Felhasználási feltételek -  _©  - Terms of Use

• Kezdőlap
• Családkutatás
• Linkgyűjtemény
• Kiadványok
• Családtörténet fórum
• MaCsE fórum

1904

1904-1

TURUL

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság
Közlönye

AZ IGAZGATÓ-VÁLASZTMÁNY MEGBIZÁSÁBÓL SZERKESZTIK
SCHÖNHERR GYULA
TITKÁR
ÉS
VARJÚ ELEMÉR
AZ IGAZG. VÁL. TAGJA.

BUDAPEST

KIADJA A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG
MCMIV.

1GELRE HEROLD CZIMERKÖNYVE.

(19 czimerképpel és egy táblával.)

A bruxellesi királyi könyvtár kéziratosztálya 15652–15656. szám alatt a heraldika fénykorának egyik legbecsesebb emlékét őrzi, mely mint első rangu, közvetlen kutforrás megérdemli, hogy vele mindenki megismerkedjék, a ki czimer iránt érdeklődik, és czimertannal foglalkozik. Gelre herold Wapenboeckja minden tekintetben, úgy terjedelem mint müvészi kivitel szempontjából egyaránt, messze felülmulja az azon korból reánk maradt összes czimerkönyveket.
A középkori czimerkirályok, heroldok, persevantok tudvalevőleg nem polgári nevükön, hanem tisztségükkel járó különleges elnevezések alatt szerepelnek; e szokás Anglia, Skótország és Irland herold szervezetében a mai napig fennáll. Érdekesen irják le a régi krónikások, például Olivier de la Marche, az ilyen heroldkeresztelésnél követett szertartásokat, a mikor a fejedelem az uj czimertisztet egy kupa borral leöntvén, neki uj hivatalos nevet ad. Ezen elnevezést rendszerint a fejedelem czimerképe, jelvénye, csatakiáltása, de legtöbbször egyik tartományának vagy uradalmának neve szokta szolgáltatni. Igy a franczia czimerkirály: Montjoie; az angol: Garter a térdszalagrend után; egy burgundi herold: Fusil (aczél csiholó) az aranygyapjas rend jelvénye után; tartományok nevéről: Berry, Navarre, Sicile; Beijeren; Charolois, Holland stb. – Ungerlant, Krabatland (Horvátország). A németeknél ilyenféle heroldnevek is divatoztak; Suchenwirt (= such den Wirth); Lob den frumen stb.
Gelre herold, a Wapenboeck szerzője, polgári nevén: Claes Heynen, a gelre-i vagyis gelderni gróf, illetőleg 1339 óta herczeg, szolgálatában állott; innen hivatalos neve: Gelre = Geldern; e minőségben 1334 (mások szerint 1332) és 1370 között szerepel.
Fennmaradt müve, mely ó-németalföldi nyelven irt verses czimerleirásokból, rimes krónikákból, és a tulajdonképeni Wapenboeckból – egy, majdnem az egész keresztény világra kiterjeszkedő czimergyüjteményből áll, elégé tanusitja, hogy irótollal, ecsettel egyformán tudott bánni, és igy tisztségének minden ágában jól megállotta helyét.
Az első költemény János brabanti herczegnek háboruskodásaira vonatkozik. Tizennyolcz czimerpajzszsal vannak képviselve: a kölni, lüttichi egyházfejedelmek; a cseh király; Bar, Jülich, Cleve, Marck stb., minden pajzs alatt egy-egy kihivást, fenyegetést, bátoritást kifejező rövid versszakkal, melyben a czimeralakok személyesitve szólalnak meg; végül a brabanti herczeg képében egy ülő vadkan, hátán a Brabant, és Limburg négyelt czimerével himzett herold köpeny; mellette a brabanti sisak_{A vadkan takarója négyelt: 1–4. feketében veres nyelvű, szemű és karmu sárga oroszlán (Brabant), 2–3. fehérben kettős farku veres oroszlán (Limburg). A sárga sisak takarója kivül hermelinnel, belül veres. Rajta vágott szárnypár: fenn hermelinnel, alul pávatollal kirakva, az alsó részt sárga pánt szegélyezi. A szárnyak között pávafark emelkedik ki.}* (lásd az ábrát). Sajátságos varázs van ezen naivitásukban is megkapó versekben; a fehér oroszlán, a fekete sas kihivó szavaira büszkén felel a «vadkan ur», heer everswijn: «Itt vagyok, nyugodtan várlak; én vagyok az Ardennek vadkanja!»

Ezután jön a stavereni mezőn elesett tizennégy lovag czimerpajzsa (Hoorn, Ligne, Antoing, Avkel stb.) s a brabanti herczegek, és a hollandi grófok rimes krónikái, festett czimerekkel. E krónikák hihetőleg 1332, illetőleg 1350 táján irattak. A brabanti herczegek családfáját felviszi «Priamus és Hektor magyar királyig»;

Hectors geslachte ende sün pertye
Trocken te wonen in Ongherye
Beide mit Kindern ende mit wiven...
(Hektor családja és népe gyerekestül és feleségestül Magyarországba jött lakni.)
Priamus czimerét: feketében két szembe fordult, veres nyelvü, szemü és karmu sárga oroszlán kitünö stilizálásáért itt közöljük. Valjon nem vezette-e Gelrét valami homályos emlék, hogy hajdan a magyar király czimerében oroszlánok voltak?

Legérdekesebb a verses részt befejező tizenegy «blasons;» jeles vitézek dicsérete, festett czimerekkel, valóságos «irott és festett költemények»! Itt Gelre elmondja hennegaui Vilmos, holsteini Gerhard, nidaui Rudolf stb. viselt dolgait, hőstetteit, érdemeit, és elbeszéli, milyen volt pajzsuk, sisakjuk? Későbbi kéz – 1400 táján – még két ilyen verset jegyzett a többihez, a jülichi herczeg (hertooch van gulich) és Adam van Mabbertingen czimerével.
Mutatványul itt közöljük spanheimi János czimerét; a róla szóló költemény igy kezdődik:

Eyn edel vrou sprac to my:
Hoir, Gelre, nu wil ic dy
Bekummeren mit eynre zaken;
Ich doe eyn nye kamer maken
Die ich mit wapen wil doen malen,
Du salt my bescreven halen
Ridder, die des wairdich siin
Dat ich in die Kamer miin
Malen mach zonder wiswende...
(Egy nemes urnő igy szólitott meg: hallod, Gelre, én most rád akarok valamit bizni; uj szobát csináltatok, melyet czimerekkel akarok kifestetni; irj le nekem olyan lovagokat, a kik méltók rá, hogy szobámban lefestessem őket...)
Gelre erre eldicséri Spanheim Jánost:

Doe sprach zi, die vrouwe:
Velt gestaectafelt mit lasure;
Dair op zo leecht eyn Varensteele
Van viif hangen, root van kele
Elic hauc is durchgraven,
Viif lettren siin dairup verhaven;
Als men die leest, die luden: Johan
Spanem, Spanem, roep men dan.
Dat is siin kry, zo wair he vaert,
Die der eren wael is waert,
Ende draecht den helm, dien ich visiere,
Van sinen wapene eyn conversiere,
Dair eyn guldiin croon op steit;
Van pawen vedren dair nyt gheit
Eyn stanghe riiclic ghestacht:
Aldus zo is der helm ghemacht,
Die men dick mit wapen bricht.
(Ekkor igy szólt a drága urnő: a mező kékkel koczkázott, rajta egy veres tornagallér fekszik, öt függővel; mindegyike át van törve, öt betü van rajta; ha elolvassák, igy hangzik: Johan, Spanem, Spanem, igy kiáltanak; ez az ő csatakiáltása, bár merre is jár ő, ki valóban méltó a tiszteletre; sisakján pedig, melyet most blazonálok, czimeréből van a takaró – vagyis szintén (aranynyal és) kékkel koczkázott – rajta arany korona áll, melyből pávatollal gazdagon megtüzdelt pálcza emelkedik ki; igy van a sisak készitve, melyet fegyverrel gyakran törnek össze).

Spanheim Jánosnak tehát személyes czimertörésképen olyan tornagallérja volt pajzsán, melynek minden fogán keresztnevének egy-egybetüje van ábrázolva. Ilyen betükkel való czimer-törés a nyugati heraldikában ritka, gyakoribb Portugalban és Spanyolországban. Meg kell jegyeznünk, hogy e betük az itt reprodukált czimerfestményben nincsenek feltüntetve.
A tulajdonképeni Wapenboeck egy könnyedén szinezett tollrajzzal kezdődik, mely a császárt ábrázolja a szent birodalom választófejedelmeinek körében. Következnek a czimerek:
A császár (IV. Károly); Meisen, a morva őrgróf; Lotharingia stb;
A mainzi, kölni és trieri egyházi választófejedelmek; cseh király, a rajnai palotagróf, a szász herczeg és a brandenburgi őrgróf, mint világi választófejedelmek.
A bajor herczeg, a sváb herczeg,_{die hertoge van swauen: fehérben kilencz, pólyaszerüen egymáshoz illesztett hosszú, hegyes ruta (fusée). Ezt mint a sváb herczegség czimerét más régi armorialokban is látjuk, pedig különben a sváb czimer: aranyban három egymás felett lépkedő fekete oroszlán, a Hohenstaufoknak tulajdonitott czimer.}* a nürnbergi várgróf, a hildesheimi püspök; mind e fejedelmeket több-kevesebb hübére követi: összesen 316 czimerrel.
A franczia király, mellette a királyi ház tagjai: Anjou, Berry, Artois, Orléans stb; és a nemesség; összesen 192 czimer.
A magyar király, negyvennyolcz czimerrel; e részre, mely minket közelebbről érdekel, még reátérünk.
A dán király.
Az angol király, számos hübéresével.
A spanyol (castiliai) király; czimere egymagában áll, Gelre a castiliai lovagok közül egynek czimerét sem adja.
Az aragoni király, hübéreseivel.
A skót király; azon részről, mely különös gonddal van festve, mint különösen érdekes körülményt emlitjük fel azt, hogy az itt közölt skót czimer és név nagy részét mai napig viselik az utódok.
A svéd király, néhány nemessel.
A navarrai király.
A norvégiai király.
A portugali király.
E három uralkodó czimere egymagában áll.
A siciliai király (Aragon-Sicilia); mellette a durazzoi herczeg, Orange (des Baux), Orsini.
A siciliai király(Aragon-Sicilia.)
A cseh király, ki már fent a választó fejedelmek között előjött.
A cyprusi király (Jeruzsálem-Lusignan).
Az arméniai király._{die coninc van aarmenyen: sárgában kék karmú, nyelvű és szemöldökű veres, lépkedő oroszlán; felemelt első jobb lábával fehér nyelvű, veres horgonykeresztet tart. A sisaktakarón Jeruzsálem czimere; kék sisakkorona; sisakdisz: sárga koronás, álló veres oroszlán a pajzsbeli keresztet emeli.}*
Az osztrák herczeg; Cilli, Sunneck, Walsee, Stadeck stb. Ma is élnek: Stubenberg, Lichtenstein, és Stockhorner.
A bretagnei herczeg.
Következnek a németalföldi fejedelmek, hübéreseikkel:
A brabanti herczeg; a limburgi herczeg; a flandriai és a hollandi gróf; a jülichi; gelderni és bergi herczegek; Cleve; ismét Köln; a lüttichi püspök.
A savoyai gróf.
A hesseni tartománygróf.
A holsteini gróf.
Nassau.
A mecklenburgi herczeg és nemesek.
Vegyes czimerek, köztük Athén, Konstantinápoly, Albret stb.
Az utrechti püspök; a marki gróf; a münsteri püspök; a német lovagrend nagymestere; a pomerániai herczeg, és a foixi gróf.
E fejedelmek nagyrészét több-kevesebb hübéres követi; egyesek azonban magukban állanak, és a nemességnek szánt lapok üresen maradtak.
A Wapenboeck végén Gelre önmagát festette le, herold köpenyén a gelderni oroszlánnal; kezében széttépett lánczot tart, talán azt akarván ezzel jelezni, hogy szolgálatjának vége szakadt. Ezen érdekes arczképet közölte H. G. Strőhl «Heraldischer Atlas»-ában, mely a Wapenboeckból egy táblán mutatványokat is ad.
E nagyszabásu, mondhatni: megbecsülhetetlen értékü munka a századok folyamán több család kezén forgott és vétel utján már évtizedek óta a bruxellesi királyi könyvtár birtokában van. Az által, hogy e czimerkönyvet kiadta, nagy érdemet szerzett magának néhai Victor Bouton franczia heraldikus, ki nemrég életének kilenczedik évtizedében hunyt el. Munkás életének javarészét a Wapenboeck-nak szentelte, nem sajnált sem költséget, sem fáradságot, hogy azt a tudományos világnak hozzáférhetővé tegye, és olyan – még a franczia viszonyokhoz képest is páratlanul fényes kiállitásu diszmunkát hagyott hátra, hogy emléke maradandó lesz, mig a heraldikával csak foglalkozni fognak, bár kutatásainak eredménye nem is felelt meg némely tekintetben a modern szellem irányának. Különösen becsülendő Victor Bouton szorgalma és lelkiismeretessége, melyel ott is dolgozik, hol a felhasználható irodalmi források – mint például Magyar- és Lengyelországnál – reá nézve majdnem hozzáférhetetlenek voltak. E sorok irója sok értékes másolatot és egyéb adatot köszön neki.
A kiadás czime:
Gelre, héraut d’armes, 1334–1370. Wapenboeck ou Armorial contenant les noms et armes des princes chrétiens ecclésiastiques et séculiers, suivis de leurs feudataires selon la constitution de l’Europe et particuličrement de l’Empire d’Allemagne, conformément ŕ l’Edit de 1356, appelé la Bulle d’Or, précédé de poésies héraldiques. Publié par M. Victor Bouton peintre héraldique et paléographe. Tiz kötet, az első 1881-ben jelent meg. Összesen hatvan példányban nyomatott, melyből egy a budapesti m. kir. egyetemi könyvtár tulajdona.
Victor Bouton nem élhette meg nagy müvének befejezését; a még hátralevő utolsó három kötetet (Brabant, Flandria stb.) fia, Noël Victor Bouton adja ki, nem változtatván semmit az atyja által hátrahagyott előkészitett anyagon.
A összes versek stb. franczia forditásban is közöltetnek; egyes lapok a kéziratból fénynyomásban. Az irott és festett lapok – kétszáz darab – hasonmásban, a czimerek kézzel szinezve reprodukáltattak.
A Wapenboeck egyes szinezetlenül maradt, vagy lekopott részleteiből látható, hogy Gelre a czimer körvonalait tollal rajzolta meg, és azután rakta fel a szineket. Victor Bouton a körvonalakat kőnyomással adatta vissza, és vizfestékkel, kézzel szinezte, olyan hiven, hogy az eredetinek minden foltját és kopását is megtalálhatni.
Mint már emlitettük, Gelre müvében előjönnek idegen kéztől származó, későbbi bejegyzések és festmények is, melyeket különben nem lehet minden esetben határozottan olyannak felismerni; ezen idegen, vagy gyanus részleteket a kiadás hasonlóan hü másolatban közli.
Az egyes táblákat bő magyarázó szöveg kiséri, minden egyes czimer részletes és pontos blazonálásával, sokszor érdekes adatokkal a czimer tulajdonosának családi és egyéb viszonyaira és történelmi szereplésére nézve. A kiadás fényét és értékét számtalan pecsét, kézirat, festmény stb. mása emeli, utóbbiak különösen Jehan Froissart krónikájának kézirataiból kölcsönözve. Ehhez járul még egy külön fényképhasonmás gyüjtemény album alakban.
Az itt közölt czimerek részint a budapesti egyetemi könyvtár példányából, és az «Adler», bécsi cs. kir. heraldikai társaság birtokában levő egyes kötetekben vett másolatok; részint pedig néhai Victor Bouton személyes közlései; mindezeknek bármely módon való felhasználására ugy ő, mint fia, M. Noël Bouton, szives volt beleegyezését megadni.

***

Ha végigtekintünk a Wapenboeckon, feltünik, hogy némely uralkodó czimere egymagában áll és hogy néhol sok üresen hagyott pajzs között csak itt-ott van egy-két czimer; egész lapok is csak ilyen üres pajzsokat tartalmaznak. Feltünő az is, hogy egyes országoknak legfényesebb és leghatalmasabb családjai hiányoznak: mig sok csekélyebb nemes czimere ott diszeleg.
Ezt azzal magyarázhatjuk meg, hogy Gelre csakis az olyan czimert vette be könyvébe, melyet pajzson, sisakon, zászlón stb. valósággal látott; másrészt pedig a czimereket lehetőleg tulajdonosuk rangja szerint igyekezett sorakoztatni és ezért hagyta üresen azon urak helyét, kiknek heraldikai felszerelésével nem volt alkalma megismerkedni.
Minden arra mutat, hogy Gelre mint urának kiküldöttje, vagy talán kisérője, Europa jó részét beutazta. Ezt különösen azon országokról és tartományokról tehetjük fel, melyeknek nemességét bővebben tárgyalja. Ennek valószinüsége mellett szól azon körülmény is, hogy ő némely tekintetben szigoruan alkalmazkodik egyes nemzeteknek lokális heraldikai divatjához; igy például a sisakdisznek szolgáló szárnyak festésénél: más alakot fest a német, mást a franczia lovagoknál; az ugynevezett tornakalap más az angolok, más a németek sisakján. Hogy pedig hiven adja vissza, a mit tényleg látott: arról tanuskodik a korából fennmaradt pecsétek, egyéb czimeres emlékek, és az ő festményeinek sokszor meglepő egybevágása.
Gelre a valóságos pajzsot, sisakot, közvetlen szemléletből ábrázolja: nem ad sablonszerü konvenczionalis rajzokat, mint például a németek által annyira becsült «Züricher Wappenrolle.» Az, hogy néha ő is botlik: hibás, mesés, vagy koholt czimert közöl, emberi dolog; müve értékéből nem von le.
Gelre a czimereket a Wapenboeckban sisakdiszszel festi; csak a költemények illustrálására szolgáló festmények között találunk álló pajzsot; a Wapenboeckban a pajzs állása dült, és ha némelyiknél hiányzik a felső czimer, az bizonyosan abban leli okát, hogy Gelre az illetőnek csak pajzsát vagy zászlaját ismerte. A Wapenboeckban ott látjuk a czimerek mellett, folyó irásban tulajdonosuk nevét és czimét, sokszor az illetőnek anyanyelvén, például: siir robbert colleuile; en pier ernaut; luert a seton (Lord of Seton). Minthogy Gelre a nevet hallás után irta, némelyik teljesen el van ferditve; másnál meg csak a keresztnév fordul elő: siir archibald (Douglas); heer willem (Bacqueville). E körülmények sok esetben megnehezitik a czimertulajdonos kilétének megállapitását, különösen a franczia, lengyel stb. uraknál, kiknek nevét a gelderni herold ugyancsak kiforgatja.
A Wapenboeckban a királyok fejedelmek czimere nagyobb méreteket mutat; a pajzs, tengelye: 4.5–5 cm., az egész czimer magassága a timbre-rel: 15–16 cm. Különben e méretek a pajzsnál: 2–2.5 cm., egész czimernél pedig: 6–7 cm.-re szállanak.
Gelre általánosan a korában divatozó lábánál nem tulhegyes, enyhe csúcsba végződő háromszögpajzsot festi. Egyes kivételekre is akadunk; például Rudolf nidaui gróf czimerében, a rimes blasonok között, azon tárcsa szerepel, mely a tizennegyedik század folyamán a felső Rajna mentén divatozott. E czimer rajzát közli Seyler: Geschichte der Heraldik, 438. ábra; a tárczát magát pedig Bárczay Oszkár Heraldikája, 95. ábra. Téves az a vélemény, mintha a tárcsát, tiszta czimerpajzs gyanánt, az élő heraldika nem használta volna. A tizennegyedik században két tipusára akadtunk: az egyik szögletes, erősen jelzett csúcsokkal, mint a Nidau czimerben! a másik pedig az ovalishoz közeledő ovalis tárcsa, mely Nagy Lajos királynak némely czimeréből ismeretes. Eltér továbbá a normális formától a mecklenburgi herczeg pajzsa: felső szélén a norman pajzs módjára, ívszerű kihajlással.
Előfordul a czimer néha nem csak pajzson, de zászlón is; ez hosszu négyszögletes alaku, banničre lándzsás végű rudon; Bretagne-nál: a montforti és a richmondi grófok; Ausztriánál: Karinthia, Styria és Tyrol czimere. Gelre ugyanilyen formában valóságos zászlót is ad, melynek képe tudniillik rendszerint nem pajzsban, hanem csakis mint zászlójelvény szokott előfordulni; igy az aragoni király zászlaját: kékben lebegő, széles végű, alul hegyes ezüst kereszt (croix pattée alaisée au pied fiché); a dán királynéé: veresben ezüst kereszt, a Danebrog.
Különös gond nyilatkozik a czimerállatok nyelve, karma stb, a testtől többnyire elütő szinezésénél; ott hol egy család több tagjának czimerét adja, Gelre pontosan visszaadja a megkülömböztető, czimertörő jeleket is.
Az itt közölt mutatványokból is látható, milyen művészet: erővel párosult egyszerüség nyilvánul a czimerfestményekben. E czikk keretében nem terjeszkedhetünk ki az egyes czimerállatok, természetes és mesterséges tárgyak bővebb ismertetésbe; de talán még más alkalommal foglalkozhatunk Gelrevel, mint a klasszikus heraldika nagy mesterével.
A mi a mázakat illeti, Gelre majdnem kizárólag sárgát és fehéret használ a megfelelő fémek helyett. – Gyakran szerepel a természetes szin, például fekete helyett barna, különösen a sisak diszben; valamint ugyanott a természetes, nem heraldikus prém (hermelin) is.
Nagy élénkséget ad a Wapenboeck lapjainak az, hogy a sisakok szinre, alakra, állásra a legnagyobb változatosságot mutatják; ez, és a sisakdiszek elevensége a szemlélőben azt a benyomást kelti, mintha egy fényes, tornadiszbe öltözött lovagcsapat vonulna el szemei előtt. Látunk aczél, szürke, lilaszin, zöldre futtatott sisakokat, melyek diszükkel mindig egy harmonikus egészet képeznek; mindenféle mázú koronákat, melyeknek helyét gyakran ugynevezett tornakalapok, tekercsek, virágkoszoruk stb. foglalják el. A takaró, mely vagy egyszerü, sima szegélyü, vagy pedig csipkésen kivágott, hasogatott, többnyire az oromdisznek egyszerü folytatása és része; igy például sasfej a takarót képező alsó részén is tollakat mutat. Máskor a pajzs czimerképe a takarón egészen vagy részben ismétlődik. Igen gyakori a sisakra tölcsérszerűen húzott hengerforma burkolat, melyből emberi alak, állatfej, tollbokréta stb. emelkedik ki. Szem előtt van tartva a sisaknak és a cimiernek egymáshoz való aránya, állása; orientatiója; egyes csekély eltérés könnyen megérthető, ha meggondoljuk, hogy a középkori művészek a nem heraldikus festményekben, csataképekben, vadász- és egyéb jelenetekben sem igen törődnek a perspektiva szabályaival.

***

Mielőtt áttérnénk a Wapenboeck azon részének ismertetésére, mely a magyar király, Nagy Lajos czimerét adván minket legközelebbről érdekel, megemlitjük, hogy a külföldi nemesség soraiban is természetesen sok jó ismerősre akadunk, ki mint Nagy Lajos kortársa hazánk történetében szerepet játszott. Ott látjuk a később magyarrá lett Ellerbachok czimerét: dye van elre bach: aranynyal és zölddel négyelt; sisakdisz két szarv, a sisakra huzott koponya bőrrel, melyen a fülek is rajta vannak, mindez a pajzs szineiben négyelve. Anjou-Siciliánál ott van a durazzoi herczeg (hihetőleg Károly) czimere: kékben elszórt sárga liliomok; és veres és fehérből összerótt ráma. Az angol lovagok között megtaláljuk a hires Sir John Howkwcodot, a zsoldos vezért, ki Nagy Lajosnak olaszországi hadbaszállásainál oly nagy szerepet játszott. Czimere: fehérben fekete szarufán három fehér kagyló; a sisakon tűzokádó sárkányfej: felső részén fehér, nyaka hermelin, fekete csikokkal; szeme sárga, füle veres; a tekercs: veres-ezüst.

***

Nagy Lajos magyar és lengyel király czimere: Die coninc van ungeren. Négyelt pajzs: 1. hasitott, elől veres- és ezüsttel hétszer vágott, hátul kékben elszórt arany liliomok. 2. veresben arany koronás, ugyanilyen csörű és lábu ezüst sas, szárnyán lóherelevél végül arany pánttal. 3. Veresben zöld halmon ezüst kettős kereszt. 4. veresben három jobbra néző, arany koronás veres szemű, levágott ezüst oroszlánfej.

A lilaszinbe játszó sisakon arany korona, melyből két ezüst strucztoll között arany koronás ezüst struczfej emelkedik ki, veres csőrében arany patkót tartva. A struczmadár fekete szemét arany gyürü veszi körül; nyaka pedig a sisakkorona levéldiszének magasságában átmegy az alsó szegélyén csipkézett, fekete (bársony) takaróba.

Gelre arany helyett részben sárgát használt (a liliomok; a sas lába; és a strucz szeménél); az ezüst szint pedig szürkével és fehérrel adta vissza, – különösen a sisakkorona – erősen megbarnult.
A tizennegyedik században mindenesetre szokatlan dolog öt külön egységnek: a vágások, a liliomok, lengyel sas, magyar kettős kereszt és Dalmácza czimerének egy pajzsban való egyesitése. Ha a festmény nem viselné annyira magán Gelre művészetének jellemző bélyegét, azt kellene hinnünk, hogy az idegen, későbbi kéz munkája. Feltünő továbbá az is, hogy a magyar kettős kereszt a lengyel sasénál kevésbbé előkelő helyre jutott. Dalmáczia czimere ezen variansban: nem szembe néző, de jobbra fordult oroszlánfőkkel, veres mezőben, előjön a constanzi «Concilienbuch»-ban is ott arany mázzal. (Bárczay Oszkár, Heraldika 460. lap.)
A tizennegyedik században kettőnél több czimernek egy pajzsba való foglalása igen ritka; azonban a Wapenboeckban is találunk még több ilyen példát.
A svéd király (die coninc van zweden), mecklenburgi Albert czimere, melyet rajzban közlünk, négyelt pajzsának minden negyedében önálló czimert mutat: 1. Svédország, 2. Mecklenburg (Vandalia), 3. Schwerin, 4. Rostock. – Szintén complicált szerkezetü a Wapenboeck aragoni részében a Villena czimer is.

A Nagy Lajos királyunktól fennmaradt egyéb czimereken a vágások és liliomok magukban szerepelnek. – Királyfi korában használt pecsétjén a liliomok megelőzik a vágásokat; ugyanilyen a sorrend a Wappenbuch von den Ersten, genannt Codex Seffken czimen kiadott czimerkönyvben (lásd az ábrát) mely Gelre korában keletkezhetett.

Nevezetes, hogy Anjou házbeli királyaink családi, liliomos czimerüket állandóan a vele járó czimertörés nélkül használják. Az itt látható Anjou-Sicilia czimerén_{Die coninc van cecile: hasitva: elől Jeruzsálem, hátul a nápolyi Anjouk czimere, veres kereszt- és ugyanolyan tornagallér töréssel. Arany sisak veres szegélyü liliomos takaróval; arany korona; a sisakdisz liliomának minden ágán egy-egy fekete bojt.}* nem hiányzik a brisure. Gelre a franczia király mellett is adja e czimert: denyouwen (Anjou;) lásd az ábrát. – A franczia királyi ház tagjai még később, ha idegen trónra is jutottak, megtartották a születésükkel járó czimertörést; igy a spanyol király czimerében a liliomos szivpajzsot ujabb időben is a veres Anjou-rámával ábrázolják._{Jelenleg úgy Don Carlos, madridi herczeg, mint az Orleánsi herczeg, a teljes, törés nélküli czimert használja.}*

***

Térjünk most a sisakdiszre, Nagy Lajos patkós struczczára, melyet a külföldön annyira ismertek és becsültek, hogy még a következő századokban is ezt tekintették a magyar király speciális sisakdisznek; ezt rajzolták a magyar czimer fölé, mikor abból a liliomok már régen eltüntek.
Adjuk itt át a szót Suchenwirt Péter heroldnak, ki mint szemtanu, igy blazonálja Nagy Lajos czimerét:

Den schilt man sicht getziret
In plauchweis gleich partiret
175 Ain part die geit liechten schein
Von perlein chlar und von rubein,
Purliert, acht stukch sind dar gelait
In parra weiz und wol berait
Di ander part ist hymel pla
180 Dar auf reichlich getziret da
Sind lilyen reich von gold erhaben
Gestrewt, die dikhe stewer gaben
Den wappen mit ir reichen prehen,
Die liepleich wol sind an zesehen,
185 Seinz helmes dach gechrönet
Mit gold ist reich beschönet
ar in leit manich edel stain
Verworcht und auch polliret rain;
Tzwo strauzzen vedern in der chron
190 Gestakcht, da twischen sicht man schon
Den strauzzen hals hermleinen
Sein augen von rubeinen
Glesten gen der veinde schar
Der snabel ist von golde gar
195 Dar inn er fürt ze preisen
Gestalt, als ein hufeysen
Gepogen chlar von golde vein.
Gechrönet ist daz hawbet sein
Mit golde reich. Nu merkchet
200 Wi er mit ern sterkchet
Dy wappen und der chreyen schal.
Der gernden mund auch nie verhal
In Ungerlant chunich Ludweig:
Er hat gepent strazz unde steig
205 Die tzu den ern laitten.
Sein lob daz wil ich praitten:
Hurta, Hurta, Ungerlant
Dein chrey den pesten ist Vechant
Suchenwirt szerint tehát a struczmadár szeme veres, csőre pedig arany. – Tévedésre adhatnak alkalmat Suchenwirt e szavai:
...den strauzzen hals hermleinen, ez alatt ő nem hermelint ért, hanem ezüstöt, melyet: hermleinen, harm; perlein, mégriese (gyöngy) körülirással szokott kifejezni. A hol pedig valóságos hermelinprémet blazonál, ott azt mondja: «von harm geswentzet» (hermelin farkkal diszitve. Lásd erre nézve Seyler: Gesch. der Heraldik, 221. l.)
A fekete sisaktakaró a Codex Seffken czimerében is előjön. Különben Nagy Lajos arany liliommal beszórt kék sisaktakarót is szokott használni. A zárai szent Simon koporsóján e liliomos, köpenyszerű takarót hermelinprém béleli (Ewe: Decorative Heraldry).
A különféle emlékeken változó a strucznyakat kisérő tollak száma. A gelderni herold ebben is megegyezik ausztriai kor- és kartársával, Suchenwirttel.

***

Sajnálatos, hogy Gelre a magyar főnemzetségek czimerét nem örökitette meg művében; a nekik szánt hely üresen maradt. A magyar király után majdnem kizárólag lengyel és sziléziai urakat látunk jönni, ámbár ez idő tájt Szilézia nagy része a cseh korona fennhatóságát ismerte el. A magyar király és az őt kisérő urak czimerének festését kissé későbbre tesszük, mint Victor Bouton; azt hisszük, hogy e rész 1372 és 1379 között készülhetett.
A királyi czimert követik a Piastok czimerei, melyek közül néhányat közlünk:
1. Ht. van brige (Briegi herczeg, hertoog) Sárgában fekete sas, mellén és szárnyain lóherelevélvégű, félholdalaku fehér pánt; fehér sisak, sárga takaróval; sisakdisz; a pajzsbeli sas.
2. Ht. van munsterberch (Münsterbergi herczeg.) Sárgában veressel és feketével hasitott sas; – fehér sisak, ugyanolyan takaróval. Sisakdisz: fehér- és veressel koczkázott szárnypár, félholdra emlékeztető alakban. A fehér-veres koczkázás a sas mellett előjövő régi heroldkép.
3. Ht. van rusen enn van nopel (Ruthénia és Oppeln herczege). Kékben sárga sas. A fehér sisakon kék takaró, mely fehér bojtos veres gombba végződik. Sisakdisz: a pajzsbeli sas.

Ez László, oppelni herczeg czimere. Nagy Lajostól hűbérbe kapta a wielnni herczegséget; 1372-től 1378-ig a Magyarországhoz csatolt Vörösruthénia kormányzója; «Dux Opulie, Velunnensis et Russie». Utána Czudar Péter horvát bán lett Ruthénia vajdája. – Oppelni László magyar nádor korában használt lovas pecsétje (1369. évből) a fenti czimert mutatja a sas oromdiszszel; sisakpecsétjén 1368. évből egész sas helyett pávatollas sisakczimer szerepel (Országos Levéltár; 5787 szám és 5687. szám.)
Ugyanezen lapon van a Szentgyörgyi és Bazini grófok czimere, melynek rajzát a magyar Siebmacher is közölte.
G. van seinte iorien (Szentgyörgyi gróf). Kékben arannyal és veressel jobbharánt osztott, hatágu csillag. Halavány sárgás barna sisak kék takaróval. Sisakdisz: a csillag, felálló ágán pávatoll forgó.

Gelre itt sárga szin helyett aranyat használt, ha ugyan az arany talán később más által nem festetett. – A Huntpázmán nemzetség ezen ágának azt hisszük, ez legrégebbi festett czimere.
H. vulric zwner. Fehérrel és veressel hétszer hasitott. Sárga sisak veres takaróval, rajta sárga kolompos fehér juh, melyet gömbös végü, veres rúd mintegy a sisakhoz szegez.
Ősrégi, sziléziai nemzetség czimere, mely ma Schaffgotsch és Dallwitz néven virágzik. Későbbi ábrázolásokban a juh fenyőfa alatt áll.
Mutatványképen itt adjuk a Wapenboeck XLVI. tábláját hasonmásban, mely szintén Nagy Lajos alattvalóinak czimereit tartalmazza, és különben heraldikai szempontból is egyike a legérdekesebbeknek. A tábla három sorban tizenöt czimert mutat.

GELRE HEROLD CZIMERKÖNYVÉNEK 46. LAPJA.

A felső sorban;
1. H. otten van cessou. – Zeschau-i Otto ur. Fehér-fekete négyelésen veres pólya. A sárga sisakon fekete (sötétbarna) kúp, csucsán körül fekete tollakkal diszitett sárga korong vagy golyó. Korona vagy tekercs helyett veres himszálas fehér virágokból font koszoru.
Zeschau vagy Tzöskau családdal Sziléziában és Szászországban találkozunk ugyanezen czimerrel.
2. H. bernt van cedelits. – Zedlitzi Bernát ur. – Veresben háromszögletes fehér csat, sarkain lóherelevél-forma diszszel; a csatszeg úgy van ábrázolva, mintha az a pajzsot boritó szövetbe vagy bőrbe volna beleszúrva. Sárga sisak kék bélésü veres takaróval. Sisakdisz: a sisakhoz erősitett álló veres deszkába tűzött fehér tollakból képezett két szárny. – Az ilyen fajta szárnyoromdiszt régebben a sisak oldalához illesztették.
A Zedlitz család ismeretes czimere.
3. H. ian van meserers (?) Veresben fehér (vagy halaványsárga?) félszárny, ráillesztett sárga, lóherevégü pánttal, mely a veres takarós fehér sisakon ismétlődik.
A szárnyoromdisznek ismét egy érdekes példája.
4. H. pylic. – Veressel és fehérrel hasitva; benne szint cserélve elől fél ökörszarv, hátul fél szarvasagancs. Sárga sisak a pajzs szerint szinezett takaróval; sisakdisz: a pajzs alak.
Ez a lengyel Rogala czimer.
5. H. yeskiin. – Jesko ur. Kékben sárga félhold, felálló szarvai között ráillesztett hatágu sárga csillag. Kék takarós fehér sisak; oromdisz: a pajzsalak, a csillag felálló ágán pávatoll bokréta.
A lengyel Leliwa czimer. Heer Jeskiin bizonyosan nem más, mint Tarnowski Tesko, ki e korban hazája történetében nevezetes szerepet játszott.
A Huntpázmán nemzetség számos kihalt ága – a Zovárdffy, osgyáni Bakos, Jánoky, Korláthkeőy stb. családok – tökéletesen hasonló czimert használt; csak a sisakdisz pávatoll forgója – melyet pedig az ugyanezen genusból származó Szentgyörgyi grófok czimerében feljebb megtaláltunk – hiányzik.
A tábla középső sorában;
1. Her coester (?) Feketével és fehérrel vágott, a fehér koronás, sárga sisakon három feketecsőrü, fehér hattyu- vagy kacsafej.
2. H. magnus van luben. – Labeni Magnus ur. – Kékben szembe fordult természetes szinü emberi törzs, sárga fülkarikákkal, veres süveggel, mellét veres-fehér koczkázott keret veszi körül. Sárga sisak; oromdisz: a pajzsalak, melynek zölddel bélelt kék ruhája a sisaktakarót képezi.
A Loeben család czimere később igy módosult: vágott pajzs: fenn kékben növekedő szerecsennő, alul veressel és ezüsttel koczkázott.
3. H. ynmerain. –Veresben alul félgyürűben végződő fehér nyilvas. – Kék takarós fehér sisak. Sisakdisz: két kékbe öltözött emberi kar; a kiterjesztett kezek természetes szinüek; a szűk ruhaujjakra kivül sárga gombok vannak varrva.
A lengyel Ogonczyk czimer. Sisakdisze későbbi források szerint: két, a pajzsalakot emelő meztelen női kar.
4. H. tibier (vagy kibier?). – Ormós vágással fehérrel és veressel osztott; a vágásból veres nyelvű és szemű sárga oroszlán emelkedik ki. Fehér sisak. Sisakdisz: fehér tekercscsel összeszoritott, fenn ormós, veres hengerből kinövő pajzsbeli oroszlán.
Igen érdekes a pajzsalaknak oromdiszben való alkalmazása: az oroszlán a pajzsban falból, a sisakon pedig mintegy toronyból látszik kiemelkedni.
A Wapenboeck sisakdiszeiben a növő állati alakok mint törzs: fej és nyak, szoktak előjönni, de többször ilyen lábát is mutató oroszlán is akad, például a Schwarzburg és a Reinach czimerben.
Feltünő a sárga oroszlánnak fehér mezőbe való helyezése; ilyen eltérést a heraldikai szinezés szabályától különben nem igen találunk Gelrenél. Victor Bouton e czimer tulajdonosának kilétét nem tudta kideriteni; nevét előbb «Kiviec»-nek olvasta. E czimerkép: ormos vágásból vagy falból növő oroszlán, különböző szinezésben és különféle sisakdiszszel, és ujabbkori járulékokkal, sokfelé előfordul. Magyarországban a Ghyczy családnak ez ősi czimere; itt a pajzs veressel és ezüsttel vágott. – Lengyelországban a Zareba czimer: biborban arany vagy fekete oroszlán, ezüst falból kiemelkedve, a Prawdzic czimer: ezüsttel és veressel ormos vágással osztott; a vágásból arany oroszlán nő ki, első jobb lábában arany karikát tart, melyen három arany kulcs lóg; szinezésre tehát leginkább megegyezik a Wapenboeck czimerével. – A Prawda czimer: ormós vágással kék- és veressel osztott, a vágásból arany oroszlán emelkedik ki. – Egy tizenötödik századból való czimerkönyv, melyet Lorédan Larchey: «Ancien Armorial équestre de la Toison d’Or et de l’Europe au XV^e sičcle» czimen adott ki, szintén tartalmaz egy ilyen czimert, Nicolay de Kynyky névvel, a Prawda czimertypus szinezésében; összehasonlitás kedvéért itt közöljük rajzát.

5. H. ot van slewen (Schliebeni Otto ur) Sárgában fehérrel és kékkel, három sorban koczkázott pólya. Fehér sisak, sárga takaróval; oromdisz: két sárga szarv, mindegyikén a pajzsbeli pólya.
Az alsó sorban:
1. H. van stoiny (?) Veresben három lebegő fehér pólya. Fehér sisak. Oromdisz: veresnyelvű és szemü fehér kutyafej; nyakához két lapos, közepén veres, fehér füles tányérféle van illesztve. Itt közlünk egy másik czimert, melynek sisakdiszében ugyanilyen tányér látható:
rombont goray: veresben két fehér levél, hosszu keresztbe tett száron (ugyanez a Kaunic stb. család ősi czimere). Sárga sisak veres takaróval; oromdisz: két kivül fehér, belül veres tányér között pávatoll forgó.

A három lebegő pólya a lengyel Korczak czimertypus, melyet a magyar vágásos czimerrel hoztak a lengyel heraldikusok összeköttetésbe. Ujabb források szerint a vele járó sisakdisz: lapos, arany tálban ülő, szürke vagy fekete kutya. A Korczak czimerrel rokon a Czasza czimertypus, mely előbbinek oromdiszét a pajzsba, heroldalakját pedig a sisakdiszre helyezi: veresben lapos, arany tálból vagy csészéből kiemelkedő természetes szinü kutya; sisakdisz: pávatoll forgón három röviditett ezüst pólya.
2. H. stibor (Stibor ur). – Veresben két álló, szarvával kifelé fordult sárga félhold között fenn szélesvégü, sárga keresztecske. A fehér sisakon veres lángokat okádó fekete (barna) sárkányfej; szeme és belső füle veres, szemöldöke sárga; foga fehér; nyakához jobbra-balra, szarvával felfelé, egy-egy sárga félhold van illesztve.
Az Ostoja czimer; ujabban a keresztecskét arany markolatos ezüst kard helyettesiti, hegyével lefelé forditva.
Gelre itt Stibor, későbbi pozsonyi főispán és erdélyi vajda pajzsát és sisakját festette le. Az Országos Levéltár Pecsétmutatója fénynyomatban közli Stibor 1389. évi pecsétjét: itt a sisakdisz sérült, de a mi maradt belőle: a sárkányfej egy töredéke és a félhold is mutatja, hogy úgy Gelre, mint a pecsétvéső, a plasztikus sisakdiszt vehette mintának. Feljebb adtuk Sir John Hawkwood czimerét: a sárkányfej ott nem annyira impozáns, monumentalis, minta mi Stiborunk sisakján; ez talán az egész Wapenboeck legszebb sisakdisze. – Ebből is láthatjuk, hogy a sisakdiszkészités, pajzsfestés mestersége, egyszóval: a heraldikai ipar Nagy Lajos birodalmában olyan magas fokon állott, hogy bátran mérkőzhetett a nyugateurópai mesterek termékeivel. Stibor sisakdisze az Ostoja czimer félholdjaival és keresztecskéjével négyelve, pajzsban is előfordul.
3. H. belic. Veresben sárga nyelével lépcsős pajzslábba átmenő, kettős szekercze (?) Fehér sisak. Oromdisz: veres ruhás, természetes szinű, szakálas emberi törzs; fején feltürt veres karimás fehér süveg; ruháját, mely a csipkés takarót képezi, sárga korona szoritja a sisakhoz.
A pajzs e sajátságos ábráját, mely sok fantasztikus blazonálásra adott alkalmat, megtaláltuk a Gurecki, Sobek, Kornitz családok czimerében.
4. H. abrahan van scitcou. Veresben körformán hajlitott fehér kötél; keresztbe tett vége bojtos csomókban végződik. Sárga sisak, kék bélésű veres takaróval. Sisakdisz, nyolczágu fehér szarvasagancs, minden ágára egy egy veres, négyszögletes zászlócska van húzva.
Ez a lengyel Natecz czimer; a kötelet kendőnek, vagy homlokkötőnek is használják.
5. H. presesken. – Veresben egymás felett két fehér nyilvas, az alsó hegye lefelé van forditva. A veres takarós sárga sisakon fehér páva áll.
Ez a lengyel Bogorya czimertipus. Ujabb varians szerint a sisakdisz: természetes szinű, sátorozó páva, csőrében nyillal.
A közlötteken kivül van még egypár czimer Nagy Lajos kiséretében: ezek is lengyel, és sziléziai családokéi.
A Wapenboeck czimerei felelevenitik ama korszakot, melyben a magyar király a kereszténység egyik leghatalmasabb uralkodója volt; megismertetik a nagy anjou-i Lajos vitézeinek fényes felszerelését. Ezért akartuk felhivni a magyar közönség figyelmét Claes Haynen, Gelderni heroldnak majdnem hatodfélszázad előtt létrejött művére.
GHYCZY PÁL.

A SPANYOL KIRÁLYOK MAGYAR VÉREI.

Nemzedékrendtörténelmi valóságos remekműnek vettük a negyedik kötetét. Szerzője: Don Francisco Fernández de Béthencourt. Czime: Historia genealógica y heráldica de la Monarquia Espańola Casa Real y Grandes de Espańa (A spanyol királyság genealogiai és heraldikai történelme, a királyi ház és Spanyolország nagyjai). A czim tökéletesen kifejezi a tartalmat. A müvet Enrique Teodoro nyomdai intézete állitotta ki Madridban erős papiron, nagy negyedrétü alakban. Az első kötet (VII. és 567 l.) 1877-ben, a második (VIII. és 632. l.) 1900-ban, a harmadik (VIII. és 627. l.) 1901-ben, a negyedik (VIII. és 582. l.) 1902-ben jelent meg. Az egész munka terjedelme be sem látható. Állhat még tiz kötetből, de kiterjedhet akár harmincz kötetre is, mert a terve olyan rengeteg, a mekkora vállalkozásokhoz eddig csak az angol könyvpiaczon szoktunk hozzá.
A munka két részre oszlik.
Az első rész kizárólag a királyi háznak van szentelve és tizenkét könyvből áll. Az első könyv a királyi ház eredetét, emelkedéseit és előjogait adja elő abból a tekintetből, hogy XIII. Alfonso, a mai király, mennyiben vérbeli, tehát jogi utódja is az összes ősi uralkodóházaknak. A legősibb uralkodóház Spanyolországban a gótoké. Miután csaknem az összes spanyol főnemesség a régi királyok törvényes vagy törvénytelen ágyából származtatja magát és igen sok magyar főrangu család (Esterházy, Pálffy, Zichy, Batthyányi, Erdődy, Széchényi) távolabbi ősei közt szerepelnek spanyol országnagyok, nem lesz érdektelen, ha Béthencourt gót genealogiáját közöljük, amely azonban nem mindenben egyezik Grote (Münzstudien) és Stokvis (Manuel d’ histoire) adataival.

Leovigild, a nyugati gótok királya Toledoban: 568–586. Neje: Teodosia; 2. I. Recaredo, király: 586–601., 1. neje: ? Badda., 2. neje: Clodoswinda meroving királyleány, I. Sigebert metzi király († 579) és Brunhild spanyol királyleány († 613) leánya.; Szent Hermenegild, † 585. Neje: Ingunda meroving hgnő, I. Chlotarnak, egész frank birodalom királyának († 565) és ? Ingundának leánya. 3. Suintila, király: 621–630. Neje: Teodora.; Atanagildo. Neje: Flavia Julianna, a görög császár (?) unokája; 4. Chindaswindo, király: 643–49. † 653. Neje: Reciberga; Liubigotona Férje:; Ardabasto. Neje: gót várbeli spanyol herczegnő. 5. Favila, Cantabria herczege; Erwigio, király: 680–687. Neje:; 6. Pelayo, Asturiai Gijon fejedelme, Asturia első királya 718–737. Neje: Donna Gaudiosa. Pedro, Alava herczege. 7. Hermisenda. Férje:; I. Katholikus Alfonso, Asturia (739) és Galicia (750) királya, † 757. Neje:; Fruela Cantabria hge.; 8. I. Fruela, Asturia királya 757–768.; I. Bermudo, Asturia királya 789–792.; 9. (Törvénytelen) Don Roman gróf; I. Ramiro, Asturia, Oviedo és Galicia királya 842–850.; 10. Don Rodrigo Romanez. Donna Juana Romanez. Férje: Don Mendo gr.; I. Ordońo, Asturia (850) és Leon (855) királya, † 866; 11. Donna Aldonza Rodriguez. Férje:; Don Fruela Mendez; III. Alfonso, Asturia és Leon királya 866–910. Don Nuńo, Amaya grja, a Guzman-ház őse. 12. Don Bermudo Frólaz. Neje:; II. Ordońo, Galicia (910) és Leon (914) kir., † 924.; II. Fruela, Asturia kir. 910–925.; Trastamara és Trava grófjai; Don Aznar Fruela infáns, a Silva, Acuńa, Cisneros és Giron házak őse. 13. II. Ramiro, Asturia, Leon és Galicia királya 931–950; 14. III. Ordońo, Asturia, Leon és Galicia királya 950–957.; 15. II. Bermudo, Asturia, Leon és Galicia királya 982–998.; 16. V. Alfonso, Asturia, Leon és Galicia királya 999–1028.; 17. Sancha infánsnő, Leon örököse és királynője 1037–1067. Férje: I. Ferdinánd, Castilia (1035) és Leon (1037) királya, † 1065; 18. VI. Alfonso, spanyol császár 1072–1109.; 19. Urraca, spanyol császárnő 1109–1126. Férje: Don Ramon, Felső Burgund (Franche-Comté) grófja, Nagy Károly császár leányági vérségéből; Donna Teresa infánsnő, Portugál grófnője 1112–28. Férje: Capet-Burgundi Henrik, Portugál (Oporto) grófja, 1094–1118.

Ettől a két leánytól származnak és pedig Urracatól, Spanyolország, Teresatól Portugál királyai, akiknek sorrendje ettől fogva akármelyik lexikonból összeállitható.
Béthencourt első kötete is ennél a két testvérnél végződik az ötödik könyvvel. A hátralévő hét könyv legalább két kötetet fog kitenni és a jelenleg uralkodó XIII. Alfonsóval fog végződni. Nem itélhető meg, hogy Béthencourt miért szakitotta meg nagy műve első részét, de a második kötet már a munka második részét kezdi meg.
A második rész a spanyol országnagyokat tárgyalja, a grandokat, a kiknek kis része a második, harmadik és negyedik kötetet tölti meg.
Béthencourt terve az országnagyokat a régi korbeli, az osztrák, a Bourbon és a II. Izabella idejebeli grandokba osztja, a kikhez járulnak külön a II. rész 7. (utolsó) könyvében az összes külföldi (czimzetes) grandok, amilyen volt például gr. Andrássy Gyula is.
A legrégibb korbeli nagyok házai alatt azokat érti Bethencourt, a kiket V. Károly császár (mint spanyol király: I. Károly) 1520-ban elismert. Ez a második rész III. könyvéig terjedne (a hétből) és 20 családot (házat) foglal magába: Acuńa (Escalona herczegei és Ureńa grófjai), Aragon (Segorbe herczegei és Villahermosa herczegei), Borja (Borgia, Gandia herczegei), Cardona (Cardona herczegei), Castro (Lemos grófjai), De la Cerda (Medina-Celi herczegei), Cordova (Priego őrgrófjai és Cabra grófjai), De la Cueva (Albuquerque herczegei), Enriquez (Melgar grófjai), Gruzman (Medina Sidonia herczegei), Manrique (Aguilar őrgrófjai és Najera herczegei), Mendoza (Infantado herczegei, Navarra (Lerin grófjai), Osorio (Astorga őrgrófjai), Pimentel (Benavente herczegei), Ponce de Leon (Arcos herczegei), Sandoval (Denia őrgrófjai), Toledo (Alba herczegei), Velasco (Frias herczegei) és Zuniga (Bejar herczegei és Miranda grófjai).
Az összes országnagyoknak ez a 25 czimmel biró 20 család a negyed vagy ötödrésze s a munka II., III. és IV. kötete ebből is csupán az Acuńa, Aragon, Borja és Castro-házakat adja. Vagyis ilyen arányokban a munka még harmincz kötetben sem lesz talán teljes!
Ami azonban megjelent, az tökéletesnek mondható.
Az Acuńa-ház eredete Asturia királyainak már ismertetett törzsében rejlik.

12. II. Fruela, Asturia királya: 910–925; 13. Don Aznar Fruela infáns; 14. Don Ximeno Aznar gróf; 15. Don Fruela Ximeno gróf; 16. Don Pelayo Fruela. Neje: Donna Aldonza infánsnő, (Don Ordońa infánsnak és) Donna Cristina infánsnőnek leánya, (továbbá Donna Cristina részéről) II. Bermudonak, (909–1028) Asturia, Leon és Galicia királyának unokája; 17. Don Pedro Peláez gróf az Ansúrez-ház őse; Don Pelayo Peláez; 18. Don Gonzalo Peláez gróf a Cisneros és Giron-házak őse; Don Gutierre Peláez, de la Torre y Quinta de Silva ura; 19. Don Pelayo Gutiérrez, de la Torre y Quinta de Silva ura; 20. Don Gómez Peláez, a Silva-ház őse; Don Fernando Peláez, Acuńa-Alta első ura, az Acuńa-ház őse

Az Acuńa-házból valók Montio grófjai, akik két testvérben végződnek. Az egyik nővér Berwick és Alba mai herczegeinek a nagyanyja, a másik a szerencsétlen Eugenia, III. Napoleon özvegye. Azonkivül az Acuńa-ház sarjai Osuna, Uceda és Escalona mai herczegei, akik közül Osuna herczegei egyszersmind Árpád vérei is a következő merőben hiteles ősvonal szerint:

II. Endre magyar király, † 1235, 2. neje: Capet-Courtenay Jolanta franczia herczegnő; Jolanta magyar királyleány, † 1254. Férje: I. Jakab, Aragon királya, † 1276; Jolanta, Aragon királyleány. Férje: X. Alfonso, Castilia és Leon királya és német király, † 1284; IV. Sancho, Castilia és Leon királya, † 1295. Neje: de Molina Mária; IV. Ferdando, Castilia és Leon királya, † 1312. Neje: Konstancia portugál királyleány; XI. Alfonzo, Castilia és Leon királya, † 1350. Neje: Mária portugál királyleány, IV. Alfonzo portugál királynak († 1357) és Beatrix castiliai királyleánynak leánya, IV. Sancho castiliai királynak († 1295) és de Molina Máriának unokája, tehát szintén Árpád vérsége; I. Péter, Castilia és Leon királya, † 1369 Valamelyik ágyasától fia:; Don Diego de Castilla; Donna Maria de Castilla, Férje: Gomez Carrillo de Acuńa; Alonso Carrillo de Acuńa, Caracena ura. Neje: Donna Leonora de Toledo, Pinto urnője; Gomez Carrillo de Castilla y de Toledo, Pinto és Caracena ura. 2. neje: Beatriz Sarmiento de Villandrando; Don Alonso Carillo de Toledo, Pinto és Carracena ura. Neje: Sancha Pacheco; Don Luois Carrillo de Toledo, Pinto és Caracena ura. Neje: Leonor de Chacon; Don Luis Carrillo de Toledo, Caracena 1. grófja és őrgrófja és Pinto 1. grófja. 1. neje: Donna Isabel de Velasco y Mendoza őrgrófnő; Donna Anna Carrillo de Toledo, Caracena 2. őrgrófnője, Pinto grófnője. Férje: Don Luis de Benavides, Fromista 4. őrgrófja; Don Luis de Benavides, Fromista 5. őrgrófja, † 1668.Neje: Ponce de Leon Katalin, † 1701; Donna Anna Maria de Benavides, Fromista 6. őrgrófnője és Caracena 3. őrgrófnője. Férje 1673: Don Gaspar Tellez-Giron, Ureńa 9. grófja, Osuna 5. herczege és Peńafiel 5. őrgrófja, Uceda herczege és Belmonta őrgrófja. Fromista és Caracena őrgrófja és Pinto grófja, † 1694; Osuna herczegei.

Az Acuńa-ház annak a húsz háznak egyike, amelyeket V. Károly czászár 1520-ban elismert. Mind a húsz ház együtt csak negyed- vagy ötödrészét teheti Bethencourt munkájának s még ennek a negyed- vagy ötödrésznek az egy huszadrésze, az Acuńa-ház, elfoglalja az egész második kötetet és a harmadik kötet 380 oldalát. Be sem látható, hogy az egész munka mekkora fog lenni. Bárha az Acuńa-házon tul a többi eddig megjelent ház már nem ilyen hallatlanul bőven tárgyalódik.
A második ház, amelyet Bethencourt ismertet (III. 381–627), az Aragon-ház, amelyből valók Segorbe és Villahermosa herczegei.
Segorbe herczegei vérei Aragon királyainak és utódjai Spanyolország ősi gót királyainak, akiknek vonalához igy kapcsolódnak:

19. Urraca, spanyol császárnő: 1109–1126. Férje: Don Ramon, Felső-Burgund (Franche-Comté) grófja Nagy Károly császár vérségéből (L. folyt. a köv. oldalon.);

1520. VII. Alfonso, Castilia és Leon királya, † 1157 2. neje: Piaszt Richza lengyel herczegnő; 21. Sancha castiliai királyleány, † 1208. Férje: II. Alfonso, Aragon királya, † 1196; 22. II. Pedro, Aragon királya, † 1213. Neje: de Montpellier Mária grófnő, † 1219; 23. I. Jakab, Aragon királya, † 1276. Neje 1235: Árpádházi Jolanta magyar királyleány, 1219–1254; 24. Jolanta aragon királyleány. Férje: X. Alfonso, Castilia és Leon királya és német király, † 1284; 25. IV. Sancho, Castilia és Leon királya, † 1295. Neje 1282: de Molina Mária; 26. IV. Ferdinand, Castilia és Leon királya, † 1312. Neje: Constantia portugál királyleány; 27. XI. Alfonso, Castilia és Leon királya, † 1350. Ágyasa: de Guzman Eleonóra; 28. II. Henrik, Castilia és Leon királya, † 1379; 29. I. János, Castilia és Leon királya, † 1390. Neje: Eleonora aragon királyleány, † 1382; 30. I. Ferdinand, Aragon és Szicilia királya, † 1416. Neje: Eleonora de Castilla, † 1435; 31. Don Enrique, Aragon és Szicilia infánsa, Villena herczege. Neje: Prinontel Beátrix; 32. Don Enrique de Aragon, Segorbe első herczege. Neje: Donna Guiomar de Portugal herczegnő; Segorbe herczegei.

Villahermosa herczegei Segorbe herczegeinek ősvonalából ágazván ki, szinten utódai a Piasztoknak és az Árpádoknak is:

I. Ferdinand, Aragon és Szicilia királya, † 1416. Neje: Eleonora de Castilla, † 1435; 31. II. János, Navarra, Aragon és Castilia királya, † 1479. Törvénytelen fia:; 32. Don Alonso de Aragon, Villahermosa első herczege és Ribagorza grófja. Törvénytelen fia:; 33. Don Juan de Aragon, Luna első herczege és Ribagorza grja. Neje: Donna Maria Lopez de Gurrea; 34. Don Alonso Felipe de Aragon y de Gurrea, Ribagorza 3. grófja, † 1550. 1. Neje: 1503: Donna Isabel de Catalona; 35. Donna Aldonza de Aragon y de Gurrea, Ebol algrófnője. Férje: Don Guillen-Ramon-Galceran de So de Castro y de Pinos, Ebol 9. algrófja; 36. Donna Leonor de Castro y de Aragon. Férje: Don Francisco de Gurrea; 37. Don Francisco Luis de Gurrea y Aragon; 38. Don Alonso de Gurrea y Aragon; 39. Don Francisco Luis de Gurrea y Aragon; 40. Donna Josefa Francisca de Gurrea y Aragon. Férje: Don José-Domingo-Benito de Urries; 41. Donna Josefa-Cecilia de Urries y Gurrea de Aragon. 2. férje: Don Juan de Azlor, Guara 2. grófja; 42. Don Juan-José de Azlor y Aragon, Guara 3. grófja. neje: Donna Ines Zapata de Calataynd; 43. Don Juan-Pablo de Aragon-Azlor, Guara 4. grófja Villahermosa 11. herczege, † 1790; Villahermosa herczegei, Granada de Ega herczegei és Luna herczegei.

A negyedik kötet két házat tartalmaz a Borja vagy Borgia és a Castro-házakat.
A Borgiak eredete nem oly fényes, mint az Acuna és az Aragon házaké, de történelmi szereplésük fontossága messze tulhaladja ezeket. Eredetileg két Borgia család virágzott a 13. században, de egymással való előbbi rokonságukat nem ismerjük. A két Borgia-család VI. Sándor pápában egyesült.

Rodrigo Gil de Borja lovag, neje: donna Sibilla de Oms; Domingo de Borja, neje: Marti? Francina; Jofre de Borja lovag, neje:; Donna Isabel de Borja; Don Alonso de Borja, mint III. Calixtus pápa: 1455–58 †; Donna Juana de Borja férje: Mateo Marti; Donna Catalina de Borja, férje: Juan del Mila, Masalaves bárója; Don Pedro Luis de Borja, Spoleto herczege, † 1458 †; don Rodrigo de Borja, mint IV. Sándor pápa: 1492–1503, Ágyasa: Rosa Vanozza de Catanei; Juana férje: Pedro-Quillem Lanzol de Romani, Villalonga ura; Tecla férje: Moren Vidal de Vilanova, Pego és Murla ura †; Beatrix férje: Ximen Perez de Arenos, La Puebla de Arenos ura †

Jofre és Izabel öt gyermeke közül csupán a pápának és Juannának volt ivadéka.
Juana utódjai a Borja-Lanzol nevet vették fel és vonalaik: Castelnovo őrgrófjai San Petrillo y Campo Sobrarbe bárói, Anna bárói és grófjai, Elda grófjai és a Folch de Cardona-ház.
Don Rodrigo de Borja, mint VI. Sándor: 1492–1503 pápa, a Borgiák hatalmának igazi megalapitója, akit már kortársai egészen különböző szellemben itéltek meg, amiről két korabeli epigramm tanuskodik. Az egyik szerint:

Cćsare magna fuit, nunc Roma est maxima, sextus
Regnat Alexander, ille vir, iste Deus!
Az bizonyos, hogy ez a magasztalás egyenest istenkáromlás számába mehet. Egészen ellenkező a másik epigramm:

Sextus Tarquinius, sextus Nero, sextus et ipse!
Semper sub sexto perdita Roma fuit.
VI. Sándor pápának és Vanozza de Catanei Rózának gyermekei és ezeknek utódja már világtörténelmi szerepet játszottak, miért is egészen fölösleges volna itten bővebben foglalkozni velük. A Borgiák fiágon teljesen kihaltak.
A IV. kötet 390–582. lapja a Castro-nemzetségbeli Lemos grófok házával foglalkozik. A háznak alapitója Don Fernando, Castro-Xeriz ura, Donna Maria Alvareznek, Castro-Xeriz urnőjének férje, akinek királyi származása kétségtelen, csak épen az ősvonalát nem tudják megállapitani. A különböző vélemények szerint Don Fernando okvetlenül a következő vonalak egyikének sarja:

III. Sancho, Navarra, Aragon és Castilia királya, † 1035. 1. Neje: Maria, Castilia örököse és grófnője, 2. Ágyasa: Urraca; 1-től: VI. Garcia, Navarra kir., † 1054; 1-től: I. Fernando, Castilia és Leon kir., † 1065; 2-tól: (törvénytelen) 1. Ramiro, Aragon kir., † 1063; 1. v. 2-tól: Don Fernando, Castro-Xeriz ura; Don Fernando infáns; Don Sancho infáns; Don Fernando, Castro-Xeriz ura; Garcia, Galicia és Portugál kir., † 1090; Sancho, Aragon kir., † 1094; Castro. Don Fernando, Castro Xeriz ura; Don Fernandó, Castro-Xeriz ura; Castro.; Don Fernando, Castro-Xeriz ura; Don Fernando, Castro-Xeriz ura; Castro.; Castro.; Castro.; Castro.

A spanyol történetirók tehát nem kevesebb, mint hat vonalban származtatják a Castro-házat III. Sancho királytól. Igen valószinü, hogy most már soha el nem lesz döntve, melyik a valódi ősvonal, csak az látszik bizonyosnak, hogy Lemos grófjai Navarra királyaitól származnak.
Az első Castronak felesége Donna Maria Alvarez, Castro-Xeriz urnője, Don Alvar Fańez grófnak a leánya, Fernan Lainez-nek és Donna Ximena Nuńeznek (Alfonso leoni király unokájának) az unokája, tehát szintén királyi vér. De még ennél is érdekesebb rokonsága van Donna Maria Alvareznek:

Nuńo Belchides; Nuńo Nuńez. Neje: Donna Sulla, Diego grófnak leánya; Donna Teresa Nuńez; 1. férje: Flavio Lain Calvo; Fernan Lainez. Neje: Ximena Nuńez, Nuńo Fernandez gróf leánya; V. Alfonso, Leon királya, † 1027; Nuńo?; Ximena Nuńez Férje: Fernan Lainez; Lain Fernandez; Nuńo Lainez. Neje: Donna Eguilona; Lain Nuńez;Fernan Lainez Neje: Ximena Nuńez; Diego Lainez Neje: Teresa Nuńez; V. Alfonso, Leon királya, † 1027; Nuńo?; Teresa Nuńez. Férje: Diego Lainez; Don Alvar Fańez. Neje: Donna Emilia Perez Ansurez; Don Rorrigo Diaz de Vivar, a világhirű Cid-Capeador, (A küzdő hős), a spanyol történelem és költészet legnagyobb hős alakja.; Donna Maria Alvarez, Castro-Xeriz urnője. Férje: Don Fernando, Castro-Xeriz ura; Castro.

A Castro-ház asszonyai közt igen sok a királyi vér és Castro-leány is került úgy Castilia, mint Portugal trónjára. A mai Lemos grófok bár csak leányági utódjai a Castro-háznak, talán még a Castroknál is előbbkelő származásuak: Berwick és Alba herczegei a Stuartok királyi házának törvénytelen fiágából.
A spanyol főnemesség egy fővonalban került a legtöbb magyar főnemes család ősei közé s mind a két vonal egyaránt II. Endre királyunk utódja. Nemzedékrend történelmi szempontból alig lehet érdekesebb valami ennél a föltétlenül hiteles és mesementes összeállitásnál, amely a világtörténelem összes dicsőségét Magyarország főnemességének ősévé teszi.

Szent Arnulf, Metz püspöke, † 640; Ansegisil, a Scheldemellék őrgrófja, † 685; Heristalli Pipin, † 714; Martell Károly, † 741; Kis Pippin frank király, † 768; Nagy Károly császár, † 814; Jámbor Lajos császár, † 840. 2. neje 819: Welf Judit grófnő, † 843; Kopasz Károly császár, † 877; Kopasz Károly császár, † 877; Judith herczegnő, férje: 862: Vaskarú Balduin, Flandria őrgrófja, † 879; Judith herczegnő, férje: Aethelwulf angol király; Nagy Aelfred, angol király, † 901; Kopasz Balduin, Flandria őrgrófja, † 918. Neje:; Elftrudis herczegnő, férje:; Nagy Arnulf, Flandria grófja, † 964, Neje: Vermandois Athela grófnő, Nagy Károly császár vére.

17Vitéz Róbert, Tours, Anjou, Páris és Orléans grófja és Francia herczege, † 866; III. Balduin gróf, † 962. Neje: Billung Matild szász herczegnő; II. Arnulf, Flandria grófja, † 988 előtt, Neje: Susanna [Ruzela] olasz királyleány; Szépszakállú Balduin, Flandria grófja, † 1036, Neje: Luxembourg Otgiva grófnő; Jámbor Balduin, Flandria grófja, † 1067, Neje: Capet Athela, † 1071, Szent Róbert franczia király leánya; Jó Balduin, Flandria és Hennegau grófja, † 1070. Neje: 1051: Hennegau Richilda grófnő; Friz Róbert, Flandria grófja, † 1092. Neje: Billung Gertrúd szász herczegnő; II. Balduin, Hennegau grófja, † 1126. Neje 1084: Lőwen Ida grófnő; Gertrúd grófnő. 2. férje: Elsaszi Detre, Lotharingia herczege, † 1115; III. Balduin, Hennegau grófja, † 1133. Neje 1108 előtt: Geldern Jolindis grófnő; Elsaszi Detre, Flandria grófja, † 1168. 2. neje: Anjou Sibylla jeruzsálemi királyleány; IV. Balduin, Hennegau grófja, † 1171. Neje: Namur Alexia [Hermengardis] grnő; I. Margit, Flandria grnője, † 1194. 2. férje:; V. Balduin. Hennegau és Flandria grófja és Namur őrgrófja. † 1195. Neje:; Jolanta, Hennegau és Namur grófnője, † 1219; Capet-Courtenay Jolanta herczegnő, 1197–1233. Férje 1215: II. Endre magyar király, 1176–1235.; Jolanta magyar királyleány, 1219–1254. Férje: I. Jakab, Aragon királya, † 1276.; I. Róbert franczia ellenkirály, † 923; Nagy Hugó, Francia és Burgund herczege, † 956. Neje: Hadvig német királyleány; Capet Hugó, franczia király, † 996. Neje: Alisa aquitán herczegnő; Szent Róbert franczia király, † 1031. Neje: de Provence Konstáncia grófnő, † 1033; I. Henrik franczia király, † 1060. Neje 1051 előtt: Rurik Anna kievi herczegnő; I. Fülöp franczia király, † 1108, Neje: Berta, Holland grófnője, † 1093; VI. Lajos franczia király, † 1137. Neje: di Savoya Adelais grófnő; Péter herczeg, † 1183. Neje: de Courtenay Erzsébet; Péter, Byzancz császárja, † 1218

A mai magyar főnemesség egyes családjai számos vonalban származnak le a spanyol királyoktól, így a herczeg Esterházyak az Earls of Jersey, gróf Festetics Thassziló gyermekei a Dukes of Hamilton révén. De általában a legtöbb magyar főnemes család egy fő vonalban egyesül, mint a spanyol főnemesség vére: a Dietrichstein vonalban. Ezt a következő táblázat mutatja:

Jolanta magyar királyleány, 1219–1254, Férje: I. Jakab, Aragon király, † 1276; Jolanta, aragoniai királyleány, Férje: X. Alfonso, Castilia és Leon királya és német király, † 1284; IV. Sancho, Castilia és Leon királya, † 1295. Neje 1282: de Molina Mária; IV. Ferdinánd, Castilia és Leon királya, † 1312. Neje: Constantia, portugál királyleány; XI. Alfonso, Castilia és Leon királya, † 1350. Neje: Maria, portugál királyleány. Kedvese: de Guzman Eleonora; (Kedvesétől, de törvényesitve) Henriquez Frigyes, † 1358. Neje: de Angula Leonora; Henriquez Alfonso, Rioseco ura, † 1426. Neje: de Mendoza Juana; Henriquez Frigyes, Melgar 1. grófja, † 1473. 1. neje: de Ayala Mária, 2. neje: de Quinnones Teréz; Henriquez Aldoncia. Férje: János Rajmund, Cardona 5. grófja és 1. herczege, † 1513; De Cardona Antal, Szicilia alkirálya. Neje: Requesenco Mária; De Cardona Margit, † 1609; Férje 1553: Ádám, Deitrichstein és Nikolsburg ura, † 1596

Kötetekben alig lehetne kimeriteni az összes ettől a párttól eredő magyar vonalakat s azért csupán a legidősb, a Dietrichstein vonalra és a spanyol-brit vonalra szoritkozunk.

Dietrichstein Ádám báró, Nikolsburg ura, † 1596. Neje 1553: de Cardona Margit, † 1609; Gróf Dietrichstein Sigmond, † 1602. Neje: Von der Leiter Johanna, Verona urainak, a hires Scaligereknek (della Scalaknak) házából; Herczeg Dietrichstein Miksa (Reichsfürst), 1596–1655. 1. neje: Liechtenstein Anna Mária herczegnő

Spanyolország királyainak és az Árpádoknak magyar véreit a következőkben foglaljuk össze:

Dietrichstein Miksa herczeg, 1596–1655. 1. neje: Liechtenstein Anna Mária herczegnő 1597–1640; Ferdinánd József herczeg 1636–1698. Neje: 1656: hg. Eggenberg Mária Erzsébet, 1640–1715; Valter herczeg, 1664–1738, 2. neje 1693: gr. Proskau Karolina Maximiliána, 1674–1734; Dietrichstein; János herczeg 1728–1808, Neje 1754: gróf Thun-Hohenstein Mária Krisztina Jozéfa 1738–1788; Ferencz Károly gr. 1730–1813, Neje: báró Reischach Karolina † 1782; Mária Jozéfa grófnő 1736–1802. Férje 1754: gróf Harrach Ernő Guidó 1723–1783; Dietrichstein Ferencz József herczeg szül. 1767, Neje 1797: gróf Suvalov Alexandrina szül. 1775; Dietrichstein Teréz grófnő, 1771–1852, Férje 1794: Harrach Ernő Kristóf gr. 1757–1838. Neje 1794:; Dietrichstein I.; Harrach 2.; Jakab Antal gr. 1678–1721, 2. neje: 1715: gr. Starhemberg Mária Francziska 1688–1757; Dietrichstein Karolina grnő, az utószülött, 1722–1790, Férje 1744: Altgraf von Salm-Reifferscheidt Hainspach Lipót Antal 1699–1760; Salm-Reifferscheidt Mária Krisztina, Altgräfin, sz. 1751, Férje 1769: gr. Kaunitz Mihály Károly 1745–1810; Kaunitz 3.; Erdmuth Teréz grófnő 1662–1737, Férje 1681: herczeg Liechtenstein János Ádám 1656–1712; Liechtenstein; Mária Erzsébet herczegnő 1683–1744, 2. férje 1713: hg. Holstein-Wiesenburg Lipót 1674–1744; Holstein-Wiesenburg Teréz hgnő 1713–1745, Férje 1735: hg. 19Öttingen-Spielberg János Alajos 1707–1780; Öttingen 4.; Mária Antónia hgnő 1687–1750, Férje 1704: gróf Czobor Ádám † 1728; Czobor József gr. az utolsó †; Czobor Antónia grófnő, Férje: herczeg Cardona y Sylva Ferencz †; Dominika herczegnő 1698–1724, Férje 1719: herczeg Auersperg Henrik József 1697–1783; Auersperg Károly Józs. Antal hg. 1720–1780, Neje 1744: Hg. Trautson Mária Jozéfa 1724–1792; Auersperg 5.; Mária Eleonóra grófnő, Férje: báró Kaunitz Leó Vilmos, sz. 1614, gróf 1642, † 1655; Kaunitz Domonkos András gróf 1655–1705, Neje: gróf Sternberg Mária Eleonóra, † 1706; Kaunitz-Rietberg Miksa Ulrich gróf 1679–1746, Neje: Ostfriesland Mária Ernesztina grófnő, Rietberg grófnője és örököse 1686–1758; Kaunitz Mária Dominika grófnő 1689–1756, Férje: gr. Rosenberg-Orsini Fülöp József 1691–1765; Kaunitz Venczel Antal hg. 1711–1794, Neje: gr. Starhemberg Mária Ernesztina 1718–1749; Mária Eleonóra grófnő 1723–1776, Férje: gr. Pálffy Rudolf 1719–1768.; Kaunitz 6.; Pálffy 7.; Rosenberg 8.

1.

Dietrichstein Ferencz József hg, sz. 1767, Neje 1797: gr. Suvalov Alexandrina, sz. 1775; Dietrichstein József hg. 1798–1858, Neje 1821: gr. Wratislaw-Mitrovitz Gábriella, 1804–1880; Dietrichstein Alexandrina grnő, sz. 1824, Férje 1857: gr. Mensdorff-Pouilly Sándor, sz. 1813, 1868 óta Dietrichstein zu Nikolsburg hg, † 1871; Mensdorff-Pouilly-Dietrichstein Klotild grnő, sz. 1867, Férje 1897: gr. Apponyi Albert, sz. 1846, gr. Apponyi; György, sz. 1898; Mária, sz. 1899

2.

Harrach Ernő Kristóf gr., 1757–1838, Neje 1794: Dietrichstein-Nikolsburg Teréz grnő, 1771–1852; Harrach Ferencz gr., 1799–1884, Neje 1827: Lobkovitz Anna hgnő, 1809–1881; Harrach Alfréd gr., sz. 1831, Neje 1869: Lobkovitz Anna hgnő, sz. 1847; Harrach Leopoldina grnő, 1872, Férje 1892: gr. Serényi Ottó, sz. 1855 (l. a 4. sz. a. is!), gr. Serényi; Alajos sz. 1893; Marianna, sz. 1894; Henrietta, sz. 1896

3.

Kaunitz Mihály Károly gr. 1745–1810, Neje 1769: Altgräfin v. Salm-Reifferscheidt-Hainspach Mária Krisztina, sz. 1751; Kaunitz Vincze gr., 1774–1829, Neje 1801: de Longueval Paulina, Buquoy grnője, 1780–1857; Kaunitz Mihály gr., 1803–1852, Neje 1828: gr. Woracziczky-Bissingen Eleonóra, 1809–1898; Kaunitz Albrecht gr. 1829–1897, Neje 1854: gr. Thun-Hohenstein Erzsébet, sz. 1831; Kaunitz Eleonóra grnő. sz. 1862, Férje 1882: gr. Andrássy Géza, sz. 1856; gr. Andrássy; Mária Gábriellá sz. 1886; Károly sz. 1888; Manó sz. 1892

4.

Öttingen-Spielberg János Alajos hg., 1707–1780, Neje 1735: Holstein-Wiesenburg Teréz hgnő, 1713–1745; Öttingen-Spielberg Eleonóra hgnő, 1745–1812, Férje 1761: hg Liechtenstein Károly, 1730–1789; hg Liechtenstein; ároly, 1765–1795, Neje 1789: gr. Khevenhüller-Metsch Marianna Jozefa, 1770–1849; Móric, 1775–1819, Neje 1806: Esterházy Mária, Leopoldina, 1788–1846; Károly, 1790–1865, Neje 1819: gr. Wrbna-Freudenthal Francziska, 1799–1863 4a.; hg Liechtenstein; Eleonóra, 1812–1873, Férje 1830: hg Schwarzenberg János Adolf, 1799–1888 4b.; Leopoldina, sz. 1815, Férje 1837: hg Lobkovitz Lajos, 1807–1882 4c

4a.

Liechtenstein Károly hg, 1790–1865, Neje 1819: gr. Wrbna-Freudenthal Francziska, 1799–1863; Lichtenstein Mária hgnő, sz. 1835, Férje 1856: hg Kinsky Rudolf, sz. 1834; Kinsky Francziska grnő, sz. 1861, Férje 1879: hg Montenuovo Alfréd, sz. 1854; Montenuovo Julia hgnő, sz. 1880, Férje 1903: gr. Draskovich Dénes, sz. 1875 (l. a 6. és 8. sz. a. is!)

4b.

Schwarzenberg János Adolf hg. 1799–1888, Neje 1830: hg Lichtenstein Eleonóra, 1812–1873; Schwarzenberg Adolf József hg sz. 1832, Neje 1857: hg Lichtenstein Ida, sz. 1839; Schwarzenberg Francziska hgnő, sz. 1861, Férje 1880: gr. Esterházy Miklós, sz. 1855; gr. Esterházy; Móricz sz. 1881; Alajos sz. 1883; Mária Polyxéna, sz. 1886; Mária Ida, sz. 1891

4c.

Lobkowitz Lajos hg., 1807–1882, Neje 1837: hg. Lichtenstein Leopoldina, sz. 1815; Lobkowitz Anna hgnő, sz. 1847, Férje 1869: gr. Harrach Alfréd, sz. 1831; Harrach Leopoldina grnő, sz. 1872, Férje 1892: gr. Serényi Ottó, sz. 1855 (l. a 2. sz. a. is!); gr. Serényi; Alajos, sz. 1893; Marianna, sz. 1894; Henrietta, sz. 1896

5.

Auersperg Károly József Antal hg, 1720–1780, Neje 1744: hg Trautson Mária Jozefa, 1724–1792; Auersperg Vilmos hg 1749–1822, Neje 1778: gr. Waldstein-Wartenberg Leopoldina Francziska, 1761–1845; Auersperg Károly hg 1784–1847, Neje 1810: Lenthe auf Wrestedt Auguszta Eleonóra brnő, 1790–1873; Auersperg Henrietta hgnő, 1815–1901, Férje 1835: hg Hohenlohe-Bartenstein und Jagstberg Lajos, 1802–1850; Hohenlohe-Bartenstein Bartenstein Károly hg, 1837–1877, Neje 1859: gr. Sternberg Róza, sz. 1836; Hohenlohe-Bartenstein Bartenstein Mária Henrietta hgnő, sz. 1861, Férje 1885: Lónyay Albert; Károly; Róza; Ernő

6.

Kaunitz-Rietberg Venczel Antal hg, 1711–1794, Neje: gr. Starhemberg Mária Ernesztina, 1718–1749; Kaunitz-Rietberg; Ernő Kristóf hg, 1737–1797, Neje: Öttingen-Spielberg Leopoldina hgnő, 1741–1795; Domonkos András hg, 1739–1812, Neje: gr. Plettenberg Bernhardina, 1743–1779; Antonia grnő, 1745–1769, Férje: gr. Thürheim Kristóf Vilmos, 1731–1809; Eleonóra grnő, 1775–1825, Férje: hg Metternich-Winneburg Kelemen, 1773–1859; 6a.; Teréz grnő, 1763–1813, Férje: gr. Wrbna-Freudenthal Rudolf, 1761–1823; 6b.; Alajos Venczel hg 1774–1848, Neje 1798: Ungnad von Weiszenwolf Francziska grnő, 1773–1859; 6c.; Thürheim Alojzia grnő, 1767–1851, Férje 1786: gr. Migazzy Kristóf, 1765–1831, 6d.

6a.

Metternich-Winneburg Kelemen hg, 1773–1859, Neje: gr. Kaunitz-Rietberg Eleonóra, 1775–1825; Metternich-Winneburg Leontina hgnő, 1811–1861, Férje 1835: gr. Sándor Móricz, 1805–1878; Sándor Paulina grnő, sz. 1836, 1897 óta: Metternich-Sándor hgnő, Férje 1856: hg Metternich-Winneburg Richárd, 1829–1895; Metternich-Winneburg Sófia hgnő, sz. 1857, Férje 1878: hg Öttingen-Spielberg Albrecht, sz. 1847; hg Öttingen-Spielberg; Móricz, sz. 1885; Erzsébet, sz. 1886; Metternich-Sándor Klementina hgnő, sz. 1870

6b.

Wrbna-Freudenthal Rudolf gróf, 1761–1823, Neje: gr. Kaunitz-Rietberg Teréz, 1763–1813; gr. Wrbna-Freudenthal; Francziska, 1799–1863, Férje 1819: hg Liechtenstein Károly, 1790–1865; Liechtenstein Mária hgnő sz. 1835, Férje 1856: hg. Kinsky Rudolf sz. 1834; Kinsky Francziska grnő sz. 1861, Férje 1879: hg. Montenuovo Alfréd, sz. 1854; Montenuovo Julia hgnő sz. 1880, Férje 1903: gr. Draskovich Dénes sz. 1875 (l. a 4. és 8. sz. a. is!); Rudolf, 1802–1874, Neje 1826: gr. Chorinsky Konstánczia 1807–1831; Rudolf 1831–1893, Neje 1856: Nemeskéri Kiss Vilma; Paula sz. 1857, Férje 1884: gr. Draskovich György, sz. 1856; Draskovich György gr. sz. 1885

6c.

Kaunitz-Rietberg Alajos Venczel hg. 1774–1848, Neje 1798: Ungnad v. Weiszenwolf Francziska grnő, 1773–1859; Kaunitz-Rietberg; Leopoldina grnő sz. 1803, Férje: hg. Pálffy Antal 1793–1879 †; Ferdinándina grnő 1805–1862, Férje 1822: gr. Károlyi Lajos, 1799–1863; gr. Károlyi Alajos 1825–1889, Neje 1867: gr. Erdődy Francziska, sz. 1842; gr. Károlyi; Ferdinándina sz. 1868, Férje 1893: gr. Berchtold Lipót, sz. 1863; gr. Berchtold; Alajos sz. 1894; Béla sz. 1895; Zsigmond sz. 1900; Lajos sz. 1872, Neje 1902: gr. Széchényi Johanna sz. 1872 (l. a 8. a. alatt is!); Sófia sz. 1875, Férje 1896: gr. Károlyi Imre, sz. 1873; gr. Károlyi; Tibor sz. 1897; Ferencz sz. 1900

6d.

Migazzy Kristóf gr. 1765–1831, Neje 1786: gr. Thürheim Alojzia 1767–1851; Migazzy Rudolf gr. 1787–1850, Neje 1827: Szentiványi Matild sz. 1809; Migazzy Vilmos gr. 1830–1896, Neje: 1853: Marczibányi Antónia 1838–1886; gr. Migazzy; Irma sz. 1855, Férje 1881: gr. Erdődy Imre sz. 1854; Eugénia sz. 1857, Férje 1879: gr. Forgách Károly, sz. 1840; Vilma, sz. 1866, Férje 1887: gr. Oberndorff Hugó sz. 1846; Antónia sz. 1868, Férje 1892: br. Ambrózy István; gr. Erdődy: 1. Ilona sz. 1883, 2. Mária sz. 1884, 3. Vilmos sz. 1887, 4. Gábriella sz. 1888; gr. Forgách, 1. Károly sz. 1880, 2. Francziska sz. 1886; gr. Oberndorff Gusztáv sz. 1888

7.
Pálffy Rudolf gr. 1719–1768, Neje: gr. Kaunitz-Rietberg Mária Eleonóra, 1723–1776.
Gyermekei:
I. gr. Pálffy Antónia, 1743–76 előtt. Férje: gr. Cziráky László, † 1776. (Wurzbach szerint gr. Pálffy Antónia 1776-ban halt meg. Ez lehetetlen, mert az 1776-ban elhunyt gr. Cziráky Lászlónak csupán második nejétől volt gyermeke. Vagyis gr. Pálffy Antónia 1776 előtt halt meg). Kihalt vonal.
II. Pálffy János gr., 1744–1794, Neje: gr. Esterházy Mária Anna. Gyermekei: – I. gr. Pálffy Amália, sz. 1774, Férje: gr. Erdődy Sándor, sz. 1766. Gyermekei: – – A. gr. Erdődy Károly 1793–1837, Neje: gr. Harbuval-Chamaré Henrietta, 1795–1841.
Gyermekei:
– – – a) gr. Erdődy Szidona, sz. 1819, Férje: Rubido Antal
– – – b) gr. Erdődy György, 1823–1849, Neje: gr. Orssich Amália, † 1851. Leánya: gr. Erdődy Olga, sz. 1845, Férje 1864: báró Ozsegovics Lajos
– – – c) gr. Erdődy Alexandrina, sz. 1829, Férje 1852: gr. Kulmer Frigyes, 1814–1877. Gyermekei:
– – – – I. gr. Kulmer Lajos, sz. 1855, Neje: 1884: Paczolay-Hellenbach Fánny brnő, sz. 1859. Gyermekei:
II. 1. A. c) I. 1. gr. Kulmer Ferencz, sz. 1885.
– – – – – 2. gr. Kulmer Lajos, sz. 1889
– – – – – 3. gr. Kulmer Iván, sz. 1890
– – – – II. gr. Kulmer Frigyes, sz. 1860, Neje 1886: Türk von Karlovacgrad Elvira, sz. 1865
– – – – III. gr. Kulmer Emil, sz. 1862, Neje 1887: Türk von Karlovacgrad Beata, 1866–1890. Fiai:
– – – – – 1. gr. Kulmer Frigyes, sz. 1888
– – – – – 2. gr. Kulmer Sándor, sz. 1890
– – – d) gr. Erdődy Gizella, sz. 1835, Férje 1859: gr. Pálffy Géza, sz. 1834. Gyermekei: (II. 1. D. és II. 9. alatt is!)
– – – – I. gr. Pálffy Sándor, sz. 1861, Neje 1894: gr. Batthyány Erzsébet, sz. 1875. Fia: gr. Pálffy Fidél, sz. 1895
– – – – II. gr. Pálffy Fidéla, sz. 1863, Férje 1882: báró Apor Gábor
– – – – III. gr. Pálffy Amália, sz. 1865
– – – – IV. gr. Pálffy Alajos, sz. 1872
– – – – V. gr. Pálffy János, sz. 1872
– – B. gr. Erdődy János, 1794–1879, Neje 1840: Raczynska Teréz grnő, sz. 1820. Kihalt vonal.
– – C. gr. Erdődy Antal, 1797–1864, Neje 1836: br. Lo Presti Ludovika, sz. 1817. Gyermekei:
– – – a) gr. Erdődy Laura, sz. 1840. Kihalt.
– – – b) gr. Erdődy Jozefina, sz. 1845
– – – c) gr. Erdődy János, 1847–1878, Neje 1867: br. Zornberg Mária, sz. 1842, †. Gyermekei:
– – – – I. gr: Erdődy Tamás, sz. 1868, Neje 1892: br. Rast Teréz, sz. 1866
– – – – II. gr. Erdődy Leó, sz. 1869
– – – – III. gr. Erdődy Kálmán, sz. 1873
– – – – IV. gr. Erdődy Mária Terézia, sz. 1878
– – D. gr. Erdődy Amália, 1800–1867, Férje 1830: gr. Pálffy János, 1797–1870. Gyermekei: (l. IV. 9. alatt is!)
– – – a) gr. Pálffy Géza, sz. 1834, Neje 1859: gr. Erdődy Gizella, sz. 1835. Gyermekei: (ugyanitt II. 1. A. d) alatt!)
– – – b) gr. Pálffy Emil, sz. 1837, Neje 1871: gr. Grimaud d’Orsay Dominika, sz. 1848. Gyermekei:
– – – – I. gr. Pálffy Rájner, sz. 1871
– – – – II. gr. Pálffy András, sz. 1873
– – – – III. gr. Pálffy Zsigmond, sz. 1875
– – – c) gr. Pálffy András, sz. 1839, Neje 1871: gr. Almássy Melánia, sz. 1846. Leánya: gr. Pálffy Erzsébet, sz. 1872
– – – d) gr. Pállffy Gyula, sz. 1841
– – E. gr. Erdődy Katalin, 1802–1838, Férje 1827: Harbuval-Chamaré János. Kihalt vonal.
– 2. gr. Pálffy János Károly, 1776–1858, Neje: gr. Rindsmaul Lujza. Gyermekei:
– – A. gr. Pálffy Teréz, 1801–1862. Kihalt.
– – B. gr. Pálffy Paulina, 1804–1860. Kihalt.
– – C. gr. Pálffy Eufémia, sz. 1806, †. Kihalt.
III. gr. Pálffy Francziska. 1746–1773, Férje: gr. Serényi Károly. Kihalt.
IV. gr. Pálffy Rudolf, 1750–1803, Neje 1782: gr. Kolowrat-Krakowsky Antónia, 1763–1842. Gyermekei:
– 1. gr. Pálffy Erzsébet. Kihalt.
– 2. gr. Pálffy Vilma, 1784–1843, Férje: gr. Lazsansky János, † 1830. Gyermekei:
– – A. gr. Lazsansky János Károly 1806–1878, Neje 1846: gr. Lazsansky Mária, sz. 1817. Kihalt.
– – B. gr. Lazsansky Prokóp, 1809–1875, Neje 1846: gr. Hoyos Szidonia, sz. 1818. Fia:
– – – gr. Lazsansky János. sz. 1857, Neje 1886: hg Schwarzenberg Ida, sz. 1861. Gyermekei:
a) gr. Lazsansky Károly, sz. 1887
b) gr. Lazsansky Teréz, sz. 1890
c) gr. Lazsansky Vilma, sz. 1891
– – C. gr. Lazsansky Ernesztina. Kihalt.
– – D. gr. Lazsanszky Venczel 1818–1853, Neje 1844: Gnevosz von Olerow Mária sz. 1824. Kihalt.
– 3. gr. Pálffy Ferencz 1785–1841, Neje 1808: gr. Erdődy Jozefina † 1813. Gyermekei:
Pálffy Jozefa
IV. 3. A. gr. Pálffy Hermina, sz. 1809, Férje 1841: Lippai gr. Tolomei Máriusz.
– – B. gr. Pálffy József. Kihalt.
– – C. gr. Pálffy Móricz, sz. 1812, Neje 1850: gr. Wilczek Paulina 1829–1894. Gyermekei:
– – – a) gr. Pálffy Irma, sz. 1852
b) gr. Pálffy József, sz. 1853, Neje 1895: gr. Wilczek Lucietta, sz. 1862. Gyermekei:
– – – – I. gr. Pálffy Mária Lucietta, sz. 1896
– – – – II. gr. Pálffy Francziska, sz. 1897
– – – – III. gr. Pálffy József, sz. 1898
– – – – IV. gr. Pálffy Péter, sz. 1899
– – – c) gr. Pálffy Gizella, sz. 1854, Férje 1880: gr. Dubsky Adolf, sz. 1833, Fia: gr. Dubsky Ferencz, sz. 1883.
– – – d) gr. Pálffy Teréz, sz. 1856
– – – e) gr. Pálffy János, sz. 1857, Neje 1889: gr. Schlippenbach Erzsébet, sz. 1872, Fia: gr. Pálffy Pál, sz. 1890.
– – – f) gr. Pálffy Paulina, sz. 1866, Férje 1896: gr. Stubenberg Károly, sz. 1860
– – – g) gr. Pálffy Móricz, sz. 1869, Neje 1897: von Suchodolska Janina, sz. 1872. Gyermekei:
– – – – I gr. Pálffy Ferencz, sz. 1898
– – – – II. gr. Pálffy Teréz, sz. 1900
– 4. gr. Pálffy Rudolf 1786–1803. Kihalt.
– 5. gr. Pálffy Borbála 1787–1862, Férje: gr. Wenckheim Ferdinánd † 1838. Kihalt.
– 6. gr. Pálffy Fidél, sz. 1788, Neje 1816: gr. Dőry Ernesztina, 1791–1861. Gyermekei:
– – A. gr. Pálffy Konstantin. Kihalt.
– – B. gr. Pálffy Antónia † 1819. Kihalt.
– – C. gr. Pálffy Fidéla 1821–1843, Férje: gr. Königsegg-Rothenfels Sándor, 1813–1875. Kihalt.
– 7. gr. Pálffy Vincze 1792–1854, Neje 1818: gr. Csáky Apollónia 1796–1868. Gyermekei:
– – A. gr. Pálffy Pál. Kihalt.
– – B. gr. Pálffy Rudolf 1822–1878, Neje 1850: Donáti Paulina 1829–1881. Gyermekei:
– – – a) gr Pálffy Alice, sz. 1851, Férje 1877: gr. Bolza József, sz. 1853. Gyermekei:
– – – – I. gr. Bolza Rudolf, sz. 1878
– – – – II. gr. Bolza Mária, sz. 1880
– – – – III. gr. Bolza Matild, sz. 1882
– – – – IV. gr. Bolza Péter, sz. 1883
– – – – V. gr. Bolza Alice, sz. 1887
– – – – VI. gr. Bolza Karolina, sz. 1891
– – – b) gr. Pálffy Janka, sz. 1853, Férje 1874: br. Grovestins Ede † 1889
– – – c) gr. Pálffy Julia, sz. 1855, Férje 1881: gr. Hübner Sándor, sz. 1839. Leányai:
– – – – I. gr. Hübner Melánia, sz. 1882
– – – – II. gr. Hübner Gábriella, sz. 1884
– – – – III. gr. Hübner Alice, sz. 1885
– – – d) gr. Pálffy Arthur. Kihalt
– – – e) gr. Pálffy Tamás 1859–1862. Kihalt
– – – f) gr. Pálffy Rudolf 1861–1893., Neje 1889: Zimmermann de Chavannes Rozália. Kihalt
– – – g) gr. Pálffy Jacqueline, sz. 1864.
– – C. gr. Pálffy Gábriella, sz. 1823
– – D. gr. Pálffy Georgina, sz. 1827, Férje 1859: von Roth Károly † 1879
– – E. gr. Pálffy István, sz. 1828, Neje 1856: gr. Dessewffy Matild, sz. 1827. Gyermekei:
– – – a) g r. Pálffy Alojzia, sz. 1857, Férje 1887: Stillfried-Ratenic Rudolf br., sz. 1849. Leányai:
– – – – I. br. Stillfried-Ratenic Gábriella, sz. 1888
– – – – II. br. Stillfried-Ratenic Mária, sz. 1890
– – – b) gr. Pálffy Béla, sz. 1858, Neje 1891: gr., Batthyány Blanka, sz. 1871
– – – c) gr. Pálffy Ödön, sz 1863
– – F. gr. Pálffy Sarolta, sz. 1832
– – G. gr. Pálffy Ernesztina, sz. 1833, Férje 1867: br. Schell-Bauschlott Rudolf, sz. 1827. Gyermekei:
– – – a) Schell-Bauschlott József báró, sz. 1868, Neje 1898: gr. Sigray Klára, sz. 1878. Gyermekei:
– – – – I. br. Schell-Bauschlott Mária Lujza, sz. 1899
– – – – II br. Schell-Bauschlott József, sz. 1900
– – – b) Schell-Bauschlott Mária bárónő, sz. 1869, Férje 1898: br. Fiedler Rudolf, sz. 1860. Fia: Fiedler, József br., sz. 1900
IV. 7. G. c) Schell-Bauschlott Sarolta bárónő, sz. 1872
– – – d) Schell-Bauschlott Ernő br., sz. 1875
– 8. gr. Pálffy Mária Anna. Kihalt
– 9. gr. Pálffy János, 1797–1870, Neje 1830: gr. Erdődy Amália 1800–1867. Gyermekeit l. II. 1. D. és II. 1. A. d) alatt!
– 10. gr. Pálffy Alajos, 1801–1876, Neje 1833: hg Jablonowska Sófia, 1812–1848. Gyermekei:
– – A. gr. Pálffy Ede, Ugezd bárója, sz. 1836, Neje 1864: br: Walterskirchen Mária, sz. 1842. Gyermekei:
– – – a) gr. Pálffy Sófia, sz. 1865, Férje 1886: gr. Wallis György, sz. 1856
– – – b) gr. Pálffy Mária, sz. 1866
– – – c) gr. Pálffy János, sz. 1872
– – B. gr. Pálffy Zsigmond. Kihalt
– – C. gr. Pálffy Zsófia, sz. 1842
V. gr. Pálffy Eleonóra, 1751–1758. Kihalt
VI. gr. Pálffy Mária Anna, 1752–1802., Férje: br. Jöchlinger József Ignácz 1733–1802. Gyermekei:
– 1. báró Jöchlinger Karolina 1777–1851, Férje 1802: gr. Pálffy Lipót 1764–1825. Fia:
– – – gr. Pálffy-Daun Lipót, Teano hge 1807–1900., Neje 1832: hg Lobkowitz Szidónia, 1812–1880. Fiai:
– – – A. gr. Pálffy-Daun Lipót, Teano hge 1834–1884, Neje 1881: Lónyay Klotild Olga, sz. 1845. Kihalt
– – – B. gr. Pálffy-Daun Vilmos, Teano hge sz. 1836, Neje 1862: Villani-Crivelli Anita, sz. 1845. Gyermekei:
– – – – a) gr. Pálffy-Daun Anna Mária, Teano hgnő sz. 1865, Férje 1886: Degli Alessandri János gr, † 1894
– – – – b) gr. Pálffy Daun Vilmos, Teano hge, sz. 1867, Neje 1889: gr. Nugent Eleonóra, sz. 1867. Gyermekei:
– – – – – I. Aimée hgnő. sz. 1890
– – – – – II. József Vilmos hg sz. 1892
– – – – – III. Mária hgnő, sz. 1897
– – – – c) gr. Pálffy-Daun Bianka, Teano hgnő, sz. 1870, Férje 1894: gr. Goluchowsky József, sz. 1861. Leánya:
gr. Goluchowska Mária, sz. 1895
– – – C. gr. Pálffy-Daun Károly, Teano hge, sz. 1844
– 2. br. Jöchlinger Félix, 1786–1846, 1. neje 1808: gr. Ursenbeck Massimo Mária Vilma 1789–1809
2. neje 1815: gr. Batthyány Mária, 1781–1849. Gyermekei:
– – A. br. Jöchlinger Emerencia, (az első házasságból), Férje: Kull Jakab birtokos
– – B. br. Jöchlinger Johanna, 1815–1892, Férje 1839: gr. Rosenberg-Orsini Frigyes, 1801–1887. Gyermekei:
– – – a) gr. Rosenberg-Orsini Adelgunda, sz. 1840
– – – b) gr. Rosenberg-Orsini Johanna, sz. 1842, Férje 1865: Károly-Pattyi és Vasvári Károlyi Zsigmond
– – – c) gr. Rosenberg-Orsini Hildegárd, sz. 1843
– – – d) gr. Rosenberg-Orsini Stefánia, sz. 1844
– – – e) gr. Rosenberg-Orsini Félix, sz. 1846, Neje 1875: br. Henniger v. Seeberg Fánny, sz. 1853. Gyermekei:
– – – – I. gr. Rosenberg-Orsini Hedvig, sz. 1877, Férje 1899: gr. Consolati Guidobald
– – – – II. gr. Rosenberg-Orsini Gábriella, 1879
– – – – III. gr. Rosenberg Orsini Félix, sz. 1886
– – – f) gr. Rosenberg-Orsini Lothár, sz. 1853, Neje 1883: gr. Hoditz-Wolframitz Angelika, sz. 1855. Gyermekei:
– – – – I. gr. Rosenberg-Orsini Johanna, sz. 1884
– – – – II. gr. Rosenberg-Orsini Farkas, sz. 1887
– – C. br. Jöchlinger Ernestina, sz. 1818, Férje 1838: gr. Wagensperg Adolf, 1809–1888. Gyermekei:
– – – a) gr. Wagensperg Rajmund, sz. 1840, Neje 1898: br. Mattencloit Gizella, sz. 1858
– – – b) gr. Wagensperg Kamilla, sz. 1842, Férje 1869: br. Gudenus Ernő, sz. 1832. Fiai:
– – – – I. Gudenus Adolf br., sz. 1874
– – – – II. Gudenus Miksa br., sz. 1883
– – – c) gr. Wagensperg Félix, sz. 1844, Neje 1887: br. Kometer von Trübein Szidonia, sz. 1842. Leánya:
– – – – – gr. Wagensperg Mária Olga
– – – d) gr. Wagensperg Jenő, sz. 1853
– – – e) gr. Wagensperg Olga, sz. 1855
VII. gr. Pálffy Jozefa, 1753–1795, Férje: br. Bornemisza János hunyadi főispán. (Wurzbach szerint, de hibásan: László!) Gyermekei:
– 1. br. Bornemisza Lipót, † 1836, Neje: br. Bornemisza Róza. Gyermekei:
– – A. br. Bornemisza János, sz. 1805, Neje 1833: br. Jósika Antónia, 1813–1879. Leányai:
– – – a) br. Bornemisza Janka, sz. 1842, Férje 1865: gr. Mikes Miklós, sz. 1841
– – – b) br. Bornemisza Antónia
– – B. br. Bornemisza Ignácz, 1809–1877, Neje 1840: Katona Klára. Gyermekei:
– – – a) br. Bornemisza Susanna, Férje: Machik Béla
– – – b) br. Bornemisza Gyula, 1842–1856
– – – c) br. Bornemisza Tivadar, Neje 1871: br. Jósika Rozália, sz. 1851. Gyermekei:
– – – – I. br. Bornemisza Mária
– – – – II. br. Bornemisza Gyula
– – – – III. br. Bornemisza Lipót
– – – – IV. br. Bornemisza János
– – – – V. br. Bornemisza Adél
– – C. br. Bornemisza Lipót
– – D. br. Bornemisza Jozefa, Férje 1843: gr. Haller Gábor, 1812–1860
– – E. br. Bornemisza Róza, 1815–1874, Férje 1835: gr. Mikes Károly, 1815–1876
– 2. br. Bornemisza Jozefa, Férje: gr. Nemes Ádám
VIII. gr. Pálffy Teréz, 1754, †, Férje: gr. Erdődy János, 1733–1806. Kihalt.
IX. gr. Pálffy Pál, 1761–1763. Kihalt.
X. gr. Pálffy Ernesztina, sz. 1764, †, Férje: br. Berényi János. Kihalt.

8.

Rosenberg-Orsini Fülöp József gr. 1691–1765, Neje: gr. Kaunitz Mária Dominika, 1689–1756; Rosenberg-Orsini:; Mária Francziska grnő, 1717–1760, Férje: gr. Wurmbrand Stuppach György, 1719–1786; Vincze gr., 1722–1794, Neje: gr. Stubenberg Julianna, 1738–1804; Rosenberg-Orsini:; gr. Wurmbrand-Stuppach Fülöp, 1744–1800, Neje: gr. Stubenberg Mária Anna, 1746–1812; Ferencz hg, 1762–1832, Neje: gr. Khevenhüller-Metsch Mária Karolina, 1767–1811; Mária Czeczilia grnő, 1766–1841, gr. Lodron Laterano Jeromos, 1766–1823; 8a. 8b. 8c.

8a.
Wurmbrand-Stuppach Fülöp gr., 1744–1800. Neje: gr. Stubenberg Mára Anna, 1746–1812. Leánya:
Wurmbrand-Stuppach Maximiliána grnő, 1770–1838. 1 férje: gr. Serlern-Aspang Károly Jakab, 1751–1806. Leánya:
Seilern-Aspang Kreszcencia grnő, 1799–1875, 1. férje 1819: gr. Zichy Károly, 1778–1834
2. férje 1836: gr. Széchényi István, 1792–1860. Gyermekei:
I. gr. Zichy Karolina, sz. 1820, Férje 1842: gr. Festetics Dénes 1813–1891. Gyermekei:
– 1. gr. Festetics Kálmán, sz. 1847, Neje 1880: gr. Clam-Gallas Klotild, sz. 1859
– 2. gr. Festetics Vilmos, sz. 1848.
– 3. gr. Festetics Mária, sz. 1850, Férje 1874: gr. Draskovich Pál 1846–1889. Gyermekei:
– – A. gr. Draskovich Dénes, sz. 1875. (l. a 4. és 6. sz. a. is!), Neje 1903: hg. Montenuovo Julia, sz. 1880
– – B. gr. Draskovich Erzsébet, sz. 1877.
– – C. gr. Draskovich Pál, sz. 1884
II. gr. Zichy Alfréd. Kihalt
III. gr. Zichy Mária, 1822–1881, Férje 1851: gr. Wenckheim Antal, 1813–1864. Gyermekei:
III. 1. gr. Wenckheim Mária, sz. 1854., Férje 1878: gr. Degenfeld-Schonburg Ferdinánd 1835–1892. Fiai:
– – A. gr. Degenfeld-Schonburg Ferdinánd, sz. 1882
– – B. gr. Degenfeld-Schonburg Ferencz József, sz. 1888
– – C. gr. Degenfeld-Schonburg Henrik, sz. 1890
– – D. gr. Degenfeld-Schonburg Antal, sz. 1891.
– 2. gr. Wenckheim Ferencz, sz. 1855, 1-ső neje 1887: báró Radák Klára, 1866–1889. 2-ik neje 1893: gr. Forgách Ilona, sz. 1871. Leánya:
– – gr. Wenckheim Mária, sz. 1889
– 3. gr. Wenckheim Henrik, sz. 1857, Neje 1895: Baumgartner Jozefina, sz. 1868
– 4. gr. Wenckheim István, sz. 1858, 1-ső neje 1881: gr. Kollonitz Huberta, 1862–1884. 2-ik neje 1887: gr. Pálffy Margit, sz. 1863. Gyermekei:
– – A. gr. Wenckheim Erzsébet, sz. 1888
– – B. gr. Wenckheim Miklós, sz. 1890
– – C. gr. Wenckheim Antal, sz. 1891
– – D. gr. Wenckheim Margit, sz. 1892
– 5. gr. Wenckheim Sarolta, sz. 1860, férje 1885: gr. Seilern-Aspang Ferencz, sz. 1850. Gyermekei:
– – A. gr Seilern-Aspang Ferencz József, sz. 1886
– – B. gr. Seilern-Aspang Ilona, sz. 1887
– 6. gr. Wenckheim Dénes, sz. 1861, Neje 1896: gr. Wenckheim Fiderika, sz. 1873
– 7. gr. Wenckheim Stefánia, sz. 1863
IV. gr. Zichy Géza, sz. 1828
V. gr. Zichy Imre 1831–1892, Neje 1866: Wülfing Lujza, sz. 1829. Fia:
gr. Zichy Miksa, sz. 1867
VI. gr. Zichy Rudolf, 1833–1893, Neje 1864: gr. Péchy Jacqueline, sz. 1846. Gyermekei:
– 1. gr. Zichy Zenaida, sz. 1865, Férje 1888: gr. Almásy György, sz. 1864. Gyermekei:
– – A. gr. Almásy Rudolfina, sz. 1889
– – B. gr. Almássy Georgette, sz. 1890
– – C. gr. Almássy Pál, sz. 1892
– – D. gr. Almássy Jacqueline, sz. 1895
– 2. gr. Zichy Eleonóra, sz. 1866, Férje 1885: gr. Andrássy Tivadar, sz. 1857. Leányai:
– – A. gr. Andrássy Ilona, sz. 1886
– – B. gr. Andrássy Borbála, sz. 1890
– – C. gr. Andrássy Katalin, sz. 1892
– 3. gr. Zichy Béla, sz. 1868, Neje 1895: Wright Mabel Erzsébet, sz. 1869
– 4. gr. Zichy Mária, sz. 1869, Férje 1892: gr. Vay Ádám, sz. 1868. Fiai:
– – A. gr. Vay Rudolf, sz. 1893
– – B. gr. Vay Ádám, sz. 1894
– 5. gr. Zichy Márta, sz. 1870, Férje 1895: gr. Vay Gábor, sz. 1862. Leánya:
– – – gr. Vay Mária, sz. 1896
– 6. gr. Zichy-Meskó Jakab, sz. 1872, Neje 1896: Mengersen-Helpensen Mária Anna Berta bárónő, sz. 1876. Fiai:
– – A. gr. Zichy Rudolf, sz. 1896
– – B. Zichy Manó, sz. 1897
– – C. gr. Zichy Henrik, sz. 1899
– 7. gr. Zichy Klára sz. 1875, Férje 1895: gr. Hadik-Barkóczy Endre, sz. 1862. Leánya:
– – – gr. Hadik Eleonóra, sz. 1895
VII. gr. Zichy Ilona: Kihalt
VIII. gr. Széchényi Béla, sz. 1837. Neje 1870: gr. Erdődy Johanna, 1846–1872. Leányai:
– 1. gr. Széchényi Alice, sz. 1871, Férje 1895; gr. Teleki Tibor, sz. 1871. Fia:
– – – gr. Teleki Béla, sz. 1896
– 2. gr. Széchényi Johanna, sz. 1872, Férje 1902: gr. Károlyi Lajos, sz. 1872 (l. a 6c) alatt is!)
IX. gr. Széchényi Ödön, sz. 1839, Neje 1864: Almay Irma, 1844–1891, Gyermekei:
– 1. gr. Széchényi Andor, sz. 1865, Neje 1884: Korostowzoff Ilona. Fia:
– – – gr. Széchényi Lipót Andor, sz. 1886
– 2. gr. Széchényi Vanda, Férje 1886: Bahram-Dadian bej.
8b.
Rosenberg-Orsini Ferencz hg., 1762 –1832, Neje: gr. Khevenhüller-Metsch Mária Karolina, 1767–1811. Leánya:
gr. Rosenberg-Orsini Mária Terézia, 1798–1866, Férje 1817: gr. Czernin Jenő 1796–1868. Leánya:
gr. Czernin Mária Terézia, sz. 1829, Férje 1857: gr. Pejácsevich László, sz. 1828. Leányai:
I. gr. Pejácsevich Francziska, sz. 1859, Férje 1884: gr. Clary-Aldringen Manfréd, sz. 1852. Gyermekei:
– 1. gr. Clary-Aldringen Ödön, sz. 1885
– 2. gr. Clary-Aldringen Mária, sz. 1886
– 3. gr. Clary-Aldringen Dorottya, sz. 1892.
II. gr. Pejásevich Karolina, sz. 1861, Férje 1891: gr. Bellegarde Rudolf, sz. 1862. Leányai:
– 1. gr. Bellegarde Rudolfina, sz. 1892
– 2. gr. Bellegarde Vilma, sz. 1894
– 3. gr. Bellegarde Ladiszlaja, sz. 1895
III. gr. Pejácsevich Mária Anna, apácza. Kihalt
IV. gr. Pejácsevich Teréz, sz. 1867, Férje 1885: gr. Seilern-Aspang Gyula, sz. 1858. Gyermekei:
– 1. gr. Seilern-Aspang László, sz. 1886
– 2. gr. Seilern-Aspang János, sz. 1887
– 3. gr. Seilern-Aspang Mária Terézia, sz. 1895
8c.
Lodron-Laterano Jeromos gr., 1766–1823, Neje 1786: gr. Rosenberg-Orsini Mária Cecilia, 1766–1841. Leányai
Lodron-Laterano Mária Dominika grnő, 1789–1847, Férje, 1807: gr. Zichy Ferencz, 1751–1812. Fia:
Zichy Ödön gr., 1811–1894, Neje 1832: hg Odescalchi Paulina, 1810–1866. Gyermekei:
I. gr. Zichy Ödön, sz. 1834, Neje 1863: gr. Gatterburg Gábriella, sz. 1842. Gyermekei:
– 1. gr. Zichy Aglaja, sz. 1868, Férje 1894: gr. Serényi István, sz. 1862
– 2. gr. Zichy Ödön, sz. 1874
– 3. gr. Zichy László, sz. 1876
II. gr. Zichy Jenő, sz. 1837, Neje 1865: gr. Redern Hermina, sz. 1844. Gyermekei:
– 1. gr. Zichy Hermina, sz. 1866, Férje 1895: Folliot de Crenneville Ferencz gr., sz. 1856
– 2. gr. Zichy Berta, sz. 1867
– 3. gr. Zichy Paulina, sz. 1868
– 4. gr. Zichy Eliz, sz. 1872
– 5. gr. Zichy Gábriella, sz. 1874
– 6. gr. Zichy Ráfael, sz. 1877, Neje 1901: örgr. Pallavicini Edina, sz. 1877. Leánya:
– – 6. gr. Zichy Mária Eugenia, sz. 1902
III. gr. Zichy Livia, sz. 1840, Férje 1860: gr. Zichy Nándor, sz. 1829. Gyermekei:
– 1. gr. Zichy Nándor, sz. 1861
– 2. gr. Zichy Karolina, sz. 1862, Férje 1882: gr. Mailáth György, sz. 1854. Cyermekei:
– – A. gr. Majláth György, sz. 1883
– – B. gr. Majláth Livia, sz. 1888
– – C. gr. Majláth Ferdinánd, sz. 1891
– – D. gr. Majláth István, sz. 1893
– – E. gr. Majláth Károly, sz. 1895
– – F. gr. Majláth László, sz. 1897
– – G. gr. Majláth Pál, sz. 1898
– 3. gr. Zichy Aladár, sz. 1864, Neje 1893: gr. Hunyadi Henrietta, sz. 1872. Leányai:
– – A. gr. Zichy Livia, sz. 1895
– – B. gr. Zichy Mária, sz. 1896
– 4. gr. Zichy Livia, sz. 1868
– 5. gr. Zichy Mária, sz. 1870, Férje 1894: gr. Majláth Géza, sz. 1860. Gyermekei:
– – A. gr. Majláth Géza, sz. 1896
– – B. gr. Majláth Mária, sz. 1897
– – C. gr. Majláth Etelka, sz. 1899
Ezekben összeállitottuk a Folck de Cardona herczegi házban egyesült spanyol királyoknak és Árpádoknak lehetőleg valamennyi magyar vonalát. De csakis a magyar vonalakat, a melyeket még kiegészitünk a magyar főnemesség spanyol-brit ősvonalaival, a mint következnek:

Franciaország királyai:
Capet Hugó király, † 996, Neje: Aquitániai Aliza herczegnő. II. Szent Róbert király, 971–1031, 2. neje: 998: de Provence Konstánczia grnő, † 1033; Portugál királyai: 2. Capet Róbert Burgund hge, † 1075 Neje: Ermingárd; I. Henrik király 1005–1060. Neje: Rurik Anna kievi herczegnő; Capet Henrik hg † 1066, Neje: Burgundi Szibilla grófnő. I. Fülöp király 1053–1108, Neje 1067: Holland Berta grnő, † 1085. Spanyolország királyai:; VI. Alfonso császár, † 1109; Castilia királyai:; Donna Urraca spanyol császárnő † 1126, 1. férje 1092: Burgundi Ramon gróf Castilia királya, † 1107; Donna Teresa Oporto grnője † 1128., Férje:; Capet Henrik Oporto grja, † 1112. Neje:; VI. Lajos király 1078–1137. Neje: de Sabaudia (Szavója) Adelaisz grófnő. VII. Alfonso király, † 1157. 1. neje: Barcelonai Berengária grófnő. 2. neje: Piast Richza lengyel herczegnő; I. Alfonso Portugál első királya † 1185. Neje 1147: di Savoya Mafalda grnő, † 1178. Péter herczeg, † 1183. Neje: de Courtenay Erzsébet. Aragon királyai: 2. Donna Sancha † 1208. Férje: II. Alfonso Aragon királya † 1196; 1. II. Ferdinánd Leon királya † 1188. 1. neje:; Donna Urraca, Férje:; I. Sancho király † 1211. Neje 1181: de Aragon Dulcia hgnő, † 1198. Capet-Courtenay Péter Konstantinápoly császárja † 1218. 2. neje: Hennegau-Namur Jolánta grófnő, † 1219; II. Péter király † 1213. Neje: de Montpellier Mária grnő † 1219. (Leszármazása a következő oldalon.); IX. Alfonso, Leon királya † 1229. 2. neje: Berenguela castiliai királyleány, VIII. Alfonso leánya, III. Sancho unokája, VII. Alfonso kisunokája. (Leszármazása a következő oldalon.); II. Alfonso király, † 1223, Neje: Urraca castiliai királyleány, VIII. Alfonso leánya, III. Sancho unokája, VII. Alfonso kisunokája. (Leszármazása a következő oldalon.); Capet-Courtenay Jolánta herczegnő, 1197–1233. Férje 1215: II. Endre magyar király, 1176–1235. (Leszármazása a következő oldalon.); Anglia királyai:; I. hóditó Vilmos Normándia herczege és Anglia királya 1025–1087. Neje: Flandriai Matild grófnő; I. Henrik király 1070–1135, 1. neje 1100: Matild skót királyleány. Matild angol királyleány 1107–1167. 2. férje 1127: Plantagenet Gottfrid Anjou grófja (Leszármazása a következő oldalon.);
Matild; II. Henrik ang. király, 1133–89. Neje 1151: Aquitániai Eleanor herczegnő. János király 1166–1216. 2. neje: d’Angoulčme Izabella grófnő. III. Henrik király 1206–1272. Neje 1236: de Provence Eleanor grnő. I. Edward király, 1239–1307. 1. neje 1254: Castiliai Eleonóra királyleány, III. szent Ferdinánd leánya; II. Edward király, 1284–1327. Neje 1307: Izabella francia királyleány, † 1357, IV. Fülöp leánya, III. Fülöp unokája, IX. szent Lajos másod-, VIII. Lajos harmad-, II. Fülöp negyed-, VII. Lajos ötöd-, VI. Lajos hatodizi unokája. III. Edward király, 1312–1377. Neje 1328: d’Avesnes Holland Fillippa grófnő, † 1369. Plantagenet Edmund, Cambridge grja és York hge, † 1412, neje 1371:; II. Péter király; I. Jakab király † 1276. 2. neje 1235:; IX. Alfonso, Leon királya; III. Szent Ferdinánd Castilia s Leon királya, † 1252. 1. neje 1220: Hohenstaufen Beátrix, német királyleány † 1235. II. Alfonso király; III. Alfonso király, † 1279., Neje 1256: Beátrix, X. Alfonso castiliai király leánya, III. Ferdinánd unokája. Capet-Courtenay Jolánta; Jolánta magyar királyleány 1219–1254. Férje: 1235. Aragon Jolánta királyleány. Férje:; X. Alfonso Castilia és Leon királya és német király, † 1284. Neje:; Dénes király, † 1325, Neje: Aragoniai szent Izabella, † 1336, III. Péter leánya, I. Jakab unokája. IV. Sancho Castilia és Leon királya † 1295, Neje 1282: de Molina Mária. Donna Constantia. Férje:; IV. Alfonso király † 1357. Neje: Beátrix, castiliai királyleány, IV. Sancho leánya. IV. Ferdinánd király, † 1312, Neje:; XI. Alfonso király, 1311–1350. Neje 1329:; Donna Mária, Férje 1329:; Péter, Castilia és Leon királya, † 1369. Szeretője: Padilla Mária, † 1361; Castiliai Izabella herczegnő, † 1394. Férje 1371:; Plantagenet Richárd, Cambridge grja és York hge, † 1415. Neje: Mortimer Anna, Roger Earl of Meath and Ulster leánya, Edmond Earl of Meath and Ulster és Plantagenet Filippa hgnő unokája, Plantagenet Lionel Duke of Clarence kisunokája, III. Edward angol király szépunokája. Richárd, York hge, † 1460. Neje: Nevill Czeczilia, † 1495, Nevill Ralph Earl of Westmorland és Beaufort-Plantagenet Johanna leánya, Plantagenet János Duke of Lancaster and Aquitaine és Roelt Katalin unokája, III. Edward angol király kisunokája. IV. Edward angol király, 1441–1483. Neje 1464: Wydevile Erzsébet, † 1492, Wydevile Richárd és Luxembourg Jacqueline unokája. (NB. A Luxembourg-házból való Zsigmond magar király is, a kinek leányági utódja I. Ferencz József királyunk.); Plantagenet Erzsébet hgnő, angol királyleány, 1466–1503. Férje 1486: Tudor VII. Henrik angol király, 1455–1509, Tudor Edmondnak és Beaufort-Somerset-Plantagenet Margitnak fia, apai részről Tudor Owennek és Katalin franczia királyleánynak, anyai részről János Earl of Somersetnek unokája, Plantagenet de Beaufort János Earl of Somerset and Marquess of Dorsetnek kisunokája, Plantagenet János Duke of Lancaster and Aquitaine kisunokája, III. Edward angol király szépunokája. Tudor Mária hgnő, angol királyleány, 1498–1533. 2. férje 1515: Brandon Károly, Duke of Suffolk, † 1545. Brandon Eleanor. Férje: Clifford Henrik, Earl of Cumberland. Clifford Margit, † 1596. Férje 1555: Stanley Henrik, 4. Earl of Derby, † 1593. Stanley Ferdinando 5. Earl of Derby, † 1594. Neje: Alice, † 1637 Spencer János leánya. Stanley Vilmos 6. Earl of Derby, † 1642. Neje 1594: de Vere Erzsébet † 1627 Edward Earl of Oxford leánya. Stanley Francziska. Férje: Egerton János, 1. Earl of Bridgewater † 1649. Stanley Jakab 7. Earl of Derby, 1607–1651. Neje: La Trémoďlle Sarolta † 1664 de Thouars Klaudius hgnek és Nassau-Oránia Sarolta Brabantina hgnőnek a leánya; de Thouars III. Lajos hgnek és Montmorency Johannának, továbbá Nassau-Oránia I. Vilmos hgnek és Bourbon-Montpensier Sarolta hgnőnek az unokája. Egerton János 2. Earl of Bridgewater, † 1686. Neje: Cavendish Erzsébet, Newcastle Vilmos hgnek († 1676) a leánya, Cavendish Károlynak az unokája, Cavendish Vilmosnak a kisunokája. Stanley Amália Sófia. Férje 1659: Murray Stewart János, 4. Earl of Tullibardine, Lord Gask and Balquhidder, Earl of Atholl, 1676 óta 1. Marquess of Atholl, Earl of Tullibardine, Viscount Balquhidder, Lord Murray, Balvenie and Gask, † 1703; Egerton János 3. Earl of Bridgewater, † 1701, 2. neje: Pawlet Johanna, Bolton Károly herczegnek († 1699) a leánya. (Leszármazása a következő oldalon)
Murray Károly I. Earl of Dunmore, 1651–1710. Neje: Watts Katalin, Watts Róbert leánya. (Leszármazása a következő oldalon.); Egerton János; Murray Károly; Egerton Scroope, 4. Earl of Bridgewater, Marquess of Brackley és Bridgewater első herczege, 1681–1745. 1. neje: Churchill Erzsébet, † 1714, Marlborough János herczegnek, a hirneves hadvezérnek (1650–1722) és Jennings Sárának († 1744) a leánya, Churchill Winstonnak és Drake Erzsébetnek az unokája. Murray Anna, † 1711. Férje 1706: Cochrane János 4. Earl of Dundonald, † 1720.; Egerton Anna, Férje: de Villiers Vilmos 3. Earl of Jersey, † 1769.; Cochrane Katalin. férje 1729: Stewart Sándor 6. Earl of Galloway, † 1773. (NB. Sándornak, Skócia 4. high stewardjának és III. Sándor király gyámjának idősbik fiától: Jakabtól a Stewartok királyi háza, ifjabbik fiától: Jánostól pedig Galloway earljei származnak fiágon.); Villiers György Bussy 4. Earl of Jersey, 1735–1805. Neje 1770: Francziska, † 1821 Twysden Fülöp, raphoei püspöknek a leánya, Twysden Vilmos baronetnek az unokája.; Stewart Margit † 1762. Férje 1759: Gordon Károly 4. Earl of Aboyne 1726–1794; Steward Henrietta, † 1788. Férje 1765: Douglas-Hamilton Archibáld, Hamilton 9. herczege, 1740–1819.; Child-Villiers György 5. Earl of Jersey, 1773–1859. Neje 1804: Fane Sára Sófia, † 1867, John, 10. Earl of Westmorland (1759–1841) és Child Sára Anna († 1793) leánya, John, 9. Earl of Westmorland (1728–1774) és Bertie Auguszta † 1766, Ancaster Róbert herczeg leányának) unokája.; Gordon Margit † 1786. Férje 1783: Beckford Vilmos 1759–1844.; Douglas-Hamilton Sándor, Hamilton 10. herczege, 1767–1852. Neje 1810:; Child-Villiers Sára Friderika Karolina, 1822–1853. Férje 1842: Esterházy Miklós herczeg, 1817–1894.; Esterházy: 9.; Beckford Susanna Eufémia † 1859. Férje 1810:; Douglas-Hamilton Vilmos, Hamilton 11. hge, 1811–1863. Neje 1843: Mária herczegnő, 1817–1888, Károly bádeni nagyherczegnek (1786–1818) és Beauharnais Stefánia franczia császári herczegnőnek (1789–1860) a leánya; Károly bádeni örökös herczegnek (1755–1801) és Hessen-Darmstadt Amália hgnőnek (1754–1832, Árpádházi Szent Erzsébet vérének) az unokája.; Douglas Hamilton Mária Viktória, sz. 1850. 2. férje 1880: Tolnai gróf Festetics Thassziló, sz. 1850.; gr. Festetics Mária, sz. 1881. Férje 1902: Fürstenberg Károly Emil hg., sz. 1867.; gr. Festetics György sz. 1882.; gr. Festetics Alexandra sz. 1884.; gr. Festetics Karola sz. 1888.; herczeg Fürstenberg Thassziló sz. 1903.

9.
Esterházy.
Hg. Esterházy Miklós, 1817–1894. Neje 1842: Child-Villiers Sára Friderika Karolina 1822–1853, György, 5. Earl of Jersey (1773–1859) és Fane (Earls of Westmorland háza) Sára Sófia († 1867) leánya. Gyermekei: 1. hg. Esterházy Pál. 1843–1898. 1. neje 1868: gróf Trauttmannsdorff Mária, 1847–1876, hg. Trauttmannsdorff-Weinsberg Ferdinándnak (1803–1859) és Liechtenstein Anna herczegnőnek (sz. 1820) a leánya; hg. Trauttmannsdorff-Weinsberg János Józsefnek (1780–1834) és Fürstenberg-Weitra Filippina tartománygrnőnek, továbbá herczeg Liechtenstein Károlynak (1790–1865) és Wrbna-Freudenthal Francziska grnőnek (1799–1833), az unokája. 2. neje 1879: Croy Eugénia hgnő, 1854–1889, Croy Rudolf hgnek (1823–1902) és Ligne Natália hgnőnek (1835–1863) a leánya, Croy-Dülmen Alfréd hgnek (1789–1861) és Salm-Salm Eleonóra hgnőnek (1794–1871), továbbá Ligne Eugén herczegnek (1804–1880) és de Trazegnies Natáliának az unokája. Fiai:
– 1. hg. Esterházy Miklós, sz. 1869., Neje 1898: gr. Cziráky Margit, sz. 1874, gr. Cziráky Antalnak (szül. 1850) és Esterházy Alice grófnőnek (1850–1882) a leánya; gróf Cziráky Jánosnak (1818–1884) és Dezasse de Petit-Verneuille Lujza grnőnek (szül. 1821), továbbá gr. Esterházy Lászlónak (1810–1891) és Orczy Erzsébet bárónőnek (szül. 1822) az unokája. Gyermekek:;
– – A. hg. Esterházy Mária Róza, sz. 1900.;
– – B. Esterházy Pál örökös herczeg, sz. 1901.;
– 2. hg. Esterházy Rudolf, sz. 1880.
II. hg. Esterházy Alajos, sz. 1844.
III. Esterházy Sára hgnő, 1848–1885., Férje 1869: hg. Hohenlohe-Waldenburg-Schillingsfürst Miklós, 1841–1886. Leánya:;
– Hohenlohe-Waldenburg-Schillingsfürst Sára Mária hgnő, sz. 1885.;
IV. hg. Esterházy Antal Miklós, sz. 1851. Neje 1888: gróf Andrássy Irma, szül. 1858, gróf Andrássy Manónak (1821–1891) és Pálffy Gábriella grnőnek (sz. 1833) leánya, gr. Andrássy Károlynak (1792–1844) és Szápáry Etelka grnőnek (1798–1876), továbbá gr. Pálffy Ferencznek, Szentgyörgy és Bazin grófjának (1780–1852) és Erdődy Natália grnőnek (1803–1845) az unokája.

* * *

Ezek a spanyol királyok magyar vérségének a fővonalai, a melyek hasonló teljességben még soha sem közöltettek. Természetes, hogy azért akadnak még más vonalak is, de valamennyit kötetekben alig lehetne összegyüjteni. Igy vannak a spanyol királyoknak magyar vonalai a Savoya és Lobkowitz házak révén is. Ez a munka tehát csak részlete az Árpádok spanyol-német-magyar és spanyol-brit-magyar vérségének, de mint ilyen föltétlenül igaz, hiteles és a mennyire ismételten átnéztük, hibátlan. E szerint a spanyol királyok magyar véreihez a következő magyar családok tartoznak:
Almásy gr.
Ambrózy báró
Andrássy gr. (2 vonal)
Apponyi gr.
Bellegarde gr.
Berchtold gr.
Bolza gr.
Bornemisza báró
Czobor gr. †
Degenfeld-Schonburg gróf
Draskovich gr. (4 vonal)
Erdődy gr. (2 vonal)
Esterházy hg.
Esterházy gr.
Festetich gr. (2 vonal)
Fiedler báró
Folliot de Crenneville gr.
Forgách gr.
Goluchowsky gr.
Gudenus báró
Hadik-Barkóczy gr.
Haller gr.
Károlyi de N.-Károly gróf (3 vonal)
Károlyi de Károly-Patty et Vasvár
Kulmer gr.
Lónyay
Machik
Majláth gr. (2 vonal)
Migazzy gr.
Mikes gr. (2 vonal)
Nemes gr.
Ozsegovics báró
Pálffy hg.
Pálffy-Daun gr., Teano herczeg
Pálffy gr. (3 vonal)
Pejácsevich gr.
Roth
Rubido
Sándor gr.
Schell-Bauschlott báró
Serényi gr. (3 vonal)
Stubenberg gr.
Széchényi gr.
Teleki gr.
Vay gr. (2 vonal)
Wallis gr.
Wenckheim gr.
Zichy gr. (3 vonal)
ZARÁNDY A. GÁSPÁR.

UJABB NEMZETSÉGI KUTATÁSOK.

(Első közlemény.)

I. Aba.

a) Alkal-Bodon és a Szücsiek.
Az Aba nemzetségnek Erdélyben szereplő első ismert tagja bizonyos Leustachius fia «Alcolbodun» comes, ki 1228-ban András király kiküldöttjeként Tomaj nb. Dénes tárnokmestert a kolozsmegyei Széplak és a dobokamegyei Gyeke faluba statuálja._{Hazai okmánytár, VI. k. 21. l.}* E férfi úgy nevének etimologiájára, mint további sorsának történetére nézve mindeddig ismeretlen személy.
Én sem vagyok azon helyzetben, hogy jelen sorokkal az őt környező homályt teljesen szétoszlassam, de miután a logikai következtetés útján nyert valószinüségi adatok a későbbi szerencsésebb genealogiai kutatónak legalkalmasabb kiinduló pontját képezik, azt hiszem, hogy a következő valószinüségi adatokkal a jelzett irányban nem egészen felesleges szolgálatot teszek.
A mi az «Alcol» nevet illeti, azonnal kijelentem, hogy megfejtésére nézve legkisebb támaszpontunk sincs. Miután az illető okirat eredetijét nem ismerjük és a közzététele csak a váradi káptalan 1357-iki átiratán alapszik, kérdéses, vajjon az eredetiben tényleg «Alcol» állott-e vagy nem. Legyen azonban bárhogy, annyi bizonyos, hogy ez «Alcol»-ban, bár a «Budun» előtt áll, csak valamely jelző rejlik és hogy, mert a Bodon név az Aba nemzetség későbbi tagjainál elég gyakran szerepel, az 1228-ban működő férfi neve tulajdonképen csak Bodon. Fejér, ki az illető okiratot III/II. k. 130. old. közli «Alolbodum»-ot olvas; miután azonban bizonyosra vehető, hogy az ujabb kiadók az «Alcolbodun»-t helyesen olvasták, meg nem értjük, hogy valaki még napjainkban is az «Alolbodus, máskép Alcolbodun» megjelöléssel élhessen.
Történetére nézve a következő támaszpontot akarom felhasználni;
A váradi regestrumból tudjuk, hogy Eusták fia Bodun comes a biharmegyei Salamon faluban lévő birtokát – az ottani határ harmadrészét – Pata fia Jákónak 1214-ben eladta._{Fejér, VII/I. 193. l.}* Hogy az eladó fél és fentebbi Alkal-Bodon között az azonosság valószinüségét felteszem, annak kétszeres indoka van.
Miután tudjuk, hogy Alkal-Bodon 1228-ban Erdélyben mint királyi kiküldött bizonyos birtokstatuálásnál működik, majdnem bizonyos, hogy vagy Erdélyben vagy egy ezzel tőszomszédságban lévő magyar megyében volt birtokos; miután Biharmegye Kolozsmegyével határos és a Leusták név az Eustákkal azonos, nem éppen hihetetlen, hogy a névhasonlatosság és a birtokviszonyok körülményei jelen esetben döntő jelentőségüek legyenek. De van még egyéb támaszpontunk is.
Midőn az Aba nb. György fiai 1275-ben az Aba nemzetség ősi fészkében, Hevesmegyében fekvő tarjáni birtokukat határoltatják, a következő szomszédos birtokosok is szerepelnek: 1. Gyöngyösi János, 2. Rédei László és Dezső, 3. Jaco fia Zuuchi János comes, 4. Encsi Péter, 5. Pata fiai Demeter és Pata, 6. Solymosi Pál;_{Hazai okmánytár, VI. k. 211. l.}* miután ezek között a Gyöngyösiek, Rédeiek és Pata fiai az Aba nemzetség tagjai, több mint valószinü, hogy a velök ugyszólván egy és ugyanazon pontban határos szomszédok is azok és igy jogositva vagyunk arra, hogy Jákó fiát: Zuuchi Jánost is Aba-nemzetbelinek vegyük; Zuuch pedig nem a hevesmegyei Szucs, hanem az ugyanazon megyében még most is létező (Gyöngyös-) Szücsi. Fennebb láttuk, hogy Eustach fia Bodon comes biharmegyei salamoni birtokát 1214-ben Pata fia Jákónak eladta; tudván már mostan, hogy a Pata név az Aba nemzetségnél divott és hogy Szücsi Jánosnak az atyja Jákó, alig csalódunk, ha azon véleménynek adunk kifejezést, hogy Pata fia Jákó is Aba-nembeli ember, – hogy 1214-ben a salamoni birtokot nemzetségbeli rokonától, Eusták fia Bodontól vette és hogy e Jákó fia 1275-ben mint Szücsi János comes Hevesmegyében szerepel. Ennek egyik következménye különben az is, hogy Chuley fia Petus, ki 1214-ben a salamoni földek kétharmadának tulajdonosa, minden valószinüség szerint szintén az Aba nemzetség tagja és talán az Ugrai-ágnak, melyben egy Cheley nevü tagot 1325-ben találunk, egyik őse.
Alkal-Bodon utódjait nem ismerjük, valamint azt sem tudjuk, vajjon ő-e a későbbi ágak némelyikénél előforduló Bodon nevü ősök egyike. A Szücsi családról azonban a következő adataink vannak.
Midőn Aba nb. Nekcsei Demeter 1328-ban Hevesmegyében fekvő Fajzat nevü birtokát nejére átruházza, tudtunkra adja, hogy e birtokot birói itélet alapján nyerte. Jákó fia János fiai István, Miklós, Mihály és László az ő (t. i. Demeternek) hevesmegyei birtokain garázdálkodtak, alattvalóit és szolganépeit részint megölték, részint fogságba ejtették, minek az lett a megtorlása, hogy Fajzaton lévő jószágaikat birói itélet alapján kénytelenek voltak a kárositottaknak átengedni. Melyik évben történt ez? nem tudjuk és a Szücsiekre csak 19 évvel később tudunk megint ráakadni. Midőn t. i. a hevesmegyebeli Lengyéndieket 1347-ben az ugyanazon megyében fekvő Fancsal-ba beiktatták, János fiai: Szücsi Mihály, Miklós és Laczk (István tehát már nem élt) azzal álltak elő, hogy nekik a fancsali birtokra vonatkozó és tulajdonjogukat igazoló okirataik vannak, mire a nádor ezeknek felmutatására határnapot tűz ki;_{Anjoukori okmánytár, II. k. 378. l., V. k. 92. l.}* az ügy további menetét nem ismerjük. Ezek szerint a Szücsi-családnak következő nemzedékrendjét kapjuk:

(Pata); Jákó (1214); Szücsi János 1275; István 1342; Miklós 1342–1347; Mihály 1342–1347; László 1342–1347

Midőn Zsigmond király 1408-ban keresztúri Garázda Miklósnak és Szilágyi Lászlónak a temesmegyei Horogszeget adja, többi között emliti, hogy ezeknek és rokonaiknak már 1408 előtt a hevesmegyei Szücsi, Fajzat, Réde és Ecsed, valamint a nógrádmegyei Csécse-t adta, mely birtokokat mostan a királynak visszaadják._{Temesmegyei okmánytár, I. k. 400. l.}* Jákó unokáiról itt már szó sincsen.

b) Vitális.
A váradi regestrumban olvassuk, hogy Deda fia Mihály az Aba nb. Vitálist és fiát bizonyos kárositás miatt beperelte s hogy az ügyben már azelőtt a fogott birák között egy Onga helységből való ember volt. Ebből már most azt lehetne következtetni, hogy Vitális is vagy az Abauj vármegyében fekvő Ongán vagy legalább is az ezzel határos megyék egyikében volt birtokos. Nyomára a következő adat vezethet.
II. András 1214-ben a leleszi prépostságot mindazon birtokokban megerősiti, melyeket annak Boleszló váczi püspök adományozott. A Fejér, III/I. k. 153. s kk. lapjain közzétett okirat annyira ferditi a helyneveket, hogy némelyeket fel sem ismerhetni. Többek közt egy «Hermely» nevüt is emlit, melyben a zemplénmegyei Helmecz-re ismerünk; azután azt mondja, hogy a püspök a Helmeczczel határos Gyueres-t vagyis Géres-t adta a prépostságnak és hogy e Gérest Vitális comes fiaitól Csák és Istvántól 15 márkáért vásárolta vala. Miután Zemplénmegye Abaujvármegyével határos, több mint valószinü, hogy itt Aba nb. Vitális fiaival van dolgunk és hogy ennek értelmében a Vitális-pör 1214 előtt játszódott le.

282. Balog

Melyik nemzetséghez tartozik a krasznamegyei Szécsi-család?
Midőn annak idején Csánki «Magyarország földrajza a Hunyadiak korában» czimü müvét ismertettem, azon véleménynek adtam kifejezést, hogy a Krasznamegyében szerepelt Szécsi-család a Pok nemzetségnek egyik hajtása, holott Csánki (I. k. 590. l.) e családot a Balog nb. rimaszécsi Szécsiekkel azonosnak vette, bár ez állitását egyetlen egy érvvel sem támogatta. Jelen soroknak az légyen a feladata, hogy ezen érdekes kérdést véglegesen tisztázzák.

***

Pok nb. Miklós vajda és fiai kijelentik 1319 február 9-ikén, hogy rokonaik (cognati seu proximi) Lukács fiai Gergely, László és Péter már kora ifjuságuk óta nekik nagy szolgálatokat tettek, hogy Lőrincz nevü fivérök az ő szolgálatukban Máramarosban elesett, hogy dunántúli birtokaikat a Güssingiek garázdálkodásai következtében elvesztették és hogy mindezeknek kárpótlásául Krasznamegyében fekvő Szécs nevü birtokukat nekik adományozzák._{Anjoukori okmánytár, I. k. 505. l.}* Miután 1267-ben egy Pok nb. Lukács és ennek fiai István, Gergely és egy ismeretlen nevü prépost fordulnak elő,_{Fejér, IV/III. k. 428. l.}* jogositva éreztem magamat feltételezni, hogy Miklós vajdának 1319-ben szereplő rokonai az 1267-ben emlitett Pok nb. Lukácsnak a fiai. Vajjon e feltevés még mindig igaz-e vagy nem, nem tartozik e sorok keretébe, mert mi itten csak a krasznamegyei Szécsiek nemzetségét akarjuk tisztázni.
Károly király 1341-ben Dancs krasznamegyei főispánnak az ugyanazon megyében fekvő Valkót adományozza és a beiktatással a váradi káptalant bizza meg. Midőn a beiktatással megbizott emberek a Dénes bán birtokában lévő Bagos és Monyoród nevü jószágok határait akarták megjárni, a bán megbizottjai meg nem engedték hogy a Valkó, Bagos és Monyoróddal határos Hosszuaszón a határjárást eszközöljék._{Anjoukori okmánytár, IV. k. 143. l.}*
Hogy azon Dénes bán, ki 1341-ben a krasznamegyei Hosszuaszó, Bagos és Monyoród birtokosa, nem más mint Balog nb. Dénes, kit 1330 óta szörényi bánnak ismerünk, az oly kétségtelen, hogy közelebbi indokolása teljesen felesleges. Meddig élt? nem tudjuk. Az a 1342-ik év végén már más a szörényi bán.
Négy fia volt: Balázs, Tamás, Péter és János, kiket legelőször 1347-ben emlitenek; 1357-ben Balázs és Tamás már mint «Szécsi»-ek szerepelnek, előbbi akkor «strenuus miles»_{Fejér, IX/II. k. 606. l. V. ö. VII/III. k. 129. l., ddo. 1366.}*. Balázs 1372 október 11-ikén még él,_{Hazai oklevéltár, 299. l.}* fiai Dénes és Péter Temesmegyében fekvő Bazsar nevü birtokukat 1391-ben Tomaj nb. Losonczi László erdélyi vajdának adják el._{Temesmegyei okmánytár, I. k. 211–212. l.}*
A rendelkezésemre álló kútfők 1391 után jó ideig e Szécsieket nem emlitik. Csak 1434-ben találjuk megint, hogy Szécsi Osvát a kolozsmonostori konvent előtt az alább nevezett Szécsieket a Krasznamegyében fekvő Szécsen lévő birtokainak foglalásától tiltja. Az illetők: 1. Miklós és fia Tamás, 2. János fia András, 3. Lőrincz fiai András és János, 4. Mihály, 5. Bálint, 6. Bertalan._{Zichy okmánytár, VIII. k. 541. l.}* 1454-ben Szécsi Silveszter és Tamás Krasznamegye ispánjai. Bagoson és Hosszuaszón pedig 1471-ben is a Szécsiek a földesurak._{Csánki, I. k. 589. l.}*
Már most világos, hogy azon Szécsiek, kik 1341 után a Krasznamegyében fekvő Bagoson és Hosszuaszón birtokosok, a Balog nb. rimaszécsi Szécsieknek Dénes bántól származó ivadékai és igy Csánkinak igaza lehet, ha azt mondja, hogy a megyének 1454-ben szereplő ispánjai is e családhoz tartoznak. Ezzel azonban még nincsen bebizonyitva, hogy az 1319-ben szereplő Lukács-fiak, kik akkor a krasznamegyei Szécset kapták, kihaltak és hogy a XV. században előforduló krasznamegyei Szécsiek kivétel nélkül Balog nb. Dénes bán utódjainak tekintendők. Feltünő t. i., hogy a Balog nb. Szécsiek birtokában a XV. században (legalább a rendelkezésemre álló adatok szerint) csak Bagost és Hosszuaszót, nem pedig egyuttal Szécset is találjuk, valamint 1341-ben sem mondják, hogy Szécs a Balog nb. Dénes bán birtokában lett volna.
Feltünő az is, hogy az 1434-ben előforduló Szécsi birtokosok közül egyetlen egy sem kapcsolható össze az 1391-ben emlitett Dénessel és Péterrel.
Mindezekből tehát az derül ki, hogy a krasznamegyei Szécs urai, kikkel a XV. században találkozunk, minden valószinüség szerint az 1319-ben felmerült Lukács-fiaktól származnak, ellenben, hogy azon Szécsiek, kik Bagoson és Hosszuaszón birtokosok, minden kétséget kizáró módon a Balog nb. Dénes bán egyenes utódai.

3. Bána.

A Komárommegye gesztesi járásában még most is létező Bana nevü helység (melyet a legrégibb időben kétségkivül «Báná»-nak neveztek) első birtokosa tudtommal Bánai Imre, ki többekkel együtt 1233 táján a pannonhalmi apátság és a templomosok közötti birtokperben fogott biróként müködik._{Wenzel, VII. k. 278. l. Az itt közölt okiratnak nincsen keltezése, kiadója az 1248 körüli időbe helyezi. Miután a fogott birák közül Igmánd nb. Olt is szerepel, kit Wenzel VI. k. 530. l. szerint 1233-ban kimutathatunk, biztosabban járunk, ha Bánai Imre fellépését is ez időre tesszük. Wenzel ebben az okiratában «Henricus de Bana»-t közöl; előttem gyanus volt e szövegezés, én Imrére gondoltam. Dr. Erdélyi László győrszentmártoni levéltárnok ur volt szives velem közölni, hogy az idézett okiratban nem «Henricus», hanem «Hemericus (Hemricus) de Bana» áll. – Továbbá tudjuk, hogy a birák között szereplő Rozsd nb. (Tahi) Dénes 1237-től 1240-ig ismeretes.}*
1275 julius 18-án pedig tanusitja László király, hogy Bána nb. Mihály fia Mihálynak, hű szolgálatainak elismeréseül a veszprémmegyei Bakonyban fekvő Dolosdon négy ekealját adományozott. Ugyanezen Mihály kieszközli a királynál, hogy tisztviselői, Bánai Salomo és Ambrus 1276-ban Dolosdon egy ekealját kapjanak._{Fejér, VII/II. k. 40., 52. l.}* Ennyi az anyag, mely a Bána nemzetségre vonatkozólag mindeddig rendelkezésünkre állott. A következő sorokban ki akarjuk mutatni, hogy a nemzetség későbbi nyomait is megtaláljuk, sőt a belőle kiágazott családokat is.

a) A Bébiek, Bánaiak és a Pinnyegiek.
IV. László király 1273 szeptember 15-ikén azzal bizza meg a győri káptalant, hogy a komárommegyei Vas és Zelebeg nevü birtokok viszonyairól jelentést tegyen. Miután a jelentés a király megelégedésére szólt, kijelenti még ugyanazon évben, hogy a nevezett két birtokot Bánai Imre fia Mihály lovászmesternek_{Fejér, VI/I. k. 198. l. szerint Mihály kir. pohárnokmester 1253-ban a királyi pohárnokoknak Veszprémmegyében fekvő patonai birtokuk miatt fenforgott perét intézi el, mely alkalommal fejérmegyei ember, Gyóni Bocha a pristaldus. – 1247-től 1251-ig bizonyos Bágyon a király pohárnokmestere és miután Mihály nevü pohárnokmestert ez időtájt nem ismerünk és az emlitett okirat hitelessége nem gyanus, feltehetjük, hogy itt Bánai Mihálylyal van dolgunk és hogy az évszám talán 1273-ra helyezendő.}* és unokatestvérének (fratris sui patruelis), Lőrincz fia Miklósnak adományozza.
Itt azonban mindjárt ki kell emelnünk, hogy Miklós atyja nem – mint ezt az illető okirat állitja – Lőrincz, hanem, mint majd alább látjuk, Péter; a hiba onnét ered, hogy az 1273-ik évi adományozást nem az eredeti okiratból, hanem csak egy 1338-ból származó átiratból ismerjük,_{Hazai okmánytár, VI. k. 190. l.}* mely utóbbiba e hiba belecsuszott.
László király ezen adományozás alkalmával kiemeli, hogy Miklós 1273-ban Hájszentlőrincz előtt a kunok ellen harczolt és hogy fivére Sebestyén itt a király szolgálatában életét vesztette.
1276-ban tanusitja a székesfejérvári káptalan, hogy Koppán nb. Paulin comes fiai Jakab és Frigyes, kiskoru nemzetségi rokonaikkal egyetértőleg Komárommegyében fekvő árpai birtokrészüket rokonaiknak (fratribus): Miklós-, Mihály-, Benedek- és Imrének örökbe vallották._{Fejér, VII/III. k. 77–78. l.}* Mindeddig tehát azt kellett hinnünk, hogy a vevők is a Koppán nemzetség tagjai, az alábbi kutatásokból azonban kitünik, hogy a «frater» szó ez esetben csak anyai rokonságot vagy sógorsági kapcsot jelent.
1283 május 13-ikán László király ujra megjutalmazza e Miklóst, ki akkor Galgócz főispánja. Kiemeli, hogy fivére, Sebestyén, 1273-ban Győr ostromlása alatt elesett, maga Miklós megsebesült; a morvamezei csatában lábán sulyos sérülést szenvedett, Szaláncz előtt (1280-ban) arczán megsebesült és utoljára (1282) a kunok ellen menesztett hadsereg müködésében vett részt. Mindezekért adja neki a Sopronmegyében fekvő Osl, Szécseny és Kecsenér nevü birtokokat. Résztvesznek ez adományozásban még Mihály, Benedek és Imre nevü rokonai is._{Kubinyi, M. Tört. Eml. I. k. 125. l.} *
Midőn IV. László 1284 január 12-én a komárommegyei Vasról szóló adományozását megujitja, akkor az adományozásban részesülőket következőleg jelöli meg: 1. Péter fia «Fátra» Miklós, 2. Imre fia Mihály, királyi lovászmester, 3. rokonaik: Benedek és Imre. Itt is kiemeli, hogy Miklós a Morvamezőn megsebesült és Hájszentlőrinczen a kunok ellen harczolt, továbbá, hogy Mihály a morvamezei csatában lándzsadöfés következtében lebukván, életveszélyben forgott._{Ugyanott, 132. l.}* 1289 november 9-ikén megujitja László a Vas és Zelebegről szóló adományozást; most azonban már Imre fia «Zsidó» Mihály az adományozást élvező, mig Fátra Miklósról az mondatik, hogy a király szolgálatában megölték._{Ugyanott, 138. l.}*
III. András is megemlékezik a nevezett személyek hőstetteiről; a mennyiben 1291 deczember 12-én Imre fiait: Zsidó Mihályt, Benedeket és Imrét Vas és Zelebeg birtokokban megerősiti; elbeszéli, hogy mindhárman 1291-ben az osztrákok elleni hadjáratban vettek részt, hogy Benedek Bécs kapui előtt megsebesült és egyik rokonuk, Pál fia Pál, hősiesen elesett._{Ugyanott, 147. l.}* 1295-ben pedig olvassuk, hogy Koppán nb. Miklós fia János özvegye Aglenth, Vaszteji (=Vasztil) András leánya és kiskoru fia Miklós vasi birtokrészét Bánai Imre fiainak: Mihály, Imre és Benedeknek örökbevallja._{Hazai okmánytár, VIII. k. 284. l.}* 1297 november 26-án megerősiti András király Bánai Imre fia Mihály tárnokmestert és néhai Miklós fiait az osli, szécsenyi és kecsenéri birtokban; a király kiemeli, hogy Miklós e birtokokat Sebestyén nevü fraterének Győr ostromakor bekövetkezett haláláért kapta._{Kubinyi, 163. l.}*
Hogy kik voltak Miklós fiai? azt egy keletnélküli okiratból tudjuk,_{Fejér, IX/VI. k. 121. l.}* mely arról tesz tanuságot, hogy Fátra Miklós fiai Péter, László és Miklós és e Fátra Miklós fratere Zsidó Mihály, az általuk elfoglalt, Veszprémmegyében fekvő Gyimót nevü birtokot, illetőleg egy gyimóti birtokrészt jogos tulajdonosának, a nagyváradi káptalannak visszaadtak. Itt azonban egy kis visszapillantásra van szükségünk.
Gyimót már sokkal korábban képezte vita tárgyát a váradi káptalan és a veszprémmegyei Béb (Beed, Beud, Fejérnél elferditve: Wees) birtokosai között, miről Wenzel, II. k. 327. l. (kelet nélkül, de 1256 körüli időre helyezendő) és Fejér, IX/VI. k. 139. l., (mely oklevél kétségtelenül 1256-ból származik) szólnak. Az utóbbi okirat tanusitja, hogy a Bébi nemesek és a váradi káptalan Gyimótot maguk között felosztották és hogy a Bébi nemesek közül a következők mint az összes érdekelt rokonság képviselői szerepeltek: 1. Csépán, 2. Gyuge, 3. György, 4. Zuda, 5. Péter fia Miklós. Miután alább meglátjuk, hogy Béb «Fátra» Miklós ősi birtokát képezte, világos, hogy az 1256-ban szereplő Péter: fia: Bébi Miklós e Fátra Miklóssal azonos és hogy ennek következtében Bánai, illetőleg Zsidó Mihály őseit is a Bébik között kell keresnünk. Nemzetségüket majd alább állapitjuk meg.
Karácson győri prépost tanusitja egy keltezetlen okiratban, hogy Gutkeled nb. Amadé fia Lotárdnak, a királyi birák, Ernő és Bázs, végzése alapján Péter fia Miklós comes ellen bizonyos lovak miatt tanukat kellene előállitania; az ügyet azonban mindkét fél mulasztása miatt el nem intézték._{Hazai okmánytár, III. k. 33. l.}* Szervi összeköttetésben áll ezen darabbal IV. Bélának 1269-ben kiállitott oklevele, melyben előadja, hogy a királyné vitéze, Péter fia Miklós comes Bős és Árpádsuka nevü szolgagyőri és csallóközi birtokát szomszédainak zaklatása miatt Héder nb. Dénes fia Hédernek eladta s hogy e földek szomszédja többiek között (Amadé fia) Lotárd._{Wenzel, VIII. k. 225., 226. l.}* Ákos nb. Ernő 1267-től 1269-ig első izben Béla király országbirája; Garam-Mikolai Bázs pedig 1262–64.-ben István ifj. király, 1270-től 1272-ig azonban Szolgagyőrmegye főispánja. Gutkeled nb. Amadé fia Lotárd pedig, ki 1264-ben Bős és Aportsoka (igy!) tulajdonosa, 1274-ig mutatható ki. A fentebbi oklevél tehát 1270 körül lett kiállitva._{V. ö. Hazai okmánytár, VIII. k. 99. l., Fejér VII. k. 190. 1.}*
Fátra Miklósnak még egy Margit nevü leánya is volt, ki 1355 október 20-ikán mint a Pápa nb. Undi öregebb Máté özvegye a győri káptalan előtt kijelenti, hogy Pinnye, Osl, Lak, Küllak, Bellak, Köcsönér, Béb és Endréd nevü birtokokból leánynegyedi részét egyetlen fivére László fiainak eladja._{Soproni okmánytár, I. k. 249. l.}* Ebből az következik, hogy Fátra Miklósnak két neje volt, hogy Margit és László az egyiktől, a többi fiak a másiktól születtek.
A komárommegyei vasi birtok Zsidó Mihály ágának tulajdona. Zsidó Mihálynak, kinek biztos nyomait csak 1300-ig követhetjük, két fia volt: Sándor és János, kik közül Sándor 1324 május 8-ikán mint királyi kiküldött Szomor fia Miklóst és Rédei Mihály fia Jánost megidézi. Ugyanazon évben ő is, fivérei is «de Gunu» (=Gönyői) néven szerepelnek._{Hazai okmánytár, I. k. 135., 137. l.}* 1333 február 9-ikén azonban mindkét fivér mint «vasi Zsidó» ismeretes._{Anjoukori okmánytár, III. k. 7. l.}* Sándornak utódait nem ismerjük. János, ki 1355-ben Komárommegye alispánja, László nevü fia maradt, ki 1372-ben Szántai Kolozs Jakabot testvérévé fogadván, összes birtokai örökösévé tette. 1386 kezdetén László már nem élt és igy Jakab megkapta a Komárommegyében fekvő Vas, Porvad, Beech, valamint a Veszprémmegyéhez számitott Csep, Dolosd és Varjad nevü birtokokat._{Hazai okmánytár, III. k. 192., 240. l.}*
1327 február 26-ikán a győri káptalan, oklevele szerint a következő családtagok Osli, Szécseny és Kecsenér nevü birtokon osztoztak:
1. Miklós fia László, 2. Mihály fiai Sándor és Jánós, 3. Benedek fia Bána, 4. Imre fia Pál._{Soproni okmánytár, I. k. 115. l.}* Ez utóbbi Imrének azonban még Pónya nevü fia is volt, ki 1342-ben mint Vasi Pónya a Szentgyörgyi-Bazini családbelieknek birtokrendezése alkalmával mint bizalmi férfi szerepel._{Anjoukori okmánytár, IV. k. 238. l.}* 1352 jul. 5-ikén már nem él. Öt fia volt: Imre, András, László, István és Pál, kik atyjukkal együtt 1344-ben merülnek fel; anyjuk 1373-ban még él; Pónyát csak 1347-ig találjuk az élők sorában._{Fejér, VII/III. k. 141., 147. l.}* 1352 julius 5-én kijelenti Bánai Zsidó János saját, ugymint Pónya fiai nevében, hogy Kiskesző nevü birtokukra vonatkozó okirataikat a győri káptalan előtt fogják felmutatni._{Anjoukori okmánytár, V. k. 597. l.}*
Hogy a régibb okiratokban előforduló Bánaiak_{Pl. Anjoukori okmánytár. I. k. 479. l. (Lőrincz utódai.) Fejér, VII/III. k. 149 do 1328. l. Wenzel, IX. k. 90. 1. stb.}* szintén Zsidó Mihály és Fátra Miklós nemzetségi rokonai, biztosra vehető. Ezeknek nemzedékrendje a következő;

a) Pál; Pál † 1291; Miklós; György 1336; Lőrincz 1336; c) Lőrincz; Beke 1318; Lőrincz † 1318 előtt; Lőrincz 1318; Péter 1318; Miklós 1318; b) Dénes; Dénes 1328–1336; d) Koznia † 1274 előtt – Tomaj nb. Stefánia 1274; Dobasz 1328; László † 1328 előtt; Mihály 1328; Kozma 1328

***

Fátra Miklós fiai közül László 1319-ben mint «Bébi» (=Beed) fordul elő._{Anjoukori okmánytár, I. k. 525. l.}* 1327 január 9-ikén – mint már mondtuk – Zsidó Mihály ágával együttesen Osli, Szécseny és Kecsenéren osztozkodik. 1331 augusztus 1-én még csak e birtokok tulajdonosa; 1353 április 11-ikén azonban már Pinnyei Lászlónak nevezi magát._{Sopronm. okmánytár, I. k. 123., 239. l. (de Freindorf) Fejér, VIII/II. k., 548. l. szerint egy Pinnyei György 1324-ben Sopronmegyében királyi kiküldött.}* Hogy mikor került e sopronmegyei helység családjának birtokába, nem tudjuk, de kétséget nem szenved, hogy ő már atyjától örökölte, mert Fátra Miklós leánya Margit mint «filia condam Nicolai dicti Fotra de Pynne» néven szerepel. László 1355 október 20-ikán már nem él. Neje Vernhard nevü soproni polgárnak a leánya. Három fia volt: Miklós, Péter és István. Ezek a nevezett napon atyjuk nővérétől, Margittól (l. f.) ennek pinnyei, osli, laki, küllaki, bellaki bébi, kecsenéri és endrédi birtokrészét vásárolták meg._{Ugyanott, 249. l.}*
Péter többé nem is szerepel. Miklóssal is csak még 1360 junius 12-én találkozunk,_{Ugyanott, 328. l.}* de nevén kivül mit sem tudunk felőle.
István folytatja a családot. 1360 február 6-án tanusitja a győri káptalan, hogy Pinnyei István (Miklós fia László fia) Béb revü birtokát (Veszprémmegyében) Ugodi Csenyek fiainak, Istvánnak és Péternek zálogba adja s ha abban őket valaki háborgatná, akkor Sopronmegyében fekvő Osli és Pinnye birtokaiból ugyanannyi birtokrészt kapnak kárpótlásul._{Ugyanott, 321. l.}* 1360 junius 12-ikén már el van jegyezve. Az érdekes eljegyzési (vagy házassági) szerződésből_{Ugyanott, 327. l.}* tudjuk, hogy a menyasszony neve Bentl (Benthul), atyja Schmuckenpfenning Jakab soproni polgár, anyja pedig János soproni biró nővére, – hogy István Pinnye, Szécseny és Kecsemér nevü birtokait jegyesének 100 márka erejéig elmóringolja, – hogy csak Miklós nevü fivére él és hogy Sopron városban való állandó tartózkodásra nézve mindazt, mit anyai nagybátyjával, Vernhard fia Miklóssal határozott, egész tartalmában fentartja.
1398 január 29-ikén már nem él, mert a csornai konvent akkor tanusitja, hogy Pinnyei István fia Miklós saját ugy mint fivérei nevében az Osl nb. Csornaiakat Osl nevü birtokában bizonyos halászóhely eladásától tiltja._{Ugyanott, 528. l.}*
Istvánnak többi gyermekeivel 1402 november 22-én találkozunk, midőn Zsigmond király arról tesz tanuságot, hogy Pinnyei István fiai Antal, Miklós, László és Balázs, sógorukkal, Osl nb. Lozsi Beleddel, ki nejét, Katalint, a nevezett Pinnyeiek nővérét megölte, kibékültek.
Balázsról nem tudunk többet.
Miklós 1409 márczius 20-ikán már nem él, mert ezen napon már fia László szerepel nagybátyjai mellett, midőn ezek Lozsi Beledet fennebbi kötelezettségei alól felmentik._{Ugyanott, 591. l.}* 1420 szeptember elsején arról értesülünk, hogy e Pinnyei László neje, Laki László és nejének, Ilonának, leánya Scholastica anyai hozománya és saját leánynegyede dolgában Laki Ferencz (sopronmegyei család sarja) ellen esküt fog letenni; le is tette 1420 október 8-án._{Ugyanott, II. k. 52–54. l.}* László 1426 február 19-ig szerepelt.
István fia László nyomai szintén csak 1426 február 19-ig találhatók._{Ugyanott, II. k. 74. l.}*
Antal, ki 1408 junius 18-ikán Sopronmegye alispánja_{Ugyanott, I. k. 584. l.}* 1426 február 19-ike után szintén nem fordul elő. Halálozási évét nem ismerjük. 1410-ben már Máté nevü fia van,_{Ugyanott, I. k. 613. l.}* de ez – úgy látszik – fiatal korában halt meg. 1462 május 17-ikén tanusitja a sopronmegyei alispán, hogy Osl nb. Viczai György Pinnyei Antal özvegyének, Annának és fiainak, László, István, Miklós és Antalnak pinnyei jobbágyain hatalmaskodásokat követett el._{Ugyanott, II. k. 419. l.}* Egy későbbi oklevélből tudjuk, hogy István 1453 körül, László 1455 körül, Antal 1457 körül, Miklós 1459 körül született. Ebből, valamint azon körülményből, hogy ezeknek anyja, Antal özvegye, férje halála után ujra férjhez ment, joggal következtethetjük, hogy az 1410-ben szereplő Máté, Antalnak első nejétől született és hogy Anna, Antalnak második neje volt. Antal maga 1459 és 1462 között halt meg.
1463 október 3-ikán a Pinnyei-családnak többrendbeli tagjaival találkozunk, kiket azonban, sajnos, összefüggő nemzedékrendi lánczolatba be nem illeszthetünk. Pinnyei Antal özvegye Anna és gyermekei: István, László, Miklós és Antal, továbbá leánya, a hajadon Zsófia és ezeknek érdektársai: Haraszti Tapán János neje Katalin és leánya Apollónia_{A Harasztiak vasmegyei birtokosok voltak. István fia, Haraszti Tapán János és neje Katalin röviddel Albert király halála († 1439) után emlittetnek. E János 1444-ben kapuvári várnagy; leánya Apollónia 1461 szeptember 14-én merül fel legelőször; 1474-ben ezen Apollónia Polyáni Jánosnak a neje és atyjának birtokaiban fiusittatik.}* Kispinnyei Ambrust és társait Alsópinnye nevü birtok fölkérésétől tiltják. Kispinnyei Ambrus társai a következők: 1. fia István, 2. Baszti Balázs neje Scholastica,_{Él még 1479 junius 7-ikén. Fiai Osvát, Fülöp és István (Sopronm. okmánytár, II. k. 524. l.)}* 3. Völcsei Pál neje Katalin, 4. Kispinnyei Domonkos neje Anna._{Ugyanott, II. k. 424., 425. l.}*
1464. junius 21-én Pinnyei Antal özvegye már a sopronmegyebeli Völcsei Gergelynek a felesége s ezen napon első férjétől született fiainak életkorát meghatároztatja._{Ugyanott, 429. l.}* E fiukról csak azt tudjuk, hogy István és László fiutódokat hagytak maguk után.
István 1465 május 21-én arról panaszkodik, hogy Pinnyei Tamás leányai; Völcsei Balázs neje Scholastica, Völcsei Pál neje Katalin, Csengei Domonkos neje Anna, továbbá Pinnyei Ambrus és fia István, Pinnye, Osli, Kecsenér és Szécseny nevü birtokokra vonatkozó okleveleit visszatartják; utoljára emlitik őt 1475-ben._{Hazai okmánytár V. k. 326. 1. – Kétséget nem szenvedhet, hogy a Pinnyei család mindazon tagjai, kiket Fátra Miklósnak eddigi utódaival szakadatlan lánczolatba össze nem illeszthetünk, Fátra Miklósnak Péter és Miklós nevü fiaitól származnak. A rendelkezésemre álló okiratok nem elegendők arra, hogy kétségtelen genealogiai összefüggésüket bebizonyitsam. Annyi legyen azonban még kiemelve, – hogy Pinnyei Antal fiai 1464 április 25-ikén Pinnyei Tamás leányainak Mátyás király által czélba vett fiusitása ellen óvásukat bejelentik. 1469 deczember 15-ikén megengedi a király, hogy Pinnyei Antal fia István Pinnyei András fia Tamás fentnevezett leányai, valamint Pinnyei Ambrus leánya ellen Alsópinnye birtok iránt perujitással éljen. (V. ö: Sopronm. okmánytár, II. k. 433., 434. l.)}* 1483 jul. 1-én már nem él. E napon tanusitja a csornai konvent, hogy Pinnyei László Pinnyei István özvegyének, Krisztinának és leányainak: Zsófia, Ilona és Krisztinának Osli-n és Pinnyé-n egynéhány telket átengedett. 1485-ből pedig tudjuk, hogy László özvegy sógornéját e birtokokból kiüzte._{Ugyanott, 547., 548. l.}*
A Pinnyeiekről szóló, rendelkezésemre álló utolsó adat az, hogy néhai Pinnyei László fia Antal 1504 jul. 18-án Ostfi Ferencznek néhai Pinnyei Antalnak osli birtokrészébe történendő beiktatása ellen óvást emelt._{Ugyanott, 594–596. l.}* Magától értetődik, hogy a Pinnyei család még 1504 után is virágzott.
Az eddigiekből megczáfolhatlanul kitünik, hogy a sopronmegyei Pinnyei család nem – mint egyik kiváló irónk állitja – az Osl, hanem Fátra Miklósnak alább meghatározandó nemzetségéből való.
Az eddig tárgyalt családok nemzedékrendje pedig a következő:

Bána nb. Ismeretlen; Pinnyeiek; Péter; «Fátra» Miklós 1256 † 1288/9 1283-ban galgóczi főispán; Sebestyén † 1273; Pinnyei László 1297–1353, – Vernhard soproni polgár leánya; Péter 1297; Miklós 1297; Margit 1355, – Pápa nb. Undi Máté; Miklós 1355–1360; Péter 1355; István 1355–1360, Schmuckenpfennig Bentl; Antal 1402–1459 1408 Sopronmegye alispánja, – Anna 1442–1464; László 1402–1426; Miklós 1398; László 1409–1426, – Laki Skolasztika 1420; Balázs 1402; Katalin † 1403 előtt, – Osl. nb. Lózsi Beled; Máté 1410; István sz. 1453 körül, él még 1475-ben, Krisztina 1483; Zsófia 1483; Ilona 1483; Krisztina 1483; László sz. 1455 körül, él még 1483-ban; Antal 1504; Antal sz. 1457 körül él még 1462-ben; Miklós sz. 1459 körül, él még 1462-ben; Zsófia 1463; Bánaiak; Bánai Imre 1230 körül; Vasi Zsidók; «Zsidó» Mihály 1273–1300 lovász-, légelyhordó és tárnokmester; Benedek 1276–1295; Bána 1327; Imre 1276–1295; Pál 1327; Pónya 1342–1347, – 1373; Sándor 1324–1333 (1324-ben «Gönyői»); Zsidó János 1324–1353 1324-ben «Gönyői» Komárommegye alispánja; László 1372 † m. n. 1386 kör.; Imre 1344–52; András 1344–52; László 1344–52; István 1344–52; Pál 1344–52

34b) A Cseszneki, Rédei Fejes és Pókaföldi Kondé családok.
IV. Béka király 1263-ban Jakab nevü kardhordójának kérésére a veszprémi várhoz tartozó Tóth-Réde nevü földet Bánk veszprémi várjobbágynak, Jakab tisztviselőjének adományozza. Jakab számos szolgálatot tett a királynak;_{Hazai okmánytár, VI. k. 114. l.}* további sorát nem ismerjük.
1293 január 24.-én Jakab mester fiai Miklós, Szomor és Lőrincz már «Viski»-ek, a miből tudjuk, hogy a hontmegyei Visk tulajdonosai; egyuttal azt is tudjuk, hogy akkor a hontmegyei Kemencze nevü birtokra is némi igényeket emelhettek._{Knauz, II. k. 339. l.}* 1296 április 25-ikén előadja András király, hogy Jakab fiai: Miklós, Lőrincz, Szomor és Mihály, kik most már a «Cseszneki» nevet viselik, hütlenségbe estek és számos garázdálkodásokat követtek el, miért is őket a nógrádmegyei jenői várhoz tartozó viski birtokuktól megfosztotta s ezt Csák nb. Csák fia Jánosnak adta._{Ugyanott, 386. l.}* 1390 augusztus 1-én Jakabnak még egy ötödik fiával találkozunk. A hantai káptalan tanusitja t. i. a nevezett napon, hogy Jakab mester fiai Miklós, Lőrincz, Szomor, Mihály és Pál összes vagyonukban megosztozkodtak. Az ezen alkalommal közremüködött bizalmi férfiak a következők:
1. Szotmosz (?) fia Kema, kit kérelmükre István mester küldött;
2. nemzetségi rokonaik: a) Mihály fia Mihály nevü fraterük, b) Zsidó Mihály comes, c) Csépán fiai András és Márton;
3. szomszédaik: a) Némai Tiborcz fia Péter, b) Bőnyi Cernob fia Miklós.
A felosztásnak a következő eredménye lett a) Szomor kap Rédén 6 telket; b) Szomor, Lőrincz, Mihály és Pál megkapják a (Győrmegyében fekvő) gönyői; árpási és bőnyi birtokokat c) Pál maga megkapja a varaskati (?) népek földjét; d) cseszneki váruk osztatlan maradt._{Wenzel, X. k. 399., 400. l.}*
A fentemlitett nemzetségbeli rokonaiknak révén már most képesek vagyunk az osztozkodó Csesznekiek nemzetségét meghatározni.
Miután fentebb láttuk, hogy Zsidó Mihály unokája László ősi birtokai között Dolosd is szerepel és Bána nb. Mihály fia Mihály 1275-ben ugyanezen Dolosdon adományt kap, Zsidó Mihály pedig a Bánai névvel él, világos, hogy Zsidó Mihálynak 1300-ban szereplő nemzetségi rokonában a Bána nb. Mihály fia Mihályra ismerünk és hogy ezeknek alapján nem csak Zsidó Mihály legközelebbi rokonai, mint a Bébiek, Pinnyeiek, Bánaiak és vasi Zsidó-k, hanem a Csesznekiek is a Bána nemzetségből származnak. Miután Bánai Imrével együtt 1233 körül Apa fia Mihály is biráskodik és a biróság egyik ülését a komárommegyei Banán tartotta több mint valószinü, hogy Apa fia Mihály és Péter fia Csépán szintén a Bána nemzetség tagjai. Apa fia Mihály 1225-ben királyi lovászmester, ezután nem találkozunk vele 1231-ig; innen kezdve egészen II. András haláláig, 1235-ig megint kir. lovászmester. 1235 után már nem találjuk őt az országnagyok sorában, de azért meg nem szünt a közéletben müködni; midőn IV. Bélának 1241-ben a Rákoson a tatárokkal első összekoczczanása volt. Mihály, annyira kitüntette magát, hogy Bélától 1244-ben a győrmegyebeli gönyői udvarnokok földjét kapta; akkor egyuttal Bolondócz főispánja is;_{Hazai okmánytár, I. k. 23. l.}* 1244 után elvész a nyoma. Miután Mihály lovászmester már 1225 előtt a gönyői udvarnokok földesura,_{Wenzel, I. k. 210. l.}* 1234-ben pedig a győrmegyei Rába-Szentmihály határjárását eszközli,_{Ugyanott, VI. köt. 552. l.}* és 1244-ben a gönyői udvarnokok földjét kapja, világos, hogy győrmegyebeli birtokos volt és miután az 1300-ban véghezment osztályozásból kitünt, hogy Cseszneki Jakab fiai a szintén Győrmegyében fekvő Gönyő, Árpás és Bőny helységekben birtokoltak, azt hiszem, be van bizonyitva, hogy 1. Apa fia Mihály lovászmester és Bolondócz főispánja Bána nemzetség tagja és 2. azon Mihálynak az atyja, ki 1275-ben a veszprémmegyei Dolosdon birtokos.
A mi pedig az 1300-ban felmerülő Csépán fiait, Andrást és Mártont illeti, megjegyzendő, hogy e Csépán alatt vagy az 1256-ban szereplő Bébi Csépánt, vagy, a mi sokkal valószinübb, az Apa fia Mihálylyal 1233 körül együttesen müködő Péter fia Csépánnal azonos. Birtokaik egy része a veszprémmegyei Réde mellett feküdt, Mihály fia Mihály birtoka szomszédságában.
Kövessük már most a Csesznekiek további nyomait.
A XIV. század kezdetén viszálykodásokba keverednek a komárommegyei Mellértöviekkel, mely alkalommal arról értesülünk, hogy Szomor fivérei egyszer az orosz határon, máskor Erdélyben tartózkodtak._{Hazai okmánytár, VII. k. 325., 326., 330., 337. 339. l.}* 1303-ban megerősiti Venczel király Csák nb. Csák fia Jánost a viski birtokban és felemliti egyuttal, hogy Cseszneki Jakab fiai Miklós, Lőrincz, Szomor, Mihály és Pál az ő elődei idejében elkövetett rendellenességeikkel be nem érvén, koronázása után is sokat garázdálkodtak és különösen akkor, midőn Károly ellenkirály őt a budai várban ostromolta, rokonukkal, Csák nb. Márk fia Istvánnal együtt a legcsunyább büntetteket követtek el._{Fejér, VIII/I. k. 115., 116. l.}* Ez utóbbi adat segitségével már most azt is tudjuk, hogy azon István comes, ki magát 1300-ban az osztozkodó Csesznekiek kérésére tiszttartójával képviseltette, nem más, mint a hirhedt Csák nb. Márk fia István; minden valószinüség a mellett szól, hogy a Csesznekiek az ő nővérének fiai lehettek.
Erre azután sokáig mit sem hallunk felőlük. 1323-ban azonban olvassuk, hogy rédei «Fejes» János cseszneki birtokrészét győrmegyei Pázmánd nevü birtokáért Csák nb. Márk fia István fiaival elcserélte az utóbbit pedig 1329 május 6-ikán Dejtlin pannonhalmi várnagynak eladta. Az eladó akkor Mihály fia «Fejes» János a veszprémmegyei Rédéből való nemes és fia Jakab. Az eladásba következő rokonai egyeznek bele 1. Jakab fia Rédei Miklós, 2. Szomor fia Rédei Miklós._{Anjoukori okmánytár, II. k. 405., 448., 514. l., Csánki, III. k. 208. l.}* Ezek szerint tehát látjuk, hogy Bána nb. Jakab utódai 1323-ban és 1329-ben a «rédei Fejes» nevet viselik.
E család tagjainak nyomait 1329 után elvesztjük; Szomor utódaira azonban még ráakadunk.
Bizonyos Póka (= Pálka = Palkó) fia Kelemen pozsonyi nemes várjobbágy, fiutód hátrahagyása nélkül halt meg, mire a Csallóközben feküdt Pókatelke nevü birtoka a koronára szállt. Károly király az birtokot Csór nb. Péter fia Tamásnak, Liptómegye főispánjának adományozta. Tamás azonban nemsokára tuladott e birtokon, a mennyiben Károly király 1342 nyarán tanusitja, hogy Tamás Pókaföldet egyik tisztviselőjének, Szomor fia Miklósnak, részint hű szolgálatai elismeréseül, részint 60 márka vételáron átengedte._{Fejér, VIII/IV. k. 558. l.}* Szomor fia Miklós 1346-ban a csallóközi Szerdahelyiekkel akként egyezkedik, hogy Csukár-Abony és Udvarnok felét kapja._{Fejér, IX/I. k. 412. l.}*
Miklósnak 1324-től 1354-ig János, Jakab és Tamás nevü fiai maradtak, kikkel 1379-től 1384-ig találkozunk. Jakab fiai Imre és János és az utóbbinak fia Miklós (1429) a Pókatelki nevet viselik. A XV. század végén a család egyik ága a pókatelki Kondé, a másik a pókatelki Szomor nevet használja._{Hazai okmánytár, V. k. 372., 378. l.}* A pókatelki Kondé család czimere: nyillal átlőtt, kardot villogtató pánczélos kar, kétségkivül későbbi szerzemény.
Hogy azon Szomor, kinek fia Miklós a Kondé-család alapitója, Cseszneki Szomorral azonos, bizonyitja azon körülmény, hogy a Cseszneki Szomor részére 1300-ban kiállitott osztálylevél eredetije a pókaföldi Kondé-család levéltárában őriztetik.
Ezek szerint megkapjuk a következő nemzedékrendi töredéket:

Bána nb. Cseszneki Jakab 1263-ban királyi kardhordó; Miklós 1293–1329; Lőrincz 1293–1303; Szomor 1293–1303; Mihály 1296–1303; Pál 1300–1303; Rédei Miklós 1324–1354 a pókatelki Kondé család őse; «Rédei Fejes» János 1323–1329; «rédei Fejes» Jakab 1329; János 1379–1384; Tamás 1379–1384; «Fekete» Jakab 1379–1384; Ferencz 1416; Miklós 1416 Folytatják a családot.; Imre 1397–1398; János 1397–1398; Miklós 1429

Dr. WERTNER MÓR.

