreas II. Gertrudis Meranicae, 2. Yolendis Petro de Curtiniaco Imp. et Yolendae natae, 3. Beatricis Aldobrandini Estensis filiae maritus. A. D. 1235. denatus; N. Friderici Suev. Ducis Barbarossa nati uxor; 2. nupt. Constantia Primislai Bohemiae Regis uxor; 2. nupt. Maria Isaaci Imp. uxor; Ladislaus, an. 1205, Maji 7. denatus; Bela IV. Mariae Joanne Imper. natae maritus, an. 1275. Maji 7. fer. 3. denat; 1. nupt. Colmannus; Elizabeth Ludovici Lantgravii uxor; 2. nupt. Yolendis Jacobi I. Aragon. Regis uxor 2.; Andreas Dux an. 1234. caesus; Stephanus I. Traversariae maritus; 3. nupt. Stephanus Thomassivae Mawrocenae marit; 2. nupt. Andreas post Ladislaum IV. Rex Venetus dictus, Alberti I. Imper. gener; απαις Stephanus V. Fenvennae maritus an. 1272. Augusto ineunte denatus; Bela Dux de Marsaw caesus, an. 1272.; Elizabeth Henrici Bajoar. Ducis uxor, A. D. 1271. Oct. 24. denata; Ladislaus IV. Mariae Carolo I. Siciliae Rege et Beatrice natae marit. an. 1290. fer. 2. ante B. Margaretae festum denatus; Andreas; Maria Caroli II. Siciliae Regis uxor.
I. AZ ÁRPÁDOK CSALÁDFÁJA.
Rectificálta Dr. Wertner Mór.
Álmos; Árpád fejedelem † 907.; Zoltán, szül 896 táján † 949, neje: Maróti bihari fejedelem leánya; Taksony, szül. 931 † 972, neje: 947. kún leány; Ágnes férje: bajor Arnulf, † 937.; Liuntin; Tarkácz; Tebele; Termácz; Jelech; Ezelech; Tas; Jutócz; Faliczin; Fal; Geiza † 997, nejei: 1. Sarolta, Gyula erdélyi vezér leánya, 2. 973 lengyel Etelka; 1) I. István király, sz. 969. † 1038. aug. 15, neje: 995 bajor Gizella; 2) Judit. férje: lengyel I. Boleszlav † 1025 jun. 17.; Imre † 1031 szept. 2, neje: horvát Krescimir leánya 1026 táján; Fiak; Leányok; Leány, férje: angolszász Edmund herczeg; 2) Mária férje: 1009 Urseolo Otto, velenczei doge; Péter király, † 1047 után; 2) Sarolta? férje: Aba Sámuel kir. 1041 † 1044.; Mihály; Vazul; Szár László, neje: orosz herczegnő?; I. András † 1061, neje: orosz Anasztázia † 1074 után; I. Béla † 1063, neje: 1039 táján Lengyel Rixa; Levente † 1047.; Salamon sz. 1051 † 1085 táján, neje: Judit, III. Henrik császár leánya 1063.; Dávid; Etelka † 1062 jan. 27, férje: 1058 táján cseh II. Wratiszlav † 1092 jan. 14.; tm. György; I. Géza † 1077 ápr. 24, neje: byzanci Synadenos Theodul leánya: Szynadene; I. László † 1095 jul. 29, neje: Zähringeni Etelka; Piroska † 1133, férje: byzanci I. Komnén János császár † 1143. ápr. 8.; Lambert † 1076 táján; Berta, férje: bogen-i I. Hartvig gróf † 1074.; Zsófia (Jojáda), férje: Lambert magyar gróf?; Eufemia (Ludmilla) † 1111 apr. 2, férje: morva Ottó † 1086 jun.9.; Ilona (Lepa), férje: horvát Zvonimir király † 1089.; Kálmán † 1114 febr. 3, nejei: 1. sziciliai Buzilla 1097 † 1102 táján. 2. orosz Predszláva 1104.; Zsófia † 1095 jun. 18, férjei: 1. weimari-istriai I. Ulrik † 1070 márcz. 6., 2. szász Magnus † 1106 aug. 23.; Álmos † 1129, neje: svéd Ingeburg; 1) II. István sz. 1101 † 1131 ápr. 2/3, neje: steflingi Etelka 1121.; 1) László sz. 1101.; 2) Boris † 1155, neje: byzanci Komnén leány; Kálmán; II. Béla † 1141 febr. 13, neje: 1129 szerb Ilona; Hedvig, férje: osztrák Adalbert † 1137 nov. 9.; Etelka † 1140 szept. 15, férje: I. Szobieszlav, cseh hg. † 1140 febr. 14.; II. Géza, sz. 1130 † 1161 máj. 31, neje: 1146 táján orosz Eufrosyna; II. László † 1162 febr. 1, neje: Lengyel Judit; Mária, férje: Vitalis Miklós, arbai gróf; IV. István † 1164, neje: byzanci Komnén Mária; Mieczyszlav; Álmos; Gertrud, férje: lengyel III. Mieczyszlav † 1202.; Zsófia, apácza, (jegy. hohenstaufi Henrik † 1150.); III. István, sz. 1147. † 1173 máj. 4, neje: 1165 osztrák Ágnes † 1182.; III. Béla, sz. 1148 † 1196 ápr. 23., nejei: 1. Chatilloni Ágnes 1169 táj. † 1184., 2. franczia Margit 1186 † 1197.; Árpád; Geiza; Fiak; Erzsébet: férje: cseh Frigyes † 1189 márcz 25.; Odola (Hulicha), férje: 1164 cseh Szvatopluk; Ilona † 1199 decz. 25, férje: 1174 osztrák V. Lipót † 1194 decz. 31.; Margit, férje: Endre, sümegi gróf; 1) Imre, sz. 1174 † 1204 nov. 30, neje: 1198 arragoniai Konstancia; III. László, sz. 1199 † 1205 máj. 7.; 1) II. András, szül. 1176 † 1235 márcz. 7., nejei: 1. meráni Gertrud † 1214., 2. 1215 Courtenayi Jolán † 1232 táján., 3. Estei Beatrix 1234 † 1245.; 1) Fiu; 1) Margit, sz. 1175, férjei: 1. byzanci II. Izsák 1185 † 1204., 2. montferrati Bonifácz 1204 Thessalonichi királya, † 1207.; 1) Konstancia † 1240 decz. 4, férje: cseh I. Ottokár 1200 táján (vagy 1198) † 1230 decz. 15.; 1) IV. Béla, sz. 1206 † 1270, neje: Laskaris Mária 1218 † 1270.; 1) Kálmán, sz. 1208 † 1241, neje: 1214 lengyel Salome; 1) András, neje: orosz Mária (Ilona) 1227.; 1) Erzsébet, sz. 1207 † 1231 nov. 19., férje: thüringiai IV. Lajos † 1227 szept. 11.; 1) Mária † 1237, férje: 1221 bolgár II. Aszán; 2) Jolán † 1251, férje: 1235 arragóniai I. Jakab † 1276 jul. 25.; 3) István sz. 1235, neje: morosini Katalin Tommasina; III. András † 1301. jan. 14, nejei: 1. kujáviai Fennena † 1295 táján, 2. habsburgi Ágnes 1296.; I. Erzsébet, apácza, † 1338. a schweiczi Katalin-völgyi apáczák kolostorában. 1298 febr. 12 cseh Venczel jegyese; V. István, sz. 1240 † 1272 aug. 1, neje: kún Erzsébet; Béla † 1269, neje: 1264 okt. 25. brandenburgi Kunigunda † 1288 után; Katalin † 1242.; Margit † 1242.; Anna, férje: orosz Rosztislav 1244 táján, † 1264.; Margit fejedelemasszony; Erzsébet † 1271 táján, férje: bajor I. Henrik hg. † 1290 febr. 3/4.; Kunigunda † 1292, férje: 1239 lengyel szemérmes Boleszlav † 1279.; Ilona, férje: 1257 lengyel áhitatos Boleszlav † 1279.; Konstantia, férje: 1252 táján orosz Leó; Szabina, férje: Mózes nádor; IV. László, szül. 1262 † 1290 jul. 10, neje: 1269 táján anjoui Erzsébet; András † 1277.; Katalin, férje: szerb Dragutin † 1317; Mária † 1323 márcz. 25, férje: 1269 nápolyi anjoui II. Károly † 1309. máj. 6.; Erzsébet, előbb apácza a nyulak szigetén. férjei: 1. szerb Milutin, elv., 2. Tavis, cseh nagy.; Salamon † 1272 előtt; Kálmán † 1272 előtt; Anna, férje: byzanci Palaeologos II. Andronikos † 1332.
Dr. WERTNER MÓR.
A SÓVÁRI SOÓS CSALÁD CZIacute;MERE.
(Két színes melléklettel és három rajzzal.)
Ezen folyóirat 1883. évi 3. számában «A Chapy-czímer és a sárkány-rend» czímű közlemény azt a kérdést veti fel: «Hogyan lehet azt kimagyarázni, hogy egy ugyanazon egyének csaknem ugyanazon időben két különböző czímert kapnak?!»
Eltekintve személyes érdeklődésemtől, mely itt vezérel, a Soós család czímer-kérdését már magában véve is eléggé vonzónak tartom arra, hogy vele foglalkozzam, annál is inkább, mert szerencsés helyzetben vagyok, több még eddig nem ösmert anyagot köztudomásra hozhatni, mi a még homályban levőket jobban képes megvilágítani.Itt kifejezésre hozott nézeteim nagyrészt Csergheö Géza barátom felfogásával egyeznek, ki még azonkívül oly szíves volt, családi történelmemnek előmunkálataira 2000 darabra menő magyar nemesi czímereinek gyüjteményéből 600 darabot rendelkezésemre bocsátani.*
* * *
A czímerek, melyek tudtommal a Soós-családnak, vagy egyes tagjainak adományoztattak, illetve ezen család tagjai által viseltettek, a következők:
1. Balra dűlő kék mezőben leveles koronából kiemelkedő karnélküli szoborszerű alakja egy arany kos-szarvakkal ékeskedő szűznek, hátra rövidre felkötött arany hajjal. Sisak ék: a paizsalak. Foszladék: kék-vörös.
A czímer 12.5 cm. széles és 21.5 cm. magas keretbe van foglalva, melynek rózsaszínű alapja sötét vörösre damaskolt arabeszkeket mutat fel. (L. az I. számú színnyomatú táblát.)
A czímert Zsigmond király Konstanczban 1418. évi Márczius 6-án (dominica Laetare) magyar királyságának 31-ik, római császárságának 8-ik évében kelt oklevelével adja sóvári Soós Miklósnak, László fiának és általa unoka-testvéreinek Simonnak és Lászlónak: János fiainak, és Péternek sóvári Soós György fiának.
Eredetije hártyán, ép függőpecséttel, a család tulajdona és mint letétemény a Magyar Nemzeti Múzeumban igen jól megőrízve.
Csaknem teljesen hasonló ehhez azon czímer, melyet Miksa király 1569. évi okt. 15-én Pozsony várában kelt oklevelével sóvári Soós Istvánnak s általa rokonainak adományoz. A paizsban látható nő-alak ez újabb czímernél csaknem ágyékáig van ábrázolva, hosszan lelógó arany hajjal, mi által a Zsigmond-féle szoborszerű buste-től némileg eltér. Eltérés van a foszladékokban is, a mennyiben ezeknek színe a Miksa-féle czímernél: jobbról kék-arany, balról szürke-arany. (Az oklevélbe foglalt leírás nem egyezik meg a rajzzal, mert az egyfelől fehér-vörös, más felől szürke-kék foszladékokat említ). A czímer 11.5 cm. magas és 9. cm. széles kettős arany-kerettel van környezve, melynek vörös mezeje aranynyal van damaszkolva.
Soós István sárosi alispán, azon családbeli tag, ki Pázmán Annától törvénytelen házasságból eredt. Apja Ferencz első törvényes nejét Sebesi Orsolyát elűzvén, annak elhalta után Pázmán Annával megesküdött és Miksa király kegyelméből már előbb született fia István törvényesíttetett, s a köztéren szerzett érdemeiért (az oklevél szövege szerint) «Magyarország és a hozzá kapcsolt részek igaz és kétségbevonhatlan nemesei közé felvétetni, számíttatni és beiktattatni rendeltetett.» (Ága vele kihalt).
Általában e czímerrel éltek mindig a Soós család tagjai, bár egyesek azon némit változtattak, vagy hozzáadtak. Iacute;gy például a család kihalt ráskai ágazatából eredő Soós György 1725. évi pecsétjén a nőalak fejét arany szarvak helyett három rosette ékíti, a korona pedig, melyből a nőalak kinő, zöld halmon áll.
2. Balra dülő kék mezőben jobbra ágaskodó arany oroszlány, mely jobb első lábával egy orrán keresztül fúródó ezüst nyilat (vető dárdát) tart; az oroszlán arczczal a nézőhöz van fordulva, s vére bőven omlik orrából. A paizsot arany sárkány övezi, melynek farka háromszor csavaródik nyakára, a sárkány hátán hosszú veres kereszt látható, tátott szájából hosszú veres nyelv lóg ki. Sisakékítmény: a leírt oroszlány álló helyzetben. Foszladék: kék-sárga.
A czímer négylevelű lóher-alakú táblában (Vierpass) foglal helyet, melynek aranynyal keretelt mezeje piros, sötétebb pirossal damaszkolva. Az egészet arany keretes tábla övezi, melyet az említett Vierpass négy mezőre oszt. Az első és negyedik kék, aranynyal damaszkolva s két-két sárga virággal ékesítve; a második és harmadik világos zöld, az előbbiekhez hasonlóképen ékítve, két vörös virággal. (L. a II. számú színnyomatú táblát).
A czímert Konstanczban 1418. évi márcz. 19-én (tehát tizenhárom nappal utóbb, mint a Soós-oknak szólót) adományozza Chapi Andrásnak és véreinek, kiknek nevei: András, Pál, László, Péter prépost, Miklós, Chapi Miklós fia; használhatják továbbá Chapi Imre fiai, u. m. Péter, István, László, Ágoston; Széchi Gál zólyomi comes fiai: Péter zempléni esperes, György és Jakab; Széchi Mihály plébános, Agocsi Miklós, Agocsi Péter és Elek eősi prépost, Szerdahelyi Ferencz, Péter fia Domonkos; Struthei (Szürtei) László fiai: István, Jakab és Tamás; Sóvári Soós László fiai: Bacskoi János és Miklós; Soós János fia Sarcon, Soós fia Péter; Dénes fia István; András fiának Jakabnak fiai: György; Simon és Jakab; Agocsi Miklós és Szerdahelyi Péter fia Péter. Eredetije hártyán ép függő pecséttel Sárközön a báró Vécsey család levéltárában, honnan br. Radvánszky Béla úrnak sikerült azt társaságunk használatára megszereznie.
Az oklevélnek egy a XV. században, csaknem egykorúlag készült másolata is van a gróf Károlyi család budapesti levéltárában, honnan azt Géresi Kálmán a gr. Károlyi család Oklevéltárában (II. 34.) a czímer rajzával együtt közzétette. E másolatnak czímerrajzát mutatványképen a Turul is közölte (I. 116.).
E rendkívül érdekes czímernek közzététele az eredeti oklevélből annyival inkább fontos, mert az a másolat rajzától teljesen eltér, s inkább felel meg a szöveg leírásának; a mitől a másolat festett czímere sokban különbözik. Egyszerű öszszehasonlítás a most közlött Chapi czímer és a Károlyi Oklevéltárban és Turulban kiadott között mindenkit meggyőz erről. Nevezetes e czímerlevélnél még az is, hogy a czímer, nem miként, a Zsigmond-féle armálisok legnagyobb részénél szokásos, a szöveg és oklevél élére, hanem annak közepére van festve.
3. A harmadik czímerváltozat a következő: A paizs hasított; jobbról kék mezőben aranyleveles koronából kiemelkedő meztelen arany kos-szarvakkal ékeskedő szűz, leomló hosszú szőke hajakkal, mind két karja csipőre támasztva (tehát eltérőleg az eredeti ábrázolástól); a másik veres mezőben két ágban végződő farkú arany oroszlán, felemelt jobbjával egy aranyozott kereszt-markolatú kardot csapásra emelve. A paizs felett két sisak áll szemben, az elsőn a növekvő szűz, vörös-arany foszladékkal; a másik sisakon aranynyal ékített országalmája, arany kereszttel, foszladék: kék-ezüst.
A paizst egy szájából tüzethányó sárkány övezi körül, mely felett egy hatágú arany csillag látható.
E czímer sóvári Soós Györgynek Klobusiczky Andrással kötött szerződésére nyomott pecsétén fordul elő, melyen S. Gy. betűk láthatók. Az oklevél 1683. évi márcz. 25-én Eperjesen kelt. (Leleszi levéltár 1683. actorum Nro 4.)
* * *
Összevetve a Soós-család czímer-levelét a Chapi Andráséval, szembeötlő azon körülmény, hogy mig az előbbeniben minden kétséget kizáró határozottsággal az adományozottak és apák felsoroltatnak, a másikban ezen szövegezés «Sós fia Péter» megütközést szül. Ki volt ezen Péter atyja Sós?! – Az fel nem tehető, hogy a kérvényező ne ismerte vagy ne tudta volna, legalább névleg, ki volt annak atyja, kinek fiáért kitüntetést kért. Továbbá a Chapi András által szerzett oroszlános czímert nyerő Miklós és János atyja sem lehetett azon László, ki a Soósok levelében említtetik, már csak azért sem, mert ez a két testvér Bacskóinak mondatik (a Zemplén megyei Bacskó helység után).
Valószínű, hogy az a László, János fia, ki a Soósok czímeres levelében említtetik, ugyanaz volt, ki 1447-ben a királyné alasztalnoka, és a sárkány rend vitéze is lehetett, habár e körülmény külön megnevezve nincsen.
Annak, hogy az egymáshoz dátumra nézve oly közel eső armálisokban egy ugyanazon személy kap két különböző czímert, legvalószínűbb magyarázata az, hogy az egyforma nevek alatt két különböző egyén értendő.
Lehet egy törzs, de más test, egy feledésbe esett mellék ág, mely elpusztult, mielőtt még virágzásnak indult volna.
A mint fontos eseteknél a genealogia segélyt keresve a heraldikához folyamodni kénytelen, úgy a heraldikának is szoros kapcsolatban kell maradni a genealogiával; a mennyiben egymást kölcsönösen kiegészítik és a czél elérésére egymást gyámolítják. Ebből kiindulva adataim gyűjtése alkalmából a leleszi convent levéltárában (Actorum 6. 1415. évből) egy érdekes oklevélre akadtam.
Sóvári Soós Simon, Soós Péter és Miklós valamint Ferencz és László, Miklós fiai, János ugyan annak fia és Szerdahelyi János, Péter fia, és Literáti János és Dénes, Miklós fiai, – György, István és Miklós, Mátyus fiai, és Kis-Tárkányi András ellen a Csernői birtokhoz tartozó erdőnek vágatása, és szomotori jobbágyaik bántalmazása iránt 1415-ben felszólalnak. Az itt felhozott Péter és Simon kétségtelenűl külön apáktól származtak, mert különben vagy mint testvéreket említené az oklevél, vagy György fiainak mondaná; de ez nem történik.
Az eddig ismert Soós család genealogiai táblázatain sem fordulnak elő, és így kétségtelenűl kérdéses a két egyén, kiket a látszólagos hézagba beékelni eddig nem mertem.
A Soós-család azon korbeli nemzedékrendét a következő hiteles adatok alapján szerkesztett táblázat tünteti fel.
György mester 1222–1299.; Péter de Sowar 1314–1388.; II. János 1314–1321.; I. László, neje: Kata, kinek nagyanyja Pászthoi Lászlóné 1353–1400.?; II. Miklós, neje: Apollonia 1371–1448.; Anna, Pásztoi Jakabné 1462.; I. Miklós, neje: Spatha János leánya 1358–1428.; egy leánya emlittetik 1428.; II. György 1407–1418.; III. Miklós 1420–1429.; II. Péter, neje: Ilona, 1415–1430.; Ferencz 1415.; IV. János 1415.; IV. László 1429.; II. János, neje: Somossi Erzsébet 1439.; I. Simon 1402. Ausztriai Alberttel kötött szerződést aláirja. 1418.; III. László archidiaconus 1418.; III. János 1421.; III. György; Zsófia; Erzsébet, 1. férje: Nagymihályi Miklós deák, 2. Pomázi Csikó János; II. János 1314–1321.; II. László, a királyné al-asztalnoka 1447.
Itt tehát Chapi András czímeres-levele szerint csak Sós fia Péter és Soós János fia Simon jöhetnek kérdésbe. Ez utóbbit azon Simonban vélem feltalálni, ki 1413-ban a Sóvári templomot építtette, és kinek emlékére abban márvány táblára ez van vésve:
A Századok 1882. 54. lapján közlött és a családi levéltárban őrzött egykorú jegyzet belső oldalára írt ezen bekezdés «Item in alia ecclesia» szerint Simon, István, Miklós és János egy más templomot is építtettek; e szerint tehát az itt előforduló Simon nem tévesztendő össze a fent jelzett János fiával, ezek itt testvérek, és II. Péter fiai. Ez a jegyzet összevetve a fent közlött emléktábla felíratával megint csak bizonyságot tesz arról, hogy egy más Simonnak is kellett lenni, ki még eddig számba nem vétetett.
A Soós czímer azonban még több kérdés felvetésére s megvilágítására is alkalmat nyújt.
I. A SÓVÁRI SOÓS-CSALÁD CZIacute;MERE. 1418.
* * *
Legérdekesebb valamennyi felmerülhető kérdés között az 1418. évi két czímeradományozás mozzanata.
Már előbb megkísértettem azon feltünő tényt megvilágítani, hogy két különböző czímer majdnem egyidejűleg adományoztatott egy család tagjainak.
De minthogy ezt csak futólagosan tettem, most behatóbban szándékom vele foglalkozni, alapúl véve a feltevést, hogy a két különböző czímer szerzői, habár egy nemzetség ivadékai, mégis különböző egyének.
A nemzetségek, melyek Chapi Andrással egyidőben kapnak czímert, a következők: Chapi, Széchi (Gál), Agócsi, Zerdahelyi, Struthei (Zrithey, Szürthei), Soós, Bochkay.
Egy feltünő tény szembeötlő: nem meglepő-e hogy valamennyi Simon comestől származó nemzetségek (illetve a nemzetségek képviselői) úgy szólván kivétel nélkül sorban követik egymást. Chapi Andrással egyidejűleg harczolnak, azzal együtt tüntetik ki magukat, végre Chapi Andrással megint egyidejűleg egy és ugyanazon czímert nyerik, mi által leszármazásukat egy törzsből a czímeres levél láthatólag megerősíti, s a közös czímer tán először symbolisálja.
Tekintve a Chapi féle czímeres levelet, a következőket kérdezhetjük: használták-e mindezen nemzetségek az adományozott oroszlános czímert; s ha voltak, melyek ezzel nem éltek, melyek ezek?
Oklevelileg s egyéb emlékek tanusága szerint bizonyos, hogy a kérdéses nemzetségek közül tudomásom szerint az oroszlános czímert a Chapi, Bochkay, Zerdahelyi családok és, mint feltehető, a Szürthey-ek (Zritthey) használták, és pedig szorosan úgy, mint az a Chapi András féle armálisban látható.
Szürthe, Ungvártól mintegy fél mérföldnyire, minden kétséget kizárólag ős fészke volt e nemzetségnek, mely után családi nevét is vette; egy ott levő bár köriratában teljesen megkopott síremlék, mely kétségtelenűl egy Zrithey-nek jelöli sírját, kétségtelenűl tanusítja, hogy a család valóban használta azt a czímert, melyet Zsigmond király Chapi Andrásnak és rokonainak adott. A sírkő felső balsarkában (mint ez a mellékelt rajzon látható) ott van az ágaskodó oroszlán, fején nyíllal keresztül ütve, míg a jobb sarkon egy ismeretlen czímer foglal helyet.
Igaz ugyan, hogy a czímernél hiányzik a sárkányrend jelvénye, de ez, azt hiszem, a kőmetsző tudatlanságának, s lehet, a tér szűkének is tulajdonítható.
A síremlék kora, az általános jellegből s különösen a czímer-paizsok alakjából itélve, 1440–1493. évek közé tehető.
Ennyit a Zritheyek által viselt oroszlános czímerről; bizton hiszem, hogy a naponta nagyobb mérvet öltő kutatások terünkön, valamint a még nagyobbára fel nem ölelt anyag a már kihalt Agócsy, Gálszéchy, Zerdahelyi családok czímereire nézve is a kívánt felderítéseket meghozandják.
A Soós nemzetség tagjai közül kik viselhették az oroszlános czímert, az előttem ismeretlen. Véleményem szerint, mit több század emlékei bizonyítanak, a sóvári Soós család ivadékai (a 3. szám alatt leírt czímer föltünéseig) más czímert nem viseltek sohasem, csak az ismeretes ősiczímert. A Chapi-féle czímer használatára nézve pedig valószínű, hogy azt az illető Soós családbeli adományos csak személyhez kötött kitüntetésnek tekinté; olyan volt az, mint egy némely czím, mely egyes családoknak osztályrészül esvén, daczára, hogy jogosultak lettek volna viselésére, csak ritkán, vagy épen nem használtatott, míg végre egészen feledékenységbe jutott.
A jelenleg is használatban lévő 3. szám alatt leírt czímer nem lehet egyéb, mint összeállítása az 1418. évben nyert két rendbeli (Chapi és Soós) czímereknek,A t. szerző e föltevésében egyéb heraldikai és okleveles bizonyítékok hijjában nem osztakozhatunk.
Szerk.
* mely az érdekeltek kivánságára az uralkodó által újolag adományoztatott vagy önkényűleg összeállítva pietásból a családi czímerbe újolag felvétetett.
Azon körülmény, hogy a Soós féle 1683-iki összetett czímeren az oroszlán ágaskodik, míg a Chapi czímerben inkább lépő helyzetben ábrázoltatik, nehézséget nem képezhet; hisz az alakok ábrázolását gyakran önkényűleg változtatták meg századok lefolyta alatt.
A temérdek Bochkay féle czímer között, pénzeken, pecséteken stb. valamennyi oroszlán elnyomorodott helyzetben, illetve nem szigorúan a heraldika szabályainak megfelelőleg található, tehát nem fenálló, sem «gradiens», hanem mindég ülő helyzetben. Pedig a Bochkay oroszlán is a Chapi-félére vezetendő vissza. Az első helyesen stylizált Bochkay oroszlánt egy 1669 évi eredeti pecséten tökéletesen szabályosan ágaskodónak találtam, tehát csak pár esztendővel előzve meg a már ösmert 3. számú Soós czímer fellépését.
A Soós-féle összetett czímerben az oroszlán jobbjában kardot emel, míg a Bochkay-pecséten az jobbjával a fejét átszúró nyílat vagy dárdát rántja ki; ez eltérés, bár lényegesnek látszik, de tekintve azon ingadozásokat, az alakoknak folytonos változó ábrázolását s azon gondatlanságot, melyet különösen magyar nemesi családok czímereik alakjainak változtatásában gyakoroltak, nagy nehézséget nem okoz. Nincs kizárva a lehetőség sem, hogy a Soós-féle összetett czímer rajzolója vagy összeállítója a Bochkay-féle oroszlán nyílát fölemelt kardnak nézte, s ezt ily téves alakban vette föl a czímerbe.
A midőn tehát feltevésemnél megállapodom, hogy t. i. a 3. számú czímer semmi nem egyéb, mint összeállítása az 1418. évben adományozott két czímernek, jól tudom, hogy a kérdés tisztázására még több körülményt kellene felderíteni; jelesűl: adományoztatott-e és ki által, kinek és mikor az új czímer, vagy pedig azt a család valamely tagja önkényűleg állította össze a két különböző 1418-iki adományozásból?
Erősen táplálom a reményt még mindég, hogy lehetséges lesz meghatározni, mely időszakban kezdték ezen czímert használatba venni, ha csak az 1848–49 évi mozgalmak nem pusztíták el nyomtalanul az emlékeket, mint a hogy tudomásom szerint a Soós család levéltára Nádasdon Abaujmegyében nagy veszélyben lévén – legrégibb okmányai pusztító kezek áldozatává estek.
II. A CHAPI-AK CZIacute;MERE. 1418.
Fölmerülhet még a kérdés; valjon ez a combinált czímer kivétel nélkül használtatott-e az egész Soós család által?
Én azt hiszem, hogy nem.
Ráskai János; kinek sóvári Soós Margittól származó utódai fiúsíttattak, eredeti nevével családi czímerét is letette, és a Soósok ősi czímerét vette fel. Ráskai János egyenes utódja, Ráskai Soós György 1725. csak egyedül az ősi czímert viselte, holott sokkal előbb 1683. az összesített Soós czímer már előfordul. Mi azt bizonyítja, hogy még az összetett czímer felmerülte után sem élt a család valamennyi tagja azzal, hanem voltak, kik pusztán az ősi czímert használták.
Ezúttal mindent megemlítettem, a mit a Soós czímerekre vonatkozólag kikutatnom sikerült; nagyon örvendenék, ha ezen soraim másokat is serkentenének további kutatásra, mert erre vonatkozólag minden felvilágosítást és útmutatást köszönettel fogadnék.
SOÓS ELEMÉR.
A CSÁK NEMZETSÉG.
(Második közlemény).
AZ UJLAKI ÁGAZAT.
Történelmünk a Csák nemzetség ezen ágának XIV. századbeli sarjadékait «Ujlaky» néven ismeri, akkor már ősi birtokuk Ujlakról (Illok) írván vezetéknevöket. Ágtörzsük Péter okleveles tanúság mellett kétségtelen tagja a Csák nemzetségnek, és – mint a viszonyok egyeztetése jelezi – osztozás eredményeként a dunántúli kerület alsó megyéiben, főleg pedig a drávántúli megyékben részesűlt birtokokban.
E Péternek négy fiát ismerjük. Ezek egyike Domokos mester IV. Béla király uralkodása alatt ennek elsőszülött fia (V.) István ifjabb király pohárnok-mestere és zempléni főispán, szerencsés volt urának az atyai örömök első hírét, László herczegnek (utóbb IV. László király) születését megvinni, mint ezt az atya-király, IV. Béla, egyik alább említendő adománylevelében olvashatni. Domokos mester úr a királyi háznak, különösen István ifjabb királynak állandó híve volt, és ennek oldalán számos hadjáratban tüntette ki vitézségét. Ilyen érdemei méltánylatáúl és jutalmáúl IV. Béla király 1263-ban neki adományozáFejér Cod. Dipl. IV. 3. 138. és köv. l.* a Mohor ivadékának, Ipolynak magvaszakadtán a koronára háromlott, a Dráván túl Valkó szomszédságában fekvő terjedelmes birtokokat egészen a Dobsai, Borsai, Garai jószágokig kiterjedve, és oly részletesen meghatárolva, hogy ennélfogva az érdekelt adománylevél a magyar állam nyelvének Szerémmegyében akkori élénk keletét is feltűnőleg tanúsítja. Azonban az imént adományként nyert birtokterületek egy részére a Vaja (Woya) nemzetségbeli Ruzbojd fia Lampert is örökösödési jogon igényt támasztott, a minek eredményeűl öt év multán, 1269-ben, a budai káptalan előtt a perlő felek akként egyeztek meg, hogy Domokos mester az adományúl nyert birtokok egy részét, úgymint a néhai Ipoly ősi birtokait (villa Thulman, v. Drauci, v. Lanka, et terra villae Patrim, et particula villae Zekche) átengedte Lampertnek, ez viszont Ujlakot (Wylok), melyet állítólag Ipolynak nagyatyja Mohor úr, szerzés útján bírt, háboríthatlanúl és örökjoggal átengedte Domokos mesternek, és testvéreinek, Simon Comesnek, Mihálynak és Beers Comesnek.Wenzel Árpád-kori Új Okm. VIII. 181.*
A fennebbi peres egyezmény szerint Domokos mester kiegyenlítésűl még hatvan ezüst kereskedelmi márka lefizetésére is köteles lévén, ezen kötelezettségének a következő évben teljesen eleget tett vala, amint ezt és a feleknek egymás irányában vállalt szavatossági kötelezettségeit a székesfejérvári káptalannak 1268. febr. 14-én kelt bizonyságlevele igazolja.Hazai Okmánytár VI. 151. Wenzel Árpád-kori Új Okm. VIII. 219.* 1269-ben Domokos úr Baranya vármegye főispánságát viselte, e czímzettel élve adta el nyitramegyei Boroch birtokát Fülöp esztergomi érseknek.Knauz, Az esztergomi főegyház Okm. II. 93. V. ö. Fejér VII. 5. 358. Wenzel VIII. 243.*
V. István király halála után (1272. aug. 1.) Domokos úr tántoríthatlan híve maradt özvegyének, Erzsébet királynénak; és midőn a brebiri grófok véréből fajzott Pektári Joakim ármánykodásainak visszahatásaként a sértett urak Finta letett nádor és az Aba nembeli Egyed, volt tárnokmester szövetségesei a trónörökös IV. László megkoronázása előtt Székesfejérvárott magát a királyné palotáját rohanták meg, foglyúl ejtendők a felséges asszonyt: akkoron Domokos főispán és Erzsébet királyné országbirája egy lázadó kezéből kiragadva annak kardját, vére ontásával addig védelmezte úrnőjét, míg halálos sebet kapva, elaléltan rogyott le. Felgyógyulván, ezen érdemeinek tekintetbevételével is, miután abaujmegyei muhi, nyáradi és zemplénmegyei Szőlős; Sztára és Prische birtokait csereképen átengedte, magától Erzsébet királynétől 1273-ban Valkómegyében adományúl kapta Hagymást a Duna és Dráva összefolyásánál, annak minden tartozékaival és a Dráva révjogával.Fejér, V. 2. 131–132.* Tíz évvel utóbb 1283-ban IV. László király megerősíti Domokos urat a IV. Bélától kapott Ujlaki birtokban,Fejér, V. 3. 151. De az oklevél dátuma valószínűleg hibásan van közölve, mint az uralkodás éve mutatja, és másik oklevél 1280-ban Domokost már néhainak (condam) jelöli.* mely oklevélben Dominicus de Wlko filius Petri de genere Chak néven említtetik. Ezentúl róla történelmi adatot nem ismerünk. Mielőtt azonban utódairól szólnánk, fennebb említett testvéreiről kell megemlékeznünk. – Ezekből Simon Comesről és Beers-rőlEzen Beers személynév nem fordúl elő Czinár Indexében sehol; ez és utóbb előadandó okból kérdésnek tartom, vajjon helyesen volt-e írva? vagy olvasva?* az 1267. évi adománylevelen kívül nem ismerünk biztos adatot, és amazzal az 1272. majd 1277-ben élő hasonnevű Simon barsi főispánt sem merjük azonosítani. A harmadik testvér Mihály sorsa szerencsésebb volt a feledés leplét áttörhetni.
Ő mint harczos jelentékeny hírre tett szert vitézsége által. Egyik hősi hadi tettét királyi adománylevél tartá fenn az emlékezetben. IV. Bélának Uros Szervia királya ellen viselt hadjáratában oly hősiesen harczolt, hogy a rá húllt kemény vágások és nehéz sebek daczára Urosnak vejét és tárnokmestere fiát Béla machói herczeg szemeláttára foglyúl ejtette. E hősi esemény jelentékeny zsákmányt is szolgáltatott, mert a foglyok váltságdíja nyolczszáz márkára rúgott, azonkívül pedig Uros veje nyakáról birtokába került egy, drága kövekkel kirakott, tíz márka súlyú és tenyérnyi nagyságú kereszt, mely az oklevél szavai szerint Krisztus feszületéből (de ligno Domini) eredt farészeket tartalmazott. A nagybecsű ereklyét maga a király IV. Béla is bírni óhajtá, miután azonban Mihály úr semmi pénzért attól megválni nem akart, ezért és tanúsított hősiességeért IV. Béla királyi adományozással halmozta el Mihály vitézt, 1269-ben adván neki Somogymegyében Erdő-Csoknyát, Gaan (Gyán?), Kis-Vid, Som, Kovácsi, Pacza stb. pusztákkal.Fejér IV. 3., 491.* Azonban ezen adományt 1270-ben V. István király nemcsak Mihály Comes, hanem bátyja a fennebb említett Domokos úr részére is megerősítvén, ebből a közös birtoklás ténye tűnik ki.Fejér V. 1. 25.* Két évvel utóbb (1272-ben) Mihály úr Erdő-Csoknya, Nyim, Földobos, Aldobos, Zuld (Szill?) és Révfalu birtokaira egyedűl kap V. Istvántól megerősítést,Ugyanannál V. 1. 185.* de ugyan ezen évben ismét testvérével Domokossal együtt a feketehalmi és isaszeghi csatákban, a csehek ellen a Rábcza mellett vívott ütközetben, és az Uros szerviai király elleni hadjáratban mutatott vitézségök méltatásával közösen kapják Korus (Kőrös?) földjét királyi adományban.Ugyanannál V. 1. 238 és k. l.* Mihálynak utódairól nincsenek adataink.
Vissza kell térnünk Domokos úrhoz. Ennek három fiát említi IV. László királynak azon adománylevele, melynél fogva 1280-ban Pocina fia Cheh magvaszakadtán pozsegamegyei Dobouch földjét (talán a mai Duboka helység?) tartozékaival és a Szávaberke erdőséggel együtt a Csák nembeli Domokos fiainak Miklósnak, Istvánnak és Péternek adományozza.Wenzel IX. 278. csak az oklevél kivonata; az eredeti Zágrábba vitetvén az országos levéltár spoliatiója idejében. Egészen közli az oklevelet Fejér V. 3. 22.*
E három fiúval Domokos ágazatának lánczolatos tovább folytatása az eddig közzétett okmánykészletünknek ide vonatkozólag szűk volta miatt megszakad; és e tekintetben csakis az országos levéltárból a Dráván túli részekre vonatkozó Zágrábba hurczolt oklevelek átkutatása foghat teljes világosságot szolgáltatni. – Néhai jeles tudósunk, Botka Tivadar, Kont Miklós nádor származása felderítéséről írt értekezésébenSzázadok 1870. évf. 152. l.* mellékesen a Csák nembeli Ujlakiakról is szólván, említett Domokosunk unokájáúl írja Pous fiát, Ugrint; de ezen állítását nem indokolja. Szerinte tehát Pous fia volt volna Domokosnak, a mire én, ha csak Domokos fiát Pétert Poussal egy személylyé nem azonosítjuk, bizonyítékot találni nem voltam szerencsés. De másrészről a chronologia is kétessé teszi ezen filiatiót. Mert Domokos úr, mint fennebb írtuk, még 1280-ban élt és akkor már három emberkort ért fiai (Miklós, István és Péter) valának. Ugrin pedig, ki Botka szerint unokája lett volna Domokos úrnak, már 1277-ben mint tárnokmester. meglett férfiú számba járt, és 1311-ben már mint utódot hagyott családfő halt el, és így Pousnak és fiának Ugrinnak életkoraikra az 1280–1311 között 21 év esnék csak; a mi Domokos-, Pous- s Ugrinnak egymástóli filiatióját nagyon kétessé teszi.
Az ismert és Botka által is idézett oklevelek csak annyit mondanak, hogy Ujlaki Ugrin a Csák genusbeli Pousnak fia volt, de arról, hogy Pous Domokosnak fia lett volna, sehol szó sincs.
Ellenben, hogy Domokosnak testvére volt Pous, azt hiteles okmány bizonyítja. Ugyan is V. István király Pous mesternek és testvérének Domokosnak, különösen az előbbinek érdemeiért abaujmegyei Encset adományozá.Fejér, IV. 3. 410.* És miből állottak Pous úrnak érdemei? Mint eddig láttuk a Csáki Ujlaki-ak V. Istvánnak állandó hívei voltak; mellette harczoltak Isaszeghnél és több helyen. Ezen adománylevél szerint pedig Pous jelen volt Feketevégh vár védelménél, melyet Lőrincz a Kemény fia és czimborái ostromoltak. Ott harczolt Pous Isaszeghnél is, épen úgy, mint a fennebbiek szerint Domokos és Mihály testvérei, és ez utóbbi ütközetben a güssingi Henrik nádor fiát Ivánt, az ellenpárt egyik fejét neki sikerült elfognia és V. István kezébe adnia. Habár tehát ezen adomány oklevélben nincs is említve a «de genere Chak» származás, nem lehet kétkedni, hogy Pous abból eredt és testvére Domokos azonos a fennebb annyiszor említett Domokos úrral, a volt országbíróval; a Chak genus kétségtelen ivadékával, ki, mint fennebb láttuk, szintén birtokolt Abaujmegyében is, elcserélvén azon birtokait 1273-ban a Valkómegyei Hagymásért.
Az előbbiekben elmondtuk vala azt is, hogy Péternek fiai, és e szerint Domokosnak testvérei voltak Simon, Beers és Mihály nevűek. Az imént előadott bizonyítékok alapján ezekhez mint testvért kell soroznunk még az ismertetett Poust is; mivel azonban Pousnak neve egy 1317. évi oklevélben Poros alakban is («Nos magister Nicolaus, filius magistri Vgrini filii Comitis Poros de genere Chaak») előfordúlFejér, VIII. 2. 139.* sőt egy kivonatban még Ponczy-nak is irva találjuk (Ugrini filii Ponczy):Fejér, VI. 2. 411.* közel áll a valószínű feltevés; hogy Pous egy személy a fennebb írt (és valószínűleg rosszul olvasott) Beers úrral, annál is inkább, mivel e Beers-nek okmánytárunkban többször nevére nem találunk. De legyen bármiként, az az előadottak alapján bizonyos, hogy Pous Domokosnak testvére és így Péternek a fia volt.
Pous Comesnek – ki Timon szerint Csáktornyát építteté – csak Ugrin fiát ismerjük. 1268-ban már szörényi bán, 1273-ban főlovászmester és Szerém vármegye főispánja.Ugyanott V. 2. 57. és IV. 3. 477.* De úgy látszik, épen ez utóbbi évben ellentétbe jött az udvari párttal, mert IV. László király nemcsak tartozás ürügyén, de egyszersmind felségsértés czímén is esztergomi palotáját elvévén, azt Walter budai várnagynak (Comes) adományozá.Fejér, V. 2. 107.* Azonban négy év mulva (1277) IV. László királynak nemcsak kegyében, de mint kir. tárnokmestert a zászlós urak sorában is találjuk;Ugyanott V. 2. 405. 492.* sőt – úgy látszik – esztergomi palotája is kezén maradt, vagy birtokába visszakerűlt, mert azt 1279-ben az esztergomi káptalannak adta el,Knauz, Az esztergomi főegyház okmánytára II. 127 és Wenzel IX. 247.* a mi iránt különben még 1300-ban is per folyt Walter várnagy fia és az esztergomi káptalan között.Fejér, VI. 2. 183.* Az előttünk fekvő adatok azt mutatják, hogy Ugrin úr jószágainak nem annyira szaporítója, mint inkább gyérítője vala. Nógrádmegyei Petényi birtokát 1268-ban a Zsadányi nembeli Dénes mesternek,Fejér, IV. 3. 478.* majd Erdew Comesnek vallotta be.Wenzel, IX. 281–282.* Vasmegyei Keniz helységét a Gyovád nembeli Tivadar bánnak adományozta.Hazai okm. IV. 65–66.*
Ugrin úr III. András királynak is leghívebbjei közé tartozott, ezt hangsúlyozza azon 1298. évi királyi megerősítvény is, melyben az Ugrin által Urbán fiainak Pobor földről szóló adományozását megerősíté.Wenzel XII. 617.* És az Árpádház kihaltával egyik legfőbbike volt azoknak, kik 1307-ben a Rákoson mint Róbert Károly hívei annak hódolati hűséget fogadtak.Fejér, VIII. 1. 221.* Országbíró volt 1304-től haláláig, mely 1311-ben történt. Özvegye Dure (v. Duris) Györgyhöz ment férjhez. Ugrinnak ismert fia Miklós 1317-ben anyjával és mostoha atyjával Duris Györgygyel jó szolgálatiért Marán fiának Andrásnak Raholcza határában fekvő Wili birtokot adta.Fejér, VIII. 2. 139–140.*
Ezen Miklós is, ki 1345-ben a kői káptalan előtt bácsmegyei Kurpe birtokot Ujlak birájának, Miklós mesternek, adományoztaNagy Imre, Anjoukori Okm. IV. 486.* – mint országbíró 1358–9-ben szintén az ország zászlósai között szerepelt,Fejér, IX. 3. 37.* egyszersmind Szerém vármegye főispánja volt. 1360-ban az országbírói méltóságban Bebek Istvánt találjuk.Frankl Vilmos, A nádori és országbírói hiv. 168–169. l.* Ez évben történhetett halála; bizonyos az, hogy 1364-ben már sem ő, sem fia László, kiben a Csák nembeli Ujlakiak kihaltak, nem élt, mert ez évben Ujlak és tartozékai már Kont Miklós nádornak adományoztattak,Botka, Századok 1870. évf. 154. lapon egy eddig kiadatlan okmány alapján.* kitől egy más vérségű Ujlaky család származott.
Az előadottak nyomán a Csák genus ezen Ujlaki ágának nemzedékrendje ez:
Péter de genere Chák; Simon Comes 1267.; Beers? 1267.; Pous Com. 1267.; Ugrin 1279 † 1311. országbiró; Miklós 1317. 1358–60. országbiró; László † 1364. előtt; Domokos C. 1267–1280. Erzsébet királyné országbirája 1273.; Mihály Comes 1267–72.; Miklós 1280.; István 1280.; Péter 1280.
A családfán állók valamelyikétől eredt a Raholczi ágazat is, míg az is kihaltával birtokait és nevét más idegennek engedte 1359-ben.
A Csák genus többi ágazatairól a következő közlemény fog szólani.
NAGY IVÁN.
AZ ORSZÁGOS LEVÉLTÁRBAN ŐRZÖTT VAGY FÖLJEGYZETT NEMESI OKLEVELEKNEK JEGYZÉKE.
Kilenczedik közlemény.L. Turul. 1883. 84, 142. 1. 1884. 29, 68, 118, 158. 1. 1885. 29. és 73. l.*
(A magyar és erdélyi udvari kanczelláriák felállításáig.)
OCZOWSZKY. 1659. Váczi kpt. lt. Scrin. A. 18.
OKOS. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
OKOS de Ménaságh. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
OLÁH, 1590. Erd. főkormszék 1804: 122.
OLÁH. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
OLÁH. 1624. NRA. 901–10
OLÁH. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 113.
OLÁH. 1653. Kmnostori conv. Prot. e. 126.
OLÁH. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 431. Prot. Steph. Bárdi. II. 113.
OLÁH. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
OLÁH. 1687. L. Reg. Arm. I. 103.
OLÁH alias KOVÁCS. 1622. Helytartó-tanácsi oszt. Nob. Szabolcs 4874: 1776.
OLÁH alias NAGY. 1645. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 16.
OLÁH de Bessenyő alias LÁSZLÓ. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 31.
OLÁH de Bihar alias SINKA. 1651. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 415.
OLÁH de Borosjenő. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg, 139.
OLÁH de Doboz. 1619. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 98.
OLÁH de Gyergyóújfalu. 1652. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 77.
OLÁH de Kövesd. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
OLÁH de Nánás. 1621. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 13.
OLÁH de Solymos. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 187.
OLÁH de Várad alias NAGY. 1632. Gyfvári kpt. 17. L. Reg. 30. (Elveszett.)
OLAJOS BÖSZÖRMÉNYI. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 164.
OLASZ. 1621. NRA. 1191–20.
OLASZ de Raguza alias BOBICH. 1631. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 241.
OLASZ MARJÁNI de Lugas. 1589. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 495.
OLASZVÁRI SZABÓ de Várad, lásd SZABÓ OLASZVÁRI.
OLCZI de Markosfalva. 1624. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 54.
OMPOLYI. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
ONÁCS alias STEPH. 1633. Kmnostori conv. Arm. O. 5.
ONÁCZI de Szurdok. 1633. Kmnostori conv. Prot. P. 16.
ÓNADI alias CSIKÓS. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 219.
ONDREJKOVICZ. 1660. Szepesi kpt. lt. in Scrinio Arm. 12. Proth. 1818. fol. 157.
ONDRIK. 1670. Szepesi kpt.
ÓNI de Sellye. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 131.
ÓNODY alias SZABÓ. 1687. L. Reg. Arm. I. 103.
OPARONKI de Bihar. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 273.
OPRE de Mondra. 1689. Gyfvári kpt. Misc. Cista. II. fasc. 8. N° 1.
ORÁNYI de Berkespataka. 1631. Kmnostori conv. Prot. O. II 107.
ORBAI. 1629. Gyfvári kpt. Prot. A. Barkai. 160.
ORBAI de Szentlélek. 1615. Kmnostori conv. Arm. O. 1.
ORBÁN. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 186.
ORBÁN. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
ORBÁN. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
ORRÁN de Dereczk. 1589. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 473.
ORBÁN de Lövéthe. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 53. 60.
ORRÁN de Márkusfalva. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 20.
ORBÁN de Oroszhegy. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 132.
ORBÁN de Udvarhely alias SZŐCS. 1663. Kmnostori conv. Arm. S. 61.
ORGONÁS de Dés. 1631. Kmnostori conv. Prot. R. II. 19.
ORIÁN. 1647. Kmnostori conv. Prot. R. II. 104 Gyfvári kpt. Divers. Cist. II. fasc. 5. N° 50. 51. 52.
ORMÁNY. 1590. Erd. főkormszék. 1804: 122.
OROSZ. 1659. Erd. főkormszék 1797: 4383.
OROSZ. 1659. NRA. 1736–38.
OROSZ de Borosjenő. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 69.
OROSZ de Drágavilmány. 1662. Kmnostori conv. Prot. Petr. Rákosi 28.
OROSZ de Fejérbeszerika. 1679. Kmnostori conv. Arm. O. 4. Prot. Balth. Rákosi 79.
OROSZI. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
OROSZI. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 719.
ORZA de Nagygalácz. 1680. Kmnostori conv. Arm O. 2.
OSSOVSZKY HORVÁTH. 1633. Thúróczmegye ltban.
OSVÁTH. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
OSVÁTH. 1673. Kmnostori conv. Prot. Balth. Rákosi 80.
OSVÁTH alias KOVÁCS. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 154. Prot. Ora et Labora 131.
OSVÁTH de Bethlenfalva. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 12.
OTTOMÁNYI. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
ÓVÁRI. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
ÓVÁRI. 1613. Gyfvári kpt. 7. L. Reg. 28.
OVCSÁROVICS alias FARKAS. 1557. NRA. 288–34.
ÖRDÖG. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 22.
ÖRDÖG de Bágyon. 1669. Kmnostori conv. Arm. V. 7. Prot. Balth. Rákosi. 74.
ÖRDÖG de Mariasócz. 1466. NRA. 192–40.
ÖRDÖGH lásd EÖRDÖGH.
ÖREGH de Karczagújfalu. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 176.
ÖREG (Eöregh) de Kemény, 1621. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 9.
ÖRMÉNY (Eörmény). 1649. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Bárdi I. 169.
ÖRMÉNY (Eörmény) alias VERES. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 61.
ÖRMÉNY (Eörmény) de Kolosvár. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 186.
PACHMAIR. 1580. L. Reg. N° III. fol. 78.
PACZKÓ de Abrudbánya. 1653. Gyfvári kpt. 26. L Reg. 205.
PAJOR (Payor). 1595. NRA. fasc. 1884. N° 33.
PAJOR. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 587.
PAJZS. 1664. Erd. főkormszék. 1806: 5350.
PAJZSGYÁRTÓ de Karánsebes. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 106.
PÁKAI alias SZÉKELY. 1664, Erd. főkormszék 1806: 5350.
PAKOSDI alias TÓT. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
PAKSI. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
PÁL. 1608. Gyfvári kpt, 5. L. Reg. 73.
PÁL. 1646. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 35.
PÁL. 1655. Gyfvári kpt. Cista Gömör fasc. Gyergyó 9.
PÁL. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
PÁL. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 587.
PÁL. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 593.
PÁL. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
PÁL de Alsócsernátony. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 578.
PÁL de Amadéfalva. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
PÁL de Baróth. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 120.
PÁL de Csatószegh. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
PÁL de Csomafalva. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
PÁL de Dálnok. 1644. Gyfvári kpt. 23. L. Reg.
PÁL de Gyergyó-Szentmiklósfalva. 1584. Gyfvári kpt. Prot. Adam primus homo. 46.
PÁL de Gyulafehérvár. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 431. Prot. Steph. Bárdi. II. 113.
PÁL de Kelementelke. 1633. Gyfvári kpt. 17. L. Reg. 96. (Elveszett.)
PÁL de Kilyénfalva. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
PÁL de Kispetri. 1521. Kmnostori conv. Prot. R. 159.
PÁL de Malomfalva. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 620.
PÁL de Makó alias NAGY. 1615. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 114.
PÁL de Ménaságh. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
PÁL de Rákos. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
PÁL de Remethe. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
PÁL de Siklód. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 392.
PÁL de Szentkirály. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
PÁL de Szentmihály. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
PÁL de Szövérd. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
PÁL de Vargyas. 1609. Gyfvári kpt. 6. L: Reg. 262.
PALATKAI. 1608. Kmnostori conv. Prot. C. 24.
PÁLDI 1664. Erd. főkormszék 1806. 5350.
PÁLFALVAI. 1660. Szepesi kpt.
PÁLFFI. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
PÁLFFI. 1614. Gyfvári kpt. 7. L. Reg. 352.
PÁLFFI. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
PÁLFFI de Andrásfalva. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 451.
PÁLFFI de Koronka. 1622. Gyfvári kpt. 15. L. Reg. 2.
PÁLFFI de Tiszabeő. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 30.
PÁLFFI de Várfalva. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 98. Kmnostori conv. Prot. Petr. Rákosi 400. Prot. H. 40. 41.
PÁLFFI de Várfalva. 1647. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 58.
PÁLFFI de Várad. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 688.
PÁLGYÖRGY. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
PÁLGYÖRGY de Gyergyóújfalu. 1688. Gyfvári kpt. Cista. Gömör. fasc. Gyergyó 8.
PÁLI de Bihar 1630. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 97.
PALIK. 1631. NRA. 1608–59.
PÁLJÁNOS alias SZENTIVÁNI. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 150.
PÁLJÁNOS de Bikfalva. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 316.
PALLYA. 1688. Váczi kpt. lt. fasc. B. N° 13.
PÁLMIKLÓS de Zabola. 1615. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 94.
PALÓCZKA de Kőrös. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 228.
PALOSSI. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 19.
PALOVINA de Karánsebes. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 107.
PÁLY alias SZAB. 1590. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 65.
PANASZI de Szalárd. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 296.
PÁNDI de Kraszna. 1526. Kmnostori conv. Arm. P. 27.
PANIGH de Nagyberivoj. 1671. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Böszörményi 306.
PANKOTAI. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 148.
PANKOTAI. 1621. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 11.
PANKOTAI de Torda alias BORBÉLY. 1596. Erd. főkormszék. Docum. Product. J. 17.
PANKOTAI de Várad. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 9.
PÁNTOS. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
PANYIT. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 266.
PANYIT de Sitér. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 196.
PANYITHI. 1614. Gyfvári kpt. 7. L. Reg. 303.
PANYITHI de Bácskamadaras. 1614. Gyfvári kpt. 7. L. Reg. 285.
PAP. 1590. Erd. főkormszék 1804: 122.
PAP. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 54.
PAP. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 155.
PAP. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 165.
PAP. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 299.
PAP. 1609. Nyitramegye ltban.
PAP. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
PAP. 1617. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 242.
PAP. 1618. NRA. 901–8.
PAP. 1621. NRA. 1191–20.
PAP. 1625. NRA. 900–12.
PAP. 1628. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 58.
PAP. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 111.
PAP. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
PAP. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 578.
PAP. 1658. Kmnostori conv. Arm. B. 17.
PAP. 1664. Erd. főkormszék 1806: 5350.
PAP. 1674. Erd. főkormszék 1797: 4386.
PAP. 1686. L. Reg. Arm. I. 96.
PAP alias FLORE. 1667. Kmnostori conv. Prot. Post Rectificataonem: a végén (82. fiók).
PAP alias GORBÓ. 1669. Kmnostori conv. Prot. O. L 120.
PAP alias KIS. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 480.
PAP alias KÖKÉNYESDI. 1629. Váczi kpt. lt. Scrin. A. 37.
PAP alias MÁRKUS. 1689. Kmnostori conv. Arm. M. 9.
PAP alias SUATI. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 99.
PAP alias SZÁSZVÁROSI. 1644. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 7.
PAP alias SZILÁGYI. 1683. Gyfvári kpt. Cista I. Hunyad fasc. IV. 49.
PAP alias THŰRI. 1618. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 88.
PAP alias ZAJKÁS. 1673. Kmnostori conv. Arm. Z. 1.
PAP de Alsóapsa alias SIMON. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 89.
PAP de Alvincz alias ALVINCZI. 1659. Gyfvári kpt. 27. L. Reg. 277.
PAP de Bágyon. 1670. Kmnostori conv. Arm. J. 5.
PAP de Boérfalva. 1659. Erd. főkormszék. 1797:4383. NRA. 1736–38.
PAP de Deszefalva alias DRÁGUS. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 89.
PAP de Disznópataka alias MÁN. 1674. Kmnostori conv. Prot. Laki. 151.
PAP de Drágavilmány. 1684. Erd. főkormszék. 1794: 4286.
PAP de Ebesfalva. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 629.
PAP de Frinkfalva. 1676. Gyfvári kpt. Cent. Ji. 21–23.
PAP de Füzes alias MUNTYÁN. 1654. Kmnostori conv. Arm. P. 20.
PAP de Gyéresszentkirály. 1671. Kmnostori conv. Arm. P. 19.
PAP de Gyulafehérvár. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 117.
PAP de Kisnyíres. 1631. Erd. főkormszék. 1839: 6763. Kmnostori conv. Arm. P. 32. Prot. Q. 113. Gyfvári kpt. 17. L. Reg. 97. (Elveszett.)
PAP de Lemhény. 1677. Kmnostori conv. Prot. Kastal. 36.
PAP de Losádi. 1646. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 15. Prot. C. Bojthi. 163.
PAP de Málinfalva. 1682. Kmnostori conv. Prot. Rákosi III. 522.
PAP de Moka. 1662. Erd. főkormszék. 1846: 4190.
PAP de Nagyilonda. 1672. Kmnostori conv. Arm. P. 22.
PAP de Nagysolymos. 1674. Erd. főkormszék 1840: 8152.
PAP de Nagyszeg alias VERES. 1684. Kmnostori conv. Prot. Laki 5–7.
PAP de Oláhbogát. 1609. Kmnostori conv. Prot. Horváth 138.
PAP de Ramoncza. 1676. Kmnostori conv. Prot. O. I. 135.
PAP de Rogoz. 1574. Kmnostori conv. Arm. P. 34.
PAP de Sándorfalu. 1680. Kmnostori conv. Prot. Horváth. 150.
PAP de Sarkad. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 76.
PAP de Somkút. 1658. Kmnostoyi conv. Arm. B. 42.
PAP de Sóváros. 1569. Kmnostori conv. Prot. Johannis II. 45. 46. Prot Omnia ad majorem Dei Gloriam utolsó oklevél. (82. fiók).
PAP de Tordavilma. 1662. Kmnostori conv. Prot. Laki. 131.
PAP de Tordavilmány. 1689. Kmnostori conv. Prot. Petr. Rákosi. 449.
PAP de Tövis. 1625. Gyfvári kpt. Prot. Deus ad auxilium 449.
PAP de Túri. 1606. NRA. 312–44. NRA. 1746–5.
PAP de Várallya. 1590. Erd. főkormszék 1804:122.
PÁPA de Ibrány. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 63.
PÁPAI. 1608. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 229.
PÁPAI. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 206.
PÁPAI. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 127.
PÁPAI. 1656. Gyfvári. kpt. 26. L. Reg. 706.
PÁPAI de Gyulafehérvár. 1634. Gyfvári kpt. 17. L. Reg. 105. (Elveszett.)
PAPDÁN alias TOMAJAGA. 1636. Kmnostori conv. Arm. N° 1.
PAPLANOS. 1593. Gyfvári kpt. Cent. D. 24.
PÁRDUCZ de Mohács. 1619. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 201.
PÁRIS. 1617. Gyfvári kpt. Prot. Magnificat 298.
PARLAGHI. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 29.
PASKA (Pascha). 1658. Kmnostori conv. Arm. B. 17.
PASKA. 1659. Kmnostori conv. Arm. T. 1.
PASKA (Pascha) de Vasasszentiván. 1611. Kmnostori conv. Prot. K. 169.
PASTUL de Ohaba. 1631. Gyfvári kpt. Prot. A. Barkai 168.
PÁSZTÓI (Pazthuhi). 1610. Gyfvári kpt. Prot. Barsi. 14.
PÁSZTOR. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 290.
PÁSZTOR. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
PÁSZTOR. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
PATAI de Debreczen. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 165.
PATAKFALVI de Bethfalva. 1607. Gyfvári kpt 4. L. Reg. 17.
PATAKFALVI de Fenlaka. 1583. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 42.
PATAKI. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 40.
PATAKI. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
PATAKI. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
PATAKI. 1669. Erd. főkormszék 1841: 3645.
PATAKI alias HORVÁTH. 1658. Gyfvári kpt. Prot. Deum Time 33.
PATAKI de Borosjenő. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 161.
PATAKI de Sepsi-Szentgyörgy. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 22.
PATKÓ. 1668. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 144.
PATKÓ THOROCZKAI. 1612. Kmnostori conv. Prot. G. 45.
PATKÓS. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg.
PATÓ de Técső. 1623. Gyfvári kpt. Prot. J. Debreczeni. 476.
PATTANTTYÚS. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 209.
PATTANTYÚS. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 362.
PATTANTYÚS. 1680. Erd. főkormszék 1834: 90
PAUL. 1679. Kmnostori Conv. Arm. P. 24.
PÉCHI. 1635. NRA. 1207–18.
PECHIKY. 1630. NRA. 901–15.
PECZKI. 1632. Gyfvári kpt. Cent. KK. 91.
PECK. 1623. Conc. Exp. 136.
PEJKÓ. 1616. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 210.
PELBÁRT de Debreczen. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 83.
PELBÁRTH de Kétegyháza. 1651. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 473.
PÉNTEK. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 148.
PÉNTEK. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
PÉNTEK. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
PÉNTEK FELSŐBÁNYAI de Gyalu. 1675. Kmnostori conv. Prot. Petr. Rákosi 457.
PÉNZES de Vásárhely. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 186.
PEPELYE. 1658. Kmnostori conv. Prot. R. 9.
PERECSENI. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
PEREGHY de Peregh. 1570. Váczi kpt. lt. Scrin. A. 17.
PERES. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
PERGER. 1583. Liptómegye ltban.
PERNESZI. 1439. Dipl. Ltár. 13394.
PESCHOVY. 1665. Szepesi kpt. ltára.
PESTI. 1560. Kmnostori conv. Prot. O. I. 205.
PETANCZY. 1685. L. Reg. Arm. I. pag. 87.
PETE. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
PETE de Buzaháza. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 454.
PETE de Borosjenő. 1652. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 23.
PETELEI. 1676. Kmnostori conv. Prot. O. I. 116.
PETÉNYI. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
PÉTER. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 22.
PÉTER. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
PÉTER. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
PÉTER. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 620.
PÉTER de Aldoboly. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 449.
PÉTER de Amadéfalva. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
PÉTER de Bánffalva. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 40.
PÉTER de Gorbonász. 1659. Kmnostori conv. Arm. T. 1.
PÉTER de Jánosfalva. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
PÉTER de Karullya. 1659. Kmnostori conv. Arm. T. 1.
PÉTER de Lemhény. 1610. Kmnostori conv. Prot. D. 53.
PÉTER de Mipdszent. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
PÉTER de Szentdomokos. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
PÉTER de Szentkirály. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
PÉTER de Törökfalva. 1658. Kmnostori conv. Arm. B. 42.
PÉTER de Vacsancsi. 1656. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 608.
PÉTER de Zacsal. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 171.
PÉTERFFY. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
PÉTERFFY de Agárd. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
PÉTERFFY de Kövend. 1569. Kmnostori conv. Prot. Johannis II. 41. 42. Prot. Omnia ad Majorem Dei Gloriam. 41. (82. fiók.)
PÉTERFFY de Mogyorós. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 229.
PETES de Bene. 1647. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 58.
PETHŐ. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 587.
PETHŐ de Angyalos. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 245.
PETHŐ de Angyalos 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 31.
PETHŐ de Felfalu. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 458.
PETHŐ de Jánosd alias KOVÁCS. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 294.
PETHŐ de Káposztásszentmiklós. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 455.
PETHŐ de Káposztásszentmiklós. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
PETHŐ de Karácsonfalva. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
PETHŐ de Nyáradtő. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
PETKE de Olivet. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 42.
PETKES. 1651. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 403.
PETKI. 1607. Kmnostori conv. Arm. P. 18.
PETKI. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
PETRÁSKO. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 56, 68.
PETRE. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
PETRÉCZY. 1523. NRA. 458–39.
PETRES. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
PETRES de Tusnád. 1656. Gyfvári kpt, 26. L. Reg. 608.
PETRICHOVICH de Kölpöny alias GLAVANOVICH. 1580. NRA. 1606–13. és 12.
PETRÓCZI. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 148.
PETRU. 1652. Gyfvári kpt. Cista. I. Hunyad. fasc. I. 21.
PETRUCZ. 1659. Erd. főkormszék 1797: 4383. NRA. 1736–38.
PETRUCZ. 1664. Kmnostori conv. Prot. Petr. Rákosi III. 434.
PETRUCZ de Hollómező. 1681. Kmnostori conv. Prot. Petr. Rákosi III. 452.
PETYKÓ. 1666. Zólyom megye ltban.
PETYŐ. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 619.
PHYLEP (Fülep). 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
PIERNIK. 1657. NRA. 902–7.
PIHENI. 1631. Gyfvári kpt. Prot. J. Herczegh-Szőllősi 14.
PILÁTUS de Dálnok. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 128.
PILCZ de Beszterczebánya. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 277.
PINKÓCZY alias NAGY. 1612. NRA. 1865. N° 34.
PINTYE. 1644. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 14.
PINTYE. 1658. Kmnostori conv. Arm. B. 17.
PINTYE alias VAJDA. 1631. Kmnostori conv. Prot. Kimita. 22.
PINTYE de Mikola. 1659. Kmnostori conv. Prot. R. 32.
PINTYE de Csicsópoján. 1665. Kmnostori conv. Arm. F. 12.
PINTYE de Remethe. 1679. Erd. főkormszék 1806: 5075.
PINTYE de Szásza. 1680. Kmnostori conv. Prot. Balth. Rákosi 117.
PIPALYI de Soklyó. 1539. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 292.
PIRGLER. 1585. Pozsony város ltban. (Lásd Gyfvári kpt. Cent. KK. 98).
PIROSKA de Pálfalva. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 620.
PIVKO. 1569. Liptó megye ltban.
PLANCKENAUER. 1627. Pozsony város ltban. (Lásd Gyfvári kpt. Cent. KK. 98.)
PÓCZ. 1590. Erd. főkormszék 1804: 122.
PÓCZI. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 404.
PÓCZI de Hunyad. 1610. Gyfvári kpt. 20. L. Reg. 110.
POGÁCSÁS. 1590. Erd. főkormszék 1804: 122.
PÓKA de Eőssy. 1590. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 6.
POKOL. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 22.
POLERECZKY. 1615. Thúrócz megye ltban.
POLGÁR. 1655. Gyfvári kpt. Cista Gömör fasc. Gyergyó. 9.
POLGÁR. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
POLYIK. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 163.
POLYIK de Eörvend. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 282.
POMERÁNEI alias SZABÓ. 1652. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 151.
PONCZ. 1612. NRA. 1864. No 103. és 1865. N° 57.
PONCZ de Szigeth alias VARGA. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 181. NRA. 106–59.
PONTA. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
PÓPA. 1633. Gyfvári kpt. Arm. 45.
PÓPA. 1665. Erd. főkormszék 1797: 3798
PÓPA. 1668. Kmnostori conv. Arm. P. 33. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Böszörményi 91.
PÓPA. 1671. Gyfvári kpt. Prot. Neminem Laede. 339.
PÓPA de Illyésfalva. 1678. Kmnostori conv. Arm. P. 23.
PÓPA de Lemhény. 1619. Kmnostori conv. Arm. P. 26.
PÓPA de Pojanadobrik. 1666. Kmnostori conv. Neoregestrata. P. 19.
POPRÁCZ. 1686. L. Reg. Arm. I. 100. Szepesi kpt. lt.
PORCZIN de Gross alias BENE. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 205.
PORDÁNYI. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 284.
PORECZKY. 1630. Szepesi kpt. Proth. 1618. f. 333.
PORKOVICS. 1645. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 16.
PORONDI de Vízhely. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 80.
POROSZLAY. 1659. Egri kpt. I. könyv. 883.
PORSOLÓ, 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 578.
PORTÖRŐ alias EÖTVÖS. 1664. Erd. főkormszék 1806: 5350.
POSGAI. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 198.
POSGAI de Felfalu. 1627. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 4.
POTOK de Bihar. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 18.
POTY. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
POZSONYI. 1627. Gyfvári kpt. Cent. XX. 72.
PREIN. 1623. Král bécsi czímerfestő birtokában.
PREINPERGH. 1659. NRA. 1882. N° 13.
PREKUP. 1631. Gyulafvári kpt. 15. L. Reg. 90. Kmnostori conv. Arm. P. 31.
PREKUP. 1658. Kmnostori conv. Arm. B. 17. D. 7. Prot. R. 33.
PREKUP. 1664. Kmnostori conv. Arm. D. 7.
PRÉMESI. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 299.
PRIBÉK. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29. Prot. Barsi. 14.
PRIBÉK. 1611. Kmnostori conv. Prot. E. 84.
PRIBÉK. 1665. Erd. főkormszék. 1797: 3798
PRIBÉK de Lugos. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 50.
PRICZ. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 47.
PRIacute;NYI de Alsószentmihályfalva. 1620. Kmnostori conv. Prot. O. I. 117.
PRIZCA. 1649. Szepesi kpt. ltára.
PRODÁN. 1670. Gyfvári kpt. Prot. Georg. Csicsói. 17.
PRODÁN de Dorog. 1670. Erd. főkormszék 1827: 1730. Gyfvári kpt. Arm. 3.
PRODÁN de Kisbún. 1628. Kmnostori conv. Arm. P. 21.
PROKURATICH de Pokupia alias DRIVODOLICH. 1614. Szepesi kpt. ltára.
PUSKÁS. 1655. Gyfvári kpt. Cista. Gömör fasc. Gyergyó. 9.
PUSKÁS de Bitró. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 114.
PUTNAI. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 528.
PUTNIK. 1633. NRA. 1615–40.
PUSZTAI. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 298.
PUSZTAI de Beczkó. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 398.
PÜNKÖSDI de Uzon. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 173.
PÜNKÖSDI de Uzon. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 614.
PÜSPÖK. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
PÜSPÖK de Káposztásszentmiklós. 1647. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 60.
PÜSPÖKI. 1589. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 416.
PRZEHNA. 1623. NRA. 1710–31.
RABBY. 1652. Veszprém megye ltban.
RABOKA de Berkes alias SEBESTYÉN. 1635. Kmnostori conv. Prot. O. II. 106.
RÁCZ. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 29.
RÁCZ. 1607. Nyitra megye ltban.
RÁCZ. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 96.
RÁCZ. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 169.
RÁCZ. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 299.
RÁCZ. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 308.
RÁCZ. 1610. Gyfvári kpt. Prot. Barsi 14.
RÁCZ. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 24.
RÁCZ. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
RÁCZ. 1648. Gyfvári kpt. 24. L. Reg.
RÁCZ. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 166. Prot. Steph. Bárdi. I. 203.
RÁCZ. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 298.
RÁCZ. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 263.
RÁCZ. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 479.
RÁCZ. 1665. Erd. főkormszék. 1797: 3798.
RÁCZ. 1688. Erd. főkormszék Docum. Product. J. 15.
RÁCZ alias CSIZMADIA. 1620. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 201.
RÁCZ alias CZIRKUS. 1652. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 684.
RÁCZ alias DENTHEI. 1643. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 5. Erd. főkormszék. Docum. Product. J. 25.
RÁCZ alias STREKE. 1658. Kmnostori conv. Arm. R. 9.
RÁCZ alias SZABÓ. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 302.
RÁCZ alias SZEGEDI. 1665. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Böszörményi 254.
RÁCZ alias TEMESVÁRI. 1644. Gyfvári kpt, 23. L. Reg. 4.
RÁCZ alias VAK. 1665. Erd. főkormszék 1797: 3798.
RÁCZ de Arad. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 662.
RÁCZ de Borosjenő. 1649. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 12.
RÁCZ de Borosjenő. 1651. Gyfvári kpt, 25. L. Reg. 592.
RÁCZ de Gyulafehérvár. 1647. Gyfvári kpt. 23. L. Reg.–41.
RÁCZ de Gyulafehérvár. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 310.
RÁCZ de Lugos. 1642. Gyfvári kpt. Prot. M. Siklósi. 148.
RÁCZ de Lugos. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 194.
RÁCZ de Nagylak. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 25.
RÁCZ de Péntek. 1638. Gyfvári kpt. 19. L. Reg. 34.
RÁCZ de Prod. 1581. Kmnostori conv. Arm. R. 2. Prot. Petr. Rákosi. 409.
RÁCZ de Sárad. 1606. NRA. 312–44. NRA. 1746–5.
RÁCZ de Sarkad. 1642. Gyfvári kpt. 20. L. Reg. 125.
RÁCZ de Szeben. 1583. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 38.
RÁCZ de Tövis. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 194.
RÁCZ de Várad. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 177.
RÁCZ de Várad. 1633. Gyfvári kpt. 17. L. Reg. 97. (Elveszett.)
RÁCZ de Várad. 1649. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 14.
RÁCZKEVI. 1611 Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
RÁCKEVI. 1613. Gyfvári kpt. 7. L. Reg. 56.
RÁCZKEVI de Várad. 1648. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 48.
RACZLUBICS de Mihályfalva. 1590. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 91.
RADÁCZY alias NAGY. 1690. L. Reg. Arm. I. 123.
RÁDAY (de Radó). 1552. Conc. Exp. 100.
RADÁK. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 24.
RADAL. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
RADICZ. 1585. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 292.
RADÓ de Harasztos. 1648. Gyfvári kpt. 24 L. Reg. 52.
RADÓ lásd RÁDAY.
RADOJEVICS. 1585. Nyitra megye ltban.
RADUCHIN. 1639. Liptó megye ltban.
RÁDUL de Drágos. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 577.
RADVÁN. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
RÁDY. 1608. NRA. 1046–6.
RÁDY. 1632. Nógrád megye ltban.
RAFFAIN de Tusnád. 1618. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 71.
RAFFANIDES. 1635. Liptó megye ltban.
RÁJA. 1631–1645. NRA. 901–16.
RÁKÓCZI de Rákosfalva. 1572. Kmnostori conv. Prot. Petr. Rákosi 23. et Horváth 130.
RÁKOSI. 1588. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 187.
RÁKOSI. 1613. Kmnostori conv. Arm. D. 9.
RÁKOSI. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
RÁKOSI de Abrudbánya alias FODOR. 1607. Kmnostori conv. Arm. F. 2. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 115.
RÁKOSI de Aldoboly. 1628. Gyfvári kpt. 12. L. Reg. 88.
RÁKOSI de Alsócsernátony. 1647. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 33. Kmnostori conv. Prot. Q. 32.
RÁKOSI de Alsócsernátony. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 578.
RÁKOSI de Felsőcsernátony. 1589. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 468.
RÁKOSI de Felsőcsernátony. 1610. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 479.
RÁKOSI de Felsőcsernátony. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 578.
RÁKOSI de Illyefalva. 1630. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 61.
RÁKOSI alias NAGY de Rákos. 1659. Kmnostori conv. Prot. Balth. Rákosi 55.
RÁKOSI FODOR de Abrudbánya, lásd FODOR RÁKOSI de Abrudbánya.
RAKOVSZKY de Rakov. 1553–64 közt. NRA. 27–32.
RAKSÁNYI. 1666. Gyfvári kpt. Divers. Cista. II. fasc. 5. N° 1–3.
RÁNCZ. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
RAPCZONI de Csíkkozmás. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 17.
RÁPOLTHI. 1588. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 162.
RASTUL de Ohába. 1631. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 204.
RATTLSTORFER. 1535. L. Reg. Arm. I. pag. 5. L. Reg. N° II. fol. 467.
RÁVAI. 1656. Gyfvári. kpt. 26. L. Reg. 602.
RAVASZ. 1630. Egri kpt. I. könyv. 893.
RAVASZ. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
RAVASZ de Aranymező. 1658. Kmnostori conv. Arm. B. 42.
RAVASZI de Dés. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 255.
RÉCSEI. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 101.
RÉCSEI alias SZABÓ. 1664. Erd. főkormszék 1806: 5350.
RECSICZÁR. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 47.
RECZE alias KRASZNAI. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 366.
RÉCZEI de Ilosva. 1609, Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 247.
RÉDEY. 1578. NRA. 946–15.
REGEDEI. 1652. Gyfvári kpt 25. L. Reg. 583.
REGINA de Rettegh. 1610. Acta Trans. fasc. 9. N° 3.
REJNIK de Csokmány. 1632. Kmnostori conv. Prot. Petr. Rákosi 527.
REMENGH. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 299.
REMETHEI. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 235.
REMETHEI alias KOVÁCS. 1673. Kmnostori conv. Prot. Petr. Rákosi 491.
REND. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
RENNER de Polyán. 1610. Gyfvári kpt. Cent. LL. 70.
RÉSZEGH. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
RÉTHI. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
RÉTHI de Gyergyószentmiklós. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 297.
RETTEGHY. 1590. Erd. főkormszék. 1804: 122.
REVELEI GŐRÖCZ lásd GŐRÖCZ REVELEI.
RÉVI. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 193.
RÉVI. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
RICZO. 1687. L. Reg. Arm. I. 103.
RIGMÁNY. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
RIGÓ de Almás. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 291.
RIGÓ de Nagypatak. 1673. Kmnostori conv. Arm. Diversae.
RIMASZOMBATI alias BARÁCZI. 1646. Kmnostori conv. Arm. B. 34.
RIMAY. 1650. Váczi kpt. lt. Scrin. A. 38.
RINKA de Csokmány. 1680. Kmnostori conv. Arm. D. 14. Prot. Balth. Rákosi 117.
RITLOP. 1688. Pécsi kpt. lt.
ROCHOVICH de Sztubicza. 1578. Veszprém megye ltban.
ROGOSÁN de Boérfalva. 1662. Kmnostori conv. Szolnok. Int. fasc. D. 13.
ROGOZÁN. 1658. Kmnostori conv. Arm. B. 17. Erd. főkormszék. 1797: 4383.
ROMÁN. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 81.
ROMÁN. 1658. Kmnostori conv. Arm. B. 17. Erd. főkormszék. 1797: 4383. NRA. 1736–38.
ROMÁN de Gugasztrafalva. 1663. Kmnostori conv. Arm. B. 15.
ROMÁN de Nagybún. 1616. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 174.
ROMÁN de Tordavilmány. 1689. Kmnostori conv. Prot. Petr. Rákosi 520.
ROMÁN de Felsőszucs. 1674. Erd. főkormszék. 1845: 14600. Kmnostori conv. Arm. R. 8.
ROPPANTÓ de Bagamér. 1626. Gyfvári kpt. 12. L. Reg. 39.
ROSKA de Szalontha alias KIS. 1652. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 581.
RÓTH de Telegd. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 205.
ROZENAUER. 1593. Nyitra megye ltban.
ROZOZÁN. 1659. NRA. 1736–38.
RÓZSA. 1592. NRA. 946–19.
RÓZSA de Lónya. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 85.
RUBÉNT. 1665. NRA. 1836–28.
RUDINSKY. 1623. NRA. 1710–31.
RUDNAI (Rudnensis). 1611. Gyfvári kpt. Prot. Magnificat. 92.
RUSORI de Dridif. 1672. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Gyarmathi 169.
RUSORI alias BOÉR de Rusor. 1678. Gyfvári kpt. 28. L. Reg. 4.
RUSZETH. 1688. Gyfvári kpt. Cent. JJ. 29.
RUSZKAI. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
RUSZKAI. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 521.
RUSZKI. 1649. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 262.
RUTKAI. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
SÁFÁR. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 25.
SÁFÁR de Várad. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 181.
SAGYI. 1633. Gyfvári kpt. 17. L. Reg. 96. (Elveszett.)
SAJGÓ. 1616. Gyfvári kpt. Prot. P. Taraczközi. 177.
SAJÓ de Bihar. 1617. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 218.
SAJTI de Endréd. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 12.
SALA. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
SALÁD. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg.
SALAMON. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
SALAMON. 1669. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Böszörményi. 142.
SALAMON de Szentiván. 1583. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 102.
SALAMON de Vardódfalva. 1640. Gyfvári kpt. 19. L. Reg. 176.
SALATIA de Köpecz. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 12.
SALI de Várad. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 275.
SALYA de Kisrábé. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 131.
SALYGÓ. 1655. Gyfvári kpt. Cista Gömör. fasc. Gyergyó 9.
SAMARJAI LŐKÖS lásd LŐKÖS SAMARJAI.
SÁMSOMI. 1621. Gyfvári kpt. Prot. M. Barsi 17.
SANDI. 1437. Dipl. Lt. 13073.
SÁNDOR. 1590. Erd. főkormszék. 1804: 122.
SÁNDOR. 1639. Gyfvári kpt. Prot. M. Barsi. 104.
SÁNDOR. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 294.
SÁNDOR. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
SÁNDOR de Agyagfalva. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 262.
SÁNDOR de Amadéfalva. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
SÁNDOR de Borsova. 1616. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 173.
SÁNDOR de Farczád. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 374.
SÁNDOr de Kénos. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 297.
SÁNDOR de Kénos. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 78.
SÁNDOR de Nagymagura. 1690. Kmnostori conv. Arm. S. 3.
SANKFALVAY. 1489. NRA. f. 851. N° 14.
SÁNTA. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
SÁNTA. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
SÁNTA. 1658. Kmnostori conv. Arm. U. 20.
SÁNTA alias FEKETE. 1651. NRA. 1202–17.
SÁNTA de Csicsó. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
SÁNTA de Kozmás. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
SÁNTA de Nagyalmás alias NAGY. 1630. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 10.
SÁNTA de Nagyernye. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 148.
SÁNTA de Osdola. 1620. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 149.
SÁNTA de Szentimre. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni. 1591:191.
SAPKA. 1590. Erd. főkormszék 1804: 122.
SARACENUS lásd SZERECSENY.
SARADI. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
SARADI 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
SÁRDI. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
SARECZ. 1579. NRA. 219–40.
SÁRGA de Lugos. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 258.
SARKA. 1686. L. Reg. Arm. I. 101.
SÁRKÁNY. 1583. Liptó megye ltban.
SÁRKÁNY de Lippa. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 206.
SÁRKÁNY de Póka alias SZABÓ de Póka. 1585. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 328.
SARKÓ de Szalontha. 1616. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 173.
SÁRKÖZI. 1628. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 58.
SÁRKÖZI alias KOLOSVÁRI. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
SARLAY. 1659. Váczi kpt. lt. Scrin. A. 12.
SARNÓCZY lásd ZSARNÓCZY.
SÁROSI de Szászváros. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 64.
SÁRPATAKI 1551. Erd. főkormszék 1807: 1377. Gyfvári kpt. Cent. Ji. 33.
SÁRPATAKI. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 279.
SÁRVÁRI alias SZÉKELY. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 577.
SAS. 1655. Gyfvári kpt. Cista Gömör. fasc. Gyergyó 9.
SAS de Rugonfalva. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 19.
SAS de Várad. 1652. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 575.
SÁSVÁRI alias CZIBERE. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 47.
SCHÁDER. 1593. Nyitra megye ltban.
SCHEHOVICZ. 1655. Szepesi kpt. ltára.
SCHIENLACHER. 1650. Egri kpt. I. könyv. 746.
SCHLOSSBERG. 1652. Král bécsi czímerfestő birtokában.
SCHOCHLOVICH 1638. Szepesi kpt. ltára.
SCHREFERT de Kolosvár. 1645. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 21.
SCHREIBEK (Straiber). 1542. L. Reg. Am. I. pag. 6. L. Reg. N° VI. fol. 14.
SCHULICZ. 1630. Conc. Exp. 12.
SCHÜRER. 1686. L. Reg. Arm. I. 99.
SEBE de Attya. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 44.
SEBE de Sóváradja. 1623. Gyfvári kpt. 12. L. Reg. 9.
SEBE de Vargyas. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 263.
SEBESI. 1628. Gyfvári kpt. Prot. A. Barkai. 155.
SEBESI alias SZABÓ. 1664. Erd. főkormszék 1806: 5350.
SEBESI de Borosjenő. 1652. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 681.
SEBESTYÉN. 1590. Erd. főkormszék 1804: 122.
SEBESTYÉN. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
SEBESTYÉN. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 165.
SEBESTYÉN. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 60.
SEBESTYÉN. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 369.
SEBESTYÉN. 1615. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 150. 151.
SEBESTYÉN. 1632. Gyfvári kpt. Cent. Y. 9.
SEBESTYÉN. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 210.
SEBESTYÉN. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
SEBESTYÉN. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 587.
SEBESTYÉN de Angyalos. 1624. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 53.
SEBESTYÉN de Berkes alias RABOKA. 1635. Kmnostori conv. Prot. O. II. 106.
SEBESTYÉN de Bihar alias NEMES. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg 67.
SEBESTYÉN de Köpecz. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 55.
SEBESTYÉN de Köpecz. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 220. Cent. XX. 61.
SEBESTYÉN de Mezőbánd. 1615. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 32.
SEGESDI alias SZŐCS. 1664. Erd. főkormszék 1806: 5350.
SEGESVÁRI. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 18.
SELESTER de Kőkös. 1631. Gyfvári kpt. 15. L. Reg. 75.
SELEVER de Nagoja alias MONYOJLE. 1615. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 128.
SELYEM. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
SÉLLYEI. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
SÉLLYEI alias HORVÁTH. 1686. L. Reg. Arm. I. 103. Váczi kpt. lt. Scrin. A. 23.
SELLYÉR (Zsellyér) de Sárd. 1607. Gyfvári kpt. L. Reg. 183.
SEMSEI. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 47.
SEMSEI. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
SEPRŐDI. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
SEPSI. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
SÉRA. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 22.
SEREGÉLYESI. 1610. Gyfvári kpt. Prot. Barsi. 14.
SERENA. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 80.
SERES. 1665. Kmnostori conv. Prot. Szalárdi W. 72.
SERES de Killyén. 1622. Kmnostori conv. Prot. Q. 29. 50. 122.
SERES de Kolosvár. 1665. Kmnostori conv. Arm. S. 2.
SERJÉNI de Deés. 1585. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 293.
SERRATORISZ alias Kovács. 1666. Liptó megye ltban.
SIBAI alias CSELNI. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 134.
SIGMOND. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 578.
SIGMOND de Étfalva. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 11.
SIGMOND de Kilyén. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 231.
SIGMOND de Paliujlak. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 23.
SIGMOND de Rugonfalva. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 6.
Közli: TAGÁNYI KÁROLY.
VEGYES.
Adalék a magyar czímeres könyvekhez.
A «Turul» f. évi 41–44. lapjain Csergheő Géza úrnak avatott tollából megjelent: «Magyar czímeres könyv a XVII. századból» czímű közlemény felbátorít arra, hogy adataim tárházából e tárgyra vonatkozólag mindazt, a mit hazánk, s kivált a főváros hajdani jámbor társulatai körül megtett tanulmányaim alkalmával gyűjtöttem, repertorium alakjában bemutassam s közhasznúvá tegyem.
«A mult századokban Budán létezett jámbor társulatok» czímű 1877-ben közrebocsátottMegjelent: A Szent-László Társulat 1877. szept. 20-án Budapesten tartott XII. rendes gyűlésének jegyzőkönyvében, 42–67.* értekezésem csupán a confraternitások czéljával s történetével foglalkozik, de abban a heraldikai temérdek kincset, melyet albumaikban felhalmozva találtam, nem értékesíthettem, azért igen örvendek ezen alkalomnak, hogy ezen adatokat itt bemutathatom.
Behatóbb tanulmány tárgyává mindeddig tizennégy albumot tettem, ezek között hatban vannak czímerek, a többiekben csupán bejegyzések fordulnak elő czímerek nélkül. A czímeres hat albumot heraldikai szempontból ismertetem, s azokat könnyebb hivatkozás kedveért római, a bennök foglalt czímereket pedig arab számokkal láttam el. Az albumok sorrendje, készítésük helye szerint, betűrendben van összeállítva.
I. A buda-országúti sz. Ágoston-rendűek a «Vigasztaló szűz Máriá»-ról czímzett confraternitásának albuma 1723-ból, az egyetemi könyvtárban.Az egyetemi könyvtárban négy ily album van, de a többi háromban nincsenek czímerek.*
Czíme: Nahmen Buch deren in die Löbl. Ertz-Bruderschaft der geweychte Schwartz Ledernen Gürt S. P. Augustini et S. Monicae unter den Titel und Schutz Mariae von Trost Einverleibten Sodalen Aufgerichtet an dero Titular Fest den 29. Aug. 1723.
Benne a következő czímerek foglaltatnak:
1. Az 5. lapon, igen szép nagy czímer, melynél következő bejegyzés van: «Josephus Landgrav. Hessiae Abbas Földvár 1. Maii 1736.»
2. és 3. A 8. l. két czímer, ezek egyike felett: «Henricus Josephus Comes a Daun die 11. Sept. 1723.» Melléje jegyezve: Obiit Viennae 31. Jan. 1761. aetatis suae 83. – A másik felett: «Maria Leopoldina Gräfin zu Daun geborene Gräfin von Wlassi m.p., die 11. Sept. 1723.» A czímerek alatt 6 paizs, ezek egyikében «Maximilian graff zu Daun 11. Sept. 1723.» Egy másikban: «Deresia freula Gräfin zu Daun 11. Sept. 1723.» Alatta: «† 12. Oktb. 1723.»
4. A 10. l. Nagy czímer, élénk színekben, felette: «Excellentissimus ac Illustrissimus Comes Stephanus Kohári de Csábrág et Szitnya Judex Curiae Regiae (tit.) etc. Aetatis suae 75. anno vero Domini 1723. die 8 Septembris Albo Sodalitatis inscriptus. Primus Protector electus 4. Maii 1724. Obiit die 15. Mensis Martii Anno 1731.»
5. A 13. l. apró paizsokkal körülvett remek czímer, felette: «Comes Sigismundus Csáki de Keresztszeg Albo Sodalitatis inscriptus Budae 7. Octobris 1736. obiit 8. Junii 1738 in Conventu nostro aetatis suae An. 73.»
6. és 7. A 15. l. czifra keretű kettős czímer, alatta három kisebb paizs és ezen aláirás «Susanna Gräfin Zichy gebohrne gräfin Bercheny v. Székes vittib 14 Sept. 1736. obiit 2. Octb. 1745.»
8. és 9. A 88. l. két egyszerűbb czímer családfa felett. Feliratuk: «Comes Antonius Eszterházy 17. Maii 1737 et Comitissa Eva Kohári 17. Maii 1735.» A családfa egyik paizsában: «Maria Magdalena Domicella Stirum 17. Maii 1735.»
10. és 11. A 22. l. két czímer egy korona alatt. Alattuk: «Franz Joseph Graff von Ursenpeck und Massimi» és «Maraianne Gräffin von Vrsenpek geborne von Slavy den 25. Dec. 1736.»
12. és 13. Az L. betű alatt Leinbather hadbiztos és neje született Sonnemann kettős czímere, gyönyörű szegélyzettel.
14. és 15. Az S. betűnél kettős czímer «Schwarzenberg Carl Josep K. Proviant Obercomissairr» és «Maria Barbara Schwarzenberg gebohrne Perschird» felírattal igen díszes szegélyzettel.
Összesen van ezen albumban 15 különféle czímer. A Kohári-féle kétszer fordúl elő.
II. A budai sz. Klára apáczák «Jézus sz. szíve confraternitásának» albuma 1742-ből. Őriztetik az országos levéltár kincstári osztályában.Az országos levéltár kincstári osztályában összesen 8 ily album van, ezek közül négyben vannak czímerek.*
Czíme: «Bruderschaft Buch Einer vnter den Titul und Schutz des aller heiligsten göttlichen Herzens JESU aufgerichteten löblichen Bruderschaft» stb. den 2. December Ihm Jahre Anno 1742.»
Benne csak egy czímer van csupán, de ez igen becses. Tulajdonosa Orahoczy Brigitta abudai clarissa apáczák harmadik apátnője. A czímer igen csinosan van készítve, ügyesen színezve. A czímert rózsa koszorú környezi.
III. Az egri Jézus társaságiak «Agoniae» nevű confraternitásának albuma az érseki levéltárban Egerben.
Czíme: «Album Congregationis Agoniae Societatis Jesu, 1690 ab Alexandro Papa VIII. confirmatae.» Az album 1727-ből való és következő czímerekkel bír:
I. Fenessy György püspök. – 2. Frieder Kristóf, cs. k. hadbiztos. – 3. Fresen Keresztély Ernő őrnagy. – 4. Telekesi István püspök. – 5. Telekesi Pál és neje. – 6. Petki Erzsébet. – 7. Buttler János báró, várparancsnok. – 8. Gerlach Nándor és neje – 9. Enzinger Mária Franciska. – 10. Handler György Ignácz, apát. – 11. Püspöki Endre, prépost. – 12. Komáromi János, prépost. – Összesen 12 czímer. A Telekesi-féle kétszer fordul elő.
IV. A nagyszombati Trinitariusok «Szent Skapuláléról nevezett testvérületé»-nek albuma 1733-ból, az országos levéltár kincstári osztályában.
Czíme: Lieber Confratrum Archi-Confraternitatis Tyrnaviensis Sanctissimi Scapularii. Sub glorioso titulo SSS. Trinitatis de Redemptione Captivorum Christianorum, Comparatus Opera et Auxilio quorundam Benefactorum Commembrorum hoc Libro notatorum. Sub P. F. Leopoldo a S. Joanne Baptista ejusdem Archi-Confraternitatis p. t. Directore Anno Parte Salutis M.DCC . XXXIII.
1. Mednyánszki Ferencz v. püspök pergamenre festett czímere, felette:
«NON INTRES IN SEVERA IVDICIA | CVM SERVO TVO INGENITA TRINITAS.» (1734.) Alól sajátkezűleg: «Franciscus Ladislaus Baro Mednyanszky de Medgyes El. Eppus Cattarensis, Abbas S. Helenae de Földvár, Ecclesiae Metropolitanae Strigoniensis Praepositus major et Canonicus, Sacrae Cesareae Regiaeque Mattis Consiliarius.»
2. Okolicsányi János v. püspök czímere, pergamenre festve. Felette:
RECORDARE FVNDATORIS TIBI EX ASSE DEVOTI, | VERA ET SANCTA TRINITAS.» (1731.) Alól saját kezével: «Joannes Okolicsany Ell. Ep. Noviensis, Praepositus S. Stephani de Castro Strigoniensi, Abbas de Lekir et E. M. S. Canonicus mp.»
3. Berényi Zsigmond apátnak hártyára festett czímere. Megjegyzendő, arany mezőben természetes színű mókus arany csillaggal. Felette:
«SANCTA TRINITAS VNVS DEVS ISTIVS MISERERE INSCRIPTI.» (1728.)
Alól sajátkezűleg: «Sigismundus Comes Berényi de Karancs-Berény, perpetuus in Bodok, Abbas B.M.V. de Porozlo, Archi-diaconus Neogradiensis, Eccl. Metropol. Strigoniensis Canonicus, Sem. S. Stephani Regie Hungariae Praefectus 17 Martii.»
4. és 5. Kerekess Lázló és neje született Tolvay Franciska pergamenre festett czímerei. Felül «QVORVM HIC SVNT PICTA INSIGNIA IIS FAVEAT SVA GRATIA DIVINA TRINITAS.» (1742.) Alól: «Spectabilis Dominus Ladislaus Kerekess de Szent Güorgy.» A másik alatt: «Illustrissima Domina Francisca Kerekes Baronissa de Tolvay.»
6. Ujvendéghy János kanonok és prépost pergamenre festett czímere. Felette:
SVSCIPE VOTIVA HAEC MEA SVSPIRIA DIVINA TRINITAS.» (1733.)
Alól sajátkezűleg: «Joannes Uyvendeghy Ecclesiae Metropolitanae Strigoniensis Canonicus et Prapositus B. M. Virginis de Lyptho mp.»
7. és 8. Craz Sándor gróf és neje született Pozzi Benigna bárónő hártyára festett czímerei. Felettök:
«INGENITA VNAQVE TRINITAS, AVDI | PRECES INFRASCRIPTORVM.» (1727.)
Az egyik alatt sajátkezűleg: «Alexander Graf de Craz Obrister.» A másik alatt: «Anna Benigna grafin von Craz, gebohrne Baron. de Pozzi.»
9. Szunyog László gróf pergamenre festett czímere. Felette:
«PRIMVS ISTIVS DIVAE CONFRATERNITATIS RECTOR FVIT.» (1727.)
Alól sajátkezűleg: «Comes Ladislaus Szunyog mp.» és «Illustrissima Domina Comitissa Eva Theresia Szunyoghin Consors ejusd... Herula Elisabetha... domina comes mortua 1747, die 2. Novem.»
10. Berényi Clara Antonia a nagyszombati klarissák apátnőjének papirra festett pecsétje, sajátkezű aláírással: «Mater Clara Antonia Berényi ordinis Sancte Clare Tirnaviensis Abbatissa 1751. die 9 Marci.» Mókus kék mezőben arany csillaggal.
11. Jáklin István apát és kanonok papírra festett czímere. Felette:
«FOVE GRATIA, RESPICE PRECES, VOTA EXAVDI, PII SERVI TVI INFINITE ADORANDA TRINITAS.» (1747.)
Alatta: «Stephanus Jáklin de Elephant Abbas B. M. V. de NoztreOlvashatatlan.* Archidiaconus Barsiensis Ecclesiae Metropolitanae Strigoniensis Canonicus mp.»
12, 13, 14. és 15. Négy czímer egy lap pergamenre festve. Az első alatt: «Spectabilis et generosus Dns Josephus Hardwig.» A második felett: «Spectabilis et generosa Domina Magdalena de Hardwig nata de Balog.» A harmadik alatt: «Spectabilis ac generosa Dna Barbara de Hardwig nata de Semsei» és végre a negyedik alatt: «Spectabilis ac generosa Dna Theresia de Bencsik nata de Hardwig.»
16. Berchtold Ferencz grófnak pergamenre festett díszes czímere. Felette: «Franciscus Protector.» Alatta sajátkezűleg: «Franciscus Comes Berchtoldt L. Baro ab Ungerschitz, Archi-Diaconus Barsiensis Ecclesiae Metropol. Strigoniensis Canonicus mp. Anno 1761.»
17. Horeczky János bárónak és nejének pergamenre festett czímerei. Felette: «Con-Protector.» Alatta sajátkezűleg: «B. Joannes Baptista Horeczky de Horka et B. Anna Maria Horeczky nata Jezerniczky de Eadem mp. Anno 1763. die 18 Maii.»
18. Berényi Gábor gróf pergamenre díszesen festett czímere. Felette: «Protector». Alatta sajátkezűleg: «Comes Gabriel Berényi mp. Anno 1779-no die 22-da Januarii.» Itt a Berényi czímer a legteljesebb. A mókus kék mezőben korona felett ül, jobbra felül arany csillag, balra alól arany félhold a mókus felé fordulva.
Az ezen albumban előforduló 18 czímer között a Berényi-féle háromszor ismétlődik, mindannyi variansban.
V. A pozsonyi sz. Klára apáczák «Szűz Mária sz. szíve testvérületének» albuma 1730-ból. Őriztetik az országos levéltár kincstári osztályában.
Czíme hiányzik, mert czímlapja ki van tépve.
Benne két czímer van, az első I. Eszterházy Imre gróf, az ország primásáé, hártyára festve, mely alá saját kezeírásával ezt írta: «Frater Emericus Archi-Episcopus Strigoniensis.» Felette pedig ezen évvers olvasható:
«IN CORDE MARIANO SERVI COR PIE VIVAT EXORO.» (1730.)
Ezt követi 2. Berényi Zsigmond gróf felszentelt püspök és érseki segéd hártyára festett remek kivitelű czímere. Alatta áll:
«EMVNDET COR INVTILIS SERVVLI SVI!» (1730.)
«Comitis Sigismundi Berényi Eppi Mallensis, suffraganei Strigoniensis 5. Dec.» – Felette: «COR VIRGINIS DIVINIORIS SPIRITVS SACRARIVM.» (1730.)
VI. A pozsonyi «Trinitariusok», a Szentháromságról nevezett rabkiváltó szerzetnél létezett testvérület remek albuma 1712-ből, az országos levéltárban.
Czím helyett a Trinitariusok jelvénye aquarel festésben. Benne a következő czímerek vannak:
1. III. Károly királyé pergamenre festve. A jelszó felül aranyozott betűkkel, alól a király sajátkezű írásával: «17 + 12. Constanzia (így) et fortitudine. Carolus mp.»
2. Eszterházy Pál nádoré remekűl hártyára festve, sajátkezű aláírásával: «Paulus Eszterhas Hung. Palatinus mp. Rector Archi-Confraternitatis.»
3. Pálffy Miklós nádornak remekűl hártyára festett czímere: «Comes Nicolaus Pálffi ab Erdeod Regni Hungariae Palatinus Anno 1715 Director» aranyozott betűs aláirással.
4. Ismét Pálffy Miklós grófé hártyára festve. Felül:
«DIE PORTIVNCVLAE MANE ALBO TRINITARIO INSERITVR.» (1722.)
Alól sajátkezűleg: «Comes Nicolaus Palffy ab Erdőd.»
5. Erdődy György hártyára festett czímere. Felül:
«O DIVINA TRIAS! IVNCTO ME SVSCIPE VOTO» (1725.)
«IN COETVM; ASSIDVO QVI TIBI VOTA SACRAT.» (1725.)
Alól sajátkezűleg: «Comes Georgius Erdődy mp.»
6. Erdődy született Eszterházy Anna grófnő hártyára festett czímere. Felette:
«GEBENE DEIT SEIE DIE ALLERHEILIGSTE DREIFALTIGKEIT GITIGSTER EIN EINIGER GOTT IN EVVIGKEIT.» (1726.)
Alól: «Anna Theresia Gräffin Erdöttin gebohrne von Esterhasy.»
7. Maholányi Tamás hártyára festett czímere, hátlapján aranyozott betűkkel: «P. ac Magnif. D. D. Thomas Maholan˙ L. Baron de Pochroncz Szelepcsényi D. ab Eberhardt etc.»
8. Nyáry-Jeszenszky Marianna hártyára festett czímere, ezen sajátkezű aláirással: «Mariana Theresia Nyarin Graffin und Freyn v. Jeszenszk˙.»
9. Orsetti István gróf pergamenre festett czímere. Alól saját keze írásával: «Stephanus Comes ab Orsetti mp. Anno 1715.» Hátlapján: «Illustrissimus DD. Stephanus Comes ab Orsetty S. C. M. Camerarius Actualis Collonelus et Incliti Regiminis Catefractorum Serenissimi Principis Philippi Londgrauij Hassiae Darmstatt Commendans. Natus in Italia Reipublicae Lucensis. Martii 1715.»
10. Hartleben Fülöp hártyára festett czímere, alól aranyozott betűkkel: «1715. Per Illms ac G. D. D. Philippus Franciscus Ferdinandus L. B. de Hartleben ab Angehausen Cels. Princip. de Hochenzol. Cataphractorum Capitanei Locumtenens.»
11. Ugyanazon czímer a hátlapon is megvan.
12. Uranovics Márton, papirra festett czímere, alól aranyozott betűkkel: «Reverendissimus D. D. Martin. Ignat. Uranovicz Abbas S. Margarethae V. de Bela Sacrae Sedis Apostolicae Protonotarius Ven. Capituli Posoniensis Canonicus.
13. Eszterházy Imre herczegprimás pergamenre festett remek czímere sajátkezű aláirásával: «Fr. Emericus mp.»
14. Csáky Miklós esztergomi érsek hártyára festett gyönyörű czímere sajátkezű aláirásával: «Nicolaus Csáky Princeps Archi-Eppus Strigoniensis. mp.»
15. Barkóczy Ferencz esztergomi érsek hártyára festett jeles czímere sajátkezű aláirásával «Svaviter et fortiter Franciscus Princeps. Archi-Eppus Strigoniensis e Com. Barkoczy mp. 1763.»
16. Batthyányi József ország primásának pergamenre festett czímere; körülötte: «Quid quid agis prudenter agas et respice finem.» Alól saját kezével: «Josephus e Comitibus a Battian Regni Hungariae Primas mp.»
17. Az Illyésháziak czímere: koronán álló jobbra fordult, mellén nyíllal átdöfött, koronázott, szárnyait kiterjesztő fekete sas kék mezőben. Sajátkezű aláirás: «Comes Josephus Illésházi mp. 1762.»Megjegyzendőnek tartom, hogy csupán az ismeretes czímer után gyanítható, hogy az aláirás, mely olvashatatlan, Illyésházyé. Feltűnő még az is, hogy az 1762. évszám fordúl elő, pedig Nagy Iván szerint (Magyarország Családai V, 224.) József már 1759-ben meghalt.*
18. Ugyanaz aláírás nélkül.
Az albumban előforduló 18 czímer közül a Pálffy, Hartleben és Illyésházyé ismétlődnek. Könnyebb tájékozás kedvéért közlöm betűrendben a czímerek tulajdonosainak neveit:
|
Balogh Magdolna (IV. 13.) |
III. Károly király (VI. 1.) |
Az ismertetett hat albumban összesen 66 czímer van, ezek közül 5 ismétlődik.
Családok czímereiből pedig 54 van képviselve. A legrégibb 1712., a legújabb 1779-ből, a legtöbb pedig a XVIII. század elejéről való.
NÉMETHY LAJOS.
Néhány városi pecsét.
(Hét pecsétrajzzal).
Történetírásunk egyik fontos segédtudománya, a sphragistika az, mely nálunk eddigelé igen kevéssé van mívelve, s vajmi csekély az, mit e téren számba vehetőt felmutatni képesek vagyunk.
Alig múlt huszonöt éve annak, hogy a hazai pecsétisme azon ösvényen mozog, a melyen haladva, a mai tudományos kívánalmaknak megfelelhet; s ez által a történelmi kutatásoknak fontos, s gyakran nélkülözhetlen szolgálatokat tehetend. Vannak ugyan régebbi munkáink is még a múlt századból, melyekben egyes pecsétek rajzai közöltetnek, mint Péterffy, Schmidt, Batthyányi s mások műveiben, de ezek gyarlóságuk miatt, inkább csak diszítésűl szolgálnak, sem hogy sphragistikai becscsel bírhatnának. Iacute;gy nem állhatják ki a tudományos bírálatot Pray, Palma, Schwartner, Wagner és Perger stb. kiadványai sem a pecsétek hibás rajzolása, s még rosszabb metszései miatt. Az ezelőtt 29 évvel Jerney által kiadott káptalanok és conventek pecsétei a közép korból szintén hasonló elbírálás alá esnek, mert az általa közé tett száz pecsét között csak elvétve van egy-egy, mely az eredetit megfelelő hű rajzban tükrözi vissza; s e miatt tudományos szempontból a sphragistika nem sok hasznát veheti.
Mindazon közlésekben és kiadványokban, melyek 1857-ig megjelentek, hiányosak a rajzok, nem hivek a reprodukcziók s az ikonographiai érzék teljes hijjával vannak eléállítva, melyek így alig tehetnek szolgálatot a történeti búvárlatoknak.
Ipolyi Arnold, a ki sokoldalú tudománya és tanúlmányai között a genealogiával, heraldikával és sphragistikával foglalkozott, teljes tudatában volt a pecsétisme fontosságának, tudta, minő segélyére van ez a történetbúvárnak sok kétes kérdés megfejtésénél, de tudta ám azt is, hogy a sphragistikai közlemények rajzai csak úgy és akkor használhatók, ha azok hű és pontos másolatokban adják vissza az eredetieket. Ez volt indító oka buzgó munkálkodásának akkor, midőn 1859-ik évben, a Central Commission Mittheilungjaiban: «Beiträge zur mittelalterlichen Siegelkunde Ungarns» czímű munkájában, 21 káptalani és városi pecsét rajzát közölte.
Ez volt az első olynemű közlemény, mely sphragistikánknak kijelölte a helyes útat, melyen az bár lassan, de mégis halad; mert azóta a megjelent közlemények és pecsétrajzok legnagyobb része az ikonographiai felfogás, a hű reprodukczió szempontjából, a pecsétisme terén számba jöhetnek, mint a minőket a «Századok»-ban, az «Archaeologiai Értesítő»-ben, az «Egyházművészeti Lapok»-ban, a «Turul»-ban s elszórva egyes monographiákban találunk.
Jó és rossz másolatokban meglehetős számmal bírunk ugyan királyi, egyházi, püspöki és káptalani pecsétrajzokat az elmúlt századokból; de éppen középkori műveltségünk legfontosabb tényezője, a városok pecséteinek sphragistikai kiadványai a leggyérebben jelentek meg, s alig terjed az egynehányra. Pedig városaink által a középkorban használt pecsétek története akár az adományozás idejét, a használati jogot, akár azon pecsétek heraldikai alakjait, diplomatikai jelentőségét tekintjük: igen fontos a históriai búvárlatokra nézve; s valóban sajnálni lehet, hogy a városi pecsétek sphragistikai összeállítása szempontjából derék tudósunknak, dr. Rómernek, 1870-ik évben az «Archaeologiai Értesítő»-ben megjelent felszólalása még ez ideig sem talált visszhangra és kellő méltánylásra. Ily gyűjtemény beszerzése egyeseknek lenne speciális feladata, mely elég hálás tér volna a munkálkodásra, akár a gyűjtemény nemének ujdonsága, akár a feldolgozandó anyag érdekessége tekintetében.
A Magyar Nemzeti Muzeum könyvtára, e szempontból is, mint culturális intézeteink legelsője, átérezte hivatásszerű feladatát, s már ez év folyamán gondoskodott egy oly sphragistikai gyűjtemény összeállításáról, mely az anyagi erő csekélysége miatt, most még a kezdet nehézségeivel küzd ugyan, de megszerzett gyűjteményével már is letette alapját egy oly érdekes pecsétgyűjteménynek, mely hivatva leend középkori pecsétisménket előbbre vinni, és alkalmat nyujtand ezen disciplina művelőinek igen érdekes közleményeket és hű pecsétrajzokat nyujtani, ezen tudomány legilletékesebb szakközlönye, a «Turul» hasábjain.
Ezen 92 darabból álló gyűjteményben vannak királyi, káptalani, városi, főpapi és főúri pecséteknek gipsz-másolatai, a XIII., XIV. és XV. századból. Ezeknek eredetijei a bécsi cs. kir. udvari, a bécsi Institut für österr. Geschichtsforschung és Heiligenkreutzi levéltárban őriztetnek, és a másolatok közvetlen az eredetiekről vétettek le.
Ime, ezen gyűjteményből ez alkalommal hét város pecsétjének, hű rajzban és sikerült metszetben való reprodukczióit mutatjuk be.
1. szám.
1. Sopron város pecsétje, e körirattal:
gyöngysoros vonalok között. A mezőben, szélről két nagyobb, középen három kisebb méretű kapunyilással és fogazattal ellátott sima várfal, melyből szélről két alacsonyabb, középről egy magasabb torony emelkedik ki. A tornyok hadi ormókkal vannak ellátva; s a szélső tornyokon egy-egy, a középsőn egymás alatt két ablaknyílás van. A pecsétfészek háromszögű paizs alak; melynek felső baloldali szögletében egy dicskörrel övedzett férfi, a jobboldali szögletben ugyanilyen női szentnek feje látható; alól pedig egy fagalj van diszítésűl alkalmazva.
Méretei: magassága 58 mm., felső szélessége 47 mm. A pecsét egy 1381-ik évi márczius 12-én kelt okiraton van, mely a bécsi cs. kir. udvari és házi levéltárban őriztetik. Kiadatlan.
2. A fehérvári olasz polgárok pecsétje:
gyöngysoros vonalok között. A mezőben egy négyszög kövekből rakott, s felől fogazott várfal, melynek közepén nyolczszögű tornyos bástyakapu, magas félkörívű nyílással, egymás mellett három gömbölyű ablakkal. A kaputornyon, felől ikerablakkal a falközép mezéjén, szélről két négyszögű bástyatorony kétszer tagozva, alól négyes lóher alakú ablaknyílással, e felett egy hosszúkás négyszög ablak; a két szélső és a középső kaputorony hadi ormókkal ellátva, a szélső két torony ormójáról hosszú póznán zászlórúd, s erről lefelé csüngő keskeny szalagszerű lobogó. Elől a várfal alatt két soros palánk-csipkézet látható. Kerek pecsét, átmérője 64 mm.
Ez, s a következő öt pecsét egy 1381-ik évi márczius 20-án kelt okiraton együttesen van, (azon t. i., melyben az ország rendei a városokkal egyetemben Hedvignek, Nagy Lajos leányának, Vilmos herczeggel leendő eljegyzésébe beleegyeznek), mely a bécsi cs. kir. házi és udvari levéltárban található. Kiadatlan.
3. szám.
3. A vizsegrádi polgárok pecsétje:
gyöngysoros vonalok között. A pecsét mezőjében jobbra-balra terjedő fogasolt bástyafal, közepén félköralakú ormós bástyakapu; a felett sziklára rakott, kétszer tagozott várépület magas fedéllel, két csúcsán gömbbel póznákon. Közepén a felső tagozatban négy mezőjű ablaknyílás; két oldalt négyszögű csúcsíves fedelű toronynyal. Kerek pecsét, átmérője 38 mméter. Kiadatlan.
4. Trencsén város pecsétje:
gyöngysoros vonalok között. A mezőben stilizált isten báránya hátrafelé fordított fejjel, szájában egy előre kanyarúló hatágú üstökös csillagnak a szárát tartva; jobb lábával egy keresztben végződő zászlórudat tart, melynek három egyenlő ágú lobogóján kereszt van. Kerek pecsét, átmérője 51 mm. Kiadatlan.
4. szám.
5. Pozony város pecsétje:
5. szám.
gyöngysoros vonalok között. A mezőben négyszög kövekből épűlt, közepén félköralakú kapuzattal ellátott fogasolt bástyafallal körül vett vár; két oldalt alacsonyabb, középen magasabbra nyúló három vártoronynyal; a két szélső torony egy-egy félkörívű ablaknyílással, a középső még kapunyílással is ellátva; fedélzete a szélső tornyoknak csúcsos, a jobboldalinak ormán három gömb, a baloldalin kereszt; a középső torony tetőzete széles, melynek jobboldali csúcsán gömb, a baloldalin kereszt alak látható. A bástyafal alatt két négy ágú kereszt között egy öt levelű rózsa van vízszintesen elhelyezve; jobb oldalról a torony mellett fűggőlegesen két négyágú kereszt között öt levelű rózsa; a baloldali torony mellett egymás alatt egy öt levelű rózsa és egy négyágú kereszt. Kerek pecsét. Átmérője 53 mm. Kiadatlan.
6. Kassa város pecsétje:
gyöngysoros vonalok között. A pecsét mezőjében egy góth stylű oltárkép középső magasabb részében szent Erzsébet egész alakja van előállítva, bal kezében a pénzes erszény, jobbjával pénzdarabot osztogatva; a két oldali, toronynyal tetőzött oltár-részletben kiterjesztett szárnyú angyalok szent Erzsébet felé fordulva, kezükben kötélfélét tartanak. A mező oldalán és felső részén levő üres helyeket lombdíszítés tölti ki. Kerek pecsét, átmérője 60 mm.
Ezen pecsétet hibás rajzban kiadta a «Felső-Magyarországi Múzeum-Egylet» negyedik évkönyvében Tutkó József ismertető leírásával, mely egy 1378-ik évi bőrhártya okiraton függ, s annak typariumát az 1245-ik évből eredőnek mondja. Ugyanezen pecsét rajzát 1281-ik évből, de még sokkal rosszabb reprodukczióban közli a Tagányi-Rumhold-féle: Magyarország czímertára. 1880/81.
Mi ugyanazon pecsétet hibátlan rajzban egy 1381-ik évi márczius 20-án kelt s a bécsi cs. kir. házi és udvari levéltárban őrzött okiratról közöljük.
7. Zágráb város pecsétje:
gyöngysoros vonalok között. A mezőben sziklákon épült három toronynyal ellátott, négyszög kövekből épült vár. A középső torony magasabb a két szélsőnél, s mindannyija hadi ormóval tetőzve, s félkörívű kapunyílással ellátva. Jobbról nyolcz ágú csillag, balról szarvaival fölfelé álló félhold van. Kerek pecsét, átmérője 40 mm. Kiadta Melly «Beiträge zur mittelalterlichen Siegelkunde»; Lind Mittheilungen XVI. évfoly.
7. szám.
Ipolyi Mittheilungen der k. k. Central-Commission IV. köt. 1859; Czobor Béla: Archaeologiai Értesítő XIV. köt. kicsinyitett rajzban.
MAJLÁTH BÉLA.
A heraldikai stilről.
(Vázlat.)
A régi kor heroldja nemcsak czímer-compositor, hanem legtöbbször annak festője is volt. Lassankint azonban elvált a czímer-compositió és festés, miáltal mindegyik két külön egyén, vagy éppen két külön hivatal munkakörébe jutott. Midőn a czímer készítésének munkája ekként két részre vált, s midőn így a technikai kivitelre önálló kéz vállalkozott, csak ekkor lehetett számítani arra, hogy a compositio realis kivitele, vagyis a szóban vagy irásban megállapított kép vászonra, érczre vagy fára való festése a chablon mindennapi vonalán felül fog emelkedni, s hogy a művészi csín a czímerfestő ecsetjén érezhető leszen. És valóban ez időtől fogva kezdett a heraldikai festészet önálló művészetté fejlődni, s így stil tekintetében is a legváltozatosabb irányoknak ezóta lőn alapja megvetve.
A heraldikai stil szépségeit – fájdalom, – az utókor nem képes közvetlenül élvezni; mert az eredeti festmények a korral és a családokkal együtt jobbára veszendőbe mentek; hanem csak silány vázlatok és tollrajzok nyomán tanuljuk ismerni azokat, miből már önként következik, hogy ezeknél inkább a compositio, mint maga a kivitel szemlélhető. A berajzolt alakok és idomok azonban mégis elegendő tárgyat szolgáltatnak – ha nem is a heraldikai festészet értékének megitélésére, hanem – arra nézve, hogy a különböző stileket tanulmányozhassuk.
Természetesen mi sem nehezebb, mint a középkor virágzó s az újkor hanyatló heraldikájának specifikálása a stil tekintetében. Mindazonáltal általánosságban meg lehet különböztetni már a czímerek genezisétől kezdve egész azok hanyatlásáig azon fontosabb irányokat, melyek a czímer megalkotásánál mérvadókul s magának a czímernek alkotó részeiül szolgáltak. A jelen alkalommal a czímertan két mérvadó iránya és így alkotó eleméről kivánunk szólni, melyeknek egyike az eszményi, másika a történeti alakok és idomok czímertani elemekké való tételében, compositiójában és feldolgozásában nyilvánult. Szóljunk ezekről egyenkint.
A czímerek compositiójában az eszményi s pusztán jelképes alakok felvétele kétségkívül jóval régibb a történeti szinezetüeknél, ennélfogva azokkal első sorban foglalkozhatunk. Az eszményi alakokat mindenekelőtt az egyszerűség jellemzi. Egy kereszt, mely a hit iránti buzgalmat; egy oroszlán, egy párducz vagy leopárd, mely a bátorságot s a harczi erélyt; egy kutya, mely a hűséget, egy szív, mely a szeretetet jelképezte, elegendő heraldikai jelvényt képezett ama régi korban, midőn a gondolkozás egyszerűbb, a felfogás naivabb s maga a czímerészet egészen primitiv volt. A régi uralkodó házak és családok czímereit is ez egyszerűség jellemzi, bár ma már többnyire – az egyszerű eszményi alakok egybealkotása által – történeti compositióvá váltak ezen czímerek.
Az eszményi alakok általában élettelen, vagy élő tárgyakat és lényeket tüntettek fel a nélkül, hogy azokat olykor összekapcsolták, vagy bármi által jellemzetessé tenni iparkodtak volna. A középkori társadalom két hatalmas mozgató eleme: a hit és vitézség jelképeinek szemlélhetővé tételén fáradoztak a heroldok leginkább, s innen van, hogy a legelső czímereknél az élettelen tárgyat a kereszt, vagy zászló, az élőt pedig az oroszlán, a sas, leopárd, kutya stb. képezte.
Az élettelen tárgyak előállítása természetesen sokkal egyszerűbb és így sokkal kevésbbé volt stilszerű, mint az élőké. De a stilszerűség azért már itt is mutatkozott. A kereszt ágai például, állandóan a paizs széléig terjedtek ki és sohasem végződtek – legalább mint heroldképek (Heroldsbilder) – azok a széleken belül. A liliom, melyet itt szintén élettelennek kell vennünk, soha sem jelenik meg egyedül, hanem legalább hármasával. Az épületek, vagy épületrészek talapzata, a föld, szintén rendszerint meg volt rajzolva s csak nagy ritkán maradt el stb.
Az élő tárgyak fixirozásának módjáról szintén csak pár példát említünk. Az oroszlánt czímertani stilben legtöbbnyire a paizs jobb oldalának fordított és pedig ágaskodó helyzetben látjuk rajzolva, mely positurához a kitátott száj, a kinyujtott nyelv és a felfelé egyenesedő, csigavonalba csavart fark járul. A leopárdot menő (ritkán ágaskodó) helyzetben; kitátott szájjal, de nyelv nélkül, több ágú farkkal, – a sast mindig kiterjesztett szárnyakkal, oldalt nyujtott fejjel, kitátott szájjal ábrázolták, stb.
A czímertani stil nem csak specialis jelleggel ábrázoltatta az egyes állatokat, hanem ezen kívül még saját alakjai közé olyanokat is felvett, melyek valóságban nem is léteznek, s melyeket egyenesen a czímer-compositorok fixiroztak legszabatosabban. Ilyen a griff, az egyszarvú, delphin, két fejű sas stb. Ezek előállításánál a heraldikai stil szintén a legszigorúbban megtartatott, sőt ezek stilszerűség tekintetében mintaszerűeknek tekinthetők. A griff és egyszarvú rendszerint ágaskodó helyzetben; a delphin emlőkkel és két – ágakban végződő – farkkal; a két fejű sas pedig állandóan két szárnynyal, két lábbal, egy farkkal s ellenkező irányba tartott fejekkel állíttatott elő.
Az élő és élettelen dolgok ily stilszerü alakjainak fixirozása s általános használata kétségkivül nem történhetett mindenütt egyszerre; sőt csak hosszabb idő multával találhatott az általános elfogadásra. Hogy léteztek-e ezen czímertani stilre vonatkozó szabályok a középkorban, nem tudjuk, de valószínű, hogy igen, mert különben nem tapasztalhatnók azon egyöntetűséget, mely Európa minden művelt és keresztyén országainak heraldikájában feltalálható.
Az egyszerű, eszményi jellegű czímerek azonban lassankint a kor haladtával mindinkább háttérbe szorulnak, s helyökbe a sokkal bonyolódottabb, ornamentika és művészi kivitel tekintetében sokkal nagyobb értékű historiai jellegű czímerek lépnek. A historiai jellegű czímerek alatt általában azon heraldikai termékeket értjük, melyeknél a paizskép (Wappenbild) vagy idő folytán változott át történeti jellegűvé, vagy az valamely történeti avagy mondai cselekmény egyes jelenetére vonatkozik. A mi a paizskép idő folytán való átalakulását illeti, ez rendszerint a családok között létrejött, különböző mozzanatok, mint pl. öröklés, házasodás, adoptálás stb. által történt, miknek következtében több egyszerű czímer került össze, melyek együttvéve egy ujat alkottak, mely ekként történeti jelleget nyert. Ezen czímerek felette gyakoriak s főleg hazai főrangú családainknál fordulnak sűrűn elő.
Az ily, időközönkint nőtt és fejlődött, összetett czímer stilusában az állandó motivumokat már sokkal nehezebb constatálni, mint azok egyes részeinek képeinél. De a stilszerűség itt sem tekinthető ignoráltnak, sőt inkább annak szabványai mindenütt fellelhetők. Természetes, hogy itt a stilszerűség pusztán a paizsok elhelyezésében nyilvánulhat. Két czímernek egymással való egybekapcsolása rendszerint akként történt, hogy azok egymás mellé (ritkán: egymás fölé) helyeztettek. Három czímer összetételénél, kettő alól, a harmadik ezek fölé; négy czímernél, kettő alól, kettő felül helyeztetett el; végre öt czímer egy keretbe foglalásánál az eredeti s legrégibb czímer a paizs szivébe (közepébe) tétetett.
A czímerek összetételénél tapasztalható eme stilszerűség szintén minden művelt ország heraldikájában felismerhető, s éppen ez különíti el az e fajta, genetikailag történeti jellegűvé lett czímereket a szorosan vett történeti czímerektől.
A szorosan vett történeti jellegű czímereknél, melyek az új korban legdivatosabbakká lettek, legcsekélyebb az, a mit itt stilszerűségnek nevezünk. Főleg nálunk a XVI. és XVII. században oly nagy mértékben osztogatott «armalis levelek»-en látható, történeti jellegű czímerek igen gyakran szenvednek stilszerűség hiányában.
Igaz ugyan, hogy a mondai vagy történeti esemény emlékét czímerben megörökíteni állandó szabályok szerint felette bajos. Már pedig a czímertani stil az állandó szabályok megtartásában nyilvánul, a történeti vagy mondai alapon nyugvó czímerek alkatrészei a legkülönbözőbb alakok és idomokból állanak, melyek stilszerű előállítása éppen ezért igen nehéz. Egy kardot tartó oroszlán, egy földből kinőtt fa, vagy más, ilynemű alak igen gyakori s így annak szabályos representálása is inkább lehetséges, mint más igen ritka alakoké. Azonban a történeti jelenetek egyes részleteinek megörökítésénél, melylyel az új-kor czímerészetében igen sűrűn találkozunk, rendszerint sajátságos tárgyak csoportosítására volt szükség, melyek néha egyetlen eseten kívül többé elő nem fordulnak, s melyek mindegyikének éppen ezért specialis stilusban kell szerkesztve lennie. Ily czímereknél majd úgy vagyunk, hogy mindegyik önálló stilt képvisel. Az ily czímereknél az alakok csoportosításában külön rendszert felállítni nem lehetett s a szabályszerűség csak az egész csoport egyes alakjainak előállításánál volt megtartható. A czímernél, melyben egy emberi kar szerepel, mint például Bosznia és – ha tetszik – a Gergelaky, vagy Branovacsky nemes családok czímerében, a kar positurája stilszerű, mert mind a három czímernél a feltartott kar a paizs bal oldalából emelkedik ki jobb felé. Itt a stil szépsége teljesen megfelel a természetességnek is, a mennyiben, ha a kar a paizs jobb feléből emelkednék ki, úgy az az ember balkarját ábrázolná, melyben a kard (Bosznia), a zászló (Branovacsky) és nyil (Gergelaky) viszásnak, a természetszerűvel ellentétesnek tünnék fel.
Az egyes részletek stilszerűsége természetesen stilszerűvé teszi magát az egész czímert is, azonban itt nem lehet szó két vagy több czímer egyöntetű voltáról, mert mint fentebb emlitők, minden egyes czímer úgy szólván önálló stilt képvisel. Éppen ezért az ily czímerek detailirozása sokkal művészibb gondot igényel s a festés sokkal több művészetet fejthet ki itt, mint az egyszerűbb idomok vázolásánal. Sajnos azonban, hogy az újkor czímerei, bármily gazdag teret nyujtottak is a művészetre, általában kevés gonddal s éppen nem művészi ecsettel állíttattak elő. A XVII. és XVIII. században osztogatott armális levelek jobbára kritikán alóli színes tollrajzokkal vannak ellátva, s úgy stil, mint technika szempontjából nagyban éreztetik azon hanyatlást, mely a heraldikai érzék süllyedését három század óta kiséri.
Pedig éppen a történeti jelenetek, a hősi tettek, a vitézség, az éberség, a csel, az erő stb. kifejezésére nem lehet mondani, hogy az újkor ne találta volna meg az annak megfelelő alakokat; nem lehet állítani, hogy a czímerek kifejezői ne lennének bizonyos történeti ténynek; azonban a kivitel, – a megfelelő kivitel, – legtöbbnyire hiányzik. És ez nem is csoda. A par excellence lovagias középkor letüntével lassankint fogyott a lovagias szellem is s ezzel süllyedt a heraldika jelentősége. Az ezután kibocsátott armalis levelek czímereinek nem volt többé azon jelentősége, mely a középkoriakat oly kiválóan jellemzé, éppen úgy, mint a hadszervezet, a banderialis katonáskodás, a tornák stb. is elveszték ősi jelentőségöket. Inkább csak puszta formaság szempontjából s a fenálló szokás alapján adatott a nemességre emelt családnak czímer. De ezen czímerek a stilszerűség legkisebb nyomainak is hiányával vannak.
Szóval az újkori czímerek, bár tárgyukra nézve – történeti jellegöknél fogva – általában változatosabbak s így a művészi kivitelre is több alkalmat nyujtók, a régi kor egyszerű, eszményi alakjainál: mindazáltal ezen ujabbi czímerek heraldikai fontossága igen csekély a régebbi heraldikai productiókhoz képest. A ki tehát a stilszerűséget élvezni avagy tanulmányozni kivánja, az csakis a régi czímerekre lehet utalva; mert a czímerészet az utóbbi három század alatt fokozatosan hanyatlott mint gyakorlati művészet, s így lett azzá, a mi manapság: elméleti tudomány.
DUDÁS GYULA.
TÁRCZA.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság
f. évi szeptember hó 24-én az Akadémia Kisfaludy-termében Br. Radvánszky Béla elnöklete alatt választmányi ülést tartott, melynek tárgyát folyó ügyek képezték. Ezeknek elseje a f évi nagy-gyűlés napjának és tárgyainak meghatározása volt. A titkár előterjeszté, hogy a napot legalkalmasabb október 15-ére tenni, s a gyűlés tárgysorozatát a következőkben adta elő: 1. Elnöki megnyitó beszéd, tartja Nagy Imre másodelnök. 2. Titkári jelentés az 1884/85-ik évről. 3. Felolvasások: a) A régi magyarok személynevei, Kubanyi Ferencztől. b) Báthory István czímeres levele Móré István részére, bemutatja Dr. Szádeczky Lajos, ki egyszersmind a gróf Hallerek családi könyvéről jelentést tesz. c) Az Árpádok alliance-ai, Dr. Wertner Mórtól. 4. Pénztári kimutatás. E javaslat elfogadtatván, a nagy gyülés napjául okt. 15-ike tűzetett ki.
Titkár ezután bejelenté, hogy gr. Apponyi Sándor, gr. Batthyány Géza, Dr. Károlyi Árpád, Br. Mednyánszky Dénes, Pesty Frigyes, a mult választmányi ülésen megválasztott ig. vál. tagok megválasztásukért levélben a választmánynak köszönetüket fejezték ki, mi örvendetes tudomásúl vétetett.
A titkári bejelentések folyamán bemutattatott a Br. Vécsey Sándor társ. tag által beküldött II. Ulászló-féle armális, melynek ismertetését e füzet más helyen tartalmazza. A tudományos felhasználás czéljából küldött s köszönettel fogadott armális le fog másoltatni s a tagok rendelkezésére bocsájtani.
Új tagokul a következők választattak meg: Pártoló tagok: Br. Du Mont de Beaafaurt-Várhegyi Kassán és Felpesthi Makray László Felpesthen (ajánlja Csergheő Géza). Évdijas tagok: Balássy Ferencz Makláron (aj. Pesty Frigyes); Nemthy József Kohányban, Dr. Papp László S.A. Ujhelyen, Bogyay Zsigmond Sárospatakon (aj. Kecskés Dezső); Szabadkai Főgymnasium és a Délmagyarországi régészeti és történelmi egylet Temesvárott (ajánlja a titkár); Ifj. Kubinyi Miklós (aj. Majláth Béla).
A pénztárnok kimutatása a folyó évről szeptember haváig a következő adatokat tartalmazza:
|
Bevétel: Az 1884-iki 1076 frt 99 kr. maradványnyal együtt összesen |
2194 frt |
49 kr. |
|
Kiadás összesen Készpénz maradvány |
2029 frt 164 frt |
59 kr. 90 kr. |
|
Vagyon: Értékpapírokban |
2900 frt |
– kr. |
|
A takarékpénztárban a Nemzetségi Zsebkönyv költségeire |
600 frt |
– kr. |
A kimutatás tudomásul vétetvén, titkár jelenti, hogy a társulati Névkönyv már sajtó alatt van s az a Turul f. évi harmadik füzetével egyidejűleg fog a tagoknak szétküldetni. Végül jelenti, hogy f. évi nov. és dec. havában Budapesttől távol levén, ezen idő alatt a titkári teendőkben őt Dr. Szádeczky Lajos társ. jegyző fogja helyettesíteni.
A jegyzőkönyv hitelesítésére Nagy Gyula és Széll Farkas vál. tagok kéretvén föl, az ülés véget ért.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság f. é. október hó 15-én az Akadémia Kisfaludy-termében tartotta ez évi nagy-gyűlését. Az elnökök váratlan körülmények közbejöttével akadályozva levén a megjelenésben, a közgyűlés Majláth Béla választmányi tagot kérte föl az elnöki tiszt betöltésére; ki elfoglalván az elnöki széket, a nagy gyűlést a következő beszéddel nyitotta meg:
Tisztelt közgyűlés!
Engedve a t. közgyűlés kitüntető felhivásának, midőn a jelen közgyűlés elnöki székét elfoglalom, a t. közgyűlést arra kell kérnem, hogy rendes elnökeinek megszokott bölcs és tapintatos vezetését ez egyszer felejtse el; és elnézéssel legyen azon gyengeségek iránt, melyeket az elnöki székben netalán tapasztalni fogna; de még is hogy lehetőleg megfelelhessek feladatomnak: kérem a t. közgyűlés tagjait, engemet bölcs és higgadt tanácskozásukkal támogatni.
Midőn is ez alkalommal a közgyűlést szivélyes üdvözletem mellett megnyitnám, legyen szabad néhány rövid visszapillantást vetnem társulatunk eddigi működésére.
Alig két éve, hogy a heraldikai és genealogiai társaság, nem épen kedvező körülmények között megalakulva, működését kevés számú tagokkal, és igen szerény anyagi viszonyok között megkezdé.
Már maga a czím is kedvezőtlen fogadásra talált, és balmagyarázatokra szolgált ürügyül a nagy közönségnél.
Mert a modern társadalom democratikus áramlata, elmállott előjogok, elkopott kiváltságok szellemének felébresztését vélte abban találni, midőn a czímerek és leszármazási családfákról, azoknak felkutatásáról és tisztázásáról volt szó.
Ámde ma, midőn a társulat II-ik közgyűlését tartja s majdnem 500 tagot számlál, és körülbelül 8500 frt alaptőkével rendelkezik, két évi multjára nyugodtan tekinthet, és bizalommal nézhet a jövő elé, mert nem kisért benne sem elavúlt előjogok, sem elkopott kiváltságok ijesztő szelleme: de ápol és művel oly disciplinát, mely mint tudomány hasonló jogosultsággal bír, mint bármely más ága a történeti és társadalmi tudományoknak; mert midőn komoly és okiratos alapon deríti fel, világosítja meg a magyar culturális történelem czímertani és nemzedékrendi kérdéseit és homályos tételeit; evvel egyidejűleg a hazai történelem bonyolódott kérdéseinek megoldásánál tesz oly szolgálatokat, melyek nélkül a homály el nem oszolnék, a történelem igaz, hamisítatlan elbeszélése lehetővé nem válnék.
A heraldika, genealogia és sphragistika külön tudományos műveléséről gondoskodni valóban ideje volt úgy ezen disciplinák mint a történetirás érdekében is.
Ily irányzattal, ily czélból alakult meg társulatunk; s hogy az általa kifejtett működés ezt bizonyítja is, fényesen tanúskodik e mellett azon állás, melyet szakközlönye a «Turul» által az irodalomban elfoglalt; mert elveti a hagyományokat, mellőzi a családi meséket, és tudományos, szigorúan okleveles alapon míveli a heraldikát, genealogiát és sphragistikát mint szaktudományt, mely már eddigelé a «Turul» kilencz füzetében legjobb nevű íróink dolgozataiban az olvasó közönség előtt fekszik.
Midőn is ezek után ismételten üdvözölve a megjelent tagokat, a közgyűlést ezennel megnyitom. Ezután elnök fölhívta a titkárt évi jelentése felolvasására, mely következőképen szól:
Másodszor számol be az 1883-ban alakúlt Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság szokásos évi nagygyűlésén a közönség előtt működéséről; s midőn ezt teszi, nyugodtan állíthatja, hogy tekintve a rendelkezésére álló eszközök korlátolt voltát, mindenképen törekedett elérni a czélt, melyet működése elé kitűzött; és sikerült nem egész három évi fennállása alatt félezret megközelítő törzsközönséget gyűjtenie s ezt tagjai sorába iktatnia, biztosítván ezzel úgy saját létezését, mint az általa felölelt tudományok jelenlegi élénk művelését.
Lehet, hogy sokan – különösen a társaság vidéki tagjai közül – az előre kiadott programm daczára másnak hitték, nem ilyennek gondolták az alakítandó társaság működését. Egyik talán azt hivé, hogy az oszlopot fog emelni az egyéni hiúságnak s főfeladatát az illető családja – kétségtelenűl – fényes multjának előadásába fogja helyezni; más ismét tendentiát látott társaságunk keletkezésében, bizonyos conservativ sőt visszamenő irányt a mai liberális eszmékkel szemben. Ha e töredéknek vágyait és czélzatait nem elégíté is ki társaságunk eddigi működése; de büszkén mutathatunk tagtársaink sorára, s folyóiratunk munkatársainak phalanxára, kiknek segítségével sikerült működésünknek minden irányzatos és részrehajló színezettől ment szigorúan tudományos jelleget adnunk.
A mit felhivásunkban igértünk, hogy a történelem társtudományait, a heraldikát, az oklevéltant, a nemzedék- és családtörténelmet, a pecsét-ismét kizárólag tudományos, okleveles alapon fogjuk művelni, azt beváltottuk; s a lendületben, mely e tudományok terén mai napság nyilvánul, társaságunknak is nem csekély része van. Elég e tekintetben a választmányi üléseken felolvasott értekezésekre és a Turulban közzétett dolgozatokra hivatkoznunk.
Hogy részletekbe bocsátkozzunk, álljanak itt a következő adatok.
Társaságunk a tavalyi nagy-gyűlés óta öt választmányi ülést tartott, s ezeken, ideértve a nagy-gyűlésen felolvasottakat is, tíz dolgozat mutattatott be jobbára szerzőik által, melyek tárgyaik szerint a következőkép oszlanak meg:
A czímertant képviselik a következők: Dr. Thallóczy Lajos előadása e czímmel: «Czimerészeti tanulságok az ötvösmű-kiállításról»; Deák Farkasé, ki az Eperjessy család két érdekes armálisát mutatta be; Dr. Tergina Gyuláé «Magyar családi czímerek érmeinken» czímmel; Pósta Béláé «Egy pár szó a magyar czímer-kérdéshez» czímmel; továbbá b. Nyáry Albert két felolvasása, melyeknek czíme «A czímerjogról» és «A pecsétek mint a heraldika kútfői».
A családtörténelem és genealogia képviselői a következők: «A Rákóczi-ház utolsó tagjairól és kihalásáról» Thaly Kálmántól, Dr. Szendrei János értekezése «A Miskócz nemzetségről» és végre Dr. Réthy László «Oláh eredetűek-e a Hunyadiak?» czímű dolgozata. A felirattant, a középkori epigraphiát, a menynyiben ez társaságunk működésének körébe vág, Torma Károlynak a múlt nagy-gyűlésen egy létesítendő «Corpus inscriptionum medii aevi» ügyében elmondott s bőven indokolt tervezete képviseli.
Még változatosabb a sorozat, ha a Turulban a tavalyi nagy-gyűlés óta megjelent dolgozatokat is tekintetbe vesszük. Az elmondott felolvasásokon kívül, melyeknek legnagyobb része társaságunk folyóiratában látott napvilágot, itt fejtette ki a társaság fő működését s vázolta az irányt, melyet a történelem társtudományainak művelésében követni óhajt.
Szigorúan okleveles alapon való dolgozás, traditióknak, család- és czímer-eredeti regéknek elvetése jellemzi azt, s a források felkutatása, melyekből a heraldika, genealogia s a többi tudomány tárgyát meríti.
A czímertanban visszament annak leghitelesebb, legközvetlenebb forrásához, az eredeti czímeres levelekhez; s ezeknek is legrégiebbjeihez, a Zsigmond-korabeliekhez. Folyóiratunknak minden egyes füzete tartalmazott egyet hű színnyomatban e nagyfontosságú emlékek közűl, melyeknek nemcsak a magyar heraldika szabályainak s jellegének megismerésére nézve, hanem műtörténeti szempontból is nagy becsük van. Tavaly óta jelentek meg a Hothvafői (1415), a Kisfaludy (1419), Kristalóczi Tarkasis Józsa (1431), Mohorai Vid (1418.), Moghi Mátyás (1418.) családok czímerei; hozzáadva ezekhez a már ezek előtt folyóiratunkban közzétetteket, már az eddig közlöttekben is tanulságos anyagot bírunk a hazai czímerészetnek ezen eddigelé teljesen parlagon hagyott teréről.
A czímertan másik, bár hitelességre az előbbivel nem versenyző forrása, a pecséttan művelése terén sem maradtunk hátra. Folyóiratunk minden száma hozott e téren adalékokat hű rajzban, melyek nem egy tekintetben vitték előbbre tudásunkat; ilyen, hogy csak egyet említsek, a Majláth Béla tagtársunktól közzétett Püspöki község pecsétje 1475-ből mely arab számjegygyel ellátott községi pecsétjeinknek korra nézve eddig legelső ismert darabja, holott ekkoráig Nagybánya városáét 1487-ből tartottuk a legelsőnek. Hasonlókép új eredményekre vezetett Szendrei János fejtegetése Miskolcz város czímeréről, ki kimutatta, hogy a város régi czímere Zsigmond király arczképét tartalmazá. De nem folytathatom e sorozatot tovább, hisz minden közlemény eddig ismeretlent tett ismertté, becses adalékkal szolgálván a majdan létesítendő «Corpus Sigillorum» anyagához.
A czímereskönyvek, albumok teréről – a heraldika ezen nálunk eddigelé kevéssé felkutatott forrásaiból – újat tárt elénk Csergheő Géza tagtársunk az általa felfedezett ungvári congregatio albumával, mely XVII. századi levén, korra nézve egyike a legrégibb e nembeli gyér emlékeinknek.
Az elmélet terén elég ez utóbbi szerzőnek «A czímerek fejlődése és nemei» czímű dolgozatára hivatkoznunk; míg a nemzedéktan elméletét Dr. Wertner Mór «Agenealogiai tanulmányok művelésének terjesztéséről» írt czikke képviseli.
A mi a gyakorlati nemzetség- és családtörténelmet illeti, leszámítván a nagyobb számmal közölt apróbb adalékokat, elég a nagyobb dolgozatokra kiterjeszkedni. A genusok közül kettőnek: a Miskócz és Chák nemzetségeknek s ágazataiknak részletes feltüntetését vették tagtársaink Szendrei János és Nagy Iván dolgozataiban. A kihalt családok közül Thaly Kálmán, a Rákóczi kor legalaposabb ismerője, Rákóczi fejedelmi családon kívül, melyet már említettünk, a Bercsényiek származékrendjét állította össze, míg Gr. Lázár Miklós dolgozatai a Laczkokról, a Járaiakról és a Kelnekiekről a régibb korban virágzott családok viszonyait hozták tisztába. Ide sorolandó Kubinyi Ferencz dolgozata a kihalt Vidffy családról is. A most is virágzó családok közül a Pethneházyak Thaly Kálmánban akadtak hivatott genealogusra; míg a Rosnyaiak családfáját Koncz József állítá össze, a különböző Némethy családokról pedig Némethy Lajos adott felvilágosítást.
Úgy czímertani, mint genealogiai szempontból megbecsülhetetlen segítséget adott Tagányi Károly tagtársunk azon terjedelmes s már harmadik éve folyó jegyzékben, mely az országos levéltárban őrzött vagy följegyzett nemesi okleveleket tartalmazza a magyar és erdélyi udvari kanczelláriák felállításáig; habár ez csak egy levéltár adatairól ád számot, de társaságunk feladatának fogja tekinteni e jegyzéket egyéb megyei, városi sőt magán-levéltárak adataival is kibővíteni.
Ha mindehhez még hozzáadjuk, hogy folyóiratunk a könyvismertetések rovatában figyelemmel kísérte, ismertette és megbírálta a szakirodalom újabb termékeit, míg tárczájában számot adott a minket érdeklő tudományos mozgalmakról és hírekről: el kell ismernünk, hogy társaságunk az eleintén föl-fölmerült ellenzések daczára is tért vívott ki a történelmi segédtudományok művelése terén, s magának nem csekély szerepet biztosított.
A szellemi rész niveau-jának emelkedése mellett a társaság anyagi ügyei is javulásnak indultak. A tagok megszaporodott létszáma lehetővé tette, hogy a folyóirat nagyobb terjedelemben, évenként 24 íven művelhesse a felölelt tudományokat. E nagyobb terjedelem által okozott kiadás-többlet daczára is sikerült a mult esztendőben összes tartozásainak kiegyenlítése után ezer forintot meghaladó fölösleget kimutatnia; ennek egy része az alapítványi összegekhez csatoltatván, a társulat alaptőkéje jelenleg a kilenczedfél ezer forintot megközelíti, míg az évi tagdíjak összege, vagyis a társaság évi bevétele a 3700 forintot meghaladja. Ezzel a társaságnak nemcsak létezése van biztosítva, de tekintve az évi jövedelemnek az eddigi tapasztalatok szerint folytonos progressiv emelkedését, meg van adva a kilátás, hogy jövőben működési körét kitágíthatja.
Eddig anyagi okok hátráltatták a társulat programmjába felvett Nemzetségi Zsebkönyvnek megjelentét, jelenleg is csak 600 forint van annak szükségleteire félre téve, mi az első kötet költségeit korántsem fedezi; de az ez év végén várható pénztári maradvány lehetővé fogja tenni annak a jövő év folyamán leendő megjelentét, annyival is inkább, mert már tisztába vannak hozva az elvek, melyek szerint ezen kényes természetű kiadvány napvilágot látand.
A mi a társaság beléletét illeti a lefolyt év alatt, e téren kétségtelenűl legnagyobb fontosságú az alapszabályok revisiója, melyet a két éves gyakorlat alatt észlelt hiányok és óhajtások tettek szükségessé. A megváltoztatott alapszabályok ez év elején életbe lépvén, módot nyújtottak az igazgató-választmánynak, hogy ez magát kiváló szakférfiakkal kiegészítse. Új erők, elismert tehetségek kerülvén a választmányba, ez annál jobban megfelelhet feladatának s jobban törekedhetik kitűzött czéljának megvalósításán.
A míg egyrészt így társaságunk anyagilag és szellemileg is erősbödött, nem lehet elhallgatnom azt, hogy a lefolyt évben veszteségeink is voltak. Legyen elég e tekintetben Bornemisza Ádám, gr. Karátsonyi Guido, Lipovniczky István nagyváradi püspök, ifjabb gr. Pálffy-Daun Lipót teanoi herczeg, pártoló tagjaink neveit említenünk, kiknek halálát a közélet is széles körben gyászolja; elvesztettük Medveczky Árpád évdíjas tagot, a heraldika s genealogia alapos mívelőjét, s társulatunk választmánya legbuzgóbb tagjainak egyikét, Dr. Szalay József-et, kinek fiatalsága nem sejttette, hogy benne fogja választmányunk első halottját gyászolni.
Midőn ezekben jelentésemet a lefolyt évről a nagygyűlés elé terjeszteném, teljes megnyugvással teszem ezt, mert az elmondottak bizonyára meggyőznek bárkit arról, hogy a társaság átérezte feladatát, s annyit tett a történelem segédtudományainak terén, a mennyit a rendelkezésére álló eszközökkel tehetett.
A pénztárnoknak bemutatott részletes számadása a következő adatokat tartalmazza:
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság pénztári forgalma 1885 jan. 1-étől okt. 14-ig.
|
Bevétel. |
||
|
Pénztármaradvány 1884-ről |
1076 frt 155 frt 529 frt 370 frt 6 frt 72 frt |
99 kr. – kr. – kr.
60 kr. |
|
Összes bevétel |
2209 frt |
49 kr. |
|
Kiadás. |
||
|
Tisztviselők tiszteletdíja |
375 frt 294 frt 425 frt
78 frt
400 381 frt |
– kr. 50 kr. – kr.
51 kr.
– kr. 58 kr. |
|
Összes kiadás |
1954 frt |
59 kr. |
|
Készpénz maradvány |
254 frt |
90 kr. |
|
Értékpapirok Be nem fizetett alapítványok Készpénz A Nemzetségi Zsebkönyv költségeire félre téve |
2900 frt 5400 frt 254 frt
600 frt |
– kr. – kr. 90 kr.
– kr. |
|
Összes vagyon |
9154 frt |
90 kr. |
A pénztári kimutatás tudomásúl vétetvén, a választmány a számadások megvizsgálásáról annak idejében intézkedni fog.
A felolvasásokra kerülvén a sor, Dr. Szádeczky Lajos vál. tag bemutatta Báthory István fejedelemnek 1584-ben Móré István részére kelt díszes armálisát, mely az erdélyi Múzeum-egylet tulajdona; s ezután a hallerkői Haller grófoknak rendkívül becses családi könyvét, mely a család történetét, leszármazását s ágazatait tartalmazza, kezdve a tizenkettedik századtól a múlt századig. A festett czímerekkel, családtagok arczképeivel, melyek mint kosztümképek is igen becsesek, telt kézirat a XVI. század negyedik tizedében kezdett iratni még Nürnbergben, úgylátszik közvetlen a családnak Magyarországba költözése előtt, s ezután egykorúlag vezettetett. A rendkívül becses emléket a társaság folyóiratában ismertetni fogja, addig azonban úgy a bemutatónak, mint különösen a tulajdonos gr. Haller Jenőnek nagylelkű készségeért, melylyel e méltán féltékenyen őrzött családi kincset társaságunknak tudományos felhasználásra átengedé, a közgyűlés köszönetet szavazott.
Ezután a titkár Kubinyi Ferencz társulati tagnak «A régi magyarok személynevei» czímű értekezését olvasta föl, mely, mint mutatvány a szerzőnek sajtókészen levő hasonczímű nagyobb dolgozatából, a társaság folyóiratában fog napvilágot látni.
A harmadik felolvasás, Dr. Wertner Mór értekezése, az idő előhaladottsága miatt, a jövő vál. ülésre halasztatott.
A jegyzőkönyv hitelesítésére Dr. Szádeczky Lajos és Dr. Szendrei János vál. tagok kéretvén föl, az elnök zárszavai után a nagy-gyűlés véget ért.
Két XVI. századi czímeres levél.
Br. Vécsey Sándor tagtársunk I. Ulászló királynak Pozsonyban 1515. évben júl 6-án (in octava beatorum Petri et Pauli apostolorum) kelt czímeres levelének eredetijét beküldte társulatunkhoz, hogy azt t. tagtársaink tudományos czélból felhasználhassák. A társaság választmánya intézkedett is, hogy az oklevél élére festett czímer lerajzoltassék s a szöveg másolatával együtt a társaság levéltárába elhelyeztessék. Addig is azonban, míg ezt valamely tagtársunk czéljaira felhasználná, érdekesnek tartjuk e czímert és az oklevél szövegét a következőkben röviden ismertetni. A czímert «Franciscus de Verssend alias de Taryan» kapja a király szolgálatában szerzett érdemeiért, melyeket azonban az oklevél nem részletez. Az oklevél elejére elég csinosan festett czímert a szöveg ekképen írja le: «Scutum videlicet cerulei sive celestini coloris, in cuius yma parte corona aurea est, ex corona leo dimidius fulvo ac prope aureo colore splendicans, ore patulo lingua exerta exurgere atque erumpere conspicitur. Supra scutum galea est suo colore depicta, supra galeam similis leo ex corona emergens.» E leiráshoz megjegyzendő, hogy a koronából kinövő oroszlány heraldice balra van fordulva; a sisak-takaró foszladéka mindkét oldalról kék-arany. A czímer aranynyal keretelt lilaszín táblában foglal helyet, melyet felül zöld levéllombozat díszít, ágak közt apró geniusok alakjaival. Az oklevél két első sora (a király czímei) arany betűkkel van írva. A függő pecsét egészen ép. Könnyebb megértés czéljából itt adjuk a czímernek egy harmadával kisebbített rajzát.
A másik czímeres levél másolatát gr. Esterházy János vál. tag küldte be társulatunknak. Ez Báthory Zsigmond 1594 évi dec. 31-én Gyulafehérvárott keltezett armálisa, melylyel Eörményesi Kolbász Dianisnek (így) czímert ad. A primitiv módon festett czímert a szöveg, mely helylyel-közzel hiányos, ekkép írja le «[Scutum] videlicet triangulare coelestini coloris, in cuius campo integrum hominis brachium manu sua gladium evaginatum sursumque porrectum tenere conspicitur; supra scutum galea militaris clausa est posita, [habens diadema?] regium, scuti autem latera undique lemna seu lemnisci variorum colorum hinc inde defluentes oras seu margines ipsius scuti pulcherime ambiunt et exornant.» E leiráshoz még megjegyezzük, hogy a kardot tartó, balra fordult kar vörös, aranynyal ékített mezbe van burkolva, a kard rövid, vastag, kevésbbé görbült csúcsban végződő, egyenes parélylyal. A kék mező aranynyal van damaszkolva. A sisakon levő, s az ékítmény helyét betöltő korona három ágú, kék és vörös ékkövekkel díszítve. A foszladék jobbról: kék-vörös, balról kék-arany. Az oklevél eredetije Kolosvárott van br. Bánffy Albert birtokában.
Magyar Történeti Congressus.
Múlt füzetünkben közlöttük a congressus egyik alosztályának programmját, melynek megvilágítása s ennek alapján indokolt javaslatok tétele az osztály előadójára bizatott. Most már előttünk feküsznek a congressus összes irományai egy testes, 202 lapra terjedő kötetben, mely mint a Századok f. évi októberi füzete látott napvilágot. Nem lehet feladatunk vázolni a benne foglalt, önálló becsű értekezések mindegyikét, melyek a történelmi kutatást, nevelést és tanítást minden oldalról megvilágítják, csak azon javaslatok ismertetésére szorítkozunk, melyek a történelmi segédtudományok művelésének terjesztését czélozzák, azon tudományokét, melyeknek fejlesztését társaságunk is zászlajára tűzte. A congressus által elfogadott ilynemű indítványok a következők:
1. Arra a kérdésre, állíttassék-e föl palaeographiai iskola, igenlőleg kényszerítenek válaszolni a történelem terén mindinkább föllépő szükségletek s a segédtudományok művelésének mai állapota. E szakiskola legyen valódi «Magyar történelmi intézet», mely nem a tudomány előismereteibe, hanem magába a tudományba s a kutatás módszereibe vezet be. Két világhírű intézet, a párisi «Ecole des Chartes» és a bécsi «Institut für österreichische Geschichtsforschung» példája áll előttünk; az ezek által teremtett tudományos mozgalmak, kritikai irány, s más üdvös eredmények megismertetnek az e nembeli szakképzés hatásával. Minthogy e szakoktatás már bő előismereteket tételez föl, azért kezdőkkel az intézet nem foglalkozhatik; a felveendő tagoknak képességüket felvételi vizsgálattal kell igazolniok. Az intézet, melynek két éves folyama terveztetik, felöleli a következő tudományokat: magyar kútfők ismerete; palaeographia; diplomatika; magyar magán és közjog, canonjog a magyar jogra való tekintettel (jogi encyclopaedia); könyv- és levéltárak ismertetése, bibliographia. A fősúlyt a tanításban a gyakorlatokra fekteti; s a jó eredménynek előfeltételei: alkalmas helyiség, kézi szakkönyvtár, facsimilék, pecsétlenyomatok stb.
2. Ez intézet felállítása azonban nem egy év feladata levén, addig is, míg az létrejöhet, okvetlenül szükséges egy tanítási czélokra szerkesztett, az oklevelek minden nemére példát nyujtó facsimile-gyűjtemény kiadása. Az az egypár ilynemű kiadvány, melyet eddig bírunk, a mai igényeknek nem felelhet meg. A congressus magáévá tette az előadó részletes tervezetét, mely tizenkét füzetben, füzetenként 10–15 táblával, példát nyujthatna, nemcsak az oklevelek egyes nemeire, külső és belső sajátságaikra, hanem egyszersmind módot bárkinek arra, hogy magánszorgalommal is elsajátíthassa az oklevelek olvasásának ügyességét.
3. Éppen ily módon szükség volna a hazai pecsétek rendszeres kiadására, egy szerves «Corpus Sigillorum» létesítésére gondolni. Legczélszerűbb volna az egész anyagot három csoportba osztani, ú. m. királyok, királynők és királyi herczegek pecsétei; egyházi hatóságok és személyek pecsétei; és világi hatóságok és személyeké. E csoportok, természetesen több alosztályokra osztva, szigorú korrendben tartalmaznák a pecsétek hű rajzát. De legelső teendő volna a királyi pecsétek új kiadásának előkészítése, mert a Pray-féle editio hiányai egyre jobban előtűnnek.
4. A hazai czímereket s nemesi okleveleket tartalmazó repertorium helyett inkább szükségesnek bizonyul a magyar királyi oklevelek regestáit elkészíteni. Az ily regesta-gyűjtemények megkönnyítik a kutató munkáját, ki azokban egyszerre áttekintést nyer az okleveles anyagról. Miként Németországon Jaffé, Böhmer, Potthast, Sickel stb. regestái nélkülözhetetlenekké lettek: ily hézagot töltenének be a mieink is. A mi a czímer-repertoriumot illeti, az első szükségletnek megfelel Tagányi Károly jegyzéke, mely folyóiratunkban lát napvilágot; nagy hézagot fog betölteni a Siebmacher-féle kiadás is, melynek a magyar nemességet tárgyaló részéből már két füzet jelent meg.
Egy «Corpus inscriptionum medii aevi» létesítését, mely középkori feliratainkat meghatározott szerves rendben tartalmazná, kivánatosnak nyilvánítá a congressus. Társulatunknak megvan az az elégtétele, hogy e tekintetben az első mozgalom körében indult meg Torma Károly vál. tagnak a múlt évi nagygyűlésen elmondott indítványával.
Ennyi az a mit a congressus a történelmi segédtudományok terjesztése érdekében óhajtandóknak nyilvánított. Ezen felűl elhatározta, hogy a palaeographia és diplomatika a történelmi tanárságra készülőkre nézve kötelező tantárgygyá s vizsgálat tárgyává tétessék; a vidéki tanárok érdekében pedig e tudományokból nyári póttanfolyamok életbeléptetését javasolja, hogy e tanoknak elemei mennél szélesebb körben terjedjenek. Kétségtelenűl az elmondottak mind igen óhajtandó újítások s e tudományok virágzását biztosító eszközök; de a Történeti Congressus emlékét legjobban fogja dicsérni az, ha a sok óhajtás – vagy legalább egy részök – megvalósúl. Akkor új korszak fog a történelmi kutatásokra derülni.
A Siebmacher-féle magyar czímerkönyv.
A nagy vállalatból, melynek részletes ismertetését folyóiratunk múlt füzete tartalmazta, a második füzet is megjelent. A Nagy Iván és Csergheö Géza tagtársaink által szerkesztett mű e füzete a Baghy-Batthyány családokat öleli föl; szól pedig 190 családról; mily részletes, s mennyi új anyagot tartalmaz, mutatja már azon körülmény, hogy a füzetben tárgyaltak közt csupán a Balogh nevű családokból huszonöt különbözőről ád felvilágosítást. A szöveghez mellékelt táblákon 215 különböző czímerrel, czímerváltozatokkal ismerkedünk meg. A vállalat, melynek füzetei bár lehető gyorsan követnék egymást, betölté végre azon régi óhajtást, hogy a magyar nemesség czímerei mennél teljesebben legyenek összegyűjtve; s épp ezért óhajtandó, hogy a füzetek mennél szélesebb körben elterjednek mindazok közt, kik előtt a magyar heraldika és magyar nemesség múltjának ismerete nem közömbös.
1885-4
AZ ÁRPÁDOK HÁZASSÁGI ÖSSZEKÖTTETÉSEI.
POLITIKAI-GENEALOGIAI TANULMÁNY.
Mióta a népek maguk intézik sorsukat, az uralkodó családok házasságai elvesztették jelentőségüket; mióta egész tartományok már nem adatnak hozományúl, és a mióta a trónörökléseket a házassági szerződések által már el nem döntik, azóta az uralkodó családoknak úgynevezett politikai és conventionalis házasságai lassan-lassan elvesztették létjogukat.
Máskép volt ez a mult századokban.
Akkor, midőn az uralkodónak trónralépése s elhalálozása a történetnek voltaképeni határkövei gyanánt tüntek fel, – akkor, midőn a nemzetek összes politikai élete csak úgyszólván az egyeduralkodó s a dynastia érdekei körül forgott, akkor – mondom – az uralkodó családok egybekelései messzeható s a szó legszorosabb értelmében veendő politikai jelentőséggel birtak; mert, ha ezen házassági összeköttetéseket, a mennyire ez lehetséges volna, a kritikai elemzés bonczkése alá vennők, azt tapasztalnók, hogy az elmult századok ismert fejedelmi egybekeléseinek túlnyomó része kizárólag politikai momentumok által volt befolyásolva.
Igaz, hogy e nézetet elég gyakran túlságig vitték. Azt hiszem, hogy a fejedelmi családoknak mult századokbeli házassági frigyeit genealogiai szempontból nem eléggé méltatták és hogy, ha ez történik, okvetlenűl még más eredményekre is jutottak volna.
Mert a fejedelmi házassági összeköttetések kritikai elemzése mutatja, hogy minden politikai horderejük és politikai genesisük mellett még azon számos esetben is, hol azoknak politikai és conventionalis provenientiájuk majdnem kézzelfogható, elég gyakran genealogiai momentumok is működtek közre. Egy uralkodó család valamelyik tagja házasságilag egybekel valamely más dynastia tagjával; már az eljegyzési s a házassági ünnepélyek, továbbá a két ház közötti sógorság által szokásos egymásközötti látogatások stb. elég alkalmat nyujtanak arra, hogy az egyes személyek egymással megismerkedjenek és házassági frigyet kössenek, úgy hogy a következő egybekelések voltaképen csak az először kötöttnek kifolyásai gyanánt tekintendők. És hány esetben voltak csak a rokonsági viszonyok mérvadók?
Mind ezen és más hasonló momentumokat a fejedelmi házassági összeköttetések megbirálásánál eddig még kevéssé méltattak, a mi – ha szemügyre veszszük, hogy mai napság a történelmi kritikai kutatást már a végtelenig művelik – bizony nincsen igazolva.
A következő sorokban azon kísérletet akarom koczkáztatni, hogy az Árpádok házassági összeköttetéseit politikai-genealogiai kritikának tárgyává tegyem. Ez alkalommal elég gyakran lehet sok incorrectségre felhívnom a figyelmet, melyek az e királyi családról szóló legmérvadóbb történelmi művekbe becsempésztettek.
Ezen házassági összeköttetéseket betű szerinti sorrendben fogjuk elemezni; továbbá lehetőség szerint az egybekelt családok genealogiai összeköttetését családfákkal illustrálni s a hol szükséges, közös leszármazásukat s házassági összeköttetésük ivadékait kimutatni.
* * *
1. Angelus. Az Árpádoknak e családdal kötött egybekelése csak egyetlen egyszer fordul elő, midőn byzanci II. Izsák császár 1185 táján Margitot (vagy Máriát), III. Béla leányát feleségűl veszi.
Az Árpádoknak a byzanci császári családokkal oly gyakran kötött politikai egybekelései alapján feltételezhető, hogy e házasság is politikai természetű lehetett, ámbár (a mint ezt a Komnén családnál adandó genealogiai tábla ki fogja mutatni) elég genealogiai momentum is van, mely e házasságra felvilágosítást nyújt és provenientiáját megmagyarázza. E házasság ivadékai férfi ágban kihaltak.
2. Angolszász család. Szintén egyedül álló házassági összeköttetés. Edmund, II. Edmund, angol király († 1016 nov. 30.) fia, ki az ország nagyjai által a trónöröklésből örökre kizáratott, két éves korában Knut, a dán hódító által svéd Olafhoz, ettől I. István magyar királyhoz küldetett, nőűl veszi I. István második leányát s utódok nélkül hal meg.
Nem tételezhető fel, hogy István leányát egy száműzött, a trónörökléstől megfosztott herczegnek politikai indokból feleségűl adta volna.
Megjegyzendő itt, hogy az írók ezen egybekelés megbeszélésénél szembeötlő ellenmondásban állanak egymással. Szalay az ő alapvető művében angol írók szerint István vejét Edvinnek nevezi. Hübner Eduárdnak tartja, míg nejét Ágotát Salamon magyar király leányának ismeri. Brömmel, kinek adatai még a legvalószínűbbek, a következő családfát adja:
II. Edmund, angol király † 1016 nov. 30.; Edmund † korán utódok nélkül, neje: I. István, magyar király második leánya.; Eduard † 1057. neje: Ágota (Bruno, II. Henrik császár fivérének leánya?)
3. Aragonia. Itt két házassági összeköttetésre akadunk.
a) Imre, magyar király 1198-ban nőűl veszi aragoniai Konstantiát. Habár köztük, igaz, igen messzeterjedő rokonsági viszony mutatható ki, mégsem lehet ezen egybekelést genealogiainak nevezni; de politikai természetű sem volt. Horváth Mihály azt mondja, hogy Imre politikai okok miatt a tűrni kénytelenített sok kellemetlenségért a házas élet örömeiben keresett kárpótlást.
Szalay szerint az egybekelés 1199-ben köttetett.
b) Határozott genealogiai természetű volt az Árpádoknak az aragoniai házzal másodszor kötött egybekelése, midőn Jolán, II. Endre leánya, I. Jakab aragoniai királyhoz feleségűl ment. E házasságnak férfi-ivadéka kihalt.
A következőben adjuk ezen házassági összeköttetések táblaszerinti átnézetét.
Lengyel II. Mieczyszlav † 1034.; Rixa férje: magyar I. Béla; I. Gejza † 1077.; Álmos † 1129.; II. Béla † 1141.; II. Gejza † 1161.; III. Béla † 1196.; I. Kázmér † 1058.; I. Ulászló † 1102.; III. Boleszlav † 1139.; II. Ulászló † 1162/3.; Richildis, férje: kastiliai VII. Alfons 1153.; Sancha † 1208. férje: aragoniai II. Alfons 1174 † 1196.; II. András † 1235.; Imre † 1204.; 1198. Jolán † 1251.; 1235. Konstantia † 1222.; II. Péter † 1213 szept. 12.; I. Jakab † 1276.
4. Babenbergiek. a) Az első házasság akkor köttetett, midőn Hedvig, Álmos királyfi leánya és II. Béla király nővére, Lipót, osztrák határgróf fiának második nejévé lett. E házasság utódok nélkül maradt. Cohn (Stammtafeln 1871) szerint Hedvig II. Béla leánya volt. Más versio szerint e herczegnő Adelheid nevet viselt volna. Az «excerptum Ricardianum» szerint a házasság 1132-ben köttetett.
II. Bélának az ország világi nagyjai között számos ellensége akadt, kik trónraléptekor attól féltek, hogy az atyján és rajta elkövetett jogtalanságokat meg fogja bosszúlni; ezért inkább szerették volna a koronát más személy fején látni s e miatt a király ellen orosz és lengyel ellenségeskedéseket keltettek. Ezek ellen akarta magát Béla III. Lipót osztrák határgróffal kötendő szövetség által megvédeni; ennélfogva Adalbertnek Lipót fiának 1132-ben magyar Hedviggel kötött házassága politikainak nevezendő.
b) Második házassági összeköttetésre akadunk akkor, midőn III. István 1166-ban, Ágnest, II. Henrik osztrák határgróf leányát vette feleségül. Ez is (a mint ezt a Rurik-háznál bővebben indokoljuk) politikai természetű volt.
c) A harmadik egybekelés 1174-ben történt, midőn osztrák V. Lipót Ilonát, III. István nővérét vette nőűl.
A következő genealogiai összeállítás első pillanatra megmutatja, hogy a két utóbbi házasság első sorban genealogiai természetű.
Magyar Álmos † 1129.; II. Béla † 1141.; Hedvig.; II. Gejza † 1161.; III. István † 1173.; Ilona † 1199.; Osztrák III. Lipót † 1136 nov. 15.; Adalbert † 1137? nov. 9.; II. Henrik † 1177 jan. 13.; V. Lipót † 1194.; Ágnes; 1132. 1174. 1166.
5. Billungok. Ezen a szász herczegségben uralkodott családdal az Árpádok csak egyszer keltek egybe, midőn Zsófia, I. Gejza leánya 1070 után Magnus, szász herczeghez ment férjhez. Zsófia 1095-ben halt meg, férje Magnus 1106 körül, a nélkül, hogy e házasságból fiutódok származtak volna. Ezen házassági összeköttetésnek nem lehet politikai jelentőséget tulajdonítani.
Zsófiának genealogiai viszonyai igen zavarosak, melyeket a Weimar-i háznál fogunk bővebben megbeszélni.
6. Bogen. Ezen egybekelés nem tartozik a történelmileg eléggé bebizonyítottak közé s abból áll, hogy bogeni I. Hartvig gróf magyar Bertát, I. László király állítólagos leányát a zárdából megszöktette s feleségűl vette.Ezen egybekelést már a chronologia sem teszi valószínűvé; de erről máskor szólunk.* E házasságból többi között két férfigyermek származott, kik a következő táblán kimutatott ivadékok ős-atyjai lettek.
A bogeni grófok egyik ága 1149-ben, a másik 1242-ben halt ki férfi-ágban, mire a család birtokai Bajorországra szálltak át. Érdekes itt azon körülmény, hogy a még ma élő Arco-i grófok magukat a régi bogeni grófoktól származtatják, azt állítván, hogy I. Albrecht ab Arcu, 1149 táján előforduló első állítólagos ősatyjuk, az 1149-ben elhalt bogeni III. Frigyes gróf fia lett volna.
Bogeni I. Hartvig gróf † 1074.? második neje: magyar Berta; I. Frigyes † 1101, 1074-ben regensburgi «advocatus»; Hartvig † 1054, 1047-ben bambergi püspök; Lipót † 1060, 1051 mainczi érsek; zidlarni Askuin 1090 † 1105 előtt; Ulrik † 1125. 1112 eichstädti püspök; II. Frigyes † 1136 táj.; III. Frigyes † 1149.; II. Hartvig 1104 † 1125 előtt; III. Hartvig 1142 után pap; windbergi I. Albrecht † 1147. január 13. neje: weimari Hedvig 1125 előtt † 1162 decz. 1-én.;Érdekes még a következő genealogiai összeállitás is: (a köv. táblában)* I. Bertold † 1141. St.-Blasius-i apát; II. Albert † 1140. 1125. St.-Blasius-i szerzetes; bogeni II. Bertold 1147 † 1168.; III. Albert † 1196.; natternburgi IV. Hartvig 1147–1193.; Lipót † 1221. regensburgi prépost; IV. Albert † 1242.; III. Bertold † 1218.
7. Bolgárország. Egyetlenegyszer fordul elő. Midőn II. András a szentföldről hazatérvén 1218-ban, Konstantinápolyból Bolgárországon át Magyarországnak akart indulni, II. Azán bolgár király őt addig letartóztatá, míg a magyar király legidősb leányát Máriát neki el nem jegyezte. 1220/1-ben történt az ünnepélyes egybekelés. – A bolgár királyi család kihalt.
Nem tehető fel, hogy Azán király szívbeli házasságot kötött, mert Mária királyleány 1218-ban még gyermekkorát élte s Azán nem is láthatta. Csak a bolgár fejedelem politikai nagyravágyása lehetett az, a mi őt a már más európai uralkodó családokkal rokonságban lévő magyar dynastiával való összeköttetésre birta.
8. Brandenburg. Csak egyszer fordul elő, midőn Béla herczeg, IV. Béla fia, 1264 okt. 25-én (Szalay szerint 5-én) brandenburgi Kunigundát veszi feleségűl. A házasság utódok nélkül maradt. Jelentőségét a következő tábla mutatja:
III. Béla, magyar király † 1196.; II. András † 1235.; IV. Béla † 1270. neje: Laskaris Mária † 1270.; Béla † 1269.; Konstantia † 1240 decz. 4. férje: 1198 kör. cseh I. Ottokár † 1230.; I. Venczel † 1253 szept. 22.; Božena (Beatrix), férje: 1244 brandenburgi Ottó † 1267.; Kunigunda † 1288 után; 1264 okt. 25.;
Érdekes még a következő genealogiai összeállitás is:
I. Béla, magyar király; I. Gejza; I. László † 1095.; Zsófia † 1095. férje: weimari I. Ulrik 1062/3, † 1070.; Berta? férje: bogeni Hartvig † 1074.; III. Poppo † 1112 előtt; Askuin † 1105 előtt; Hedvig † 1162 decz. 1.; I. Albert † 1147 jan. 13.; 1125 előtt.
A Rurikokkal s a Przemyslidákkal kötött házasságok összeállításánál ezen egybekelés genealogiai eredete még szembeszökőbb.
9. Capetingok. Az ezekkel történt házassági összeköttetésekkel négyszer találkozunk.
a) Az első esetre akkor akadunk, midőn III. Béla 1186-ban Margitot, franczia II. Fülöp nővérét vette feleségűl. E házasságnak nem volt politikai háttere. Béla még a legjobb erőben s már özvegy vala, midőn Margit kezét megkérte.
b) A második eset az, midőn II. András 1215-ben Courtenayi Jolánthával egybekelt.
Minden valószínűséggel a palaestinai út volt annak oka, hogy András Jolánt feleségűl választá; ő ez által a keleten uralkodó családokkal akart összeköttetésbe jönni, mert Jolántha Courtenayi Péter (Horváth helytelenűl nevezi őt VI. Lajos, franczia király unokájának) és Jolán, a konstantinápolyi császárok (Balduin és Henrik) nővérének leánya volt. E házasságnak különben még fontosabb jelentősége is volt Andrásra nézve, mert 1216-ban kilátásba helyezé számára a konstantinápolyi trónt, a minthogy Henrik császár halála után az ország nagyjainak egy része csakugyan megkinálta Andrást a koronával; csak hogy azt Courtenayi Péter kapta.
c) 1269-ben ment Mária, V. István király leánya, Károly herczeghez, szicziliai és nápolyi I. Károly király fiához, nőűl. E Károly a Capetingok «Anjou» nevű mellékágából származott. E házasság utódai (kik közűl néhányan a magyar trónon is ültek), az 1435-ben elhalt II. Janka nevű nápolyi királynő személyében haltak ki.
Miután I. Károly hohenstaufi Konradin és bádeni Frigyes kivégeztetése által Németország ellenségeskedését maga ellen keltette s ezért szövetségeseket keresett, és miután másrészt IV. Béla és fia István (1269-ben társuralkodó) a magyar partvidék védelmére szintén szövetségest kerestek, ennélfogva az 1269-ben kötött egybekelés határozottan politikai természetű volt.
d) Ugyanezt mondhatni az 1273-diki év táján IV. László és nápolyi Erzsébet (Izabella) I. Károly leánya között kötött házassági frigyről.
Iacute;me a genealógiai átnézet:
VI. Lajos, franczia király † 1137 aug. 1.; VII. Lajos † 1180 szept. 18.; Courtenayi I. Péter † 1183 táján; II. Péter † 1217/8 Konstantinápoly császára; II. Fülöp † 1223.; Margit † 1197, férje: 1186. III. Béla † 1196. (1. neje: Chatilloni Ágnes); VIII. Lajos † 1226. neje: kastiliai Blanka; anjoui I. Károly, Nápoly királya † 1285.; 1) II. András † 1235. neje: 1. meráni Gertrud.; 1) IV. Béla † 1270.; V. István † 1272.; 1215; Jolán † 1232/3.; Erzsébet; II. Károly † 1309 máj. 6-án.; 1269.; Mária † 1323 márcz. 25-én; IV. László † 1290.; 1273 kör.
10. Chatillon. Egyetlen egyszer.
I. Manuel, Konstantinápoly császára, ki egyideig nem tartotta lehetetlennek, hogy Magyarország és Byzanc koronáit egyesítse és ki később minden áron legalább Magyarországra s annak uralkodóházára való befolyását akarta megszilárdítani, 1162-ben küldöttséget menesztett III. Istvánhoz azon kéréssel, hogy Béla öcscsét Konstantinápolyba küldje, mert neki – Manuelnek – figyermeke nincs s ő Bélának Mária nevű leánya kezével együtt a byzanci trónöröklési jogot adandja. De midőn 1170-ben fia született, Manuel jónak találta az eljegyzést felbontani s így történt, hogy a magyar királyfinak neje mostoha nővérét, Chatillon-Antiochiai Ágnest adta feleségűl.