36VEGYES.

Szepesy Gergely és Fodor János czimereslevele 1456-ból.

(Szines czimerképpel)

A SZEPESY ÉS FODOR CSALÁD CZIacute;MERE 1456-BÓL.

V. László király Budán, 1456 február 19-ikén Bethlenfalvi Szepesy Gergelynek_{Bárczay, A heraldika kézikönyve, 446. o. hibásan Györgynek mondja és a társszerző Fodor Jánost elhagyja.}* és általa édes testvérének, Fodor János budai prépostnak s az előbbi utódainak, a hadi érdemek jutalmául, régi családi czimerét megerősiti.
A czimereslevél_{Eredetije az Orsz. Levéltárban, DL. 24763., régi jelzete NRA. f. 828. Nr. 8. Csergheő az «Arch. Ért.» 1886. évf. 366. o. tévesen irja, hogy a M. Nemz. Múzeum levéltárában őriztetik.}* szövege a következő:

Commissio propria domini regis.

Ladislaus dei gratia Hungarie, Bohemie, Dalmatie, Croatie etc. rex, Austrieque et Stirie dux, necnon marchio Moravie etc., tibi fideli nostro egregio Gregorio Scepws˙ de Bethlenfalva, salutem gratiamque nostram regiam et favorem. A claro lumine throni regie maiestatis velud e sole radii nobilitates legittimo iure procedunt, et omnium nobilitatum insignia a regia claritate dependent,_{dependunt-ból kijavitva.}* ita, ut omne nobile generositatis insigne a gremio proveniat regie maiestatis. Sane attentis et in nostris precordiis digna mentis consideratione pensatis multimodis eius fidelitatibus et fidelium servitiorum gratuitis meritis, quibus pro nostri honoris augmento et regni nostri statu tuendo adversum hostes et inimicos regni nostri fideliter et viriliter depugnando, continue maiestati nostre laudabiliter studuisti, eoque ferventius et diligentius imposterum studebis complacere, quo te et tuos singularibus honorum gratiis a nostra celsitudine conspexeris fore insignitos, tibi et per te venerabili domino Johanni Fodor, preposito ecclesie Budensi, fratri tuo carnali, tuisque heredibus et posteritatibus universis hec arma sew nobilitatis insignia, videlicet clipeum cum campo rubeo, superapposita galea, et in campo rubeo leonem aurei save crocei coloris, ore aperto et lingwa extensa, caudaque eiusdem supra dorsum versa inter ungues pedum anteriorum rosam similiter crocei coloris tenentem, et in capite coronam similiter crocei coloris, cum cruce de eadem corona preeminente gestantem, et supra galeam ipsam alam rubei coloris extensum et preeminentem, in cuius medio leonem priori excepta dumtaxat corona omnino conformem, ipsamque galeam tectura crocei et rubei coloris, cum czcattis hincinde dependentibus, aliisque opportunis ornamentis, prout et quemadmodum in capite presentium litterarum nostrorum pictoris arte suis appropiatis coloribus depicta sunt, quibus hactenus ex benefica collatione dominorum regium nostrorum scilicet predecessorum usi estis animo deliberato et ex certa nostra scientia de novo dedimus et contulimus, ymo ex habundanciori plenitudine nostre specialis gratie concedimus et presentibus elargimur, ut vos tuique heredes et posteritates universe, pretacta arma, sew nobilitatis insignia, more aliorum armis utentium, a modo imposterum ubique in preliis, hastiludiis, duellis torneamentis, ac aliis omnibus exercitiis nobilibus et militaribus, necnon sigillis, anulis, velis, cortnis et generaliter in quarumlibet rerum et expedicionum generibus sub mere et sincere nobilitatis titulo, quali vos ab universis et singulis cuiuscunque conditionis, preeminentie, status, gradus, vel dignitatis existant, insignitos dici, ac veros nobiles nominari et teneri volumus ac etiam reputari, gestare, omnibusque et singulis gratiis, honoribus et libertatibus, quibus ceteri proceres, nobiles militesque et clientes regni nostri armis utentes quomodolibet consuetudine, vel de isire freti sunt et gavisi, frui et gaudere possitis et valeatis; de talisque singularis et specialis nostre gratie antidoto merito exultetis, ac tanto ampliori studio ad honorem regie maiestatis, vestra inantea solidetur intentio, quanto vos largiori favore regio preventos conspicitis et munere gratiarum. In cuius rei memoriam, firmitatemque perpetuam, presentes litteras nostras secreto sigillo nostro, quo ut rex Hungarie utimur in pendenti communitas, duximus concedendas. Datum Bude feria quinta proxima ante festum kathedre beati Petri apostoli, anno domini millesimo quadringentesimo quinquagesimo sexto, regnorum nostrorum anno Hungarie etc. sextodecimo, Bohemie vero tercio
Az oklevél hátán XVII. századi kézzel:

«Literć istć donate sunt mihi Georgio Thurzo de Bethlenfalwa, comiti comitatus Arwensis, pincernarum regalium in Hungaria magistri, ac sacrć Cćsareć regićque maiestatis consiliarii, per egregios Paulum et Stephanum Lithasy, in arce Bittsche, die: 9. Febroarii, anno domini 1600.
A teljesen ép hártyáról fehér-zöld selyem zsinóron a királynak kissé rongált titkos pecsétje függ.
Ezen czimereslevél V. László királynak gyér számmal ismertetett czimerlevelei között a hatodik; csak pár nappal előbb kelt, mint a Turulban legutóbb bemutatott Sirokai, Fricsi, Hedri és Berthóti családoké.
A közlést már csak azért is megérdemli, mert az irodalomban hosszu ideig – bár alaptalanul – mint a bethlenfalvi Thurzó-család első czimeradománya szerepelt.
Nagy Iván_{Magyarország családai, X. k. 678. o.}* gróf Teleki József műve_{Hunyadiak kora Magyarországon, X. k. 492–94. 1. a czimereslevél teljes, itt-ott hibásan olvasott szövege.}* nyomán, Szepesy név alatt helyesen adja, csak a czimerleirás helytelen. Szerinte ugyanis az oroszlán vagy rózsát, vagy koronát tart, a melyből kereszt emelkedik ki; pedig, a mint később látni fogjuk, ez nincs igy. Fodor alatt nem közli.
Már br. Nyáry_{A heraldika vezérfonala, 152., 153. l.}* a Thurzó-család czimeresleveleként szerepelteti; közli is a czimert több hibával, a melyeket azután Csergheő_{Turul, V. k. 132. és Arch. Ért, 1886. évf. 366., 367. l.}* helyesbitett.
Nyáry nyomán került bele a Siebmacherbe is, «Stammwappen der nachm. Thurzó» megjegyzéssel, csakhogy hibásan, mert a leirás és az ábra szerint az oroszlán a rózsát csak elkapni készül, valójában pedig tartja; a szöveg alján egyszerüen megjegyzi, hogy a czimereslevelet Szepesy Gergely és Fodor János kapja. A Siebmacher pótkötetében pedig már a Fodor név alatt is közli a czimert, azzal a hibával, hogy a sisakdiszben lévő oroszlán fejére is ad koronát, noha a szöveg világosan megmondja, hogy nincs. Ugyanebben a kötetben Szepesy név alatt, a szövegben határozottan helyreigazitja ezen czimereslevél felől eddig elterjedt azon teljesen téves és önkényes nézetet, hogy az a Thurzó-család czimereslevele volna; a 101. táblán azonban hiába keressük a Szepesy-czimert!
Csoma_{Turul, XI. k. 157. és 163. l.}* is Thurzó-czimernek állitja még «Az olasz renaissance a magyar heraldikában» cz. czikkében. Csergheőnek a Siebmacher pótkötetében tett helyreigazitására hivatkozva, ismételjük tehát, hogy ezen czimerlevél soha sem volt sem a Thurzó-család, sem azok őseinek czimerlevele, mert a két család közt összefüggést egyáltalán nem lehet megállapitani.
A jóval későbbi keletü Thurzó-czimer a mesteralakra nézve hasonlit ugyan a Szepesy-család ezen czimeréhez, úgy, hogy bátran lehetne ezen czimer későbbi átalakulásának venni, ha a kettőnek egymáshoz egy általán valami köze volna. A Thurzó-czimerre vonatkozólag bőséges adatokat talál az olvasó ezen folyóiratnak V. k. 8., 132. és VI. k. 21. lapjain.
Az egész – hosszu időn át fennállott – tévedés valószinűleg onnan származott, vagy származhatott, hogy a czimereslevél, a mint az annak hátán olvasható feljegyzésből kitünik, 1600 február 9-ikén Lithasy Pál és István ajándékából Thurzó György birtokába került.
Valószinü tehát, hogy ezen időben az itt szóbanforgó Szepesy-család már ki is halt.
A bethlenfalvi Szepesy-család és Fodor János budai prépost czimere az armálison teljesen ép állapotban maradt reánk. A czimer vörössel keretelt, kék alapra van festve; magassága 9.9, szélessége 8 cm.
Leirása a következő: Balra hajlott, háromszögü pajzs damaszkolt vörös mezejében balrafordult, nyelvét öltő, ágaskodó arany oroszlán, fején arany kereszttel diszitett koronával, két mellső lábában arany rózsát tart; a csőrsisak disze hasonlóan damaszkolt vörös sasszárny, melyben az előbbi oroszlán ismétlődik, azzal a különbséggel, hogy fején csak arany kereszt van korona nélkül Takaró vörös-arany. A czimer magassága 9.2, a pajzs 4.1, a sisak a diszszel együtt 5.4 cm.
A czimer nemcsak az V. László király által adományozott, eddig ismert czimerek, hanem egyáltalan a magyar heraldika összes alkotásai közt kitünik. A Hunyadiak grófi diplomájától eltekintve, méltán sorakozik a Leövey, Buday, Disznósy és Sirokai armálisokhoz, melyek közül csak a Disznósy-családé szebb kivitelü; miként a Leövey czimerben, úgy ebben sincs érczszin festve; az arany helyett mindenütt sárga van alkalmazva.
Azt hiszem nem csalódom azon föltevésemben, hogy az itt bemutatott Szepesy-czimert és a Sirokai, Fricsi, Hedri és Berthóti családoknak 1456 február 24-ikén kelt czimerét egy és ugyanazon festő készitette; annyira egyezik e kettő nemcsak a külsőségekben, hanem szerkezet tekintetében is.
A czimereslevélben emlitett Szepesy Gergely és édes testvére Fodor János budai prépost személyét, illetve családját illető semmiféle adatot sem sikerült feltalálnom.
HORVÁTH SÁNDOR.

Az Üchtritzcsalád.

Ő Felsége báró Üchtritz Emilt magyar grófi rangra emelte Várkonyi gróf Üchtritz-Amadé név alatt. A magyar főrangu családok száma tehát szaporodott egygyel.
Az Üchtritzeknek magyarországi ága leányágon utódja a Várkonyi Amadé ősi magyar grófi családnak, a melynek története azonban általánosan ismeretes nálunk. Ismeretlen ellenben az Uchtritzeké s igy nem lesz fölösleges az új magyar mágnás család nemzedékrendi történelmét előadni.
A Nuchterwz (később Üchterwz, majd a XV. század végétől kezdve Üchtritz) nemzetség multja a monda homályában vész el. A régi bárdok énekei őket is azok közé a lygiai és quád lovagok közé számitják, a kik Kr. u. 9-ben (Quintilius Varust a vitéz Hermann vezérlete alatt seregestől megsemmisitették a teutoburgi erdőben. E szerint a családnak már ötszáz esztendővel a szláv bevándorlás előtt virágoznia kellett Németországban.
A mi a történelmi valót illeti, a család kétségtelenül a meiszeni ősnemességhez tartozik. Első ismert ősük az a Nuchternz lovag, a kire Mnatha cseh herczeg rábizta Flyns pogány isten védelmét. A kőből faragott bálvány a Flyns hegyen állt az Óriás hegység északi lejtőjén s védelmével együtt járt a Marklissától a hegyhát legmagasabb csúcsáig az egész termékeny vidék uralma. Saját hatalmának biztositására és a vidék oltalmára a lovag kis birodalmának közepére épitette Schwerta várát, a melynek romjai ma is látszanak. Idővel az Üchtritzek négy törzsre oszoltak: a Schwerta, Steinkirch, Grossendorf és Lützschena-törzsre, mely utóbbi 1889-ben János báróval fiágon kihalt. A Steinkirch- és Grossendorf-törzsek virágzanak ugyan, de minket magyarokat csupán a legidősebb, a Schwerta-törzs érdekel. Ennek a most már magyar törzsnek ez a nemzedékrendi történelme a fiágon kihalt vonalak mellőzésével:
1. Nuchternz I. Nikol, Schwerta, Messersdorf és Gebhardsdorf ura (1187–1237) kezdi meg a szakadatlan történelmi nemzedékrendet. Fia:
2. Nikol Heintze (1240–1269). Fia:
3. Gáspár Antal (1282–1322). Fia:
4. I. Hanz (1330–1379). Fia:
5. Poppe (1390–1414). Fia:
6. II. Hanz (1425–1451). II. Hanznak idősb fia, Basztián (sz. 1448, † 1525) Schwerta, Messersdorf és Gebhardsdorf ura lett, de vonala 1592-ben kihalt unokájával, IV. Hanzzal. II. Hanz ifjabbik fia, I. Antal Hauspachot és Fugat örökölte.
7. I. Antal, Hauspach és Fuga ura. Fia:
8. Üchtritz III. Hanz. III. Hanznak három fia ismét három vonalra osztotta a családot. Ezek közül V. Hanz Osterholz ura lett. Az ő unokája unokájának, II. Kristófnak († 1693) hitvese, von Metzrad Krisztina alapitotta a családi hit bizományt 1700-ban, de az ő utódjai már fiával, Hant Kristóffal kihaltak 1698-ban, a vonal másik ága pedig 1767-ben halt ki Kristóf Ernővel, Gebhardsdorf urával. III. Hanz másik fia, Fábián Tirnewant örökölte, de vonala már unokájával, V. Antallal kihalt 1632-ben. A harmadik fiu, II. Antal lett a magyar vonal őse.
9. Üchtritz II. Antal, Hauspach és Fuga ura. Fia:
10. Üchtritz I. Ábrahám, † 1595. Neje: von Gersdorff Márta. Fia:
11. Üchtritz II. Ábrahám, sz. 1591., † 1567. Első neje: von Gersdorff Mária, Gersdorff Gáspár és Metzrad Eszter leánya. Fia:
12. Üchtritz Gáspár Ábrahám, szász-merseburgi főlovászmester, sz. 1635., † 1681. Neje: von Dieskau Margit, sz. 1638., † 1688., Dieskau Jeromos és von Schick Ágnes leánya; Dieskau Jeromos (sz. 1565., † 1625.) és Pflug Anna ( † 1635.), továbbá Schick Farkas Detre és von Miltitz Orsolya unokája. Fia:
13. Üchtritz Keresztély, sz. 1668., † 1723. Neje: von Witzleben Anna Katalin, sz. 1669., † 1727. Witzleben Ádám György (1638–1695) és von Harstall Anna Szabina (1643–1697) leánya; Witzleben János Ernő és von Cornberg Anna Szabina; továbbá Harstall Ádám György és von Eschwege Anna Borbála unokája. Fia:
14. Üchtritz Károly Emil, sz. 1694., † 1775., Wangenheim, Haina, Tüngeda, Hochheim ura, Ponitz ura és Gebhardsdorf hitbizomány ura. Neje 1745: von Oppel Dorottya Krisztina, sz. 1724. † 1775., Oppel Ehrenfried (1687–1757) és von Planitz Krisztina leánya; Oppel János György (1635–1696) és von Koseritz Márta (1644–1711), továbbá Planitz Károly Ágost (1671–1735) és von Zehmen Krisztina (1679–1754) unokája. Fia:
15. Üchtritz Károly Sigmond Emil, † 1849. Neje 1776: von Oppel Karolina Auguszta Franciska, 1759–1810. Fia:
16. Báró Üchritz Emil, sz. 1783., † 1841. Neje 1806: báró Werneck Henrietta, sz. 1782., 1858., báró Werneck Ferencz altábornagy († 1806) leánya. Fia:
17. Báró Uchtritz Emil, sz. 1808., † 1886 Első neje 1841: Várkonyi gróf Amade Dominika, sz. 1809. † 1875., gróf Amade Ferencz (1786–1823) és gróf Paversberg Jozefa leánya, gróf Amade Antal 1761–1835 és gr. Esterházy Anna († 1830) unokája, gróf Amade Tádé és Nyári Sófia grófnő kisunokája, báró Amade Péter és Somogyi Erzsébet dédunokája. Fiai:
18. I. Várkonyi gróf Üchtritz Amade Emil, sz.1841. Neje 1875: von Üchtritz Viktória az Üchtritz-Grossendorf-házból, sz. 1957., von Üchtritz Ottó (sz. 1824.) és Wartensleben Olga grnő leánya. Fia:
19. Várkonyi gróf Üchtritz-Amade Emil, szül. 1875.
18. II. báró Üchtritz Sigmond, szül. 1846.
Ez az uj magyar grófi család teljes fiági ősvonala. A család ezen ágának még csak két itt eddig nem emlitett élő tagja van: Üchritz Sybilla urnő, a ki 1846-ban született, Üchtritz Pál szászmeiningeni főudvarmesternek (1809–1884) és Gablenz Mária bárónőnek (1808–1881) leánya, Üchtritz Károly szász nagyhgi kamarásnak (1786–1828) és von Speszhardt Ágnesnek († 1828) unokája és a fönn emlitett Üchtritz Károly Sigmond Emilnek († 1849) kisunokája; továbbá Üchtritz Henrietta, sz. 1820-ban, 1845 óta Nostitz-Rieneck Sigmond gr. neje, 1890 óta pedig özvegye, báró Üchtritz Emilnek († 1841) és báró Werneck Henriettának († 1858) leánya.
Az Üchritz-Schwerta törzsnek ez az öt tagja él jelenleg s az uj grófi család fentartása egyedül az ifjabbik Emil grófnak a feladata.
ANTONIDES.

39A Subity nemzetség.

Wertner Mór a Századokban_{1903. 453–461 l.}* folytatja a Turulban_{Turul 1902. évf.}* megkezdett kritikáját Karácsonyi János nagybecsü, sőt páratlanul álló munkája felett. Nem lehet hivatásom e kritika jogosult vagy jogosulatlan voltát taglalni, de úgy látszik, hogy a Subity nemzetséget illetőleg igaza van. Azt mondom, hogy úgy látszik, mert minden esetre feltünő azon körülmény, hogy a Brebiriek csakis a XV. században nevezik meg nemzetségöket, a Zrinyiek meg épen a XVI. században. Hiszen a Becsey család 1342-ben, tehát a XIV. században, világosan Becse-Gergely nembelinek mondja magát, pedig – csak női ágon származott e nemzetségből.
Wertner határozott kijelentései tehát még koraiak. Nagyon valószinü, hogy a Zrinyiek stb. egyenesen a Subity nemből származtak, de az is lehetséges, hogy csak női ágon eredtek belőle, sőt az sincs kizárva, hogy csakis a XV. és XVI. század genealogusai keverték össze a Subity és a Subichievich nemzetséget. Ezen kérdést csak beható kutatás és minden adatnak lelkiösmeretes mérlegelése fogja eldönthetni. Talán a következő adat is utmutatásul szolgálhat.
A Kállay család XVI-ik századbeli okleveleinek elenchusában_{Eredetije a Magyar Nemz. Múzeumban, Klay állt.}* a következőket olvashatjuk:

No. 500 (de anno 1580). Privilegiales Rudolphi Regis sive confirmatorić quaternarum quarundam literarum Andreć II., Belć IV., Ludovici et Sigismundi Regum Hungarić privilegialium, majoribus et progenitoribus familić Melith de Briber ... propagatorum, quarum:

Primć sunt: 1223. (= III/I. 402.)

Secundae sunt: 1251. (= 25. VII. 319/222.)

Tertić sunt: 1345. (IX/2 492.), ad petitionem magistri Gregorii filii dicti Comitis Budyzaei in anno 1366 transsumptionaliter renovatae.

Quartć sunt: Donationales Sigismundi Reffis super omnibus et quibuslibet possessionibus ac juribus possessionariis, tam in tenutis et territoriis civitatum Jadrć et Sibenici, quam comitatu Oztroviche et districtu Ruka in Regno Croatić exist. habitis, per fideles Mykach filium Marci, Jacobum filium Pauli et Joannem filium Nobiles de Berberio generationis Subych vel eorum alterum, seu progenitores fratres et proximos ipsorum prćdictć generationis Subych quibuscunque personis aut aliis infidelibus, Venetisque Regić Majestatis ćmulis adlhćrentibus venditis et obligatis, emanatć. Anno 1412.
KÁLLAY UBUL.

Az Ó-Marjayak nemzetsége.

A Turul 1900-ik évfolyamának 155-ik lapján azon állitást koczkáztattam, hogy az Ó-Marjayak az Ákos nemzetségből származnak. Érveim – úgy látszik– nem voltak elég meggyőzőek, mert Karácsonyi nagy munkájában az Ákosok között az Ó-Marjayakat nem emliti. Uj érvek után láttam, s azokat is találtam.
Ugyanis, mint épen Karácsonyinál olvasható_{Magy. nemz. I. III l.}* a Bebek–Csetneky ág birtokai voltak Sajó-Vámos és Pátfalu is (Borsod vármegyében). Ezen községekhez nagyon közel fekszik a mai kemej-i puszta, Zsolcza és Sajó-Lád vidékén,_{Csánki I. 174. l.}* mely valaha Al-Kemej név alatt az Alkemejieket uralta. Ezen a vidéken volt az Erne bán ága is birtokos._{Karácsonyi L. 115. l.}*
Az Alkemejiekről a következő adatokat ösmerem:
III. Endre király korában az egri káptalan Zbuska_{Pesty Frigyesnél (Magyarország helynevei I. 51.) Buska. Ma puszta Ernót és Sajó-Pálfalu között.}* nevü földét bizonyos Alkemeji Lukács fia Fülöp foglalta el erőszakosan, sőt a káptalan jobbágyait le is nyakaztatta, később magába tért és a birtokot visszaadta. A káptalan nem késett a birtokjogot szorgalmazni, és erre csakugyan királyi szentesitést is nyert (1294)._{Pesty i. h., idézve: egri kápt. magán lt. Nro. VIII. Buska.}* De az Alkemejiek tovább is nyugtalanitották a káptalant és különösen István mester igérete ellenére sem Zbuska elfoglalásáról le nem mondott, sem az új határjáráshoz beleegyezését nem adta (1324)._{u. o. idézve: u. ott 1324. évből.}* Alkemeji László Zbuskát 1345-ben elpusztitotta, sőt a káptalan tizedét is lefoglalta._Ugyanott.*
Pesty az Alkemejiekről a következő nemzedékrendi töredéket közli:_Ugyanott.*

Alkemeji Lukács; Fülöp 1294; István 1324; László 1345

De épen az Ó-Marjayak birtoka volt Kemej és (Sajó) Arnót;_{A VI. 62–63 l.}* a nemzedékrendi adatok egyezvén, Alkemeji Lukácsban az Ó-Marjaiak ősét kell felösmernünk. Már most, ha tekintetbe vesszük, hogy az Ó-Marjayak birtokai Borsodban a Bebek-Csetneky ággal, Biharban az álmosdi Csirékkel voltak szomszédosok, hogy, Vasad részben a Bebek-Csetnek ág, részben az Ó-Marjayak birtoka, végre hogy a Bebek-Csettneky ág ősének, Máténak egyik fia Fülöp, Fülöpnek fia Lukács, Lukácsnak fia Lukács, mig az Ó-Marjayak őse Lukács, ennek fia Fülöp és Lukács, a birtokviszonyokból, meg a Fülöp és Lukács nevek ismétlődéséből egész biztossággal megállapithatjuk, hogy – mint ezt már a Turulban 1900-ban is kifjtettem – az Ó-Marjayak az Ákos nemzetségből, még pedig a Bebek-Csetneki ág ősének, Máténak Fülöp nevü fiától származtak.
Ezen adatok, meg Karácsonyfi müve,_{I. h. 95 l.}* Wertner fejtegetései,_{Turul. 10899. 192–93. l.}* és Bunyitay adatai_{III. 278. l.}* alapján az Ákos nemzetség ezen ágának, – melyet legokosabb ha egyelőre Máté ágának nevezzük – nemzedékrendje igy alakul (l. a táblát).

Máté; Szár I. Detre 1241–75; I. Ákos 1248–72, 1248–49 székesfehérvári őrkanonok, 1251–72 ó-budai prépost, 1248–53 a királyné alkanczellárja; I. Fülöp 1241–1244, 1244 Gömörvárm. főispán; II. Detre 1262–1281; Benedek 1262–1307, 1289 Gömör vm. szolgabirája, 1231-ben kir. ember; I. István 1307; Bebek I. Domokos 1318–26 † 1330 előtt; N. leány 1290 – Kacsics Domokos; Kún I. Miklós 1307–51; I. László 1307–1337, † 1339 előtt; I. János 1318–51; I. Péter 1318–51; anna 1307–43, – Gimesi Forgách Miklós; III. István 1330–68, 1346 hevesi főispánok 1347 hevesi főispán és makoviczai várnagyok a pelsőczi Bebek család ősei; I. György 1330–58; II. Domokos 1336–52, 1352 esztergomi szt-tamási prép. később csanádi, majd váradi püspök; Miklós 1336–1350, később egri prép. majd kalocsai érsek; III. Miklós 1341–46; III. László 1341–46; I. Jakab 1337–1340; III. Domokos 1350; II. Miklós 1350; II. Ákos 1345–50; II. György 1350; II. László 1350 – Csetnekyek; Alkemeji I. Lukács 1261–1290, 1283 Gömörvárm. szolgabiró; Cselén ispán 1261–1282; Fiú vagy fiúk 1261–72; II. Fülöp 1294; Dezső – Czeczilia később Csire fia Péter neje; Marjay vagy Ó-Marjay és gyapoli II. István 1323–53; Marjay vagy Ó-Marjay és gyapoli II. Lukács 1323–51; Sándor 1328–37, 1328 Gömörvármegye szolgabirája; IV. László 1345– (1353?); fiú vagy fiuk 1353; V. László 1351; IV. Miklós 1351; II. János 1330–54, 1330–35 az étekfogók mesterének helyettese, 1340 rovistyei várnagy, 1340 gömöri főispán, 1348–52 gömöri és csongrádi főispán, † 1364 előtt, – Telyesprunni Anglis a Sághy és Méhy családok őse; V. Miklós 1330–35, 1333 somogyi főesperes; Asz II. Jakab 1330–51; Erzsébet 1342 – Sárosdy Bálint; N. leány 1342 – Lénárd székesfehérv. Vendég † 1342 előtt; N. leány szül. 1321 előtt, férjhez ment 1337 előtt, él még 1357-ben – Lénárd fia Domokos † 1357 előtt

Az Ó-Marjayak genealogiáját bőviti a következő ösmeretlen adat is:
A Kállayak és álmosdi Csirék között a XV. században hosszas per folyt. Ezen per alatt többek között azt is bebizonyitják, hogy bizonyos Czeczilia urnő valaha Dezsőnek, Lukács fia István édes fivérének (frater uterinus), majd álmosdi Csire Péternek volt felesége._{Kállay lt. XV. századbeli iratok III. Elenchusa nro. 1103 ad annum 1471.}* Téves tehát Bunyitay azon kombinácziója, hogy Czeczilia Ó-Marjay Lukács leánya lett volna, sőt ezen adat alapján az is kétséges, hogy apját csakugyan Lukácsnak hivták-e? s nem hibás okmányolvasás tette-e Lukácsot apjává «consortis Deseu patris Stephani condam filii Lucachy» helyett «consortis Deseu fratris Stephani, condam filie Lucachy»-t, olvasván.
Ha már az Ákos nembeli Ó-Marjayaknál vagyunk, egy füst alatt az álmosdi Csiréknek Karácsonyinál közlött_{I. h. 98. l.}* nemzedékrendjéről is meg akarok emlékezni. Wertner Mór – különben elfogult – kritikájában e nemzedékrendről irja: «Szerző szerint Csire 1261-ben él, fiának fia László pedig még 1432-ben is; már pedig azt, hogy atya és unoka között 171 évi időkülönbség legyen, sehogy sem tudjuk elhinni; itt legalább is egy nemzedék hiányzik._{Turul 1902. 26. l.}* A kronólógiát illetőleg Wertnernek igaza van, de hogy csak egy fél iz is hiányzanék, kötve hiszem. Az összes – többnyire kiadatlan – oklevelekszerint Csirének fia Péter. Másutt kell a hibát keresnünk. A F. VII/3 41 alatt közlött oklevelet nem ösmerem, mégis hamisitványnak tartom, sőt azt is kétségbe vonom, hogy Csire apja Álmos lett volna. Mert Álmos-ról nevezték a Csirék birtokát Álmosdot, de Ámosdot Csire a feleségével kapta. 1406-ban Kállay Miklós bizonyitja, hogy «possessio Álmos, prćterea equi equatiales qui hactenus sub potestate dicti Joannis et Ladislai Chyre exstitissent, annotato Chyre cum Domina avia ipsorum Joannis et Ladislai (t. i. Chyre) ... data fuisset et assigneta, et hoc vicecomiti et iudlium Cottus Zathmar constaret evidenter.»_{Kállay lt. Elench. III. Salt. XV. nro. 256. ad annum 1437.}*
Hogy 1406-ban nem perelhettek oly hátas lovakért, melyeket az asszony még a XIII. században hozott a családhoz, hogy erről az alispánnak biztos tudomása nem lehetett volna, világos. És az is valószinüvé válik, hogy Álmos nem Csirének, hanem Csire ösmeretlen nevű feleségének volt az apja (vagy nagyapja).
Karácsonyi nemzedékrendjén Csire Czeczilia nevü felesége is törlendő, mert Czeczilia Csire fiának Péternek volt a felesége.
KÁLLAY UBUL.

Még egyszer és utoljára a hütlen Kozmafiakról.

A hütlen Kozmafiaknak a Hont-Pázmány nemzetség szentgyörgyi ágához való tartozását legelőször dr. Wertner Mór_{Monatsblatt der herald. Ges. Adler. 189. sz. (IV. k. 77–80. l.)}* állapitá meg. Wertnernek ezen czikkét nem ismerve, tőle függetlenül én is ugyanazon eredményhez jutottam._{Turul. 1900. évf. 29–31. l.}* Dr. Karácsonyi János elösmerte ugyan Hont-Pázmány nb. származásukat, de más ághoz sorozta őket._{Magy Nemz. II. k. 234–237 l.}* Wertner Mór azonban ujfent a szentgyörgyi ágból való származást vitatja._{Turul. 1902 évf. 71. l.}*
Ezen kérdést végleg eldönti a következő adat. Mint idézett czikkemben kifejtettem, a Lónyayak Hont-Pázmány nb. I. Kozma (egy névleg ösmeretlen) leányától származtak. A Lónyayaknak egyik régi birtoka Namény. De Namény a váradi regestrum szerint_{Kandra K. kiad. 422. l. 298. sz.}* egy bizonyos Sebős birtoka. Ha most ezen adatot tekintetbe vesszük, s a hütlen Kozmafiak nemzedékrendjén szereplő egyének neveit összehasonlitjuk a Szentgyörgyi ág tagjaival, nem lehet kétségünk, hogy a hűtlen Kozmafiak csakugyan ez ágból származtak. De a bővebb bizonyitékokat, mint örömmel értesültem, majd Karácsonyi fogja kifejteni.
KÁLLAY UBUL.

A Gút-Keled nb. régibb Majádiak nemzedékrendje.

E folyóirat hasábjain a Majádaikról már két czikk látott napvilágot._{Turul 1901. 104–105 l.}* Mivel az általam irt értekezés genealogiai adatai tévesek, kötelességemnek tartom azokat helyesbiteni.
Dénes fia Örkény csakugyan a Tomaj nemzetség sarja, mint ezt régebben sejtettem s azt Karácsonyi be is bizonyitotta._{Magy. Nemz. III. 113. l.}*
De tekintetbe véve a Wertner és általam felhozott érveket,_{Turul 1902. 142–43. l.}* Majád ispánban mégis a régibb Majádiak ősét kell felösmernünk. Karácsonyi táblázata_{Magy. Nemz. II. 33. l.}* alapján tehát a helyesbitett nemzedékrend a következő:

(I. ?) Majád ispán 1219; N. † 1219 előtt; N.; (II. ?) Majád; Pordányi Lőrincz † 1253; Ladomér 1259; I. Miklós 1219; I. Fekete Amadé; N.; I. Mihály

Kérdéses csak az lehet, hogy Ladomér nem I. Majád ispán fia-e? De a kronologiai adatok szerint inkább két Majád létezését kell feltételeznünk. Hogy Pordányi Lőrincz ez ágból származott, bizonyos, de biztonsággal az iz szerint való származás ki nem mutatható.
KÁLLAY UBUL.

Urkund = Urkon kiejtéséről.

A Turul 1902. évi folyama 142. lapján azt olvassuk, hogy az oklevelekben emlitett régi Urkund = Urkon személynevet, mely helységnévül is szolgált, egyik irónk Urkony-nak, mások pedig (hihetőleg azért, mert a régi Buken személynév a mai Bökénynek felel meg) Örköny vagy Örköny-nek, egy harmadik iró meg Örkönd-nek ejti ki.
Tény az, hogy a régi Urkundból képződött Urkont manapság máskép mint «Urkon vagy Urkony» sem olvasni, sem irni nem lehet, mert az 1241., 1289., 1344., 1358., 1360., 1393., 1425. és 1429. évi oklevéli adatok szerint_{Wenzel VII. k. 125. l. – IX. k. 503. l. Hazai okmánytár I. k. 187. l. Soproni oklevéltár. I. k. 187., 289., 325., 517. l. – II. k. 99., 132. l.}* Sopron-vármegyében a Fertő partján állott Urkon helység régente Egyházas-Urkun, Urken, Urkun, Urk, Urkon és Urkund néven fordul elő; s miután ez a helység elpusztulván, annak határa Süttör helységterületébe olvadt: ez utóbbinak egyik dülője, ott, hol az egykori Urkon falu állott, mai napon is tényleg Urkon vagy Urkony nevét viseli.
Tehát a régi Urkon helyes kiejtését az élő mai Urkon vagy Urkony helynév határozottan megszabja; s ha a régi Tubul személynév a mai Tuboly családnévnek felel meg: akkor önként merül föl az a kérdés, vajjon az ősi Ubul személynevet – is nem kellene-e manapság Ubolynak kiejteni ?
STESSEL JÓZSEF.

A Dessewffyek czimere.

A Turul mult évi utolsó füzetében a föntebbi czimen – F jel alatta Dessewffyekről irt munkámról néhány megjegyzés látott napvilágot. Mivel legjobb tudomásom szerint ezen megjegyzések néhány tévedést tartalmaznak, helyreigazitásul el kell egyet-mást mondanom a Dessewfyek czimeréről.
A czikkiró ur Cserneki Andrásnak 1444 évi pecsétjét (pánczélos kar, rövid nyelü buzogánynyal közönséges emblemának tartja, s azt mondja, hogy ez önkényt fölvett jelvény! Mi alapon állitja ezt a czikkiró ur, nem tudjuk; mert a bizonyitékokat elfeledi fölemliteni, jobban mondva ilyen bizonyitékok egyáltalán nincsenek. Az ellenkezőre nézve azonban már vannak bizonyitékaink, II. Lajos czimerbővitő levele ugyanis a régi czimerkép szimbolikus jelentését magyarázván, világosan megmondja, hogy a Dessewfyek őse a tatárjárásban megmentette az ország zászlaját, bár ő maga a jobb kezét elvesztette. A mit II. Lajos király emlit, az a családban a Dessewffyeknek ősi tradicziója volt, s erre nézve mindenesetre az elveszett IV. Béla-féle, Csernekre vonatkozó adománylevél nyujthatott volna közelebbi adatokat,_{IV. Béla adományleveléről van is szó egyik 1488-ik évből eredő okiratban.}* melyben bizonyosan le volt irva a család ősének hős tette.
A valószinüség tehát azt mutatja, hogy a Dessewffyek, illetőleg azok ősei a Csernekiek nem önkényt vették föl a pánczélos kart a buzogánynyal, hanem fölvették azt hadvezető ősük vitézi tettének emlékére,_{Hisz maga a királyi szöveg világosan mondja: «quamvis alioquin ex nobili prosapia et antiquo, neque insignibus carente stemmata oriundos» (Jól lehet egyébként is nemes nemzetségből és régi idők óta már czimerrel biró nemes törzsből származtak).}* a mely tett fejében Csernek birtokába jutottak. Téved a czikkiró, ha azt hiszi, hogy a munkámban 1509-ből közölt másik pecséten a pánczélos kar hosszu egyenes kardot tart. Ez a pecsét (pajzsalakba foglalva) szintén buzogányt tart, csakhogy a buzogány feje nyomás által el van nyujtva, a mint az eredeti oklevélre nyomott pecséten világosan látható. S erről a buzogányról Lajos király elismeri, hogy a család régi czimerének kiegészitő része! Ez a második pecsét is azt bizonyitja, hogy a buzogányt tartó pánczélos kar nem önkényt fölvett emblema, mert hisz nem tehető föl, hogy az ilyen találomra fölvett jelvényt a nagyon is elágazó család többi tagja is fölvegye. Már pedig az 1509-iki pecsét tulajdonosa Dessewffy Ferencz, Cserneki András dédunokáival áll egy vonalon! Tehát jó távol állanak egymástól, s mégis ugyanazt a jelvényt, illetőleg czimert használják. Ha a Dessewffyek a buzogányt tartó pánczélos karhoz őseik hadi érdemeit fűzték, egészen helyesen jártak el; mert hisz a hadi érdemek jutalmazására az ilyen motivumu czimer adományozása éppen nem szokatlan. Iacute;gy Jersai László 1431 október 2-án a buzogányt tartó kart kapja czimerül, még pedig kiváló hadi érdemei jutalmául!
Ha a buzogányt tartó pánczélos kar csak olyan találomra fölvett jelvény volna, akkor bizonyára gyakrabban találkoznánk vele. De hisz éppen a czikkiró ur emliti, hogy a buzogányt tartó kar igazolására a XIV. és XV. századból mindössze csak két adat áll rendelkezésére. Az egyik egy alispánnak 1355-diki pecsétje, a másik pedig Cserneki Andrásé 1444-ből.
A czikkiró ur szememre hányja, hogy munkámban csak ezt a két «sablonos» pecsétet közöltem a II. Lajos uralkodását megelőző korból. Aki ismeri a Dessewffy család multját, szinte csoda számba veszi, hogy ez időből még két pecsét is fönnmaradt. Hány hires, ősi családnak nem ismerjük czimerét, csak azért, mivel az emlékek elkallódtak; pedig, hogy voltak ilyenek, azt a többi fönnmaradt emlék mutatja, hol török, tatár, kurucz, labancz nem pusztitott. Hát bizony szivesen közöltem volna én többet is, ha lenne! S a czikkiró igen lekötelezett volna, ha az én sovány gyüjtésemet néhány ily pecséttel kiegésziti!
A czikkiró ur tévesnek jelzi «azon máskülönben szépen stylizált XIV. századbeli czimert, melyet én a bevezető fejezet homlokdiszéül és a törzstáblán a család ősi czimere gyanánt közöltem. A Cserneki, illetve Dessewffy család – irja a czikkiró ur – e czimert ilyen alakjában sohasem használta»!
Ebben teljesen igaza lehet a czikkiró urnak, és én csak annyi megjegyzést teszek rá, hogy a munkámban sehol egy szóval sem emlitem, hogy a Dessewffyek e czimert ilyen alakban használták. Pedig teljes joggal emlithettem volna, hiszen II. Lajos király czimerbővitő levele a család régi czimerét – a melynek eredetije sajnos elveszett – motivumaira nézve pontosan és helyesen megállapitja. A legeredetibb a dologban, hogy a mi miatt a czikkiró engem hibáztat, azt ő maga is elköveti; mert hisz minden megjegyzés nélkül lenyomatja az általam összeállitott czimert. A mit én itt egyszer megtettem, azt kiváló heraldikusok nem egyszer megcselekedték, hogy t. i. töredékes emlékekből rekonstruálták a régi czimereket. Ilyen rekonstrukcziók majdnem az összes nemzetségi czimereink, pedig ezek közt egy sincs olyan, a melyről emlékek alapján állithatnók, hogy a rekonstruált formában viselte a nemzetség egyik XII–XIII. századbeli tagja. Holott ezzel szemben mi még egy hiteles pecsétre is hivatkozhatunk, a mely a czimert – a stilusbeli eltéréstől eltekintve – egészen úgy mutatja, a mint azt hibáztatott rajzunk ábrázolja. Ez pedig a Dessewffy Ferencz pozsegai alispán 1509-diki pecsétje, a mely ugyan a mai állapotában nagyon töredezett, de a melyen még ki lehet venni a buzogányt (s nem pallost) tartó kart, és azt, hogy a pajzson egykor sisak is volt. S mi lehetett volna ennek más a dísze, mint a II. Lajos király diplomájában pontosan körülirt tollforgó?!
A czikkiró ur további fejtegetésében egy föltünést keltő merész, de mindenesetre téves állitást bocsát napvilággá. Azt állitja ugyanis, hogy a Dessewffyek, a kiknek eredeti nemesi czimerlevelükön kivül bárói és grófi diplomáik is vannak, négyszáz év óta hibásan használják czimerükben a barna sast, mert őket a lengyel «koronás ezüst sas»_{A lengyel czimerben a sas nem ezüst, hanem természetes fehér szinü. A Jagelló-könyvtár igazgatója Estreicher ur e tárgyban hozzá intézett megkeresésemre 1898 deczember 21-én 443 sz. a. Krakóból a következőket irta nekem: «Das polnische Landeswappen (weisser Adler) nahm zu verschiedenen Zeiten verschiedene Umrisse an. Gegen das Jahr 1525 wurde eine Form gebräuchlich, die vom König Sigismundus I. angenommen, nach ihm «Zygmuntowski» heisst, und man findet in sämmtlichen Büchern, Urkunden und epigraphischen Monumenten aus der Zeit 1506 bis gegen die Neige des XVI. Jahrhunderts nur diese Form; höchst warscheinlich also meinte man auch diese Form in dem von Ludwig II. 1525 ausgestellten Diplome»: – Később még ezekről nyertem értesitést: «Der polnische weisse Adler ist authentisch mit weisser Natur farbe gemalt». «Végre: «Zunge, Füsse und Krallen des polnischen Adlers sind weiss, und die Krone in Gold.» A rendelkezésemre bocsátott fényképekről a sas alakja is pontosan megállapitható; ez pedig mindenütt stilizált, mint az itt közlött ábrán, a mely az 1520 körül készült krakói Jagelló-kápolna egyik faragványán látható. Tehát a Dessewffy-czimer sasa alakjában sem felel meg a lengyel királyi czimer fehér sasának.}* illeti meg. A czikkirónak e merész állitása ugyan már a négyszáz éves ususon is megdől, de hát az ususon kivül még kézzelfogható bizonyitékok is vannak, hogy a Dessewfyek joggal és helyesen használják a barna sast, sőt csakis a barna sast használhatták.
Megvallom, hogy mig az eredeti czimerlevelet föltalálnom nem sikerült, magam is abban a nézetben voltam, hogy a fehér sas használható jogosan s így a Dessewffyek bárói és grófi czimerében tévedés történt. A mikor azonban az eredeti czimerlevél kezembe került, meggyőződtem, hogy téves volna, sőt határozottan a királyi adomány ellenére való lenne, ha a Dessewffyek ujabban a fehér sast vették volna föl. Az, hogy a király kitüntetésül saját czimerének egy részét adományozza, nem szokatlan dolog. A bevett szokás azonban az ilyen adományoknál az volt, hogy a királyi czimer adományozott része, vagy szinben, vagy más valami vonásban, az eredetitől eltért. Ezt az eljárást czimertörésnek nevezzük. Nagy Lajos is a saját czimerét adományozta Breznó-Bánya városának, de egészen ellenkező szinekkel.

Igy történt ez a Dessewffyek czimerénél is. Mert mit is mond az oklevél? « Superaddimus aquilam gerentem in capite coronam auream», tehát a mint a koronánál, mely pedig rendesen arany, tiszta pleonasmus az auream, az aquilamnál épp megforditva nagyon is szükséges volna az albam vagy candidam jelző, mert hisz azáltal, hogy a koronás sast adja a király, csak az ő czimere genus-át a sast, nem pedig a species-ét: a fehér sast adja, ez világos. De tegyük föl, hogy a szövegiró feledékenységéből maradt ki a sas szinjelzése, ott van a festett kép, melynek vázlatát, a biztosan megállapitható szokás szerint előzetesen bemutatták a királynak, s az csak már nem tételezhető föl, hogy a szöveg is, a festő is kész akarattal mellőzze a fehér szint, ha az t. i. úgy festetett volna meg a tervben, hisz ismerték azok a királyuk czimerét. Itt a királynak határozott szándéka volt a Dessewffyek ősi czimerét bőviteni, még pedig királyi kegyből a saját czimeréből vett motivummal, de hogy ez éppen a fehér sas lett volna, semmivel sem bizonyitható.
De ám legyen, tévedt a fogalmazó, tévedt a festő, és II. Lajos király valóban azt óhajtotta, hogy éppen a fehér sassal bővüljön a Dessewffyek czimere. Ez sem használna ma már semmit, mert ott jön mindjárt a czimerleirás után a rendes formula: «prout hec arma seu nobilitatis insignia stb. suis apropriatis coloribus stb. figurata sunt distinctius et expressa», s a király alá is irja ezt az oklevelet. Tehát épp megforditva, az a kérdés: ha nem volna meg az eredeti festett czimer, hanem csak a szöveg, szabadna-e az általános meghatározás alapján (aquilam) a természetes szinü sas helyett (mert hisz ha szinjelzés nincs, mindig csak a természetes szin értendő) önkényüleg belemagyarázni egy olyan szinü sast, a milyet a szöveg egyáltalában nem említ? Mindezeket összevéve kénytelen vagyok czikkiró ur állitásával ellenkezően azt állitani, hogy semmi alap sincs arra a föltevésre, hogy a festett czimer eltér a szövegtől s hogy négyszáz éves abususnak állittassék az egyedül helyes koronás barna sas használata. Nem érvényesült, mert nem is érvényesülhetett a család további czimerbővitéseinél sem a fehér sas, mert nem is lett volna semmi jogi alapja, hogy a II. Lajos által adományozott s általa aláirásával is szentesitett természetes szinü sast fölcseréljék más szinüvel. A «bona fides»-ről, e hatalmas és minden védő argumentumot fölöslegessé tévő okról nem is szólva, mely pedig négyszáz éves gyakorlattal van igazolva, helyes érzékük volt a bárói és grófi rangra emelt Dessewffyeknek, hogy a sast mindig megtartották olyan szinünek, mely leginkább megfelelt az őseiknek adományozott sas szinének.
Mennyire mérvadó és kötelező a czimerlevélben adományozott festett czimer, határozottan bizonyitja a sisakdisz is. Erről a szöveg egész általánosságban azt mondja: a sisak csúcsán van a fehér szinben festeti tollbokréta («supra verticem galee est crista albo culore depicta»), és nem irja körül milyen és hány tollból áll a tollbokréta, de a festett czimerképen – a melyre a király a szövegben utal – világosan látjuk a hét fehér strucztollból álló sisakdiszt!
Azt, a mit a czikkiró ur a pajzstartókról általában mond, részünkről is helyesnek véljük; azt azonban, hogy a Dessewffyek a II. Lajos király czimerbővitő levelére festett pajzstartókat tévedésből használták olyanokul folytatólag, nem irhatjuk alá. Mert a Triton és a Nereida itt, ha nem is expressis verbis kijelentett királyi akaratból, hanem de facto pajzstartók. Hiszen csak meg kell nézni a Dessewffy nemesi czimer Tritonját jobbfelől, a Nereidáját bal felől, a mint két kézre fogva-markolva tartják a pajzsot, mindenki meggyőződhetik arról, hogy itt nem a czimerfestő «önkényesen alkalmazott diszitő motivumairól», hanem határozottan pajzstartókról van szó, melyek jogos használatát épp a szöveg állapitja meg «prout hec arma» stb. szavaival. És vajjon akkor, a midőn a király a Dessewffyeket pallosjoggal ruházza föl, régi nemességüket megujitja és régi czimerüket, különös kegyelme jeléül, saját czimerének egy részével bőviti meg; nincs-e eléggé indokolva a pajzstartók adományozása is?! Hogy a czimerbővitő levél szövege ezekről nem szól, az magától értetődik, mert telamonokat czimerlevelekben extra és expresse ipsissimis verbis csak a XVII. századtól kezdve kezdettek adományozni az uralkodók. Épp azért nem értem czikkiró ur azon állitását: «hogy joga van bárkinek királyi adomány nélkül is telamont használni, mert ahhoz királyi adomány nem kell». Igenis, a mióta a pajzstartókat a királyi adománylevelekben szóval is fölhozzák, azóta a királyi consensus ezekhez épp úgy megkivántatik, mint a czimer egyéb részeihez. Ott van pl. az ádámföldi és kálnói Bornemissza család czimere. A család önkényesen fölvett és használt két szirént pajzstartókul, de mikor hitelesittetett egyszer a czimere, mivel a két syrén az I. Ferdinánd által adományozott eredeti armalisban elő nem fordult, hiába volt a hosszú használat, még sem hitelesittetett az a szirénekkel, hanem csak azok nélkül.
Mindezek alapján ujra és határozottan állitom, hogy a Dessewffyeket csak is úgy, abban az alakban és azokban a szinekben illeti meg a czimer, a hogy azt nekik II. Lajos király 1525 április 9-én saját kezeirásával és pecsétjével megerősitett czimerbővitő levelében, festett alakban is adományozta; azért fölhivom, sőt kérem a Dessewffyeket, ne hagyják magukat bármily tudományosnak látszó magyarázattal tévútra vezettetni, hanem ragaszkodjanak tovább is ahhoz a diszes és egyedül helyes czimerhez, a mit nekik dicső ősük, Dessewffy János megszerzett.
ÉBLE GÁBOR.

45TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság igazgató-választmánya 1904 február 25-ikén tartotta meg ez évi első ülését, melyen báró Radvánszky Béla elnöklete alatt Bánó József és Fejérpataky László másodelnökök, Boncz Ödön, Borovszky Samu, id. Daniel Gábor, Dézsi Lajos, Emich Gusztáv, Éble Gábor, Kollányi Ferencz, Makay Dezső, ifj. Reiszig-Ede, Soós Elemér, id. Szinnyei József, Varjú Elemér ig.-vál. tagok, Schönherr Gyula titkár, Áldásy Antal jegyző és Tóth Árpád pénztárnok vettek részt.
Elnök az ülést megnyitván, Varjú Elemér ig.-vál. tag felolvassa Csoma József «Magyar Nemzetségi Czimerek» czimü munkájáról szóló ismertetését, mely a Turul legközelebbi füzetében fog megjelenni.
Ezután a titkárnak és jegyzőnek ötéves megbizatásuk lejártával megüresedett helye töltetett be titkos szavazás utján, melynek eredményeként a beadott 19 szavazat közül 17 szavazattal két üres szavazó-lap ellenében dr. Schönherr Gyula titkárrá és dr. Áldásy Antal jegyzővé az 1904–8. évek tartamára ujból megválasztattak.
A folyó ügyek élén uj tagokul felvétettek: a pártoló tagok sorába gróf Pálffy Sándor Marcheggen (aj. a jegyző), az évdijas tagok sorába dr. Goszthony Mihály Bárdibükkön és Dessewffy Antal Vésén (mindkettőt ajánlja Sárközy Imre).
A pénztárnok kimutatása az 1903. év számadásairól, a költségelőirányzat és a tényleges eredmény összehasonlitásával, a következőkben terjesztetett elő:

A M. Heraldikai és Genealogiai Társaság 1903. évi költségvetési előirányzatának és a tényleges pénztári eredménynek egybevetése.

Bevétel.

	Előirányzat	Eredmény	Különbözet
1. Pénztári maradvány 1902-iki évről	310 K. 63 f.	310 K. 63 f.	– K. – f.
2. Értékpapirok kamatai (24.800 kor. koronajáradék és 200 kor. jelzálog hitelbanki nyer.-kölcsönkötv. után 4%)	1000 K – f.	1000 K. – f.	– K – f.
3. Be nem fizetett alapitványok után 5% (5400 kor.)	270 K. – f.	230 K. – f.	40 K – f.
4. Tagdijak:
a)pártoló tagok után	2500 K – f.	2519 K. 80 f.	+19 K. 80 f.
b) évdijas tagok után	2700 K. – f.	2813 K 60 f.	+113 K. 60 f.
5. A Nemzetségi Zsebkönyv kiadására a takarékpénztárban elhelyezett összeg (82.11 kamatok)	400 K. – f.	482 K. 11 f.	+82 K. 11 f.
6. A társulati kiadványok eladásából:
a) a Czimeres Emlékek I. és II. kötetéből	400 K. – f.	400 K. – f.	– K. – f.
b) egyéb kiadványokból	200 K. – f.	151 K. 86 f.	48 K. 14 f.
7. Alapitvány-befizetés	200 K. – f.	– K. – f.	–200 K. – f.
8. Postai megbizások költségeiből megtérülés	35 K. – f.	44 K. 57 f.	+9 K 57 f.
9. Rendkivüli bevétel	20 K. – f.	50 K 42 f.	+30 K. 42 f.
Összesen	8035 K. 63 f.	8002 K. 99 f.	–32 K. 64 f.

A tényleges bevétel e szerint 32 kor. 64 fillérrel kevesebb az előirányzatnál (figyelembe veendő, hogy alapitvány-befizetés nem volt).
Kiadás.

	Előirányzat	Eredmény	Különbözet
1. Személyi járandóságok (titkár 600 kor., jegyző 400 kor., pénztárnok 600 kor.)	1600 K – f.	1600 K. – f.	– K. – f.
2. A Turul irói és szerkesztői tiszteletdijai (a) 24 iv irói dija, ivenként 48 k. 1152 k.; b) szerkesztés ivenként 10 k., 240 kor.)	1392 K. – f.	1400 K. 50 f.	+8 K. 50 f.
3. A Turul 4 füzetének nyomatása és egyéb nyomdai költségek	2900 K. – f.	2695 K. 10 f.	–204 K. 90 f.
4. Szinnyomatok készitése	600 K. – f.	600 K. – f.	– K. – f.
5. Metszetek, rajzok készitése	300 K. – f.	700 K. 52 f.	+400 K. 52 f.
6 Postai megbizások	80 K. – f.	71 K. 10 f.	–8 K. 90 f.
7. Irodai átalány	120 K. – f.	120 K. – f.	– K. – f.
8. Társulati szolga dijazása	120 K. – f.	120 K. – f.	– K. – f.
9. Ujévi ajándékok, pénzbeszedési dijak, másolatok stb.	250 K. – f.	233 K. 16 f.	–16 K. 84 f.
10. A Nemzets. Zsebkönyv II. részének munkálataira	400 K. – f.	45 K. 70 f.	–354 K. 39 f.
11. Tőkésités	200 K. – f.	– K. – f.	200 K. – f.
12. Rendkivüli kiadás	20 K. – f.	– K. – f.	– K. 20 f.
Összesen	7982 K. – f.	7586 K. 08 f.	–395 K. 92 f.

A tényleges kiadások tehát 395 kor. 92 fillérrel kevesebbet tesznek ki, mint az előirányzatban.

Előirányzott maradvány 53 kor. 63 fill.

Tényleges maradvány 416 kor. 91 fill.

A többlet tehát 363 kor. 28 fill.
Vagyonállás 1903. decz. 31-ikén:

1. Értékpapirokban
(24,800 kor. koronajáradék, 200 kor. jelz.
hitelbanki nyer. költs.-kötvény) 25,000 Kor. – fill.

2. Kötelezvényekkel biztositott alapitványok 4400 kor. – fill.

3. Kötelezvény nélküli alapitványok 1000 kor. – fill.

Az alapitványok összege 30,400 kor. – fill

4. Az 1903. évi pénztári maradvány 416 kor. 91 fill.

Összes vagyon 30,816 kor. 91 fill.
A pénztári kimutatással kapcsolatosan a számvizsgáló-bizottság részéről Borovszky Samu ig.-vál. tag felolvassa a bizottság jelentését az 1903. évi számadások, a pénzkezelés és a pénztár állapotának megvizsgálásáról, ugyszintén a titkár által bemutatott 1904. évi költségvetési előirányzatról.
A bizottság jelentése egész terjedelmében a következő:
Tisztelt Választmány!
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1903-iki pénztári állapotának és számadásának megvizsgálására kiküldetvén, szerencsénk van a folyó évi február 10-ikén teljesitett számvizsgálat eredményéről a következőkben jelentést tenni:
Eljárásunkban az eddig szokásos módot követvén, mindenekelőtt a pénztári naplókönyvet vizsgáltuk át s annak 1903. évi minden egyes tételét az igazolásukra szolgáló okmányokkal és ellennyugtákkal egybevetettük, a tagdij befizetésére nézve pedig a tagok nyilvántartási könyvében is próbákat tettünk. Ezek alapján jelenthetjük, hogy a pénztári naplókönyvet rendben találtuk s azt 1903 deczember 31-ikével 8002 kor. 99 fill. bevétellel, 7586 kor, 08 fill. kiadással és a folyó 1904. évi költségelőirányzatba első bevételi tétel gyanánt átviendő 416 kor. 91. fill. pénzmaradványnyal lezártuk.
Ezután a kézi pénztárt vizsgáltuk át. A pénztár 1904. évi tételeit, kezdve a mult évről átvitt és fentebb kimutatott 416 kor. 91 fillérnyi pénzmaradványnyal, bezárólag február 10-ikéig összegeztük és 1534 kor. 51 fill. bevételt, 295 kor. 64. fill. kiadást, vagyis 1238 kor. 87 fill. pénzmaradványt állapitottunk meg. Ezzel szemben találtunk a kézi pénztárban fedezetül 368 koronát előleg-nyugtákban, 370 kor. 87 fillért készpénzben, takarékpénztári könyvecskében 500 koronát, minélfogva a kézi pénztárt hiánytalannak jelenthetjük.
Vizsgálat alá vettük ezután a törzsvagyonkönyvet. E szerint a társaságnak a mai napon 6 ezer koronás (6000 kor.), 36 négyszáz koronás (14.400) és 33 kétszáz koronás (6600 kor.) alapitó tagja lévén, az alapitók száma nem emelkedett. A felsorolt, összesen 27,000 koronát tevő alapitványokból be van eddig fizetve 21,600 korona és fizetetlen még 5400 korona. Ez utóbbi összegből kötelezvényekben (szám szerint 8 darabban) biztositva van 4400 kor., amiről közvetetten szemlélet és számbavétel alapján meggyőződtünk, ellenben 1000 kor. kötelezvényekkel biztositva nincsen.
A társulat törzsvagyonához tartozik még az az alapitványi természettel nem biró 3400 kor. összeg is, a mely megtakaritásokból származott. Ennélfogva a társaság törzsvagyona összesen (27,000+3400) 30,400 koronát tesz ki.
Arról, hogy a kimutatott 21,600 kor. befizetett alapitvány és a megtakaritott 3400 korona, összesen 25,000 korona az osztrák-magyar banknál őriztetik, a a bank 6 db letéti jegyének megtekintése által győződtünk meg.
Ezek szerint a társaság teljes vagyonállása a föntebb emlitett 30,400 kor. törzsvagyonnal és a mult évi 416 kor. 91 fill. pénztári maradványnyal, tehát 1903. évi deczember 31-ikén összesen 30.816 korona 91 fillérrel állapittatott meg.
A mi az 1903-iki zárszámadási eredményeket illeti, az előirányzatnak és zárszámadásnak részletes összehasonlitását a mellékelt kimutatásban terjesztvén elő, jelentjük, hogy a bevétel az előirányzatnál 32 korona 64 fillérrel kevesebb volt; ezzel szemben azonban a kiadás is 395 kor. 92 fillérrel tett ki kevesebbet, úgy hogy az előirányzott 53 kor. 63 fill. maradvány helyett a tényleges maradvány 416 kor. 91 fillért tesz ki, a többlet tehát 363 kor. 28 fillér. Megjegyezzük, hogy a bevétel azért volt kevesebb, mert alapitványfizetés nem történt; igy tehát a 32 kor. 64 fill. kevesebb bevétel ebben találja magyarázatát. A kiadásoknál mutatkozó különbözetekre vonatkozólag pedig megjegyezzük, hogy a metszetek és rajzok tételénél a 400 korona 52 fillérnyi tulköltség a Turul 1904-iki évfolyamába szánt rajzok készitésén kivül a középkori czimerképek sorozata számára történt megrendelésekben nyeri magyarázatát, a melyek folytán a társaság folyóirata két évre teljesen el van látva szines czimerképekkel.
Mindezek után jelentvén azt, hogy a t. elnökség az elmult évben is reálisan és körültekintőleg gazdálkodott, javasoljuk a tekintetes választmánynak, hogy Tóth Árpád társulati pénztárnok urat a mult 1903. évi számadásokra nézve a szokásos fentartással felmenteni méltóztassék.
Áttérve az 1904. évi költségvetési előirányzatra, annak tételeit 7776 kor. 91 fillér bevétellel, 7772 kor. kiadással s igy 4 kor. 91 fillérnyi előirányzott maradványnyal van szerencsénk javaslatba hoznunk.
Budapest, 1904 február hó 10-ikén.
Dr. Borovszky Samu,
számv. b. tag.
Szinnyei József,
számv. b. tag.
Békefi Remig,
számv. b. tag.
A számvizsgáló-bizottság jelentése egész terjedelmében tudomásul vétetvén, az igazgató-választmány Tóth Árpád társ. pénztárnoknak a felmentést a szokásos fentartással megadta, a számvizsgáló-bizottságnak pedig buzgó fáradozásáért köszönetet szavazott.
A számvizsgáló-bizottság ajánlata alapján a társaság költségvetése az 1904. évre a következőkép állapittatott meg:

A M. Heraldikai és Genealogiai Társaság költségvetése az 1904. évre.

Bevétel.

1. Pénztári maradvány 1903-ról 416. kor. 91 fill.
2. Értékpapirok kamatai
(24,800 kor. koronajáradék és 200 kor. jelz.
hitelbanki nyer.-kölcsönkötvény után 4%) l000 kor. – fill.
3. 5400 kor. be nem fizetett alapitvány után 5% 270 kor. – fill.
4. Tagdijak:

a) pártoló tagok után 2500 k.
b) évdijas tagok után 2700 k. 5200 k. – fill.
5. A társulati kiadványok eladásából:

a) a Czimeres Emlékek I. és II. kötetéből 400 kor. – fill.
b) egyéb kiadványokból 200 kor. – fill.
6. Alapitvány-befizetés 200 kor. – fill.
7. Postai megbizások költségeiből megtérülés 40 kor. – fill.
8. Rendkivüli bevétel 50 kor. – fill.
Összesen 7776 kor. 91 fill.
Kiadás.

1. Személyi járandóságok
(titkár 600 kor., jegyző 400 kor.,
pénztárnok 600 kor.) 1600 kor. – fill.
2. A Turul irói és szerkesztői tiszteletdijai
(a) 24 iv irói dija, ivenként 48 kor. 1152 kor.;
b) szerkesztés ivenként 10 kor., 240 k.) 1392 kor. – fill.
3. Nyomdai költségek 700 kor. – fill.
4. Szinnyomatok készitése 600 kor. – fill.
5. Metszetek, rajzok készitése 300 kor. – fill.
6. Postai megbizások 80 kor. – fill.
7. Irodai átalány 120 kor. – fill.
8. Társulati szolga dijazása 120 kor. – fill.
9. Újévi ajándékok, pénzbeszedési dijak,
másolatok stb. 240 kor. – fill.
10. A Nemzetségi Zsebkönyv II. részének
munkálataira 400 kor. – fill.
11. Alapitvány-tőkésités 200 kor. – fill.
12. Rendkivüli kiadás 20 kor. – fill.
Összesen 7772 kor. – fill.

Előirányzott maradvány 4 kor. 91 fill.
A Magyar Nemességi Zsebkönyv uj kötete kiadásának fedezéséről az évi költségvetés keretén belül nem történvén gondoskodás, az igazgató-választmány az elnök inditványára kimondta, hogy a mennyiben a kötet kiadása már ez év folyamán sorra kerül, annak költségei fedezésére kölcsönképen az egyesület vagyonának alapitványi jelleggel nem biró, 3400 koronát kitevő része lesz felhasználható.
A pénztárnok jelentése szerint a társaság pénztárába az ülés napjáig befolyt 1598 kor. 21 fill., kiadatott 365 kor. 60 fill., maradvány 1232 kor. 61 fill.; vagyonállás: 1. alapitványi tőke, a) értékpapirokban 21,600 kor., b) kötelezvényekben 4400 kor., c) kötelezvény nélküli alapitványokban 1000 kor.; 2. alapitványi jelleggel nem biró tőkésités értékpapirokban 3400 kor.; 3. pénztári készlet 1232 kor. 61 fill., összesen 31,632 kor. 61 fill.
Vizakna város szentkatolnai Bakk Endrének a város czimere és pecsétje megállapitása tárgyában kidolgozott emlékiratát birálat végett a társaság elé terjesztvén, az igazgató-választmány ez ügyben Varjú Elemér ig.-vál. tagot kérte fel véleményadásra.
Az elnök inditványára az igazgató-választmány elhatározta, hogy körlevélben szólitja fel a vármegyéket és városokat az alapitó tagok sorába való belépésre és megkeresést intéz a belügy- és vallás- és közoktatásügyi miniszteriumokhoz, hogy a hatáskörükbe tartozó intézeteknek a társaság czéljainak támogatását figyelmükbe ajánlják.
Végezetül Emich Gusztáv ig.-vál. tag a Turul mellékleteként családtörténeti értesitő kiadását hozván javaslatba, az igazgató-választmány az inditványt elvben magáévá tette és annak végrehajtása tárgyában az inditványozón és a társaság titkárán kivül Pettkó Béla, ifj. Reiszig Ede és Varjú Elemér ig.-vál. tagokat küldte ki részletes javaslattételre.
Több tárgy nem lévén, a jegyzőkönyv hitelesitésére Dézsi Lajos és Kollányi Ferencz ig.-vál. tagok küldettek ki s az ülés ezzel véget ért.

SZAKIRODALOM.

Sigillographie française. Par Adrien Blanchet. Paris, Picard, 1902.

E kis füzet a párisi société des études historiques által kiadott kritikai bibliographiák sorozatában jelent meg, és használható repertóriumát adja a franczia pecséttani irodalomnak. Szerzője a Bibliothčque Nationale tiszteletbeli könyvtárnoka, ki e bibliographikus jegyzéket nyolcz fejezetre osztotta. Az elsőben azok a munkák vannak fölvéve, melyek a pecséttan definitióját, hasznát és czélját tárgyalják. Ebben mindössze csak négy munkát, illetve értekezést sorol fel. A második fejezet folyóiratok jegyzékét adja, köztük több külföldi, olasz, német és svájczi folyóirat czimét. A harmadik fejezet gyűjteményes munkák jegyzékét adja. A IV. fejezet a didaktikai munkákat foglalja magában három részre osztva és pedig az elsőben a kézikönyvek és szótárak, a másodikban egyes specziális kérdések, a harmadikban a pecsétek anyagára, vésésére és vésési módjára vonatkozó bibliographiát. Az ötödik fejezettel kezdődik meg a francziaországi pecsétek szakszerüen csoportositott bibliographiája. És pedig a franczia királyi és királynői, az egyházi és világi hatóságok, majd a «sceaux departiculiers» czimű fejezetben a francziaországi zsidók és egyes személyekre vonatkozó bibliographia foglaltatik. Az utóbbi fejezet voltaképen fölösleges volna, mert az egyes személyek pecséteire vonatkozó adatok a nyolczadik fejezetben foglaltatnak tulajdonképen. E fejezet az egyes provincziák és városok pecséteiről szól. Kezdődik Páris városával és sorra veszi az összes franczia tartományokat, beleértve természetesen Elsass-Lotharingiát is.
A kis füzetecske jó tájékoztatást nyujt a franczia sphragistikai irodalomról. Kár, hogy a munkának előszava nincsen, s így nem vagyunk kellőleg tájékoztatva azokról az irányelvekről, melyek e munka összeállitásánál mérvadók voltak. Annyit megmond Blanchet a bevezető sorokban, hogy a pecséttani irodalomból kiválasztott anyagot ad, hogy azonban minő szempontok voltak mérvadók, azt nem mondja meg. Nekünk különösen az első fejezet, továbbá a IV. fejezet harmadik része a pecsétekkel foglalkozó műtörténeti munkák jegyzéke látszik túl soványnak, mig az egyes tartományokra vonatkozó részek eléggé teljeseknek látszanak. Igaz, hogy e munka czélja nem annyira egy teljes bibliographia, mint inkább a legfontosabb művek jegyzékének összeállitása és e tekintetben a kutatónak jó szolgálatokat tesz.
–l.

F. Tribolati: Grammatica araldica. Quarta edizione di G. di Crollolanza. Milano, Ulrico Hoepli, 1904.

Ezen a német Sacken-féle heraldikai kathekizmus mintájára készült olasz heraldikai kézikönyvecske, mely első sorban az olasz igényeket tartja szem előtt, immár negyedik kiadásban jelenik meg, mi mindenesetre bizonyitéka a müvecske hasznavehetőségének. A művet Crollolanzanak, a Pisában székelő heraldikai akadémia titkárának egy értekezése vezeti be a heraldika eredetéről és általános jellegéről, mely szerzőnek «Araldica ufficiale» cz. 1891-ben Pisában megjelent müvének kivonata. A tulajdonképeni anyagot tizenöt fejezetben tárgyalja, és pedig röviden, csakis a legszükségesebb megjegyzésekre szoritkozva. A XII. fejezetben a czimerek jelmondatairól és a különböző harczi jelszavakról szól, mely utóbbikra nézve szivesen vettük volna, ha az olasz városok, Velencze, Flórencz, Bologna stb. harczi jelszavait is fesorolta volna. A müvecskét, mely nem lép nagyobb igényekkel fel és csakis a müvelt közönség heraldikai tudományszomját van hivatva kielégiteni, 274 csinos kivitelü rajz disziti.
– l

Der Deutsche Herold. Zeitschrift für Wappen-, Siegel- und Familienkunde, herausgegeben vom Verein Herold in Berlin. XXXIV. évfolyam, 1903.

Mig a bécsi «Adler» évkönyveiben a magyar vonatkozása czikkek éppenséggel nem ritkák, addig a tőlünk távolabb eső nagy német «Herold-Verein» folyóirata csak elvétve tartalmaz bennünket közvetlen érintő dolgozatot. Ennek lehet tulajdonitani, hogy ez utóbbi még eddig nem talált ismertetőkre a Turulban; pedig a régibb heraldikát illető általános érdekü czikkei, pompás mümellékletei s gazdag szakirodalmi rovata méltán magukra vonhatják a czimertannal behatóbban foglalkozó szakembereink figyelmét. Régi mulasztást óhajtunk pótolni akkor, a midőn az ismertetni szokott szakfolyóiratok sorába a Deutsche Herold-ot is felveszszük s bemutatjuk elsőnek az elmult évi, immár harmincznegyedik évi folyamot.
Ime az érdekesebb czikkek rovata:
Az első füzetben E. Lorenz Meyer Angewandte Heraldik cz. rövid dolgozatában a heraldikai motivumoknak butorokon való helyes és izléses alkalmazását ismerteti. Czikkéhez két táblán rajzokat is közöl. A harmadik füzetben figyelmet érdemel a hesseni nagyfejedelemség czimerét megállapitó 1902 deczember 9-ikén kelt rendelet, melyhez a nagy és a kis czimer képe járul. E czimer bennünket különösebben érdekel, mert ezüsttel s vörössel kilenczszer vágott oroszlánja valószinüleg az Árpádok, illetve magyarországi Szent-Erzsébet czimerére vezethető vissza. A negyedik füzetben kezdődik s a következőben fejeződik be könyvészeti összeállitás a C von Hesse ur birtokában (Szent-Pétervár) levő hivatalos almanachok és névkönyvekről. A gazdag gyüjteményben Magyarországot egyetlen kötet képviseli: Almanach von Ungarn aus den Jahr 1778. Az ötödik és hatodik szám Hubert von Platen tollából hoz nagyérdekü czikket a von Platen család czimer-emlékeiről. A család legrégibb czimeres pecsétje 1316-ból való. Az ötödik füzetet diszitő fénynyomatu mellékletet a régi heraldika összes kedvelőinek különösen figyelmébe ajánljuk. A képen XIV. századi bronz aquamanilát látunk, a mely teljes fegyverzetü lovagot ábrázol. A lovag fején csöbörsisak van, melynek czimerdisze reá tüzött czimertábla (schirmbrett); az alakon sodronying van, e fölött pedig szorosan testhez álló bőrpánczél, lábainak vértezete kivehetetlen. Hóna alatt egykor (most már hiányzó) lándzsa volt, döfésre készen előre nyujtott hegygyel. Lova szerszámja merőben külömbözik a nyugati lovagokétól, a mérsékelt magasságu kápával ellátott nyereg, a lószerszám egyszerü szabása inkább a keleti, könnyü lovasra mutatnak. Az érdekes műdarab az 1902-iki düsseldorfi műkiállitáson volt látható; tulajdonosa, Oppenheim Albert báró szerint, Belgiumból származik.
A hatodik szám a 92 éves korában elhunyt világhirü műtörténész Jakob Heinrich von Hefner-Altenek († 1903 május 19.) nekrologjával kezdődik. A megboldogult neve sokkal ismeretesebb, különösen a heraldikusok előtt, mintsem hogy róla itt szólnunk kellene. Ugyanezen számban, a társulati ülésekről szóló tudósitások között találunk bennünket érdeklő hirt: «Ad. M. Hildebrandt tanár úr jelenti, hogy a Horvát-Szlavon-Dalmát tartományi levéltár igazgatósága Karl Emich Graf zu Leiningen-Westerburg urat Neupasingban tiszteletbeli bizalmi férfiuvá (Ehren-Vertrauensmann) nevezte ki.» Nem tudjuk, a kitüntetetten, vagy a kitűntetést osztogatón mosolyogjunk-e inkább. Mindenesetre nevezete, hogy a zágrábi levéltár Németországban keres «bizalmi» férfiut.
A következő füzetben szép fénynyomatu képet találunk az 1506-ban elhunyt boroszlói püspök Róth János gyönyörü siremlékéről, a melyet Peter Vischer készitett. Csinos műmelléklet van a 8. füzetben is: két a XVI. század elejéről való fából faragott czimer. A tizenkettedik füzet a mittaui (Poroszország) heraldikai kiállitásról hoz tudósitást s egy érdekes czikket Max Bach tollából a sváb czimerről.
V.

Hibaigazitás.

Dr. Wertner Mór urnak folyóiratunk 1903. évi IV. füzetében megjelent «Megjegyzések» cz. közleményébe két értelemzavaró hiba csuszott be; és pedig
a 171. oldalon Gara keresztnév áll Garáb helyett;
a 174. oldalon Bezerédi helyett Bezdédi-nek kell állnia.
Petrovay György ur (Nagy-Körü) a Turul I–III. (1883–1885) évfolyamait keresi megvételre és szives ajánlatokat kér.

1904-2

TURUL

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság Közlönye

AZ IGAZGATÓ-VÁLASZTMÁNY MEGBIZÁSÁBÓL SZERKESZTIK

ÁLDÁSY ANTAL

MÁSODELNÖK

ÉS HOLUB JÓZSEF

JEGYZŐ.

BUDAPEST

KIADJA A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG

49AZ ANGOL FŐKAMARÁSI MÉLTÓSÁG MAGYAR IGÉNYJOGOSULTJA.

(Két önálló melléklettel és egy czimerképpel a szövegben.)

A nemzedékrendi történelem ősfáinak erdejében tömérdek virág pompázik elrejtve, ismeretlenül, nem tudva vagy elfelejtve. Ilyen virág az angol főkamarási méltóság igényjogosultsága is, a melynek angol eredetü magva magyar földön hajtott ki. Tagyosi Chapó Vilmos cs. és kir. kamarás és nagybirtokos úrnak köszönjük, hogy családi okmányait rendelkezésünkre bocsátva, lehetővé tette a rendkivül érdekes és bonyolult történelmi, jogi és nemzedékrendi kérdés megismertetését és az eredeti angol kútfők segitségül vétele mellett való megvilágitását, a melyből kétségtelenül kiderül, hogy a büszke Anglia főkamarási méltóságának tulajdonképen az ősmagyar családból eredő Chapó Vilmos az igényjogosultja, mint a de Vere-házbeli Earls of Oxford hatodfélszáz esztendeig virágzott fényes nemzetségének leányági utódja és örököse.
Kevéssé ismeretes lévén minálunk magának a főkamarásságnak a lényege, nem fog ártani, ha néhány szóval megmagyarázzuk ennek a hivatalnak, tisztségnek vagy méltóságnak a természetét.
A kamarás eredetileg olyan tisztviselő volt, a ki az uralkodó személyét szolgálta és udvarának szertartási rendjére felügyelt. Ezt a szerepkört idővel több tisztviselő közt osztották meg. A római cćsaroknak a kamarását cubiculariusnak hivták. A középkor kamarásainak főtisztje az uralkodó pecsétgyürüjének őrzése volt, mihez a frankoknál az udvarnagyság is járult, a mi köztudomásulag a merovingok trónjába került. Az angol Lord great chamberlain fényes méltóságát a de Vere család kapta és erről szállt, Chapó Vilmos úr okmányai szerint, tévesen, mint bitorlás, a Bertie családra, a melytől 1777-ben, a 4. Duke of Ancaster halálával, a Cholmondeley és Willoughby of Eresby házakra jutott s ma ennek a két háznak a tagjai közt oszlik meg. Az átszállást egyik házról a másikra az uralkodóváltozás eszközli.
Az egész dolog legkönnyebben megérthető a de Vere-ház történetéből, a melyet itt foglalunk össze röviden:

1. Aubrey (Albericus) de Vere, a ki nevét valószinüleg a Bayeux melletti Ver-től vette, Hóditó Vilmossal jött Angliába. Anglia főbirája 1626-ban a lordok házában azt mondta, hogy Aubrey de Vere, mint Guines grófja költözött Angliába. Ez tévedés. A törzsapa Aubreynek unokája, szintén Aubrey, az első Earl of Oxford volt rövid ideig Comte de Guines, a mint látni fogjuk. Az első angol de Vere Hóditó Vilmostól nagy birtokokat kapott, különösen Wulfwinet, továbbá nagy területeket Essex, Suffolk és Cambridge grófságokban, két kastélyt Huntingdonshireben és Kensington kastélyt Middlessexben (Domesday Book). Emlékét megörökitette a kensingtoni templommal, a melyet az apátságnak ajándékozott (Abingdon Chronik). Nejének csak keresztnevét tudjuk: Beatrice volt. Fia:

2. Aubrey de Vere, Anglia első nagy kamarás főura (lord great chamberlain) 1133 óta, a kinek annyi jogvitára alkalmat adott adománylevele kivonatosan így hangzik:

Henricus, Dei Gratia Rex Anglorum, omnibus .... Sciatis universi quod dedi et concessi Alberico deVer et haeredibus suis post eum de me et hćredibus meis tenendum Magisterium Camerarium meum totius Anglić in feodo et haereditate: quare volo et firmiter prćcipio, quod ipse et haeredes sui eum iure haereditario teneant cum omnibus dignitatibus et libertatibus et honorificenciis ad eum pertinentibus ita bene et libere et honorifice, sicut Robertus Malet vel aliquis alius ante eum vel post eum unquam melius et liberius vel honorificentius tenuit cum liberationibus vel hospitiis Curić meć quć ad ministerium Camerarić pertinent. Teste .... etc.

A de Vere házbeli első nagy kamarást 1141. május 9-én egy londoni lázongásban agyonütötték. Neje: de Clare Alice, a ki Saint Osyth's Priory-ba visszavonulva halt meg 1163-ban s a ki által a de Vere-k vérségi kapcsolatba kerültek Anglia királyaival a következő táblázat szerint:

50Ivar.; Eystein Glumra.; Ragnvald jarl de Möre (grja) † 890.; Sigurd I. Riki Orkney grja (jarl. később: earl) † 874.; Gange Rolf † 927.; Hallad. †; I. Torv Einar Orkney 3. grja: 875–910; Guthorrn, Orkney 2. grja: 874–875.; I. Vilmos Normandia hge, † 943.; I. Richárd Normandia hge, † 996.; Earls of Orkney.; II. Richárd Normandia hge † 1026; I. Róbert Normandia hge † 1035; I. Hóditó Vilmos Normandia hge és Anglia királya † 1087.; Anglia összes királyai máig.; Emma † 1052.; 1. férje: II. Aethelred Anglia királya: 978–1013. 2. férje: II. Knut Anglia királya: 1016. és Dánia királya: 1018–1035. (Fiágon kihalt 1: 1066, 2: 1042.); (Törvénytelen): Róbert Evreux grófja † 1037. (Fiágon kihalt: 1118.); (törvénytelen): Manger. Neje: de Corbeil Germanie; Corbeil grófjai.; (törvénytelen): Geoffroy, Eu és Brionne grja 996.; Gilbert, Eu grja.; (törvénytelen): Fitz-Gilbert richárd Clare ura; Fitz Richárd Gilbert Clare ura; (törvénytelen): I. Vilmos Eu 3. grja, † 1054.; Eu grjai.; de Clare Alice † 1163. Férje: de Vere Aubrey Anglia első nagy kamarás főura † 1141.; Oxford grófjai: Wingfield: Dillon; Chapó.; Gilbert, Earl of Pembroke † 1148.; Strongbow Richárd Earl of Pembroke † 1177. Neje: Mac Marchadha Aoife leisteri királyleány.; Strongbow Izabella csaknem egész Irland örököse † 1189. Férje: Marshal Vilmos † 1219.; Anglia királyai.; Richard, Earl of Hertford.; Anglia királyai.; Aubrey de Vere és Alice de Clare gyermekei:; Aubrey de Vere Anglia nagy kamarás főura 1141 és Oxford első grja 1142, † 1194.; Geoffrey de Vere; Róbert de Vere †; William de Vere †; Rohese de Vere. 1. férje: Geoffrey, Essex első grja. 2. férje: de Beauchamp of Bedford Payne.; Alice de Vere. 1. férje: of Essex Róbert. 2. férje: Fitz Richard of Warkwort Roger. Oxford első grófjának de Gand-Bourbourg Beátrix († 1142) volt az első felesége. Ez a hölgy Henrik bourbourgi várurnak (castellan) és a de Guines Szibilla Rózának († 1137), Manasszes († 1137) guinesi gróf leányának és örökösének volt a leánya és e miatt a házasság miatt lett ez az Aubrey de Vere (nem pedig a nagyapja, a mint Anglia főbirája 1626-ban hibásan mondta a lordok házában) Guines grófja rövid időre, mert felesége csakhamar elvált tőle s gyermekek nem lévén, de Vere a grófságot is elvesztette nejével együtt. Oxford első grófja azután Canteloupe Eufémiát vette el, de ez is gyermektelen volt. Harmadik nejétől:: Essex Henriknek Lucia nevü leányától azonban két fia maradt:

Aubrey de Vere Oxford 2. grófja † 1214. †; Róbert de Vere, sz. 1170 körül Oxford 3. grófja: 1214–1221. Neje: Izabella, szül. 1176. † 1245 de Bolebec Valter leánya és utóbb egyedüli örököse.; Hugh de Vere, sz. 1210 Oxford 4. grja: 1221–1263. 6.; Hugh de Vere; de Vere Róbert Oxford 5 grja: 1263–1296. de Vere Izabella. 1. férje: Sir John Courtenay, † 1273. 2. férje: Sir Oliver Dynham, † 1298.; 7.; de Vere Róbert Oxford 6. grófja: 1296–1331. †; Sir Alfonso de Vere, † 1318. Neje: Foliot Johanna, Sir Richard Foliot leánya.; 8.; de Vere János, szül. 1313. Oxford 7. grja és Anglia nagy kamarás főura: 1331–1360. Neje: Maud. sz. 1310. de Badlesmere Giles bárónak († 1338) második testvére és társörököse, és de Badlesmere Bertalan bárónak († 1322) leánya. Ezen a házasságon alapul Chapó Vilmos igénye a Badlesmere báróság iránt is.; 9.; de Vere Tamás, sz. 1337. Oxford 8. grófja: 1360–1371. Neje: Maud, Sir Ralph de Uffordnak († 1346) és Plantagenet Maud hgnőnek (Lancaster Henrik gr. és Chawort Maud leányának, Lancaster, Leicester és Derby Edmund gróf és Artois Blanka grnő unokájának, III. Henrik angol király és Provence Eleonora grnő kisunokájának) a leánya.; Aubrey de Vere, sz. 1340. Oxford 10. grja: 1393. Miután a Merciless parliament 1388-ban öccsét, Irland hgét mint árulót összes czimeitől és rangjától megfosztotta, a parliament csak 1393-ben támasztotta ujra életre Aubrey számára az Oxford gróf és a nagy kamarás czimeket, † 1400. Neje 1380: Alice, John 7. lord Fitzwalter leánya.; de Vere János † 1360 előtt. Neje: Courtenay Hugo devoni gr. egyik leánya. †; de Vere Róbert † 1360 előtt.; de Vere Margit. 1. férje 1361 előtt: Henry Lord Beaumont, † 1369. 2. férje: Sir Nicholas Louvaine os Penshurst † 1375 után. 3. férje: John Lord Devereux, † 1393.; 10.; de Vere Róbert, sz. 1362. Oxford 9. grója: 1371. lord Oakham 1385, Marquess of Dublin csaknem királyi hatalommal, majd Duke of Ireland: 1386, † 1392.; de Vere Richárd Oxford 11. grja: 1400–1417.; de Vere János †; de Vere leány. Férje: Sir John Fitz Lewis.; 11.; de Vere János, sz. 1408, Oxford 12. grja: 1417–1462 lefejezve. Neje: Howard Erzsébet, suo jure: Plaiz és de Scales bárónője, Sir John Howard († 1409) és Walton Johanna leánya; Sir John Howardnak és Plaiz Margitnak, Plaiz örökösének unokája; Sir Róbert Howardnak és Scales Margerynek, Scales örökösének kisunokája.; Sir Róbert de Vere. Neje: Johanna.; 12.; de Vere Aubrey, lefejezve apjával együtt, 1462. †; de Vere János szül. 1443 Oxford 13. grja: 1462–1513.; de Vere János, † ifjan. †; Sir George de Vere.; Thomas de Vere. †; Sir John de Vere. Neje: Kilrington Alicia.; de Vere János sz. 1499 Oxford 14. grja: 1513–1526. †; De Vere Erzsébet. Férje: Wingfield Antal.; Wingfield.; de Vere Dorottya † 1527. Férje: John Neville 3. Lord Latimer sz. 1490, † 1543.; Latimer.; Orsolya. †; Edvárd. †; de Vere János sz. 1490 Oxford 15. grja: 1526–1540. Neje: Erzsébet, Sir Edward (vagy John?) Trussel of Cublesdon leánya.; 14.; de Vere János, sz. 1512. Oxford 16. grja: 1540–1562. 1. neje 1536: Neville Dorottya, Ralph, 4. Earl of Westmorland leánya. 2. neje 1547 után: Margit Golding János leánya.; de Vere Aubrey. Neje: de Lanham Margit.; de Vere Geoffrey Neje 1556: Erzsébet, Hardekyn Richárd leánya.; 15.; 1-től: de Vere Katalin. Férje: Lord Windsor Edvárd.; 2-tól: de Vere Edvárd, sz. 1550 Oxford 17. grja: 1562–1604. 1. neje: Cecil Anna † 1588, Lord Burghley Vilmos leánya. 2. neje: Erzsébet † 1613 Trentham Tamás leánya.; de Vere Mária. Férje: Bertie Peregrin lord Willoughby de Eresby, † 1601.; Willoughby de Eresby.; 15.; de Vere Hugó. Neje: Eleonóra Walsh Vilmos leánya; 15.; de Vere Ferencz 1560–1609.; de Vere Horácz, 1565–1635. Neje 1607: Mária Sir William Tracy leánya.; 16.; de Vere Róbert szül. 1599. Oxford 19. grja: 1625–1632. Neje: de Banck Beátrix, Hemmema of Nufen Sjierck leánya.; 16.; de Vere Erzsébet, Férje: Holles János 2. Earl of Clare.; de Vere Mária. 1. férje: Townshend Roger báró. 2. férje: Fane Mildmay 2. Earl of Westmorland. Townshend őrgrófjai. Westmorland grófjai.; de Vere Katalin. 1. férje: Saint-John Olivér. 2. férje: János, lord Paulet.; de Vere Anna. Férje: Tamás lord Fairfax.; de Vere Dorottya. Férje: Wolstenholme János.; 16.; de Vere Erzsébet 1575–1627. Férje 1594: Stanley Vilmos Derby grja.; de Vere Bridget sz. 1584. Férje: Lord Norris Ferencz Earl of Berkshire.; de Vere Susanna 1587–1629. Férje: Herbert Fülöp Earl of Montgomery.; 2-tól: de Vere Henrik sz. 1593 Oxford 18. grófja: 1604–1625. †; 17.; de Vere Aubrey sz. 1626, Oxford 20. grója: 1632–1703. 2. neje: Diana, Kirke György leánya.; 18.; de Vere Diána. Férje: Beauclerk Károly Saint-Albans első hge szül. 1670, † 1726.; Saint-Albans herczegei.

A de Vere-háznak ebből a törtenelméből nyilvánvaló, hogy mig az Oxford grófi czimnek, csakis fiágra lévén adva, a 14. gróf 1526-ban bekövetkezett halálával át kellett szállnia az ifjabb fiágra, s ennek is a 20. gróffal 1703-ban történt teljes kihalásával, a de Vere fiággal együtt meg kellett szünnie, a nagy kamarási méltóság egészen más beszámitás alá esik. Angliában egyáltalában érvényes a vonali örökös (heir of line) intézménye. Ezért akarták száz éven át tüzzel-vassal megszerezni Francziaországot a Capetingek kihalásával az angol királyok az ifjabb Valois fiág elől, mint a Capetingek idősb vonalának leányági örökösei. 1526-ban a nagy kamarási méltóság de Vere Erzsébet férjét Wingfield Antalt illette volna, vagy utódját, mert Henrik király adománylevele csupán örökösökről szól, nem pedig fiörökösökről, tehát beáll a vonali öröklés szerint a legidősebb leányág jogigénye. Csodálatosképen még 1703-ban, az utolsó Earl of Oxford halálával sem követelték a Wingfield-utódok (a Dillonok) ezt a fényes méltóságot, a melynek vonali öröklendőségét legkitünőbben igazolja az, hogy 1625-ben a 18. earl halálával úgy a grófi czim, mint a nagy kamarásság vitássá lett és mindakettőt a legifjabb de Vere örökösök mellőzésével a 18. earl apja nővérének fia: Bertie Róbert, 13. lord Willoughby de Eresby és 1. earl of Lindsey († 1642) követelte magának.
A fiágat illető Oxford grófságot nem kapta meg. Az jog szerint de Vere Róbertre († 1632)szállt. De megkapta a nagy kamarásságot a vonali öröklési jog értelmében, a mely szerint azonban ez a méltóság föltétlenül a Wingfield-utódokat, ezek kihalása esetén a Latimer-utódokat illette volna. A Bertie-ház tehát csak bitorolta a nagy kamarásságot. Ennek a bitorlásnak egyébként ez a története:
1. de Vere János, sz. 1512, Oxford 16. grja, 1540–1562. Második neje 1547 után, Margit, Golding János leánya. Leányuk:
2. de Vere Mária.
Férje: Bertie Peregrin, 22. lord Willoughby de Eresby, † 1601. Fia:
3. Bertie Róbert, 13. lord Willoughby de Eresby, Anglia nagy kamarása 1625 és Lindsey első grja 1626, † 1642.
Neje: Erzsébet, lord Montague of Boughton Edvard leánya. Fia:
4. Bertie Montagu, 14. lord Willoughby de Eresby 2. earl of Lindsey, † 1666.
Első neje 1627, Márta, Cokayne Vilmos leánya. Fia:
5. Bertie Róbert, 15. Willoughby de Eresby báró és 3. Lindsey gróf, † 1701.
Második neje: Erzsébet, lord Wharton Fülöp leánya. Fia:
6. Bertie Róbert, Lindsey 4. grja és 1715 óta Ancaster és Kesteven hge, 1660–1723.
I. Neje 1678: Mácia, † 1689, Wynne Richárd baronet leánya. Fia:
7. Bertie Peregrine, Ancaster 2. hge, 1686–1742.
Neje 1711: Johanna, † 1736, Brownlow János baronet leánya. Fia:

8. Bertie Peregrine, Ancaster 3. hge, 1714–1778.
Második neje 1750: Mária, † 1793, Panon Tamás leánya.
9. Bertie Róbert, Ancaster 4. hge. 1756–1779 †; Bertie Priszcilla Borbála Erzsébdet, sou jure: 21. Baroness Willoughby de Eresby, 1761–1828.
Férje 1779: Burrell Péter baronet, első lord Gwydir, † 1820; Bertie Georgina Sarolta, † 1838. Férje 1791 : György Jakab, Cholmondeley 4. grja és I. őrgrja, 1749–1827.;
Willoughby de Eresby; Cholmondeley.

A két Bertie-leány: Priszcilla és Georgina társörökösei voltak Ancaster 4. herczegének és közösen örökölték a carnarvoni Gwydir of Wynn baronetek vagyonát, valamint Anglia nagy kamarasi főuri méltóságát, a mely trónváltozás szerint oszlik meg a Willougby of Eresby és a Cholmondeley-házak közt, bárha ez tulajdonképpen nem birtoklás, hanem bitorlás.
A de Vere-család előzőleg közölt nemzedékrendjéből világosan kivehető, hogy a Bertie-házánál erősebb joggal bir Anglia nagy kamarási főuraságára még a Nevilleknek Latimer-vonala is, a melynek elágazását azért közöljük, hogy érthető legyen a több izben megkezdett per a nagy kamarásság birtoka iránt.
1. de Vere János sz. 1408, Oxford 12. grja: 1417–1462.
Neje: Howard Erzsébet, saját jogán Plaíz és de Scales bárónője. Fia:
2. Sir George de Vere. Második leánya:
3. de Vere Dorottya.
Férje: Neville János, 3. Latimer báró 1490–1543. 4. Neville János 4. Latimer báró, † 1577.
Neje: Lucy, Somerset Henriknek, Worcester 2. grófjának († 1549) és Browne Erzsébetnek leánya.
Leányai és társörökösei:

5. Neville Katalin Férje: Percy Henrik, Northumberland grja.; Neville Dorottya † 1608. Férje 1564 : Cecil Tamás, Exeter első grófja, 1542–1623.; Exeter.;
Neville Lucia Férje: Cornwallis Vilmos.; Cornwallis.; Neville Erzsébet Férje: Danvers János.; Danvers.

Mindezek a Latimer-házbeli Neville-utódok erősebb joggal birnak a Willoughy de Eresby és Cholmondeley-házbeli Bertie utódoknál, akik ma bitorolják Anglia nagy kamarásságát. De legerősebb és kétségtelen joggal az első leányag bir, a Wingfieldek és általuk a Dillonok és a Chapóknak ez a vonala, a melylyel és őseivel, mint magyar vonallal behatóbban kell foglalkoznunk.
A Wingfieldek eredete az angol-szász királyok korában vész el és a család nagy tekintélyét főként az bizonyitja, hogy a térdszalagrendnek nagyszámu lovagja volt belőle. Kapcsolatuk a de Vere-házzal a következő:
1. de Vere János sz. 1408. Oxford 12. grja: 1417–1462.
Neje: Howard Erzsébet, saját jogán Plaíz és de Scales bárónője. Fia:
2. Sir George de Vere. Első, tehát legerősebb örökjogú leánya:
3. de Vere Erzsébet.
Férje: Wingfield Antal baronet. Fia:
4. Wingfield Róbert baronet.
Neje: Wentworth Cecilia.
5. Wingfield Tamás baronet.
Neje: Drue of Drury Erzsébet: Fia:
6. Wingfield Antal baronet.
Neje: Anna, Dean János leánya. Fia:
7. Wingfield Richárd baronet.
Neje: Winter (Wintour) Mária, Winter János baronet leánya; Winter of Lydney Edvárd-baronet, és Somerset Anna unokája; Somerset Edvárd, 4. Earl of Worcester († 1728) kisunokája, a kinek angol királyi ősvonalát itt közöljük:
a) III. Edvárd, sz. 1312, Dei gratia rex Angliae et Franciae et dominus Hiberniae: 1327–1377.
Neje 1329: d'Avesnes Filippa, † 1369, Holland és Hennegau III Vilmos grnak († 1337) és Capet-Valois Johanna franczia hrgnőnek († 1342) leánya. Fia:
b) Genti János, Lancaster és Aquitánia hrge, Richmond grfja Castilia és Leon (czimzetes) királya, 1340–99.
3. neje 1396: Katalin, † 1403, Roelt Payne lovag leánya és társörököse Házasság előtti, de a pápa és a parliament által törvényesitett fia:
c) de Beaufort János, Somerset grja és Dorset őrgrja, † 1410.
Neje: Holland Margit, † 1440. Tamás, earl of Kent, leánya. Fia:
d) de Beaufort Edmund, Somerset 4. grja (és 1 hge 1447 óta) † 1455.
Neje: Beauchamp Eleonóra, Richárd, Earl of Warwick leánya és társörököse. Fia:
e) de Beaufort Henrik, Somerset 2. hge, † 1463. Természetes fia:
f) Somerset Károly, 1506 óta: Baron Herbert of Ragland, Chepstow and Gower, 1514 óta: l. earl of Worcester, † 1526.
1. neje: Herbert Erzsébet, Vilmos earl of Huntingdon és lord Herbert of Ragland, Chepstow and Gower leánya és egyedüli örököse. Fia:
g) Somerset Henrik Worcester 2. grja, † 1549
Neje: Erzsébet, Browne Antal leánya. Fia:
h) Somerset Vilmos Worcester 3 grja. † 1589.
Neje: Krisztina, lord North of Kirthng Edvárd leánya. Fia:
i) Somerset Edvárd. Worcester 4. grja, † 1628.
Neje: Erzsébet, Huntingdon Ferencz gr. leánya.
Leánya:
k) Somerset Anna.
Férje: Winter of Lydney Edvárd. Fia:
l) Winter of Lydney János.
Neje: Mária. Leánya:
m) Winter of Lydney Mária.
Férje: Wingfield Richárd baronet. Fia:
8. Wingfieid Henrik baronet.
Neje: Touchet Mária, Mervin, Earl of Castlehaven and Baron de Audley és Shrewsbury grófok házából való Talbot Mária leánya. Fia:
9. Wingfield Mervin baronet.
Neje: Mária, Dalton Theobald és Fleming Mária leánya.
Leánya:
10. Wingfield Mária, † 1765.
Férje: Dillon Ferencz, a kinek utódjaira szállt át Anglia nagy kamarási főuraságának jogigénye.

A DILLON CSALÁD CZIMERE.

A Dillon családnak a Roscommon grófokéval, a Dillon viscountokéval és a Clonbrock lordokéval közös törzsapja a már ősi franczia nemes családból származó De Lion lovag, a ki rokonát Eleonora aquitániai (guyennei) herczegnőt átkisérte, mikor ez férjhez ment II. Henrik angol királyhoz és Angliában megtelepedvén, később Moreton gróf (János angol király titkára lett. Osvonala igy kapcsolódik a Wingfieldekéhez:
1. Dillon Richárd, 1565.
Neje: Cruise Anna. Fia:
2. Dillon Péter.
Neje: Lyrch of Skreen Eleonóra, a kinek révén a Dillon of Proudston család azután a Skreen nevet is fölvette. Fia:
3. Dillon Richárd, 1635.
Neje: Breston of Ballmedon Mária. Fia:
4 Dillon Geráld.
Neje: Margit, Saint-Laurence Kristóf leánya. Fia:
5. Dillon Ferencz.
Neje: Preston Mária, Preston Róbert és Sarsfield Katalin leánya. Fia:
6. Dillon Vilmos.
Neje: Plunket Mária, Plunket Richárd és Duom Alicia leánya. Fia:
7. Dillon Ferencz.
Neje: Wingfield Mária, † 1765, Anglia nagy kamarási főuraságának valódi jogos igénylője, Wingfield Mervin baronet és Dalton Mária leánya. Fiai:
8.
Róm. szent bir. Dillon János Talbot báró. †; Róm. szent bir. Dillon Ferencz báró. Neje: Spendelow Erzsébet (Dániából).; Róm. szent bir. Dillon Vilmos Mervin báró. †;
9.; Dillon od Proudston and Skreen Károly, a római szent birodalom bárója. Neje: Csepreghy leány; Dillon Rozália bárónő. Férje: Tagyosi Chapó Pál.; Dillon Antónia bárónő,
1769–1835. 1 férje 1803: Coreth zu Coredo und Starkenberg Ferencz gr., 1770–1805. 2. férje: Coreth zu Coredo und Starkenberg Gáspár gróf, 1779–1832.;
10.; báró Dillon Antal †; báró Dillon Karolina †; báró Dillon Gábriella †; Tagyosi Chapó Vilmos Neje: Nedeczei Nedeczky Hedvig; Második házasságból: gr. Coreth Rudolf 1807–1860 2. neje 1836:
Wagensperg Karol na grnő; 11.; Tagyosi Chapó Vilmos, cs. és kir. kamarás, tolnatengeliczi nagybirtokos, Anglia nagy kamarási főuraságának igényjogosultja Neje: Karlovai Karlovszky Vilma;
gr. Coreth Károly, 1837–1894. Neje 1874: Pankratieff Anna, sz. 1849. Pankratieff Teofil és Fonton de l'Etang la Ville Ernesztina leánya; gr. Coreth Ernő, sz. 1838 Neje 1870: Schmidburg Gábriella bárónő sz. 1844;
12. Tagyosi Chapó Elemér Dániel; gr. Coreth Mária Terézia, sz. 1874., Férje: gr. Bottyány László; gr. Coreth Irén Elza. Férje: gr. Somssich Béla

A Winter és a Howard család czímere.

A ki a közöltük nemzedékrendi táblázatokat figyelemmel kiséri, annak méltán feltünhetett, hogy 1526-ban a 14. Oxford gróf halálával sem a Wingfieldek, sem a Latimerek kisérletet nem tettek a nagy kamarási méltóság elnyerésére. Legalább ilyen kisérletnek nyoma sincs! Ennek a közönynek nem birtuk magyarázatát találni.
Egészen más volt a helyzet 1625-ben, amikor a 18. Oxford gróf meghalt és végrendeletében örökössé tette lord Willoughby de Eresby-t, a vonal leányági vérségét. Ezt a végrendeletet de Vere Róbert (1599–1632) megtámadta, és magának követelte úgy a grófságot, mint a nagy kamarásságot. A jogvitát úgy intézték el, hogy a nagy kamarásságot a végrendeleti örökös Willoughby de Eresby lord kapta, mert Henrik király adománylevele szerint ez a méltóság a vérbeli örökösökre volt szállandó (az pedig nem volt kimondva, hogy csupán a fiörökösökre), ellenben a grófságot de Vere Róbertnek itélték oda a végrendelet ellenére, mert a grófság csupán a fiági de Vere vérségre szállhatott. De a mint igy intézték el a nagy kamarásság ügyét, a döntés magában foglalta hallgatagon az alapelvet a vonali leányági öröklési jogról, ez pedig szintén hallgatagon megállapitotta, hogy e szerint már száz évvel előbb a Wingfieldeket és Latimereket illette volna az előkelő méltóság.
A jogigény ekkor már a Wingfield-örökös Dillonokra szállt, a kik kivándorolván, a perről nem birhattak tudomással és azt állitják, hogy Willoughby és Oxford a lordok előtt elhallgatták az ő létezésüket és ilyen módon tehát csalással, vagy legalább is megtévesztéssel szerezték meg a Willoughby-ak a nagy kamarásságot. Itt is egy nagy kérdés marad feletet nélkül. Ha már a Dillonok nem tudhattak a külföldön a megnyilt örök jogról, hogyan van az, hogy az utánuk, de szintén a Willoughby-ak előtt jogosult Neville-Latimer örökösök: a Percy-Northumberlandok, Cecil-Exeterek, Cornwallisok és Danversok, a kik mind Angliában voltak és a kik közül a Northumberland és az Exeter-házak mindenesetre hatalmasabbak és tekintélyesebbek voltak a Willoughby-ak akkori képviselőinél, egyáltalában nem érdeklődtek a kérdés iránt. Nem tudták volna elsőbbségi jogukról? Ez majdnem hihetetlen, mert Northumberland és Exeter tagjai voltak a lordok házának, és valószinüleg részt is vettek az itéletben, a mely a nagy kamarásságot a Willoughby-háznak juttatta. Ez a kérdés is megmagyarázhatatlan.
Akármi volt is a Latimer-utódok közönyének az oka, ez a Dillonok jogát semmiben sem érvénytelenitette.
Nemsokára az első per után, 1661-ben az akkori Oxford gróf és Willoughby de Eresby lord ujra a lordok elé hozták vitájukat és mindkét fél újra egyedül magának követelte úgy a grófságot, mint a nagy kamarásságot. Ám a lordok háza nem ment bele a perbe, hanem kimondta, hogy mutassanak ki a felek az előbbi itéletben tévedést, de új anyagot nem szabad többé a perbe hozni. Okmányokat, uj anyagot nem lévén szabad felhasználni, tévedés csupán a személyben lett volna kimutatható s miután egyik félnek sem volt érdeke, de kedve sem a 14. gróf örököseit fölrázni közönyükből, mindkét fél elhallgatott és nem bolygatta a dolgot, nehogy véletlenül elveszitsék a nagy kamarásságot, esetleg a grófságot is.
Mikor 1779-ben Bertie Róbert, Willoughby de Eresby 20. bárója és Ancaster 4. herczege egyenes utódok nélkül elhunyt, ismét megindult a nagy kamarásság iránti per. Öt igény jelentetett be a parliamentnek, az igénylők voltak:
1. Bertie Priszcilla, Ancaster 4. herczegének idősbik testvére, Willoughby de Eresby 21. bárónője (1761–1828) 1779 óta Burrell Péter baronet, első lord GWydyr († 1820) felesége.
2. Berti Georgina, Ancaster 4. herczegének ifjabbik testvére († 1838) 1791 óta György Jakabnak, Cholmondeley 4. grófjának és 1. őrgrófjának (1749–1827) hitvese.
3. Northumberland herczege, a ki de Vere Latimer vérség lévén, jogilag megelőzte volna tényleg a Willoughby-akat. A herczeg azonban saját hibájából kibukott a perből. Mikor a lordok háza Northumberland ügyvédét maga elé idézte, megkérdezték, hogy milyen minőségben igényli a nagy kamarásságot, mint puszta méltóságot vagy pedig a maga egészében? A maga egészében! felelt a herczeg és ezzel ügyét a közönséges perek közé sorolta, a melyekre a hatvan éves elévülés szabály, akármilyen jogtalan is valami birlalás vagy birtoklás.
4. Ancaster herezege, az elhunyt herczeg utódja, a kit azonban kizártak a perből, mint nem de Vere-vérséget, a kinek Bertie-réven örökölt herczegségével a nagy kamarásságnak semmi köze.
g. Atholl herczegnő, a kit azonban, mint ifjabb leányágbelit az 1626 határozat kizárt idősb leányágak létében.
Igy maradt a nagykamarásság a Bertie-vérnél Northumberland alaki hibájából. Ám a lordok háza nem ütötte el az ő jogát érdemleges itélettel s igy ma is fennáll a Dillon-örökösök eszményi joga Anglia nagy kamarássága iránt. Ennek a jognak az alaptalansága soha sem lett kimondva s igy a Henrik király adománylevelében kimondott és megparancsolt, vérben gyökerező öröklési jog szerint Anglia nagy kamarási méltóságának valóban tagyosi Chapó Vilmos cs. és kir. kamarás, tolna-tengeliczi nagybirtokos az igény jogosultja unokatestvéreivel, a Coreth zu Coredo és Starkenberg grófokkal.
Végül közöljük Chapó Vilmos őseinek brit királyi ősvonalát, a melyből kiderül, hogy a Chapók ez ága egyaránt vére Anglia, Francziaország, Navarra, Spanyol- és Magyarország királyainak.
Ez az ősfa Lancaster János hg. (1340–1399) ősfája, a kitől való leszármazását a Tagyosi Chapóknak már előbb közöltük:

III. Henrik, Anglia királya 1206–1291. Neje 1236: de Provence Eleonóra grnő, † 1291, de Provence Rajmond gr. leánya.; I. Edvárd Anglia királya, 1239–1307. 1. neje: 1254:; II.Edvárd, Anglia királya 1284–1327. Neje: 1307.; III. Szent Ferdinand, Castilia és Leon királya, † 1252.; 2. neje: d’Aumale Johanna grnő, Pontheui és Aumale örököse.; Eleonora, castiliai királyleány, † 1290. Pontheui örököse.; III. Edvárd, Anglia királya, 1312–1377. Neje: 1329:; III. Merész Fülöp franczia király, 1245–1285. 1. Neje 1262: Izabella aragoniai kirlyleány, † 1271, I. Jakab aragoniai királynak és Jolantha magyar királyleánynak a leánya.; IV. Szép Fülöp, Navarra és Francziaország királya, 1268–1314. Neje 1284.; Izabella franczia királyleány, † 1358.; Plantagenet János Lancaster és Aquitánia hge, Richmond grófja, Castilia és Leon (czimzetes) királya, 1340-–1399. Az őr harmadik nejétől származik a Beaufort-Somerset ház, ettől a Somerset-Worcester, ettől a Winter (Wintour), ettől a Wingfield, ettől Dillon-ház, a melynek leányági utódja: Tagyosi Chapó Vilmos, a mint az előző táblázatokon hitelesen kimutattuk.; I. Henrik, Navarra királya, † 1274. Neje 1269: d’Artois Blanka grnő.; Johanna, Navarra királynője, † 1304. II. János, Hannegau és Holland grja, † 1304 Neje: Luxembourg Filippina grnő, † 1311; III. jó Vilmos, Hennegau és Holland grja, † 1337. Neje 1305.; d’ Avesner János, Hennegau grja, † 1255. Neje: Adelheid, Holland grnője.; I. Henrik, Luxembourg grja. Neje: de Bar Margit grnő.; III. Merész Fülöp franczia király, 1245–1285 1. Neje 1262: Izabella aragoniai királyleány, † 1271. I. Jakab aragoniai király és Jolantha magyar királyleány leánya.; Károly, Valois grja. † 1325. 1. Neje 1289.; d’Avesnes Filippa, Hennegau-Hollandi grnő, † 1369.; Capet-Anjou II. Károly, Nápoly és Jeruzsálem királya, † 1309. Neje: 1270: Mária magyar királyleány, † 1323. V. István magyar király leánya.

Minket, magyarokat, legközelebbről a magyar összármazás érdekelvén, az előző táblázat kiegészitéséül közöljük Chapó Vilmos Árpádházi teljes és föltétlenül igazolt hiteles ősvonalát:
1. Árpád, a magyarok első nagyfejedelme, 840–907. Fia:
2. Zoltán nagyfejedelem, 931–972.
Neje: Mén Marót biharvidéki fejedelem leánya. Fia:
3. Taksony nagyfejedelem, 931–972.
Neje: Kún leány. Fia:
4. Mihály herczeg, a ki Nagy Géza véleménye szerint talán egy személy Erdőelvi Zoltánnal, Erdély hgével Szent István nagybátyjával.
Neje Nagy Géza véleménye szerint talán: Piast Adelheid lengyel hgnő, a kit sokáig Géza nagyfejedelem második nejének tartottak, holott Géza nagyfejedelemnek csupán egy neje volt: Sarolt (nem Sarolta!).
5 Szár László hg, † 1031 előtt.
Neje: Rurik Premiszlava kíevi orosz hgnő.
6. I. Béla magyar király. † 1063.
Neje 1033: Piast Richza lengyel királyleány.
7. I. Géza magyar király, 1040 előtt – 1077.
Neje: a görög Szinadéne.
8 Vak Álmos hg, 1075–1129.
9. II. Vak Béla magyar király, 1108–1141.
Neje 1129. Ilona szerb hgnő, † 1157 előtt.
10. II. Géza magyar király, 1130–1161.
Neje 1146: Rurik Eufrozina kievi orosz hgnő, 1130–1193.
11. III. Béla magyar király, 1148–1136.
I. neje 1168 Chátillon Ágnes (Anna) antiochiai hgnő, 1154–84.
12. II Endre magyar király, 1176–1235.
Első neje 1203: Andechs Gertrúd merániai hgnő, 1185–1214.; Második neje 1215: Capet-Courtenay Jolantha konstantinápolyi császárleány 1197–1233.;
13.; IV. Béla magyar király. 1206–1270. Neje 1220: Laszkarisz Mária nikćai császárleány, 1206–1270; Jolantha magyar királyleány, 1219–1254. Férje 1235: I. Jakab Aragon, A Baledrok és Valenczia királya, † 1276.;
14.; V. István magyar király, 1239–1272. Neje 1254: Erszébet kún hgnő, † 1295 előtt.; Izabella aragóniai királyleány, † 1271. Férje 1262: Copet III. (merész) Fülöp francia király, 1245–85.;
15.; Mária magyar királyleány, † 1321. Férje 1269: Capet Anjou II. Károly, Nápoly és Jeruzsálem királya, † 1309.; IV. szép Fülöp, Navarra és Franciaország kirlya, 1268–1314. Neje 1284: Johanna, Navarra király nője, † 1304.;
Valois Károly gr., † 1325. 1. neje 1289: Margit, nápolyi királyleány.; 16.; Margit nápolyi királyleány. Férje 1289: Valois Károly gr., † 1325.; 17.; Izabella francia királyleány † 1358. Férje 1307: II. Edvárd angol király 1284–1327.;
Johanna francia hgnő, † 1342. Férje 1305: III. jó Vilmos Hennegau és Holland grja † 1337.; 18.; III. Edvárd, angol király 1312–1377. Neje 1329.; d'Avesnes Filippa hennegau-hollandi grnő † 1369. Férje 1329:;
19. Plantagenet János Lancaster hge, 1340–1399.
Harmadik neje 1396: Roelt Katalin, † 1403.
20. Beaufort János, Somerset grja és Dorset őrgrja, † 1410.
Neje: Holland Margit. † 1440. Kent gr. leánya.
21. Beaufort Edmund, Somerset l. hge, † 1455.
Neje: Beauchamp Eleonóra. Warwick gr. leánya.
22. Beaufort Henrik, Somerset 2. hge, † 1463.
23. Somerset Károly, Worcester 1. grja, † 1526.
Első neje: Herbert Erzsébet. Huntingdon gr. leánya.
24. Somerset Henrik, Worcester 2. grja, † 1549.
Neje: Browne Erzsébet
25. Somerset Vilmos, Worcester grja, † 1589.
Neje: North of Kirtling Krisztina.
26 Somerset Edvárd Worcester 4. grja, † 1628.
Neje: Erzsébet, Huntingdon gr. leánya.
27. Somerset Anna.
Férje: Winter of Lydney Edvárd.
28. Winter of Lydney János.
Neje: Mária
29. Winter of Lydney Mária.
Férje: Wingfield Richárd baronet.
30. Wingfield Henrik baronet.
Neje: Touchet Mária, Castlehaven gr. leánya, anyai részről Shrewsbury gr. unokája.
31. Wingfield Mervin barondet.
Neje: Dalton Mária.
32. Wingfield Mária, † 1765.
Férje: Dillon Ferencz.
33. Dillon of Proudston and Skreen Ferencz, róm. szt. bir. báró.
Neje: Spendelow Erzsébet
34. Dillon Rozália bárónő.
Férje: Tagyosi Chapó Pál.
35. id. Chapó Vilmos.
Neje: Nedeczei Nedeczky Hedvig.
36. ifj. Chapó Vilmos cs. és kir. kamarás.
Neje: Karlovai Karlovszky Irma.
37. Chapó Elemér Dániel.

A DILLON CSALÁD ŐSFÁJA.

Lehető tökéletesség okáért közöljük a Dillon-Wingfield ősfát is a Mahoni Demeter gróf, Plunquett Tamás tábornok, Mylord Villiers és Nugent gróf (Valdesotto őrgrja) által hitelesitett, 1769. nov. 15-én kelt eredeti, szines czimerekkel ellátott hártya-oklevélről.

Geraldus Dillon de Proudston. Neje: Saint-Laurence Margit.; Dillon Ferencz. Neje: Preston Mária.; Preston de Rogerston Róbert, Neje: Sarsfield Katalin.; Plunket Kristóf lovag. Neje: Sarsfield Franciska.; Plunket Richárd. Neje: Dunn Alitia.; Plunket Mária; Dillon Ferencz Neje:; Dunn Jakab. Neje: Nugent Susanna.; Wingfield Richárd baronet. Neje: Winter Mária, az előző táblázat szerint a Plantageneteknek, Árpádoknak, Capeteknek és Spanyolország királyainak vére.; Wingfield Henrik br. Neje: Touchet Mária.; Wingfield Mervin báró Neje: Dalton Mária; Proudstoni és Skreeni Dillon Ferencz, a római szent birodalom bárója, a kinek leányági utódja: Tagyosi Chapó Vilmos.; Castlehaven Mervin gr., Audley br. Neje: Talbot Mária, a Shrewsbury grófok házából.; Wingfield Mária, † 1765.; Dalton Edvárd. Neje: Barnewall Erzsébet.; Fleming Róbert. Neje: Buttler Anna.

Ezzel befejeztük az Anglia lord great chamberlain méltóságára vonatkozó ismertetésünket, a mely megállapitja, hogy ez a magas méltóság, a mely csupán a pecsétőri mögött áll, tulajdonképen és jog szerint magyar embert illetne meg. Nemes családjaink okleveles ládáiban tömérdek ilyen történelmi kincs lehet elrejtve, vajha buzdulnának Chapó Vilmos úr példáján és köztulajdonná tennék ezeket a kincseket.
ZARÁNDY A. GÁSPÁR.

A XVI. SZÁZADI MAGYAR HERALDIKA.

(Négy czimerképpel.)

I.

Az ősi nemesség a mohácsi vész után, czimer tekintetében három sorozatba volt osztható. Egyik része az volt, mely már korán, az Árpádházi királyok alatt nagy vagyonra s ennek alapján nagy befolyásra tett szert, melynek úgy zászlón, mint pajzson és pecséten szüksége volt családi czimerére. Ezen rész önként vette föl czimerét még a czimeradomanyozásokat megelőző korban és ezen önként felvett czimernek folytonos használatában maradt. A másik rész az Árpádok korában elmulasztott önként felvett czimerjelvénynyel gondoskodni magáról – mivel nem volt szüksége reá – s később, a czimeradományozás korának beálltával, a királyok kegyéből nyert czimeradományokkal pótolta az elmulasztottakat. A mohácsi vész előtt – mint láttuk – armálissal való nemesités csak legritkábban, alig egy-két esetben fordul elő, a többi czimeradományt mind régi, több százados nemes nyerte. De mi volt ezen kétszázados (1326–1526-ig tartó) czimeradományozási korban kiosztott 3–400 czimer az összes ősi nemesség nagy számához képest? Igy maradt az ősi nemességnek egy harmadik, a legszámosabb része, mely sem az Árpádkorban nem vett fel önként czimert, – mivel szükségét nem látta – sem az ezt követő két század alatt nem nyert czimeradományt, mert az már csak a nemesek nagy száma mellett sem lett volna elérhető, a Habsburg-dinasztia trónraléptéig czimer nélkül.
Ezen dinasztia trónralépte nemcsak a heraldikai izlés tekintetében beállott változással alkotott korszakot, de főképen az armálista nemesség megteremtésével; mert a minő kizárólagossággal a mohácsi vész előtt csak régi nemeseknek adományoztak czimert az uralkodók, a Habsburgok épen olyan következetességgel csak nem nemeseknek adományoztak czimert, megnemesitvén őket éppen ezen czimer adományozásával. Mert Magyarországon a czimeradományozás – ellentétben a külfölddel – mindig nemességadományozással is járt. Ezt bizonyitja a czimernek ezen armálisokban használt latin elnevezése is «arma, seu nobilitatis insignia», mi azt mutatja, hogy nálunk a czimer csak a nemesség jelvénye volt.
A Habsburg-uralkodók által adományozott armálisok tehát egyszersmind nemesitések is voltak, kivéve a rangemeléseknél előfordult vagy máskülönben adományozott czimerbővitéseket, czimerjavitásokat s egyes olyan armálisokat, melyekben jelezve van, hogy az adományos már előbb is nemes volt vagy nemes szülőktől eredett. – Az ilyen armálisok száma elenyészőleg csekély a czimer nélkül maradt ősi nemesség nagy számához képest.
Ez ősi nemességre nézve előállott azon kényszerhelyzet, hogy önként felvett czimerekkel kellet pótolni az elmulasztottakat. Apránként, szórványosan, észrevétlenül, csaknem a XIX. század beálltáig.
Az út és mód e tekintetben különböző volt.
Némelyek azon sablont vagy emblémát vették fel állandó czimerül, melyet az ősök, mint a megye tisztviselői – vagy másként is – az előző időkben használtak. Érdekes látni, hogy az előbb körbe foglalt emblémák ezen időtájt miként foglaltatnak apránként pajzsba s mint vésetnek gyürüpecsétekre.
Mások családjuk történetének egy-egy kimagasló momentumát vették fel czimerükbe. Igy keletkeztek a családi czimermondák, a Fávak, Irinyiek, Lipovniczkyak czimerei, melyeknek keletkezése a XVI. századnál korábbi időkre alig tehetők.
Némelyek egyes vérrokon családalt czimereit vették fel, azon hitben, hogy a közel atyafiság közös czimerviselésre is feljogositja őket. Igy használta a felsőgechei Gechey-család, a vele vérrokon Buzlay-családnak Zsigmond királytól adományozott czimerét, a Giletfyek Sáros vármegyében a Dessewffyek czimerét vették fel, úgy a mint azt II. Lajos királya Dessewffyeknek adományozta._{L. a Giletfy-család egyik tagjának epitáfiumát a berzeviczei templomban Sárosmegyében.}* A vilsei Gribékek és iványi Feketék a Thybayak czimerét használták, a miért per is folyt közöttük. Igy vették fel a Divék nemzetség leszármazóinak terebélyes fa alatt ballagó medvéjét a velök sógorsági összeköttetésben álló Kórossyak, Prileszkyek, Turcsányiak, Kosztolányiak és Vályiak. Tamásfalvi Györgynek, Zsigmond királytól 1415-ik évben adományozott czimerét a bikali Vitéz és valószinüleg a Kemény, Mikola és Kabos-család s ide sorozhatjuk a Bánó, Luby, Szentiványi törzsek és a vele rokon családok közös czimereit.
Mások egyszerüen felvették a két legszokottabb sablont, a kart karddal, felékitve azt a XVI– XVII. századi heraldika cziczomáival koronára könyököltetve, kiséretül csillagot és félholdat adva hozzá, vagy az oroszlánt, karmában kardot tartva, mely a bátran harczoló nemes ember jelvényéül tekintetett.
E négy uton előállott czimerekből lassanként minden ősnemes ellátta családját czimerrel; az uzus szentesitette, senki sem ellenőrizte, senki sem kifogásolta s az lassanként a család jogos attributumává erősödött.

II.

A nagy király, Hunyady Mátyás alatt nálunk meghonosodott olasz reneszánsz hatásáról a magyar heraldikára, más alkalommal értekeztem. Ezen értekezésemben röviden vázoltam azt, hogy ezen modor miként hóditott fokozatosan tért a XV. század végéig annyira, hogy a XVI. század első tizedeiben, a mohácsi vészig a festészet, szobrászat és műépitészet terén, – néhány felvidéki németajku város kivételével – hol a conservativ irányu polgárság még mindig a késő csucsives modorhoz ragaszkodott – csaknem kizárólagosan érvényre jutott.
Különösen érezhető volt ezen hatás a királyi kanczelláriában, hol a fényesen kiállitott armálisokba a czimereket a nagy Mátyás király könyvtárának egykori jeles miniátorai festették nagy müvészettel, de kevés heraldikai érzékkel, az olasz izlésnek megfelelően, legtöbb esetben csakis a pajzs heraldikáját emelve érvényre.
A mohácsi gyászos ütközetben a nemzet szine-javával elesett a király is. Üres trónjára Szapolyay Jánost választották az ország rendei.
János király a trónnal a királyi kanczelláriában az elődje alatt müködő olasz czimerfestőket is átvette. Mozgalmas uralkodása úgy látszik kevés időt engedett arra, hogy hiveit czimeradományozásokkal tüntesse ki, mert nagyon kevés azon armálisok száma, melyek tizenhárom évre terjedő uralkodása idejéből felmaradtak.
Ezek között van valódi miniatori műremek. Ilyen valószinüleg a Vécsey István armálisába festett czimer, melyet neki János király 1532-ik évben október 16-án adományozott._{Századok, 1889. 124. l. A czimer: kék pajzsban öt ormóju várfalból növekvő balra forduló oroszlán, két első karmával pajzsot tart, melynek veres mezejében, a pajzs bal keretéből, felhőből kinyuló pánczélos kar, markában vasdárdát tart, felül jobbra hatágu arany csillagtól, balra befelé forduló holdsarlótól kisérve. Az oroszlántól tartott pajzs, az 1507-ben II. Ulászló királytól Vécsey-Szőllősy Balázsnak adományozott czimer, némi módosítással a pajzs szinénél és a pajzsalak kiséreténél.}* Ennek eredetije a b. Vécseyek sárközujlaki levéltárában van, de hasonmásban nincs közzétéve. De ilyen a Záray Lázár armálisába festett czimer, a következő 1533-ik évből, mely remek kivitelére, stilusára és heraldikai elrendezésére teljesen egyezik a mohácsi vész évéből s az azt megelőző esztendőből származó Forgách, attaki Bosnyák, Vásárhelyi armálisok czimereivel és kétségtelenné teszi azt, hogy a Záray czimert is, miként ezeket, egy és ugyanazon miniator festette.
Ezen időn túl a müvész vagy elhalt, vagy visszaköltözött a mozgalmas belvillongások idejében hazájába, mert a János királytól adományozott harmadik czimer, melyet hasonmásban ismerünk: Dévay Péter 1538. jul. 13. Segesváron kelt armálisában,_{Adler, Jahrbuch. neue Folge, II. B. czimkép és 112. l. – A czimer: veres pajzsban, balra fordult kék ruhás tatár, sárga alsónadrágban, barna bőrcsizmákban, baljával egy mellébe döfött, eltörött dárda végét huzza ki, jobbjában egy széles kétélű pallost tart balharánt lecsüngő helyzetben.}* noha tiszta olasz reneszánsz festmény, de már nem a kitünő miniator munkája. A vonások erőteljesebbek, durvábbak s bár e czimer kerete – mondhatnánk – esetlen renaissance motivumokból van összeállitva, a pajzsalak természetes, közvetlenül ható mozdulatával, kifogástalan.
A Vécsey és Dévay czimeradományozásoknál János király abban a tekintetben is elődei nyomdokán haladt, hogy mindkét esetben már előbb is nemes embernek adományozta a czimert.
Az emlitetteken kivül János királynak még két czimeradományáról van tudomásunk: egyik a szentkatolnai Bakk Györgyé 1535-ik évből, a másik a chani Noeh Imréé 1539-ik évből. – Ezen két armálisba festett czimert sem eredetiben, sem hasonmásban nem ismerjük. A Siebmacher-féle czimerkönyv közölte azokat a többi Erdélyországi czimerek sablonja szerint, sisakkal és szinezetlen takarókkal, megjegyezvén, hogy sisakdiszek nem adományoztattak. A Bakk család armálisának szövege V-ik Ferdinánd egyik kiadványában át van irva 1832-ben, ennek czimerleirása az ötszögü pajzs, a pajzs mindkét oldalát ékesitő «aranyos virágok» teljesen egyezik a II. Lajos király armálisaiban használt czimerleirásokkal és valószinü, hogy modorra és kivitelre az armálisba festett czimer is egyezett._{A diploma czimerleirása. ez: «soutum videlicet quinquangulare, coelestini coloris, quod sinistrum hominis lorica tectum ac semihasta supra cubitum transfixum intra se continet, margines vero scuti flores auricolorum referentes undique vestiunt». – Bakk Endre: «A Bakk és Jancsó-család története», 27., 28. l. jegyzet.}*
Az armálisokba befestett czimerek nemcsak stilusban, elrendezésben és müvészies kidolgozásban egyeztek II. Ulászló és II. Lajos királyok czimeradományaival, hanem az adományozott czimereknek az emlitett kort jellemző motivumaiban is. A Dombay, Paulovics, Radák, Cseh, Vásárhelyi jelenetes czimereknek megfelelnek a Szentgyörgyvölgyi Bakács és Dévay czimerek csatajelenetei. Sajnos, az előbbinek csak leirása maradt korunkra, mert az eredeti armálisba belé festett czimer, a hol Bakács Sándor, Bánffy János életét lova átadásával megmenti – a mint azt dr. Boncz Ödön és Varju Elemér urak alaposan bebizonyitották – későbbi, XVII. századi eredetü.
De hol a czimerábrázolatok nem jelenetesek is, azok jelképes jelentősége kétségbevonhatatlan. A Záray czimer éppen olyan kvodlibetszerü, mint a Jagelló királyok korából a Füzy, attaki Bosnyák s talán a Kállay; szövegében le van irva az egyes motivumok értelme és jelentősége is. Leirja, hogy a veres kalapos, szakállas emberfő azon német lándzsás feje, akit Záray a csata hevében levágott. Szintúgy kétségbevonhatatlan a Vécsey, Serpilius, Szentkatolnai Bak, chani Noeh családok czimereinek jelképes jelentősége.
A Székely Balázs czimerpajzsánál nincsenek takarók, a pajzsalakok az attaki Bosnyák és Záray czimert juttatják eszünkbe. A kék és aranyban osztott pajzsban felül veresruhás lebegő kar, fokosának hegyes végével, egy az alsó mezőben fekvő (?) veresruhás török fejét látszik ütni. A török mellén arany teli hold van.) (Hiteles másolata és hasonmása Borsodmegye levéltárában.) Zutori Szabó Lukács czimerlevele nagyon szerény kis oklevél, egyszerü czimerfestménye: kék pajzs, benne veresruhás kar, markában görbe kardot tart. (Kiállitva az ezredéves kiállitáson.)
Izabella királyné, királyi férje halála után néhány esetben szintén élt a czimeradományozás jogával. Három czimeradománya ismeretes: mármarosi Szigethy Pál deáké 1545-ből, somosdi Székely Balázsé 1547-ből és zuthori Szabó Lukácsé 1548-ból._{A Szigethy Pál czimerénél az előző olasz minták szerint a czimer hátterét a pajzs karimája és a keret között takarók töltik ki, csakhogy nem levén a pajzson sisak, a takarók a pajzs felső karimájának közepéből indulnak ki s ezek elég heraldikátlanul zöld és violaszinüek, holott a czimet pajzsa kék és aranyban osztott, a czimerállat, az osztási vonalból növekvő grif szine fekete. (Ismertetve: Turul, IV. k. 47., eredetije b. Bálintitt József levéltárában Nagy-Enyeden.)}* Ez is, mind a három pajzsczimeradományozás olasz reneszánsz modorban, bár már ezeknél úgy kivitelben, mint a szerkezetre nézve a hanyatlásnak igen szembeötlő jelei mutatkoznak.

60Szigethy Pál czímere 1545-ből.

János Zsigmond választott királynak, az utolsó Szapolyainak, csak két czimeradománya ismeretes, egyik a Kothek Andrásnak 1560-ik évben Gyulafehérváron adományozott armális. Ez is csak pajzsczimer-adományozás. A reneszánsz veres pajzsban arany sisak van, mely balharánt helyzetben nyillal van átlőve. Az ilyen alaku gerezdes, orrvassal és rákpánczélos nyakvédővel ellátott sisakokat – mint dr. Szendrei megjegyzi – e korban a magyar huszárság viselte s igy ez mint hadi viseletkép is érdekes. A másik a Szabó Balázs armálisa, az 1564-ik évben Kolozsváron kiállitva, szintén pajzsczimer: veresben, zöld hármas halomra illesztett arany koronán könyöklő zöldruhás kar, markában balharánt irányban egyenes pallost tart._{János Zsigmond egy harmadik armálisának is van nyoma, a Liszay, másként Literati Ferencznek adományozott czimer, mely 1587-ben lett adományozva. A czimer aranyban daru, mely emelt jobb karmában golyót tart. (Siebmacher, 368. 1. 277. tábla.)}*
Az olasz reneszánsz pajzsczimer adományozás a Szapolyai-ház kihaltával sem szünt meg Erdélyben. Szórványos példáit látjuk az erdélyi fejedelmek egyes czimeradományaiban, minők Báthory Zsigmondé Gyulay Balázs részére_{Turul, VII, k. 97. l.}* és Báthory Andrásé Fenessy István részére,_{Eredetije a Nemzeti Múzeumban.}* mindkettő a század utolsó éveiből. Az utóbbi az Erdélyben kiállitott legdiszesebb armálisok közé tartozik.
Az elmondottakból látjuk, hogy a királyi kanczellária és czimerfestői a budai várból a királyi udvarral együtt Erdély felé huzódtak s végre Gyulafehérváron ütöttek állandó tanyát. A miniator müvészek nyomait az 1533-ik, esetleg az 1535-ik éven túl nem találjuk, csakhogy utódaik ha a miniatori müvészetben nem is, de a heraldikai stilben követték az elődök nyomdokait.
Erdélyben uj hazát hóditottak meg a heraldikának s ez külön fejedelemséggé alakulva, átvette a gyulafehérvári királyi kanczellária heraldikai hagyományait. Az erdélyi fejedelmek czimerfestői rossz iskolában tanultak s lassanként elfeledték az olasz iskola előnyeit is és gyártották nagy számban az erdélyi armálisok heraldikai szörnyszülötteit, ellátva a pajzsczimert sisakkal, a sisakot koronával és «különböző szinü» takarókkal.
Az erdélyi czimerek, a heraldika legmélyebb sülyedését mutatják, de hanyatlásuk utját követve, azon eredményre jutunk, hogy ezek a Mátyás király, a Jagellók és a Szapolyayak udvarában divó olasz reneszánsz heraldikai modor elferdült, félreértett fattyuhajtásainak tekintendők.

III.

A XVI. században az olasz reneszánsz pajzsheraldika, mintegy nemzeti szokásnak, nemzeti hagyománynak tekintetett, mint a mely még sokszor visszasiratott igazságos Mátyás király korából származott s ez irányt nemcsak nemzeti fejedelmeink követték czimeradományaikban, hanem tért hóditott az a heraldika, a müvészet és müipar egyéb ágazatainál is.
Ha az 1526–1600-ig terjedő időkből a gyürüpecséteket vizsgáljuk, meggyőződünk, hogy ezek csekély kivétellel, mind pajzspecsétek; sisak, sisakdisz és takarók nélkül, a pajzs felső karimáján a tulajdonos nevének kezdőbetüivel. De a pajzs ezen felső karimájánál nagyon gyakran látunk egy csillagot és egy félholdat, emlékeztetőt a török harczokra. A csillag és félholdnak, mint a magyar heraldika egyik igen gyakran alkalmazott czimerképének ez volt első jelentkezése s ez uton jutott be már a XVI. század végén, de főképen a XVII. század folyamán számtalan esetben a pajzsfőbe, mint egy-egy főczimeralak kisérete.
A pajzsczimer divata volt aztán oka annak, hogy miután nagyon sok jeles, régi családunk czimere csak XVI. századbeli pecsét után maradt reánk, ezeknél csakis a pajzsalakot ismerjük, nem egyszersmind azok sisakdiszét is. Ilyenek a Szalók nemzetségből származó Balayak, az Ogmánd nemzetségből a Kechetyek, a Bél nemzetségből származó Bekölczeiek, a Csolt nemzetségből származó Ábránffyak, a Tyukod nemzetségből származó Gerendyek és nagyon sok mások czimerei.
De nemcsak a kisebb gyürüpecséteken látjuk a pajzsczimer ezen szokását, hanem előkelő főurak nagyobb pecsétein is. Könnyen hozzáférhető példákul idevonatkozólag felhozom e korból a Perényi Imre, Czibak Imre, Fráter György, Petrovics Péter és Illésházi István pecséteit._{Megjelentek a Szilágyi-féle Magyar Nemzet Történetében.}*
Czimerismereteinkre nézve mindig kiváló fontosságuak voltak a sirkövek. Az ezeken kivésett szobrászati munkák voltak legavatottabb tolmácsolói egyes korszakok divatjának, izlésének és modorának. Ha a tárgyalt korszakunkból származó sirköveink sorozatán végigtekintünk, úgy találjuk, hogy az egyes felvidéki, többnyire németajku szabadkirályi városok templomában lévő, ott élt egyének sirköveitől eltekintve, az országos egyének sirköveinél igen sok esetben ismét csak az olasz pajzsczimert találjuk.
A főpapok czimereinél általában a sisak és sisakdisz helyét a főpapi jelvények foglalják el, de a hol ezt mellőzik, ott sem helyettesitik azt a czimer sisakdiszével.
Az 1527–1600-ik évig terjedő korból a következő sirköveket sorolom fel: Várallyai Szaniszló (Szepeshely, 1548.), Ujlaky Ferencz (Pozsony, 1555), Battyhány Boldizsár (Németujvár, (1560), Görgey Ferencz (Topporcz), Balassa Menyhért (Széleskút, 1568), Báthory András (Máriavölgy, 1568), Bocskay András (Gálszécs, 1579), Keczer Ambrus (Keczer-Peklén, 1579), Nádasdi Darabos László (Sopron, 1585), Triebel Gergely (Lőcse, 1593), Monaky Péter (Lazony, 1599) és a XVII. század első évéből 1600-ból Darholcz Kristóf siremléke a demjétei templomban Sárosmegyében e felirással: «hodie mihi, cras tibi».
Ezen sorozatban az utolsó a XVII. század első évéből való. Az évszám azt mutatja, hogy az olasz pajzsheraldika divata az egész XVI. század folyamán fennállott, a sirkövek sorozata pedig azt, hogy ezen divat az egész ország területén el volt terjedve; az Ausztriához közel eső Pozsonyban éppen úgy, mint a német befolyás alatt álló Szepességen; a lengyel határokat érintő Zemplén vármegyében úgy, mint a Stiriával határos Vasmegyében.
Ugyanezt mutatják egyéb müépitészeti emlékeink is. A pajzs heraldikájával találkozunk a bittsei kastély kapuzatán (1574), az ungvári várkastélyon (1598), a gyulafehérvári Bethlen-házon, Fráter György kolozsvári egykori palotájának diszitményei között (1541) és a Büdi Mihálytól 1536-ban megujitott munkácsi csucsives templom falán.
Hogy a müipar egyes ágazatainál is divott a pajzsheraldika, bizonyitják XVI. századbeli régi nyomtatványaink czimerdiszitményei, a krasznahorkai hires Bebek-ágyuk s különösen a müötvösségnél régi kelyheink; ezek között első sorban Losonczy Antalnak az 1548-ik évből származott óriás ezüst kancsója.

IV.

Ferdinánd ellenkirály a maga részéről szintén osztogatta a czimert és a nemességet. Eleintén gyérebben, utóbb, mint egyedüli uralkodó sürübben. Székhelye Bécs, tartózkodási helyei Prága, a birodalmi gyülések alatt Regensburg; Magyarországba ő ugyan Budáig, de utódai csak Pozsonyig és Sopronig hatoltak. Ezen két városban keltek Magyarorországban adományozott armálisaik is, melyeknek czimereit a nyugaton divó német reneszánsz modorban festették.
Azonban csodálatosképen az eddig ismert, I. Ferdinándtól adományozott legrégibb magyar vonatkozásu, született magyart illető_{A Kakuk (1533) Drakulya (1534), Boynichich (1536) armálisok adományosai nem voltak magyar nemzetiségűek. – Van nyoma a Szemere-család levéltárának elenchusában egy armálisnak, melyben I. Ferd. meszesi Meszes Gergelynek 1528-ik évben czimert adományozott. Ezen érdekes armálisnak nyoma veszett.}* armális, Bornemisza Benedek 1533-ik évi armálisa, a Füzy vagy Záray czimerhez hasonló lebegő, egymással össze nem függő képtelen czimeralakjaival, valamint Igali Ferencz 1539-ik évi armálisa, bár mindkettő Bécsben kelt, de a legkövetkezetesebb olasz reneszánsz modorban vannak megszerkesztve, úgy a festett czimerképen, mint az oklevél szövegébe bevett czimerleirásban. Az utóbbinál a kettő nem egyezik ugyan, de a szöveg kiegésziti a festmény hiányait.
A czimerfestmény diszes keretbe foglalt pajzsczimer, a szöveg sisakot is helyez a pajzs felé s a takarók helyett – a szöveg szerint – a pajzs két oldalát virágok és viráglevelek keritik.

Bornemisza Benedek czimere 1533-ból.

Kétségtelen, hogy ezen armálisok olaszos modora, mely ezen korban a magyar izlésnek jobban megfelelt, az adományozás értékének növelését volt elősegitendő, egyenlő értéküvé óhajtván azokat tenni János király czimeradományaival.
Mihelyt azonban Ferdinánd nem volt többé ellenkirály, hanem egyedüli uralkodó, nem gondolt tovább a magyar izléssel, hanem behozta a magyar heraldikába is a német-római császárságban divó, német reneszánsz modort. E modor kétségtelenül jó hatásu volt a magyar heraldikára, mely az olasz befolyás alatt több mint félszázad óta, a különben is csekély heraldikai érzékkel megáldott magyarok között sok szabálytalanságra és izléstelenségre vezetett.
A német reneszánsz eltérése a klasszikus heraldikától nálunk is csak a heraldika általános hanyatlásában nyilatkozott. A XVI. század közepe már nem volt többé a harczjátékok ideje, azon harczjátékoké, melyek pár század előtt a heraldikát teljes fényében kifejlesztették. – A XVII. századi armálisok sablonos szövegében ugyan benne van az is, hogy az uj nemes az adományozott czimert csatákban, viadalokban, harczokban, gerelydobálásoknál, tornáknál, párviadaloknál s minden más, nemest illető hadi gyakorlatoknál, pecséteken, vitorlákon, edényeken, kárpitokon, gyürükön, zászlókon, pajzsokon, sátrakon, házakon, temetkezéseknél egyaránt használhatja, de a való életben, a lőpor, ágyu és puska korában, a harczjátékok letüntével a czimer használata már csak a pecsétekre és a müiparczikkekre, butorokra, serlegekre, kárpitokra, kastélyok homlokzatára s halotti czimerekre szoritkozott. S miután a valóságban sem pajzson, sem sisakon nem viselték, ez volt oka, hogy az ujonnan adományozott czimerek legtöbb esetben elvesztették azon nemes egyszerüséget, amelyet a való életben való viselésük megkivánt; szerkezetük szövevényesebb, terheltebb, – mondjuk – heraldikátlanabb lett. És mivel már használatuk leginkább müipari tárgyakra szoritkozott, lassanként divatba jöttek a heraldikai diszek, a több sisak, pajzstartók, jelmondatok, melyek mind a heraldika hanyatlásának jelei.

Igaly Ferencz czímere 1539-ből.

Az első Habsburgoktól adományozott régibb czimerek a későbbi magyar heraldikának kétségtelenül legjobb termékei. I. Ferdinándnak, Miksának és különösen Rudolfnak a prágai várban kiállitott armálisai, heraldikai szépség tekintetében, messze túlhaladják a már tárgyalt olaszos heraldika termékeit. Az egységes pajzsmezőt nem tartják a czimer szükséges feltételének s bár a pajzsmező megosztásánál a szinezésben nem követik a régi klasszikus idők mestereit, de ezen megosztott alapra vagy alapokra szépen stilizált czimeralakokat festenek s úgy ezek megfestésénél, mint a czimer szerkezetének arányainál, hiven követik az azon korban élt és müködött czimerfestő és rajzoló német müvészek nyomdokait.
Annak is akadunk némi nyomaira, hogy ezen első Habsburgok a Németországban divó heraldikai stilus mellett, a nemesség s a czimerviselők között ott szokásos rangfokozatot is igyekeznek átplántálni. Németországban a polgári czimerek sisakjait a nemesség sisakkoronája helyett a tekercs (Wulst) ékesitette s e sisak zárt volt, mint a nemességi pántos. Az első Habsburgok a magyar armálista nemességet nem nézték többre, mint a német czimeres polgárságot s ezért nagyon gyakori a tőlük adományozott czimereken a zárt sisak és e sisakon a tekercs. Hogy ez nemcsak véletlenből, a czimerfestő szeszélyéből történt igy, hanem öntudatos szándék kifolyása volt, érdekesen illusztrálja a Payzoss levéltárban egy czimerkérő levél.

Thuri másként Paakó András czímere 1578.

Thury másként Paakó András 1578-ik évben nemességet és czimert kért. A királyi kanczelláriában reá festették a czimertkérő levélre az adományozandó czimert, mely kék pajzsban arany koronából emelkedő zöld cserfa makkokkal; tetején arany madár áll, melynek nyaka elülről nyillal van átlőve. A pajzsra koronás nyilt sisak van helyezve, melyen a pajzsalak ismétlődik. A festésen a sisak pántjai és koronája – mely utóbbi itt inkább a pajzsalak ismétlésének volna tekintendő – többszörös erős tollvonásokkal van keresztülhuzva. És valóban az armálisba festett czimeren a sisak pántjai s a sisakra illesztett korona mellőzve vannak, sőt még a madár arany szine is feketére van változtatva, mert amaz az armálista nemeshez nagyon is előkelőnek látszott.
Azonban ezen idegenből átplántált heraldikai szokások Magyarországon gyökeret nem verhettek s a későbbi czimeradományok azt mutatják, hogy ezek átplántálásával fel is hagytak, sőt megmaradtak azon régi magyar szokásnál is, a mely szerint az armálisokban az adományozott czimereket az oklevél elejére helyezték, holott Ausztriában s a császárság tartományaiban az armális közepére festették.
De a czimerek itt nem követték a heraldikai udvariasság szabályait, nem fordultak szembe – miként Zsigmondkori czimereink – az adományozó uralkodó nevével, a czimer és czimeralakok helyzete nem lett korlátozva s ezek szabadon követhették azon irányt, a mely a heraldika szabályainak megfelelt.
Az elmondottakból láttuk, hogy az olasz reneszánsz befolyás – melynek a köztudat mintegy nemzeti jelleget tulajdonitott – a mohácsi vész után is, az egész századon keresztül fentartotta magát a magyar heraldikában; előbb önállóan, majd küzdve a német reneszánszal, melyet a Habsburg-ház ültetett át hozzánk. Ez utóbbi a század vége felé mind több tért nyert, de egészen csak a következő században érvényesülhetett, a mikor a heraldikának teljes hanyatlása is bekövetkezett.
CSOMA JÓZSEF.

A PEJÁCSEVICHEK.

(Egy leszármazási táblával.)

A nemzeti múzeum könyvtára becses ajándékban részesült. Olyanban, a melynek nemcsak adásához, hanem létesitéséhez is uri hajlam és uri vagyon kell. Verőczei gróf Pejácsevich Julián (a nasiczi vonalból) 1876-tól 1900-ig, tehát egy negyed évszázad alatt összegyüjtötte jeles családjának minden irott hagyományát, okmányát, képbeli emlékét, arczképeit, czimereit hat részbe osztott tizenhárom (néha 500-nál is több oldalas) negyedrétü kötetben és leginkább kőnyomással sokszorositva kiadta saját költségén mindössze harmincz példányban. A kézirat gyanánt megjelent mű egy példányát a gróf a Nemzeti Múzeumnak ajándékozta.
Miután a munka nem egységes rendszeren alapul, tartalmát csak nagyjából lehet ismertetni. Az I. kötet (valami 600. l.) a Knezevich, Parchevich, Thoma-Gionovich, Pejáchevich és Cserkiczy családok szétválását és a Pejácsevichekben való ujra egyesülését tárgyalja. A II. kötet (valami 560 1.) 3 részben a Parchevich Péterre vonatkozó adatokat közli. A III. kötet Sofia és Marcianopolis érsekségeivel, a Ducaginokkal, Kneze kastélylyal (a Knezevichek ősi fészkével), Parchevich Gioni báróval, a Cserkiczy bárókkal és a boszniai Knezovichokkal foglalkozik. A IV. kötet Pejácsevich Miklós és György bárók kihalt vonalainak a történetét adja. Az V. kötetet Pejácsevich János báró kihalt vonala foglalja el. S végül a VI. kötet (1000 lapnál is több) Pejácsevich Márkus báró vonalát tartalmazza a rumai, nasici és budai ágra való szétválásig. A következő kötet (a mely jelzete szerint: VI. kötet 2. függelékének 1. osztálya) a rumai Pejácsevichekkel, az ezután való (6. köt., 2 függ., 2. oszt.) a nasicziakkal s a következő (6. köt., 2. függ., 3. oszt.) a kihalt budaiakkal foglalkozik. A VI. kötet 3. függeléke (1000 lapnál több) a Pejácsevich-Dőry-féle háromszoros rokonságot tárgyalja, mig a VI. köt. 4. függeléke Pejácsevich Lászlónak, a jeles szerző bátyjának van szentelve. Egy külön füzet egy velenczei követség okmányait, egy másik füzet pedig a Liber regius kivonatait tartalmazza.
Az teszi rendkivül becsessé ezt a munkát, hogy nem csupán az utódokkal foglalkozik, hanem tömérdek nőági Pejácsevich-ősnek az ősfáját is adja a kamarási és csillagkeresztes hölgyi ősfákkal, tehát a leghitelesebb módon. Az egész roppant munkának lényege különben a családnak itt következő lehetőleg teljes nemzedékrendi történelme:
1. Pejácsevich II. Miklós báró, a ki 1655 előtt született Bulgáriában és 1707 előtt halt meg, ismeretlen vezetéknevü Annát vett nőül, a ki 1706 október 18-ikán hunyt el. Egy fiuk volt, Pejácsevich József báró, Jézus-társasági atya, az 1714-ben megjelent: «Veteris et novae geographiae compendiosa congeries» czimű munka szerzője, a ki 1676 táján született és 1773-ban halt meg. Vele kihalt az ág.
2. Pejácsevich II. György báró 1655-ben született Bulgáriában, bulgár szabad csapatok vezére volt 1688–1689-ben s 1690-ben Magyarországba menekült a török elől, 1712-ben megszerezte Csatalját és Roglaticzát, 1715-ben bácsi alispán volt és 1725-ben hunyt el. Először 1679 táján nősült, törzsrokonát, egyik Parchevich bárónőt (sz. 1660 k., † 1697 után) vevén nőül, a kitől két fia volt: Mátyás báró (1680–1732) és Károly József báró (1681–1746). György báró 1703 táján nősült másodszor. Neje a bulgáriai Marinovics Dominika (sz. 1686 k., † 1732 volt, szintén két fiu anyja: György Albert (1704–1757) és Miklós Lipót báróké (1706–1732), de ezeknek nem volt gyermekük.
György fia: Mátyás báró (1680–1732) 1703 táján ismeretlen eredetű Margit férje, négy gyermek apja: Henriké (a kinek három fia volt), Ignáczé († 1716, kihalt), János Antalé (sz. 1717, † 1744 után, kihalt) és Mária Erzsébeté (sz. 1719, kihalt).
Mátyás fia Henrik báró 1704 táján született, 1742-ben Alsó-Roglaticza felét eladta Vojnich István örököseinek, † 1749. Neje 1729 óta: ismeretlen Johanna Mária Anna, három fiu anyja. Ezek: Lipót (egy fiu apja), József (1742–1769, 1768-ban Thurn és Valsassina Jozefa grófnő férje, kihalt) és Károly Ferencz (sz. 1748, kihalt).
Henrik fia: Lipót báró (1740–1765) 1764-ben nemes Ziegler Mária Zsuzsannát vette nőül, a ki 1747-ben született és 1798 előtt halt meg. Egyetlen fiukban, Márk Henrik báróban, Verőcze örökös urában (1764–1766) kihalt a vonal.
György ifjabbik fia, Károly József báró (sz. 1681 k., † 1746 k.) háromszor nősült. 1721 előtt ismeretlen Annát († 1723 k.), 1731-ben nemes Merl Máriát († 1737) és 1737 után nemes Battycs Anna Máriát († 1760 után) vette nőül, de csak az elsőtől volt két leánya: Ilona Florentina (sz. 1721, †1746 k., 1732 óta Miskolczy István Antal hitvese) és Mária Francziska (sz. 1723, kihalt). Miskolczy István Antal, Bácsmegye jegyzője, mint Roglaticza társtulajdonosa (sz. 1710, † 1760 után), fölvette a Roglaticzai előnevet. Pejácsevich Ilona Florentina bárónővel három gyermeke volt, a kik 1739 és 1745 közt születtek: Ferencz, József és Antónia. Ferencznek vagy Józsefnek a fia kellett hogy legyen az a Roglaticzai Miskolczy Farkas, a ki 1800 táján a Bácskából Biharba költözött s 1802-ben a nagyváradi püspöki jószágok kezelője lett. Ennek fiága kihalt. A család utolsó sarjai Farkas fia János főhadnagy és Mihályi Teréz három leánya: Miskolczy Ludovika (Bölesi és Növedi Juricskay Ede neje, nyolcz gyermek anyja), ismeretlen nevü leány (Szent-Mártoni Ónody Lajos hitvese) és ismeretlen nevű leány (Bölcsei Buday Imre felesége).
3. Pejácsevich János báró 1666-ban született Bulgáriában, 1690-ben Magyarországba menekült a török elől és 1724-ben halt meg. 1690 táján vette nőül a bulgáriai Stekich Mártát (sz. 1674 k., † 1727). Nyolcz gyermekük volt Antal báró (sz. 1691 k., 1730-ban Cardona grófjától megszerzi Orahoviczát és Fericsanczét), Miklós, † 1732-ben; első nejétől, Bardich Anna Máriától, a kit 1719-ben vett el s a ki 1703–1723-ig élt, nem volt gyermeke; második nejétől, Gabetich Anna Máriától, a kit 1727 előtt vett el s a ki 1733-ban halt meg, két gyermeke volt: János Ignácz József báró, élt 1727–1734, és Mária Francziska bárónő, élt 1729–1732, a kikben Antal ága kihalt). Anna Mária bárónő (1692–1777 után, férje 1709 : Nicolantin Gergely Bulgáriából, a ki 1690 k. született és 1748-ban halt meg), Márk báró, szerémi főispán (sz. 1694 után, a határőrvidékhez csatolt Mitrovicza helyett Rumát, Verőczét és Rétfalut kapja 1749-ben kárpótlásul, † 1762), Erzsébet († ifjan), Ignácz Márk János (1704–1712 ), Ilona bárónő († 1762 után, mint az 1762 előtt meghalt Biricsics Ferencz özvegye), Mátyás jézustársasági atya, majd a péterváradi Szent-Háromság apátja (sz. 1707, † 1781) és Mária Francziska (sz. 1713, † 1791 után, mint az 1770 előtt elhunyt Losek József özvegye.
Nicolantin Gergelynek három leánya volt: Francziska (Wallner-né),Erzsébet (Laborda-né) és Borbála (Bernjákovich Ferencz Miklós báró neje).
Biricsics Ferencznek négy gyermeke volt: Mária Anna (Cseh Mihályné), Borbála (Ebner-né), Márta (Frank-né) és Ferencz, a kinek nemességét 1763-ban erősitették meg s a kinek két fia volt: Biricsics Jakab és Kristóf (1763).
Losek József három gyermeke: Anna (Borcsiczky-né),Francziska (Mihalovich-né) és Losek József.
4. Cserkiczy Mihály báró utódairól nem tudunk.
5. Pejácsevich Mária grófnőnek (1811–1883) és gr. Althann Ferdinándnak (1808–1890) három gyermeke van: Althann Mária Eleonóra grófnő (sz. 1838), a ki 1870 óta a hamburgi Schrőder Antal Henrik neje, Althann Mihály Sándor gróf (sz. 1842, 1878 óta Csepini Adamovich Irma férje, de nincs gyermeke) és Althann Mária Ottilia grófnő (sz. 1847).
6. Pejácsevich Julia grófnőnek (1815–1861) és Palm Rudolf bárónak (1813–1871) gyermekei: Palm Károly báró (sz. 1843, 1868 óta Rosen Natália bárónő férje) és Palm Juliána bárónő (sz. 1844). Palm Károly és Rosen Natália gyermekei: Palm Margit bárónő (sz. 1870, 1895 óta Stackelberg Károly bárónak, Oroszországban, Dagő szigetén Putkas urának a hitvese) és Palm Fülöp báró (sz. 1872).
7. Pejácsevich Klementina grófnőnek (1817–1889) és gr. Althann Alfrédnek (1807–1864) vonala kihalt fiukkal: gr. Althann Mihály Ágosttal (1854–1900), Grammont de Trabes-Touloungeon Karola bárónő férjével.
8. Rendkivül virágzó, utódokban gazdag Pejácsevich Ludvina grófnő (1826–1889) vonala két férjétől: Eltz Hugó gróf (1817–1848) és Eltz Károly gróf (1823-1900) fivérektől. Eltz Hugó gróf egyetlen leánya: Hugolina grófnő (sz. 1849) 1869-ben Eltz Rübenach Kunó báró (1832–1889) második neje lett és öt gyermeket szült: báró Eltz-Rübenach Lidvinát (sz. 1870), Hugót (sz. 1872), Pált (sz. 1875), Kunót (sz. 1876) és Miksát (sz. 1878). Ezek közül Lidvina bárónő (sz. 1870), 1895 óta Westphalen Ferencz gróf (sz. 1864) neje s öt gyermekük van: gr. Westphalen Kelemen (sz. 1896), Hugolina (sz. 1897), Károly (sz. 1898), Johanna Mária (sz. 1900) és Antónia (sz. 1902). Eltz Károly grófnak, Pejácsevich Lidvina grófnő második férjének, hét gyermeke volt: Eltz Sófia grófnő (sz. 1854, 1876 óta Geyr v. Schweppenburg Frigyes báró neje és kilencz gyermeknek: báró Geyr von Schweppenburg Frigyesnek, Miksának; Lidvinának, Kunónak, Jánosnak, Teréznek, Antóniának, Rudolfnak és Tivadarnak anyja), Eltz Marianna grfnő (sz. 1856), Eltz Antónia grófnő (sz. 1858, 1887 óta Wambolt von Umstadt Fülöp báró neje és három gyermeknek: báró Wambolt von Umstadt Ferencznek, Károlynak és Lidvinának anyja), Eltz Jakab gróf (sz. 1860, 1891 óta Lobkowitz Mária hgnő férje és öt gyermek apja: gr. Eltz Ludvináé, Károlyé, Annáé, Antóniáé és Györgyé), Eltz Johanna grófnő (sz. 1861, 1890 óta Khuen-Belasi Henrik gróf neje és három gyermek anyja: gr. Khuen-Belasi Károlyé, Henriké és Ludvináé), Eltz Ervin gróf (sz. 1863) és Eltz Francziska grófnő (sz. 1866, 1899 óta Magnis Vilmos gróf neje és két leány anyja: gr. Magnis Lidvináé és Gábrieláé).
9. Pejácsevich Lenke grófnőnek (sz. 1849) és gr. Festetics Andornak (sz. 1843) két fia van gr. Festetics Sándor (sz. 1882) és András (sz. 1884).
10. Pejácsevich Francziska grnőnek (sz. 1859) és Clary und Aldringen Manfréd grófnak (sz. 1852), három gyermeke van: gr. Clary und Aldringen Ödön (sz. 1885), Mária (sz. 1886) és Dorottya (sz. 1892).
11. Pejácsevich Karolina grófnőnek (sz. 1861) és gr. Bellegarde Rudolfnak (sz. 1862) három leánya van: gr. Bellegarde Mária (sz. 1892), Vilma (sz. 1894) és Ladiszlaja (sz. 1895).
12. Pejácsevich Teréz grófnőnek (sz. 1867) és Seilern und Aspang Gyula grnak (sz. 1858.) két gyermeke: gr. Seilern und Aspang László (sz. 1886) és Mária Teréz (sz. 1896.)
A mellékelt táblázatokból az tünik ki), hogy fiágon csupán a nasiczi ág virágzik tovább és pedig három vonalban: Tivadar gróf horvát bánéban (a kit a Pallas nagy lexikona a rumai ágbeli Péter gróf fiának ad ki, a Pejácsevich-Mikó vonalban és János gróf vonalában. Természetes, hogy a leányágakat Pejácsevich Julián gróf elhanyagolja, azokat én egészitettem ki. Szintoly természetes, hogy ilyen rengeteg munkánál hibák is csusznak be, azokat kijavitottam, és hiszem, hogy ismertetésem a Pejácsevicheknek csaknem tökéletes nemzedékrendi történelme, a melynek egész érdeme gróf Pejácsevich Julián urat illeti.
ZARÁNDY A. GÁSPÁR.

UJABB NEMZETSÉGI KUTATÁSOK.

(Második közlemény.)

4. Bézs nemzetsége és Bézs bán utódai.

a) Bézs bán.
Egy ismeretlen nevü atya két fiut: Rüdigert_{Az okirat Ludugerus-nak nevezi ugyan, de ez csak változat. Hontmegyében Szebelében bizonyos Rudguer comes birtokot kapott; ezt az okiratok egyszer Ludugeriusnak, másszor Redugueriusnak nevezik (Knauz, I. k. 221., 237., 238. l.), a mi pedig nem más, mint az ónémet Rüdiger névnek latinos alakja. Ebből minden áron magyaros hangzásu «Lögér»-t gyártani, mint ezt egyik ujabb kutatónk minden indokolás nélkül teszi, sehogy sincs megengedve.}* és Lestákot, hagyott maga után, kik Bars- és Sopronmegyében voltak birtokosok. Rüdigernek – kiről nevén kivül mit sem tudunk – egy Bézs (=Bees) nevü fia maradt.
E Bézs 1258 okt. 28-án, mint István ifj. király pohárnokmestere előadja az esztergomi káptalan előtt, hogy nagybátyjával, Lestákkal, bizonyos birtokokat cserélt. Lesták, ki Bézsnek 30 márkával tartozott, Barsmegyében lévő lovászi és váradi birtokrészeit adja, mig Bézs neki az ugyanazon megyében fekvő nemcsényi birtokának felét oly kikötéssel engedi át, hogy azt élethossziglan élvezze; halála után azonban a birtok Bézsre vagy örököseire szálljon. Miután Bézs mint királyi pohárnokmester már érettkoru ember lehetett, magától értetődik, hogy Lesták akkor már öreg ember volt, kinek – mert Nemcsényt csak élethossziglani élvezetre kapta és örököseiről nem tesznek emlitést – fiutódai nem voltak; el nem fogadhatjuk tehát egyik ujabb kutatónknak azon érvelését, hogy Lestáknak Bogod nevü fia maradt, kinek magvaszakadtán vagyonának egy része egyik oldalrokonára szállt. Erről azonban majd alább lesz bővebben a szó.
1259-ben már Buzád- Hahót nb. Csák az ifjabb király pohárnokmestere, mig Bézsre csak 1261-ben akadunk ujra. Nevezett évben IV. Béla szeretett hive, Bézs mester kértére rokonának (cognatus), a magvaszakadt Doba fia Gyuretának (=Gurecha) birtokaiból_{E Doba fia Gyreta 1246-ban a barsmegyebeli Malonya ura és megveszi rokonaitól Venczel fiai Tamás- és Mihedeustól a Zsitva mindkét partján fekvő Henőcz nevü birtokot. (Wenzel, VII. k., 214. l.)}* Gurhun nevü falut, mely Györecs (Gurech) halála óta királyi birtokot képezett, neki adományozza. Miután e falu később «Dicheen» alakban szerepel, Décsény- vagy Gyécsény-nek nevezhetjük; most azonban nem ismerjük. 1264-ben kezdetét veszi egy hosszadalmas per, mely Bézs mester és Tomaj nb. Dénes nádor fia Miklós között folyt. Dénes nádor valamikor Orbán «condam comite Tamat (?)»-tól egy «Lemecha» nevü birtokot vett meg. Kétségtelen, hogy itt úgy az eladónak, mint a birtoknak neve el van ferditve. Orbánban Komárommegyének azon hasonnevü főispánjára kell ismernünk, ki a komárommegyei ronkai birtokát 1216 előtt Antal fia Jánosnak eladta,_{Wenzel, I. k., 139. l.}* Lemeche nevü helységet azonban sem Bars-, sem Komárommegyében nem ismerünk. A vétel még IV. Béla idejében történt. A nádor leánya férjhez ment bizonyos Sándor fia Bodóhoz,_{Róla szólnak a következő helyek: W. VIII. k. 352. l. X. k. 8. l. Kn. II. k. 472. l.}* kinek a nádor fia, Miklós a lemechei birtokot átengedte. Hogy mily jogon támasztott már most Rüdiger fia Bézs mester e Lemechére birtokigényeket, nem tudjuk; annyi ismeretes, hogy egyszer oly egyezséget kötöttek, melynek értelmében Bézs a lemechei birtokról lemond és azért Bodótól a barsmegyei tőrei birtokot kapja, melyet ez utóbbi fivérétől, Csöllétől, valamikor csere utján szerzett és mely Bézsnek nagyodi birtokával határos; átengedi továbbá Bodónak azon örökös részt, mely őt (t. i. Bézs-t) Kozlan-ban illeti. Ez utóbbi azonban ferditett név, mely a barsmegyei Koszmálynak felel meg. Bodó nem teljesitette kötelességét, mire az ügy előbb Kemény fia Lőrincz országbiró, azután Simon alországbiró elé került, kinek sikerült is a feleket kibékiteni és Bodót a tőrei birtok átadására rábirni; erre azután IV. Béla 1264-ben az egyezséget_{Botka, Barsmegyei okirattár 66., 67. l.}* megerősitette. 1268 október 19-én, a nyitrai káptalan előtt Ludugár fia Bees mester, a valamikor a fejérvári várhoz tartozó (most Barsmegyében fekvő) béládi birtokrészét, melyet Hontpázmán nb. Ivánka fia András comes (a Forgács-család őse) királyi adományozásból kapott, ez Andrásnak 20 ezüst márkáért eladta._{Fejér, IV/III. k. 477. l.}* Ez a róla szóló utolsó hir.
Miután 1259-ben Istvánnak már más a főpohárnoka és Bézs 1258 után összes ügyeit Béla király előtt bonyolitja le, világos, hogy 1258 után már nem állt István szolgálatában; arról azonban, hogy ez idő után hol és minő országos hivatalt viselt, határozott adataink nincsenek, mert 1268-ig csak mint mestert ismerjük. Tény azonban mégis, hogy valamikor bán vagy albán is volt. Egy 1302., 1321. és 1383. évi okirat határozottan Bézs bánnak nevezi őt, a nélkül azonban, hogy bánságát közelebbről meghatározná.
Három fia volt: II. Bézs, Bars és László.
II. Bézs egyetlen egyszer, 1284 ápril 7-én fordul elő, midőn mint szomszéd beleegyezik, hogy Iván és Köcsmegy, kikeresztelkedett kúnok a Barsmegyében fekvő rohosnicai birtokukat Dáma fiainak, Mihály és Farkasnak eladják._{Knauz, II. k. 180. l.}*
László a nyitramegyei Berencs és Pográn vidékén birtokos._{Knauz, II. k. 227., 490. l. (de a 227-ik old. olvasható, 1287-ben kelt darab hamisitvány!)}* 1302-ben nemcsényi birtokát Vezekényi Péter fiainak, Bars-, Ravasz- és Péternek eladta, mi ellen fivére, Bars, ugyanazon évben tiltakozik._{Magyar tört. tár, X. k. 221. l.}* László ezután – úgy látszik – további életét Zalamegyében vagy legalább Barsmegye határain túl töltötte.
Pécz nb. Gergely bán 1291 nyarán Barsmegye főispánja volt és úgy látszik, hogy közte és Bézs bán családja között akkor valamely sógorsági kapocs jött létre. Fiát, Iváhont (=Jahun= Joákim), a Marczaliak egyenes ősét, Bézs bán fia László «proximus»-ának nevezi. Jváhonnak volt valahol az ország nyugati szélén egy erőssége, melyet Güszingi Gergely fia András ostrom alá vett; az éppen akkor ott tartózkodott László az ellenség fogságába került, melyből őt sem rokonai, sem barátai ki nem váltották. Magát kiszabaditandó, az OsI nb. Imre fia Lőrinczhez, a Kanizsaiak őséhez fordult, ki érte a váltságdijat le is fizette. 1321 márczius 21-én kijelenti tehát a zalavári konvent előtt, hogy tartozása fejében Sopronmegyében lévő Boz nevü birtokát Lőrincznek zálogba adja s egyuttal beleegyezik, hogy Lőrincz azon bozi birtokrészt, melyet tőle már azelőtt Lőrincz fivére Gergely zálogba vett, kiválthassa. Miután határozottan kiemeli, hogy Boz az ő örökölt tulajdona s hogy azt mindazon jogokkal együtt átadja, melyekkel ő és elődjei birták, világos, hogy Bézs bán ősei is sopronmegyei birtokosok voltak._{Sopronmegyei okmánytár, I. k. 86. l.}* László további sorsát nem ismerjük.
Bars, ki II. Bézszsel együtt 1284-ben merül fel, 1302-ben az ellen tiltakozik, hogy László a nemcsényi birtokot eladta. Egyetlen ismert fia «Kónya» Miklós 1338 április 19-én Bézs nb. Sándor fia Péterrel azon lovászi és tőrei birtokrészeket osztja fel, melyeket néhai Bézs comes 1258-ban nagybátyjától, Lestáktól harmincz márkáért vásárolt. Péter megkapja a váradi, Kónya Miklós pedig a tőrei részeket, miről a nyitrai káptalan 1338 ápril 22-én hiteles okiratot ad ki;_{Botka, 22. l.}* hogy mi inditotta őket ez osztályozásra, arról az okmány egyetlen egy szóval sem tesz emlitést. 1347-ben Váradi Miklós néven szerepel: ekkor közte és Véty fiai között Décseny nevü birtok határolásának ügye rendbe hozatott._{U. ott, 67. l.}*
Két gyermeke volt: II. Miklós és Dorottya.
II. Miklós 1355-ben «Tőrei Bars» néven királyi kiküldött minőségben szerepel_{U. ott, 41. l.}* és 1382 táján fiörökös hátrahagyása nélkül hal meg. Nővére Dorottya pedig (Mária-) Családi János fia Miklóshoz ment férjhez.
Ezek után megkapjuk a következő nemzedékrendi táblát:

Ismeretlen; Rüdiger; Lesták; I. Bézs 1258–1268 pohárnokmester és bán; II. Bézs 1284; Bars 1284–1302; László 1287–1321; Váradi Kónya (I.) Miklós 1338–1347; Tőrei Bars (II.) Miklós 1355. † 1382 körül; Dorottya 1382–1385 ~ Családi Miklós

II. Miklós magvaszakadtán Lajos király Tőre, Pográny és Décsény (e két utóbbi nyitramegyei) nevű birtokokat Gutkeled nb. Kusalyi Jakcs fiainak, (György-, István-, András- és Dénesnek adományozta, miből minden kétséget kizáró módon kiviláglik, hogy II. Miklós személyében nem csak Bars, hanem II. Bézsnek és Lászlónak, szóval Bézs bán összes nemzetségének fiága sirba szállt.
Lajos halálával azonban uj fordulatot vett a dolog, a mennyiben most már Dorottyán kivül még a barsmegyei Váradi László is előállt és azt vitatta, hogy Bars nevü őse Bézs bán fiával Barssal azonos, minek következtében Bézs bán családjának hagyatéka őt is illeti. Hogy és miképen sikerült neki Dorottyát és a dolog megvizsgálásával megbizott férfiakat rábirni, hogy koholt leszármaztatását elismerjék, nem tudjuk; elég, hogy a biróság 1383-ban kimondta, hogy Bézs bán fiága még ki nem halt és hogy a vitás birtokok Váradi László és Családi Jánosné jogos tulajdonát képezik. A következőkben ki akarjuk mutatni, hogy a levezetés koholt volt, hogy Bézs bán fiága tényleg kihalt és hogy Váradi Lászlónak – legalább az általa előadottak alapján – Bézs bán családjához semmi néven nevezendő nemzetségi hozzátartozandósága sem volt.

* * *

Midőn Euzidin (=Öszöd) comes 1156-ban Barsmegyében a brátkai egyházat megajándékozza, az erre vonatkozó okmányban tanukként szereplők sorában «Bors» királyi tisztviselővel is találkozunk._{Knauz, I. k. 110. l.}* Vajjon e Bors az alább tárgyalandó családoknak az őse-e? nem tudjuk, de annyi bizonyos, hogy az eddig közzétett okiratok tanusága szerint bizonyos Bars e családok közös ősatyja.
E Bars fiai: Brezó, Péter és Szádor 1256-ban merülnek fel mint hontmegyei birtokosok, első ismert birtokuk pedig a még jelenleg is a palásti járásban létező Drenó, melyről a honti várjobbágyok azt állitották, hogy várföld és ennek következtében őket illeti. A három fivér azonban nevezett évi április 4-én három más nemessel együtt a nekik odaitélt esküt letette, hogy Drenó ősi birtokuk._{Hazai okmánytár, VI. k. 87. l.}* A három eskütárs: Sándor fia Bökény, Lambert fia Péter és Péter fia Gyugy; utóbbi a lévai Cseh-család egyik oldalőse.
Szádorral többé nem találkozunk; fiai Miklós és János azonban 1295-ben palásti birtokosok._{Fejér, VI/I. k. 341. l.}*
Brezó és Péter egy ideig közösen szerepelnek. Igy a 60-as évek kezdetén sógornőjüknek, Lesták comes özvegyének és leányainak, Bökény és Szoboszló comesek özvegyeinek hozományi, hitbéri és leánynegyedi követelései dolgában többször intézkednek. Az egyik alkalommal a következő bizalmi férfiak müködnek közre a) Bars fiai részéről András, az esztergomi keresztesek commendátora, Bened fia Lesták, Endréd falubeli Bars és (Varsányi) Márton fia Simon b) a nők részéről: Lőrincz, (Berenchi) Debes fia János, Ludány nb. Kozma és Endre (=Indryh) comesek. Az ügy azonban csak 1265-ben nyert végleges elintézést és az arra vonatkozó okirat a következő közelebbi felvilágositást adja: Lesták comes özvegye, Fülöpnek anyja és két leánya, Szoboszló és Bökény comesek özvegyei Türje nb. Fülöp esztergomi érsek előtt Brezót és Pétert az iránt pörölték be, hogy Fülöp fia Jánosnak vezekényi, palásti és barsi birtokrészeiből őket illető hitbéri és leánynegyedi követeléseiket fizessék ki. Miután az érsek a három nő követeléseit 56 márkában állapitotta meg, kijelenti az esztergomi káptalan, hogy alperesek a megitélt összeget lefizették._{Botka, 1–2. l. Hazai okmánytár, VIII. k. 101. l.}* Erre mindenekelőtt meg kell jegyeznünk, hogy Lesták özvegyének «mater Philippi»-vel történt megjelölése szokatlan és éppen azért is arra enged következtetni, hogy e Fülöp nem Lestáknak, hanem az özvegyének valamely korábbi férjétől nemzett fia volt. Ha Fülöp Lestáknak a fia, akkor atyjának a hagyatéka ő reá száll és akkor nem Brezó és Péter, hanem maga Fülöp köteles a hitbéri és leánynegyedi követeléseket kielégíteni. Hogy Fülöp fia János ki volt, nem tudjuk ugyan, de nem szenvedhet kétséget, hogy Lestáknak nemzetségi rokona, kinek magvaszakadtán az emlitett birtokrészek előbb Lestákra, azután Brezóra és Péterre háramlottak. A mi pedig Lestáknak két elhalt vejét illeti, azt hisszük, hogy Bökény talán az 1256-ban tanuként szerepelt Sándor fia Bökénynyel azonos, mig Szoboszló – mert a nők oldalán két Ludán-nembeli férfit látunk – talán a Ludán-nemzetség tagja.
Magát Lestákot az eddigi irodalom még meg nem határozta. Egyik irónk_{Turul, VIII. évf. 135. l.}* azonosnak veszi őt Rüdiger fivérével, azaz Bézs bán nagybátyjával, de ez nagy és tarthatatlan tévedés. Valakinek magvaszakadtakor az özvegynek és a leányoknak követeléseit rendesen vagy az elhaltnak legközelebbi nemzetségi rokonai, kikre a birtok szállt, vagy pedig az elégitette ki, aki az üresedésbe jött hagyatékot pl. királyi adományozás utján megkapta. Ha Lestákunk Rüdiger fivérével azonos, akkor az ő legközelebbi nemzetségi rokona, Bézs bán és nem az idegen Brezó és fivére fizetik ki a nőörökösöket, arról pedig, hogy Bars fiai Lestáknak üresedésbe jött birtokait kapták volna, szó sem lehet, mert egyik helyen_{Botka, 2. l.}* világosan elismerik, hogy Lesták özvegye az ő «sógornéjuk» (glos), leányai pedig «sororeseik», világos tehát, hogy ők Lestáknak legközelebb nemzetségi rokonai voltak._{Hogy Brezó és Péter mellett a harmadik fivér, Szádor itt nem szerepel, abban találhatja magyarázatát, hogy ő akkor már nem élt és fiai még zsengekoruak voltak, vagy pedig, hogy neki Fülöp fia Jánosnak birtokaiból annak idején nem jutott osztályrész.}* Meg is találjuk e rokonság fokát.
Az esztergomi prépost tanusitja 1226-ban, hogy a garam-szentbenedeki apátság egynéhány barsmegyei birtokossal bizonyos vitás birtok felett egyezséget kötött és hogy Borc fia Lesták ezen ügyben mint királyi pristaldus mülködött._{Knauz, I. k. 261. l.}*
Az esztergami káptalan előtt 1228-ban, Pál, Vid és Dobroszló barsi várjobbágyok Ryvchka és Béla birtokukat Borch fia Lesták comesnek 50 márkáért eladták. A többnyire csak hegyi patakok neveit magában foglaló határleirásból tudjuk, hogy Lesták és fivére Borch a Béla nevü hegyi patak egyik oldalán birtokosok._{Wenzel, VI. k. 460–462. l.}* Itt van tehát a talány megfejtése: Bars fia Lesták Brezónak és Péternek a nagybátyja, kinek magvaszakadtán a két fivér a hátrahagyott nőörökösöket kielégiti.
Miután a két fivér közös müködése 1265 után már ki nem mutatható, leszármazásukat egymástól elkülönitve tárgyaljuk.

a) Péter ága.
I. Péter 1281-ben Rakoncza és Bozók táján birtokos;_{Wenzel, IX. k. 326. l.}* 1284-ben fiával Bars-sal azon birtokosok sorában szerepel, kik a rohozsnicai birtok eladásába beleegyeznek;_{U. ott, 405. l.}* 1288 január 19-én fiaival Péter-, Bars- és Ravasz-szal együttesen a Palásti nevet viseli és megveszi Csák nb. Márk fiaitól, István és Pétertől azoknak palásti birtokrészét._{Wenzel, IV. k. 326. l. (helytelenül Bowaz).}*
Fiai: III. Bars, Ravasz és II. (Sánta) Péter 1295-ben Szádor fiaival és egyéb palásti birtokosokkal együtt palásti birtokjogukat az esztergomi érsek ellen védelmezik._{Fejér, VI/I. k. 341. l. (hol Ravasz helyett Pous áll).}* Ugyanők – most már világosan «Palástiak» – megveszik 1304-ben Oszlányi Mártonnak Barsmegyében fekvő tolmácsi birtokát,_{Knauz, II. k. 546. l. – Azon barsi várjobbágyok közül, kik 1262-ben a Tolmács nevü földnek egy részét a garamszentbenedeki apátságnak átengedték, Puyna (=Pónya) fia Márton «de villa Korsak» is volt. (Knauz, I. k. 473. l.) Korsak nevü helységet nem ismerünk, miért a nem éppen valószinütlen, hogy ez az «Oslyan» ferditése és hogy azon Simon, ki 1264 körül Bars fiainak bizalmi embere, az 1242. évi Mártonnak a fia. E Simonnak fia Márton pedig az 1304. évi eladó.}* miután nemsokkal azelőtt, 1302-ben, Bézs bán fia Lászlótól ennek nemcsényi birtokrészét vétel utján megszerezték. (L. f.)
Ravasz utódairól nincs tudomásunk.
III. Borsnak fiai: Kopaj, Péter, Bató és Lambert szomoru véget értek. Kopaj feleségül vette Zaah nb. Felicián leányát Erzsébetet (=Sebe), minek következtében Feliciánnál való összeköttetésüket az ismert merénylet után a bitófán fizették meg;_{Anjoukori okmánytár, IV. k. 451. l. Kubinyi, Hontmegyei okmánytár, 103 l.}* birtokaikat mások kapták. Esetleges utódaikat nem ismerjük.
II. vagy Sánta Péternek fia György 1352- és 1380-ban mint «Nemcsényi» szerepel,_{Anjoukori Okmtár, V. k. 611. l. Fejér, IX/V. k. 418. l.}* de miután ennek sem ismerjük utódait, joggal mondhatjuk, hogy I. Péter fiága e Györgygyel sirba szállt.

b) Brezó ága.
Brezó neje Margit a Bézs nemzetség egyik ősének, Benednek a leánya,_{Mások szerint Bézsnek a leánya, de erről majd alább lesz a szó.}* minek következtében utódai és a Bézs nembeliek között szorosabb kapocs jött létre.
Brezónak egyetlen fiát ismerjük, Miklóst, ki 1295 decz. 10-én a «Vezekényi» nevet viseli és Vezekényi Pétertől (anyai nagybátyjától) ennek kisvezekényi birtokrészét örök áron megveszi._{Botka, 5. l.}* 1306-ban már fiaival: Fűlőp-, János-, Péter- és György-gyel együtt szerepel, midőn Váradi Bézs utódai neki és fiainak, néhai Margit, Brezó neje után járó leánynegyed fejében a barsmegyei Várad egy részét átengedik._{U. ott, 7. l.}* 1322-ben fiaival és rokonaival együtt egyrészt Barsmegye főispánja Becsei Imre, másrészt bizonyos Bochov (talán Bathó) comes ellen pört indit; rokonai, kikhez őt valószinüleg csak sógorsági kapocs füzi, a következők: 1. Endrédi Maty fia János fiai Jakab és Varjas Tamás_{V. ö. Knauz, II. k. 661. ddo. 1312. l.}* 2. Gos Miklós 3. Málasi Bőd fia Tamás. Maga Miklós ugyanazon évben Barsmegyének egyik szolgabirája; utoljára, 1324 november 1-én találkozunk vele, midőn a Váradiak Brezó nejének leánynegyedére vonatkozó 1306. évi osztályukat megujitják; most már ő is, fiai is a «Vezekényi» néven szerepelnek._{U. ott, 13., 17. l.}*
Fiain kivül még egy névleg ismeretlen leánya is volt, ki Hontpázmán nb. Szegi Istvánhoz ment férjhez. Ez utóbbi 1326 aug. 1-én már nem élt, mire fivére Jakab az özvegy hitbéri és hozományi követeléseit kielégiti._{Anjoukori Okmánytár, II. k. 248. l.}*
Fülöp 1326-ban kimutatja, hogy Vichnye és Berzencze nem a barsi várhoz tartoznak, hanem ősi birtokát képezik. 1325-ben fivérével Jánossal együtt Vezekényen lakott, hol őket Palásti Kopaj egyik tisztviselője Bepej, halállal fenyegette._{Botka, 18–21. l.}* 1341 szept. 24-én fivérével Péterrel együttesen kénytelen Váradra vonatkozó birtokjogait Bézs nb. Szecsei Péter ellen védelmezni._{U. ott 33–34. l. Botka az illető okmány rubrumában a keltet 1351-re teszi, de ez helytelen. Maga az okmány 1341-et mond; a fő azonban az, hogy az okmányt kiállitó Drugeth Vilmos nádor már 1342-ben meghalt.}* Az ujabb egyezség most már Fülöp haláláig zavartalan maradt. 1349 jan. 4-én Fülöp már nem él és akkor tanusitja az esztergomi káptalan, hogy Bézs nb. Szecsei Péter és Brezó fia Miklós fia Péter valamint utóbbi néhai fivérének, Fülöpnek fiai: Miklós, Tamás, János és István hosszabb perlekedés után egyezséget kötöttek, melynek értelmében Drugeth Vilmos nádor fentebbi ítéletlevelének megfelelően Várad helységet összes tartozékaival maguk között felosztották._{Anjoukori okmánytár, V. k. 256. l.}* Fülöp fiai Tamás és István 1355-ben még élnek.
Péter, ki 1349 óta sulyos betegségben szenvedett, életének utolsó éveit pörökkel töltötte. Lajos király ugyanis a Bézs nembeliek kihaltával azoknak perlepi, váradi és szecsei birtokait Matyk fia Domonkosnak adományozta, a mi ellen Váradi Péter és fia Benedek óvást emeltek. Az ügy Péter betegsége miatt sokáig huzódott, mignem Benedek 1355 febr. 25-én kijelentette, hogy atyja röviddel ezelőtt meghalt, maga pedig a vitás jószágokra való igényeit be nem bizonyithatja, mire ezeket Domonkosnak itélték oda._{U. ott, VI. k. 290–297. l.}*
Benedeken kivül Péternek még László és István nevü fiai maradtak; Benedek ezentul csak apróbb birtokügyekből ismeretes és 1385 kezdete után már nem szerepel._{Botka, 70. l.}*
László, fivére Benedek társaságában 1379-ben többrendbeli erőszakoskodással van vádolva, melyeknek következményeit azonban magától el tudta háritani. Több apróbb birtokviszályai után_{V. ö. Botka, 61–64. l.}* 1382-ben nagy örökösödési pert inditott, melynek lényege a következő:
Bézs bán családja 1382 körül Bars unokájávai, Tőrei Miklóssal kihalván, Lajos király Tőrét, Pogrányt és Décsényt Gutkeled nb. Kusalyi Jakcs fiainak adományozta. Ez ellen Tőrei Miklós nővérén, Dorottyán kivül, fentebbi Váradi László is tiltakozott, előadván, hogy Brezó nevü ősének atyja Bars, Bézs bán fiával Barssal azonos, minek következtében Bézs bán nemzetsége az ő személyében még mindig létezik és az eladományozott birtokoknak jogos tulajdonosa. Hogy és mikép sikerült neki Dorottyát és az illetékes birákat e leszármaztatás elfogadására rábirni, nem tudjuk; valószinü, hogy hamisitott okleveleket mutatott fel és hogy Dorottya, előttünk ismeretlen okoknál fogva a hamisitóval egyetértett. Elég az hozzá, hogy a leszármaztatást elismerték és Lászlónak a vitás birtokokat 1383-ban megitélték. Mi pedig az eddigiek után jól tudjuk, hogy a nemzedékrend gyártott adatokon alapszik és csak azt az egyet tartjuk, szükségesnek kiemelni, hogy Brezó atyja Bars már 1256-ban nem él, holott Bézs bán fia Bars, ki László állitása szerint vele azonos, még 1302-ben is életben van!
Halálának évét nem ismerjük; 1395 október 19-én már nem él. Ez napon özvegye Katalin, Szecsey Domonkos (Matyk fia) leánya, saját úgy mint fia Péter és egyéb rokonai nevében az ellen tiltakozik, hogy Lévai Péter Szecsét, Uj-Váradot és Perlepet alattomosan törekszik kezeibe keriteni. Ez ügyben Zsigmond király még 1401-ben kiad egy vallató parancsot, melyben Szecsei Domonkos leányát Katalint, mint még életben levőt emlit._{Botka, 80., 81. l.}*
Az eddigiek nyomán megkapjuk tehát a következő stemmatöredéket, melyről azonban korántsem merjük állitani, hogy a Bars utódairól szóló összes adatokat magában foglalja.

73I. Bars; Vezekényiek és Váradiak; II. Bars 1228; Palástiak; Lesták 1228, † 1264 előtt ~ 1266 (Fülöpnek anyja); Brezó 1256–1265 ~ Bened leánya Margit; I. Péter 1256–1288; Szádor 1256; Leány 1265 ~ Bökény † 1265 előtt; Leány 1265 ~ Szoboszló † 1265 előtt; I. Miklós 1295–1324; III. Bars 1284–1304; Ravasz 1288–1304; II. Péter 1288–1304; Miklós 1295; János 1295; Palástiak; Kopaj 1325, † 1330 ~ Zaah nb. Felicián leánya Erzsébet, † 1330; Péter † 1330; Bató † 1330; Lambert † 1330; Nemcsényi György 1352–1380; Klára ~ Egyházasneményi Benedek; Margit ~ Alsósnényei Dacsó; Fülöp 1306–1341; János 1306; Péter 1306, † 1355 kezdetén; György 1306; Leány 1326 ~ Hontpázmán nb. Szegi István, † 1326 körül; Miklós 1349; Tamás 1349–1355; János 1349; István 1349–1355; Benedek 1354–1385; László 1355–1383 ~ Szecsei Domonkos leánya Katalin 1395–1401; Péter 1395

b) Bézs nemzetsége.

Bizonyos Szemetynek (= Zemech), kiről csak azt tudjuk, hogy valamikor a barsmegyei Vezekényt megvette, Bened nevü fia maradt,_{Botka, 4. l.}* kinek négy fia volt: István, Bézs, Péter és Lesták._{Azon királyi kiküldöttek sorában, kik 1236-ban a barsmegyei birtokviszonyokat megvizsgálják, Benete comessel is találkozunk. (Wenzel, VII. k. 26. l.)}*
Istvánról_{A Bézs-nemzetséget legojabban D. Karácsonyi János «A magyar nemzetségek» 238. lapján tárgyalja. Ő is idézi Wenzel, VII. k. 516. lapját, de bár az idézett helyen elég világosan «Stephanus scilicet et Bees filii Comitis Bened» olvasható, a nemzedékrendi táblában ez Istvánt hiába keressük.}* tudjuk, hogy 1259 máj. 27-én a nyitramegyei Csekej mellett birtokos._{Wenzel, VII. k. 516. l.}* Utódait nem ismerjük.
Lestáknak, ki 1264-ben Bars fiai, Brezó és Péter oldalán mint bizalmi férfi szerepelt,_{Botka, 1. l.}* nem maradt fia. Fivérének, Péternek egyik fia elbeszéli 1325-ben, hogy Bened fia Lestáknak váradi birtokrésze ő reá szállt._{Botka, 19. l.}*
A családot csak Bézs és Péter folytatta, de mielőtt róluk szólnánk, szükséges egyet-mást még Bened leányairól is mondani.
Hogy Benednek több leánya volt, be van bizonyitva; névszerint azonban csak az egy Margitot ismerjük, ki Bars fia Brezóhoz ment férjhez és kinek férjhezmenetele – mint már előbb kimutattuk – a Vezekényiek és Váradiak között többszörös és hosszadalmas pörökre adott okot. Egyik ujabb irónk_{Dr. Karácsonyi János i. m. I. k. 238–239. l.}* azon határozott állitásnak ad kifejezést, hogy Margit nem Bened, hanem Bézs leánya, a mit arra alapit, hogy 1326-ban csak Bézsnek ivadéka fizet Margitért leánynegyedet, ellenben Péter ivadéka csak beleegyezését adja hozzá; különben is az 1306-ki oklevél Margitot világosan Bézs leányának mondja «s ezzel szemben a másiknak nincs bizonyitó ereje, mert hisz okleveleink sokszor filiának (leánynak) nevezik az unokát».
Mi ezen állitást el nem fogadjuk, az utolsó érvelést pedig tarthatatlannak tartjuk. Éppen az 1306. évi okmány, a melyre Karácsonyi hivatkozik, ellene szól az érvelésnek. Igaz ugyan, hogy benne «Margarete filie eiusdem Bes» áll, de közvetlenül utána olvassuk «exceptis et exclusis aliis quartis puellaribus filiarum dicti Bened»; ezt miért nem idézte Karácsonyi: Ebből kiviláglik, hogy az okmány fogalmazója, bár Margitot Bés leányának irta, mégis csak Bened leányaira gondolt, úgy hogy a «Bes» kifejezés, tekintettel erre s azon későbbi okiratokra, melyek kivétel nélkül Margitot Bened leányának nevezik, csak irási hibának veendő. Van különben még más valami, a mi Karácsonyi állitását megingatja s ez a kronologia. Brezó már 1256-ban érett korú férfi, tehát nem igen valószinü, hogy oly embernek veje lett volna, ki még 1274-ben mint erőteljes ember háborúban vett részt, sokkal valószinübb tehát, hogy ez utóbbi nejének fivére lett légyen. Margit nővéreiről különben részletes adatokat nem ismerünk.

1. Bézs utódai.

Bened fia Bézs, kivel 1259-ben mint nyitramegyei birtokossal találkoztunk, családjának legkimagaslóbb tagja, kiről magát egyik fivérének utódja «Bézs nembelit»-nek nevezi. Már IV. Béla és V. István alatt részt vett a nyilvános életben, a nélkül, hogy az erről szóló közelebbi részleteket ismernők. IV. László alatt a cseh Ottokár elleni harczokban Detrekő vára előtt (1273-ban) oly kiváló érdemeket szerzett magának, hogy őt László 1274 febr. 10-én a nyitramegyei Geszteu birtokkal jutalmazta._{Hazai okmánytár, VIII. k. 158. l.}*
Két fia volt: Máté és Berke.
Máténak, kinek csak nevét ismerjük, egy fia maradt: II. Péter, ki 1306-ban nagybátyjával, Berkével, I. Péter fia Sándor beleegyezését is kinyerve, Bened leánya Margit fiának Miklósnak, az anyja után őt illető leánynegyedet kiadja; mindezek a családtagok akkor «Váradi»-ak._{Botka, 7. l.}*1324-ben megerősitik az 1306. évi egyezséget, mely alkalommal arról értesülünk, hogy Margit fia Miklós Mátétól már azelőtt a lovászi és anasi birtokrészét örök áron megvette és hogy Bézs unokája és fia, Miklóst és fiait magszakadás esetére osztályos rokonoknak nyilvánitják._{Ugyanott 17., 18. l.}* 1324 után nyomuk vész; 1333-ban sem Berke, sem II. Péter nincs életben. Vagyonuk, bár az 1324. évi szerződés Margit utódait örökösöknek nyilvánitotta, I. Péter utódaira szállt át, miután ezek Berke leányának, Iloná-nak leánynegyedi követeléseit kielégitették.

2. Péter utódai.

I. Péter, ki a «Vezekényi» nevet viseli, 1295 decz. 12-én kisvezekényi birtokának egy részét fennebbi Brezó fia Miklósnak adja el._{Ugyanott 4. l.}* 1306-ban már nem él.
Fián, Sándoron, kivül még egy névszerint ismeretlen leánya maradt, ki bizonyos Lesták fia Bogodhoz ment férjhez. Erről azonban külön fejezetben kell szólnunk.
I. Sándor 1298-ban sógorának egynéhány szolgát engedett át; 1306-ban fiaival együtt beleegyezését adja, hogy Margit utódai a nemzetségi vagyonból kielégittessenek; ugyanezt teszi 1324-ben is. Ugyanazon évi márcz. 30-án Kistapolcsányi András és fivére Gyula, Péter fia Sándort a barsmegyei Ebedecz nevü birtok eladásától tilalmazzák._{Anjoukori okmánytár, II. k. 122. l.}* 1325 máj. 1-én a «Szecsei» nevet viseli s akkor Váradnak azon részét, melyet Bened fia Lesták után örökölt, Sági Benedeknek adja zálogba:_{Ugyanott 19. l.}* ezután elvész a nyoma.
Két fia volt: III. Péter és György. Ez utóbbiról csak annyit tudunk, hogy 1333-ban Berke leányát, Ilonát leánynegyedére nézve kielégiti.
III. Péter 1338-ban Bézs bán unokájával Kónya Miklóssal azon birtokokat osztja fel, melyeket Bézs bán még 1258-ban nagybátyjától Lestáktól, megvett volt. E felosztás alkalmával Péter a váradi részeket kapta. Az osztályozás indokaira nézve az illető okmány_{Ugyanott 22. l.}* nem nyujt támaszpontot. 1341-ben (akkor is «Szecsei») a Vezekényiekkel pörben áll, csakhogy most nem Margitnak leánynegyedét, hanem Váradnak azon részét kéri vissza a Vezekényiektől, melyet ő maga még Máté fiától II. Pétertől szerzett._{Botka, 34. l. Már fentebb bebizonyitottuk, hogy ezen oklevél nem 1351-ben, hanem 1341-ben kelt. Nem áll tehát, a mit Karácsonyi mond (239), hogy III. Péter 1351-ben II. Péternek váradi birtokában van. 1341. jan. 13-án mint Sándor fia Szecsei Péter királyi kiküldöttként müködik. (Anjoukori okmánytár, IV. k. 69. l.)}*
1349 jan. 4-én véglegesen befejezi ez ügyet, a mennyiben Váradot a Vezekényiekkel megfelezi._{Anjoukori okmánytár, V. k. 256. l.}*
Egyetlen fiával, II. Sándorral sirba szállt a nemzetség. Mikor halt meg II. Sándor, meg nem állapithatjuk. Annyi áll, hogy 1354 szept. 15-én már nem élt és hogy Lajos király az elhunytnak összes birtokait (két Szecse, Várad, Perlep Barsmegyében, Vezekény Nyitramegyében) akkor már Matyk fia Domonkosnak adományozta. II. Sándor tehát valószinüleg 1354 kezdetén halt meg.
Bézs nemzetségének leszármazása tehát következőleg alakul:

Szemety; Bened (1236); István 1259; Bézs 1259–1274; Lesták 1264; I. Péter 1295; Margit ~ Bars fia Brezó 1256–1265; Leányok; Máté † 1306 előtt; Berke 1306–1324; I. Sándor 1298–1325; Leány 1298 ~ Maróti Bogod 1298; II. Péter 1306–1324; Ilona 1333; III. Péter 1324–1349; György 1324–1333; II. Sándor † m. n. 1354 körül

Az adományozás ellen ketten tiltakoztak. Egyfelől Margit unokája, Váradi Péter, ki akkor már hosszabb idő óta betegségben sinylődő ember volt és a pör bevégezte előtt 1355 jan. 13 és február 25 között meghalt, mire fia Benedek folytatta a pört. Csakhogy igényeit nem tudta kellőleg bebizonyitani, minek következtében Domonkos győztes maradt; leánya, Katalin különben e Benedek fivéréhez, Váradi Lászlóhoz ment később férjhez. Szerencsésebb volt a másik követelő, Máté fia Vezekényi Péter, ki fiaival: Vörös Miklós-, Sándor-, László- és Mátéval együtt Szecsei (III.) Péter és fia (II.) Sándornak összes barsmegyei birtokaira igényt emelt és egynehány közvetitő ember tanácsát követve, Domonkossal oly egyezséget kötött, hogy ez utóbbi neki a Nyitramegyében Sárfő mellett feküdt Kis-Vezekényt, 35 márka denárt és 10 ménest engedett át._{Anjoukori okmánytár, VI. k. 391. l.}* Mi inditotta Domonkost arra, hogy e követelő igényeit elismerte s vajjon Bézs nemzetségéhez tartozott-e az illető, nem tudjuk. Margit utódainak sorában hiába keressük őt._{1355-ben Miklós fia Vezekényi János egyszer mint királyi kiküldött és egyszer mint birtokos szerepel (Anjoukori okmánytár. VI. k. 291. l. és Botka, 42. l.). Ez utóbbi minőségben mint pörvesztes Vezekényi Miklós özvegyének és fiainak bizonyos birságot fizet ki s ez alkalommal arról értesülünk, hogy Királyszilváján, Bélen és Leveleden (Barsmegyében) volt birtoka. Fia-e azon Jánosnak, ki mint Margit unokája 1306-ban szerepelt? nem tudjuk.}*

c) Lesták fia Bogod.

Fentebb láttuk, hogy Bézs nb. I. Sándornak nővére bizonyos Lesták fia Bogodhoz ment férjhez, és hogy e Sándornak fia III. Péter 1338-ban Bézs bán nagybátyja Lesták után Váradon és Lovászon maradt birtokrészekben Kónya Miklóssal osztozkodik. Dr. Karácsonyi János többször idézett munkájában (I. k. 240–241. l.) azt vitatja, hogy III. Péter e Lesták után örökölt és ez öröklés arra vezetendő vissza, hogy Bogod atyja Lesták, Bézs bán nagybátyjával, az 1258-ban szereplő Lestákkal azonos. E Lestákról a váradi birtok fiára, Bogodra, szállott, «midőn pedig magtalanul elhunyt, vagyona vérrokonát, Tűrei (helyesen: Tőrei) Kónyát illette, de ennek ki kellett adnia belőle Bogod özvegyének nászhozományát és pedig az özvegy legközelebbi rokonának, Bés nembeli III. Péternek. Mivel pedig a Tűrey Kónyának elegendő készpénze nem volt, kiadta ingatlanban s e végre átengedte az 1258-ban vett váradi és lovásni birtok felét.»
E kombináczió el nem fogadható. Az 1338-ban történt osztályról szóló okmány egy árva betüvel sem mondja, hogy Bézs nb. III. Péter a váradi és lovászi birtokrészeket örökösödési czimen kapja és Lesták fia Bogod nem halt meg magtalanul, a mint ezt a következő sorok igazolják.
Lukács sági prépost tanusitja 1263-ban, hogy előtte Bogod fia Lesták özvegye, fiával Bogod-dal együtt megjelenvén, a következőket adta elő: Férje, rokonainak Péternek, Bogyoszlónak és Endecsnek beleegyezésével Ősödön lévő birtokából egy ekealját bizonyos Istvánnak és Hektornak adott el, kik a vételárt ki is fizették. Miután azonban az eladott föld még nincsen meghatárolva, kötelezi magát az özvegy, fia nevében is, hogy annak idején, mikor a nemzetségi birtokot felosztják, az eladott rész kellő elhatárolásáról gondoskodni fog._{Wenzel, III. k. 72. l.}* 1277-ben pedig Lőrincz sági prépost előtt, Lesták fia Maróti Bogod hatod magával letette az esküt, hogy a Keszőpataka és Terbegec közt elterülő (Ipoly) keszői föld az ő ősi birtokát képezi._{Knauz, II. k. 79. l.}* Marót pedig nem más, mint a Hontmegyében még most is létező Apát- vagy Egyház-Marót. Bogod 1295 nov. 28-án nemzetségi rokonától, Bogyoszló fia Keszői Miklóstól, ennek Hontmegyében levő keszői és ősödi birtokrészeit megveszi és már azelőtt szerzett keszői tulajdonát megerősitteti; ez utóbbi alkalommal a «Maróti» nevet viseli._{Ugyanott 379. l.}* Midőn az esztergomi káptalan 1297 ápr. 2-án az ezekre vonatkozó okmányokat átirja, akkor is «Lesták fia Maróti Bogod comes» néven szerepel._{Ugyanott 401. l.}* 1298-ban a Hontpázmán nb. Csalomjaiak kovárszegi birtokának határjárásában királyi emberként müködik,_{Wenzel, V. k. 193. l.}* valamint ugyanazon évben a Hontpázmán nb. Bényiek által elkövetett garázdálkodások ügyében mint tanu szerepel._{Botka, 6. l.}* Névszerint ismeretlen neje Bézs nb. I. Péter leánya, kinek révén sógorától, Péter fia Váradi I. Sándortól, László sági prépost tanusága mellett a sági konvent előtt husz márkáért hat szolgát kap. Az illető okmány keltéből már csak «in octavis beati Nicolai confessoris ... octa ... » olvasható s igy kiadó,_{Hazai okmánytár, VI, k. 335. l.}* tekintettel arra, hogy László sági prépostot 1281-től 1300-ig ismerjük, az okirat keltét az 1288 körüli decz. 14-ére teszi. Mi pedig azt hisszük, hogy, mert Sándor atyja Péter még 1295-ben élt, a fiunak e transactioja 1298-ra esik. II. Bogodról ez különben az utolsó hir.
Fia III. Bogod rosszul gazdálkodott. Ősödi birtokát 1312 előtt Kistapolcsányi Gyulának előbb zálogba adta s midőn egyre növekedő szegénysége következtében ki nem válthatta, jónak találta az egész birtokot 1312 nov. 18-án Gyulának örök áron eladni. Ez alkalommal már nem – mint atyja – «Maróti», hanem «Keszői» néven szerepel._{Anjoukori okmánytár, I. k. 274. l.}*
Elszegényedése mellett még nagyobb baj is sujtotta, melyet politikai pártállásának köszönhetett. A Trencsényi Máté és Károly király között folyt viszálykodások alatt Bogod hü királypárti maradt; midőn 1315 nov. 26-án a királyi udvarhoz utazott, Trencsényi Máté őt elfogatta és megvakittatta. Bogod meg volt győződve, hogy Kistapolcsányi Gyula, ki Máténak egyik főembere volt, őt a hatalmas oligarchánál bevádolta s hogy ennek köszöni megvakittatását. Csak 13 évvel ezután sikerült Gyula fiának, Kistapolcsányi Gergelynek, atyja ártatlanságát kimutatni, a mennyiben több nemessel együttesen atyjának ártatlanságára vonatkozólag az esküt letette._{Ugyanott II. k. 443. l.}*
Csakhogy ez még sem akadályozta őt abban, hogy Gyulának 1321 szeptember 27-én még egy birtokrészt eladjon. Nevezett napon arról értesülünk, hogy Bogod fia Bogod és Kémes fia Mihály, hontmegyei nemesek, (Ősödön lévő részint örökölt, részint vásárolt birtokukat fentebbi (Kistapolcsányi) Gyulának örök áron eladták._{Ugyanott I. 628. l.}* Vajjon Kémes fia Mihály e Bogodnak nemzetségi rokona-e? nem tudjuk; Bogod 1352-ben már nem él. 1353-ban özvegye s fiai Péter és János a hontmegyei Kesző nevü birtokokat, melyet a megye tőlük elfoglalt, visszakapják._{Fejér, IX/II. k. 213. l.}*

5. Bogát-Radván.

Bogát utódai.
A Bogát-Radván nemzetségbeli Bogátnak két fia maradt: István és Fülke (= Fülöpke); ez utóbbit megölte nemzetségbeli rokona Csiz, mire a megöltnek rokonai 1227-ben az e büntettből keletkezett ügyet maguk között rendezték._{Wenzel VI. k. 444. l.}* Iacute;gy beszéli ezt Garai Miklós nádor 1409-ben kelt oklevelében; az ügyre vonatkozó, az egri káptalan előtt állitólag 1227-ben kibocsátott eredeti oklevelet nem ismerjük. Ilsvai Lesták nádor egyik 1393-iki okirata szerint a nemzetség tagjai ugyanebben az ügyben 1252-ben ujabb egyezséget kötöttek; ugyan ezt az évszámot Bőbék Detre nádor 1400-ban emliti;_{Hazai okmánytár, V. k, 23. l Wenzel: XI. 383. l.}* miután azonban nem igen hihető, hogy egy és ugyanazon ügy kétszeri rendezése között 25 év mult volna el, valószinünek tartjuk, hogy az első rendezés kelte (1227) a későbbi irnok hibájára vezetendő vissza s hogy az inkább 1247-re helyezendő. Legyen azonban bárhogy, annyi bizonyos, hogy Bogát fia István mindkét egyezségben részt vett és hogy 1252-ben a «Berettői» nevet használja. 1252 után már nem akadunk nyomára. 1252-ben fiait is emlitik, a nélkül, hogy neveiket ismernők; de miután tudjuk, hogy István fiai István és Miklós 1300-ban a zemplénmegyei Mérk birtokosai, melyet Bogát fia István és fiai 1252-ben kaptak, biztosak vagyunk benne, hogy Berettői Istvánnak két fia, Miklós és II. István maradt.
Miklós, ki 1326-ban a «Lazonyi» néven szerepel,_{Anjoukori okmánytár, II. k. 261. l.}* 1337-ig ismeretes. Egyetlen gyermekét ismerjük, leányát Magychot, ki 1337 junius 15-én mint Telchi Demeter fia özvegye, a zemplénmegyei Mérk felének tulajdonosa._{Történelmi Tár, 1900. évf. 399.}* E leánynak későbbi sorsát nem ismerjük.
II. István, kit többnyire a Pelejteiekkel viselt pöreiből ismerünk és kivel csak 1324-ig találkozunk, két fiut, Jánost és Jakabot, és Zsebe(=Sebe= Erzsébet nevü leányt hagyott maga után.
Zsébe 1335-ben az olasz származásu és azért «Olasz»-nak nevezett János boldvakői (Abaujmegyében) várnagynak a neje és megkapja ez évben fivéreitől és nagybátyjától (Miklóstól) a szabolcsmegyebeli Berczel helyiséget, melyet Károly király 1335 előtt II. István fiának Jánosnak visszaitélt vala. 1337 junius 15-én olvassuk, hogy Olasz János a maga s felesége Zsebe nevében Bercel birtokukat Zsebe fivéreinek és nagybátyjának Mérk zemplénmegyei fél birtokával elcseréli; 1339 január 22-én az országbiró Berceli Mahály fia Barabás_{Alig szenvedhet kétséget, hogy ez azon Bogát-Radván nb. Mihály fia Barnabással azonos, ki mint Izsépi Barnabás 1342-től 1351-ig szerepel. Ez esetben is látjuk, hogy egy és ugyanazon család tagjai rövid időközökben különböző családi neveket használnak, a mi többnyire egyik vagy másik birtokukon lévő hosszabb tartózkodásukkal állt összefüggésben.}* ellenében Bercel birtok felét «Gallicus» (= Olasz) Jánosnak és feleségének Zsébe asszonynak itéli; 1342 január 25-én tanusitja a jászói konvent, hogy Gallicus János boldvakői várnagy és II. István fiai úgy egyeznek meg, hogy Bercel birtok előbbinek jut; 1360 augusztus 29-én arról értesülünk, hogy Olasz János már nem él és hogy Zsebe akkor már bizonyos Ábrahám fia Péternek a felesége, kivel és első férjével nemzett fiával Jakabbal együttesen fivéreit Bercel birtok elidegenitésétől eltiltja. E Jakab 1370 október 13-án még él. Nyoma van, hogy fia maradt._{Fejér,VI/II. k. 297. l. (Anjoukori okirat kivonata!)}* Olasz Jánosnak azonban még egy másik fia is volt, ki 1357 január 16-án mint Olasz János fia Berczeli László, Szabolcsmegyében szerepel._{Anjoukori okmánytár, VI. k. 528. l. V. ö. különben Fejér IX/VI. k. 167. l. hol Olaszi János fia Jakab a szabolcsmegyei Berczel nevű birtok ügyében szerepel.}*
II. István fiai: János és Jakab majdnem kivétel nélkül együttesen szerepelnek, Midőn János 1335 előtt a berceli birtokot megkapja, az «Izsépi» nevet viseli; 1335-ben fivérével együtt Bercelnek egy részét Zsébe asszonynak engedi át; az «Izsépi» nevet 1349 május 18-án is viseli, midőn fivérével együtt ősi és szerzett birtokait a szintén Bogát-Radván nb. Cseleiekkel felosztja._{Anjoukori okmánytár V. k. 278. l.}* 1359-ben kellemetlen pörbe keveredtek, a melynek alapul az szolgált, hogy II. István fia Lazonyi Jakab czinkostársaival együtt Csicseri Istvánt, a midőn Ráczország felé utazott, szabad uton, a Szentes nevü birtokon, annak Szentesligete nevü erdejében megölte, fivérét Jánost pedig életveszélyesen megsebesitette. 1360 aug. 29-én a két fivér megint a «Lazonyi» néven szerepel, de midőn az országbiró ugyanazon évi deczember 7-én Jakabot és szolgáját, Pócs fia Pált, Csicseri István megöletése dolgában megidézteti, akkor Jakabot «Bánóczi»-nak nevezi. 1361. augusztus 25-én ugyane néven szerepel és akkor arra kötelezi magát, hogy Csicseri János megsebesitéseért és István megöletéseért kártéritésül 680 forintot fizet, 200-at készpénzben, a többi fejében pedig a szabolcsmegyei berczeli részbirtokot adja, melyet, ha fivére tiltakozása miatt át nem adhatna, zemplénmegyei Újőr és Lask nevű birtokait köti le. Kötelezettségének azonban nem tett eleget, miért is a leleszi konvent 1362 január 2-án Bánóczi Jakabnak berceli birtokrészébe a Csicserieket iktatja be. Az erre vonatkozó összes birósági levelekben Bánóczi Jakab mint Drugeth János nádor fia Jánosnak tisztje (= famulus) szerepel. 1360 november 18-án Jakab már nem él, mire a Csicseriekkel kötött egyezsége fivérére, Jánosra szállt át, miből világosan kitünik, hogy Jakab fiörökös hátrahagyása nélkül halt meg. János, ki fivérének kötelezettségét csak nagy nehezen akarta átvenni, 1360 óta megint a «Lazonyi» néven szerepel; utoljára 1364 január 8-án akadunk rá, midőn az egri káptalan előtt kijelenti, hogy a berceli birtokára vonatkozó levelei elégtek. 1371 márczius 31-én már nem él. E napon jelenti a leleszi konvent a királynak, hogy az országbiró parancsára a Csicserieket Bercel, Újőr és Berettő birtokokba ellentmondás nélkül és Újőr szomszédjainak, Czékei László fiai, László és Márton, a Bánóczi János özvegye fivéreinek jelenlétében beiktatta. János neje tehát a Kaplyon nb. Czékei-család egyik sarja.
E házasságból tudtunkkal egyetlen egy fiu született, kivel 1381-ben találkozunk. Böbék Detre nádor tanusitja t. i. akkor, hogy azon Bogát-Radván nembeliek sorában, kik a szerencsi monostor kegyurasági ügyében igényeiket az ezeket tagadó egyéb Bogát-Radván nb. családtagokkal szemben védelmezik és állitásaik bebizonyitására a fentebb emlitett, 1252-ből származó okiratot bemutatják: János fia Bánóczi Jakab is szerepel,_{Wenzel, XI. k. 383. l.}* kinek további sorsáról és esetleges utódairól mit sem tudunk, miért is jogositva vagyunk feltételezni, hogy nemzetségének ezen ága vele sirba szállt.
Midőn még azt is kiemeljük, hogy az eddigieken kivül Lazonyban és Bánóczon egyéb birtokosokra is akadunk, kiknek nemzetségi hovatartozandóságát mindeddig nem ismerjük, a fentebbiek alapján ez ágnak a legujabb időben közétettet sok tekintetben kiegészítendő nemzedékrendi tábláját a következőben mutatjuk be:

Bogát-Radván nb. Bogát, I. István (1227–) 1252; Fülke † 1252 előtt; Miklós 1300–1337; II. István 1300–1324; Magych 1337 ~ Telchi Demeter fia † 1337 előtt; János 1335–1364 ~ Kaplyon nb. Czékei László leánya 1371; I. Jakab † 1360; Zsébe 1335–1360 ~ 1. Olasz János boldvakői várnagy 1335–1342 ~ 2. Ábrahám fia Péter 1360; II. Jakab_{V. ö. a Történelmi Tár 1900. évf. 396–410 és 1901. évf. 42–51. oldalaival.}* 1381

6. Csák.

A zarándmegyei ág._{Szükségesnek találom annak kiemelését, hogy jelen dolgozat már 1902 márcziusában készen állott.}*
Midőn V. István 1271 második felében a hajóhalmi országgyülésen egy az egri püspökség viszonyainak megvizsgálásával megbizott, 25 tagból álló bizottságot választott, a kizárólag Magyarország északkeleti részein lakó főurakból állt bizottság tagjainak sorrendjében többek között magister Bagon, comes Gerhardus de genere Chak, és comes Abraham de Cholth, de Comitatu de Zarand is szerepelnek._{Fejér, V/I. k. 156. l.}*
Hogy a «zarándmegyebeli» megjelölés csak is Csolti Ábrahámra vagy egyuttal a két előző Csák-nembelire is vonatkozik, azt az eddigi irodalom határozott bizonyossággal nem tudja megmondani; arra a kérdésre, vajjon voltak-e e Csák nembelieknek fiutódaik, nem tud válaszolni, amennyiben mindeddig e két személyt mindenütt mint utódnélkülieket találjuk feljegyezve. A következő sorok nem csak e kérdésekre fognak válaszolni, hanem egyuttal azt is ki fogják mutatni, hogy Fejér az egyik Csák-nembelinek a nevét hibásan tette közzé.

* * *

A nagyváradi konventnek egyik 1342 április 9-én kiadott okleveléből_{Anjoukori okmánytár; IV. k. 197–198. l.}* tudjuk, hogy Gutkeled nb. Bátori Berecknek névleg ismeretlen neje bizonyos Merhardnak a leánya; megjegyezzük azonban mindjárt, hogy a Merhard, Morhard, Murhard, Machard nem más, mint a német középkori Marquard = Markward névnek magyaros alakja. Marhard leányának fiai, Bátori János és Miklós, idővel anyjuk hozományát, illetőleg atyai örökségét keresték, mire anyjuk fivérei vagyis Marhard fiai: Bencenc, Ugron és II. Marhard, nekik a Fejér-Kőrös mentén fekvő Zynche és Thuba nevü helységeket adták, mely adományozásba később Bencenc fia Csák, kétségkivül mint atyjának és két nagybátyjának egyedüli örököse, beleegyezett.
E helységeket hiába keressük ma e néven; de miután tudjuk, hogy a régi Zarándmegye a mai Aradmegyének északi feléből és a mai Hunyadmegyének Fehér-Kőrös menti északi részéből állt, első sorban e tájon fogjuk őket keresni. Meg is találjuk itt a jelenleg Aradmegyének kisjenői járásában fekvő Szintye nevü falut, melyben az okirati Zynchére ismerünk; miután továbbá tudjuk, hogy a zarándmegyebeli Kis-Szintye vidékén a XIV. században Kupa nevü helység létezett,_{Csánki I. k. 738. l.}* jogositva vagyunk elhinni, hogy «Thuba», melyre sehol sem akadunk, csak közlési hiba, és Kupával azonos. A legfényesebb bizonyitékát annak, hogy fentebbi két helység tényleg Zarándmegyében feküdt, abban találjuk, hogy a nagyváradi káptalan bizonysága szerint azon ötven nemes ember közül, kik 1323-ban a biharmegyei Gutkeled nembelieknek bizonyos hatalmaskodási ügyében az esküt letették, «magister Chaak filius Bencency de comatatu de Zarand» is szerepelt._{Békésm. oklevéltár, 1. l.}* Többet e Csákról nem is tudunk.
Nagybátyáira nézve csak egyetlen egy adatot tudtam megtalálni. A nagyváradi káptalan tanusitja 1306. február 2-án, hogy a Bór-Kalán nb. Szeriek és Borsa nb. Kopasz nádor között egyezkedés jött létre és hogy a közvetitő nemesek között egy Marhard fia Ugron nevü mester is volt._{Anjoukori okmánytár, I. k. 107. l. (hol tévesen áll Menhardy) A közvetitök még a következők: a) Igmánd nb. Lőrincz cz. vajda, b) Bábolnai Gergely, c) Hont-Pázmán nb. Albert, d) Vásári Gergely, e) Tiszai István és mások.}*
Kérdés már most, kicsoda ez a Marhard és mely nemzetségből vagy családból való? erre a kérdésre a fentebbi okirat szintén ad felvilágositást.
A nagyváradi konvent t. i. ugyanazon napon (1342 április 9-én) tanusitja, hogy Bátori János és Miklós mellett Bágyon fia Miklós fia János és ugyanazon Bágyon fia Ugron fia László is megjelentek előtte. Ezek előadják, hogy eleik (progenitores), Merhard fiai Bencenc, Ugron és Merhard, nővérük fiainak, Bátori János- és Miklósnak, anyjuk örökösödési követelését kielégitendők, Zynche és Thuba nevü birtokaikat átadták és hogy e Bencenc fia Csák ez adományozást később helybenhagyta. Midőn ők maguk, t. i. Bágyon unokái e vidékre jöttek, nevezett Bátoriak, rokonaik (proximi) több rendbeli szolgálatot tettek nekik és annyira segitették őket, hogy most mindezek jutalmául, az őseiktől rájuk szállt Zynchére és Thubára vonatkozó tulajdonjogaikat, éppen úgy mint őseik, a Bátoriakra és ezeknek örököseire ruházzák át.
Miután Bágyon (ami nem más, mint a Balduin név magyaros alakja) nem Marhardnak a fia, világos, hogy Marhard és fiai nem lehettek Bágyon unokáinak egyenes ősei és hogy a «progenitores» ez esetben csak «oldalősök»-nek veendők; de miután Marhard utódainak magvaszakadása után a fentebbi két helységre vonatkozó tulajdonjog Bágyon unokáira szállt, ezek a Bátoriakat rokonaiknak nevezik és progenitoreseiknek, Marhard fiainak adományozását megerősitik, világos, hogy Bágyon unokái és Marhard utódai egy és ugyanazon nemzetség sarjai.
A genealogiai homály erre már szétoszlik. Miután kimutattuk, hogy I. Marhard unokája Csák 1323-ban Zarándmegyéből való ember, s hogy Zynche és Thuba ugyanazon megyében feküdtek az izenkénti leszármazás pedig Bágyon és I. Marhardnak egyidejüségére vall, már most mint varázsütésre felismerjük, hogy az eddig tárgyalt személyeknek ősei Bágyon és Marhard az 1271. évi országgyülésen szerepelt Bágyon és «Gerhard»-dal azonosak és így a Csák nemzetségnek tagjai, melynek egyéb ágaiban a Csák és Ugron név elég gyakran fordul elő. De a Marhard név sem idegen itt. Csák nb. Marhard fia Gyarmán 1269-től 1299-ig Fejér- és Sopronmegyében ismeretes. Csák nb. Ugron esztergomi érsek öcscse vagy unokaöcscse különben már 1230 előtt is zarándmegyei birtokos.
Fejér az 1271. évi okiratban rosszul olvasta a nevet; nem Gerhardus az, hanem Merhardus, minek bizonyitékát különben abban is megtaláljuk, hogy az Aba nemzetségnek ama bizonyos országgyülési bizottságban szereplő egyik tagját szintén Gerhardusnak irja,_{Fejér, V./I. k. 155. l.}* pedig jól tudjuk, hogy ez nem Gerhard (= Gerold = Gellért) hanem Marhard, az ismert abaujvármegyei főispán, nemzetsége aszalai és szikszai ágának őse. Mily izenkénti rokonság volt Bágyon és I. Marhard között, határozottan meg nem mondhatjuk; tekintettel azonban a kronologiai viszonyokra, alig tévedünk, ha őket fivéreknek vesszük. Iacute;gy megkapjuk a Csák nemzetség ez ismeretlen ágának következő leszármazását:

Csák nb. ismeretlen; Bágyon 1271; I. Marhard 1271; Miklós; Ugron; Bencenc; Ugron 1306 † 1342 előtt; II. Marhard † 1342 előtt; Leány ~ Gutkeled nb. Bátori Bereck 1277– 1322; János 1342; László 1342; Csák 1323 † 1342 előtt

Be nem végezhetjük e fejezetet anélkül, hogy a következőre ne figyelmeztessük olvasóinkat. A székesfehérvári káptalan előtt 1334. év október 6-án,_{Anjoukori okmánytár, III. k. 121–122. l.}* Bágyon fia Ugron comes özvegye Klára és fia László, Gyugy nevü somogymegyei birtokukat János, székesfehérvári kanonoknak eladták. Bár itt három nemzedékben azonos neveket találunk, bár nincsen kizárva, hogy egy északkeleten székelő család ne legyen egyuttal az ország nyugati részén is birtokos és bár a kronologiai viszonyok sem ellentmondók, még sem tartjuk valószinünek, hogy az itt nevezett Bágyon fentebbi Csák nb. Bágyonnal azonos legyen. Erről azonban más alkalommal fogunk szóllani.
Dr. WERTNER MÓR.

VEGYES.

A Baksa nemzetség eredete.

«A magyar nemzetségek» cz. müvem l. k. 163. lapján azt irám, hogy ha az 1153-iki hamis oklevél felmutatásakor nyilatkozó családi hagyománynak hihetnénk, a Baksa nemzetség ősi fészkét Hevesmegye északi részén kellene keresnünk.
De másrészt, mint ugyanott megjegyeztem, a Baksa nem birtokszerzései arra mutatnak, hogy e nemnek inkább a Bodrogköz volt a hazája.
Ennélfogva inkább azt mondtam, hogy az ősi fészket meghatározni lehetetlen, mintsem valakit határozott állitással félrevezessek.
Nemrégiben azonban oly adat került kezembe, a mely biztos utmutatást nyujt a Baksa nem korábbi fészkének, sőt származásának meghatározására is.
Biztos, hogy a Tarna felső völgyébe eső, hevesmegyei Szajla 1329-ben még a Baksa-nemzetségé volt és ekkor a Bocskay-ágnak jutott._{Anjoukori okmánytár, 452–51. l.}* Biztosnak hittem azt is, hogy 1280 előtt e nem birta a Zagyva balpartján, Hevesmegye északi részén eső és a mai Lengyend-pusztát maguk közé fogó Bátony és Dorog falvakat s ezeken kivül voltak falvai a Rima folyó mellett is._{Fejér, Cod. Dip. V/III. k. 52. l.}*
Végre egy szerfölött hibás és hiányos kivonatból tudtam azt is, hogy a hevesmegyei Csehit 1285 előtt Simon ispán fia Dénes, a Bocskay-család közvetetlen őse birta.
Csakhogy e kivonat eredeti oklevele a sovány birtokról szóló tudósitáson kivül nevezetes nemzedékrendi adatot is foglal magában. Magister Dyonisius, filius comitis Symonis, – mondja az eredeti oklevél – terram suam hereditariam in comitatu de Heves existentem, Cheh vocatam, cuius terre dimidietatem, similiter Cheh vocatam, per divisionem factam inter patres eorum idem Pous (filius Marsa) possidet, odaadja Marsa fia Pós ispánnak cserébe ennek Detre-Villy nevü abaujmegyei birtokáért._{Szepesi káptalan levéltára. Scrin. XI. f, 1. nr. 4.}*
Kétségtelen ebből nem csak az, hogy a hevesmegyei Egertől északra eső Csehi a Baksa-nemzetségnek ősi birtoka, hanem az is, hogy e nem Marsa fia Pós ispánnal osztályos atyafiságban állott.
Marsa fia Pós 1277-ben jutott neje révén Dettre-Villy-hez. Ekkor adták ugyanis Csenelyi (de Cherne) Péter és Demeter, Miklós fiai, Detre unokái, neki mint sógoruknak, leánytestvérük férjének, Regmecz (Redemech; másként Villy nevü falut._{Szepesi káptalan levéltára Scr. XI. f, 1. nr. 2. – Wenzel, Asp. Okm. IV. k. 91. l.}* Villy csakugyan Regmecz mellett esik és egykori alapitója, Detre után méltán viselhette a Detre-Villy nevet.
A hevesmegyei Csehi birtokosának, Pósnak atyját másként Mersa-nak és Merse nek is irták. Mert Pós fiai 1310-ben megosztozván birtokaiban, azt mondják, hogy Csehin kivül a szintén hevesmegyei Bolya falu (most Pétervásárától keletre eső puszta) is az övék._{Melczer okmánytár, 15. l.}* E Bolya (Buya falut atyjuk, Pós 1284-ben szerezte és ekkor Póst Mersa fiának irják._{Wenzel, Árp. Okm. IX. k. 399. l.}* 1359-ben, mikor a Varaszayak nagyanyjuknak leánynegyedét e Pós unokáitól megkapják, nagyanyjukat «filia Merse»-nek irják._{Melczer okm. 50. l.}* Mivel pedig e helyütt a név latinosan birtokos esetben áll, annak nevező esete Mersa vala.
Mersa fia Pós néven okleveleink sürün emlegetik Pós urat. 1280-ban a bolyai nemeseket osztoztatja,_{Wenzel, Árp. okm. IX. k. 289. l.}* 1284-ben a hevesmegyei Bátor falut szerzi meg (nem annyira ajándékul kapta, mint inkább vette)._{Ugyanott 352. 423. l.}*
Egy eddig kiadatlan 1285-iki levélben rábukkanunk testvérére, Lőrinczre is. Ez évben Mersa fiai, Lőrincz és Pós az Ug másként Bél és a Bolyk (Buchk) nemzetségek több tagjaival együtt az egri káptalan előtt bizonyságot tesztek, hogy Nemel fia János és Emsöd fia János Albert fia Albertnek rokonai._{Sóvári Soós cs. levéltára a Nemzeti Múzeumban.}*
A Baksa-nemzetség származásának kérdésére nézve azonban Pósnak legnevezetesebb tette az volt, hogy 1295-ben odaadta bátori birtokát az egri püspöknek és helyette kapta az egri püspökség Batan-nak irt faluját és Fedémes egy részét. Batanról a névhasonlatosság révén könnyen azt gondolhatnók, hogy az a zagyvavölgyi Bálony! Pedig ha a határjárást végigbetüzzük, világos, hogy e Batan a Pétervásárától keletre eső Bolya, Fedémes, Aranyos és Butaj falvakkal (most felében pusztákkal) volt határos s igy nem lehet más, mint a mai Pósvár puszta, hajdan Pósvárallya, még előbb Alsok falu._{Wenzel, Árp. Okm. X. k. 201–2. l.}*
E Batan holléte egyszerre kiábránditott engem a zagyvamenti Bátony, Lengyeld és Dorog falvakkal összeszőtt hozzávetésből. Kiábrándithat abból is, hogy az 1231-ben előforduló Batkot a Baksa-nemzetség ősei közé sorozzuk. Mert nyilvánvaló, hogy ha egyszer Pétervására mellett, Szajla közelében volt egy Batan nevü falu, akkor semmiesetre sem szabad a Baksa-nemzetség szintén Batan (Bacan)-nak irt faluját a zagyvavölgyi Bátonynyal azonositani. A másik Dyuryg-nek irt falut ugyis csak erőltetve lehetett Dorognak magyarázni, mert ez időben a Dorog hely- és személyneveket Drug-nak, Durug-nak irták. E Dorog-magyarázat azonkivül teljesen figyelmen kivül hagyta a Dyuryg névben kétszer is előforduló y hangot. Azonkivül a Soós levéltár régi lajstromozója e nevet Dióvégnek olvasta,_{Századok, 1882. évf. 50. l.}* tehát az eredetiben alkalmasint nem Dyuryg, hanem Dywyg állott.
Mivel pedig Batan és Dyuryg vagy Dywyg Pétervásárától keletre feküdtek s mivel már most kétségtelen, hogy az innen nem messze, az Eger felső völgyében eső Csehi is a Baksa-nemzetség ősi jószágaihoz tartozott, szakitanunk kell végleg a Baksa-nemzetség zemplénmegyei származásával. Ellenben el kell fogadnunk azt, hogy Hevesmegye észak-keleti csúcsa, a Tarna és Eger patakok felső völgye volt eredeti fészke.
Kitünik az eddigiekből az is, hogy a Kendy, Kellemesy és Pósvárallyay családok szintén a Baksa-nemből ágaztak ki. Összeköttetésüket és első elágazásukat mutatja e tábla:

N.; I. Simon 1269; Mersa; I. Baksa 1271–99; I. Tamás 1271–85; I. Dénes 1271–90; Detre 1271–99; I. György 1271–1300; II. Simon 1271–90; A Szerdahelyi család őse; Az Eszenyi család őse; A Bocskay és Agóczy család őse; A Gál-Szécsy család őse; A Sóvári-Sós család őse; A Csapy család őse; Pós 1277–1303 ~ Csermelyi N. A Kendy, Kelemesy és Pósváraljai család őse; Lőrincz 1285

Közös őse ezen családoknak az időrend szerint azon Miklós lehetett, a kinek szépunokája Erzsébet Teköle Uszhoz ment férjhez, de még 1331 előtt meghalt s tulajdonkép még a XIII. században élt._{L. Magyar Nemzetségek cz. művem I. k. 158–59. lapok közt levő tábla és III. k. 58. l.}*
Az, hogy Pós a Pilis nembeli Csesznelyi Miklós leányát vette nőül, megmagyarázza azt is, hogyan jutottak az ő fiai Sátosmegyébe. Azt tudtuk eddig is, hogy 1312-ben Pós fiai Miklós, Egyed, Mihály és Lőkös (Lőrincz, de hogy nagybátyjától megkülönböztessék, kicsinyitve Lőkösnek hivták) Sáros várát I. Károly ellenében védelmezték s e miatt Kendi és Kellemes nevü falvaikat egy időre elvesztették,_{Melczer okm. 25. l.}* de nem tudtuk annak okát adni, miért kellett nekik Sáros várát a király ellen védelmezniök?
Azonban most már tudjuk, hogy ők Pilisnembeli Miklós fia Demeternek, a hatalmas zólyomi, majd pozsonyi ispánnak unokaöcscsei voltak s mivel Miklós fia Demeter a XIV. század elején Sáros várát kezére keritette,_{Fejér, VIII/I. k. 446. l.}* nagyon természetes, hogy unokaöcscsei személyében az akkori pártváltoztatások idején biztos embereket keresett s igy Sáros várában várnagyokká őket tette.
Ez adatokból egyszersmind fény derül a Baksa-nemzetség származására is.
A Pilis nemzetség; a melynek egyik tagját Pós vette nőül, mint a neve is mutatja, szláv eredetü volt. Az a Csernely-falu, a hol Pós apósa és sógorai laktak, szintén szláv nevü és Borsodmegyének éppen azon a részén esik, a melyet 1241 előtt cseh jövevények, települők szállottak meg, a mint az a váradi tüzesvaspróba lajstrom nyilván mondja.
De ez nem sokat bizonyit. Gyökeres magyar is összeházasodhatott a megtelepült s hamar magyarosodó Pilis nemzetséggel.
Nevezetesebb, hogy a Baksa nemzetségnek ősi birtoka Csehi. Ezt e szerint a Baksa nemzetség telepitette, a telepités pedig úgy ment könnyen, ha a telepitők ismerősök voltak a csehekkel.
Még ez sem volna döntő. Ha esetleg Csehit Baksa és Pós nagyatyja kapta, akkor azt I. Simon és Mersa már örökölt (hereditaria) birtokuknak mondhatták. Döntő az, hogy a nemzetség legelső tagjai Baksa és Mersa (Marsa, Merse) személyneveket viselnek.
Baksát irják másként Boksá-nak is és ez nem egyéb mint a szláv Bog főnév és sa képző. Jelentése körülbelül annyi mint a német Gottfried-nek.
E Bogsa-ból származott könnyebb kiejtéssel a Boksa, majd a magyarosabb Baksa.
A Mersa név jelentését nem tudom megfejteni, de hogy szláv szó Mrsa-ból származik, biztos. Éppen azért irják egyszer Marsa-nak, máskor Mersá-nak, mert a magyar kisegitőhang nélkül nem tudta kimondani, hanem a bretva-ból vagy borotvát vagy beretvát csinált, épúgy Mrsa-t is hol Marsa, hol Mersa-nak próbálta kiejteni. A Mersaból aztán a hangilleszkedés törvénye szerint lett Merse. (V. ö. Gecsa = Gecse, Becsa = Becse stb.)
E három jel együttvéve, azt hisszük, eléggé bizonyitja, hogy a Baksa nemzetség a másik Zemplénben oly nagygyá növekedett Bogát-Radvány nemmel együtt szláv eredetü. Mennyit tett a magyar állam, társadalom és föld, mig e nemzetséget úgy átalakitotta, hogy az hazánknak Bocskay Istvánt adta!
Dr. KARÁCSONYI JÁNOS.

Az első Eddeiek.

Bizonyos Iharos nevü somogymegyei birtokosnak, kiről nevén kivül egyebet nem tudunk, két fia volt. Az egyik, kinek neve szintén ismeretlen, Buzát-Hahót nb. Panyit fogságába került, minek következtében IV. Béla király Panyitot 30 márka birságra itélte. Az elfogatás évét nem ismerjük; annyi bizonyos, hogy Panyitnak már 1254 november 18-án kellett volna az összeget lefizetnie s hogy Béla – mert Panyit azt állitotta, hogy Güssingi Henrik országbiró és somogyi főispánnak itéletlevele hamis – a végleges itéletet 1255 február 17-én hozta._{Fejér IV/III. k. 3, 284. l.; az okmánynak nincs keltezése, de miután IV. Béla 1255 márczius 17-én Vaskán tartózkodott (Wenzel XI. 412), jelen okirat pedig Vaskán kel s Güssingi Henrik 1254-től 1256-ig mint országbiró egyuttal Somogymegye főispánja is volt, apodiktikus bizonyossággal mondhatjuk, hogy az okirat csak 1255-ből származhatik.}* A névtelen fiuról többet nem is tudunk.
I. Iharosnak másik fia: Gergely, ki névtelen fivérét képviseli s az ezért fizetendő birságot átveszi, ettől fogva Somogymegyében és vidékén előkelő birtokosként szerepel. – Igy már 1262-ben a vasmegyei Radócziaknak bizonyos birtokpörében Olyvösön (Somogymegyében) fogott biró. Ugyanazon minőségben szerepel 1268-ban somogymegyei birtokok ügyében többször is._{Wenzel III. 184–186, 188–190. Hazai okmánytár VIII. 115. (Wenzel VIII, 206 ddo. 1268. helytelenül nevezi őt János fiának), V. ö. Fejér, VII. k. I, 349. l.}* A mellett azonban a közügyekben is részt vett. Mária királyné 1268-ban előadja, hogy Juharos fia Gergely comes IV. Bélának, és fiának Béla herczegnek sok szolgálatot tett, miért is neki Juharos nevü örökölt birtoka szomszédságában, Berényen bizonyos földeket adományoz;_{Wenzel VIII. k. 193. l.}* e Berény megfelel a mai somogymegyebeli Iharos-Berénynek. 1269-ben fogott biróként müködik a somogymegyei Lepled birtok ügyében._{Ugyanott 229. l.}* – Ugyanezt olvassuk róla 1278 márczius 6-án a somogymegyei Csavonya birtok rendezése alkalmával._{Wenzel IX. k. 48. l. Kelet nélkül, de a szereplő országnagyok alapján 1278-ra helyezendő, vö. ugyanott 222. l.}* De szerző ember is volt. 1276 január 20-án megveszi Ják nb. Mikótól ennek Somogymegyében lévő inkei birtokrészét; 1276augusztus 17-én tanusitják Pécz nb. Gergely bán Somogyvármegye főispánja, Bő nb János, Kovásznai Kozma és Elle nb. Ugra comesek, hogy Gergelynek Bágyon fiai Miklós és István ellen kártéritési pöre volt, melynek folyamán alperesek makacsságuk miatt el lettek marasztalva. Gergelynek adatott azon engedély, hogy mindaddig, mig őt nem kártalanitják, Somogymegyében fekvő Bár nevü birtokukat elfoglalva tartsa._{Fejér V/II. k. 2. 366–367. (v. ö. 421.)}* Utoljára 1278 október 29-én találkozunk vele, midőn Inkei Bot fiainak, Ivánnak és Jóbnak, hogy földönfutókká ne váljanak, Inkén egy kis jószágot adományoz_{Wenzel XII. k. 700–702. l.}* Három fiu maradt utána: I. János, II. Iharos és Baksa. I. János, ki már az Eddei nevet viseli,_{E helység legrégibb neve: Egude (1230, Wenzel I. 279); 1294-ben «Egyude» (Wenzel V. 103); ugyane néven előfordul 1302-ben (Anjoukori okmánytár I. k. 43. l. – 1309-ben pedig Egyda (Knauz II. k. 602. l.); 1341-ben Egede (Anjoukori okmánytár IV. k. 125. l.)}* 1294-ben saját és fivére nevében a somogymegyei Kara nevü helységre való igényeit a pannonhalmi apáttal szemben képviseli. Sikerült is neki kimutatni, hogy IV. László Iharos fiának Gergelynek_{Az illető okirat (Wenzel V. k. 103–104. l.) tévesen mondja: János fia.}* Karán egynehány dűlőt adományozott, de miután egy későbbi tárgyaláson meg nem jelent és a pannonhalmi apát tulajdonjogát bebizonyitotta, elvesztette János a pört. 1294 után elvesz a nyoma.
Nejével a somogymegyei Szőllőst kapta hozományul._{Anjoukori okmánytár IV. k. 260. l.}* E nő származására nézve tudjuk, hogy Péter fia Zsidó a székesfehérvári káptalan előtt 1244-ben Somogymegyében lévő Szőllős nevü birtokát két leányának, Katalinnak és Erzsébetnek átengedte._{Wenzel VII. k. 182. l.}* Miután I. Eddei Jánosnak egyik unokája a Katalin nevet viseli, azt hisszük, hogy Zsidó leányai közül Katalin volt János neje, a mi természetesen ki nem zárja, hogy ez esetleg Erzsébet is lehetett. E Zsidónak fia János később királyi hirnökmester._{Róla és utódairól más alkalommal lesz szó.}*
I. Jánosnak egyetlen fiát ismerjük: II. vagy Fodor Jánost, kiről nevén kivül mit sem tudunk. Úgy látszik, hogy korán halt meg, mert 1302-ben már csak fiával találkozunk. E Fodor János előnyös házasságot kötött, mi által családjának birtokait jócskán szaporitotta. Bizonyos Petres fia Torvaji Petres megszerezte örökáron 1265 junius 8-án a somogymegyei Sövényt, mely vételhez IV. László 1277-ben adja meg beleegyezését._{Hazai oklevéltár 43. 49., 77.}* 1279 május 5-én megveszi Petres a Szalók nb. Elek özvegyétől ennek ádándi birtokát, mely saját birtokai, Kisfalud és Sövény szomszédságában feküdt._{Wenzel XII. k. 275. l.}* Leánya Margit Eddei Fodor Jánoshoz ment férjhez, mely alkalommal a sövényi birtokot kapta. Petres fia Domonkos végrendeletében sövényi részen kivül még Jut nevü birtokát is Fodor János fiának Imrének hagyományozta._{Anjoukori okmánytár. I. k. 44. l.}*
Fodor Jánosnak három gyermeke maradt: Imre, Margit és Katalin.
Margit 1302-ben Pok nb. Péter fia Móriczhoz ment férjhez, mely alkalommal fivérétől Imrétől Sövényen és Juton egynehány földet kapott hozományul._{Ugyanott 43–44.}* Egyebet nem tudunk róla.
Katalin a somogymegyebeli Hetesi Lév fiához, Miklóshoz ment férjhez, kiről tudjuk, hogy 1333-ban Inke egy részét, melyet Katalin fivérétől Imrétől kapott, Osztopáni Péter fia Petőnek átadja._{Fejér VIII/VII. k. 249. l.}* Miklósnak özvegyeként 1341 augusztus 16-án e Katalin szerepel. E napon tanusitja a somogyvári konvent, hogy Katalin a somogymegyei Inkén lévő birtokrészét Gutkeled nb. Miklós bán fia Miklósnak zálogba adta._{Anjoukori okmánytár IV. k. 125. l.}* Röviddel utóbb, 1342 szeptember 3-án tanusitja Erzsébet királyné, hogy özvegy Hetesi Miklósné, szül. Eddei Katalin, a somogymegyei Szőllősön lévő azon birtokrészét, melyet atyai nagyanyja után kapott, Ugali Pál országbirói főjegyzőnek 35 márka dénárért örökül vallja._{Ugyanott 260. l.}*
Imréről 1302 után csak azt tudjuk, hogy 1330-ban Inkén és Iharoson még birtokos volt; 1333-ban nővérével Katával együtt szerepel._{Fejér VIII/VII. k. 7. 249. l.}* 1344-ben már nem él. Neje, fia Miklós és leánya Katalin túlélik őt.
Fia Miklós pénzszükével küzd. 1344 szeptember 26-án Iharoson lévő birtokát Nagymartoni Pál országbirónak, kinek 80 márkával adós, örökáron eladja. Anyjának hozományi, valamint Katalin nevü nővérének leánynegyedi követeléseit maga fizeti ki._{Fejér IX/I. k. I. 198. l.}* Miklósnak további nyomait nem kutatjuk és így I. Gergely többi fiaihoz kell visszatérnünk.
II. Iharos, kivel már 1294-ben találkoztunk, 1299-ben Oberthi László bünügyében annyiban szerepel, a mennyiben neki joga lett volna, Lászlónak oberthi birtokát megszerezni, a mit azonban nem tett;_{Wenzel V. k. 234–235. l.}* ebből világos, hogy Oberthben vagy ennek tőszomszédságában birtokos volt. 1316 deczember 4-én tanusitja a somogyvári konvent, hogy Inkei Jób fia János és Gergely comes fiai, Iharos és Baksa az előbbinek inkei birtokrésze ügyében akként egyezkedtek, hogy Gergely fiai e birtok használatában maradjanak. Az ügy azonban csak 1318 május 1-én nyerte végleges elintézését, mely alkalommal Iharos és Baksa a viszályos birtokot véglegesen megkapták._{Anjoukori okmánytár I. k. 409., 466. l.}*
II. Iharosnak 1316 után elvész a nyoma. Csak leányai maradtak, kikről, egy az országos levéltárban N. R. A. fasc. 34. nr. 10. sz. a. őrzött, eddig kiadatlan elenchus (az illető okirat eredetije már nincs meg) a következőket mondja:

In causa Georgii filii Ladislai de Kovách contra Georgium filium Lorandi de Berzenche intuitu Possessionis Inke in comitatu Simig. existen. coram palatino Regni Nicolao de Gara suscitata per eundem in causam attractum juri exhibitć amicabilis compositionis, sive transactionis inter Stephanum filium Trepk et Cholk eiusdem; nec non Peteu filium Petri de Osztopán (Uztupán) et Kathych eiusdem; item Mark filium Stephani et Andream filium Sydo de genere Peech, horumque consortes, filias scilicet condam Magistri Iharul filii Gregorii de Egude ex Margaretha, Stephani de Darou filia, susceptas, ab una: ac Joannem, Nicolaum et Dominicum filios Boxa filii prćdicti Gregorii de Egude ab alia partibus: ratione quartć puellaris prćtactarum Cholk, Kathych et aliarum nominatim non expressarum, dotisque ac rerum paraphernalium matris earundem prćdictae de bonis hćreditariis memorati magistri Iharus patris ipsarum provenire debentium, coram Henrico Vesprimiensi episcopo et reginali cancellario aliisque probis viris taliter: ut annotati Joannes, Nicolaus et Dominicus de Egude repetitis filiabus Magistri Iharul earumque hćredibus in satisfactionem iuris earundem quartalitii, dotis item ac rerum paraphernalium matris ipsarum totalem prćscriptam possessionem Inke (salva dumtaxat portione eiusdem Emerici filii Joannis ibidem permanente): inter ipsas ćqualiter dividendam iure perpetuo assignaverint, ac insuper portionem quoque mentionati Emerici filii Joannis in possessione Iharul habitam iisdem seu ad emendum, sive ad pignus ad se recipiendum indulserint. Anno 1330. initć, Transsumptum seu par iudiciarium pro Petro filio antelati Ladislai de Kováchy expeditum 1412. Sub. auth. etc._{Dr. ifj. Reiszig Ede úr szives közlése.}*
Ebből tehát a következők tünnek ki:
II. Iharos neje Margit előkelő családból származott, a mennyiben atyja, Darói István, II. Majs nádor nemzetségi rokona, Tolnamegyében tekintélyes birtokos volt. Margittal kötött házasságából négy leány származott:
1. Csalka, kinek férje Bő nb. Trepk fia István, somogymegyei birtokos. Ez előfordul 1324 óta; tőle származik a Kürtössi és a Messer család.
2. Katicza (Katalin), kinek férje: Osztopáni Péter fia Pető, somogymegyei birtokos. Előfordul 1317-től 1361-ig (1333-ban megveszi sógorának, Hetesi Miklósnak inkei birtokrészét).
3. A harmadik, névleg ismeretlen leány Pécz nb. «Lég» István fia Márk-hoz ment férjhez. E házasságból származott többek között Roland is (1367–1374), kinek fia György a Berzenczei családot folytatta._{V. ö. Turul 1897. évf. 134. l.}*
4. A negyedik, szintén névtelen leány Zsidó fia Andráshoz ment férjhez, kire nézve a következőt kell kiemelnünk:
A fentebbi elenchus szószerint mondja: «item Mark filium Stephani et Andream filium Sydo de genere Peech». Márkról biztosan tudjuk, hogy a Pécz nemzetségnek sarja; azt pedig, hogy Zsidó fia András is – a mint az elenchus mondja – e nemzetséghez tartozik, mindeddig nem találtuk bizonyitottnak, miért is ezt egyelőre érdekes nyilt kérdésnek tekintjük. Magát Andrást azonban jól ismerjük: a somogymegyei Kapolyi család tagja ő, kivel még 1347 márczius 3-án találkozunk._{Róla s családjáról másutt.}*
Mind e négy leány, illetve ezeknek férjei 1330-ban Henrik veszprémi püspök és királynéi kanczellár előtt anyjuknak, Darói Margitnak hitbérét és saját leánynegyedi örökségüket atyjuk, II. Iharos rokonaitól követelik. Ezeket képviselik a már szintén nem élő Baksa fiai, kik a dolgot úgy rendezik, hogy Iharos leányai Inkén egy részt kapnak és Imrének iharosi birtokára nézve úgy vétel, mint kiváltás tekintetében elsőbbségben részesülnek.
Kovácsi László, somogymegyei birtokos_{Kovácsi István fia László előfordul 1370-ben. Hazai okmánytár III. k. 274. l.}* 1412-ben fentebbi Pécz nb. István fia Márk unokáját Berzencei Roland fia Györgyöt Inke birtok miatt beperelvén, utóbbi az 1330. évi egyezkedést mutatja elő, a miből, úgy látszik, az következik, hogy Kovácsi Lászlónak egy Berzencei leány volt az anyja, mert máskülönben a Kapolyaiak, Osztopániak és a Bő nembeliek is szerepeltek volna a pörben.
Az 1330-ban szereplőknek egy részével találkozunk még 1354 április 26-án is; Csalka akkor már özvegy; Katicza még mindig Osztopáni Petőnek a neje; Pécz nb. Márk neje már nem él, de helyette szerepel leánya Erzsébet; Kapolyi Andrásné nincsen képviselve, a miből az következik, hogy már nem élt és hogy gyermektelen volt. Közös elintézni valójuk van, a mennyiben György fia Gyegőtől és Szakácsi János fia Miklós nejétől, Erzsébettől ezeknek Inke mellett lévő Kisfalud nevü birtokát megveszik és a vételárt fennebbi napon az eladóknak megadják, mire ezek őket a megvett birtokba bocsátják._{Anjonkori okmánytár VI. k. 198–199. l., hol Iharos helyett tévesen Johannes áll.}* Vajjon volt a két fél között rokonsági viszony? nem tudjuk. Az ismeretes, hogy a Szakácsiak somogymegyei birtokosok voltak.
Baksárnak, kivel utoljára 1318-ban találkoztunk, János, Miklós és Domonkos nevü fiai maradtak, kik 1329 julius 2-án még zsengekoruak, miért is őket a királyné a somogymegyei Csicsó nevü birtok iránti perükben oltalmába veszi._{Hazai okmánytár III. k. 102. l.}* 1330-ban (mint fennt láttuk) II. Iharos leányainak örökösödési követeléseit kielégitik. II. Jánosról azontul már mit sem tudunk.
I. Miklós és Domonkos veszekedő emberek lehettek. 1339-ben arról értesülünk, hogy a két fivér a vasmegyei Köcski Miklós fiát Miklóst megölte és hogy Kutasi András fia István mester, somogymegyei birtokos és a királyi udvarnokok ispánja, helyettük a 26 márkát érő vérdijat Köcski Lőrincz és Dénes kezéhez lefizette. Ezért eladják Istvánnak a Somogymegyében fekvő Gyümölcsény nevü birtokukat._{Fejér VIII/IV. k. 410. l.}*
Az előadottak alapján megkapjuk tehát az első Eddeiek következő leszármazási tábláját:

I. Iharos; Gergely 1254–1278; Fiu 1254; I. János 1294 ~ Zsidó leánya Katalin vagy Erzsébet 1244; II. Iharos 1294–1318, † 1330 előtt ~ Darói István leánya Margit; Baksa 1316–1318 † 1330 előtt; Csalka 1330–1354 ~ Bő nb. István † 1354 előtt; Katicza 1330–1354 ~ Osztopáni Pető 1354; Leány 1330 † 1354 előtt ~ Pécz nb. Márk 1330; Leány 1330 † 1354 előtt ~ Kapolyi Zsidó fia András 1330–1347; II. (Fodor) János ~ Torvaji Petres leánya; II. János 1329–1330 † 1339 előtt; I. Miklós 1329–1339; Domonkos 1329–1339; Imre 1302–1333 † 1344-ben; Margit 1302 ~ Pok nb. Móricz 1302; Katalin 1333–1342 ~ Hetesi Miklós 1333 † 1341 előtt; II. Miklós 1344; Katalin 1344

Csánki szerint (II. 669.) a somogymegyei Eddeiekkel 1403. 1405 és 1435-ben is találkozunk; a róluk szóló oklevelek az Országos Levéltárban találhatók. Megjegyzendő azonban, hogy Edden még más birtokosok is voltak, kikről nem tudjuk, vajjon I. Iharos utódaival rokonságban álltak-e vagy nem. Igy ismerjük 1321-ben Egudei Csatót,_{Zichy okmánytár I. k. 205. l.}* de ez talán más Eddéből (bár Somogymegyéből) való. László fia Miklós, királyi alétekfogó, megkapja 1345-ben Lajos királytól az Eddén, Szinyéren és Mikófalván (mind Somogymegyében) lévő királyi birtokokat._{Fejér IX./I. k. 274. l.}*
Dr. WERTNER MÓR.

László nagyváradi kanonok, dékán és szeghalmi főesperes származása.

László kanonok, dékán és szeghalmi főesperes. Vérségi kötelék füzte a Kállai ősnemzetséghez, melynek egyik tagját, Imrét, ki birtokáról, a szabolcsmegyei Oroszról irta magát, midőn 1357-ben kelt leveleivel felszólitja, hogy a váradi káptalan bagaméri jobbágyainak szolgáltasson igazságot, – határozottan rokonának nevezi, sőt atyafiui vonzalmát is tanusitja iránta, azon szép ajánlatot tevén előtte, hogy fiát, kit értesülése szerint Váradra készül iskolába adni, küldje egyenesen ő hozzá, ő a gyermeknek majd hiven gondját viseli.»_{Bunyitay, II. k. 95. l.}* Pecsétje «tojásdad alaku, mezejében sarkig érő női ruhában álló szentet tüntet fel, ki jobbjában hatküllős kereket, baljában pedig pálmaágat tart; mellette két oldalt egy-egy virágszál, de a jobboldalinak már csak szára alja van meg. Kétségkivül Szent Katalin. Körirata egyszerü kettős vonal közt alant, a szent lábainál kezdődik s jobbról balra folyik maiuskula-betükkel:
† SI . LADISLAI . DANOIDI . WARADIEN

*

(† Sigillum Ladislai Canonici Varadiensis).
E pecsét bár előkelő származásu s állásu férfi tulajdona volt, de szerény külsejével s egyszerü fejér viasz anyagával – kivált ha püspökeink gazdagon diszitett s piros viaszba nyomott pecsétjeivel hasonlitjuk össze – élénken hirdeti a nagy rangkülönbséget, mely tulajdonosaik közt létezett.
László főesperes 1363-ban fordul elő utoljára.»_{U. o. 96–97. l.}*
Mindössze is csak ennyit közöl velünk a váradi püspökség tudós történetirója László kanonokról. Bályok-Semjén nb. rokonának nemzedékrendi töredéke pedig Karácsonyi szerint_{Magy. nemz. I. tábla a 180–81. l. közt.}* a következő:

II. Egyed 1250–81; I. Iván 1290–1342; Simon 1299–1329; II. László 1346–57; András 1346–53; Demeter 1347–57; N. leány ~ Bőcsy Domokos;
IV. Péter 1335–57; Imre 1341–55 (=Orosy Imre 1357)

Gyanuba vehetjük ezen a nemzedékrenden szereplő II. Lászlót, de róla az okiratok nem árulják el, hogy papi ember lett volna. Azért is azt sejtem, hogy László származását másutt kell kutatnunk, még pedig a Bőcsy rokonok között.
A Wertner által összeállitott táblázatból_{Turul, 1892, évf. 176. l.}* rögtön szemünkbe ötlik:

Bőcsy Dénes 1291–1341; Dőcsi Domokos 1304–46 ~ Kállay Katalin; I. Czudar János 1303–47; László 1374-ben szegzárdi, később pannonhalmi apát; stb.

Azt hiszem, Czudar László egy személy a szeghalmi főesperessel. De ez csak hozzávetés, mely bővebb bizonyitásra szorul. Leginkább dr. Karácsonyi János a megmondhatója, helyes nyomon járok-e?
KÁLLAY UBUL

Tamás váradi püspök nemzetsége._{Az igazság érdekében megjegyzem, hogy dr. Karácsonyi János függetlenül tőlem, már hónapokkal az én felfedezésem előtt ugyanazon eredményre jutott. E tény szerény soraimnak csak értékét emeli.}*

Bunyitay Vincze nagy művében Tamás váradi püspöknek csak keresztneveiken emlitett rokonait sorolja föl; nemzetségéről nem ir semmit, sőt úgy véli, hogy e rokonok révén sem juthatunk Tamás püspök származásának nyomába.»_{Vár. püsp. I. k. 120. l.}*
Karácsonyi János munkájában sem találhatni adatot Tamásról, holott az Aba nemzetség Somosi ágánál ugyanazon oklevélre_{V/III, k. 172–73. l.}* hivatkozik,_{Magy. nemz. I. k. 16. l. r. sz. jegyz.}* melyre Bunyitay.
Pedig Tamás nemzetségét könnyen megállapithatjuk. E kérdést csakis egy hibásan keltezett oklevél bonyolitotta össze.
Tamás 1274 után vasvári prépost lett._{IV. Márton pápa levele szerint a lyoni zsinat (1274) után lett vasvári prépost. Igy az 1272-ben szereplő (HOV. 49) Tamás vasvári prépost más személy volna.}* 1278-ban még prépost._{Wenzel, IX. k. 216. l.}* Valószinüleg már 1279-ben (jun. 13. után) választották váradi püspökké, mert 1279-ben a vasvári préposti hely üres._{Wenzel, IX. k. 263. l.}* 1282-ben (junius 18. után) szentelték püspökké._{Bunyitay i. h. 118–19. l.}* Az 1283-ik év vége felé halt meg._{Karácsonyi, Oklev. jegyz. 114–15. l., 148. sorszám.}* Hagyatékán – régi magyar szokás szerint – rokonai egyrészt Péter fia János és Miklós, másrészt György és fiai összepereltek. E rokonok az Aba nemzetség somosi ágából származtak._{Kar. Magy. nemz. i. h.}*
IV. László király 1284 augusztus 21-én_{E keltre nézve l. Kar. okl. jegyz. i. h.}* rendeletet ad ki néhai Tamás váradi püspök jószágainak (az emlitett) atyafiak közt való igazságos elosztására._{V/III. k. 172–73., 508. l.}*
De ösmerünk egy – 1280 szeptember 8-iki kelettel ellátott oklevelet, mely szerint ugyanazon Somosi ágbeliek, testvérük, – szintén Tamás mester jószágain, miután egymással már perbeszállottak is, több Aba nembeli közbenjárására békésen megosztoznak._{V/III. k. 66–67. l. Wenzel, X. k. 70–71. l. Utóbbi helyütt a fejezetben teljesen hibásan 1291-rőt keltezve.}*
A személyneveknek, az eseményeknek ezen összetalálkozása nem lehet a véletlenség játéka, különösen ha tekintetbe vesszük, hogy Kún László rendelete Aba Amadénak is szól s hogy Aba nembeli békebirák között első sorban ugyanazon Amade szerepel.
Az egyezséglevelet Wenzel az egri káptalan 1291-iki átiratából közli_{Wenzel, X. k. 57. l.}* s bizonyos, hogy ezen átiratban az 1284-iki évszámból a négyes szám elkallódott._{Az 1280. évszám nem lehet hibás közlés eredménye, mert Fejér is úgy közli V/III. k. 66–67. l.}*
Ez oklevél tehát 1284. szeptember 8-án kelt, és az egyezség Kún Lásztó 1284. augusztus 21-iki rendelete alapján jött létre.
Nehézséget legfeljebb azon kérdés okozhatna, mint került Tamás a vasvári prépostság élére. Ezt sem nehéz megfejteni.
Ezen időben az Aba nemzetség lőrinczi ágának_{Turul 1901. évf. 198. l.}* atyinai alága_{Kar. Magyar nemz. I. k. 5. és 46–48. l.}* e vidéken is birtokos volt. Épen 1274-ben kapja I. Lőrincz a vasvármegyei Szent-Mihályt,_{Wenzel, XII. k. 89. l.}* ugyanő 1253–63-ban és 1268–69-ben soproni főispán,_{Kar. i. h. 5. l.}* Tamást tehát a befolyásos rokon jóakaratú támogatása és bizonyára nem súly nélküli szava is segithette a prépostság elnyerésére.
Az első Aba nb. Somosyak családfája tehát igy alakul:

I. Péter; I. György ispán 1284; fiai 1284; I. Miklós ispán 1284; I. Tamás mester 1278 vasvári prépost 1273–83 váradi püspök † 1283 végén; I. János ispán 1283–84 1283 királyi apród; Mihály mester 1284–97 1288–97 mislyei prépost

Végül még megemlitem, hogy 1260-ban egy bizonyos Tamás váradi kanonok-dékán._{Bunyitay i. h. II. k. 63. l.}* Egy személy-e Aba Tamással, állitani igen, de bizonyitani alig lehet.
KÁLLAY UBUL.

A Majs nemzetség.

Karácsonyi Meyz név alatt ösmerteti e nemzetséget._{Magy. Nemz. II. k. 362–63. l.}* Fájdalom! genealogiáját uj adatokkal nem bővithetem, csak nevének mai kiejtését akarom megállapitani.
Baranya vármegyei nemzetség volt, de Baranyában Meyz vagy Méz, vagy Mész nevü helység nem található s ily nevű helységnek a multban való létezéséről tudomásunk nincsen. Ez ugyan nem volna elég ok arra, hogy a nemzetségnév irásmódjának helyességében kételkedjünk, – hiszen más megyében létezhetett volna ily nevü község vagy puszta – de szerencsére ez egyetlen oklevél, mely a nemzetségről szól,_{L. VI. k. 440–41. l.}* a helyes irásmódról és a mai kiejtésről is tájékoztat.
A «Meyz» nemzetségnek volt birtoka többek között Vák, Bán és Rékás is. Azon szerencsétlenség után, mely a «Meyz» nembelieket érte,_{L. Karács, i. h.}* e birtokok a többivel együtt Máté fia, Pál kezébe kerültek; ám Pál nem sokáig birta békében, mert azokat a baranyai Szent-Mihály monostora, mely a mai Monostor helyén állott,_{Csánki II. k. 508. l.}* foglalta el hatalmasul. Bár Pál e javakat itéletileg vissza nyerte, a monostor nem hagyta nyugton, mert e jószágokat ujfent elfoglalta.
Úgy látszik, hogy a monostor nagyon ragaszkodott e három birtokhoz, így valószinű azon feltevés, hogy azokat mint alapítóinak, volt kegyurainak az ősi birtokait nem akarta idegen kézen hagyni. De ez csak szép, tetszetős feltevés volna, ha nem tudnánk, hogy a baranyai Szent-Mihály monostorát Moyz néven is birták. Meyz tehát olvasási vagy iráshiba Moyz helyett.
Nem messze Monostortól, tehát a régi baranyai Szent-Mihály monostorától, állott hajdanta Moyz falu is, melynek nevét a mai Petárda határszélén elterülő Majska puszta őrzi._{No. 504.}* A nemzetség nevét tehát helyesen Majsnak kell irnunk és kiejtenünk.
Ezen adatok a nemzetség genealogiáját ugyan nem bővitik, de történetét igen. Nevét így értelmezve megtudjuk, hogy bölcsője Baranya vármegyében ringott, hogy őse Majs alapitá (valószinüleg a XII. század vége felé) a baranyai Szent-Mihály monostorát, melynek e nemzetség volt kegyura – mig csak egy önmaga okozta szerencsétlenség össze nem törte. Gazdag volt, hatalmas volt, – hiszen csak gazdag, hatalmas nemzet ség alapithatott monostort, – végre is földönfutóvá lett. Későbbi ivadékait nem ösmerjük, mint nem ösmerjük Ákos István, Aba Amadé, Borsa Beke későbbi utódait sem. Ha csak az nem vezet valaha nyomra, hogy egyik tagját Rászlónak hivták,_{Karácsonyi i. h.}* ki a baranya vármegyei Rászló_{Csánki II. k. 519. l.}* falvat alapitá. Az sem lehetetlen, hogy Majs nb. Lőrincz egy személy Szent-Mihály monostorának Máté fiával Pállal perlekedő apátjával, Lőrinczczel.
KÁLLAY UBUL.

A Fraknóiak és a Pernsteiniek.

A «Magyar nemzetségi czimerek» cz. müben a 92. lapon a szerző a Héder nemzetség Pernstein ágának czimeréről értekezvén, az olvasó előtt akaratlanul az a kérdés merül föl, vajjon a Lazius állitása szerint 1446. évben örökös nélkül elhalt «Forchtensteini és Pernsteini Vilmos gróf» alatt nem-e az 1446-ban fiörökös nélkül elhalt Fraknói gróf Vilmos lappang, kinek ősei Spanyolországból költözvén be, nem származnak a Héder nemzetségből; továbbá vajjon a Héder-nembeli Pernstein-ágnak tulajdonitott czimer is nem-e más családra vonatkozik? Mert noha lehetséges volna, hogy a Pernstein-ág tagjai a stiriai Forchtenstein várát is birták, de az mindenesetre igen föltünő véletlen, hogy a magyarországi Borostyán egykori birtokosai közül, kik e váruk után vették föl a Pernstein nevet, az állitólag utolsó tag: Vilmos gróf 1446-ban, tehát akkor, midőn az utolsó Fraknói Vilmos gróf, halt meg.
Megjegyzendő, hogy egy Pernstein nevü vár Ausztriában is van, mely egy nagy területü uradalomnak volt székhelye, s azt a XIV. században a Walsee-család birta. Lazius, mint Nagy Iván mondja, a családok eredetét igen tévesen közli; tehát nincs kizárva, hogy a fenn érintett munkában is Lazius helytelen előadásával van dolgunk.
STESSEL JÓZSEF.

A Dessewffyek czimere.

Midőn a Dessewffy czimerre vonatkozó szerény magyarázataimat a Turul mult évi utolsó füzetében közzé tettem, távolról sem gondoltam, hogy azzal («A Dessewffy-czimer» cz. a. a Turul ez évi elő füzetében) nagy vihart zuditok a fejemre, mert én Éble Gábor úr művét sem nem biráltam, sem nem czáfoltam, csakis a könyvében érintett heraldikai momentumok bővebb magyarázatát kisérlettem meg, a magyar heraldika fejlesztésére. Ezen czélomat czikkem bevezető soraiban is jeleztem.
A polemiának nagy ellensége vagyok, s mindig kerülöm, hogy okot adjak reá. Örömest mellőzném most is ezen felszólalásomat, de kénytelen vagyok Éble úr czikkére felelni, mert hallgatásom annak beismerését jelentené, hogy én talán előző czikkemben könnyen czáfolható valótlanságokat állitottam.
Vegyük sorba É. úr czáfolatának egyes pontjait.
Elsőben is az tünik fel É. úrnak, hogy én Cserneki András 1444. évi pecsétjét, önként felvett jelvénynek tartom. «Mi alapon? mert erre bizonyitékok egyátalán nincsenek.» Dehogy nincsenek kérem, vannak száz és száz számra, csak tessék áttanulmányozni a levéltárak XIV. és XV. századi pecséteit, azoknak karakteristikáját s ezek közt száz ilyen körbe foglalt emblémát talál addig, a mig 2–3 valódi, pajzsba foglalt czimeres pecsétet, valamint tanulmányai közben meggyőződhetik arról is, hogy ezen önként felvett, körbe foglalt emblémákat a XVI. század elejétől kezdték pajzsba vésni, a mikor az, azután nagyon gyakran egy-egy család állandó czimerévé alakult.
Hogy a Dessewffyek czimere is ezen a változáson ment át, tekintet nélkül a családi hagyományokra, azt az 1444. évi pecsét jelvénye is bizonyitja, mely (a XV. században!) nem pajzsba, hanem körbe van foglalva. És hogyha ezen embléma a családi hagyományt szimbolizálná, ez esetben a kar markában nem buzogány, hanem zászló lett volna, mert hiszen a Dessewffyek névtelen őse «az ország zászlóját mentette meg, bár ha ő maga, jobb kezét elvesztette!»
Csalatkozik Éble úr, a mikor azt állitja, hogy én szemére hányom azt, a miért több pecsétadatot nem közölt. Ez nagyon távol állott tőlem, mert hiszen én nagyon jól tudom, minő munkával és utánjárással jár e korból, bármely családra vonatkozó pecsétre találni s legtöbb esetben, minden erre forditott fáradság kárba vesz. Éble úr ezen kifejezése is mutatja azt, hogy ő nem olyan szemekkel olvasta czikkemet, mint a minő szándékkal én azt megirtam.
Azon állitásom, hogy a Dessewffyeket koronás ezüst sas illeti meg, nem «feltünést keltő merész» és semmi esetre sem «téves», hanem természetes. Sőt nem is állitás, hanem egy bizonyitást nem kivánó tény egyszerü felemlitése. A czimerlevél szövege ugyanis, nem csak anynyit mond, hogy «superaddimus aquilam, gerentem in capite coronam auream», a meddig azt É. úr idézi, hanem hozzá teszi: «quo vos nostris hereditariis armis fecimus participem.» Ha pedig a király Dessewffy Jánost öröklött czimerének teszi részesévé a sassal, ez csak fehér sas lehetett. Ezt félremagyarázni nem lehet s ezt bizonyitja az is, hogy bár a czimerleirásban Éble úr pleonazmust is talál, a sas szine még sincs jelezve. Igen, mert ez, mint egy ország czimerjelvénye, általánosan ismert volt.
És én nem is tartom «világosnak» azt, hogy itt a király az ő czimere «genusát», nem pedig «speciesét» adja. Ellenkezőleg, mert az ő czimere nem a sas, hanem a fehér sas és ha az a sas nem fehér, akkor az megszünik a király czimere lenni. Ez okból tévesnek tartom É. úrnak további ide vonatkozó összes reflexióit is. S hogy ezek valóban tévesek, mutatja É. úr következő nyilatkozata: «mennyire mérvadó és kötelező a czimerlevélben adományozott festett czimer, határozottan bizonyitja a sisakdisz is.» Erre azt válaszolhatom, hogy ott, hol a szövegben a czimerleirás is bennfoglaltatik, a festett czimer sehol sem mérvadó, seholsem kötelező. És hogyha a Dessewffy-czimer sisakdiszénél hat fehér tollat rajzolnánk a hét helyett, éppen olyan kevéssé követnénk el hibát, mintha négyet, ötöt vagy nyolczat rajzolnánk, mert az egyedül hiteles czimerleirás csak fehér tollforgót jelez, a nélkül, hogy a tollak számát közelebbről is meghatározná.
De meg van annak is természetes magyarázata, miért barna a Dessewffyek armálisába festett sasnak a szine? Ennek oka az olasz reneszánsz, melynek túl-természetes iránya mellett 1525-ben a festő már el sem képzelhette, hogy valamely állatot más szinünek vagy helyzetünek festhessen, minta minő a természetben. Nézzük végig Jagelló királyaink – II. Ulászló, II. Lajos – czimeradományait, az 1492. évi Castelliono-czimer kivételével, egyet sem találunk, melynek czimerállatja ne természetes szinében és állásában lenne megfestve.
A mit a pajzstartókról mond és czáfol, erre nézve csak elébbi czikkemnek szavait ismételhetem, mert erre más felelet nincs s én sok idevágó példával (Bakócz, Chazary, Thakaró, Vesseni, Kanizsay, Kállay-Vitéz, Imreffy, Forgách, Várkonyi, Campanellis, Paulik, Dobay, Zuhodoli, Vásárhelyi) bizonyítottam, hogy ezek az olasz reneszánsz kedvelt motivumai voltak, de mindig csak a czimerfestő önkényesen alkalmazott diszitő motivumainak tekintendők.
Ehhez most sincs semmi hozzátenni való; csupán Éble úrnak ama szavaira, hogy pajzstartókat czimerlevelekben extra és expresse, ipsissimis verbis, csak a XVII. századtól kezdve kezdettek adományozni, jegyzek meg helyreigazitásul anynyit, hogy az 1519. évben Kanizsay Lászlónak adományozott armális szövegében, tehát a Dessewffy-armálissal csaknem egykoru s ugyanazon királytól adományozott amálisban – extra és expresse, ipsissimis verbis, világosan ki van jelentve, hogy a két sárkány a czimerhez külön – mint pajzstartó – adományoztatik, következő szavakkal: «duas item draconum coronatorum et ferocissimorum quidem figuras rubris insectionibus terribiles et viridi aureoque maculis micantes, pedibus pernicibus, alisque celeribus formidolosas, avitis insignibus premissorum meritorum tuorum intuitu de gracia nostra speciali adiecimus».
A mi azon állitást illeti, hogy «joga van bárkinek királyi adomány nélkül is pajzstartót használni, mert ahoz királyi adomány nem kell» nem az én állitásom, hanem a czimertané, de természetesen ehez nem a XVIII– XIX. század czimerszokásait kell zsinórmértékül venni, a mely még a tizenegy pontos rangkoronát is megtüri. Ha ez nem így volna, mi jogon használnák azt a Dessewffyek? Hiszen az ő 1525. évi armálisuk szövegében sincs ez extra és expresse világosan kifejezve. Ennyit válaszul. – Nekem multkori czikkemhez hozzátenni, vagy elvenni valóm nincs. Ezért mai válaszom multkori czikkemnek ismétlése. – A szenvedélyes hangon tartott felelet se meg nem czáfolt, se meg nem győzött, csak azt a példabeszédet juttatta eszembe, hogy «a ki haragszik, annak nincsen igazsága.»
A szenvedélyes hang legjobban érvényre jut Éble úr czikkének záradékában, hol felhivja és kéri a Dessewffyeket: ne hagyják magukat tévútra vezettetni bárminő tudományosnak látszó (?) magyarázattal, hanem ragaszkodjanak továbbra is a régi, egyedül helyes czimerhez».
Szóljunk ehez is egy pár szót.
A mérleg egyik serpenyőjében egy naturalisztikus irányu kir. kanczelláriai czimerfestő a királyi adománynak meg nem felelő festményének, majdnem négyszáz éves ususa áll bizonyitékul, a másikban a családi mult iránt való kegyelet, büszkeség és elismerése azon ténynek, a melynek alapján egy ország czimerét viselhefik czimerpajzsukban kitüntetésül, jogosan, királyi adomány alapján.
Könnyü eldönteni merre billen a mérleg.
Én is intézhetnék egy felhivást, sőt kérelmet a Dessewffyekhez, hogy vessék félre ezen tévedésen alapult 400 éves abúzust, mely czimerük fényét elhomályositja s léptessék végre jogaiba II. Lajos király czimeradományát, ékesitsék fel pajzsukat a lengyel, koronás ezüst királyi sassal, mely családjuk czimerének fényét emeli, a tradicziókat érvényre juttatja s melyet derék ősük gazdag örökségképen hagyott reájuk.
De nem teszem. Nekem teljesen mindegy, bármelyik család, bárminő czimert használ, én a heraldikai tudományt önmagáért müvelem és szeretem; engem nem riaszt vissza semmi – még az alaptalan támadás sem – hogy ha találok, több százados hibákat is ne igyekezzem kijavitani és tisztázni, éppen hazai heraldikánk érdekében és ennek emelésére.
Ezzel én mindenkorra végeztem a Dessewffy czimerrel.
–F.

TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság igazgató-választmánya 1904 április 28-ikán ülést tartott, melyen Fejérpataky László elnöklete alatt Barabás Samu, Csánky Dezső, Kállay Ubul, Makay Dezső, Reiszig Ede, Soós Elemér, id. Szinnyei József ig.-vál. tagok, Schönherr Gyula titkár, Áldásy Antal jegyző és Tóth Árpád pénztárnok vettek részt.
Elnök az ülést megnyitván, Áldásy Antal ig. vál. tag felolvasta dr. Wertner Mór .-vál. tagnak «Ujabb kutatások a Hont-Pázmán nemzetségről» czimü dolgozatát. A dolgozat a Turulban fog megjelenni.
A pénztárnok beterjesztette kimutatását, mely szerint a társulat bevételei az ülés napjáig 2476.11 koronát, kiadásai 1693.13 koronát tettek ki, egyenleg 782.99 kor. A vagyonállás: I. Alapítványi tőke a) értékpapirokban 21.800 kor., b) kötelezvényekben 4400 kor., c) kötelezvény nélküli alapitványokban 800 kor., 2. alapitványi jelleggel nem biró tőke 3400 kor., 3. a nemzetségi zsebkönyv alapja a takarékpénztárban elhelyezve 100 kor., 4. egyenleg 782.99 kor. Összesen 31282.99 kor.
Reiszig Ede ig.-vál. tag jelentette, hogy a Nemzetségi Zsebkönyv II. sorozata I. kötetének anyagához a maga részéről a munkálatok be vannak fejezve, a kéziratnak a családok nemzedékrendjét tárgyaló része készen van. Kérte e kéziratnak háromtagu bizottság, esetleg az elnökség által való megvizsgálását és inditványozta, hogy a vizsgálat eredménye alapján a további teendők tárgyában rendkivüli ig.-vál. ülés tartassék. Az ig.-választmány Reiszig Ede jelentését tudomásul véve, az általa elkészitett anyag kéziratának megvizsgálásával az elnökséget bizta meg és a további teendők tárgyában június havában rendkivüli ig.-vál. ülés tartását határozván el, felkérte Pettkó Béla, ig.-vál. tagot, mint a N. Zs. társszerkesztőjét, hogy az általa végzett munka eredményéről az ülés elé részletes jelentést terjeszszen.
A jegyzőkönyv hitelesitésére Csánky Dezső és Reiszig Ede ig.-vál. tagok kérettek fel s az ülés ezzel véget ért.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság igazgató-választmánya 1904 június 14-ikén rendkivüli ülést tartott, melyen báró Radvánszky Béla elnöklete alatt Barabás Samu, Éble Gábor, Fejérpataky László, Pettkó Béla, Reiszig Ede, Szinnyei József ig.-vál. tagok, Schönherr Gyula titkár, Áldásy Antal jegyző és Tóth Árpád pénztárnok vettek részt.
Elnök az ülést megnyitván, titkár felolvasta az igazgató-választmány április 28-iki ülésének a jelen rendkivüli választmányi ülés tartása felől hozott határozatát.
Ennek kapcsán Áldássy Antal társ. jegyző jelentette, hogy a Nemzetségi Zsebkönyv II. kötetének Reiszig Ede által elkészitett nemzedékrendi részét az elnökség megbizásából átvizsgálta s azt csekély pótlások mellett sajtókész állapotban találta.
Pettkó Béla ig.-vál. tag jelentette, hogy a II. kötet történeti részének munkálataival jelentékeny mértékben előhaladt s azt ez év végéig teljesen befejezhetni reméli.
Az ig.-választmány mindkét jelentést tudomásul vette.
Reiszig Ede irásbeli jelentést tett a szerkesztési munkálatok eddigi eredménye felől s annak alapján inditványozta, hogy az előfizetési felhivás és gyüjtő ivek már most szétküldessenek.
Fejérpataky László másodelnök, tekintettel arra, hogy a történelmi rész befejezte csak ez év végére várható, korainak tartva a felhivás kibocsátását, azt arra az időre javasolta halasztani, amikor azon a megjelenés határidejét pontosan meg lehet jelölni.
Báró Radvánszky Béla elnök csatlakozott Fejérpataky László inditványához, de időnyerés szempontjából kivánatosnak tartja, hogy a nemzedékrendi rész szedése már most megkezdessék, s a történelmi rész anyaga is elkészülte sorrendjében egymásután szedés alá adassék.
Az igazgató-választmány az előfizetési felhivás és a gyüjtőivek szétküldését akkorra halasztotta, a mikor a nyomdai munkálatok befejezésükhöz közelednek s a munka megjelenésének pontos határideje megjelölhető. Addig is megadja a felhatalmazást arra, hogy a munka készen levő kézirata július hó végétől kezdve folytatólagosan szedés alá adassék.
Elnök kérésére az ig.-választmány megadta a felhatalmazást az elnökségnek az iránt, hogy a nyomdával a kötet kinyomatása iránt az I. sorozat I. kötete kiadásának eddigi keretei között megállapodásra léphessen.
Az előfizetési fölhivásnak Reissig Ede ig.-vál. tag által készitett tervezete felolvastatván, az igazgató-választmány Fejérpataky László másodelnököt és titkárt megbizta, hogy az előfizetési felhiváson a fentebbi határozatoknak megfelelő változtatásokat megtegyék és az átdolgozott szöveget a következő ig.-választmányi ülés elé terjesszék.
A jegyzőkönyv hitelesitésére Pettkó Béla és Reissig Ede ig.-választmányi tagok kéretnek fel s ezzel az ülés véget ért.

SZAKIRODALOM.

Csoma József, Magyar nemzetségi czimerek.

A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig czimü munka III. kötetének második fele. Budapest, kiadja a Magyar Tudományos Akadémia. 1904. 8r. 172 oldal, VIII. szines táblával és 80 ábrával a szöveg közt.
A magyar családtörténeti tudomány legszebb feladatai közé tartozik a nemzetségek történetének kutatása.
Hosszú ideig azt sem tudták, mik azok a genusok, a melyekről XIII– XIV. századi okleveleink s krónikáink minduntalan beszélnek. Azt hitték, hogy arról a száznyolcz nemzetségről, helyesebben törzsről van szó az oklevelekben, a melyek a krónikairó szerint a beköltöző magyarságot alkották; s a midőn egy-egy oklevél Csák vagy Aba nemzetségéből való ivadékokról szól, egyenesen Álmos, vagy Árpád vezér valamelyik fegyvertársára mutat vissza. Csak legujabban gyujtott világosságot a nemzetségek mivoltát boritó homályban a kutatás s alig pár éve, hogy a nagyérdemü Karácsonyi János szabatosan formulázta és kimondta: genusoknak nevezik okleveleink a XI– XIV. században egyszerre több ágon virágzó, de egy közös őstől származó családok összességét.
Mi érdemei vannak a nemzetségek történetének felderitésében Wertner Mórnak, minő része van benne társulatunknak s folyóiratunknak, mi Karácsonyi Jánosnak, nem tisztünk e helyen elmondani; most csupán azt akarjuk megállapitani, hogy mióta utóbbinak nagy müve A magyar nemzetségek a XIV. század közepéíg napvilágot látott, azóta nemzetségi tanulmányainkban uj korszak kezdődött. Az elmult idő a tapogatódzás kora volt; a jövendő biztos czéllal dolgozik. Az alap Karácsonyi munkájával meg van vetve; ehhez hordani az ujabb anyagot, ezen építeni tovább hasznos és többé nem hálátlan feladat.
A nemzetségeket illető tanulmányoknak egy különleges ága is van: a nemzetségi czimerek kutatása. Valamely biztosan meghatározott nemzetségi czimer nem csak azért fontos, mert kiegésziti a nemzetségről tudottakat, hanem azért is, mivel kitünő segédeszközül szolgál genealogiai kutatásoknál. A czimer rendszerint biztos utmutató arra nézve, hogy a nemzetség nevét adó ősnek vére hová, mely családokba ágazott el; viszont régi, nemzetségből eredő családok czimerei a nemzetség ősi jelvényének megállapitására vezethetnek.
A nemzetségi czimerek kutatása nem régi keletü. Legelőször az érdemes Csergheő Géza kezdett e tárgygyal foglalkozni s vele munkatársa és korai elhunyta után czéljainak örököse Csoma József. Ez utóbbi most évek során át fáradhatatlanul gyüjtött aprólékos adataiból összeállitotta az eredményt s kötetben számol el arról, mit és mennyit tudunk máig a nemzetségek czimereiről.
Müve, mint Karácsonyi munkájának kiegészitő kötete látott napvilágot. Megjelenését a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság méltán örömmel s büszkeséggel fogadhatja, hiszen ez a munka folyóiratunkból sarjadzott ki, alapjait ennek lapjain rakták le, szerzőjének neve, munkássága, iránya szorosan össze van forrva társulatunkkal. Az a rokonszenv s az a jogos várakozás, a melylyel e munkát fogadjuk, indokolja azt, hogy vele a szokottnál bővebben s behatóbban foglalkozunk.
Ismertetésünk nem lenne teljes, ha elmulasztanók megemliteni, miként jött létre az előttünk fekvő kötet.
A Magyar Tudományos Akadémia 1891-ben a magyar nemzetségek történetére pályázatot hirdetett. A kitüzött dijat, mint az ismeretes, két évvel utóbb Karácsonyi János nyerte el. Ugyanakkor, a mikor ő munkájának tervét s nehány kidolgozott fejezetét bemutatta, Csergheő Géza a magyar nemzetségek czimereiről szóló befejezett dolgozatot nyujtott be az Akadémiához. Karácsonyi müve hét évvel utóbb elkészült s meg is jelent. Ám ekkorára Csergheő munkája teljesen elavult, maga a szerző pedig, a ki az átdolgozást elvégezhette volna, régen megtért örök nyugvóhelyére. Mást kellett tehát megbizni a Karácsonyi könyvét kiegészitő heraldikai rész megirásával. Az Akadémia választása a legméltóbbra esett, a mikor Csoma Józsefet, Csergheő leghivatottabb munkatársát szólitotta fel, irja meg ujra a nemzetségek czimereinek ismertetését. Csoma József könyve 1903 végére elkészült s vele teljessé lett a magyar nemzetségek története.
A munka hatvankét nemzetséggel foglalkozik, de czimerét csupán 29-nek állapitja meg, több-kevesebb biztonsággal. Ez a szám első pillantásra kicsinynek látszik, szemben a Karácsonyi ismertette 189 nemzetséggel._{A tót- és horvátországiakkal együtt 248.}* Csakhogy nem szabad szem elől téveszteni, hogy a nemzetségek jó részéről Karácsonyi sem igen tud egyebet a névnél, s ez is nem egyszer olyan időből való, a melyben a czimerviselés még ismeretlen valami, vagy legalább igen kis kör kiváltsága volt. Az sem egészen bizonyos, hogy minden nemzetségnek (mint ilyennek) volt czimere, sőt valószinü az ellenkező.
A szerző nemzetségi czimereink aránylagosan kis számát az árpádkori hadviselési rendszerrel s a törvénykezési gyakorlat módjával akarja indokolni.
A nemesség zöme – mondja – a megyei ispán zászlaja alatt harczolt, silány fegyverzetben, s csak kevesen voltak, a kik saját zászlajaik alatt, külön hadcsapat élén nyugati módra vértezve vonultak hadba, a kiknek tehát módjuk s alkalmuk volt czimerüket fitogtatni és a kiknek éppen ezért valósággal szükségük volt a czimerre.
Ez az ok talán nem bir elég súlylyal. Először mert a czimert viselő lovagok számának még igy is nagynak kellett volna lenni, másodszor mert a czimert a magánosan, kisérők, bandérium, hadcsapat nélkül táborba szálló szegényebb nemes is használhatta, akár kópjája lobogóján, akár pajzsán, vagy öltönyén. Tegyük azonban hozzá azt is, hogy a XIII–XIV. században háboruba nem igen mentek czifra czimeres pajzszsal és sisakkal; a czimeres pajzsok, a minők e korszakból például Marburgban maradtak, nem lehettek csatára valók. Hogy a miniátorok az ütközetben forgó lovagokat is gyakorta czimeres pajzszsal és sisakkal festették, csak olyan értékkel s jelentőséggel bir, mint az, hogy a királyokat ágyban fekve is koronával rajzolták; czélja annak s amannak egy: felismerhetővé tenni az ábrázolt alakot.
A második érv, hogy t. i. a nemességgel «a hazai jogszokások nem éreztették .... a czimeres pecsét hiányát, mert hiszen köznemesek közhitelü okmányt saját pecsétjük alatt ki nem állithattak» még kevésbbé állja meg helyét. Mert abban az időben, a mikor a czimerviselés Közép-Európában elterjedt, igen nagy a pecsétet használó magánosok s az okleveleket kiállitó köznemesek száma. Már a XIII. századnak a tatárjárást megelőzött évtizedeiben sok oklevél kibocsátó világi méltósággal találkozunk. De vannak a pecsétet használók között már ekkor kisebb hivatalu köznemesek is; igy pl. Iván királyi és érseki testőr (miles domini regis et domini archiepiscopi Berchtoldi Colocensis) 1206 és 1218 közt kelt végrendeletére a borsmonostori konventé mellé a saját czimeres pecsétjét is oda teszi._{Országos Levéltár, D. O. 782.}* 1236-ból Mitkó ispán pecsétjét ismerjük._{U. o. D. O. 213.}* Ugyanezen időtájban Ponet ispán szép czimeres függő-pecséttel erősiti meg egyik oklevelét._{U. o. D. O. 206.}* A század végén már minden ispánnak, alispánnak, várnagynak, fogott birónak, magisternek, szolgabirónak van pecsétje. Például: a XIII. század végső éveiben nagy pajzsalaku pecsétje van Csépán mesternek, a ki végrendeletét már csak azzal látja el_{Magyar Nemzeti Múzeum, törzslevéltár. Kubinyi, Monumenta, I. 169.}* Egyed mester 1290 körül nejéhez irt levelét gyürüpecsétjével zárja le._{U. o. Hazai Okmánytár, VII. 387.}* Sur, a kobolti várnagy 1277-ben nem lévén kéznél a sajátja, hivatalt nem viselő fivére nagy pecsétjével látja el egy oklevelét._{U. o. Kubinyi, I. 100.}* Barátii Márton mester 1265 körül az uralkodóhoz irt levelét czimeres pecsétjével erősiti meg._{Országos Levéltár, D. O. 668.}* Paska mester 1273-ban czimeres pecsétet használ._{M. N. Múzeum. törzslevéltár. H. Okmánytár, VIII. 157.}* Megyei kiadványokon két-három pecsét egészen közönséges. Szatmármegye négy szolgabirájának egy 1299 november 30-dikán kelt levelén három gyürüpecsét nyoma van._{M. N. Múzeum, Kállay-levéltár.}* Krasznamegye alispánja és két szolgabirája egy 1290–1300 közt kelt inquisitoriára mindhárman rányomják pecsétüket_{M. N. Múzeum, Furgách-levéltár. Az egyik pecsét még egészen ép, rajta kerekalju, felül kiszélesedő pajzson a köv. czimer látható: jobbra ágaskodó oroszlán, feje mögött félholddal.}* stb., stb.
Adataink arra a feltevésre jogositanak, hogy a XIII. században szerte az országban a czimeres és jelvényes pecsétek százai voltak használatban, a XIV. században pedig már alig akad tekintélyesebb köznemes pecsétnyomó vagy pecsétgyürü nélkül.
A heraldikai anyag s ezzel a rekonstruálható nemzetségi czimerek kis számáért tehát nem a régi kor meddőségét kell okolnunk, hanem a sors mostohaságát, a mely okleveleink elképzelhetetlen mennyiségét pusztitotta el a félezredéves belháboruk alatt.
Van még egy ok, a mely a szóban forgó munkában megállapitott nemzetségi czimerek számát kicsinyre szabja, s ez szerzőnek merev ragaszkodása a heraldika elméleti szabályaihoz.
A nemzetségi czimeket ugy megállapitani, a mint azt szerzőnk kivánja, hogy t. i. azok minden heraldikai szabálynak megfelelően, pontosan blazonálhatók legyenek, alig ha lesz valaha lehetséges. Világos ez előttünk, mihelyt tisztába jövünk 1. a nemzetségi czimer fogalmával, 2. megismerkedünk azokkal a változásokkal, a melyeken a heraldika, helyesebben: a czimer a nemzetségi czimerek korában, tehát a XIII. század elejétől körülbelül a XIV. derekáig keresztülment.
Nemzetségi czimerek elnevezése alatt olyan czimereket értünk, a melyeket a nemzetségi kapcsolat fennállása és ismerete korában, tehát a XIII– XIV. században a nemzetségek egyes tagjai felvettek s a melyek azután az illető nemzetségek közös jelvényévé váltak. Magától értetődik, hogy a nemzetségi czimer a legritkább esetben, vagy talán soha sem ment vissza egész a nemzetség alapitójáig; azok, a kikről a nemzetségek neveiket vették s a kikre a szerte ágazott családok mint birtokaik közös hagyományozóira hivatkoztak, majdnem mind a czimerviselést megelőző időben éltek. Nem szenved tehát kétséget, hogy a legtöbb nemzetségi czimer a XIII. század folyamán, nem egy pedig éppen csak a XIV. században jött létre, mint valamely nemzetség egyik kiváló tagjának személyi jelvénye, melyet a vérrokonság főleg azért tett magáévá, hogy vele a nagytekintélyü rokonhoz való kapcsolatát megmutassa.
Az a 120–150 év, a melyet a nemzetségi czimerek keletkezési korának nevezhetünk, a czimer fejlődésében bizonyára a legfontosabb időszak. Kezdete majdnem összeesik a czimerek keletkezési korával; azzal a korral, a mely még nem ismerte el a pajzsot a czimer legfőbb hordozójául; a XIII. század első felében fejlődik ki a pajzsczimer, ez a század hozza létre az első teljes, pajzsból, sisakból és takaróból álló czimereket s e század második felében veszi kezdetét a sisakczimerek divatja. Tehát az ezen időközön belül keletkezett czimerek jellege nem lehet egyenlő; egész más szerkezetü, modoru s alaku czimer lesz az, a mely a XIII. század elején, a pajzsczimerek korában állt elő, mint az, a melyet tulajdonosa Károly Róbert korában, a sisakczimerek divatja idején szerkesztett. Ebből világos, hogy az adataink alapján helyreállitható nemzetségi czimereket nem lehet s nem szabad egy azon sémába beszoritani, nem különösen olyanba, a mely a nemzetségi czimerek korszaka után keletketett. Viszont pedig nem szabad visszariadni valamely nemzetségi czimer rekonstrukcziójától pusztán azért, mert az adataink alapján kialakuló ősi czimer egyik vagy másik korszak heraldikai szabályainak nem felel meg s nem egyezik meg azokkal az ideálokkal, a melyeket a késői kor heraldikusa a kifogástalan középkori czimerről magának alkotott.
Ha könyvünk szerzője ezeket tekintetbe véve megenged magának itt-ott némi eltéréseket a teoretikus heraldika szabályaitól, az általa megállapitott nemzetségi czimerek száma bizonynyal magasabb lenne.
Ám az eredményt igy is tisztesnek fogja találni a ki tudja, milyen kevés a kutató rendelkezésére álló adat s elismerésre méltónak a szerző által végzett nagy munkát. E könyv megjelenése nagy nyereség irodalmunkra; talpköve, szilárd alapja lesz ez a jövendő kutatásoknak, a melyre biztosan fogunk épithetni.
Kisértsük meg a benne kijegeczesedett eredmények rövid összefoglalását.
Teljesen, szineivel együtt könyvünk tizenkilencz nemzetség czimerét állapitja meg. Ezek a következők: Aba, Balog, Boksa, Buzád-Haholt, Csanád, Dorozsma, Gútkeled, Győr, Héder, Hermán, Hontpázmán, Ják, Kaplyon, Káta, Katiz, Osl, Pécz, Miskolcz és Tomaj.
Szerző régi érdeme, hogy egyik legtekintélyesebb genusunk, az Aba nemzetség igazi czimerét, a sast ismerjük, miután hosszu időn keresztül tévedésben voltunk annak mivolta felől. Ezuttal szerzőnk a czimer szineit is megállapitja, és pedig igy: ezüstben fekete sas.
A pajzsalak szine iránt nincs kétség, a pajzs szinének meghatározását azonban merésznek kell tartanunk. Elég korai adatunk van rá Keczer Miklós 1584-iki és Keczer András 1631-diki czimerujitó leveleiben, hogy a pajzs szine az Aba genus czimerében vörös. Az ezüst szint szerzőnk csupán egy 1712-diki indirekt adatra (Károlyi Sándor 1712-diki grófi diplomájára) és a heraldika «gyökeres» szabályaira hivatkozva állapitja meg. Úgy véljük téved. 1712-diki adata szemben a két előbbivel számba sem jöhet, a másodikra hivatkozva pedig még a heraldika igazi hazájában, német vagy franczia földön sem szabad középkori czimereket rekonstruálni, annál kevésbbé nálunk, a hol – ha a valóban létezett czimerekből vonnók le a következtetéseket, – az elmélettel merőben ellenkező szabályokat kapnánk. Lehet, hogy Bartolus de Saxoferrato az Abák vörös pajzsba foglalt fekete sasát gáncsczimernek, hibásnak deklarálta volna, de abban a korban, a XIII. században, a mikor ez a czimer gyanithatólag keletkezett, nem találhattak hibát a fémet teljesen mellőző Aba-czimerben. Addig tehát, a mig a felhozottaknál erősebb ellenbizonyiték nem áll rendelkezésünkre, az Aba nemzetség czimerét igy kell leirnunk: Vörös pajzson csőrében zöld koszorut tartó, aranynyal fegyverzett fekete sas, sisakdisz a pajzsalak kinövően.
A Balog nemzetség czimerének meghatározása, az emlékek tekintélyes számát és egybevágó voltát nézve nem ütközhetik nehézségbe. A szinekre nézve ugyan csak XVII. századi adataink vannak, de ezek teljesen megbizhatóknak látszanak. Ennélfogva könyvünk meghatározását, mely szerint a czimer: aranyban vörössel fegyverzett fekete kétfejű sas, sisakdisz a pajzsalak kinövőleg, takaró fekete-arany véglegesnek tekinthetjük.
Ezzel ellentétben ingatag alapon áll szerzőnk, a Boksa nemzetség czimerének meghatározásánál. A nemzetség czimerére vonatkozó legrégibb adat 1402-ből való, s ez Soós Simon pecsétje, a melynek mezején kosszarvas női fej látható, ugyanaz a czimerkép, a melyet Zsigmond király 1418-ban Soós Miklós kértére, mint ősi czimert megerősit. Semmi kifogásunk sem volna ellene, ha azt mondaná szerzőnk: ime ez a czimer gyanithatólag a Boksa nemzetség ősi jelvénye. Miután azonban előtte a tetszetős czimerkép a XIII– XIV. századhoz illetlennek, tulságosan diszesnek, komplikáltnak tünt fel, igy okoskodott: Soós Simon czimerképe valószinüleg sisakpecsétről van véve, a melyen a női mellkép csak segédalakul szerepelt és a kosszarvak elhelyezésére szolgált. Világos tehát, hogy az eredeti pajzsalak két kosszarv. Ennek megfelelően aztán igy rekonstruálja a czimert: kékben két kifelé görbülő arany kosszarv, sisakdisz veres ruhás női törzs, fejére illesztve a pajzsalak.
Ezt a rekonstrukcziót nem tudjuk elfogadni. Először, mert ezt semmiféle adat nem támogatja, másodszor, mert a Soós Simon czimere a maga eredeti alakjában sokkal inkább megfelel a heraldika őskorának, mint a szerző által megszerkesztett czimer. A XIV– XV. században nem ritka nálunk az ehhez hasonló mellkép mint czimeralak; szarvasagancsos fő van pl. Gordovai László horvát-szlavon-dalmát bán 1404. évi pecsétjén, koronás női mellkép Özdögei Besenyő Pálén ugyanazon évben (mindkét pecsét Oh. Dl. 24., 705. sz. a.), a Soós-czimerhez tökéletesen hasonlót visel Buzád-Haholt nbeli István 1328-ban, és pedig pajzsba foglalva. De van adatunk hasonló czimerre igen régi időből, a tatárjárás elöttről is: Ponet comes egy 1235 körül kiadott oklevélen függő pajzsalaku pecsétjén szakállas emberfőt visel, a melynek fejéből egy pár görbe szarv nől ki._{Országos Levéltár, Dl. 206.}*
Nincs tehát rá ok, hogy a Soósok czimerképéből segédsisakdiszt csináljunk s megtegyük az azt jellemző s bizonyosan valami mitoszra, ősi mesére vonatkozó szarvakat czimerképnek.
A Buzád-Haholt nemzetség czimeréhez nem férhet kétség; számtalan emlék tesz róla tanuságot, hogy az a bölényfő. Szineit illetőleg három forrás állott szerzőnk rendelkezésére: a Képes Krónika képe, a mely szerint a czimer: fehér paizsban veres homlokcsontból kinövő szarvpár, tehát kiegészitve: ezüstben fekete szarvu vörös bölényfő; a pozsonyi Sz.-Márton egyház XV. századi faragott czimere, a melyen vörös mezőben ezüst a bölényfő s egy a Siebmacher czimerkönyvében forrás megnevezése nélkül közölt czimer: arany pajzs ezüst szarvu fekete bölényfővel. Kiegészithetjük a Siebmachert azzal, hogy ez a czimer egy XVIII. századi metszetről van véve. E három eltérő adat közül könyvünk a középsőt fogadja el, holott a pozsonyi dóm zárkövein levő czimerek többszörösen át vannak festve. Még hozzá a szóban forgó czimer nem tulajdonitható teljes bizonyossággal a Buzád-nemzetségnek: szerzőnk is csak azért tartja annak, mert a templom szentélyének (hol a zárkő alkalmazva van) épitési ideje alsólindvai Bánffi Miklós pozsonyi főispánságával esik egybe. Részünkről hajlandók vagyunk ez esetben a későbbi, a XVIII. századi czimerképnek adni az elsőséget, annál is inkább, mert a bölényfejet (s a Buzád nemzetség czimerében kétségtelenül ez van) a középkori czimerekben mindig feketével szokták volt szinezni, a fehér szint az ökörfő számára tartották fenn.
Kitünően sikerült a Csanád nemzetség czimerének megállapitása; sajnos, hogy a rekonstruált nemzetségi czimereket mutató szines ábrák között éppen ennek képe a leggyarlóbb. Ugyanezt mondhatjuk a Dorozsma nemzetség kifogástalanul megszerkesztett czimeréről is, szépen van ellenben megrajzolva a Győr nemzetségé: kékben arany liliom; sisakdisz a pajzsalak.
A Héder nemzetség czimerénél kifogásunk van a sisakdisz ellen. A czimert könyvünk igy irja le: «vörös pajzsban három ezüst czölöp; sisakdisz ernyő, a pajzsalakkal megrakva; takaró veres-ezüst.» A szines ábra a leirástól némileg eltér, rajta az ernyő ki van karélyozva s csucsain bojtokkal van czifrázva. Ám arra, hogy a nemzetség valamelyik tagja ilyet használt volna, nincs adat; azon a két pecséten, a melyen a Héder nemzetség czimere sisakdiszszel van ábrázolva, nyoma sincs ennek a czimerjelvénynek. Az elsőn, Iván bán 1285-diki pecsétjén a sisakdisznek csak az alja látszik, ez pedig nem egyéb, mint egy karika, a mely a sisak tollbokrétájának az összefoglalására szolgál; a másodikon, Benedek ispán 1312-diki pecsétjén világosan tollbokréta a sisakdisz, a melyet semmiképpen sem nézhetünk táblának vagy ernyőnek. Hogy a sisakdisz valójában nem is lehet más, mint tollbokréta, az világos lesz előttünk, mihelyt a Héderek czimerének eredetét vesszük szemügyre. Mert mi is ez a czimerkép tulajdonképen? Semmi más, mint az ország szinei pajzsra téve, tehát eredetileg u. n. méltósági czimer, olyan, a minőt visel egy csapat Aba-nembeli, vagy a Katiz-nembeli Tamás vajda, a Póki-nembeli Miklós vajda, s igen sokan mások. Már pedig ehhez a czimerhez, a mint az közismeretes, tollforgós sisakot volt szokás alkalmazni.
A Hermann nemzetség czimerét egész sor szép régi pecsétről ismerjük, meghatározása tehát nem ütközött nehézségbe. Szinekben ábrázolva azonban csak a Képes Krónikában fordul elő, s itt fehér alapon arany sárkányt látunk. Szerző ezt az adatot nem fogadja el hiteles gyanánt, nem pedig azért, mert szerinte «ezüst pajzsban arany sárkányt a középkori heraldika nem türt el».
Hosszas lenne itt azt az indokolást ismételni, a melyet szerző ehhez az állitásához csatol. Elég legyen megemliteni, hogy ezzel kapcsolatosan két fontos heraldikai szabályt állapit meg, melyek szerint 1. minden czimer csak kétszinü lehet, 2. minden czimerben legyen arany vagy ezüst. «Ezen szabályból állt elő – mondja tovább – azon később hangoztatott, ezzel egyértelmü szabály, hogy szinre szin és fémre fém a czimereknél nem alkalmazható.»
Nagyon jól tudjuk, hogy ezt a két (helyesebben három) szabályt már a középkor heraldikusai felállitották, a legujabb kor teoretikusai pedig egyenesen dogmává tették, hanem azzal is tisztában vagyunk, hogy sem régente, sem a jelenben nem alkalmazták következetesen, úgy, hogy ezeket XIII– XIV. századi czimerek elbirálásánál nem igen lehet felhasználni.
Ezen az alapon pl. a szerző által legtekintélyesebb forrásként emlegetett zürichi czimertekercs czimereinek legnagyobb része hibás. Mert ezek közt alig van, a melyikben ne szerepelne három szin; s számos olyan akad, a melyik négy szinben pompázik. Találhatunk e hires gyűjteményben példát a második szabály megszegésére is; igy pl. a 32. számu czimer: vörösben kék jobbharánt pólya; ebben tehát nincs fém, épp ugy mint az 50. számuban: vörössel s feketével osztott pajzs felső mezején szerecsenfő; az alsó üres. Sőt a harmadik szabály sincs mindenütt betartva! A 65. sz. czimer ezüst mezeje aranynyal van keretelve; a 122. számu: ezüstben arany kereszt; a 499. szám alatt ezüsttel s feketével hasitott pajzson arany horgonyvégü csillagot látunk stb. Hasonló példákkal szolgálhatunk a heidelbergi «Manesse-Codex»-ből is, a hol Wernherr von Teufen czimere: vörösben ezüst sisakdiszü arany sisak, Heinrich von Tettingené: aranyban két ezüst sarló, Kristan von Luppiné: zölddel, vörössel, zölddel, feketével és ujból zölddel csikolt pajzs (három szin, fém nélkül), vagy Kunig Chuonrat der Junge-é: aranyban ezüst kereszt.
Elég ennyi példa annak a megmutatására, mit érnek a teoretikus szabályok. Ezeket tudva, nincs jogunk a Képes Krónikának a Hermann nemzetség czimerét illető adatában kételkedni, mindaddig, a mig valamely a XIV. századi kéziratnál nagyobb bizonyitó erővel biró ellenkező adat nem áll rendelkezésünkre. A nemzetség czimerét tehát igy kell leirnunk: ezüstben arany sárkány; sisakdisz a pajzsalakkal rakott szárny.
A Huntpázmán nemzetség czimerének kifogástalan meghatározása szerzőnek régibb időből való érdeme. Uj ellenben a Ják nemzetség jelvényének megállapitása. A czimer ezek szerint egyike a legszebbeknek ősi czimereink között: feketében arany oroszlán.
A Kaplyon nemzetség czimerét: kékben arany sólyom, Vetési Albert veszprémi püspök 1470-ből való festett czimere őrizte meg; a Káta nemzetségét: vörösben arany kerék, Káthay Jakab 1439-diki pecsétje s Csáholyi Lucziának a XVI. század elejéről való emlékczimere. Nagyon elmés módon határozza meg Csoma József a Katiz nemzetség oroszlános czimerének szineit Kanizsay Dorottya 1519-diki czimeréből s megállapitja, hogy a czimer: kékben arany oroszlán; ugyanezen czimer szolgáltat döntő bizonyitékot az Osl-nembeliek czimer szineihez.
A Pécz nemzetség czimerének megállapitása is föltétlen elismerésünket vivja ki. A czimer, természetesen szinek nélkül, a XIII. század vége óta több, a nemzetségből származó főur pecsétjén fennmaradt. Szineit szerzőnk abban a tarka reneszánsz-czimerben találta meg, a melyet 1507-ben a Vayak Ulászló királytól nyertek s a mely a Vayak és anyai őseik, a Pécz-nemzetségbeli Ibrányiak czimereinek összetételéből keletkezett. E szerint a czimer: kékben jobbharánt ezüst pólya; sisakdisz kék szárny a pajzsalakkal rakva.
A Rátold nemzetség czimerét már régóta ismerjük; róla boldogult Csergheő Géza terjedelmes értekezést közölt folyóiratunkban. Ehhez csatlakozik még a Tomaj nemzetségnek most, szerzőnk által meghatározott czimere: kékben arany grif, sisakdisz a pajzsalak kinövőleg, a melylyel aztán a munkában pontosan, szinek szerint is meghatározott nemzetségi czimerek sora ki van meritve.
Tizenegy czimert csupán ábráik szerint, szinek nélkül közöl könyvünk. Ezek a következő nemzetségeket illetik: Ákos, Balog-Semjén, Borsa, Csák, Geregyen (két czimer), Kemény, Miskolcz, Póki, Szente-Mágócs és Vaja.
Az Ákos nemzetség czimerének meghatározása igen merész, kombináczióra készteti a szerzőt. A nemzetség összes régi pecsétjein az ország czimeréből vett hatalmi jelvényt kettős keresztet, rátüzött tollforgóval látunk, úgy, hogy már a XIV. század második felében s a XV-ben bátran tekinthetjük ezt a nemzetség általánosan elfogadott, apáról fiura szálló czimerének. E czimerhez a XIV. század második felében a Bebek családnál sisakdisz járul: egy pár hal által kisért női mellkép.
Ez adatokból szerzőnk úgy alakitja meg nemzetség czimerét, hogy a teljes Bebek-czimerből elhagyja az egész pajzsképet, miután szerinte az nem igazi czimer, csak hatalmi jelvény, a sisakon levő női mellképben nem lát egyebet, mint segédsisakdiszt, marad tehát két hal, mint a nemzetség czimere. Az ősi czimer ennélfogva: «paizsban hal (a rajz szerint két hal); sisakdísz koronás női törzs, két oldalt nyakához illesztve két hal feje, mely(ek)nek törzse félkörben kanyarodik a női törzs feje felé.»
Ez a megfejtés igen tetszetős ugyan, de nem elégit ki bennünket. Több mint egy tuczat középkori czimerét ismerjük a nemzetségnek, de ezek között egyetlen egy sincs, a melynek pajzsában a hal bárminő módon is előfordulna. Ellenben folyvást szerepel, nemzedékről nemzedékre száll a kettős kereszt. Hogy ezt az ős a XIII. században az ország czimeréből vette s először bizonyosan hatalmi jelvény gyanánt viselte, az semmit sem változtat azon a tényen, hogy a kettőskereszt a nemzetség ősi czimere.
A halaktól kisért női mellkép valószinüleg sem itt, sem más czimerekben nem segédsisakdisz, hanem jelképe, része a középkor kedvelt mitikus alakjának a hableánynak (Meerweib). Egész hableányt plasztikusan megformálni és a sisakra ráalkalmazni nem igen lehetett, a középkori ember tehát, mint más alakoknál is, megelégedett a hableány mellképével. Miután azonban ez nem lett volna jellemző, hiányozván belőle a felismeréséhez szükséges alsó rész, két halat adtak mellé. Ilyen alakban elég gyakori ez a sisakdisz úgy a külföldön, mint nálunk. Jellemző, hogy az ilyen sisakdiszű czimerek közt egy sincs, a melynek pazsalakja hal lenne.
Hogy az állitólag segédsisakdiszként használt pajzsalakból nem igen szabad következtetnünk a pajzsalakra, arra igen sok példát hozhatnánk fel. Vegyük csak elő ujból a zürichi czimertekercset.
64. szám. Sisakdisz női mellkép, a karok helyén egy pár felfelé álló fehér szarvval. Kellene lenni tehát a pajzsban fehér szarvpárnak és van: fehér s vörössel jobbharánt vágott pajzs.
89. Sisakdisz: szerecsenfő két szarvval; a pajzsban nem szarvpár, hanem – három sulyok.
100. A sisakon kinövő emberi alak vállára vetett ásóval; a pajzsban nem ásó, hanem három ... egyfejü sas.
505. Sisakdisz: férfi mellkép, vállaiból kinövő szarvasagancsokkal; a pajzsban koronán álló szamár; stb.
'Ugyanitt számos példa van arra, hogy halakat sisakczimer gyanánt minden segédsisakdisz nélkül alkalmaztak.
A Balog-Semjén nemzetség ősi czimerét a belőle származott Iván szabolcsi ispán pecsétjén találta meg szerzőnk s ez sast mutat. Ez egyszerü, de szép czimeralakhoz az utódok hamar hütlenek lettek; Kállai János már 1474-ben halat és holdsarlót ábrázoló czimert használ.
Érdekes módon határozza meg szerzőnk a Borsa nemzetség czimerét. A nemzetségből származó Nadányi család a XVII. század óta egy vagy két, markában halat tartó kart használ czimerül. Régi időből való pecsétje a nemzetségnek csak egy van, Kopasz nádor fia Bekcs 1316-dik évi pecsétje, a melyet Nyáry Albert közölt heraldikájában. E pecsét pajzsalaku mezején Nyáry ábrája szerint hajlott disznóláb látható, olyan czimeralak, a melynek párját bizonyosan hiába keresnők. Csoma József, megvizsgálva az erősen rongált eredeti pecsétet, rájött, hogy a rajta levő kép aligha «hasitott körmü állat lábszárát» ábrázolja, hanem inkább halat. Összevetve már most ezzel a felfedezéssel a Nadányi-czimert, igazat kell adni a szerzőnek, a mikor a Borsa nemzetség czimerét igy irja le kék paizsban ezüst hal.
A Csák nemzetség ismert czimeréről mondottakat mellőzve, a Geregye nemzetség czimerének megfejtése költi fel érdeklődésünket. E nemzetségnek szerzőnk két czimerét mutatja be: az egyik pajzsban két pólya, az egész pajzs pólya által hasitva; sisakdisz különös alaku falevél, a melyet szerzőnk természetes faágnak nevez. A másik czimer a pajzsban és a sisakon egyaránt ezen különös faágat tartalmazza.
Az első czimert a szerző olyan adat után rekonstruálja, a melyet sem ő meg nem értett, sem más meg nem érthet. Ez az adat a Hazai Okmánytár VIII. kötete, 74. lapján van, a hol Miklós országbirónak (a ki a Geregye nemzetségből eredt) 1275-diki oklevélen függő pecsétje igy iratik le: «ép pecsét, a pajzs közepében a czimer hosszukás négyszögeket tüntet elő.» Miként lett ebből a könyvünkben közlött czimer, meg nem foghatjuk. Hihető, hogy a pecséten az ország czimeréből vett vágások vannak; minden esetre óhajtandó, hogy a körmendi Batthyány-levéltárban levő pecsét kifogástalan ábrában mihamarább közöltessék.
A másik czimert szerzőnk szokott szigoru heraldikai módszere segitségével alkotta meg. Úgy találta, hogy a Geregye-nemzetségbeli Egervári Mihály 1365-ben, Egervári László horvát bán pedig 1492-ben leveles galyat tartó kart használnak czimerül. «Ha e nemzetség legrégibb czimerét vizsgáljuk – olvassuk könyvünkben – a kart csak azon naturalisztikus irány eredményének kell tekintenünk, mely nálunk a XIV. század utofelében fellépett, mely mint a Szepesy Jakab országbiró, vagy az Alsániaknak szintén ezen korból származó czimereiben is feltünő, eredetileg lebegő czimeralakokat egy kar markába helyezte. A kar az ősi czimerből hiányzott s marad ott a leveles galy lebegőn, mely az ősi czimernek egyuttal sisakdisze is volt.
Nézetünk szerint az Egervári czimerben a nemzetségi czimer nyomait keresni nem lehet, miután az nagyon valószinüen az Egervári névre vonatkoztatott beszélő czimer, a mely hihetőleg a XIV. században keletkezett, nem sokkal azután, hogy a nevet adó Egervár a XIV. század elején a Geregye nemzetség birtokába jutott. Hogy a község s a vár környékén levő nagy égerfaerdőktől nyerte nevét, nem szenved kétséget, nincs tehát csodálni való azon, ha az Egervári család a birtokát borító erdők fáját választja czimeréül.
A dolog nem példátlan Németországban a kihalt Erlenkamp-ok (Erle = égerfa) három égerfát viseltek czimerükben s ugyanazt viselnek a még ma is élő von Langermann und Erlenkamp bárók._{Gritzner Maximilian, Handbuch der Heraldischen Terminologie. Nürnberg, 1890. 104. lap.}*
A beszélő czimerek sem tartoznak az elképzelhetetlen jelenségek közé ebben a korban. A külföldön, különösen Németországban, igen sürün fordulnak elő; nálunk ugyan ritkábbak, de nem hiányoznak. Beszélő czimert visel pl. Him Benedek pozsonyi főispán 1380-dik évi pecsétjén,_{Turul, 1896. 149. lap.}* t. i. egy szarvashimet vagy gimet. Parb Konrád (hihetőleg miskolczi) polgár a XIV. században Barb-ot, magyarul pontyot visel czimerében,_{Turul, I. 99.}* Bártfa városnak XIV. századi czimerén bárd = Hellebarte van; teremhegyi Bika Jánosén 1412-ben bika, stb., stb.
Ilyen beszélő czimernek tartjuk mi az Egerváriakét, a mely ennélfogva nem lehet a Geregye nemzetség közös jelvénye.
A Kemény nemzetség czimeréül azon három *** csillagot veszi szerzőnk, a melyet az ezen nemzetségből való Lőrincz nádor viselt 1268-dik évi pecsétjén. Ez az egyedüli adat e nemzetség jelvényéről, a mely – sajnos – a szép czimer sisakdiszéről és szineiről nem nyujt felvilágositást. Épp igy vagyunk a Miskócz nemzetség czimerével, a sassal is, a mely először Bors ispán 1222-dik pecsétjén fordul elő.
Szépen állapitja meg szerzőnk a Póki nemzetség stilizált rózsát mutató czimerét. Ide vágó nagyérdekü fejtegetése azonban már akadémiai székfoglalójából eléggé ismeretes.
A Szente-Mágócs-nemzetségbeli Alsáni család tagjai a XIV. század végén s a következő elején koczkázott pajzsfő alatt hármas rózsaszálat tartó kart viseltek. Elveihez hiven, szerzőnk ezt a czimert nem fogadja el nemzetségi jelvény gyanánt, hanem elveszi belőle a pajzsfőt, mely, mint törés nem illik bele nemzetségi czimerbe, el a naturalisztikus pótlékokat, a kart, a virágok szárait s csak a három rózsát tartja meg, természetesen ezeket is stilizált formában. A három rózsás czimerhez aztán sisakdiszt szerkeszt: a három rózsával megrakott szarvpárt.
Az utolsó nemzetség, a melynek czimerét szerzőnk rekonstruálja a Vója nemzetség. A czimer Sándor országbiró 1272-diki pecsétjén maradt fenn, a melynek mezején hasitott pajzs látható. Az ősi czimerkép, szerző szerint, századok mulva merül fel ujra, és pedig a nemzetségből eredő Zay család czimerében, a melynek régi sisakdisze osztott szárny. E sisakdisz a család grófi czimerében is előfordul, még pedig arany-ezüstben. De van ebben a Zay-czimerben még valami, a mi szerzőnk figyelmét kikerülte: arany s ezüsttel hasitott pajzsláb. Ez veszedelmesen hasonlit a Sándor országbiró czimerére; sajnos, egész értékét lerontja az, hogy a család XVI– XVIII. századi czimereiben semmi nyoma.
Nézetünk szerint különben Sándor országbiró pecsétjén az ország vörös-ezüst szinében hasitott pajzs, tehát méltósági czimer foglal helyet.
Az eddig felsorolt nemzetségekkel nincsen könyvünk tartalma kimeritve. A nagyszorgalmu szerző még egész sor nemzetségre vonatkozó kutatásait ismerteti meg, a melyekből nem tudott, vagy – néha tulzott óvatosságból – nem akart eredményt levonni. Fejtegetései igy is igen nagy értékkel birnak; utmutatást, sőt alapot adnak a jövendő kutatásokra.
Azokat, a melyek teljesen nemleges eredménynyel végződnek mellőzve, csupán a legérdekesebb fejezetekből emlitünk meg még nehányat, megtéve rájuk egyéni nézetünket tolmácsoló megjegyzéseinket.
A Bogáth-Radván nemzetségnél megállapitja szerzőnk, hogy a belőle származott családok közül kettőnek, a Rákóczi és Morvai családnak egységes czimere van: tört keréken álló madár. Még egy harmadik családnál is van ennek a czimernek nyoma: a Monakiaknál, a kik ugyan a XVI. század óta az ősi czimertől eltérő naturalisztikus czimert viseltek, de a kiknek egyik őse, Munaki Mihály 1355-ben olyan sisakpecsétet használ, «melyen» – igy olvassuk könyvünkben – «a sisakra ijj van helyezve, közepén kereszttel. E sisakdisz tulajdonképen nem az, a minek látszik, ez inkább korona kereszttel, mely nagyon hasonlit a lengyel koronához.»
Tegyük hozzá e leiráshoz, hogy e sisakdisz nem egyéb, mint félkerék, rátüzött kereszttel, tehát a madár hijján ugyanazon czimer, a melyet a Rákócziak és a Morvaiak használtak. A Bogáth-Radván nemből eredt többi családok régi czimerei ismeretlenek.
Ez adatok alapján bátrak vagyunk szerzőnk azon állitásával szemben, hogy a nemzetség ősi czimere a madár lehetett, azt az állitást megkoczkáztatni, hogy a Bogát-Radván ivadékok czimerképe eredetileg fél- vagy törtkerék volt.
A félkerék nem egyéb, mint a büntető hatalom egyik szimboluma. A középkori kivégzések ezen legborzalmasabb eszköze, mint ilyen kifejező jelvény nem ritka a régi XIII– XIV. századi czimerekben. Már 1241-ben előfordul, a mikor ezt használja (még pedig beszélő czimer gyanánt) Radeggi Rudolf comes, s utóbb ugyanezt fia Henrik, pajzsalakú pecsétre helyezve._{Siegelabbildungen zum Urkundenbuch dér Stadt und Landschaft Zürich. Lief. II. III.}* Ugyanez szerepel a zürichi czimertekercs egyik pajzsán (525. sz. a.) Ez a czimere a lengyel Osorya czimertörzsnek is, még pedig olyan alakban, a mint az a Munaki Mihály sisakján szerepelt: félkerék rátüzött kereszttel.
Ez egyszerü czimerképhez idővel mintegy magyarázó pótlékul, a szimbolum érthetőbbé tétele czéljából járult a madár, a mely sem nem szarka, mint némelyek hiszik, sem nem sas, mint a XVII. század folyamán a fejedelmi Rákócziak viselték, hanem holló, a vesztőhelyek, bitófák, a kivégzések madara.
Ha ezeket mérlegeljük, kimondhatjuk, legalább is akkora biztossággal, mint a minövel p. o. a Geregye vagy a Szente-Mágocs nemzetség czimere megállapittatott, hogy a Bogáth-Radván nembeliek közös czimerjelvénye a félkerék volt.
A Csór nemzetségnek egyetlen czimeremléke Tamás vajda gyürüpecsétje, a melynek mezején kinövő griffes sisak foglal helyet. E kifogástalanul stilizált sisakpecsétből joggal rekonstruálhatjuk a nemzetségi czimert, a mely e szerint griff lehetett.
Alig van magyar nemzetség, a melynek családjai annyira megegyező czimert viselnének, mint a Divék nemből eredők. Tizenöt virágzó, nagyobbára ma is élő család, sőt a nemzetségből leányágon leszármazott familiák egy része is viseli a fa előtt ballagó medvét czimerpajzsán, és szerzőnk ennek daczára sem ismeri el azt nemzetségi czimerül, pusztán azért, mert ez az összetett czimerkép szerinte nem felel meg a középkornak s ujabb eredetre mutat.
«Ha ezen czimernél az ősí nemzetségi czimerre gondolhatnánk, egyszerűbb alakban kellene azt megalkotnunk. Ha az valóban létezett mint zászlós jelvény, úgy az nem lehetett több, mint egy medve, lépő vagy hátulsó lábain álló helyzetben. De ezen feltevésnek ellentmond az, hogy ezen czimert a legrégibb nyomokon kezdve maig mai alakjában használta nemcsak az ezen nemzetségből származott ... 15 család, de sokan a nőági leszármazók között is ... A leszármazók a fát a czimer épen oly fontos alkatrészének tartották, mint a minőnek a medvét; s ez csaknem döntő érv a czimer későbbi eredetére nézve» Igy ir szerzőnk.
A ki ismeri a XIII– XIV. század külföldi gazdag pecsétanyagát, az előtt ez az érvelés szinte érthetetlen. Hiszen az ilyen összetételü czimert még bátran az egyszerűbbek közé sorolhatjuk, szemben p. o. a délnémet heraldika komplikált alkotásaival! Sőt még a szomszédba sem kell mennünk példákért, ha efféle összetett alakokat keresünk; íme legrégibb ismert czimerünk, az Árpádoké ugyancsak összetett ábrájú: töbszörösen szelt pajzs, a mely oroszlánokkal és hulló hárslevelekkel van megrakva. Ehez képest a Divék nembeliek czimere a legegyszerűbb!
A lépő medve a heraldika első két századában nem éppen ritka; még komplikálva más állati alakkal is előjön. Igy igen különös formában használja azt Lippold von Behr 1283-ban: a pajzs medvéjén nyakánál szorosan kötött takaró van, a melyre három (*.* *) hattyufő van himezve._{Fürst Hohenlohe-Waldenburg, Sphragistische Aphorismen. (1882.) Tafel II. Nr. 22.}* A fa is elég sürün alkalmazott czimerábra. Egyedül használja azt czimerpajzsán p. o. Wolfram frankfurti soltész 1261-ben,_{Seyler, Geschichte der Siegel, 342. l.}* vagy Ulrich von Hohenklingen 1256-ban;_{Siegelabbildungen zum Urkundenbuche der Stadt und Landschaft Zürich. III. Lief. E czimer szineit a zürichi czimertekercsből ismerjük: sárga pajzson kék tölgyfa.}* de előfordul a fa más alakokkal egyesitve is. 1253-ban Adolf dannebergi gróf pecsétjén a következő képet viseli: talajból kinövő fenyőfára oroszlán kuszik fel;_{Seyler, Geschichte der Heraldik. 177. lap.}* Miklós schwerini gróf pecsétjén 1289-ben a következő (pajzsba foglalt) czimer van: gyökerestől kitépett fa alatt két sárkány;_{U. o. 75. l.}* Teljesen ilyen a czimerkép Gunzelin schwerini gróf 1322-ik évi pajzsalakú pecsétjén._{Seyler, i, m. 272. lap.}* Körülbelül ez utóbbival egykorú Henrik schwerini plebános pecsétje, mezején fa alatt álló sárkánynyal._{Hohenlohe-Waldenburg hg. i. m. XXIV. tábla, 267. ábra.}* Teljesen megfelel végül a Divék nemzetségbeliek czimerén levő képnek a Pritzwalk város XIII. század végéről való pecsétjén levő ábrázolás: fa előtt, melynek ágai között (a brandenburgi) sas ül, farkas lépdel,_{Seyler, Geschichte der Siegel, 331. lap.}* vagy Wolfhagen város ugyanezen korbeli czimere: gyökeres tölgyfa előtt vágtató farkas._{Hohenlohe-Waldenburg hg. i. m. XII. tábla, 124. ábra.}*
Bátran megfordíthatjuk a szerző tételét a Divékek czimerére nézve s azt mondhatjuk: az a naiv szimbolika, az a neme a természetességnek, a mi ebben a czimerben megnyilatkozik, egyenesen a XIII– XIV. századba utalja azt; mert a XV. század (a melybe helyezi szerzőnk a Divék czimer keletkezését) hihetőleg nem igy stilizálta volna meg; e kornak a heraldikusa az uralkodó izlésnek megfelelően, a medvét akczióban, cselekvőleg, tehát ágaskodva, fára kapaszkodva, tánczolva, örvösen, stb. ábrázolta volna.
Elfogadhatjuk tehát a szóban forgó czimert a Divék nembeliek ősi czimerének minden aggály nélkül, igy, a mint van s beigtathatjuk nemzetségi czimereink rövidke sorozatába, a melynek egyhangú ábrái között a legszebbek egyike leend. Feltevés gyanánt (de csakis mint ilyet) megkoczkáztathatjuk azt, hogy a czimer eredetileg csak a ballagó medvéből állott, a melybe a fa – mint sok más czimerbe – valamely pecsétvéső, vagy vésető szeszélyéből járult, mint a pajzs, illetve pecsétmező kitöltésére szolgáló figura. Hogy azonban ez a mellékes alak időjártával integráns czimerrészszé vált, arra bizonyitékul az összes idevágó emlékeket felhozhatjuk.
A Kean nemzetség czimerének tárgyalásánál szerző egy rendkivül nevezetes pecséttani emlékre hivatkozik s ez a tragikus végű Gyula (Jula) nádor 1224. évi pecsétje. Jellemző hazai szfragisztikánk hátramaradt voltára, hogy ez a pecsét máig kiadatlan. Sajnos, az előttünk fekvő munka sem pótolja e hiányt; a becses maradvány itt sincs leirva, sem megfelelő ábrában nincs bemutatva. Pedig fölöttébb szükséges lenne kifogástalan megörökitése, annál is inkább, mert a pecsétből már csak csekély töredék van meg, a mely rövid időn belül teljesen el fog porlani.
E pecsét első és főnevezetessége az, hogy kettős pecsét. Kettős magánpecsétek e korban külföldön sem nagy számmal vannak; nálunk meg éppen az elsőrendű ritkaságok sorába tartoznak. Második nevezetessége: hogy lovas-pecsét; a harmadik pedig: hogy igen korai czimeres pecsét.
Fájdalom, a bennünket most leginkább érdeklő czimerből alig hagyott meg valamit az idő vasfoga. Az egykor körülbelül 7 cm. átmérőjű pecsétből ma már csupán mintegy 3 cm. sugaru körszeletkényi darab van meg a kerek mezőt elfoglaló csúcsíves czimerpajzs jobb sarkával, a melyen lépdelő s szembe néző oroszlán alakja konstatálható.
Szerzőnk szerint a czimer a következő lenne: «osztott pajzs, felül üres, alúl lépő, szembenéző leopárdos oroszlán.» Ez téves. Ugyanis, ha a czimert jobban megvizsgáljuk s a meglevő darabot pontosan lerajzolva kiegésziteni próbáljuk, rájövünk arra, hogy a czimer nem lehetett osztott, hanem alapja vagy sima volt, vagy (ha az oroszlán felett észlelhető vágás nem későbbi, véletlen karczolás) pólyás, vagy pedig (s ez a legvalószinűbb), háromszor szelt. Egyebet is megállapithatunk a kiegészités utján; azt ugyanis, hogy a látható oroszlán befele fordult feje csak a pajzs közepéig érhetett, s előtte, vagy egy vele szembe néző, vagy hozzá hasonlóan jobbra lépő másik oroszlánnak kellett lenni. Ha már most háromszor szeltnek vesszük a pajzsot, úgy a négy osztás legalsóbbikában szükségképen még egy oroszlánnak kellett lenni.
Igy rekonstruálva a Jula nádor pecsétjén levő czimert, lehetetlen fel nem ismernünk a királyi czimert abban az alakban, a mint azt éppen e tájban II. Endre királyunk viselte, csupán annyi eltéréssel, hogy a királyi pecséten a czimer többszörösen van osztva. Ez pedig középkori értelemben nem bir jelentőséggel.
Csoma József kitünő heraldikai érzékéről tesz tanuságot, hogy ő, bár a Gyula nádor pecsétjének igazi czimeréről nem birt sejtelemmel, felismerte abban a hatalmi, az országos czimert s a lépő oroszlánban nem látta a Kean nemzetség czimerét. Ennek megállapitása ugyan egyik nevezetes nemzetségünk czimerének ismeretétől foszt meg bennünket, viszont azonban az országczimer történetéhez nyujt érdekes adalékot.
A Nádasd nemzetségnek egységes czimerét azok közé sorozza szerzőnk, a melyeket naturalisztikus voltuknál fogva nem vehet igazi nemzetségi czimereknek. Szerinte a Darabosok, Nádasdiak és Petheők vadkacsája csak a XV. században keletkezett beszélő czimer; a czimer tulajdonkép nem is vadkacsát, hanem két nádszál és egy vadkacsa által példázott nádast tartalmaz, «főalakja a két nádszál, ... a kacsa ennek csak tartozéka, mint a nádas legszokottabb, legjellemzőbb lakója».
Szabad legyen ennek a feltevésnek ellentmondanunk.
Feltéve, hogy szerzőnk nézete a czimerábrát illetőleg megállná a helyét, akkor sem volna okunk azt a czimert, a melyet a XV. században az egyazon nemből származó összes családok egyértelmüen viseltek, a XV. század termékének tartani. Mert hiszen egy ilyen czimer, még ha beszélő-czimer is, legkevésbbé sem anakronisztikus a XIV. vagy akár a XIII. században.
Éppen a czimeresség legrégibb korában mindennapiak a beszélő-czimerek. Ime néhány példa Hohenlohe herczeg és Seiler kéznél levő munkáiból.
1163. Ramsbergi Rudolf czimere: vadkan (Ram).
1220. Minzenbergi Ulrik czimere: hármas hegyen (Berg) egy-egy virágszál (Minz = Münze = ménta.)
1269. Hundesbergi Henrik czimere: négyes halmon (= Berg) kutya (Hund).
1274. Buchhorn város czimere: fára (Buche) akasztott kürt (Horn).
1283. Lippold von Ber czimere: medve (Bär).
1290. Johannes dictus Gans de Perleberg czimere két, gyöngyökkel (Perle) rakott torony közt, hasonlóan diszitett kapu, mely fölött liba (Gans) áll stb.
Tehát mint beszélő-czimer bátran lehet a Darabos-Nádasdi-Petheö czimer ősrégi. De lehet az természetes jellege daczára is. Mert a természetességre való törekvés megvan a XIII– XIV. század czimereiben, akár csak a XV. és XVI. századból valókban, csakhogy a korábbi ábrázoló művész sokkal kezdetlegesebb eszközökkel érzékiti meg a dolgokat, mint a magasabb képzettségü, fejlettebb izlésű utódok.
Hogy a XIII– XIV. század heraldikusa természetesség dolgában néha vetekedik a késői reneszánsz czimerfestőivel, arra is szolgálhatunk példákkal.
Schweicker natternbergi biró 1256-iki pecsétjén pajzsra helyezve a következő kép foglal helyet: egy vár távlati képe, két toronynyal, mellette fák; az előtérben három kuszó vipera (= Natter). Mi ehhez képest a Nádasd nemzetség czimere?
1289–93 között Wernigerodei János lovag pecsétjén a következő czimert használja: fa tetején fészek, a melyen fiókáit vérével tápláló pelikán áll. Mit szólnának hazai heraldikusaink hozzá, ha az Andreánszky, Detrich, Luby stb. közös czimer eredetét a középkorban mernők keresni?
Schaffhausen városának pecsétczimere 1250 körül a következő: virágokkal hintett talajon a pecsét balszéléből kinyuló várfal, sarkán kaputoronynyal, melynek nyilásából kos lépked ki. E czimerrel később pajzson is találkozunk.
A «legklasszikusabb» zürichi czimertekercs sem mentes a naturalisztikus czimerektől. Még jelenetes czimer is van benne; 234. számu czimerpajzsán vörösben két harczoló pánczélos vitézt látunk; sisakdisz sisakos, pánczélgalléros fő.
A Nádasdi czimerrel rokon vonást mutat az a szintén beszélő czimer, a mely az 138-ban elhunyt Frosch Weikhárd lovag sirkövére van vésve: jobbharánt hullámos pólyán (tehát folyóvizben) három béka. Világos, hogy a hullámos pólya itt azt a szerepet játsza, mint ott a nádszál.
Azt hisszük elég ennyi érv és példa annak a bebizonyítására, hogy a Darabosok, Nádasdiak és Petheök közös czimere, a vadkacsa (a nádszálak mellékes attributumok) a Nádasd nemzetségnek volt ősi czimere.
Az utolsó nemzetség, a mely könyvünkben szerepel, a gr. Csákiaké, a mely a középkorban a Zsidó nevet viselte.
A nemzetség leszármazói közül két család él, a gr. Csáky és a Becsky; czimerét is csupán e kettőnek ismerjük. Az utóbbinak a czimere (ujabb időbeli pecsétek után) a következő: két egymással szembe néző oroszlán kormánypálczát tart; az előbbi családé: csucsos süvegű, szakálas levágott tatárfő (?) a melynek nyakából a vér csepeg.
E czimert a szerző nem tartja a Zsidó nemzetség czimerének, hanem Csergheö Géza azon véleményéhez csatlakozik, a mely szerint azt valószinüleg Zsigmond király adományozhatta a Csáky család őseinek.
Arról vitatkozni, hogy mikor keletkezhetett ez a czimer, meddő lenne. Itt csak azt a nézetünket óhajtjuk kifejezni, hogy a Csákyak czimere valószinűleg a nemzetség nevére vonatkoztatott beszélő czimer, mert a benne levő alak valójában aligha tatárt, hanem inkább jellemző süvegéről felismerhető zsidót ábrázol.
Nem szenved kétséget, hogy a zsidófő középkori czimerekben többször előfordul; azonban kétségtelenül megállapitani azt, hogy valamely czimerben levő fő zsidóé, tatáré, vagy – a mint németesen mondják – csak általában pogányé akart-e lenni, csupán ott lehet, a hol a czimer névrejtő-, vagy beszélő-jelvény. Ilyen például a stiriai város czimere egy 1488-iki pecséten: pajzsban szembe néző zsidófő._{Lind, Blätter fűr ältere Sphragistik. (1878.) 21. tábla.}* Félreismerhetetlenül zsidófő, a sisakdisze a zürichi czimertekercs 490. száma czimerének is, a mely azonban nem tartozik a névrejtő czimerek sorába, miután (valószinüleg) a Masingen családot illeti.
Mondanunk sem kell, hogy az itt elmondottakkal Csoma József könyvének gazdag tartalma még nincsen kimeritve. Ám egy ismertetés keretébe beszoritani, abban csak fel is sorolni azokat az eredményeket, a miket hosszú évek munkássága hozott létre, lehetetlen. Szerző óriási anyaggal dolgozott; gyüjtői szorgalma előtt tisztelettel kell meghajolnunk; gondossága, lelkiismeretessége a feldolgozásban, a legnagyobb elismerésre méltó. S ha itt-ott megtévedt, az nem annyira írói egyénisége, mint inkáb azon heraldikai iskola rovására irandó, a melyhez ő (s vele együtt még a czimerkutatók legnagyobb része) tartozik.
Ez az iskola nem vette észre, hogy a czimer és a czimertan a középkori életnek egyik része, egyik eleme, a melyet önmagában, az élet egyéb nyilvánulásaiból kiragadva, nem szabad, nem lehet tárgyalni. Ez az iskola elveket, sőt törvényeket állit fel, a melyeknek az emlékekben nincs meg a gyökere s mikor megállapitja a «klasszikus» czimertan szabályait, nem veszi észre, hogy ezeket tisztán, hibátlanul egyetlen kor, egyetlen ország sem alkalmazta.
S a magyar heraldikusnak még egyebet is észre kell venni. Azt t. i., hogy ha létezett valahol valamikor a gyökeres szabályoknak mindenben megfelelő czimeres gyakorlat, úgy az nem Magyarországon volt.
Hogy a szerző ezt nem vette figyelembe, az müvének értékét alig csökkenti. Az mindenkor alapvető forrása lesz a nemzetségi czimerek tanulmányának s egyik jelessége heraldikai irodalmunknak.
Varjú Elemér.