Származását illetőleg Horváth és Szalay egyaránt tévednek, mert mind a két író Boemund antiochiai fejedelem leányának tartja; ez pedig helytelen. Ágnes származását s az Árpádvérű királyfival való egybekelését a Szicilia-Haute-ville-féle genealogiai táblán találjuk.
Margittal, Béla első nejével való rokonságát a következő tábla ábrázolja:
I. Fülöp, franczia király; Konstantia, férje: 1106 I. Boemund antiochiai fejedelem † 1110.; II. Boemund † 1131.; Konstantia † 1163. férje: chatilloni Rainald 1154 † 1187.; Ágnes † 1183.; VI. Lajos franczia király † 1137 aug. 1.; VII. Lajos † 1180 szept. 18.; Margit † 1197. férje: III. Béla 1186. (2. neje: Ágnes.)
11. Este. II. András király 1234-ben, 60 éves korában és fiainak ellenszegülése daczára nőűl vette Este-i Aldobrandin őrgrófnak Beatrix nevű leányát, kitől Posthumus István született. Minthogy az agg király ez esetben csakis feleséget keresett, nem lehet e házasságnak politikai színt tulajdonítani.
Régibb írók szerint következő – igaz, nem igen megbízható – sógorsági viszonyt lehet a két fél között kimutatni:
Konstantia † 1163, Antiochia örököse, férje: Chatilloni Rainald 1154 † 1187.; Ágnes † 1183. férje: III. Béla király; II. András † 1235.; Estei Azzo, Ferrara és Ancona őrgrófja † 1212, nejei: 1. szavoyai Eleonora, 2. St. Bonifacioi Erzsébet; 2) Azzo † 1264.; 1) 1. Aldobrandin, neje: Scaliger Regina; Beatrix † 1245.; 1234.
12. Frank származású császárok. Midőn I. András király 1058-ban Salamon fiát megkoronáztatta, nemsokára a koronázás után titkos szövetséget kötött IV. Henrik német király gyámjaival s Ernő osztrák határgróffal, hogy fiát Béla öcscsének s fiainak ellenségeskedései ellen megvédje.
E szövetség kifejezése gyanánt tekintendő az akkor Judit (vagy Zsófia) IV. Henrik nővére és Salamon között történt eljegyzés; 1063-ban Judit már mint Salamon király neje jött az országba. Második férje lengyel I. Ulászló volt (1088 táján).
Megjegyzendő, hogy két Árpádvérű királyleány volt a hohenstaufi császári család tagjaival eljegyezve.
Először is II. Bélának Zsófia nevű leánya Henrikkel, III. Konrád császár fiával; de a vőlegény 1150-ben elhalálozván, Zsófiából apácza lőn Admontban. Bélának e leányát Konrád császár maga kérte hitvesűl 1137-ben született Henrik fia számára; Béla 1139-ben hajolván e kérelemre, a gyermeket Styriába az admonti kolostorba küldte, hogy ott növeljék és oktassák, míg a gyermekjegyesből s a gyermekasszonyból férj és hitves válhatnak. Ezen eljegyzésnek közbenjárója cseh Szobieszlav, Béla sógora, volt.
1189-ben I. Frigyes császár és III. Béla király között oly bizalmas viszony keletkezett, hogy Béla leányát, Konstantiát, a császár fiával, Frigyes sváb herczeggel eljegyeztette. Frigyes herczeg már 1191. jan. 30. elhalt.
Hohenstaufi I. Frigyes, sváb herczeg † 1105.; II. Frigyes † 1147 apr. 6.; I. Frigyes császár † 1190 jun. 20.; Frigyes, sváb herczeg † 1191 jan. 20., jegyese 1189 magyar Konstantia; III. Konrád császár † 1152 febr. 15.; Henrik szül. 1137 † 1150., jegyese 1139 magyar Zsófia.
13. Habsburg. Egyedüli eset.
Fennena királyné, III. András felesége 1295 körül elhalálozott, a nélkül, hogy férjének fiutódot hagyott volna hátra.
Hogy családja férfiágban ki ne haljon, András nemsokára Fennena halála után második hitvestársat keresett. De minthogy ő már 1293-ban osztrák I. Albert herczeggel kölcsönös szövetségre lépett (az előbbi nassaui Adolf német ellenkirály ellen, az utóbbi anjoui Károly ellen), melyet most még jobban szeretett volna megszilárdítani, magától érthető, hogy Ágnest, osztrák Albert leányát választotta hitvesűl.Habsburgi I. Rudolf egyik leánya már ezelőtt is el volt jegyezve magyar András herczeggel, V. István fiával; de mivel a vőlegény 1277-ben elhalálozott, e házasság nem jött létre. Szalay szerint az ezen Árpádvérű királyfival eljegyezett habsburgi leány nápolyi Martell Károlynak Konstantia nevű felesége lett volna; de ez nem áll, mert Martell Károly neje Klementia nevet viselt és szintén habsburgi Rudolf egyik leánya volt († 1295).*
14. Horvátország. Az első házasságot Imre köté, I. István fia, midőn Krescimir, horvát király leányával házasságra lépett. E házasságnak alig lehettek politikai indokai, mert Istvánnak akkor még nem voltak terjeszkedési vágyai s mert fiát, családjának fentartása czéljából minden áron meg akarta házasítani.
Inkább lehetne a második egybekelést politikainak nevezni, midőn t. i. Ilona (= Lepa), I. Béla leánya Zvonimir horvát királyhoz ment férjhez. A Zvonimir halála után felmerült események e házasság politikai jellegét tanusítják. A horvát királyi család férfi-ágban kihalt.
15. Komnénok. a) Az ezekkel kötött házasságok elseje akkor történt, midőn I. László király Piroska nevű leányát a későbbi I. János nevű, a Komnénok családjából származó byzanci császárnak feleségűl adta. Piroska a görögöknél Irén nevet vett fel. Az ezen házasságból származott ivadék férfiágban kihalt. A házasság genesise homályos.
b) A második házassági összeköttetés akkor történt, midőn Manuel császár Boris, magyar trónkövetelőnek, Kálmán király állítólagos fiának, nővérei egyikét feleségűl adta. Borisnál minden határozottsággal állítható, hogy ezen egybekelés politikai volt, mert – hogy a magyar koronára való igényeit érvényesíthesse – a byzanci uralkodó házzal kötött egybekelést ezen igények előmozdítására a legalkalmasabb eszköznek vélte.
c) Szintén politikai természetű volt a harmadik egybekelés, midőn Manuel a «IV. István» királyi czímet viselő magyar praetendensnek unokahuga Mária kezét adá.
A következő táblán az Árpádoknak a Komnénokkal, az Angelusokkal s a Palaeologusokkal kötött házasságait akarjuk ábrázolni.
I. Komnén Elek császár † 1118 aug. 15.; I. János † 1143 apr. 8., neje: magyar Piroska † 1133.; Theodora, férje: Angelus Konstantin; Izsák; I. Manuel † 1180.; Leány, férje: magyar Boris; Mária, férje: magyar IV. István; Mária, jegy.: magyar III. Béla 1162/3.; II. Izsák † 1204. neje: 1185 magyar Mária; III. Elek, császár 1195 apr. 8. óta; Andronikos; Irén, férje: Palaeologus Elek † 1204 előtt; Andronikos; VIII. Mihály; II. Andronikos † 1332.; Anna † 1218 előtt, férje: I. Lascaris Tódor császár; Mária † 1270, férje: 1218 IV. Béla, magyar király; V. István † 1272.; Anna.
Csak egy pillantást kell vetnünk e táblára, s meggyőződünk, hogy minden politikai indokok mellett, melyek a byzanci császári családokkal kötött házasságoknál mérvadók voltak, ezen egybekeléseknél még elég genealogiai momentum is közreműködött.
16. Kún családok. a) Az Árpádoknak kún családdal először kötött egybekelése azon időben történt, midőn Zoltán fejedelem 947-ben Taksony fiának kún származású feleséget adott. Szalay tévedésben van, mikor Taksonyról azt mondja, hogy 931-ben kún anyától született.
b) A második esetre azon időben akadunk, midőn IV. Béla (1245 körűl) István (a későbbi V. István király) fia számára a kún származású Erzsébetet (tán a meggyilkolt Kuthen leányát) szemelte ki menyasszonyúl, hogy – ha a tatárok újonnan meglepnék országát – a kúnok támogatását magának biztosítsa.
Magától érthető, hogy IV. Béla kedvezőbb körűlmények között, koronája örökösének magasabbrangú feleséget szerezhetett volna. A kún leánynyal kötött egybekelés tehát politikai indokokra vezethető vissza.
17. Laskaris. Midőn II. András 1218-ban az eredményekben oly szegény palaestinai útjáról hazafelé indult, a harczban elmaradt babérokat családja tagjainak kedvező megházasításai által vélte pótolni. E politikájának kifolyása volt, hogy Máriát, I. Laskaris Tódor byzanci császár leányát, Béla fiának jegyeseként magával haza vitte.
Egyúttal megemlítjük, hogy ugyanakkor Izabellát, II. Leo örmény király trónörökösét is eljegyezte András fiának, remélvén, hogy ily módon az örmény koronát családja egyik tagjára ruházhatja át; de e reménye meghiúsult, mert Leo halála után a herczegnő Fülöp antiochiai herczeghez ment férjhez.
18. Merán-Andechs. Meráni Gertrud, IV. Bertold istriai őrgróf leánya, a későbbi II. András magyar királyhoz ment férjhez. A nyomatott kútforrások alapján nem lehet könnyen ezen egybekelésnek valamely politikai háttért tulajdonítani. Genealogiai érdekkel pedig bír e házaspárnak következő táblán ábrázolt rokonsági viszonya:
I. Gejza, magyar király † 1077.; Álmos † 1129.; II. Béla † 1141.; II. Gejza † 1196.; III. Béla † 1196.; II. András † 1235.; Zsófia † 1095. férje: 1. weimari Ulrik 1062/3, 1070 márcz. 6-án; Poppo † 1112 előtt, istriai határgróf; Zsófia † 1156 szept. 5. férje: Andechsi II. Bertold † 1151 jun. 26.; III. Bertold † 1188? dec. 14.; IV. Bertold † 1204 aug. 13/15.; Gertrud † 1214. 
19. Montferrat. Margit (a görögöknél: Mária), III. Béla királynak leánya 1204-ben, első férje (byzanci II. Izsák) halála után Montferratoi Bonifáczczal, Thessalonichi királyával második házasságra lépett. Minthogy Bonifácznak keleten tevékeny szerep jutott s ő magának ott birodalmat tudott szerezni, ennélfogva a byzanci özvegy császárnéval történt egybekelése meg van magyarázva. A montferratói őrgrófok férfiágban kihaltak.
20. Morrosini. István, II. Andrásnak (halála után született) fia feleségűl vette az előkelő velenczei házból származott Morrosini Katalint, mely házasságból a későbbi III. András király született. István királyfi története nem elég világos, hogy egybekelésének közelebbi indokait megbírálhatnók.
21. Palaeologusok. Néhány krónikás szerint II. Andronikos byzanci császár Annát, V. István magyar király leányát bírta volna feleségűl. E házaspár közötti rokonsági viszony a Komnénoknál adott családfán ábrázoltatott.
22. Piastok. E családdal leggyakrabban keltek egybe az Árpádok.
a) Az első eset 973-ban történt, midőn Gejza fejedelem lengyel Etelka (Adelheid) herczegnőt feleségűl vette.
Húsvét tája volt, midőn Ottó császár Quedlinburgban tartózkodott. Ekkoron a magyar követek békét kötöttek a császárral, mely alkalommal valószínűleg az eljegyzés is megtörtént. Horváth szerint a császár feltételűl azt kivánta Gejzától, hogy a papoknak, kik országába mennek s a kereszténységet hirdetni fogják, szabad bemenetelt engedjen. E szerint a lengyel herczegnőnek a magyar fejedelemmel kötött házassága tán szintén csak czélhoz vezető eszköznek tekintendő.
b) Nemsokára ezután a második egybekeléssel találkozunk, midőn Gejza fejedelem Judit leányát neje unokaöcscséhez, I. Boleszlavhoz férjhez adta. Itt határozott genealogiai házasságról van szó.
c) Hogy I. Béla, még mielőtt trónra lépett, Rixát, II. Mieczyszlav leányát feleségűl kapta, ezt rendesen úgy magyarázzák, hogy e házasság a lengyel herczeg javára tett kiváló hadi szolgálatainak jutalma lett volna. De ha csak egyetlenegy pillantást vetünk a törzsfára, azt találjuk, hogy ezen egybekelés megmagyarázására a két család eddigi sógorsági viszonyaiban is már elég indok van.
d) Gertrud, II. Béla leánya, III. Mieczyszlav krakkói herczeghez ment nőűl. E házasságnál is első sorban a két család közötti rokonsági viszonyok lehettek mérvadók.
e) A későbbi II. László király Juditot, III. Boleszlav leányát vette nőűl és Halicsot kapta vele hozományúl. Ez utóbbi körülmény a házasság politikai jellegét tételezi fel.
f) Kálmán, II. András fia 1215-ben Salomevel, fehér Leszkó krakkói herczeg leányával jegyeztetett el.
Minthogy András király akkori időben fiát Andrást fegyveres kézzel visszahelyezte Halics birtokába, mihez Leszkótól fegyveres segélyt kapott, ez esetben is politikai házassággal van dolgunk.
Ezen házassági összeköttetés fősúlya oda volt irányozva, hogy a lengyel és magyar uralkodók érdekei az orosz uralkodókkal szemben azonosakká váljanak.
g) II. Andrásnak a Piastokkal kötött házassága alkalmat adhatott e két ház között később létrejött házasságokra.
A legközelebbi frigyet 1239-ben Kunigunda IV. Béla leánya kötötte, midőn a lengyel szemérmes Boleszlavhoz ment nőűl; – e házasság utódok nélkül maradt.
h) Ilona, IV. Bélának másik leánya, 1257-ben lengyel áhitatos Boleszlavhoz ment férjhez. A Piastok férfiágban kihaltak.A két utóbbi egybekelés azért történt, hogy IV. Béla, ha a tatárok újonnan meglepnék országát, a Piastok támogatását magának biztosítsa.*
i) III. András, az utolsó Árpádvérű uralkodó szintén Piastszármazású leányt vett feleségűl: Fennenát, Ziemovit, kujávi herczeg leányát.
Még meg kell itt jegyeznem, hogy Horváth lengyel fekete Leszkót IV. László magyar király sógorának nevezi. Minthogy Leszkó felesége László nővére nem volt és viszont László felesége semminemű rokonsági viszonyban nem állt Leszkóhoz, ennélfogva a Horváthnál előforduló sógorsági viszony szigorú genealogiai szempontból véve incorrekt. Igaz ugyan, hogy Leszkó az Árpádokkal némi rokonságban volt (a mint ezt a következő tábla mutatja) és így lehet, hogy Horváth őt csak azért és tágabb értelemben veendő «sógor»-nak nevezi.
IV. Béla király † 1270.; V. István † 1272.; IV. László † 1290.; Anna, férje: 1244 táján halicsi Rostislav; Gryphina, férje: lengyel fekete Leszko.
Iacute;me a Piastok és az Árpádok között kötött házasságok táblaszerinti átnézete:
Lengyel Ziemomysl; I. Mieczyszlav † 992.; I. Boleszlav 3. neje: Emmelinda; II. Mieczyszlav † 1034.; Etelka, férje: 973 magyar Gejza † 997.; magyar Judit, elvált; I. Kázmér † 1058.; I. Ulászló † 1102.; III. Boleszlav † 1139. okt. 28.; Rixa, férje: magyar I. Béla; III. Mieczyszlav † 1202. neje: magyar Gertrud; Otto; Ulászló † 1239.; áhitatos Boleszlav, neje: 1257 magyar Ilona; Judit, férje: magyar II. László † 1162.; Leszko † 1227.; szemérmes Boleszlav, neje: 1239 magyar Kunigund † 1292.; Salome, férje: 1215 magyar Kálmán; II. Kázmér † 1194 május 4-én; Konrád † 1247.; Kázmér † 1267.; kujáviai Ziemovit; Fennena, férje: magyar III. András † 1301.
23. Przemyslidák. a) Az első házasságot II. Wratiszlav kötötte 1058 körül. Spitinjev bátyjával ellenségeskedésbe kerülvén, ez sereget gyűjtött és Wratiszlav ellen Morvaországba indult. – A megtámadott herczeg tanácsosnak tartá Andráshoz Magyarországba szökni, viselős nejét (Arabonát) Olmüczben hagyván, ki utóbb, a papság közbenjárására férje után Magyarországba indult, de útközben meghalt. Az ekkép özvegységre jutott Wratiszlavnak jó alkalma nyilt, Andrásnak Etelka (Adelhaid) nevű leányával való egybekelése által Spitinjev bátyja ellen hatalmas szövetségest nyerni. Spitinjev most neki Morvaország azon részét, melyhez atyja végrendeleténél fogva jogot tartott, visszaadta, hogy András neheztelését kikerülhesse.
b) Hogy Wratiszlav öcscse, Euphemiával, I. Béla leányával házasságot kötött, ezt az előbbiek szerint könnyen megmagyarázhatni.
c) A harmadik házassági összeköttetés szintén csak az eddigi sógorsági viszonyok kifolyása. I. Szobieszlav (II. Wratiszlav egyik fia) t. i. I. Gejza egyik unokáját vette feleségűl.
d) Frigyes, II. Wratiszlavnak egyik utóda, Erzsébetet, II. Gejza leányát vette feleségűl. Midőn II. Ulászló, Frigyes atyja, a magyar királyleányt fiának eljegyzé, akkor nem történt ez politikai indokokból; de a következő házassági összeköttetés már határozottan politikainak tekintendő.
e) III. István nemzetének meghasonlásában saját erejét elégtelennek látván, hogy a görög segély által is támogatott István nagybátyjának ellentálljon, szövetségesek után nézett. Minthogy Frigyes császár igéreteit nem teljesítette, István cseh Ulászlóhoz fordult, kinek segedelmét eleve is annál inkább remélhette, minthogy ő Erzsébetet, III. István hugát már néhány évvel elébb eljegyezte volt Frigyessel, a maga idősb fiával. A megkötött szövetséget Ulászló még egy újabb házassági szerződéssel is szilárdította, ifjabb fiával, Szvatoplukkal, III. István második hugát Odolát (vagy Hulichát) jegyezvén el.
f) 1198 táján vette I. Ottokar király, Konstantiát, III. Béla leányát feleségűl.
Záradékul legyen még megemlítve, hogy III. András 1298 február 12. Erzsébet leányát cseh Venczel királyfival (az utolsó Przemyslida vérű cseh királylyal) eljegyzé. A házasság azonban nem jött létre. Az eljegyzés szintén politikai természetű vala, minthogy András a nassaui Adolf német ellenkirály ellen képződött coalitióba belépett. – A Przemyslidák férfiága kihalt.
Iacute;me az Árpádok és a Przemyslidák között kötött házasságok táblaszerinti átnézete:
I. Brzetiszlav † 1055 jan. 10.; II. Wratiszlav † 1093 jan 14. neje: magyar Etelka † 1062.; morva Otto † 1086 jun. 9. neje: magyar Euphemia † 1111.; I. Ulászló † 1125 apr. 12.; II. Ulászló † 1175 jan. 18.; I. Szobieszlav † 1140 febr. 14. neje: magyar Etelka † 1140.; Frigyes † 1189 márczius 25. neje: Erzsébet; Szvatopluk, neje: 1164 magyar Odola; I. Ottokár † 1230 dec. 15. neje: 1198 táján magyar Konstantia.
Megjegyzendő, hogy egy Árpádvérű herczeg sem választott magának przemyslida feleséget.
24. Rurik. a) Állítólag már Szár László, Gejza fejedelem unokaöcscse orosz herczegleányt vett volna feleségűl; de a magyar kútforrások nevét nem említik. Ezen orosz leszármazás volt talán annak oka, hogy az Árpádvérű herczegek Gizela királyné és pártosainak ármányai elől Oroszországba menekültek, hol:
b) András herczeg (a későbbi I. András király), Anastáziát, I. Jaroszlav nagyherczeg leányát nőűl kapta; ez valószínűleg csak genealogiai házassági összeköttetés vala.
c) Kálmán király 1104-ben újonnan kötött házasságot a Rurik-házzal, a mennyiben Predszlávát, II. Wladimir nagyherczeg leányát feleségűl vette. Kálmán e házasság előtt már Wladimirral szövetségre lépett, midőn őt Przemysli Volodár ellen támogatta.
d) A fiatal II. Gejzának orosz Fruzsinával való egybekelése határozott politikai természetű volt. A dynastiának II. Béla trónralépte óta Boris trónkövetelő ármányai sok bajt okoztak. Az orosz Predszlávától Oroszországban születvén, ott neveltetvén és növekedvén, magától érthető, hogy az orosz nagyherczegek törekvéseit támogatták. II. Gejza gyámjai ezen orosz politikának az által akarták elejét venni, hogy a fiatal királyt orosz leánynyal házasították meg; azóta Boris orosz segélyre többé már nem számíthatott.
e) A legközelebbi házassági összeköttetés szintén politikai természetű volt. IV. Béla Chrobry Msztiszlav orosz herczeggeli ellenségeskedéseinek az által vetett véget, hogy egy 1221-ben tartott találkozás alkalmával Andrást, harmadik fiát, a nagyherczeg leányával eljegyezte.
f) A következő házasság azon időben köttetett, midőn orosz Rosztiszlav halicsi fejedelem Annával, IV. Béla leányával 1244 körül egybekelt. Úgylátszik, hogy ezen házasságnak ugyanazon politikai indoka volt, mint a következőnek.
g) Przemysli Leo 1252 körül szintén IV. Béla egy leányát, Konstanciát vette feleségűl.
Béla – a mint már fent említettük – kedvezőbb körülmények között gyermekei számára fényesebb házassági összeköttetéseket is szerezhetett volna; de nem szabad elfelednünk, hogy a tatárok által elpusztított, Béla által nagy nehezen restaurált ország hatalmas uralkodó családok tagjaira nézve különös ingerrel nem birhatott, miért is csak azért adta leányait a Rurik-herczegeknek, hogy ezek őt a tatárok netáni inváziója alkalmával támogassák. A Rurik-ok férfiágban kihaltak.
Iacute;me a genealogiai összeállítás:
I. Jaroszlav nagyherczeg † 1054 febr. 19.; II. Svaetoszlav † 1076 decz. 27.; csernigovi Oleg † 1115.; II. Vzevolod † 1146 aug. 1.; III. Svetoszlav † 1195.; Vzevolod; csernigovi Mihály † 1246.; Rosztiszlav † 1264. macsói bán, neje: 1244 kör. magyar Anna; Wladimir † 1052.; Rosztiszlav † 1066.; Volodár † 1124.; halicsi Wladimirko † 1153.; Jaroszlav † 1187.; Leány, jegy.: magyar III. István; Anasztázia, férje: magyar I. András; I. Vzevolod † 1093 apr. 13.; II. Wladimir † 1125. perejaslavli és smolenski hg.; Msztiszlav † 1132.; Predszláva férje: 1104 magyar Kálmán; II. Izeszlav † 1154.; Fruzsina, férje: magyar II. Gejza 1146.; Rosztiszlav † 1167.; II. Msztiszlav † 1170.; Msztiszlav † 1180.; halicsi Román † 1205.; Dániel † 1266.; Chrobry Msztiszlav † 1227/8.; Leo, neje: 1252 kor. magyar Konstantia; Ilona (Mária), férje: 1221 magyar András herczeg.
Mielőtt a következő családra áttérnénk, szükséges, hogy III. István királynak halicsi Jaroszlav leányával történt eljegyzését röviden megemlítsük.
III. István görög Manuel ellen szövetségest keresvén, korának szokása szerint, ezt csak családi összeköttetés útján vélte megtalálhatni; miért is egy orosz nagyherczegnővel váltott jegyet. Manuel valódi keleti ármánynyal az orosz fejedelmet saját érdekkörébe vonván, István az eljegyzést felbontotta s a babenbergi házzal kötött szövetséget; Brömmel tehát téved, ha III. István első feleségét orosz leánynak nevezi. Mások azt mondják, hogy az orosz fejedelem bontotta volna fel az eljegyzést.
25. Stefling. II. Istvánnak e családdal kötött házassága több mint egy irányban politikainak tekinthető.
Egyrészt azt kivánták a fejedelmi nemzetség kifogyta miatt aggódó főrendek, hogy a király hitvestárst keressen, másrészt maga István oda törekedett, hogy felesége által osztrák III. Lipót határgróffal politikai szövetségre léphessen.
Szalay szerint a főrendek csak azért tanácsolták a házasságot, hogy a király nőtlensége által okozott botrányos életmódnak véget vessenek. Minthogy István Lipóttal húzamosabb idő óta viszályban élt, sógorsági kapocs által barátságos viszonyt akartak egymás között létrehozni s így főrendeinek tanácsára az osztrák határgróf egyik rokonát, Etelkát (Adelhaidot) nőül vette.
Az ezen Adelhaidról szóló, a nyomtatott kútforrásokban előforduló genealogiai adatok egymástól annyira eltérők, hogy nehéz a zavarosba némi rendet behozni.
Brömmel: «Eine Tochter Stephanius von Rietenburg, Burggrafen von Regensburg»-nak nevezi őt.
Horváth Steffingi Henrik tartománygróf és Richarda, osztrák Lipót nővére leányának tartja. Szalay szerint stephaningi Henrik tartománygróf és Lipót testvérhugának leánya.
Mind ezen adatok nem correktek.
Mindenekelőtt megjegyzendő, hogy III. Lipót osztrák határgróf nővérei között Cohn L. A. («Stammtafeln» 1871), a Babenbergeket tárgyaló körülményes törzstábláján egyetlen egyet sem említ, ki egy regensburgi őrgrófhoz férjhez ment volna. Ő nála csak Babenbergi Bertha fordul elő, ki az 1180-ban elhalálozott regensburgi Henrik őrgróffal 1130 körül házasságra lépett; e Bertha pedig III. Lipót leánya, nem nővére. Lipót nővérei között ugyan nála is találunk egy Richardis nevűt; csak hogy neve felett kérdőjel áll és netáni férjéről egy szóval sem tesz említést.
Lássuk most a regensburgi őrgrófok családfáját, kik eredetileg Lengfeldi és Steflingi grófok voltak.
Szabatosabb illustrátió kedveért ide csatoljuk az egész családfát, a mint ezt Hopf «Historischgenealogischer Atlas» czímű művébe Wittmann szerint («Die Burggrafen von Regensburg» Abhandlungen der Münchener Akademie der Wissenschaften 1854. VII. 2. 363. l.) felvette s aztán fogjuk hozzáfűzni észrevételeinket.
Lengfeldi I. Babo (Poppo) 976 † 1002.; Liutana, férje: Rupert 998 † 1036 kör.; Liutolf, pap; I. Otto, pap 1061–1089.; I. Henrik ca. 1036–1088. † 1088.; II. Babo ca. 1036–1065 † 1065.; II. Otto 1088–1142 † 1142.; II. Henrik 1088–1102 † 1102.; steini Ulrik; III. Henrik regensburgi őrgróf, 1142–1180 † 1180. neje 1130 körül babenbergi Bertha; I. Frigyes † 1184.; III. Otto, steflingi tartománygróf, 1142–1185 † 1185.; V. Henrik 1185–1190 † 1190.; V. Otto, pap, † 1179.; VI. Otto, pap, 1193 † 1205 előtt; IV. Henrik 1180–1185 † 1185.; II. Frigyes † 1181.; IV. Otto † 1185.
Minthogy az osztrák Berta csak 1130 körül ment III. Henrikhez férjhez, ennélfogva II. István felesége, ki már 1121-ben Istvánnak neje volt, nem lehetett e Berta és III. Henrik leánya.
Hozzájárul még az is, hogy Henrik csak 1142-ben, tehát 11 évvel István halála után lett regensburgi várgrófSteflingi Adelheid genealogiai viszonyait különben más alkalommal önálló czikkben fogom tárgyalni.*
26. Svédország. Szalay Álmosnak, a megvakított herczegnek feleségét Ingeburg, svéd királyleánynak nevezi, a nélkül, hogy közelebbi leszármaztatását adná. – Az időszámításnak megfelelőleg Ingeburgnak vagy Stenkil, vagy Blot-Szven házából kellene származnia.
27. Szász származású császárok. I. Istvánnak a szász császári család bajor ágából származó Gizelával 995-ben történt egybekelése határozott politikai természetű volt.
Gejza fejedelem, hogy a kereszténység felé nem hajló alattvalóinak netáni felkelései ellen oltalmat nyerhessen, szövetségeseket keresett, mely czélból a már Ottó császárral és bajor II. Henrik herczeggel előbb kötött frigyet még jobban meg akarta szilárdítani. Azonkívül tudta, hogy fiának csak a kereszténységhez való hű ragaszkodás által lehet jövője; ezért tehát fia számára Gizela kezét kérte. A szász császári család mindkét képviselőjének tetszett az ajánlat, mert benne a kereszténység győzelmét látták.
A Wittelsbach családnál ezen házassági öszszeköttetésre vonatkozó tisztán genealogiai észrevételt fogunk tenni.
28. Szerbia. a) Hogy II. István 1130-ban vak Bélának Ilona szerb herczegnőt feleségül adta, ennek szintén volt politikai háttere.
Egyrészt a ritka szilárd jellemű és rendületlen bátorságú herczegnő legalkalmasabbnak látszott arra, hogy az országlás gondjait férjével megoszthassa és vak férjének hű vezetője legyen; másrészt pedig épen akkor, inkább mint valaha, Magyarországot a byzanci császárság fenyegeté a legnagyobb veszélylyel, mi ellen István a szerb uralkodó házzal való családi összeköttetés által szövetségest vélt szerezhetni.
b) A második házasságot szerb Dragutin kötötte, midőn Katalint, V. István idősb leányát feleségül vette.
c) A harmadik egybekelés akkor történt, midőn Milutin, Dragutin öcscse, Katalin ifjabb nővérét, Erzsébetet, a Nyulakszigetei klastromból megszöktetvén, feleségül vette.
Úgy látszik, hogy az utóbbi házasságnak politikai háttere nem volt.
29. Szicilia-Hauteville. Kálmán király meggyőződvén arról, hogy előbb utóbb Dalmátország és a partvidék miatt Velenczével háborúba fog keveredni, elegendő tengeri erő hiányában oly szövetségest keresett, ki ezt pótolhassa.
Ezért történt, hogy I. Roger, sziciliai fejedelemmel szövetségre és családi összeköttetésre lépett, minek az lett a következménye, hogy Roger leányát, Buzillát feleségül vette.
A következő tábla mutatja a Chatillon, Szicziliai és Árpád-házak egymás közötti rokonsági viszonyát.
Hautevillei Tankréd; Róbert † 1085.; I. Roger † 1101.; I. Bohemund † 1110.; Buzilla † 1102 kör.; 1097.; II. Bohemund † 1131.; Konstantia † 1163. 2. férje: Chatilloni Rainald 1154.; Ágnes † 1184.; 1169 kör.; I. Gejza magyar király; Kálmán † 1114.; Álmos † 1129.; II. Béla † 1141.; II. Gejza † 1161 máj. 31.; III. Béla † 1196.
30. Synadenos-Botoniates. Horváth I. Gejza király feleségét az 1078-ban görög császárrá lett Nikephoros Botoniates leányának nevezi. Szalay egyszer Nikephoros Botaniates, görög hadvezér és későbbi császár egyik közel rokonának tartja, míg máskor e Nikephorost Gejza sógora gyanánt említi.
Legtöbb valószínűséggel bír Brömmel előadása, mely szerint a görög Theodul-Synadenos leánya lett volna. Ez hihetőleg Nikephoros nővérének férje volt, kit Nikephor 1079/80 táján adoptált.
E byzanci házassági összeköttetés genesise abban keresendő, hogy Gejza Salamon király oldala melletti háborúskodásai alkalmával (Nándorfehérvártt) a görög hadvezérek és még Dukas Mihály görög császár részéről is nagylelkűsége miatt nagyobb mérvben volt kitűntetve és megtisztelve, mint maga Salamon király.
31. Thüringia. IV. Lajos, thüringi határgrófnak Erzsébettel, II. András király leányával kötött házassága – ha a korai eljegyzést s a hitvespár házassági együttlétét szemügyre veszszük – nem nevezhető politikainak. Minthogy – ha igaz – a regeszerű dalnok Klingsor volt e házasság közvetítője, ennélfogva ezen egybekelést csak a vakbuzgó, a rajongó s a mystikának hódoló korszak kifejezésének kell tekintenünk.
E házasságból fiutódok nem származtak.
32. Traversari. Némelyek állítják, hogy István herczeg, II. András fia, házassági szövetséget kötött volna e családdal, midőn ravennai Traversari Vilmos leányát feleségül vette. Ha igaz, akkor István ezt csak számításból tevé.
33. Urseolo. I. Istvánnak egyik nővére (újabb irók szerint Mária) 1009-ben Urseolo Ottó, velenczei dogehoz ment férjhez. Azon jelentőségnél fogva, melylyel Velencze tengeri ereje által mindenkor bírt, lehetne e házasságot politikai momentumokra is visszavezetni.
Ezen egybekelésből származott Péter király, kinek genealogiai történetét más alkalommal bővebben akarjuk előadni.
34. Weimar-Orlamund.I. Gejza leánya, Zsófia, 1162/3-ban az istriai határgrófhoz, weimar-orlamundi I. Ulrikhoz ment férjhez.
Azon genealogiai zavarokról, melyekbe a különböző irók ezen házassági összeköttetés megbeszélésénél tévedtek, már «Az Árpádok a régibb külföldi genealogiában» czímű dolgozatomban szóltam.Turul. 1885. III. füzet.* Legyen itt elég Szalaynak e tekintetbeni nézetét felemlíteni.
Szalay megengedi, hogy I. Béla Gejza fiának kérelmére thüringi Vilmos határgrófnak, ki Németországból hadserege élén András király védelmére jött s a győzők kezébe esett, nem csak szabadságát visszaadta, hanem még leányát Jojádát is eljegyezte vele. Vilmos elhalván mielőtt a házasság megtörténhetett volna, Béla Ulrikot, az elhunyt közel rokonát választá leánya férjeül. Ezen Ulrikot a magyar birodalom karantánföldi határgrófságával bízta meg, mely Pettautól Leibnitzig (a mai marburgi kerületben, a Mura jobb partján) terjedett s melyet Ulrik minta magyar korona, és nem mint a német császár hűbérese, kormányzott.
Továbbá állítja, hogy Zsófia, I. Gejza leánya, szintén ezen Ulrik felesége lett volna; ő tehát a kérdést olykép oldja meg, hogy karantán Ulrik kétszer vett volna Árpádleányt feleségűl 1. Jojádát, I. Béla leányát, 2. Zsófiát, I. Gejza leányát.
Ulrik férfi-ivadéka kihalt.
35. Wittelsbach. E családdal való házassági összeköttetés akkor fordult elő, midőn Erzsébet, IV. Béla leánya, 1244-ben alsó bajor I. Henrik herczeghez ment férjhez, mely házasságból Ottó, Magyarország királya származott. Ezen egybekelés férfi-ivadéka különben kihalt. Politikai háttere alig lehetett.
A legújabb «Magyar Lexikon» Hübner és valószínűleg még sok más régibb iró szerint már a magyar királyi korszak előtt is egybekeltek volna az Árpádok a Wittelsbach család egyik ősével. Ágnes Árpád-leány t. i. férjhez ment volna bajor gonosz Arnulf herczeghez.
A «Magyar Lexikon» szerint Agnes Zoltán fejedelem, Hübner szerint Taksony leánya volt. Ez utóbbi egyáltalában csak Arnulf egyetlen egy feleségét említi, minthogy a bajor fejedelmek törzsfáján Arnulfnál csak azt mondja: «Seine Gemahlin war Agnes aus Ungarn». – A Magyar Lexikon szerint Ágnes második felesége volt Arnulfnak, míg az első Gerberg, frank Rudolf gróf leánya lett volna.
Hübner állítása, hogy Ágnes Taksony leánya volt, lehetetlenség. Taksony 931-ben született Arnulf 937-ben halt meg. A hat éves Taksonynak 937-ben nem lehetett az ezen évben elhalt Arnulf veje.
De feltéve, hogy Arnulf valóban bírta Zsolt leányát feleségül, akkor Arnulfnak történelmileg ismert gyermekei nem születhettek ezen Ágnestől. Zoltán 896 körül született; legjobb esetben életének 17-dik évében születhetett neki leánya, tehát 921 körül; ha e leány Arnulfnak gyermeket szült, akkor első szülésekor legalább is 15 évesnek kellett lennie, ő tehát 936 körül mehetett férjhez; pedig tudjuk, hogy Arnulf már 937-ben elhúnyt s hogy már felnőtt gyermekeket hagyott maga után. De azt is tudjuk, hogy 917-ben – mikor Zoltán körülbelül 21 éves volt – nejével és gyermekeivel Magyarországba menekült, hol 918-ig maradt.
Ha ellenben állítólagos felesége, magyar Ágnes, Zoltán fejedelem leánya, Judit leányának anyja volt, akkor azon érdekes eredményre jutnánk, hogy az I. István és bajor Gizela között kötött házasságnál nem csak politikai, hanem még rokonsági viszonyok is voltak mérvadók, mert akkor következőleg alakulnak a genealogiai kapcsok:
Zoltán, magyar fejedelem, szül. 896 körül, † 949.; Taksony, szül. 931 † 972. neje: 947 kún nő.; Ágnes, férje: bajor Arnulf † 937 jul. 14.; Gejza † 997, nejei: 1) erdélyi Sarolta † 972 előtt, 2) lengyel Adelheid 973.; I. István † 1038.; Judit † 987? jun. 28. férje: 938 kör. I. Henrik (a szász házból) † 955.; II. Henrik szül. 951 † 995 aug. 28. neje: burgundi Gizela † 1006.; Gizela; 995.
36. Zähringok. Ezen házassági összeköttetés nem tartozik a történelmileg eléggé felvilágosítottak közé.
A legtöbb író I. László feleségét Adelhaidnak, I. Bertold zähringi gróf és karantáni herczeg leányának nevezi.
Horváth e tekintetben nem nyilatkozik és László feleségéről egyáltalában nem is tesz említést.
Szalay rheinfeldi Rudolf gróf leányának tartja; ez utóbbi nézet tökéletesen helytelen.
Rudolf, Kuno rheinfeldi gróf († 1026) fia, német ellenkirály 1077 márcz. 15-én, sváb herczeg 1057, † 1080 okt. 15/16, második feleségétől (susai Ottó őrgróf leányától, Adelhaidtól) csak egy Ágnes nevű leánya született, ki 1079-ben II. Bertold Zähringi grófhoz ment férjhez. Ilyformán az e tekintetbeni genealogiai viszonyok következőleg alakulnának:
rheinfeldi Rudolf † 1080 okt. 15/16.; Ágnes † 1111 decz. 19.; Zähringi I. Bertold † 1077 nov. 6.; II. Bertold † 1111. apr. 13.; Adelhaid férje: magyar I. László † 1095.
Megjegyzendő különben, hogy Cohn, László király feleségét a Zähringi-ház körülményes családtábláján nem említi.
Záradékúl még azon házassági összeköttetéseket akarjuk megbeszélni, melyeket az Árpádok magyar, illetőleg
37. hazai családok-kal kötöttek.
a) Az első esetet arra, hogy az Árpádok hazai, illetőleg Magyarországban lakott családdal egybekeltek, azon időben találjuk, midőn Árpád Marót bihari fejedelem leányát Zoltán fiának feleségűl adá.
Határozottan politikai természetű házasság.
Marót a bihari fejedelemséget annectálni akaró Árpádnak azt üzené, hogy ne fosztaná meg őt, míg él, tartományától; neki egy kis leányon kívül úgy sincs más örököse; fogadja tehát ezt Árpád a maga fiának Zoltánnak jegyesévé és Marót halála után, hadd örökölje az ifju pár békésen a tartományt. Árpádnak tetszett e javaslat.
b) A második házassági összeköttetés azon időben történt, midőn Gejza fejedelem Saroltával, Gyula erdélyi vajda leányával kelt egybe. Valószínű, hogy ez is politikai házasság volt.
c) Harmadízben történt ily házassági összeköttetés, midőn I. Istvánnak egyik nővére Aba Sámuelhez, a későbbi királyhoz ment nőűl. E házasságból származó gyermekekről említés nem történik.
d) A negyedik eset akkor történt, midőn I. Béla leánya Lambert grófhoz férjhez ment.
Horváth szerint e királyleány Zsófia nevet viselt s férje főispán lett volna. Szalay azt hiszi, hogy e herczegnő Bélának negyedik leánya volt, kinek nevét nem ismeri.
e) Margit, II. Gejza leánya, III. Incze pápának 1208 táján írt egyik levele szerint, András somogyi grófnak volt neje.
f) Szabinának, IV. Béla leányának férje Mózes nádor volt.
Végűl még megemlítem, hogy V. István leánya, Erzsébet, miután szerb Milutintől elvált, Tavis nevű cseh nagynak lett felesége.
Dr. WERTNER MÓR.
A HŰBÉRI RENDSZER SZELLEME.
(Második és befejező közlemény.)
KÜLÖNÖS TEKINTETTEL A CSALÁDI ÉS TÁRSADALMI ÉLETRE.
Történet-bölcselmi tanulmány.
2. A hűbéres család.
A hűbér, mely egyelőre a hűbéres halálával vissza szállt, örökölhetővé válván, a hűbéri rendszer arczulata nagyot változik. Súlypontja az egyénről a családra megy át. Előállnak a családok. A hűbérek helynevéből előállnak a tizedik században a családi nevek, tagjai többé már nemcsak egyszerű keresztnévvel jelennek meg. Kifejlik a hűbérkori család és a családi élet, mely nemcsak azon kor, hanem a világtörténelem egyik legkiválóbb sajátsága. Valódi középkori eszme, európai különlegesség. Új eszme az emberi mívelődés történetében. Az őskori törzsrendszer szűkebbkörű alakja, a törzs, a nemzetség, ágokra, családokra szakad. Az igényelt 108 honfoglaló nemzetség törzsfájából százakra, ezerekre menő család ágazik ki. Egy lépés a törzs feltagozására, hatalmas lépés az egyéni létjog, egyéni jogkör kifejlése felé. Mert az állam még nem nyújtott elég védelmet, a családi kötelék mint védelmi eszköz lett fölállítva. A kor szükséglete teremtette.
Mikor már a hűbéri kor bekövetkezett, a család-alkotás európai elvei tisztázva voltak. A leszármazás már nem követte az anyai ágat; mert katonai rendszer egy neme volt, a leszármazást egyenesen a férfi nemre, az apai ágra fektette. A védelmi rendszer a földbirtokon nyugodván, mint közteher-alapot a férfi nemzedék kezébe tette át. A családról nem a törzs gondoskodik többé, hanem a családfő; s ez eszme fejti ki azt a családi kötelékét, a családiasság azon érzetét, mely a családi életnek megadta azt a családi bensőséget, melyet a régibb kor nem ismert, melyet a hűbéri kor magasztosan kifejtett és ápolt, s melylyel mint egyik legszebb, legnemesebb érzelmével, gondolatával az újabbkori civilisatiót gazdagította.
A hűbéri rendszer keletkezése már ott találta a keresztény vallást a családi élet körében. A vallás már fölismerte volt a családi kör nagyszerű missióját az egyénre, a társadalomra, nemzetre, hazára, az emberiségre, s mint ilyet fényköre melegével vette körül. A vallási kötelék a családi élet minden mozzanatán átvonatott. Az egyház ott áll a születésnél, házasságnál s a végső elválásnál áldást oszt és vigasztal. A családi élet megnemesül, romantikusabb színezetet nyer, mint volt az ókorban. A háziasság, hűség, a ház becsülete, a családérti küzdelem, jelszóvá lesz. S ez alapelvek értelmét, szentségét soha kor jobban fel nem fogta, hívebben ki nem fejezte, mint a középkor. Azon kor lovagiassági érzete kivántatott ahhoz, hogy a kereszténység és újabbkori civilisatio e gondolata kifejtessék s tisztán adassék át az újabb kornak.
Családi morált alkotott, melynek törvényeit ma is követjük. Eltűntette a despotismust, mely az ó korban az atyai hatalmat jellemezte. Megjavította a nők helyzetét, a nőt férje állásának osztályrészesévé tette. Hanem azért a nő megszólítása férjéhez mindig: Kegyelmed. De azért a nő soha nagyobb tiszteletben nem állt, a nők cultusa volt a kor egyik kiemelendő sajátsága.
Ez volt a középkori családi élet alapvonása; a hűbéri rendszer azonban itt nem állapodott meg. A vallás és korszellem által felállított alapelveket minden következményeivel elfogadta, de köz- és magánjogi oldalára a hűbéri rendszer bélyegét reá nyomta.
A hűbér, a szolgálat alapja, a birtok, fiúról fiúra kezdett szállni, végre a családban megörökűlt, az egyénről a családra szállt: s kifejlett a hűbérrendszer. A hűbéres állását utódaira ruházta, az állam elnézte, elismerte, a tényleges állapotból később jog formáltatott: s kifejlett a hűbéres osztály, a hűbéresek rendje. A XII. században családi czímerek állanak elő. Nemességök nagyobb dicsőségére, mint az oklevelek mondják, czímert nyertek, s fel lettek hatalmazva, hogy pecsétjeiken élhessenek vele. Veres pecsétviaszt csak ők használhattak. Családi előnevek kezdenek keletkezni, többnyire a birtok után felvéve. Angliában kifejlik az első szülöttségi jog; a birtokot az első szülött örökli. Németországon a majorátusok, fidei commissumok. Nálunk kifejlik az ősiség, a jószág, a családi s a vele járó honvédelmi kötelezettség a családot illeti; ha a csatában egyik elesik, kiáll a másik, a családot mindig képviseli valaki; s az elesettnek családja mint teher marad a közös tulajdonon. Nálunk a majoratus csak 1687-ben honosul meg.
A birtokért a férfi, az apa tévén a szolgálatot, viselvén a közterhet, a családfő ura családjának. A gyermekeket az anya neveli. Az ifjú mint apród egy más lovag szolgálatába áll, ott nyeri neveltetését, fegyverrel, paripával bánni megtanul, urát vadászatra, harczra kiséri, polgári és katonai kiképeztetését bevégezve, haza megy. Előtte a szülői akarat és parancs minden szabály. Az életpálya elébe van szabva, a házasságnál a szülők döntenek. Az apa harczol, birtokot szerez, azt védelmezi, egész élete vagyonszerzés, vagyon-rendezés, a gazdálkodást inkább a nő vezeti. Sző, fon, hímez, a cselédség és jobbágyság teljhatalmú parancsnoka. A fiatalok kiházasításánál főtekintet a jószág, az öröklési kilátások s az összeköttetés. Három feltétel; míg ma a közmondás szerint a leány lehet szép, lehet fiatal, de gazdagnak kell lennie. Azon időben a szépség, mint a race terjesztője, kiváló szerepet játszik. A közlekedés nehézsége miatt a házasságok az égben köttetnek. A családi vér tisztasága erénynyé, a születés értékké válik. Fortes creantur fortibus et bonis – lesz a jelszó. Nő és férfi özvegy életét mindannyiszor minél előbb új házassági élettel váltja fel. A családi élet kifogástalan, a család becsülete a lovagiasság védelme alatt áll. Az ifjak Romeo és Julia, a nők a Griseldis eszményképének élnek, a feltétlen hűség, mi a hűbérrendszer alapja, a családi életben is keresztül volt vive. Előáll a kék vér, a családi élet azon magasztosabb fogalma, mely a lovagkort annyi költészettel öntötte el.
A háztartás leirása nem képezheti feladatunkat, de volt abban is egy eszme, mely megfigyelést érdemel, mi reánk a házi tűzhely cultusának formájában maradt fenn. A hűbérkor hegyormokon várkastélyokat, szirtek tetejébe várakat épít, ott él elvonultan családjával, udvari népével, melynek sokasága úri állásának kifejezése. Háza igazán vára volt. Védhely magának és övéinek, menhely az üldözöttnek. Erős kőfalba vonják be magokat, a család a legmagasabb ponton, lentebb a cselédség; a külső várban a várőrség s a harcz bajtársai, a paripák, s a kedvtelés követői, a vadászebek és solymok lakrésze. A várfokon lőrések, később taraczkok, ágyúk. A pinczékben börtön; az udvar egyik terén a legtöbb esetben szirtbe vágott kerekes kút; ott van a felvonó híd; a kapu előtt a kardjog jelzője, a hegyes kő, a vár oldala legszebb kilátásánál a szakáll-szárító. El nem maradhat a galambdúcz, mint nemesi jelvény, minthogy galambot tartani csak nekik volt szabad. Itt él elszigetelve magányban a család. A mai társadalmi életet azon nem ismert, nem titkolt öntudat vigasztalta, hogy egyedül úr; még a csillagok is felette, érette ragyognak. Az úrnő társaságát nehány öreg asszony, az úr társaságát a lelkész, egy barát, s a szintén nemes vérből származó apródok, szárnysegédek képezék. Családi hagyományok szerint, örök egyformaságban folynak az évek s századok, semmi sem változik. A nő fon, sző, varr, a házi ipar élén áll. Az úr, ha nem táboroz, peczéreivel, kopóival kiszáll, a vadászkürt visszhangjában gyönyörködik. Ha vendég jő, felnyitják a kaput. A férfi mindig lóháton, fegyveresen, apródokkal jelenik meg; csak nagy ritkán robog be négy vagy hat fogatú kocsi, mi jelzi, hogy nő is jön a társasággal. A vár magányát ilyenkor pezsgő élet váltja fel; a palota, az ebédlő felnyílik, a falon ősök, ősi czímerek, az elmaradhatatlan leszármazási táblázat; bor jön elő arany vederben, a billikomok, kancsók merítése kezdetét veszi; s nem maradhat el a táncz. A termek benépesülnek, a bohócz vagy lantos megjelenik. A bútor mindenütt fa, faragványokkal; nehéz székek, még nehezebb százados asztalok. Az armarium, a kézi fegyvertartó, szekrények, a pohárszék, minden tele; a falon fegyverek és lószerszám, mind drága és ősi hagyomány. A bútorzat igen egyszerű, még pad is kevés; a lovag kardjára támaszkodva társalog, bizodalmasabb körben köpenyét leteríti s azon foglal helyet. Mindenen a kor nehézkessége ömlik el. De a kedély nyilt és derült. A jólét sugárzik minden szóból, minden mozdulatból. A modor nyers, de a szív, a szó őszinte.
Iacute;gy teltek el felettek a századok. A királyi udvar csak XII. Lajos alatt (1498–1515) nyílik meg a nők számára. A család leghosszabb útja a legközelebbi vár, a családi sírbolt, hol az utolsó családtag koporsója felett végre felfüggesztették a családi czímert – lefordítva.
3. A hűbérkori társadalom.
A hűbéri rendszer, melyben az egyén az athléta fogalmával ruháztatott fel, mely családi életünket formulázta s annak törvényeket szabott, még egy nagy eszmét hagy reánk, a társadalom eszméjét.
A jelenkori civilisatió egyik áramlata, hogy társadalmat teremtsen, társadalmat, melyre az állam támaszkodhassék, mely eszméket adjon a kormánynak, s a kormány és törvényhozás kezdeményezéseit átvigye a nemzet vérébe.
Az államélet e hatalmas tényezőjét a hűbéri kor nemcsak kifejtette, de éppen volt hibája, hogy az állameszme fölé emelte azt.
A jelenkori társadalom nemzeti, közmívelődési, közgazdasági s philanthropikus szerepre látja magát hivatva. Az ókori társadalom missiója inkább politikus, mivel az állam és társadalom határai nem voltak annyira elvonva, mint ma. Az állam és társadalom csaknem egy fogalom.
A társadalom ezen benyomulása az állam, illetőleg a kormányzat és törvényhozás határaiba, korunk fogalma szerint a társadalom túl-kapása. De egy korban, hol az egyén, a család az államra nem támaszkodott, még személy- és vagyonbátorsága tekintetében is inkább magára, mint az államra volt utalva; hol az állam hatalma rendezve, eszközökkel ellátva nem volt, mint ma a társadalom hatalmának önként ki kellett fejlődnie, hogy a minden felől jövő támadásoknak a pillanat szükségéhez képest ellent állhasson.
Minden nemzetnek olyan a kormánya, a milyet megérdemel, szokták mondani. Minden állam olyan volt azon korban, a milyen volt társadalma. Hogy egy ily hatalmas tényező írott törvények nélkül mint szervezett hatalmi erő működhessék, erkölcsi alapokra volt szüksége. Ezen alap a vallásosság és becsület. E két alapból fejlett ki az a szellem, mely a hűbérkori társadalomnak minden érzését, gondolatját, tettét mozgatta, lelkesítette; az a szellem, mely a hűbéri korból reánk mint egy drága örökség jutott. Szokásai, törvényei örök igazságát maig se vonhatjuk kétségbe; van benne bizonyos morál, melyet semmi idő, még a civilisatió hanyatlása se, változtathat meg. A mai társadalom annak nyomása alatt áll, e nyomása alól magát minden műveltebb léte mellett sem képes felszabadítani, s ezt nem kivánja, s nem kivánhatja.
E társadalom fogalmának csak egy hiánya van, az, hogy a hűbérkori társadalom igen szűk korlátokat engedett meg magának. A hűbérkori társadalom sajátlag csak két elemet ismert el tényezőkép: az egyházi és világi nagyok elemét. Nagy idő kellett, míg ezen korlátok közé más elemek is benyomulhattak. Korlátainak szűk volta azonban a hűbérkori társadalom eszméjének, szellemének, törvényeinek szépségéből magasztosságából, örök igazságából mit se von le. Miért is igen helyes korunknak az az iránya, hogy ezen társadalom tisztultabb elvei, nemesebb szelleme előtt meghajol; de kivánja és követeli hogy a haza minden míveltebb s az erkölcsi kivánalmaknak megfelelő minden polgára társadalom-képesnek tekintessék.
A hűbéri társadalom maga nem eszményképünk többé; nem pedig azért, mivel egyszer korlátai csakis az egyházi s világi nagyokat vonták be, nem lehet eszményképünk továbbá azért, mivel a nagyok különválása elemeket zár ki, melyek mai fogalmunk szerint ez által elnyomatásnak voltak kitéve.
A hűbéri rendszer osztályokra darabolta a hazát. A hűbéri rendszer alsóbb és felsőbb osztályokat állított, bántotta az evangéliom által követelt egyenlőséget, sértette a szabadságot. De ha elgondoljuk, hogy mindazon nemzeteknél, melyekkel a keresztény civilisatió érintkezett, kaszt-rendszer állott fenn, oly erős korlátokkal, hogy egyikből a másikba átmenni nem lehetett, mindenki azon kasztban élt és halt el, melyben született, meg kell adnunk, hogy a hűbérkori osztály-rendszerben van valami haladás. A mivel egyházunk legközelebbi érintkezésben állott, a zsidó kultura, szintén osztályokat ismert: átvettük tőlük a papi osztályt, azonban a hűbéri rendszer, mint új eszmét, felállította a világi nagyok osztályát. S ebben van egyik nagy haladása. Elemet teremtett a harczias szellem kifejlésének, egy elemet, mely ha talán a zsidók állami és társadalmi szervezetében is meg lett volna, ma talán nem volnának elszóródva a világon. Főbbjei nem vonulnak, nem élnek városokban, mint a római patriciusok, hanem a nép közé telepednek. Osztályokat állított, de nem kasztokat; nálunk is mindenki bizonyos osztály tagjává született, de a személyes képesség előtt nem volt elzárva az út, hogy magasabb osztályba be ne léphessen.
Korunk liberalismusa e rendszert méltán itéli el. Korunkban a velünk született képesség s neveltetésünk jelöli ki életünk útját. Ma a születés csak a nemzetiség bélyegét nyomja reánk, míg azon korban az osztály bélyegét is reánk nyomta. Azon korban nem volt elég, hogy valaki nemesnek, polgárnak vagy pórnak született, az osztály szokásai, törvényei, az osztály szelleme neveltetésének korlátokat szabtak. Kijelelte a foglalkozást, melyet életpályának kellett választania, reá erőszakolta fogalmait és előitéleteit, szeretetét, gyűlöletét, typikus karakterét. A családi élet, ruházat, étkezés, az osztály szabványai szerint idomult. Csak rendkívüli őserőnek sikerült az, hogy valaki osztályánál magát felebb küzdhesse. Minden osztályt egy légkör vont körül, mely miként a plántának és állatnak, a meddig-fejlődhetés határait megszabta. Az egyén szabadsága, fejlődhetése, feltételeitől meg volt rabolva. S ez az, a miért azon kor ezen gondolatát többé magunkévá nem tehetjük.
De volt benne valami, mivel korunk szegényebb lett. Ha az egyéni erények a társadalom és állam alapkövei, azon kor az egyéni erények kifejlésének inkább kedvezett. A typikus nemes és typikus polgár saját osztályának minden előnyét egyesítette magában. Az egyén osztálya részesének érezvén magát, semmit se engedett meg magának, mi osztálya becsérzetét bántaná. Az egyén mindig úgy jelenik meg, mintha osztályát képviselné. Ha kilép, megvárja a tiszteletet, mely osztályát illeti, de e tiszteletet ki akarja érdemelni. Az osztály becsülete szent és sérthetetlen, s ezt nemcsak másoktól követeli meg, de maga se vét ellene. Ez az, mi alól a mai kor magát felmentve látja. Ezen érzéssel szegényebb lett társadalmunk.
Az egyén becsületének, a ház, a család becsületének fogalma mellett, akkor az osztály becsülete is kielégítésre várt. Ha az egyén, ha a család nem volt elég kényes becsületére, ott állt ellenőrűl az osztály, a testületi szellem, az akkori közvélemény. Innen van, hogy a becsület, az adott szó szentségének azon korban magasabb értéke, tisztább fogalma volt mint korunkban. A lovagiasság szabályai alól egy osztály s az osztály egy tagja sem kivánta magát kivételkép tekintetni.
* * *
Az az állapot, melyben az állam polgárai külömböző egymással össze nem függő osztályokra szakadnak, – melyben a nemesség, papság, polgárság, a nép, külön társadalmi állás, külön törvény, külön szokások s erkölcsök uralma alá jut, – melyben minden osztály saját kiváltságának sánczai közé vonja magát, mindenik saját osztálya érdekeit szolgálja, védi, mozdítja elő, – melyben mindenkinek világa, becsvágya, a hazafiság érzete, csak saját osztálya határáig terjed, az elismertetés jutalmát, tapsát csak saját osztályától várja és követeli: – ez az állapot mai fogalmaink szerint nem olyan, melynek visszatéréséért epednünk kellene. Az így eldarabolt társadalom, az egységes állam, az egységes nemzet mai fogalmával nem bírhatott.
Jobb érzelmünk a nép, a polgárság akkori sorsa felett elborúl, az uralkodó osztályokban elnyomókat lát. S ha a hűbéri kor utolsó idejére gondolunk, a hűbéri rendszer hanyatlásának korára, hol a hűbér-urakból olygarchák lesznek, a várak rabló tanyává válnak, mely a vár alatt elvonuló polgárságot kifosztja, mely kifejti a jobbágyi rendszert: a hűbéri kor végső napjai csakugyan olyanok, melyek tiszteletünkre számot nem tarthatnak.
Csakhogy a hűbéri kor kezdete, fénykora és elfajulása között századok vannak. Nagy Károlytól számítva mintegy öt századig tart a hűbéri kor társadalma. Oly időkben veszi kezdetét, mikor a nép szerencsésnek tarthatta magát, ha valaki puszta életét védelmezte. A mai városokról, a mai polgári elemről legfelebb a tengerpartokon lehet szó. Belebb a polgári elem foglalkozása csakis a főpapok és főurak váraiban, várainak tövében nyert menhelyet és támogatást, mint a hol a városok alakulni kezdettek, – ez időben, hol az ország földrajza egészen más, azok, kik társadalom alapítására vállalkoztak, a még nem létező polgári elemeket számításba nem vonhatták.
A társadalmat azon időben azok képezték, kik fegyverviselésre vállalkoztak. Köztük oszlott fel a föld, reájuk esett védelmének terhe. Ha jogokat vettek maguknak, vállaltak érette kötelezettségeket is. Ha állásuk hatalommá nőtte ki magát, megvolt annak terhe is. Ha a társadalmat csak a fegyver-fogásra, a honvédelemre vállalkozók képezték, annak más értelme volt, mint ma, az a bátrabbak szövetsége volt azok védelmére, kik a földmunka megtételén a polgári foglalkozások űzésén kívül merészebb foglalkozásra hajlamot nem éreztek. S ha tekintjük, hogy a társadalmon kívül álló osztályok forradalmai csak későbbi keletűek, a hűbéri rendszer fénykorában lenni kellett valaminek, mi ezen osztályozás elviselését, az alsóbb osztályok sorsát enyhébbé tette, mint a milyenné későbben vált. S ez nem egyéb, mint a hűbéri társadalom szelleme, azon lovagias szellem, mely minden gyengébb iránt védelmi kötelezettséget érzett magában. Az a szellem, melyet Don Quixotte-ban parodizálva látunk, de a melynek megvolt a maga kora, az a minden szépért és jóért lelkesülő szellem, mely salakjaitól megtisztulva, mint egy szép eszme maradt róluk reánk.
A hűbéri kor szellemét nem csak a lovagiasság, de egyszersmind a vallásosság is jellemzi. A kard és kereszt e kor jelképe, a kettőnek cultusából fejlik ki az a szellem, mely e korban, hol a codificatiónak, mondhatni, alig van nyoma, törvényeket szab, melyeket annak, ki magát a társadalom tagjának kivánja tekintetni, áthágnia nem szabad.
A társadalmat sajátlag a papság s a nemesség alkotta. Jelmondata kezdetben, hogy a pap imádkozik, a lovag harczol. De a mint a nemesség a föld ura lett, a papságot is földjének urává tette; s csakhamar egy korszak állott be, hol a papság nemcsak imádkozott, de egyszersmind harczolt, hol a lovag nemcsak harczolt, de egyszersmind imádkozott. A társadalom szellemét bizonyos ábrándosság színezete vonta be.
Egy társadalom állott elő, melyben a papság klastromokat, templomokat; a világi nagyok várakat építenek. Erősségeket emelnek, melyekre a nép mint menhelyre néz.
A papság püspökségei, apátságai, klastromai az akkori erdőkkel borított vidékeken mint megannyi erősségek. Székhelyei a vallásosságnak, de egyszersmind bölcsői a kulturának. Különösen a kolostorok a mai könyvnyomdák szerepét veszik fel, másolják, fentartják a könyveket; pótolják a mai iskolákat, nevelnek és tanítanak, s az utazók és menekülők részére megszálló helyül szolgálnak. A vallás és erkölcsi míveltség terjesztése mellett, erődítvényeik alatt védelmökbe veszik a polgári foglalkozás, az ipar kifejlését, mívelés alá fogják a földet.
A társadalom másik fele, a nemesség, s különösen, kik a társadalomban a hangadó szerepet vitték, a világi nagyok, szintén építkeznek. Hűbérök magasabb pontjaira várakat emelnek, mintegy sasfészekbe vonják fel magokat, de azért váruk mégis központ, mely a honvédelem részére fegyvertár, az ifjúság részére katonai nevelde, s háborús időkben a vidék védelmének támpontja. Az akkori társadalom nem bírt közlekedési eszközökkel, városok nem álltak támogatására. S mégis azon sajátság fejlett ki, hogy a hűbérkori társadalom szelleme nemcsak egyforma és általános, hanem mondhatni világpolgárias jelleget öltött. Oly erős társadalmi szellem fejlett ki, mely magát az államhatalom gyengeségét kipótolta.
Egyik tényezője, a vallásosság, oly erős, hogy egészen a babonaságig terjed. A hellen oraculumait, a római augurait, a középkor a csillagokat szokta vállalatainál megkérdezni. A csillagjóslás sohasem volt általánosabb.
Másik tényezője, a lovagiasság, különösen kettőben nyer kifejezést: az adott szó szentségének törvénynyé alkotásában; s mi szintén korunkra jött, a nőnem tiszteletben tartásának formulázásában. Soha durvább, nyersebb társadalom nem volt, mely fínomabb érzéseknek adott volna helyet, mint éppen ez. A párviadal mint isten-itélet csak is a babona és lovagiasság együttes érzelméből keletkezhetett.
Előidézte a lovagkort, egy új osztályt nyitott azok számára, kiknek még hűbért nem juttathatott kezébe, de előkészítette.
A lovagrendekben a fiatalság részére rendet állított: kezdődik a lovaggá ütés, kezdődnek a lovagjátékok. S mert a harczban a hűbérúr fegyverhordozói béke idején mulató s vadásztársai, s mint ilyenek előtt, nemcsak a várak, de egyszersmind a családi termek is megnyíltak: oly szabályokat írtak elébe, melyek mellett a nők és gyermekek termébe is biztosan bebocsáthatók voltak. A hűbéri kor szelleme a lovagkor fogalmában nyer legtisztább kifejezést. Társadalmunk mai vezérelvei itt nyertek tisztáztatást, itt lettek fogalmazva.
A társadalom központja a nő. Mintha érezték volna elszigeteltségök súlyát, szerepök fontosságát a nevelésben, háztartásban, gazdaság vitelében, sőt a vár védelmében is, ha kell: a tiszteletnek oly magas fokával vették körül, melyben még a görög-római civilisatióban sem részesültek. Egy eszmét vezettek be ez által az európai civilisatióba, mely sehol még kipróbálva nem volt, melynek bevezetésére csak oly egyénileg hatalmas férfiak vállalkozhattak, kik magukat a gyengébb nem bálványainak képzelhették.
A tisztelet mellett kedélyvilágukat benépesítették ártatlan ábrándokkal. S mert a férj bizonyos esetekben a nő életének ura volt, biztosak voltak, hogy ezen ábrándok csakis a képzelet játékai maradnak. A lovag-regények, a troubadourok románczai mint traditiók szálltak szájról szájra, országról országra, korról korra. Hero és Leander, Pyramis és Thisbe, Tristán és Isolde, Romeo és Julia tragikus esetei mellett örökségkép szálltak tovább a tündérregék és legendák A Don Juanok csak a kor vége felé tünnek fel, de akkor is csak oly szerencsével, hogy Don Juant (1319–1350) a szent-ferencziek zárdájukban megölik, s a népnek tudtúl adják, hogy a föld megnyílt s bűnös lelkét elnyelte. A világi társadalom kifejtette s ápolta a romanticismust, az egyházi társadalom tiszteletben tartotta a humanismust, s a kettőnek közreműködése egy szellemet teremtett, mely e századokat biztos kézzel vezette.
A fő vezérelv mindazáltal a lovagiasság. A hűbér-rendszer – mint neve is mutatja – a kötelesség- és hűség-érzeten alapult, s ezen kötelesség-érzet alól a társadalom magát egy perczig se látja feloldozva. A kapuk mindenkinek megnyíltak, kik magukat e tisztességre érdemeseknek hitték. Még az idegen is otthon van, sőt a vendég az úr. Oly vendégszeretet fejlett ki a korban, mely az akkori társadalmat a változatosság, a regényesség bizonyos színezetével szőtte át; felmelegítette a kedély világát s civilisatiónkba a lovagiasság mellett egy érzést hozott, mely a keresztényi szeretetnek egyik legszebb formulája.
S mit mondjunk a maholnap szintén csak történeti emlékké váló érzelemről – a kegyeletről, mit szintén e társadalom fogalmazott. A kegyelet a lovagiasság ikertestvére. A szülők, rokonok, ősök iránti kegyelet fiúról fiúra, ajakról ajakra szállt. A hajlott kor iránti tisztelet nem marad kifejezés nélkül. Az állás, méltóság tekintélye kérdés alá nem vonatott. A kegyelet kötelesség, a hűségérzet tartozás, a tisztességadás nem csak udvariasság. Volt e társadalomban bizonyos nemesség, bizonyos idealismus, kölcsönös tisztelet egymás iránt, rendíthetlen odaadás felfelé; s az nemcsak kifejezést nyert, de valódi érzésen alapult, a kegyelet érzésén, mely nemesítőleg hatott, s törvényt szabott ott, hol az írott törvények hallgatnak.
VI. A HŰBÉRI RENDSZER VÉGNAPJAI.
Szokássá vált a hűbéri kort a földbirtok uralma, a kiváltságok, a születési nemesség, az aristokratia, az ököljog fénykorának nevezni; melyben a keresztény vallás tanai s a természeti jog ellenére, a szabadság és egyenlőség nem csak hogy lábbal tapodtatott, sőt az egyesek, a hatalmasok a törvényen felül, a tömeg a törvényen kívül állt, melyben a kiváltságos rész kéjben úszott, míg a nagy tömeg a jóllét feltételeitől meg volt fosztva Ha van e felfogásnak jogosultsága, az nem a hűbéri rendszer első korszakát, hanem végnapjait illeti, midőn már a szabadsággal, az anyagi jólléttel való visszaélés, az erkölcsi sülyedést maga után vonta.
A hűbéri rendszer uralmának a renaissance s az abból kifolyó reformatió és liberalismus kezd véget vetni. De azért erkölcsi s politikai hanyatlását a XV. századnál előbbre kell kelteznünk. S míg a renaissance békés forradalma előkészíti a liberalismus útját, az absolutismus mint áthidaló eszme lép fel V. Károlylyal élén, s így a reformátió és absolutismus csaknem egy időben vet véget a középkornak, melyet a hűbérrendszer korának éppen úgy nevezhetünk.
A hűbér-rendszernek, mint minden emberi alkotásnak, különösen az utókor szemüvegén át tekintve, megvoltak árnyoldalai; de a foltokat, melyekre reá szokás mutatni, inkább csak végnapjaiban kapta.
Az állam szempontjából minden esetre hibát követett el, hogy a korona és nép között űrt támasztott, melyben a hűbéresek mintegy államokat alkottak az államban. Az államfő maga részére kobozta el azt a hűség-érzetet, melylyel mindenki a haza, az állam iránt tartozik. Az államfő idegen hatalom alá hajtotta koronás fejét, s dicsőségét találta abban, hogy a császárnak vagy pápának hűbérese, s így valóságos souverain nem volt.
A társadalommal szemben hibája, hogy míg a főnemesség és főpapság uralkodó osztálylyá, renddé fejlett, míg a születés, a birtok hatalma s a míveltség előnye nekik a fölényt teljesen biztosította: az alsó papságot, az alsó nemességet, polgárságot és népet még annyi szabadságban és jólétben sem részesítette, mennyiben ha nem is a polgár, de legalább az ember bennök megkövetelte volna. A társadalomba csak születés és méltóság nyitott útat; kinek nem volt leszármazási táblája, csak nép volt, de nem ember.
Az osztályok felállításánál, igaz, nem alkottak kasztokat, de abba, hogy a nemzetet foglalkozás szerint osztályozták, hogy az osztályozásba mindenki már születésénél fogva bizonyos foglalkozásra volt utalva, mindenkire nézve az egyéni hajlam, az egyéni képesség számbavétele nélkül az osztály kötelezettsége, munkaköre volt a kijelölt határ, s mindenki csakis saját osztálya jogait élvezhette, volt abban az egyénre és polgárra nézve valami megalázó. A polgár nem volt párbajképes. Mert az egyéniséget érvényre juttatni nem lehetett, a lángész remete lett vagy kolostorba menekült. Nem volt elég az erkölcsi, társadalmi és jogi határvonal. Az osztályokat még külsőségek által is megkülömböztette, míg ők magok, miként Rómában a senatorok és fiaik, úgy ők is mindig díszben, kardosan, sarkantyúsan, a színek pompájában, arany és drágakövekkel terhelten jelentek meg, a polgárság részére a fekete szín volt kijelölve. Míg a lovag czipőjének orra a rang fokozata szerint idomtalan hosszaságban emelkedett magasra, a népnek még czipője is hiányzott.
Az uralkodó osztály még maga ellen is vétett. Bele élte magát a születés, a vér kultusa előitéleteibe, elégnek tartotta a harczi dicsőséget; a polgári foglalkozást lealázónak nézte, a földmívelésen kívül más munkát a születéssel kiegyeztethetőnek nem talált. Vitéz tudott lenni, mert birtokszerzéshez vezetett; de szellemi erejének kifejtését elhanyagolta, az írni és olvasni tudás azon kor míveltségének nem volt kiegészítő része. A franczia közmondás szerint: sem nem felejtett, sem nem tanult.
Hozzájárult, hogy ezen megindított állapot, hiába haladtak felette a századok, nem hogy szelídűlt volna, de lefelé még nyomasztóbbá vált. A családok megalapítása mind többet követelt. Egyelőre az állást azon földterület nagysága határozta el, melyet valaki hűbér gyanánt nyert s mely felett parancsnokolt; később már a szolgák, a kisérő fegyveres nép, a fegyver és élelemszállítók száma is befolyásolta. Egyelőre a várjobbágyok kielégítették a hűbér igényeit, később a föld tovább engedéséből kifejlett a jobbágyság. A hűbéri viszony szabad és szabad ember közti szerződést képezett, hol egyik hűséget, a másik oltalmat igért: a jobbágyság a földesúr és a földönfutó nép közötti viszony, hol joga csak egyiknek van; s mert a földesúr területének egyszersmind polgári és katonai kormányzója, vagyon és élet ura: e hatalmát magára mint földesúrra is átszállította, s kifejlett egy tarthatatlan állapot, mely nem tartozott ugyan a rendszer keretébe, de a felelősség azért ma a rendszert terheli.
Ezen állapot első sorban kifejtette az osztályok egymásközti gyűlöletét. S mert az állam a rend fentartás kellékeitől meg volt fosztva, a kormányoknak mentő gondolatot kellett látni abban, hogy az egyik osztályt a másikkal tartsák féken, a hatalmasok hatalmaskodtak, egymás ellen egész harczot viseltek. Ma azon rendet, melyet különösen a későbbi kor létre hozott, nem tekinthetnők egyébnek anarchiánál.
Sőt maga a családi élet s társadalmi erények is hanyatlásnak indultak. A természetes gyermekek jogokat követeltek a családban, tért és állást a társadalomban. S ezen hanyatlás, mit a határtalan hatalom és elgazdagodás idézett elő, nemcsak a világi rendben, de még az egyházi rendnél is nagyban elharapódzott. II. Gyula, III. Pius, VIII. Incze, VI. Sándor gyermekei a XVI. században a Vatikánban nyiltan el voltak ismerve. Borgia Lucretia VI. Sándor pápa leánya. S mit lehetett várni akkor a világi hatalmasok erkölcsi fogalmaitól. Hogy hónapokig tartó lakodalmakat tartottak, az a végső napoknak még legkevesebb hibája.
S mindamellett e fényes kor, e minden hibája mellett is nagyszerű intézmény, történelmi szempontból elnézést követel a maga részére. Egy korban, hol a mai civilisatió eszközei teljesen hiányzottak, puskapor, könyvnyomtatás, gőz és villany s mindaz, mi a gondolatokat röpíti, a szívet nemesíti, az értelmet világosítja, hiányzott, – hol hiányzott a tömeg, mely lelkesül és lelkesít, hiányzott a közvélemény, mely irányt ad s ha kell, megzaboláz: egy ily korban azon alkotás, melyet a hűbéri rendszer véghez vitt, nemcsak nagy munka volt, de azt lehet mondani, hogy egy neme az egykori óriások munkája folytatásának. Mert nem volt sajtó és közvélemény, alkotásuk lassan fejlett, s ha az egyhangúság s tétlenség napjai az erkölcsökre hátrányosan hatottak, az nagyrészt a kor és körülmények hibája. Feldarabolták a társadalmat, a nemesség harczolt, a pap imádkozott és tanított, a polgár az iparra, a nép a földmívelésre volt utalva; mint testület, mindenik előkészítette saját terét az utókor számára, benne képződött ki a mai polgári és katonai élet. Ha ezen korszakot Európa, illetőleg az emberiség történetében átmeneti korszaknak tekintjük, mert missióját már bevégezte, mely többé vissza nem tér, a haladást többé megakasztani nem szándékolja: lehetetlen, hogy az utókor részéről egyoldalú elitéltetésben részesüljön. A hűbéri rendszer az ó-kor s a keleti civilisatióval szemben nagy haladás. Bölcsője, talaja civilisatiónknak. Az államról és állameszméről, az egyén személyes szabadsága értékéről és tartalmáról nem bírt ugyan kellő fogalommal; de az egyént, a családot és társadalmat oly magas kiképeztetéssel adta át az újabb kornak, hogy ezen elemekből ma már a modern államot könnyű kifejteni. Ezen kort szeretik éjjnek nevezni, melynek sötétében megengedik, számtalan csillag ragyogott; de ha éjj lett volna, hogyan fejlett volna ki benne mindazon szép eszme, mely korunkat lelkesíti. Tanodáinkban a görög, római kor iránt nem szünnek meg bámulatot terjeszteni; azonban kedvtelést találnak abban, hogy a közép, illetőleg a hűbéri kor iránt a megvetés és gyűlölet érzelmét költik fel. Pedig ha e kornak egyéb érdeme nincs, mint az, hogy megvetette alapját annak, hogy a kaukázusi faj fölénye emelkedjék uralomra a világ felett, már ez által nagy és világtörténelmi hivatást töltött be.
VII. A MAGYAR HŰBÉRI RENDSZER.
Volt-e Magyarországon hűbéri rendszer, gyakran halljuk e kérdést felvettetni. Egyik igenlőleg, a másik tagadólag fogja fel e kérdést.
Ha volt, s mennyiben volt, mily mértékben fogadták el a középkor feudalismusának eszméit; mily messze hatolt be állami és társadalmi életünkbe, hol voltak határai; mi a magyar feudalismus jellege: ezen kérdések felett éppen eltérők a vélemények.
Nézetem szerint ezen eltérő nézetekre az ad alkalmat, hogy a hűbéri rendszer történetében korszakok vannak, melyekben az eszme különböző árnyalatokban jelenik meg; a mellett, eltekintve az eszme alapvonalaitól, a vezér nemzetek különböző módosításokkal fogadták el. Az angol, franczia, német hűbéri rendszer között lényeges a különbség. A magyar hűbéri rendszer egyiknek se másolata, hanem bizonyos nemzeti jelleggel volt felruházva. Nálunk a legszűkebb korlátok között, legkisebb mértékben jelenik meg. S ez az, miért némelyek még történelmi szereplését is kérdésessé teszik.
Nem czélunk e nagy horderejű s egész külön értekezést igénylő tárgyat letárgyalni. Tudomásul vesszük, hogy közjogi és jogtörténeti íróink általánosnak mondható iránya, hogy tagadják, miszerint a hűbéri rendszer hazánk törvényeibe, közintézményeibe behatolt volna. Azonban ha a hűbéri rendszert nemcsak állami, hanem egyszersmind társadalmi intézménynek is vesszük, s különösen ha benyomulásának e két terét elkülönítve vesszük vizsgálat alá, bármennyire elitéljük is ez intézményt, lehetetlen be nem vallanunk, hogy ha állami életünkbe, hova szintén be kivánt hatolni, nem foglalhatott is oly tért, mint nyugaton: társadalmi életünk terén, mi körül az egyesek s nemzetek minden kérdése forog, az enyém s tied fogalma körül, s mi az államokat demokratikusokká vagy arisztokratikusokká declarálja, a birtoklás és örökösödés terén, uralomra jutott.
Teljesen igaz, hogy a hűbéri állam eszméje nálunk kifejlésre nem jutott. A hűbér-rendszeri állam azon alapfogalma ellen, hogy a föld a fejedelemé, hogy a föld hűbér, s annak legfelsőbb birtokosa a fejedelem, az egyes azt csak mint jutalmat, illetőleg hűbért birja: e fogalom ellen, s pedig elég alkalmunk volt reá, teljes sikerrel küzdöttünk. Hol a hűbéri rendszer legkevesebb tért birt foglalni, s hol a viszonyok legtöbbet hasonlítottak hazánk viszonyaihoz, mert mind a két nemzetnek charta volt a kezében, a hűbériség külalakja, mint rendszer, még Angliában is tért foglal az által, hogy I. Vilmos minden magán birtokot hűbérnek nyilvánított, s a király fő tulajdonjogát arra bevezette. Míg nálunk a hűbéri rendszer eszméje azon formulázásban ismertetett el, hogy a föld, a birtok nem a királyé, hanem a korona, mi azon időben ugyanannyit tett, az állam magasabb értelemben vett birtoka.
A család és társadalom határozottan felvette szellemét; hogy az állam is felvegye, az ellen nemzetünk geniusa egyre tiltakozott. Tiltakozott különösen a tekintetben, hogy az ország az európai hűbéri rendszer kötelékébe bevonassék, s hogy a felett a császárnak vagy pápának, a két főhatalomnak, kik a legfőbb hűbéri uraság jogczíme és birtoklása felett mondhatni századokon át vívtak, ez igényelt két fő hűbérúr valamelyikének fenhatósága előtt meghajolt volna. S e szerint közjogi íróinknak teljesen igazat kell adnunk, hogy a hűbéri rendszer két legmagasabb fogalma, az, hogy az ország mint hűbér, a császár vagy pápa birtoka, s az, hogy a föld a fejedelemé, bár többször s több felől megkisértetett jogszerű formuláztatása, a nemzet részéről elismertetést soha ki nem vívhatott magának.
Az Árpád-kori vérszerződés a szerzendő földet a törzsek tulajdonának declarálja. Az aranybulla codifikálja a megváltozott helyzetet, hogy a törzsekről a nemzetiségekre, családokra szállt. Az Árpádházkori hadjáratok nagy része nem egyéb, mint a keleti és nyugoti császárok hűbér-uraságra törekvésének visszaverése. Azonban az ősiség, mint a társadalmi és állami hűbéri rendszer alapgondolata, már az Árpádházi királyok alatt megindul, s az Anjouk alatt, kik magokat szerették a pápa hűbéreseinek tekinteni, 1351-ben határozott alakot öltött. A magán birtokra, kivéve a Székelyföldet, reá vezettetett a korona joga, a királyi jog, mint nevezték. Királyi adományozás lett a birtoklás további forrása, még az első foglalás jogczímén birt birtokokra is egész kedvteléssel kezdték a donátiókat reá vezettetni. A nemzetségi, illetőleg családi szervezet tehát bizonyos hűbéries színezetet kapott. A királyi jog elismerése maga után vonta, hogy a nemes hűtlenség esetén fejét és jószágát vesztette. A hűség kötelezettsége nálunk is proklamálva lett, csakhogy nálunk nincs vazallus, tehát nincs senior, az egyes és a király között nincs meg a hűbéri fokozat; minden nemes, mint akkor kifejezték, a korona tagja, e hűség tehát csak annyiban követeltetett a király személye részére, a mennyiben a koronát, illetőleg a hazát képviselte.
A család mellett a társadalom is megkapta hűbér-rendszerű színezetét, csakhogy a magyar társadalom a vagyon és ész embereit assimilálni mindig hajlandó volt. Az egyházi és világi nagyok rendje nálunk is kifejlett, s éppen azon jogokba lépett, melybe léptek a nyugotiak. Felettök a király állt és itélt. A mint a városok fejlettek, mint királyi városok, nemesi személyiséget nyertek, egyenesen a királynak voltak alárendelve. Nálunk tehát, ha a társadalom szerkezete fel is állította az osztályokat, az állam egységét nem bontotta fel annyira, mint nyugaton s különösen Olasz- és Németországon. Nálunk a magánjog uralma a közjog felett sohase juthatott akkora diadalra, mint künn.
Az osztályok, mint osztályok, igyekeztek érdekeiket védeni, ápolni: de azon particularismus, mely az akkori Európát úgy feldarabolta, hogy utoljára az absolutismus eszméjének feltünése, mint az állameszme megmentője üdvözöltethetett, nálunk a társadalom, bár az olygarchia nálunk is kifejlett, ily hazafiatlan üzelmekre magát még osztály-előitéletei által sem vezettette. Társadalmunk elfogadta a nyugati társadalmak szabályait, a vallásosság és lovagiasság követelményei hasonló mérték alá estek, a hűbérkori magyar egyénileg épen oly nemes, bátor és vitéz, a családi élet ép oly tiszta, a társadalom ép oly vallásos és lovagias; de mert az állam hűbéresítése keresztül nem vitetett, az állam-eszme iránt nálunk több fogékonyság maradt fenn, mint másutt; következése lett, hogy a király és haza egy fogalommá vált s egy érzésnek adtunk helyet, melyet mondhatni egy nemzet sem ismer oly tisztán, mint a magyar, a hazaszeretetnek. Viseltük a feudalismus nyűgeit bizonyos mértékben mi is; de ha e kor iránt háládatlanok nem kivánunk lenni, meg kell adnunk, hogy a nemzet szabadságszeretete, vitéz hősiessége, páratlan hazafisága, a hűbéri rendszer iskoláján keresztül menve, magasabb kifejlést nyert.
A hűbéri maradványok nem merülhetnek fel emlékünkben a nélkül, hogy ne gondoljunk azon szomorú viszonyokra, melyekben azon kor, s különösen a hűbéri kor hanyatlásának korszaka a népet sodorta. A vár-rendszer és a helyébe lépett banderiális rendszer s a hűbéri kor végnapjai előidézték a jobbágyságot: nálunk a jobbágyság akkor kapta a legsanyarúbb csapást, midőn Angliában a papság már alig adott áldást a haldoklónak, ha jobbágyait fel nem mentette. A mohácsi vész megakadályozott abban, hogy az olygarchia e hibáját jóvá tegye. A hűbéri kor ez emléke sötét nyomokat hagyott történelmünkben s csak annyiban kérhetünk elnézést a hűbéri rendszer számára, a mennyiben, mint előbb is megjegyeztük, a hűbéri rendszer a maga eredeti tisztaságában szabad és szabad emberek közti önkéntes szövetkezés volt; s miután a jobbágyság földesuri s jobbágyi viszonyon alapult, a jobbágy nem szabad embernek tekintetett. E viszonyt tekinthetjük a hűbéri rendszer következményének, de kiegészítő részének tekinteni nem lehet.
KŐVÁRI LÁSZLÓ.
AZZIWELGHI BENEDEK CZIacute;MERE 1437.
(Színes melléklettel.)
Zsigmond királyunk Prágában tartózkodása alatt 1437-ben Szent Márk evangelista napja után legközelebb következő szombaton kelt oklevelében Azziwelghi Benedek deákot apjával és két fivérével Miklóssal és Jánossal, hű szolgálataiért, valamint legközelebbi rokonait és örököseit czímeres nemes-levéllel ajándékozta meg.
Ez oklevél a m. n. Múzeum levéltárában őriztetik.
AZZYWELGHI BENEDEK CZIacute;MERE. 1437.
Eredeti szövege a következő:
Relatio Emerici de Marczaly Magistri Curiae.
Sigismundus Dei gratia Romanorum imperator semper augustus, ac Hungariae, Bohemiae, Dalmatiae, Croatiae etc. rex, tibi fideli nostro nobili Benedicto literato filio Johannis de Azzywelgh salutem gratiamque nostram et omne bonum. A claro lumine troni caesareae seu regiae maiestatis, velud a sole radii, nobilitates legitimo iure procedunt, et omnium nobilitatum insignia ab imperatoria seu regia sic dependent serenitate, ut non sit dare alicuius generositatis insigne, quod a gremio non proveniat caesareae seu regiae claritatis. Sane attentis et consideratis tuis fidelitatibus et fidelium servitiorum gratuitis meritis, quibus tu sub locorum et temporum varietate iuxta tuae possibilitatis exigentiam cum summae fidelitatis constantia et sollicitudine indefessa maiestati nostrae studuisti eoque ferventius et diligentius in antea studebis complacere, quo te et tuos singularibus honorum graciis a nostra maiestate conspexeris fore insignitos, tibi et per te annominato Johanni patri tuo ac Nicolao et Johanni fratribus tuis [carnalibus necnon St]ephano filio condam Andreae fratri videlicet tuo patrueli, tuisque et ipsorum haeredibus et posteritatibus universis haec [arma seu] nobilitatis insignia, quae in principio seu capite praesentium litterarum nostrarum suis appropriatis coloribus [arte] pictoria ficturata sunt et depicta, ac distinctius expressata, animo deliberato et ex certa nostrae maiestatis [scientia de]dimus donavimus et contulimus. Imo ex habundantiori plenitudine nostrae specialis gratiae concedimus [et prasentibus elargimur, ut]tu, tuique necnon ipsorum haeredes et posteritates universae praedicta arma seu nobilitatis insig[nia more alior]um [armis] utentium amodo in antea ubique in proeliis, hastiludiis, duellis, torneamentis ac aliis omn[ibus exerci]tiis nobilibus scilicet et militaribus, necnon tu ac praenominati Johannes pater tuus ac Nicolaus et Johannes [ca]rnales, necnon Stephanus patruelis, fratres tui, memoratique tui et ipsorum haeredes et posteritates [unive]rsae iam fata arma seu nobilitatis insignia in sigillis anulis velis papilionibus et generaliter in quaru[m libet re]rum et expeditionum generibus sub merae et sincerae nobilitatis titulo, quali vos ab universis et singulis cuiuscunque conditionis, praeeminentiae, status, gradus vel dignitatis existant, harum notitiam aevo habituris insignitos dici nominari et teneri volumus, ac etiam reputari gestare, ac omnibus et singulis gratiis honoribus et libertatibus, quibus caeteri proceres nobilesque et clientes regni nostri armis utentes consuetudine vel de iure freti sunt et gavisi, frui et gaudere possitis et valeatis, de talique singulis et specialis gratiae antidoto merito exultetis, ac tanto ampliori studio ad honorem caesarex seu regiae maiestatis vestra in antea solidetur intentio, quanto vos largiori favore caesareo seu regio paeventos conspicitis et munere gratiarum.
In cuius rei memoriam perpetuam praesentes litteras nostras sigillo nostro imperiali, quo ut Romanorum imperator utimur inpedenti communitas, vobis duximus concedendas. Datum Pragae, sabbato proximo post festum beati Marci ewangelistae, anno domini millesimo qnadringentesimo tricesimo septimo, regnorum nostrorum anno Hungariae etc. quinquagesimo primo, Romanorum vicesimo septimo, Bohemiae decim0 septimo, imperii vero quarto.
(Eredetije megrongált hártyán, függő pecséttel a M. Nemz. Múzeum levéltárában).
Diplomatikai tekintetben amaz ármálisok osztályába tartozik, a melyekben a czímernek leirás nélkül, csupán festett ábrája foglaltatik.
A czímer ábrája az oklevél felső jobb szögletében fehér, zölddel szegélyzett táblára van festve, melynek magassága 19.4 ctm., szélessége pedig 14 ctm.
A doborpaizs alján levő stilizált kék fellegekből egy kiemelkedő veres nyelvű, orrán és fülein ezüst karikákkal fékezett természetes színű medve látható.
A sisak tetején göngyölődő kék fellegből az említett vadállat mint oromdísz emelkedik ki. Az egyszerű szabású foszlányok jobbról balról fesztelen könnyedséggel lebegik körül a paizs és sisak oldalait, a nélkül, hogy a heraldikai későbbi szabályok szerint a paizs zománczát követnék.
A paizs magassága 6.7 ctm., szélessége 5.6 ctm.; összes magassága tehát 15.9 ctm.
Általában az Azziwelghi-féle czímer heraldikai formáinak, különösen pedig alkatrészleteinek egymás irányában való aránya és jellege tekintetében a XV. századbeli ármálisok legszabályosabban festett czímer-ábrái közé számítandó.
A nélkül, hogy valaki a XVII. századi emblematicus heraldikai iskolához tartoznék, az előttünk fekvő czímerábrának vadászatra vonatkozó jelentőségét első pillanatra felismerheti, s abban Azziwelghi Benedeket mint a vadászat szenvedélyes kedvelőjét fogja feltalálni.
Egyébiránt az Azziwelghi czímer ábrájának diplomatikai-heraldikai elhelyezését illetőleg figyelmeztetjük tisztelt olvasóinkat, hogy ez ábra a Turul-banekkoráig megjelent, az oklevelek felső jobb szögletébe helyezett czímerábráktól abban külömbözik, hogy nem az okirat szövege felé balra, de ellenkezőleg az oklevél szövegétől kifelé jobbra fordítva áll.
E czímerelhelyezési s felállítási móddal egyszer-másszor a külföldön is találkozhatni. Iacute;gy jelesűl Shakespeare világhírű költő apjának az angol főherold, garter által kiállított, ármálisán a czímer szintén az Azziwelghi czímer módjára van ábrázolva.
Az Azziwelghi ármálisnak azonban megannyi heraldikai jellegű előnyei mellett is czímerjogi szempontból – melyre fájdalom hazánkban még mindekkoráig oly kevés figyelem fordíttatott – lényeges hátránya van.
Ugyanis első sorban az ármális függő pecsétje nem magyar királyi, hanem a római császári birodalom pecséte, melyről maga Zsigmond császár az okirat végső vagyis befejező részében mondja «quo ut Romanorum imperator utimur».A pecsét körirata az első körben: † Sigismundus dei gratia Romanorum imperator semper, a másik vagyis belső körben folytatólag: Augustus ac Hungarie, Bohemie, Dalmatie, Croatie etc. Rex. A pecsét képalakja a kétfejű sas paizs nélkül.*
Egy másik hátránya az említett oklevélnek az, hogy a kanczellár mellőzésével s nevének vagy bármely más országos főméltóság nevének is felemlítése nélkül adatott ki.
E két hiányánál fogva az Azziwelghi czímeres-levél, mint joghatálytalan, a törvényes magyar királyi adománylevelek közé nem sorolható.
B. NYÁRY ALBERT.
MÓRÉ JÁNOS CZIacute;MERES NEMESLEVELEI.
(Egy czímerrajzzal.)
Hazánk történetében több Mórénak a nevével találkozunk, a kik más-más Móré-családnak voltak tagjai.
Egyik Móré-család, a csulai és dadai, előkelő szerepet játszott a XV. és XVI. században. Egyik Móré 1492-ben, mint szörényi bán fényes győzelmet vett a Szörény várát ostromlott törökökön, a győzelem után állítólag két törökfejekkel megrakott szekeret indított Budára diadala jeléűl. Halála után a szörényi bánságban még 1492-ben öcscse György követte, a ki 1505-ben a Rákosi országgyűlésen, mint belgrádi bán szerepel. Testvére, Péter 1494-ben követségben járt a portán. Ennek fia Fülöp egri prépost, majd 1524-től pécsi püspök Mohácsnál esett el 1526-ban, – a hol György fia László is jelen volt, – a ki később mint török fogoly Konstantinápolyban végezte életét. A család a XVI. század közepén Jánosban (valószínűleg ennek a Lászlónak a fiában) kihalt.L. Nagy Iván Magyarország családait.*
Nagy Iván említést tesz még egy körösbányai, majd egy jobbágyi Móré családról a XVI. századból, a melyeket a csulai Mórék egyik ágának hisz. Hontmegyében is létezett egy Móré-család, a roskováni, a XVI. és XVII. században. Gömörmegyében 1636-ban hirdették ki Móré Simon és János czímeres nemes levelét, melyet 1633-ban nyernek II. Ferdinánd királytól. Van egy Móré-család (a mocsolyai) közép Szolnok-megyében is.
Az említett Móré-családokon kivűl van végűl egy Hunyad vármegyei Móré-család, a paklisai, a mely állítólag az előkelő csulai Móré és csulai Kende-családdal egy törzsnek lett volna ivadéka. Nagy Iván ennek nemzedék rendét csak három íziglen e század elejéig viszi fel.
A Hunyad vármegyei Móré-családnak nemesi eredetéhez kivánok én is hozzászólani.
Az Erdélyi Muzeum könyvtárában látható egy feltűnően díszes czímeres levél, a mely a Hunyad vármegyei Móré-család egyik tagja révén kerűlt oda. A czímeres nemes levelet Báthory István lengyel király és erdélyi fejedelem adja Móré Jánosnak (1584.), «ama hűséges szolgálataiért, melyeket különböző helyeken és időben buzgón teljesített, főkép pedig ama vitézi tetteiért, melyeket az elmúlt esztendők hadi vállalataiban, épúgy a mezei csatákban, mint az ellenséges várak és városok ostromában, életét elszánva annyi veszély között tanúsított, és jövőben is tanúsítani igért.»
Móré János tehát, semmi kétség benne, Báthory István lengyel királynak volt katonája, egyike amaz erdélyieknek, a kik több ezeren állandóan zászlaja alatt szolgáltak s külön magyar sereget alkottak, magyar vezérek, magyar vezényszó alatt – elkülönítve a lengyel seregektől.
Ezekből kerűlt ki Báthory István híres tüzérsége és gyalogsága, melyek a muszka várak és városok ostrománál annyira kitűntették s ellenállhatatlannak bizonyították magokat.
Báthory az elmúlt évek hadi vállalataira hívatkozik – és pedig 1584-ben. Kétségtelen tehát, hogy Móré János Báthorynak a moszkoviták ellen vezetett hadjárataiban (1579–81) részt vett; sőt valószinű, hogy a poroszok (főkép Danczka városa) ellen trónralépése után mindjárt 1577-ben vezetett seregében is ott szolgált. Vagy magával Báthoryval ment tehát ki mindjárt királylyá választása után Lengyelországba, a kisérő seregben; vagy lehet, hogy később a moszkoviták ellen toborzott csapatokkal. Ha a czímeres levél ama kifejezésének, hogy a mezei harczokban is kitűnt, nyomatékot akarnánk tulajdonítani, s a várak és városok ostroma kiemelését a muszka hadjáratokra akarnók vonatkoztatni, (a mint hogy az tényleg várak és városok ostromából állott, nyilt csatát a muszkák nem fogadván el, valamikép a porosz Danczka ellen való hadakozás is ostromlás volt): úgy azt kellene következtetnünk, hogy Móré János már a Békés Gáspár ellen vívott nagy mezei csatában Kerellő-Szent-Pál mellett is vitézkedett. Egy bizonyos, hogy a czímeres levelet hadi érdemeiért kapta, s hogy a livoniai harcztéren fent a Keleti tenger partvidékén ott harczolt a moszkoviták ellen.
Maga a nemes levél is fent Litvániában a király kedvencz tartózkodási helyén a grodnói várban kelt 1584 febr. 20-án, (két évvel a béke megkötése után), a hol Móré János az ő udvari testőrségében szolgálhatott.
A czímer, a melyet kap s a mely a nemeslevél homlokán ékesen kifestve látható s a szövegben (bár hiányosan) körűl írva olvasható, a következő: a paizs harántékosan két részre van osztva; az alsó rész vérrel befecskendett zöld mezején fegyveres vitéz áll, jobbjában kivont egyenes kardot, baljában vérző nyakú levágott emberi főt tart hajánál fogva. (A paizs felső felében demascirozott piros mezőben kék hadi zászló látható). A paizs felett természetes szinű sisakon drága kövekkel kirakott korona ékeskedik. (A korona felett ugyanolyan vitéz törzse emelkedik ki, jobbjában kivont karddal, baljában a vérző fővel). A foszladék balról arany-kék, jobbról piros-kék.
A zárjelbe foglalt szavak a szövegben nem foglaltatnak, de igenis a czímerképben, a mely ugyanakkor festetett, semmikép sem később – és így azt kell döntőnek, irányadónak vennünk. Különben is gyakori eset, hogy a czímer leírás a szövegben nem egyezik egészen a képpel. Hogy a szöveg tökéletlen, látszik abból is, hogy a paizs alsó felét leírja, de felső feléről már nem tesz említést, szintúgy nem említi a paizs felett kiemelkedő alakot. A leírás eredeti szövege ímé ez: «Scutum videlicet singulare coelestini coloris, in cuius ima parte campus viridis, sangvini conspersus; super campum miles armatus, dextra nudum ensem incurvum, sinistra caput humanum (cruore madens crinibusque apprehensum) tenens conspicitur; supra scutum galea naturali colore visitur; galeae corona unionibus gemmisque ornata incumbit: quemadmodum haec omnia in capite seu principic praesentium litterarum nostrarum depicta, et arte seu manu pictoris suis ad id accomodatis coloribus, clarius expressa, ac figurata conspiciuntur.»
A zárjelbe tett szavak el vannak mosódva s egy másik czímeres levélből egészitvék ki, a melyről alább lesz szó.
A Báthory czímeres levele megfelel arra a kérdésre is, vajjon nemes család volt-e a Móré Jánosé azelőtt is, avagy nem. És pedig tagadólag. Azt mondja, hogy «paraszt és nem nemes helyzetéből és állapotából, a melyben, mint nemnemes szülöktől származó eddig élt, királyi kegyelmébűl kiveszi és Erdély és Magyarország igazi nemesei sorába és rendébe iktatja, hogy mindazon jogokkal és szabadalmakkal éljen mind ő, mind utódai, mint a többi erdélyi és magyarországi nemesek». (Eundem igitur Joannem More a rusticitatis et ignobilitatis statu et conditione, in qua hactenus extitit, tanquam a ignobilibus parentibus natum, ex speciali gratia munificentiaque nostra regia eximendum, ac in coetum et numerum verorum Transylvaniae et Ungariae nobilium cooptandum, assumendum, ascribendum, annumerandum et aggregandum esse duximus).
Az itt leírt czímeres levél érdekességét még fokozza egy körűlmény, a melyre Béldi István úr Maros-Vásárhelyről hívta fel figyelmünket, miután e czímeres levelet társulatunk okt. ülésén bemutattuk s ő erről tudomást vett. Béldi úrnak ugyanis birtokában van másolata egy czímeres levélnek, melyet ugyancsak Móré János kapott, de nem Báthorytól, hanem Rudolf császár és királytól, 1595-ben. E czímereslevelet ugyanennek a hunyadmegyei Móré-családnak egyik tagjától kapta lemásolás végett; s a másolatot szíves volt nekünk átengedni.
E második czímereslevél, a mely Prágában 1595 febr. 1-én kelt és szintén Móré Jánosnak van adva, nem más, mint a Báthory Istvántól kapott nemesi czímer ismételt adományozása, illetőleg megújítása. De egy szóval sincs említve, hogy azt eredetileg Báthorytól nyerte légyen. Mindössze annyit mond, hogy a czímert már előbb is használta. Az oklevél szavai szerint «Nemes Móré Jánosnak hűséges szolgálatait megtekintvén, melyeket eleinte magyar szent koronánk, majd saját felségünk iránt különböző helyeken és időben tanusított, őt, a kiről különben is az mondatik, hogy nemes szülőktől származott (?) és mindig (?) nemesi szabadságnak örvendett – újra magyarországi nemeseink sorába iktatjuk, adván neki czímerűl (ugyanazt, a melyet Báthory 11 év előtt), a mely lefestve a czímereslevél homlokán látható, hogy azt valamint ezelőtt úgyhasználja ezután is, maradékaival együtt.» (Sicuti antea ita et in posterum .. eadem arma .. utuntur).
A czímer körűlírása sokkal részletesebb és szabatosabb a Rudolf czímeres levelében, mint a Báthoryéban; ez még a sisakkorona drágakövei s ékszerei színét is meghatározza. De a czímer egészen ugyanaz, mint a 11 év előtt kapott, mindössze, hogy amabban egyszerűen levágott emberfej, itt törökfej (caput Turcicum) említtetik.
A lényeges eltérés a két czímereslevél között az, hogy míg a Báthoryé minden kétséget kizárólag nem-nemes szülőktől származónak mondja Móré Jánost, a kit «paraszt állapotból» tesz nemessé; addig a Rudolfé nemes Móré Jánosnak, már a szüleit is nemeseknek tartja habár hozzá teszi, «a mint mondják» – («aqui etiam antea nobilibus perentibus ortus et libertate nobilitari semper gavisus esse dicitur.»)
Hogy egyeztethető össze a kettő? Talán két különböző Móré Jánossal volna dolgunk? Más akkor sem lehetne, mint a fennebb emlegetettnek fia, mert csak ő róla mondhatták el jogosan, hogy szülei is nemesek voltak s azzal a czímerrel éltek. De valószínű-é, hogy annak a Móré Jánosnak, a ki 11 év előtt, 1584-ben még Litvániában katonáskodik (tehát nős alig lehetett) olyan nagy fia legyen 1595-ben, a ki már hadi érdemeket szerzett légyen először Magyarország, majd a királyi felség szolgálatában. Én nem hiszem s azt hiszem, más is valószínűtlennek fogja tartani.
A Rudolf czímereslevelében emlegetett Móré János tehát nem lehet más, mint a kit Báthory István megnemesített, s a ki Báthory halála után (1586) visszakerűlvén hazájába, később a törökök ellen harczolt. Talán épen a Báthory Zsigmond seregével ment ki Magyarországba s részt vett a híres mezőkeresztesi ütközetben a törökök ellen 1594 őszén. S erre következett a czímeradományozás 1595 telén.
De még tovább megyek a következtetésben. 1595 telén díszes erdélyi követség járt Prágában és Gráczban, hogy Báthory Zsigmondnak Mária Krisztierna főherczegnőt eljegyezzék. A követség, melynek élén Bocskai István állott, febr. 1-ét, a midőn Móré János nemesi levele kel, épen Prágában töltötte. Nem kell semmi látnoki tehetség hozzá, eltalálnunk, hogy a Rudolf czímereslevelét az erdélyi követség vitte haza vásárfiáúl Móré Jánosnak. Sőt ki tudja, nem volt-é maga Móré János is a követség bizonyára elég nagyszámú kiséretében? Vajjon a királyi felség szolgálatában szerzett érdemek alatt a czímereslevél szövege – nem épen a követségben való résztvevést értette-é?
Legyen bármikép; tény az, hogy a Báthorytól 1584-ben kapott czímer adományozást Rudolf, 1595-ben megújítja. Talán nem ismerte el a lengyel király (bár egyszersmind erdélyi fejedelem) jogát, hogy Magyarországra is érvényes nemességet adományozhat; mert tényleg Báthory oklevele hangsulyozza, hogy Mórét Erdély és Magyarország nemesei sorába veszi fel. – Talán ezért érezte szükségét Móré, hogy a magyar király által is megújíttassa; vagy egyszerűen, a mint az általában szokás volt, nagyobb erősség kedvéért. – Az, hogy Móré János ebben nemes szülők gyermekének «mondatik»: a dolog lényegén nem változtat. Nem lehetetlen, hogy ebben a családi traditio jut kifejezésre, mely szerint ezek a Mórék az előkelő csulai Mórékkal egy családból származóknak tartották magokat.
A két czímereslevél tenora, czímerleírása megegyezik. Nem lett volna érdektelen magát a czímerrajzot is összehasonlítanunk, hátha ebben is föltalálnók az előbbi czímer mintáját. De az utóbbi czímereslevél birtokosa Erdélyből Heves vármegyébe kiszakadván, az eredetihez eddigelé nem juthattunk hozzá, csak másolatát használhattuk.
E két czímeres levélhez csatlakozik még egy harmadik a Móré-család más tagja részére. Báthory Zsigmond ugyancsak 1584-ben, sept. 24-én Gyulafejérvárról keltezve megnemesíti Móré Andrást (de Kis-Budak), Brassó város szolgáját, kivévén őt addigi köznépi és nemnemesi állapotából. Czímeradományozásról itt nincs szó. A két Báthory által két Móré részére egy évben adott nemesi levelek között bizonyára kellett valami összefüggésnek lennie. Talán testvére vagy közel rokona volt Jánosnak András s amannak a megnemesítése befolyással volt emezére. Ez utóbbi nemes-levél a brassai városi levéltárban van, másolatát Mohr Károly úrnak köszönöm Fogarasról, a ki családi szájhagyomány alapján az emlegetett Móréktól származtatja magát, habár a név «régi idők óta Brassóban lakott őseinél az ott erős germanisatio befolyása alatt a mult században előbb Mor, utóbb Mohr-ra változott».
Vissza kell térnünk a Báthory István oklevelére, hogy még némely tanúságát levonjuk. Látszik e czímereslevélből is, hogy Báthory az erdélyi ügyekre külön kanczelláriát tartott Lengyelországban, a melynek élén Berzeviczy Márton állott, mint kanczellár, – a király egykori tanulótársa a páduai egyetemen s mindvégig jó barátja, a kit lovaggá, starogardi kapitánynyá és báróvá tett. Azért mondja az oklevél záradéka, hogy «Datum per manus magnifici fidelis nobis sincere dilecti, Martini de Berzevice, equitis, et per Transilvaniam cancellarii nostri, liberi baronis a Dondang, ac capitanei Starogardiensis.» A király aláírásán kívül (Stephanus rex); ott látjuk az erdélyi ügyek kanczellárjáét is (Mart. de Berzevice cancell. mppa).
Pecséttani szempontból is találunk megjegyzésre méltót. A szépen megőrzött, hatalmas viaszdarabba nyomott, selyemzsinóron függő piros pecsét a király titkos pecsétjét tűnteti elő, a melylyel erdélyi ügyekben élni szokott. (A mint mondja: «praesentes litteras nostras, secreti sigilli nostri, quo in rebus Transilvanicis utimur pendentis munimine roboratas» stb.) A pecsét figurái középen a Báthory czímer sárkányfogait ábrázolják, s körülötte a paizs négyes tagozatában a lengyel koronás fehérsast s a litván lovast, mindeniket kétszer-kétszer, keresztben. Körírata:
STEPHANVS . D . G . REX . POLO . MAG . DVX . LITVA . PR . TRANS .
A czímereslevél főékessége, a szép czímertől eltekintve, abban áll, hogy az oklevél mindkét oldalszegélye díszesen ki van festve. Az első sorban aranynyal kifestett majusculákban ragyog a: NOS STEPHANVS. Két oldalt piros kék virágok és zöld levelek lombozatában hadi jelvények és fegyverek képe látható: két keresztbe tett hosszúnyelű piros lobogó a Báthory sárkányfogas czímerrel; az X-et képező nyelek felső közében lombos tollú katona sisak látszik, az alsóban pánczélinges mellvért, oldalán magyaros kard, alatta két pisztoly keresztbetéve, ez alatt paizs, török kard, fokos és csákány egyik csoportban s mellvért, ív, tegez nyilveszőkkel és két buzogány a másikban. A másik oldalon dob és két dobvessző s egy tárogatót fuvó satyr alak. S mindezeket liliomos tulipános virággirlandok folyják körűl, melyek a székely kapuk festészetét juttatják eszünkbe. Vajjon az erdélyi kanczellária művésze ott a lengyel földön, nem a székely kapuk festészetén buzdúlt-e fel először, hogy ecsetet vegyen kezébe? Szeretjük hinni, hogy a lengyel király, erdélyi kanczelláriájából, bár lengyel földön, de erdélyi számára kiállított nemesi czímeres levél festője magyar ember volt.
Az ismertetett nemesi czímereslevél egyike a legszebbeknek, melyek ebből a korból fenmaradtak, s méltán büszke lehet rá az erdélyi muzeum s annak nagyérdemű könyvtárigazgatója, a kinek az oklevél szíves kikölcsönzéséért hálás köszönettel tartozom.
Dr. SZÁDECZKY LAJOS.
A RÉGI MAGYAROK SZEMÉLYNEVEI.
(Mutatvány a szerző ily czímű nagyobb művéből.)
A személynevek keletkezésének ideje oly régi, mint maguk a nyelvek, melyekben azok keletkeztek. Mert természetes, hogy azon távol eső őskorban, midőn az emberi elme első ébredezésében és kifejlődésének menetében a körülfekvő és feltünedező tárgyakat, élő lényeket azon benyomások szerint, melyeket reá gyakoroltak, megfelelő hangok által igyekezett megjelölni s egymástól megkülönböztetni, ezen munkálkodásában az emberi személyeknél nem tett kivételt, de ezeket is külső megjelenésükhöz képest jellemző elnevezésekkel illette.
A legelső és legrégibb személynevek tehát viselőiknek külső vagy belső tulajdonságaira, kisebb vagy nagyobb testalkatára, testi erejére, bátorságára, vadászatok és háborúk alkalmával tanusított okosságára, ravaszságára avagy vakmerőségére, jó vagy rossz lelkületére vonatkoztak, melyekhez járultak később a foglalkozásra, viselt hivatalokra, lakhelyre, származásra stb. emlékeztető személynevek, melyek utóbb első viselőiknek elhalta után leszármazásnál, avagy hasonló belső és külső tulajdonságoknál, vagy pedig az elhunytak emléke iránti kegyeletnél fogva másokra is átruháztattak s ekként meghonosulva évszázadokon és évezredeken át közhasználatnak örvendettek.
Iacute;gy volt ez a legrégibb népeknél, melyekről a történelem tudomást vett, így a görögöknél, rómaiaknál, így nálunk magyaroknál; s ha a legrégibb okleveleinkben előforduló ősmagyar személynevek – melyeknek száma több ezerre rúg – olykor értelmet vagy jelentőséget nélkülözni látszanak, ennek oka nem abban rejlik, hogy azok értelemmel avagy jelentőséggel nem bírtak, hanem inkább abban, hogy ezen ősmagyar személyneveket olvasni és helyesen kiejteni nem tudjuk – igyekeznünk kell tehát legelőször is azokat helyesirási szokásai szerint azon kornak, melyben irattak, helyesen elolvasni és kiejtésüket meghatározni s akkor a legtöbb esetben elő fog tünni azoknak értelme és jelentősége s módunkban lesz ezen neveket képződésüknek menetében visszafelé követni egész azon gyökig, melyből kezdetben kihangzás és különbféle ragok fölvétele által képződtek.
Iacute;gy szemléljük példáúl az Aba, Apa és Atya személyneveknek legrégibb és kezdetleges alakjait az Ab, Ap és Aty személynevekben, melyekből képződtek kihangzás által az Aba, Apa és Atya – azontúl pedig többféle ragok hozzájárultával az Abai, Abod, Abos, Abosk – Apai, Apás, Apdi, Apocs, Apod, Apodi, Apos, Apsa – Atyás, Atyk, Atyók, Atyun, Atyus stb. személynevek s ekként a közös gyökből eredő személynevek mintegy külön-külön csoportozatokat képeznek, mint példáúl:
Csom, Csoma, Csomád, Csomó, Csomói, Csomós, Csomosz, Csomzó,
Kese, Keséd, Kesédi, Kesei, Kesőd,
Mács, Mácsa, Mácsi, Mácsk, Mácsod, Mácsodi,
Mag, Maga, Magcs, Magd, Magdi, Magi, Magló, Maglód, Magocs, Magod, Magodi, Magos, Magsa,
Nagy, Nagyod, Nagyos,
Ős, Őse, Ősi, Ősöd,
Som, Sombod, Somha, Somod, Somogy, Somos, Somzó,
Szem, Szema, Szemcs, Szemcsa, Szemcse, Szemd, Szemdi, Szeme, Szemed, Szemke, Szemer, Szemes, Szemő,
Tap, Tapa, Tapacs, Tapos, Tapsa,
Tenk, Tenka, Tenke, Tenkes, Tenki, Tenkő, Tenkös,
Top, Topa, Topor, Topos, Topoz, Topsa,
Ug, Ugocs, Ugocsa, Ugod,
Uz, Uza, Uzd, Uzdi,
Vad, Vada, Vadad, Vadas stb.
Látni való, hogy az ősmagyar személynevek összegyűjtése nem csupán történelmi tekintetben kivánatos, de nyelvészeti szempontból is fontos, mert azok képezik a legrégibb magyar nyelvkincseket.
A magyar királyság első századaiban élt nemzedékek még nem álltak oly távol a honfoglalás dicsőségteljes korától, hogy az abban szerepelt vezérekről, hősökről s a pogány korszak egyéb vitézeiről s ezeknek hőstetteiről élénken és kegyelettel meg ne emlékeztek volna; s ezen kegyeletüknek és tiszteletüknek jelét adták az által, hogy amazoknak neveit, személynevek gyanánt, majdnem általánosan viselék.
Ezen ősmagyar nevek közül különösen gyakran fordulnak elő az oklevelekben a következők: Agmánd, Álmos, Apor, Árpád, Beled, Bogát, Botond, Bulcsu, Csanád, Doboka, Előd, Ete, Gyula, Kalán, Kond, Koppány, Kosid, Lél, Maglód, Ond, Ögyek, Őse, Szabolcs, Szalók, Szoárd, Tas, Urkond, Urkún, Zirind, Zoltán stb. – s a honfoglaló őseinkhez csatlakozott kún vezérek és vitézek nevei közűl emezek: Alap, Bors, Ed, Edömeny, Ketel, Pata, Tarczal, Vajta stb. – s bár a jelzett korban a keresztény vallás már majdnem egészen el volt terjedve e hazában, mindamellett ennek tanai nem valának képesek a pogány őskor mythikus hőseinek, valamint az ősvallás hitregei szellemeinek, tündéreinek stb. emlékét s a nemzeti hagyományokat azon kor fiainak emlékezetéből egészen kiszorítani.
Ezért találunk ama személynevek közt olyakat is, melyek a krónikákKépes, budai, nagyobb pozsonyi stb. krónikák.* által Álmos vezér őseiként elősorolt elődök és hősökIpolyi, Magyar Mythologia, 151. l.* emlékét tarták fenn s milyenek valának: Ámpod, Apos, Atmár, Belér, Berend, Besztör, Bor, Bökény, Dama, Etei, Farkas, Keléd, Kölcse, Mike, Miske, Tana stb. – és melyek a pogány ősvallás szellemeire, tündéreire stb. emlékeztettek, mint példáúl Banya, Büvész, Csoma, Csök, Fene, Guta, Ördöng, Táltos, Turul stb. – sőt olyakat is, melyek a húnok hagyomány szerinti fejedelmeinek, hőseinek és nemzetségeinek emlékét eleveníték fel, milyenek közűl felemlítendők: Aladár, Atila és Etele, Béla, Buda, Csaba, Csele, Érd, Kádár, Kadicsa, Keve, Szemein vagyis Szemeny, Torda, Rova, Vida, stb. – s mely utóbbiak egyszersmind tanúbizonyságot szolgáltattak arra, hogy a hún rokonság hite nem csupán a hazai krónikákban nyert kifejezést, hanem azon korban nemzetünk öntudatában is erősen gyökerezett.
És viselék ezen ősmagyar neveket, melyekhez annyi dicső történelmi emlék és nemzeti hagyomány fűződött, nem csupán az akkor még részben az ősi pogány valláshoz ragaszkodott pórok és szolgák, hanem a keresztséget fölvett nemesek, országnagyok, sőt olykor egyház-nagyok, érsekek, püspökök, kanonokok s egyéb egyházi személyek is, mint példáúl:
1285. évben Álmos, nyitrai kanonokHazai okmt. VII, 195.* 1287-ben Apor, vajda,Árpádk. új okmt. XII, 451.* 1295-ben Apor, országbiró,Árpádk. új okmt. X, 197.* 1233-ban Beled, főpohárnok,Árpádk. új okmt. I, 309.* 1291-ben Botond comes, Péter bán atyja,Hazai okmt. VII, 223.* 1230-ban Bulcsu, csanádi püspök,Hazai okmt. VI, 25 stb.* 1330-ban Csanád; esztergomi érsek,Kubinyi cs. It.* 1095 körül Gyula, nádor,Kubinyi, Tört. eml. I, 1.* 1225. évben másik Gyula, nádor,Árpádk. új okmt. I, 211.* 1183-ban Kalán, pécsi püspök,Hazai okmt. I, 2.* 1093-ban Koppány, kir. káplán,*Árpádk. új okmt. VI, 70.* 1288-ban Szoárd mester, a keresztesek esztergomi konventjének tagja,Árpádk. új okmt. IX, 492.* 1297-ben Úrkond mester, esztergomi prépost,Árpádk. új okmt. XII, 614.* 1280-ban Úrkún bán, a Tomaj nemzetségből,Hazai okmt. VI, 265.* 1171-ben Ámpod, nádor,Árpádk. új okmt. I, 66.* 1256-ban Ámpod, vasvári kanonok,Hazai okmt. VII, 6.* 1210-ben Apos, győri kanonok,Árpádk. új okmt. I, 105.* 1286-ban Bors, győri kanonok,Hazai okmt. I, 77.* 1292-ben Dama, Mártonos bán fia,Hazai okmt. VI, 379.* 1181-ben Farkas, nádor,Árpádk. új okmt. I, 76.* 1240-ben , pécsi prépost,Hazai okmt. IV, 24.* 1262-ben Farkas, fehérvári püspök és kir. alkorlátnok,Árpádk. új okmt. VIII, 23.* – 1262-ben Aladár, a királyné fő-tárnokmestere,U. o. 33.* 1242 körül Atila, a keresztesek esztergomi konventjének tagja,Monum. eccl. Strigon. II, 218.* 1299-ben Csaba comes, esztergomi kanonok,Hazai okmt. VI, 440.* 1146-ban Kádár, országbiróÁrpádk. új okmt. I, 58.* stb.
A pórok, szolgák neveiből közvetve annak is tudomására jutunk, hogy a nemzet legalsó rétegei részben még folyton idegenkedének a kereszténység fölvételétől, erre utalnak a föntebb elősorolt pogány hitregei jelentőségűeken kívül, a: Bizatlan, Hitlen, Megszeg, Nemhisz, Pogány, Pogándi, Tagadó stb. pórnevek, bár túlfelől a keresztség fölvételéről s a keresztény hithez való ragaszkodásról látszanak tanúskodni a nagyszámú keresztneveken kívül a: Biza, Bizott, Gyónó, Hisze, Hite, Hivőd, Jezus, Malaszt, Máriás, Szente, Szentes stb. pórnevek – s érdekes, de egyszersmind szánalomra gerjesztő képét nyerjük az akkori rabszolgák, szabadosok s egyéb alattvalók nyomorult állapotának, mely szerint azok nem mint a haza polgárai, hanem áruczikkek gyanánt tekintettek, adásvevés, csere, ajándék, osztály utján jutottak el ide oda, fejeik szerint számláltattak, gazdáiknak nem csupán személyeik szerint, hanem egész családjaikkal, gyermekeikkel s összes maradékaikkal együtt képezték örök-tulajdonát, nevekre jóformán nem is érdemesíttettek, hanem az oklevelekben Ajándék, Árud, Csere, Feles, Jegyes, Némely, Nevetlen, Senki, Vásár, Vásárd – avagy: Buta, Csámpa, Csunya, Hazug, Hitvánd, Hülye, Maradék, Munka, Nemhív, Nemvaló, Részeg, Részeges, Szennyes, Szolga, Tolvaj – vagy pedig: Első, Hármas, Négy, Negyed, Négyes, Hatos, Negyven stb. jelölésekkel jegyeztettek fel. Nem csoda tehát, ha ezen szánandó lények közt: Árva, Bús, Kedvetlen, Kínos, Szegény, Szomorú nevűek is találkoztak s némi philosophiai felfogásra mutatnak olyféle pórnevek, mint: Mavagy, Nemvagy, Elmegy, Tolt stb., minők több izben fordulnak elő az oklevelekben.
A többi ősmagyar személynevek tarka vegyületét képezék a legkülönbfélébb jelentőségűeknek.
Valának azok közt testalkatra és testi tulajdonságokra vonatkozók, mint: Aczél, Agg, Bal, Bodor, Csep, Csepke, Csinos, Csomó, Erős, Fényes, Fantor, Fitos, Fodor, Füles, Gúbás, Helyes, Hóka, Kese, Kacs, Kisded, Kopasz, Markos, Mocskos, Nagy, Nagyod, Nagyos, Puha, Siket, Sima, Szőrös, Tompa, Tonka, Vas stb.
Arcz- és hajszint jelzők, mint: Barnás, Fakó, Fehér, Fehérsa, Fekete, Feketédi, Szög, Szőke stb.
Lelki tulajdonságot kitüntetők, mint: Álnok, Anyás, Atyás, Bátor, Bölcs, Bősz, Csalka, Csaló, Daliás, Darabos, Édes, Ellenes, Gonosz, Hamar, Haragos, Hatalmas, Hős, Kalandos, Kellemes, Keserő, Ravasz, Szerény, Vad, Vitéz stb.
Foglalkozásra és hivatalos állásra emlékeztetők, mint: Ács, Arató, Bakó, Bán, Bandúr, Barát, Bitó, Borzó, Csapó, Csempész, Csípő, Dajka, Dalos, Danos, Diák, Dobos, Futár, Kalóz, Kárász, Korlát, Metsző, Pintér, Segítő, Serkentő, Sipos, Sütő, Szabó, Szücs, Vivó stb.
Lakó- vagy szülőhelyre vonatkozók, mint Bácsi, Babócsi, Bécsi, Csanádi, Idegen, Szegedi, Váczi, Vendég stb.
Nemzetiségre utalók, mint: Besenyő, Bolgár, Cseh, Czigány, Horvát, Kún, Lengyel, Német, Orosz, Palócz, Rácz, Szász, Székely, Szerecsen, Tatár, Tót, Török, Zsidó stb.
Polgári állást jelzők, mint: Báró, Herczeg, Paraszt, Pór stb.
Állatok neveiből kölcsönzöttek, mint: Bárány, Baglyod, Béka, Bika, Bogár, Borz, Csibe, Csiga, Csikó, Csíz, Csóka, Csuka, Farkas, Fóka, Galamb, Juh, Kakas, Kánya, Kopó, Liba, Lúd, Macska, Madár, Medve, Mókus, Ökör, Patkány, Pók, Póka, Róka, Seregély, Sertés, Sólyom, Vizsla, Zerge stb.
A növényvilágból kölcsönzöttek, mint: Bab, Búza, Csalán, Erdő, Haraszt, Köles, Kölesd stb. Csinos női nevek valának: Drága, Édlelmes, Gyöngy, Gyönyörű, Ibolya, Liliom, Páva, Rózsa, Szép, Szépke, Szerető stb.
Végre sajátságos s némi elmésséget kitüntető személynevek valának: Az, Kétszem, Olyan stb. A polgári és hivatalos állást jelzők azonban nem mindig feleltek meg a valóságnak s inkább gúnynevek gyanánt ragadhattak az illetőkre, mert példáúl a föntemlített Paraszt nevet a Csák nemzetség egyik előkelő nemes tagja viselte, a Bán és Herczeg nevűeknek nagyobb része pedig egyszerű szolga és jobbágy ember volt és soha sem birta sem a báni méltóságot, sem a herczegi rangot.
A föntebbiekben röviden és általánosságban ismertetett ősmagyar személynevek mellett találunk a régi oklevelekben feles számmal idegen eredetűeket is.
Történelmünkből ismeretes, hogy Árpád- és Anjouházi királyaink idejében számos idegen csődült hazánkba, részint telepítések által, mely úton városaink egy részének német polgársága került ki, részint pedig beözönlő előkelő nemes urak, lovagok képében, kik királyaink által nagy kiterjedésű birtokokkal megajándékoztatván, hazánkban letelepedének s maradékaik megmagyarosodva, többnyire jó magyar családok alapítói lőnek. Ezekből eléggé meg volna magyarázva a magyar régiségben előforduló idegen személynevek gyakori jelenléte. De tévedne, a ki úgy vélekednék, hogy a régi oklevelekben itt-ott megnevezett idegen nevű egyének mind idegen nemzetiségűek valának, – mert az oklevelek tanúsága szerint találkoztak az ősmagyar és előkelő nemzetségek tagjai közt is elegen, kik kortársaik közűl az új és szokatlan által kiválni ohajtva, idegen eredetű s külföldön divatos személyneveket használtak, mint példáúl 1258. évben az Apor nemzetségnek Reginald nevű tagja említtetik, – 1227. évben pedig a tőzsgyökeres Záh nemzetség tagjai közt a Barakony, Berend, Torda, Tordas, Vata . ősmagyar nevűek mellett találunk: Constantin, Felician, Herrand, Irasmeus, Leonardus, Vid, stb. nevűeket is.
Hozzájárult az idegen személynevek szaporításához a latin nyelvnek, mint hivatalosnak, általános használatával karöltve járó ismerete a görögök és rómaiak klasszikus irodalmának és történelmének, – ezért találunk azon korban nem csupán az országnagyok, nemesek, sőt egyházi férfiak – de még olykor a tanulatlan és egyszerű pórok közt is: Achilles, Aesop, Apollo, Cato, Caesar, Constantinus, Cornelius, Hector, Hercules, Mercur, Minos, Paris, Roma, Romanus, Valerianus, Vulcan – továbbá a latinság keresztény korában támadt: Amandus, Angelus, Cognoscens, Deus, Favus, Felix, Firmanus, Gallus, Pantaleon, Piger, Papula, Primus, Puer, Quad, Sanctus, Seraphinus, Servus Dei, Silvester, Smaragdus, Rubinus, Unaius, Vir Dei s hasonló személyneveket.
Ezek, valamint a keresztség fölvételével mindinkább elterjedt idegen keresztnevek kezdetben csak nehezen és sokféleképen elferdítve, megváltoztatva honosultak meg hazánkban.
Azok előtt, kiknek alkalmuk volt régi oklevelek tanulmányozásával foglalkozni, nem ismeretlen dolog, hogy különösen az Árpád- és Anjoukori oklevelekben gyakran fordulnak elő különös alakú és hangzású személynevek, melyeknek eredete és jelentősége első tekintetre alig ismerhető fel s melyeknek eredeti alakját csak több oklevél figyelmes összehasonlítása után vagyunk képesek kinyomozni.
Az ilyféle idegen hangzású és értelmetlennek látszó személynevek többnyire ferdítés és torzítás által képződtek, minőkben azokat a mindennapi használatban nem csupán a tanulatlan közönség, hanem olykor maguk az oklevelek szerkesztői és írói is részesítették s ezen torzításoknak és ferdítéseknek kipuhatolása s az eredeti alakra való visszavezetése nem legcsekélyebbikét képezi azon nehézségeknek, melyekkel a régi személynevek magyarázójának megküzdenie kell.
Részesültek pedig ily ferdítésekben nem annyira az ősmagyar és pogány eredetű személynevek – bár ezeket sem tudták mindenkor az oklevelek szerkesztői, kik között idegen nemzetiségűek is találkoztak, helyesen leírni – hanem, mint érintők, inkább az idegen nyelvekből kölcsönzöttek, melyeknek olykor a legfurcsább változataira bukkanunk s nem lehet csodálkoznunk, ha azon korban, mikor még az ősmagyar személynevek mindennaposak valának, az ezekhez szokott magyar fül nehezen tudott az idegen nevekhez alkalmazkodni s az élénkebben nyilvánuló nemzeti érzület azoknak mindenképen magyaros alakot és hangzást adni törekedett, bár nem mindig a legjobb sikerrel. Igy lett az 1198. év előtt élt Erhard szőlőbirtokos nevéből Őrhard (Eurhardus),Árpádk. új okmt. VI, 194.* az 1258. év előtt élt Eberhard nagyszombati polgáréból: Emberhalt,Monum, eccl. Strigon. I, 453* 1299-ben, Kilian veszprémi szolgabíróéból: Gelyan,Hazai okmt. VI, 447.* Konrad nádori pristalduséból: Korlad,Árpádk. új okmt. VII, 306.* 1278-ban Kristoffel pozsonyvidéki birtokoséból: Kiristfel,Árpádk. új okmt. IV, 174.* 1276-ban Sieghard és Pilgrin soproni polgárokéból: Sigart és Pringrin,Hazai okmt. III, 25.* a XIII. század elején élt Smaragdus pozsonyi főispánéból: Sumuracus,Váradi reg. 228.* a hasonló nevű és 1248. körül élt fehérvári prépost és királyi alkorlátnokéból: SimaragdusÁrpádk. új okmt. VII, 261.* Rudger póréból: Luduger,Váradi reg. 331.* 1230-ban Hyacint presbyteréből: Akcinktus (Accinctus)Árpádk. új okmt. VI, 489.* stb.
De találunk még jobban eltorzított neveket is, melyeket már csak oklevelek segedelmével vagyunk képesek eredeti alakjaikra visszavezetni.
Ilyen volt többek közt az Alivant, Olivant név, mely a XIII. és XIV. századbeli oklevelekben többször fordul elő, mint férfi és női személynév, valamint falu neveként is, s mely nem egyéb, mint az Elefant név ferdítése, mint ez a következő adatokból kitűnik:
1264. évben említtetik: Olivant, a nyitravármegyei Olivant (ma Elefant) nevű falu birtokosa,Hazai okmt. VI, 126 és VII, 320.* 1278. évben: Elefant, győrödi nemes,Hazai okmt. VI, 235.* 1305-ben: Mátyás comes, András fia, de Elefant,Anjouk. okmt. I, 94, 204, stb.* 1323-ban ugyanő: de Olavanth,Anjouk. okmt. II, 76.* 1331-ben ugyanő: nobilis de Elyfanth,Anjouk. okmt. II, 553.*1308-ban Alivant asszony, Ond-i János neje,Anjouk. okmt. I, 164.* 1319-ben Dezső mester: de Elewanth, sebesvári várnagy,Anjouk. okmt. I, 521.* 1337-ben Elevant, Pál atyja, de Pogh,Hazai okmt. III, 131.* stb. – Tehát Elefantból lett Elevant, Elifant, úgy Alivant és Olivant.
Hasonlón elváltoztatott személynév vala Ehellős (Ehelleus), mely a görög eredetű Achilles (Achilleüsz)-ből képződött ferdítések által, mint ezt szintén okleveles adatokból tudjuk meg.
Az Achilles nevet ily alakban viselték a többek közt: 1238-ban Achilles egri kanonok,Gr. Zichy cs. okmt. I, 3.* 1243-ban Achilles esztergomi prépost,Árpádk. új okmt. VII, 139.* 1247-ben Achilles mester fehérvári prépost és kir. alkorlátnok,Hazai okmt. V, 22.* – a váradi regestrumban pedig említtetnek: Achilles, Aladar nemesnek atyja (103), Achilles comes, Etha atyja (334) stb.
Achilleus néven említtetnek a következők 1240-ben Achilleus, a Herman nemzetségből,Hazai okmt. IV, 26.* 1256-ban Achilleus comes, a bazíni grófok őse,Árpádk. új okmt. II, 269.* 1269-ben Achilleus, Chud fia,Gr. Zichy cs. okmt. I, 19.* stb.
Achilleus-ból támadt ferdítés által: Echilleus. Igy neveztetett: a XIII. század elején: Echilleus várnagy.Váradi regestr. 110, 111.*
Echilleus-ból lett: Echelleus. Igy neveztetett Echelleus jobbágy, ki 1234–1270. évek közt élt.Árpádk. új okmt. II, 8.*
Echelleus-ből lett végre Ehelleus és további csonkítás által Ehelleu. Igy neveztettek: Ehelleus, Ehelleo, Hehelleus, ajkai nemes, 1239–1263. évek közt,Hazai okmt. III, 4, 12, 52.* Ehelleus comes, ajkai nemes, 1292, 1304. években,Hazai okmt. I, 89, – Anjouk. okmt. I, 73.* Ehelleus mester, de Turuzkov, 1294-ben,Hazai okmt. VI, 413.* stb.
Az elferdítettek közé tartozott továbbá a Rafain, Rofoin személynév is, mely a magyar régiségben gyakran fordult elő, mint példáúl: Rofoin vajda, 1217, 1218. évekbenHazai okmt. IV, 11, – Árpádk. új okmt. VI. 391.* 1299-ben Rofein bán, Miklós fia,Anjouk. okmt. II, 30, – gr. Zichy cs. okmt. I, 55, 63.* 1284-ben Rofoin, a Káta nemzetségből,Gr. Zichy cs. okmt. I, 55, – Anjouk, okmt. I, 297.* 1320-ban Rafain, Sunk unokája,Anjouk. okmt. I, 566.* 1325-ben Rofein, Bedek fia, de Pereznec,Anjouk. okmt. II, 186.* 1342-ben Rofoin de Lybad, kir. ember,Anjouk. okmt. IV, 285.* stb. Ezen név a Rafael névből eredt, mint ez a Hazai okmánytár V. kötetének 8-ik lapján 1217. évből közölt oklevélből kitűnik, melyben a föntebbi Rofoin vajdának a neve világosan Raphaelnek iratott ki.
Hasonlóképen ferdítések gyanánt kell tekintenünk a Szerefel, Szerefil – és a Szébrét, Széfréd, Szeivréd, Szeveréd személyneveket is, melyek közül az elsők Seraphin-ból, az utóbbiak pedig Siegfried-ből képződtek.
A Szerefel, Szerefil nevet többen viselték, nevezetesen: 1252-ben Szerefil országbíró,Hazai okmt. VI, 63.* 1279-ben Szerefel, Saul mester soproni esperes testvére, a Győr nemzetségből,U. o. 251.* 1310, 1315. években Szerefil, Bogomér fia, de RuzkaHazai okmt. VII, 360, 372.* stb. Hogy a Szerefel, Szerefil nevek nem valának egyebek a Szerafin név ferdítéseinél, arra nézve felvilágosít bennünket egy 1316. évi oklevél, melyben a föntebbi ruszkai Szerefil világosan Seraphin de Ruzka-nak van megnevezve.Anjouk. okmt. I, 410.* Magyar Siegfriedek valának pedig a következők:
1244-ben Szeivrét (Seywret), a Chem nemzetségből, ki Vas vármegye határainak védelmében a németek ellen elesett,Árpádk. új okmt. VII, 161–162.* 1282-ben Szeveréd (Seuered, Sebered, Seuerid) comes,Hazai okmt. VI, 288, 317, 318, 419.* 1299-ben Széfrét (Sefreth), Erdő főúr atyja,U. o. 447* 1324-ben Szébrét (Sebreth), János atyja,Gr. Zichy cs. okmt. I, 252.* 1342-ben Szébrét (Sebreth) de Zenthmiclos,Anjouk. okmt. IV, 230.* stb.
Érdekes példát nyujt a ferdítések által való elváltozásra az Ivahon, Ivahun személynév is, mely Joachim-ból eredt, és pedig úgy, hogy először lett belőle Joachun, aztán Jovachin, Jovachun, Ivachin, Ivachun, végre Ivahun, mint ezt a következő okleveles adatok kitűntetik 1198. évben Joahun, Pörvéte fia, szolga,Árpádk. új okmt. VI, 193.* 1199-ben Iwachin máskép Jovachin lovag,Hazai okmt. V, I.* 1205–1235 évek közt Ivachin csibini comes,Árpádk. új okmt. VII, 310.* 1237-ben Ivachun, szabados,Hazai okmt. I, 47.* 1232-ben Joahun, barsi várjobbágy,Árpádk. új okmt. VI, 515.* 1243-ban Ivachon de Ekly,Árpádk. új okmt. VII, 145.* 1246-ban Ivahan de Kyustoti, kinek Lőrincz nevű fia a tatárjáráskor elesett,Árpádk. új okmt. VII, 208.* 1269-ben Ivachin bán,Gr. Zichy cs. okmt. I, 21, – Anjouk. okmt. III. 319.* 1252-ben Jovachun comes,Hazai okmt. VI, 64.* 1274-ben Ivachin fő-tárnokmester és pilisifőispán,Hazai okmt. VII, 151,– Gr. Zichy cs. okmt. I, 35.* 1315-ben Jovahun nobilis de Opon,Anjouk, okmt. I, 384.* 1334-ben Iwahim de Gyozygh,Anjouk. okmt. III, 86.* 1338-ban Ivahon, Dorog unokája,U. o. 503.* 1343-ban Ivahun de LaztolchAnjouk. okmt. IV, 302.* stb.
Ezen alig felismerhető s nem a legjobban hangzó ferdítések mellett akadunk egészen jó hangzású magyaros átalakításokra is. Ilyenek valának 1338. évben Kruspin helyett: Köröspény (Keuruspen), István sági nemes atyja,Hazai okmt. III, 134.* 1378-ban Tristianus helyett: Terestyén (Terestien) de Saag, Mihály kir. ember atyja,Hazai okmt. II, 135.* mely utóbbi Terestyénfalva vas-vármegyei helység nevében máig is felmaradt.
Jó hangzású átalakítások gyanánt fogadhatjuk el a közönségesebb keresztneveknek ma is használatban lévő megmagyarosított alakjait is, melyek majdnem nyolcz százados használat által szentesítést nyertek, mert az oklevelekben a XII. századtól kezdve, az ősmagyar személynevek mellett már sűrűn találkozunk Ágoston, Albert, Ambrus, Andorka, Andornok, Antal, Arnold, Benedek, Bertalan, Demeter, Dezső, Egyed, Elek, Endre, Ernő, Ferencz, Jakab, János, Kálmán, Károly, Kázmér, Kelemen, Lajos, Lőrincz, Márton, Mihály, Miklós, Péter, Sándor, Tivadar, Vid, Vilmos, Zsiga stb. keresztnevekkel s ezeknek sokféle ma is dívó változataival.
De a nemzeties magyarosító szellem ezeknél még meg nem állt, hanem Bartal-ból csinált Bartalos-t, Demőből: Demős-t, Elekből: Elekes-t,Gálból: Gálos-t, Gerőből: Gerős-t, Jakabból: Jakabos-t, Jóbból: Jóbos-t, Kelemenből: Kelemenes-t, Mártonból: Mártonos-t,Pálból: Páldos-t, Péterből: Péteres-t,Vidből: Vidos-t stb. – bár a nevek végére ragasztott us végződés néha egészen ellenkező irányból eredett, t. i. az oklevelek írói olykor a magyar személyneveket latinos alakba öltöztetni igyekeztek, azokat a hol tudták, latinra fordítva, mint pl. 1219. évben a lébényi apátságnak Árva nevű szerzetesét: «Orphanus»-nak nevezve,Árpádk. új okmt. VI, 403.* – vagy a hol nyelvészeti ismeretük ennyire nem terjedett, azokhoz: us, eus vagy ius ragot ragasztva. Iacute;gy lett az 1233. évben élt pannonhalmi szerzetesnek Farkas-nak nevéből: Farcaszics,U. o. 533.*1295-ben a Chugud-Luchei Endre nevéből: Endreus,Árpádk. új okmt. V, 132.* és az Antal nevűekből egy sereg Antaleus és Antalius, mint ezt a következő példák bizonyítják:
1279-ben említtetik Antaleus, Vitalis fia, somogyi várjobbágy,Hazai okmt. III, 27.* 1297-ben Antaleus, Gergely comesnek atyja,Gr. Zichy cs. okmt. I, 87.* 1323-ban Antaleus de Zeleus,Gr. Zichy cs. okmt. I, 234.* 1339-ben Antalius, István magyar-szelestei nemesnek atyja,Hazai okmt. II, 73.* 1347-ben Antaleus, Imre ungvármegyei nemesnek atyja,Gr. Zichy cs. okmt. II, 278.
* stb. – s ezen latinos végződéseknek megfelelőleg vitték véghez az oklevelek szövegében a hajtogatást is, pl. a föntebbi Endreus-ból lett tárgyesetben: Endreum,Árpádk. új okmt. V, 144.* s a nevezett somogyi várjobbágynak, Antaleus-nak nevét az oklevél irója így hajtogatta: «una cum Antaleo filio Vitalis»,Hazai okmt. III, 27.* stb.
Ezeknek ellenében akadunk oly oklevelekre is, melyeknek irói tősgyökeres magyar emberek lehettek, mert a személyneveket, az oklevelek latin szövegének daczára, magyarosan hajtogatták, mint pl. 1236. évben Jenő-rőlnevezett bizonyos birtok határa így adatik elő: «et Zeguenozo pertinet Ieneunec»,Kubinyi, Tört. eml. I, 14.* és különösen a váradi regestrumban találhatni számos ilyen példát.
A sokféle megmagyarosított idegen személynév közt helyet foglalt a szláv eredetű személynevek megmagyarosított alakjainak egész sora is, melyek úgy képződtek, mint László a Ladislaus névből. Ilyenek valának: Boloszló (Boleslaus), Boroszló, Preieszló (Berislaus), Bogyoszló, Bogyiszló (Bogislaus), Csaszló, Dobroszló, Domoszló, Dorgoszló, Inoszló, Iroszló, Namoszló, Raszló, Saszló, Szoboszló, Szeviszló (Sobieslaus), Stoiszló (Stanislaus), Vinszló, Viszló (Venceslaus), Voiszló, Zaszló stb. – melyek a többi, úgy ősmagyar, mint idegen eredetű személynevekkel együtt, teljesen összegyűjtve az illető okleveles adatok kiséretében «A régi magyarok személynevei»-ről szóló nagyobb munkámban fellelhetők.
A XIV. század előtti korban, mikor még vezetéknevek viselése nem volt szokásban, egyes személyeknek másoktól való megkülönböztetése akként történt, hogy az oklevelekben az illetőnek személynevén kívül, atyjának neve is fel lett említve, mint pl. «Dionisius filius Dionisii» – vagy «Stephanus filius Dionisii» stb. – természetesen az oklevelek nyelvéhez képest, latinúl, – de hogy a közéletben magyar megnevezés is divatozott, arra nézve birunk több példával.
Dénes nádornak 1236. évben kelt itéletlevelébenHazai okmt. VI, 33. 1. «dicti Modoros Dedfia vinitoris de Samtov».* Madaras nevű szőlőmívelő ekként neveztetik meg: «Madaras Dedfia» – vagyis: Madaras, Dédnek a fia. Ezen példa annyiból is érdekes, mert látjuk belőle, hogy őseinknél már hat század előtt gyakorlatban volt az atya és fiú közötti vérségi kötelék akként való kifejezése, mint az a «Turul» I. kötetének 90. lapján (az oklevelek kivonatainak készítésénél) ajánltatik, mely szerint t. i. a föntebbi példa mellett maradva, «Dédfi Madaras», vagy pedig: «Madaras, Dédnek a fia» helyett czélszerűbb: «Dédfia Madaras»-t írnunk. Hasonlóképen találjuk az esztergomi káptalannak 1333. évi egyik bizonyságlevelében,Kubinyi cs. levélt.* Mochwd fiának, Mihálynak birtokát ekként megnevezve: «Mochwdfiamihalfeulde» (Mochwdfia-Mihály-földe) és I. Károly király által ugyanazon évben kibocsátott oklevélbenKubinyi cs. levélt.* Ibur fiának, Istvánnak és Herborth fiának, Andrásnak birtokaikat ilyképen elősorolva «Iburfyaystefanhaza» (Iburfia-Istefan-háza) és «Herborthfiaandrashaza» (Herborthfia-Andrásháza).
Azonban az atya nevének fölemlítése nem mutatkozott elegendőnek a megkülönböztetésre, mert a sok hasonnevű egyén közt néha megtörtént, hogy pl. Dénesfia Dénes vagy Dénesfia István, több is találkozott ugyanazon időben, a mint valóban a XIII. század első felében Dénesfia Dénes főtárnokmester, utóbb nádor – s vele egyidejüleg egy másik Dénesfia Dénes főlovászmester, utóbb szlavoniai herczeg léteztek. Szükségessé váltak tehát, felcserélések elkerülése végett, további megkülönböztetések. Ilyenek valának a helyek nevei, melyekben az illetők bírtak avagy laktak, vagy melyekből eredtek – a nélkül azonban, hogy ezek még vezetéknévűl szolgáltak volna, – ilyenek valának továbbá, az oklevelekben «dictus» (mondott) szó kiséretében előforduló melléknevek, melyeket viselőik valamely külső vagy belső tulajdonságaiknál, avagy egyéb mellékes körülménynél fogva nyerték, melyek tehát ép úgy keletkeztek, mint eredetileg a személynevek s emezekkel annyiból vannak összefüggésben, hogy gyakran a keresztneveket kiszorítva, valóságos személynevekké változtak át, mint ezt a többek közt Becsei Imrének, a kegyetlen barsi főispánnak – ki a szerencsétlen Záh Klára nővérét Léván lenyakaztatta – fiainál, a később Nagy Lajos király uralkodása alatt nagy tisztségekre emelkedett Tőtös és Vesszős mestereknél látjuk, kik közűl az elsőnek István, az utóbbinak pedig György volt a keresztneveGr. Zichy cs. okmt. I, 282.* s a «Tőtös» és «Vesszős» elnevezéseket eleinte csak melléknevek gyanánt viselték, utóbb azonban az oklevelekben, a keresztnevek elhagyásával, csak egyszerűn Tőtös és Vesszős mestereknek neveztettek.
Ily mellékneveknek már nemzetünk legrégibb történelmében is akadunk nyomaira.
A honfoglalás idejében Töhötöm vezér által Erdély kikémlelésével megbízott s Névtelenünk által apá-nak és álnok-nak nevezett Apafarkas Agmánd vitéznek nevében az Apafarkas nem egyéb ily melléknévnél, mely azon Agmánd apának említett álnokságára vonatkozott,Béla kir. névt. jegyz. XXV. fej.* a mint valóban az «aggfarkas» szó nyelvünkben még a XVI. században is álnok elmét jelentett.A magyar nyelv szótára, I, 46.*
Hasonlóképen mellékneveket viselének: «Szár» (Zaar) László, Szent István király unokatestvéreKézai és Túróczi krónikáikban – a többi krónikákban: Ladislaus Calvus.* és «Kopasz» Zirind,A krónikákban latinúl «Calvus»-nak nevezve.* a lázadó Koppány atyja, továbbá a XI. században élt s történelmünkben Bátor Apos néven ismert vitéz, Márton fia, ki «Bátor» elnevezését azon hősiességeért nyerte, melylyel egy cseh óriást párbajban leterítettKépes krónika, 54.* s magát több ízben a király az ország nagyjai előtt kitűntette,U. o. 58.* úgy szintén Kálmán király – kit kortársai, mivel könyvekkel bírt, «Könyves» elnevezéssel illettek.U. o. 67.*
Mindazonáltal a magyar királyság első századaiban őseink csak igen gyéren s csak különös körülmények következtében használtak mellékneveket, mivel akkor még a személynevek sokféle volta miatt ily különböztetésekre szükség nem volt. A mellékneveknek sűrűbb használata tulajdonképen csak a XIII. század vége felé s a XIV-iknek elején kezdődött, mikor az ősmagyar személynevek mindinkább feledékenységbe merültek s a keresztnevek egyformasága, mint föntebb előadatott, a melléknevek által való további megkülönböztetést szükségessé tette.
Nem szándékom a XIII. és XIV. századokbeli okleveleinkben előforduló valamennyi «dictus»-okat itt előszámlálni, annyival kevésbbé, mivel azok említett nagyobb munkám függelékében teljesen összeállítva szemlélhetők. Legyen elég ezúttal közülök mutatványúl a következőket fölemlítenem.
1270. évben említtetik: Buhta «dictus Ujszavú», ki V. István királytól Gömör vármegyében Kovácsi nevű földet nyerte adományúl.Gr. Zichy cs. okmt. II, 330.*
Ugyanazon időtájban élt Pál «dictus Nagylábú», a Csák nemzetségből.Anjouk. okmt. IV, 583.*
1299-ben említtetik Péter mester «dictus Fogas», székely főispán.Árpádk. új okmt. V, 202.*
1326-ban András comes «dictus Csunya», pozsonyvármegyei szolgabíró.Anjouk. okmt. II, 264 stb.*
1329-ben Máté kir. ember «dictus Farkasverő», ki bátor vadász lehetett.Anjouk. okmt. II, 440.*
1330-ban Bory Miklós «dictus Hielmes», hontvármegyei nemes.Bory cs. levélt.*
Az alsóbbrendű pórok és jobbágyok sorából pedig: 1300. évben Péter jobbágy «dictus Hű»,Hazai okmt. VII, 286.* és 1348-ban István jobbágy «dictus Igazmondó»,Gr. Zichy cs. okmt. II, 321.* kikben becsületes, jóravaló földmíveseink elődeit szemléljük.
A többi melléknevekből álljanak még itt, különböző jelentőségük szerint osztályozva, a következők:
Testalkatra és testi tulajdonságokra vonatkozók: Agg, Baglyas, Bal, Bodor, Bors, Csomó, Csont, Csontos, Csorba, Csöp, Csucskás, Éjjeltudó, Fejes, Fainta, Fintor, Fitos, Fodor, Fogas, Forgács, Fületlen, Göndör, Gyenge, Hosszú, Kerek, Kopasz, Koponyás, Korcs, Kövér, Macskaszemü, Magos, Nagy, Puha, Régi, Siket, Szép, Vas stb.
Arcz- és hajszint jelzők: Arany, Fakó, Fejér, Fekete, Szőke, Veres, Veresderes stb.
Lelki tulajdonságot kitűntetők: Bölcs, Bús, Csala, Csintalan, Czudar, Darabos, Derekas, Dicső, Eszes, Forgó, Garázda, Hamar, Haragos, Igaz, Kába, Kérő, Keserő, Látó, Lator, Lopó, Mérges, Mokány, Szemes stb.
Nemzetiségre emlékeztetők: Besenyő, Cseh, Horvát, Kún, Lengyel, Magyar, Morva, Német, Oláh, Olasz, Orosz, Szász, Székely, Tatár, Tót, Zsidó.
Foglalkozásra avagy viselt hivatalra utalók Ács, Apród, Bajnok, Bakó, Biró, Borhordó, Csapó, Csősz, Csuklyás, Diák, Fazekas, Felkötő, Gyertyaszövő, Kamarás, Kántor, Kapás, Kárász, Kaszás, Kerekes, Kerékhajtó, Korlát, Lovag, Lovász, Lövő, Molnár, Nyakazó, Nyerges, Nyilas, Öklelő, Ökörhajtó, Őr, Őzverő, Pap, Pásztor, Poháros, Pohárnok, Püspök, Remete, Révész, Sáfár, Sipos, Szitaszövő, Szolga, Tárnok, Turzó, Udvarnok, Vámos, Varró, Zsoldos stb.
Külső körülményekre vonatkozók: Gyalog, Gyürűs, Földes, Földura, Gombos, Keresztes, Özvegy, Pénzes, Peres, Sós, Szalonnás, Tegzes, Tornyos, Vendég, Vő stb.
Állatnevekből kölcsönzöttek: Bárány, Bogár, Borz, Csikó, Csirke, Csóka, Csuka, Farkas, Gerle, Juh, Kakas, Kánya, Kecske, Kerecset, Lúd, Malacz, Nyúl, Oroszlán, Ökör, Őz, Sárkány, Sólyom, Szarka, Szunyog, Tyúk, Varjú stb.
Használtak azonban őseink idegen nyelvekből kölcsönzött mellékneveket is, mint példáúl a hontvármegyei Deméndy-Teszéry-család egyik tagja a franczia «Bragand» (Zsivány) melléknevet vette fel, kinek maradékai azt megtartva, családnév gyanánt használták. Továbbá latin nyelvből kölcsönzött mellékneveket viseltek: 1255-ben «Sinister» Miklós, kir. főasztalnok,Árpádk. új okmt. II, 262.* 1304-ben Theophilus esztergomi prépost «dictus Puer»,Monum. eccl. Strigon. II, 544.* 1334-ben Bolyi Miklós szabolcsvármegyei nemes «dictus Item»,Gr. Zichy cs. okmt. IV, 629–630.* talán mivel ez szójárását képezte, 1364-ben Miskei Gergely «dictus Contra»,Hazai okmt. II, 110, 111.* stb.
Az ilyféle melléknevek használata a XIV. századon innen mind gyérebbé vált, minthogy azok a családnevek feltűnése és általános elterjedése mellett fölöslegesekké lettek s részben az illetők maradékaira átszállva, maguk is vezetéknevekké változtak át, mint ez a gr. Forgács, Sós stb. ma is élő családok neveivel történt.
* * *
Ime, fölidéztem emlékét a tisztes elődök, dicső hősök, egyházi és világi pályákon kitűnt jelesek hosszú sorának, valamint a velök egyidőben élt egyszerű, jámbor póroknak, kik nyomorult sorsuk mellett sem szüntek meg hű fiai lenni e hazának – s ha mindezek súlyos karjaikkal s őserőben gyökerező és túláradó nemzeti önérzetükkel nem is jelenhetnek meg közöttünk, hogy segítségünkre legyenek a létért való küzdelmeinkben, úgy legalább szellemük lengjen át bennünket, hogy állami létünk ezredik évfordulója egyesítve és fölvértezve találjon mindnyájunkat, megvédésében és épentartásában legnagyobb kincseinknek, t. i. szabad nemzeti létünknek s azon szent terület határainak, melyen őseink egy évezred előtt számunkra s adja az ég, hogy távoli maradékaink számára is, hazát alapítottak.
KUBINYI FERENCZ.
AZ ORSZÁGOS LEVÉLTÁRBAN ŐRZÖTT VAGY FÖLJEGYZETT NEMESI OKLEVELEKNEK JEGYZÉKE.
Tizedik közlemény.L. Turul. 1883. 84, 142. 1. 1884. 29, 68, 118, 158. 1. 1885. 29. 73. és 122. l.*
(A magyar és erdélyi udvari kanczelláriák felállításáig.)
SIGMOND de Székelyszállása. 1624. Gyfvári kpt. 13. L. Reg, 11. Prot. A. Barkai 162.
SIKA. 1610. Gyfvári kpt. Prot. Barsi 14.
SIKET de Csíkdelne. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 27.
SIKET de Váradgya. 1663. Gyfvári kpt. Cista. II. Albensis fasc. III. 1.
SIKLÓDI. 1655. Gyfvári kpt. Cista Gömör fasc. Gyergyó. 9.
SIKÓ. 1655. Gyfvári kpt, 26. L. Reg. 570.
SIKÓ de Bölön. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 22.
SIKÓ de Futásfalva. 1626. Gyfvári kpt. 15. L. Reg. 112.
SILVESTER. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 22.
SILVESTER. 1655. Gyfvári kpt. Cista Gömör fasc. Gyergyó 9.
SILVESTER de Sepsiszentgyörgy. 1620. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 188.
SILVESTER de Siklód. 1614. Gyfvári kpt. 7. L. Reg. 286.
SILLYÓ de Csicsó. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
SILLYÓ de Bölény. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 272.
SILYE de Torda alias MOLNÁR BÉKÉSI. 1631. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 195.
SIMAI KÓNYA de Marosvásárhely – lásd KÓNYA SIMAI alias SZIacute;GYÁRTÓ.
SIMÁNDI. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 299.
SIMÁNDI. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 395.
SIMÁNDI alias KIS. 1619. Erd. főkormszék. 1834: 322.
SIMÁNDI de Csegez. 1647. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 62.
SIMÁNDI de Csegez. 1664. Erd. főkormszék. 1806: 5349.
SIMÁNDI de Kövend. 1674. Kmnostori conv. Prot. Balth. Rákosi 68.
SIMÁNDI de Petek. 1620. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 189.
SIMÁNDI de Várad. 1602. Kmnostori conv. Arm. S. 23.
SIMÁNDI de Várad. 1616. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 208.
SIMON. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
SIMON. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
SIMON. 1618. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 83.
SIMON. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 47.
SIMON. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
SIMON. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580. Cista Gömör fasc. Gyergyó. 9.
SIMON. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
SIMON. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
SIMON alias TARPAI. 1613. Gyfvári kpt. Cent. Ji. 90.
SIMON de Alsóapsa alias PAP. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 89.
SIMON de Alsófentös. 1682. Erd. főkormszék. 1806:5072.
SIMON de Bálványosvárallya. 1631. Kmnostori conv. Prot. M. 16.
SIMON de Besztercze. 1615. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 46.
SIMON de Bögöz. 1637. Gyfvári kpt. 19. L. Reg. 7.
SIMON de Delne. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
SIMON de Felvincz. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 297.
SIMON de Hadpataka. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 211.
SIMON de Magyarigen. 1663. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Bárdi II. 310.
SIMON de Sarkad. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 230.
SIMON de Vacsancsi. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
SIMON de Várad. 1645. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 17.
SIMONCHICS. 1686. L. Reg. Arm. I. pag. 89.
SIMOND de Vadasd. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
SIMONFI. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
SIMONFFI de Bágyon. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 82. Kmnostori conv. Prot. Balth. Rákosi 14.
SIMONFFI de Kibed. 1622. Gyfvári kpt. Prot. Debreczeni. 492.
SIMONFI KIS lásd KIS SIMONFI.
SIMONI. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
SIMONOVICS. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg.
SINDELY de Borosjenő. 1651. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 26.
SINKA de Bihar alias OLÁH. 1651. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 415.
SINKA de Déva. 1685. Gyfvári kpt. Arm. 46.
SINKÓ de Tompaháza. 1645. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 22.
SIPOS. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
SIPOS. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 309.
SIPOS. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
SIPOS. 1655. Gyfvári kpt. Cista Gömör fasc. Gyergyó. 9.
SIPOS. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
SIPOS alias MOLNÁR. 1635. Egri kpt. III. könyv. 941.
SIPOS de Domahida. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 162.
SIPOS de Ehed. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
SIPOS de Léczfalva. 1625. Erd. főkormszék. 1822: 5649. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 19.
SIPOS de Rigmány. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
SIacute;RI. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 431. Prot. Steph. Bárdi. II. 113.
SISKA alias TÓTH. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 47.
SISKÓ. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 148.
SISKU de Piskócz. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 191.
SIacute;VÓ. 1628. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 58.
SIXTY. 1559. Acta post Adv. Tab. 27. N° 161.
SKALICS alias SZEMBIBORCSI. 1689. Somogy megye ltban.
SKERLECZ. 1687. L. Reg. Arm. I. 103.
SMUGHER. 1601. Král bécsi czímerfestő birtokában.
SÓ de Ákosfalva. 1630. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 141.
SÓFALVI. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
SOGA. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
SOLDOS de Nagydeszni. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 65.
SOLDOS de Szentkirály. 1435. Gyfvári kpt. Misc. Cista I. fasc. I. 8.
SOLTICS. 1659. Pozsony város ltban (Lásd Gyfvári kpt. KK. 98.)
SOLYGÓ. 1670. Gyfvári kpt. Cent. GG. 56.
SOLYHÁRT de Taksony. 1614. Gyfvári kpt. 7. L. Reg. 94.
SOLYMOSI. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 178.
SOLYMOSI alias LIPPAI. 1664. Erd. főkormszék. 1806: 5350.
SÓLYOM. 1604. NRA. fasc. 1884. N° 23.
SÓLYOM. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
SÓLYOM de Polyán. 1584. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 226.
SÓLYOM de Vámospércs. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 173.
SOM de Bihar. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 180.
SOMFALVI. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 101.
SOMFALVI de Remethe. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 102.
SOMODI. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
SOMODI de Lugos. 1624. Gyfvári kpt. Prot. M. Siklósi. 43.
SOMOGYI. 1535. Komárom megye ltban.
SOMOGYI. 1584. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 188.
SOMOGYI. 1593. Kmnostori conv. Prot. anni 1591: 218.
SOMOGYI. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 148.
SOMOGYI. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
SOMOGYI. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 473.
SOMOGYI alias NAGY. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 61.
SOMOGYI de Bergenye. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 161.
SOMOGYI de Gyulafehérvár alias NAGY. 1599. Gyfvári kpt. Prot. Magnificat. 342.
SOMOGYI de Gyulafehérvár alias NAGY. 1627. Gyfvári kpt. 12. L. Reg. 73.
SOMOGYI de Sámsond. 1612. Kmnostori conv. Arm. S. 21.
SOMOGYI de Szoboszló. 1618. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 64.
SOMOGYI NAGY lásd NAGY SOMOGYI.
SOMOGYI NAGY de Gyulafehérvár lásd NAGY SOMOGYI.
SOMOSI. 1611. Gyfvári kpt. Cent XX. 11.
SOPRONYI. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 299.
SOPRONYI de Magyarbelkény alias SZEKERES. 1641. Gyfvári kpt. 20. L. Reg. 51.
SOPRONYI DIÓS lásd DIÓS SOPRONYI.
SORBÁN. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 177.
SORBÁN de Kispély. 1649. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 13.
SORBÁN de Szamosfalva. 1616. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 190.
SORBÁNFALVI NAGY lásd NAGY SORBÁNFALVI.
SORGER. 1659. Gyfvári kpt. Arm. 9.
SÓS. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 161.
SÓS. 1626. Egri kpt. V. Könyv. 116.
SÓS. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 63. Prot. Deum Time 109.
SÓS. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
SÓS. 1656. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Bárdi II. 203.
SÓS de Feketebáthor. 1630. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 90.
Sós de Győrke alias SZABÓ. 1647. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 59.
SÓS de Vargyas. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 20.
SÓS de Vargyas. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 15.
SOT. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 327.
SÓZÓ de Várad alias GÖRÖGH. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 242.
SÖGÖN. 1641. Gyfvári kpt. 20. L. Reg. 76.
SÖRÖS. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 299.
SPINDLER. 1627. Král bécsi czímerfestő birtokában.
STADLER. 1630. Szepesi kpt. Proth. 1618. f. 333.
STANSYCH HORVÁTH. 1548. L. Reg. Arm. I. pag. 9. L. Reg. N° VI. fol. 149.
STAUB. 1580. L. Reg. Arm. I. pag. 17. L. Reg. N° III. fol. 73.
STEINACKER. 1635. Conc. Exp. 58.
STEPH. 1647. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 59.
STEPH alias ONÁCS. 1633. Kmnostori conv. Arm. O. 5.
STEPHÁN. 1662. Kmnostori conv. Szolnok. Int. D. 13.
STEPHAN alias ZOJCZICZ. 1652. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 554.
STEPHAN de Lugas. 1651. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 357.
STER de Csicsópoján. 1665. Kmnostori conv. Arm. F. 12.
STERKA de Karpanyes. 1685. Gyfvári kpt. Cent. X. 39.
STIALCZEL. 1656. Liptó megye ltban.
STREKE alias RÁCZ. 1658. Kmnostori conv. Arm. R. 9.
STREUBELY. 1651. NRA. 1582–49. Lad. EEE. fasc. F. N° 3.
STREZAN. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 107.
STROMBA. 1651. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 365.
STRUCZ. 1652. Gyfvári kpt. Cista I. Hunyad facs. I. 21.
SUBA. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
SUBA de Kelechen. 1589. NRA. Fasc. 300. N° 17.
SUHNÁL. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
SUKI de Halmos. 1494. Gyfvári kpt. Cista Szathmár fasc. VI. 2.
SULY de Vajdaháza alias FAZEKAS. 1623. Kmnostori conv. Arm. S. 13.
SÚRI. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 665.
SUSMAN de Alsószilvás. 1634. Erd. főkormszék. 1844: 7477.
SUTTON. 1687. L. Reg. Arm. I. 103.
SÜATI alias PAP. 1650. Gyfvári kpt, 25. L. Reg. 99.
SÜKÖSD. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
SÜKÖSD. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
SÜTŐ. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 299.
SÜTŐ. 1690. L. Reg. Arm. I. 123.
SÜTŐ de Borosjenő. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 242.
SÜTŐ de Ormány. 1590. Erd. főkormszék. 1804: 122.
SÜTŐ de Várad. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 242.
SÜVEGES de Endréd. 1626. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 82.
SVEBE de Szilézia. 1644. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 10.
SZABADOS. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 370.
SZABADOS. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 490.
SZABÓ. 1600. Nagyváradi kpt. lt. Deposit. 5.
SZABÓ. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 4.
SZABÓ. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 30.
SZABÓ. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 41.
SZABÓ. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 222.
SZABÓ. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 72.
SZABÓ. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 125.
SZABÓ. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 185.
SZABÓ. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 167.
SZABÓ. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 184.
SZABÓ. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 92.
SZABÓ. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 299.
SZABÓ. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 405.
SZABÓ. 1610. Gyfvári kpt. Prot. Barsi 14.
SZABÓ. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 22.
SZABÓ. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
SZABÓ. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
SZABÓ. 1611. Kisebb családi ltárak. fasc. II. Dombay.
SZABÓ. 1614. Gyfvári kpt. 7. L. Reg. 258.
SZABÓ. 1615. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 118.
SZABÓ. 1616. Kmnostori conv. Arm.
SZABÓ. 1617. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 250.
SZABÓ. 1617. Váczi kpt. lt. Proth. D. 648.
SZABÓ. 1618. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 90.
SZABÓ. 1628. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 58.
SZABÓ. 1628. Gyfvári kpt. Arm. 54.
SZABÓ. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
SZABÓ. 1633. Gyfvári kpt. 17. L. Reg. 75. (Elveszett.)
SZABÓ. 1635. Egri kpt. III. Könyv. 772.
SZABÓ. 1645. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 16.
SZABÓ. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 206.
SZABÓ. 1653. Egri kpt. I. Könyv. 988.
SZABÓ. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
SZABÓ. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 587.
SZABÓ. 1655. Gyfvári kpt. Cista Gömör. fasc. Gyergyó. 9.
SZABÓ. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
SZABÓ. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
SZABÓ. 1657. Nógrád megye ltban.
SZABÓ. 1664. Erd. főkormszék. 1806: 5350.
SZABÓ. 1687. L. Reg. Arm. I. 102.
SZABÓ alias BARGÓI. 1646. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 27.
SZABÓ alias BENEDEKI. 1620. Kmnostori conv. Prot. O. I. 117.
SZABÓ alias BETLEN. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 264.
SZABÓ alias ENYEDI. 1619. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 121.
SZABÓ alias FEJÉRTÓI. 1664. Erd. főkormszék. 1806: 5750.
SZABÓ alias FEJÉRVÁRI. 1664. Erd. főkormszék. 1806: 5350.
SZABÓ alias GÁL. 1608. Gyfvári kpt. Cent. Aa. 58.
SZABÓ alias HECZER. 1686. L. Reg. Arm. L. 99.
SZABÓ alias IMRE. 1631. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 192.
SZABÓ alias JAKAB. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 93.
SZABÓ alias KEKEKES. 1664. Erd. főkormszék. 1806: 5350.
SZABÓ alias Keresztesi. 1628. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 58.
SZABÓ alias KORMOSÁR. 1664. Erd. főkormszék. 1806: 5350.
SZABÓ alias KOVÁSZI. 1622. Gyfvári kpt. Prot. M. Barsi 23.
SZABÓ alias LASKAI. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 78.
SZABÓ alias MÁNDI. 1615. (?) Gyfvári kpt. Prot. M. Barsi 19.
SZABÓ alias MÉSZÁROS. 1629. Gyfvári kpt. Arm. 19.
SZABÓ alias MORVAI. 1664. Erd. főkormszék. 1806: 5350.
SZABÓ alias NAGY. 1619. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 110.
SZABÓ alias NAGY. 1636. Gyfvári kpt. Prot. M. Barsi 79.
SZABÓ alias ONODY. 1687. L. Reg. Arm. I. 103.
SZABÓ alias PÁLY. 1590. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 65.
SZABÓ alias POMERÁNEI. 1652. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 151.
SZABÓ alias RÁCZ. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 302.
SZABÓ alias RÉCSEI. 1664. Erd. főkormszék. 1806: 5350.
SZABÓ alias SEBESI. 1664. Erd. főkormszék. 1806: 5350.
SZABÓ alias SZALAY. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 148.
SZABÓ alias SZAKÁCS. 1673. Erd. főkormszék. 1845: 6783.
SZABÓ alias TŰRI. 1664. Erd. főkormszék. 1806: 5350.
SZABÓ alias VÁRADI. 1664. Erd. főkormszék. 1806: 5350.
SZABÓ de Alsótorja. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 313.
SZABÓ de Altorja. 1652. Gyfvári kpt. 25. I. Reg. 668.
SZABÓ de Amadéfalva. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
SZABÓ de Baczon. 1632. Kmnostori conv. Prot. IIII. 1.
SZABÓ de Bágyon. 1679. Kmnostori conv. Prot. Horváth. 73.
SZABÓ de Belényes. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 116.
SZABÓ de Belényes alias HAJDÚ. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 706.
SZABÓ de Bihar. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 194.
SZABÓ de Bihar. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 270.
SZABÓ de Borosjenő. 1620. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 206.
SZABÓ de Borosjenő alias SZEGEDI. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 12.
SZABÓ de Borosnyó. 1619. Gyfvári kpt. Prot. Neminem laede 337.
SZABÓ de Borzas. 1633. Gyfvári kpt. 17. L. Reg. 96. (Elveszett.)
SZABÓ de Bunkfalva. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
SZABÓ de Csáktornya. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 124.
SZABÓ de Csatár. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 3.
SZABÓ de Csíkfalva. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
SZABÓ de Csíkfalva alias KIS. 1627. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 6.
SZABÓ de Csíkfalva. 1663. Erd. főkormszék. 1796:3827 és 1840: 8151.
SZABÓ de Csíkszentgyörgy. 1665. Kmnostori conv. Arm. S. 33.
SZABÓ de Deés. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 258.
SZABÓ de Dicsőszentmárton alias BÉRES. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 165.
SZABÓ de Egeres alias BOJTOS. 1615. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 41.
SZABÓ de Enyed. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 105.
SZABÓ de Érsekapáthi alias BOGÁTHI. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 26.
SZABÓ de Feldoboly. 1610. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 486.
SZABÓ de Felsőfalu. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 52.
SZABÓ de Fenes alias DEMETER. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 731.
SZABÓ de Füzes. 1590. Erd. főkormszék. 1804: 122.
SZABÓ de Gáborján. 1628. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 30.
SZABÓ de Gálpetri. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 23.
SZABÓ de Gyerővásárhely. 1584. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 322.
SZABÓ de Győrke alias Sós. 1647. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 59.
SZABÓ de Gyulafehérvár. 1619. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 97.
SZABÓ de Gyulafehérvár alias FEJÉRVÁRI. 1621. Gyfvári kpt 11. L. Reg. 9.
SZABÓ de Gyulafehérvár alias FARKAS. 1630. Gyfvári kpt. 16. L. Reg 121.
SZABÓ de Gyulafehérvár alias NAGYBÁNYAI 1645. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 25.
SZABÓ de Gyulafehérvár. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 431. Prot. Steph. Bárdi II. 113.
SZABÓ de Gyulafehérvár. 1664. Erd. főkormszék. 1806: 4921.
SZABÓ de Hadad alias HEGEDŰS. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 128.
SZABÓ de Harasztkerek. 1630. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 141.
SZABÓ de Hatolyka. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 281.
SZABÓ de Jánk. 1620. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 2.
SZABÓ de Kamoncz. 1603. Gyfvári kpt. Prot. Deus ad auxilium 103.
SZABÓ de Karánsebes. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 688.
SZABÓ de Keresztúr. 1585. Kmnostori conv. Arm. S. 24.
SZABÓ de Keserű. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 106.
SZABÓ de Kisdivásárhely. 1632. Gyfvári kpt. 17. L. Reg. 7. (Elveszett.)
SZABÓ de Kis-Galambfalva. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 20.
SZABÓ de Kismarja alias VÁNYAI. 1651. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 345.
SZABÓ de Kistoronya. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 49. NRA. 901–13.
SZABÓ de Kolosvár alias MAGYARI. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 52.
SZABÓ de Kovászi. 1622. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 20.
SZABÓ de Kovászna. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 224.
SZABÓ de Kőkös. 1628. Gyfvári kpt. 15. L. Reg. 37.
SZABÓ de Kölesér. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 21.
SZABÓ de Kölesér. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 194.
SZABÓ de Kőröspatak. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 230.
SZABÓ de Kövend alias NAGY. 1669. Kmnostori conv. Prot. Balth. Rákosi. II. 52.
SZABÓ de Küküllővár alias KÜKÜLLŐVÁRI. 1652. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 677.
SZABÓ de Lugos. 1632. Gyfvári kpt. Prot. M. Barsi. 76.
SZABÓ de Márkusfalva. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 20.
SZABÓ de Márkusfalva. 1620. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 144.
SZABÓ de Miglesz. 1628. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 57.
SZABÓ de Miskolcz. 1622. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 33.
SZABÓ de Nádudvar. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 48.
SZABÓ de Nagybaczon. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 155.
SZABÓ de Nyék. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 25.
SZABÓ de Ölyved. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 294.
SZABÓ de Páka alias SÁRKÁNY de Várad. 1585. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 328.
SZABÓ de Püspöki alias KŐRÖSSZEGI. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 283.
SZABÓ de Sámsond. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 413.
SZABÓ de Sarkad. 1624. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 58.
SZABÓ de Sarkad. 1646. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 33.
SZABÓ de Semjénfalva. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 47.
SZABÓ de Szalontha alias MEGYERI. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 243.
SZABÓ de Szászfenes. 1630. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 50.
SZABÓ de Székelyhíd. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 172.
SZABÓ de Szentmihály. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
SZABÓ de Szenttamás. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
SZABÓ de Széplak alias GYULAI. 1643. Gyfvári kpt. 20. L. Reg. 197.
SZABÓ de Szereda. 1571–1576. Gyfvári kpt. Szereday letét.
SZABÓ de Szilágycseh. 1588. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 160.
SZABÓ de Szűgöd. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
SZABÓ de Tamáshida. 1651. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 468.
SZABÓ de Taplicza. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 62.
SZABÓ de Tarcsa alias TARCSAI. 1632. Gyfvári kpt. Divers. Cista II fasc. 5. N° 44, 45.
SZABÓ de Tasnád. 1617. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 215.
SZABÓ de Tasnád. 1621. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 10.
SZABÓde Torda. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 22.
SZABÓ de Torda alias NAGY. 1631. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 214.
SZABÓ de Vaja. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
SZABÓ de Várad. 1616. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 206.
SZABÓ de Várad. 1621. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 11.
SZABÓ de Várad alias SZALONTAI. 1624. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 51.
SZABÓ de Várad alias VERESMARTHI. 1644. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 11.
SZABÓ de Várad alias SZILÁGYI 1645. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 17.
SZABÓ de Várad. 1646. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 27.
SZABÓ de Varanó. 1626. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 86. Prot. Deus ad Auxilium. 466.
SZABÓ de Vársolcz. 1641. Gyfvári kpt. 20. L. Reg. 86.
SZABÓ de Vásárhely. 1589. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 428.
SZABÓ de Zabola. 1638. Kmnostori conv. Prot. M. 155.
SZABÓ de Zutor. 1548. Kmnostori conv. Arm. S. 10.
SZABÓ BARAKONYI. 1616. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 193.
SZABÓ BORZÁSI. 1612. Gyfvári kpt. Prot. P. Taraczközi. 195.