Pázmány Zoltán. A szilasi és laki Pázmány-nemzetség.

Genealogiai és heraldikai tanulmány, czimerrel, okmánytárral s nemzedékrendi táblázatokkal. Pozsony, Angermayer Károly, 1904. 8r. 58 old. 1. lev. (Ára 3 korona.)
E munkácska azon családtörténeti kis monografiák sorába tartozik, a melyek nincsenek nagyobb körnek szánva, de viszont nem is elégitik ki azokat az igényeket, melyeket a nyilvánosságnak átadott irodalmi termékekkel szemben támasztani szoktunk.
Egy tisztes nemes család történetéről nyujt vázlatos és igen hézagos képet, a melynek első nyomaira a XVI. század elején akadunk. Sajnos, szerző az igy is elég messze visszanyuló eredettel meg nem elégedve, egyenesen Hunt-Pázmánnal kezdi el genealogiáját, összekötve családját, pusztán névhasonlóság alapján, egy olyan nemzetséggel, a melyhez semmiféle köze nincs.
Családját – minden alap nélkül – a panaszi Pázmány családdal tartja rokonságban levőnek s e réven, meg a sokszor bizonyitékul emlegetett «családi hagyomány» alapján, a Hunt-Pázmán genusból eredezteti. A szerző megtévesztéséhez hozzájárult családi iratainak legkorábbi darabja is. Ezen 1518-ban kelt olkevél szerint zylasi Pazman Simon és fivére Lőrincz, valamint fiaik, ugyszintén Bogyai Ambrus és fia Farkas, Olchai Boldizsár, Bogyai János deák és felesége Zsófia, két fiukkal, a komárommegyei Szakálas, másként Lak községben feküdt bizonyos birtokot az andrásházi Kys családtól megvettek s ehhez a királyi jóváhagyást és rá a donatiót megszerezték. Az oklevélben irja szerzőnk, Pázmán Simon neve «négyszer jön elő előnévvel kapcsolatosan. A zylas szó azon a két első helyen, a hol előfordul, későbbi javitás; s még a tinta is feketébb, mint magában a szövegben. A zewlews szó a két utolsó helyen világosan olvasható; a zylas szó első elő fordulásánál a z betü még a zewlews szó maradványa, második előfordulásánál pedig az ujabb irás alatt kivehetők a zewl szótagnak nyomai.»
Már pedig Szőlős, a mint azt a szerző jól tudja, a Hunt-Pázmán nemzetség egyik biroka volt s a bazini grófok ősei néha e birtokukról is nevezték magukat. Ez alapon aztán kész az összeköttetés a Hunt-Pázmán ivadékok és a komárommegyei egyházi nemesek között.
Ha a munkácska összeállitója kevesebb elfogultsággal s több kritikával vizsgálja adatait, magától is rájött volna, mekkorát tévedett. Hogy az idézett oklevélben előforduló előnevet illetőleg igaza van-e, nem kutatjuk; tény az, hogy a királyi adománylevél után még ugyanazon évben, a budai káptalan által kiadott igtatólevél a Pázmánokat következetesen zylasi-aknak irja. De bátran irhatta volna őket zewlewsi-eknek is, a Hunt-Pázmáni eredet mellett ez sem bizonyitana, mert hiszen ez a Szőllős ugyancsak komárommegyei helység (ezért tévedhetett rá az iródiák tolla az első oklevél irásakor), a melyben akkortájt épp úgy, mint Szilason az esztergomi érsek nemes-jobbágyai laktak; mig ellenben a Baziniak Szőlősse innen igen messze, Pozsonymegyében feküdt!
Az utódok különben soha sem nevezték magukat szőllősieknek, hanem mindig szilasiaknak.
A genealogiai hagyományok szövevényeiben való eltévelyedésért – sajnos – a biztosan megállapitható ősöktől való leszármazás sem nyujt kárpótlást. Kapunk ugyan egy genealogiát, a mely az 1518-iki oklevélben megnevezett Simontól napjainkig levezeti a családot, ennek adatait azonban semmiféle bizonyítékok nem támogatják. Azok a historiai személyek, a kikről a szöveg szól, e levezetéssel kapcsolatba nem hozhatók; viszont a leszármazás legfontosabb alakjairól hallgatnak a szöveg s a hozzácsatolt oklevelek.
Az «Okmánytár» a már emlitett 1518-iki két okiraton kivül egy 1730-ból való nádori és egy 1744-ből való érseki adománylevelet, az előbbire vonatkozó igtató parancsot, Komárommegye 1824-iki, Hevesmegye 1826-iki nemesi igazolványát és a pannonhalmi főapátnak 1831-ből való adománylevelét egy fél nemesi telekről tartalmazza. Sajátságos, hogy mig az ilyen csekély fontosságu irattól, a minő pl. az utóbbi, három nyomtatott oldalt nem sajnált a munka kiadója, addig becses okleveleit csak melesleg emliti meg. Igy elmulasztja közölni P. Ferencz és János 1758-iki osztálylevelét, a mely a család genealogiáját tartalmazza 1480-tól 1758-ig, vagy Szilasi Pázmán Istvánnak és anyjának P. Simonné sz. Bogyai Krisztinának 1549-ben kelt magyar nyelvü záloglevelét. De nem közli, még kivonatban sem, a másutt található azon igen fontos okleveleket, a melyekről tudomása van. Igy p. o. tudja, hogy Pestvármegye levéltárában megvan laki és szilasi Pázmány György armálisának 1639-iki kihirdetése s ugyanott feltalálható a család leszármazása 1619-től, azonban még annyi figyelmet sem fordit ez adatokra, hogy a dátumokat kiirná belőlük. Pedig abban a kihirdetésben bizonyosan megvan az armalis kelte s ezzel meg volna fejtve a család eredetének kérdése. Persze ez az adat esetleg megdöntené a Hunt-Pázmánoktól való leszármazás romantikus meséjét.
A magyar családtörténet tudományos jellegének megőrzése megkivánja, hogy művelői több komolysággal fogjanak munkáik megirásához s még akkor is, a mikor végczéljuk a családi és egyéni hiuság kielégitése, ragaszkodjanak a történeti igazsághoz. Nincs az a szerény körben mozgott nemes család, a melynek története ne szolgálhatná egyben-másban a köz-, vagy a művelődéstörténetet; ám a legelőkelőbb ősnemzetségé is hasznavehetetlen lommá válik, mihelyt adatai a megbizhatóságot nélkülözik.
Kivánjuk, hogy az itt ismertetett munka szerzőjének – akinek nem ez az első kisérlete családja történetének megirásában – nyiljék alkalma a Pázmány család multját uj alapokon megismertetni.
Cs. E.

«Der Doppel-Adler.» Monatsschrift der österreichisch-ungarischen Monarchie, für Genealogie, Heraldik und die verwandten Fächer. Eigentümer und Herausgeber: Hermann Hermann. Wien, I. Jahrgang. 1903.

Ezen Bécsben, 1903 márczius havában megindult folyóirat, melynek összesen csak hat füzete jelent meg, czimével: «Der Doppel-Adler», úgy hiszem, nálunk nem gyakorolt valami nagy vonzó erőt. Még kevésbbé tudott rokonszenvet kelteni az 1. és 2. füzet boritéklapján (a 3–6. füzet már e nélkül jelent meg), és belül, a füzet élén diszelgő czimképe miatt, melyeknek alkalmazása egy Magyarországon is terjeszteni szándékolt folyóiratnál egyáltalában nem mondható sikerült gondolatnak. A boriték czimképén egy osztrák és egy magyar pánczélos vitéz terjesztik ki kardjukat az uralkodóház családi czimere fölött; a belül alkalmazott vignettán pedig a kétfejű sas tartja karmai között egyfelől az osztrák, másfelől a magyar czimert.
Hermann Hermann úr «Genealoge und Schriftsteller» aligha tudta mit cselekszik, a mikor Magyarországnak is szánt folyóiratára ilyen «bélyeget» nyomott.
Az 1–6. füzeteknek egybefoglalt tartalma a következő:
Az 1. füzet «Unser Herrscherhaus» czim alatt a Habsburg-ház rövid történetét és leszármazását kezdte meg és folytatta a következő füzetekben.
Ezt követi az «Allerhöchste Entschliessungen» állandó rovat, a mely ezen és a 2–5. füzetekben adott folytatásokban nemesség-, kamarási méltóság- és rendjel-adományokat közöl.
«Der Adel von seiner Entstehung bis zum Jahre 1848» czimü czikksorozatban a nemesség történetéről kaptunk zavaros elmefuttatást. Mondani sem kell, hogy a dolgozat a magyar jogfejlődést röviden és vajmi kevés ismerettel érinti.
Azután a bennünket közelebbről is érdeklő «Zur Prager Adelsaffaire» közleményében megemlékezik a czimer- és nemeslevél hamisitó Müller Alajos és Mejtsky elitéltetéséről.
A «Genealogie» czikkben a közönséget az ősök iránti kegyeletre buzditja, a «Heraldik» rovatban pedig elég érdekes, de régen ismert adatokat sorol elő. Matrikenwesen czimü rovatában az anyakönyvek tekintetében Ausztriában múlhatatlanul szükséges intézkedésekre tesz javaslatokat. «Copie eines Adelsdiploms vom Jahre 1584». czim alatt pedig 1584-dik évi nemeslevelet közöl.
Az első négy füzetben, «Der Adel Österreich-Ungarns» czimű rovatban, magyar nemes családokkal is találkoztunk. És pedig az 1. füzetben: A felsőeőri Rába, a 2. füzetben: ábrahámfalvi Ugron, vizeki Tallián (hibásan mindenütt Tillian-nak irva!), és Pettkó, a 4. füzetben: a dukai és szentgyörgyvölgyi Széll család czimerének leirását, származási helyét és czimerét közölte. A használt források idézését azonban hiába keressük.
A «Wappen bürgerlicher Familien» rovatban polgári czimeradományozásokat és ilyen czimert nyert családokat ismertetett. Egy az 1. füzetben megkezdett «Länder-, Städte- und Märkte-Wappen» czimü sorozat, a melyben Budapest czimere is megjelent, abbanmaradt.
Igen hasznosaknak és előnyöseknek mondhatók az osztrák kutatóra nézve «Die Matriken und ihr Alter» czim alatt megjelent közlemények, a melyekben (1–3. füzet) Bécs városa I– XX. kerületei, azután a 3–6. füzetben Baden, Fischament, Hainburg, Hütteldorf, Kirchberg a. W., Kirchschlag, Klosterneuburg, Laa U. W. W., Neunkirchen, Wiener-Neustadt, Pottenstein, Bockfluss, Gaubitsch, Haderdorf, Hausleuthen, Laa U. W. B., Pierawarth, Pillichsdorf és Probstdorf esperességei területén fekvő egyházak anyakönyveinek korát közli.
A 2. füzetben, a már jelzetteken kivül, «Woher stammen unsere Familiennamen» czim alatt, a 3., 4. és 5. füzetben adott folytatásokban, a családnevek keletkezéséről értekezik, elég terjedelmesen és nem minden érdekesség nélkül. Terjedelmes czikksorozat az «Erwerbung, Bestätigung und Verlust des Adels» czimü is, mely a nemességszerzésre, annak igazolására és megszüntére illetőleg elvesztésére nézve ad hasznos utbaigazitásokat. Arról azonban, hogy az osztrák büntetőtörvénykönyv 27. §. a) pontjában (halálra itélés, vagy sulyos börtönbüntetés esetében) kimondott, csak személyre szóló nemességvesztés Magyarországon érvénytelen, vagyis hogy a magyar nemes soha és semmi körülmények között nem veszitheti el nemességét, természetesen mitsem tud!
Egy a Mülleréhez hasonló esetet közöl «Noch ein Adelsprozess in Prag» czim alatt. Az eset a következő: Zidlitzky Wladimir-ra atyjától egy czimer maradt, a mely czimer alapján a család őseire és nemességére nézve kutatást inditott meg. Az ügy elintézését Pelikán czimerfestőre bizta. Ez nagyon hamar elkészült a reá bizott feladattal! Zidlitzky Wladimir egyik ősének Zidlitzki Bertalan zidlichovici polgármesternek nevére, egy állitólag II. Ferdinánd királytól 1631-ben adott czimereslevelet hamisitott, a melyet megbizója hitelesnek tekintve, többi okiratával együtt, az illetékes hatóságnál felülbirálás végett be is mutatott. Igy derült napfényre a derék Pelikán turpissága. Ezért őt – a ki közben nem mulasztotta el, hogy a család több tagját a «feltalált» czimeres nemeslevél ötletéből alaposan megzsarolja – három havi börtönre itélték. Ezen eset kapcsán a «Doppeladler» óva inti a közönséget a nemességügyek elintézésével megbizandó egyének megválasztását illetőleg.
A «Die polnischen Stammwappen» rovatban (a 4., 5. és 6. füzetben folytatólagosan) lengyel ősnemes családok czimerleirását adja.
Az 5. és 6. füzetben «Die Ahnenprobe» czim alatt lovagrendek és nemesi alapitványok elnyeréséhez való őspróbákat ismerteti.
Ha végigtekintünk a füzetek tartalmán, el kell ismernünk, hogy sokat és hasznosat iparkodott felölelni, de kevés sikerrel. A mit pedig magyar vonatkozásu tárgyakból adott, az végesvégig téves és hibás volt. Megszüntén ennélfogva nincs okunk sajnálkozni.
Horpácsi Sándor.

Heraldisch-Genealogasche Blätter für adelige und bürgerliche Geschlechter. Monatsschrift für Pflege der Heraldik, Genealogie, Sphragistik, Epitaphik, Diplomatik, Numismatik und Kulturgeschichte. Herausgegeben von H. Th. von Kohlhagen. Bamberg. I. Jahrgang. 1904.

A fentebbi czimet egy uj német szakfolyóirat viseli. Az első füzet tartalma s különösen diszes kiállitása mutatják, hogy olyan vállalat indult meg vele, a mely – ha pártolókra talál – a győzelem reményével fogja felvenni a versenyt a többi német czimertani és családtörténeti folyóiratokkal. Kérdés azonban, hogy nem teszi-e eleve népszerütlenné czimében kijelölt irányzata a német nemességnél? A polgári családoknak a czimerekkel s családtörténeti monografiákkal üzött kultusza Németországban már-már nevetség tárgyává kezd lenni s egy folyóirat, a mely hasábjait ilyen tárgyu dolgozatokra is szenteli, már ezzel is veszit értékéből.
A füzetnek bennünket magyarokat kevéssé érdeklő tartalma a következő: P. Grun: a Piastok liegnitzi sirboltja s az ott elhelyezett szarkofágok czimerei. – Polgári heraldika. – Exlibris. – Bajorország ősnemessége. – A Hohenthal grófok és Egg vára. – A kraichgaui nemesség. – L. Oelenheinz: a Neckerek származástörténetéhez. – X. Leo és I. Ferencz franczia király közös pecsétje. – Gebsatel János Fülöp bambergi herczegérsek siremléke az ottani Mihály-templomban. – Egy családtörténeti lexikon kérdéséhez. – Könyvismertetések. – Szerkésztői posta.
A füzet dusan van illusztrálva. A szövegképeken kivül két igen szép szinnyomatu tábla disziti; az egyik a bajorországi Pappenheim grófok, a másik a Dalbergek czimerét ábrázolja.
V.

Armoiries des familles contenues dans l'Armorial General de I. B. Rietstap, publiées par l'Institut Héraldique Universel. Directeurs F. Bender & V. Rolland. Paris. I-er fascicule, 4-rét, 8 levél és 12 czimertábla.

Van e heraldikus, a ki nem ismeri Rietstap hatalmas munkáját; az Armorial-Generale-t, a mely számtalan hibája mellett is minduntalan segitségére van a kutatónak százezret meghaladó czikkével. Ez óriási műhöz kiván most kiegészitést nyujtani az Institut Héraldique az által, hogy a Rietstapnál leirt czimerek ábráit kiadja. Már a hires heraldikus tervezte, hogy munkájához atlaszt nyujt, de tervét nem valósithatta meg. Hogy most megvalósul-e, nem tudjuk. Az egyes füzetek előállítási költsége igen nagy, az ár aránylag kicsi; sok előfizető kell ahhoz, hogy a vállalat meg ne bukjék.
Az előttünk fekvő füzet a bevezetésen s az általános czimertani szabályok magyarázatát tartalmazó lapokon kivül 12 táblát tartalmaz, összesen 672 czimerrel. Az első czimer a rotterdami van der Aa családé, az utolsó a brabanti Aelmannoké. Sajnos, az ábrázolások csupán a pajzsczimerekre szoritkozva, a sisakdiszt s a takarókat mellőzik, ennélfogva csak tökéletlen fogalmat nyujtanak a közlött családi czimerekről.
Bár a munka az egész Európát felöleli, Magyarországot hiába keressük az országok névlajstromában, a hol pedig Pomeránia vagy Limbourg (!) is külön szerepelnek. Ennek daczára két magyar családéval is találkozunk a czimerek között. Egyik Achaz de Lenkey (!), melyet természetesen az L betü alá kellett volna osztani. Miféle Lenkey család ez (a mely különben a megjegyzés szerint Bécsben resideál), nem tudjuk. Czimerében: zöld talajon, kék mezőben, szálló arany oroszlán és arany griff koronát tartanak. A második czimer az Adelffy családnak a Siebmacherben is közölt czimere, hibásan rajzolva.
Mint ebből is látni, a munka a magyar családi czimerek kutatójának kevés hasznot fog hajtani; a kit azonban czimermotivumok, vagy ilyeneknek országok s vidékek szerinti különféleségei érdekelnek, az itt bőséges forrásra lel.
V. E.

Ströhl Hugo Gerard. Städte-Wappen von (Österreich- Ungarn. Zweite vermehrte und verbesserte Ausgabe. Wien, 1904. Anton Schroll & Co. 4r. VIII, 106 oldal és XXXVII. szines-nyomásu tábla. (Ára kötve 45 korona.)

Ströhl szép munkája, a mely 1885-ben látott először napvilágot, második kiadást ért, bizonyságául annak, hogy rá szükség van s van közönség is, a mely a drága könyvet megvegye.
A második kiadás sok tekintetben felülmulja az elsőt; abban a táblák száma kilenczczel volt kevesebb s a czimerek, főleg a magyar városokéi közt, sok volt a hibás. Ugy a hiányok pótlására, mint a hibák kijavitására mindent megtett a szerző; felhasználta nem csak a kiadott forrásokat, hanem részben a levéltárak anyagát is, igy például az osztrák belügyminiszteriumban levő u. n. «Adelsarchiv» czimerlevél-fogalmazványait.
A magyar rész összeállításánál Tagányi és Altenberger igen használható, de, sajnos, befejezetlenül maradt munkája szolgált alapul. Már ez is hatalmas anyagot tartalmaz, a melyet Ströhl még erősen gyarapitott, úgy, hogy müve második kiadásában már 155 magyarországi város (ebből 22 Horvátországra esik) czimerét közli. Hogy a czimerek megállapitásában, vagy egyik-másiknak történetében hibák vannak, azon nincs mit csodálkozni; szerző az adatokat jórészt másodkézből kapta s az eredeti, magyar forrásokat nem volt módjában használni. Még igy is a Ströhl müve tartalmazza városaink czimereinek eddigelé legjobb összeállitását.
Nem lehet eléggé dicsérnünk szerzőnek azon érdemét, hogy városaink neveit kivétel nélkül magyarul adja s az esetleges idegen elnevezést csak zárójelben közli. A magyar helynevek irása kifogástalan, csak Csáktornya nevéből lett (nyilván sajtóhibából) Czáktornya. A horvátországi rész városneveinél elől a németes alak áll, a horvát és a magyar kiejtés szerinti zárójelbe foglalva következik.
A czimerek reprodukcziói – bár sablonosak – igen szépek. Miután azonban a szerző kevés eredeti pecsétet s czimerlevelet látott, a magyaros jelleget nem tudta felismerni s ennek hiánya a szakember előtt azonnal felötlik.
Addig is, a mig honfitársaink közül vállalkozik valaki hasonló munka kiadására, ajánljuk Ströhl könyvét a magyar szakemberek figyelmébe.
–r.

Kämmerer-Almanach. Historischer Rüekblick aut die Entwicklung der Kämmerer-Würde. Zusammenstellung der kaiserlichen Kammerherren seit Carl V. bis zur Gegenwart. Die Geschichte der Landeserbkämmerer. Im Anhange die lebenden k. und k. Kämmerer, mit ihren Titeln, Würden etc. und Domizil. Wien, (1903.) 16r. XIV, 521. old. és 18 műmelléklet. (Ára, eredeti kötésben 12 korona.)

A munka hosszu czime egyuttal kimeritő tartalomjegyzékül is szolgál s elmondja, mit találhat az érdeklődő az előkelő izléssel kiállitott kötetben. Mekkora munkát végzett, minő anyagot dolgozott fel az almanach összeállitója witkenbergi Pickl Vilmos és munkatársa Típpmann Ferencz dr., arról csak annak lehet fogalma, a ki a munkát használja. E könyv arra, a ki akár a kamarássággal, mint intézménynyel, akár pedig a kamarások legnagyobb számát szolgáltató főuri családok történetével foglalkozik, nélkülözhetetlen. Hogy minő becses adatokat tartalmaz, arra nézve elég legyen megemliteni azt, hogy 1740-től kezdve az összes kamarási méltóságot viselők neveit felsorolja, az előbbi időkből pedig mindazokét, a kikről nyomtatott vagy levéltári forrásokban emlités történik.
A kötet fényes kiállitásban jelent meg; nyomása, papirja, izléses vászonkötése kifogástalan. Élén Podstatzky-Lichtenstein Gusztáv gróf v. b. t. és kamarás arczképe áll; több műmellékletei pedig a kamarási kulcsjelvények különböző korbeli formáit s a kamarások diszruháját mutatják be.
Heyden, Hermann v. Ehren-Zeichen (Kriegs-Denkzeichen, Verdienst- und Dienstalters-Zeichen) der erloschenen und blühenden Staaten Deutschlands und Österreich Ungarns. Frankfurt a. M., Heinrich Keller. 8-r. XII 295 és 19 oldal. (Ára 7 márka.)

*

E munka bennünket magyarokat főleg azért érdekel, mert az osztrák érmek mellett a mi régi katonai érdemrendjeinket is felsorolja. Azon, hogy a munkában külön helyet nem kaptunk, nincs mit csodálkozni; a külföld, a közös diplomacziai képviselet révén csak mint az Österreichisch-Ungarische Monarchie egyik felét ismer bennünket. Igy történik azután, hogy az előttünk fekvő munkában egy sorba kerülnek a magyar szabadságharcz kitüntetései az osztrák honfiui érdemek jutalmazására szolgáló érdempénzekkel.
A magyar érdemjelek száma különben kicsiny. A legkorábbi gyanánt könyvünk egy Mária Terézia királynő által alapitott érmet emlit, a mely a második sziléziai hadjáratban (1748-ban) küzdött magyar vitézek megjutalmazására szolgált. 1848/49-ből három érdemjelet sorol fel; ezek egyuttal az utolsó igazi magyar kitüntetések; az ezután következők egytől-egyig «közösek».
A munka tetszetős kiállitású s nehány ritkább érdemjel képével van diszitve.
x.

A szepesvármegyei történelmi társulat

nagyszabásu forrásmunka kiadására vállalkozott: Szepes vármegye müvészeti emlékei czimen a műemlékek orsz. bizottsága támogatásával kiadja a vármegyéje területén található összes műemlékek s régi iparmüvészeti tárgyak ismertetését. Az épitészeti maradványokat tárgyazó első rész megirását a szorgalmas Divald Kornél, a szobrászati és festészeti emlékek bemutatását pedig Vajdovszky János vállalta el. A harmadik részt, az iparmüvészeti emlékek méltatását Pekár Károlyra, a jónevü esztetikusra bizták. A diszmű kis negyedrétben, kb. 30 iven jelenik meg, 120–150 szöveg képpel és 60–90 műmelléklettel. Előfizetési ára igen alacsonyra, 20 koronára van szabva. A társulat tagjai három évi tagilletmény fejében ingyen kapják meg. Előfizetési pénzek Förster Rezső társ. pénztárnok czimére Lőcsére küldendők.
Kisvárdai Csizmadra János m. kir. sóellenőr a Bartakovih, Justh, Rudnay és Rudnyánszky családok története czim alatt genealogiai munkára hirdet előfizetést, a mely munka a czimben felsoroltakon kivül még az azokkal rokon Almássy, Babóthy, geresgáli Batthyán, Boltizár, Conrad, Csizmadia, Dőry, Dubniczky, Frideczky, Gyürky, Lónyai, Majthényi, Mikovinyi, Nozdroviczky, Ordódi, Pyber, Sándor, Szegheő, Szentkirályi, Simonyi, Szüry és Tarnóczy családokkal foglalkozik bővebben.
A munka ára 2 korona lesz. Előfizetések szerző czimén Kézsmárkra küldendők. Szerző a tiszta jövedelmet a Felvidéki magyar közmüvelődési egylet és a Magyar vörös-kereszt egylet közt osztja meg.
Siebmacher's Grosses und allgemeines Wappenbuch-jából legutóbb a következő füzetek jelentek meg: 484. füz. Kirnbauer von Erzstätt, Der oberösterreichische Adel.
485–486. füz. v. Mülverstedt, Der preussische Adel. Edelleute.
487. füz. Seyler Die deutschen Souveräne (Mecklenburg, Schwerin, Tecklenburg).
488. füz. Bojničić, Der galizische Adel.
489. füz. v. Mülverstedt, Der preussische Adel. Edelleute.
A Giusti livernói könyvárusczég az összes lovagrendek történetét tárgyazó kompendium megjelenését jelzi, a melynek megirására Licurgo Cappellettit a livornói kir. ipariskola történet-tanárát nyerte meg. A munka kis nyolczadrétben 416 oldalon jelenik meg s igen sok ábrával lesz diszitve. Ára 6 franc 50 centimes. Az érdeklődők figyelmébe különösen azért ajánljuk, mert a lovagrendek irodalmának lehetőleg teljes könyvészetét is tartalmazni fogja s igy a kutatóknak kitünő segédkönyvül szolgálhat.

Siegelabbildungen zum Urkundenhuch der Stadt und Landschaft Zürich. Bearbeitet von P. Schweizer und H. Zeller-Werdmüller. 5. Liefg. 2-r. 67–85 lap és 8 fénynyomatu tábla.

Svájcz a heraldika őskorából származó pecséteknek valódi hazája s a zürichi okmánytárhoz csatlakozó szfragisztikai táblák az eddig ismeretlenül lappangott érdekesebbnél-érdekesebb emlékek gyönyörü sorozatát ismertetik meg a szakférfiakkal. E füzet méltóan csatlakozik az előzőkhöz s tartalma sok ujat nyujt.

Kérelem a Turul olvasóihoz.

A mohácsi vész előtti czimerlevelek lehetőleg teljes összegyüjtése czéljából azzal a kéréssel fordulunk tisztelt olvasóinkhoz, hogy a mennyiben kiadatlan s az irodalomban sehol le nem irt ilyen oklevelekről volna tudomásuk, sziveskedjenek azoknak rövid, a kiállitó uralkodó s az összes adományosok nevét, a keltet, a czimer leirását, valamint az oklevél holléttére vonatkozó adatokat tartalmazó regestáit, vagy, a mennyiben ez lehetséges, lemásolás czéljából eredetijeit hozzánk beküldeni.
Szerkesztőség.

1904-3

TURUL

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság
Közlönye

AZ IGAZGATÓ-VÁLASZTMÁNY MEGBIZÁSÁBÓL SZERKESZTIK
SCHÖNHERR GYULA
TITKÁR
ÉS
VARJÚ ELEMÉR
AZ IGAZG. VÁL. TAGJA.

BUDAPEST

KIADJA A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG

MCMIV.

105A MÁRTONFALVI CSEH CSALÁD KÉT ARMÁLISA.

(Szines czímerképpel és egy czímerrel a szövegben.)

Két armálist mutatunk be ez alkalommal, a melyeknek nem a velük kitüntetett család fényes története, hanem heraldikai és diplomatikai jelentőségük kölcsönöz a szokottnál nagyobb érdekességet. Ép ezért ez alkalommal mellőzöm a család történetét, s inkább arra fogok törekedni, hogy e rövid ismertető sorok által maguknak az okleveleknek jelentőségét kiemeljem.
Az első armális középkori. Bárczai ismeretes, összeállitásában nem emliti fel, pedig már régóta nyilvános levéltárban, az Erdélyi Múzeumban őriztetik. II. Ulászló királyunk adományozta mártonfalvi Cseh Bálint fiainak, Jánosnak, Gábornak és Mihálynak 1514. évi november 30-án. Oly időben kelt tehát, a melyet középkori heraldikánk feltünő hanyatlási korszakaként szoktak emlegetni, a mikor nemcsak a czímer heraldikai kompozicziójára és kivitelére, hanem az armális hibátlan szövegezésére sem fordítottak kellő gondot. Ebből kifolyólag, ha meg is maradnak az oklevél főrészei, az sokat veszit formulaszerüségéből, kimértségéből, úgy hogy hosszas bölcseleti fejtegetések, humanista stílvirágok, émelygős dicséretek sőt curriculum vitć-k kapnak benne helyet és a disponáló rész elvesziti egységét. Mig ugyanis az armális a régi szokás szerint rendszerint csupán czímert adományoz és csak ritkább esetekben nemességet is, II. Ulászlótól kezdve anyagi kiváltságadományozás is belekerül, sőt nem egyben ez dominál, annyira, hogy a czímeradományozás ténye másodrangú fontosságra sülyed. Mondhatnók, hogy ezzel zárul be az armális-kor idealis időszaka, mert többé nem elégiti ki az alattvalókat a nemesség nagyobb diszére váló czimer adományozása, ha nem járul hozzá anyagi előnyöket biztositó kiváltságolás is.
Ez anyagi irányzathoz átmenetet képeznek azon armálisaink, a melyekben a czimerszerző, érdemei nagyobb elismeréseül, ius gladii-t is nyer. Ily esetben a pallosjog adományozása a másodrendü; a kettő annyira össze is olvad, hogy az oklevelet egy kis engedékenységgel még egységesnek, egynek tekinthetjük; de ha birtokadományozás is történik, úgy ez annyira előre tolakodik, annyira dominál, hogy az oklevél egysége nemcsak az összefüggés hiánya, hanem azon eszmei ellentét miatt is megbomlik, a mely a czímer- és birtokadomány között van. Tekintetbe kell vennünk itt azt is, hogy a két privilegium között nemcsak e sajátságos eszme ellentét van meg, hanem jogi szempontból sem felelnek meg egymásnak. Tudjuk, hogy birtokügyben végérvényesen, privilegialiter, a jogsértés elkerülése czéljából nem intézkedtek királyaink; czímert pedig Zsigmond király uralkodásától kezdve feltétlenül, tekintet nélkül mások czimereire, tehát privilegialis alakban adnak ki. E jogi ellentét állja utját annak, hogy az eltérő természetü privilegiumok szövege összeolvadjon; szóval, hogy az oklevél egységes legyen.
E hiba nagyon feltünő a Cseh-armálisban. Szerkezetének lazasága nyilvánul: 1. a formulák zagyvaságában, 2. a két oklevél közötti ellentmondásokban és 3. a kül- és belalak közötti ellentétben.
Bárha a birtokügyi privilegium az első, a kezdő formulák és különösen az arenga szórólszóra armálisra vall, sőt erre vall a narratio is egy ideig (v. ö. pl. az Érky-armálissal), de azután áthajlik confirmatiora és ezzel együtt a levélalak általános alakuvá válik. Elmondja ugyanis, hogy a király érdemeikért azon birtokokat, a melyeket különböző személyektől több helyen szereztek, mivel a parasztlázadás alkalmával leveleik Csanádon – a hová biztonság okáért helyezték el – elégtek, újból nekik adja és rajtuk levő esetleges királyi jogairól lemond. Salvo tamen iure aliorum, a miért a beiktatás előtt nem is ad ki privilegiális oklevelet. «Quas in formam nostri privilegii redigi faciemus, dum nobis in specie fuerint reportatć.» Csak a keltezés hiányzik, és készen lenne egy nyilt alaku confirmationális levél. De a király még jobban ki akarja tüntetni az adományosokat, azért felveszi az arengánál megszakadt fonalat és ismét levél formában, közvetlenül szólítván meg őket, nemességet és czimert adományoz nekik.
Kétségtelen, hogy sorrend és tartalom szerint a birtokügyi intézkedés a fő és az oklevél külsejében mégis az armalisok természetéhez alkalmazkodik, mert a szokásnak megfelelően privilegialis módjára, függő, titkos pecséttel van megerősitve.
Az oklevélben még több szokatlan dolog is van. Ezek között nem tulajdonitok nagyobb fontosságot azon ellentmondásnak, a mely szerint az oklevél első része a czímernyerőknek még az apját is nemesnek mondja és mégis a második oklevél kiveszi őket «e statu ignobilitatis». Ily esetekben – mert előfordult – ha egyéb jel nem vall hamisitásra (mint pl. az Érky armálisban), az ellentmondást az oklevéliró szórakozottságának kell felrónunk, a mely miatt összezavarta a formulákat._{Véleményem szerint más elbirálás alá esik azon még gyakoribb ellentmondás, mely szerint az oklevél a czímezésben nevezi a czímerszerzőt nemesnek (tibi nobili stb.) a disponáló rész mégis megnemesiti. Tökéletesen hasonlit a mai gyakorlatban ehhez az, hogy a kinevezést az illetőnek uj czíme alatt kézbesitik. Ez a példa felment annak bizonyitása alól, hogy kár megütközni ily jámbor ellentmondás fölött.}*
E hiba kikerülte a secretarius figyelmét, de ugyanő észrevett és kijavitott egy másik hibát. Az áll ugyanis az oklevél alján: Relacio reverendi domini Michaelis Keserew stb. A mit Keserü secretarius észrevévén, saját kezével rávezette a plicaturára: Relacio magnifici domini Johannis Bornemyza.
Mert bizony több adatból tudjuk ma már, hogy a cancellaria sem vala olyan hibátlanul müködő gép, mint a milyennek régen képzelték, úgy, hogy bukkanunk hibákra olyan oklevelekben is, a melyekre rávezették: Lecta et correcta; de azért az oklevél hiteles marad, ha nagyobb vétek nem terheli.
Nagy hibát követnék el, ha ezen apróságokkal sokáig törődve, nem emlékezném meg arról, hogy ennek az oklevélnek van egy óriási nagy jelentősége, a mi valóságos felfedezés számba menne, ha élét a körülmények nem tompitanák meg. A hátára van ugyanis vezetve: Rta folio XXXVI. anno etc. 1515.
Tudjuk azt, hogy az Anjou-kortól kezdve a legtöbb privilegiális levelet bevezették a királyi registerekbe, azonban még eddig nem találtunk magyar király által kiadott armálison a mohácsi vész előtt regiszter-jegyet.
Valószinü, hogy régen, a mikor a czímert valóságos birtokjogként, oly erős privilegiumként adományozták, hogy azt más ne is viselhesse, bevezették a királyi könyvbe is. Ekkor még ugyanis tökéletesen egyezik az armális és más privilegialis oklevél kiadási módja. Előbb patens alakban állitották ki és csak a statutionak megfelelő proclamálás_{A proclamatio a Habsburgok alatt is megvan, de egészen más czéllal. Mivel a czímeradomány nemesitéssel és sok esetben adóelengedéssel volt összekötve, azt nyilván kellett tartani. Ily nyilvántartási czélból vezették be a registerbe is.}* után adták ki privilegiális alakban.
Hogy e szövevényes és sok nehézséget okozó eljárás megszünt, az igen természetes. Ellenére volt a nemesi szabadságnak és a historiai jogfejlődésnek az, hogy valaki régi czímerét veszithesse csak azért, mert a király kedvelt hivét hasonló czímerrel tüntette ki, vagy – a mi még gyakoribb eset lett volna – hogy a király ne adományozhasson jogsértés nélkül már előbb másnak adott czímeralakot, a mikor úgyis az ő személye a legfőbb jogforrás. És mihelyt egy emberhez, vagy családhoz többé egy czímeralakot vagy szint kizárólagos joggal nem lehetett kötni, megszünt a czímernek rigorózust, privilegiális birtokjogi természete, úgy, hogy többé a czímeradomány mások jogát nem sérthette. Ezért megszünt a kihirdetésnek statutionális jellege; egyszerre privilegiális alakban állitották ki az armálist, a nélkül, hogy bevezették volna a királyi könyvbe.
Ha azonban az armális az ártatlan czímeradomány mellett esetleg mást kárositható, vagy mások támadását kihivó jogot is tartalmaz, akkor minden esetben be kellett volna vezetni a királyi könyvekbe.
Ezt azonban a legtöbb esetben elmulasztották. Igy nem vezetik be a nemesitéssel kapcsolatos czímeradományt még 1514–26 között sem, akár megelőzi, akár követi a nemesitő formula a czímerleirást; pedig a nemesités oly jogokat ad, a melyek kárára vannak egyfelől a földesurnak, másfelől az immunitás folytán az országnak is. Nem vezetik be az oly armálisokat sem, a melyek pallosjogot is adnak, akár a czímerszerző érdemeinek nagyobb jutalma, akár a királyi kegyelem kiváló nagysága jeléül teszik ezzel értékesebbé az armálist;_{Radoványi Keczer és Paulik Bertalan (1514.), Verssendi, máskép Tharjani Ferencz és fia János 1515. (Nemzeti Múzeum levéltára.) Dessewffy (1525.) és Révay (1521.) (Palma: Heraldicć regni Hungarić specimen. 97. és 110. l.)}* pedig a pallosjog adományokat, ha önálló oklevélbe foglalják, be szokták igtatni._{Hajnik i. m. 8. l.}*
Sőt nem vezettek be oly armálist sem, mint a milyent II. Lajos királyunk 1519 május 31. szigeti Litteratus Györgynek adományozott; pedig ebben a czímeradomány mellett nemcsak nemesités és egy telek s tartozékainak adómentessége foglaltatik, hanem a főczímerszerzőnek és testvérének azt is megengedi a király, hogy Mármaros-Szigeten két malmot építtessenek «absque tamen preiudiciis iuris aliorum, illic molendina habencium.»_{a leleszi convent tulajdona; másolat a M. N. M. levéltárában.}*
Ugy a nemesités és immunitás, mint a ius gladii és molendini az utódoknak is szól, már csak ezért is privilegiális; mindenik mások érdekkörébe vág, igy megtámadásnak van kitéve; mindenik oly előnyöket biztosit, hogy hamisitásra csábit s igy a királyi könyvekbe való beigtatás által a hitelesség legbiztosabb megállapitásáról kellett volna gondoskodni, és mégis elmulasztják, mivel a formára fektetik a fősulyt.
Az emlitett oklevelekben ugyanis kidomborodik, uralkodik az armális jelleg; a többi jog csak járulék, melyet a nagyfoku érdemek, vagy a királyi kegy pazar megnyilvánulása told az armálishoz és azzal úgy összekapcsolja, abba úgy beleolvasztja, hogy formailag csak egy oklevél, armális marad, akárhány jogot ad, és igy mindenben az armálisoknál követett szokás szerint kezelik.
Ez összeolvadás, ez egység hiányzik a Cseharmálisban. Két, külön-külön is egész és ellenkező jogi érvényü oklevél van egymás mellett: egy ideiglenes és egy örökérvényü. Az örökérvényühöz alkalmazkodik a titkospecsétü privilegiális kiállitás, a mely azonban csak abban az esetben vonatkozhatik az egész hártyára, illetve a másik jogi érvényü oklevélre is, ha a feltétel, a beigtatás ellenmondás nélkül megtörtént. Ezt fejezi ki a register-jegy, a mit az is bizonyit, hogy az oklevél datuma, és a registrálás között két hónapnyi időkülömbség van.
Az oklevél 1514 november 30. kelt és csak 1515. év februárjában vezették be II. Ulászló királyunk ötödik registerének XXXVI. lapjára. Kevés koczkáztatással még a napot is megállapithatnók, mert a Nemzeti Múzeum levéltárában levő Forgách-levéltárban van egy privilegialis levele Ulászlónak a Harasztiak részére, a mely 1515 febr. 2. kelt és szintén az emlitett register 36. lapjára vezették be.
Feltünő e késedelem, mert tudjuk Hajnik fejtegetéseiből, hogy az adomány tényét még patens alakban kiállitott okleveleknél is mindjárt a kiadáskor bevezették a királyi könyvbe, «a privilegiális kiadás pedig az első igtatáshoz csak hozzá jegyeztetett.» A nagy késedelem okát adatok hiányában csak a dolog természetéből folyó hipotézissel fejthetjük meg.
Oklevelünkben – mint láttuk – tulajdonkép kétféle jogi természetü oklevél foglaltatik: egy ideiglenes és egy privilegiális. Az ideiglenes csak a beigtatás után lehet privilegiális; de formailag (a mi a középkori jogban sokat jelent) már előre privilegiálissá teszi a czímerlevéllel járó függő pecsét, daczára annak, hogy az csak sigillum secretum. Hogy a statutiot ne tegyék az alak által feleslegessé és hogy jogi bonyodalmaknak elejét vegyék, kiállitják az oklevelet a királyi elhatározás napján; de az jogérvényessé csak a statutio és registerezés után válik, ugy hogy valószinüleg az előtt nem is adják át a feleknek. Szokásos és világosabb kifejezés szerint a datum az actum helyett áll; azaz az oklevél visszadatált.
Természetes, hogy előtolakodhatnak itt másféle feltételek is; de ezek között a legutolsó és legvalótlanabb az lehet, hogy az armális hamisitvány. Tele van az ugyan szokatlanabb ellentétekkel és hibákkal szerkezeti szempontból; de e hibák mind olyanok, hogy – a mint láttuk – csak növelik és megerősitik hitelessége iránti bizodalmunkat.
Ehhez kell vennünk, hogy az irás tökéletesen korhű; egyetlen vonása, vagy szava sem jogosit gyanura, ezenkivül a Keserü Mihály aláirása is egyezik többi aláirásaiva. Az oklevél élére festett czímer pedig annyi rokon vonást árul el a többi egykoru czímerrel, hogy ha a szövegből egy betűt se látunk, már akkor is megmondhatjuk, hogy 1500–1526 között festették.
A hitelesség mellett legutolsó érvként hozom fel – minthogy a leggyengébb is – azt, hogy Báthory Zsigmond az armálist megerősitette.
Mielőtt e második armálist bemutatnám, szükségesnek tartom oklevelünket tisztán heraldikai szempontból is ismertetni; ezzel aztán a figyelmes olvasónak még a legvégső kételyei is eloszlanak a hitelesség iránt.
Valamint a birtokmegerősités, úgy a czímeradomány is a három Cseh testvérnek, Jánosnak, Gábornak és Mihálynak szól. A czímeradományozó rész azt is elárulja, hogy Jánost nemcsak korszerint illeti meg az elsőség, hanem ő volt a legvitézebb testvérei között; legalább is az ő hőstettét méltatták arra, hogy a czímerben megörökitsék.
Kitünt ugyan Tomori Pál fogarasi kapitány jelentéséből, hogy a végeken mindhárom testvér vitézkedett és szolgálatot tett a szent koronának; de a czímerbe még sem harczi, hanem oly vadászati jelenet került bele, a mely a képzeletet jobban megragadja, hosszabb ideig foglalkoztatja, mint a legtöbb harczi jelenet.
János fiatalabb korában Geréb Mátyásnak, Dalmatia, Horvátország és Slavonia bánjának volt vadásza. Egy alkalommal urával a horvát hegységekben vadászgatott. Egyszer csak váratlanul rájuk tört egy vadkan. A hű szolga meg akarta menteni urát, azért fegyvertelenül szállt szembe a vaddal, megragadta füleit és visszatartotta, mig a bán használva a kedvező pillanatot, gerelyével megölte.
E jelenet kerül a páratlanul művészi alkotásu czímerbe, a melyet blazonálni már különös szerkezeténél fogva sem lehet. Heraldikai szempontból csak annyit jegyzek meg, hogy a jelenetből a térre való tekintettel természetesen kimaradt a bán és csak a hős áll szemben a vaddisznóval. Hős tette eredményének feltüntetésére a disznó nyakán a gerely át van döfve. A tökéletesen természetes, történeti hűségre törekvő kompozicziót csak ily csekélységben zavarja a kivitel nehézsége, a pajzs szűk kerete, de semmi esetre sem a külföldön divatos és nálunk nem követett heraldikai szempont.

A MARTONFALVI CSEH CSALÁD 1514. ÉVI CZIacute;MERE.

Mivel a pajzskép elárulja a cselekvés eredményét is, nem heraldikai, de természetes logikai szempontból – feleslegessé válik a sisakdísz. Hiszen ugyis lehetetlen a pajzsalak szokásos ismétlése és majdnem kivihetetlen valamely segédsisakdíszen – mint a hogy a Kistárkányin látjuk – részleteiben való feltüntetése, mert itt egészen más helyzete van az alakoknak. Minthogy pedig a hőstett eredménye a pajzsalakban ugyis fel van tüntetve, elmarad a sisakdísz, bár alapja, a sisak megvan. E helyett azonban a sisakon művészi érzékkel festett virág foglal helyet. Mert a főczél nem az, hogy heraldikai szempontból teljes és helyes czímert állítsanak elő, hanem az, hogy a czímer az érdemes cselekedetet méltóan megörökitse és a czímerszerzőket, utódaikat, sőt másokat is követésre intse, a mely czélt már az arenga is nyilván, kétségtelenül kifejez: A király méltán jutalmazza alatvalóit, «ut ex hoc etiam subditorum ipsorum animi ad promerenda ea, quibus sese cohonestatos a regia celsitudine conspiciunt, studiosius acriusque inflammentur.»
Tehát e czímer is – mint annyi más czímerünk – a való életből veszi alakjait és adományozásának czélja nem a lovagjátékokra való képesités (hiszen sisakdísz sincs), hanem a magyar felfogásnak megfelelő jutalmazás és a való élet irányitása. Minden izében heraldikai szempontoktól feltétlenül mert, minden izében természetes!
A czímer nem csak azért érdemel nagy figyelmet, mert kétségtelenül megtörtént cselekedet képe, hanem azért is, mert az ábrázolás historiai hűségre törekszik. Meglátszik ez már az armális szövegéből is, a mely nem tud formulához ragaszkodni, kimért lenni, úgy hogy mihelyt a blazonálásban a vaddisznóhoz jut, a stylus curialis ellenére elmondja a czímerkép történetét és csak azután folytatja a blazonálást, annyira elragadja az elismerés heve!
A blazonálásból a historiai elbeszéléshez az átmenet a következő: «quem olim aprum» –Johannes Cseh – – nudis et inermibus manibus apprehendens sistit. Ha már az armális szövege a czímerbe festett vadkant azonositja azzal, a melyet Cseh János megragadott, következtethetjük, hogy a czímerirónak nemcsak hogy jellemzetesen kellett festeni, hanem a czímerszerzőt is arczképhűséggel utánozni. Egyetlen egy czímerünk sincs 1526 előtt, a melynek arczképisége mellett annyi biztos adat bizonyitana, mint épen e mellett. És ez adatok koronája a pajzsfőben két initiale, a mely a czímerszerző névjegye: I(oannes) C(heh). Ennek bizonyitó erejét nem ronthatja le az, hogy a czímerszerző neve oly czímerben is előfordul, a melyben még emberi alak sincs,_{Péld. Pyber Benedeké, Kanizsay Lászlóé (1519.) A Brodarich-czímerben szintén ott a B. István névjegye (S. B.), ezt azonban nem a főalakkal, hanem a hollóval és babérkoszoruval kell összeköttetésbe hozni. Különben e névjegyek mind a pajzs fölött és nem a pajzsban fordulnak elő.}* mert e czímer nemcsak a Johannes Cheh-é, hanem egyenlő joggal a három testvéré; de azon alak, a ki a pajzsban van, maga a Johannes Cheh, bárha a jellemzetesség kedvéért fiatalitva. A festő alakjának kidomboritására nagy műgondot fordit. Fövege talán ép a helyzetnek megfelelően nincs, szőke fürtjei szabadon omolnak alá, bajuszt és szakállt nem visel. Helyzete és nyitott, kissé félrevont szája, nagy erőkifejtésre mutat._{Ha valaki az alak arczképiségében kételkednék, felhivom a figyelmét arra, hogy hasonlitsa össze a jellemzetes alakot a nagyszántói Ányos-czímer vadászalakjával, a melynek első megtekintésénél akaratlanul is valami fabáb jut eszünkbe. Szines másolata található a M. N. M. levéltárában.}* Ha tehát a czímerkép históriailag az ábrázolásban is hü, külön nem is szükséges kiemelni, hogy mennyire becses viselettani forrás. Bizonyos, hogy megismerjük belőle az akkori vadászgerely alakját; azt azonban még sem merném állitani, hogy ruhája vadászruha, bárha a Báthori Zsigmond megerősitő oklevele még azt is el akarja hitetni. Azt irja ugyanis a czímerleirásban: vir habitu venatorio.
Azonban, ha összehasonlitjuk vadászt és vadászjelenetet ábrázoló czímereinkkel, azt találjuk, hogy csak a Paulik-armális alakjának ruhája hasonlit ehhez, de e hasonlóság is inkább csak feltétel, sejtelem, mert az emlitett armálison a czímer majd a láthatatlanságig elmosódott._{Eredetije M. N. M. levéltárában.}* Megegyezik a vörös mente, a zöld nadrág; de a Cseh armálison még a mente zöld galléra, a mente alól a dolmány zöld ujja is látszik. Minden ruhadarab, még az ocrea is aranynyal gazdagon díszitve!
Tudjuk azt, hogy a főurak mily nagy súlyt fektettek kisérőik, cselédeik ruhájának czifraságára, gazdag diszitésére; de azt mégis nehéz elhinni, hogy oly diszes, vadkergető ruhában vadásztak volna. Mennyivel más, mennyivel czélszerübb akár az Ányos-, akár a Kánthor-czímerben levő ruha vadászatra!
De nemcsak a ruha diszes volta, hanem a dolog természete is kizárja azt, hogy vadászkosztümmel lenne dolgunk.
Bizonyos, hogy a czimeradomány és a Cseh János hőstette között sok idő telt el. Ez az időkülönbség is kizárja, hogy a rajz a ruházatig pontosan feltárja a jelenetet; a ruha diszes volta pedig azon feltételre csábit, hogy a festő a czímerszerzőt azon ruhájával ábrázolja, a melyben éppen látta, feltéve hogy látta.
Az érdekes armális szövege a következő:

Wladislaus dei gracia rex Hungarie et Bohemie etc. Vobis, fidelibus nostris nobilibus Johanni, Gabrieli et Michaeli Cheh filiis fidelis nostri nobilis quoudam Valentini similiter Cheh de Marthonfalva, salutem gracieque et favoris nostri regii incrementum. Cum principum rerumque moderandarum (fastigium tenencium) status ex eo maxime ampliari elucescereque, vel ipsa experiencia testante consueverit, idque ad famam et gloriam eorum illustrandam plurimum accedere videatur, ut subditorum suorum obsequiis ac meritis digna quadam trutinacione perisafis quenquam eorum, non solum condignis ac debitis, verum plerumque maioribus honorum accessionibus regia liberalitate condecorent atque remunerent, ac in eos sese quam graciosos et perbenignos prebeant, ut ex hoc eciam subditorum ipsorum animi ad promerenda ea, quibus sese chonoestatos a regia celsitudine conspiciunt, studiosius acriusque inflammentur. Sane igitur nos considerantes fidelitatem et servicia fidelia, que nobis et sacra regni nostri Hungarie corone pro virili parte vestra, uti ex relacione et locupletissimo testimonio fidelis nostri egregii Pauli Thomori, castellani castri Fogaras didicimus, fideliter et viriliter in plerisque confinibus istius regni nostri exhibuistis et quottidie impendere non cessatis; accedente eciam nihilominus supplicacione eiusdem Pauli Thomori per eum nostre maiestati pro vestra parte porrecta et oblata, totales porciones possessionarias, duas videlicet sessiones nobilitares in possessione Marthonfalwa, item unam sessionem similiter nobilitarem in possessione Kawas vocata una cum duabus sessionibus nobilitaribus in possessione Iwanfalwa appellata, eisdem per bagnificos condam Petrum Gereb palatinum regni istius nostri ac iudicem Cumanorum nostrorum etc. ac Mathiam similiter Gereb, alias regnorum nostrorum Dalmacie, Croacie, Sclavonie banum etc. pro eorum serviciis donatas et inscriptas, item quatuor sessiones iobagionales ex fassionibus nobilium dominarum condam Brigide, fidelium nostrorum nobilium Casparis de Bolya ac Catherine, Francisci, filii Michaelis Mihalffy de Gezt consortum pro nece condam Benedicti Byro ipsorum vitrici in predicta Marthonfalwa et rursus decem sessiones iobagionales in dicta Iwanfalwa per fideles nostros nobiles Sigismundum filium condam Pancracii de Bolya et alterum Sigismundum similiter de Bolya perhemnaliter eisdem in certa pecuniarum summa inscriptas, omnius in comitatu Albensi Transsilvaniensi existentes et habitas, in quarum pacifico dominio se ipsos persistere asserunt eciam de presenti; sed literas et literalia eorum instmenta superinde confectas et emanata in ista preterita rusticorum sedicione et insurrectione Chanadini pro securiore eorum custodia et conservacione reposita, rustici et homines populares penitus destruxerunt et incinerarunt. Item totum et omne ius nostrum regium, si quod in predictis porcionibus possessionariis ac sessionibus nobilitaribus et iobagionalibus qualitercunque haberemus, aut nostram ex quibuscunque causis, viis, modis et racionibus concernerent maiestatem ac pariter cum cunctis suis utilitatibus et pertinenciis quibuslibet, terris scilicet arabilibus cultis et incultis, agris, pratis, pascuis, campis fenetis, silvis, nemoribus, montibus, vallibus, vineis, vinearumque promontoriis, aquis, fluviis, piscinis, piscaturis aquarumque decursibus, molendinis molendinorumque locis, generaliter vero quarumlibet utilitatum et pertinenciarum suarum integritatibus, quovis nominis vocabulo vocitatis, sub suis veris metis et antiquis existentibus – premissis sicut prefertur stantibus et se habentibus, – memoratis Johanni, Gabrieli et Michaeli Cheh ipsorumque heredibus et posteritatibus universis nove nostre donacionis titulo dedimus, donavimus et contulimus, imo damus, donamus et conferimus iure perpetuo et irrevocabiliter tenendas, possidendas, pariter et habenda, salvo iure alieno, harum nostrarum vigore et testimonio literarum mediante, quas in formam nostri privilegii redigi faciemus, dum nobis in specie fuerint reportate. Et insuper volentes vos ob merita vestra maioris honoris fastigio honestare atque decorare, vos, vestrosque heredes et posteritates utriusque sexus universas a (igy) statu ignobilitatis et rusticitatis, in quo hactenus fuistis, de regia nostre potestatis plenitudine et gracia speciali eximentes in prelibatis porcionibus possessionariis et sessionibus tam nobilitaribus, quam iobagionalibus, in veros nobiles huius regni preficiendos et creandos cetuique et numero ceterorum nobilium huius ipsius regni asscribendos et annumerandos duximus; imo eximimus ac preficimus et creamus, ascribimusque et annumeramus presencium per vigorem, – decernentes, ut a modo in posterum veri nobiles huius regni habeamini et reputemini – omnibusque illis libertatibus et prerogativis, quibus ceteri veri nobiles huius regni nostri utuntur, vos quoque libere uti, frui et gaudere possitis atque valeatis, heredesque et posteritates vestre universe valeant atque possint. In cuius quidem nostre erga vos gracie ac munificencie signum apertum, volentes vos insigniis quoque nobilitaribus exornare, hec arma: scutum videlicet cuius scuti forma superne lata, ad imum cuneacior est superficies eius plana et ceruleo colore tota intincta fulmineum aprum a cervice venabulo per iugulum transfixum effigies hominis per ambas aures utraque manu apprehendit, quem olim aprum predictus Johannes Cheh, dum in saltibus regni nosri Croacie una cum prelibato condam Mathia ereb venaretur, ex insperato eisdem occurentem, cum venabulum e manibus suis deposuisset, nudis et inermibus manibus apprehendens sistit, ne dictus dominus suus per eum offenderetur. Sumpta exinde idem dominus suus occasionem arrepto venabulo beluam confecit. Galea est scuto imposita variis colorbus decore ornata, prout in principio presencium literarum nostrarum pictoris artificiosa manu distinccius sunt expressa et depicta – animo deliberato et ex certa nostra sciencia ac de benignitate et munificiencia nostra regia dedimus, donavimus et contulimus, imo damus et conferimus et presentibus elargimur, ut vos vestrique heredes et posteritates vestre utriusque sexus universe prefata arma, seu nobilitatis insignia more aliorum armis utencium ubique in preliis, duellis, velis, torneamentis, annulis, vexillis, cortinis, auleis, papilionibus, ten(t)oriis et aliis quibuscunque rerum et expedicionum generibus et exerciciis nobilitaribus et militaribus ferre, gestare insuperque omnibus et singulis graciis, honoribus, guibus ceteri nobiles militesque huius regni nostri armis utentes quomodolibet de iure, aut consvetudine uti sunt et gavisi; uti, frui et gaudere in evum possitis et valeatis, heredesque et posteritates vestre universe possint et valeant. In cuius rei memoriam, firmitatemque perpetuam presentes literas nostras secreto sigillo nostro, quo ut rex Hungarie utimur, impendenti communitas, vobis duximus concedendas. Datum Bude in festo beati Andree apostoli, anno domini millesimo quingentesimo decimo quarto, regnorum nostrorum Hungarie etc. anno vigesimo quinto, Bohemie vero quadragesimo quinto.

Relacio reverendi domini
Michaelis Keserw episcopi Bosnensis,
secratarii regie maiestatis.
A plicatura belső oldalán Keserű Mihály sajátkezű jegyzete: Relacio magnifici domini Joannis Bornemhyza
Mich. Kess.
Kivül: Regestrata folio XXXVI. anno etc. 1515.
Közel egykoru irással: Donacio cum armis super possessionibus Martonfalwa, Kávás et Iwankafalwa.
Eredetije az Erdélyi Orsz. Múzeumban a «czímeres levelek könyvtárá»-ban.
A czímeradományt megerősiti Báthory Zsigmond 1584 szeptember 10.
Czímermegerősitést már a középkorból ismerünk, az uj korból pedig épen nagy számmal; azért nem a megerősités ténye, hanem az átirás módja érdemli meg figyelmünket.
Az oklevél szövege a következő:

Nos Sigismundus Bathori de Somlio, vajvoda Transsilvanić et Siculorum comes etc., memorić commendamus tenore praesentium significantes quibus expedit universis, quod pro parte et in personis nobilium Francisci et Georgii, filiorum nobilis quondam Georgii Cheh, iudicis regić civitatis nostrć Meggies, exhibitć sunt nobis et prćsentatć qućdam literć illustrissimi quondam principis domini Christophori Bathori de Somlio vajvodć Transsilvanić et Siculorum comitis etc. domini genitoris nostri desideratissimi in regali papiro patenter confectć sigilloquć eiusdem authentico et manus subscriptione roboratć super perpetua exemptione possessionis ipsorum Pochtelke vocatć, in comitatu de Kw^ekelleo existentis, portarumque in eadem connumeratarum defalcatione emanatć tenoris infrascripti, – supplicatumque est nobis humiliter, ut nos easdem literas ac omnia et singula in eisdem contenta ratas, gratas et accepta habentes prćsentibusque literis nostris verbotenus inseri et inscribi facientes perpetuo valituras, graciose confirmare dignaremur. Quarum quidem literarum tenor sequitur in hunc modum:

Nos Christophorus Bathori de Somlio, vajvoda Transsilvanić et Siculorum comes etc. memorić commendamus tenore prćsentium significantes quibus expedit universis, quod nos attendentes et considerantes prćclaram fidem, integritatem ac fidelia servitia nobilis et circumspecti Georgii Cheh, iudicis regić civitatis Meggies, quć ipse primum huic regno, deinde nobis pro temporum et locorum varietate in omnibus fortunć casibus summa cum animi sui dexteritate exhibuit et impendit, ac in futurum quoque exhibiturus et impensurus est, totalem et integram possessionem suam Pochtelke vocatam, in comitatu de Kikelleő existentem, quć quidem possessio a divis quondam regibus et principibus Hungarić et Transsilvanić, ut literć eorundem exemptionales superinde confectć et nobis in specie exhibitć testabantur, ab omni censuum, taxarum et contributionum solutione exempta et supportata, tempore solummodo serenissimi quondam principis Joannis secundi, electi regis Hungarić etc. ad octo portas connumerata fuisse perhibetur, eandem possessionem ab omni censuum, taxarum et contributionum, tam ordinariarum, quam extraordinariarum, lucrique et subsidii camerć nostrć solutione de novo et ex novo in perpetuum eximendam, supportandam et libertandam, prćfatasque octo portas in eadem connumeratas defalcandas et decidendas duximus, imo eximimus et supportumus defalcamusque prćsentium per vigorem. Quocirca vobis magnificis, egregiis nobilibus, comitibus, vicecomitibus et iudicibus nobilium, item contributoribus, dicatoribus contributionumque exactoribus dicti comitatus de Kikelleő modernis et futuris prćsentium notitiam habituris harum serie committimus et mandamus firmiter, quatinus vos quoque a modo in posterum successivis semper temporibus prćfatum totalem possessionem Pochtelke in dicto comitatu existentem ab omnibus censibus, taxis et contributionibus tam ordinariis, quam extraordinariis lucrique et subsidii camerć nostrć solvendis exemptam et supportatam habere, neque ipsam possessionem in posterum connumerare, neque ipsum Georgium Cheh, aut heredes et posteritates suas universas propterea in persona, rebus et bonis eorum turbare, molestare seu damnificare debeatis, nec sitis ausi modo aliquali. Secus nullo modo facturi, prćsentibus perlectis exhibenti restitutis. Datum Albć Julić, ultima die mensis Februarii, anno domini millesimo quingentesimo septuagesimo octavo. Et paulo inferius scriptum erat: Christophorus Bathori de Somlio mp.

Nos igitur prćmissa supplicatione nobis modo, quo supra, porrecta benigne exaudita et admissa prćscriptas literas exemptionales non abrasas, non cancellatas, nec in aliqua sui parte suspectas, sed omni prorsus vitio et suspitione carentes prćsentibusque literis nostris de verbo ad verbum, sine diminutione et augmento aliquali insertas et inscriptas quoad earum omnes continentias clausulas, articulos et puncta eatenus, quatenus ćedem rite et legitime existunt emanatć viribusque earum veritas suffragatur, acceptamus, approbamur, roboramus ac pro prćfatis Francisco et Georgio Cheh ipsorumque hćredibus et posteritatibus universis perpetuo valituras graciose confirmamus.

Et nihilominus attentis et consideratis fidelitate et fidelibus servitiis eorundem Francisci et Georgii Cheh nobis et huic regno pro locorum et temporum varietate exhibitis et impensis ac in futurum quoque exhibendis et impendendis eosdem Franciscum et Georgium Cheh, alioquin nobiles et ex nobilibus parentibus ortos denuo in cśtum et numerum verorum regni Hungarić et Transsilvanić nobilium aunumerandos, aggregandos et ascribendos duximus, prout annumeramus, aggregamus et ascribimus decernentes expresse, ut a modo deinceps ipsi, hćredesque et posteritates ipsorum utriusque sexus universć pro veris et indubitatis nobilibus habeantur et reputentur. In signum autem et argumentum novć huiusmodi nobilitationis, hćc arma, seu insignia ipsorurn paterna et avitica: scutum videlicet triangulare cślestini coloris, in cuius campo aprum silvestrem per iugulum venabulo transfixum vir habitu venatorio et ocreis indutus ambabus auribus ex adverso arreptis currentem spumantemque fortissime retinere conspicitur – supra scutum galea clausa posita existens, renovandum, confirmandum et denuo donandum et prćterea, ut eo maiori gratia nostra ornatos se esse conspiciant, regio diademate augendum duximus. Quod quidem diadema regium, gemmis unionibusque ornatum in summitate galeć est positum. Latera autem scuti tenić, sive lemnisci diversorum colorum hinc inde defluentes pulcherrime ambiunt et exornant; prout hćc omnia in capite, seu principio prćsentium literarum nostrarum docta manu et arte pictoris clarius expressa et depicta esse cernuntur, animo deliberato et ex certa scientia ac liberalitate nostra memoratis Francisco et Georgio Cheh hćredibusque et posteritatibus eorundem utriusque sexus universis dedimus et contulimus annuentes et concedentes, ut iidem prćscripta arma, seu nobilitatis insignia ubique in proeliis, hastiludiis, torneamentis, duellis, monomachiis ac aliis quibusvis exercitiis nobilitaribus et militaribus, nec non sigillis, vexillis, cortinis, velis, annulis, auleis, domibus, clipeis, tentoriis, sepulchris et generaliter quarumlibet ferum et expeditionum generibus sub merć et sincerć nobilitatis titulo, quo eos ab universis et singulis cuiuscunque status, conditionis, dignitatis et prćeminentić homines existant, dici, nominari, teneri et reputari volumus, ferre et gestare omnibusque et singulis illis honoribus, gratiis, privilegiis, indultis, libertatibus, immunitatibus prćrogativisque, quibus ceteri veri et nati regni Hungarić et Transsilvanić nobiles et militares homines quomodocunque de iure et consuetudine utuntur, fruuntur et gaudent; uti, frui et gaudere valeant atque possint. In cuius rei memoriam firmitatemque perpetuam prćsentes literas nostras pendentis et authentici sigilli nostri munimine roboratas, memoratis Francisco et Georgio Cheh hćredibusque et posteritatibus eorundem utriusque sexus universis clementer dandas duximus et concedemdas. Datum in civitate nostra Alba Julia decima die mensis Septembris, anno domini millesimo quingentesimo octogesimo quarto.
Sigismundus Bathori
de Somlio (m. p.).
Volffgangus Kowachoczy
cancellarius secr.
Eredetije ép függő-pecséttel az Erdélyi Országos Múzeumban.
Látjuk az oklevélből, hogy ennek is szövege – mint az eredeti armálisnak – igen zagyva. Báthori Zsigmond átirja atyjának, Kristófnak 1578 február a 9. kelt patens alaku adómentesitő oklevelét Cseh György medgyesi királybiró fiai, Ferencz és György, kérésére; ugyanakkor érdemeikért megerősiti és megujitja régi nemességüket és czímerüket ugyanezen átiró oklevélben.
Ez oklevél élén áll az 1514. czímer másolata; másolata, mert a pajzsalakokon alig történt változtatás. Hogy személyi jellegét elveszitse, elhagyták az I. C. siglákat és a pajzs fölé koronát tettek, «hogy annál jobban ékesittessenek a királyi kegyelem által».
Bár a koronának nincs mindig jelentősége, ez esetben fejedelmi kitüntetés, a mely arra inditotta a festőt, hogy a virágdiszt a koronába helyezze és ez által sisakdisz jelleggel ruházza fel.

Ennyi változáson megy át az eredeti czímer, de még meg kell emlitenem művészettörténeti szempontból egy óriási változást: az ujabb czímerrajznak hasonlithatatlanul durvább technikáját, az eredeti renaissance-korbeli remekkel szemben._{Képünk a czímert kb. felére kisebbitve mutatja be.}*
A kettő között 70 év különbség van – és egy óriási lejtő, a melyet még meredekebbé tesz az a tény, hogy az Ulászló festője eredetiben tudott remeket alkotni, a Báthori Zsigmond czímerirója pedig még másolni sem tud jól.
R. KISS ISTVÁN.

113VIZAKNA VÁROS CZIMERE ÉS PECSÉTJE._{E dolgozatot a szerző Vizakna r. t. város tanácsának felkérésére készitette s a városi tanácshoz azzal nyujtotta be, hogy megbirálás végett a M. Heraldikai és Genealogiai társasággal közöltessék.}*

(Három pecsétábrával.)

Három évtized óta Vizaknán közóhaj, hogy hiteles okmányok s egyéb adatok nyomán valaki, a ki a heraldikában és a szfragisztikában kellő képzettséggel s jártassággal bir, felderitse és meghatározza, hogy a városnak 1848/49 előtt törvénykezési és közigazgatási okiratoknál különböző időkben, vegyesen használt három czimeres pecsétnyomóján levő czimere közül, melyik Vizakna tulajdonképeni czimere?
A város tanácsa és képviselőtestülete ez ügyben, a milleniumi ünnepély alkalmával az Országos Levéltárhoz folyamodott, mivel a diszfelvonulásnál szükség volt a város zászlaján a czimerre is. Azonban Vizakna czimere tekintetében közmegnyugvásra megállapodni, czimeradományozási királyi levél s egyéb kellő adatok hiánya miatt ekkor sem lehetett.
Azóta levéltárakban talált adatok nyomán s összehasonlitások alapján sikerült a valószinüséghez eljutni Vizakna város czimere meghatározása tekintetében. E sorok czélja az eredmény felmutatása.
Mielőtt azonban tulajdonképeni tárgyamra térnék, szükségesnek látom tájékozás végett Vizakna multjából egyet s mást elmondani.
Vizakna mint testület már 1173-ban létezett, a mely időben lakói sóvágással foglalkoztak. Hihetőleg a bányák művelésére sz. István, sz. László és később II. Géza által behivott németajku telepesek alapitották, a mit sejtet a «Salzburg» német elnevezés is.
1222-től 1455-ik évig, hol «Salisfodium», hol «Terra Salis-Fodium» (1346),_{Szebeni Pál: «Project.» 29. l.}* hol «Wyz» (1263),_{Theiner T. I. p. 559.}* hol, és igy leggyakrabban «Wyzakna» (1277–1428),_{Prćlium fundi relig. 1881. sz. 764.}* nevezet alatt fordul elő. «Salzburg» néven csak a régi német iratokban és a Honter János által 1532-ben készitett erdélyi térképen neveztetik.
Mint «Villa Wyzakna» 1330,_{Róbert Károly kir. lev. Fejér Cod. Dipl. T. VIII. vol. III. 411–416. l.}* és 1388-ik évi okmányokban, mint «Oppidum Wyzakna» pedig 1417-től szerepel._{Zsigmond királynak 1417 in festo B. Clem. martyris Constánczból irt levele, melynek «oppidani nostri de Salisfodio» kifejezése világosan mutatja, hogy ekkor már Vizakna város volt.}*
II. Endre magyar király, 1222-ben Budán kelt privilegiális levelével Vizaknai Imre beszterczei grófnak Vizaknán levő házát megnemesitette, mely «Gerébház» nevezet alatt sok átalakitások után ma is fennáll; Vizaknai Imrét és utódait pedig Vizakna örökös királybirájává tette._{Turul. XV. k. 19–28. l.}* Minek folytán Vizaknát Fejérmegye joghatósága alól kivévén, önállóságba helyezte, ugy, hogy senkinek itélethozása elébe állani Vizakna lakosai és vendégei ne tartozzanak, hanem csak az örökös királybirónak és az általok választott biráknak (villici). A beligazgatás és igazságszolgáltatásban az örökös gróf és biró mellett nehány egyénből álló tanács (jurati seniores) is állott._{Városi levélt. Lit. priv. Sigismundi in fest. b. Barthol. ap. 1419.}*
Legtöbb kedvezményben és kiváltságban V. István király (1270–1272) részeltette Vizaknát. III. Endre megerősitette alapkiváltságait, ősidőktől fogva érvényben levő szokásait._{Városi levélt. Mátyás királynak Budán 1465 feria prox. fest. resurr. Dni; hasonlóan Nagy-Szebenben 1467 fer. 2-da prox. post fest. s. Luca ev. költ. consensualis és confirm. levele.}* – Zsigmond 1419-ben, V. László pedig 1455-ben_{Városi levélt.}* ius gladii-t adott, melyet a városi hatóság, a Gerébházat tényleg birtokló királybiróval egyetemben, csupán a Gerébházban gyakorolhatott. Ős idők óta menedék-adási joggal is birt városunk.
Immunitásokkal, privilegiumokkal és sok kedvezményekkel a királyok és fejedelmek Vizakna polgárait és vendégeit azért látták el, a mint Ferdinánd 1553 julius 1-én Haller Péter kincstárnoknak s vizaknai örökös királybirónak adott instructiójában kifejezi,_{Vizaknai m. k. sóbányahiv. levélt.}* «ut camerarum nostrarum usibus et necestitatibus serviant, sectatoresque ac celeristas et alios ministros prćbeant». – Később csak «só-quantum» kivágásra redukáltatott a Vizaknaiaknak e többféle kötelezettsége.
Azonban Vizakna kezdettől fogva mindezek daczára, szabad és kiváltságolt mezőváros volt; nem pedig oppidum fiscale et pure salinare. Ilyen értelemben itélkezett a királyi tábla is 1707-ben._{1767 Deliberatum Incl. Tabulć Regić.}*
1417-ben Vizakna mint város először Zsigmond királynak Constanczból irt levelében fordulván elő, hihetőleg az 1387–1417. évek közti időben lett várossá.
S miután 1222-től szabad, kiváltságolt, biráskodási joggal s ius gladii-val biró helység volt, az 1417 előtti évektől fogva város is, s miután 1466-ban (ifj. Vizaknai Miklós királybirósága alatt) czimeres pecséttel is birt;_{A m. kir. orsz. levélt. dipl. oszt. őrz. pecsétek mutatója 1889. p. 37. Vizakna város 1466. sz. 30880.}* nem alaptalan az a feltevés, hogy czimert 1466 előtt kapott valamelyik királyunktól.
Lássuk az elősoroltak utána Vizakna hatósága által használt három darab pecsétnyomót s a rajtuk levő czimereket.
Az első pecsétet Vizakna városának hatósága 1631 óta használta._{Teljesen tiszta lenyomata látható az 1681 év előtti okmányokon.}* Átmérője 26 mm., szélét levélkoszoru szegélyezi; ezen belől szalagkeret van, melyen latin majuszkula-betűkkel e körirat olvasható:
«SIGILLUM OPPIDI VIZAK: 1631.»

A pecsét mezején tojásdad czimerpajzson, melyet két oldalt, nyakánál fogva pántvas által a pajzshoz szegzett, kifelé forditott fejű, fulánkját kiöltő, lábait és szárnyait leeresztő két sárkány fog körül, fogazott oromzatu, kövekből rakott várfal van, leeresztett vasrácsu, félkörivezetü kapuval; a várfal két szélén hosszu zászlórudról lefelé csüngő keskeny szalagszerü lobogók lengenek. A várkapu mögött középen két tagozatu sugár bástya-torony emelkedik ki magas csúcsban végződő fedélzettel, alsó tagozatában négyszögü ablaknyitással; a csucson felül szélvitorla forma ékitmény van, kétfelé kissé lehajoltan egy gömb alatt, melyen fölül két más kisebb gömb látható; ezek közé ékelve egy levél-kereszt van, két, egymással szembe néző félhold-karima között. A torony fedélzete irányában jobbról fogyó félhold, a torony balfelén pedig egy hat sugaru csillag ragyog. A torony mellett balra, a várfalon belűl egy épület félkörivezetü ablakkal látható, a mi hihetőleg a 682 éves Gerébházat tünteti elő és örökiti meg. Ezen czimeres pecsétnyomó valószinüleg az 1466 és 1598-ban használt czimeres pecsétnyomók alakja és formája után készült. Hogy hü másolat-e, azt ez időszerint nem tudjuk megállapitani.
Hogy e czimer a várost illeti, s nem mint némelyek hiszik, a Vizaknai Imréé, az nem szenved kétséget, miután a Vizaknai család czimere liliomos koronából kiemelkedő s szablyát tartó pánczélos kart tartalmaz; a sisakot strucztoll disziti._{Turul. XV. k. 27. l.}*
E czimeres pecsétnyomó elkopása után róla több másolat készült, mindinkább az eredetitől eltérve.
Az 1681 tájt készült_{Dézsi Varga család iratai 1681. Városi levélt. 1701, 1749.}* egy kicsivel nagyobb, köriratán a betük is sokkal nagyobbak. 1800-ban készült a második másolat_{Városi levélt. Majorsági pénzt. számadások 1800 sz. 35.}*; 1838-ban a harmadik;_{Városi levélt. Prot. pol. 1839 sz. 160, 332, 392.}* 1849-ben a negyedik. Ez utóbbi igen elferditve készittetett; a zászlórudakon nem lobogó, hanem két kigyó van, fejénél átdöfötten felakasztva. Körirata magyar: «Vizakna Városa pecsétje 1849».
Használatban volt a városi hatóságnál egy másik czímeres pecsétnyomó is, melyet Hajdu György készittetett._{Hajdu György, Hajdu Bálint főbiró fia, Vizaknán előbb főbiró, azután a sóbányánál számtartó volt később kamaraispán és a török portán követ.}* Átmérője 34 mm.; kettős vonalkeretbe foglalt körirata igy hangzik:
«SIGILL. VIZAKN. GEOR. HAIDV. FIERI.
FECIT.»

 

A pecsét mezején ormós bástya emelkedik ki a belső keretszalagból, félkörivü nyilt kapuval. A kapuban jobbra fordulva két hátulsó lábain ágaskodó oroszlán első lábaival szablyát tart._{Turul XI. k. 9. l.}* A kapu két oldalánál levő falban mind a két felől egy-egy négyszegletü hosszukás ablaknyilás van. A várkapu mögött háromszor tagozott torony emelkedik, melynek csucsát keresztbe tett két hegyes bányász-csákány ékiti. A torony felső tagozatában két, a középen egy, az alsón ismét két ablaknyilás látható. A várfal két szélső ormáról, a torony csucsáig felérő hosszu zászlórudról lefelé csüngő, szalagszerü lobogó leng. Jobbfelől a zászló csucsánál a torony felé forduló félhold, a balfelőli részen, hatsugarú csillag van. A várfal szélső hadiorma és a pecsét belső kerete közt jobbfelől I6, balfelől pedig IZ, tehát az 1612-ik évszám olvasható.
Ezt a pecsétnyomót Hajdu György még mint vizaknai városi főbiró készittette; mert 1617 julius 17-én dézsaknai kamaraispán volt, midőn Bálint testvérével Bethlen Gábornak Gyulafehérvárt kelt levelével nemességet nyert,_{Gyulafehérvári káptl. levélt. Prot. Joan. Debreczeni fol. 249–251.}* bár az előtt már Báthory Gábor erdélyi fejedelemtől meg volt nemesitve. 1620–1634 táján vizaknai, 1635-ben tordai kamaraispán, 1640-ben Fehér vármegyei főszolgabiró, 1644-ben a török portánál követ volt, kitől 9 drb. jelentés olvasható az orsz. levéltárban.
Hogy 1612-ben városi főbiró volt, kitünik nagyobb leánya, özv. idecspataki Rácz Györgyné, Hajdu Erzsébet egy 1668-diki periratából, a hol felemlittetik: «eö kegyelme Biróságában magánál lett pecsét Haydu György Urnál; eö kglme tsináltatott volt petsétet a város számára»._{Városi levélt. 1668.}*
A város hatósága e pecsétet használta ugyan, mint azt láthatni a város levéltárában 1630 május 1-én és 1774 február 20-án kelt okmányokban s az Orsz. Levéltárban, a II. József császárnak 1782-ban letett homogialis-eskü okmányán, de igen ritkán használta; sőt midőn a város pecsétje elvásott s mást kellett metszetni, erről uj pecsétet nem készittetett, hanem 1782 után a pecsétnyomót megsemmisitette.
Lehet, hogy azon okból, mert ez Vizaknának czimerét nem hiven foglalta magában s a Hajdu György név is rajta volt; de lehet azon indokból is: hogy ott lévén a bányász jelvény, a két csákány, ezáltal a fiskussal, illetőleg a kamarával szemben függetlenségét látta veszélyeztetve, ugy gondolkozván, hogy a ki ezt látja, azt gondolja, miszerint Vizakna sóvágó város (oppidum salinare fiscale) s a kamarától függ._{1762–1782 közt a helyi kamaraház és a város között elkeseredett perlekedések voltak.}* Már pedig még a királyi tábla 1767-diki deliberátumában is kimondta Vizaknának a kincstártól való függetlenségét.
Harmadik pecsétje is van Vizaknának, a mit a városi hatóság 1849-ig s azután is néha használt. Régi czimeres pecsétnyomó ez; a betük rajta jelenleg alig láthatók, annyira elvásott a használat alatt. Átmérője 34 mm., vonalkeretbe foglalt latin betüs felirata igy szól:

Mezején kettőstagozatu sima bástya látszik. Az alsó alacsony tagozatban öt félkör alaku nyilás van. Ennek a két végéről jobb és bal oldalon hosszu póznán lófark alaku zászló leng. A középen egy nagy várkapu van, leeresztett vasrácsozattal. A bástyán korona forma nyugszik, melynek csucsát szélvitorla ékiti, közepén egy kis gömbbel. E felső koronaforma épületen felül két keret, azon alul pedig két hosszu nyilás van.
Némelyek az alsó öt félkörü nyilást ugyanannyi bástya-lyuknak, az ezen levő nagy várkaput pedig nagy körivü bánya bejárati kapunak állitják.
Én ezen czimeres pecsétet, noha ujabb időben a városi hatóság használta, mégis a bánya czimeres pecsétjének tartom, a mit erősít a körirat is. Ha a köriratban «de Salisfodio» volna, akkor inkáb el lehetne hinni, hogy a város pecsétje, mivel Vizakna régi latin neve «Salisfodium» volt; de «Salisfodina» kétségkivül sóbányát, sóaknát jelent.
Ezen czimeres pecsét az osztrák uralom alá jutás előtt a Sóbánya pecsétje volt, mit kiszoritott a kétfejü sasos pecsét, hol a sas egész mellét egy jó darabig Erdély czimere foglalta el a fejedelmi koronával._{Idővel a fejedelmi korona onnan kihagyatott.}* Körirata latin majuskula betükkel:
«SIGILUM ·OFFICII · SALINARIS · VIZAKNENSIS.»
Egy régi hiv. irat a sóbányahivatal levéltárában azt mondja: «Usum Sigilli, salicidis antea concessum». A pecsét használati jog e szerint a sóvágóknak előbb lett volna adományozva, mint a városi közönségnek; de ezt igazoló adat sem a sóbánya sem pedig a városi levéltárban elő nem fordul.
Ezen pecsét 1701 táján mehetett át a városi hatóság birtokába. Azelőtt a villicus, a város főbirája 500 kősó évi fizetés mellett_{1491-ben, II. Ulászló király ezen évi oklevele szerint a villicus és a plebánus 12 öl szöveten s egy rókamálas paláston kivül 1000 kősót kaptak.}* köteles volt évenkint előbb 80 ezer, 1639 tájt 60 ezer, azután 40 ezer kősót a városiakkal kivágatni; de ezen kötelezettséget 1701-ben a város 1200 rfrtnak évenkinti fizetésével megváltotta, s igy a sóbányávali minden érintkezés megszünvén, miután a sóbányánál kétfejü sasos pecsét készittetett, ezen pecsét a főbirónál, illetőleg a városi tanácsnál maradt, a hol később feledve a multat, mint a város hivatalos pecsétje használtatni kezdetett.

***

Az elősoroltak folytán a bemutatott, és Vizakna város hatósága által 1848–49-ig használt három pecsétnyomó-czimer közül, Vizakna eredeti czimerének az elsőül ismertetett pecséten levő czimert tartom, tekintetbe vévén azt, hogy a XV-dik század előtt a városok rendszerint a várost vagy erőditményét jelképező épületet, tornyot, toronykapubástyát vettek fel czimerökül s vésettek pecséteikbe s kértek jogot és szabadalmat a legfőbb hatalomtól annak törvényes használatára. De a királyok is egyes városoknak czimer-adományozásánál erre figyelemmel voltak. Már pedig, az elsőn levő czimer szimbolizálja leghivebben Vizakna templomkastélyát_{Rogerius állítása szerint, a tatárok eltávozása után az erdélyi részekben azonnal számos vár épült, a templomok várforma keritéssel vétettek körül. A vizaknai templom-várkastély is ekkor épült.}* s az annak szomszédságában levő Gerébházat.
Vizakna ritka szép kiváltságok, szabadalmak, mentességek és kedvezményekben részeltetvén egyes királyok és fejedelmektől, iparkodott jóltevői iránt hü lenni, nekik hasznos szolgálatot tenni, előttök érdemeket szerezni; erős a hitem, hogy valamelyik királytól hüsége és hű szolgálatainak fejében kapta czimerét, kedvezmény és kitüntetésképpen, mely őt reprezentálja s melyet pecsétjein, hadijelvényein, középületein s egyebütt használjon.
Ugy családi, mint községi czimereknél fontos a szineknek tudása is.
Miután a Vizakna czimerét adományozó kir. oklevél elveszett, vagy valahol a feledés pora alatt pihen, miután festményben, szinezetten Vizakna város ősi czimere nem ismeretes s a pecséten levő czimernél srafirozás nincs, határozottan megmondani nem lehet annak szinezetét. Azonban a heraldikai tudomány alapján s hasonló czimerek szinezete nyomán szerény véleményem szerint Vizakna czimerének szinei a következők volnának: A czimerpajzs kerete és ékitménye: aranyszinü, a két sárkány természetes szinü, a pajzs mezeje piros, a kis halom, illetőleg emelkedés, melyen az ormós bástyafal és torony nyugszik: zöld, a bástyafal és torony szürkésfehér, a torony fedele sötét vörös, a szélvitorla és gömbök aranyszinűek, a félhold ezüst, a csillag aranysárga, zászlórud sötétpiros, a zászlók lobogója világoskék, a zászlórud csucsa arany, a bástyafal félig leeresztett vasrács ajtaja fehér, fekete árnyalattal, az ablaknyilások feketék, arany szegélyzettel. A XV-dik században legkivált Zsigmond király által adott városi czimerek szinezete általában ilyen. Legkivált látható ez Pozsony város 1437 julius 9-dikén nyert czimerén_{Turul XIX. k. 136–131. l.}* s hasonlóan Segesvár 1599-diki zászlóján levő czimeren is._{Turul XI. Rajz 9. laphoz.}*
Dr. Pauler Gyula orsz. főlevéltárnok a szinekre vonatkozólag ezt irja a városhoz intézett átiratában: «Szinek tekintetében egyik pecsét sem ad felvilágositást, mert srafirozás rajta nincs s ennélfogva a czimer mezeje alkalmasint, sőt alig lehet benne kételkedni, kék, a bástyafal természetes szürke vagy ezüst, s igy tehát a város szine kék-fehér, és tekintve az arany napot, sárga lehetne».
Szerény véleményem szerint miután teljesen bizonyos, hogy Vizakna városa zászló – szine kék, az általam ajánlott szinezés inkább megfelelő!
SZENTKATOLNAI BAKK ENDRE.

VÉLEMÉNY VIZAKNA R. TAN. VÁROS CZIMERE FELŐL._{E vélemény Vizakna város felkérésére, a M. Heraldikai és Genealogiai Társaság választmányának megbizásából készült.}*

(Egy czimerképpel.)

Azon tartalmas dolgozat, a melyet Vizakna város czimeréről szentkatolnai Bakk Endre r. kat. főesperes ur a város felszólitására készitett, három régi pecsétet ismertet s ezek alapján kisérli meg Vizakna czimerének meghatározását.
Bárminő tisztes koruak is az ezen munkában bemutatott pecsétek (a legrégibb 1612-ből való), még sem szolgálhatnak a czimer megállapitásánál egyedüli alapul; nem pedig azért, mert a városnak ezeknél jóval régibb pecsétje is létezik.
Ha e legrégibb pecsétet is bevonjuk vizsgálódásunk körébe, úgy három különböző századból négy olyan emlék áll rendelkezésünkre, a melyek lehetővé teszik a czimer szabatos megállapítását.
A pecsétek a városi czimer fejlődésének külömböző fázisait tüntetik fel.
A legkorábbi, a mely az Országos Levéltárban Dl. 30,880. sz. a. őrzött 1466-diki okiraton van, sajnos, már nem ép; körirata olvashatatlan, nagyobbik fele hiányzik; annyit azonban elárul, hogy mezején a pecsét széleit érintő, közepén kapuval ellátott rovátkos várfal látható, a melyből torony emelkedik ki.
1466-tól egész a XVII-dik századig nem ismerjük Vizakna pecséteit s igy nem tudjuk, minő változásokon ment át ez idő alatt a város czimere. A mikor 1612-ben a város főbirája, Hajdu György uj pecsétet véset, azon a régi czimerkép megváltozva s tetemesen megbővitve jelenik meg; a pecsétmezőt teljes szélességben elfoglaló falból alacsony, tömör, köralaku, ormós bástya válik, a melyből keskenyebb, de szintén köralaku, csucsos cseréptetős torony emelkedik ki; a bástyába középen körives kapu van vágva, nyilásában jobbra fordult szablyát tartó oroszlánnal, két szélső ormójára pedig egy-egy lobogós kópja van tüzve; a torony fölött két keresztbe tett bányászcsákány, mellette jobbról félhold, balról csillag látható.
Tizennyolcz évvel később, 1631-ben ujabb pecsétet véset a város, a melyen az 1612-iki czimer alapjában elváltoztatva nyert alkalmazást. Ovális czimertáblán (a melynek burokba hajló czifraságait a pecsét első ismertetője a czimer részeinek nézte) félkörbe hajló ormós falat látunk (szélei nem érintik a czimertábla széleit), leeresztett rostélyú félkörives kapuval, a fal mögül tornyával jobbra néző templom emelkedik ki; a torony derekán erkély fut körül, teteje kupalaku, mellette jobbról félhold, balról csillag; a fal szélső ormaira egy-egy lobogós kópja van tüzve.
Az ezt korban követő negyedik pecsét a XVIII. században készülhetett, még pedig az 1612-ikinek valamely rossz lenyomatáról. Mezején lehetetlen alaku, toronyszerü épitmény látható két szélére tüzött lobogókkal. Miután e pecsét szemmel láthatólag csak rossz másolata az 1612-ikinek és semmi olyat, a mely abból hiányoznék, nem tartalmaz, a czimer megállapitásánál bátran számitáson kivül hagyhatjuk.
Vizakna czimerének rekonstruálásánál az erre felkért főesperes ur sajátságos módon az általa bemutatott három pecsét közül nem a legrégebbit, a mely egyben a legtetszetősebb is, vette alapul, hanem az 1631-ikit, talán egyedül azon oknál fogva, mert az általa látott okleveleken legsürübben ez a pecsét szerepelt. E választást semmivel sem lehet indokolni; sőt ellenkezőleg, az 1631-iki pecsétet, ép úgy, mint az utolsónak ismertetett XVIII-dik századbelit ki kell hagyni a czimer megállapitásához szolgáló anyagból, miután, némi lényegtelen módositásoktól eltekintve, ez sem egyéb az 1612-iki pecsét hibás másolatánál. Azok az alapelemek, a melyek a Hajdu György főbiró által vésetett pecsétet alkotják, itt is megvannak: a bástya, a torony, a lobogós kópják, a félhold s a csillag azonosak; a mi benne uj, a torony melletti épület, az kétségtelenül önkényes és semmivel sem indokolható megváltoztatása az 1466 – óta használt czimerképnek és hihetőleg nem más, mint a czimervéső szeszélyének alkotása.
Marad tehát a két régibb emlék. Közülük az 1466-iki pecsét képe a maga egyszerüségében a legmegfelelőbb czimer egy olyan város számára, a melynek története a középkorba nyulik vissza. Ám eredeti alakjában alkalmazva két hibája lenne; egyrészről hiányoznék belőle az egyéni vonás, az individualitás s egészen azonos, vagy nagyon hasonló lenne más városok régi czimeréhez, másodszor nem tüntetné fel azt a változást, a melyen a város czimere átment, a mikor felsőbb adományozás utján, vagy önkényesen (a mi teljesen mindegy) a zászlós kópjákkal, a félholddal és a csillaggal, a bányászjelvényekkel s az oroszlánnal bővült, mely utóbbi bizonyára Hajdu György főbiró czimeréből vétetett.
Ennélfogva, nézetem szerint, a város czimerét az 1466-iki és az 1612-iki pecsétek czimerképeinek stilszerü egyesitése utján kell megszerkeszteni. A régi czimer egészen meghagyandó; a pecsétet, vagy a pajzsot átmetsző egyenes bástyafal sokkal jobban megfelel a heraldikai izlésnek, mint a szabadon álló körbástya; a falra, a torony és a pajzs széle között középre, tüzendők a lobogós kópják, a tornyot kisérje jobbról s balról egy-egy bányász-csákány, a kapuboltban pedig álljon az oroszlán, a czimert bővítő néhai városbiró emlékére. A félhold és a csillag, mint a czimernek nem jellemző részei s mint többnyire csak a pajzs üres téreinek kitöltésére használt, jelentőség nélkül való alakok a tulterhelés elkerülése okából mellőzendők.

A czimer ezen alakban sem történelmi, sem heraldikai szempontból nem lesz kifogásolható. Hátra van még a czimer szineinek meghatározása. Erre vonatkozólag semmiféle emlék nem áll rendelkezésünkre s igy tág tere nyilik a találgatásnak. Ám, ha a heraldika szabályaihoz szorosan ragaszkodunk s a hazai szokást tekintetbe vesszük, sikerülni fog kielégitő eredményre jutni.
A főczimeralak, t. i. a bástyafal és a torony szine fehér (ezüst) vagy vörös lehet. A hazai szokásnak az előbbi szin felel meg s Vizakna czimerénél is ez a megfelelőbb. Ha a czimeralak e szerint fémmázu, úgy a pajzsnak vörösnek, vagy kéknek kell lenni. A kék mellett szól az ujabb időbeli gyakorlat, a melynek megfelelően jelenkori városi és megyei czimereink nagy részében kék az alapmező. Ugyanezen érv azonban egyuttal arra is int, hogy a szokással ellentétben a vörös pajzsmezőt válaszszuk, miután ez jobban megfelel a heraldika azon követelményének, mely szerint minden czimernek lehetőleg egyéninek s más czimerektől könnyen megkülömböztethetőnek kell lenni. A vörös szint ajánlja még az is, hogy korábbi, a XV-dik és XVI-dik századból való városi czimereinknél gyakori a vörös pajzs.
A mellékalakok szineit ezután már könnyü meghatározni. A szabályok szem előtt tartásával az oroszlán csak arany lehet, a kópják hasonlóan aranyosak, a rajtuk levő lobogók fehérek, a csákányok ezüst szinüek, arany nyelekkel.
E czimernek megfelelően a zászló (esetleg a takaró) szineinek vörös-fehérnek kell lenni.
VARJÚ ELEMÉR.

A PRIMÓCZI SZENTMIKLÓSSY-CSALÁD.

Ez ősrégi családnak származását s korát megállapitani, kellő adatok hiányában, alig lehetséges; a meglevő és felkutatott adatokból csak annyi tünik ki, hogy ősei Liptó- és a szomszéd Szepesmegyében nyerték birtokaikat és ott a család egyik ága, a mely a mai Primócz (hajdan Prym) helységet s vidékét birta s innen előnevét is nyeré, huzamosabban élt. Egyes tagjai azután onnan elköltözve, az ország különböző tájain honosodtak meg, mint különösen a XVII. században II. György, ki Gömörmegyébe nősülvén, Uzapanyiton telepedett meg s maradékai e tájon maig is élnek.
Vajjon a szentmiklósi és óvári Pongrácz-család ősei, kiknek első ismert törzse Hauk-Polkó 1250. évben kapta II. András királytól Liptómegyében Magyarfalut s kinek unokái 1286-ban a jövevények sorából a nemesek közé vétettek fel és Szentmiklós helységet is adományul nyerték, nem a primóczi Szentmiklóssyakkal egy törzsből származtak-e; továbbá vajjon azon Donch, Detre és Demeter, Esre Péter fiai, kik 1323-ban az egri káptalan előtt János fia Ogouchcsal megosztozkodtak, a mely alkalommal Donch és örököseinek Chépan és Chákán; Detrének és Demeternek Szentmiklós, Kazinc, Ouzd, Synkov és Hurusou Borsodmegyében; Ogouchnak pedig Csernej jutott,_{Fejér, VIII/II. k. 480. 1.}* egykor nem voltak-e a primócziakkal atyafiak, nem tudjuk; szintúgy nem ismeretes, hogy azon Szentmiklósi Pál fia Gergely, ki 1376-ban Keche és Ond nevű birtokok szomszédjául emlittetik,_{Ugyanott IX./VII. k. 593. I.}* velük egy eredetü-e?
Annyi azonban bizonyos, hogy a XIII. században a primóczi ágbeliek már ott birtokos nemesek valának, mint azt a szepesi káptalan levéltárában levő adat igazolja,_{Szepesi káptalan, 9. szekr. 3. csomó, 28. szám.}* melyben ez foglaltatik: Nicolaus filius Bod de villa Prym mediam partem suć portionis cum quadam particula de ... molendino Aegidio de Sancto Andrea, generis ejusdem Bod et Helbrando de dicta villa Prym pro decem marcis grossorum perennaliter vendidit. Anno 1317.» Vagyis, hogy az 1317. évben Bódnak fia Miklós Prym helységben részjószágának felét s az ottani malomnak (évenkint két ezüst sulyt jövedelmező) részét vejének, Szentandrássy Egyednek és Primi Helbrandnak tiz márka garasért örök áron eladta. A Szentmiklóssy-család e Bód-ot tartja egyik ősének s bizonyos, hogy a XVI. század végső negyedében a Szepességen a Szentmiklóssy nevü nemesek már elterjedt családot képeztek, mint az szintén a szepesi káptalannak okirataiból kitünik.
Ugyanis néhai Szentmiklóssy János gyermekei György, Miklós, Zsófia és Hedvig, kiknek anyjuk Dorottya volt, azzal a panaszszal járultak 1439-ben Albert király elé, hogy nagybátyjuk András, Szentmiklóssy Jakab fia, az őket szülőiktől illető javakban megkárositotta; miért is az uralkodó az ügy megvizsgálására a szepesi káptalant, a kijelöltek közül választandó királyi emberrel együtt, kiküldé. A királyi leiratból kitűnik, hogy a panaszlók örökségét nemcsak fekvő vagyon, hanem bőséges gazdasági felszerelés, családi fegyverek, ékszerek s egyéb értékes ingóságok képezték, melyeket a bevádolt gyám tizenhárom éven át nemcsak hűtlenül kezelt, hanem el is foglalt.
De a család akkori jólétét s vagyonos helyzetét igazolja az is, hogy Szentmiklóssy Miklós fia András, Berzeviczy Henrik fiának Szaniszlónak pénzt kölcsönözvén, ez zálogul kakaslomniczi, sopfalvai és erdőfalvi birtokait adta neki; melyeket azonban kötelezettségéhez képest fentartani s jövedelmezővé tenni vonakodván, e miatt 1439-ben panaszszal járult Albert királyhoz, ki az ügy elintézésével, a fél megintetésével s esetleg törvény elé való idéztetésével, szintén a szepesi káptalant bizta meg. Ez pedig a rendelet foganatositására Unghi János áldozárt Aranyosy Oszvald királyi emberrel kiküldvén, ők a király nevében meginték Berzeviczy Szaniszlót az iránt, hogy az elzálogositott javakat vagy tartsa fenn s tegye használhatókká, vagy a zálogösszeget letevén, igy váltsa vissza s a panaszló Szentmiklóssy Andrásnak (Andreas de Zenthmiklos) mindenben tegyen elégtételt.
Hová sorozandó azon Szentmiklóssy Mihály, kinek neje Dorottya volt s kinek 1453-ban Dolinay Péter fia István a Vidafeldi család részbirtokát zálogba adta Liptómegyében,_{Turul, XVII. foly. 190. l.}* valamint azon Szentmiklóssy János (Joannes de eadem), ki, valamint fia Péter, királyi emberül (homo regius) emlittetik a kalocsai káptalan kiküldötte által,_{Fejér, X/VII. k. 297. l.}* szintén meg nem állapitható.
Az eddig ismert adatok szerint a XIV. századtól kezdve a Szentmiklóssy-család leszármazása ez lenne:

Bod de Prym; Nicolaus de eadem 1317.; N. Szentandrássy Egyed neje; Helbrand de Villa Prym; Szentmiklóssy Jakab 1380; János 1411. – Dorottya; András 1439; Benedek 1460; György; Miklós; Zsófia; Hedvig 1439.

A fentebb emlitett Jakabnak Benedek nevü fiáról 1460-ban történik emlités._{Kaprinay Dipl., II. k. 447. l.}*
Szentmiklós a XVI. század elején Szentmiklóssy Miklós és Pongrácz testvérek birtokában vol,_{Tört. Tár, 1897. évf. 524. l.}* kiknek a Szepességen is voltak birtokaik, de őket elhelyezni nem tudván, a fentebbi nemzedékrendi leszármazást meg kell szakitanom 1526-ig, a midőn Szentmiklóssy Domokos lép előtérbe, ki máskép Mósi-nak is neveztetett s kitől a család napjainkig biztosan levezethető.
E Mósi melléknévről, melyet még más későbbi leszármazottak is nyilván és okmányilag használtak, megjegyzendő, hogy az aligha összefüggésben nincs azon Moch (Mós) nevü comessel, ki Lukács fia volt s kinek Károly király 1340-ben hű szolgálatok jutalmazásául Turóczmegyében Gay és Polun nevü birtokokat adományozott._{Fejér, VIII/VI. k. 176. l.}*
Domokosnak csupán egy fia volt, II. János (Domokos), kinek neje volt Legendy Margit, leánya pedig Katalin, Almássy Pál neje. Ez mint özvegy 1617 -ben óvást emelt a szepesi káptalannál az ellen, hogy Almássy Kristóf és Gergely a Szepesmegyében fekvő filiczei földeket Bossányi Mihálynak eladták._{Szepesi kápt. levélt. prot. 1616. folio 97. és Borsodi lev. Specim. XIV./II. csomó 189. sz. és Spec. III. fasc. 1. N. 6. 1590., 1606. l.}*
II. János hasonnevü fiának III. Jánosnak 1606. két neje volt; első Possay János leánya Zsuzsánna,_{Egri kápt. lev. 1599. prot. 108. N. 97. l.}* utánna pedig 1623 Szennyey Katalin (Szennyey Péter és Chaztay Magda leánya);_{Borsodi lev. Spec. XIII. fasc. IX. N. 153–154. l. és Spec. XI. fasc. III. N. 98. és 101., 1624. l.}* egyetlen leánya Dorottya, Kontz János nejévé lön._{Ugyanott, 1606. Spec. III. fasc. 1. N. 6.}*
Ez időben Várday Kata, bedeghi Nyáry Pál özvegye, Király Helmeczen, 1624. deczember 12-dikén egy a zemplénmegyei Varannán fekvő udvartelket bizonyos Szentmiklóssy Jánosnak és nejének Nyirő Erzsébetnek s utódaiknak, hűséges szolgálataik jutalmául, adományozott s azt nemesi joggal inscribálta; ennek hovatartozósága azonban bizonytalan._{Egykoru másolat a család iratai közt.}*
III. Szentmiklóssy Jánosnak két fia volt: András és II. György. András 1624-ben Szepesmegyében csontfalvai birtokát elzálogositotta Záborszky Jánosnak 230 forintért;_{Szepesi kápt. 1624. fasc. 5. N. 14 és borsodi levél, 1677. Spec. XVIII. fasc. XII. N. 829.}* ez, valamint öcscse, de elődei is az illető okmányokban leginkább de eadem, tehát: de Szentmiklós előnévvel illettetnek. Andrásnál külömb volt öcscse II. György, kinek neje Komoróczy Borbálavolt s ki amellett, hogy vagyonát szaporitá, még késmárki Thököly Zsigmondnak 1659-ben prefektusa s jószágainak igazgatója is volt._{Gömöri lev. 1659. prot. fol. 199. l.}* Ő és nevezett neje 1657-ben óvást tettek a szepesi káptalan előtt Závor Izsák és Thluk Anna közt történt osztály ellen._{Szepesi kápt., 1656. prot. fol. 74. l.}* 1660-ban Thököly Miklós Sárosmegyében fekvő lipniki és matiszovai összes birtokát 2000 tallérban átiratta rá;_{Ugyanott, 1675., 36. és 245. l.}* 1655-ben pedig Thököly Zsigmond szepesmegyei grenicei és 1656-ban sárosmegyei orsovicai és visztránkai, máskép pusztamezői birtokát 950 ftban iratta rá a szepesi káptalannál;_{Ugyanott, 1656. fol. 471. l.}* majd 1664-ben Thököly Miklós a felső golopi (Abaujmegyében) és monoki (Zemplénben) részbirtokait örökösen neki vallotta._{Ugyanott, prot. 1656. fol. 591., l.}*
Závor László 1666-ban György és neje ellen óvást emelt a szepesi káptalan előtt, a miatt, hogy elhunyt atyja, Závor Izsák Szentmiklóssy Györgygyel és nejével Komoróczy Borbálával a Szepességen fekvő Specigarovszka nevü prediális birtok iránt, melyet a Grigovszky-családtól örökáron megszerzett volt, egyességet kötött._{Ugyanott, prot. 1667. folio. 12. és 172. l.}*
1667. évben Thököly Miklós is dobosi részbirtokát, valamint Tokajban és Tarczalon egy-egy házat rávallott Szentmiklóssy Györgyre; azon évben ugyan ő még Sárosmegyében fekvő Somos helységben egy és zemplémegyei Monokon is két házat iratott Györgyre._{Ugyanott, folio 13. és 24. l.}*
1670-ben tiltakozott György az ellen, hogy Budaházy Mária, Faigel Izsák neje, a csencsiczi javakat elfoglalta;_{Ugyanott, 239. l.}* de hasonló okból 1676-ban tett óvást Thököly Zsigmond ellen is a dobi és monoki javak elfoglalása miatt;_{Ugyanott, 1675. folio 163. l.}* ugyanekkor tiltakozott a savniki kastély tisztje is a greniczi lakosok ellen a miatt, hogy őt földesuri jogai gyakorlatában háborgatták._{Ugyanott, folio 168. l.}* – 1678-ban szerzett György még Kisóczon (Szepesben) is Sztavács Miklóstól bizonyos részbirtokot, az egyezséget azonban az eladó felbontotta._{Ugyanott, 304. l.}* E szerint György jó vagyonszerzőnek bizonyult, ki azután tetemes javait két fiára III. Miklósra és III. Györgyre hagyta.
E III. György, kinek mellékneve szintén Mószi volt, uzapanyiti Uza Sándor leányát, Máriát, vevén nőül,_{Ugyanott, Gömöri lev. 1699. prot. 209. és 1692. 105. l.}* Gömörmegyébe telepedett s ott tekintélyes vagyonra tett szert. Testvére III. Miklós Ghilányi Máriával lépett házasságra, két leánya közül Mária Anna Ruttkay András és Eszter Koczka István neje lett. Ezek 1729-ben óvást tettek néhai atyjuk végrendelete ellen a szepesi káptalan előtt._{Szepesi kápt., 1724. prot. 243. l.}* Volt egy fia is, névszerint János, ki a Szepességen élt és 1721-ben a szepesi káptalan előtt esküt tett._{Ugyanott, 1715. folio 372. l. «deposuit juramentum procuratorium.»}* Miklós elhunyt 1724-ben.
III. Györgynek egy fia I. István és egy leánya, Klára született, ki Püspöky Tamáshoz ment nőül_{Gömöri lev. 1732. I. csomó S. 62. szám.}* és 1734-ben Lőkösházán már özvegyül emlittetik.
Már II. György, mint Thököly Zsigmond tisztje, gyakran megfordult volt Gömörmegyében, hol 1659-ben szkárosi Farkas Istvánnal is viszálykodott, ki Borosznok helységében két népes telek miatt perlekedett, melyeket ez utóbbinak elődei, György és János már 1613-ban visszaszerezni igyekeztek. 1673-ban runyai Soldos István is törvénykezett Szentmiklóssy Györgygyel. Valószinüen atyja közbejöttével nősült meg azután III. György_{Ugyanott, B. a. Lor. fasc. XVIII. k.}* Gömörben, elvevén Uza Máriát, ki anyja részéről Ujszászy Lőrincztől és Geszthy Annától eredt. Igy itt megtelepedvén, szintén hivataloskodással és vagyongyüjtéssel foglalkozott. 1676-ban perelt Holzner, máskép Rozmann Mártonnal Királyiban levő birtok miatt._{Ugyanott, prot. 424. l.}* 1678-ban szolgabairónak választatott;_{Ugyanott, 1678. 80. l.}* ez évben törvénykezett Ragályi Jánossal is, ki neki Méhiben egy paripáért részbirtokot adott tizenhét tallér értékben és tizennégy nap multán vissza akarta venni._{Ugyanott, 84. l.}* 1686-ban ismét megválasztatott szolgabirónak,_{Ugyanott, 1679. prot. 52. l.}* 1688-ban pedig ő és László táblabiróvá neveztetettek ki._{Ugyanott, 1688. 170. l.}* 1691-ben sulyos betegeskedése miatt megvált hivatalától és azon évben óvást tett határosai ellen, a Kőbánya, Teresztene és Hosszuszó nevü puszták érintése miatt._{Ugyanott, 1691. prot. 63. l.}* De ismét felépülvén, 1697-ben összeiró biztosul müködött; 1699-ben szatmári Király Jánossal perlekedett bizonyos Farkas Ortván és Fejes Lázhelye nevü birtok elfoglalása miatt._{Ugyanott, 228. l.}* Majd ő és neje Uza Mária pereltek Uza Klárával egy Királyiban elzálogositott jobbágytelek miatt. – 1706-ban, a Rákóczy-féle hadjáratban, gyöngélkedése miatt a nemesi felkeléstől felmentetett,_{Ugyanott, 1706. prot, 256. l.}* de 1709-ben alispánnak jelöltetett ki s ugyanezen évben Szentimrey Sámuellel követségbe küldé őt Gömörmegye gróf Bercsényi Miklóshoz._{Ugyanott, 299. l.}*
Fia I. István szintén, mint atyja, Gömörmegyében élte világát, hivatalokat viselt, vagyonát tetemesen szaporitá és kilencz gyermeknek atyja lett, három nőnek lévén boldog férje. Első nejétől Madarassy Zsófiától születtek: Pál, II. István, ki bárói rangra emelkedett; Zsuzsánna, Mária, Bora és Zsófia; második nejétől Tornallyay Katalintól_{Tornallyay Katalin eredt ifjabb Tornallyay Ferencztől és Fáy Ilonától; Katalin huga volt Borbála, előbb négyesi Szepessy Márton, utóbb Bükk Ferencz neje.}* született I. Ferencz; végre harmadik nejétől Tornallyay Annától született Antal és Anna.
I. István még ifju korában Andrássy Ferenczczel bizonyos Uza-Dósai-féle birtok iránt szerződésre lépvén, ez ellen atyja György 1699-ben óvást emelt;_{Gömörmegyei lev. 1699. prot. 209. l.}* majd 1700-ban szolgabirónak kandidáltatott és 1702-ben helyettesnek, 1704-ban pedig rendesnek meg is választatott Gömörmegyében._{Ugyanott, 173. l.}* 1705. évben megkapta Királyiban a postarmesteri állást;_{Ugyanott, 104. és 181. l.}* 1706-ban perelt a Hamvay-családdal a recskei birtok iránt; 1707-ben a megyétől bizonyitványt kapott a Királyiból Pelsüczre vezető postaut állapota iránt s akkor összeiró biztosul is alkalmaztatott és perlekedett Török Andrással a Teresztene puszta és 1708-ban a Kőbánya nevü puszta iránt. 1711-ben tiltakozott Madarassy Istvánnal együtt a csoltói malom ügyében a helység többi közbirtokosai ellen. Azon évben alispánnak választatott meg s törvényszéki táblabirónak is kijelöltetett. – 1712-ben eltiltotta a határos birtokosokat Miklósfalva és Kőbányapuszta használatától. Ugyanakkor Gömörmegye közönsége tőle egy paripát 100 forintért megvásárolt, melyet Löffelholcz császári tábornoknak ajándékul adtak._{Ugyanott, 183. l.}* – 1713-ban eltiltotta, hozzátartozói nevében is, néhai Andrássy, máskép Andorjássy Ferencz fiait Lászlót és Lajost az uzapanyiti kastély s tartozékai elidegenitésétől_{Ugyanott, 1713. prot. 8. l.}* s ez évben még a megye száz tallért fizetett neki, melylyel Gömörmegye anyai nagyatyjának, Uza Sándornak, mint volt soproni követének dijul tartozott._{Ugyanott, 34. l.}*
1714-ben négyesi Szepessy János Girinczi Annától született gyermekei nevében s mint földesur, óvást tett a kerepesi birtok használása ellen, mire Szentmiklóssy István s birtokos társai: Doncs István és Lajos, Tornallyay Zsigmond és Márton, Kecskeméthy Ferencz, Bárczay Sándor és Zsigmond szintén viszonttiltakozást adtak be._{Ugyanott, 243. l.}*
Amidőn a Rákóczy-féle szabadságharcz eredménytelen befejezése után a császári katonaság közreműködésével szedettek be az adók és egyéb terhek, némi kellemetlenség érte Szentmiklóssy Istvánt, mint alispánt; ugyanis gróf Lauthermann nevü parancsnok a Cuzani-féle ezredből, Pelsüczről, a számadás helyétől, erőszakkal, katonai kisérettel elvitette őt Csetnekre. Ez ellen azután a megye felszólalván, a nevezett ezredes azzal menté magát, hogy ő az alispánnal számadási ügyben személyesen akart értekezni, azért őt magához hivatta s ott illően marasztotta és vendégképpen ellátta._{Ugyanott, 1714. 245. l.}* Ez évben különben ujonnan megválasztatott alispánnak.
Mint Uzapanyit egyedüli birtokosa ismét tiltakozott Andrássy László ellen; ugyanakkor (1714.) azon károkért, melyeket a császári katonaság Rozsnyóra való utjában okozott, a megye kárpótlásul neki adta az 1218 frt 23 denárnyi adóhátralék fejében Soldos Pétertől lefoglalt runyai és répási részbirtokokat, használatra a kiváltásig._{Ugyanott, 274. l.}*
Viszont ő a megyének kisegitésül kölcsön száz körmöczi aranyat adott 8 százalékos kamatra. Ugynakkor kiküldé őt a vármegye Szentimrey Sámuel főjegyzővel együtt az 1714. szeptember hó 8-dikára Pozsonyba kitüzött országgyülésre, öt forint napidij és lótartási költségének megtéritése mellett, ellátván őket illő előleggel._{V. ö. 360. l.}*
1715-ben perelt ifj. Szakmári Miklóssal és saját nővérével, Erzsébettel Ráthonyi Györgynével lászlófalvai zálogbirtoka iránt, melyet István Ladányi Jánostól 300 frton illetéktelenül kiváltott.
1716-ban kérelmére igazolta a megye, hogy ő Györffy Katalin Tarnallyay Mártonnénak anyai ágon utódja. Ugyanekkor leszámolta megyénél azon 3975 rénesforintról is, melyet a föntebb emlitett országgyülésre való kiküldetése alkalmával előlegül kapott, a midőn is a megye közönsége szamadását elfogadván s helyeselvén, a felmaradt 55 frt 40 krnyi összeget neki odaajándékozta._{Ugyanott, 1616. 136. l.}* Majd azon évben zálogul átvette Rédey Mihály özvegyétől, Vay Judittól annak simonyi részjógát s 1717-ben perlekedett Vay Katalinnal és báró Vécsey Sándorral Lehi nevü birtok iránt.
1718-ban ő és neje, Tornallyay Katalin perelnek Dobozy Zsuzsánna Gáll Ferencznével; majd tiltakozik Kőbánya, Mikóháza, Puhaháza, Bánréve, Miklósfalva és Szanács nevü birtokra nézve, melyek őt s nejét Tornallyay Ferencz és Fáy Ilona jogán illeték._{Ugyanott, 206. l.}* 1720-ban István neje és fia Ferencz, úgy Bükk Ferenczné tiltakoznak a határos birtokosok ellen Bánréve, Szanács, Kőbánya, Mikóháza, Puhaháza, Trája, Ujfalufölde, Vasas, Lapsa, és Cselén nevü birtokok iránt; majd 1722-ben Méhi, 1725-ben Alsóbátka, 1626-ban Monókon lévő Nyáry-féle birtokra nézve, báró Andrássy György és Péter ellen; 1728-ban Zelenei, 1729-ben pedig Czékus Sámuel ellen Alsó-Vályi és Derencséni-féle javak iránt._{Ugyanott, 456. és 674. stb. l.}*
1728-ban királyi tanácsossá neveztetett ki. 1732-ben ő és fiai, II. István és Ferencz Tiszakeszi, Dézs és Szaázd nevü pusztákra nézve nádori adományt nyertek; új tulajdonukba őket Bükk András nádori ember ünnepélyesen be is iktatta._{Egri káptalan hiteles kiadványa.}*
1733-ban ő és harmadik neje Tornallyay Anna, mint a gersei Pethő grófok engedményesei, óvást emeltek néhai Fáy István örökösei ellen, Gice, Nasztraj és Mikolcsány részbirtokok ügyében._{Gömöri lev. 1733. I. cs. 175. l.}* Még 1730-ban megyehatósági bizonyitványt kapott arról is, hogy Geszthy Annától és Ujszászy Lőrincztől származik le;_{Ugyanott, 1730. prot. 117. l.}* 1732-ben pedig kihirdettetett a gömörmegyei közgyülésen a Szentmiklóssy-családnak regi nemességéről szóló ,Szepesmegyétől kiadott bizonyitvány._{Ugyanott, 1732. prot. 223. l.}*
István 1734-ben elhunyván, a megye még négy év multán, 1738-ban is bekivánta fiától, ifjabb (vagyis II.) Istvántól a nála netalán még találtató hivatalos iratokat._{Ugyanott, 376. l.}* A boldogult 1733-dik évi január 27-dikén Uzaponyiton tett végrendeletében_{Egri főkáptalani levéltár 1736. regist. pag. 261.}* harmadik nejének, Tornallyay Annának és ettől származott kiskoru fiának I. Antalnak hagyta az uzapanyiti kastélyt s ahhoz tartozó javakat, úgy a mikóházi és szuhaházi pusztákat, kápolnai, szácsi, ablonczi, kútyai, csenkházi, góbisházi, vaskapui, szabóki, alsó-bátkai, csákói, csompéri, iványi, alsó-recskei, kis-recskei, lóczi, szentdemeteri, felső- és alsó-szuhai, tornallyai, méhi, szanácsi, lászlófalvi, simonyi, bánrévei, liczei és iványi részbirtokait, a Zay-puszta felét, keczi szőlőbeli jogát, Alsó-Balogon két házhelyet, a Derencsényi-féle jószágban bugyikfalusi, silisztyei s kőbányai szerzeményeit, a kövi malmot, a sajómelléki Királyiban levő jogát és udvarházát, oly feltétellel, hogy az özvegy férjhez menetele esetében a vagyon egészen fiára, Antalra szálljon; azonkivül hagyta Antalnak még külön Zemplénmegyében levő Mádi nyolczadát, melyet gróf Aspermonttól vett és Jeszte-falut. Nejének hagyta még Tályán a Duka és Hetény nevű szőlőlket és Monokon a Sándor-nevűt; azonkivül még mindkettőjöknek Tályán egy házat, Golopon kúriát, Monokon házhelyet, oly kikötéssel, hogy Antal netaláni elhunyta esetére a Duka és Hetény szőlő Ancsa leányára szálljon; hagyta még nekik Csorba Gyurka nevezetü kondását fiaival együtt és Antalnak külön Oláh Istókot és egy Hubai Sózó nevü almást is.
Fiának II. Istvánnak hagyta a monoki kastélyt, s a gróf Nyáry Zsigmondtól szerzett javak fele részét, monoki szőlőket, tokaji kuriáját Verebes nevü szőlővel; Gömörmegyében a recskei birtokot és jogot, kúriát, malmot, sör- és szeszfőzdét; a Bán nevü pusztát és korcsmát tizezer forintban; Borsodmegyében Tapolcsányt; Gömörben még Kis-Recskén, Lóczon, Szentdemeteren, Felső- s Alsó-Szuhajon porcziókat, jobbágyokat és hegyi szőlőt a hegyjoggal együtt.
Pálnak hagyta Nógrádmegyében Tarcsa nevü faluját, Soltmegyében Dunavecse helységnek negyed részét; Zemplénmegyében gr. Nyárytól vásárolt jószágai felét; Tarczalon egy házat szőlőkkel, korcsmával és tályai dézsmás szőlőkkel együtt.
Ferencznek hagyta Gömörmegyében Giczefalut, malmával s tartozékaival, tornallyai részeivel, a méhi részt, runyai malmot, a szanáczi és lászlófalui részeket, a simonyi falubeli részt és Lehi-pusztát; Borsodban a szentpéteri szőlőt és Abaujmegyében Szikszón házat és szőlőt.
Első nejétől, Madarassy Zsófiától született leányai, Mária, Zsuzsánna, Borbála és Zsófia kaptak a nővérétől, Szentmiklóssy Klárától osztályrészül kapott birtokon felül egyenként háromezer forintot; kiskoru fia, Antal és leánya Ancsa pedig még külön négy-négyezer forintot. A miskolczi minoritáknál s a szendrői és füleki barátoknál misealapitványokat tett, stb.
Természetes, hogy leginkább a leánygyermekek nem voltak megelégedve atyjok rendelkezésével, mi ellen nem is mulaszták el a törvényes lépéseket megtenni; de 1736. november 28-dikán az egri káptalan előtt barátságos egyességre léptek a testvérek s érdekeltek, oly módon, hogy az öt leány az atyai ingatlan vagyonról a fiörökösök javára lemondott s a helyett négy-négyezer forinttal megelégedtek. Akkor az özvegy, ki nemcsak saját két gyermekének, Antalnak és Ancsának, hanem a Tornallyai Katától született kiskoru Ferencznek is gyámja volt s ki az egyezkedés alkalmával Anna részére pótlékul 5800 frtot kötött ki, a családi birtoklási iratokat is letette az egri káptalannál,_{Egri kápt. lev. 1736. Ellench. szog. 2008 és G. G. No. 178.}* és az időközben 2335 frt 35 krajczárnyi adósságok és terhek kifizetése után nála fenmaradt 12,000 frtból hatezret megtartott maga és Antal számára, a másik hatezret pedig István, Pál és Ferencz kezéhez bocsátotta, kik azt magok közt feloszták._{Ugyanott, hiteles kiadvány 1738. szeptember 15.}*
Az özvegy azután nehány év multán Frenyó Sámuelhez ment férjhez s midőn még akkor is a Szentmiklóssy-féle javakat használta, 1743-ban Szentmiklóssy István (II.) biróilag megintette őt az iránt, hon előbbi férje nevét többé ne bitorolja s a geszti és királyii birtokot, valamint a Hubai-Sózó almást el ne idegenitse. István e tiltakozó iratában felhozza, hogy az özvegy gyámkodás ürügye alatt udvarába fogadta nemes Frenyó Sámuelt s később vele titokban, alattomosan meg is esküdött. Ennek ellenében azonban ennek fia Antal szintén nem késett viszonttiltakozást intézni a protestáló István ellen. Végül István báró a felséghez fordult panaszával az özvegy ellen, kérvén őt a gyámkodástól és vagyonkezeléstől eltiltatni és felmentetni, mi ellen azonban Pletrich László, mint az özvegy meghatalmazottja, tiltakozott._{Borsodmegyei levélt. Spec. X. fasc. VIII. sz. 970. és Gömöri levélt. 1743. Prot. folio 250.}*
Nem lesz érdektelen most I. István kilencz gyermekének sorsáról megemlékezni. 1. fia Pál volt, ki 1730-ban Gömörben táblabiróvá kineveztetett; 1753-ban helytelenül Kállaynak is neveztetett és Losonczon lakván, Gömörmegye nemesi bizonyitványt állitott ki részére._{Ugyanott 1753. folio 33.}* Pálnak utódjai nem maradtak.
2. fia II. István, ki 1743-ban báróságra emeltetett, 1729-ben a nádori kanczelláriánál felesküdött irnokká és Kubinyi Zsigmond Imre követ helyetteseül müködött._{Gömörmegyei levéltár, 1753, 6. l.}* 1730-ban Gömörmegyében táblabiróvá kineveztetett; 1739-ben perelt Abaffy Sándorral bizonyos kártétel miatt; 1743-ban pedig mostoha anyjával, Tornallyay Annával. Ugyanakkor megbizta ügyvédeül Görgey Lászlót a végből, hogy a családnak Szepesmegyében, Primócz helységben levő részbirtokát szerezze vissza._{Ugyanott, 267. l.}* Annak, hogy ez megtörtént volna, nyomára nem akadtam. Majd Sennyey Istvánnal kötött egyességet egy nagymihályi részjószág iránt, mely egyezményt azonban ennek fia Ferencz 1774-ben visszavont._{Szepesi káptalan 1774 prot. folio 6. l.}* A báró szintén utódok nélkül hunyt el.
3. Zsuzsánna Máriássy István nejévé lőn és 1698-ban özvegyül emlittetik.
4. Mária, kis-csoltói Ragályi Zsigmondhoz ment nőül. Gyermekei voltak: Ragályi József, István, Gedeon és Ábrahám. 1762-ben már mint özvegy élt Alsó-Szentgyörgy-Szuhán s vizsgálatot kért az ottani terménytized iránt: 1766-ban perelt Repeczky Juliával_{Gömöri levélt. prot. 1762. 1. cs. 4. sz.}* és 1776-ban Rozlozsna nevü községgel.
5. Borbála benedekfalvi Kiszely Péterné 1735-ben._{Ugyanott, prot. 400. l.}* 1744-ben, már mint özvegy, meghatalmazottjául megnevezé Szentmiklóssy István bárót._{Ugyanott, 1744. VIII. csomag, 863. sz.}*
6. Zsófiának első férje volt 1736-ban minoji Bornemisza István Góbisházán,_{Ugyanott, prot. 1776. folio 121. l.}* második Korponay Gábor; 1767-ben már mint özvegy perelt Vay Judittal, simonyi foglalás miatt. 1768-ban fiait, Bornemisza Istvánt és Antalt meghatalmazottjaiul vallja._{Ugyanott, 79. l.}* 1777-ben perelt szentkirály Pletrich Imrévei és Györgygyel hatezer forint iránt, 1778-ban pedig Pletrich Imre feleségével, báró Perényi Antoniával oldalfalvai birtokfoglalás miatt.
7. I. Ferencz egyetlen gyermek a második házasságból; neje volt palocsai Horváth Anna, kitől születtek Károly, Pál, Charitasz, Sándor, Anna és Johanna, kikről alább lesz szó. Ferencz 1738-ban eltiltá szomszédos birtokosait a szánaczi erdő és legelő használatától:_{Ugyanott, 399. l. és VIII. csomag, 1007. sz.}* 1749-ben Uza Imrétől származó testvérei Antal, Mária, Zsuzsána, Borbála, Zsófia és Anna nevében perelt az urai lakosokkal; majd Máté és Bánréve iránt is. 1753-ban a megyétől igazolást kapott Dulárfölde iránt; 1756-ban törvénykezett Szabó Zsigmonddal a miatt, hogy vizét a runyai malmától az uj méhii malomra elvezettette._{Ugyanott, 1756. évi prot. 457. l.}* 1757-ben szolgabirái minőségben kiküldetett; 1760-ban alispánnak kandidáltatott; 1769-ben ügyvédet vallott.
8. Anna, első ura volt Paukovics István, 1753-ben özvegyül emlittetik;_{Borsodi levélt. XVII. csomag, 1220. sz.}* de csakhamar ismét férjhez ment, még pedig szentkirályi Pletrich Lászlóhoz,_{Gömöri lev. 1746. prot. 85. l.}* kit 1746-ban mint férjét, meghatalmazottjául vallott._{Ugyanott, VIII. csomag, 842. sz.}* Pletrich László Gömörmegyében 1745–1757. években alispán volt, azután itélőmester és helytartósági tanácsos. Fia László szintén Gömörmegyében 1770–1786 között alispánul müködött, mig ennek öcscse Imre 1764-ben aljegyzőül emlittetik.
I. Antal 1722-ben született, s tisztes és tevékeny pályafutás után derék utódokat hagyott maga után. Ő Gömörmegyében már 1747-ben törvényszéki táblabiróvá kineveztetett;_{Ugyanott, 311. l.}* 1743-ban óvást emelt báró Szentmiklóssy István ellen vagyoni megrövidités miatt;_{Ugyanott, 1743. II. csomag, 253. sz.}* 1753-ban alispánnak jelöltetett, 1757-ben pedig királyi tanácsosi czimet nyert s erről szóló okirata a közgyülésen kihirdettetett._{Ugyanott, 101. l.}* Neje Czingely Zsófia volt, Czingely Gáspár és Bencsics Évának leánya._{Ugyanott, 1764. 13. l.}* Antal 1769-ben kiküldetett Fáy Józseffel együtt a megye részéről gróf Koháry temetésére. 1781-ben neje már özvegy volt s mint ilyen perelt Szentmiklóssy Gábor-, László-, Ferencz- és Miklóssal a mikóházi puszta iránt. Maradt hat gyermeke: László, Gábor, III. Ferencz, II. Antal, IV. Miklós és II. Zsófia.
I. Ferencznek, mint fentebb érintetett, hat gyermeke volt, három fia: Sándor, Károly és Pál; és ugyanannyi leánya: Charitasz, Anna és Johanna.
Pál 1777-ben alszolgabirónak kandidáltatott; 1784-ben ő és Sándor öcscse osztozkodtak atyai örökükön, a kiskoru Károly részéről megjelent tiszti ügyész jelenlétébe. Utódjai nem maradtak.
Sándor életfolyama sokkal érdekesebb; ő Pál bátyjával együtt 1760-ban Gömörmegyében másod-assessorrá kineveztetett, 1761-ben pedig magyar királyi gárdistának ajánltatott; 1765-ben tiszteletbeli aljegyzővé, 1770-ben táblabiróvá neveztetett ki._{Gömöri levéltár, 1746. prot. 159. l.}* Ez időben bajba keveredett a miatt, hogy nemes Gömöry Eszterrel szabálytalanul, kihirdetés nélkül, református pap által megeskettetett, mikor is az esztergomi káptalan ellene «botrányos eljárás» miatt vizsgálatot inditván, 1772-ben feloldó itéletet hozott, melyet végrehajtás végett Gömörmegye közönségéhez átküldtek._{Ugyanott, 1772. 239. l.}* Ő azonban a végrehajtás kiigazitását kérelmezvén, 1773-ban arra kényszerittetett, hogy reverzálissal kötelezze magát születendő gyermekeinek a római kath. vallásban való nevelésére. A kivánatnak eleget tenni akarván, ki is állitott ily téritvényt, azt azonban a szentszék megfelelőnek nem találván, visszaküldé s követelé, hogy a megye szine előtt nyiltan állitsa ki a formális reverzálist, melyet azután a hatóság előtt kiállitván s aláirván, igy végre házassága föloldatlan maradt s a nagy port felvert ügy lecsendesült._{Ugyanott, 1776. 269. l.}* 1783-ban Károly árvái részére gyámul kineveztetett. 1786-ban perelt a tornalylyai birtokosokkal az ottani közös erdő pusztitása miatt, és a Herencsényiekkel, valamint Pletrich Györgygyel a mikolcsányi, nasztraji és giczei részbirtokok iránt. Vagyonszerzési hajlamára mutat, hogy még 1775-ben megszerezte Ferencz és Antal testvéreivel és Pletrich Imrével Tornallyay Mihálytól tizenötezer forint lefizetése mellett az Alsó- és Felső-Tornallyán, Ujfaluföldén, Lapsán, Vasason, Cselén és Zanácspusztán levő részbirtokokat, melynek bevallása a szepesi káptalan előtt történt._{Szepesi kápt. 1775. prot. 29. l.}*
1787-ben a II. József császár abszolut s német kormányzata idejében viszálykodásba bocsátkozott Sándor, a tornallyai ref. predikátor, Kiss András miatt, Losonczy Lászlóval és Tornallyay Mártonnal; majd Abaffy nevü ottani cs. k. szolgabirósági segéddel (Adjunkt);1789-ben pedig tornallyai jobbágyaival a tized megtagadása miatt. Még 1794-ben is előfordul a hivatalos iratokban, mint ki a kis-recskei közbirtokosokkal perlekedett. Ő is utódok nélkül halt meg.
Károly 1765-ben mint rendkivüli esküdt szolgált Gömörmegyében, a következő évben pedig már mint táblabiró. 1782-ben néhainak iratik. Neje Krajnik leány volt s két gyermeknek adott életet, úgy mint Józsefnek és Máriának. József szintén Gömörben gazdálkodott, 1790-ben tiszteletbeli aljegyző volt; 1794-ben másod aljegyző; 1799-ben a megye elküldé az egri püspök temetésére. 1808-ban perelt az uzapanyiti lakosokkal; 1815-ben főjegyzőnek választatott s 1818-ban alispánnak kandidáltatott. 1825-ben megválasztotta Gömörmegye országgyűlési követté; 1827-ben megbizatott a nádori porták összeirásával, erről azonban a következő évben lemondott és újból alispánnak jelöltetett. Két neje volt; első Almássy Franciska, a második pedig Draskóczy Anna; ettől csupán két leánya született: Emilia, ki báró Luzsénszky Jánoshoz_{Szepesi káptalan, prot. 1818. folio 169. l.}* és Panna, ki báró Vay Alajoshoz ment nőül Bánrévére. Mária, báró Gaizler Józsefné lett; fia Emanuel, kinek szintén egy fia volt, József.
Károly nővére, Charitasz, fületineczi Kelcz Antalné; ennek 1760. augusztus hó 29-dikén született leányát Erzsébetet, idősb Zombory Gábor vette nőül 1782. július 9-dikén; kinek azután két gyermeke született, ugymint Zombory Gábor, ki magtalanul hunyt el és 1805. Magda, ki Kenessey József hitestársa lett. Ezeknek utódaik nem voltak.
Anna Dessewffy Jánoshoz ment nőül, ki 1805. Dessewffy Ignáczczal gömörmegyei oldalfalvai birtoka iránt perelt, 1813-ban pedig Gerhard Tamással egy sajógömöri ház miatt. Végre I. Ferencz utolsó leánya:
Johanna, Eszenyi Gábor neje volt.
I. Antalnak Czingely Zsófiától született hat gyermekét illetőleg feljegyzem a következőket:
1. László 1780-ban lett Gömörmegyében tiszteletbeli aljegyző; 1782-ben táblabiró,_{Szepesi kápt. prot., 1780. folio 7. és 1782. f. 454.}* 1783-ban aljegyző. 1793-ban fivérei nevében is Sturmann László, Miklovicz András és Julia, Sturmann Erzsébet, Zsófia, Magda és Ilona ellen visszahelyezési ügyben perelt. Később Nógrádba a családnak ottani birtokára Erdő-Tarcsára költözött. Nőül birta báró Sándor Krisztinát. Gyermekei voltak: János, Alajos (a költő), ifjabb László és Mária, kikről alább lesz szó.
2. Gábor 1778-ban jurátus volt és ügyvéd lett. 1780-ban a putnoki járásba szolgabirónak választották,_{Ugyanott, 5. l.}* de a következő évben lemondott. A II. József császár alatti német világban nem vállalt hivatalt, de azután 1794-ben táblabiró lett. 1804-ben számvevői állásra ajánltatott; 1820-ban perelt a kőbányai puszta iránt; 1824-ben Sebe Mihály inditott ellene és Ágoston ellen visszahelyezési pert; 1828-ban pedig birtokait eladóvá tevén, törvényes szokás szerint, azokkal megkinálta atyafiait,_{Ugyanott, 905. l.}* a minthogy ezek később el is adták a kápolnai pusztát 5000 frtért; de az eladott javak ára sequestráltatott Szentmiklóssy Rudolf felterjesztése folytán. Gábor 1840. augusztus hó 11-dikén halt meg; neje nagydaróczi Kovách Teréz volt, ki több ezer forint értékü kelengyét és ékszert hozott magával; egy arany- és ezüsttel átszőtt ruháját megvette később egyházi öltözéknek a pásztói templom; a hozzá való egyik váll 150 frtra becsültetett; gyöngye 450 és pártája 350 frtra stb. Nyolcz gyermeke maradt, úgymint: Ágoston, Lajos, Teréz, Klára, Karolina, Antonia, Anna és Ágnes, kikről lentebb megemlékszünk.
3. II. Ferencz 1786-ban fivérével, IV. Miklóssal bátyja, László ellen azzal a követeléssel lépett fel, hogy az osztozkodásnál röviditést szenvedett;_{Ugyanott, 260. l.}* majd perelt az uzapanyiti lakosokkal birtokháboritás miatt; később bizonyos Gőde István bepanaszlá őt a megyénél, hogy a pusztáján levő tanyai gunyhója latrok menedékeül szolgál s igy elpusztitandó._{Ugyanott, 866. l.}* 1788-ban a német kormánynál panaszt emelt Kohler nevü alkalmazott földmérő ellen, helytelen eljárása s önkényes földbecslése miatt, mennyiben az a földbirtokosok és nemesek nem csekély boszuságára adókivetési alapul szolgált. Maradt két gyermeke: Viktor és Alojzia, ki Bélikné lőn.
4. II. Antal is atyai örökségén gazdálkodott Gömörben. 1777-ben tiszteletbeli jegyző volt, 1786-ban perelt Raksányi Imrével; 1787-ben Gesztesen eladott részeket Bornay Mártonnak; 1788-ban azután e miatt testvéreivel viszálykodott. 1789-ben neje Balogh Teréz panaszkodott a megyénél hűtlen visszaélései miatt s a hosszan tartott tárgyalások csupán 1805-ben értek véget;_{Ugyanott, 458. l.}* a mennyiben pedig javait elzálogositani és elidegeniteni meg nem szünt, testvérei panaszára a megyétől megintést és eltiltást kapott. Majd a rozsnyói püspök feljelentése folytán kereset alá fogták azért, mert Lukács Erzsébet nevü gazdasszonyával benső viszonyt folytatott, mi neje részéről évek hosszu során át folyó válópert vont maga után._{Ugyanott, 1806. 336. l. 1822. 521. l. stb.}* Végre 1826-ban elhunyt, de végrendelkezése úgy az örökösök, mint természetes gyermekeinek anyja részéről még sokáig viszálykodás tárgyául szolgált._{Ugyanott, 1827, 1390. l.}*
5. IV. Miklós szintén az öröklött vagyonon élt. 1787-ben Bornemisza Antalt nevezé meghatalmazottjául s ugyanakkor kérte a császári kormánynál az Uzapanyitnál folyó Balog viznek szabályozását._{Ugyanott, 1480. sz.}* 1790-ben Gömörmegye szolgabirónak választá meg, de 1794-ben erről leköszönt. 1796-ban táblabiróvá neveztetett ki; 1819-ben jobbágyai bevádolták illetéktelen zaklatások és tulterheltetésük miatt. Nejétől Jekelfalussy Borától (János leányától) született két fia, Rudolf és II. Antal és egy leány, Ludovika, kit Fáy Miklós nőül vett s kitől azután születtek Fáy Barnabás, Anna, Szentimrey Bertiné, N. Koós Pálné és Bora, Fajgel Gyuláné._{Ez időben a Szepességen is éltek még Szentmiklóssyak; igy 1781-ben Szentmiklóssy (Sztavács) Godofrid óvást emelt a szepesi káptalan előtt a tanulmányi alap ellen az ottani tybei uradalmi birtok bevonása miatt. Szepesi kápt. Prot. 1781. 166. l.}*
I. Antal fiának, Lászlónak öt gyermekéről is szóljunk egyet-mást. III. János nőtlenül halhatott meg; 1825–1826-ban a megye javait zár alá vétette és 1832-ben ismét összeirást kéretett._{Gömöri levélt. prot. 1832. 653. l.}*
Alajos 1818-ban Gömörmegyében táblabirónak választatott meg,_{Gömöri levélt. prot. 1363. l.}* jóllehet, hogy Nógrádmegyében, Erdő-Tarcsán lakott s ott megyei aljegyző is volt 1826-ig, a midőn visszavonultan egyedül az élt. Emlékezete annál tiszteletreméltóbb, mert mint drámairó, lyrai és meseköltő erre érdemeket szerzett. Született Gömörmegyében Királyiban 1793. október 12-dikén és meghalt 1849. április 6-dikán ötvenhat éves korában. Ő is, mint öcscse László és nővére Mária, utódok nélkül hagyta el földi pályáját; úgy Ferdinánd is, ki 1817-ben arra kérte Gömörmegye közönségét, hogy őt gárdistának ajánlja;_{Ugyanott, 2502. l.}* Szentmiklóssy Ferencz özvegye 1827-ben úgy Ferdinánd, mint Alajos ellen birtokpert inditott._{Ugyanott, 1. l. 1827.}*
I. Antal második fiának, Gábornak Kováts Teréztől való nyolcz gyermeke a következő:
1. Ágoston, ki 1804-ben nyert ügyvédi oklevelet; 1807-ben Gömörmegye a magyar királyi testőrségbe ajánlá,_{Ugyanott, 277. és 342. l.}* de e helyett a franczia háboru alkalmával a felkelő seregbe lépett, majd pedig a nádor huszárokhoz ment át, hol 1809-ben már mint hadnagy szolgált. Ezrede május hó 22-dikén Bécsnél meg is ütközött a francziákkal, hol ő, valamint ezredese báró Luzsénszky is, sebet kaptak.
1810-ben párbajt vivott bizonyos Kocsó Józseffel (ki 1791-ben nyert II. Lipót királytól czimeres nemes levelet), mely ügyben azután a megye hatósági vizsgálatot is tartatott. Később ősei vagyonán gazdálkodott; 1825-ben táblabiró lett, 1831-ben pedig a vaskói járásban főszolgabiró._{Ugyanott, 1019. l.}* Nejétől Csernyus Zsuzsánnától négy gyermeke született, úgymint Gusztáv, József, Amália Gömöry Pálné és Zsuzsánna.
2. Lajos papi pályára lépvén, 1806 november hó 16-dikán nagy ünnepélyességgel felszenteltetett Rimaszombatban, azután Polomkán és Murányalján lelkészkedett; 1822-ben kérelmére kapott a megyétől érdemeiről szóló igazolást,_{Ugyanott, 857. l. Ugyanott, 102 és 107. l.}* és egyszersmind a rozsnyói káptalanhoz kanonokká ajánltatott, hol mint ilyen fejezte be életét.
3. Teréz 1803-ban Reviczky Pál nejévé lett, Kozmán, hol 1840. márczius 4-dikén meg is halt. Három gyermeke közül Máriát elvette melétei Barna Mihály, sátoralja-ujhelyi ügyvéd és több főcsalád uradalmi ügyésze, Terézt pedig biharfalvi Urbán Ferencz; Ágoston közpályára lépett.
4. Klárát goczith-szentimrei Károlyi Ferencz, gróf Kohárynak uradalmi prefektusa vevé nőül, 1809-ben. Hat gyermeknek adott életet, úgymint: Jánosnak, Máriának, ki Mocsáry hitvese lett, Lászlónak, ki 1826-ban nádori titkár volt; Miksának, ki kapitány vala, Ferencznek, ki az Ebeczky-családból nősült és Paulinának, kit Gömöry dr. vett el.
5. Karolina (Lotty) udvardi Kossuth Miklóshoz ment nőül 1818. márczius 25-dikén, Sárospatakra, honnan férje, mint állami hivatalnok, Varasdra, Szlavoniába költözött, hol 1839-ben el is hunyt.
6. Antonia Bollyoky Miklós földbirtokoshoz ment nőül Bollyokra, hol férje 1839. október 4-dikén meghalt.
7. Anna láczai Szabó Lajos felesége lőn; férje korai elhunyta után fia Alajos a református hitről a római katholikns vallásra tért át.
8. Ágnes 1827-ben járdánházi Csomós Mihály földbirtokoshoz menvén férjhez, tőle születtek Teréz, Bertalan, Zsigmond, Sándor, Antal és Ferencz nevü gyermekei.
Szentmiklóssy Ágostonnak Csernyus Zsuzsannától született fia, Gusztáv (Ágoston) Gömörmegyében 1842–1845-ig szolgabiró volt s ősei földén gazdálkodott, Török Bálint leányát, Zsuzsannát birván feleségül, kitől csupán Augusztina nevü leánya született. Gusztáv meghalt Uzapanyiton 1849-ben. Öcscse II. József pedig 1827-ben nőül vette özvegy Rudnaynét.
II. Ferercznek két gyermeke volt: Alojzia (Bélikné) és Viktor, kinek neje Szathmári Király Anna volt. Viktort Gömörmegye 1831-dik évben megválasztá szolgabirónak s egyszersmind kineveztetett táblabiróvá is._{Ugyanott, 547. l.}* 1836-ban kijelöltetett alispánnak, de megbukván, a raskói járásba főszolgabirónak tétetett._{Ugyanott, 330. l.}* Majd 1839-ben országgyülési követ lett. Gyermekei valának: Aladár, Antal (kinek neje báró Luzsénszky Emilia, gyermekei pedig Viktor és István) és Klementina, kinek első férje Fáy Kálmán volt, második pedig Draskóczy László; gyermekei az első férjtől: Fáy Mária és Viktor, a másodiktól: Draskóczy László és Ilona.
IV. Miklósnak nejétől Jekelfalusi Borától született három gyermeke: Ludovika, Rudolf és III. Antal. Ludovikáról, Fáy Miklósnéról fentebb már megemlékeztünk; Rudolf 1818-ban szolgabiró Gömörben,_{Ugyanott, 1344. l.}* és 1821-ben kineveztetett táblabiróvá. Birtokait rendezvén, 1836-ban perelt Dancz Lajossal. Nőül birta Abaffy Saroltát. Fivére III. Antal 1821-ben tiszteletbeli esküdtté neveztetett ki szintén Gömörmegyében, hol Uzapanyiton lakott. 1827-ben táblabiró lett;_{Ugyanott, 1526. l.}* majd 1839-től 1845-ig alispánul buzgón működött. Az 1848-49-diki forradalom idején nem csak a megyei teremben tollal és szóval küzdött az igaz ügyért, hanem, mint nemzetőri százados, fegyverrel is. A magyar sereggel táborozott a Lajthánál s később Murány alatt a Hurbán-féle tót csapattal vivott győzelmes ütközetben is kitüntette magát. E hazafias viselkedéseért később elfogatott és bebörtönöztetvén, halálra itéltetett; utóbb megkegyelmeztetvén, szabadságát visszanyeré. Végre 1870. június 9-dikén Uzapanyiton elhunyván, diszes temetésén június 12-dikén Nagy Pál rimaszombati ref. pap tarta koporsója felett gyászbeszédet._{Megjelent nyomtatásban Rimaszombatban 1870.}* Hü nejétől, Ragályi Apollóniától született következő kilencz gyermeke:
1. Pál, ki Gömörben már 1861-ben mint szolgabiró, majd mint megyei főjegyző és alispán sokáig hivataloskodott s most Budapesten nyugdijban él. Néhai nejétől Kossuch Etelkától (János és Kuhinka Karolina leányától) születtek: Etelka, Rochler Ferencz losonczi ügyvéd és városi ügyész neje; Pál, született 1870. márczius 16-dikán Budapesten, m. kir. honvédfőhadnagy; Elemér, Albin és János, ez utóbbi szintén honvéd tiszt.
2. János és
3. Miklós, kik ifjan haltak meg.
4. György birtokos, neje Latinák Irma; gyermekeik: Elemér és Sándor.
5. Sándor, neje Vályi Ida.
6. Andor és
Antal, utódók nélkül haltak el.
8. Mária, Bónis Lajos neje; ennek fia Lajos korán hunyt el; Lenke leánya él.
9. Erzsébet, Vályi Kálmánné; gyermekei Kálmán és Sándor.
Megemlitésre méltó, hogy a XVI. század első felétől, tudniillik, Szentmiklóssy Domokostól kezdve, mint azt a mellékelt nemzedékrend világosan feltünteti, Pálig kilencz nemzedék élt, úgy mint Domokos, II. János, III. János, II. György, III. György, I. István, I. Antal, IV. Miklós, III. Antal, III. Pál, kitől 1870-ben tizedikül IV. Pál származott. E szerint körülbelül 354 év lefolyása alatt kilencz generáczió élvén, átlag negyven év esik egyre, mi a rendes számitásnak megfelel.
A család czimere a következő: kék pajzsban fészkén ülő és fiait vérével tápláló pelikán; sisakdisz koronába tüzött kiterjesztett fekete szárny pár közt kivont kard felfelé áll, hegyére tüzött turbános török fejjel. Foszladék jobbról kék-arany, balról veres-ezüst.
LEHOCZKY TIVADAR.
A primóczi Szentmiklóssy család leszármazása.

Domokos (Mósi) 1526; II. János 1590, – Legendi Margit; III. János máskép Domonkos 1599., – 1. Póssay Zsuzsánna, – 2. Sennyey Kata; Dorka, – Kontz János 1606; András 1677; II. György, – Komoróczy Bora 1659; III. György, – Uza Mária 1696; III. Miklós, – Ghilányi Mária; Klára, – Püspöky Tamás 1734; I. István (Mósi) 1702, – 1. Madarassy Zsófia, – 2. Tornallyay Kata, 3. – Tornallyay Anna; Anna, Mária , – Ruttkay András 1729; Eszter – Koczka István; I. Pál † 1730; II. István báró † 1743; Zsuzsánna, – Máriássy István 1698; Mária, – Ragályi Zsigmond 1766; Bóra, – Kiszely Péter 1735; Zsófia, – 1. Bornemisza István, – 2. Korponay Gábor; István; I. Ferencz, – Palocsai Horváth Anna 1756; Anna, – 1. Pankovics István, – 2. Pletrich László 1746, 1760; I. Antal 1722, – Csingely Zsófia; Charitasz, – Kelcz Antal; Sándor †, – Gömöry Eszter; Károly 1782, – Krajnik N.; II. Pál †; Anna, – Dessewffy János; Johanna, – Eszenyi Gábor 1786; László; Imre; Erzsébet 1760, – Zombory Gábor 1782; I. József, – 1. Almássy Francziska,– 2. Draskóczy Anna; Mária, – báró Gajzler József; Gábor †; Magda 1875,– Kenessey József; Emilia, – br. Luzsénszky János; Panna, – báró Vay Alajos; Emánuel; József 1860; László 1824, – báró Sándor Krisztina; Gábor 1781, 1840, – Kovách Teréz; II. Ferencz 1781; II. Antal, – Balog Teréz; IV. Miklós, – Jekelfalussy Bora; Zsófia, – Sréter György; Mária; László; Ferdinánd; Alajos a költő 1793–1849; IV. István †; Viktor, – Szathmári Királyi Anna; Alojzia, – Bélik N.; Rudolf, – Abaffy Sarolta; III. Antal,– Ragályi Apollonia; Ludovika, – Fáy Miklós; Aladár 1847; V. Antal, – báró Luzsénszky Emilia; Klementina, – 1. Fay Kálmán, – 2. Draskóczy László; Barabás; Anna,– Szentimrei Bertalan; N., – Koós Pál; Bóra, – Fajgel Gyula; 1-től: Viktor; Manó; 2-tól Ilona; László; III. Pál, – Kossuth Etelka; V. János †; V. Miklós †; IV. György, Latinák Ilona; Sándor, Vályi Ida; Andor †; IV. Antal †; Mária, – Bónis Lajos; Erzsébet, – Vályi Kálmán; Etelka, – Rachler Ferencz Losonczon; IV. Pál honv. főhadnagy, sz. 1870, – Lehoczky Margit; Elemér; Albin †; IV. János h. tiszt; Nándor; Lajos; Lenke; Sándor; Kálmán; Elemér; Sándor; Ágoston 1809, – Csernyus Zsuzsánna; Lajos rozsnyói kanonok; Teréz, – Reviczky Pál 1823; Klára, – Károlyi Ferencz; Karolina, – Kossuth Miklós; Antónia,– Bolyki Miklós; Anna,– bácai Szabó Lajos; Ágnes, – Csomós Mihály 1827; Gusztáv, – Török Zsuzsa; Augusztina; II. József, – Rudnay; Amália, – Gömöry Pál; Zsuzsánna; Gábor; Teréz; Alajos; Teréz, – Urbán Ferencz; Ágoston; Mária, Barna Mihály; Ferencz; Antal; Sándor; Zsigmond; Berti; Teréz; Paulina, – Gömöry N.; Ferencz, – Ebeczky N.; Miksa kapitány; László 1846; Mária, Mocsáry N.; János 1846

131UJABB NEMZETSÉGI KUTATÁSOK.

(Harmadik közlemény.)

7. Csanád.

a) Waffa országnagy.
Hogy a lázadó Ajton leverője (1030 körül), Szent István állitólagos rokona: Csanád az e néven isméretes nemzetségnek őse, az mai napság az összes kutatók részéről általában elfogadott tény; igazolják e tényt a Csanádról ismert adatok és a nemzetség birtokviszonyának összhangzása, mihez nem éppen mellékes módon az is hozzájárul, hogy az ősatya nevével a nemzetség sokkal későbbi tagjainál is találkozunk.
Csanád és azon nemzetségbeli tagok között, kiktől kezdve a nemzetség legrégibb ágának összefüggő nemzedékrendét levezethetjük, több mint egy század fekszik, melyet kitölteni nem tudunk; valamint azt sem tudhatjuk, hogy Csanád és az első ősül szereplő két fivér: Belények és Bogyoszló között hány nemzedék élt-e tulajdonképen, mert az ilyen esetekben középszámúl elfogadott számok, egyéni és egyéb természetü okok következtében felette ingadozók. Mindamellett egy ujabb nemzedékrendi táblán_{Dr. Karácsonyi János, «A magyar nemzetségek» I. k. 346-ik lapján.}* határozottsággal ki van irva, hogy Csanád és Belények között három ismeretlen nemzedék élt, bár ezen állitás bizonyitékait vagy indokolását sem a táblán, sem a szövegben nem találjuk.
Midőn bizonyos Péter comes Salamon király idejében (1063–1074) a Borsodmegyében feküdt szászdi monostort alapitotta, az alapitásról szóló okmányba a királyon és a királyi herczegeken kivül, még számos országnagy nevét is beleirták, köztük bizonyos comes Wefa-ét._{Wenzel: I. k. 27. l.}*
Ki lett légyen ez?
A már fent emlitett Belényeknek egy Waffa vagy mint a kútfők mondják Woffa (egyszer Vofa) nevü fia volt, ki 1256-ban már nem élt és kinek fiaitól a Csanád nemzetség makófalvi és tömpösi ágai származtak; tudjuk továbbá, hogy Belények unokaöcscse Pongrácz, a Csanád nb. Kelemen bán fia, 1247-ben a Csanádmegyében feküdt Waffa-ülése, másként Kőkényér nevü helység felének a birtokosa._{Wenzel, VII. k. 220. l.}* Ebből az utóbbi körülményből kitűnik, hogy Kökényér nem Kelemen bán fivérétől, Waffától vette a Waffaülése nevet, mert ez esetben az egész falu az ő fiai kezében lett volna; de miután annak Kelemen fia Pongrácz is egyik rész-tulajdonosa, világos, hogy e birtok a nemzetség egyik korábbi urától kapta nevét, kiben Belények és Kelemen bánnak közös elődjét, vagyis ősét ismerjük fel. Tekintettel már most arra, hogy a Wofa név tudtunkkal csak a Csanád nemzetségben van képviselve és hogy a Salamon király és a királyi család tagjai oldalán a többi főurakkal tanuskodó Wefa comes nem lehetett valami közönséges ember, hanem kétségkivül előkelő család vagy nemzetségnek tagja: azt hiszem, bizonyosra vehetjük, hogy a Wefa csak sajtóhiba, és hogy e 1065 körül szereplő Wofa comesben a Csanád nemzetség egyik ősére kell ismernünk.
Az, hogy a Csanáddal kezdő nemzedéksorozatnak hányadik helyére illesztendő? nem képezheti kérdés tárgyát. Miután Csanád 1030 táján még javakorbeli férfi volt, világos, hogy a csak harmincz és egynehány évvel utána szereplő Wafa csak is Csanád fia lehetett.

b) Pongrácz főispán.
Azon tanuk sorában, kik 1164-ben III. István oldalán Miska comes fia István végrendelkezésénél szerepelnek, találjuk Pangratius comest is._{Fejér. VI/II k. 413. l., hol a keltezés helytelenül 1174-re van téve.}* Midőn III. Béla 1180 körül bizonyos Kabaj nevü birtokosnak végrendeletét helybenhagyja, a király kiséretében volt országnagyok között ismét ott van Pancracius; Temesmegye főispánja._{Wenzel, I. k. 69 l. Az illető okiratnak nincs keltezése; de ez, a benne foglalt adatok szabatos egybevetése útján az 1180 körüli időre esik.}* Azt hiszem, hogy Temesmegyének ezen első ismert főispánja az 1164-ben szereplő Pongrácz nevü országnagygyal azonos.
Tekintettel arra, hogy a Csanád nemzetségnek birtokai tulnyomó részükben Arad-, Csanád- és Temesmegyében feküdtek és hogy a Pongrácz név 1247 óta e nemzetségnél többször előfordul, joggal feltehetjük, hogy Temesmegyének e főispánja, illetőleg az 1164-ben előforduló Pongrácz nevü országnagy is e nemzetég őseinek sorába tartozik; amit azonban – és ezt különösen akarom hangsulyozni – korántsem állitunk oly határozottsággal, mint pl. Waffa comes odatartozandóságát.
A nemzedékrendi táblán való elhelyezése nem oly könnyü, mint Waffáé. Waffa fiának azért nem vehetjük, mert ez esetben atya s fiu között több mint 100 év időkülönbség volna, amit teljesen kizártnak tartunk; Belények és Bogyoszló atyjául pedig azért nem, mert életkora és szereplése nagyon is e két fivér fénykorával egyidejünek mutatkozik. Igy tehát – ha a nemzetséghez való tartozandóságát elismerjük – leghelyesebben járunk el, ha benne a nemzetség egyik oldalősére ismerünk, mely esetben több mint valószinü, hogy ő a bézi ágnak egyenes őse.

c) Kelemen bán.
1214-ben bizonyos Kelemen Aradmegye főispánja;_{Fejér, III./I. .k. 163., l.}* 1247-ben pedig Csanád nb. «Kelemenus» bán fia, Pongrácz nemzetségi birtokait határoltatja, miből következik, hogy atyja akkor már nem élt. A bán különben Belényeknek a fia, Waffának a fivére.
Hogy az 1214. évi aradi főispán a bánnal azonos, az tudva levő dolog; bánsága ideje és helye azonban nem ismeretes. Bánsága nézetem szerint az 1214 utáni időre esik; tekintettel arra, hogy birtokai az ország délvidékének közepében feküdtek és őt a szlavóniai (horvát-dalmát-tengermelléki) bánok sorában sehogy sem tudjuk elhelyezni, bánsága nem is Szlavóniában, hanem Szörény-ben keresendő, ami annál is hihetőbb, amennyiben a Csanád nemzetség Krassómegyében is birtokos volt.
Hogy miért nevezik némelyek a bánt «Kelemenös»-nek, nem értjük. Az okmányokban előforduló «Kelemenus» nem a magyar Kelemennek latinra forditása, mert ez «Clemens», hanem a magyaros hangzású névnek a latinositása, melyben az «us» a latin alanyesetet képviseli; ha ezt elejtjük, visszamarad az eredeti Kelemen, amint az okirat 1214-ben az aradi főispánt nevezi.
Életéből mindeddig csak azt tudtuk, hogy főispán és bán volt és hogy 1247-ben már nem élt. A következő adattal akarok történetéhez hozzájárulni. III. Honorius pápa 1224-ben kijelenti, hogy az egresi apátság és II. András király között bizonyos birtokok ügyében egyezség jött létre, melyet «nobiles viri Kenaz és Clemens» közvetitettek és melyet ő (a pápa) helybenhagy._{Fejér, III./I. k. 452. l.}* Miután fel nem tételezhető, hogy az ügyet közvetitő két «nobilis vir» az apátságnak holmi közönséges tisztviselője, hanem bizonyosra vehető, hogy mindketten főurak voltak és miután az egresi apátság akkor Csanádmegyében (Egres jelenleg torontálmegyei helység) létezett: nem szenvedhet kétséget, hogy az itt szereplő Clemens a Csanád nb. Kelemennel azonos, ki tehát 1224-ben még élt. Vajjon ő az egresi apátság kegyura volt-e és a vele együtt szerepelt Kenéz (nem Kenaz) nemzetségbeli rokona-e? nem tudjuk, de a valószinüség ez utóbbi körülmény mellett szól.

d) László föispán.
Vetuk fia László 1234-ben Csanádmegye főispánja;_{Wenzel, VI. k. 549–552. l.}* oly személy, kivel sem 1234 előtt, sem az után nem találkozunk. Azon László, ki vele együtt 1234-ben egyszer mint országbiró és Bácsmegye főispánja, s egyszer mint Mosonmegye főispánja szerepel, nem más, mint az ismert Kán nb. László, ki pályáját 1217-ben mint lovászmester kezdte és 1245 végén mint Szlavónia herczeg-bánja végezte. De ki lett légyen Vetuk fia László?
Tudvalevő dolog, hogy a Véty vagy Vétye név régi okmányainkban a legkülönfélébb variácziókban fordul elő; ilyenek pl. Wechich, Wetich, Weyceh, Veyceh, Vech, Weche, Weytich, Weech, Veich, Weychych, Weyteh és így nem mondunk valami hihetetlent, ha azon véleménynek adunk kifejezést, hogy a «Vetuk» sem más, minta Véty névnek egyik variácziója. Már most ez és a csanádi főispánság elég alkalmas arra, hogy Vetuk fia László meghatározását megkisértsük. Amennyiben t. i. a Véty név a Csanád nemzetségnél többször van képviselve, birtokainak legnagyobb része Csanádmegyében feküdt és tagjai között egynehányan e megyét kormányozták, jogositva vagyunk feltételezni, hogy e László főispán is a Csanád nemzetség sarja.
A nemzedékrendi táblába való elhelyezésére nézve a következő megjegyezni valónk van: a Telegdi-ághoz nem tartozik, mert abban a Véty név nincsen képviselve. A Bogyoszló-ágban van ugyan két Véty, de mindketten csak 1256-ban szerepelnek, úgy hogy nem igen hihető, hogy egyikük vagy másikuknak a fia már huszonkét évvel azelőtt főispán lett volna; különben sem ismerjük utódjaikat. Van azonban egy ág, melybe László nagyon is beleillik.
A Turul 1898. évf. 116–117. oldalain, azt hiszem, bebizonyitottam, hogy bizonyos Csanád nb. Vétynek, ki 1199-ben Csanádmegye főispánja, 1199-től 1200-ig pedig királynéi udvarbiró és Nyitramegye főispánja volt, két fia maradt, kiknek egyike, Tivadar, 1222-ben rövid ideig nádor volt. Ennek fivére Véty 1255-ben már nem él. A kronologia megengedi tehát, hogy László főispánban Véty harmadik fiát ismerjük fel.

e) Canaco nb. Benedicta.
Azon tanuk sorában, kik 1276-ban Árpádházi Margit szentté-avattatása ügyében vallanak, bizonyos «Domina Benedicta, filia quondam Domini Stephani de genere Canaco» margitszigeti apácza is szerepel._{Mon. rom. episc. Vesprim. I. k. 246–252. l.}* Családi viszonyairól csak annyit tudunk, hogy életkorát nem tudta megmondani, hogy előbb a veszprémi zárdában élt, a Margitszigeten pedig 20 év, tehát 1256 óta tartózkodik.
«Canaco» vagy – mert az O itt valószinüleg csak az olaszositás szüleménye – «Canac» nevü nemzetséget nem ismerünk; de miután tudjuk, hogy ez idézett kutfő a magyar nemzetségi és földrajzi neveket élég gyakran a fel nem ismerhetőségig elferditi, biztosak lehetünk benne, hogy ily nevü nemzetség nem is létezett. Az ismertek közül pedig a Csanád nemzetség az mely phonetikai tekintetben a «Canac»-cal legtalálóbban olvasztható össze.
Tényleg találunk is egy Csanád nb. Kelemen bán fia Csomor fia Istvánt, ki 1256-ban rokonaival együtt a közös birtokokat felosztja s kiről 1256 után mit sem tudunk. Iacute;gy tehát nagyon is hihető, hogy leánya 1256-ban már zárdában tartózkodhatott, maga István pedig 1276-ban már «néhai» volt.

f) Lambert országbiró.
Az 1313. év második felében_{Fejér, VIII./I. k. 438. és Suppl. Anal. Scepus. II. k. 43. l. szerint már 1312-ben, de ez felette gyanus.}* bizonyos Lambert mint országbiró és csanádi főispán tünik fel, mely két tisztséget félbeszakitás nélkül 1324 első feléig viseli; a mellett 1322 óta nyitrai és 1322-ben árvai főispán is. 1324 julius 10-én már nem él. Miután fel nem tételezhető, hogy pályáját az országbirósággal kezdte volna, nagyon valószinü, hogy már 1313 előtt is valamely közhivatalt viselt, csakhogy ezt nem ismerjük. Az általa kiadott számos okirat csak országbirói minőségében hozott itéletekről szól, személyi viszonyait egyik sem érinti. A királyi okmányok záradékai pedig kivétel nélkül csak egyszerüen Lambertnek nevezik, a nélkül, hogy valahol származási viszonyairól egyetlen egy betüvel is szólnának. Egyik heraldikusunk_{Br. Nyáry Albert, a heraldika vezérfonala 57. old.}* ez országbirót határozottan Lezenyei Lambertnek hivja, de ez éppenséggel lehetetlen. Leszenye egy még most is Hontmegyében fekvő helység, melyről Hont-Pázmán nb. Lambert magát már 1244-ben «Leszenyei»-nek nevezi; ennek fia Miklós folytatja a leszenyei ágat; ennek fia II. Lambert 1303-ban több fiu atyja, 1312-ben már nem is él; hozzá járul még az is, hogy Lambert országbiró egy a Hontpázmán nemzetségitől teljesen eltérő czimert használ; érthetetlen tehát, hogy miért nevezte b. Nyáry Albert e Lambertet «Leszenyei»-nek.
Van azonban egy okiratunk, a mely, bár csak mellékesen, mégis Lambert országbiró nehány birtokáról szól és így alkalmas arra, hogy a heraldikai adatok segitségével e férfiú hovatartozandóságát megvilágitsa.
Lambert országbiró 1324 első fele végén, vagy julius kezdetén halt meg, mire ugyanazon évi julius 15-én Mátyás nevü káplánja a csanádi káptalan előtt urának egyik végrendelkezéséről tesz jelentést. Előadja, hogy néhai ura többek között nejének meghagyta, hogy a Teyed, Kozmaháza és Wyk nevü birtokaira vonatkozó irományokat nővérének: Pózsa fia Ihones fia Tamás nejének kiadja._{Anjoukori okmánytár, II. k. 148. l.}*
Miután Lambert tizenegy évig Csanádmegye főispánja volt és e jelentés a csanádi káptalan előtt lett téve, kénytelenek vagyunk a fentebbi három helységet első sorban az ország déli vidékének közepén keresni. Úgy találjuk, hogy Krassómegyében 1471-ben egy Kozmafalva, 1337-ben egy Tejes(d) vagy Fejesd és 1471-ben egy Wegh nevü helység létezett, melyek közül Tejes(d) 1337-ben a Csanád nemzetség birtokát képezte._{Csánki II. k. 104, 108., 109. l.}* Miután egyetlenegy más megyében sem találunk három ily hangzásu falut, biztosak lehetünk benne, hogy Lambertnek fentebbi birtokai Krassómegyében feküdtek; hisz «Wyk», helyesen kiejtve csak «Vék» vagyis a későbbi Wegh, Teyed egyenlő Tejes(d)del. Kozmaházából pedig az idők folyamán könnyen lehetett Kozmafalva.
Lambert pecsétjének több példányát ismerjük; egy 1313-ból származónak a körirata. «S Magistri Lampe(rti) judicis Domini regis» cimerképe pedig madarat ábrázol._{Nyáry, Heraldika, V. tábla 38.}* De a Csanád nemzetség ősi czimere is – amint ezt most már összes heraldikusaink elismerik – madár és pedig sólyom és így Lambert czimere a Csanád nemzetségével egynemü. Mindezek alapján, azt hiszem, bebizonyitottnak vehető, hogy Lambert országbiró, ki 11 évig Csanádmegyének főispánja is volt, a Csanád nemzetség tagja.
Atyjának nevét nem ismerjük, fiutódai, úgy látszik, nem maradtak, mert különben azokat és nem nejét bizta volna meg azzal, hogy fentebbi birtokaira vonatkozó irományait nővérének átadják. Kérdés már most, hogy hol szerezzünk neki helyet a nemzedékrendi táblán? Eddigi ismereteink alapján a főágakba be nem oszthatjuk és így egyelőre azzal a feltevéssel kell beérnünk, hogy vagy az 1213-ban szeréplő Gyárfástól, vagy az 1237-ben előforduló Maty fia Mihálytól származik.
Nejéről csak azt tudjuk, hogy őt tulélte. Nővérének nevét nem ismerjük; férje pedig Pózsa fia Jhones fia Tamás, ki 1324 julius 15-én életben van. Ez is egyelőre ismeretlen személy, kinek meghatározásához talán a következő adat fog elvezetni.
Bodóni Pózsa fia Tamás fia János 1347-ben a csongrádmegyebeli Arnátytelke birtokosa._{Fejér, IX/I. k. 554. l.}* Miután 1337-ben Temesmegyében Bodon nevü helységet találunk és a fentidézett kutfők egyikében a nemzedékek sorrendje valószinüleg el van hibázva, azt hiszem, hogy Lambert sógora a Bodoni család tagja.

g) Adalék a Tömpösi család ismeretéhez.
Hogy a Tömpösi család szintén a Csanádnemzetség egyik ágát képezte, ezt egyik kutatónk_{Makay Dezső ur a Turul 1896. évf. 183. oldalán.}* oly biztosan állapitotta meg, hogy ennek fejtegetése teljesen felesleges. Jelen sorokkal mi csak e családnak hézagos nemzedékrendjét akarjuk egy kis adattal kiegésziteni.
Péter csanádi püspöki helytartó Csanádon, 1403 márczius 10-én kelt oklevele szerint, Thempesi «Wapha» András Pál fia Lőrincz és Iván fia Miklós özvegyeit felszólitotta, hogy az aradmegyei Fejéregyház birtok felének tulajdonjogát igazoló okmányaikat a biró előtt felmutassák. Az illető oklevél hátán egykoru irás azonban még azt is feljegyzi, hogy a felperes: Vapha fia László fia Tömpösi András._{Sztáray okmánytár II. k. 30. 31. l.}*
Azon körülmény, hogy András nagyatyja a «Vafa» nevet viselte, kétségtelenné teszi, hogy ez esetben a Csanád nemzetséghez tartozott Tömpösi családdal van dolgunk.

8. Gatal nemzetsége s a Gyanur-fiak.

Miután a következő sorokból kiviláglik, hogy kettejük között egy alkalommal összekötő kapcsot kerestek, szükségesnek találjuk a kettőt együtt tárgyalni.

a) Gatal nemzetség.
Hogy «Gatal» a legrégibb időktől fogva keresztnévnek használtatott, arra több példánk van. Midőn II. Géza király 1156 körül a Frankóiak őseit egynéhány sopron- és vasmegyei jószággal megajándékozta, az erről szóló adománylevél záradékában Gatal comes és fivére Farkas is helyet kapott._{Sopronm. okmánytár, I. k. 2. 1. Hazai okmánytár, VI. 3., kb. 1162-ből.}* Miután pedig e Farkas a megajándékozottak ügyében pristaldusként müködik, biztosra vehetjük, hogy sopronmegyei ember. Gatal valószinüleg Sopronmegye főispánja és a fiatal nemzetség őse lehetett. – 1221-ben Gergely fia Gatal comes a Vasmegyében fekvő Pornó sziget határjárásával van megbizva._{Hazai okmánytár, VI. k. 13. l. – E Gergely, kit az utókor «öreg»-nek (magnus) nevezett, IV. Bélától a Vasmegyében fekvő Lugos-t kapta. Fiai Gergely és Gatal Miskócz nb. Domonkos bán fiától, Barstól megvették az ugyanazon megyében fekvő ivánczi és viszáki birtokot. Öreg Gergely utódja, Rendesi (Zalamegyében) András fia Miklós mindezeket 1353-ban leánysukai Ajkas Miklós fiainak adja el (Anjoukori okmánytár VI. k. 61. l.).}*
A fiatal nemzetség első megbizható nyomára csak 1292 november 29-ikén akadunk. Buzád-Hahót nb. Stridói Arnold Sopronmegyében lévő purbachi (ma Feketeváros) birtokát trautmanni Stuchs Albert osztrák ministerialisnak zálogba adta; e birtokot rokonai (affines et cognati), Gatal fiai, Ivánka és László, sopronmegyei földesurak 63 márkáért visszaváltották, mire Arnold fentebbi napon a kiváltott birtokot 400 márkáért Gatal fiainak eladta._{Wenzel, X. k. 87. l.}* Arnold nemzetségi rokonai úgy látszik nem szivesen egyeztek bele az eladásba, mert Buzád-Hahót nb. Jakab Purbachra vonatkozó kereseti jogát Gatal fiai Ivánka és László ellen 1301 november 29-ikén nemzetségbeli rokonaira, Arnold és Mihályra ruházza át._{Anjoukori okmánytár I. 19. l.}* Gatal fiai Ivánka és László különben már 1296 körül Gutkeled nb. Majádi Lászlóval bizonyos tartozás ügyében pörben álltak, melyben meg nem jelenésük miatt meg lettek birságolva._{Sopronmegyei okmánytár, I. k. 60. l.}*
Legközelebbi nyomukra csak 1332-ben akadunk,_{Gatal fia Miklós, ki 1325-ben a bácsmegyei Ders helység statuálásában vesz részt (Anjoukori okmánytár, II. k. 177. l.), ugy látszik, bácsmegyei ember.}* midőn arról van szó, hogy a Gyanurfiak bizonyos sopronmegyei birtokaikat Gatal fiainak elzálogositották és közülük egyik azzal állott elő, hogy e zálogbaadás nem volt törvényes. László akkor (1332 május 10-én) még él; mellette két fia is van: Gergely és Miklós; Ivánka már meghalt, helyette András nevü fia szerepel. Gatal nb. Miklós fia László pedig 1335 február 9-ikén a csázmai káptalan előtt saját és fiacskája (filiolus) Bálint fia Péter nevében kijelenti, hogy a kőrösmegyei Racsicza nevü birtokát, melyet valamikor János fia Mikecztől vétel utján szerzett, Beke fiainak, Tamás, András és Jánosnak adja el._{Anjoukori okmánytár, III. k. 131. l.}* Hogy e fiúcskát hová illesszük be, nem tudjuk; Bálint nevü családtagra az eddig tárgyaltak sorában sem akadtunk, nincs tehát más magyarázat, mint feltenni, hogy e Péter Gatal nb. László nejének édes, Lászlónak pedig csak mostoha fia volt. A Gatal nemzetségnek tehát csak a következő nemzedékrendi töredékét ismerjük:

Gatal; Ivánka 1292–1301; László 1292–1332; András 1332; Gergely 1332; Miklós 1332; László 1335

b) Gyanur utódai.
Keszői Simon krónikásunk mondja: «Csákáni Myurk is Venczel és Jakab testvérével Morvaország fejedelmétől veszi eredetét; Magyarországnak uj lakosai IV. Béla királylyal sógorsági összeköttetésben vannak.
A krónikásnak ezen az Árpádok és különösen IV. Bélának családtörténelmi viszonyaival össze nem egyeztethető állitása már számos, de nem sikerült magyarázatra adott okot. Utóljára dr. Pauler Gyula magyarázta, ki a krónikás előadását teljességében elfogadva,_{A magyar nemzet története 1301-ig. II. k. 358. l.}* a három fivér atyját bizonyos Ján úrban találja fel, Mérket pedig (a krónikás Myurkját) IV. Béla kedvenczének és cseh embernek tartja, ki a cseh királyi családdal tartott rokonsága révén magát IV. Bélával sógorságban lévőnek tekintette s ki fivéreivel, Venczellel és Jakabbal együtt vándorolt be Magyarországba.
Nézzük már most, hogy a rendelkezésünkre álló okirati anyag hogy és miképpen támogatja ezen feltevéseket?
A nyitrai káptalan előtt 1251 jul. 10-ikén a Kolon falubeli Gyanur (= Janur) az esztergomi érsek egyik tisztviselőjével a köztük fenforgott ügyet elintézte. Gyanurnak egyik szabadon bocsátott embere, Dénes fia Gerencséri Jakab, megölte az érseknek Pogránban lakott Mancsa nevü vinczellérét. Mielőtt Gyanurt ez ügyben a király itélőszéke elé idézték volna, a két fél között oly egyezkedés jött létre, hogy Gyanur 12 márka vérdijat fizet, melyből Gyanur hat márkát Mancsa fiának, Petknek lefizetett, a hátralévő hat márka erejéig pedig Csekej nevü birtokát az esztergomi érseknek engedte át, a mibe Gyanurnak jelen volt fia, Boroszló beleegyezett._{Knauz I. k. 387. l.}* Gyanur és fia Boroszló további nyomait nem ismerjük.
Midőn IV. Béla halála után egynéhány magyar főur cseh Ottokárhoz átpártolt és várait Ottokár rendelkezésére bocsátotta, vezérembereik között a Güszszingiek, Aba nb. Lőrincz tálnokmester és Geregye nb. Pál volt országbiró fiai mellett, még Gyanur fiát Merket (= Merch) is találjuk, ki a tulajdonát képező sopronmegyei rovi várat Ottokárnak átadta. Az 1271 julius 3-ikán V. István és II. Ottokár között létrejött békeszerződés egyik pontja kiemeli, hogy Ottokár a magyar várakat visszaadja s a hozzá szökött pártosokat többé nem támogatja. Hogy Merkkel 1271 után mi történt, nem tudjuk, de miután be van bizonyitva, hogy a Güsszingiek, Pál fiai és Aba nb. Lőrincz nem sokára megint Magyarországban szerepelnek, biztosra vehetjük, hogy Merk is visszatért hazájába._{Wenzel, III. k. 249. l.}*
Csak husz évvel később bukkanunk megint Gyanur utódaira. Már fentebb mondtuk, hogy Buzát-Hahót nb. Stridói Arnold 1292 november 29-ikén purbachi birtokát Gatal fiainak, Ivánkának és Lászlónak eladta. Ezt most már azzal kell kiegészitenünk, hogy a következő személyek egyeztek bele az eladásba; 1. Gyanur fia Venczel saját, fivére Jakab és egyéb rokonai nevében, 2. Meykur (Myrkus) fia Jakab saját és összes rokonai nevében._{Wenzel, X. k. 88. l.}* Miután az erre vonatkozó okmány egy árva betüvel sem mondja, hogy a beleegyezők az eladónak vagy a vevőknek rokonai, okvetlenül fel kell tételeznünk, hogy az emlitett személyek az eladásba beleegyezésüket csak mint szomszédok adták. Merkur – mert helyette már fia Jakab szerepel – akkor valószinüleg már nem élt.
Hosszu idő mulik, mig megint rábukkanunk a családra; a legközelebbi nyom csak 1327-ben található.
Harsendorfer Volfing, Károly királynak Alsó-Ausztriából származó kedves embere előadta a királynak, hogy Gyanur fia Jakab fia Pető, a Gatal nemzetség sarja, Sopronmegyében fekvő Felcsákány és Szék nevü birtokait hütlenség miatt elvesztette, kéri tehát a királyt, hogy azokat neki adja. A szorongatott Pető erre urához, a király kedves emberéhez, Magyar Pálhoz fordult, mire ez a királyt arra nézve felvilágositotta, hogy Pető az emlitett ősi birtokait nem hütlenség miatt vesztette, hanem hogy Güsszingi János azokat erőszakkal tartja elfoglalva. A király 1327 február 8-ikán felhivta a győri káptalant, hogy az ügyet vizsgálat tárgyává tegye. Öt nappal később megjött a jelentés, hogy igen számos sopronmegyei nemes tanusága szerint Gyanur fia Jakab fia Pető nem a Gatal nemzetség tagja s hogy Güsszingi János nádor emlitett ősi birtokait valóban erőszakos módon ragadta magához._{Sopronmegyei okmánytár, I. k. 114–115. l.}*
1332 május 10-ikén Gyanur összes utódaival megismerkedünk. Merkur fia Jakab tudniillik széki, szentpéteri és csákányi birtokrészeit Gatal nb. Gatal fia Lászlónak és unokaöcscsének adta zálogba. Pető, ki most már a «Koloni» nevet viseli, tiltakozik ez ellen s előadja, hogy unokafivére, Merkur fia Jakab nem volt jogositva birtokait elzálogositani, mert Merkur (Jakab atyja), Jakab (Gyanur fia, Pető atyja), Venczel és János között, kik mindnyájan Gyanur fiai, az ősi birtokok felosztása még meg nem történt és igy az elzálogositott részek kiváltása őt, t. i. Petőt, fivérét, Miklóst és Venczel fiait, Mihályt, Miklóst és Detrét illeti, holott Gatal fiai az ellenkezőt vallották. Nagymartoni Pál országbiró Petőnek és rokonainak az eskütételt itélte; az ügy végét azonban nem ismerjük._{Ugyanott 128. l.}*
Koloni Pető (e nevet már most mindig használja) 1335 április 24-ikén Nyitramegyében az Elefántiak egyik ügyében bizalmi férfi;_{Anjoukori okmánytár, III. k. 156. l.}* 1338 április 22-én a nyitrai káptalan előtt tanu, midőn Bézs bán unokája, Kónya Miklós és Bézs nb. Váradi Péter bizonyos barsmegyei birtokukat maguk között felosztanak._{Barsmegye okmánytára 22. l.}* Különben nyugtalan és perlekedő ember. 1338-ban a turóczi prépostság tulajdonához tartozó sellyei birtok határjárása ellen tiltakozott, miáltal egy 1340-ig huzódó pert idézett elő, mely végre a prépostság győzelmével végződött;_{Anjoukori okmánytár, IV. k. 24. l.}* 1344-ben mint jószágbitorlóval találkozunk vele._{Fejér, IX/I. k. 213. l.}* 1335 április 2-ikán semptei alvárnagy és akkor maga és rokonai nevében az ellen tiltakozik, hogy I. Miklós fiai: Ravi Mihály, Venczel és László, 2. Detre fiai János és István, 3. Miklós fia István Rav, Tótcsákány, Szentpétertelke és Csáka nevü birtokukat Osl nb. Höfleini Belednek eladják. Rokonai pedig a következők: 1. fia László, 2. leánya Erzsébet, 3. nepotesei: Gyula fia András fiai Miklós és Péter._{Sopronmegyei okmánytár, I. k. 245. l.}* Hogy a «nepotes»-ek alatt kit értsünk, nem tudjuk; Gyula nevü esetleges fivérét nem ismerünk és miután 1332-ben csak egy (Miklós) fivérét emliti, valószinünek látszik, hogy e nepotes-ek egyik leányának fiai lehettek. – 1358 szeptember 10-ikén Sopronmegyének Csepregen tartott közgyülésén az ellen tiltakozik, hogy Jenzel János, felcsákányi lakos, Tótcsákány nevü birtoka határában egy malmát jogtalanul használja._{Ugyanott, 292. l.}* Az utolsó róla szóló hir megint csak viszálykodásról szól; oszlopi Trautmann Bertalan 1374. nyarán Ravi Detre fia János és Koloni Pető ravi, széki és edemőczi birtokain többrendbeli garázdálkodásokat követett el, minek következtében a károsultak ellene panaszt emeltek. A makacs Bertalan többszöri birói felhivásnak sem engedvén, Szepesi Jakab országbiró őt 1375 jul. 5-ikén harmadizben megidézteti._{Sopronmegyei okmánytár, 412. l.}* Az ügy végét nem ismerjük.
Koloni Pető fia Lászlónak rossz vége lett. Nyitra- és Trencsénmegye közgyülése 1388 május a 5-ikén notorius bünössé nyilvánitotta, mire István nádor Kovácsi, Pöstény (Nyitramegyében), Száka és Szék nevü birtokait birság czimén elkobozta. Petőnek volt azonban Miklós nevü fivére, kinek fia Koloni Mihály e birtokokat ugyanazon évi junius 29-én a nádortól kiváltotta.
Időközben a sopronmegyei Gyanurfiak is hanyatlanak. 1393 január 5-ikén olvassuk, hogy a napról-napra emelkedő és kiterjeszkedő Osl nb. Kanizsaiakat Székben, Szákában és Okában statuálják; két nappal később kijelenti Hontpázmán nb. Szentgyörgyi Tömmel (= Templinus = Tamás), hogy azon széki és szákai birtokrészeket, melyeket Ravi László és Széki Mihály neki zálogba adtak, az utóbbiak jelenlétében a Kanizsaiakra ruházza át. 1402 november 22-ikén pedig a pozsonyi káptalan tanusitja, hogy Széki Miklós fia Mihály és fia Péter, zilált anyagi viszonyaik miatt, Száka vagy Oka nevü sopronmegyei birtokban a maguk részét 198 font bécsi dénárért Siebenhirter Wolfgangnak és Wélnek eladják. Hat évvel később ugyanezen Székiek a Szék, Hof és Felcsákány nevü birtokok közt elterjedő Harras és Ramsav nevü erdőket és a ramsavi szőlők után őket illető hegyvámot Scharfenecki Frigyesnek elzálogositják._{Ugyanott, 490., 511., 514., 515., 559., 585.}* Mindezen elzálogositott birtokokat nem sokkal később már idegen kézen találjuk, miből világosan kitünik, hogy a zálogba adók, nem lévén képesek a kölcsönvett összegeket visszatériteni, az elzálogositott birtokokat eladták. Az uj tulajdonosok többnyire a Kanizsaiak, kik pl. Szákát Siebenhirteréktől 1415 márczius 14-én örök áron megvették és kiknek kezeiben 1420 körül Ravot is találjuk._{Ugyanott, II. k. 20., 56. l.}*
Gyanur utódaira a rendelkezésünkre álló okirati anyagban 1408 után már nem akadunk. Az eddig napfényre került és a fentebbi sorokban felhasznált adatok alapján a következő nemzedékrendi töredéket birjuk összeállitani.

138Gyanúr 1251-ben birtokos Kolon-ban; Boroszló 1251-ben Kolonban; Merkur 1271-ben Csehországban; I. Venczel 1292 a Ravi-ak és Széki-ek őse; János; I. Jakab 1292–1327 a Koloni család őse; II. Jakab 1292–1332; I. Mihály 1332; Miklós 1332; Detre 1332; Széki II. Mihály 1355–1408; II. Venczel 1355; Ravi László 1355–1393; János 1355–75; István 1355; Széki Péter 1402–1408; Koloni Pető 1327–1375; 1355-ben semptei alvárnagy; Miklós 1332; Koloni Mihály 1388; László 1355–1388; Erzsébet 1355

Vajon az 1251-ben szereplő Borozlou neve alatt nem Venczesló (= Wynchloo) lappang-e? nem merjük határozottsággal állitani; miután úgy Fejér, mint Knauz a nevet Borozlou-nak olvasta, hajlandók vagyunk elfogadni, hogy az olvasás helyes.
Fentebb láttuk, hogy Koloni Pető 1355-ben «nepotes»-eit, Gyula fia András fiait Pétert és Miklóst emliti s hogy ezeket nem tudjuk a nemzedékrendi táblába, kellő helyen beilleszteni, úgy hogy azon véleménynek adtunk kifejezést, hogy nevezettek talán nem is Petőnek nemzetségi rokonai, hanem inkább leányának fiai. E helyen még csak azt akarjuk kiemelni, hogy ez csak azon esetre áll, ha az okmány eredetijében tényleg «Gyula» és nem esetleg «Gyanur» található. Az 1355-ben emlitett Miklós fiát Istvánt szintén nem tudjuk beilleszteni.

***

Az 1327-ben felvett tanuvallomásokból kitünik, hogy Gyanur utódai nem a Gatal nemzetség tagjai, de azt is látjuk, hogy bármily néven nevezendő más magyar nemzetséghez sem tartoznak s igy Keszői Simonnak azon állitása, hogy bevándorolt nemzetség, ez oldalról meg nem támadható. Hogy első, okiratilag kimutatható ősük, Gyanur már 1251-ben, fiával, a szláv névvel biró Boroszlóval, a nyitramegyei Kolonban földesur, szintén nem zárja ki annak lehetőségét, hogy ő vagy egyik egyik őse a szomszédos Morva- vagy Csehországból bevándorolt volna. Hogy és mikor kapta ő vagy fiai a sopronmegyei birtokokat, nem tudjuk, de annyi áll, hogy fia Merkur, midőn IV. Béla halála után a legelőkelőbb és leghatalmasabb nemzetségek képviselőinek oldalán V. István ellen fellázadt és cseh Ottokárhoz átpártolt, már az ország főuri családainak kötelékébe kétségkivül fel volt véve.
Szerény véleményem szerint éppen a Csehországba való kivándorlás és az onnan történt hazatérés leghelyesebb magyarázata a Keszői Simon-féle előadásnak. Képzelhetjük, hogy a hazatért lázadók, a Csehországban töltött időt és az ott élt napokat otthon a legélénkebb szinekkel festették és hogy a külföldön kötött ismeretségeikkel és összeköttetéseikkel nagyon dicsekedhettek. Gyanur fiai Cseh- vagy Morvaországban nemzetségük egyik ottmaradt ágával találkozhattak, melyben a Przemyslidákkal valamikor talán létrejött rokonsági vagy sógorsági kapocsról szóló hagyomány még friss emlékezetben volt és igy könnyen hihető, hogy a hazatértek e régmult dologról, mint valamely ujabb eseményről szólván, ezt még a Przemyslidákkal rokon IV. Bélára is kiterjesztették. Keszői Simon csak a visszatértekről kapott tudomást; e visszatérést ő első bevándorlásnak tartotta, mert arról, hogy a visszatérteknek atyja, Gyanur már 1251-ben Nyitramegyében mint egyszerü falusi birtokos élt, neki halvány sejtelme sem volt.

9. Gutkeled.

I. István herczeg és családja.
Tudvalevő dolog, hogy a Gutkeled nemzetség tagjaival csak a XIII. század második harmadában kezdünk sürübben találkozni; ezeknek egyike Dragun (helyesen Dragon) fia István.
Atyjáról, nevén kívül mitsem tudunk. István maga azzal kezdi pályáját, hogy előbb II. Andrásnak, azután fiának Andrásnak (1227 óta halicsi fejedelemnek) szolgálatába lép._{Hazai okmánytár, VIII. k. 45. l. Wenzel, VII. k. 187. l.}* A fiatal herczeg halála után († 1234) IV. Bélának tesz szolgálatokat, ezeket azonban nem ismerjük közelebbről. A tatárjárás, úgy mint sok másnak, neki is elegendő alkalmat nyujtott arra, hogy hüségét és tehetségét érvényesitse. Az első betöréstől kezdve egészen a tatárjárás végéig Béla király oldalán találjuk, ki a megbizható embert lovászmesterének nevezte ki; e minőségben szerepel 1242 márczius 14-ikétől 1245 április 26-ig s a mellett 1243 óta még orbászi főispán is._{Fejér, IV/I. k. 264., 293., 324. l., XI. k. 406. l. Wenzel, VII. k. 133., 157., 170. l., XI. k. 340. l.}* 1245 junius 12-én már országbiró és Nyitramegye főispánja, mely magas tisztségét 1246-ig viselte._{Fejér, IV/I. k. 388. l. Hazai okmánytár, I. k. 24. l., VII. k. 32. l., VIII. k. 45. l. Wenzel, II. k. 190. l. VII. k. 187., 199., 215. l.}* Még 1246-ban megkapja a nádorságot (a mellett ugyanazon évben somogyi főispán is); 1247 junius 29-én még mint ilyen szerepel._{Fejér, IV/I. k. 454. l., VII/I. k. 293. l., VII/III. k. 28. l. Kubinyi, I. k. 25. l.}* 1248 október 26-ikán Béla vejének, Rosztiszló orosz herczegnek utódja a szlavóniai báni méltóságban; mint bán oly kiváló érdemeket szerzett magának, hogy Béla őt 1252-ben Szlavónia herczegének nevezte ki, mely minőségben egészen élte végeig maradt._{Fejér, IV/II. k. 98., 166., 218., 284., 451. l., VII/I k. 297. l. Hazai okmánytár, IV. k. 37. l., VII. k. 87. l. VIII. k. 74. l. Wenzel, II. k. 253. l., VII. k. 290., 320., 328., 395, 421., 439., 458., 478., 484., 491., 503., 510. l., XI. k. 359., 431., 439., 447., 452., 464. l.}* Ez volt életének legfényesebb korszaka.
Az utolsó Babenberginek 1246-ban bekövetkezett halála IV. Bélának okot adott arra, hogy a babenbergi örökséget maga számára igényelje s ennek az lett a kifolyása, hogy a magyarok 1250 nyarán Ausztriába betörtek. Azóta Bélának cseh Ottokár királyfival viselt háboruskodásai állandó jelleget öltöttek, úgy hogy a magyar hadsereg müveletei Ausztriára, Morva-Stájerországra és valószinüleg Csehország szélére is kiterjedtek. A mindkét részt legnagyobb mérvben kifárasztó háboru 1254-ben azzal végződött, hogy a két uralkodó (Ottokár azalatt Csehország királya lett) képviselői 1254 április 3-ikán Budán találkoztak, hogy a kötendő béke módozatait megbeszéljék. A magyar királyt Benedek kalocsai érsek és királyi korlátnok, Ratold nb. Roland nádor és Pozsonymegye főispánja, Csák nb. Csák tárnokmester és soproni főispán és végre a mi Istvánunk, szlavoniai herczeg, képviselték._{Fejér, VII/I. k. 300. l.}*
Miután a békekötés egyik pontja értelmében Stájerország magyar fennhatóság alá került, alkalma nyilt Bélának arra, hogy István érdemeit rendkivüli módon dijazza; kinevezte tudniillik az érdemes férfiut szlavóniai báni méltóságának fennmaradása mellett Stájerország főkapitányává,_{Legelőször találom őt e minőségben 1254 szeptember 10-én (Wenzel, II. k. 253. l.).}* mely magas tisztében István úr haláláig megmaradt.
Stájerországi működésének ecsetelése nem tartozván e sorok keretébe, itt csak arra szoritkozom, hogy további pályáját röviden vázoljam. 1260 julius 12-ikén Roland nádorral és Güszszingi Henrik országbiróval együtt IV. Béla oldalán állt a Morva magyar partján, hol a szerencsétlen kroissenbrunni csatának, mely Ottokár győzelmével végződött, szemtanuja volt; de ez a róla szóló utolsó hir._{Hazai okmánytár, VII. k. 87. l.}* Miután Güsszingi Henrik országbiró még 1260-ik évi novemberben a nádorságot, Roland nádor pedig a szlavóniai báni méltóságot átvette és Istvánról 1261-ben már mint «néhai»-ról tesznek emlitést,_{Wenzel, XI. k. 510. l.}* ennélfogva minden kétséget kizáró módon megállapithatjuk, hogy e nagyérdemü férfi 1260 második felében halt meg.
Számos birtokszerzései közül dolgozatunk megvilágitására a következők szolgálnak:
1. 1245-ben megkapja Bélától a szabolcsmegyei Halász, Timár, Nagyfalu és Gáva nevü helységeket._{Wenzel, VII. k. 187. l.}*
2. 1246-ban megveszi rokonától, Gutkeled nb. Miklós fia Páltól annak a Szamos mentén feküdt széplaki birtokát._{Ugyanott, 215. l.}*
1254-ben megveszi a)Csák nb. Jánostól a fejérmegyei Gút-ot, mely már előbb is a Gutkeled nemzetség birtokát képezte; b) Aba nb. Betha fia Matyántól a szabolcsmegyei (Tisza-) Dadát, c) Hontpázmán nb. Hont fia Gergelytől a zemplénmegyei Gerepse, Bodoló és Géres nevü birtokokat._{Hazai okmánytár, VII. k. 44. l.}*
Nejét nem ismerjük._{1245 junius 12-én kijelenti IV. Béla, hogy Istvánnak a Berencs nb. Miklós birtokában volt két Bölgyén, Szolcsán, Nyárhid és Bossán nevű nyitramegyei birtokokat adományozta. Később visszavette tőle Nyárhidát és Bossánt, melyekért őt az ugyanazon megyében fekvő Chrenóczczal (Hornouc) és Prasiczczal (Periese) kártalanitotta (Hazai okmánytár, VIII. k. 46. l.). Figyelemre méltó már most az, hogy a Csák nb. Máté tárnokmester és Pozsonymegye főispánja 1244-ben szintén Chrenóczon kap birtokot, (Knauz, I. k. 458. 1.) és hogy fia Máté nádor, midőn 1283 április 25-én végrendelkezik, Perieset (= Prasiczot) örökölt birtokának mondja (Wenzel, IX. k. 360. l.) A birtokviszonyok azonossága a Csák nemzetség ezen ága s a Gutkeled nb. István közötti valamely sógorsági kapcsot gyanittat. Egy másik rokoni kapcsolatot deritett fel a következő adat: IV. Béla 1251-ben (Blagaj-oklevéltár 13. l.) a horvátországi Pesztecsnök vártól elszakitott Rezicsa nevü földet, Istvánunk (ki akkor szlavóniai bán) kérésére «consanguineusának»: Lőrincz comes fiának, Apa vicebánnak adományozza, ki Istvánt több izben helyettesitette s magát nevezetesen a Stroycha nevü vár ostrománál tüntette ki. Hogy mily rokonságot kell itt értenünk, nem tudjuk; nagy valószinüség szól a mellett, hogy csak anyai vagy sógorsági kapocsról van szó.}* Négy fia volt: Miklós, Joákim, István és Pál, kiket egyenkint akarunk megismertetni.

a) Majádi Miklós bán.

1263-ban, mint a királyi tálnokok korlátnoka merül fel és kemleki főispán, mely utóbbi minőségben 1266 augusztus 25-ikéig maradt. A Béla és (V.) István között kitört viszályok alatt Szerémmegye főispánja volt, mely minőségben Bélától Istvánhoz átpártolván, Dráván inneni és Dráván tuli összes birtokait elvesztette. V. István, trónra jutása után azzal kártalanitotta őt, hogy országbiróvá és Somogy megye főispánjává nevezte ki és néhány gömörmegyei jószággal ajándékozta meg. Országbirói minőségben találjuk őt 1270 junius 13-ikától 1272 junius 14-éig. Erre – úgy látszik – lovászmester és szebeni főispán lett, mely tisztsége 1272 augusztus 3-ikán meg meg van. István halála után 1273 deczember 19-ikétől 1274 szeptember 25-ig országbiró, gacskai és zenggi főispán; 1275 április 3-ikától augusztus 11-éig horvát-dalmát és tengermelléki bán és a mellett Gacska főispánja; 1278 november 6-ikán Szlavonia bánja, mely minőségben 1280 október 30-ig található. 1283. évi október havában csak czimzetes bán; ugyanaz 1288 julius és augusztus hóban és 1290 julius 23-án; 1291 október 9-ikétől nov. 25-éig czimzetes bán és Valkómegye főispánja._{A mit a Századokban 185/366. l. Miklós valkói főispánnak macsói bánságáról (1291–1293) olvasunk, nincs bebizonyitva.}*
Két fia volt: János és László, kikkel legelőször 1278 november 6-án találkozunk, midőn Sándor bán fiával együtt a Blagajiak őseinél túszok._{Blagay okmánytár, 35. l.}* János 1291 október 21-ikén már önállólag merül fel; László csak 1296 julius a 13-ikán; mindketten a sopronmegyei Majád birtokosai._{Mayád comes és neposa Miklós, ki 1219-ben (Fejér VII/I. k. 199. l.) a szabolcsmegyei Henye és Tófej nevü helységek ügyében szerepel, valószinüleg a sopronmegyei Majád tulajdonosa. Biztosan tudjuk, hogy Gutkeled nb. Miklós fia Pál, kivel már fent (1246-ban) találkoztunk, 1246-ban és 1254 szeptember 26-án Majád birtokosa. (Hazai okmánytár, VI. k. 78. 1.). E Pál részt vett 1259-ben azon stájerországi ütközetben, mely ifj. István király stájerországi uralmának véget vetett; ez alkalommal Pálnak két rokona, Majád fia Ladomér és Pordányi Lőrincz esett el. Maga Pál fogságba került, melyből csak úgy tudott szabadulni, hogy majádi birtokát eladta; a valószinüség már most a mellett szól, hogy István herczeg akkor szerezte Majádot. Érdemei elismeréseül megkapta Pál (V.) István királytól a szatmármegyei Aranyos-Medgyes alá jövő sóval rakott hajóktól beszedni szokott vámot. Pál fia Lothard bán (bánságát nem ismerjük) kitüntette magát Gutkeled nb. Joákim bán (István herczeg fia) oldalán 1273-ban a csehek ellen, – résztvett 1278-ban a morvamegyei csatában, 1282-ben harczolt a kúnok ellen, hol bizonyos Domonkos nevü rokona elesett) utoljára tüntette ki magát fiával, Lászlóval együtt az 1291-ben az osztrákok ellen menesztett hadseregben és a lázadó Güssingiek ellen. Mindezekért megerősiti őt is, fiát is, III. András 1292 junius 22-én az aranyosi vámjogban (Wenzel, V. k. 66. l.). László további nyomát nem ismerjük.}* Kiemelendő, hogy László 1296-ban Majádon lévő (még ma létező) Uebermasse nevü birtokát osztrák hübéri jog szerint másra ruházza át. 1300 május 12-én felosztja a két fivér a közös birtokot. László megkapja Majádot, két Oszlopot, Meggyest és Szentgyörgyöt._{Fejér, VII/V. k. 564. l.}*
További nyomaira nem akadunk. 1395 április 24-ikén arról értesülünk, hogy István herczeg fia Pál dédunokái: a Butkaiak és társaik Majád, Oszlop, Szabómarton, Meggyes, Bánlaka és Őrpordán nevü birtokok elfoglalásától a Kanizsaiakat tiltják;_{Sopronm. okmánytár, II. k. 520. l.}* ebből pedig kiviláglik, hogy Miklós bán fiutódai akkor már nem éltek.

b) Joákim bán.

1263-ban Béla királyfi tálnokmestere; azóta már nem szerepel IV. Béla alatt. V. István trónraléptével Szlavónia bánja, mely tisztségben 1270 junius 13-ikától 1272 junius 14-éig találjuk. Ez időtájt elszöktette András királyfit, minek az lett a következménye, hogy István őt báni méltóságától megfosztotta. István halála Joákim viszonyaiban hatalmas változást idézett elő, a mennyiben mint a szép Erzsébet anyakirályné befolyásos embere nagy szerepet vitt. 1272 szeptember 3-ikán ujra szlavoniai bán, ugyanazon évi november 27-ikén királyi tárnokmester és pilisi főispán, mely minőségben 1273 márczius 30-áig találkozunk vele; akkor eltünik; 1273 jun. 7-ikén azonban megint tárnokmester és pilisi főispán, mely állásban (a mellett pozsonyi főispán is), 1274 szeptember 25-éig maradt. 1275 nyarán ujra tárnokmester, Pilis- és Baranyamegye főispánja; 1276 augusztus 9-ikén ujra szlavoniai bán, mint ilyen (1276-ban bekövetkezett rövid félbeszakitás után) 1277-ben a Blagajiak ősei elleni csatában életét veszté.
Horneck rímes krónikája azt mondja, hogy Himbergi Gertrud (Babenbergi II. Frigyes unokahuga, az 1250-ben elhalálozott Bádeni Hermann özvegye) és Halicsi Román hercegfi (egybekeltek 1252-ben) leánya, István bán («Zágrábi herczeg») fiához ment férjhez és miután Joákimot a magyar királyi család rokonának (cognatus) mondták, igaza volt dr. Pauler Gyulának, midőn rámutatott arra, hogy Román és Gertrud veje alatt Joákim értendő. E Joákim leánya – más gyermekeiről nincs tudomásunk – 1337 január 20-án mint az ismert Borsa nb. Roland vajda özvegye végrendelkezik._{Anjoukori okmánytár, III. k. 19. l.}* Atyja után reá szállt leánynegyedét és anyja hitbére után őt illető, atyjának Dráván inneni és Dráván tuli birtokaiból fedezett részét három fiára ruházta át.

c) Majádi István bán.

1263-ban még fiatal emberként emlitik; 1272 november 27-én boszniai bán, mely minőségben 1273 május 27-ikéig maradt._{Hazai okmánytár, VI. k. 194. l., VIII. k. 148. l. Knauz, II. k. 21. l. Wenzel, IX. k. 5., 11., 18. l.}* Innen kezdve nyomát veszitjük; mig csak 1278-ban arról nem értesülünk, hogy IV. László őt ez évi jun. 19-én kegyébe visszafogadja, országbiróvá és mosoni főispánná teszi, ezer márka évi fizetést rendel neki és összes birtokaiban megerősiti._{Fejér, V/II. k. 492., 507. l. Hazai okmánytár, VIII. k. 190. l. Wenzel, XII. k. 253. l.}* 1279 márczius 13-án előbbi méltóságai mellett még a báni czimet is viseli. 1284 október 16-ikán mint czimzetes bán a zalamegyei csatári apátság kegyura._{Fejér, V/III. k. 261. l.}* 1288 márczius 27-ikén szlavóniai bán; e napon átengedi zágrábi palotáját egyik ottani polgárnak._{Tkalčić, Mon. civit. I. k., Zagr. 60. l.}* Minden valószinüség a mellett szól, hogy 1288 második felében halt meg, mit abból következtetünk, hogy 1288-ban fivéreinek ügyeiben már részt nem vett. 1291 jul., 17-ikén róla már mint «néhai»-ról van emlités téve. Özvegye (nevét nem ismerjük), ki 1300 jul. 22-ikén margitszigeti apácza, nevezett napon néhai férje fivérének, Pálnak fiaitól, hitbéri és hozományi követeléseinek kielégitésére, a szabolcsmegyei dadai birtokot kapja. Záradékul még megjegyzendő, hogy egyik 1318-ik évi okirat őt Majádi Miklós bán fivérének, Majádi István bánnak nevezi._{Soproni okmánytár, I. köt. r8. l.}* Miután özvegyének öröklési igényeit unokaöcscsei elégitik ki, világos, hogy fiörökösök nélkül halt meg.

d) Málczai Pál bán.

1263-ban még fiatalkoru, s hivatalt nem visel. Későbbi pályáját nem tudjuk ugyan apodiktikus bizonysággal indokolni, de miután az ő korában más Pál nevü főurat nem ismerünk, kire az archontologiai adatok rá illenének, azt hiszem, hogy ezeket ő reá vonatkozóknak vehetjük. Ezek szerint pályafutását következőleg rajzolhatjuk meg. 1271 julius 3-ikától 1272 augusztus 3-áig czimzetes bán és Bácsmegye (a mellett 1272 április 26-án Szerémmegye) főispánja._{Századok 1875. évf. 366. old. szerint 1269-tól 1272-ig Solymosi Pál macsói bán bács-bodrogmegyei főispán. Hogy e Pál alatt István herczeg fia értendő, világos, mivel tudjuk, hogy Pál bán, Miklós fivére, a zemplénmegyei solymosi várt épitette (Wenzel, X. k. 427. l.), de macsói bánsága nincs bebizonyitva. Fentebbi tisztségét bizonyitja: Fejér, VI/II. k. 395. l. Hazai okmánytár, VIII. k. 145., 439. l. Tkalčić 47. l. Wenzel, III. k. 253., 73. l., VIII. k. 343., 346., 380–393. l., XII. k. 53. l.}* 1272 november 27-ikétől 1275 augusztus 11-éig szörényi bán; 1273-ban Valkó és Dobokamegye főispánja._{Fejér, V/II. k. 397 l. (tévesen 1277.); Hazai oklevéltár 65. l. Hazai okmánytár, II. k. 11. l., III. k. 23. l., VI. k. 193. l., VII. k. 138. l., VIII. k., 148., 152., 164., 178. l. Knauz, II. k. 21. l. Tkalčić 53. l. Wenzel IV. k. 2., 23., 27., 35., (tévesen szepesi bán) 50. l. IX. k. 2., 3., 5. 11., 23., 34.. 51., 53–82., 115. l., XII. k. 71., 93–111., 138. l. Zalam. okmánytár I. k. 78. l. Zichy okmánytár, I. k. 32., 35. l.}* 1281 végén (e kelet nem egészen megbizható, mert Fejér, V/III. k. 90. l. ezt még 1271-re teszi) kimondja László király, hogy fivére büneiben ártatlan, miért is szabolcs- és szatmármegyei birtokaiban megerősiti; 1288-ban csak a Pál comes», 1291 junius 17-ikén «Pál mester»; 1300-ban már nem él. Ő volt az egyedüli, ki István herczeg családját folytatta.
Három fia volt: Vid, Miklós, István és egy névleg ismeretlen leánya.
Leánya kétszer ment férjhez. Első férje Koppán nb. Bábonyi Gergely, ki 1319-ben már nem él, a második: Azarjás fia András, (felmerül 1316-ban), a szabolcsmegyei Both és Szilas nevü helységek részbirtokosa. Pál leánya 1319 május 1-én atyjának birtokán, a szabolcsmegyei Hugyaj-on tartózkodik._{Fejér, VIII/I. k. 24c. l.}*
Miután Pál bán fiainak családi története nem e sorok keretébe való, csak azt akarom kiemelni, hogy Vid a Ráskaiak,_{Fejér, X/I. k. 207. l. szerint Ráskai Balázs nógrádmegyei főispán leánya 1384-ben Ákos nb. Böbék Imre országbirónak a neje. E Ráskai Balázst, a Gutkeled nb. Ráskaiakról szóló eddig ismeretes adatok alapján ki nem mutathatjuk; különben is megjegyzendő, hogy 1384-ben nem Böbék Imre, hanem Balog nb. felsőlendvai Szécsi Miklós az országbiró.}* Miklós a Butkaiak, István a Csatáriak, Márkiak és Málczaiak ősatyja.

2. A Dobiak és Diószegiek.
A. székesfejérvári káptalan tanusitja 1275 augusztus 1-én, hogy előtte a Gutkeled nemzetségbeliek a biharmegyei Egyedmonostor kegyuraságának birtoklását, családi áganként, maguk között egy-egy évre meghatározták._{Hazai okmánytár, VII. k. 124., 154. l.}* E családtagok között vannak Dorog comes fiai Péter, Lőrincz és Miklós is. 1278 szeptember 1-én visszakapják László királytól a tatárjárás óta nemzetségüktől elidegenitett biharmegyei ősi birtokukat, Székelyhidát, mely alkalommal arról értesülünk, hogy Péter már István ifj. király zászlaja alatt (1266) a bolgár Vidin előtt, IV. László alatt pedig (1278) a morvamezei csatában érdemeket szerzett magának._{Wenzel, IX. k. 196. l.}* 1292 julius 6-ikán a szabolcsmegyei Ihász és Baranyos helységek birtokosai._{Ugyanott X. k. 92. l.}* Utoljára vannak együtt, midőn 1296 febr. 5-ikén biharmegyei telegdi birtokukat a szatmármegyei Romáddal felcserélik._{Ugyanott, 247. l.}*
Péter 1297-ben halt meg. Ez évi május 27-ikén már Dorog nevü fiával találkozunk, ki nagybátyjaival együtt bizonyos birtokok megbecsültetése iránt intézkedik;_{Zichy okmánytár, I. k. 85. l.}* hasonló ügyben szerepelt már 1297 április 3-án is, mikor egyuttal fivéreit is képviselte._{Hazai okmánytár, VII. k. 259. l.}* Ezekkel csak későbben találkozunk, neveik: Joákim és Péter. Hogy e Dorog nagybátyjaival együtt magát 1301-ben Sándor bán és fia György legközelebbi örökösének vallja, és hogy Sándor bán palkonyai és tarjáni birtokát tényleg örökölte, ezt majd alább fogjuk kiemelni. 1311 január 1-én elmondja a váradi püspök, hogy e Dorog, Borsa nb. Kopasz nádor fogságába került és hogy bizonyos várát felgyujtották._{Anjoukori okmánytár, I. k. 219. l.}* 1313 május 8-ikán fivéreivel, Joákim és Péterrel együtt nagybátyja, Miklós fiaival kibékül._{Ugyanott, 297. l.}* 1313 után már nem találkozunk Doroggal; 1319 junius 3-ikán már csak fivérei, Joákim és Péter szerepelnek._{Zichy-okmánytár, I. k. 166. l.}* Károly király egyik okleveléből tudjuk, hogy Dorog 1317 előtt a Kopasz nádor által ostromolt mindszenti (=egyedi) monostorában megöletett._{Anjoukori okmánytár, II. k. 218. l.}* Hogy figyemekei maradtak volna, arról nincs tudomásunk.
Péter, ki fivérei mellett az ostromolt Egyedmonostorban harczolt, még 1338 márcz. 29-ikén szerepel, midőn Nagymartoni Pál országbiró a Dorog utódainak ősi birtokaik felosztása iránt az általuk választott birák előtt kötött egyezségét megerősiti; de akkor is képviseltette magát._{Zichy okmánytár, I. k. 530. l.}* Utoljára 1338 szept. 26-ikán akadunk rá, midőn rokonai ellen birói vizsgálatot kér._{Anjoukori okmánytár, III. k. 503. l.}*
Joákim,családjának legkimagaslóbb tagja, önállóan 1313 május 8-ikán merül fel. Midőn a lázongó Borsa nb. Kopasz nádor sólyomkői (Biharmegyében) várába visszavonult, Károly király Joákimot és ennek rokonát, Gutkeled nb. Apaj fia Istvánt megbizta, hogy Sólyomkőt körülfogják, mit Joákim oly szerencsésen vitt véghez, hogy Kopasz maga is kezére került és a király elé mint fogoly vezettetett._{Ugyanott II. k. 218. l.}* Az 1338 márczius 29-én történt birtokosztás alkalmával többek között fivérével, Péterrel együtt a biharmegyei Diószeg helység egy részét kapta;_{Diószeg már atyjáé, Péteré volt. Ladomér váradi püspök (1268–1279) IV. Lászlónak jelentette egyszer, hogy Drug fia Péter az egyedi monostor épületeit lerombolta és az abból nyert kövekből Diószegen tornyot épittetett. (Hazai okmánytár, VII. k. 170. l.)}* utoljára találkozunk vele 1344 május 3-án, midőn mint Diószegi Joákim a Bátoriak bizalmi embereként müködik._{Anjoukori okmánytár, 415. l.}* Esetleges utódait nem ismerjük.
Dorog fia Miklós,kivel 1278 szeptember 1-én találkoztunk, 1301 junius 29-ig szerepel, mely napon szintén Sándor bán örökösének vallja magát. Minden róla szóló adat csak arról tanuskodik, hogy a közpályán – úgy látszik – nem müködött.
Öt fia volt: János, Konrád, Keled, Miklós és Lökös.
János 1310 deczember 13-án merül fel legelőször;_{Ugyanott, I. k. 215. l.}* 1311 január 1-én (l. f.) arról értesülünk, hogy Kopasz nádor fogságába került. 1313 május 8-án tudtunkra adatik, hogy atyai örökégét: Hatház, Dömötör, Dorogles és Csehi nevü birtokait büntettei következtében elvesztette s hogy fivéreivel együtt, Péter és Joákim kegyelméből, Tamási, Vid és Monyoros helységeket kapta._{Ugyanott, 297. l.}* Többé nem szerepel. Az 1338. évi birtokfelosztás alkalmával arról értesülünk, hogy az «Ördög» melléknevet viselte s hogy garázdálkodásai folytán diószegi birtokát már régen elvesztette. 1351-ben vizsgálatot tartottak az iránt, vajjon Péter fia Dorog, «Ördög» János, Miklós és Konrád hadházi birtokukat eladták-e? de az illető okiratból_{Zichy okmánytár, II. k. 460. l.}* nem vehető ki, vajon egy már sokkal régebben történt, vagy csak 1351-ben lezajlott dologról van-e szó. – A legnagyobb valószinüség a mellett szól, hogy az esemény már korábban történt.
Lőkös egyetlen egyszer szerepelt, 1313 május 8-ikán (l. f.), midőn a rokonai birtokadományozásában részesült.
Miklós, ki 1313 május 8-ikán tünik fel, szintén nem szerepel többé. Csak annyi ismeretes róla, hogy ő is beleegyezett a hadházi birtok eladásába.
Konrád, kit 1313 óta ismerünk, fivérével, Keleddel, az 1338-ban történt viszálykodás alkalmával többek között Diószeg egy részét kapván, magát «Diószegi»-nek nevezte. 1352 nov. 6-ikán ujra felmerül, midőn fiával, Lászlóval együttesen bizonyos birtokcserét hajt végre;_{Anjoukori okmánytár, V. k. 619. l.}* utoljára 1353 május 4-ikén találkozunk vele, midőn a Dobiakkal és a Debreczeniekkel bizonyos erdőt feloszt._{Ugyanott, VI. k. 64. l.}*
Fivére Keled, kit szintén 1313 óta ismerünk, mindazon birtokszerzési és eladási ügyekben részes, a melyekben fivéreivel találkoztunk. Utóljára 1347-ben akadunk rá._{Fejér, IX/IV. k. 057. 1. X/IV. 368. 1. Zichy okmánytár, II. k. 229. l.}* Utódjairól csak azt tudjuk, hogy fia, Miklós Dorog nevü fiut hagyott hátra, ki fiörökösök nélkül maradt. Erről majd alább lesz szó.
Drug fia Lőrincz,kivel 1275-ben találkoztunk, csak mint földbirtokos ismeretes, mely minőségben 1300 első feléig szerepel. 1319-ben már fiára, Istvánra akadunk._{Zichy okmánytár, I. k. 166. l.}* Ez az 1338-ban történt osztozás alkalmával a következő birtokokat kapta: 1. Dob, 2. Tamási, 3. Begécs (Szabolcsmegyében); 4. Palkonya, 5. Tarján (Sándor bán örökségéből Borsodmegyében), 6. Kelemér, 7. Poszoba, 8. Kisfalud és 9. Fancsal (Gömörmegyében). Dob után felvette a Dobi nevet. Utoljára 1353 május 4-ikén szerepel._{Anjoukori okmánytár, VI. k. 63. l.}*
Két fia volt: Dorog és Péter s egy leánya, Erzsébet.
Dorogi és Péter 1347-ben merülnek fel legelőször; az utóbbi akkor még zsengekoru._{Zichy okmánytár, II. k. 229. l.}*_{Zichy okmánytár, II, k. 229. 1.}
Mindkét fivér fiörökös hátrahagyása nélkül halt meg, mire a Diószegiek és a Dobiak öszszes birtokai nővérükre Erzsébetre szálltak át. Erzsébet 1364-ben Bogátradván nb. Mihálynak a neje._{Fejér, IX/III. k. 580. l.}* Családjának magvaszakadtán megengedte Lajos király, hogy Erzsébet a dobi, poszobai, keleméri, tarjáni, hadházi és péresi birtokokat örökölje. Monoki Mihály és Erzsébet fia Péter felvette a Dobi nevet.
Erzsébet halála után e Péter nővérével, Ilonával, Tornai Lászlónéval a Dobiak összes birtokait örökölte. 1400-ban Péter pör utján ragadta ki örökségét Ilona kezéből azzal a kikötéssel, hogy utód nélküli elhalálozása esetén Tornai László és Ilona fia, Tornai Tamás lesz az örököse.
Az 1400-ik évi nagy örökösödési per folyamán több okirat lett bemutatva, melyek az utolsó Diószegiekre és Dobiakra némi világosságot vetnek, csakhogy Fejér, X/II. k. 769. l. ezen okiratokat igen zavarosan közli. Az egyik azt tartalmazza, hogy Nikodém (ez téves; Miklósról van a szó) fia Diószegi Dorog magvaszakadása után ennek birtokait 1397-ben Albisi Márton fia Dávid zólyomi főispán kapta._{Ezen család nemzedékrendje nem tartozván jelen dolgozat keretébe, itt csak a következőket akarom kiemelni: II. Pius pápa 1459 szept. 13-án felhivja a csanádi püspököt és a váradi prépostot, hogy azon ügyet, mely már hosszabb idő óta Dengelegi László fia Bernát, az erdélyi egyházmegye laicusa mint felperes és néhai Thomas Zobny de Dyozegy fiai s örökösei, László, Tamás és Dávid között bizonyos hitbéri és leánynegyedi követelések miatt fennforog, vizsgálja meg (Theiner, Mon. Hung. II. k. 336–337.). «Zobny» nem más, mint a «Zólyomi» ferditése; az emlitettek az albisi Zólyomi család tagjai; nevezetes ezen regestában az, hogy a család előneve itt «diószegi».}* Midőn ez Dobi Pétert (Monoki Mihály fiát) beperelte, utóbbi szintén okiratokat mutatott fel, melyekből kiderült: a) hogy Keled fia Miklós (?) fia Diószegi László (?) 1374-ben Dorog birtokainak mások általi elfoglalása ellen tiltakozott. Midőn t. i. Dorog fia Lőrincz fia István fia (Dobi) Dorog és ennek rokona (Diószegi) Dorog mag nélkül elhalt, akkor Lajos király a nevezett István leányának Erzsébetnek, Monoki Mihály nejének és ennek rokonainak (Czudar) János fiainak: László szegszárdi apátnak, Péternek és Miklósnak adományozta e birtokokat. A mag nélkül elhalt Dorog atyja Miklós volt, kinek atyja viszont az öregebb Dorog fia Miklós, a kinek atyja Keled volt.
Dr. WERTNER MÓR.

VEGYES.

Adalékok a Pozsony vármegyei nemesek névsorához.

A Magyar Nemzeti Múzeum Széchényi országos könyvtárának levéltári osztálya az elmult évben többek között a Szögyény-Marich család levéltárát is megkapta, örök letéteménykép, mely jelenleg már rendezve áll a kutatók használatára. A 8630 darabot kitevő anyag 1 drb XIII. századi oklevelet, – 1291-ből – 11 drb XIV., 37 drb XV., 27 drb XVI. századi mohácsi vész előtti oklevelet tartalmaz, a többi a XVI–XIX. századi iratokra, az elenchusokra, genealogiai táblákra stb. esik. A levéltár anyaga a Szolgaegyházi Marich, Románfalvi Fehérváry, a Magyar-Szögyéni Szögyén és a velök rokon családokra vonatkozik. A középkori oklevelek egy része a XVI. század első felében kihalt Zuhodoli, továbbá a Gathalóczi családról szól. Bővebb adatokat találunk azonkivül, főleg a levéltár későbbi anyagában, a Kisvárdai családra is. Czimereslevelekből a levéltár öt darabot tartalmaz, köztük egy, eddig ismeretlen középkorit is. E czimereslevelek 1. II. Lajos királynak 1516 deczember 16-án, Budán, a Zuhodoli család részére adott armálisa, 2. II. Miksa czimeres levele 1568 márczius 28-áról Barbel’ máskép Kassos Pál részére, 3. Bocskay István czimereslevele 1606 május 5-ről Kisvárdai Chuta Miklós részére, 4. III. Ferdinand czimereslevele 1649 május 28-ról a Lepossa család részére, 5. Boroviczeny Sámuel czimerkérő folyamodványa, 1659 szeptember 13-án kelt engedélyezési záradékkal. E czimereslevelek közül az első négy a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtára czimjegyzékének II. kötetében közöltetett, a Boroviczeny-féle czimerkérő folyamodvány, csak később kerülvén elő a levéltárból, a czimjegyzékbe már nem volt felvehető és annak közlése a pótkötetre maradt. A Zuhodoli család czimerét alkalmunk lesz e folyóirat olvasóinak szines hasonmásban is bemutatni, a mikor is a levéltár oklevelei alapján a család történetét is vázolni fogjuk.
A levéltár XVII. századi anyagában két füzetben Pozsony vármegye jegyzőkönyveit őrzi az 1650–1657. és 1665–1671. évek közötti időkből. Ugy látszik, e két füzet a jegyzőkönyvek rapulaturája, melyek a vármegye történetére érdekes adatokat tartalmaznak. Tudjuk azt, hogy a vármegyei jegyzőkönyvek az 1614–1664. évekből egészen elvesztek, 1664-től kezdve megvannak ugyan, de mint eziránt a vármegyei levéltárhoz intézett megkeresésemre érkezett felvilágositás mondja, nem teljesen. E két jegyzőkönyvfüzet szövegét, tekintettel arra, hogy az 1614–1664. évektől jegyzőkönyvek nem maradtak fenn, más helyen fogjuk közzétenni; egyelőre e helyt a jegyzőkönyvek azon részeit közöljük, melyek a megyegyüléseken történt armális-kihirdetésekre vonatkoznak, hogy ezzel is adalékot nyujtsunk a vármegye nemességének történetéhez.

I. Anno 1650 feria secunda proxima post dominicam Jubilate, id est 9. mensis Maii celebrata est congregatio generalis, simul et sedes iudiciaria inclyti comitatus Posoniensis.

Certć literć armales productć publicatć sunt sub hoc tenore: Anno d. 1650 feria 2-da proxima post dominicam Jubilate, stante congregatione generali inclyti comitatus Posoniensis, prćsentes litterć armales egregii Volffgangi Friderici Anglperger, ac Elisabethć Meirlin consortis eiesdem exhibitć sunt et prćsentatć perlectćque sunt simul et publicatć, nemine pśnitus contradicente. In oppido Samaria, solito videlicet loco celebrationis congregationis generalis sedisque iudiciarić eiusdem comitatus Posoniensis, Joanne Dersffy substituto iurato notario existente.

Feria tertia proxima post dominicam Jubilate.

Armorum insignia per nobilem Joannem Sakss exhibita, pro eodem publicata sunt.

Anno 1651 feria 2. proxima post dominicam Oculi, in oppido Samaria celebrata sedes iudiciaria et congregatio generalis inclyti comitatus Posoniensis.

Michael Muher, Christophorus Sleger, Christophorus Raiter, Petrus Szilvasi, Joannes Thordai et Michael Földes, recepti in numerum nobilium comitatus huius publicatis eorundem armalibus nemine contradicente.

Anno domini 1651 die 10. mensis Maii, in oppido Szempcz celebrata generalis congregatio inclyti comitatus Posoniensis.

Literć armales nobilibus Georgio Dick, Mattheo Bakonyi, Valentino Nagy et Christophoro Geramb in comitatu hoc Posoniense publicatć sunt, iique in numerum nobilium comitatus recepti.

Anno 1651 in oppido Szempcz, feria 5. proxima ante festum s. Michaelis archangeli celebrata generalis congregatio inclyti comitatus Posoniensis.

Nobilis Franciscus Mihalyi, Elisabetha Rotol consors eiusdem, Emericus Mihalyi, Stephanus Takacz recepti in numerum nobilium huius comitatus, publicatis eorundem armalibus nemine contradicente.

Anno 1652 feria 2. proxima post dominicam Rogationum in oppido Samaria, stante inclyti comitatus Posoniensis congregatione generali et sede iudiciaria.

Ferdinandus Albertus Giebl receptus in numerum nobilium comitatus Posoniensis.

Feria 3. proxima post dominicam Rogationum. Nobilis Blasius Remetey receptus in numerum nobilium comitatus Posoniensis, publicatis armalibus suis.

Anno domini 1652 die 13 Julii in oppido Szempcz celebrata congregatio generalis comitatus Posoniensis.

Nobilis Blasius Szabo ac per eum Elias Eörves socer eiusdem, nec non Stephanus et Lucas Szabo, item Andreas Floricz ac Susanna Corony consors eiusdem etc. in numerum nobilium comitatus Posoniensis recepti sunt nemine contradicente.

Anno domini 1652 feria 2. proxima ante festum decollationis S. Joannis Baptistć in oppido Samaria stante congregatione generali et sede iudiciaria comitatus Posoniensis.

Nobiles Mathias Cselnigh, Anna Rotburnyay, Michael Haranko et Joannes Haranko, item Lucas Hamar, Maria Rieteni consors eiusdem, Andreas et Jacobus similiter Hamar, necnon admodum reverendus dominus Nicolaus Hegi, Martinus Kalmar alias Csatary, Elisabetha Hegy, consors eiusdem, recepti sunt in numerum nobilium huius comitatus Posoniensis, publicatis eorundem armalibus, nemine contradicente.

Anno domini 1652 feria 2 proxima ante festum S. Thomć apostoli in oppido Samaria celebrata est congregatio generalis inclyti comitatus Posoniensis, simul et sedes iudiciaria.

Protestatur egregius Joannes Pinnidy in nomine illustrissimi domini comitis Nicolai Pálfy etc. super publicatione armalium Michaelis Kovacz, eti subditi sui in oppido Csötörtek commorantis in insula Csalloköz facta, vel fienda.

Joannes Kovacz una cum consorte sua Sara Bödy recepti sunt in numerum nobilium comitatus Posoniensis, publicatis eorundem armalibus literis nemine contradicente.

Thomas Lukaczicz ac per eum Gregorius et Martinus Lukaczicz recepti sunt in numerum nobilium, publicatis armalibus literis, nemine contradicente.

Anno 1653 feria 2. proxima post dominicam Judica celebrata est congregatio generalis et sedes iudiciaria in oppido Samaria inclyti comitatus Posoniensis.

Pro egregio Nicolao Andicz exhibitć sunt et pićsentatć litterć testimoniales comitatus Jauriensis super nobilitate eiusdem, ećque solenniter publicatć.

Joannes Rakher receptus in numerum nobiliem comitatus, publicatis eiusdem armalibus seu nobilitaribus litteris.

Anno 1653 feria 2. proxima post dominicam Misericordić in oppido Samaria congregatio generalis et sedes iudiciaria celebrata est.

Georgius Forest cum sua consorte et liberis receptus in numerum nobilium consorte Anna Maria Lindenffalven, dandć testimoniales.

Anno domini 1653 die 3 mensis Novembris, id est feria 2-da proxima ante festum s. Emerici ducis Hengarić celebrata est congregatio generalis et sedes iudiciaria in oppido Samaria.

Egregii nobiles Andreas Zolomi et per eum Georgius et Joannes ac Laurentius Zolomi fratres ipsius carnales, nec non Samuel Prasko patruelis ac David Zaniator matruelis, recepti sunt in numerum et cśtum verorum nobilium huius comitatus Posoniensis, publicatis eorundem literis armalibus, nemine contradicente.

Armales publicatć pro nobili Joanne Christophoro Rottner, ac per eundem Anna Regina Raitami, consors eiusdem, nec non Maria Elisabetha, Zophia et Ursula filiabus suis, sub dato in sacri romani imperii civitate Ratisbona, die 10. mensis Julii anno 1653.

Armales publicatć pro nobili Christophoro Vinditsch, ac per eundem Regina Elisabetha consorte sua, necnon Francisco Christophoro filio eorundem, sub dato in civitate Vienna Austrić, die 15. mensis Januarii anno 1651.

Anno 1654 die 8. mensis Junii celebrata congregatio et sedes iudiciaria inclyti comitatus Posoniensis.

Paulus Koszak, per eum Joannes, Paulus et Georgius Koszak recepti in numerum nobilium publicatis eiusdem armalibus.

Anno domini 1654 die 23 mensis Martii id est feria 2-da proxima post dominicam Judica celebrata est congregatio generalis et sedes iudiciaria inclyti comitatus Posoniensis.

Egregius Michael Petten receptus in numerum nobilium comitatus Posoniensis, publicatis eiusdem armalibus etc.

Egregius Paulus Sigmond receptus est in numerum nobilium comitatus Posoniensis, publicatis eiusdem armalibus.

Ferra 3-tia proxima post dominicam Judica...

Egregii Petrus Demekovich, et Nicolaus Demekovich filius eiusdem, ac per eundem Margaretha Indianovich consors dicti Nicolai Demekovich, nec non Joannes filius eiusdem, ac Anna Catharina et Dorothea similiter Demekovich, filić eiusdem Nicolai recepti sunt in numerum nobilium comitatus Posoniensis, publicatis eorundem armalibus.

Anno 1654 die 14. Decembris in oppido Samaria celebrata est congregatio generalis comitatus Posoniensis et sedes iudiciaria.

Jacobus Luzeniczky una cum Sophia Stegrerin sua consorte et Cipriano ac Catharina Soller recepti sunt in numerum nobilium huius comitatus, publicatis eorundem litteris armalibus, nemine contradicente.

Paulus Handrovich et posteritas eiusdem recepti sunt in numerum nobilium huius comitatus, publicatis armalibus nemine contradicente.

Anno 1655 die 13. Maii in oppido Szempcz, celebrata est congregatio generalis inclyti comitatus Posoniensis.

Pro Joanne Georgio Spiller scribendć testimoniales super publicatione armalium.

Pro Michaele Barsich et consorte eiusdem Anna Buday scribendć testimoniales super publicatione armalium.

Anno domini 1655 die 18. Januarii in oppido Szempcz, stante congregatione generali inclyti comitatus Posoniensis prćsentes litterć armales seu nobilitares sacratissimć suć maiestatis pro introscriptis personis etc. eundem itaque Joannem Farkas, ac per ipsum Stephanum similiter Farkas parentem et Catharinam Thassy consortem eiusdem necnon fratrem germanum Michaelem Farkas ac coniugem Helenam Mariam, filiumque Joannem Farkas, fratrem denique eiusdem carnalem Thomam ac sorores germanas Elisabetham et Carharinam itidem Farkas suos exhibitć sunt et prćesentatć ac solenniter publicatć, etc.

Anno 1656 die 3 Aprilis celebrata est congregatio generalis in oppido Samaria.

Publicatć armales:

Nobilis Joannes Szentei et Magdalena consors eiusdem ac filii Joannes, Samuel, Michael et Andreas Szentei recepti in numerum nobilium comitatus Posoniensis, publicatis eorundem armalibus nemine contradicente, testimoniales scribendć.

Similiter Georgius Veres de Magyarbél, filius Benedictus, filii Adami Veres, ex nobili olim Anastasia Bely susceptus et Elias Zabogha (igy, nyilván Elisabetha-nak kellene állnia) Nagy, consors eiusdem, ac Michael filius, Juditha, Katharina, Susanna, filić eorum recepti sunt in nobiles comitatus Posoniensis.

Prćtera Volffgangus Rospeundtner ac per eum Christophorum Sigfridum, Honorium, Joannem, Carolum et Paulum similiter Rospeundtner, filios nepotesque eiusdem Georgium et Andream ex prćfatis Christophoro Sigefrido et Honorio susceptos, in numerum nobilium comitatus Posoniensis.

Daniel Castelmur et Susanna Solcz consors eiusdem, nec non Christophorus Kamel privignus, ac Anna filia eorundem, in numerum nobilium comitatus sunt recepti, publicatis eorundem armalibus.

Item nobiles Petrus Horvath et Catharina consors eiusdem, ac Stephanus et Helena liberi eorundem recepti sunt in numerum nobilium comitatus Posoniensis.

Confirmatio privilegii et armalium nobilium Thobić Villandt alias nobilitari prćrogativa gaudentis, sed iniuria temporum (... így!) ac per eundem Jeremiam Villandt fratrem germanum, hćredesque et posteritates utriusque sexus universć. Testimoniales dandć.

Nobiles Valentinus Béczey et Anna Huszár, ac hćredes eorundem recepti sunt in numerum nobilium comitatus Posoniensis.

Nobiles Georgius Szlezinger et consors eiusdem, necnon hćredes eorundem recepti sunt in numerum nobilium comitatus Posoniensis.

Nobiles Andreas Szternenszky et per eundem Elisabetha ac filius Georgius cum consorte sua Susanna, filius Johannes et Georgii filios Michael, Georgius et Martinus in numerum nobilium comitatus Posoniensis recepti sunt.

Georgius Georgyőczy alias Szabó et filii eiusdem recepti sunt in numerum nobilium comitatus Posoniensis.

Georgius Hezinger et Elisabetha Meszar(os?), consors eiusdem recepti sunt in numerum nobilium comitatus Posoniensis.

Nobiles Thomas Fiszer, filius egregii olim Joannes Fiszer et filius Rudolphus Fiszer recepti sunt in numerum nobilium comitatus Posoniensis, publicatis adhuc parentum suorum literis armalibus.

Nobiles Joannes Sogulnicziczi ac per eundem Margaretha Ternonczicz consors eiusdem ac hćredes et mater, nec non soror eiusdem in numerum nobilium comitatus Posoniensis recepti sunt, et publicatis eorundem armalibus; testimoniales scribendć.

Nobiles Joannes Gondol et Elisabetha Ranniger consors eiusdem et eorum hćredes in numerum nobilium comitatus Posoniensis recepti sunt, publicatis armalibus. Testimoniales scribendć.

Nobiles Georgius Longo, ac per eundem Franciscus filius eius et Michael frater carnalis et uterinus, ac Thobias Rosa, nec non Joannes et Franciscus filii eiusdem in numerum nobilium comittus Posoniensis recepti sunt, publicatis eorundem armalibus.

Nobilis Martinus Seuter et hćredes eiusdem in numerum nobilium comitatus Posoniensis est receptus, publicatis eorundem armalibus literis. Testimoniales scribendć in pargameno.

Nobiles Abraham German in numerum nobilium comitatus Posoniensis est receptus, publicatis eiusdem armalibus. Testimoniales scribendć in pargameno.

Anno 1657 die 8. mensis Januarii celebrata est congregatio generalis in oppido Szempcz etc. inclyti cornitatus Posoniensis.

Publicatć armales.

1. Valentini Fekete, ac per ipsum Catharinć Lipold consortis, necnon Michaelis Matthić et Georgii similiter Fekete filiorum.

2. Matthić et Joannis Osztaricz, ac per eos Marić Spettin et Annć Mihalkovicz consortum.

3. Michaelis Steuriczky ac per eundem Sophić consortis, nec non Martini et ejus consortis, item Michaelis, Pauli, Joannis filiorum, atque Annć et Catharinć filiarum.

4. Joannis Lanczkroner.

5. Petri Petrassvelniczky ac per eum Michaelis, Blasii, Andreć, Martini fratrum.

6. Joannis Fros-Ernreicz ac per eum Judithć Aradi, consortis.

7. Joannis Hellepronth ac per ipsum Elisabethć Silesell consortis ac Casparis fratris uterini.

8. Andreć Aigner ac per eum consortis, filiorumque et filiarum eorundem.

9. Gregorii Marussy.

10. Dominici Handll, ac per eum Magdalenć Branczer consortis eiusdem.

II. Anno 1666 die 12. Aprilis, id est feria 2-da proxima post dominicam Judica in oppido Samaria in generali congregatione inclyti comitatus Posoniensis dominorum magnatum et nobilium frequenti numero prćsentium, ac annixa eidem sede quoque iudiciaria.

Exhibitć sunt literć armales privilegiales sacratissimć cćsareć regićque maiestatis pro parte et ad instantiam Michaelis Wolmuth ac hćredum suorum utriusque sexus universorum, nemineque contradicente publicatć sunt.

Alićsimiliter armales parte Joannis Kerekes et Catharinć Tuiza consortis eiusdem, hćredumque et posteritatuum utriusque sexus universorum exhibitć et solenniter nemine contradicente publicatć sunt.

Anno 1666 die 12. mensis Augusti in generali congregatione comitatus in libera ac regia civitate Baziniensi primitus indicta et celebrata.

Exhibitć armales privilegiales familić Holovich utpota Catharinć Hornyák, relictć condam Georgii Holovich et fratruelis eiusdem Andreć Holovich pro se, hćredibusque suis, utriusque sexus universis, per suam maiestatem collatć.

Anno 1667.

Anno itidem prćnotato die vero nona mensis Maii similiter in generali congregatione comitatus ins oppido Samaria celebrata.

Exhibitć literć armales privilegiales pro parte nobilium Georgii Soós ac fratrum eiusdem Stephani et Petri similiter Soós, nemine contradicente.

Item alić similiter armales ad instantiam egregii Joannis Bernardi Egger ac per eum consorti eiusdem, Sophić Schremzerin clementer collatć, quibus licet per egregium Samuelem Kaczerium nomine civitatis liberć ac regić Posoniensis contradictum extitit, quia tamen iidem instantes personć conciviles, consequenterque sub iurisdictione eorundem minime existentes haberentur, prćmissa contradictio per inclytum comitatum fuisset rejecta.

Anno 1668 dei 30. mensis Januarii id est feria 2-da proxima post dominicam Septuagesimć in generali congregatione comitatus in oppido Samaria, una cum iudiciaria indicta et celebrata.

Exhibitć armales privilegiales egregii Petri Spacz, nemine contradicente.

Anno 1668 id est feria 2-da proxima post dominicam decimamquintam sacratissimć et individuć Trinitatis in generali congregatione comitatus in oppido Samaria una cum sede iudiciaria indicta et celebrata.

Exhibitć literć armales privilegiales sacratissimć cćsereć regićque maiestatis, domini domini clementissimi, pro parte nobilis Andreć Buchany, consortis eiusdem ac hćredum universorum clementer elargitć, nemine contradicente publicatć.

Anno 1670 die 28. mensis Aprilis in libera ac regia civitate Posoniensi ac generali congregatione inclyti comitatui Posoniensis indicta et celebrata.

Exhibitć literć armales privilegiales egregio Stephani Doka suć maiestatis sacratissimć solenniter publicatć nemine contradicente.
ÁLDÁSY ANTAL.

Középkori pecsét Veszprémből.

(Egy pecsétképpel.)

Számos adat maradt fenn arra nézve, hogy a veszprémi székesegyház, midőn még egész nagyságában és fényében állott, harminczhat oltárral diszeskedett, ugyanennyi levén a káptalani tagok száma, kik egyszersmind a veszprémi XIII. századbeli egyetem tanártestületét képezték.
Néhány év előtt Veszprém környékén egy pecsétnyomó találtatott, jelenleg Jánosy Ágoston kanonok ur tulajdona, melynek felirata, mint az itt bemutatott, a lenyomat után készült ábra feltünteti, a következő:

A pecsét mezején a középkor szokása szerint a tulajdonos védszentjének, itt szent Györgynek szokott alakját látjuk, úgy ábrázolva, a mint a lábai alatt levő sárkány torkát szúrja keresztül lándzsájával; leeresztett baljában tartott pajzsán kereszt látható._{A pecsét, amint betüinek alakja, főleg pedig Sz. György fegyverzete mutatja, a XIV. század második feléből való. Sz.}*
E pecsét, illetve a pecsétnyomó érdekes emlék az egykor oly nagyszerü székesegyházról. Egyrészt kétségtelen bizonyitékot vélünk benne találni arra nézve, hogy az egyes kanonokok meghatározott oltárok nevére (titulus) és szolgálatára neveztettek ki, másrészről az is valószinüvé válik ez által, hogy az egyes, mint pl. a szent kereszt-oltár kanonokja is, pecséttel biró, jogi személy volt, vagyis birt olyan jogokkal, melyek kanonok társaival nem voltak közösek. Megnevezvén az oltárt, melynek rektora, persona juridicanak kellett lennie, kinek jogköre kicsinyesnek látszanék, ha csupán egy oltár gondozása képezte volna feladatát. Minő volt jogköre? azt adatok hiányában felderiteni egyelőre nem lehet.

A székesegyháznak kereszt-oltára még ma is van, még pedig éppen az ősrégi székesegyházból maradt szentélyben; nincs tehát kizárva a lehetőség, hogy e helyen állott hajdan az is, melynek rektorául a bemutatott pecsét György kanonokot mondja. Azonban, hogy a mostani kereszt-oltár nem ama bizonyos, melyről szólunk, azt határozottan állithatjuk; mert ez, az Eszterházy Imre által történt restaurálás alkalmával, a földből itt-ott kiásott, sőt még ma is a földszinén heverő régi templom romjainak zöld márványából készült.
KŐSZEGI SÁNDOR.

Aspremont-Rákóczy utódok.

Az ily czim alatt a Turul mult évi folyamában megjelent dolgozathoz szolgáljanak az alábbiak pótlásul, illetve kiigazitásul.
Ca) Wenzl von Sternbach.
II. Amália bárónő szül. 1820, meghalt 1899, férje Bernhard Cles 1804–1870. Gyermekei: 1. Ferdinánd báró szül. 1845; neje: Irene von Visintainer-Lebenberg szül. 1849. Gyermekei: Ferdinánd szül. 1874.
Bernát szül. 1877.
Amália szül. 1878.
Herman szül. 1880.
Irma szül. 1881.
Guidó szül. 1883.
Hildebrand szül. 1886.ároly szül. 1889.
3. Bernát báró, szül, 1847; neje Dal Lago von Sternfeld Lujza 1855–1898. Gyermekei:
Otto szül. 1882.
Viktor szül. 1886.
Mária szül. 1891.
2. Erneszta bárónő, szül. 1846.
4. Hildebrand báró, szül. 1860.
III. Mária bárónő † 1890, férje: De Maffei Szczipió, † 1900. Utódaik nincsenek.
C) Wolkenstein-Wenzel.
33. d) Wilhelmine bárónő † 1860, férje: Braun báró; † Gyermekei:
Adelheida †
Hedvig szül. 1816 †
Károly † 1862, neje? Gyermekei:
Vilma.
Konrád szül. 1859, kinek gyermekei:
Konrád és Valéria.
13. b) Arz.
35. 3. Antonia grófnő szül. 1849; férje: Bassetti Róbert † 1898 vagy 1899. Utódaik nincsenek.
Ca) Wenzl von Sternbach.
36. 2. Gabriella bárónő szül. 1881, férje: Eckbrecht von Dürckheim – Montmartin György gróf.
B. CLES HILDEBRAND.

A Csentevölgyi-czimer helyes szinjelzése.

Magáról a Csentevölgyi czimerről azok után, a miket Csoma József_{«Az első magán czimeradományozások», Turul, 1900. 4. l.}* és Fejérpataky László_{«A magyar czimeres emlékek» I. k. 12. l.}* róla elmondottak, megjegyezni valónk nincsen.
Ha ezen 1398. évi czimeres levél szövegét gondosan elolvassuk és a Csoma József által a már idézett helyen adott rajzzal összehasonlitjuk, a megfejtést mintaszerünek kell jeleznünk, a Siebmacherben látható, túlterhelt, önkényes czimerrel szemben.
Mintaszerü a kakas csőréhez hasonló füllel ellátott, nyeldeklőjén kakastaréjas nyillal átlőtt farkasfej megszerkesztése – a kissé csakugyan bonyolódott szövegezés alapján.
Annál inkább csodálkoztunk; a mikor Áldásy Antalnak csak e napokban megjelent és a magyar heraldikára nézve rendkivül becses müve_{«A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának czimjegyzéke». II. Czimereslevelek.}* előszavában (XI. o.), azt olvastuk, «hogy a czimer képéről, szerkezetéről helyes fogalmunk nincsen, s ezért heraldikusainak legkiválóbbjai is másképen rajzolják azt meg».
Mert heraldikánknak tudós müvelője, Csoma József a czimert illetőleg csakis egyben tévedett; és ez: a pajzs kék szine. Fejérpataky_{Magyar Czimeres Emlékek, I. f. 14. o.}* már helyesebben értelmezi a «flaveum seu lazaro (így!) colore depictum» kitételt, csak hogy a «lazaro»-t minden szükség nélkül «lazuro»-nak olvassa, a mi pedig nem lehet egy és ugyanaz. A czimernek leirása ugyanis igy kezdődik: «Unum clipeum flave seu lazaro (így!) colore depictum»._{Fejérpataky, id. m. 13. l. az oklevél hasonmásában és Álldásy id. m. 4. l.}*
Ezt pedig kék-re magyarázni nem lehet és nem szabad.
Mert flaveus = flavus; a mi aranysárgát jelent; tehát a «lazaro colore» kifejezésnek, a melyben Csoma is lazuro-t sejthetett, sem szabad mást jelentenie, mint aranysárgát!
A latin lasar vagy laser pedig nem egyéb, mint az aszatkóró, melynek halványsárga virága van; továbbá gyökerének sárga mézgája, a mely mint gyógyszer «bűzaszat» (ördögsár) néven ismeretes._{Finály, A latin nyelv szótára, és Molnár-Beer Dictionarium Latino-Grćco-Germanico-Hungaricum, 1753.}*
Ebből a lasar-ból hibás irás következtében lett a lazar, a mely főnevet a czimerleirás helytelenül melléknévként használ.
A «lazaro colore» tehát halványsárgát, aranysárgát jelent.
A Csoma által mintaszerüen megszerkesztett Csentevölgyi-czimer pajzsszine ennélfogva nem kék, hanem aranysárga. Ebbe a mezőbe azután jobban is illik a hamvasszinü (barna) farkasfej, fekete fül, fekete nyil, vörös taréj.
HORVÁTH SÁNDOR.

TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság igazgató-választmánya 1904 szeptember 29-ikén ülést tartott, melyen Fejérpataky László másodelnök elnöklete alatt Barabás Samu, Boncz Ödön, Karácsonyi János, Pettkó Béla, ifj. Reiszig Ede, id. Szinnyei József, Varjú Elemér, ig.-vál. tagok, Schönherr Gyula titkár, Áldásy Antal jegyző és Tóth Árpád pénztárnok vettek részt.
Napirend előtt az elnök meleg szavakkal emlékezett meg amaz ünneplésről, a melyben a társadalom id. Bánó Józsefet, a társaság másodelnökét, 80-dik születésnapja alkalmából részesítette; indítványára az igazgató-választmány elhatározta, hogy a társaság részéről is csatlakozik az ünneplőkhöz és érdemekben megőszült másodelnöke irányában üdvözlő iratban ad kifejezést jókivánatainak.
Ugyancsak napirend előtt üdvözölte továbbá az elnök Karácsonyi János ig. vál. tagot, a ki mióta a budapesti egyetemen tanári állását elfoglalta, először vett részt az igazgató-választmány ülésében.
Szentkatolnai Bakk Endre ig. vál. tagnak Vizakna város czimeréről szóló értekezését Varjú Elemér ig. vál. tag olvasta fel, bemutatva annak kapcsán a város pecsétje és czímere ügyében a városi közönség kérelme alapján az igazgató-választmány megbizásából kidolgozott véleményét.
Ugy a dolgozat, mint a vélemény a Turul hasábjain fog közzététetni; az utóbbit azonkivül az igazgató-választmány magáévá téve, elrendelte annak Vizakna város közönségével leendő közlését.
Schönherr Gyula titkár bemutatta a Magyar Nemzeti Múzeum legujabb kiadványát, a múzeumban őrzött czímereslevelek jegyzékét, mely Áldásy Antal nemzeti múzeumi őr szerkesztésében jelent meg. Az igazgató-választmány örömmel vett tudomást ez értékes kiadvány megjelenéséről, mely tartalmánál fogva a társaság minden tagja részéről a legteljesebb érdeklődésre tarthat számot.
Új tagokul megválasztattak, valamennyien az évdijas rendes tagok sorába: Kakaslomniczi és Berzeviczei Berzeviczy Béla szolgabiró Szobon, Hont várm. (aj. ifj. Reiszig Ede), Veskóczi Budaházy Béla telekkönyvi tisztviselő Nyiregyházán, (aj. Benkó Imre) és Csanády Béla városi főjegyző Krasznán, (aj. Karakas Imre).
A nagygyűlés napjául deczember 15-ike tüzetett ki a következő tárgysorozattal: 1. Elnöki megnyitó, 2. felolvasás, 3. titkári jelentés, 4. pénztárnoki jelentés, 5. esetleges indítványok, utasíttatván a titkár, hogy a felolvasás tárgyában a novemberi űlésen terjessze elő javaslatát.
A titkár jelentést tévén a felől, hogy az igazgató-választmány kebelében egy hely vár betöltésre, az igazgató-választmány tagjai felkérettek, hogy ajánlataikat a november 24-iki ülést megelőző napig küldjék be az elnökséghez.
A pénztárnok jelentése szerint az ülés napjáig a társaság pénztárába befolyt 3499.61 kor., kiadatott 3082.15 kor.), maradvány 417.46 kor. Vagyonállás: 1. alapítványi tőke a) értékpapirokban 21,800 kor., b) kötelezvényekkel biztosított alapítványok 4400 kor., c) kötelezvény nélküli alapítványok 800 kor., együtt 27,000 kor.; 2. alapítványi jelleggel nem biró tőkésítés 3400 kor.; 3. A Nemzetségi Zsebkönyv alapján takarékpénztárban elhelyezve 100 kor., 4. pénztári készlet 417.46 kor. Összesen 30,917.46 kor.
Ifj. Reiszig Ede ig.-vál. tag a Magyar Nemzetségi Zsebkönyv szerkesztősége részéről részletes jelentésben tájékoztatta az igazgató-választmányt a szerkesztési munkálatok eddigi eredményei felől, s bejelentve, hogy a II. kötet kéziratából mintegy 18 ív anyag már ki van szedve és hogy 22 család jelentkezett késznek a családi czímerének szines vagy fekete nyomásban való közlésével járó költségek fedezésére, határozatot kér a mellékletek ügyében, a kötet ívszámát 40-ben kérte megállapítani és intézkedést kért az előfizetési felhivások mielőbbi szétküldése tárgyában. Az igazgató-választmány a jelentést tudomásul véve kimondta, hogy a czímerrajzok közül csupán a szinesek adandók külön mellékletül, a kötet ivszámát, tekintettel a mellékletek számára, a névmutató betudásával 38 ivben állapitotta meg, s az előfizetési felhivásoknak szöveg- és képmutatványnyal kapcsolatban való szétküldése idejéül október hó elejét tűzte ki, felhatalmazva az elnökséget, hogy azt megszövegezze és a szétküldés iránt a szerkesztőség utján intézkedjék.
A jegyzőkönyv hitelesitésére Barabás Samu és Karácsonyi János ig.-vál. tagok kéretvén fel, az űlés véget ért.

SZAKIRODALOM.

A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának czimereslevelei. 1200–1868. Leirta dr. Áldásy Antal. (A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának czimjegyzéke. II. rész). Budapest, az Athenaeum nyomása, 1904. 8°. XX. f. 495. old. 258 czimerképpel.

A hazai heraldika kétszáz éves multja daczára még sok tekintetben a kezdet nehézségeivel küzd. Rendszeres, tudományos alapokon nyugvó művelése nagy nehézségekbe ütközik; történetét, különleges fejlődését véglegesen tisztázni, szabályait, műnyelvét megállapitani nem lehet, mert a feldolgozásra előkészitett anyagkészlet aránylag igen kicsi. Családi czimereinknek alig egy tizede van kiadva s a kiadottaknak csekély százaléka van úgy közrebocsátva, hogy tudományos feldolgozáshoz anyagul szolgálhasson. Örömmel kell tehát üdvözölnünk minden olyan vállalatot, a mely a czimertani források közlését tüzi ki feladatául, a mely csekély fegyvertárunkat, készletünket kivánja gyarapitani.
E czélt szolgálja s mondjuk ki előre: kitünően szolgálja a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának imént megjelent katalogusa, a mely a könyvtár levéltári osztályában s az ugyanott elhelyezett családi levéltárakban levő gazdag armális anyagot ismerteti meg kitünő regesztákban s részben ábrákban is.
A katalogus tartalmas voltáról s egyben Múzeumunk ezen csoportjának gazdagságáról tanuskodik az, hogy a jegyzék nem kevesebb mint 631 darab czimeradományozó oklevélről (beleszámitva a czimerkérő folyamodványokat is) számol be. Ez az anyag több mint száz év alatt gyült egybe, részben ajándékokból s letéteményekből (családi levéltárakkal), de legnagyobb részben tervszerü vásárlások utján. Ennél nagyobb gyüjteményt csak az Országos Levéltár bir felmutatni; ám ennek gazdagságával szemben áll a múzeumi kollekczió belső értéke. XIV. századi czimerleveleinek itt őrzött legbecsesebbjei, a későbbi mohácsi vész előttiek páratlan sorozata, az ezután keltek között levő sok ritkaság, érdekes kuriózum, a maga nemében egyedülivé teszik a múzeumi könyvtár armális-gyüjteményét.
A felsorolt 631 oklevélből 575 hazai, 56, tehát az egész anyagnak kb. tiz százaléka külföldi eredetü. Ez az arány hovatovább, mindinkább változni fog, miután a jövőben a magyar rész növekedése mellett a külföldi gyarapodása előreláthatólag elenyészően csekély lesz.
A magyar anyagból a XIV. századra négy darab esik. Sajnos, a legkorábbi, a Blagayaknak állitólag 1200-ban Imre királytól nyert armálisa hamis. De még mint hamisitvány sem nélkülözi az érdekességet, miután 1571-ben Miksa király kanczelláriája hiteles gyanánt átirta. A másik három jól ismert kincse heraldikánknak; kettő Károly Róbert királytól való (Doncs mester és Kolos fia Kolos mester sisakdiszéről), a harmadik Zsigmond király első teljes czimeradományáról szól._{Tekintve, hogy a katalógus a gyüjteményben levő másolatokat is felsorolja, bátran ide sorozható lett volna még Nagy Lajos király czimerlevele Kassa város számára, a melynek kitünő fényképe megvan a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában.}* A XV. századot és a következőnek 1526-ig terjedő első negyedét ötvennyolcz armális képviseli; ebből negyven eredeti, a többi másolat. A XVI. század mohácsi vész utáni feléből 101, a XVII. századból 312, a XVIII.-ból 86, a XIX.-ből pedig 14 oklevelet találunk a kötetben. Feltünő az aránytalanság a XVIII. és a következő két század armálisainak számában; az ok egyrészt abban keresendő, hogy a Leopoldok századában rengeteg armálist osztogattak, másrészt pedig, hogy a XVII. századi nemes családok közül jóval több halt ki, mint a békességes XVIII. és XIX. századokban keletkezettekből s igy a XVII. századból több armális maradt gazdátlanul, mint a rákövetkezett időkből.
A külföldi armálisok közül egy a XV. századból (1492), 6 a XVI.-ból. 24 a XVII.-ből, 17 a XVIII. és 8 a XIX. századból való. Megjegyzendő, hogy ezek között is akad magyar vonatkozású. Igy például a német czimerleveles családok közül nem egy Magyarországon élt, részben polgári sorban (Parscht, Planckenauer, Grueber, Lienpacher, stb.) részben mint indigena (br. Imbsen, br. Baldaczi, br. Vermatti). Vannak aztán tősgyökeres magyar családok, a melyeknek idegen armálisát vagy bárói oklevelét sorolja fel a katalógus, ilyen p. o. a Holló család lengyel indigenátusáról szóló diploma (1676), vitézvári Simonyi József (1804), Stipsics József altábornagy (1806) és jobbaházy Dőry Gábor (1855) osztrák bárói oklevele.
A gyüjtemény érdekességeit felsorolnunk tér hiján lehetetlen. Legyen szabad figyelemgerjesztésül annyit megemlitenünk, hogy a mohácsi vész előttiek közt több olyan van, a mely még szakembereink előtt is alig ismeretes. Ilyen a Goszthonyi család 1467-iki kiadatlan czimerlevele, a melynek eredetijét az Országos Levéltár 1759-ben hitelesitett, czimerképpel ellátott másolatát a múzeumi levéltár őrzi. Kiadásra vár még Somogymegye érdekes czimere is 1498-ból; ezt is csak hiteles másolatban birja ugyan a gyüjtemény, de a másolaton hűen lefestett czimerábra van. Csak a Siebmacherben volt eddig közölve az Erchy- és Ányosczimer jóformán egészen ismeretlen volt, pedig a sajnos, elmosódott ábráju Paulik-armális 1514-ből, radováni Keczer Ferencz kitünően fentartott czimerlevele ugyancsak 1514-ből, a mártonfalvi Cseh családé 1515-ből (szines hasonmása a jelen füzetben), Zuhodoli János deáké 1516-ból és Sáfár Tamásé 1520-ból.
Már ennyiből is látható, minő érdekes új anyagot visz be Áldásy Antal jegyzéke heraldikánk készlettárába. Pedig a középkori mellett igen becses a sokkal nagyobb számban bemutatott ujabbkori anyag is. A XVI–XVIII. századból szövegükben is ismertetett armálisaink száma eddig igen csekély, holott az ezen korbeli czimeradományozó oklevelek fontossága tagadhatatlan. A nemesség adományozása körüli jogszokásaink, heraldikánk műnyelve csak ezek alapján lesznek rekonstruálhatók; a czimeradományozások körülményei egy sereg (néha másünnen, nem ismert) történeti eseményhez, maguk a czimerek pedig viselettörténetünkhöz szolgálnak forrásul. Természetesen csak az esetben, ha kiadásuk oly módon történik, mint a jelen munkában, a hol a czimeradományozót, a kitüntetettek neveit s a pontos keltet feltüntető regesták mellett ott található először az oklevélnek a czimert leiró, másodszor a czimerszerző érdemeit, családi körülményeit, vagy személyiségét illető része is.
A munka érdemét nagyban emeli azon körülmény, hogy benne az eddig kiadatlan czimerek, pontosan egy negyedre kisebbitett, hü ábrákban vannak közölve. Ez ábrák azt, a ki a viselet vagy a magyar kanczellária miniátorainak történetéhez keres adatokat, nem fogják kielégiteni, a heraldikus azonban kifogástalannak fogja őket találni.
Sok mindent mondhatnánk még, ha a munkát dicsérni akarnók; ezt tennünk azonban tiltja az a körülmény, hogy úgy a szerző, mint azok, a kik rajta kivül a munka kiadásával érdemet szereztek, a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társulattal s igy közvetve folyóiratunkkal is szorosabb viszonyban állanak. Annyit mindenesetre szabad konstatálnunk, hogy a szerző érdemes munkát végzett; nagy fáradságot és figyelmet igénylő feladatát úgy oldotta meg, hogy belőle a magyar tudományosságnak maradandó haszna lesz. Köszönet illeti meg azonban a munka kiadásának eszközlőjét, dr. Fejérpataky Lászlót, a Széchényi Országos Könyvtár igazgatóját és dr. Schönherr Gyulát, a levéltári osztály vezetőjét is, a kik részt vettek a szöveg felülvizsgálatának kimeritő munkájában s igy a maguk részéről is hozzájárultak ahoz, hogy Áldásy könyve a magyar Heraldikai irodalom egyik legmegbizhatóbb és leghibátlanabb forráskiadványa legyen.
Bibliophil.

Szilágy vármegye monographiája. Szilágy vármegye törvényhatósági bizottságának megbizásából írta dr. Petri Mór. V. kötet. Kiadja Szilágy vármegye közönsége, 1904.

E nagyszabású munkának immár ötödik kötete fekszik előttünk, mely genealogiai tekintetben a legbecsesebb anyagot tartalmazza. A míg az előző kötetekben az egyes városok, falvak és elpusztult helyek, továbbá a várak urai és egyes nagy családok történetét adta a szerző, addig a most megjelent kötetben a vármegye hajdan való birtokosainak, az ott élt és élő családoknak történetét nyitja.
Óriási anyag állott e tekintetben szerző rendelkezésére nemcsak az oklevelekben, hanem a külömböző czélu össszeirásokban is, melyek tulajdonképeni becse ép a családok, a birtokosok történeténél tünik ki legszembeötlőbben. Miként az előző kötetekben, úgy a jelen kötetnél is minden lapon nyomát találjuk annak a hangyaszorgalomnak, melylyel a szerző a legkisebb adatot is igyekszik felkutatni, és czéljaira értékesíteni. Alig van család, melyről egynéhány adatot ne tudna felhozni, és alig hisszük, hogy szerzőnek valamely forrásadat kikerülte volna figyelmét.
A kötet a vármegyében birtokos családokat betürendben sorolja fel és azoknak történetét a reájuk vonatkozó irodalom és levéltári anyag segélyével oly bőven adja elő, hogy az egyes családoknál egész hosszú tanulmánynyá nőtte ki magát. Genealogiai táblázatok teszik egyes nagyobb családoknál a leszármazás összefüggését megérthetővé és helyenként a czímer rövid leirását is adja szerzőnk. Maga a kötet anyaga a K betűig terjedő részt foglalja magában, a hátralévő hatodik kötet fogja a mű befejezését tartalmazni.
Szükségtelen bővebben indokolni azt a jelentőséget, melylyel a monographia e kötete a családtörténetre nézve bir. A genealogus kitünő segédkönyvet nyer e monumentális munkában, melynek értéke a családtörténeti kutatásokra nézve mindinkább ki fog tünni a későbbi idők folyamán. Szilágy vármegye büszke lehet e munkára, oly monographia ez, milyennel a többi vármegyék közől csak egy-kettő dicsekedhetik.
l.

Hoffähigkeit. Eine Studie von Baron Hermann Tinti. Wien und Leipzig, Braumüller, 1904.

E kis munka megjelenése a napi sajtóban is port vert föl. Bizonyos tendencziákat tulajdonitottak a füzetnek, összeköttetésbe hozva azt az uralkodó család egyes tagjainak az utóbbi időkben kötött nem egyenrangu házasságaival. Azonban, ha a füzetet átlapozzuk, úgy találjuk, hogy szerző korántsem akart e nem egyenrangú házasságok egyenrangúsításáért síkraszállani, voltaképen egész más indokok vezették őt tanulmányának megirásában.
Tanulmánya első részében az udvarképességről szól, vagyis arról a jogról, melyet a magyar és az osztrák monarkia régibb nemessége formálhat arra, hogy az udvarnál megjelenhessék. Az udvarképesség mai formája százados fejlődésre tekint vissza és egyelőre addig tart, mig az uralkodó másként nem határoz. A leszármazás bizonyos számú apai és anyai nemesi őstől, másszóval a kamarási próba adta meg eddig az udvarképesség jogát, mely alól természetesen kivételek voltak. Már most egy hézag a családfán, egy házasság, melynek kötésénél a leszármazás kifogástalan voltára tekintettel nem voltak, az utódokat kizárta e jogból, bármily régi históriai multu család tagjai legyenek is azok. De viszont történtek a kamarási méltóság adományozásánál is kivételek, még pedig elég gyakran a régi, igazán érdemeket szerzett nemesség rovására. E helyzet megszüntetése czéljából szerző bizonyos reformokat javasol. Utal arra, hogy pl. a csillagkeresztes rend mai határozatai nagyon szigoruak és hogy pl. az alapítványképességgel biró nő, amennyiben férje nem kamarás, udvarképességét elveszti. Ebből kifolyólag állítja fel szerző azt a követelést, hogy a nem nemes nő, ha nemes férfihoz megy nőül, az egyházi esketés által ipso facto férjével egyenrangu legyen, akkor is, ha férje szuveréni méltósággal bir.
A második fejezetben szerző a bárói méltósággal foglalkozik és itt bővebben kiterjeszkedik azon – szerinte – mellőzésre, mely a régi bárói családokat napjaink tömeges bárósítása és nemesítése által érte, és hangsúlyozza azt, hogy azért bizonyos rekompenzáczió illetné meg e családokat. A harmadik fejezetben végül «reformjavaslatok»-kal áll elő. E reformjavaslatok részben a kamarási méltóságra, részben a csillagkeresztes rendre vonatkoznak.
A kamarási méltóságra nézve azt kivánja, hogy erre jogigénynyel birjanak a) Ausztria és Magyarország herczegi, grófi és bárói családjainak nagykorú férfitagjai a mennyiben ki tudják mutatni, hogy nemességük a kérvény benyújtásának napjától visszafelé számítva legalább 150 éves és ha a folyamodó anyja nemesi származásu, b) a «ritterbürtig» családok tagjai a manapság érvényben lévő őspróba letevése mellett. A csillagkeresztes rendre nézve ugyancsak a) a herczegi, grófi és bárói családok nagykorú nőtagjai, a mennyiben férjeik a kamarási rangot birják és legalább 150 éves nemességet ki tudnak mutatni és ha anyjuk nemesi származásu, b) a «ritterbürtig» családokból származó nők, a ma is érvényes őspróba letétele mellett és ha férjeik kamarási méltósággal bírnak. Továbbá követeli, hogy udvar- és alapítvány-képességgel ruháztassanak fel Ausztria és Magyarországnak 1848 ótai miniszterelnökei nejeikkel együtt és egyenes férfi utódjaik, a mennyiben nemesi ranggal birnak. Követeli továbbá, hogy a régi osztrák, feudális bárói családok az «új» bárókkal szemben bizonyos megkülömböztetésben részesüljenek, továbbá, hogy mindennemű külömbség a régi és új módon őspróbát tevők között elvileg kizárassék. Az utolsó fejezet végül magyarázatokat tartalmaz e követelésekhez. Ezekből kiemeljük, hogy a 150 évi időközt szerző azért kívánja, hogy idővel azok a családok is elnyerhessék a kamarási méltóságot, melyek nemessége ma még nincs 150 éves. A régi bárók rekomenzáczióját az «uj» bárókkal szemben részben a grófi rang adományozásában látja, azonban hangsulyozza, hogy felfogása szerint a grófi czím és rang adományozása régi bárói családok részére tulajdonkép nem tekinthető ezekre nézve számottevő kitüntetésnek.
Tinti báró röpirata elég érdekesen van megirva, azonban a benne foglalt «reformok» oly radikális változást jelentenének az udvar- és alapitvány-képességet illetőleg, hogy valószinűleg hosszú időre csak pium desideriumoknak fognak maradni.
–y.

1904-4

TURUL

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság Közlönye

AZ IGAZGATÓ-VÁLASZTMÁNY MEGBIZÁSÁBÓL SZERKESZTIK
SCHÖNHERR GYULA
TITKÁR
ÉS
VARJÚ ELEMÉR
AZ IGAZG. VÁL. TAGJA.

BUDAPEST

KIADJA A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG
MCMIV.

153PAULER GYULA EMLÉKEZETE.

Felolvastatott a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1904 deczember 15-ikén tartott nagygyülésén.

Mélyen tisztelt Közgyülés! Ha a rohanó éveket tartanám földi életem legfőbb kincseinek, fel kellene most nekem is jajdulnom a római költővel: Eheu fugit irrevocabile tempus! Ime már én is odajutottam, hogy emlékbeszédet tarthatok, még pedig nem csupán megbizásból, még kevésbbé fenhéjázásból, hanem azért, mert személyesen is ismertem azt a férfiut, a kinek emlékét a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság igazgató-választmányának felszólítására ez alkalommal feleleveniteni becsületbeli kötelességemnek tartom!
De én nem törődöm a hajamat már tépdeső és csipdeső hosszú évsorral, hanem csakis azon veszteség, a mely Pauler Gyula elhunytával a hazai történettudományt és e Társaságot is érte, boritja el bánattal a szivemet!
De vajjon csakugyan Társaságunkat is veszteség érte Pauler Gyula halálával? Mert látjuk, hogy gyászolja őt a Magyar Tudományos Akadémia, gyászolja a Magyar Történelmi Társulat s bennünket megelőzőleg már szép emlékbeszéddel áldozott emlékének a Szent István-Társulat. Ámde, ha végig megyünk az Akadémia kiadványain, ha beletekintünk a Történelmi Társulat folyóiratába, mindenütt ott látjuk Pauler Gyula tevékeny, éles elméjének maradandó alkotásait, ellenben hiába forgatjuk át Társaságunknak immár 21 kötetre terjedő «Turul»-ját, vagy egyéb kiadványait, nem leljük azokban Pauler Gyula dolgozatait. Csak mint igazgató-választmányunknak tagja vett részt kezdettől fogva Társaságunk felvirágoztatásában.
Csakhogy egy Társaság czélját nem csupán közvetetlenül lehet előmozditani. Ha valaki például egy középülethez telket, vagy 10 ezer darab téglát ad, sokkal többel járul hozzá, mint az a kőműves, a ki pénzért a téglákat közvetetlenül egymásra rakosgatja.
Éppen nem kellett fáradságosan kutatnom, mindjárt eszembe ötlött, oly nyilvánvaló igazság az, hogy Pauler Gyula, ha közvetetlenül egyes értekezések irásával nem is szolgálta Társaságunk ügyét, egész irodalmi irányával és működésével annálinkább előmozditotta Társaságunk czéljait.
Mert vegyük csak elő régi, összes multunkkal foglalkozó történetiróink könyveit! Látjuk, hogy a XVIII-ik századbeliek mind kormánypártiak és csak «hungarus»-ok, de nem magyarok; látjuk, hogy a XIX. századbeliek egész talán 1880-ig mind ellenzékiek és nemzetiek; de azt látjuk, szomoruan látjuk, hogy mindannyian kritikátlanok.
Pedig megforditva, se nem kormánypártiaknak, se nem ellenzékieknek, hanem birálóknak, csakis a valót kutatóknak, csakis a valót elfogadóknak kellett volna lenniök. Mert, mint Pauler Gyula mondja, a tudomány lehet hézagos, lehet tökéletlen, de valótlanságot soha sem vehet fel magába. (Századok, 1871. 570.).
Pauler Gyula hazánkban, ha nem is úttörője, de mindenesetre elsőrangú harczosa lőn a történelmi birálatnak, a kritikának. Már pedig ezt megerősiteni, felvirágoztatni Társaságunknak is szoros és eddig hiven teljesitett teendője.
Alkalmassá tette Pauler Gyulát e birálatra az, hogy ő történetirói munkálkodását előzőleg bölcseletileg sokat gondolkozott a történelem valódi hivatásáról s a hibás kiinduló pontok veszélyeiről. E közben magasan felülemelkedett a hétköznapi politikai, vallási, osztálykülönbségi pártviszályokon s igy nem vezethette őt félre sem a nemzeti hiuság, sem a tulzott vallási türelmetlenség, sem a multban is saját magát kereső pártpolitika, még kevésbbé valami, napjainkban felkapott üres jelszó.
Megkezdette pedig birálati tevékenységét 1883-ban. Ekkor jelent meg «Anonymus külföldi vonatkozásai» cz. értekezése s ezzel állott azok sorába, a kik helyesen azt hirdették, hogy nem elég a történelmi kutfők tudósitásait jól-rosszul összeállitani, hanem előbb meg kell állapitani valamely régi iróról, mikor élt, mit tudott és szavahihető-e?
Egy évvel később «A Hartvik-legenda és pesti codex-e» cz. értekezésével Szent István életiratainak összehasonlitását inditotta meg és ez ügyben még kétszer felszólalt.
De legnagyobb munkát a kutfőbirálat terén nagy művének «A magyar nemzet története az árpádházi királyok alatt» készitése közben vitte véghez. Ekkor fogott hozzá hazai krónikáink legnevezetesebbikének, a Bécsi Képes Krónikának birálatához. Összeszedte éles elméjének minden erejét, ismereteinek bőségét, hogy szétválaszsza e krónikában a régi, hiteles tudósitásokat a későbbi toldásoktól és megállapitsa azt, hogy az árpádkori részek mikor irattak? Fejezetről-fejezetre, sokszor mondatról-mondatra kimutatja, melyek valók III. Béla, melyek IV. Béla korából s melyek 1282 után irt toldások. Folytatá e nagy fáradtsággal járó s látszólag annyira hálátlan kutatását 1900-ban megjelent «A magyar nemzet története Szent Istvánig» cz. műveirásakor. Ekkor deritette fel azon viszonyt, a mely Anonymus műve és a Képes Krónika részei közt van, ekkor állapitotta meg, hogy mindkettőnek mily gyarló ismereteik voltak a honfoglalásról és a külföldi kalandozásokról. És ha majd egykor egész tisztára meg lehet határozni, hogy a Képes Krónika hány részből áll s egyes részei mikor keletkeztek, azt jó részben Pauler Gyula nagy tudásának, lelkiismeretes kutatásának lehet köszönnünk.
Már most az a genealogus, a ki tudja, hogy a Képes Krónika kutforrása a magyar nemzet aranyága: az Árpád-család nemzedékrendjének; a ki tudja, hogy Anonymus müvében és a Képes Krónikában vannak legrégibb tudósitásaink a magyar nemzetségekről és a jövevény családokról, az hálával fogadja Pauler kutatásainak eredményét. Az ilyen genealogus megtudja becsülni azt, hogy Pauler Gyula neki utmutatást adott e kutfők értékére nézve s megmenté őt attól, hogy a nemzedékrendeket és hozzáfüzött magyarázatait homokra épitse.
Ha itt megállapodnánk, akkor még keveset mondottunk volna azon érdemekről, a melyeket Pauler Gyula a genealogia terén szerzett.
Ha azt mondja valaki, hogy a genealogia a hizelgés tudománya, én nem csodálkozom, mert a látszat sokszor e mellett szól. A genealogia és heraldika leginkább a nagy urakkal, az előkelő családokkal foglalkozik és tagadhatatlan, hogy eddig egy-egy genealogiai mű gyakran a családi hiuságnak vagy fitogtatásnak köszöné keletkezését.
Ámde az igazi genealogiára e szemrehányás mégis igaztalan. Az igazi genealogia nemcsak a felemelkedés, a hősies küzdés példáit tárja elénk, hanem a csúf elfajulás, a gyászos enyészet eseteit is pártatlanul felsorolja. Az igazi genealogia csak annyiban foglalkozik jobban és sürübben a legnevesebb, a legjelesebb és érdemesebb családokkal, a mennyiben a földrajz is első kötelességének tartja leirni a kimagasló hegylánczokat, mert azok szabnak irányt a folyóknak s az alsóbb rétegek elhelyezkedésének.
Egyet azonban, mélyen tisztelt Közgyülés! el kell ismernünk. S ez az, hogy, ha a genealogiai tudomány kritikátlan, akkor valóban hizelgő élősdivé válik, akkor a történelem elősegitése helyett borzasztó tévedéseket okoz, és tanitás helyett szégyenletes mesékkel ámitja az embereket. A számos nagyzoló és zagyvalékos nemzedékrendeken kivül Lehoczky Stemmatographiája egymagában is igazolja ezt. Sőt, nagyon jól tudjuk, mélyen tisztelt Közgyülés, hogy egyes, tisztátalan szándéku és a genealogiai tudományt nem előmozditó, hanem meggyalázó iródeákok, attól sem riadtak vissza, hogy koholt nemzedékrendjeik támogatására hamisitványokat is készitsenek vagy közöljenek és igy még inkább tönkre tegyék a genealogia hitelét. Kell-e emlitenem Skalich Pált, továbbá a Trophćum Estorasianum szerzőjét, Szklenárt, Szirmay Antalt és Kemény Józsefet? Nemde ezek valóságos farkasvermeket ástak a genealogiai tudomány művelői elé az ő hamisítványaikkal?
Épp azért Társaságunknak a legnagyobb örömmel kellett fogadnia és üdvözölnie azon, Társaságunk egyik czéljául is kitűzött működést, a melyet Pauler Gyula az oklevél-birálat terén kifejtett.
Pauler Gyula 1888-ban, a magyar királyságnak a meghóditott Horvátországhoz való viszonyát vizsgálgatván, ütődött bele azon kőbe, a melyet koholt vagy hamis oklevélnek nevezünk. Azelőtt, nem pillantván bele az eredeti kutforrásokba, ő is könnyedén átvette mások véleményét egy-egy iratról, mint azt pl. a Szilveszter-bulláról 1884-ben irt szavai elárulják. De 1888-tól kezdve, bár igazi diplomatikussá már nem képesithette magát, mégis teljes erejével rajta volt, hogy az igazi leveleket a hamisaktól megkülönböztesse.
Mekkora sikere volt mindjárt 1888-iki kutatásainak, megmondja Fejérpataky László első rangú diplomatikusunk a zárai és spalatói 1102–1103. évekre tett levelek koholásának ismertetésében: «Igaza volt Pauler Gyulának, midőn e két oklevél tarthatatlanságát, a melyek felett a kritika addig úgyszólván észrevétlenül átsiklott, meggyőző históriai okokkal kimutatta. Nem vezették őt félre az oklevelek formulái, a melyek a dalmát-horvát oklevelek mintáját követik». (Kálmán király oklevelei, 77. l.)
Ez ügyben szerzett tapasztalataival mintegy fölfegyverkezve indult neki Pauler Gyula a magyar történelem árpádkori részének. Mily alapos, nem csupán az előző történetírók szavait változtató, hanem mindenütt az eredeti kutforrásokra épitett művet irt, nagyon jól tudjuk, hisz mindig használjuk, ha árpádkori dolgokról kell irnunk vagy magunkat valamiben tájékoztatnunk. E művének megirásakor azonban a magyar családtörténetnek is nagy szolgálatot tett, mert mintegy 30 darab iratról deritette ki, esetleg másoknál meggyőzőbben mutatta meg, hogy ezek éppen nem oklevelek, hanem a történelem mezejéről kiirtandó gyomok. Bárha ez iratok gyakran oly fényes nevű családokat érintettek, mint a Frangepán vagy a gróf Kemény valának, oly nevezetes egyházak érdekeit védni látszottak, mint a veszprémi, pécsi, pannonhalmi, a történeti igazság kimondásától el nem állott.
Ha igazán akarjuk megitélni Pauler Gyula működését, még egyet nem hagyhatunk figyelmen kivül. Vegyük csak például mily szintelen még Szalay Lászlónak vagy Horváth Mihálynak történeti könyveiben az árpádkori vezérférfiak névsora. Szalay az 1217-ben szentföldi hadjáratra induló magyar főurak közül csak egynek tudja nemzetségét, családját. Sajnos, e tudása is hamisitványon alapszik és igy helytelen. (Magyarország története, I. 287.) Ellenben ha Pauler Gyula művében ugyanazon névsort végig nézzük, látjuk, hogy mindenik főurnak nemzetsége, némelyiknek családja és családi fészke is meg van jelölve!
Még jobban értékesitette Pauler Gyula az árpádkori nemzetségek és családok multjáról, részben éppen Társaságunk folyóiratában kideritett eredményeket IV. vagy Kún László uralkodásának előadásánál. Csak igy, hogy az egyes pártvezérek nemzetségét, várait, rokoni összeköttetéseit feltünteti, árad világosság arra a mélységesen sötét két évtizedre; igy nem lesz az többé, Pauler Gyula szavaival élve, «érthetetlen chaos, a melyben semmi összefüggést sem lehet felismerni».
Éppen ebben áll tehát Pauler Gyula nagy érdeme, hogy a genealogiai tudomány vivmányait belevitte a magyar általános történelembe. Mit is érne minden fáradozásunk, a hazai családok történetében tett minden fölfedezésünk, ha azt a részletes kutatásokat összefoglaló, általános történetirók föl nem használnák, s a müvelt közönség kezében forgó nagy műveikbe bele nem szőnék és igy Társaságunk nagy vivmányait lassan-lassan közkincscsé nem tennék?!
Mélyen tisztelt Közgyűlés! Méltán áldozik tehát Társaságunk is Pauler Gyula emlékének! Azon már csak váratlanságánál és hirtelenségénél fogva is megdöbbentő hir, a mely 1903 julius 8-án Pauler Gyula halálát hirdetve, hazánkon végig futott, nem ok nélkül sujtá Társaságunkat is, nem ok nélkül kelté a sulyos veszteség érzetét bennünk is!
De azért, ha oly, igazán magasra emelkedett történetirói érzékkel keressük és szeretjük az igazságot, mint Pauler Gyula kereste és szerette, ha a történeti birálatnak akkora ereje és szeretete él bennünk, mint ő benne élt, akkor Pauler Gyulának csak testét szakitá el tőlünk a halál, nemesebb része, igazságszerető lelke velünk marad.
Dr. KARÁCSONYI JÁNOS.

156NÉGY CZIMERLEVÉL.

(Négy czimerképpel.)

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság kiváló feladatai közé tartozik régi czimereink teljes sorozatának összegyüjtése, még pedig lehetőleg az eredeti czimereslevelek alapján. E czélnak kivánok szolgálni, a midőn alább négy eddig ismeretlen czimerlevelet mutatok be.
Kor szerint menve, az elsőt Báthory István lengyel király és Erdély fejedelme adományozta Csókássy Mihálynak, 1582 április 10-dikén.
Csókássy Mihály erdélyi vitéz nemes ember, ki fejedelmét Lengyelországba is követte, elpanaszolta a fejedelemnek, hogy őseinek czimereslevele a mostoha idők viszontagságai között elveszett, ennélfogva a király és fejedelem őt és mindkét ágon lévő maradékait ujból felvette Erdély és Magyarország kétségtelen nemesei közé. Ezen fejedelmi kegyre vitézünk bőven reá szolgált a lengyelországi hadjáratokban, a megelőző években ugyanis részt vett négy ellenséges vár vivásában, melyeket sikerült is a királynak a moszkvai nagyfejedelemtől visszafoglalni és saját hatalma alá hajtani, ezenkivül Plescoviának hosszu ideig tartó ostrománál a legnagyobb készséggel és bátorsággal végezte hüséges szolgálatait.
Az ujra adományozott ősi czimer a következő; kék mezejű pajzsban balra fordult, ágaskodó, hátranéző, természetes szinü farkas, két első lábával aranyos zászlót tart. Sisakdisz a pajzsalak leveles koronából kinőve; takaró: ezüst-arany.
A czimer az oklevél élén áll s négyszögletü arany keretbe van foglalva. A czimer és a keret között lévő ür felső fele kék, alsó fele vörös.

A czimer úgy szerkezet, mint kivitel tekintetében igen gyönge; úgy látszik, hogy a királyi udvarban nem igen volt akkor jártas kezü czimerfestő. Még a kanczellária ellen is kifogást emelhetünk, mert a szövegben lévő czimerleirást igen hanyagul fogalmazta, adván a kitüntetettnek háromszögletü fekete (!) pajzsban fekete farkast.
Hogy a Csókássyak régibb czimere milyen volt, nem tudjuk, igy azt sem határozhatjuk meg, hogy az elődök által használt czimer volt-e befolyással a fejedelem által ujonnan adományozottra?
Az oklevél szövege a következő:

Nos Stephanus dei gratia rex Polonić, magnus dux Lithvanić, Russić, Prussić, Massović, Samogitić, Ciović, Volinić, Podlahić, Livonićque etc. dominus, nec non Transilvanić princeps, memorić commendamus tenore prćsentium significantes, quibus expedit universis, quod nos, cum ad nonnullorum fidelium consiliariorum nostrorum humillimam supplicationem majestati nostrć propterea factam, tum vero attentis et consideratis fidelitate et fidelibus servitiis fidelis nostri egregii Michaelis Chiokássy, quć ipse majestati nostrć Polocensis,Velkilucensis, Zavolociensis, Ostroviensique arcium hostilium expugnatione, quas a magno Moscorum duce superioribus proximis annis armis nostris in potestatem nostram redegimus, ac denique diuturna obsidione civitatis Plescoviensis, summa cum animi sui promptitudine et alacritate fideliter exhibuit et impendit ac in futurum quoque exhibiturus et impensurus est, ex speciali igitur gratia munificentiaque nostra regia eundem Michaelem Chiokassy, alioquin etiam maiorum suorum nobilitate insignem, sed quorum documenta litteris mandata, per injuriam temporis amissa esse perhibentur, hćredesque et posteritates ejusdem utriusque sexus universos de novo in cśtum et numerum verorum Transilvanić et Ungarić nobilium cooptandos, assumendos, ascribendos, annumerandos et aggregandos, ac hoc modo eam monumentorum nobilitatis jacturam, nostris hisce prćsentibus sarciendam esse duximus, decernentes, expresse, ut idem Michael Chiokásy hćredesque et posteritates ejusdem utriusque sexus universi, omnibus iisdem privilegiis, libertatibus indultis, immunitatibus et juribus, quibus ceteri veri Transilvanić et Ungarić nobiles utuntur, fruuntur et gaudent, uti, frui et gaudere in perpetuum possint et valeant; imo cooptamus, assumimus, ascribimus, annumeramus et aggregamus, atque amissa priora documenta revocamus in integrumque restituimus, ac si nullo unquam superiore tempore interiissent. Pro ampliori vero, erga eum exhibita nostra liberalitatis regić argumento hćc arma seu nobilitatis insignia: scutum videlicet triangulare nigri coloris, (helyesebben «coerulei coloris») in cuius campo lupus nigri coloris sursum erectus depictus est, ore hiante, lingva exerta et collo versus tergum reflexo, qui anterioribus pedibus vexillum auratum tenere cernitur. Supra scutum galea est militaris, in cuius superficie diadema regium collocatum est; ex quo dimidius lupus priori, in scuto depicti per omnia similis exurgit. Scutum per utraque latera tenić seu fascić aurei et nigri coloris, ex summitate galeć descendentes, haud indecore exornant, quemadmodum hćce omnia in capite seu principio prćsentium litterarum nostrarum depicta et arte seu manu pictoris, suis ad id accommodatis coloribus clarius expressa, ac figurata conspiciuntur, eidem Michaeli Chiókássy, ipsiusque hćredibus et posteritatibus utriusque sexus unicversis, dedimus, donavimus et contulimus, annuentes, animoque deliberato et ex certa scientia nostra concedentes, ut iidem hujusmodi arma seu nobilitatis insignia, more aliorum Transilvanić et Ungarićnobilium armis utentium, a modo in posterum, ubique in prśliis, duellis, monomachiis, torneamentis, hastiludiis, clypeis et aliis quibuslibet exercitiis nobilitaribus et militaribus, nec non sigillis, tentoriis, velis, cortinis, domibus, auleis, annulis, vexillis et generaliter in quarumlibet rerum et expeditionum generibus sub mere et sincere nobilitatis titulo, quo eos ab omnibus et singulis cujuscunque status, conditionis, dignitatis et prćminentić homines existant, insignitos dici et nominari haberique et reputari volumus, ferre gestare, illisque uti, frui et gaudere in perpetuum possint et valeant. In cujus rei memoriam firmitatemque perpetuam prćsentes litteras nostras, secreti sigilli nostri, quo in rebus Transilvanicis utimur, pendentis munimine roboratas eidem Michaeli Chiokássy, ipsiusque hćredibus et posteritatibus utriusque sexus universis clementer duximus esse dandas et concedendas. Datum per manus magnifici fidelis nobis sincere dilecti Martini de Berzevicze, equitis et per Transilvaniam cancellarii nostri ac capitanei Starogradiensis in arce nostra regia Rigensi, decima die mensis aprilis anno domini millesimo quingentesimo octogesimo secundo, regni vero nostri sexto.

Stephanus, rex.
Martinus de Berzevicze, cancellarius.
Eredetije Horváth-Rhédey Johanna grófnő levéltárában van Alvinczen.
Jártasabb kezü czimerfestő munkája a szépen stilizált Iwchych czimer. Prágában, 1592 április 3-dikán adományozza ezt II. Rudolf, teljesitett és még teljesitendő hü szolgálatai fejében Iwchych Mátyásnak és általa Péter, Márton és Ilona nevü testvéreinek. Az oklevél szövege elmondja, hogy a Iwchych-ek nemes szülőktől származtak ugyan és mindig nemesi szabadságnak örvendettek, most azonban, a király, hogy érdemeiket kitüntesse, ujból felveszi őket Magyarország valódi és kétségtelen nemesei sorába, megengedve, hogy mint eddig, úgy ezután is mindkét nembeli utódaikkal egyetemben nemesi kiváltságokkal éljenek. Egyuttal kegyelme bizonyságául és kétségtelen nemességük jeléül a következő czimert adományozza nekik: kék pajzsban, hármas zöld halmon álló jobbrafordult arany griff, első lábaival véres törökfőn átszúrt kétélü kardot tart. Sisakdisz: koronából növekvően a pajzsalak. Takaró: kék-arany és fekete-arany.

A czimerlevél szövegében a czimer leirása következő:

«Scutum videlicet militare erectum cślestini coloris, cuius campum triiugis viridis monticulus occupat, cui integer crocei coloris gryphus alis expansis ore hianti, lingua exerta caudaque elevata posterioribus pedibus dispositis ac in dextrum scuti latus progrediens insistere, anterioribus vero bipennem nudum cum infixo illi capite Turcico cruore madentem capillotenus fortiter apprehensum tenere cernitur. Scuto impositam galeam militarem apertam, regia corona dimidium, priori per omnia similem gryphum producente ornatam. A summitate vero, sive cono galeć laciniis, seu lemniscis hinc crocei et cślestini, illinc nigri et crocei similiter colorum in scuti oram fluitantibus illudque decenter adornantibus, prout hćc omnia in capite seu principio prćsentium literarum nostrarum pictoris manu et artificio propriis suis coloribus recte depicta esse cernuntur».
A czimerlevél, melynek hártyára irott eredetije szintén Horváth-Rhédey Johanna grófnő levéltárában Alvinczen van, 1598 május 5-dikén lett Bihar vármegyében kihirdetve, mint azt nemes Maiadi László, a vármegye jegyzője bizonyitotta.
A harmadik levél is nemesitéssel kapcsolatos czimeradományról szól. II. Ferdinánd Bécsben 1632 deczember 20-dikán, tekintetbe vévén a félnemes (agilis) Almássy Istvánnak különböző helyeken és időkben teljesitett hüséges szolgálatait, őt nem nemes állapotából kiveszi, feleségével Kuun Katalinnal és hasonlóan Katalin nevü leányukkal valamint unokatestvérével, Almássy Jakabbal egyetemben felveszi Magyarország és kapcsolt részeinek kétségtelen nemesei sorába, ennek látható jeléül következő czimert adományozva nekik: vörös pajzsban zöld alapon balra fordult természetes szinü medve, első lábaival leveles kék szőlőfürtöt tart. Sisakdisz: leveles koronán vörös ruhás könyöklő kar, markában zöld levelü almafa ágat tart három vöröses-aranyas almával. Takaró: kék-arany.

A czimer az oklevél élén tojásdad keretben aranyszélü, diszitett kék szőnyegre van fektetve; az egész igen szépen festett barokk izlésü alkotás.
A czimerlevél szövege így hangzik:

Nos Ferdinandus secundus dei gratia electus Romanorum imperator semper augustus, ac Germanić, Hungarić, Bohemić, Dalmatić, Croatić, Sclavonić, Ramć, Servić, Gallicić, Lodomerić, Cumanić, Bulgarićque etc. rex, archidux Austrić, (etc. teljes czim) memorić commendamus tenore prćsentium significantes, quibus expedit universis, quod nos, cum ad nonnullorum fidelium nostrorum humillimam supplicationem nostrć propterea factam majestati, tum vero attentis et consideratis fidelitate et fidelium servitiorum meritis, fidelis nostri agilis Stephani Almassy, que ipse, sacrć primum regni nostri Hungarić coronć et deinde majestati nostrć, pro locorum et temporum varietate, fideliter exhibuit et impendit, seque imposterum quoque exhibiturum et impensurum pollicetur; cum igitur ob id, tum vero ex gratia et munificentia nostra regia, qua quosque de nobis et republica christiana bene mentos et virtutis colendć studiosos, antecessorum nostrorum divorum quondam Hungarić regum exemplo prosequi, eisque certa virtutum suarum monimenta, quć ad majora qućque prćstanda eos incitare possent, decernere consvevimus; eundem itaque Stephanum Almassy, simul cum conjuge ipius Catharina Kuun, ac filia similiter Catharina, sed et patruele, Jacobo scilicet Almassy, suis e statu et conditione ignobili, in qua hactenus perstitisse dicuntur, de regić nostrć potestatis plenitudine et gratia speciali eximentes, in cśetum et numerum verorum et indubitatorum regni nostri Hungarić et partium ei adjectarum nobilium duximus cooptandos, annumerandos et adscribendos. Annuentes et ex certa nostra scientia animoque deliberato concedentes, ut ipsi, a modo imposterum, futuris et perpetuis semper temporibus omnibus illis gratiis, honoribus, indultis, privilegiis, libertatibus, juribus, prćrogativis et immunitatibus, quibus cćteri veri et indubitati, regni nostri Hungarić et partium ei subjectarum nobiles, hactenus quomodolibet, de jure vel consvetudine usi sunt et gravisi utunturque et gaudent, uti, frui et gaudere possint et valeant, hćredesque et posteritates ipsorum utriusque sexus universi valeant atque possint. In cujus quidem nostrć, erga ipsos exhibitć gratić et clementić ac liberalitatis testimonium, verćque et indubitatć nobilitatis signum hćc arma sive nobilitatis insigma, scutum videlicet militare erectum rubri coloris, fundum illius viridi campo occupante, in quo integer niger ursus divaricatis et distentis posterioribus pedibus et tota corporis mole arrecta erecte stare, atque anteriorum pedum sinistro ad rapiendum protenso, dextro vero botrum uvć ostentare, inque dextrum scuti partem conversus esse cernitur; scuto incumbentem galeam militarem clausam regio diademate, dextrum brachium humanum rubra manica indutum, ac in vola ipsa ramusculum pomiferum foliis virescentibus et pomis turgentem, proferente ornatam; a summitate vero, sive cono galeć lacinis, seu lemniscis, utrinque cćruleis et candidis, in scuti extremitates sese diffundentibus scutumque, ipsum decenter exornantibus, quemadmodum hćc omnia, in principio seu capite prćsentium literarum nostrarum, pictoris edocta manu et artificio, propriis et genuinis suis coloribus depicta et dilucidius ob oculos intuentium posita esse conspiciantur, eidem Stephano Almassy ac per ipsum supra nominatis personis, ipsarumque heredibus et posteritatibus utriusque sexus universis gratiose danda duximus et conferenda. Decernentes et excerta nostra scientia animoque deliberato concedentes, ut ipsi a modo imposterum futuris et perpetuis semper temporibus eadem arma sive nobilitatis insignia, instar aliorum verorum et antiquorum, dicti regni nostri Hungarić et partium ei subjectarum nobilium sub iisdem juribus, prćrogativis, indultis, libertatibus et immunitatibus, quibus iidem vel natura, vel consvetudine ui sunt et gavisi utunturque et gaudent, ubique in prćliis certaminibus, hastiludiis, torneamentis, duellis, monomachiis, ac aliis omnibus et quibusvis exercitiis militaribus et nobilitaribus, necnon sigillis, velis, cortinis, auleis, annulis, vexillis, clypeis, tentoriis, domibus et sepulchris, generaliter vero in quarumlibet rerum et expeditionum generibus, sub verć, vetustć et sincerć nobilitatis titulo, quo eos ac hćredes ipsorum utiusque sexus universos, ab omnibus cujuscunque status, dignitatis, conditionis et prćeminentić homines existant, insignitos et ornatos dici, nominari, habe ue et reputari volumus et mandamus, ferre, gestare illisque uti, frui et gaudere possint et valeant, hćredesque et posteritates ipsorum utriusque sexus, universi valeant atque possint. Imo nobilitamus, damus et concedimus prćsentium per vigorem. – In cujus rei memoriam, firmitatemque perpetuam, prćsentes litteras nostras privilegiales, secreto sigillo nostro, quo ut rex Hungarić utimur, impendenti communitas, eidem Stephano Almassy simul et conjugi suć Catharinć Kuun ac filić, similiter Catharinć, sed et patrueli Jacobo similiter Almássy, ipsorumque hćredibus et posteritatibus utriusque sexus universis gratiose dandas duximus et concedendas. Datum per manus fidelis nostri, nobis dilecti reverendi Stephani Sennyei de Kis Sennye, episcopi Jauriensis, locique ejusdem comitis perpetui, consiliarii nostri et aluće nostrć per Hungariam cancellarii, in civitate nostra Vienna Austrić, die vigesima mensis Decembris, anno domini milesimo sexcentesimo trigesimo secundo, regnorum nostrorum Romani decimoquinto, Hungarić et reliquorum decimo quinto, Bohemić vero anno decimosexto. Reverendissimis ac venerabilibus in Christo patribus dominis Petro sanctć Romanć ecclesić presbitero cardinale Pazmany, metropolitanć Strigoniensis et Joanne Telegdy, Colocensis et Bachiensis ecclesiarum canonice unitarum archiepiscopis, Johanne Pyber, electo Agriensis Francisco Ergelio Zagrabiensis, Emerico Lossy Varadiensis, antelato Stephano Sennyei Jauriensis, Paulo David Vesprimiensis, Georgio Draskovich Vacziensis, Benedicto Vinkovich electo Quinqueecclesiensis, antefato Joanne Teleghdino administratore Nittriensis, Gregorio Nagyfalvy electo Sirmiensis, Joanne Iwancsy Tininiensis, Georgio Dubowszky Chianadiensis, comite Vincentio ... conj electo Rosonensis, Ladislao Hosszuthóthy Transilvaniensis, fratre Joanne Baptista Agatich electo Segniensis et Modrusiensis, ac Joanne Tomko Bosnensis ecclesiarum episcopis, ecclesias Dei feliciter gubernantibus. Item spectabilibus ac magnificis comite Nicolao Esterházy de Galántha, regni nostri Hungarić palatino, comite Paulo Rákóczy de Felső-Vadász iudice curić, comite Sigismundo Erdeodi de Moniorokerek dictorum regnorum nostrorum Dalmatić, Croatić, Sclavonić bano, comite Christoforo Bánffy de Alsólindva tavernicorum, comite Paulo de Nádasdt cubiculariorum, comite Nicolao a Zrinio agazonum, comite Stephano Nyary de Bedegh janitorum, Thoma Bósnyák de Magiarbél dapiferorum, Paulo Pállfy de Erdeod pincernarum, Emerico Czobor-Szent-Mihály curić nostrorum regalium in Hungaria magistris, ac Stephano Pállffy de dicta Erdeod comite Posoniensi, ceterisque quam plurimis regni nostra comitatus tenentibus et honores. Ferdinandus. Stephanus Sennyei eppus Jauriensis.

***

A felhajtott szélén: Publicatć, proclamatć et extradatć sunt presentes litterć armales seu nobilitatis insignia feria quarta proxima post festum visitationis beatissimć Marić Virginis in oppido Zemplén in sede nostra judiciaria, per me Michaelem Kachiandy juratum notarium comitatus huius Zempleniensis. Anno domini milesimo sexcentesimo trigesimo tertio. Idem qui supra m. p. Coram me Stephano Butkay vice-comite comitatus Zempleniensis.
Eredetije hártyán fehér, kék, sárga és rózsaszin zsinóron függő természetes szinü viaszpecséttel, Tarna-Mérán volt, néhai Török-Szent-Miklósi és Zsadányi Almássy Vincze könyvtárában. A czimerszerző Almássy István azonban semmi családi összeköttetésben sem látszik lenni, a czimer-levél utolsó tulajdonosának családjával.
Hasonlóan más családhoz tartozott azon Szent-Jóbi Almási alias Kőmives István fejedelmi étekfogó ki 1676 október 29-dikén nyer Apafi Mihály fejedelemtől uj czimeres levelet. Nevezett Almási István azelőtt is kétségtelen nemes volt, erről szóló levelei azonban, akkor, midőn a törökök Szent-Job (Szent-Jog) várát elfoglalták, megsemmisültek. A fejedelem tekintetbe vévén étekfogójának eddigi és még ezentul is teljesitendő, hüséges szolgálatait, uj czimeres nemeslevelet ad neki, a következő czimerrel: kék pajzsban zöld alapon nyillal átlőtt, arany paszomántos vörös ruhás balkar, markában egyenes kardot tart, a melyre turbános török fő van szurva. Sisakdisz nincs, csupán bogláros arany korona fedi a sisakot. Takaró: ezüst-vörös, arany-kék.
A czimer az oklevél élén, egyszerü arany szegélyü zöld kerettel határolt négyszögben áll. A czimerlevél szövege következő:

Nos Michael Apafy Dei gratia princeps Transilvanić, partim regni Hungarić dominus et Siculorum comes etc. memorić commendamus tenore prćsentium significantes quibus expedit universis, quod cum principalis intersit dignitatis circa suorum subditorum conditionem cura pervigili suć considerationis oculos dirigere, eorumque merita et virtutes in suis prćcordiis crebro reminiscentić stylo notare, ut quos virtutum opera laudabilia dignos offerunt, emeritis gratiarum donativis debeant condecorari, quatenus per hoc et principalis dignitas in sublime crescat, et status rei publicć in pluralitate nobilium optata suscipiat incrementa. Exempla itaque illustrissimorum Regni nostri Transilvanić alias principum pro exigentia rerum nostrarum ex immensa divinć bonitatis clementia, nostrć dispensationi et arbitrio concessa, hac in parte imitaturi, cum ad nonnullorum fidelium dominorum consiliariorum nostrorum singularem nobis propterea factam intercessionem, tum vero attentis et consideratis fidelitate fidelibusque servitiis geregii Stephani Almási alias Kőmives de Szent-Jób, dapiferi nostri, quć ipse nobis intra aliquot annorum revolutionem, pro locorum et temporum diversitatibus fideliter exhibuit et impendit et quć deinceps exhibiturum eundem et impensurum nulli dubitamus, eundem itaque Stephanum Almási, hactenus etiam libertate nobilitari gaudentem, verum litteris armalibus in fatali arcis Szent-Job, a Turcis occupatione (ut refertur) destitutum, de speciali gratia et principalis nostrć potestatis plenitudine denuo in cśtum et numerum verorum, natorum, indubitatorum, insignitatorumque regni huius Transilvanić et partium Ungarić eidem annexarum nobilium, annumerandum, aggregandum, cooptandum et adscribendum duximus, prout annumeramus, aggregamus, adoptamus et adscribimus prćsentium per vigorem; decernentes expresse, ut a modo deinceps successivis semper temporibus idem Stephanus Almási, hćredesque et posteritates ipsius utriusque sexus universi, pro veris natis, indubitatis, insignitisque nobilibus habeantur et reputentur. In signum autem huiusmodi verć ac perfectć nobilitatis eorum hćc arma seu nobilitatis insignia: scutum videlicet militare cślestini coloris, in cuius campo sive area brachium quoddam humerotenus resectum, sagitaque traiectum, ensem evaginatum, et in eo caput turcicum sursum tenere conspicitur; supra scutum autem galea militaris clausa est posita, quam contigit diadema regium gemmis atque unionibus decenter exornatum, e cono vero galeć tenić seu lemnisci variorum colorum hinc inde defluentes, utrasque oras seu margines ipsius scuti pulcherrime ambiunt et exornant, prout hćc omnia in capite seu principio prćsentium literarum nostrarum docta manu et arte pictoris clarius expressa et depicta esse cernuntur, animo deliberato et ex certa scientia, liberalitateque nostra principali memorato Stephano Almási ipsiusque heredibus et posteritatibus utriusque sexus universis gratiose dedimus, donavimus et contulimas; annuentes et concedentes, ut ipsi prćscripta arma seu nobilitatis insignia, more aliorum, verorum natorum, indubitatorum, insignitorumque nobilium armis utentium, ubique in praeliis, hastiludiis, torneamentis, duellis, monomachiis ac aliis quibusvis exercitiis militaribus et nobilitaribus, sigillis, vexillis, cortinis, velis, auleis, amnulis, clypeis, tentoriis, domibus sepulchris, generaliter vero quarumlibet rerum et expeditionum generibus sub merć ac perfectć nobilitatis titulo, quo eos ab universis et singulis, cujuscunque status, conditionis, gradus, honoris, ordinis, officii, dignitatis, prćeminentić et functionis hominibus, insiantos dici teneri, nominari et reputari volumus ferre et gestare, omnibusque et singulis iis honoribus, gratiis, privilegiis indultis, libertatibus, immunitatibus et prćrogativis, quibus cśteri veri nati, indubitati insignitique nobiles et militares prćfati regni nostri Transilvanić et partium Hungarić eidem annexarum homines, quomodocumque de jure et ab antiqua consvetudine utuntur, fruuntur et gaudent, perpetuo uti, frui et gaudere valeant atque possint. In cujus rei memoriam firmitatemque perpetuam, prćsentes litteras nostras pendentis et autentici sigilli nostri munimine roboratas, memorato Stephano Almási, ipsiusque hćredibus et posteritatibus utriusque sexus universis gratiose dandas duximus et concedendas. Datum in civitate nostra Alba Julia, die vigesima quinta mensis Octobris, anno domini millesimo sexcentesimo septuagesimo sexto, principatus vero nostri decimo quinto:

Michael Apafi, m. p.

Az oklevél felhajtott szélére irva a kihirdetés olvasható: Anno domini millesimo sexcentesimo septuagesimo sexto, die ultima currentis mensis Novembris in generali dominorum regnicolarum trium nationum regni Transilvanić, partium Hungarić eidem annexarum conventu ad diem vigesimam primam prćdicti mensis Novembris in civitatem Albam Juliam ex edicto suć celsitudinis principalis indicto, celebrato, exhibitć, lectć, publicatć, proclamatćque sunt prćsentes litterć armales, sive nobilitares nomine et in persona introscripti, nemine penitus contradictore apparente. Per magistrum Joannem Kendy de Nagy Kend, illustrissimi domini domini principis Transilvanić protonotharium.
A fatokban lévő 48 mm. átmérőjü vörös viaszpecsét vörös fehér és kék zsinóron függ. Hártyára irott eredetije Tarna-Mérán, néhai Almássy Vincze könyvtárában volt.
Hogy ezen uj czimeres levelet nyert Szent-Jóbi Almási István családja összefüggésben volt-e azon Boros-Jenőn lakó Almási Istvánnal, ki 1608 augusztus 2-dikán nyert Báthory Gábortól czimeres levelet, adatok hiányában eldönteni nem tudom. Valószinünek azonban a pajzs alaknak némi hasonlósága alapján_{Csergheő Géza: Der Adel von Siebenbürben. Text 113, Tafel 51.}* sem tartom, miután annyi czimerünk van kardot tartó karral, hogy ebből egy eredetre következtetni merész dolog lenne.
B. RADVÁNSZKY BÉLA.

A KARCSAYAK A XIII. SZÁZADBAN.

A pozsonymegyei alsó-csallóközi járásban fekvő Barcsa nevü helyeket már a XIII. század elején emlitik.
II. Endre király 1215-ben az esztergomi érsek kértére quosdam homines Zida, Alg, et eorum consanguineos Bucha et Paulum, – a kiknek elei várjobbágyok voltak, – a várjobbágyi kötelékből felmenti, esztergomi érseki nemesekké teszi s megengedi, hogy ad villam nomine Corcha (azaz Karcsa) tartozó földeiket ezentul is birhassák. (F. C. D. III. I. l. 69).
Hogy a Knauznál (Monum. Strig.) emlitett piscina Corchan – mint Pauler a Honfoglalás kutfőiben lehetőnek tartja, – szinte Karcsához tartozott-e, nehezen dönthető el. Mellette szólna az, hogy a Karcsa szélén tényleg sok tó volt. Az 1253-iki határjárásban (B. C. II. M. V.-ben) emlittetik az Agtó, Kech, Gyolcs, Stagnum Barcs, Nog-tó, Stagnum Álvan, Curlous-tó, mi a vidéknek akkori vizbőségét bizonyitja.
Épp úgy nehéz meghatározni, hogy a már 1138-ban Deáki néven emlitett csallóközi helységhez (Knauz M. Str. 97–99.) tartozott-e a XIV. században többször emlitett Deáki-Karcha, amely ma ép úgy eltünt, mint az akkor még létező Érsek-Karcha, Nipe-Karcha, vagy Bartal-Karcha. Úgy látszik, hogy ezek mind Egyház-Karcha körül feküdtek.
Maga a Karcsa név a XIII. században mint Corcha (1225), 1240-ben (W. Arp. O. XI. 316.) mint Caracha 1248-ban (W. II. 209.) Karchan és Carchan, 1253-ban mint villa Karcha, Karcra és (B. C. II. M. III.) Karcsa, 1255-ben mint Karasha, 1315-ben mint Karcha (Stephanus de Karcha), 1347-ben Karcza (Ladislaus Nobilis de Karcza) jön elő; mig később a Karcha és (1256-ban mint Karacha W. XI. 427. 1282-ben ismét mint Corcha Knauz II. 154). Karcsa irás váltakozik, mely utóbbi a mohácsi vész után állandóan megmarad.
A most meglévő Karcsák közül – Damasos-Karcsay, azelőtt Damasa-Telke nevet Damasára (1253.) vezeti vissza, Királyfia-Karcsa a «veri filii Jobagionum Scti.-Regis» a Karcsaiak régi jogviszonyaira emlékeztet. Ettre-Karcsa az Ettre- (Ethuruh, Eguruh) a XV. században Etre Tamással a Csallóközben magbanszakadt nemzetséget juttatja eszünkbe. Kulcsár-Karcsa pedig a Kulcsár, vagy Kulchár-családra vezeti vissza nevét.
A már 1329-ben emlitett Solymos (Zoulmos)-Karcsa tekintettel arra, hogy a sólyom a régi magyarban és a törökben is Kerecse volt, ethimologiailag a Karcsa szót megmagyarázhatná, de ennek ellene szól az, hogy a Karcsa legrégibb formája a Corcha és Karchan más eredetre vallanak.
A XIII. században élt karcsai birtokosokat s azok vérségi összeköttetését az okiratok alapján a következőkben állapithatjuk meg.
a) A XIII. század első felében éltek.
I. 1215-Zida, Alg, Bucha és Pál karcsai birtokosok. (II. Endre okirata C. D. III: I. 169).
1240-ben van emlitve először Karcsai Remigius (W. XI. 316).
1253-ban Ethuruh jobbagio castri Posoniensis és fiai Simon, Serafin s Péter Karcsán földet kapnak. (W. II. 206, B. C. II. Mant. XI. lap). Ebben emlitve van Vogya és Kencz (Kerecz? Querch), Thoma és Gutha. Emlitve van az ecclesia Bartholomaei Apostoli.
1253-ban a karcsai várjobbágyok és a várnépek közt vivott perdöntő párbajban emlitve vannak:
a) mint Jobbagiones: Ethuruh és fia Serafin, Silvester fia Arazag, Silvester fia Ebed, Othmár fiai János és Joachim, Zolunta fia Inek, Clemens fiai Dobech és Otk, Chobye fia Cheka, Mamley fia Moramus – fiával Jánossal és Jakab fia Bodo.
b) mint várnépek (Populi Castri Posonienusis): Syda fia Wogya, Quencer clericus, Kenes fia Kemenz, Machow fia Jakab, Elias fia Ivánka, Michael fia Mauritius az egyik Karcsából, Fyntur, Fényes, Tuka, Meza, Chiper – joculátor – és rokonaik a másik Karcsáról.
Az ezen párviadalt követő határjárásnál emlitve van Abraham filius Delus comitis, Saulus-földje és Buzád-földje.
1253-ban Béla királynak Damasa karcsai birtokáról szóló megerősitésében emlitvék:
a) mint felperesek Atanas fia Iván, Bodo fia Heym, Remig fia Bartholomeus.
b) mint alperes Zolougus fia Damaza. – Emlitve van még Mortunus.
Az ugyanezen okiratban átirt, 1243-ból kelt káptalani okiratban emlitve van: Barnabas de villa Karasha, ki Mortunus özvegyét hozománya fejében 50 márkával és leányrészében 14 járom szántóval, két hold erdővel, nyolcz hold réttel, nádassal és egy Holmey nevü szolgával elégiti ki.
Mint tőszomszédok (conterminales) szerepelnek Remig, Mortunus, Paul, Degre, Basilleus filius Buzád, qui dicitur fuisse pristaldus és comes Latus.
1254-ben (B. C. II. M. I) az Ethuruh nemzetséghez tartozó telkek (mansiok) birtokosai Béla király okiratában a következők: Sebee, Othus, Mortunus, Jacobus, Elias, Orság, Othmár, Ethuruh, Clemens, Texe.
1255-ben a Béla királynak a gutakarchai jobbágy-fiak (veri filii Jobbagionum Sancti Regis) számára adott kiváltságlevelében (B. C. II. Maut. II.) van: Ombud fia Tamás, Gutha (kitől Guta Karcsa neve) Heyder, Condja, Demen (Dömény) Vega fia Zoyzlo, Milván fia Tamás.
1247-ben (átirva a Giletfi nádor itélétében) B. C. II. M. XXIII. a pozsonyi káptalan előtt Beretszeg (Bereczk?), Lucas comes, a kik Hees, Dobor rokonuk örökségéből 40 jármot, ex consilio Comitis Buzad de Karcza, Remig comesnek és fiának, Bartholomeusnak eladnak.
1262-ben (Árp. O. XI. 523. l, 356.) Karchai Remig és fiai Bartholomeus és Laugrab Iván fiai Márk és Bodonnal, Buzád comes beleegyezésével (permittente et consciente Buzád de Karacha) Árky-erdőre nézve egyezséget kötnek. Emlitve van itt a fundus curiae Barlei (Basilei helyett) filii Buzád és az Eclesia Scti Bartholomći.
Az Árky erdőre nézve a felperesek állitják, hogy: «silva illa Árky vocata semper fuit silva eorum haereditaria»; továbbá, quod illa eadem silva semper fuerit patris ipsorum comitis Remigii videlicet avorum ipsorum et quod per manus hominum sylva memorata de glandibus seminando fuit procreata. Mindkét mondat bizonyitja, hogy már a XIII. század elején birtokolták a Karchayak ez erdőt.
Egy XIII. századi évnélküli káptalani okmányleirat emliti Belét és Petrust, kik Benedek fiának, Leustachnak egy darab földet átadnak; mint prolei homines emlitvék comes Farkasius filius Andreć, magister Petrus frater eiusdem comitis, Comes Farkasius filius Chene, Ylic filius Bartholomći de Karcha, Bolda filius Chege et Mauritius filius Clementis. (Bartal-letét az Akadémia irattárában).
1260–80. közt Hazai okmánytár III. 14. 19. lap jegyzetében közölt feljegyzésben emlitvék: Olgyay Lőrincz, Gregorius de Bele, Paulus de Karcha, comes Buzád, comes Saulius, Remigius, comites nobiles de Karcha.
1282-ben (Knauz 621.) Chene Chugut fia két szolgálóját eladja. Tanui: Belud filius Buzád és Turcha de Corcha, nobiles de comitatu Posoniensi.
1299-ben Damasa fia János, Iván fia comes Lukácsnak Damasatelkét nyolcz márkáért és három pensa bécsi dénárért átadja. A fassioba beleegyezik comes Luca bátyja, comes Coneh és Mathias. (Pozsonyi káptalani elenchus a muzeumi Bartal-letétben).
1276-ban emlitve van Margit herczegasszony beatificatiójának jegyzőkönyvében Stephanus et Michael de Karcha, Galai Bodo comes tisztjei. (Monum. Vaticana Epis. Weszprimiensis I.) Ugyanott Petrus presbiter Ecclk. Szt. Bartholomći de Kata (Karcsa).
1289. Kancsal Saul fia László, sógornőjét Aglonthát, Karcsai Sándor özvegyét kielégiti. (W. IV. 346. l.)
1298-ban az Olgyay Péter részére a pozsonyi káptalan által Fulobonban (Fel.-Abonyban) végzett határjárás levelében emlitve van a terra Elye et Stephani de Korcha nobilium és a terra nobilium de Korcha, Belud fily Buzad. (Hazai oklevéltár 164–165. l.)
1299. Karcsay István vérdij egyessége Hideghét földesurával (W. V. 225. l. 148. sz.)
1300. Knauz 513. II. 488. Nicolaus et Joannes filii Ladislai de Karcha pro se et pro omnibus cognatis et generationibus suis bizonyítják, hogy egy szolgafijukat eladták.
1347–1352-ig a Dobozi örökség közreeresztéseért folytatott perben (B. C. II. Mant. VII.) a Giletfi nádor által kiadatott itéletben emlitvék: 1. Benedictus fia, Eustach fia László (Ladislaus-Nobilis de Karcha) mint felperes Karchai Bele Dénes és Karchai István fia Péter, mint alperesek, továbbá Karchai István unokája, Péter fia Bele, Péter testvére János, Bele Dénes testvére Mihály.
Továbbá az 1307-iki káptalani bizonylatban, mint Belyud fiai Bele, Péter és Mihály, kik Bele Dobor örökségéből Benedek fiától Eustachtól 40 holdat visszatartottak, kivel őseik harmadizi rokonsági osztályban voltak (quia avi eorum inter se per modum ćqualis divisionis ad triplices lineales cognationes separati essent).
1287-ben a káptalan előtt Király fia Karchai Pethen fia, Oswald fia Péter egy Karchai birtokrészt Igrich (Etre) Karchai Miklós fia, János fia Péter és Miklósnak, mint anyjuknak, Dominikának leányrészét átadja (Bartal-letét a Muzeumban).
1341-ben Rafael, filius Eliae fil. Bartholomći és Bartholomeus frater uterinus eiusdem Rafaelis atyai örökségükben osztozkodnak. (Ugyanott.)
Bartholomeus kapja «villam circa Eclesiam beati Bartholomći», Rafael kapja «villam Dyaky Patronatu nihilominus Eclesić beati Bartholomći supradictć, communiter juri fratrum utrorumque deputato cessissent divisione, ut dictum est, inter se et suos successores perpetue duratura».
1373-ban Beled Karchai István fia János részére Erzsébetnek, Karchai Miklós fia János nejének leányrészét és hozományát kiadja, melynek egy része a Leustach-földön fekszik. (Ugyanott.)
1377-ben Gara Miklós nádor itélete szerint Karchai Pál fia Miklós felperes János fia Andrást, egy második János fia Istvánt és László fia Jakabot, (de Egyházas Karcha) perli Egyházas Karcha, Bartal-Karcha, László-Karcha és Deák-Karcha részeiért. (Ugyanott.)
1400-ban Egyház-Karchai Pál fia Miklós a fenti Egyház-Karchaiakkal a Dobormagalát megosztja. Ugyanott.
Mindezen okmányok alapján az egymással vérségi, illetve rokonsági viszonyban álló ágakat következőkép állithatjuk össze.

Remigius 1240; Barnabás; János; Bartholomeus 1262; Elias 1292; Rafael 1341; Bartholomeus 1341–1377; Dionisius

A Rafael és Bartholomeus által megosztott birtokokat, Deáki- és László-Karchát megtaláljuk később 1455-ben, a midőn Mathias filius Stephani, et Joannes filius Michaelis de Egyházas-Karcha maguk és utódaik számára új adomány czimén kérik V. László királytól s meg is nyerik a következő birtokrészeket: egy részt in loco Dobormagala et Aprohalom, alio nomine Ujföld, in portione Bartholomaei condam avi ipsorum olim pro dotibus filiae Barnabas, Bartholomaei fratris, consorti vero Damasi quartali puellari datam, továbbá egy részt in terra Korláthfölde, melyekbe őket a pozsonyi káptalan ellentmondás nélkül be is igtatta.
1564-ben pedig: Georgius Somogyi de Deregh et Elisabetha consors eiusdem (Karcsay Mátyásnak Borbála, Amadé Lászlóné után maradt unokája) nec non altera Elisabetha filia Michaelis Karcsai, consors vero Ladislai Rahocsai totalem curiam cum prćdio in László-Karcsa, item in prćdio Diak-Karcha et Bartal-Karcha, post defectum seminis Michaelis et Mathiae Karchai Ferdinánd királytól maguk és Somogyi György fiai Farkas és György számára megkapják és ezekbe be is igtattatnak.
Karchay Mátyás 1543-ban Pozsonymegye alispánja volt.
Lesz tehát a leszármazás a következő:

Buzád 1243 előtt–1262 (Comes, pristaldus?); Benedictus; Belyud 1243; Dobor (Dubur) magbaszakadt; Leustachius 1307; Ladislaus 1347;Bele 1307; Dionisius 1347; Thomas sacerdos; Petrus 1307; Michael 1347; Paulus filius Michaelis de Beleháza; Stephanus 1276–1315; Petrus; Joannes

Buzád ágának a Remigius és Iván fia Lukács comes ágával való vérségi összeköttetését bizonyitja, hogy Remig fiainak 1262-iki egyezsége Iván fiai Márk és Bodóval «permittente et consciente comite Buzád de Karcha» történik, ép úgy a Dobor örökségének comes Lucas által Remig fia Bartholomeusnak történt eladása «ex consilio comitis Buzád» – történik.
Továbbá Dobor földjeinek egy részét (Dobor magalát) már 1400-ban az Egyházas-Karchaiak kezén találjuk. Végre 1579-ben Somogyi György, Karchai Erzsébet neje «totalem possessionem Beleháza (a XIII. században fundus curiae Belyud filii Buzád) per defectum seminis hominum familiae Bele alias Berky cum adnexo jure regio a locumtenente Radecio impetrat et statuitur contradicentibus Thoma et Michaele Bele de Beleháza.» Ezek azonban már egy évre rá Beleházában statuáltatnak. Thomas et Michael de Beleháza curiam in possessione Beleház-Karcsa cum jure regio pro haeredibus et posteritatibus universis titulo novae donationis a rege Rudolpho impetrant et statuuntur contradicente Georgii Somogyi et eius consorte Elisabethe.
III. ág. Comes Lucas ága igy származik le:

Aranas; Iván 1243–1245; comes Honch (Kont?) 1299; Comes Lucas 1299; Mathias 1299; Joannes 1341; Michael 1349 (Az Ettrekarchai Lukácsok ősei.)

IV. László ága. A XIII. század végén két Karchai Lászlóval találkozunk. Az egyik: Ladislaus filius Eustachii filii Benedicti, a Giletfi-per felperese s ennek tanulsága szerint 1347-ben még élt, de 1352-ben már meghalt.
A másik Ladislaus filius Sauli de Karcha, a ki 1289-ben Aglonthát, Karchai Sándor nejét, sógorasszonyát kielégiti (W. IV. 346., IX. 504. 363).
Melyiknek fiai voltak Nicolaus et Joannes filii Ladislai de Karcha, kik 1300-ban egy szolgálójukat eladták (Knauz II. 483), nem tudjuk.
Azt sem könnyü megállapitani, kinek fia volt János, a ki mint Gara nádor 1377-ben kiadott itélő levelében mondatik: 1322-ben, 1339, és 1353-ban Bele Dénes és Karchai István fiaival szerepel, de 1377-ben már nem él, mert akkor már Egyház-Karcha, Deák-Karcha, László-Karcha, Bartal-Karcha megosztásánál csak Jacobus fil. Ladislai szerepel, ki akkor még kiskorú volt s kivel 1400-ban, Jacobus filius Ladislai de dicta Egyházas-Karcsa néven találkozunk és kinek neve 1418-ban a László-karcsai Török Pálnak adott armalisban is előfordul.
A már 1289-ben nagykoru Saulus fia, Lászlónak 1377-ben kiskoru fia alig lehetett. Ép úgy az 1300-ban már nagykoru Miklós és János alig lehettek az 1377-ben még kiskoru Jakab testvérei, hanem inkább Saul fia László fiai. Minthogy ezek ketten 1300-ban már nagykoruak voltak s legalább is 1270. körül jöhettek a világra, úgy atyjuknak, Saul fia Lászlónak is már 1250 körül élnie kellett, a mi kizárja, hogy az 1377-ben szereplő kiskoru Jakab apja lehessen. Igy hát a XIII. században élő László ágát kétfelé kell osztanunk.

I. Saul fia Lászlóé: Saul 1253; László-Sándor 1289 – Aglontha; Miklós 1300; János 1300;
II. Ladislaus (Gara nádor itéletében); Joannes 1322–1353; Jacobus 1332–1468 (a Gara nádor itéletében)

Ezen Jacobus fiait megtaláljuk 1455-ben az egyházas-karcsai birtok révén; nevezetesen egy elenchusban olvassuk: cum mandato statutorio Ladislai V. regis Hungarić ad capitulum Poson. anno 1455. pro parte Mathić et Joannis, ac per eos Michaelis et Stephani filiorum Jacobi de Egyházas-Karcha fratrum condivisionalium titulo novae donationis adnexique juris regii in possessionem Egyházas-Karcsa introducentur.
Ugyanazon évben iktatták be Egyházas-Karchai Mihály-fia Jánost Sipos-Karcsán, nova donatio alapján.
Igy tehát most ezen László ágára nézve a következő leszármazásra jutunk az egyházas-karcsai és dobormagalai birtokrészek tekintetbe vételével.

165László 1300–1352; János; Jakab 1577–1418; Stephanus; Michael; Michael 1455; Stephanus 1455; Mathias 1455; Joannes 1455; fratres condivisionales; Elisabetha 1564 – Rahocsay; Stephanus; Mathias; Joannes; Michael; Joannes; Mathias 1543. alispán; Barbara – Amade László; Erzsébet 1564 – Somogyi György; Michael

Tekintetbe véve tehát, hogy László fia Jakab, örököseinek kezén találjuk Dobormagalát a Dobor-örökség egyrészét, melyért Eustach fia László perelt 1342-ben, s hogy Karchai Erzsébet igényt tart 1579-ben a Beleházi-birtokra, mely 1243–1262-ig Dobor testvérének Belyudnak tulajdona, a legvalószinübb az, hogy László-Karchai vagy Egyház-Karchai László, Eustach fiával azonos.
IV. A XIII. századbeli Karchaiak negyedik csoportjába sorozhatjuk azokat, a kiknek vérségi összeköttetését a fentiekkel meg nem állapithatjuk.
Ezek:

Johannes; Márk; Budou; Ilia (Knauz 1310, 688)

kik 1262-ben Remigiussal perelnek, bár ezeket is valószinüleg a Remig atyafiai közé kell számitanunk. Meghatározhatatlan ágak még ezek is:

Zolougus; Damasa 1243; Joannes (W. VIII. 259. 1320); Clemens; Mauritius 124.; Dobech; Otk; Joannes; Jacobus 1320. 1882 (nobilis vir comes Jacobus fil. Joannis fil. Mauritzi de Karcha); Alus; Nicolaus H. Okm. 5. 1358; Comes Delus; Abraham 1253 (W. VIII. 2. 259. 1320.); Michael; Elisabetha Királyfiai Dénes neje; Ethuruh 1240; Simon; Serafin; Petrus; Stephanus; Salamon; Stephanus; Sughe de Karcha 1289; Turcha de Corcha 1282 Peteu; Oswald; Petrus 1287; Dionisius; Paulus 1287; Stephanus; Mauritius 1287; Nicolaus de Igrech Karcha; Joannes; Petrus; Joannes

BARTAL BÉLA.

A ZEKCHEWI ÉS ZILAHI HERCZEGH CSALÁD._{E czikket érdekes adatai miatt közöljük, azonban szükségesnek látjuk annak hangsúlyozását, hogy a benne foglaltakkal, főleg a mi a ma is élő Herczegh családoknak a XVI. században kihalt Szekcsői Herczegektől való eredeztetését illeti, nem értünk egyet.
Szerk.}*

(A szövegben foglalt adatok és családi hagyományok alapján).