SZABÓ DEÉSI. 1686. L. Reg. Arm. L. 10.
SZABÓ ENYEDI de Gyulafehérvár. 1618. Gyfvári kpt. Prot. J. Debreczeni. 398.
SZABÓ FOGARASI. 1588. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 27.
SZABÓ FÖLDESSI. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 20.
SZABÓ JENEI. 1593. Kmnostori conv. Prot. anni 1591: 218.
SZABÓ LENGYEL de Altorja lásd LENGYEL SZABÓ.
SZABÓ OLASZVÁRI de Várad. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 305.
SZABÓ THAMÁSI. 1651. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 493.
SZABÓ UDVARHELYI. 1593. Gyfvári kpt. Prot. J. Debreczeni 449.
SZABÓDI. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
SZABÓDI de Galambod. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
SZACHVA. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 22.
SZÁDOR. 1627. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 56.
SZAKÁCS. 1608. Gyfvári kpt. Prot. Deus ad auxilium. 273.
SZAKÁCS. 1619. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 112.
SZAKÁCS. 1630. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 62.
SZAKÁCS alias HERCZEGH. 1590. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 53.
SZAKÁCS alias SZABÓ. 1673. Erd. főkormszék. 1845: 683.
SZAKÁCS de Borosjenő. 1645. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 21.
SZAKÁCSI de Hídalmás. 1569. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1570: 165.
SZAKÁCS de Késmárk. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 271.
SZAKÁCS de Kőszegh alias HORVÁTH. 1620. Gyfvári kpt. 9. L. Reg. 70. (Elveszett.)
SZAKÁCS de Orlyabódoghfalva. 1615. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 77.
SZAKÁCS de Varsolcz. 1646. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 26.
SZAKÁL de Borbánd. 1656. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Bárdi. II. 193.
SZAKÁLLOS. 1585. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 315.
SZAKOLCZAI. 1609. Nyitra megye ltban.
SZAKOLCZAI. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 142.
SZAKMÁRI alias BORBÉLY. 1649. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Bárdi. I. 354.
SZAKMÁRI de Belényes. 1646. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 32.
SZAKMÁRI de Borosjenő. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 232.
SZAKMÁRI de Sarkad. 1644. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 15.
SZAKMÁRI de Sarkad. 1645. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 25.
SZAKMÁRI BORBÉLY de Enyed lásd BORBÉLY SZAKMÁRI.
SZÁKOSSI de Karánsebes. 1647. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 59.
SZALACSI. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 201.
SZALÁCZI. 1646. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 30.
SZALAI alias SZABÓ. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 148.
SZALAI de Felfalu. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 458.
SZALAI de Szigeth. 1583. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 124.
SZALAI SZOBI lásd SZOBI SZALAY.
SZALAKY. 1650. Thúrócz megye ltban.
SZALATI de Csicsó. 1615. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 66.
SZALATTYA de Makó. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 73.
SZALCZER de Kolosvár. 1525. NRA. 447–5.
SZALKAI. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
SZALKAI de Várad alias KOVÁCS. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 4.
SZÁLLÁSI MESTER lásd MESTER SZÁLLÁSI.
SZALMA. 1590. Erd. főkormszék. 1804: 122.
SZALONTAI alias Kovács. 1670. Kmnostori conv. Prot. Rákosi. II. 83.
SZALONTHAI de Várad alias SZABÓ. 1624. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 51.
SZAMÁROSY. 1587. Egri kpt. III. könyv. 657.
SZÁMBÓ de Karancsi alias EGRI. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 12.
SZAMOSI. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
SZÁMSZERÜGYI alias BÉCZI. 1627. Gyfvári kpt. 12. L. Reg. 73.
SZANISZLAI. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 175.
SZANISZLÓ (ZTANISLO). 1621. Gyfvári kpt. Cent. KK. 5.
SZANISZLÓ de Borberek. 1621. Gyfvári kpt. Cista. IV. Albensis fasc. I. 39.
SZANISZLÓ de Felsőcsernáton. 1620. Gyfvári kpt. 15. L. Reg. 2.
SZANISZLÓ de Kék alias GOMBOS. 1622. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 23.
SZANISZLÓ de Kismarja alias KIS. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Rep. 119.
SZANISZLÓ de Nagyfalu. 1614. Gyfvári kpt. 7. L. Reg. 116.
SZÁNTÓ. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 123.
SZÁNTÓ. 1608. Nyitra megye ltban. (egyh. nem.)
SZÁNTÓ. 1620. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 193.
SZÁNTÓ. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 225.
SZÁNTÓ. 1662. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Böszörményi 88.
SZÁNTÓ alias NAGY. 1617. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 245.
SZÁNTÓ de Túr. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 297.
SZANYI de Szigeth. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 89.
SZAPÁRY. 1621. Conc. Exp. 292.
SZAPPANOS alias BRASSAI. 1674. Gyfvári kpt. Arm. 6.
SZAPPANOS de Debreczen alias TAR. 1624. Gyfvári kpt. 12. L. Reg. 17. és 13. L. Reg. 57.
SZAPPANOS de Szentmihályfalva. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 250.
SZAPPANOS de Várad alias MAKAI. 1644. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 13.
SZAPROCZAY. 1590. Erd. főkormszék. 1804: 122.
SZÁRHEGYI alias BENKES. 1651. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 383.
SZARKA. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 145.
SZARKA de Belényes. 1645. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 21.
SZARVADI. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 216.
SZARVAS. 1661. Egri kpt. IV. Könyv. 456.
SZARVAS de Beszterczebánya. 1630. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 145.
SZARVAI. 1610. Gyfvári kpt. Prot. Barsi 14.
SZÁSZ. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
SZÁSZ. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 22.
SZÁSZ. 1624. Gyfvári kpt. Prot. M. Barsi 82.
SZÁSZ. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 541.
SZÁSZ. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Rep. 570.
SZÁSZ. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 578.
SZÁSZ. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
SZÁSZ. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
SZÁSZ. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
SZÁSZ de Bánd. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
SZÁSZ de Baróth. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 587.
SZÁSZ de Csávás. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 316.
SZÁSZ de Csávás. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
SZÁSZ de Felvincz. 1589. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 598.
SZÁSZ de Hadad. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 47.
SZÁSZ de Josíplápos. 1658. Kmnostori conv. Arm. V. 20.
SZÁSZ de Korond. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 620.
SZÁSZ de Lőrinczfalva. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
SZÁSZ de Malomfalva. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 58.
SZÁSZ de Nagybölön. 1622. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 57.
SZÁSZ de Sárd. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 81.
SZÁSZ de Siklód. 1647. Gyfvári kpt. 21. L. Reg. 5.
SZÁSZ de Somosd. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
SZÁSZ de Szentimre. 1631. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 240.
SZÁSZ de Szigeth alias BORBÉLY. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 136.
SZÁSZ de Szűgöd. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
SZÁSZ de Udvarfalva. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
SZÁSZ de Vajdaszentiván alias NAGY. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 26.
SZASZÁNI. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
SZÁSZSEBESI alias BOGDÁNY. 1647. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 48.
SZÁSZVÁROSI alias PAP. 1644. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 7.
SZATHMÁRY. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 168.
SZATHMÁRI. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
SZATHMÁRI. 1651. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 448.
SZATHMÁRI. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg.
187SZATHMÁRI. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 645.
SZATHMÁRY lásd SZAKMÁRY.
SZATHMÁRNÉMETHI. 1590. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 75.
SZATMÁRNÉMETHI alias ISTVÁNDI. 1669. Gyfvári kpt. Cent. KK. 64. Prot. S. Brínyi I. 286.
SZATHMÁRNÉMETHI de Gyulafehérvár. 1645. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 21.
SZÁVULY alias GYURKÓ. 1671. Erd. főkormszék. 1844: 7481.
SZÁVULY de Szásza. 1680. Kmnostori conv. Arm. D. 14. Prot. Balth. Rákosi 117.
SZEBENI. 1664. Erd. főkormszék. 1806: 5350.
SZEBENI alias KÁDÁR. 1664. Erd. főkormszék. 1806: 5350.
SZEBENI de Pálfalva. 1651. Kmnostori conv. Arm. S. 48.
SZÉCSÉN de Vannya. 1626. Gyfvári kpt. 12. L. Reg. 43.
SZÉCSI. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
SZEGEDI. 1570. Kmnostori conv. Prot. Johannis II. 310.
SZEGEDI. 1579. NRA. 311–48 §. 1.
SZEGEDI. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 196.
SZEGEDI. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 161.
SZEGEDI. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 453.
SZEGEDI. 1610. Gyfvári kpt. Prot. Barsi. 14.
SZEGEDI. 1621. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 5.
SZEGEDI. 1641. Gyfvári kpt. Prot. Ora et labora 281.
SZEGEDI. 1649. Váczi kpt. lt. Scrin A. 41.
SZEGEDI. 1651. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 351.
SZEGEDI. 1656 Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 730.
SZEGEDI. 1675. Szepesi kpt.
Közli: TAGÁNYI KÁROLY.
VEGYES.
Az utolsó Rákóczi herczeg haláláról.
(Pótlékúl a Turul II. kötet 3. füzetében «A Rákóczi-ház utolsó tagjairól s kihalásáról» czím alatt megjelent közleményemhez).
Folyóiratunk most idézett helyén egy családtörténeti s genealogiai tanulmányom jelent meg, mely annak idejében a Heraldikai és Genealogiai Társulat közgyűlésen is felolvastatott. E tanulmány folyamán II. Rákóczi Ferencz fejedelem és Hesseni Sarolta herczegnő ifjabbik fiáról György herczegről is szólván, fölemlítém, hogy a nagyemlékezetű Rákóczi-háznak ezen utolsó férfitagja, aPáris melletti la Chapelle St. Dénis-ben, 1756-ik év junius havában húnyt el. Forrásúl erre nézve hivatkoztam Luyne herczeg egykorú emlékiratainak XV-ik kötete 131. lapjára, megjegyezvén, hogy ezen adatra engemet Bauffremont-Courtenay herczeg, Párisból írt szíves levelében figyelmeztetett. (L. Turul 1884. évf. 94–95. l.) Magát a hivatolt szöveget azonban szó szerint idéznem akkor módomban nem vala, miután Duc de Luyne mémoires-jai hazánknak egyetlen közkönyvtárában sem voltak találhatók.
Azóta e majdnem húsz kötetre terjedő nagy munkát («Mémoires du Duc de Luynes, sur la cour de Louis XV., 1735–1758») a budapesti magy. kir. tudományegyetem könyvtára indítványomra meghozatván, alkalmam volt azt áttanulmányozhatni.
Luynes herczeg, ki a XIV. Lajos udvaráról – reánk magyarokra nézve is számos följegyzése által nagybecsű – emlékiratokat hátrahagyott marquis de Dangeau-nak unokája volt, mémoiresjait alkalmasint ennek példája nyomán kezdette el írni, s folytatta egész haláláig. Műve Dangeau-énak mintegy folytatását képezi, s följegyzései annál becsesebbek, mivel nagyon tárgyilagosak, és mivel írójuk Bourbon-Soissons herczegnőt bírván nőűl, a franczia uralkodóházzal sógorságban volt és folyton az udvar körében élt; a legközvetlenebb forrásokból meríthette tehát s meríté is értesüléseit. A korában élt magyar bujdosók előkelőbbjeiről igen sok – helylyel-közzel nagyérdekű – följegyzést lelünk naplóiban, különösen a Francziaország maréchaljává lett s mind XV. Lajos, mind pedig Leszczinsky Szaniszló király udvarában méltán kegyelt gr. Bercsényi Lászlóról. Luyne herczeg ugyanis személyesen sokat érintkezett a kitünő magyar főúrral, s azt írja róla, hogy egyike a legtiszteletreméltóbb s legvonzóbb embereknek, a kiket valaha az életben ismert.
Rákóczi György herczegről, – kinek nevelését Bécsben czélzatosan elhanyagolták volt, – már nem nyilatkozik ily kedvezően; nem is sokszor emlékezik meg róla. Látszik, hogy a bujdosó fejedelemfiú a versaillesi udvarnál nem vitt szerepet. Sőt Duc de Luyne egyenesen följegyzi róla, hogy «csekély szellemi tehetségű ember volt» és csak néhai nagyemlékű édesatyja nevéért viseltettek iránta tekintettel az udvari körök. Iacute;me, a haláláról szóló, föntebb érintett följegyzés, szóról szóra:
«Du mercreda, 23. (juin, 1756.) Monsieur le Prince Ragotzi, qui s’appelloit cidevant le Comte Terislaw, est morte ŕ la Chapelle, Faubourg Saint-Denis. Il avoit 20,000 livres de pension du Roi; cette pension étoit sur l’hôtel de ville.Azaz, hogy e királyi javadalmazás Páris városa jövedelmeire – állami adójára – volt utalványozva; éppen mint egykor néhai atyjának sokkal jelentékenyebb javadalmazása.* C’étoit un homme de peu d’esprit, et qui n’avoit d’autre considération, que celle que son pére s’étoit justement acquise.» (XV. 131.)
E nehány sorból több új adat jut tudomásunkra. Először Rákóczi György elhúnytának idejét közelebbről határozhatjuk meg; mely is junius 22–23-ikára, legfölebb 20–21-ikére tehető, miután a naplóbejegyzés, ugyan Párisban, 23-án kelt. Megtudunk továbbá két, egészen ismeretlen dolgot; azt, hogy a bujdosó fejedelemfi a franczia udvartól húszezer lira évi rendes javadalmazásban – még pedig a legbiztosabb bevételi forrásra utalványozott javadalmazásban – részesült; s végre értesülünk, hogy mint egykor, az utrechti béke megkötésétől kezdve, néhai édesatyja nem többé Rákóczi fejedelem, hanem «Sárosi gróf» név alatt élt XIV. Lajos környezetében: úgy fia sem viselé az udvari körökben hivatalosan a «herczeg Rákóczi» nevet, hanem «gróf Terislaw» álnév alá rejtőzött.
Ez valószínűleg az osztrák diplomatia iránti tekintetből történt, – atyja legalább ezen okból tette, miután XIV. Lajos Ausztriával 1714-ben kibékült.
De hogy György honnét vette s miért választotta éppen a Terislaw nevet? annak oka, eredete, előttünk ismeretlen. És itt eszünkbe jut a vörösvári Rákóczi-Aspremont-levéltárban őrzött följegyzés II. Rákóczi Ferencz fiairól. Föntczímzett tanulmányunkban (94. l.) idéztük volt e följegyzésnek azon adatát, hogy György herczeg Párisban 1732. november havában megnősülvén, egy Bethune őrgrófnőt vezetett oltárhoz, kivel azonban – souverain fejedelmi származására való tekintetből – Kelislau gróf álnév alatt esküdött meg. Iacute;me, a Duc de Luynes emlékiratainak Terislaw-ja!... Mely után azt kell hinnünk, hogy a vörösvári följegyzés írója hibásan másolta a Terislaw, vagy Terislau nevet Kelislau-ra.
Ugyanis Luynes herczeg mémoire-jainak kiadása rendkívül pontos; de különben is, a «Terislaw» jellegzetesebb, érthetőbb névalak, mint a «Kelislau». Talán Rákóczi lengyelországi jaroslawi, másként wisockai uradalmának valamelyik helységét jelöli; mely uradalmában való örök-jogát a fejedelem végrendeletében, tudvalevőleg, ezen fiára hagyta.
Rákóczi Györgyöt atyja «makoviczai herczeg» czímmel ruházta föl; Bécsben VI. Károly császár «Marchese della Santa Elisabetha» czímen hivatta őt, majd 1723-ban, az adományozott siciliai feudum után a «Conte de Giunchi» néven kivánta neveztetni. S e sokféle névhez és czímhez most még a Párisban használt «Comte de Terislaw» járul.
Ennyi név alatt forgott ím a világban, a születésétől kezdve koporsó zártáig oly hányatott életű utolsó Rákóczi, – kinek kalandos pályáját még csak most kezdjük lassan-lassan földeríteni az azt fedett sűrű homályból. Ha nem magáért, – hiszen nem volt jelentékeny ember, – ámde végzetszerű sorsáért, a nagy családért, melyből származott és a dicsőséges, történelmi névért, melyet viselt s melyet ő vitt a sírba, – méltó a történetbúvár figyelmére.
THALY KÁLMÁN.
Egy kiskorú világi tihanyi apát.
Minden korszakban, minden országban feltünedeznek egyéniségek vagy családok, melyek egy-egy ideig szerepelnek, s letűnnek mint a futócsillag, mely fellobban és eloszlik s mint a szellő fuvalma, melyről az írás mondja: nem tudjuk honnét jött? nem tudjuk hova lett? – E fajtához tartozik a devecseri Csoron-család, mely felől édes keveset tudunk, alig annyit, hogy figyelmünket lekötné: hacsak nem találnánk benne egy oly példát, mely a ritkábbak közé sorolandó.
Közvetlenűl a mohácsi vész után 1528-ban devecseri Csoron András Veszprémmegye alispánja, 1534-ben már zalai főispán, neje Margit, fiai István és János. Az előbbi korán elhúnyhatott, mert 1549-ben csak a másik említtetik egyedül (egyes számban: filius), sőt már egy 1545-ki okmány ugyanazt gyaníttatja.
1539. évben I. Ferdinánd devecseri Csoron András fiának Jánosnak – előrebocsátván a kivételes eset indokolásául: hogy bár rendesen egyházi javadalmak csak papi személyeknek szoktak adományoztatni, tekintettel azonban, hogy János, mint állíttatik, «adolescens bonae spei, qui nunc bonis litteris incumbit», s így várható, hogy a képességet is elnyerendi a neki szánt feladathoz – adja a tihanyi apátságot és tihanyi apáttá nevezi királyi kegyúri jogánál s hatalmánál fogva akkép, hogy egyelőre atyja András kormányozza a javakat, a háborús időkben romba dűlt épületeket és a templomot is «uti pollicetur» helyreállíttassa, a mikor pedig törvényes korba jut, azonnal maga vegye át a kormányzást, legyen köteles szerzeteseket tartani és a misék szolgáltatásáról gondoskodni, úgy mint ez régi idők óta szokás volt; – ha pedig azon éveket elérendi, midőn ad suscipiendum ordinem alkalmas lesz, halasztás és kifogás nélkül öltse fel a szerzetes ruhát (habitum). Adatik tehát neki most mint valóságos apátnak az apátság minden falvaival, tartozékaival és jövedelmeivel stb. együtt, úgy hogy most atyja András, azután ő legyen köteles az elősoroltakat teljesíteni – máskülönben az adomány semmis és érvényét veszti.
Nem ritkán történt, hogy egyházi javadalmak háborús viszontagságok alatt elpusztultak, elhagyattak, és ily állapotok következményeként világi kézre jutottak, néha ideiglen, néha maradandóan. Iacute;gy olvassuk Tihanyról is, hogy midőn a török betört, Mohácsnál győzött, Budát elfoglalta, sőt tovább hullámzott Bécset vívni – ekkor Tihany tönkre tétetett, és az apátság s birtoka a tihanyi vár tartozéka lőn.Rupp Magy. orsz. helyrajzi történ. 1870. 336. 1. ott idézve Fuxhoffer Monasteriolog. Czinár 1858-iki kiadásából.*
Jelen esetben azonban eltérő kivételes eljárást tanusít ezen okmány: mert a király egy nyilván még zsenge korú tanuló ifjunak nem csupán egyházi birtokot adományoz, de egyúttal felruházza az annak czíméhez tartozó valóságos egyházi méltósággal is, a személynek még csak jövendőben elnyerendő képessége és alkalmassága reményében, úgy hogy ezen fejedelmi kegyúri tény alapján a kiskorú világi devecseri Csoron Jánost jogszerűen be lehetne iktatni a tihanyi apátok névsorába, hol az ő neve teljesen ismeretlen.Rupp, id. h. 339. 1. 1525-től kitöltetlen hézag 1613-ig.*
De János apát az adomány feltételét személyére nézve utóbb még sem teljesítette, szerzetesrendbe nem lépett, sőt talán nem is maradt meg meg felette soká apátnak, hanem nős és családos főúr lett, mert 1558-ban I. Ferdinánd neki, Mária nejével és Katalin s Margit leányaival együtt a gróf Erdődy Pétertől eladás útján szerzett somlyói uradalomra consensus regius-t ad, és jus patronatust «in claustro S. Lamperti in Vásárhely» mely kegyuraság valószinűleg azon uradalommal járt.
A Csoron-féle vagyon már tekintélyes lehetett, hanem rövid idő lefolyta alatt ismételt szerzemények által nagyon tetemesre szaporodott. Lehoczky Stemmatographiája az egyetlen Andrást említi, és pedig 1564-ben, (tehát ekkor még élt), hosszú névsorban jószágait elősorolván. Egy másik nem keltezett birtoklajstrom (közlő kezénél) a váruradalmakon kivül Zalában öt, Veszprémben tizenkét jószágot sorol fel. A nagy vagyoni állás jellemzésére említhető például, hogy 1570-ben II. Miksa Ország Kristóf magvaszakadtán Jánosnak adja Jókő várát zálogbirtokúl 52,000 frtért, a mi akkoriban roppant pénzértéket képviselt.
1571-ben II. Miksa Jánosnak adja Sopronmegye főispáni méltóságát és Sopron város főkapitányságát «qua libero baroni in Kabold», mely czím azt mutatja, hogy János már főrendi rangra emelkedett volt.
Fia azonban nem maradván, két leányában a család és a név letünt. A rövid virágzású családfa tehát csak ez:
András 1528. veszpr. alisp. 1534. zalai főisp. neje: Margit; István † ifjan, 1549 előtt. (Talán már 1545.); János 1539. tihanyi apát, 1571. sopr. főisp. Kaboldi báró, neje: Mária, 1558.; Katalin (Nagy Iván Magy. csal. «Anna») férj. 1. Balassa István, 2. Liszti István.; Margit, Nádasdy Kristófné, élt még 1608. özvegyen, haladottabb korban, mert ekkor gyermekei, kikkel szerződik, már családosak.
Atyja kéziratgyűjteményéből közli:
B. MEDNYÁNSZKY DÉNES.
Rákóczi állítólagos sírja a konstantinápolyi protestáns temetőben.
Az elmult nyár végén, tíz napot volt alkalmam tölteni Konstantinápolyban, miközben mindazon emlékeket fölkerestem, melyek historiánkat érdeklik. Szilágyi Dániel, a konstantinápolyi magyar colonia feje és lelke (ki azóta, mint fájdalommal értesültünk, elhúnyt), szíves volt engem II. Rákóczi Ferencz és anyja Zrinyi Ilona sírjaihoz vezetni, melyek Galatában a Lazaristák egyházának kriptájában a baloldali hajó alatt vannak elhelyezve, míg a sírkőlapok egyike, a Zrinyi Ilonáé a falba, Rákóczié pedig az oltár előtt a kövezetbe van építve.
Míg Péra sikátorain és lépcsőin lefelé haladva a nevezett egyházhoz értünk, Szilágyi Dániel közölte velem, hogy Pérán túl a Bosporus irányában húzódó Ferikköj és Sisli külvárosok közt egy kis keresztény (protestáns) temető van, melynek egyik sarkában «Hongrie. Magyar sírtelek» feliratú külön helyen vannak a török fővárosban elhúnyt magyarok eltemetve. E sírtelken egy felirat nélküli fehér márvány sarkofag is látható, melyről a traditió azt tartja, hogy II. Rákóczi Ferencz ez alatt pihen, míg a Lazarista templom feliratos kőtáblája csak emlék, a mit az egyház állított a fejedelemnek. Az 1849 után Konstantinápolyban élt emigránsok – úgymond Szilágyi – a ferikköji temetőbe gyakran kijártak s a névtelen sír előtt szertartásos tisztelettel adóztak II. Rákóczi Ferencz emlékének; a sarkofag lépcsőzetének sarkaiból egy-egy darabot törtek le, melyet amulettként viseltek. Szilágyi Dániel közlése nyomán Kunoss barátommal, ki Stambulban tartózkodik, fel is kerestem a ferikköj-sislii temetőt, hogy a leírt sarkofagot megnézzem.
A sarkofag, mely sarkain barokk-stilű ornamentekkel van ékesítve, kétsoros márvány-lépcsőzetre van fektetve. Tetején, hol a feliratos lap feküdt, most fű nő, a lépcsőkövek közt is moh és fű búvik elő. Az egész sír az elhagyottság benyomását teszi.
Jobbra a sarkofagtól egy nagy kőlap jelzi «Medicinae Doctor Jacobus Lang de Langenthal Serenissimi Francisci II. Rákóczi Sac. Ro. Imp. et Transilvaniae Principis medicus et consiliarius» nyughelyét, míg balról Csernátoni Cseh Imre obeliskje emelkedik e felirattal: Itt nyugszik Csernátoni Cseh Imre, az 1848/9-iki magyar szabadságharczban százados, utóbb törökhoni száműzetésében Kossuth tolmácsa. Született Csernátonban 1805. Meghalt Stambulban 1852.
II. Rákóczy Ferencz orvosának Langenthali Lang Jakabnak sírtáblája magyarázza meg, hogy a sarkofagot, mely a magyar sírtelken a legszebb s valóban a XVIII. század elejéről való: mért tulajdonították Rákóczi Ferencznek?
De kié e sír? feliratos lapja hiányzik s a mint Szilágyi Dánieltől tudom, már 1849-ben is hiányzott, egyik oldalán azonban két heraldikailag szabályosan sraffirozott czímerpajzs látható barokk-kori cartouche-ba foglalva, mely czímerek nem a Rákócziaké.
Az egyik czímerpajzs fekete mezőben két tört ezüst csíkot tartalmaz, a másik négyelt pajzs, első és negyedik arany mezejében egyfejű sassal, a második és harmadik kék mezőben jeruzsálemi kereszttel.
Azon alkalomból, hogy e czímereket a heraldikai és genealogiai társulat ülésén bemutattam: Thaly Kálmán a Rákóczi-kor történeteinek s minden e korra vonatkozó emléknek kitünő ismerője hosszabb magyarázattal volt szíves a kérdést kibővíteni, oda nyilatkozva, hogy e sarkofag, mely a forradalom előtt más helyen állt, de a Langenthal sírja mellett, s csak később s épen Szilágyi buzgalmából került mai helyére: valószínűleg Rákóczi valamelyik franczia tisztelőjéé volt, ki a sarkofagot előre elkészíttette, de alatta soha senki sem volt eltemetve.
A rejtélyes sír tehát, ha nem is a Rákóczié, a Rákóczi-kor egyik emléke Konstantinápolyban. Érdekes volna tudni, ki volt a Rákóczi franczia barátai közül az, ki vele megosztva a számkivetést, sírját is megépíttette, hogy a nagy fejedelemmel egy földben pihenjen? A czímerek oly jó fentartásuak s oly szabályosan vannak feltüntetve a kövön, hogy franczia heraldikai forrásokból könnyen sikerülni fog a czímerek tulajdonosát megállapítani.
Dr. RÉTHY LÁSZLÓ.
TÁRCZA.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság
f. évi november hó 26-án Nagy Imre elnöklete alatt választmányi ülést tartott, a melyen négy felolvasás volt.
1. Dr. Wertner Mór «Az Árpádok házassági összeköttetései» czímű munkáját mutatta be Dr. Szadeczky Lajos, felolvasván belőle egyes részleteket. Az érdekes összeállítás és genealogiai mű jelen füzetünkben olvasható.
2. Dr. Szombathy Ignácz olvasta fel «A gróf Lassberg-család genealogiáját». A család alsó és felső Ausztriában virágzott, mint előkelő nemesi család a XIV. század közepétől, a XV-ikben báróságot, a XVI-ikban grófságot nyert. Végre a XVIII. század végén hazánkban telepedtek le és teljesen megmagyarosodtak. A tetszéssel fogadott munka a Turulban fog megjelenni.
3. Komáromy András: «A tolcvai Bónis család őseiről» olvasott fel. A család a XVII. század elején Tolcsván a Hegyalján tűnik fel először s akkor nyeri a nemességet. A család a XVII. század közepén nagy vagyonra és tekintélyre tett szert s Bonis Ferencz (a ki Fűzér várában, S.-A.-Ujhelyen és Kassán lakott) tevékeny részt vett a Wesselényi-féle összeesküvésben s Zrinyi és Frangepánnal egy időben 1671-ben fejeztetett le, de ő Pozsonyban. A tetszéssel fogadott munka a Turulban fog megjelenni.
4. Dr. Réthy László, Rákóczi állítólagos sírjáról a konstantinápolyi keresztény temetőből két czímerrajzot mutat be, a melyek talán eldönthetnék, hogy kié tulajdonkép ez a tévesen Rákócziénak tartott sír.
Thaly Kálmán megjegyzi, hogy a sírról ő már régebben írt és kimutatta, hogy az nem a Rákóczié, hanem a czímerek után itélve valamelyik franczia emigráns társának készülhetett a sír; de tényleg nem nyugszik benne senki.
5. Folyó ügyekre kerülvén a sor: Szádeczky társulati jegyző jelenti, hogy a mult gyűlésen bemutatott czímeres-levélre vonatkozólag, melyet Báthory István lengyel király 1584-ben adott Móré Jánosnak, – Béldi István úrtól Maros-Vásárhelyről kapott egy czímereslevél-másolatot, a mely czímeres-levelet ugyanannak a Móré Jánosnak Rudolf császár és király adott 1595-ben. Ez a czímeres-levél nem egyéb, mint a Báthorytól 11 évvel ezelőtt kapott nemességnek megújítása és kiterjesztése és bár nem emlékezik amarról, egészen ugyanazt a czímert adja, a melyet Báthorytól kapott.
Új tagokúl (titkár külföldön távollétében) a jegyző a következőket terjeszti elő: Dr. Szily Kálmán műegyetemi tanár és Dr. Boncz Ödön cultusministeri fogalmazó Budapesten (aj. a titkár).
A pénztárnoki jelentés szerint
|
Bevétel. |
||
|
Az 1885 január 1-től mai napig befolyt |
2479 frt |
49 kr. |
|
Kiadás. |
||
|
Az 1885 jan. 1-étől mai napig kiadatott |
2212 frt |
09 kr. |
|
Vagyon. |
||
|
Értékpapirok Aláírt alapító-levelek A takarékpénztárban a «Nemzetségi Zsebkönyv» kiadására Készpénz |
2500 frt 400 frt
600 frt 267 frt |
– kr. – kr.
40 kr. |
|
Összesen |
8767 frt |
40 kr. |
A pénztárnok évi számadásának és a pénztár állapotának megvizsgálására Kőváry László, Csontosi János és id. Szinnyei József vál. tagok küldetvén ki, az ülés véget ért.
A Lusignanok és az örmény korona.
Nem rég hozták a lapok a hírt, hogy egy orosz ezredes halt meg, ki a régi Lusignan házból való származását s ez által a Lusignanok által valamikor kormányzott országokra való igényeit okiratilag be tudta bizonyítani; magától érthető – így mondták a lapok – hogy ezen országok közé Örményország is tartozott.
Nem akarom e helyen e férfiúnak valódi vagy koholt leszármaztatását, vagy praetendensi szerepének eredményeit kritika tárgyává tenni; csak az örmény koronára való igényeit akarom néhány felvilágosító szóval kísérni, minthogy azon téves adat, hogy a Lusignanok Örményországban is uralkodtak, még a Pierer- (4. kiadás) és Meyer-féle (3. kiadás), valamint a legújabb magyar Lexikonba is átment. – Vajjon e téves adat az újabb történelmi és genealogiai művekben előfordúl-e, a rendelkezésemre nem álló terjedelmesebb kútfők hiányában, meg nem mondhatom; de e sorok igazolására tán elegendő azon körülmény maga is, hogy e genealogiai tévedés a nevezett három, nagyban elterjedt, encyklopaediában előfordúl, melyekből az intelligencziának túlnyomó része felvilágosítást szokott meríteni.
Örményország keresztény hazai dynastiája IV. (V.) Leo király személyében 1344-ben halt ki; a nevezett encyklopaediák (és valószínűleg még elég más mű is) utódját Lusignani Guido-nak nevezik, valamint V. (VI.) Leót, Örményországnak 1393-ban elhalálozott utolsó királyát szintén a Lusignanok egyik sarjának tekintik.
Mindkét adat helytelen, mert Lusignan soha sem uralkodott Örményországban.
A dolog következőképen áll:
A franczia, Lusignan nevű dynastia akkor kezdett keleten szerepelni, midőn Lusignani Guidó, barna (VII.) Húgónak egyik fia, Anjou-Jeruzsálemi Szibylla királyleánynyal történt egybekelése által 1186 körül az 1192-ben (ápr.) megint elvesztett jeruzsálemi királyi koronát megkapta. Az elvesztett korona helyett 1192-ben (máj.) oroszlánszívű Rikhárd angol király kegyelméből kapta Guido a cyprusi trónt, melyen 1194-ben utódok nélkül halt meg. Őt követte Lusignani Amalrik öcscse, mint második cyprusi király, ki Anjou-Jeruzsálemi Erzsébet (Guido bátyjának sógornéja) negyedik férje lévén, egyszersmind 1197-ben Jeruzsálem királya is lett, mely minőségben 1205-ben elhalálozott. E házasságból született fia még előtte halt meg, míg Melisende nevű leánya antiochiai IV. Bohemund fejedelemhez ment nőül. – Amalriknak pedig Ybelini Eschivával való első házasságából több gyermeke volt, kik között I. Húgó nevű fia Cyprus harmadik királya lett s a családot folytatta. I. Húgó 1218-ban halt meg és champagne-i jeruzsálemi Alice-szal kötött házasságából I. Henrik fia és két leány maradt utána. Fia, Henrik 1253-ban halt meg, miután előbb montferratói Alice-szal († 1233.), aztán örmény Stefániával s utóbb (1250-ben) antiochiai Plaisance-szal egybekelt. Harmadik házasságából származó, 1252-ben született, II. Húgó nevű fiával a Lusignanoknak Cyprusban uralkodott ezen ága 1267-ben (nov.) férfiágban kihalván, a korona antiochiai Húgó herczegre szállt át.
Cyprusi I. Húgó – a mint fent láttuk – két leányt hagyott maga után. Ezeknek egyike – Izabella – az 1276-ban elhalálozott Henrikhez, antiochiai IV. (V.) Bohemund fejedelem második fiához ment nőűl s ez után örökölte Húgó, e házaspár fia, anyai jogon, a cyprusi trónt, mint III. Húgó.
De minthogy Antiochia fejedelmei, illetőleg Henrik, Lusignan-Cyprusi Izabella trónörökös herczegné férjének ősei egyenes férfiágban Poitou-i Rajmond, poitoui VII. Vilmos († 1127.) második fiától származtak: ennélfogva cyprusi III. Húgó nem Lusignan, hanem vele a poitoui-antiochiai ház jutott a cyprusi trónra.
Cyprusi III. Húgónak többi között egy Amalrik nevű fia vala, ki a tyrusi herczegi címet viselte és kinek Guido nevű fia 1344-ben örmény IV. (V.) Leo király utódjává választatott. Látjuk tehát, hogy e Guido korántsem Lusignan, hanem a Poitou-házból származó cyprusi herczeg, és minthogy V. (VI.) Leo, Örményország utolsó királya († 1393.) szintén cyprusi herczeg vala, ennélfogva ő is oly kevéssé volt Lusignan, mint elődei.
Ime az elmondott genealogiai viszonyok táblaszerinti ábrázolása:
Lusignani VII. Húgó; Guido † 1194. 1. cyprusi király, neje: anjoui Szibilla 1180 † 1190.; I. Amalrik † 1205. 2. cyprrusi király, nejei: 1. Ybelini Eschiva, 2. anjoui Erzsébet 1197 † 1205.; 1. I. Húgó † 1218. 3. cyprusi király; 2. Melizenda; I. Henrik † 1253. 3. neje: antiochiai Plaisance; II. Húgó † 1267.; Poitou-i VII. Vilmos gróf † 1127.; I. Rajmond † 1149. antiochiai fejedelem, neje: antiochiai Konstantia 1136.; III. Bohemund † 1201.; IV. Bohemund † 1233.; V. Bohemund † 1251 körül; Izabella; Henrik † 1276. Plaisance, férje: I. Henrik, cyprusi király; III. Húgó † 1284, cyprusi király, neje: Ybelini Izabella; Amalrik, tyrusi herczeg, neje: örmény Izabella; Guido 1344-ben örmény király.
W. M.
SZAKIRODALOM.
A Siebmacher-féle magyar czímereskönyv.
A Nagy Iván és Csergheő Géza tagtársaink által szerkesztett nagy vállalatnak már harmadik füzete is megjelent, magában tartalmazván a Batthyány-Bocsy családokat. Az eddig megjelent három füzet már némi tájékozást nyújt a munka óriási terjedelméről; a betűrend első két betűjéből eddig mintegy hatszáz magyar vagy honfiúsított család czímeréről nyerünk felvilágosítást s a szöveget hetedfélszáz czímerrajz illustrálja. Ily terjedelmű czímereskönyv mindekkoráig a pium desideriumok sorába tartozott nálunk. A munka beosztásáról elmondtuk megjegyzéseinket az első füzet megjelente alkalmából s így erre jelenleg ki nem terjeszkedhetünk; mindazonáltal megemlítjük, hogy az egyes családoknál a legújabb irodalom termékei is tekintetbe vétettek; így például a Bercsényieknél Thaly Kálmán tagtársunk legújabb munkálatai. A most megjelent harmadik füzet többet tartalmaz kiváló, nagy szerepet vitt családaink köréből, így a pelsőczi Bebek, Békássy, Béldy, Beleznay, Beniczky, Benyovszky, Bercsényi, Berényi, Berzeviczy, Bethlen, Bocskay stb. családok czímereiről s a legfontosabb családtörténeti adatokról közvetlen hitelességű forrásokból értesűlünk. A vállalat valóban méltó a legnagyobb pártolásra, melyet pontos szerkesztésével, okiratok alapján történt összeállításával és kritikájával teljesen megérdemel.
Magyarországi városok régi számadáskönyvei.
A M. T. Akadémia kiadásában megjelent egy testes kötet, mely Selmeczbánya, Pozsony, Beszterczebánya, Nagyszombat, Sopron, Bártfa és Körmöczbánya városok levéltáraiból a legrégibb e nembeli emlékeket tartalmazza. A kiválóan művelődéstörténelmi becscsel bíró számadások között vannak oly tételek is, melyek a társulatunk által felölelt tudományok körébe vágnak s érdekes színben tüntetik föl a közel félezer év előtti viszonyokat. Iacute;gy példáúl Bártfa városa 1428-ban 50 denárt fizet a városi pecsétnyomó javításáért, majd ugyanezen évben a város új pecsétnyomót véset egy krakkói ötvösnél, melyért egy lengyel márkát és három garast fizet. Érdekes volna tudni, hogy a városnak, mely a múlt annyi emlékét híven megőrízte, megvan-e még ezen, 1428-ban készült pecsétnyomója? – 1433-ban a város egy ezüst serlegbe belevéseti czímerét, s ezért egy Gáspár nevű aranymívesnek két forintot fizet. De különösen oklevéltani és palaeographiai tekintetben is sok új adatot tartalmaz a megjelent gyüjtemény. Oklevelek, az írópapír, a pergamen számtalanszor szerepelnek a kiadások között, s ezeknek koronként változó árára és taxájára nem egy adattal találkozunk. Iacute;gy példáúl Bártfán egy közokiratért (publicum instrumentum) 1438-ban 150 dénárt fizettek, egy vámlevél másolatáért kétszázat. Meglehetősen magas volt a díj, ha régi kiváltságleveleket újíttattak meg a király kanczelláriájában. Iacute;gy a nagyszombatiak 1436-ban egy régi privilegium megújításáért 74 forintot adtak a királyi kanczellárnak; és 84 arany forintot 1438-ban, mikor IV. Béla 1238-iki aranybulláját újíttatták meg. Ilyen és ezekhez hasonló adatok nagy számmal találhatók a gyűjteményben.
Új családi oklevéltár.
Mint örömmel értesűlünk, a gróf Sztáray család elhatározta, hogy rendkívűl gazdag levéltárának okleveleit és köztörténeti érdekű iratait külön diplomatariumban nyújtja a történetkedvelők használatára. A kétségtelenűl több kötetre terjedő kiadvány szerkesztője Nagy Gyula, társulatunk vál. tagja. A családi levéltár oklevelei visszanyúlnak a tatárjárás előtti időkig, s családtani szempontból fontosságuk abban áll, hogy teljesen felvilágosítják a Kaplyon-genus elágazásait és bonyodalmait, melyekre a szintén e nemből eredő gr. Károlyi család oklevéltára annyi világot derített. A Sztáray grófok ugyane genusból származván, összes hazai nemzetségeink közűl a Kaplyonok multját fogjuk legjobban ismerni. A nemes grófi család nagylelkű elhatározásával nagy hálára kötelezte a történelem kedvelőit.
1886
1886-1
Turul
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság közlönye
Az igazgató-választmány megbizásából szerkeszti
Fejérpataky László
titkár
Budapest
Kiadja a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság
MDCCCLXXXVI
1A Haller grófok nemzetség-könyve.
I. Czímerek. (Tizenhat czímerrajzzal.)
A ki Erdély történelmének lapjait forgatja, sűrűn találkozik a Hallerek nevével; a ki Erdélyben utazgat, mai napság is gyakran akad meg szeme egy-egy várkastélyon, mely a kiterjedt Haller-család egyik vagy másik ágáé. – Régi törzsfészkük Erdélyben Nagy-Szeben, a hol a család erdélyi ágának megalapítója Haller Péter, mint a szászok grófja élt és működött († 1570). Róla nevezik ott máig is a Haller-bástyát. Utódai közűl is többen viselik ugyan a szászok grófja méltóságát s laknak Szebenben; de fejedelmi kegy, házasság s másnemű acquisitiók alapján nagy birtokokra tevén szert országszerte, vidéki birtokokon telepednek meg, megyei főispánságokat viselnek, s elterjednek nemcsak Erdélyben, de egyik-másik kiszakad Magyarországra is, sőt a jelen század folyamán egyik a horvátországi bánságot viseli.
Ha a Maros mentén a régi Maros-szék (most Maros-Torda megye) szívébe utazunk, Kerellő-Szentpálon hatalmas ódonszerű kastély köti le figyelmünket. Tudjuk a történelemből, hogy a szentpáli csata után a kastély udvarán fejeztette le Báthory István az elfogott lázadók legfőbbjeit. Az akkor Alárdié volt, azután lett és most is a Hallereké. A szentpáli dombon, a hol Békes Gáspár ágyúi állottak, most a Hallerek családi sírkápolnája hirdeti a mulandóságot. – A kastély most lakatlan, a család emez ága a szomszéd ugrai kastélyban lakik.
Alább a Küküllő mentén útazva, Segesvártól a Székelyföld felé az első falu Fejéregyháza. Ez a hely, mely legújabbkori történelmünkben oly szomorú hírnévre vergődött, a mely határában Petőfi ismeretlen sírját rejtegeti: a XVI. század óta mostanáig egyik törzsfészke a Hallereknek. Az ősz patriarcha, a ki most a falu közepén emelkedő kastélyt lakja, maga is élő emléke a múltnak. Látta az oláh lázadók vandalizmusát, midőn kastélyát feldúlták és kirabolták, résztvett Bem diadalaiban, együtt volt Petőfivel a fejéregyházi csatában. Fejéregyházát az Erdélybe jött Hallerek első generatiója a XVI. században már bírja s azóta mindig a Hallerek lakják.
Egy lépéssel odább, átlépve a Székelyföld határát, Udvarhely megye szélén, Székely-Keresztúron ismét egy Haller-kastélylyal találkozunk, a melyben az «ősök terme» maig is megőrizte az. erdélyi Hallerek legtöbbjének olajfestrnényű képét, s alig csalódunk, midőn azt hiszszük, hogy a Hallerek nemzetségkönyvének több képe ezek után készűlt.
A Maros- és Nagyküküllő-menti Hallereken kívül meg kell emlékeznünk a kisküküllői ágról, a melynek újonnan épűlt kastélya a Medgyeshez közel fekvő Balázstelkén áll, barátságosan tekintvén alá Kisküküllö megye hullámos téreire. Balázstelke ura bírja a legújabb idő óta Küküllővárt is nagy kiterjedésű uradalmával.
A múlt nyáron Erdélyben utazván, alkalmam volt dr. Lénárt József barátom társaságában a balázstelki kastély vendégszeretetét élvezni. Haller Jenő gróf, a kastély ura, egyebek között díszes családi törzskönyvük megmutatásával kedveskedett, a melyben igen nagybecsű s a maga nemében páratlan családtörténeti, czímertani és mívelődéstörténeti munkára akadtam. Olyan könyv ez, a milyennel – bátran állíthatjuk – egyik főúri családunk sem dicsekedhetik.
E codex magában foglalja a Hallerkői gróf Haller-család őseit 1198-tól a jelen század elejéig, – és pedig nemcsak írásban, de képekben is (színezve), s mi több, le vannak festve benne feleségeik is családi czímereikkel együtt. Minden családnak két lap van szentelve. Az egyiken nehány sorban az illető családtag rövid életrajzát olvassuk, ki volt atyja és anyja, hol lakott, ki volt neje, s mikor halt meg. A feljegyzések a német törzsnél német, az erdélyi ágnál később latin nyelven írvák. Alatta balról az illető Haller képe látható lefestve, jobbról nejének képe, közöttük mindkettőjök czímere; a kinek több felesége volt, mindeniknek czímere külön. A szemben levő lapon az illető gyermekei sorolvák elő, hivatkozással ama lapokra, a hol életrajzuk és képeik állanak. A leányoknál meg van említve, kihez mentek férjhez, s le vannak rajzolva a férjek czímerei. Iacute;gy mintegy 264 Hallernek és 174 Hallernénak a képe látható s a minden lapon ismétlődő Haller-czímeren kívül mintegy 344 czímerképet nyujt; köztük 23 magyart. Hogy miféle családok czímerei, fölösleges előszámlálnunk, kitűnik az a később nyujtandó nemzetségi táblázatból.
A könyvet pergamen lapokra írt hosszabb német bevezetés nyitja meg a nemesség eredetéről, továbbá a Hallerek régi nemességéről, a családi czímer fejlődéséről s a legrégibb családtagok életrajzáról. A bevezetés előtt egy díszes festmény a szent háromságot ábrázolja, a szemben lévő lapot a család kifejlődött, gazdagon aranyozott czímerképe foglalja el s a bevezetés szövegét is díszes czímerképek tarkázzák és pedig a Haller-család czímerének képei a fejlődés különféle stadiumában, a Fuchs-czímer s végül még egyszer a kifejlődött Haller-czímer. A könyv kötése is régi (XVI. sz.) jellemzetes nürnbergi minta, s az alapító aranyozott érmével van decorálva.
Az ily pazar fénynyel kiállított családkönyv tehát, a mely gazdag illustratióival gyönyörködteti a szemet, czímer- és nemzetségtörténeti adataival leköti a történetkutató figyelmét, s régi XVI. és XVII. századi díszmagyar ruhás alakjaival bő anyagot nyújt costume- és mívelődéstörténeti tanulmányokra: nem csoda, ha osztatlan tetszésben részesült minden oldalról, miután szerencsések voltunk a tulajdonos nemes gróftól megnyerni, hogy tudományos felhasználás végett felküldte Budapestre.
Társaságunk m. é. okt. gyűlésén bemutatván a könyvet, elhatároztatott, hogy az ismeretlen és nevezetesebb magyar czímereket lerajzoltassuk, úgyszintén a díszmagyar ruhás férfi és női alakok egynehányát lefestessük, s azokat folyóíratunkban bemutassuk. A családkönyv czímertani és genealogiai része méltatásával alólírott, costume-tani és mívelődéstörténeti részével pedig dr. Boncz Ödön t. tagtársunk bízatott meg.
De ez nem minden. A gazdag családkönyv társaságunk keretén kívül is figyelmet költvén, Szalay Imre min. o. tanácsos úr, mint az ipar s művészeti osztály vezetője, a cultusminister úr ő exciája hozzájárúlásával, a művészi mesteriskola számára lefestetett mintegy 38 jellemzetes férfi és női costume-képet; Szilágyi Sándor úr szintén nehányat a M. Történeti Életrajzok számára.
Ezeket, mint a könyv becsére jellemző adatokat, jónak láttam felemlíteni itt, midőn először szólunk a nevezetes családkönyvről; s mielőtt ez alkalommal kitűzött tárgyamra, a könyv tulajdonképeni és czímerei ismertetésére áttérnék, megjegyzem, hogy a család történetét és nemzetségrendjét legközelebb kívánjuk bemutatni.
***
A Hallerkői gr. Haller-család ősei a XII. században Nürnbergben laktak, a város legelőbbkelő patriciusi családjai közé tartoztak, s már akkor is régebbi nemességgel dicsekedhettek. 1198-ban VI. Henrik császár által a Nürnberg mellett tartott tornajáték alkalmával már négy Haller szerepel és pedig előkelő szerepet játszanak s számos kísérettel követik onnan a császárt a hadba. Ezek a Hallerek a császár által, kiváló szolgálataik jutalmáúl, a legelső német nemesi családokkal egy rangra emeltetnek. Utódaik vagyonban és méltóságban gyarapodnak, újabb birtokokat szereznek, a császári udvarokban méltóságokat viselnek s Nürnbergben egyik-másik tagja a legbensőbb «hetek tanácsá»-nak. Míg a Hallerek Németországban nagyon elszaporodnak, úgy hogy a családnak a XVI. század elején mintegy ötven férfi tagja van; addig egyikök, Ruprecht, Mátyás király alatt Magyarországba szakad, a király által lovaggá üttetik, Budán telepedik meg s alapítójává lesz a Hallerek magyar ágának.
A német ág egyik sarja Haller Bertalan, Ziegelstein ura, a császár és király tanácsosa, 1533-ban felteszi magában, hogy nemzetségének régi nemesi és lovagi származását megírja.* Én H. B. – úgymond a családkönyv 19. lev. – elhatároztam «meiner eltern vnnd geschlechts der Haller allt adelich vnnd rittermessig herkommen zubeschreiben» isten dicsőségére, a miért istentől annyi jót nyertek és élveztek.* Ő kezdi tehát a díszes családkönyv íratását, melynek XVI. századi, valószínűleg nürnbergi kötésű tábláján aranyozott betűkkel e czím olvasható
HERKVMEN DES GESCHLECHTS DER HALER VON HALERSTEIN VOM MCXCVIII BIS AUF 1538.* Megjegyzendő, hogy a régi táblának újabbkori (XVII. sz.) háta van s a kötés hátsó táblájának fele le van törve, s így hiányzik.*
A családkönyv kezdeményezőjéről annyit tudunk, hogy V. Károly császár, továbbá Mária magyar királyné tanácsosa, és majnai frankfurti birodalmi soltész (Reichsschultheiss) volt, s mint maga mondja, lovaggá üttetett Miksa császár, Ulászló magyar király, Lajos cseh király, Zsigmond lengyel király, majd Ferdinánd magyar és cseh király által. Talán ott volt az 1515-iki bécsi fejedelmi találkozáson s ott érte a császár, magyar, cseh és lengyel királyok kitűntetése, lovaggá üttetése által. Az sem lehetetlen, hogy Magyarországon is lakott, mint Mária magyar királyné tanácsosa. Arczképét a genealogiai részben előforduló lovagképen kívül fentartotta egy érem is, mely a családi könyv táblájára van illesztve.
Az első tábla közepén az aranyozott érem a család czímerét tünteti fel, eme körülírással:
BARTHOLMES. HALLER. VOM. HALLERSTAIN. Z. Z. [etc. etc.].
A tábla hátsó lapjába van illesztve az érem másik fele, melyen az alapító mellképe domborodik, a fennebbi körírat folytatásával:
SEINES. ALTERS. LI. ANNO. DNI. MDXXXVII.
Ha felnyitjuk a könyvet, az erős hártya lapon, élire fordított pyramis alakban, goticus betűkkel eme felírást olvashatjuk:
A könyv tehát, ha Bertalan Ziegelsteinon lakott, Németországban kezdett íratni és festetni; de még a XVI. század folyamán vagy a XVII. sz. elején az erdélyi Hallerekhez kerűlt, a kik a család erdélyi ágának tagjait aztán nemzedékről nemzedékre bevezették és lefesttették belé. A német ág a XVI. század végével megszakad a könyvben s átengedi az egész tért az erdélyi ágnak, a mely a könyvet folytatta egész a múlt század végéig s mint nagybecsű családi ereklyét megőrizte mostanáig. Mind az írást, mind a festést illetőleg egyes csoportok különböztethetők meg benne, a miből látszik, hogy a bevezetés nem egyenként, hanem kisebb-nagyobb csoportokban egyszerre történt.
Az egésztől különválik és kitűnik a 43 levélnyi bevezetés, erős hártyán szép goticus betűkkel németül írva s több gondos kivitelű festéssel tarkázva.
A czímlap után következő levelen mindjárt egymással szemben két szép festrnény gyönyörködteti szemünket. Egyik a szent háromságot ábrázolja, Krisztus testének keresztről levételével, élénk színpompával; a másik a család czímere gazdag aranyozással. Emitt ez aláírás olvasható: «Das Wappen des Geschlechts der Haller vom Hallerstein».
Ezen túl kezdődik a bevezetés szövege a nemesség eredetéről s a Hallerek ősrégi nemességéről. A vallásos zamatú értekezés, ó- és új-testamentomi, classicus és általános világtörténeti példákkal illustrálva beszél a világi méltóságok eredetéről, az osztály-különbségekről, a nemesség szerzésének különféle módjairól: kit az isten rendelt arra, kit a királyok kegye tett azzá, ki meg önmaga szerezte csatákban való vitézségével s másnemű érdemeivel. Az értekezés eme része komolyabb tudományos becsre nem tarthat igényt, de érdekesen jellemzi a XVI. századi felfogást és világnézetet.
Becsesebb része a bevezetésnek az, a hol a Hallerek ősrégi nemességéről van szó. «400 éve annak – úgymond a könyv írója 1533-ban – hogy a Haller-családot isten régi nemesi és lovagi méltóságban megtartotta (úgy hogy mintegy ötven férfitagja él), tisztességes házasságokkal, grófi, bárói, lovagi és nemesi rokonsággal fűzte össze, saját városokkal, falvakkal, várakkal, hűbérekkel, hivatalokkal, kapitányságokkal és más kegyeivel áldotta meg, sőt némelyek a derék birodalmi városnak Nürnbergnek főfő előljárói is voltak.» (19 lev.)
A Hallerek nemességének legrégibb nyomai az 1198-iki tornajátékig vezetnek vissza, a midőn a család négy tagja szerepel, kettő mint a nürnbergi tizenkét tagú tornarendező bizottság tagja, harmadik mint pályanyertes tornalovag, negyedik mint a nürnbergi császári segédcsapat (400 lovas) főkapitánya. Ahhoz, hogy valaki a tornajátékban, mint küzdő részt vehessen, bizonyos számú (4–8) ős kimutatása volt szükséges. Látszik tehát, hogy már akkor régebbi nemességnek kellett örvendeniök. Eme birodalmi tornajátékon a Hallerek szereplésére idézi könyvünk Rixner György 1530-ban kiadott «Turnierbuch»-jának adatait, melyek részletesen emlékeznek a nürnbergi torna (a 12-ik) lefolyásáról.
Mikor nyerte a család nemességét és czímerét, nem tudjuk. A régi czímeres levél nem maradt fenn; ha létezett, nem lehetetlen, hogy az 1348-iki nürnbergi zavarok (Auflauf) alkalmával pusztúlt el.
A család czímerének legrégibb nyoma a XIII. század közepéig vezet vissza. Haller Ulrik ekkor építtetett egy házat Bambergben («zu Bamberg am fre˙hof die alt müncz genant»), a melybe saját és felesége (Fuchs leány) czímerét kőbe vésve beilleszttette. A mint a ház később újra építtetett, előkerültek a czímerek s Nürnbergben egy kapu fölött («am Spital zum heiligen Creutz vor der Stadt Nürnberg ober dem grossen Thor») falaztattak be 1276.évi dátummal.
Haller Ulrik († 1266) czímere, mely a könyv 36. lev. díszesen kifestve látható, a következő: A paizs felső bal széléből lenyuló keskeny karú ezüst ék (sarkantyú) vörös mezőben, a sarkantyú két ágának köze a paizs bal szögletében fekete színű. A zárt rostély-sisakon vörös sasszárny emelkedik ki ugyanolyan ezüst sarkantyúval; sisaktakaró a paizs jobb felén van és vörös-ezüst. (Megfelel az alábbi kifejlett czímer első és negyedik mezejének, csakhogy a sarkantyú éke itt ellenkező irányba megy.)
Nejének Fuchs Borbálá-nakczímere (a mely a 37. lev. látható) a paizs arany mezejében ágaskodó vörös rókát, sisakdíszűl pedig ülő vörös rókát ábrázol, kiöltött nyelvvel. A sisaktakaró a paizst baloldalt borítja és vörös-arany.
A második családi czímer, melyet könyvünk feltűntet (38. lev.), a Haller Ulriké († 1334-ben), mely egyik nürnbergi templomban (in der barfüsser kirchen) egy régi paizson és Ulrik sírkövén látható, eme felírással: «Vlrich Haller obiit anno dni MCCCXXXIIII». A czímerkép az előbbitől abban különbözik, hogy a paizs vörös mezejében a sarkantyú éke a paizs felső jobb széléből irányúl s a sisak felett nem sasszárny, de két egymás felé hajló vörös szarv (buffelnhorn) látható, a sisaktakaró a paizs baloldalát borítja. Második nejének czímere a paizs arany mezejében három szerecsen mellképet ábrázol.
A következő czímer-bővítést Zsigmond császárnak köszönik a Hallerek. Erhart és Pál elkisérték őt Rómába, a hol 1433-ban császárrá koronáztatott s ez alkalommal e két Hallert a Tiberis hidján lovaggá ütötte. Ekkor nyerik a császártól ama czímer-bővítő levelet, melylyel a sisakon arany korona használatát engedélyezi, s felette egy karatlan, vörös ruhás szerecsen női törzset, fekete hajfonadékkal, fején lobogó fehér szalaggal, fülében arany karikával. A paizs képe az előbbi.* Lefestve a 39. és 275. lev. A czímer-ujító levél 274. lev. «Geben zu Rom 1433.» A 39. lev. a sarkantyú éke balra irányúl, a szerecsen nő feje jobbra, a 275. lev. megfordítva.* A sisaktakaró itt már mindkét felén környezi a paizsot.
Az új sisakdísz nem szorította ki véglegesen az előbbieket. – Közel egy évszázad multán V. Károly császár (1521) czímerújító levelében egyesíti Haller Bertalan és Farkas számára ősei régibb és újabb sisakdíszeit. A paizsra így két sisak kerűl. A jobboldalin a vörös sasszárny látható, a baloldalin az arany korona s a vörös bivalyszarv lantformára, végein pávatollal s a két szarv között a régi szerecsen törzs foglal helyet. A paizs sarkantyú-éke balra, a sasszárnyé jobbra irányúl.* A czímerkép a 40. és a 304. lev., V. Károly diplomája (Geben in Wormbs 1521 apr. 1.) a 303. lev.*
A Hallerek egy másik ága más czímert használt, a melynek paizsa kétfelé volt osztva s a felső vörös mezőt a felső szélből lenyúló aranyék vágta ketté, alsó ezüst mezejében fekete oroszlán volt látható, a sisak felett fekete és ezüst fonadékú turbánon fél szarvas-agancs emelkedett. Ez az ág kihalván, lépéseket tett a másik ág a két czímer egyesítésére. V. Károly 1528-ban csakugyan egyesíti a kettőt s adományozza azt a czímert, melyet azóta a Hallerek századokon át használtak s egészen a mai napig használnak. Ez a czímer, melyet Konrád (lovag és doctor), Farkas (Mária magyar királyné udvarmestere), Bertalan (a családkönyv íratója) és Sebold nyernek, a következő:
A paizs negyedelve van. Első és negyedik tagozatában (a régi Haller czímer): vörös mezőben a felső jobb sarokból kiindúló ezüst sarkantyú, melynek két ága köze fekete («schwarzes spiegel»); a második és harmadik tagozat (a kihalt Haller ág czímere) kétfelé van osztva: a felső rész vörös mezejében a felső szélből hegyével lefelé irányúlt, hajlott szárú arany ék, az alsó rész ezüst mezejében lépő helyzetben egyik első lábát előre nyújtó fekete oroszlán. A jobb sisak felett arany koronán a vörös bivalyszarv, lantformára egymástól széthajló végekkel, ezekben pávatollal, közötte a karatlan vörös női szerecseny-törzs, fekete hajfonadékkal, fejét átkötő fehér szalaggal. A balsisakon fekete fehér fonadékú turbánon jobboldalt szarvas-agancs, baloldalt arany-vörös és ezüstszínű kiterjesztett szárny. Foszladék emennél vörös-arany, amannál vörös-ezüst.* A czímer lefestve az 5., 42., 311. lev. és mindenik Haller képe mellett. V. Károly diplomája (Geben in stadt Speyr 1528. márcz. 27.) a 309. és k. u.*
A magyar czímertani munkákban hibásan van körülírva a czímer. Rendesen nyolcz tagozatot vesznek fel a négy fő tagozat helyett, pedig ez világosan kitűnik, úgy a könyvben számtalanszor kifestett czímerből, mint magából a czímer történeti fejlődéséből. Igaz, hogy a második és harmadik tagozat ismét két részre oszlik, de még ha ezeket a főfelosztás részeiűl számítanók is (a mit pedig nem tehetünk), akkor is csak hat tagozatról lehetne szó és nem nyolczról. A nyolczas felosztás abból a téves hitből származott, mintha az ezüst sarkantyú (a mi félreismertetett) kétfelé vágná az első és 4-ik tagozatot, a mi pedig nem áll. Egyéb tévedések is csusztak be a czímer ismertetésébe (Nagy Iván V. k. 38. 1. Kőváry 272. 1. stb.) Ehhez képest az eddig megjelent ábrázolások is hibásak.
Az így Németországban kifejlődött s V. Károly által megállapított s körülírt családi czímert (a négy főtagozattal, a kettős sisakdíszszel) használják ép úgy a németországi,* A Histor. Herald. Handbuch 297. l. más németországi Haller czímert is ismertet, a mely négyfelé osztott paizst s abban tányérokat s szarvasagancsokat tüntet föl. Látható ez Siebmacher Gross. Wappenbuch Suppl. VII. 14. és IX. kötetében is. Ennek a mi könyvünkben semmi nyoma.* mint az erdélyi Hallerek. Ezt találjuk a családkönyvön végig a XVI. századtól fogva mindenik Haller és Haller leány mellett, (később chablonnal) lefestve. Újabb változatokkal, czímer-újítással vagy bővítéssel nem találkozunk.* A családkönyv a hártyára írt bevezetés után papírleveleken folytatódik. A 45–52. levél üres. Azután egy betűrendes registert tartalmaz a családkönyvben előforduló Hallerekről. Ez a rész nem esik lapszámozás alá. Az 54-ik levelen kezdődnek a genealogiai feljegyzések és képek az 1198-ban szerepelt Haller Vilmossal. Az 54–273. levélig folytatódnak a feljegyzések és képek. A 274–441. levélig (a 352–378 közötti tiszta leveleket leszámítva) családi czímeradományozások, királyi donationalis levelek, a Hallerek alapítványai stb. vannak közölve. Ezt még maga H. Bertalan kezdette bevezettetni. De az okirat-beíratást nem folytatták utódai, mert a következő lapokat is a családi feljegyzések és képek vették igénybe, a mi a 442–510. lev. folytatódik s ettől az 536. levélig üres lapokkal végződik (az utolsók megtépődött levelek).*
Ismerjük tehát most a Hallerek czímerét jobban és correctebbűl, mint eddigelé. De a családkönyv czímertani része ezzel koránt sincs kimerítve. Igaz, hogy czímertani részt többet írásban sem az előszó értekezésében, sem a közlött családi okmánytárban nem találunk; de a szónál ékesebben beszélnek ama díszes czímerfestések, melyek a családkönyv genealogiai részének minden levelén láthatók, a hol csak nős Hallerről, vagy Haller leányok férjeiről van szó.
Nem feladatunk a német ág nejeinek, és a leányok német férjeinek czímereire kiterjeszkednünk, habár meg vagyunk győződve, hogy ott is sok az új, melyet külföldi heraldikusok nagy élvezettel és haszonnal tanúlmányozhatnának; csak a magyar ág családi összeköttetéseire szorítkozunk s itt is csak azon czímerekre, melyek eddigelé vagy ismeretlenek, vagy az ismertektől többé-kevésbbé tanúlságos eltéréseket mutatnak. Ilyenek:
1. A Münczer czímer. A legelső Haller, ki Magyarországban, Budán, telepedett meg a XV. század vége felé: H. Ruprecht volt. Neje Münczer Katalin vala, Budáról, Münczer János és Mülstain nő leánya.
Családi czímere, melyet eddigelé nem ismertünk, valamint magyar nemességéről sem tudtunk (lefestve a 144. lev.), a következő:
A paizs vörös mezejében mint herold-kép stilizált fehér liliom, melynek alsó részébe illesztve ötszirmú vörös rózsa diszlik. A sisak felett ugyanolyan fehér liliom. Sisak-takaró: ezüst-vörös.
Ruprechtnek Münczer Katától öt fia született, kik megalapítják és tovább fejlesztik az erdélyi Haller
családot.
2. Az Eiseller czímer. Ruprechttel egyidőben élt Pesten Haller Bertalan, a ki egy pesti nőt, Eiseller Lőrincz leányát vette feleségűl. Az Eiseller család czímere, melyet eddig szintén nem ismertünk (s a mely a 182. lev. lefestve látható), a következő:
A paizs vörös mezejében ezüst szekercze (nyél nélkűl); a zárt paizs felett zárt vörös szárny-pár s rajta ugyanolyan szekercze. Foszladék: ezüst-vörös.
Bertalannak az Eiseller leánytól öt fia származott; de úgy látszik, mindannyian magtalanúl haltak el, mert utódaikról a családi könyvben semmi szó.
3. A Hecht czímer, úgy látszik erdélyi szász család czímere. Haller János, Ruprecht legidősebb fia, legelőször Erdélyből nősűlt, ahol öcscse Péter, 1552-től fogva a szászok grófja vala. Hecht Eufrosinának nagyszebeni nőnek kellett lennie, bár a családi könyv csak erdélyinek (aus Siebenbürgen) mondja. A nálunk eddigelé ismeretlen Hecht czímer (melynek képe a 184. lev. látható) a következő.
A paizs negyedelve van. Az első és negyedik tagozat fekete mezejében két-két ezüst hal úszik (jobbfelé irányúlva); a hal kétségtelenűl csuka (Hecht), s így a czímer a beszélő czímerek sorába tartozik. A második és harmadik tagozat fehér mezejében zsákmány után ragadó fekete griff. A paizs felett egyszerű zárt sisak, minden sisakdísz nélkűl. Foszladéka: ezüst-fekete.
Haller Jánosnak Hecht Eufrosinától három fia maradt. Utána még háromszor nősűlt és pedig 2. Budáról (Dorothea N. von Offen), 3. Selmeczről Fraedl Katát, 4. Lipcsay Krisztinát vette el. De csak első nejének czímerét találjuk a családkönyvben megörökítve.
A Haller családban gyakori a többször nősűlés, némelyiknek három-négy felesége van egymásután; többnyire a gyermekek száma is arányban van a feleségekkel; 10–12–15 gyermek nem ritkaság. Főképen a német ágról mondhatjuk ezt, bár a magyar ág sem marad hátra. A magyar ágon a második generatio seniora (H. János) a mint láttuk, négyszer nősűl; öcscse H. Péter kétszer.
Haller Péter azelső magyar főúr a Hallerek közűl. Atyja, a budai Ruprecht, csak illetőségére lehetett magyar: atyja, anyja, neje – német, s ő maga is idegen öltözetben van illustrálva a családkönyvben. A pesti Bertalan is német, származására, öltözetére, neje is az. Haller János már az átmenetet képviseli. Három első neje még német, de a negyedik már magyar s őt is magyar ruhában látjuk ábrázolva. Péter immár egyik legelső országos méltóság viselője: Ferdinánd császár és király magyar és erdélyországi kincstartója. Ő már igazi németbe oltott magyar főúr. Kétségtelenűl német származásának köszöni az erdélyi szászok grófságát, s mint ilyen első feleségűl szász leányt vesz el Nagy-Szebenből; de második nejével a legelső magyar főúri családokkal jő rokonságba. Midőn a legrégibb erdélyi családok egyikéből, a Kemény családból nősül másodszor: nemcsak méltóságra, de vérségi összeköttetésre nézve is belép a magyar főurak sorába. Kétszeresen illik tehát rá az a magyar köntös, melyben lefestve látjuk. (186. lev.) Első neje után ismerjük meg
4. A Schirmer czímert, a mennyiben Péter első ízben a nagyszebeni Schirmer Margitot vette e1. Az eddigelé ismeretlen Schirmer czímer (a mely a Kressensteini Kress családéval megegyezik) a következő (lefestve a 186. lev.):
A paizs kék mezejében harántékosan fekvő, hegyével a paizs felső jobb sarkának irányított egyenes kard, felette és alatta hatágú ezüst csillag. A sisakon semmi dísz; foszladék: kék-ezüst.
Haller Péternek Schirmer Margittól három fia és két leánya származott.
Második neje útján megismerkedünk
5. A Kemény czímerrel, mely régi formájában a mostanitól némi eltérést mutat. Haller Péter ugyanis másodszor Kemény Katát, Kéttoronyi (von Zwenthwrmen) és Gyerőmonostori Kemény Péter leányát vette nőűl. Iacute;gy kerűl a Hallerek családi könyvébe a Kemény czímer, a mely a következőkép van ábrázolva (186. lev.):
A paizs kék mezejében arany koronából kinövő természetes színű szarvas, kiöltött piros nyelvvel, felette jobbról ezüst félhold, balról hatágú ezüst csillag. A paizs pusztán magában áll, sem sisak, sem foszlányok nem ékesítik.
Haller Péter fiai már testestől lelkestől magyar főurak s a legelső magyar főnemesi családokból házasodnak. Iacute;gy egyik, Kemény Katától származott fia Gábor, a ki már Fejéregyházán lakik, Bocskay Ilonát, a későbbi fejedelem Bocskay István nővérét vette nőűl. Iacute;gy kerűl a családkönyvbe (228 lev.)
6. A Bocskay czímer: vörös mezőben arany koronából kinövő, nyíllal átlőtt orrú arany oroszlán. A sisakdísz: a paizsalak. Foszladéka arany-vörös. E czímer eltér a Bocskayak ismert czímerétől, mely Chapy Andrásnak 1418-iki czímerére vihető vissza,* V. ö. Turul 1885. 114. l., hol a Chapy czímer van közölve, ki a Bocskayak, Soósok, Szerdahelyiek stb. családokkal egyetemben kap czímert, mely kék mezőben, jobb első lábával egy szemén keresztűl fúródó vetődárdát tartó ágaskodó arany oroszlánt tüntet föl. A legújabban megjelent Ung. Siebmacher III. füzete hasonlóképen ezt a czímert adja.* még a mező színére nézve sem egyezik meg vele.
Mutatja a Hallerek előkelő voltát eme házasság, mely által az erdélyi fejedelmekkel sógorságba jutottak. Haller Gábor neje ugyanis nővére volt Bocskay Erzsébetnek, Báthory Kristóf vajda nejének, Báthory Zsigmond későbbi fejedelem édesanyjának, s testvére Bocskay Istvánnak, amazok utódjának a fejedelemségben. Iacute;gy Haller Gábor három egymásután következett fejedelemmel jutott sógorságba első neje után.
Második neje is Erdély legelső családjai egyikének sarja, Bornemisza Boldizsár leánya: Kata. Kár, hogy a Bornemiszák régi czímerét nem találjuk itt lefestve.
Haller Péter és «Monostorszegi» Kemény Kata egy másik fia Mihály (sz. 1564. † 1596.)az Erdélyhez tartozó magyarországi részekből nősűl, szintén előkelő ősi magyar nemzetség sarját vevén feleségűl. Iacute;gy párosúl a Hallerekével
7. A Pernyeszi czímer, Osztopáni Pernyeszi Zsófia révén. E czímer vörös mezőben arany koronából kinövő, mellén nyíllal átlőtt szakálas fehér egyszarvút (unicornist) ábrázol. A sisak felett ugyanilyen szakálas egyszarvú látható. (233 lev.) Rokon ezzel a Kornisok czímere (mely itt is megvan), de az egyszarvú náluk nincs átlőve.
A következő generatio sorozatát Haller Gábor Bocskay Ilonától származó fiai nyitják meg. Köztük István, a fejéregyházi († 1657.), két új főnemesi czímerrel gazdagítja ősei czímer-csarnokát és pedig
8. A Kendy czírnerrel, első neje Szentivánfalvai Kendy Judit, a Kendy Ferencz erdélyi vajda unokája révén. A czímer kék mezőben arany koronából kinövő, nyíllal átlőtt, vérző, természetes színű medvetalpat ábrázol. Ugyanazt a sisak feletti koronán. Foszladék: arany-kék. (244 lev.)
A Kendy czímer ismételve előfordúl a családkönyvben, a mennyiben Haller Zsigmond, István testvére, az 1594-ben lefejezett Kendy Sándor leányát, Krisztinát vette nőűl. (1. 248. lev.)* Dr. Boncz Ödön barátom figyelmeztetett, hogy a gyulafejérvári templomban őrzött ama sarkophagon, melyet Hunyady Jánosénak tartanak, ugyanezt a czímert látta eme jelző betűkkel: E. . A. K. A czímer medvetalpa ennél korona nélkül dűlt alakban látható. Igaz, hogy a sarkophag felső lapján fekvő alak vánkosán sokkal későbbi JOHANNES HVNYADI CORVIN felirás látható; mégis nagyon valószínű, hogy az illető síremlék valamelyik Kendyé, talán Kendy Sándoré. Hogy az ő korából (XVI. sz.) és semmi esetre sem a Hunyadi korból való, az kétségtelen.*
Haller István második neje volt Szalai Barkóczy Anna Mária, szintén nagyságos («magnifica») familiából. Igy kerűl
9. A Barkóczy czímer a családkönyvbe. (244. lev.)
E czímerben a paizs kék mezejében arany korona felett lebegő szárnyas és koronás angyalfő látható. A sisak felett ugyanaz. Foszlányai: egyízben kék és vörös, de máshol több helyütt ugyancsak e családi könyvben jobbról arany-kék, balról ezüst-vörös.
Mert a Barkóczyakkal sűrűn lépnek családi összeköttetésbe a Hallerek. Igy mindjárt a fennebbi Haller Istvánnak (de még Kendy Judittól származó) fia Pál ismét Barkóczy lányt, Juditot veszi el első nejéűl. (Czímere a 442. lev.) Ugyanennek a Pálnak unokája János ismét Barkóczy lányt, a László leányát Juliánnát veszi első ízben nőűl (1715). Amott még három, itt meg két más feleség következett a Barkóczy lányok után (459. lev.) A vele egy generatiojú Haller Sámuel neje szintén Barkóczy lány, ugyancsak Juliánna, B. Ferencz leánya. (453. lev.)
A legutolsó esetben a czímer hiányzik, a három elsőben le van festve; és pedig a két utóbbin olyan foszlánynyal, mint a minő a rajzban is ábrázolva látható. Az első esetnél az olajfestményű czímer kevésbé világos, mint az utóbbi kettőnél; bátran elfogadhatjuk tehát emezeket irányadóúl.
A fennebb emlegetett Haller Mihály és Pernyeszi Dorottya fia, Péter, először Lónyai Ilonát, Kálloni István özvegyét vette el; másodszor egy előkelő székely család sarját, Tarnóczy Sárát Kézdi-Szentlélekről; harmadszor a szombatos Pécsy Simon leányát, Erzsébetet. Második házassága valóságos regény; a szó szoros értelmében is az, mert br. Kemény Zsigmond «Az özvegy és leánya» czimű egyik legszebb regényében meg is örökítette. A Zabolai Mikes fiak egyike szereti Tarnóczy Sárát, de anyja nem akarja hozzáadni, mert a gazdag (bár koros) Haller Péternek szánta. A Mikes fiak rá törnek a szentléleki kastélyra s elrabolják féltett kincsét. Rákóczi György fejedelem visszaadatni rendeli a rablott menyasszonyt, s a Mikes fiakat fő- és jószágvesztésre itéli. (Az érdekes períratokat és tanúkihallgatást megtaláltuk 1883 nyarán a gr. Erdődyek vörösvári levéltárában.) A visszaitélt önkénytelen menyasszony Haller Péternek lesz neje, s Nagy-Szebenben élik világukat.
A regényes történet hősnőjének sorsa régóta érdekelt, kellemes meglepetésűl szolgált tehát, midőn a családi könyben a Haller Péternek szánt lapon, ott találtam Tarnóczy Sára mosolygós képét, piros selyem ruhában, magas csipke gallérral, aranylánczos, rubintos nyakékkel; fején aranycsipkés magyaros főkötő, piros szalaggal. S mellette az idős férj, elég komikusan, mint bölcsőben fekvő csecsemő van ábrázolva (bizonyára még gyermekkorában festetett s neje későbben).
Innen ismerjük meg
10. A Tarnóczy czímert is, a melyről eddig nem volt tudomásunk. Ábrázol pedig az vörös mezőben könyöklő, pánczélos, balra fordúlt kart, zöld ágat tartva kezében. A sisak felett arany koronából zöldruhás, kiterjesztett szárnyú angyal törzse emelkedik ki, mindkét válláról arany vállöv jön le s keresztezi egymást a mellen, derekán vörös öv, mindkét kezét csípőjén nyugtatja. Foszladék: jobbról ezüst-kék, balról arany-vörös.
Haller Péternek és Tarnóczy Sárának egyetlen fia volt, ugyancsak Péter, a ki Keresdi Bethlen Zsófiát vette nőűl. A Keresdi Bethlen egyike azon családoknak, a kik közűl a Hallerek leggyakrabban nősűlnek.
Iacute;gy a fennebb már emlegetett Haller Pálnak (Barkóczy Judit után) második neje Bethlen Borbála. Egy generatióval idébb a H. Györgyné Keresdi Bethlen Éva. Még egygyel innen a Lászlóé Bethlen Kata, a múlt századi Antalé Bethlen Julia, a jelen század elejéről Gáboré Bethlen Antónia. Nem csoda tehát, ha
11. A Keresdi (vagy Bethleni) Bethlen család czímerével többször találkozunk a Haller grófok családkönyvében. (442., 444., 445., 460. lev.) A czímer itt így van ábrázolva: A paizs kék mezejében aranypettyes feketés kigyó, fején aranykoronával, szájában keresztes arany almával.* A rajzban a kereszt tévedésből elmaradt, a menynyiben az elmosódott festményeken csak halványan (de mégis) látszik. A kigyó fején a paizsban két helyen látható a korona nyoma, egy helyen nem. Az Ung. Siebmacher III. füzete a Bethleni Bethlen czímer sisakdíszeűl leveles rózsaszálat tüntet fel.* A sisak felett korona s felette ugyanolyan kígyó.
A Haller családban az első Bethlen leány férjének, Haller Pálnak, harmadik neje Barcsay Éva, a negyedik Torma Kata. De mindkettőnek czímerképe nagyon elmosódott; és csak nagyon halaványan látszik a Barcsay czímer képében a könyöklő kar kardot tartva, s a Torma czímerben inkább csak sejteni véljük a torma szár conturáit. (442. lev.) Épp ily kevéssé vagyunk szerencsések a Torma czímerrel később is, midőn Torma Borbálának, a báróságot nyerő Haller István 2-ik nejének czímerét egyáltalában nem találjuk felrajzolva.
Eddigelé oly czímerekről volt szó, melyek a Haller fiak nejei révén kerűltek a családi könyvbe. Meg kell emlékeznünk egynehány olyanról is, melyek a Haller leányok férjei jogczímén sorakoznak a czímerek közé. Ilyen pl.
12. A Károlyi czímer. A többször említett Haller Pál egyik leányának Máriának ugyanis egyik Károlyi volt férje, mert Haller Mária czímere mellett (442. lev.) a régi Károlyi czímert látjuk kifestve: A paizs kék mezejében zöld halmon a kiterjesztett szárnyú karvalyt, jobb lábával szívet tartva; a czímert a szájában farkát tartó koronás sárkány (a régi sárkány-rend jelvénye) fogja körül.
Kár, hogy Károlyi Évának, a Haller Sámuel diósgyőri kapitány nejének czímerpaizsa nincs kitöltve. (272. lev.) Úgy a Károlyi Kláráé, Haller Gábor († 1723.) feleségéé sem. (457. lev.) egyáltalában a családkönyv folytatói később kevesebb gondot fordítottak a czímerekre és sokszor elhagyják a feleségek czímereit: a Haller czímer, melyet ekkor már chablonnal festettek, mindig ott van.
A mint Haller Máriánál ott van férje czímere, éppen úgy ki van festve unokanővéreinél, a Haller János († 1697.) két leányánál is férjük czímere. És pedig
13. A Petki czímer, mivel Haller Krisztinát Petki János vette nőűl, a kinek czímerében: a paizs kék mezejében, zöld halmon fehér pelikán csőrével mellét tépve vérével táplálja három kicsi fiát. (443. lev.) A Petki család czímere eddigelé közölve nem volt.
Haller Annának, a Krisztina nővérének férje Váradi Gyulai László. Igy kerűl a Hallerek családi könyvébe
14. A Gyulai czímer (447. lev.), mely a paizs kék mezejében vörös mezű, jobbra fordúlt könyöklő kart ábrázol, kezében kivont egyenes kardon strucztollas turbános török főt tart átszúrva. A sisak és a foszlányok itt is, épúgy mint a fennebbi fogyatékosan rajzolt és festett férj-czímereknél, hiányzanak.
Ime ezek azon magyar czímerek, melyekkel a Haller-codex eddigi ismereteinket gyarapítja. Kár, hogy a többi magyar Hallerek nejeinek czímerei nincsenek könyvünkben lefestve. Az említetteken kívül (melyek némelyike többször előfordul) mindössze a Kornis czímert nyújtja még könyvünk, de ez nem mutat eltérést az ismert s máig is használt Kornis czímertől.
Általában a későbbi beírások (a XVIII. századiak) a czímerekre kevés súlyt fektettek s többnyire egészen mellőzik; s a könyv utolsó részében (a 466. levelen túl) sem czímer, sem női alak nincs, de sőt a férfi alak képe is gyakran hiányzik.
Ha még megemlítjük, hogy a czímerpaizs formája a XVI. századig mind hegyes alakú; a XVI. század elejéről valók többnyire gömbölydeden végződnek s a későbbiek, nevezetesen a magyarországiak többszörösen tagozott tárcsaszerű paizsformát tűntetnek elő: körűlbelől elmondottunk mindent, a mi könyvünkről a magyar czímertan szempontjából említésre érdemes.
Dr. SZÁDECZKY LAJOS.
Adalékok a genealogia történetéhez.
Művelődéstörténeti tanulmány.
(Első közlemény.)
I. A genealogiai fogalom fejlődése.
Az elmélet, melyet Darwin a fajok öröklés általi fejlődésének elvével felállított, fényesen be van bizonyítva a genealogia történetének első keletkezéseiben.
Igaz ugyan, hogy ebből a Darwin-féle nézet helyessége még nem világlik ki, de önkénytelenűl azon erős meggyőződés támad bennünk, hogy minden emberi tökéletességnek öröklés útján való leszármaztatása, tehát a fejlődéstannak az avitismuson alapuló módszere az embereknek eredetileg bírt adománya volt.
Bármely, az embereknek még oly messze fekvő korszakába pillantsunk is vissza, azt találjuk, hogy mindenkor, a fajok, a hit, a hosszúsági és szélességi fokok különbsége nélkül az emberek azon voltak, hogy koruk kiváló férfiait a hagyomány, a fictio vagy a valóságos bizonyításnak szokásos útján az őskorral vagy annak működésök által kitünt alakjaival örökösödés útján azon czélból hozzák kapcsolatba, hogy önmagokat és kitűnőbb kortársaikat nagyobb dicsőség és jogosultabb előbbkelőség fényével övezzék.
Nem alap nélkül élek itt a «jogosultabb» kifejezéssel; mert ez az ősidőknek mai napig még nem eléggé méltányolt oly jelenségében van indokolva, mely az ezen értekezés kezdetén felhozott állítás megerősítésére leginkább alkalmas.
Azt vélné az ember, hogy oly korban, melyben a jogot csak az ököl képviselte és az erősebbnek ezen joga, kapcsolatban a pillanat változatlan tényével, már elegendő volt, hogy a sokaságra állandó hatással legyen, egy férfiu, kinek valamiképen sikerült, a közönséges élet porából fölvergődve, környezete fölötti felsőbbségre szert tenni, nem is szorúlt rá e felsőbbségét bebizonyítani, annál kevésbbé annak megerősítését még más úton is megszerezni. Szintúgy vélné az ember, hogy az erősebbnek súlyos ökléhez szokott tömeg igen keveset gondolt bitorló urának egyéb jogczímeivel és hogy az kényszerítve lett volna, az erősebb már győzelemre jutott elvének hódolva, a tömeg fölé emelkedőnek felsőbbségét vaktában elismerve, a megtörtént tényt egyszerűen tudomásúl venni.
Most nem tudom, mi volt az oka: valjon a tömeg eredeti jogérzetének ösztönszerűleg erjedő csírái, mely nem akarta magát annak egyszerű elismerésével elutasíttatni, hogy itt csak durva hatalomról van szó, vagy az embereknek azon hajlama, hogy mindenkor a jelen minden tüneményére a múltból szerzett példát alkalmazzák? elég az ahhoz, minden korban és minden nép között oly jelenség fordúlt elő, mely által megtudhatjuk, hogy az emberek a létező felsőbbség egyszerű tudomásúl vételével nem elégedtek meg, hanem hogy útat-módot kerestek, e felsőbbséget valami szükségesnek, természetesnek és jogosúltnak kijelenteni.
Valahányszor t. i. az erősebb a tömeg fölé emelkedett, ez mindannyiszor azon volt, hogy a hős által véghez vitt tetteket valamely a hagyományban élő még nagyobb hős által hajdan véghezvittekkel azonosítsa. Azon jelenségre is akadunk, hogy a tömeg magát a hőst, életrajzának kiékesítése és valamennyi a regében előfordúlt jelek kiaknázása által, a múlt hősével összeköttetésbe hozza, hogy elvégre kettejük között létre hozott kapocs által a győzőnek az ünnepelt hőstől való leszármazását ténynek hirdesse, s ily úton az egyesnek tettét a múltból szükségképen eredő, az atavismus által igazolt jogosúltsággá emelje. Hogy az ősatya kiszemelésénél itt-ott hízelgés is fordúlt elő s hogy gyakran, ha alkalmas halandó ős nem találtatott, a hőst rövideden az istenek ivadékává tették, mindezek mitsem változtatnak a tény közművelődési és történeti jelentőségén.
A múlt kiváló alakjaitól való leszármaztatások ezen eredeti módja mindenkor csorbítatlanúl tartá fenn magát; azon különbséggel, hogyaszármazás kikutatásának alapúl szolgált indokok idővel egy nuance-al változtak.
Idővel ugyanis annak tudomására jöttek az emberek, hogy a legutolsó koldúsnak épúgy vannak ősei, mint a királynak, ámbár nem tartották érdemesnek az előbbinek őseit feljegyezni, mert valószínűleg mindnyájan szintén csak koldusok voltak. De az emberek azon nézetből indúltak ki, – és van benne némi igazság, – hogy az, ki nagyszámu ismert ősökre hivatkozhatott, oly családból származik, melynek rég elhalt tagjai, éppen azért, mivel életük és működésük emléke még nem halt ki, már az előkelőség és társadalmi jelentőség bizonyos fokán állottak, és hogy ennél fogva az ivadék már eo ipso sem lehet valami közönséges ember, sőt származása és öröklés által képességgel bír, nagyobb tetteket véghez vinni, mint homályos családokból származó embertársai, s hogy az atavismus által szentesített jogosúltság az ősök tetteinek folytatására való törekvést és a környezet fölötti felsőbbségre való emelkedést valamely ismert és már előkelő család sarja által, magával hozta.
Mindezekhez idővel az a körülmény is járúlt, hogy az, ki valamely kiváló családhoz tartozott, szükségképen jogok gyakorlására és kötelességek teljesítésére volt utalva, mi által a genealogiai nyilvántartás szükségessé vált. Mindezekből következtetjük azon tényt, hogy a genealogia már a történelmileg még meg nem világított időkben is oly hatáskört vívott ki magának, mely századok folytán terjedve, a történelmileg megvilágított korszakba, utóbb pedig a classikai hajdankorba való belépte alkalmával oly végtelenné vált, melynek létét ugyan ismerjük, de melynek összes részei közül kielégítő források hiányából csak néhányat – s ezeket is csak hiányosan – írhatunk le: magától értetődvén, hogy említett részek leirásánál a genealogia tudományos kezeléséről szó sem lehet, minthogy ez csakis az újabb kor vívmánya.
A genealogiai fogalomnak a fentebbi sorokban előadott fejlődési menetével párhúzamosan arra kell figyelmeztetnünk, hogy a genealogiának, mint közművelődési és tudományos tényezőnek megvilágításánál két mozzanatot kell tekintetbe venni, melyek főképen az ókor méltatására okvetlenűl szükségesek. Két kérdéssel kell t. i. foglalkoznunk: hogyan méltányolták mindenkor a genealogiai fogalmat és hogyan kezelték a genealogiát gyakorlatilag?
Az első kérdést illetőleg magától érthető, hogy ez mint kizárólagosan elméleti tárgy egyedűl csak következtetés útján világítható meg. De másképen áll a dolog a második kérdésre nézve.
A genealogia elméleti fogalmának genealogiai tevékenységbe való átváltoztatásakor azt kell kérdeznünk: melyek voltak a genealogiai tevékenység álladékai és hogyan művelték gyakorlatilag és in specie a genealogiai érzéket?
A hol már a történelmi tudomány első kezdetétől fogva osztályszellem, törvényesség és alkotmány kimutathatók, ott feltaláljuk a genealogia álladékait; a genealogiai tevékenység módozata azonban az ókor minden idejében, úgy mint később is, egyenlő lépést tartott a közművelődéssel.
Minthogy a közművelődés fejlődési menetének természeténél fogva az őskorban, valamint a későbbi századokban is, a tudományt csak általánosnak tekintették, nem szabad csodálkoznunk, ha a genealogiával kezdetben nem mint önálló tudománynyal találkozunk.
Ha a genealogia kezdeteivel meg akarunk ismerkedni, azon nyomokat kell követnünk, melyek látszólag tőle messze fekvő kútforrásokban és emlékjelekben találhatók fel és melyeket őseink részint hagyományukban, részint szokásaikban és erkölcseikben, részint pedig néma és beszélő emlékjeleikben reánk hagytak.
2. A genealogia első álladékai.
Minden népek genealogiájának legrégibb álladéka gyanánt nem csekélyebbre akadunk, mint az – istenek ismeretére.
E jelenség megmagyarázásához szükséges, hogy annak bővebb keletkezési történetét adjuk.
Strauss és minden racionális gondolkodónak eszmemenete szerint már az embernek mint kulturlénynek első fellépténél a természetnek puszta szemléléséből keletkezhetett az istenről való fogalom.
Ama szép, keleti pompával díszített korszak, melyet a biblia paradicsominak, Ovid pedig aranykornak nevez, – melyben az ember mint a még fel nem mért földnek ura, az örökös kék, mosolygó ég alatt örvendett létének, – melyben a föld jótéteményeit küzdelem nélkül élvezte s édes henyeségben éldegélte napjait: szükségképen fölkeltette az ember lelkében a csodálkozás és bámulat érzelmeit, mert a természet volt az, mely érintkezés által bő anyagot nyújtott neki a gondolkodásra.
Eme gondolkodás természetesen hasonlított a gyermekéhez, kit a gondos jó anya naponta új ajándékkal lep meg, a nélkül, hogy ezért hálát vagy viszonszolgálatot kérne. Valamint tehát a gyermek az ajándékok élvezetének örülve, abban örökösen tartó szükségességet lát, úgy keletkezik a homályos sejtelem és érzelem, mely ösztönszerűleg várja a megszokott ajándékot, mint szükségleteinek kegyes és azonnali kielégítését. Ez nem egyéb, mint egy magasabb lénynek önkéntelen és ösztönszerű elismerése, melyet gyermekded kedélyében hisz, a nélkül, hogy alaposan gondolkodnék felőle.
A mennyiben a legkorábbi gyermeki élet azon korszakot foglalja magában, mely a kedélyi életnek legtágabb tért enged, jogosan vehetjük a fent ecsetelt időszakot az emberiség gyermekkorának. A gondos természet jóságából eredő édes kényelmében, jóságos tündérnek tekinté a természetet, melynek bőkezűsége élvezetében minden gondolkodást fölöslegesnek tartott az ember.
De egyszerre beállt a változás.
A természet kezdé mutatni árnyoldalait; önkéntes bőkezűsége fösvénységgé vált; az eddigi puszta elfogadás helyett az ember arra kényszerűlt, hogy szükségletei fedezéseért küzdjön; azeddig oly szíves és csak fényoldalaiban mutatkozott természet árnyoldalait mutató fenyegetőleg tellurikus befolyások és változások alakjában; és ezen korszak, melyben ellenségképen lépett fel, legelső alkalmat nyújthatott arra, hogy az ember, eddigi közönyösségét elhagyva, a természetet megfigyelje és fogalmat szerezzen felőle.
Meggyőződött, hogy nálánál hatalmasabbal áll szemben. Valamint a gyermek, ki kezdetben meglepetve, a jó anyának szigorúságában nem is hisz, hanem észrevehető hatása által létéről meggyőződve, ösztönszerűleg szegül a váratlan ellenkezés ellen, önkéntelenül védi magát s azt akarná, hogy minden a régi mód szerint folyjon: úgy az ember is a természet első csapásainak azon hitben szegűlt ellen, hogy ki fogja vívni a győzelmet, – és csakis gyengeségének érzetében daczolva hajolhatott meg.
Ezen erőtlenségének érzete, melylyel a kérlelhetetlen természettel szemben bírt, azon hitben erősítette meg, hogy hatalmas ellenséggel van dolga, ki egyúttal uralkodik felette, ki ura, s e meggyőződés eredetét adta az Isten fogalmának.
Hatalmas ellensége elleni oltalmának ösztönszerű fölkeresésében magától érthető, hogy az ember oly ellenséggel szemben, a kiről legkisebb képzelete sem volt, kinek lényege egészen idegen volt előtte s kinek uralma ellen emberi fegyver erőtlen volt, gyenge maradt; s ennek addig kellett így maradnia, míg ellenségét belső lényege szerint valamely magasabb emberfölötti lénynek tekinté; mert ez ellen minden ellenállásnak sikertelennek kellett maradnia.
Máskép állott a dolog, midőn az ember a természetet, hatalmas ellenségét, rokonának képzelé, midőn ezt emberi tulajdonságokkal, emberi gondolkodással s emberi érzelmekkel ruházá fel, szóval, midőn a kérlelhetlen és legyőzhetlen erővel rátolt urát személyesíté, mert ily lénynyel szemben már lehetett harczba bocsátkoznia, ha nem is egyenlő fegyverrel.
S mik voltak fegyverei?
Rossz embert még haragjának leghevesebb nyilatkozataiban is szóval s ajándékkal meg lehet engesztelni. Emberi tulajdonságokkal felruházott urával szemben szintén ily módon várta az ember győzelmének legbiztosabb lehetőségét, midőn a szép szavakat az ima, az ajándékokat az áldozat alakjába öntötte.
Mihelyt az ember egyszer már oda ért, hogy az istenről való fogalmát személyesítse s a személyesített istent emberi jelvényekkel felruházza: akkor az eredetileg csak egynek tekintetett istenségről a polytheismushoz vezető átmenet szükségessé vált. Nem lehetett képzelni, hogy az anthropomorph istenség egészen magányosan álljon; az emberi tulajdonságokkal felruházott istenségnek szükségképen emberihez hasonló életet kellett élnie, emberként éreznie, gondolkodnia; kellett, hogy ha már nem lehetett neki előtörténetet adni, legalább törvényes és törvénytelen sarjakból álló isteni családnak kiinduló pontjáúl váljék s minthogy mindezen isteni ivadékok utóbb mégis csak istenek voltak, kiknek bizonyos hatáskört kellett adni, magától érthető, hogy idők folyamában az eredeti monotheismusból a többistenség fejlődött ki, mely főképen a klasszikai hajdankorban oly fokra emelkedett, hogy az emberi belső és külső életnek minden nyilvánulását, valamint a természet minden mozzanatát csak bizonyos személyesített istenségnek tartották.
Iacute;gy magyarázható meg, hogy minden népek előtörténetének csarnokaiba való belépésünkkor mindenek előtt az istenek nemzedékrendjére akadunk; ez oly nemzedékrend, melyet Henninges a XVI. században 40 nyomtatott foliolapon tudott leírni. Ókorban okvetlen szükséges volt, hogy minden nemzetiségü művelt ember ismerje vallását s hogy első sorban isteneinek eléggé komplikált genealogiájában jártas legyen.
A genealogiának második álladéka gyanánt a minden nemzetnél előforduló ősi mondára akadunk. Ez a mai történet-itészeti nyelv értelmében nem más, mint a mythikus és heroikus korszak.
Mai napság, ha valaki bármily meteorkénti vagy maradandó hírnévre vergődik, már nem történhetnék meg, hogy életmenete és jelentősége a lényegben folyvást változó hagyomány által eltorzíttassék, mert a hagyománynál jobb eszközökkel bírunk a helyes felfogás és történeti hűség megőrzésére.
Az ókorban ez másképen volt.
A félisteni rangra emelt ókori emberek környezetök és kortársaik csodálatát és elismerését kétségkívül elnyerték, de bizonyosan a nélkül, hogy még életökben istenítettek volna; de midőn ők is, kortársaik is meghaltak, a későbbi ivadék örökölt ismereteinek keretében képök már megváltozott s így könnyen történhetett, hogy az évek hosszú folyamán át a folyvást leleményes hagyomány megtoldásai által az érdemei alapján kétségkívül elismert emberből hős vagy isten lett.
Mennyivel könnyebben fejlődhetett ki a dolgok ily folyamata oly alakoknál, melyeknek élete és működése későbbi ivadékok által saját korszakuk megmagyarázására és megvilágítására felhasználtatott; mert nem elég, hogy a saját korszakbeli kiváló alakokat a mythikus korszakéitól származtatták le, még tovább is mentek, a mennyiben népek és országok neveit is az őskor mythikus alakjaitól vezettek le.* Was vor der geschichtlich beleuchteten Zeit liegt, ist Nebel, in dem sich die Umrisse von Erinnerungen, welche einzelne bedeutende und lange nachwirkende Ereignisse und einzelne ungewöhnliche Menschen in den Volksseelen zurückliessen, mit fantastischen Verkörperungen von Naturgewalten, je nach der Anlage des Stammes, von dem die Ueberlieferung kommt, mehr oder minder deutlich oder verschwommen, bewegen. – Die mythische Welt enthält geschichtliche Elemente, aber in einer Vermischung und Verschiebung, die sie für uns zu vieldeutigen Räthseln macht. Fernliegendes ist zusammengerückt, Kulturperioden von Völkern sind zu Menschen, Heroen, Königen, Patriarchen geworden; das Schicksal ganzer Stämme erscheint als das Leben von Einzelnen; der Himmel mit seinen Göttern ist von der Erde, die ethische Welt ist von der physischen, die Poesie ist von der Prosa noch nicht geschieden. (Busch.)*
Nem szabad tehát azon csodálkoznunk, hogy valamikor oly idő létezett, melyben a földrajz és a történelem tulajdonképen csak – genealogia voltak.
Oly időben, midőn etymologiai, ethnografiai és philologiai kutatások és felfedezési utazások még egészen ismeretlen fogalmak voltak, midőn közlekedés és forgalom a szűkebb hazának határait még át nem lépték: akkor a szomszéd földről jövő hírt egészen mint ismeretlen világrészről jövőt kellett tekinteni s az idegen törzsek és népek múltjából hallomás útján ismeretesekké vált adatok az áhítatos hallgató tudnivágyó keblében a régi hírek iránti odaadó pietást régmúlt mese gyanánt sokkal nagyobb mérvben keltették fel.
Nem csoda tehát, hogy azon első források, melyeknek az ősi emberek történelmi és földrajzi ismereteiről szóló felvilágosítást köszönjük, arról értesítenek: hogy népeket, törzseket, földrészeket, országokat, tartományokat, városokat, falukat, folyamokat, hegyeket, forrásokat stb. rendesen valamely isten, hős, uralkodó, vezértől stb. származtattak.
A hagyomány által ismert alakok életéből és működéséből oly alkalmas momentumokat kerestek fel, melyek elegendő anyagot nyújtottak arra, hogy a földrajzi tárgyak és a történeti mozzanatoknak alapítóivá lehettek; azokat minősíteni kellett, s minthogy ily hazai magyarázatok a külföldi felfogásokkal összhangzásba voltak hozandók, kézzel fogható, hogy a mythikus korszak történetének e genealogiai kezelése minden népnél annak idején sehogy sem tartozhatott az elhanyagolt tanulmányokhoz.
Történelmi és földrajzi incorrektségeket furfangos genealogiai disputácziok által helyreigazítani, szokott mód volt; hisz a genealogia képezte az e tekintetbeli ismereteknek alapját.
3. Az ó-keleti népek genealogiája.
Minthogy a mai bírálatos történetbúvárlás a kelet őstörténetéből csak azon adatoknak használását engedi meg, melyek a kép- és ékírás és általában a hazai források megfejtéséből származnak, magától érthető, hogy az eddig irányadóknak tartott héber, görög és római tudósításokat feladatunk tárgyalásánál nem szabad többé oly hiteleseknek elismerni.
Ezzel korántsem akarjuk azt mondani, hogy nevezett források immár minden jogosultságukat és jelentőségüket elvesztették; mert valamint egyfelől éppen a kép- és ékiratok fejtegetése erősíti meg pl. a héber történelmi emlékjelek mint történelmi források jelentőségét, úgy másfelől a hazai ó-keleti források oly kevés anyagot szolgáltatnak tárgyunk megvilágításához, hogy legtöbb esetben okvetlenül azon következtetésekre kell támaszkodnunk, melyek más oldalról kinálkoznak.
16a) Egyptom.
Ó-Egyptom társadalmi viszonyai csak kevés támaszpontot nyújtanak a genealogia által e helyütt elfoglalt álláspont megítélésére.
Eddigelé Egyptom társadalmi alakulásának alapját a lakosságnak úgynevezett kasztokra való felosztásában szokták keresni s ezen kasztok között a papi osztálynak az örökölhető, kiváltságokkal felruházott nemességi rendnek jelentőségét tulajdonítani.
E feltevés jogosúltsággal bírna, ha a régi kaszt-rendszer alapjai az egyptomiak osztályozásánál kimutathatók volnának. Ugyanis a kaszthoz tartozók három feltételhez voltak kötve: bizonyos foglalkozásoktól el voltak tiltva, csak saját kasztjukbeliekkel köthettek házasságot és csak atyjuk hivatását volt szabad követniök. De az emlékjelek, – hogy csak a papi és katonai osztályról szóljunk, melyekben görög írók adatai szerint az atya hivatása a fiúra szállt, – bizonyítják 1. hogy a katonai és papi hivatás nem voltak mindig egymástól elkülönítve, hanem sokszor egymással összekötve és nem ritkán valamely foglalkozással egyesítve; 2. hogy oly egyén, ki hadi hivatalt viselt, oly ember leányát is nőül vehette, a ki papi méltósággal volt felruházva; 3. hogy egy és ugyanazon család tagjai különféle foglalkozást választhattak: az atya mint katona, fia pedig valamely polgári szolgálatban működhetett. (Busch).
E szerint a szó szoros értelmében sem a papi, sem a katonai kaszt nem létezett. A mit eddig Ó-Egyptomban kasztnak tekintettek, az Lenormant-Busch szerint inkább «testület»-tel volna azonosítandó.
Annyi azonban bizonyos, hogy azon emberek, kiknek papi vagy katonai méltóságuk volt, a legfőbb tekintélyben részesültek és hogy nevezetesen az utolsó dynastiák alatt egy nemét képezték az államban kiváltságolt nemességnek. De minthogy a hivatás örökölhetősége, továbbá maga a hivatás megválasztása és a házasságkötés megszorítása az egyptomi társaság alaptörvényeihez nem tartoztak, ennélfogva Egyptom mindkét kiváltságolt osztályában legfölebb egy nemét tekinthetjük a személyes nemességnek, mely talán csak egyedül a tulajdonos hivatásához és állásához, a személyes származás tekintetbevétele nélkül volt kötve.
Minthogy az egyesek származásában társadalmi előjogok igénybevétele nem volt megalapítva, már a priori mondhatjuk, hogy a genealogiai érzék számára és ennek gyakorlati alkalmazására a talaj kedvező nem igen lehetett. Ha még azt is számba veszszük, hogy a régi egyptomiak köz- és családéletébe több oldalról való betekintésekből következtetve, náluk a származás tisztasága és a házassági hűség fölött nem nagyon szigorúan őrködtek, akkor világos, hogy genealogiai nyilvántartás és azon törekvés, hogy a családok leszármazását és szaporodását az utókorral közöljék, semmiféle jelentőséggel nem bírhattak.
Ha pedig a genealogiai érzéknek mégis néhány, bár gyenge nyomára is akadunk, azt a következő két tényezőben kell keresnünk: az egyik az ókor legtöbb népénél található ama körülmény volt, hogy Egyptomban sem fejlődhettek meghatározott és maradandó nemzetség- és családnevek, minek ismét az volt a következménye, hogy valamely meghatározott személy megjelölésére mindig nemzőjének vagy valamely régi ősének a nevét használták; – a másik az Egyptomiaknál igen magas fokban előtérbe lépett állandósági elv volt, mely nevezetesen az idővel daczoló építményeikben, a lélekvándorlás tanaiban s azon törekvésökben mutatkozott, hogy bebalzsamozás által az emberi testet a rothadástól ótalmazzák. Az állandósági elv megvalósítására jól kifejlődött érzéküknek köszönhető, hogy Ó-Egyptom majdnem valamennyi emlékei feliratokkal telvék, melyek – minthogy Egyptom összes viszonyait felvilágosítják – itt-ott a mi genealogiai ismereteinket is öregbítik.
Különösen fel kell itt említenünk, hogy a számos egyptomi dynastiák többé-kevésbbé tökéletes és hibátlan lajstromai igen gyakran különféle képírati emlékjelekben föllelhetők, hasonlóképen vannak genealogiai tudósításaink Egyptom tartományi fejedelmeiről, és míg Manetho a régi dynastiákról görög nyelven írt krónikájában gondoskodott, addig nem egyptomi krónikások a Ptolemaeusokról bőven megemlékeztek.
Első sorban az itt felhozandó genealogiai forrásokhoz tartozik a turini papyrus. Ugyanabban az összes hitregei és történeti személyek lajstromait találjuk, a kikről azt mondják, hogy Egyptomban uralkodtak. A mesés korral kezdi eredetileg a XIX. dynastiáig ér; vége elveszett. Az egyptomi történet egyik legfényesebb korszakában (II. Ramzes alatt) szerkesztetvén, e lajstrom nyílvános okirat jellegét hordja magán, melyben minden király neve után uralkodásának időtartama és mindegyik dynastia után az évek összege áll, melyekben az uralkodott. Fájdalom, hogy ezen okirat csak kevés töredékben jutott reánk.
A XIII-ik dynastiának megvilágítására szolgál az úgynevezett «ősök terme», egy a Karnaki templomtól elvett kis kamra, melynek falain III. Tutmesz (XVIII. dynastia) van ábrázolva, midőn hatvanegy elődjének képe előtt áldoz. Sajnos, hogy itt nem rendes és csak félbeszakasztott sorozattal van dolgunk, és így ez emlékjel nem egyéb, mint Egyptom királyi lajstromainak egy kivonata, mely még a pontos időszámításhoz sem alkalmazkodik.
A királyok lajstromainak legtökéletesbike az 1864-ben felfedezett úgynevezett újabb Abydos-féle tábla, mely körülbelül oly tökéletes, mint a Manetho-féle és ezt igen szerencsés módon ellenőrzi.
A királyok egyetemes lajstromához tartozik még Saquara táblája; míg azon okíratok, melyek valamely király vagy dynastia történetére vonatkoznak, nagy bőségben szálltak reánk mint felíratok és papyrus-íratok.
Manetho a Deltában fekvő Sebenytos város papja volt, ki II. Ptolemaeus alatt görög nyelven, templomokban letéteményezett hivatalos okíratok nyomán egy egyptomi történetet írt, mely, fájdalom, elveszett és csak az első keresztény századok néhány chronologusainak írataiban tartatott fenn.
A görögök között, kik Egyptom genealogiájával és történetével foglalkoztak, megemlítendők Herodot, Diodor és Eratosthenes. Ez utóbbi a Ptolemaeusok idejében élt, kiknek genealogiáját már többnyire római írók dolgozták ki.
Az úgynevezett tartományi fejedelmek genealogiáját és sajátságos viszonyait sírkápolnáik falaira irott életrajzaik közlik velünk.
E tartományi fejedelmeket illetőleg megjegyzendő, hogy ők, daczára, hogy Egyptomban örökölhető nemesi rend nem létezett, Egyptomban nevezetesen a XII-ik dynastia idejében igen hatalmas hűbéri nemességet képviseltek, melynek tagjai egymás közt és az uralkodó királyi házzal rokonsági és sógorsági viszonyban voltak. Bersche egyik sziklasírjában ily tartományi fejedelem a thermopoliti kerület «örökös herczegé»-nek és «nagy főnöké»-nek neveztetik.
b) Indusok.
A régi indusoknál a népnek bizonyos rangszerinti rendekre való oly szorosan meghatározott felosztását találjuk, minőt az ókor egyik népénél sem tapasztalunk.
Az összes lények atyjának, Brahmának tulajdonították, hogy az emberi nemet négy osztály szerint (szájából, karjaiból, csípőjéből és lábaiból) alkotta.
A braminokat – az első osztályt – az isteni törvények tanulmányára, azoknak másokkal való közlésére és az áldozat végrehajtására utalta. A ksatrijáknak – a második osztálynak – a nép megvédésének kötelességét tűzte ki feladatúl. A vajçjáknak azt hagyta meg, hogy marhatenyésztők, földmívelők és kereskedők legyenek, míg a çudrák – az utolsó osztály – csak arra köteleztettek, hogy a többi kasztoknak szolgáljanak.
Ezen theokratikus társadalmi alakulás minden előjogának oroszlánrésze a braminokat – az első osztályt – illette, kik művöket azzal koronázták meg, hogy a népnek kasztokra való felosztását örökölhetővé tették. Minthogy a kasztok rangfokozatát az istentől származtatták, istenkáromlásnak tekintették és egyáltalában nem is tűrték, hogy egyik kasztból a másikba bárki is átlépjen. A kiírthatatlan és örökös jellem, az áthághatlan elkülönzés, a vallási fölszenteltség és az istenség által szentesített beiktatás: ezek azon jellegek, melyek alapján a kaszt-rendszer a régi indusok hivatására befolyást gyakorolt. (Vivien de Saint Martin.)
Noha az első három kaszt politikai jogokat, vallási kiváltságokat, társadalmi előjogokat, a név és a nemzeti mult közösségét egyformán bírta, mégis gondoskodva volt arról, hogy a braminok egy minden tekintetben kitüntetett rendnek legfőbb polczát elérjék; mert daczára, hogy az első három kasztnak külső jele is közös volt, mégis e tétel: «a braminok a törvények rendszerének alapjáúl hirdettetnek» törvényre emeltetett, mihez még a következő tételek is csatoltattak: «A braminok az elsők az emberek között», «a bramin világrajöttekor elfoglalja az első rangot a földön; mint legfőbb ura a lények összességének, a törvény kincsének fentartása fölött kell őrködnie; egy tizéves bramin és egy százéves ksatrija mint atya és fiú tekintendők, úgy, hogy a kettő közül a bramin az atya».
Az első három kaszt kiváló állásának külsőleg szemlélhető jeleihez csatlakoztak még az első kaszt számára előírt tömérdek kötelességek és ranghoz illő házasság kötésére vonatkozó rendeletek. E szerint a «noblesse oblige» és a mesalliance elvét oly világosan látjuk ebben kidomborodva, hogy minden tétova nélkül állíthatjuk, hogy itt a szó szoros értelmében kiváló nemesi renddel van dolgunk.
Minthogy nem e sorok feladata a nemesség történetét írni, és minthogy a régiek mesalliance-a és törvényesítése egy később megjelenendő tanulmányom tárgyát képezendi, meg kell itt elégednünk a régi indusoknak társadalmi, kasztokra való felosztását illetőleg az eddig előadottakkal, mely felosztást még a buddhismus sem volt képes egészen eltörülni.
Világos dolog azonban, hogy a papi és katonai nemességhez való tartozás, a tetemes előjogok által, melyek nevezett nemességgel összekötve, a vallási és politikai hatalomnak egyetlen egy osztály kezeiben való összpontosításával azonosak voltak, s a szigorúan előszabott kötelességek, házassági viszonyok stb. következtében a genealogiai érzék ébresztésére és tettlegesítésére elegendő alapot nyújthatott.
Noha a régi indusok korából való emlékjelekből e tekintetben vajmi keveset tudunk, mégis a tényleges állapotnak megfelelő szükséges dolognak kell tekintenünk, hogy az egyes rang előnyeinek megóvására, a törvényesen előszabott leszármazás ellenőrzésére s arra, hogy idegen s bitorló elemeknek a főnemesség istenileg szentesített osztályába való iktatása elkerültessék: a genealogiai nyilvántartás, nemzetségi lajstromok megindítása s a nemesség és őspróba intézménye a régi indusoknál, legalább a braminok virágzási kora alatt, bizonyosan gyakoroltattak.
Dr. WERTNER MÓR.
Paczali Peres András czímeres levele 1431-ik évből.
(Színes czímerképpel.)
Zsigmond király az 1431. év vége felé Milánóban időzött s magát ott ünnepélyes szertartások között Lombardia királyává koronáztatta. Ezen alkalommal a magyar kíséretében ugyanott jelen volt Paczali Peres Andrásnak, Csáki Ferencz familiarisának, jutalmúl azon hű szolgálataiért, melyeket bizonyos rábízott ügyekben, nevezett urával (ki néhai Csáki Györgynek, a székelyek egykori ispánjának volt a fia) együtt úgy Németország, mint Lombardia területein véghez vitt azon évi deczember hó elején, Boldogasszony fogantatásának ünnepén, czímert adományozott.
Ezen czímer-adományzást említi a Magyar Nemzeti Múzeum kézirati gyűjteményében létező Gyulaffy-féle oklevél-lajstrom után, Nagy Iván (M. orsz. csal. XII, 238.), de maga a czímerkép s az azt magában foglaló oklevél, mely keltezésének helyénél fogva is nevezetes, még ekkoráig sehol kiadva nem voltak. Közöljük tehát ezúttal, a kezünknél lévő eredeti után, mindkettőt.
Paczali Peres András czímere. 1431.
A hártyára irott s Zsigmond királynak zöld selyem-zsinóron lefüggő kisebb, titkos pecsétével ellátott oklevél szövege ez:
Relatio Ladislai de Chap alias vicecancellarii.
Sigismundus dei gratia Romanorum rex semper augustus ac Hungariae, Bohemiae, Dalmatiae, Croatiae etc. rex, omnibus Christi fidelibus, tam praesentibus, quam futuris, praesentium notitiam habituris, salutem in eo, qui dat regibus regnare et victoriose triumphare. A claro lumine troni caesareae aut regiae claritatis, velut e sole radii, nobilitates legitimo iure procedunt et omnium nobilitatum insignia ab imperatoria seu regia sic dependent serenitate, ut non sit dare alicuius generositatis insigne, quod a gremio non proveniat caesareae aut regiae maiestatis. Sane ad universorum, tam praesentium quam futurorum notitiam harum serie volumus pervenire, quod nos attentis et consideratis fidelitatibus et fidelium servitiorum meritis fidelis nostri Andreae filii Ladislai, dicti Peres de Paczal, familiaris egregii Francisci, filii condam magnifici Georgii de Chaak, olim comitis Siculorum nostrorum, quibus ipse in nonnullis nostris factis et negotiis in partibus Alamaniae et Lombardiae, unacum eodem domino suo procedendo, maiestati nostrae studuit, eoque ferventius et diligentius inantea studebit complacere, quo se et suos singularibus honorum gratiis sentiet fore decoratos, haec arma seu nobilitatis insignia, in principio seu capite praesentium literarum nostrarum depicta et arte pictoria figurata ac distinctius expressata praefato Andreae et per eum Kyliano et Andreae, filiis Thomae, item Francisco, Michaeli et Petro, filiis Johannis de praedicta Paczal, condivisionalibus fratribus dicti Andreae, ipsorumque haeredibus et posteritatibus unimersis, ex certa nostrae maiestatis scientia, dedimus, donavimus et contulimus, immo ex habundantiori plenitudine nostrae specialis gratiae concedimus et praesentibus elargimur, ut ipsi universaque ipsorum posteritas praedicta arma seu nobilitatum insignia, more aliorum armis huiusmodi utentium, a modo inantea ubique in proeliis, hastiludiis, duellis, torneamentis ac aliis omnibus exercitiis nobilibus et militaribus, necnon sigillis, anulis, velis, papilionibus et generaliter quarumlibet rerum et expeditionum generibus, sub mero et sincero nobilitatis titulo, gerere, gestare, eisdemque uti, frui et gaudere valeant, atque possint, quodque ipsi et eorum quilibet, cunctaque ipsorum posteritas eisdem gratiis, honoribus et libertatibus, quibus ceteri nobiles et clientes armis huiusmodi utendis quomodolibet consvetudine vel de iure freti sunt et gavisi, gaudeant et fruantur, ac de tanto singularis et specialis gratiae antidoto merito exultent et laetentur, tantoque ampliori studio ad honorem regalis dignitatis eorum inantea solidetur intentio, quanto se largiori favore regio praeventos conspiciunt et munere gratiarum. In cuius rei memoriam perpetuam praesentes literas nostras, secreto sigillo nostro, quo uti rex Hungariae utimur, inpendenti communitas, annotato Andreae et aliis praescriptis duximus concedendas. Datum in civitate Mediolanensi, in festo conceptionis beatae Mariae virginis gloriosae anno domini millesimo quadringentesimo tricesimo primo, regnorum nostrorum anno Hungariae etc. quadragesimo quinto, Romanorum vigesimo secundo et Bohemiae duodecimo.
A czímer, mely az oklevél jobb oldali felső szögletében, a sorok elébe festve látható, bal oldalra hajlott, alúl csúcsíves és fent is, középen, csúcsba felkanyarodó paizsból áll, melynek kék mezejében, koronából, két szarvas-agancs közt, sólyom-madár mellképe emelkedik fel. A balra fordított csőr-sisak oromdíszét hasonló, koronából két szarvas-agancs közt kiemelkedő sólyommadár képezi. A sisaktakaró vörössel béllelt kék foszladékai, melyek a czímert két oldalról körüllengik, már művésziebb kezelést tüntetnek fel. Az egészet violaszín és vörös vonalak által képezett négyszegű kereten belül, zöld alapszínen, pontozott czifrázatok veszik körül. Mint látni való, ezen czímer is a színmázasakhoz tartozik, mivel még azon tárgyis, t. i. a korona, mely a dolog természeténél fogva, fém-mázat igényelt volna, csak egyszerűn sárgára van festve. Arányai a következők: magassága a paizs legalsó pontjától a szarvas-agancsok legfelső csúcsáig: 11.2 cm., ezen magasságból esik a paizsra: 5 cm., a sisakra és oromdíszre együtt: 6.2 cm., a paizs szélessége 3.9 cm. Itt tehát az oromdísz és a sisak együttes magassága 1.2 centimeterrel nagyobb a paizsénál.
A czímer festésének technikája feltünően gyakorlott ügyes kézre vall. Összevetve ezzel a Passauban kiadott Kisfaludy,* Turul 1884. II. évf. 108. l.* vagy a Prágából keltezett Aszúvölgyi-féle czímeres levelek* Turul 1885. III. évf. 166 l.* czímer-ábrájának gyarló festését, okvetlenűl arra a következtetésre jutunk, hogy a Peres András czímere festésének szépsége a helyben, hol az oklevél kell Olaszország Milanó városában – a festő művészet egyik kiváló otthonában – leli magyarázatát.
Paczali Peres András a föntebbi czímert Csapy László alkanczellár ajánlása következtében nyerte s az adományozásban többi osztályos atyafiai, u. m. Paczali Tamás fiai: Kilián és András, valamint Paczali János fiai: Mihály és Péter is részesültek. A Peres elnevezés, «dictus Peres», itt mégnem képezett vezetéknevet, mert különben nem állna a «dictus» szó előtte s a többi Paczaliak is Peres-eknek neveztettek volna, – hanem mint a czímert nyerő András mellékneve, annak egyedül személyére s bizonyos személyes tulajdonára vonatkozhatott, mint ez olykor más családoknál is előfordult, mint például, hogy egyebeket ne említsek, a hontmegyei Derzsenyei család tagjai közt is említtetik 1395-ben, mint királyi ember, egy Peres Tamás, «Thomas dictus Peres de Kysdersenye».* Gr. Zichy cs. Okmt. IV. 609. l.* Hogy mit akartak az egykorúak ezen «Peres» elnevezéssel kifejezni, azt bővebb adatok híján egész bizonyossággal megfejteni nem lehet; nyerhették azt az illetők talán perlekedő természetüknél fogva, vagy mivel a bíróságok által befogadott rendes ügyvivők, ügyvédek közé tartoztak, vagy pedig mert valamely nevezetes pörben nyertesek valának, avagy valamely veszedelmes istenitéletet szerencsésen kiálltak.
Feltünik Paczali Peres András föntebbi czímeres levelében, hogy Zsigmond király neki a fönt leírt czímert nem «önszántából» – «proprio motu» – mint Mohorai Vidnek,*L. Turul 1885. III. évf. 1-ső l.* hanem Csapy László kanczellár ajánlása következtében adományozta s hogy az oklevél szövegéből kimaradt ezen záradék: «nemességük nagyobb dicsőségére» – «ad maiorem (ipsorum) nobilitatis gloriam», mely pedig úgy Mohorai Vidnek, mint Mellétei Barócz Jánosnak* Turul, 1883. I. 28.* és Kisfaludy Andrásnak czímeres leveleikben előfordul, mely körülmények, de különösen az utóbbi, Paczali Peres Andrásnak, bár egyébként birtokos nemes volt, alárendeltebb állására látszanak utalni.* A «proprio motu» kifejezés mindenesetre a királyi kegynek nagyobb mértékére hagy következtetni, de hogy az nem mindenkor zárta ki mások jelentéstevésének, ajánlásának vagyis «relatió»-jának lehetőségét, kitűnik Mellétei Barócz János czímeres leveléből (Turul I, 28. l.), mely az oklevél sorai fölött látható feljegyzés szerint, Hédervári Lőrincznek, a királyné főlovászmesterének jelentése vagyis «relatió»-ja nyomán állíttatott ki s nelyben Zsigmond király a nevezett Barócz jános részére adományzást mégis «önszántából» – «proprio motu» létesítettnek nyilvánítja.*
Hogy Paczali Peres Andrásnak és többi fentnevezett osztályos atyafiainak voltak-e fiú-maradékaik s hogy a Peres melléknév idők folytán nem változott-e át vezeték-névvé – előttünk ismeretlen. Lehet, hogy az ezentúli levéltári kutatások ezen kérdésekre nézve is bizonyosságot fognak nyujthatni.
KUBINYI FERENCZ.
A Csák nemzetség ágazatai.* A nemzetségnek sopronmegyei, ugodi és ujlaki ágazatait l. folyóiratunk 1885. évf. 49. és 119. l. Szerk.*
1. György (Gurke) ágazata.
A Csák genus három ágazatát e folyóirat tavalyi folyamában már ismertettük. Itt következik a negyedik leágazás, melyet első ismert törzs-őse nevéről György vagy Györke ágazatának nevezhetünk annál több jogosultsággal, mert ez utóbbi név gyakori volt az egész ágazatnál, és Gurk, Gurke (kiejtve Gyürke vagy Györke), sőt Gurg és Guug alakban is fordul elő az oklevelekben, és bizonyosan a Georgius névnek oly népszerű elváltozása, melyet nem az egyházi keresztelés útján, hanem a magán életben nyert az érdeklett személy, és a mely annyira közforgalomba jött, hogy idegenek által is, gyakran a valódi komoly nevezetnek nem tudása mellett, általános keletűvé vált; míg az igazit csakis az érdeklett tulajdonos és családja által kiállított oklevelek tartották fel. Iacute;gy fogjuk ezt látni mindjárt az első hiteles okmányban, melyet ez ágazatra vonatkozólag ismertetnünk kell.* Fejér Cod. dipl. IV. 1. 98.*
Ezen első ismert hiteles oklevél, melyre ágazatunk származtatását alapítanunk lehet, 1237-ben kelt, és sajátlag családi kiadmány, melyben Csák sopronyi főispán a Chák nemzetségbeli György-nek fia, a czistercziek Sz. Máriáról nevezett monostorát kegyeibe fogadván, építését elhatározván, családjának temetkezése helyeűl választja és adományozásával gazdagítja. Ez oklevélben, melyben magát «Ego Chak, filius Georgii de genere Chak, comes Soproniensis»-nek nevezi, – mint sopronymegyei ősi birtokos tűnik fel, és a meddig a király után a kegyúri jogot birandja, és Sopronymegye főispánságát viselendi, a nevezett egyháznak a fertői vámot jövedelmeivel együtt adományozza és ha Sopronból elköltöznék, azon esetre is hét fia közül az elsőszülött örökölvén ősi apai birtokait, magát évi száz márka fizetésére kötelezi és egyéb szerzett és szerzendő birtokait is a monostornak adandja stb. Ez alapítvány-levél, a mint kiérzik belőle, végrendelet gyanánt is hangzik. És ha figyelembe veszszük azt, hogy már hét élő fiáról van benne szó; továbbá hogy az alapítványozó már temetkezési helyről és így haláláról gondolkodik, ez idétt már joggal öreg korára következtethetünk, a miből ismét tovább fűzve következtetéseinket, kitűnik, hogy Csák főispán atyjának a nevezett György-nek életkora jól benyúlik a XII. századba, és nem vélünk tévedni, ha őt a II. Gejza (1141–1161) király korában élt azon Gurk nemes vitézzel azonosítjuk, ki Thúróczi tanúsága szerint a király udvarához tartozott és a Borics elleni hadban is részt vett.* Thuróczi, Schwandtnernél II. rész 67. fejezet.*
Visszatérvén György vagy Gurk fiához, Csák-hoz, róla még csak annyit tudunk, hogy ő már előbb is, 1235-ben, sopronyi főispán vala, és az volt egyfolytában 1240-ig,* Fejér IV. 1. 27. IV. 3. 552. Hazai okmánytár IV. 20.* mert azt, hogy azon Csákkal, kit később 1247 és 1254 között ismét Soprony főispáni székében találunk, azonos személy legyen, adataink hézagossága eldönteni nem engedi. Valamint azt sem, hogy Miklós, 1240-ben gömöri főispán, kinek atyjáúl szintén Gurk nevű iratik,* Wenzel, Árpádkori Okmánytár VII. 100.* nem volt-e testvére Cháknak. A fennebb említett 1237. évi oklevélből csak annyi bizonyos, hogy Cháknak hét fia volt, de neveiket sajnálatunkra az oklevél nem említi. Bizonyosra kell mégis vennünk azt, hogy ezek egyike, nagyatyja György (vagy Gurk) nevéről, Gurk nevet viselt, mert az oklevelileg bizonyos, hogy Chák életkorának megfelelőleg egy Chák nemzetségbeli Gurk V.István király korában, nevezetesen 1267-ben Abaujmegyében birtokszomszédja volt az ugyancsak Chák genusbeli Pous és Domokosnak, a mint ez azok részére Encsen földről kiadott adomány-levélből kitetszik.* Fejér IV. 3. 411.* Ezen Gurknak fiairól pedig ismét hiteles oklevél tesz tanuságot. Ez a budai káptalannak 1292-ben kiállított bizonyítványa, mely szerint királyi parancs alapján Berky Mihály-nak fia Tamás a végett volt beidézve, hogy Chák nemzetségbeli Gurke fiainak Gurké-nakés Mihály-nak, kiknek testvérét Pál-tnevezett Berky Tamás megölte vala, tizenhat márkát lefizessen, és ötven nemes tanúval együtt hitet tegyen. A tárgyalásra a vádlott Berky Tamás meg is jelent, a 16 márkát lefizette, és a jelenvolt ötven nemessel együtt arra is esküt tőn, hogy nem ellenséges, előre kitervelt szándékból, de véletlenűl és akarata ellenére lett vala okozója Pál halálának. A tárgyaláson a királyi parancs értelmében a két vádló testvérnek is meg kellett volna jelenniök, hogy Berky Tamásnak a feloldozó levél kiadathassák; azonban Mihály elmaradván, abban egyeztek meg, hogy Gurke (a III-ik) magára vállalta öcscsének Mihálynak húsz márka fizetésének terhe alatt egy, máskorra kitűzött határnapra előállítását, hogy akkor együttesen a vádlott Berky Tamásnak a testvérök halála iránt a felmentő-levelet kiadhassák.* Gróf Zichy család Okmánytára I. 74.*
Ezen oklevélből genealogiai tekintetben azt tanuljuk, hogy a Chák nemzetségbeli Gurkénak (II-dik) 1292-ben két nagykorú fia: Gurke (III.) és Mihály éltek, a harmadik fia Pál röviddel előbb véletlen eset áldozatáúl esvén. Mindkettőről keveset tudunk. Gurke-rólannyit, hogy 1282-ben körösmelléki Ölvend birtokát a váradi káptalan előtt eladta.* Knauz Monumenta Eccl. Strigon. II. 159.*
A Csák Gurke ezen két ivadékát politikai nézeteik Robert Károly király pártjára vonzották, épen ellenkezőleg hatalmas vérrokonukkal trencséni Csák Mátéval, kinek ellenében Thúróczi tanúsága szerint ott harczoltak 1312-ben a híres rozgonyi ütközetben, hol mindketten, és pedig Gurke akirályi zászlóval, elesvén, hűségöket vérük kiontásával bizonyíták be.* Thuróczi II. r. 90. fej.*
Mihálynak utódairól még nincsenek adataink. Gurke-nek (a III–iknak) egy fia ismeretes: Pál, ki 1330-ban fejérmegyei verebi birtokát elcserélte a királyra szállott sóskúti birtokért.* Nagy Imre Anjoukori Okm. II. 495.*
Kihalt-e már ekkor Gurke ága Pálban? vagy még tovább is terjedt ezen ágazat? – azt szerencsésebb kutató fogja majd eldönteni.
Az előadottak alapján így alakult a családfa:
György de genere Chák (vagy Gurg 1161.); Chák soproni főispán 1235–1240.; N. 1.; N. 2.; N. 3.; N. 4.; N. 5.; N. 6.; Gurke II. 1267.; Pál megöletett 1292 táján.; Gurke (III.) 1282. 1292. elesett 1312.; Mihály 1292. Elesett 1312.; II. Pál 1330. cserélte Verebet.
Még egy végső pillantást vetve ez ágazatra, mely annyi Gurke nevet mutat fel, habár összeköttetési pontot adataink nem nyujtanak is, mégis meg kell említenünk, hogy egy Cháknak fia Gurg már I. Béla király korában (1061–1063) szerepelt és Szent-Iván, Kecset stb. jószágot birt az erdélyi részekben, mint ezt IV. Béla királynak 1245. évi adomány-levele igazolja.* Fejér Cod. dipl. IV. 1. 392–393.*
2. MÁTÉ ÁGAZATA.
Nevezhetnők ez ágazatot a trencsényi Csákok ágazatának, az e néven híres trencséni Csák (III.) Mátéról; de a trencséni jelző az egész ágazatot nem illeti, s így helyesebbnek véljük arról nevezni, kit az ágazat élén látunk: I. Mátéról, a kinél fölebb ez ágazatot vinni eddigi adataink nem elégségesek. És ámbár ezen I. Máténak szerepléséről eddig mitsem tudunk, fiai és unokája mégis sokkal ismertebbek történelmi irodalmunkban, hogy sem azok terjedelmesebb méltatásával e lapok terét elfoglalni czélszerűnek látszanék; annál is inkább, mivel néhai nagyérdemű tudósunk Botka Tivadar nemcsak hogy ezen ágazat leszármazásának három, illetőleg négy nemzedékét hozta rendbe, de nagyhatású politikai szereplésöket is alapos fejtegetésével tisztázva, önálló értekezésben megírta.* Botka Tivadar, Trentsíni Csák Máté és kortársai.* A kiváló hatalom, – félszázad alatt hárman viselvén közülök nádori méltóságot, – annyi írott emlékben lőn megörökítve, hogy okleveles gyűjteményeink fölös számmal tárják fel egyéb fontos történelmi tartalmúak mellett a birtokviszonyaikra vonatkozó okmányokat is, melyek ez urak latifundiumaiknak roppant kiterjedését tüntetik fel. És mégis még sokkal többnek a levéltárak csomagaiban kell rejleniök, mert az egész ágazat genealogiai szerkesztményét négy nemzedéken át is igen fogyatékosan bírjuk felmutatni úgy, a mint következik:
I. Máté mr. de genere Chák.; Péter nádor 1275–1291.; II. Máté erd. vajda 1270. Nádor 1278. † 1284.; III. Máté a trencséni szül. 1260. † 1321 mart. 18. nádor 1290. 1302. 1308.; Chák 1293. kir. kardhordó.; Miklós 1320.; N. leány (Deseöné.)
I. Mátéról eddig mit sem tudunk. Egyik fia II. Máté már 1242-ben sopronyi főispán és kir. tárnokmester,* Fejér Cod. D. IV. 1. 264. és 324.* 1244-ben is az, de már Pozsony vármegye főispánja;* Ugyanott IV. 1. 421.* valamint 1246. és ismét 1263-ban is tárnokmester.* Ugyanott IV. 3. 132.* 1270–1276-ban erdélyi vajda;* Ugyanott VII. 2. 16. sat. V. 2. 337.* közben 1273-ban országbiró is.* Frankl, Nádori és Országbirói hivatal 168.* 1278–79-ben nádor.* Frankl és Fejér V. 2. 426. VII. 2. 70–77. Wenzel Árpádkori új Okm. IX. 250.* Meghalt 1284-ben.* Knauz Monumenta Eccl. Strigon. II. 194. hol 1285. évről már «clarae memoriae»-nak iratik.* Már 1283-ban ápril 15-én tett végrendeletet, három helységet feleségének hagyván, ősi birtokai pedig testvérét illetvén, szerzeményeit a szigeti sz. Mária kolostornak hagyományozta.* Wenzel Árpádkori új Okm. IX. 360.* Bátyja Péter előzőleg viselte a nádori méltóságot 1275–1276-ban,* Fejér V. 2. 235. és 278.* és még három ízben 1278, 1288 és 1290-ben.* Frankl id. h. 158–159.* IV. László király és atyja korában Péternek és Máténak érdemeit elősorolja a Scinche (Szenicz?) birtokról kelt 1273. évi kir. adomány-levél.* Fejér V. 2. 95. Egészen közölve Wenzel i. h. IV. köt. 24. s. köv. l.* Felesége nevét nem ismerjük. Két fia ismeretes III. Máté és Csák.
III. Máté Botka nyomozásai szerint 1260-ban született. 1290, 1302 és 1308-ban nádor volt. Történelmünk lapjain, trencséni Csák Máté-ként szerepelt, – miként? – azt avatott tollal megírta Botka Tivadar idézett értekezésében. Meghalt 1321. márcz. 18-án. Daczára, hogy életviszonyairól annyi kiadott oklevél szól,* Fejér VI. 2. 266. Wenzel id. h. IX. köt. 71. 107. 250. 251. De kivált Nagy Imre Anjoukori Okm. I. 26–573. lapig, harminczkét levél szól róla. II. k. 48. 405. 495. III. 197. stb. Hazai Okm. VI. 461.* sem neje, sem gyermekeinek nevei nem ismeretesek. Botka csak egy fiát és leányát Deseőnét említi névtelenűl. A fiút azonban azon Miklós-nakkell tartanunk, ki 1320-ban és így még atyja életében, egykoron általa okozott sérelmekért és kártételekért Robert Károly királytól felmentvényt nyert.* Nagy Imre Hazai Okmánytár II. 50.* Voltak-e gyermekei, maradt-e ezután ivadéka? az eddig közrebocsátott oklevelekből ki nem tűnik; a valószinűség az, hogy benne az ágazat kihalt, és így birtokaival együtt kerülhetett ezen absolutionalis oklevél is a soproni Chákoktól eredt Kisfaludyak levéltárába.
III. Máté testvére Chák 1293-ban mint a királyi kardhordók (ensifer) mestere fordul elő 1300-ig.* Wenzel i. d. V. 95. Fejér Vl. 1. 269. VI. 2. 82. Győri füzetek III. 115. – Nagy Imre Hazai Okm. VI. 561. Wenzel X. 406.* Ennek maradékáról sincs adatunk.
3. BÁRCS (VAGY BARÓCS) ÁGAZATA.
Ez ágazat a XIII. század végén Biharmegyében tűnik fel mint Ér-Seléndnek birtokosa.
1281-ben Comes Baarch-nakfiai Ugrin mester, Mihály és II. Baarch seléndi birtokosok perbe keveredtek a szomszéd birtokos erdélyi püspökkel, kinek állítólag Barátpüspöki falu határához tartozó tizenkét ekényi földjét elfoglalták. István al-országbíró az ügynek eskű útján eldöntésével a váradi káptalant bizta meg. Október 1-én a felek a tárgyalásra megjelenvén, eskűtétel nélkül megegyeztek úgy, hogy a tizenkét ekényi föld az egyházé maradt, de a püspök abból egy darabot Baarch fiainak átengedett.* Az oklevelet Teutsch és Firnhaber, Urkundenbuch I. 121–122. és utána közli Wenzel is, Árpádkori új Okm. IV. 234., azonban tévesen, Gerend helynevet olvasva és írva, minthogy az Erdélyben fekvő Gerend szomszédságában vagy közelében nincs Bagamér nevű hely, mely az oklevélben szintén említtetik; továbbá a következő oklevelekben, melyek itt idéztetnek (lásd a következő jegyzetet) Serend-etolvastak a közlők. És végre ezt bizonyítja Bunyitay is a Váradi Püspökség II. 65. 179. 281. III. 200. stb.*
1292-ben a fönnebb említett Mihály és II. Baarch-nak (az oklevél szerint Baroch) fia János, és a Gutkeled nemzetségbeli Bertalan a bagaméri és seléndi birtok határjárását eszközöltetik a váradi káptalan által.* Fejér Cod. X. 8. p. 478. és Nagy Imre Hazai Okm. III. 42., hol a Teutsch és Firnhaber által Gerendnek olvasott helynév Serend alakban fordul elő.*
1320-ban a váradi káptalan előtt említett Mihály és fia Péter C.Baarch Skolastika nevű leányának, Geechi Demeter özvegyének, leánynegyedi illetőségére kiegyeztek Bátori Bereczkkel,* Nagy Imre Anjoukori Okm. I. 563.* valamint Skolasztika özvegy Damianfi Lászlóné hitbére és hozománya fejében a pócsi birtok felével ugyanazon Bátori Bereczkkel.* Ugyanott 564.*
E két utóbbi oklevélből azt tanuljuk, hogy az említett három testvérnek még egy nővérök is volt: Skolasztika, a ki 1320-ban Damián fiának Lászlónak már özvegye, és hogy ennek leánya (kinek neve az oklevélben nincs megemlítve), ekkor már szintén Geechi Simon fiának Demeternek volt özvegye, és ezek kapcsán a Csáki Barócs-ágazat a gútkeledi Bátoriakkal rokonságban állott.
Mindezek alapján a családfa így alakult:
Comes Baarch (v. Baroch) de genere Chak.; Skolasztika Damiánfi László özvegye 1320.; Mihály 1292–1320.; II. Baarch 1281.; Ugrin mr. 1281.; N. leány Geechi Demeter özvegye 1320.; Péter 1320.; János 1292.
4. SZALÓK ÁGAZATA.
V. István király uralkodása alatt Ágnes asszony a Csák nemzetségből származott Szalók fiának Tamás-naközvegye, fiatal kora óta valószinűleg mint palotahölgy a királyi család udvarában tartózkodván, annak érdekében nevezetes érdemeket szerzett. Járt Francziaországban, bizonyára Mária királyleánynak kiházasítása ügyében, valamint hogy ez csakugyan férjhez is adatván az Anjou-házbeli II. Károly siciliai királyhoz (akkor még trónörököshöz), Ágnes asszony kisérte el Máriát új hazájába. Ez érdemeiért 1269-ben kir. adományban kapta az abaujmegyei Fóny helységet.* Fejér IV. 3. 327. csak kivonatosan, és Wenzel Árpádkori új Okm. VIII. 239. az országos levéltárból 1297. évi átiratból. Fejérnél, ki Katona után közlé az oklevél kivonatát, Tamás atyja neve Comitis Thomae filii Schalancii de genere Chak alakban, ellenben Wenzelnél: Thomae filii Zlauch de genere Chak alakban fordul elő. Ez utóbbi «Zlauch» olvasás valószinűbbnek tűnvén fel, voltam azt bátor magyarosan Szalók-nakkiejtve, úgyírni.*
Ágnes asszonynak férjétől Tamástól tudtunkra csak egy leánya maradt Katalin, a ki az anyai adományos Fóny helységet birta férjével és fiával Miklós-salegyütt, de nem háborítatlanúl, mert abból részt követeltek János-nak fiai Pál, Péter, István és András is, a kik a törvényszék előtt azt állították, hogy a kérdéses birtokról közös adomány-levél adatott volna ki, és hogy azt Katalin anyja Ágnes asszony és leánya maguknál letartják. A peres kérdés Omode nádor előtt folyt, és végre 1297-ben, miután Katalin az anyja részére 1269. évben kelt adományt felmutatta, azt az örökség-keresők el is veszték és III. András király itélő levele János megnevezett négy fiát örökös hallgatásban marasztalta.* Wenzel id. h. X. 255.*
Ki volt ezen János, a négy említett perlekedő atyja? azt az oklevélből meg nem tudjuk, de valószinűséggel gyaníthatjuk, hogy János szintén Csák nemzetségbeli és Tamásnak fia, Ágnes asszonynak pedig testvére lehetett, és fiai ily czímen képzeltek jogot a nővér illetőleg nagynénjük által adományban szerzett birtokhoz.
Hogy az ágazati törzsnek Szalóknak Tamáson kívül nem volt-e több gyermeke? biztos adatunk nincs, és így azt, vajjon egy, 1279-ben kelt oklevélben, mint Szalóknak (Zlauchnak) veje előforduló Fülöp valóban a mi Szalókunk leányát birta-e feleségűl, el nem dönthetjük.* Fejér V. 2. 584.*
Tanulságos és érdekes azonban a fennebbi Ágnes asszony leányának Katalin-nakivadékáról tudnunk azt, hogy az egy más családnak lőn alapítójává. Nevezett Katalin-nakugyanis az 1297. évi kir. itélet-levélben sajnálatunkra férje nem, de fia Miklós megneveztetik. E Miklós az anyjáról öröklött Fóny-ról írta nevét és fia Balázs mester Borsod vármegye főispánja és Fülek vár várnagya volt, midőn 1327-ben Zunknak nevezett János testvérével sárosmegyei Kurima vagy Dubinna (most Kurimka) helységre királyi adományt nyert.* Fejér VIII. 3. 227.* 1346-ban Fónyi Balázsnak már csak özvegye Erzsébet élt.* Fejér VII. 3. 160.*
A leszármazás kimutatása ez:
Zlauch de genere Chak; Tamás özvegye Ágnes 1269.; Katalin özvegy 1297. Férje N. N.; Miklós a Fónyi család őse.
5. ADORJÁN ÁGAZATA.
Egyetlen oklevél a XIII. századból szól ezen ágazatról. Ebből azt tudjuk meg, hogy Comes András Adorjánnak fia (filius Adriani de genere Chak) a hatalmas zsarnoknak (így mondja az oklevél), Márk fiának Istvánnak fogságába jutott, a honnan csak váltság útján szabadulhatván, e czélra Egyedfi Sándortól a jenői várnagytól vett fel negyven márkát, ennek fedezetéűl azután Comes András, fiainak Sedthewi Péternek és Jánosnak hozzájárulásával és III. Endre király jóváhagyásával 1295-ben békésmegyei Murul (Murony?) birtokát bevallotta a kölcsönadó Sándor jenői várnagynak, a kit abba a budai káptalan beiktatott.* Wenzel i. h. XII. 566. 574.* Ez okmányban a nevezett Sándor is rokonnak jeleztetik, de mily fokban, azt meghatározni nem tudjuk. Az ágazat táblázata ez:
Adorján de genere Chák.; András Comes 1295.; Péter és János de Sedthew 1295.
6. PARASZTH ÁGAZATA.
A Paraszth név itt kétségkívül kereszt- vagyis személynév. Ennélfogva véleményünk szerint az ehhez fűzött genealogiai történet alaptalan állitás.* Különösen a gróf Csáky családról szerkesztett kézirati genealogiákon áll azon állítás, hogy a Csák genus egy tagja vétség miatt nemességét vesztette volna el, s utóbb ismét visszanyerte, és ennek ága neveztetett volna Paraszt Csáknak.*
Az bizonyos, hogy a Csák genus egyik ágazata erről mint vál-törzsről neveztetett oklevelileg; azonban ennek ivadékáról is biztosan keveset tudunk, csakis azon Ugrin nevű fiát ismerjük, ki már 1291-ben is mint szerzetes (ex ordine Praedicatorum) és azután még gyakrabban fordul elő az oklevelekben, mint Ugrinus filius Parasth de genere Chak.* Fejér VI. 1. 144. Wenzel X. 47. 49. stb. Knauz Monumenta Eccl. Strigon. II. 286. 289. 290.*
Tovább származtatni ezen ágazatot is hiteles oklevelek adatainak hiánya gátolja.
***
Ennyi az, a mit eddig közrebocsátott okleveles gyűjteményeink alapján a Csák nemzetség (genus) ágazatairól kinyomoznunk ezúttal sikerült. Egyes személyek még, mint példáúl Merhardnak 1269-ben élt fia Germán* Fejér IV. 2. 492.* (s lehet több is) említetlenűl maradtak. De a figyelmes utánnyomozó észre fogja venni az óvatosság azon mértékét, melylyel a vizsgálódás összeállításában eljártunk, és melylyel a tévedések kikerülése végett majdan nyomozó utódunknak is eljárnia fog kelleni; a mi hogy mennél több sikerrel s mielőbb bekövetkezzék, történelmünk kegyelőinek bizonyosan buzgó óhajtása.
NAGY IVÁN.
25A tolcsvai Bónis-család őseiről.
(Első közlemény.)
Egy czímerrajzzal.
Ama változások, melyek államéletünkben a mohácsi veszedelem után bekövetkeztek, a megszilárdult török uralom, a vallás és alkotmányért való küzdelmek a XVII-ik század fe1tünésével, lassanként a régi társadalmat is átalakították.
Az a fő nemesség, mely az Anjouknak köszönte lételét, Zsigmond és a Hunyadiak korában emelkedett magasra, már kivesző félben volt, mintha pusztulásával is jelezni akarta volna, hogy nemzeti életünkben új korszak kezdődik, s az új eszmékkel új embereknek kell forgalomba jönni. Ösmeretlen nevek emelkednek ki a homályból, feledésbe mentek az ősök érdemei, az új dynastia természetesen saját szempontjából itélte, választá meg az embereket s lassanként ifjú aristokratia vette körül a Habsburgok trónját.
De a törökkel folytatott véres háborúk meggyöngíték, számban megapaszták a középnemességet is, mely kiváltságos helyzeténél fogva csaknem kizárólag teljesíté a honvédelmi kötelezettséget. Nagy feladat volt ez, mert midőn a török Buda elfoglalása után megveté lábát Magyarországon, a harczok állandókká váltak.
A nemesség nem a hazát védte többé, de a szó szoros értelmében saját tűzhelyét, családját, gyermekeit. A hódoltság naponként növekedett, egyes családok, községek, egész vármegyék lettek földön futókká, s előkelő birtokos nemeseknek nem maradt egyebük az ősi kardnál.
Ez azonban hatalmas eszköz volt a hozzá értők kezében s igen gyakran magasra emelé azt, ki ügyesen forgatá.
A hadi pályán termett legtöbb babér s ez volt abban az időben a megélhetésnek legbiztosabb módja.
A kisbirtokú nemes, kit a török kizavart az ősi curiából, a jobbágy, ha már elviselhetlennek tartá két úrnak adózni s utolsó igás marháját is elrablá az ellenség, a városi polgár, ha kalandos hajlamokat táplált vagy a nagyravágyás ördöge szállotta meg: kardot kötött egyaránt s bizonyára szívesen látott vendég volt akár a végházakban, akár a mezei hadaknál.
Erdély különválása után, daczára, hogy első fejedelmei katholikusok voltak, a protestantismus terjedése nagy lendületet vett, bár mindenesetre vita tárgyát képezheti, valjon ez önálló fejedelemségnek köszönhető-e a reformatio diadala hazánkban vagy éppen a reformatio tartá fent Erdély államiságát? Egymásra való hatásuk kétségtelenül kimutatható. A protestantismus terjedése volt mindenekfelett átalakító hatással a régi társadalomra s a mit még ebből a mohácsi veszedelem meghagyott, azt egyrészről tehát a hitújítás, másrészről a változott politikai viszonyok és módosult világnézet teljesen megsemmisítették.
Nem pusztán pártok és szenvedélyek küzdöttek többé egymás ellen, de meggyőződés állott szemben a meggyőződéssel s a honfiakat két egyaránt nagyfontosságú érdek sorakoztatá ellenséges táborokba, s míg itt a török hatalom növekedése kényszeríté kétségbeesett önvédelemre az embereket, addig amott a megtámadott vallás és politikai szabadság védelmére repültek ki a kardok hüvelyükből.
E két érdek hazánk politikai viszonyainál fogva sehogy sem volt össze egyeztethető és bármennyire szerette is valaki hazáját e korban, szükségképen vagy egyik vagy másik szolgálatába kellett szegődnie. Mindenik párt kereshette jóhiszeműleg saját zászlója alatt a hon üdvét.
Igazságtalan vád tehát az, hogy a vallási villongások háttérbe szorították a hon javát, s a nemzet magasabb érdekeit, mert bajos dolog lenne eldönteni, valjon a török vagy a bécsi udvar részéről fenyegette-e nagyobb veszély nemzeti önállóságunkat?
Gondoljuk meg azt, hogy minden időben voltak hazájukat igazán szerető, önzetlen honfiak, s a jobbakat bizonyára ez alkalommal is meggyőződés vezette egyik vagy másik pártra.
A meggyőződés pedig abban a korban is csak oly tiszteletre méltó volt, mint jelenleg.
Ne itéljünk tehát a XIX-ik század szempontjából.
Ez érdek-összeütközéseket a harczmezőn kellett megoldani, a mi a megoszlott s már különben is hanyatló nemességtől alig volt remélhető. Új, életképes elemnek kellett közbejönni, mely lelket öntve a csüggedőkbe, pezsgő vért, erős kart, merész vállalkozó szellemet hozzon magával. A társadalomnak fel kellett frissülnie, hogy megvívhassa a nehéz harczot, össze ne roskadjon a megpróbáltatás nehéz napjai alatt.
Az általános forrongás magával ragadta a népet, s úgy látszott ennek részvételétől van a siker függővé téve. Pedig vallás és alkotmányos szabadságunk forgott szóban.
Harczban edzett merész katonák szabad csapatokat alakítottak, s a kibontott zászlók alá csak úgy özönlött a tömeg. Senkinek sem jutott eszébe megakadályozni, de nem is lett volna tanácsos. A társadalom minden osztálya képviselve volt itt s mintha csak érezte volna e nép, hogy ő van hivatva megmenteni Magyarországot, büszke volt és daczos, nem respectálva a fegyveren kívül más hatalmat. A fegyver pedig az ő kezében volt.
De ez embereknek nagyrésze már tulajdonképen nem is állott földesúri hatalom alatt és személyére nézve szabad volt. Országszerte, hol a török megfészkelte magát, alakultak ily szabad csapatok, s a hadviselés életfeltételük, a harczi zaj éltető elemük vala. Garázdálkodásaikat megbocsátották, fegyelmetlenségük előtt szemet húnytak, mert ha rablók, egyszersmind hősök is voltak.
Midőn Bocskai István megszabadítá Erdélyt Básta zsarnokságától s egyszersmind a vallásszabadság védelmét írta zászlajára, a szabad csapatok nagy része örömmel csatlakozott hozzá, más részük azonban a királyi táborban harczolt. Bocskai mint tudjuk a hajdukat testületileg szervezé s ez időtől fogva Erdély lett nemzetünk szabadságának hivatott őre s a nép soraiból alakult szabadvitézek képezték legfőbb támaszát.
Bethlen Gábor és öreg Rákóczi György aránylag kevés erőfeszítéssel vívott nagy sikereit az magyarázza meg, hogy minden időben rendelkeztek nehány ezer harczra kész, elszánt katonával, kik a tárogató legelső szavára meggyújták a háború szövétnekét. A gyors cselekvés határozott legtöbb esetben.
A kor szelleme magával hozta, hogy akár a hadi akár a polgári élet terén szerzett érdemeket jutalmazni kellett, s az uralkodók nem is találhattak volna alkalmasabb eszközt elismerésük bebizonyítására, a nemesség adományozásánál. Történt légyen ez akár birtok-adományozás, akár armális levél által, erkölcsileg egyenlő értékű volt s egyaránt részesíté az illetőt minden kiváltságban.
A liber regiusokat forgatva, meglep bennünket a nemesi okleveleknek a XVII-ik század első feléből származó aránylag igen nagy száma, s nem példátlan eset ez időszakban, hogy egész század katonaság vagy várőrség nyer egyszerre armálist ugyanegy czímer alatt, fejenként vagy összesen, a vezér egyszerű ajánlatára.
Ez azonban korántsem fogja csökkenteni előttünk a dolog értékét.
Minthogy pedig a polgári életben is elég alkalom kínálkozott ez időszakban kiváltságok szerzésére, így történt, hogy egyrészről az erdélyi fejedelmek, másrészről pedig a magyar királyok, a hosszantartó háborúk folyama alatt lassanként életerős ifjú nemességet alkottak, melynek legtöbb tagja valódi érdemek által küzdötte ki magát.
Ez új nemesség azonban korántsem különzé el magát, csakhamar összeolvadt a régivel, koronként több meg több életerős elemet vett föl magába s őre lett azon birtokos közép osztálynak, mely nemzetünk újabb történetében oly nagyfontosságú szerepet játszott.
A mai gentry elnevezés nem fejezi ki hazánkban kellőleg a hozzá kötött fogalmat.
A Bónis családot is e társadalmi átalakulás hozta felszínre a XVII-ik század első felében s története valóban kitünő példa gyanánt szolgál arra nézve, hogy a magyar nemesség saját körén belül soha sem ismert különbséget, s az előjogoknak régibb vagy újabb kelete az egyéni tulajdonságok és kedvező anyagi viszonyok mellett egyáltalában nem jött tekintetbe.
Első tekintetre úgy látszik, hogy a Bónis-család idegen eredetű s valóban a név hangzása után ítélve ebben a véleményben voltam magam is.
Vizsgálódásaim azonban nem erősítettek meg föltevésemben, de kételyeimet sem oszlaták szét.
Genealogusaink pedig nem sokat törődtek vele. Mindössze is Nagy Iván ismeretes munkájában olvasható a Bónis családról egy rövidebb közlemény, melynek tévedéseit azonban nem számíthatjuk veterán tudósunk rovására, a menynyiben helyes adatok nem igen állottak rendelkezésére.* Nagy Iván Magyarország családai II. 161. lap.*
Pedig a Bónis család nem egy tagja folyt be a köztörténelmet alkotó eseményekre, ott találjuk első sorban Ferenczet, a Wesselényi-féle összeesküvés, bár episodikus, de mindenesetre kimagasló alakját, ki a vérpadon méltó társa volt Zrínyi Péternek, ott Bónis Sámuelt, ennek késő unokáját, ki szabadságharczunk történetében tette nevét emlékezetessé. Ezen kívül többen még a megyei életben viseltek elsőbb rangú tisztségeket.
Jelen alkalommal azonban, csupán a Bónis család őseit szándékozom bemutatni, beszámolva származásukat illető kutatásaim eredménye felől.
***
A XVII-ik század folyamán egyszerre több Bónis család tűnik föl hazánk különböző vidékein, nemesi rangra emelkedve, s bár okiratok hiányában nem vagyunk képesek kellőleg igazolni, hogy volt-e közöttük szoros vérségi öszszeköttetés, mindamellett több okon kívül a név sajátszerű idegen hangzását tekintve is valószínűnek tartjuk ezt, jóllehet az összeköttetés csupán az ős eredetre vonatkozhatik, s a mondott időben semmi nyoma annak, hogy a Bónis nevű családok tagjai rokonságot tartottak volna.
1655 február 1-én III. Ferdinánd király Bécsben kelt czímeres levele által Bónis Istvánt, nemkülönben feleségét Kis Annát, György, András, Mihály, István, Anna és Judit nevű gyermekeivel egyetemben magyar nemességre emeli, s az armális levél Szabolcs vármegyének Petneházán tartott közgyűlésén 1657. ápril 17-én hirdettetett ki.Czímerük, miként azt velem nádudvari Bónis Károly nagy-kőrösi főgymnasiumi tanár úr a kezei között lévő eredeti armális másolata által közölni szíves volt: a hadi paizs kék mezejében hármas halmon álló arany koronából kiemelkedő egyszarvú (unicornis), melynek feje fölött a paizs felső részén, jobbról félhold, balról aranycsillag szemlélhető. A paizs feletti nyitott sisak koronájából, két bőségszarú között függélyes irányban emelkedik egy meztelen egyenes kard. Foszladék jobbról sárga és kék, balról pedig fejér és vörös. – Minthogy pedig nemes családaink sorában Nagy Iván ösmeretes munkája a nádudvari Bónis családot nem említi, érdemesnek tartjuk Bónis Károly úr hiteles közlése alapján, annak rövid leszármazását ide igtatni, annál is inkább, mert a majdan megjelenendő «Genealogiai zsebkönyv» hihetőleg hasznát veheti e hiányt pótló adalékoknak.
Bónis István, ki 1655 február 1-én czímerlevelet nyer. Kiss Anna.; György; András, Mihály, István, Anna, Judith; János Deésen lakik 1755.; II. István. Debreczenben lakik 1755. (Csallai Sára.); II. Mihály (Debreczenben.); Ferencz; II. János † 1767.; Elek † 1849.; II. Ferencz; III. István (1728.); III. János (1744); György; III. Ferencz; II. Elek; Ferencz 1799–1842.; László; IV. János; III. Elek; Róza; Károly szül. 1837.; V. János; Elek; Elek, Árpád, Zoltán, Rozalia, Emma; Kálmán 1871. Vilma 1873. Mária 1882.; Vilma, Julia, Erzse, Mária.
* Nevezett István utódjai Debreczenbe, s innen Erdélybe Deésre származtak át, s a múlt században folytatott nemesség-vitató pör alapján, nádudvari előnévvel kezdtek élni, s napjainkban is kiterjedt családot képeznek.
1672-ben Bónis Máté és Imre Apaffi Mihály erdélyi fejedelemtől czímeres levelet nyernek, s maradékaik máig élnek Biharvármegyében.* Czímerük: kék mezőben egy tajtékzó vadkant két fülénél fogva tartó vadász. Az armális Bónis Károly Bihar-Diószegi jegyző birtokában van. (Bónis Károly közlése.)*
Szintén a XVII-ik században szerezhetett nemességet azon Bónis Márton őse, ki 1721. május 13-án III. Károlytól czímeres levelet nyert, mert családja – miként folyamodványában előadja – nemesi rangon állott ugyan a kapcsolt részekben, de armális levelük elveszett.* A nemesítés kiterjedt Bónis Márton nejére Papp Katalinra is. Az országos levéltár – Erdélyi kanczellária irományai közül: Bónis Károly közlése.*
Mindezeknél régibb azonban a tolcsvai Bónis-család, melynek ősi fészke, első megtelepedési helye mondjuk, ha idegen származású, Zemplén vármegyének alsó része, az úgynevezett Hegyalja volt.
Itt lakott Nagy-Tolcsva mezővárosában Bónis György feleségével Beregszászi Lantos Zsófiával, már az 1606. év folyamán, s Melitszeren fekvő háza békés birodalmában senki sem háborgatá őt. Nem volt még ez időtájt nemes ember, de élt a maga szabadságával, s a hegyaljai városi törvények biztosítottak neki annyi jogot, hogy helyzetével meg lehetett elégedve, sorsa ellen zúgolódni nem volt oka.
De rendelkezett oly eszközzel, mely minden más felett becsületet és tekintélyt szerzett neki polgártársai előtt s ez nem volt egyéb, mint a pénz.
A Hegyalján fekvő privilegiált mezővárosok belső életét korántsem hasonlíthatjuk össze más iparűző vagy nagyobb kereskedő városaink belső életével. Egészen sajátságos viszonyok között fejlődtek ezek, statutumaik, municipiális intézvényeik feltünőleg specziális jelleget tűntetnek elő, és sok tekintetben a magyarság bélyegét viselik magukon – szemben városaink idegenszerű fejlődésével. A szőlőmívelés, bortermelés volt főfoglalkozásuk s ennek köszönhették a polgárok kiválólag vagyonosságukat.
A kedvező viszonyok, a jövedelmező keresetforrás igen sok embert édesgetett a Hegyaljára s nemes Babocsai Izsák «Tarczal városának főbb változásai»* Babocsai Izsák: Fata Tarczaliensia, azaz Tarczal városának főbb változásai. Rumy: Monumenta hungarica I. kötet 14. lap.* cz. munkájában érdekesen adja elő, hogy szaporodott meg e városok eredeti lakossága: «Idők jártában annak utánna sok helyekről mind a nemes vérből született hazafiak, mind előmenetelre igyekező tudós ifjak származván be ez helybe is, dicséretes virtusokkal s magok jó viseletekkel kedvességet szerezvén s híresedvén, derék, értékes, paraszt ember lányát könnyen elnyerhették s házastársúl magoknak vehették, így azután nemesi praerogativájokkal kezdettek élni. Némelyek pedig a lakosok közűl is az ilyeneknek példájoktól indíttatván, földes uroknak consensusából királytól ő felségétől armalist hozattanak és nemes emberekké lettenek, így kezdett idővel a nemes emberek száma, mind itt Tarczalon, mind az egész Hegyalján nevekedni» (i. h.).
Nem lehetetlen, hogy Bónis György is a Babocsai által említett «előmenetelre igyekező tudós ifjak» közé tartozott, s így telepedett meg Tolcsva városában. De hogy honnan származott be? arról nincs biztos tudomásunk, s legföllebb is föltevésekre szorítkozhatunk.
Babocsai Izsák ugyanis fájó szívvel kesereg, hogy midőn a török a XVI-ik század végén elfoglalta Egert, ennek menekülő lakossága Kassán és környékén telepedett meg, «kik megizelítvén a tarczali szőlők borainak kedvök szerint való ízét... tékozló fiaktól, könnyű élethez szokott vásott goromba ifjaktól... megbecsűlhetlen ősi örökségöket, mézesmáli szép szőlőjüket többnyire fele áron, molyette köntösökön, ugró paripákon, csikorgó karmazsin csizmákon... megvásárolgaták» (i. h.).
Hátha Bónis Györgyöt is éppen a török zavará ki Eger városából, s ilyen módon került a Hegyaljára, s e szerint ha idegen eredetű is a család, ő már magyarországi szülött vala? E föltevést annál valószínűbbnek látom, mert midőn a Wesselényi-féle összeesküvésben gyanúsított egyének Mayláth Miklós kir. fiscus által megidéztetés czéljából összeirattak, ezek között találjuk a később lefejezett Bónis Ferenczen kívül, az egri származású Bónis Ferenczet is.* «Franciscus Bonis Egriensis, qui spoliationi markotanarum interfuit». Országos ltár. – Ugyan ezek között bizonyos Bónis Mátyás is előfordul; s ezekről nem tudjuk, minő viszonyban állottak a Tolcsvai Bónisokkal.*
E kérdést különben ma már alig lehet eldönteni, annyi tény, hogy az idegen eredetről a családban is forgott fönn valami homályos traditió.
De ha más vidékről származott is a Hegyaljára Bónis György, bizonyos, hogy nem egyedül az oda való szőlők borainak kedve szerint való íze vonzotta őt Tolcsvára. Sokkal fontosabb volt reá nézve a bortermelés, melyből rövid idő alatt jelentékeny vagyont gyűjtött.
Mint fentebb is említettük, György úr elegendő készpénz felett rendelkezett, főleg második házassága után, midőn egy hegyaljai jómódú polgár család leányát Somodi Annát vette nőül; s ezzel aztán hozzá is látott a birtokszerzéshez, réteket, szántóföldeket vásárolt össze, vagy vett zálogba, de leginkább szőlőt szerzett úgy a tolcsvai, mint a tarczali hegyeken s valóban Babocsai Izsák szavai jutnak eszünkbe, midőn egy 1625-ben történt vásárlását olvassuk.
Az említett esztendőben ugyanis Tolcsva város főbírája és esküdt társai előtt Ujhelyben lakozó nemes Bónis György és felesége Anna asszony, bizonyos szőlő vételárában Dobos Pál és Vágó Annának 300 frt. készpénzt fizetve, ezenfelül 2 lovat, egy vasas szekeret, hámot és nyerget, 13 ezer darab zsindelyt, egy darabka szőlőt és szántóföldet bocsátának át, fizetvén egyúttal a tanácsnak áldomás fejében 68 frtot.* Eredeti oklevél az országos levéltárban lévő Mokcsay család irományai között.*
E jelentékeny vásárlás azért is érdekes reánk nézve, mert megtudjuk belőle, hogy Bónis György ebben az időben már nemes ember volt és Sátoralja-Újhelyen lakott. Letelepedése a Hegyalján, házassága, vásárlásai, s nemessé tétele kitünően illustrálják Babocsai előadását, mintha épen csak Bónis Györgyre gondolt volna a tarczali nótárius, midőn idézett sorait írta.
Mikor és mily érdemek fejében nyerte a nemességet, arról a fenmaradt emlékek hallgatnak, az armális-levél nincs meg a család birtokában s a liber regiusokban Bónis nevét hasztalanul keressük.
A tolcsvai tanács által kiállított adásvevési szerződésekben – melyek szép számmal maradtak fenn – 1606-tól kezdve, midőn is nevével első ízben találkozunk, következetesen hol «providus», hol «honestus vir» néven fordul elő s egy 1622-iki szőlő vásárlásnál pedig «az mi becsületes urunk»-nak neveztetik.* U. o.*
E kifejezések nem hagyhatnak bennünket kétségben társadalmi állása felől, s bizonyos, hogy 1622-ik esztendeig polgári renden állott.
A mi pedig a nemesség szerzésének módját illeti, jussanak eszünkbe Babocsai Izsáknak sokszor említett szavai, s valóban Bónis igen helytelenűl cselekedett volna, ha helyzetének kétségtelen előnyeit hasznára nem fordítja. A nemesség legelső feltétele volt ez időben a világban való előhaladásnak. Oly tőke, mely ügyes ember keze alatt dúsan kamatozott. György úr igen jól tudta ezt, s minthogy – élemedett ember lévén – kevés reménye volt ahhoz, hogy hadi érdemei által emelkedjék nemesi rangra, más úton módon szerzett armálist. Végezetre is, ez nem sokat változtat a dolgon s tény az, hogy az 1625. évet megelőzőleg már nemesi rangon állott, legalább e mellett tanúskodik az a körülmény, hogy emberkort ért fiai Ferencz és György 1624. ápril 5-én bizonyos közösen szerzett szőlőkön megosztozva, az erről kiállított oklevelen nevük után már czímeres pecsétet használnak.* Országos levéltár. Mokcsay irományok. – Semmi nyoma annak, hogy Tolcsván György úron kívül a Bónis nevet (gyermekeit természetesen ide nem értve) más ember ez időszakban viselte volna, úgylátszik azonban, hogy a határos Olasz-Liszka városában, a XVII-ik század folyamán laktak Bónisok. 1718-ban ugyanis Bónis Mihály O.-Liszka városa által bizonyság levelet állíttat ki arra nézve, hogy ő körülbelől 40 év leforgása alatt semminemű jobbágyi szolgálatot nem teljesített s miután a Rákóczi-forradalom alatt az uralkodóház iránt való hűségének elegendő jelét adta, III. Károlytól czímerlevelet kért s azt az 1720. év folyamán saját személyére nézve meg is nyerte. (Orsz. ltár. cancell. osztály. Bónis Károly közlése.) – Ha tudjuk azt, hogy Liszka és Tolcsva városok rendkívüli közelségöknél fogva csaknem egy községet képeztek, ha tekintetbe veszszük a Bónis név idegenszerű hangzását, s e mellett az események idejét (mert Bónis Mihálynak legalább is 50 évesnek kellett lennie s így 1670 körül születhetett), nem zárkózhatunk el azon föltevéstől, hogy egy és ugyanazon család tagjával van dolgunk. – E szerint midőn Bónis György nemességet szerzett – rokonaira egyáltalában nem gondolt, kik megmaradtak polgári állapotukban, sőt Bónis Mihály atyja valószínűleg jobbágyi kötelékben állott, míg gazdag rokonai nemesek voltak. Gyakori eset ez időszak történetében. – Nagy Iván ösmeretes munkájában (II. k. 163. lap) ezen Bónis Mihály czímerét közli. *
A pecsétekből, tehát színjelzés nélkül összeállított czímer a következő:
E czímerben zöld mezőn két ágaskodó oroszlán szemlélhető, első lábukkal koszorút (vagy más ehhez hasonló tárgyat) tartva; a sisak koronájából hasonlóképen oroszlán emelkedik s kivont pallost villogtat. Kétségtelenül ez volt az adományozott czímer, a mennyiben a család mai napig is változatlanúl él vele.
Tudjuk a fentebb idézett szerződésből azt is, hogy Bónis György 1625-ben Sátoralja-Ujhelyben lakott, valószínűleg mert megosztoztatva gyermekeit, öreg napjaira külön vonult városi házába.
Tömeges szőlővásárlásai meggyőzhetnek bennünket a felől, hogy ez kereskedelmi czélokból történt s a bortermelés igen jövedelmező üzletnek bizonyult Bónis Györgyre nézve. A család, mint későbbi adatokból kiviláglik, szoros összeköttetésben állott lengyelországi nagy kereskedőkkel, kik borait tovaszállították.
Igen nagy tévedés lenne abban a hitben élni, hogy az ilynemű kereskedés a kor fogalmai szerint talán lealázó volt. A világért sem. Maguk az erdélyi fejedelmek mentek e téren jó példával elől, élénk kereskedést folytatva több rendbeli árúczikkekkel.
Öreg Bónis György a bortermelésből tetemes vagyont gyűjtött, s halála előtt a környék legtekintélyesebb nemesei közé tartozott. Pénze mindig volt, s ezt úgy forgatá, hogy míg egyfelől ezáltal vagyonát gyarapítá, másfelől kölcsönzései által befolyásos, hatalmas embereket kötelezett le maga iránt.
1628 október 29-én gróf Rákóczi György a Hegyalja leggazdagabb földesura Sárospatakon kelt adóslevele által 600 ezüst tallért vett föl tőle, oly kikötéssel, hogy mindaddig, míg vissza nem fizeti, tolcsvai szőlőiből Bónis dézsmát ne tartozzék neki adni.* «Én Rákóczi György adam tuttára mindeneknek, vöttem öregbik Bónis György uramtól hat száz tallért, úgy hogy Bónis György uramnak és utánna valóknak, az jövendő szüretre tartozom megadni ugyan tallérul, kit ha meg nem adhatnék ő is szőlőiből, melyek az én jószágomban vadnak, dézsmát ne tartozzék adni az után is, valamig az megnevezett hatszáz tallért ugyan tallérul meg nem adom neki és utánna valóknak. Patak 29. Xbris Anno 1628. G. Rákóczi mp.» (p. h ) Országos levéltár. Mokcsay irományok.* Rákóczit pár év mulva erdélyi fejedelemmé választották, s bizonyára talált módot megjutalmazni Bónisnak és utódjainak jó szolgálatait, úgylátszik azonban, hogy a pénzt sohasem fizette vissza, a mi előnyösebb volt Bónisra nézve, mert ha eddig csupán személyére volt nemes ember, lassanként javait is föloldozá a földesúri hatalom alól; s midőn 1635 körül sírba szállott, valóban nagy lelki nyugalommal tekinthetett végig hosszú életén, mert egyedül saját érdeme s igyekezete által családjának jólétet, tisztes nevet, előkelő társadalmi állást hagyott.
Kétszer nősült. Első feleségétől Beregszászi Lantos Zsófiától András, Ferencz és György fiai származtak, második felesége Somodi Anna volt, kitől Mihály deák nevű fia született.* Országos levéltár. Mokcsay irományok.*
Könnyebb áttekintés czéljából hadd álljon itt a következő leszármazás, mely a tolcsvai Bónis-családot a negyedik generatióig tünteti elő.
Bónis György 1606–1635. (1-ső felesége Beregszászi Lantos Sófia. 2-ik felesége Somodi Anna.); I. András † 1663.; I. Ferencz † 1630. (Gomba Zsófia.); II. György 1624–1675 (Győri Zsuzsánna. Horváth Judith.); Mihály deák I. 1645. (Debreczeni Anna); Anna (Baxy István.); III. Ferencz szül. 1627, lefejeztetett 1671 ápril 30. Pozsonyban. (Máriássy Anna.) II. András †; III. György él még 1693-ban. (Nadányi Mária.); IV. Ferencz.; II. Ferencz †; I. Zsigmond szül. 1665 körül. (Várady Mária.); Mária 1718. (Mokcsay István.); Éva; Anna (Veres Endre.); András, István, Mária, Mihály, György, Ferencz, Anna.
1886-030
Komáromy András.
31Az Országos Levéltárban őrzött vagy följegyzett nemesi okleveleknek jegyzéke.
(A magyar és erdélyi udvari kanczellárzák felállílásáig.)
Tizenegyedik közlemény.* L. Turul. 1883. 84, 142. l. 1884. 29, 68, 118, 158. l. 1885. 29, 73, 122. és 181. l.*
Szegedi alias Csapó. 1640. Gyfvári kpt.19. L. Reg. 201.
Szegedi alias Rácz. 1665. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Böszörményi. 254.
Szegedi alias Tikmonyas. 1628. Kmnostori conv. Prot. Q. 34.
Szegedi de Borosjenő. 1618. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 70.
Szegedi de Borosjenő alias Szabó. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 12.
Szegedi de Gyulafehérvár. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 88.
Szegedi de Kozolya alias Maris. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 103.
Szegedi de Váradja. 1623. Kmnostori conv. Arm. Diversae.
Szegedi Szígyártó lásd Szígyártó Szegedi.
Szeghalmi de Nagyfalu alias Csizmadia. 1626. Gyfvári kpt. 12. L. Reg. 38.
Szeghi. 1654. Gyfvári kpt.26. L. Reg. 400.
Szegő. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
Székely. 1547. Egri kpt. V. Könyv.48.
Székely. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
Székely. 1609. Gyfvári kpt.6. L. Reg. 72.
Székely. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 143.
Székely. 1610. Nagyváradi kpt. lt. Donat. 5.
Székely. 1610. Gyfvári kpt. Prot. Barsi. 14.
Székely. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
Székely. 1621. Erd. főkormszék. Docum. Product. J. 23.
Székely. 1621. Gyfvári kpt. Prot. Franc. Nagyszebeni. 127.
Székely. 1621. Kmnostori conv. Prot. Horváth 84.
Székely. 1628. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 58.
Székely. 1665. Gyfvári kpt.26. L. Reg. 570.
Székely. 1655. Gyfvári kpt.26. L. Reg. 580.
Székely. 1664. Erd. főkormszék. 1806 : 5350.
Székely alias Pákai. 1664. Erd. főkormszék.1806 : 5350.
Székely alias Sárvári. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 577.
Székely de Abrugy. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 363.
Székely de Ákosfalva. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 412.
Székely de Almás alias János. 1590. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591 : 44.
Székely de Bágyon alias Kún. 1589. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 411.
Székely de Baróth alias Keserű. 1576. Gyfvári kpt. Cent. LL. 86.
Székely de Békáseőssi. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 74.
Székely de Bihar. 1654. Gyfvári kpt.26. L. Reg. 358. 359.
Székely de Bodosi. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 587.
Székely de Dálnok. 1616. Kmnostori conv. Arm. S. 47.
Székely de Dés. 1652. Kmnostori conv. Prof. Q. 148.
Széki de Désfalva. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 158.
Székely de Dombó. 1684. Erd. főkormszék. Docum. Product. J. 14.
Székely de Enyed. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 263.
Székely de Gavdinháza. 1604. NRA. fasc. 1884. No 23.
Székely de Gyulafehérvár. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 431. Prot. Steph. Bárdi II. 113.
Székely de Ikafalva alias Becző. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591 : 283.
Székely de Katona. 1661. Kmnostori conv. Prot. O. I. 189.
Székely de Kibed. 1588. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 178.
Székely de Kölpény. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
Székely de Losád. 1670. Gyfvári kpt. Cent. Hh. 94.