I. A Váradi Regestrumban 1235-nél bizonyos Benediktáról olvasunk, a ki a Bors nemzetségből származó Herczeghnek felesége. (Regestrum Varadiense 1903. évi kiadás, 307. No. 389/142.)
Az itt emlitett Benedicta férje az a Herczegh volt, a ki 1201-ben mint biharmegyei comes emlittetik. Ezek a Herczegek a Bors, vagy Burs nemzetségből már az aranybulla keletkezésekor Biharmegyében is birtokosok voltak. (Anjou okm. tár III. k. 130. – Orsz. levélt. Neo. reg. fasc. 1686. N. o.).
Ezen adatok szerint tehát, valamint az alább következő tények alapján is kétségtelen, hogy a Zekchewi Herczegh család a Bors (Burs, Borsa, Borsu) nemzetségből származik, melyről még a következő helyeken van emlités.
a) Ugyancsak a váradi regestrumban anno 1222, 282 lap. Nro 340, (237), és anno 1214, 187 lap. Nro 97. (323);
b) A Garam melletti szent Benedeki apátság 1075. évben kelt privilegiumában (Fejér C. D. I. k. 428; II. k. 67.);
c) Egy 1295. évi oklevélben (Szeredai, Hist. episc. Transylv. 31.);
d) Egy 1299. évi oklevélben (Grossinger, Tabul. Cronolog. 14.);
e) Egy 1307. évi oklevélben (Gróf Széchényi Diplomatarium) és
f) Horváth István, Magyarország gyökeres régi nemzetségeiről. 1820. 49 lap.
A de genere jelzés okmányainkban már 1135. évtől fogva használtatik. – Nagy baj, hogy a jelzést úgy az akkori itélő birák, mint a hiteles helyek igen sokszor elhagyták, melynek hiányában aztán a vérségi leszármazást igen sokszor más körülményekből, az első foglalási földek megosztásából, átszármazásából, a szállásbirtokra vonatkozó osztályos atyafiságból, vagy családi hagyományokból kell kipuhatolni.
A Bors nemzetségből származó családok röpülő sast használtak czimerükben és három czölöpöt. Amannak eredete a turulmadár körül, emezé pedig Bors vezérnek országhatár jelölésében keresendő (Kezai Simon: De origine Hungarorum, 89.).
A Bors (Burs, Borsa, Borsu) nemzetségről pedig eképen ir Anonymus (1060–1063):
A negyedik kun vezér (a ki a többiekkel együtt már a honfoglalás előtt Kiew ostrománál (887) felajánlotta szolgálatait a magyaroknak) Böngér volt, a ki a honfoglalás után azon nagy földön telepedett meg, mely a Tapolcza vizétől a Sajó vizéig terjed (ma Miskolcz). Ugyanott kapta Böngér vezér a Győr (ma Diósgyőr) nevü várat is.
Böngér fia volt Bors vezér, a kit a pusztaszeri nemzetgyülés erős haddal a lengyel határszélek felé küldött, hogy ezeket ott megszemlélvén, gátakkal megerősitse egész a Tátra hegységig s azon vidéken az arra alkalmas helyen várat épitsen. – Miután pedig Bors ezen nehéz megbizást teljesitette, a Boldva vizénél várat épitett, melyet a nép ő róla Borsodnak nevezett. Az ország határszéleit czölöpök, gátak és halmok által kijelölte, megerősitette s az ottani lakosoktól kezesekül túszokat kivánván, a Tátrán keresztül visszatért Árpádhoz, a ki Borsot vitézi nagy érdemeinek elismeréseül az általa épitett várnak ispánjává s azon vidék főnökévé tette. Dux Borsum in eodem castro comitem constituit et totam curam illius partis sibi condonavit. – Később Bors e várat egy vármegyévé egyesitette atyjának Böngérnek Győr (Diósgyőr) várával. Et illud castrum filius suus Borsu cum suo castro, quod dicitur Borsod, unum fecit comitatum (Anonymus:18. 31. fej.)
Anonymus még másutt is emlékszik Bors vezérről. Midőn, úgymond, Árpád Gömör, Nógrád és Nyitramegyék elfoglalására Szoárd, Kadocsa és Huba vezéreket hadcsapataikkal elbocsátá, ezek a Garam vizén tul, Várad nevü erősség alatt várakoztak Bors vitéz segitő hadaira, melyek mikor megérkezének, félelemmel töltötték el a vidék lakosait, kik azonnal meghódolának.
Majd a vezérek hadi tanácsa Borsot a zólyomi erdőkbe küldte, hogy az ország határszéleit kő és fatorlaszokkal ott is megerősitse a csehek és lengyelek ellen. Bors tehát elindula vitézeivel a Garam folyó mellett. Midőn véletlenül egy szarvas ugrott föl előtte, azt a hegytetőrül nyillal leteritette s ott a föld népével egy erőditményt emeltetett, melyet Bors (ma Bars) várának neveztek. – Innen a zólyomi erdőkig hatolván, itt ismét egy Borsodzólyom nevü kőerősséget (ma Pusztivád a Szalatna vizén túl) épittetett. (Anonymus 34, 57 fej. Gyárfás: Jász-kunok története II. k. 32. l. Jászay: A magyar nemzet napjai az aranybulláig. 1855: 196, 203, 205).
II. A Zekchewi Herczegh család a Tamásy családdal állott közelebbi vérrokonságban. Ezt onnan tudjuk, hogy Zsigmond király 1405. április 24-én irást adott ki arról, miszerint Tamásy János, erdélyi vajda kérelmére megengedte, hogy ennek több vármegyében, névszerint Baranya, Somogy, Tolna, Valkó, Arad és Csanád megyékben fekvő javai, melyek 5 várból, 4 városból s mintegy 127 faluból állottak, magszakadás esetén az ő legközelebbi vérrokonaira: Zekchewi Herczegh László és Istvánra szálljanak. Tamásy János vajda ugyan nem halt meg gyermekek nélkül, mert két fia maradt, László és Henrik, mindamellett ezek maguk is hozzájárultak atyjuk ilyetén rendelkezéséhez s nehány évvel később atyjuk halála után maguk is személyesen könyörögtek a király előtt, hogy atyjuknak emlitett végakaratát erősitse meg, illetve az erről már korábban kiadott oklevelet ujabb formában bocsássa ki és lássa el királyi jóváhagyásával. Zsigmond a fiuk ezen kérelmét teljesitette s az erre vonatkozó megerősitő okmányt is kiadta 1411. julius 12-én. (Ez oklevelek Mátyás király 1464. évi átiratában az Orsz. Levéltárban 1846. sz. a. vannak. Közölve II. Lajos király 1523-ban hozott itéletében is Verbőczy aláirásával, kinek egyik felesége Zekchewi Herczegh Katalin volt (M. tört. tár VI. 5. 57. l. Horváth István: Verbőczy emlékezete II. k. 185. XCV. Höke Lajos: Fővárosi Lapok 1878. évf. Dombovár hajdan és most).
A Zekchewi Herczegh család birtokaihoz tartoztak az akkor még Csanádmegyében fekvő Hódmező-Vásárhely, Tarján, Csomortány, Kutas, Kamarás, Tornya, Tompa, Battonya, Gorda, Csorvás, Csókás, Derekegyháza is. (Fejér: Cod. dipl. X: 895). – Ezen uradalmak miatt sokáig folyt a pör a Herczegh család és az országkormányzó Hunyady János között, melyben előbb a Herczegh család, utóbb pedig Hunyady János lett a nyertes, a ki akkor már Csanádmegye főispánja, szörényi és temesi bán s erdélyi vajda volt, – a szerencsétlen várnai csata után pedig az ország kormányzójává lett 1445. (Teleky: Hunyadyak kora X. k. 248–256; 259–262. Szeremley Samu: Hódmező-Vásárhely története 1901. II. k. 137. l.).
Itt a zekchewi Herczegh család védelmére, mint annak egyik ivadéka, fel kell hoznom, hogy nem áll az a ráfogás, mintha a most felsorolt birtokokhoz a Herczegh családnak semmi jogszerü alapja nem lett volna és mintha azokhoz az okirathamisitások miatt tüzhalálra itélt Zömlini Gábor királyi jegyző által koholt levelek alapján jutott volna; különösen pedig, mintha ezek gyártását Zekchewi Herczegh Rafael választott püspök és testvérei Fülöp és Pál pénzért rendelték volna meg. Mert ha e ráfogás igaz lenne, akkor Herczegh Rafaelt nem léptették volna elő a knini püspökségre; később pedig nem nevezte volna ki őtet épen pörbeli ellenfele, Hunyady János kormányzó a kalocsai érsekségre. És testvére Herczegh Pál, mint előkelő főur (Mátyás király alatt főpohárnok) nem ülhetett volna tisztességben és becsületben az ország főrendei közt, nem maradhatott volna benn a király és az ország tanácsában s nem találkoznánk nevükkel az ország nagy urai közt akkor is, midőn ezek Mátyás királyért egyetemlegesen kezességet vállaltak arra nézve, hogy az országra több rendkivüli adót kivetni nem fog. (Teleky: Hunyadiak kora II: 169; III. 157; IV: 160. Budai polgári lex. 204–205.).
Ezen ráfogással szemben épen a később történtek kétségtelenül bizonyitják, hogy a Zekchewi Herczegek a hódmezővásárhelyi uradalomhoz nem minden alap nélkül ragaszkodtak. Ennek birtoklásától ugyanis a pernyertes Hunyady Jánost V. László király megfosztotta és azt 1445. április 24-én a Zekchew Herczegekkel való rokonság czimén az öreg Harapkői Bothos András leányának adományozta, névszerint Bothos Annának, férjezett Zekchewi Herczegh Pálnénak a Valkó, Szerém, Bács, Arad és Csanád megyékben fekvő nagy kiterjedésü Bothos-féle uradalmakkal együtt. – Az idevonatkozó adománylevél indokolásképen hivatkozik Herczegh Rafael kalocsai érseknek és testvérének Herczegh Pálnak azon hadi érdemeire s kitartó hűséggel teljesitett egyéb szolgálataira, melyeket Zsigmond és Albert királyok, úgy nem különben Erzsébet királyné és V. László király irányában szereztek (Adománylevél: Orsz. Lt. Dlt. 14942 Századok 1895. évf. 153.).
A Bors nemzetség tagjai közül a Zekchewi Herczeghnek úgy az Árpád királyok, mint különösen Róbert Károly alatt is hatalmas főurak voltak. Büszke, de mindig hü emberei a királyoknak (Szilágyi: Magyarország története III. k. 37.).
III. A Zekchewi Herczegheket kevéssel a mohácsi vész előtt az u. n. kalandosok társaságában találjuk, mely a római «calendć»-től kapta elnevezését. Németországban Kalandsbruderschaft név alatt volt nagyon elterjedve. Leginkább a városokban müködött. Nálunk Kecskeméten, Segesváron és Nagyszebenben, de az országban másutt is voltak székhelyeik. (Századok 1876. évf. 87, 343; Fraknói: U. o. 626.).
De azon kalandosok egyesülete, kik közé Herczegh Miklós is tartozott, politikai czélokat szolgált és országos jellegü volt s legtöbbnyire előkelő urakból állott, mint Tomory, Keglevics Péter, Artándy Pál, Móré László, Bornemisza János, Rozgonyi István, Kanizsay László és Décsy Ferencz. – Esküvel kötelezték magukat hüségre a király és a kir. család iránt; azon feladattal, hogy a király és családtagjai irányában bármily ellenséges ármányt meghiusitani törekszenek és hogy soha sem lesznek olyan párt tagjai, mely a király személye, állása és méltósága ellen irányul. Elvük volt: összeesküvésbe nem elegyedni, pártütőket kibékiteni, egyesiteni, az országot lehetőleg megmenteni úgy a török hóditástól, mint azon veszedelemtől, mely Szapolyai János és más hatalmas zászlós urak mindenhatósága részéről fenyegette a hazát. Ezen kalandosok voltak azok, kik az 1526-iki budai országgyülésen Verbőczy nádort megbuktatták.
A kalandos társaság elnöke akkor Bornemisza volt, a ki Herczegh Miklóst küldötte Szapolyai János erdélyi vajdához, hogy őtet fölvilágositsa, kibékitse és megnyerje. Mert Szapolyai 40,000 emberrel rendelkezett s igy az ország java és a király trónjának erőssége legelső sorban, legfőképen az ő akaratától függött. – Szapolyai ugyanis végtelen elkeseredéssel volt eltelve a király és udvara iránt azért, hogy ez a magva szakadt Ujlaky herczeg birtokait nem neki, hanem másoknak (Thurzó Eleknek, Batthányiaknak és Móré Lászlónak) adományozta. Holott pedig azon birtokoknak egy testvérré fogadási szerződés (adoptio fraternalis) szerint örökségképen a Szapolyaiakra kellett volna szállani. – Szerémi György hosszasan ir az Ujlaky Lőrincz herczeg nádor birtokaira vonatkozó ezen örökségi perről s részletesen elbeszéli, miként csinált Móré László hamis okmányt, melyben Ujlaky visszavonja a Szapolyaiakkal kötött örökösödési szerződést (M. tört. emlékek I. k. 77–78). Ujlaky özvegye Bakacs Magdolna második házasságra Móré László főpohárnokkal lépett, a ki ez uton az Ujlaky-örökség felének birtokába jutott. (Istvánffy 1758. évi kiad. 27. l.).
Herczegh Miklós, ki utóbb Szapolyai Jánosnak a törökök elleni küzdelmeiben egyike volt a legszerencsésebb hadvezéreknek (törökrémnek hivták), minden áron rá akarta venni Thurzó, Batthányi és Móré adományosokat, hogy az Ujlaky örökségről mondjanak le Szapolyai részére, mint a kit az különben is megillet azon említett testvérré fogadás alapján. De az adományosokban nem volt meg erre a hajlandóság, hallani sem akartak ilyen nagylelkü áldozatkészségről. Ámbár bizonyos, hogy ezen hazafias tettük által az országot a bekövetkezett mohácsi vésztől és más csapásoktól megmenthették volna.
Herczegh Miklós e tekintetben is jeles bizonyságát adta hazafias önzéstelenségének és hogy követésre méltó például szolgáljon nagybirtokos társainak: egy nemesi kurián kivül, a hol lakott, minden vagyonát, ősi és szerzeményi jószágait elzálogositotta s az ezekért kapott összeget az ország üres hadi pénztárába fizette a török háboru költségeinek födözésére.
Érdekes itt megemliteni, hogy Herczegh Miklós ekkor már jegyben járt Verbőczy István leányával, kit a családi hagyomány Ilonkának nevez. Verbőczy nádorispán, midőn meghallotta, sőt az ország kincstárnokának elismervényéből olvasta is Herczegh Miklósnak ezen nagylelkü felajánlását, ezt oktalanságnak nevezte és nyomban kijelentette, hogy ilyen könnyelmü emberhez nem fogja leányát férjhez adni. Ha koldussá tette magát, ugymond, más ajtón kopogtasson. Nagyon bosszantotta Verbőczyt, hogy a gazdag vőből egyszerre szegény ember lett.
A házasság azonban mégis létrejött. Mert később országos állásánál fogva mégis restellette ilyen kicsinyes ok miatt megtagadni beleegyezését, melynek megadására nézve nem csekély befolyással működött közre Verbőczy felsége, Herczegh Katalin is, ki Herczegh Miklóssal rokonságban állott.
Ez a Herczegh Miklós lelkesitette harczra a pécsi egyetemi ifjuságot is és vezette a mohácsi csatatérre, hol az ifjak csaknem mindnyájan ott maradtak. Herczegh is halálos sebet kapott. Isten csodája, hogy felépült belőle. Török fogolylyá lett; de Solimán megkegyelmezett neki, és szabadon bocsátotta.
Testvére Herczegh Ferencz Baranya vármegyét képviselte az 1505. évi országgyülésen (Jászay: Magyarország a mohácsi vész előtt. 157).
IV. A Zekchewi Herczegh család a mohácsi vész után sohasem tudott többé feljutni az ország nagy birtokosai közé. Tagjai Herczegh hazafias nagylelküsége és vagyonának a haza oltárára való feláldozása folytán u. n. bevégzett földesurakká lettek, a köznemesek sorába kerültek, az előkelő és honfoglaló ősapáktól öröklött merész szivvel, nemes lélekkel, hazafias szellemmel és nemzeti érzülettel.
A Zekchewi Herczegh családot Miskolczi előnévvel feltaláljuk Miskolczon is László és Mátyás királyok idejében, mint egyik ágát a Bors nemzetségnek, mely Miskolczon a család egyes ősi birtokait tartotta s azokban, nevezetesen a kuriában és a Szinva felett álló uralomban Mátyás király és Beatrix királyné által 1460. juli 19-én, 1461. Juli 13-án, 1466. január 2-án és 1489. ápril. 12-én kiadott oklevelek tanusága szerint ujból megerősittetett (Orsz. levéltár. Diplom. oszt. 15478. sz).
A Bors nemzetségből származó ezen Miskolczi Herczegh család egyes tagjai a későbbi időkben elhagyják a Herczegh elnevezést; csak a Miskolczi előnevet tartják meg. Amazok közül Herczegh András úgy emlittetik, mint II. Rákóczy Ferencz miskolczi ezredének vitéz katonája, a ki 1705. január 31-én hős halállal mult ki. (Dr. Szendrei: Miskolcz város története, I. k. 122, II. k. 419, III. k. 91–101. lap).
A Zekchewi Herczeghek utóbb Erdélyországba is elszármaztak, a hol régi nemesi szabadalmaikat zilahi előnévvel Apaffy Mihály fejedelem erősitette meg 1685. november 8-án, a mit az erdélyikir. tábla is elismert 1717. január 20-án Nagy Szebenben hozott határozatával.
Azoknak a Herczegheknek pedig, kik Csongrádmegyében az egyik ősi fészekben, Hódmezővásárhelyen maradtak, vagy ide visszajutottak, még régi nemességük is kétségbe vonatott. – Elannyira, hogy már-már paraszt sorsra jutottak, mint ez a XVII. században időközben a Wesselényiekkel is történt akkor, midőn a nemesség általános vizsgálata alkalmával nemességüket nem tudták gyökeres levelekkel bizonyitani.
Kénytelen volt tehát a Herczegh család is régi nemességének igazolása végett Csongrádmegye közgyüléséhez folyamodni, mely azután 1834. április 30-án 482. sz. a. a család nemességét nyilvánosan elismerte, közhirré tette s erről a szokásos bizonyitványt minden ellenmondás nélkül kiadta s meg ujra beiktatta a magyar nemes családok névjegyzékébe.
A Hódmezővásárhelyen maradt Herczegheknek a zilahiakkal való rokonságát pedig Közép Szolnok vármegyének három bizonyságlevele igazolja:
a) az egyik kelt Tasnádon 1791. november 23-án aláirva Kattva Mihály megyei jegyző által;
b) a másik kelt Zilahon 1818. deczember 12-én, aláirva báró Wesselényi József, m. kir. adminisztrator, Keövér Gábor viczeispán, Bölöni Imre főtáblabiró stb.;
d) a harmadik is Zilahon kelt 1834. április 16-án, aláirva gróf Dégenfeld Miklós főispán, Laskay Lajos alispán, Étfalvi Halmágyi János főjegyző, Mándi Kovács János táblabiró stb.
Édes atyám Herczegh Pál (felesége Kmetty Zsófia) 94 éves korában halt meg Hódmezővásárhelyen. Fiai: Pál, Ferencz, László, János és Mihály, kik közűl már csak én és János testvérem vannak életben.
Ferencz testvérem Biharmegyébe költözött, a tenkei járásban főszolgabiró volt s Koszta Antoniát vette nőül 1847-ben, annak a Koszta Mártonnak nővérét, a ki az 1848-iki forradalomban honvédkapitány volt s a ki az európai nemzetközi jogban is példaképen emlittetik, mint a ki magyar emigrans levén és az amerikai polgári jogot is megszerezvén, midőn Magyarországba akart visszajönni, Smyrnában az osztrák hatóság által elfogatott, de az északamerikai államok reklamácziója folytán ismét büntetlenül kiadatott, – azzal fenyegetődzvén Amerika, hogy különben összeágyuztatja az osztrák hajókat (Apáthy István: Tételes európai nemzetközi jog 1888, 158. lap, 4. jegyzet).
ZEKCHEWI és ZILAHI dr. HERCZEGH MIHÁLY.

170CSALÁDTÖRTÉNETI ADATOK «FEJÉRVÁRMEGYE TÖRTÉNETÉBEN.»_{«Fejérvármegye Története», irta Károly János, I–V. kötet. Megjelent Székesfehérvárott 1896–1904. években. Kiadja Fejérvármegye közönsége}*

Csak imént került ki a sajtó alól Károly János, cz. püspök s székesfejérvári nagyprépostnak tartalmas és érdekes müve «Fejérvármegye Történetének» V. s utolsó kötete. Ezzel befejezést nyert azon kiváló irodalmi alkotás, melynek kiadásával Fejér vármegye közönsége a magyar nemzet ezredéves fennállásának ünnepét, saját körében, minél fényesebbé s tartalmasabbá kivánta tenni.
A nagytudományu szerző ifjabb és férfi kora kutatásainak s tanulmányainak gazdag tárházából épitette fel Fejér vármegye s Székesfejérvár város nagy és fényes, de szomoru eseményekben is gazdag történelmi multját.
Rengetegnek mondható azon anyaghalmaz, melyet évtizedek során összegyüjtött s melyet kritikailag feldolgozott munkájában. Valóságos tárháza e mű a vármegyére, városra, a vármegye községeire és családaira vonatkozó történelmi becsü adatoknak s régi fényében mutatja a koronázó város és az annak keretét képező vármegye ragyogó, de sokszor szomoru multját.
Minket e nagy munkából főleg és kiválólag a családtörténeti részek érdekelnek s ezuttal e helyen csupán azokkal szándékozunk foglalkozni.
A mult századokban a főszerep a közélet terén, főleg a nemességé volt, ez adta nagyrészben a megyék, sőt az ország vezérlő férfiait is.
Fejér vármegye birtokos nemessége sok előkelő történelmi alakot adott a hazának s a megye a középkorban nem kis szerepet játszott, amellett, hogy sokszor nagy és sulyos csapások nehezedtek rá. A tatárjárás keményen megviselte, a mohácsi vész után még nagyobb rázkódtatásnak volt kitéve; mondhatni azt is, hogy a régibb birtokosok túlnyomó részét a török invázió elseperte, úgy hogy egy része nyomtalanul eltünt.
A mohácsi katasztrófa által Fejér vármegye lakossága etnografiai szempontból is tetemes változáson ment keresztül.
A mohácsi vész előtt a vármegye tulnyomó részét telivér magyar lakosság lakta, felső része tiszta magyar volt, alsó déli részén, a Tolna- s Veszprémmegyékkel határos területen bessenyő- és kun-telepek voltak, melyek szoros összeköttetésben állottak a Kunsággal sőt korábban Soltszékkel egy hatósági területet képeztek.
A török invázió alatt a magyarság nagy mérvben elpusztul, a kun- s bessenyő-telepek teljesen eltünnek. A tiszta magyar lakosság nyomai a Székesfejérvárt környező községek egy részében (Seregélyes, Pákozd, Moha, Pátka, Zámoly stb.) maradnak fenn.
A megye dunamelléki községeit idegen ajkú lakosság foglalja el, rácz (szerb), német, tót stb. keverve magyarral, az őstelepek majdnem nyomtalanul eltünnek.
A megye felső északi részén leginkább németek, néhol tótok telepednek le s a korábban majdnem tiszta magyar lakosságu vármegye a különféle ajku népek keverékévé válik s csak lassu és hosszu fejlődési folyamokon át nyeri ismét vissza magyar jellegét, bár még mindig vannak német, tót és szerb ajku községei, leginkább magyar lakossággal vegyesen.
A török invázió azonban, mint már emlitettük, nemcsak a köznépet üzi és pusztitja el, hanem a birtokos nemesség is sulyos csapásoknak van kitéve, tulnyomó része elpusztul, eltünik.
Hogy a vármegye népességében ily nagy változások álltak elő, azt nem csodálhatjuk, mert a megye dunamelléki részén vonult egész hosszában a nagy had-út, melyen a török hadak keresztül vonultak, tehát a megye folyton a legnagyobb dulásoknak s pusztitásoknak volt kitéve, sőt a török invázióval, mint vármegye megszünt létezni s a török hódoltság megszüntéig Fejér vármegye hivatalosan nem szerepelt, a hatósági jogokat s intézkedéseket a szomszéd megyék, Veszprém s Komárom gyakorolták, melyek közt a megye hivatalosan fel is osztatott.
Midőn tehát Fejér vármegye családainak történelmével foglalkozunk, két korszakot különböztetünk meg: a) a török hódoltság előtti, és b) a török hódoltság után következő korszakot.
Áttérve tulajdonképeni tárgyunkra, Károly János műve alapján is megállapithatjuk, hogy Fejér vármegye hajdan virágzó családai közül nem egy országos szerepet vitt. E megye területének nagy részét maga az uralkodó Árpád-család foglalta el, mint ezt a monographia I. k. 159–167. lapján olvassuk: «Árpád Székesfejérvár vidékét, tartá magának, azon területeken kivül, melyeket a Csepelsziget, Solt és Tas vidéke magában foglal, valamint Vaálon kivül, melynek létet és nevet Árpád fia adott». Továbbá irja a szerző: «a Sárviz mellékét meghóditó Vajta vezérnek emléke a mai Vajta község nevében él. Az akkori Bodok, ma Vértes hegység nagy része pedig Elődnek, Szabolcs atyjának, a Csákok ősének tulajdonába ment.»_{«Csókakő vára és várbirtokai». A fejérvármegyei városi történelmi s régészeti egylet Évkönyve. 1892. 7. lap.}*
A megye tehát már a honfoglaláskor gazdát kapott, megosztatott a honfoglaló ősök között s nagy része a fejedelmi család birtoka lett.
A hosszú viharos idők változásai, annyi bel- és külharczok után, egy ezredév viszontagságai között azonban, a honfoglaló hősök egykori birtoka nagyon sok gazdát cserélt.
E megye területén feküdt a hajdani főváros, Székesfejérvár, ugyancsak a megye közelségében vala Buda, a későbbi királyi székhely, s ily módon a vármegye a királyi udvarhoz mindig közel állott, sőt felső részének erdős vidéke, még Hunyady Mátyás idejében is, a királyi vadászatok kedvelt helye. Ez okból a főrangu családok szivesen kerestek benne birtokot, hogy közelebb lehessenek a fényes udvarhoz. Sok előkelő és szerepet vivő családnak volt itt kisebb-nagyobb területe.
Árpád családján kivül az első nagyobb birtokos a Csák nemzetség volt, melynek tagjai a megye felső vidékén Csákvár táján, a Vértesek aljában laktak, de a megye más vidékein is nagy területeket birtak, oklevelekben már a XIII. század elején előjönnek, sőt e nemzetség tagjai épitették a XIII. század második felében a történelemben is szerepet vivő Csókakő várát.
E nemzetség tagjainak, mint megyei birtokosoknak a XV-ik században is nyomuk van, sőt szerző azt véli, hogy a «Csigléren» (Puszta-Nádasd-Ladány mellett) letelepedett Csákok lettek volna a Csilléry-család ősei. (III. k. 294. l.) Nézete szerint a Csigléri vagy Csilléri Csákok, miután a Csák nemzetség nagyon elszaporodott, mint kisebb birtokosok Fejér vármegyében Csigléren és Zerje vagy Zernye Bakonyán telepedtek le, aztán elhagyván ősi nevüket a Csákot, lettek belőlük a ma is élő Csilléryek. (III. köt. 186. lap.)
A XVII. században is jelentkeznek még a Csák nemzetséghez tartozók; igy Máté tatai lakos Alapból bizonyos részt követel. A Csákok azonban lassanként vagyonilag lefogytak, szereplésük és nyomuk mindinkább kevesebb. «De azért azt hiszem, nem halt ki e család – mondja a szerző III. k. 295. lapján – mely ősét a honfoglaló Szabolcs vezérben tisztelheti, erős meggyőződésem, hogy ma is élnek az utódok, élnek Fejérmegyében Velegen, de már nem gazdagságban, hanem egyszerü földmivesek szerénységében, viselvén máig is a Csáky nevet. 1720-iki conscriptio tanusága szerint Pátkán található e hires család egyik elszegényült tagja, mint egyszerü jobbágy».
A messze mult egy másik hatalmas birtokosa volt a megyének a básztéji Básztéj nemzetség, mely eredetét éppen ezen vármegye területén levő mai nap hivatalosan Vasztély, a nép ajkán «Básztéj» nevet viselő pusztától veszi. Az árpádkori és anjoukori okmányokban Bozteh név alatt jön elő e család, úgy a helység is (V. k. 421. l.)
E család okleveles nyomai 1240-ig felvisznek s ebből rajzottak ki a Básztéji Wértesiek, az Ányosok, a Dinnyés Vasok vagy miként később nevezték a Vasdinnyeiek és a Gajgerek; de ebből származnak a megye, sőt az ország történetében is oly nagy és fényes szerepet vitt Rozgonyiak is. Ugyanis Pásztéji László V. István királytól adományképen megkapja Rozgony helységet és ennek nevét családi névül felveszi. A Rozgonyiak viselt dolgait, birtok- és családi viszonyait a II. köt. 304–317. lapjain olvashatjuk, úgy Csókakő történetében, melynek szintén urai voltak.
A Basztéji család leányági leszármazói még 1756-ban is előjönnek a megyében. Részletes leszármazásukat s a családra vonatkozó igen sok érdekes történelmi adatot az V. kötet 420–432. lapjain olvashatunk.
A Guthkeled nemzetség ősi fészke Guth, szintén Fejérvármegye területén fekszik s ezt 1254-ben Guthkeled István bán, Stiria kormányzója Csák Miklós fiától Jánostól 33 márkáért visszavásárolta s ezen vásárt IV. Béla ugyanazon évben megerősitette. Ebből a nemzetségből ágazik ki a várkonyi Amade család, mely 1835-ig volt megyei birtokos, tulajdonosa Guth községnek. Ugyancsak «guthi» előnevet használt Országh Mihály nádor is, kinek családjáról azt tartják, hogy a Guthkeled nemzettségből származik. Részletesen közli a leszármazást s a történelmi adatokat a IV. k. 177–188. lapja.
A Buken nemzetség Batthyán községet birta 1274-ben, e nemzettség tagjai mind e megye, mind az ország történetében szerepeltek, a megyében Batthyánon kivül még Polgárdi és környéke volt az övék; e család egyik tagja Buken Péter bán, később hütlenségbe esett. Ugyancsak az Árpádok korában 1274-ben megyei birtokos volt Balinka községben a Zolouk nemzetség, úgy 1287-ben Sárkány községben a Pylis nemzetség.
A megye egyik legrégibb birtokos családja a Dorugcha nemből származott alapi Salamon család, melynek 1263-ból van az első okleveles nyoma. Az Alapi családból ágazik le s annyi századokon át részben még ma is birtokos Alap községben. A vármegye középbirtokos szerepvivő családja, a régi kortól fogva a közügyekben mindenkor részt vesz a legujabb időkig, e megyében való tartózkodását csupán a török hódoltság szakitja meg, mely idő alatt Vasmegyében lakik, annak elvonulása után – mint a családi hagyomány tartja – egyik ősük családi okmányait tarisznyába tevé, nyakába akasztja, haza lovagol Alapra, ősei birtokára s a Zichyek foglalása s részökre történt királyi adomány ellen tiltakozva, az ősi földet birtokba veszi.
A megye déli részén levő bessenyők közül származott és nagy szerepet vitt a megye közéletében a XIII. századtól fogva a Zedveghi család, a mely a XVI. században tünik el. Részletesen szól e családról szerzőnk Alsó-Szent-Iván község történetében, de számos adat van még más községek leirásában is e nagytekintélyű bessenyő nemzetségről.
Árpádháti királyaink korából még oklevelek szólanak a Korláth (1202), Berki Chom (1268), Berki Nána (1236), Verebi (1299), Rumy (1291), Almásy (1277), Szigetfői (1275), Cseklészi (1290), Csetei vagy Czeczey (1276), Dádi vagy Dodai (1279) stb. családokról.
A vegyesházbeli királyok korában, az ország történetében szereplő családok közül nem egy volt megyei birtokos s vett részt a megyei közügyek intézésében. Okleveles nyomok szerint itt voltak birtokosok a Pókateleki Zumun (1342), Szentmártoni (1395), Saági (1345), Tinódi (1397), Ugali (1324), Szentiványi (1324), Bessenyei (1342), Szentágotai Bessenyő (1342), Tharcsay (1399) Erdőhalmi (1399), Bicskey (1306), Sidókői Pósa (1337), Szentágotai (1344), Sitkei (1324), Hardi (1325), Vajthay (1346), Himfy (1353), Csiszár (1339), Zeghy (1374), Abai (1364), Páztohi Kakas (1387), Simontornyai (1382), Kövágó Örsi (1382), melyből a Batthyányi család származik, Vasvári (1325), Ormándi (1349), Bodméri (1349), Csoori nemzetség (1333), Fáncsy (1358), Csuthy vagy Felcsuthy (1358), Syke (1369), Igari (1348), Szentgyörgyi Vincze (1358), Kálozdi (1394), Nyéki (1394), Naszlai (1347), Zarka (1358), Tatárteleky (1358), Varsányi (1384), Alapi Dombó (1384), Szilasy (1384), Csányi (1389), Berényi (1389), Péchy (1402), Mári (1408), Tatárfalvi Erdős (1411), Sikátory (1416), Erdélyi (1429), alapi Sáry (1482), Szentpéteri (1482), Tinódi Lászlóffy (1498), Baracskai (1444), Gutori Nagy (1448), Kálnai (1448), Szécsenyi Frank (1454), Haraszti (1486), Csigléri (1436), Pettendy (1429), Csapy (1428), Sóskuti Pohárnoki (1454), Parlaghy (1454), Day (1457), Becsei Töttös (1407), Labdasvarsányi (1422), Étyi-Ruszkai Korniss (1455), Chuty (1484), Endrédi Somogyi (1489), Arany (1499), Fajszi Ányos (1492), Enyingi Török (1473), Halmy (1424), Eszényi (1427), Moori (1445), Baracskai Pálffy (1507), Serédi (1517), Dobokai Sárközy (1511), továbbá a XIV. és XV. században még előjönnek a Daróczy, Telekesi Török, Szárhalmi Somogyi, Cseffey, Körtvélyessy, Jenői Berenthey, Fertőfenéki, Bothka, Zerdahelyi Emreffy, Felcsuthi és Távvoli Balassa, Tinódi Apsa, Szerdahelyi Ders és Dancs stb. családok.
Tysza tárnokmester 1313-ban és 1322-ben kap donátiót Róbert Károlytól Ladány, Érd és Szaár községekre, ezekből bizonyos részeket egyik utód, egy Tisza András elzálogosit. Mint megyei birtokos szerepel Konth Miklós 1391-ben Barok pusztán, Ozorai Pipó 1380-ban, Kanizsai 1411-ben, Ujlaki Miklós 1453-ban; Garai László nádor 1457-ben kapja Czikolát, Szabolcsot, Szentmihályt, Magyar Balázs 1464-ben kapja Adonyt, Illésházy 1525-ben kap birtokadományt.
Mint már emlitettük, az Árpádok idejében szerepeltek itt bessenyő családok is. Az Anjouk alatt szintén tekintélyes szerepet visznek, úgy látszik, teljesen beolvadnak a nemzet testébe s nemcsak nagy birtokaik vannak, de fontos megyei hivatalokat is viselnek. E korszakban, mint birtokos nemes családok jönnek elő a bessenyők közül a már emlitett Szentágotai, Bessenyő, Zedreghi, Csetei vagy Czeczei, Hardi, Tinódi családokon kivül még a Gerényi, Zerethi Bichkele, Töbörzsöki stb. bessenyők.
A közép-nemes családok közül nagy szerepe volt a megye közéletében az Ugali és Szentgyörgyi Vincze családoknak. Az előbbieknek terjedelmes birtokaik voltak, s megyei és országos tisztségeket is viseltek, egyik horvát bán volt; az utóbbiak perlekedő és erőszakos természetükkel tüntek ki. Különösen Zsigmond uralkodása alatt oly sok erőszakoskodást követtek el, hogy magát a királyt is és az ország kormányát többször foglalkoztatták. Ezen család viselt dolgairól szerző Iszka-Szent-György községnél emlékezik meg, sőt még egy külön értekezésben is szól róluk a fejérvármegyei történelmi s régészeti egylet Évkönyve II. kötetében «Birtokbiztonság Fejérmegyében a 14. és 15-ik században» czím alatt. Később az utódok jobban megbecsülik magukat, megyei tisztségeket is viselnek, sőt Székesfejérvár város polgárai bizalmát megnyerve, e városban szerepelnek, tisztségeket viselnek; így 1452-ben Szentgyörgyi Vincze Benedek a város birája volt.
A maig virágzó Szentiványi családnak Alsó-Szent-Ivány községben több birtokrésze volt s erről okleveles adatok vannak már 1326-ból,_{Turul a 900. évi I. füzet 18. lap.}* 1429-ben pedig Augustinus de Zentywan «juratus assessor» volt, az ugyanakkor tartott megyei közgyülésen, midőn az gonosztevők felett itélkezett. Azonban, hogy miképen vesztette el itteni birtokait, azt nem tudjuk, valószinü a török dulások elől menekülve többé reá nem gondoltak a zivataros századok alatt s uratlanul hagyott birtokuk adomány utján mások kezébe került.
Bicske község a XIV. században hasonnevű család tulajdonában volt; ezen család Nyitramegyében is birtokot szerezvén, egyik ága nyitrai birtokairól Zerdahelyi nevet vette fel. Az erre vonatkozó adatok nagy számmal soroltatnak fel Bicske község történetében. E családból származott Zerdahelyi Emreffy Mihály, Fejérvármegye utolsó főispánja a mohácsi vész előtti időből.
A Mátyás és Jagellók korában főhivatalokat viselt Buzlayaknak Lovasberényben volt birtokuk. E család fiágon ugyan kihalt – még a mohácsi vész előtt – leányágon azonban a baracskai Pálffy családban fenmaradt; részletesen ismertette szerző bonyolult, de érdekes birtokpereiket Lovasberény község leirásában.
Régi családja a megyének a mai napig is élő és kiterjedt Dobozy család, a melyből származott a költők által többször megénekelt Dobozy Mihály; 1539-ben Dobozi birtokukban, melyet már őseik korábban is birtak, megerősittetnek. Egyike azon családoknak, mely annyi viszontagságot kiállva vagyonilag ugyan megfogyva, még büszkén viseli ősei nevét.
A XV. század végéveiben s a XVI. század elején nagy állásokat viselő Somi Józsa temesi bán Vál és Tabajd birtokosa volt; leszármazási táblázata és birtokviszonyai e községeknél közöltetnek.
A török invázió előtti időszakból utolsó alispánja a megyének Ágszentpéteri Nagy Benedek, ki a török elől a vármegye megmaradt tisztviselőivel Veszprémbe menekül, hogy közgyülést tartson. Ennek családja még a mult század negyvenes éveiben is élt, azóta azonban nyomtalanul eltünt s hogy fi- vagy nőágon létezik-e még? nem tudjuk.
Az imént előadottakban ismertettük a vármegye birtokos és szereplő családait a török invázió előtti időből. Ezek tulnyomó része a török hódoltság rettenetes időszakában eltünik, alig marad az utókorra néhány hirmondó.
A mohácsi vészt megelőző belharczok és küzdelmek, a parasztlázadás, melynek hullámai ide is elhatoltak, az oligarchia dulásai stb. már lényegesen átváltoztatják a megye birtokviszonyait. 1543-ból, tehát ugyanazon évből, melyben a várost a török elfoglalta, de még a város bevétele előtti időből maradt fenn egy dicalis conscriptio, mely azonban csupán a megye egy szolgabirói járásáról, a Cseh Gergelyéről szól s melyet Szentágotai Lázár diák dicator irt össze.
E szerint e járásban létezett 20 helységben alig volt már régi birtokos; mint ujabb birtokos szerepel Révay Ferencz és Podmaniczky János, egyik sem régi megyei családból való, a régiek közül Batthyáni Ferenczet, Benethey Jánost, Csizlési Pált találjuk. A községeknek több mint fele papi kézben van, a Székesfejérvárhoz közel fekvő Batthyánt már akkor a török feldulta. E jegyzékben alig találjuk fel azon elemet, a mely «jó birtoku nemesek» neve alatt szerepelt._{A fejérmegyei és Székesfejérvár városi tört. s rég. egylet Évkönyve. 1885. 99. lap.}* Ezen járás birtokviszonyainak ily gyors átváltozásából következtethetünk a vármegye többi helységeinek viszonyaira is.
A régi fejérmegyei birtokos nemes családokra a legsulyosabb csapást a mohácsi vész utáni török dulások mérték, de különösen Székesfejérvárnak a török által való elfoglalása, mely 1543-ban következett be.
A török vonulások egyik főutja – mint már emlitettük – a Dunamentén, a megye egész hosszában vezetett keresztül; tehát a bevonuló kisebb s nagyobb hadak dulásainak s rablásainak a megye községei folyton ki voltak téve, s úgy látszik, e sík vidék, a Duna melletti táj, valamint a megye középső rónája pusztult el legelőször; lakossága még mielőtt Fejérvár török kézre került, megtizedeltetett, sok helyen teljesen kiöletett vagy elszéledt, nemesi birtokosai pedig a köznép sorsát osztották. Midőn Székesfejérvár is elesett, az egész megye állandóan a legnagyobb dulásoknak volt kitéve s a török hordák alaposan kifosztották s lakosságát vagy felkonczolták, vagy rabszolgaként elhurczolták, az itthagyottakat pedig sulyos szolgálatokra kényszerítették.
A régi birtokosok közül csak kevés tartja fenn birtokjogát, rendszerint ugyan a töröknek hódolt megyében nem is tartózkodik, hanem a szomszédos, sokszor távolabbi de biztosabb helyekről, várakból, Komárom, Győr vagy Vasmegyéből intézi uri jogait; a török kiüzése után azonban lassankint visszatér. De emlékezet maradt fenn oly esetekről, hogy a magyar birtokos ur a török alatt is birtokán marad s a törökkel barátságos viszonyban él; ezt mondják a sárbogárdi Tinódiakról.
A kevés számu visszatérők közzé tartozik a Batthyáni, alapi Salamon, abai Arany, Dobozy, Csuthy, várkonyi Amadé és Czeczei család, továbbá a Korláth, a baracskai Pálffy család, Básztéji nemzetség női ágon való leszármazói stb.
De voltak oly családok is, melyek a török elől elmenekülve, soha többé vissza nem tértek, sőt volt birtokaikra igényüket fenn nem tartották. Igy a Hatvani család Erdélybe menekül, hol Hatvani Zsigmond 1610–15-ben dobokai főispán s több izben portai követ volt. A Szent-Iványi család hasonlóképen Alsó-Szentiványon birt javait elhagyva, arra többé nem reflektál s az mint uratlan birtok más kézbe kerül.
Az elhagyott javakra nézve már a török uralom fennállása alatt megkezdődtek a királyi adományozások, jóllehet a beigtatásokat nem a helyszinén, hanem rendesen a szomszédos biztos várakban, melyek magyar kézben voltak, tartották meg.
Az elpusztult s feldult Duna mellékét a határos Pestmegyétől egész Tolnamegyéig mint uratlan birtokokat 1560-ban és 1581-ben a Paksyak kapják, de a dunamelléki községeken kivül még más helyeket is kapnak a megye különböző vidékein.
A török hatalom gyengülésével, midőn már az elnyomott s üzött magyarság bátrabban mer fellépni s terjeszkedni, a birtokadományozások még nagyobb mérvben előfordulnak; az uratlan területekre az adománykérők nagyobb számmal jelentkeznek. Különösen a szomszédos vármegyékben szereplő előkelő emberek, a háborukban s a közügyek egyéb ágaiban érdemeket szerzett férfiak iparkodtak birtokokat szerezni. Győrmegyeiek többen kérnek s kapnak donatiókat, igy Szapáry Péter, Farkas András, Csajághy, stb.
Zichy István győri vicegenerális 1650-ben 34 helységre kap adományt, rengeteg birtokokat nyer, melyek közül azonban többeket a volt birtokosok később jelentkező utódai vissza követelnek. Igy az alapi Salamonok, kik a hódoltság alatt Vasmegyében laktak, visszakövetelték s vissza is kapják Alapot.
Szapáry Péter 1650-ben nyer adomány Ercsi, Ráczszentmiklós és Besnyő községekre, melyek a Paksy család férfiágának kihalásával szálltak a koronára. Ugyancsak ennek sógora, Farkas András győri alispán s királyi harminczados és Lendvay János, szintén a Paksy fiág magvaszakadtával megkapják Rácz-Almás, Alsó-Szent-Ivány és Kulcs helységeket. 1659 és 1660-ban adományt kapnak Bossányi, Eölbei és Szeghy. 1667-ben Toldy Márton és társai stb.
Miután Székesfejérvár és vele a vármegye 1688-ban a török uralom alól felszabadult, még inkább nyilvánvalóvá lett az uratlan birtokok nagy száma. 1691-ben nyeri adományul Hochburg János báró fő-hadiszállitó azon 60 ezer renus forint fejében, melyet a kincstárnak adott, Mór községet s vidékét 34 helységgel. Beházasodás utján e nagy terjedelmű birtokon utódai lettek leányágon a gróf Lamberg, Karancsberényi gróf Berényi, Triptri báró Berge, gróf Zichy, báró Luzsenszky, gróf Wimpfen, báró Perényi, gróf Festetich, gróf Széchen, gróf Mensdorf Pouilly, gróf Merán, gróf Ludvigsdorf, báró Trautenberg, Tallián, báró Fiáth, gróf Stahremberg, gróf Brigido, báró Miske stb. családok.
1694-ben gróf Esterházy, Szekeres István s Delnei Miskei, 1698-ban Mátéffy és Korláth nyernek adományt.
A XVIII. században is történtek még nevezetes birtokadományozások. 1700-ban Szekeres és Baranyai, 1702-ben Meszlényi és Fiáth, 1719-ben gróf Esterházy Csákvárra s vidékére, 1731-ben Beniczky, 1774-ben gróf Győry, 1775-ben Pázmándi Kempelen, Verebi Végh és Ürményi, 1789-ben gróf Brunszvick nyernek adományos birtokokat.
A gróf Cziráky család Lovasberényt, Nadapot, Ráczkereszturt, Börgöndöt és Técset 1730-ban vétel utján szerzi meg a Heiszter családtól, 1632-ben ugyan Cziráky Mózes adományt kapott Várpalotára és tartozékaira, melyek e megyében voltak, azonban e birtokokat soha el nem foglalta s az adomány érvényét vesztette. A Nádasdy család 1716-ban kap birtokot itt királyi adománynyal később vétel utján nagyobb birtokot is szerez. A gróf Károlyi család nagy birtokait 1834-ben vétel utján szerzi meg.
A XVIII. század második felében történt adományozások többnyire a régi egyházi javakra szóltak, melyek a szerzetes rendek eltörlésével szálltak a koronára.
A XIX. században történt az utolsó birtokadományozás, midőn 1836-ban József nádor adományul kapta V. Ferdinand királytól Alcsuthot a hozzá tartozó birtokrészekkel.
De visszatérve ismét az elmondottak után, a török elvonulását követő benépesitési mozzanatokra, megállapitjuk azt, hogy a vármegye lassankint benépesül s az uratlan birtokok gazdát kapnak.
Hogy a benépesedés mily lassan megy, azt a hivatalos összeirások igazolják legjobban. Az első portalis conscriptio szerint, mely közvetlen a török elüzése után történt, 1696-ban birtokosok voltak: Hochburg Miklós örökösei, EsterházyFerencz örökösei, Vasdinnyei János, Battyány János, Király János özvegye, gróf Zichy Pál örökösei, Fördős család, Vásárhelyi Nagy Ferencz, gr. Batthyányi Ádám, Vörös Pál, Roboz Pál, Salamonvári János, Szegedi Bálint, Lázár János, Szápári Péter, ezek részint mint tulajdonosok, részint zálog utján vannak a birtokban; a megyének majdnem fele papi kézben volt. De még ekkor a lakosság nagyon gyér volt s azon mozgalmas idők nem voltak alkalmasak arra, hogy a feldult megye visszanyerje régi képét, mint milyen volt korábban, a jobb időkben.
Az 1702-ből fenmaradt birtokösszeirás némi változást mutat fel, de általában hasonló az előbbihez. Ekkor birtokosok voltak: gróf Batthány Ádám, gróf Heister Siegbert, báró Hochburg, gróf Zichy István és Imre, gróf Esterházy Antal, Várkonyi Amadé Antal, báró Szapáry Péter, Meszlényi János, Vásárhelyi Nagy Ferencz, Sajnovits Mátyás, Balogh János, özv. Sándor Istvánné, Gellér János, Kollát Farkas, Miskei István, báró Ancendorf, özvegy Király Jánosné, Kutas István Ferenczi György, Balassa Ferencz, Fiáth János, Fördös Mihály, Komáromi Zsigmond, Vörös János, Madocsányi Antal, Mecséri Ádám, Szekeres István, Kolossváry Mihály, Csajági család, Tinódi család, Márkus György, Salomváry János, Daróczy István. Ezen birtokosokon kivül még a székesfejérvári és veszprémi káptalan, a jezsuiták s pálosok szintén nagy területeket birnak.
A békés birtoklást a XVIII. század elején nagyon megzavarja a császári katonák harácsolása s dulása. Az ujjáalakult megyének mindjárt kezdetben igen sok kellemetlensége volt ezekkel, különösen a Hoffkirchen- és Hohenzollern-ezredek tisztjei ellen panaszkodik a megye felségfolyamodványaiban, kik katonáikkal együtt a megyét zsarolják, verik, némelyeket füst által megfojtatnak s a legundokabb és vadabb kegyetlenségeket követték el._{Megyei levéltár adatai nyomán Hattyuffy D., «Fejérmegye történelmi vázlata» 26–27. l. Rosty Zsigmond: Rajzok Fejérvármegye multja és jelenéből. 47–53. lapok.}* Majd e dulások s az ország jogainak s alkotmányának elkobzása folytán kezdetét veszi a Rákóczy-féle szabadságharcz s a megye viszonyai teljesen összekeverednek, a hivatalos élet rendszeressége megszünik, a megye birtokosainak tekintélyes része a szabadságért küzdők sorába állt, ezek közt Szekeres István ezredes, Bolfahrt, Fördős, Kenessey különösen kitünnek. A város azonban a császári hadak birtokában van és marad.
E zavaros időkben a megye köz- és kisgyüléseit nem Fejérvárott, hanem a biztosabb Győrben, sokszor egyes községekben, mint Tabajdon is tartotta. A birtokosok egy része szomszédos megyékben, Veszprém-, Győr-, Komárom-, sőt Vasmegyében, vagy biztos várakban s városokban, mint Győr, Komárom, Veszprém, Pápa stb. lakik s birtokait onnan kormányozza, sőt a birtokos nemesség egy része csak a XVIII. század közepe táján szállingózott vissza állandó lakásra a megyébe.
A belharczok lecsillapultával a rendes viszonyok helyreállanak s a birtokviszonyok részben a neoaquistica comissio működésével (1730–1731) úgy a hogy rendeztettek s lassankint a vármegye nemes birtokosságának azon kerete, mely 1848-ig fennállott, kialakult. A már emlitett családokon kivül még a következőket emlitjük meg, kiknek nagyrésze házasság, családi összeköttetés vagy öröklés, csekélyebb része donátió czimén nyert birtokot a megyében, ú. m.: Kenessey, Sándor, Mészöly, Rosty, Szentgyörgyi Horváth, Hajós, Nádasdi Sárközi, Kápolnásnyéki Balassa, Jablánczy, Barcza, Mentler, Jankovich, Baracskai Szüts, Tabajdi Balogh, Zuber, Rudnyánszky, Bóné, Kettyei Finta, Nagy-Kaszap, Buus, Ásvai Jókay, Hollósi Somogyi, Dersikai Erős, Dercsikai Huszár, Vasonits, Borkó, báró Száraz, Kégl, Torkos, Dallos, Igalfy, Jékey, Komáromi, Dienes, Vámossy, Farádi Veres, Hymer, Halász, Kazay, Magyari-Kossa, Kocsi Horváth, Belágh, Gányi, Csanády, Véghelyi, Csontos, Koller, Szluha, Szőke, Botka, Nedeczky, Borsitzky, Podhorszky, Molnár, Losonczi Farkas, Mérey, Tassy, Naszvadi stb.
Nagy birtokokat szerzett itt a megyében a báró Sina család is vétel utján, utódai leányágon most is birják.
Nagy tekintélyt vivott ki a török hódoltság utáni időközben beköltözött családok között a Románfalvi Fejérvári család, ezek női ágon való leszármazói a Szolgaegyházi Marichok. E családba házasodik idősb Szögyény László, a nagynevü államférfi, s fiusitás folytán megalapitja az ujabbkori történelmünkben nagy szerepet vivő Szögyény-Marich családot.
A megye közéletében nagyon becsült Meszlényi család egyik ágába házasodik történetünk egyik legnagyobb alakja, Kossuth Lajos s igy ennek gyermekeit közvetlen vérségi kapocs füzi megyei családainkhoz.
E vármegyében Ercsiben volt birtokos a báró Eötvös család beházasodás utján, melyből báró Eötvös József a nagy nevű költő és miniszter származik. Szerző részletesen leirja a család leszármazását s családi és birtokviszonyait Ercsi történetében.
Az egyes községek történetében részletesen megemlékezik szerző az ottani közbirtokosságokról is.
A közbirtokosság a régi magyar nemesi világ egy sajátságos intézménye; alapja a közös adományostól, mint őstől való vérségi leszármazás s ezzel kapcsolatosan és ebből kifolyólag az adományos birtokoknak s azok jövedelmének s tartozékainak leszármazási fokok szerint való megosztása az utódok között. A hajdani időben rendszerint az adományostól való közös leszármazók a birtokot közösen birták s időnkint felosztva, illetve kihasitva egy-egy területet használták, később már a birtok nagy részét maguk között megosztották, csak bizonyos birtokrészeket vagy jogokat (italmérés, halászati s nádlási jog) hagytak közös természetüeknek s azokat közösen kezelték. Eredetileg csupán vérségbeliek, a leszármazási fokozat szerint, voltak a közbirtokosság javainak illetve azok jövedelmeinek részesei, később azonban, midőn már ily jogokat mások is szerezhettek, nem vérségbeliek, idegenek is, vétel s egyéb jogügyletek utján tagjai lettek.
Ezen régi közbirtokosságok vérségi jogon levő tagjai jogviszonyainak, vérségi összeköttetésének tanulmányozása igen tanulságos. Azonkivül, ha belső életüket kutatjuk, sok érdekes, jó és rossz vonást találunk a magyar középosztály régi életviszonyairól. Családtörténeti szempontból az ily közbirtokosságok viszonyainak tanulmányozása s kutatása nagyon háladatos tárgy, s igen fontos adatokat fedezhetünk fel poros aktáik közt. Jelenleg még az utódok utbaigazitása mellett a családtörténelem számára igen sok adat összegyüjthető s megmenthető, holott idők multával, midőn a gyorsabb birtokváltozások s a családok eltávozása folytán egyes vidékeken még a nyomok is eltünnek, alig állitható össze a régi birtokosok névsora, családtörténeti adatai; nyomuk elvész, még nevük is feledésbe megy az ujabb birtokosok előtt, kikhez rendszerint semmiféle kapocs sem csatolja őket. Nagyon czélszerű tehát, ha az ily közbirtokosságok multját addig, mig a nyomok el nem mosódnak, számbaveszünk s tanulmányozzuk, hogy a mi megmenthető, azt a családtörténet részére megmentsük.
A közbirtokosságok a megyék közéletében, különösen politikai tekintetben nagy szerepet vittek. Megyénkben főleg a 40-es évek korszakalkotó reform-mozgalmaiban tüntek fel, rendesen mint a liberalismus hivei és harczosai s nem egy országos szereplőt adtak a hazának.
Egyes községek leirásánál, mint már megemlitettük, szerző részletesen ecseteli az ottani közbirtokosság birtokviszonyait, ismerteti a családok történetét, leszármazását, főleg leszármazási táblák közlése által, családtörténeti szempontból igen érdekes adatokat nyujt.
E megyei közbirtokosságok közül különösen tüzetes képet ad az abai, sárbogárdi, alapi, ráczalmási, czeczei, baracskai, felcsáthi, velenczei, gárdonyi, kápolnás-nyéki, sárkereszturi stb. közbirtokosságokról.
Hogy egyes ily közbirtokosság multja mily érdekes, tagjai közül mily s hány országos hirű férfiu került ki, azt éppen e műben látjuk, ha valamelyiknek leirását olvassuk. Érdekfeszitő események, példára alkalmas történetek tárulnak elénk. Hogy mily kiterjedt volt némelyik s mily tekintélyes férfiak váltak ki köréből, például a ráczalmásit röviden bemutatjuk. Ennek egyik alapitója Farkas András győrmegyei alispán, Szapáry Péter sógora. 1659-ben nyer Ráczalmás és Alsó-Szentiványra királyi adományt. Ennek négy gyermeke volt; első nejétől, Szapáry Judittól Farkas Borbála, második nejétől Anyarag Krisztinától: Farkas Ilona, Farkas Judit és Farkas Mihály.
I. Farkas Borbála Dergi Somogyi Györgynének három fia s egy leánya volt, ú. m. Somogyi Ferencz, János, Péter és Julianna.
a) Ferencz ágán beházasodnak a családba a Méhkerti Mitkovics, Zámory, Nedeczky, Mezőszegedi Szegedy, Nyéki Németh, Rosty és báró Rauch családok.
b) János ágán beházasodnak: Boncz, Sebő, Modrovich, Kreskay, Simonyi, Zámory, Salamon, Szluha, Tassy, Fliegler, Rumpler családok.
c) Péter ágán beházasodnak: Szentiványi, Szép, Lidertejedi Nagy, Vermes, báró Tallián, Bittó, Hagyárosi Zalay, Hegyessy, Jeszenszky, Imrédy, Fabinyi, Bartal, Hlatky, Szeles, Kardos, Fekete, Dobos, Petrovics, Pimpelli és Ravasz családok.
d) Juliánna ágán beházasodik a pestmegyei Bernáth család.
II. Farkas Andrásnak második leánya volt Ilona, ezt nőül vette Szentgyörgyvölgyi Csupor Ádám, ennek ágán beházasodtak a Boronkay, Hertelendy, Dőry, Perczel családok.
III. Farkas Judit férjezett Tavasz Gergelynének két leánya volt.
a) Tavasz Borbála Motkószentlászlói Motkó Pálné ágán beházasodtak a Simonyi és Kocskay családok.
b) Tavasz Zsuzsánna Hunkár Antalné ágán beházasodnak: Gonda, Zámbó, Keresztes, Veszprémi, Salamon, Borovszky, Miskolczi, Kovachich, Muzsik, Paczona, Mesteri, Mike, Ulmer, Germanetz, Lehoczky, Horváth, Antalóczy, Babits, Hathalmi, Radinkovits és Kertész családok.
IV. Farkas Mihály ágán, kinek neje Szalay Erzsébet volt, beházasodnak a Fiáth, Márfi, Pethes, Szalai, Szekeres, Fördös, Zámory, Bábai Bay családok.
Farkas András adományos társa Lindvay János kir. harminczados volt, ennek utódai közé beházasodtak a Plathy, Jezerniczky, Simonyi, Szunyogh, Jeszeniczei Jankovich, Hrabovszky, Lehoczky, Miskey, Lovászik, Bárdy, Rusznyák, Márkus stb. családok.
E rövid ismertetésből is láthatjuk, hogy a családi neveket figyelembe véve, a ráczalmási közbirtokosság vérségi leszármazói közül mily sok országos szerepvivő vált ki; az egyesek megemlitését nem tartjuk szükségesnek, mert maguk a nevek utalnak arra.
Az imént előadottakban bemutattuk rövid keretben azon érdekes családtörténeti adatokat, melyeket Károly János nagy történelmi műve magában foglal. Azonban ismertetésünk csak halvány fogalmat adhat azon tartalomról, melyet e mű átölel.
Előadása egyszerü, keresetlen s igen érdekes leirásokat foglal magában, érdekfeszitőleg ir le egyes vidékeket, s csevegi el egyes családok belső viszonyait.
Hálával adózik Fejér vármegye közönsége a szerzőnek, hogy önzetlenül, saját nemes keblének vonzalmát követve, megajándékozta oly művel, melyből megismerheti fényes, de sokszor mégis szomoru multját s az utódok megismerhetik belőle őseik követésre méltó önzetlen hazaszeretetét.
Dr. HATTYUFFY DEZSŐ.

UJABB NEMZETSÉGI KUTATÁSOK.

(Negyedik közlemény.)

Gutkeled.

3. Sándor bán.
1. Gutkeled nb. Hados (a Szokolyiak őse) 1291-ben tanusitja, hogy Gutkeled nb. György fia Sándor bán birtokai: a borsodmegyei Palkonya, a szabolcsmegyei Bököny, Miske és Györk örökösödési jogon István bán-herczeg fiaira szálltak és hogy ő (t. i. Hados) ezekért nekik gréczi palotáját cserébe adta._{Tkalčić mon. civit. Zagrab, I. k. 63. l.}*
Tényleg találjuk is, hogy István bán fia Pál bán utódai 1329-ben Miskén és Bökönyön földesurak._{Zichy okmánytár, I. k. 103., 104. l.}*
2. Gutkeled nb. Dorog fia Miklós és rokona, Péter fia Dorog kijelentik 1301 junius 29-ikén a nagyváradi káptalan előtt, hogy Ákos nb. Ernő fia (Borsodi) István és fia Miklós már hosszu évek óta ellenségeik és hogy ezeknek erőszakoskodásától félvén, már régóta nem mernek Borsodmegyében fekvő Tarján és Palkonya nevü birtokaikban tartózkodni. E birtokokat pedig Sándor bán és fia Györgynek magvaszakadtán mint legközelebbi rokonok örökölték, miért is azoknak bárki által történendő elfoglalása ellen tiltakoznak._{Zichy okmánytár, I. k. 337. l.}* Ennyi, a mit egyenes és határozott okleveles adatok alapján Gutkeled nb. Sándor bánról tudunk.

***

Karácsonyi János ismert munkájában_{A magyar nemzetségek II. k. 90. oldalán.}* olvassuk, hogy az idézett 1301. évi okmányban tévedés lesz, mert ha Sándor bánnak fia lett volna, nem örökölt volna utána még 1291 előtt I. István bán ága. Úgy kell tehát lenni, hogy a jegyző hibásan irt «Alexander banus et Georgius filius suus»-t «Georgius et Alexander banus filius suus» helyett. Mielőtt azonban ezen állitás jogosultsága felett határozottan itélnénk, szükséges megállapitani, vajjon Sándor bánnak egyáltalában volt-e fia vagy nem?, miután fentebbi helyen_{Ugyanott, 88. l.}* a fiu (II. György) csak kérdőjel alatt áll.
Határozottan kimutatjuk, hogy Sándor bánnak igenis volt fia!
Gutkeled nb. István bán-herczeg fiai: Miklós szlavoniai bán, István országbiró, Mosonmegye főispánja és Pál mester az egyrészről a Vodicsai István fiai (a Blagajiak ősei), másrészről a Vodicsai István bán által a csatában megölt Gutkeled nb. Joákim bán halála következtében kitört viszálykodások beszüntetése czéljából 1278 november 6-ikán Zágrábban tárgyalván, Gutkeled nb. Miklós az ellenségeskedések folytatásáról lemond és a béke megerősitéseül többek között kiköti, hogy Vodicsai István tartozik visszaadni a Gutkeled nb. Miklós bán két fiát és Sándor bán fiát, mihelyt a pápának a királyi kiváltságlevelet megerősitő okirata kezéhez jut; határideje 1279 április 9-ike; ha Miklós a pápai megerősitést ki nem eszközli, akkor a nevezett túszok Timoteus zágrábi püspöknek visszaadatnak._{Blagay okmánytár, 35. l.}* Miután fentebb láttuk, hogy István bán-herczeg fiai Sándor bán után örököltek és miután apodiktikus bizonyossággal kimondható, hogy az 1278-ik évi egyezség létrejötte alkalmával Miklós bán fiai mellett csakis a családnak valamelyik legközelebbi rokona mehetett túszul, világos, hogy az 1278-ban emlitett Sándor bán csak az lehetett, ki után István herczeg fiai 1291 előtt örököltek, ebből pedig kiviláglik, hogy az 1291-ik és 1301-ik évi okmányok közötti elvitázhatatlan ellenmondás egészen másképen oldandó meg. A helyes tényállás az, hogy úgy István herczegnek, mint Dorognak fiai Sándor bán fia magvaszakadtán örököltek; az 1301-ik évi okirat szövegezése teljesen helyes, mig az 1291-ik éviben «alexander banus filius Georgii» helyett «Georgius filius Alexandri bani»-nak kell állnia. A bán atyjának nevét tehát nem ismerjük.
Ki volt már most e Sándor bán?
Egy Sándor mester albán és Zágrábmegye főispánja 1252-ben fordul elő; egy Sándor mester 1259-ben tengermelléki bán és zágrábi főispán;_{Wenzel, XI. k. 382., 464., 510. l.}* lehet hogy itt egy és ugyanazon személylyel van dolgunk, azt pedig, hogy ezen bán a Gutkeled nb. Sándor bánnal azonos, azért nem tartjuk valószinünek (bár nem lehetetlen), mert Sándor tengermelléki bán 1259-ik évi itéletlevelében az akkor vele együtt hivatalban volt Gutkeled nb. István bánt csak «dominus noster»-nek nevezi, holott, ha bármily fokban is rokona lett volna, a hatalmas és előkelő Istvánt kétségkivül a «rokon» jelzővel emelte volna ki. Családja nyomait tehát más uton kell keresnünk.
Ákos nb. Ernő bán 1267 előtt egyik hű emberének, Dorog-fia Sándornak odaajándékozza a Borsodmegyében feküdt Kazincz, Lubna és Hrasztovicza falvakat. Ugyanazon okiratból tudjuk, hogy Dorog fia Sándor, Szabolcsmegye főispánja akkor a borsodmegyei Borsod, Edelény, Chazta és Olasz nevü birtokokat is megkapja._{Karácsonyi i. m. I. k. 116. l., hivatkozással az Országos levéltárban DL. 636. alatt őrzött oklevélre. Kazincz és Lubnára vonatkozólag lásd Wenzel, VII. k. 100–102. l. A többit dr. ifj. Reiszig Ede úr szives közlése után ismerem.}* István ifj. király pedig egy oklevelében elmondja 1268-ban, hogy Drug fia Sándor, Szabolcsmegye főispánja személye körül rendkivüli érdemeket szerzett magának. Elkisérte őt (1264) a feketehalmi várba, leteritett egy ellenséget, kinek pajzsát, a győzelem első jeléül, Istvánnak megküldte; az isaszegi ütközetben (1265) pedig Istvánnak közvetlen közelében egy a királyt támadó ellenséget szerencsésen levágott. Mindezen érdemeinek elismeréseül tehát neki adja 1268-ban a szatmármegyei Málka nevü földet, melyet Szakállos Mika valamikor Sándor atyjától, Drug comestól kapott, továbbá a zemplénmegyei Keszthelyt, mely eddigi birtokosának, Kelemennek, magvaszakadtán a koronára szállt és végre a borsodmegyei Alán-t, mely Alán nevü urának magvaszakadtán szintén királyi birtok lett._{Hazai okmánytár, VI. k. 153. l.}* E helységekről azonban mindjárt megmondhatjuk, hogy nevük vagy el van ferditve, vagy pedig, hogy más alakban később más megyékben fordulnak elő; fentebbi nevükön egyiköket sem találjuk a megjelölt megyékben. Hogy mikor lett Drug fia Sándor Szabolcsmegye főispánja és meddig maradt e hivatalban? nem tudjuk. Közvetlen elődje 1262-ben István király hive Miklós, utána pedig csak 1270-ben találjuk Vasztej nb. Rajnaldot, a Rozgonyiak ősét.
Miután az 1291-ik és 1301-ik évi okmányokból tudjuk, hogy Sándor bánnak birtokai Borsod- és Szabolcsmegyében feküdtek és Sándornak, Szabolcsmegye főispánjának atyja, Drug, e név (Dorog) pedig a Diószegiek őseinél is előfordul, jogositva vagyunk arra, hogy a Dorog név és a birtokviszonyok alapján Sándor bánt Dorog fia Sándor főispánnal azonositsuk, a mire annál is inkább jogositva vagyunk, a mennyiben Ákos nb. Ernő 1267 előtt Dorog fia Sándornak három borsodmegyei birtokot adományoz és ugyanazon Ernő fia István 1301-ben Sándor bánnak Borsodmegyében fekvő tarjáni és palkonyai birtokait hosszabb idő óta elfoglalva tartja, mire való jogát kétségkivül az atyja által történt adományozással hozta összeköttetésbe.
Mikor lett Dorog fia Sándorból bán? nem tudjuk; de miután 1268 előtt és 1268-ban csak Szabolcsmegye főispánja, bizonyosra vehetjük, hogy V. István, mihelyt trónra jutott, érdemes és annyiszor kipróbált hivét valamely bánsággal ruházta fel. 1278-ban – úgy látszik – még életben lehetett, mert ellenkező esetben róla mint néhairól szóltak volna. Fia György 1278-ban – mint láttuk – Gutkeled nb. Majádi Miklós fiaival együtt Horvátországban túsz; 1291-ben azonban már nem él, mire magvaszakadása következtében birtokait részben e Majádi Miklós és fivérei, részint pedig Dorog utódai, a Diószegiek örökölték.
Kérdés már most, hogy mily foku rokonságban állott a nevezettekhez? Azon körülmény, hogy mindhárman egy és ugyanazon nemzetség tagjai, itt azért nem elegendő, mert István herczeg utódai és a Diószegiek a Gutkeled nemzetségnek két különböző ágát képviselik; másrészről pedig el nem tagadható, hogy Sándor bán fia úgy az egyik, mint a másik félnek legközelebbi rokona. Szerintem a kérdés csak úgy oldható meg, ha a «Dorog» nevet és a birtokviszonyokat tesszük fejtegetésünk kiindulópontjává.
Tudjuk, hogy István bán-herczegnek Dragun az atyja, mig a Diószegiek és Dobiak bizonyos Dorognak az utódai és hogy Drug, Doroggal azonos. Hogy «Dragun» azonos Drug = Doroggal, azt, bár korántsem lehetetlen, nem akarjuk éppenséggel állitani, de mert István társkirály 1268-ik évi adománylevelében előadja, hogy Szakállos Mika Sándor bán atyjától, Drug comestől valamikor a szatmármegyei Málkát kapta, Szakállos Mika pedig biharmegyei birtokos volt és a Diószegiek ősi birtokai szintén Biharmegyében feküdtek, bizonyosra vehetjük, hogy István herczeg fiai, Sándor bán fia Györgynek bizonyos birtokait – bár nemzetségi rokonai voltak – csak anyai réven örökölték, a mennyiben anyjuk valószinüleg Sándor bán nagynénje vagy leánya lehetett, mig Dorog fiai és unokái György után a nemzetségi jog alapján örököltek. Ez esetben I. Dorognak két fia maradt: Sándor és II. Dorog; ez utóbbiban pedig a Diószegiek ősére ismerünk. Öregebb Dorog, ki Szakállos Mikának a kortársa, már a XII. század kezdetén szerepelhetett.

4. A zemplénmegyei Bolyi-ág.
Midőn a Gutkeled nemzetség tagjai: Keled fiai Péter és István, az ugyanazon nb. Várdai Aladárral a szabolcsmegyei Bélőszöd nevü birtokra nézve 1284 körül kiegyeznek, az utóbbiak bizalmi férfiai Apaj comes és Szólát fia Kilián._{Zichy-okmánytár, I. k. 61. l.}* 1304-ben arról tanuskodik Aba nb. Amadé nádor, hogy rokona (soror) Csala, bizonyos Ágoston leánya, Szólát fiának: Bolyi Péternek özvegye, férjének fivéreitől, Pelbárt- és Miklóstól hozományi követeléseire nézve 10 márkával ki lett elégitve,_{U. ott, IV. k. 623. l.}* a miből tehát kitünik, hogy Szólát fia Bolyi Péter fiörökös hátrahagyása nélkül halt meg.
Ez után sokáig mit sem hallunk e családról. Csak 1329-ben olvassuk, hogy Kilián fia Kilián a Gutkeled nb. Várdaiaknak egyik birtokperében tanuként müködik._{Zichy-okmánytár, I. k. 330. l.}* 1331-ben pedig tanusitja az egri püspök helyettese, hogy Miklós fiai: Bolyi Mihály és László, Bolyi Kilián fia Kilián özvegyét, Erzsébetet, az ungmegyei Németi János leányát, kit fivére, Szócyik, képvisel, kötelesek elhalt férjének birtokaiból, melyek országos szokás szerint rájok szálltak, hitbéri és hozományi követeléseire nézve kielégiteni._{Anjoukori okmánytár, II. k. 559. l.}*
1332-ben Miklós fiának, Bolyi Lászlónak az Ákos nb. Miczk bán helmeczi jobbágyai ellen bizonyos ügye van, melyet a zemplénmegyei alispán elhalaszt,_{Ugyanott 629. l.}* miből minden kétséget kizáró módon kiviláglik, hogy e Boly alatt a hasonnevü zemplénmegyei helység értendő. 1334-ben arról értesülünk, hogy Bolyi László vagyonilag igen rossz állapotban van. A Szabolcs és Bereg vármegyék részéről Záhony-on tartott közgyülésen «Ithem» Miklós fia László azzal áll elő, hogy Szabolcsmegyében fekvő győri (ma Györöcske) és zemplénmegyei zábrági birtokát el akarja adni, mert szegénysége rákényszeriti; kéri tehát az elnöklő főispánt, kérdezze meg, vajjon vannak-e a jelenlevők közül ellentmondók? Erre azonnal a Gutkeled nemzetség négy tagja kijelentette, hogy László az ő legközelebbi nemzetségi rokonuk és hogy ennek következtében a tőle szándékolt birtokeladás ellen óvást emelnek._{Zichy-okmánytár, IV. k. 629. l.}* Ezzel azonban az ügy még nem lett véglegesen elintézve; mert, mint az egri káptalannak egyik okiratától tudjuk, «Itum» Miklós fiai: Bolyi László és Mihály 1336 előtt győri és zábrági birtokrészöket Szólát fia Bolyi Pelbárt leányainak, Anitynak és Csalának 50 márka erejéig zálogba adták. Mihály meghalt, mielőtt a kiváltás ideje megérkezett. László nem tudta a zálogösszeget lefizetni, mire Pelbárt leányainak rokona, János fia Németi Szótyik 1336-ban azon követeléssel állott elő, hogy az elzálogositott birtokrészek Csalának, ki most már Kenézi Egyed fia Petőnek, szabolcsmegyei birtokosnak a neje volt, tulajdonába menjenek át. László beleegyezett ebbe, de Várdai Pelbárt és János 1336 kezdetén az egri káptalan előtt kijelentették, hogy László az ő legközelebb nemzetségi rokonuk, miért is a tervbe vett birtokelidegenités ellen óvást emelnek._{Zichy-okmánytár, I. k. 485. l.}* László erre módot keresett, hogy az ügyet más uton intézze el és tényleg találjuk, hogy Kenézi Pető 1336 október 6-án kijelenti, hogy «Ytum» Miklós fia Bolyi László neje, Szólát fia Bolyi Pelbárt leányát, Csalát, úgy anyai hozományi mint leánynegyedi követeléseire nézve 50 márkával kielégitette._{Ugyanott IV. k. 630. l.}* Nem szenvedhet kétséget, hogy ezt csak valamely módos rokonának segitségével tehette. Találjuk is, hogy Gutkeled nb. Várdai János 1336 február 25-én az Itum Miklós fia Lászlótól zálogban birt zábrági és győri birtokrészt ennek visszabocsátja, a mit azzal indokol, hogy László a legközelebb nemzetségi rokona és szegénysége miatt nem képes a zálogba adott jószágok után járó kiváltási összeget lefizetni._{Anjoukori okmánytár, III. k. 256. l.}* 1337-ben Itum Miklós fiának, Bolyi Lászlónak ujabb pöre van, a mennyiben győri és zábrági birtokát Hontpázmán nb. Batyáni Péternek akarta örökbe vallani, a mi azonban nemzetségi rokonának, a Gutkeled nb. Bacslyai Lászlónak ellenmondására nem sikerült._{Anjoukori okmánytár, III. k. 379. l.}* 1339-ben az országbiró ujra kimondja, hogy Bacskai Lászlónak Bolyi László birtokainak megszerzésére nagyobb joga van._{Anjoukori okmánytár, III. k. 574. l.}* 1354-ben László még él._{Zichy-okmánytár, II. k. 550. l.}*
Az eddigiekből tehát megczáfolhatatlanul kiviláglik, hogy Szólát fia Miklós, ki 1304-ben fordul elő, azon Bolyi Miklóssal azonos, kit a későbbi okiratok az «Ütöm» (ezt tartjuk helyesnek) melléknéven emlitenek és hogy ennek következtében Szólát a Gutkeled nemzetséghez tartozik.
Nemzedékrendje tehát a következő:

Gutkeled nb. Szólát; Péter † 1394 előtt, – Ágoston leánya Csala 1304; Kilián 1284 körül; Pelbárt 1304; «Ütöm» Miklós 1304; Kilián 1329 † 1331 előtt, Németi Erzsébet; László 1331–1354; Mihály 1331, † 1334 előtt; Csala 1336, – Kenézi Pető 1336; Anity 1336

10. Héder.

A Tamási-család ismeretéhez.

A Güssingiek családjából származott III. Henrik bánnak, II. Majs nádor ( † 1280.) vejének két fia maradt, kiknek egyike, János, a Tolnamegyében törzsökös Tamási-családot alapitotta. A következő sorokban egynehány e családra vonatkozó, eddig ismeretlen adatot akarunk bemutatni, melyeknek egyike egyuttal egy másik, nem kevésbbé jelentékeny nemzetségről szóló ismereteinket is gyarapitja. A veszprémi püspökség római okirattára III. k. 74. lapja azon supplicatiókat tartalmazza, melyeket a Tamásiak 1432 január 30-án a pápához intéznek és ezekben a következő adatokat találjuk:
a) Tamási Henrik, János és László édes fivérek a pécsi egyházmegyében fekvő, sz. István királyról czimzett szerdahelyi (in oppido Zerdaheli) templomuk lelkésze számára kérik, hogy egyszer minden évben bizonyos püspöki teendőt végezhessen. Ugyanezt kérik a Tamásiban lévő, Sz. Istvánról czimzett templomuk lelkésze számára, kiemelvén, hogy e templomban temetkezési helyük van.
Az itt nevezett Tamási fivérek János erdélyi vajda fiai, e vajda pedig fentebbi Henrik bán fia János unokája. Az eddigi irodalom János vajdának csak Henrik és László nevü fiait ismerte; az 1432-ben szereplő János tehát e családnak eddig ismeretlen tagja, kinek további sorsa eddig azonban ismeretlen. Minden valószinüség a mellett szól, hogy fiatalon és fiutódok hátrahagyása nélkül halt meg.
b) Henrik fia Tamási János özvegye Anna, veszprémi egyházmegyebeli nő hordozható oltárt és – mert már öreg – bizonyos bőjti engedményeket kér. Itt tehát Tamási János erdélyi vajda nejével illetve özvegyével van dolgunk, kit a forrás Annának nevez.
Ezen adat egyuttal a Hermann nemzetségre nézve is érdekes. Tudjuk, hogy a Hermann nb. Vajdafi György leányai 1404-ben már férjnél vannak. Katalin férje a Ratold nb. Kaplai János orosz vajda fia, Roland, Annáé pedig Héder nb. Tamási János._{Karácsonyi, II. k. 171. 177 l.}* Fentebbi adatból már most tudjuk, hogy a Hermann nb. Lackfi-család ezen utolsó tagja 1432-ben még életben volt.
c) Ugyanezt kéri – de nem hivatkozva az életkorra – János fia Henrik és neje Zsófia. Ezen Zsófiát mindeddig nem ismertük. Férje a Tamási János vajda fia, Henrik, kivel 1445-ig találkozunk.
d) A fentebb idézett okmánytár 187. oldalán II. Pál pápának 1467 június 1-én kiállitott levelét közli, mely a következőt tartalmazza: Tamási László vajda özvegye, néhai Ilona asszony végrendeletének végrehajtásával Miklóst, a Sz. Máriáról czimzett budavári templom plébánosát bizta meg. Ez már most Hédervári Imre bánt azzal vádolta, hogy egynehány ingatlant és ingóságot, melyeket nevezett Ilona kivánsága szerint tőle vissza kellett követelnie, jogtalanul visszatartott és kiadásukat megtagadta, minek következtében ő (t. i. Miklós) a bánt Simon antivárii érseknél, János esztergomi érsek helyettesénél bepörölte s pörét meg is nyerte. Hédervári Imre az érsek itéletét a pápához felebbezte, mire a pápa fentebbi napon a csanádi prépostot felhivja, hogy még két egyházi férfival együtt e hagyatéki ügyet vizsgálja meg.
Ezen Ilona az 1426-ban elhalálozott Csáki Miklós erdélyi vajda leánya, kit eddigi adataink szerint 1443-tól 1459-ig ismerünk. A fentebbi adat értelmében 1467 június 1-én már nem élt, de nincs kizárva, hogy már 1467 elején meghalt.
Az eddigiek alapján megkapjuk a Héder nb. Tamási-család következő bővitett és javitott nemzedékrendjét:

Héder nb. Güssingi (III.) Henrik † 1309–10, – II. Majs nádor leánya 1280; János 1310–1315 kir. lovászmester; «Herceg» Péter 1309–1351 a szekcsői Herceg család őse; Miklós 1339–1351; Péter 1339–1351; Henrik 1339–1351; Tamási János vajda 1404–1412, – Hermann nb. Vajdafi (Lackfi) György leánya Anna 1404–1432; János 1432; László 1419–1439, † 1443 előtt, – Csáki Miklós leánya Ilona, 1443, † 1467 jun. 1. előtt; Henrik 1420–1445, – Zsófia 1432; Ilona, – Csáki Mihály † 1430

Azon körülmény, hogy Tamási János vajda nejének nővére Katalin (l. f.) Rátót nb. Kaplai János orosz vajda fia Rolandhoz ment férjhez, megmagyarázza azon mindeddig teljesen értetetlen körülményt, hogy a Tamásiak pl. 1423-ban e Roland fiát Serkei Györgyöt «proximus et consanguineus»-uknak,_{Csánki, II. k. 573. l.}* 1445-ben pedig ugyanazt pláne «frater condivisionalis»nek mondják._{Hazai okmánytár, VII. k. 465. l.}*
Mint két nővér utódai a Lackfi György vagyonát örökölték, minek révén «osztályos atyafiak» lettek.
Dr. WERTNER MÓR.

VEGYES.

Nagykapusi Hofmaisster Miklós küküllői főesperes és testvérei, János, Bertalan és Gáspár czimereslevele 1454-ből.

(Szines czimerképpel.)

Az alábbiakban egy V. László király által adományozott, több tekintetben érdekes czimereslevelet óhajtunk ismertetni. A czimereslevél eddigelé «Hofmannsdorf» néven szerepelt Tagányinál,_{Jegyzéke az Orsz. Levéltárban található herczegi stb. és nemesi okleveleknek. Budapest, 1886., 30. o.}*a kitől ezt az adatot Bárczay_{A heraldika kézikönyve, 446. o.}* az 1526 előtti eredeti festett czimerlevelek jegyzékében hibásan vette át. Ugyanazon czimereslevél ez, a melyről Nagy Iván_{Magyarország családai, V. köt. 66–67. old.}* azt állitja, hogy a jelenleg is élő Hatfaludyak ősei, a Hatmansdorfok nyerték fentnevezett királyunktól.
Végül a Siebmacher magyar részének II. kötete (240. o. és 186. tábla) «Hofmanstorf» néven az erdélyi részben pedig (166. o. 104. tábla) hivatkozással ezen 1454. évi czimeres levélre hattmansdorfi Hatfaludy név alatt közli, e helyütt egészen más, sokkal fiatalabb czimert adván nekik. Pedig a Prágában, 1454. okt. 9-én kelt czimereslevél_{Eredetije az Orsz. Levéltárban, DL. 29081., régi jelzete: Kolosm. kono. Cista Armalium H. no. 47 1/2.}* nagykapusi Hofmaisster Miklós, küküllői főesperes, a király kedvelt udvari káplánja és testvérei János, Bertalan és Gáspár részére kelt.
A czimerszerzők vezetékneve csak egyszer, a szöveg elején fordul elő, és e névben XVIII. századi hamisitási kisérletnek a nyoma látszik; az első P betüt a hamisitó kivakarta és n betüvé változtatta át; a szó végére pedig ügyetlen f betüt irt oda.
Maga a szöveg ekképen szól:

Ladislaus dei gratia Hungarie, Bohemie, Dalmatie, Croatie etc. rex, dux Austrie, marchioque Moravie etc. Ad perpetuam rei memoriam notum facimus tenore presentium universis, quod nos antique et laudabili consuetudini per predecessores nostros, dive memorie Hungarie reges, qua nobilitare suos, armorumque insigniis decorare consueverunt, hactenus observare inherentes considerantesque honorabilis ac fidelium nostrorum dilectorum Nicolai, archidiaconi de Kukulew, cappellani nostri devoti dilecti, ac Johannis, Bartholomei et Caspar germanorum Hofmaisster de Kapus Maiori apellatorum, approbatam fidelitatis constantiam et circumspectam legaliatis industriam, aliaque multiplicia probitatis et virtutum insignia, quibus persone eorundem laudabiliter decorantur, necnon grata fideliaque ipsorum obsequia nobis et predecessoribus nostris, ac sacre corone regni nostri Hungarie hactenus exhibita et in futurum prestantius exhibenda, non per errorem aut inprovide, sed animo deliberato et ex certa scientia, nostrorumque baronum, consiliariorum et nobilium accedente consilio, tamquam rex Hungarie et de regie potestatis nostre plenitudine et gratia speciali, dictis Nicolao, Johanni, Bartholomeo et Caspar germanis, infradepicta arma, seu nobilitatis insigina talia: videlicet clypeum de argento, in quo leo aureus constitutus est, coronam auream in capite et catenam argenteam in collo dependentem gestans; supra clypeum galeam, tectura aurea et argentea decoratam, super qua leo sedet in forma et colore, ut in clypeo et prout hec in medio presentis littere pictoris ingenio clarius et distinctius sunt depicta, ac bannerium, vexillum, seu papilionem de coloribus, rubeo, albo et flaveo_{A «flaveus» szó alatt, a mely különben sárgát, aranyszinüt jelent itt, éppen úgy, mint Kassa város czimerében, kék értendő.}* deferendum, ipsis et cuilibet ipsorum dedimus et vigore presentium gratiosius elargimur, decermentes expresse ac statuentes, ut predicti Nicolaus, Johannes, Bartholomeus et Caspar et eorum cuiuslibet heredes legittimi ex eorum lumbis masculini sexus geniti et genituri exnunc et inantea perpetuis temporibus eadem arma et nobilitatis insignia, ac bannerium, vexillum, seu papilionem predictos, in duellis, bellis, sigillis, et aliis omnibus militaribus et honestis actibus, tam ad iocum, quam ad serium, ubique locorum et terrarum, more aliorum nobilium ferre et gestare, ac eis conjunctim et divisim uti et gaudere possint et valeant, conditione et impedimento cessantibus quorumcumque. Nolentes tamen, ut per presentem concessionem armorum alicui hominum quantum ad arma sua preiudicium aliquid gereretur, quocirca omnibus et singulis comitibus, baronibus, nobilibus, proceribus, capitaneis vicecapitaneis, communitatibus, heraldis, perscuandis (így!)_{Ezen szónak értelmét megadni nem tudom; azonban éppen úgy, mint a «heraldis» valami hivatalt, foglalkozást jelent.}* ac omnibus et singulis aliis nostris subditis, ubilibet constitutis, de prefate regie nostre potestatis plenitudine districte precipiendo mandamus, quatenus dictos Nicolaum, Johannem, Bartholomeum et Caspar, et eorum cuiuslibet heredes, ut prefertur memorata arma, ac bannerium vexillum, seu papilionem predictos in duellis, bellis, sigillis, ac omnibus aliis honestis actibus ad iocum ac ad serium, uti, frui et gaudere faciant, ipsosque in huiusmodi ferendis, utendis et fruendis, nequaquam impediant, seu molestent, nec alios eosdem impedire ac molestari permittant. Secus sub obtentu gratie nostre non facturi. Datum Prage, nono die mensis Octobris, anno domini millesimo duadringentesimo quinquagesimo quarto, regnorum nostro rum Hungarie etc. quintodecimo, Bohemie vero primo.
Az oklevél hátán XVII. századi kézzel: Revisiora és Indorsatiora való Levelek vad .... az irási közben.
Ezen iráson átirva, XVIII. századi kézzel; Hatmanstorf Miklós, János, Bartholomeus és Gaspar Armalissa László királytól. Más kézzel: de Anno 1454.
Az elég jó állapotban megmaradt hártyáról a függő királyi pecsét hiányzik.
A czimeres levél czimere a rendes magyar gyakorlat ellenére a szöveg közepére van festve, a mely eljárás a német birodalmi gyakorlatnak felel meg._{Erre nézve ld. Fejérpataky L. Magyar Czimeres Emlékek cz. műve I. füz. 150., és a 4. alatti jegyzetet.}*
A czimer – a rajta haladó behajtás következtében is – megrongálódott; szinei – az egy oroszlánt kivéve – úgy szólván teljesen letöredeztek; mindamellett a leirásból teljesen megállapithatók. Aranynyal keretelt kék táblára van festve, a melynek magassága 8.9, szélessége pedig 8.8 cm. Leirása a következő: Jobbra hajlott, kerekalju, jobboldalt tárcsaszerü pajzs ezüst mezejében jobbrahaladó, mellső lábait ragadozásra nyujtó, arany koronás, vörös nyelvét kinyujtó arany oroszlán, melynek nyakáról hátrafelé ezüst láncz csüng le; a csőrsisak disze ugyanazon oroszlán, ülő alakban. Takarók arany-ezüst. A czimer magassága 7.8, a pajzsé 3.3, a sisaké a diszszel együtt 4.5 cm.
Azonkivül az egész czimernek különleges érdekességet nyujt – amint azt a többi között a Siebmacher is megemliti – a czimertől teljesen külön álló, a tábla jobb felső sarkába helyezett piros-fehér-kék lobogó. Eddig ismert hazai, középkori czimeres emlékeink egyike sem tüntet fel ilyen, a tulajdonképeni czimertől teljesen különálló jelvényt.
Ez is inkább a birodalmi gyakorlatnak felel meg, daczára annak, hogy V. László nem volt német-római császár; valószinű, hogy ebben az időben külföldi festő állott a szolgálatában.
Egyébként ilyen zászlóviselési engedély, a birodalmi gyakorlatban sem igen található; hanem inkább a czimerek mellé festett, u. n. «társasági jelvények» szerepelnek._{Ld. Ströhl, Heraldischer Atlas, XXVI. és XXXV. tábla.}*
A lobogó a szász szineket tüntetvén fel, talán a czimerszerzők nemzetiségére akar czélozni; mert az, hogy ők szászok voltak, különben kétségtelen.
Érdekessége azonkivül ezen czimernek még az is, hogy ezüst alapra aranyat, tehát fémre fémet rak; sőt az ezüst szinre ugyancsak ezüstöt ad, az oroszlán nyakáról lógó lánczban.
Ez tehát ellene mond a Bárczay_{A heraldika kézikönyve, 64. o. VI. a.}* által is hangoztatott azon szabálynak, mely szerint «szinnek szinre, fémnek fémre való helyezése kerülendő»; mert ezen czimer az általa elősorolt kivételek első csoportjába, az u. n. kétes czimerek közé csak nem sorolható!
A czimerszerzők a középkori medgyesi szász székben (ma Nagy-Küküllőmegye) fekvő Nagykapus helységben lehettek birtokosok.
A szász eredetre enged következtetni a «Hofmaisster» név is.
Csakhogy ezen a néven a nemességszerzőkre vagy családjukra nézve okmánytárainkban semmi féle közelebbi adatot nem lehet találni.
A szász származás alapján tovább kutatva Theil rezsőnek két szász szék (Medgyes és Selyk) történetéről irt czikkében_{Archiv d. Vereins für Siebenbürg, Landeskunde, 887. évf. 309. o.}* azon jegyzék végén, a melyben a nevezett két széknek plebánosait, egyházi méltóságait sorolja elő, a következő adatot találtam:
«1455. Nicolaus de Kapws, archidiaconus de Kykellew, cancnicus ecclesiae Albensis, protonotraius cancellariae.»
Azt hiszem, hogy ennek alapján nem lehet tovább kételkedni abban, hogy az 1454-ben czimeradományt nyert, Hofmaisster Miklós, küküllői főesperes, udvari káplán, egy és ugyanazon személy azzal a Kapusy Miklóssal, a ki 1455-ben szintén küküllői főesperes. Kedvelt embere lehetett a királynak, mert ebben az időben már a fejérvári kanonokságot is birja, és azonkivül a királyi kanczellária főjegyzője.
Ez az adat azonkivül azt is bizonyitja, hogy a közéletben csak Kapusy néven szerepelt, és ez – nézetem szerint – feljogosit arra, hogy ezen érdekes czimereslevél ezentul «Kapusy» néven szerepeljen a heraldikai irodalomban. Ez a név egyébként nem ismeretlen a hazai történelemben.
Kapusi Bálint, Lőrincz fia,_{Theiner, Vetera Monum. Hung. II. 252. 399.}* pálosrendi szerzetesnek dömösi perjelsége tette azt ismeretessé, a mely perjelség miatt Hunyady János kormányzónak összeütközése volt V. Miklós pápával._{Erre nézve ld. A Magyar nemzet tört. IV. köt. 110–112. M.; Fraknói V., Magyarország egyházi és politikai összeköttetései a római szent-székkel stb. II. köt. 79–85. M., a hol a név hibásan Kaposi alakban iratik; Fraknói V. czikke: «A dömösi conflictus», (Századok, 1903. 385–397 ll.; ebben a név már helyesen szerepel.}*
Erről a Kapusi Bálintról ezenkivül csak anynyit tudunk, hogy Rómába visszatérvén, ott pápai káplán és római apostoli gyóntató lett; és, hogy 1473. nov. 13. a. előtt ugyanott meghalt._{Czaih Gilbert, Regesták a római Dataria-levéltárban, Tört. tár, 1899. évf. 6. o. A név hibásan: Kaposi.}*
Nem akarom biztossággal állitani, de valószinünek tartom, hogy ez a Bálint ugyanabból a családból való, a mit azonban részletes adatok hijján kellőleg támogatni egyelőre nem lehet. Végül még egy érdekesség füződik ezen nevezetes czimeres levélhez. Az oklevél hátára XVIII. századi kézzel irt feljegyzésben ez a név olvasható: «Hatmanstorf».
Nagy Iván és Siebmacher nyomán tovább indulva, az Orsz. Levéltárban feltaláltam Hatmanstorffer Ferencz névmagyarositására vonatkozó, III. Károly király által 1736. aug. 17-én adott engedélyt,_{Kolosm. konv. Arm. H. No 47. sz. és Erd. Kir. könyvek VIII. 567.}* a melynek alapján nevüket – hofmansdorfi előnévvel – Hatfaludyra változtatják; ebből az okmányból megtudjuk, hogy a névváltoztató atyja Németországból vándorolt be, és Erdélyben «annonć commissarius» volt; anyja pedig erdélyi magyar családból származott.
A névváltoztató pedig az «arendarum decimarum fiscalium in Transylvanić principatu inspector» tisztjét viselte, és ebben az állásban szerzett érdemei alapján nyerte el a királyi engedélyt.
Ezzel kapcsolatban előkerült id. Hatfaludy Ferencznek, 1771-ben folytatott nemességigazoló pere,_{Orsz. Levéltár, Protoc. Product. J. 8. Doboka, 295. o. 5. sz.}* a melyből kitünik, hogy nevezett az itt tárgyaltam czimeres levelet eredetiben mutatta fel. Az ügyész ugyan elvette a czimeres levél érvényességét azon a czimen, mert nem erdélyi fejedelemtől való. Kifogásolta továbbá a hibás és hiányos leszármazást is.
Mindamellett Dobokamegye őt azon az alapon, mert III. Károly király a czimeres levelet megerősitette – pedig az idézett névváltoztató okmányban a czimeres levélről szó sincs – és mivel 28 subditusa és 10 inquilinusa volt, őt armalista nemesnek ismerte el. Ezen az alapon a kanczellária_{1786. évi 8868. szám.}* is megerősitette a megye itéletét. Az idézett XVIII. századi feljegyzés ugyanazon kéztől ered, mint a mely a nemességvitató per jegyzőkönyvét irta.
A XVII. századi feljegyzés pedig arra enged következtetni, hogy ez a czimeres levél valami nagyobb levéltárból került elő. Kétségtelen tehát az elmondottakból, hogy ezen czimereslevél a névváltoztatás alkalmával Hatmannstoffer Ferencz birtokában még nem volt, mert különben – hacsak a kanczellária a csalárdságot észre nem veszi – az okmányban megemlitette volna.
Abból pedig, hogy a czimereslevél a névváltoztató okmánynyal együtt 1771. után a kolosmonostori konvent levéltárába került, azt következtetem, hogy azt id. Hatfaludy Ferencz eredetileg is onnan valami módon – talán kölcsön képen – megszerezte, a megkisérelt hamisitást sajátkezüleg, avagy más utján eszközölte és a per befejeztével oda, – hála fejében az 1736-ival együtt – ismét visszaadta.
A XVIII. században Erdélybe szakadt Hatmanstorffereknek, később Hatfaludiaknak tehát ezen czimereslevélhez és az abban leirt czimerhez semmi közük sem volt, az őket nem illette, miután az, hogy czimereslevelünk joggal nevezhető a Kapusy családénak, az előzőkben igazolást nyert.
HORVÁTH SÁNDOR.

Simonyi óbester származása.

Titokzatos homály fedi Simonyi óbester végnapjait; s hogy egyénisége még titokzatosabb legyen, szét kell rombolnom, illetve kétségessé kell tennem idáig biztosnak vélt tudásunkat származásáról is. Történelmi tudásunk egy adattal szegényebb lesz ugyan, de talán idővel egy igazsággal gazdagabb is.
Simonyi József, saját állitása szerint, Simon Pál és Hetesényi Zsuzsánna házasságából 1777 február 18-án született, Nagy-Kállóban. Ezen kelt helyességét már Déri Gyula kétségbe vonja;_{Pallas-lexikon. XIV. kötet. 1108. 1.}* mert ha ez igaz, akkor az óbester már öt éves korában, 1782-ben be lett volna irva a piaristák debreczeni algimnáziumába mint rendes tanuló, s tizenkét éves korában, 1789-ben már részt vett volna a törökök elleni táborozásban és Pancsova mellett egy éjjeli csatában átesett volna a vérkeresztségen.
Allitólagos apja, Simon Pál a borbácsi Simon családból származott volna, melynek őse Benedek 1637-ben III. Ferdinándtól kapta a nemességet. Fia, János is emlitve van a nemesi levélben; ennek fia volt András, kinek unokája, Pál Magyar-Óvárról 1737-ben négy esztendős korában Szabolcs vármegyébe szakadt Veszprémi nagykállai főespereshez, rokonához. Pál itt nevelkedett fel, mészárosmester lett s nőül vette Hetesényi Zsuzsánnát._{Ugyanott, 1105. l.}*
Ezen adatok valódiságát kétségbe vonni nincs jogom; annál kevésbbé, mert Simon Pál és neje Hetesényi Zsuzsána sokat szerepelnek a nagykállai római kath. egyház anyakönyveinek első kötetében.
Gyermekeik voltak:
I. János. Szül. 1768 julius 2. Keresztszülők Győrfi József és Fischer Mária.
II. Julia. Szül. 1769 szept. 20. Keresztszül. Korniczky György és Fischer Mária.
III. Zsuzsána. Szül. 1770 jan. 25. Keresztszülők u. a.
IV. József. Szül. 1771 márcz. 18. Keresztszülök u. a.
V. Zsuzsána. Szül. 1773 április 29. Keresztszülők u. a. † 1773 máj. 22.
VI. Anna. Szül. 1774 jul. 21. Keresztszülők Fekete Gábor és Tündikné Mária. – A Simon név kijavitva Simony-ra.
VII. József. Szül. 1777 febr. 18. Keresztszülők Korniczky György és Fischer Mária. – E bejegyzés a többi hasonkoru bejegyzéstől feltünően eltérő irással van irva. Parochus helyett parocus.
VIII. András. Szül. 1778 nov. 29. Keresztszülők Pócsy György és Pongrácz Katalin. – 1778 decz. 1.
IX. Pál. Szül. 1780 febr. 5. Keresztszülők Kiss László és neje Pongrácz Katalin.
X. Zsuzsána. Szül. 1782 jan. 12. Keresztszülők Fekete Gábor és neje Mituk Zsuzsána.
XI. Anna. Szül. 1785 ápr. 28. Keresztszülők Fekete Gábor és Farkas Terézia. † 1786 febr.
2. A halottak rovatában találunk egy Simon Józsefet, Simon Pál fiát, ki három éves korában, 1775 decz. 20-án halt meg.
A házasultak rovatában Simonyi Zsuzsánát S. Pál és Hetesényi Zsuzsána leányát, ki, mint Huszár István özvegye, 47 éves korában férjhezment Némethy Józsefhez, Némethy Ábrahám és Saffner Erzsébet 32 éves fiához. Tanu Simonyi János Laskodról. A házasuló felek nemesek.
Ezen Némethynéről Nagy-Kállóban mindenki úgy tudta és tudja, hogy Simonyi óbesternek édes nővére volt, ki a vitéz ezredestől mesés ékszereket kapott ajándékba.
Hetesényi Zsuzsána, Simonyi Pál özvegye 1822 deczember 26-án halt meg.
Ha ezen adatokat vizsgáljuk, mindenekelőtt azon lehetetlenül rövid idő tünik fel, mely a II. és III. szám alatt emlitett gyermekek születése között telt el (négy hónap), hacsak a II. szám alatt szerepelt Juliát nem nagyon későn keresztelték meg s a bejegyzés nem a születés, hanem a keresztelés idejéről szól, mi valószinü is.
Ha a VII. szám alatt feltüntetett Józsefről szóló bejegyzés hiteles, a IV. szám alatt szereplő József nem lehet az óbester, s e József egy személy az 1775 decz. 20-án elhalt Józseffel, mert hiszen a szülők akkor 1777 febr. 18-án született fiokat megint Józsefnek keresztelték. De az óbester 1777-ben, mint láttuk, nem születhetett, s akkor nem Simon Pál és Hetesényi Zsuzsána gyermeke.
Ha azonban csakugyan e szülők gyermeke, akkor az 1777-iki bejegyzés későbbi korból való – hamisitvány.
Simonyi Józsefnek Simon Páltól és Hetesényi Zsuzsanától való származása tehát kétséges, és kétszeresen kétséges, ha tekintetbe vesszük, hogy ő magát 1777-ben születettnek állitja (a mi lehetetlenség), s az anyakönyvnek épen ezen bejegyzése az irásban elüt a többi hasonkorú bejegyzéstől, továbbá, hogy ismerünk egy Simon Józsefet, szintén Simon Pál fiát, ki már 1775-ben elhunyt.
Nem akarom azonban állitani, hogy épenséggel nem lehetett volna a gyakran emlitett szülők gyermeke, de ha az volt, csak úgy lehetett, ha 1771. márcz. 18-án született, ha az 1775-ben elhalt Simon József más Simon Pál fia, s ha az 1777-iki bejegyzést későbben, előttünk ösmeretlen okokból, vezették be – úgyszólván mondva csinálták – 1777-re, az 1771-iki februáriust is elvétve márcziusra (a nap kelte mindkét esetben 18.).
Mindez elegendő ok arra, hogy Simonyi származását kétesnek, nyilt kérdésnek tekintsük; mert inkáb kételkedjünk, mintsem a történelmi igazság rovására egy kétes, esetleg hamis adatot valónak fogadjunk el.
KÁLLAY UBUL.

Pótlások.

1. A «Turul» 1903. évi folyamában megjelent, «Aspremont-Rákóczy utódok» czimü czikkemhez báró Cles Hildebrand úr több rendbeli pótlást küldött be, a melyek a «Turul» 1904. évi 3. füzetében jelentek meg. Czikkem teljességéhez most magam is ujabb adatokkal járulhatok, a melyeket gr. Széchényi Imre úr szivességének köszönhetek, a ki azokat a német lovagrend bécsi központi irattárából gr. Wurmbrand Ehrenreich lovagrendi komtur által hitelesitett másolatban megszerezte. Ez adatok Rákóczy Julia herczegnő férjének, gr. Aspremont-Lynden und Reckheim Ferdinánd Gobertnek ősfáját képezik és nálunk nagyrészt ismeretlenek.
Gr. Aspremont-Lynden und Reckheim Ferdinánd Gobert, 1643–1708, a kinek szülei:
1. Gr. Aspremont, Lynden und Reckheim Ferdinánd, 1611–1665. Neje 1643.:
2. Fürstenberg-Heiligenberg und Werdenberg Erzsébet tartománygrnő, 1621–1662.
Nagyszülei:
1. Gr. Aspremont-Lynden und Reckheim Ernő, 1583–1639. Neje 1609:
2. Gouffier Anna Antónia, Marquise de Bonnivet.
3. Fürstenberg-Heiligenberg und Werdenberg Egon tartománygróf, 1588–1635. Neje 1619:
4. Anna Mária, Hohenzollern-Sigmaringen und Vehringen herczegesitett grófnője (gefürstete Gräfin), † 1652.
A nagyszülők szülei:
1. Gr. Aspremont-Lynden Hermann, vétel útján 1566 óta Reckheim bárója; † 1603. Neje:
2. Landrys-Hamal Mária, Vriessel úrnője (Frau).
3. Gouffier Henrik, Marquis de Bonnivet. Neje:
4. Bocholz Johanna, Grevenbruch úrnője (Frau).
5. Fürstenberg-Heiligenberg und Werdenberg Frigyes tartománygróf (Landgraf), 1563–1617. Első neje:
6. Sulz Erzsébet grófnő, Landgräfin im Kleggau, 1601:
7. Hohenzollern János György fejedelem (Fürst), Sigmaringen és Vehringen grófja, 1577–1623. Neje 1598.:
8. Salm-Vinstingen Francziska grófnő (Wild und Rheingräfin zu Salm und Vinstingen), † 1619.
A nagyszülők nagyszülei:
1. Gr. Aspremont-Lynden Dieterich, Dormal örökös várgrófja (Erbburggraf), † 1560., gróf Aspremont-Lynden Istvánnak, Dormal örökös várgrófjának († 1507.) és Bronchorst Walpurgisnak a fia. Neje:
2. Eldern Mária, Sart és Saint-Gilay úrnője (Frau).
3. Landrys-Hamal Konstantin, Vriessel ura, Neje:
4. Werve Katalin, Hőevorst úrnője (Frau).
5. Gouffier Ferencz, Marquis de Bonnivet, Baron d’Angoudissant, Czeveceur (Crčvecoeur?) ura. Neje:
6. Carnazet Anna, Saint Vrain és Braceux úrnője (Frau).
7. Bocholz Gottfrid, Baron de Grevenbruch. Neje:
8. Alexandrina, Wittenhorst úrnője (Frau).
9. Fürstenberg-Heiligenberg und Werdenberg Joachim gróf, 1538–1598., gr. Fürstenberg Frigyesnek (1496–1559.) és Montfort Anna grófnőnek, Heiligenberg és Trochtelfingen örökösének († 1554.) a fia. Neje:
10. Zimmern Anna grófnő, † 1602, gr. Zimmern Frobén Kristófnak és Eberstein Kunigunda grófnőnek a leánya.
11. Gr. Sulz Alwig, Landgraf im Kleggau, † 1572., Sulz Joachim Lajos grófnak, Kleggau tartománygrófjának († 1566.) és Zweibrücken Erzsébet grófnőnek a fia. Neje:
12. Helffenstein Borbála grófnő, gr. Helffenstein Ulrichnak († 1548.) és Truchsess von Waldburg-Sonneberg Katalinnak a leánya.
13. Gr. Hohenzollern-Sigmaringen und Vehringen Eitel Frigyes, † 1605., gr. Hohenzollern-Sigmaringen und Vehringen Károlynak († 1576.) és Zähringen Annának, Baden őrgrófnőjének (Markgräfin) a fia. Neje:
14. Zimmern Szibilla grófnő, gr. Zimmern Frobén Kristófnak és Eberstein Kunigunda grófnőnek a leánya.
15. Salm-Neuville és Vinstingen Frigyes gr. (Wild und Rheingraf), 1547–1610., Salm-Dhaun Fülöp Ferencz grófnak (Wild und Rheingraf) († 1561.) és Öttingen Mária Aegyptiana grófnőnek a fia. Első neje:
16. Salm Francziska grófnő, Salm-Badenweiler VII. János grófnak († 1548.) és Steinville Lujza bárónőnek a leánya.
Ezek ősei egyszersmind, mint Aspremont-utódoknak az Ambrózy, Jeszenszky és Luzsénszky bárói; a Batthyány, Berchtold, Draskovich, Er dődy, Károlyi, Somssich, Széchényi, Szirmay, Teleky és Zichy grófi és az Odescalchi herczegi családok – csupa magyar család – egyes ágainak, a melyeket czikkemben lehető pontossággal kimutattam.
2. Rákóczy Julia herczegnő ősfáját sem közölték eddig, a mint tudom. Az ő ősfája egyszersmind öcscsének, II. Rákóczy Ferencznek, legnagyobb nemzeti fejedelmünknek ősfája lévén, időszerü most közölni.
Felső-Vadászi Rákóczy Julia hgnő, 1672–1717. (1691 óta Aspremont-Lynden und Reckheim Ferdinánd Gobert gr. neje) és II. Rákóczy Ferencz fejedelem, 1676–1735., testvérek.
Szüleik:
1. I. Rákóczy Ferencz fejedelem, 1645–1676. Neje 1666:
2. Zrinyi Ilona grófnő, 1643–1703.
Nagyszüleik:
1. II. Rákóczy György fejedelem, 1621–1660. Neje 1643:
2. Somlyói Báthory Sófia, 1629–1680.
3. Gr. Zrinyi Péter, 1621–1671. Neje 1641:
4. Frangepán Anna Katalin őrgrófnő, † 1673.
A nagyszülők szülei:
1. I. Rákóczy György fejedelem, 1593–1648. Második neje 1616:
2. Serkei Lorántffy Susanna, 1600–1660.
3. Somlyói Báthory András. Neje:
4. Zakrzewska von Felden Anna.
5. Gr. Zriny György, 1598–1626. Neje:
6. Rimaszécsi Széchy Magdolna (Katalin) grnő.
7. Frangepán Farkas őrgróf (Marchio), 1590–1650 után. Második neje:
8. Ignozer Orsolya, a kinek a szüleit nem ismerjük.
A nagyszülők nagyszülei:
1. Rákóczy Zsigmond fejedelem, 1544–1608. Felső-vadászi Rákóczy Jánosnak (1521., 1558.) és (Nagymihályi?) Pongrácz Borbálának a fia. Második neje 1592 körül:
2. Gerendy Anna, † 1596 (1597.), Gerendy Jánosnak († 1595.) és Somkereki Erdélyi Katalinnak a leánya.
3. Serkei Lorántffy Mihály, † 1614., Serkei Lorántffy Lászlónak (1571., 1578.) és Horváth Erzsébetnek a fia. Neje:
4. Zeleméry Borbála, † 1610 előtt, Zeleméry Kamarás Miklósnak (1565.) és Hennyey Margitnak a leánya.
5. Somlyói Báthory István, Somlyói Báthory Andrásnak († 1563.) és Szunyogszeghi és Fogarasi Majláth Margitnak a fia. Első neje:
6. Pelsőczi Bebek Anna (1563.), Pelsőczi Bebek Györgynek († 1567.) és Patócsy Zsófiának († 1583.) a leánya.
7. Zakrzewsky von Felden János Braunschweigból Lengyelországba költözött német ősnemes családból. Neje:
8. Podlodowska Dorottya.
9. Gr. Zrinyi György, 1549–1603., gr. Zrinyi Miklósnak, Szigetvár hősének († 1566.) és Frangepán Katalin őrgrófnőnek a fia. Második neje:
10. Stubenberg Zsófia úrnő (Herrin zu Stubenberg), Stubenberg Farkasnak és Pögl Susannának a leánya.
11. Rimaszécsi gr. Széchy Tamás († 1618.), Rimaszécsi Széchy Györgynek (1572.) és Rhédey Magdolnának a fia. Harmadik neje:
12. Ghymesi Forgách Margit bárónő, Ghymesi Forgách Simon bárónak († 1598.) és Pemflinger Orsolyának a leánya.
13. Frangepán Gáspár őrgróf, Frangepán Kristóf őrgrófnak és ismeretlen nőnek a fia. Neje:
14. Lenkovich Katalin, Lenkovich Kristófnak († 1652.) és Haller Katalinnak a leánya.
15. Ignozer ismeretlen, Neje:
16. Ismeretlen.
3. Ugyancsak gr. Széchényi Imre úr szivességéből kaptam meg a német lovagrend központi (bécsi) irattárából, szintén gróf Wurmbrand Ehrenreich komtur által hitelesitett másolatban Nagy-Bossáni gróf Bossányi Juliának, Tolnai gr. Festetich Pál hitvesének ősfáját, a mely Nagy Ivánnak és Wurzbachnak számos tévedését igazitja helyre és valósággal nagy hézagot pótol a Bossányi Julia grófnőtől származó Festetich és Széchényi grófok családjának történetében.
Nagy-Bossáni Bossányi Julia grófnő, Tolnai Festetich Pál gróf neje.
Szülők:
1. Nagy-Bossáni Bossányi Imre, gróf lett 1774. Neje:
2. Labsi báró Korláthkeőy Éva.
Nagyszülők:
1. Nagy-Bossáni Bossányi Péter. Neje:
2. Nagy-Bossáni Bossányi Krisztina.
3. Labsi báró Korláthkeőy László (Ladislaus Labsánszky: Baro Korláthkeőy de Labs, virtute Benigni Pravilegii Leopoldini cognomen hoc adeptus est et in Haeredem Mascul, eius familiae substitutus). Neje:
4. Ozori és Kohanóczi Ottlik Juliána.
Nagyszülők szülei:
1. Nagy-Bossáni Bossányi Ádám. Neje:
2. Kosztoláni Kosztolányi Katalin.
3. Nagy-Bossáni Bossányi Ádám (nem egy személy az előbbivel). Neje:
4. Egresdi Egresdy Ilona.
5. Labsi Labsánszky János. Neje:
6. Szentmiklósi és Óvári báró Pongrácz Klára
7. Ozori és Kohanóczi Ottlik György. Neje:
8. Farkasfalvi Czebányi Éva.
Nagyszülők nagyszülei:
1. Nagy-Bossáni Bossányi Mihály. Neje:
2. Ordódi Ordódy Mária.
3. Kosztoláni Kosztolány István. Neje:
4. Precsini Precsinszky Mária.
5. Nagy-Bossáni Bossányi Gábor komáromi kapitány. Neje:
6. Péchújfalusi Péchy Mária.
7. Egresdi Egresdy Boldizsár. Neje:
8. Szentgyörgyi Armpruszter Susanna.
9. Labsi Labsánszky Kristóf. Neje:
10. Mátyásfalvi Passuth Margit.
11. Szentmiklósi és Óvári báró Pongrácz Ferencz. Neje:
12. Cserneki Dessewffy Anna.
13. Ozori és Kohanóczi Ottlik János. Neje:
14. Mednyánszky Ilona.
15. Farkasfalvi Czebányi Imre. Neje:
16. Korosi Korossy Eufrozina.
4. A napi sajtóban, ujabban mind gyakrabban merül fel az az állitás, hogy gróf Tisza István nagyanyja zsidó volt. Ez merőben téves. A történelmi igazság a következő:
Degenfeld Ágoston grófnak (sz. 1835.), herczeg Odescalchi Gyuláné – Degenfeld Anna grófnőnek (sz. 1836.), Tisza Kálmánné – Degenfeld Ilona grófnőnek (sz. 1849.), báró Podmaniczky Gézáné – Degenfeld Berta grófnőnek (sz. 1843.) és gr. Károlyi Tiborné – Degenfeld Emma grófnőnek (sz. 1844.) anyja régi magyar nemes családból ered, a miből a következő hiteles ősfa meggyőzhet mindenkit:
Bökönyi Bek Paulina Susanna, 1815–1856., (1834 óta) gr. Degenfeld-Schonburg Imre (1810–1883.) hitvese.
Szülők:
1. Bökönyi Bek Pál, Hajdú-Téglás örökös ura, cs. és kir. kamarás (hogy lehetett volna zsidó!), 1761–1827. Neje 1804.:
2 . Bárczai Bárczay Anna, 1781–1848.
Nagyszülők:
1. Bökönyi Bek János. Neje:
2. Kéméndi Várady Anna.
3. Bárczai Bárczay Miklós. Neje 1778:
4. Bályoki Szénásy (-Hégen) Zsuzsánna.
Nagyszülők szülei:
1. Bökönyi Bek János. Neje:
2. Damonyai Zánthóházy Krisztina.
3. Kéméndi Várady (ismeretlen). Neje:
4. Benyovszky Mária.
5. Bárczai Bárczay László. Neje:
6. Nagy Lónyai és Vásáros Naményi Lónyay Klára.
7. Bályoki Szénásy (-Hégen) József. Neje:
8. Terjén˙ Rebeka.
5. Sem Nagy Iván, sem Wurzbach, sem a gothai Gräflihes Taschenbuch nem tud róla, hogy Andrássy Manó (1821–1891.), Andrássy Gyula (1823–1890.) és Andrássy Aladár grófok anyja, Andrássy Károly grófnak (1792–1844.) hitvese kinek a gyermeke. Azért ezt is pótoljuk.
Gróf Andrássy Károlyné – Szapáry Etelka grófnő (1798–1876.)
Szülei:
1. Gr. Szapáry Péter, 1766–1814. Neje:
2. Csáky Juliána grófnő, 1766–1838.
Nagyszülei:
1. Gr. Szapáry Péter Ignácz, tábornok 1758-ban. Neje:
2. Stadler Júlia grófnő.
3. Gr. Csáky Imre, 1796-ban a tőke-terebesi kastély épitője. Neje:
4. Engel Rozália grófnő.
ZARÁNDY A. GÁSPÁR.

Ki az angol főkamarási méltóság magyar igényjogosultja?

Zarándy A. Gáspár ur a Turul folyó évi második füzetében megjelent czikkében azt mondja: «hogy a büszke Anglia főkamarási méltósága tulajdonképeni» leányági igényjogosultja Csapó Vilmos. Az ezen czikkhez mellékelt családi leszármazás szerint Dillon Ferencz bárónak és nejének Spendelow Erzsébetnek három gyermeke maradt: ugy mint Károly, Rozália és Antónia. Károlynak ága a leszármazási tábla szerint már az első nemzedéknél kihalt s igy Rozália, tagyosi Csapó Pálné, mint legidősebb leány leszármazói lennének a főkamarássági méltóság igényjogosultjai.
Zarándy urnak ezen állitása, az általa közölt családfa szerint, teljesen igaz; minthogy azonban Rozália fivérének Károlynak Csepreghy Teréztől való leszármazói még ma is élnek, Csapó Pál leszármazói csak másodsorban igényjogosultjai ezen méltóságnak.
Családunk levéltári adatai szerint Dillon Károlynak három gyermeke maradt; úgy mint: 1. Teréz, Szentkirályi és Daróczi Milesz Józsefné; 2. Sarolta, Heringné, 3. Gabriella, Bálintné. Ezen két utóbbi leány leszármazóit nem ismerem. Milesz Józsefnek két gyermeke maradt u. m: 1. Teréz, Lovaky Vilmosné és József, kinek neje Töres Heléna volt. A mellékelt családfa szerint József leszármazója a nyáregyházi Nyáry-család, melyből a legidősebb élő tag: Péter (szül. 1869.) s így az angol főkamarási méltóság igényjogosultjának Pétert, illetve ennek fiát szintén Pétert tekinthetjük.

br. Dyllon Károly, – Csepreghy Teréz; Teréz, Milesz József; Sarolta, – Hering N.; Gabriella, bálint N.; Teréz, Lovaky vilmos; József, – Töres Heléna; Gyula † Lajos, – Ferencsics Berta; Berta sz. 1849-ben, – Nyáry Péter Kálmán sz. 1841. VIII/4.; Emma, – Csernyus József; József; Ilona,– Kiss Gyula; István; Péter sz. 1869-ben, – Dsinits Olga; István sz. 1870, † 1896.; Miklós sz. 1875.; Ilona sz. 1879.; Béla sz. 1881.; Péter sz. 1898-ban; Olga sz. 1899-ben

Zarándy úr közli a Chapóknak Dyllon réven több uralkodóháztól, ezek között az Árpád-házi királyoktól való 1eszármazását is.
Kiegészitése, álljon itt egy másik az Árpádházi királyoktól való, ez ideig még ismeretlen leszármazás.

Moys nádor_{Kiss B.: Árpádok kir. vére Magyarország családaiban.}*, – Erzsébet, árpádházi királyleány; Erzsébet, – 1. Medgyesy Miklós erdélyi vajda, – 2. ..........; Móricz mr. † 1339-ben; Anna, – Somlyai Báthory László; Szaniszló; György; Kata v. Erzse_{Daróczy cs. lt.}*, – Zeleméry László; Mártha, – Parlaghy Antal; László; György; Anna, – Dengeleghy Miklós

190Katalin, – Királydaróczi Daróczy István; Zsigmond 1663, – Pakosi Paksy Anna; István † Budán 1709-ben, – Sokory Erzsébet; Borbála, – Zlinszky Imre; Ferencz, – Fiáth Zsófia; Erzsébet, – Antal János; Zsófia sz. 1712, † Veszprémben, 1782 VIII/22., – Nemeskéri Kiss Sándor, esk. Paks 1736. VIII/16.; Teréz, – Csepreghy Miklós; Br. Dyllon Ferencz, – Spendelow Erzsébet; Rozália sz. 1739-ben, – Lomniczai Skerletz Ferencz; Teréz, férje Károly; Rozália, – Chapó Pál; Mária-Klára sz. 1777. † 1835., – Nedeczei Nedeczky Ferencz; Vilmos, neje:; Hedvig, sz. 1814, † 1879.; Vilmos sz. 1840-ben.

KIRÁLYDARÓCZI DARÓCZY ZOLTÁN.

A Pázmány-nemzetség.

Cs. E. birálónak a Turul f. é. 2. füzetében kis családtani művemről mondott kritikájára következő megjegyzéseim vannak:
A család történetét a legnagyobb sajnálatomra uj alapra feletetve – mint óhajtja – lehetetlen megirni, mivel eleddig meg nem állapitható, sem a Knauz-féle, sem egyéb okmánytárak, illetve levéltárakból, mely évben (minden jel arra mutat, hogy a XV. sz. eleje előtt), s mily körülmények közt (tán éppen a nyomasztó politikai viszonyok között adva magát egy hatalmas főpap pártfogásába) jutott a család a komárommegyei Szilas községhez?
Tény az azonban, s letagadhatatlan, hogy egy szomszédos megye határán él ötszáz év óta, helyi szerelésével a középkorba átjátszik, egy genusnak nevét saját nevében folyton használja, s ugyanazon genus donácziós, s ez által is használt birtoknevével a XVI. sz. elején királyi diplomában lesz előnevezve. Hogy e familiának, a mi mellett több százados hagyománya is beszél, az emlitett genusból való leszármazása feltétlenül kizártnak mily jogon tekinthető? azt részemről nem vagyok képes felfogni. A biráló teljes önkénynyel a pannonhalmi konvent levelét is magában foglaló donácziós levélben az előnév körül tévedés lehetőségét vitatja. Én ezzel szemben a fenti körülményekre, mint összetett bizonyitékokra, s négyszáz éves eredeti okmányra hivatkozom. Valóban csodálatos tévedés ilyen családnév mellett, midőn eredményeként egy genus neve birtoknevével együtt bontakozik ki! Magyarázatát a donáczionális és statuczionális levelekben jelentkező előnév-dualizmusnak abban találom, hogy a szentmártoni konvent, illetve a győri káptalan, s utánok a királyi kanczellária okmányok után dolgozva, a családot a felmutatott irások alapján a már félig-meddig feledésbe ment (XIII. s XIV. századbeli) huntpázmáni, de zewlews előnévvel illeti. A gyakorlatban azonban a már századok óta birt nemesi birtokuk s tényleges lakóhelyök után, a miről a budai káptalani kiküldött is személyesen könnyen meggyőződhetett, a de zylas előnevet használták.
Nem áll Cs. E. az az állitása sem, hogy a maradékok sohasem irták szőlősieknek magukat. A győrmegyei levéltár szerint (I. 1639/64. sz.) a XVII. században élő Segesdy Istvánnénak családi neve Pázmán, máskép Szőlősy Zsófia.
Biráló szerint Szilas helyett véletlenül ir Szőlőst 1518-ban az iródeák, mivel a komárommegyei hasonló nevű községben érseki predialisták laktak. Igaz ugyan az, hogy a család egy tagja a XVII. században a máskép Szovátnak nevezett Szőlősön is bir; azonban semmi irott emlék nincs, a mely a komárommegyei Szőlősökön (mivel a legujabb időben is még kettő van, arról azonban, hogy predialisták lakták volna, Fényes mit sem tud; egy érseki Szőlős az okmánytárak szerint Födémes mellett, tehát Pozsonymegyében terült el) a család által a XVI. sz. elején birtokolt jószágokról beszélne. A tévedésre vonatkozólag pedig, ha a Szilas helyett véletlenül Szőlősnek irt község alatt biráló a Tata mellettit érti, megdől a távolságból meritett érve; mivel Szilastól ez is majdnem annyira van, mint a pozsonymegyei. Hozzátehetem, hogy az emlitett hiteles helyek a kis távolság mellett, minthogy Győrtől Szilas kocsin 2 óra, nagyon valószinű, több izben is láthatták, maguk előtt a család egy vagy más tagját, s ismerhették tényleges lakóhelyöket. A királyi iródeák pedig, a kinek a kezéből az ország minden vidékére kerültek ki diplomák, nem nagyon hiszem, hogy nyilvántartotta és igy összetévesztette volna az egyes, donácziós joggal biró, közjogi méltóságok helységeit, a melyekben úgy sem donálhatott a király. De ha ez csak feltevés, az mindenesetre nagyon is figyelemre méltó tény, hogy a «téves» előnév ellen eleink nem tiltakoznak, azt nem javittatják; noha irástudásuknak (a nőknél is) kétségtelen jelével birunk. S csak századok mulva kisérli meg a harmonia erőszakos helyreállitását a két első helyen, s itt is tökéletlenül, egy avatatlan kéz, a melynek tulajdonosa az oklevelet végigolvasni sem bir türelemmel vagy képességgel.
Biráló nem akarja kutatni, nem tévedtem-e a kérdéses előnévre vonatkozólag? Feleletem: vagy 14 éve bemutattam az okleveleket – ha ugyan még emlékeznek rá – Csánki és Pettkó uraknak; jelenleg pedig Ortvay apát úr történettudósunk elé terjesztettem azokat.
Az 1639-iki czímeres levelet, mint emlitem is, nem ismerjük. Kőszeghi úr szives értesitése szerint semmi több bejegyezve nincs. Ezért nem közlöm még keltét sem; nem pedig mintha ez fényt vetve a leszármazásra, megdöntené a huntpázmáni eredet «romantikus meséjét». Az 1619-iki leszármazás pedig csak 2–3 nemzedékre terjed; s ez is lányágon. Közlése, mint egyéb iratoké is, a családi regesták közt kerül sorrendre.
Nem áll az, hogy a családot a panaszi Pázmányokkal tartva rokonnak, ennek és csupán a hagyománynak alapján a szerző a familiát «a Huntpázmán genusból eredezteti». Épp forditva, a Huntpázmán-eredet okmányilag igazoltatván, tartja szerző a panasziakat a szőlősi, illetve szilasi és laki családdal generikus összeköttetésben levőnek, s ezt is csupán odavetőleg.
Végül élek az alkalommal, hogy reámutassak a legtöbb magánjogi munka tévedésére, a melyek szerint a főpapi donáczió csak nem nemeseknek volt adható. Legyen szabad az ellenkező igazolására saját érseki és főapáti donácziónk mellett a prćdiumokkal is birt Ghyczy-családra, s ismételten érseki donácziónkra is hivatkozni. Ez utóbbi szerint ugyanis gróf Esterházy Imre herczegprimás, esztergomi érsek méltóságos lerchenaui Managetta János György úr, római szentbirodalmi lovag s császári előadó tanácsos számára is több prediális kuriát donált.
PÁZMÁNY ZOLTÁN.

A Pázmány «nemzetség.»

(Válasz Pázmány Zoltán úr hasonczimü megjegyzéseire.)

Nem vagyok barátja a polemiának, miután tapasztaltam, hogy az irodalmi viták vajmi ritkán vezetnek a felvetett kérdés tisztázására, ellenben igen gyakran fajulnak el – teljességgel nem irodalmi szinvonalú – czivódásokká. Szokásom ellenére mégis felelek Pázmány Zoltán úr megjegyzéseire, nehogy azt higyje, mintha birálóját fényes «érvei» elhallgattatták volna s igy hallgatásommal téves nézeteiben megerősitsem.
A legegyszerübb volna ujból elmondani azt, a mit már inkriminált birálatomban elmondtam; szakembernek ez tökéletesen elég lenne. Azonban a történelmi bizonyitás módszerében szemmel láthatólag járatlan s a régi magyar családtörténetet nem ismerő laikussal levén dolgom, kénytelen vagyok ad oculos demonstrálni, minő lehetetlen állitásokat koczkáztat meg másodszor is Pázmány úr.
Pázmány úr szerint «okmányilag igazoltatott» hogy a Szilasi és Laki Pázmány család a Hunt-Pázmán nemből veszi eredetét, mert:
1. a Hunt-Pázmánokéval szomszédos megye határán él ötszáz év óta.
2. Helyi szereplésével a középkorba átjátszik.
3. A Hunt-Pázmán genusnak nevét saját nevében folyton használja.
4. Ugyanazon genus donácziós s ez által is használt (?) birtoknevével a XVI. század elején királyi diplomában lesz előnevezve.
Ez állitások mindenike téves, minek következtében logice tévesnek kell lenni az előrebocsátott következtetésnek is.
Ime pontozatai való értékükre leszállitva:
1. Az, hogy a L. és Sz. Pázmány család a Hunt-Pázmánokéval szomszédos vármegyében lakott, teljességgel nem bizonyit semmit. Különben kiváncsi vagyok rá, mit nevez Pázmány úr a Hunt-Pázmány nembeliek megyéjének? A nemzetség legősibb birtokai Hontban feküdtek (ez, a Pázmányok megyéjével, Komárommal nem szomszédos); a középkor végén pedig olyan kiterjedt a nemzetség s a mellett olyan gazdag, hogy Magyarország felső felében legalább tiz vármegyében vannak jelentős birtokai.
2. Épp ennyit bizonyit az, hogy a család «helyi szereplésével» (?) a középkorba is «átjátszik.» Pázmány úr ugyan adós maradt annak a bizonyitásával, hogy csakugyan családja ősei voltak e a 1518-iki oklevélben emlitett Pázmánok, feltéve azonban, hogy ezt idővel be tudja igazolni, mit ér el vele a Hunt-Pázmán genusból való származást illetőleg? Semmit.
3. Minden hijával van a bizonyitó erőnek az a tény is, hogy a L. és Sz. Pázmány család neve hasonló a Hunt-Pázmán nemzetségéhez sőt ugyanaz, mint a belőle eredt Panaszi Pázmányoké. Ennek csak akkor lenne néminemü értéke, ha genealogiai bizonyitékok is támogatnák. Ezek nélkül annyit ér, mint p. o. Balog vagy a Kemény név azonossága a hasonnemü nemzetségekével. Ilyen alapon a Péchyek a Pécs nemzetségből, a Széchényiek a középkori Szécsényiektől, stb. eredeztethetnék magukat.
4. Ugyanilyen, vagyis seminő értékü lenne, ha t. i. igaz volna a negyedik «döntő állitás is, a mely szerint (magyarra forditva Pázmány úr szavait) a Pázmány családnak XVI. századi királyi oklevélben emlitett előneve egy olyan községtől van véve, a mely a Hont Pázmán nemzetség donácziós birtoka volt.
Ha Pázmány úr arról szóló oklevelet mutatna, hogy elődei a Hunt-Pázmán nemzetség valamelyik ősi birtokát öröklik, úgy lenne valami értelme a feltevésnek, hogy a Hunt-Pázmánokkal vérségi összeköttetésben voltak; de abból, hogy egy olyan község nevét használják 1518-ban prédikátumul, amely községben a Hunt-Pázmán nemnek birtoka feküdt, nevetséges lenne akármit is következtetni. Hiszen az a birtok századokon át tiz egymással rokonságban nem levő gazda kezén is megfordulhatott, s mind a tiz nevezhette magát utána! Ez tehát mit sem érő bizonyiték. De van ám ennek az állitásnak más hibája is, az t. i. hogy ténybeli tévedést rejt magában. Ugyanis az 1518-beli Pazman Simon és Lőrincz komárommegyei nemesek s előnevük (ha ugyan Zewlewsiek s nem, a mint sokkal hihetőbb Zylasiak) valamelyik komárommegyei Szőlősre mutat vissza, mig ellenben az a Szőlős, a mely a XIII. század elején Hunt-Pázmán birtok Pozsonymegye nyugati részén Pozsony városhoz közel feküdt! Igy tehát merőben nem állván az, hogy az 1518-ban emlitett Pazmanokat a Hunt-Pázmán nembeliek által hajdanta birt Szőlősről «előnevezik», megdől minden erre épitett következtetés.
Természetes Pázmány úrnak e bizonyiték (a melyek a könyvéről szóló ismertetésben nem ugyan igy csoportositva, de megvoltak) nem elegendők és ha kénytelen lesz is elismerni a hogy családjának a Hunttól és Pázmántól való eredeztetése minden alapot nélkülöz, akkor is azt fogja kérdezni, a mit most: «e familiának az emlitett genusból való leszármazása feltétlenül kizártnak, mi jogon (!?) tekinthető!» Ám erre a kérdésre a feleletet keresse meg Pázmány úr önmaga. Ismerje meg a történelemből, minő szerepet játszottak a Hunt-Pázmán nemzetség, illetve a belőle származott családok a középkorban s aztán itélje meg, lehet-e a 1518-beli komárommegyei kisnemeseket a hatalmas dinaszták vérrokonainak tartani.
Cs. E.

NAGYKAPUSI HOFMAISSTER MIKLÓS CZIacute;MERE 1454-BŐL.

TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság igazgató-választmánya 1904 november 24-én ülést tartott, melyen báró Radvánszky Béla elnöklete alatt id. Bánó József másodelnök, Barabás Samu, id. Daniel Gábor, Eble Gábor, dr. Illésy János, dr. Karácsonyi János, Makay Dezső, Nagy Gyula, Pettkó Béla, dr. ifj. Reissig Ede, Soós Elemér, id. Szinnyei József, Thaly Kálmán, ig. vál. tagok, dr. Schönherr Gyula titkár, dr. Áldásy Antal jegyző és Tóth Árpád pénztárnok vettek részt.
Elnök az ülést megnyitván, dr. Karácsonyi János ig. vál. tag felolvassa Kállay Ubul ig. vál. tagnak Simonyi óbester származásáról szóló dolgozatát, mely a Turulban fog megjelenni.
A folyóügyek élén évdijas taggá megválasztatott Szentmihályi Dezső nagybirtokos Andorházán (aj. Makay Dezső). Következett az igazgató-választmányban megüresedett hely betöltése és levelező tagok választása; a titkár bemutatta az elnökséghez a kitűzött határidőn belül beérkezett egyetlen ajánlatot, melyből kitünik, hogy Pettkó Béla és dr. ifj. Reiszig Ede ig. val. tagok Magyary-Kossa Sámuel és Sárközy Imre évdijas tagokat levelező tagságra ajánlják. Az igazgató-választmányi tagsági hely, ajánlat hiányában, nem kerülvén betöltésre, a levelező taggá ajánlott tagok felett a titkos szavazás megejtetett s annak eredményekép Magyary-Kossa Sámuel egyhangulag, Sárközy Imre 16 szavazattal 1 ellenében a társaság levelező tagjaivá megválasztattak.
A Ferencz József tanitók-háza ama kérése, hogy a Turul az emlitett intézet ifjusági könyvtára részére dijmentesen küldessék meg, tekintettel a társaság anyagi helyzetére, elutasittatott.
Dr. ifj. Reiszig Ede ig. vál. tag a magyar Nemzetségi Zsebkönyv szerkesztősége részéről jelentést tesz a zsebkönyv I. kötete nyomdai munkálatának előhaladásáról és kéri a példányszám megállapitását. Az igazgató-választmány a jelentést tudomásul véve, a példányok számát 2000-ben állapitotta meg, s a könyvárusok utján való terjesztés tárgyában a titkárt a szükséges tárgyalások meginditására utasitja.
A nagygyülésen tartandó felolvasás tárgyába a végleges határozat ez ülésre tartatván fenn, az igazgatóválasztmány a titkár jelentése alapján tudomásul vette, hogy dr. Karácsonyi János ig. vál, tag emlékbeszédét Pauler Gyula, felett a nagygyülésen fogja meg tartani.
Bemutattatván a Szent-István-társulat tudományos és irodalmi osztályának nov. 9-iki ülésére szóló meghivója, melyen Békefi Remig tartott emlékbeszédet Pauler Gyula felett, a titkár jelenti, hogy a társaságot ez ülésen dr. Fejérpataky László másodelnök és dr. Áldásy Antaljegyző képviselték.
A pénztárnok jelentése a társaság vagyoni állapotát az ülés napjáig a következőkben tüntette fel: Bevétel 4733.56 kor., kiadás 3666.56 kor., maradvány 1067 kor.; vagyonállás: 1. alapitványi tőke értékpapirokban 21,800 kor., kötelezvényekben 4400 kor., kötelezvény nélkül 800 kor., összesen 27,000 kor.; 2. alapitványi jelleggel nem biró tőkésités 3400 kor.; 3. a Nemzetségi Zsebkönyv czéljaira takarékpénztárban elhelyezve 656 kor.; pénztári készlet 1067 kor.; összesen: 32,123 kor. Az igazgató-választmány e jelentése tudomásul véve.
A pénztár s az évi számadások megvizsgálására s az 1905. évi költségvetés előkészitésére a titkár javasletára id. Szinnyei József elnöklete alatt Békefi Remig és Borowszky Samu ig. vál. tagok küldettek ki.
Több tárgy nem levén, az elnök a jegyzőkönyv hitelesitésére dr. Karácsonyi János és id. Szinnyei József ig. vál. tagokat érte fel, s ezzel az ülés véget ért.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1904 deczember 15-ikén tartotta meg ez évi nagygyülését, melyen dr. Fejérpataky László másodelnök elnöklete alatt id. Bánó József másodelnök, dr. Schönherr Gyula titkár, dr. Áldásy Antal jegyző, Tóth Árpád pénztárnok, Barabás Samu, Békefi Remig, Boncz Ödön, Emich Gusztáv, Éble Gábor, Fraknói Vilmos, dr. Illésy János, dr. Karácsonyi János, Kollányi Ferencz, dr. Komáromy András, Nagy Gyula, Pettkó Béla, dr. ifj. Reiszig Ede, id. Szinnyei József, Varjú Elemér ig. vál., Sárközy Imre lev. tagok, Szilassy Aladár alapitó tag, Dőry Ferencz, br. Győrffy Soma, Horváth Sándor, Küffer Béla és Rákóczy Aladár évdijas tagok vettek részt.
Dr. Fejérpataky László másodelnök bejelentve, hogy báró Radvánszky Béla társ. elnök akadályozva van az elnöklésben, megnyitja a nagygyülést és kegyeletes szavakkal utal ama jelentőségre, a melyet a Pauler Gyula felett tartandó emlékbeszéd a jelen összejövetelnek kölcsönöz.
Dr. Karácsonyi János ig. vál. tag felolvasta néhai Pauler Gyula ig. vál. tag feletti emlékbeszédét, mely a Turulban jelenik meg.
A felolvasás befejezte után az elnök a táraság nevében köszönetet mond Karácsonyi Jánosnak a szép szavakért, a melyekkel az elhúnyt emlékét megörökitette, köszönetet mondva egyuttal Pauler Gyula családjának, a mely a nagygyülést ez alkalommal megjelenésével megtisztelte, a nagygyülést nehány perczre felfüggeszti.
A nagygyülés ujból megnyittatván, dr. Schönherr Gyula társ. titkár felolvasta jelentését a társaság 1904. évi működéséről. A nagygyülés a jelentést, mely egész terjedelmében a Turul jelen füzetében közöltetik, egyhangulag tudomásul vette.
Tóth Árpád társ. pénztárnok felolvasta jelentését a pénztár állapotáról. A pénztári eredményt a nagygyülés napjáig a következő adatok tüntetik fel:
Bevétel.

1. Pénztári maradvány 1903-ról 416 kor. 91 fill.
2. Értékpapirok kamatai
(25,000 kor. koronajáradék és 200 kor.
jelz. hitelbanki nyer.-kölcsönkötvény után) 1008 kor. – fill.
3. Be nem fizetett alapitványok kamatai 5% 140 kor. – fill.
4. Tagdijakból:
a) pártoló tagok után 1854 kor. – fill.
b) évdijas tagok után 2259 kor. – fill.
5. A társulati kiadványok eladásából:
a) a Czimeres Emlékek után
b) egyéb kiadványok után 216 kor. 50 fill.
6. Alapitvány-befizetés 200 kor. – fill.
7. Postai megbizások költségeiből megtérülés 39 kor. 06 fill.
8. Rendkivüli bevétel 12 kor. 92 fill.
Összesen 6136 kor. 39 fill.
Kiadás.

1. Személyi járandóságok
(titkár 600 kor., jegyző 400 kor.,
pénztárnok 600 kor.) 1600 kor. – fill.
2. A Turul irói és szerkesztői tiszteletdijai 1105 kor. 50 fill.
3. Nyomdai költségek 1256 kor. 34 fill.
4. Szinnyomatok készitése 400 kor. – fill.
5. Metszetek, rajzok készitése 264 kor. 74 fill.
6. Postai megbizások 53 kor. 93 fill.
7. Irodai átalány 120 kor. – fill.
8. Társulati szolga dijazása 120 kor. – fill.
9. Ujévi ajándékok, pénzbeszedési dijak,
másolatok stb. 177 kor. 75 fill.
10. A Nemzetségi Zsebkönyv II. részének
munkálataira 375 kor. 16 fill.
11. Alapitvány-tőkésités 196 kor. 80 fill.
12. Rendkivüli kiadás – kor. – fill.
Egyenleg 1904 decz. 14-ikén 466 kor. 17 fill.
Összesen 6136 kor. 39 fill.
Vagyonállás 1903. decz. 31-ikén:
1. Alapitványi tőke:

a) értékpapirokban (21,800 kor. koronajáradék) 21,800 kor. – fill.
b) kötelezvényekkel biztositott alapitványok 4400 kor. – fill.
c) kötelezvény nélküli alapitványok 800 kor. – fill.
2. Alapitványi jelleggel nem biró tőkésitétés

(3200 kor. koronajáradék és 200 kor. jelz.
hitelbanki kölcs.-kötvény) 3400 kor. – fill.
3. A Nemzetségi Zsebkönyv alapja
a takarékpénztárban két könyvecskére:
a) szines mellékletekre 600 kor.,
b) a szöveg közötti czímerekre 106 kor.
c) előfizetési díjakra 120 kor. 826 kor. – fill.
4. Túloldali egyenleg 466 kor. 17 fill.
Összes vagyon 1904 decz. 14-ikén 31,692 kor. 17 fill.
Minthogy az igazgató választmány a számadások megvizsgálása felől már intézkedett, a nagygyülés a pénztári jelentést ideiglenesen tudomásul vette.
Inditványok nem tétetvén, a napirend ezzel ki lett meritve s elnök a jegyzőkönyv hitelesitésére dr. Karácsonyi János ig. vál. és Horváth Sándor évdijas tagokat kérve fel s a megjelent tagoknak érdeklődésükért köszönetet mondva, a nagygyülést bezárta.

Jelentés a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1904. évi működéséről.

Mélyen tisztelt Nagygyűlés!
Huszonkettedik évét zárjuk be a mai napon a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság életének; ez év munkásságának eredményeiről van szerencsém jelentésemet megtenni, kérve annak kegyes meghallgatását.
Jelentésem nem fog hosszura terjedni és nem fogja meglepő dolgokkal felhivni magára a figyelmet. A kik évtizedek óta – s köztük nagy számmal az alapitás idejétől kezdve – dolgozunk együtt e társaság kebelében és munkálkodunk annak czéljai érdekében, mindnyájan tisztában vagyunk e czélok s az azok elérésében reánk váró feladatok természetével és jelentőségével, ismerjük az eszközöket, a melyek munkásságunk folytatására rendelkezésünkre állanak, és az ezek által megszabott mederben folytatva ezt a munkasságot, biztos menetben haladunk a czélunkhoz vezető úton előre.
Feladatunk most is az, a mit alapitóink elibénk kitüztek: a magyar történelem segédtudományai, és ezek között elsősorban a magyar családtörténet és czimertan tudományos alapon álló művelése, és e tudományszakoknak a gyakorlati élettel való kapcsolatba hozatala, valamint a művelt közönség irántuk való érdeklődésének ébrentartása és azok érdekében való értékesitése.
Tudományos feladataink terén kifejtett munkásságunk eredményeiről, mint mindig, társaságunk szakközlönye, a «Turul» ad számot, ez az immár 22-dik évfolyamát betöltő folyóirat lévén hivatva az összeköttetést fentartani társaságunk és a nyilvánosság között.
E folyóiratnak a legutóbbi nagygyűlés óta megjelent négy füzete, az abban közzétett dolgozatokkal adja hű képét a lefolyt év tudományos munkásságának s azoknak az eredményeknek, a melyekre a heraldikai és genealogiai tudományszakok s a társaságunk által művelt többi történelmi tudományágak fejlődésének menete az elmult év folyamán vezetett.
Szemlét tartva e füzetek tartalma felett, az előző évek eredményeitől eltérőleg megállapithatjuk, hogy a társulatunk által első sorban művelt kettős tudományszak mindenike egyenlő mértékben van abban képviselve. Mig az elmult évek alatt a genealogiai tanulmányok léptek előtérbe és ismételten sajnálkoztunk a felett, hogy a czimertan gazdag anyaga nem dicsekedhetik megfelelő munkásokkal, ezuttal a nemzetségi és családtörténelmi vonatkozásu dolgozatok mellett tartalmas czikkek sorozata számol be a hazai és külföldi czimertan terén tett tanulmányok eredményéről.
Első helyen kell kiemelnem itt, mint általános heraldikai kérdést tárgyaló dolgozatot, Kiss István tagtársunknak «Természetes ábrázolás az 1526. év előtti magyar czimerekben» czimü közleményét, mely tavaly megkezdett czikksorozatának befejező részeül jelent meg a Turul 1903. évi IV. füzetében s melynek tartalmáról és jelentőségéről már mult évi jelentésemben volt alkalmam megemlékezni. Általános szempontokból indul ki és gazdag adatkészlet feldolgozásának eredményeit tárja elénk Csoma József ig.-vál. tagtársunknak, ez elsőrangu magyar heraldikusnak a XVI. századi magyar heraldikát tárgyaló dolgozata, egybefoglaló képet nyujtva a mohácsi vészt követő korszak heraldikájának fejlődéséről, midőn a Mátyás és Jagellók alatt meghonosodott olasz renaissance a Habsburg-ház által behozott német renaissance-szal folytatta küzdelmét, átmenetet képezve a tiszta heraldikai stilus virágzásából annak hanyatlásához.
Ghyczy Pál ig.-vál. tagtársunk Gelre Heroldnak a XIV. század derekáról származó, jelenleg a brüszszeli királyi könyvtárban őrzött czimerkönyvében a heraldika fénykorának egyik legbecsesebb emlékét ismerteti a Victor Bouton franczia heraldikus szerkesztésében megjelent hasonmás-kiadás nyomán. A rendkivül becses anyagból, mely az élő heraldika alapelveinek megértéséhez igen sok adattal járul, minket Nagy-Lajos királyunk czimerének leirása érdekel leginkább; a mely az által vonja magára a figyelmet, a király családi czimerének, a magyar, lengyel és dalmát czimereknek egy kapocsban való egyesitésével teljesen magában áll Lajos király eddig ismert czimerei között.
Középkori magyar czimereink szines hasonmásainak sorozata folyóiratunk ez évi közlései révén két uj darabbal gyarapodott. Bethlenfalvi Szepesi Gergelynek és Fodor Jánosnak 1456-ban V. Lászlótól kapott czimerét Horváth Sándor tagtársunk ismertette, az országos levéltárban őrzött eredeti armalis czimerképéről, megczáfolni igyekezve ama felfogást, mely abban a Bethlenfalvi Thurzók első czimeradományozását vélte felismerhetni. Kiss István pedig «A Martonfalvi Cseh család két armálisa» czimü dolgozatában II. Ulászlónak egy igen érdekes oklevelét ismerteti, az erdélyi múzeum levéltárából, melyben a király 1514-ben Martonfalvi Cseh Bálint fiait birtokaikban uj adomány czimén megerősitve, nekik egyuttal czimert adományoz, s mely e kettős, egymástól egészen külön jogi alapon álló tény egybefoglalásával a heraldika és a kanczelláriai praxis hanyatlási korának jellemző termékei közé tartozik.
Korábban ismert középkori czimereink közül a Dessewffy család czimerének keletkezése és fejlődése körül érdekes polemia fejlődött ki egyik heraldikus tagtársunk és a Dessewffyek történetirója, Éble Gáborig. vál. tag között, melyben az «F.» jegyet használó heraldikus azt bizonyitja, hogy a Dessewffyek 1525-iki armálisában a czimer helytelen szinekkel van megfestve, és hogy II. Lajos király saját családi czimeréből adományozván nekik a Jagellók koronás ezüst királyi sasát, a családot a 400 éves gyakorlattal szemben is nem a naturalisztikus ábrázolású barna szinü sas, hanem a lengyel királyi czimerrel azonos fehér sas illeti meg. Megemlitem itt még Horváth Sándor tagtársunk rövid közleményét, melyben egy szótári adatra támaszkodva, a Csentevölgyi czimer leirásában a «flaveum seu lazaro colore depictum» «lazaro» szavában az eddigi magyarázattól eltérőleg nem a kék, hanem a sárga szin jelzését ismerve fel, ez alapon kisérli meg e czimer helyes blazonálását.
Naményi Lajos tagtársunk Szenczi Kertész Ábrahámnak, a Rákóczyak e hires könyvnyomtatójának II. Rákóczy Györgytől 1648-ban kapott czimerében a czimerszerző foglalkozását jelző czimernek egy szép példányát mutatta be megfelelő magyarázatok kiséretében.
A pecséttant három kisebb közlemény képviseli folyóiratunk czikkei között. Kőszegi Sándor tagtársunk egy a XIV. század második felében élt veszprémi kanonoknak, Györgynek pecsétnyomóját ismerteti; Szentkatolnai Bakk Endre tagtársunk a Vizakna város czimere és pecsétje megállapitásához szükséges adatokat tette közzé a városi tanács számára készült emlékiratban, s dolgozata, illetve az abban foglalt javaslat társaságunk igazgató-választmányának birálata alá bocsáttatván, Varu Elemér ig.-vál. tag, a Turul társszerkesztője, az igazgató-választmány elé benyujtott külön jelentésben mondott e kérdésben véleményt, Bakk Endre javaslatától eltérőleg a város két legrégibb pecsétjét ajánlva alapul az uj czimer és pecsét megállapitásánál.
A genealogiai kutatások terén ezuttal is a régi magyar nemzetségekre vonatkozó adatok összegyüjtése és feldolgozása az a tárgy, mely leginkább foglalkoztatta szaktudósainkat. E kérdés régi buvára, dr. Wertner Mór ig.-vál. tag «A Magyar nemzetségek a XIV. század közepéig» czimü munkára tett megjegyzései befejező közleményében, a Turul mult évi IV. füzetében, a Tibold, Tolcsva, Tomaj, Tördemicz, Türje, Vázsony, Zak, Zsadány és Zsidó, s a függelékben a Csab és Subich nemzetségekre vonatkozó adatokkal egésziti ki Karácsonyi János ig.-vál. tagtársunk nagy munkájának anyagát. S ugyanő «Ujabb nemzetségi kutatások» czim alatt a további füzetek mindenikében ivekre terjedő közleményekben számol be az egyes nemzetségekre vonatkozó ujabb adatok összegyüjtése és feldolgozása terén kifejtett munkássága eredményeiről; közleményeinek eddig megjelent részeiben az Aba, Balog, Bána, Bézs, Bogát-Radván, Csák, Csanád, Gatal és Gutkeled nemzetségekre vonatkozó gyüjtését dolgozza fel, tehát még jóformán kezdetén van eme kifogyhatatlannak igérkező adatkészlet értékesitésének.
Lehoczky Tivadar tagtársunk a Primóczi Szentmiklóssy-családról szóló értekezésében Liptó vármegye egyik legrégibb családjának tanulságos történetét állitotta össze okleveles adatokból. Az ujabb korbeli genealogia terére vezet Zarándy A. Gáspárnak az Aspremont-Rákóczy utódok elágazását feltüntető, nagy terjedelmü és adatokban gazdag közleménye, melynek adatait B. Cles Hillebrand egészitette ki nehány új adalékkal, továbbá a magvaszakadt Csapody-család története Gyömörey Vincze tagtársunktól, az 1626-ban II. Ferdinándtól nyert czimer ismertetésével, és a Pejácsevich család leszármazásának története, melyet gróf Pejácsevich Juliánnak kézirat gyanánt kiadott nyolczkötetes munkája alapján szintén Zarándy A. Gáspár állitott össze.
Kisebb részletkérdéseket igyekeznek megvilágitani a régibb és az ujabb nemzetségek és családok történetéből Kállay Ubul ig. vál. tagnak a hűtlen Kozmafiakról, a Gutkeled-nembeli régebbi Majádiakról, a Majs nemzetségről, László nagyváradi kanonok származásáról, Tamás váradi püspökről, a Subity nemzetségről, az Ómarjayak nemzetségéről és a Dobó, Bátor és Palóczy családokról szóló apróbb közleményei, továbbá Karácsonyi János ig. vál. tag közlése a Baksa nemzetség eredetéről, Wertner Móré az első Edkiekről és Stessel Józsefé a Fraknóiak és Persteinok azonosságának kérdéséről és Antonidesé az Üchtritz család elágazásáról. Dr. Áldásy Antal ig.-vál. tag Pozsony vármegye jegyzőkönyveiből közöl becses adatokat az 1650., 1666–68. években történt nemességkihirdetésekről, adalékul Pozsony vármegye nemeseinek névsorához.
A külföldi genealogiai irodalom egy nagybecsü termékét, a spanyol monarchia genealogiai és heraldikai történetét Don Francisco Fernandez de Bethencourt tollából ismerteti Zarándy A. Gáspár, mely munkából eddig négy kötet jelent meg. A nagy szabásunak igérkező munka két részre van tervezve; az első rész az összes uralkodóházaknak, a melyek Spanyolországban a trónon ültek, a második rész a spanyolországi nagyoknak a leszármazását tárgyalja. Amabból még csak egy, a másodikból három kötet jelent meg; minket mind a két rész azért érdekel, mert egyrészt a spanyol uralkodóházak sokszoros vérségi kapocscsal voltak az Árpádokhoz füzve s más oldalról csaknem az összes spanyol főnemesség törvényes vagy törvénytelen uton a régi királyoktól származtatja magát s e spanyol országnagyok közül igen sok szerepel magyar főrangu családok őseiként. S tényleg már a most megjelent kötetek, bár mindössze négy főrangu nemzetség leszármazását adják, százával mutatják fel a kapcsolatot az illető nemzetségek és a magyar főuri családok között s maga az a mutatvány, a mit Zarándy ebből az óriási adathalmazból közöl, csupán a Dietrichsteinok és a velük rokon Pálffyak révén hasábokat tölt meg a Turul egyik füzetében.
Miként ez a közlemény, nagyobbrészt genealogiai kuriozum számba megy Zarándy A. Gáspár buzgó munkatársunknak egy másik nagyterjedelmü dolgozata, «Az angol főkamarási méltóság magyar igényjogosultja.» Ebben a dolgozatban az a genealogiai kapcsolat van megvilágitva, mely az angol Dillon családot s ennek nőágon élő leszármazóit, köztük a Tagyosi Chapó magyar nemes családot az ősrégi De Vere házbeli Oxfordokkal összeköti s mely Chapó Vilmos kamarás tagtársunknak annak bebizonyitására nyujtott alkalmat, hogy az angol főkamarási méltóság, a melyet Aubrey de Vere 1133-ban átöröklési joggal kapott I. Henrik angol királytól, őt és unokatestvéreit a Coreth és Starkenberg grófokat illeti meg.
A könyvismertetések, a melyek a Turul egyes füzeteiben megjelentek, beható részletességgel igyekeztek tájékoztatni közönségünket a hazai és külföldi szakirodalom munkásságának eredményei felől. Önálló kritikai tanulmány értékével és jelentőségével bir az a nagy terjedelmű czikk, a melyben Varjú Elemér szerkesztőtársam Csoma József «Magyar nemzetségi czimerek» czimü munkáját, a «Magyar nemzetségek története» méltó befejezését ismertette és birálat tárgyává tette. Ez a dolgozat Csoma korszakalkotó munkáját érdeme szerint méltatja, de egyuttal nem egy kérdésben jelöli ki a megoldás uj irányát vagy járul az eddigi adatokhoz oly kiegészitésekkel, melyek egyes, a heraldika igen fontos szempontjait érintő részletekben az eddigi itéletek lényeges módositására szolgáltatnak alapot.
Bővebb ismertetés foglalkozik a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában őrzött czimerlevelek jegyzékével, a mely dr. Áldásy Antal ig.-vál. tagtársunk szerkesztésében mint a múzeumi könyvtár katalogusainak második kötete látott ez év folyamán napvilágot. A hazai szakirodalom termékei közül az Inárcsi Farkas család története Benkó Imrétől, a Szilasi és Laki Pázmány nemzetség története Pázmány Zoltántól, a Genealogiai Füzetek 2. évfolyama és Szilágy vármegye Petri Mór által irt monografiája V. kötetének családtani és heraldikai vonatkozásai részesültek kisebb-nagyobb ismertetésekben érdemük szerint való méltatásokban. A külföldi munkák közül a Rietstap-féle hires Armorial Generalhoz a párisi czimertani intézet által kiadott czimeratlaszról, Zernicky-Szeligának a lengyel nemzetségi czimerekről irt nagy munkájáról, a Ströhl-féle Städte-Wappen második kiadásáról, Blanchesnek a franczia pecséttani irodalom repertoriumát tartalmazó kis füzetéről, Tribolati olasz czimertani katekizmusáról, báró Tintinek az udvarképességről irt német munkájáról és a Kämmerer-Almanach czimen megindúlt uj vállalat első kötetéről jelentek meg ismertetések s rövid kivonatok tájékoztattak az egyes külföldi folyóiratok, köztük az Adler és a Herold ez év folyamán megjelent füzeteinek tartama felől.
Igazgató-választmányunk a lefolyt évben 4 rendes és egy rendkivüli ülést tartott.
Február hó 25-ikén tartott ez évi első ülésünkön ujittatott meg a jelentéstevő társulati titkárnak és dr. Áldásy Antal jegyzőnek az első öt évi cziklus végén lejárt mandátuma ujabb öt évi tartamra. S ez ülésen tárgyaltatott és állapittatott meg a zárszámadások tudomásul vétele kapcsán a társaság 1904. évi kölségvetése. Tavaszi, őszi és téli rendes üléseink április 28-ikán, szeptember 29-ikén és november 24-ikén folyó ügyeink elintézésével foglalkoztak s ezen kivül június 14-ikén rendkivüli választmányi ülést tartottunk a Magyar Nemzetségi zsebkönyv ügyeinek tárgyalása végett.
A mai nagygyülést megelőzőleg tartott utolsó ülés feladata lett volna az igazgató-választmányban betölteni azt a helyet, a mely Pauler Gyula halálával még az előző év nyarán megüresedett. Ez üres helyre azonban nem érkezett be ajánlat s az ülésen csupán levelező tagjaink sorát volt alkalmunk kiegészithetni Magyary-Kossa Sámuel és Sárközy Imre tagtársaink személyében, a kiket Pettkó Béla és ifj. Reiszig Ede ig. vál. tagok, mint a Nemzetségi zsebkönyv szerkesztői az annak előmunkálatainál kifejtett buzgalmuk elismeréseért hoztak e megkülönböztetésre ajánlatba.
Üléseink főtárgyát az egész év folyamán e Nemzetségi Zsebkönyv ügyei képezték és mindnyájunk igaz örömére jelenthetem helyről, hogy azok a fáradozások, a melyeket e vállalat megujitása érdekében társaságunk vezetői kifejtettek, immár az óhajtott eredmény elérésével kecsegtetnek. A szerkesztéssel megbizott szakférfiaink, Pettkó Béla és . Reiszig Ede ig.-vál. tagok derekasan megfeleltek az elvállalt megbizatásnak s az ő buzgó munkásságuknak köszönhető, hogy a nemes családokat tárgyaló uj sorozat első kötetének nyomdai munkálatait már meg lehetett kezdeni s az előfizetési felhivások néhány héttel ezelőtt szét voltak küldhetők.
Tagtársaink számában a lefolyt év vége, sajnos, csökkenést mutat. Társaságunk a mult év végén 500 tagot, az elhunyt alapitókkal együtt 522 tagot számlált. Az év folyamán halálozás folytán 4 alapitó, 4 pártoló és 3 évdijas tagunkat veszitettük el és 1 pártoló, 7 évdijas tag lépett ki a társaság kebeléből. Uj tagjaink száma pedig belépések által egy pártoló, 6 évdijas taggal gyarapodott. Van most 4 ezerkoronás, 23 négyszázkoronás, 21 kétszáz koronás alapitónkon kivül 124 pártoló, 315 évdijas tagunk és igy két 1000-koronás, 12 400- és 11 200-koronás elhunyt alapitó mellett összes élő tagjaink száma 488. A társadalomnak az uj nemesi zsebkönyv megjelenése révén várható érdeklődése társaságunk munkássága iránt remélhetőleg módot fog nyújtani arra, hogy e számbeli veszteséget rövid időn belül kipótolva lássuk.
Kérem a mélyen tisztelt Nagygyülést, hogy jelentésemet tudomásul venni kegyeskedjék.
Budapesten, 1904 deczember 14-ikén.
Dr. Schönherz Gyula
titkár.

SZAKIRODALOM.

Zarándy A. Gáspár. Árpád vére. I. rész. Hohenlohe.