Székely de Magyarújlak. 1676. Kmnostori conv. Prot. D. I. 130.
Székely de Malomfalva. 1569. Kmnostori conv. L. Regius Anni 1570 : 75.
Székely de Markosfalva. 1650. Gyfvári kpt.25. L. Reg. 227.
Székely de Maroskoppánd. 1609. Kmnostori conv. Prot. H. 13.
Székely de Mogyoró. 1569. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1570 : 131.
Székely de Óthorda. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 78.
Székely de Pálfalva alias Nagy. 1590. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591 : 21.
Székely de Páva. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg, 198.
Székely de Remethe. 1607.Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 154.
Székely de Sárd. 1620. Gyfvári kpt. Arm. 27.
Székely de Simánd. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 157.
Székely de Szék. 1673. Kmnostori conv. Prot. O. I. 106.
Székely de Szőkefalva. 1583. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 138.
Székely de Thorda. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 22. Kmnostori conv. Prot. Post Rectificationem. 2. (82. fiók). Prot. VI. 2.
Székely de Zabéd. 1655.Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
Szekeres. 1687. NRA. fasc. 1870. No 33. NRA. fasc. 1871. No 14.
Szekeres de Magyarbelkény alias Sopronyi. 1641. Gyfvári kpt. 20. L. Reg. 51.
Szekeresi alias Balogh. 1642. Gyfvári kpt. Prot. M. Siklósi. 134.
Szekernyes alias Széki. 1652. Gyfvári kpt. Prot. Georg. Csicsói. 35.
Székesfejérvári. 1664. Erd. főkormszék 1806 : 5350.
Széki. 1652. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 545.
Széki alias Borbély. 1645. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 15.
Széki alias Szekernyés. 1652. Gyfvári kpt. Prot. Georg. Csicsói. 35.
Szekresi alias Eördögh. 1674. Gyfvári kpt. Prot. Georg. Csicsói 627.
Szelder. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 109.
Szél de Diószegh. 1618. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 63.
Szél de Nagyernye. 1569. Kmnostori conv. L. Regius anni 1570 : 75.
Szél de Udvarhely alias Katona. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 20.
Szeles. 1611. Gyfvári kpt. Prot. J. Debreczeni 359.
Széles de Margita. 1652. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 685.
Szellér. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
Széllyes de Beta. 1639. Gyfvári kpt. 19. L. Reg. 165.
Szembiborcsi alias Skalics. 1689. Somogy megye ltban.
Szemley. 1597. NRA. 1797 – 1.
Szénási. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 160.
Szénási. 1618. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 74.
Szénási de Kolosvár. 1649. Gyfvárti kpt. 24. L. Reg. 303.
Szénási de Tótkutas. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 89.
Szendi. 1631. Gvfvári kpt. Cent. XX. 58.
Szendrőy. 1573. NRA. 33–30.
Szencsel de Veresegyháza. 1635. Kmnostori conv. Prot. O. I. 132.
Szennyes de Bölön alias Kisgyörgy. 1646. Gyfvári kpt. 21. L. Reg. 187.
Szennyesi. 1645. Kmnostori conv. Prot. R. II. 76.
Szent-andrási. 1589. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 464.
Szente de Bolgárfalva. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 620.
Szentes. 1633. Gyfvári kpt. Prot. M. Barsi 92.
Szentes de Amadéfalva. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
Szentes de Kisbaczon. 1671. Erd. főkormszék. 1807 : 5755.
Szentesi. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 148.
Szentesi. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
Szentesi de Várad. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 215.
Szentgyörgyi. 1634. Kmnostori conv. Arm. S. 56.
Szentgyörgyi. 1686. L. Reg. Arm. I. 102.
Szentgyörgyi de Székelykocsárd. 1668. Gyfvári kpt. Arm. 39, 50.
Szentlászlói. 1431. Gyfvári kpt. Misc. Cista. III. fasc. III. 30.
Szentkereszty. 1660. Szepesi kpt.
Szentkirályi. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 95.
Szentkirályi de Kassa. 1624. Gyfvári kpt. 12. L. Reg. 18.
Szentiványi. 1590. Erd. főkormszék. 1804 : 122.
Szentiványi alias Pál János. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 150.
Szentpáli de Homoród Szent-Pál alias Német. 1609. 1627. Gyfvári kpt. Cent. FF. 22, 23.
Szentpéteri. 1622. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 19.
Szentpéteri. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
Szentpéteri alias Szőcs. 1664. Erd. főkormszék. 1806 : 5350.
Szenttamási alias Hajdú. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 582.
Szép. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
Szép de Baksafalva. 1629. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 84.
Szép de Bibarczfalva. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 287.
Szép de Bihar. 1630. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 67.
Szép de Óthorda alias Moldovai. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 215.
Szép de Sóváradja. 1614. Gyfvári kpt. 7. L. Reg. 131.
Szép de Torda. 1577. Kmnostori conv. Prot. Petr. Rákosi. 413.
Szepesy de Bethlenfalva. 1456. NRA. 828 – 3.
Széplaki. 1610. Gyfvári kpt. Prot. Barsi. 14.
Szépmezei. 1621. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 13.
Szerafin de Széplak. 1560. NRA. 721 – 55.
Szerecseny. 1664. Erd. főkormszék. 1806 : 5350.
Szerecseny (Saracenus) alias Deák. 1649. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Bárdi I. 185.
Szerecseny de Borzas. 1630. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 121.
Szereday de Szereda. 1571 – 1576. Gyfvári kpt. Szereday letét.
Szeredi alias Balog. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
Szerémi. 1610. Gyfvári kpt. Prot. Barsi 14.
Szerémi. 1635. Nógrád megye ltban.
Szeretvai. 1629. Gyfvári kpt. Prot. A. Barkai 158.
Szigethi de Kolosvár. 1669. Kmnostori conv. Prot. Balth. Rákosi. 125.
Szigethi Nagy lásd Nagy Szigethi.
Szígyártó de Borosjenő. 1646. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 41.
Szígyártó de Debreczen. 1569. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1570 : 130.
Szígyártó de Debreczen alias Borbély. 1630. Kmnostori conv. Prot. O. II. 58.
Szígyártó de Marosvásárhely alias Kónya Simai. 1621. Gyfvári kpt. Prot. J. Debreczeni. 412.
Szígyártó de Nagytúr. 1550. Kmnostori conv. Arm. S. 15.
Szígyártó Szeghed. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
Szikszai. 1568. Kmnostori conv. Arm. S. 19.
Szikszai. 1581. Gyfvári kpt. L. Reg. Christophori Báthory 58.
Szikszai. 1636. Kmnostori conv. Prot. M. 120.
Szikszai. 1655. Gyfvári kpt. Cista Gömör. Fasc. Gyergyó. 9.
Szikszai. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. reg. 686.
Szikszai de Felfalu. 1589. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 568. Divers. Cista II. fasc. 5. No 49.
Szikszai de Sárospatak. 1667. Gyfvári kpt. Prot. Gabr. Nagy II. 201.
Szikszai de Várad. 1645. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 16.
Szilágyi. 1588. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 87.
Szilágyi. 1590. Erd. főkormszék. 1804 : 122.
Szilágyi. 1592. NRA. 946 – 19.
Szilágyi. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 29.
Szilágyi. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
Szilágyi (Czilágy). 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
Szilágyi. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
Szilágyi. 1614. Gyfvári kpt. 7. L. Reg. 250.
Szilágyi. 1617. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 224.
Szilágyi. 1620. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 149.
Szilágyi. 1623. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Bárdi. I. 252.
Szilágyi. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
Szilágyi. 1633. Gyfvári kpt. Arm. 62.
Szilágyi. 1645. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 26.
Szilágyi. 1650. Kmnostori conv. Prot. IIIII. ad finem.
Szilágyi. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 151.
Szilágyi. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 684.
Szilágyi. 1686. L. Reg. Arm. I. pag. 90.
Szilágyi alias Borbély. 1664. Erd. főkormszék. 1806 : 5350.
Szilágyi alias Kis. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 576.
Szilágyi alias Nagy. 1613. Kmnostori conv. Arm. D. 9.
Szilágyi alias Pap. 1683. Gyfvári kpt. Cista I. Hunyad. Fasc. V. 49.
Szilágyi de Dés. 1569. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1570 : 143.
Szilágyi de Cseh. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 216.
Szilágyi de Egerbegy. 1628. Kmnostori conv. Prot. P. 14.
Szilágyi de Enyed. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 49.
Szilágyi de Gerend. 1617. Kmnostori conv. Prot. G. 42
Szilágyi de Gyulafehérvár. 1648. Kmnostori conv. Arm. K. 46.
Szilágyi de Gyulafehérvár. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 431. Prot. Steph. Bárdi. II. 113.
Szilágyi de Jeneő. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 251.
Szilágyi de Páczafalva. 1678. Erd. főkormszék. 1841 : 4399.
Szilágyi de Rákos alias Varga. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 171.
Szilágyi de Ráthon alias Balási. 1630. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 14.
Szilágyi de Somosd. 1633. Gyfvári kpt. 17. L. Reg. 75. (Elveszett. )
Szilágyi de Széplak. 1651. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 419. Cent. Ji. 37.
Szilágyi de Szikszó. 1651. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 426.
Szilágyi de Tarpa. 1657. Gyfvári kpt. Arm. 10.
Szilágyi de Várad alias Szabó. 1645. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 17.
Szilágyi de Várad. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 269.
Szilasi. 1625. Kmnostori conv. Arm. S. 16.
Sziléndeki. 1664. Erd. főkormszék. 1806 : 5350.
Szily. 1626. Král bécsi czímerfestő birtokában.
Szily. 1629. Veszprém megye ltban.
Szilvás. 1651. Egri kpt. III. Könyv. 157.
Szilvási de Ilyefalva. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 22.
Szima de Zacsal. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 172.
Szina. 1663. Kmnostori conv. Arm. Z. 2.
Szindi alias Balog. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
Szindi de Vécs alias Albertffi. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 161.
Szirma de Sajószentpéter alias Magos. 1578. NRA. 946 – 15.
Szirmai. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 115.
Sziszeky. 1583. Egri kpt. III. Könyv. 626.
Szitha de Várad. 1584. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 267.
Szkőrei. 1643. Gyfvári kpt. 20. L. Reg. 177.
Szlaniczky alias Brnulla. 1681. Árva megye ltban.
Szlatínyi. 1659. Táblai osztály. Actus Solemnes. 382.
Szmolka. 1687. L. Reg. Arm. I. 103.
Szobi Szalay. 1686. L. Reg. Arm. I. 97.
Szoboszlai. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
Szoboszlai. 1652. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 582.
Szogyó de Galambod. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
Szokoly de Uraj. 1618. Erd. főkormszék. 1836 : 6866.
Szolnoki alias Lakatos. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 250.
Szombat de Belényes. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 70.
Szombathi de Kozmafalva. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 180.
Szompoly de Eős. 1589. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 463.
Szora de Kistolmács. 1646. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 30.
Szotyori. 1682. Gyfvári kpt. Misc. Cista. II. fasc. VII. 62. – Cista Arm. 72. – Prot. Franc. Szotyori 78.
Szőcs. 1590. Erd. főkormszék. 1804 : 122.
Szőcs. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 148.
Szőcs. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 116.
Szőcs. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
Szőcs. 1611. Erd. főkormszék. 1803 : 1780.
Szőcs. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 47.
Szőcs. 1628. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 58.
Szőcs. 1633. Kmnostori conv. Prot. Q. 2.
Szőcs alias Fejérdi. 1618. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 40.
Szőcs alias Hunyadi. 1664. Erd. főkormszék. 1806 : 5350.
Szőcs alias Kis. 1652. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 62.
Szőcs alias Kristóf. 1667. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Böszörményi. 403.
Szőcs alias Segesdi. 1664. Erd. főkormszék. 1806 : 5350.
Szőcs alias Szentpéteri. 1664. Erd. főkormszék. 1806 : 5350.
Szőcs alias Toth. 1664. Erd. főkormszék. 1806 : 5350.
Szőcs de Belényes alias Farkas. 1647. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 53.
Szőcs de Bihar alias Kathi. 1646. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 27.
Szőcs de Borosjenő. 1616. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 189.
Szőcs de Borosjenő. 1620. Gyfvári kpt. 9. L. Reg. 62. (Elveszett. )
Szőcs de Borosjenő. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 7.
Szőcs de Butyácza. 1667. Erd. főkormszék. 1847 : 9414.
Szőcs de Dánfalva. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
Szőcs de Debreczen. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 124.
Szőcs de Dés. 1631. Kmnostori conv. Prot. R. II. 19.
Szőcs (Pellio) de Enyed. 1580. Gyfvári kpt. Cent. D. 93.
Szőcs de Enyed alias Gellyén. 1633. Gyfvári kpt. Prot. M. Siklósi. 8. Kmnostori conv. Prot. Q. 153.
Szőcs de Eölyved. 1645. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 19.
Szőcs de Felsőcsernátony. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 578.
Szőcs de Fogaras alias Christoph. 1667. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Böszörményi. 403.
Szőcs de Frinkfalva. 1663. Gyfvári kpt. Cent. GG. 25. Prot. Kastal. 1.
Szőcs de Göncz. 1628. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 65.
Szőcs de Gyulafehérvár. 1631. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 240.
Szőcs de Gyulafehérvár alias Mészáros. 1649. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Bárdi. I. 284.
Szőcs de Karánsebes. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 31.
Szőcs de Kászonfelsőfalva. 1631. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 239.
Szőcs de Kereki. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 585.
Szőcs de Nagyalmás alias Hunyadi. 1652. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 54.
Szőcs de Nagyernye. 1675. Erd. főkormszék. 1804 : 2078.
Szőcs de Nagy Győr. 1610. Gyfvári kpt. Prot. M. Barsi. 32.
Szőcs de Rettegh. 1590. Erd. főkormszék. 1804 : 122.
Szőcs de Sarkad. 1621. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 9.
Szőcs de Szászváros. 1638. Gyfvári kpt. 19. L. Reg. 52.
Szőcs de Szeged. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 714.
Szőcs de Szereda. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 11.
Szőcs de Udvarhely alias Orbán. 1663. Kmnostori conv. Arm. S. 61.
Szőcs de Várad alias Lippai. 1631. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 237.
Szőcs de Várad. 1645. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 25.
Szőcs de Várad alias Boldis. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 274.
Szőcs de Várad alias Konyári. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 182.
Szőcs Bagosi. 1664. Erd. főkormszék. 1806 : 5350.
Szőcs Hátzoki de Ponor alias Borsos. 1674. 1675. 1678. Gyfvári kpt. Cista I. Hunyad fasc. III. 24, 38, 39.
Szőke. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
Szőke. 1628. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 58.
Szőke. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 123.
Szőke. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
Szőke de Gyula. 1614. Gyfvári kpt. 7. L. Reg. 372.
Szőke de Zágon. 1615. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 145.
Szökelleő. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
Szőllősi. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 163.
Szőllősi. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 246.
Szőllősi de Jenő. 1630. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 137.
Szőllősi de Szigeth. 1570. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1570 : 263.
Szörényi (Zereni). 1590. Erd. főkormszék. 1804 : 122.
Szőrös. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
Szőrös de Borosmegyer. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 133.
Szőrös de Kolosvár. 1647. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 58.
Szövér de Gyergyófalu. 1627. Gyfvári kpt. 12. L. Reg. 74.
Sztán de Borosjenő. 1676. Gyfvári kpt. Arm. 57. és Prot. Franc. Szotyori II. 164.
Sztanissza de Lugos. 1593. Kmnostori conv. Arm. Z. 6.
Sztója de Csüged. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 80.
Sztoján. 1659. Erd. főkormszék. 1797 : 4383. NRA. 1736 – 38.
Sztoján de Drágavilmány. 1658. Kmnostori conv. Arm. B. 42.
Sztojka. 1652. Gyfvári kpt. Cista I. Hunyad fasc. I. 21. Kmnostori conv. Arm. S. 55.
Sztojka alias Boér de Alsó-Venicze. 1664. Gyfvári kpt. 27. L. Reg. 788.
Sztojka de Bács. 1652. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 627.
Sztojka de Venicze. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 143.
Sztraka. 1657. Liptó megye ltban.
Sztríska. 1670. Szepes kpt.
Sztrezeniczki. 1627. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 24.
Szurkos de Nemesbessenyő. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 246.
Szuszin de Hollómező. 1676. Kmnostori conv. Arm. S. 6. Prot. Petr. Rákosi. 368. Erd. főkormszék. 1797 : 4382.
Közli : TAGÁNYI KÁROLY.
Könyvismertetés.
J. Siebmachers grosses und allgemeines Wappenbuch etc. Der Siebenbürger Adel, bearbeitet von Constantin von Reichenau k. k. Hauptmann a. D. Lieferung: 230 oder Band IV, 12. Heft 1. Nürnberg 1884. etc.
A nagy Siebmacher-féle vállalatnak egyik része, a mai közjogi viszonyoknak éppen meg nem felelően, Erdély nemességét volt hivatva magába foglalni; s az idézett czím alatt meg is jelent a munka első füzete, mely – ha jól értesültünk – egyszersmind az utolsó is. Pedig az eredeti tervezet igen széles keretűnek tüntette fel a megjelenendő munkát. A terv szerint a gyűjtemény magába foglalta volna Erdély czímerének fejlődését első nyomaitól kezdve, a nemzeti fejedelmekét úgy, mint azokat a megjelent első füzet tartalmazza; aztán következtek volna a vajdák, a székely ispánok, a gubernatorok, a legmagasabb tisztviselők, a szász nemzeti grófok, az erdélyi grófok, bárók, a köznemesség, a püspökök, megyék, városok, mezővárosok czímerei s végül az egész kiegészítéseül az erdélyi polgári czímerek összeállítására került volna a sor. Ez volt az eredeti terv.
Hogy a szerző ily mennyiségű anyagot volt képes összegyűjteni, a mit az első füzetben is látunk, az mindenesetre szorgalmát bizonyítja; az anyagnak csoportosítása is jó; a rajzok pontosak, a technikai kiállítás, bár nem első rangú, de megfelel teljesen a híres nürnbergi Bauer és Raspe czég eddigi kiadványainak.
Ennyit a műről s a czímer-táblákról általában. Térjünk át a részletekre.
Mindenekelőtt kellemetlenül érint az, hogy az anyag kiválasztása, vagy inkább jobban mondva, annak «adaptálása» nem úgy, nem oly módon történt, miként azt mai napság a szaktudomány és irodalom jogosan megköveteli. A szóban forgó munka czímertani mű, része Európa legnagyobb czímertani vállalatai egyikének; s a szerző mégis összehord abba nummismatikát, sphragistikát s még sok mást, a heraldika kárára. Jó szerencse, hogy legalább a sírkövek hiányzanak az egyvelegből.
Hogy ha hasonló eljárással oly munkáknál találkozunk, melyek évtizedekkel ez előtt láttak napvilágot, ez más, teljesen érthető dolog. Azóta a heraldika haladt; különösen pedig egészen exclusiv álláspontra helyezkedett, melynek megóvására minden körülmények közt törekedni kell s kivált óvakodni, hogy más tudomány területére ne lépjen.
Kölcsönös kiegészítés és kisegítés czéljából a heraldikának sokszor szabad, sőt kell is más tudományhoz fordulnia; de az ekkor nyert anyagot alkalmaznia kell a czímertan czéljaihoz. Különösen ezt kell tenni a szóban forgó nagy vállalatnál, mely első sorban csakis a czímertannak akar szolgálni. Sajnos, hogy e szabály szigorú megtartására még most sem ügyelnek eléggé, még a külföldön sem; bár egyre jobb lesz e tekintetben is a helyzet.
Reichenau czímertábláin találunk czímereket, tallérokat, aranyokat, pecséteket, garasokat, aztán megint czímereket, majd ismét pecsét-másolatokat össze-vissza, egymással összekeverve. Némelyik táblán meg éppen a nummismatikai dolgok vannak túlsúlyban, úgy hogy, ha nem állana előttünk a munka czíme, azt hinnők, éremtani publicatióval van dolgunk.
Senki sem tagadhatja s nincs is szándékában senkinek tagadni, hogy mindezek a pénzek és érmek a heraldikára nézve igen értékesek; de ha heraldikai czélokat tartunk szemünk előtt, az érmekből és pénzekből csak azok tisztán heraldikai részére fogunk tekintettel lenni, az egészből csak erre fogunk szorítkozni, s ha szükséges, csak ezt fogjuk reprodukálni. A heraldikának mint tudománynak jogai és kötelességei megengedik, sőt szükségképen megkövetelik az ily eljárást. A többit, a mi ide nem tartozik, el kell hagyni, mert nem ide, hanem egészen más szakba vág, más tudományt illet.
Ugyanez áll nagyjában a pecsétekre nézve is. E téren különben a heraldikusnak még sokkal több szabadsága van, mint a heraldika többi forrásaival szemben. Legtöbbször czímeres pecsétekkel levén az embernek dolga, soknál a heraldika és sphragistika fogalma tökéletesen egygyé lett, úgy hogy némelyek szoros kötelességöknek tartják a heraldikai munkálataiknál szükséges pecséteket úgy a hogy vannak mindenestől híven visszaadni, holott voltaképen czéluknak eléggé megfelelne, ha csupán a pecsét czímer-képére terjeszkednének ki. Ez hiba a heraldika szempontjából és indokolatlan beavatkozás egy más, bár rokon tudomány köreibe. A pecsét köriratának leirása vagy kezdőbetűinek lenyomtatása a sphragistikus kötelessége; a czímertannal foglalkozóra nézve elég, ha a pecsétet csak mint forrást idézi a tulajdonos nevével és az évszámmal együtt, mint állításait támogató adatot. Ez – bár látszólag egy az eredmény – a mű jellegére nézve nem közömbös dolog; s ellenkező eljárás képes egy heraldikai munkát czímertani jellegétől teljesen megfosztani.
Általában a heraldikusnak és sphragistikusnak kötelességei és jogai nem azonosak, sőt néha egymástól igen különbözők, annak daczára, vagy talán éppen azért, mert egymás kiegészítésére s kölcsönös kisegítésére hivatvák. Elég röviden arra utalni, hogy pecséttani munkában a pecséteket a lehető legnagyobb hűséggel kell visszaadni, oly állapotban, oly hiányokkal, a mint azok előttünk állanak. Csak úgy felel meg a publicatio a jogos kívánalmaknak, ha a rajz az eredetinek minden repedését, minden töredékét pontosan feltünteti; hiányos részeket pontokkal kiegészíteni – kivéve talán a pecsét töredékes köriratát – nem szabad a sphragistikusnak; maradjon szorosan a látható igazság mellett, mert ha a képzeletet hívja segítségül, ez könnyen hamis nyomra vezetheti, a mint ez már nem egyszer megtörtént.
Ha ellenben a heraldikai kutatások feladatát tekintjük, azt tapasztaljuk, hogy a heraldikusnak éppen az a kötelessége, hogy segítségül hívjon minden lehető és képzelhető anyagot, s tapasztalás szülte combinatiókkal, sőt még phantázia segélyével is, iparkodjék az elébe tűzött feladatot olyképen megoldani, hogy egy czímer alkatrészeit gyakran három s több forrásból is összekeresvén, így alkossa meg egészet, csak ekkor határozza meg a teljes czímert s ekkor írja le. Csak a középkor számos czímerére kell hivatkoznunk, melyek ily szorgalmas összekeresés által váltak teljesekké. Hány czímer van, melyeknél a paizs-alakot valamely sírkőről, a sisak-díszt egy sisak-pecsétről, a paizstartókat valamely kapu fölötti czímeres faragványról, a czímer színezését pedig valamely legendából kellett összecombinálni.
Az elmondottakból kitünik, hogy a szóban forgó mű szerzőjének azon eljárását, hogy nummismatikai és sphragistikai anyagot a táblákon összehalmozott, éppen nem helyeselhetjük. A műben azonban akadunk oly dolgokra is, melyek még kellemetlenebbül érintenek s melyeket még határozottabban el kell itélnünk. S értjük ez alatt a szerző azon törekvését, hogy az erdélyi uralkodó családok valamennyijének sikerült – hitelesen-e, más kérdés – törzs-czímerét ábrázolnia. Ez az eljárás határozottan önkényes combinatiókon alapúl; s egyebet nem mondhatunk reá, mint hogy az a szerző túlzott buzgalmának kifolyása.
Iacute;gy találjuk művében a Báthoryak törzsczímerét 1074-ből (!), még pedig a Zsigmond király alapította sárkányrend jelvényével körülövezve s hozzá még kerek paizson! A Székely, Bocskay családét (ez utóbbinál azt a bizonyos ülő oroszlányt); a Rákócziakét 1490-ből, Bethlenét 1300-ból, az Iktári Bethlenekét 1350-ből, a Rhédeyekét, Barcsayakét 1462-ből, Apaffyét 1285-ből, Keményét, Thökölyét stb.
Mit szóljunk az ily eljáráshoz? E kora időknek tulajdonított czímerekből egyetlenegy sincs oklevélileg vagy másképen igazolva; s azoknak valamennyijét a szerző phantaziája szülte.
Távol vagyunk attól, hogy e tekintetben a szerzőt szánt-szándékos tévútra vezetni akarással vádoljuk; kétségtelenül meg van arról még most is győződve, hogy combinatiói alapján megtalálta az említett családok helyes ősi törzsczímerét, a milyen ez valóban volt, de a milyent hiába keresett és nem is találhatott az emlékek közt. Az ily eljárást hasonló, komoly igényekkel fellépő műhöz nem illőnek fogja itélni mindenki.
A paizs, sisak és sisaktakaró alakjában a szerző mindig lépést iparkodik tartani a korral, melyből emlékeit meríti, bár kísérlete nem mindig sikerül.
S ez a törekvés általában helyes volna; de tekintetbe kell venni, hogy hasonló önkényes fölfödözések és ábrázolások által a szaktudomány éppenséggel semmit nem nyer, azokból hasznot nem húz, sőt azok bizonyos tekintetben károsakká is válhatnak. Az ilyen, kellő szakismerettel szerkesztett compositiók hasznosak lehetnek történeti meneteknél, tableaux-knál, szinházi jelmezeknél; de szigorúan tudományos szempontból az illető mű heraldikai értékének emelésére nem szolgálnak.
Számos apróságra terjeszkedhetnénk ki a szóban forgó műnél; így például, hogy a benne közölt Bocskay-czímerek körül, a mi a részleteket illeti, egyetlen egy sincs correct módon ábrázolva. Az is kétséges, valjon oroszlány volt-e a Rhédeyek törzs-czímerének alakja. Általában a Rhédey czímerkérdés még nincs annyira tisztázva, hogy itt bizonyosságra juthatnánk; beható kritikai munkának kell a végleges elhatározást megelőznie. Négy különböző Rhédey-czímert ismerünk; mind a négy hiteles emlékről van véve; s noha Rhédey Ferencz 1606-ban oroszlánynyal pecsétel, mégis a hattyút tartjuk a család ősi törzs-czímerének.
A Barcsayaknál a szerző körülbelül a következőket mondja: a családi értesítés ugyan a sisaktakaró színeit vörös-kéknek mondja, de minthogy a heraldika azon alapszabályával, hogy szín szín mellett és ércz ércz mellett nem lehet, e színezés ellenkezik, tehát máskép jelzem a színeket.
Erre csak azt jegyezzük meg, színt szín mellett akárhányszor látunk XV. és XVI. századból eredő magyar czímereken, s különösen a sisaktakarókon; példa reá az Ányos, Bárczay, Békássy, Soós stb. családok czímere. Azért mert valami a szigorú elméleti szabályoknak és fogalmaknak nem felel meg s így nem heraldikus dolog, nem szabad azt mindjárt tagadni s még kevésbbé, önkényesen a szabályoknak valami jobban megfelelővel helyettesíteni. Az ily eljárás a modern heraldikusok túlzó buzgalmának kifolyása, s épp oly káros a tudományra nézve, vagy tán még károsabb, mint a heraldika úgynevezett «orthodoxainak» beteges ragaszkodása a czímertani «czopfhoz». Mind a két rész túloz és szélsőségekben jár; az egyik minden nevetséges apróságot dogmává emel, a másik a dogmává lett szabályokat elveti, mint nevetséges apróságokat. S ez a túlzás mindkét oldalról mindaddig fog tartani, míg két dolog felől nem jövünk tisztába: mik a heraldikus jogai s mik kötelességei?
Hagyjuk ezt más alkalomra. Annyi áll, hogy a szerzőnek nagy szorgalmát és kitartását, melylyel a szóban forgó füzethez annyi hasznos és nagy részt még ismeretlen anyagot összehordott, készségesen elismerjük; az első füzet tartalmát képező állami, országos és nemzetségi czímerek összeállításával dícséretre méltó dolgot cselekedett s nagy szakismeretet árult el. S a föntebbi sorokban kifejtett nézeteink daczára is csak sajnálnunk lehet, hogy a szerző műve folytatásától elállott.
ARGUS.
Dürer Albert származása.* Az orsz. régészeti és embertani társulat Évkönyve. 1879–1885. Budapest 1886.*
Az orsz. régészeti és embertani társulat egy új kiadványnak sorozatát kezdte meg; kiadta egy díszes kötetben első évkönyvét, mely magában foglalja a társulat fenállása első hat évének rövid történetét s e társulat által a mult nyáron hirdetett országos régészeti közgyűlés alkalmával felolvasott értekezéseket. Ez értekezések között van egy, mely minket közelebbről érdekel; s ez Dr. Szendrei János-nak Dürer Albert származásáról és művészetéről szóló dolgozata, melyhez Haán Lajos, ki a Dürer-kérdést pár évvel ezelőtt kiadott kis füzetével egészen új irányba terelte, nehány igen érdekes megjegyzést és felvilágosítást csatolt.
Dürer származásának kérdése minket is közelről illet; s volt is alkalmunk egyszer (Turul 1883. 152. l.) arról röviden szólani. Érdekesnek tartjuk ennél fogva a most megjelent Évkönyv alkalmából az említett két előadás nyomán a kérdés jelen állapotát olvasóinkkal röviden megismertetni.
Hogy Dürer Albert családja Magyarországból szakadt Nürnbergbe, az régóta ismert és kétségtelen dolog. Világosan mondja a művész 1524-ben írott naplójában, hogy atyja Magyarországon született, nem messze Gyula városától, nyolcz mérföldnyire Nagyváradtól egy Eytas nevű faluban. Atyja, az idősb Dürer Albert, aranyműves volt; bevándorolván Németországot, Nürnbergbe került, hol Holper aranyművesnek leányát nőül vevén, e házasságból tizennyolcz gyermeke született, köztük az ifj. Dürer Albert, kora legnagyobb művészeinek egyike. Dürer egyéb rokonai hazájukban maradtak; s volt köztük egy, kinek személye ránk nézve különösen érdekes s ez az öreg Dürer Albertnek János nevű testvére, ki az ifjabb Albert naplója szerint harmincz esztendeig nagyváradi plébános volt.
Mindenek előtt tehát a naplóban említett Eytas nevű falut kellett tisztába hozni. Haán Lajos fáradhatlan kutatásainak sikerült kimutatniok, hogy Gyulától nem messze csakugyan volt egy Ajtós nevű helység, mely utóbb a török időkben teljesen elpusztult. Kimutatta a helységnek nemcsak létezését, hanem megtalálva romjait, meghatározta helyét is. Hogy az Eytas név a magyar Ajtós-nak tökéletesen megfelel, bizonyítani is fölösleges. Iacute;gy tehát Dürer (vagy miként a művész magát néha még világosabban Thürer-nekis írta) neve magyarúl Ajtós-nak, vagy Ajtósi-nakhangzanék.
Ily nevű család csakugyan létezett, és nevét csakugyan a Gyula melletti Ajtóstól vette. Békésmegyében 1508-ban fordulnak elő utóljára a család tagjai, Ajtós Péter, Mihály és Imre. Magyarországon 1564-ben kap ajtósi Ajtós Imre adományban egy nyitramegyei falut Forgách Ferencz nagyváradi püspöktől. Nem sokkal utóbb 1583-ban a család egy nőtagja említtetik, Ajtós Katalin, mint Rácz Péter vajda neje, szintén nyitramegyei birtokos. Ennyi adat kétségtelenűl a család létezése mellett bizonyít; már most csak az a kérdés, ebből a családból származott-e művészünk.
Erre nézve egy kis útbaigazítással szolgál maga a művész, ki nagybátyjául János nagyváradi plébánost nevezi meg. Ily nevű plébános csakugyan volt ez időtájt Váradon. A Hazai Okmánytár V. 264. l. egy oklevél olvasható, melyben Dobokai Miklós 1461-ben Jánost a nagyváradi sz. kereszt egyház plébánosát ügyvédeül vallja. Miként ez különösen ebben az időben papoknál nem szokás, e János plébános származásának közelebbi megjelölése sincs kitéve; de különben idő és név csodálatosan megegyeznek s Dürer elbeszélésének igaz voltát kétségtelenül támogatják.
Annyi tehát bizonyos, hogy Dürer családja a magyarországi Ajtósból ered; de egy még nincs kétségtelenűl bebizonyítva, hogy családja csakugyan a magyarországi Ajtósokból való. Minden valószínűség mellette beszél; de hogy a conclusiót teljes bizonyossággal levonhassuk, arra nézve hiányzik még egy összekötő kapocs.
Haán Lajos, kinek e téren igen nagy, a külföldi Dürer-specialisták által is elismert érdemei vannak, valamint Szendrei János a meggyőződés hangján beszélnek róla; s állításuk bebizonyítására felhozzák a Dürer-ek czímerét is.
Ismeretes, hogy a Dürer-czímer a beszélő czímerek sorába tartozik; ábrázol pedig arany hármas halom fölött nyitott arany kaput. Ez mint beszélő czímer megfelelne a magyar Ajtósokénak is.
A florenczi Uffizi-képtárban őrzik az idősb Dürer Albertnek fia által 1490-ben festett arczképét. E festmény hátsó, lapján látható a család gyönyörűen stilizált czímere, idősb Dürer nejének, Halper Borbálának czímerével együtt, mely zöld mezőben ugró kecskebakot ábrázol. A két czímert egy sisak borítja s rajta díszül két arany szárny között vörös ruhás kartalan szerecsen törzs, fején arany karimás hegyes vörös süveggel, nyakán arany hajtókával. Sisaktakaró: arany-vörös.
Haán Lajosnak minden esetre érdeme, hogy e czímert a kiadatlan arczképpel együtt közli.* Leírja már Thausing, Dürer. 2. Aufl. 44–45. l.*
De e czímer első sorban csak azt mutatja, a mi eddig is ismeretes volt, hogy t. i. Dürer czímere a nyitott kapu. Legfölebb az tűnik fel, hogy a művész által tizenkilencz éves korában festett kép czímerét még semmi esetre sem kaphatta a fiatal Dürer Albert, hanem hogy azt már atyja is viselte.
A czímer magyar eredetére a sisakdíszként alkalmazott szerecsen törzs, a heraldikában oly általános és gyakori alak, valamint az arany hármas halom, mely szintén a leggyakoribb formák egyike, éppen nem mutat. A mi a beszélő czímereknek Magyarországon kiváló divatját illeti, mit egyik értekező szintén a czímer magyar eredete melletti érvül hoz föl, az szintén nem bizonyít. Németországon ezeknek még nagyobb volt a divatja. Egyáltalában magyar jellegről a Zsigmond-korabeli czímereinknél, melyekről szóló armálisok, alig egy-kettő kivételével, mind külföldön keltek, szó még nem lehet. Valószínű, elismerjük, hogy Dürer atyja mint ötvös mester nem kapott czímert – bár kizárva a lehetőség nincsen, s hogy említett képén régi magyarországi czímere van feltűntetve; de mindaddig míg az ajtósi Ajtósoknak czímerét, s annak megegyezését a Dürer czímerrel kimutatni nem tudjuk, a Dürereknek a magyarországi Ajtósokkal való vérrokonságát s egy eredetét bebizonyítva nem látjuk, a nélkül hogy ezért a Dürereknek Ajtós faluból való eredete, a mi bebizonyított dolog, kétségbe volna vonható.
F. L.
Vegyes.
A sphragistika az országos kiállításon.
Elkésve bár, jóval az országos kiállítás után, látnak e sorok napvilágot, de azért azt hiszszük, nem múlta idejét e rövidke közlemény, mely arról ad számot, hogy a modern ipar termékei sorában a csarnokok útvesztője közt egy szerény kis pavillonban még azon tudományok egyike is képviselve volt, melyeknek művelését társulatunk tűzte zászlajára. Értjük ez alatt az árvai uradalom épületében ifj. Kubinyi Miklós által kiállított árvai pecsétgyűjteményt, melylyel kiállítója bebizonyította, hogy e disciplina szerencsés gyakorlati művelői közé tartozik.
E téren neve különben a pecséttan művelői előtt már eddig is ismeretes volt; ismeretessé tette pár évvel ezelőtt kiadott füzete: «Az árvai vár levéltárában őrzött pecsétgyűjtemény szám- és betűrendszerinti jegyzéke. Budapest, 1879. 31 l.» Sajnos azonban, hogy e füzet, bármenynyire tanulságos és érdekes, csak igen szűk körben s igen kevesek előtt ismeretes.
Sem idő, sem hely nem áll rendelkezésünkre, hogy a Kubinyi-féle pecsétgyűjtemény bő megbeszélésébe bocsájtkozzunk; csak néhány fő momentum megvilágítását és megmagyarázását tűzhetjük ki czélunkúl; bár szolgálnának e sorok arra, hogy e becses gyűjteményt idők folytán jobban és biztosabban lehessen értékesíteni.
Ez volt szándéka a gyűjtemény kiállítójának is, miként erre idézett füzete előszavában is czélozott. Másik czéljáról, melyet ugyanott vázolt röviden, szintén csak elismeréssel szólhatunk. Kubinyi ugyanis megjegyzi, hogy ha az ország levéltárosainak valamennyije, vagy legalább egy része, annyi fáradságot venne magánk, hogy a gondjára bízott levéltárak iratainak függő vagy rányomott pecsétjeit jegyzékbe venné, vagy esetleg a pecsétek körvonalait papirra vetné, a szaktudomány végtelen sokat nyerhetne ez által.
Kubinyi e fáradságot tetézte azzal, hogy az általa kiállított s említett füzetében könnyebb áttekintés czéljából szigorú korrendbe szedett és levéltári jelzéssel ellátott czímeres pecséteknek főbb vonalait egy külön füzetben híven az eredetihez, tollrajzokban összeállította.
Legrégibb és legelső czímerűl a sorozatban a Kornitz-család pecsétjét látjuk. A rajta előforduló czímer-alak a szemlélőt valóban kétségben hagyja; a szakember pedig kalmárjegynek (Handelszeichen) vagy házi jelvénynek (Hausmarke) tarthatná azt. – Legyen elég arról a következőket elmondanunk: A czímer-alak abban egy felfordított asztal, még pedig ezüst asztal vörös mezőben; a hozzátartozó sisak-dísz, mely itt hiányzik, azonban ugyanazon gyűjteményben a Kornitzi Sobek család 1601-iki czímeres pecsétjén látható, egy kinövő férfi-törzs, régi szláv öltözetben, levágott karokkal. Foszlányok: vörös-ezüst.
A Kornitz, Sobek, Guretzky családok – mint közös törzsből eredők – ugyanazt a czímert viselik, csakhogy a két utóbbinál az arany, a mi az elsőnél ezüst. A Sobek (Szobek-nek is írva néha) báróknak egy régibb czímerében az asztal egyenesen áll s rajta gyümölcs látható; a férfi alak levágott karjain pedig világosan kivehetők a vérnyomok. Ehhez a kartalan emberhez, valamint az asztalhoz is érdekes családi és czímer-rege fűződik.* L. ezt a bécsi «Adler» heraldikai folyóiratban. Nr. 5, 1871. I. 50 l.* Ezt a czímert megtaláljuk a sziléziai czímeres könyvekben is, jelesen a troppauiak III. kötetében 1486–1522. évekből. Ledebur «Adelslexikon der preussischen Monarchie» czímű művében (I. 464. l.) hibásan írja le a czímert.
A mi a családot illeti, Kornitzi Szobek Dávid Henrik birodalmi báró az 1655-iki törvények 119-ik szakaszában kapta a magyar indigenatust. A család különben ekkor már rég óta lakott Magyarországon s már a XVI. században részesűlt királyi adományokban.
A pecsétek sorozatában 6. sz. alatt egy Szerdahelyi (de Serdahele) Dersffy-ét látjuk 1574-ből. Ez ősrégi kihalt családnak czímerét e pecséten látjuk legelőször teljesen és helyesen ábrázolva, habár természetesen a színjelzést sajnosan nélkülöznünk kell. Paizs-alak: liliom; sisakdísz: kiemelkedő oroszlán felemelt első lábaival a paizs liliomát tartva. Az eddig közzétett Dersffy-czímereket mind meseszerűeknek kell nyilvánítanunk; ez az első hiteles ábrázolás. Egyébként, ha sikerülne az eredeti, ép, helyes Dersffy-czímert megismernünk, ezzel egy más kérdés megoldásához is közelebb jutnánk; s ez a Dersffy és a Petri Derss, hasonlóképen kihalt családoknak közös eredete, melyet több történetíró ismételve hangoztatott. A nélkül, hogy itt ennek fejtegetésébe bocsájtkoznám, csak azt említem föl, hogy a Petri Dersseknek a XV. századból való czímeres levelét a leleszi convent levéltárában őrzik; ezen azonban a család czímeréül kék mezőben két papagáj látható, tehát merőben különböző czímer-alak a Szerdahelyi Dersffy-ekétől.
A 11. számú egy Homonnai Drugeth pecsétje. Kevés kihalt családunk van, mely a legrégibb időktől kezdve egész elenyésztéig szakadatlan sorban oly gazdag czímer-repertoriumot tudna felmutatni, mint e kiváló, oly nagy szerepet játszott család. A XIV. századdal kezdődő sorozat egy szak-kiadványban nem sokára napvilágot látand. S mily gazdag e sorozat, kezdve a dr. Hampel József tagtársunk által ismertetett olaszországi Drugo sírkövektől, melyeken a család ősi czímere előfordúl, majd egy gyönyörű lovas pecsét, s végezve az újabb kor Drugeth-czímerein. Ez utóbbiak – hogy röviden érintsük a kérdést – a paizs felosztásában eltéréseket mutatnak. Hogy a színek azon XVII. századi czímerben, mely az ungvári congregatio albumába festve látható, eltérők azon Drugeth-czímerétől, melyet folyóíratunk (1885. 84. l.) közzétett, nem ront a dolgon, valamint az előjövő sisakdísz-változatok sem. Azt hisszük, kis utánajárással e kérdésnek is megtaláljuk pontos megfejtését. Mindenesetre nem szabad figyelmen kívül hagyni azt, hogy régibb időkben úgy a színeket, mint az ékítményeket gyakorta változtatták, még pedig szántszándékkal oly czélból, hogy az egyes vonalakat egymástól szembeszökőleg megkülönböztessék; sőt vannak esetek, mikor hasonló czélból magát a fő paizs-alakot is változás alá vetették.
A 14. sz. pecséten a következő czímer-alakot látjuk: alsókar egy félholdtól és hatágú csillagtól kisért görbe kardot tartva. Ezt az 1597. évből való pecsétet a leírás a Meskó családénak tünteti föl. Meg kell itt azonban jegyeznünk, hogy az nem a Felső-Kubinyi Meskóké; mert a családnak nemesi, valamint a Meskó altábornagy érdemeiért a század elején báróságra emelt, azóta kihalt ága* Az altábornagy czímeres sírköve a kőszegi temetőben látható.* más czímerrel élt és él. Ugyancsak megint más czímer az, melyet a férfiágban kihalt Enyiczkei báró Meskók viseltek, miként ezt úgy Nagy Iván alapvető munkája, valamint egyemlékoszlop Perényben (Abaujmegye) föltünteti. Mindenesetre feltünő, hogy úgy a Felső-Kubinyi, mint az Enyiczkei Meskó családok, noha eredetük – ha jól tudjuk – közös törzsre vihető vissza, egymástól teljesen, még legkisebb részleteikben is eltérő czímerrel éltek. A mi azonban az árvai gyűjtemény Meskó pecsétjét illeti, az az egy bizonyos, hogy ennél valami tévedésnek kell lenni s hogy az éppen nem azé a családé, melyének mondatik.
A 78. sz. pecsét egy Thúryé, mely két oszlopszerűen állított rákot (skorpiót?) tüntet föl, az elsőt ollójával lefelé. E czímeren kívül még három teljesen különböző Thúry-czímert ismerek, eredeti armálisok adataiból.
A 87. sz. alatt egy Koháry pecsétjét látjuk. Czímer-alak: kardos oroszlány. Herczegségre emeltetésekor is megtartá a család előbbi czímerét. A színeket a budapesti egyetemi könyvtárban őrzött Marianus confraternitás 1723-iki albumába festett czímer mutatja.
A 89. számú egy Karcsay pecsétje 1605-ből. E czímert a Századok egy régibb füzete tévesen tulajdonította az Osgyáni Bakos családnak.
A 102. sz. egy Péch-ujfalusi Péchy-nekpecsétje 1606-ból. Czímer-alak a családnak ismeretes, repülésre kész hollója, melyet itt fönt jobbról egy balrafordult félhold, lent balról egy hatágú csillag kísér. A czímerben előjövő vörös gerenda itt hiányzik.
A 106-ik számú 1606-iki Bánffy-pecsétpajzsalakja sas, e kezdő betűkkel G. B. D. A. (Hihetőleg Georgius Bánffy De Alsó-Lindva.) Az Alsó-Lindvai Bánffyak czímerökben növő fajdot, a Losonczi Bánffyak növő griffet viselnek. Ezenfelül volt még egy Thallóczi Bánffy és egy Nagy-Mihályi Bánffy család; ezeknek czímeréről hiányzanak közelebbi adatok; de gyanítható, hogy az utóbbi kihalt család czímerében két seregély volt. Egyébként a kezdőbetűk leginkább az első helyen említett Bánffyakra utalnak s a czímer-alak – a sas – is legközelebb áll a fajdhoz; az eltérést könnyen a pecsétmetsző hibájáúl lehetvén felróni.
A 108. sz. alatti 1606-iki pecsét Rákóczi Györgyé. A teljes köriratú pecsét czímer-alakja hajlott kar görbe kardot tartva. Eddig két különböző Rákóczi-családot és két egymástól teljesen elütő Rákóczi czímert ismerünk; mindkettőt közli Nagy Iván említett munkájában. Ezek egészen eltérők a most leírttól, melynek megoldását adatok hiányában máskorra kell halasztanunk.
A 130. sz. alatt egy Mágócsy pecsétjét látjuk 1607-ből. A jelenleg első ízben közzétett czímer Mágocsy Ferencz nagy szerepet játszott beregi főispáné, kinek pecsétjével ellátott íratok Ungmegye levéltárában is őriztetnek. A czímer felső részében látható három torony már most biztosan konstatálható; azonban még mindig kétséges, mit ábrázol az alsó részben levő három tárgy. Lehet három edény; azonban a fenmaradt pecsétek e része nincs tisztán kinyomva, s így bizton meg nem állapítható.
A 138. számú 1607-ből való pecsét Bocatius János eddig ismeretlen nejének czímerét ábrázolja. E kiváló férfiú czímerét az Ungarische Revue m. évi október-novemberi füzetében ismertettem úgy, a mint azt a mármaros-szigeti lycaeum könyvtárában őrzött Liber amicorum czímű kézíratban találtam, a színek jelzése nélkűl; később Sváby Frigyes tagtársunktól megkaptam a lőcsei városi levéltárban őrzött eredeti czímeres-levél hű másolatát, s így a híres férfiú czímerével minden tekintetben tisztában volnánk. Itt azonban nem Bocatius, hanem nejének czímerével van dolgunk, kinek neve és családja eddig úgy látszik ismeretlen, mert sem Nagy Iván, sem pedig a szorgalmas és lelkiismeretes Dr. Tóth nem említik. Most ismeretes levén a nő czímere, egy lépéssel közelebb jutunk a czélhoz, és reményünk van, hogy a heraldika segítségével ismét megfejthetünk egy eddig megoldatlan kérdést; a mint bizton hisszük, hogy a Dürer-kérdés eddig még kellőkép meg nem világított oldalára idővel szintén a heraldika segítségével fogunk fényt deríteni.
Bocatius nejének czímerében egy, két rózsával megrakott dült gerendát látunk, melyet kívülről egy lépő oroszlány kisér. Sisak-dísz: szarvak közt egy liliom. E czímer egészen megegyezik az Eperjesi Bels (Belsy vagy Belsiusnak is írva) családéval, melyet Bels János, Bocatius kortársa, 1557-iki armálissal kapott; ennek eredetije a szepesmegyei levéltárban van. Ha tehát Bocatius neje a saját és nem esetleg más pecsétjét használta, a mely körülményről a heraldikusnak soha sem szabad megfeledkeznie, úgy a heraldika segítségével nagy valószínűség szerint constatálni lehet, hogy a nagy diplomata Bocatiusnak neje Eperjesi Bels leány volt.
Ez utóbbi mellett a czímeren kívül még több körülmény is szól. Bocatius, ki czímerét később kapta, mint a Bels-ek, 1557 után, czímerébe felvétette a Bels-czímer liliomát mint sisakdíszt; ez akkoriban és később is igen szokásos eljárás volt, melylyel mintegy a házastársak egymáshoz való viszonyukat akarták jelképezni. Ez összeköttetés mellett szól az is, hogy Bocatius (ki 1549-ben született) és Bels kortársak voltak, mind a ketten diplomatiai küldetésekben vettek részt a törököknél; ugyanazon, később pedig szomszédos megyékben laktak; Bocatius, mielőtt Kassára került volna, Eperjesen tanárkodott, a Belsek pedig Sárosmegye családjai közé tartoztak. Szóval a czímeren kívül egyéb körülmények is valószínűvé teszik e házasságot.
A 151. sz. czímeres pecsét 1608-ból Barkóczyénak mondatik; a czímer rajta három farkasfog. Ez semmi esetre sern lehet Barkóczy-czímer; ismét tévedés lehet a dologban, t. i. hogy a szóban forgó Barkóczy más pecsétnyomójával pecsételt.
A 180. sz. 1611-iki pecsét Almási Pál váczi püspöké. E püspök nem származott az ismeretes Zsadányi Almássy családból, hanem inkább a Hyro alias Almássy-akból való, kik 1593-ban kapták czímeröket; armálisukat az Abauj-Torna-megyei levéltár őrzi. Általában eddig öt különböző származású és czímerű Almássy családot ismerünk.
A 197. sz. alatt egy oly pecsétet látunk, melynek tulajdonosa megnevezve nincs. Ez Balásffy Tamás czímere, ki 1603-ban bosniai püspök, majd 1621-ben váczivá lett és 1634-ben máj. 10-én mint pécsi püspök és pozsonyi nagyprépost halt meg.* Történelmi Tár I. 206.*
A 208. alatti 1614-iki pecsét tulajdonosáúl egy Alvinczy van megnevezve. A czímer azonban, mely szigorúan véve alig tartható czímerképnek, semmi esetre sem a Borbereki Alvinczyaké; lehet, hogy más hasonnevű családé, minő Erdélyben több virágzott; de általában bajosan lehet az egészet czímernek tartani.
A 211. sz. 1614-iki pecsét egy Várday-é.Hogy a régi történelmünkben szerepet vitt Várday vagy Kis-Várday kihalt család czímere voltaképen ugyanaz, a mi a velök egy eredetű Somlyai Báthoryaké és Buthkayaké, rég óta ismeretes. E példány azonban a legelső szépen, élesen kinyomott Kis-Várday pecsét. A paizs-alak eredetileg három, a paizs bal széléből kinyúló ezüst keskeny ék, vörös mezőben. Várday Katalin azonban már három természetes alakú ezüst farkasfogat használt czímerűl vörös mezőben; ez oly varians, melyet a Báthory és Buthkay czímereknél is gyakorta látunk. A «Trophaeum domus Estorasianae» szerint, melyet nagy megbízhatatlansága daczára sem lehet a heraldikusnak tökéletesen figyelmen kívül hagynia, a Kis-Várdayaknak joguk volt czímerüket a sárkányrend jelvényével is övezniök.
A 229. sz. alatt egy Károlyi-pecsét van közölve 1620-ból. Czímer-alak: hármas halmon egy repülésre kész sas, fölemelt jobb lábában szívet tartva. Ez a későbbi complikált Károlyi-czímernek eredeti legrégibb alkatrésze. Megjegyzendő, hogy a Károlyiakkal egy eredetű Csomaközyek, kiknek igen sok pecsétje található az Ibrányi család jenkei (Ungmegye) levéltárában, teljesen ugyanazt a czímert viselték, mint az imént leírt törzs-czímer. Sajátszerű, hogy az előbbiekkel szintén egy törzsből eredő Bagossyaknak czímere egészen más; úgy látszik, hogy ez utóbbiak czímere önkényes változtatásnak volt alávetve.
A 230-ik számú 1624-iki pecsét egy Illavay-é(helyesebben Illovay). A «Lászlóffy olim Laczkovich» család 1615-ben czímert kapván, később az Illovay nevet vette föl; czímerében pedig kék mezőben egy hármas halmon álló kétfarkú oroszlány van, mely fölemelt jobb első lábában három fehér rózsát tart; sisakdísz: az imént leírt oroszlány növő helyzetben. A czímer színeit az eredeti armálisból vettük.
Azt hiszem az elmondottak eléggé igazolják és bizonyítják az árvai pecsétgyűjtemény érdekes voltát, s mindenesetre bőven megérdemlik e pár sort, melyet egyes darabjainak ismertetésére szántunk.
CSERGEHŐ GÉZA.
Adatok a Sulyok-család nemzedékrendéhez.
Nagy Iván «Magyarország családai» czímű nagy munkája X. kötetében a bekcsei és alsó-szopori Sulyok-családról írván, abban helyenként kételyét fejezi ki s adatait hiányosoknak mondja. Alulírt a Vásáros-Náményban lakó Eötvös Jenő úr szívességéből e család érdekes irattárát átvizsgálván, abban a többi iratok közt egy a Sulyok-családra vonatkozó nemzédékrendi összeállításra is akadt, mely több pontban eltér Nagy Iván érintett közleményétől s nem egy tekintetben képes azt kiegészíteni, mennyiben tartalmában kiterjeszkedik a Sulyok-család elágazására, érintvén a Kende, Csáholyi, Szentlőrinczy, Kun, Galambos, Barakonyi, Bánffy, Ujhelyi, Bay, Jászay, Bagossy, Darvay, Váradkay, Vér, Daróczy, Nagy, Balogh, Kerekes, Dombrády, Rosi, Megyery, Perneszy, Rhédey, Bethlen, Fráter, Lónyay, Tibay, Várady, Gyulaffy, Komlóssy, Pongrácz, Nagyiday, Jármy, Püspöky, Gyulay, Keviczky, Pogány, Bégányi, Ajtay, Perényi, Barkóczy, Balling, Horváth, Fornosy, Mező, Hunyady, Cserney, Kapy, Thoroczkay, Forgács, Macskásy és Osztróczy családokat.
Szerzője kiindulásúl azon Sulyok Istvánt veszi, ki Nagy Iván szerint 1552-ben halt meg s kinek neje Kende Klára volt; s nem emlékszik meg ennek hasonnevű atyjáról, kinek Nagy Iván szerint, 1470-ben enyingi Török Margit neje és ettől öt gyermeke, négy fia és egy leánya volt.
Kétségtelen, hogy ezen leszármazási adat is hiányos lehet; de a mennyiben sok amott nem érintett mellékcsaládokra vonatkozik, nem tartom azt fölöslegesnek e helyett közölni. A genealogiailag érdekes irat íme a következő:
Sulyok István, felesége Kende Klára, Kende Bán György leánya; ezeknek fia Sulyok Ferencz, ennek felesége Csáholyi Anna, kiktől származott másik Sulyok István és Kata, Kapy Sándorné; ezen Istvánnak volt két neje: első Szentlőrinczy Ilona, másik pedig Görgey Anna. Az első házasságból született ismét István, majd Balázs, János és Sára, ki osdolai Kun István nejévé lett; a második házasságból pedig született Ferencz, Sándor és György.
E III. Sulyok István neje volt Kun Anna, kitől született Péter, ki magtalan elhunyt és három leánya, úgymint:
1. Krisztina, Vitéz Gáborné, kinek leánya Vitéz Borbála Galambos Ferenczhez ment nőűl; ennek fia Galambos Gábor, ennek fiai Zsigmond és Miklós, kik 1710-ben utódok nélkül elhaltak.
2. Borbála Barakonyi Ferenczné,ennek leánya Klára gróf Gyulay Ferenczné, ennek fia gróf Gyulay Ferencz tábornok, kinek neje gróf Bánffy Katalin, erdélyi kormányzó leánya.
3. Kata, Ujhelyi Jánosné, kinek fia András, ennek ismét János, ennek András és László; leányai pedig Kata: Jászay Pétemé, Julianna: Bay Istvánné.
Sulyok Balázs kihalt.
Sulyok János neje Bagossy Anna, kitől született János és György, és leánya Sulyok Ilona Darvay Ferenczné.
János neje Váradkai Erzsébet, ettől született Ferencz és István, és két leány: Borbála Megyery Ferenczné és Mária Perneszy Zsigmondné.
Sulyok Ferencz elvette nőűl Daróczy Évát s születtek tőle László, János, Ferencz, Imre és József nevű öt fiu és két leány, úgymint: Krisztina, elsőben Nagy Józsefné, azután Dézsy Ádámné; Éva pedig Balogh Zsigmondné.
János neje Kerekes Mária, attól való gyermekei Borbála: Dombrády Jánosné, Krisztina: Rosi Mihályné, Ferencz, Mária, János, Julia, Zsuzsána, Éva, Sándor.
Istvánnak fia Ferencz, ennek fiai: Sándor és Ferencz és egy leánya Sulyok Éva: Ványay Jánosné.
Borbálának Megyery Ferencznének fia Megyery János.
Máriának Perneszy Zsigmondnénak: Zsigmond, kihalt; leányai pedig Borbála és Mária.
Borbála nőűl ment Bay Ferenczhez, ennek fia szintén Bay Ferencz, ennek ismét fiai: László, Ferencz és György, leánya pedig Erzsébet Szuhay Gáspárné, kinek leánya szintén Erzsébet ifju b. Patay Sámuel nejévé lőn.
Mária lett Rhédey Istvánné, ennek fia László és leánya Julianna. – Julianna lett Bethlen Miklósné, kinek fia gróf Bethlen József máramarosi főispán volt.
György fia kihalt.
Ilonának Darvay Ferencznének volt két fia: Ferencz és Miklós.
Ferencznek fiai: Ferencz ismét és Gábor, leányai pedig Éva: Fráter Lászlóné, kinek fia Fráter Sándor és leánya Klára Lónyay Istvánné; ettől született Lónyay László és leánya Kata, ki Diószeghy Samuné lett.
Miklós kihalt.
Sulyok Sára Kun Istvánné fia István, ennek leánya Ilona gróf Teleky Józsefné Erdélyben, leánya pedig Ilona gróf Bethlenné, kinek fia gróf Bethlen Mihály kihalt.
Sulyok Ferencz, holtig alispánja Szathmármegyének, magtalanúl elhúnyt.
Sulyok Sándor neje Tibay Erzsébet, ennek leánya Sulyok Borbála, elsőben Kende Andrásné, azután pedig Várady Jánosné. Kende Andrástól való gyermekei: Kende Zsigmond, Kende Sándor és Kende Éva Gyulaffy Györgyné; Várady Jónástól pedig: Várady Ferencz, Várady Klára, Ajtay Mihályné és Várady Mária Komlóssy Mihályné.
Kende Zsigmond fia Sándor, ennek István és Ferencz; leányai pedig: 1. Katalin, Lónyay Andrásné, 2. Pongráczné, 3. Ujhelyi Ferenczné és 4. Nagyiday Samuné.
Kende Sándor leányai: 1. Éva Jármy Jánosné, kinek fia Jármy Gábor, leánya pedig ugyan Éva Püspöky Samuné. 2. Borbála Kércsy Jánosné, kinek férjét tolvajok megölték. 3. Mária Keviczky Lászlóné.
Kende Éva Gyulaffy Györgyné, gyermekei: Gyulaffy László és Mária Pogány Ádámné.
Lászlónak fiai: György, ki deficiált; és Miklós, leányai pedig Rhédey Ferenczné és Bégányi Lászlóné.
Máriának Pogány Ádámnak fia szintén Pogány Ádám.
Várady Ferencznek fia, ugyancsak Várady Ferencz Kökényesden.
Várady Klárának Ajtay Mihálynénak fia Ajtay Sándor, ennek fiai Mihály, Sándor és László és leánya Borbála.
Várady Máriának Komlóssy Mihálynénak leánya Komlóssy Mária Domahidy Zsigmondné, ennek leánya Domahidy Mária báró Perényi Zsigmond nejévé lőn.
Sulyok György leányai: 1. Mária, elsőben Vér Györgyné, azután Barkóczy Zsigmondné; 2. Katalin Horváth Jánosné; 3. Zsófia, elsőben Mező Mártonné, azután Fornossy Lászlóné és 4. Sára: Cserney Istvánné.
Máriának Vér Györgytől való fiai: András és Mihály, leánya pedig Balling Lászlóné; Barkóczy Zsigmondtól való leánya Barkóczy Mária, Kende Mihály neje, kitől született Kende László, ennek gyermekei: 1. László jezsuita, 2. János, debreczeni lakos; 3. Mária Keresztes Lászlóné, 4. Éva Klobusiczky Lászlóné stb.
Katalinnak Horváth Jánostól való egy János nevű fia és Mária leánya; János elhalt, leánya pedig Kállay Ferenczhez ment nőűl.
Zsófiának Mező Mártontól való két fia: Zsigmond és László. Fornossy Lászlótól pedig Imre és Krisztina. Imre kihalt, Krisztina pedig Hunyady István feleségévé lett, kitől született Hunyady László.
Sárának Cserney Istvántól pedig Cserney Pál.
Sulyok Katának (Sulyok Ferencz leányának) Kapy Sándortól volt három fia: Miklós, György és András. Miklós és György kihaltak. Kapy Andrásnak pedig volt két fia: György és Sándor s ugyanannyi leánya, t. i. Éva és Kata.
György leányai: 1. Borbála Toroczkay Istvánné, 2. Mária Gyulay Ferenczné, kinek fia Gyulay István, 3. Anna: Macskásy Boldizsárné.
Sándor leánya Kapy Kata Forgács Istvánné, ennek fia Forgács Ádám.
Éva apácza lett. Kata pedig Osztróczy Miklósné.
Közli: LEHOCZKY TIVADAR.
Tárca.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság f. évi január hó 28-án Br. Radvánszky Béla elnöklete alatt választmányi ülést tartott. Elnök megnyitván az ülést, üdvözli a választmányi tagokat s bejelenti azon nagy veszteséget, mely Br. Nyáry Albertnek a f. év első napján történt halálával a társaságot érte. A választmány a veszteség fölött érzett fájdalmát a családdal részvétirat útján tolmácsolja. Az elhunyt nagyérdemű férfiúról folyóiratunk más helyén emlékezünk meg.
A felolvasásokra kerülvén a sor, titkár bemutatja Dr. Wertner Mór-nak«Adalékok a genealogia történetéhez» czímű nagy tanulmányokra valló terjedelmesebb dolgozatát, melynek közlését folyóiratunk jelen számával kezdjük meg.
Ezután Dr. Szádeczky Lajos vál. tag bemutat néhány czímeres-levelet eredetijében, u. m. a Bánó, Chaply, Bikafalvi Máthé, Szigethi Litteráti és Uj családokét, melyekről alább adunk számot. A választmány ez alkalomból elhatározta, hogy az ily bemutatott vagy társulatunknak beküldött armálisok szövege lemásoltassék, a czímer pedig körvonalaiban lerajzoltassék; s az így nyerendő másolatok a társaság irattárában őriztessenek.
Fejérpataky László vál. tag bemutatja a M. Nemz. Múzeum levéltárának galvanoplastikai úton készült pecsét-lenyomat gyűjteményét, mely idővel kiegészíttetvén, hivatva van sphragistikánknak becses és igen tanulságos kútforrását képezni. Ugyanő bemutatja Mikes Kelemen pecsétnyomójának lenyomatát, melynek eredetije Konstantinápolyban egy török szolgálatban levő katona-orvosnál van. A pecsétnyomó az akkori idő szokása szerint egy háromszögletes prizma, melynek két vége egy felfüggeszthető tartóba van erősítve, úgy hogy a prizma forgatható. Egyik felén Mikes czímere van, másik oldalán török betűkkel e felírás: « eneral Mikes, bašbu ma arlejan» (azaz Mikes tábornok, a magyarok vezetője). Az érdekes emlékről Kunoss Ignácz Konstantinápolyban időző hazánkfia tudósította Dr. Réthy Lászlót, ki szíves volt ezt társulatunkkal közölni.
A folyó ügyekre kerülvén a sor, titkár bejelenti a következő tagajánlásokat: Alapító tagúl: Gr. Károlyi Tibor Budapesten 200 frtnyi alapítványnyal (ajánlja Br. Radvánszky Béla). Pártoló tagokul (évi10 frttal): Helbig szül. Ányos Ida Győrött, Endrényi testvérek könyvkereskedése Szegeden (ajánlja a titkár); Br. Podmaniczky Gézáné szül. Gr. Degenfeld Berta Kis-Kartalon (ajánlja Br. Radvánszky Béla). Évdíjas tagokul (évi 5. frttal): A képviselőház könyvtára Budapesten, Lisznyay Endre Budapesten, Hornyánszky Viktor könyvkereskedése Budapesten (aj. a titkár); Pósta Béla Budapesten (aj. Dr. Szádeczky Lajos); Palásthy Géza S.-A.-Újhelyen (aj. Kecskés Dezső). Az ajánlottak a társaság tagjaivá választattak.
A titkár ezután jelenti, hogy a múlt évről szóló pénztári kimutatás az expeditio elkésése és a pénzek lassú befolyása miatt még nem készülhetett el; ennek következtében határozattá lőn, hogy az, a számadás vizsgáló bizottság jelentésével együtt, egy f. évi márczius hó elején tartandó rendkívüli vál. ülés elé terjesztessék.
Felolvastatott ezután a Nemzetségi Zsebkönyv előmunkálataira kiküldött bizottság jelentése, mely elfogadtatván elhatároztatott, hogy a Nemzetségi Zsebkönyvnek még a folyó évben megjelenendő első füzete azon főrendi családokat foglalja magában, melyek a magyar főrendi ház reformjának végrehajtásáról alkotott törvényczikkbe mint a főrendi házi tagságra örökös joggal bíró családok beczikkelyeztettek, megjegyeztetvén, hogy az indigéna családok közül csupán azok vétetnek föl, melyek Magyarországon birtokosok. Ehhez képest a bemutatott kérdőívek kinyomtatása és szétküldése elrendeltetett.
A titkár felolvassa a szepesmegyei történelmi társulatnak a választmányhoz intézett levelét, melyben társulatunk eddigi kiadványainak megküldését kéri. A választmány, bár méltányolja az új társulat működési irányát, még nem érzi magát azon helyzetben, hogy a kérést teljesítse.
Az évi nagygyűlés ideje f. évi október havára tűzetett; egyik tárgya pedig a Deák Farkas vál. tag által Br. Nyáry Albert fölött tartandó emlékbeszéd lesz.
A br. Nyáry Albert halála által megürült szerkesztő társ helyét a választmány nem látta szükségesnek betölteni és folyóiratunk további szerkesztését a titkárra bízta.
A jegyzőkönyv hitelesítésére Bánó József és Csontosi János vál. tagok kéretvén föl, az ülés véget ért.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság f. évi márczius hó 6-án br. Radvánszky Béla elnöklete alatt az 1885. évi pénztári kimutatás és a számadás-vizsgáló bizottság jelentésének meghallgatása czéljából rendkívüli választmányi ülést tartott.
A kimutatás a következőkép tünteti föl a pénztár állapotát 1885. évi decz. 31-én:
Bevétel.
Pénztármaradvány 1884-ről 1076 frt 99 kr.
Értékpapirok kamatai 145 « – «
Alapítványi kamatok 300 « – «
Pártoló tagdíjak 1769 « – «
Évdíjak 1060 « – «
A Turul egyes füzeteinek eladásából 6 « – «
Összes bevétel 4356 frt 99 kr.
Kiadás.
Személyi, irodai stb. költségek 758 frt 67 kr.
A folyóirat költségei:
Nyomtatás 1123 frt 14 kr.
Színnyomatok, metszetek stb. 490 « – «
Expediálás 40 « 38 «
Irói tiszteletdíjak, szerkesztés 671 « 50 «
Összesen 2325 frt 2 kr.
Tőkesítés 381 « 58 «
A Nemzetségi Zsebkönyv költségeire takarékpénztárba téve 400 frt – kr.
Összes kiadás 3865 frt 27 kr.
Készpénz maradvány 491 frt 72kr.
A társaság vagyona.
Befizetett alapítványok és tőkésítés 2900 frt – kr.
Aláírt alapítványok 5600 « – «
A Nemzetségi Zsebkönyv költségeire félretéve 600 « – «
Készpénz maradvány az 1885. év végével 491 « 72 «
Összes vagyon 9591 frt 72 kr.
E kimutatás felolvastatván, Csontosi János vál. tag mint a számvizsgáló bizottság előadója a következőkben terjeszté elő a bizottság jelentését:
Tisztelt Választmány!
A Magy. Herald. és Gen. Társaság 1885. évi nov. hó 26-án tartott vál. ülése által alulírottak az 1885. évi pénztári kezelés megvizsgálására és a pénztári állás kimutatására kiküldetvén, feladatunkat f. évi márczius hó 2-án teljesítettük, s a társulati pénztári könyvek minden egyes tételét átvizsgálván, az utalványokkal, és egyéb mellékletekkel összehasonlítottuk.
A számadásokat hibátlanoknak, a kiadásokat az utalványokkal összehangzóknak s egyáltaljában a pénztári kezelést szabatosnak találtuk.
A pénztári állapot 1885. decz. 31-én
4356 frt 99 kr. Bevételt
3865 frt 27 kr. kiadást
és így 491 frt 72 kr. pénztári maradványt mutatott.
Ha ehhez hozzáteszszük, hogy a társulat részben befizetett alapítványokból, részben pedig saját vagyonából 5 %-ot jövedelmező papirjáradék kölcsön-kötvényekben 2900 frtot tőkésített, s hogy az aláírt de be nem fizetett alapítványi összegek, melyeknek kamatai pontosan fizettetnek, 5600 frtra rúgnak, valamint ide értve a társulat által a Nemzetségi Zsebkönyv költségeire takarékpénztárba tett 600 frtot, a társulat actualis vagyonát 1885. deczember 31-én 9591frt 72 krra tehetjük.
Megjegyezzük még, hogy a t. választmány által a múlt évi tiszta pénztári maradvány hovafordításáról javaslat tételre utasíttatván, indítványozzuk, hogy a 491 frt 72 krnyi maradványból 200 forint a Nemzetségi Zsebkönyv költségeire szánt összeghez csatoltassék, 100 frt tőkésítessék, a többi pedig, azaz 191 frt 72 kr., a f. év számlájára vitessék át.
Mindezeknél fogva indítványozzuk, hogy a mélyen tisztelt elnökség Czanyuga József pénztárnok úr részére a szokásos évi fölmentést kiszolgáltatni méltóztassék.
Végül a titkár által említett napon tartott ülésünkben bemutatott 1886. évi költségvetés tételeit, melyek 4571 frt 72 kr. bevétellel szemben 3696 frt kiadást tüntetnek föl, meghallgatván és megvizsgálván, szerencsénk van az előirányzatot pártolólag a t. választmánynak ajánlani.
Budapesten 1886. márcz. 2-án.
Deák Farkas s. k.
számvizsgáló.
Szinnyei József s.k.
számvizsgáló.
Csontosi János s. k.
számvizsgáló mint a bizottság előadója.
A számadás-vizsgáló bizottság jelentése elfogadtatván, a pénztárnoknak a szokásos évi felmentvény kiadása elhatároztatott, a számvizsgáló bizottság tagjainak pedig buzgó és fáradságos munkájukért köszönet szavaztatott.
Egyúttal a bizottság elnökének indítványára határozattá lőn, hogy az alapító tagok eddig be nem fizetett alapítványaik befizetésére vagy az alapszabályok 4. §-ában meghatározott kötelezvények kiállítására fognak fölkéretni.
Az 1885. évi pénztári maradvány hova fordítására nézve a számvizsgáló bizottság javaslata elfogadtatván, a titkár a folyó évi költségvetési előirányzat tételeit a következőkben terjeszté elő:
Bevétel.
- Készpénz maradvány 1885. év végével 491 frt 72 kr.
- Tagdíj-hátrálék az 1884–5. évekről 730 frt, ebből valószínűleg befolyik 300 « – «
- A társaság tulajdonát képező 2900 frtnyi névértékű 5 % papírjáradék kölcsön-kötvényeknek kamatja 145 « – «
- 5600 frtnyi aláirt de be nem fizetett alapítványnak 5 % kamatja 280 « – «
- A társaság által 1886. elején tőkésített 100 frtnak 5 % kamatja 5 « – «
- 186 pártoló tag tagdíja 1860 « – «
- 263 évdíjas tag tagdíja 1315 « – «
- Év folytán várható tag-szaporulat, 10 pártoló és 15 évdíjas tag után 175 « – «
Összes bevétel 4571 frt 72 kr.
Kiadás.
- Tőkésítés az 1885. évi maradványból 100 frt – kr.
- A Nemzetségi Zsebkönyv költségeire takarékpénztárba teendő 200 « – «
- Személyi járandóságok (titkár, pénztárnok) 500 « – «
- Irói tiszteletdíjak és szerkesztés 696 « – «
- Nyomdai költség 1100 « – «
- Színnyomatok készítése 600 « – «
- Metszetek és rajzok 250 « – «
- Expeditio költségei 50 « – «
- Irodai költség, póstadíj, pénzbehajtási díjak, szolgák bére, másolások stb. 200 « – «
Összes kiadás 3696 frt – kr.
Előirányzott maradvány 875 frt 72 kr.
A költségvetés tudomásul vétetvén, alapul elfogadtatott.
A titkár ezután bejelenti új tagokúl a következő ajánlatokat: Alapító tagúl 200 frt alapítványnyal Gr. Tisza Lajos Budapesten (ajánlja Br. Radvánszky Béla). Pártoló tagúl (évi 10 frttal): Berczik Árpád min. osztálytanácsos (aj. a titkár). Évdíjas tagokúl (évi 5 frttal): Dr. Hampel József Budapesten, Berczyk Gyula Budapesten (aj. a titkár); Beleházi Bartal Ferencz Etre-Karcsán (aj. Eözbéghi Nagy Ignácz), Grimm Gusztáv Budapesten és ifj. Berger Sámuel Nagyváradon (aj. Czanyuga József). Az ajánlottak mind megválasztattak.
Ezután felolvastatott Fraknói Vilmosnak, a. M. Tud. Akadémia főtitkárának a társasághoz intézett átirata, melyben tudatja az igazgató tanács azon határozatát, hogy jövőre az akadémia palotájában ülésező tudományos és irodalmi társulatok a fűtési és világítási költségek megtérítésétől fölmentetnek. A választmány ezért köszönetet szavaz az Akadémiának.
Végül elhatároztatott, hogy elhunyt társunknak Br. Nyáry Albertnek kéziratban maradt pályanyertes művét, a heraldika magyar műnyelvének megállapítását, melyet folyóiratunkban leendő közzétételre a család átengedett, a társaság külön is kiadja, ezzel is akarván leróni a kegyelet adóját elhúnyt jelesünk iránt. A sajtó alá rendezés elintézésére bizottság küldetett ki, melynek tagjai Deák Farkas, Tagányi Károly, Nagy Gyula és a titkár; mint nyelvész szakértő pedig segédkezésre Dr. Szinnyei József kéretett föl.
A jegyzőkönyv hitelesítésére Deák Farkas és Nagy Gyula vál. tagok kéretvén föl, az ülés véget ért.
Báró Nyáry Albert
szül. 1828. Jun. 30-án; megh. 1886. Jan. 1-én.
Az új év reggele szomorúan virradt; magával hozta egy tevékeny, érdemekben gazdag életnek alkonyát; a gyönge testből elszállott a lélek; a munkában, betegségben megtört test nyugalomra tért. Szájról-szájra terjedt a szomorú hír, hogy Br. Nyáry Albert nincsen többé; rokonok, jó barátok, ismerősök nagy száma a legigazabb részvéttel kisérte sírjába az elhúnytat, ki a míg élt, köztiszteletünk tárgya volt. A veszteséget mi, a mi ifjú társaságunk érzi legjobban. Sokszoros okunk van a gyászra.
Mikor, négy öt esztendővel ezelőtt, szakférfiak körében egy oly tudományos társaság megalakítása volt szóban, mely a heraldikát, genealogiát, oklevéltant és a történelem egyéb segédtudományait tűzze ki működése czéljául, ott láttuk az alapítók sorában Nyáry Albertet; a legnagyobb buzgalommal vett részt a társaság megalakításának előmunkálataiban, melylyel régi kedvencz eszméje valósult meg. Nem vágyott abban nagy szerepre; de tapasztaltságával, jó tanácsával, és ismeretei sokoldalúságával mindig kész volt közreműködni s a társulatot támogatni az elénkbe tűzött czél megvalósításában. Társulatunknak alapító tagjává lett, majd tagja az igazgató választmánynak, társszerkesztője e folyóiratnak; sajnos, hogy mindinkább gyöngülő egészsége már hosszabb idő óta visszatartá a szerkesztés gondjaitól, s a kik közelebbről ismertük, fájdalommal láttuk, mint gyöngül napról-napra a test s mint tér lassan szelleme arra az útra, honnan nincs visszatérés.
Utolsó napjaiig, mondhatni utolsó órájáig fáradott, hogy megalkossa nagy munkáját, a «Heraldika alapvonalai»-t, melynek megjelentét a változtathatlan végzet nem engedé megérnie. Az utolsó ponttal, melylyel műve befejezését jelölé, kihullt a toll kezéből; s a sors nem engedé meg, hogy érezze az író azon elégültségét és megnyugvását, midőn fáradsága gyümölcsét a világba küldi. Rajta is beteljesedett: «sine me ibis in urbem».
Hivatott toll, Deák Farkas vál. tagé, kit évek hosszú során át a barátság és tisztelet kötelékei fűztek az elhunythoz, fogja társulatunk keretében elköltözött jelesünk alakját és érdemeit méltón megörökíteni; s e soroknak nem lehet feladata méltányolni minden oldalról Br. Nyáry Albert sokoldalú munkásságát; megtették ezt a tudományos társulatok, a Régészeti és Embertani, valamint a Történelmi Társulat, s meg fogja tenni a Tudományos Akadémia, melyek mind sokat vesztettek benne. E sorok főczélja e folyóiratban, melynek létre jötte körül hervadhatatlan érdemei vannak, vázolni a veszteséget, melyet társulatunk egyik jelesének halálával szenvedett.
Nyáregyházi Br. Nyáry Albert 1828. jun. 30-án született Bagonyán, Hontmegyében. Atyja Nyáry Antal egykori koronaőr, és anyja szül. Kubínyi Jozéfa már korán lelkébe csepegtették a szép, jó és nemes iránti lelkesedést, mely ezután a fogékony kebelben tovább fejlődött. Oly korban élte ifjúságát, mikor Széchenyi István, Kossuth Lajos és Horvát István lángszavai tűzre lobbantottak minden fogékony fiatal kebelt; s így nem csoda, ha e kornak hatása, a szabadság, testvériség és egyenlőség eszméiért való lelkesedés, mindenek előtt pedig lángoló hazaszeretet meglátszik és végig vonul egész élete pályáján. Tizenhat éves korában Pestre kerülvén, egyike lett Horvát István legbuzgóbb tanítványainak; a nagy férfiú által, kinél nagyobb hatása a fiatalságra nem volt más tanárnak soha sem, csakhamar megkedvelte a történelmet, a legnemzetiesb tudományok egyikét, s e téren kutatásainak első termékét «Szerbia bukása» czímmel 1847-ben a Pesti Divatlapban közzétette.
A szabadságharcz eseményeinek senki sem maradhatott tétlen nézője, a ki a szabadság és egyenlőség nagy eszméiért lelkesült. Az általános lelkesedés Nyáry Albertet is alig húsz éves korában tanulmányai bevégeztével előbb a politikai utóbb a harcz-térre ragadta. Mint a Sándor gyalogezred közvitéze kezdte katonai pályáját, s a szent-tamási sánczoknál már mint hadnagy vezette rohamra csapatját. 1849-ben főhadnagygyá levén, mint Kossuth hadsegéde szolgálta híven utolsó pillanatig a haza ügyét. A bekövetkezett szomorú napok alatt a fiatal hős, kinek oly élénk része volt az eseményekben, rejtőzni volt kénytelen rokonainál; de e gyászos időkben sem feledkezett meg a magyar történelemről, s egyes apróbb dolgozatai ekkor is napvilágot láttak.
Az olasz szabadságharcz hírére Nyáry ismét fölköté a kardot s előbb Nápolyban, majd a szicziliai hadjárat alatt mint Garibaldi diktátori testőrségének tagja s mint az olasz-magyar légió századosa szolgálta híven a szabadság ügyét. Lecsendesedvén a harczi zaj, Nyáry Olaszországban, a tudomány és művészetek hazájában maradt, s egész lelkesedéssel adta magát az ottani levéltárak magyar vonatkozású emlékeinek felkutatására s e mellett különösen a heraldika és genealogia tanulmányára, melyekre a fejlett olasz irodalom bő anyagot szolgáltatott. Crouy-Chanel herczeg titkárává lévén, a herczegnek akkoriban a modenai törvényszék előtt folyó pöre alkalmat szolgáltatott Nyárynak, hogy a Crouy-Chanel családnak az Árpádoktól már régóta vitatott leszármazása tárgyában hallassa szavát. Több, jobbára olaszul írott munkájában tette e leszármazás kérdését beható, genealogiai, sphragistikai és heraldikai kutatás tárgyává. A tárgy felől egész irodalom keletkezett; s habár az újabb kritika Nyáry álláspontját bebizonyítottnak nem is tekinti, annyi áll, hogy e bonyolódott kérdés szövevényében ő volt leginkább otthonos; művei külföldön becsületet szereztek, s több tudományos testület sietett őt tagjai sorába iktatni.
Külföldön töltött éveit tanulmányoknak, adatgyűjtésnek szentelé; 1867-ben visszakerülvén a hazába, alkalma nyílt azokat érvényesíteni. Az ezidőben alakulóban levő magyar Történelmi Társulat, melynek szervezkedési munkálataiban nagy része volt, vál. tagjává tette s a társulat közlönye nem egy becses dolgozatát közölte; különösen kiválik ezek közül úgy alakilag mint tartalmilag a Beatrix királynőről, II. Endre harmadik nejéről szóló. Kiválóan becses pedig a modenai Hippolyt-codexek művelődéstörténeti feldolgozása, melyeknek lemásolása olaszországi tartózkodásának eredménye. Számos dolgozatának becsét méltányolta a M. Tud. Akadémia is, midőn 1872-ben levelező tagjává választotta. Az újabb időben minden téren megindult tudományos mozgalom alkalmat szolgáltathatott Nyárynak, ki mint szerény igényekkel bíró magányzó, életét egészen a tudománynak szentelé, hogy szerzett ismereteit becses dolgozatokban másokkal is közölje. Az Akadémia kiadásában ő szerkeszté Nagy Ivánnal együtt a Mátyás-kori diplomatiai emlékek négy kötetét, majd Henszlmann Imrével az Archaeologiai Értesítőt négy éven keresztűl, mely utóbb az időközben alakult Régészeti és Embertani Társulatnak is közlönyévé lett. E folyóiratban kiváltak különösen pecséttani közleményei, melyekkel e disciplinát nálunk reformálni törekedett s e tan legkiválóbb művelői sorába lépett. E mellett nem feledkezett meg régi kedvencz tudományáról, a heraldikáról sem.
A M. Tud. Akadémia archaeologiai bizottságának megbízásából, melynek tagja volt, 1875-ben elkészíté a czímertani műszavak magyarosításának tervezetét, melylyel osztatlan tetszést aratott; e munkáját, megbővítve egy szótárral, 1879-ben benyujtá a budapesti tudomány-egyetemhez, mely e kérdésre pályadíjat tűzött ki; s azzal a jutalmat el is nyerte. Munkája csak kéziratban maradt reánk; a szerző érezte a kezdet nehézségeit s nem merte azt, mielőtt alaposan átdolgozá, közzé tenni. Már ekkor élt lelkében egy nagy heraldikai munka tervezete, melylyel nálunk e tannak a tudomány jelen színvonalán álló alapjait kivánta megvetni; erre utóbb az Akadémia történelmi bizottságából megbízást nyervén, így született meg a «Heraldika alapvonalai»-nak terve, melyen Nyáry évekig a legnagyobb lelkesedéssel dolgozott. Rövid idő multán, tán mire e sorok napvilágot látnak, közkézen fog e mű forogni, s ezzel szerzője a legszebb emléket emeli magának.
Hogy mit tett Nyáry a magyar heraldika emelése érdekében, sok volna elmondani. Lakásán néhány évvel ezelőtt előadásokat tartott e tárgyból, s így vezette be a fiatal nemzedék nem egy tagját annak elemeibe. Sok vitás czímertani kérdésben, megyék, városok czímerei felől, az Akadémia megbizásából véleményt adott; emlékezhetünk még a Bosznia czímeréről s a magyar országos czímer törvénybeiktatásáról szóló dolgozatokra, melyek folyóiratunkban jelentek meg; ezekben az ő szava volt döntő; s az ugyanott kiadott XV. századi armálisok magyarázatára, melyeknek legnagyobb része az ő tollából való. Legutolsó czikkét, mely már halála után látott napvilágot, «Azzywelghi Benedek czímeréről», melyet élete utolsó napjaiban fejezett be, szintén folyóiratunk számára írta.
F. évi január 1-én a halál véget vetett mind e nemes törekvéseknek s az élete utolsó perczéig a munkában híven kitartott társunkat a közrészvét kisérte ki a pilisi családi sírboltba, hol jan. 4-én helyezték örök nyugalomra.
Megjelentek sírjánál a tudományos társulatok küldöttei. A Történelmi Társulatot Szádeczky Lajos vál. tag képviselte, ki a következő szavakban búcsúzott el az elköltözöttől:
«Megdicsőült hősök jelképe a nyugvó oroszlán. Meghajtjuk immár a nyugvó oroszlános czímert előtted is, kiszenvedett bajnok, óh mert az voltál: karddal kezedben harczolván két nemzet szabadságaért; az voltál: tollal kezedben, szolgálván a nemzeti mívelődés szent ügyét.
Kiérdemléd, mint szabadsághős, sírod fölé a lobogós hadi kopját, mint dalnok (mert az is voltál) a borostyánt és mi elhoztuk a babérkoszorút a Történelmi Társulat részéről, melynek alapításától kezdve mindvégig, 18 évig, buzgó választmányi tagja valál. Elhoztuk a babérkoszorút a történetírónak, a magyar czímertan koszorús írójának, a Turul szerkesztőjének, a melynek hasábjain fogja elzengeni írói muzsád hattyúdalát. Még napvilágot sem látott utolsó czímertani tanulmányod s íme te nem látod többé a fényes napvilágot.
Lehanyatlott a munkás kar, kihült a melegen érző szív, megszűnt működni a teremtő agy; de te még sem haltál meg: emlékedet megörökítetted műveidben s nevedet kitörölhetlen betűkkel véste Clio a magyar Pantheon ércztáblájára. Emlékedet áldjuk mi és áldani fogják késő unokák, míg magyar történelmen lesz a ki lelkesül s míg magyar cultura lesz e földön.
Iacute;m elbocsátunk, bajnoka a tudománynak, azon megnyugvással, hogy szellemed köztünk marad halhatatlanul. Im elbocsátunk, megdicsőült bajnok: legyen édes a pihenés a munkás élet fáradalmai után ősi czímered, a nyugvó oroszlán árnyékában.»* A báró Nyáryak czímere, melyre a beszédben hívatkozás történik, többek közt egy nyugvó oroszlánt ábrázol. A czímer színei a kék, zöld és vörös láthatók voltak a Heraldikai Társaság élő virágokból álló koszorúján eme fölirással: «Báró Nyáry Albertnek, a Turul szerkesztőjének, a M. Heraldikai Társaság».*
A gyászban részt vett társulatunk is, melynek képviseletében Dr. Szendrei János vál. tag, ki egyúttal a Régészeti társulat nevében is megjelent, a következő beszédet mondá:
«A Magyar Heraldikai s Genealogiai s az Orsz. Régészeti és Embertani társulatok nevében állunk itt, nemes halott, hogy koporsódra tegyük a dicsőség babérját s a szeretet rózsáit.
Nagy tudományod egyik jelentékeny ága a jelképek ismerete volt. Ma itt koporsódat is jelképek veszik körül. A tél leple, mely ma a természetet borítja, fölenged majd a tavasz első sugarára s új élet virul föl az enyészet helyén. Sokan bár tagadják az anyag halhatatlanságát, – nem a te halhatatlanságodról fognak-e beszélni a virágok, melyek majd egykoron nemes szíved porából kihajtanak?
A hó szemfedője alatt álmodik a természet kikeletről, tavaszról, – a holtak a koporsóban álmodnak feltámadásról, halhatatlanságról.
Senkinek sincs talán több joga arról álmodni, mint neked. Álmodj tehát békén a multról, mit életedben is annyira szerettél. Álmodj szabadságról, a miért magad is küzdöttél, a nemzet dicsőségéről, robogó leventékről, zászlós kopjáról, harczi paizsról, lobogó zászlóról. – S míg így a kripta csöndjében, hol már őseid nyugosznak, álmaitok ölelkeznek, az egyszerű kis kápolna, melynek homlokzatára az van írva, hogy «holtak nyugvó helye», egy fölszentelt pantheonná lészen.
Míg a természet az anyag halhatatlanságát hirdeti, a tudomány s az emberi szív érzelmének nemessége a szellemnek ad örök életet. Te e halhatatlanságnak is részese vagy.
Nagy szellemed, akkor is midőn a porhüvely már régen a föld felé vágyott, küzdött az enyészettel, s ez egyenetlen harczban is te lettél a diadalmas, mert csak akkor veheté ki kezedből a tollat, midőn munkád teljesítve volt, s midőn tudományunknak s mondjuk nemzetednek egy alapvető munkát ajándékozál.
Iacute;gy múlni ki, ez a hős halála, s az ilyen halál nem az enyészet, de a megdicsőülés munkája. Társulataink nevében, a melyeknek örökös választmányi tagja, egyik osztály elnöke, alapítója, folyóiratának szerkesztője s mindenkoron egyik oszlopa valál, eljöttünk tehát, hogy mindezekért ravatalodra tegyük a kegyelet, a szeretet és a hála koszorút.
E koszorúk virágai el fognak hervadni, de az emlékezet és szeretet, mely a mi szíveinkben kedves és nemes alakodat körül övedzi, sohasem fog elenyészni; neved pedig a magyar közművelődés történetének lapjain örökkön él. – Isten veled!»
Midőn mi is e helyen búcsút veszünk az elköltözöttől, azon meggyőződésben teszszük ezt, hogy nem e szavak, hanem az elhúnyt érdemei fogják emlékét örök időkre megőrizni közöttünk, kiről igazán elmondhatjuk, hogy nem magának, hanem nemzetének és a tudománynak élt.
Öt czímeres nemeslevél.
A M. Heraldikai és Genealogiai Társaság egyik feladata a magyar nemesi családok eredetének, nemességük, családi czímereik keletkezésének nyilvántartása. Ismeretes dolog, hogy az országos levéltárban őrzött liber regius-ok nem teljesek, hogy heraldikai és genealogiai munkáink még nagyon sok pótlást és kiegészítést igényelnek s hogy nagyon sok nemes levél van még részint a vidéki levéltárak- és levelesládákban s magán emberek birtokában mintegy elrejtve, a melyek a heraldika és genealogia tudomány számára eddig kiaknázva nincsenek.
Most midőn a közönség érdeklődése mindinkább fokozódik a hazai és családtörténet iránt, a mi a belügyminiszteriumot is arra indította, hogy rendeletet adjon ki a vidéki levéltárakhoz, hogy a nemesi levelekről jelentést és kivonatokat küldjenek fel az országos levéltár számára: kétszeresen hivatásunk és kötelességünk azon nemesi czímeres levelek registrálása, melyekről eddig tudomásunk nem volt. Csak így remélhetjük, hogy idővel a magyar nemesi családok és czímereknek lehetőleg teljes lajstromát állíthatjuk össze.
Ezek a szempontok vezéreltek, midőn Társaságunk m. é. decz. gyűlésén újabban öt czímeres nemeslevelet mutattam be; melyek a következők:
1. Izabella királyné (Zápolya János király özvegye) czímeres nemeslevele Máramarosi Szigethy Literatus Pál (pro parte... Pauli Litterati Zygethyde Maramaros) törvényszéki jegyzője (juratus notarius sedis nostrae judiciariae) számára. Kelt Gyalu várában 1545. (sabbato proximo ante festum beati Matthaei apostoli).
A czímer, melyet a nemességgel együtt adományoz s a mely a levél homlokán kifestve látható s a levél szövegében körülírva olvasható, a következő: A paizs kék mezejében arany-sárga alapból fekete griff madár emelkedik ki, kiterjesztett szárnyakkal; jobb lábával egy emberi főre lép, ballábával saját szárnyát szorítja. A paizs felett sisak nincs. A paizst borító foszlány viola és zöld.
A nemesi levélben midőn ismételve fordul elő a név, már csak Literatus-nakmondatik. E szerint nemcsak a Máramarosi, de a Szigeti is praedicatum lett volna. Ismeretes dolog, hogy a Literatus név sokszor csak melléknévül szolgál s az illetőnek a tudományban vagy egyszerűen az irásban való jártasságát jelenti. Később családnévvé lett. Főkép Erdélyben gyakori a XVI-XVII. században a Literati név. Iacute;gy Dobokában szerepelnek (a XVI. sz.) a Nagyfalvi Literatiak. Ismerünk továbbá Szent-Mihályfalvi, Nagybölöni, Kínosi, Chokfalvai, Gidófalvi, Felsőbányai, Hévízi, Szepsi-Szentiványi Literatiakat. De Máramarosi Szigeti Literati család eddigelé ismeretlen vala.
Szintúgy Szigethi nevű családot is többet isrmerünk. Mint a Nógrád megyeit (XVII. sz.), a Szigeti máskép Gyula családot, a Galaczi (Dobokában a XVII. sz.), a Polyánai, Nagyszigeti (Kolozsvári) Szigeti s végűl a Szigethi máskép Csehi (Tordam.) családot. De Máramarosi Szigetit eddigelé nem ismerünk.
Iacute;gy egy új nemesi családdal és új czímerrel bővíti ismereteinket a fentebbi nemeslevél, mely br. Bálintitt József orsz. képviselő úr Maros-Torda megyei nagyernyei levéltárában őríztetik.
2. A Bánó család czímerújító levele Báthory István lengyel király és erdélyi fejedelemtől a sárosmegyei Bánó György és általa testvérei: Simon, András, Menyhárt és Farkas, továbbá nagybátyja, Ferencz számára kelt Varsóban 1576 aug. 18. A levél tulajdonképen czímer-újító levél, nemesség adományozásról nincs benne szó; a mennyiben a Bánók régebb idő óta nemesek voltak, a mint a diploma is említi. A nemesi czímert is, «a melylyel – a mint érti – őseik is mindig éltek», azért újítja meg, mert a család czímeres levele az idők viszontagsága folyamán elveszett. Ezért újítja meg és adományozza a szájában kardot tartó ülő medve czímert (melyet Nagy Iván is közöl rajzban) Bánó Györgynek, fivéreinek és nagybátyjának, ama hűséges szolgálatokért, melyeket az említett Erdélyben, a fejedelmi udvarban nehány évig a fejedelemnek, majd lengyel királylyá választása után Lengyelországba menő útjában teljesített Báthorynak.
A család most más czímerrel él (két oroszlán egy nőt koronáz, a sisak felett buzogányos vitéz) s állítólag soha, régebben sem élt volna a Báthory-félével, habár a diploma világosan mondja, hogy a régi czímert újítja meg. «Georgium Bano et... fratres iisdem nobilitatis insigniis, quibus ipsos atque maiores suos semper usos esse intelligimus, ac quorum diploma ac monumentum iniuria temporum amissa esse dicuntur... denuo ornandos... duximus.»
A család kebelében, mint hagyomány, fenntartotta magát ama hiedelem, hogy ez lengyel nemességről szóló diploma. Ezt olvassuk még a legújabban megjelent Siebmacher-féle czímerkönyvben is. De ez tévedés, melyet a czímeres levél maga világosan megczáfol, midőn azt mondja, hogy az adományozott czímert úgy használják, mint Magyarország más nemesei (more aliorum nobilium regni Hungariae armis utentium) s ismételve, hogy azon előjogokkal éljenek vele, a melyekkel Magyarország többi igaz nemesei és vitézei bírnak (omnibusque... privilegiis..., quibus caeteri veri nobiles et militares homines praefati regni Hungariae armis utentes... usi sunt et gavisi.) Lengyel nemességről egyetlen szó sincs a diplomában. Az, hogy czímében Báthory az erdélyi fejedelmi czím előtt lengyel királyi czímét is használja: éppen olyan természetes, mint a hogy jelenleg is a magyar király magyar alattvalóit illető királyi leveleiben használja az osztrák császári czímet is.
A lengyel nemesség ellen (ha a diploma nem is szólna világosan magyar nemesi czímerről) elég volna magában az a bizonyíték, hogy Berzeviczy Márton, Báthory erdélyi cancellariusa ellenjegyzi («Martinus Berzeuiczius prothocancellarius Transylvaniae»). De lengyel nemességet Báthory nem is adhatott volna – a lengyel senatus és országgyűlés tudta és beleegyezése nélkül. Uralkodása negyedik havában nem kapott egy magyar sem. Midőn évek multán a moszkoviták elleni hadjárat után kiváló érdemekért lengyel nemességet és indigenatust kap Békes Gáspár, Vesselényi Ferencz, Berzeviczy Márton (s előbb Zsigmond Ágost király alatt Dudith András volt pécsi püspök) – az mindig országgyűlés előtt történik.
Azonban így is, mint magyar nemesi czímer-újító levél kegyeletes családi ereklyekép tekinthető Báthory diplomája, a melynek eredetije Bánó József úr levéltárában őriztetik.
3. Chaply György ímeres nemeslevelét II. Ferdinánd császár és királytól nyeri 1628jun.15-én Prágából, maga és fivérei István és Márton és unokatestvérük Szabó Márton számára. A lefestett és körülírt czímer ezt ábrázolja: A paizs kék mezejét egy a jobboldali felső szöglettől a baloldali alsó szögletig lenyúló fehér gerenda vágja ketté, természetes színű futó oroszlánnal megrakva, kitátott szájjal s kiöltött piros nyelvvel, farkát háta fölé emelve. A paizs felső bal és alsó jobb szögletében egy-egy arany csillag ragyog. A nyitott sisak felett arany korona, azon arany csillag két sasszárny között, melyek közül a jobboldali arany és kék, a baloldali vörös és ezüst színű. Foszladék ugyanolyan: jobbra arany-kék, baloldalt vörös-fehér.
Chaply nemes családról genealogiai munkáinkban nincs említés (az őrégi Chapy-család más), pedig jelenleg is él a család Dunántúl. A czímeres nemeslevél eredetije birtokomban van.
4. Bikafalvi Máté János czímeres nemes-levele I. Rákóczy György erdélyi fejedelemtől, 1632 jul. 18-áról Fogarasból keltezve, a melyben a fejedelem Máté Jánost (de Bikaffalva) hű szolgálataiért eddigi szabad de nem-nemes (t. i. szabad-székely) állapotából Erdély és Magyarország részei igaz nemesei sorába emeli, adván az ő és utódai számára a következő nemesi czímert: A paizs kék mezejében lovas vitéz, kezében kivont kard hegyén levágott török főt tart. A zárt sisak felett drágakövekkel és ékszerekkel díszesen kirakott királyi korona van. A czímert a különböző színű foszlányok (lemniscii variorum colorum) fogják körűl. – A czímer számára a diploma homlokán hely van hagyva, kifestve nincs, de az oklevél körülírja.
Az erdélyi számos Máté család egyik előbbkelője ez a székely eredetű Bikafalvi Máté család. Ezenkívül van Vacsarcsi, Zetelaki, Homorod-oklándi, Vargyasi s más Máté család. Az itt először ismertetett czímeres nemes-levél Bikafalvi Máté Domokos udv. fogorvos úr birtokában van.
5. Az Uy családnak czímeres nemes-levelet II. Ferdinánd császár-király ad 1635. aug. 34-én Prágában, és pedig Uy Tamás, és neje Balogh Ilona, fia Máté és testvére Péter és Pál számára. A czímer a következő: A paizs kék udvarának alsó zöld mezején egy fészek látható, melyen kiterjesztett szárnyú fehér pelikán áll s csőrével mellét tépve 3 fiát vérével eteti. A paizs felett nyílt sisak, azon királyi korona, rajta vörös mezű, emberi kar hajító-dárdát tart. Foszlányai jobbról sárga és kék, balról fehér és vörös.
Hasonnevű nemes családot (máskép írva) eddig is ismertünk. Iacute;gy a zempléni Újj család 1641-ben kapja III. Ferdinándtól czímerét, melyben hármas zöld halmon tigris elszakadt íjjat tart stb. Új János pedig 1741-ben III-dik Károlytól nyer nemességet és czímert, melyben szőlőtőre kapaszkodó fehér egyszarvú van. (l. Nagy Iván m.)
Az eddig ismerteknél tehát régibb és eltérő a fennebbi Uy-czímeres levél, a mely mint egy rávezetett záradékból látjuk, Torna vármegye gyűlésén 1635-ben kihirdettetett. Valószínű, hogy ebből a családból származik az Abauj-Torna megyében maig is élő hasonnevű család. A nemeslevelet a budapesti egyetemi könyvtárban őrzik.
SZÁDECZKY LAJOS.
Pótlék a Móré-czímeres levelekhez.
Dr. Szádeczky Lajos tagtársunk folyóiratunk legutóbbi füzetében, Móré János czímeres nemes leveleiről szóltában felemlíté, hogy Báthory István 1584-iki czímeres levelének kelte után alig tizenegy évvel 1595-ben február 1-én az említett Móré Rudolf császár- és királytól újabb armálist kap, mely lényegében megegyezik a Báthorytól kapottal. Ez armális másolatát Béldy István úrtól nyerte, ki viszont azt a hunyadmegyei Móré család egyik tagjánál volt eredetiről másolta le. Újabb időben ez armális a Nemz. Múzeum levéltárába került, s ott őriztetik. Igen díszesen kiállított példány: az első sor kezdőbetűi s az oklevél homlok-dísze ígen ügyes, könnyű kezű rajzoló s festő kezére vallanak. A czímemek azonban az oklevél élén csak helye van meg, kirajzolva nincs; így tehát a két czímer közötti eltéréseket csak az oklevél leírásából s nem egyszersmind ábrázolásából is lehet constatálni. Szükségesnek tartottuk az érdekes Móré-czímer kérdéséhez e pótló sorokat közölni.
1886-2
49A Haller grófok nemzetség-könyve.
II. A család története.
I. A régi német ág nemzedék-rende.
A Haller család eredete a XII. század végéig vezethető vissza. Akkor vet először fényt a történelem világa a család némely tagjaira. Lakóhelyük és szereplésük színtere akkor Nürnberg, a római sz. birodalom előkelő cultur- és kereskedő városa. – A család (a góthai almanach szerint) eredetileg Prágából származnék s onnan először Bambergbe került, s aztán a közeli Nürnbergbe.* A góthai almanach 1858. évf. a XIII. sz. közepén élt Ulrikot ismeri elsőnek, a ki csakugyan Bambergben lakott, s fia jövén Nürnbergbe, érthető, hogy Bambergből származtatja e városba.* De az első feltevést történeti adat nem támogatja. Tény az, hogy a XII. század végén Nürnbergben laknak s az ottani patrícius családok között tekintélyes és előkelő helyet foglalnak el.
A Haller név maga minden valószínűség szerint a Heller-ből (fillér = obulus) származik. A XIV. század elején e nevet viselik. Egy régi nürnbergi rendőri törvénykönyvben (Polizei-Gesetzbuch) egy Fridericus dictus Obulus jön elő 1303-ban, a ki I. Albrecht császár egy 1305-iki latin okmányában ismét ugyanezen név alatt szerepel. (Bizonyára a családfán látható Haller Frigyes, a «Münzmeister»).
A Haller család első ismert tagjairól Rixner (Rüxner) György kevéssé megbízható tornakönyve emlékezik, melyet ez János rajnai választófejedelem és bajor herczeg számára írt s mely 1530-ban nyomtatásban is megjelent. Ő beszéli, hogy 1198-ban VI. Henrik császár nagy tornajátékot tartott Nürnberg mellett. Eme birodalmi torna alkalmával négy Haller szerepel, Frigyes, Hildebrand, György és Vilmos az öregebb.
Minő viszonyban állottak ezek egymással? testvérek voltak-e? arra nincs adatunk. Nem tudjuk azt sem, melyiktől származik le a család. Egy félszázad multán tűnik fel az, a ki a család törzsatyjának tekinthető, kitől a család leszármazása nemzedékről nemzedékre levezethető. És ez Haller Ulrik, aki Bambergben lakott; neje Fuchs Walther leánya (Beatrix), a frank földről. Ulrik 1276-ban* A családkönyv szerint. A góthai almanach szerint 1280-ban.* halt meg, mint királyi pénzverő-mester (Münzmeister). Három fiút és két leányt hagyott hátra; az utóbbiak a pirkenfeldi kolostorban mint apáczák végezték életüket.
Ulrik hasonnevű fia (II. Ulrik) 1293-ban Nürnbergbe jő, a hol 1307-ben birtokot vesz* «Herren Gotfrids von Schlusselberg verkauffbrief Ulrichen Hallern gegeben etc. 1307 an dem freytag nach sanct Vrbanstag» (okiratok közt 317. lev.).* s 1314-ben a városi tanácsba választatik.* A góthai almanach szerint. Meghalt a családkönyv előszava szerint 1334-ben; a képe mellett álló rövid életrajz szerint 1326-ban.* Ifjabbik öcscse Henrik a német lovagrend vitéze s mint ilyen Poroszországba megy s ott hal meg.* A góthai almanach halála évét 1263-ra teszi, valószínűleg tévesen.* Ő az első, ki a családban a lovagi czímet viseli. Utána még ötöt számít fel a XVI. század elejéig a családkönyv, a kik lovagokká lettek. Ezek a következők: Zsigmond (1483), a ki Csehországban harczol a hussziták ellen s «a keresztény vallás védelmeért a hitetlenek ellen» (mondja a családkönyv) üttetett lovaggá. Erhart (Ritter zu Eschenaw †1457) és Pál (ziegelsteini, † 1474), mindketten a Tiberis hídján üttettek a szent sír lovagjává (1433), midőn Zsigmond császárt Rómába elkísérték, a ki császárrá koronáztatása végett utazott oda. Konrád, a ki nemcsak lovag, de juris doctor is volt (Obervogt der stat und schloss Etlingen), császári kamarás és tanácsos, majd (1530 táján) Fülöp bádeni őrgróf tanácsosa. Végül Farkas császári tanácsos, Mária magyar királyné udvarmestere, Németalföld helytartója, tanácsos és kincstartó, a ki testvérével a családkönyv-író Bertalannal s unokatestvéreivel Konrád dr.-ral és Sebolddal 1528-ban V. Károly császártól a végleges Haller czímert nyeri.
Ezeken kívül, a kik a lovagi czímet tényleg viselték, többen lovaggá üttettek a római császárok és királyok által a család tagjai közűl, olyanok is, a kik nem használták a lovagi czímet. Ilyenek voltak a többi közt:
Vilmos (aRuprecht fia), ki a ferrarai herczegnél járt követségben s Frigyes császár ütötte lovaggá. Meghalt 1504-ben. Ugyanez a Vilmos Mátyás királyunk udvarában is szolgált, legalább Mátyás király (1480-ban Budán) udvari szolgájává és hívévé teszi s mindazon szabadalmakkal és előjogokkal felruházza, melyekkel többi udvari hívei és szolgái birtak.* «Copey eines Rath und Diennstbriefs Wilhalmen Hallern von König Mathias zu Hungern gegeben». Geben zu Offenn inn dem tag des abentessens herren 1480». Megtekintvén Haller Vilmos hűséges szolgálatait stb... «darumb wir dein tugent u. wolverdiente person mit bedachtem muet und aus rechtem wissen in unsern auch unsern königl. sals besondern dinner genommen und zelen, schreiben und versammeln dich genediglich in crafft diss briefs zu der zale und schare anderer unserer edln diener erclern» ezen királyi levelünk által, hogy te jövőben mindazon szabadalmakkal, kegyekkel, jogokkal, tisztelettel és előjogokkal bírj, mint «andere unsers königl. sals diener und hoffgesind». Bármerre jársz, szabadon mehess, szállhass, lakhass mindenütt szolgáiddal együtt. (Családkönyv 288. lev.) * Ez a Vilmos az, a ki először fordúl meg Magyarországon öcscsével
II. Ruprechttel együtt, a kit Mátyás király üt lovaggá.
Végűl Bertalan (a családkönyv írója), római császári és kir. tanácsos, a ki Miksa császár, Ulászló magyar király, Lajos cseh király, Zsigmond lengyel király és Ferdinánd római birodalmi, magyar és cseh király által üttetett lovaggá.
***
A család szétágazásával, házasság, vétel útján és más módon a család vagyona egyre gyarapodott. A mit az ősök szereztek, azt az utódok újabb szerzeményekkel szaporították. Legtöbb házasságot a nürnbergi patrícius családok sarjaival kötnek s egy-egy közűlök gróf, báró s birodalmi hűbérurak leányát veszi el s viszont Haller lányok előkelő házasságokra lépnek, mint ezt Frigyes császár 1478-iki nemességújító oklevele is hangsúlyozza.
Iacute;gy a család mindinkább kiterjed Nürnbergen és vidékén kívül is; a XV. század folyamán szétágazik Csehországban és Ausztriában. Törzsfészkük ezután is Nürnberg maradt, melynek közeli környékén a legtöbb családi birtok terült el. Szerepet játszottak a nürnbergi tanácsban, melynek egyszerre három tagja is van a családból, annak daczára, hogy egy nemzetségből rendesen legfölebb csak ketten lehettek a tanács tagjai.
A család vagyoni gyarapodásával és elágazásával arányban nőtt tekintélye és befolyása. Többen a császári udvarban szerepelnek (Zsigmond, Frigyes, Miksa és V. Károly császár idejében), követségekben vesznek részt, tanácsosságot, udvari és birodalmi méltóságot viselnek; némelyek a csatatéren tüntették ki magokat s nem egy közűlök a harcz mezején lelte halálát. A család ama tagjai közűl, kik közügyekben szerepelnek, minket kiválólag érdekel:
Id. Ruprecht, ki II. Ulászlónak még mint cseh királynak hűséges szolgálatokat teljesített, a miért tőle szabadalmat nyer, hogy 4000 frtért Magyarországon birtokokat vásárolhasson ő, vagy utódai.* Ein Freiheit von könig Wladislaus zu Behaimb etc. umb 4000 Gulden wert hungarischen lehen, etlichen Hallern gegeben etc. Prag 1489 an Sontag nach Dionisi. (Okiratok 4. sz.)*
Ennek a Ruprechtnek három fia közűl az első Vilmos (mint már fennebb láttuk) Mátyás király szolgálatában állott 1480-ban. Második fia Ruprecht az, a ki állandóan megtelepedik Budán s megalapítója a Hallerek magyar ágának. Harmadik fia Farkas aNürnberg melletti Ziegelsteinon lakik s 1504-ben a bajor háborúban esik el. A három testvér 1494-ben május 2-án megerősítteti Miksa által atyjuk Ruprecht szabadalom-levelét, melyet ez 1487-ben okt. 18-án Frigyes császártól kap, mely szerint a birodalmi hűbért szabadon bírhatják.
Farkasnak fia Bertalan, a családkönyv írója, a ki Ziegelsteinon lakik, a császár (V. Károly) és Mária magyar királyné tanácsosa, frankfurti birodalmi soltész. V. Károly 1520. május 18-án udvarnokává teszi s védelmébe veszi minden javaival együtt. Egy év mulva (1521 máj. 1-én) az ő és ősei érdemeiért tanácsosává és udvari hívévé teszi, öt lóra való fizetéssel. 1528-ban czímerújító levelet nyer a császártól testvéreivel és unokatestvéreivel együtt. 1530-ban újra megerősíti tanácsosi méltóságában. Majd Ferdinánd római birodalmi és magyar király teszi tanácsosává s veszi védelmébe.
Fiai közűl Kristóf V.Károly császár által lovaggá üttetik; a savoyai herczegnek udvarmestere s követe a császárhoz és királyhoz.
Másik fia Ruprecht (III.) nagy utazást tett keleten. 1533 sept. 4-én Velenczéből Raguzán és Görögországon át Konstantinápolyba ment s nyolcz hónapot töltött ott, a török udvart s a török viszonyokat tanulmányozván. Onnan a szárazföldön, Magyarországon keresztül utazott vissza Ausztriába a császári oratorral Copeius lovaggal. Ő különben Mária magyar királynénak volt főpohárnoka és Fülöp királynak főhadi biztosa Alsó-Burgundiában. Ferdinánd magyar király lovaggá ütötte.
Vele indult Konstantinápolyba Kristóf, egyik távolabbi rokona, a ki hat hónapig volt a portán. Sokat utazott, bejárta Olasz-, Franczia-, Angolországot, Németalföldet. A családkönyvben mindketten török kaftánban vannak lefestve.
Bertalan harmadik fia Farkas Ferdinánd király tanácsosa és birodalmi «Pfenningmeister» volt. Nővérükről, Borbáláról említésre méltónak tartja a családkönyv, hogy 19 gyermeke volt 1548-ig.
Iacute;gy folytathatnók tovább a család egyes tagjairól feljegyzéseinket a családkönyv fogyatékos adatai alapján. De a német ággal tüzetesebben foglalkozni nem lehet feladatunk. Ezt is csak azért tettük, mert a magyar ág leszármazásához s a családkönyv ismertetéséhez tartozik. Különben is a feljegyzések a német ágnál csak a XVII. század legelejéig haladnak, mert akkor a családkönyv a tekintélyesebbé vált magyar ághoz jutván Erdélybe, attól fogva csak a magyar ág tagjai vannak bevezetve. A német ág ugyan tovább virágzott, de érintkezése a magyarral úgy látszik megszakadt.
Máig is virágzik még a német ág (bár számban és anyagi erőben megfogyatkozva) s a német birodalomban (Nürnbergben, bajor és porosz földön) és Ausztriában van elterjedve. Bárói czímet visel, melyet 1790 sept. 24-én nyert Haller János Zsigmond (a haditanács elnöke Nürnbergben) maga és az egész család számára.* A bárói czímer ugyanaz mint az előbbi, egy szívpaizszsal megtoldva, mely a kétfejű sast ábrázolja, felette a birodalmi koronával. A főpaizst a bárói korona fedi. (Góthai almanach, Freiherrl. Taschenbuch 1858. évf. 235. l.)*
***
A Haller család német ágát a XIII. századtól a XVII. század elejéig a következő nemzedékrendi táblák tüntetik elő:
Német ág. I. tábla. Ulrik bambergi «freysess» † 1276. (neje: Fuchs Walter leánya.); Ulrik † 1326. (nejei: 1. Dockler leány Bambergből. 2 Forchtler Henrik. 1. Erzsébet.); Frigyes (neje: Sampacher leány.); Henrik német lovag † Poroszországban.; 2. Leánya a pirkenfeldi kolostorban volt apácza; Appel (n. Prunn I. Lamprecht bambergi püspök nővére.1 freisess zu Koburg † u. o. 1370.; Anna. (Trocknaui Gros Ott neje.); Miklós. (Wiesenthau l. később Schenk Götzné.); Margit (Helltridt Györgyné.); Katalin. (Ziegendorff Eberhardtné.); Kunigunda. (Konigsfelldt Henrikné.); Anna. (Modtschidler Frigyesné.); 1. Ulrik (Folytatás a II. táblán.); 1. Kunigunda. (lg. Rotter Konrádné.); 1. Péter. † 1355.; 2. Henrik. (n. Nuczl Konrád leánya.) † 1388.; 2. Berthold. (gr. Wolffsperg Erzsébet.) † 1397.; 2. Ferencz. (1. Ehennhaimb l. 2. Lg. Stiber Konrád l.) † 1371.; 2. Jakab. (1. Forsmeister Anna. 2. Stromair l.); 2. Frigyes* Az előszóban van csak említve.* (Prunn l.); 1. Leány. (Braunbartné zu Bamberg.); Erzsébet (1. Zollnerné Bambergben, 2. Gruntherr Péterné Nürnbergben.); Henrik. (Strobl l. 1366-tól.) †1366.; 1. Péter zum Ziegelstain † 1425. (Folytatását lásd a III. táblán.); Endre. (Poseni Stromair Ágnes.) zu Kalgeutt † 1463.; Berchtold. (Teuffl l.) † 1356.; György (1. Weigl Anna. 2. Nutzl l. 1381-től); 1. Leánya. (lg. Streiberg Frigyesné.); Orsolya. (Nutzl Berchtoldné.); Anna. (1. Reichl Tamásné. 2. Schopper Péterné.); 2. Ferencz. (Pfinczing l.) † 1391.; 2. Mertein. (Weigl Kunigunda 1367- től.) † 1414. 1. leánya. (lg. Wolffskeel Eberhardtné.); 2. Leánya. (Treuttlinger Lajosné.); Ágnes (Dungfeldt Jánsoné 1389-től.); 2. Leánya (Ellser Konrádné.); 1. György. (Riegler l. Münchenből.) † 1449.; 1. Margret. (Volckhamer Endréné 1391-től.); 2. Brigitta. (Wilnnstain Jánosné 1406-tól.); 2. Margit. (Rigler Jánosné Augsburgból 1416-tól.); Endre. (Rumel Kunig. 1396-tól.) † 1411.; Erhart Ritter zu Eschenaw (Baumbgartner Borb. 1404-től.) † 1457.; Ferencz. Nőtelen † 1443.; Mertein. (Prunsterer Borbála.) † 1467.; Anna. (Hahenbachi Schucz Hermanné.); Ágnes. (Kreiner Bernoltné Nürnbergből.); Ágnes. (Baumgartner Konrádné 1427-től.); Anna. (Grundtherr Ulrikné 1453-tól.); Erhart. (Kratzer Kata Bajorországból.) † 1486.; Jeromos. (1. Nutzel Anna 1448-tól. 2. Zollner Borb. 1455. 3. Pesler Márta 1469.); András. (1. Zinngl Ors. 1451. 2. Heczlstorff Osanna.) † 1481.; Mertein. (Schurstab Erh. l. 1460.) † 1503.; Orsolya. (Derer Vilmosné 1444.); Dorottya. (Schurstab Erasmusné 1449.); Gerhaus. (Egloffstain Györgyné.); 1. Borbála. (Paumbwolff Zsigmondné.); 1. Orsolya. (1. Pfann Seboldné. 2. Sulczbachi Menndl Erhardné 1488-tól.); Ágnes. (Krapff Jánosné.); Borbála. (v. Plab Jánosné.)
Német ág. II. tábla. Ulrik. (1. Pfinczig Erzsébet. 2. Br. Dachspach Kata.) † 1357.; 1. Anna. (Gros Konrádné.); 2. Bertholldt. (Ebner Kata 1369-től.) † 1391.; Konrád. (Gross Anna. Grundtherr Konrád özv. 1374-től.) † 1388.; Ulrik. (1. Braittenstain l. 2. Teckendorff Margit, 3. Forstmaister Margit.) † 1422.; 1. Leánya. (Zollner Erckinger Ritter v. Halburg neje.); Krisztina. (br. Dachspach Jánosné.); Ágnes. (lg. Ehenhaimb Englwartné.); István. (Grevenreutter Kata.) † 1395.; Konrád. (1. Pirckhamer Anna 1400. 2. Danndorffer Krisztina 1413.) † 1438.; Ágnes. (1. Derer Seboldné 1388-tól, 2. Sailer Burkhardtné 1390-től, 3. Deczell Jobstné 1393-tól.); Anna. (Volckhamer Péterné Nürnbergből.); 3. Leupold zu Dachspach. (Stromair Magd. 1397.) † 1494. (így); Ulrik. (Falczner Kata.) † 1456.; András. (1. Dopler Kata 1405. 2. Teckendorff Kata. 3. Prunsterer Margit 1426-tól. 4. Stromair Margit 1435-től.); Berchtold. (Waltsromair Borb. 1432.) † 1449.; Beatrix. (Kress Konrádné 1392-től.); Kata. (Haid Ottóné Nürnbergből.); Gerhaus (Rumell Jánosné.); Ágnes. (1. Muffel Miklósné 1413. 2. Krumel Ferenczné zu Lichtenau 1421.); Berchtold. (Merckl l. Heidelbergből.); István. (1. Ganngolff Borbála, 2. Deichsler l.) † 1518.; Borbála (Bemer Seboldné 1463-tól.); 1. Leánya. (Debner Christánné.); Lipót. (Hirschvogl Ulr. L.) † 1455.; István. (1. Unrue Kl., 2. Pfinczing Kl. 1447.) † 1464.; Lőrincz. (1. Hallenthauer Ors. 1445. 2. Meichser Cec. 1484.); Magdolna. (Kreel Bertalanné 1456.); Ulrik. (1. Zollner Marg. 1438. 2. Geuder Henr. L. 1451.) † 1488.; Magdolna. (Deczl Gáborné 1426-tól.); Klára. (Holczschuher Seboldné 1427-től.); Borbála. (Kress Seboldné 1432-től.); Kata. (Rummel Lénárdné 1438-tól.); Margit. (1. Linck Miklósné, 2. Vilber Jánosné v. Sulczbach.); György. (Haller Orsolya.) † magtalanul.; Kata. (1. Menndl Cunnczné 1471-től, 2. Wisenthau Kelemenné.); Magda. (lg. Pfinczing Seboldné 1482-től.); Klára. (1. Dopler Miklósné 1482. 2. Usmer Istvánné. 3. Köpfinger Jakabné.); 1. Ulrik. † 1500 nőtelenül.; 2. Bernát. (v. Plab Dorottya.) † 1495.; 2. Kata. (Fronnhoffen Jánosné.); 1. Borbála. (Fuetterer Ulrikné.); 1. Erzsébet. (Schueler Péterné 1416-tól.); 2. Konrád. («Conntz») (n. Ritter János l. 1435-től.) † 1494.; Elek. (1. Pfinczing Anna 1455. 2. Schurstab Lip. l. 1461.) † 1451. (így!); Krisztina. (Hirschvogl Lénárdné 1434-től.); 2. Seboldt. (Loeffelholcz Ors.) † 1451.; 2. Dorottya. (Pfinczing Györgyné 1424-től.); 3. András. (Reumel Erzs.) † 1481.; 3. Borbála. (Grolandt Jánosné 1443.); 4. Miklós. (Pirckheimer Erzs. 1460.) † 1468.; 4. Tamás. (Haller Ágnes 1462.) † 1508.; 4. Zsigmond lg. † 1483.; János. (Schnöder Margit.) † 1493.; János † zu Wurmbs a. 1519. Magtalanul.; Borbála. (Bambergi Lorpeer Jánosné.); Kristóf zu Obernkost (n. Haller Elek l.) † 1506.; Mátyás † nőtlenül.; György. (neje Allttorffi Krobsberg leány) gyermektelenül halt meg.; Magdolna. (Pesolldt Györgyné v. Neuenmarckht.); 1. Rochius † nőtelenül.; 1. Magdolna. (Oberndorfi Schurstab Leóné.); 1. Kata. † 1520. hajadonan.; 2. Ambrosias † nőtelenül.; 1. Konrád. (Obermair Kata.) lg. Dr. cs. k. tanácsos, obervogt zu Etlingen.; 1. Magdolna. (Berlini Polck Jánosné.); 1. Ilona. (Herzogbuschi Reutter Hermanné.); Anna. 1. Paumgartner Lukácsné Nürnbergből, Holdtschucher (így) Jeromosné.; Kata. (Sulczi Hugell Henrikné.)
Német ág. III. tábla. Péter zum Ziegelstain † 1425. (80. l.) (nejei: 1. Keutzl Petronella Bajorországból 1386. 2. Tuecher Margit 1387. 3. Rietter Margit.); 1. Christán. (Kretz Anna.); 1. Krisztina. (1. Mufl Ulrikné 1394-től, 2. Pfinczing Seboldné 1406-tól.); 2. Péter † 1454. Ziegelstaini (Ritter Ágnes 1408-tól.); 2. Margit. (Haidn Péterné Nürnbergből 1404-től.); 2. Jakab (lásd a IV. táblán.); 3. Vilmos. (Grolanndt Klára 1422-től.) † 1431.; Pál lg. (lásd az V. táblán.); György (lásd az V. táblán.); Klára. (Ortlieb Jánosné 1417-től.); Ágnes. (Schurstab Lipótné 1419-től.); Lajos † 1495. (1. Pfinczing Borbála 1436-tól. 2. Heczllstorff Margit.); Ruprecht † 1488. (?) (1. Steiner Anna 1434. 2. Lochaimbs (Lochaw) Borbála 1447.); Péter † nőtlenül.; Beatrix. (Deczel Istvánné 1442.); Borbála. (lg. Augspurg Ulrikné 1451-től.); Kunigunda (nürnbergi apáczazárda-főnöknő 1491–98.); Vilmos † 1448. (Halbachs Ágnes.) a Langensee melletti rohamban esett el, mint kapitány.; István (Castner l. zu Amberg) magtalanul halt meg.; Ágnes. (Halbachs Cunczné 1441-től.); Klára.* Clara het Hannsn Theczeln, darnach Mertei...* (1. Theczel Jánosné. 2. Merteiné.); Margit. (Reich Tamásné.); 1. Berthold. † 1502 nőtelenül.; 1. Lajos † nőtelenül.; 2. András † 1474 nőtelenül.; 2. György. (Schütz Borbála v. Hachennbach.); 1. Vilmos † 1504. Z. Ziegelstain (Groland Margit.) Mátyás kir. udvari híve.; 1. Ruprecht Budán (lásd a magyar ág I. tábla.); 2. Farkas, Ziegelstaini (Knebl Anna.) † 1504 a bajor háborúban, Straubingben van eltemetve.; 2. Orsolya. (Mendl Marguartné 1474.) † 1517.; 2. Magdolna apácza Billenreuthban.; Ágnes (Haller Tamásné.); Bertalan «zu Pescht» (l. a magyar ág I. tábla.); Péter neje? (le van festve.); Vilmos «zu Wollkerstorff» (Landauer Dorottya.); Károly v. H. zu Sampach (Ritter Anna.); Margit † mint hajadon.; Bertalan lg. v. H. zum Ziegelstain (Menninger Anna.) cs. kir. és Mária m. királyné tanácsosa «Reichschulteiss zu Frankfurt a/M.» A családkönyv kezdője.; Farkas (neje volt: «Garcuelius Jorg von der Langenhag zu Antorff» leánya.) cs. k. tanácsos, Mária m. királyné udvarmestere.; Ruprecht.; Borbála. (1. Trotczieher Ferenczné, 2. Im Hoff Ferenczné.); Orsolya. (férje volt: Beringer Henrik «des Bischoffs Seemaister zu Bamberg».); Krist f. lg. (Im Hoff Zsigm. l. Augsburgból.) savoyai hg. udvarmestere és követe a császárhoz.; Ruprecht. (Tucher Anna 1533-ban.) Keleten utazott, Mária m. királyné pohárnoka, stb.; Farkas (n. Im Hoff Péter leánya.) cs. k. tanácsos, r. sz. birodalmi kincstartó.; Borbála. (Halli Quecz Ambrusné.) 9 fia volt egymás után. 1458-ban összesen 19 gyermeke.; Kata. (Muffel Jakabné zu Eschenau.) 1459-ben volt két fia és 6 leánya.; Károly. Fülöp. Mária. Johanna. Loyse. Erzsébet. (A családkönyv egyszerüen nevöket emliti fel 167. Lev., de egyikről sincs tovább semmi adat.); Bertalan. † Luzernben 1583. nőtelenül.; Leo Lázár piacencai várnagy a pármai hg. szolgálatában.; Fülöp Jakab † Wittenbergben 1572. okt.; Reichart.; Gábor.; Anna, Sibilla † pártában.; Regina (f. Welter Jakab v. Stettberg az augsburgi polgármester fia.); Mária.; Lázár. a spanyol király kapitánya.; Lajos, Jakab «in Antorff»; Mária † pártában.; Joachim † 1565 jul. 22.; Mária. (Ketzler Tamásné Nürnbergben.); Ilona. (Haller Mártonné Nürnbergben.); Mátyás «zu Wolkerstorff» (n. 1. Rottenbergi Klick leány, 2. V. Rudorff leány.); György «zu Wolkerstorff» (n. Nothafften Sebestyén leánya.); János (n. Schenkin v. Stauffenberg.); Farkas z. W. (n. Falckenstein l.); Kristóf † ? nőtelenül. (193. lev.); János Gebhard. (196. lev.); György. «Ist in Ungerlandt im Zug umbkommen und geblieben.»; Dorottya. (v. Rustenné.) lakott Bietben Rossbach mellett.; Anna. (1. V. Mantachné, 2. Gutt Frigyes zu Schöpflin in Prissgau.); Maria, Orsolya (apáczák a «SS. Mathaei et Nicolai in Undis» kolostorban.); János Jakab Waltambtman. (1. Holczschucher Polixena. 2. Pfleger Kata zu Lichtenau.); János Zsigmond † nőtelenül 1578 aug.; János Farkas «in Lanndts Ungern todts verschiedenen»; Boldizsár Vilmos a spanyol király kapitánya Németalföldön.; János György.; Farkas Detre (Perla Magd.) Németalföldön Bommel előtt esett el.; Eberhardt Frigyes.; 1. János Jeromos † nőtelenül 1568 aug. 23.; 1. János Albert (1. Heroldt Leonora v. Obernschönfeldt, 2. Nützl Felicitas.) «Fendterich in Frankreich», aztán nürnbergi belső tanácsos.; Károly.; János Vilmos.; Antal «auffen Weihenhaus» † nőtelenül.; Menyhért † 1580 aug. 24.; János György † 1580 aug. 16.; János Zsigmond † 1580 aug. 20.; János Farkas † 1590 jan.; Polixena. (1. F. Koch Lajos zu Wertham, Ambtman zu Lauttenbach, 2. V. Rabenstein.); Mária Magd. (1. F. Höchner Joachim zu Altenweier, 2. Holczschucher Veit Filip.); Regina (Freidl Bert. V. Nürnberg.); Borbála. (Erlbeck Fülöp Lajosné.); Orsolya. Károly «Carell» (Haller Zsuzsánna, később Haller János Bertalanné.); Julia. Margit.; János Jakab. János Albert. János Zsigmond.(Ezeknél megszakad a családkönyv további tudósítása.)
Német ág.IV. tábla. Jakab (A III. tábláról.) † 1469 (Müllstain Veronika 1420-tól); Jobst zu Kalgreutt (neje: Halbachs Magdolna 1461-től.) † 1493.; Sixtus (neje ?) † Bécsben magtalanul.; Jobst zu Nauseck † 1505 (Perinngstorffer Kata.); Farkas zu Kalgreutt † 1505. (Koburger Orsolya.); Jeromos † 1519. (Wolfsthali Wolff Kata.); Magdolna. (Im Hoff Konrádné 1484-től.); Jobst v. H. zum Malmspach. (Deczel Borbála † 1532. jun.); Sebold Sixtus (nincs róluk semmi adat.); Mertain. (Götz Ilona.); Antal. Zu Idolsperg (n. Schaul Benedek l. zu Engelstein in Österreich.); Farkas landsknecht kapitány, Albrecht fhg. porosz hadjáratában esett el.; Levinus lg. (1. Ritter l. 2. Menzinger Gáspár l.); Orsolya. (Pesler Jeromosné.); Mária. (Hercz Jeromosné.); Anna. (1. Christan Györgyné, 2. Zanng Benedekné.); Joachim. (1. Kress Anna, 2. Baumgartner Cordula.); Jeromos zu Antorf (1. Meichl Mih. l. 2. Pelcz Bern. l. mindkettő Altorfból.); József nőtelenül † ?; Anna. (Haller Sebestyénné.); Kata. (Pausch Konrádné.); Apollonia. (Krebs Endréné «aus dem land zu Franken».); Károly † nőtelenül.; 1. Farkas (205. lev.); 2. Farkas † nőtelenül Grafflingenben a spanyol kir. szolgálatában Schvendi Lázár alatt.; Joachim (Schlusserfelder Mária.); Anna. (Seilern Jakabné zu Wirczburg.); 1. Mihály dr. juris zu Herzogenpusch. (Perner Dorottya.); 1. János † nőtelenül 1558. a spanyol kir. torlensi táborában.; 2. Boldizsár † nőtelenül 1582 aug. «zu Locham in Geldern».; Menyhért † 1593. apr. 12. Antorfban, ott van eltemetve a templomban.; Magdolna. (Lemens Jánosné zu Antorff.); Jobst zu Malmspach. (Baumgartner Apollonia.) † a Meczből való kivonulás alatt, midőn V. Károly megszállotta.; Jakab zu Kalkreut. (1. Letscher Orsolya, 2. Phuler Ilona.); Kata. (Holczschucher Henrikné.); Anna. (Erckel Mihályné.); Borbála. (Reichl Jánosné.); Dorottya. (Kress Kristófné.); Mertein (Márton) (n. Krafft Pál leánya.); Zsigmond. (1. Scheurl Sibilla, 2. Orttel Ilona.) «pfleger in Engelthal». † 1589 jun. 14.; Károly.; Endre. (Schurstab Felicitas.); Orsolya. (Schnaupfingerné v. Lauffa.); Ilona. (Brenner Farkasné zu Nürnberg.); Margit.; Borbála.; Magdolna.; Endre sz. és † 1582 aug.; Jobst † ifju korában.; Borbála † pártában.; Apollonia.; Márton. (1. Haller Ilona, 2. Teczl Ilona.); Károly (Phüler Anna.); Pál † 1591 márcz. 1. Kalkreutben.; Orsolya. (1. F. Goczaur 2. D. Taurellus zu Antorff.); Mária. (1. Schurstab Ferd. 2. Fuchs György Lajosné.); Zsuzsa. (Grundther Kár. v. Nrnbg.); Rosina. (f. Eissen János dr. juris Rudolf és Mátyás cs. k. tanácsosa.) † 1614 márcz. 13.; 1. Kelemen † ifjukorban.; 1. Detre † ifjan 1566 jun. 17.; 2. Detre Pfleger zu Engelthal. (Fürer Zsuzs.); 2. Kelemen, Ferd. főhg. pohárnoka, azután a Grácz melletti stainczi zárdába ment.; 2. Jeromos † nőtelenül.; 2. Zsigmond uff Gronspurg, pfleger zu Altorff. (Gammersfelder Zsuzs. 1615.) † 1620 márcz. 27.; 2. Veit † 1579 okt. 24.; 1. Sibilla. (f. Tobias Castner v. Schnatachbach.); 1. Susanna. 2. 3. Ilona. 4. Ilona. 5. Ilona. (így!). 6. Kata. 7. Julia. 8. Szabina.; János Károly.; Ilona. (f. Groland Farkas Jac.); Anna Kata.; Magda.; 1. Márton Konrád † ifjan 1582 máj. 5.; 1. Márton Károly. (König Kl. Nrnbg.); Farkas Endre sz. 1596 márcz. 24. † 1618 decz. 22.; Mária Magd. (Reichshoffer János Fr.); Ilona. (Veit János Henr.); Zsuzsa. (1. Haller Kár. 2. Haller János Bert.); Borbála. (Sorgné.); Márta. (Gammersfelder Jánsoné.); Florentina. (Gebhardtné.); János Zsigm. János Endre. Gábor. Jakab. György. Márton † ifjan. Zsuzsa. Mária. Ilona. (Semmi adat róluk a családkönyvben, neveiken kívűl, 237., 260–265. lev.); János Jakab.; Gáspár.; Fülöp. † Nürnbergben 1571 nov. 24.; Ernő. (1. Häsz Dor. Frankhonból 2. Tecz Kl.) belső tan. Nürnbergben, főparancsnok u. o.; Jobst Kristóf. Jobst. Gotfried. János Ádám. (Mind a négyen nőtlenül haltak meg.); Orsolya. (Geuder Sándorné v. Heroltzberg.); Zsuzsa. (Fürer kr. v. Nürnberg.); Mária. (Vögtt Jánosné v. Nürnberg.); Magda. (1. F. Bonaventura Furstenbach zu Reichelschwang, 2. Schleicher György.); Villibald. (Tucher Kata.) † 1590 aug. 14.; Jeromos † nőtlenül.; Tóbiás (1. Im Hoff Mária, 2. Schmidmaier Ors.; Joachim † nőtlenül.; Joachim † 1593 Ecklohe flandriai városban.; Lázár. (Harsdörfer Mária.) «Fenderich» Németalföldön, a Schwarzenberg regementben; Magdolna.; Apollónia. (Schlanderspach Seb. v. Nürnberg.); Mária.; Szabina.; Ilona (1. F. N. Herdt Canzler 2. Görg Kreyss v. Lindenfels.); Tóbiás Gábor. János Joachim. János Frigyes. Mária Orsolya. (251–253. lev.); János Jakab † 1578 okt. ifju korában. Jobst, † 1578 nov. ifjan.; Ilona. (Harsdorfer Farkasné, Nürnberg.); Kata. (Scheuerl János Kristófné.); Mária. (Pfinzing Sigfridné.); Cortula; Klára. Mindkettő ifjan halt el.; (A családkönyv 219. lev.); János Ernő. (Im Hoff Borbála.); János Albert. † 1581 máj. 10.; János Vilmos. (Im Hoff Klára.); János Bertalan. (Partl.) (Haller Zsuzsa.) † 1615 szept. 18. magtalanul.; János Jakab. † 1589 márcz. 8., ifju korban.; Orsolya. (Fetzer Fer. dr.); Borbála. (Ölhaffen Miksáné.); Dorottya. (Tucher Gábor).; Pál. (Koler Mária.); Kata † pártában.; György Joachim † nőtlenül.; Lázár.; Dávid Joachim. † nőtlenül.; Mária Mártha.; (233., 255–257. lev.); Endre Ernő. sz. 1600 jun. 14. † 1600 aug. 4.; Dorottya Borbála.; Orsolya.; (236. lev.); Anna Regina.; György Ernő. † 1609 születése után 9 nappal.; János Vilmos.; Klára Julia. Mária Magd.; Anna Szabina.; Borbála.; Orsolya.; (Nincs róluk semmi adat nevökön kívűl a családkönyvben, l. 240., és 268. lev.); Pál Joachim.; János Villibald. † 1611 négy hónapos korában.; János Jakab.; Endre Kristóf.; Mária Klára.; Mária Kata.; Mária. (239 és 266–268. lev.)
Német ág. V. tábla. Pál (Harstorffer Margit 1427-től.) Zsigmond kir. lovaggá ütötte a Tiberis hidján. 1474. és testvére György a)I (Ortlieb Petronella 1428-tól.) † 1450.; Pál. (Hirschvogl Anna.) † 1473.; Erasmus. (Hirschvogl Kata.) † 1501.; Lipót. (1. Groland Márta, 2. Fuetter Dorottya.) † 1489.; Fábián. (1. Loeffelholcz Margit, 2. Gross Kunigunda.) † 1532.; Magdolna. (Deurl Jánosné v. Sulzbach 1454-től.); Borbála. (Rumel Seboldné 1463-tól.); Vincze zum Ziegellstain † 1541-ben magtalanul. (A családkönyben kozák ruhában van lefestve.) (160. lev.); Pál z. Z. † 1536 febr. 5. Nőtlenül.; Erasmus. (Wollckenstein Kata.) † 1501.; Sebestyén. z. Ziegellstein. (1. Kammerer Margit, 2. Haller Anna a Jeromos l.); 2. Lipót † nőtlenül. (A családkönyvben magyar ruhában van lefestve 162. lev.); 2. János Paumeister (Keczl Ors.) † 1536 febr. 21.; 2. György † 1528 nőtlenül.; 2. Orsolya. (Haller Györgyné zu Dachspach.); 2. János wirczburgi kanonok.; 2. Konrád zu Kascha (l. a magyar ág I. tábla.); 2. Fábián.; 2. György † nőtlenül.; 2. Kunigunda apácza a pillnreuthi kolostorban.; 2. Kata.; Sebold. (Im Hoff Mária.) V. Károly tanácsosa (1532), a nürnbergi hetek tanácsának tagja.; Anna. (1. Herbart von der Margaritten u. Luneburg doktorné, 2. Stern Konrádné.); 1. Erasmus.; 2. Sebestyén † nőtlenül.; 2. Jeromos † 1534 nőtlenül.; (Nincs róluk több adat a családkönyvben, l. 191–193. lev.); Kata pátrában.; Mária † mint hajadon.; Mária. (1. El volt jegyezve Pfinczing Sigfriddel, 2. Welsserné, 3. Geuder Gyuláné v. Heroltsperg.); György zu Bruckberg. (1. Düttner Magd., 2. Muffl Krisztina.) † 1505.; János. (Geuder Margit.) † 1504.; Ulrik. (1. Groland Brigitta, 2. Im Hoff Magd.) † 1505 okt. 19.; András. (Geuder Ilona.) † 1491.; Margit. (Tuecher Jánosné 1451-től.); Magdolna. (Pirckhamer Fülöpné 1455-től.); Orsolya. (Sparnnecke Jánosné 1459-től.); Farkas † 1523, nőtlenül, cs. k. tanácsos és kamarás Innspruckban.; György. (Baumbgartner Felicitas.); Apollonia. (1. Volckhamer Pálné, 2. Baumbgartner Gáspárné. Mindkettő nürnbergi.); 2. Miklós. (1. Wolckenstein Kata, 2. Derer Ilona, 3. Holczschucher Kata.) † 1528.; 2. Rochius. v. H. zum Pullckenhoff (n. Pfrem l. v. Heidelberg.); 2. Ulrik. (Tucher leány.) † 1532 jun. 10.; 2. Jeromos. † nőtlenül.; 2. György † 1527. nőtlenül.; 2. Magdolna. (Hegner Pálné zu Altenwier.); 2. Margit. (1. dr. Englender Jánosné, 2. Wullferstorff Henrikné.); 2. Márta. (Keczl Györgyné Nürnbergből.); Felicitas. (Semmi adat nincs róla, l. 170. lev.); 1. Kristóf (n. Behemin.) 1533-ban beutazta Keletet, Görög- és Törökországot. Járt Olasz-, Franczia-, Angolországban és Brabantban. (Török kaftánban van lefestve a könyvben 201. l.); 1. Margit. 2. Miklós.; (Semmi adat róluk a családkönyvben l. 168. lev.)
572. A család magyar ága.
A Haller-család magyar ágának megalapítója és törzsatyja Ruprecht, aki Budán telepedik meg. Mikor költözött Magyarországra? mikor tette át állandó lakását Budára? pontosan meghatározni nem tudjuk. Mátyás király lovaggá üti.* A családkönyv előszava s az Imhoff-Konrád-féle Haller genealogia szerint (kézirat a Nemz. Múzeumban Germ. Fol. 31. sz.).* Ebből az következnék, hogy már Mátyás idejében. De Miksa egyik 1494-iki szabadalomlevele, melyben a Haller testvérek, köztük Ruprecht számára megerősíti atyjok, id. Ruprecht, Frigyes császártól nyert németországi szabadalmait, arra enged következtetnünk, hogy ekkor még Ruprecht nem lakott Magyarországon.* Családkönyv, okiratok 286. 1.* Hogy már Mátyás idejében összeköttetésben állottak a magyar királyi udvarral, az kétségtelen. Ruprecht testvérbátyját Vilmost Mátyás király 1480-ban udvari szolgájának és hívének declarálja s királyi kegyelmébe veszi;* Ugyanott a 7-ik okirat. «Geben zu Offenn inn dem tag des abentessens herren 1480».* meg kellett tehát fordúlnia Magyarországon, ha állandóan nem is telepedett meg itt.
Ez összeköttetés II. Ulászló alatt megújult s még szorosabbá vált. Id. Ruprecht, a magyar ág alapítójának atyja, II. Ulászlótól, kinek mint cseh királynak szolgálatokat tett, 1489-ben szabadalmat nyer, hogy ő vagy utódai 4000 frt erejéig magyarországi jószágot szerezhessenek.* A családkönyv okiratai között a 281. 1. Kelt Prágában 1489 «sontag nach Dionisi».* Ez képezte az újabb kapcsot, mely a Haller családot Magyarországhoz csatolta. E szabadalomnak (id. Ruprecht még u. a. évben 1489-ben meghalván) úgy látszik ifj. Ruprecht szerez érvényt, s Ulászló uralkodása elején, mindenesetre a XV. század vége felé, állandó lakását Budára teszi át. Pénzes embernek kellett lennie, a ki előnyösen értékesíthette azt az örökös pénzhiányban szenvedő Ulászló udvarában. Az élelmesség, a Nürnbergben uralkodó kereskedői szellem kiváló sajátsága családjának. Ruprecht sem képezett kivételt. Több jel arra mutat, hogy Ulászló udvarának hitelezői közé tartozott. Fia János («civis Budensis») 1515-ben Brassó város huszadából 400, majd ismét 1600 frtot kap, a király meghagyása következtében.* Quellen zur Geschichte der Stadt Kronstadt in Siebenbürgen I. 209. 1.* Lehet, hogy még atyja által a királyi udvarnak adott kölcsön törlesztése fejében.
Minden jel arra mutat, hogy Haller Ruprecht kereskedés czéljából tette át lakását Budára. Budán az ez időtájban nagyobb lendületet nyert kereskedést nagyobbára augsburgi és nürnbergi kereskedő házak közvetítették. Az augsburgi gazdag Fuggerek a XV. század végén vonják kereskedelmi érdekkörükbe Magyarországot, a XVI. század elején bérlik a bányászatot s egészen kezökbe ragadják a magyar pénzügyet. Az övékén kívül több nürnbergi kereskedő háznak terjedelmes üzlete van Budán, többek közt a Tetzeleknek.* L. Wenzel Gusztáv: A Fuggerek Magyarországon (Akadémiai Tört. Értekezések X. k.)* Ez utóbbiakkal rokonságban állnak a Hallerek; a Fuggerekkel való összeköttetésüket, mutatja az, hogy később az erdélyi bányászatot Haller Péter bírja a Fuggerektől. De egyenes adattal is rendelkezünk. Egy XVI. századi városi krónika azt mondja, hogy «a nürnbergi Hallerek Magyarországon kereskedést folytatnak. Nehányan Budán laknak s egyik az idősb Kobergernek segített a könyvkereskedésben».* Stadtchr. I. 218. Salamon-nál: Budapest története III. k. 351. 1.*
Tisztában lehetünk tehát azzal, hogy mi vezette Budára Haller Ruprechtet, – Pestre Bertalant – és Kassára Konrádot.
Ruprecht neje Münzer Kata, Münzer János (unnd de Mülstainin) leánya. A családkönyv budai-nakmondja nejét, az Imhoff-féle Haller nemzedékrend bambergi-nek.Mi a családkönyvnek tulajdonítunk nagyobb hitelt s budainak tartjuk Münzert, annyival inkább mert a budai bírák névsorában neve kétszer is előfordul (1450 és 1461-ben).* Salamon: Budapest története III. k. 334. l.* Ennek a budai bírónak lehetett leánya a Haller Ruprecht felesége. Egybekelésüket az Imhoff-féle tábla 1483-ra teszi. Ha igaz: arra vallana, hogy Ruprecht még Mátyás alatt Budára költözött. A budai főbíróságot is kellett viselnie, mert az Imhoff-féle genealogiában «Oberrichter zu Ofen»-nek van írva.
Ruprecht 1504-ben halt meg* Az Imhoff-féle nemzedékrend szerint. A családkönyvben 1500 áll halála évéül; de a könyv írója eredetileg csak két számot írt ki (15), a két 00 újabb írás, más tintával. Ez már csak azért sem valószínű, mert harmadik fia Péter 1500-ban születik s utána még két fia (Pál és Sebestyén) következik a családkönyvben, már pedig a könyv írója a születési sorrendre a fiúknál figyelemmel szokott lenni (a lányokat tekintet nélkül korukra mindig a fiúk után írja). Tekintve a XVI. század szokását, a 15. 1515-öt is jelenthet. * öt fiat hagyván maga után.
Vele körűlbelűl egy időben még két Haller él Magyarországon u. m. Bertalan Pesten és Konrád Kassán. Mindkettőnek vannak fiai,* L. a genealogiát.* de úgy látszik ezek mindannyian magtalanúl haltak el. Konrád fia Endre doktor iuris Kassán lakik (magyar ruhában van lefestve) s 1572-ben halt meg nőtelenül. Öcscse Bertalan 1566-ban (im Ung.-Neuenstatt).
A magyarországi Haller családot tehát egyedűl Ruprecht ága fejleszti tovább.
Legidősb fia János (kiről fennebb már volt szó) Budán lakik s négyszer nősül. Kereskedést folytat. 1531-ben Pozsonyban pénzverdéje van. Mert Ferdinánd 1531-ben meghagyja a pozsonyi tanácsnak, hogy Haller Jánost a barátkolostorban pénzverdének berendezett szobákért szorítsa fizetésre.* Történelmi Tár 1881. 245. l.*
Ruprecht kanonok a budai szent Zsigmond templomnál.* Halála évét a családkönyv 1510-re teszi; bizonyára hibásan, mert akkor ő a 20-as éveiben levő fiatal ember lehetett legfeljebb, a mikor még kanonok alig lett volna.*
Pál Budán, majd Nagyszebenben lakik s 1530-ban halt meg nőtelenül.
Sebestyén-ről nevén kívül semmit sem tudunk.
A család tovább fejlesztője s az erdélyi Haller család megalapítója Péter,* A családkönyvben 3-ik. Némely erdélyi írók legfiatalabbnak mondják, mert csak így tudják egyeztetni 1500-ban születését, atyjának tévesen 1500-ra tett halálával.*a ki 1500-ban született Budán s valószínűleg ott is nevekedett. Mint 26 éves ifjú állítólag részt vett a mohácsi ütközetben.* Die Familie der Herren und Grafen Haller von Hallerstein in Siebenbürgen. Archiv des Ver. für Sieb. Landeskunde 1858. évf. 167. l.* Nyilvános szereplése és emelkedése a Habsburgház magyarországi uralmával kezdődik és van összeforrva. Ferdinánd király leghívebb emberei közé tartozik, a ki őt uralkodása folyamán királyi kegyeinek sokféle jelével halmozza el.
A mohácsi vész után Erdélybe megy (mint Ferdinánd király hadi biztosa),* Kőváry L. Erdély nevezetesebb családai 106. 1.* s Nagyszebenben telepedik meg. Ez időben a Fuggerek bírják az erdélyi arany- és sóbányákat s azok kezelését Haller Péterre és List Kristófra bízzák. E mellett Haller Péter kereskedést folytat Havasalföld és Moldova felé. Állandóan Szebenben lakik, a hol polgárjogot szerez s nőül veszi a brassai főbíró Schirmer János leányát, Margitot, kivel a szebeni főpiaczi házat nyeri. Városi szolgálatba lép s 1529-ben már városi tanácsos.* Archiv des Ver. für Sieb. Landeskunde. 1858. évf. 168. 1.*
Válságos idők voltak ezek úgy az egész ország, mint Erdély történetében. Az ellenkirályok, Ferdinánd és Zápolya János harcza váltakozó szerencsével folyt. Szeben s az erdélyi szászok Ferdinándnak esküdtek hűséget s azt éveken át híven megtartották. Haller Péter buzgó védelmezője Ferdinánd érdekeinek, a miért az ellenpárt részéről fogságot is szenvedett, s 3000 frt váltságdíjba került kiszabadíttatása.* Szeben ostroma alkalmával Thelegdi Miklós által elfogatott s szigorú fogságából úgy szabadúlt meg, hogy a németeknél fogva lévő Nyáry Ferenczért 1000 frt váltságdíjat fizetett, magáért pedig Nádasdi Tamásnak és Balassa Zsigmondnak 2000 frtot, a minek visszatéríttetése megengedtetett neki az oláhországi és moldvai kereskedése után fizetendő húszadból. (U. o. 169. 1.)* De Zápolyával szemben, a kinek uralma főkép Erdélyre támaszkodott, az erdélyi szászok nem tarthatták meg mindvégig külön állásukat. Ferdinánd nem segíthetvén kellőleg őket, kénytelenek voltak Zápolyával alkudozásba lépni, melynél Szeben egyik képviselője Haller Péter vala.
Eszélyes, a körülményekhez alkalmazkodó ember volt, a ki míg egy részről buzgó híve Ferdinándnak, a koczka fordúltával a Zápolya háznál is tudta érvényesíteni magát, megvédeni érdekeit, s a Ferdinándtól nyert méltóságban és jószágokban a Zápolyák által is megerősítteti magát.
1536-ban Szeben városa meghódol Zápolyának. De 1540-ben bekövetkezett halála után ismét beáll az ingadozás. Izabella, az özvegy királyné, alkudozásba lép Ferdinánddal Erdély átengedése felett s az 1542-iki kolozsvári országgyűlésről követeket küldjenek Bécsbe, kik közt a szász nemzetet Haller Péter képviseli.
Erdély átadásából ez alkalommal nem lett semmi. Buda sikertelen ostroma, a szultán haddal való erélyes fellépése s a lengyel király tanácsa Erdélyben maradásra ösztönözték Izabellát.
Haller Péter 1543-ban szebeni polgármesterré választatott s mint ilyen bizalmas jelentéseket küldöz Ferdinándnak az erdélyi viszonyokról, a mi által még inkább biztosította magának a király kegyét, a mely egyelőre elismerő levelekben nyilvánúlt.* 1543 márcz. 15-én Székely Lőrinczet küldi Ferdinándhoz saját s a szebeni tanács levelével. A mire Ferdinánd ugyanazon év május 5-én felel. (Közölve az Archiv f. S. L. 1858. évf. 190 stb. 1.)* Ez első polgármestersége idején, a mely 1546 végéig tartott, rendeztette az eddig elhanyagolt gazdag szász nemzeti levéltárt, s indexet készíttetett róla.
1547-ben, midőn a tárgyalások Izabella és Ferdinánd között megújúltak, az özvegy királyné és Martinuzzi követei mellett a szász nemzet ismét Haller Pétert küldötte Bécsbe.
Másodízben 1550–53.években viselte a polgármesteri hivatalt. Ez időre esik Izabella kivonúlása Erdélyből. Haller Péter nem késik most sem (1551 ápr. 11-én) jelentéstétel végett Bécsbe küldeni egyik bizalmas emberét, List Kristóf szebeni tanácsost. És Ferdinánd, Erdély átvételére kiküldött hadvezérének, Castaldonak, különösen figyelmébe ajánlja Haller Pétert, mint legmegbizhatóbb hívei egyikét, s meghagyja, hogy tanácsával éljen az erdélyi ügyekben. Valóban Castaldo minden nevezetesebb ügyben, főkép, midőn a szász nemzettel kellett érintkeznie, kikéri Haller Péter tanácsát és támogatását.
Ferdinánd király pedig érdemei és szolgálatai elismeréseűl még ezen évben (1551 oct. 22-én) kir. tanácsossá nevezi ki.* Petern Haller v. Hallerstein Radt unnd Diennstbrieff Wienn 1551. oct. 22. Haller Pétert «jetziger unser burgermeister in unser stat Hermanstadt»... zu unserem Radt unnd Diener auf u. angenommen haben». (Családkönyv, okiratok 428. lev.)* Ez még buzgóbb és áldozatkészebb szolgálatra ösztönözte Hallert, a ki királyi tanácsosságát egy nevezetes mű létrehozásával hálálta meg.
Izabella kivonúlása Erdélyből s az ország birtokbavétele még nem jelentette az a felett való háborítlan uralmat. A török felzúdúlt Erdély miatt a «bécsi király» ellen s nagy hadi készűleteket tett Erdély elvesztésének megtorlására. Békéről hallani sem akart, felelete Ferdinánd békekísérleteire az volt, hogy előbb «Erdélyországot az János király fiának megbocsássad». Erdély megtartását tehát Ferdinánd csak a fegyverek révén remélhette. Erdély biztosítására első kelléknek látszott Nagy-Szebennek erődített várossá átalakítása, melyre a királyi hadak támaszkodjanak s mely esetleg védelmökűl szolgáljon. – Martinuzzi maga ajánlotta azt, és Castaldo Haller Pétertől támogatva a szászokkal egyetértésre jutott az erődítés és királyi hadak befogadása ügyében.
1551–52-ben folyt a nagymérvű építkezés, melynek emléke főleg Haller Péter nevéhez fűződik, a ki az erődítést vezette. A városnak legkönnyebben hozzáférhető déli oldalát hatalmas kőfallal s árokkal vétette körűl; a két sarkán bástyát, közepén kiszökő kör-erődöt építtetett. S nemcsak a munkálatokat vezette, de saját pénzéből is nagymérvű áldozatokkal járúlt hozzá. Emlékét egy a falba illesztett tábla jelölte meg.* Az emléktábla felírása: MDLII
Hoc opus erexit circumdans moenia vallo
Hallerus patriae provida cura suae.*
Haller Péter hűsége, buzgalma s áldozatkész szolgálatai nem maradtak jutalom nélkül. Egymást érik ez időben a kitüntetések, melyekkel a királyi kegy elhalmozta.
Martinuzzi megöletése után reá száll az ország kincstárnoksága. S mint ilyen jelentéseket tesz a királynak a bányák jövedelmeiről, az ország pénzügyéről, s levelezést folytat a kinevezett erdélyi vajdákkal (Dobóval és Kendyvel) a török adó, a hadak fizetése s más pénzügyi dolgokban.* 1551. decz. 19-én jelentést tesz Ferdinándnak a bányákról, főkép Nagy-Bányáról (Archiv 1858. 174. 1.) Kendy Ferencz és Dobó István erd. vajdák levelei Haller Péternek «thesaurario regie maiestatis» 1553 oct. 13. és oct. 23. (Tudománytár 1841. évf. 67. és k. ll.) Az Archiv id. h. az áll, hogy 1552 oct. 21. – 1553 oct. 21-éig viselte a kincstárnokságot; de Ferdinánd még 1553 nov. 19-én kelt donatiójában is kincstárnokának és tanácsosának nevezi.*
Még nagyobb kitüntetés éri, midőn Ferdinánd 1552 decz. 20-án szebeni királybíróvá nevezi ki.* Ezt állítólag most még nem vette igénybe, mert még élt Roth János, a ki 1543 óta a királybiróságot vitte (Archiv id. h. l74. l.). A kinevezési okmány üresedésben levőnek mondja. «Litterae donationales iudicatus regii civitatis Cibiniensis». H. P.-nek, a ki «thesaurarius noster in regno Transilvaniae», (tehát nem Magyarországon is, mint a családi följegyzés írja a kép mellett) «iudicatum nostrum in civitate nostra Cibiniensi a plerisque iam annis vacantem» adományozza «durante beneplacito nostro». Datum in civ. nra. Graatz 20 Dec. 1552. Ferdenandus, Nic. Olahus e. Strigoniensis aláírással (Családkönyv, okmánytár 429. lev.).*
Eddigi kitüntetéseinek, hivatalainak is megvolt a maga anyagi előnye. De mindezeket egy gazdag donatio koronázta meg. Ferdinánd király ugyanis 1553 nov. 19-én a Fejérmegyében fekvő Fejéregyház és Langodár birtokokat, úgyszintén a Küküllőmegyében fekvő Balástelke nevű birtokrészt, a melyek Vizaknay Ferencz magvaszakadtával a magyar koronára szállottak, minden hozzátartozó királyi jogokkal együtt Haller Péternek, erdélyi kincstartójának és tanácsosának adományozza, ama hű szolgálatai jutalmáúl, melyeket neki magyarországi uralma kezdetétől fogva, nem kimélve fáradozásait, sőt költségeit sem, teljesített.* Litere donationales reges Ferdinandi de et super possessione Feyregyház et Lanngondar. Datum in civ. nostra Viennae 19 Nov. 1553. «Totales possessiones Feyregyhaz et Lanngondar vocatas in Albensi, necnon possessionem portionariam in possessione Balástelke vocata in Kewkelliensi comitatibus». A donationalist s a gyulafejérvári káptalannak a birtokba vezetésről szóló jelentését átírja és kiadja Ferdinánd Bécsben 1554. oct. 25-én. Az érdekes okirat, melyben számos szomszédos birtokos neve előfordúl (u. m. Heasfalvai Literatus Péter, Heasfalvai János és Gergely, Saarpathaky János, Ferencz, Márton, Péter és Miklós, Rethenn Mihály, Ádámosi Bonncza Gáspár, Nemes Pál, Zewkfalvai Zytas Benedek, ugyancsak Zewkfalvai Literatus János, Boloczy Máté, Yspan Bálint, Zennt Marthoni Herenncheny Péter és János) egész terjedelmében megvan a családkönyv okiratai közt 434–440. lev.*
Ez képezi a Haller-család első és törzs birtokát Erdélyben, melyhez az idők folyamán újabbak és újabbak járúltak. Ezek a birtokok a vármegyékben való fekvésüknél fogva kivonták a Hallereket a szászság köréből s a következő nemzedékek már egészen magyar főurakká lettek. Arra különben az első lépést megtette már maga Haller Péter, midőn második feleségét az erdélyi legelőbbkelő magyar családok egyikéből választotta: kéttoronyi és gyerőmonostori Kemény Péter leányát Katalint vevén el másodszor nőül (még 1543 előtt).
Harmadízben is viselte a polgármesteri hivatalt Szebenben, és pedig 1554–56-ig.
Ez időre ismét nevezetes politikai változás színhelyévé lőn Erdély.
Ferdinánd nem teljesítvén Izabellával szemben a kárpótlásúl megállapított feltételeket (Oppeln és Ratibor herczegségek átadása, 100,000 frtnyi kárpótlás stb.), az özvegy királyné s az ifjú királyfi (János Zsigmond) visszavágyódtak Erdélybe. Viszont itt a német zsoldosok zsarolása sok elégűletlenséget okozott az országban, még a szászok között is. Az erdélyi elégületlenek visszakivánták Zápolya özvegyét és fiát, a kiknek érdekében Petrovits Péter mozgalmat indított, támogatva a töröktől is.
1556 őszén Izabella és János Zsigmond ünnepélyesen visszavitettek Ilyvóból (Lemberg) Kolozsvárra s újra kezökbe vették az ország kormányát. Az ünnepélyes fogadtatásnál a szász nemzetet Haller Péternek kellett volna képviselni, de ő betegeskedésével mentegetőzvén, (valószínűleg azonban Ferdinánd király iránti tekintetből), más által helyettesíttette magát.
De a változott viszonyok és új kormányforma nem szorították le Hallert eddigi tevékenysége színteréről. Sőt Izabella és János Zsigmond már 1557 febr. 27-én a magok nevében is szebeni királybíróvá nevezik ki;* «Megtekintvén hűségét, melyet rég idő óta tanusít irántunk és fiúnk a választott magyar király iránt» mondja Izabella a kinevezési okmányban. Litterae donationales iudicatus regii civitatis Cibiniensis. Nos Ysabella dei gr. regina Hung. Dalm. Croat. etc. Datum Albae Juliae penultima die febr. 1557. Ysabella, Joannes Sigismundus aláírással. «Ita tamen, ut ipse huius modi iudicatus regii, ea omnia, quae sui sunt officii, fideliter et diligenter exequi curet et debeat». (Családkönyv, okiratok 431. lev.) – A királybiróságot most már tényleg viselhette, mert Roth János a régebbi királybíró 1556 márcz. 31-én a szebeni zavargások alkalmával agyonlövetett. (Archiv 1858. 179. 1.)* azon fenntartással mindazáltal, hogy hivatalát híven és szorgalmasan betöltse. Nehány nap mulva pedig (1557 márcz. 10-én) megerősíti őt Izabella a Ferdinándtól kapott jószágokban is.* Ingressa reg. Izabella in hoc regnum premissas literas regis Ferdinandi donationales quoque confirmavit, ut sequitur. Nos Ysabella stb. Datum in civ. nra. Alba Julia 10 Martii a. d. 1557.» Ysabella regina, Joannes Sigismundus aláírással. (Családkönyv, okiratok 441. lev.)*
Iacute;gy Haller Péter alkalmazkodva a változott viszonyokhoz, megtartotta befolyását János Zsigmond uralkodása alatt is egészen halála napjáig, a mely 1570 decz. 12-én következett be.* Halála napját az erdélyi írók rendesen 1569. decz. 12-ére teszik, talán az ércztáblán homályosan látható évszám hibás olvasásából; de a családkönyv világosan mondja, hogy 1570 decz. 12-én halt meg, az emléktáblán is az állott, csak az utolsó X nem látható tisztán.*
Haller Péter élete és működése Szebenben összeesik a reformatio terjedésével az erdélyi szászok között. Ő maga is az evangelicus hitet fogadta el s a szebeni evang. nagy templomban van eltemetve. Emlékét ott egy ércztábla jelöli, az ő és feleségei czímerével díszítve, melyen kettős distichon magasztalja érdemeit s a templom falára (mint a szász grófok, vagy szebeni királybíráknál szokásban volt), az ő selyemzászlaját is kifüggesztették, melynek egyik oldalán hármas distichon dicsőíti emlékét a három czímer alatt, másik oldalán eme felírás állott: Vexillum egregii prudentis ac circumspecti d. Petri Haller ab Hallerstein, comitis et iudicis regii Cibiniensis, qui in domino pie decessit die XII. mensis Decembris anno dom. 1570.* Az ércztábla s zászló felírásai közölve vannak Archív 1858. 179. 1.*
Haller Péternek első nejétől három fia és két leánya, a másodiktól négy fia született. Atyjokat csak két fia élte túl, Gábor és Mihály, a kik a családot tovább fejlesztik. Egyik fia, István, Báthory István lengyel király udvarnoka volt, a ki Vilnában, Litvánia fővárosában, halt meg, ifjú kora tavaszán, nőtelenűl.
Gábor és Mihály osztakoznak atyjok hagyatékán. És pedig Gábor kapta Fejéregyházát, Langodárt, Balástelkét s kisebb birtokokat több faluban. Az ifjabb Mihály Szebenben két házat, malmot, majort, Vízaknán egy házat (a Geréb-félét), Fejérmegyében két birtokot, Hortobágyfalvát és Szent-Jánosfalvát, pénzt a kereskedés folytatására s a Nürnberg városánál kamatozó 14000 frtot. Iacute;gy Gábor áttette lakását Fejéregyházára, Mihály ellenben (a ki 1564-ben született s meghalt 1596-ban) Szebenben lakott továbbra is, s ő fejlesztette tovább a szebeni ágat. Magyar leányt vett el: Osztopáni Pernyeszi Dorottyát. Sántának kellett lennie, mert a családkönyvben mankóval van ábrázolva.
Egyetlen fia volt, Péter, aki a család szebeni ágát fentartotta. Közügyekben forgolódott, serény férfiú vala, I. Rákóczy Györgynek bizalmas híve, asztalának gyakorta vendége. Portai követséget is viselt. 1636 jul. havában a Bethlen István támadása alkalmával ötödmagával főkövetségben a portára küldi Rákóczy (Tholdalagi Mihály a követség elnöke); Hallert 1637 márcz. 4-dikén bocsátja vissza a szultán másodmagával. Számos portai jelentés alatt olvasható a neve ez időből.* Szilágyi: I. Rákóczy György keleti összeköttetései 422. 481. stb. ll.*
Első nejéül ifjú korában Lónyai Ilonát (a családkönyv szerint Kálloni, más források szerint Kákonyi István özvegyét) vette el. Második nejéül 40–50 éves korában az ifjú Tarnóczy Sárát Kézdi-Szentlélekről (1639 vagy 40-ben), a kinek nevéhez regényes episod emléke fűződik. Tarnóczy Sárába ugyanis zabolai Mikes János, egyik szomszédos ifjú birtokos volt szerelmes, a ki (mert a leány nem akart hozzá nőül menni) két testvérével Mihálylyal és Pállal s csatlósaival, szolgáival rajta ütött a szentléleki kastélyon (1637 nov.), midőn özvegy Tarnóczyné (Károlyi Mária) nem volt otthon. A kályhalyukba rejtőzött kisasszonyt elővonták (mialatt egyik szolgának karját megszúrta) s hiába szabadkozott, hogy nem szereti, sohase is szerette s nem fog vele élni, ha meg kell is halnia: erőszakkal elrabolták s Zabolára vivén, özvegy Mikes Zsigmondné gondjaira bízták. Tarnócziné, a ki éppen akkor érkezett haza, midőn kastélyában hatalmaskodtak, leánya elrablása után tüstént a fejedelemhez rohant. Rákóczy visszaadatta a leányt, nota perbe fogatta, fő és jószágvesztésre ítélte a Mikes fiakat, de ők elmenekültek Moldovába, a hol Lupul vajda szolgálatába állottak.* A Mikes fiak nota perét az 1638. országgyűlés tárgyalta. A periratokat, érdekes tanúkihallgatásokat a gróf Erdődyek vörösvári levéltárából kiadta Szilágyi: Erd. országgyűlési Eml. X. k.* Tarnóczy Sára aztán 2–3 év mulva (úgy látszik inkább anyja ösztönzésére mint vonzalomból) a gazdag, de élemedett Haller Péterhez ment férjhez, s Szebenben élt oldala mellett. De e házasság alig lehetett boldog, mert a nő önmaga vetett véget életének 1648-ban.* Szalárdi János siralmas magyar kronikája. (Újabb nemzeti könyvtár 97–100. l.)*
Péter harmadszor is nősült s néhai Péchy Simon kanczellárnak, a szombatos vallás megalapítójának leányát Erzsébetet (özvegy Mindszenti Gábornét) vette el.* Családkönyv 248. lev.* De utána csakhamar meghalt, 1649 aug. havában. A fejedelem Kemény János által képviseltette magát temetésén.
Péternek egyetlen fia maradt (Tarnóczy Sárától), ugyancsak Péter, (szül. 1641-ben), a ki utolsó sarja a család ez ágának. Neje volt Bethlen Zsófia Keresdről. Mindketten ifjú korukban haltak el utódok nélkül (1662-ben).* Családkönyv 444. lev.* És így a Haller család szebeni ága egy évszázadon keresztül virágozván, kihalt. Vagyonuk legnagyobbrésze a Fejéregyházán lakó Pálra és Jánosra szállott (kikről alább lesz szó).
***
I. Péter, a szászok grófja fiai közül a fejéregyházi Gábor az,kitől a család máig leszármazott. Született 1550 máj. 10-én, éppen a század közepén, végig élte a Báthoryak uralkodását, s maga is részt vett, mint ifjú, Báthory István diadalaiban s mint férfi ama zivataros idők történetében, a mely Erdélynek a XVI. sz. végén és XVII. sz. elején osztályrészűl jutott. Első nejével rokonságba kerűlt az erdélyi fejedelmi családokkal, a mennyiben először Bocskay Ilonát, Báthory Kristóf nejének (tehát Zsigmond fejedelem anyjának) s Bocskay Istvánnak nővérét vette el. Mint a fejedelmek sógora előkelő szerepet játszott a közügyekben. Midőn Báthory Zsigmond lemond a fejedelemségről, de megbánva tettét ismét visszatér Oppelnből (1598-ban), a tordai országgyűlésről őt küldi követűl Miksa főherczeg elé, a ki Kassán felöltvén a magyar ruhát, éppen útban volt, hogy Erdély kormányzását átvegye. Majd Báthory András alatt s megöletése után is részt vesz a Mihály vajda elleni csatákban, s a miriszlói ütközet után az üldöző magyar hadseregből őt küldik – a lengyel csapattal szintén Mihály vajda üldözésére érkező székely Mózeshez, a moldovai határra követségbe.* L. Mihály vajda történetét s az ahhoz közölt regestáimat a Tört. Tár 1884. évf. 637–640. l.*
Haller Gábor különben minden rokonsági összeköttetése daczára nem jó szívvel látta Báthory Zsigmond könnyelmű kapkodását az erdélyi trónon, melylyel a hazát annyi veszélybe és zavarba sodorta. Kitűnik ez abból is, hogy 1602-ben Básta alatt Báthory Zsigmond ellen harczol. De Básta rémuralmát s kegyetlenségeit ő is megelégelvén, annál buzgóbb híve a szabadságért fegyvert fogott Bocskaynak, a kitől 1606-ban a kapjoni uradalmat nyeri (Deés mellett). Rákóczy Zsigmond fejedelemsége alatt tanácsúr, Fogaras vára főkapitánya és Küküllő vármegye főispánja.* Rákóczy Zsigm. fejedelem egyik 1607 ápr. 8. Fogarasban kelt levelében «consiliarius et arcis nrae Fogarasiensis supremus capitaneus, necnon comes com. de Kükeöleő»-nek nevezi (Tud. Gyűjt. 1821. 130.)* Szított az arianismushoz. Meghalt 1608. jul. 12-én. Második neje Bornemisza Boldizsár leánya Kata. Nyolcz gyermeke közül a családot az első nejétől származott István és György fejlesztik tovább.
György, az ifjabbik testvér nyerte a kapjoni uradalmat, a miért a tőle származó ágat kapjoninak szokták nevezni. Ő maga a magyarországi részekben szerepelt, Szatmár vára főkapitánya, III. Ferdinánd király tanácsosa és a Tisza melletti részek főkapitánya volt. Bethlen Gábornak nem volt különös jóakarója. Homonnay Bálint nyugtalankodása alkalmával úgy látszik ő is szövetkezett vele Bethlen megbuktatására, mert a fejedelem meghagyja Rhédei Ferencz váradi kapitánynak (1616), hogy mihelyt Homonnay megindúl a tervezett támadásra, Haller Györgyöt mindjárt vitesse be Váradra és fogja jó őrizet alá, «mert bizonyosan és nyilván írhatom kegyelmednek, hogy nyilvánvaló árúló».* Szilágyi: Bethlen Gábor politikai levelei. 54. l.* De 1621i-ben Bethlen táborában harczol a morva határon s ezer lovasnak a kapitánya.* U. o. 275. l.* 1629-ben ismét ingadoz a fejedelem iránti hűségben, részt vesz az ellene irányúló fondorlatokban; a mi napfényre jutván, hűtlenségi perbe fogják,* U. o. 462. l.* notázzák, de 1630-ban felmentik. Férfi kora javában, élete 39-ik évében halt el, 1633 ápr. 20-án. A leleszi templomba temették. Neje volt Bedegi Nyáry Borbála, Pálnak az egykori váradi kapitánynak leánya s Forgách Györgynek özvegye. Kitől egyetlen fia született:
Sámuel, aki Diós-Győrnek volt főkapitánya s szomorú véget ért. Az egri törökök egyik portyázó csapata reá bukkant kisded csapatjára s őt hatodmagával lekaszabolták, 30 éves korában 1643-ban. Nemcsak a fejedelem, Rákóczy, sajnálta meg, hogy oly gonoszúl, nem is csatán, török kéztől kelle vesznie; de maga a nagyvezér is, midőn az erdélyi követ jelentést tett a portán szegény Haller Sámuel megöletéséről, elmondván azt is, hogy a jó emlékű Bocskay fejedelem mily közeli rokona volt.* Réthy István portai követ jelentése 1634. Szilágyi: I. Rákóczy György keleti összeköttetései 729. l.* Felesége Károlyi Mihálynak a leánya, Éva, kitől egyetlen fia maradt, György (neje Bethlen Éva).
Ennek két fiától (Sámueltől és Györgytől) származik le és folytatódik a Haller-család emez ága, a melynek tagjai kevésbé jelentékeny szerepet játszottak a történelemben. Grófságot is később nyert, mint a másik ág: 1753 jul. 18-án;* Archiv 1858. 186. l.* 1699-től a báróságot viselte.
Ebből az ú. n. kapjoni ágból származik a mult század közepén élt Sámuel táborszernagy, a ki egy magyar gyalogezredet szervezett, melyet róla Haller-ezrednek neveztek (most a 31. számú). – A család több tagja főispánságot viselt, így Antal Alsó-Fejérmegyéét, Péter Krasznamegyéét. Az előbbinek dédunokája a családkönyv jelenlegi birtokosa, gr. Haller Jenő, Balástelke, Küküllővár stb. ura.
***
A fejéregyházi ág tovább fejlesztője, a XVII. század első felében szereplő István, ki a család nevezetesebb tagjai közé tartozik. A családkönyv szerint: négy erdélyi fejedelemnek volt tanácsosa (nyilván Rákóczy Zsigmond, Báthory Gábor, Bethlen Gábor és I. Rákóczy György fejedelmeket értvén). De már Bocskaytól is nyer uradalmat, Kővárt hagyván neki végrendeletileg.
Később Küküllő vármegyének főispánja, majd az ország főkapitánya.
1620 febr. 23-án Bethlen Gábor a császárhoz követségbe küldi Bécsbe, a honnan márcz. 16-án már visszaindúl.* Történelmi Tár 1881. 341. 708. l.* – Őt okolták (Csáky Istvánnal), hogy Brandenburgi Katalint a kath. vallásra térítették.* Történelmi Tár 1880. 135. l.* Nem csekély része volt abban is, hogy ez még férje életében fejedelemasszonynyá választatott s hogy lemondása után Rákóczy György nyerte el az erdélyi trónt.
Az öreg Rákóczynak kedvelt bizalmas embere. Midőn a fejedelem 1634 elején Gyulafejérvárról a székely földre indul, febr. 9-én Fejéregyházán száll meg s nem lévén otthon a házi gazda – kedélyesen írja – hogy maga volt a gazda, «Haller István uram olykor érkezvén meg, mikor már a második fogás étket is elhozták». No de otthon volt az asszony, a ki «bizony becsülettel tartá» a fejedelmet.* Rákóczy írja Mikesnek a portára, l. Szilágyi id. m. 180. l.*
1636-ban a budai basához küldi követségbe a fejedelem.* Jelentéseit l. Szilágyi id. m. 417. és köv. l.* Az 1638-iki nevezetes deési gyűlésen, a mely a viszálykodó unitariusok s a pörbe idézett zsidózók felett itélt s a szombatos vallást eltiltotta, Haller István elnökölt.* Szilágyi: Erd. országgy. Eml. X. 24. l.* Meghalt 1657-ben.
Családja fényét növelte. Ő építtette a fejéregyházi és zoltáni kastélyt. Kétszer nősült, első ízben Kendy Juditot, másodszor Barkóczy Máriát vette el. – Három derék fiút hagyott hátra, Gábort, Pált és Jánost, a kik Erdély történelmében nevezetes szerepet játszottak.
Gábor a XVII. századi erdélyi vértanúk egyike, a ki, mint honfitársai közűl ama zivataros század folyamán annyian, vérpadon végezte életét.
1614 sept. 26-án született. 15 éves korában (1629) Brandenburgi Katalin udvarába kerűlt s a fejedelemasszony inasa (apródja) lőn. 1630 márczius elején – mint maga írja – «az pápista vallást elhagyván, állott az reformata religiora».* Naplójegyzete 1630 márcz. 1–14. napra.* E miatt atyjának a buzgó katholikus Istvánnak haragját vonta magára, a ki csak 10 év mulva engesztelődött ki iránta. De ez nem gátolta tudományos neveltetését. Még ugyanezen év máj. 22-én azon követséggel, mely a fejedelemnőnél járt a brandenburgi választófejedelemtől, a külföldre indúlt s egy évig az Odera melletti Frankfurtban, Franekerában s 1631 őszétől a leydeni egyetemen tanúlt, s külföldön járt egész 1635-ig. Költséggel részint a tanúlmányai iránt érdeklődő Rákóczy fejedelem, részint anyja, rokonai s «több jóakarói» látták el. Ezek 1631 decz. havában «maga szolgáját» küldik utána «szép költséggel», de a pénz nem jutott kezéhez, a szolga hova lehetett vele, «meg nem tudták gondolni». – 1633 május 22-én 300 tallért indít számára a fejedelem Gyulafejérvárról «az angliai követ által», biztatván, hogy «az mi fejedelmi kegyelmességünkben meg nem fogyatkozol ezután is, csakhogy viseld úgy magadat, az mint kévántatik, tanúságodat continuáld... religiodban állhatatos légy, azt senki kedvéjért se barátságájért meg ne változtasd». A levélhez még sajátkezűleg is hozzá teszi Rákóczy: «Intünk, vallásodban erős állhatatos légy, úgy áld meg az uristen s az mi kegyelmességünket is úgy veszed». Látszik a levélből, mennyire érdeklődik iránta a fejedelem s hogy mily súlyt fektet az erős protestans érzületű Rákóczy arra, hogy a buzgó katholikus Haller-család egyik tagja a református vallásra tért.* Rákóczy György levele Haller Gáborhoz (Magn. Gabrielli Haller de Hallerkő pro tempore Lugdunii honestis studiis operam navanti) a tört. társ. ltárában.*
1635 május végén indúlt vissza hazájába, öt évi távollét után, mint 21 éves fiatal ember, sok szép ismerettel gazdagon, melyet hazája szolgálatában kivánt értékesíteni. Külföldi útjáról, (mert beutazta Közép-Európa nagy részét, járt Londonban is), naplót kezdett vezetni, melyben sok jellemző vonást találunk a német egyetemekről. Naplóját folytatja Erdélyben is egész 1644-ig. Őszintén ír magáról, nem egyszer jegyzi fel pl. hogy «voltam részeg», – «fogadtam, hogy bort nem iszom egy holnapig». 1638-ban víg farsangról tanúskodik naplója, jan. és febr. havában sűrűn követik egymást a vallomások: «voltam ittas» – «igen ittas voltam». A személyére vonatkozó feljegyzések mellett számos a fejedelmet, udvarát, s kortársait illető adatot is találunk naplójában.* Haller Gábor naplója ki van adva: gr. Mikó Imre, Erd. Tört. Adatok IV. k.*
Külföldről visszatérve, a közügyek szolgálatába lép. 1635-ben a fejedelem udvarában szolgált, mint bejáró. 1636 őszén a fejedelem táborával Várad, Jenő és Lippa táján járt. 1637–39-ig ismét a fejedelmi udvarban szolgál s ott volt a nevezetes deési gyűlésen, mely a szombatosok felett itélt. Itt mondotta a fejedelem neki azt, midőn egy könyvet kerestetett vele és soká nem találta, hogy ha bor volna, úgy-e hamarább megtalálnád.* Princeps librum a me poscens, dixit: si vinum esset, citius invenires (Naplója 49. l.)*
E két év alatt a 23–24 éves ifjú, ki a mathematikai tudományokban nagy előhaladást tett a külföldön, Fogaras, Patak, Gyalu, Székelyhíd és Görgény erősségein tetemes javításokat tett.
1640-ben kibékült atyjával s nehány évet birtokain gazdálkodással töltött. 1644-ben részt vett Rákóczy György felső-magyarországi táborozásában s különösen Patak erősítése körűl működött
Öreg Rákóczy György bizalma és szeretete Haller Gábor iránt átszállott fiára II. Rákóczy Györgyre is. Miután ez 1648-ban követte atyját a trónon, Haller Gábort csakhamar a nevezetes végvár Borosjenő főkapitányává s Zarándmegye főispánjává tette. Várerődítési tudományát itt tüntette ki leginkább, a mennyiben Jenőt új bástyákkal vette körül. Szalárdi nem győzi magasztalni krónikájában, mennyire megerősíttette a várat a «jó vigyázó és gondviselő, jó fundáló és szorgalmas építő ember».
II. Rákóczy György szerencsétlen lengyelországi hadjárata Erdélyre zúdította a törököt s 1658-ban Jenő is török kézre került, Haller Gábor távollétében.
A török Rákóczy helyébe Barcsayt ültetvén a trónra, ő az 1569-iki országgyűlésen Haller Gábort a fontos nagyváradi kapitányságra emelte. De nem tarthatta sokáig Barcsay hűségében Váradot, mert a város az újonnan fellépett Rákóczy mellé állott, a ki a Barcsayhoz ragaszkodó Haller helyébe Gyulay Ferenczet tette kapitánynyá.
Erdély legválságosabb évei voltak ezek, midőn a fejedelmek egymást űzik-váltják a trónon s egyszerre két-két fejedelem is van, mint Rákóczy és Barcsay, majd Kemény János és Apaffy, s tényleg a török ül Erdély nyakán.
Barcsay a gyalu-fenesi csatatéren (1660 május 22-én) legyőzvén Rákóczyt: a török által kirótt hadisarcz elengedése végett Haller Gábort küldi Ali basa táborába, mely Nándorfejérvárról Temesvár felé indúlt. Ali basa nemcsak rosszúl fogadta, de fogságra is veté Hallert, lábaira 63 fontos vasat veretvén. Magával hurczolta Várad alá, hiába jött Barcsay maga is kiszabadítására. Csak Nagyvárad kiostromlása után (1660 aug. 27.) bocsátotta őket szabadon.
Ezután tartotta (1660 oct.) Barcsay lakadalmát a segesvári országgyűlés alkalmával Bánffy Zsigmond leányával Ágnessel, melyen a násznagyi tisztet Haller Gábor mint udvarmester teljesíté; az esküvő után való este ő vezette a lakomához s ültette férje mellé az ifjú asszonyt.* Szilágyi: Vértanúk. Kemény János fejedelemsége és halála 14. l. és Haller Gábor megöletése 160. l.*
De csakhamar Kemény János lépett fel Barcsay ellen. Ismervén ő is Haller Gábor tekintélyét és befolyását, őt, a ki előle testvére Haller Pál fejéregyházi kastélyába vonúlt, haddal akarta kézre keríttetni. Ezt Haller Gábor észrevévén, tanácsosabbnak látta, hogy maga menjen Kemény elé és meghódoljon. S miután Barcsay 1660 végén leköszönt és a rendek Kemény Jánost választották fejedelemmé, ez Hallert folytonosan maga mellett tartotta, részint mert tartott tőle, részint, hogy általa népszerűségét nevelje.
Ismét fordúlt a sors kereke, s Kemény ellenében Ali basa a nyárádtői táborban Apaffyt lépteti fel fejedelemmé, a ki hasonlóképen nagy súlyt fektet Haller Gábor megnyerésére. Levelet ír neki (1661 nov. 23-án a kis-selyki táborból), melyben felszólítja, térjen az ő hűségére. De sikertelenűl, mert Haller Gábor ott harczol Kemény oldalán a nagy-szőllősi csatában (1662 jan. 23-án), a melyben Kemény elesett. Azután Görgény várába menekűlt s végre meghódolt az engesztelékeny Apaffynak.
1662-ben a kolozsvári országgyűlésről őt küldik az ország rendei Ali basához Temesvárra, a felemelt török adó leszállíttatása végett. Kelletlenűl ment el, mintha előérzete lett volna, hogy utolsó útjára, a vesztőhelyre indúl.* «Noha mentségei voltak, melylyel elvonhatta volna magát ettől a bajos és veszedelmes szolgálattól» (Haller Gábor levele Tud. Gyüjt. 1821. VII. 135).* Ali basa nyolcz hónapnál tovább tartotta magánál s magával vitte Nándorfejérvárra, a magyarországi hadjáratra indúló nagyvezér elé. Hallert a nagyvezér nem várt szívességgel fogadta, a miről a gyanakvó Apaffy értesűlvén, azt hitte, hogy ingadozó trónjának ő a török által kinézett utódja. Nyomozást is indított többi követei által a nagyvezérnél; nem sült ki ugyan rá semmi, de a gyanút Haller mentegetőző levele sem oszlathatta el.
Midőn Apaffy a nagyvezér felszólítására a meghódított Érsek-Újvár alá ment kevesed magával, minden jel arra mutat, hogy ő csinálta ki a nagyvezérnél, hogy félelmetes vetélytársa eltétessék láb alól.
Haller gyanútlanúl indúl vissza immár a fejedelemmel a török táborból. De a közeli Alsó-Németi faluba, a hol éjjelre megszállottak, utána küldet a nagyvezér egy kapucsi basát fegyveres török csapattal s visszaviteti. – «Visszaérkezvén pedig a vezér elibe, kit nagy haraggal így riaszta meg: miért mentél el te hír nélkűl? Kire az úr felelni akarván, csak meg sem hallá mentségét, hanem csak inte és mindjárt vivék a mészárló helyre, holott fejét is véteté, mindenében zsákmányt vettetvén, sőt talán testét is csak eltemettetlenűl hagyván».* Czeglédi István: Dagon ledűlése (Kolozsvárt 1670). Szilágyinál: Haller Gábor megöletése (Vértanúk 169. l).*
Hogy Haller megöletésében Apaffynak része volt, Bethlen Miklós önéletírásából látjuk. Bánffy Dénes levelei között – írja ő – «találók a fejedelemnek a maga kezével írt egy levelét Bánffy Déneshez, melyben írja, hogy már bízvást nyúljon Örményeshez, mert Haller Gáboron odább adatott». Méltán kiált fel utána: «O isten, né az Ábe1 vérét mint elé tudod keresni!»
Ilyen vége lett a derék Haller Gábornak. Nem egyedüli, ki e szomorú korszakban vérpadon halt a hazáért, nemsokára követték Bánffy Dénes, Béldi Pál s a többiek; de ártatlanabbúl alig halt egyik is.
Nem volt nős, utódai nem maradtak.* A Nagy Iván által neki tulajdonított két leány Judit és Mária, a családkönyv szerint öcscse Haller Pál leányai voltak.*
Pál legkevésbé szerepel testvérei közül nyilvánosan, inkább családjának, mint a közügyeknek élt. Négyszer nősült (a Barkóczy, Bethlen, Barcsay és Torma családból). Második lakadalmát 1656-ban tartá Búnban a Bethlen Miklós nővérével Borbálával, a ki férje kedvéért a kath. vallásra tért át, nagy keserűségére ref. vallásához buzgón ragaszkodó anyjának, a ki csak a «nagyságos» czím kelveért adta leányát Haller Pálhoz, «a kinek – Bethlen Miklós szerint* Önéletírása.* – az időben a nagyságos tituluson kívül semmije sem volt, mert az atyja Haller István a két fiának, Pálnak és Jánosnak az egy Fejéregyházán kívül semmit sem adott» (maga is életben levén még akkor). 1662-ben Kemény János oldala mellett harczolt s résztvett a nagyszőllösi ütközetben Kucsuk basa ellen. Apaffy korában tekintélyes szerepet játszott s Küküllő vármegye főispánja volt. Fiai korán elhaltak.
János a család legkimagaslóbb alakjainak egyike. Nevét nemcsak a politikai, de az irodalomtörténet is megörökíté. Kemény Jánosnak bizalmas híve volt s részt vett utolsó szerencsétlen táborozásában. 1664-ben fejedelmi tanácsossá lőn. A tordamegyei főispánságot viselte. Járt a portára is követségben. A gyenge Apaffy uralkodása idején ő is az elégedetlenek közé tartozott. 1677-ben a fogarasi országgyűlésen a fogságra vetett Béldi és Bethlen Miklós kiszabadítása érdekében működött. 1678-ban a Béldi-féle összeesküvésbe elegyedett. De az erélyes Teleki Mihály vaskezével csirájában elfojtván a mozgalmat, az összeesküvés részesei, köztük Haller János is fogságba vettetett a fogarasi várba. 1678 nov. 13-án neje Kornis Kata esdekel Telekinél férje kiszabadításáért s maga Haller is ír Fogarasból Telekinek, mint «édes sógor urának», hogy törekedjék kiszabadításán, mert őt, «mint halálra való rabot» úgy tartják.* Történelmi Tár 1881.*
Haller János fogsága négy évig tartott. A hosszú rabság idejét irodalmi tanúlmányokkal, idegen nyelvű könyvek magyarra fordításával tölti. Melegen érdeklődött nemzete nyelve és irodalma iránt s annak szolgálatában keres és talál vígasztatást. «A békességes tűrésnek paizsa» czímű magyarra fordított műve* Teljes czíme: Pays: a békességes tűrésnek paysa, melyet Haller János erdélyi magyar, deákból magyarra fordított a Korenus Jakab munkájából, és a maga költségén kibocsájtott Fogaras várában levő rabságában. Nyomtattatott a csiki klastromban 1682. 4-r.* előszavában buzdítólag szólal fel a magyar nyelv mívelése érdekében. «A keresztyénségben egy nemzetség között, meg kell vallani, nincsen nagyobb szűke a könyveknek, mint a magyaroknál». Nem azért, mintha nálunk tudós emberek nem volnának, de mert «semminek tartván a magok szülötte nyelvét, elállanak a magyar szó mellől». A mit írnak, deákúl írják. Ő a nemzeti nyelvre kívánja fektetni a fősúlyt, s azt kívánja mívelni munkái által. Egyike a legelsőknek, a kik hangoztatják, hogy nyelvében él a nemzet. «Azt mondották a mi eleink – úgymond – hogy a mely nemzetnek szokásait, szavajárását, ruházatját felveszik az emberek, végre azon népnek birtoka alá esnek».* L. Haller János buzgólkodása a magyar nyelv felemelkedése és kiterjesztése iránt a XVII. században. (Tud. Gyűjt. 1828. V. k. 89–99. 1.)* Eszméi igazságát kétszáz év multán mennyire érezzük s érzik a magyar nyelv érdekében buzgólkodni kezdő honfitársai!
Főmunkája, melyet rabsága magányában írt a«Hármas istória»,melyben Nagy Sándor történetéről, a trójai veszedelemről s – a mi a legbecsesebb – példázó elbeszéléseket írván erkölcsi és vallásos tanulságokkal, nagy népszerűségre tett szert. Egyszerűen, világosan, könnyedén, zamatos magyarsággal van írva; úgy hogy korában a legjobb prózaírók közé emelkedett általa. Ez magyarázza meg nagy elterjedését és rendkívüli hatását munkájának, a mely valóságos népkönyvvé vált, úgy hogy az első kolozsvári kiadástól (1695) napjainkig mintegy nyolcz kiadást ért.* L Váczy János: Haller János és a hármas istoria. Toldy F. magyar költészet kézi könyve. 2. kiadás 295. 1. Greguss Ágost tárczája a Pesti Napló 1854. 263. sz. Siebenbürgische Quartalschrift VII, 1801. 17. l.*
1682-ben kiszabadúlt a fogságból és csakhamar visszanyerte befolyását a közügyekben. Midőn az éleslátású Teleki Mihály észreveszi a török uralom hanyatlását s Budavár visszavétele előtt egy évvel megindítja az alkudozást Bécscsel, az 1685 gyulafejérvári országgyűlésről díszes követség élén Haller Jánost küldik fel Bécsbe a kiegyezés létesítésére. 1686 jun. 28-án jön létre a bécsi haditanácscsal az az egyesség, melyet bécsi vagy Haller-féle szerződés (Hallerianus tractatus) néven ismerünk a történelemben, a mely alapját képezte a későbbi Leopold-féle diplomának.
1691-ben erdélyi kincstartóvá választatott, (melyben 1696-ban Apor István váltá fel).
Hogy Lipót császár kegyét nagy mértékben bírta, több jele van. Midőn 1692-ben az erdélyi kormány-tanácsot megalkotják, Haller János is tagjává lőn.
De nemcsak jeles író és politikus: mint embert is magasztalják kortársai. Méltányos, türelmes és igazságos. A kath. vallásnak ő is buzgó híve (mint családja legtöbb tagja), de a más vallásúak jogait is tiszteletben tartja. «Jó jámbor keresztyén ember vala (írja róla Cserey Mihály uram), míg ő volt a kincstartó, a ref. papoknak dotatiójok szerént mindig kiadatá mind a dézmákról mind a sóaknákról való collatiójokat panasz nélkűl».* Cserey Mihály historiája.*
Meghalt 1697 febr. 28-án, tisztes aggkorban, életének 71 esztendejében. Szent-Pálon nyugosznak hamvai.
Fiai közül József messze esett a fájától. Könnyelmű ifjú volt, és ezzel atyját bécsi követsége alkalmával nagy kellemetlenségbe keverte, magát fogságba juttatta, s utóljára is könnyelműségének lett áldozata. Haller József a maga idejében nagy feltűnést keltett bécsi «cselekedete», a következő. Atyja 1685-iki követsége alkalmával magával vitte fiát is Bécsbe, világot látni. József úrfi a világváros vígasságainak, gyönyöreinek élvezetébe mértéken túl belémerűlt s egy csomó adósságot csinált. Midőn hitelezői szorongatni kezdették, különös módon remélt pénzhez jutni. «Mások deductiójából-e, vagy maga gyermeki gonosz indúlatjából» egy német úrfi által kihallgatást kért a császárnál, mert fontos titkokat akarna leleplezni ő felsége előtt. Majd levélben írta meg a császárnak, hogy az erdélyi követség pénzzel megvesztegette a haditanács legbefolyásosabb embereit és pedig az elnök, Herman bádeni őrgróf 32,000, Saponara 14,000 aranyat kapott. A császár megütközött az erdélyi főkövet fiának e jelentésén s kihallgatást adott neki. József úrfi itt még nagyította a dolgot, azt állítván, hogy a követség megvesztegetésekre 60,000 aranyat hozott magával, 30,000 aranyat a török adott hozzá. Az audientia után azonban megijedt vallomása következményeitől s másnap levélben visszavonta, mert «mind a mit mondott hazugság s abban semmi sincs.»
De pénzre szüksége volt. S most mást gondolt ki. Fordított egyet a dolgon s a badeni őrgrófhoz ment el és nagy titkolózva figyelmeztette, hogy ellene valami készűl; ő már négy ízben hívatott a császár elé – úgymond hogy kikérdezzék, mit tud az erdélyi követség által az őrgrófnak adott pénzről; az őrgróftól ne tartson, biztatták, bátran nyilatkozhatik, mert az őrgróf nem soká fog élni. Ő, hogy e rejtélyes szavak értelmét kitudja (folytatta tovább), 200 aranyat áldozott s így jutott ama titok tudatába, hogy a császár az őrgrófot meg akarja mérgeztetni. Reméli és kéri a 200 arany megtéríttetését. Az őrgróf ezeket hallva, tüstént sietett a császárhoz s szemrehányást tett neki. Lipót csak bámúlt a neki tulajdonított czélzat felett s közölte az őrgróffal a Haller József vádjait. Iacute;gy a turpisság s a zsarolási szándék kisülvén, a könnyelmű ifjút elfogatták s kiviláglott, hogy mindkét részre ő koholta a vádakat.* A «Haller József cselekedetei»-ről szóló jelentései az erdélyi követeknek megvannak a gr. Telekiek marosvásárhelyi levéltárában. Kiadta Koncz József: Tört. Tár 1886. L. Szilágyi: Kétszáz év előtt cz. czikkét a Nemzet 1885 karácsonyi számában.*
Haller János lépéseket tett fia kiszabadítására, de az egyhamar nem sikerűlvén, az erdélyi követség 1686 jul. 21-én haza felé indúlt; postát hagytak hátra, hogy a fiút, ha kiszabadúl, haza vezesse. Atyja búcsúzó levelében vigasztalja megtévedett fiát fogságában: «bízzál istenben, nem hágy el!», de egyszersmind inti, hogy szálljon magába s kevés pénzét ne fecsérelje el, hanem «végy papirosat, pennát, tentát és istenes mulatságokkal töltsed idődet (úgymond), mert én is afféle dolgokkal töltöttem időmet, midőn hasonló állapotban voltam».* Haller János feljegyzései bécsi követségekor. Történelmi Tár 1878. 688. 1.*
Haller József négy hétig ült a fogságban, 1686 aug. 8-án törvényszék elé vezették, a hol a következő ítélet hirdettetett ki előtte: Haller József erdélyi, súlyos cselszövései és gonosz rágalmai miatt fejvesztésre kárhoztattatott; de a császári felség mások közbenjárására elengedi a halálos büntetést, megparancsolván, hogy a bűnös a törvényszék képében összeülendő alsó-ausztriai kormánytanács eleibe vitetvén, itt térden állva isten és a császári felséget megkövesse, hogy egyedül gonoszságai által ösztönöztetve, rágalmaival és hazugságaival mind ő felsége személyét, mind a badeni őrgrófot és Saponarát másokkal egyetemben súlyosan megbántotta s mindezekért bocsánatot kér. Ezen felől fogadást kellett tennie írásban, hogy e császári kegyességet tettekkel fogja meghálálni és sohasem fog sem bosszúállásból, sem szenvedett fogsága miatt, sem más ürügyből valami olyat elkövetni, a mi ő felségének, dicsőséges házának és országainak kárára válhatna, sőt hogy életének feláldozásával is ő felsége kárának elhárítására, dicsőségének és hasznának előmozdítására fog törekedni. Ezen kívül az örökös tartományokból örökre kitiltatott.* Szalay László: Adalékok a magyar történethez a Pesti Napló 1860. 60. sz.*
Haller Józsefet kiszabadúlása után, atyja elküldötte Norimbergába (Nürnbergbe). Vissza kerűlvén Erdélybe, azután sem követte atyja vagy testvérbátyja István nyomdokait. Fékezhetetlen természete, «csintalan, nyughatatlan elméje» nem hagyta nyugodni. Midőn Thökölyi beütött Erdélybe s ismét visszavonúlt Havasalföldére, Haller József hozzá csatlakozott. «De ott új practikához kezde. Rajta kapák. Bárcsak megtagadja vala: nem vala bizonyság ellene. Maga megvallá, hogy Thökölyit meg akarta volna lövöldözni. Nem lőn olyan kegyelmes bírája mint Bécsben, mert Thökölyi hirtelen indúlatból meglövöldözteté. Azután sokszor megbánta, de késő vala. Ott temették el a testét».* Cserey Mihály historiája 222. l.*
A családkönyv azt mondja, azért ölette meg, mert nem akart beleegyezni abba, a mit Thökölyi akart.* Josephus: interfectus est Transalpinae ab Emerico Tököly, qui affectabat principatum Transylvaniae, eo quod desiderio ipsius noluit consentire. (Családkönyv 453. l.)*
István, János idősebb fia, egészen más úton haladt, mint testvéröcscse. Ő nemcsak fenntartotta, de nevelte a család fényét. Ő szerezte a báróságot, sőt a grófságot is. Mikor Erdély az osztrákház alá kerűlt, a bécsi udvar egyik legmeghittebb embere Haller István, a ki 1692-ben tanácsossá s a gubernium tagjává lőn. 1699 ápr. 1-én báróságot nyer; ő szerzi meg a grófságot is, melyről azonban a diploma csak halála után 1713 jul. 8-án kelt és 1717-ben hirdettetett ki a szebeni országgyűlésen.
1708-ban meghalván Bánffy György a gubernator, Haller István az egyedűli magyar két szász mellett a guberniumban. Ő lett tehát a kormány-tanács elnöke. «De lágy, félénk ember volt (írja Cserey), egyet nem mer szólani a német előtt, ha mind fenekestől felfordítanák is a szegény országot.» A gubernatorságot ugyan nem nyerhette el, de mégis ő volt az első méltósága Erdélynek, mint vezetője a guberniumnak, melyet a Rákóczy forradalom által előidézett zavarok között nem egészített ki a császár, mindössze tizenhat személyt (minden vallásfelekezetből négyet-négyet) rendelt melléjök, deputatio neve alatt.
Haller István egyéniségének legerősebb jellemvonása: a kath. vallás mellett való erős buzgólkodása. Nagy része volt a katholikus status szervezésében. Cserey szerint már Bánffy György, a gubernator, jónak látta, halálos ágyán így szólni hozzá: «kegyelmedet pedig Haller uram arra kérem, mivel már az én holtom után kegyelmed lesz első ember Erdélyben és tudom jól, a pápista iffiú urak könnyen kegyelmedet lecsalják a lábáról s minden rossz dologra rá veszik, hogy kegyelmed moderálja magát és ne kivánja a maga religióját a többi religiók oppressiójával promoveálni, mert az isten kegyelmedet megbünteti.»* Cserey Mihály historiája 409. l.* Ismételve említi Cserey, hogy Haller István az ő religiójának (ref.) halálos ellensége vala* U. o. 414. l.* s befolyásos állásában azt éreztette is. Máskülönben még Cserey (a kit a vallásos elfogúltság néha tán túlságra ragad) elismeri, hogy «jámbor ember külsőképen Haller István, de – teszi hozzá – belől ebűl áll a mája a reformatusok ellen». De hogy tudott türelmes is lenni, bizonyítja mostoha leánya Bethlen Kata feljegyzése, hogy nem ellenezte, hogy ő hozzá vallásán való (ref.) tanító járjon, sőt saját fiait is taníttatta velök.* Bethlen Kata önéletírása.*
Míg a gubernium élén állott, lehet mondani, hogy ő intézte Erdély sorsát. A deputatió melléadása után is az történt, a mit ő akart. «Haller István úgy megnyergelte őket, valamit akar, bizony mind arra hajolnak».* Cserey Mihály historiája 425. l.* Meghalt 1710 május 2-án. Szent-Pálon temették el.
Fiai közül a legifjabb László (a ki legkorábban halt meg) örökölte atyja erős katholicismusát. Naplójában örömmel jegyzi fel, ha valami jó történik vallására nézve. Ez nem lett volna baj; de oly nőt vesz el, ki ép annyira buzgólkodott, mondhatnónk rajongott a ref. vallásért, mint Haller László a magáéért. A nő saját mostoha testvére, Bethlen Kata.* Mert Haller István, midőn utoljára nősűl, Bethlen Sámuel özvegyét, Nagy Borbálát vette el.* Bátyjai és rokonai nem akarták, hogy idegen vallású nőt vegyen el s a leány sem szerette, s nagyon idegenkedett tőle vallásáért. De Haller László szerelmes volt belé s a leány végre, anyjának erős unszolására elfogadta a jegygyűrűt s megtörtént a lakadalom Fejéregyházán 1717-ben. Egy udvarhelyi barát adta őket össze, kinek a püspök eltiltó rendeletéről nem volt tudomása. Hogy boldog élet nem lehetett közöttük, látjuk Bethlen Kata önéletirásából, a melyben elbeszéli ama megpróbáltatásokat és kisértéseket, melyeket vallása megváltoztatása czéljából férje és a kath. papok részéről ki kellett állania.
Haller László különben tanúlt, okos ember volt. Örökölte a családban mutatkozó naplóírási hajlamot, fenmaradt egy naplója az 1717-iki szebeni országgyűlésről.* Kiadtam a Hazánk 1885. évf. jun. fűzetében.* 1719-ben, mindössze 22 éves korában, a pestisnek lett áldozata. Fejéregyházán temettette el neje 1721-ban.* Bethlen Kata önéletírása.*
Két fiút hagyott hátra, az 1718-ban «egyszersmind» született Sámuelt és Pált. Az előbbi csakhamar, 1720-ban követte atyját a sírba, a másik Pál (sz. 1718, † 1794) a kapjoni ágból származó Haller Ferencz leányát, Zsuzsannát vévén el feleségül, tőlük származik a családnak most is élő fejéregyházi ága.
A báróságot nyerő István fiai közül legtöbbre vitte János (†1756). Atyja nyomdokain haladt s felvitte egész a gubernatorságig. Előbb Csík Gyergyó és Kászon szék főkirálybírája (1729). Gubernátorrá 1734-ben választatott s 22 évig viselte e méltóságot. Fiutódjai nem voltak.
De voltak:
Gábornak, (sz. 1685, † 1723) István legidősebb fiának, ki a szatmári békét kötő Károlyi Sándor leányát Klárát vette nőül. Gábor férfi kora delén meghalván, négy fiát az anyai nagyapa, Károlyi Sándor nevelteti. Maga ügyel fel iskoláztatásukra, maga választja meg a nevelőket, az iskolákat (Magyarországon, Pozsonyban, Váczon, Pesten nevelődnek) s oly gondos, példás neveltetésben részesíti unokáit, minőt nem sokan nyertek kortársaik közűl.* Berkeszi István: A gr. Haller fiúk iskoláztatása.* És nem hiába, mert mind a négyből derék férfi és jó hazafi vált.
István († 1756) Csongrádmegye főispánja lett.
László (1717–1751.), a ki Máramaros főispánja volt, az irodalom történet lapjain Telemach jeles fordítása által örökítette meg nevét.* Kézíratban hagyta hátra, megjelent először Kassán 1755-ben, másodszor 1758-ban, harmadszor 1770-ben, s még 4-szer is 20 év alatt. (Erd. Múz. 1817. 177. l.)* Munkája a franczia iskolának első hírnöke a magyar irodalomban.* Toldy: A magy. költészet története 1867. kiad. 310. l.* A magyar nyelvért éppen úgy buzgólkodott mint dédapja János, a Hármas Istoria írója, a kinek példáján lelkesűlt. Ovidius Metamorphosisének nagy részét is lefordítá, de az elveszett. Halála előtt kevéssel a hétszemélyes tábla ülnökévé neveztetett ki, de ezt a hivatalt már el nem foglalhatta. 1751-ben kioltá munkás életét a halál.
Lászlónak dédunokája a maig is élő s Ugrán lakó gr. Haller György.
László harmadik testvére Gábor, aki Grasalkovich Annát bírta nőűl; tábornok, gubernator és kir. étekfogó vala († 1784). Az ő unokája volt a gr. Haller családnak a jelen században legkimagaslóbb alakja, Ferencz (sz. 1796 márcz. 24. Szent-Pálon) a volt horvát bán (1841–1846-ig). Ő volt az első horvát bán, a ki az országgyűlésen (1843.) magyarúl beszélt. 1856-ban a magyarországi kormányzó adlatusa volt. Meghalt 1875-ben s a szent-páli sírboltban van eltemetve.
Ezek a Haller család magyar ágának kimagaslóbb s a köztörténelemben szereplő alakjai; a többiekről a családfa ad számot.
Dr. SZÁDECZKY LAJOS.
A Haller család magyar ága.
Budai, pesti, kassai, szebeni és fejéregyházi ág. Haller Ruprecht, Budán (a német ág III. táblájáról.) (neje: Münczer Katalin Budáról) † 1504.; Bertalan (Bartl) Pesten (a német ág III. táblájáról) (neje: Eiseller Lőrincz leánya Pestről) † 1533.; Konrád zu Kassa (a német ág V. táblájáról) (neje Rauber Felicitas von Pilsen.); [Erasmus)* Erasmust csak Nagy Iván említi (Horváth István: Verbőczy Emlékezete II. k. 298. l. nyomán); sem a családkönyv sem az Imhoff-féle geneaologia nem. Ez utóbbi szerint Ruprecht az elsőszülött s utána köv. János stb.* 1543, 1550 (Dubraviczky Borbála.); János Budán (1. Hecht Eufrosina Erdélyből. 2. «Dorothea N. von Offen». 3. Katharina Fraedlin von der Schemnitz 1536. 4. Lipcsay Krisztina 1544-től.); Ruprecht (budai kanonok) † 1510? (Imhoff szerint 1516. még él.); Péter sz. 1500 † 1570 decz. 12. (1. Schirmer Margit. 2. Kemény Kata.) erdélyi kincstartó, kir. tanácsos, szebeni királybiró, szászok grófja.; Pál Budán lakott s † Nagyszebenben 1530 nov. 17.; Sebestyen.; Kristóf.; Pál.; György.; István.; (Jeromos.)* Az Imhoff-féle említi csak.*; Anna.; (Semmi egyéb adat nincs róluk a családkönyvben, I. 183. lev.); «Endres» dr. juris zu Cascha † nőtlenül Magyarországon 1572 márcz. 16. (magyar ruhás) (212. lev.); Bertalan («Bertolme») † 1566 okt. nőtlenül in Ung. Neuenstatt. (214. lev.); Bartlm. (az előbbitől külön).; Dorottya. (Sauer Gothárdné.); Margit.; Orsolya. (N. Lőrinczné.); Borbála. (Doctor Jánosné.); (Orsolya) (Benkovics Istvánné.); 1. János nőtlenül halt meg.; 1. Ábrahám † nőtlenül.; 3. (Endre)* Imhoff említi egyedül.*; 1. Tóbiás (neje nagyszebeni nő volt) † 1571 márcz. 26.; 1. Péter sz. 1531. apr. 26. † 1568 máj. 18. (neje Budai Margit «Kristof Offners tochter in der Hermanstatt»).; 1. Ruprecht; 1. Mátyás; mindketten nőtlenül haltak el ifjukorban.; 1. Anna; 1. Borbála; leánykorban ifjan haltak el; 2. Gábor sz. 1550 máj. 10. † 1608 jul. 12. (n. 1. Bocskay Ilona. 2. Bornemisza Kata.) Fejéregyházán lakott.; 2. István sz. 1560 apr. 11. Báthory István apródja † Vilnában. (233. lev.); 2. János † ifjan.; 2. Mihály sz. 1564. † 1596. (n. Pernyeszi Dorottya de Oztopán.) Szebenben lakott.; (Peter)* Imhoff említi csak.* sz. 1569.; Katalin. (Theil Györgyné Szebenben.) † 1595 decz. 7.; Anna.; Péter* Imhoff: Péter helyett Jánost ír.*; Kristóf; nőtlenül haltak el; Margit; Margit; hajadonan haltak el.; 1. Ferencz sz. 1589. † 1605. Bécsben.; 1. István (n. 1. Kendi Judit de St.-Iván. 2. Barkóczi Anna Mária de Szala.) Fejéregyházán lakott, küküllői főispán volt. † 1657.; 1. János sz. 1592. † 1595.; 1. György (lásd a III. táblán kapjoni-ág); 1. Zsigmond (n. Kendy Krisztina a Géczi Péter, Kovacsóczi Farkas, majd Némethy György özvegye.); 1. Zsuzsa sz. és † 1587.; 1. Erzsébet sz. 1588. † 1589 máj. 13.; 2. Gábor sz. és † 1608. 3 napos korában.; (Anna)* Nagy Iván említi egyedül.* (palocsai Horváthné).; Péter † 1649. (1. Lónyai Ilona, Kálloni István özv. 2. Tarnóczi Sára 1639-40–1648. 3. Pécsy Erzs. A Simon l. Mindszenti Gábor özv.); 1. Miklós † gyermekkorában.; 1. Gábor sz. 1614. Szamosujvár és Jenő kapitánya, erdélyi főgenerális. 1630–35 külföldi egyetemeken jár; 1663-ban Érsekujvárt lefejeztetett.; 1. Pál küküllői főispán. (n. 1. Barkóczi Judit. 2. Bethlen Borbála. 3. Bartsay Éva. 4. Torma Kata.); 1. János sz. 1626. † 1697 febr. 28. Erdélyi kincstartó, tordai főispán, portai és bécsi követ. Neje: Gönczruszkai Kornis Kata, Ferencz leánya.; 2. Erzsébet.; 2. Mária.; Zsuzsa.; Ilona.; Judit.; (244. lev.); 2. Peter (n. Bethlen Zsófi de Keresd) meghaltak ifjan mind a ketten, utód nélkül.; 1. István.; 1. Sámuel.; 2. Zsigmond.; 2. Ádám.; (mind a négyen gyermek és ifjukorban hunytak el.); 3. Judit.; Anna.; Erzsébet.; Mária. (Károlyiné, mert a Károlyi czimer van mellette lefestve.); István báró 1699-től. (lásd II. tábla.); Dávid; Imre; ifjan haltak el; József. 1691-ben Thököly főbelövette Havasalföldön.; Zsuzsa † gyermekkorban.; Éva apácza a pozsonyi szt. Klára kolostorban; Rachel † gyermekkorban; Krisztina † 1685 decz. 14. (férje Petki János † 1686 jan. 6.); Anna. (váradi Gyulai Lászlóné.); Sára* Imhoff a következő sorrendben említi a testvéreket: István, Krisztina, Éva, Zsuzsa, Dávid, Sára, Anna, Imre, Ráchel, József .* † gyermekkorában.
Magyar ág.
A fejéregyházi ág folytatása. II. tábla. 1. István (n. 1. B. Kemény Mária, a Simon leánya. 2. Bultsesti Sára. 3. Torma Borbála. 4. Nagy Borbála.)* A családkönyv csak 1– 3. Feleségéről emlékezik. Imhoff mindnégyet előszámlálja, de Torma Borbálát elibe teszi Bultsesti Sárának. – Gyermekeit a köv. sorrendben: Gábor, Ábrahám, Ráchel (2-ik feleségétől), János, Borbála, Kata, László.* A báróságot nyerte 1699. † 1710.; 1. Ráchel apácza a pozsonyi sz. Klára zárdában.; 1. Borbála (Keresztszegi gróf Csáky Istvánné 1708-tól); 1. Kata (Csáky Zsigmond vette el, az István fia 1715-ben.); 1. Gábor (Károlyi Klára, a Károlyi Sándor leánya.) oct. táblai ülnök, sz. 1685. † 1723. 38 éves korában.; 1. Ábrahám † gyermekkorában.; 3. János a gubernator † 1756. (1. n. Barkóczy Julia, a László leánya 1715. jun. 3-tól. 2. Apor Zsuzsánna, a Péter leánya, 1716. nov. 3. 3. Dániel Zsófia.); 3. László (Bethlen Kata, a Sámuel leánya.) a nagyszebeni o. gy. Napló írója. † 1719. 22 éves korában eltemettetett Fejéregyházán.; Sándor † 1716. gyermekkorában; István (n. 1. Forgách Anna, a kitől szárm. Gyermekei elhaltak. 2. Kornis Krisztina, Ferencz leánya.) Csongrádmegyei főispán. † 1756.; László (gr. Forgách Róza.) Máramaros m. fősipánja, Telemach fordítója sz. 1717. † 1751 márcz 1. 34 éves korában.; Gábor (Grasakovich Anna.) tábornok, gubernator, tanácsúr és kir. étekfogó, † 1784 nov. 21.; Sándor (Dessewffy Anna.) katona volt. (n.: Szentiványi Francziska.); Julia (Czapáry Péterné.); Mária Cecilia (br. Toroczkay Istvánné.); Anna (Kornis Zsigmondné.); Zsuzsanna (gr. Mikes Antalné.); Karolina (gr. Gyulai Ferenczné.); Mária Magd. † pártában.; Borbála és Cecilia † gyermekkorukban.; (457 lev.); Sámuel sz. 1718. † 2 éves korában 1720-ban; Pál sz. 1718. † 1794. (Haller Ferencz leánya, Zsuzsánna.); Borbála sz. 1720. (gr. Teleki Pálné.); 2. Antal († 1791.) (gr. Andrássy Anna.); Benedek Gábor (br. Bornemisza Klára. sz. 1755, elvette 1775, † 1796 jul. 10.) Fejér megye alispánja, majd főispánja. † 1822 márcz. 28.; Erzsébet (gr. Lázár Istvánné.); József (gr. Koháry M. Teréz † 1812.) Kolozs megye főispánja.; Anna (gróf Batthyány Imréné.) † 1814 ápril 18. élete 58. évében.; József (Csáky Anna.) Máramaros m. főispánja.; Anna (Sztáray Mihályné.); Zsigmond (1. Domokos Krisztina. 2. Tholdalagy Krisztina.) itélőtáblai elnök, † 1803.; Klára; Kata † hajadonta.; Ágnes (Lengyelfalvi br. Orbán Antalné.); Antal † gyermekkorában.; László (Gyulay Jozefa.) küküllői főispán † 1837.; István; János; Imre; † gyermekkorban.; Gábor (Gr. Bethlen Antonia † mint özvegy 1880 jun. 24. 88 éves korában.); Krisztina (Cserey Farkasné.); Rosalia.; Anna (Berzenczey Jánosné.); Julia; Mária; Erzsébet; † gyermekkorban; Lajos sz. 1791. † 1847 márcz. 11. (b. Bornemisza Anna, sz. 1794, elvette 1817, † 1832 jun. 6.); Ignácz sz. 1794. † 1870 okt. 25. Küküllöi főispán. Kir. kamarás.; Ferencz sz. 1796. † 1875 márcz. 5. Aranygyapjas vitéz, horvát bán 1846-ig.; György.; József. Károly.; Imre (br. Palocsay Luiza.); Ferencz † 1850 jun. 27-én élete 58 évében. (Cserneki és tarkői gr. Dessewffy Amália, † özv. 1858 jan. 21.); Franczisca (Bujanovicsné.); Anna (gr. Szirmayné.); A 3-dik (Sztáray Kristófné.); Anna sz. 1815. (1. gr. Kálnoky György 1837-től, 2. br. Szentkereszti Zsigmond 1847-től.); György sz. 1818. (szirfalvi Bálinth Borbála 1850-től.) lakik Ugrán.; Franczisca (br. Josika Lajosné.) † 1843.; Gabriella sz. 1830. (br. Weiss Starkenfels Tivadarné 1850-től.); Mária.; Rozália.; Lajos. sz. 1822 jul. 22. (gr. Kálnoky Julia.) † 1867 aug. 5-én.; Teréz sz. 1823 oct. 23. (altorjai br. Apor Györgyné 1842-től.) 1848-tól özvegy.; Eleonora (gr. Wengersky Victorné.); János kamarás, † 1843 nov. 11. (1. Gr. Bethlen Jozefa, sz. 1783., elvette 1804. † 1810 jul. 20. 2. Kleisch Zsuzsánna, sz. 1785, † 1866.); Karolin (Trinkovai Macskásy Lajosné.); Antal sz. 1852. † 1855.; Leopoldina sz. 1852. † 1855.; Franczisca sz. 1855. (gr. Haller Jenőné.) Balázstelkén.; Gabrielle sz. 1857. † 1857.; Antonia sz. 1859.; György sz. 1861., lakik Kerellő-Szent-Kálon.; Katalin sz. 1855 jan. 1.; János; József; 20 éves korukban elhaltak.; Ferencz régebben Felső-Fehér m. fősipánja, lakik. Fejéregyházán.; József (Timafalvi Kiss Anna.) sz. 1826. † 1874 nov. 5. lakik: Székely-Kereszturon.; Karolina † 1849. (gr. Vass Miklósné.); Klára (Tancsi Földváry Józsefné.); Berta (br. Kemény Béláné.) lakik: Szent-Erzsébeten.; János (br. Vay Anna.) lakik: Hévizen.; Béla (gr. Lázár Gizella.) lakik: Rétenben.; Gabrielle Susanna (Perczel Mórné.); Rosalia Anna; Peter; József.; Jenő.; Pál.; János.
Magyar ág.
A család kapjoni ága. III. tábla. György († 1633.) szathmári kapitány, orsz. főkapitány. (n. Nyáry Pál l. Borbála, Forgách György özv.); (Ilona)* Ilonát csak Nagy Iván említi, sem a családkönyv, sem az Imhoff-féle genealogia nem tud róla.* (Lónyay Zsigmondné.); Sámuel (Károlyi Éva, a Mihály l.) diósgyőri kapitány, megöletett az egri törökök által 1643-ban.; (Sámuel)* Kőváry és Nagy Iván említik, a családkönyv s Imhoff nem.* 1699.; György † 1711. Belső-szolnoki főispán (1. Bánffy Anna. 2. Bethen Éva Keresdről.); Sámuel (1742) (Szalai Barkóczi Juliánna, a Ferencz leánya.); György † gyermekkorában.; György (János) tanácsos. (Ruszkai Kornis Anna, a Gáspár leánya.); Zsigmond.; György.; (mindkettő pólyás gyermeknek van illusztrálva.); Imre III. Károly alatt babocsai kapitány.; Gábor † gyermekkorában.; Sámuel tüzértábornok, egy magyar gyalog-legio tulajdonosa.; Mihály.; Borbála.* Imhoff Borbálát említi elsőszülöttnek.*; Ferencz. (1. Nápolyi Anna, a György leánya. 1715. 2. Korda Klára (Zsuzsa) 1722.); István † gyermekkorában.; Pál. (Perényi Krisztina.); István † gyermekkorában.; György (Csáky Borbála.) (1737.); János † gyermekkorában Szebenben 1717.; – Krisztina.; Éva (Gyulaffy Lászlóné.); Anna.; Borbála.* Nagy Iván szerint kettő van, egyik Huszár Jószefné, másik Haller Józsefné. Imhoff a köv. sorrendben említi a testvéreket: Krisztina, Ferencz, István, Pál, István, Éva, Anna, Borbála, György, Krisztina.*; Mária; (Jozefa. (gr. Berényi Tamásné.); Erzse. (gr. Hunyady Jánosné.); Antónia.) (Révay Károlyné.); József jezsuita.; Péter † gyermekkorában.; Antal (Mikes Julia.) Fejér megye főispánja.; Ferencz † 25 éves korában mint kapitány a Haller-ezredben.; Susanna (Haller Pálné.); Peter (br. Orczy Anna sz. 1814. † 1834. aug. 3.) Kraszna megye főispánja.; János (gr. Nemes Zsuzsánna.); Ferencz.; Antal. (n. 1. Bethlen Julia, Wesselényi Farkas elvált neje. 2. Deromain Josefa.); György † gyermekkorában.; István (gr. Kornis Anna.) Alsó-Fejérmegye főispánja* A góthai almanach 1878. évf. szerint: Belső-Szolnok m. főispánja.* † 1839.; Zsuzsánna. (br. Inczédi Sámuelné.); Pál.; János (Fáy Konst., a tornai fősipán leánya, † 1842.) cs. k. kamarás., több megye táblabirája, † 1847 febr. 1. 70 éves korában.; László (Szentkereszti Mária Magd.) generális és huszárezred-tulajdonos.; Anna (br. Henter Antalné.); Klára (gr. Kornis Gáspárné.); Johanna (Krisztina)* Id. Szinnyei József szomoru-jelentő gyüjt. «Gr. H. Krisztina Almássy János elmaradott sz. özv.» hirdeti anyja halálát. A könyvben Johanna áll (két neve lehetett, vagy emez tévedés.) E gyászjelentő szerint 13 gyermeke* (Almásy Jánosné.); János † gyermekkorában. (511 lev.); Gábor † 1860 decz. 2. élete 48. évében. (Kászoni br. Bornemisza Jozefin 1847-től.); György sz. 1819. † 1865. (gr. Bethlen Luiza.); István. †; Cecilia. (gr. Esterházi Dénesné.); Borbála. (gr. Bethlen Józsefné 1820-tól.) özv. 1846-tól.; Julia.; Ferencz «a nagyváradi clerus tagja», kanonok, † 1867. apr. 28.; Anna (gr. Kornis Károlyné.); Klára (Szerepi Kelemen János kir. személynöki itélőmester neje.); Sándor sz. 1818. több megye táblabirája 1847-ben. Később Kraszna-megye főispánja.; Mathild sz. 1817. (gr. Teleki Ede 1837-től.) 1875-től özv.; Gabriella † 1857 apr. 7.; Franczisca sz. 1845. férj. Szabóné.; Jenő sz. 1844. (neje: Haller Franczisca.) lakik Balázstelkén.; Emmarose. †; Georgine. †; Ödön. †.
73Schmeizel Márton, czímertani iró.
I. A. D. T. O. M. Dissertationem de natura et indole Artis Heraldicae Rectore magnificentissimo serenissimo Principe ac domino domino Guilielmo Henrico etc. etc. submittet M.Martinus Schmeizel Corona Transilvanus saxo respondente Hermanno Nicol. Koch Verdensi. Ad D. XIV. Junii A. R. S. MDCCXXI. Jenae.
II. Martin Schmeizel's Philos. prof. pub. wie auch der hochfürstlichen akademischen Bibliothec zu Jena inspectoris Einleitung zur Wappen-Lehr etc. etc. Jena bey Johann Bernhard Hartung 1723.
III. Ugyanezen munkának második kiadása: Jena bey Johann Adam Melchior 1734.
A fennt jelzett munkák irója Schmeizel Márton Erdélyországban Brassóban született s húsz éves koráig Erdélyben is élt. Az 1747. évben halála előtt nem sokkal egyik munkájának előszavában maga írja: «Épen 66-ik éve hogy én Brassóban tiszteletre méltó szülőktől származtam és 46-ik hogy hazám határairól eltávoztam s az ismert körülmények közt élek. Valóban sok szép idő! És mégis sohasem feledtem el, hogy hazámnak mivel tartozom. És ez a gondolkozás módom Isten segítségével életem végéig fog tartani. Mindenki előtt tudva van, hogy én főként történelmi és politikai tudományokkal foglalkozom, tehát feltettem magamban, hogy hazámnak is ezekben a tárgyakban legyek hasznára, t. i. egyházi és politikai történeteinek megismertetésében stb.» (Idézi Gottlieb az Erdély nummismatikája előszavában).
Benkő Transilvaniájában azt írja, hogy csakugyan 1679-ben született s atyja Schmeizel Mihály Isten igéjének hirdetője volt Brassóban. Márton a classikai tudományokat hazájában tanulta és végezte be s aztán bővebb ismeretek szerzése végett a tudományoknak idegen hajlékait köszöntötte. Húsz éves korában u. m. 1799-ben búcsút mondott hazájának s aztán oda többé soha vissza nem tért. De a tudományokban annyira kitűntette magát, hogy a hálai egyetemen, hol mint tanuló kezdte pályáját, rendes tanárrá lett s utóbb kitünő erényei elismeréseül a porosz uralkodó által udvari tanácsossá neveztetett ki. Tanítványai nagyon szerették s legtöbb volt köztük a magyarországi és erdélyi magyar ifjú s aztán németek, angolok és francziák.* Lásd Heraldikája előszavát.* Tantárgyai voltak: Magyar- és Erdélyország története; amaz országok iróinak ismertetése.
Sok szép munkát írt össze, melyek nagy részint nyomtatásban is megjelentek, de részben kiadatlan maradtak.
Benkő Transilvaniájában (Horányi után) 24 kiadott művének czímét közli és öt kiadatlan munkának. A Benkő által közlött sovány adatokból még csak annyit tudunk meg, hogy Schmeizel Márton 1747-ben csakugyan Hálában halt meg.
E czikkecskének megirásánál Koncz József könyvtárnok úr szívességéből Benkő Transilvaniájának a marosvásárhelyi ev. ref. kollégium könyvtárában levő példányát használtam. A II. kötet első táblájának belső oldalára pedig e sorok vannak írva: «Lásd Benkő Transilvaniáját illetőleg Kemény József levelét Mike Sándorhoz: Új magyar Múzeum.1856. 334–336. (illetőleg 341. lapig) lapokon, hogy Benkő plagisált, a Transilvania a Schmeizel munkája.»
Ugyanazon könyvtárból az Új M. Múzeum 1856. évi folyamát is kikértem, a gróf Kemény József érdekes levelét is végig olvastam és csakugyan ez a vád ott czölönkösködik a levél végén. Az erről szóló sorok elején tisztán egyszerűen állítva, később mégis oda szelídítve, hogy a ki a Schmeizel kéz-iratát és a Benkő Transilvaniáját olvassa, a plagizálást merőben nem tagadhatja. Jelenleg nincs időm a két munka összehasonlítására, mert hisz Schmeizel kézirata valószínűleg az Erdélyi Múzeum levéltárába került s így most Kolozsvárt van,* Arra sem emlékszem, ha valjon valaki más (példáúl gr. Mikó Imre, Benkő József életirója) nem czáfolta-e meg Kemény József vádját?* de így első pillantásra is úgy vélem, hogy ez a vád is a néhai nagy tudományú grófnak egyik beteges bogara, mire nézve csak egy pár észrevételem van. 1-ször. Ha a dologban volna valami, alig hihető, hogy szász atyánkfiai hallgatva tűrnék Benkő hírnevét és egy század óta meg nem szűnő magasztaltatását ép leginkább a Transilvaniáért. 2-szor. A kik olvasták Benkő műveit, meg kellett győződniök, hogy azok latinsága sajátságos, meglehetősen telve magyarismussal, ezt pedig nehéz feltenni egy szász születésű, porosz professorról: s ha Benkő számtalan munkáiban mindenütt a Transilvánia magyaros latinságával találkozunk, bajosan hisszük el a nemes gróf által praetendált plagiumot, akár mennyire vékonyítja ez állítását.
Ennyi az a mit ez úttal Schmeizel Mártonról a nagyhírű erdélyi tudósról elmondhatok,* Valószínű, hogy szász atyánkfiai eddig kimerítő életrajzát is megírták tudós hazánkfiának, de sem kézi könyvtárom, sem különösen a Verein für Landeskunde évfolyamai nem állván ezúttal rendelkezésemre, e tárgyról bővebben nem szólhatok. (Trausch Schriftsteller-Lexiconában nem igen mond többet, mint Benkő Transilvaniajában.)* s most lássuk heraldikáról szóló munkáit.
Az öreg tudósnak első heraldikai munkája egy disputatiója, melyet Jenában tartott 1721-ben; a mű nyomtatásban is megjelent, a minthogy czímét fennebb közöltem is, «de Natura et indole Artis heraldicae». A negyedrét 66 lapot számláló műben van előszó, melyben korát dicséri, hogy minden tudományt tüzetesen tárgyal. Az első fejezetben a Heraldika névről szól, a másodikban annak meghatározásáról (definitio), a harmadikban osztályozásáról, a negyedikben az alapelvekről, az ötödikben eredetéről és elterjedéséről, a hatodikban hasznáról, a hetedikben az írókról és a czímerészkedésről, nyolczadikban a tanítása módszeréről; s az egész művét 12 következtetéssel zárja be, melyek azonban nem csak a czímerészetre, hanem minden tanra vonatkoznak, pl. 1. A ki a történelmet, az élet mesterét tanítja, arról feltesszük, hogy nem csak a történt dolgokat tudja meztelen ridegen elbeszélni, de a dolgok lényeges összefüggését is érti. 2. Ismerd meg az Istent, ismerd meg magadat, s ismerd meg a világot, e hármat kivánja sz. Ágoston mint a bölcsesség alapját. 3. Ha bölcsek akarunk lenni, inkább sokat tanuljunk, mint sokfélét, stb.
Mind a mellett azonban, hogy mint ő maga mondja, ez értekezésében sok hiba van, a tudós világ kedvezőleg fogadta a szellemes kis munkát, s erősen biztatták rendszeres munka irására; s ő két év mulva ki is adta «Einleitung zur Wappen-Lehre. Jena 1723.» czímű munkáját, melyben nyilvánítja, hogy minden habozás nélkül a francziák nyomdokán jár. A munkát az illető szakkörökben, ha lehet úgy szólni, lelkesedéssel fogadták. És különösen ajánlják ma is egyszerűsége, átlátszó könnyű magyarázatai s mind a mellett részletezésekbe is beható tudományos rendszeressége. Csak egy példát említek: czímermeghatározása még máig is megmaradt a tankönyvekben; ő ugyanis így definiálja: «Czímer a mai tulajdonságai szerint ismertető jel, mely paizsból és sisakból áll, benne és rajta mindenféle megkülönböztethető modorú és színű alakok láthatók, és a mely (t. i. ismertető jel) a hatóság által örökölhetőleg adatik annak, a ki vitézsége vagy más jó szolgálatai által közérdemeket szerzett.»
Munkája 1734-ben második kiadást ért, s ámbár panaszkodik, hogy a németek nem kedvelik a czímertant, de írja, hogy tanítványi között vannak francziák, olaszok, angolok és magyarok; s a német egyetemeken egész az újabb időkig tankönyvül használták, habár terminologiája legalább részben elavult s naturalistikusabb irányt vett; pl. ő még gespaltennek nevezte a metszett paizst – míg ma a németek a hasított paizst mondják gespaltennek. Munkájában, mely 8-adrét alakú, XXXVII. táblán több mint 700 czímeralakot és képet közöl egyszerű magyarázatokkal és oly bő tárgyi jegyzetekkel, a mint azt az újabb írók nem teszik.
Mindezek után kérdhetné az olvasó, hogy végre is annyi német heraldikus közt miért éppen Schmeizel az a szerencsés, hogy a Turul hasábjain egy pár pillanatra megjelen előttünk. Ennek fő oka az, hogy a czímerészettel szakszerűen s fényes eredményeket mutatva foglalkozott és hogy hazánkfia s jó rokonunk volt, ki hazáját azzal szerette, hogy képét mint biztató talismánt mindig maga előtt tartotta, meg nem szűnt emlegetni, s magának tudományos működése, becsületes nemes jelleme, rokonszenves modora és loyalitása által oly hírt-nevet szerzett, melyre bármely ország s bármely nemzet méltán büszke lehetne.
DEÁK FARKAS.
75A Tolcsvai Bónis-család őseiről.
(Második és befejező közlemény.}
I. András, négy testvér között a legidősebb Tolcsván maradt az ősi házban. Mint a reá vonatkozó csekély számú emlékek tanúsítják, szorgalmas gazda, jó szerző volt s családi hagyományaihoz híven leginkább szőlőket vásárolgatott. Érdekes különösen egy 1637-iki vétele. Az említett esztendő pünkösd hetében ugyanis Bónis András, a vámos-újfalusi bírák és esküdt társaik előtt Szakáll István ott lakó polgártól bizonyos rétet vásárol 100 forinton, s ad ezen felül két fű paripát nyergestől, fékestől s egy veres fajlandis posztó mentét.* Országos levéltár. Mokcsay irományok.* Sohasem nősült s midőn 1663-ban, mint élemedett korú ember elhalt, örökölt és szerzett javai a rokonokra szállottak.* Bónis Ferencz végrendelete a család irományai között.*
I. Ferencz-ről,ki Gomba Zsófiát vette nőül, alább szólandunk.
II.György-öt1624 ápril 5-én említik először az oklevelek, midőn Ferencz bátyjával bizonyos szőlőn osztozkodik.* Orsz. levéltár. Mokcsay irományok.*
1627-ben atyja mellett Sátoralja-Ujhelyben lakott, valószínűleg mint legényember, de csakhamar megházasodván, az 1631. év folyamán már visszaköltözött Tolcsvára, a Melitszeren fekvő ősi házba.* U. o.* Ő kezdé legelsőben használni a tolcsvai előnevet, mely a családban ezután állandóvá lett.
1634 ápril 22-én megegyezik Bónis Ferencz özvegyével Gomba Zsófiával s.-a.-ujhelyi szabad curiájuk birtoklására nézve.* U. o.*
1635 julius 1-én a tarczali főbíró és szolgabiró társai által megbecsülteti Tarczalon a felső szeren fekvő házát, melynek szomszédjai délről Masó János – északról Székely Mihály voltak.* U. o.*
Mint híres bortermelő és vagyonos ember széles körben volt ismeretes. 1636 aug. 28-ára Perényi György Fekete-Ardóból irott levelében fölszólítja őt, hogy öcscsének Perényi Zsigmondnak Tarczalon fekvő szőlőjét venné meg s Bónis okt. 15-én a vételár fejében le is fizetett 150 frtot Perényi megbizottja Rosályi Lászlónak.* Perényi következőleg czímezi levelét: «Nemzetes Bónis György uramnak, nékem barátomnak.» Orsz. levéltár. Mokcsay irományok.* Általában véve szőlővásárlásai igen nagy összeget képviseltek, s borainak tovaszállítására nézve örök szerződésre lépett bizonyos Kvolyek Antal nevű jaroszlói kereskedővel.* Orsz. ltár. u. o.*
Szoros barátságot, sőt második felesége Horváth Judit révén atyafiságot tartott több előkelő magyar családdal.
Gyanúsították, hogy részt vett volna a Wesselényi-összeesküvésben s ezért minden jószágát nótán vesztette, de a szepesi kamara főleg nejének szorgalmas kérésére 1674. február 1-én 2000 frt lefizetése után visszaadá elkobzott javait, s ez alkalommal kiköté Bónisné, hogy e javakhoz többé sem férje sem fiai jogot nem formálhatnak.* Orsz. ltár. u. o.*
Midőn a Wesselényi-összeesküvés elnyomása után az úgynevezett «bujdosó magyarok» az alkotmány visszaállítása mellett fegyvert ragadtak, Zemplén vármegye is két pártra oszlott. Bónis György nem rég nyervén vissza elkobzott javait, legalább is színleg hűséges királypárti vala s ezért a zempléni felső párton lévő magyaroktól bizonyos útjában elfogatott s 1676 mart. 24-én 150 talléron váltatott ki a pártjabeliek kezessége mellett.* Orsz. ltár. u. o.*
Kétszer nősült; első felesége Győri Zsuzsánna, második, mint említettük, Horváth Judith volt. Amattól András nevű fia származott, ki korán elhalt, ettől pedig György és Ferencz.* Orsz. ltár. u. o.*
Mióta öreg Bónis György a 600 tallér kölcsönzése által közelebbi viszonyba jött Rákóczi Györgygyel, a család egy vagy más módon fentartá a fejedelmi házzal való összeköttetést, amire különben már jószágaik fekvésénél fogva is utalva voltak a Bónisok, s a Rákócziak barátsága igen sok előnynyel járt; így Bónis György egyik fia
IV. Ferencz, mint ifjú ember Rákóczi Ferencz szolgálatába lépett s ennek 1669–1672. években udvari kapitánya volt,* Szerződését érdemesnek véljük ide igtatni: Conventio Generosi Francisci Bonis ex praecipuis aulae nostrae familiaris, cujus annus incipit die 29. Junii anno 1669.
Lészen készpénz fizetése per annum száz frt fl. 100
Ruházattyára hét sing angliai posztó ulnae 7
Szénára, abrakra tizenkét forint fl. 12
Béllésére tizenkét forint fl. 12
Czipója per diem nyolcz 8
Bora per diem 2 iccze 2
Datum in oppido Ujhely pro die et anno praenotatis. Fr. Rakóczy mp. (p. h.).* egyebet nem is tudunk felőle s mint a családi följegyzések tanúsítják magtalanul halt el.
III. György-nekNadányi Máriától csak leány gyermekei származván, ágazatát a XVIII-ik század folyamán sírba vitte. Leányai közül Mária Mokcsay István, Erzsók Veres András felesége lett.* Orsz. ltár. Mokcsay irományok.*
Öreg Bónis Györgynek Somodi Annától, mint említettük, Mihály nevű fia származott, ki a neve után ragasztott «deák» jelzőből itélve, tanult, olvasott ember lehetett, mindamellett életéről alig tudunk valamit. Debreczeni Annát vette nőül; kivel Sátoralja-Újhelyben lakott. 1645 junius 6-án irott végrendeletében Ferencz nevű csecsemő fiáról tett említést, kire minden vagyonát s ezek között Ujhelyben és Tolcsván fekvő házait hagyta.* Orsz. ltár. u. o.
* Minthogy pedig Ferencz korán elhalt, utódok hátrahagyása nélkül,* Orsz. ltár. u. o.* csupán Bónis I. Ferencz és Gomba Zsófia maradékai terjesztették ki nemzedéküket napjainkig.
I. Ferencz Tolcsván lakott, de még atyja öreg Bónis György életében 1630 körül Ferencz és Anna nevű gyermekei hátrahagyásával elhalt, s 1630 ápril 4-én irott végrendeletében a tolcsvai hegyen fekvő s két darabból álló szőlőn kívül, a többek között Liszkán, Tolcsván és Sátoralja-Ujhelyben fekvő házairól intézkedik.* Végrendelete megvan a családi irományok között.*
Anna nevű leánya Baxi Istvánhoz ment nőül, Ferencz fia pedig nemcsak legkimagaslóbb alakja a családnak, kitől a mai Bónisok egyenes ágon származnak – hanem a történelemben is örök emlékűvé tette nevét, s minthogy életviszonyairól igen keveset tudunk, megkisérlem összeállítani a személyére vonatkozó töredékes adatokat, kapcsolatban azon eseményekkel, melyeket jeles történetírónk Pauler Gyula, a Wesselényi összeesküvés monographiájában remek tollal rajzolt.* Pauler Gyula: «Wesselényi Ferencz nádor és társainak összeesküvése». Bpest 1876.*
Bónis Ferencz 1627-ben született s tehát még alig volt 3 éves, midőn atyját elveszíté, ki végrendeletében testvéröcscsét Györgyöt rendelte elmaradt árváinak gyámjául. – György úr azonban rossz lelkű rokonnak bizonyult s nem csak az özvegyet keseríté szüntelen, de az árvákat is megkárosítá: «kiért ne szálljon Isten pörben vele és maradékaival», mondja végrendeletében keresztényi önmegtagadással Bónis Ferencz.* Végrendeletét közlöm a «Történelmi Tár» 1886. évf. II-ik füzetében.*
Édes anyja Gomba Zsófia – ma már ismeretlen neve daczára – előkelő vagyonos család sarja* Leszármazását a családi irományok között következőképen találtam följegyezve:
Gomba Gál; János (Nádasdi Ilona.); Mátyás (Patócsi Kata.); Kata (Tánczos András.); Margit (Egri Gergely.); Zsófia (Bónis Fer.)* derék, erőslelkű asszony volt, ki gondos nevelésben részesíté a kis Ferenczet s nemcsak hűen megőrizte, megbecsülte számára az őstül maradt javakat, de özvegyi állapotához képest még szerzett is hozzájuk. Azon anyák közé tartozott, kik gyermekeik boldogságán kívül más czélt nem ismernek, s ennek valósítására szentelik egész életüket.
Ferencz öröksége nem volt ugyan valami fényes, de mindenesetre tisztes megélhetést biztosított neki a világban. Az anyai ágról reá szálló javakat is ideértve, Kassán, Sátoralja-Ujhelyben és Tolcsván házai voltak, birt ezenfelül rész jószágokat az ország különböző vidékein s különösen nagy kiterjedésű szőlői abban az időben nem megvetendő értéket képviseltek.
Tanulmányait – mint protestans szülők gyermeke – valószínűleg Patakon a reformátusok híres collegiumában végezte, első kiképeztetését azonban anyja oldala mellett Tolcsván nyerhette, melynek iskolájáról végrendeletében is hálásan emlékezik meg.
Tizenhét éves, korában már elhagyta a szülei házat s kilépett a nagyvilágba, hogy hírt, dicsőséget szerezzen magának. Mint a korabeli nemes ifjak legtöbbje, ő is hadi szolgálaton kezdé pályáját s az 1646-ik esztendőben jó sorsa gróf Batthyány Ádám udvarába vezette, ki akkor a dunántúli hadak főgeneralisa volt.
Batthyány szívesen fogadá a vállalkozó szellemű, élénk, bátor ifjút, főnemes apródjai közé számlálta s asztalánál éteté-itatá.* E részleteket Bónis végrendelete szolgáltatja; elég kár, hogy csak töredékesen maradt reánk e több tekintetben érdekes oklevél.*
Föl nem tudjuk fogni, mi ösztönözheté a protestans Bónist arra, hogy éppen Batthyánynak szolgálatába álljon, midőn közelebb is találhatott volna alkalmas helyet hadi kiképeztetésére, annyi azonban bizonyos, hogy alig találhatott volna jobb iskolát a Batthyány udvaránál, s ha valahol, úgy itt nyílt alkalma megszerezni mindazon hadi ismereteket, melyekre jövendő pályáján szüksége volt. Maga Batthyány kitünő katona hírében állott s az 1642-iki szőnyi békekötést megelőzőleg erős karjától rettegett a török. Udvartartása, most a nyugodtabb napok bekövetkeztével is zajos, harczias kinézésű vala, mint a hogy illett a dunántúli főgeneralishoz.
A békesség daczára azonban főleg a végekben örökös csatározások folytak török és magyar között s az ifjú Bónis bátorságának, hadban jártasságának a naponként előforduló kisebb-nagyobb összecsapásokban elegendő jelét adhatta.
Meglep bennünket az a körülmény, hogy éppen a vallásháborúk idején, midőn a linczi békekötés oklevelén – mint mondani szokták – még alig száradt meg a tenta s Draskovich nádor önfeledt dühében az országgyűlés színe előtt rántott kardot feleletül a protestánsok jogos kivánalmaira: a református Bónis egy buzgó katholikus főúr környezetében él, még pedig nem mint egyszerű udvari katona, de asztalának vendége gyanánt, s a melegség, melylyel végrendeletében Batthyányról emlékezik, minden másnál jobban jellemzi az emelkedett gondolkozású főurat.
Ferdinánd az 1649. év folyamán megújítván ismét a békességet 22 évre a portával, Magyarország rövid időre nyugalomnak nézett elébe. De Bónis Ferenczet ifjú heve, véralkata s a tetterő, melyet magában érzett, zajosabb térre vonták. Végbeli katona nem kívánt maradni, de úgylátszik arra nem érzett még magában elegendő hajlandóságot, hogy átvéve őseinek örökét, boldog egyhangúságban, miként atyái cselekedték, élje le hátralévő napjait.
Huszonkét éves volt, telve erővel, bátorsággal s valószínűleg jogosult reményekkel az élethez, ily körülmények között kinek ne lennének fényes álmai? – Iacute;gy került II. Rákóczi György erdélyi fejedelem udvarába.
Csodáljuk, hogy e lépésre hamarább nem határozta magát. (fentebb már érintettük a Bónis-család összeköttetését a Rákóczi házzal, s bizonyára az öreg fejedelem udvara is nyitva állott volna előtte, hol nagyobb kilátásai lehettek az előmenetelre, mint bárhol is. És hogy mindezek daczára Batthyány Ádám szolgálatába állott, alig tulajdoníthatjuk másnak, mint hogy okvetetlenül a hadi élettel kivánt megismerkedni, melyre itt legtöbb alkalom nyílt ebben az időben.
A fejedelmi udvarban Bónist érdeme szerint méltányolták, megbecsülték s kitüntették. A havasalföldi vajdák viszályai, a Lupul ellen viselt harczok egyelőre elegendő foglalkozást nyújthattak itt neki s később, midőn II. Rákóczi György a lengyel trón elnyerése czéljából különböző államokkal élénk diplomatiai összeköttetést tartott, – úgylátszik Bónis Ferenczet is ezen a téren alkalmazá. Évkönyveinkben ugyan ennek semmi nyoma, de Bónis végrendelete világosan a mellett tanúskodik.
«Az1649. esztendőben mentem vala amaz dicsőséges emlékezetű II. Rákóczi György erdélyi fejedelem udvarlására – mondja említett végrendeletében, mely egy valóságos kis önéletírás – és ott az 1656. esztendőig, sok irígyimnek bosszúságokra, sok éjjeli s nappali keserves senyvedésekkel, egyik ország szegletitül az másikra, egyik királytól az másikhoz való kész szolgálatombéli nyomorúságokkal voltak mind teljesek s terhesek, noha érdemem felett való becsülettel tisztességesek (mint ki becsületet abban az időben, annak az országnak dicsőségesebb állapotjában pénzen nem vehet vala) akkorbeli bujdosásimat szolgálatbeli reménségemmel letőm, hogy kedvezvén terhes gondviselésében, segítségül lehetnék édes asszonyomnak, anyámnak» (i. h.).
Nincs szándékomban Bónis Ferencz jellemének ezen tagadhatlanul szép vonását, hogy a fényes jövőt igérő pályát a gyermeki kötelesség hivó szavára oda hagyá, – legtávolabbról is kisebbíteni, csak azt jegyzem meg, hogy a kényes diplomatiai küldetések nem igen férhettek össze egyenes szókimondó természetével, heves sangvinicus véralkatával. Különben is helyesen cselekedett, mert az erdélyi ügyek ezentúl gonosz fordulatot vettek.
Visszavonult tehát a magánéletbe s átvette ősi javait. Már közel járt a harminczhoz, de úgylátszik csak édes anyjának halála után – mely legnagyobb valószínűséggel 1665-ben történhetett – házasodott meg, nőül véve Máriássy Ferencznek Palágyi Piroskától született Anna nevű leányát.* Ugy látszik, hogy 1664-ben már jegyben járt Máriássy Annával, mert ez évben vannak összeírva az ajándékok, melyeket egyszer s másszor menyasszonyának hordozgatott. Családi levéltár.*
Előkelő, egyszersmind előnyös házasság volt. Máriássy Anna hozománya megveté alapját Bónis Ferencz gazdagságának, születése pedig igen sok főrangú családdal hozta rokonsági összeköttetésbe. – Anyósa, első férje halála után Gersei Petheő Jánoshoz ment nőül, ki a maga idejében előkelő főúr volt.
De Bónis Ferencz nem tartozott azon emberek közé, kik összeköttetéseiket a világban való előhaladásra szokták fölhasználni.
Házassága után még nehány évet Zemplén vármegyében töltött, valószínűleg Sátoralja-Ujhelyben lakva. Táblabirája volt e vármegyének s idejét, bonyolódott birtokviszonyainak rendezésén s magánperlekedésein kívül, a közügy foglalta el.
Kassán is volt úri kényelemmel berendezett háza, melynek leltárát 1665-ben sajátkezűleg készítette el. Kilencz szobából állott ez, az ebédlő palotán kívül, s valóban meglep bennünket a jólét és gazdagság, mely itt elibünk tárul. Arany, ezüst mívei, fegyverei, drága öltözetei, hintói, paripái, könyvtára, melyben nem egy becses műre akadunk, egész vagyont képviseltek e korban.* «Történelmi tár» 1886. évf. I. füzet.* Kassán azonban – bár Abauj vármegyének is táblabirája volt – állandóan soha sem lakott.
Az 1668-ik év kezdetével Füzér várát a hozzá tartozó négy faluval együtt kibérelte Nádasdy Ferencz országbírótól, 3500 frtot fizetvén az uradalom haszonbére fejében s lakását is ide tette által. Füzér ebben az időben erősített vár volt, Bónis elegendő lőszerszámokat talált a bástyákon s maga is különös gondot fordított az őrség rendben tartására, úgy hogy Füzér közepes ostromnak bátran nézhetett elébe.
Az országbíróval sűrű levelezésben állott s viszonyuk igen bizodalmas természetű volt,* Egy alkalommal szemfájásról panaszkodott Bónis, mire Nádasdy orvosságot küld neki «szemei fájdalmit szánakozással értjük, – írja 1669. nov. 19-én – mi azért a minémű orvossággal magunk is élünk, egy kis skatulyával küldöttünk, kglmed estve, s regvel mint egy lencse szemnyit vegyen belőle, s két szeme végében tegye... hasznosnak tapasztalni fogja kegyelmed». Családi levéltár.* de e levelekben mindazonáltal hasztalanul keresnénk közérdekű dolgot, leginkább gazdasági ügyekre vonatkoznak, s ha Bónis olykor kérdést intézett is, az országbíró általánosságokra szorítkozott. «Az török híreket mi illeti – írja Nádasdy 1670 január 14-én Bécsből – remélljük isten kegyelmességéből, hogy az ő felsége jó atyai gondviselése által ezekben az esztendőkben nem kellene félnünk, de az szegény lengyel szomszédunknak, aligha fördőt nem fog csinálni az török. Ha mi oly derekas híreink lesznek, kikből valami veszedelmes állapotok következhetnének, igen is gondunk lészen, hogy jó idein tudósíthassuk, mihez köllessék alkalmaztatni magát kglmednek.» – Az összeesküvésre még egy elejtett szó sem vonatkozik; s Nádasdy vagy nem bízott föltétlenül Bónisban, vagy pedig ennek elfogatása után a kompromittáló iratokat felesége Máriássy Anna idejekorán megsemmisítette.
Némileg érdekesebbek az országbíró bizodalmas emberének Kövér Gábornak Bónishoz intézett levelei, ki egyszer-másszor politikai hírekkel is kedveskedett barátjának, s közvetlenűl Nádasdy oldala mellett lévén, értesülései biztos forrásból származhattak.
Az országbíró meghitt embere azonban, Bálintffy János, ellensége volt Bónis Ferencznek, mivel ennek előtte ő birta volt Füzért s most is vásott rá a foga, és mindent elkövetett, hogy Bónisnak árthasson. Leveleit feltörte, azon hitben, hogy kompromittáló dolgoknak jöhet tudomására; panaszolkodott is ezen Kövér eleget,* Panaszkodik 1669 május 15-én, hogy rég nem látta Bónis levelét s ezt Bálintffynak tulajdonítja, «elhiszem klmednek, ha írt is nekem, amaz hamis lelkü bordélyrontó eb szaggatta fel s tartotta vala, megtelik nem sokára a pohara»; hasonló modorban nyilatkozik Bálintffyról többi leveleiben is.* s végre is titkos jegyekkel keverten irá leveleit, megküldvén Bónisnak a hozzá való kulcsot. – De úgylátszik ebben sem bízott teljesen s a mint nehány fenmaradt leveléből kivehető, a legnagyobb tartózkodással élt mindvégig. Nehányszor személyesen is találkoztak, s ily alkalommal bőven informálta Bónist a Nádasdy környezetében történtek felől, s meghányták-vetették poharazás közben az ország sorsát.
Ebben az időben nagy oka volt a magyarnak aggodalommal tekinteni a jövőbe, mert midőn a törökkel kitört dicsőségteljes háborúnak a vasvári béke gyalázatos módon véget vetett, lehullott a fátyol a bécsi udvar titkos czéljairól s be kellett látni a honfiaknak, hogy nemzeti önállóságuk, alkotmányos szabadságuk komoly veszélyben forog.
Mozgalom indult meg a jobbak körében, melynek nem volt más czélja, mint megmenteni az országot, ha mindjárt az uralkodóház bukása árán is. Nem volt más választásuk, s az események ellenállhatlan erejénél fogva kényszeríttettek a forradalmi térre.
Iacute;gy alakult meg Wesselényi Ferencz nádor és társainak összeesküvése, melynek szálai kiterjedtek az egész országban s körükbe vontak minden pártot és érdeket.
A mozgalom vezetői azonban főleg Zrínyi Miklós majd Wesselényi nádor halála után nem értettek egyet. Hiú, nagyravágyó, érzékeny emberek voltak mindannyian, s az alkotmányos szabadság védelme nem volt egyedüli czéljuk. Ábrándos terveket alkottak és cselekvéseiknek indító oka – a főczél mellett igen gyakran az önérdek volt. Nem bíztak egymásban, kételkedtek önmagukban, majd módok és eszközökben válogattak, kapkodva törökhöz, francziához, s nagy port vertek föl, mielőtt valamit cselekedtek volna is. Eljárásukat sohasem jellemzi jól átgondolt együttes cselekvés, elhatározásuk mindig a pillanat behatása alatt történt. Elbizakodottak a biztonság érzetében, kishitűek valának a veszélyben, lármájuknál csak kétségbeesésük volt nagyobb, midőn a fedelet fejökre gyújtották. Bukott az ügy, buktak vele mindannyian. Szándékuk tisztasága menti tévedéseiket, s dicső haláluk emlékezetüket szentté teszi előttünk.
Van már ez összeesküvés történetének hivatott tollú irója s én a következőkben csak arra terjeszkedem ki, mi czélomhoz képest okvetetlenűl szükséges.
Mialatt Zrínyi és Frangepán bécsi fogságukban az udvarral alkudoztak s Nádasdy az ügytől látszólag visszavonulva élt, a forradalmi mozgalmak a felvidéken hatalmas mérvet öltöttek. Itt volt fölhalmozódva – hogy képletes kifejezéssel éljünk – legtöbb gyúanyag s úgy a birtokos nemesség, mint a föld népének elkeseredése tetőfokra hágott. Nyakra-főre gyűléseztek a rendek, vádolva Leopoldot a német katonák zsarolásai s a protestáns valláson ejtett sérelmek miatt. – Végre a tokaji parancsnok gróf Stahremberg elfogásával a lázadás nyiltan kitört, melynek élére a süveg nélkül való fejedelem Rákóczi Ferencz állott. – A tiszavidéki vármegyék nemessége rövid idő alatt fegyverben volt, könnyű diadalokat nyertek a német katonákon, egy pár erősséget elfoglaltak s már hangzott a felvidék a dicsőség zajától. – Széltére beszélték, hogy magyar királyt választanak s csakis annak személyét illetőleg voltak még eltérők a vélemények.* Pauler Gyula: Wesselényi Ferencz nádor és társainak összeesküvése I–II. kötet.*
Bónis Ferencz mint előkelő birtokos, a felvidéken nagytekintélyű ember s e mellett buzgó protestans, nem maradhatott távol a mozgalomtól. Bizonyára be lehetett avatva az összeesküvés titkaiba, de nem tartozott annak intézői közé. Titkos cselekvés, diplomatiai ármánykodás, szövetségek kötése-bontása, merőben ellenkezett természetével. Ő is szerette hazáját, mint talán senki jobban, s gyűlölte a németet szenvedélyes lelkének egész hevével, de nem tartozott a szájas hazafiak közzé s csupán a cselekvés pillanatában hagyta el tartózkodó magatartását. Katona volt minden izében és nem politikus. Bizonyára óhajtá ő is, hogy akár a török, akár a franczia segítse nemzetünket szabadsága kivívásában, de legjobban bízott mégis jó kardvasában, bátor szívében.
Midőn pedig a bécsi udvar – nem gondolva többé a vármegyék felirataival, hogy a mozgalom fegyveres erő beavatkozása nélkül is véget ér, – Spork János lovassági tábornokot küldé a felvidék ellen s a császári hadak tényleg betörtek az országba, Bónis izgatá legjobban ellenállásra a nemességet s lelkesítő szavaitól visszhangzott Abauj és Zemplén vármegye. «Ha csak egy ember kél is fel – mondá gyakran – én másodiknak felkelek» és mindvégig következetes maradt önmagához. Nem vágyott hírre, nem voltak saját érdekei, még a vezérséget sem hajhászta, egyszerű felkelő volt, egyszerű közkatona kivánt maradni, a szabadság zászlója alatt.
A fölkelés név szerinti vezére azon a vidéken Bocskay István Zemplén vármegye főispánja volt, mint a történtek bizonyítják, pulya lelkű gyáva ember, s tulajdonképen Bónis volt az egésznek mozgató lelke. Családját a jól megerősített Füzér várában hagyva, maga köré gyűjté a talpasokat, s éjjel-nappal közöttük volt, hogy a Spork közeledésének hirére demoralizált felkelő nemesség elszéledését megakadályozza. Nem gondolt saját ügyeivel, tűrte mások kisebbítő véleményét is, hogy a szabadság ügyének szolgálhasson.* A füzéri uradalom haszonbérét sem fizetheté rendesen már ebben az időben, oly sokba került neki a fölkelés szervezése. «Kegyelmed csak azért vontattya az mi pénzünknek megfizetését – írja Nádasdy 1670 martius 21-ről – hogy valami háborúságos időt remélvén kglmed, az mi jószágunkat csak ingyen akarja birnya, melyben kglmed fölöttébb megcsalatkozik». Családi levéltár.*
«Nem mi vétettünk a király ellen, de ő vétett ellenünk, megszegvén esküjét», szavai minden másnál jobban jellemzik Bónist, mint öntudatos szabadsághőst, de jellemzik mint büszke és törhetlen embert is, ki tisztában van önmagával s igen jól tudja, hogy kegyelemre nem tarthat számot, tehát győzni vagy meghalnia kell.
Lelkesültsége tagadhatlanul hatott a tömegre s a mit szavaival el nem érhetett, azt bőkezűsége s csapra ütött boros hordóival igyekezett elérni, s valóban sikerült is neki rövid időre lelket önteni a csüggedőkbe. – De csak rövid időre, mondom, mert Bocskay a császári hadak diadalmas előnyomulását tapasztalva, gyalázatos módon megszökött, sorsára bizván a felkelő nemességet. – Ez határozott Bónis sorsa felett is. Nem volt képes többé föltartóztatni bomladozó seregét, s midőn katonái elszéledtek, ő is menekült, már csak az ügy és magára hagyott családja érdekében is.
Mindenekelőtt anyósához igyekezett, hogy családi kincseit s egyéb drágaságait Sztropkó várában biztonságba helyezze. Ez ingóságokat kassai házától szállíttatá el, valószínűleg midőn mint Rákóczi követe ott járt, s magával hordozta mindenütt, mert Füzér felé, hol feleségét és egyetlen gyermekét a kis Zsigmondot hagyá, már el volt vágva a visszavonulás útja.
Midőn a Zemplén vármegyében fekvő Polyánka községhez közeledett, Fodor Ádám, ki a Wesselényi összeesküvés idejében alávaló szerepet játszott, megsejté menekülését s rabló társaival rajta ütvén, elfogta s kifosztá Bónist s míg a czinkosok – kik között több nemes emberen kívül Bánóczi Sándor és négy Viczmándi testvér is volt – kincsein osztozkodtak, őt 1670. jun. 11. Spork főhadiszállására Parnóra szállítá.* Máriássy Anna folyamodott a kamarához, hogy férje elprédált javait – a mennyiben ez őt és gyermekeit illetné – adassa vissza, de Spork a hadjáratokban szokásos zsákmányjogra hivatkozván – kérte a kamarát, hogy Viczmándyn és társain az ingóságokat ne követelje. Orsz. ltár. Act. Jud. del. N. R. A. és Családi irományok.*
Innen 1670. junius 19-én valószínűleg kényszerítés vagy a Spork környezetében lévő magyarok rábeszélése következtében írja feleségének, hogy fogadja be Füzér várába a német őrséget, de e mellett a maguk szokott drabantjait is tartsa meg s biztatja a kesergő asszonyt, hogy rövid idő alatt elbocsátják kezességre. Ezt azonban maga sem igen hitte, s talán csak nejét akarta vele vigasztalni; s bár mindvégig hangoztatá, hogy az igaz ügy mellett teljes joggal fogott fegyvert, tudta mi sors vár reá.
Parnóról betegen Kassára szállították s 1670. deczember 6-án irott levelében kérte gr. Rottal Jánost, mint a magyar ügyek rendezésére alakított commissio elnökét, hogy beteges állapotjára való tekintetből «ne közönséges rabházba» vitessék, hanem saját házában helyezzék őrizet alá, hogy magát gyógykezeltesse.* Orsz. ltár.*
A következő év elején összeült Pozsonyban a judicium delegatum, mely elé Bónist márcz. 20-án idézték meg, de saját kérésére, minthogy ügyvédje távol volt, halasztást nyert s pörét csak 1671 ápril 6-án vették föl;* «Franciscus Bonis personaliter adstans demisse supplicat, ex quo cum suo procuratore recenter adveniente nequidem locutus esset, respicium sibi impertire. Deliberatum: Jóllehet az kglmetek terminusa mai napra rendeltetett ugyan, mindazonáltal bizonyos okokbul más időre haladott, kgltek azért oly vigyázással és oly készen legyen, hogy valamikor gr. Rottal praeses urunk ő nsga szóllíttatja kegyelmeteket, compareálljon». Bónis pöre az orsz. levéltárban.i. h. N. R. A. 691. fasc. n. 4.* s minthogy Sándor György, kit ügyvédjéűl választott, még ekkor sem érkezett meg, hivatalból Bolff Mártont rendelték védőjének.* Bónis pörének lefolyását Pauler Gyula nyomán közlöm, a mennyiben fölhasználta nagy munkájában az országos levéltár adatait; némi pótló részleteket a családi levéltár szolgáltatott, a pöriratokat azonban magam is áttanulmányoztam.*
A vádló Liphart György a következő főbb pontokban terjeszté elő vádjait: Bónis Ferencz nyilván elpártolt koronás királyától, részt vett gr. Stahremberg elfogatásában, lázította a nemességet, Kassán járt mint Rákóczi követe, ellenszegült a császári hadaknak, szervezte a felkelést, több ízben a török szövetség mellett nyilatkozott, szóval és tettel felségsértést követett el s ezért mint pártütő és hűtlen jobbágy fej- és jószág-vesztésre itéltessék.
Nyugodt méltósággal viselte magát Bónis birái előtt s már első megjelenése alkalmával kijelenté, hogy ártatlanúl szenved, de védelembe alig bocsátkozott s a melléje rendelt Bolff Márton ügyvéd kifogásain valóban átérzik az ő büszke lelkének sugallata.
Védelme tulajdonképen nem egyéb, mint rideg tiltakozás ama vád ellen, mintha pártütő lázadó lenne. Ő csak azt tette a mit helyzetében minden, hazáját igazán szerető magyar tett volna. Cselekedeteit nem tagadja, nem szépítgeti, csupán a rágalom ellen emel szót. A mit tett, azt öntudatosan cselekedte, a következményekkel tisztában volt. A királyhoz tartozó hűségét nem tagadá meg, s mint magyar nemes csupán az ellenállás jogával élt. A felség már megelégedhetett ártatlanúl szenvedett fogságával, bocsássák tehát szabadon.
Bolff Márton védbeszédjében sok jóakarattal igyekezett igazolni Bónis álláspontjának törvényes voltát s miután hasztalanúl követelte, hogy a fiscus vádjainak alapját képező okmányok a biróság előtt felolvastassanak, részletezni kezdé védelmét. Bónis csak hallomás után beszélt a törökkel kötendő szövetségről, a mint ezt Kazinczy Pétertől hallotta, Patakra csak Stahremberg elfogatása után jött, a kassai követséget nem tartotta a király ellen való hűtlenségnek, s az igaz, hogy ellenszegült a föld népét sanyargató császári hadaknak, de ezt teljes joggal cselekedte, s hazánk törvényei – melyek az idegen hadak beszállását tiltják – jogot adtak neki a fegyveres ellenállásra; a felkelést nem szervezte, s a talpasokat csak azért gyüjté maga körül, hogy Füzér várának kirablását megakadályozza; s végre kérte a biróságot, hogy annál is inkább bocsássák őt szabadon, – mert elfogatása s kiraboltatása békés útjában történt.* Pauler Gyula: i. m. II. k.*
A mi e védbeszédet illeti, be kell látnunk, hogy igen híven tükrözi vissza Bónis tartózkodó, büszke magatartását. Igazságot kivánt ő és nem kegyelmet s ezért Bolff Márton beszédjében hasztalanúl keresnők a szokott prókátori fogásokat; nem tagadott semmit, csak magyarázatokba bocsátkozott, nem hivatkozott tanúkra, kik ártatlanságát bizonyítsák, csupán az ország szentesített törvényeire, melyeknek Bónis védelme alatt áll, s melyeknek szigorú alkalmazása által őt nem elitélni, csak fölmenteni lehet.
Hosszabb polemiára a vádló és védőügyvéd között, az arany bulla ellenállási záradékának mikéntvaló magyarázata szolgáltatott okot. Liephart kijelenté, hogy az ellenállás joga nem egyes embert, hanem az országot illeti, s Bónis már csak azért is pártütést követett el, mert a király a német hadak Magyarországra küldésénél rendkívüli hatalmával élt, midőn az ellentállási záradék hatályát veszti, s különben is a rendek a bécsi békekötés óta lemondtak minden lázadásról.
Ezzel szemben a védő ügyvéd szorosan ragaszkodott Verbőczy hármas könyvének I. rész 9. czíméhez, mely a fegyveres ellenállás jogát úgy az egész országnak mint egyeseknek megadja; hangsúlyozta, hogy Bónis a törvényesség terén állott, mert az ország lecsendesedve, a német katonák beküldésére többé nem volt szükség. De hasztalan volt minden igyekezete, érveléseire a vádló részint kitérőleg részint álokoskodásokkal felelt, mit a következő eset kitünően bizonyít.
Azzal vádolják Bónist, hogy kassai útja alkalmával Leopoldnak bizonyos pénzét akarta lefoglalni, mivel szemben ő bebizonyítja, hogy nem a felség de egy kereskedő pénze forgott szóban, ki azt vonakodott Rákóczinak átadni. Erre vonatkozólag a vádló kijelenti, hogy ez nem változtat a dolgon, a mennyiben a pénzt a fölkelés szervezésére akarták fordítani.* Pauler Gyula: i. m. II. k. 323. l.* De vajjon mióta képezett magánosok javainak megsértése hűtlenségi cselekményt? – s ha a pénz lefoglalása tényleg meg nem történt, bűnös volt e Bónis, ha szinte – mit rábizonyítani nem lehet – a fölkelés czéljaira kivánta is azt fordítani ? Merő képtelenség, mely a vádlót és bíróságot egyaránt jellemzi. De Bónisnak buknia kellett s ha Zrínyit, Frangepánt, Nádasdyt föláldozták, miért tanúsítottak volna kiméletet éppen vele szemben, kinek büszkeségét a fogság meg nem törte s kit hasztalanul igyekeztek lelki üdvének megmentése végett, még a katholikus hitre is áttéríteni.* U. o. 351. l.* Többen sokkal jobban valának compromittálva mint Bónis, de egy sem volt törhetetlenebb mint ő; amazok folyamodtak fűhöz-fához, kegyelemért esdekeltek, pártfogót szereztek maguknak, mint Kazinczy Péter, ki hitehagyásával nyeré meg Báthori Zsófia protektióját, Bónis ellenben csak a törvények oltalmához folyamodott, s a teljesített kötelesség érzetében talált megnyugvást.
A bíróság félnapi tanácskozás után – az ellene emelt vádakban bűnösnek mondotta ki s 1671. április 10-én hirdették ki előtte az itéletet, melynek szavai szerint mint felségsértő és lázadó jobbágy, «megérdemlett büntetésül, maradékainak örökös gyászára, másoknak elrettentő példájára» fej- és jószág-vesztésre itéltetett.* Ez itélet indokolásában, a törökkel való szövetség szándékára helyezték a fősúlyt, mely szándék pedig a fiscus részéről Bónis ellenében igazolva sem volt, kassai követsége, a talpasok gyűjtése és fegyveres ellenállás csak mellesleg említtetik, Stahremberg elfogatását, s a kassai pénz lefoglalásának szándékát azindokolásba már nem veszik föl; tehát a legszigorúbban itélve is, csak az egy fegyveres ellenállásra vonatkozólag foroghatnak fönn eltérő vélemények; minden más tekintetben Bónist ártatlannak kell tartanunk, vagy legalább is – a bíróság álláspontjára helyezkedve – kevésbbé bűnösnek, mint sok más társát, kik személyük s javaikra nézve kegyelmet nyertek. – Az indokolás előre bocsátása után az itélet szavai következőleg hangzanak: «Einde eundem iuxta tenorem et continentias legum per procuratorem domini actoris citatorum, utpote S. Stephani libri II. cap. 51, Sigismundi imperatoris et regis decreti primi ad frontem et calcem, ac titulorum XIII, XIV, ac XLIX, partis primae operis tripartiti, eiusdemque partis secundae titulorum XII et LVII, in poena criminis laesae maiestatis adeoque nota perpetuae infidelitatis, amissione videlicet capitis et universorum bonorum suorum mobilium pariter ac immobilium intra ambitum huius regni Hungariae qua in partibus ei annexis ac sub iurisdictione sacrae regni Hung. coronae ubicunque habitorum et existentium, fisco suae maiestatis regio applicandorum convinci et aggravari. Ipsi quidem in poenam demeritam, ut omnis eius posteritas poenalem hanc ipsius afflictionem in perpetuum lugeat aliis vero similia fors molituris terribile, ac formidabile cederet in exemplum, ac refranamentum aeviternum. Quemadmodum deliberavimus, convicimusque et aggravimus convictumque et aggravatum declaravimus». Orsz. ltár. Act. jnd. del. N. R. A. fasc. 1728. nr. 63. Érdekes, hogy a Bónis ellen valló tanúk egyike, Bálintffy János volt, kivel mindig ellenséges viszonyban állott.*
Bónis el volt készülve a halálra – bár a kivégzés idejét csak az utolsó órában adták tudomására, a szabadság martyrjának tekinté magát – miként Pauler is megjegyzi – s nyugodt megadással viselte sorsát. 1671. ápril 30-án ugyanazon órában, midőn Zrínyit és Frangepánt, tehát reggeli 9 órakor, vezették őt is Pozsonyban a vesztő helyre, mely a városház kapuja előtt volt felállítva. Valóságos hős volt ő a vérpadon s olynyugodtan hajtotta fejét a hóhérbárd alá, mintha csak halálával is lelkesíteni akarta volna szabadságért küzdő nemzetét, s mintha nemes bátor viseletével csak ismételte volna gyakran hangoztatott szavait: «Ügyünk igaz, megsegít az isten!» Levágott feje néhányszor az ég felé ugrott* «Anno die mensisque, quibus praefati comites, generosus quoque Franciscus Bonis magnas ex tredecim comitatu Posonii est decollatus, cuius abscisum caput, spectantibus aliquot centum hominibus, ter vel quater coelum versus saltitasse refertur». Iacute;gy találjuk följegyezve Szepessy Pálnak a n. múzeum könyvtárában őrzött kézirati naplójában.* mintha a mennybeli itélő szék előtt vádolta volna bíráit. Testét hű szolgái a pozsonyi sz. Lőrincz temetőben adták vissza a földnek.* Pauler Gyula: i. m. II. k. 351.*
Egy gyermeke maradt, Zsigmond, s ettől származott le a mai napig virágzó tolcsvai Bónis család.* Miután Bónisnak minden javai részint elkoboztattak, részint pedig a német katonák által fölprédáltattak, özvegye Máriássy Anna nélkülözéseket szenvedett s talán ennek tulajdonítható, hogy rövid idő mulva férjhez ment Uszfalussi Uz Istvánhoz, kinek szintén tragikus vége lett, a mennyiben portyázó kurucz csapatok 1679-ben meglőtték, ekkor harmadik házasságra lépett Semsey Györgygyel.*
A hősnek egy késő unokája Sámuel, 1848-iki szabadságharczunk történetében tette nevét emlékezetessé.
KOMÁROMY ANDRÁS.
A nemes és gróf Rhédey-családnak egyik czímere.
(Színes czímer-melléklettel.)
A kisrhédei Rhédei családnak egy 1466-ik évi Mátyás királytól nyert czímer-levelét és czímerképét mutatjuk be olvasóinknak, melyekről a «Turul» I. kötetének 137-ik s II. kötetének 18. lapján volt már szó, de minthogy az eredeti okirat a maga sajátságos czímerképével csak most került szemeink elé, jónak láttuk minél előbb közzétenni. Az okirat Diósgyőrön kelt s a czímer egyike a legérdekesebbeknek, a mennyiben sem sisak, sem foszladék, sem korona, sem sisakdísz nem fordul elő rajta. Az egész czímer aranykeretbe foglalt kékmezejű doborpajzs, egyszerű fehér vonásokkal damaszkolva, ebben két stilizált piros oroszlán, állva, kiöltött nyelvvel, kettős farkkal, első lábaik közt kosfejet tartván.
Mátyás király czímeradományozó oklevelének szövege a következő:
Commissio propria domini regis.
Nos Mathias dei gratia rex Hungarie, Dalmatie, Croacie etc. Memorie commendamus tenore presentium significantes quibus expedit universis, quod nos consideratis fidelitate et fidelibus servitiis fidelium nostrorum nobilium Johannis de Naghrede, Bartholomei et Nicolai de Zenthmarthonrede necnon Demetrii Magni et Petri de Pleskocz per eos primum sacre dicti regni nostri Hungarie corone tandemque maiestati nostre sub locorum et temporum varietate exhibitis, hec arma seu nobilitatis insignia, que in principio seu capite presentium litterarum nostrarum suis appropriatis coloribus figurata sunt et distincta, prefatis Johanni de Naghrede, Bartholomeo et Nicolao de Zenthmarthonrede, necnon Demetrio Magno et Petro de Pleskocz ipsorumque posteritatibus universis utriusque sexus animo deliberato et ex certa nostra scientia dedimus, donavimus et contulimus, atque ex certa plenitudine nostre specialis gratie presentibus clargimur, ut ipsi ipsorumque heredes et posteritates universe pretacta arma seu nobilitatis insignia more aliorum regni nostri nobilium armis utentium ubique in preliis, hastiludiis, duellis, torneamentis ac aliis omnibus exercitiis militaribus et nobilibus, necnon sigillis, anulis, velis, cortinis, vexillis et sepulturis ac generaliter in quarumlibet rerum et expeditionum generibus gestare et ferre, necnon omnibus gratiis, honoribus et libertatibus, quibus ceteri regni nobiles armis utentes quomodolibet de iure vel consuetudine utuntur, gaudere atque frui valeant, tantoque ampliori studio ad honorem et obsequia nostre regalis dignitatis eorum solidetur intentio, quanto sese largiori favore regio decoratos conspicuunt et munere gratiarum. In cuius rei memoriam firmitatemque perpetuam presentes litteras nostras secreto sigillo nostro, quo utimur, inpendenti communitas duximus concedendas. Datum in Dyosgyewr in festo beate Dorothee virginis et martiris, anno domini millesimo quadringentesimo sexagesimo sexto, regni nostri anno octavo, coronationis vero secundo.
(Hártyán, piros-fekete selyemről függő pecsét töredékével; eredetije a gr. Rhédei-családnak a N. Múzeumban letett levéltárában.)
Minthogy a czímerszerzést a magyarok csakis eltanulták a nyugati nemzetektől vagyis inkább társadalmaktól, az egyes családok egymásután csak rendre szereztek czímereket. Valahányszor külföldi emberekkel jöttünk érintkezésbe, mindig fordul elő egy csomó czímeres-levél, így például, mikor az Anjou-királyokkal az olaszok és francziák özönlötték el társas életünket, ekkor támad igen sok magyar czímer; mikor Zsigmond császár össze-vissza utazta a nagy német birodalmat magyar nemes kisérőivel, majd mindenik magyar nemes czímert és czímerlevelet szerez, mert hisz akkor a külföldön már minden lovagocskának czifra czímere volt. Mindazáltal az a doctrinaire czímerészet, mely Német-, Olasz-, Franczia- és Angolországban kifejlődött, soha se vált a magyarnak testévé vérévé. Szerette a czifra tarka-barka képecskét pajzsán s a czifra tollas sisakot is szívesen látta pecsétén, lobogóján stb., de itt is saját felfogását követte, mert a czímerészetnek amaz ezerekre menő furcsábbnál furcsább képei, alakjai iránt semmi nagy előszeretettel sem viseltetett, inkább szerette a természetes képeket, a beszélő czímereket, egy szóval a naturalisticus felfogást mutatják nálunk már a legrégibb czímerpajzsok egész napjainkig. Úgy, hogy a magyar czímernek általános ismertető jele a tájképiesség; ezért van, hogy a pajzs alján a zöld mező sehol sem fordul elő oly gyakran, mint nálunk. A magyar nem szereti, hogy a czímer-kép, állat, alak stb. függjön a levegőben, neki talaj kellett; ezért van, hogy a czímerek alsó részén minden országban látható hármas halom (mely állítólag a Krisztus és a két gonosztevő keresztjének hármas halmára emlékeztet) nálunk oly nagyon el van terjedve, hogy csaknem minden második czímeren előfordul; sőt magyar czímer-alakot csináltunk belőle, elnevezvén a Tátra-Fátra-Mátra tetejének. De azért van még néhány régi czímerünk, melynek lábára nincs zöld mező festve, sem hármas halom s ilyen a Rhédei czímer is; melynek ajándékozó levele is érdekes, a mennyiben csupán czímerlevél, nincs benne sem jószág, sem nemességadományozás – a mire a jelen esetben nem is volt szükség, mert a Rhédeiek ősfoglalási földdel bírtak s nemesek voltak emberemlékezet óta.De hát a divat úgy kivánta, hogy a régi nemes család is szerezzen czímert s így született aztán az itt bemutatott okirat.* Hogy milyen volt a magyar felfogás, bizonyítja a Vay-családnak Konstánczban 1414-ben Zsigmond császár-király által kiállított s most Berkeszen a gróf Vay Ádám birtokában lévő, szépen megőrzött, ékes czímer-levele, melynek hátára XV. vagy XVI. századi írással ez van írva: «Az Vay familiának nincs szüksége nemes levélre». XVII. századi írással pedig ez van írva: Ez nem is nemes-levél, ez csak czímeres-levél! Ezt a felfogást igtatta törvénybe Verbőczi is s ez által a heraldikát Magyarországon minden jogi jelentőségéből teljesesen kiforgatta.* A «Turul» I. kötete 124. és 125. lapjain kimutatta Komáromy András a Rhédei család ama tagjait, kik e czímert nyerték t. i. II. János, továbbá IV. Miklós és Bertalan rokonokat; kik viselték azonban e czímert, minthogy az említett három Rhédeinek csak egyetlen fiú örököse áll a családfán – s ha valjon János testvérei éltek-e vele, megmondani nem tudjuk, de a Rhédeiek czímerviselésére nézve az a megjegyzésünk, hogy az utolsó most is élő nemzedék tagjai a hattyút zöld mezőben soha se viselték s általában a mi értésünkre a gróf Rhédei családnak czímere: az egyedül ágaskodó, arany koronás oroszlán. Innen Erdélyben szójárás volt: a Rhédei oroszlán. Érdekes volna, ha Komáromy mint a Rhédei család és levéltár alapos ismerője részletesebben kidolgozná a hattyú-czímer történetét is.
Még egyet. Komáromy azt mondja, hogy említett családfáján az újabb nemzedéket nem dolgozta ki, bocsánatot kérek, de arról a Turul-beli családfáról csak két fiú és két vagy három leány hiányzik, t. i. a nem régiben elhalt gróf Rhédei János-nakbáró Wesselényi Katától született két leánya Stephania özv. báró Wesselényi Istvánné és Johanna báró Horváth Ödönné, továbbá a legutóbb említett Lajos-nakkét fia, kik közül egyik növendék korában elpusztult, a másik Lajos, most is él; s egy vagy tán két leánya, ezek közül egyik, Bárdossy volt kir. táblai bíró özvegye. A család jelenleg élő tagjai: gróf Rhédei István nőtelen, gróf Rhédei Gábor nőtelen (a 60 év körül járnak), gróf Rhédei Lajos neje Kozma Ida, csak egy leányuk volt, a ki mint gróf Bethlen Pálné fiatalon elhalt, és végül gróf Rhédei Zsófia Herglocz Antal törvényszéki elnök neje; ezek szerint ez az ősmagyar híres család fiúágon a végenyészet szélén áll.
A Rhédei család egyik czimere. 1466.
–k–s.
85Adalékok a genealogia történetéhez.
Művelődéstörténeti tanulmány.
(Második közlemény.)
c) Assyrok és babylóniaiak.
Az ókor valamennyi államában, hol a királyság a földi hatalom legmagasabb polczára emelkedett, hol a fejedelem isteni méltóságnak bitorlása mellett a legromlottabb ember gerjedelmeinek tartózkodás nélkül átengedhette magát: kiváló örökölhető rend nem fejlődhetett ki. A nap nem tűr maga mellett melléknapokat. Az ókeleti isten-fejedelmek nem tartották üdvösnek állásuk- és méltóságukra nézve, hogy mellettök oly rend fejlődjék, mely a tömeg fölötti jobb voltának egy, bár parányi részét is, nem a fejedelem pillanatnyi szeszélyének és kitüntetésének, hanem születésének vagy éppen érdemének köszönje.
Iacute;gy pl. azt találjuk, hogy Assyriában, hol a király az istenek helytartójának tekintetett, a lakosság között sem kasztok, sem szorosan elkülönített osztályok, sem szilárd alapokra fektetett örökölhető nemesség nem léteztek. Az uralkodó szeszélye teremté a lakosság bizonyos társadalmi egyenlőségét.
Ily módon semmiképen sem találunk támpontokat az assyr genealogia tekintetében. Legfölebb fölemlíthetjük, hogy az uralkodók azon voltak, hogy az utókorra hagyott felírataikon, miket építményeiken és egyéb, emlékjellegű tárgyakon alkalmaztak, nem akarták a későbbi kort saját személyeik, valamint elődjeik személyeinek genealogiai viszonyai felől homályban hagyni.
Babylónban sem voltak különbek az illető viszonyok, noha itt már a chaldaeusok kasztjával találkozunk.
Ámbár a chaldaeusok a lakosság felsőbb és uralkodó osztályát képezték az által, hogy a papi méltóság kizárólagos birtoka által – mi minden keleti népnél az uralkodás kulcsának tartatott – az államon uralkodtak, a hadak vezérei voltak, a legfőbb hivatalokat viselték és a vazallkirályságot az assyr hatalom alatt osztályuk tagjaira át tudták ruháztatni: mégsem lehet állítani, hogy ők Babylón társadalmi testében az örökölhető nemesség azon uralkodó rangját foglalták el, melyet a braminok Indiában. Mert – igaz – nem belföldi tudósítások szerint különféle foglalkozásaik voltak, melyek körülbelül minden, tudomány és értelmiség által elérendő cselekvények monopolizálására czéloztak. Másrészről nem esett nehezökre oly állomásokat is elfoglaltatni tagjaik által, a melyeknek ugyan a papi hivatással semmi közük nem volt, de e helyett a kaszt czéljainak és szándékainak hasznára váltak. Azonkívül nincsenek adataink, hogy a házasságkötésre vonatkozó meghatározott rendeletek a más osztályokkal való összekeveredésnek korlátokat szabtak volna stb.
Itt tehát legfölebb azt lehet állítani, hogy a chaldaeusok a tudománynak és az irányadó politikai hatalomnak monopolizálása által a nemzet irányadó és tulajdonképeni uralkodó osztályává fejlődtek ugyan, de hogy ők az imént hangsúlyozott mozzanatok következtében szorosan szervezett, dogmatikus alapon örökölhető nemesi rendet nem képeztek.
Mi a braminnak születés és theokratikus törvényhozás által osztályrészül jutott, azt a chaldaeus – ámbár az ő születése is elég ajánló volt – saját erejének kisebb-nagyobb mérvben igénybevett felhasználásával kényszerűlt megszerezni. Ily módon Babylónban sem találjuk a genealogia főálladékait. Minden genealogiai tudósítás, a mi Babylón és Assyria történetéből ránk szállott, a királyi családokra vonatkozik. Természetes, hogy nem szabad sem a belföldi, sem a külföldi forrásoknál a genealogiai módszer mivoltát megbírálni. Némely dynastiát csak minden genealogiai összefüggés nélkül ismerünk, és minthogy a korona többnyire az atyáról a fiúra szállott, ennélfogva a források mellékágakat nem ismernek.
A külföldi források közt említésre méltók a héber, görög és rómaiak. A belföldi Berososnak görög nyelven írt adatait az ékiratok szövege nem mindig igazolja.
d) Arabok.
Az ó-kori araboknál a szabaeusok birodalmával, a tulajdonképeni régi arabokkal és a nabataeusokkal van dolgunk. E három közül a másodsorban említett törzs nomád lévén, nem igen vehető számba.
Yemen-ben,a szabaeusok későbbi birodalmában, a kasztkormány ember emlékezet és a legrégibb lakosok, a kusiták (chamiták) kora óta otthonos volt. Ugyanazt elfogadták a szabaeusok is, kik között öt szorosan elkülönített kaszt létezett, melyek másokkal össze nem házasodhattak.
E társadalmi különálláshoz járult még a joktanidák által létrejött törzsek és a katonai hűbéri nemességnek rendszere.
Szába királyának államában nagyszámú vazallusai voltak, kik mindnyájan függetlenségre törekedtek és kiknek alattvalósága mindig kétes volt. A «kayl» nemzeti czímmel éltek. Minden kayl-t a terület nevével, melyen uralkodott, és az ezen név elé tett szócska által: dhu (= dominus de) által jelöltek.
Annak daczára, hogy az egész nemzet megtelepült, a törzsek épúgy mint a vándorló arabok egymástól elválasztva maradtak. Minden törzs bizonyos kerületben lakott és a kayl volt a főnöke. A törzsek megkülönböztetése azonban csak a katonaiban mint a legfőbb kasztban, történt. A kaylok között is akadunk katonai nemesi uralkodásra, mely különféle reánk szállott czímek szerint több fokozatra oszlott. Az egyes czímeket a feliratokból ismerjük, de a czímek rangsorát nem tudjuk meghatározni. E nemesi czímek minden képviselője (az összességet «Abaali Saba», szábai uraságnak nevezték) a törzsek különféle családjainak és házainak feje volt, és viszont a kayl vazallusa, ki a részére kijelölt kerületben a souverainitást ugyanazon módon gyakorolta, mint a középkor bárói (Lenormant).
A királyi család, a kaylok és hihetőleg az ezek alatt állott kisebb vazallusoknak örökösödési rendje igen régi szokás szerint, melyet a későbbi izlam is törvényre emelt, lőn szabályozva. Az örökségben előbb végig mentek valamely atya fiainak teljes során s azután került a következő nemzedékre a sor; ily módon valamely uralkodónak közvetlen utódja fivére, nem pedig fia volt.
Az eddig mondottak a régi Yemenben létezett és erősen kifejlődött genealogiai érzéket és ennek élénk gyakorlati alkalmazását mulhatlanúl szükségessé tették.
Eltekintve a később felhozandó, minden arabsnak közös nemzeti jellemvonásúl tulajdonítandó, élénk genealogiai érzéktől, Yemen társadalmi intézményei arra mutatnak, hogy egyfelől a főnöki jogok megóvására, másfelől az örökösödési rend tisztántartására való tekintettel a genealogiai nyilvántartást és a nemzedékrend registrálását Yemenben szigorral gyakorolták.
A nabatoeusok-rólcsak annyit tudunk, hogy szintén törzsekre oszlottak, melyek magukat kormányozták. Minden törzsnek volt főnöke, ki a király főhatalmának hódolt. A feliratokban ily czímekre akadunk: «emir», «a törzsek legvénebbje», «lovag» stb.
Az egyik helyről a másikra költözött arabokról (hedják) csak két adat maradt reánk, melyeknek alapján genealogiájukat megitélhetjük.
Bizonyos családjaiknak t. i. jogában állt, az egyik vagy másik templomban előljárói hivatalt és bizonyos tisztet viselni. Másrészről kétségtelen, hogy a vándorló arabok a történetet egyedül csak egy álláspontból ismerték és művelték, t. i. családfáik szaporodásának, illetőleg azon traditiók szóbeli megtartásának szempontjából, melyek törzseik vérének tisztaságát illették. Ezt élő szóval kellett tenniök, mert ellentétben a yemeni szabaeusokkal és a köves Arábia népeivel (edomiták és midjaniták) az írást késő időig nem ismerték és csak időszámításunk hatodik századában a keresztény Syria befolyása alatt kezdtek írni.
Mellékesen megjegyezzük, hogy a vándorló arabok, annak daczára, hogy családfáik tisztántartására nagy súlyt fektettek, az idegenekkel való egybekelésektől époly kevésbbé tartózkodtak, mint a különösen városokban megtelepült arabok.
A vándorló araboknak imént felemlített sajátságos tulajdonsága: a történeti nemzeti törzsemlékeket családfáik nyilvántartása és szaporítása czéljából fentartani, – ama fentemlített, kivétel nélkül minden arabban meglevő nemzeti közös vonásban rejlik.
A bibliai tudósításoknak az arab források genealogiai adataival való szembeszökő összehangzása világosan bebizonyítja e nemzeti vonás helyességét. Azt találjuk ugyanis, hogy Arabia lakosai, kor, alkotmány és valláskülönbség nélkül, tehát tisztán maradva mindennemű áramlatoktól, törzseiknek és családaiknak az őstörzsöktől való leszármaztatásában mindig következetesek maradtak.
Ha az Áditák (Délarabia ős lakosai) a belföldi hagyomány szerint Ád, Cham egyik unokájának ivadékai, úgy a Joktanodák Joktán, Héber fiának sarjai. Yemen, az izlam keletkezésekor létezett törzseinek nagyobb része, származását Himjár és Kahlan-tól, a joktanida testvérpártól mutatá ki.
A későbbi arabok származásukat Izmaeltől, Ábrahám fiától vezették le, ámbár a Katurákban Ábrahámnak másik házasságából származó utódjait is elismerték. Igaz, hogy Izmael utódjainak genealogiai sorrendje igen hiányos, – de az izlami kornak azon törekvése, hogy Mohamed őseinek, hasonlóképen Mohamed valamennyi törzságazatának (Ommajádok, Abbasszidok, Mohamed első utódai stb.) Izmaeltől való leszármazását is kimutassa, valamint oly család rendkívüli tiszteltsége, mely eredetét az ős hajdankorig felvihette, továbbá a próféta családjához való hozzátartozásnak kimutatása után való hajhászás s a genealogiai eszközök útján előmozdított életpálya: eléggé bizonyítják az araboknak szerfelett kifejlődött genealogiai hajlamát.
Ezen, a genealogiára nézve oly kedvezőnek bebizonyult tényezőknek köszönjük az arab dynastiáknak és törzsöknek oly mérvben reánk maradt genealogiáját, minőt ily szabatosságban és mennyiségben egy ó-keleti nép sem hagyott hátra.
87e) Perzsák.
A médek, Perzsia egykori főurainak társadalmi szervezetét nem ismerjük részletesen.
Herodot hat osztályt nevez meg. – Valószínű, hogy a médek törzsönként szétszórva éltek, melyek mindegyikének egy főnöke volt, míg a méd királyi dynastia ősatyjának (nem bizonyos, hogy a Herodottól reánk maradt Dejokesz név személynév-e vagy csak czím) sikerült valamennyi méd törzset hatalma alatt egyesíteni. – Nincsenek adataink arról, vajjon az egykori önálló törzsfejeknek rokonai és utódai részesültek-e születésük bizonyos előnyeiben a királyi uralkodás alatt is? Csak annyit tudunk, hogy a méd királyok isteneknek szerették magukat tartatni s a legnagyobb despotismust választották uralkodásuk alapjául. – Ily módon nem birunk a médek korából, a királyi dynastiának családfáját kivéve, genealogiai adatokat.
A mi a tulajdonképeni Persist, azAchaemenidák (kik az első perzsa nemzeti dynastiát alapították), szorosabban vett anyaországát illeti, tudjuk Herodot nyomán, hogy a régi perzsák tíz törzsre voltak felosztva, melyek közt a pasargádok gyakorolták a hatalmi felsőbbséget. De úgylátszik, hogy a VIII. század közepe táján a perzsák – épp úgy mint a médek – már királyok alatt birodalmat alapítottak, melyet az assyr hódítók hatalmukba ejtettek. – Midőn a perzsák Esarhaddon assyr király halála után (669) az igát lerázták, élükön Hakhamanis (a görögök szerint: Achaimenes) állott, történelmileg hiteles őse az első perzsa királyi dynastiának.
Az önállóság azonban nem tartott soká. Ninive bukása után Média oly módon erősödött, hogy Phraortes királynak sikerült Perzsiát meghódítania, mely azonban nemzeti, Hakhamanistól származó, a méd király által helybenhagyott királyait megtartotta, míg II. Kurus, Achaemenes harmad unokája lerázta a méd főhatalmat és Médiát a perzsák hatalma alá ejtette.
Ily módon feltehető, hogy a perzsa nép eredeti társadalmi felosztása, éppen úgy mint a médeké, a törzsalkotmány szerint történt: már az ősidőben aristokratia által korlátolt fejedelmi hatalom, mely Achaemenes alatt egyed-uralommá emelkedett. Magától érthető, hogy a nemzetséget, melyből Achaemenes származott – azon időtől fogva a pasargádok törzsében a legelőkelőbbnek tartották.
De szintén látszik az is, hogyaz egykori törzsfők utódai, az Achaemenidák idősb ágának egész uralkodásá alatt, kitüntetett és befolyásos nemesi osztályt képeztek. Ezt legjobban bizonyítja a héttagú összeesküvés eljárása, mely Kambuyija halála után a méd bitorló Gaumata ellen 521-ben alakult és mely Daryavusnak (Darius), az örökösségre jogosult ifjabb achaemenida ág képviselőjének, a koronát megszerezte.
Ezen összeesküvők egyikének (Intaphernes) eljárása, ki származásánál és az új fejedelemnek tett szolgálatainál fogva a királyi méltóságot megbántá, valamint Darius uralkodása kezdetén a birodalom minden pontján kitört lázadások bizonyosan alkalmúl szolgálhattak arra, hogy Darius, az ó-keletnek nagy diplomatája, az örökölhető emlékezések és érdemek eltörlésével az autokratiát Perzsia társadalmi alakulásának korlátlan kiinduláspontjává tette.
Darius ideje óta eltűnik minden, az örökölhetőség útján kitüntetett osztály nyoma. E helyett a satrapa-rendszerben oly tisztviselői testület lép életbe, mely azon időtől fogva az úgynevezett örökös-nagyok helyét foglalá el.
Azon körülmény, hogy ezen satrapák, valamint a többi főhivatalnokok, első ifjuságuktól fogva, gondos nevelésben részesültek a király szemei előtt, ép oly kevéssé dönti meg állításunkat, mint azon körülmény, hogy a legfőbb hivatalnokokat az előkelő családok gyermekei közűl választották. – Mert ezen úton mindig csak a család illető tagja léphetett, nem az örökölt jog, hanem a nyert kiképzés és előkészítés alapján, kiváló tisztviselői pályára, míg maga a család jelentősége és hatalma teljesen háttérbe szorult. Természetes, hogy eléggé gondoskodtak arról, hogy hatalmuk határán túl ne csapjanak. A satrapáknak, mind a mellett, hogy királyi hatalommal voltak felruházva, tűrniök kellett, hogy melléjök más hivatalnokokat tegyenek, kik a királyi érdekek megóvása czéljából oly jogokkal bírtak, melyek a satrapák hatalmát ellensúlyozták.
Iacute;gy tehát azt találjuk, hogy az Achaemenidák idejében a genealogiai érzék ébresztésére és alkalmazására a talaj kedvező nem volt. Annál jobban gondoskodtak azonban a királyi család krónikájáról és az Achaemenidák genealogiájáról.
Az 1500 láb magas Behistan (Bizutun) sziklából Darius mintegy 300 láb magas területet faragtatott le, hogy arra feliratokat és faragványokat alkalmazzon; erre magának háromnyelvü feliratban emlékjelt készíttetett, melyben az uralkodása kezdetén kiütött lázadásokat elbeszéli s melyben az Achaemenidák Achaemenestől Dariusig terjedő tökéletes származékrendjét is közli velünk.
Többé-kevésbbé megvan e genealogiai hajlam Darius utódainál is, kik minden alkalmat felhasználtak, hogy egy vagy több ős megnevezése által achaemenida származásukat bebizonyítsák.
Noha Ktesias görög orvos tanusága szerint Perzsiában országos évkönyvek voltak, mégis az Achaemenidák genealogiáját többnyire csak külföldi, nevezetesen görög forrásokból ismerjük. Herodot, Ktesias, Xenophon és Diodor főforrásaink.
Az Achaemenidák genealogiája az egyetlen az ó-keletiek között, mely mellékágaiban is reánk szállott. Egyéb ó-keleti uralkodók családjai közt többnyire csak az egyenes sort: a fiunak atyja utáni következését ismerjük, míg a fiu- és leánytestvérek, valamint a nők is teljesen ismeretlenek. Az Achaemenidák genealogiája már e tekintetben nagy haladást tanusít. Nem csak az első őstől való leszármazásukat, hanem az ifjabb ágtól fogva egészen I. Daryavusig valamennyi közbeeső tagjaikat is ismerjük. I. Darius testvérei utódaikkal együtt, Darius gyermekei, a királyok hitvestársai, (kik közül csak hármat nem ismerünk), a királyleányok, szóval az Achaemenidák házassági összeköttetései oly pontosan szálltak reánk, hogy összefüggő családfájuk megszemlélésénél könnyen lehetne valamely újabbkori család származékrendjére következtetni. Hogy egyes fejedelmeknek, kiktől a soknejűség következtében nagyszámú gyermekek származtak, összes ivadékait nem ismerhetjük, a dolog természetében rejlik. – Az Achaemenidák idejéből csak két, genealogiai becscsel biró családi genealogiát ismerünk. E családok a Megabyzidák s a Pharnakidák, kik a királyi házzal sógorsági viszonyban voltak.
Az achaemenida uralkodás bukásával, a Diadochok és Szeleukidák felsőbbségének korával, Perzsia történetében tárgyunkra vonatkozólag tökéletes pangás állott be. Több század hosszú során át Kyros és Dárius monarchiája már csak a «párthusi birodalom» nevével jelöltetik; a párthusok pedig oly keveset gondoltak genealogiai hajlamuk emlékjeleinek számunkra való megtartásával, hogy nem szabad csodálkoznunk, ha a történelem az ős perzsákról a párthusok uralkodása idejében semmi tudósítást nem tartalmaz.
De világuralmuk elmult dicsőségéről nem halt ki a perzsáknál az emlékezet. Midőn Ardesir (Artaxerxes?) perzsa fejedelem a párthusi birodalom meghasonlását az Arzakes által alapított párthusi dynastia (Arzakidák) utolsó tagjai idejében arra felhasználta, hogy törzsének a nagy királyságot újra kivívja, azonnal készen volt mindenki, a perzsa hatalom szerencsés helyreállítójában (226 Kr. u.) oly férfiut üdvözölni, kinek nemzetségfáját az Achaemenidákéval összeköttetésbe lehet hozni.
Bár nem állíthatjuk határozottan, hogy maga Ardesir, Szaszán unokája és a szaszánida dynastia alapítója Perzsiában, achaemenida származásával dicsekedett volna, mégis saját és utódjainak eljárása azon következtetésre jogosít, hogy dynasztiája alatt a genealogiai érzék kifejlődésére és annak alkalmazására kedvezőbb tér nyílt meg.
Ardesir a trónra való igényeit az által szentesíté, hogy Artadokta (perzsa nyelven: Gülnáre) arzakida herczegnővel házasságra lépett, míg utódai az achaemenida királyok közt mintaképeiket keresték és saját uralkodásukat az újra érvényre jutott ősperzsa, minden külföldi befolyástól megszabadított életmód korszakának nevezték (Justi).
Az Achaemenidák nemzetségfájának Ardesiréval való összeköttetésbe hozásának és – ellentétben az arzakidák által mívelt hellenizmussal – az ősperzsa nemzeti életmód divatbajöttének az volt következménye, hogy az egykori előkelő perzsa családok ivadékai újra a tekintély és hatalom bizonyos polczára emelkedhettek, mely szemben a despotismussal, az ős perzsa nemességnek korszakára emlékeztetett. De mihelyt az ős perzsa nemesség ivadékai látták, hogy kitüntetésben részesülnek, mihelyt születésük által jogosított előnyök birtokába léptek, magától érthető, hogy ily családok származását, registrálását, nyilvántartását stb. nagyobb figyelembe kellett venni, és hogy a törekvés, genealogiai adatokat az utókorra hagyni, már nem függhetett többé egyes írójóakaratától és kedvező véleményétől.
Tudjuk, hogy Ktesias (II. Artaxerxes alatt) történelmi iratait a perzsa országos évkönyvek nyomán, (melyeket az ó-héber «Eszter» czímű elbeszélés is említ) szerkesztette; ezek valamint a párthusok országos évkönyvei is, (ha olyanok léteztek) a világtörténet viharai közt elvesztek, – és minthogy a szaszánidák azon voltak, hogy a történelmi hagyományok megtartására való hajlamot növeljék, Chosro Anosirván alatt (531– 578) élénk mozgalom kezdett a történelem terén kifejlődni.
Néhány korábbi kisérlet (Agathangelos örmény történelmének perzsa nyelvre való fordítása) után Anosirván alatt a királyi könyv vagyis Perzsia a világ kezdetétől fogva Anosirván idejéig való történetének kidolgozásához fogtak. Justi perzsa történelmében világosan azt mondja, hogy a népies hagyományok feljegyzését és gyűjtését Anosirván részéről azért sem lehetett elhamarkodott vállalatnak mondani, mivel több ezen intézkedés czélszerűségét igazoló körülmény összevágott; ilyenek: a perzsák történelmi hajlama, az ősi szokásokhoz és a mult emlékeihez való ragaszkodás különösen a falusi földesuraknál (Dihgan), kik nemzetségüket gyakran ó-kori hősöktől és fejedelmektől származtatták, továbbá az elbeszélők és énekeseknek néha igen nagy emlékező tehetsége.
Az utolsó szaszánida, III. Jezdegerd, Anosirván fáradozásait folytatá, ama elbeszéléseket rendezteté és tökéletesítteté. Különféle kidolgozások, bővítések és fordítások után, e királyi könyv kidolgozásával végre Firdusit († 1020 ) bízták meg, ki «Schanameh» czímű munkájában a perzsa költészet nagy művét megteremté: Irán történetét 60,000 kettős versben, oly nyelvezettel, mely sohasem sülyed közönséges élet beszédéhez, hanem ünnepélyes szavakban dicsőíti a régi királyok és hősök tetteit.
Tekintve a mult idők ismerete iránti fogékonyságot és a Szaszánidáknak nyiltan tanusított törekvését, hogy a történeti emlékeket az utókor javára feljegyezzék, magától érthető, hogy a Szaszánidák genealogiája, első ősatyjuktól kezdve III. Jezdegerd-ig († 651), szakadatlan sorban reánk szállott. De éppen ezen okoknál fogva csodálkoznunk kell, hogy e háznak előttünk ismeretes családfája többnyire csak uralkodó tagjaira szorítkozik és hogy sem leányokról, sem mellékágakról adataink nincsenek.
A szaszánida hatalomnak az arabok által okozott bukásával a perzsa dicsőség mindenkorra megszűnt; ily módon, tekintve feladatunk határait, szükségtelen a későbbi perzsa viszonyokat megvilágítani.
g) Zsidók.
A régi Izrael genealogiai viszonyainak méltánylásáról mindenekelőtt a következőt kell tekintetbe vennünk.
A régi zsidók Krisztus előtti időből származó irodalmi emlékjeleiknek nagy részét «biblia» vagy «ó-testamentom» neve alatt századok óta isteni eredetűnek, isteni kinyilatkoztatásnak tekintették. Ezen emlékjeleket a kritika bonczkése alá venni istentagadás és vallás ellen elkövetett merénylet volt.
Az Egyptomban megtelepedett semiták héber ágának, Mahler legújabb nyomozása szerint 1335. évi márczius 27-én (Kr. e.) történt kiköltözése után, kezdődnek a régi izraeliták első történelmi tudósításai, melyek oly pragmatikus korszak elejét képezik, melynek vége a zsidó önállóságnak a babyloni győző által történt megsemmisítésével egy időre esik.
E korszak társadalmi intézményei az egyptomi multnak számos nyomaira mutatnak. Kézzelfogható, hogy Izrael társadalmi testének alakulására és szervezetére az egyptomiakkal való, egész századokig tartott együttélés nem maradhatott befolyás nélkül; mert a források állításai daczára, melyek szerint a héberek sohasem keveredtek össze idegen népekkel, az Egyptomból kiköltözöttek között nagy számú egyptomi is volt, kik részint a héberekkel való hosszú együttélés alatt többé-kevésbbé asszimilálódtak, részint pedig meg nem elégedve a honi viszonyokkal, vagy a kénytelenségnek engedve, a kiköltöző néphez csatlakoztak.
Mivel már Egyptomban oly nemzetségek léteztek, melyek eredetüket az első Egyptomba bevándoroltaktól – bibliai értelemben Jakab fiaitól – származtatták, és melyek az ős törzsi alkotmány értelmében, családjaik legvénebbjeinek fejét örökös fejedelemnek és legfőbb bírónak elismerték: azért történt az, hogy az egész nép ezen nemzetségi szövetkezések mintája szerint, törzsek- és nemzetségekre felosztatott, míg az idegen elemek vagy a régi nemzetségi szövetkezésekhez csatoltattak, vagy újakat képeztek. Iacute;gy keletkezett körülbelül hetven nemzetség, melyekből három-tíz egy törzset képezett.
A genealogiai érzéket bizonyítja az, hogy mindegyik törzsnek Jakab fiai vagy unokái közül egyet ősatyául adtak. – Busch szerint Ruven, Simon és Jehúda (minthogy a hagyomány szerint e hármat Jakab legidősebb, első nejétől született fiainak tartották) oly törzsek voltak, melyek eredetüket egészen a patriarkha első három fiára visszavezették. Jakabnak második nejétől József és Benjamin legifjabb két fia született; ez az oka, hogy az ezen neveket viselt törzseket legifjabbaknak mondták; de minthogy Józsefet nem számították az ősatyák sorrendjébe, hanem mivel Efráim és Menassze két fiának nevét arra használták fel, hogy velük két törzset jelöljenek meg, továbbá mivel József fiai egyptomi nőtől születtek: bátran feltehető, hogy e két törzset nem tartották tiszta héber vérűnek, hanem azokat azon egyptomiak képezték, kik a héberekkel együtt Egyptomot elhagyták. De tudjuk azt is, hogy a hagyomány szerint Jakabnak a törvényeseken kívül még négy fia is volt; ez arra mutat, hogy az ezen fiak neveit viselő törzseket azon nem héber és nem egyptomi elemek alkották, melyek az Egyptomból való kiköltözés előtt, alatt és után az izraelitákhoz csatlakoztak; ez időben még nem létezett a Lévi nevű törzs; ez csak sokkal későbben merült fel.
Minden újonnan szervezett törzs élén egy törzsfő állott, körülvéve a nemzetségi szövetkezések fejeitől és a szövetségek, illetőleg az atyafiságok legvénebbjeitől. E férfiak a törzsek bírái és tanácsadói voltak. (Duncker.)
Ezek szerint azt találjuk, hogy az Egyptomból történt kiköltözés után életbelépett szervezés és osztályozás többnyire a történelmi emlékezések és ezek genealogiailag gyakorlati értékesítésének szüleményei voltak. De az ősalkotmánynyal párosult érzelemnek, hogy a Fáraók kényuralmának elnyomásától bátor elhatározás által megszabadultak és a szabadságnak, a nemzetiségnek az ősi isten segítségével visszaadattak, az volt a következménye, hogy szabadalmazott, előnyökben részesülő és hatalmas, örökölhető jogokkal kérkedő osztály nem fejlődhetett. A mit a királyok előtti korszak alatt felmerült egyes hősök, szabadítók, bírák és tanácsadók hatalmáról és befolyásáról itt-ott olvasunk, az mindig csak egyes emberek különállásának, nem pedig egy egész osztály előjogainak tekintendő.
A királyság felmerülésével egy szabadalmazott rendre is akadunk. Az Egyptomból történt kiköltözés utáni első időben a theokratikus kormány már arról gondoskodott, hogy a láthatlan nemzeti isten dicsőítésére behozott szolgálat – egyptomi mintára – bizonyos személyek által gyakoroltassék.
A királyság életbeléptetésével és a theokratikus elv megerősödésével Saul két első utódjának uralkodása közötti időben megnyílt a tér egy szabadalmazott osztály alapítására.
A királyok jól tudták, hogy a vallási élet fölötti uralkodásban és vallásos érzelmek kiaknázásában rejlik az egyeduradalom megszilárdítására való eszköz. Az uralkodó theokratia szellemének megfelelőleg, azon családokat vonták érdekeik körébe, melyek az isteni szolgálatot már hosszabb idő óta, mintegy szokásból teljesítették. Hogy ezen isteni emberek számát gyarapítsák, ezek mellé különféle mellékteendőkre nagy számmal rendeltek segítőket, úgy hogy idővel a papok és segédjeik oly tekintélyes sereget képeztek, melyet – hogy azok a többi törzszsel bizonyos tekintetben egyenjogosítva s a tömeg előtt nagyobb dicsfénynyel körülsugározva legyenek – Lévi-től, Jakab harmadik fiától származónak és az isteni szolgálatra hivatottnak nyilvánítottak. A régibb papi rendnek ez volt a kezdete.
Hogy itt is genealogiailag szervezkedtek, az nem más mint az Egyiptomból kiköltözött tömegek törzsekre való felosztásának utánzása.
Kézzelfogható, hogy egy, az államban szabadalmazott osztály, mely az egész köz- és családéletet kimerítő vallási hivataloskodások monopolizálása által szédítő magasságra és teljes hatalomra emelkedett, bizonyosan gondoskodott arról, hogy ne legyen kénytelen hatalmát betolakodókkal megosztani és minden bizonynyal azon volt, hogy saját tagjai jogosultságának ellenőrzésében maga járhasson el.
E körülménynek köszönjük az ó-korban a genealogiai nyilvántartásra vonatkozó első tényleges adatot.
A babyloni száműzetésből történt visszatérés után minden bejelentett pap köteles volt, származását a papi hatóság előtt bebizonyítani. Ha ezt rendben találták, akkor a papságba fölvették, ellenkező esetben elbocsátották. Magától érthető, hogy a genealogiai nyilvántartásnak ezen kezdeteit nem semmisítették meg, hanem ellenőrzés és további nyilvántartás végett eltették, gyarapították és minden bizonynyal sajátságos módon kezelték. Ezt azon körülményből lehet következtetni, hogy a nemzetségi lajstromok gyűjteményének I. Herodes által történt megsemmisítése nagy zavart idézett elő a papoknál.
Azon tény, hogy Herodes, ki idumaei ember volt, idegen származása következtében magát erőszakkal kivívott trónján biztonságban nem érezvén, a nemzetségi lajstromokat elégettette, támogatja azon föltevést, hogy nem csak a papság, hanem a papsághoz nem tartozó oly családok is voltak genealogice lajstromozva, melyek nemzetségfájukat a Babylonból történt visszatérésig tudták felvezetni, és melyek ebben bizonyos büszkeséget láttak, mert ez által magukat azon családoktól meg akarták különböztetni, melyek származásukat nem tudták igazolni vagy még ó-héber származásúak sem voltak.
Hogy a nemzetségfa visszavezetését a babyloni száműzetésből történt visszatérésig előkelő származás netovábbjának tartották, bizonyítja azon körülmény, hogy maga az edomita Herodes babyloni származásával dicsekedett. Alig szenved kétséget, hogy a Herodes által megsemmisített nyilvános, illetőleg állami nemzetséglajstromok mellett még egyes családok nemzetségfáinak lajstromozása és nyilvántartása sem hiányzott.
A szervezés idejében, a babyloni számüzetésből történt visszatérés után, midőn a népszámolás foganatosíttatott, midőn a vegyes házasságokat felbontották és a papi szolgálatra jelentkezetteket genealogiai vizsgálat alá vették: minden bizonynyal a legkiválóbb családok ó-zsidó származásának alapjai azon genealogiai lajstromokba tétettek le, melyek a legrégibb belföldi vérségek alapkönyvei gyanánt az állami irattárnak átadattak; míg a lajstromoknak folytatása időjártával valószínűleg a családokra bízatott; vitás esetekben azonban az irattári lajstromok szolgáltak irányadóul. Herodes intézkedése által e családlajstromok minden hitelességüket elvesztették és minthogy a származási nemesség, mely minden keleti népnél, nevezetesen az araboknál, a legélénkebb féltékenység tárgyát képezé, ez által nagyon kétségessé vált: nem lehet csodálkoznunk, hogy Izrael állami önállóságának a Herodiánok által előidézett megsemmisítése és a népnek a szélrózsa minden iránya felé történt elszéledése után, a genealogiai hajlamnak mindennemű okiratos alkalmazása elenyészett.
Hogy az ily fokban kifejlődött genealogiai érzéknél és ennek oly élénk gyakorlati alkalmazásánál az ó-zsidó irodalmi emlékek e tekintetben sem maradtak hátra, ez az eddig vizsgált viszonyok szükségszülte eredménye. Azért bátran kijelenthetjük, hogy a Pentateuch, a királyok, a krónika, Sámuel stb. könyvei annyi általános és részletes genealogiát valamint a genealogiai módszernek más tudományos irányokra való sokoldalú alkalmazását tartalmazzák, minőket az ókor egyik emlékénél sem találunk.
Az Egyptomból történt kivándorlással, illetőleg a királyság kezdetével a források már genealogiai becscsel bírnak, mert ha helyenként e korszakok leírásánál az előbbi korszakok elvei voltak is irányadók, itt-ott mégis lehet más genealogiai egymásutánt feltételezni.
Nem lehet azon csodálkoznunk, hogy a főpapi ág és Dávid dynastiája rendkívül tökéletes fokban adattak át az utókornak; különösen Dávid dynastiájáról mondhatjuk, hogy igen terjedelmesen van kidolgozva. Ezzel szemben Izrael királyainak genealogiája (a birodalom szétoszlása után) kivánalmunkat sehogy sem elégíti ki.
A főpapi ág nemzetségfája a Ptolemaeusok idejéig terjed, míg Dávid házának genealogiája Zerubábel utáni néhány nemzedékkel véget ér.
A nem bibliai forrásokból ismerjük a Makkabaeusok és Herodiánok nemzedékrendjét; Jeruzsálem elpusztítása utáni időből részben Hillel utódait és a Dávid-dynastiából származott úgynevezett exilarchokat. E sze:rint világos, hogy a zsidó genealogia mindenkor nagymennyiségű álladékokkal rendelkezett és hogy azokat fel nem használták. Még azon zsidó családok is, melyek a középkorban és az újabb időben éltek és jogosult, vagy képzelt régi származásukra büszkék voltak, sem gondoskodtak származásuk registrálásáról és genealogiai méltánylásáról.
Ámbár korunkban a kutató tudománynak a genealogiai homályba az ítészet fáklyájával bevilágítani teljes jogosultsága van, minthogy azonban genealogiai birálatunk ez által könnyen hittudományi excursióvá válhatnék – befejezzük az ó-keleti népek genealogiájának vizsgálását.
Dr. Wertner Mór.
Az Országos Levéltárban őrzött vagy följegyzett nemesi okleveleknek jegyzéke.
(A magyar és erdélyi udvari kanczelláriák felállításáig.)
Tizenkettedik közlemény.* L. Turul. 1883. 84, 142. l. 1884. 29, 68, 118, 158. l. 1885. 29, 73, 122, 181. l. és 1886. 31. l.*
Tache. 1642. Váczi kpt. Lt. Scrin. A. 32.
Taka de Debreczen. 1646. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 31.
Takács. 1651. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 427.
Takács (Textorius). 1688. Kmnostori conv. Arm. T. 8. Prot. G. Csicsói 381, 385.
Takács alias Nagy. 1620. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 190.
Takács de Némethi. 1590. Erd. főkormszék. 1804. 122.
Takácsi. 1609. Nyitra ltban.
Takó. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 587.
Tálas. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 4.
Talpasi. 1655. Kmnostori conv. Arm. 20. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 478.
Tamás. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
Tamás. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 261.
Tamás. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 475.
Tamás. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 578.
Tamás. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
Tamás. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 620.
Tamás. 1659. Erd. főkormszék. 1797 : 4383.
Tamás. 1659. NRA. 1736 – 38.
Tamás. 1663. Gyfvári kpt. Cent. GG. 25.
Tamás de Alsókosály. 1609. Kmnostori conv. Arm. T. 16.
Tamás de Alsókosály alias Farkas. 1649. Acta Transsylv. fasc. 1. No. 2. Kmnostori conv. Arm. F. 4. – Prot. Q. 83, 85. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 98.
Tamás de Csekfalva. 1581. Gyfvári kpt. L. Reg. Christophori Báthory. 61.
Tamás de Csomortán. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
Tamás de Frinkfalva. 1663. Gyfvári kpt. Prot. Kastal. 1.
Tamás de Huszt. 1504. Kmnostori conv. Prot. R. II. 58.
Tamás de Huszt. 1648. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 38.
Tamás de Kászonujfalu. 1581. Gyfvári kpt. L. Reg. Christophori Báthory. 61.
Tamás de Rákos. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
Tamás de Szentdomokos. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
Tamás de Szentkirály. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
Tamásffy de Zetalaka. 1585. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 273.
Tamási alias Varga. 1642. Gyfvári kpt. 20. L. Reg. 123.
Tamási de Ákosfalva. 1630. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 141.
Tamási de Ákosfalva. 1639. Gyfvári kpt. 19. L. Reg. 149.
Tamási de Fogaras. 1614. Gyfvári kpt. 7. L. Reg. 108.
Tamási Szabó lásd Szabó Tamási.
Tana de Bölön. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 19.
Tánczos. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
Tánczos. 1618. NRA. 901 – 9.
Tánczos. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
Tánczos. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
Tánczos alias Geszti. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 419.
Tánczos alias György. 1648. Kmnostori conv. Prot. Q. 41.
Tánczos de Vadasd. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
Tankó de Amadéfalva. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
Tankó de Illyefalva. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 620.
Tankó de Malomfalva. 1610. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 484.
Tankó de Siklód. 1617. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 253.
Tankó de Szépviz. 1594. Gyfvári kpt. Cista Colos. fasc.V. 45.
Tankó de Szépviz. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 64.
Tankó de Zabola alias Kovács. 1616. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 178.
Tar. 1609. Gyfvári kpt. Cista Bihar. fasc. I. 11.
Tar. 1624. Szepesi kpt.
Tar de Debreczen alias Szappanos. 1624. Gyfvári kpt. 12. L. Reg. 17.
Tar de Csegez. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 97.
Tar de Tepe alias Nagy. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 687.
Tarasi. 1580. Váczi kpt. lt. Scrin A. 40.
Tarcsa. 1659. Kmnostori conv. Arm. T. 1.
Tarcsafalvi. 1607. Erd. főkormszék. 1806 : 9705.
Tarcsai alias Szabó. 1632. Gyfvári kpt. Divers. Cista II. fasc. 5. No. 44, 45.
Tarcsai de Szalonta. 1652. NRA. 218 – 40. Egri kpt. III. könyv. 1240.
Tarczali. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
Tarkó de Konyárd. 1616. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 210.
Tarlódi de Zuna. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 256.
Tarnóczay. 1466. NRA. 192 – 40.
Tarpai alias Simon. 1613. Gyfvári kpt. Cent. Ii. 90.
Tarsoly alias Torjai. 1631. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 187.
Tarsoly de Sarkad. 1647. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 52.
Tasnádi de Belényes alias Nagy. 1646. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 32.
Tassi de Enyed. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 182.
Tatár. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
Tatár. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 125.
Tatár alias Boda. 1686. L. Reg. Arm. I. pag. 90.
Tatár de Dombró. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 234.
Tatár de Tatárszállás. 1464. Dipl. Ltár. 16006.
Tatrosi. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 39.
Tatrosi de Enyed. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 53.
Tatt de Gyulafehérvár. 1634. Gyfvári kpt. 17. L. Reg. 103. (elveszett.)
Técsi de Dés. 1651. Kmnostori conv. Prot. Q. 135.
Tegzes. 1599. Gyfvári kpt. Cent. D. 73.
Tegzes. 1622. Gyfvári kpt. 15. L. Reg. 9.
Tehnyei. 1443. Dipl. Ltár. 13702.
Tej de Désfalva. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591 : 237.
Tej de Szalontha. 1622. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 34.
Tekár. 1689. Kmnostori conv. Arm. B. 46.
Teke. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
Telegdi. 1669. Erd. főkormszék.1839 : 2306.
Telkessy. 1554. Acta Thurzóiana fasc. 7. No. 10. NRA. 659 – 53.
Teleki de Ványa. 1583. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 27.
Temesvári. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 169.
Temesvári. 1621. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 11.
Temesvári. 1625. Kmnostori conv. Arm. T. 15.
Temesvári alias Rácz. 1644. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 4.
Temesvári de Galóczi. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 23.
Tenturics. 1659. Pozsony város ltban. (lásd. Gyfvári kpt. KK. 98.)
Tepei de Borosjenő. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 536.
Terjéni. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 113.
Terleczki. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
Teste de Szalonta. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 559.
Textorius lásd Takács.
Themery lásd Tömöri.
Tiba de Tarpa. 1624. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 28.
Tibács de Pankota. 1618. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 91.
Tibler. 1688. L. Reg. Arm. I. 110.
Tíkász de Bakonyszegh. 1648. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 42.
Tikmonyas alias Szegedi. 1628. Kmnostori conv. Prot. Q. 34.
Timbos de Boérfalva. 1658. Kmnostori conv. Arm. V. 20.
Timbos de Dragumerfalva. 1631. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 238.
Tisza. 1578. NRA. 1049 – 19.
Tisza de Gorbó. 1649. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Bárdi. I. 218.
Tivadar. 1680. Kmnostori conv. Prot. Balth. Rákosi 117.
Tivadar alias Kovács. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 731.
Tivadar de Szásza. 1680. Kmnostori conv. Arm. D. 14.
Tivadar de Szencsesd. 1671. Erd. főkormszék. 1806 : 5074.
Tivadar Kis de Remethe lásd Kis Tivadar.
Tódor. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 99.
Tódor. 1652. Gyfvári kpt. Cista I. Hunyad. fasc. I. 21.
Tódor. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
Tódor. 1664. Kmnostori conv. Prot. Petr. Rákosi. 434.
Tódor de Boérfalva. 1664. Kmnostori conv. Arm. L. 3.
Todorán de Rohi. 1662. Kmnostori conv. Szolnok Int. fasc. D. 13.
Togye de Somkúth. 1673. Erd. főkormszék. 1796 : 7908.
Tokaji. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 604.
Toldi. 1590. Kmnostori conv. L. Reg. Anni 1591 : 6.
Tolnai. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 189.
Tolnai. 1632. Gyfvári kpt. Prot. M. Siklósi. 24.
Tolnai. 1643. NRA. 1451 – 2.
Tolnai de Bajom. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 23.
Tolti Makján lásd Makján Tolti.
Tolvaj. 1615. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 16.
Tolvaj. 1616. Gyfvári kpt. Prot. P. Taraczközi 177.
Toma. 1618. Gyfvári kpt. Prot. Neminem loede 348.
Tomajaga alias Papdán. 1636. Kmnostori conv. Arm. No. 1.
Tomassovicz alias Bachorecz. 1685. L. Reg. Arm. I. pag. 89.
Tomori. 1628. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 58.
Tomori. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
Tompa. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 578.
Tompaházi. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 189.
Tompai. 1570. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1570 : 259.
Tompos. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
Tonai. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 165.
Tonheuser. 1580. L. Reg. Arm. I. pag 16. – L. Reg. No. III. fol. 73.
Toperczer. 1686. L. Reg. Arm. I. 102. és a Szepesi kpt. ltban.
Toplicza de Alsószilvás. 1633. Gyfvári kpt. Cista I. Hunyad fasc. I. 1. Prot. Spes. mea Christus 234.
Tordai. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 214.
Tordai. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 211.
Tordai. 1609. Erd. főkormszék. 1827 : 1420. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 227.
Tordai. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
Tordai alias Kovács. 1612. NRA. 1865. No. 12.
Tordai de Kocsárd. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 193.
Tori. 1649. Liptó megye ltban.
Torjai alias Tarsoly. 1631. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 187.
Torjai de Felsőcsernátony. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 544.
Tormás. 1628. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 58.
Tormási. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
Tornary. 1638. Szepesi kpt.
Torni de Zetelaka. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 16.
Tornovai de Zilah alias Görög. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 160.
Toroczkai. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591 : 175.
Toroczkai. 1606. Kmnostori conv. Prot. E. 30.
Toroczkai. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
Toroczkai alias Kovács. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 30.
Toroczkai Patkó lásd. Patkó Toroczkai.
Torpai. 1613. Gyfvári kpt. Prot. Magnificat 95.
Tóth. 1590. Erd. főkormszék. 1804 : 122.
Tóth. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 148.
Tóth. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 72.
Tóth. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 115.
Tóth. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 78.
Tóth. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 113.
Tóth. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 299.
Tóth. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 461.
Tóth. 1610. Gyfvári kpt. Prot. Barsi. 14.
Tóth. 1612. NRA. 1865. No. 16.
Tóth. 1615. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 47.
Tóth. 1624. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 4.
Tóth. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 4.
Tóth. 1628. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 58.
Tóth. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
Tóth. 1647. NRA. 902 – 2.
Tóth. 1651. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 444.
Tóth. 1653. Egri kpt. II. Könyv. 162.
Tóth. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 275.
Tóth. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
Tóth. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
Tóth. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 619.
Tóth. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 732.
Tóth. 1666. Egri kpt. II. Könyv. 108.
Tóth. 1670. NRA. 1865. No. 16.
Tóth. 1686. L. Reg. Arm. I. 93.
Tóth alias Borsi. 1625. Gyfvári kpt. 12. L. Reg. 47.
Tóth alias Pakosdi. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
Tóth alias Siska. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 47.
Tóth alias Szőcs. 1664. Erd. főkormszék. 1806 : 5350.
Tóth alias Uzoni. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 310.
Tóth de Borosjenő. 1615. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 165.
Tóth de Csimaköz. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 191.
Tóth de Désháza. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 181.
Tóth de Egerbegy. 1643. Kmnostori conv. Comit. Thordensis fragm. fasc. littera T. No. 31.
Tóth de Gyulafehérvár. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 431. Prot. Steph. Bárdi II. 113.
Tóth de Kaba. 1645. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 16.
Tóth de Kecset. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 620.
Tóth de Kiskér. 1652. Nyitra megye ltban.
Tóth de Eörvend. 1614. Gyfvári kpt. 7. L. Reg. 235.
Tóth de Mikelaka. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 148.
Tóth de Rettegh alias Borbély. 1620. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 199.
Tóth de Sárospatak. 1621. Kmnostori conv. Arm. T. 6. Prot. Q. 81. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 10.
Tót de Sínfalva. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 196.
Tóth de Sitér. 1603. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 195.
Tóth de Szásznyíres. 1590. Erd. főkormszék. 1804 : 122.
Tóth de Szigeth. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 110.
Tóth de Szovátha. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
Tóth de Técső. 1634. NRA. 1680 – 1.
Tóth de Udvarhely. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 405.
Tóth de Várad. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 218.
Tóth de Vásárhely. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
Tóth Gyulai. 1619. Gyfvári kpt. Prot. J. Debreczeni 447.
Tótváradjai. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 204.
Tótváradjai. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
Tőke. 1431. Tőke cs. letét. DL. 13509.
Tőke. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
Tőke de Majtín. 1611. NRA. 940 – 10.
Tőkés. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
Töki alias Eördögh. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 47.
Tökölyi de Thekelház. 1572. NRA. 132 – 17.
Tömöri. (Themery) 1609. NRA. 1861 – 19.
Tömörkényi. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 576.
Törei. 1651. Acta post Adv. Tab. 55. No. 14.
Törő de Várad. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 292.
Török. 1611. NRA. 940 – 10.
Török. 1621. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 10.
Török. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
Török. 1655. Gyfvári kpt. Cista Gömör fasc. Gyergyó 9.
Török. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 620.
Török. 1670. NRA. 343 – 29.
Török. 1670. NRA. 1864. No. 4. – NRA. 1865. No. 35.
Török de Gyulafehérvár. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 431. Prot. Steph. Bárdi II. 113.
Török de Harasztos. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 315.
Török de Hódos. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
Török de Kebele. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 410.
Török de Kiskászon. 1641. Gyfvári kpt. 20. L. Reg. 30. Prot. M. Barsi 111, 114.
Török de Magyarbeőd. 1644. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 1.
Török de Makó. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 11.
Török de Nagyakna. 1625. Kmnostori conv. Prot. R. II. 72.
Török de Sámsond. 1672. Erd. főkormszék. 1841 : 7618.
Török de Szentmihály. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
Török de Szentmiklós. 1608. Kmnostori conv. Arm. T. 19. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 170.
Török de Szigeth. 1569. Kmnostori conv. L. Regius anni 1570 : 129.
Török de Szigeth. 1670. Erd. főkormszék. 1808 : 2799.
Török de Telekes. 1629. Conc. Exp. 70.
Török de Várad. 1584. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 267.
Török de Várad. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 108.
Török de Zodoró. 1588. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 71.
Török Keresztúri. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
Tőrös de Debreczen alias Baráth. 1608. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 242.
Tőrös de Makó. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 161.
Törpényi. 1631. Kmnostori conv. Arm. T. 10.
Törtöly. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 167.
Tötöry. 1590. Erd. főkormszék. 1804 : 122.
Tövisi. 1613. Gyfvári kpt. Prot. Magnificat. 156.
Tövisi. 1669. Erd. főkormszék. 1841 : 3645.
Tövisi de Hagymásbodon. 1633. Gyfvári kpt. 17. L. Reg. 97. (elveszett.)
Trauzner. 1590. Kmnostori conv. L. Reg. anni. 1591 : 71.
Trencsényi. 1678. Liptó megye ltban.
Tribinacz.1686. L. Reg. Arm. I. 96.
Triff. 1659. Kmnostori conv. Arm. T. 1.
Triff de Kisbón. 1616. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 174. Cent. KK. Prot. S. Brínyi 275.
Triff Borhan. 1652. Gyfvári kpt. Cista I. Hunyad fasc. I. 21.
Trnavy. 1686. L. Reg. Arm. I. 97.
Trombitás. 1631. Kmnostori conv. Prot. Q. 42.
Trombitás alias Petróczi. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 88.
Trombitás de Gyulafehérvár. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 333.
Trombitás de Várad. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 305.
Troskicz de Lugos. 1639. Gyfvári kpt. Prot. M. Siklósi. 129.
Trsztenszky. 1638. Árva megye ltban.
Trufán. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
Tuba de Henczida. 1614. Gyfvári kpt. 7. L. Reg. 193.
Tuk. 1665. Kőrös megye ltban.
Tuli. (TWL) 1566. NRA. 910 – 25.
Tumbus de Dragumérfalva. 1631. Kmnostori conv. Prot. N. 58.
Tunful. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 732.
Turcsányi. 1605. Nógrád megye ltban.
Túregyházi. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
Túri. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 159.
Túri. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 299.
Túri. 1610. Gyfvári kpt. Prot. Barsi 14.
Túri. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
Túri. 1647. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 50.
Túri de Gyulafehérvár. 1620. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 207.
Túri de Várad. 1590. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591 : 103
Turk. 1659. NRA. 1736 – 38.
Turkul. 1659. NRA. 1736 – 38. Erd. főkormszék. 1797 : 4383.
Turoczenus. (Túróczi). 1615. Túrócz megye ltban.
Tusa de Mártonfalva. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 129.
Tuson de Polyán. 1615. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 107.
Türei alias Kovács. 1652. Kmnostori conv. Prot. IIIII. 104.
Tűri. 1637. Gyfvári kpt. 18. L. Reg. 191.
Tűri alias Pap. 1618. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 88.
Tűri alias Szabó. 1664. Erd. főkormszék. 1806 : 5350.
Tűri de Bogáth. 1674. Gyfvári kpt. Prot. Georg. Csicsói 165.
Tűri de Borosjenő. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 251.
Tűri de Huszt alias Borbély. 1589. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 294.
Tűri de Miklóslaka. 1617. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 12.
Türson de Kászon alias Csirei. 1626. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 27.
Tylio de Lőkösháza. 1651. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 337.
Tyúkász lásd Tíkász.
Udvarhelyi de Dés. 1639. Kmnostori conv. Prot. R. II. 27.
Udvarhelyi de Szentmihályfalva. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 188.
Udvarhelyi Szabó lásd Szabó Udvarhelyi.
Udvarnoki. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
Ugra. 1631. Gyfvári kpt. Cent. 20. 58.
Ugrai. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 216.
Ugrai. 1678. Kmnostori conv. Prot. O. I. 201.
Új de Csaba. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 146.
Ujfalvi de Kövesd. 1672. Kmnostori conv. Arm. B. 47.
Ujhelyi. 1578. Thúrócz megye ltban.
Ujhelyi. 1600. Nagyváradi kpt. lt. Deposit 5.
Ujhelyi. 1664. Erd. főkormszék. 1806 : 5350.
Ujlaki alias Kovács. 1647. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 60.
Ujlaki alias Nagy. 1643. Kmnostori conv. Arm. Diversae.
Ujlaki alias Vargha. 1621. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 4.
Ujvári. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
Ujvári de Tolna. 1628. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 58.
Ujvári de Sályi. 1648. Gyfvári kpt. Cent. BB. 23.
Ujváry de Várad. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 482.
Ujvári Kis lásd. Kis Ujvári.
Ulman. 1652. Gyfvári kpt. Cista. I. Hunyad fasc. I. 21.
Undi. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
Ungvári de Bothfalva. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 484.
Ungvári de Rettegh. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 110.
Ungvári de Várad. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 297.
Ungur de Macskamező. 1675. Kmnostori conv. Arm. V. 24.
Urkon. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
Urszul de Kisbún. 1663. Kmnostori conv. Prot. Balth. Rákosi 116.
Úsz alias Nemes. 1593. Szepesi kpt. Prot. 1685. fol. 289.
Uszó de Kiskomádi. 1583. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 39.
Útközi de Gyulafehérvár. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 431. Prot. Steph. Bárdi. II. 113.
Uzoni. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
Uzoni alias Tóth. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 310.
Ürögdi. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 92.
Közli: TAGÁNYI KÁROLY.
Könyvismertetés.
A Heraldika Vezérfonala. A Magyar Tud. Akadémia történelmi bizottsága megbizásából írta báró Nyáry Albert, a M. Tud. Akadémia l. tagja. 9 színnyomatú s 13 fametszetű táblával és a szövegbe nyomott 86 ábrával. Budapest, 1886. Kiadja a m. tudományos Akadémia. Ára 5 forint.
A tudós szerző ez év első hajnalán, miután mint a munka előszavában írva van – művét bevégzé: földi pályáját is befejezte. De munkája megjelenésének már nem örvendhetett, a kinyomtatott műhöz az előszót megírni már nem maradt ideje, azt helyette testvére b. Nyáry Jenő teljesíté. Munkája ekképen «opus posthumum»-mávált. Sajátságos sorsa, vagy jelenete irodalmunk ez ágának. A halhatatlan érdemű Pray-nak is († 1801 sept. 23) Syntagma Historicum de Sigillis Regum et Reginarum etc. Budae 1805. czímű jeles műve «opus posthumum»-ként látott napvilágot. – Nyáry e nagy és jeles művével szintén maradandó emléket állított magának irodalmunkban.
E soroknak nem czélja a birálat, hanem csakis irodalmi, rövid ismertetése a munkának, mely egészben véve a következő öt fejezetből áll:
I. A czímerészet. – Beosztása. – Sphragistikai vonatkozásai. – A czímer. 1–4. lap.
II. Különböző vélemények a czímerek eredetéről. – A kiváltságos jelképek a régi korban. 4–15. lap.
III. A középkori czímerek keletkezése. – Magyarország czímere. – A czímerészet fejlődési korszakai és jelentősége. 15–136. lap.
IV. A czímer-jog és czímer-ellenőrzés. A heroldok és tornák. A czímerekkel való visszaélések ellen hozott rendszabályok. 137–192. lap.
V. A heraldika kútforrásai 193–258. lap.
Ezeket követi háromrendbeli betűsoros mutató.
Mielőtt ezen fejezetek tartalmát, habár igen röviden is, áttekintenők, czélszerűnek látszik, hogy a mű genesisével és alkotásának általában ismert phasisaival is megismerkedjünk – annál is inkább, mert ezeknek számbavétele, valamint egy netalán jöhető bírálatnak, úgy a szerző műve igazságos méltatásának is kulcsát és alapját képezi.
B. Nyáry Albert szenvedélyes vonzalommal és kedvteléssel viseltetett a Heraldika iránt, melynek megirásával az akademiai történelmi bizottság által 1881. decz. 25-én bizatott meg. És ő – mint ismerőinek körében tudják – a megbizás után csakhamar műve nyomtatásához is hozzá fogott, úgy hogy munkáját a sajtó működésével együttesen vagy párhuzamosan dolgozta, tehát egyszerre nyomatott és kutatott, tanult és írt. Iacute;gy készült és így lőn befejezve a mű a megbizás napjától számítva teljesen négy egész év alatt. E sajátságos eljárás eredménye a munka figyelmes áttekintőjének egyszerre szemébe fog tűnni, annál kirívóbban: ha az első két fejezetet a reá következő utóbbi fejezetekkel összemérjük, a mi által látni fogjuk: hová jutott szerző folytonos lankadatlan tanulmányozásával.
Míg az első fejezet dolgozásánál csak Magny és Berndt számba vehető munkáira támaszkodik, – mert a többi idézetek nagyobbára ezek alapján fordulnak elő, – Gatterer és Páriz-Pápai compendiumjai pedig efféle műnél forrás számba nem vehetők, – a munka folyamában már mindinkább kezd feltorlódni az anyag bősége, és kezd szélesedni a szerző láthatára is a szaktudomány előnyére és az olvasó érdekének hasznára is.
Az első fejezetben a Heraldika beosztását, illetőleg a Czímertudománynak részletekre elemzését, a Pecséttanhoz való viszonyát tárgyalván, a «Czímer» fogalmáról, mintegy birálgató modorban taglalván kútfőinek definitióit, saját nézeteinek meghatározásához jut, mely szerint «a czímerek különleges szabályok által meghatározott színekből és alakokból szerkesztett jogi hatálylyal biró képek, melyek egyes személyeknek és testületeknek bizonyos események, érdemek, hivatalos és rangbeli állások jelzésére és fölismertetésére az erre joggal biró személyek és hatóságok által adományoztatnak és vétetnek föl».
A következő fejezetben a czímerek eredetéről és a régi korbeli kiváltságos jelképekről hosszasan és tanulságosan értekezik, főleg azok részére, kik az ó-kor jelképeit a később kifejlődött heraldikai tanokkal összeegyeztetni igyekeznek.
A III. és IV. fejezet valamint terjedelemben, úgy érdekesség tekintetében és a szerző tájékozottságának eredményére nézve is meghaladják az előző fejezetek értékét. Az előbbeniben (értve a III-ikat), mely a középkori czímerek keletkezéséről szól, ábrák kiséretében a jelvényes paizsok és pecsétek feltüntetése mellett igyekszik a Heraldika első szálait egybefűzni. Majd áttérvén Magyarország czímerére, itt is hasonló módszerrel és a szöveg közé nyomott ábrák támogatására hivatkozólag együvé gyűjtve találjuk mind azt, a mit erre az irodalom eddig felmutatott, tüzetesen előadván a czímeralaknak fejlődését, irodalmilag és legislative eddigi méltatását, téves és hibás alakban használatának mozzanatait és ezek kárhoztatását és végre helyes alakzatának meghatározását. Végre a «Czímerészet fejlődési korszakai és jelentősége» tanulmányozásához fogván, számos pecsétrajz feltüntetése mellett a czímeres pecsétek, a sisakpecsétek vagy sisakoromdísz, majd egyéb, testületi és családi czímerek elemzésébe merűl a szerző; és oly mérvben és terjedelemben tárja az olvasó elé tanulmánya eredményét, mely meglepőleg hódítja meg az olvasó érdekeltségét. És tulajdonképen e fejezet, vagy jobban mondva tanulmány, képezi Nyáry heraldikai művét; ezt igazolja a fejezet befejezése is, mely a heraldikai színjelzés (vagy színezés) tanának ismertetésével foglalkozik, és végűl Heffner jeles műve után a Czímertan korszakait adja elé.
A negyedik fejezet terjedelmére és adatbőség tekintetében méltóan csatlakozik az előbbihez. Szerző a czímerviselés jogának általános meghatározásával kezdi tanulmányait, taglalja a czímerszerzés módjait, elősorolja a római-német birodalmi császári kétfejű sasnak egyes családok czímerébe adományozását; a házasságok és rokonság útján czímer-adoptálás szokásait, és a czímereknek különféle úton és módon elsajátítását; a polgári czímerek használatát, és mindezeket külföldi példákkal bőven kimutatva; közben a czímeralkalmazás módozataira térvén, értekezik a magyar zászlós uraságról, majd a czímerváltoztatás és (külföldön) a czímerektől való megfosztatás eseteiről. A czímer-ellenőrzés viszonyainak fejtegetésébe merülvén, tárgyalja főleg Heffner műve alapján a Herold tisztség eredetét, s történelmi viszonyait, különleges méltatásával a m. kir. koronázási ünnepélynél szerepelt Heroldok történelmének és öltözetének, melynek legutóbbi alakzata a czímlap előtt álló színes képben van megörökítve. A Herold tisztség fonalán terjedelmes tanulmányt nyerünk a tornákról, egybe gyűjtve erre vonatkozólag a magyar történelemből is annak minden elszórt történelmi emlékeit.
«A czímerekkel való visszaélések ellen hozott rendszabályok» czíme alatt szerző a czímeres levelek adományozásának rendszeréről s Magyarországról szólván, a kanczellária expediálási eljárását, a törvényhozásnak a nemesítésre vonatkozó végzéseivel együtt részletesen ismerteti. Majd a magyar nemesi vizsgálatok szervezetét és normativumait adván elé, kiterjeszkedik a pecséthamisítók elleni országos végzemények ismertetésére. Végre a kiváltságosság és czímerintézménynek hanyatlását (?) a demokraticus szellemű alakulások és ebből folyólag az ellenőrzés lazulásával is indokolván, a heraldika fellendülésének reményeit az e szak mívelésére alakult társulatok működésére helyezi.
A munka utolsó (V.) fejezete, melynek czíme «A Heraldika kútforrásai, » – czímertani bibliographiával kezdődvén, áttér a czímertan eredeti forrásainak, a czímeres sírköveknek, pecséteknek stb. és ezek czímertani értékének elemzéséhez és a czímerleveleknek jog- és műtörténelmi fejtegetéséhez, melynek folyamában az armálisokról, liber-regiusokról, a lovagrendekről, a származási bizonyítékok kellékeiről bő és tanulságos adatokat szolgáltat, melyek a mű érdekességét szintén igen fokozzák, és a szakavatottaknak tanulmányaiknál, kutatásaiknál hasznos vezérfonalúl szolgálhat annál is inkább, mivel az adatokban gazdag művet legméltóbban heraldikai archaeologiának czímezhetnők.
A műnek becsét szerfölött emeli az illustratiók sokasága. A boldogult szerző e tekintetben mindent egybefűzött, a mihez sebtében hozzájuthatott; – és mert lázas tevékenységgel sietett munkája nyomatásával: e körülmény czímermellékleteinek beosztásánál némely – az olvasók részére talán csekély értékű, de különösen az irodalmi érdekek méltatásául kellő – megjegyzések odavetésében meggátolta.
A szövegbe nyomott 86 ábrán, – és a munka végéhez kötött táblákon adott számos czímer- és pecsétrajzon kívül nyolcz színnyomatú czímerhasonmással is ékeskedik a munka, és pedig olyanokkal, melyek itt látnak először napvilágot. Ilyenek 1405-ből a Téténi (most Kapy) család czímere, melyet a szerző maga szerzett meg művéhez, és melynek kiadásával érdemet aratott a heraldika terén. Hasonlóan maga szerzé meg az országos levéltárból Kanizsai Dorottyának 1519. évi czímerét is, nem különben a Kánthor családnak 1509. évi czímerét a jeles tudós püspök Ipolyi gyűjteményéből. Közli továbbá a szerző Zsigmond királynak 1415-ben Thamásfalvy, 1416-ban Garai nádor részére, 1437-ben a Patrohy, V.László királynak 1453-ban Hunyadi János mint beszterczei örökös gróf, és végre II. Ferdinandnak a Cseösy család részére 1624-ben adott czímerek színes hasonmásait, melyeket alulirott az Akadémia költségén egy, betegsége és egyéb okok miatt elmaradt munkájához gyűjtött össze, melyeknek ilyetén átvételét megemlíteni a szerző elfelejté, és melyek e művet kitünően díszesítik.
Felhivatván e munka ismertetésére, ismétlőleg meg kell jegyeznem, hogy boldogult barátom művének bírálatára, – ha talán az élővel szemben teendettem volna is, – az elköltözött irányában a munka ez első bemutatásának alkalmával nem érzem magamat hivatva arra, hogy azt a tudomány követelte rideg elemzés anyagául tekintsem, annál is inkább, mert az elfogulatlan itélő a nemes és szívós szorgalom ezen művét temérdek érdekes adatai összehordásának méltatásában irodalmunkra nézve bizonyosan nyereségnek tekintendi.
NAGY IVÁN.
Vegyes.
Nagybánya régi pecsétei.
(Három pecsétrajzzal.)
Midőn sokoldalú történettudósunk Majláth Béla a Turul legutóbbi évfolyamábanIII. kötet, 134. s köv. l.* a városi pecsétek közlését megkezdé, a hazai pecséttan oly terére hívta fel a figyelmet, melynek eddigi elhanyagolása, nagy fontosságával szemben, sphragistikai irodalmunk megfejthetetlen jelenségei közé tartozik.
Joggal nevezi Majláth Béla a városok pecséteit középkori műveltségünk legfontosabb emlékei egyikének, s midőn pecséttani irodalmunk az utolsó évtizedekben kifejtett munkásság következtében minden tekintetben arra a magaslatra emelkedett, melyen mint önálló tudományág a külföld s különösen Németország e téren elért sikereivel is bátran kiállja a versenyt, valóban csak csodálkozni lehet azon, hogy annak éppen egyik legérdekesebb részét mindeddig alig méltatták arra a figyelemre, mely azt nem csak jogtörténelmi s diplomatikai, de műrégészeti s ikonologiai és általában műveltségtörténeti szempontból is méltán megilleti.
Mélyen érzett hiányon van hivatva segíteni a sorozat, melyet a történelmi segédtudományok e szakközlönye Majláth érintett czikkével megkezdett. Legyen szabad e sorozat teljesebbé tételéhez Nagybánya város középkori pecsétjeinek ismertetésével hozzájárulni.
Nagybánya, a régiek Rivulus Dominaruma, az Anjoukor s az azt követő századok alatt az ország legelőkelőbb városai közé tartozott. Kissé félre eső, s az akkori viszonyok közt nehezen hozzáférhető vidéken, a keleti Kárpátok végnyúlványaitól környezett völgy ölében, rengeteg erdőségek közepette alapítva az Árpádkirályok alatt letelepülő szászok által, Magyarország tulajdonképeni történetében alig jutott neki fontosabb szerep; de az elzárkózottság hátrányaiért bőven volt kárpótolva a természet által nemes fémek gazdag telepeiben, melyek kutató kezek által felfedeztetve, rövid idő alatt az ország északkeleti részének legnevezetesebb bányavárosává, a magyar királyok és később az erdélyi fejedelmek kedvelt városává, féltett kincstárává emelték. A XV. és XVI. század zajos eseményeinek romboló hatásától megkimélve, a természet dús adományainak ügyes felhasználása, lakosainak munkássága, a felsőmagyarországi városokkal folytatott élénk kereskedelmi összeköttetés s a kézműipar fejlettsége következtében korán kifejlett műveltséget zárt falai mögé, s a Hunyadyak korában kulturális központja lőn az egész vidéknek.
Ez életerős kulturának egyik tiszteletreméltó emléke a város eddig ismert legrégibb pecsétje, melynek hű rajza ez alkalommal először lát napvilágot.
Körirata élére állított nyolczszöget formáló, rovátkolt vonalak közé szorítva a következő:
Azaz: «Sigillum de Rivulo dominarum. Mutuus amor civium optimum est civitatis firmamentum.»* A legenda négy első betűjét némelyek következőkép egészítik ki: Sentenciam Dixit Rex Divus, mi mintegy bevezetésül szolgálna az utána következő jelmondathoz. E véleményt azonban a Sigillum De Rivulo Dominarum megfejtéssel szemben alig lehet komoly figyelembe venni.*
A pecsét nyolczszögű mezejében lépcsősen emelkedő kőszikla tetején szent István szépen stilizált alakja ül, királyi díszben: fénykörrel övezett koronával fején, kormánypálczával és országalmával kezeiben. A szikla erősen kidomborodó előlapján balról nagy körívű bányakapun belől vésővel s kalapácscsal dolgozó bányász látható, míg jobb felől más bányász kissé előre hajolva targonczát látszik tolni. A sziklalapot cserjés növények borítják, a legalsó lépcsőfokról pedig mindkét oldalon cserágak emelkednek. A pecsét nagysága terjedelmes, nagy csoportozatú pecsétrajznak megfelelő; átmérője 6.9 cm.