Budapest, Hornyánszky Viktor könyvnyomdája, 1904. 4-r. Ára ?
Nincs olyan család, a melynek jól kidolgozott története, feltéve, hogy tagjai a mindennapiasság porát lerázták magukról, valamely tekintetben némi érdekeset ne nyujtana. Már pedig, ha ez a szerényebb körben mozgott családokra nézve áll, akkor az uralkodó családokra tizszeres súlylyal alkalmazandó.
Hogy a magyar genealogiai kutatásnak lélekemelőbb feladata alig lehet, mint az, hogy első nemzeti dinasztiánk, az Árpád-ház eddig ismert családtörténelmi adatait kibővitse, hézagait kitöltse, kétséges adatait megvilágitsa és helyreigazitsa, ez oly világos, hogy közelebbi indokolása felesleges. És ha az Árpádok genealogiáját tárgyaló számos ujabb keltezésü önálló könyvek és egyes, bár hol megjelent értekezések mellett, egy uj mü jelenik meg a könyvpiaczon, mely az eddigi munkák hézagait kitölti, a megjelenésük óta felmerült ujabb anyagot feldolgozza, szóval bizonyos tekintetben eddig ismeretlen adatokkal rendelkezik vagy – hogy a számitó könyvkiadó nyelvén beszéljünk – ha egyáltalában egy ily természetü ujabb munkára szükség van: akkor ezen uj termék jogosultságát és hasznos voltát akármikor el fogjuk ismerni.
Zarándy Gáspár művének főczime «Árpád vére» arra enged következtetni, hogy csak az Árpádok genealogiájával van dolgunk; az utána következő második czim «Hohenlohe» azonban már arra tanit bennünket, hogy a Hohenlohe család genealogiáját is tárgyalja. Hogy kerül ez a kettő együvé? Szerző könyvének első felében tényleg az Árpád-ház teljes genealogiáját, a másodikban a Hohenlohe-családét nyujtja, a kettőnek egy és ugyanazon könyvben történt összekapcsolását pedig azzal indokolja, hogy a Hohenlohe-család is az Árpád-háznak egyik hajtása.
Az Árpád-ház családi történetét tárgyazó ujabb művek és apróbb dolgozatok megjelenése óta – tudtunkkal nem látott napvilágot valamely lényeges felfedezés, a mely egy ujabb önálló genealogiai munka kiadását szükségessé tette volna. A könyv átlapozása hamarosan meggyőz arról, hogy Zarándy ur e tekintetben ujat egyáltalában nem hoz; ő legfeljebb az ismert anyagot gyurja át, helylyel-közzel csak kárára; amiért is lelkiimeretesen – sine ira et studio – mondhatjuk, hogy az Árpádok családfájának – mert a könyv csak a száraz izenkénti származást adja minden egyéb fejtegetések nélkül, – uj ruhában történt bemutatására szükség nem volt.
Hogy a Hohenlohe-családfa magyar kiadására volt-e szükség? az kétségkivül nem mindennapi kérdés. Ha valaki nálunk egy, az összes történeti jelentőségű családokat magába foglaló egyetemes vagy nemzetközi genealogiai mü irására vállalkozik, mint ezt annak idején a külföldön Henninges Jeromos és ujabb időben Hopf Károly tervezte, akkor annak kétségkivül a Hohenlohe családdal is kell foglalkozni; de hogy más czélzattal magyar ember valamely német főrangu család genealogiáját, Magyarországban, magyar nyelven tegye közzé azt, ha valaki e könyv megjelenése előtt mondja, el sem hisszük, mert magyar családtörténetünknek még annyi a megoldatlan kérdése, annyi a megirásra váró szebbnél-szebb részlete, hogy el sem képzelhetjük, mért kelljen a magyar genealogusnak külföldre menni témákért.
A szerző érzi is, hogy magyarázattal tartozik s előszavában meg is adja a felvilágositást. Azt mondja, hogy a sajtót és a közönségnek a történelmi igazságot behatóan nem ismerő részét indokolatlan, sőt érthetetlen izgatottság fogta el abból az alkalomból, «hogy egy Hohenlohe herczeg magyar földesúr lett»; pedig szerinte, az uj földesurnak hármas jogczime van ahhoz, hogy ne igaztalan gyanuval, hanem igazolt örömmel fogadjuk, mint magyar földesurat.» E jogczimek közül kettő társadalmi, illetve politikai jellegü lévén nem tartozik ide; a harmadikat abban leli szerző, hogy a Hohenlohe-család néhány ősét többirányu uton az Árpádoktól származtatja le. Történik pedig ez a leszármaztatás a következő módokon:
Gyécsa magyar fejedelem leánya, Ilona, olvassuk, férjhez megy Orseolo Ottó velenczei dogehoz; ennek leánya, Frovila férjhez megy Bábenbergi Adalbert osztrák őrgrófhoz, kinek utódja a női ágon leszármazó Würtembergi Adelheid Hohenlohe II. Krafthoz megy férjhez. Gyécsa fejedelemtől III. Kraft grófig a leszármazás négyszer van nő által megszakitva.
Ezen leszármaztatásnak lényeges fogyatkozásai vannak.
Mindenek előtt kiemelendő, hogy Gyécsa fejedelem leányának, Orseolo Ottó nejének nevét biztosan ma sem ismerjük, holott szerző őt oly határozottsággal Ilonának nevezi, mintha ez minden kétséget kizárólag már meg volna állapitva. Forrásul Litta «Famiglie celebri italiane» nevű munkáját emliti, melyben csalhatatlan bizonyitékot lát. Litta művét a múlt század elején irta, oly időben, midőn a genealogiai kutatások eredményeit még nem igen vették komolyan. Ő az adatokat akármely krónikás vagy ujabb iró nyomán közli, a nélkül, hogy azokat a kritika bonczkése alá helyezte volna; benne csalhatatlan forrást látni éppen annyit jelent, mintha valaki azt állitaná, hogy Piccolomini Octáviónak egy Miksa nevü fia volt és forrásul Schiller Wallenstein-jét idézné. De szerző chronologiája sem helyes. Nem bizonyos, hogy Orseolo Ottó magyar neje 973 körül született és nem áll, hogy 1000-ben ment férjhez; a születési év későbbre esik, a férjhezmenetel pedig 1009-ben történt, midőn a 18 éves Ottó doge lett. Sokkal lényegesebb azonban a második fogyatkozás. Szerző t. i. határozottan állitja, hogy Orseolo Frovila és Bábenbergi Adalbert fia Ernő osztrák őrgróf, kitől a Hohenlohe-családot levezeti. Csakhogy ezt egyetlenegy megbizható forrás sem állitja, mert Adalbertnek Orseolo Frovila a második neje és senki sem tudja biztosan, vajjon Ernő a második házasságból származik. Miután Ernő 1027-ben született, a legnagyobb valószinüség szerint nem Frovilának a fia; így tehát, miután Frovila anyasága e tekintetben annyira ingatag, elesik az egész leszármaztatás.
Ám, ha ez nem válik be, szolgál a szerző más hasonló leszármaztatással. I. András király leánya Adelheid, férjhez megy II. Vratiszló cseh királyhoz, kitől Oettingen Margit grófnő származik, ki 1455-ben IV. Hohenlohe Krafthoz megy férjhez. I. Andrástól ezen Margitig a származás hétszer van nő által félbeszakitva.
Ezzel sem merül ki a leszármazások sora. I. Béla király leányától Zsófiától származik Würtembergi Ilona, ki 1476-ban V. Hohenlohe Krafthoz megy férjhez. Itt a leszármazás kilencsszer van nő által félbeszakitva. A II. Bélának Gertrud nevü leánytól ötszöri félbeszakitással származik szintén Oettingen Margit. II. Gyécsától levezeti a családot hétszeri félbeszakitással. IV. Bélának Konstancia nevü leányától tizszeres félbeszakitás után és igy megy az tovább még nehány Árpád-házi leány nyomán.
Felesleges volna, hogy minden egyes leszármaztatást izenkénti megbizhatóságára nézve elemezzünk, mert ha csak egyetlenegy is helyes, akkor is be van a családnak az Árpádoktól való ilyetén leszármaztatása kifogástalan alakban bizonyitva.
De hát minő tudományos és gyakorlati haszna van az ilyfajta leszármaztatásnak?
A szigoru genealogiai kutatás és a közvélemény az alatt, hogy valaki egy bizonyos családtól származik, rendesen a fiágon való levezetést érti és ebben csak a természet utmutatását követi, mely arra utal, hogy az egyéni tulajdonságok az esetek oroszlánrészében mint atyai örökrész szállanak át az utódokra. Helyes-e ezen módszer vagy nem? ennek kifejtése nem annyira jelen sorok keretébe, mint inkább a fiziologiába tartozik. Azt sem lehet tagadni, hogy a közvetlen nő-elődnek is van valamely faj kialakulására befolyása, annak tehát, hogy valaki valamely család ősanyáinak, vagyis a felmenő összes ősapák nejeinek a család fejlődésére, testi s lelki tulajdonságaira, érzelmeire, stb. gyakorolt hatását kutatja, van valami értelme; de mit mondjunk szerző leszármaztatási eredményeihez, melyekből kitünik, hogy a Hohenlohe-család és az Árpádok között a levezetés legalább négyszer, de nem egyszer tizszeresen van nő által félbeszakitva. Hogy mit érnek az ilyen leszármaztatások, csak az egyszeri bortermelő példájával tudjuk illusztrálni, a kinek 1868-ban egy hordó kitünő bora termett, melynek révén egynéhány év mulva vagyonos ember lett. Minden évben eladott ebből a borból bizonyos mennyiséget, a támadt hiányt megfelelő mennyiségü ujabb borral egészitve ki. Igy árult éveken át s árul még most is «hatvannyolczadikit»; de hogy csak pár év mulva is mi maradt az eredeti termésből a hordó mai tartalmában? azt még a leggondosabb vegyi elemzés sem tudná megállapitani.
De még azt sem mondhatjuk, hogy szerző ezen leszármaztatási táblákkal valami fárasztó s már azért is elismerésre méltó munkát végzett volna. A laikusnak a nagy névhalmaz persze imponál; a szakembernek nem, ez a dolgokat már más szemmel nézi.
Fiatal koromban hallottam valakitől, hogy ő, talán a török szultánt kivéve, az összes európai uralkodó családokat Nagy Károly császártól tudná levezetni, magától értetődik: női ágon. Az illetőnek teljes igaza volt. Mi is állitjuk, hogy nemcsak a ma élő összes európai uralkodókat, a szerb király, a török szultán és a montenegrói fejedelem kivételével, hanem akármelyik német és talán nem német főrangú családot, nem csak Nagy Károlytól, hanem akár Árpádtól is le tudnók származtatni. Nem is kell ahhoz valami nagy készültség; egy kis jártasság és egy megbizható és kimeritő egyetemes genealogiai kézikönyv elegendő. Az ember az illető külföldi főrangú sarj öszszes ősanyjáit mindaddig felkutatja, mig valamely uralkodó családból származóra akad; ha nem kell a nők által előidézett félbeszakitásokkal nagyon fukarkodni, megvan, ha szükséges a keresett Árpád-vér. Játék az egész, nem egyéb.
Ha akarjuk tudni, hogy a műnek tulajdonképen mi a valódi czélja és szükséges volt-e a közzététele, akkor egyenesen szerző előszavához kell fordulnunk, melyben a következő választ adja: «igazoltuk, hogy egyáltalában nem szerencsétlenség hazánkra nézve, ha a legfényesebb magyar nemzetségek leányági utódjai, a kiknek dicső ősei vérüket is áldozták (!) honunkért és a kik maguk is folyton igyekeznek tettekkel bizonyitani, mennyire szeretik hazánkat, nálunk birtokot szereznek. Az ellenben igazán szerencse lenne, ha meg is honosodnának. De ezt nem gyülölködéssel és gyanusitással fogjuk elérni.» «Reméljük, hogy a magyar közvélemény nem fogja többé idegenkedéssel fogadni az új földesurat, a ki már ősi családi hagyományai folytán is szereti szép hazánkat?»
Ezeket olvasva egyszerre tisztába jövünk azzal, miért kellett tudományos köntösbe öltöztetett genealogiai játékokkal egy kötetet megtölteni. Azért, hogy annak az állitásnak, miszerint a nálunk latifundiumokat vásárló Hohenlohe herczeg szereti «szép hazánkat», valami látszólagos alapot lehessen adni. Azonban ezen az alapon legfeljebb rendkivül naiv olvasókra lehet hatni.
Ha már minden áron be kellett bizonyitani, hogy az uj földesur ereiben Árpád vére folyik, Isten neki! legyen! vegyük a bebizonyitást sikerültnek; de ebből ne következtesse azt Zarándy úr, hogy az ilyen «Árpád-ivadék» ezért már egyszeriben jó magyarrá is lett! Hiszen ezen az alapon a német főurak java részének sovén magyarrá kellene válni! Ugy hisszük azonban, hogy ilyen okból sem hg. Hohenlohe, sem más idegenek nem lesznek magyarokká. Ha pedig – a minek a bizonyitásával adós maradt a szerző – hg. Hohenlohe csakugyan megszerette hazánkat, úgy nincs szüksége, nem lehet szüksége a tudományosság köntösébe öltöztetett talmi genealogiákra, mert ilyeneknek a közzététele gyanussá teheti s teszi a magyarság szimpátiájának megnyerésére irányuló összes törekvéseit. Hazánk üdvére különben nem az mérvadó, vajjon valamely bevándorló külföldi földesur ereiben mult századokbeli fiziologiai szitákon keresztül szürt magyar vér csörgedez-e, hanem az: hogy mi az illetőnek egyéni értéke a magyarság szempontjából; akar-e, tud-e igaz és hü fia lenni ennek a hazának? Ehez azonban első sorban szükséges lenne a régi hazájával való szakitás, nemzetiségének, nyelvének, tradiczióinak teljes megtagadása, mert hiszen egyszerre jó német és jó magyar nem lehet valaki.
A tendenczia konstatálása után a könyvet, melyről kisült, hogy a tudományosság álarcza alá bújt «társadalmi» röpirat, joggal félretehetnők. Azonban a szerző akkora önérzettel hangoztatja müvének tudományos érdemeit, hogy szinte kihivja maga ellen a birálatot. «Közöljük – irja – az Árpádok őseinek és unokáinak olyan nemzedékrendi történelmét, a melyhez hasonló teljességü családi nemzedékrendi történelem tudtunkkal még egyáltalában nem jelent meg.»
Vegyük hát egy kissé bonczkés alá a páratlan teljességü s pontosságu levezetéseket.
Mindenekelőtt meg kell állapitanunk, hogy szerző a forrásanyag kimutatásában egyáltalán nem felel meg azon követelményeknek, melyeket egy tudományos jellegre igényt emelő munkához füzünk. Felhasznált p. o. bizonyos adatokat, melyek csak a legujabb kutatás eredményei s melyek épen azért még át nem mentek a köztudatba; ilyenek pl. III. Béla Margit nevű leányának harmadik férjhez menetele, vagy Trencséni Csák Máté_{Mellékesen legyen felemlitve, hogy ezen megjelölés nem szabatos. Ilyen megjelölés alatt mindenki az ismert oligarchára gondol, pedig nem ennek, hanem fiának özvegyéről van szó. Továbbá kell hangsulyoznunk, hogy «Csák» nem volt az oligarcha családi neve, hanem csak azon nemzetség megjelölése, melyből származott; ő sohasem nevezte magát «Csák»-nak. Az okiratok sokszor «Trencséni»-nek nevezik és igy bátran elfogadhatjuk e megnevezést családi nevének.}* özvegyének második házassága a nélkül, hogy forrásait egy szóval is megemlitené. A kevésbbé jártas, vagy éppen laikus olvasó persze bámul az új felfedezéseken; de, bárminő kiváncsi legyen is, bővebb felvilággositást hiába keres, azt meg miként találja ki, hogy a Trencséni Máté utódairól szóló tanulmány a Turul 1902 évf. 104–112. oldalain található? Épp ilyen gyökeres hibája a munkának, hogy szerző bizonyos adatokat, melyek a forrásmüvekben csak kérdéseseknek lettek felvéve, számos helyen bebizonyitottaknak vesz s ezeket még csak meg sem kérdőjelezi.
Igy bizonyos nála pl. hogy Zoltán fejedelem neje Mén Marót leánya, szerepelnek nála Szent István állitólagos gyermekei, bár egyidejüleg azt is elismeri, hogy Imre az egyedül kétségtelenül biztos gyermek. Bizonyos nála az is, hogy I. Béla Zsófia nevü leányának Richárdisz és Willibirg nevü leányai voltak, a mi mai napig mindenütt csak kérdőjel mellett szerepel.
II. Gyécsának Gyécsa nevű fiánál megjegyzi: (Nagy Géza véleménye szerint talán az ő) utódjai (és ha egyáltalán Árpád vérei): Croy, Crouy-Chanel és Rubempré. Müvének 43-ik oldalán pedig már «a Croy herczegek fiági Árpádvérebeli származása szinte kétségtelen»; a legnagyobb valószinütlenség mellett tehát a legnagyobb bizonyosság!
Hogy III. Béla Margit nevü leányának Montferrátói Bonifáczczal kötött házasságából nem származtak gyermekek, az egészen uj dolog, csakhogy ezt az állitást szerző egyetlen egy érvvel sem támogatja. Mi úgy tudjuk, hogy e házasságból egy Demeter nevü fiu származott.
A 23-ik oldalon a következő adatot olvassuk: a bolgár Aszen Mihály czár leánya Aszen Mária férjhez ment Terterij I. Györgyhöz, Valacho-Bulgária királyához († 1295) és ennek fia Szvetoszláv Jakab (Tódor) Valacho-Bulgária királya (1295–1322) második nejéül veszi V. István magyar királynak egy névtelen leányát. Ez már igazán a legeslegujabb genealogiai felfedezés, melyért – ha beválik – szerzőnek nem csak a bolgár, hanem a magyar genealogia is hálával adóznék; csakhogy – sajnos – nem igaz. Azt mi is tudtuk, hogy bizonyos Szvetiszló Jakab nevü bolgár despota (nem Valacho-Bulgária királya) első neje halála után V. István magyar királynak egyik leányát vette nőül, de ezen despota nem uralkodhatott – mint szerző kétszer állitja – 1295-től 1322-ig, mert már 1277-ben meghalt. Hogy I. Terterij György lett volna az atyja, nem áll, mert atyját és származását egyáltalában nem ismerjük; utódairól sincs tudomásunk. Az ezen oldalon szerző által nyujtott bolgár genealogiai adatok annyira eltérnek az igazságtól és az olvasót oly kúszált tömkelegbe vezetik, hogy a legnagyobb jártassággal alig lehet benne tájékozást találni. Mi csak azt akarjuk kiemelni, hogy I. Terterij György fiának: Szvetosláv Tivadar czárnak igenis két neje volt, de ezeknek nevei: a) Fruzsina b) Palaiologa Theodora. Hogy ezen Szvetosláv Tivadarnak egy Bojszláv nevü fia lett volna, az sem áll, mert ezen Bojszláv (Kopsia deszpotája) I. Terterij Györgynek a fia, stb. stb. Sok helyet kellene elfoglalnunk, hogy azon helytelenségeket, melyeket szerző itten elkövet, helyreigazitsuk.
A 27-ik oldalon olvassuk a következőt:
III. Endre magyar király született 1265-ben, uralkodott 1301-ig. Van neki két természetes, névtelen fia, kikről 1271-ben tétetik emlités. Ez is egészen uj állitás, csakhogy el nem fogadható. III. Endre, szerző szerint, 1271-ben ötéves fiu volt és így fiziologiai lehetetlenség, hogy akkor két természetes fia lett légyen. Mi úgy tudjuk, hogy III. András atyja, István, 1271-ben két természetes fiát emliti, kiknek neveit azonban nem ismerjük.
Hogy V. István Katalin leányának, leánya Erzsébet férje: Kotromanics István 1272-ben lett volna Bosznia bánja, nem áll. A legujabb kutatás eredménye az, hogy az 1272-ben szereplő boszniai bán a magyar Gutkeled nemzetség sarja, István herczegnek és stájer kormányzónak a fia.
Hogy szerzőnek munkája teljességéről mondott szavai fizikai értelemben sem állják meg helyüket, bizonyitja például azon körülmény, hogy a 28–29. oldalon IV. Béla leányának, Annának, hatodik gyermekét, ifj. Margitot, a nyulakszigeti apáczát hiába keressük nála.
Azt hiszszük, hogy ezen szemelvények elegendők arra, hogy az olvasó a mü ezen részének tudományos értékéről és megbizhatóságáról magának veleményt alkothasson.
A mi a munka második részének, a Hohenlohe-család genealogiájának tudományos értékét illeti, azzal röviden végezhetünk. Nem foglalkozunk német főrangu családok genealogiájával, nem rendelkezünk a Hohenlohék levéltárával és igy a munka ezen részének megbizhatóságát meg nem birálhatjuk. Egyet azonban még sem hallgathatunk el, mert általános vonatkozásu. Ez pedig az, hogy szerző a Hohenlohék mondai=mesés (helyesebb volna: koholt) nemzedékrendjét is közli, mely a frank Merovechtől kezdve a családot a Karolingoktól és egynéhány frank dinasztától többszörös női ágon levezeti. Bár a szerző erőteljesen védelmezi ezen eljárást és bár magunk is elismerjük, hogy valami, a mi nincsen okiratilag bebizonyitva, esetleg mégis igaz lehet, ezen koholt leszármazás felelevenitését nem helyeselhetjük. Ezen luxust megengedhette magának Hübner János a XVIII. század első harmadában; Hopf Károly, ki 1858-ban megjelent «Historisch-genealogischer Atlas»-ába még elég gyanus dolgot is felvett, ilyesmire már nem volt hajlandó. Legfőbb ideje, hogy a genealogia középkorában gyártott levezetéseket és koholmányokat örök időre kiirtsuk, hogy hirük hamva se maradjon. E mesék ujabb közzététele a genealogiának nehezen kivivott tudományos jellegét koczkáztatja, nagy kárára a komoly történetirásnak.
Elég ennyi Zarándy Gáspár úr nagy igényekkel fellépő munkájáról. Végig menve rajta lehetetlen, hogy eszünkbe ne jusson Lessing örökre nevezetes mondása: «Ezen könyvben sok a jó és sok az uj, csak az kár, hogy a jó nem uj és a mi benne uj, az nem jó.»
Bús Viador.
A Turul I–X. évfolyama a Név- és Tárgymutatóval együtt eladó. A példány teljes, csupán az első évfolyamból hiányzik két és a hatodikból egy szines melléklet. Az eladó czimét érdeklődőkkel tudatja a Szerk.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1904-ben.

ALAPSZABÁLYOK.

1. A társaság neve és czélja.
1. §. A társaság neve: «Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság». – Székhelye: Budapest.
2. §. Czélja: a magyar történelem társtudományainak, úgymint: a Heraldika, Diplomatika, Palćographia, Sphragistika és Genealogia – valamint a magyar családok történetének okleveles alapon való művelése és terjesztése.

II. A társaság tagjai.
3. §. A társaságot a) az alapító, b) a pártoló, és c) az évdíjas tagok alkotják.
4. §. Az alapító tagok háromfélék, úgymint: a) azok, kik a társaság czéljaihoz 100 osztr. ért. forinttal, b) azok, kik 200 o. é. forint alapítványnyal járulnak, c) az örökös alapítók. Örökös alapítványt tevők azok, kik legkevesebb 500 o. é. frt-nyi alapitványt tesznek. Ezen c) alatti alapítványok joga az alapítók egyenes fiutódaira is átszáll elsőszülöttségi jogon.
Az alapítványok készpénzben, vagy bizonyos lejárati határidő alatt beváltandó és biztosítékkal bíró kötelezvényben, vagy pedig legkevesebb 5 száztólit tisztán jövedelmező, jóhitelü értékpapirosokban fizetendő be.
5. §. Pártoló taggá választható, a társaság egy tagja által ajánlott, társaságunk czélját kedvelő minden nő vagy férfi, ki magát aláírás által kötelezi, hogy tíz egymásután következő éven át a társaság pénztárába Budapesten évenkint tíz forint tagdíjat befizet.
6. §. Évdíjas taggá választható az előbbi módozatok szerint az, ki magát aláírás által kötelezi, hogy öt egymásután következő éven át a társaság pénztárába Budapesten évenkint 5 forint tagdíjat befizet.
7. §. A pártoló és évdíjas tagok kötelezettsége az említett 10, illetőleg 5 év elmúlta után is fenmarad, ha kilépési szándékukat az utolsó év letelte előtt a titkárnál be nem jelentik.

III. A társaság tisztviselői.
8. §. A társaság egy tiszteletbeli elnököt választ életfogytiglan.
9. §. A társaság elnöksége egy elnökből és két másodelnökből áll.
Az elnökök a társaságot a hatóságok és mások irányában képviselik; a gyűléseken és űléseken első sorban az elnök, másodsorban a másodelnökök elnökölnek és jogukban áll, ha a társaság érdekei kívánják, rendkívüli üléseket is hirdetni. A rendkívüli űlések napja egy héttel előbb közhírré teendő. A tagok egyenlő szavazata esetében döntő szavazattal bír az elnök.
10. §. Mindenik elnöknek jogában áll a társaság pénztárát bármikor megvizsgálni.
11. §. A társaság titkára az űléseken és gyűléseken előadói tisztet végez; a határozatokat végrehajtja; a jegyzőkönyvet vezeti, a társaság levelezéseit végzi, könyvkiadásaira, valamint az irattárra felügyel.
A társaság anyagi helyzetének javúltával külön könyv- és levéltárnokra is lesz szükség.
12. §. A társaság jegyzője mindenben a titkár segítségére van, és akadályoztatása esetében őt helyettesíti.
13. §. A pénztárnok a társaság vagyonát híven és pontosan kezeli, a pénztár állapotáról az űléseken jelentést tesz. Pénzt az igazgató választmány határozata alapján az elnök vagy másodelnök és a titkár által együttesen aláírt utalványokra szolgáltat ki; az évi nagygyűlésen pedig részletes kimutatást terjeszt elő. A pénztárnok évi számadásának megvizsgálásáról az igazgató választmány intézkedik.
Rendkivüli esetekben az elnök vagy másodelnök saját határozatából is utalványozhat 100 frtig terjedő összeget, a legközelebbi ülés jóváhagyása reményében.
A pénztárnok az elnök vagy másodelnöknek pénztár-vizsgálati szándokát mindenkor tartozik teljesíteni.
14. §. A társaság folyóiratának szerkesztőjét, és a szerkesztőtársat az igazgató választmány bízza meg a szerkesztői teendőkkel.
15. §. Az ügyész a társaság jogait védi, és a hátrálékos díjakat behajtja.
16. §. A társaság összes tisztviselői, hivataluk tartama alatt, minden tekintetben olyan szavazati joggal bírnak, mint az igazgató tagok.

IV. Az igazgató választmány.
17. §. Negyven tagból áll, kik az első alakuláskor a társaság tagjai között lévő, és a 2. §-ban megnevezett tudományszakok terén jeles munkálkodásuk által kitüntek közül szavazattöbbséggel választatnak.
18. §. Az igazgató választmány később maga-magát egészíti ki akként, hogy a megüresedett igazgató tagságra évenként legalább két igazgató tag által írásban ajánlott új igazgató tagot választ, kik a levelező tagok érdemesebbjeiből is választhatók. Ha az igazgató választmány szükségét látja, az igazgató tagok számát hatvanra is felemelheti az ezen §-ban említett választási mód szerint.
19. §. Az igazgató tagságra az ajánlatok az évi nagygyűlés előtt való űlés megelőző napjáig adandók be a titkári hivatalnál. A következő választmányi ülésen az ajánlatok felbontatnak, és a választmányi ülésen jelenlevő igazgató tagok egyszerű szótöbbségével, titkos szavazás által ejtetik meg a választás.
20. §. Az igazgató választmány évenkint legalább négy nyilvános választmányi űlést és egy nagygyűlést tart, melyen a Budapesten levő igazgató és levelező tagoknak kötelességük megjelenni.
21. §. Az igazgató tagok az elnökök egyikének vezérlete alatt ezen választmányi üléseken igazgatják a társaság ügyeit; meghatározzák a tisztviselők díjait, a kiadványokat, az azokra fordítandó összegeket, az évi nagygyűlés tárgyait és napját. A társaság vagyonának biztos kezeléséről gondoskodnak. A társaság kiadványainak szerkesztésével megbízzák az igazgató vagy levelező tagok valamelyikét. A számadások megvizsgálására bizottságokat neveznek ki.
22. §. Az igazgató választmány a 19., illetőleg a 18. §-ban meghatározott módozatok szerint korlátlan számú levelező tagokat választ a 2. §-ban említett tudományok művelése terén érdemeket szerzett férfiak sorából, ha azok a társaságnak különben is tagjai. Levelező taggá csak az lehet megválasztva, ki a választó ülésen jelenlevő igazgató és levelező tagok két harmad szavazattöbbségét nyerte el.
Levelező taggá a hazai történelem iránt érdekeltséget tanúsító külföldi tudósok is választhatók. A külföldi tagok megválasztásához azonban a m. kir. belügyministerium jóváhagyása kérendő ki.
23. §. A levelező tagoknak a társaság minden űlésében és gyűlésében székök és tanácskozási joguk van, de szavazattal csak a levelező tagok és a tiszteletbeli tagok, a pénztárnok és az ügyész választásánál és a nagygyűlésen bírnak, kivévén, ha valamelyik a tisztikarba választatott.
24. §. A tudomány-pártoló hazafiak sorából tiszteletbeli tagok is választhatók a társaság dísze- és javára. Ezeknek minden űlésen székök és tanácskozási joguk van.
25. §. A választmányi űléseken jelenlevő igazgató tagok egyszerű szótöbbséggel titkos szavazás útján választják az igazgató és levelező tagok sorából a társaság titkárát, jegyzőjét (és esetleg a könyv- és levéltárnokot), és rendes kiadványának szerkesztőit, mindenkor öt évi időtartamra. A renden kívüli kiadványok szerkesztésével megbízott szerkesztők ugyanoly módozattal választatnak, de megbízatásuk minden ily kiadvány megjelenésével megszűnik.
A pénztárnok és ügyész a társaság bármelyik tagja közül választható az űlésen jelenlevő igazgató és levelező tagok egyszerű szótöbbsége által.
26. §. A társaság elnökei, igazgató, tiszteleti és levelező tagjai feljogosíttatnak a «Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság» – elnöke, másodelnöke, – igazgató tagja, tiszteletbeli tagja, – levelező tagja czímmel nyilvánosan is élni.

V. A társaság űlései és nagygyűlése.
27. §. A társaság minden évben egy nagygyűlést és legkevesebb négy igazgató választmányi űlést tart. A választmányi űlések határnapjai az ügyrendben lesznek megállapítva. Az űlések jegyzőkönyvei az elnöklő, a jegyzőkönyvet vezető és az elnök által e czélra felkért két választmányi tag aláírásai által hitelesíttetnek.
28. §. Az igazgató választmány űlésein az igazgató és a levelező tagok kötelessége a társaság szakába vágó felolvasásokat tartani; okleveleket, műtárgyakat bemutatni, azokról akár írásban, akár élőszóval értekezni; az űlésekre eljárni; az ügyek vitelében az űléseken kívül is munkás részt venni. Ezen kívül jogukban áll a társaság ügyeit illető indítványokat tenni.
29. §. Az űléseken mint vendég, a társaság oly tagja is tarthat felolvasást, ki nem tartozik az igazgató vagy levelező tagok sorába, de ezeknek értekezésöket előbb be kell nyújtani az igazgató választmánynak, és ez, vagy pedig valamelyik elnök, előbb kiadja bírálatra egy igazgató vagy levelező tagnak, és csak ennek ajánlatára olvasható fel.
30. §. Az űlések végén a társaság belügyeinek tárgyalására zárt űlést kérhet bármelyik igazgató vagy levelező tag. Az elnök ez esetben a közönséget távozásra kéri fel, miután a zárt űlésben csak az igazgató, levelező és tiszteletbeli tagok és a tisztviselők vehetnek részt.
31. §. Az évi nagygyűlés napját és a felolvasás tárgyát mindenkor az évnek első választmányi űlésén döntik el az igazgató tagok. Ezen nagygyűlésen választják meg az elnököt és másodelnököket, mindenkor öt évi időközre, titkos szavazás útján, a társaságnak a gyűlésen jelenlevő összes tagjai, úgymint az igazgató, levelező, tiszteletbeli, alapító, pártoló és évdíjas tagok, egyszerű szótöbbséggel. Elnökké vagy másodelnökké azonban csak valamelyik igazgató tag választható.
32. §. Hogy a választmányi űlés határozatképes legyen, az elnökön kívűl legkevesebb hat igazgató tag jelenléte szükséges. Tisztviselők választására legkevesebb tizenkét, választásra jogosúlt tagnak kell jelen lenni. A nagygyűlés választóképessége legkevesebb húsz társasági tag jelenlététől függ. Ha nem gyűlnék ennyi össze, a választás megejtése végett újabb határnapra tűzetik ki közgyűlés, melyben aztán a jelenlevők szavazattöbbsége dönt.

VI. A társaság kiadványai.
33. §. A társaság a 2. §-ban elősorolt tudományágak művelése, fejlesztése és terjesztése czéljából egy – rendes időközönként megjelenő – folyóiratot alapít. A folyóirat irányát, ívszámát és rendes megjelenési idejét az igazgató választmány állapítja meg.
34. §. Ezen folyóirat a társaság hivatalos közlönye, mely a tudományos czikkeken kivül értesítést hoz a társaság ügyeiről, űléseiről és általában figyelemmel kíséri a többször említett tudományágak mozgalmait. Munkatársai a társaság igazgató és levelező tagjai; de megfelelő szakközleményeket szívesen fogad a társaság többi tagjaitól, valamint idegenektől is.
35. §. Ezen kívül a társaság időközönként egy, a magyar nemes családok származási rendjét nyilvántartó, és azok történetét csakis okleveles alapon tárgyaló zsebkönyvet ad ki. Ezen nemzedékrendi zsebkönyv szerkesztőjét az igazgató vátasztmány választja.
36. §. A társaság ezen kívül, ha vagyoni állása engedi, a 2. §-ban megnevezett szakokba vágó önálló történelmi munkákat, valamint oklevélgyűjteményeket is adhat ki. Ezen utóbbiakat különösen családok, vármegyék, vagy városok szerint csoportosítva.
37. §. A társaság egyes családok megbizásából elfogadhatja okleveleik sajtó alá rendezését és azok történetének megirását. Ezenféle munkával egy vagy több, vállalkozni kész igazgató vagy levelező tagot biz meg az igazgató választmány.
38. §. A társaság folyóiratát a társaság minden tagja évdíja fejében ingyen kapja. A 200 forintos alapítók és a pártoló tagok ezen kivül a nemzedékrendi zsebkönyvet is ingyen kapják. Az örök alapítványt tevők és az igazgató választmányi tagok a társaság minden tulajdon kiadványára igényt tarthatnak.

VII. A társaság vagyona.
39. §. A társaság vagyonát képezik a 3. §. és 4. §-ban meghatározott alapítványok, melyek biztosan elhelyeztetvén, kamatoztatnak. Az alapítványok képezvén a törzsvagyont, ezeket elkölteni nem szabad.
40. §. A társaság bevételeit képezik az alapítványok kamatai, a tagdíjak, a kiadványok jövedelmei és az egyes adományok. A társaság ezen összegekből fedezi kiadásait.
41. §. A jövedelemből megtakarított összegek, valamint a lelkes ügybarátok által a társaság számára adandó adományok és hagyományok (a mennyiben alapítványi természettel nem bírnának), az igazgató választmány által tőkésítendők. Az ilyen tőkék azonban az alapítványok természetével nem bírnak, és kivételes esetekben az igazgató választmány rendeletéből, részben a társaság pénzbeli kiadásainak fedezésére fordíthatók.
42. §. A társaság vagyonát képeznék még a részére gyűjtött és adományozott könyvek, oklevelek, iratok, műtárgyak és régiségek. Ezek egyelőre a Magyar Tudományos Akadémia vagy a Nemzeti Muzeumban helyezendők el, az igazgató választmány rendeletéhez képest.

VIII. A társaság jövője.
43. §. Ha a társaság vagyona idővel a nemzet és egyesek áldozatkészségéből, valamint a megtakarításokból annyira szaporodnék, hogy szükségkép a fokozottabb kiadásoknak is képes volna megfelelni, akkor működési körét kitágítja.

IX. Az alapszabályok változtatása.
44. §. Az alapszabályok módosítása csak egy, ezen czélra két héttel előre hirdetett választmányi ülésen történhetik, a jelenlevő igazgató és levelező tagok kétharmad szótöbbségével. Hogy e tekintetben érvényes határozatot hozhassanak, tekintet nélkül a megjelent levelező tagok számára, legkevesebb tíz igazgató tag jelenléte szükséges. Az alapszabályok változtatott részei esetről esetre a m. kir. belügyminiszteriumhoz terjesztendők fel jóváhagyás végett.

X. A társaság esetleges feloszlása.
45. §. A társaság feloszlása csak azon esetben történhetik meg, ha egy ezen czélból egy hónappal előre hirdetett közgyűlés a jelenlevő igazgató és levelező tagok két harmad szótöbbségével a feloszlást elhatározza. Hogy e tekintetben érvényes határozatot hozhassanak, tekintet nélkül a megjelent levelező tagok számára, legalább tizenhat igazgató tag jelenléte szükséges.
46. §. A nem remélt feloszlás esetében a társaság összes vagyonának örököse első sorban a «Magyar Történelmi Társulat», másod sorban a «Magyar Tudományos Akadémia». Ez esetben ezen örökösök az összes vagyont a «Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság Alapítványa» czímén tőkésíteni tartoznak, és annak jövedelmeit, kamatait kizárólag csak a 2. §-ban említett tudományszakok művelésére fordíthatják. A feloszlás esetében hozandó közgyűlési határozatok azonban foganatosítás előtt a m. kir. belügyminisztériumhoz felterjesztendők.
47. §. A társaság alapszabályai megerősítés végett a m. kir. belügyminisztériumhoz terjesztendők fel. Az esetben, ha az alapszabályokban meghatározott czélt és eljárást, illetőleg hatáskörét meg nem tartja, a kir. kormány által, a mennyiben további működésének folytatása által az állam, vagy az egyleti tagok vagyoni értéke veszélyeztetnék, haladéktalanul felfüggesztetik, s a felfüggesztés után elrendelendő szabályos vizsgálat eredményéhez képest végleg fel is oszlattatik, vagy esetleg az alapszabályok legpontosabb megtartására különbeni feloszlatás terhe alatt köteleztetik.

IGAZGATÓSÁG.

I. Elnökség és tisztviselők.

ELNÖK:
Báró RADVÁNSZKY BÉLA.
Ötödizben megválasztatott 1902 deczember 20-án.
MÁSODELNÖKÖK:
Dr. FEJÉRPATAKY LÁSZLÓ.
Másodizben megválasztatott 1903 deczember 10-én.
Id. BÁNÓ JÓZSEF
Megválasztatott 1900 deczember 20-án.
TITKÁR:
Dr. SCHÖNHERR GYULA.
Másodizben megválasztatott 1904. február 25-én.
JEGYZŐ:
Dr. ÁLDÁSY ANTAL.
Másodizben megválasztatott 1904 február 25-én.
ÜGYÉSZ:
Dr. FEJÉRPATAKY KÁLMÁN.
Megválasztatott 1896 november 26-án.
PÉNZTÁRNOK:
TÓTH ÁRPÁD.
Megválasztatott 1892 október 6-án.
A TURUL SZERKESZTŐI:
Dr. SCHÖNHERR GYULA
Megválasztatott 1897 február 27-én.
VARJU ELEMÉR
Megválasztatott 1901 február 28-án.

II. Igazgató választmány.

Gróf Apponyi Sándor. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Dr. Áldásy Antal. Megválasztatott 1896 november 26-án.
Barabás Samu. Megválasztatott 1892 november 24-én.
Gróf Bánffy György. Megválasztatott 1883 február 25-én.
5 Idősb Bánó József. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Dr. Békefi Remig. Megválasztatott 1898 november 24-én.
Boncz Ödön. Megválasztatott 1892 november 24-én.
Borovszky Samu. Megválasztatott 1897 november 27-én.
Bunyitay Vincze. Megválasztatott 1888 szeptember 27-én.
10 Dr. Csánki Dezső. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Csoma József. Megválasztatott 1887 november 24-én.
Id. Damel Gábor. Megválasztatott 1899 november 30-án.
Dr. Dézsi Lajos. Megválasztatott 1898 november 24-én.
Emőkei Emich Gusztáv. Megválasztatott 1883 február 25-én.
15 Éble Gábor. Megválasztatott 1900 november 29-én.
Dr. Fejérpataky László. Megválasztatott 1883. február 25-én.
Dr. Fraknói Vilmos. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Géresi Kálmán. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Ghyczy Pál. Megválasztatott 1900 november 29-én.
20 Dr. Illésy János. Megválasztatott 1894 november 29-én.
Kammerer Ernő. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Dr. Karácsonyi János. Megválasztatott 1890 november 27-én.
Kállay Ubul. Megválasztatott 1902 deczember 11-én.
Dr. Károlyi Árpád. Megválasztatott 1885 april 30-án.
25 Baczkamadarasi Kis Bálint. Megválasztatott 1893 november 30.
Kollányi Ferencz. Megválasztatott 1901 november 28-án.
Dr. Komáromy András. Megválasztatott 1887 november 24-én.
Kőváry László. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Ifj. Kubinyi Miklós. Megválasztatott 1903 november 26-án.
30 Lehoczky Tivadar. Megválasztatott 1887 november 24-én.
Makay Dezső. Megválasztatott 1894 november 29-én.
Báró Mednyánszky Dénes. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Nagy Gyula. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Némethy Lajos. Megválasztatott 1883 február 25-én.
35 Báró Nyáry Jenő. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Szerémi herczeg Odescalchi Arthur. Megválasztatott 1883 február 25.
Dr. Ortvai Tivadar. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Lovag Óváry Lipót. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Petrovay György. Megválasztatott 1898 november 24-én.
40 Pettkó Béla. Megválasztatott 1899 november 28-án.
Pór Antal. Megválasztatott 1890 november 27-én.
Báró Prónay Dezső. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Báró Radvánszky Béla. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Ifj. Reissig Ede. Megválasztatott 1899 november 30-án.
45 Dr. Schönherr Gyula. Megválasztatatt 1891 november 26-án.
Soós Elemér. Megválasztatott 1898 november 24-én.
Széll Farkas. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Dr. Szendrei János. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Szent-Ivány Zoltán. Megválasztatott 1883 február 25-én.
50 Dr. Szentkláray Jenő. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Idősb Szinnyei József. Megválasztatott február 25-én.
Tagányi Károly. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Dr. Thallóczy Lajos. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Dr Thaly Kálmán. Megválasztatott 1885 april 30-án.
55 Csekei Varjú Elemér. Megválasztatott 1899 november 30-án.
Dr. Wertner Mór. Megválasztatott 1891 november 26-án.
Dr. gróf Zichy Ágoston. Megválasztatott 1883 február 25-én.
58 Dr. Zsilinszky Mihály. Megválasztatott 1885 april 30-án.

Levelező tagok.
Királydaróczy Daróczy Zoltán. Megválasztatott 1900 nov. 29-én.
Doby Antal. Megválasztatott 1884 april 24-én.
Dudás Gyula. Megválasztatott 1902 deczember 11-én.
Nádudvari Győry Árpád. Megválasztatott 1900 nov. 29-én.
5 Hattyúfy Dezső. Megválasztatott 1902 deczember 11-én.
Dr. Hodinka Antal. Megválasztatott 1902 deczember 11-én.
Jedlicska Pál. Megválasztatott 1900 november 29-én.
Kandra Kabos. Megválasztatott 1902 deczember 11-én.
Aszalói Kecskés Dezső. Megválasztatott 1888 szeptember 27-én.
10 Benedekfalvi Luby Károly. Megválasztatott 1884 april 24-én.
Magyary Kassa Sámuel. Megválasztatott 1904 november 24-én.
Sárközy Imre. Megválasztatott 1904 november 24-én.

A TÁRSASÁG TAGJAI.

a) Alapító tagok.

I. 500 forintos alapítványnyal:
† Gróf Andrássy Manó.
† Gróf Batthyány Géza. Budapest.
Dolhai és Petrovai öreg Petrovay János. Pozsony.
Báró Prónay Dezső. Budapest.
5 Báró Radvánszky Béla. Sajó-Kaza.
Liptószentiváni Szent-Ivány Zoltán. Budapest.

II. 200 forintos alapítványnyal:
Árvai közbirtokossági uradalom igazgatósága. Árva-Váralja.
† Báró Atzél Béla. Budapest.
Gróf Bánffy György. Budapest.
10 Gróf Berchthold Richárd. Nagy-Oroszi.
† Gróf Csáky László.
Gróf Csekonics Endre. Zsombolya.
† Gróf Cziráky János.
Gróf Dessewffy Aurél. Budapest.
15 Gróf Erdődy Rudolf. Novimarof.
Gróf Esterházy Ferencz. Tata.
Herczeg Esterházy Miklós. Kis-Marton.
Gróf Festetich-könyvtár. Keszthely.
Báró Inkey Imre. Budapest.
20 † Ipolyi Arnold.
† Gróf Károly Gyula.
Gróf Károlyi László. Budapest.
† Gróf Károlyi Tibor. Budapest.
Lipóczi Keczer Miklós. Kassa.
25 † Lanfranconi Grazioso Enea.
Gróf Majláth György. Zavar.
† Mocsonyi Jenő. Budapest.
Mocsonyi Sándor. Budapest.
† Báró Nyáry Béla. Pozsony.
30 Szerémi herczeg Odescalchi Arthur.
Skiczó, u. p. Kis-Tapolcsa.
Szerémi herczeg Odescalchi Gyuláné szül. gróf Degenfeld Anna. Budapest.
Dr. báró Prónay S. Gábor. Acsa.
† Báró Radák Ádám.
Báró Révay Gyula. Budapest.
35 Sigmund Ákos. Budapest.
Simonyi és Varsányi Simonyi Kálmán. Erdő-Tárcsa, u. p. Aszód.
† Gróf Sztáray Antal.
Gróf Tisza Lajos.
† Idősb báró Vay Miklós.
40 Gróf Vigyázó Ferencz. Budapest.
Gróf Wass Jenő. Czege.
Gróf Zselénski Róbert. T.-Ujfalu.

III. 100 forintos alapítványnyal:
Gróf Apponyi Sándor. Lengyel.
Babics József. Zsombolya.
45 Balásházy Bertalan. Kődombpuszta, u. p. Henczida.
†Báró Bánffy Ádám.
† Bay Gábor és neje sz. Ormos Katalin.
Bay Ilona. Debreczen.
† Beöthy Ákos. Budapest.
50 † Báró Bésán N. János.
Gróf Bethlen Istvánné szül. gróf Teleki Ilona. Budapest.
Bezerédj Pál. Szegszárd.
Budapest székesfőváros könyvtára.
Burchard-Bélaváry Konrád. Bpest.
55 Csapó Vilmos. Tengelicz, u. p. Gindly-család.
Gróf Cziráky Antal. Lovas-Berény.
† Gróf Esterházy János. Kolozsvár.
Jeszenszky Béla. Temesvár.
Karczag István. Bécs.
60 Komlóssy Arthur. Debreczen.
Gróf Kuún Géza. Maros-Németi, u. p. Déva.
Báró Mednyánszky Dénes. Bécs.
† Kellemesi Melczer István.
† Alsó-Szopori Nagy Imre.
65 † Báró Nyáry Albert.
Báró Nyáry Jenő. Budapest.
† Ormós Zsigmond.
Gróf Pálffy-Daun Vilmos, teanoi herczeg. Stübing.
Pettkó Béla. Budapest.
70 Sopron vármegye közönsége.
Szilassy Aladár. Budapest.
† Szontágh Pál. Horpács, u. p. Nagy-Oroszi.
Gróf Teleki Géza. Budapest.
† Tisza Kálmánné, sz. gróf Dégenfeld Ilona. Budapest.
75 Gróf Zichy N. János. Budapest.

b) Pártoló és évdíjas tagok.

(A pártoló tagok csillaggal vannak az évdíjasoktól megkülönböztetve.)
Ajkay Béla. Kisfalud-Miháli.
*Gróf Almássy Dénesné. Gyula.
*Báró Ambrózy István. Malonya.
Ambrózy Nándor. Sátoralja-Ujhely.
5 Dr. Andrásovics Béla. Budapest.
*Gróf Andrássy Géza. Betlér.
*Gróf Andrássy Gyula. Budapest.
*Gróf Andrássy Tivadar. Budapest.
Andreánszky Antal. Budapest.
10 *Báró Apor István. Aporfalva, u. p. Dicső-Szent-Márton.
Antal János. Budapest.
Dr. Áldásy Antal. Budapest.
Baán Elemér. Körmöczbánya.
Baditz Lajos. Kapuvár.
15 Dr. Baghy Béla. Kengyel.
Szentkatolnai Bakk Endre. Vizakna.
Dr. Ballagi Aladár. Budapest.
Bődi Balogh Gyula. Szombathely.
Balogh Tihamér. Puszta-Szent-Kozma, u. p. Berettyó-Ujfalu.
20 Barabás Samu. Budapest.
*Baranyay Mária. Budapest.
Baranski Emil László. Budapest.
Barlanghy Árpád. Temesvár.
*Baross Károly. Budapest.
25 Bartal Béla. Fadd.
*Gróf Batthyány Lajos. Ikervár.
Ludányi Bay Ferencz. Jász-Kisér.
*Idősb Bánó József. Budapest.
Bárczay Elemér. Tisza-Roff.
30 Komoróczi és Szentandrási Bencsik lstván. Király-Helmecz.
*Beniczky Ádám. Zsámbok, u. p. Tura.
*Beniczky Elemér. Heves-Csehi.
*Beniczky Ferencz. Budapest.
*Beniczky Géza. Homok, u. p. Tisza-Földvár.
35 Beniczky Kálmán. Turócz-Szent-Márton.
*Benke Gyula. Budapest.
Benkó Imre. Nagy-Kőrös.
Gróf Benyovszky Rezső. Alsó-Tengelicz.
*Berczik Árpád. Budapest.
40 Berseny Béla. Arad.
Berzeviczy Béla. Szob.
*Gróf Bethlen Bálint. Gyéres.
*Dr. Bezerédj Viktor. Budapest.
Bécsi m. kir. testőrségi könyvtár.
45 Dr. Békefi Remig. Budapest.
Ifj. Bobula János. Budapest.
Dr. Boldizsár Kálmán. Debreczen.
Bolgár Emil. Budapest.
Dr. Boncz Ödön. Budapest.
50 Dr. Borovszky Samu. Budapest.
Borsay Jenő. Báthmonostor.
Bosnyák László. Kaposvár.
Bothfalvi Both Tamás. Eperjes.
*Botka Béla. Bánlak.
55 Bölöni László. Bánfi-Hunyad.
*Bronts Viktor. Susa.
Veskóczi Budaházy Béla. Nyiregyháza.
Budapesti egyetem tört. szemináriuma.
Budapesti kegyesrendiek főgymnasiuma.
60 Bunyitay Vincze. Nagy-Várad.
Felsőpulyai Bük Géza. Lébény-Szt.-Miklós.
Csanády Béla. Kraszna.
Csatay Gyula. Debreczen.
*Gróf Csáky Albin. Budapest.
65*Gróf Csáky Ödön. Főrév.
Dr. Csánki Dezső. Budapest.
*özv. Csergheő Gézáné. Budapest.
Csernátony Gyula. Besztercze.
Csernovics Diodor. Arad.
70*Báró Csollich Géza. Budapest.
*Csoma József. Devecser, u. p. Forró-Encs.
Eördöghfalvi Csuha Malva. Császlócz, u. p. Ungvár.
*Gróf Cziráky Béla. Dénesfa, u. p. Czirák.
Vargyasi Daniel Gábor. Budapest.
75 Királydaróczi Daróczy Zoltán. Paks.
*Szamosujvári Dániel László. Ó-Lécz, u. p. Szerb-Bóka.
Debreczen város könyvtára.
Dedek Crescens Lajos. Budapest.
Deési kaszinó-egylet.
80*Gróf Degenfeld Gusztáv. Téglás.
*Gróf Degenfeld József. Debreczen.
*Gróf Degenfeld Lajos. Szirák.
*Gróf Degenfeld Sándor. Erdőszáda.
Dely Imre. P.-Peres, u. p. Furta.
85 Dr. Demjanovich Emil. Budapest.
Dessewffy Antal. Vése.
*Dessewffy Arisztid. Budapest.
Délmagyarországi rég. és tört. egylet. Temesvár.
Dévai főreáliskola.
90 Dr. Dézsi Lajos. Budapest.
Doby Antal. Homonna.
Dókus Gyula. Sátoralja-Ujhely.
Domahidy Viktor. Budapest.
Dorgó Albert. Kolozsvár.
95 Dr. Dőry Ferencz. Budapest.
*Dráveczky Gyula. Ér-Mihályfalva.
Dudás Gyula. Budapest.
*Báró Duka Géza. Kádár, u. p. Rittberg.
*Dr. Duka László. Nagy-Becskerek.
100*Br. Edelsheim-Gyulay Lipót. Budapest.
*Emőkei Emich Gusztáv. Budapest.
Eölvedi-Bresztóczi József. Budapest.
*Gróf Erdődy Ferencz. Galgócz.
Gróf Erdődy Imréné szül. gróf Migazzi Irma. Aranyos-Maróth.
105*Gróf Esterházy Miguel. Kolozsvár.
*Gróf Esterházy Mihály. Cseklész.
*Gróf Esterházy Miklós Móricz. Budapest.
Herczeg Esterházy-könyvtár. Kismarton.
Dr. Esztegár László. Budapest.
110 Esztergomi főegyházmegyei könyvtár.
Éble Gábor. Budapest.
Fáy Béla. Dédács, u. p. Piski.
*Fáy István. Serke, u. p. Feled.
*Fáy László. Nyustya.
115 Báró Feilitsch Bertold. Nyiregyháza.
Dr. Fejérpataky Kálmán. Budapest.
Dr. Fejérpataky László. Budapest.
Fekete Albert. Szkáros, u. p. Zsadány.
Fest Lajos. Eperjes.
120*Gróf Festetich Andor. Szeleste.
Dr. Fialka Gusztáv. Budapest.
Fiáth István. Nagy-Hantos.
özv. Fogarassy Samuné. Susák.
Gróf Forgách László. Mándok.
125 Dr. Fraknói Vilmos. Róma.
Freyseysen Virgil. Sopron.
*Gyulai Gaál István. Büssü.
Gachal Sándor. Budapest.
Dr. Gárdonyi Albert. Budapest.
130 Gerold és társa. Bécs.
Dr. Géczy Dezső. Budapest.
Géresi Kálmán. Debreczen.
Ghyczy Pál. Csendespuszta, u. p. Nagy-Lapás.
Gombos Kálmán. Kismarton.
135 Bilkei Gorzó Nándor. Gyoma.
Dr. Goszthony Mihály. Bárdi-Bükk.
Gózony László. Zala-Egerszeg.
Graenzenstein Béla. Budapest.
Gyarmathy Sándor. Budapest.
140 Dr. Gyárfás Tihamér. Brassó.
Gyömörey Vincze. Ukk.
Báró Győrffy Samu. Budapest.
Nádudvari Győry Árpád. Bécs.
Gyulay Kálmán. Kerepes.
145*Hajós József. Budapest.
Halmágyi Sándor. Budapest.
Dr. Hampel József. Budapest.
Harmos István. Sopron.
Hattyúfy Dezső. Székesfehérvár.
150 Hedry József. Alsó-Láncz, u. p. Buzita.
Hedry Lőrincz. Kassa.
Hets Ödön. Budapest.
Hodinka Antal. Bécs.
Hontvármegyei múzeum-társaság. Ipolyság.
155 Horváth Emil. Budapest.
Horváth Sándor. Budapest.
*Huszár Béla. Balogh, u. p. Balassa-Gyarmat.
Huszár Dezső. Duna-Adony.
*Báró Huszár Károly. Abafája, u. p. Szász-Régen.
160 Ibrányi Mihály. Galga-Györk.
Dr. Illésy János. Budapest.
*Nagyilosvai Ilosvay Aladár. Nagy-Váth.
Nagyilosvai Ilosvay Bálint. Budapest.
*Kisdobronyi Isaák István. Nagy-Rhéde.
165*Ivády Tihamér. Budapest.
*Draskóczi és Jordánföldi Ivánka László. Budapest.
Jalsoviczi Jalsoviczky Sándor. Budapest.
Jankovics József Mihály. Munkács.
Jasztrabszky Kálmán. Budapest.
170 Jedlicska Pál. Nagyszombat.
Jeszenszky Alajos. Nyitra.
*Jeszenszky Imre. Gödre.
Jékey Zoltán. Géberjén, u. p. Győrtelek.
*Jékey Zsigmond. Géberjén, u. p. Győrtelek.
175 Juhász Zsigmond. Bécs.
Junkovich Gyula. Samobor.
*lfj. Justh György. Neczpál.
Kalocsai érseki könyvtár.
Kammerer Ernő. Budapest.
180 Kandra Kabos. Eger.
Karakas Károly. Nagyvárad.
Dr. Karácsonyi János. Budapest.
*Gr. Karátsonyi Jenő. Budapest.
Kazinczy Gábor. Kaposvár.
185*Kazy József. Budapest.
Kállay András. Nagy-Halász.
*Kállay Lipót. Budapest.
Kállay Ubul. Nagy-Kálló.
Dr. Károlyi Árpád. Bécs.
190*Gróf Károlyi Sándor. Budapest.
*Kecskeméti kaszinó.
Aszalói Kecskés Dezső. Sopron.
*Fületinczi Kelcz Gyula. Zsitva-Ujfalu.
*Báró Kemény Gyula. Puszta-Kamarás, u. p. Mocs.
195 Kempelen Béla. Abauj-Szántó.
* Pázmán di Kempelen Imre. Székesfehervár.
*Kölcsei Kende Péter. Ungvár.
Kenessey László. Székesfehérvár.
*Dr. Kenessey Pongrácz. Veszprém.
200 Képviselőházi könyvtár. Budapest.
*Gróf Khuen-Héderváry Károly. Bécs.
Kilián Frigyes. Budapest.
Baczkamadarasi Kis Bálint. Magyar-Igen.
Kisfaludy László. Budapest.
205 Kiss Emil Károly. Baltavár.
Kiss István. Sajóháza.
*Nemeskéri Kiss Pál. Véghles.
Kollányi Ferencz. Budapest.
Kollár Jánosné szül. Szentmihályi Klementina. Pacsa.
210 Kolosy István. Kecskemét.
Dr. Komáromy András. Budapest.
Komlósi Komlósy Béla. Bereg-Ilosva.
Dr. Konkoly Balázs. Komárom.
Korizmics Antal. Alexandria.
215 Dr. Kormos Béla. Budapest.
*Ruszkai Kornis Ferencz. Debreczen.
Lovag Kotz József. Arad.
Berenczei és Járdánházi Kovács Jenő. Homok, u. p. Mikola.
Kőszeghy Antal. Budapest.
220 Kőszeghy Sándor. Budapest.
*Kőváry László. Kolozsvár.
Krahl Ernő. Bécs.
Bállai Krémer Sámuel. Deés.
Ifj. Kubinyi Miklós. Árva-Váralja.
225 Dr. Küffer Béla. Budapest.
*Gróf Laszberg Rudolf. Győr.
Láng Mihály. Budapest.
Lehóczky Tivadar. Munkács.
Leleszi prépostság.
230 Leövey Sándor. Budapest.
Bilkei és Gorzói Lipcsey József. Budapest.
Bilkei és Gorzói Lipcsey Mór. Szolnok.
Lippich Gusztáv. Szolnok.
Kisfaludi Lipthay Kornél. Budapest.
235*Olaszliszkai Liszkay Bálint. Nagy-Becskerek.
Losonczy István. Miskolcz.
Luby Károly. Szathmár.
*Magyary-Kossa Sámuel. Budapest.
Makay Dezső. Budapest.
240 Makay Emil. Temesvár.
Makkay József. Nagyvárad.
Malatinszky György. Budapest.
Bohuszlaviczi Malobiczky János. Budapest.
Máriássy Ödön. Mád.
245 Meczner József. Korlát, u. p. Vizsoly.
Melhard Gyula. Attala, u. p. Csoma.
*Meszleny Bencze. Velencze.
*Meszleny Pál. Velencze.
Apsai dr. Mihályi János. Máramaros-Sziget.
250*Báró Miske Kálmán. Kőszeg.
Miskolczy Imre. Vönöczk.
Miskolczy Jenő. Debreczen.
Miskolczi ref. lyceum könyvtára.
*Bocsári Mocsáry István. Budapest.
255*Bocsári Mocsáry Sándor. Lapujtő
*Mosonmegyei történelmi és régészeti egylet. Magyar-Óvár.
Nagy Géza. Budapest.
Tasnádi Nagy Gyula. Budapest.
Eözbéghi Nagy Ignácz. Puszta-Varjas, u. p. Böős
260 Sz. Nagy Lajos. Budapest.
Dr. Borzovai Nagy Ottó. Szolnok.
Nagyenyedi Bethlen-főiskola könyvtára.
Nagyiday Ferencz. Verbőcz, u. p. Tisza-Ujlak.
Nagyszebeni városi levéltár.
265 Nagyváradi közs. iskolai könyvtár.
Naláczi Ödön. Hátszeg.
*Gróf Nádasdy Ferencz. Budapest.
*Nemzeti kaszinó könyvtára. Budapest.
Ifj. Nyéki Németh Imre. Székesfehérvár.
270 Németh Titus. Budapest.
Némethy Lajos. Esztergom.
*Báró Nyáry Béláné. Pozsony.
*Orczy Dezső. Budapest.
Orczy Zoltán. Budapest.
275*Országh Lajos. Kis-Telek, u. p. Magyar-Mecske.
*Országos kaszinó. Budapest.
Országos levéltár. Budapest.
Dr. Ortvay Tivadar. Pozsony.
Ostffy Miklós. Ostffy-Asszonyfa.
280 Lovag Óváry Lipót. Budapest.
Őrgróf Pallavicini Adolfné szül. Bárczay Anna. Kassa.
*Őrgróf Pallavicini Ede. Budapest.
Pannonhalmi főapátság.
Paulovics József. Turócz-Szucsány.
285 Payzsos Andor. S.-A.-Ujhely.
*Gróf Pálffy Sándor. Marchegg.
Pálfiszegi Pálffy László. Pacsa.
Páll Albert. Ungvár.
Pálmay József. Székely-Udvarhely.
290 Dr. Pászthor Bertalan. Eger.
Dr. Pázmány Zoltán. Kecskemét.
*Gróf Pejachevich Tódor. Eszék.
Peőcz Elek. Budapest.
Peőcz Ferencz. Torda.
295 Dolhai és Petrovai Petrovay György. Nagy-Kürü.
Dolhai és Petrovai Petrovay Gyula. Eperjes.
Dolhai és Petrovai Petrovay Margit. Nagy-Kürü.
*Aszódi és Podmanini báró Podmaniczky Gézáné szül. gr. Degenfeld Berta. Kis-Kartal, u. p. Aszód.
*Aszódi és Podmanini báró Podmaniczky Levente. Fenyő-Haraszt, u. p. Verseg.
300 Gróf Pongrácz Frigyes. Pozsony.
Gróf Pongrácz Jenő. Bashalom.
Pongrácz Kálmán. Nyitra.
Pór Antal. Esztergom.
Dr. Pósta Béla. Kolozsvár.
305 Pozsonyi kir. jogakadémia.
Pozsonyi Toldy-kör.
Réthey Prikkel Lajos. Pozsony.
Puky Andor. Tomor, u. p. Homrogd.
Puky József. Félegyháza.
310 Radocza János. Budapest.
*Báró Radvánszky Géza. Sajó-Kaza.
*Dr. Radvánszky György. Budapest.
*Báró Radvánszky Jánosné. P.-Varsány, u. p. Hatvan.
Báró Ragályi-Balassa Ferencz. Ragály.
315 Lublóvári Raisz Aladár. Lőcse.
Rakovszky Endre. Kassa.
*Rakovszky Ferencz. Novák.
Rakovszky György. Budapest.
Rákóczy Aladár. Budapest.
320 Ráth György. Budapest.
Reiner Zsigmond. Budapest.
Ifj. dr. Reiszig Ede. Budapest.
*Reviczky Ambró. Budapest.
Rexa Arthur. Budapest.
325 Dr. Récsey Viktor. Győr-Szent-Márton.
*Báró Rédl Béla. Budapest.
Dr. Réthy László. Budapest.
Révai Leó. Budapest.
Romhányi János. Nyitra.
330*Kis-Zombori Rónay Ernő. Kis-Zombor.
*Kis-Zombori Rónay Jenő. Nagy-Becskerek.
Rudnay Béla. Budapest.
*Rudnyánszky György. Felső-Atrak.
Rumbold Bernát. Budapest.
335 Báró Salamon Mihály. Székesfehérvár.
Sarlay Sámuel. Budapest.
Sárközy Aurél. Komárom.
Sárközy Imre. Nagy-Bajom.
Schiller Bódog. Budapest.
340 Dr. Schönherr Gyula. Budapest.
*Schulpe Vilmos. Török-Kanizsa.
Sigmund József. Budapest.
Kissolymosi Simó Ferencz. Budapest.
Simonffy Imre. Debreczen.
345 Simonyi Béla. Aranyos-Maróth.
Paksi Sipeky Béla. Borsicz, u. p. Nemsova.
*Ifj. báró Solymossy László. Nagy-Teremi.
Sombory Lajos. Magyar-Nagy-Sombor.
Somogyi Zsigmond. Budapest.
350 Soproni kaszinó-egyesület.
Sóvári Soós Elemér. Budapest.
*Báró Staudach Adolf. Budapest.
Stessel József. Kis-Marton.
Dr. Sussich Károly. Karán-Sebes.
355 Szabadkai közs. főgimnázium.
Dr. Szalacsy Lajos. Győr.
Szalay Gábor. Budapest.
*Szalóki Tamás. Nemes-Szalók.
Szamosujvári főgymnasium.
360 Szatmár vármegye közönsége. Nagy-Károly.
*Gróf Szápáry Gyula. Taskony.
Szegedi Somogyi könyvtár.
Szemere Lajos. Budapest.
Dr. Szendrei János. Budapest.
365 Liptószentiváni Szent-Ivány Gyula. Bikszád.
*Liptószentiváni Szent-Ivány Gyula. Budapest.
*Liptószentiváni Szent-Ivány Károlyné szül. Szent-Ivány Margit. Liptó-Szt-Iván.
*Liptószentiváni Szent-Ivány Oszkár. Bélád, u. p. Nagy-Herestyén.
*Báró Szentkereszty Béla. Árkos, u. p. Szepsi-Szt-György.
370*Szentkirályi Kálmán. Tápió-Szt-Márton.
Dr. Szentkláray Jenő. Temesvár.
Szentmihályi Dezső. Andorháza, u. p. Pacsa.
Szentpály Miklós. Nagy-Szöllős.
Dr. Szentpétery Imre. Budapest.
375 Özv. Négyesi Szepessy Andrásné született Okolicsányi Mária. Miskolcz.
Négyesi Szepessy Béla. Miskolcz.
Széll Farkas. Debreczen.
Nagyszigeti Szily Dezső. Ollár.
Nagyszigeti Szily Kálmán. Budapest.
380 Idősb Szinnyei József. Budapest.
Dr. Szombathy Ignácz. Budapest.
Szmrecsányi Szmrecsányi Lajos. Eger.
Szögyény Béla. Alvincz.
Sztankay Béla. Kassa.
385*Sztankovánszky János. Kajdacs.
Dr. Szűts Andor. Székesfehérvár.
Tagányi Károly. Budapest.
*Tahy István. Galgagyörk.
*Szili Taund Jenő. Bécs.
390*Széki gróf Teleki József. Tetétlen. via Solt.
Széki gr. Teleki Sándor. Budapest.
*Özv. Széki gróf Teleki Sándorné szül. gróf Teleki Jozefa. Gyömrő, u. p. Üllő.
Temesvár sz. kir. város.
Temesvári állami főgymnasium.
395 Terray István. Rimaszombat.
Dr. Thallóczy Lajos. Bécs.
Dr. Thaly Kálmán. Budapest és Pozsony.
*Ifj. Tisza Kálmán. Geszt.
Tisztviselőkorsz. Egyesülete. Budapest.
400 Torkos László. Budapest.
Tóth Árpád. Budapest.
Tóth Endre. Nagy-Becskerek.
Dr. Tóth-Szabó Pál. Nagyvárad.
Török Kálmán. Munkács.
405 Törös Sándor. Ipolyság.
Töttössy Gyula. Nyulas.
Turócz-szentmártoni múzeumi tót társaság.
*Ugron István. Varsó.
Ujfalussy Lajos. Nagy-Károly.
410 Ujhelyi Hugó. Nagybánya.
Ujj György. Budapest.
Ullmann József. Budapest.
Ungvári kir. kath. főgymnasium.
*Dr. Gróf Üchtritz-Amadé Emil. Budapest.
415 Csekei Varjú Elemér. Budapest.
Vasvármegyei kultur-egyesület. Szombathely.
*Báró Vay Béla. Alsó-Zsolcza.
*Gróf Vay Tihamér. Felső-Vadász.
Városy Gyula. Székesfejérvár.
420 Vecsey Imre. Debreczen.
Vende Aladár. Budapest.
Venter Gerő. Arad.
Veress Endre. Kolozsvár.
*Báró Vécsey Józsefné szül. gróf Dessewffy Blanka. Budapest.
425 Viczián Antal. Budapest.
*Bojári gróf Vigyázó Sándor. Budapest.
Vojth Gergely. Deés.
*Gróf Waldeck Frigyes. Tisza-Roff.
Dr. Wertner Mór. Muzsla.
430*Báró Wodianer Albert. Budapest.
Závody Albin. Rózsahegy.
*Gróf Zichy Ágoston. Kálóz.
Zirczi apátsági könyvtár.
Zombory Géza. Kassa.
435 Dr. Zubriczky József. Budapest.
Zsilinszky Mihály. Budapest.
Zsivkovics Lajos. Budapest.
Zsolnai kir. kath. főgymnasium.
Az alapító tagok száma
(1000 koronás alapitványnyal élő 4, elhunyt 2, = 6
400 koronás alapitványnyal élő 23, elhunyt 13, = 36
200 koronás alapitványnyal élő 22, elhunyt 11, = 33) 75
A pártoló tagok száma 124
Az évdíjas tagok száma 315
Az összes tagok száma 544
1904. év folyamán elhaltak:
200 frtos alapító tag:
Gróf Károlyi Tibor.
100 frtos alapító tagok:
Beőthy Ákos.
Szontágh P. J.
Tisza Kálmánné.
Évdíjas és pártoló tagok:
*Béldi István.
Buzinkay Gyula.
K. Császár Ferencz.
*Gömöry Oszkár.
*Br. Győrffy Pál.
*Báró Kemény Kálmán.
Sváby Frigyes.

1905

1905-1

TURUL

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság
Közlönye

AZ IGAZGATÓ-VÁLASZTMÁNY MEGBIZÁSÁBÓL SZERKESZTIK
SCHÖNHERR GYULA
TITKÁR
ÉS
VARJÚ ELEMÉR
AZ IGAZG. VÁL. TAGJA.

BUDAPEST

KIADJA A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG

MCMV.

1A BETHLENFALVI THURZÓ CSALÁD EREDETE.

A Magyarország határain túl is jelentékeny hirnevü Thurzó család eredetét vizsgálva a régibb irodalom egyértelmüleg kimondta, hogy ősi fészke Magyarországon túl keresendő. A legtöbb kutató bebizonyitottnak vette, hogy Ausztriában már a XII. század kezdetén egy Thurzó nevü család létezett, mely a Lichtenfels, Rauheneck, Thurzenreit, Tirnstein, Aspern és Sonnberg előnevet valamint a «Tursei» vagy «Turso» vezetéknevet használta s melynek egyik ága a XIV. században Zsigmond király idejében jutott Magyarországba.
Wagner és utána Fejér_{Fejér, VII./I. k. 334, 335 1.}* egy 1263 és egy 1266-ból származó okmányt közölnek, melyeknek kibocsátójában mindketten a Turzó család ősére akarnak ráismerni. Ezen oklevelek elseje szerint 1263-ban kijelenti Hugo de Liechtenvels, ministerialis Austriae, saját, úgy mint neje Kunigunda és fia Hugo nevében, hogy az Alsó-Ausztriában fekvő zwetteli monostornak bizonyos jövedelmeket adományoz; 1266-ban pedig ugyanezen Hugo elhalt neje lelki üdveért saját és fiai, Hugo és Henrik nevében ugyanazon monostornak ismét bizonyos adományt ad. Az 1263-ban kiállitott oklevél keltezése a következő: «in ascensione Domini, quae sexto idus Maji illo anno evenerat». Már most igaz ugyan, hogy a nevezett ünnep 1263-ban tényleg május 10-ére esett, csakhogy ezen, a régibb okmányokban szokatlan, szabatos magyarázat majdnem arra enged következtetni, hogy a miniszteriális úr már akkor is, midőn az okiratot kiállitotta, arról akart gondoskodni, hogy az évszázadok után élő kutatók az 1263. évi ascensio dominit kortani kézikönyv nélkül is megtudják határozni. A családtörténeti adatok dolgában egyáltalán sokkal bővebb beszédű és részletesebb mint kortársai; szükségesnek találja pl. annak kiemelését, hogy 1263-ban néki csak egyetlen egy fia van, hogy a tanuk között egyik a nagybátyja, másik a fivére, és 1266-ban, bár a tanukat névszerint felsorolja, az utolsó sorban megint szükségesnek tartja annak hangsúlyozását, hogy adománylevelét számos derék és tisztességes férfi előtt állittatta ki. E körülmények némi kétséget támasztanak az oklevelek hitelessége iránt; legyen azonban e két oklevél valódi vagy nem, annyi bizonyos, hogy egyetlen szóval sincs bennök kimondva, hogy Lichtenfelsi Hugó osztrák miniszteriális a Thurzó nevet viselte volna.
Bizonyos ennélfogva, hogy a Thurzók eredetének kérdésénél ezt az oklevelet kiindulásul fel nem használhatjuk. Másutt, nem a távoli Ausztriában, hanem itthon, a Thurzók régi lakóhelyén, a Szepességben kell a család legrégibb nyomait kutatni, hogy némi világosságot hozhassunk e régi nemzetség történetébe.

***

a) A szepesi káptalan 1273-ban szószerint a következőket mondja: iaccedens ad nostram presenciam Nicolaus canonicus cum fratribus suis Zgyslao videlicet, Mycus, Marco comite, fratreque suo Marcus filiis Gahala, et duobus germanis suis Bethlehem et Andrea, universis quoque cognatis suis» előadja (t. i. Nicolaus canonicus), hogy a Tátra hegységben egy bizonyos földet Ruthén fia Mikolának elad. Ezen föld határos bizonyos Prym nevü földesúr birtokával, továbbá a Szentgyörgy felé menő országúttal, Pokaj nevü faluval, a Szentgyörgyről Szentlászlóra vezető úttal és többek között egy oly bérczczel, mely az eladó és a vevő birtokát határolja; itt azonban az okirat az eladót «cano Nycolao»-nak nevezi._{Hazai okmánytár, VIII. k. 156, 157. 1.}* Az okmány eredetijét nem ismerjük, szövegét csak egy, a szepesi káptalan által 1298 junius 12-én fentebbi Mikola fia, Széki Mikola részére kiadott átiratból ismerjük._{Ugyanott, 378. 2.}*
Kutatásaim folytatása alatt ezen okirat zavaros volta mindinkább azon gyanut keltette fel bennem, hogy közlése helytelen. Mindenekelőtt nagyon feltünőnek találtam, hogy a szepesi káptalan e Miklóst, nem úgy, mint máskor és mint ahogy ezt a többi káptalanok is teszik, «socius et canonicus noster»-nek, hanem egyszerüen és pusztán, a nélkül hogy hovátartozandóságát kiemelné, «canonicus»-nak nevezi. Feltünő továbbá, hogy Grahala comesnek két Marcus nevű fiáról szól; hogy az eladó rokonait fratreseknek mondja és utoljára Bethlehemet és Andrást a «germanus» jelzővel idézi és végre feltünő, hogy az eladót (és azon helyen csakis ő róla lehet szó), a mint a kutfő kiadója is furcsának találja, nem «canonico Nicolao», hanem «cano Nicolao»-nak mondja.
Aggályaim teljesen jogosultak voltak. Az okiratot személyesen megtekintvén a Nemzeti Muzeum levéltárában a következőt találtam «accedens ad nostram presenciam Nycolaus canus (can’) cum fratribus suis Zgyslao videlicet Mycus, Marco comite fratreque suo Mareus filiis Gahala et duobus g’nis suis Bethlehem ac Andrea, universisque cognatis suis». Erre a következő megjegyzéseim vannak:
1 . Az eladó e szerint nem Miklós kanonok, hanem, mert «canus» annyi mint ősz: Ősz Miklós!
2. Gahalának nincsen két Márk nevü fia; az egyik tényleg Márk, a másik pedig, a mint az okiratban nagyon világosan olvassuk, Mareus; ebből pedig családi hovátartozandóságukat is meghatározhatjuk. Tudjuk t. i., hogy bizonyos Gala nevű szepesi nemesnek Márk nevű fia volt, kinek többiek között Batisz, Miklós és Mareus nevü fiai voltak._{Fejér, V. k. 1. 48. 1. (do 1270) és Hazai okmánytár, VIII. k. 222. 1. (do 1282, hol ezekről van szó, hamisitványok.}* Az utóbbitól, kit okmánytáraink_{pl. Anjoukori okmánytár, II. k, 475. l., IV. k. 571. 1., V. k. 587. 1.}* némelykor – és ez éppen a helyes névalak – Máriusnak is neveznek, származik a Máriássi család. Miután tehát 1273-ban Gahala fiai Márk és Mareus mint a szepesmegyei Ősz Miklós fratresei a szepesi káptalan előtt bizonyos szepesmegyei birtok eladásába beleegyeznek, bizonyosra vehetjük, hogy – miután a Gala fia Márkról szóló ismeretes kronologiai adatok ellene nem mondanak – itt a Gömöri és Máriássi családok őseivel van dolgunk és hogy ennek következtében Márknak egy eddig ismeretlen fivérével ismerkedünk meg.
3. A mi Bethlehemet és Andrást illeti, láttuk, hogy a Hazai okmánytár VIII. kötetének közlője őket az eladó «germanusainak» vette, az eredeti okmány azonban az illető szót úgy irja, hogy csak a gnis betüket kiirja és felettük egy röviditőjelt használ, melynek értelmében az egész szót épen úgy vehetjük «germanis»-nak, mint «generis»-nek. Ott, a hol a küljelek, vagyis a palćographiai érvek cserben hagynak, kényszeritve vagyunk arra, hogy a szó jelentőségét az okirat beltartalmának elemzése utján fejtsük meg; ennek alapján pedig a következő eredményre jutunk:
A germanus szó régi okmányainkban egyik esetben a testvért (fivért), másikban az unokaöccsöt jelenti. Ha Bethlehem és András Ősz Miklósnak édes fivérei vagy fivérének fiai lettek volna, akkor nem hisszük, hogy a káptalani kiadvány fogalmazója őket a fratresek soraiból kihagyva, ezek után a germanus szó különös alkalmazásával sorolta volna fel. Miután a frater szó nem mindig az édes testvéreket, hanem számtalan esetben csak a tágabb értelemben veendő «rokon»-t jelöli,_{Ennek fényes példáját adja Wenzel, XII. k. 389. 1., de 1283, hol Iván és Kuthmek, keresztény kúnok mint a kún Ityk «fratres seu cognati»-jai szerepelnek.}* biztosra vehetjük, hogy Bethlehemet és Andrást, ha az eladónak nemzetségbeli rokonai és pláne még édes fivérei vagy fivérének fiai lettek volna, az első hely illeti és hogy ha a fogalmazó már nem is használta volna a «fratres uterinus»-t vagy «carnalis»-t, őket kétségkivül szintén «fratres»-eknek nevezte volna. Ha pedig nem nemzetségbeli rokonok, hanem pl. Ősz Miklós egyik nővérének fiai, akkor – nem tartozván az eladónak nemzetségéhez – a birtok eladásába való beleegyezésükre nem lett volna szükség. Az egyetlen helyes magyarázat tehát abban rejlik, hogy ama kérdéses szót «generis»-nek vesszük. Mint az eladónak vejei, kiknek nejei, Ősz Miklós leányai, az eladónak vagyonára leánynegyedi igényekkel birtak, teljes joggal jelentek meg mint érdekelt felek és nejeik képviselői, midőn apósuk egyik birtokát eladta. Megerősitik ezt különben alább következő fejtegetéseink és adataink is._{Mint utólagosan értesültem, e vitás szót dr. Fejérpataky László tanár úr is minden kétséget kizárólag generis-nek olvasta.}*
Teljesség kedveért azonban a következőt el nem hallgathatjuk: Ismerünk egy okiratot,_{Bárdossy, Suppl. Anal. Scepus. 155. 1.}* melyben Ladomér esztergomi érsek tanusitja, hogy 1280-ban a következő Levk-i (ma Levkócz) nemesek: 1. Henrik fia Miklós comes fratreseivel; 2. Myke fia Tóbiás; 3. Prim fiai Curvinus és Rod; 4. Betlen fiai Rufus és András; 5. Szentes fiai; 6. György fiai; 7. Salomo fiai; 8. Miklós fiai; 9. Thees fiai, előadván, hogy miután paptól és templomtól egyaránt távol laknak, s ez által sok kárt szenvednek, kérik, engedje meg nekik, hogy saját ősi birtokukon templomot épittessenek. Az érsek, miután Háb esztergomi prépost állitásaikat igazolta, ezt nekik meg is engedte.
Miután az 1273. évi okiratban Ősz Miklóson kivül még Prim, Thees és Bethlehem nevű személyek szerepelnek és az eladott birtok Csütörtökhely közelében feküdt, biztosra vehetjük, hogy az itt emlitett Betlen az 1273. évivel rokoni viszonyban van. Csakhogy ezen okirat valódisága ellen nagy kételyek emelhetők. Mindenek előtt kiemelendő, hogy Háb 1280-ban és későbben is nem esztergomi, hanem egri prépost volt (Hazai okmánytár, VI. k. 265. 1.); továbbá feltünő, hogy az érsek az emlitett nemesek küldöttségét Letán-ban fogadta, az engedélylevelet azonban nem ott, hanem «in Scepus» állittatta ki; midőn a vége felé mondja «ipsos nobiles» valaki ezt ujabb irással «de Levk»-kel kiegészitette és végre látjuk, hogy az egész okmány oly meglepő magyarázó czélzattal, részletes indokolással és felesleges bőbeszédűséggel van irva, hogy azt manapság még ügyvédnek sem kellene körülményesebben és előrelátóbban szerkesztenie. De azért nem állithatjuk, hogy az okirat egészen hamis; lényege teljesen igaz lehet és a legnagyobb valószinüség a mellett szól, hogy az okiratot valaki későbbi időben az eredeti szöveg módositásával és toldásokkal az elérendő czél szükséglete szerint változtatta s igy magyarázható, hogy az érsek előtt megjelent nemesek névsorát zavarosan és helyenként ferditve vette fel saját gyártmányába. A «Curvinus» és «Rod» nevek felette gyanusak; az eredetiben aligha állt «Betlen», hanem «Bethlehem»; továbbá hangsúlyozandó, hogy «Rufus»-t mint személy- vagyis keresztnevet akkoriban nem ismertek; «rufus» vagyis «Vörös» mindig és mindenütt a személy- (kereszt-) név után mint jelző vagy melléknév szerepel és igy – mindig feltéve, hogy az okiratnak valami eredeti mintája létezett – biztosra vesszük, hogy Betlen fia a «Rufus»-t csak mint melléknevet viselte, tulajdonképeni keresztneve pedig ezen darabból kimaradt. Igy tehát több mint valószinű, hogy e kimaradt név is «Bethlehem» és hogy ez esetben a két fivér atyja nem az 1273-ban szereplő Bethlehem, hanem ennek atyja. Arra pedig, vajjon az 1280-ban emlitett Ősz Miklós vejével azonos-e, határozott választ nem adhatunk; lehetősége sehogy sincs kizárva.
b) 1311. márcz. 21-én megjelenik a szepesi káptalan előtt két családcsoport, melynek tagjai a következők:
Első csoport:
1. néhai Adolf comes fiai Jakab mester, Kormos és Adolf,
2. néhai Péter fia Laczk,
3. néhai Tóbiás fiai Chyem és Mihály.
Második csoport:
1. Bethleem fiai Iván, Bethleem és Péter,
2. néhai Miklós fiai Orbán és Domonkos, mindnyájan szepesi nemesek. Előadják, hogy a villa Bethleem és a Szentmiklós melletti Villa Silvestri-ben lévő örökölt birtokrészeik miatt pörben állnak és hogy egy néhány fogott biró közbejöttével az ügyet következőleg egyenlitették ki: Bethleem fiai a Villa Cani Nicolai-ban lévő örökös részük felét, kivéve azonban az András comes nevét illető részt, az első csoporthoz tartozóknak engedik át, mire Tóbiásnak és Péternek fiai azonnal kijelentik, hogy a Villa Capi Nicolai-ban most nyert részüket Adolf fiának Jakab mesternek birtokába bocsátják._{Anjoukori okmánytár I. k. 222. 1.}*
Ezen alapvető okirat magyarázatára szolgáljon a következő másik.
A szepesi káptalan előtt 1294. nov. 22-én, Széki (de Ceyk) Tóbiás comes és fiai: Heym, Mihály és Menyhért két ekére való föld felét Kamar falu (= Komarócz) szomszédságában Miklós fia Benedek comesnek_{Ezen Benedek 1327 febr. 2-án a szepesi lándzsás nemesek szolgabirája (Anjoukori okmánytár II. k. 273. 1.). Miután fia Miklós számos okiratban a «Széki» nevet viseli, több mint valószinű, hogy 1294-ben ő is széki birtokos volt.}* eladtak. Ezen eladásba beleegyeznek: 1. e Tóbiás fivére András, 2. Henrik fia Péter és 3. Adolf comes mint az eladott birtok szomszédai,_{Hazai okmánytár, VIII. k. 342–343. 1.}* a mi pedig sehogy sem zárja ki, hogy ők is az eladók nemzetségbeli rokonai s minden valószinüség szerint «Széki»-ek lettek volna.
Ezen okirat segitségével már most az 1311. évit jól értjük. Ősz Miklósnak volt t. i. két 1273-ban már férjnél levő leánya. Az egyiknek férje Bethlehem, a másiké András. Miklós halála után egyik birtoka, mely tőle a Villa Cani Nicolai,_{Van Szepesmegyében egy Villa Canis is, melynek német neve (canis = kutya = Hund) Hundsdorf volt, jelenleg pedig Hunfalunak hivják. Ettől a Villa Cani Nicolai szigoruan megkülönböztetendő. Csánki (I. k. 257. 1.) szerint egy Villa Ervz Miklósfalva 1405-ben, egy Ervs Miclosfalwa 1452-ben fordul elő, mely szerinte Tamási és Edősfalva között feküdt. Mi azt hisszük, hogy ez olvasási vagy irási hiba és hogy mindkét esetben a mi Ősz-Miklósfalvánk értendő, a mit azon körülmény, hogy 1452-ben a menedékkövi karthauziak ott birtokolnak, majdnem megczáfolhatatlanná tesz, mert alább majd meglátjuk, hogy e karthauziak 1327-ben Ősz-Miklósfalvát adományban kapták.}* vagyis Ősz-Miklósfalva nevet kapta, leányaira s ezek révén ezeknek gyermekeire szállt át. 1311-ben Bethlehem és (úgy látszik) neje már nem éltek. András, mert nem özvegyéről, hanem nejéről van szó, úgy látszik, nejével együtt még él, de e birtok tulajdonjoga sem az övé, sem esetleges gyermekeié, hanem még mindig nejeé. Bethlehemnek azonban Iván, Bethlehem és Péter nevű fiai vannak, kik az elhalt Miklós fiaival: Orbánnal és Domonkossal egyetemben néhai Tóbiás, néhai Adolf és néhai Péter fiaival bizonyos perben, mely köztük a villa Bethleem és a Villa Silvestri apud Sanctum Nicolaum nevű ősi birtokaik miatt már régebben folyt, egyezkednek. Miután itt ősi birtokokról és a mint már tudjuk, Bethlehem nejének atyai örökségéről van szó, magától értetődik, hogy ezen Orbán és Domonkos csak azon esetben voltak jogositva az ősz-miklósfalvai birtok ügyébe beleszólni, ha ők is Ősz-Miklóstól származtak. Ennek alapján tehát biztosra vehetjük, hogy az 1311-ben már nem élt Miklós, Bethlehemnek (valószinüleg legöregebb) fia, ki nevét anyai nagyatyja után kapta. Hogy a Székiek Bethlehem utódainak nemzetségi rokonai lettek volna, azt az okiratból ki nem betüzhetjük, de az adatok összegezéséből majdnem bizonyosan következtethetjük, hogy Ősz Miklós veje András, Széki Tóbiásnak 1294-ben felmerülő fivérével azonos.
Konstatáljuk továbbá az 1311. évi okiratból, hogy a palesztinai Bethlehem (eredetileg Bész Luhem = Luhem háza) helységnév, mely legrégibb okiratainkban csak mint személynév szerepel, jelen esetben már mint szepesmegyei_{Erdélyben már a XIII. században előfordul mint helységnév.}* helységnév is emlittetik és hogy a Villa Bethlehem – az idők folyamán a Bethlehemből könnyebb kiejtés czéljából Betlem és Betlen lett – a még most is Szepesmegye hernádvölgyi járásában létező Betlenfaluval azonos; a Villa Sylvestri pedig valamely Erdőfalva lehetett, ha a mostani Walddorffal, illetve Erdőfalvával (Ó- és Uj-Leszna) nem azonos.
c) Midőn Venczel (László) király 1302 julius 6-án Görgei Jordánt, a szepesi szászok főispánját, a szepesmegyei (Nagy-) Őrrel megajándékozza, Adolf comes fiát Jakabot a beiktatás alkalmával közreműködendő királyi emberül jelöli ki._{Fejér, VIII./I. k. 93. 1.}*
d) Egy keletnélküli okiratban Adolf comesnek még egy más nevű fiával találkozunk. Odouf fiai Jakab mester és Kurmus fivérüknek, Odouf (Adóf = Adolf) fia Egyed mesternek irják, hogy Hannus fiait Hannust és Miklóst, valamint Mihály nevű tisztviselőiket hozzájuk küldjék, mert Mihályt ki akarják Kakas mesterrel békiteni. Hangsulyozzák, hogy elég pénzük, de kevés szolganépük van. Kurmus mester még külön kéri, hogy Egyed a jelentkezőket Ernő fia István nádor falujába szállitsa és hogy maga a nádor vezesse őket hozzá. A kiadó_{Hazai okmánytár V. k. 100. 1.}* az oklevél keltét az 1325 körüli időre teszi, a mi helytelen. Egészen eltekintve attól, hogy az 1311. évi okirat Adolf fiát Egyedet már nem emliti, fontolóra kell vennünk, hogy Ákos nb. Ernő fia István nádort (már t. i. a nádori jelzővel) csak 1301-töl körülbelül 1315-ig ismerjük és igy határozottan mondhatjuk, hogy az illető okirat sokkal korábban lett kiállitva, mint 1325-ben. A legnagyobb valószinüség a mellett tanuskodik, hogy kiállitási éve még az 1311 előtti korszakra esik. Hogy a nádor faluját hogy hivták, nem tudjuk. Az Ernefiaistvánpályi nevü falu, melyet 1322-ben emlitenek (Anjoukori okmánytár II. k. 45. 1:) nem Szepes-, hanem Biharmegyében feküdt.
e) Szepesmegye egyik szolgabirája tanusitja 1315 febr. 6-án, hogy bizonyos Zschanta (kétségkivül ferditett név) fia László és Folk fia Máté között már régebben valamely birtokpör folyt, melynek elintézését a király reá bizta. Mielőtt azonban az ügyet elintézhette volna, a király Adolf fia Jakab comest, fentebbi László urát, egy lengyelországi követséggel bizta meg és miután Jakab kijelentette, hogy László nélkül el nem utazhatik, mert nagy szüksége van reá, a szolgabiró az ügy tárgyalását 1316 febr. 1-re halasztja:_{Fejér, VIII/V. k. 104. 1.}*
f) 1318-ban bizonyitja Druget Fülöp Szepesmegye főispánja, hogy bizonyos Orbán_{Egy Orbán 1299-ben Szepesmegye szolgabirája (Hazai okmánytár, VIII. k. 400. l.) ugy látszik az Urbánfalviak őse.}* és néhai Bethlem fiai Iván, Péter és Bethlem, valamint Miklós fia Orbán között a villa S. Nicolai miatt már hosszabb idő óta pör folyik. Orbán tagadja, hogy a vitás birtok Bethlem fiainak ősi tulajdonát képezné. Miután azonban alperesek tulajdonjogukat kellőleg igazolták, kimondja a főispán, hogy a nevezett jószág háboritatlan birtokában maradjanak._{Fejér, VIII/VII. k. 119., 120. 1.}* Ezen okmányra megjegyezzük, hogy a Villa S. Nicolai esetleg közlési hiba is lehet; de ha nem Ősz-Miklósfalu, akkor csak azon Miklósfalváról lehet szó, melynek szomszédságában azon Erdőfalu állott, melyet már 1311-ben mint Betlem fiai ősi tulajdonát ismerünk. Miklós fia Domonkos, ki 1311-ben még Betlem fiai érdektársa, 1318-ban már nem él, mert csak fivére Orbán szerepel. Legérdekesebb az oklevélben az, hogy Bethlem utódai most már a «de Villa eiusdem Bettleem» családi nevet viselik, a mi arra enged következtetni, hogy Betlenfalu az 1273-ban szerepelt Bethlem-től kapta nevét; a vitás birtokról az van mondva, hogy azt még alperesek elődei szerezték meg.
g) A szepesi káptalan előtt 1327 jan. 23-án néhai Adolf fia, Jamniki Kormos végrendelkezik. Fratresei fiutódok hátrahagyása nélkül meghaltak, neki sincsenek gyermekei, minek következtében Viuera (?) nevű birtokát nővérének és Fekete Miklós nevü férjétől való fiainak, Mikének és Jánosnak hagyja._{Fejér VIII/V. k. 179., 180. 1.}* Viuera kétségkivül ferdités. A legnagyobb valószinüség szerint azon szepesmegyei Vedrenichczel azonos, mely 1326-ban a Bethlenfalviak birtokával szomszédos (ma Vidernik)_{Anjoukori okmánytár II. k. 239 1.}* lehet azonban a Jamnik mellett 1331-ben szereplő Vinyecz is.
E végrendeletről még Nagymartoni Pál országbiró egyik itéletlevelében is van szó. Szegi (de Zigh) János fia Máté és Bárczai Miklós fia János azzal álltak elő, hogy nekik nagyanyjuk, Boza comes leánya, Adolf neje révén a szepesmegyei Ősz-Miklósfalva nevű birtokból a kellő leánynegyed jár; miután pedig a birtok a menedékkövi karthauziak kezén van, felhivják a priort és az összes szerzeteseket, hogy a követelt birtokrészt nekik adják ki. A szerzetesek erre két okiratot mutattak fel, melyekkel a vitás birtokra vonatkozó tulajdonjogukat támogatták. Egyik volt a szepesi káptalan 1317 április 4-én kiállitott bizonyságlevele, melynek értelmében néhai Adolf fia Kormos, szepesi nemes, Mátyás éneklő- és Károly őrkanonok jelenlétében végrendelkezvén, «in Villa Nicolai Eőz» 60 hold örökölt birtokát a menedékkövi hagyja. Másodsorban bemutatták ugyanazon káptalan 1311. márcz. 21-én kiállitott bizonyitványát, melyből már fentebb tudjuk, hogy Bethlem fiai az Ősz-Miklósfalván birt részüket Tóbiás, Péter és Adolf fiainak átadják és hogy utóbbiak ezen részt azonnal Adolf fia Jakabnak (Kormos fivérének) engedték át. Az országbiró erre nézve világosan kimondja, hogy Adolf utódai e birtokot Bethlem fiaitól vásárolták.
Miután Szegi Máté és Bárczai János ezzel szemben sem okiratokat, sem egyéb bizonyitékokat fel nem mutattak, ennek következtében pörüket elvesztették._{Fejér, VIII/II. k. 221–227. 1.}*
Ezen okirat többrendbeli megjegyzésekre ad alkalmat:
1. Tudjuk, hogy Adolf fia Kormos 1327 jan. 23-án Máté szepesi éneklő- és Károly őrkanonok előtt végrendelkezett. Miután Kormos fentebbi okirat szerint 1317 ápr. 4-én ugyanazon kanonokok előtt a menedékkövi kartauziak javára is végrendelkezett, világos, hogy Fejér keltezése egyik helyen hibás és hogy a második végrendelkezés nem 1317-re, hanem 1327-re esik.
2. Maga Nagymartoni Pál országbiró itélőlevelét 1319-ről keltezi; ez is Fejér hibája. Nevezett országbiró csak 1328-ban kapta meg hivatalát, melyet 1349-ig viselt, és igy tekintettel arra, hogy Lajos király országbirájának nevezi magát, az okmány kelte, ha a kilenczes számjegyet elfogadjuk, csak 1349-re helyezhető, a mint ezt különben az itélőlevél eredetije is mondja._{V. ö. Anjoukori okmánytár I. k. 222–223. 1.}*
3. Fekete Miklós fiai Mikó és János, kik 1327-ben a «Viuera» birtokot kapták, az abaujmegyei Bárczai család tagjai. Előfordulnak már 1314 május 14-én._{U o. 345. 1. (V. ö. Hazai okmánytár VII. k. 372. 1.}* 1350 január 7-én pedig János fia: Jepi Máté és Bárczai Miklós fiai János és Mikó bizonyos Péter fiával, Bosa falvi Laczkkal a Bosafalván őket illető anyai örökség miatt perben állanak._{Ugyanott V. k. 349. 1.}* Ebből tehát következik, hogy Adolf comes nejének atyja nem Boza, hanem Bosa vagyis Bózsa és hogy Kormosnak még egy másik nővére is volt, ki bizonyos Jepi (ez, úgy látszik, a Zyghi ferditése) Jánoshoz ment férjhez._{1248-ban Herrik alispán (vagy udvarbiró) a szepesmegyei Sulz nevű birtokában levő földet bizonyos Pyrin nevü vendégnek adja el. A szomszédos birtokosok sorában Bosa is szerepel (Hazai okmánytár VIII. k. 53. 1.) Péter fia Lack kétségkivül az ő egyenes leszármazottja. Bosafalva talán a mai Busócz (= Bauschendorf).}*
4. Miután az országbiró világosan kimondja, hogy Adolf utódai és érdektársaik ama bizonyos birtokot Bethlem fiaitól vétel utján szerezték, majdnem teljességgel kizárhatjuk, hogy a vevők és eladók között nemzetségi rokonság létezett. Az anyai rokonság és a sógorsági kapocs pedig több mint valószinű.
Miután továbbá az országbiró Kormos birtokát teljes magyarsággal a «Eözmiclosfalva»-nak nevezi, a villa cani Nicolai-ra vonatkozó és az előbbi sorokban kifejezett állitásaim teljesen be vannak bizonyitva.
h) A szepesi káptalan bizonyitja 1339 szeptember 10-én, hogy Bethlem fiai: Bethlemfalvai Dénes, János és Miklós azon, Bethlenfalva területén fekvő malomrészt, melyet atyjuk, Bethlem azelőtt bizonyos Vernernek eladott, most e Verner fiától, Péter soltésztól visszavásárolják; e malom a Hernád folyón fekszik._{Fejér VIII/VII. k. 322.}* Itt tehát ifjabb vagy II. Betlem fiaival van dolgunk. Megjegyzendő, hogy néhai Miklós fia Orbán már nem szerepel és hogy Iván és Péter esetleges fiairól sincs emlités téve. Ebből azonban sehogy sem szabad azt következtetnünk, hogy az illetők fiutódok hátrahagyása nélkül haltak meg; sőt az ellenkezőt is lehet bizonyitani. Igy Péterre nézve a következő adatokat koczkáztatjuk meg:
i) 1344 szept. 5-én a szepesmegyei szentlászlói (= Csütörtökhely) polgárok fogott birái között Péter fia: Betlenfalvi Detre is szerepel._{Anjoukori okmánytár IV. k. 443. 1. Mellette van Széki Benedek fia Miklós stb.}*
j) 1353 decz. 7-én a Berzeviczyek ügyében Bethlemfalvi Detre fia Herrik a javaslatba hozott fogott birák egyike;_{Ugyanott, VI. k. 149. 1.}* igy tehát nem éppen lehetetlen, hogy Detre és Henrik az 1318-ig ismeretes Pétertől származnak.
k) Azon Betlenfalvi Pált pedig, ki 1347 márcz. 28-án a szepesi káptalan részéről a Csetnekiek ügyében kiküldendő fogott biróul működik,_{Ugyanott, V. k. 35. 1.}* nem tudjuk az eddig tárgyalt Bethlenfalviak nemzedékrendi táblájába beilleszteni.
l) Ugyanazon évben (1347-ben) Bethlenfalvi István valamely szepesmegyei ügyben fogott biró._{Fejér, IX/I. k. 583. 1.}*
m) 1368 május 10 én irja V. Orbán pápa Péter szepesi prépostnak, hogy – mint hallotta – János, a szepesi cistercita monostor apátja Szepesi Jakabot, a szepesi vár alvárnagyát azzal bizta meg, hogy egynéhány czinkostársával együtt a szepesmegyei Bethlehem nevű faluban néhai Bethlehemi Jánost armigert és jobbágyait kifossza. Ez meg is történt, Jánost megölték. Ezzel meg nem elégedve, János apát a megölt János fiait Miklóst és Jánost a szepesi egyházmegyéhez tartozó világi embereket szintén kifosztotta és mindenképen zaklatta; felhivja tehát Péter apátot, hogy ez ügyben szigoru vizsgálatot inditson és Jánost mozditsa el._{Theiner, Monum. Hungar. II. k. 85. 1.}*
Miután ezen «armiger» itt «Bethlemi»-nek neveztetik és jobbágyai vannak, világos hogy nem holmi közönséges és hivatásos viador volt, hanem hogy a pápai kanczellária az armiger alatt a máskor «miles»-sel kifejezett lovagot érti; igy tehát e Jánosban egy Bethlenfalvi nemesre ismerünk és alig csalódunk, ha őt az 1339-ben szereplő Jánossal azonosnak vesszük és ennek alapján a következő nemzedékrendi táblát állitjuk fel:

Bethlem 1273, † 1311 előtt, Ősz Miklós leánya; Miklós † 1311 előtt; Iván_{Teljesség kedveért legyen felemlitve, hogy 1332-ben a szabolcsmegyei Zelemér és Salamon nevű birtokok határjárása ügyében többiek között Iván fia Zepusi András és Nochk fia: Scepusi Booch mint bizalmi férfiak szerepelnek. (Anjoukori okmánytár, II. k. 596. l.)}* 1311–1318; Bethlem 1311-1318; Péter 1311–1318; Orbán 1311–1318; Domonkos 1311, † 1318 előtt; Dénes 1339; János 1339 † 1368 körül; Miklós 1339;? Miklós 1368;? János 1368

n) 1394-ben arról értesülünk, hogy Bethlenfalvi Changer Pál bizonyos Mathius fiát: Pethemeczi Andrást egynehány istvánfalvi telek elidegenitésétől tiltja, állitván, hogy ő (Pál) azokat zálogban tartja._{Fejér, X/II. k. 250. 1.}* «Pethemecz» kétségkivül ferdités. Egy Istvánfalut pedig 1425 táján mint Bethlenfaluval határos helységet több izben emlitenek._{Csánki, I. k. 259. 1.}*
o) 1412-ben Bethlenfalvi János fia Miklós és Bethlenfalvi István fia: Jakab Deák egy szepesmegyei birtokpörben királyi emberek minőségében szerepelnek._{Fejér, X/V. k. 259. 1.}*
p) 1430-ban Zsigmond király arról tesz tanuságot, hogy Bertalan fia Bethlenfalvi Márton ujvári várnagy (kivel különben már 1429 decz. 19-én mint Szepesmegye alispánjával találkozunk)_{Hazai oklevéltár, 388. 1.}* és rokona, János fia Bethlenfalvi Thurzó György Nikápolynál (1396) harczoltak, hol két rokonuk elesett, ugyanott Márton az oláh vajda (Mircsa) fiát, Lajkót, ki Magyarországból szökött meg, fogságba ejtette, továbbá hogy ugyanezen Márton Ulászló lengyel királynál követségben járt, minek elismeréseül mindketten fentebbi évben királyi adományban részesülnek._{Fejér, X/V1I. k. 217., 241. 1.}* Márton esetleges utódait nem ismerjük, rokonától, Györgytől azonban a Bethlenfalvi Thurzó család származik, melynek további és részletes története már nem tartozik e sorok keretébe.
q) Midőn Zsigmond király 1437-ben a menedékkövi szerzeteseket az edősfalvi (ma hajdusfalvi) birtokba beigtatta, többek között Bethlenfalvi Fodor Miklóst és Bethlenfalvi Tatár Miklóst is, mint a beiktatásnál közreműködő királyi embereket emlitik._{Fejér, XI. k. 180. 1.}*
r) V. László 1456 febr. 19-én Bethlenfalvi Szepesi Gergelynek és általa édes fivérének (fratri carnali) Fodor János budai prépostnak_{E Fodor János 1459 okt. 11-én mint «presb. prepos. eccl. colleg. S. Petri apostoli de Veteri Buda» engedélyt kér a pápától arra, hogy gyóntatót választhasson. (Monum. Rom. episc. Vespr. III. k. 158. l.)}* és az előbbi utódainak, hadi érdemeik jutalmául, az előbbi korszakokban a magyar királyoktól nyert régi családi czímerét megerősiti, melynek fő képe, az oroszlán, fején arany kereszttel diszitett koronát, két mellső lábában pedig arany rózsát tart._{Turul, 1904. évf. 36–37. 1., a hol a közlő egész biztossággal állitja, hogy «ezen czimerlevél soha sem volt sem a Thurzó család, sem azok őseinek czimerlevele.» Ha a Thurzók genealogiáját csak valamennyire is ismerte volna, az ilyen állitástól bizonynyal óvakodik.}* Az erről szóló eredeti okirat 1600 febr. 9-én Lithasy Pál és István ajándékozása utján Bethlen falvi Thurzó György pohárnokmester birtokába került.
Miután 1437-ben egy Betlenfalvi Fodor Miklóssal találkoztunk, több mint valószinű, hogy Szepesi Gergely és édes fivére Fodor János e Miklós fiai. Tudjuk továbbá, hogy a Bethlenfalvi Thurzó család czimerében – bár más heraldikai elhelyezésben_{Az «Augsburger Hochzeitsbuch» – melyről alább lesz szó – az elhelyezésre nézve a következő adatokat nyujtja:
a) (Turzó György 1497) vörössel és aranynyal vágott pajzs; fent növekvő oroszlán, lent a vágásvonallal összekötött fél vörös rózsa;
b) a pajzs alsó felében három (2. 1) rózsa;
c) (Turzó Katalin 1512) a pajzs alsó felében 3 pólya mentén elhelyezett vörös rózsa.}* – az oroszlán és a rózsa szintén a főképet alkotja s igy összefüggésben azzal, hogy (kétségkivül ezen ág kihalása után) az 1456. évi czímerlevél Turzó Györgynek ajándékoztatott, bizonyosra vehetjük, hogy az 1456. évi Szepesi Gergely és Fodor János szintén a Bethlenfalvi nemeseknek és igy a Thurzóknak nemzettségbeli rokonai, ellenkező esetben a czímerlevél Thurzó Györgyre nézve nem birhatott volna érdekkel.

***

Az eddig felsorolt adatokból a következő világlik ki.
1. 1273-ban bizonyos Bethlem nevű szepesmegyei birtokossal találkozunk, ki akkor már felnőtt ember és egy szintén szepesmegyei birtokosnak a veje.
2. A szepesmegyei Bethlenfalva egyik okirat bizonysága szerint 1311-ben tünik fel, egy másik szerint pedig – mert «Villa eiusdem Betleem» néven szerepel – nevét ezen 1273. évi Bethlemtől nyerte.
3. Ennek alapján jogositva vagyunk feltételezni, hogy mindazon családtagok, kik később a «Bethlenfalvi» nevet használják, ezen Bethlennek egyenes leszármazottjai. Ősszefüggő izenkénti és egészen ezen Bethlemhez felérő nemzedékrendi összeállitásukat azonban – sajnos – most még nem adhatjuk.
4. Bethlem egyenes ivadékai és a mennyiben ezek mellett talán mégis idegenek is kaptak Bethlenfalván birtokot, mely után magukat nevezték, kezdetben csak a puszta «Bethlenfalvi» nevet használták; és pedig legelőször 1318-ban. Be van bizonyitva azonban, hogy a közös törzsből eredő egyes családtagok egyike-másika, kétségkivül csak saját személyének szabatosabb megjelölése czéljából, bizonyos melléknevet adott magának, vagy kortársaitól kapott ilyet, mely halála után egyenes ivadékaira átszállt és igy egy még sokáig virágzott családnak állandó vezetéknevévé alakult. Igy találjuk a Bethlenfalviak sorában a Changer (de ez, úgy látszik, ferdités), Deák, Szepesi, Tatár, Fodor és Thurzó nevet, mely utóbbi három családnévvé vált. Miután az első Thurzóról (György) tudjuk, hogy rokona Márton nem a Thurzó, hanem csak a Bethlenfalvi nevet használta, be van bizonyitva, hogy az esetleges melléknév a közös törzsből való származást sehogy sem teszi kérdésessé.
5. Arról, hogy Bethlenfalvi Thurzó György és rokona Márton Ausztriából jött volna Magyarországba, vagy hogy elődeik egyáltalában Ausztriában keresendők, eddig ismert hazai okirataink egy árva betüt sem tudnak; az előbbi pontban kifejezettek szerint nincs is arra szükségünk, hogy a «Thurzó» név alapján őket ne Bethlenfalviaknak, hanem Bethlenfalván letelepedett osztrákoknak vegyük, a miről különben még szólunk.
6. Kétségtelen dolog, hogy a régibb német, illetve Ausztriántúli források, ha az akkor fénykorát élt Thurzó család tényleg Ausztriából származott volna, e nevet németesen, pl. Thursen, Thurse alakban irták volna. Ezen érv nem döntő ugyan, de az érvek lánczolatában mindamellett némi bizonyitó erővel bir. Fényes példát nyujt erre az «Augsburger Hochzeitsbuch» czímű forrás, mely az Augsburgban 1484-től 1591-ig kötött házasságokat sorolja fel és a Thurzó családból eredő tagoknak fénykorukban kötött augsburgi házassági frigyük alkalmával történt beiktatásait következőleg adja:
a) 1497 Jerg Turtzo, Camergrauff (= kamaragróf) in Hungern. Anna Fugger. Ugyanerről tesz egy második kézirat következőleg emlitést; «Herr Jerg turschin Camerer Inn Ungerin».
b) 1512 Herr Reimundus Fuggerr. Catharina Turtzo.
c) 1527 Christoff Turtzo 24. Juni. Magdalena Rechlinger.
d) 1535 Hans Philipp Schad. 25. Februar Ursula Turschi.
e) 1553 Jerg Weltzer. 6. Februar. Anna Dorsi.
f) 1553 Herr Erasmus von Gern. 15. October. Magdalena Dorsi. Ebből tehát látni, hogy mindenütt az eredeti magyaros nevet akarták kifejezni, csakhogy ezt mindenféleképen eltorzitották. Nem ismertek ausztriai német mintát.

***

A személy- és családi nevek történetében is bizonyos fejlődési időközöket ismerünk.
Azon emlékezetelőtti időszakban, midőn a legkezdetlegesebb társadalmi fogalmak felismerésének hatása alatt az emberek annak szükségét érezték, hogy környezetük egyes tagjait valahogy megjelöljék, minden egyes társadalmi tag kétségkivül csak egyetlen egy szóból álló nevet kapott. Mily irány vezette akkoriban az embereket e megnevezések kiszemelésében, nem tudhatjuk, de annyi áll, hogy rendszerről és irányelvekről még szó sem lehetett.
Midőn a társadalmi körök tágulásával, a művelődés és műveltség növekedésével, az egyes nevek túlgyakori előfordulta következtében szabatosabb megkülönböztetés vált szükségessé, úgy segitettek magukon, hogy az egyéni névhez még a szülők valamelyikének nevét is hozzácsatolták, mi kétség kivül az idők folyamán nemzetközi szokássá lett. De ez sem adott mindig elegendő módot a szabatos megkülönböztetésre, mert számtalan eset volt arra, hogy többen ugyanazon egyéni és patronimikus nevet viselték. Igy történt, hogy egyesek e két néven kivül még valami, kizárólag személyüket megjelölő melléknevet is kaptak, mely egyes esetekben a tulajdonossal kihalt, máskor pedig egyenes utódaira és ezen uton egy egész családra átszállt. Ez a még most is divó, állandó családnevek legrégibb eredete.
E tekintetben – a mint ez magától értetődik – a különféle népek és nemzetek már saját utjukon jártak. Magyar kutfőkben úgy találjuk, hogy e melléknevek többnyire az illető személy tartozkodási és származási helyével, foglalkozásával, testi és szellemi tulajdonságaival, társadalmi állásával, életkorával összefüggésben álltak és egyes esetekben – igaz! – a puszta véletlen alkalomszülte szeszélyeinek köszönték létrejöttüket; de az kétségtelen dolog, hogy egyes mellék- és családnevek, elenyésző kivételekkel, mindig valamely nemzeti motivumot foglalnak magukban.
Igy van ez a «Thurzó» névvel is.
Ha ezen név kizárólag csak a Bethlenfalván szerepelt családnál fordult volna elő és ha ebben a névben valamely külföldi motivum igen, magyar pedig sehogy sem volna kimutatható, igazuk lehetne talán azoknak, kik e család őseit az osztrák miniszteriális családok sorában akarták keresni. De nem úgy áll a dolog. A Thurzó, Thurse, Thursenreit stb. szónak tudtommal nincs jelentősége a német nyelvben és arról, hogy a család felmerültével, vagy még ennek előtte is ezen név a németeknél családi névként szerepelt volna, nincs tudomásunk.
A magyarban pedig «turzás» annyit jelent, mint ásványok és érczek bányászati kutatása, keresése (németül: schürfen), particepse (részese), tehát «turzó» vagyis az, a ki turzással foglalkozik.
1339 jan. 11-én arról értesülünk, hogy (Hontpázmán nb.) Forgács Miklós fiainak egyik lekenyei jobbágya «Johannes dictus Turso» azaz Turzó János bizonyos peres ügybe volt keveredve; 1340 nov. 20-án ugyanennek a Thurzónak ügyét újra elhalasztják._{Anjoukori okmánytár, III k. 519. 1., IV. k. 62. 1.}* Lekenye a Szepesmegyével határos Gömörmegyében van, mely felette hegyes és igy nagyon természetes, hogy a Forgács család jobbágyainak egy része turzással foglalkozott és hogy 1339-ben egyikök már a Turzó nevet viselte.
Ha már most kimutattuk, hogy a Thurzó név már egy századdal előbb fordul elő mint bethlenfalvi Thurzó Györgynél, akkor szintén nagyon természetesnek kell találnunk, hogy a hegyes Szepességben lakó Bethlenfalviak egyik-másikának főkeresete a bányászat volt – a Thurzók e tekintetben később világhirüek – és hogy ennek következtében az egyik tagra, Györgyre ráragadt a Thurzó név, s miután utódai a turzást már nagyban művelték, egyenes utódaira állandó családi név gyanánt átszállt.
Azt hisszük tehát, hogy a bethlenfalvi Thurzó család sem a tatároktól, sem az osztrák Lichtenfelsektől nem származik, hanem hogy törzsökös szepességi család. Hogy ősei valamikor – a mint ezt a németlakta szepesvidéki családok nagy részénél kimutathatjuk – valamely német vidékből vándorolhattak be, az valószinű, okleveles bizonyitékaink azonban erre nézve nincsenek.
Dr. WERTNER MÓR.

PROSCRIPTIO I. MÁTYÁS KIRÁLY KORÁBÓL.

(Első közlemény.)

A Magyar Nemzeti Múzeum levéltárának törzsanyagában családtörténeti kutatásaim közben egy XV. századbeli évnélküli irat vonta magára figyelmemet, amely bár puszta névlajstromon kivül alig tartalmazott egyebet, külseje után itélve hiteles okiratot mutatott. Első átolvasásra látnom kellett, hogy a véletlen egy sok tekintetben érdekes összeirást juttatott kezembe, amely egy vidék hirhedt gonosztevőit szedi sorba, akik közt nem egy országos jelentőségü család sarja volt.
Az irás alakjából következtetve, tárgyalandó proscriptionalis levelünk a XV. század közepéből való. Félivnyi papirlap mindkét oldalára van irva. Eredetileg 16-od rétre volt összehajtva, hátul két pecséttel lepecsételve úgy, hogy felirása az igy összehajtott irat elejére került. Utóbb 8-ad rétbe hajtották, s ujabb négy pecsét került rá; a felirás azonban így is látható volt. Tehát zárt alakban küldetett el az ismeretlen czimzettekhez, a kik tudomást szereztek tartalmáról. Az oklevél első lapján az alább 1–26 szám alatt közöltek nevei találhatók, a többi a másik oldalon van. Kiállításának szokatlan módját még sajátságosabbá teszi azon körülmény, hogy se a kiállító nincs rajta megnevezve, sem azok, kiknek szólott.

Registrum nobilium proscriptorum.

(A csillaggal jelöltek utóbb kihuzattak.)
1. Item Petrus de Kerekwdwar hospes furum.
2. Item Ladislaus de Frych prćdo sew latro.
3. Item Andreas de Pazthoh hospes furum in castro sou Haznos.*
4. Item Georgius filius Ruperti de Thar mutillator hominis.*
5. Item Blasius Enchy de Maczonka fur.
6. Item Nicolaus de Rechk homicida et hospes furum.
7. Item Thomas de eadem Rechk wlnerator et efusor sanguinis fratris carnalis.
8. Item Franciscus de Istenmezeye conductor Bohemorum ad castrum Zonda contra dominum regem et regnum.
9. Item Johannes de Zenthersebeth dispositor falsarum literarum.
l0. Item Johannes filius Dose de Redey de Zenthdomonkoas interfector cuiusdam Johannis Magni proprio arbitrio.
11. Item Ladislaus filius Demetrii Toth de Eghazasbathor fur maledictus.
12. Item Barnabas de Zenthmarya interfector hominum.
13. Item Capitulum Agriense dator falsarum literarum.
14. Item Blasius literatus de Farnos interfector cuiusdam sacerdotis et fur.
15. Item Ladislaus de Zewles interfector fratris sui fratruelis.*
16. Item Johannes filius Georgii Orzag* de Kemlew fur.
17. Item Johannes Tharchay de Bew hospes furum.*
18. Item Johannes Scwlde Comanus nobilis, in Assonzallasa commorans, interemptor et mutillator hominum.
19. Item Anthonius Macza de Han interfector hominum.
20. Item Stephanus Zomolyay de Han homicida.
21. Item Johannes filius Stephani Zomolyay de eadem Han interemptor fratris.
22. Item Ladislaus Layk de Berenzallasa hospes furum.
23. Item Johannes Erdewthelky de Kyskal homicida et fur maledictus.
24. Item Michael Zylaghy castellanus egregii Nicolai de Kompolth per ipsum in castro Nana constitutus interemptor hominum propria voluntate.
25. Item Benedictus Bykzegy de Erdewthelek interfector cuiusdam presbiteri propria voluntate.
26. Item Johannes filius Pauli Naghfay de Chenk commisit incendia in regno ac spolia et deprćdationes cum Bohemis.
27. Item Johannes Chasy de Athan officalis de Hewes mutillator hominum.
28. Item Laurentius Fogach interfector fratris sui condivisionalis.
29. Item Dyonisius Baby de Tharcha occisor hominum.*
30. Item Blasius de Kenderes emannator et dispositor falsarum literarum.
31. Item Nobilis domina Clara vocata consors Ladislai Weres de Erdewthelek commisit heresim cum compatre suo.
32. Item Petrus de Chenk similiter heresim commisit cum glera (igy!) sua.
33. Item Nobilis domina Margaretha consors Johannis Chenk heretica.
34. Item Nobilis domina Barbara Czeczey consors Stephani de Chenk modo simili est heretica et commisit heresim cum germano mariti sui.
35. Item Johannes Horwath de Tharcha homicida.
36. Item Egidius Horwath de eadem hereticus, quia commisit heresim cum sorore sua carnali.
Mielőtt iratunk keletkezése és hitelessége felől véleményt mondanánk, a tárgyalás sorrendjében lássuk először tartalmát a benne előforduló személyek sorrendjét megtartva. Az első pillantás meggyőz bennünket arról, hogy Hunyadi Mátyás korabeli személyekkel van dolgunk, a kik Heves és a szomszédos vármegyékben lakó nemesek. Mindegyik bizonyos vétket követett el, miért az oklevél rövidszavú irója nevüket együttesen jegyezte fel vétségeik megjelölésével.
Fejtegetésünk czélja lesz egykoru emlékekkel lehetőleg megvilágitani tárgyalás alá vett oklevelünk adatait, s így hitelességüket is vizsgálni. E szempont mellett az egyes családok történetéhez is felhasználjuk a megtalált adatokat, melyek néha nagyon szűken folynak, az ismertebb embereknél azonban az eddigi adatokat kiegészitik, részben pedig módosítják az eddig fennállott nézeteket.
1. Az első helyen megnevezett Kerekudvari Péter valószinüleg a hevesvármegyei Kerekudvarról elnevezett család sarja s ott birtokos nemes, a ki orgazdaság hirében áll. Kerekudvar ma puszta Jászberény mellett, de hasonló nevü hely Bars megyében is van. A család inkább a hevesmegyei falutól vehette elnevezését._{Csánki: Magyarország történelmi földrajza, I. 65. 1. Zichy okmt. VIII. k. 65, 321, 401. 1. Anjoukori okmt. II. 115. 1., V. 151. 1. Fejér, IX/2. 207, IX/5. 120 1.}* Kevés adat található a család történetére s így csaknem emlékünk őrizte meg egyedül Kerekudvari Péter emlékezetét.
2. Frychi László az Aba nemzetség Omode-ágából eredő család tagja. A család a XIV. században két ágra oszlik, Heves, Szepes és Sáros vármegyében birtokosok. Mátyás király korában már a gazdagabb nemesi családok közé tartozik. V. László Sirokai László egri kanonok és mislyei prépost érdemeire való tekintettel János fivérének, továbbá Aba nemzetségbeli rokonainak Frychi János és fia Lászlónak és másoknak czimert adományoz 1456 február 24-én._{Turul, XXI. 133–135. 1.}* Frychi László további életére kevés adatot találunk. 1466 szeptember 29-én a király előtt úgy egyezett ki a jószág- és fejvesztésre itélt Sempsei Frank fia Lászlóval, – akit egy jakabfalvai (Sáros vármegyei) birtokrész erőszakos elfoglalása miatt itéltek el, – hogy az elitélt alperes a kérdéses jószágot Frychi Lászlónak kezére bocsátja, de 200 arany forintért visszaválthatja.
A kérdéses birtok perének még 1472 szeptember 25-én volt folytatása, amikor Báthori István országbiró előtt Sempsei László az alperesként szereplő Wpori Pongrácz fiának egy évi halasztási időt enged, mely idő alatt köteles a birtokot Frychi János és fia Lászlótól visszaváltani._{Oklevelek a Melczer család levéltárából, 93–94. 100–102. 1.}* Hogy milyen szerepe volt Frychi Lászlónak ezen és egyéb birtokperében, mely körülmények birták rá oklevelünk iróját a rabló elnevezésre, egyéb adatok hiján nem lehet bizonyosan megállapítani.
3. Általában ismeretes, hogy a Pásztóiak a Ratold nemzetség Domonkos ágából származnak. Pásztói András (apja Kis Jakab) a XV. század közepén nagybirtokos nemes, aki nem szalasztja el az alkalmat, mely birtokai nagyobbítását lehetővé teszi. 1463 november 16-án Ragáli János, Tari Margit és Erzsébet nevében tiltakozik Tari György birtokainak erőszakos elfoglalása ellen, melyet a Pásztói testvérek (köztük András is) elkövettek._{Békefi Remig dr., A pásztói apátság tört. 341. 1. A család idevágó genealogiája:}

_{Pásztói Kis Jakab 1345–1428; István 1445–1465; László 1445–1489; János 1444–1464; András 1463–1503; Lukács 1445}

* 1467-ben ujabb pöre kezdődik a Pásztói testvéreknek (János, András és László), melyet Rhédei János indított ellenük. Mátyás király meghagyja a nádornak és Heves vármegye közgyülésén megjelenő biráknak, hogy az ügyben késedelem nélkül hozzanak itéletet._{Balázsy: Heves vármegye, tört. I. 223–226. 1.}*
Még ugyanezen évben a királylyal gyülik meg a baja. A Nagykőrösön levő birtokrészeitől járó adó összegyüjtésére Pásztói András emberei a jobbágyokon zsarolást követtek el, s azért őt Pest vármegye közgyülésén a király megbizott emberi előtt a király iránt hütelennek nyilvánították (proscriptum fuerit). A király azonban nagy szolgálataira való tekintetből megbocsátott neki (Buda, 1467 május 6-án), abbeli meggyőződését fejezvén ki, hogy ő és utódai rendesen fizetik az adót s többé nem erőszakoskodnak._{Papirra irt eredetije a Magyar Nemz. Múz. levélt. A szöveg alján a király sajátkezü irása: Fiat, rex.}* Kétségtelen, hogy ez a pör szolgált oklevelünk adatának alapjául. Pásztói András élete többi évében őrizkedett a király kegyének ujabb elvesztésétől. A budai káptalan 1473 január 10-én kelt jelentése szerint ez Dobozi Danfi Andrást és fiát Atkár és Szentjakab (heves vármegyei) birtokokba és a hasznosi birtokrészbe beiktatta, melyeket nekik Kompolty Miklós és Pásztói András zálogosított el._{Békefi, A pásztói apáts. tört. 376. 1.}*
4. Thari György Mátyás király legkedveltebb embereinek egyike. Sok anyagi áldozattal és nagy bátorsággal követte urát a török és a csehek ellen vezetett hadjáratokban. A király bőven jutalmazta érdemeit, de Thari György maga is értett a birtokok gyarapításához. 1454 július 12-én a Pásztóiakkal megegyezik a birtokok felosztása iránt, melyek Heves, Nógrád, Borsod, Pest, Csongrád és Temes megyékre terjedtek ki._{M. N. Múz. törzslt. (Az Orsz. Ltár 14855. sz. okl.)}* 1461-ben Terpesen és Széken (Heves vármegyében) Bessenyei Mihály beiktatásánál mint királyi ember ő is meg van említve._{Széll, A Bessenyei család tört. 144. 1.}* A Thari Györgyről fenmaradt oklevelek mind birtokperekről, eladásról, zálogosításokról szólnak. Ragáli János nevü embere 1463 november 16-án tiltakozik az egri káptalan előtt bizonyos birtokok elfoglalása ellen, amit a Pásztói testvérek vittek véghez._{Pásztói apátság tört. 341. 1.}* A székesfehérvári országgyülésen pedig kinos hatást tett a jelenlevőkre Heves vármegye kiküldötteinek az a jelentése, hogy Thari György halállal fenyegette meg a birót, akinél Kazai Gyulafi Detre egyik adósa le volt tartóztatva._{U. o. 345. 346–348. 1.}* 1465-ben arra való tekintettel, hogy örökös nélkül halhat meg, birtokait Ország Mihály nádornak és Kompolthy János fiainak hagyta._{Balázsy: Heves vm. tört.. I. 278–280. 1.}* Közbe megujult a családi örökségül fenmaradt évszázados ellentét a rokon Pásztóiakkal. Tiltakozik azok erőszakos birtokfoglalásai ellen.
Életének tragikus vége az volt, hogy ő maga is erőszakosságra ragadtatta magát. Erősen felhevült lelki állapotban saját kezével kitolta Pásztói Péter szemeit, s ennek következménye lett, hogy Heves vármegye közgyülése a nádor jelenlétében megfosztotta nemesi jogaitól (proscriptus et extradatus habebatur). A király pedig hozzájárult az itélethez, s minthogy Thari György időközben elhúnyt, 1472 október 5-én Visegrádon kiadott adományozó levelével a hütelenül és magtalanul elhalt Thari György összes birtokait Ország Mihály nádornak és Nánai Kompolthy Miklósnak adta._{Pásztói apáts. tört. 203, 372–374. 1.}*
Tárgyalás alá vett proscriptiónk Thari György életének ezen mozzanatát őrizte meg ezen adat tehát azok közé tartozik, a melyet más adattal is tudunk igazolni. Mindenesetre nagyon emeli tárgyalt oklevelünk hitelességét és közelebb visz bennünket keletkezésének megfejtéséhez.
5. Az Enchy családbeli Balázs közbirtokos Heves vármegyében. A család a XIV. század közepén emelkedik ki s oklevelünk tanusága szerint Enchy Balázs nem igazságos uton is gyarapitotta birtokát. A család egyes tagjai közül Enczi Imre 1469-ben királyi ember Szurdokpüspökiben a Rhédei János kérésére tartott vizsgálatnál; továbbá Fülöp 1502-ben alispán és Pozsegai Gáspár szolgabiróval együtt Kazai Gyulafi Ferencz és Lukács pásztói apát ügyében tart vizsgálatot._{M. Nemz. Múz. Rhédey cs. ltára; Pásztói apáts. tört. 459 1.}*
6., 7. Oklevelünk irója a két Recski testvért, Miklóst és Tamást lopással, sőt testvérgyilkossággal terhelteknek mondja. Mindketten Tamás fiai. A család a XV. század elején lép előtérbe s a következő ismeretesebb tagjai élnek:

Recski Tamás 1427; Pál 1427; Miklós 1427–1478.; Tamás 1427–1468

A Heves vármegyében előkelő szerepet vitt családról kevesen emlékeztek meg. A család történetére mégis csak a tárgy keretében terjeszkedünk ki, amennyire azt a XV. századbeli gyér adatok lehetővé teszik. 1427 május 22-én Figei Csathó László fia Miklós gömörvármegyei péterfalvi és hevesvármegyei domaházi birtokrészeit Recski Tamásnak és fiainak 14 uj forintért elzálogosítja._{Sztáray okmt. II. k. 255. 1.}* 1456-ban a Dormánházi, Szentmártoni és Abafalvi családokkal uj adományul nyerik a hevesvármegyei Mákegyháza és Vilyó pusztákat._{Csánki: Magyarország történeti földrajza. I. k. 77. 1.}*
Recski Tamás fiai közül Miklós országos fontosságu tevékenységet fejt ki. 1447-ben Dormáni Jánossal együtt Heves vármegyét képviselte az országgyülésen, mely Hunyadi Jánost a kormányzói méltóságra emelte._{Kovachich: Vestigia comitiorum, 268. 1.}*
Mátyás király alatt a nemesség még nem nyugodott bele a megváltozott viszonyokba, nehezen hajolt meg a király vasakarata előtt. Innen van, hogy főleg a külföldi háboruk idején az ország nemesei gyakran maguk biráskodtak peres ügyeikben. Az erőszakoskodás napirenden volt.
1465 junius 23-án Kenderesi Balázs és fiai nevében a budai káptalan vizsgálatot indit Nánai Kompolthi János özvegye, fiai és Recski Tamás ellen a fegyverneki jobbágyokon elkövetett erőszakosságok miatt. Recski Tamás tisztító esküt tett arról, hogy Szechédi Imre (Kenderesi Balázs jobbágya) nem az alperesek jobbágyainak nyilai következtében halt meg._{Károlyi cs. oklt. II. k. 366–369. 1.}* Miklós 1469-ben mint a király embere szerepel Thari György és Verebélyi Simon ügyében._{Pásztói apáts. 369. 1.}*
1474 február 18-án Thari György özvegye kijelenti, hogy Ország Mihály, Nánai Kompolthi Miklós; Recski Miklós és Tamás őt néhai férje birtokaiból kielégitették._{Pásztói apáts. 388–389. 1. Balázsy i. m. 286–287. 1.}* A két testvér még 1478 julius 18-án is Guthi Ország Mihály és Kompolthi János birtokba iktatásánál királyi emberek gyanánt van jelen._{U. o. 399. 1.}* Hogy a proscriptio milyen körülmények között és mikor következett be, meddig tartott, sőt hogy birói itélettel bekövetkezett-e, egyéb adat hiányában nem tudjuk igazolni.
Mint a család történetéhez tartozó adatot említjük meg, hogy Recski István 1492 május 10-én mint Borsod vármegye alispánja állít ki oklevelet._{Oklevelek a Melczer család levéltárából. 126. 1.}*
8. Istenmezei Ferenczről oklevelünk azt állítja, hogy a csehekkel szövetkezve Szanda vár (Nógrád vármegyei) alá vezette őket és igy hazaárulást követett el.
A család a XV. században gyakran szerepel a rokon Szenterzsébetiekkel együtt. Tagjai közül ismeretesek:

Istenmezei Lőrincz 1466; Albert; János 1501 †; Ferencz; György 1422; Katalin; György 1527

A Rhédeiek és a Szenterzsébeti család közt hosszú birtokper folyt 1459 óta, mely az előbbiek javára dőlt el. A sértett fél nem hagyta annyiban a dolgot. Mátyás királynak 1466 márczius 10-én Budán kelt oklevele szerint Szenterzsébeti János fiai, Istenmezei Lőrincz fiai és társai 1465 november 19-ike körül fegyveres embereikkel együtt megtámadták a Rhédei család Szentdomonkos nevü birtokát s onnan 350 sertést hajtottak el, Nagy Imre nevü cselédjüket véresre verték, sőt a család tagjai is csak meneküléssel kerülték ki a halált. Ugyanazon év szeptember 8-án kettős támadás érte a Rhédei családot: A Szenterzsébetiek a szentdomonkosi vetést pusztították el, az Istenmezeiek pedig a varaszói birtokra törtek, egy darab szántót elfoglaltak, a termést pedig elhordták._{Balázsy, i. m. 219–221. 1.}*
Istenmezei Ferencz életéről kevés adatunk maradt fenn. Mint tanu szerepel Tholyntha Máté és Pásztói Miklós ügyében. Mátyás 1489 november 8-án kelt itéletlevele igazolta, hogy Pásztói Miklós és Iván, embereikkel együtt rátörtek Tholyntha Máté házára, feleségével együtt bántalmazták, sőt Hasznos várába fogságba vitték őket. Istenmezei Ferencz tanuvallomása szerint csak hirből értesült a dologról, de ő is terhelőleg vallott a vádlottakra, bár uj részletet nem tudott felhozni ellenök._{Pásztói apátság, 437. 1.}* A csehekkel való szövetkezésre nem találtam ujabb adatot oklevelünk közlésén kivül. – A család tagjai közül még előfordulnak 1422-ben Istenmezei György leánya Katalin, fia György, akik Miklós fia Jakabbal bizonyos istenmezei birtok felett egyezkednek az egri káptalan előtt; továbbá az említett Lőrincz fia János, a ki 1501 május 30-án mint Iványi Varsa Ferencz hevesvármegyei rovó társa hal meg._{M. N. Múz. törzsanyaga; Pásztói Apáts. 458. 1.}* Továbbá Istenmezei Sandri, aki 1572. királyi ember és végül Istenmezei György, aki több hevesvármegyei nemessel együtt támadást intéz Eger város ellen, amiért a király kegyvesztettnek nyilvánitja (1527 november 30.)._{Kandra Kabos: Adatok az egri egyházmegye történetéhez. III. f. 454. l.; Királyi könyvek, I. folio 7.}* Az előbb említett erőszakossági perben a Szenterzsébetiekkel Istenmezei Lázár szövetkezett; ez bizonyosan más ága a családnak.
9. Fontos oklevelünk közlése azon szempontból is, mert az egri káptalan oklevélhamisításán kivül még két hamisítót említ Mátyás korából. Ezek egyike Szenterzsébeti János.
Emlékeinkből nem lehet bizonyosan következtetni, hogy hány és milyen természetü oklevelek voltak a hamisítványok, sőt kétséget kizárólag azt se, vajjon megtörtént-e valóban a hamisítás. De a proscribáló levél állítását valószinüvé teszi az a körülmény, hogy a többi eset között igazolhatókat találtunk. Bizonyos, hogy birtokjogi oklevelek lehettek a hamisítványok. Két fontos eset fordul elő, melyekben érdekelve volt Szenterzsébeti János, azért ezekben lett volna észszerű a hamisítás eszközlése, bár az is feltehető, hogy mások ügyének előmozditására készitett Szenterzsébeti János hamis okleveleket. 1466 szept. 29-én Palóczi László országbiró előtt Szenterzsébeti János budai Deák György által panaszt emelt Rhédei Dósa Miklós, neje és fiai ellen, a kik a megelőző év november 25-én szenterzsébeti és leleszi birtokait megtámadták, 300 forintot érő sertéseit elhajtották és egyéb kárt is tettek. Allitásait 3 oklevéllel igazolta: 1., a budai káptalan, 2.,egri káptalan, 3., Heves vármegye hatósága által kiadottakkal. Mivel az alperesek nem tudtak kellőképen védekezni, az országbiró eskü letételére itélte őket._{Balázsy i. m. 242–243. 1.}*
Másik eset volt ennek viszonzása, a Szenterzsébeti és Istenmezei családók már említett egyesült támadása Rhédei Dósa Miklós ellen. A már felsorolt eseteken kivül a panaszos felperes azt is állította a király előtt, hogy Szenterzsébeti János fiai János és Lázár már 8 évvel előbb (1458.) a szentdomonkosi és varaszói erdőkből fát hordtak el, két őrleni való buzát szállító szerekekből az ökröket elrabolták, a pör folyása alatt sok határjelet megsemmisítettek; az említett Szentdomonkos, Varaszó és Hidegkuth birtokokra vonatkozó okleveleket elvitték, s maguknál tartják, így a panaszosoknak 600 forintnyi kárt okoztak. A király a felperes kérésére Dombrói Mátyás kanczelláriai, Segwári György nádori jegyzőt és Balogi Miklós nevü embereit küldte ki vizsgálatra, a kik Budán, Heves vármegye kiküldötteivel együtt vizsgálták meg az ügyet s a panaszt valónak találták._{Eredeti a M. N. Múz. Rhédei cs. levéltárában. Kiadta Balázsy, i. m. 219–221. 1.}*
Mindenesetre nagy kár, hogy a két ügy közül egyik lefolyását sem kisérhetjük figyelemmel. Talán jogosan következtethetjük mégis, hogy a hamisítás az előbbi esetben történhetett és pedig éppen az egri káptalan oklevelével. Bizonyos ugyanis, hogy 1466 végén kerültek ki hamis oklevelek az egri káptalanból és Heves vármegye hatósága éppen ezen időben bélyegezte meg a káptalant hamisítványai miatt, a mint oklevelünk ki is fejezi, és Mátyás király 1467 augusztus 9-én kelt megbocsátó leveléből is kiviláglik. Proscribáló levelünk e mellett különbséget tesz oklevélhamisitó (emanator falsarum literarum) és hamis oklevelet használó (dispositor) között. Szenterzsébeti János pedig az utóbbi minőségben van oklevelünkben megemlitve; minthogy ez időben (1460–1470.) éppen az egri láptalannak vannak rokontárgyú hamis oklevelei, lehet, hogy ezeket használta fel.
Szenterzsébeti János az említett eseteken kivül még egyebütt is előfordul okleveleinkben. Az egri káptalan jelenti 1451 junius 4-én, hogy néhai Nagyfay Tamás fia Pál (más néven Pálfy Jánosfalwai), a ki Varaszón Kánthor János leánya s az ő felesége Anasztáziától született a saját, János és Mihály fiai, továbbá:Anglethe (Kebelkuthi Balázs felesége), Borbála, Krisztina, Katalin és Margit leányai nevében, végül néhai Egyházszenterzsébeti Mátyás fia Antal osztályos rokona részéről is vallotta, hogy nagy szükségei fedezésére egyházszenterzsébeti (Heves vármegyében levő) birtokát minden tartozékaival Szenterzsébeti Gáspár fia Jánosnak, továbbá Miklós és Lázár fiainak 200 magyar forintért eladta._{Eredeti a M. N. Múzeumban, a Dancs család ltban.}*
Még 1489 április 25-én is él Szenterzsébeti János és tanuként szerepel Tholyntha Máté és Pásztói Miklós perében._{Pásztói apáts. 436. 1.}*
A család a XV. században nagy kiterjedést mutat. A hevesmegyei tagok közül ismeretesek Szenterzsébeti Gáspár:

Szenterzsébeti Gáspár; Imre 1426, 1432. Gömöri és honti alispán; I. János 1451., 1466.; II. János 1451., 1489.; Lázár 1451., 1466.; Miklós 1451., 1466

Továbbá a heves vármegyei ágból még Szenterzsébeti Mátyás fia Antal (1451 ), Lőrincz fia György (1466). Egyes töredékek is ismeretesek Szenterzsébeti Boldizsár (Garai Miklós nádor 1415 november 24-én kelt oklevelében);_{Oklevelek a Melczer cs. levéltárából, 48. 1.}* Szenterzsébeti Juga fia János, birtokos nemes Körös vármegyében,_{Teleky, X. k. 406. 1.}* Szenterzsébeti Pelbárt, a kit a pestvármegyei Csév birtokba vezet be a székesfehérvári keresztes konvent (1483 május 9-én),_{Károlyi család oklt. II. k. 516. 1.}* végül Szenterzsébeti Bernát, aki 1489 április 25-én szintén tanu Tholyntha Máté és Pásztói Miklós perében._{Pásztói apáts. 436. 1.}*
10. Proscribáló levelünk érdekes adatai közt fontos értesitése tekintetében első helyen áll az, melyet Rhédei Jánosról mond: bizonyos Nagy János nevü embert saját elhatározásából megölt. Rhédei János nem ismeretlen alakja a Mátyás korának. A század egyik nevezetes családjából származott, de személyes kiválóságai is érdemessé tették őt a király kitüntetésére.
Rhédei Dósa Miklós és Szentdomonkosi Cheléni Klára 2-ik gyermeke._{A családfát 1. a Turul, I. k. 124 1.}* Élete 1437 és 1475 közé esik. Az oklevél állítása azért fontos, mivel ismeretlen oldalról mutatja be Rhédei Jánost. Életrajzi adatai közül a legfontosabbak felsorolására szoritkozunk. Mátyás király mozgalmas korának embere ő is, a ki érdemeket szerez, melyeket a király megjutalmaz, de birtokai erőszakos megnagyobbításától se riad vissza.
1459 november 22-én az egri káptalan jelenti a királynak, hogy Palóczi László országbiró meghagyására lefoglaltatta a birói itélettel Belényi Péter ellen elmarasztalt Rhédei Dósa István és János varaszói, szentdomonkosi és rédei birtokait a részben a birói illeték fejében, a 3-ik részt pedig a felperes számára. A per oka az alperesek részéről történt erőszakos jog- és birtokfoglalás volt. Rhédei János azonban ellenmondott a birtokok lefoglalásának, és 1460-ban a pör ujabb tárgyalását nyerte meg a királytól._{Balázsy, i. m. 210–215. 1.}* 1463 október 31-én már Heves vármegye alispánja._{Országos lt. 28273. sz.}*
1466 február 6-án Mátyás király megjutalmazza Rhédei János, Miklós és Bertalan érdemeit és nekik czimert adományoz. A czimer viselésére ugyan nincs adatunk, mert a család már előbb is egyedül ágaskodó oroszlánt használ, de ebben is nagy eltérések vannak, úgy hogy a család tagjai ezután is vagy hétféle czimert használnak._{Lásd a Turul II. k. 47–48. IV. k. 83–84. VIII. k. 83–86. 1.; Teleky; II. k. 104–111. l.}* 1466-ban bonyolult perük folyik az említett Szenterzsébeti és Istenmezei családokkal. Kölcsönös birtokpusztításról vádolják egymást; nagy kár nemcsak a családok, de kortörténeti szempontból is, hogy a pör befejezése ismeretlen._{Turul I. 129–138. 1.}* 1467 junius 26-án mint Heves vármegye alispánja végrehajtja a király rendeletét: Hegyes, Kenderes és Bő hevesvármegyei birtokok átcsatolását Pest vármegyéhez._{Károlyi oklt. II. 386. 1.}* Ugyanazon évben Guthi Ország Mihály nádor levelet ir hozzá, mint a megye alispánjához, hogy az esztergomi érsek birtokait ne háborgassa, hanem szedje be az adókat azoktól, akiknek birtokai adófizetés alól nincsenek felmentve._{M N. Múz. Rhédei cs. ltára.}*
Életében fontos mozzanatot jelöl, midőn a király kegye őt kinevezte erdélyi alvajdának. A lázadás leverése után hű és megbizható, sőt erőskezü ember kellett e fontos állásra, s ilyennek Rhédei János látszott a legalkalmasabbnak. Hogy mikor kelt a kinevezés, nem ismeretes, de 1467 végén kellett megtörténni, mert a következő év elején már eljár uj tisztében. 1468 január 18-án itéletet mond mint erdélyi alvajda Béledi János Bodula nevü birtoka ügyében._{Eredeti, pecsét nyomaival, a M. N. Múz, törzsgyüjteményében.}* 1468 november 10-én a szászok székeit értesiti, hogy Gerebi Simon nevü hű emberét küldi hozzájok bő utasítással._{Eredeti ugyanott.}*
Érdekes kulturtörténeti mozzanatot őriz meg életéről egy 1469-ik évi oklevél. A budai káptalan jelentést ir a királyhoz, mely szerint Rhédei János szerződést kötött a Zaghwa (Zagyvafő Nógrád vármegyében) várában lakó csehekkel, hogy bizonyos mennyiségü élelmi szert szállít nekik, de ennek fejében nem szabad a környéken rabolniok. Midőn tehát az egyességet teljesítendő 3, 24 ökörtől vont szekéren 6 forintot érő fűszert és 40 forintnyi zabot szállíttatott, Thar közelében Chenkerházi György, Thamásy Miklós és Nádasdy Péter emberei megtámadták a szállítókat, a szállítandó anyagot Hasznosi János, László és András hasznosi várába szállították. Minthogy pedig a csehek a kikötött dolgokat nem kapták meg, megtámadták Rhédei János Cseke nevü birtokát (Nógrád vármegyében), ott Kis Pál nevü jobbágyát megölték, 14 másikat elhurczoltak Zagyva várukba; a birtokot teljesen elpusztították és az elfogott jobbágyokat később 12 forintért válthatta vissza Rhédei János. A káptalan és a királyi ember a vádat igaznak találván, a vádlottakat megidézte._{Eredeti papiron a M. N. Múz. Rhédei cs. levéltárában. – Érdekes, hogy Zagyvafő még 1469-ben is a cseheké. Lásd Csánki i. m. I. k. 93. 1.}* 1471-ben kettős birtokadományozásban van része Rhédei Jánosnak: Semjén Margit a Torda vármegyében fekvő Pyvár nevü birtokát adja neki; Mátyás király pedig a váczi káptalant utasítja (1471 május 10, Thorda), hogy a nógrádmegyei Konczhyda birtokba történt beiktatásról szóló levelet adja ki az alvajdának._{Turul, I. 123. l.; M. N. Múz. Rhédei cs. levéltára.}*
1473 szeptember 25-én Mátyás király ujabb adományozásban részesíti: neki adja a Nagyut és Balpüspöki birtokrészeket Heves vármegyében a visszavett Boldogháziért (Gömör vármegyében), melyet Szentgyörgyvára ostroma alatt hősiessége jutalmául adott neki._{Balázsy, i. m. 229–230. 1.}* 1475-ben ujabb hatalmaskodási per indult meg ellene. Heves vármegye közgyülésén Verpeléten (augusztus 7-én) vizsgálat indult meg Lévai Cseh János és felesége, Szőllősi László és társai ellen, mert Rhédei János támogatásával elfoglalták Bessenyey János Szőllőstelki birtokát és egyéb birtokokat is. A vádat valónak találták._{Bessenyey cs. tört. 162. 1.}* Ez az utolsó határidő életére vonatkozólag, mert még az év hátralevő részében meghalt.
Halála körülményeiről az egri káptalan 1483 január 3-án kelt jelentése értesít. Ország Mihály nádor előtt Pelenyi Albert, Nagyrhédei János fia György és Szentmártonrhédei Miklós panaszt emeltek Mysei Bacha János ellen, a ki 10 évvel előbb a panaszosok Myse nevü birtoka a Tarna folyónak Farkasrév nevü helye felé vezető nyilt uton, a merre a felperesek jobbágyai járni szoktak, épületet emelt, a birtokot pedig pusztította; mikor pedig Nagyrhédei János 7 évvel ezelőtt Váradon meghalt, és holttestét Rhédére hozták eltemetni, a kulcsok Fygedi Fekéch Sebestyén kezére jutottak, a kinek segitségével Bacha János a meghalt összes ezüstnemüjét és selyemholmiját elrabolta, a mi által a panaszos birtokán (grangia) 400 arany forintnyi kárt ejtett. Sőt ezen kivül néhány – névszerint felsorolt – szomszédja segítségével, az emlitett Rhédei Miklós misei házára támadt, letépték az ajtókat és Oláh István nevü juhászt elrabolták Keérre. Mikor a juhász magát igazolni akarta, bizonyítékait nem fogadták el, hanem megölték. A káptalan embere a panaszosok előadásának hitelt adott, és az alperest a nádori szék elé idézte._{Eredeti a Magyar Nemzeti Múzeum törzsgyűjteményében. XVI. sz. jegyzet kivül: Tarnamissén valami révre való útnak elfoglalásáról való perlekedés.}*
Rhédei János élete végéig a király kegyelt embere maradt, tehát a proscribáló levél adatát nem tudjuk más egykoru adattal igazolni. Valószinü, hogy az ügy nem került a biróság elé, mert ha Rhédei János elkövette is az említett gyilkosságot, elég hatalmas volt arra, hogy a vizsgálat megindítását késleltesse. Hihető, hogy a nádor nem fogadta el igaznak a vádat. Adat hiányában a kérdést meg nem világíthatjuk, a feltevések pedig nem adnak kielégítő feleletet.
Dr. BÁRTFAI SZABÓ LÁSZLÓ.

PECSÉTTANI APRÓGÁSOK.

(Öt pecsétképpel.)

(A Turul 1893 és 1897. évfolyamaiban megjelent közleményeim folytatásául.

Krakóból csereképen kaptam Nagy Lajos azon lengyel királyi nagy pecsétjének galvanoplasztikai lenyomatát, a melyet itt ábrában szerencsém van a Turul olvasóinak bemutatni.
A kerek pecsét átmérője 11 centiméter. Alakja hasonlit Nagy Lajos király második kettős pecsétje előlapjához, melynek rajza a Magyar Történeti Életrajzok 1892. évfolyama 374. lapján látható. Kétséget alig szenvedhet, hogy a magyar pecsét, mely az időben, midőn Nagy Lajost lengyel királynak koronázták meg, használatos vala, szolgált a lengyel «pecsétlikasztónak» mintául. A főkülömbség e két pecsét közt: hogy mig a magyar pecsét balfelén az apostoli kettős kereszt van a háromszögű pajzsocskába vésve, a lengyel pecséten ugyanott a jobbra néző lengyel sas diszeleg.

Leirását már ezért mellőzhetőnek tartom; a csatolt jó ábra különben is pótolja a leirást. Legendája:

18

vagyis.: Sigllum Lodovici Dei Gracia Regis Hungarie, Polonié, Dalmacie, Chrovacie et cetera.
Másodikul idősb Erzsébet királynénak egyik titkos-pecsétjét mutatom be, még pedig két ábrában.
Az egyiknek, az elől állónak eredetije a bécsi cs. és kir. államlevéltárban őrzött 1358 május 27-ikén kelt oklevélen függ, a mely oklevél már ki van adva Gelchich-Thallóczy: Raguza és Magyarország összeköttetéseinek oklevéltárában (3. lap). Ez oklevélben Nagy Lajos király megállapitja a neki meghódoló Raguza kötelezettségeit és kiváltságait. A másik rajz egy galván másolatról készült, a melyet Krakóból kaptam. – A pecsét átmérője 25 mm., benne hatkarélyos mezőn hasitott csucsives pajzs látható, egyik felében a magyar pólyákkal, másikban a vágásvonalból kibukkanó lengyel sassal. Sajátságos, hogy ezen egyesitett magyar-lengyel czimer daczára a királyné csak Magyarország uralkodónőjének nevezi magát; hangzik pedig a körirat eképen:

vagyis: Sigillum Secretum Elizabeth Regine Ungarie.

A pajzs fölött (csak az egyik példányon kivehető) s betü, a királyné nevének kezdőbetüje látható.
A bécsi cs. és kir. állami levéltárból dr. Károlyi Árpád t. barátom szives közvetitésével jutottam Erzsébet anyakirálynénak másik, eddig kiadatlan titkos pecsétjéhez. E pecsét Erzsébet herczegnőnek, István herczeg, Nagy Lajos király öcscse árvájának azon 1340 márczius 5-én kelt levelére van nyomva; melyben tudatja mindenekkel, a kiket illet, hogy a házassági szerződést, melyet IV. Károly császár, Lajos magyar király és Erzsébet anyakirályné közte és Venczel cseh király között kötöttek, a császár engedelmével fölbontja; a császárt, Venczel királyt, Lajos királyt és anyját, nemkülönben a herczegeket egyházi és világi főurakat mindennemü kötelezettségük s esküjök alól feloldozza. Kiadta az okiratot Fejér CD. IX/IV. 244. Azért erősitette pedig meg ez oklevelét Erzsébet anyakirályné saját pecsétjével, mert az árva herczegnőnek magának pecsétje nem volt.
A pecsét fészke sárga viasz, benne fekszik a Pecsétgyürü piros viaszu, hosszas nyolczszögalaku lenyomata. Ez oktogon átmérője hosszában 18 milliméter, széltében 15 milliméter. Az oktogon szélét nem egészen két milliméter szélességben a legenda foglalja el; e téren belül, jóval mélyebben fekszik a belső mező, mely szembe néző, koronás női főt tüntet föl nyakastul, de vállak nélkül. A főn gyöngyökkel ékes, liliomos korona van, róla a gyöngyök az alak fülénél jobbra, balra lelógnak. Nem szenved kétséget, hogy a pecsétmetsző idősb Erzsébet királynét akarta abrázolni.
Körirata a következő:

azaz: Sigillum Meum Secretum. E(lizabeth) D(ei) G (racia) R(egina).

A köriratot illetőleg meg kell jegyeznem, hogy a négy utolsó betüt is, s így köztük a másodikat épp oly, abszolut hüséggel adta vissza a rajzoló, mint a többit. Mihez képest nem az ő hibája; hogy D helyett , U-t olvasott, hanem a vésnöké, ki valamiképpen megtévedt.
E gyönyörü pecsét, akár szokatlanabb ábrázolását, akár kifogástalan vésetét tekintjük, pecséttani emlékeink között kétségkivül előkelő helyet foglal el.
Arczképes pecsétek ebben a korban mindenütt, nálunk pedig különösen ritkák. A XII. században még a pecsétek nagyobb részén a tulajdonos képmása foglal helyet s ezt az ábrázolást csak a XIII. század kezdete óta szoritja ki a pecsétmezőre helyezett czimer. Azonban a czimeres pecsétek mellett még mindig maradnak képmásosak is, de már aránylag kis számban. Ilyenek első sorban az uralkodói nagy-pecsétek, herczegek, főurak lovaspecsétjei, a melyek mind egész alakban ábrázolják a tulajdonost, s inkább a fegyverzet, az öltözet, vagy az ezen alkalmazott jelvények révén jellemzik az ábrázolt egyéniséget, mint az arczvonások hasonlósága által. Az itt bemutatotthoz hasonló, egyedül a főt ábrázoló pecsétekre alig tudnánk hirtelenében egykoru példát mutatni, László opuliai herczeg 1385-iki ismert pecsétjén kivül (Turul, XIV. 149. l.), a melyen az Erzsébetéhez hasonló módon a tulajdonos feje látható. E pecsét azonban nem gyürüről van nyomva; kb. 38 mm. átmérőjü levén, már a nagyobb pecsétek közé tartozik.

***

Megirtam egykoron_{Esztergomvidéki Régészeti és Történelmi Társulat III. évkönyvében 1900.}* Boleszló toszti herczeg, esztergomi érsek, Esztergom örökös főispánja, I. Károly király sógora és Erzsébet királyné rokona életét. Volt pedig e Boleszló a Piasztok nemzetségéből származó Bituni (Beutheni) Kázmér herczeg fia, Mária, Károly király első neje, valamint Meskó előbb nyitrai, aztán veszprémi püspök testvére, 1321-től 1328-ig esztergomi érsek. Nagyon érthető tehát, hogy pecsétje iránt érdeklődtem. Az esztergomi primási és káptalani levéltárakban ilyet nem találtam, de nyomára akadtam a budapesti országos, a pannonhalmi monostori és a szepesi káptalani levéltárakban. A lenyomatok azonban többé-kevésbbé mind hiányosak, töredezettek, kopottak; mégis sikerült mind a háromból a pecsét leirását és legendáját egybeállitani.
A sárga viaszba nyomott kétcsúcsu pecsét hossza 10, szélessége 6.5 czentiméter. Csucsives (gót) oltártáblát ábrázol, mely hosszában is, széltében is három részre van osztva. A főalak a középső fülkében az istenanya, bal karján a kisded Jézussal. Balról tőle szent (aureolás) püspök (sz. Adalbert) mitrával és pásztorbottal; jobbról női szent (Mária Magdolna) a kenőcstartó edénynyel. Legfölül feszület, Krisztus a kereszten. Legalul Boleszló érsek térdel balra fordulva, fején hegyes püspöksüveg, melynek szalagjai hátul messze elállanak, mintegy lebegnek; mögötte, közel a kerethez, B, neve első betüje. A térdelő érsektől jobbra és balra egy-egy háromszögű czimerpajzs. A jobbikban a magyar Anouk által az időben használt czimer, liliomok és pólyák; a bal pajzsban a lengyel sas látható.

A pecsét körirata:

azaz: Sigillum Boleslai Ducis Tostensis. Dei Et Apostolice Sedis Gracia Strigoniensis Ecclesie Archipiscopi et Eiusdem Loci Comitis Perpetui.
PÓR .

ADATOK A DARÓCZYAIK TÖRTÉNETÉHEZ.

(Egy czímerképpell.)

Családtörténeti munkáink három nemzetségbeli Daróczy családot ismernek:_{Nagy I., Magy. orsz. csal. III. k. 240 1.; Pallas Nagy Lexikona V. k. 45. 1.}* az Örs nb. Királydaróczi Daróczy családot, a mely állitólag Tibold-Daróczi előnévvel is élt, az Ákos nb. Deregnyői Daróczy családot_{Nagy I., Magy. orsz. csal. III. k. 241. 1.; Pallas Nagy Lexikona V. k. 45. 1.}* és a Gutkeled nb. Daróczy családot._{Pallas Nagy Lexikona V. k. 45. 1.}*
Az Örs nb. Daróczy család létezését szabad legyen kétségbe vonnom, mivel Daróczy Tibold leszármazói, nem mint Daróczynak, hanem mint Tibold-Daróczi Thiboldok szerepelnek. – A Batthyányi és Daróczy családok fiait etető pelikános czimerét nem tekintem a közös eredetre nézve döntő bizonyitéknak, már azért sem, mivel a Batthyányiak Örs nemzetségbeli leszármazása sincs még teljes biztossággal, eldöntve;_{Wertner, Magyar Nemzetségek II. k. 231. 1.; Pallas Nagy Lexikona II. k. 735. 1.}* különben pedig a Királydaróczi Daróczy család ősi czimerének nem a pelikános czimert kell tekintenünk. – Karácsonyi_{Karácsonyi, Magyar Nemzetségek II. k. 419. 1.}* már az Örs nemzetségbeli családok között sem a Daróczyakat, sem a Batthyányiakat nem emliti.
Az Ákos nb. Deregnyői Daróczy család valójában nem létezett, s csak egy tévedés okozta, hogy az irodalomban szerepel. Egyedül a Gutkeled nemzetségből való leszármazás bizonyitható okmányilag; s határozottan azt kell állitanom, hogy az összes, eddig különböző nemzetségből származtatott Daróczyak, mind ezen nemzetségből származnak. – Ennek igazolására közlöm a családnak eddig a maga teljességében sehol sem közölt leszármazását a XV. század közepéig. (Lásd az I. és II. táblát.)
A fenti családfákon kitüntetett Daróczyak ősi birtokai: Darócz, Syd és Rózsa; valamennyi Beregmegyében.
Lássuk most a család ágait egyenként.
Nagythoronyai ág: Birtokai: Kis- és Nagy-Darócz, Guth, Kirva, Began, Masarfalva, Kaponya, Kereszt, Pinkócz és Kis-Zeretva, Gelényes, Deda, Gulács. – Őse Pál, ki hihetőleg egy személy Daróczy Nagy Pállal 1489–1516; neje Guthy Anna, 1519. (Lásd leszármazását a III. táblán. 22. lap.)
Nagyzeretvai ág. – Birtokai: Csicser, Vajon, Ujfalu, Gesztely, Kis-Darócz, Ubres, Zeretva, Palin, Mokcsa.

N.; Nagyszeretvai Daróczy Ferencz_{Leleszi lt. Act. 13:; Prot. 1. fol. 73.; Ungm. lt. Prot. 1. fol. 11.}* 1522, † 1545 előtt, özv. Erzsébet, 1545; Leány_{Leleszi lt. Act. 43. fasc. 3.}* 1554; András_{Leleszi lt. Prot. 12. fol. 321.; Act. 43. fasc. 3.; Prot. 13. fol 315.; Sig Lib. 2., fol. 185.; Prot. 27.; Ungm. lt. Prot. 3. fol. 160.}* 1554–1582; Gergely_{Leleszi lt. Act. 43. fasc. 3.; Sig. Lib. 1. fol. 65.; Ungm. lt. Prot. 2. fol. 58.}* † 1554 előtt, Mokcsay Dorottya, 2. férje: Bessenyey Gergely, 1560; János_{Leleszi lt. Sig. Lib. 2. fol. 172.; Sig. Lib. 5. fol. 4.}* 1569–1575; János_{Leleszi lt. Act. 43. fasc. 4.; Sig. Lib. 1. fol. 65.}* 1554–1560; Klára 1559_{Leleszi lt. Act. 43. fasc. 3.; Sig. Lib. 1. fol. 65.; Sig. Lib. 1. fol. 149.; Sig. Lib. 2. fol. 185.; Sig. Lib. 8. fol. 49. Ungm. lt. Prot. 2. fol. 58.; Fasc. 5 Act. pal. No. 17.}*, jegyese: Ztropkay István 1563-ban, esküvő 1569-ben, † 1583 előtt; Anna_{Leleszi lt. Prot. 37. fol. 19.; Sig. Lib. 16. fol. 3.}*, Csicsery 1591–1603; Klára_{Leleszi lt. Sig. Lib. 16. fol. 3.}*, Mokcsay János 1603; Erzsébet_{Leleszi lt. Sig. Lib 16. fol. 3.}*, Tibay István 1603

I. A Daróczyak leszármazása a XV. század közepéig.

Farkas_{Karácsonyi: Magy. nemz. II. k. 71. 1.}*; Nándor; Elek a Guthy- és guthi Ország-család őse; Pál a Balkányi-család őse; Daróczy János_{Wertner: Magy. nemz. I. k. 279. 1.; Z. O. II. k. 455. 1. III. k 124. 1.}*; István_{Z. O. I. k. 70. 1.}* 1280 körül; László?; Chama, 1. N. N., 2. N. N.; János_{Z. O. I. k. 577. 1.; II. k. 455. 1; VIII. k. 345 1.; W. An. O. II. k. 254.}* 1301–1360, 1349-ben comes; László_{Wertner: Magy. nemz. I. k. 279. 1.; Z. O. II. k. 455 1.; III. k. 124. 1.}* 1341–1348; Péter † 1301 előtt; Leány 1301; László_{Z. O. I. k. 588. 1.; II. k. 136, 211. 275. 1.; III. k. 11. 36. 42, 46, 63, 66, 67, 81, 82, 94, 97, 124, 379, 492. 1.; IV. k. 6, 67, 69, 91. 1.; VIII. k. 145, 345. 1.}* 1341–1378, 1349_{Wertner: Magy. nemz. I. k. 279. 1.; Z. O. II k. 455 l.; III. k. 124. 1.}*; Klára_{Wertner: Magy. nemz. I. k. 279. 1.; Z. O. II k. 455 l.; III. k. 124. 1.}*, Daróczy Máté; István_{Z. O. III. k. 395, 419, 429, 473, 475 1.; IV. k. 6, 11, 43, 45, 65, 67, 90, 107, 111, 115, 116, 127, 128, 142, 159, 180, 188, 203, 204, 238, (László), 250, 251, 255, 259, 261, 280, 282, 318, 347, 395, 433. 480, 482. 1.; V k. 7, 8, 18, 22, 58, 79, 119, 148, 214, 235. 1.; VIII. k. 345. 1.; Leleszi lt. Stat. Lit. D. 245. 1.}* 1353–1418; Lőrincz_{Z. O. III. k. 475. 1.; IV. k. 6, 65, 67, 90, 111, 116, 117, 127, 128, 142, 159, 203, 204, 238, 251, 255, 259, 261, 264, 282, 433 480. 1.; V. k. 8, 58, 214. 1.; VI. k. 348, (Chama), 420. 1.; VIII. k. 13, (Tamás), 44. 82, 345 1.; Leleszi lt. Stat. Lit. D 245. 1.; Vet. Act. 21.; Act. 13.}* 1353–1420; Tamás_{Z. O. III. k. 475. 1.; IV. k. 6, 65, 67, 90, 117, 203, 238, 255, 264, 282, 433, 480. 1.; V. k. 8, 58, 79, 119, 148, 214. 1.; VIII. k. 13. 345. 1.; Leleszi Jt. Act. 4.; Vet. Act. 2r.}* 1360–1401; János_{Z. O. IV. k. 65, 67. 90, 282, 433. 480. 1.; V. k. 8, 58, 214. 1.; VIII. k. 345. 1.}* 1360; Bertalan v. Barton_{Z. O. III. k. 475. I.; IV. k. 6, 65, 67, 90, 117, 203, 238. 255, 264, 271, 433. 480. 1.; V. k. 8, 33, 58. 214. 1.; VIII. k. 13, 39. 44, 82. 86, 147, 135. 345. 348. 1.; Leleszi lt. Act. 4.; Act. 13.; Act. 21.}* 1360–1433; Bálint _{Z. O. IV. k. 433, 480. 1.; V. k. 8, 58, 214. 1.; VIII k. 345. 1.}* 1378–1401; Miklós_{Z. O. VI. k. 430. 1.; VIII. k. 13, 39, 44, 82, 84, 135, 147, 152, 345, 235, 1.; Leleszi lt. Act. 13.; Act. 17.; Act. 21.; Act. 41.}* 1420–1455; Bertalan_{Leleszi lt. Act. 13.}* 1423; Mihály_{Leleszi lt. Act. 13.}* 1423; István_{Z. O. VI. k. 420. 1.; VIII. k. 13, 147, 152, 135. 400. 1. Leleszi lt. Act. 13.; Act. 17.; Act. 21.; Act. 35.; Act. 41.}* 1420–1436; Miklós_{Z. O. VI. k. 348. 1.; VIII. k. 13, 44, 84, 135, 147, 152, 235, 345, 400 1.; Leleszi lt. Act. 13.; Act, 21.; Act. 35.}* 1418–1436; Lőrincz_{Leleszi lt. Act. 13.}* 1423; Mihály_{Z. O. VIII. k. 13, 82, 147.; Leleszi lt. Act. 17.}* 1423–1436; Márton_{Z. O. VI. k. 420. 1.; VIII. k. 13, 147. 1.; Leleszi lt. Act. 13.; Act. 18.; Act. 42.; Act. 49.}* 1420–1465; Kelemen_{Leleszi lt. Act. 13.}* 1420; Gergely_{Z. O. VIII. k. 13, 39, 135. 147, 152. 1.; Leleszi lt. Act. 13. Act. 18.; Act. 49.}* 1420–1454; Margit_{Leleszi lt. Act. 13.}*, Sartoris Miklós; Miklós_{Z. O. VIII k. 13. 1.}* 1429–1454; Gergely_{Z. O. VI. k. 420. 1.; VIII. k. 13, (György), 44. 135. 147. 152. 1.; Leleszi lt. Act. 13.: Act. 17.; Act. 18.; Act. 35.; Act. 49.; El. prot. D. fol. 63. prot. 4.; Act. 42.}* 1421–1462; Bertalan_{Z. O. VIII. k. 84, 135, 153. l.}* 1424–1425; Pál_{Z. O. VI. k. 420. 1.; VIII. k. 13. 1.; Leleszi lt. Act. 13.}*; Leány_{Leleszi lt. El. prot. D. fol. 63. prot. 4.}*, Zádorházy László, 1462

II. A Daróczyak leszármazása a XV. század közepéig.
(Második ág.)

Simon_{Z. O. III. k. 144. 1.}*; Máté v. Mátyás_{Z. O. III. k. 124, 144, 158. 1.}*, Daróczy Klára 1360–1363; Benedek_{Leleszi lt. Act. 5.}* 1401–1409; János_{Z. O. III. k. 124, 135, 144, 158, 422, 452, 454, 455. 1.; IV. k. 280, 281, 282. 1.; Leleszi lt. Vet. Act. 21.; Act. 5.}* 1360–1395; Mihály_{Z. O. III. k. 422, 452, 454, 455 1.; IV. k. 280, 281, 282. 1.; Leleszi lt. Act. 5.; Z. O. V. k. 502. 1.}* 1375–1409; Mihály_{Z. O. V. k. 502. 1.}* 1409; Ferencz_{Z. O. V. k. 502. 1.; VI. k. 372. 1.}* 1409–1419; László_{Z. O. VIII. k. 84. 1.}* 1401; István_{Z. O. V: k. 502. 1.; VIII. k. 84. 1.; Leleszi lt. Act. 5.}* 1401–1423; Gergely_{Z. O. V. k. 502. 1.}* 1409; András_{Z. O. V. k. 502. 1.}* 1409; Antal_{Z. O. V. k. 502. 1.}* 1409; Damián_{Z. O. V. k. 502. 1.}* 1409; László_{Leleszi lt. Act. 11.; Z. O. V. k. 502. 1.}* 1423; István_{Leleszi lt. Act. 11.: Z. O. V. k. 502. 1.}* 1423; Bálint_{Leleszi lt. Act. 11.}* 1423; Veronika_{Leleszi lt. Act. 11.}* 1423; Ágnes_{Leleszi lt. Act. 11.}* 1423

III. A Daróczy család nagythoron ai ága.

Pál_{Leleszi It. Metal. Bereg. 38, prot. I. pag. 492.; prot. 3. fol. 243.}* 1489–1516, Guthy Anna 1319; György_{Leleszi lt. Prot. I. fol. 140.; Statut. D. 147.; Prot. parv. D. fol. 260, 263.; Act. 21.; Act. 41.; Vet. fasc, 15.; u. 11. pag. 204.; Act. 21; Act. 28. Prot. 5. fol. 161; Stat. D. 144. Prot. 6. fol. 32.; Act. 30. fasc 1.; Act. 31. fasc. 7.; Prot. 3. fol. 141 Act. 37. fasc. 3.; Act. 25.; Sign. 1. fol. 67.; Sign. Lib. 1. fol. 67.; Ungm. lt. Prot. 1. fol. 12, 43, 25, 26.}* 1511–1528, † 1549 előtt, Kaponyás Katalin 1539–1563; András_{Ungm. lt. fasc. 2. Act. 48.; Prot. 3. fol. 160.}*, Dorottya 1559–1576; István_{Leleszi lt. Act. 31 fasc. 7.; Prot. 3. fol. 332; Prot. 7. fol. 239.; Act. 28.; Act. 37. fasc. 3.; Act. 25. Sign. Lib. 9. fol. 42.; Prot. 33. fol. 117.; Sign. Lib. 16. fol. 96.}* 1549–1554, Harthay Katalin_{Leleszi lt. Prot. 7. fol. 239.; Act. 28.; Act. 25.; Sign. 1. fol. 64; Sign. Lib. 2. fol. 71.; Prot. 13. fol. 703.; Ungm. lt. Prot. 1. fol. 25, 26.}* 1584–1590; Imre_{Leleszi lt. Prot. 7. fol. 239.; Act. 28.; Act. 25.; Sign. 1. fol. 64; Sign. Lib. 2. fol. 71.; Prot. 13. fol. 703.; Ungm. lt. Prot. 1. fol. 25, 26.}* 1519–1564, Csobády Erzsébet előbb Jobbos Máténé 1564; Nagythoronyai György_{Leleszi lt. Prot. 3. fol. 332.; Prot. 7. fol. 138, 204.; Act. 25; Sign. 1. fol. 64.; Sign. Lib. 1. fol. 67.; Prot. 13. fol. 703.; Sign. Lib. 2. fol. 174.; Act. 25. fol. 2.; Prot. 21. fol. 69.; Prot. 20. fol. 170.; Sig. Lib. 5. fol. 196.}* 1549–1578, Hencselőczy Ilona 1569; Anna_{Leleszi lt. Act. 25.; Ungm. lt. Prot. 3. fol. 183. et 207.}* 1549, 1. Skaricza Mátyás, 2. Csicsery István 1555; János_{Leleszi lt. Act. 28.; Prot. 13. fol. 315.; Sign. Lib. 1. fol. 67.; Sign. Lib. 2. fol. 99.; Act. 69. fasc. 2.; Ungm. lt. Prot. 3. fol. 183. et 207, 113.}* 1554–1580; Gergely_{Leleszi lt. Act. 28.}* 1554; László_{Leleszi lt. Sign. Lib. 16. fol. 96.; Sign. Lib. 31. fol. 18.}* 1604–1656, Homoky Judit? 1656; Bálint_{Leleszi lt. Sign. Lib. 16. fol, 96.}* 1604; László_{Leleszi lt. Sign. Lib. 4. fol. 59.; Act. 19. fasc. 3.}* 1573–1588, Ugray Judit 1598; Mihály_{Leleszi lt. Sign. Lib. 10. fol. 136.}* 1587, † 1632 előtt, Ztáray Orsolya¸1632; László_{Ungm. lt. fasc. 11. Act. pol. Nr. 115.}* 1656; Anna_{Ungm. lt. fasc. 11. Act. pol. Nr. 115.}* 1656; Ferencz_{Leleszi lt. Sign. Lib. 21. fol. 17.}* 1632; János_{Leleszi lt. Sign. Lib. 21. fol. 17.}* 1632; Borbála_{Leleszi lt. Sign. Lib. 21. fol. 17.}* 1. Telekessy Pál 1632_{Jászói lt. Stat. F. 12.}* 1640, 2. Serfőző Gáspár

IV. A Daróczy család nagydaróczi és deregnyői ága.

Simon_{Leleszi lt. Prot. parv. D. fol. 263.; Eleuch. prot. D. 5. fol. 161.; Stat. D. 144.}* 1516–1528; György_{Leleszi lt. Prot. 14. fol. 11.; Sign. Lib. 2. fol. 172.; Act. 34.}* 1578, † 1569 előtt, Bilkey Anna 1567; Szerafin_{Leleszi lt. Sign. Lib. 3. fol. 2.; Prot. 19. fol. 184, 192, 199, 205.; Prot. 21. fol. 69, 132.; Prot. 22. fol. 152.; Stat. D: 145; Sign. Lib. 5. fol. 4.; Prot. 11. fol. 114.; Sign. Lib. 5. fol. 196.; Act. 12 fasc. 1.; Sign. Lib: 7. fol. 37.; Stat. D. 142.; Prot. 28. fol. 71. Act. 5.; Prot. 31. fol. 85.; Prot. 32. fol. 1.}* 1571, † 1587 előtt, 1. Oroszy Krisztina 1573, 2. Irinyi Krisztina; Magdolna, Szigethi Vas Márton; 1-től: Ferencz_{Leleszi lt. Prot. m. fol. 114.; Sign. Lib. 10. fol. 3.; Vetust. fasc. 17. 15. pag. 142.; Prot. 40. fol. 33.; Prot. 42. fol. 49 Sign. Lib. 14. fol. 45, 83.; Stat. D. 139.; Act. 22.; Prot. 45. fol. 51.; Stat. D. 162, 148.; Prot. 48. fol. 62.; Prot. 49; fol. 66. Act. 8.; Sign. Lib. 16. fol. 88.; Stat. D. 157, 160, 161. Act. 27.; Sign. Lib. 16. fol. 127.; Act. 1. Stat. D. 116, 155.; Prot. 58. fol. 75.; Prot. 60. fol. 32.; Sign. Lib. 19. fol. 30.}* 1577, † 1616., br. Pálffy Erzsébet; Borbála_{Leleszi lt. Prot. 11. fol. 114; Sign. Lib. 14. fol. 83.}* 1577, Anárchy István; Anna_{Leleszi lt. Prot. 11. fol 114.}* 1577; Zsófia_{Leleszi lt. Prot. 11. fol. 114.; Act. 22.; Prot. 49. fol. 66.; Stat. D. 140, 161.; Prot. 57. fol. 4.; Sign. Lib. 21. fol. 151.; Prot. 75. fol. 88.; Act. 48.}* 1577, † 1640 előtt, Zólyomy Miklós † 1603 előtt; 2-tól: Erzsébet_{Leleszi lt. Vetust. fasc. 17, 15. pag. 142. Act. 22.; Prot. 17. fol. 3.}* 1587, br. Rákóczy János 1613; Krisztina_{Leleszi lt. Sign. Lib. 14. fol. 45, 83.: Act. 22.}*, Zékely Boldizsár 1596; Katalin_{Leleszi lt. Stat. D. 139.; Act. 22.}*, Ujlaky Mátyás 1597; Gáspár_{Leleszi lt. Vetust fasc. 17. 15. pag. 142.; Act. 22.; Sign. Lib. 16. fol. 88.}* 1587; János_{Leleszi lt. Act. 60.}* 1636; Ferencz_{Leleszi lt. Prot. 51. fol. 78.; Act. 20.; Prot. 70. fol. 48.; Act. 15.; Act. 19. fasc. 2.; Prot. 73. fol. 113.; Prot. 75. fol. 88.}* 1609, Jakussich Katalin 1634; Erzsébet_{Leleszi lt. Prot. 51. fol. 78.; Act. 20.}* 1609–1616; Katalin_{Leleszi lt. Prot. 51. fol. 78.; Act. 20.; Sign. Lib. 19. fol. 130.; Sign. Lib. 24. fol. 60.; Act. 13.}* 1609, Kubinyi László 1639; Borbála_{Leleszi lt. Act. 20.; Sign. Lib. 19. fol. 130.}* 1616; István_{Leleszi lt. Act. 20.}* 1616; Márton_{Leleszi lt. Act. 17.; Sign. Lib. 22. fol. 150.; Act. 60.}* 1629; Ferencz_{Leleszi lt. Sign. Lib. 22. fol. 150.}* 1636; János_{Leleszi lt. Sign. Lib. 22. fol. 150.; Prot. 98. fol. 268.}* 1636, Szigyártó Erzsébet 1666; Magdolna_{Leleszi lt. Sign. Lib 22. fol. 150.; Stat. D. 233.}* 1636, Kemecsey Ferencz 1666

V. A Daróczy család királydaróczi ágának leszármazása.

István 1625–1656, Dengeleghy Katalin 1625; Erzsébet 1651–1682, 1. Ugray György, 2. Torma Pál 1682; Zsigmond 1654–1656, Paksy Anna; Mária 1651–, 1. Vetéssy László 1656–1682, 2. Várady Gábor 1654; István 1656; Sámuel 1665; György 1763; Katalin 1656, Szerény László 1682; Tolnamegyei ág István 1676 † Budán 1709-ben, Sokoray Erzsébet; Sándor 1763; Mária, Balássy István 1763; Ferencz 1763; István 1703; Katalin, Ónody György 1763; Zsigmond; Antal, 1. Dujardin Mária, 2. Jekelfalussy N.; István; Katalin, 1. Lasztóczy György, 2. br. Száraz György, 3. br. Vay László; Ferenc, Fiáth Zsófia; Rozina, 1. Merskovich Mihály † 1732 előtt, 2. Csik Ádám; Klára-Julia † 1732 előtt, 1. Petrovay László, 2. Landskron Sándor, 3. br. Schleinitz Gottlieb; Borbálya † 1732 előtt, Zlinszky Imre; Lajos sz. 1720, † Pakson 1784. XII/22, 1. Mátyás Eleonóra, 2. Barinyay Erzsébet; Ferencz-Ignácz-Elek sz. Pakson 1724. VIII/2. † 1770, zal. Horváth Anna; Zsófia sz. 1712, † Veszprémben 1782. VIII/22., nk. Kiss sándor, esk. Pakson 1736. VIII/16.; Anna-Mária-Zsuzsanna sz. Pakson 1728. II/22., Rosty István; Francziska, 1. Szentgyörgyi Horváth Ferencz, 2. Csuty Gáspár

Nagydaróczi és deregnyői ág. – Ezen Ákos nemből származtatott ág leszármazása ma sincs még tisztába hozva, pedig tekintve a család ősi származását, tagjainak országos szereplését, előkelő rokonságát_{Kubinyi F.: Kubinyi cs. tört. I k. 206. 1.}* megérdemelte volna hogy családtörténet-iróink figyelme feléje forduljon. A Nagydaróczi Daróczyak első ismert őse Simon volt, ki 1516–1528 körül élt, hihetőleg közeli rokonságban állott a Nagythoronyai Daróczyakkal, mit abból következtetek, hogy 1578-ban a leleszi konvent előtt Daróczy Simon fia György özvegye Bilkey Anna, most Gulácsi István neje, egyességet köt Daróczy Pál fia György fiaival Györgygyel és Jánossal Darócz helységben lévő birtokrészeire;_{Leleszi lt. Act. 34.}* 1580-ban pedig Daróczy György, János és László testvérek óvást tesznek, ugyancsak a leleszi konvent előtt, Daróczy Szerafin ellen birtokrészeik elfoglalása ellen._{Leleszi lt. Sign. Lib. 7. fol. 37.}* – Simon fia György neje Bilkey Anná volt (Bilkey Péter és Sztojka Anna leánya),_{Turul 1897. évf. 8. f.}* kitől született Magdolna, Szigethi Vas Mártonné, (Antal és Gulácsi Oroszy Katalin fia)_{Nagy Iván, I. évf. 232. 1.}* és Szerafin, Beregm. alispánja, a nagy vagyonszerző. Birtokrészeket szerez Barlabáson (Beregm.), Kőmérőn; Rákóczon, Bilkén, Misticsén, Lukaván, Dobrokán, Kis-Daróczon, Ugornyán, Kis-Muzsajón, Borsván és Orosziban; csere utján szerzi meg Perényi István özvegyétől Dobó Annától a nyalábi kastélyt. – Két végrendelete maradt reánk, az egyik 1577-ben,_{Leleszi lt. Prot. 11. fol. 114.}* a másik 1585-ben kelt;_{Leleszi lt. Prot. 32. fol. 1.}* 1587-ben már mint néhai emlittetik; két neje volt, az első Oroszy Krisztina, a második Irinyi Krisztina, ki 1592-ben, mint Miskolczy Ambrusné emlittetik.
Első nejétől született gyermekei: Ferencz, Anna, Borbála Anárchy Istvánné, Zsófia, Zólyomy Miklósné.
Második nejétől születtek: Erzsébet, kinek férje Felsővadászi b. Rákóczy János (Ferencz és Keczer Dorottya fia);_{Csorna: Abaujmegye tört. I. k. 473. 1.}* Krisztina, férje Zékely Boldizsár; Katalin, férje, Ujlaky Mátyás; Gáspár és János.
I. Ferencznek nevével először 1577-ben találkozunk, atyjának Szerafinnak végrendeletében; 1594-ben zálogba adja Fejercse, Misticze, Rákócz és Bilke helységekben lévő birtokrészeit Révay Katalinnak;_{Leleszi lt. Prot. 40. fol. 33.}* 1596-ban nővérével Krisztinával, Zékely Boldizsárnével és ennek fiával Ferenczczel tiltakozik a Thárkányiak ellen egy malomnak a Latorczán, Battyán határában való felépitése ellen;_{Leleszi lt. Sign. Lib. 14. fol. 45.}* 1597-ben nővérével, Katalinnal, Ujlaki Mátyásnéval;_{Leleszi lt. Stat. D. 139.}* 1600-ban Deregnyő, Gálszécs, Iske;_{Leleszi lt. Stat. D. 162.}* 1601-ben Csegöld;_{Leleszi lt. Stat. D. 148.}* 1609-ben Helmecz város és várkastélyba, továbbá Semjén, Kis-Géres, Ricse;_{Leleszi lt. Stat. D. 157.}* ugyanezen évben még Gelényes, Déda, Kászon;_{Leleszi lt. Stat. D. 160.}* ugyancsak 1609-ben nővérével özvegy Zólyomy Miklósnéval, fiával Dáviddal és leányával Erzsébettel a székelyhidi uradalomba;_{Leleszi lt. Stat. D. 161.}* 1614-ben Gulács és Papi;_{Leleszi lt. Stat. D. 116.}* 1615-ben Vámfalu helységben és Szinyérváralján lévő birtokokba igtattatik be._{Leleszi It. Stat. D. 155.}* – 1599-ben Daróczy Katalin végrendelkezése folytán megszerzi a férje által lekötött Ujlaki javakat._{Leleszi lt. Act. 22.}* – Ezen nagyszámu birtokszerzés szükségessé tette hol egyik, hol másik birtoknak elzálogositását; igy midőn az uralkodótól a székelyhidi uradalmat vette, hogy a szükséges pénzösszeget előteremtse 1604-ben a maga és Gáspár fivérének Keőmezeő helységben lévő részbirtokait Lónyay Krisztinának elzálogosítja 1300 frtért;_{Leleszi lt. Sign. Lib. 16. fol. 88.}* 1610-ben pedig eladja Helmecz várost, a romban lévő várkastélylyal, Géres, Semjén és Ricse, falvakkal Kisvárday Katalinnak 3000 frtért._{Leleszi lt. Sign. Lib. 16. fol. 127.}* – Ferencznek, «ezen legfőbb erényü férfiunak» közpályán való szerepléséről is megemlékezem néhány sorban. 1608 szepesi kamarai tánácsos_{Tört. tár: 1879. évf. 392. 1.}* 1608. Mátyás főhg. tanácsosa és Ilyésházytól Erdélybe küldött Magyarország főkövete._{Tört. tár: 1880. évf. 321. 1.}* 1614–1616-ig Beregm. főispánja és, szepesi kam tanácsos._{Tört. tár: 1879. évf. 228. 1.; 1880. évf: 452. 1.; Leleszi lt. Act. 1.}* – Báróságot kapott. – Neje: báró Pálffy Erzsébet, Istvánnak a győri, csábrági és szitnyai főkapitánynak leánya; kitől születtek Ferencz, neje Jakusich Katalin; Erzsébet; Katalin, férje Kubinyi László; Borbála; István. – A család további történetét megirta Kubinyi Ferencz, családja történetének 206. és következő lapjain.
Családtörténeti iróink, akkor midőn a deregnyői Daróczyakat az Ákos nemből származtatták; abból indultak ki, hogy Deregnyő az Ákos nemzetség birtoka lévén, azon család, mely előnevét ezen birtokról vette, másünnen nem származhatott, mint az Ákos nemzetségből. Ezen következtetés meg is állaná helyét, ha Deregnyő a Daróczyak ősi birtoka lett volna, azonban a fenti adatokból azt látjuk, hogy Deregnyőt csak Daróczy Ferencz szerezte meg s ezen birtokba 1600-ban igtattatott be s ennek folytán ezen előnévvel csakis 1602-től találjuk őt. A heraldika is azon állitásomat támogatja, hogy a Nagydaróczi illetve Deregnyői Daróczyak a Gutkeled nemből származnak; ugyanis Daróczy I. Ferencznek a Kölcsei Kende levéltárban fenmaradt czimere, mely a Turulban is közöltetett, négy mezejü pajzs az 1. és 4. mezőben a stilizált 3 ékkel, a 2. és 3: mezőben pedig 5 águ koronából kiemelkedő, repülésre kész madárral; a koronából zöld ág nyúlik ki, a mező jobb sarkában pedig 6 águ csillag. A másik czimert, melyet itt ábrában is bemutatok, királydaróczi Daróczy Ferencz II. használta 1713-ban; a két czimer lényegében teljesen egyezik; ebben is az 1. és 4. mezőben a stilizált 3 éket találjuk;a 2. és 3. mezőben pedig a madarat, azzal a különbséggel, hogy a madár ágon ül és csőrében gyűrüt tart; sisakdisz szintén ezen madár, a koronába tüzött zöld ágon ülve.