A pecsét minden tekintetben bővelkedik érdekességekben. A nyolczszög a ritkább alakok közé tartozik a sphragistikában; hazánkban eddigelé egyáltalában nem fordul elő, s a külföldi pecséteken is igen gyéren. Hildebrand a svéd pecsétekről írt munkájában azon öt alak közé sorozza, melyekkel csak a legritkább esetekben találkozni.* Sphragistische Aphorismen von Dr. F. K. Fürst zu Hohenlohe-Waldenburg. Heilbronn, 1882. 32. l.*
A pecsét nem csak művészi kivitele, de ábrázolásainak jelentősége következtében is kiváló figyelmet érdemel. Maga a szikla hatalmas ívezetű bányaszádjával a város északi oldalán emelkedő, hajdan Nagyveremnek vagy Nagybányának (Grossgrube) nevezett mai Kereszt-hegyet látszik symbolizálni, melytől a város mai nevét vette, s mely gazdag aranybányáival gyors felvirágzásának lőn kútforrása. A sziklatrónon ülő szent István királyban a város ős időktől fogva védszentjét tiszteli, kiről egykori híres góth stilű plébánia-temploma is elnevezve volt.* Fejér, X. 8. 233. l.* A szent király oldala mellett jobbról s balról emelkedőn csergalyak pedig a hatalmas erdőterületet jelképezik, mely kezdettől fogva a város tulajdona volt, s melynek birtokáért egy évszázadon felül kellett a vidék leggazdagabb főuraival, a hatalmas Drágffiakkal küzdenie.* Városi levéltár adatai. V. ö. Wenzel, Magyarország bányászatának kritikai története, 115. 1.* Meg kell emlékeznünk a bányászokról is, nem csak azért, mert a város legelső lakóit látjuk bennök személyesítve, de azon jelentőségnél fogva is, melylyel a rajtuk levő ruházat által costume-tani szempontból bírnak.
Ime, egész halmaza a történeti adatoknak egy pecsétrajz szűk keretébe foglalva! Mindez arra vall, hogy a középkori sphragistika egyik specialitásának: a tágabb értelemben vett beszélő pecséteknek egy valódi díszpéldányával van dolgunk, mely nemcsak nevét hirdeti tulajdonosának ábráiban, de egyéb viszonyairól is becses adatokat őriz meg az utókor számára. E körülmény a pecsét megrendelőinek műveltségi állására vet fényes világot, míg a metszés finomsága, az arányok impozáns volta, az alakok s betűk kifogástalan stylszerűsége, a részletek finom kidolgozása, mi különösen a ruházat redőinek s a csergallyak leveleinél bámulatra méltó, s általában az egésznek kivitele hangosan dicséri készítőjét, kiben az akkori ötvösmű ipar egyik elsőrendű művelőjét, talán éppen magát a királyi udvar ötvösét kell gyanítanunk. E körülmények kiváló becset kölcsönöznek pecsétünknek, s a legjelesebb magyar műtörténész, Henszlmann Imre, ki a hatvanas évek elején rövid leirását adta az Arch. Közleményekben,* IV. kötet, 129. 1.* nem habozik azt középkori pecséteink egyik legérdekesebb példányának nevezni.
Egyetlen, kissé megrongált példánya egy a szűcs-czéh szabadalmait megerősítő, 1480. jun. 31-én kelt okiratról függ le fekete, fehér és vörös selyemzsinóron.* Az okirat idevágó záradéka következőkép hangzik: «In cuius rei memoriam... presentes nostras litteras cum sigillo nostre civitatis maiori et autentico in sona sericea coloris nigri, albi et rubri dependentis duximus roborandas». Eredetije bőrhártyára írva a városi levéltárban őriztetik, czimeliumok szekrénye, 74. sz. a. Az itt megjelölt színek ma a város hivatalos színei; kétséges azonban, vajjon amaz időben mint olyanok voltak-e használva?* Hogy sokkal korábbi időből származik, kétségtelen; bár létezéséről csak egyetlen adatunk van, a XV. század elejéről.* 1408 jun. 29. A város megerősíti Omechin János polgár végrendeletét. «Nos igitur... presentes nostras privilegiales unacum appensione nostri sigilli maioris communitatis nostre dedimus» stb. Fejér, X, 4. 711. l.* Henszlmann a XIV. század közepére helyezi korát, az 1347. év tájékára, azon időre, melyben I. Lajos a város szabadalmait megújítá.* Fejér, IX, 1. 497. l.* Sokkal későbbi időből nem eredhet; kivitele s betűinek jellege sokban megegyezik Imre nádornak e folyóiratban ismertetett 1375-iki pecsétjével;* 1884. II. kötet, 21. l.* a nyolczszögű alak pedig János hevesi alispánnak ugyanitt közölt pecsétjére emlékeztet 1349-ből, melyen a pecsétrajzot hét körszelvényből képezett rosetta zárja magába.* 1883. I. kötet, 139. l.*
Pecsétünket mindkét idézett oklevél «városunk nagyobb pecsétjének» nevezi, miből másik u. n. kisebb pecsét létezésére lehet következtetni, melylyel a város a kevésbbé fontos ügyekben élt. E kisebb pecsétnek azonban – fájdalom – semmi nyomát nem találjuk, s egyetlen feljegyzés sem őrizte meg emlékét. Sőt az itt közölt «öregebb pecsét»-telis 1480-ban találkozunk utóljára, s már három évvel később azt látjuk, hogy a város új pecsétnyomót készíttet. Mi történt a régivel, valamely szerencsétlen véletlen következtében már ekkor elveszett-e, vagy pedig a használat által megviselve a város klenodiumai közé tétetett, hogy később, a XVI. század vége felé a háborús idők mozgalmainak essék áldozatul, nem tudhatni. Tény azonban, hogy 1480 után még csak emlékével sem találkozunk.
Az újabb, 1483-ban készített pecsét, melynek pecsétnyomója is megvan, mely után annak rajzát adjuk, a következő: * Igen kezdetleges rajz jelent meg e pecsétről a mult században a «Cerographia Hungariae, 1734» czímű munkában (I. tábla, 16. sz.), melynek gyarlóságát csak a magyarázat gyengesége mulja felűl. Szirmay Antal, «Szatmár vármegye esmérete» művében (Buda, 1809. I. rész, 244. l.) az előbbinél is pontatlanabb ismertetését adja. Ő a feliratot «SIGILLUM UNITUM»-nak olvassa. Hibás közlését átvette Rupp is (Magyarország helyrajza, II. 360. l.) Kachelmann, «Geschichte der ungrischen Bergstädte» cz. művében csak rövid említést tesz róla.*
Egyszerű körvonalok közé szorított legendája:
A pecsétrajz hegy tövébe vájt bányaszájat ábrázol, melyből dolgozó bányász felső teste emelkedik ki. A hegy felett két oldalt két bányász áll csákánynyal s bányászkalapácscsal; a hegy tetejét pedig két szőlőtő díszíti, fürtökkel dúsan megrakva. A góth minuscula körirat jobbról balra tartó ívben öleli át a csoportot, míg az arab számjegyekben adott évszám az egészet mintegy koronázni látszik.* Hogy e pecsét ama két középkori községi pecsétnek másodika, melyeken arab számjegyek fordulnak elő, azt már Majláth Béla constatálta egyik pecséttani közleményében (Turul, 1884. II. köt. 168); ő a nagybányai pecsét évszámát hibás adatok nyomán 1487-re teszi, mit azonban báró Nyáry Albert heraldikai nagy munkájában már kiigazított. («A heraldika vezérfonala», írta b. Nyáry Albert, 225. és 290. l.)*
Átmérője 3.2 cm. A pecsét hatalmas vas fogantyúval ellátott ezüst lemezbe van vésve. A typarium Nagybánya városa levéltárában őriztetik. Az egész pecsét compositióját s kivitelét tekintve az előbbivel ugyan nem versenyezhet, de azért elég ügyes mester kezére vall. Készítését illetőleg talán nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy valamelyik nagybányai ötvösnek műhelyéből került ki, s mint ilyen, legrégibb emléke a helyi ötvösmű iparnak, mely Nagybányán mint pénzverő kamara székhelyén a XV. században nagy virágzásnak örvendett, s melynek képviselőivel a Goldschmidt, Aurifaber, Crobsgold, Goldscheiter, Auriseparator nevek tulajdonosaiban gyakran találkozunk a városi főbírák s a tanácsbeliek névsorában.* Fejér, X. 4. 771. A szűcsök idézett szabadalomlevele 1480-ból. Az ötvös-műipar nagyságáról Nagybányán érdekes adatokat tartalmaznak Ballagi Aladárnak ez iparágra vonatkozó nagybecsű közleményei. Arch. Ért. új folyam, III. k.*
Az 1483-iki pecsét a réginek rajzából, mint látjuk, csak a sziklát – illetőleg itt már hegyet – és a bányász alakokat tartotta meg, de egészen más csoportosításban. A csergallydíszt itt már szőlőfürtök váltják fel, hirdetve a szőlőtenyésztésnek ez idő tájban való felvirágzását. A pecsétrajz e változtatásában főleg az érdekes, hogy az ekkép módosult czímer csekély különbséggel ahhoz a czímerhez lőn hasonlóvá, mellyel a Nagybányával szomszédos, s kezdetben közigazgatásilag összetartozó, de csakhamar külön vált testvérbányaváros Felsőbánya a XIV. század óta él. Tehát a nagyobb s jelentékenyebb bányaváros a maga ősrégi szép czímerét a szent király alakjával felcserélte a kisebb testvérváros czímerével, mely amazzal sem heraldikai, sem történelmi jelentőségben nem vetekedhetik.
A változás nem vált előnyére az új pecsétnek; egyszerű motivumai nem egy történettudósnak kicsinylő megjegyzését hívták ki, míg a régi pecsétet minden szakember, a ki csak valaha látta, a középkori pecsétrajzolás és metszés remeke gyanánt magasztalja.* «Die meisten Bergstädte haben Gottes Heilige, oder wenigstens ihre Symbole auch in ihre Wappen aufgenommen. Nur das vom Jahre 1483 herrührende Wappen der... Bergstadt Nagybánya hat weder Heiliges, noch Altes und nicht einmal scheinbar Ernstes an sich.» Kachelmann, i. h.*
Az új pecsét használata körülbelül a XVII. század végeig jön fel, de már e század közepétől más pecsétnyomót is találunk, melyben a czímer egészen az előbbi pecsét szerint van formálva, csak a körirat más:
SIGILLVM CIVITATIS RIVULI DOMINARUM.
Ez évszám nélküli pecsét typariuma – vastag ezüst lemez vas fogantyúval – szintén a városi levéltárban őriztetik.
Nagybánya városa mostani czímerén és pecsétjén, mely 1845-ben lett megújítva, szintén az 1483-iki pecsét alakjait használja. A régi nagy pecsét nemes motivumai feledésbe merültek. Most, midőn a községi élet régi intézményei mindig közelebb jutnak enyésztükhöz, szép, s a történeti multhoz méltó cselekedet volna ez ősi bányavárostól, megújíttatni s használatba venni ősrégi czímerét, mely a szent István templom impozáns tornyán kívül ma már egyedüli emléke hajdani fénykorának.
DÉCSÉNYI GYULA.
A szomszédvári és stubiczai Cikulini grófok.
Mint egyáltalában hazánk számos kihalt előkelő családjáról, a Cikulini grófokról is eddigelé igen keveset találunk irodalmunkban. Kiegészítésül a Nagy Iván alapvető munkájában olvasható néhány adathoz, álljanak itt a következők:
E kihalt grófi családra vonatkozó hiteles adatok, melyeket csaknem kivétel nélkül a Cilli melletti Hofrainban levő Sermage-féle levéltár tudós levéltárnokának Schwarzenfeldnek köszönhetek, az 1507-ik évig nyúlnak vissza.
Ez évben szállják meg a törökök Clina várát Dalmácziában, Cikulini II. Lajos több kis hajót (brigantine-t) szereltetett föl, hogy ezek segítségével a szorongatott vár őrségét élelmi szerekkel ellássa; egy ily vállalata alkalmával harczolva kényszerült a tengerre visszavonulni, mikor is ellenséges nyil találván őt, hősi halállal halt meg.
E Cikulini II. Lajos nagyatyja a később bárói rangra emelt Juliusnak. Egy másik Cikulini (úgy látszik az 1507-ben elesett II. Lajosnak fia) Székes-Fejérvár védelmében esett el a törökök fegyverétől.
A grófi diploma szerint hajdanta a fiumei levéltárban «melyet a velenczeiek rosszlelkűleg felégettek» a Chikulini (e nevet majd Ciculini, majd Cikulinyi vagy Chikulini formában találjuk írva) családra vonatkozólag igen sok oklevelet őriztek, melyek mind a tűznek estek áldozatul.
Egyik ősük Ferencz (valószínűleg a grófságot szerző János Ferencznek nagyatyja) Zrinyi Miklós bánnal diadalmasan védelmezte Kanizsa várát a megszálló török csapatok ellen.
Egy másik Cikulini Ferencz, báró, 1685-ben püspökként szerepel oklevelekben.* Nagy Iván Magyarorsz. Családai III. 37. l. e Ferencz bárót valamint Herberstein János Kristóf nejét (1649.) Margarétát, Cikulini Julius és Ráttkay Zsófia bárónő gyermekeinek mondja (a Nemz. Múzeum kéziratai közt 2340. sz. alatt őrzött Bossányi-Esterházy pör alapján). E feltevés valószínűleg helyes is. Cikulini Julius 1628-ban a báróságot csak a maga személyére és gyermekeire kapta; a püspök Cikulini Ferencz báró (1685–1686) tehát csak fia lehet és nem testvére; az évszám is az előbbi mellett szól.*
Cikulini János Ferencz 1706. aug. 20-ika óta gróf «szomszédvári» előnévvel; 1723-ban az országgyűlésen szerepel, majd a báni tábla ülnöke, és 1730-ban mint ezredes a kapronczai határezred parancsnokává neveztetett ki. E János Ferencz a Zrinyi-Frangepán féle összeesküvés idejében Lipót császár kiváló bizalmában részesült, ki néha őt báni teendőkkel is megbízta; különben is tudós ember volt, kivált a jogban és a bölcseletben, s latin verseket is írt.* V. ö. Horányi Nova mem. 647.* Lipót az ő hűségét Zrinyi elkobzott javainak egy részével jutalmazta s ezek közt volt Szomszédvár (horvátul Susedgrad, Podsused mellett), melyről magát nevezé s a melyet előnévül grófi diplomája is tartalmaz.
E János Ferenczczel, az első és egyetlen szomszédvári Cikulini gróffal, a grófi család fiága 1746-ban kihalt.
A szomszédvári előnév, valamint az egykori Zrínyi-féle horvátországi javak egy része, mint ezt alább a leszármazási táblán látjuk, a Sermage-grófokra szállott, nem különben egy-más a Cikulini czímerből is.
Ennyit tartalmaznak az említett levéltár kétségtelen hitelességű adatai e családról. Kevesebb hitelt érdemelnek szintén a Sermage-levéltár azon feljegyzései, melyek szerint Ciculini Bilisonius 601-ben III. Chlodvig frank király tábornoka volt. Ugyanott továbbá azt is találjuk feljegyezve, hogy a Cikuliniak 1328 óta Horvátországban (a későbbi határőrvidéken) birtokos nemesek.
Ennyit a család történetéről.
Áttérve a heraldikus részre, itt három eredeti czímeradományozó oklevélről kell szólnom, úgymint:
1. Mátyásnak 1613. márcz. 29-én Pozsonyban kiadott czímerbővítéséről Cikulini Julius és testvérei: Ferencz, Péter és Lajos számára. A festett czímernek csak helye van meg, a szöveg pedig helyenként olvashatatlan. Abból még kivehető annyi, hogy a pajzs egyik részében vörös mezőben hat liliom van, másik részében ezüst mezőben vörös kereszt látható s e fölött egy női fej, lebegő hajjal. Sisakdísz: koronás női fej. Foszladék: kék-arany, vörös-ezüst. Ha hiteles a hagyomány, hogy IX. Bonifácz pápa Ciculini Lajosnak az egyház-szakadás idejében az egyház érdekében szerzett érdemeiért keresztet adott czímerül, ez esetben a női fej vagy a liliom volna a család törzs-czímere.
2. II. Ferdinándnak mint magyar királynak 1628. decz. 10. Bécsben kiadott bárói diplomája ugyancsak Cikulini Julius számára. A díszesen kiállított oklevél sem a czímer rajzát, sem leírását nem tartalmazza; ezért föltehető, hogy az 1613-ban «javított» czímer a báróságra emeléskor is változatlanul megmaradt.
3. I. Józsefnek mint magyar királynak 1706. aug. 20-án Bécsben kiadott grófi diplomája szomszédvári Chikulini János Ferencz számára.
Ez oklevelen a következő czímer van festve, sisakdísz és foszladékok nélkül, a pajzs csupán arany lomb-koronával födve (megjegyzendő, hogy a szöveg leírása az ábrázolástól eltér): Háromszor (tehát négy részre) hasított pajzs; 1. kék mező háromszor vágva: a) koronás arany női fej, lebegő arany hajjal; b) szélesen végződő, egyenlő szárú ezüst kereszt; c) arany császári vagy abroncs-korona; d) arany lomb- vagy levélkorona. 2. és 4. vörös mezőben három ezüst liliom egymás fölött. 3. üres kék mező, aranynyal damaskolva.
A mondottakban felhozott családtagokat és dátumokat a három czímeres-levél adataival együtt az alábbi összeállítás tünteti föl:
Cikulini II. Lajos elesett 1507. Clina mellett; (Ferencz védelmezi Kanizsát a török ellen); Julius 1613. testvéreivel együtt czímerbővítést kap; 1628. báró (neje Ráttkay Zsófia bárónő); Ferencz 1613; Péter 1613; Lajos 1613; Ferencz báró püspök 1649, 1685, 1686.; Margaretha (Herberstein János Kristóf neje 1649.); János Ferencz báró már 1706. aug. 20. óta gróf «szomszédvári» előnévvel; a báni tábla ülnöke, határőrvidéki parancsnok. Neje Buzini gr. Keglevich Judith Elenora (ennek atyja az 1664 előtt elhalt Keglevich Zsigmond, az első gróf, anyja Schrottenbach – helyesebben Schrattenbach – Mária Zsófia bárónő). A grófi ág utolsó férfi tagja. † 1746.; Mária Erzsébet grófnő* Nagy Iván III. 37–38. l. jó nyomon jár; csak abban van tévedés, hogy az utolsó Cikulini grófnak nem leánya, hanem unokája ment egy Sermage-hoz nőűl, s hogy az utolsó br. Ciculini-leánynak nem Judit volt a neve, hanem anyját hívták így.* férje: Moscon János Herbert báró «de Szomszédvár et Neuhof», 1684 óta magyar indigena, ki mint családja ez ágának utolsó fisarja 1736-ban halt el.; Szomszédvári Mascon Mária Hyacyntha Julianna bárónő, a horvátországi Szomszédvár és Medvegrád örökösnője († 1760. jul. 6. a zágrábi kapuczinusoknál van eltemetve.) Férje Sermage Péter II. József, 1720 óta báró, magyar indigena, báni tábla ülnöke, ki szül. 1688. okt. 16. Besançonban, megh. 1746. nov. 2. Ezek alapítói a Magyarországon és Ausztriában birtokos szomszédvári és medvegrádi (1749 óta) gróf Sermage családnak.
H. G. D.
102Arczkép-írás a magyar heraldikában
Kétségtelen, hogy modern heraldikusaink nagy hibába esnek, mikor egyes jelenségeket, jobbára oly körülményeket, melyek a valódi heraldika alaptételeinek és szabályainak nem felelnek meg, hallgatással mellőznek. Mert eltekintve attól, hogy a bizonyos korban tapasztalt szabálytalanságok, sőt (heraldikai szempontból vett) képtelenségek feljegyzése által anyagot gyűjtünk e tudomány hanyatlásának történetéhez; kétségtelen dolog, hogy e jelenségek elhallgatásával más irányban kutatóktól gyakran sok becses, sőt igen érdekes anyagot vonhatunk meg.
Ha ma azzal a különös újsággal és curiosum hirével lépek fel s kétségtelenül bizonyító tényeket nyújtok arra, hogy egyes czímerszerzőknek a fejedelmektől kapott czímereikhez a festő előtt «ülniök» kellett: a heraldikusok körében e felfedezés (s ez valósággal ennek mondható) résztvevő vállvonogatásokkal fog találkozni. És valósággal; nem is volna okom panaszkodni a hideg fogadtatás felől, melyben e fölfedezés részesűl, a mennyiben a valódi heraldikusnak az ilyes arczkép-czímereket legalább is a hanyatló heraldika hihetetlen ízléstelenségének kell tekintenie.
De tény, hogy sok jel azok létezésére mutat; s ezért siettem e pár sorban azokról az érdeklődőkkel egyet-mást tudatni.
Az Abauj-Torna megyei levéltárban őriznek egy eredeti czímeres levelet, melyet II. Ulászló király 1499-ben állít ki, Malonyai Balogh Illés és neje Ursula számára. A czímert a Siebmacher-féle czímeres könyv magyar részének második füzete rajzban és leírásban híven feltünteti, s ezért azt itt csak röviden ismétlem: Ezüsttel keretelt kék mezőben arany lomb-koronából kinövő, szakálltalan pánczélos férfi mellkép, fején vas sisakkal. A pajzsalaknak, illetőleg a lovag arczképének nagysága a mult századbeli miniature arczképekének tökéletesen megfelel.
Bár az ábrázolásban szembe ötlő a törekvés, hogy az meghatározott arczvonásokat híven és lelkiismeretesen tüntessen elő; de általában véve a kivitel e czímernél nem költi fel bámulatunkat, s azt épenséggel nem lehet összehasonlítani azzal a gondos kidolgozással, a finom detailokkal, melyeket egy 1519-iki czímeres-levél czímer- és arczképében látunk.
Ez az oklevél a leleszi convent levéltárában van; szövege már itt-ott olvashatatlan, a festés azonban teljesen ép állapotban maradt reánk. A czímerben zöld hármas halomból kinövő fiatal férfi törzse látható, szőke hajjal és szőke bajuszszal, jobbjával egy görbe kardra támaszkodik, felemelt baljával pedig egy jobbról jövő és mellét találó nyilat ragad meg; a melléből vércsöppek hullanak. – A férfi alak finom vaspánczél-ingbe van öltöztetve, s fejét vas kerek sisak födi. A czímeres levél György deáknak szól, ki Szigeth városából eredve, előbb a Dózsa-féle parasztlázadás legyőzésekor, majd utóbb a király kanczelláriájában mint notarius szerzett érdemeket magának. (... Georgio Litterato – így szól az oklevél – de oppido nostro Zygeth oriundo, notario cancellariae nostrae... tua praeclara sincera fides... tum vero in fundenda et profliganda foeda rusticorum... manu strenue pugnando... et deinde in cancellaria maiestatis nostrae»...)
Már előbb említettem, hogy ez oklevélnél is szembeötlő a törekvés egy meghatározott arcz vonásainak visszaadására, úgy hogy ez megerősít a feltevésben, hogy itt a nemesség-szerző hű ábrázolással van dolgunk; ezen felül azonban e kép a viseletek történetéhez is értékes adalékkal járul, – sokkal nagyobb mértékben mint az előbb említett Balog-féle kép, – az öltözet és fegyverzet pontos és finom kivitele által. A czímerkép különben terjedelmére nézve nagyobb mint a malonyai Balogh-féle; a mi a festésnek s általában véve a kivitelnek csak előnyére vált. Különösen rokonszenvesen hat az arcznak szelíd, fájdalmas kifejezése.
A harmadik és utolsó arczkép, melyről e sorokban még meg akarok emlékezni, Bocatius (Bock) Jánosé, az ismert tudósé és paedagogusé, kinek életét és munkálatait a kassai főgymnasium legutóbbi értesítőjében Dr. Tóth Lőrincz behatólag méltatta. Bocatius czímeres-levele a czímerszerző arczvonásainak visszatükrözésén felül még arra is törekszik, hogy egy tudóst az őt jellemző jelvényekkel, symbolumokkal együtt ábrázoljon, ott találjuk a könyvet, borostyánt, hattyút stb.* L. a czímert Siebmacher Ung. Adel III. füzet 68.* Mint arczképnek semmi esetre sincs az a jelentősége, mint a két előbb említettnek, különösen a miatt, mert maga az alak igen kicsinynek van ábrázolva. Ez mindenesetre kár, mert a híres Bocatiusnak színezett arczképe kétségtelenül szélesebb körben keltett volna érdeklődést. Iacute;gy állván a dolog, meg kell elégednünk azzal, a mit a lőcsei városi levéltárban őrzött eredeti czímeres levél nyújt; de még ekképen is jobb, hogy ennyivel bírunk, mint ha Bocatiusról semmi ábrázolásunk sem volna.
Meg kell egyébként jegyeznem, hogy ez utóbbi czímereslevél 1598-ból van keltezve s így az előbbenieknél egy évszázaddal ifjabb.
Lehetséges, sőt valószínű, hogy a felsoroltakon kívül még több arczkép-czímer (ha már ez elnevezést meg akarjuk tartani) adatott ki hazánkban. Mindenesetre érdekes volna, ha esetről-esetre, mikor ilyenek felmerülnek, ezek ismertetését és pontos rajzát olvashatnók és láthatnók.
Véleményem azonban különféle – kivált pedig heraldikai természetű – okokból az, hogy hasonló czímerek, ha ilyenek léteinek, mindazon időszakból erednek s akkor adattak ki, mikor az említettek, t. i. kivált a XVI. század első felében és semmi esetre sem sokkal később vagy sokkal előbb.
Hasonló példákra, a milyenekről megemlékeztem (jelképezés, symbolizálás nem tartozik e szempont alá), az európai heraldikában eddigelé épenséggel nem akadtam, s Magyarországra nézve is csak annyit mutathatok föl, a mennyiről a fentebbi sorokban megemlékeztem; voltaképen e példákból is csak a két első tartozik az arczképes czímerek rendjébe, mert Bocatiusét szorosan véve az alak kicsinységénél fogva nem is lehet e fajta czímerek sorába iktatni.
CSERGHEŐ GÉZA.
Tárcza.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság f. évi május hó 22-én Br. Radvánszky Béla elnöklete alatt választmányi ülést tartott, melyen Dr. Boncz Ödön társ. tag felolvasta «A Haller-család művelődéstörténelmi szempontból, és családi könyvük magyar viselet-képei» czímű értekezését. A tetszéssel fogadott felolvasás folyóiratunkban fog megjelenni. Ezután a titkár néhány XV. századi, Magyarországon kelt armálist mutatott be, úgymint zágrábi Dabi Mihályét 1430-ból, melyet Szilágyi István társ. tag volt szíves beküldeni; a Disznósi családét 1458-ból, melyhez Kubínyi Ferencz írt értekezést; és a Rhédei családét 1466-ból. A czímerek a Turulban fognak közzététetni.
Folyó ügyekre kerülvén a sor, bemutattattak a következő tag-ajánlatok: Alapító tagokúl 200 frttal Lanfranconi Enea Pozsony (ajánlja a titkár) és Gr. Berchtold Richard Nagy-Oroszi (aj. az elnök). Pártoló tagokúl (évi 10 frttal): Gr. Teleki József (Tetétlen), Gr. Jankovich László Szőllős-Györök, Őrgr. Pallavicini Ede Budapest, Gr. Degenfeld Lajos Szirák (aj. az elnök); Jekelfalussy Zoltán Budapest (aj. Némethy Lajos). Évdíjas tagokúl (évi 5 frttal) Császár Ferencz, Dr. Andrásovics Béla, Schöherr Gyula Budapesten (aj. a titkár); Platthy Lőrincz Albertfalva (aj. Majláth Béla), négyesi Szepessy József Budapest (aj. Tagányi Károly). Az ajánlottak megválasztattak.
A pénztárnok kimutatása szerint f. évi jan. 1-étól máj. 22-ig volt
Bevétel 2499 frt 72 kr.
Kiadás 2396 « 45 «
Maradvány 103 frt 27 kr.
E kimutatás kapcsában határozattá lőn, hogy a gyéren befolyó f. évi tagdíjak vidéki tagtársainktól postai megbizás útján kéressenek be.
Titkár jelenti, hogy a múlt vál. ülés határozatához képest 27 alapító taghoz küldetett kérelem alapítványaik befizetésére, vagy azokról kötlevelek kiállítására. Ennek eredménye, hogy 6 alapítványát befizette, 3 a befizetést a folyó évre levélileg megigérte, 7 kötlevelet állított ki; 11 még nem válaszolt. Tudomásúl vétetik.
Titkár előterjesztésére a választmány beleegyezik, hogy a Turul ívszáma a folyó évben a pénztár állapotához képest 1–2 ívvel szaporíttassék.
A jegyzőkönyv hitelesítésére Szinnyei József és Nagy Gyula vál. tagok kéretvén föl, rövid zárt ülés után az ülés véget ért.
Czímerhamisítás a mult században. Ez tulajdonképen egy oklevélhamisítással fúgg össze, melyet Fejér közöl (Cod. dipl. II. 81. l.) 1130. évi kelettel. Ebben egy bizonyos Koros nevű úrról van szó, a ki II. István király életét megmentette egy medve körmei közűl. Ezt a jelenetet ábrázolja a Rajcsányi családnak jelenleg használatban lévő czímere, melynek képét Nagy Iván is közli «Magyarország családai» czímű művében. Az 1130. évi oklevél szakértő szem előtt első olvasásra is azonnal hamisnak bizonyul, teljes hamisságát különben pontról pontra a «Nyitramegyei közlöny»-nek egyik januári számában mutattam ki. Gyártója Rajcsányi Ádám volt a mult században, ki, mint a kamarai levéltár igazgatója, a legtöbb eszközzel rendelkezhetett e czélból. Sikerült is neki gyártmányát mint hiteleset a vasvári káptalan által átiratni, sokkal kisebb bátorság kellett hát neki ahhoz, hogy az említett czímert is koholja hozzá. Egy időben kellett keletkeznie czímernek és oklevélnek, mert a Rajcsányi család ősi valódi czímere nem a most használt, hanem egy terebélyes zöld fa előtt ballagó medve, a pajzs egyik sarkában a nappal, másikában a hold képével. Ez pedig a közismert Divék nemzetség czímere, melyből a Rudnay, Majthényi, Ujfalussy, Beznák stb. családokon kívül a Rajcsányiak is származnak. Ők képezték a nemzetségnek a Nyitra völgye hosszában való topographikus elhelyezkedésében a legdélibb ágazatot Berencs székhelylyel.
T. K.
A veszprémi káptalan első pecsétje. A veszprémi káptalan gazdag levéltárában egy rendkívül érdekes összeírás van az 1429–1437. évekből, mely az egyház kincseit, könyveit, szerelvényeit sorolja föl. E becses összeírásban a többi közt a következő tételt olvassuk: «item unum sigillum antiquum oblongum de argento, habens ymaginem sancti Michaelis pro parte media ab umbiculo supra, habens subtus ymaginem draconis, quo prius utebatur capitulum, quod nunc est desecatum per medium, ne aliqua fraus exinde eveniat. Additum ad tecam beati Georgii». E leirásból világosan a káptalan azon pecsétjére ismerünk, mely Kubinyi Ferencz Mon. Hist. I. cz. kiadványában 1265 és 1268. oklevelekről közöltetik (9. sz. pecsét). A káptalan ez éveknél korábbi időben is e pecséttel élt, mint ezt az országos levéltár egy 1222-iki oklevele tanusítja (Dipl. oszt. 102. sz.); ezen is oly pecsét függ, a milyet Kubinyi kiadásában látunk s a milyenre a közölt leirásból ismerünk. Alig hisszük, hogy ez 1222-ikinél a káptalannak korábbi pecsétjét lehetne felmutatni; s így legnagyobb valószínűséggel ez volt a káptalan első pecsétje. Érdekes e pecsét abból a szempontból is, mert mutatja, hogy pecséteknél nálunk már a XIII. század elején előfordul a csúcsíves forma, mikor pedig még a román stilus volt az uralkodó. Jellemző, hogy a káptalan a használaton kívül helyezett pecsétnyomóját nem semmisítteti meg, mint példáúl ezt IV. László teszi (Fejér Cod. dipl. V. 3. 412), hanem azt, hogy hamisítás vele ne történjék, bevágásokkal teszi felismerhetővé, miként ez később is szokásban volt.
Szakirodalom.
A Siebmacher-féle czímereskönyv. Gyors egymásutánban, alig nehány hónapra a harmadik füzet megjelente után, a nagy vállalatnak immár negyedik füzete fekszik előttünk, tartalmazván a B. betűből a Boczek-Bucsy családokat; összesen 191 család czímerének pontos leírását, melyhez tizennyolcz táblán 216 czímer rajza járul. Valóban gazdag tárháza a magyar családi czímereknek. A családok közt vannak történelmileg kiváló szerepet viseltek, mint a Bónis, Bornemisza (e néven kilencz különböző család és czímer), Bosnyák, Bottyán, Brnkovich stb. családok; mindezeknek czímereiről, azok változatairól és a róluk szóló irodalomról tájékozást nyújt a nagy rnű. Ez utóbbira nézve a szerkesztők dicséretére válik, hogy az idevágó irodalom legújabb termékeire is kiterjesztették figyelmöket. Czímertani szempontból érdekes néhány régi, a mohácsi vész előtti időből származó családi czímer; így az Orbozi Borothva családé 1431-ből, melyet Krisztalóczi Tarkasics-csal együtt kap, kinek czímerét színes nyomatban folyóiratunk is közölte; a Borsiczky családé 1520-ból; az Attaki Bosnyékoké 1526-ból; a Bothfalvi Both családé Zsigmond királytól (az évszám kitört, Konstanczban kelt az oklevél, eredetije a család levéltárában); a Bryganth családé 1516-ból stb. Szóval a szerkesztők (Nagy Iván és Csergheő Géza) a legnagyobb elismerést érdemlik fáradságos rnunkájokért, mely idővel minden magyar heraldikusnak szükséges kézi könyvévé válik. Ajánljuk a vállalatot az érdeklődők figyelmébe.
Családtörténetek vidéki hírlapokban. Dudás Gyula tagtársunk a Zentai Ellenőr-ben érdekes czikksorozatot közöl a zentai nemes családokról, melynek főérdeke különösen abban van, hogy vizsgálatait kivált a megnemesített szerb családokra terjeszti ki. Nem jutván kezünkhöz valamennyi közlemény, csak néhányról adhatunk számot. A nevezett hírlap 15. és 16-ik számában a Baderlicza, Branovacsky és Tésity családokról szól, melyek mind a hazánkba 1691. táján beköltözött szerbek sorából emelkedtek nemességre. Baderlicza János 1751. márcz. 1-én kapott nemességet és czímert (a Siebmacher-féle czímertárban e családról nincs szó), mely a következő: kék mezőben egy jobbjában nyílvessző köteget tartó, ágaskodó természetes medve. A Branovacsky család ugyanakkor kapott czímert s ez «vízszintesen kétfelé osztott paizs, melynek felső részében félhold és csillag, alsó részében pedig vérző török fej látható» (ez ábrázolás eltér a Siebmacher-félétől). A Tésity család szintén akkor nyeri czírnerét, mely hasonló a Branovacsky-féléhez, azzal a különbséggel, hogy a pajzs alsó részében futó farkas van. – A «Zalai Tanügy» f. évi 18. számában Makay Dezső tagtársunk közöl «Családtani és birtokviszony adalék Zalamegye multjából» czím alatt egy 1650–60 tájon íratott feljegyzést, mely a gyöngyösi (később báró) Nagy család genealogiai viszonyait több tekintetben tisztázza.
Az Árpádkori új okmánytár indexe. A régi óhaj, hogy e nagybecsű forráskiadáshoz kimerítő tárgy- és névmutatót bírjunk, nemsokára teljesedni fog. A Kovács Nándor által szerkesztett, nagy fáradsággal készült index immár sajtó alatt van, s megjelente az Akadémia kiadásában ez évre bizton várható. Volt alkalmunk első kinyomott íveit látni; s ezekből meggyőződtünk, hogyrendkívül kimerítő, kitünően szerkesztett mutatót nyerünk az Árpádkori új Okmánytár anyagához, mely minden oklevelekkel foglalkozóra nézve nélkülözhetetlen segédkönyv lesz.
1886-3
105A HALLER GRÓFOK NEMZETSÉG-KÖNYVE.
III. A HALLER-CSALÁD MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETI SZEMPONTBÓL ÉS NEMZETSÉGKÖNYVÜK MAGYAR VISELET-KÉPEI.
Fáradhatlan vagyonszerző, udvari szolgálatokra termett ember, vallásos, a tudomány és művészet barátja, mindnek felett pedig családja fényének gyarapítója: ilyen volt Haller Bertalan lovag, ki a családi nemzetségkönyvet megalapította. Egyszerűen nürnbergi polgárnak nevezi magát s családja más tagjait igen gyakran, de e mellett rátartó és kevély családja régi, nemesi származására és előjogaira. Kicsinylőleg, csaknem lenézéssel emlékezik meg azokról, kik nem régi nemzetes származásúak s az «erbar Stand»-on kívül állanak. Viszont szinte kérkedőleg sorolja el, mily hatalmas és gazdag volt hajdan családja, hány lovagjátékon tűnt ki, mily rangokat szerzett, mennyi birtokuk volt s mily előkelők voltak házassági összeköttetéseik.
A mennyiben udvari szolgálatok más felé nem szólították, a család fészkében Nürnbergben lakott, s csak utóbb, midőn 1547-ben frankfurti birodalmi soltészszé lesz, hagyja azt ott. Oly szoros volt a ragaszkodás; melylyel ő és családja Nürnberghez viseltetett, hogy ezen időtől fogva, daczára elért magas állásának, megszűnt magát családja fejének tartani. A Nürnberghez közel fekvő ziegelstaini birtok, melyet dédapja, Péter szerzett, az idősb ág kihaltával 1502-ben ő reá száll. Akalmasint ekkor adja el thüringiai birtokátZw Bobda an der Sal im land Düringen.* vagy nem sokkal utóbb 1521-ben, midőn ily czélzatú szabadságot kér. A Haller-család ugyanis már régen törekedett arra, hogy birtokait a szorosabb hűbéri kötelékek alól feloldja. Iacute;gy már 1424-ben, utóbb pedig 1494-ben a család nehány tagja kiváltságot nyer, hogy mindent, a mit vesz, el is adhat, elzálogosíthat stb. Bertalan nem késik ezen kiváltságokat 1521-ben V. Károly császár által saját előnyére átiratni és megerősíttetni.
Haller Bertalan, a nemzetségkönyv írója.
Már egy évvel korábban visszaszerzi a családnak a veszendőbe ment greberni kegyúri jogot, még mielőtt Ulrik ága, mely azt alapította, kihalt volna s a megüresedett javadalomra a bambergi püspöknek Krausz Márton laikus papot mutatja be.
1521-ben Bertalan V. Károly tanácsosává lesz, jogává és kötelességévé teszi a császár, hogy kiséretében mindenkor öt lóval, melyek közül az egyik vértes, a másik málhavivő legyen, jelenjen meg, s a jót előmozdítsa, a rosszat elhárítsa, a titkot pedig megtartsa, mint hű tanácsoshoz illik. Ennek fejében pedig őt és összes vagyonát oltalmába veszi. Még ugyanazon évben ő és fivére Farkas lovag a császártól újabb kiváltságokat nyernek. Kibővíti czímeröket, megállapítja a nyolcz-ős jogát, mely őket a tornajátékra képesíti, jogot ád nekik a veres pecsét használatára s arra, hogy előnevük mellett házaik és birtokaik után is nevezhessék magokat. Ekkor, jönnek rá arra, hogy őseik háromféle sisakdíszt is viseltek, mindhármat újból felveszik.
Csodálatos, mily szívós erővel használt fel Bertalan mindent a családi hatalom öregbítésére. Rokona, az öreg Konrád, több történelmi dolgozat, köztük egy «Geschlechtsbuch» szerzője, vagy annak fia Konrád lovag, tudós ember, V. Károlynak meg Ferdinand királynak «tanácsosa és szolgája», a császári kamarai bíróság ülnöke, és jogtudor, rájő, hogy egy régi jeles család, mely egykor a zürichi, wormsi tornajátékokon szerepelt, a «vom Hallerstein» család kihalt. És minthogy ezen név az övékéhez igen hasonlít,Da sie alt adelich ehrlich unnd rittermessig leutt unnd den Hallern am nammen vasst gleich gewesst»* írja az előszóban Haller Bertalan, testvérével Farkassal, továbbá az említett Konrád lovaggal és Sebolddal 1528-ban kieszközlik a császárnál, hogy ezen család czímerét is felvehessék és nevét előnévül használhassák. Iacute;gy kerül a családi czímerbe az oroszlános pajzs.
Kegyelettel és gonddal gyűjt össze Bertalan lovag minden adatot, mely családjának multjára vonatkozik. Épületeken és a templomban felaggatott, vagy oltárképeken, festett ablakokon levő czímerek, sírkövek, a városi könyvekben levő szórványos feljegyzések; s nehány a család birtokában maradt okmány, úgymint armális, házasságlevél, végrendelet, végre a szóhagyományok képezik azon anyagot, melyet felkutatott és felhasznált. A XIV. századnál korábbi adatokat 1521 körül, midőn úgy látszik gyüjtését megkezdte, nem ismert családjára vonatkozólag.Panaszkodik is, hogy a nürnbergi népfelkelések az előkelő családok összes okmányait elpusztították.* Ekkor jelent meg 1530-ban Rixner (helyesebben Rüxner) légből kapott adatairól híres Turnierbuch-ja, mely megemlékezik arról, hogy az 1198-iki tornajátékon a Hallerek ősei is szerepeltek. Ez érlelhette meg Bertalanban a gondolatot, hogy egy díszesen kidolgozott családi nemzedékrendi könyvnek vesse meg alapját.
E könyv ránk nézve igen tanulságos. A mint családja viselt dolgait elmondja és a fenmaradt okmányokat feljegyzi, nemcsak családjának, de a középkori Nürnbergnek is politikai úgy mint társadalmi életét szemünk előtt láthatjuk; a magyar ág pedig ez által nyert ösztönt és alkalmat arra, hogy e könyvet a megkezdett alakban folytatván, tanúságos magyar viseletképek gyűjteményét hagyja reánk.
A család eredetileg; úgy látszik, Bambergben lakott, hol mint szabad megtelepültek (Freysess) említtetnek (utóbb is nehány családtag vagy talán egész ág itt él), a XIV. századtól kezdve pedig Nürnberg s az azt környező frank föld lett a család fészkévé.
Hosszú volna és e sorok keretén kívül is esnék elsorolni mindazon birtokokat, melyeket a Haller-család főkép házasság útján, de fejedelmi kegyből is nyert. E mellett tetemes pénzzel rendelkeztek, melyet mindig igen szívesen ajánlottak fel a császárnak, a bambergi püspöknek és másoknak: helyébe természetesen bőven kaptak szabadalmakat. Talán ezen a réven jutott be a mostani magyar ág is hazánkba. A brassaiak 1515-ben a felséget megillető erdélyi fél huszaduk egy részét, 2000 frtot nem a kincstárnak, hanem királyi parancsra a hitelező budai Haller Jánosnak fizették le.Quellen zur Geschichte der Stadt Kronstadt, I. köt. Brassó 1886. 208. lapon. Egyébként, mint hű nürnbergiekhez illik, a kereskedést sem vetették meg s általa is jelentékenyen gazdagodtak. Ernuszt Zsigmond püspök, kir. kincstartó 1494–95 ben vezetett s reánk maradt. registrumában feljegyzi, hogy egyik Hallertől (az öreg Rupprechttől vagy fiától Jánostól) a lőcsei országgyűlés ünnepélyességeihez királyi parancsra egyet-mást vásárolt így 2 db. teljes veronai (2 pecie integri Pernisy) szövetet 52 frton, 4 db nürnbergi posztót (de panno Neremberger) 7 frtjával és 20 db boroszlói posztót 85 frton; másszor ismét 10 rőf olasz posztót vesznek tőle a király számára «pro una chuha, joppa, caligis et capucio RMti.» Lásd: J. Ch. v. Engel: Geschichte des ung. Reichs u. seiner Nebenländer. Halle, 1797, 17 – 181. lapon.*
A kósza rablólovagok kikapásai elől a frankföldi nemes urak már a XIII–XIV. században részint Bambergbe, főképen pedig Nürnbergbe vonultak. Iacute;gy nyerte ezen kereskedelmi város utóbbi aristokratikus jellegét. A várost megerősítették, mint független polgárok idővel még a Burggraf hatósága alól is megváltják magokat, s városukat a Velenczéből Magyarország és Poroszország felé vezető kereskedelmi út fő emporiumává tevén; hatalmas gazdagságra tettek szert. A nemesi származásukra büszke nürnbergi patriciusok ekkor roppant fényűzést kezdenek. A városi tanács eleinte mindent elkövet, hogy a régi polgári egyszerűséget megtartsa. Számos fényűzés elleni szabályt alkot, 1434-ben eltiltja a koronás sisakok viselését a czímeren és a lovagjátékot.R. v. Rettberg : Nürnberg’s Kunstleben. Stuttgart, 1854.* Mind haszontalan. A nagyravágyó patriciusok a császártól eszközölnek ki magoknak ezekre jogot. Nemzetségkönyvünk nem kevesebb, mint 4 okmánytKeltök 1433, 1463, 1510, 1521.* jegyez fel, mely a Hallereknek jogot át a koronás sisak viselésére, köztük három kizárólag erre vonatkozik; 1521-ben pedig V. Károly felsorolván a Haller-nemzetség három százados érdemeit, megújítja azon jogukat, hogy tornajátékokban szabadon részt vehetnek.
Különben sem volt eféle rendszabályoknak Nürnbergben foganatjuk. Alig 8 évre az említett tilalom után, midőn Baumgartner Konrád leánya, Kunigunda, Löffelholz Vilmoshoz ment nőűl, a nürnbergi patriciusok «Gesellenstechen» szerény neve alatt nagyszerű tornajátékot rendeznek, melyben 38 «sisak», köztük hat Haller vett részt. Mind a három díjat a Haller-rokonság nyerte el: az elsőt, egy boglárt (das erst kleinoth, das hefflein, werdt 12 fl.) Haller Konrád, Konrádnak, a már említett «Geschlechtsbuch» szerzőjének nagybátyja, a másik kettőt pedig, egy aranygyűrűt 8 frt és egy koszorút 4 frt értékben Haller leányok fiai Volckamer Berthold és Tetzel István vívták ki maguknak.Erről nemzetségkönyvünk említést nem tesz. Annál körülményesebben írja le az öreg Konrád, s azt is feljegyezte, hogy ezen tornajátékot Volckamer Berthold házában nagy képen lefestette, s a képet utóbb az új tulajdonos Tetzel Kristóf helyreállíttatta. A könyv jelenleg a nemz. múzeum kézirattárában őriztetik (Fol. Germ. 733).*
A Haller-család vagyoni gyarapodásában nem kis szerepe van a házasságoknak is. A családi vagyon nagy részét így szerezték. Nem ritka eset, hogy egyik-másik Haller 3–4-szer nősül, illetőleg Haller leány ugyanannyiszor megy férjhez. Haller György, midőn 1502-ben végrendeletét megírja nemzetsége javára, már jó hatvanas volt, két nejét is eltemette már, de azért még nem mond le a házasságról s erre az esetre is intézkedik. Péter († 1425), midőn harmadszor nősül, hasonnevü fiával egyszerre tartja lakodalmát, s két testvért vesznek el.Erhard († 1486) daczára, hogy első neje őt házassága első évében, 1442-ben, impotentiae accusálván, tőle elválik, újból megnősül, s második nejével éveken át boldogan él.*
Bámulatos az összetartás, mely ezen családban fennállott. Más vidékekre szakadt, egymástól hetedízi rokonságban levő családtagok egyesülnek s közösen működnek arra, hogy a nemzetség fényét és hatalmát öregbítsék. És erre nagy szükségök volt. Az egykori hatalmas családi vagyon, melyet Bertalanunk nagy kérkedve emleget, így azt, hogy egyik őse, Péter gr. Werthaim Albrecht bambergi püspökért 32,000 frtnyi kezességet vállalt s azt meg is fizette, ez a vagyon a XV–XVI. században a család elszaporodása folytán igen megcsappant. A módosabbak ennélfogva vagyonuk egy részét családi alapítványúl kötötték le, s a hozzájárulásra utódaikat is kötelezték. Az alapítványok és végrendeletek, melyeket Bertalan feljegyzett, meghatóan tanúskodnak vallásos érzületökről s családjuk iránti ragaszkodásokról. Ilyen alapítványt tesz az öreg Rupprecht, a magyar ág alapítójának atyja, nürnbergi főkapitány és Losunger is. Tekintve azt, úgymond, milyen szegény az a nemzetes (erber) egyén, ki alamizsnára szorul és dolgozni vagy koldulni szégyenkezik, fiaival egyetértőleg isten dicséretére és lelke üdvösségére, utódaiknak és nemzetségöknek pedig vigaszúl alapítványt tesz. Leköti erre két jószágát és 300 rhénes forintot, mindenik fia pedig hagyjon halálakor erre 100 frt értéket. A vagyont hármas családi tanács kezelje, jövedelmét adja a családban annak, ki arra reászorul s egyébként tisztességes és nemzetségéhez méltó (erber wesen und stand) életet visz. Ha nem lenne szegény Haller, úgy taníttassanak a jövedelemből valamely családbelit a jogtudományokban (auf der hohen schull die Jura), ha pedig az ő ága kihalna, szálljon az alapítvány a többi Hallerekre, kik azt 200 frttal gyarapítni tartoznak, s csak, ha mind kihalnának, legyen az Nürnberg városáé.
Még jellemzőbb egy másik, 1519-ben alkotott családi alapítványuk. Jobst († 1493) fiai újítják meg és gyarapítják atyjok hagyományát. Ezen alapítvány arra. szolgál, hogy a legidősebb családtag tekintélyét és vagyoni állását öregbítse. Az alapítók s ezek utódai tartoznak erre évenkint bizonyos összeget befizetni, mely a családi vasládába kerül a rá vonatkozó iratokkal együtt. A ládának három kulcsa van, mely a három Haller-ág egy-egy képviselőjénél őriztetik, kiknek a javadalmas évenkint számot adni tartozik, – mielőtt pedig birtokba venné, köteles ugyanoly értékű birtokot biztosítékúl lekötni, ezenkívül pedig az alapítványt is élte fogytáig bizonyos összeggel gyarapítani. Tartozik említett ősének és nejének évnapján tisztességes családi lakomát tartani, s erre kérje fel s hívja meg családja 16 tagját, még pedig fele részben az ő ágából, hármat néhai Rupprecht, hármat néhai Péter ágából, kettőt pedig a többi Hallerek közül; ezenkívül hívja meg a családi alapítványon levő vikáriusokat, a Sebald-egyházi plébánost, egyik káplánt stb. Ha a javadalmas nem laknék Nürnbergben, úgy egyik odavaló rokonát kérje fel ennek megtartására. Ha a család négy tagig kiveszne, úgy a családi vasláda megőrzésre a Sebald-templomba jőjjön. Ha egészen kiveszne a család, az évi lakoma még akkor is fenmaradjon s a pap tartsa azt emlékezetűl, – a vasláda egyik kulcsa pedig bízassék a nürnbergi 13 régi gyökeres nemzetség valamelyik sarjára.
Még más családi alapítványokat is jegyzett fel nemzetségkönyvünk. Mindannyi arról tanúskodik, mily nagy volt a Hallerek közt az összetartás és családi kegyelet. Még mintegy másfél századdal azután, hogy a Ruprecht ága Erdélybe szakadt, Haller István küküllői főispán fia a fiatal Gábor, németországi útjában, talán mert – a mi nála gyakran megesett – pénz dolgában megszorult, leveleket irogat Leydenből egyik távoli rokonához a nürnbergi idősb Haller Tóbiáshoz és Nürnberg tanácsához (1633. aug. 20. nov. 25.).Erdélyi Történelmi Adatok IV. kötet. Új folyam I. kötet, 19, 20, 21. lapján.*
János pedig, ki Apafi Mihály érdekében. 1685 végén a császárral egyezséget kötendő, Bécsben járt követségben, fiát, a könnyelmű és meggondolatlan Józsefet, – kit utóbb ármánykodásai miatt Tököli Imre lövet főbe, – 1686–1687-ben Nürnbergbe küldi, vele adván s utánna küldvén szolgájával pénzt, paripákat, szerszámot és posztót.Szabó Károly : Haller János följegyzései 1685 – 87-ről. Tört. Tár 1878. III. 688. lapon.*
Egy másik jellemvonása e családnak a vallásosság. Számos és gazdag vallásos alapítványukat jegyezte fel Bertalan, kezdve a XIV. századtól a XVI-ikig. – Berthold († 1397) Nürnberg mellett saját költségén egy a szentkereszthez czímzett kápolnát és zarándok-házat építtet s javadalmaz, «hogy minden szegény zarándok, ki arra veszi útját, ott szállást, ételt s italt kapjon, örök időkön át».
Ezen Haller-kápolna máig fennáll. Egyik képe a XV. század első feléből; vagy talán még az alapítótól származik. Arany háttérből a trónon ülő Mária emelkedik ki, ölében gyermekével, ki Szt. Katalinnak nyujt gyűrűt. Két oldalt és a szárnyakon különféle szentek és püspökök. Az ötszörösen egybehajtható oltárkép későbbi, – a XV. század második feléből származik (1486 körül), s Wohlgemuth Mihály műve,Lásd Thausing: Dürer I. 78. – Újabb nézet szerint ezen faragvány 1479-ből való lenne. Sikerült képét hozza Gesch. der deutschen Kunst. Berlin, J. Grote’sche Verlagsbuchhandung. 1885. 178. lapon. * míg az oltár jeles fafaragványai, melyek a sírbatételt ábrázolják, talán Stoss Vitustól valók.R. v. Rettberg : Nürnberg’s Kunstleben, Stuttgart, 1854. 67. lap.* Egyik Haller-lány férje, Burghardt Sailer az u. n. «Reichsalmusen»-t alapítja.
Több templomot és kápolnát is alapítottak. Iacute;gy 1440-ben a Kirchen-Ryselbachi egyházközség két felé választatván, a Greuenberg mellett fekvő Grebern külön parochiává emeltetett, s kegyurává a bambergi püspök Ulrik ágát tette, melyből Bertalanunk is származott. A Vorchaim melletti Hausen falu korábban a heroltspachi plébánia filialisa volt, s itt egy Szt. Farkas tiszteletére emelt kápolna állott, melyet néhai Haller Péter, szintén az ifjabb ágból, építtetett. Utódja Vilmos kiviszi, hogy ez önálló parochiává legyen. Úgy látszik, a család egy része ide is temetkezett.Az alapító okmány mint a kápolnához tartozókat említi : «grebnussen, stuben, altar, tafeln, gemelen, fenstern» stb.*
Legnevezetesebb családi alapítványuk volt a nürnbergi szt. Sebald-templombeli Erhard-oltár alapítása. Az idősebb ágbeli öreg Haller Ulrik († 1357) alapítja. Ezt az oltárt tekinti a család vallási központjának és családi aegisének. Külön vikarius látja el azt, ide temetkezik az alapító s némely utódja is, a családi czímert pedig az oltár feletti pillérre akasztják.Mintegy 40 családtagnak gyászczímerét akasztják fel ide az idők folyamán, még akkor is, ha másutt temettettek el.* Gazdag javadalmazással látja el azt már az alapító is, és utódai sem -mulasztják el gyarapítani. Egy-egy családtag öröktüzet, más sírboltot és sírkövet vagy festett ablakot alapít, vagy az oltártáblát; feszületét, oltárkendőket, székeket, misemondó ruhákat igazíttatja ki. – A már említett Jobst-féle családi alapítvány kiállítói meghagyják, hogy a meggazdálkodott feles vagyonból gazdag miseruhákat készíttessenek, melyeken ősük s ennek nejének czímere legyen ráhímezve, – ha még több összeg maradna, emeljenek egy díszes családi síremléket, pompás úrmutatóval, vagy pedig egy keresztet, oltárképet vagy oltárkendőt készíttessenek.«mit ein schön herlichen marstranzen, ain creutz oder ain pild oder ein altertuch abermals mit des stiffters unnd seiner hausfrauen wappen bezaichent».* Ezen Szt.-Erhard tiszteletére emelt Haller-féle szárnyas oltár most is fennáll. Korának igen gondos és jeles alkotása az. A középső kép arany alapon feszületet ábrázol, lábainál a bánatos Máriával és Szt. Jánossal, a belső oltárszárnyakon Szt. Katalin és Borbála, kívül Krisztus, az olajfák hegyén s az alvó tanítványok – alattok pedig a térdelő alapítók vannak, utóbbiak élénk egyénítéssel lefestve, végre a két mozdíthatlan oltárszárnyon Szt. Balázs és Erasmus alakjai láthatók.
Hosszú volna elsorolni a Haller-családtagok azon alapítványait is, melyekben övéik és saját magok évnapjára; emlékezetűl és lelkük üdvösségére engesztelő gyászmiséket és vigiliákat rendelnek. Vallásos, emberbaráti érzületüket tanusítják a feljegyzett végrendeletek is. Az öreg György († 1450) alapítványt tesz, hogy a szegények közt ruhát oszszanak ki, fia, szintén György 1502-ben egyik nürnbergi házát arra hagyja, hogy jövedelmén kenyeret és húst vegyenek s azt hetenként oszszák ki a szegény emberek közt, kik arra szorulnak. Az ifjabb György is megemlékezik 1527-iki végrendeletében a szegényekről, bizonyos összeget hagyván rájok; egyúttal pedig azt kivánja, temessék el őt a czinteremben, gyertyafény és harangszó mellett; mint állását megilleti.«auf den gotzacker, unnd mit wachs unnd mit leutten wie ander meines stannds hallten soll»*
Nürnbergben ezen időtájt már a reformátió eszméi forrongtak. Ez volt az első birodalmi város, mely azt proclamálta (1524). A patricius családok egy része is az új tanok felé hajolt – a Haller-család, legalább még Bertalan korában, állhatatosan megmaradt családi hagyományai által szentesített vallásában.Nem sokkal utóbb azonban a német ág már az ágostai hitvallásra tér. Már Antalról († 1601) feljegyzi Imhoff: «wurde Päbstisch und von Türken gefangen».* Legjobban bizonyítják ezt a könyvünkben feljegyzett bűnbocsánati levelek, melyeknek mégszerzése és kiállítása ezen időben széltiben szokásos volt és számos visszaélésre is vezetett. Bertalan lovag eszközli ki maga, családja és megnevezett hozzátartozói részére X. Leo pápánál. Megengedtetni kérik egyebek közt, hogy az u. n. reservált vétkek nagy része alól is, ha azokat «szívökben megbánják, és szájukkal megvallják» bármely pap feloldhassa őket, hogy az egyházi átok alatt levő helyeken is egyházi szertartással eltemethetők s a halotti szentségekkel is elláthatók legyenek, házi oltárt használhassanak, bármely orvos rendeletére bőjtben is húst ehessenek, a család női tagjai, tisztességes nők kiséretében bármely női zárdát, még a legszigorúbb rendszabályú Clarissákat is meglátogathassák stb., stb.
Kár, hogy e bűnbocsánati leveleknek csakis egyike, az első van keltezve (1517 november 11-ikéről), mivel azonban a második kevés eltéréssel és kibővítéssel, úgy látszik, csakis az elsőnek ünnepélyesebb formában való kiállítása, s mivel a bejegyzések korrendjét tekintve a legközelebbi okmány 1520-ból kelt, az utóbbi bűnbocsánati levél korát is valószínűséggel az 1518–20 közti időre tehetjük. Érdekes ezen okmány azért, mert a Bertalan lovaggal és nejével, úgyszintén rokonságával együtt bűnbocsánatot kérő nehány egyén közt Dürer Albert nevét is olvashatjuk. Minthogy az idősb Dürer Albert már 1502-ben meghalt, ez csakis a nagynevű festő lehet. A két papi személytől eltekintve, kik ezen bűnbocsánati levélben említtetnek, jóformán egyedül a Haller-rokonság közt felsorolva!A nagyérdekű Ablassbrief így kezdődik : Beatissime Pater. Ut animarum saluti devotorum oratorum nostrorum Bartholmei Haller et Anne (Memmingerin) eius uxoris, ac Cristoffori cius fjlii, nec non Ursule Hallerin (ez nagynénje, férj. Bering), Vincenti et Pauli Haller fratrum, Dorothee Armauerin (nejének anyja volt Armauer-lány) et eius sororis Ursule Holtzschuerin, Catharina Riglerin, Alberti Dürer, Balthasaris Jung, Joannis capellani ad altare sancti Rochy in ecclesia sancti Laurenty Nurmbergensi, presbiterorum et civium Nurmbergensium Bambergensi diecesis, coniugatorumque coniugum et utrius sexus liberorum salubrius consulatur, supplicant stb.* Növeli a zavart, .hogy az okmányban szintén megnevezett Haller Vincze, származási lapja szerint, már 1514-ben elhúnyt, (Pál csak 1536-ban), s így a kérdéses okmánynak még 1514 előtt kellett volna kiállíttatnia, mi ismét a fenebb felhozottakkal áll ellentétben. Bertalan is, ki itt mint tekintélyes családfő szerepel 1514-ben mindössze 27 éves volt. Ismeretes az is, hogy bár Dürer Albert még 1518-ban Szt. Sebaldust dicsőíti nagy fametszetben, háromszoros gloriával s ezen körirattal «den hochwürdigen und heiligen hauptherrn, nothelfer und beschirmer der kaiserlichen stadt Nürnberg»,Moriz Thausing : Dürer, Geschichte seines Lebens und seiner Kunst. Lipcse, 1884. II. 219. lap.* ugyanazon évben elküldi metszeteit Luthernek, és a reformáczió harczosa, Scheurl őt is azok közé sorozta, «kik egy Lutheri üdvözlet után sóvárognak». – Ha tehát okmányunk mégis az 1518 utáni időből való lenne, csakis azon vallási habozást igazolná, mely Dürer kedélyét az említett időtől fogva örökös hullámzásban és határozatlanságban tartotta. Egyébként is érdekes jelenség az, hogy Dürer Albert az említett okmányban a Haller-család tagjai közt soroltatik fel. Első tekintetre igazolni látszik ez azon korábban elfogadott nézetet, mely szerint az idősb Dürer Albert nem, miként újabban megállapították, Holper leányt, hanem csakugyan Haller Jeromos (ötvös) leányát birta nőűl s így a Haller-családdal rokonágba jutott. Haller Jeromos azonban a nemzetségkönyv szerint ezidőtájt csakis kettő volt, s egyik sem lehetett Borbálának, az idősb Dürer nejének atyja. Az idősb Jeromos († 1499) ugyanis aligha lehetett ötvös, – atyja a tekintélyes Erhardt lovag. volt, ki Zsigmond császárt Rómába kisérte s ott általa a Tiberis hídján a szent sír lovagjává üttetett; a másik Jeromos pedig († 1519) maga volt római császári tanácsos, nem pedig ötvösmester. – Egyébként is sem nemzetségkönyvünk, sem pedig az igen gondos és sok forrásból merítő Imhoff féle genealogikus tabellák nem emlékeznek meg Haller-lányról, ki az idősb Dürer Alberthez ment volna nőűl. Dürer Albert tehát az idézett okmányba csakis a jó barátság és művészi tekintélye s összeköttetése által juthatott.
A Haller-család már igen korai időkben műpártolásával tünt ki. A már említett templomokon, kápolnákon, oltárokon kívül számos házat emeltettek, főkép Nürnbergben (maga György 1502-iki végrendeletében nem kevesebb, mint 6 házát említi fel), ezenkívül fogadalmi és családi képeket, szoborműveket, ékszereket és ötvösműveket stb. rendeltek meg mindig bőkezűen.
A Hallerek nemzetségkönyvének czímképe.
A szt. kereszt kápolnának Wohlgemuth-féle oltárképéről már fentebb tettünk említést. Ugyanezen művésznek (?) egy másik fogadalmi képe maradt fenn 1487-ből, a nürnbergi Germanisches Museumban, mely Mária halálát ábrázolja, rajta a Haller-családdal s ennek, úgyszintén a Groland-családnak czímerével. Kétségtelenűl Haller Ulrik († 1505) megrendelésére készült, kinek első neje Groland Brigitta volt. Egy másik, a XV. század végéről származó Haller-féle képet is őriznek ugyanott, mely a sebeit mutató Krisztust ábrázolja Szt. Bertalan, Lőrincz, Ilona, és Borbála között – azt hiszem, nem csalódom, ha ezt Haller Lőrincz († 1499) alapítványának tartom.Az 1882-iki hivatalos catalogus a kép korát 1480 körül teszi s a Haller-czímeren kívül rajta levő házassági czímer előtte ismeretlen. Megkeresésemre az említett múzeum igazgatója, A. Essenwein szíves volt ezen czímer leirását közölni s az csaknem teljesen összevág a codexünkben lefestett Meichsner-czímerrel, csakhogy a képen a színek bizonynyal kissé elsötétedtek, s így eshetett, hogy az alsó mező fehér helyett sárgának, a két arany csillagot tartó kék gerenda pedig feketének lett leírva. Újabb kérdezősködésemre ezt ő szintén kétségtelennek tartja. Más, csak némileg a leírthoz hasonlító czímer az e tekintetben meglehetősen teljes nemzetségkönyvben elő nem fordulván, csakis a Meichsner-czímernek tarthatjuk azt, s így a kép nem származhat mástól, mint Haller Lőrincztől, ki 1484-ben egy Meichsner-lányt vett nőűl.*
Ezeken kívül csak magában a Germanisches Museumban még három kép van, melyek ezen családra vonatkozó felírással vagy Haller-czímerrel vannak megjelölve. Az egyik maga a Haller-czímer 1500 körül, a másik a Culmbach- féle irányban készült nürnbergi iskolabeli kép és Szt. Jakabot ábrázolja,Haller Jakab kettő élt ezen időtájt. Az egyik 1469- ben halt meg, a másik Bertalan idejében (1533 – 38) még él, bár ekkor már korosabb férfi lehet, kinek Bertalan 12 gyermekét jegyzi fel.* végre fenmaradt még Haller Kata arczképe 1593-ból Strauch Lőrincz által festve.Ezen Haller Katalin (szül. 1571) Haller János Jakab († 1587) leánya, ki Scheurl János Kristófhoz ment férjhez 1593 jul. 11-én. Ezen alkalommal készült ezen kép, és annak párja, a férj arczképe, mely szintén a Germ. Museumban őriztetik.* A müncheni képtárban szintén létezik egy Haller arczkép, melyet Walch Jakabnak (1436–ca. 1500) tulajdonítanak. Ha tekintetbe vesszük, hogy – a Haller-család a XV. és XVI. században szoros rokoni kötelékekkel volt összeforrva mindazon családokkal, mint a Peringsdörffer, Holtzschuher, Tucher, Paumgartner, Pirkhaimer, Imhoff stb. kiknek a középkóri Nürnberg műkincsei létrejöttét köszönheti, könnyen megfejthetjük azon élénk műérzéket, melyet e család tanusított.
Dürer Alberthez való vonatkozását fentebb okmányilag is kimutattuk. Kissé koczkáztatott dolog kimondanunk, mégis igen sok jel arra mutat, hogy a nemzetségkönyv elején pergamentlapra festett szent Háromság és családi czímer Dürer Albert kezétől vagy legalább is egyik jelesebb követőjétől, az ő vázlatai nyomán származik. (L. a 111. l.) A szerző megjegyezve nincsen a képen, de a kép jeles és sajátos technikája, az a felfogás, melylyel a szent Háromságot aként ábrázolja, hogy a pápai tiarás Atyaisten a meghalt és keresztjéről levett Krisztust tartja kezében, palástjának széleit pedig angyalok tartják, a test kezelése, a ruházat ránczai, a costume, feltünően emlékeztetnek Dürer Albertnek a bécsi Belvedereben levő híres Mindszent-képére. A kép alján felhők közt levő szélfuvó geniusok hasonmását is megtaláljuk a Miksa-féle imakönyv rajzai közt.
Egy ok van csak, mely feltevésünknek látszólag ellentmond. Dürer Albert már 1528-ban meghalt, Bertalan lovag pedig, miként a nemzetség-könyv kezdetén maga feljegyzi, ennek megírásához csakis 1533-ban fog. Csakhogy nagyon valószínű, hogy ezen utóbbi évszám művének elkészültét jelzi, s egynél több okot hozhatnánk fel arra nézve, hogy ő családi könyvének egybeállitásához jóval korábban fogott. Iacute;gy, hogy egyebet ne említsek, az 1520-as években elhalt nehány Haller származási lapján ez csak utólagosan lett általa feljegyezve, az okmányátiratok közt a Ruprecht alapítványára nézve pedig megjegyzi: «ezen alapítvány most, 1521-ben több mint évi 50 frt kamattal bir».Czíme : Ruprechten Hallers seligen stifftung auf die abkhommen Haller aufgericht hat jetzt ob L gulden jerliches einkommens A° 1521.* – Bármiként is legyen azonban, kétségtelen, hogy a származási könyv kezdetén levő miniatur-kép Nürnberg jeles művészeti emlékei közé tartozik.
A család által a nürnbergi Szt. Sebald és Szt. Leonhard templomokban alapított festett ablakok,A Sebald-templombéli családi ablakon lefestettek Ulrik († 1358) és neje («mit seinen frauen im fenster auf d. Haller Emporkirch abgebildet»), Berthold († 1391), Konrád († 1388, «ein gedächtnis auf der Haller emporkirch in einen fenster daselbst») és egy másik ablakon György († 1450, «hat . . . ein gedächtniss in fenster daselbst hinter der canzel»). A Szt-Leonhard templomban pedig ablakot alapítnak Ferencz , († 1391), Endre (1447) és Lajos († 1495).* itt és más templomokban, így a Szt. Lőrincz, Szt. Egyed, Szt. Péter-templomokban, a kalchreuti templomban és a prédikálók kolostorában volt sírköveik, emléktábláik, fogadalmi képeik, a családtagok némelyikének végrendeletében említett számos ékszer, arany- és ezüst kelyhek stb. arra, mutatnak, hogy a Haller-család a művészet és művészi ipar iránt mindenkor élénk érzékkel birt s azt gyakorta foglalkoztatta is.
A magyarországi Hallerek multjából szintén maradtak építkezési és művészi emlékeink. A családi kastélyok, képtárak stb. tüzetesebb, s a hely szinén eszközölt tanulmányokat kivánnának, ilyenek hiányában történelmi s művészi becsük meg nem állapítható – egyszerűen csakis felemlíthetjük őket.
Legrégibb emlék, viharos idők tanuja a Péter királybiró által emelt s általunk már felemlített Haller-bástya. Ugyancsak Péternek bronz síremléke is megvan a szebeni székesegyházban. Az érczemlék közepét a Haller-czímer, alatta pedig Péter két nejének czímerei, a Schirmer és Kemény czímerek foglalják el. Előbbinek pajzsát egy szárnyatlan basiliskus fogja körül. Az ezeket körülszegő keretben van a sírfelirat,Hic iacet egregius Dominus | Petrus, Haller de Hallerstein thesaurarius ac | consiliarius Regis, consul et | comes comitatus Cibiniensis Obiit Anno Dni MDLXX. Fényképben megjelent: Kirchliche Kunstdenkmäler aus Siebenbürgen. Hermannstadt 1878. 2. lapján.* a sarkokon levő köralakú mezőkben pedig a régi, egyszerű Haller-czímer mellett anyai őseinek czímerei, a Tucher, Rietter, Stainer von Lochaimb és Müntzer czímerek láthatók.
A székesegyház éjszaki hajójának falába betéve látható Péter szász gróf fia családjának emléke: csínos fehér, tömött mészkő-dombormű; a késő renaissance-kor stylusában. Rajta a feszület alatt menye Budai Margit s ennek előtte elhalt gyermekei, két lányka és két fiu térdelnek.Az emlékkő felirata : Epitaphium honestae ac piae Dominae Margarethae Budai, egregii Petri Haller, junioris consortis, quae obiit XVI. Januar MDLXVI. és e distichon a kép alatt:
Quae mihi quaterni rapuerunt pignora partus,
Haec eadem vitam fata tulere meam.
Sic statuit de me Domini firmata voluntas,
In cujus capio gaudia vera sinu.
Lásd Samuel Mönckisch : Die Pfarrkirche der Augsb. Confessions-Verwandten zu Hermanstadt 1839. 81. lap 101. §. és Ludw. Reissenberger : Die evang. Pfarrkirche A. B. in Hermanstadt 1884 39. lap.*
Kedvelte és művelte a család a tudományokat is. Kiváltképen természetesen a jogot, – mint a melynek nemes családoknál legtöbb gyakorlati haszna volt. Az öreg Ruprecht által alapított családi «stipendium juridicum»-ról már megemlékeztünk. A család nehány tagja jogtudorságot is nyer. Jellemzi a kort, mennyire fél némelyik Haller alapítványaiban és végrendeletében attól, hogy intézkedései jogilag kiforgattatni fognak. Az okmány szövegezésére felkérik a város legtudósabb férfiait, netáni visszásságok esetére a legkisebb részletekre kiterjeszkedő gondossággal igyekeznek. elzárni a rendes per útját.Haller György 1502-iki végrendeletében meghagyja, hogy ha netalán viszály támadna az örökségben, efelett Nürnberg három főkapitánya itéljen, náluk legyenek letéve a birtokokra vonatkozó összes iratok s a végrendelet is, – itéletük pedig döntő «on alle weyter waigerung, wie die möchte genannt werden, appellation, suplication, reduction, oder andernn, damit langwirig rechtfertigung, mue unnd costung so desshalben bescheen möcht, umbeganngen u. vermitten beleiben».*
Vilmosról, Ruprechtnek a magyar ág alapítójának unokaöcscséről feljegyeztetett, hogy jó csillagász és orgonista volt.Lásd az Imhoff-féle genealogiai táblázatokat a nemz, múzeum kézirattárában.*
A magyar ág tagjai közt is többen tüntek ki irodalmi tevékenységük által. Haller János fogarasi fogságában, hová Apaffy Mihály záratta, írja meg «Hármas Istoriá»-ját, és a «Békességes türésnek paizsát». Haller László Ovidius Metamorphosisait fordította le, de ennek kézirata elveszett; – utóbb pedig kiadta magyarúl Telemachus utazását.
Tudva van, hogy Krakkóban a XV. század végén s a XVI. elején bizonyos Haller János (Spect. Joannes Haller civis ac consul) nyomdája létezett, melynek 1509-ben kiadott egyik könyvét («Introductorium Dyalecticum, quod Congestum Logicum appellatur» stb.) a budai Kaym Urbán adja ki újból 1515-ben, s a könyv elején Haller Jánoshoz köszöntő sorokat intéz. Gr. Kemény JózsefTört. és irodalmi kalászok. Pest, 1861. 35. lap.* ezen Haller Jánost is a nürnbergi Haller-családból származtatja. Nem tudjuk, miből következteti ezt, a nemzetségkönyv és az Imhoff féle származási lapok ezzel ellenkezőt bizonyítanak. Haller János ugyanis ezen időtájt csakis egy élt, a György fia, ki könyvünk szerint 1523-ban halt meg, de ez nürnbergi polgár volt, sőt Imhoff szerint (miként ő nevezi Hanns der lange) már 1504-ben halt volna meg, s halotti czímerét a Sebald templomba akasztották.
Legszívesebben mégis a történetírással, főképen pedig a családra vonatkozó régi emlékek felkutatásával foglalkoztak. Iacute;gy tudjuk, hogy már ifjabb H. János († 1493) írt egy genealogicus művet,Imhoff f. i. h. feljegyzi róla «Beschrieb sein unnd andere Geschlecht seiner Zeit».* 1533-ban pedig az öreg Konrád, 68 éves korában fog mostohafiával Spallter Jeromossal «Geschlechtsbuch»-ja megirásához, s azt 1536-ban be is fejezi.
Készítésének korát Konrád a 14. lapon feljegyzett következő versben fejezi ki:
Als man zelt funfzehenhundert jar
Und drejunnddreissig gleich als war
Herr Christof Tetzl losunger
Unnd mit ime herr Hanns Volkamer
Herr Christof Kress war auch beschafft
Mit im inn höchster haubtmanschafft.
Gleich am neunzehenden Juny
Wurd diss buch angefangen hie
Darnach wurd gar vollendet diss
Am 23 Decembries
Als man zelt 36 jar
Der zeit als inn regirung war
Herr Christof Tetzl unnd auch herr
Lenhard Tucher baid losunger
Herr Sebald Pfintzing auch darbey
Die obersten haubtmanner drej
Zu Nürnberg inn dem regiment
Got alle ding mit gnaden ennd.
Ezen érdekes kézirat jelenleg a Jankovich-féle gyűjteményből a nemz. múzeum tulajdona. Eredetileg illustrált műnek szánta a szerző, a helyek meg is hagyattak az egyes képek számára, de a czímereket kivéve, melyek más műből kivágott, szabadkézzel színezett fametszetek, be nem töltettek. A képek a következők lettek volna a babenbergi család és a régi Nürnberg czímere közt gr. Albrecht von Babenberg, régi vértezetben; továbbá Henrik császár és neje Kunigunda a mint a bambergi alapítványt tartják (kedvencz művészi tárgy több századon át), továbbá számos czímerhelyen kívül a 31. lap üres részén feljegyezte: «hierunter steen vier frauen neben einander, Frankreich, Bayrn, Schweidnitz, Stettin (ezek IV. Károly feleségeit akarták jelképezni), végre a IV. Károly által alapított Fürspenger»-rend tagjainak czímereit akarta belé rajzoltatni. Kár, hogy e képek ki nem vitettek.
E műnek egyébként csakis czíme «Geschlechtsbuch», tényleg a Nürnberg történetére és szervezetére vonatkozó adatokat tartalmazza és a császárok, bambergi püspökök és Burggrafok uralkodási adatait jegyzi fel.
Bertalanunk ezen könyvet fel nem használta, daczára, hogy azt Conrád a Losungstube-ban helyezte el, honnan Bertalan nem egy, a családot érdeklő okmányt másolt le. A könyvek kelte szerint egy és ugyanazon évben (1533) fogtak azok megirásához s mégis Conrád sokkal tájékozottabb úgy az általános nürnbergi történetben mint a családi történet forrásainak bőségére nézve. Egy okkal több arra nézve, hogy Bertalan már 1533 előtt pár évvel foghatott könyve megirásához.
Még más családi műveknek is kellett ezen időtájt készülniök. Iacute;gy Imhoff Keresztély Jakab is több művet sorol fel, melyek Hallerektől származnak. Többek közt megemlít, mint felhasznált forrást, egy «Hallerbuc»-ot. Ulrik († 1324 vagy 34) leányai közé sorozza ugyanis Gerhaus-t is, bár tartózkodással s megjegyzi, «findet sich auch nicht im Hallerbuch bemerkt». A név nagyon ráillik könyvünkre, s az említett Gerhaus csakugyan ebben is hiányzik, mégis másnak kell e műnek lennie, mert alig valószínű, hogy a nürnbergi Imhoff nemzetségkönyvünket, mely még a XVII. század elején Erdélybe került, a XVIII. században használhatta volna.Essenwein A. úr, a Germ. Nat. Museum nagyérdemü igazgatója szintén igen valószínűnek tartja, hogy akár a Nürnbergben ma is virágzó német bárói ág egyes tagjainál, akár a városi könyvtárban vagy kir. ker. levéltárban léteznek még Haller-féle nemzetségkönyvek.*
* * *
Térjünk vissza az erdélyi grófi ág által őrzött nemzetségkönyvre, s hogy a feljegyzett adatokat elbirálhassuk, főképen pedig, hogy az alakoknak és czímereknek korát némileg megállapíthassuk, kisérjük röviden végig a könyv genesisét.
Bertalan lovag a pergamentlapokra jegyzett hosszadalmas előszón kívül könyvét két egyenlő részre osztotta, – első felében egy-egy lapot szánt minden családtagnak, melyre őt nejével s czímerökkel lefestette s a fölé nevöket, a halálozás évét s nehány más rövid adatot jegyzett fel. A túlsó lapon a gyermekek vannak felsorolva: a fiuk egyszeri utalással későbbi lapokra, a lányok mellett pedig a férj neve és ennek czímere is be van vezetve. A könyv másik része az okmányoknak volt szánva; két részre csoportosítva: elől vannak a donátiók, privilegiumok, hátúl az alapítványok, végrendeletek stb. A könyv lapjait is még maga Bertalan számozta végig, a 489. lapról tévedésből 10-et ugorva az 500-ra jön, mi utóbb kiigazítva lett. 1538-ban kötteti be díszesen a könyvet s ekkor a lapok körülnyiratnak, miáltal a rajzok, írásszöveg és lapszámozás egy része is megcsonkul.
Az első 208 lapot maga Bertalan lovag igtattatja be. Az alakok halvány sepiával vannak vázolva, e fölé jön a színezés, melyet ismét fekete színű árnyékvonalak emelnek ki. A korábbi századok családtagjai nagyobbára képzelet után festvék, a viselet, bár mindenkor jóval régibb, ritkán korhű. Ebben segítségére lehettek régibb festmények, síremlékek s talán a családi házassági levelek is, melyekre néha hivatkozik.
A lovagok mindenkor vértesen vannak lefestve, maga Bertalan is. Az ő korában élt fiatalabb Hallerek ifjan ábrázoltatnak,Feltünő egyedül az utolsó alak, a 207. lapon ábrázolt Kristóf. Úgy az írás mint a kép a korábbiakkal teljesen azonosnak látszik, mégis az alak nem ifjut, hanem őszülő férfit ábrázol.* legidősb fia is egyszerű fekete öltönyben van lefestve, bár utóbb lovaggá avattatott s a savoyi herczeg udvarmesterévé is lett. Tőle származnak még a magyar ágból: az alapító Ruprechtnek és fiainak: Jánosnak, Ruprechtnek, Péternek és Pálnak képei, a házasok nejeikkel együtt, (Péter, a szebeni királybiró mellé még első nejét Schirmer Margitot festeti le); továbbá a bennünket közelebb érdeklő alakok közűl a pesti Bertalan, kassai Konrád, mindkettő nejével, végre a budai János fia.
Bertalan lovag 1551-ben halt meg Frankfurtban, hol 1547 óta birodalmi soltész volt, s ott is temettetett el. Családja felfüggesztette pajzsát Szt. Sebald templomában, a Szt. János temetőben pedig veres márvány síremléket állított neki, melyen vértesen s életnagyságban van kifaragva, körülvéve két nejének s őseinek czímereitől.
A nemzetségkönyvet úgylátszik, már 1547-ben, midőn Frankfurtba költözött, átadta valamelyik Nürnbergben maradt fiának, alkalmasint a legidősbb Kristófnak, ki azt 1548-tól kezdve folytatja. Kiegészíti ez a korábbi lapokat, feljegyzi az azóta történt halálozásokat, házasságokat, beléfesteti a házas Hallerek nejeinek képeit és czímereit. Új lapot nem kezd sem ő, sem azon néhány jegyzet szerzője, ki némely adatot pótol 1556–59 és 1570 körül a korábbi lapokon.
Ezután a családi lapokat, kúszáltabb írásban és rosszabb rajzokban folytatja a 209. laptól a 233. lapig a 3. könyvjegyző. Ezen adatok az 1590–1596. év közti időből származnak: a korábbi évet, mint egyik Haller halálozási idejét, már ezen kéz jegyzi be, Gábornak, a Bocskay Ilona férjének 1608-ban bekövetkezett elhúnytát pedig még nem tudja. Nehány női alakkal egészíti ki a korábbi lapokat, tőle származnak továbbá. Péternek, a szász comesnek fia Péter és a kassai Konrád fiai, Endre és Bertalan.
A 4. utód, ki a családi genealogiát folytatja, csak néhány új alakot rajzoltat a könyvbe, korábbi kiigazításokat, toldásokat alig tett, bizonynyal mert a 3. könyvjegyzőt nemsokára követte. Ezen képek korát talán a XVII. század első éveire tehetjük, mindenesetre 1596 után, mert az ekkor született Wolf Endres már vázlatban lerajzoltatott általa. Jellemzi a meglehetősen gondos, bár gyenge rajz, és az arany fényvetés. Úgy látszik, ez festi utólagosan a könyvbe Bocskay Ilonát férjével Gáborral (hacsak nem valamivel még később az 5. könyvíró), tőle erednek a 244. és 246. lap kivételével a 235. laptól a 248-ig lefestett Hallerek. Ezeket még valamely német-ágbeli Haller festette be, s a magyar Haller fiukat, így a Gábor fiait, Ferenczet, Istvánt, Jánost és Györgyöt, továbbá a német-ágbeli Wolf Endrest (szintén magyar viseletben) egyaránt mint 8–15 éves fiukat festette le, holott pl. János ki a képen már jókora legény, mindössze három évig élt, és már 1595. meghalt, pedig ezen rajza, miként fenebb említettük csakis 1596 után készülhetett, s mégis itt még mint élő szerepel. Istvánnak és Györgynek a 244. és 246. lapon általa szintén s kétségtelenűl, miként a többieknél, gyerekként ábrázolt képe felé utóbb más, magyarba öltözött díszes férfi alakokat ragasztottak akkor, midőn a családi könyv már magyar kézre került. A már említett Wolf Endres-nek, továbbá Péter szász comes hasonnevű unokájának gyermekalakjai a 247. és 248. lapon már körvonalozva voltak akkor, midőn a családi könyv nem sokkal rá az 5. könyvjegyző kezébe került.
Legkésőbbi, bejegyzett évszáma ennek az 1618. év. Iacute;rása gondos; apró csínos kerek betűket rak, kiigazítja és átfesti a 247. és 248. lapot, feljegyzi Gábor 2. nejét Bornemisza Katát (ennek 1608-ban történt haláláról azonban nem tud) s folytatja a könyv lapjainak feljegyzéseit a 249. laptól a 273-ig. Újabb képeket azonban a könyvbe nem festett.
Ezt bőven kipótolja a családi nemzetségkönyv 6. folytatója 1620 körül, viszont azonban csak egy új lapot tölt ki, a 273-ikat. Ettől származnak számos hevenyészett németalföldi iskolabeli alakok, a 30 éves háború korának viseletében, minden körvonalak nélkül, sűrű fedő színekkel felrakva. Nem kevesebb mint 19 férfi alakot és 13 női alakot festett le pótlólag. A származási lapokat is igyekszik kiegészíteni. Még 1620-ban tájékozásul egy betűrendes névmutatót szerkeszt a könyvről, mely – utalással az illető lapszámra – a házas Hallerek nejeinek és a férjes Haller lányok férjeinek jegyzékét tartalmazza.
Ezentúl a könyv folytatása elhanyagoltatott. A magyar Hallerek, így Gábor fiai, Zsigmond és Gábor, egyáltalában le nem festettek csak feljegyeztettek egy-egy lapra, az István fiainak Miklósnak és Gábornak, továbbá a György fiának Sámuelnek lapján pedig csakis a czímer rajzoltatott le, minden sisak-dísz nélkül.
Mintegy 1650 körül kerülhetett a nemzetség-könyv a magyar Hallerek kezére. Kötése ekkor már igen elrongyolódhatott, úgy hogy a könyvet újból kellett fűzni és hátát új bőrbe kötni. Ekkor került a könyvbe az 1620-iki névmutató és két tiszta új lap a 232. és 233. lap után, melyre Mihálynak, a Perneszi Dora férjének; és Istvánnak, Báthory István kamarásának képei festettek. Ezen lapok a már számozott régi lapok közé vétetvén fel, innen támadt, hogy a könyvben két 232-es és 233-as lap létezik. Ezen időtől fogva a származási lapok latin szöveggel szerkesztvék. A német ág folytatása a XVII. század elején megszakadt, a könyvnek az okmányátiratokon túli része kizárólag csakis az erdélyi Hallereket foglalja magában.
Nem sokkal rá úgylátszik 1670 körül a könyv új gazdát cserél, s ez festeti be a magyar férfialakokat a 244. laptól kezdve. Ez folytatja a képes lapokat, midőn a Bertalan lovag által szánt családi lapok már elfogytak, a könyvnek okmány-átiratok mögötti üres részében is (a 442. laptól kezdve a 445-ig bezárólag). Korát csakis megközelitőleg határozhatjuk meg abból, hogy egyrészt István 1657-iki halálát már ő jegyzi fel, másrészt nemcsak fiának Györgynek házasságát, hanem még Pétert, s az egy ízzel fiatalabb Györgyöt is feljegyezte és lerajzoltatta. Utóbbit mint 4–5 éves gyereket, s így e kép korát körülbelül 1670-re tehetjük. Kiigazíttatja a korábbi magyar Haller-fiuk képeinek egy részét, helyökbe mást festet vagy egyszerüen más képe ragasztat fölé, melyeken többé nem mint gyermekek, hanem díszruhás férfiak vannak lefestve. Ezen időben készültek István küküllői főispánnak és nejének olajfestményű képei (talán a már említett Mihály és neje Perneszi Dora valamint István képei is), továbbá Györgynek és nejének Nyári Borisnak, a Péter nejének Tarnóczy Sárának,Maga Péter még a korábbi, általunk 4. könyvjegyzőnek mondott Haller által festetvén be, neje mellett mint bölcsőben fekvő gyermek van ábrázolva.* Zsigmondnak s nejének Kendy Krisztinának, továbbá Miklósnak; a kálvinista Gábornak, Sámuelnek s nejének Károlyi Évának, Pálnak és Barkóczi Juditnak, János kincstárnoknak a Tarnóczi Sára fiának, s nejének Kornis Katának, végre Péternek képei.
Ezentúl a feljegyzések mind hiányosabbak, a rajzok pedig gyarlóbbak lesznek; utóbb az alakok már csak ritkán festetnek belé. A XVIII. század elején befestett alakok, a 446. laptól még igen tanulságos változatokat mutatnak; a XVIII. század vége felé festett képek pedig azon élénk befolyásról tanuskodnak, mely a magyar viseletet lassanként egészen kiforgatta alakjából. Itt ott beléragasztott rézmetszet, festmény, miniatürkép pótolják a rendes könyvlapra való festést, utóbb már ezek is hiányoznak és századunk kezdete táján a családi könyv folytatása megszakad.
* * *
A bejegyzések és rajzok korát eként megközelitőleg meghatározván, áttérhetünk a nemzetségkönyvnek reánk nézve legtanulságosabb részére, a viseletre.
1. Haller Ruprechtné Müntzer Kata.
2. Haller Bertalanné Eiseler leány.
3. Haller Gáborné Bochkay Ilona.
4. Haller Istvánné Kendi Judit.
5. Haller Mihályné Pernyeczi Dorottya.
6. Haller Péterné Tarnóczy Sára.
7. Haller Zsigmondné Kendy Krisztina.
8. Haller Pálné Barkóczy Judit.
9. Haller Jánosné Korniss Kata.
10. Haller Péterné Bethlen Zsófia.
1. Haller Pál † 1531.
2. Haller János † 1544 után.
3. Haller Endre † 1572.
4. Haller Gábor † 1608.
5. Haller István szül. 1560.
6. Haller Mihály † 1596.
7. Haller István † 1657.
8. Haller Gábor † 1663.
9. Haller János † 1697.
10. Haller Péter † ca 1670.
Szemeink előtt vonulnak el ezen könyvben e hatalmas család tagjai, beköltözésüktől fogja századunkig, gyakran, kivált a férfiak; arczképszerű hűségben. Viseletök száz példában illusztrálja az elmult századokból reánk maradt s a ruházatra, ékszerekre stb. vonatkozó feljegyzéseket, a végrendeletekben, leltárakban, kiházasításokban, czéh- és árúszabályozásokban, városi számadásokban és családi levelezésekben gyakran említett viseletrészeket képekben láthatjuk itt.
Bár a magyar férfiviselet hasonlíthatlanúl több eredetiséget mutat fel, s ennek fejlődését szintén igen tanulságos példákban láthatjuk e könyvben magunk előtt, fontosak főleg a női alakok, minthogy ilyenek az elmult időkből sokkal kisebb számban maradtak reánk.
A XVI. század közepén befestett magyar Hallernék nagyobbára még nürnbergi viseletben jelennek meg; ezen időn túl mindinkább eltérő jelleget vesznek fel s a XVII. század elejétől fogva, midőn könyvünk magyar gazdát kap, a női viseletek már teljesen megbízhatókká válnak, s ezen időtől fogva a német ág nemzetséglapjain többé nőket lefestve nem találhatunk – egy nemzedék mulva pedig a férfiak sorozata is megszakad.
Bennünket közelebbről a nemzetségkönyv magyar viseletei érdekelvén, szemlénket a hazánkba költöző Hallereken kezdhetjük.
Ruprecht és unokafivére kassai Konrád, továbbá unokaöcscse pesti Bertalan még a XV. századból örökölt úri viseletet mutatják, melyet a hangadó burgundi udvar hozott be: szűk nadrág, és felül kivágott mellű, igen rövid, az ágyékot alig fedő kabát jellemzik azt. Kivált a német városok polgársága ragaszkodott ezen rövid viselethez. Bártfán 1439 táján ez a közmondás járta:
«Lange kleyder vnd korzer mut
Domete seyn dy frawen behut».Fejérpataky László : Magyarországi városok régi számadáskönyvei. Budapest, 1885. 301. lapon.*
Az alsó szűk öltözet fölé, melynek ékalakúan kivágott melle más szövetű betétet kapott, jött a vidra-, farkas- vagy mókus-prémes kihajtott gallérú suba (Schaube, giubba) vagy subicza, a szerint, a mint nagyobb vagy könnyebb köntöst vettek fel. Ezen ruhadarabot a burgundi udvar viselete nem ismerte, csaknem kétségtelen, hogy keletről származik. Legelterjedtebb volt és legkorábban tűnik fel azon helyeken, melyek a kelettel összeköttetésben állottak. Hazánkban is igen korán fordul elő ezen elnevezés, történet íróink a német Schaube eredetét hazánkban, a régi okmányaink által említett subában keresik. Ezen suba ujjai vagy a mai bundához hasonló bőségűek és belül, úgyszintén peremén is prémezettek voltak, vagy a ruha csaknem teljes hosszában függtek le két oldalt s a karokat a rajtok levő hasítékon kibujtatva viselték. Hordták a haczokát is (hazuka, haczeka), mely könynyebb, talán prém nélküli felső ruha volt, és a subánál rövidebb lehetett.Kewbly Benedek 1511-iki végrendeletében így említi fel: vestimentum haczoka, aliud Swpycza vocitata. Lásd Knauz Nándor : A budai kápt. regestái, Magy. Tört. Tár 1863. 145. lapon.* Használták még a XVI. század elején is, ekkor már úgy az előkelőbbek, mint az alsóbbrendű nép között. Brassói városi számadások ezen korból többször feljegyzik, hogy a várkapitány vagy az őrök, kocsisok haczokát kapnak.
A főre vagy fekete, tenyérnyi széles karimájú kalapot, vagy prémsüveget (abacot) tettek, melynek karimája hátul felhajtva, elöl pedig legyűrve volt. Olykor megfordítva is viselték, úgy, hogy a felhajtott rész jött a homlok fölé. A kalap alatt vagy önállón is a XV. század végén fejöket arany szövettel vonták be: Az 1487-ben VIII. Károly franczia királynál járt velenczei, római, milanói és magyar követekről feljegyzi az egykorú krónikás, hogy díszes vont arany ruhákban voltak, még látni is nagy tisztesség volt őket, fejöket pedig arany szövettel kötötték be «Coueffez de drap d’or commes femmes, Dont n’estoient réputez infammes».Lásd Simonyi Ernő közlését. Tört. Tár XIII. 1868.*
Ez azon viselet, mely hazánkban Zsigmond főkép pedig Mátyás óta az udvarnál és nagyoknál elterjedt. Hazánkon kívül leginkább Olaszországban s ennek kereskedelmi vonalain, továbbá Lengyelországban s ettől keletre találhatjuk fel. A mohácsi vésztől fogva nálunk már nem igen fordul elő, legtovább őrizték meg Pozsony, Sopron, Buda, a szepesi városok s az erdélyi szász föld polgárai. A kassai magistratus még a XVII. század elején is így öltözik.
A mi a mohácsi vész után közvetlenül élt magyar Hallernék viseletét illeti, az említett Hallerek, Ruprecht, Konrád és Bertalan nejeit, mint már előhoztuk, Bertalan lovag egészen a nürnbergi női viseletben ábrázoltatja. Ép azért némi kritikával kell fogadnunk könyvük ezen korbeli alakjait, főkép a mi a nők nürnbergi fejkendőjét illeti. Annyi bizonyos, hogy az udvar és előkelőbbek már előbbre voltak viselet dolgában, – Mária királynét érmein és képein már azon hasítékos viseletben láthatjuk, melyet legjobban jellemeznek ezen egykorú szavak: «Zerhauen und zerschnitten, nach adeligen Sitten». Korábban, a köznemes nők alkalmasint még ezen korban is, a fejkendőtől eltekintve, azon öltözetet hordhatták, melyet képes mellékletünk két első női alakja mutat.
Az alsó ruha négyszegű, s a hónaljakig érő kivágással birt, melyet díszes sötét bársony vagy vont arany sávval szegélyeztek. A nyakba vastag arany lánczokat vetettek, melyek vége elől a ruha alatt veszett el. Korosabb nők a ruha kivágott részét síma fehér ingvállal fedték el. Az alsó ruha ujjai szűkek voltak és csakis a kézfőnél szélesedtek ki egy kissé tölcsérszerűleg s itt legtöbbször díszes perimét is kaptak. Felső öltöny a nőknél is vagy suba volt, melyet nyáron prém nélkül is viseltek, vagy pedig a palást, mindkettő bokáig ért. Az utóbbi általában könnyebb jellegű volt, ujjatlan, és gallér nélküli; elől a mellen boglár fogta össze, s mivel e ruhának felül bővebb nyilása volt, a nyakat egész a vállakig szabadon hagyta.
A palást (általában a felső köntös) és fejkendő képezték a nő elválhatlan és megkülönböztető ruházatát, – ezek nélkül bárhol megjelenni tisztességtelen dolognak tartották. Megalázó büntetés volt, ha valakit ezektől megfosztottak; így kötötték ki a nőket a pellengérre s így kellett a szégyenkövet a városon keresztül vinniök. Az Ofner Stadtrecht elitéli az olyan nőt, ki férfi látogatást fogad a nélkül, hogy feje bekötve lenne:290. §. «ap sy nicht yn irem gepende . . . alsz sunst gewohnlich ist, ist gefunden». Lásd : Andreas Michnay und Paul Lichner: Ofner Stadtrecht 1244 – 1421. Pressburg 1845.*
A helyi divatnak leginkább volt alávetve a nőknél a fejkendő, s épen azért nem is tekinthetjük híveknek a Bertalan által befestetett magyar Hallernék fejdíszeit. Ezek mind a nürnbergi viseletet mutatják. Hazánkban ezen alakra alig tudunk példákat, ilyeneket nyugati határszéli városainkban, továbbá Lengyelországban viseltek, hozzá hasonlókat azonban találhatunk még a XVI. század II. felében is. Iacute;gy Haller Péter családjának már említett emlékkövén neje vászonkendőt visel fején, mely egyrészt nyakát és állát köti le, másrészt felül a homlokot körítvén, hátul ránczokba fogva összetüzetett. Leányai pártát viselnek. Egyébként viseletök igen hasonlít a XV. század női viseletéhez, csakhogy az ujjakat ránczos patyolat-ujjak helyettesítik, melyek apró fodorban körítik a kézfőt. Mindhárman könnyű palástot hordnak. Bethlenfalvi Thurzó Elek családjának emlékkövén (XVI. század közepe) a hajadon lányok már nem viselnek palástot, s ruhájuk ujjai bővek és hasítékosak. Fejükön könnyű kalapka (barret) van, míg anyjok még állán és fején körülkendőzve látható.
Előkelő nők a XVI. század elején kalapot s ez alatt a hajat összefogó aranyas recze-fátyolt is viseltek, minőt Mária királyné érmein és képein is láthatunk. Ez egyébként már a XV. század elején nagy fényüzési, kiváltságolt viselet volt. Az Ofner Stadtrecht meghagyja, hogy a kalapnak darabját 6 frton alul nem szabad árulni.
A XVI. század II. felében a női viselet hazánkban lassanként átalakul.
A hosszú, nehéz prémes suba kimegy a divatból, helyette könnyebb, díszes selyem szövetekből készült kaftánszerű felső köntöst vesznek fel, melynek hosszú szűk ujjai olykor hasítékosak és csakis díszül szolgálnak. Elől ezen felső köntös kissé szétválik s az alsó, más színű szoknyát láttatja, hasonlókép érvényre jut az alsó ruha a karokon, a nyak körül s a vállak egy részén. A felső köntöst derékban öv fogja le. A fejkendő, bár könnyebb formában, még egy ideig fentartja magát, csakhogy nem mereven feltűzve hordták már, hanem két végét hátul szabadon lefüggni hagyták és csak a pórviselet őrizte meg a régi formákat még egyideig.Lásd Jodoci Amani: Gyneceum sive Theatrum Mulierum. Frankofurti a. M. 1586. a «Matrona nobilis Hungariae» alakot, és az Antwerpenben 1572 megjelent: «Omne fere nostraeque aetatis gentium» czímű mű két fametszetét, mely magyar uri és paraszt nőt ábrázol. Lásd Rómer közlését Arch. Közlemények VIII, III. füzet.*
A század vége felé a fej egészen megszabadul a kendőzéstől, a haj ismét érvényre jut, bár a modorosságtól ment nem lesz. Hogy a homlok minél nagyobb legyen, a halántékokon a hajat leberetválták s a hátra fésült hajat kontyba fogva, «fedél»-be vagy kis főkötőbe szorították. Az európaszerte elterjedt spanyol divat hullámai hazánkon is végig vonultak. A női öltözet mind feszesebb, modorosabb lesz, a vállakon dudorok (mahoitres) támadnak s a nyakig gombolt ruha felső részét fodorgallér köriti. Ezen utóbbi, dicséretűl legyen mondva, sohasem lett annyira túlhajtva hazánkban, mint pl. Németalföldön vagy Spanyolországban. Legkiterjedtebb formában a Balassa Zsigmondné szül. Zborovszky herczegnőnek sírkövén kifaragott alakján láthatjuk, a vág-beszterczei templomban; de még ez is távol áll azon malomkő nagyságú galléroktól, melyeket másutt viseltenek.
Azáltal, hogy a női felső öltöny feszesebbé vált, könnyű szövetekből készült és övvel leszorítva is viselték, lassanként elvesztette felöltő jellegét. Egyébként is a XVII. század elején a női nagy felső ruhák korábbi elterjedt használata egészen megszünt. A spanyol divat így átalakítva fentartja a kettős ruházatot egyideig, lassanként azonban felülkerekedik a franczia viselet, mely a ruhaderekat mindinkább különválasztja s míg ezt igen feszesre szabja, a szoknya annál terjedelmesebbé válik a vertugalle-ok korában. A korábbi nagy női felső ruhák helyét is lassanként apró, a deréknál alig lejebb érő gallérok és subiczák pótolták. Ilyet találunk már alsólyndvai Bánffy Magdolna 1583-iki sírkövén a turnischai templombanDr. Rómer Ferencz Flóris : Régi falképek Magyarországon, Magyarországi Régészeti Emlékek, III. kötet, I. rési. Budapest. 1874 25. lap.*, továbbá Dilichiusnál 1609-ből lerajzolva.Wilhelmi Dilichii: Kurtze Beschreibung und eigentl. Abrisse dero Länder u. Festungen, so der Türcke bis dahero in Europa, besonders aber in Ungern, Sclavonia, Dacia, Dalmacia u. Griechenlandt . . . under sein Joch gebracht, sampt der Ungarischen Chronica. Cum gratia et privilegio gedruckt zu Cassel durch Wilhelm Wessel Anno MDCIX.* Némely vidéken férjes nőknél használatban maradt a hosszabb, térden alól érő haczoka vagy suba, ilyent láthatunk a Kolozsvárnak 1617-iki látképén lerajzolt néhány női alakon.Jakab Elek : Kolozsvár város monographiája.*
A női ruházatot végűl az előkötő egészíti ki, mely alúl kivarrott széles sávokkal diszíttetett. Azon mintegy évszázados időből, melyet röviden átfutottunk, nemzetségkönyvünk – sajnos – csakis egy női viseletet festett le, a Bochkay Ilonáét (II. tábla 3. alak) s így az a reánk maradt írott emlékek összes adatait természetesek nem illusztrálhatja, mégis igen tanulságos az a fenmaradt képes emlékek gyér számát tekintve.
A XVI. század II. felének női viselete hazánkban már ismét megváltozott képet nyujt. Könyvünk ennek számos példáját hagyta ránk. A feszes spanyol divat lassanként letünik. Az átmenetet a Kendi Judit képe mutatja, kivált azon gyarlóbb s a könyvbe egyszerűen betett lapon levő rajzon, de az utóbb beragasztott s a XVII. század első feléből származó olajfestményű képen is (II. tábla 4. alak).
Mindenekelőtt elmarad a feszes fodor a nyak körül, helyét a szabadabb, síma ingváll foglalja el, melynek gallérja czérna vagy aranycsipkével volt körülszegve. A ruha sem záródik többé oly szorosan az állig, hanem egy kis kihajtást kap s a fej szabadabb mozgását teszi lehetségessé. Egyenként maradnak el a kitömött puffnik, a mesterkélt derék, az u. n. Gänsebauch, melyet, nálunk különben sem igen hajtottak túlságig – s a szoknya sem oly szűk többé, hanem a derékban erős ránczokba összefogva, alúl terjedelmesebbé válik.
A derék ujjai már szintén nem oly feszesek. Olykor, nyári viseletben egészen hiányzanak, úgy hogy a karon a feling hólyagos bő ujjai látszanak. Olykor a derék vendégujjakat is kap, melyek a válltól oldalt szabadon függnek alá, egész hosszukban felhasítva s alól ismét összekötve.
Legjellemzőbb azonban a már említett inggallér. Eleintén beérték az egyszerű kikeményítéssel, utóbb azonban minthogy az mind magasabb és felállóbb lett, és dús csipkével, olykor boglárokkal is megrakták, a vászon anyaga azt ezen merev állásában többé fentartani képes nem volt. Segítettek tehát rajta rézsodrony-vázzal, mely azt alá támasztotta. A ruhaujjak végén szintén csipkés kézelőket hajtottak ki, ilyenek vagy az alsó inghez varrva, vagy különállóan is viseltettek.
Ezen feszesen felálló támasztó gallérok ideje is lassanként elmulik és elterjedtebbé válik a kihajtó gallér, minőt Barkóczi Judit képén láthatunk. Az átmenetet képezi ehhez azon csipkegallér, mely gróf Nádasdy Juliannának az Eszterházy herczegek tulajdonában levő képén látható. Itt a csipkegallér már nem áll tölcsérszerűleg felfelé, de nem is fekszik a vállakra, a «réz-vessző» vízszintes irányban tartja azt.
További fejlődését a női viseletnek a Kornis Kata képe mutatja (II. tábla, 9-dik alak). A ruházat mindinkább megszabadul a feszes, merev formáktól. Mindenekelőtt bővebb, kényelmesebb lesz a ruha, az eddigi szűk ujjak helyett bővebbek jönnek divatba, sőt általánosan elterjed a hólyagos ingujjak használata. A nyakig gombolt ruhákat igen kényelmetleneknek találták, s így a derék ismét négyszögű vagy kerek kivágást kap, melyet korosabb nők felinggel fednek be. Az inggallér vagy egészen elmarad, vagy a ruha kivágását követve, a vállakra hajol ki. A ruházatot a hajviselet is követi. A korábbi feszes, magas inggallérok természetesen úgy kivánták, hogy a haj a – fej tetején legyen összefogva; a mint ez a kényszer megszünt, a haj is szabadabban érvényre jut. Legfelebb egy kis csipkekendőt kötnek könnyedén a fejre, mely alól szabadon hullámzanak elő az apróbb hajfürtök. Ezt a ruházatot a nyári palást egészíti ki, mely tulajdonkép kerek gallér, felül kihajtással vagyis kisebb gallérral ellátva. Szabadon függött le hátul, úgy hogy a vállakat be sem takarta, két sarkát pedig előre fogták s a derékon egybetűzték. Leginkább fekete bársonyból vagy selyemből készült, az öreg rend asszonyok fekete széles selyemcsipkével is rakták meg a palást szélit.Altorjai B. Apor Péter : Metamorphosis. Magyar Tört. Emlékek. II. oszt. XI. kötet, 343, lap.* Egyik Haller-leány is a XVII. század végén (?) ilyen fekete bársony «mantlit» és kis subákat kap hozományba.Radvánszky id. m. II. kötet, 405. lap. Az erre vonatkozólag Szabó Károly által közölt inventariumnak kelte nincsen. A felsorolt némely viseletrészek alapján a XVII. század végénél korábbi időből valónak tartom. *
Ezen utóbbi viselet, kivált Erdélyben, igen sokáig divatos volt a magyarságnál, még ToppeltinusLaurentius Toppeltinus de Medgyes : Origines et Occasus Transsylvanorum et Viennae Austriae 1762. – Eredeti, Apafi Mihálynak ajánlott kiadása kelt Lugduni in Gallia 1667.* 1762-iki bécsi kiadásában is ilyen viseletben ábrázoltatik a magyar nő, csakis a pruszli formája változott meg kissé. Nem valószínű azonban, hogy ily késő korban, habár szórványosan is, előfordult volna még ezen viselet, s alkalmasint a bécsi kiadó az 1667-iki első kiadás alakját rajzoltatta át újra.
Nem terjeszkedhetünk ki a hazánkban dívott összes XVI–XVIII. századi női viseletek tárgyalására, csakis néhány főtypust állíthatunk fel, melyekre a Haller-könyvben is birunk példákat. Egyes vidékeknek, így az erdélyi szászföldnek női viselete ezektől lényegesen eltért.
A XVIII. század női viselete hanyatlást mutat, visszaesést a szabadabb, könnyebb formákból a mesterkéltebbe. Elvétve találunk ugyan még igen méltóságteljes női ruházatot, melytől még némi önálló jelleget sem lehet elvitatni, de ez nem sokáig tart és nem is általános – annál általánosabb tért foglal nem sokra reá a franczia divat.
A szoknya még terjedelmesebb, bokorugróbb lesz, a derekat azonban halcsontos, feszes mellfűző vagyis pruszli fogja körül és keskeny, tölcsérszerű formába erőszakolja azt. Ez tulajdonképen az összes ruházata a felső testnek, mert a nyak és vállak fedetlenűl maradtak,Jó Apor Péter ugyancsak kikel ezen divat ellen, s emlegeti a régi jó időket, midőn a nők még nem vitték mellüket vásárra. Metamorphosis Transsylv. 342. lapon.* a karokra pedig bő, alul szélesen nyitott ingujjak jöttek, melyeket 2–3 helyen szalagokkal fogtak össze hólyagosan.
Egyébként ezen pruszlikos viselet hazánkban már igen korán s úgy látszik néhol idegen befolyástól menten is kifejlődött az elmult századok viseletéből. Nem nyert ugyan olyan túlzó, kikapó formákat, minőket a külföldön; ilyesmikre a magyar természet nem alkalmatos, hanem főjellemvonásait már a XVII. században kifejlődve találhatjuk némely vidéken, így az erdélyi szászok közt is. Utóbb az uri nép (II. tábla, 10-dik alak) és középosztály általános divatává lesz – a magyar népviselet máig is ezt őrizte meg.
De térjünk vissza a férfiviseletre. Az első, mai értelemben magyaros viseleteket már a könyvszerző Bertalan lovag festette a könyvbe. Képes mellékletünkön a két első alak mutatja annak jóformán legrégibb reánk maradt és ismeretes példáit.
Már a XVI. század elején kezd az általunk fentebb leírt viselet, a suba és haczoka a divatból kimenni. Az uri rend kezd egyes népies formákat felvenni, a mi természetesen a nélkül nem járhatott, hogy ezen viselet némi átalakulásokat ne szenvedett volna. Kiváltképen a veszélyes szomszéd viseletének, a töröknek befolyása félreismerhetlen.
A mohácsi vész megrendítette a nemzetet, elszánt küzdelemre, de egyszersmind nemzeti öntudatra is rázta fel azt.
Eltünnek a régi, udvari viseletek, s a század második felében harczias és nemzeties ruházatban látjuk a nemzetet. A folytonos harczban a kényelmes, bő és nehéz suba, valamint az alsó feszes és nagyon is könnyed ruházat nem volt alkalmatos. A fegyvertől elszokott úri nép eddig legfelebb egy kis tőrt vagy kést (stechenmesser) hordott oldalán, ezt is ritkán s inkább megkülönböztető rangi jelűl, mintsem fegyverűl. A törökök berontása után a fegyver nélkülözhetlenné lesz, s a kard a viselet elmaradhatlan kiegészítő alkatrészévé válik. Még a kit eltemetnek is, kardot tesznek melléje, miként régente szokásban volt.
Ezen korból fenmaradt irott emlékeinkben új vagy talán csak felújított ruhaneveket találhatunk, melyek a megváltozott, nemzeties viseletet jellemzik; ezek a dolmány és a mente. Néha a dolmány alatt még selyemből készült u. n. pánczélinget viseltek, melynek ujjai amannak felhasított ujjain bujtak ki. Még egy más alsó ruhát is említenek XVI. századbeli nyelvemlékeink, s ez a fosztán vagy foszlány. Kétségtelenűl török eredetű, a perzsa-török fisztán a. m. ujjatlan köntös, alsó ruha.Lásd Szilády Áron jegyzeteit Tinódi Sebestyén verseihez.*
Elől hosszában, vagy legalább kötésig a dolmányt aranyos pántok fogták egybe, derekukra pedig övet kötöttek, melyről a kard függött alá. Nyakán a dolmánynak kihajtott, s rendesen más színű gallér volt.
Felső ruha volt a mente. Rendesen díszesebb, olykor virágos szövetből készült, s míg a dolmány csak térdig vagy addig sem ért, a mente csaknem bokáig terjedt. Ujjai szintoly hosszuak voltak, s azért rendesen nem is húzták fel azokat, hanem az oldalt lévő hasítékon bujtatták ki karjaikat. Jellemző alakja még ezen mentének a fölálló, feszes gallér, mely a nyakszirtet sőt a füleket is elfödte.
A lábakra a sarú vagy az ennél magasabb, kiszélesedő torku «deli sarú» vagy végre a csizma jött. A két utóbbi elnevezés szintén csak ezen korban támad. Eltanulják a töröktől a bőrkapczás papucs viselését is, elterjedtebb azonban – bár általános divattá soha sem vált – csak a XVII. század közepén volt. Bővebb meghatározása helyett utalunk Haller István képére (I. tábla, 7-dik alak), melyen ő piros bőrkapczákban és sárga papucsokban van lefestve.S itt helyre kell igazítanunk b. Radvánszkynak jeles forrásművében foglalt azon állítását, miszerint «arra mindig ügyeltek, hogy a kapcza a papucsnak megfelelő színű legyen». Példánk ennek ellenkezőjéről győz meg. – Báró Radvánszky Béla : Magyar családélet és háztartás a XVI. és XVII. században. I. 90.*
A süvegnek legelterjedtebb alakja szintén az, melyet képünk (1. 2. sz.) mutat. Ilyet találunk csaknem kivétel nélkül az egykorú érmeken, metszeteken, képeken. Annyira jellemzőnek tekintik, hogy még ha a királyt akarják is ábrázolni, koronáját ilyen kalappal egyesítik. Elvétve azonban találhatunk más formákat, így lehajtott karimájú; kalapforma süveget, sőt a később használatossá vált prémes és puha tetejű csücskös süveget is.
A XVI. század vége felé a viselet újabb átalakuláson megy keresztül. Bizonyos hiú vonás és túlkapó keresettség jellemzik e változást. Kiterjed ez a szeszélyesség a hajra is, melyet sokan a halántékon, sőt a fej alsó részén körül leborotváltak. A süveg vagy oly kicsinynyé lesz, csakhogy épen a fejtetőt befedi, vagy szeszélyes formát kap az által, hogy a korábbi süvegforma karimája két oldalt felhasíttatván, a homlok felőli rész függélyesen legyűretik, míg a karima hátsó része a korábbi divat szerint marad. Ilyet visel Báthory István fenmaradt képein, ilyen látható a gyulafehérvári templomban levő hibásan Hunyadi Jánosénak tartott Kendy-alakon, ilyen van a Theököly Sebestyénnek 1572-iki czímereslevelén stb.Utóbbi színnyomatban megjelent a «Magyar Történeti Életrajzok» I. évf. 3. füzetében.*
A dolmány is mind hosszabb lesz, ujjai hajtókát kapnak. Némely, a XVII. század első éveiben feljegyzett leltár világosan «hosszú dolmány»- nak is nevezi (így Kamuthy Balázs 1603-iki és Tatay István 1607-iki leltára), megkülönböztetésül a korábbi rövidebb viselethez, mely ekkoriban elvétve még szintén járta. Többé nem nehézkes aranyos pántok, hanem gombok és zsinórok fogják össze. A század végén a dolmány már jóval a térden alul ér,Radvánszky br. többször dicsért művének 106. lapján kifejezett azon nézete, hogy «a hosszú dolmány» sem ért egészen térdig, a felhozottak és mellékelt képeink alapján többé meg nem állhat.* s hogy kényelmesebb legyen, főkép azonban, hogy a dolmány más színű bélését és a nadrágot láttassa, két szárnyát kihajtották s vagy egyszerűen hátratűzték, vagy épen sarkait az övbe gyűrték.
A mente szintén átváltozott. A felálló gallér vagy ennek legalább némi maradványa megvan ugyan még, de már egész szabása a mentének könnyebb és hetykébb lesz. Rendszerint föl sem volt szokás venni, csak panyókán hordani. Ekkor jönnek divatba az u. n. csonka ujjú menték, valószínűleg török minták nyomán.Egy 1650-iki kolozsvári leltár feljegyzett egy rókamállal béllelt violaszín, tizenkét ezüst-aranyfonállal tarkázott gombbal díszített mentét, azt írván róla, hogy az csonka ujjú, avagy török mente. Br. Radvánszky i. h. II. 303. 1.* Téli, prémmel bélelt menték ujjai rendesen nem oly nagyon csonkák, miként a képünkön látható alakok mutatják, hanem csaknem félkarig értek; az ilyenek aztán tölcsérszerűleg kiszélesedtek. S ezek tulajdonképen azon csonka ujjú menték, melyeket török mentéknek neveztek, s melyek a következő korszakban általános divattá váltak. Elszórtan találunk egyébiránt még példákat a régi hosszú, szűk ujjú hasítékos mentékre is, még e korban is, többek közt így van Thurzó György († 1594) sírkövén kifaragva, csakhogy azért mentéje a korábbi divattól eltérőleg úgy elől egész hosszában, mint az ujjak hasítékjain zsinórral van meghányva.
A nadrág, sarú, és czipellő is nyalkább formákat vesz fel, utóbbi magas sarkokat kap. Haller Endre, hogy nadrágja feszesebben álljon, külföldi mód szerint térde alatt átköti azt.
A süvegen sem viseltek már oly nagy strucztollas bokrétát – a kis süveg meg sem birta volna – néhány szál ráró, kerecsen, sas vagy fekete gém toll volt a legszokásosabb. Utóbb a nemes kolcsag tolla lett általánossá.
Ezen divat nem sokáig tart. Már csaknem vele egyidejűleg az erdélyrészi magyarság előkelőbb és korosabb férfiai ezen nyalka legényes viselet helyett, más, kétségtelenűl élénk keleti befolyás alatt átalakult ünnepélyesebb viseletet vesznek fel. Legelőször a Báthory István képein láthatjuk ezt. Lengyelországban, úgy látszik, előbb terjedt el, hazánkban, helyesebben Erdélyben csakis a XVII. század közepén lesz általánossá. Mondjuk Erdélyben, mert Magyarországon, kivéve a lengyel és horvát széleket, a magyar természetnek és hagyományoknak jobban megfelelő rövidebb, bár alakra hasonló viselet jött divatba. Ennek igazolásaul csakis az 1652-iki vezekényi csatában elesett Esterházyaknak a fraknói várkastélyban őrzött képeire hivatkozunk. Ezen viselet a XVIII. század kezdetétől fogva Erdélyben is meghonosulván, arra utóbb még visszatérünk.
Az erdélyi viseletet a XVII. század közepétől hosszú, ünnepélyes ruhák jellemzik. Könyvünkben is számos példa van rá, ezenkívül a szebeni királybiráknak a főegyházban levő sírkövein, egykorú képeken és metszeteken stb. szintén gyakran találkozunk ezen viselettel. Eltagadhatatlan annak keleties jellege. A dolmányt többé nem tüzik fel kétfelé, hanem szárnyait a kaftán módjára egymásra hajtják, miáltal gombsora is balfelé rézsutosan halad. Eleintén valamivel térden alúl, utóbb féllábszárig, sőt azon alúl is ért és keskenyke felálló gallérja is volt. Néha, a divat kezdetén, ezt a dolmányt megkülönböztetésűl török dolmány néven jegyzik is fel. Derékon a dolmányt, szintén törökösen, széles szövetből (szőr-, czérna-, selyem-brokát szövetből) készült övvel szorították le, melynek elől mesterséges kötése volt, végei azonban nem függtek le, mint a török és lengyel, viseletnél. Iacute;gy csak azon ritkább esetben hordták, ha az öv anyaga nehéz és virágos brokátszövet volt. A dolmány rendszerint nem kapott zsinórzatot; sűrűn rakott apróbb gombok fogták azt össze.
A mente a dolmánynál is jóval hosszabb volt, s ellentétben a korábbi, csonka ujju mentével, az övig, sőt valamivel azon alúl is nagy gombokkal volt ellátva. Csoportonkint vagy sorjában rakták meg vele a mentét. A gombok, úgyszintén a mente balszárnyán levő fülek irányában is széles galandokat varrtak, melyeket gombszárnak, Apor szerint oldal-pecsenyének is neveztek, Általában a zsinórzat ezen korban kezd nevezetesebb szerepre jutni, miután azt már a spanyol divat Európában is elterjedtté tette. Igen valószínűleg azonban ennek eredete is nemcsak hazánkban, de a külföldön is keletről származott. Hosszú volna csak felemlíteni is mindazon menteformákat, melyek e korban felkapatnak. Változatos és szebbnél szebb alakulatokat láthatunk az e korbeli számos képes emlékeken, – a nemzetségkönyvben láthatók egy-egy főtypusát igyekeztünk képünkön egybeállítani. Csak egy körülményt emelünk ki. Már az is, hogy a mentére kötésig szárgombokat raktak, világosan azon célból történt, miszerint feszesebb legyen az és a testhez jobban símuljon. Hogy ezt méginkább elérhessék, úgy látszik, a század hatvanas éveiben szokásos kezd lenni az is, hogy derékba vágott szabást adnak neki. Ezen divat azonban kevésbé lett általános hazánkban és nem is volt hosszú életű.
A lábakon a korábban szokásban volt saruk és bőrkapczás papucsok helyett általánosan a sárga vagy veres csizmát viselik, mely a térden alúl ért s elől jóval magasabb lebbentyűvel birt. Sajátságos hajviseletek is jönnek szokásba. A hajat kezdik igen rövidre nyírni, s csak közepén a homlok felett marad egy hatalmas, néha épenséggel csomóra kötött üstök. Egy másik szokás volt az, hogy a fej jobb oldalán a hajat rövidre nyirták, a baloldalra azonban átfésülve hosszú fürtök függtek le.
A süveg annyiban változott, hogy a prémszegélyű és puha tetejű süvegek, melyek ma is a legnépszerűbbek, jöttek divatba. De használatos volt a kalapos süveg is, mely szerintem könnyebb, nemezből vagy posztóból készült magas süvegforma volt s karimája nem hajlott le a mai kalap módjára, hanem a süveg tetejét vette magasan körül. Haller János is vesz 1686-ban bécsi követségben jártakor maga számára ilyen «jóféle materiából való kalapos süveget hatodfél talléron»,Lásd Történelmi Tár. 1878. 684 lapon.* s csakugyan képén a többitől eltérő süveggel van lefestve (I. tábla, 9-ik alak) s így talán nem csalódunk, ha ezen süvegformát tartjuk a kalapos süvegnek.
Bármily változatos volt is e korban a viselet s jóllehet élénk keleti befolyás alatt állott, a nyugati viseletek iránt hazánkban általános ellenszenv uralkodott. Megjárta vele Haller Gábor is, ki midőn németországi útjában ruhái elszakadván, ott vett magának német öltözetet s 1635-ben ebben jött haza, e miatt, Sátoralja-Ujhelyen ugyancsak csúffá tették. Maga írja fel naplójában: «Horváth György a templomban az nemesek székiből köntösömre nézve, erővel kilökött».Haller Gábor naplója 1630 – 1644. Erdélyi Történelmi Adatok. IV. kötet, 28. lap.*
Említettük már, hogy a magyarországi viselet az erdélyinél rövidebb volt. Formái ugyanazok, a dolmány is rézsút egymásra hajtva viseltetett, csakhogy igen rövid volt s még a hosszabb mente is alig hogy a térdig ért. A XVIII. század első éveiben ez lesz az általános divat. Nem kisérjük tovább a viselet fejlődését, mint lesz az mindig szűkebb és feszesebb, mint hajtják a túlságig a paszomántot és u. n. ezergombot, melyeket Apor Péter felpanaszol, mint kap a süveg mindinkább szeszélyes csákós alakokat vagy modoros toronyszerű formát, végre miként támadnak németes elemek viseletünkben, sőt maga a hajporozott paróka, arczberetválás és vaskalap is mint honosúl meg egy időre. Mindezek egyrészt általánosan ismert formák, másrészt tárgyalásuk e helyen igen messzire vezetne. Nemzetségkönyvünk ezekre is bő példákat mutat.
Még más tanuságokat is meríthetnénk a Haller-nemzetségkönyvből. Iacute;gy bővebb méltatást érdemelnének a könyv kettős, igen díszes bekötése, a német Hallerek heraldikája és viseletképei stb. Mindezekre ezúttal ki nem terjeszkedhetünk, s befejezzük e sorokat azzal, mivel altorjai br. Apor Péter kezdte meg Metamorphosisát «Et haec meminisse juvabit».
Dr. BONCZ ÖDÖN.
A TURUL MADÁR.
Mindnyájunk előtt ismeretes ez a név históriai emlékeinkből s mivel e folyóirat is éppen ezt a nevet viseli, azt hiszem, nem lesz fölösleges körül tekintenünk, hogy eredetét kinyomozzuk és jelentőségét méltányoljuk, annyival inkább, mert eddigelé sem az egyikkel, sem a másikkal nem voltunk tisztában; bár teljesen méltányoljuk Nagy Gyula hasonló czímű czikkének értékét, melyet e folyóirat első kötete közölt. Lássuk tehát mindenek előtt azon történeti emlékeket, melyekben turul nyomára akadnak.
Kézai Simon mester ezt írja krónikájában «Ethele király czímerén, melyet tulajdon pajzsán szokott volt hordani, koronás fejű madár vala ábrázolva, melyet magyarúl turulnak hívnak. Mert ezt a czímert hordták volt magokkal a húnok mindig a hadban Gyejcs vezér idejéig, míg magokat községben kormányozták».Kézai Simon mester magyar krónikája. Fordította Szabó Károly (Pest 1862) 23. 1.* – A turulnak másik emléké Erdélyország czímerén van megörökítve, melyen a magyarok jelvénye kiterjesztett szárnyú sas, vagy karvaly, a székelyeké pedig nap és hold.Szabó Károly kisebb történeti munkái. 1. k. 318.l.* – Harmadik emléke azon nemzeti mondában maradt fenn, melyet Béla király névtelen jegyzője úgy beszél el, hogy Álmos anyjának, Emesu-nek, egy madár jelent meg álmában s ölébe szállva megtermékenyítette: «Ugek ... duxit sibi uxorem ... Emesu, de qua genuit filium, qui agnominatus est Almus. Sed ab eventu divino est nominatus Almus, quia matri eius praegnanti per somnium apparuit divina visio, in forma asturis, quae quasi veniens eam gravidavit». (Cap. VI.) Iacute;gy született tehát Álmos s a hagyomány őt – mint Kézai följegyezte (lib. II. cap. 1) – csakugyan «Turul fiá»-nak nevezte. – Végre nyomára akadunk mint személy-, illetőleg nemzetség-névnek régi okleveleinkben. Iacute;gy egy 1270-ki oklevélben előfordul Turul mint comes (Cod. Dipl. V, 1: 84); 1239-ben Turul: filius Chunad iobagionis in castro Zalad. (u. o. IV, 1: 166). Sőt még az Árpádház kihalta után is életben volt a Turul nemzetség; mert egy 1305-ki oklevélben olvasható: «nobilis vir comes Johannes filius Syxtini de genere Turul»; 1313-ból; «Gregorius filius Laurentii de genere Turul».)Horváth István, Magyarország gyökeres régi nemzetségeiről, 63. l.*
A történelmi emlékek tehát azt hirdetik, hogy a magyarok nemzeti czímere a turul nevű madár volt, mely egyúttal nemcsak személynév gyanánt volt használatban, hanem olyan fontos szerepet játszott népünk szellemi életében, hogy a nemzeti monda azt a hőst is ezen madártól, származtatja, a ki (a monda szerint) mai hazánkba vezette őseinket. Én a magam részéről azt hiszem (s bizonyára mások is egyetértenek velem), hogy olyan momentumnak, milyen a nemzeti czímer, igen nagy historiai és ethnologiai jelentősége van s értékénél fogva mindenesetre biztos útmutatóúl szolgálhat a nemzet eredetének és őstörténetének nyomozásában.
Úgy látszik, hogy erről tudósaink közűl többen meg voltak győződve, legalább azok, a kik megkisértették a turul név magyarázatát, de – szerintem – eredménytelenűl. Iacute;gy Szabó Károly, Kézai fordításában (23. l.), ezt mondja róla: «miután a turul madárnévnek nyelvünkben nyomát nem találjuk, ellenben közönségesen ismeretes a karvaly, népiesen karoly és karuly madárnév, lehetetlen azon gyanításra nem jönnöm, hogy Kézainak sok másoló kezén átment szövegében turul hibásan áll curul (= karoly, karvaly) helyett». Ámde ezzel a kérdés nincs megoldva; mert az csak puszta ráfogás, hogy a szókezdő c (= k) helyett tévedésből t-t írtak s mint ilyen, nem elegendő argumentum.
Mellőzve a még csak nem is látszatos magyarázatokat, csak a legújabb megfejtési kisérleteket említem meg.
Nagy Gyula e folyóiratnak 1883. évi 1. számában (29–33. l.) a vogul túr-uj; tur-uj (keselyű) összetett szóval tartja azonosnak, melynek első része: túr = torok, az uj = állat, vad, tehát tulajdonképen «torokvad, vagy torkos madár». – Igaz, hogy e török és vogul szók nagyon hasonlítanak hangzásra nézve a magyar turul-hoz, de egyik magyarázattal sem elégedhetünk meg.
Látnivaló az is, hogy a turul és karvaly karuly szók nem azonosak, mint Nagy Gy. hiszi; mert amannak eredetibb alakja, a török nyelv tanúsága szerint: tuγrul, emezé pedig karvaly, melyből a magy. nyelv törvényei szerint válhatott karuly, de megfordítva semmi esetre sem; mert tav alakból lehet tó, hav-ból hó, vires-ből üres, hitves-ből hitös, – karvaly-ból karuly, de megfordítva nem. Különben is a karvaly = csaga taj-török kirgaj (egyenesen: karvaly jelentésben; Ahmed Vefik).
Vámbéry a «Magyarok Eredete» 185. lapján ezt írja róla: «Csak a töröktatár szókincsből, magyarázható meg; itt találjuk ugyanis a csagataj turgul (kis, fekete sólyom), torgaj (seregély), továbbá altai turuj (seregély) szókat». Igaz, hogy e török szók nagyon közel állanak a magyar turul-hoz, sőt majdnem azonosak vele (kivált turul és turuj), de e magyarázattal még sem elégedhetünk meg. Én legalább a minden tekintetben kielégítő és megnyugtató magyarázattól nem csak azt várom meg, hogy magát a turul szót más nép nyelvében felmutassa, hanem azt is megkivánom, hogy ez a turul azon népnél is épen nemzeti czímer s egyúttal személynév is legyen, sőt magára az illető, népre is találjunk valami utalást történetünkben; vagyis olyan megfejtéssel érhetjük be, mely a magyar turul nevezetnek tökéletesen egyenlő értékű mását megmutatja. Talán sokat is követelünk, de – valljuk meg őszintén – ha ilyen megoldását nem tudjuk adni a dolognak, a mi magyarázatunk sem áll jobb lábon előzőink kisérleteinél.
Már több ízben tapasztaltam, hogy ha őstörténetünk és társadalmi életünk jellemző momentumaival tisztába akarunk jönni, csak a törökségre kell fordítani tekintetünket, melynek története és társadalmi élete felvilágosít bennünket. Hogy többet ne említsek, kimutattam más helyen, hogy őseinknek ló-áldozataVasárnapi Ujság, 1881. évf. 52. szám.* (melyről Anonymus emlékezik, Cap. XVI.), régi hegedőseink, regéseinkU. o. 2. szám.* szereplése, sőt nemzetünk kedélyének alaphangulata a «sírva vigadás»U. o. 1886. évf. 13. szám.* is török eredetre és rokonságra utal. Annál nagyobb bizalommal fordúlhatunk most is a törökséghez s a mint látni fogjuk, nem is csalatkozunk reményünkben.
A legjobb, eredeti török szótár, melylyel a török nyelvtudomány dicsekedhetik, kétségen kívül az európai műveltségű s a történelemben és a nyelvészetben egyaránt jártas Ahmed Vefik pasa ily czímű szótára: Lehcse-i-Oszmani. Dsildi-evvel ve szani. Birindsi defâ baszilmis dir 1293. (Oszmán-török szótár. I. és II. kötet. Először megjelent 1876-ban.) E kitünő szótárban azt az adatot találjuk, hogy a túrul: nagyobb fajta sólyom vagy sas; kétfelé nyitott szárnyakkal fejedelmi czímer, névszerint az oguzok khánjainak fejedelmi jelvénye volt.Eredetiben : Túrul : iki kanadi acsik togan, bir nev’ sedid böjük togan jakhod kartal ; nisan-i-khakani ittikhaz olunmus dur ; oguzlar khakaniniń nisani. II. köt. 722. l.* Még bővebb értesülést is kapunk e kitünő szótárból. Megtudjuk ugyanis hogy az oguzok-, vagy gúzoknak hat nemzetsége volt s mindegyik nemzetségnek más fajta sólyom, vagy sas volt a czímere s egyszersmind fejedelmeik jelvénye. Iacute;gy az első nemzetség madara, illetőleg czímere: szongur (fehér sólyom), másodiké togan (közönséges sólyom), harmadiké csakir (sávos, tarka sólyom), negyediké sahin (legszebb fajú sólyom), ötödiké kartal (közönséges sas), hatodiké tavsandsil (nyúlvadászó sólyom).
E szerint a törökség egyik ágánál, az ogúzok-, vagy gúzoknál, a nemzetségek jelvénye s egyúttal az illető fejedelmek czímere bizonyos madár, még pedig sólyom vagy sas volt s e madarat, mint ilyen czímert, turul-nak nevezték. Sőt ugyanez a szó Tugrul, Togrul alakban, mint személynév is előfordul (mint a magyar Turul) a törökség történetében, pl. Er-Togrul; Tugrul bég szeldsuk fejedelem stb.
Nem szándékozom e helyen tüzetes történelmi fejtegetésekbe bocsátkozni, csak azt akarom megemlíteni, hogy ogúzok-nak, vagy gúzoknak (a bizáncziaknál úz) a török-tatár népek azon ágát nevezték, mely emberi emlékezetet meghaladó idők óta a Káspi-tengertől keletre és északkeletre, az iráni műveltség északi határvonala fölött tanyázott mint lovas nomád nép és a régi perzsa kulturának veszedelmes ellensége volt. Később, mikor a történelmi és földrajzi ismeretek szaporodtak és az ogúzok is több részre szakadtak, több név alatt látjuk szerepelni. Egyik részük, mely nyugotra költözőtt, kún vagy kumán névvel jelenik meg; másik részük délkeletre nyomult: ezek voltak a szeldsukok, a mai oszmánok; harmadik részük t. i. a mai turkomán törzs megmaradt KözépÁzsiában. – Az ogúz nevezet eredetileg személynév; mert a törökök ős korában uralkodott Oguz khánnak nevét épen úgy vették fel az uralma alá tartozó törökök, mint Ozbeg nevét az özbegek, Oszmánét az oszmánok, Nogaiét a nogai-tatárok, stb. E jelenséget azért kellett kiemelnem, hogy rámutathassak a régebben nálunk is használatban volt Oguz névre, melyet okleveleink Oguz, Okuz és Ochuz alakokban tartottak fenn. Iacute;gy, hogy csak nehány példát említsek, egy 1272-ki oklevélben előfordul Oguz; udvornicus Strigonii (Cod. Dipl. V, 1: 225); 1289-ben Okuz comes (u. o. V, 3: 480); 1219-ben Ochuz: comes curialis reginae (u. o. III, 1: 272).
Látnivaló, hogy a magyar turul és a török túrul szó egészen azonos. Az egyetlen különbség csak az, hogy a török szónak első ú-ja hosszú. (E hosszúságot a szónak arab írása mutatja, a mennyiben az első u után gajn = lágy g áll, mely az előző vocalis nyújtását okozza; mint pl. a dogru (egyenes), bogdaj (búza), tugdak (túzok) szókban, melyek kiejtve így hangzanak: dóru, búdaj, túdak vagy tódak). Valószínű tehát, hogy a Kézainál, illetőleg az oklevelekben előforduló turul, Turul-nak első vocalisát is nyújtva ejtették, csakhogy ezt krónikásunk és oklevélíróink – a magyar helyesírás akkori állapota korában – nem tudták megjelölni.
Mit tanulunk tehát a most felsorolt adatokból? azt tanuljuk, hogy valamint a magyaroknak nemzeti czímere madár volt, még pedig turul nevű, mely egyúttal személynév gyanánt is használtatott: úgy az oguz-törököknek nemzeti czímere is madár volt, szintén túrul nevű s ez is egyszersmind személynév volt nálok. Ez a tényállás; a következtetést mindenki egészen helyesen levonhatja belőle; én a magam részéről csak annyit mondok, hogy e történeti momentum igen nagy fontosságú őstörténetünkre és eredetünkre nézve s hogy a magyar nemzet bizonyára nem jogtalanúl és nem ok nélkül viselte a turult nemzeti czímere gyanánt. A tudomány lassankint eloszlatja az őstörténetünk fölött lebegő ködöt s szemünk tisztábban láthatja azon vidékeket, hol a Madsar hegy és folyó mellékén ma is török népek laknak.
THÚRY JÓZSEF.
SZULYÓI FELIX BALÁZS EMLÉKALBUMA. 1620.
A történeti multnak maradványai közt azon csekélyebbek is, melyek egyes családokra, egyénekre vagy helyi viszonyokra vonatkoznak, figyelmet kelthetnek, s megérdemlik érdeklődésünket, különösen ha egyes szálakat találunk, melyek a tárgyat ismeretes eseményekkel fűzik össze.
Az ily egyéni s napi emlékek közé tartoznak az Albumok, melyek nem éppen ritkák, s közöttök némelyek rendkívüli becscsel birnak.
Az e sorokban ismertetendő nem tartozik ugyan az utóbbiak közé, birtokosa sem igényelheti valami feltünő mérvben a fontosságot: mind a mellett tartalmának nem egy köz- és családtörténeti s czímerrajzi vonása van, a mi által nem érdemetlen méltánylásunkra.
Az Album hosszúkás 16-adrét könyvecske fehér bőrkötésben, lapszélmetszete aranyozott, van benne 176 levél hollandiforma írópapirból (nehány kivágva) 9,5 cm. széles, 16 cm. magas, vízjegy nem található. A külső táblák szerény keretnyomatokkal diszítvék, felseje névbetűket és évszámot mutat: F. B. D. Z. 1620.
Ezeknek jelentését, úgy mint a tulajdonos nevét, továbbá állását olvassuk belül a harmadik levélre ékesen írt czímlapon:
Theatrum Virtutum, Thesaurus Moecenatum – stb. stb. – per Felicem Blasium de Szuliow Illmo Dno Comiti Emerico Thurzo de Bethlemffalwa etc. ab Epistolis. Szerzője tehát Szulyói Felix Balázs Thurzo Imrének volt titkára, ennek korán elhúnyta után pedig anyja Czobor Erzsébet titkárának czímeztetik.
A Wittenbergben tanult nagy tehetségű tüzes lelkű Thurzó Imre, a kiváló szerep, melyet Bethlen Gábor állampolitikai működésében játszott, az időpont, melyben egy év lefolyása alatt 1620–21 annyi nevezetes esemény játszódott le: megannyi momentum, mely figyelmünket felköltheti.
Vessünk egy futó pillantást a történeti helyzet alakulásaira, és illeszszük hozzá a keltezési időrendbe szedett beirásokat, s ezen úton követve a tulajdonos nyomdokait, kisértsük meg némi képet nyerni érintkezései felől.
1620 ápril havában Kassáról a fejedelem székhelyéről küldöttség ment Prágába Fridrik pfalzi választóhoz a confoederatio megerősítése végett. Egyik kiváló tagja volt Thurzó Imre. Május végén már kezdtek gyülekezni Beszterczebányára, a nádor által hirdetett országgyűlésre. Későn, julius 10-én jöttek a császári követek, julius 18-án, érkezett Cölln a portának rendelt fényes ajándékokkal. Aug. 2 7-én az utczákon kihirdették s ki kiáltották a választott királyt: Szt.-Mihály-napján (sept. 29.) lejárt a fegyverszünet, s az őszi hadjáratban Bethlen Nagy-Szombatban s Pozsonyban táborozott, – november 8-án Csehországban a Fehér-hegy alatt megtörtént a hires csata, melyben a cseh királyság és confoederatio megbukott. E fordulatnak hirét vevén Bethlen, a magyar koronát Pozsonyból elszállíttatta Zólyom várába.
A következő 1621. év októberében kezdődtek a béketárgyalások, melyekhez Thurzó Imre a fejedelem oldaláról Nagy-Szombatból, midőn elindult, már beteg volt, a közhiedelem szerint az utolsó udvari lakomán kapott méregtől, s Nikolsburgban október 19-én reggel meghalt. A tárgyalások elhúzódtak, végre 1622. január 6-án megköttetett a béke; Thurzó Imre pedig január 19-én temettetett el Árva várában.
Az Album tulajdonosa Szulyói Felix Balázs személye felől adataink nincsenek. Családját Nagy Iván Lehoczky Stemmatographiája nyomán tárgyalja, sőt részletes nemzékrendeket ad, de ezeken nem mutatkozik hely Felix Balázsnak alkalmas beillesztésére. Albumában egyik beirója őt nobilissimus iuvenis-nek mondja; ez az egyetlen s ily alakban eléggé határozatlan jelzés, mely szerint őt I. Theodosius gyermekei családfokozati kortársának lehet és kell állítani, mert amaz a megelőző század utolsó, és ennek első tizedeiben szerepelt, 1624-ben pedig már «agg kora miatt» visszavonult. E mellett ellenben némileg feltünő a családi elnevezés: mert akkoráig még közösen dívott a Sirmiensis név, a szulyói adományból alakult Szulyovszky pedig csak a későbbi nemzedéknél, az unokáknál jött használatba, holott az Albumban az előbbinek sehol semmi nyoma, és csak latinos vagy magyar-szláv de Zulio, Szullyói, Sulowsky, Szuloviensis stb. változatok találhatók.
A mi az egyéniséget illeti, való ugyan, hogy ilynemű névbejegyzéseknél a hő barátság ömlengéseit, vagy hizelgő udvariasság bókjait nem lehet mérvadóúl venni az ünnepeltnek jellemzésére – mindazonáltal, leszállítván a magasztalásokat, találkozunk egyes kitételekkel, melyek oly tulajdonokra utalnak, miket némelyek különösen kiemelendőknek véltek. Hozzávevén az imént említett juvenis jelzést, mely szerint tág értelemben legalább még az érett férfikoron alúl álló éveket kell gondolni, szép dicséretnek tekinthető; hogy jeles tehetségei és tanultsága említtetnek insignes dotes ingenii, azután literatissimo és doctissimo, vagy non vulgariter docto, – különösen idegenek vagy külföldiek részéről, kik valószínűleg nem ok nélkül választották egyebek közt épen ezen epitheton ornans-t, hanem valósággal alapos tanultságot, tudományos műveltséget észleltek s becsültek benne. Iacute;gy továbbá: fides, probitas, vitae integritas is előfordul, mintegy elismerésül, hogy jelleme méltóan megfelel azon bizalomnak, mely őt fontos állására helyezé; – hasonlag a «juvenis»-nél jelentékeny jelzés: experientia, magno rerum usu, scholastico aulicoque, hogy helyes itélettel, tapintattal és ügyességgel forgott azon viszonyokban, melyek feladata teendőivel jártak.
Kisérvén már most a bejegyzések keltezéseit, látjuk, hogy az 1620-iki nevezetes évben urával járt annak politikai tevékenysége színhelyein, s ottan természetesen megismerkedett sokakkal, kikkel ura érintkezett s némelyekkel talán közelebbi barátságot is kötött. Ezek közül többeket megkért, hogy albumába írjanak. Fel kell tennünk, hogy valami nevezetesebb körülmény indíthatta a könyv tulajdonosát az illető személyek vagy alkalmak emlékezetének megörökítésére, – mely azonban, mint a beirások nagyon változatos árnyalataiból kivehetjük, majd egyéni hajlam, majd tárgyias érdek lehetett. A praestantissimus iuvenis azonban idején-óráján bizonyára tudott víg pajtás is lenni, mert a iucunditas, iucunda recordatio, iucundum contubernium említése alkalmasint derült czimboraságra vonatkoznak.
A bejegyzések nagyobbára latin nyelven írvák, van nehány magyar is, meghittebb vidékiek vagy udvartársak részéről; némelyek jelmondatokat bocsátanak előre, melyek között idegen nyelvismereteiket (görögöt vagy francziát is) tündököltetik, miből azonban még nem következik, hogy a könyvtulajdonos szintén értette és birta ezen nyelveket, melyeknek ismeretével az egyetemek philologiai oktatásán nevelt lutheranus tudósok szerettek dicsekedni.
Az aláirások keltezései néha valamely napi vonatkozást érintenek, és ebben holmi apró történeti adat is rejlik.
Prágából 1620-ból három bejegyzés van, ápril 25–27 között. A közbenső Quasimodo vasárnapon (apr. 26.) a szövetségkötés megünneplését említi: memoriae ergo in Confoederationis sollennitatem. Mert ugyanis ama vasárnapon egyházi szertartással ünnepélyesen nyilváníttatott a politikai tárgyalások végeredménye: a szövetségkötés.
Ez meglevén, Thurzó rögtön hazautazott, mert titkára, ki vele volt, május 6-án már Bitsén irat albumába. A prágai és bitsei keltezés között csak nyolcz nap esik, mi alatt Prágából Trencsénmegyébe kellett érniök, a mihez az akkori utazási viszonyok mellett több nap volt szükséges. Thurzó prágai útjából bitsei várába csak futó látogatásra térhetett be, és sietett a fejedelemhez jelentést tenni s oldala mellett készülni a beszterczebányai gyűlésre: mert a titkárnak udvartársai beírják nevöket Bitsén május 8-án búcsuzásúl: «mint az mely napon tőlünk az udvarból elvált», nyilván pedig nem állásából, mert az album tanúsága szerint abban még évekig megmaradt: hanem urával elindult bizonytalan távolmaradásra.
Beszterczebányán, in comitiis, a bejegyzők keltezései jul. 22. és aug. 27. közé esnek, mely idő után a titkár nem sokára hazatért, minthogy sept. 4-én már ismét Bitsén írja be nevét egy barátja. Az őszi hadjáratban Thurzó bizonyára a fejedelmet kisérte, mert titkára Nagy-Szombatban és Pozsonyban nyer albumába bejegyzéseket nov, 21. és decz. 15. között. (Kivétel az egyik pridie kalend. IX-br., hacsak nem tollhiba X-bris helyett?) Nevezetes a nov. 23. adat: «dum corona Hungariae Vetuzolium deportareturn, holott Fessler széljegyzetben nov. 14-ére teszi a korona Zólyomba való átvitelét. Ezentúl a háborús események folyamán Thurzó Imre kardját villogtatta, s azalatt tollnak szolgálatára sem szüksége, sem alkalma nem volt, azért úgylátszik hazabocsátotta titkárát, ki talán állandóan otthon maradt urának biztos várában, mert márcziusban és májusban Lietaván nyer aláirásokat könyvébe. A mi azonban ennél feltünőbb, ez azon látszat, mintha urát nem kisérte volna őszkor a béketárgyalásokra, hol ez, mint Prágában és Beszterczebányán, bizonyára jó hasznát vette volna tapasztalt titkárának; mert az Albumban bejegyzők kelteznek Lietaván 1621. okt. 3-án és nov. 2-án, mely időközbe esik okt. 19-én Nikolsburgban Thurzó Imre halála. Igaz, hogy egy hónapi időköz elegendő, hogy a titkár ura mellé oda elmehetett s halála után nov. 1-ig ismét hazajöhetett.
De – ha tekintjük, hogy a titkár ily alkalmakat nem szokott elmulasztani emlékbejegyzések gyűjtésére: méltán kétkedésünket keltheti ama hiány, hogy oly fontos sürgésforgás, milyent a béketárgyalás bizonyára előidézett, oly megrendítő váratlan esemény mint saját lánglelkű urának gyors halála, és ez által támadt intézkedések közben előforduló találkozás jövőmenő számos ismerősökkel – ha csakugyan a titkár mind ezek közepette jelen lett volna – emlékkönyvében erre semmi adat, semmi nyom ne maradt légyen? Úgyannyira, hogy e hézag tért nyit a kétkedő feltevésnek, hogy a titkár távol a dolgok színhelyétől, otthon időzött, s nem volt urának oldalánál végperczeiben.
Ezekután «Comitissae Elisabethae Czobor», az öreg nagyasszony titkárának czímeztetvén, nem volt többé alkalma a politikai külső színpadon mozogni s így az Album névbejegyzései sorrendjében harmadfél évi szünet mutatkozik. A következők 1624. májustól 1626 februárig mind csupán Lietaváról származnak, egyetlenegy, 1633-ból kelt Trencsénben, a mely egyszersmind az Album utolsó bejegyzése.
Nevezetes, hogy az Albumban három festett czímer és két színezett tollrajz is előfordul. – A czímerek elseje mindjárt a könyv legelején áll a czímlap után, sajnos hogy a felette és alatta tekercs alakban festett feliratokra szánt táblák üresek, úgy hogy hiányzik a czímertulajdonos megjelölése, mely a másik kettőnél megvan.
A czímerek leirása a következő:
a) Vörös mezejű paizs, alján földszínű dombon arany oszlop áll, melynek tetejéből három arany szárú és levelű kék rózsa nyúlik ki. Az oszlopot, jobbról kettősfarkú koronás arany oroszlán, balról fekete medve tartja. A paizs felett aranyszegélyű rostély sisak, rajta leveles arany korona, ezen egy hosszúcsőrű szürke gólya (vagy daru?) jobb lábával követ tartva. Foszladék jobbról arany-kék, balról ezüst-vörös.
A könyv elején elfoglalt helyből azt lehetne gondolni, hogy az a tulajdonosnak saját czímere; de Nagy Iván Magy. csal. czikkében adott, valamint jegyzetben más forrásból idézett czímerleirások olyannyira külömbözők, és ettől elütők, hogy ezt azok egyikével sem lehet összeegyeztetni, kivévén azon esetleges körülményt, hogy Nagy Iván leirásában is három rózsa fordul elő.
b) Négyelt pajzs, felváltott páros képekkel (1–4, 2–3). Az első udvar fent jobbra (herald.) vízszintesen haránt osztva, felső fele vörös, alsó ezüst, benne ugró egyszarvu váltakozó színezésben, t. i. a vörös alapon az állat színe fehér ezüst), az alsó ezüst mezőben levő rész vörös. Második udvar fent balra, rézsút lefelé, jobbról balra osztva, felül függélyes három-három vörös és ezüst pólya, alul arany mezőben száguldó fekete agár arany karikával a nyakán. A harmadik és negyedik udvarban ugyane képek felváltva és akkép, hogy itt is egymásfelé (befelé) vannak fordítva. Két sisak; jobbról arczrostélyos ezüst, rajta két vörös sasszárny között emelkedő ezüst egyszarvú, foszladék ezüst-vörös; balról zárt aranysisak, rajta fekete agár ül kinyujtott vörös nyelvvel, nyakán arany bilincs, arany kézszíjjal. Foszladék arany-fekete.
Felűl s alúl papirtekercs rajza, az alsónak aláirása: Bonae memoriae ergo pingi curabat et subscribebat Posonii Mense Novembri Ao MDCXX, Zachar. Starzer J. C.
A harmadik czímer a következő:
c) Kék mezejű pajzs, alján leveles arany korona, melyen fehér, feketén árnyazott tollazatu pelikán kiterjesztett szárnyakkal mintegy fészkén ül, vörös csőrével mellét szaggatva. Aranyszegélyű aranyrostélyos sisak, leveles aranykoronával, melyen ugyanazon pelikán ismételve. Foszladék ezüstvörös-aranykék.
A czímer felett mondatok, alatta aláirás Amica manu aeviternae nominis sui memoriae dicata Johannis Kraus de Lublio, Sereniss. Regnorum Hungariae et Transylvaniae Principis etc. per Hungariam Secretarii apposita Nevsolii 15. Augusti Ao MDCXX.
Az aláirások között szemlét tartva, több ismeretes névvel találkozunk, – másoknak szerepét nevükhez csatolt megjegyzésekből ismerjük meg. Bocatius, Rimai, Cölln, Schallenberg (utóbb gróf), történetileg ösmert alakok, Hodiegora, Gessenius, Dhona, Dornavius, Landaw és Zach. Starzer (a festett czímer tulajdonosa) nevük és megbizásuk szerint jelezve előfordulnak Kazy Hist. p. 176 felsorolásában. Zawodsky naplója által (1586–1624) örökíté meg az utókor előtt emlékét; Armpruster Ferencz Thurzó Imre nevelője volt; Dóczy Miklós anyja Thurzó Magdolna által az uri háznak rokona, hasonlag Justh András anyja Sirmiensis által rokona az Album-tulajdonosnak. Dubecius Zólyommegye jegyzője, utóbb követe, így Máriássy János is később szepesi követ. – Abraham Burggraf zu Dohna Rudolf császártól birodalmi herczegi diplomát kapott, de sem ő, sem utódai e rangot nem érvényesítették, mint itteni grófi aláirása is tanusítja. – Az idegenek között találunk nehány csehországi küldöttet «ad Comitia», s néhány tagját a portához Beszterczebányáról indítandó combinált nagy követségnek; máskülönben pedig mindennemű protestáns egyházi és világi személyeket, jeléűl a Thurzó-ház élénk összeköttetésének vallási és politikai tekintetben a bel- és külföldi protestáns elemekkel; végűl a fejedelem udvari irodája nehány titkárának neveivel is találkozunk, felvidéki ösmeretes családokból.
Guszith de Thuran praedicatuma magyar nemességre vall – e név azonban Nagy Iván Magy. csal. jegyzékében nem találtatik. Ugyanott a számos és terjedelmes Mesko-családtáblákon egyetlen Joob nevű családtag sem fordul elő. A Lászlóffy de Illava előnév a családnak származási vidékére utal, mely Nagy Iván munkájában a dunántúli Lászlóffy de Thard család után csak röviden akként érintetik, hogy hasonló nevű család Trencsénmegyében is létezett; – Kraus pedig szepesi nemesnek jegyeztetik, melynek itt lublyói előnevét és czímerét is nyerjük. – Gróf Erdődy György és Gábor testvérek. 1626-ban még mint igen fiatal legénykék látogathatták Lietavát, mert csak húsz évvel ezután emelkedtek volt országos méltóságokra.
Mindezekből tehát Szulyói Felix Balázs társadalmi érintkezéseiről elég változatos kép nyilik szemünk előtt, és ezeknek az Albumban felismerhető nyilvánulásaiból az ő derék és jólképzett egyénisége felől kedvező véleményt alkothatunk magunknak.
Álljon itt a keltezési idősor szerint rendezett névlajstrom:
Pragae.
1620. 25 Apr. Samuel Nobilis.
– 26 Apr. Assessor consistorii Pragensis sacerdos Johannes Rosacius Horzovinus ecclesiarcha ecclesiae Micro-Nicolaitanae (– circa confoederationis sollennitatem dominica Quasimodogeniti).
– 27 Apr. Danyel Karel z Karlspergha, impressor w Nowem Mesti Pražskem.
Bitse.
– 6 Maii. Johannes Philippus Müllerus Rheno-Weissenburgensis iuratus notarius 5. Georgiens.
– 7 Maii. Mathaj Rebenickh Micro-Pragens. (in patriam suam abituriens).
– 8 Maii. Michael Dallos (...velem együtt régen lakozó társamnak stb.) azon napon, mely napon tőlünk az udvarból elvált, úgymint:
– 8 Maii. Michael Cherko (... sok esztendőkig az Bytchey udvarban barátságosan egy són kenyeren levén ...)
– 8 Maii. Joannes Laszloffy de Illawa (... fratri et socio suo ...)
– 8 Maii. Stephanus H. Pápainus.
Novisolii in comitiis.
– 22 Jul. Joan. Bocatius consularis Cassov. et sereniss. H. ac T. princ. historicus ordinarius.
– III. ante kal. sext. Martinus Sculteti alias Lehotzky (azaz: Scultéti de Alsó-Lehota) Eperiensis (amici mei veteris ...)
– prid. kal. sext. Caspar Dornavius.
– 4 Aug. Emilius Baro ab Hodiegora S. R. M. Boemiae ad comitia Novisol. legatus.
– 5 Aug. Henricus Dreylingk, R. M. tis in Boemia ad portam Ottoman, secretarius.
– 7 Aug. Georgius Dubecius, R. D. Im.
– 8 Aug. Johannes a Cölln, S. R. M. consil. ejusdemque necnon inclyt. regni et ei incorpor. et confin. provinciarum ad portam Ottoman. legatus, (... in discessu Bistriciae reliquit ...)
– 14 Aug. Apollo M. (velut suo carissimo filio).
– 15 Aug. Johannes Kraus de Lublio, serenissimi regnorum Hungariae et Transiluaniae principis etc. per Hungariam secretarius. (Czímer).
– 18 Aug. Franciscus Armpruster.
– 18 Aug. Andreas de Neczpaál.
– 21 Aug. Joan. Rimainus, ex comitiis Neozoliens. legationis munere ad portam Otthomanicam abiturus.
– 23 Aug. Doctor Johan. Jessenius a Jessen, acad. Prag. rect. et cancellarius nuncque in comitia Ungariae regis Boemiae ordinarius legatus.
– 25 Aug. Ludwig Hethstachner (?)
– 25 Aug. Erasmus L. B. a Lantau.
1620. 26 Aug. Wolff Christoff von vnndt zu Schallenberg, der beeden Ertzhertzogthum Osterreich Untter vnndt Ob der Ense Legat zur Ottomanischen Porten.
– 27 Aug. Martinus Huditius notarius regiae et liberae civitatis Veteri Soliensis.
– 27 Aug. Joachimus Stubenuol, vicenotar regiae liberaeque montanae civitatis Cremniciensis.
– (sine die). Stangl ... (?) Buechhalter zue Newsol.
– (sine die). Andreas Nagy nunc intimus suae Regiae Maiestatis janitor (tehát aug. 27).
– (sine die). Abraham Burggraff zu Dhona Obrister.
Bitse.
– 4 Sept. Paulus Deesy (in discessu meo Bjchâ scripsi).
Posonii.
– prid. kal. IX-br. (talán tollhiba X-br. helyett?) Martinus Keszler, liberae regiaeque civitatis Posoniens. juratus assessor.
– mense Nov. Zacharias Starzer J. C. (Czímer).
– 23 die Nov. dum Corona Hungariae Vetuzolium deportareturHolott Fessler széljegyzetben nov. 14-ére teszi Kazy historiája nyomán.* scribebat ... ... Thobias Bozj m. p. (?)
Tyrnaviae.
– 21 Nov. Georgius Thurchany de eadem.
– 22 Nov. Georgius Wolffius Pripolit. (?) Fr.
– 25 Nov. Martinus Graimelius phiae & med. doctor.
– 26 Nov. M. Johannes Schreiner ecclae evang. ibidem concionator.
– 29 Nov. Stephanus Bossany de Nagy-Bossan.
– 30 Nov. Stephanus Sandor de Zlavnicza in secretaria Electae Regiae Mattis juratus notarius.
– 4 Dec. Stephanus Lany Nagy-Bossanensis in secretaria El. Regiae Mttis Hungar. notarius.
– 5 Dec. Joann. Ztrasay alias Laboda.
– 15 Dec. Matthias Erbinaeus a Brandaw nobilis philos. et med. Bohaemus mgr (vagy mpr ?)
1621 febr. Matth. Guszith de Thuran.
Lietava.
– 8 Mart. Nicolaus Gyllany P.
– 8 Mart. Joh. Hodikius pastor eccliae Bittchens. ac superattendens evangelicar. Ecclarum per cottum Thrinchiniens. Arwens. Lypt.
– 8 Mai. Andreas Diosy ecclesiae Senicensis minister ejusdemque contubernii senior.
– 3 Oct. Nicolaus Uyfalussy de Dyvek-Uyffalu.
– 3 Nov. Joannes Mariasi, (...discessurus Lethauâ...) 1624. (sine die). Stephanus Kisschelkensis Saxo Transylvanus.
– 21 Mai. (sine loco). Michael Orechowaj Trenchiniens.
1625. 19 Junj. Nicolaus Klobuczziczky junior.
– 19 Juny. Joob Messko.
– 19 Juny. Johannes Both.
– 19 Junj. (sine loco) Johannes Peklinsky.
– 20 Junj. Boliaj Janos.
1626. 5 Febr. Johannes Borneman Hadelensis Saxo.
– 5 Febr. Comes Georgius Erdeődy – Comes Gabriel Erdeődy.
– 5 Febr. Nicolaus Dóczy de Nagy-Luche.
– 8 Febr. Joannes Trnkocius rationista Arwensis.
– 17 Febr. Georgius Zawodsky.
– (sine die et loco) M. Petrus Fradelius Schemnicensis, vetustissimae acad. Pragens, prorector et collegii Omnium Sanct. praepositus.
1633. 20 Febr. Trenczinj in Za Wog, – Johannes Alexandri Maliřz Lipinsky (két kissé színezett jelképes alak tollrajzban).
Összesen 64 (és egy névtelen).
Az Album közlőnek birtokában van, atyja b. Mednyánszky Alajos kézirat-gyüjteményében.
B. MEDNYÁNSZKY DÉNES.
ADALÉKOK A GENEALOGIA TÖRTÉNETÉHEZ.
MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETI TANULMÁNY.
(Harmadik közlemény.)
4. GÖRÖG KORSZAK.
Az első görög tudósítások – a mennyiben a hősök előtti korszakot érintik – a hitregék és mesék oly vegyületét képezik, melyet nem is lehetett volna genealogiai összefüggés nélkül az utókorra hagyni.
Ezt a görög krónikások tudták. Ők a rege és történetelőtti idők leirásában oly nagy művet alkottak, hogy az könnyen válhatott különös tanulmány tárgyává. De már a hősi korszak is rendelkezik kizárólagosan genealogiai álladékokkal. Ezen korszak királyainak egész sora, a hősök és hős nők a hagyománynak isteni ivadékok gyanánt adattak át, és a mi idegen befolyás, telepités, kereskedés, életmód, nemzetközi közlekedés eredményének mutatkozik, azt mintegy genealogiai lánczolatba illesztették be. Sehol sem bizonyúl be jobban az, a mit jelen értekezésünk második fejezetében a genealogia első álladékairól mondtunk, mint a görögöknél.
A mi a hősi korszak társadalmi alakulását illeti, kétségtelen, hogy általában a királyság volt az uralkodó kormányalkat. Mint fentebb mondtuk, a királyokat egyenesen istenektől származtatták. Ennek daczára itt azon csodálatos tényre akadunk, hogy ezen isteni ivadékok és királyok istenek kegyelméből, korlátlanul nem uralkodtak. Mellettük a legnemesebb családok fejeiből alakított tanács állott, melylyel minden fontos ügyet közösen tárgyaltak.
E jelenség egyrészről annak megmagyarázására szolgál, hogy Görögországban a korlátlan uralom állandóan azért nem tarthatta fenn magát, mert a hatalomnak uralkodók és a felsőbbrendiek közti megosztása ezen történelmileg még oly kevéssé megvilágított korszakig terjed; – másrészről pedig annak megerősítésére, hogy a genealogia már akkor is álladékokkal rendelkezett. De hogy az ősi korszak családai, melyek örökölt jogaikra büszkék voltak, arról gondoskodtak-e, hogy származásuk és tagjaik mindenkori létszáma nyilvánosan vagy magánúton ellenőriztessék, ezt ma alig lehet meghatározni.
A Kr. e. 1000-ik év táján a görög törzsek vándorlásával kezdődik a görögök oknyomozó története.
Azon jelenség, hogy bizonyos nemzetek, mindegy bármily okokból, ős lakhelyeiket elhagyták, rövidebb vagy hosszabb, többé vagy kevésbbé kalandos vándorlás után, valamely vidék lakosságára ütöttek és annak meghódításával az új honban új hatalmat alapítottak, történelmi tudósításainkban azok kezdetétől fogva a keresztény időszámolás első évezredének végeig többször előfordúl. E népvándorlás képezi mindenkor és mindenütt a társadalmi és politikai változások és újjá alakulások legszilárdabb határkövét.
A görög néptörzsek vándorlásainak történetét, melyek nemcsak Görögországra, hanem az aegaei tenger szigeteire és partvidékeire is kiterjedtek, e sorokban nem közölhetjük kimerítően. Legyen elég itt csak annak felemlítése, hogy a görög korszak virágzása alatt fennállott nemesség ama diadalmas vándortörzsek maradéka volt, melyek az általános görög vándorlás idejében az őslakosságot hatalmuk alá vetették és hogy a dórok-tól akkor kiindult mozgalom a legtartósb benyomást gyakorolta az általa keletkezett államok és testületek társadalmi és politikai alakulására.
Ha a görög államalkotás keletkezéséből azon körülmény nyilvánlik, hogy győzelmes betolakodóknak erőszakkal szerzett felsősége következtében, az ezen felsőség első szerzőiről szóló maradandó emlékezések oly nemesség alakjában maradtak fenn, mely magát a győzelmes törzstől származtatá, – akkor az lesz feladatunk, hogy azon okokat nyomozzuk, melyek nem engedték, hogy e görög nemességre oly szerep szálljon, minőt eddig az ó-kori nemességnél többnyire találtunk; – mert azt tudni, hogy a görög nemesség teljességgel nem volt örökölhető jogokkal büszkélkedő különosztály, melynek a politikai és társadalmi hatalom összpontosítására szolgáló kiváltságok adattak: erre épen nem szükséges a görög történet alapos ismerete.
Ezen okok megvilágításánál különösen két pontot kell tekintetbe vennünk. Az egyik a vallási, a másik a politikai életet illeti. Mindkettőből ered társadalmi rendszerük. A görögök öszszes életén pedig áthúzódik: babonaságuk és az istenekről való tanuk.
A mit az ó-kor egy népénél sem észlelhetünk annyira, azt megtaláljuk itt, hogy t. i. a klasszikus időszak görögeinél az isteni elem annyira össze volt kapcsolva nemzéssel és szaporodással, hogy végre a két nembeli isteneknek az emberekkel való tényleges társalgása és érintkezése majdnem napirenddé vált.
Ezen, Görögországban oly termékeny talajra talált felfogás a társadalmi alakulásra tartós következményű volt: hiszen időjártával arra került a dolog, hogy minden érdemes embert istennel hoztak rokonsági viszonyba és hogy a kétes születést valamely isteni atyaság által a legnagyobb törvényesség mezével ruháztak föl.
Ezen az istenek hatalmába és méltóságába vetett bizalomnak mindazonáltal mégsem volt következménye az, hogy Görögországban theokrátia alakuljon. Az istenekben való hitet rejtelmeivel s jós papjaival épen Görögországban az itt ősi idők óta uralkodó partikularismus politikai czélokra zsákmányolta ki.
Minthogy mindenben első sorban az istenek jóváhagyására utaltak és a mellett mégsem akarták elismerni, hogy az istenek tettlegesen az emberek felett uralkodnak, arról is kellett gondoskodni, hogy az emberi hatalom se terjedjen az Olympusig.
A görögökben soha sem emelkedett az egység érzete oly magas pontra, mint Rómában vagy mint az ó-keleti népeknél. A görög népélet alapvonása abban állott, hogy sem valamely államnak, sem egyes embernek szűkebb hazájában, tartós, autokratiához vezető hegemoniának elérésére alkalom ne adassék.
Az eddig felhozottak elégségesek annak megmagyarázására, hogy a nagy népvándorlás óta alakult nemesség jövőre nem fejlődhetett erős, jogokkal és kiváltságokkal ellátott, örökösödés útján magát kiegészítő osztálylyá. Minthogy az előremenetel czéljából az istenek kegyét kellett a hatalmas jósoktól megvásárolni s a polgártársak már elért hatalom és állás után azoknak újra elvesztéséről gondoskodtak, hogy a köztársaság rövidséget ne szenvedjen: magától érthető, hogy maga a születés még nem adott jogot hatalomra és méltóságra és hogy egyáltalában a két utóbbi nem volt oly dolog, mely természeténél fogva a görög ember nagyravágyását felébreszthette volna.
Azon körülmény, hogy az állami viszonyoknak a népvándorlásra bekövetkezett megszilárdulása után a királyság és az egyeduralom (tyrannis) egyes korszakokban fentartották magukat, mit sem változtat az eddig mondottak igazságán. – Mert a királyság jobbadán csak névleges intézmény volt, mely tulajdonképen csak a köztársasági rendszer megerősítésére szolgált, míg a tyrannis elég hamar elérte végleges bukását.
De hogy ily viszonyok daczára, melyek egy előkelőbb, előjogokkal bíró osztály állandósítására kedvezőtlenek voltak, mégis ily osztályra akadunk, ennek oka a görögök szellemi életében és nagyfokú közművelődési előhaladottságában rejlik.
Ez országban «hol az örökösen tiszta égnek kékjében a csillagok fénye megkettőzik, hol a legszebb gyümölcs hegyen és völgyön a természetnek bőségét mutatja, hol a természet még korlátlan hatásaiban is a szépség törvényeit tiszteli; hol test és szellem a legbékésebb egyetértésben a szép plasztikus kifejlődésnek ős jellegeit nyujtja, hol, az emberi ész kiképezésének minden gerjedése első növekedésének költészet által megdicsőített korszakát ünnepli» ez országban – mondom – a selfgovernementnak és demokratiai elvek minden féltékeny megőrizésének daczára és noha valamely osztálynak vagy egyes embernek a hegemoniához és felsőbbséghez vezető tendentiáit lehetőség szerint elfojtották, mégis lehetetlenné vált, hogy az ősiségi érzéket és a múlt dicső alakjainak ivadékaikban való megünneplését teljesen mellőzzék.
Ezen az egész görög népet illető átalános viszonyoknak vázolása után, néhány részleges észrevételünk van.
Athén-ben a társadalmi felosztás sokféle változásoknak volt alávetve.
Athénnek sikerült Attika egyes eredeti tartományait egy egységes állammá egyesíteni, miután a hősies Theseos szerencsés volt valamenynyi tartományt egy királyság alá vonni. Azt mondják, hogy a népet már Theseos több osztályra osztotta fel, melyeknek elseje, az Eupatridák, mindenkorra a nemesség mintaképét képezik. Hogy ezen osztályozás, mely e tagozás mellett még mint «phyle» felosztás fenmaradt, az egész népre kiterjedt-e vagy csak az Eupatridákra szorítkozott-e, kétséges.
A dór beütéssel Görögország déli és északi részéről számos tekintélyes nemzetség tódult Attikába, mi által a belföldi nemesség hatalma növekedett. Időjártával az új nemesség annyira erősödött, hogy a Theseidákat a koronától megfosztván, azt a Peloponnézosból kivándorolt Nelida nemzetségnek adá. Mint mondják, a nelida Kodros halála után a királyság eltöröltetett és ennek helyébe először az élethossziglani, azután bizonyos időtartamra korlátolt archonság (Athénben a köztársaság idejében a legfőbb méltóság) hozatott be. De igen valószínű, hogy Kodros utódainak az üres királyi czím megtartásával hatalmukat és dicsőségüket az Eupatridákkal meg kellett osztaniok, míg a kilencz archon megválasztásával a személyes uralkodás minden nyoma eltünt (683). – De a hatalom szakadatlanúl az Eupatridák kezeiben maradt, egészen a Soloni reformig.
Solon örökös nemesség helyébe olyant tett, a mely bizonyos adó-cenzus következtében kiváló állását anyagilag független helyzetének és biztosított vagyonának tekintélyével tudta támogatni. Ámbár még ez időben is csak az első osztály (a nagyföldbirtokosok) képviselői juthattak az archonságra, mégis volt reá eset, hogy a soloni törvényhozás által létesített örökös nemesség intézményén rést törtek. Az ideiglenes, Pisistratos által alapított, de fiai által csak gyengén fenntartott tyrannis, valamint a nép és a nemesség közti meghasonlások után, jutott végre, az archonok hatalmának korlátozásával és a sorsolás behozatala által a hivatalok betöltésénél valamint az ostrakismus alkalmazása által: a népuralmi elv végleges uralkodásra.
Az athéni társadalmi felosztás sokféle változásainak futólagosan ecsetelt vázlatából elég világosan kiderül a genealogia ottani állása.
Bizton feltehető, hogy a Kodridák nemzetsége, melyhez a reformator Solon is tartozott és mely a hatalmat századokig tagjai számára megőrzé, vérbeli rokonság nyilvántartásáról gondoskodott. Ugyanezt lehet mondani az Alkmaeonidák és Pisistratidáknak, a Kodridákkal törzsrokon hatalmas családjáról is. (Az Alkmaeonidák és a Pisistratidák épen úgy mint a Kodridák nelida származásúak.) Ennek következtében a Kodridák sorrendje a főágban (Kodros utódai az uralkodásban) Neleos nevű mesés törzsatyától kezdve fenntartatott szakadatlanul egészen Kr. e. 712-ig. Az Alkmaeonidák genealogiáját majdnem tökéletesen ismerjük, míg a Pisistratidáké a tyrannos unokáival végződik. Szint oly körülményesen ismerjük Solon családját is (melyből anyai részről Pláto bölcsész is származik). Hogy az Eurysakidák családcsoportjáról, melyből Miltiades, Kimon és Alkibiádes magukat származtatták, teljes törzstáblák szálltak reánk, és hogy végre az athéni hadvezérek, költők, tudósok, törvényhozók és művészek legnagyobb részének genealogiáját többé-kevésbbé jól ismerjük, ez azt bizonyítja, hogy noha Athén virágzó korában a népuralmi áramlat igen erős volt, mégsem halt ott ki a genealogiai hajlam és annak gyakorlati alkalmazása.
Nem alakúltak azonban a viszonyok oly kedvezőleg Spártában.
Ámbár az állami alaptörvényhozás, mely Lykurgos királyfiig viendő vissza, a főrendek országlását hozta be, mégis mindenkor oda törekedett, hogy egy szabadalmazott osztály felülkerekedésének és a dynasztiai és családi politika monopolizálásának bizonyos korlátot szabjon.
Már a kettős királyság behozatala is ezen kormányalkat gyengítésének tekintendő és minthogy a népnek egységes rendszer alapján való nevelése, mely a test edzéséből állott, állami elvül fogadtatott el, és e czélból még nemi kisérleteket is tettek, világos dolog: hogy a leszármazás tisztántartásának elhanyagolása, az egész népnek túlnyomólag a testi állapotra fektetett nevelése, ugy azon szembeötlő törekvés, hogy az összetartozóság és az érdekközösség minden spártaiban felébresztessék és végre az általános hadkötelezettség, a fényüzés kerülése és a kifelé irányuló közlekedés megnehezítése által a genealogia tulajdonképeni álladékai lehetetlenné váltak.
Mert abból, hogy a dórok vagy spártiátok a lakóniai lakosság egyes alkatrészei között a tulajdonképeni uralkodó osztályt képezék, még nem lehet nemesi rendre következtetni. Mint oly elem, mely a nagy vándorlások alatt lezajlott küzdelmekben győztes maradt, kizárólagos foglalkozásáúl az uralkodást, a harczot és vadászatot választá, a nélkül azonban, hogy a két utóbbitól a lakosság más elemeit eltiltották volna.
Ily körülmények között nem lehet csodálkoznunk, hogy a spártaiaknál genealogiai ismereteink, kizárólag a királyi családokra szorítkoznak. E királyi családok történelmi nemzedékrendje a «Heraklidák» kettős ágával kezdődik.
Most a görög genealogia oly pontjához jutottunk, mely a legfőbb figyelmet érdemli s melyet eddig sem a történelmi kritika, sem a genealogiai kutatás eléggé nem méltányolt.
Igaz ugyan, hogy a görög ó-kor «Heraklidái»-nak nagy jelentőségét mindenkor elismerték, a mennyiben még az iskolakönyvek is – melyekre egyébiránt nem fogható, hogy a történelem genealogiai kezelését valaha különös tekintetbe vették volna – érdemesnek tartották a heraklida dynastiák tagjainál mindig hangsúlyozni ezen leszármazást; de a «Heraklidák» azon valódi jelentősége, vajjon ezek alatt egyedül csak egy és ugyanazon, nagy hatalomra és jelentőségre jutott nemzetség ivadékai tekintendők-e, vagy, hogy e kifejezés «heraklida», mely a görög ó-korban a gondolható legelőkelőbb és legnemesebb származással azonos, a genealogián kívül fekvő mozzanatokkal is egybe volt-e szőve? ez, tudtommal eddig még nem képezte vizsgálat tárgyát.
Minthogy e kérdés kritikai megvizsgálása «A Heraklidák» czímű, sajtókész tanulmányom tárgyát képezi, itt csupán kutatásaim végkövetkeztetéseit adom elő.
1. A Herkules-monda történeti alapja egy Mykenai és Argosban testi és szellemi ereje által túlsúlyra vergődött férfi személyiségén nyugszik.
2. A monda által a régibb Heraklidáknak tulajdonított minden műveletben egyszerűen egyes földterületek s tartományok dorizálásának legvelősebb kifejezését kell keresnünk.
3. A mennyiben tagadhatlanul bebizonyítható, hogy a monda a dórok összes hadműveleteit s hódításait kizárólagosan a «Heraklidák» személyei köré összpontosítja: a «heraklida» elnevezés alkalmazásának két módját kell szemügyre vennünk.
Egyrészt Heraklidáknak neveztetnek a dór hatalom, a dorizálás, első megalapítói, az első foglalók; – másrészt – minthogy csak dórok tünnek fel Heraklidákként – sok későbbi uralomra jutott családban részint dicsvágyból, részint politikai számításból ki kellett fejlődnie ama törekvésnek, hogy uralmukat heraklida származásuk hangoztatása által mint az ország alapítója s ős ura után törvényesen reájok szállott örökséget megerősítsék, de itt-ott oly czélból is, hogy netalán idegen származásukat az uralkodó dór származás palástjába sikeresen elrejthessék.
Ennélfogva a «Heraklida» elnevezést nagyobbrészt későbbi oly személyek általános jelzőjéül kell tekintenünk, kik a dórok multja s viselt dolgairól a hagyomány és monda által örökbe hagyott ismeretek terjesztői s képviselőiként szerepeltek.
Ezen elnevezés «Heraklida» tehát nemcsak genealogiai fogalmat, hanem egyuttal politikai-társadalmi elvet is fejez ki. Az említett elnevezés, ellentétben a mindinkább nagyobb tért elfoglaló népuralommal, az uri rend és konzervatismus jelszavává, a törvényesség zászlajává lőn. Hogy a dolog így állott és hogy a heraklidaság a görög multnak egyik legjellemzőbb kifejezése volt, bizonyítja azon körülmény, hogy az ó-görög történet valamennyi korszakának legkitünőbb jelenségeit, úgy a hellenistikus korszak jelenségeit is heraklida leszármazás dicsfényével övedzik körül; ez oly törekvés, mely trónra nem lépett férfiakat is körébe vont és még a rómaiaknál és egyéb nem görög nemzeteknél is fellelhető.
Magától érthető, hogy a régi kútfők, e leszármazás ily nagy jelentőségénél fogva, a Heraklidákkal kellő genealogiai lelkesedéssel foglalkozni el nem mulasztották. A Heraklidák reánk szállt genealogiai összeállítása szép, számos ágakkal biró családfát mutat fel, mely némely újabbkori főrangu család terjedelmes nemzetségfájával bátran mérkőzhetik.
Mivel jelen sorainkban csupán az egyes heraklida ágak egyszerű felemlítésével kell megelégednünk, azokat csak röviden adjuk elő.
A meszszéni ágból csak a királyok sorozatát ismerjük, míg a nem regisztrált meszszéni heraklidák genealogiai összefüggése nem szállott reánk.
A korinthi ágból a királyi ág sorrendjét ismerjük, míg az úgynevezett Bacchiádoké, (kik Bacchis heraklida királytól származtatták magukat) kevésbbé ismeretes. – Jellemző, hogy a korinthi nemesség nagy részének kivándorlása arra adott alkalmat, hogy a külföld több kiváló családja heraklida származással dicsekedhessék; ilyen péld. Rómában az utolsó királyi család és az uralkodó család Lynkestisben. – Egy Syrakusae-ban élt heraklida család a korinthi heraklidáktól származtatja magát. Kerkyra alapítása Chersikrates, korinthusi heraklidának tulajdoníttatik.
Heraklida dynasztiákra akadunk továbbá Rhodos-ban, Sakyon-ban, Itáliá-ban, Argos-ban és Makedóniá-ban, míg a görög írók által felhozott «heraklida» dynastiának Lydiá-ban a Heraklidákhoz semmi köze sincs.
A Heraklidák sorát az argivi ággal – a Temenidákkal – kellett volna tulajdonképen megnyitnunk, mivel ezt a legrégibbnek és ennél fogva a legelőkelőbbnek tekintették. Az első dorizálások Argosban mentek véghez. De épen azért nem lehet azon csodálkoznunk – s ez az akkori görögöknek felette élénk genealogiai hajlamát bizonyítja – hogy Makedónia uralkodó családját szintén heraklida származásunak tartották.
Makedónia volt a régi Görögország egyedüli tartománya, melyben a királyság a történelmi tudósítások kezdetétől fogva az állami önállóság megsemmisüléséig gyengítetlenűl fentartá magát. A «hetairák» intézményéből és a hűbéri nemesség létezéséből még egy kiváló társadalmi osztály létezésére is lehet következtetni.
Minthogy ehhez még azon körülmény is járult, hogy Görögország déli államainak hanyatlása után, Makedónia a negyedik század második felében Görögország vezérszerepét átvette, hogy Makedóniába görög élet lépett és hogy a politikai hatalom legfőbb polczára jutva, az ország fejedelmeinek dór-heraklida származását kellett hangsúlyozni: világos, hogy a dynasztiát a legrégibb és legelőkelőbb heraklida ág, a temenida ivadékaihoz sorozták.
A görög élet nyilvánulásainak, melyek Makedónia hatalmas uralkodói által hosszú időn át kormányzott területen voltak összpontosítva, köszönhető, hogy az első makedón királyi család genealogiáját meglehetősen jól ismerjük. Itt már megismerkedünk a királyok testvéreivel és azoknak házastársaival, valamint az uralkodó és nem uralkodó mellékágakkal.
Épen oly tökéletesen szállt reánk az Antigonidák genealogiája is, melyről sajnálattal azt kell mondanunk, hogy eredete nem hiteles; mert ha – a mint azt néhány régi forrás gyaníttatja – az Antigonidák a makedón heraklidák egyik mellékágából származnának, az esetben az ó-kor egyik legszebb genealogiai tüneményével volna dolgunk.
A heraklidáktól való származásnak nagy jelentőségét többek között az a körülmény is bizonyítja, hogy Lynkestis, Makedónia dél-nyugoti tartományának hűbéri fejedelmei Bacchiádoknak mondták magukat, és hogy Egyptom ptolomaeusi dynasztiája alapítójának hizelgői ezt II. Fülöp, makedón heraklida vérű király fiának akarták tartani.
A II. Fülöp által felavatott, fia nagy Sándor által támogatott és ennek halála után legszebb virágzásra jutott hellenismus abban mutatkozik, hogy a hellén kultura – a görög, mint a legirányadóbb elem megtartása mellett – a barbár, azaz nem-görög kulturával egybeolvadt. Ez, valamint azon körülmény, hogy a népuralmi és köztársasági elv, melyet nagy Sándor iskolájából való hadvezérek és országnagyok ama törekvése által, hogy Sándor nagy örökségéből szerzett koronáikat utódaikra hagyhassák, szóval a monarchiai áramlat által elnyomatott: minden bizonynyal visszahatással birtak e korszaknak genealogiai viszonyaira is.
Kedvezőbbek voltak a viszonyok a genealogiai fogékonyság felébresztésére és a genealogiai ismeretek megtartására a nem-görög dynasztiáknál.
Ennek következtében jól ismerjük Nagy Sándor hadvezéreinek genealogiáját, a syr Seleukidákét, az egyptomi Ptolomaeusokét, az epiróta királyi házat, a thrák Lysimachos családjáét, a kyrén, bithyni, kappadók és pontosi királyi házakét; továbbá Sicilia, Pergamon, Kommagene, Örményország, Atropatene, Baktria stb. uralkodó családjainak genealogiáját.
Hogy e korszakból, noha a genealogiára kedvezőbb viszonyok következtek, családi genealogiák nem szálltak reánk, ennek magyarázata abban rejlik, hogy a legtöbb állam, mely Sándor nagy birodalmából keletkezett, nagyon kevés időt engedett oly családok megerősödésére, melyek egy szerencsés, a diadochok véres idejének mozgalmas korszakában élt kalandortól származva, az új államban hangadó szerepet játszhattak volna. A kalandor családja túlélte az államot; a hol ez nem történt meg, mint pl. a seleukidáknál, Pontosban, Bithyniában stb. ott a korlátlan kényuralom az úri rend fejlődésének útjában volt.
A hellenismus előtti és utáni dynasztiák, nem uralkodó családok, tudósok, költők genealogiájának főforrásai: Herodot, Diodór, Arrián, Plutarch, Thukydides és Pausanias.
5. RÓMAI KORSZAK.
A rómaiaknál már történelmi idejük kezdetén nagy mérvben kifejlett nemesi rendre akadunk. A patriciusoknak oly hatalmuk volt, mely lehetővé tette családi és gentilis-jogukkal a királyi teljhatalmat korlátozni. – A családok főnökei (pater familias) bizonyos gyüléseken közlések tudomásul vétele vagy a hozzájuk intézett ajánlatok igenlőleg vagy tagadólag elintézése végett összejövének, mely utóbbi esetben a király cselekedetének jogos érvényessége hiányzott. Tehát minden családfő bizonyos mértékben kis király volt, minthogy általa a királyi hatalom ennek tulajdonosára ruháztatott át.
A családfőnek a tanács által igazolt ezen tekintélye, melylyel az ó-korban itt először találkozunk, még fokozódik, ha meggondoljuk, hogy a nemzetségek összes családfőinek gyülekezésén kívül, egy családi tanács magában a családban s mint pendantja az államban a patriciusok sorából egy választmány a király tanácsaként fennállott; ezen tanács a szenátus vala, melyet a király a patriciusok közül választott. Az első szenátorok számából (300) kitűnik, hogy az uralkodó a kiszemelésnél magukat a nemzetségeket is tekintetbe vette.
Mily féltékenységgel őrizték a legöregebb patricius családok az őket származásuknál fogva megillető jogokat, bizonyítja ama körülmény, hogy az I. Tarquinius király által behozott reform alkalmával a tribusban való nemzetségi beosztásra nézve az abban fel nem vett plebejus családfőket patres minorum gentium, míg ellenben az ősi nemesség főnökeit patres maiorum gentium elnevezés illette. Hogy az őspatricius családok plebejus családokkal nem léptek házassági összeköttetésekbe, fölösleges felemlíteni.
A királyság bukásával s a köztársaság bukásával s a köztársaság behozatalával a nép társadalmi beosztásának alapját vetették meg.
Ámbár már 287 Kr. e. Q. Hortensius diktátor törvénye a római nép souverainitását kimondta s a demokratia tökéletesen helyre állíttatott, – ámbár a patriciusok és plebejusok közti hézag idővel kitöltetett s a kölcsönös házassági összeköttetések nemesség és nem-nemesség, később római polgárok s külföldiek között sem voltak ritkák, mégsem állíthatjuk azt, hogy az ősi származásra való büszkeség és féltékenységnek mindezekre vonatkozó mozzanatai csakegy fokkal is csökkentek volna.
Az ősi patriciatus helyére a római polgár büszkesége lépett; azon polgáré, kinek hatalmas szava előtt idegen ajku birodalmak remegtek, kinek parancsait külföldi uralkodók alázatosan vették tudomásul, – ki egy idegen fejedelmet a kigondolható legnagyobb kitüntetésben részesített az által, hogy ha az idegen uralkodó egy rómainak szvetségtársául nevezheté magát.
Magától érthető, hogy az által egy magasabb hivatal a római köztársaságban az ezen hivatalt viselő egyént a legnagyobb nimbussal övedzé körül s hogy a születési nemesség helyére a hivatali nemesség, az úgynevezett nobilitas fejlődött ki. – Oly családok, melyeknek tagjai úgynevezett kurulikus hivatalokat viselének (Aedilitas, Praetura, Censura, Consulatus), elkülöníték magukat a többi polgárságtól, őseik viaszábrázatját házaik átriumában felállították, s azokat hozzátartozóik temetésekor közszemlére tették; – tunikájukat biborszalaggal ékesíték fel s gyermekeik a toga praetextát viselték.
Minthogy minden magasabb hivatalt a nobilitas foglalt el, s a szenátust is a nobilesek köréből töltötték be, minthogy továbbá magasabb hivatal elérésére nagy pénzösszegek szükségeltettek s e hivatalok bitorlóiknak nagy vagyon szerzését helyezték kilátásba, ennélfogva a pénz-aristokratia mint a római köztársasági aristokratiának harmadik foka fejlődött ki, mely tagjait legtöbb esetben a lovagok sorából toborzá.
Az eddigiekből a genealogiai álladékoknak oly nagy száma tűnik ki, hogy többnek felsorolása fölösleges.
Most azon kérdés merül fel, hogy az elegendő serkentést nyert genealogiai fogalom gyakorlati alkalmazására mi és mennyi történt?
Mindenekelőtt a patriciátus azon igyekezetével állunk szemben, mely a régibb és fiatalabb keletü családokra való felosztást s a legrégibb örökös aristokratia leszármaztatását a multnak lehetőleg messze nyuló korszakaiba óhajtá helyezni.
Ezen igyekezet kedveért a történelmet modifikálniok kellett. A pelasgoknak Thesszáliából, Evandernek Arkadiából, Herculesnek a Peloponnesusból Látiumba kellett vándorolni, Aeneasnak Trójából a phrygiaiak élén az aboriginusokat (a legrégibb őslakókat) a Látium birtokától elmozdítani s a legrégibb multak mindezen képviselőinek az utódok részére Romulus által alapított Rómába kellett vonulniok, hogy a legelőkelőbb patricius családoknak elegendő számú kiváló törzsatyákat szolgáltassanak.
Aboriginus vagy trójai vérből származni, netovábbja volt a legelőkelőbb római örökös nemességnek. Aboriginus származással dicsekedtek pl. a Fabia, Antonia (e két nemzetség Herculestől származtatta magát), Potitia, Manilia gensek; trójai származásuak voltak többiek között a Junia, Nautia, Aemilia, Sergia, Caecilia gensek. A második királytól leszármaztatták magukat a Pomponia, Pinaria, Calpurnia, Aemiliana gensek; a harmadik királylyal a Julia, Servilia, Geganaia, Metilia, Curiatia, Quinctilia stb. gensek ősei Albából Rómába vonultak volna.
A Marcia gens a negyedik királytól származtatá magát stb.
A ki ily régi származásra nem hivatkozhatott, az által iparkodott családjának tekintélyt szerezni, hogy magát azon családokhoz tartozónak mondá, melyek a külföldiek között először élvezték a római polgárjogot, vagy hogy családja hosszú időtől fogva szenátusi határozat által a patriciusok sorába felvétetett (pl. a Claudia gens) stb.
E rendkívüli módon kifejlődött, a régi származás megóvására irányult gondosság s az azzal összekötött állási előnyök fentartása következtében szükséges dologgá vált, hogy az örökös nemességtől való leszármaztatást nem csupán szóbeli hagyományra, hanem megbízható forrásra alapítsák.
És csakugyan (ez már a második eset) a rómaiaknak hitelesített genealogiai nyilvántartására akadunk.
Kétségtelenül a nyilvános feljegyzéseken kívül még az egyes családokban létezett, feliratokkal ellátott ősi liszták, családfák is maradtak reánk, melyek később formális krónikákká s emlékiratokká alakultak. Ezen felűl még a gyászbeszédek s a lakomák alkalmával ősökről tartott dicsénekek is nagyban járultak a családok multjára való visszaemlékezés ébrentartásához.
Jeles genealogiai érdekkel bir még a házasság nyilvántartása a rómaiaknál.
Már Servius Tullius elrendelte, hogy minden tribus saját védistene oltárán tagjaitól fejenként egy-egy darab rezet vegyen át és pedig különfélét férfitól, asszonytól és gyermektől. Házasságkötéskor pedig a menyasszony a legközelebbi hármas út melletti lares oltárára (vicinale compitum) egy réz pénzt (ast) volt köteles dobni, melyből a házasságok számát tudták ki Habár Servius Tullius korában (s talán a következő időkben is) a rézdarabok oltárra tételét csupán a házassági statistika vezetésének eszközéül használták, ennek jelentősége a nemesek házassági összeköttetéseinek nyilvántartásában eléggé kézzelfogható.
A köztársaság virágzó kora a genealogiának a képzelhető legelőnyösebb kilátásokat nyújtá, melyek – mint ezt még alkalmunk lesz hangsúlyozni – gyakorlatilag is különféle maradványokban szálltak reánk.
Azonban csakis a római köztársaság volt képes a genealogiai viszonyok ezen virágkorát létre hozni.
A görög és a római republikanizmus között óriási volt a különbség.
A görögök sokkal jobban alá voltak vetve a partikularizmusnak s separatistikus törekvéseknek, hogy sem bennük a nemzeti egység érzülete kifejlődhetett volna; ehhez még oly egoisták voltak s az irígység hajlamai oly könnyen fejlődhettek bennök, hogy elég gyakran a legkevésbbé önző honfiaik legfényesebb cselekedeteiben sem akartak egyebet, mint egyeseknek magánuralomra törekvését látni s hogy ennek következtében a honfinak érdemeit a legsötétebb háladatlansággal jutalmazták.
Másként volt ez a rómaiaknál.
Noha a rómaiak is a nemzeti elemek legheterogenebb rétegeiből álltak össze, már a legrégibb időben a nemzeti egység öntudata jellemző bélyeget nyomott éltükre és törekvéseikre.
A nemzeti egység öntudata, a rendek egymásközötti czivódásai s a polgárháborúk daczára, – a köztársaság minden korszakában változatlan maradt. Bárhova is fordult a római, bárhol lobogtatta is győzelmes zászlaját: mindenütt csak az egységes és oszthatatlan respublikáról való eszme hatotta őt át, s nem eshetett meg, hogy a római becsület és hatalom érdekében harczoló otthon az övéi osztrakizmusának áldozatává legyen; a tetterős és érdemdús hazafinak diadalmenetet rendeztek, oly kitüntetést, melynél nagyobbat a köztársaság nem adhatott.
A köztársaság tehát a monarchiánál képesebb volt arra, hogy politikai okosság s hála útján oly nagy férfiakat teremtsen, kik római származásukra (főleg ha még ősrégi családra hivatkozhattak) büszkék voltak, s hogy az ifjabb ivadéknak ezáltal felébresztett utánzási vágya következtében a «virtus in prole relucet» féle elv gyakorlatilag is érvényesüljön.
Mindezekre pedig magas polgári erény kellett. De mihelyt az egyeseknek az önuralkodásra czélzó törekvései utat törtek azon iparkodás által, hogy pénz s a nép ösztöneinek követése által tekintélyt és vonzalmat szerezzenek maguknak, a viszonyok teljesen változtak.
A köztársaságban arra törekedtek az emberek, hogy az összesség javára szerzett érdemeik alapján tündököljenek, ezt pedig csak magas polgári erények által lehetett elérni. De mihelyt a hatalom egyesek kezében összpontosúlt – főleg már a kifejlődött monarchiában, – az emberek törekvése oda irányult, hogy az egyesek kegyét hajhásszák, s minthogy itt már nagyobb konkurrencia volt, magától érthető, hogy a polgári erények helyére bűn s mindenféle erkölcstelenségek léptek.
A császárság tehát a genealogiai viszonyoknak halálos döfést adott. – A császárok arra kényszerültek, hogy a köztársasági mult összes dicsteljes emlékeinek kiirtása által uralkodásukat megszilárdítsák s így tehát sehogy sem kivánhatták, hogy a családi emlékezetek ápolása s valamely örökös, régi származáson alapuló rendnek szabadalmazása által az ősök tetteinek utánzását a régi köztársasági hires családok sarjadékaiban előmozdítsák. Azért minden lehetséges módon kiszorították a régi családokat, elkobozták vagyonukat s még tagjaiknak meggyilkolásától sem riadtak vissza. – A történelmi patricius és plebejus családok helyére lassan-lassan udvaronczok s a császárok teremtményei és kedvenczei léptek, oly elemek, melyek, a porból felemelkedve, császári tisztelőik bukásával megint visszahullottak a semmibe s így a genealogia számára álladékot nem nyujthattak.
E viszonyokat még hosszabb időig uralkodott dynastiák hiánya is előmozdította, továbbá a féktelen katonai uralom, mely kénye kedve szerint a leghomályosabb származású elemeket emelte trónra s végre a római császároknak azon, mindig nagyobb mérveket öltő törekvése, hogy uralmukat a volt keleti despotákéhoz hasonlóvá alakítsák, oly törekvés, melyet Diocletián (284–305) az által vitt keresztül, hogy a köztársasági formák s a katonai uralom mellőzésével korlátlan s az istenség, nimbusával összekötött despotismust hozott be.
Iacute;gy keletkezett az autokratiának azon merev alakja melyet még mainap is – miután a keletrómai császárságban még egy ezredig fenntartá magát – a byzantinismus szóval jelölünk s melynek ismertető jele abban rejlik, hogy az örökös, érdem- és pénzaristokratia helyére homályos származású és kétséges fajból való emberek léptek, kik csakis intimitásuk azon foka szerint foglaltak el hatalmas állást, melyben az uralkodó személyével érintkeztek.
Innen magyarázható, hogy a byzanci császárság a genealogiai érzék kifejlődésének és gyakorlati alkalmazásának még kevesebb tért nyújtott a római császárságnál, s hogy a byzanci dynastiákat kivéve (ezeket is csak töredékekben) a byzanci genealogiát nem ismerjük.
Annál fényesebbek a római köztársaságról szóló genealogiai ismereteink. A régi római családok genealogiáját annyira ismerjük, hogy összessége úgy minőségileg mint mennyiségileg minden modern állam családi genealogiájával bátran mérkőzhetik; igaz ugyan, hogy egy római család sincs, melynek összes tagjait szakadatlan és összefüggő lánczolatba lehetne hozni, – ez pedig oly fogyatkozás, melyben még az újkor előkelőbb családai is szenvednek.
Legteljesebben szálltak reánk a következő nemzetségek: Aemilia, Aurelia, Caecilia, Calpurnia, Claudia, Cornelia, Domitia, Fabia, Flavia, Fulvia; Julia, Junia, Licinia, Manlia, Marcia, Octavia, Papiria, Pompeia, Posthumia, Quinctia, Servilia, Sulpicia és Valeria.
A számos római történetírón kívül még a római érmek és pénzek is a legbecsesebb kútfőket szolgáltatják a római családismére nézve.
Dr. WERTNER MÓR.
AZ ORSZÁGOS LEVÉLTÁRBAN ŐRZÖTT VAGY FÖLJEGYZETT NEMESI OKLEVELEKNEK JEGYZÉKE.
(A magyar és erdélyi udvari kanczelláriák felállításáig.) Tizenharmadik és befejező közlemény.L. Turul. 1883. 84, 142. l. 1884. 29, 68, 118, 158. l. 1885. 62, 73, 122, 181. l. 1886. 31. és 91. l.*
VÁCZI. 1624. Gyfvári kpt. u. L. Reg.
VÁCZI. 1636. Egri kpt. V Könyv. 18, 120.
VACZKÁN de Nagynyires. 1679. Kmnostori conv. Prot. Balth. Rákosi 120.
VADAS. 1625. Somogy megye ltban.
VADASD de Erdőszentgyörgy. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
VADASI. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
VADÁSZI. 1647. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 59.
VAJDA. 1570. Kmnostori conv. Prot. Johannis II. 278
VAJDA. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 14.
VAJDA. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
VAJDA. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 76.
VAJDA. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 22.
VAJDA. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
VAJDA. 1611. NRA. 940–10.
VAJDA. 1620. Kmnostori conv. Prot. M. 135.
VAJDA. 1651. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 422.
VAJDA alias KIS. 1631. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 240.
VAJDA alias PINTYE. 1631. Kmnostori conv. Prot. Kimita 22.
VAJDA de Bergenye. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 161.
VAJDA de Budos. 1689. Kmnostori conv. Arm. B. 46
VAJDA de Csolt. 1610. Kmnostori conv. Arm. V. 10.
VAJDA de Dés. 1615. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 80.
VAJDA de Léczfalva. 1674. Kmnostori conv. Arm. V. 26.
VAJDA de Pecsétszegh. 1607. Kmnostori conv. Arm. V 14.
VAJDA de Sósmező. 1609. Kmnostori conv. Arm. V 23.
VAJDA de Sósmező. 1672. Kmnostori conv. Prot. Laki 97.
VAJDA de Tekerőpatak. 1607. Kmnostori conv. Arm. U 14. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 70.
VAJDA lásd VAJVODA
VAJNA. 1621. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 14.
VAJNA de Kovászna. 1611. Erd. főkormszék. 1803: 1780.
VAJNA de Kovászna. 1616. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 179.
VAJNA de Zabéd. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
VAJNA NAGY de Páva lásd NAGY VAJNA. 1584. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 250.
VAK alias RÁCZ. 1665. Erd. főkormszék. 1797: 3798.
VÁLASZÚTHI. 1583. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 132.
VALKAI. 1589. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 359
VALKAI. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
VALONCZ. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 123.
VÁMOS. 1610. Gyfvári kpt. Prot. Barsi 14.
VANA. 1578. Gyfvári kpt. Cent. R. 38.
VANA. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
VANCSA alias FAGDAS. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 47.
VANCSA de Butásza. 1638. Gyfvári kpt. 19. L. Reg. 54.
VANCSA de Nánfalva. 1584. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 221.
VANIGA de Misle. 1609. Gyfvári kpt. Prot. Deus ad auxilium 224.
VÁNKOS de Budfalva. 1633. Kmnostori conv. Arm. V. 2.
VANKULY. 1665. Erd. főkormszék. 1797: 3798.
VÁNYA de Kovászna. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 291.
VÁNYAI de Kismarja alias SZABÓ. 1651. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 345.
VANYALOS de Körömenfalva. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 40.
VÁNYOLOS. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
VÁRADI. 1608 Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 168.
VÁRADI. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 169.
VÁRADI. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 188.
VÁRADI. 1611. Gyfvári kpt. Cent XX. 14.
VÁRADI. 1631. Gyfvári kpt. Cent XX. 58.
VÁRADI 1664. Erd. főkormszék. 1806: 5350.
VÁRADI. 1664. Kmnostori conv. Prot. O. I. 197.
VÁRADI alias BODÓ. 1674. Gyfvári kpt. Prot. Lad. Illyei 244.
VÁRADI alias KÉPIacute;RÓ. 1634. Gyfvári kpt. Prot, Steph. Bárdi I. 61.
VÁRADI alias SZABÓ. 1664. Erd. főkormszék. 1806: 5350.
VÁRADI de Alpestes. 1649. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 628.
VÁRADI de Szárazajta. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 300.
VÁRALLYAI. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
VÁRALLYAI. 1652. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 19.
VARGA. 1590. Erd. főkormszék. 1804: 122.
VARGA. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
VARGA. 1608. Gyfvári kpt. 5. I. Reg. 73.
VARGA. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
VARGA. 1615. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 76.
VARGA. 1652. Gyfvári kpt. Cista I. Hunyad fasc. I. 21.
VARGA. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
VARGA. 1655. Gyfvári kpt. Cista Gömör fasc. Gyergyó 9.
VARGA. 1656. Gyfvári kpt 26. L. Reg. 602.
VARGA. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
VARGA. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 619.
VARGA. 1675. Kmnostori conv. Arm. K. 35.
VARGA alias TAMÁSI. 1642. Gyfvári kpt. 20. L. Reg. 123.
VARGA alias UJLAKI. 1621. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 4.
VARGA de Anthkeszi. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 239.
VARGA de Bánd. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
VARGA de Borosbocsárd alias FODOR. 1665. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Gyarmathi 259.
VARGA de Debreczen alias NAGY. 1624. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 43.
VARGA de Déva. 1676. Erd. főkormszék. 1848: 5506.
VARGA de Gyulagyarmath. 1651. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 340.
VARGA de Némethy. 1590. Erd. főkormszék, 1804: 122.
VARGA de Rákos alias SZILÁGYI. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 171.
VARGA de Szentmihály. 1617. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 18.
VARGA de Szentmihály. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
VARGA de Szigeth alias PONCZ. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 181. NRA. fasc. 106. n. 59.
VARGA de Szűgöd. 1656. Gyfvári kpt. 26 L. Reg. 608.
VARGA de Tamási. 1645. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 25.
VARGA BÉLTEKI de Magfalva. 1619. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 133.
VÁRHEGYI de Léczfalva. 1610. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 480.
VÁRHEGYI de Retteg. 1589. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 452.
VÁRI. 1612. NRA. 1865. N 32.
VARJÚ. 1628. Gyfvári kpt. 14: L. Reg. 58.
VARJÚ (Waryw) alias VRANA de Klobuk. 1520. Acta post Adv. tabulares 2. N 7.
VÁRKONYI. 1520. DL. 23408.
VÁRKONYI de Miskolcz. 1620. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 163.
VÁROS. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
VARRÓ de Komád. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 718.
VARSÁNYI de Borosjenő. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 139.
VARSÓCZI. 1627. Gyfvári kpt. 14. L. Reg.
VARSY. 1622. Nógrád megye Ltban.
VAS. 1584. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 243.
VAS. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 25.
VAS. 1610. Gyfvári kpt. Prot. Barsi 14.
VAS. 1628. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 58.
VAS. 1631. Gyfvári kpt. Cent XX. 58.
VAS. 1631. Gyfvári kpt. 16. L. Reg: 186.
VAS. 1633. Gyfvári kpt. 17. L. Reg. 96 (Elveszett)
VAS. 1652. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 69.
VAS. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
VAS de Borzova. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
VAS de Makfalva. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
VAS de Malomfalva. 1569. Kmnostori conv. L. Regius anni 1570
VAS de Martonos. 1592. Gyfvári kpt. Prot. Lad. Apafi 30.
VAS de Rigmány 1656. Gyfvári kpt 26 L.Reg. 602.
VAS de Sóvárad. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
VAS de Szászcsávás, 1684. Kmnostori conv. Prot. Petr. Rákosi 473 .
VAS de Szentsimon. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
VAS de Szinnye. 1579. Kmnostori conv. Arm. Diversae.
VAS de Jánosfalva. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 256.
VASADI. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 164.
VASÁNDI. 1609. Gyfvári kpt. Prot. Deus ad auxilium 264.
VÁSÁRHELYI. 1589. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 475.
VÁSÁRHELYI de Enyed. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 202.
VASMÁTH. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
VASMÁTH de Szentmihály. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg.
VATA. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
VATA de Szentgyörgy. 1583. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 110.
VATTAY. 1636. Lad. EEE. fasc. F. N° 2.
VÁTYON. 1511. Kmnostori conv. Arm. V. 1.
VAYVODA (Vajda). 1659. Acta post. Adv. Tab. 39. N° 234.
VÉCSEI. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 71.
VÉCSEI. 1652. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 583.
VÉCSEI. 1686. L. Reg. Arm. I. 98.
VÉCSEI alias NAGY. 1618. Váczi kpt. lt. Scrin. A. 33.
VÉCSEI de Bő. 1570. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1570: 274.
VÉGH. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 299.
VÉGH. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
VÉGH. 1628. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 58.
VÉGH. 1653. Egri kpt. I. Könyv. 735.
VÉGH. 1686. L. Reg. Arm. I. 97.
VÉGH alias GALGÓCZY. 1687. L. Reg. Arm. I 103.
VÉGH de Ádámos. 1686. Kmnostori conv. Arm. V. 9.
VÉGH de Bacza. 1613. Gyfvári kpt. 7. L. Reg. 19.
VÉGH de Bessenyő. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 13.
VÉGH de Csernátony. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 65.
VÉGH de Felsőcsernátony. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 310.
VÉGH de Gerődtótfalu. 1673. Kmnostori conv. Arm. V. 4.
VÉGH de Gyulafehérvár. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 431. Prot. Steph. Bárdi II. 113.
VÉGH de Piski. 1573. Váczi kpt. lt. Scrin. A. 9.
VÉGH de Szentiván. 1590: Erd. főkormszék. 1804:122.
VÉGH de Szigeth. 1617. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 224.
VÉGH de Tamási. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 126.
VÉGH de Tarpa. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 189.
VÉKÁS de Illye. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 242.
VEKÉRDY. 1621. NRA. 119l–20.
VÉKONY. 1651. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 475. NRA. 902–5.
VÉKONY de Böséd. 1634. Kmnostori conv. Prot. P. 35.
VELEDEI de Gyulafehérvár. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 431. Prot. Steph. Bárdi II. 113.
VELEKEY. 1634. Conc. Exp. 141.
VERDES de Szilistye. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 729.
VERERÉLYI. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
VEREBÉLYI de Hidastelek. 1589. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 402.
VERES. 1583. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 72.
VERES. 1608. Gyfv ári kpt. 5. L. Reg. 73.
VERES. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 124.
VERES. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
VERES. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
VERES. 1621. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 10.
VERES. 1624. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 18.
VERES. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 47.
VERES. 1628. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 58.
VERES. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
VERES alias DÉSI. 1664. Erd. főkormszék. 1806: 5350.
VERES alias ÖRMÉNY. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 61.
VERES de Amadéfalva. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
VERES de Árkos. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 271.
VERES de Árkos. 1647. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 58.
VERES de Borosjenő. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 431.
VERES de Csékefalva 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 121.
VERES de Csíkszentgyörgy. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 179.
VERES de Fogaras. 1618. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 40.
VERES de Görcsöny. 16I7. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 12.
VERES de Gyula. 1557. Kmnostori conv. Arm. Diversae.
VERES de Kálló. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 592.
VERES de Kecset alias NAGY. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 39.
VERES de Kisrábé. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 284.
VERES de Kövend. 1669. Kmnostori conv. Arm.. V. 7. Prot, BaLth. Rákosi 74.
VERES de Makó. 1616. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 181.
VERES de Maksa. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 328.
VERES de Maksa. 1632. Gyfvári kpt. 17. L. Reg. 8. (Elveszett.)
VERES de Markosfalva. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 25.
VERES de Nagyszeg alias PAP. 1684. Kmnostori conv. Prot. Laki 5–7.
VERES de Sámson. 1584. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 180.
VERES de Szásznyíres. 1658. Kmnostori conv. Arm. V. 20. Prot. R. 36.
VERES de Újthorda alias KOVÁCS. 1626. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 80. Kmnostori conv. Prot. H. 95, 96.
VERES de Ürögd. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg 146.
VERESKÁL. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 47.
VERESMARTHI de Várad alias SZABÓ. 1644. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 11.
VERMES. 1638. Gyfvári kpt. 19. L. Reg. 53.
VESMÁS de Kolosvár. 1671. Kmnostori conv. Prot Balth. Rákosi 69.
VESZŐDI de Kis-Enyed. 1583. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 51.
VESZPRÉMI. 1611. Gyfvári kpt. Cent XX. 14.
VESZPRÉMI. 16.17. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 61.
VESZPRÉMI lásd BESZPRIacute;MI.
VIDA. 1607. Gyfvári kpt. Cista Bihar. fasc. I. 14.
VIDA. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 283.
VIDA. 1629. Kmnostori conv. Prot. Kimita 43.
VIDA de Páka. 1626. Gyfvári kpt. 15. L. Reg. 113.
VINASI. 1662. Kmnostori conv. Szolnok Int. fasc. D. 13.
VINCZE. 1585. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 291.
VINCZE. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg: 128.
VINCZE. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 299.
VINCZE. 1628. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 58.
VINCZE. 1638. Kmnostori conv. Arm. G. 11.
VINCZE de Éradony. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 174.
VINCZE de Felhalom. 1626. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 82.
VINCZE de Székelyhíd. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 191.
VINCZE de Várad. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 246.
VINCZY. 1659. Egri kpt. I. Könyv. 883.
VIRÁGH. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
VIRÁGH de Hidas alias FLÓRA. 1655. Erd. főkormszék. 1827: 1722.
VIRÁGOSBERKI. 1627. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 215.
VIRAVAY. 1686. L. Reg. Arm. I. 95.
VIRGYINÁS de Bihar. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 140.
VISINCZEI. 1646. Gyfvári kpt. 23. L. Reg 30.
VISTI. 1671. Gyfvári kpt. Prot. Neminem Laede. 182.
VISNYOVSZKY. 1651. Thúrócz megye ltban.
VISZLAY. 1664. Nyitra megye ltban.
VITÁL. 1564. NRA. 24–13.
VITÁL. 1646. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Bárdi I 72.
VITÁLYOS. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 203.
VITÁLYOS. 1624. Kmnostori conv. Arm. V. 17.
VITÁLYOS de Báránd. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 176.
VITÁLYOS de Gyulafehérvár. 1645. Gyfvári kpt. 20. L. Reg. 24.
VITÉZ. 1687. L. Reg. Arm. I. 103.
VITÉZ KÁLLAY. 1521. NRA. 1769–13.
VIZAKNAI. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
VIZÁR de Karánsebes. 1651. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 597.
VIZI. 1577. Kmnostori conv. Prot. Petr. Rákosi 413.
VIZI. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
VLAD. 1644. Gyfvári kpt, 23. L. Reg. 15.
VLAIK de Kotzér. 1658. Kmnostori conv. Arm. B. 42.
VOJLA. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 133.
VOJSZE. 1680. Kmnostori conv. Prot. Balth. Rákosi 119.
VOKITS. 1587. Somogy megye ltban.
VONCS. 1593. Gyfvári kpt. Cent. D. 24.
VONCZI. 1631. Gyfvári kpt. Prot. C. Bojthi 119.
VÖRÖS lásd VERES.
VRAGOVICS. 1628. Kőrös megye ltban.
VRAGOVICS ZÁGRÁBI de Gyulafehérvár. 1635. Gyfvári kpt. 15. L. Reg. 172.
VRANA alias VARJÚ de Klobuk. 1520. Acta post Adv. Tabulares 2. N 7.
VRASSÓ. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 169.
VYAS. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
WAYNPERGH. 1685. L. Reg. Arm. I pag. 88.
WEISZ. 1687. L. Reg. Arm. I 103.
WIEDERSTEIN. 1653, Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 114.
WINKLER. 1655. Pozsony város ltban (Lásd Gyfvári kpt. KK. 98).
WOLFFART. 1587. NRA. 226–4.
ZABODI. 1605. Gyfvári kpt. Cent. GG. 89.
ZABODI lásd SZABÓDI.
ZABRECZKY. 1683. NRA. 1686–14. és Árvamegye ltban.
ZACHARIÁS. 1662. Gyfvári kpt. Cista III. Albensis. Fasc. II. 50.
ZACHARIÁS. 1663. Kmnostori conv. Arm. Z. 2.
ZACHARIÁS. 1668. Erd. főkormszék. 1799: 5069.
ZACHARIÁS de Telek. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 60.
ZADLIS. 1621. Conc. Exp. 293.
ZÁDORI. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 278.
ZÁGONI. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 220.
ZÁGRÁBI VRAGOVICZ de Gyulafehérvár lásd VRAGOVICZ ZÁGRÁBI.
ZAGYVA de Várad. 1650. Gyfvári kpt, 25. L. Reg. 299.
ZAI de Técső. 1670. NRA. 1679–76.
ZAJÁCZ alias KOKOVAY. 1670. Szepesi kpt.
ZAJKÁS alias PAP. 1673. Kmnostori conv. Arm. Z. 1.
ZAJZON. 1577. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Böszörményi. 177.
ZAJZON. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 22.
ZAJZON de Réth. 1630. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 137.
ZÁKÁNY. 1615. NRA. fasc. 1884. N 25.
ZÁKOS de Thorda. 1590. Gyfvári kpt. Cista Thorda fasc. VI. 34. – Misc. Cista. II. fasc. VII 54. – Kmnostori conv. Arm. T. 3.
ZALÓ de Csibafalva. 1633. Gyfvári kpt. 17. L. Reg. 96. (Elveszett).
ZÁMBÓ. 1615. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 129.
ZÁMBÓ de Kalotaszentkirály. 1614. Gyfvári kpt. 7. L. Reg. 251.
ZÁMBÓ de Kolosmonostra. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 22.
ZÁMBÓ lásd SZÁMBÓ.
ZÁMIde Zilah alias BALOGH. 1635. Kmnostori conv. Prot. II. 110.
ZAUNER. 1690. Gyfvári kpt. Arm. 26.
ZÁVODSZKY de Zavodgya. 1466. NRA. 291–9. NRA. 295–29.
ZAZA alias HORVÁTH. 1581. Gyfvári kpt. Cent. D. 96.
ZEBEDI. 1588. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 155.
ZÉBER. 1659. Váczi kpt. lt. Scrin A. 10.
ZEKE de Nagygalambfalva: 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 20.
ZEKER de Bogdánd. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 141.
ZELE de Kolosvár. 1630. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 117.
ZELINK. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 92.
ZEMLÉNYI alias LAKATOS. 1664. Erd. főkormszék. 1806: 5350.
ZEZEKI. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 49.
ZILAHI. 1596. Kolosmonostori conv. Comit. Szolnok Mediocris fasc. fragm. L. 8.
ZIMI. 1583. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. Sigismundi Báthory 25.
ZOJCZICZ alias STEPHAN. 1652. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 554.
ZOK. 1588. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 3.
ZOLTÁN. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 1, 2.
ZOLTÁN. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 31.
ZOLTÁN. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 435.
ZÓLYA de Miklósfalva. 1641. Gyfvári kpt. 20. L. Reg. 19.
ZÓLYOMI. 1629. Gyfvári kpt. Prot. A. Barkai 149.
ZONGOR. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
ZORKOVICH. 1637–57. NRA. fasc. 1884. N° 24, 26.
ZÖLD. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
ZÖLD. 1651. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 367.
ZRIacute;NYI. 1554. Acta Thurzóiana fasc. 7. N° 10.
ZSÁMBOBRÉTHY de Keriard. 1644. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 3.
ZSARNÓCZY (Sarnóczy). 1625. Egri kpt. II. Könyv. 125.
ZSELLÉR (Szellér). 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
ZSELLÉR (Sellyér) de Sárd. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 183.
ZSIGMOND (Sigmond). 1542. Gyfvári kpt. Cent. Y.
ZSIGMOND (Sigmond). 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 578.
ZSIGMOND (Sigmond). 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
ZSIGMOND (Sigmond). 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 620.
ZSIGMOND (Sigmond) de Etfalva. 1607. Gyfvári. kpt. 4. L. Reg. 11.
ZSIGMOND (Sigmond) de Felsőfalu. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1391: 220.
ZSIGMOND (Sigmond). de Kilyén. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 231.
ZSIGMOND (Sigmond) de Paliujlak. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 23.
ZSIGMOND (Sigmond) de Rugonfalva. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 6.
ZSIGMOND (Sigmond) de Székelyszállása. 1624. Gyfvári kpt. 13. L Reg. 11. Prot. A. Barkai 162.
ZVICZICZ. 1681. Táblai oszt. Actus Solemnes 3173.
ZVOLENSZKY de Zvolen. 1655. NRA. 1686–9.
Közli: TAGÁNYI KÁROLY.
KÖNYVISMERTETÉS.
Nemesség, kézi könyv nemesi ügyekben. Iacute;rta Marcziányi György lovag. Budapest, Franklin-társulat 1886. 238 oldal; 4 táblázat; ára 1 frt 60 kr.
Minthogy társas életünkben a nemesség s más kitüntetések elnyerésére való vágy s az alapítványokra utalt szegényebb sorsu nemesi állapot mind e mai napig létezik, a Franklin-társulat igen helyesen gondolkozott, midőn oly munka kiadását határozta el, mely az efféle ügyletekben útmutatóúl szolgál s úgy hiszem e részben nem is tett rossz választást, mert lovag Marcziányi úr mint szorgalmatos és szabatosságra törekvő közbenjáró, bizonynyal igyekezett a fennálló alapszabályokat híven, pontosan összeszedni s ez által illető közönségének jó szolgálatot tenni. Az olyanoknak tehát, kik nemesek akarnak lenni, vagy egyik-másik nemesi alapítványhoz akarnak jutni vagy pedig kamarásságot, asztalnokságot stb. stb. akarnak, megnyerni, bátran ajánlhatjuk lovag Marcziányi úr munkáját.
A mennyiben azonban a mű némi tudományos színezettel bir s általában mint jelenség a szakirodalom terén megemlítést igényel, van egykét észrevételünk. Stylusa meglehetős gyenge, mindjárt a czímlapon van egyik hiba, hogy t. i. nevéhez a lovag czímet hátul teszi, hogy miért, ő tudja; mert ez a név- és családjelző szócska lovag, magyarúl csak elől tehető; 31. lapon ez áll: rendelet folytán; 36. 1. intézkedései folytán; 41. 1. felruházása folytán stb. stb. minthogy pedig se a rendeletnek, se az intézkedésnek vagy felruházásnak nincs semmi folyása, az efféle értelmetlen beszéd nincs magyarúl, főként nincs irodalmilag mondva; valamint az sincs magyarúl, hogy a Crouy család pajzsában a magyar czímert vezeti; a mi még a Crouy családról mondatik, az sem felel meg a történetnek, sem a Crouy család hagyományainak.
A pénz-aristokraczia ellen való kitörés e műben nincs helyén. Mert ha a mai napon valaki a király (a souverain fejedelem) által nemességre emeltetik, az ép olyan nemes lesz ama naptól fogva, mint az a másik, kinek őse azelőtt 500 évvel tétetett nemessé. Hogy miért tüntet ki és emel valakit a király nemesi rangra, ez semmiképen sem kérdés tárgya ily természetű kézi könyvben s oly emberek közt, kik a monarchiai elveket s az arisztokraczia fennállását elfogadják. Mert ha jutalmat, kitüntetést adott I. Károly vagy Nagy Lajos magyar király egy fiúnak vagy testvérnek, mivel az atyja vagy bátyja vitézűl harczolva esett el s egy másiknak, mivel egyik vagy másik csatában nehéz sebet kapott – valjon nem érdemel-e nemességet az, a ki a táborozásoknak és a csatáknak tervét, módját előre elkészíti s ügyes kombinácziói által ezrek életét megkiméli s bár maga vérét nem ontja, értelmes működésével, számításaival temérdek pénzt, élelmet, munkát megtakarít; vagy nem jogosan áll-e a kitüntetést várók közt, a ki hosszú éveken át szárazon, vízen utazva s ifjuságát, férfikorának legszebb részét örökös munka, fáradtság, tanulmány, számítás, takarékosság sőt nélkülözés közt töltve vagyont szerez, kincset halmoz s hazáját, fejedelmét képessé teszi, hogy hőseit, lovagjait, nemeseit, katonáit fegyverben tarthassa, felszerelhesse, élelmezhesse, hogy háborút folytathatva, tekintélyét fenntarthassa s az állam, a haza és a polgárok legszentebb érdekeit megvédhesse. Akármily okon és alkalomból kapja valaki a kitüntetést, ez mint olyan teljesen egyenlő jogu és egyenlő értékű ő Felsége a király mint adományozó előtt; s az a véröntés miatt lett nemes, ki a gazdagság által lett nemest le akarja nézni, se nem valódi monarchicus, se nem correct aristocrata; semmivel sem jobb és nem tesz helyesebben mint ama bankár d’Alembert salonjában, ki Rousseau úrról azért nem tartott sokat, mert 10 tallér urának sem hitte. (9. lap). Hanem persze neveletlen, hányaveti, goromba, kiállhatatlan, tolakodó és főleg ostoba ember épen annyi van a vér szerint való nemesek, mint a pénzemberek közt, de a szabályok nem tartoznak gondot viselni a kivételes esetekre s ő Felsége látva a kivételes esetek szaporodását, 1883-ik évi rendeletét adta ki, mely katonatisztekre és államhivatalnokokra úgysem vonatkozik s melynek csak az a czélja, hogy bizonyos elharapózott visszaélések tovább terjedése meggátoltassék.
Melyeknél fogva általában sem a törvény, sem a tudomány tételei szerint semmi alappal sem bir az a különböztetés, a mit a régi aristokrata, a katonai és pénzvilágból kitüntetett aristokraczia között akar tenni (12. l.). Társadalmi kinövések, félszegségek itt nem jöhetnek tekintetbe s némi gyanum támad, hogy lovag Marcziányi úr nem egészen van tisztában a fogalmakkal, s az úgynevezett katonai aristokracziát (magasrangú katonák) és pénzaristokracziát (bankárok, kereskedők), melyek még nincsenek privilégizálva s mint olyanok dölyfösködnek, összezavarja a közülök kiválasztott és kitüntetett nemességgel. Általában monarchikus érzületü, loyalis alattvaló soha sem kérdi, hogy a király miért tünteti ki az illetőt, elég az, hogy ki van tüntetve. Ezek előrebocsátása után megjegyzem, hogy azok az épen nem sikerült viczczelődések a bankárok és katonatisztek neveivel és a már száz év előtt elkoptatott Eichenlaub urodalom hol fekvésével nem lévén sem mulattatók, sem oktatók teljesen feleslegesek és semmiképen sem teszik aristokratikussá a mű levegőjét.
A mi a koronaviselés által elkövethető nemesség-bitorlást illeti (28. lap), valóban nem tudom mire alapítja lovag Marcziányi úr, (vagy bármely rendelet, ha ilyen létezik), mert tulajdonképen a koronáknak mint olyannak és különösen pontjainak vagy pontjai számának szoros értelemben vett czímerészet szabályai szerint semmi de semmi jelentősége sincs;A mit némely heraldikusok s köztük báró Nyáry Albert is állít, hogy a koronának mint czímer-alaknak a paizsban és a paizson bizonyos megtisztelő jelentése van, egészen más térre tartozik.* ez tisztán társas életi szokás és sehol se találkozott tudós vagy törvényhozás, mely a koronák pontjainak számát magyarázta vagy fixirozta volna, ilyesmit hiteles armalisokban sem olvastam s ezért azt hiszem, 15 pontos koronát is viselhet kocsiján akárki s ebben nem létezik más korlát – mint az indokolatlan erőlködés nevetségessége. Mire elég példa, hogy az angol rendőrség adótárgyává tette a koronák viselhetését.
A Dahlberg anecdota vége felé (30. l. alján) nem értjük, hogy mi a non vero és mi a ben trovato. Mert hogy a kereszt felé fedetlen fővel közelgető Aureliusnak (első Dahlbergnek) azt mondta volna Szűz Mária: Tegye fel fövegét, komám uram! (Ó-németséggel: Bedeckt Euch, Euer Liebden), ebben valami elmésség sehol se mutatkozik; még ha új-németre fordítjuk, akkor se.
A 33. lapon helyesen hangsúlyozza szerző, hogy a magyar nemes leány semmikép sem veszti el grófi, bárói vagy nemesi rangját. Például ha született herczeg-, gróf-, báró- vagy nemes-kisasszony egy ranggal vagy több ranggal alább, vagy épen polgárhoz megy is férjhez, rangját megtartja. Midőn tehát a budapesti societásban az asszonyokat, ha kisebb ranguakhoz mentek nőűl, mint a melyben születtek, nem születésük, hanem férjeik rangja után czímezik, helytelenűl járnak el, kimutatván, hogy german culturát mívelnek s a magyarossághoz nincs is érzékök. Ilyesmi az erdélyi társaságban soha sem fordul elő. Isten a megmondhatója, mennyi botlást követnek el az asszonyok megnevezésében az ujságírók, az irodák és különösen a biróságok. De ezekről máskor.
Azt azonban, hogy a magyar adományozási rendszer már Szt. István korában virágzott volna (36. lap), valóban nem is képzeljük honnan vette szerző s jó lesz, ha a második kiadásból szépen kitörli.
A mi az Esterházy-család régi báróságáról a 42. és 46. lapon mondatik, legalább is felette kétes s így kézi könyvbe épen nem való. Legalább Esterházy Miklós a nádor s atyja, Esterházy Ferencz Pozsony vármegyei szegénysorsu nemes ember és később alispán, ki Révay Péternétől négy véka buzát kér,Lásd Esterházy Ferencz 18 darab levelét a b. Révay Gyula kis-selmeczi levéltárában.* semmit se tudnak arról a galánthai báróságról s az ország törvényei sem tudnak arról, hogy a galánthai uradalom a Liber baronátusok közé tartozik.
Arról sem tud a történettudomány semmit, hogy a mostani Csákyak (de genere Akos) 1560 óta grófok lennének (45. l.); mert a mostan élő Csákyak mind az 1603-ban született s 1662-ben meghalt első gróf Csáky Istvántól származnak, ki a grófságot 1638-ban kapta; még volt egy grófi ág, a lévai gróf Csáky László (előbbi Istvánnak testvéröcscse, mindketten öreg Csáky Istvánnak és Wesselényi Annának fiai) ága, ki a grófságot 1640-ben kapta, de ez ág a XVIII. században kihalt; a régi Csákyak (de genere Chák) soha sem viseltek grófi czímet. (Ha jól emlékszem ezek közt utolsó volt Csáky Mihály, Izabella királyné kedvencz kanczellárja.)
Az 1622-ik évi grófság a 45. lapon csakis a kihalt iktári Bethlenek grófságára t. i. a fejedelem Gábor testvérére és ennek fiaira vonatkozhatik; mert a maig is virágzó bethleni gróf Bethlen család grófsága 4 különböző grófi diplomán nyugszik s ezek mindenike 1692 után kelt.
A 46-ik lapon Szápárynak nevezi a gróf a Szapáry családot; mert mint hogy az ős fészek Veszprém vármegyében Szapár, az onnan származó elnevezés is csak Szapáry lehet s Szápárynak csak az a magyar beszédtől elütő kimondás, mondhatja (s mondja gyakran Czápárynak is), mely Hadikot Hádiknak, az Almásit Álmásynak, az Andrássyt Ándrássynak, a Hunyadit Hunyádinak, a Batthiánit, Bátyáninak, a Karacsayt Kárácsáynak, Szent Margitot, Szt. Márgitnak, Margit legendát Márgit legendának, Szent Annát Szt. Ánnának stb. szokta ferdíteni és facsarni, sőt még hiszi is, hogy ily módon szebben beszél.
A Zay családról és Loya genusról fennforgó versio is merőben bizonytalan lévén, nem kézi könyvbe való; mert a Zay-akon kívül még több család is dicsekszik a prima occupatióval, ilyenek a Szemere, Vay, Kállay, Kölcsei, Kabos, Kemény, Zeyk, Apor, Ugron Sándor, Damokos stb. egyik sem kevesebb joggal mint a Zay-ak s a mi a genust illeti, kérdés, hogy valjon az a szó, melyet némelyek Loyának olvastak nem Voyának olvasandó-e? Valóban az egész munkán végig még sok apró megjegyzést lehetne tenni, pedig tán elég is lenne e könyvről, azonban egy pár észrevételt még tennem kell.
A Napoleonról írt értekezés szinte saturálva van demokratismussal, könnyű tárczaczikknek megjárja, de itt nincs helyén, nem tartozik a tárgyra.
A 94. lapon emlegetve van két gróf Erdődy kisasszony s egyikről jegyzésben az van mondva, hogy gróf Széchenyi berlini nagykövet neje lett. Ez nem áll. Amaz Erdődy gróf kisasszonyok egyike férjhez ment gróf Károlyi Alajoshoz – ki egykor csakugyan berlini nagykövet volt; a másik pedig gróf Széchenyi Béla neje lett, de pár év mulva oly korán elhúnyt (két szép leánykája maradt). A berlini követ gróf Széchenyi Imrének felesége pedig gróf Sztáray Alexandrina.
Lovag Marcziányi úrnak amaz állítása a 65. lapon, hogy számos magyar mágnási család nem képes a különböző ősi próbák szigorú leszármazási igényeinek megfelelni, a mennyiben köztük aránylag kevés van olyan, melynek 16 ősig visszanyuló törzsfája legalább egy mesalliance-t fel ne mutatna, nélkülöz minden történeti alapot, mert lehet s van ilyen család Magyarországon is, de aránylag egyetlenegygyel sincs több mint a többi országokban. A mesalliance-ok a régibb időkben felette ritkák voltak Magyarországon és semmivel sem gyakoriabbak mint Német-, Franczia- vagy Angolországban. Újabb időben, azaz mintegy 150 év óta ép a mívelt külföld jár elől a mesalliance-ok számba nem vételében. És nálunk a közép, a kis nemesség; a melylyel egyenrangú németnek, francziának egy darab okirata sincs, igen sokszor oklevelekkel tudja bizonyítani, hogy családjában 2–300 év óta egyetlen mesalliance sem fordult elő.
A 138. lapon a nagy-unyomi Sényi család egyik utódáról az mondatik, hogy előterjesztette a Vak Béla királyunktól nyert ármális levél hiteles másolatát.
A 137. lapon az iktári Bethlen család előnyei a fejedelmi állapot, a brandenburgi sógorság stb. a bethleni gróf Bethlen családnak tulajdoníttatnak. (Holott e két család a legkisebb vérrokonságban sincs egymással!) Na már tisztelt lovag Marcziányi úr, a mely vizsgáló bizottság elfogadja Vak Béla (uralkodott 1131–1141-ig) magyar király ármális levelét a XII. századból, mikor még a világon sehol se volt ármális levél s a mely bizottság nem tudja s nem veszi észre a Bethlen névvel és családdal űzött facsarosságot, annak nem kell kézi könyv, hanem csak rubrika, nem kell okirat, hanem comedia-czédula s nem kell czímer, hanem szobafestő, mert ily brutalis baklövéseket csak a legmíveletlenebb államokban lehet elkövetni.
S magyar tudós vagy magyar bizottsági tag bizonynyal jobban megbirálná a beterjesztett adatokat, mint az a komissio, mely ezeket az említett iratokat helyben hagyta.
Végűl a mi az őspróbák kimutatásánál a czímereket illeti, itt tehetett volna lovag Marcziányi úr némi szolgálatot, a mennyiben felfejthette volna, hogy a magyar nemességnek az őspróbák kimutatásánál, a mi az okiratokat illeti, semminémű könnyítésre sincs szüksége, mert vagy megvannak az okiratok eredetiben, vagy megvannak hiteles másolatban, vagy pedig a törvényben gondoskodva van, hogy elveszett okiratok minő bizonyság-levelek által pótolhatók. Megjegyezvén, hogy a kiről két-háromszázados okiratok mint földbirtokosról, jobbágytulajdonosról, homo regiusról, vármegyei hivatalnokról stb. szólanak, arról minden további bizonyítás nélkül tudhatjuk, hogy nemes ember, mert másnak nem volt földbirtoka, jobbágya s más nem lehetett homo regius, vármegyei hivatalnok stb.
Másként áll nálunk a czímerek dolga, a magyar felfogás a czímerekre keveset adott, a nemességet czímer nélkül is tudja gondolni s be is tudja bizonyítani s bebizonyítva látja, szóval a czímer nem okvetetlen kelléke a nemességnek; nálunk a czímernek, mint azt Verbőczi is megmondta, semmi jogi jelentősége sincs s egész családok századokon át a legmagasabb nemesi rangban is élhettek a nélkül, hogy felsőbbségtől engedélyezett tulajdonképen való családi czímerök lett volna; más családok cserélték, változtatták czímereiket saját kedvtelésök szerint, mint a Turzók, Rédeiek, Wesselényiek stb. Hogyan tegyék tehát oda a magyarok az őspróba kimutatásnál a czímereket, hanemha utólagosan valami Vak Béla féle ármálist komponálnak? Természetes, hogy az utóbbi 150–200 év alatt e részben sok változás állott be s ma már – a XVII. századtól fogva – a családok legnagyobb részének van czímere, de még ma is van akárhány család, melynek czímere alig meghatározható s felette ingatag és igen nagy azok száma, kiknek armálisuk nincs, nem is volt soha, hanem akár a régi – akár az újabb időben önkény szerint vettek fel valami jelvényt csak azért, hogy a divat szerint ők se legyenek rosszabbak a talán századokkal ifjabb czímeres családoknál. A magyarokat tehát, a kiknél a czímernek semmi jogi jelentősége semmi különös culturája nem volt, úgy rákényszeríteni a czímer-melléklésre (74. lap), mint például a németeket, olaszokat stb., hol a czímerészet bizonyos tekintetben századok óta részben jogi intézmény volt s a nemes levelek és czímerek különös gonddal immatriculáltattak – nem helyes és csaknem utalás a hamisításokra és elámításokra. Ha tehát az őspróba kimutatásoknál szabatos és valódi tények előadásáról lehet beszélni s olyanokat követelni, akkor a magyar családi kimutatásoknál a czímermellékelést, mint sine qua nont józanon kivánni nem lehet.
Ezeket akartam ezúttal elmondani ez érdekes könyvről, mely mint kezdeményező, mint úttörő apróbb hibái s tévedései mellett is teljes figyelmünkre méltó.
Maros-Vásárhelyt, 1886 szept. 9-én.
D. F.
Wissgrill «Schauplatz»-a, mint a magyar heraldika és genealogia egyik segédkönyve.
A mult századi legjobb és legmegbizhatóbb családtörténeti gyűjteményes munkák közé Wissgrill F. K. «Schauplatz des niederösterreichischen landsässigen Adels vom Herren- und Ritter-Stande vom XI. bis zum Ende des XVIII. Jahrhundertes» czímű nagy dolgozata, mely csaknem kivétel nélkül eredeti oklevelek vagy hiteles másolatok alapján van összeállítva, méltán sorolható. E nagy gyűjteménynek első kötete 1794-ben került a könyvpiaczra; az ötödik kötettel pedig, mely a «Lempruch» családig terjed, e valóban becses vállalatnak folytatása hosszú időre megszakadt. Csaknem egy egész századnak kellett lefolynia, míg e rendkívül ritkává lett mű további folytatására kilátás kezdett nyílni.
A bécsi «Adler» nevű heraldikai egylet (mai czíme: k. k. Heraldische Gesellschaft) tűzte ki czéljáúl e szép és elismerésreméltó feladat megoldását.
König Alajos, alsó-ausztriai tartományi levéltárnok közreműködése, ki a bécsi tartományi levéltárban őrzött Wissgrill-féle kézirattöredékek fáradságos rendezését a legnagyobb készséggel és szakavatottsággal vállalta magára, valamint az alsó-ausztriai rendek előzékenysége által sikerült az egyletnek saját közlönyében 1872. évben a Wissgrill-féle csonkán megjelent művet a «Lempruch» családtól kezdve folytatni s e kiegészítést a közlöny egyik állandó rovatává tenni, mely mai napság már az R. betű körül jár.
Az egylet elhatározta, hogy e megkezdett munkát egész a Z betűig fogja folytatni és így befejezni; meg kell azonban jegyeznünk, hogy Wissgrill dolgozatát kéziratban teljesen befejezte; igaz, hogy egyes részek csak töredékesen maradtak utána.
A bécsi heraldikai társaság egyébként az egyes részeket, melyek Wissgrill kéziratában csak tökéletlenűl voltak kidolgozva, az említett szerző által sokszor használt Fischer von Fischerberg-féle kézirat (Adelsspiegel des Erzherzogthums Oesterreich unter d. Enns, hat folio kötet kézirat az alsó-ausztriai rendek könyvtárában) alapján, továbbá a tartományi levéltárban őrzött eredeti oklevelek segélyével tökéletesen kidolgoztatta; úgy szintén a Wissgrill halála óta a tartományi nemesség sorába felvett új családokat s az ezekről szóló új czikkeket fölvette és beékelte a törzsmunka keretébe, és ezeket egészen annak rendszere szerint dolgoztatta föl.
Azon körülmény, hogy magyar történetíróink eddigelé, a mennyire előttem ismeretes, Wissgrill könyvét úgyszólván egy cseppet sem használták,Chernel Kálmán érdemes munkája «Kőszeg sz. kir. város jelene és multja, Budapest 1877. I–II. kötet», úgyszólván az egyetlen magyar történelmi mű, mely néhányszor idézi Wissgrill könyvét. De itt is az idézetek másodkézböl történnek, egy német nyelven megjelent czikk után.* abban leli magyarázatát, hogy az töredékben maradt az utókorra, s azon kötetei is, melyek nyomtatásban megjelentek, csak rendkívül kevés példányban ismeretesek. Kérdezősködésemre azt a választ nyertem, hogy e becses mű Budapest egyik nyilvános könyvtárában sincs meg; Bécsben megvan az udvari könyvtárban, valamint a csász. kir. hitbizományi könyvtár is bír egy példányt. Van példánya Krahl Károly híres bécsi czímerfestőnek is, kinek könyvtárát Közép-Európa legnagyobb heraldikai-genealogiai könyvtárának mondják. A Tüchernben (Steyerország) lakó Schwarzenfeldnek is van három kötete e becses gyűjteményből; és még valakinek Linz vidékén.
Egyszóval a Wissgrill kötetek mind biztos kézben vannak s a tulajdonosok egymást kölcsönösen ellenőrzik, hogy alkalom adtán a becses mű valahogy hivatlanok birtokába ne kerüljön.
Antiquariusok katalogusait és másféléket a világ minden részeiről hiába lapozgatunk át ez irányban; ritka heraldikai és genealogiai munkákat találunk eleget, Wissgrillét soha. Én legalább és velem együtt sokan már tizenöt év óta hiába keressük.
Már említettük, hogy a Wissgrill-féle munkának legnagyobb becse általában a teljes megbízhatóságban rejlik; adatai mind eredeti oklevelekre vagy legalább hiteles másolatokra támaszkodnak. S ez áll nemcsak a benne fölös számmal található érdekesnél érdekesebb adatokra, hanem ép oly mértékben heraldikai és genealogiai kutatásaira és eredményeire nézve. Felveszi keretébe az epitaphiumokat is, s a hol lehetséges volt, feljegyzi legalább a lelhelyet; tehát még e tekintetben is újjmutatást ad a tudomány ez irányban való kezelésére.
A mi már most a heraldikus részt, a czímereket illeti, sajnos hogy ezeket nem találjuk meg ábrákkal illustrálva, mint Hoheneck munkájában, melyet Wissgrill mintáúl választott, hanem csak leírva «blasorcozva»; de ezt a legnagyobb pontossággal teszi, úgy hogy a szakember – ha egyúttal rajzolni is tud – fáradság nélkül, rögtön képes akármely czímert legalább körvonalaiban ábrázolni.
A magyar családok czímereinek egész sorozatát, melyeket az ország saját levéltáraiban és könyvtáraiban hiába keresnénk és hiába kerestünk, vagy melyeket eddig csak töredékesen ismertünk, színek jelzése nélkül vagy hamis színjelzéssel, köszönhetjük Wissgrill szorgalmának és lelkiismeretes munkájának. Elég ezek közűl nehányat megneveznünk szabadon; emlékezet után, melyekre nézve a Schauplatz teljes felvilágosítást nyújt; ilyenek a Dóczy, Gregoróczy, Bazini és Szentgyörgyi, Jurišić, Leslie, Listhius, Löwenberg, fogarasi Mayláth, Megyery, szalónaki Paumkircher, gersei Pethő, visenti Pólányi stb. Igen bőven és részletesen találjuk az Esterházy, Grassalkovich, Nádasdy, Pálffy stb. czímereket. Nem is szólunk a nálunk indigenatust nyert egyes osztrák családokról, kikre nézve tömérdek adatot találunk. Mintegy hatvan ilyen családra találunk teljes felvilágosítást, nemcsak a mi a czímert illeti, hanem kiválóan érdekesé válik reánk nézve Wissgrill műve az által, hogy bőven tárgyalja az indigena családok viszonyát Magyarországhoz, előadván hazánk érdekében vagy földjén szerzett érdemeiket és véghezvitt tetteiket, valamint magyarországi birtokviszonyaikat.
Ugyanez áll, sőt még nagyobb mértékben, mindazon magyar fő és köznemesi családokra vonatkozólag, melyek egyúttal az alsó-ausztriai nemesség és lovagi rend sorába fölvétettek; s e családok száma minden esetre igen tekintélyes. E családok viszonyát Alsó-Ausztriához valamint Magyarországhoz is bőven találjuk részletezve. E tekintetben, igaz, rendkívül érdekes, de előttünk már ismeretes adatokkal találkozunk; de minthogy ezek más forrásból meríttettek, ez által azok hitelessége erősbűl; merőben új, a magyar kutató előtt ismeretlen adatok is szép számmal akadnak a nagy műben.
Mindez előadottak után kétségtelen, hogy Wissgrill munkájában becses, a magyar történelmi kutatásra nézve még csaknem érintetlen forrásmunkát birunk; s mindazt, ki ahhoz valamely heraldikai, genealogiai, sőt tán történelmi kérdésben fordul, bő eredmény fogja jutalmazni.
A nagy munkának csakis czímertani részét, de ezt meglehetős kimerítően, dolgozta föl a nagy Siebmacher-féle czímeres-könyvnek magyarországi része; a mennyire ez Wissgrill munkájának nyomtatásban megjelent részéből valamint a bécsi heraldikai társaság évkönyveiben megjelent folytatásokból lehető volt; annak historiai és diplomatikai részére a Siebmacher-féle mű természeténél fogva alig terjeszkedhetett ki.
Nem lehet eléggé sajnálni, hogy a Wissgrill-féle munkának folytatása az említett társaság évkönyveiben igen lassan halad előre; s előre láthatólag évtizedekig fog tartani, míg az befejezve, egész teljességében a közhasználatnak átadható lesz.
A fönnebbi sorok eléggé bizonyítják, hogy ennek emlékét feleleveníteni, s a magyar szakférfiak figyelmét ez alapos munkára felhívni, nem volt fölösleges dolog; mert e mű megnyitja előttünk ismeretlen, és reánk nézve sok érdekeset tartalmazó levél- és könyvtárak forrásait.
ARGUS.
VEGYES.
Kritikai megjegyzések a folyóiratunkban közölt XV. századi czímerekre.
Kétségtelen, hogy ha valami, úgy csakis a XV-ik századból eredő s tán még a XVI. század elejéről való eredeti czímeres leveleink nagy száma képes «heraldikai reputátiónkat» a külfölddel szemben visszaszerezni és megtartani. Mert mindaz, a mit nálunk későbbi évszázadok nyújtanak – miként ezt minden szakember elismeri – többé-kevésbbé, sőt csaknem kivétel nélkül ellentétben áll a jó és igazi heraldika alapvonásaival és szabályaival.
Egyébként, legyünk őszinték és igazságosak, ha szigorúan vesszük a dolgot, nincs is teljesen jogunkban czímereinknek fenn említett sorozatát illetőleg különös, saját nemzeti czímer-sajátságokról beszélnünk; s még pedig azért nem, mert hisz mindezen czímerek – legalább túlnyomólag nagy részök – kétségtelenűl külföldön készültek. Ha eredetét tekintve egy-kettő magyarországi is, de bizonyára ez a csekélyebb szám. De bármiként álljon is a dolog, még ha egy sem volna köztük magyarországi készítmény, azok magyar királyoktól adattak Magyarország részére; ez által tehát kétségbevonhatatlan tulajdonunk, tehát részét alkotják a magyar czímertannak; a dolog lényegére nézve közömbös, magyar vagy külföldi kéz festé e a czímert. A czímer tervezete nagyjában és általában (gyakran még a részleteké is) mindig a czímerszerző agyának gyümölcse; s minthogy ez magyar eredetű, a szellemet, mely e czímereket övezi és alkotá, szintén hamisítatlan és speciális magyar szellemnek kell tartanunk s mint ilyennel vele foglalkozunk.
Jelen alkalommal kilencz, a XV. század első feléből eredő czímerrel akarok foglalkozni; ezeknek mindegyike folyóiratunk hasábjain látott napvilágot. Három az 1415, négy az 1418, egy az 1419 és az utolsó az 1431. évből való.
Mielőtt e czímerek részletes tárgyalásához fognék, egy-két általános megjegyzést bocsájtok előre, melyek nagyjából a tárgyalás alá vett czímerek valamennyijére vonatkoznak.
1. A paizs valamennyinél dűlt s még pedig balra hajlik. A Chapi czímer az egyetlen, melynél a paizsnak hajlása jobb felé van.
2. A sisak (mely mindig a csőrsisak – Stechhelm – alakját akarja ábrázolni) rajzolására, a mi a körvonalakat és detailokat illeti nem fordítottak annyi figyelmet, mint kellett volna. Az ezeknél alkalmazott alakok nagyban és lényegesen eltérnek azoktól, a milyeneket egykor valóságban használtak.
3. A sisaktakarók mindenütt behasogatottak (Zackeldecken), a Vadkerti és Chapi czímerek kivételével, melyeknél ornamentika szerepét játszák. A takaró színezése általában kétszínű ércz és szín, s mindkét oldala színezés tekintetetében megegyező.
4. A terjedelem tekintetében a sisak és ékítménye a paizshoz és a rajta ábrázolt alakhoz jobbára megegyező arányban viszonylik.
I. Az előttem fekvő czímerek között a legrégibb az, melyet Zsigmond király 1415 febr. 2-án Constanzban a Vadkerti és Szentgyörgyi Vincze családoknak ád.Turul 1883. évf. 82. 1.*
Boldogúlt báró Nyáry Albert által e czímerhez adott magyarázat pótlásáúl még a következőket tehetjük: A sisaktakarót ez esetben nem «háromszínűnek», hanem csak «kétszínűek» tekinthetjük s még pedig: színen ércz; ámbár a festő ma már nehezen felderíthető okokból, színen színt ábrázolt. Én a Vadkerti czímer sisaktakaróját ekkép írnám le: vörös-arany, s jegyzetbe tenném: igazabban, vagyis az eredetinek megfelelőleg lila-sárga.A Vadkerti czímernél helyenként előjövő fehér szín a kutatót zavarba nem fogja ejteni ; ez egyszerű színátmenet, a lila-színnek árnyalata. Hisz az egész lilaszínű külső takaró árnyalva van, majd sötét, majd világosabb. * A paizs különben ennél a czímernél aránytalanúl hosszú, s a sisakhoz és sisakdíszhez arányban nem áll.
II. Következik a melléthei Barócz-czímer; kelte Constanz, 1415. évi márcz. 24-ike.Turul 1883, évf. 26. I.*
Mint feltünő dolgot, ki kell emelnem azt, hogy a sisaktakaró egészen egyszínü, azaz fekete. A sisaktakaró ilyetén ábrázolása semmi esetre sem volt a festő szándékában; ennek oka a takaró sajátságos hajlásában rejlik, mely annak mindenütt csak külső felét mutattatja a nézővel, és semmit sem belső feléből, béléséből. Minthogy a czímer ábrázolását az oklevélben szöveg nem kiséri, e takarót csak mint feketét írhatjuk le, azon meggyőződésünk daczára, hogy az kétszínű, t. i. fekete-ezüst. Iacute;gy tesz a magyar Siebmacher is, mondván «# (und Silber?)».
A felső szerecseny ábrázolásában, mely sisakdíszként szerepel, nincs semmi lendület, s az egész bizony elég esetlennek tünik föl.
III. A Hothvafői-czímerre kerűl a sor, melynek kelte Constanz, 1415. június 23-ika.Turul 1884. évf 58. l.* Ez a folyóiratunkban közölt czímerek közt, a mi a stilizálást és kivitelt illeti, tökéletesség tekintetében a második helyen áll; s éppen ezért nincs is róla több mondani valóm.
IV. V. Még szebb és nemesebb ízlésű a Sóvári Soósok czímere, 1418-iki kelettel;Turul 1885. évf. 114. l. * ámbár itt is a takaró színt színen ábrázol, vagyis kék-vörös, a minek nem kellene lennie; úgyszintén az 1418-iki Chapi czímerTurul u. o.* is kielégítő stilus tekintetében, az összevissza csavart sisaktakaró daczára is; noha ennél a paizs tökéletlen formája a kivánalmakat ki nem elégíti, mégis az ábrázolástól bizonyos megtisztult izlést eltagadni nem lehet. A festő kétségtelenűl a tárcsa-paizs alakját akarta követni, de a dárdának való kikanyarodás élesebb megjelölését ábrázolni elmulasztá. Sajátságos, hogy ennél a czímernél az egész ábrázolás, heraldikailag jobbfelé történik, mi kivételes dolog.
VI. A mohorai Vidffiek 1418-iki czímereTurul 1885. évf. 1. l.* éppen oly esetlen mint izléstelen. S itt vissza kell térnem valamire, a mit e czikk bevezetésében már röviden érinték, s a mit e czímerben oklevelileg bebizonyítva látunk. Az imént azon nézetnek adtam kifejezést, hogy a czímerszerző a czímer lényeges részének ideáját maga szolgáltatta, vagyis jobban mondva ez a czímerszerzőből indúlt ki. Valóban Mohorai Vid a saját czímerének tervezetét – mint ezt az oklevélben olvassuk – személyesen nyújtá át a királynak.
E czímernél éppen mert nagyon sok volna megjegyezni valóm, röviden csak a leglényegesebbekre szorítkozom. – Szembeötlő hiba mindjárt az, hogy ennél a festő a paizsot az ábrázolt czímer-alakhoz rajzolta s nem a czímer-alakot a paizshoz; miáltal ez utóbbi aránytalanúl és természetellenesen szélessé vált. Hasonló visszás eljárást tapasztalunk a sisak, sisakdísz és a takaró ábrázolásánál is. S különösen áll ez a sisakra, vagyis jobban mondva ama megnevezhetetlen s körül nem írható alakra vonatkozólag, melyet a sisak helyén látunk. Kétségben vagyunk, mi az, és mi akarna lenni?
Egyébként, könnyebb tájékozás okáért maradjunk csak a «sisak» megnevezésnél. Ezt a sisakot a rajzoló később rajzolta, mint a sisak takaróját s így megfordított viszonyba állította a kettőt egymással s a legnagyobb képtelenséget
nyújtotta nekünk. Tekintsük csak meg jól a képet. A sisak födi a takarót, a helyett hogy megfordítva volna, miként ez a valóságban is volt. E takaró különben is üléstelen, semmit mondó valami, sem takaró sem ornamentika.
Az előttünk fekvő czímer, noha a heraldika virágzó korából származik, mintája annak, milyennek nem szabad egy czímernek lennie. Óvakodjék mindenki e czímert mintáúl választani.
A festő lehetett az ecset kezelésében, a színek vegyítésében igen ügyes; de a heraldikához nem is sejtett. Még ott is, a hol valamihez sejteni látszik, elveszti a jó irányt és szabálytalanságot követ el.
Értem ez alatt sisaktakarót, mely egészen correctűl a sisakdísz, illetőleg a sisakdíszül alkalmazott alak öltözetének folytatásáúl tünik föl. Minthogy a festő (vagy akárki más) a takaró szinéül a vöröset választá, a sisakdíszként visszatérő paizsalakot más színű ruhába öltözteté, mint lenn a paizsban; a mi mindenesetre jelentékeny hiba. Ez ellen másként óvakodhatott volna. A sisakdíszként ismétlődő paizsalak lényegileg nem térhet el a paizsbelitől; s az ábrázolás jellemző vonásaihoz tartozik a ruha vagy öltözet színe is.
A festő vagy czímerszerző világos szándéka volt, ugyanazt az alakot ismételv
ábrázolni; minthogy azonban ez az alak fönn vörös, lenn kék mezbe van öltöztetve, ez által czélt tévesztett; mely körülmény itt annyival inkább zavarólag hat, mert itt valósággal létezett személy ábrázolásával van dolgunk, ki a czímerszerző életében szerepet játszott, mint ezt a czímeradományozó oklevél sejteti vélünk.
VII. Ismét egy czímer a heraldika jó korszakából 1418-ból, s ismét az izléstelenségnek egész halmaza az egészben. Akármily érdekes legyen is a Moghi-czímerTurul 1885. évf. 57. l. * művelődéstörténelmi szempontból, a mint valóban az is; a heraldikusnak azonban semmit sem nyújt, a mi annak érdekét felkölthetné, vagy méltatására igényt tarthatna. Minden rossz abban, rettenetes rossz, esetlen és izlés nélküli; paizs és paizs-alak, sisak és sisak-dísz, takaró, sőt még a színek megválasztása is. Valóban az egész sorozatnak legrosszabb terméke, még rosszabb mint a megelőző.
Még legjobb a sisak; a paizsot a festő ismét úgy, miként az előbbinél, a paizsalak után rajzolta; a takaró pedig teljesen érthetetlen zagyvalék. Az ember nem tudja, mi külső mi belső fele, rendetlen, stilus és izlés nélkül való; foszlányai úgy lebegnek a paizs körül.
Mit mondjunk a paizs-alakról? s ki merné e «lovagnőt», mely inkább illenék egy játékkereskedés kirakatába, a XV. század első tizedeibeli heraldika termékének tartani, ha csak bizonyosan nem tudná? Még az a zöld gyöp sem hiányzik, melyet minden játék-lovagnál megtalálunk; ezt sem felejtették el. Sőt ezt még – mert rendkívüli örömük telt benne, a sisakdíszben is ismételték. Zöld gyöp mint sisakdísz! Az embernek igazán azt kell hinnie, hogy a mohorai Vid-czímer festője igen közel állott a Moghiéhoz. Vagy talán a kettőt egy ugyanaz a kéz festé? A két armális különböző helyekről van keltezve; az előbbi Strassburgból, az utóbbi Augsburgból.
VIII. A Kisfaludy-féle 1419-iki czímerhezTurul 1884. évf. 105. 1.* meg kell még jegyeznem, hogy ennek főhibája az, hogy a pajzsalak nem a pajzs tengelye, hanem annak iránya szerint (a mi pedig csak egy pillanatnyi esetleges helyzetet jelöl) van elhelyezve.
Ha mai napság a család valamely tagja nyilvános tornához hivatnék (azért beszélek így, hogy ezt mindenki jól elképzelhesse), s ott teljes fegyverzetben, paizszsal, sisakkal, karddal jelennék meg, s pajzsán czímerét ép úgy ábrázoltatná, mint azt az armális mutatja, a pajzsalak világosan abban a helyzetben tünnék föl, mint ha hátra akarna esni; föltéve természetesen, hogy előbb meg nem igazíttatja a pajzsalak helyzetét s ezt nem a pajzs tengelye irányában helyezi el.
És ezzel egy példához jutottunk, melynek segítségével mindenki előtt nyilvánvalóvá válik, hogy az úgynevezett «ósdi heraldikus», mely beteges makacssággal ragaszkodik még ahhoz is, a mi értelmetlenségből eredett, mily könnyen téved képtelenségékbe. E mellett felmerűl mindjárt a kérdés, mikép kell az olyannak eljárnia, kinek hasonló incorrect ábrázolások kerülnek reproducálás czéljából keze ügyébe?
Véleményem az, hogy állítsa fel az ember helyesen a pajzsalakot, de emellett jegyezze föl az eredetiben található hibás ábrázolás természetét és lényegét.Félreértések elkerülése czéljából megjegyzem, hogy egészen más tekintet alá esik az, mikor valaki az eredetit mint fac-similét adja vissza ; s egészen más megint az, mikor az eredeti oklevél egy gyűjteményes munka számára kiegészitésként szolgál. A tudomány úgy követeli, hogy a facsimile – miként neve is mutatja – adjon vissza mindent, jót és rosszat, a legapróbb részletekig, egészen híven az eredetihez. A gyűjteményes munkának azonban többé-kevésbbé feladata az, hogy minta-könyvül is szolgáljon ; s ezért nem csak szabad, hanem kell is az eredetiben előjövő stilus és izlés elleni hibákat kijavítania.*
Egyébként a Kisfaludy-czímernél más lényeges megjegyzésem nincs, legfölebb az, hogy a sisak nyílása oly szűk, és az ábrázolás szerint nem nyújt annyi helyet, hogy egy jókora emberi marok beférhetne, annál kevésbbé egy felnőttnek a feje; valamint hogy a sisakdísz kisebb mint a pajzsalak, minek nem volna szabad előfordulnia.
IX. A milyen hibákat a Kisfaludy-czímernél láttunk, ugyanazokkal találkozunk Krisztalóczi Tarkasis Józsa 1431-iki czímerénél.Turul 1884. évf. 156. l.*
A pajzsalak, a koronás sas, itt sem áll a pajzs tengelye irányában, hanem a pajzs hajlása felé dűl.
Azon megjegyzésekhez, melyekkel néhai br. Nyáry Albert e czímer rajzát kisérte, bátor vagyok még a következőket csatolni.
Én e czímer sisaktakaróját mindenképen két és nem háromszínűnek tartom. Ha még ez iránt valakinek kétsége volna, kövesse szemével a takaró redőit, kezdetöktől fogva; ekkor látni fogja, hogy a festő a vörösbarna színnel csakis árnyékot akart jelezni; de épenséggel nem volt szándékában háromszínű sisaktakarót ábrázolni. Csak nehány sallang és foszlány vége barnás, különben minden tiszta kékkel kezdődik, a mi nem sárga (arany). A takaró színeit tehát minden további gondolkodás és kételkedés nélkül bízvást így írhatjuk: kék-arany.
Azon körülményt, hogy a pajzs-alak, a sas, nincs stilizálva, nem lehet ritkán előjövő esetnek tekintenünk, még pedig azon okból, mert a koronás sas szenvedő – azaz nyílvesszővel átlőtt állapotban ábrázoltatik. Mozgásban vagy tevékenységben, úgy szintén szenvedő, pl. megsebzett állapotban ábrázolt állatokat mindig (legalább így kellene lennie) természetes alakban és nem heraldikailag stilizálva kell feltüntetni.
Ez a dolog természetéből folyik, noha – a mennyire tudom – erre nézve nincs irott szabály. Mily zavarólag hatna az példáúl, ha egy küzdő oroszlányt, egy repülő sast, vagy ugyanezt, mikor egy más állatot széttép stb. heraldikailag «astilizálva» látnánk? ...
A mi a Tarkasis-czímer pajzsának külső alakját illeti, itt ismét a tárcsaszerüséghez való közeledést látjuk, a dárda kidugását jelző kivágást pedig – elég sajátszerűen – a pajzs felső szélén találjuk jelezve.
Egyébként sorozatunknak ezen, korra nézve legifjabb czímere egyike a legtetszetősebbeknek és a legjobban stilizáltaknak valamennyi közt. Eltekintve a pajzsalak helyzetétől (t. i. a pajzs tengelyéhez való ferde állításától), egészben értelmes tervezetet, rajzot és festést mutat föl.
* * *
Igaz hogy hasznos és fontos hazai heraldikánkra nézve, ha legrégibb emlékeinket, XV. századi czímeresleveleinket teljes sorban bírjuk, és a közhasználatnak átadjuk, de ez még magában nem elégséges a kitűzött czél elérésére.
Fontosabb és a tudományra nézve nagy nyereség, ha felismerjük ezen korszakból eredő czímereink jellegét és hibáit; és még fontosabb, ha ott is olvasunk, a hol nincs mit olvasni, s ott is látunk, a hol nincs mit látni.
CSERGHEŐ GÉZA.
Négy magyar levél a XVI. századból.
(Adalékúl a Thibay és Gechey családok történetéhez.)
A levélíró após, a czímzett vő, amaz a Nagy Iván által is leírt ősrégi sasvári Thybay család egyik tagja: Thybay Ferencz, ez Gechey Pál – kinek családja a fennevezettnek nagy művében nem említtetik ugyan, de Csoma József úr családi okmányai nyomán, kinek szivességéből közöljük ez adatokat, nemzedékrendje a XIII. századig felvihető s már 1326-ban az egri káptalan előtt Gechey Gálnak hat unokája osztozik. Gechey Pál ezen Gálnak nyolczad izigleni utódja volt s a család 1689-ben Gechey Györgyben hal ki.
A levelek megértéséhez szükséges nemzedékrend következő:
Thybay Ferencz (Bökény Katalin); Orsolya (Gechey Pál); Judith; Mihály; Anna †; Kata (Szuhay Gáspár); Márton †; Ferencz (Pándy Anna).
I.
Külczím: Ez level adassék Gechey Pál ......
Thybay Orsiknak ... . . fiamnak.
Köszönetemet irom kg. mint jó fiamnak és jó leányomnak, egésségteket örömest akarnám hallani, mi magunk felől azt irhatom, hogy igen betegeskedtünk, immár Istennek kegyelmességéből mostan egésségben vagyunk, most itt Waynathinán vagyok, ez estve jutottam, talám ötöd napig vagy hatodig itt leszek, ismét vissza megyek, ha betakarothatunk, benneteket meglátjuk mint gazdálkodtok. Irjatok egésségtek felől, Istennek áldomása legyen veletek. – Ez level költ Waynathina sz. Mihály napja Ao. 1570.
Hazza hivatnálak bennetek, de tudom hogy mostan dolgaitok vagyon, ha az v(etésse)l végeztetek volna, akkorra (ha)za jönnétek, láthatnálak (benn)etek.
II.
Ez level adassék Gechey Pálnak nekem jó fiamnak.
Köszönetemet irom kegyelmednek mint jó fiamnak, Istentől minden jókat kivánok kegyelmednek, mind leányommal és az gyermekekvel egyetembe. – Jó fiam az elmúlt napokban irtam vala keg. de keg. csak választ se küld rá. – Irja meg keg. nekem, hogy ha leányomat Orsik leányomat alá bocsáthatja Jutka leányomval, az mint írta vala keg. továbbá irja meg keg. veres kamoka ha vagyon Kassán. – Egy levelet küdtem Bercsényi Miklósnak, keg. küdje be neki. – Isten éltesse keg. jó egésségben mind leányomval és az gyermekekvel egyetembe. – Ez level költ Waynathinán sz. Mihály estén Csötörtökön Ao. 1581. Thybay Ferencz.
Ha szerit nem tehette keg. aranynak kivel az övt megaranyazzák, az ötvösnek izenje keg. aranyazza meg, én megfizetem az árrát.
III.
Ez level adassék Gechey Pálnak nekem jó fiamnak Thybay Orsiknak nekem szerelmes leánomnak (Geché)ben.
Köszönetemet irom kg. mint jó fiamnak, kivánom az jó Istentül keg. testi és lelki javait, mind leányomval és az gyermekekvel egyetemben nagy boldogul lenni. – Jó fiam az keg. levelét megértettem minden rendiben, kegyelmedhez való menésem felől azt irhatom keg. hogy bizony régen el mentem volna, de látja keg. az gonosz utnak mivoltát, az árvizek itt. mi nállunk felettéb voltanak. – Igen gyakorta úgy annyira mind emberek, barmok vesztenek csak az mi apró patakinkban is, mindezért vén erőtlen testel is elmentem volna de mindezek tartóztattak meg. – Jutka leányomat betegesnek mondják, gazdaszszont oda bocsátom, ha nagyobb gonosz veszedelem ott nem találkozik reánk, ha oly essők nem lesznek hogy kiből árvizek nem támadnak, ez jövő héten én is elindulok, elmegyek Isten segítsége velem levén. Ir keg. hogy egy nehány levelet küldött keg. nekem; bizon mind attúl fogván miolta az octáváról megjöttem, ez egy levelénél többet nem láttam. – Az mi az Tharnótzi dolgát illeti, jött vólt házamhoz két attyafiával de nem találtak volt hon, ugyan ezen dolog felől Tharnótzy Jánossal voltam azután szembe, monda hogy ez dologért jöttek vólt hozzám, én meg mondám neki hogy kegyelmed és leányom hirénél kivül nem tehetek erre választ, kére ...... nevével, hogy jó szerző legyek benne, én ajánlottam is magamat arra. Azért jó fiam és jó leányom szűk most a nemes ember, ez pedig alkalmas nemes ember, bátor ne tartsunk ellent benne, ha addig megtalálják keg. mig én oda megyek, csakhogy alkalmas időt várom neki, kit én Tharnótzi Jánosnak is megmondtam. – Jó fiam az mi az többi dolgot illeti, ha oda megyek azokrúl beszéllünk aztán. – Irtam vala jó fiam ezelőtt hogy SelepenSelyeb. Abaújvármegyei falu.* vagyon egy orvos ki az sinlős beteget meg tudja gyógyitania. Ugyanazt gondolom, hogy Mihály fiamban az vagyon; keg. kérem azért mint jó fiamat, hogy ha valami oly orvosságot adhatna, én meg adnám az árrát, hogyha nem meszszi Gecsétől ugyan akkor is elküldhetünk az mikor oda megyek. – Éltesse az Isten keg. jó egésségben leányommal és az gyermekekkel egyetemben. Ez level költ Thybán remete szent Pál napján, anno 1583. Thybay Ferencz.
IV.
Ez level adassék Gechey Pálnak, nekem jó fiamnak.
Köszönetemet irom keg. mint jó fiamnak kivánom az jó Istentől testi és lelki javait, keg. mind leányomval és az gyermekekvel egyetemben. – Jó fiam irtam vala keg. hogy ez héten kiben vagyunk elindulok keg, keg. megbocsásson hogy most ez hétben nem mehettem keg, oka az hogy ez derek hogy vadnak nem birja az sár az lovat ... nem az vizek még nem fagtak meg úgy hogy elbirna, de főképen az nagy darabos út tartóztata még, mivel hogy igen keves epésségem vagyon, az vénség is reá írkezett; én nekem igen nehéz ut ez mostani utban, nem tudom hogy ha jöhetnék vissza békével ez minemü gonosz csoportos út vagyon mostan, ezt gondolám magamban hogy talán jövő hétig megtörik az utat, ha Isten betegséget nem vet reám, ez jövő hetfőn elíndulok, jó fiam ezért kell emberemet küldeni keg. Tharnótzi János szerző ebben ez dologban, engemet kétszer is kerestek házamnál azután hogy ott vólt keg. de nem találtak hon, hanem ezt ez levelet úgy irá Tarnóczi János, kit im keghez küldtem, keg. értse meg, azt kivánnya hogy Sz. Pál napig választ tegyek neki. Azért jó fiam akarom vala, hogy ha én magam mehetek vala, beszéllünk vala egymással felőle, de ha ott volnék is, nem tudom mit kellene mondanom egyebet, az mit irtam az más levelemben, hogy szűk az nemes ember kinek jószága valamennyire legyen. Azért tudom azt hogy Tharnóczi uramnak is azért volna erre szándoka hogy Mocholyában maradhasson meg, tudom hogy az bántja az belit. Irta vala keg. az előtte való leveliben hogy más ... is volna, jó Kata asszony felül keg. tuggya azt ímmár, az mint vagyon, idejére sem emlékezem hány esztendős, ha nincs házasságra való ideje, nem tudom mint lészen, ha keg. akarattja lészen, várja ideit, én erről is gondolkottam hogy ha tetszik ez Tharnóczi keg. és leányomnak tetszik, mégis jó volna hogy az az jószág ne menne idegen kézre, jól lehet hogy ez elmult oktáván jó módon előmentem dolgomban, de ez idő állapotja mint vagyon, ha vagyon oktávánk ..... Azért jó fiam ha ő maga nem tetszik, ha tiz ennyi jószága volna is nem adom tanácsúl, az bizony hogy talál leánt mind özvegyet az mint értem, de csak Mocholya vitte erre ez jó akaratra; keg. ifjú ember gyorsan is járhat, vagy két napra jöne által keg. tennénk választ neki, ha penig keg. nem jöhet, csak kg. irja mi akarattia kg. Szt. Pál napig tehessek választ neki. – Azért én általán fogva ha betegségem nem találkozik reám, ez jövő hétfőn elindulok mert Kassán is dolgom vagyon, ez Tharnóczi János alkalmas nemes ember Tharnóthnak fele övé Ilosvay jószágban, Marmarosban is alkalmas jószága vagyon, csak hogy leányomnak az házasságra váló ideje legyen és tessék személye, én nem mondanám gonosznak; azért jó fiam az én irásomnak ne aggyon helt keg. ha nem tetszik keg. ha jobbat találnak, ritka ugyan azt dicsérnem inkább, de ezt is kell gondolnunk jó fiam: mostani való időben mehelt tizenhat eztendős az leány ottan meg aggot, más az jó fiam hogy az idő is megháborodhatik, az háború ideében keves embernek vagyon gongya az házasságra, harmad az, hogy igen akarnám hogy ha az Isten azt adná irnem hogy unokámot adhatnák házasságra. Az adósságot megkülte kegyelmed, hat arany egy forint és negyven pénz, az hárma ugyanaz az arannak kit az koszoróra adot vólt keg. hármat ott felváltottam vólt. – Isten éltesse kegyelmedet jó epésségben.
Jó leányom Orsik megbocsás hogy nem mehettem ez ideig hozzád, bizony az gonosz út tartóztatott meg. – Isten éltessen jó egésségben mind az gyermekekkel egyetembe, ez levél költ Thybán remete Sz. Pál nap után való szeredán Anno 1583. Thybay Ferencz.
Felől irtam keg. hogy az hat arany felét száznegyven pénzt kültem, azírt ez levél irásom alatt egy embernek voltam adós, az száznegyven pénzt annak attam, ha Isten oda vezet megviszem.
* * *
Itt végződnek Thybay Ferencz levelei vejéhez Gechey Pálhoz. Hogy az öreg megérte e unokája férjhez menetelét? nem tudjuk, de a leszármazási táblán Gechey Kata férjeűl Tarnóczy János helyett Szuhay Gáspár neve áll.
Közli: Dr. SZENDREI JÁNOS.
TÁRCZA.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság
f. évi október hó 16-án Br. Radvánszky Béla elnöklete alatt folyó ügyek elintézése czéljából választmányi ülést tartott, melynek tárgyai a következők voltak:
A folyó évi nagygyűlés napjáúl november hó 6-ika állapíttatott meg; tárgyai lesznek pedig: 1. Elnöki megnyitó beszéd, tartja Br. Radvánszky Béla társ. elnök. 2. Titkári jelentés a lefolyt év munkásságáról. 3. Pénztárnoki jelentés a pénztár állapotáról. 4. Br. Nyáry Albert emlékezete Deák Farkas vál. tagtól. 5. Egy nürnbergi czímereskönyv, bemutatja Dr. Szendrei János.
A titkár ezután hat eredeti armálist mutatott be, melyeket ismertetés czéljából Váradi Szabó János tagtársunk küldött be; e czímeres-levelek egy korábbi választmányi határozathoz képest társaságunk irattára számára le fognak másoltatni, a czímerek pedig lerajzoltatnak; egyikökhöz, a Csiffi Csiffy, fiágban kihalt családéhoz a beküldő úr ismertető czikket is írt, mely a Turulban fog közzététetni. Szintén a titkár bemutatta a Petneházy család két XV. századi armálisáról készített rajzokat, melyeket folyóiratunk jövő évi folyama fog közölni.
Nagy Gyula vál. tag bemutatta Doby Antal társulati levelező tagnak nagy családtörténeti munkáját, melyet a szerző megbirálás czéljából küldött be társaságunkhoz; a választmány birálókúl Nagy Iván, Nagy Imre és Nagy Gyula vál. tagakat kérte föl.
Titkár ezután felolvasta a következő tagajánlásokat: Alapítóúl 200 frtnyi alapítványnyal Gróf Festetich Tassilo Keszthely (ajánlja a titkár); 100 forintos alapítványnyal Gróf Kuún Géza Maros-Némethiben (aj. a titkár). Pártoló tagokúl (10 frt tagdíjjal): Gróf Szápáry Gyula m. kir. pénzügyminiszter Budapesten, Báró Weisz Pál Kálazon, Gróf Vay Tihamér Felső-Vadászon, Gróf Bethlen Károly Bethlenben, Gróf Wilczek Ede Erdőkürthön, Gróf Erdődy Ferencz Galgóczon, Gróf Degenfeld Sándor Erdőszádán, Péchy Mihály honv. huszárőrnagy Debreczenben Gróf Béldi Ákos M.-Méhesen, Báró Prónay Aurél Doroszlón (aj. a titkár). Évdíjas tagokúl (évi 5 frt tagdíjjal): Báró Prónay István Péczelen, Gróf Széchen Antal Bécsben (aj. a titkár); Képes Andor kir. aljárásbiró Király Helmeczen (aj. Kecskés Dezső). Az ajánlottak megválasztattak.
Az alapszabályok 19. §-a értelmében a titkár jelenti, hogy új választmányi tagságra mindössze egy ajánlat adatott be; ez felbontatván, az igazgató-választmányi tagnak ajánlott Nemes-Tacskándi Csergheő Géza társ. levelező tag titkos szavazás útján a jelen volt tizenhárom vál. tag egyhangú szavazatával igazgató-választmányi taggá választatott.
A pénztárnok kimutatása a pénztár állapotát 1886. évi október 16-án a következőkép tünteti föl:
|
Bevétel |
4543 frt 22 kr. |
|
Kiadás |
4320 frt 36 kr. |
|
Készpénz maradvány |
222 frt 86 kr. |
|
A Nemzetségi Zsebkönyv alapja: |
|
|
Az Első Hazai Takarékpénztárban elhelyezve |
700 frt – kr. |
|
Készpénz |
81 frt 79 kr. |
|
Összesen |
781 frt 79 kr. |
Titkár ezzel kapcsolatban jelenti, hogy a Turul folyó évi III-ik füzete utánvétellel fog a tagdíjukkal hátrálékban levő tagoknak megküldetni.
A Nemzetségi Zsebkönyv előmunkálatait illetőleg titkár jelenti, hogy a szükséges kérdőívek – mintegy 700 – szétküldettek, azonban ezek közül alig 100 küldetett betöltve vissza, mi a szerkesztéshez még nem elegendő anyag. A választmány elhatározza, hogy ez ügyben hirlapi felszólalás tétessék közzé, mely a vállalat czéljának rövid ismertetése mellett az ívek mielőbbi beküldésére kéri föl az illetőket.
Az ezután következett zárt ülésen egy beérkezett munka adatott birálatra.
A jegyzőkönyv hitelesítésére Nagy Imre és Nagy Gyula vál. tagok kéretvén föl, az ülés véget ért.
A kisrhédei Rhédei család nemesi ága.
Komáromy András a Turul 1883. évi folyamában bőven foglalkozott a Rhédei családdal; ehhez azután helyreigazító pótlás jelent meg folyóiratunk jelen évi II. füzetében; mindkét közlemény bőven és kimerítően tárgyalja e nagy szerepet játszott család történetét, s különösen a grófi ágnak leszármazását egész teljességében vezeti le. A családnak jelenleg is virágzó nemesi ágáról azonban semmit sem olvasunk az említett dolgozatokban. Ezen észlelt hiány; valamint azon – óhajtás, hogy e nevezetes család leszármazási táblája lehetőleg teljessé tétessék, vezetett az alábbi kis származék-rend közlésére.
A leszármazás élén Rhédei Ferencz bihari alispán áll,L. Nagy Iván munkájában a Rhédei családot, – IX. 3. kötet 743. lapján, – hol csak Ferencznek Csemniczky Annától való gyermekeit Lajost a ki gróf lett és testvéreit közli ; és ezek között Ferenczet; azonban nejétől Báji Patay Katalintól származó családját, mely mái napon is él Szatmármegyében, nem folytatja.* ki Komáromy leszármazási tábláján is látható. Ettől a nemesi ág ekkép származott le:
Kis Rhédei Rhédei Ferencz, Bihari alispán 1809. neje Báji Patay Katalin; Lajos szül. 1809 † 1840. neje Domahidai Domahidy Antonia; Borbála † 1885. Ebeczki Tihanyi Ferencz Temesi gróf neje; Anna él, Matkovics Albertné; Borbála † Vasady Lajosné; Ferencz él Szatmármegyében neje: 1. Kölcsei Kende Csilla, 2. Csicseri Ormós Matild.; 1. Csilla él, Ergelet N. neje Bécsben; 2. Ferencz él, m. kir. Ludovikai növendék, István él, Gabriella él.
Közli LUBY KÁROLY.
SZAKIRODALOM.
Az országos levéltárban őrzött czímeres levelek jegyzéke.
Jelen számunkban, a tizenharmadik közleménynyel, betejezzük Tagányi Károly tagtársunk dolgozatát, mely immár negyedik éve folyik közlönyünkben. A sorozatnak hasznát eléggé tudják azok, kik czímertani kérdésekkel, családtörténeti dolgokkal s általában nemességi ügyekkel foglalkoznak; vajha az összeállítást mások is követnék s ily sorozatban – esetleg kibővített mértékben – birnók az ország egyéb helyein, a M. Nemz. Múzeumban, megyék és hiteles helyek levéltáraiban őrzött czímeres- és nemes-levelek jegyzékét, hogy megismerhetnők teljesen az anyagot, mely hazánkban feldolgozásra és felkutatásra vár. A Turulban megjelent közleményekből az országos levéltár különnyomatot készíttetett s a 79 oldalra terjedő 4-rétű füzet e czím alatt jelent meg: «Jegyzéke az országos levéltárban a magyar és erdélyi udv. kanczelláriák fölállításáig található herczegi, grófi, bárói, honossági és nemesi okleveleknek. Összeállította Tagányi Károly. Budapest. A magyar kir. országos levéltár kiadása. 1886.» A füzethez az országos levéltárnok a következő bevezetést írta: «A jelen mintegy 7000 adatot tartalmazó összeállítást Tagányi Károly országos levéltári tiszt készítette, hivatalos engedély mellett a Turul czímű folyóirat számára, a melynek 1883–86. évfolyamaiban az meg is jelent. Most a nm. Belügyministerium 864/884, eln. sz. a. kelt engedélye alapján, az Országos Levéltár költségén, külön lenyomatban jelenik meg, hogy hatóságoknak, magánosoknak hozzáférhetőbbé tétessék, s a most gyakrabban felmerülő nemesség-kérdésekben tájékozásúl szolgálhasson. Az összeállítás a magánszorgalom műve lévén, az érdem, valamint a felelősség is a netaláni hibákért, kizárólag összeállitó urat illeti». Ajánljuk a füzetet az érdeklődők figyelmébe, mely 1 forintért a Nagel-féle könyvkereskedésben (Budapest, Nemzeti színház bérháza) megszerezhető.
A Siebmacher-féle nagy czímergyűjtemény
magyar részéből utolsó számunk megjelente óta az 5. és 6. füzet is napvilágot látott. A páratlan szorgalommal szerkesztett vállalat eddigi füzeteivel is teljesen kiérdemelte az elismerést, és kielégítette azt a várakozást, melyet az első részek megjelentekor hozzáfűztünk. Végre van egy nagy, a teljességet megközelítő czímertani munkánk, melyhez szükség esetében sikerrel fordulhatunk; s hogy e nagy munkának idegen nyelven, idegen kiadó czége alatt kellett világra jönnie, ennek oka nem a fáradhatatlan szerkesztőkben, hanem szomorú irodalmi viszonyainkban rejlik. Valóban alig hihető, hogy e nagy vállalatnak hazánkban, melynek családjai pedig történelmi multjokra és emlékeikre annyit tartanak, alig 50–60 előfizetője akadt; úgy hogy a vállalat magyar részét, melyből pedig nekünk van legnagyobb tudományos hasznunk, úgyszólván teljesen a külföld tartja fönn s teszi a füzetek megjelenését lehetővé. – A most megjelent két füzet a Buczurka családtól a Dobozy családig 444 családról szól, kiknek czímerét 432 rajz tünteti föl. A családok közt történelmileg kiváló szerepet viseltekre akadunk, ilyenek a Buday, Chák, Chetneky, Cillei, Csáky, Cziráky, Czobor, Deák, Derss, Dersffy, Dessewffy, Dóczy, Dobó stb. Különösen nagy az indigena családok száma, melyekről e füzetek számot adnak; s ez annyival dicséretre méltóbb, mert hazánk indigena családainak teljes sorozatát egy hasonnemű munka sem tartalmazza. A munka beosztását előbbi közleményeinkben eléggé ismertettük; itt még megjegyezzük azt, hogy egyes családoknál, kiknél többféle czímer fordul elő, a szöveg gyakran egész czímertani kis értekezésekké bővül; így pl. a Caballini, Ciculini, Cillei, Crollalanza, Csergheő, Csernovich, Daun, Dessewffy stb. családoknál. Miként a megelőzők, úgy a jelen füzetek is sok érdekes czímertani anyagról adnak számot; s különösen ki kell emelnünk a mohácsi vész előtti időből származó czímeres-levelek nagy számát, melyekről e mű folyamán egyre teljesebb képet nyerünk. – A legrégibb eredetű armálisnak a Nagy-Ajtai Cserei családé látszik, melyet Zsigmond király állítólag 1393-ban adott; ennek szövege azonban nincs meg. Fejér Szegedi munkájából vette át Codex diplomaticusába ez adatot, de valódiságán maga is kételkedik, és méltán. A legrégibb armális, melynek eredetije is megvan, a Csentevölgyi családé 1398-ból, kiállítva Ujlakon Szlavoniában. Bármily érdekes volna is ily korai időből festett czímeres-levelet birnunk, s hozzá még olyant, mely hazánkban adatott ki, ezt azonban sajnosan nélkülöznünk kell, mert a M. Nemz. Múzeumban őrzött eredeti czímeres-levelen a czímer kifestve nincs. Egyéb régi armálisok: 1417-ből, a Petri Derss családé, melynek eredetijét a leleszi convent levéltára őrzi; 1418-ból a Chapi családé, melyet színnyomatban folyóiratunk már között; ugyanazon évből a Csontos családé, melynek képét jövő számunkban teszszük közzé. 1430-ból zágrábi Dabi Mihályé, Zsigmond király udvari borbélyáé. 1431-ből a sárosmegyei Dobay családé (egy hasonnevű családnak 1519-ből van armálisa). 1456-ból a csatószeghi és szent-simoni Csathó családé. 1496-ból a Butkai, és 1525-ből a Dessewffy családé. Mindezeknél a gyüjtemény az eredeti után közli az érdekesnél érdekesb czímereket. A szerkesztők, Nagy Iván és Csergheö Géza, nagy és elismerésre méltó munkát végeztek; s reméljük, hogy érdemeiket az érdeklődő közönség a munka nagyobbmérvű pártolásával és terjesztésével fogja jutalmazni.
A váradi káptalan legrégibb statutumai.
A váradi káptalan hálás dolgot cselekedett, midőn régi, a XIV. századból eredő statutumainak, kiadását a föntebbi czím alatt elhatározta, s jól választott, mikor e munkát Bunyitay Vinczére, az egyházmegye monographusára bizta, kinek ügyes kezében a statutumok holt szavai valósággal megelevenedtek s homályos helyei földerültek. Hibátlan szöveg, bő – a teljes tárgyismeretről tanuskodó jegyzetek a kiadványt e nembeli termékeink legjelesebbjei közé emelik. Nem feladatunk ismertetni e statutumokat történelmi, egyháztörténeti és birtokviszonyi szempontokból, mely tekintetekből az illető szaklapok azt eléggé méltatni fogják, csak a minket illető részeket emeljük ki. A statutumok I. részének 7 rubrikája leírja a káptalan régi pecséteit s előadja, hogy volt hajdanta a káptalannak egy hoszszúkás pecsétjé, mely szűz Mária koronás ülőalakját, jobbjában Jézussal, baljában lilomszállal ábrázolta e körirattal: † S. CAPITULI WARADIENSIS ECCLESIE. De e pecsét idővel a régiségtől hasznavehetetlenné válván, 1291, febr. 14. és márcz. 28-ika közt két új pecsét jött használatba; az egyik kerek, ábrázolja sz. László fél alakját, fején koronával, jobbjában bárdot, baljában az ország almáját tartja; körirata ez: † S. MAIUS CAPITULI WARADIENSIS ECCLESIE AD PRIVILEGIA. – A másik pecsét hosszúkás, ábrázolja a trónon ülő szent szűzet, baljában a térdén álló Jézust tartva, jobbjában keresztes almát, e körirattal: S. MINUS CAPITULI WARADIENSIS ECCLESIE AD CAUSAS. – E pontos leírásnak megfelelnek a reánk maradt pecsétek, melyeknek rajzát Bunyitay szintén adja. – Oklevéltani szempontból kivált érdekesek e statutumok az által, hogy feljegyzik az oklevél-árakat; melyeket a felek a káptalan kiadványaiért fizetni tartoztak. Privilegiális levélért 1 arany forintot fizettek, pátens levélért 24 denárt, zárt levélért 12 denárt. E taksáknak harmada az oklevelet író notariust illeté, harmada a lectort, harmada a káptalant. A gyakorlat nem volt minden káptalanban egyforma; mint a zágrábi statutumokból (kiadta Tkalčić Mon. eccl. Zagrab.) olvassuk, minden káptalan maga alkotta erre nézve a szabályokat. Mindenesetre nagy nyereség, hogy gyér középkori hasonnemű emlékeink egy kiválóját most pontos és teljesen a kor színvonalán álló kiadásban birjuk, mert Batthyánynak elavult, hibáktól hemzsegő kiadására ma már támaszkodni nem lehet.
1886-4
BÁRÓ NYÁRY ALBERT EMLÉKEZETE.
(Felolvastatott a társaság folyó évi nagy-gyűlésén.)
Néhai báró Nyáry Albert, társulatunk mai kebelbéli emlékünnepének tárgya, egyike volt a legsajátságosabb természetű embereknek s csak azért nem mondom különcznek, mert a társaság után kimutatott vágya s a jó barátok és jó czimborák irányában tanusított rokonérzete, szeretete, annyira előtérbe nyomuló lelki tulajdonsága volt, hogy a különcz név nem igen lenne megokolható néhai tagtársunk jellemzésére.
Feltünő vonzalommal viseltetett minden iránt a mi titokteljes, csodálatos, a mi különös, mystikus, rejtelmes volt; lett légyen az tárgy vagy személy; a mellett már kora ifjuságában bizonyos akaraterő, komoly határozottság, sőt mondhatni nyakasság mutatkozott benne, mi annyival inkább szembetünő volt, hogy testalkatára nézve ámbár arányos, de gyenge, törékenynek látszott, mégis az egyszer kimondott szó megtartásának törvényét minden áron fenn akarta tartani.
Erős érzéke volt a nevetséges iránt s a naiv és komolynak mutatkozó embereket apró ártatlan tréfáival örömest elámította, s nagy gyönyörűségét találta, ha az emberek elhitték s tovább adták az általa költött, de sohasem sértő meséket. Mikor szerkesztő volt, saját észrevételeit egyik-másik régészeti tárgy vagy czikk felett, egy fiatal embernek szokta lediktálni, hogy a nyomdában se ismerjék meg az ő kéziratát; az a fiatal ember a Szikincze vize mellett született s az ily czikkek alá Szikinczei nevet írt, s mennyi örömet okozott neki, mikor hónapokig hittük, hogy az a Szikinczei egy ismeretlen kritikus. Egy ügyvédi emberről azt beszélte, hogy a középkori czímerészet minden titkos jeleit és symbolumait ismeri. Egy másik ügyvéd egykor társaságunkban lévén, Thaly Kálmán tisztelt tagtársunkkal furcsa társalgásba elegyedett. – Thaly valami új adatot beszélt el Bercsényi Miklósról s az úr közbeszólt, hogy: jó költő volt. – Kicsoda – kérdé Thaly bámulva – Bercsényi? Na igen, olvastam verseit! Volt általános bámulás, míg kisűlt, hogy a derék idegen úr Berzsenyit értette. Ekkor b. Nyáry Albert mindenkinek megsugta, hogy: ez az úr a holdba utazással foglalkozik. Mindnyájan azt hittük, hogy a néhai jó báró csak enyeleg, s ime, az az úri ember pár év múlva elhalálozván, az akadémiánál tekintélyes összeget tett le annak megjutalmazására, ki a holdba utazás lehetőségét kimutatja.
Olykor nagyon kedvelte a vitatkozást, disputát; szerette a paradoxonok védelmezését s csupa mulatságból megvetette a logikát és a természetes ész következtetéseit, s vitázó ellenfeleit azzal hozta zavarba, hogy valami tárgyat tréfásan kezdett vitatni, s végül ugyanazon bohókás állításokat komolyan védelmezte, s bajosan lehetett észrevenni, hogy a tréfából miként és mely pillanatban ment át a komolyba, s gyakran megtörtént, hogy a legegyszerűbb, senki által kétségbe nem vont igazságot ép oly páthoszszal védelmezte, mintha az valami bizarr absurdum lett volna. A ki élete utolsó éveiben látta, első-második találkozásra nem tudott tisztába jönni, ha vajjon valami tréfás úrral van-e dolga, vagy valami komoly munkással, ki a közönséges társalgás közben csak elméjét pihenteti s bohó játékokkal szellemét szórakoztatja.
Volt benne egyfelől bizonyos cynismus is, mintha a világon mindent hiába valónak tartana, mintha semmi sem érdemelné meg, hogy komolyan vegyük; mintha a világnak nemes felfogása, az életnek komoly oldala, s az emberiség eszméjének erkölcsi értéke nem volna s a dolgoknak úgy, mint a szellemi tulajdonoknak értéke csak a képzelődés játékán alapúlna. Másfelől pedig abban jelentkezett cynismusa, hogy mint egy második Diogenes, megelégedett egy hordóval s abban is boldognak tudta érezni magát, s általában étkezés, ruházat tekintetében oly kevés igényei voltak, s oly kevéssel beérte, a mint azt csak egy bölcstől várhatni s mégis mondhatni: a tulzásig tiszta és takaros volt. – Általában jókedvű, tréfát, élczet megértett, rossz néven nem vett, s maga is bőven osztogatott, s jó barátjai állítólagos vagy valóságos gyenge oldalaival szivesen evődött, úgy hogy akadhatott olyan ismerőse, ki könnyelmű, könnyűvérű, komoly gondolkozásra képtelen, sőt érzés nélkül való felületes embernek tartotta; de az állandó s mélyebbre ható szemlélőben azt a meggyőződést keltette néhai báró Nyáry Albert, hogy ő igazán s mélyen érző szívet hord kebelében, s komoly gondolatokra tanította elméjét; sőt az a gondolat is támadhatott a nézőben, hogy a sok tréfa, nevetés, élczelődés csak eltakaró fátyola valami régi bánatnak, valami elenyésző, de néha – habár csak ritkán is – felújuló fájdalomnak, valami búnak, szenvedésnek, melyet helyrehozhatatlanúl eltévesztett lépéseink emléke szokott okozni, s míg a nem mindig sikerült élczek olykor szánalmas mosolyra késztettek, a lélektani bonczolás ama fennt érintett eredményei állandó rokonszenvünket köték le az alapjában fellengő gondolkozásu s nemes érzésű férfi iránt.
* * *
Néhai báró Nyáry Albert Hontvármegyében Bagonyán 1828-ban január 3-án született. Édes atyja Antal volt a nyáregyházai Nyáryak közül, édes anyja pedig Kubinyi leány, a néhai Kubinyi Ágoston és Kubinyi Ferencz leánytestvére. Olvasni, irni már hét éves korában tudott. Az elemi és középiskolai tantárgyakat Gyula testvérével együtt magán úton végezte részint Bagonyán, részint a fővárosban, Budapesten. Tanítói és nevelői voltak: Vincze József, Geduly Tivadar, Matich Pál, a jeles költő, Liedeman Frigyes és Greifenegg Vilmos. Mint logikus a pesti egyetembe lépett s itt három évig hallgatta a jogtudományokat is. – 1848-ban Zarka János akkoriban királyi személynöknél jurátuskodott s ez őt nagy szorgalma és ügyessége miatt igen megkedvelte.
Már gyermekkorában verseket és szindarabokat irt és e darabokat maga készítette házi szinpadon adatta elő. A gyermekelőadások alkalmával mint rendező, sugó és mint alakító működött. A komikus és hősi szerepekben egyaránt kitünt. Ha a szükség úgy hozta magával, dekorácziókat és jelmezeket is készített. Általában a verselésre nagy hajlamot mutatott egész életén át, és még utolsó éveiből is szép alkalmi költeményei maradtak hátra.
A zenét is igen kedvelte. Dopler Ferencztől, a hires művésztől tanult fuvolázni; néhány csinos, magyar jellemű zenedarabot is komponált. 1848-ig majdnem naponként zenélt Ellenbogennel, Adolf, Gyula és Sándor testvéreivel és Matild hugávalKi jelenleg Scholpe Emilné.* és más zenekedvelőkkel. – 1848 óta a zenélést egészen elhagyta. A jó czigányzenét azonban élete végéig igen szerette. Még halála előtt pár hónappal gyönyörködött, midőn a pilisi czigányok a «Nefelejts» nótát húzták s egészen meghatva mondá: «Nem kell nékünk szebb királyi dal, mint a Nefelejts; irjanak hozzá szép szöveget, s a magyar hymnus meg van alkotva!» Szép érzéseit bizonyította, hogy a kertészkedésnek s különösen a virágászatnak nagy kedvelője volt.
Mint gyermekifjú a tornázásban és tánczban is jeleskedett. Egy pesti gyermek-tánczmulatságon, melyet ama korban a leghiresebb tánczmester: Bauwald rendezett, ő Matild hugával kettős magyar tánczban produkálta magát, s ez alkalommal mind a két testvér kitüntetésekben részesült s Bauwald kijelentette, hogy neki soha se volt jobb tanítványa, mint Nyáry Albert.
A rajzolásban és festészetben is igen ügyes volt. Első rajzmestere Dzwonkowszky József volt (hires lengyel emigrans, a ki később a gr. Károlyiak egyetem-utczai palotájának volt állandó lakója). Ez az akkori franczia és lengyel forradalmi eszmékkel saturált, fínom modorú lengyel úr nagy befolyással volt hősünk fejlődésére. – Benső barátságba léptek egymással, s ez addig tartott, míg nem az ősz lengyel bevégezte zajosan kezdett s csendesen befejezett életét a 70-es években. Úgy gondolom, hogy a Kubinyiak a kutatásra, a történelem és hazai régiségek tanulmányozására való hajlandóságát már születésével örökölte, és valószínű, hogy tudós nagybátyjai már gyermekkorában is befolyással voltak az élénk kis rokon fejlődésére és tanulmányai irányára. – Már mint gyermek foglalkozott a numismatikával; később kedvelt tudománya a történelem volt s már 13–14 éves korában Virág Benedek historiájának nagy részét könyv nélkül tudta. Iskolai tanulmányai körül – saját nyilatkozata szerint – nem nagy szorgalmat fejte ki, de annál hamarébb megkedvelte az olvasást, különösen a történelmi regények, a történelmi rémes esetek s a meg nem oldott kérdések érdekelték. – Már 15 éves korában szenvedélyesen fogott a régi székely irás tanulmányozásához s azokkal a keleti irásokra emlékeztető jelekkel irta egy s más feljegyzéseit. Egy pár kortársával ugyanezen irásmódon levelezett is és ez irásmódnak élte végeig oly gyors gyakorlatában volt, melyhez hasonlót senkinél sem tapasztaltam. Egyetemi életében a Horvát István követőihez tartozott minden fenntartás nélkül, s a politikában szintén a határozott szélsők nézeteit vallotta, bizonyos utópikus színezettel. De habár az elméletben igen szigorúnak mutatta is magát s azok közé tartozott, kik mint a sánta Couthon azt sivították, hogy: «Il n’y a que les morts, qui ne revient pas!», a gyakorlatban nem lett volna képes egy csirkét kivégezni.
A nyáregyházi Nyáryak a legpregnánsabb táblabiró osztályhoz tartoztak; igaz ősi nemességükre, erős monarchikus voltukra mindig büszkék voltak s így Albert demokratasága és még azontúl is beszélő szélsősége bizonyos sajátos népszerűséget, sőt hirt, nevet is szerzett neki az 1847–48-beli magyar ifjuság előtt, mely közt már akkor a nagy franczia forradalom némely jelszava, s egy-egy ujságczikk és röpirat, meg a Conversations-Lexikonok czikkei útján a Proudonismus, communismus, phalansterismus és más politikai hóbortok is jókora hódítást tettek volt. Részt is vett az ifjuság mozgalmaiban, sőt egy párszor kisebb közönség előtt szónokolt is, s akkor is szélső irányú nézeteivel tünt fel.De az az állítás, hogy a hires pesti 12 pont készítő bizottságnak tagja lett volna, a mint azt némely lapok és folyóiratok is halála után hirdették, semmi történeti alappal sem bir, s így csak ráfogás.* Kardra s szuronyra kerülvén az ország dolga, Nyáry Albert is, gyenge testalkata daczára, beállott a honvédségbe s a harczok végefelé ép azon hadtestben szolgált, melyet Kossuth Lajos maga körül kezdett volt gyűjteni, s úgy értesültem, hogy a kormányzó személye körül mint galoppin is tett szolgálatokat. Az ötvenes években egy s más irodalmi dolgozattal tett kisérletet, egyszersmind nagy előszeretettel foglalkozott az akkor divatos asztaltánczoltatással és spiritismussal – és ezen időben esik meghasonlása nagytekintélyű édes atyjával. Az idő, a kor s a politikai viszonyok is ellentétes állásba helyezték az apát és fiút, de még inkább az észjárás, a világnézlet, s az apának hosszú életen át érlelt meggyőződései s a fiúnak a franczia forradalmi eszmékkel telített képzelődései merőben ellentétes következtetésekre vezethettek; ez alkalommal azonban nemcsak elméleti külömbségekről, hanem egy fontos tényről is volt szó. – Nyáry Albert ugyanis megszeretett egy ifju szép hölgyet, s atyjának határozottan kifejezett akarata ellenére is feleségűl vette. A mint az jelleméhez méltóan másként nem is történhetett. A házasság tisztán szerelmi ügy volt az ifju Nyáry szemei előtt, az apa pedig, a mi megint természetes, számba kívánta vétetni a családi, rangbeli és vagyoni viszonyokat is. Azonban 1848 után, főként az 50-es években, sajátságos viszonyok álltak elő a családok életében. Az elviharzott nagy vész – s az azt követő politikai rendszer, mely megsemmisíteni törekedett alkotmányt, törvényt, a nemzeti multat, az összes történetet, a családokban néhol összehozta a régi ellenvéleményűeket; addig gonosz czivakodásban élő liberalis és conservativ testvérek, szülők és gyermekek, rokonok, sógorok egy csoportba, egy fedél alá húzódtak, a szorosabb összetartásban, egyetértésben kerestek és találtak menedéket a fenyegető pusztulás, elenyészés ellen; más helyt dekomponáló hatása volt az új világnézletnek, egyszerre vége lett a régi patriarchális felfogásnak, mindenki szabad, önálló egyéniség, nincs tekintély többé – követelték az új emberek – nem parancsol senki, csak az egyéni okosság. Vallás, családélet, monarchia, szülői tekintély stb. mind csak zsarnoki találmány, s már ezeknek vége. Szabadság, egyenlőség, munkajog – ezek a jelszók – és a szuronyok bús hatalma! kellene utána mondaniok; de hát az mind egy az új világ fiainak, ők rohantak, s még ma is sokan mennek a vészes úton. De térjünk vissza az 50-es évek Nyáry Albertjéhez, ki főként házassága miatt viszályban élt édes atyjával. – E villongások következtében Nyárytól megvonatott az apai segély s ő egy pár nehéz évet élt; ekkor jövén hire az olasz mozgalmaknak és toborzásoknak, szép reményekkel s nagy lelkesedéssel sietett Garibaldi zászlaja alá, s reményeiben nem is csalódott. Nyáry Albert a legelső dicsteljes hadjárat után nehéz beteggé lett, s ennek hirére neje is utána ment, s az elhagyatott beteg férjet oly híven s annyi önfeláldozással ápolta; hogy Nyáry még egyszer oly bensőleg érezte neje iránt tartozó kötelességét, róla lemondani semmiképen nem akart, s minden valószínűség szerint nem is tudott volna. A nő azután, hogy Olaszországból visszakerültek, maga lett nehéz beteggé, s a férj most ép oly híven, s ép oly feláldozással ápolta; mind a mellett a szegény asszonyt meg nem mentheté, mert elméje világa végleg elhomályosult, s megállapíttatván a betegség gyógyíthatatlansága, a társas életből eltávozott s megszünt a számot tevő egyéniségek közt szerepelni.
Milyen volt Nyáry Albert pályája az olaszországi hadjáratokban, erről szakszerűleg értekezett Óvári Lipót úr, s énAz illetők egyenes felkérésére.* csak azt jegyzem meg, az ujságokban előfordult hirekkel s ezekből folyó nézetekkel és felfogással szemben, hogy a Crouy-Chanel herczegi család az Árpádházi királyoknak nem leányágából származott, hanem azt tartja magáról és azt bizonyította az 1859–60-as években is, hogy ők az Árpádházi királyoknak egyenesen és törvényesen leszármazó fiörökösei és utódai.
Oh mily kedvező tárgy volt ez a lovagiasságot, a középkort, a titokszerűt kedvelő Nyárynak! mintha szemeim előtt látnám, mily mohó buzgósággal tanulmányozta és kutatta az olasz levéltárakat s az amiensi egyház halottas könyveit, melyekben a Crouy de Hongrie herczegek elhunytáról szóló feljegyzések találtatnak.
Valószínűleg eszébe sem jutott, hogy az Árpádkori ős jogok ilynemű kutatása s az erős törekvés a jogfolytonosságnak ilyen értelemben való megvalósítására mily homlokegyenest ellentétben áll a modern forradalmi elvekkel s a socialis eszmék ama mázával, melyeknek nevében ő is kardot fogott; s tán arra sem gondolt, hogy e működés mily átalakulásokat eszközöl az ő értelmi világában, s tán egész lényére nagy befolyással lesz. Pedig természetes, hogy az egy ideig csaknem folytonos katonai szolgálat, részvét a diadalmas hősi csatákban, aztán a tudományos működés a levéltárakban, a nagy érdeklődés a Crouy-Chanel családnak hazánk ügyével s az akkori napi politikával összekapcsolt sorsa iránt, szóval a komoly munkálkodás hét hosszú éven át, s nem csak az önállóan megélhetés tudata, de a jó hirnév, a dicsőség és kitüntetések megszerzése nagy hatással voltak egész jellemének átalakulására, kifejtésére, s b. Nyáry Albertről már Olaszországból a legkedvezőbb hirek érkeztek övéihez, s midőn 1866-ban hazájába visszatért, alig lehetett ráismerni az egykor oly daczos, heves véralkatu, szélsőségeket kergető ifjúra. Alapjában komoly, puritán természetű, önerején élni tudó, higgadtan gondolkozó, bevégzett férfi állott rokonai, baráti s régi ismerősei előtt. Hazatértének első éveiben olykor még mutatkoztak nála szélsőségi reminiscentiák, az emigrationális emlékek regényes maradványai, de szép csendesen megtisztult a feleslegesektől, s végül a politikának, melyben eddig is inkább csak divatból, mintsem igaz szenvedélyből, vagy valódi meggyőződésből vett részt, lassankint hátat fordított, s csupán csak a tudományos buvárkodásoknak szentelte élete hátra levő részét.
Hogy haza jött, mindjárt a más évben megalakult Történelmi Társulat igazgató választmányába ültette a tagtársak bizalma, s a Kolozsvárt 1868-ban tartott első vidéki nagygyülésen olvasta fel hatásos értekezését Beatrix királynéről; – hire szétterjedt az országban, nevét hasábjaikba vették az ujságok, s csakhamar tagja lett a m. t. akadémiának, s tagja az akadémia legfontosabb bizottságainak. Ily viszonyok közt többé nem lehetett úgy szólva a gyermek s ifjukori kifogásokkal gáncsolni báró Nyáry Albert egyéniségét. Édes atyja is kibékült vele, s kivette részét az örömből, melyet érzett, midőn látta fiának minden oldalról jövő elismertetését és megtiszteltetését.
Báró Nyáry Albert a szó szoros értelmében nem volt tudós, s az általános úgy mint a hazai régészetben, a történettudományban, a miveltségtörténetben, a pecséttanban, a családfejléstanban úgy, mint a czímertanban tulajdonképen csak jóízlésü, mivelt dilettansnak mondható. Csakis az utóbb említett tudományban, a czímerészetben igyekezett bizonyos rendszerbe szedni és úgy előadni ismereteit és sokoldalú olvasottságát, de erre vonatkozó nagy értékű művében is inkább csak igyekezet mutatkozik bizonyos rendszerességre, mintsem hogy tisztán körvonalozott, könnyen felfogható és átlátszó egyöntetűséget állapíthatnánk meg. Általában azonban egész munkássága a magyar tudományosság emelésére oly hasznos, oly szerencsés, oly eredménydús volt, hogy az itt-ott mutatkozó hiányosság mellett is méltán érdemelte a legsistematikusabb tudóst megillető babérokat és kitüntetéseket.
Egyike volt ugyanis amaz elsőknek, kik a hazai történet mívelőinek figyelmét a külföldön levő forrásokra fordította, s a külföldi – kiválóan az olasz – levéltárak tanulmányozása által mintegy utasítást adott, hogy a hazánkban feltalálható adatokkal ne elégedjünk meg, sőt mintegy kimutatta, hogy a hazai kútforrások nem elegendők az igazság felderítésére s amazok nélkül félszeg tanokra vezethetnek. Ugyancsak egyike volt amaz elsőknek is, kik a míveltségtörténeti nagyon is szétszórt adatoknak gondos felkutatása, s az egyes tételeknek gondos összeállítása, s irodalmi szép formába öntése által követendő példát mutatott, hogy őseink történetének, s a régi századok társas életének teljes átértésére nem elegendők csupán a diplomátiai tárgyalások, a háborúk és csaták, a hadjáratok és ostromok történeteinek leírása, mert arra az ipar, kereskedelem, közlekedés s a magán élet ezer viszonyainak ismertetése is nélkülözhetetlen. E czélból készítette a Hyppolit-codexekből, méltó feltünést keltett s valóban példányszerű tanulmányait, melyekhez aztán méltán csatlakoztak Fraknóinak II. Lajos király, Csánkynak Mátyás király udvaráról, s az oly korán elhalt Mikuliknak a kisvárosi életről írt s történetírásunkban bizonyos új korszakot, mondhatni új iskolát alapító munkálataik.
Mindezek minden zaj, lárma, reclam nélkül, csak úgy lassan, csendesen hódítottak és foglaltak tért tudományos világunkban, miként a gutta cavat lapidem. Ily igénytelenül, de öntudatosan mívelte a maga részébe jutott tért báró Nyáry Albert lankadatlanul, kitartással, szorgalommal. Soha lelkiismeretesebb, buzgóbb szerkesztőt nem ismertem, mint őt. Az Archaeologiai Értesítő havi folyóirat megjelenését naphoz kötötte s az a kitüzött napon mindig is megjelent. És ö a megjelenés napjának közeledtével nem lett idegessé, mint a szerkesztők kilencz tizede, kik aztán siettökben és izgatottságukban összehányják a meg nem válogatott czikkeket, meghagynak számtalan toll- és sajtóhibát s hiábavaló laptöltelékkel tömik meg a rendelkezésre álló utolsó hasábokat. Ő összehozta s együtt tudta tartani az írókat, minden tárgyra, gyakran a kis ujdonságokra is megtalálta az épen illetékes szakírót, s jó módja és gyakran bebizonyult önzetlensége valóságos központjává tette őt a hazai szaktudománynak. Folyóirata talán nem állott európai színvonalon, de nékünk akkor épen olyan lap kellett, mint az övé, mert ma bizton állíthatjuk, hogy a virágzó Archaeologiai Társaság a Rómer és Nyáry lapjának eredménye, s a mai tudós Archaeologiai Értesítő az ő lapjuk anyai nevelésének és gondos ápolásának viruló leánya, valamint ennek édes testvére: a Turul is.
Az általa szerkesztett lap hasábjain már észlelhettük, hogy különös előszeretettel foglalkozik a magyar pecséttannal és czímerészettel, s bizonyos időtől kezdve egyéb tanulmányait részben félre tévén, egész igyekezettel a czímerészetre adta magát. Nálunk e tudomány, mint olyan, valami nagy kelendőségnek soha sem örvendett, s a czímer nem tartozván a magyar nemesség sine qua non postulatumai közé és ezt jeles codificatorunk Verbőczi is hangsúlyozván, s ezek szerint a czímerességgel semmi sajátos jog vagy élvezet, kitüntetés összefüggésben, összeköttetésben nem állván: nálunk a czímert – s így a czímerességet is – puszta ékítésnek tekintették s magát a czímerészetet pedig aligha vették tudomány számba.
Királyaink ugyan Róbert-Károly óta osztogattak czímereket, s olykor látunk egy-egy felvillanó mozzanatot, hogy egyik-másik nemes ember tudakozódik az idősebbtől, olykor még öreg asszonytól is, hogy vajjon mi az ő családi czímere? de hogy tulajdonképen czímerészeti, úgynevezett heroldi, állandó hivatal lett volna a magyar királyok udvarában, mint volt Spanyolországban, Francziaországban, s a mint van mai napig is Angolországban, erről biztos adataink nincsenek, s szóval a királyi s az erdélyi fejedelmi udvarokban dívott czímerészeti tanokról és viszonyokról köz- és magán levéltáraink még eddig mélyen hallgatnak.
Az irodalmi téren sem állunk különben. Páricz Pápainak a XVII. század utolsó éveiben megjelent, s inkább csak czímére mint tartalmára nézve heraldikai latin nyelvű munkája, alig jöhet számításba; a Schmeizel műve német nyelven, teljesen német munka, s ha bár ez már tüzetes czímertannak mondható, csak annyi vonatkozással van reánk, hogy szerzője hazánkfia, de a magyarországi vagy erdélyi czímerészeti viszonyokat egyetlen szóval sem érinti. Tehát ama korban, midőn a czímerészet Európában a maga módja szerint kifejlődött, a társadalmi életben gyakorlatilag hatalmas tényezővé s elméletileg is mint tudomány kifejlődött, mi habár gyakorlatilag szintén használatba vettük, elméletével s felállított törvényeinek tanulmányozásával épen nem foglalkoztunk.
A legújabb időben azonban nagy lendületet vett a heraldika Magyarországon, úgy kezdtek meggyőződni az emberek, hogy a czímerészetnek igen sok hasznát lehet venni úgy az általános, mint a részletező hazai történetben, a közjogban, a városi és vármegyei élet-, a családok fejlődése történetében, sőt még a diplomatiai viszonyok pontos felfedezésében, műemlékeink tanulmányozásában, építészeti korszakok meghatározásában stb. Ennélfogva sokan, s legjobb nevű iróink közül is többen kezdtek a czímerészettel foglalkozni, úgymint: Ipolyi, Nagy Iván, Rómer, Kővári, Knauz, Finály, Ivánffi, Béldi István, b. Radvánszky Béla, gróf Lázár Miklós, Reichenau, Pauer János püspök, Nagy Imre, Csergheő, Tagányi, Thallóczy stb. stb., s mindenek felett b. Nyáry Albert. De mindezek inkább csak egyes családok czírnereinek magyarázása, tisztázása, felderítése körűl fejtettek ki igyekezetet; vagy az egész ország s az egyes magyar koronatartományok czímere meghatározására vonatkoztak, mintsem a czímerészet általános elveire és elméletére, s kivétel nélkül az újabban elszaporodott német kézikönyvekben s katekismusokban hirdetett és taposott ösvényen járkáltak Nagy Iván és Kővári családfejlési könyveikben sok család czímerét közlik jól-rosszúl, több-kevesebb sikerrel és már ez is nagy vívmány volt, de a czímer-leírások – a czímerészeti nyelv – ingadozók, rendszertelenek és kezdetlegesek mindkét különben jeles munkában, de a szakemberek előtt megvan az az érdemök, hogy művök elkerülhetetlen stadiumot képezett, s mi e téren utódok, csak köszönettel tartozunk a nehéz viszonyok közt teljesen míveletlen földön működő kezdőknek.
A czímerészeti nyelv teljes hiányát érezvén a m. tud. Akad. Arch. bizottsága, felhivta b. Nyáry Albertet, hogy tegyen kisérletet a magyar heraldikai terminologia elkészítésére és b. Nyáry meg is tette a kisérletet, mely kéziratban báró Nyáry Jenő úr választmányi tagunk nagylelkű ajándékából már ma társulatunk levéltárában van. Az arch. bizottság biztatással és elismeréssel fogadta a művet. A következő évben a m. kir. egyetem bölcsészeti kara szintén Henszlmann Imre tagtársunk ajánlatára ugyancsak a magyar czímerészeti műszótár elkészítését tüzte ki egyik pályakérdésül. Báró Nyáry említett munkájával szintén sorompóba lépett s a pályadíjat el is nyerte. Ekkor a m. tud. akadémia történelmi bizottságában e sorok irója tett indítványt, hogy a kitüntetett és pályadíjt nyert szótárt a bizottság áttekintés és kiadás végett szerzőtől kérje be s egyszersmind bízza meg szerzőt egy magyar czímerészet megírásával.
Báró Nyáry a szótár beadását elhalasztatni kérte, egyszersmind a czímerészet megírása előtt egy tájékoztató vezérfonal megírását mondotta szükségesnek. Nagy érdeklődéssel s meleg hangon tartott szakszerű előterjesztései a bizottság által egész terjedelmökben elfogadtatván, munkásságának koronájáúl, s fájdalom, bevégzéseűl, megírta a Heraldika Vezérfonalát, mely kitünő munkáról tisztelt olvasóim engedelmével még nehány szót mondani akarok. E mű a czímerészet általános elméletének megállapítását tüzte feladatáúl, de az által, hogy tételeinek bizonyítására nagyobb részben magyar czímereket és pecséteket idéz, s így a legrégibb s legnevezetesebb magyar czímereket s pecséteket a czímerészet általános elvei világítása mellett ismerteti meg, oly tanulságos, de nehéz és komoly munkát végzett, mely a magyar tudományosságra nézve megbecsülhetetlen, s mely más szaktudományok mívelőinek is követendő mintáúl ajánlható. Iacute;gy például minő érdekes volna, ha valaki megírná az építészet tankönyvét s annak minden tétele bizonyítására, hazai építészeti példákat mutatna be; vagy csak azokra idézne külföldi példákat, melyekre hazaiakat nem találna. Valóban ritka ember veszi magára azt a terhet és fáradságot, hogy valamely tudománynak tisztázott elvei könnyebb megérthetésére a pregnánsabb külföldi példák mellett, a hazaiakat is oly gazdagon idézze, s ez által mintegy igazán és alaposan nemzetivé tegye a tudományt. Báró Nyáry Albert könyve pedig oly gazdag tárháza a magyar heraldikai adatoknak, hogy úgy szólva összes heraldikai anyagkészletünket magába foglalja. Oly érdeme ez néhai báró Nyáry Albertnek, mely által a tudományosságot és nemzeti culturánkat egyaránt örök hálára kötelezte.
A czímerészetben két főirány mutatkozik annak mivelői között, egyik a természetes vagyis történeti irány, mely a tudományt ott kezdi, a hol annak legelső nyomai mutatkoznak, keresztűl hozva az ős- és az ókoron, s a meghatározásban arra törekszik, hogy minél távolabbi időt s minél szélesebb tért foglaljon magába; másik irány a mesterséges, mely kiindulási pontúl a mai tudományos meghatározást fogadván el, a czímerészetet felette szűk időre s tulajdonképen csak a keresztény európai államokra szorítja. E szerint a XIII. századon elől tulajdonképen való czímerészetről alig lehet szó. Az első irány követése nagyon nehéz, fáradságos és rendszerről itt szó sincs; elégnek tartják az irók, ha a roppant anyagból egy csomó tényt előszámlálnak; s még a kezdete is bizonytalan, mert hogy az egyén, a család vagy törzs magát valamely jelvény által megkülömböztesse, ép oly régi szokás, mint a mily régi az embernek öntudatra ébredése.
A meddig az irott történelem terjed, mindig van szó a jelvényviselésről, sőt az irott történetet megelőző korból is oly adatok maradtak fenn, s ezekkel összhangzólag Amerika és Afrika ősnépei közt, kik az általános műveltséget megelőző népekkel fejlődés tekintetében egy színvonalon állanak, oly jelvények viselésével találkozunk, melyek félremagyarázhatatlanul a mi czímereinkhez hasonló jelentőséggel bírtak. Egyik másik ősnépnél s a mai amerikai és ausztráliai őslakónál, hol különben a családéletnek csak legprimitivebb elemeit észleljük s csak a törzsrendszer van kifejlődve, látjuk, hogy egyik törzs a krokodilust viseli jelvényül, czímerül. Ez van bekarczolva, kifestve, beégetve vagy kifaragva kezdetleges paizsán, botján, nyilán, kunyhója szemöldökén, csolnakján, evezőjén mindazoknak, a kik egy törzshöz tartoznak, s ezt a jelvényt – épen mint nálunk a nemesi czímert, megtartják nemzedékről nemzedékre; a rokon törzs némi bővítéssel vagy változtatással viseli e jelvényt, a másik törzs oroszlányt, tigrist, a harmadik valami szelid állatot vagy madarat visel stb. stb.Lásd Beöthy Leo kitünő munkáját a Társadalmi fejlődésről.* Mindezek valóságos czímerek, s a mai meghatározásnak csak két pontjával nem összhangzók, t. i. hogy az alak, vagyis czímerkép lefestése nem paizs keretében jelenik meg, és hogy – a mit a mai heraldikusok a legfontosabb dolognak tartanak – az illetők a magok czímerüket, nem a fennálló legfőbb hatalomtól s nem bizonyos formalitások közt nyerik. Báró Nyáry nagy művében mindkét iránynyal elegendőképen foglalkozik s az egyptomi, görög s római hagyományokat is bőven tárgyalja, de aztán a modern irány mellett marad s előnyeivel és hátrányaival együtt ez utóbbit fogadja el. A mesterséges rendszer hátrányai közül csak azt említem, hogy mi tévők legyünk az úgynevezett ősczímerekkel? Tudjuk ugyanis, hogy a francziák, mikor Bouillon Gotfried vezetése alatt a keresztes háboruba indultak, Párisban a Notre-Dame környékén és a Szajna partján százával árulták a fegyverkészítők a jelvényekkel, czímerekkel kifestett paizsokat, oroszlány, farkas, gólya, rózsa, liliom, sas, kutya stb. volt rájuk festve, s a vitézek (milites) azt a paizsot vették meg, mely talált erejökhöz, tekintet nélkül a jelvényre, vagy azt, a melyiknek színe nekik megtetszett; s a ki vissza jött a szent földről, a jelvényes paizst az egyházban függesztette fel, vagy fiának és családjának hagyta. Ezekről pedig nem lehet állítani, habár némelyik család ma is azt a czímert viseli, hogy a felsőbbség adományozta. Épen így nem lehet kimutatni, hogy ki adta a karulyt (vagy Turult), a három hárslevelet, vagy a divéki medvét stb. az illető magyar családoknak stb., mert hiszen arról semmi positiv tudomásunk sincs, hogy Árpádházi királyaink czímereket, vagy plane czímeres leveleket (armales) adományoztak volna, pedig bizonynyal az Árpádházi királyaink korában is voltak magyar nemesek, sőt még czímeres nemes emberek is.
Szóval, azt lehetne mondani, hogy e második irányban is van elég hézag, bizonytalanság s olyan is elég részlet, melyekkel már senki se törődik, mert mikorra a czímerészet az elméletben a mai álláspontjára kifejlődött, beleértve a színjelzést (Schraffirung) is, akkorra már a czímerészet a gyakorlati életben teljesen aláhanyatlott, törvényes jogainak még az illető országokban is csak romjai maradtak fenn.
De az elfogadott határok közt báró Nyáry Albert a magyar országos és magán czímerek történeti fejlődésének oly szép egymásutánját s ez alatt oly sok apró szakszerű értekezést nyújt olvasójának, hogy még azok is, kik tán rendszerével vagy egyes tételeivel, állításaival ellenkező álláspontot foglalnak el, munkáját úgyszólva mohón olvassák s érdekeltség nélkül kezükből le nem tehetik.
A mi a magyar czímerészeti szótár megállapítását, s különösen leírás vagy elmondás stilusát illeti, itt is merőben töretlen úton járt báró Nyáry, de az utána jövők az ő kezdeményezésének nagy részét már nem nélkülözhetik. Mert ha társulatunk vezetése mellett a józan gyakorlat nehány évig kellő kritikával jár el, a báró Nyáry által, meg kell vallani, sok gonddal összehordott szónakNekünk például kifogásaink vannak a vágott (= geschnitten, coupée) szó ellen; mert a vágott dohány s a vágott farkú kutya által lefoglalt szónál sokkal czélszerübbnek találjuk a metszett kifejezést. A felnégyelt paizs helyett, mely jelzőt a régi büntető jog a kivégzéseknél használta, bőven elég a négyelt paizs. Az oromdísz helyett is alkalmasabb, beszélőbb a ísz. A színmezzel (= livrée, uniformis) sem tudunk kibékülni, jobb az elfogadott egyenruha; a megrakva (= sémée) is kétes értékü, semmi sem lehet egyetlen tárgygyal megrakva, mert ez frequentativ jelentésű szó. Lásd a Heraldika Vezérfonala 105. lap alsó sor.* és kifejezésnek legalább is fele bátran megmaradhat.
Szóval, báró Nyárynak Vezérfonala és Szótára terjedelmes, alkalmas alapul szolgálhat a magyar czímerészet végleges megalapítására.
Olykor – talán sokszor is – megtámadhatjuk e műveket, de el nem kerülhetjük, ha e tárgyról szólunk, s emlegetni fogjuk örökké.
Még egy kedves időtöltése volt, a kerámika. Már ennek is vannak mívelői hazánkban, úgy mint Ipolyi, Majláth Béla, Bubics püspök, báró Bálintitt, báró Nyáry Jenő, s mások, de senki nagyobb szenvedélylyel s jobb ízléssel nem gyűjtötte a sčvres-i, meissen-i, R. A. és Alt-Wien stb. stb. porczellánokat és a hazai (holicsi, tatai, kolozsvári, batizi stb. stb.) finomabb majolikatermékeket, mint néhai báró Nyáry Albert, s valóban meglepő szép darabok voltak birtokában, különösen findzsa-gyűjteménye a legválogatottabb volt az egész országban.Egy szép reggel hozzám jövén báró Nyáry, felkért, hogy menjek el vele Eggerhez, mert ott egy Alt-Wien findzsa van tálastól, a Marcolini által festett képpel, s ő meg akarja venni, nézzem meg én is. Elmegyünk, megnézzük, valóban szép darab volt. Ára 80 frt. Igérünk 50 frtot. Nem adják. Ő többet is kész igérni, én nem engedem s mondom, majd eljövünk másnap. Délután ismét hozzám jő, hogy menjünk a findzsa után, mert 8 100 frtot is megád, csak az övé legyen. El is megyünk, de a findzsa elkelt. «A mint az urak eltávoztak» – beszélte Egger úr – «az üzletbe lépett gróf Batthyány Lajosné és meglátván a findzsát, szó nélkül kifizette a kért 80 frtot.» Évek mulva is emlegette báró Nyáry, hogy én vagyok oka, hogy ez a szép darab most a másé. D. F.*
Lakása általában tekintve ódon, de a legjobb karban tartott és saját betanított asztalosa által kijavított butorait, válogatott és stilszerűen kötött könyveit, sajátságos képeit, czímergyűjteményeit, pompás edényeit, bátran nevezhető saját czéljaira berendezett múzeumnak, melyben ez a par excellence magyar philantrop és magyar tudománykedvelő magát megvonva, a külvilágot és saját régi bajait feledve, szorgalmatosan dolgozgatott érdekes művei előállításában.
Mióta nekem szerencsém volt Nyáry Albertet személyesen ismerhetni, egészsége mindig könnyen változó volt, s csak a legnagyobb elővigyázattal tarthatta magát munkaképes, jó állapotban. Télen át mindig a fővárosban tartózkodott. Nagyon mértékletesen élt. Kedvencz kávéházában szívesen töltött egy pár órát baráti s jó ismerősei közt. Határozott órában mindig pontosan haza ment. Sokat olvasott, írt s fogadta barátit, kik közül az ifjabbakat szívesen tanította s a czímerészetből még rendszeres órákat is adott többeknek. A nyár és meleg ősz nagy részét egyik vagy másik testvérénél falun töltötte s késő őszszel mindig megujulva, megfrissülve tért vissza körünkbe. Az utolsó években alig észrevehetőleg, de folytonosan gyengült; jókedvűségre való hajlama azonban s elméjének ereje és tisztasága megmaradt talán utolsó pillanatáig. 1885 őszén halála előtt pár hónapot Pilisen testvérénél, Gyulánál, igen kellemesen töltött, a mit, hogy november hóban bejött, dicsekedve beszélt el, de most sem volt felüdülve, betegesnek látszott. Még egy párszor találkoztunk; deczember havában még bizottsági ülésen voltunk együtt az egyetemi könyvtár épületében, a hol szokott tréfás modorában folytatta a társalgást, de én úgy találtam, hogy nagyon elváltozott és nagyon elgyengült. Bucsuzáskor a szokásosnál kissé több emphasist mutatott s én nem is láttam többé. – A folyó 1886. év január hó 1-én bevégezte a kezdetben oly izgalmas és fájdalom nem hosszúra terjedő, de az utóbbi éveiben oly szépen s oly nemesen megfutott pályáját.
Két feltünő tulajdonsága volt, melyek kiválóan jellemzék egyéniségét: a szívjóság és a magyarság. Amaz főként emberi s ez valódi nemezeti tulajdonság. Igaz ember akart lenni, s erre legjobb eszköznek tartotta a magyarságot.
A napi szegénynek, kéregetőnek, az elhagyatott koldusnak, a megszorult ismerősnek s a zavarban levő jóbarátnak mindig kész gyámola, támogatója, kisegítője, megmentője volt. Gyakran saját hitelét s rendelkezésére álló pénzét, erszényét teljesen kimerítette, csak hogy azokon, kiket jóknak és csak szerencsétleneknek tartott, segíthessen.
Emberbecsülő humanitása is csak szívjóságát bizonyította, ámbár lehetett volna módja gyakorolni a régimódi földesúri, parancsolási, szeszélyeskedési tempókat, szemben a munkással, napszámossal, hordár-, pinczér-, cseléddel s más százféle bizonyos ideiglenes szolgálatra utalt egyénnel szemben, de mondhatom tapasztalásból, hogy falun, ősei jószágain a jobbágy-zsellér maradványokkal, cselédekkel és városban hordárokkal, inasokkal, pinczérekkel, szedőgyerekekkel, ipartanuló növendékekkel soha illendőbb, gyöngédebb, tapintatosabb, hogy úgy mondjam, humanusabb s utánzásra méltóbb bánásmódot soha sem láttam, mint báró Nyáry Alberté, meglátszott rajta a világlátott, igazi művelt ember.
Tudom jól, hogy Magyarországon napjainkban senkinek sem tudható fel érdeműl a jó magyarság, ez ma mindenkinek kötelessége, második természete, de még is vannak egyének, kiknek minden szenvedélye, igyekezete, minden tehetsége a magyarságban központosul s ilyen volt báró Nyáry Albert. Szellemének minden gondolata, szívének minden érzése, minden dobbanása magyar volt. Már gyermekkorában égett, lángolt a magyar versekért, szindarabokért, a magyar tánczért, zenéért s kívánta emelni a magyar irodalmat, a magyar ízlést, mire akkor még sokkal nagyobb szükség volt, mint mostanában.
Általában, mikor ő tanult, a magyarságot mívelte, mikor ő harczolt, a magyarságért küzdött, s a mit tett életében, mindent de mindent a magyarság javára kívánt tenni.
«Albert testvérem» – írja báró Nyáry Gyula rokonszenves levelében – «hőn szerette magyar hazáját s édes anyai nyelvét; és e mellett vallásos érzésű, buzgó protestáns volt; de azért minden vallást és felekezetet tisztelvén, a hitfelekezeti támadást mindenkor s minden oldalról vissza utasította. A rom. kath. magyar püspököket különösen tisztelte, dicsérvén őket, hogy a hazafiságért, a közjóért és a tudományokért oly sokat tesznek és áldoznak.»
De bevégzem már igénytelen beszédemet.
Társulatunk báró Nyáry Albert halálával egyik kezdeményezőjét, alapítóját; folyóiratunk szerkesztőjét s legfőbb támaszát, mi kivétel nélkül, a választmány s a társulat egyes tagjai részint kedves barátunkat, becsületes munkás pályatársunkat, a közügy hű harczosát, rokonai s különösen testvérei szerető hű szívet vesztettek el benne, s illő volt, hogy társulatunk kebelében különösen mi is nyilvánítsuk érzelmeinket, s kimutassuk, hogy mily helyet foglal el a néhai a mi emlékezetünkben. Hogy ennek tolmácsolására engemet jelölt ki a heraldikai társaság választmánya, ez lehet a véletlen esély következménye, de reám nézve becses e bizalom s gyengeségeim érzetében is megtisztelő, hogy ime nevem összeköttetésbe jő e jeles férfiú emlékével, kivel életében oly sokat vitatkoztam, s ki mindezek daczára benső bizodalmával s feledhetetlen barátságával tisztelte meg személyemet. Mély köszönetet mondok e megbízatásért, bocsánatot kérek, ha a várakozásnak eléggé meg nem felelheték, s óhajtom, hogy társulatunk mindama czélokat, melyek néhai társunk báró Nyáry Albert szemei előtt lebegtek a magok teljes fényességében megvalósíthassa.
DEÁK FARKAS.
A CHONTOS CSALÁD CZIacute;MERE 1418-BÓL, ÉS NÉMI HERALDIKAI ÉSZREVÉTELEK.
(Színes czímer-melléklettel.)
Zsigmond király a kosztniczi zsinat befejezése után még a francziák ellen táborozván, egyik vitézét ronyvai Balázs fiát Csontos (Chontus) Pétert és általa legenyei Imre fiát Csontos Bertalant Baselben 1418. június 11 -én a következő czímereslevéllel tüntette ki:
Sigismundus dei gratia Romanorum rex semper augustus ac Hungaria, Dalmatia, Croatia etc. rex. Omnibus Christi fidelibus tam praesentibus quam futuris, praesentium notitiam habituris, salutem in eo, qui dat regibus regnare, et victoriose triumphare. A claro lumine throni regii, velud e sole radii, nobilitates legittimo iure procedunt et omnium nobilitatum insignia a regia dignitate sic dependent, ut non sit dare alicuius generositatis insigne, quod a gremio non proveniat regiae claritatis. Sane ad universorum tam praesentium quam futurorum notitiam harum serie volumus pervenire, quod fidelis noster dilectus Petrus Chontus filius Blasii de Rongwa, coram nostra celsitudine personaliter constitutus, propositis et recensitis suis fidelibus servitiis et fidelium obsequiorum gratuitis meritis, sincerisque complacentiis utique acceptis et laudandis, quibus ipse a longinquis temporibus in prosperis nostris scilicet et adversis, signanter in Franciae, Angliae regnorum et prasentibus Almaniae partibus, personae et rebus suis non parcendo, indefesse studuit complacere, reddiditque se gratum et acceptum, arma seu nobilitatis insignia in praesentium literarum nostrarum capite depicta maiestati nostrae exhibendo, eadem a nostra celsitudine sibi et per eum Bartholomaeo similiter Chontus, filio Emerici de Legynya, ipsorumque haeredibus et posteritatibus universis ex liberalitate nostra regia dari et conferri humiliter et devote supplicavit. Unde nos prafati Petri Chontus gratis affectibus intuentes obsequiorum merita, quibus studiis diligentibus et indefessis hactenus erga nostram claruit maiestatem cottidieque claret et in antea eoquidem studiosius clarere poterit, quo se et suos singularioribus honorum gratiis sentiet decoratos, animo deliberato et ex certa nostra maiestatis scientia eidem Petro Chontus et per eum dicto Bartholomao, ipsorumque haeredibus et posteritatibus universis ad praefati Petri supplicationis instantiam praescripta arma seu nobilitatis insignia hic depicta ac pictoris magisterio distincte descripta virtute praesentium conferimus, ymo de habundantiori plenitudine specialis nostra gratiae ad maiorem eorumdem Petri et Bartholomaei et aliorum suppradictorum nobilitatis gloriam proprio motu concedimus, damus et elargimur, ut iidem Petrus et Bartholomaeus, ipsorumque haeredes et posteritas universa nata et nascitura hac arma seu nobilitatis insignia, prout prasentibus literis circa principium appropriatis coloribus diversis inserta pictura denotat et declarat, amodo inantea in proeliis, hastiludiis, torneamentis et in omni exercitio militari gestare valeant, pariter et deferre. Gaudant igitur favore regio ac de tanto munere singularis gratiae antefati Petrus et alii supradicti, eorumque posteritates merito exultent, tantoque fideliori studio ad honorem regium in antea solidetur intentio, quanto ampliori favore praeventos se conspiciunt munere gratiarum. Praesentes autem ad praemissorum memoriam perpetuam cum pendente secreto nostro regio sigillo; quo ut rex Hungariae utimur, praelibatis Petro et Bartholomaeo duximus concedendas perpetuo valituras. Datum in nostra civitate Basiliensi in festo beati Barnabae apostoli, anno domini millesimo quadringentesimo decimo octavo, regnorum nostrorum anno Hungariae etc. tricesimo secundo, Romanorum vero octavo.
Az eredeti hártyán, a Nemzeti Muzeumban. Függő pecsétje elveszett.
Az okmány kifejezése szerint Csontos Péter a király előtt személyesen megjelenvén, maga mutatta fel a czímer ábráját, kérvén azt maga és érdektársai részére kiadatni.
A CHONTUS-CSALÁD CZIacute;MERE
1418. ÉVBŐL.Nyomt. Ullmann J. Budapesten IV.*
A czímer szokás szerint az oklevél felső jobb szögletére van festve, leírva azonban nincs. Hasonmását az olvasó itt láthatja. E szerint a czímer aranynyal hímzett fekete szegélyű hímes kék zászlón balra dűlt doborpaizs, melynek vörös mezejében barna sziklából emelkedő vörös ormú, ezüst vártoronynak nyitott ablakából vörös mezű szőke hajú és ugyanolyan bajuszú és szakállú férfiu hónaljig balfelé kinyúlva, jobb kezével fekete kürtöt tart, melynek felfelé álló ürszélét a paizs bal felső szögletéig terjedő nyolczágú csillag érinti. A szikla és torony két oldalán száraikon szét és felnyúló 5–5 sárga (?) liliom virít. A paizs jobb oldali szögletére helyezett sisakon a leírt sziklán a paizsbeli alakzat ismétlődik. Foszlány mindkét oldalról ezüstvörös.
A czímerkeret (szerintem zászló), a paizs és járulékai méreteit nem adom; mert az végelemzésben minden fontoskodás daczára úgy sem egyebet, mint legfölebb a királyi kanczellária festőjének elébe adott hártyán a czímer festésére kijelölt térségnek mily arányokban történt beosztásáról szülhetne meddő vitatkozást és észrevételeket.
Műizlés tekintetében a czímer előállítása vagy is leábrázolása hanyagabb kéz rajzolatára vall. A paizsnak nagysága a többi részlet irányában, valamint a részletek arányviszonya tökéletesebb is lehetne. Különben a czímer a heraldika merev szabályai szerint sem mintaszerű; csakhogy e tekintetben a művészt a czímerszerző által beterjesztett sajátságos czímer-eszme tervezete is korlátolta és mentheti. Többféle a tárgy a paizs mezejében: a szikla (nem a paizs talaját képezve, de korona gyanánt mint valami barrette, lebegve a paizs mezejében), a torony, ember, kürt stb. mind czímerészeti közönséges ábrák, a természet és mesterség köréből valók. Ez okból a czímertan főszabálya: «fémre mázA czímertani «metallum és color» jelentésének meghatározására két megállapított műszóra van szükségünk. Amaz érczet vagy fémet jelent. Úgylátszik a szokás (usus) a czímerészetben a «fém» szavat fogadta el. Ezt használom én is. Máskép állunk a «color» szónak magyarra fordításával. A német és franczia nyelvben a Farbe és Couleur szavak színt és festéket jelentenek egyaránt. A magyar megkülömbözteti a színt a festék szótól, a minthogy az két külömböző fogalom is. És a czímertan a Farbe és Couleur alatt nem színt, hanem festéket ért, midőn egyik főszabályában azt mondja «metalla metallis, colores coloribus inscribantur» – és «soll Farbe nicht auf Farbe, Metall nicht auf Metall zu stehen kommen», – a mit a tan intentiója szerint helyesen és szabatosan magyarúl is fogalmazhatunk, hogy «fémre fém, festékre festék ne alkalmaztassék». A szín szavat ezen érteményben azért sem alkalmazhatnók a festék szóhelyett, mert színe a fémnek (aranynak, ezüstnek stb.) is van, és így a «color»-nak kettős jelentése összezavartatnék. Azonban a festék szónak is czímerészeti műszóvá előléptetése talán feszélyezheti az irályi érzéket, azért – a mint némileg már használatban is van – a heraldikai «color» értelmének kifejezésére az egytagú «máz» szó kezd tért foglalni, – és én magam is kellőbbnek találván a «máz»-t a fém szó párjáúl, itt azt használtam és használandom, míg helyesebb nem támad.* s viszont,» – sem volt a festész által teljesen megtartható.
Sőt a paizs mezeje vörös lévén, abban a toronynak vörös fedele, a kürtöt tartó alaknak hasonlón vörös öltönye a czímertan fönnebb jelzett szabályait a legszembetönőbben sérti. A sisak fölött a toronynak ábrázolata a paizsbelihez képest nem csak arányára, de alakjára nézve is siető kéz alkotásáúl tünik fel, a mit egyébiránt alább kifejtendő észrevételeink szerint a festész körülményei is indokolnak. Zsigmond király 1418. május 20-ika körül végkép elhagyván Kosztniczot, az év többi részét folytonos utazásban tölté, alig tartózkodva 10–12 napnál tovább egy helyben. Junius 11-én Baselben kelt a Csontos család ezen czímere, már julius 4-én Straszburgban adta ki a Mohorai Vidffyek czímerét,L. Turul 1885. 2. lapjánál. A Vidffyek ezen czímerlevelére figyelmeztetőleg megjegyzendő, hogy az az idő által igen megviselve lévén, abban a czímerképen a sisak és fölötte a foszlány elmosódván és egymással összefolyván, a sisaknak hátsó körrajza a kiadott hasonmáson ki nem vehető, a mi azután e folyóirat előbbi számában az eredeti festész bűneűl rovatott fel.* october 2-án meg Augsburgban kelt a Moghi czímeres levél.Turul 1885. évf. 57. lapjánál. * Mindezen armálisok czímerei (mint az összehasonlítás igazolja) egy kéznek utazás közben készült termékei. Ezen sietős munkának lehet tulajdonítani, hogy a Csontos czímeren a foszlányok színezése a művészet hátrányára nem bélésszerűleg lőn alkalmazva, hanem akként, mintha két külön darabból álló (ezüst-vörös) foszlány képezné a sisaktakarót, holott ezen visszásság csak a fém és máz alkatrészeinek nem a kellő helyekre (redőzetekre) történt alkalmazásából származott. A mi a száras liliomokkal a paizs mezejének betarkítását illeti, lehetséges, hogy azok csupán a paizs üres terének betöltésére kivántak szolgálni.
A czímer elhamarkodott kiállításának oka a fönnebb jelzett körülményeken kívül véleményem szerint abban is rejlhetik, hogy a czímerszerző, mint kevésbbé jelentékeny és vagyonos családbeli, kevésbbé bőkezűen díjjazta a festő fáradságát. Stemmatographiánk alig is ösmeri a ronyvai és legenyei Csontos családot. Az előbbi helység Abaujmegye északi részében a Ronyva patak forrása közelében, Legenye pedig ugyanazon folyócska mellett, de már Zemplénmegyében fekszik.
Zemplénmegyének eléggé részletes monographusa, Szirmay, habár Csontos nevű családot azon megye armalista nemesei között említ is,Szirmay. Not. top. C. Zemplin 111. * sehol utóbb e családról meg nem emlékezik. Legenye helységről pedig, mint a Legenyei család ősi birtokáról, csak annyit mond, hogy a család kihaltáig (1525-ig) birta azon helységet.Ugyanott 86. és 267.* Azon nátafalvi Csontosok családját pedig kiknek zemplénmegyei confiscált birtokait egy 1490. évi okmány felsorolja,Hazai oklevéltár, szerk. Nagy Imre, Deák Farkas, Nagy Gyula. 441. lap.* a czímerszerző családjaival összeköttetésbe hozni, egyebeken kívül az okadatolhatás hiánya is tiltja.
És ezzel be is fejezhetnők ezen XV. századi czímer rövid ismertetését, ha ezen folyóirat közvetlenül előbbi füzetében épen a jelölt századi czímerekről írt kritikai jegyzetek szembeötlő tájékozatlansága a hazai tudományosság érdekének védelmét és útbaigazítását nem követelné.
Az érdeklett czikk azzal kezdődik, «hogy ha valami, úgy csak is a XV. századi s tán még a XVI. századi eredeti czímeresleveleink képesek heraldikai reputationkat a külfölddel szemben visszaszerezni s megtartani. Mert a későbbi évszázadok czímerei nagyobbára kivétel nélkül az igaz heraldika szabályaival ellenkeznek.»
A megsértés elkerülése végett sem fogadhatván el a czikkírót és hasonfogalmú társait az összes külföld képviselőiként, mindenekelőtt is a czikkíró tájékozásáúl csak azt jegyzem meg, hogy a II. Ulászló király uralkodása és így az általa fönn jelzett XVI. század óta a királyi levelekben kiadott czímerek képírásában vagyis leábrázolásában hazánkban a czímer-ízlés, vagyis heraldikai mintaszerűség hanyatlásnak indulván, ezen ok miatt a XVI. század heraldikai alkotásai semmiféle reputatio megépítésére (ha arra szükség volna is) alapul nem szolgálhatnak. A mi úgy azon XVI. valamint azután következő századokban construált czímereket átalában illeti, azon korból – habár a rajzolást illetőleg a szomszéd államoknak jobb és ügyesebb mestereik lettek volna is – amaz implicite magasztalt külföld is a heraldikai szabályok szempontjából a leggyakrabban épen a czímertan egyik legsarkalatosabb szabályának sérelmére (fémre máz, mázra fém) épen annyi szabálytalanúl szerkesztett czímert mutathat fel, mint a mi ócsárolt hazánk. És így nem lévén e tekintetben egymásnak mit szemére hánynunk; a «reputatio szerzés és megtartás» üres elmélete is magától elenyészik.
Az mondatik továbbá az érdekelt czikkben, hogy «egyébként is nincs jogunk különös saját nemzeti czímer-sajátságokról beszélnünk, mert azon XV. századi czímerek nagyobbára külföldön készültek».
Ezután a czikkíró önmagával ellentmondásba esve, azt írja: «de mégis (t. i. ama XV. sz. czímerek) magyar királyoktól adattak ki és így részét alkotják a magyar czímertannak», – és még nagyobb ellentmondásba esve legelső állításával, azt írja, hogy «ama czímerek tervezete átalában, gyakran még a részleteké is, mindig a czímerszerző agyának gyümölcse, és minthogy ez magyar eredetű, (halljuk!) a szellemet, mely e czímereket övezi és alkotá: «szintén hamisítatlan és speciális magyar szellemnek kell tartanunk». Tehát mégis saját nemzeti czímer-sajátságok!!!
De a czikk ezen pontjában sem nem az, hogy vannak-e saját magyar nemzeti czímer-sajátságok sem nem a czikkírónak önmagával ellentmondásba keveredése azon mozzanat, mely a hazai tudományos irodalom reputatiójának érdekében a felszólalást követeli; hanem azon a műkedvelői jártassággal sem megférő felfogás, mely azon feltevést árulja el, mintha Zsigmond király, midőn Kosztniczban, Strassburgban, Baselban, Regensburgban vagy Znaymban (stb.) jártakor és tartózkodása alatt, ha egy alattvalójának czímert kivánt vala adományozni: szolgáját valamely ottani entreprise festésze után jártatta volna, hogy az fessen kanczelláriája részére egy nemesi czímert. Mert azt – úgyhiszszük – fölösleges bizonyítgatni, hogy valamint más uralkodó, úgy Zsigmond királyunk is, kimozdúlva székhelyéből, utaztában is, kivált pedig oly hosszú ideig (mint Zsigmond k. Kosztniczban) egy helyben tartózkodván, cabineti irodájának vagy kanczelláriájának legalább is egy részét is magával vitte és oldalánál tartotta, és ennek kiegészítő részét tette az udvari festő is, a kinek, ha az udvari számadások könyvét átlapozhatnók, talán még nevét is megmondhatnók.
És ez nem pusztán sejtelmi állítmány, hanem a tények összevetésének logikai következménye, annál is inkább, mert a czímerfestő tartását a kanczelláriai szükséglet is megkivánta. Hisz én magam, – a nélkül, hogy az ország számtalan levéltárában a még lappangók után kutattam volna, – Zsigmond király uralkodásának csak két évéből, így 1415-ből hét, 1418-ból pedig kilencz kiadott czímerlevelet, összesen pedig Zsigmond királytól ötvennél többet ismerek.
De ugyanazt tények is bizonyítják, így példáúl Zsigmond király önmagától indíttatva sógorát Garai Miklós nádort 1416. márczius 26-án Párisban tartózkodása alatt czímerének megújításával, a sisakon arany koronával és régi, családi zászlóinak reproductiója mellett egy más, arany napsugarakkal díszített és így kettős (dupplicata arma) czímerképpelKiadva b. Nyáry Heraldika 238. lap.* adományozta meg, mely czímerlevélnek alapján Károly franczia király is ugyanazon czímert (annak érvényét csakis francziaországi jogosultságra magyarázhatva) szintén ugyanazon napon és évbenMind a két czímerlevél eredetije a gróf Zay-ak zayugróczi családi levéltárában őriztetik; onnan közöltetett velem mind a kettő 1862-ben, és akkor vétettem a Zsigmondénak azon színmását, mely b. Nyáry Heraldikáját (238. lap) díszíti, és a Károly király által adott czímer kézi hasonmását. Magát a két oklevelet közlé Fejér Cod. dipl. X. 5. 681 – 687. és 741 – 747 lapokon Gyurikovics másolata és Katona után, mely nem hibátlan. A Zsigmond király kiadmánya 1416. márczius 26-ról, a Károly franczia királyé 1415. márczius 26-ról van keltezve; de a kortanban jártas előtt tudva van, hogy ez időben a francziák nem január 1-vel, hanem a husvéttől kezdvén az esztendőt számítani, és 1415-ben a husvét ápril 19-re esvén, nálok márczius 26-án még 1415. évet írtak, holott Zsigmond király kanczelláriájában már ekkor 1416. év volt folyamatban és számítási gyakorlatban. Lásd Knauz N. Kortan gr. lapját. A Károly franczia király kiadmányát közli Fejér X. 5. 563 – 566. lapokon az 1415. éviek között, de már ő megjegyzé, hogy a két oklevél ugyanazon egy évből való, igaz, nem chronologiai szempontból vette azt észre, hanem mert Károly levele provokál a Zsigmondéra, és így ez utóbbinak kellett – úgymond – előbb keletkezni, és így egy ugyanazon évben kiadatni.* adományozta a nevezett magyarországi nádornak, még pedig nem azért, mint néhai b. Nyáry AlbertB. Nyáry Alb. A Heraldika alapvonala, 238. lap 2. jegyzet.* tévedésből írta, mintha (VI.) Károly franczia király Garai nádort a franczia korona tanácsosává nevezte volna, mert erről az oklevélben szó sincs; hanem csupán Zsigmond király iránti kedveskedésből; és nem is, mintha Zsigmond király erősítette volna meg Nyáry szerint a franczia király oklevelét vagyis czímeradományát, hanem daczára, hogy ugyanazon napon keltek az oklevelek, már a franczia király okmánya említi a Zsigmond király oklevelét, midőn mondja, hogy Zsigmond király már önkényt adta Garainak a czímert, és hogy már Zsigmond király kiváltságlevelében – úgy mond Károly – bőven bennfoglaltatvák Garainak érdemei.«Ad maiorem gloriam eminentioris nobilitatis frater noster antedictus (érti Zsigmond királyt, diplomatiai vagy udvari szokás szerint testvérének nevezvén azt) praefato comiti palatino suo motu proprio liberaliter concesserit, prout ea et alia, per quae comitis eiusdem (t. i. Garáé) laudum quam plurium preconia depromuntur irt dicti nostri fratris privilegialibus apicibus fusissime videntur esse descripta. Tehát VI. Károly oklevele már tudta, mi van a Zsigmond király oklevelében. És még két helyen történik Károly levelében a Zsigmond adta czímerlevélre hivatkozás. L. Fejér X. 5. 564, 565, 566. lapokon.*
De térjünk czélunkhoz. Zsigmond királynak a Garai részére adott oklevélben lévő kettős czímer aranynyal hímzett fekete szegélyű, narancsszínű (minium) virágokkal szőtt vörös (czinober) zászlón van, mint azt b. Nyáry Albert idézett munkájában hasonmásban, a keret (zászló) nagyságának méreteivel együtt kiadta. És a keret szegélyén felül ott látható Zsigmond király czímereinek három lényegesbike, a magyar kettőskereszt, az egyfejű sas és a cseh oroszlán. A Garai czímerképek pedig a négyszögű keretben szabadon (a nélkül, hogy annak széleit érintenék) állanak.
Ellenben a VI. Károly frank király adta oklevélben a külső keret (vagy zászló) méretei lényegesen kisebbek; míg amaz 23 cm. széles, 20 cm. magas, emez csak 20,1/2 cm. széles és 15,1/2 cm. magas; és természetesen a franczia kiadványon a szegélyen a Zsigmond király-féle előbb említett három kis czímerpaizsocska sem található. Továbbá a franczia kiadványban a czímerpaizsok sem állanak szabadon a keretben, hanem alúl érintik a keretek szegélyét, és felül is a Garai-féle családi kis zászlók benyulnak a keret szegélyébe. Azután a keretek szövetének színei is külömbözők. A Zsigmond kiadványában a szövet (czinober és minium festékek által előállított) vörös és narancs színt mutat, ellenben a franczia királyi kiadványban a keret szövete damaszkolás nélkül síma biborszínű, carmin festék használatával teremtve. De nemcsak a különfajú festékek és színek használata, hanem a paizs és sisak körrajzaiban is észlelhető egymástóli eltérés, különösen pedig a jobboldali czímereknél a strucztollakból alakított foszlány rajzainak egymással összehasonlítása a két kiadvány czímerein két külömböző kéznek munkájára vallanak. Mindezekből tanulságképen az következik, hogy a két czímert nem egy, hanem a Zsigmond király oklevelén lévő czímert a Zsigmond király udvari festésze, a másikat pedig VI. Károly franczia király embere állítván ki, a külföldön kiadott czímeres levelek is általában magyarországi termékeknek tekintendők.
Nem akarván ezuttal a csekélyebb érdekű részletek méltatásába merülni, zárom észrevételeimet a czikkíró által a czímertudományra nézve nyereségnek jelzett azon ajánlatára, hogy «ott is olvassunk, a hol nincs mit olvasni, és ott is lássunk, a hol nincs mit látni» – azon megjegyzéssel, hogy ezen általunk meg nem értett módszert magam részemről nemcsak nem tanácsolom, de sőt annak kikerülését ajánlom.
NAGY IVÁN.
A KEREKEGYHÁZI LACZKFYAK CSALÁDFÁJA.
Ama LaczkfyHogy a kortársak Laczkfynak vagy Laczfynak hívták e családot, elárulja egyhelyt az egykorú János ferenczrendi szerzetes. Historiae Hung. Fontes Domestici III, k. 162. l.* család, a mely hazánknak két nádort, hat vajdát s annyi más zászlósurat adott, s a melyet maga Arany János is: «ama nagy, hires, fényes Laczfi» családnak nevez, megérdemli, hogy mindaddig foglalkozzanak vele történetíróink, míg legalább családfáját egészen tisztába hozzák. Majláth Béla a Turul 1884-iki évfolyamában «A Laczk nemzetség» czím alatt közölt értekezésében fölhivta nemzetünk figyelmét ezen, hajdan oly nagy szerepet játszó családra. Gróf Lázár Miklós pedig a Turul ugyanazon évfolyamában: «A két Laczk család eredete» czímű, hiteles történelmi kútfőkön alapuló tanulmányában kimutatta, hogy az a Laczk család, melynek névadója a Kerekegyházi Laczk nevet használta, egészen külömböző a Szántai Laczk családtól s hogy annak első ismert tagja nem László erdélyi vajda, hanem I. Dénes a Hermán nemzetségből.Turul. 1884. évf. 110 – 112. l.* Ez ki lévén mutatva, a Majláth Béla által összeállított családfa használhatatlanná vált, mert azon a két Laczkfy (Kerekegyházi és Szántai) család tagjai együttesen vannak fölvéve s egy ágból származóknak vannak föltüntetve. Főképen ezért, de meg azért is, mert a Majláth Béla által összeállított családfa Torma József kéziratának tévedései következtében más tekintetben is hibás s itt-ott hiányos, bátorkodom a Kerekegyházi Laczkfyaknak ezen, oklevelek nyomán szerkesztett, lehetőleg teljes családfáját közölni.
I. Dénes a Hermán nemzetségből; Kerekegyházi I. Laczk 1323–1335. Székely ispán; I. István 1336–1352. Főlovászmester, erdélyi vajda; I. András 1336–1359. Székely ispán, erdélyi vajda, macsói bán; I. Miklós 1336–1368. Zempléni főispán; I. Mihály 1336–1351.; II. Laczk † 1339 előtt; Pál 1336–1366. Beregi főispán; I. Imre † 1336 előtt; György 1368–1393. Macsói bán; III. Imre 1377–1386.; IV. László 1399–1421. Aradi főispán; II. Mihály 1399–1416.; II. Dénes 1349–1366. Főlovászmester, erdélyi vajda, székely ispán; II. Miklós 1349–1369. Székely ispán, erdélyi vajda; II. Imre 1350–1375. Főlovászmester, erdélyi vajda, nádor; II. István 1350–1397. Székely ispán, erdélyi vajda, horvát bán, nádor; III. László 1350–1360; III. István 1372–1397. Főlovászmester; III. Dénes 1372–1382; II. András 1397–1399.
Hogy ez a családfa helyes, a következőkben okleveles adatokkal mutatjuk ki.
Az első, a mi figyelmünket magára vonja, s a mit valóban különösen kiemelni óhajtottunk az, hogy e család a Hermán nemzetségből származott. Bizonyítja ezt a család névadójának pecséte, melynek körirata: S. Ladislai de [ge]nere He[rman];Nyáry: A heraldika vezérfonala. 63. l.* bizonyítja az egész család czímere, mely a Hermán nemzetség czímerével ugyanegy;Bécsi képes krónika.* bizonyítja a dubniczi krónika; Hist. Hung. Fontes Domestici. III. k. 154. l. * bizonyítja végre egy 1339-iki oklevél.Fejér: Cod. Dipl. VIII. 4. k. 400. l.* Azért bizonyítgatjuk ezt annyira, mert történetíróinknál általánosan el van terjedve az a balvélemény, hogy e Laczkfy család a Apor nemzetségből származott. S miután e balvéleményt még oly jeles történetírók is magukévá tették, mint Szalay,Magyarország története. II. k. 205. l. * Nagy Iván,Magyarország családai. I. k. 53. l.* Jakab Elek;Egyetemes magyar encyclopaedia. III. k. 519. l.* a nemzet nagy költője, Arany János, pedig két helyt is megénekelte,Toldi estéje. V. ének, 11. versszak, – Toldi szerelme. VII. ének 32. versszak.* nem tudjuk lesz-e valaha idő, melyben e tévedés eloszlik, hacsak egyesült erővel újra és újra nem küzdünk ellene.
Pedig a Laczkfyaknak annyira semmi közük sincs az Apor nemzetséggel, hogy ősfészkük nem is Erdély, hanem a mai Temesmegye északi része, mely hajdan Aradmegyéhez tartozott. Itt, Varjas és Német-Szentpéter környékén, feküdt az a Kerekegyháza,Történelmi és régészeti értesítő. Temesvár 1882. évf. 165 – 66. 11* melyről a család névadója és utolsó tagjai előnevüket vették.Történelmi Adattár Csanád-egyházmegye hajdanához és jelenéhez 1872. évf. 138, 140. Fejér X. 5. k. 74, 373. 1. X. 8. k. 569. l.* Kerekegyházi I. Laczk már 1335-ben aradmegyei birtokoskép fordul elő,Hazai oklevéltár, 207. l.* ő maga is, gyermekei és unokái is aradmegyei birtokokért pörlekednek az aradi káptalannal.Történelmi Adattár. 1872. évf. 138 – 141, 254 – 259. 11. * A történelmi adatok világosságánál füstképen oszlik szét tehát az Apor származás meséje A Hermán nemzetség az, melyből a Laczkfy család kivált. Magát a nemzetséget eléggé nemesnek, de szegénynek (haereditatibus pauperes) mondják régi krónikáink, s valóban Kerekegyháza ősi birtokhoz a XV. században is csak hét falu tartozott [Azony, Veres-Vinga, Kerek-Vinga (ma Vinga), Bathonya, Baktornya (ma Tornya), Sziond (ma Szionda puszta), Kingyed (elpusztult)],Békésmegyei oklevéltár. II. k. 68 – 69. 11.* a család fölemelkedése előtt bizonyára még kevesebb.
A család első ismert tagjának, I. Dénesnek, csak a neve maradt fönn.Fejér. VIII, 4. k. 400. l.*
A család névadója I. Laczk legelőször 1323-ban fordul elő. Azon nevezetes oklevélre, melyben I. Károly királyunk szövetséget köt Frigyes választott német császárral és a többi ausztriai herczegekkel, nagyobb erősség okáért I. Laczk is ráfüggesztette pecsétjét.Fejér. VIII, 7. k. 142 – 145. 11 V. ö. Nyáry: A heraldika vezérfonala. 63. l.* 1329-ben székely ispánnak mondja őt egy oklevél s ezt a hivatalát megtartotta egész 1342-ig,Századok. 1880. évf. 736. l.* hivatala czímét pedig egész halála napjáig. Látta családjának dicsőségét, hallotta fiainak és unokáinak hőstetteit, mert élt még 1350-benTörténelmi Adattár. 1872. évf, 138. l. * és 1355-benU. o. 256. l.* is, sőt egy nem egészen jó másolatú oklevél szerint még 1359-benU. o. 139. l. és Fábián: Aradmegye leirása 204. l. * is. Meghalt tehát 1360. táján.
I. Laczknak hét fia volt. Ezek két oklevélben isFejér. VIII, 4. k. 400. 1. Zichy cs. okmánytára l, 491. l.* a családfán látható sorrendben vannak fölsorolva. E sorrendet megtartottuk mi is, mert úgy véljük, hogy e sorban a fiúk kor szerint következnek.
A hét fiú közűl I. István 1336-1345-ig királyi főlovászmester volt,Zichy cs. okmánytára I. k. 491. l. Anjoukori okmánytár IV. k. 83. l.* 1345–1350 végéig erdélyi vajda.Anjoukori okmánytár. IV. k. 506. l. Hist. Hung. Fontes Domest. III, k. 158. l.* E közben 1348-49-ben I. Lajos királyunk nápolyi hadvezére volt,Hist. Hung. Fontes Domest. III. k. 154 – 158. 11. * de nem alkirály; 1351–53 horvát és tótországi bán.Fejér. IX. 2. k. 82, 46, 136, 140. 11. V. ö. u. o. 235. l. * Meghalt 1360 előtt.
I. András 1342–52-ig atyja tisztét viselte: székely ispán volt,Századok. 1880. évf. 737. l.*1349–50-ben szatmári, mármarosi és brassai föispán,U. o. és Hazai okmánytár. V. k. 211. l.* 1350–52-ig nápolyi helytartó,Hist. Hung. Fontes Dom. III. k. 158 – 174. 11. * 1352–53-ban erdélyi vajda,Századok. 1880. évf. 738. l.* 1353 májustól 1354 őszéig macsói bán,U. o. 1875. évf. 377. l. * 1355-ben a királyné tárnokmestere,Fejér. IX, 2. k. 459. l.* 1355–1356 soproni és vasi főispánSzázadok. 1875, évf. 379. 1. Hazai okmánytár. I. k. 215. l.* 1356 tavasztól 1359 őszig megint erdélyi vajda.U. o. 1880. évf. 738. l. Tört. adattár. 1872. évf. 139. l. * Meghalt 1359 végén.V. ö. Hazai oklevéltár, 262. l. és Századok. 1880. évf. 738. l.*
I. Miklós 1336-tól 1368-ig többször előfordul.Zichy cs. okmánytára. I. k. 491. l. Történelmi Adattár. 1872. évf. 140. l.* 1343-ban a királyi udvarban tisztviselő,Anjoukori okmánytár. IV. k. 307. l.* hogy milyen hivatalt viselt, azt az oklevél nem mondja meg, alkalmasint testőr volt. 1350-ben részt vett a nápolyi hadjáratban; a beneventi dicső győzelmet ő tervezte és ő vívta ki.Hist. Hung. Fontes Dom. III. k. 157. l. * Jelen volt 1351-ben és 1352-ben a litvánok ellen indított hadjáratokban.U. o. III. k. 162-164. 11.* 1356-ban a pápa segedelmére küldött seregnek ő volt a vezére.U. o. III. k. 184. 1. Hogy e hadjárat 1356-ban történt, következik V. Incze pápa segedelmet kérő leveléből, a mely 1355. decz. 13-án kelt.* 1366-ban zempléni főispán,Fejér: IX, 3. k. 560. l.* 1368-ban még él, de 1377-ben már nem, mert az aradi káptalannal folytatott pörben hallgatnak róla az iratok.Történelmi Adattár. 1872. évf. 140. 1.*
I. Mihály. Előfordul ugyan mind 1336, mind 1339-ben, de semmi egyéb nevezetest nem tudunk róla, mint azt, hogy 1349–50-ben résztvett a nápolyi hadjáratban,Hist. Hung. Fontes Dom. III. k. 154. l.* 1359-ben már nem élt.Következik ez abból, hogy a már említett pörben nincs megnevezve.*
II. Laczk. Az 1336-iki oklevél az ötödik helyen sorolja föl I. Laczknak e hasonló nevű fiát,Zichy cs. okmánytára. I. k. 491. l. * de 1339-ben maga I. Laczk halottnak mondja őt, s lelke nyugodalmáért alapítványt tesz.Fejér. VIII, 4. k. 400. l.*
Pál. Egyetlen ilyen nevű a Laczkfy családban. Élte sorsa nagyon hasonlít I. Miklós bátyjáéhoz. Résztvett ő is a nápolyi és litván hadjáratokban.Hist. Hung. Fontes Dom. III. k. 154, 164. 11. * 1355 augusztus 9-én pedig Tullnál dicső győzelmet vívott ki 400 magyar ijászszal az ausztriai herczegek ellen föllázadt svábok fölött.U. o. III. k. 166-167. 11.* 1366-ban beregi főispán.Fejér. IX, 3. k. 560. l.* Az aradi káptalannal folytatott pör iratai 1368-ban már hallgatnak róla s azért nagyon sajátságos, hogy egy 1373-iki, de különben is furcsa szerkezetű oklevél az élők sorában említi.Fejér. IX, 4. k. 555. l.*
I. Imre. Csak annyit tudunk róla, hogy Simon fia Tamás a Baksa nemzetségből 1335-ben a ráczok ellen indított hadjáratban megölte őt.V. ö. Zichy cs. okmánytára. I. k. 491. és Fejér. VIII. 4. k. 400. l.*
Térjünk át már most I. Laczk unokáira.
I. Istvánnak öt fia volt s ezek mind 1350-ben,Fejér. IX, 1. k. 489. l. * mind 1360-banU. o. IX, 3. k. 201. l.* az általunk adott sorrendben vannak fölsorolva.
Az öt fiú közűl II. Dénes a nápolyi hadjáratban Somma bevételénél tüntette ki magát bámulatos hősiessége által.Szalay id. m. II. k. 208. l.* 1350–1359-ig királyi főlovászmester,Fejér. IX, I. k. 489. l. Hazai okmánytár. I. k. 221. l. Fejér. IX, 3. k. 158. l.* 1359–66-ig erdélyi vajda.Hazai oklevéltár. 262. l. Hazai okmánytár. II. k. 112. l. Fejér. IX, 3. k. 573. l.* E közben 1360-ban egyszersmind székely ispán és országbiró,Fejér. IX, 3. k. 158. l.* 1365–1366-ig pedig a viddini vár főkapitánya.Hazai okmánytár. II. k. 119. l. Fejér. IX, 3. k. 560. l. * A «Simontornyai» előnevet használta. Vajdaságának bizonyosan a halál vetett véget. 1371-ben már halottnak mondja egy oklevél.Fejér. 1X, 4, 375. l.*
II. Miklós. Szintén a nápolyi hadjáratban kezdte meg szereplését, de részt vett aztán a litván háborúban is.Hist. Hung. Fontes Dom. III. k. 154, 164. l.* 1360–1366-ig székely ispán, s a közben 1366 junius 20-án egyszersmind szatmári, ugocsai és mármarosi főispán.Századok 1880. évf. 739 – 740. l. Fejér. IX, 3. k. 560. l. * Mivel pedig ugyanekkor testvére II. Dénes erdélyi vajda, nagybátyjai közül I. Miklós zempléni, Pál beregi főispán volt, Magyarország keleti főméltóságait mind a Laczkfy család tartotta kezében. Testvére II. Dénes után erdélyi vajda lett II. Miklós, de csak két évig viselte e hivatalát, mert 1369-ben az oláhok ellen indított háborúban elesett.Hist. Hung. Fontes Dom. III. k. 187. l. Századok. 1880. évf. 740, l.* Esztergomban temették el. Előneve volt: Döbröközi. II. Imre. 1359-ben testvérének II. Dénesnek hivatalát nyerte el: főlovászmester lett.Fejér. IX, 3. k. 147, 558 stb. 11.* Ezt a hivatalt viselte 1367 végéig.V. ö. U. o. IX. 4. k. 48. és 118. l.* Ezután két évig nem hallunk róla hírt. II. Miklós testvérének eleste után ennek helyébe erdélyi vajda lett, s az volt 1372 őszéig.Fejér. Cod. Dipl. IX, 4. k. i60, 164, 180, 221, 333 362. 11.* Ekkor Opolyai László herczeg után ő lépett az ország első méltóságának, a nádorságnak, székébe.U. o. IX, 4. k. 476, 425. l. * Nádor volt több mint két esztendeig. 1375-ben még az volt.Turul. 1884, évf. 21. l. * Neje volt Nagymartoni Katalin (Fejér. IX, 3. k. 316. l.).
II. István: A Laczkfy család egyik legnevezetesebb, bár szomorú emlékű tagja. 1367–70-ig székely ispán,Fejér. IX, 4. k. 160. l.* 1371–1372-ig horvát bán voltU. o. IX, 4. k. 333, 362. 11.* Imre testvére után ő lett az erdélyi vajda.Hazai okmánytár. II. k. 126. 1. Fejér. IX, 4. k, 498. l.* Alig vette át e tisztét, már a Carrara Ferencz segítségére küldött hadsereg élén Olaszországba indult a velenczeiek ellen. Először, mint tudjuk, győzött, de 1373 julius 1-én Trevisonál elfogták.Szalay i. m. II. k. 248. l.* 1376-ban letette az erdélyi vajdaságotUtoljára 1376. márcz. 8-án van említve. Fejér. IX, 5. k. 100. l.* és egy pár évig nem viselt nagyobb hivatalt. I. Lajos halála után újra kapott méltóságot: 1383 májusban horvát bán lett, s az volt 1384 nyárig.Anjoukori Diplomácziai emlékek. III. k. 513, 515, 535. 11.* Garay Miklós nádorral összezördülvén hivatalát veszté s a Horváti párthoz csatlakozott.Fejér. X, 8. k. 182 – 183. 11. X, 1. k. 344. l.* A királynék elfogatása után azonban elhagyta a Horvátiakat, Zsigmondhoz fordult; kibékült vele, sőt még a nádorságot is elnyerte a királyi főlovászmesterséggel együtt.Hazai okmánytár. V. k. 165, 178, 179, II. k. 151, 425. 11.* Nádor volt 1392 novemberig.Pesty. Krassó vármegye története. III. k. 227 – 228. 11.* Ekkor a nádori tisztet letévén, királyi főlovászmester maradt 1395 májusig.V. ö. Fejér. X, 2. k. 298. l. Katona i. m. XI. k. 379. l. és Fejér X, 2. k. 288. l.* 1396-ban megint a Horváti párthoz állott s annak vezére lőn. Nápolyi László Horváti János kivégeztetése után őt és unokaöcscsét, Sirnontornyai Laczkfy III. Istvánt nevezte ki helytartójává.Fejér. X, 2. k. 416. l.* Végre 1397 február 27-én Körös-Udvarhelytt Zsigmond király udvarában a főurak fölkonczolták.Pauli Pál Följegyzései. Schwandtnernél: Scriptores rerum Hung. III. k. 736. l.*
I. István ötödik fia III. László előfordul 1350-benFejér. IX, 1. k. 489. l. * és 1360-ban,U. o. IX, 3. k. 201. l.* de a királyi udvarban tisztséget nem viselt. 1369-ben már nem éltV. ö. u. o. IX, 4. k. 160. l.*
Kerekegyházi I. Laczk második fiának I. András vajdának két fia volt: György és III. Imre. György 1368-ban fordul először elő.Történelmi Adattár. 1872. évf. 140. l. * 1386-ban hű maradt a királynéhoz és Zsigmondhoz s azért később tisztséget is nyert: 1392–93-ban macsói bán volt.Századok. 1875. évf, 152. l.* Ő volt az, a ki Hédervári Kont Istvánt elfogta, s a kit krónikáink és költőink Vajdafy néven ismernek. Vajdafy nevét onnan kapta, hogy atyja I. András erdélyi vajda volt. Különben hivatalos előneve: NémetiU. o. 152. l.* vagy KovácsiTörténelmi Adattár. 1872. évf. 140. l. * volt. Meghalt 1399 előtt.U. o. 1872. évf. 258. l.*
III. Imre. 1377-ben fordul először elő.U. o. 1872. évf. 140. l.* Rövid ideig szerepelt, mert testvérével ellenkezőleg 1386-ban a Horváti-párthoz csatlakozván, Garay Miklós és Losonczy László Ujlak megvivásánál elfogták őt és Zsigmond kezébe szolgáltatták.Hazai okmánytár. VII. k. 434. l.* További sorsát sejthetjük Korpádi és Horváti sorsából. 1399 előtt már bizonyosan bevégezte földi pályafutását.Történelmi Adattár. 1872. évf. 258. l. *
I. Miklósnak csak egy fia volt: IV. László. 1399-ben fordul elő először.U. o. 1872. évf. 258. l.* – 1421-ben aradi főispán volt.Egyetemes magyar encyclopaedia. III. k. 681. l.* Ez egyetlen ismert tisztsége. Öt tarthatjuk az utolsó Laczkfynak, mert ő fordul elő utoljára s az ő halála után az ősi Kerekegyház idegen kézre kerül.
Pálnak szintén csak egy fia maradt: II. Mihály. 1399-ben említi oklevél először.Történelmi Adattár. 1872. évf. 258. l.* 1403-ban résztvett a Zsigmond ellen zúdult általános fölkelésben.Bunyitay: A váradi püspökség története. I. k 221. l. * Később kibékült Zsigmonddal.Fejér. X, 5. k. 74. l.* 1412-ben az ország főurai közt van fölsorolva.U. o. X, 5. k. 281. l. * 1416-ban a Pécsett összegyűlt főuraknak Aradmegyéhez küldött követeU. o. X, 8. k. 569. l.* Többé nincs emlékezés róla.
I. Laczk többi gyermekei: I. Mihály, II. Laczk és I. Imre magtalanúl haltak. Tudjuk ezt onnan, hogy egy 1399-iki oklevél határozott kijelentése szerint a Laczkfyaknak az aradi káptalannal folytatott hosszas pöre György és II. Imre elhúnytával IV. Lászlóra és II. Mihályra szállott át.Történelmi Adattár. 1872. évf. 258 – 259. 11.* Már pedig e pörben a Laczkfyak I. István ágát kivéve mindnyájan résztvettek és érdekelve voltak s ennélfogva a pör folytatása I. Laczk többi unokájára is átszállott volna, ha ilyen több is lett volna.
Dédunokája három volt a család névadójának III. István és III. Dénes, II. Dénes fiai, és II. András, II. Miklós fia.
III. István atyja és nagyatyja első hivatalával kezdte meg szereplését: királyi főlovászmester volt. Vajjon az az István, a ki 1368-tól 1379-ig a királyi oklevél-záradékokban főlovászmesternek neveztetik, vele egy személy-e vagy sem, el nem dönthető, mert sehol sincs kitéve atyja neve. De hogy 1379–1385 csakugyan ő volt a főlovászmester, számos adattal mutatható ki.Katona i. m. X. k. 681. l. XI. k. 81. l. Anjoukori Dipl. eml. III. k. 513, 515, 535. 11.* 1385-ben Szécsy Miklóssal és Zámbó Miklóssal együtt ő is elvesztette hivatalát, s a Horváti párthoz csatlakozott.Fejér. X, 8. k. 182. l.* Kis Károly uralkodása alatt megint főlovászmester lett.Hazai okmánytár. VII. k. 420. l. * Ennek megöletése után szinleg szakított a Horváti párttal, sőt ő volt az ellenök indított egyik seregnek a vezére. De miután a Posegánál kézrekerült Horváti Jánost fogságából eleresztette (legalább arról gyanusították, hogy elősegítette Horváti szökését)U. o. VII. k. 435 l.* elvesztette Zsigmond kegyét, elvesztette a főlovászmesterséget és soha többé be nem jutott a királyi udvarba. Hivatalát, mint láttuk, nagybátyja, II. István, foglalta el. 1391-ben Nápolyi László híve,Anjoukori Dipl. emlékek. III. k. 695. l.* 1396–97-ben annak egyik helytartója.Fejér. X, 4. k. 416. l.* További sorsa nincs följegyezve. Hihetőleg földönfutókép végezte be életét.
III. Dénes. 1372-ben fordul elő előszörTörténelmi Tár. IX. k. 122. l. * és 1382-ben utoljára.Fejér. IX, 5. k. 624. l.* 1382-ben egymásután négyszer királyi főlovászmesternek van írva;U. o. IX, 5. k. 562, 566, 571, 576. 11. * de tartok tőle, hogy ez mind hibás másolás. Mert Szécsy Miklós országbiró ugyanez évben s ugyanezen időtájban kelt s egyenesen a Laczkfyakról szóló oklevelében nem ő, hanem testvére neveztetik királyi főlovászmesternek,U. o. IX, 5. k. 624, l.* s egyáltalában nem érthető, miért hagyta volna oda testvére e hivatalt épen csak egy pár hónapra.
A harmadik dédunoka II. Miklós erdélyi vajdának fia volt: II. András, előneve után itélve Döbrököz ura. Mint nagybátyja és unokatestvére, úgy ő is Nápolyi László pártjához tartozott.U. o. X, 2. k. 414–416. l. * Azt vélik némelyek, hogy Csáktornyai II. Istvánnal egy napon lelte volna halálát; de ez tévedés, mert ő még 1399-ben is élt s jelenvolt a tolnamegyei nemesek Lőrincz-napi Szakállon tartott gyűlésén.U. o. X, 2. 718. l.*
Ezek azok, a kik oklevelek s hiteles történeti kútfők bizonysága szerint kétségtelenűl ama, nagy hires, fényes Laczkfy családhoz tartoztak. – Tudjuk azonban jól, hogy régibb családaink közűl alig van egy-kettő, a melyeknek családfáján, kivált, ha az első izeket tekintjük, kisebb-nagyobb tévedések, hibák elő nem fordulnának. A Laczkfy család sem kivétel. Hogy tehát az ilyen tévedések tovább terjedésének útját szegjük s az általunk összeállított családfát igazoljuk, kénytelenek vagyunk annak kimutatására is pár sort szakítani, miért nem foglalhatnak helyet a többi eddig Laczkfyaknak tartozó személyek a Kerekegyházi Laczkfyak fényes családfáján.
Nevezetesen: I. az a Dénes, a ki 1349–55-ig a kalocsai érseki széken ült, nem tartozott a Kerekegyházi Laczkfyakhoz. Igaz ugyan, hogy midőn a zágrábi püspöki székről Kalocsára áthelyeztetik: «Dionysius filius Laczk»-nak van írva,Fejér. IX, 6. k. 53. l.* de ez nem elégséges bizonyíték, mert hiszen a László névnek Laczk alakja a XIV. században általánosan használatban volt; azt fölvehette más is, nemcsak Kerekegyházi I. Laczk. S valóban a Szántai Laczkfyakon kívül találunk Laczk nevű nemesekre Heves-,U. o. IX, 3. k. 460. l.* Nyitra-,Anjoukori okmánytár. IV. k. 19, 83, 469. 11. * Liptómegyében.Századok. 1869. évf. 636. l.* Azonkívül e Dénes vagy testvére vagy fia lett volna Kerekegyházi I. Laczknak. De testvére nem lehetett, mert I. Laczk atyját nem Laczknak, hanem I. Dénesnek hívták. Fia sem lehetett, mert hiszen I. Laczk fiai föl vannak sorolva mind 1336-ban,Zichy cs. okmánytára I. k. 491. l. * mind 1339-ben,Fejér. VIII, 4. k. 400 l.* de azok közt nincsen Dénes nevű; pedig akkor már Dénes kalocsai érseknek élnie kellett.
2. A család névadójának nem voltak Péter és kis László nevű gyermekei. Következik ez a már sokszor idézett 1339-iki oklevélből. Ebben Kerekegyházi I. Laczknak mind élő, mint holt gyermekeit föl kellett sorolnia: az élőket azért, mert az oklevél birtokügyben van kibocsátva s az adományozás érvénye függött e fölsorolástól; elhalt gyermekeit pedig azért, mert azok lelkiüdvéért alapítványt tesz.U. o.* S valóban említi ott I. Laczk olyan gyermekét is, a kit az eddig összeállitott családfa nem ismer t. i. I. Imrét, a kit a Baksa nembeli Tamás megölt.
3. I. Andrásnak nem volt Péter nevű fia. Tudjuk ezt onnan, hogy Péter aradi prépost 1377-ben eltiltja I. András fiait Mikelaka aradmegyei falu elfoglalásától. Ebben a prépostnak meg kellett neveznie I. András minden fiát, különben a tiltakozás hiábavaló lesz. S nem nevez meg csak kettőt: Györgyöt és III. Imrét.Történelmi Adattár. 1872. évf. 140. l.*
4. Pálnak nem volt György nevü fia. Kitünik ez abból, a mit fentebb I. Mihály, II. Laczk és I. Imre magvaszakadtáról mondottunk. Természetes dolog ennélfogva az is, hogy nem ez az állítólagos György volt 1392–93-ban macsói bán, hanem I. András fia. Hiszen még a királyi oklevél-záradékokban és mindenütt «Georgius filius Andree» van írva.Fejér. X, 2 k. 54, 96, 99. 11.*
5. Az 1387-ben előforduló, Albert nevű auranai perjel nem a Laczkfy, hanem a Losonczy család tagja volt, a mint ez Fejér: X, I. k. 394 és 443. 11. összevetéséből világosan kitünik.
6. II. Imre nádornak nem volt János nevű fia. Mert az a János tárnokmester, a ki 1373-ban egyszer «Joannes filius Palatini»-nek van írva, tárnokmester volt már akkor is, mikor még II. Imre nem volt nádor.U. o. IX, 4. k. 48, 64, 1 18. stb. 11. * Okleveles, határozott adat van róla, hogy Gilétfy János volt ez,U. o. IX, 4. 73. l.* a kinek atyja, Miklós, nádor volt, s a kit ennélfogva megilletett a «Joannes filius Palatiniu név. – Hogy is illett volna Laczkfy kézbe a tárnokmesteri kulcs?
7. Simontornyai (III.) Istvánnak nem voltak Leustách, Albert és János nevű fiai. Leustáchot csak Lehoczky említi, de az ő állítása – tudjuk, – figyelemre sem méltó. – Albertet Torma József említi az ő kézirati genealogiájában, de állítását nem bizonyítja. «Joannes filius Stephani agazonum magister» többször fordúl ugyan elő az 1395–1397. években, de ez nem Laczkfy III. István fia, hanem vagy Koroghy István fia,4 Fejér. X, 2. 288. l. * vagy Bebek István unokája.U. o. X, 2.*
Mindezeknél azonban nevezetesebb tévedés az, hogy több történetírónk Simontornyai (III.) Istvánt tartja az ország 1387–92-iki nádorának, holott tulajdonképen nem ő, hanem nagybátyja Csáktornyai (II.) István volt a nádor. Világosan kitünik ez a velenczei követ 1387-iki jelentéséből, a ki a nádort mindig: «Stephanus magnus comes voyvoda»-nak írja.Anjoukori Dipl. emlékek. III. k. 624. l.* Itt a vajda szó a nádor régebbi tisztét jelzi. Már pedig tudjuk, hogy Csáktornyai Laczkfy (II.) István 1372–1376-ig erdélyi vajda volt, de Simontornyai Laczkfy (III.) István sohasem volt az. Hazai okleveleink is ezt bizonyítják. A Kanizsayaknak adott s Kapuvárról szóló oklevélre Zsigmond nagyobb bizonyság okáért ráfüggeszti: «sigilla Stephani Woyvode regni nostri palatini et Emerici Bubek iudicis curie» (az ország nádorának, István vajdának és Bebek Imre országbirónak pecséteit) is.Hazai okmánytár. V. k. 178. l.* Világosan jelezve van itt is, hogy az a Laczkfy István, a ki 1387-ben s azután a nádorságot viselte, azelőtt vajda volt s ennélfogva nem Simontornyait, hanem Csáktornyai Laczkfy (II.) Istvánt kell tartanunk az ország 1387–92-iki nádorának.
Még feltünőbbnek tetszhetik az, hogy Katonával és őt követő összes történetíróinkkal szemben Csáktornyai Laczkfy (II.) István fölkonczoltatását nem 1398 febr. 26-ára tettük, hanem 1397 febr. 27-ére. Öntudatosan tettük ezt; mert meg vagyunk győződve, hogy ez volt Csáktornyai Laczkfy (II.) István halála napja.
Az egyetlen, hiteles kútforrás erre nézve a Pauli Pál zárai biró kronologikus följegyzéseiben olvasható, rövid tudósítás. Első kritikus történetírónk, Katona István, szintén érezte e följegyzések történeti becsét s igyekezett azt lehetőleg kizsákmányolni. De bizonyára még jobban kizsákmányolta volna, ha kronologiájának pontosságát és így nagyobb fokú megbízhatóságát ismeri. Sajnos, nem ismerte. Katona sarkalatos hibája e tekintetben az, hogy miért-miért nem, nem vette észre azt, hogy Pauli Pál a florenczi évkezdést használja, a mely szerint az év a mi folyó évünk márczius havának 25-ik napján kezdődött, s mikor Magyarországon már 1397 jan., febr. és márcziust írtak, a záraiak még mindig 1396 jan., febr., márcziust számítottak. Katona pl. csodálkozik azon, hogy Pauli szerint egy zárai gálya elindult 1396 julius 20-án és visszatér ugyanazon év február 27-én.Katona id. m. XI. k. 435. l.* Ez megfejthetetlen Katona előtt, holott, ha szem előtt tartjuk az olasz évkezdést, nagyon érthető. Katona ennélfogva Pauli évszámadait és sorrendét megbízhatatlanoknak tartotta s mit tett: A napok szerint igyekezett kitalálni azon éveket, a melyekben egyes események történtek. Pedig megfordítva az évek szerint kellett volna kiigazítania az egyes napokról szóló téves kiirásokat. Mert Pauli följegyzéseiben, legalább úgy, a mint azt Schwandtner kiadásában birjuk, a napok római számai hibásan vannak kitéve, egygyel hol több, hol kevesebb. Pl. 1397-ben május XXVIIII-re van téve «dies lunae» (hétfő);Schwandtner: Scriptores rerum Hungaricarum. III. k. 736. l.* pedig ez évben hétfő 28-ra (XXVIII) esett. Itt tehát egy római számmal többet írtak. Kevéssel előbb 1396 (a mi számításunk szerint I397) Január XVII-ike után «dies iovis» (csütörtök) áll,U. o. III. k. 735. l. * pedig csütörtök ez évben január 18-ra esett; itt meg egygyel kevesebbet írtak, XVIII helyett csak XVII-et. A napok megnevezésében tehát, a mint látjuk, több helyt hiba van. De az események időrend szerint való fölsorolásában nincs.
Ezt tudva, mivel Pauli Laczkfy II. István fölkonczoltatását mindjárt Zsigmond dalmátországi tartózkodása és Tinninből (Knin-ből) való elutazása után, a mi hiteles oklevelek szerint mind 1397 január és február havában történt, és 1397 áprilisi események előtt sorolja föl,U. o. 736. l.* el kell fogadnunk azt, hogy e véres esemény 1397 (Pauli szerint még csak 1396) február havában keddi napon (die martis) történt. Mivel pedig ez évben kedd nem február 26-ára (a mint Pauli följegyzéseiben áll), hanem február 27-ére esett, a XXVI Februarii XXVII-re igazítandó ki s így megkapjuk Laczkfy II. István halála napját is, a mely 1397 február 27-ike.
Hazai kútforrásaink pedig mit szólnak e vitás kérdéshez? A mi okoskodásunk mellett bizonyítanak. Zsigmond király, a kinek udvarában (in curia) II. István halálát lelte, 1397-ben február 6-án Tinninből (Knin) Buda felé indult,Ráth: A magyar királyok utazásai. 102. l.* de márczius 2-án még csak «Zokan»-ban, azaz a mai Zákányban volt.U. o. 102. l. * Három nappal ezelőtt könnyen lehetett Körösön. De 1398 elején Erdélyben, márczius 6-án Szondon (Szonta Bács m.) tartózkodott Zsigmond,U. o. 103. l.* ennélfogva bajosan lehetett február 27-én Körösön. S ha még ez sem volna elég, Katona egész okoskodását halomra dönti az, hogy a budai káptalan Zsigmondtól vett értesülés alapján Laczkfy (II) Istvánt 1397 május 4-én már halottnak mondja.Fejér. X, 2. k. 391. l.*
A Laczkfy (II.) Istvánra mért kardcsapások halált hoztak az egész családra. A mily gyorsan emelkedett föl e család a legfényesebb, legmagasabb polczokra, míg a magyar szent koronához ragaszkodott, s kardját annak szolgálatára szentelte, ép oly gyorsan hanyatlott alá, mikor az ellen s annak talán méltatlan hordozói ellen fegyvert fogott. S ez nem egy magában álló példa hazánk nagy családainak történetében. 1450 táján az ősi Kerekegyház már eladó, kézről kézre járó birtok.
Dr. KARÁCSONYI JÁNOS.
A HÁRSFALEVÉL A RATOLD-NEMBELIEK CZIacute;MERÉBEN.
Ismeretes, hogy egyes családoknak – viseljenek bár egészen eltérő neveket – közös eredetét eléggé bizonyítja azon körülmény, hogy fővonásaiban egy és ugyanazon czímert viselik; e körülményen nem változtat az; hogy az ott előjövő alak több vagy kevesebb számban, egészben vagy csak egyes részeiben vétetett-e át, és hogy a színezés fölcseréltetett-e vagy sem. Az efelől értekező szakférfiak, kiknek pedig a törzsczímerre mulhatlanul kiterjeszkedniök kellene, ezen jelenség fontosságát – úgy látszik – még maig sem világították meg kellőképen s minden oldalról.
Az is bizonyos, hogy az eredeti alaktól való ilyen esetleges eltérés nem mindig a czímer tulajdonosának tudatlansága, illetve közönyösségének tudható be, valamint hogy a kivitellel megbízott művészt sem lehet mindig avatatlansággal gyanusítani e miatt.
Lehet, hogy ily esetek a középkorban is előfordultak, valószínűleg azonban igen szórványosan. S ez annál inkább hihető, mert a jelzett korban a felvett, örökölt vagy adományozott czímereket és azok integritását sokkal nagyobb kegyeletben tartották, semhogy rajtok profán kezek önkényesen változtathattak volna; továbbá mert akkoriban minden czímertulajdonos s később a heroldok, az eredeti czímereknek még legparányibb részleteit is pontosan ismerték és kellett ismerniök; s végre mert a czímerek akkortájban kiváló egyszerűségöknél fogva magok sem szolgáltattak valami nagyon tág teret az ilyen önkényes változtatásokra.
Az előző évszázadokban efféle változtatások a törzsczímeren szándékosan, azaz a czélnak megfelelően tervszerűleg eszközöltettek; pl. hogy az oldalág a törzstől, az ifjabb sarjadék az idősbtől megkülömböztethető, szóval, hogy egy és ugyanazon törzs sokszoros szétágazása annál könnyebben felismerhető legyen.Ezen csupán «családi mellékjegyeknek», a czímerpaizsba utólag felvett szolgálati, érdem, vagy kegyjelvényekhez semmi közük, s még kevésbbé a törzsczímernek rangemelés, örökbefogadás stb. következtében uralkodói jogon történt kibővítéséhez vagy átalakításához.*
Ezen szokás különösen az angol és franczia heraldikában volt otthonos, hol még időnkben is találkozhatunk vele itt-ott. Előfordult azonban Német-, Olasz- és Spanyolországban, valamint máshol is.
Ily megkülömböztető családi mellékjegyekűl használtattak kiváltkép: a tornagallér, a keskeny pólyák, s mint már jelezve is volt, az eredeti czímeralak számának emelése vagy apasztása (egy helyen három gyűrű, csillag, oszlop stb., máshol pedig 4, 6, 2), továbbá az alak helyzetének változtatása (pl. lépkedő oroszlán helyett ugró vagy ágaskodó); a színek változtatása vagy fölcserélése; csonkítások vagy a törzsczímerhez hozzátoldott csillagok, holdak, betűk és pedig tetszés szerintiek, vagy kezdőbetűk stb. Ilyen volt Németországon a kedvelt változtatás a sisakdíszben, s gyakran kicserélték a régi (törzs) sisakdíszt egészen újjal.
Kétségtelen, hogy a két mondott mellékjegy – a pólya és tornagallér – mint ilyen, önálló jellegűnek tekinthető; és mégis, mi a kizárólagos jelleget illeti, maga a tornagallér sem képes biztos és minden tévedéstől ment útvezetőűl szolgálni, mert annak pl. az angol heraldikában egészen más jelentősége van, mint a francziánál, a mennyiben egy és ugyanazon (három vagy négy kivágású) tornagallér Olaszhonban gyakran még kegyjegyül is adományoztatott. Ezen kérdéssel egyébként főbb vonásokban Br. Sacken is foglalkozott heraldikai katekizmusában (az 1880. évi III. kiadás 126–129. lapján).
Hogy e szokás mikor tünt fel először, arról határozott tudomásom nincs. Annyi azonban bizonyos, hogy sok évszázadra vihető vissza első fellépte. Különben is ily általános határidő felállítása nem valami nagy fontosságú reánk nézve; bennünket kiváltkép azon kérdés érdekel, hogy hazánkban mikor lépett fel tényleg először?Mellékjegyekül tekintendők tágabb értelemben a paizst körül vevő rendjel, tiszteletjegyek, s több ily más (nem értvén ide természetesen a czímertartók valamenynyi nemét, bármily alakban és helyzetben forduljanak is azok elő), mint olyanok, melyek az utódokra örökségképen átszállottak, minő példáúl a Károlyi, Radvánszky, Kende, Kállay, Soós, Vécsey s több másoknál a sárkányrend. Mint tudom, a sárkányrendet a Perényiek is viselik. Hogy azonban e rendet tényleg is viselte-e ezen jeles család valamely tagja, vagy az az aragoniai kanna-rend (Kannenorden) grifmadara helyett került tévedésből pajzsukba: az még idáig sincs felderítve. Annyi bizonyos, hogy az 1458-ban elhalt és Terebesen eltemetett Perényi Jánosnak, heraldikai szempontból is érdekes sírkövén egyebek között a mesterileg stilizált paizsot oly jelvények is környezik, melyeknek teljesen azonos mását ezen Jánosnak egy európai hírű lantos kortársa: Oswald von Wolkenstein (szül 1367, † 1445) egy miniatur képen viseli. (E kép jelenleg a hasonnevű gróf tulajdonában van.) Lehet, hogy ezen Perényi János, vagy tán a család más tagja a kanna-rend mellett a sárkány-rendnek is birtokában volt. Birta-e valóban e kettőt, vagy csak egyikét, nem tudni; annyi azonban bizonyos, hogy az említett sírkövön egész világosan kivehető «kanna a belőle kinövő három liliommal», a mórok elleni küzdelem idejében Spanyolországban 1410-ben alapított kanna-rendnek fő és jellemző részét képezi. Szolgáljon ez irányadóúl mindazoknak, kik a Perényi-féle sírkövön, valamint a Wolkenstein-féle képen is előjövő ezen jelvényekben a sárkányrend mellékjelvényeit vélték felismerhetni.* hol, kinél és mikép jelentkezett s legfőkép pedig mi volt esetleges alkalmazásának indító oka? Ez utóbbi kérdés különösen azon oknál fogva érdekel bennünket, mert általa egy társadalmi jelentőséggel biró s rendkívül fontos más kérdés megoldására vagy legalább is annak megközelítésére lehet reményünk, e kérdés pedig, melynek minden kétséget kizáró megoldása eddigelé még senkinek sem sikerült: a signa és arma ignominiosa, a megbélyegző jegyek és czímerek kérdése.
* * *
E helyen a heraldikus hársfalevél fokozatos fejlődését általában, s a mint az a Ratold-nembeliek pecsétein előjön, szándékozom a tisztelt olvasó előtt kifejteni, azaz szemléltetni azon változtatásokat, melyeknek egy minden kétséget kizáróan hitelesnek bebizonyult törzsfő utódainak czímerén és pecsétjein előjövő hársfalevél annyi évszázadok folyamán kitéve volt.
Szorosan a tárgyhoz ragaszkodva, értekezésemet a XIV. század végéről származó oly pecsétnek bemutatásával és szakszerű leírásával kezdem meg, mely idáig úgy leírás, valamint rajz tekintetében nagyon is felületesen és hibásan volt közölve; s midőn megjegyezném, hogy programmom további tárgyát az előttünk fekvő sphragistikai-heraldikai anyagon létező levelek jellegének megvilágítása fogja képezni, már eleve is ki kell jelentenem, hogy ezen figyelemreméltó pecsét, alakjainak jellegénél fogva, a mellékjegyes magyar czímerekhez sorozható.
Bevezetőűl a hársfalevélről egyet-mást el kell mondanom, minthogy a leírandó czímerek fő alakjaként előbb kizárólag a hárslevél, később a hársfa törzse és ágai, s végtére maga az egész hárs játsza a főszerepet mindvégig.
«Das Lindenblatt spielt unter allen Gewächsen im deutschen Mittelalter als Wappenbild und als Verzierung neben der Lilie die erste Rolle» mondja Dr. Bader, a zähring-badeni fejedelmi ház legrégibb pecsétjeiről tartott értekezésében. (Karlsruhe, 1849. II. 52.) S ez nem is történhetett máskép, minthogy a hárs a régi németeknek valóban kedvencz fája volt. Ott pihente ki fáradalmait árnyas gazdag lombozata alatt övéi körében a családapa, s ott játszott a gyermek, alatta tartotta nyilvános itélőszékét a császár helytartója, az őrgróf, a soltész – hogyne nőtt volna tehát szívükhöz a hárs? A hársfa kultusza egészen a mondák világában vész el, mert a német mondákban általában mindenütt már akkor is szerepel «szentfa»-ként a hárs, mikor a skandinávok még a kőrisfát tisztelték olyanul, ennek pedig már szép ideje múlt.
A hárslevelet az építészet és diszítményi rajz alapjáúl is előszeretettel alkalmazták. Ötös hárslevéllel találkozunk a «German. Múzeum» 1868. évi I-ső füzete szerint, pl. a XIII. és XIV. századbeli szövetminták gyűjteménye között, s mint az «Anzeiger für Kunde deutscher Vorzeit» 1869. évi 1. számú 3. ábrája mutatja, II. Henriknek, a szentnek ruházatát is három levelű hársfa díszíti tövestől, gyökerestől, s e mellett szívalakú hárslevelek is. A hársfától kölcsönzött eme díszítések szolgáltatták tulajdonkép az alapot azon föltevéshez is, hogy magának a szövetnek hasonlókép német iparterméknek kellett lennie.Ugyanazon ok késztet engem – több oldalról tett ellenvetéseknek daczára – arra, hogy a Ratold genust eredetileg német származásúnak fogadjam el.*
Hárslevéllel, ágakkal, sőt egész hársfával is a középkori német czímertanban gyakran találkozunk. Jelesen mint sisakdísz a legrégiebbekhez tartozik. Mint pecsétalak Góthai János 1289-iki, Friedrich v. Callenbergnál 1313-diki pecsétjein jő elő és így másoknál is.
A hárslevél a czímertanban szívalakú és pedig éles és hegyes hajlásában vékony, rövid nyéllel, vagy a nélkül, mely néha azonban «kitört»-nek is tapasztalható.
Ha a levél hegyével lefelé ábrázoltatik, hulló helyzetűnek (fallend) neveztetik. Meg kell azonban még jegyeznem, hogy ha hiányzanék is a levél nyele, azt oda kell képzelnünk.
Úgy a nyeles, mint nyeletlen hárslevél is, ha «hulló helyzetben» van, rendkívül megnehezíti a kutatást, mert a czímertani szívalaktól megkülömböztetni nem lehet, s még kevésbbé akkor, ha még színezve sincs, kivévén azon ritka esetet, midőn annak mivolta az értelemből kitünik. Alapos szakférfiak is megjárták már sokszor vele, t. i. hogy a nyeletlent egyszerű, a nyelest «lángoló» szívnek gondolták, és így nincs mit megütközni azon, ha egy és ugyanazon czímer-alakot magok az avatott szakerők is majd hárslevélnek, majd lángoló szívnek hirdetik. Gyakran még a színezett leveleknél is ugyanily nehézségbe ütközhetik a vizsgáló, a mennyiben arra épenséggel nincs szabály, hogy a hárslevélnek zöld színűre kell festve lenni, sőt ellenkezőleg, az uralkodó zöld mellett: arany, ezüst, kék, sőt még vörös hárslevél is előjő a czímertanban.
Egy továb baj, hogy a hárslevél alakjára nézve az u. n. Seeblatt-tal igen könnyen összetéveszthető.
Hogy mi szerepe volt a mi régi mondakörünkben a hárslevélnek, nem tudom,Nem akarok a II. Endre király czímeres pecsétjén előjövő pólyákat kisérő három hulló hárslevélre kiterjeszkedni, azon okból, mert eddigelé kétes még, vajjon nem három «szívet» jelképeznek-e azok? bárha azon felfogás, mely hárslevélnek tartja azokat, valószínűbb is ez utóbbinál.* valamint azt sem, vajjon volt-e és mily szerepet játszott nálunk a növények kultusza. Azonban, ha nem is áll módomban közelebbről megjelölni a hazai növénykultusz tárgyait és szerepét, a mi a hazai czímereken előjövő növényvilágot illeti, a czímer- és pecsétismei téren tett számos évi kutatásomra támaszkodva, biztosan állíthatom, hogy kivévén a liliomot,Ide vonatkozólag a Győr (Jeur) nemzetségnek haránt négyelt pajzsán látható négy liliomot említem meg, mely – mint tudom – erre a legrégibb példa mi nálunk.* s az itt-ott minden egyébnél gyakrabban felmerülő rózsát is, a fa és falevél csak rendkívül ritkán jelentkezik nemességünk czímereiben.
Magától érthető, hogy a czímerek ékítésénél (Damaszierung) felhasznált növényalakokat számba nem veszem,Föltétlenül ide sorozom Bors comes 1222-diki pecsétjén látható három hárslevelet is (Turul II. 1884. 101. 1.), s ugyanezen okból Majláth Bélának a Ratold- családra is vonatkozó – különben igen csábító – nézetéhez sem csatlakozhatom; bárha egyébként elismerem, hogy a középkor czímerei nagyobbára tele vannak képtelenségekkel s ennek következtében sokszor csakugyan nem vehetni hasznukat.* és hogy e tekintetben csakis a czímertani «régi jó idők»-ből, tehát mintegy 1500-ig előfordultakról szólok ez alkalommal.
Az általam ismert azon kevés czímerek között, melyeken fa,A «stilizált» fának tudomásom szerint legrégibb magyar példányával egy 1221-iki «Benedictus Viceiudex Aule Regie» köriratú pecséten találkozunk. (Arch. Értesítő XII. 1878. I.)* bokor vagy falevél mint önálló alak szerepel, különösen kiemelendőnek találom Ilsvai Leustach nádor függő pecsétjét, egy 1396 évi oklevelén,Kelte 1396. május 31. Eredetije az orsz. levéltár diplomatikai osztályában 8162. sz. alatt. E pecsétnek más, kevésbbé ép példánya a nádor egy 1393. évi oklevelén az Ibrányi-család levéltárában van, mely jelenleg letéteményként a nemz. múzeumban őriztetik.* mely a mi az ábrázolást és elhelyezést illeti, oly hárslevelet mutat, mely a klasszikus heraldika követelményeinek teljesen megfelel.
Sajnos, hogy ép ezen pecséten, mely egyébként egészben véve teljesen jó karban van, a főalak mellett három oly mellékalakot látunk, melyeket az éles körrajz és az igénybe vett jelentékeny czímertani segédeszközöknek daczára is,úgy egyenkint, valamint összevéve is – nem valék képes teljes határozottsággal felismerni.
Ennél valóban azon ritkának mondható akadályokkal találkoztam, melyek egy különben eléggé jól fentartott pecsétlenyomatnál nem igen gyakran merülhetnek fel. Megnyugtat azonban azon tudat, hogy mások sem tettek szerencsésebb kisérletet vele.
Az Ilsvay-féle pecséten szereplő mellékalakok most érintett, azonban nem eléggé kifejtett jellege arra késztet, hogy hosszabban foglalkozzam velök és pedig azon czélból, hogy később annál pontosabb leírást nyujthassak az egészről.
Jeleztem már, hogy ezen pecsétnek főalakját egy kitünően stilizált hárslevél képezi. Ezen hárslevél fölé magaslik az emlitett mellékalakok egyike, s ez utóbbit két másik, formára egyenlőnek látszó mellékalak fogja közre. Ha tehát ezen alakokat leírni akarjuk, vagy legalább meg közelíteni a valót, mindenek előtt ki kell puhatolnunk úgy általános, valamint czímertani jellegüket is.
Ilsvai Leustach nádor pecsétje tudomásom szerint ekkoráig csak egy ízben volt leírva és pedig «Magyarország Családai»-ban (V. kötet 233),Rajzban legújabb idéiben Br. Nyáry Albert Heraldikai Vezérfonala is közölte, azonban ez sem teljesen hibátlanul.* melyhez az anyagot a tudós szerzőnek egy lenyomat alapján tett jegyzetei szolgáltatták.
Leustach tudvalevőleg Péternek fia, 1387-ben főajtónálló, majd fehérmegyei főispán, s végre az ország nádorává lett. Ezen állásban volt 1396-ban is, minthogy a kérdéses és föntebb látható pecsét szintén ezen időből származik.
Bárha a «Magyarország Családai»-ban közölt pecsétmásolat egyes, kevésbbé fontos részleteiben – minők a körirat, a pecsét magassági, kerületi, s a körirat szélességi méretei, valamint az utánzás technikája is – a kezeim közt levő eredetitől el is tér: mindezek daczára továbbra is megmaradok azon határozott meggyőződésem mellett, hogy mindkettőnél egy és ugyanazon pecsét lenyomatával van dolgunk, annál is inkább mert átmérőik egészben egyenlő nagyságúak. Az eltéréseket egyedül a kivitellel megbízott rajzoló okozhatta és pedig az által, hogy a fősúlyt a czímer ábrázolására fektette, a mellékjelenségeket pedig jóhiszeműleg mellékes dolgokul tekintette a nélkül, hogy meggondolta volna, hogy a sphragistika semmi előfordulót mellékes dologúl nem tekinthet és nem szabad ennek tekintenie.
«Magyarország Családai» a hársfalevél fölé kiemelkedő tárgyat koronának vévén («koronás hárslevél»), ebből a rajzoló valóban egy teljes császári koronátAz úgynevezett «házi» koronát értem itt, s nem a birodalmi koronát igazi alakjában, azt t. i., melylyel a császárokat koronázták valaha Aachenben.* készített, s mi több, a jó ügy iránti buzgalomból tetejéről még a birodalmi almát a szokásos kereszttel sem felejté ki.
Pedig itt koronáról valóban szó sem lehet, s arról könnyen meggyőződhetni egy pillanat alatt, s különben, is akkortájban bizonyára nem igen tűrték volna uralkodói jelvény viselését, még czímeralakként sem. Adományozásról még kevésbbé lehet szó.
Micsoda hát akkor, ha nem korona, a kérdéses tárgy?
A körvonalak után itélve, csak három oly czímertani tárgyat ismerek, melyek általánosságukban az első pillanatra hasonlítanának hozzá, s ezek: egy fa, farkastőr (Wolfsangel) és tollforgó. Ez utóbbi alak mindhármuk között azonban a legvalószínűbb.
A (stilizált) «fát» hoztam fel elsőnek. Tettem ezt azon oknál fogva, mert itt, hol a czímeralakok szabadon lebegve, nem paizsban ábrázoltatnak, a kérdéses alak sisakdíszként tekinthető; a hárslevél mint czímeralak mellett pedig a hársfa maga legilletékesebb, legkifogástalanabb sisakdíszűl szolgálhat.A hárslevelet betetőző és közrevevő tárgyak nem czímerpaizsban lépnek fel, hanem szabadon vannak csoportosítva és körűlfogvák egy esetleges kerettel, mely itt történetesen hatkarélyt képvisel. Ily esetben szabadságában áll a heraldikusnak a látható mellékalakok egyikét vagy másikát – ha okát adja – nem a czímerpaizshoz tartozó alakúl tekinteni, mit pedig nem volna szabad tennie, ha a hatkarély helyett valóságos paizszsal volna dolga. Minthogy azonban ezen szabad összefoglalásnál fogva a hárslevelet betetőző császári korona lehet paizsalak vagy valamely uralkodói kegy jele, vagy szolgálati jelvény: ez ingadozásból is kitünik, hogy a koronát valló nézet mennyire hamis és tarthatatlan.*
Nem kell felednünk, hogy a hárs lombozatát jobbára kolomp alakjában ábrázolták rendszerint, továbbá hogy a lombot a törzstől kivétel nélkül élesen elkülöníteni volt szokásban (míg itt egy vízszintes vonalban fut össze az egész), s végtére, hogy egy szabadon álló «lebegő» fához gyökerek is járulnak, minek pedig itt – akárhogyan vizsgáljuk is a pecsétet – alig lehetne akadni nyomára.
A hársfát azonban gyakran bokoralakúnak is ábrázolták s ily alakban, különösen mint sisakdísz, sokszor legyező alakjában is előfordul. Az ilyen hársbokor nagyon hasonlít az Ilsvai- féle pecsétnek általunk még véglegesen meg nem határozott czímertárgyához, valamint szintúgy hasonlít hozzá a hársnak fölfelé összefutó alakja is, mely hasonlag nem ritka jelenség a czímertanban.
Azonban ezen combinatiók sem kielégítők; annál is kevésbbé, mert a bokorként kezelt hársfa már nem mint összefolyó tömeg (harang, golyó) jő elő, hanem részekre bontva ágakkal, galyakkal, levelekkel: már önmagában is feltétlenűl elárulva a fa jellegét. Ez itt pedig nem az eset.
A mi a farkastőrt (Wolfsangel) illeti, ezt csakis föltevésként említettem, mivel e czímeralaknak csakis felső része hasonlít az Ilsvai-féle kétes czímertárgyhoz; még ha eltekintünk is a «gyűrű»-től, mely amott bizonyára nem is volt jelen, és a mely a farkastőr heraldikai ábrázolásánál némelykor hiányzik is.
Csupán a tollforgó maradt még hátra. Ennél azonban a «struczforgó» ép úgy vehető számba, mint a «pávaszem». (Kinek e tekintetben nagyobb munkák, vagy ide vágó értekezések nem állanak rendelkezésére, az folyamodjék Sackenhez 98–99. 1.)
Hogy én e kettő között inkább a «pávaszem»-nél maradok, arra először is ennek régisége,A czímertanban legelőbb a páva-, utána a kakas-, s csak később, mindkettejök után merűlt fel a struczforgó.* s továbbá a technikai kivitel is késztetett, a mennyiben nagyító üveg segítségével nem nehéz ráakadni magokra a tulajdonképeni pávaszemekre is, melyek különben, minden kifogástalanul stilizált pávatollforgónak még lenyomatában is felismerhetők.
A struczforgó különben nálunk Magyarországon is csak nagyon ritkán fordul elő sisakdíszként, s ezen kevesekhez tartozik Tamás erdélyi vajda czímere (1321–1342),Arch. Ért. XII. 1878. 231, 253. l. Ez bizonyára erre a legrégibb eset lehet magyar pecséteken.* melyen a tollak nem forgó alakjában, tehát az akkori szokás és szabályok ellenére, nem stilizálva, hanem csak egyenként helyezvék el.
A «pávaszem»-etEzen kifejezést fogom továbbra is használni.* kisérő további két tárgyra térek át.
Egyes heraldikusok rendkívül idegenkednek az általános megnevezés jogával élni ott, hol az egyedi meghatározás (Specialbenennung) nehézségekbe ütközik, miáltal a beható részletezést s főképen pedig az alkalmatlan indokolást rázzák le nyakukról. Még ritkábban nyer alkalmazást ama szabály, hogy egy kiismerhetlen tárgy azon, már ismert jellegű heraldikai tárgyak osztályába sorozandó, a melyekhez főbb jelenségeiben hasonlítható. Ugyanez áll a betűk, titkos jegyek (chiffre) s a többiekre is, ha normális voltuk és egyszerűségüknél fogva heraldikai jelleggel biróknak látszanak. Ha az ily jegyek lényegét valaki helyesen fogja föl s leírásukat pontosan eszközli, nincs az a szaktekintély, ki ezért az illetőt valami nagy hibába esésről vádolhassa.Megjegyzendő, hogy egy czímerleirás csak akkor nevezhető szabályszerűnek, ha annak alapján a kérdéses czímert hibátlanul le is lehet rajzolni. Minden más leírás tökéletlen vagyis – röviden – rosz. Nem elég egy megállapított jellegű tárgy, pl. betűnél mondani, hogy az X v. Y, mert ily egyszerű tárgyak is fordulhatnak különböző alakban elő. S ezzel ismét egygyel több a bizonyíték arra, hogy jó sphragistikus a czímertan ismerete nélkül nem képzelhető, vagyis hogy kitünő pecsétismerőnek kitünő heraldikusnak is kell lennie.*
Különben egy leírandó czímernél ezen eljárási módszernek is mindig szorosan kell ragaszkodnia az ismert s alkalmazkodni a gyanított jelleghez.
A mesterséges czímertani alakokhoz tartoznak – Sacken szerint – a jegyek (Chiffre), monogrammok, házi jegyek (Hausmarke) és betűk is. E jegyek tetszés szerintiek s önkénytesek, minőket pl. a kereskedők árúmálháin láthatni. Ezek, valamint a házi jegyek is eredetileg a tulajdonos megjelölésére szolgáltak, s csak később tekintettek czímerként. Az ilynemű jegyeket alig lehet leírni, minthogy többnyire rendkívül zavart összetételű horgokból és szögletekből állanak.
Detler Biedermann, az ismert culturtörténész, a XV–XVI. századból eredezteti azokat, s mint czímertani alakokat a heraldikus keresztek utolsó osztályába sorozza.
Az építészek és képfaragók szintén használtak ilyen jegyeket, sőt gyakran czímerekül is nyerték.
A jegyek (Chiffre) s a betűk – mint említém már – mellékjegyekül is használtattak, kivált az olasz heraldikában, hol azokat nem ritkán a paizsban látható állatok tartják.
Az Ilsvai czímer pávaszemét kisérő két alakot részemről szintén ily jegyeknek gondolom, és ekkép írnám le: magas vagy passio-kereszt melynek lába tompa szögben balra törik, s a melynek bal karjáról egy bot vagy horgas rúd függ alá.A Németh de Jelva-család czímere (két lefestett példányban látható az UIlrich Freiherr von Klaynoch-féle családkönyvben 1620.) egy újabbi ily keresztalakú chiffrerrel vagy házi jegygyel ismertet meg bennünket. Több hasonló esettel eddigi kutatásaimban nem találkoztam. E czímert az Ungarische Revue 1885 október-november havi füzetében ismertettem.* Ezen, betűhöz hasonlító alak felől azon nézetben vagyok, hogy az e czímerben mellékalak szerepét játsza és pedig azért, hogy megkülömböztesse a család ezen ágát a többitől, mely csak a hárslevél-czímert viselé.
Vajjon ezen jegynek van-e valami más és pedig magát az oklevél kibocsátóját illető jelentősége ezen kívül és minő? vagy pedig – mi azonban mellékjegy jellegéből nem von le semmit – csupán a kivitellel megbízott művész jegyét képviseli, meghatározni nem lehet.
Eleve meghatározván ekkép az Ilsvai-czímernek kétes alakjait, áttérek annak teljes leírására. Kettős szegélyű plastikus kerettel körűlzárt szintén kettős szegélyű hatkarélyban, melynek szögletein kívül egy-egy vékony vonalakból képzett hatágú csillagocska foglal helyet,A Nagy Iván-féle ábrázolás szerint a hatkarély szögletein belül tojásformájú rosetták láthatók; az eredeti pecséten azonban nem lehet megkülömböztetni őket.* egy hárslevél áll, jobbra hajló rövid nyéllel, s egy balfelé irányuló letört kifutó ággal.
E hárslevél fölött egy a karély alsó széleig érő pávatollforgó (?) van. Ennek alsó része a hárslevél csúcsa felé van irányítva.
E forgót közreveszi két egymással egyenlő s a góthikus t betűhöz hasonló, magas vagy passio-keresztszerű chiffre, melynek tompa szögben balra elhajló alapja horogban végződik. Ezen alak feje, valamint a jobboldali kar jobbik széle homorú, azaz félhold forma s kissé ferde, míg a kampó formára fölnyúló baloldali karra ferde rúd látszik függesztve lenni, melynek alsó vége horgas.
A közepes nagyságú majuskulákból álló körírat, a már említett plastikus keretre következő két egyszerű körvonal között van elhelyezve, s a következő:
Azaz kiegészítve: † Sigillum Leustasi De Ilsva Regni Hungariae Palatini Ac Comitis Albensis.
A pecsét átmérője legkülsőbb szélétől: 6.5 cm.
Ez kétségtelenül egyik legérdekesebb példánya mindazon hazai pecséteknek, melyekről tudomásom van és a hazai pecsét- és czímertan terén valóban kiváló érdemeket aratna az, ki határozott tényeket sorolna elő ott, hol én csak valószínűségeket állíthaték fel. És pedig 1. hogy az Ilsvai pecsét chiffre-je családi (vagy személyi) mellékjegy, s 2. hogy a pávatollforgó, mely a fő czímeralakkal egyetemben betölti a hatkarély terét, sem paizsalak, sem pedig mellékjegy szerepét nem játsza, hanem azt a czímertulajdonos sisakdíszeként kell tekintenünk.
* * *
A Ratold-törzsből leszármazottak czímerei és pecsétjei közül, rajzban és szövegben, mint tudom, eddigelé csupán a Kazai Kakas, az Ilsvai, a Pászthóy, a Feledy Lorántfy és Ráday stb. családokat illetők közöltettek. Ezen családok közül ez időszerint csakis a grófi rangra emelt Ráday-család létezik, a többiek mind kihaltak.
Valamennyinél régibb volt a Ratold-törzsbeli Miklós alországbíró czímere 1238-ból. (Lásd Nyáry A.: «Vezérfonal III. 20. a bécsi képes krónika nyomán».) Utána következik a Roland nádoré (1255–1299), s végre az ugyancsak Rátold vérbeli István budai prépost pecsétje 1361-ből.
Tárgyam végére jutván, az előttem fekvő pecsétek, pecsétmásolatokon és czímerek alapján ezentúl csakis a Ratold genus hárslevelének fejlődésével fogok foglalkozni, s bekezdőűl az Ilsvai és Pászthóy czímer-alakokat veszem elő.
Ezek elsejét imént ismertettük, a másik a «Magyarország családai»-ban a használt forrás megjelölése nélkül közölt pecsétmásolatban már ismertetve volt.Eme czímerkép, ellentétben Ilsvai-félével, paizsban foglal helyet, és csak eztán veszi azt háromkarély körül. Ennél a paizs mindkét felső szögletén – szolgálati vagy érdemjegyképen – egy további kis paizsban az országos czímer egy-egy része látható; mint ez országbírák pecsétein gyakrabban látható.*
Ha összehasonlítjuk ezen egy időből származó pecsétek czímerképeit, látjuk, hogy a fő czímeralakot mindkét helyen egy hárslevél képezi.Az Ilsvai név össze nem tévesztendő a hasonlókép ősrégi és ma is virágzó Ilosvay-családdal, melynek különben czímere is egészen más. Úgyszintén más a XVIII. század végén még létezett, czímerében griffet viselő Pászthói-család, mely más törzsből való.*
E hárslevél a Pászthóy-czímernél rövid, vastag lefelé kiszélesbülő (nem heraldikus) nyéllel bír, míg az Ilsvainál a nyél szintúgy rövid (de aránylag mégis hosszabb) és behajlott, és ezen kívül még egy balra törő csonka kiágazása is van. E külömbség a sphragistikus előtt nem minden fontosság nélküli.
Mint már ismételten kiemeltem, az Ilsvai- levél, valamint általában az egész czímer-ábrázolás is heraldikailag kitünően van stilizálva s ebből következtetem, hogy a ki ezen czímert tervezé, a helyes heraldikának szabályaiban és alkalmazásában teljesen otthonos volt.
Egy heraldikus hárslevélnek kifogástalan alakításához azonban határozottan nincs szükség a nyélnek további kiágázására, kivévén hacsak bizonyos más czél vagy értelem nem volt hozzáfűzve.
A középkori czímertan esetlegességeket nem ismert alakításaiban, s ezért meg vagyok győződve, hogy ezen, csupán az Ilsvai-féle hárslevélnél előjövőKiágazás és mellékalak nélküli hárslevéllel találkozunk a Ratold-törzs pecsétjei között: Miklós alországbírónál (1238: vörös mezőben arany levél); István prépostnál (1361), Kazai Kakas Lászlónál (1380), Feledy Eustachnál (1530). Ettől csupán Roland nádor czímeres pecsétje (1255) s fiának Mátyásnak patriarka-kereszttel kisért három hársleveles lovaspecsétje (1288) tér el; valamint ismét Roland nádor kétleveles pecsétje 1299-ből. Egyébként erről más alkalommal többet; most csak annyit jegyzek meg, hogy az 1255-iki Roland-pecsét hárslevelei inkább egy heraldikai fenyőtobozhoz (Zirbelnuss) hasonlítanak, mely különben is természetes fenyőtoboz helyett szokott a heraldikában alkalmaztatni, a minő pl. Augsburg ősrégi czímeralakja is.* kiágazásnak határozott jelentőséggel kellett birnia.
A hárslevél további változásait azon czímeralakok még jobban mutatják, melyek a Lorántfy-féle pecséteken s emléktárgyakon jönnek elő.
Tudtommal legrégibb ezek között L. Mihály azon pecsétje, mely az ungmegyei levéltárban egy 1610-benKénytelen valék bizonyos időszakokat átugrani, mert csak így volt lehető egy megközelítőleg teljes képet alkotnom az egészről.* kelt oklevelen látható.
Itt ismét találkozunk az egynyelű magános hárslevéllel, azon külömbséggel azonban, hogy az egy vízszintes ág felett szabadon lebeg és balra hajlott helyzettel bír, s hogy inkább egy más heraldikai levélformához, az ú. n. Seeblatthoz hasonlít.
Ezen ábrázolás különben egészen rosszúl van stilizálva, a levél lebegő helyzete bizonyára csupán a kivitellel megbizott művész járatlanságának tulajdonítható.
Hét évvel később a keresztben fekvő törzs (melylyel ezentúl a Lorántfy-féle pecsétek és czímereken folyvást találkozhatni) hasonlókép ágakat nyer s további leveleket is hajt.
Lorántfy Zsuzsánnának egy gyűrűs pecsétjén, mely az Ibrányi levéltár egy 1617-iki levelén van, látjuk a teljes czímert, a paizsalaknak megfelelő sisakdíszszel;A Lorántfy-czímer sisakdíszével ezen pecséten ösmerkedtem meg először.* a paizsban a (zöld?) mezön fekvő ágból két kinövő hosszú levélszárat látunk, melyeknek végeiről egy-egy hárslevél hajlik lefelé. Lorántfy Zsuzsánna ezen czímeralakot egész haláláig megtartotta volt;Egy czímere Király-Helmecz egyik nyilvános épületén látható. Ezen kezdetlegesen faragott munka a «közép paizsúl» alkalmazott czímerben a fekvő faágat felül egy, alól három hullón hárslevéllel tünteti föl. A L. Zs. minden más czímerétől eltérő ezen ábrázolást azonban – részemről egészen értéknélkülinek tartom, s e véleményben megerősít a mű kezdetleges kivitele is.* sírkövén ugyanezen alakítással találkozunk, ama külömbséggel, hogy a fekvő ág törzszsé változott át s hogy szikladarabon látszik nyugodni.
Hogy ezen fejlődést véletlen okozta-e mi a XVII. század heraldikájában, sajnos, már gyakran előfordul – vagy pedig egy készakarva felvett megkülömböztető jelnek, családi mellékjegynek felel-e meg a Lorántfy-családban, azt ez időszerint még nem vagyok képes meghatározni.
Annyi kétségtelen, hogy a Lorántfyak vagy legalább is Zsuzsánna a maga részéről az eredeti magános hárslevéltől elfordult s tulajdonképeni illetékes czímeréűl a kettős levelet, egyetemben a fekvő ággal vagy törzszsel, tekintette.
Ezzel elértünk a Ratold-törzs egyetlen élő képviselőjéhez: a Ráday-családhoz is. Ez, mint látszik, igen régen mondhatott le nemzetsége eredeti hársleveléről. Nagy idő multán azonban visszaemlékezett mégis azon szerepre, melyet e levél nemzetsége czímerében viselt. Nagy Iván szerint Matheus Literatus de Ráda I. Ferdinand királytól 1552. ápril 4-ikén törzsczímeréhez, az «egyszarvú»-hoz, egy levélgalyas kiszáradt hársfát kapott, melyen egy szintén leveles galyat tartó galamb ül. Ezzel aztán ezen család eredeti czímeralakjának, mint törzsczímernek, jelentősége egyszer s mindenkorra elveszté viselt jellegét.
Ennyit akartam közölni a Ratold-nemből eredt családok pecsétjein és czímerein előjövő heraldikus hárslevél jellegéről, s ennyit annak a hárslevéltől egész a kiszáradt fáig terjedő fejlődéséről.
CSERGHEŐ GÉZA.
A LASZBERG GRÓFOK GENEALOGIÁJA.
I. NEMESSÉGBEN.
Kevés grófi család képes leszármazását oly távolról és oly pontosan levezetni és Magyarországba költözését oly szépen indokolni, mint a Laszberg-család. A család első őse is Magyarországon tette nevét emlékezetessé, midőn Laszberg Jónás mint IV. Rudolf Ausztria uralkodó herczegének főkamarása (Cammermaister) 1362. évben Pozsonyban herczegének kiséretében megjelenvén, résztvett azon értekezletben, mely Nagy Lajos királyunkat szövetségre birta IV. Károly német-római császár és cseh király ellen Ausztria mellett. A szövetségi okmány pecsétei közt van Laszberg Jónásé is. Az okmány 1364-ben Bécsben az osztrák rendek által elfogadtatván, ő mint főkamarás újra hozzájárult pecsétjével annak megerősítéséhez.
Midőn III. Albrecht herczeg testvéröcscsével Leopolddal az osztrák tartományokon megosztozott III. Leopold herczeg elkülönített udvartartást vitt, és 1371-ben az elébbi főkamarás fiát: Laszberg Jánost udvari marsallá (Hof- Marschall) nevezte ki. Ennek czímeres pecséte is fönmaradt egy 1378-ban kiállított okmányon; czímere: szívalaku paizs, felül átmenő vörös sáv, alul fekete mezőben dárdacsúcs (spiculum).
Ezen vörös öv és dárdacsúcs a későbbi czímerek alapját képezi; különösen Laszberg várának jelzésére szolgál, melyet katonai vitézséggel (dárda) és erős harcz (véres öv) által kellett megérdemelnie az udvari marsallnak.
Laszberg vára egy ideig csak személyes adomány volt örökösödés joga nélkül; de ez nem sokáig maradt így. III. Albrecht Ausztria uralkodó herczege már 1385-ben adománylevelet állított ki Laszberg Ulrik számára, neki és utódainak örök időre biztosítván Felső-Ausztriában Laszberg várát és területét nemes földesuri jogokkal.
1. Ezen Laszberg Ulrik, az első «Herr von Laszberg», képviseli a leszármazó nemzedékrend első nemzedékét, kitől a család szakadatlan öszszefüggésben képes családfáját a jelenkorig lehozni. Ő a XV. század első felében halt meg, két fiút és egy leányt hagyván maga után.
A családot föntartá második fia:
2. Laszberg Leonard, ki nőül vette Venck Katalint, Leutzmansdorf (Loismannsdorf) úrnőjét és örökösét, és így Loismannsdorf birtoka utána a Laszberg-családra szállt 1454-ben. És ezzel kezdődött a család anyagi gyarapodása. Ezen Leonárdnak két fia maradt: Bernát, a család föntartója, és Mihály, a család birtokainak bővítője, ki Rennersdorf és Dippolsdorf falvakat szerezte; Vitus nevű fia pedig Ochsenburg urává lőn, de családja fiágon már unokájában kihalván, Ochsenburg is Bernát maradékaira szállt, kire most visszatérünk
3. Laszberg Bernát, Leonárd első fia, 1502 körül nőül vette özvegy Frey született Bschächl Annát; ennek halála után másodszor is nősült, de házassága gyermektelen maradt, és így első nejétől származott fia II. Leonárd folytatá a családot.
Laszberg Bernát czímeres pecséte 1490-ből fönmaradt, mely a birtokgyarapodást is világosan feltünteti. A pecsét alsó részében látjuk az előbbi czímert (Laszberg); de az átmenő véres övön fénylik az aranykereszt (Loismannsdorf); a paizsot sisak födi, melyből kiemelkedik a vörös sasszárny a rajta levő arany kereszttel (Ochsenburg).
Említettük, hogy csak egy maradt a család fentartására:
4. Laszberg II. Leonárd, Loismannsdorfban született 1506-ban; később nőül vette friedaui Sintzendorf Kristóf és Schadenwarter Erzsébet leányát Reginát, kitől 5 fia és 2 leánya született; de csak két fiú tartá fenn a családot: Bertalan a franzhausen-ochsenburg-ainzenhofi, János-Lipót pedig a laszberg-loismannsdorfi ágban, mely utóbbi minket közelebbről érdekel.
5. Laszberg János-Lipót Loismannsdorfban lakott, és nőül vette thurni Reicker Kristóf és Pelleuter Dorottya leányát Rozinát, kitől két fia született: Kristóf, a család föntartója, és Márton, ki a katonai pályán kitünt és utóbb Győr várparancsnokává lett; ámbár kétszer nősült és második nejétől, Turinger Máriától két fia és három leánya született, mégis utódok nélkül maradt.
A családot föntartá a győri főkapitány testvérbátyja
6. Laszberg Kristóf, ki Loismannsdorfban nőül vette dürnbachi Bayr György és Laszberg Ilona leányát Magdolnát, kitől 6 fia és 4 leánya született.
Laszberg Kristóf II. Miksa császártól 1571-ben hűbéradományt nyert maga, Márton és Farkas testvérei örökségeire is, Loismannsdorf határában, melyek Reicker Joakim sógoruktól származtak.
Ezen birtoknövekedések oly vagyon birtokába helyezték a családot, hogy eddigi nemesi és lovagi rangjuk már kevésnek látszott; különösen a harmadik fiú bárónővel élvén házasságban és csak leányörökösökkel birván, biztatta testvérbátyjait, hogy a bárói méltóság elnyerésére törekedjenek. Ez a családban új fordulatot idézett elő.
II. BÁRÓSÁGBAN.
7. Laszberg János-Szeifrid, loismannsdorfi Laszberg Kristóf és dürnbachi Bayr Magdolna első fia, Loismannsdorf és Carlstetten ura, kétszer nősült; első neje Gienger Erzsébet egy fiút szült, ki fiatal korában meghalt; második neje Bernhardin Dániel és Ernau Erzsébet leánya Erzsébet-Judit egy fiúval (a család föntartójával) és egy leánynyal örvendezteté meg őt. Különösen testvéröcscse: György-Rezső járt el a bárói oklevél megszerzésében, ki az akkori birodalmi kanczellár, nagybátyja Sinzendorff tanácsadása mellett czélt is ért. Iacute;gy 1664. nov. 16-án I. Lipót császár által mindketten fi- és nőági utódaikkal és két unokaöcscsükkel együtt birodalmi bárói méltóságra emeltettek.
A Laszberg és Reicker családok czímerét egyesítve, az új bárói czímert itt közölt rajzunk feltünteti.
Ezen bárói czímer teljesen változatlanul ment át később a grófi családra is.
Laszberg János-Szeifrid 1676-ban meghalván, utódai grófi méltóságra jutának, ezekről alább lesz szó; a grófi méltóság fönmaradt Laszberg György-Rezső utódaiban; az előbbinek fia: György- Zsigmond, a bárói oklevélben azért nem neveztetett meg, mert protestáns érzülete miatt akkor száműzve élt Károly-Erazmus fiacskájával együtt, ki azután a bárói ágat Németországban föntartá.
III. GRÓFSÁGBAN.
A grófi ág leszármazása.
Laszberg György-Ehrenreich 1664–1705. ochsenburgi és loismannsdorfi báró, Laszberg, Carlstetten, Toppeln és Ainzenhof ura, 1705 szept. 18. a német-római birodalom grófjává emeltetett. Született 1647 febr. 28., meghalt 1723 febr. 28-án. Neje Kornfail-Weinfelden grófnő sz. 1649., férjhez ment 1685 apr. 24., † 1732. Özvegységében Sopronban lakott és itt temettetett el.; György-Reikard, ezredes, nőtlen, sz. 1686 márcz. 17., † 1729 máj. 8.; György-Frigyes, kapitány, sz. 1688 jul. 11., † 1764 máj. 27. Sopronban. Neje purgstalli gr. Auersperg Anna-Sarolta-Konstanczia sz. 1690 jul. 1., f. m. 1715 aug. 1., † 1743 máj. 3.; Karolina b. Geisler-Stohndorf kapitány neje sz. 1716 aug. 10.; Gy.-Ehrenreich elesett 1745 jun. 4. György-Reikard. Emerenczia; György-F.-E. Jozefa-Alb. Vilma-Konst. Mária-Au.; Jozefa-Ko. Mária-J.-D. György-Go.; György-Antal-Ágost sz. 1729., h. 1771., † 1775. N. Karvinszky Mária J. E. Lőcsén; György-Frigyes-Adolf őrnagy Londonban; György-Ágost-Ernő-Keresztély sz. Lőcsén, 1771 decz. 14., m. ny. főhadnagy, h. l. 1801 máj. 28., † 1828 febr. 5. Sopron. N. Hirsch Friderika-Karolina, sz. 1772., † 1852 jun. 27. Magyar-Bollyban; Eleonora-Jozefa sz. Lőcsén, 1774 nov. 15. † 1850 aug. 30.; György-Rudolf, ezredes, sz. Bajor-Randersackenben 1806 jan. 14., † 1870 jul. 20. Neje gr. Beleznay Klára sz. 1814., h. l. 1838 okt. 28., † 1877 jan. 21. Kácsfaluban; Henriette, Emilia, Auguszta M.-Bollyban anyjukkal; György-Károly, őrnagy, sz. 1814 okt. 10. 1849. aradi fogságban 1858-ig, † 1869 november 5-én. Neje Hutflősz Róza Győrött.; Berta, irónő, sz. 1840 jan. 28-án, 1872-ben katholikus hitre tért át, † 1873 márcz. 23. Inárcson (Pestm.); Emilia sz. 1842 május 17. Ebner Sándor evang. lelkész neje Járfalván; György-Károly-Rezső sz. Győrött 1843 okt. 29. Győrmegye alispánja 1879 óta. Neje Perlaky Katalin-Malvin 1876 márczius 11 óta.; György-Gusztáv-Ar. sz. 1845 apr. 30., gazdasági titkár Szent-Lőrinczen; György-Rezső-Ervin sz. 1878 márcz. 10.; Róza-Olga 1879 aug. 29.; Margit 1881 jan. 12.; György-Ákos 1882 február. 4.; György-Károly-Rezső 1883 jun. 8.
8. Laszberg György-Ehrenreich, a maga és rokonai érdemeiért, ú. m.: hogy atyjának fivére Bethlen Gábor által elfogatván, halálra gyötörtetett; atyja a török és svéd háborukban 16 évig katonáskodott, később pedig (1663) mint főbiztos kitüntette magát; két unokaöcscse: György-Frigyes és Endre-Rezső mint kapitányok, egyik a török ellen Magyarországban, a másik a francziák ellen harczolva, hősi halált szenvedtek, és ezek nyomdokain halad Laszberg György-Ehrenreich, harczban és békében egyaránt kitünvén I. József császár és király által a báróságból grófi méltóságra emeltetett Bécsben 1705. szept. 18-án. A grófi diploma megerősítvén az előbbi bárói czímer használatát, azt továbbra is föntartja a grófi család részére; annak színezett teljes rajzát a könyvalakú pergamen-diploma 13-ik lapján tartalmazza.
A grófi méltóság szerzője meghalt 1723. febr. 28-án St.-Pöltenben, eltemettetett Carlstettenben. Özvegye Kornfail-Weinfelden Éva-Judit grófnő a protestáns vallás szabadabb gyakorlása végett Magyarországba jött lakni, és Sopronban telepedett le, hol azután 1732. május 29-én meghalt és új családi sírboltjában eltemettetett. Ezen idő óta a Laszberg grófi család tagjai magyarosodni kezdettek és magyar hazafiakká lettek.
9. Két fia maradván, György-Reikard a katonaságnál ezredesi rangig vitte fel, de még anyja életében meghalt nőtlenül (1729). György-Frigyes tartá fenn a grófi családot, nőül vevén gróf Auersperg Farkas és Dietrichstein Margit bárónő leányát Anna grófnőt, kitől 6 fia és 7 leánya született, és a ki meghalt 1743. máj. 3-án St.-Pöltenben. Az özvegy férj, mint anyja, szintén Sopronba költözött át, és itt halt meg 1764. máj. 2 -én.
Tizenhárom gyermeke közül György-Ebrenreich mint cs. kapitány a poroszok ellen harczolva elesett 1745. jun. 4-én; György-Ferdinand-Engelbert mint kapitány az ellenség kezébe került, és 1747. jun. 22-én orvul agyonlövetett. A többiek is – egy híjján – gyermektelenűl húnytak el.
10. A tizenhárom gyermek közül Laszberg György gróf a család föntartója, ki 40 éves korában lépett házasságra Sopronban Karvinszky Máriával 1771-ben; meghalt mint nyugalmazott főhadnagy 1775. nov. 10-én Lőcsén, hol azután özvegye fiát és leányát magyar szellemben nevelte föl. Fia
11. Laszberg György gróf nőül vette Hirsch Friderika-Karolinát, és vele a bajorországi Randersackerben telepedett le; később Sopronban lakott, hol meg is halt 1828. febr. 5-én. Özvegye két fiát és három leányát Sopronban nevelte, és később a baranyamegyei Magyar-Bollyba költözött át.
Öt gyermeke közül: György-Rudolf katonai pályára lépett, 1848-ban az olaszok, 1849-ben a magyarok ellen harczolt; ezután Veronában térparancsnok lett, honnan Paduába helyeztetett át; végre 1862-ben mint ezredes nyugalomba lépett. Neje Beleznay Klára grófnő 1838-ban lépvén vele házasságra, két lánynyal ajándékozá meg: Berta irónő, ki utóbb katholikus vallásra tért át, és Emilia, Ebner Sándor ev. lelkész neje.
A család további leszármazását a közölt genealogiai táblázat tünteti föl.
A Laszberg grófi család itt előadott genealogiájára visszapillantva, láthatjuk, hogy ámbár annak tagjai kezdetben mint nemesek és lovagok Felső- és Alsó-Ausztriában laktak, később pedig mint bárók és grófok a német-római birodalom főurai közé tartoztak, mégis már korán érintkeztek Magyarországgal, néha itt is tartózkodtak és végül itt állandóan meg is telepedtek s hazánk jó és balsorsában mint honpolgárok velünk együtt osztoztak és teljesen megmagyarosodtak. Már 1362-ben IV. Rudolf Ausztria uralkodó herczegének főkamarása, Laszberg Jónás Pozsonyban jelen volt a diplomatiai tárgyalásoknál; később Laszberg Márton, kinek neve az 1569-iki ötpecsétes osztálylevélen is említtetik, Győrött mint kapitány a honvédelemnek hasznos szolgálatokat tett; de különösen midőn a család grófi rangra emeltetett, mindjárt készült Magyarországba áttelepedni, és e tervét már az első gróf Laszberg György özvegye, szül. Kornfail-Weinfelden Éva grófnő keresztülvitte, ki 1723-ban Sopronba költözött, hol 9 év mulva meghalt; fia gróf Laszberg György itt családi sírboltot alapított, melyben ő és gyermekei s unokái nyugosznak. Ez óta a Laszberg grófi család köztünk maradt és hazánkban elszéledve, teljesen megmagyarosodott. Leginkább a vallási és politikai szabadság vágya és a vitézség eszménye vezérelte a családot körünkbe, a szabadság hazájába, hol derék tagjai mint protestansok és katonák kivántak jó szolgálatokat tenni: ezt különösen bebizonyítá a mostani győrmegyei alispán atyja, ki az 1848–9-iki szabadságharczban tevékeny részt vett, és Aradon nehéz fogságot is szenvedett hazánkért; a fiú végre a katonai pálya helyett a politikait választá, és e téren szolgálja hazáját.
Látjuk tehát, hogy a Laszberg grófi család 1723. óta, tehát már 163 éve lakik Magyarországon, régebben a katonai, újabban a polgári pályán haladva; az indigenatust nem kérte ugyan, de azt másfélszáz év alatt érdemei által tettleg megszerezte.
Dr. SZOMBATHY IGNÁCZ.
VEGYES.
Adalék a Szelestey-család nemzedékrendjéhez.
Nagy Iván a Szelesteyeket Vas vármegye egyik legrégibb nemes családjának nevezi s történetirodalmi kútfőkből több érdekes adatot is közöl róluk. Nemzedékrendjükből azonban csak egy-két összefüggéstelen ágazattöredék jutott tudomására.
Az alább következő genealogiai táblázatot ez év nyarán találtam néhai Szelestey Juliánna férjének, a pár év előtt elhunyt Nagy-Alásonyi Barcza Kristóf sümeghi földbirtokosnak levelesládájában. Az eredeti táblázat (jelenleg Szily Dezső úr tulajdona) mult századi írás s noha két más kéztől folytatva van egész napjainkig, teljesnek még sem mondható, mert úgy látszik, csak az egyik ágnak – az Alsó-Szelestei ágnak – genealogiáját foglalja magában s talán ezt sem teljesen. Hézagok legfölebb az első ízek közt lehetnek rajta, mert a későbbi ízek hitelességét a rokoncsaládok – a Szapáryak, Vésseyek, Talliánok stb. – ismert nemzedékrendjével nyomról-nyomra ellenőrizhetjük.
A táblázat homlokán ezek állanak: «Ex genere Hebed aliter Gyak vel Jak Soda, Chkw, Topos, Artuna.Nagy Iván, Magy. Csal. VIII. 144.* Anno 1205 Andreas 2-dus Jerusalemitanus contulit et Stephanus rex 1271 confirmavit, anno 1324 Carolus primus aeque confirmavit donationem familiae Szelestey super terra de Zeleste.»
E szerint a Ják nemzetségből, melynek Kézai szerint a szent István korában hazánkba bejött Wasserburgi Venczellin volt a törzsöke, származik a Niczky s a kihalt Sitkey családon kívül még a Szelestey-család is.
Maga a táblázat (magyarra fordítva és ellenőrző jegyzetektől kisérve) így következik:
Soda máskép Mike; Chkwna máskép Szelestey; Topos; Artuna; Jakab 1321.; János 1377.; IstvánNagy Iván, Magy. Csal. X. 591.* 1417.; TiboldNagy Iván, Magy. Csal. X. 591.* 1419. 1429.; GyörgyNagy Iván, Magy. Csal. X. 591.* 1429. 1438.; Balázs; Bernát; György (Ivánczy Sára); FerenczNagy Iván, Magy. Csal. X. 592 alján.*; Ádám Vas v. alispán 1606. (Marczaltövy Euphrosina); Benedek; Ilona; SandrinNagy Iván, Magy. Csal. X. 484.* (Szapáry Zsuzsánna, utóbb Szalay Jánosné); JánosNagy Iván, Magy. Csal. X. 593.* (Véssey Éva); Péter; András; AdámNagy Iván, Magy. Csal. X. 593.* (Egerváry Justina)Családi följegyzés szerint: Egerváry György és Madarász Éva leánya.*; AnnaNagy Iván, Magy. Csal. X. 593.* (Mesterházy István); BoldizsárNagy Iván, Magy. Csal. X. 593.* Vas v. alispán. 1740. (Tallián Mária)Nagy Iván, Magy. Csal. XI. 24., hol is Márta sajtóhiba Mária helyett.*; József †; Rozalia (Szakonyi N.); ErzsébetNagy Iván, Magy. Csal. X. 593.* (Horváth József); Katalin (Pulay János); AdámNagy Iván, Magy. Csal. X. 593.* Eszterházy József gyalog regementjében ezredes 1761. (Sallér Magdolna); IstvánNagy Iván, Magy. Csal. X. 593.* (Mesterházi Nagy Anna)Nagy Iván, Magy. Csal. VIII. 42.*; JánosNagy Iván, Magy. Csal. X. 593.* consiliárus 1801. (Tallián Antónia) †; Anna (Dezsőffy Gábor); Gábor (Pásztory Magdolna); Sándor (Rosti Terézia)Nagy Iván, Magy. Csal. IX. 778.* †; Lénárd 1801 (Kubitzky Anna); József 1801 (1. Sibrik Teréz, 2. Keresztény Katalina utóbb Szelestey Sándorné); Klára (Békássy Ferencz); Mihály †; Lajos 1801 (Friebeisz Rozália); Borbála (Illésy Antal); Zsigmond †; Jozefa (Saly Sándor); Juliánna (Hazlinger György); 1-től János; 2-tól Juliánna (Barcza Kristóf); Sándor (Keresztény Katalin, előbb Szelestey Józsefné); László,Nagy Iván, Magy. Csal. X. 593. László atyját tévedésből mondja Zsigmondnak. Zsigmond magtalanul halt el.* költő (Igmándy Magdolna); Mária (Wolf Vilmos); Pál; Terézia †; Francziska (Tóth Bencze); Róza.
Közli Sz. K.
Adalékok a felső-gechei Gechey család történetéhez és nemzedékrendéhez.
Egy régi, kihalt s elfeledett nemes család emlékezetét óhajtom e sorokban feleleveníteni, mely Abauj vármegye Geche (ma Gecse) falujától vette nevét, itt élt több századokon át s itt is halt ki utolsó férfi tagjában Gechey Györgyben 1689-ben. Mint e család egyik nőágon leszármazó utóda, a családi levéltárban a Gecheyekre vonatkozó számos – mindmegannyi eredeti – oklevelekre találva, leginkább azok alapján következőkben adhatom a család történetét.
A család legrégibb – fenmaradt okmányainkból kipuhatolható – nyoma István ifjabb király egy 1261-ben kelt okmányában található, melyben egyrészről a jászói ker. sz. Jánosról nevezett konvent, másrészről Sepus Jacinta fia, Demeter Doma fia, – és Gál Marcell fia között Supch földe (Zsup-Apáti) feletti hosszas perpatvart és viszálkodást – mint ezen szerzet patronusa – úgy intézi el, hogy a fennevezett birtokot a káptalannak itéli.Fejér Cod. dipl. IV. 3. 51.*
Ezen Sepus, Doma és Gál, a Gechey család őseihez tartoznak, mely kitünik IV. Béla 1263. évből származott királyi leiratából, melyben a jászói prépost kérelmére az egri káptalannak meghagyja, hogy az István király által – a prépostságtól csereadomány czímén – elvett Perecse helységnek, valamint Kerch (ma Kércs), Isak az Aba nemből származott Ábrahám fia által ajándékozott Mézluk- s Supsch helység határait írja le.U. o. IV, 3. 146 – 148.* Ez oklevélben Sepus Jacint fia, Demetrius Doma fia, Gallus Marcell fia, már mint Gecheyek – de Geche – említtetnek.
Marcellnek fia ez okmányok szerint Gál, ki a XIII.. század közepén élt, ennek két fia volt Urozlanus (Oroszlán) és Leustachius, kik 3–3 fiúval terjeszték tovább a nemzedékrendet.
1326-ban az egri káptalan előtt kelt eredeti osztálylevélben, Urozlanus Gál fia, László, János és Lukács fiaival egyrészről, másrészről Bálint, György, Péter, Leustachius fiai, ki szintén Gál fia volt, Gechei nemesek (nobiles de Geche) osztozkodnak az Abauj vármegyében, Miszla folyó mellett fekvő Gechének nevezett helységen, még pedig úgy, hogy annak éjszaki fele Oroszlán, – déli fele Leustach fiainak jutott.
A család ezen ágánál úgy az oklevelek sorában mint a nemzedékrenden egy emberöltő hézag támad, azonban Doma ágának leszármazását egy 1335-ben kelt leánynegyedet tárgyazó okiratból s két más 1370 és 1381-ben kelt eredeti osztálylevélből következőleg állíthatjuk össze:
Doma 1200.; Demeter 1261.; Miklós; Márton; Tamás (Hoportyi Klára) 1335.; László 1335.; Margit 1370.; Mihály; Jakab 1381.; Miklós.
Marcell ága az 1326-iki osztálylevélben említett hat férfi tag után csak a század utófelében (tehát egy nemzedéket átugorva) Péterrel folytatódik, kinek két fia volt: Sebestyén és László. Sebestyén mint katona tüntette ki magát s Zsigmond király 1410-ben, hűségeért, sok érdemeiért, de leginkább a boszniai hadjárat alatt tanusított vitézségeért,Az eredeti donatio szavai: «praesertim vero et potissime in regno Boznae contra nostros et eiusdem S. Coronae aemulos variis discriminibus et imminentibus periculis seipsum crebrius viriliter et constanter exponendo, non sine sui grandi sanguinis effusione personaeque et suis rebus minime parcens laudabiliter et intrepide studivit.... Datum in civitate nostra Leuthyense feria quarta proxima ante festum beati Georgi martyris. A. D. 1410».* hol férfiasan a veszélynek kitéve magát, vére hullásával harczolt, új adomány czímén adományozza a Tarkői (dictus) Sántha Tamás magvaszakadtán a koronára szállt, Sáros vármegyében fekvő Henning falut, belefoglalván az adományba László testvérét és utódait is. – Sebestyénnek négy fia volt: György, János, István és Miklós. – A legidősebbik: György ismét több oklevélben tartotta fenn nevét, így 1453-banDatum Posonii in festo beatae Agathae Virginis A. D. 1453.* István testvérével királyi adományban nyerik László királytól Dwnaharazthia (Duna-Harasztja) helységet, melybe – a budai káptalan egy eredeti kiadványa szerint – még ugyanazon évben beiktattatnak.Feria sexta proxima post festum Paschae domini. *
1466-ban Mátyás király jutalmazza meg ugyancsak Györgyöt s János öcscsét, nekik adományozván Tornay Osvald hűtlensége által a koronára szállt Ináncs községet Abauj vármegyében,Posonii in festo beatae Ceciliae Virginis. A. D. 1466.* – melynek birtokába a budai káptalan egy eredeti kiadványa szerint a következő 1467. évben ellenmondás nélkül beiktattatnak.
Azonban ugyanezen György 1477-ben, a felső Magyarországon garázdálkodó csehek miatt (qui superiores partes dicti regni, igne et gladio vastarunt) a Borsodmegyében fekvő Bessenyőt, az abaujmegyei Devecsert, a Pest vármegyei Harasztit, úgyszintén Sz.-Andrást, Ináncsot, Bakolcsot, Hilyót és a nyavalyádi praediumot (mind Abauj vármegyében) zálogba adja Borbálának Abaády György leányának (ki Sebestyén fia volt) 330 tiszta igaz és jó súlyú magyar aranyforintokért.
Sebestyén négy fiának csupán leány utódai maradtak, kik beleházasodván a Puthnoky, Szemere, Enyiczkey és Possay családokba, velök a Gechey család idősb ága megszűnt.
Az ifjabb ág törzse: a már említett Sebestyénnek öcscse, Péternek fia László, ki Zsigmond király 1410 évi donatiójában szintén bennfoglaltatott. – Ennek fia Mihály a sárosmegyei ősrégi Varjúfalvi Varjú családból származott Annával kötött házassága által sárosmegyei birtokait szaporítá, – Mihály fia László szintén vagyonszerző volt s a káptalani és alispáni kiadványok egész sora fennmaradt azon részbirtokokról, melyeket Csányban, F.-Gechén, Baxán (a mai Koksó-Baksa) a Csányiaktól, Temesváryaktól, Kakiaktól és mérai Baxayaktól örök- és zálogjogon szerzett, sőt e szerzeményeket László holta után felesége perkupai Z˙n˙ Zsófia is folytatta.
Nevezetesebb férfiu volt a családban, László fia Márton, ki 1536-ban a János király és Ferdinand közti villongások idejében, Ferdinand egyik alvezére volt s Lónyay Gergelylyel a Ferdinandpárti Kassa város védelmével volt megbizva. Ez év decz. 4-én, mialatt Serédy Gáspár főkapitány Nagy-Idán családja körében időzött, a város előtt táborozó János király hada előtt a déli kaput megnyitván, a várost az ellenség kezére játszották, s magok is János király pártjára állottak.
Ez átpártolás a jutalmak egész sorát vonta maga után János királytól, Gechey Márton részére. Mindjárt a következő 1537. évben (feria quinta proxima ante festum Pentecostes) Váradon kelt donatiójában Gechey Mártonnak adományozza Penzwerew (Pénzverő) János Kassa városában fekvő egész kőházát, mivel előbbi tulajdonosa a Ferdinand-féle mozgalmakba elegyedvén, hűtlenség bűnébe esett.Qui contra publicam constitutionem totius regni nostri, Ferdinandinae factioni adhaesisset, partesque eius fovisset, per hocque notam infidelitatis palam incurrisse dinoscitur.*
Majd 1539-ben Budán kelt adomány-levelében János király, a Gechey Márton és elődei által birt Felső- és Alsó-Geche egész falvakat, továbbá Cselfalva, Varjufalva, Recske és Buszló sárosmegyei falvakban birt részbirtokokat, miután arról szóló levelei Kassán – mely ekkor Ferdinand cseh király pártján állott – elvesztek, vagy mások által eltulajdoníttattak, új adomány czímén ismét Gechey Mártonnak és utódainak adományozza.
Azonban a legnagyobb jutalom az 1540. év folytán következett, a mikor is János király, a mint azt egy eredeti, saját aláirásával és pecsétjével ellátott donatiójából olvassuk: a Ferdinandpárti Tharczay Ferencz és János nótázásuk által a koronára szállt összes birtokaikat, ú. m. a Sáros vármegyében fekvő Budamér, Kőszeg, Therebe, Zubócz, Peklén, Bogdán, Erdőske, Ábrán, Szinye, Lemes, Abos, Bolyár, Kemencze falukat, az összes wargoni és dethkei praediumokat Gechey Mártonnak és Lónyai Gergelynek adományozza, kik ezen birtokokba még ugyanazon évben beiktattatnak, mint azt a leleszi konvent egy eredeti pura statutionalis levele bizonyítja.
Gechey Márton Lónyai Gergelylyel együtt János király halála után is hű embere maradt Izabella királynénak és fiának János-Zsigmondnak s az adományozások sorát ő is folytatja 1543-ban az Abauj vármegyében fekvő Széplak helységgel, mely Keresztury Gergely és Boldizsár halálos sebekben történt kimúlásuk következtében a koronára szállt. E birtokba Gechey Márton Lónyai Gergelylyel a jászói convent egy eredeti pergamen kiadványa szerint még ugyanazon évben (in festo beati Emerici ducis et confessoris) ellenmondás nélkül beiktattatnak.
Márton feleségének családnevét nem tudjuk, keresztneve Frusina s második férje Ilosvay Mihály volt. – Ettől származott két leánya és egy fia: Pál. – Az idősebb leány: Dorottya elébb Kövér Pál-, majd Serjény Farkas felesége volt s érdekes nászhozományának lajstroma, mely 1548-ban keltezve, mint magyar nyelvemlék is figyelemre méltó. – A másik leánytestvér: Zsófia, Zoltay Jánoshoz ment nőűl. A férfi testvér: Pál, felesége Thybay Orsolya volt, leánya azon Thybay Ferencznek, kinek vejéhez intézett bizalmas leveleit e folyóirat 1886. évf 149–150. lapjain közöltem. – Gechey Márton 1551-ben halt meg, ekkor lajstromozták ládabeli portékáit magyar nyelven, melyben a drágaságok összeirása négy folio lapot tölt be.
Gechey Pál szintén a kard embere volt, erről tanuskodnak előnyös összeköttetései, ismeretségei s 1588-ban kelt végrendelete. – Ebben árváinak főtutorúl Rákóczy Zsigmondot, Monaky Mihályt és Rákóczy Ferenczet hagyja s kéri őket, hogy Panna leányának, míg Isten szerencsét adná neki, viseljék gondját (de ez korán elhalt), azonkívül laskán (jegy-) gyűrűjét a Rákóczy nemzetségre hagyja, Rákóczy Zsigmondnak egy bagaria szék ágyat, Rákóczy Ferencznek egy szőrhevedert hagy, végrendelkezik a Rákóczy Zsigmondtól kapott hat subáról, katonarendet illető ezüst marhákról, katona- szerszámokról, pánczélderekakról, ujjakról, egész temérdek pánczélról, sisakról stb. Ugyanezen 1588. évben felvett ládabeli portékáinak lajstromában: aranyos pallosról, demeczkij (damaskusi) ezüstös szablyáról stb. tétetik említés.
Gechey Pál 1588-ban elhalván, Anna leánya és Márton fia csakhamar követték őt, Katalin leánya Szuhay Gáspárné lett s kiskorú fia: Ferencz a Szuhay Gáspár gyámsága alatt maradt, ki őt gyermekéveiben szülőkhöz hasonló gonddal ápolta, később a tudományokban oktattatta, felserdülvén, előkelő udvarokba adta, a zavaros idők daczára birtokait jó rendben tartotta, sőt mint a Bereg vármegyében fekvő Mocholyát – nevelte is, arany, ezüst marháira, családi leveleire gondot viselt s azt kezeihez szolgáltatta. – Ezekért elismerésűl Gechey Ferencz 1611-ben Forgách Zsigmond felső-magyarországi főkapitány előtt átengedi Szuhay Gáspárnak az Abauj vármegyei Nagy-Kinyis, másként Sz.-György Kinyis faluban fekvő összes birtokait s nemesi curiáját, azon kikötéssel, hogyha Szuhay Gáspárnak vagy testvérének Mártonnak magva szakadna, azon esetben az a Gechey Ferencz maradékaira szálljon vissza.
Ferencz után még két nemzedéken keresztül élt a család, fiában Ferenczben, ki 1660 körül Abauj vármegyének szolgabirája volt s unokájában Györgyben, ki 1689 októberben bekövetkezett halálával családját is sírba vitte.
Előneve a családnak Felső-Gechei volt, czímere ösmeretlen, tagjai a későbbi időkben is, egy szépmívű női fejet ábrázoló intaglioval pecsételtek. – A Gechey család talán egyike volt azoknak, melyeknek czímerlevelük sohasem volt s czímert sohasem használtak.
A család leszármazását e tábla mutatja:
A felső-gechei Gechey család származékrendje; Marcell 1200 körül; Galus 1261–63.; Urozlanus; Leustachus; László 1326.; János 1326.; Lukács 1326.; Bálint 1326.; György 1326.; Péter 1326.; Péter; Sebestyén 1410.; László 1410.; György 1453, 66. 77.; János 1466. (Neje Margit); István †; Miklós; Mihály (Varju Anna); Dóra (Putnoky György); Borbála 1496. (Szemere Kelemen); Orsolya 1517. (Enyiczkey Zsigmond); Ilona 1517. (Possay Ferencz); László 1496. (Z˙n˙ Zsófia); Zsófia (Buszlay Osvald); Erzsébet (Gathályi Miklós); Katalin (Thybay Mihály); András (Potentiana); Imre †; Márton 1536. 40. 51. (Neje Frusina); György †; András †; Zsófia (Szendrői Bornemisza Jakab); Dóra (1. Kövér Pál, 2. Serjén˙ Farkas); Zsófia (Zolthay János); Pál † 1588 (Thybay Orsoly); Anna †; Katalin (Szuhay Gáspár); Márton †; Ferencz 1611. (Pándy Anna); Katalin (Puthnoky János); Anna (Gibárti Farkas György); Borbála †; György †; Pál †; Ferencz 1660. (Strás Zsuzsánna); György (utolsó sarj, † 1689.; Mária (Stenzel István); Zsuzsánna (Hosszúfalusy alias Major Márton); Katalin (Kecskeméti Nagy György).
CSOMA JÓZSEF.
A csiffi Csiffy család.
Ezen fiágban kihalt család ősi birtoka a biharmegyei Csiff, hajdan népes hely, ma puszta Békésmegye szélén.
A családi levelek ugyanakkor, midőn a török-tatár dulás következtében 1660 körül Csiff község elpusztult, nagy részben megsemmisülvén, a Csiffyek multjáról csak hézagos ismerettel birunk.
Csiffy Péter 1405-ben Csiff falu birtokosául iratik.Osváth: Bihar várm. sárréti járása 327. *
Néhai Csiffy (akkori írásmód szerint Cheffy) Ferencz fiai: Lőrincz, Péter fiával, István és János, másrészről Csiffy György fia János, Csiffy Mihály és Benedek a váradi Szent Istvánról nevezett hegyfoki káptalan előtt 1519. in Dominica Judica a csiffi birtok egyes részei felett egyezkedtek.Eredeti okmány a család birtokában.*
Csiffy Balázs 1602 martius 15-én kelt végrendeletében Péter fiától s annak nejétől Dersffy Margittól született Ferencz nevü unokájának illetőségén felül 200 aranyat, öt paripát, választva nyeregszerszámostól és fegyverestől, 200 juhot s 12 ökröt szekerestől hagyott, neki tett szolgálataiért.Csiffy László önéletleírása. Kézírat.*
Csiffy Boldizsár Szalontán 1628. április 15-én mint tanu aláírta a Büdy Erzsébet Barkács Istvánné, másrészről Jánossy Mihály és Nadányi Ferencz közt létrejött, a Bihar vármegyei Erdő-, Nagy- és Kis-Gyarak puszták zálogba adását tárgyazó szerződést.Eredeti okmány a Harangi cs. iratai közt. *
Csiffy Borbálát 1660-ban a török dulás idején Hasszán aga elrabolta s mivel a család az érte követelt 700 forint váltságdíjat le nem fizethette, a leány később török hitre tért s Hasszán neje lett, kitől gyermekei is voltak, mint ezt Csiffy Péter fivérének Konstantinápolyból küldött levelében írja.Csiffy László önéletleírása. Kézírat.*
Csiffy Ferencz a mult század elején élt, családjának regeneratora, nagy kereső, tekintélyes és jótékony ember. Ő eszközölt III. Károly királytól Bécsben 1712. sept. 3-án neje Bácsó Katalin s gyermekei: Péter, István, János, Ferencz, Erzsébet és Judit nevének is beiktatásával újított czímerlevelet, mely Bihar vármegyének Püspökiben 1713. febr. 8-án tartott közgyűlésén és törvényszékén kihirdettetett, mely alkalommal a következő czímert kapta: kék mezőben zöld téren nyugvó, nyilt arany korona felett természetes színű daru áll bal lábon, nyakán zöld koszorúval, felemelt jobb lábával három nyilvesszőt tart. Sisakdísze: ugyanoly daru, – a foszladék jobbról aranykék, balról ezüstveres.Közölve az Ung. Siebmacher 5-ik füzetében.*
Ugyanezen Ferencz Csiff pusztai jószágára, Berettyó-Újfaluban létezett curiájára, melyen Péter és Ferencz fiaival lakott, s azon curiákra, melyeken leányai, Erzsébet Csaholczy Györgyné és Judit Nagy máskép Margithai Györgyné laktak, végre Herpály-pusztán birt telkeire gróf Pálffy Miklós nádortól Pozsonyban 1728. martius 4-én mindkét nemre új adományt nyert s ugyanakkor a csiffi és kórógyi pusztáknak gazdátlanul állott részeire, fiágra szóló nádori adományt kapott.Az eredeti okmányok a családnál.* Ezeken kívül 1724-ben zálogban birta a biharmegyei K.-Apáthi helységet,Eredeti okmány a debreczeni ref. colleg. könyvt. 735 cs. 6. sz.* s 1745-ben, midőn Eszterházy herczeg a derecskei uradalom birtokába beiktattatott, Berettyó-Ujfaluban négy, és Herpályon két sessióra nézve ellentmondott.Rozvány György: Szalonta tört, 120. 1.*
Jótékonyságát igazolja a debreczeni ref. collegium javára tett adománya,Szücs István: Debreczen város története. III. 976 1. * s azon pénzbeli segély, melyben lakóhelyét, Berettyó-Ujfalú községét, szükségében 1720. esztendőben részesítette.Osváth: Bihar v. sárréti járása 265. l.*
Gyermekei közül csak Ferencz fia maradékait ismerjük, kinek István fiától, Péter unokájától, szépunokája László szül. 1814-ben, ifjukorában biharmegyei esküdt, majd Bihar-, Szabolcs- s Beregmegyék táblabirája, 1861-ben az Ér-Beretytyó szabályozási-társulat elnöke, meghalt Debreczenben 1873. február 11-én, mint családjának utolsó férfi-tagja.
A családfa, a mult század elejétől kezdve így áll:A rendelkezésre állott adatokból összeállítva.*
Ferencz czímerlevelet kap 1712., nádori adományt 1728. (Bácsó Katalin); Péter 1712. 1728.; István 1712.; János 1712.; Ferencz 1712–1728. † 35 éves korában; István † 28 éves korában; Erzsébet 1712–1728. (Csaholczy György); Judit 1712–1728. (Nagy, máskép Margithay György); Péter Berettyó-Ujfaluban † 1828. 43 éves korában (Uray Mária); Antal † 1843. 46 éves korában; István † 32 éves korában; Pál † 1846 nov. 11. Ujfaluban; Teréz (Molnár Antal); László szül. 1814. † 1873 febr. 11. Debreczenben, családjának utolsó férfi tagja (Péchujfalusi Péchy Judit szül. 1816 február 18.); Mária † 1871. (Tardy Elek Berettyó-Ujfaluban); Lajos † 1834.; Sándor † 1849 okt. 16. Bihar v. volt esk. honvédtiszt; Katalin † 22 éves korában; Ida sz. 1841 jul. 13. (Péchujfalusi Péchy István); György † 1855. 16 éves korában; Katalin sz. 1852 decz. 2. (Matkovich István, elváltak).
Váradi SZABÓ JÁNOS.
A családi levéltárak érdekében.
Minden monarchiának érdekében látszik feküdni a régi megállapodott családok fentartása. Állam-megkivántatóság, hogy állandó faktorokra számíthasson akkor is, midőn a vagyonosodás terjedésével ujabb sarjak is kiágaznak s amazokkal a közügyekre való befolyásnál versenyeznek.
Különféle intézkedéssel igyekeztek ezt az államok létesíteni. A germán faj ezt az elsőszülöttséggel kezdette, melynek kifolyása lett a hitbizományok felállítása.
Valamint azonban államérdek volt egyes családokat ily módon állandósítani, úgy más részről az ősi birtokból kizárt tagjairól is gondoskodni kellett.
Ennek elérésére azután oly alapítványok történtek, melyekből részint egyházi, részint katonai pályán az úgynevezett cadette tagok ellátást, jövedelmet és hivatást szerezhettek, sőt ezek példájára a nőtagokról is gondoskodtak.
Ezen intézkedések az osztrák tartományokban leginkább VI. Károly császár alatt lőnek szabályozva.
Ugyanazon (nálunk III. Károly nevet viselő) király a magyarokat is felhívta az ottani alapítványokhoz való hozzájárulásra. Ez mindazáltal nálunk pártolásra nem talált.
Nem egyedül az idegen intézkedéstől való tartózkodásban rejlett az ellenszenv, de inkább a nemzet jogi szervezése is ellenállt.
A magyar birtok a család tagjai közt a férfiágra szorított javakban is felosztható volt, sőt azokból leánynegyed czímén a női tagok is részesültek; míg, a sokszor gazdag, anyai javakban minden gyermek nemi külömbség nélkül az osztályos örökségre hivatva volt.
A hitbizományok által (mi az említett alapítványokat szükségessé tette) a birtokos család többi tagjai ki lettek volna a javakból azok felosztásánál rekesztve.
Az eredeti családok fentartásáról hazánk is gondoskodott saját felfogásunkhoz képest. E végre szolgált az ősiségi intézkedés. E mellett a birtoklás nem volt a család egyes tagjaira korlátozva, azt ideiglenes, sőt örökös szerződésekkel is másokra lehetett ruházni, mit hitbizományi intézmény mellett nem lehetett volna tenni.
A zálogos, mint ideiglenes szerződésekről nem teszek említést, de az örökbevallásokat is meg lehetett érvényteleníteni, ha azok nem törvényes okokból, hanem, a mit tagadni nem lehet, a magyar faj pazarlási hajlamából köttettek. Végre a joggyökösség alapján, az eredeti család ősi birtokát is visszaszerezhette, akár ideiglenes, akár örök szerződések által vesztette is el azokat, úgy hogy az új család, a birtokkal járó tagadhatlan befolyását legfelebb egy nemzedék alatt érvényesíthette. Hajdan a perfolyam gyorsabb is volt, mint későbben, mikor az a hosszas zavargás alatti szünetelés, s azután az ügyvédi fortély által hosszú évekre kinyujthatóvá vált.
A birtok oly módú mobilizálásával, mint az hazaszerte divatozott, a czélba vett hitbizományok behozása ellenkezett. E mellett a birtokot megterhelni elzálogosítani vagy abból bármi részt végkép eladni nem lehetett volna.
Ezek voltak leginkább azon okok, melyek miatt nálunk a legújabb időig családi hitbizományok létre nem jöttek, s ennélfogva a más örökös tartományokbeli alapítványokhoz való hozzájárulás is elmaradt.
Kezemnél ugyan az adatok nincsenek, de ha azokat felkutatjuk, III. Károly király ideje előtti hitbizományainkra, egy-két család kivételével, aligha találkozunk.
Később a viszonyok változtak, idegen családok honfiusítást nyertek, adomány, vétel, vagy öröklés útján nagy birtoktesteket szereztek, ezzel a magyar törvények jótéteményét is érezték; midőn azonban elágazott sarjaik közül valamelyik, ha magyar volt, egy oly alapítvány elnyeréseért folyamodott, milyent nem magyarrá vált ősei tényleg használtak, attól elzárattak azzal, hogy nem alapítvány-képesek (nicht stiftsfähig). Ez talán nem egészen méltányos.
Ezek feljegyzésére egy concrét eset ad alkalmat. Velem szoros baráti viszonyban élő gróficsalád egyik női tagja felhítt, állítanám össze leszármazási tábláját, s a még nehány hiányzó bizonylatot kutassam fel.
Mind Nagy Iván «Magyar család»-jaiban, mind a «Góthai Almanach»-ban a család felsoroltatik; de ezek, vagy bár minemű genealogikus munkában is fordulnának elő, csak történelmi becscsel birnak, s bizonylatul nem szolgálnak, hanem inkább olyanokat kivánnak.
Az illető ugyanis oly alapítványból kiván részesülést, melyet még Jenő Szavojai herczeg tett, a mihez azonban az úgynevezett Máltai próba szükséges.
A nemzedéki sorozat ez esetben nagy nehézséget ugyan nem okoz, s a kellő adatok már legnagyobbrészt kéznél is vannak, hanem azon másik kérdés áll elő: nem fog-e a kérelem elutasíttatni azért, mert a kérelmező hölgy magyar, s ennélfogva alapítványi képessége tagadtatnék meg, noha azt oly német eredetű elődjei, kiktől származik, a monarchia más felében már élvezték.
A fentemlített úri hölgy kérésemre s folyóiratunk számára szives volt az általa összegyüjtött adatokat és genealogiáját felhasználás végett átengedni. A közzétehető, minden tag czímerrajzával is ékes genealogiák annál becsesbek, mert tényleges bizonylatokon alapulnak.
Heraldikai és genealogiai társulatunk szándékolt Nemzetségi Almanach-ja ily hiteles adatokon nyugvó közlemény által mindenesetre nagyobb becset nyerne, mint sok előadása a Gothai Almanach-nak.
Nyomatékosbnak látszik azonban az, hogy miután újabb időben, kivált mióta a magyar főrendiház állandó zöme a censusra van fektetve, s ily örökös tagok leszármazóira kiterjesztve, azóta nálunk több és több hitbizomány alkottatik.
Előbb-utóbb nálunk is be fog tehát állani az, hogy az ilyen családok utószülöttei számára is, úgy mint külföldön, alapítványok létesíttessenek, hacsak a családi fentartás megkivántatósága s törvényhozásbani részeltetés állandósítása végett, azon valódi magyar felfogáson, hogy az atyai szeretet és gondoskodásból egyik gyermek se legyen kizárva, erőszakot tenni családi hiúságból nem kivánunk, s ismét utánoznánk egy külföldi felfogáson nyugvó idegen intézkedést félszegen vagy egyoldalúan, mint azt már többizben tettük.
Az ősiség eltörlése óta családi levéltárainkra kevesebb gond fordíttatik, sokan azokat a külföldi eredetű telekkönyvezés következtében haszontalan lomnak kezdik tekinteni; pedig a családi tagok leszármazása az ott rejlő adatokból lenne kimutatható, ott hol annyi viszontagság, sokszor elemi csapás, néha gondatlanság és indolentia az egyházi anyakönyvektől is megfosztott.
A genealogiai és heraldikai tanulmányokat s a levéltárak gondozását nem kellene elhanyagolni; az erre való tekinteteket s figyelmet akarja társulatunk is felébreszteni, mert, a mint megjegyzém, előbb-utóbb nálunk is be fog következni az idő, kivált ha a hitbizományok sűrűbben fognának létre jönni, hogy alapítványok alkottassanak vagy egyéb ellátási mód alkalmaztassék azon utószülöttek számára, kik az ősi birtokból kizáratnak; iskolai ösztöndíjak a világba kilépetten nem segítnek.
Még Angliában is, hol az elsőszülöttség századok óta mereven van alkalmazva, s mintegy a nemzet fogalmába ment át, van az utószülöttekre tekintet. Az anglikán egyház gazdag prebendákat nyujt; sok katonai állomás még pénzzel is megszerezhető; pedig ott a család peer nevét csak egy viseli, a többi a nemzet nagy zömébe vegyül, és a szerény polgári foglalkozást nem tartja sülyedésnek, míg nálunk, holott még ipar, kereskedelem s egyebek kifejlődve nincsenek, sok a hétszilvafás nemes ember.
Nálunk a családi nevet, a nemesi qualificatiót, ezzel az ősök traditióit minden családi tag megtartja; innen van, hogy mindenki gyermekeinek hivatalos alkalmazást keres, akár van arra kellő képessége vagy készültsége, és szaporítják így a legboldogtalanabb, a kaputos proletárokat, mert számunk csekélysége, nyelvünk kiterjedésének szűk korlátai miatt az irodalom, tudomány sem terjedhet úgy ki mint egyebütt, s nem nyujt biztos megélhetési módot.
A levéltárak rendezését és megőrzését nem lehet eléggé ajánlani, még most, midőn vagyunk még egyesek, kik nemcsak a régi nyelvezetet is birjuk, mely bizony sem Ciceroból, sem Liviusból meg nem tanulható, viszonyaink akkor nem létezvén; – de azonfelül az állam és jog előbbi intézkedés ismeretével is birunk.
A genealógia és heraldika ezen családi levéltárakon alapszik, azokat kell vagy megőrizni, vagy arra berendezett biztos helyre beadni.
Ne bizakodjanak el azon magasabb olygarcha családok se, kik levéltáraikról eleve már gondoskodtak, mert bizony őket illető sok iratok házasság útján, vagy egyéb viszontagságok által szegényebb sorsú családokhoz is juthattak.
Például hozom fel, hogy saját nemzetségem I. Ferdinand alatt nyerte nemességét, s közelebb mégis több Árpádkori oklevelet adtam, s fogok még adhatni levéltárunkból, az ilyeneket közlőknek felhasználás végett.
Remélem, ha többen felszólalunk, a mi genealogia és heraldika tanulmányának megkedveltetésére alakult társulatunk is szélesebb elismerés és részvételre fog vezetni.
MELCZER ISTVÁN.
Czímeres és nemes levelek Beregmegye levéltárában.Folyóiratunk megelőző füzetében befejeztük azon czímeres nemeslevelek jegyzékét, melyek az országos levéltárban őriztetnek; szándékunk az itt megismertetett anyagot még teljesebbé tenni az által, hogy időről-időre más levéltárak anyagát is közzétesszük; csak így nyerünk teljes képet a magyar heraldika forrásairól. Szerk.
*
A beregmegyei levéltárban következő eredeti nemeslevelek őriztetnek, melyek még 1793. évben 1424. szám alatt jegyzékbe vétettek.
1 Ferdinánd király Bécsben 1546. január hó 16. Horváth Miklós-nak ad nemességet. A hártyaokmány kihirdettetett Beregmegyében 1740. sept. 5. és később Szatmármegye közgyülésén.
2. Ferdinánd király Bécsben 1563. decz. 4. nemességet ad soklyói Szabó Balázs-nak és általa testvére Szabó Pál deáknak és vejének Kachkan Ambrusnak.
3. Rudolf Bécsben 1578. junius hó 14. nemességet ad damjání Thury máskép Paszko András-nak és általa testvére Thury máskép Paszkó Jánosnak és sógorai penyigei Nyiri Jakab és rapálthi Zsólyom Jakabnak. Kihirdettetett 1581. sopronmegyei közgyülésen Szent-Miklóson, 1582-ben Szatmármegyében Domahidán és ismét 1608-ban okt. 19-én Csengerben.
4. Rudolf király Prágában 1580. febr. 26. nemességet ad nagyidai Bornernisza Máté-nak és általa unokái nagyidai Kós János, Ferencz, Lőrincz és Benedeknek. Kihirdettetett Pozsonyban 1581.
5. Rudolf Prágában 1588. május 12. Nemességet ad gulácsi Polchy Mihály-nak és általa testvérei Polchy János és Istvánnak és veje gulácsi Nagy Gáspár-nak. Kihirdettetett Beregmegyében 1590. nov. 5.
6. Rudolf Prágában 1593. julius 19. nemeslevelet ad Farkas István-nak.
7. Báthory Gábor erdélyi fejedelem Gyulafejérvárott 1608. sept. 12. nemességet ad dési Tüzesi Jánosnak, mely belső szolnokmegyei gyülésen Deésen kihirdettetett 1609. okt. 29.
8. II. Mátyás király Pozsonyban 1609. decz. 16. nemességet ad Eszenyi György-nek. Kihirdettetett Szabolcsmegyében 1610. május hó 15.
9. Bethlen Gábor erdélyi fejedelem Szeben (in civitate Cibiniensi) nemességet ad kisvárdai Danczy Istvánnak 1612. május hó 15.
10. II. Mátyás király Linczben 1614. aug. 19. nemeslevelet ad Házfás máskép Bonyhai János-nak és általa testvére Bonyhai Mártonnak.
11. Ugyanő Prágában 1615. nov. 5. nemességet ad Füllep Mihály-nak és általa nejének Kántor Katának s fiainak András és Ferencznek. Kihirdettetett Beregmegyében 1627, s a levéltárba helyeztetett 1783-ban.
12. Bethlen Gábor erdélyi fejedelem, Váradon 1617. január 6. nemesi levelet ad Csorna Péternek és általa neje Lukács Erzsébetnek és fiai György és Andrásnak.
13. Ugyanő Nagy-Szombatban 1621. febr. 25. böszörményi Puskás Andrásnak ad nemességet; az okmány Szabolcsmegyében Gyulaházán kihirdettetett 1625. május hó 3-án.
14. II. Ferdinánd Sopronban 1622. julius 14. nemességet ad Szeley Istvánnak és fiai György és Jánosnak. Kihirdettetett Nagy-Káposon Ungmegyében 1623.
15. Bethlen Gábor Nagy-Szombatban 1623. decz. 11. nemeslevelet ad ki mathosi Péntek István és Jánosnak és Ökrös Mihály-nak.
16. II. Ferdinánd Bécsben 1624. május 8. nemességet ad badalói Bálintfy Balázsnak és általa Thenge Györgynek. Kihirdettetett Biharmegyében Nagyváradon 1651. sept. 22.
17. Ugyanő Bécs 1627. sept. 22. adománylevelet ad Rákóczy György-nek.
18. Ugyanő Pozsony 1630. május 2. nemességet ad Juhász máskép Török Benedeknek és általa neje Török Borbálának, fiai István, András és Jánosnak és leányai Judit és Dorottyának.
19. Ugyanő Sopronban 1635. január 29. nemességet ad Suba Pál-nak, neje Soós Magdolnának, fiai István, János, Pál és György és leánya Erzsébetnek; nemkülönben unokái György, Mihály és Péternek. Kihirdettetett Beregmegyében 1635. nov. 19.
20. Rákóczy György erdélyi fejedelem Kolozsvár, 1635. decz. 14. nemességet ad Kocsis máskép Angyalosy Györgynek és fiának Dénesnek. Kihirdettetett Fejérvármegyének Endrődön tartott közgyülésén 1638. április 12.
21. II. Ferdinánd Bécs, 1626. május 16. nemességet ad Karmacsy Tamás-nak és általa fiai Pál, Tamás, János és Istvánnak, úgyszintén Bedő Istvánnak és fia Mihálynak. Kihirdettetett Beregmegyében 1637.
22. Ugyanő Bécs, 1636. január 10. nemessé teszi Marton Mihályt és általa Marton Mátyást és Bálint Mihályt. Kihirdettetett Zemplénben 1637.
23. III. Ferdinánd Bécs 1637. május 3. nemeslevelet ad Balogh Jánosnak és általa neje Nagy Erzsébet és fia Miklósnak. Kihirdettetett Heves- és Külső-Szolnokmegyében Szolnokon 1641. sept. 12.
24. Ugyanő nemességet ad Bécs, 1637. május 3. Bory András-nak, neje Csuda Annának, leánya Zsuzsánnának; testvérei Bory Boldizsár, Péter és Demeternek és Vatkóczy András, János és Zsigmondnak. Kihirdettetett Abaujmegyében Gönczön 1638. január 25.
25. Rákóczy György erdélyi fejedelem nemességet ad Kalodásy Istvánnak, neje Csolta Katának és fiai Miklós és Mihálynak. Az okmány kelt a radnóti táborban 1656. junius 22-én és kihirdettetett Zarándon 1657. febr. 15-én.
26. III. Ferdinánd Bécs, 1650. aug. 14. nemességet ad Simon Jánosnak, neje Márk Annának s fiai Mihály, György és Jánosnak. Kihirdettetett Bereg vármegyében 1653.
27. Ugyanő Bécs, 1650. nov. 20. nemeslevelet állít ki kecskeméti Bornemisza Andrásnak, neje Huszty Katának s fiai István, András, Márton és Jánosnak. Kihirdettetett Beregmegyében 1651. jun. 26.
28. Rákóczy György fejedelem Szamosujváron 1650. decz. 14-én vitéz hadi tetteiért erdélyi nemességet ad Nalivaiko Jánosnak. Kihirdettetett Váradon 1651. jul. 4.
29. Ugyanő Gyulafejérváron 1654. márczius 5, nemeslevelet ad Pál János-nak és általa neje Osváth Zsuzsánnának, testvére Pál Istvánnak és fiai János, András, Tamás, István, Mihály és Mártonnak.
30. III. Ferdinánd Pozsonyban 1655. május 29. nemességet ad Fábián Mihálynak, testvére Szabó Istvánnak s fiai János és Ferencznek. Kihirdettetett Ugocsamegyében 1655. julius 26.
31. Lipót király Pozsonyban 1659. sept. 9. nemességet ad Kovács máskép Oroszi Ferencznek és általa nejének Dékányi Erzsébetnek. Kihirdettetett Beregmegyében 1660. febr. 16.
32. Leopold király Pozsony, 1659. aug. 20. nemességet ad Dobra Mátyásnak és általa fia Román, testvére Sándornak s ennek fiai János és Kozmának, másik testvérei Sándor és Miklósnak s ennek fiai Kozma és Miklósnak. Kihirdettetett Beregmegyében Surány helységben 1660.
33. Ugyanő Bécs, 166o. április 14. nemességre emeli Szabó Jánost, fiát Andrást, testvérét Szabó Istvánt s ennek gyermekeit Jánost és Annát. Kihirdettetett Beregmegyében 1660. okt. 13.
34. Ugyanő Pozsony, 1662. sept. 5. nemesi levelet adott Fogarasy Mihálynak, neje Oláh Margitnak, testvérei Fogarasy András, György és János és Fogarasy máskép Papp Györgynek. Kihirdettetett Beregmegyében Ardón 1664. május 1-én.
35. Ugyanő Pozsony, 1662. junius 12. nemességet ad Pinke máskép Malyosi Mihálynak és testvérei István, János és Miklósnak. Kihirdettetett Ugocsamegyében Fancsikán 1662. sept. 18. Az okmányra vezetett későbbi jegyzetből kitűnik: hogy Malyosi Miklósnak fia volt Nógrády máskép Malyosy András, ennek pedig fia Nógrády Gábor.
36. Ugyanő Pozsony, 1662. aug. 19. nemeslevelet ad Veres János-nak és neje Kegyes Zsófiának, István és János testvéreinek. Kihirdettetett Beregmegyében, Kigyóson 1664. január 22.
37. Ugyanő Bécs, 1665. febr. 28. ujított nemeslevelet ad Makai János-nak és általa testvérei András, István, Pál és Mihálynak. Kihirdettetett 1665. veszprémmegyei közgyülésen Pápán.
38. Ugyanő Bécs, 1668. nov. 7. nemeslevelet ad Szegedy Pál-nak. Kihirdettetett Szatmármegyének Kis-Naményban tartott közgyülésén 1670. márczius 12.
39. Ugyanő Bécsujhelyben 1668. április m. nemeslevelet ad Bogdányi máskép Bélteky István-nak, neje Nádasdi Zsuzsannának, testvére Andrásnak, fia Györgynek és annak neje Gyenge Erzsébetnek. Kihirdettetett Zemplénben 1668. jul. 12.
40. Ugyanő Bécs 1669. január 24. nemességet ad Baizath Istvánnak, neje Varju Annának s gyermekei Imre, István és Máriának. Kihirdettetett Beregmegyében i 669. május 15.
41. Ugyanő Bécs, 1669. márczius 2. nemességet ad Milesz János-nak és testvérei Dániel és Illésnek. Kihirdettetett Beregmegyében 1669. junius 1-én.
42. Apafi Mihály erdélyi fejedelem Fogaras várában 1671. febr. 7. nemeslevelet állít ki Csengeri Istvánnak és fiai István és Efraimnak. Kihirdettetett Beregmegyében Ardón 1671.
43. Leopold király Pozsony 1687. decz. 4. nemességet ad Erős György-nek, neje Nagy Katának és testvére Erős Jánosnak. Kihirdettetett Biharmegyében 1688. márczius 20.
44. Ugyanő Bécs, 1688. jul. 18. nemeslevelet ad Verbiássy János-nak és fiának Lászlónak. Kihirdettetett Beregben, Nagy-Muzsajban, 1688. aug. 21.
45. Ugyanő Bécs, 1689. nov. 15. nemességet ad Papp István-nak, neje Thursuk Katának, fia Jakab és neje Máriának; fiai Illésnek, Lászlónak és Jánosnak, ennek neje Zsófiának s fiai Miklós és Jánosnak. Kihirdettetett Ugocsában Tekeházán 1691. április 20.
46. Ugyanő Bécs, 1693. márcz. 19. nemeslevelet ad Tarnóczy Gergely és neje Bak Annának s István,
Ignácz és Gergely nevű fiainak. Kihirdettetett Heves- és Külső-Szolnokmegyében Pásztó helységben 1693. junius 1.
47. Ugyanő Bécs, 1698. okt. 1. Nemeslevelet ad Pap János nevű görög szertartásu papnak és általa testvére Jánosnak. Kihirdettetett Beregmegyében 1669. sept. 30. Kuszonyban. E család fiága Pap Józsefben kihalván, a nemeslevél a megyei levéltárba helyeztetett.
48. Ugyanő Laxenburgban 1702. május hó 29. Bindász máskép Almásy Demeternek ad nemeslevelet. mely 1703. május 7. Beregszász-Végardóban kihirdettetett.
49. III. Károly király Bécs, 1712. febr. 22. Hodermarszky Pált, ki kérvénye szerint, melyet hátiratilag és sajátkezűleg gróf Kollonics Zsigmond váczi és gróf Erdődy Gábor Antal választott arbei püspökök ajánlottak, 16 éven át a késmárki várnak udvarbirája (provisor) volt s mint ilyen a lezajlott Rákóczy-féle szabadságharcz idejében a király javára 200 labanczot gyüjtött, felruházott s élelemmel és pénzzel ellátott, – jutalmazásául nemesi rangra emelte, úgyszintén általa gyermekeit, Jánost, Györgyöt, Mihály-t, Annát, Máriát, Zsuzsannát és Évát is. – A czímeres nemeslevél kihirdettetett Lőcsén 1712. május 13-án.
50. II. Ferdinand Sopronban .... márczius 16-án kelt nemeslevet ad Nagy Böszörményi Gergelynek és fiai Nagy György és Péternek. Kihirdettetett szabolcsmegyei Gyulaházán.
51. Nagyon érdekes ereklye az, mely a csomó 70. száma alatt a levéltárban 1793. év előtti időtől őriztetik, t. i. egy munkácsi csizmadia által, vastag pergamenre írt nemeslevélből készített magyar hegyes csizmaminta, mely három darabból áll s mint a rátapadt szennyfoltokból látszik, a csizmadiánál sok ideig használtathatott szabás-mustrául. Mennyire a csonka darabokból kivehetém, a nemeslevél III. Ferdinánd király és Szelepcsényi György érsek által állíttatott ki; a királynak nagy aranyos betűkkel kiirott neve még most is tündöklik a csonka okmány első sorában, míg a híres főpap szerény aláirása a lábszár végére jutott. nemesítettnek nevéből csupán ez maradt a foszlányokon: «Georgzius Sy.... alias Pap; czímerének leirásából pedig annyi: hogy a paizs zöld mezejében tigris ábrázoltatik, mely jobbjában meztelen kardot tart, míg a paizs felett egy tigris felső teste emelkedik ki s hogy foszlányai egyik oldalon sárga és kék színűek, a másikon.... Különben ez okmány, a rajta levő jegyzék szerint, kihirdettetett Ungmegyében Nagy-Kaposon 1654. év... 13. napján. Az egyik darab hátára vargabetűkkel ez is iratott: «Várajai Dávid..... »
A fentebb registrált nemesleveleken kívül a beregmegyei iratok közt még következő czímeres nemeslevelek fordulnak elő.
52. Nagy Máté ármálisa, kiállítva Miksa király által Bécsben 1569. április hó 6-án.
53. Radvanczy Márton és fiai István és Gergely nemességet kaptak II. Rudolf királytól Prágában 1579. jul. 21. kelt okmány szerint, mely kihirdettetett Szatmármegyében 1580-ban.
54 II. Ferdinánd Bécsben 1633. január 6. nemeslevelet ad Szabó Lászlónak és általa neje Csiszár Ilonának és testvérei Szabó Márton és Istvánnak. Kihirdettetett Tornán 1635. május 25.
55. Leopold királytól Pozsony, 1662. junius 23. nyer nemességet Török János és általa testvére Farkas és Sámson. Kihirdettetett Szatmáron 1662. sept. 19.
56. Sőtér Ferencz s általa neje Pap Orsolya, fogadott fia Szeredy Ferencz s neje Répás Katalin s testvére Sőtér Mihály s neje Eördögh Orsolya, valamint ennek fiai Sőtér Tamás, János, Ferencz és Benedek nemesíttetnek Leopold király által 1659. január 15. – Az okmány kihirdettetett Hevesmegyében Szolnokon 1659. május hó 14.
57. Magyari Ferenczi Gáspár s általa Ferenczi György s fiai nemeslevelet kapnak II. Rudolf királytól, mely kelt Prágában 1590. junius 15. s kihirdettetett Beregmegyében 1590. julius 29.
58. Leopold király 1665. sept. 12. Halábori Balázst s általa testvéreit Halábori Miklóst és Istvánt, vejeit Selebei Istvánt és Kiss Istvánt a nemesek közé sorozza. Kihirdettetett Zemplénben 1665-ben.
59. Adorján Pál s neje Sárosi Katarina s fia Bálint nemességet nyernek Leopold királytól 1675. febr. 12. Bécsben; kihirdettetett Ugocsamegyében Nagy-Szőlősön 1675. jul. 29-én.
60. Székely Márton s általa neje Demien Zsófia részére Báthory Gábor fejedelem 1609. febr. 16. ad nemeslevelet.
61. Báthory András fejedelem Gyula-Fejérvártt 1599. aug. 23. kelt okmányában ássy Jánost és Istvánt nemesek közé sorozza.
22. Belényesy Ábrahám-nak Báthory Gábor fejedelem Gyula-Fejérvárott 1608. aug. 10-én ad nemeslevelet, mely kihirdettetett Fejérmegyében 1610-ben.
63. II. Rudolf király Prágában 1606. január 15-én nemeslevelet állít ki Győri Ferencz-nek s általa testvére Győri Katának. Kihirdettetett Zemplénben 1606. április 15-én.
Közli:
LEHOCZKY TIVADAR.
IPOLYI ARNOLD.
(Született 1823. október 20-án, meghalt 1886. decz. 2-án.)
Lesujtó villámként verte le nemrég egy gyászhír az egész országot; megdöbbenve kérdé eleintén mindenki, vajjon igaz-e? s óhajtva várta a feleletet, mely annak igaz voltát megczáfolná. A czáfolat elmaradt; a szomorú hír valónak bizonyúlt. Ipolyi Arnoldot, Nagyvárad hírneves püspökét deczember 2-án, déli 3/4 1 órakor a kérlelhetlen halál hirtelen elragadá. Főpapi foglalkozása közben, éppen karácsonyi szent beszédjének eszmemenetét téve papirra, érte utól a megmásíthatatlan végzet, mely a hazát leghívebb fiától, a főpapságot legnemesebb tagjától, a tudományt leghivatottabb fölkentjétől s a művészetet legbőkezűbb pártfogójától fosztotta meg. A mélyen érzett általános gyászban ifjú társulatunknak is nagy része van, mely a boldogultban alapítóját, választmányunk egyik díszét és kitűzött czéljaink buzgó előmozdítóját siratja.
Nem lehet feladatunk e helyen vázolni az elhúnyt nagy és hervadhatatlan érdemeit, melyek elmondathatták volna vele: «Non omnis moriar!» Mit tett évtizedeken keresztűl a hazai tudomány érdekében, hány kérdést hozott tisztába a történelem, művészet, archaeologia, irodalomtörténet, magyar mythologia stb. terén, örökre fel van írva szellemi műveltségünk történetében. Hivatott művelője volt azon disciplináknak, melyeknek fejlesztését társulatunk írta zászlajára; kiváló előszeretettel foglalkozott a régi családtörténelem bonyodalmaival, a hazai pecséttannak új irányt mutatott a bécsi K. k. Central-Commission kiadványában megjelent közleményeivel. Élénk részt vett nehány évvel ezelőtt társulatunk ülésein azon vitákban, melyek az országos czímer és alkatrészeinek pontos meghatározásáról folytak; s leginkább az ő véleménye győzött. Nagy elfoglaltsága, más tudományok terén kifejtett munkássága mellett, tudott időt szakítani társulatunk számára is.
Áldásos életéből, egy necrolog szűk korlátai között, kiemeljük a következőket. Ipolyi (családi nevén Stummer) Arnold született 1823. okt. 20-án Ipoly-Keszin; már korán 14 éves korában a maga választotta papi pályára lépett; melynek tanfolyamait Nagyszombatban és később Bécsben a Pazmaneumban 21 éves korában bevégezvén, a felszenteltetéséhez szükséges 24-ik év eléréséig Br. Mednyánszky Alajos, majd áldozó-pappá létele után 1848-ban a gróf Pálffyak házához került előbb nevelőkép, utóbb mint udvari káplán. Ez utóbbi grófi család révén nyerte el a zohori plébániát, melyet 1860-ban a török-szent-miklósival cserélt föl. Plébános korából való egyik legmonumentalisabb munkája, az 1854-ben megjelent Magyar Mythologia, melynek becsét s nagy keletét mutatja az, hogy jelenben belőle példány semmi áron sem kapható.
1863-ban egri kanonokká tette őt a hazafias Bartakovics Béla érsek, s e stallumát megtartotta még néhány évig azon túl is, hogy 1872-ben a beszterczebányai püspökségre emelte a király kegyelme. E különben szerény javadalmazású püspökségben érte el működésének tetőpontját; s innét tett annyi szépet és jót, pártolva tudományt, művészetet, hirdetve nemcsak szóval; tettel is, hazafiságot. Szent-Kereszti kastélyában írta legszebb munkáit, melyekre a koronát most rövid idővel halála előtt tette reá «A szent korona leirásával». Mily öröm volt, mikor hírűl vette az ország, hogy ő ül be a nagyváradi püspöki székbe. Csakhogy, fájdalom, ez örömöt alig félév múlva gyász váltotta föl.
Mit vesztett benne az Akadémia, melynek rendes és igazgató tagja s egész a múlt évig osztályelnöke volt, mit a Történelmi Társulat, melynek csaknem tíz éven át elnöke, s mit a tudományos társulatok egész sora, melyek benne díszöket és oszlopukat vesztették: mutatta az általános részvét, melylyel hült tetemeit decz. 9-én nyugalomra helyezték. Részt vett e gyászos szertartásban társulatunk is, melyet a temetésen az elnök és a titkár képviselt, s babérkoszorút helyezett koporsójára ama nagy férfiúnak, ki örök időkre büszkesége marad nemzetünknek.
TÁRCZA.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság
f. évi november hó 6-án tartotta évi nagy-gyűlését.
A társaság másodelnöke Nagy Iván megnyitván az ülést, üdvözlé a jelenvoltakat s felhívta a titkárt évi jelentésének felolvasására, mely a következő:
«Harmadízben van szerencsém a t. nagy-gyűlésnek társaságunk évi működéséről beszámolni; s fennállásunk óta e harmadik nagy-gyűlés t. közönsége elfogulatlanul meggyőződhetik arról, hogy társulatunk komolyan fogta fel czélját, folyóiratának hasábjain az elhanyagolt heraldikai és genealogiai irodalmat virágzásnak indította, kiadványait úgy belső tartalom, mint külső kiállítás tekintetében a kor színvonalára iparkodott emelni; s ha az általa felölelt tudományok terén eddig még többet nem tehetett, tulajdoníttassék ez annak, hogy negyedféléves fennállása még nem elég hosszú idő arra, hogy zászlaja alá tagtársainak oly tekintélyes sorát gyűjtse, melynek segítségével működési körét kiterjeszthetné.
Az alap azonban, melyre építünk – lassan bár – de egyre szilárdabb lesz. Az évről évre arányosan szaporodó jövedelem, s a mindinkább növekvő érdeklődés kiadványaink iránt, szabadabb cselekvésre képesít, mire nézve kezeink a megelőző időben a bizonytalan eshetőségektől való félelem miatt kötve voltak.
Tagjainknak egyre növekvő száma arra a meggyőződésre késztet, hogy az érdeklődő közönség rokonszenvvel nézi társulatunk működését, és egyetért azzal a szigorúan tudományos iránynyal melyet az folyóiratában követ. Megtisztítani a családtörténetet számos tévedéstál, kinövéstől, melylyel azt az idő s a gyakran túlzásba menő kegyelet felcziczomázta; elvetni a czímertani mesék és regék egész sorát és merész combinatiok helyett inkább felkeresni, megismertetni és megbecsülni hazánk czímertani forrásait: e czélnak iparkodik társulatunk folyóirata hódolni; s törekvését sok esetben siker koronázta.
Időről-időre tartott választmányi üléseinken számos becses dolgozat került felolvasásra, a mult nem egy becses emléke mutattatott be egyes tagjaink által magyarázó szavak kíséretében, s ezek folyamán nem egyszer érdekes és tanulságos vita keletkezett, mely a fölvetett kérdést több oldalról megvilágítá. Mily változatos tárgyak foglalkoztatták üléseinket, kitünik akkor, ha a felolvasások és bemutatások sorozatán végig tekintünk.
Második nagy-gyűlésünk óta társulatunk öt választmányi ülést tartott; ezeknek kettejét folyó ügyek foglalkoztatták; a többin – ideértve a tavalyi nagygyűlést is – a következő dolgozatok és emlékek mutattattak be.
Az emlékek közt első helyen áll minden tekintetben a hallerkői gróf Haller családnak rendkívül becses nemzetségkönyve, mely úgy czímertani mint családtörténeti, nemkülönben művelődés-történelmi szempontból a legelső rangú történeti emlékek egyike. A nemzetségkönyv újbóli felkeresésének, – mert létezése régóta ismeretes, – bemutatásának és részben feldolgozásának érdeme Dr. Szádeczky Lajos vál. tagé, ki ezzel, valamint a grófi család nemeslelkűségével, melylyel e becses és századok óta féltékenyen őrzött családi kincset társulatunknak használatra átengedé, ezt hálára és elismerésre kötelezte. E nemzetségkönyv feldolgozásáról, mint a Turult hosszú ideig foglalkoztató dolgozatok egyikéről, alább még bővebben.
Ugyancsak Szádeczky Lajos vál. tag több érdekes czímeres levelet mutatott be vál. üléseinken; ilyenek a Móré családnak Báthory István erdélyi fejedelemtől 1584-ben kelt armálisa, ugyane családnak nehány évvel később Rudolf királytól kapott czímeres levele; továbbá a Szigethi Litterati cs. 1545-iki, a Bánó cs. 1576-iki, a Chaply cs. 1628-iki, a Bikafalvi Máté cs. 1632-iki és az Uy cs. 1635-iki czímeres levelei.
Dr. Réthy László Rákóczi Ferencz állítólagos sírjáról a konstantinápolyi keresztény temetőben két czímert mutatott be.
A társaság titkára bemutatta magyarázó szavak kíséretében a M. Nemz. Muzeum galvanoplastikai pecsét-lenyomat gyűjteményét, Mikes Kelemen pecsétnyomóját, melyet Dr. Réthy László úr volt szíves társaságunkkal közölni; továbbá nehány XV-ik századi Magyarországon kelt armálist, ú. m. Zágrábi Dabi Mihályét 1430-ból, a Disznósi családét 1453-ból Kubinyi Ferencz tagtársunk értekezésével és a Rhédei család egy ágáét 1466-ból. És végűl hat XVII–XVIII. századi czímeres levelet, Váradi Szabó János tagtársunk küldeményét.
A választmány határozata következtében minden bemutatott czímeres levél lemásoltatik, a czímer körvonalaiban lerajzoltatik a társaság irattára számára, mely így idők folytán a magyar heraldika valóságos tárházává lészen.
A tapasztalás azt bizonyítja, hogy hasonnemű bemutatások nagyban felköltik az érdeklődést, népszerűsítik a tudományt, és sokkal jobban megismertetik a társaságunkat foglalkodtató tudományok emlékeivel és alapvonásaival a nagy közönséget, mint az értekezések holt belűi. Azért társulatunk e közvetlenűl ható bemutatásokat, szabad előadásokat jövőre még nagyobb mértékben fogja programmjába felvenni.
Míg a bemutatások jobbára a magyar czímertan köréből vették tárgyukat, a felolvasások leginkább egyes családok történeti multjával, genealogiájával foglalkoztak.
Ezek között első helyen kell megemlítenem Dr. Wertner Mór tagtársunk becses dolgozatait az Árpádok genealogiájáról és házassági összeköttetéseiről. Ez utóbbi felolvastatott s mindkettőt folyóiratunk közlé. Ez utóbbiban a szerző, ki széles olvasottságról és alaposságról tanuskodó dolgozataival, melyekről neve külföldön már rég ismeretes, éppen folyóiratunk révén vált nálunk ismeretessé, egészen új szempont alá veszi azon házassági összeköttetések megítélését, melyekre az Árpádház tagjai külföldi dynastiákkal léptek, s valóban érdekes eredményekre jut; az előbbiben pedig az Árpádok családjának eddigelé legteljesebb és leghibátlanabb genealogiáját adja.
Egy, az újabb korban kiváló szerepet játszott család történetét, a köznemből való kiemelkedését adta elő Komáromy András tagtársunk, a «tolcsvai Bónis család ősei» czímű dolgozatában, melyet folyóiratunk közölt; míg Dr. Szombathy Ignácz tagtársunk a «gróf Laszberg család genealogiájá»-val egy ausztriai eredetű, de a mult század óta teljesen magyarrá vált főúri család multját deríté föl.
A Haller-család nemzetségkönyve nyujtott alkalmat Dr. Boncz Ödön tagtársunk «a Haller-család művelődéstörténeti szempontból és nemzetségkönyvük magyar viselet-képei» czímű becses dolgozata megírására, melyet színes képmellékletekkel egyetemben a Turul legutóbbi száma közölt.
Kubinyi Ferencz tagtársunk «A régi magyarok személynevei» cz. felolvasott s kiadott dolgozatával a régi magyar családtörténelem alapjára, a magyar onomasticonra derített nem egy tekintetben világot.
A genealogiának mint tudománynak, valamint gyakorlati alkalmazásának történetét Dr. Wertner Mór nyújtá «Adalékok a genealogia történetéhez» cz. nagyobb munkájával, mely felolvastatván, rézben folyóiratunkban meg is jelent.
Ezek azon dolgozatok, melyek választmányi üléseinkben bemutattattak; s ezekhez járul még a Turulban megjelenteknek hosszú sora.
Legyen szabad ezeknek kiválóbbjairól röviden megemlékeznem annak indokolására, hogy a folyóirat csekély terjedelme s az eleintén mutatkozott közöny daczára is iparkodott a felölelt tudományok mindegyikét lehetőleg művelni s változatos tartalmat nyújtani olvasóinak.
E dolgozatok közt legkiválóbb helyet foglal el a Hallerek családi könyvének minden oldalú méltatása, mely munkára Dr. Szádeczky Lajos és Dr. Boncz Ödön tagtársaink vállalkoztak, megosztván maguk közt a feladatot; előbbi a czímertani és genealogiai, utóbbi a művelődéstörténelmi és costume-tani rész feldolgozását vállalta magára. A hét nyomtatott ívre, tehát egész kis kötetre terjedő művet közlönyünk két színes-melléklet és számos rajz kiséretében tette közzé.
Egy másik nagy, évek során át folyt közlemény is befejezést nyert ez évben. Nem az olvasó, hanem a kutató közönség számára készült ez, mely ennek már eddig is nagy hasznát vette. Értem ez alatt Tagányi Károly vál. tag jegyzékét az országos levéltárban található nemesi és czímeres oklevelekről, mely hasznos kézikönyve mindazoknak, kik e téren tájékozást óhajtanak szerezni. Csak örvendenünk lehet, hogy az országos levéltár e jegyzékből nagyobb számú különnyomatot csináltatott s ezzel ennek szélesebb körben elterjedését biztosította.
E czímerismei szempontból becses segédkönyv mellett meg kell emlékeznem a folyóiratunkban közölt többi czímertani dolgozatokról, s kivált a régi, Zsigmond királyunktól való czímeres levelek ábráinak színnyomatú másairól, melyekből a már közlöttek számát újra négygyel szaporítottuk. Ilyenek Soóvári Soós család 1418-iki, a Chapyak 1418-iki czímerei, melyekhez Soós Elemér lev. tag írt érdekes czikket családja czímeréről; Paczali Peres András czímerét 1431-ből Kubinyi Ferencz magyarázta; és végre Azziwelghi Benedek czímere 1437-bőt, kisérve néhai Báró Nyáry Albert magyarázatával, mely czikk – alig nehány nappal halála előtt betejezve – érdemes szerzőjének utolsó műve volt. Ezekkel együtt folyóiratunkban eddig tizenkét Zsigmondkorabeli czímer hű színes mását közöltük. Gazdag tanulmányi anyag ez heraldikánk jellemzésére; számos tanulságot vonhatunk le ebből, mint ezt Csergheő Géza vál. tag czikke «Megjegyzések a folyóiratunkban közölt XV. századi czímerekról» sejteti velünk ki egy másik czikkében. a magyar heraldika egy különös sajátságát, az arczkép-írást a czímerekben ismerteté.
A XV. század második feléből, 1466-ból való a Rhédeiek egyik czímere, melynek színes mását szintén közöltük Deák Farkas vál. tag magyarázó szavaival. A XVI. század heraldikájáról pedig Móré János czímeres nemes levelei adtak számot Szádeczky Lajos vál. tag bemutatásában.
Az ősmagyar czímer jelvényről, a turulmadárról; melynek nevét folyóiratunk is viseli, Thury József értekezett, új ethnologiai és nyelvészeti alapon mutatván ki annak mint czímerjelvénynek létezését egyes törökfajú népeknél.
A czímertani elmélet terén Dudás Gyula tagtársunk nyújtott vázlatot «A heraldikai stilről» szóló czikkével; míg a régi irodalom köréből Deák Farkas vál. tag eleveníté föl egy korában nagy hírű, de azóta elfeledett magyarországi eredetű czímertani író, Schmeizel Márton emlékét.
A czímertan másodrangú forrását, a pecséttant, három dolgozat képviseli. Majláth Béla vál. tag «Néhány városi pecsét» czíme alatt a Nemz. Muzeum pecsétlenyomat gyűjteményéből Sopron, Esztergom, Visegrád, Trencsény, Pozsony, Kassa és Zágráb XIV. századi pecséteit közlé; míg Décsényi Gyula Nagybánya régi pecséteit ismerteté, s ezeknek kivált egyikét, a minden tekintetben nevezetes XV. századi nyolczszögletes pecsétet kellőkép méltatá. Az országos kiállításon a szakférfiak körében méltó érdeklődést keltett Kubinyi-féle pecsétgyűjtemény Csergheő Gézában talált ismertetőre.
A harmadrangú czímertani forrásokkal, az úgynevezett czímeres albumokkal, két közlemény foglalkozott. Némethy Lajos és Br. Mednyánszky Dénes vál. tagok több eddig nem ismert czímeres albumra hívták föl az érdeklődők figyelmét.
Annak a kornak rajzával, családi és társadalmi életével, melyben a czímerészet virágzásra jutott, Kőváry László vál. tag foglalkozott, a «Hűbéri rendszer szelleme» cz. terjedelmesebb dolgozatában, mely ama sajátságos időknek nyilvánulását a kormányzásban, a társadalomban, a családban, az egyénben feltünteti.
A családtörténelmet és genealogiát a már említetteken kívül több érdekes dolgozat világítá meg kisebb-nagyobb adalékokkal.
Nagy Iván társ. másodelnök a Csák nemzetség ágazataival foglalkozott; ez előkelő nemzetség kilencz ágazatát tevén genealogiai vizsgálat tárgyává. Thaly Kálmán «Az utolsó Rákóczi herczeg haláláról» értekezvén, e fejedelmi család kihaltát új adatokkal világítá meg. Br. Mednyánszky Dénes vál. tag «Egy kiskorú tihanyi apát» czíme alatt a kihalt Devecseri Csóron család genealogiájához nyújtott adalékokat, mint Lehoczky Tivadar tagtársunk a Sulyok családéhoz. Az indigéna családokból a szomszédvári és stubiczai Ciculini grófok nemzedékrendjét tünteté föl egy közlemény; míg végre a Dr. Szendrei János vál. tag által közölt négy XVI. századi magyar levél az akkori család életet s kivált a házasítást világítja meg jellemző módon.
E nagyobb közleményeken kívül folyóiratunk számos apró czímertani és genealogiai adatokat közölt Tárcza rovatában; míg a Könyvismertetések és Szakirodalom rovata figyelemmel kisérte kivált a hazai irodalom idevágó termékeit s iparkodott azoknak ha nem is mindig kritikáját, legalább tartalmának ismertetését nyújtani.
Ime, t. nagy-gyűlés, vázlatosan előadva társaságunk működése irodalmi téren a lefolyt esztendőben; e vázlat azt hiszem meggyőz mindenkit arról, hogy társaságunk fennállása óta a hazai czímertan és családtörténelem terén megtette mindazt, a mit csekély erejével tehetett.
Társaságunk alapszabályainak 35. §-a értelmében magára vállalta a kötelezettséget, hogy időről-időre egy, a magyar nemesi családok származási rendjét nyilvántartó, és azok történetét csakis okleveles alapon tárgyaló zsebkönyvet fog kiadni. E kötelezettségnek társaságunk még nem felelt meg, de előkészítette erre a talajt úgy, hogy e kiadvány rövid idő múltán napvilágot láthat. A választmány határozata következtében e Nemzetségi Zsebkönyvnek megjelenendő első kötete azon főrendi családokat fogja magában foglalni, melyek a magyar főrendi ház reformjának végrehajtásáról alkotott 1886. évi VIII-ik törvényczikkbe, mint a főrendi házi tagságra örökös joggal bíró családok beczikkelyeztettek; azon megjegyzéssel, hogy az indigéna családok közül csupán azok vétetnek föl ebbe, melyek Magyarországon birtokosok. E határozathoz képest a kérdőivek az illető családokhoz szétküldettek; s csakis ez ívek gyér beérkezésének tulajdonítható az, hogy a Nemzetségi Zsebkönyv szerkesztésének megkezdése eddig haladékot szenvedett.
Midőn ezekben a szellemi rész terén kifejtett munkásságunkról szóló jelentésemet a t. nagy-gyűlés elé terjeszteném, el nem mulaszthatom, hogy pár szóval arra a haladásra ne utaljak, melyet anyagi téren felmutathatunk.
Tavalyi közgyűlésünk óta 200 frtos alapító tagjaink száma öttel, a 100 frtosaké egygyel, a pártolóké 19-el, és az évdíjasoké 20-al szaporodott; úgy hogy ideértve alapítványaink kamatjait, évi jövedelmünk, melyet tisztán irodalmi és társulati czélokra fordíthatunk, hatodfélszáz tag után az ötezer forintot megközelíti. Kiemelendő e téren a választmánynak alapítványaink befizetésére vagy biztosítására tett intézkedése, melynek következtében 9600 frtra rúgó alaptőkénk összegéből csak 1900 frt olyan, a mi kötlevéllel biztosítva nincs; s ez összeg is teljesen biztosítottnak tekinthető.
Társulatunk ez anyagi és szellemi erősbülésének constatálása mellett fájdalmasan kell megemlékeznem azon súlyos veszteségekről, melyek minket ez év folyamán értek. Alig virradt fel az újév reggele, elvesztettük egyik legerősebb szellemi támaszunkat, buzgó alapító tagunkat, a magyar heraldika mesterét, Báró Nyáry Albertet. Nem lehet hivatásom e helyen az elhunyt nagy érdemeiről, kiben én felejthetetlen szerkesztőtársamat is gyászolom, részletesen megemlékeznem; hivatott toll fogja érdemeit e nagy-gyűlésen, mely az ő emlékének van szentelve, méltatni; de mint a ki a boldogulttal szerkesztői minőségemnél fogva közeli érintkezésben voltam, s ki legjobban ismerem azt a nemes érdeklődést, önzetlen buzgalmat, melyet általában a magyar czímertan s különösen társulatunk iránt utolsó lehelletéig tanusított, ki kell különösen emelnem azon pótolhatatlan veszteséget, melyet halálával társulatunk szenvedett.
Az elhúnyt iránt érzett kegyeletnek vélt hódolni a választmány, midőn a Br. Nyáry Albert halála által megürült igazgató választmányi tagságra a magyar heraldikának nem kevésbbé buzgó művelőjét, Csergheő Géza lev. tagot választá.
Erősen pusztított a halál pártoló és évdíjas tagjaink sorában is, kik közül elvesztettük ifj. br. Vay Miklós,, Dessewffy Árpád pártoló, Barcza Sándor, Méhely Nándor, Andrássy Gyula és Dr. Nagy Sándor évdíjas tagokat, kiknek halálát a társadalom s nagyrészt a tudomány is széles körben gyászolá.
Ezekben bátorkodom a t. nagy-gyűlés elé évi Jelentésemet előterjeszteni, azon kérelemmel, hogy azt tudomásul venni méltóztassék.»
A nagy-gyűlés tudomásúl vevén e jelentést, a titkár bemutatta a pénztárnok részletes kimutatását a pénztár állapotáról 1886. jun. 1-étől nov. 6-ig. E kimutatás adatai a következők:
|
Bevétel |
||
|
Pénztár-maradvány 1885. évről |
491 frt |
72 kr. |
|
Alapítványok befizetése |
2700 frt |
– kr |
|
Értékpapírok kamatai |
110 frt |
– kr |
|
Alapítványi kamatok |
142 frt |
50 kr |
|
Pártoló tagdíjak |
650 frt |
– kr |
|
Évdíjak |
430 frt |
– kr |
|
A Turul egyes füzeteinek eladásából |
19 frt |
– kr |
|
Összes bevétel |
4543 frt |
22 kr |
|
Kiadás |
||
|
Személyi, irodai stb. költség |
486 frt |
70 kr |
|
A Nemzetségi Zsebkönyv alapjára |
||
|
takarékpénztárba helyezve |
200 frt |
– kr |
|
Metszetek, festések, színnyomatok, fényképek |
491 frt |
67 kr |
|
Iacute;rói tiszteletdíjak |
384 frt |
01 kr |
|
Tőkésítés |
2727 frt |
98 kr |
|
Összes kiadás |
4290 frt |
36 kr. |
|
Készpénz-maradvány |
252 frt |
86.kr |
|
A társaság alaptőkéje |
||
|
5%-ot hozó értékpapírokban |
5700 frt |
– kr. |
|
Alapító kötelezvényekben |
2000 frt |
– kr |
|
Alapítványok, melyeknek kamatjai pontosan fizettetnek |
1900 frt |
|
|
Összes alaptőke |
9600 frt |
– kr. |
|
A társaság összes vagyona |
|
|
Alapítványokban |
9600 frt – kr. |
|
A Nemzetségi Zsebkönyv alapja |
782 frt – kr |
|
Készpénz |
232 frt 86 kr |
|
Összes vagyon |
10634 frt 86 kr. |
A pénztárnok kimutatása tudomásul vétetvén, Csontosi János vál. tag felolvasta Deák Farkas vál. tag emlékbeszédét Br. Nyáry Albert fölött, mely jelen füzetünkben olvasható.
Dr. Szendrei János vál. tag pedig egy XVI. századi nürnbergi czímeres könyvet mutatott be, melynek részletes ismertetését folyóiratunk fogja közölni.
Nagy Imre másodelnök, ki időközben az elnökséget átvette, a jegyzőkönyv hitelesítésére Csontosi János és Dr. Szendrei János vál. tagokat kérvén föl, a nagy-gyűlés véget ért.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság
f. évi november hó 25-én Nagy Imre elnöklete alatt választmányi ülést tartott, melyen a titkár Csergheő Géza vál. tagnak «A hársfalevél a Ratold-nembeliek czímerében» czimű értekezését olvasta föl, mely jelen számunkban olvasható.
Dr. Szádeczky Lajos vál. tag egy lengyelországi czímereskönyvet mutatott be, melynek első kiadása Báthory István lengyel királynak van ajánlva. A czímereskönyv magyar vonatkozásait folyóiratunkban fogja ismertetni.
Dr. Szendrei János vál. tag három XVI–XVII. századi czímereslevelet mutatott be, úgymint a Balázs alias Székely, a miskolczi Her, és a Boér családokét. Ezzel kapcsolatban a titkár bemutatta Krasznai Für Jánosnak Báthory Istvántól 1579-ben kapott czímerét, ki erre nem a harcz mezején szerzett érdemeket, hanem mint szakács nyerte meg fejedelme kegyét. Az érdekes czímert Lehoczky Tivadar tagtársunk küldte be.
Folyó ügyekre kerülvén a sor, új tagokúl megválasztattak a következő ajánlottak: Alapító tagúl 100 frt alapítványnyal Gróf Pálffy-Daun Vilmos teanoi herczeg Stübingben (ajánlja a titkár). Pártoló tagúl (évi 10 frt tagdíjjal): A pápai uradalmi számvevő hivatal (aj. Kiss László). Évdíjas tagokúl (évi 5 frt tagdíjjal): Adorján Antal Budapesten (aj. négyesi Szepessy József), Fest Lajos Eperjesen és a Pozsonyi kir. jogakadémia könyvtára (aj. a titkár), Bölcs Gyula Budapesten (aj. Tagányi Károly), Gr. Erdődy Imréné Galgóczon (aj. gr. Forgách Károly), Behárfalvi Urbán István Sztropkón (aj. Ketskés Dezső).
A pénztárnok kimutatása a pénztár állapotát 1886. évi nov. 25-én a következőkép tünteti föl:
|
Bevétel |
5928 frt 22 kr. |
|
Kiadás |
5097 frt 49 kr |
|
Készpénz maradvány |
830 frt 73 kr. |
Titkár jelenti, hogy Pauler Gyula orsz. levéltárnok az orsz. levéltár költségén készült «Jegyzéke az országos levéltárban található herczegi, grófi, bárói, honossági és nemesi okleveleknek» czímű különnyomatból, mely eredetileg folyóiratunkban jelent meg, húsz példányt bocsájtott társulatunk rendelkezésére. A választmányi tagok felhivatnak, hogy erre igényüket a titkári hivatalnál mielőbb bejelentsék.
Beck-Widmanstätter Lipót munkáinak tizenegy füzetét társaságunknak megküldi. A választmány köszönetet mond e küldeményért, s a könyveket ideiglenesen a Nemz. Múzeum könyvtárában helyezi el.
Csergheő Géza múlt vál. ülésen megválasztott igazgató választmányi tag köszönő-levelet küld, mi tudomásúl vétetik.
A pénztárnok évi számadásának s a társulati pénztár állapotának megvizsgálására a tavalyi pénztárvizsgálók (Deák Farkas, Szinnyei József és Csontosi János vál. tagok) küldetnek ki; ha pedig valamelyikök akadályozva volna, Emich Gusztáv vál. tag kéretik föl erre.
A jegyzőkönyv hitelesítésére Szádeczky Lajos és Szendrei János vál. tagok kéretvén föl, az ülés véget ért.
A Némethy-családok történetéhez.
Folyóiratunk múlt folyamaiban (1884. 7. l., 1885. 25., 66. l.) több Némethy-családról volt szó, s nehánynak közöltük czímerét is. Azt hisszük, stemmatographiánkhoz nem érdektelen adalék, ha még egy hasonló nevű családról adunk számot, a Nemz. Múzeum levéltárában őrzött armális nyomán, mely genealogiai műveinkben eddig nem szerepel. S ez a pinnyei Némethy-család.
E családnak egyik tagja, pinnyei Némethy János a czímer-szerző, ki III. Ferdinandtól 1646. decz. 23-án nyer czímert, melynek használati jogát a király Némethy János nővérére Erzsébetre, és ennek férjére Keglevich Mátyásra is kiterjeszti.
A czímert az oklevélben nem találjuk lefestve; annak helye üresen maradt; rajzát az oklevél leirása után állítottuk össze.
A szöveg a czímert ekként írja le:
«Scutum videlicet militare erectum coelestini coloris, fundum illius viridi campo occupante, in quo integer fulvus leo divaricatis posterioribus pedibus insistere, cauda bifurcata sursum elevata, ore hianti ac lingua rubicunda exerta, anteriorum utroque marmoream rubri coloris columnam erecte sursumque versus fortiter compressam tenere visitur. Scuto incumbentem galeam militarem craticulatam seu apertam regio diademate alterum leonem inguinetenus eminentem, anteriorum pedum sinistro ad rapiendum propenso, dextro vero strictum acinacem ferienti similem tenentem, alioquin inferiori per omnia conformem proferente ornatam. A summitate vero sive cono galeae laciniis seu lemniscis, hinc flavi et coelulei (igy) illinc vero candidi et rubri colorum in scuti extremitates sese placide diffundentibus, illudque decenter exornantibus.»
Az armálist Pozsonymegye gyűlésén 1650. évi febr. 15-én (feria tertia post dominicam Septuagesima) hirdették ki.
SZAKIRODALOM.
Magyarországi városok czímerei.
A bécsi «Anton Schroll & Co» czég kiadásában nem rég a következő munka jelent meg: «Städte-Wappen von Österreich-Ungarn nebst den Landeswappen und Landesfarben. Text von Dr. Karl Lind». 4-rét, 14 l. szöveg és 27 színnyomatú tábla. A rendkívüli díszesen kiállított mű az osztrák-magyar monarchia városainak czímereit tartalmazza tartományonként ily sorban: Alsó-Ausztria (czímertanilag a legszebbek), Felső-Ausztria, Steyerország, Salzburg, Karinthia, Vorarlberg, Tirol, Tengermellék, Dalmatia, Csehország, Morvaország, Szilézia, Galiczia, Bukovina, Magyarország, Horvátország és Szlavonia, Erdély. Magyarországot 99, Horvátországot 18 és Erdélyt 19 város czímere képviseli az országos czímereken kívül. A rajzok pontosak, a kiállítás igen díszes, a színnyomatok sikerültek; szóval a kiadvány megérdemli, hogy akármely előkelő terem asztalán helyet foglaljon. Az, hogy hazánk e vállalatban oly teljesen van képviselve, kétségtelenűl buzgó czímerészünk Altenburger Gusztáv úr érdeme, kinek közreműködéséről (a galicziai részben is) elismeréssel emlékszik meg könyvünk. A színnyomatok természetesen a városok jelenlegi czímereit tüntetik föl; a nevezetesebb városok régi czímereiről a szöveg (mely a magyar részben 2 nyomtatott oldalnál többre nem terjed) emlékszik meg. A szövegre ily kevés hely jutván, természetesen sok érdekes dolgot el kellett a szerzőnek hagynia; így példáúl Miskolcz, Nagybánya stb. érdekes régi czímereiről nem olvasunk semmit. A városok legtöbbjének czímerét nem kiséri magyarázó szöveg; mi nem is volt szükséges, mert a pontos színezett czímer minden leirásnál jobban beszél. A szövegbeli történeti adatok megbízhatók; s ezért csak tollhibának tulajdoníthatjuk, hogy a szerző Nagyvárad czímerét Batthyány Kristóftól eredezteti, Báthory Kristóf helyett. A vállalat mindenképen érdemes a pártolásra; s ezért azt olvasóinknak, kik Austria és Magyarország városainak czímereivel megismerkedni s ezekre nézve megbízható segédkönyvet bírni óhajtanak,. figyelmébe melegen ajánljuk. Ára díszes kötésben 5 forint.
Nagyszeben és a szász nemzet levéltára.
Zimmermann Ferencz levéltárnok, kinek diplomatikai és egyéb dolgozatai szakemberek előtt eléggé ismeretesek, legközelébb a nagyszebeni és a szász nemzeti levéltárat egy külön füzetben ismerteté, mely hasznos vezérfonala azoknak, kik e levéltár tartalmáról tájékozást óhajtanak szerezni. A füzet czíme: «Das Archiv der Stadt Hermannstadt und der sächsischen Nation. Hermannstadt 1887. Verlag des Archives.» A 115 lapra terjedő füzet részletesen ismerteti az ott őrzött levéltári anyagot, s tartalmából kiemeljük a következőket: Az oklevelek csoportja 1292–1700 évekből összesen 6530 darabot foglal magában; a levéltár legrégibb eredetije Otto király egy 1306. évi oklevele, átiratban II. Endreé az 1223. évből. Ehhez a csoporthoz tartoznak számadáskönyvek is, melyeknek legrégibb töredéke a XIV. századig nyúlnak vissza. Különösen gazdag az 1527–1700 terjedő sorozat, mely 5000 darabnál többre terjed; s kiválik ezek közt az erdélyi fejedelmek köztörténeti érdekű leveleinek nagy száma. A számadások csoportja gazdagságával lep meg s a bennök rejlő művelődéstörténeti anyag változatosságával. A jegyzék ismerteti a levéltár egész anyagát, s így kiterjeszkedik az actákra, a protocollumokra, a kéziratokra, repertoriumokra, törvénykönyvekre, a kézikönytárra is; egyszerű felsorolásnál többet nyújt, mert nemcsak a tartalmat ismerteti, hanem azt csoportosítja sőt a kiadásokról is számot ád. Szóval oly teljes képet nyújt a levéltárról, milyent hazánk egy archivumáról sem birunk. Ajánljuk a jegyzék olvasását a szakembereknek, és követését hazánk levéltárnokainak.
A Haller grófok nemzetségkönyve.
A folyóiratunkban Dr. Szádeczky Lajos és Dr. Boncz Ödön tagtársaink tollából eredő czikksorozat, mely a Haller grófok rendkívül becses családi könyvét heraldikai, genealogiai, művelődés-történeti és costume-tani szempontból méltatá, közelébb különnyomatban is megjelent. A díszesen kiállított és 54. negyedrétű lapra terjedő füzet czíme: «A gróf Haller-család nemzetségkönyve. Czímertan, család-történet, mívelődés-történet és viselettan szempontjából ismertetik Dr. Szádeczky Lajos és Dr. Boncz Ödön. Budapest. Franklin-Társulal könyvnyomdája MDCCCLXXXVI.» több képpel s azon két színnyomatú táblával, melyek szemelvényként a becses codex viselet-képeiből folyóiratunkhoz is csatolva voltak.
A Siebmacher-féle nagy czímer-gyűjtemény
magyarországi részének olvasóit kétségtelenűl meg fogja lepni azon hír, hogy annak egyik buzgó szerkesztője, Nagy Iván, a további szerkesztéstől visszalépett. Midőn ezt az ügy érdekében sajnálattal vesszük tudomásúl közöljük nagyérdemű heraldikusunknak a következő nyilatkozatát, melylyel e változást a szerkesztésben tudtunkra adá:
Értesítés.
Barátaim és ismerőseim kérdezősködéseire, s irodalmi álláspontom érdekében is szükségesnek tartom kinyilatkoztatni, hogy a Nürnbergben megjelenő magyarországi czímer-gyűjtemény (úgynevezett új «Siebmacher féle Wappenbuch»-ban az Ungarischer Adel) szerkesztését csak is volt társamnak hosszú két éven át szorgalmazó és sürgető kérelme következtében vállaltam el. Azonban – miután annak tartalmi kiállítására nézve az eljárási irányt és módszert megszabtam és megállapítottam, – a collegiális illetőleg duális szerkesztés nehézségeivel együtt járó nézeteltérések kiegyenlíthetetlensége és így a jogtörténelmi igazság, valamint a tan szabályai rovására felmerülő közleményekért a felelősség el nem vállalhatása (személyes ügyi árnyalatok ide nem tartozván) arra ösztönöztek, hogy a szerkesztésről lemondjak, a minthogy a munka 8-ik füzetével (mely az F betű végén szakad meg) a nevezett Siebmacher-féle czímer-gyűjteményi vállalathoz minden viszonyom teljesen meg is szünt.
Kelt october 14. 1886.
NAGY IVÁN.