A Királydaróczi Daróczy család első ismert őse István, kinek nevével először 1625-ben találkozunk; neje Dengeleghy Katalin (Miklós és Parlaghy Anna leánya). 1631-ben Hirip és Ivacskó falvakba igtattatnak; ugyanezen évben Farkas István óvást tesz Dengeleghy Katalinnak, Királydaróczi Daróczy István nejének, Hirip birtokra nézve netalán tett, minden olyan bevallása és lekötése ellen, mely Thegzes Borbála, özvegy Farkas Pálné végrendelkezését sértené. 1584-ben Daróczy Borbálára iratja Thegzes Sándor részbirtokait; 1588. pedig Daróczy Borbála, mint Anárchy Istvánné fordul elő. Ezen utóbbi Borbáláról tudjuk, hogy Daróczy Ferencznek, báró Pálffy Erzsébettől született leánya s hihető, hogy 1. férje Thegzes Sándor volt, kitől született Thegzes Borbála, Farkas Pálné. – Daróczy Borbála fivéréül ifj. Ferenczet, az István fivérét emlitik; már most az a kérdés, hogy a fenti Királydaróczi Daróczy István és Deregnyői Daróczy István nem-e egy személy? A két család czimerét összevetve, ezt határozottan állithatjuk. Némileg igazolni látszik ezen feltevést az is, hogy mind Homokon, mind Szinyerváralján D. Istvánt és utódait, mint birtokosokat találjuk; Homokról pedig tudjuk, hogy az Daróczy Ferencz birtoka volt s ennek utódok nélküli elhunytával Eszterházy nádor az egész Homokot 1638-ban Kubinyi Lászlónak adományozza; 1652-ben pedig Daróczy Mária Várady Gáborné óvást tesz Daróczy Zsigmond ellen Homok és Hirip részbirtokai elfoglalása miatt. Fentebb láttuk, hogy Daróczy Ferencznek Szinyerváralján részbirtokai voltak s ugyan itt Daróczy István 1636-ban Rozsályi Kun Lászlótól csere utján egy puszta telket szerez és 1665-ben Daróczy Sámuel Vasvár, Batiz és Szinyérváralján lévő részbirtokokba igtattatik be: A felhozott adatok azt látszanak igazolni, hogy a két István egy személy volt; ellentmond azonban ennek idb: Daróczy Ferencz végrendelete, mely szerint összes javainak örökösévé fiát ifj. Ferenczet s ennek leszármazóit teszi; ha azonban ifj. Ferencz mag nélkül halna el, úgy az összes birtokok leányaira szálljanak. Nem tudom megérteni, hogy ekkor még kiskoru fia István vagy ennek leszármazói, miért nincsenek a végrendeletben második helyen, mint főörökösök megjelelve. Különben a végrendeletben fivérével Jánossal is ily mostohán bánik, midőn azt mondja, hogy egyenes ágon való leszármazói kihalása esetén a vagyon nővéreire szálljon. – A család leszármazása a XX. század elejéig a közölt táblázaton látható.
A pelikános czimert a Daróczyak 1727. körül kezdik használni s a legrégibb ily czimerlenyomat 1727-ből maradt fenn; ugyanezen czimert a Paksy család XVIII. század elején készült leszármazási tábláin is megtaláljuk; pedig tudva lévő dolog, hogy a Rátold nb. származott Paksyak czimere a hársfalevél volt. A pelikános czimer eredetére felvilágositást ad egy 1688-ban irott családi feljegyzés, mely szerint pelikánnal akkor bővittetett a Paksyak czimere, midőn báróságot kaptak. Nem tudom a véletlen játéka-e az, hogy a Rátold nb. nősült Batthyányak ugyan ezen czimerrel éltek?
KIRÁLYDARÓCZI DARÓCZY ZOLTÁN.

UJABB NEMZETSÉGI KUTATÁSOK.

(Ötödik közlemény._{Négy közlemény a Turul mult évi folyamában jelent meg.}*)

II. Hont-Pázmán.

a) Hont közvetlen utódai.
Tudvalevő dolog, hogy a «Hunt» és «Pázmán» nevü fivérek vagy rokonok, svábországi pánczélos vitézek, eredetileg azt tervezték, hogy fegyvereseikkel együtt Magyarországon keresztül a tengervidékre vonulnak, közben azonban Gyécsa fejedelem őket saját szolgálatába vette fel. Nem is csalódott bennük. Midőn nem sokára halála után († 997.) fia s utódja, István a lázadó somogyi Koppán ellen vonult, akkor a két német a Garam folyó mellett felkötötte oldalára a lovagkardot; a Koppán elleni harcz pedig István győzelmével végződött.
Hogy ki volt a két jövevény? Ki tudna erre ma határozottan válaszolni?! Mindössze csak az egyik fivér nevét tudjuk megmagyarázni. Sz. István királynak a szentmártoni apátság számára kiállitott állitólagos alapitólevele_{Fejér, I. k. 281. 1.}* a két jövevényt «Cuncius» és «Poznanus»-nak nevezi; igaz ugyan, hogy ez okirat – a mint ezt számos mérvadó kutató ujra hangsulyozza – nyomós belső érveknél fogva hamisitvány, de a ki hamisitotta, nagyon is eltalálta az igazat, midőn az okiratba beirta, hogy a két jövevény egyikét 1001-ben «Cunciusa»-nak, német hazájában «Kunz»-nak (= a Kuno név kicsinyitése) nevezték, a mit latinosan «Cuncius»-sal fejeztek ki. A magyarok, könnyebb kiejtésénél fogva, «Hunt»-nak mondták; a Garam vidéke, hol Istvánnak oldalára a lovagkardot kötötte fel, letelepedésének első helye; ott kapta meg a hálás uralkodótól azon terjedelmes birtokokat, melyek a századok folyamában «Chunt»-ból «Hont»-tá változtatva, még most is a két sváb bevándorlásának emlékét őrzik.
A két jövevény utódai – mert ez esetben a két ősatya nevét egyesitették – a Hontpázmán nemzetség ivadékaiként szerepeltek és habár egynéhány családról tudjuk, hogy Honttól származnak, mégis meg kell engednünk, hogy Pázmánnak is maradtak ivadékai, mert máskülönben nevének a fivérével való egyesitése nem jött volna létre.
Hont közvetlen utódaira nézve egy 1135. évi okirat_{Fejér, VII/V. ico. 1.}* megbecsülhetetlen adalékokat nyujt. II. Béla megerősiti ez évben azon adományokat, melyekben Lambert comes, neje Zsófia és fiuk Miklós II. István utolsó éveiben (1127–1131.) az általa (t. i. Lambert által) alapitott hontmegyei bozóki premontrei monostort részesitik és ebben felsorolja a következő birtokokat:
1. Az első adomány Bozók, melynek határait az okmány körülirja, a nélkül, hogy megmondaná, miképen jutott Lambert birtokába.
2. Szenográdot Kálmán király bizonyos Szalárd fia Mihálynak és anyjának adta; az utóbbi odaadta a monostornak.
3. Badin, melyet Lambert comes bizonyos Eremér-től (Iremyr) vásárolt.
4. Kökesző bizonyos K(o)vazek-é (kétségkivül ferditett név), ki azt László király idejében (1077–1095.) – mert gyermektelen volt – fogadott fiának, Lambert comesnek adta; ettől kapta a monostor.
Nénye (Nema), melyet Álmos királyfi, bizonyos Prodsa magvaszakadtán, Lambertnek adományozott.
6. Az Olvár melletti Zeorna (ferditett név), melyet Lambert egy Porodom nevü birtokostól vásárolt.
Csenke a Duna mentén, melyben szent István király néhai Hunt comesnek egynéhány legelőt és szántóföldeket adományozott.
8. Bény, melyet szintén szent István Hunt fiának Bény-nek adott. E birtok a Garam mentén feküdt.
9. (Ipoly-) Pásztó, királyi szállás,_{Tartózkodott ott V. István is, mint ifj. király (Hazai okmánytár, V. k. 40. 1.)}* melyet László király Lambert comesnek növérének kezével adott.
10. Páld, melyet szintén Lambert comes adományozott a monostornak.
11. Marót és Palatnya, melyeket Lambert comes szent Istvántól örökös jószágúl kapott. E birtokra nézve unokái; Lambert és fivére Hippolit úgy egyezkedtek, hogy Marótot fel nem osztják, Palatnyát pedig Hippolit kapja. Marótot a monostor kapta.
12. (Ipoly-) Kürt-ről csak azt mondja, hogy az Ipoly mentén való rétek és ligetek hozzá tartoznak.
13. Voücta pusztát (elferditett név, talán Visztoka) Lambert comes bizonyos Dragonytól vette.
14. Szigetfőn két szőlő, melyet László király Lambertnek nővére kezével adott.
15. A Duna mentén fekvő Megyert Lambert bizonyos Dávidtól szerezte meg.
16. Ocyva-ról (ferditett név) csak azt mondja, hogy ott három ekealját adott.
17. Szebelében tiz ekealját.
18. Dopub faluban (ferditett név) egy ekealját.
19. Nyéken szántóföldeket a kellő munkásokkal.
20. Szőlősön bizonyos Drask nevü százados szőlőt és szántóföldeket adott; ugyanannyit adott ott Elek százados.
21. Chemer faluban (ferditett név) két ekealját, melyet Lambert bizonyos Gergelytől szerzett.
22. Litaván bizonyos Száka két ekealját.
23. Darázsin bizonyos Zagor szintén annyit adott.
24. Bori-t egy László királytól kapott jobbágygyal Lambert comes adta.
25. Bizonyos Syrtin adott Gyarmaton két ekealját és Szalatnyán egy nagy rétet.
26. Kyrnén (talán Kernye vagy Kelenye) három birtokrészt adott Lambert, t. i. az övét, nejéét és Miklós nevü fiáét; a negyedik rész Six nevü fiáé maradt.
Végre még kiemelendő, hogy elhalt fiának Bény-nek lelki üdveért a monostornak egynéhány jobbágyot adományozott.
Miután ezen okirat lépésről-lépésre annak kimutatására törekszik, hogy a Lambert által a monostornak adományozott birtokok miképpen jutottak Lambert kezébe, magától értetődik, hogy ott, a hol nem mondja, hogy vétel vagy adományoztatás utján szerezte, csak ősi azaz örökölt birtokokról van szó; ennek következtében föltehetjük, hogy azon Hunt comes, kinek szent István a csenkei jószágot adta, a német jövevénynyel azonos. Lambert, ki ugyanazon királytól Marótot és Palatnyát kapta, Hontnak a fia, II. Lambert pedig, ki a bozóki monostort Feliczián esztergomi érsek idejében 1127- és 1131 között alapitotta, e Lambertnek az unokája stb.
Másütt_{«Az Árpádok családi története» cz. müvem 169., 1.}* kimutattam, hogy II. Lambert neje Zsófia, a bozóki monostor társalapitója, László király nővérével nem azonos és Lambertnek második neje. Lambertról csak még azt akarjuk itt kiemelni, hogy 1124-ben az országnagyok sorában szerepel és hogy öt is, fiát Miklóst is 1132-ben megölték.
Az eddigiek szerint megkapjuk tehát a következő leszármazást:

28Hont 997; I. Bény (1000–1038); I. Lambert (1000–1038); Fiu; II. Lambert † 1132, 1. I. Béla király leánya, 2. Zsófia (1127–1131); Hippolit 1132; II. Bény † 1131 előtt; Syx(tus) (1127–1131); Miklós † 1132

b) A Bényiek.
A fentebbi nemzedékrendi táblán szereplő utolsó családtagoknak egyenes és közvetlen leszármazóit nem ismerjük. Számos e nemzetségből kisarjadzott családok ősatyáinak kora kétségkivül a XII. századig vezethető vissza, a nélkül hogy tudnók, vajjon Hont-tól vagy Pázmántól származnak és a nélkül, hogy őket szakadatlan nemzedékrendi lánczolatba tudnók beilleszteni; annyi azonban bizonyos, hogy az eddig felismerteken kivül még egy sereg család létezett vagy még létezik; melyeknek e nemzetséghez való tartózását csak a jövendő kutatás lesz hivatva megállapitani.
Azon Pázmán nb. Kozma, ki 1123-ban II. István alatt egyik orosz hadjáratban az ismert szerepet vitte s ki valószinűleg már 1113-ban Kálmán bárói sorában foglalt helyet, alighanem Pázmán utódja._{Birtokviszonyaira nézve a forrás (Hazai okmánytár VIII. 5 és 7.) azt mondja, hogy a nyitramegyei Sibel mellett és az ugyanazon megyebeli Stál (= Staul) nevü helységben voltak földjei.}* Pázmán fia Farkas, ki szelepcsényi és ebedeczi birtokát (Barsmegyében) 1165 körül a garan-szentbenedeki monostornak adományozza,_{Knauz, I. k. 118. 1.}* úgy látszik, szintén e nemzetség tagja; s ide tartozik minden valószinüség szerint azon Farkas comes is aki 1183-ban Kéménden egy ekealját vesz,_{Knauz, I. k. 128. 1.}* tekintettel arra, hogy Kéménden később e nemzetséghez tartozó földesurakkal találkozunk. Amadé fia Lambert, ki a Koppán nb. Paulint 1217-ben a valamikor a pozsonyi várhoz tartozott Berénybe statuálja és azon Lambert, ki 1232-ben az esztergomi káptalant Szebelébe beiktatja (ha itt csakugyan, két különböző személyről van szó),_{U. ott 214., 288. 1.}* kétségkivül szintén idetartoznak; 1249-ben Hontpázmán nb. Lambert az esztergomi érseket az őrsi birtokba vezeti be._{Ugyanott 377. 1.}* 1262-ben előadják Hontpázmán nb. Hont fiai Péter és Derzs, valamint István fia Ernő, hogy atyáik a bozóki monostornak egynehány birtokot adományoztak. Hont comes adta Konszkó nevü örökölt falvát, Pribel-t, melyet bizonyos Murkép nevü embertől vett meg és Varbók nevü ősi birtokát. István comes Domanyik nevü ősi jószágát adta;_{Fejér, VII/V. k. 106–107. 1.}* ezek tehát bizonyosan a fentebbi leszármazáson szereplők egyikének az ivadékai. De van ezeken kivül még egy család, mely minden kétséget kizáró módon ide tartozik és melyről a következőket tudjuk:
A többször emlitett leszármazáson látjuk, hogy Hont fia I. Bény szent Istvántól a Garam mentén nagy kiterjedésü szántóföldeket, kaszálókat és kisebb erdőket kapott. Az uráról elnevezett helység – Bény – jelenleg is létezik Esztergommegye párkányi járásában. Vajjon I. Bénynek, vagy II. Lambert szintén Bény nevü (= Benő = Benjamin) fiának voltak-e utódai? nem tudjuk; azon körülménynél fogva, hogy II. Lambert a maga alapitotta Bozóki monostornak bényi telkeket adományozott, valószinűvé teszi, hogy egyikök után sem maradt egyenes fiörökös és hogy a későbbi bényi birtokosok, Hippolitnak; Miklósnak vagy Sixtusnak az ivadékai.
Sorukat bizonyos Amadé nyitja meg, ki 1217-ben mint fiatal ember, II. Andrást a Szentföldre kisérte és elindulása előtt a bényi premontrei monostornak, melynek kegyura volt, kéméndi birtokát adományozta._{Fejér, V/II. k. 138. 1.}* Hogy ő alapitotta volna a bényi monostort, a mint ezt egynehányan vélik, annak legkisebb nyomát sem találjuk. Palesztinában viselt dolgairól nincsen tudomásunk, valamint további sorsa egyáltalán ismeretlen. Egy fia és egy leánya maradt.
Fia István legelőször 1262-ben fordul elő. Midőn a hontmegyei Helembán lakó érseki népek és a dömösi apátság népe között a dunai halászat miatt bizonyos surlódások törtek ki és István ifj. király az ügy elintézését egynéhány fogott biróra bizta, ezek sorában Ipoly-Damásdi Karácsony, Mária-Nosztrai Jakab és Sándor comes előkelő nemesek mellett Hontpázmán nb. Bényi Kázmér comest és István mestert is találjuk._{Knauz, I. k. 471. 1.}* István szerző ember volt, ki birtokait vétel utján gyarapitotta. Többek között Kurali Urkaval a hontmegyei Vezekény miatt hosszabb pöre volt, melyet Mihály, Zólyommegye főispánja olykép döntött el, hogy István Urkának a vitás földért köteles 10 márkát fizetni. Az esztergomi káptalan tanusitja 1269 julius 13-ikán, hogy Amadé comes fia István mesternek egyik tisztviselője, Szelestyéni Sólyom, nevezett napon ura nevében a tiz márkát lefizette s hogy Kurali Urkának veje, Egresi Márton a vitás birtokra vonatkozó iratokat a vevőnek átadta._{Ugyanott 565., 566. 1.}* István nem sokáig élte tul e transactiót. Négy évvel később, 1273-ban meghalt; tetemeit a bényi monostorban temették el. Miután irásbeli végrendelete nem maradt, a temetésre összegyült vendégek között Hontpázmán nb. Pásztói István, Buben, Dezső, János, Barti Zsiba és bizonyos Lőka a sági és a bényi monostor tagjaival együttesen az elhunytnak anyja, özvegye és nővére előtt az előttük tett szóbeli végrendelkezés főpontjait következőleg adták elő a kéméndi földeket, melyeket maga vétel utján szerzett, a Kéménddel határos páldi földeket, egész Vezekényt, Kandajon két szőlőt, továbbá malmot, lovakat és méhkasokat a bényi monostornak hagyományozta. E végrendelkezést a jelen volt Pongrácz, Kázmér fia, teljességében elismerte._{Fejér, V/II. k. 138. 1.}* Kandajra nézve meg kell jegyeznünk, hogy ez Pilismegyében feküdt és hogy nem tudom, miképen jutott István birtokába. Fejér (IV/II. k. 37. 1.) közöl egy regesztát, melynek értelmében a budai káptalan a pilismegyei Kandenek 1248-ban történt eladását tanusitja, de miután az eredeti okiratot nem ismerem, nem is mondhatom meg, kinek lett eladva. További történetére még visszatérünk. Istvánnal kihalt a Bényiek ezen ága.
Fentebb láttuk, hogy Istvánnal együtt 1262-ben Hontpázmán nb. Bényi Kázmér is fogott biró volt és hogy e Kázmér fia Pongrácz 1273-ban István végrendelkezésébe beleegyezett. Az utóbbi körülmény minden kétséget kizáró módon bizonyitja, hogy Kázmér Istvánnak legközelebbi osztályos rokona volt, az izenkénti összefüggést azonban nem ismerjük; a valószinüség a mellett szól, hogy Kázmér Amadénak fivére vagy unokafivére lehetett. Kázmér – úgy látszik – 1288 május 11-én már nem élt, mert nevezett napon már csak fiairól van szó. Az esztergomi prépost előtt ugyanis a nevezett napon, Hontpázmán nb. Kázmér fiai, Ugron Péter és Lambert mesterek, Borsodmegyében feküdt Noé nevü birtokukat Káta nb. Miklósnak az Ipoly mentén Hontmegyében fekvő Pereszlény és Tesa nevü birtokaiért cserébe adták és ugyanakkor az egri püspök Miklósnak Noéért egy abaujmegyei helységet adott cserébe, mibe Kázmér fiai bele is egyeztek;_{Fejér, V/III. k. 439. 1.}* ezek szerint tehát Kázmér fia Pongrácz, kivel 1273-ban találkoztunk, 1288-ban már nem élt.
Kázmér fiainak története: 1290 után a hamisitatlan rablólovagok története: garázdálkodás, torzsalkodás és tönkremenés, mindezekben pedig nem csak a fentnevezettek, hanem István és László nevü fivéreik is részesek.
A III. András ellen támadt főurak elégedetlenségüknek azzal adtak kifejezést, hogy ellenfeleiknek birtokain hallatlan módon garázdálkodtak. Kázmér fiai már 1290-ben kezdték ezt tenni. László és fivérei mindjárt András koronázása után megrohanták az esztergomi érseknek kétyi alattvalóit, mig Ugron és László ugyanannak németszölgyéni jobbágyait zaklatták. 1293-ban Csák nb. Péter nádor, fiával, Csákkal egyesülve 1295-ig Börsön, Ölved, Szete, Berneche, Gyarmat, Farnad, Kéty, Szölgyén, Arad, Bajta, Muzsla, Kéménd, Sarló és Szalka nevü birtokokon az érseknek nagy károkat okoztak, minek az lett a következménye, hogy az alországbiró 1205 márczius 22-én a gonosztevők bényi és kéméndi jószágait az esztergomi érseknek itélte._{Knauz, II. k. 36. sköv. 1.}* Lambertnek már azelőtt meggyült a baja a sági préposttal, a mennyiben a Ságon elkövetett garázdálkodások fejében elzálogositott olvári birtokát nem tudván kiváltani, kénytelén volt azt a prépostnak véglegesen átengedni._{Fejér, VI/I. k. 217. 1.}*
De a garázda urak ezen még nem okultak. A királypárti érseknek jószágait még tovább is pusztitván és András ellen nyiltan fellépvén, azt kellett megérniök, kogy András őket páldi és kisgyarmati birtokaiktól megfosztotta s azokat 1297 január 10-én az érseknek adta._{Ugyanott 395. 1.}* Ugron 1297 augusztus 21-én kéméndi birtokát az 1295. évi alországbirói itélet alapján az érseknek át is adta._{Ugyanott 410. 1.}* 1298-ban pedig arról értesülünk, hogy Kázmér fiai Ugron, László és Péter Csepeli János birtokain hatalmaskodtak._{Botka, Barsmegyei okirattár 5. l., hol azonban igen zavaros adatok vannak. Szerinte Kázmér 1298-ban még él, a mi nem áll; «Ladislaus» helyett pedig «Pribislaus» van szedve.}*
Az Árpádok kihalta után a Bényieknek hosszú időre nyomát vesztjük. Úgy látszik, hogy Bény azóta vita tárgyát képezte, mert a Hontpázmán nb. Födémesiek 1349 julius 11-én a (Balassa-) Gyarmaton tartott megyei közgyülésen hivatalos bizonyitványt eszközölnek ki arra nézve, hogy Zalaba, Atagyarmat hontmegyei, Ó-Bény esztergommegyei és Genye barsmegyei birtokok a szent királyok ideje óta ősi örökrészüket képezték,_{Anjoukori okmánytár, V. k. 300. 1.}* a miből azt lehet következtetni, hogy a Kázmérfiaktól elkobzott bényi jószágokat maguk számára reklamálták.
Hogy csakugyan igy történt arra van adatunk. Lajos király 1353 június 6-án kiállitott oklevelében világosan megmondja, hogy Károly király Ugron fia Pongráczot, Cseh Miklóst és rokonaikat hütlenségük miatt összes birtokaiktól megfosztotta; de miután anyja, Erzsébet királyné őt arra kérte, hogy fogadja vissza őket kegyelmébe, nehogy idegen tető alatt lakjanak és éhezzenek; elhatározta magát, hogy Bény nevü birtokukat visszaadja, a nélkül azonban, hogy egyéb, most már idegen kezekben levő jószágaikat visszakövetelhessék, különösen áll ez Kandaj nevü birtokra, melyet annak idején hütlenségük miatt vesztettek el és mely jelenleg az óbudai apáczáké._{Anjoukori okmánytár, VI. k. 88. 1.}*
Fennebb láttuk, hogy Amadé fia István 1273-ban Kandajon levő szőlőivel rendelkezett; miután most már tudjuk, hogy Kandaj Kázmér fiai kezeiben is volt, uj bizonyitékot nyertünk arra nézve, hogy Kázmér fiai Istvánnak legközelebbi osztályos rokonai voltak. Kandajról tudjuk, hogy azt Károly király 1337 deczember 6-án kárpitosmesterének, Lyppuai Pálnak adományozta; Gergely fia Kandaji Dömötör 1353-ban egy kandaji szőlőjét a Klarissza-apáczáknak adja el._{Ugyanott III. k. 437. 1. VI. k. 40. 1.}* 1354 május 6-án megujitja Lajos király Ugron fia Pongrácznak az 1353. évi okiratot, melyben ujra hangsulyozza, hogy Kandajra nézve keresetjoga nincsen; 1357-ben Kázmér összes unokáival megismerkedünk. Hontpázmán nb. Födémesi Miklós fia Miklós és István fia Jákó, kik már 1349-ben Ó-Bényre való igényeiket hangoztatták, Péter fia, Cseh Miklós, Lambert fia István és Ugron fia Dömötör elleni, Ó-Bény miatt inditott pörüket elhalasztják;_{Kubinyi, Hontmegyei okirattár, 201. 1.}* erre még megjegyezzük, hogy Kázmér fia Lambert neje Anna, Pilis nb. Mikó fia Péter leánya 1290 június 30-án még élt._{Wenzel, V. k. 15. 1.}*
1395-ben egyrészt Bényi Ferencz és László, másrészt a bozóki és esztergomi káptalan közt a felett folyt a vita, vajjon Páld a Bényieké-e? Miután ez ügyben IV. Bélának 1262-ben, II. Lambert adományozására vonatkozó okiratára hivatkoztak,_{Fejér, XI. k. 451. 1.}* világos, hogy Bényi Ferencz és László szintén Kázmér utódai.

***

Bizonyos Pongrácz fia Lambert a dömösi prépostsághoz tartozó Csepel nevü birtokot erőszakosan elfoglalta. Fiutódok nélkül halt-e el? nem tudjuk, annyi azonban bizonyos, hogy Jób dömösi prépost Lambert fivérét Kázmért ez ügyben beperelte, mire 1236-ban a két fél között a következő egyezség jött létre: Kázmér átengedi a vitás csepeli földet. (3 ekealját) az Ipolyvizzel együtt a prépostnak. E föld határos Lontó-val (hol Kázmér is birtokol), Szete nevü faluval és Tésa helységgel._{Knauz, I. k. 317., 318. 1.}*
Miután fentebb láttuk, hugy Bényi Kázmér fiai Tésá-t 1288-ban szerezték, hogy a 90-es években Szetén és Csepel-en hatalmaskodtak és maga Kázmér 1262-ben a dömösi apátság egyik pörében mint ennek szomszédja és fogott birája müködik, könnyen feltehető, hogy Lontó birtokosa, Kázmér valójában Bényi Kázmér. Hogy egy igy van, be is bizonyitjuk.
Kázmér comes fiai Pongrácz comes és Péter előadják 1276-ban IV. László előtt hogy IV. Béla, atyjuktól, Kázmértól, lontói birtokát valamikor elvette,miért is kérik, hogy ezt nekik visszaadja. Tekintettel már most arra, hogy ők IV. Bélának, V. Istvánnak és neki, különösen midőn Csejte nevü várukat cseh Ottokár serege ellen védelmezték, nagy szolgálatokat tettek, a király visszaadja Lontót Pongrácznak, Péternek és ezek fivéreinek._{Wenzel, IV. k. 74. 1. Meg van ez okmány Hazai okmánytár, VI. k. 219 1. is, csakhogy ott Kazimir helyett «Oaznin» áll.}* Miután Kázmér 1262-ben nem Bélának, hanem Istvánnak a hive és miután fiai sorában 1273-ban Pongrácz, 1288-ban Péter és még mások merülnek fel, helyes uton járunk, ha Bényi Kázmérben a lontói birtokost ismerjük fel.
Ezek után megkapjuk a következő leszármazástöredéket:

Hontpázmán nb. Amadé 1217, 1273; Hontpázmán nb. Pongrácz; Bényi István 1262 † 1273, 1273; Leány 1273; Bényi Kázmér 1236–1262; Lambert 1236 előtt; Pongrácz 1273–1276; Péter 1276–98; Ugron 1288–98; Lambert 1288–97, Pilis nb. Péter leánya Anna 1290; István 1295–97; László 1298; «Cseh» Miklós 1353–1357; Pongrácz 1353–1354; Dömötör 1357; István 1357

c) Az Ipoly-Pásztóiak.
Azon tanuk sorában, kik 1255-ben az esztergomi káptalan vámjogainak ügyében szerepelnek, Hontpázmán nb. Márton bán fivére vagy rokona, Jákó mellett Márton fia István comes is szerepel._{Knauz, I. k. 425. 1.}* Midőn IV. Béla 1265-ben a Márton bán által alapitott sági prépostságról szóló adománylevelet megujitja és a prépostság birtokait meghatároltatja, akkor Márton comes fiai István comes és Lambert mester mint Felső- Almás és a prépostsághoz tartozó Szőlősnek szomszédai szerepelnek._{Fejér, VI/III. k. 279. 1. (de itt «Martini» helyett «Magistri» áll).}* Lambertről egyebet nem tudunk.
István 1273-ban jelen van Bény-ben, midőn Bényi Amadé fiát Istvánt az ottani monostorban eltemetik, de akkor már «Pásztói» néven szerepel._{Fejér, V/II. k. 138. 1.}* E Pásztó a jelenlegi Ipoly-Pásztónak felel még és tudjuk róla, hogy szent László nővére férjének, Hontpázmán nb. II. Lambertnek, ez pedig részben a bozóki apátságnak adományozta. 1273 után már nem találkozunk Istvánnal.
Hontpázmán nb. Márton fiai István fiai János, Lambert és fivéreik a hontmegyei Kemence és Berzence nevü birtokok határai miatt már régebben vitt pörüket 1283-ban barátságos uton egyenlitik ki._{Knauz, II. k. 174. l.}* János hatalmaskodó ember volt, a mennyiben Miklós fia Ferencznek kemenczei jószágát erőszakosan elfoglalva tartotta, mig nem III. András 1291 november 15-én Ferencz visszahelyezését el nem rendelte._{Ugyanott 301. 1.}* Nem sokára olvassuk, hogy István fiai: Pásztói László, János és Miklós az esztergomi érsek birtokain hatalmaskodtak, minek megtorlása végett III. András 1293 jan. 24-én az esztergomi keresztesek konventjét felhivja, hogy az érseket a Pásztóiaknak kemenczei birtokába vezesse be, a mi ugyanazon évi febr. 12-én meg is történt._{Ugyanott 338., 341. 1.}* 1293 február 23-án tanusitja a sági konvent, hogy fentebbi Miklós fia Ferencz és neje, Márton leánya azon kemenczei birtokrészeket, melyeket a nő leánynegyedi öröksége, férje pedig IV. László adományozása utján kapott, István comes fiának Jánosnak örök áron eladják._{Ugyanott 341. 1.}* Miután itt az asszony leánynegyedéről van szó, nagyon valószinü, hogy atyja Márton az eddig tárgyaltak ősével, Hontpázmán nb. Mártonnal azonos.
A Pásztóiak épen úgy garázdálkodtak mint a Bényiek. Marczell alországbiró 1293 február 25-én előadja, hogy Pásztói István comes fiai László, János és Miklós már 1292 óta Börzsöny, Sarló, Szodó, Tajt, Ölved, Bezente, Gyarmat, Kéty, Pásztó és Farnad nevü érseki birtokokban hatalmaskodtak, minek következtében kemenczei birtokaikat Ladamér esztergomi érseknek itéli._{Ugyanott 342. 1.}* 1293 után elvesztjük a Pásztóiak nyomait. Nem szenvedhet kétséget, hogy Istvánnak eddig ismert fiai az Árpádok kihaltával bekövetkezett zavaros időkben hatalmaskodásaikat és garázdálkodásaikat folytatván, hütlenségbe estek és hogy ennek következtében nyomukat vesztjük.
Csak 1319 május másodikán akadunk ujra Pásztói Istvánnak nyomaira, a mennyiben egy eddig fel nem lépett fiával, Mátyá-val találkozunk. Ez kijelenti, hogy a kemenczei birtokot, melyet néhai fivéreinek Lászlónak, Jánosnak és Miklósnak garázdálkodásai miatt az esztergomi érseknek itéltek, hosszabb ideig jogtalanul tartotta vissza, most azonban magába tér és saját, úgy mint fiai István és Tamás, valamint többi rokonai nevében ünnepélyesen kijelenti, hogy az érsekség birtokaiban általa elkövetett károk fejében és bizonyos vételár mellett a kemenczei birtokot az érseknek átengedi._{Ugyanott 756. 1.}*
Erre megint sokáig nem hallunk a családról, csak 1369-ben van alkalmunk ujra vele találkozni. László nádor 1369 szeptember 12-én Bars mellett, Barsmegye közgyülésén elnökölt, midőn Pásztói István fia Mátya leánya: Jakobea azzal állott elő, hogy a jelenleg a mária-nostrai remeték kezeiben lévő Csatta és Genye nevü barsmegyei birtokok atyjának, Mátyánák, ősi tulajdonát képezték, miért is azokból nemcsak leánynegyedi részét; hanem anyjának, néhai Erzsébet asszonynak hitbéri és hozományi illetményeit is követeli. A jelen volt megyei tisztviselők Jakobea asszony előadását helyesnek nyilvánitották, mire a nádor a követeléseinek jogosultságát elismerő bizonyitványt állitott ki._{Zichy-okmánytár, III. k. 372. 1.}* Ebből következtethető, hogy Jakobeának fivérei vagy firokonai 1369-ben már nem éltek.
Nemzedékrendje a következő:_{Szükségesnek tartom kiemelni, hogy ezen dolgozat már 1902 elején készen állott.}*

Hontpázmán nb. Márton; Pásztói I. István 1255–1273; I. Lambert 1265; ? Leány, Miklós fia Ferencz kemenczei birtokos 1293; János 1283–1293; II. Lambert 1283; László 1291; Miklós 1291; Mátya 1319 † Erzsébet 1369 előtt; II.István 1319; Tamás 1319; Jakobea 1369

Dr. WERTNER MÓR.

VEGYES.

Gyulay Balázs 1591. évi armalisa.

(Szines czimerképpel._{A szines czimerkép közlését Társulatunk elnökének, br. Badvánszky Béla úrnak bőkezüsége tette lehetővé.}*)

Mihelyt azon szellem, a mely a neki megfelelő művészeti irányt uralomra és virágzásra juttatta, lanyhábbá lesz s kimerülve, teremtő erejét elvesziti, beáll a hanyatlás, melynek korszakában a tehetségtelen epigonok nagy elődeik utánzását tüzik ki főczélul; de az utánzás is csak a formákban, gyöngéinek ápolásában, sőt tulhajtásában sikerül. E szellemtelen tulzások a lelkeket unalommal töltik el, a mely uj, életerős irány melegágya szokott lenni.
Az olasz renaissance nemzetünk szellemében oly kedvező talajt talált, hogy a természetszerüen konzervativ heraldikában is uralomra jutott és nemsokára virágzó korszakát is elérte. Virágzása a mohácsi vészszel, általános hatása körülbelül hazánk feldarabolásával szünik meg, a midőn Erdélybe szorul, a hol a nemzeti fejedelemség, mint a nemzeti szellemmel egygyé forrt irányt még hanyatlásában is dédelgeti és sokáig élteti. Nincs már ekkor benne semmi szép, semmi kiválóság, sőt feltünően gyarló durva nehézkes, ellentéte önmultjának; de élteti a kegyelet. E hanyatló olasz izlésnek, a pajzsheraldikának egyik elég késői termékét tüntet fel a Gyulay Balázs armalisa; a melyet épen azért érdemes szines másolatban is bemutatnunk megemlitve azt, hogy tollrajzú, ábrája és érdeke; ismetetése folyóiratunk VII. kötetében már megjelent.

GYULAY BALÁZS CZIacute;MERE 1591-BŐL.

Nem jelent meg azonban az armalis szövege, a melynek közlését a jeles irónk, Gyulai Pál birtokában lévő eredeti után szükségesnek tartjuk.

Nos Sigismundus Bathori de Somlio, waivoda Transsylvanić et Siculorum comes etc. Memorić commendamus tenore prćsentium significantes quibus expedit universis, quod nos, cum ad nonnullorum dominorum consiliariorum nostrorum, signanter vero magnifici domini Francisci de Gezth, consiliarii nostri propterea factam intercessionem, tum vero attentis et consideratis fidelitate et fidelibus servitiis nobilis Blasii de Giula, cubicularii eiusdem Francisci Gezth˙, quć ipse nobis et huic regno pro locorum et temporum varietate fideliter exhibuit et impendit, ac in futurum etiam exhibiturus et impensurus est, eundem Blasium Giwla˙ ex statu et conditione plebea, in qua natus est et hactenus extitit eximendum, ac in cćtum et numerum verorum regni Hungarić et Transsilvanić nobilium annumerandum, aggregandum et ascribendum duximus, prout annumeramus, aggregamus et ascribimus. Decernentes expresse, ut idem Blasius Giwla˙, hćredesque et posteritates utriusque nexus universć a modo deinceps pro veris et indubitatis nobilibus habeantur et reputentur. In signum autem huiusmodi verć et perfectć nobilitatis eorum hćc arma seu nobilitatis insignia, scutum videlicet triangulare rubri coloris, quod spacio quodam ceu fascia cćrulei coloris transversim in duas ćquales partes dividitur, id vero Chr˙sii fluvii nota est, in superiori deinde scuti parte flos lilii candidi et in inferiori illi e regione resqondens rosa similiter candida, istius Blasii animi candoris probćque mentis certissima indicia, est depicta, prout hćc omnia in capite seu principio prćsentium litterarum nostrarum docta manu et arte pictoris suis appropriatis coloribus clarius expressa et depicta esse cermuntur: animo deliberato et ex certa scientia nostra annotato Blasio Giwla˙, ipsiusque hćredibus et posteritatibus utriusque sexus universis, dedimus et contulimus, annuentes et concedentes, ut ipse, eiusdemque hćredes et posteritates utriusque sexus universć, prćscripta arma seu nobilitatis insignia a modo imposterum more aliorum verorum et nativorum nobilium armis utentium, ubique in prćliis, hastiludiis, torneamentis, duellis, monomachiis ac aliis quibusvis exercitiis nobilitaribus et militaribus, necnon sigillis, cortinis, vexillis, velis, anulis, auleis, domibus, clypeis, tentoriis, sepulchris et generaliter quarumlibet rerum et expeditionum generibus, sub merć et sincerć nobilitatis titulo, quo eos ab universis et singulis cuiuscunque status, conditionis dignitatis et prćeminentiar homines existant, dici, nominari, teneri et reputari volumus ferre et gestare omnibusque et singulis illis honoribus, gratiis, privilegiis, indultis, libertatibus, prćrogativis et immunitatibus, quibus cćteri veri et nati nobiles et militares homines prćdicti regni Hungarić et Transsilvanić quomodolibet de iure vel consuetudine utuntur, fruuntur et gaudent, uti frui et gaudere valeant atque possint. In cuius rei memoriam, firmitatemque perpetuam prćsentes litteras nostras pendentis et authentici sigiili nostri munimine roboratas, memorato Blasio Giwla˙, ipsiusque hćredibus et posteritatibus utriusque sexus universis gratiose dandas duximus et concedendas. Datum in civitate nostra Alba Julia, die tertia mensis Februarii, anno domini millesimo quingentesimo nonagesimo primo.

Sigismundus Bathori Volffgangus Kovachocz˙ cancellarius.
Az armalis szövege szerint Báthori Zsigmond tanácsosai és különösen Geszthi Ferencz közbenjárására azon szolgálatokért, a melyeket neki és az országnak tett, megnemesiti és czimerrel is kitünteti Gyulay Balázst. A nemesitéssel kapcsolatos czimeradományozás a Jagello korban elég gyakori és az is előfordul többször, hogy ily esetben az intitulatióban, vagy narratióban a jobbágyi állapotban született és felnőtt adományost előre nemesnek mondja az armalis. Az sem uj dolog, hogy a czimer leirásában jelképiségre találunk, mert szórványosan előfordul Zsigmond korától kezdve és a reneszánsz uralomra jutása óta elég gyakorinak mondható. Nem épen kiváló, klasszikus tulajdonság; de önként kinálkozott és ezért a hanyatlási korszak nagyon felkarolja. A Gyulay Balázs armalisában is minden czimeralaknak meg van a maga jelentősége és ebben is némi reminiszczencziák lelhetők a mohácsi vész előtt divó czimermagyarázatokra. A pólya már e korban átalakul a természetes gondolkozás eredményeként folyóvá, a mitől csak egy lépés kell, hogy valamely czimer hullámos pólyája, illetve folyója a czimerszerző lakhelyének folyóját képviselje. A szóban forgó czimerben a vörös pajzsot – a szöveg szerint – bal haránt pólya osztja két részre, a mely azonban a Körös folyót jelzi. A pajzs felső osztásában fehér liliom, az alsóban pedig fehér rózsa van, a heraldika kedvelt virágai. Mindkettő már az élő heraldika korában szimbolikus jelentőségü; de nálunk eddigi adataink szerint az alakok jelentését nagyban befolyásolják a szinek. Ezért jelentheti a fehér (ezüst) pajzs (Hunyadi), a fehér liliom (Bursel), a fehér rózsa (Révay) egyaránt a tisztaságot, a tisztességet. Ime a régi, a mohácsi vész előtti czimermagyarázat megszólal a Báthori Zsigmond armalisában, mert ebben is a fehér liliom és rózsa egyaránt jelölik a tiszta jellemet, becsületességet.
A pajzs szerkezete – eltekintve a szimbolikától – hibátlannak mondható. Az egyetlen hibát, hogy a vörös pajzsot kék hullámos pólya szeli, a czimeriró kijavitja az által, hogy alapszinül fehéret (ezüst) használ s csak a durva árnyékolásnál követi az armalist. De már ezzel elárulja, hogy az olasz reneszánsz-irányban csak kontár; ugyanerre vall esetlen lilioma és szörnyü rózsája is. A czimer nehézkessége, durva kivitele és a vörös pajzs (mert a reneszánsz a kéket kedveli) annyira távol áll a reneszánsz iránytól, oly erős hanyatlást mutat, hogy ha teljes czimer lenne, nem ismernénk reá. Abban rejlik ugyanis az olasz renesszáncz hatása – a miben a legkönnyebb utánozni – a sisaknak és járulékainak elhagyásában.
K-N.

Az «átkosemlékü» János diák leszármazása.

Az «átkosemlékü» János diák (Johannes maledictć memorić) nevével szoros kapcsolatban álló liptói és turóczi registrum kritikai szövegkiadásának és regestáinak közrebocsátása alkalmával_{Horváth Sándor, «A Liptói és Turóczi Registrum», Tört. Tár, 1902. évf. és különlenyomat, Budapest, Athenćum, 1902.; «Regesták a liptói és túróczi registrumhoz». Tört. Tár, 1904. évf., és különlenyomat, Budapest, Athenćum, 1904.}* leszármazásáról és személyéről közelebbi adatok hiányában nem szólhattam. Későbben ebből a szempontból végig néztem Nagy Iván munkájában_{Magyarország családai, I–XIII. köt.}* az összes árva-, liptó- és túróczmegyei törzsökös családokat, miközben a Felsőkubini Meskó család történetének és leszármazásának leirásánál_{U. O. VII. köt. 430. o.}* a következőket találtam:
«1390 (in festo omnium sanctorum) Felsőkubini Litteratus Salamon tiltakozik a túróczi convent előtt, bizonyos Rásztokai Fábián fia Demeter és egyéb rokonai ellen, előadván, mikép liptói Benedek fia Litteratus János, Domennek unokája, Leschina helység megtelepitése felől Béla király neve alatt költ hamis oklevéllel a felsőkubyni határt elfoglalni szándékozik a följebbi rásztokai Demeter és egyéb Domichka nevü rokonság részére. Erre nézve nevezett János litteratus ládájában Béla királynak és egyéb káptalan- és konventeknek hamisitott pecsétei föltaláltattak a liptóvármegyei alispán által. Minélfogva Felsőkubini Litteratus Salamon nevezett Demetert és rokonait a koholt, hamis okmány melletti telepitéstől és az által a felsőkubini határnak megcsonkitásától érdektársai nevében is eltiltotta».
Ezen adat alapján a Meskó család okleveleit kutatva, reá akadtam Meskó Márton munkájára,_{A Felső-Kubini Meskó család leszármazása és történeti emlékei, Gyoma, 1894.}* amelynek oklevélfüggelékében a fenti oklevelet meg is találtam._{U. O. 79. o.}* Az egyebütt kiadatlan, otthelyt pedig hibás és értelmetlen olvasással közölt 1390. november 2-án kelt oklevél teljes szövege ez:

Nos Ladislaus, prepositus monasterii Beate Marie Virginis de Thuruch, memorie commendamus, quod Salamon litteratus, filius Nicolai de Felső-Kolbin, coram nobis constitutus, protestatus est tali modo, quod sicut ipse ex veridico percepisset, Demetrius, filius Fabiani de Rastoka, unacum aliis fratribus suis, videlicet filiis Domitaka de eadem, sugestione (igy) ipsorum malitiosa preconcepta, et persecutione iniqua cuiusdam manifesti falsarii, videlicet Johannis literati, (filii) Benedicti; filii Domen de Liptou, litteras privilegiales condam domini Bele regis Hungarie falsas, super facto cuiusdam plantationis sue Leschina vocate, intra metas predicte possessionis Kolbyn vel (?) existens et silve eiusdem, pro se ipsis conari et conficere procurassent, in preiudicium ipsius Salamonis et fratrum suorum et iacturam. Nam sigillium dicti Bele regis et aliorum regum regni Hungarie, etiam capitulorum et conventuum aliquorum, in scrinio ipsius, falsum_{A közlésben hibásan: falsorum.}* his proximis diebus, per vicecomitem de dicta Liptou esset reprehensum et inventum; factaque huiusmodi protestatione, idem Salamon suis, necnon universorum fratrum et cognatorum suorum in personis, predictos Demetrium et fratres suos universos ab huiusmodi persecutione nequitiosa, videlicet falsarum literarum et ab perpetuatione plantationis_{A közlésben hibásan: plantatos.}* et sylve predicte per se ipsos facta vel facienda inhibuit contradicendo, lege regni exigente. Datum in crastino festi omnium sanctorum, anno domini millesimo trecentesimo nonagesimo.
Ezen oklevélből látjuk, hogy a tiltakozó Miklós fia Salamon diák volt, a Kubinyi család őse, amely egy törzsből származott a Meskó családdal._{Nagy Iván, VII. köt. 430. o.}* A bitorlók pedig a Rásztokay család ősei, Demeter (Domithka) fiai: Miklós, Fábián és Hypolit, továbbá ezen Fábián fiai: Lack, Detrik és Demeter. Ezen utóbbi Demeter a Majláth Béla közölte családfán_{Liptómegye törzsökös családjainak története 1526-ik évig, különlenyomat a Turul VIII. és IX. kötetéből, Budapest, 1892. 6. o.}* hiányzik.
Megtudjuk továbbá azt, hogy az átkosemlékü János diák atyja Benedek, nagyatyja pedig Domen (Dominicus?) de Liptou volt.
A szóban forgott terület, Leschina, telepitett hely volt, a mai Lestinye, Árva vármegyében, Felsőkubintól keletre.
E szerint János diák a Rásztokay család ősei részére a Kubinyi család őseinek kárára Lestinye telepitett helyet illetőleg (IV.) Béla nevére hamis oklevelet készitett. Nem az első; de valószinüleg az utolsó hamisitása volt ez, mert ezen alkalommal a liptói alispán, őt házánál meglepve, ládájában sok hamis királyi pecsétet, egynehány káptalan és konvent hamis pecsétjét, tömérdek hamis oklevelet talált, amely cselekedetei miatt 1390. szept. 26-a előtt birtokai elvesztésére és máglyahalálra itélték.
Zsigmond király Madachfeldén (Madachháza, a mai Madocsán) birt részbirtokát Temesvárt, 1390. szept. 26-án kelt oklevelével Choltói Egyed fiainak: Jánosnak és Mártonnak adományozza; a beiktatást pedig a Bebek Imre országbiró által Boldogasszonyfalván 1391. szept. 13-án tartott közgyülés folyamán, általa kiküldöttek, 1391 szept. 22-én tartották meg.
Az érdekes és kiadatlan oklevél, amelyet kiváló tudósunknak, Csoma József urnak devecseri levéltárából, szives előzékenysége folytán közölhetünk, igy szól:

Nos comes Emericus Bubek, index curie serenissimi et magnifici principis domini Sigismundi, dei gratia incliti regis Hungarie, Dalmatie, Croatie etc. ac marchionis Brandemburgensis etc., et inter ceteros honores comes Liptoviensis, memorie commendantes tenore presentium significamus, quibus expedit universis, quod cum nos ad legitimam petitionem m(agist)ri Johannis, filii Egidii de Cholto, per ipsum nobis porrectam, unacum magistris Nicolao de Chechen, regio et Stephano canonico ecclesie Scepsiensis capituli loci eiusdem hominibus nostrum hominem videlicet Stephanum, filium Benedi(cti), ad infrascriptam possessionariam reambulationem et metarum erectionem faciendam, de congregatione nostra generali universitati nobilium dicti comitatus Liptoviensis, feria quarta proxima post festum nativitatis Beate Virginis in villa Bodogazzon(fa)lva ex regio litteratorio edicto celebrata, destinassemus, tandem iidem exinde ad eandem congregationem nostram ad nos reversi, nobis concorditer retulerunt, quod ipsi feria sexta proxima, nono scilicet die dicte congregationis nostre ad faciem possessionis Madachhaza vocate, vicinis et commetaneis eiusdem universis illuc legitime convocatis et presentibus accedendo, eandem iuxta demonstrationem prefati magistri Johannis hocmodo reambulassent, quod primo incepissent in fluvio Topla vocato, ubi quidam rivulus Madachpataka nominatus caderet in ipsum fluvium Topla, unde directe per eundem fluvium Madachpataka asscensive versus partem occidentis ad caput eiusdem fluvii Madachpataka pervenissent, ubi supra caput eiusdem rivuli unam metam terream erexissent; abhinc ad eandem plagam similiter asscensive revertendo pervenissent ad unam viam, per quam populi de villa Topla de nigra silva pro usibus eorum ligna deferrent, que scilicet via (ips)am possessionem Madachpataka (igy!) a possessione Thuran nominata separet. Deinde per ipsam viam modosimili per cacumen eiusdem Beerch ad septemtrionem pergendo, in capite eiusdem Beerch unam metam terream fecissent. Exhinc ad eandem plagam procedendo in modico spatio, unam metam terream cumulassent, que scilicet meta a quodam lapide Galichku vocato supra ipsam metam habitam ad tres vel duos actus sagitte distaret. Que quidem meta terrea eandem possessio(nem) Madachhaza a possessione regali Luchka vocata separare inciperet, a qua directe ad plagam orientis per quandam silvam Gaz v(ocatam) procedendo, inter terras arabiles metam terream cumulassent, a qua ad eandem plagam amplius tendendo pervenissent ad dictum fluvium Topla, secus quam metam terream fecissent. Abhinc per ictum unius lapidis secus ipsum fluvium supra ad aquil(onem) procedendo et dictum fluvium relinquendo pervenissent asscensive ad partem orientis ad unum berch, ubi in latere ipsius berch metam terream cumulassent. Dehinc per unum mesde ad meridiem tendendo, pervenissent ad eum locum, ubi dicta possessio Madachhaza a possessione Poch, filii Luchk separetur, ubi ad guandam arborem Gumulchyn metam terream posuissent Deinde descenssive penes dictam possessionem annotati Poch, ad partem occidentis veniss(ent) ad predictum fluvium Topla, unde in eodem fluvio pervenissent ad priorem metam, et ibi (termina)ssent. Hac itaque relatione prefatorum regii, capituli Scepsiensis et nostri hominum, facta et percepta, presentibusque cunctis Nobilibus et alterius cuiusvis status dicte congregationi nostre adherentibus hominibus palam pronunciata et exposita, quia tempore reambulationis et metarum erectionis prefate possessionis Madachhaza, reambulationi ac metarum erectioni eiusdem nullius contradictio obviasse apparebat, nunc etiam, videlicet in dicta congregatione nostra generali, eidem possessionarie reambulationi et metarum erectioni dicte possessionis Madachhaza nemo contradicebat, pro eo nos unacum iudicibus nobilium iuratisque assessoribus eiusdem congregationis nostre, prescriptam possessionem Madachhaza vocatam sub iamdictis distinctionibus metarum, prefato Johanni statutam, cum omnibus suis utilitatibus et pertinentiis universis, eidem magistro Johanni, filio Egidii de Cholto et eius heredibus relinquimus et committimus perpetuo possidendam, tenendam et habendam, salvo iure alieno. In cuius rei memoriam firmitatemque perpetuam presentes eidem magistro Johanni, filio Egidii, concessimus litteras nostras privilegiales, pendentis et autentici sigilli nostri munimine roboratas. Datum decimo die dicte congregationis nostre in loco supradicto, anno lomini millesimo trecentesimo nonagesimo primo.
Az oklevél eredetije hártyára irva, rongált állapotban van, ugyanazon kéztől való, mint a liptói registrum, s róla Bebek Imrének ismert, elég ép pecsétje függ.
Ha már most az ezen oklevélben elmondottakat és a Majláth Béla czikkében_{A Thuricki és Komjáthnai Thuránszky család 1240–1526., Turul, 1600. évf. 66–74. o.}* leirtakat összevetjük, és az ezen czikke végén közölt leszármazási rendet figyelemmel áttekintjük, úgy az ezen látható Domen-t az elül közölt oklevél Domen-jével egynek kell vennünk, és a nála hiányos leszármazást ilyképpen kell kiegészitenünk:

N.; I. Marcell 1240. (folyt. 1. Turul id. h.; Sybur 1240.; Albert 1278.; Dénes 1278 (de Luchk) 1287; Domen de Liptou 1319; Benedek; János az átkos emlékű, János az átkos emlékű, † 1390. szept. 26. előtt

Azt hisszük, hogy ezzel a hirhedt, átkosemlékü János diáknak hitelt érdemlő leszármazását megállapithattuk.
Személyére, foglalkozására, esetleges utódaira nézve, sajnos, eddig nem sikerült adatokat találnunk.
HORVÁTH SÁNDOR.

36Két ismeretlen nemzetség: Hetény és Kajár.

A magyar nemzetségekről kiadott munkákban a czímben jelzett két nemzetséget hiába keressük.
Az elsőről a győri káptalan 1416 május 8-iki leveléből értesülünk, a melylyel átirja a következő, eddig kiadatlan oklevelet:
Geuriensis ecclesie capitulum omnibus, presentes litteras inspecturis salutem et orationes in Domino. Universorum notitie duximus significandum, quod Petrus, filius Stephani de genere Heten in nostra assistens presentia, tam ex parte sua, quam fratrum suorum, Mathye et Athane, confessus est se terram suam, quam in Keuerushegh habebat abbati et patribus beati Martini de Pannonia pro triginta et septem marcis argenti vendidisse cum quinque servis, quorum nomina Scola, Pentec, Jeneies, Was, Cris. Quantitas autem terre est ad quatraginta iugera et exceptis hiis terram fimatam ad sex iugera et silvam in tribus locis continentem sub se duodecim iugera et septem vineas. De pretio autem predicti predii prefatus abbas solvit presentibus nobis in secunda feria post Ramispalmarum tredecim marcas dicto Petro sub fidei iussione Maichy filii Grab, missi ex parte Maurici comitis et in octava apostolorum Philippi et Jacobi debet solvere duodecim marcas et in tertio die post Penthecosten debet solvere iterum duodecim marcas. Anno ab incarnatione Domini M^mo CC° XXX° Testes, qui aderant hi sunt: Nicolaus cantor, Beda custos, Janus iconomus (!), Betes decanus et alii, Mychćl comes, Egidius comes, Jacobus primicerius.
Az oklevélből, a mely a pannonhalmi rendi levéltárban capsa 5, litt. N. jelzés alatt őriztetik, a következő kis töredéket kapjuk:

Hetény; István; Péter; Mátyás; Athana

A Hetény nemzetségbeliektől eladott Köröshegy somogymegyei falu, de Somogyban ily nevü falu nincs. Tekintve Szabolcs messzeségét, talán a komárommegyei ma is meglevő Hetény községgel lehet a nemzetséget kapcsolatba hozni.
A második nemzetségről szóló oklevelet kiadtam A pannonh. Sz.-Benedek-Rend története II. kötetében a 321–324. lapokon. Itt csak azt emlitem belőle, hogy Bertalan fia István azt mondta magáról (1347), hogy ő nemes ember a nagy Kajár nemzetségéből, ab exordio procreationis predecessorum suorum semper verum nobilem, in numeroque verorum et naturalium regni nobilium computatum et de genere Kayar Magni fuisse. Ha igazat beszélt, a mit nem hittek el neki, a győrmegyei Kajár névadójától eredt.

SÖRÖS PONGRÁCZ.

A Tholway grófok.

A «Vasvármegye» czimü lapnak egyik február elei számában (1905.) érdekes hír jelent meg. E szerint Takács Jenő magyar államvasuti főmérnök kimutatta, hogy ő egyenes és jogos (talán törvényes?) fiági leszármazója az 1812. szeptember 10-én Ferencz gróffal fiágon magvaszakadt Köpösdi gróf Tholway családnak. Miután pedig okmányait a kabinetiroda (a melynek mellékesen megjegyezve, épen semmi köze az ilyesmikkel) felülvizsgálta és rendben találta, legfelsőbb helyen elismerték Takács jogát a Tholway névhez, a grófi ranghoz és czimerhez.
Ebben az alakban ez a hir, amint előre látni lehetett, téves volt. A Tholway-család kihalása annyira ismert dolog, hogy belőle fiágon eredeztetni valakit képtelenség. Lapjaink (pedig nagy részük átvette a hirt), ennek daczára sem helyesbitették a vidékről nyert értesülést. Szükségesnek látjuk ennélfogva itt szóvá tenni a dolgot.
Lássuk tehát a valót!
Az első Tholway Hunyadi Mátyás király uralkodásának utolsó éveiben, vagyis a XV. század utolsó negyedében szerepel. Ez Tholway Balázs, a kinek unokái: Simon és János a középszolnokmegyei Menyő helységet megszerezték. Ettől kezdve a család tagjai Menyői Tholway néven fordulnak elő.
Simonnak vagy Jánosnak harmadik vagy negyedik izi unokája lehetett Menyői Tholway Ferencz, a Garay Katalin férje. Ennek a Garay Katalinnak azonban semmi bebizonyitható köze nincs a hires nádor-családdal. Ferencznek a fia Tholway Péter Lehoczky szerint egy Puchaim leánynak volt a férje. Tudni – sajnos! – erről sem tudunk bizonyosat.
A Puchaim családfán ebben az időben (1600–1700) tizenhat olyan leány szerepel, a kinek sorsáról azon kivül, hogy születtek, nem tudunk egyebet. Az tehát nem lehetetlen, hogy Tholway Péter neje Puchaim leány volt. De a Puchaimok ekkor már sokszoros rokonságban voltak a Hardegg, Oettingen, Polheim, Dietrichstein, Leiningen, Trautson, Stubenberg, Herberstein családokkal, a római szent birodalom és Ausztria legelőkelőbb nemzetségeivel. Tholway Péternek tehát már tekintélyes úrnak kellett lennie, ha ebből a családból kaphatott feleséget.
Menyői Tholway Péternek és a Puchaim leánynak állitólagos fia: Gábor a későbbi grófi család első igazolt őse. Pályáját mint ügyvéd kezdte, de már 1683-ban hadnagy volt a nemesi fölkelő seregben. Bécs embere volt, hüséges labancz, és négy évig ült is a kuruczok börtönében. Ezt Bécsben javára irták és 1697-ben királyi adományt kapott a szatmármegyei Mező-Terem helységre a Károlyiakkal. Tizenhárom éven át nádori itélőmester volt, majd a kanczelláriánál szolgált és 1709-ben Köpösdi előnévvel bárói rangot kapott.
Neje, Jászy Anna két fiuval ajándékozta meg. Az idősbik Landaunál esett el 1710-ben, az ifjabbik: János 1754-ben gróffá, 1760-ban szeptemvirré és aranykulcsos vitézzé lett. János neje Nagykéri gróf Kéry Julianna volt, családjának utolsó ivadéka, gróf Kéry János főlovászmesternek és Erdődy Julianna grófnőnek a leánya, és annak az átkos emlékü gróf Kéry Ferencznek az unokája, a kinek potyi kastélyában 1670. április 16-án Zrinyi Péter és Frangepán Ferencz nemzeti vértanuink megszálltak és a ki még ugyanazon az éjszakán értesitést küldött Bécsbe az összeesküvésről.
Jánosnak, az első grófnak, egyetlen gyermeke volt: Ferencz gróf, a dunáninneni kerületi tábla elnöke, a második és utolsó Tholway gróf, a ki 1812. szeptember 10-én halt meg Köpösdön. Hitvese Somoskeői báró Péterffy Anna † 1804) szintén utolsó sarja volt családjának és örökölte a somoskeői uradalmat. Három leányuk volt: Jozéfa, gróf Berényi Ferencz felesége, Alojzia, a nógrádmegyei Somoskeő, Somos-Újfalu, Baglyasallja és a nyitramegyei Köpösd örököse, Starhemberg Antal gróf (1764–1803.) neje és Julianna, Simonyi, Korossi, Nagy és Kis Helbényi Korossy Flórián hitvese.
A Köpösdi gróf Tholway család nemzedékrendje tehát ez volna:

Menyői Tholway Ferencz, Neje: Garay Katalin; Menyői Tholway Péter, Neje: Puchaim leány?; Köpösdi báró Tholway Gábor, Neje: Jászy Anna; B. Tholway N. elesett 1710. Landaunál †; Köpösdi gróf Tholway János, Neje: Nagykéri gróf Kéry Julianna; Köpösdi gr. Tholway Ferencz sz. Köpösd, 1733, † 1812. szept. 10. Neje: Somoskeői báró Péterffy Anna, † 1804; Köpösdi gr. Tholway Jozéfa, Férje: gr. Berényi Ferencz, † 1847; Köpösdi gr. Tholway Alojzia, Férje: 38gr. Starhemberg Antal, 1764–1803; Köpösdi gr. Tholway Julianna, Férje: Korossy Flórián

A Tholway grófoknak eszerint három virágzó leányága maradt és pedig:
I. Berényi.

Karáncs-Berényi gr. Berényi Ferencz, † 1847 Neje: Köpösdi gróf Tholway Jozéfa; Gr. Berényi Lajos †; Gr. Berényi Erzsébet, 1792–1883, Férje 1814: Orczi br. Orczi György 1788–1871; Orczi báró Orczy:; Mária 1815–95 Férje 1865: gróf Károlyi István 1771–1881 †; † Ferencz; Erzsébet 1822–1903, Férje 1842: gróf Eszterházy László 1810–91; Béla, sz. 1823; Andor sz. 1825; Fogadott fiú: Andor sz. 1871. Ő felsége legfelsőbb elhatározásával törvényesitve, mint báró Orczy 1883 óta; Ágnes 1826–1876 Férje 1856: gróf Berényi Ferencz 1818–88.; Georgina sz. 1828, Férje 1845: gróf Keglevich Gyula, 1824–65; Thekla, alapitványi hölgy, sz.1831

Eszterházy László grófnak (1810–1891) és Orczy Erzsébet bárónőnek (1822–1842–1903) gyermekei:
I. Eszterházy Andor gr. †
II. Eszterházy Alice grófnő, 1850–1882. Férje 1873: Cziráky Antal gr., sz. 1850. Gyermekei:
– 1. Cziráky Margit grófnő, sz. 1874. Férje 1898: Eszterházy Miklós hg, sz. 1869. Gyermekei:
– – A) Eszterházy Mária hgnő, sz. 1900.
– – B) Eszterházy Pál örökös hg., sz. 1901.
– – C) Eszterházy Antal hg., sz. 1903.
– 2. Cziráky László gr., sz. 1876.
– 3. Cziráky Mária hgnő, sz. 1881.
III. Eszterházy Béla gr., sz. 1854
IV. Eszterházy Mária grnő sz. 1856: Férje 1878. Cziráky Béla gr., sz. 1852. Fiai:
– 1. Cziráky József gr., sz. 1883.
– 2. Cziráky György gr., sz. 1885.
V. Eszterházy László gr., sz. 1857. Neje 1888: Teleki Katalin grófnő. sz. 1869. Gyermekei:
– 1. Eszterházy Erzsébet grófnő, sz. 1888.
– 2. Eszterházy László gr., sz. 1891.
– 3. Eszterházy Mária Anna Gabriella grnő, sz. 1894.
Keglevich Gyula grófnak (1824–1865) és Orczy Georgina bárónőnek (sz. 1828, férjhez ment 1845)
gyermekei:
I. Keglevich György gr. †
II. Keglevich Gábor gr., sz. 1848. Neje 1873: Blaskovich Clemence.
III. Keglevich Rozália grnő, sz. 1849.
IV. Keglevich Margit grnő, sz. 1850. Férje 1873: Almásy Kálmán gr. sz. 1852.
V. Keglevich Tibor gr., sz. 1852.
2. Starhemberg.
Gróf Starhemberg Antalnak csupán egy gyermeke volt, szintén Antal († 1851), a kinek nemzedékrendje máig a következő:

gróf Starhemberg Antal (1764–1803). Neje: Köpösdi gróf Tholway Alojzia, Somoskeő, Somos-Ujfalu, Baglyasallja és Köpösd örököse; gr. Starhemberg Antal, Köpösd, Somos-Ujfalu és Nagyoroszi ura, † 1851. Neje 1816: Des Fours Walderobe Borbála grófnő, 1789–1869; gr. Starhemberg István, Köpösd ura, cs. és kir. Kamarás, 1817–1890. Neje 1863: Bajsai Vojnits Vilma, 1841–1873; gr. Starhemberg Amália, Férje 1839: Von Cary-Tardeven Lucius; gróf Starhemberg Ernesztina. Brünn-Mária-Schuli alapítványi hölgy †; gr. Starhemberg Guidó, sz. 1864; gr. Starhemberg István, sz. 1871, Neje 1898: Flesch Alexandrina, † 1902.; gr. Starhemberg Margit Amália sz. 1898

Ugy látszik tehát, hogy a Starhembergeknek ez a magyar ága is leányban végződik.
3. Korossy.
A semmiféle szakmunkánk által nem ismert harmadik Tholway leány Simonyi, Korossi, Nagy és Kis Helbényi Korossy Flóriánnak lett a felesége. Ennek a leányágnak hiteles leszármazását gróf Takács-Tolvay József százados úrnak szivességéből ismerem, aki készséggel bocsátotta rendelkezésemre az adatokat. A leszármazás a következő:

Simonyi, Korossi, Nagy és Kis Helbényi Korossy Flórián. Neje Koros, 1793. febr. 2.: Köpösdi gróf Tholway Julianna, sz. Nagy Szombat, 1768. aug. 3.; Korossy Jozefina, sz. Simony, 1812. jun. 16, † Nyitra, 1885. máj. 28. Férje Köpösd, 1833. szept. 23: Csicsó-Polyáni Steer Márton Fer.; Steer Blandina, sz. Padova, 1840. szept. 20. Férje Nyitra, 1871. febr. 4: Kis Jókai Takács Jenő; Kis Jókai Takács István, sz. Czell-Dömölkön, 1875. jun. 25. cs. és kir. huszárfőhadnagy az 5 (pozsonyi) huszárezredben. Ő felsége adományából 1905 óta: Kis Jókai és Köpösdi gróf Takács-Tolvay István; Kis Jókai Takács József, sz. Czell-Dömölkön, 1876 október 26. létszámfeletti m. kir. honvédszázados, József Ferencz főhg nevelője, Ő felsége adományából 1905 óta: Kis Jókai és Köpösdi gr. Takács-Tolvay József

A vázoltuk tényállásból kétségtelenül kitünik, hogy a Köpösdi gróf Tholwayoknak egyáltalában senki sem lehet fiági utódja. Ő felsége kegyelmi úton támasztotta fel a legifjabb leányág utódjaiban a kihalt grófi nevet. Abban persze nincs lehetetlenség, hogy a Menyői Tholwayok akárhány ága virágzik még ismeretlenül akár fiágon is, de a Köpösdi gróf Tholwayok kihaltak, miután grófi rangban nem is virágoztak fiágon tovább két nemzedéknél és ma is csak a király felségjoga folytán támadtak új életre nevükben.
ZARÁNDY A. GÁSPÁR.

Az angol főkamarási méltóság magyar igényjogosultja.

Zarándy Gáspár urnak a «Turul» 1904. évi 2-ik füzetében fenti czimen irt dolgozata kiegészitésére a «Turul» 1904. évi 4-ik füzetében «Ki az angol főkamarási méltóság magyar igényjogosultja?» czimen megjelent czikkemet, illetékes forrásból nyert adatok alapján, módositom a következőkben:
Zarándy ur helyesen emliti mint egyedüli igényjogosultakat a Tagyosi Chapó és Starkenbergi gróf Coreth családokat, miután báró Dillon Károly örökösei meghatalmazottjuk Dillon Carolina bárónő személyben, összes jogaikról lemondtak a távolabbi, de szintén De Vere (Leicester Devereux viscount Hereford) 1670. vonalán származó Sir Robert Burdett javára anélkül, hogy utóbbi hasonló jogátruházást kieszközölni birt volna a Dillon-ok még két létező várományosa: Chapó Vilmos (idősb) és gróf Coreth Rudolf részéről is.
Sir Robert Burdett előkelő név és 30,000 font sterling évi jövedelem örököse, családi iratai közt föllelvén a De Vere oxfordi grófoktól való származásának bizonyitékait, igényt remélt támaszthatni első sorban a lordok háza tagságával járó Badlesmere-i baroniára és a főnemesi rang elnyerése után, magára a főkamarási méltóságra az igényjogosultágban őt megelőző Dillon családi ág mellőzhetése, vagy visszalépése esetén. Ezért kiküldötte 1845 őszén Duffus Hardy nevü meghatalmazottját, hogy a magyarországi Dillon rokonokat felkeresve, jogaiknak az ő személyére szükséges átruházását kieszközölje; mi részben sikerrel járt, a mennyiben a Dillon Károly családág Burdett javára némi anyagi kárpótlás és fényes igéretek fejében lemondott. Egy hasonló kisérlet a Chapó és Coreth unokafivérekkel szemben, főleg fiörököseikre való tekintetből sikertelen maradt.
Akkor Chapó Vilmos az egész ügy anyaga és jelentősége iránt hiteles értesülést szerzendő, herceg Metternich államkanczellárhoz folyamodott; ki viszont a londoni osztrák követségtől kért felvilágositást. Követünk, gr. Dietrichstein megbizván báró Koller követségi tanácsost, hogy a legelsőnek elismert genealogiai tekintély Sir Harris Nicolas véleményét beszerezze, meggyőződött a Dillon-ok kétségtelen jogairól, de azon körülményről is, hogy Anglia uralkodójának jogában áll a kérdéses méltóságok adományozásánál, több igényjogosult közt tetszése szerint választani, mégis az igényttámasztó Sir Robert Burdett-nek kötelességévé tétetett, minden egyes bármily távoli jogosultat, köztük Ferdinánd császár és király hitvesét, savoyai kir. herczegnő minőségében, törekvéseiről előzetesen értesiteni. (gr. Dietrichstein jegyzéke herczeg Metternich-hez London 1846 jun. 20.)
Egy évvel később ismét követségünk közbenjárásával kisérlet tétetett, hogy azon esetre, ha az angol korona csakugyan Sir Burdett-re ruházná az igényelt pear-séget és udvari főméltóságot, a jogosultabb Dillon-örökösök kárpótlásban részesüljenek: mely kivánalomra azonban lord Palmerston 1847. évi márczius 20-ki jegyzékében kitérőleg válaszolt talán azon körülménynél fogva is, hogy Sir Robert Burdett miután ezen ügyben keresztlevelekre, házassági, halotti bizonyitványokra, családfák készitésére és kiküldöttjei utiköltségeire már 10,000 font sterlinget elköltött volt – tervének megvalósitásával felhagyni látszék! (Dietrichstein Metternich-hez).
De nemcsak az angol rokon által felvett fonál szakadt meg, hanem a kitört szabadságharcz izgalmai közt szünetelt a magyar családi ág érdeklődése is. Fenmaradt mindazonáltal a Chapó és Coreth családok eszményi joga, melyet dr. Schönherr Gyula ur titkári jelentésében, bizonyára az érdekeltek ellenmondása nélkül, «genealogiai kuriozumnak» minősitett.
KIRÁLYDARÓCZI DARÓCZY ZOLTÁN.

«Perscuandis.»

A Turul 1904. évf. 183-ik oldalán a Horváth Sándor ur által közölt Nagykapusi Hofmaisster Miklós számára V. László király által 1454-ben adományozott czimerlevélben többek között a bárók, nemesek, kapitányok, hatóságok mellett még a heroldoknak és a «perscuandis» parancsoltatik, hogy a czimerlevél határozatait tiszteletben tartsák. A levél közlője határozottan hangsulyozza, hogy a szó az eredetiben tényleg igy (sic!) van irva, megjegyzi azonban, hogy ezen szónak értelmét megadni nem tudja, szerinte azonban éppen úgy mint a «heraldis» valami hivatalt, foglalkozást jelent. A közlőnek ebben a tekintetben igaza van; a szó magyarázata pedig a következő:
A német herold (francziául «héraut») középkori értelmezésében annyit jelent mint czimermester vagy czimernök. A czimerészet embereit a középkorban egy közös testület vagy czéh tagjainak tekintették, melynek keblében, éppen úgy mint akármelyik más czéhben különböző rangfokozatokat állitottak fel. Az egész czéh neve volt «Heroldie». A legalsóbb fokhoz tartoztak a gyalogos és lovas hirnökök; a második fokhoz pedig a «Persevant»-ok, németül «die Persevanten», a mi nem más mint a francia «Poursuivant d’armes» német alkalmazása; ezek voltak a tulajdonképeni heroldoknak segédei, kik előbb tanonczok, azután segédek lettek; kioktatásukat a heroldmesterektől kapták és kétévi szolgálat után soraikból kerültek ki a mesterek. Az egésznek feje volt a czimer-király.
A fentebbi oklevélben tehát a c betü helyett e betüt kell vennünk és megkapjuk a «perseuandis» vagyis a «persevandis»-t, a mi az értelmet teljes helyességgel megadja (= czimernökjelölt).
Dr. WERTNER MÓR.

Helyreigazitás.

A «Turul» 1904. évi folyamának 182–185. lapjain általam közölt «Nagykapusi Hofmaister Miklós, küküllői főesperes és testvérei, János, Bertalan és Gáspár czimereslevele 1454-ből» cz. czikk 184. oldalán olvasható állitásom, mely szerint: «A lobogó és szász szineket tüntetvén fel, talán a czimerszerzők nemzetiségére akar czélozni», tévedés. Mert ebben az időben még a magyar (piros-fehér-zöld) szinekre nézve sincsenek adataink, annál kevésbbé beszélhetünk tehát «szász szinek»-ről!
A lobogó szineinek magyarázatot adni nem tudunk; azokat tisztára esetlegeseknek tartjuk.
HORVÁTH SÁNDOR.

40TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság igazgatóválasztmánya 1905 február 28-án tartotta meg ez évi első ülését melyen báró Radvánszky Béla társ. elnök elnöklete alatt id. Bánó József másodelnök, Barabás Samu, Boncz Ödön, Borovszky Samu, Csánki Dezső, id: Daniel Gábor, Illésy János, Karácsonyi János, Pettkó Béla, ifj. dr. Reiszig Ede, Soós Elemér, id. Szinnyei József; Tagányi Károly ig. vál. tagok, dr. Schönherr Gyula titkár, dr. Áldásy Antal jegyző és Tóth Árpád pénztárnok vettek részt.
Elnök az ülést megnyitván, napirend előtt megemlékezett a társulat másodelnökeinek egyikét, Fejérpataky Lászlót és dr. Schönherr Gyula titkárt ért családi gyász felől, a kik közül az előző hónap folyamán az előbbi nejét, az utóbbi édesatyját veszitette el.
Az elnök inditványára az igazgató-választmány a társaság e két vezető tagját ért veszteség felett őszinte részvétének adott kifejezést s erről részvétiratban leendő értesitésüket elrendelte.
Ezután dr. Áldásy Antal jegyző felolvasta dr. Wertner Mór ig. vál. tagnak «A genealogia közép- és ujkori fejlődése» czimü értekezését, mely a Turulban fog közzététetni.
Elnök ugyancsak napirend előtt bejelentvén, hogy Zsilinszky Mihály vallás- és közoktatásügyi államtitkár 10 éves államtitkári jubileuma alkalmával a valóságos belső titkos tanácsosi méltósággal tüntettetett ki, az igazgató-választmány régi érdemes és buzgó tagjának e legmagasabb helyről jövő kitüntetéséről örömmel vett tudomást s őt ez alkalommal átiratban rendelte üdvözölni.
A folyó ügyek élén évdijas tagokul felvétettek 1904-től: gróf Csáky Vidor, Szepes-Görgő (ajánlja a titkár), 1905-től: dr. Bán Ágoston ügyvéd, Budapest (ajánlja Éble Gábor), Berwalszky Kálmán, Igló (ajánlja a titkár), dr. Herczegh Mihály egyetemi tanár, Budapest (ajánlja a titkár), dr. Iványi Béla orsz. levéltári tisztviselő, Budapest (ajánlja Horváth Sándor), dr. Koós Jenő min. titkár, Budapest (ajánlja br. Győrffy Samu), Csicseri Orosz György cs. és kir. kamarás, Nyiregyháza (ajánlja Petrovay György), Relković Néda k. a. Budapest (ajánlja Fejérpataky László m.-elnök.)
Ezután az elnök jelentést tett az igazgató-választmánynak a Magyar Nemzetségi Zsebkönyv második sorozata, a Nemes Családok I. kötetének megjelenéséről, bemutatva annak a sajtó alól kikerült első példányát és jelenti, hogy az ülés napjáig 332 előfizetési megrendelés érkezett be.
Dr. ifj. Reiszig Ede ig. választmányi tagnak a maga és szerkesztőtársa részéről az ig. választmányhoz intézett köszönő szavai után, melyekben a társaság részéről szerkesztői működésükben tapasztalt támogatásért köszönetet mond, az igazgató-választmány a kötet megjelenését örömmel vette tudomásul és az elnök inditványára a szerkesztőknek: Pettkó Béla és dr. ifj. Reiszig Ede ig. választmányi tagoknak az igazgató-választmány buzgó és eredményes fáradozásaikért jegyzőkönyvileg mondjon köszönetet. Egyben elhatározta, hogy a 2000 példányban kinyomott kötetnek a társulat igazgató-választmányi tagjait dijtalanul, a pártoló tagokat tagilletmény fejében megillető példányain felül annak készletét az évdijas tagok számára 10 koronáért, nem tagok számára 12 koronáért bocsátja forgalomba. Végül kimondta, hogy a második kötet kiadásának előmunkálatait már most megkezdeni óhajtja s azok folytatásával az első kötet szerkesztőit megbizza.
A titkár bemutatván a Magyar Nemzetségi Zsebkönyv uj kötetének bizományba vétele tárgyában a Pfeiffer Ferdinánd könyvkereskedése, a Franklin-Társulat, az Eggenberger-féle könyvkereskedés, Ranschburg Gusztáv és Toldy Lajos könyvkereskedők részéről beérkezett ajánlatokat, melyekben a megnevezett czégek mindenike Toldy Lajos kivételével 40% engedményért hajlandó az egész készletet bizományba venni, az utóbbi pedig 50 példánynak 30%-ért való átvételére tesz ajánlatot, Boncz Ödön, id. Bánó József, Csánki Dezső és az elnök felszólalásai után az igazgató-választmány utasitotta az elnökséget, hogy még néhány, a terjesztésre alkalmas czéggel lépjen érintkezésbe, a legelőnyösebb ajánlattevővel belátása szerint egyezkedjék a bizomány-ügylet megkötése iránt, s annak eredményét hozza a legközelebbi igazgató-választmányi ülés tudomására.
A titkár jelentése alapján, mely szerint a Magyar Nemzetségi Zsebkönyv most megjelent kötetének tiszteletdija ivenként 80 koronában hozatott előirányzatba, az igazgató-választmány a szerkesztőknek járó tiszteletdijat a 41 1/2 iv után 3320 koronában állapitotta meg, s felhatalmazta az elnökséget, hogy az annak az előfizetési dijakból befolyó összegen felüli részét előlegképen a társaság alapitványi jelleggel nem biró, 3400 koronát kitevő tőkéjéből fedezhesse s e végből az osztrák-magyar banknál letétbe helyezett értékpapirokra 3000 korona erejéig 4%-os kölcsönt vegyen fel, mely összeg kamataival együtt az ezután befolyó előfizetési dijakból lesz visszatéritendő.
A pénztárnok kimutatása a társaság 1904. évi zárószámadásairól, a költségelőirányzat és a tényleges eredmény összehasonlitásával a következőkben terjesztetett elő:

41A M. Heraldikai és Genealogiai Társaság 1904. évi költségvetési előirányzatának és a tényleges pénztári eredménynek egybevetése.

Bevétel.

	Előirányzat	Eredmény	Különbözet
1. Pénztári maradvány 1903-ról	416 K. 91 f.	416 K. 91 f.	– K. – f.
2. Értékpapirok kamatai (24.800 kor. koronajáradék és 200 kor. jelzálog hitelbanki nyer.-kölcsönkötv. után 4%)	1000 K – f.	1008 K – f.	+8 K – f.
3. Be nem fizetett alapitványok után 5% (5400 kor.)	270 K, – f.	230 K. – f.	– 40 K. – f.
4. Tagdijak:
a) pártoló tagok után 2500 K	5200 K. – f.	4758 K. – f.	442 K. – f.
b) évdijas tagok után 2700 K
5. A társulati kiadványok eladásából:
a) a Czimeres Emlékek I. és II. kötetéből	400 K. – f.	208 K. – f.	192 K. – f.
b) egyéb kiadványokból	200 K. – f.	266 K. 50 f.	+66 K. 50 f.
. Alapitvány-befizetés	200 K. – f.	200 K. – f.	– – K. – f.
7. Postai megbizások költségeiből megtérülés	40 K. – f.	44 K. 60 f.	+4 K. 60 f.
8 Rendkivüli bevétel	50 K. – f.	12 K. 96 f.	+37 K. 04 f.
Összesen	7776 K. 91 f.	7144 K. 97 f.	631 K. 94 f.

A tényleges bevétel e szerint 631 kor. 94 fillérrel kevesebb az előirányzatnál.
Kiadás.

	Előirányzat	Eredmény	Különbözet
1. Személyi járandóságok (titkár 600 kor., jegyző 400 kor., pénztárnok 600 kor.)	1600 K. – f.	1600 K. – f.	– K. – f.
2. A Turul irói és szerkesztői tiszteletdijai (a) 24 iv irói dija,ivenként 48 k. 1152 k.; b) szerkesztés ivenként 10 k., 240 kor.)	1392 K. – f.	1450 K. – f.	+ 58 K. – f.
3. A Turul nyomatása és egyéb nyomdai költségek	2700 K. – f.	2029 K. 18 f.	K670 K. 82 f.
4. Szinnyomatok készitése	600 K. – f.	600 K. – f.	– K. – f.
5. Metszetek, rajzok készitése	300 K. – f.	264 K. 74 f.	– 35. K. 26 f.
6 Postai megbizások	80 K. – f.	59 K. 48 f.	– 20 K. 52 f.
7. Irodai átalány	120 K. – f.	120 K. – f.	– K. – f.
8. Társulati szolga dijazása	120 K. – f.	120 K. – f.	– K. – f.
9 Ujévi ajándékok, pénzbeszedési dijak, másolatok stb.	240 K. – f.	200 K. 80 f.	– 39 K. 20 f.
10. A Nemzets. Zsebkönyv II. részének munkálataira	400 K. – f.	435 K. 16 f.	+ 35. K. 16 f.
11. Tőkésités	200 K. – f.	196 K. 80 f.	– 3 K. 20 f.
12. Rendkivüli kiadás	20 K. – f.	– K. – f.	– – K. 20 f.
Összesen	7772 K. – f.	7076 K. 16 f.	– 695 K. 84 f.

A tényleges kiadások tehát 695 kor. 84 fillérrel kevesebbet tesznek ki, mint az előirányzatban.
Előirányzott maradvány 4 kor. 91 fill.
Tényleges maradvány 68 kor 81 fill.
A többlet tehát 63 kor. 90 fill.
Vagyonállás 1904. decz. 31-ikén:
1. Alapitványi tőke:
b) értékpapirokban (21,800 kor. koronajáradék) 21,800 kor. – fill.
b) kötelezvényekkel biztositott alapitványok 4400 kor. – fill.
c) kötelezvény nélküli alapitványok 800 kor. 27,000 kor. – fill.
2. Alapitványi jelleggel nem biró tőkésités (3200 kor. koronajáradék és 200 kor. jelz. hitelbanki nyeremény-kölcs.-kötvény) 3400 kor. – fill.
3. A Nemzetségi Zsebkönyv alapjára a takarékpénztárban elhelyezve:
a) szines mellékletekre és szövegközti czimerekre 656 kor.
b) előfizetési dijak 280 kor. 936 kor. – fill.
4: Az 1904. évi pénztári maradvány 68 kor. 81 fill.
Összes vagyon 31,404 kor. 81 fill.
A pénztári kimutatással kapcsolatosan a számvizsgáló-bizottság részéről Borovszky Samu ig.-vál. tag felolvassa a bizottság jelentését az 1904. évi számadások, a pénzkezelés és a pénztár állapotának megvizsgálásáról, úgyszintén a titkár által bemutatott 1905. évi költségvetési előirányzatról.
A bizottság jelentése egész terjedelmében a következő:
Tisztelt Választmány!
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1904-iki pénztári állapotának és számadásának megvizsgálására kiküldetvén, szerencsénk van a folyó évi február 17-ikén teljesitett számvizsgálat eredményéről a következőkben jelentést tenni:
Eljárásunkban az eddig szokásos módot követvén, mindenekelőtt a pénztári naplókönyvet vizsgáltuk át s annak 1904. évi minden egyes tételét az igazolásukra szolgáló okmányokkal és ellennyugtákkal egybevetettük, a tagdij befizetésére nézve, pedig a tagok nyilvántartási könyvében is próbákat tettünk. Ezek alapján jelenthetjük, hogy a pénztári naplókönyvet rendben találtuk s azt 1904 deczember 31-ikével 7144 kor. 97 fill. bevétellel, 7076 kor. 16 fill. kiadással és a folyó 1905. évi költségelőirányzatba első bevételi tétel gyanánt átviendő 68 kor. 81 fill. pénzmaradványnyal lezártuk.
Ezután a kézi pénztárt vizsgáltuk át. A pénztár 1904. évi tételeit, kezdve a mult évről átvitt és fentebb kimutatott 68 kor. 81 fillérnyi pénzmaradványnyal, bezárólag február 17-ikég összegeztük és 689 kor. 81 fill. bevételt, 503 kor. 70 fill. kiadást, vagyis 186 kor. 11 fill. pénzmaradványt állapitottunk meg. Ezzel szemben találtunk a kézi pénztárban fedezetül 128 koronát előleg-nyugtákban, 58 kor. 11 fillért készpénzben, minélfogva a kézi pénztárt hiánytalannak jelenthetjük.
A kézi pénztár megvizsgálása után áttértünk a Nemzetségi Zsebkönyv alapjának számbavételére s azt találtuk, hogy az 1904 decz. 31-ikéig befolyt 936 kor. mely összeg átvitette az 1905. évre, 1905 febr. 17-ikéig befolyt 1059 kor. 14 fill., kiadatott 500 kor,; e szerint a Nemzetségi Zsebkönyv alapja a mai napon, miként arról a takarékpénztári könyv megszemlélése által meggyőződtünk, 559 kor. 14 fillér.
Vizsgálat alá vettük ezután a törzsvagyonkönyvet. E szerint a társaságnak a mai napon 6 ezer-koronás (6000 kor.), 36 négyszáz-koronás (14,400) és 33 kétszáz-koronás (6600 kor.) alapitó tagja lévén, az alapitók száma nem emelkedett. A felsorolt, összesen 27,000 koronát tevő alapitványokból be van eddig fizetve 21,800 korona és fizetetlen még 5200 korona. Ez utóbbi összegből kötelezvényekben (szám szerint 8 darabban) biztositva van 4400 kor., amiről közvetetlen szemlélet és számbavétel alapján meggyőződtünk, ellenben 800 kor. kötelezvényekkel biztositva nincsen.
A társulat törzsvagyonához tartozik még az az alapitványi természettel nem biró 3400 kor. összeg is, a mely megtakaritásokból származott. Ennélfogva a társaság törzsvagyona összesen (27,000+3400) 30,400 koronát tesz ki.
Arról, hogy a kimutatott 21,800 kor. befizetett alapitvány és a megtakaritott 3400 korona, összesen 25,200 koronából 25,000 kor. az osztrák-magyarbanknál, 200 kor. pedig a társaság pénztárában őriztetik, a bank 6 db letéti jegyének, nemkülönben egy legutóbb befizetett 200 kor. alapitvány tőkésitéséből származó járadékkötvénynek megtekintése által győződtünk meg.
Ezek szerint a társaság teljes vagyonállása a föntebb emlitett 30,400 kor. törzsvagyonnal, továbbá a Nemzetségi Zsebkönyv alapján befolyt és a takarékpénztárban elhelyezett 936 kor. összeggel és a mult évi 68 kor. 81 fill. pénztári maradványnyal tehát 1904. évi deczember 31-ikén összesen 31,404 korona 81 fillérrel állapittatott meg.
A mi az 1904-iki zárszámadási eredményeket illeti, az előirányzatnak és zárszámadásnak részletes összehasonlitását a mellékelt kimutatásban terjesztvén elő, jelentjük, hogy a bevétel az előirányzatnál 631 korona 94 fillérrel kevesebb volt; ezzel szemben azonban a kiadás is 695 kor. 84 fillérrel tett ki kevesebbet, úgy hogy az előirányzott 4 kor. 91 fill. maradvány helyett a tényleges maradvány 68 kor. 81 fillért tesz ki, a többlet tehát 63 kor. 90 fillér. Megjegyezzük, hogy a kiadásoknál a Turul tiszteletdijainál mutatkozó 58 kor. többlet a folyóirat ivszámának egygyel való növelésében nyeri magyarázatát; a bevétel pedig azért volt kevesebb, mert a Czimeres Emlékek eladásából 192 koronával kevesebb összeg folyt be: mint a mennyi előirányozva volt, s a tagdijakból befolyt összeg is 442 koronával maradt az előirányzat megett. Ezzel szemben a kiadásoknál nyomdai költségekből az előirányzott 2700 kor. helyett csak 2029 kor. 18 fillér fizettetett ki, annak reményében, hogy a tagdijhátralékok utólagos behajtása és a tagoknak a Nemzetségi Zsebkönyv megjelenése után várható szaporodása módot fog nyujtani e rovat egyensulyának helyreállitására.
Tekintettel arra, hogy a tagdijaknál a tényleges eredmény 442 koronával maradt az előirányzat mögött, inditványozzuk, a t. elnökség a rendelkezésére álló eszközökkel oda hatni méltóztassék, hogy a hátralékos tagdijak befizettessenek.
Mindezek után jelentvén azt, hogy a t. elnökség az elmult évben is reálisan és körültekintőleg gazdálkodott, javasoljuk a tekintetes választmánynak, hogy Tóth Árpád társulati pénztárnok urat a mult 1904. évi számadásokra nézve a szokásos fentartással felmenteni méltóztassék.
Áttérve az 1905. évi költségvetési előirányzatra, annak tételeit 7378 kor. 81 fillér bevétellel, 7372 kor. kiadással s igy 6 kor 81 fillérnyi előirányzott maradványnyal van szerencsénk javaslatba koznunk.
Budapesten, 1905 február hó 17-ikén.
Dr. Borovszky Samu
számv. b. tag.
Szinnyei József,
számv. b. tag.
Békefi Remig,
számv. b. tag.
Csánki Dezső ig. vál. tag a nyomdai számláknál mutatkozó hátralékra utalva, kivánatosnak tartja, hogy az évi vagyonmérleg megállapitásakor a táraság tartozásai is feltüntessenek, kimutatást kér továbbá évenként a társulat tagdijhátralékok czimén fennálló követelésének összege felől, s tagdijhátralékok behajtására erélyes intézkedéseket kér alkalmazni.
Az igazgató-választmány a számvizsgáló-bizottság jelentését annak kimondásával, hogy a jövőben a társaság vagyonmérlege összeállitásánál a tartozások és a tagdijhátralékokból eredő követelések is kimutatandók, tudomásul vette, Tóth Árpád pénztárnoknak a felmentést a szokásos fentartással megadta, a számvizsgálóbizottságnak pedig buzgó fáradozásáért köszönetet szavazott. Egyben felkérte az elnökséget a tagdijhátralékok behajtása érdekében szükséges intézkedések megtételére.
A számvizsgáló-bizottság ajánlata alapján a társaság költségvetése az 1905. évre a következőkép állapittatott meg:

A M. Heraldikai és Genealogiai Társaság költségvetése 1905. évre.

Bevétel.

1. Pénztári maradvány 1904-ről 68 kor. 81 fill.
2. Értékpapirok kamatai (24,800 kor. koronajáradék és
200 kor. jelz. hitelbanki nyer.-kölcsönkötvény után 4%)
1000 kor. – fill.
3. 5400 kor. be nem fizetett alapitvány után 5% 270 kor. – fill.
4. Tagdijakból:
a) pártoló tagok után 2500 K
b) évdijas tagok után 2700 K 5200 kor. – fill.
5. A társulati kiadványok eladásából:
a) a Czimeres Emlékek I. és II. kötetéből 250 kor. – fill.
b) egyéb kiadványokból 300 kor. – fill.
6. Alapitvány-befizetés 200 kor. – fill.
7. Postai megbizások költségeiből megtérülés 40 kor. – fill.
8. Rendkivüli bevétel 50 kor. – fill.
Összesen 7378 kor. 81 fill.
Kiadás.

Személyi járandóságok (titkár 600 kor., jegyző 400 kor., pénztárnok 600 kor.)
1600 kor. – fill.
2. A Turul irói és szerkesztői tiszteletdijai (a) 24 iv irói dija, ivenként 48
korona 1152 kor.; b) szerkesztés ivenként 10 kor., 240 kor.) 1392 kor. – fill.
3. Nyomdai költségek 2700 kor. – fill.
4. Szinnyomatok készitése 600 kor. – fill.
5. Metszetek, rajzok készitése 300 kor. – fill.
6. Postai megbizások 80 kor. – fill.
7. Irodai átalány 120 kor. – fill.
8. Társulati szolga dijazása 120 kor. – fill.
9. Ujévi ajándékok, pénzbeszedési dijak, másolatok stb. 240 kor. – fill.
10. Alapitvány-tőkésités 200 kor. – fill.
11. Rendkivüli kiadás 20 kor. – fill.
Összesen 7372 kor. – fill.
Előirányzott maradvány 6 kor. 81 fill.
A titkár jelentése, hogy Magyary-Kossa Dániel az igazgató-választmányhoz intézett levélben mondott köszönetet levelező-taggá történt megválasztásáért, és hogy Vizakna város tanácsa a város czimere ügyében közölt véleményére az igazgató-választmányhoz intézett leiratában adott köszönetének kifejezést, tudomásul vétetett.
Ezután a titkár jelentést téve a felől, hogy a Turul el nem adott füzeteinek készlete, mely ez időszerint a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában van elhelyezve, onnan helyszüke miatt rövid idő alatt ki fog szorulni és a társaságnak magának fog kelleni annak elhelyezése felől gondoskodni, bemutatta Ranschburg Gusztáv könyvkereskedő irásbeli ajánlatát, mely szerint a nevezett könyvkereskedő a készletet, mely 1057 teljes évfolyamból, 1572 egyes füzetből s a Tárgy- és névmutató 143 példányából ál, 1000 koronáért hajlandó megvásárolni.
Az igazgató-választmány a titkártól nyert felvilágositás után, mely szerint tekintettel arra, hogy a szóbanforgó készlet eredeti áron 13,926 korona értéket képvisel és hogy a folyóirat egyes példányonként valóeladásából a legutóbbi tiz év alatt 2510 kor. 93 fill. folyt be a társaság pénztárába, Ranschburg ajánlatát nem tartotta elfogadhatónak, s helyette a bizományba adással óhajtva kisérletet tenni, felhatalmazást adott az elnökségnek, hogy ez irányban egyes fővárosi könyvkereskedőkkel tárgyalásokat folytasson. Ezzel kapcsolatban az elnök javaslatára kimondta, hogy a Turul öt évnél régebbi évfolyamaiból 15 példány eredeti áron való értékesitését tartva fenn, a többi példányokat az 1887. évi folyamtól kezdve évfolyamonként 5 koronáért, az egyes füzeteket 1 koronáért, egész sorozat megvétele esetén évfolyamonként 3 koronáért bocsátja forgalomba, egyben utasitotta az elnökséget, hogy a készlet bizományba adása iránt ezen az alapon inditsa meg a szükséges tárgyalásokat.
Berzeviczy Albert vallás- és közoktatásügyi miniszter leiratára, melyben az egyesületet a Jókai-szobor gyüjtésének előmozditására szólitja fel, az igazgatóválasztmány a nemes czél támogatását tagjainak figyelmébe ajánlotta.
A pénztárnok jelentése szerint az ülés napjáig befolyt 772 kor. 81 fill., kiadatott 505 kor. 73 fill., pénztári maradvány 267 kor. 51 fill., vagyonállás: 1. alapitványi tőke a) értékpapirokban 21,800 kor:, b) kötelezvényekkel biztositott alapitványok 4400 korona, c) kötelezvény nélküli alapitványok 800 kor., öszszesen 27,000 kor. 2. Alapitványi jelleggel nem biró tőkésités értékpapirokban 3400 kor. 3. A Nemzetségi Zsebkönyv alapja takarékpénztárban elhelyezve 579 kor. 14 fill. 4. Pénztári készlet 267 kor. 51 fill., összesen: 31,246 kor. 65 fill.
Több tárgy nem levén, az elnök a jegyzőkönyv hitelesitésére Pettkó Béla és ifj. Reiszig Ede ig. vál. tagokat kérte fel, s ezzel az ülést bezárta.

Dr. Illéssy János
1861–1905

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társulatra az utóbbi években szomorú idők jártak: régi választmányi tagjai, mind megannyi oszlopa a társulat által müvelt történeti segédtudományoknak, egymás után dőltek ki a sorból. A még alig megnyilt 1905-ik év is megkivánta már áldozatát; a halál elragadta közülünk Illéssy Jánost, java férfikora derekán, munkaereje teljében. Elszomorodva nézünk körül; vajh nől-e oly gyorsan új, munkára kész s a régieket pótolni hivatott nemzedék, mint aminő hamarsággal a régiek elhagynak bennünket?
Az elhunyt a történettudomány azon derék művelői közé tartozott, akiknek sok aprólékos tárgyat felölelő munkássága éppen széttagolt volta miatt nem hozhatja meg a jól kiérdemelt elismerést, de akik nélkül a történelem jeles épülete épp úgy nem emelkedhetnék fel, mint nem állhatna az erős palota az egyszerű köművesek munkája nélkül. Ez a sors majdnem mindazoknak osztályrésze, akik történelmi emlékek nagy tömege közt élnek s nem képesek ellentállni , a vágynak, hogy a kinálkozó érdekes adatokat mihamarább közhasználatra bocsássák. Illéssy fiatalon, már 1887-ben az Országos Levéltárba, történetirásunk alig kiaknázott kincsesbányájába jutott. Csoda-e, ha egyre-másra irta a kisebb-nagyobb dolgozatokat egymástól gyakran igen távol eső tárgyakról, messze elkalandozva a czéltól, amelyet ifjan tüzött volt ki maga elé: szülőfölde a Jász-Kunság történetének kritikai feldolgozásától. E feladatot az évek folyamán úgyszólván csak kerülgette; de végül hova tovább, mindinkább erre fordította erejét; utolsó műve is, amely a Századokban látott napvilágot, a Jász-Kunság eladásának szomoru történetét tárgyalta. E dolgozat mutatja legjobban; mit várhattunk volna tőle. Ám a toll kiesett kezéből; sic fata tulere.
Tizenegy éve volt társulatunknak választmányi tagja, még régebbi idő óta munkatársa a Turulnak, amelyben legelőször egy terjedelmes összeállítása jelent meg az Országos Levéltár helytartótanácsi osztályában őrzött nemeslevelekről. Hasonló jellegüek önállóan megjelent családtudományi munkái is. Közkézen forog nélkülözhetetlen kézikönyvünk a királyi könyvek lajstroma, amelyet Pettkó Bélával együtt állított össze. Épp ilyen becses az a műve, amelyben az 1754/55-iki nemesi összeirás hatalmas anyagát tette könnyen hozzáférhetővé; szükebb körnek szánvák, de szintén igen hasznosak a Községi kiváltságlevelek és a Vásárszabadalmak jegyzéke. Genealogiai dolgozatai részben napilapokban s nem szakbeli folyóiratokban láttak napvilágot s akárhány csak kis körben vált ismeretessé.
Irásait ugyanaz jellemezte, ami az egész embert: az igazságnak mindenekfölött való szeretete. S a történetkutatónak ez a legfőbb, legbecsesebb tulajdonsága, mely nélkül minden, amit felépít, csak pusztában feltünedező délibáb. E tulajdonság teszi maradandóbb értékűvé Illéssy Jánosnak még kisebb dolgozatait, ez tette különösen kedvessé előttünk az embert, aki mindnyájunk tiszteletét s becsülését birta. Áldás emlékére!

SZAKIRODALOM.

Dr. Karácsonyi János. Az első Lónyaiak. Családtörténeti tanulmány. Nagyvárad, Sz. László nyomda, 1904. 8-r. 121 old. és egy leszárm. tábla. Ára 2 kor.

Sajátságos, hogy hazánkban éppen a nagy levéltárakkal biró s a kutatások költségeit legkönnyebben viselő főúri nemzetségek leszármazása van legkevésbbé tisztázva. A legtöbb közülük megelégszik azokkal a többé-kevésbbé hamis s a józan kritikát ki nem elégitő családfákkal, amelyeket valamely családi prókátor, iródiák vagy tudálékos iskolamester, tehát rendszerint hozzá nem értő állitott egybe s ezek alapján büszkén hivatkozik a családinak nevezett, de rendszerint a mondottuk forrásokból eredő hagyományokra. Holott, ha ezen családok megnyitnák levéltáraikat a kutatók előtt s szakavatott emberre biznák genealogiájuk összeállitását, hamar tisztázódnék a hiteles, kétségbevonhatatlan leszármazás, amely – többnyire – nem lenne disztelenebb a koholt, hazug genealogiáknál.
A magyar nemesség általában nem szorult koholmányokra. A régibb családok hiteles lászármazása oklevelek hiján a külföldön is ritkán vihető vissza a XIII. századnál régebbi időkre, viszont eddig rendszerint nálunk is kimutatható. Természetes azonban, hogy Magyarországon, ahol a levéltárak szerte-szét szóródtak s az oklevelek százezrei estek a folytonos háborúknak áldozatúl, jóval nehezebb a kutatás, több szakavatottságot, nagyobb ismereteket kíván, mint például Német- vagy Angolországban, ahol a legtöbb régi nemzetség gondosan megőrizte levéltárát.
Karácsonyi Jánosnak, régi családtörténetünk fáradhatatlan buvárának köszönhetjük, hogy ismét tisztázva van egyik előkelő főúri nemzetségünk leszármazása. A Lónyaiak is azok közé tartoztak, akiknek multját egy régi hamis oklevél alapján az ismeretlenségnél is (a történetiró szemével nézve) rosszabb téves feltevések fedték el. Soha sem élt ősapától származtatták le a családot, holott erre szükség nem volt, mert enélkül is az Árpádok korába nyulik vissza a családfa.
Szerző élőször is a házassági összeköttetések alapján, amelyek a Lónyaiak őseit a XIII. században igen előkelő családokkal hozták kapcsolatba, kimutatja, hogy az időben, amikor az első Lónyaiakkal találkozunk, a család már a tekintélyesebbek közé tartozik, tehát régen tul van az első felemelkedés korszakán.
Ezt konstatálva, természetszerűen felveti a kérdést, nem lehetne-e a családot valamelyik nemzetséghez csatolni? Erre nézve már történtek kisérletek. Hol bizonyos Keme, hol meg a Csák nemzetségből eredeztették a családot; azonban egyik feltevés sem állja meg helyét; kritikailag vizsgálva, mindkettő tévesnek bizonyul. Karácsonyi jobb, biztosabbnak igérkező nyomokon indul el, amikor a legrégibb birtokok alapján a Dunántul keresi a kérdéses nemzetséget s a birtokok fekvésének azonossága révén a hatalmas Koppány nemzetségre mutat rá mint olyanra, amelyből nagy valószinűséggel a Lónyai család kiágazott. Sajnos, döntő bizonyságai nincsenek, s így a kérdést véglegesen megoldottnak még nem tekinthetjük.
A családot illető első biztos adatok a XIII. század végső évtizedeiből valók. Ez időtájt él az első igazolt ős, Küke Jakab, aki jól nősülvén, megveti a család későbbi gazdagságának alapját. Ez szerzi meg az eredetileg neje tulajdonát képező Lónyát is, amelyből utódai magukat elnevezik. Fiai közül Pósát mint bánt (még pedig valószinüleg mint tótországi albánt) emlitik az oklevelek. Ő az első s egész a XV. századig utolsó tagja a családnak, aki országos hivatalt viselt; a többiek jómódú birtokos nemesek módjára perek s erőszaktételek közt élik napjaikat. Egyik-másik, mint a királyi had tagja, Károly és Nagy Lajos királyok hadjárataiban vesz részt; azonban vitézi szolgálatainak a család valami jelentősebb jutalmát nem látta.
Nem lehet eléggé sajnálnunk, hogy szerző kulturhistóriai adatokban bővelkedő tanulmányát a XIV. század végével megszakitja. A következő, Magyarország történetében is legmozgalmasabb század a Lónyayak családi történetében uj korszakot nyit meg, ugyanis ekkor lép be a család a tulajdonképeni főrendüek sorába Lónyay Alberttel. Hogy némikép kárpótoljon bennünket, szerző függelékül adatokat közöl Lónyay Albert pályafutásához. Azonban ezen adatok az érdekes férfiúnak csupán magánéletét, birtokpöreit illetik; nyilvános szerepléséről vajmi keveset tudunk meg; pedig, mint Mátyás király követe a franczia udvarnál, később mint velenczei ügyvivő, majd négy éven át zenggi főkapitány, a történelem szereplő egyéniségei közé tartozik. Ám az adatok épp ott hiányoznak, ahol legjobban kellenének s igy a felébredt érdeklődés kielégitetlen marad.
A munkához XXXIV számból álló okmánytár járul 1280–1493 közti oklevelektől, melyeknek nagy része eddig kiadatlan volt.
Karácsonyi János érdekes munkáját örömmel igtatjuk be családtörténetünk lassan gyarapodó bibliografiájába, mert azon kevesek közül való, amelyeket nem a családi hiuság rendelt meg s nem a dilettantizmus készitett el; e könyv komoly munkának hasznos gyümölcse.
Cs. E.
Vitezović. Mjesečnik za geologiju, biografiju, heraldiku i sfragistiku. Urednik Emilij Laszowski. God. 1. Zagreb, 1903–1904. 3–12. füzet. (Előfizetési ára 6 korona.)
A «Vitozović», melynek megindulásáról tavalyi második füzetünkben adtunk számot, befejezte első évfolyamát. A szerkesztő örömmel tekinthet vissza a folyóirat első évi pályafutására; a mit programmjában igért, beváltotta: a füzetek gazdag, változatos tartalma minden várakozást kielégitett.
Az évfolyam legterjedelmesebb czikke Velimir Deželić munkája volt: Vrhovác Miksa püspök életrajza. A különben gondosan megirt dolgozatot túltengő horvát nemzeti érzés jellemzi; sajnos, ettől a hibától horvát véreink közt még a komoly történetírók sem mentesek, elannyira, hagy még tudományos munkáikról is érdemlegesen politikai lapokban kellene referálni. Kicsinyes «horror hungari»-juk annyira megy, hogy még a magyar tulajdonneveket is elferditik, az elkerülhetetlen magyar idézetekben pedig szinte szándékos hibákat ejtenek. Hogy is várhatunk itt elfogulatlan munkálkodást, előitélet nélküli véléményt? Vrhovac zágrábi püspök (1752–1827) élete Horvátország legmozgalmasabb éveibe esik s legszorosabban összefügg politikai és kulturális mozgalmaival. Ifjú korában jakobinus elveket vall, titokban olvasgatja a franczia túlzók egyházellenes munkáit, személyesen is részt vesz a horvát szabadságfák állitásában, de kifelé azért autokrata, a ki megfegyelmezi papjait és nekik monarchikus elveket hirdet. Bár a nemzetiségi velleitások már korán nyilatkoznak benne, sokat érintkezik Bacsányival, megismerkedik Martinovicscsal s terjeszti eszméiket. Pörbe fogják, mint az összeesküvés részesét, de bizonyítékok hiányában felmentik s a jakobinus pap az uralkodó kegyeltje lesz. Megtagadja a franczia barátságot s egész lelkével a terjedő pánszláv eszme szolgálatába áll. Nyiltan ellenszegül a magyarosító törekvéseknek, terjeszti Kollár, Safarik eszméit és e mellett uralkodója érdekében Napoleon ellen lázit. (1809.) Horvátország kétségkivül sokat kököszönhet a rajongó lelkü püspöknek, a ki megvalósitotta Gaj merész álmait, erkölcsi és anyagi áldozatot nem kimélve, végrehajtotta egész politikai progammját s az által lehetővé tette a «nemzeti öntudat» felébresztését. A pánszláv eszme miatt csaknem összekülönbözött az udvarral, s bár pl. a nyomdaperben kénytelen volt engedni, elveit azért nem adta fel.
Élete végén a nagy demokrata mégis megkivánta az udvar teljes kegyét, megbánta ifjukori botlásait s pánszláv eszméi fentartásával piaristává lett. Emberbaráti alapitványokat tesz, intézeteket létesit, jótékonyságot gyakorol mindenfelé. Hálás nemzete mindamellett inkább a politikust tiszteli benne, a ki a mai fejlődés utját nyitotta meg számára.
Kétségtelen, hogy a püspök, épen úgy, mint elvtársai, a nálunk is forró eszmék behatása alatt állott; ezért behatóbb tanulmányt érdemelne a nevéhez füzödő mozgalmak keletkezésének története, hogy kitünjék, mi bennük az eredeti horvát ötlet és mennyi a magyar eszmék átültetése; Decsy, Gáti, Vedres, Baróczy, Rácz stb. műveinek közvetlen visszhangja, a mire röviden a szerző is ráutal.
A másik fontosabb czikksorozat magának a szerkesztőnek 10 számra terjedő tanulmánya a horvát nemességről, melyben a horvát illetőségű családok magyar, és osztrák nemesi czimereit ismerteti képek kiséretében. Adatait a jobbára magántulajdonban levő armálisokból meritette, a mi által Bojničić művét (Der Adel von Kroatien) bővitette és helyesbitette. – Új adatokat szolgáltat igy a Makay, Miksics, Barabás, Trumbitas stb. családok történetéhez. Ugyancsak a szerkesztő pótló adatot közöl Nagy Iván abbeli állitásához, hogy a Skerlecz család a veronai Scaligerek leszármazottja. Több oklevelet idéz 1415–1466-ból, melyek a Skerlecz, Skrlacz, Skalig, Scaliger név azonosságát és rokoni származását igazolják. – Ugyancsak a szerkesztő három czikkben czimeres horvát ex libris-eket mutat be s ezek kapcsán gróf Zrinyi Miklósnak, a költőnek ex libris gyanánt szolgált két arczképét közli. Az első 1643-ból való s a köriratos czimfelsorolás mellett két jeligével van ellátva: Nemo me impune lacessitt. – Sors bona nihil aliud. A másik arczkép 1652-ből való. Ugyancsak Laszovszky ismerteti a zágrábi levéltárban levő eredeti nyomán az utolsó (1851) nemesi összeirás jegyzékét, mely a Zágrábmegye területen talált igazolt nemesi családokat foglalja magában. A 360 főnyi nemesség közt a következő elhorvátosodott magyar nevek találhatók: Babočaj vide Čeh Batyan aliter Buković, Bornemisa, aliter Stolnijković Kuliffay, aliter Zerec, Jacopići aliter Sam. Szegediensis; Koos aliter Grabović. Koos II. aliter Slyvay. Továbbá: Somogyi, Pénzes, Rády, Ráskay, Huszár, Magyar, Mankó, Lábas, Kovácsy, Hadas stb. horvát orthographiával eltorzitott nevű magyar családokat.
Horvát K. a Zakmárdi-Diankovečkiek történetéhez szolgáltat érdekes adatokat. A XVI. sz. folyamán Szatmármegyéből Horvátországba szakadt Zakmárdy György birtokokat szerez; fia, nemes Z. Iván «De Diankouy» előnévvel báróságot kap (1666), de a magyar név hová-tovább elvész, hogy helyet engedjen a horvát előnévnek. Az apróságok rovatában találjuk a Vojkffy grófok családfáját, néhány Olaszországba szakadt horvát eredetű nemes család emlékezetét és rövid szakirodalmi referatumokat.
Ernyei A.
Szily Kálmán A mágnás-czim a magyarban. Történeti és népnyelvi tanulmány. Budapest, 1905. Ára 40 fillér. – Három századon át, egész a XIX. végéig, irodalmunkban az volt az általános szokás, hogy a mágnás-czimet a név elé tették (Herczeg Eszterházy Pál, Gróf Zrinyi Miklós, Gróf Batthyány Lajosné); de ujabban sokan a név után irják (Tisza István gróf, Csáky Albinné grófné, Bánffy Dezsőné báróné) azon hiszemben, hogy igy magyarosabb. E különbségek tisztázása czéljából szerző kérdést intézett egy sereg történetiróhoz, nyelvészhez, sőt etnografusokhoz is, és a nyert válaszok alapján arra az eredményre jutott hogy a magyar, a többi európai nyelvektől eltérőleg, az urat legvégül s a vezetéknevet a keresztnév elé teszi.
A mely körülmények s társadalmi viszonyok e sorrend létrejöttét okozták, ugyanazokban rejlik a mágnás-czim előretételének oka is. Munkájában röviden vázolja a magyar családnevek történeti fejlődését időrendi kialakulásukban. Legrégibb egyénhatározó a keresztnév; ez elé kerül, mint első jelző, a vezetéknév; ennek is eléje a nemesi előnév, mint ujabb jelző, s mint ekkoráig legvégső fejlemény mindezeket megelőzi a mágnásság czímjelzője. Ezek a jelzők nemcsak magára az illető egyénre vonatkoznak, hanem átöröklődnek gyermekeire is, ellenben azok a névhatározók, melyek csakis magát az illető egyént különböztetik meg, tehát nem öröklődnek át, a keresztnév után jönnek. A keresztnév, hogy úgy mondjuk, a kristály magva, s e köré, eléje s utána – rétegeződnek a többi névhatározók: eléje az átöröklődők s utána az át nem öröklődők.*
A J. Siebmachers grosses und allgemeines Wappenbuch-ból ujabban a következő füzetek jelentek meg: Galizischer Adel, Bojničić Iván dr. szerkesztésében, két füzet, a Skarga–Wiectanvski nevek közti nemességet tartalmazva. Der Oberösterreichische Adel, egy füzet, melyet báró Starkenfels Alajos szerkesztő halála után Kirnbauer János végzett be. Ezzel a füzettel a felsőausztriai nemességről szóló kötet befejezést nyert. Niederösterreichischer Adel, egy füzet, Kirnbauer János szerkesztésében. Tartalmazza a Hörleinsperger–Kätzler nevek közti nemeseket. Porosz nemesség. Nemes családok II. rész, egy füzet, szerkesztette Mülverstedt G. A. Siemenstől Wittken-ig terjedő családok. Der abgestorbene Anhaltische Adel, szerkesztette Mülverstedt G. A. Két füzet. Aldenburg-Traupitz. E két füzet az első, mely ebből a részből eddigelé megjelent. Der abgestorbene Württembergische Adel, egy füzet, szerkesztette Seyler A. Gusztáv, Brausser–Zimmern. Bürgerliche Geschlechter, egy füzet, szerkesztette Seyler A. Gusztáv. E füzet az V. kötetnek 7. füzete, mely a 21–40. számu táblákat tartalmazza. Die Deutschen Souveraine und Lande egy füzet, szerkesztette Seyler A. Gusztáv. Tartalmazza a Pomerellen és Porosz-Lengyelországról szóló rész befejezését, továbbá a Mecklenburgi nagyherczegi házat, a schwerini és tecklenburgi grófokat. Végül Die Siegel der Universitäten, egy füzet, melylyel szintén egy uj kötet indul meg, dr. Gritzner Erich szerkesztésében. Tartalmazza az altdorfi, aschaffenburgi, bambergi, berlini, bonni; boroszlói, bützowi, casseli, culmi, dillingeni, düsseldorfi, duisburgi, ellwangeni, erfurti, erlangeni, oderamenti frankfurti, freiburgi, fuldai, giesseni, göttingeni, greifswaldi, hallewittenbergi, heidelbergi, helmstedti, herborni, jenai, ingolstadti, kieli és kölni egyetemek pecséteit, 18 táblán. A hozzávaló szöveg kulturtörténeti szempontból is becses; rövid történetét adja minden egyes egyetemnek.
Zarándy A. Gáspár: Árpád vére. I. rész: Hohenlohe. Válasz a birálatra.
A Turul előző számában Bús Viador megbirálta munkámat a maga nézőpontjából. A biráló, sajnos, nem tartotta érdemesnek a kötetet a maga teljességében megismerni. Itt-ott lapozott benne és ennek a lapozgatásnak eredménye azután a tárgyi igazság tekintetében csakis téves lehetett. Ime egy példa. – Azt mondja Bús Viador:
– «Hogy szerzőnek munkája teljességéről mondott szavai fizikai értelemben sem állják meg helyüket, bizonyitja például az a körülmény, hogy a 28–29. oldalon IV Béla leányának, Annának hatodik gyermekét, ifjabb Margitot, a nyulakszigeti apáczát hiába keressük nála»
Ha a biráló ur könyvemet érdemesnek tartotta volna beható figyelmére, először megnézte volna a betürendes tárgymutatóban az M. betüt. Ott áll (128. 1.)
– «Margit (II.) magyar hgnő, apácza, IV. Béla leánya: 31» S ha ekkor felüti a 31. lapot, ott találja, mint IV. Béla király és Laszkarisz Mária kilenczedik gyermekét (mert IV. Béla leánya, nem pedig IV. Béla leányáé, Annáé)
– «IX. Margit hgnő, apácza a Nyulak-szigetén, 1242–1271 Kihalt.»
A mi az egész birálatot együttesen illeti, meglehetősen zavarba hoz a válasz. A birálat ugyanis két részből áll: alanyi és tárgyi részből.
Az alanyi rész tisztára a biráló egyéni véleményét tartalmazza, a mely homlokegyenest ellenkezik az enyémmel. Bús Viador azt tartja, hogy «a szigoru genealogiai kutatás és a közvélemény azalatt, hogy valaki egy bizonyos családból származik, rendesen (tehát még sem mindig?) a fiágon való levezetést érti és ebben csak a természet utmutatását követi, mely arra utal, hogy az egyéni tulajdonságok az esetek oroszlánrészében mint atyai örökrész szállanak át az utódokra»
Tessék az angol főnemesség czimereit megnézni. A hánynak Plantagenet vagy Stuart leány került az ősei közé, mind fölveszi a királyi czimert mellékczimerül és ott hordja büszkén czimei közt: «of the royal blood of the Plantagenets.»
Az tehát, a mit Bús Viador a leányági leszármazás értéktelenségéről mond, bebizonyitatlan és bebizonyithatatlan föltevés, az ő nézőpontjából való alanyi igazság, a mely épen úgy lehet tárgyi igazság, mint az én ellenkező alanyi igazságom. Sót az is lehet, hogy egyikünknek sincsen igaza, mert a gyermek egyenlően örököl apai és anyai ágon. Istenek lennénk, ha a természetnek ezeket a titkait is fel birnók deriteni. A hogy ma állunk, hasonlithatatlanul értékesebb, mert igazabb a nőági leszármazás a fiáginál. Mert bizonyosabb is Mater semper certa est, pater est, quem nuptić demonstrant.
Bús Vidor forrásidézést követel, munkám árát kérdezi és a számitó könyvkiadó nyelvén kutatja, hogy ilyen munkára egyáltalában van-e szükség?
Intézzük el először az anyagi kérdést. Munkámnak nincsen ára. A magyar tudománynak, tekintélynek és születésnek minden előkelősége megkapta ingyen. A munka megirásával Szemere Miklós bizott meg, a kinél tisztább magyar vérü ember talán kevés van e hazában (még nőági összes ősei közt sincs háromszáz év óta egyetlen német, vagy más idegen.)
Szemere Miklósnak ugyanis feltünt, hogy a közönség általában a legnagyobb tájékozatlanságban van az uralkodóházak származási rendjét és vérségi kapcsolatát illetőleg. Ott van ugyan dr. Wertner Mór jeles munkája az Árpádokról és a délszláv dinasztiákról, ott vannak Karácsonyi János megbecsülhetetlen munkái és vagy ötezer kitünő tanulmány a Turulban, Századokban, Történelmi Tárban, Erdélyi Muzeumban és még egy sereg folyóiratban. De a szaktudósokat kivéve ezeket a dolgokat senki sem ismeri és még a szaktudósnak is rettenetes fáradságába kerül némely dolgot felkutatni a tömérdek folyóiratból.
A tudományt – akármelyiket – kétféleképen kellene művelni. Az egyik gazdagitsa, fejleszsze, a másik pedig tegye közkincscsé. Amaz becsesebb, emez hasznosabb munkálkodás a közjó tekintetében. Nálunk az a baj, hogy egyáltalában alig van tudósunk, a ki a közönség számára dolgoznék. Igy esik meg, hogy valaki, történésznek nevezve ki önmagát, vagy hat év előtt II. Vilmos császárt megtette Szent István királyunk vérének. Ha ez igaz lenne, akkor II. Vilmos prioritas sanguinis dolgában megelőzné királyunkat is, mint Árpád ivadéka. Miután eddig mindenki úgy tudta, hogy Szent István vére úgy fi, mint leányágon kiapadt, II. Vilmost mód felett meglepte az uj felfedezés. Az állami levéltár igazgatója révén bizonyitást követelt és a bizonyitást nyomon követte a berlini udvar részéről «ein herzhaftes Lachen» a magyar «történész» felett, a mint a Berliner Tageblatt és a Pester Lloyd akkoriban megirták. A «történész» urnak azonban gondja volt rá, hogy sikerét még a leleplezés előtt közöljék a magyar lapok, és mert a közönség számára irt, lexikonszerü használható könyvünk nincs, az összes magyar napilapok gyanutlanul közölték a mesét, a melyből azután kipattant és felburjánzott Eitel Fritz porosz herczeg magyar trónigényének a mérges bojtorjánja.
Szemere Miklós tehát azt kivánta, hogy a százfelé szétszórva lévő anyag ne a tudósok, hanem a közönség számára gyüjtessék össze. Ennek a bölcs és hasznos kivánságnak én meg is feleltem.
Kijelentem, hogy soha nem irtam, nem irok és nem fogok irni tudósok számára. A czélom az volt, az ma is és az lesz mindig, hogy a tudománynak egy tárgyra vonatkozó egész kincstárát közkézre adjam. Ma már, mikor mindenhol megvan a könyvem, nem fog, sikerülni a genealogiai szédelgés semmiféle hamis Árpádsarj vérével.
Hogy munkámban hibák is vannak? hogyne lennének! Hiszen a munka 75. lapján őszintén kijelentettem, hogy:
– «lehetőleg kimeritettük az összes mai Hohenlohe fejedelmeknek és herczegeknek közös Árpád – ősvonalait, a melyeknek a száma néhány százra rug, a mely óriási számon nem változtat semmit, ha kimutatásainkba minden vigyázatunk daczára itt-ott hiba csuszott volna. Végre is mi is gyarló emberek vagyunk és ... a feldolgozott óriás adattömeg merő hibátlanságát lehetetlennek tarjuk.»
Azon csodálkoznám, ha akármelyik biráló nem találna hibát a munkában. Valami 15–20 ezer adat, évszám és név közt, talán ezernél is több vonal között összesen 13 mondd: tizenhárom állitólag hibás vonalat talált Bús Vidor. Teljesen meg vagyok elégedve ezzel az eredménynyel.
De nézzük a felhozott hibákat!
Nem hiszem, hogy Bús Viador maga is nem tartja egyszerü tollhibának azt, hogy III. Endre királyunk két névtelen törvénytelen fivére, fiakul csuszott le a táblázaton, a mikor folyó szedés számára irtam át a táblázatot. Egyáltalában fölösleges is volt tőlem ezt a két névtelen fiut emliteni, a kikről mást sem tudunk, mint hogy voltak.
A Croy herczegeknél Bús Viador tévesen idéz. Ott nem az áll, hogy ha a Croyak egyáltalában Árpád vérei, mert én a Croy herczegeket kétségtelenül Árpád véreinek tartom, csak azt nem tudom sem én, sem más, hogy melyik Árpádfi vérei.
Én Géza herczegnél (20. lap) szóról-szóra ezt irtam:
– «(Nagy Géza véleménye szerint talán az ő) utódjai: Croy (és ha egyáltalában Árpád vérei): Crouy-Chanel és Rubempré.»
A Bús Viador által emlitett és általam is felhozott legnagyobb valószinütlenség csupán a Crouy-Chanel és Rubempré családokra vonatkozik, a legnagyobb bizonyosság pedig csakis a Croy herczegekre. Bocsánatot kérek tehát, de nem engedhetem összeházasitani a két különböző tárgyu állitásomat. Tessék csak úgy venni, a hogy irva van.
A mi Zsófia magyar királyleánynak és Weimar-Orlamündei Ulriknak, Kraina és Isztria őrgrófjának két leányát: Richárdiszt és Willibirget illeti, ezek Bús Viador szerint, mai napig mindenütt csak kérdőjel mellett szerepelnek.
Richárdiszról tény (Ottokar Lorenz: Genealogisches Handbuch der europäischen Staatengeschichte Berlin, Wilhelm Hertz, 1895: Tafel 8: Habsburger und Wittelsbacher), hogy Scheyern II. Ottó pfalzgróf egyik fiának: vagy Ekkehárd pfalzgrófnak, vagy III. Ottó pfalzgrófnak volt a felesége, de akármelyiké volt (csak ez nem bizonyos), az bizonyos, hogy V. Ottó, Scheyern, majd Kehlheim és végül Wittelsbach pfalzgrófja, a Wittelsbach-ház törzsapja Richárdisz fia volt. Az is lehet, hogy Richárdisz mindkét fivér neje volt és innen a zavar, a mely azonban csupán a férjnek a személyére terjed, nem egyszersmind a gyermekére is.
Kérdőjellel Weimar Richárdisz és Willibirg csupán Voigtel-Cohn: Stammtafeln (Band I. Braunschweig, 1871 Tafel 208.) munkájában szerepelnek. Voigtel-Cohn (Tafel 41) nem is emliti már ujra Willibirget, de emliti egészen bizonyosként Lorenz Ottokár (a már idézett helyen (Wallburga néven, mint Przemisl I. Konrád morva, majd cseh herczegnek a feleségét), a kinek vonala azonban a harmadik nemzedékben megszünvén, az élő genealogia tekintetében nem bir érdekkel. De az én munkám nézőpontjából Weimar Richárdisz sem lényeges, mert hiszen unokájának fia I. Lajos, bajor herczeg Przemisl Ludmilla cseh herczegnőt, Erzsébet magyar királyleány leányát vevén nőül, II. Ottó bajor herczegtől (1206–1253) kezdve minden Wittelsbach kétségtelenül Árpád vére. Hogy ötven vonalban-e, vagy csak negyvenkilenczben, az bizony nagyon kevéssé lényeges.
Ugyanez áll az Orseolo-Babenberg vonalra nézve is. Ha ez kétes is, legkevésbbé sem kétes II. Géza leánya, Ilona magyar királyleány révén az Árpád-Babenberg-Hohenlohe vonal.
Én a Bús Viador által kétségbe vont valamennyi vonal helyett tizet, huszat, ötvenet is állithatok olyant, a mely merőben kétségtelen.
Úgy látszik azoban, hogy valójában Bús Vidornál mindez mellékes; fő előtte nem a tudomány, hanem – a Hohenlohék hazafisága. S ebben igaza van; teljesen osztom véleményét. Hanem – fel kell világositanom – ebben a pontban téved legerősebben.
Hohenlohe Klodvig herczeg nagybirtokos, Zsigmondháza ura, huszonöt év óra magyar állampolgár. Három fia kitünően beszél és ir magyarul. Az egyik: Miklós, Rómában magyar-osztrák attasé; a középső Frigyes Ferencz az 5. (magyar) tüzérezred hadnagya; a harmadik: Károly Egon, gróf Majláth Gusztáv erdélyi püspök megyéjében papnövendék. A három herczegfi édes anyja Esterházy Francziska grófnő a csákvári vonalból (1856–1884), mostoha anyjuk Majláth Sarolta grófnő. Klodvig herczeg atyjának és anyjának atyai nagyanyja egy és ugyanazon személy: Reviczky Judit bárónő (1753–1836), Hohenlohe II. Károly Albert fejedelem hitvese, Reviczky János bárónak és Perényi Rózsa bárónőnek a leánya, Revisnyei Reviczky Andrásnak és Nedeczky Juliannának, továbbá Perényi Adám bárónak és Fráter Erzsébetnek az unokája. Ez többé nem az 1868-iki, évről-évre folyton felöntött bor! ez kétségtelenül 50%-ot jóval meghaladó magyar vér. – És ha a herczeg 1905. február 9-ikén hozzám irt levelében hivatkozik, mint magyar állampolgár, az ő nemzetségének «mélyen meggyökeresedett szeretetére szép hazánk iránt,» az én szerény véleményem szerint, a melyben a hazafiaknak jó nagy tábora osztozik, mi nekünk kötelességünk ennek a szeretetnek őszinte voltát elhinni, s nem lehet, nem szabad a nemzetünkhöz való csatlakozást gyanuval és ellenszenvvel viszonozni.
Garándy A. Gáspár.

Kérdés a Turul t. olvasóihoz.

Ki tudna felvilágositást adni afelől, hogy a Sáros vármegyében a XVI–XVII. században virágzott Trocsányi és Gyármán családok kihaltak-e? s ha igen, irataik (házasság, birtokátruházás, stb. révén) hová jutottak? Szives válaszok a folyóirat szerkesztőségébe küldendők.
A Turul első tíz évfolyamának teljes és hibátlan példánya eladó. A tulajdonos czimével szolgál a szerkesztőség.

1905-2

TURUL

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság
Közlönye

AZ IGAZGATO-VÁLASZTMÁNY MEGBIZÁSÁBÓL SZERKESZTIK
SCHÖNHERR GYULA
TITKÁR
ÉS
VARJÚ ELEMÉR
AZ IGAZG. VÁL. TAGJA.

BUDAPEST

KIADJA A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG

MCMV.

49A RÁKÓCZI-HÁZ KIHALÁSÁNAK IDŐPONTJA ÉS EGY UJABB NEMESLEVÉL II. RÁKÓCZI FERENCZ FEJEDELEMTŐL.

Réges-régen, a «Turul»-nak még 1884-ik évi folyamában (89–96. 11.) irtam volt egy czikket, «A Rákóczi-ház utolsó tagjairól és kihalásáról». Ebben közvetetlen, eredeti adatokra támaszkodva kimutattam, hogy a dicső emlékü fejedelmi ház a nagy II. Rákóczi Ferencz ifjabb fiában, az a Páris melletti Chapelle de St. Dénisben utódok hátrahagyása nélkül elhunyt György herczegben férfiágon az 1756-ik év junius havában halt ki. E tényt kiderithetni is merőben új dolog vala akkor, azonban az utolsó Rákóczi herczeg elhalálozásának napját megállapitanom, pontos adatok hiányában, nem sikerült.
Mindazonáltal nem szüntem meg azóta sem bővebben nyomozódni. Mert ámbátor a hallhatatlan szabadsághősnek minden emberi törvény és méltányosság ellenére felvigyázat alatt Bécsben visszatartott s czélzatosan agyon nevelt, anyanyelvüktől s dicsőséges családi nevüktől is megfosztott két kis fia (József és György) épen nem fejlődött atyjukhoz méltóvá s kivált az ifjabbik alig játszott valami szerepet: elvégre mégis Rákóczi herczegek voltak ők és György vala e fényes ház utolsó tagja, kiben a nagy nemzettség kifogyott; e körülmény a történelem előtt érdemessé teszi őt legalább annak pontos meghatározására, hogy őseinek fényes sorozata eme végivadékban mikor, melyik év melyik napján záródott le végképen? És e meghatározás most már el-valahára, hosszu évek mulva idézett czikkünk megjelenése után, sikerült.
Ugyanis a már ott emlitett Duc de Luyne, XV. Lajos udvaráról irott Mémoires-jai XV-ik kötete 131. lapján Rákóczi György herczegnek – mint édesanyja, Hesseni Amália-Sarolta s illetőleg nagynénje, Erzsébet-Sarolta orleansi herczegnő után a Bourbonok elismert és e réven a családi kincstárból évi apanage-al ellátott vérbeli rokonának – haláláról 1756 junius a 3-iki dátum alatt ezt jegyzi föl:
«Mr. le Prince Ragotzi, qui s’appeloit cidevant le Comte Terislaw,_{R. György első nejével, Rethune marquisével is ezen álnév alatt (a mely egyébiránt tollhiba lesz lengyelországi uradalma Jaroslau helyett) esküdött meg 1732-ben.}* est mort a la Chapelle, faubourg Saint-Dénis. Il avoit 20,000 livres de pension du Roi; cette pension étoit sur 1’hôtel de ville._{Vagyis Páris városa közjövedelmeinek terhére vala utalványozva.}* C’étoit un homme de peu d’esprit et qui n’avoit d’autre considération que celle, que son pčre s’étoit justement acquis.»
Ezeket olvasván, azon iparkodtam, hogy az elhalálozási hely, a ma már Párisba egészen beolvadt Chapelle de St.-Dénis plébániája halotti anyakönyveiben az 1756. év junius haváról foglalt bejegyzésekből a Rákóczi György herczeg haláláról s ennek eltemetésének napjáról szóló hiteles adatokhoz juthassak. Ez iránt a szükséges lépéseket megtevém; de azon sajnos eredményre bukkantunk, hogy a keresett anyakönyvek nincsenek meg többé: Nevezetesen III. Napoleon alatt a központositás ugy kivánta, hogy a párisi összes plébániákról a régi anyakönyveket összehordják és a központi városházán helyezzék el. E hatalmas épületet pedig 1871-ben a communárdok elpusztitván, a kőolajjal élesztett tüzvészben az összes anyakönyvek ott égtek.
Ezen az uton tehát czélomat el nem érhetvén, Párisban tanárkodó tudós hazánkfiát, dr. Kont Ignácz urat kérettem föl a M. Tud. Akadémia által: lenne szives alkalmilag az ottani nemzeti könyvtárban és a többi nyilvános könyv- és levéltárakban herczeg Rákóczi Györgyöt s különösen halálát illető följegyzések után kutatni. Az ő szorgalmas kutatásainak köszönhetem most már a nevezett herczeg magánéletére érdekes világot vető s halála napját is kideritő nehány egykoru hiteles titkos rendőri tudósitásnak föllelését és lemásolását a párisi arzenál levéltárából. (Année 1753., Volume 10,244.)_{Vannak ott R. Györgyről már 1746-ból is ilyszerü titkos jelentések. Ausztria érdekében környezték őt kémekkel már 1744, sőt talán már bátyja halála óta.}* Kelt e becses följegyzés az 1753. év utolsó napján, deczember 31-én; czime: «Le Prince de Ragotzi et la Demoiselle Pinthereau de Bois 1’Isle, Dame de Cléry en Vexin, Normandie». Rövid ismertetéssel kezdődik, ez György herczeg apjáról, II. Rákóczi Ferenczről és anyjáról, Hessen-Rheinfelsi Amelie-Charlotte-ról, s amannak Rodostóban 1735. april 8-án és emennek Párisban 1722. febr. 18-án történt haláláról és hogy e második fiuk 1701. augusztus 8-án Bécsben született.
Azután egyszerre általugrik a tudósitás az 1753-ik évre, leirván, minő életet él jelenleg a herczeg Páris melletti magányában, la Chapelle de St.-Dénisben, a hová egy esztendő előtt költözött. Azelőtt sokáig, vagy öt éven át, a rue des Bernardins-ban lakott, egy kis házban. A herczeg, ki a király évi járadékosa – folytatja a jelentés, – monstruozus vastag, kövér ember. («C’est un homme d’une figure monstrueuse pour la grosseur»). E nagy kövérséget – a melyből kimagyarázhatjuk a sok mozgást igénylő, tevékeny életre alkalmatlan mivoltát, tehát kényszerü tunyaságát is, legalább korosb életszakában, – a herczeg anyjától örökölte, a kiről unokanővére Erzsébet-Sarolta orleansi herczegnő irva hagyá, hogy 1720. Párisba érkeztekor már igen elhizott volt, ámbár arczán az egykori szépség nyomai még látszottak. De általában a churhesseni fejedelmek között sok volt a vastag ember, pl. maga Luther hires védője, Hesseni Fülőp választó-fejedelem is. Rákóczi György herczeg tehát ezekre az anyai őseire ütött. A tudósitás elbeszéli azután, hogy a herczeg roppant termetéhez illőleg dusan is táplálja magát, jól eszik-iszik, naponként 10–12 palaczk bort kiürit, a nélkül, hogy legkevésbbé is felizgatódnék s a nélkül, hogy az ivástól őt visszatartaná az urnője: «Demoiselle de Boislile, avec laquelle il vit depuis plus de 12 ans». Tehát akkor 1753-ban több mint tizenkét év óta él vala már együtt e nővel, vagyis 1741-ben kerültek össze, György első nejének Bethune őrgrófnőnek halála után. Ez a Boislile jóarczu, nagy, magas, kövér asszonyság. Jó családból való, földbirtoka van normandiai Vexinben, s a magáéhoz még a testvérbátyja részét is megvette, a ki itt kapitány volt egyik gyalogezredben, de a franczia szolgálatot megunván, Rákóczi herczeg ajánlólevelével Konstantinápolyba ment és a török hadseregben kapott alkalmazást.
A herczeg háztartását teljesen a tevékeny, erélyes Mademoiselle vezeti, jó rendben tartja, s a konyhát baromfival, galambokkal, terményekkel, a lóistállót zabbal, takarmánynyal stb. az ő bois 1’islei föld bérlője látja el. (Tejet-vajat a kerti ólban tartott három tehén elegendőt ád). A ház cselédsége is mind onnan, vagy a szomszéd községekből kerül ki, mert ezeket az urnő megbizhatóbbaknak tartja a városiaknál.
Biztosan nem tudhatni: hogy a herczeg megvan-e esküdve a háziasszonynyal vagy sem? De föltételezik._{A cléry-i egyház anyakönyvében, 1768. decz. 23-án, mikor az urnő elhalt; mint Rákóczi György herczeg özvegye van bejegyezve, (L. idézett értekezésemet, 95. l.).}* (On soupçonné qu’elle est mariée avec le Prince». Ismét: «Quelques uns veulent, qu’ils soient maričs; le fait est, que de leur union ils ont en un garçon, qui n’a pas réçu»). Az azonban bizonyos, hogy a Demoiselle nem étkezik együtt a herczeggel az asztalnál, hanem az ételeket a maga szobájába viteti, valamint az az öreg báró is, («un vieux Baron»), ki a herczeg pensionáriusa, s a ki előbb a magyar királynőnek (Mária Terézia) állott szolgálatában. («Le Baron a été au service de la Reine d’Hongrie»)._{Sajnos, hogy ezen «báró» (talán magyar nemes) neve nincs feljegyezve a tudósitásban.}*
A kerttel környezett ház a Verrerié-utczában, a melyben a herczeg lakik, Sieur Magoule párisi polgáré, a ki tőle 700 livre bért kap; a kertésznek pedig 400 livre-t fizet, s neki és családjának lakást, élelmezést ad a herczeg. Regnard-nak, a ki régóta szolgálatában áll s őt utazásaiban hiven kisérte, viszont 600 livre nyugdijat fizet. Komornyikját, szakácsát, kocsisát és a többi cselédséget is mind jól dijazza; általában Rákóczi herczeg pontos fizető és adósságai nincsenek.
A herczeg annyira visszavonulva él, hogy lakását sohasem hagyja el, kivévén, ha misét hallgatni kikocsizik.
Ime ennyi minden és még számos más érdekes apróságot tartott fenn számunkra az az egy pár, arzenál-levéltárbeli titkos rendőri tudósitás az öreg napjaira Chapelle de St.-Dénis-i remeteségébe félrevonult fényesnevü fejedelemfi magánéletéből; a ki bármily igénytelen vala is személyére nézve; utoljára mégis csak a nagy II. Rákóczi Ferencz édes fia, XV. Lajos királynak vérrokona és egy sirba szálló dicső fejedelmi háznak utolsó sarjadéka volt és ezért megérdemli figyelmünket.
A tudósitások lapszélein itt-ott egykoru, kiegészitő jegyzetekre is találunk. Ezek közül a legbecsesebb az ismertetett 1753. deczember 31-iki tudósitás végén olvasható, szó szerint igy:
«Le Prince de Ragotzki est mort, – dit on, – le jeudi 17. Juin 1756.» Tehát ime megleltük és ismerjük most már a történelmi nagy nemzetség végivadékának halálozási napját. Igaz, hogy a lelkiismeretes följegyző a «dit on»-t is oda tevé: de e junius 17-iki adat annyira közel jár, annyira egyezik a Duc de Luyn-féle emlékiratok föntebb idézett junius 23-iki bejegyzésével, hogy miután e Mémoires bejegyzései egynehány nappal majdnem mindig később kerülnek toll alá, a Rákóczi viszonyait mint láttuk tövéről-hegyére ismerő arzenáli tudósitónak a halálnap meghatározását illető pontosságában jó lélekkel megbizhatunk és igy a genealogiákban a fejedelmi Rákóczi-ház kihalását egész bátran 1756. junius 17-ikére tehetjük.
Minthogy pedig már a «Turul» 1884-iki folyamában foglalt, idézett czikknél járunk: legyen szabad e 21 év előtt készült tanulmánynak egy pár téves adatát, az azóta napfényre került forrásokból helyreigazitanunk. Ugymint a 90-ik lapról, hol Rákóczi Zsigmond erdélyi fejedelem atyjáról Jánosról, Nagy Iván után az iratik, hogy Likava várának vala kapitánya. Mint azóta eredeti okiratokból kiderült, ez névcsere, vagy tollhiba; mert Rákóczi János nem a Liptó vármegyei Likava, hanem a Bogát-Radván nemzetség törzsfészkében, Zemplénmegyében fekvő Csicsva vára kapitánya volt.
Alább, a 95- ik lapon Bauffremont-Courtenay herczeg és a d’ornansi apáczakolostor adatai nyomán bőven szólok vala Rákóczi idősb fiának, állitólagos nejétől, Marie de la Contancičre-től Párisban 1736. decz. 11. (nem 23!) született leányáról, Josephinről, vagyis Josepha-Charlotteról. A ki, habár a zárdában mint «Princesse Rákóczi» vétetett és neveltetett föl, még sem volt az, mint most már biztos forrásból: az általam azóta teljes szövegében a bécsi titkos levéltárból közzé tett végrendeletéből_{L. a Történelmi Tár 1890-iki évfolyamában. Itt az anya «Madame de Peravex»-nek mondatik, u. 1. néhai (avagy utóbbi?) férje után.}* atyjának, Rákóczi József trónkövetelő herczegnek tudjuk; ki is testamentumában e leányát «nostre fille naturelle»-nek, vagyis természetes gyermekének nevezi. Josephine neve e szerint a családfáról törlendő, valamint anyjáé is, mint törvényes hitestársé.
De még valamit Rákóczi József végrendeletéről. Az ebben elősorolt hagyományok egyik tétele igy szól:
«Item, nous legons et delaissons deux mille piastres ŕ monsieur de Bon (titkára volt), qui apporté le toison d’or». (Az id. h. 418. 1.) Erre mindjárt megjegyeztük csillag alatt a következőket: «Ebből tudjuk meg, hogy Rákóczi József herczeg az aranygyapjas rendnek lovagja volt, bizonyára V. Fülöp spanyol király adományából», a ki ugyane magas kitüntetést néhai atyjának II. Rákóczi Ferencznek is adományozta volt, XIV. Lajos közbenjárására.
Most ez ügyben ujabb megerősitő adatra hivatkozhatunk és pedig nem kisebb embernek, mint XV. Lajos franczia királynak a szájából. Ugyanis Duc de Luynesnek már emlitett Mémoires-jai II. kötete 249. lapján az 1738-ik év szeptember hava 22-ikéről e bejegyzést olvassuk:
«Le Roi dit męme jour, que le Prince (Joseph) Ragotzki avoit été excommunié par le Pape. Il n’y a qu’environ deux mois, que le Roi d’Espagne lui donne la toison d’or, qu’avoit le feu Prince (François) Ragotzki, son pére.»
Itt tehát az a furcsa eset állt elő, hogy azt a trónkövetelő herczeget, a kit a törökkel való szövetkezéseért a római pápa (osztrák ösztökélésre) az egyházból kiátkozott: viszont a legkatholikusabb király a legmagasabb érdemrenddel tüntette ki, a mit csak római katholikus fejedelem kaphat.
Megjegyezzük itt még, hogy a két Rákóczin kivül az aranygyapjas rendet az erdélyi fejedelmek közül csupán Báthory Zsigmond birta, kit sógora II. Rudolf császár diszitett föl ezen régi eredetü, előkelő rendjellel, különben a Habsburgok családi rendjével.

* * *

És most térjünk át czikkünk második, sokkal rövidebb tárgyára.
Ugyancsak e becses szakfolyóirat a «Turul» 1895-iki évfolyama II. füzetében, (49. s köv. 11.) értekeztünk a II. Rákóczi Ferencz fejedelem által kiadott czimeres nemeslevelekről s ezeknek nagy ritkaságáról, ugy, hogy mi ilyet, négy évtizeden tulterjedő kátatásaink folyama alatt csak egynehányat ismerhettünk meg. Ezek közül egyet, – a Nyuzó Mihály és János testvérek, hires vitéz hadi főtisztek részére Szerencsen, 1707. május 20-án kibocsátottat, – mindjárt szó szerint közöltünk is, mintegy mintájául az akkori erdélyi fejedelmi cancelláriai stylusnak.
Most, kedves meglepetésünkre, t. Orosz Ernő ur, Heves vármegye levéltárnoka tudósit bennünket, hogy az e fajta nagyon ritka armálisok számát egygyel ő is szaporithatja. Ugyanis törvényhatósága levéltárában egykorulag föl van jegyezve, hogy II. Rákóczi Ferencz fejedelem 1707. évi október 28-án (tehát szintén Szerencs városában) kelt armálisával Almásy Mihály gyöngyösi lakost nejével Benke Klárával és törvényes utódaikkal nemesi rangra emeli. Mely nemeslevelet azután Heves vármegye hatósága a következő 1708. évi legelső közgyülésében szabályszerüen ki is hirdetett. Sajnos azonban, hogy ez az érdekes czimerlevél sem eredetiben, sem másolatban nem maradt fenn, legalább a vármegye levéltárában nem. De ugyanitt nyoma van, hogy Almássy Mihály uram, – a szathmári békekötés után a Rákóczitól nyert nemeslevél érvénye kétségessé válván, – 1712-ben III. Károly királytól kér és nyer ujabb armálist. Neki és ivadékainak a megyei iratok közt nincs további nyoma; valószinü tehát, hogy utódok nélkül halt meg.
Különben Heves vármegye jegyzőkönyveiből kitünik, hogy ez a törvényhatóság 1707. junius 26-ikán tartott közgyüléséből még Vida Ignáczot is megnemesitésre ajánlja; azonban e kérelmet a fejedelem nem találá teljesithetőnek, s a nevezett Vida utóbb szintén III. Károlytól szerzett armálist.
Ezeket a föntebb idézett czikkünk kiegészitéseül érdemesnek itéltük pótlékokként közölni.
THALź KÁLMÁN.

A GENEALOGIA KÖZÉP- ÉS ÚJKORI FEJLŐDÉSE.

(Szent-Ivány Zoltán úrnak ajánlva.)

I. Középkor és a genealogiai irodalom kezdete.

A nyugatrómai császárság bukásától égészen a Karolingok hatalmának megszilárdulásáig terjedő időszak a képzelhető legmeddőbb a genealogia történetében. A világhóditó Rómának tönkremenetelével lezajlott események egyenesen megakadályozták a genealogia kifejlődését.
Az alkatrészeire oszlott római világuralom századokon át a legheterogénebb elemeknek csupán az uralomért folyó küzdelmekre nyujtott alkalmat. Népvándorlások – a benszülött lakosságnak idegenek által való kiszoritása, melyek rövidebb-hosszabb időig tartott uralom után megint más tolakodók által szorittattak ki, – folytonos küzdelem, melyet sem a vallásos jobb indulatok, sem a szellemi müveltség nem nemesitettek, a klasszikus görögségnek és római hősiességnek teljes elhanyatlása, továbbá az erősebb ősi jogának győzelme, kit ismét valamely más erősebb legyőzött; ezek képezik a nyugatrómai császárság bukásától a Karolingok által inaugurált uralom megszilárdulásáig Európa képét.
Nem szabad tehát azon csodálkoznunk, hogy a genealogia művelése e meddő korszak alatt teljesen szünetelt.
Megszilárdult, alkotmányos állami életről szó sem lehetett; előkelő családokból álló szabadalmazott rendnek keletkezését és felvirágzását az egymást felváltott különböző állami alakulások rövid tartama akadályozta; a mult és ennek hős alakjai iránti tiszteletet és az ezzel járó utánzási vágyat megfojtotta a mindennapi létért folyó durva küzdelem, sem a müvészet, sem az irodalom meg nem világitá e sivár korszakot, – mindezeknek tehát az lett a következménye, hogy a kis számu krónikások, kik e korszak eseményeit az utódok számára leirták, számba veendő családtörténelmi anyagot nem szolgáltatnak. Ők csak a mindenkori uralkodók puszta neveit emlitik, a nélkül hogy a genealogiai vagy nemzedékrendi összefüggést tekintetbe vennék egyes családok összefüggő történetét náluk nem találhatjuk.
Kevéssé, vagy csak részletekben ismerjük a nyugati gót, szvév, keleti gót és longobárd királyok nemzedékrendjét; tökéletesebben már a vandálok és burgundiakét, legjobban pedig az angolszász királyokét (Kent, Sussex, Westsex, Essex, Kelet-Anglia, Mercia, Deira, Bernicia, Northumberland).
E korszak khaoszából végül oázként oly állami alakulás merül fel, mely nem csak egy állam megszilárdulásra adott alapot, hanem egyuttal a genealogia kezdetét és első látható hajtásait eszközölte, a melyben megtaláljuk az örökös rend és a genealogiai érzék nyilvánulásait és ezen állami alakulás a Meroving Chlodvig által megszilárditott Francziaország.
Galliának német lakossága közt a rendek különbsége eredetileg többnyire és lényegben a születésen alapult, mely a lakosokat csak szabadokra és nem szabadokra osztotta fel; de nem szabad még ekkor a szabadok alatt valamely különös rendet értenünk.
A szabadokból már a hatodik században a frankok országában különös rend fejlődött ki, melybe kétségkivül azon nemzetségek is felvétettek, melyek már német hazájukban nemeseknek elismertettek. E nemesség alapját képezé a majdnem összes európai államok által lassanként elfogadott «hübéri rendszer», mely többnyire azon, teljesen odaadó, személyes hüség alapján fejlődött ki, mely már a német úr s annak kiséretében hatalmas eszmévé alakult. Ezen eszme a frankok országában gyors elterjedést nyert, mi által a régi népi- és kerületi alkotmányt megsemmisitette vagy korlátozta. – Midőn t. i. a kiséretté lett egyesitésnek czélját elérték s az országnak elfoglalása által a kiséret tagjai földbirtokot nyertek, akkor valószinüleg a legtöbb tagnak az úrhoz való viszonya, vagy legalább a szorosabban veendő különös függősége feloldatott. Azon korlátozott hatalomnál fogva, melylyel a kiséret ura, mint király, fel volt ruházva, kivánatos lehetett előtte, hogy harczias és tekintélyes férfiak nagy számát továbbra is személyéhez kösse. Az osztályrészül eső birtokok elegendő eszközt nyujtottak neki arra; a kiséret tagjainak pedig azon kivánsága, hogy nagyobb földbirtokhoz jussanak s hogy a királyhoz való szorosabb csatlakozás által állami hivatalra tegyenek szert, elősegité a király kivánalmának kivitelét. Szabad férfiak saját birtokukhoz még a királytól is kaptak földbirtokot (beneficium) s ezért különös hüségre s állandó hadi szolgálatra kötelezték magukat. Ez által, úgy, mint azok, kik beneficium nélkül ugyanazon kötelességeket vállalták magukra, a király hivei, leudes vagy antrustioni nevet viseltek. (Schmidt.)
Megjegyzendő itt, hogy a hübéreseknek előkelőkre és alsóbbranguakra való, már korán fellépett felosztása sem intézményen, sem pedig valamely különös törvényen nem alapult; a hübéri nemesség számos családjánál vagy régi és hires nemzetségből való leszármazás, vagy állami és udvari tisztségekkel való gyakori felruháztatás, esetleg a nagyobb vagyon adhatták az első lökést a megkülönböztetésre.
Idővel pedig a hübéri nemesség magasabb és alsóbbrangu osztályának keletkezésére az adott okot, hogy alsóbbrangu szabadok a leudeshez hasonló viszonyba léptek, mint a melyben a leudes beneficium elfogadása által a királyhoz álltak. Az alsóbbrangu szabadok ezt azért tették, hogy nagyobb földbirtokra és biztosabb oltalomra tegyenek szert, mint a minőt nekik a király belzavargások alatt adhatott. Eljött tehát azon idő, midőn a hübéres földbirtoka egyes részleteinek átengedése által, oltalma alatt álló kisebb hübéresek főurává emelkedett. A leudes név különben teljesen elvész a Karolingok idején s a hűbér birtokosai azóta vazallusoknak neveztetnek.
A frankok országában már akkor a későbbi dinasztikus ősi nemesség első nyomaira is ráakadunk. A frank királyok t. i. valamely kerület főnökét, kit a «comes» vagy «grafio» czimmel felruháztak, saját kiséretükből nevezték ki. Több ilyen grófság élére (a VI. században 2–4) a király egy herczeget nevezett ki. A grófnak voltak alárendelve kisebb járások főnökei s azoknak helyettesei a vikáriusok. Mindezen magas állami tisztviselők élethossziglan lettek ugyan kinevezve, de hivataluk tartamára nézve mindig csak a király szeszélyétől függtek. Némely daczos és hatalmas grófnak és herczegnek sikerült az árnyékkirályok gyenge uralma s az ország belzavarai alatt, e méltóságot családjukban örökössé tenni, vagy az önállóság oly polczára emelni, hogy a király felsőbbsége csakis névlegessé vált s igy az eredetileg királyi tisztviselőkből oly grófok és herczegek lettek, kiknek állása és hatalmi köre semmiben sem különbözött egy korlátlan államfő hatalmától.
Mindezen viszonyok megszilárdultak akkor, midőn a Karolingok a Merovingok örökségét átvették. Nagy Károly az állandóság s a törvényesség elvein alapuló egyeduralmat megalapitotta; csakhogy ezen monarchia utódainak gyengesége és czivódásai folytán nem vivhatta ki magának az állandóságot, minek az volt a természetes következése, hogy az egyházi és világi arisztokraczia s a hatalmas hübéri nemesség váltak a politikai élet tulajdonképeni tényezőivé. Mig a szabad birtokosok lassanként hübérségi viszonyba léptek, addig az alsóbb ranguak, kiknek kevés vagy semmi földbirtokuk nem volt, erőszak, nyomás és az idők inségei által a jobbágyság sorába szorittattak, úgy hogy idővel vagyonuk utolsó maradványát: szabadságukat is elvesztették.
Ezek a Karolingok óta Európában lezajlott politikai és társadalmi folyamatnak első kezdetei, melynek eredménye abban mutatkozik, hogy a népesség nemesekre és nem nemesekre (nobiles, notables, ignobiles) feloszlott s hogy a nemesek között megint egyes rangfokozatok képződtek.
Hogy e folyamat végeredményei az összes európai államokban nem ugyanazon gyorsasággal mutatkoztak, hogy helylyel-közzel a tömegek rendekre való felosztásában lényeges különbségek merültek fel, hogy a nemesség kiváltságai nem mindenütt egyöntetüleg alakultak, mind ez nem változtat azon tény igazságán: hogy a Karolingok ideje óta a genealogiai érzék s a genealogia gyakorlati alkalmazása minden országban kifejlődött.
Miután a nemesség lényegét sohasem keresték tökéletesen azon értelemben, melyet a szó maga s a nemességi fogalomnak metafizikai elemzése nyujtanak, hanem inkáb a nemesség lényegét és feladatát kevés kivétellel abban vélték feltalálni, hogy a notáblok bizonyos örökölhető kiváltságok elnyerése által az állami és társadalmi élet tulajdonképeni vezetőivé és tényezőivé váljanak, – s miután végül minden korszak és minden nemzet nemessége a rendelkezésére állott rend előnyeit nemcsak teljesen kihasználta, hanem féltékenyen, mint valami szükséges életkelléket őrizte_{Az ellenkezőre is vannak példák, p. o. hazánkban, ahol a nemmesség önkényt mondott le legbecsesebb előjogairól. Szerk.}*: kézzel fogható, hogy a rendezett politikai élet megszilárdulása, valamint az állam az és egyház által is szentesitett hatalmának elismerése következtében a Karolingok utáni időben a nagyobb európai államokban arra kellett törekedniök, hogy az egyesek és az egész rend jogai megőriztessenek, hogy hivatlanok nemességi kiváltságokat ne bitoroljanak s hogy a nemesség nimbusa a tömeg előtt, a mennyire csak lehetséges, emeltessék. A nemességet környező tekintély fentartására pedig egyik leghathatósabb eszköz volt a származás régi s előkelő voltának nyilvántartása és megbecsülése.
A könyvnyomtatás feltalálása előtt a genealogiai ellenőrzés, valamint az összes genealogiai ismeretek kizárólag csak szóra és irásra voltak utalva. Egyes családok családi emlékeiket, statisztikájukat, genealogiai történetüket vagy krónikákba és emlékiratokba gyüjtötték össze, vagy megelégedtek azzal, hogy genealogiai ismereteiket atyáról fiura szóbelileg átruházták. Nyilvános anyakönyvek hiányában és mivel elég gyakran (pl. lovagjátékok és házassági összeköttetések alkalmával) feltétlen genealogiai bizonyiték kivántatott, természetesen oda kellett jutni, hogy a bizonyos alkalomból szükségessé lett s a nyilvánosság elé bocsátott, genealogiai adatok és ismeretek szóbeli vagy irásbeli megőrzés utján az idők folyamán a kritika előtti korszak minden genealogiájának alapját képezték; igaz, hogy ez oly genealogia vala, mely a történeti igazság és kritika itélő székének megbirálását meg nem állhatta. Miután az emlitett korszakban sem az akkori, sem a keresztény korszak előtti és utáni kutfőket nem vették a kritika bonckése alá, miután az elődök minden tudósitását odaadó kegyelettel elfogadták, nem került sok fáradságba, hogy e korszak genealogiáját mesékkel és regés alakokkal kitöltsék. Példát vettek a régi rómaiaktól és számos családnak Achilles, Aeneas és más trójaiaknál nem kisebb ősatyákat adtak. Hisz a franczia Lévis család a régi leszármazás netovábbjának tekinté, midőn megengedte, hogy a Lévi nevü zsidó törzstől származtassák le, mert Lévitől a teremtő Istenig már a szent irásban volt megadva a szakadatlan nemzedékrend.
A könyvnyomtatás, fennállásának első két-három századában mit sem változtatott az eddig mondottakon; a mit Gutenberg mesterségének feltalálásáig szóval és irásban a genealogiában hazudtak, azt hazudták most nyomtatásban. Nem lehet e sorok feladata, hogy genealogiai bibliografiát adjanak; megelégszünk azzal, hogy a XV. és részben még a XVI. századnak roppant kiterjedésü genealogiai irodalmát csak egyes, kiemelt példákban röviden bemutassuk, mert irányzatra és irodalmi értékükre nézve mindnyájan egymáshoz hasonlók.
A genealogiai bizonyitékokat többnyire a lovagjátékok (tournier) alkalmával kivánták.
A tornaképességet (Turnierfähigkeit) többnyire az ugynevezett tornakönyvek (jegyékek) segitségével szokták megvizsgálni. Mindenki, ki valamely lovagjátékban részt akart venni, három herold (bajnokmester, czimernök) jelenlétében a torna vezetője (Turniervogt) által nevét a tornakönyvbe beiratta, miből szokásossá vált, hogy mindenki elődeinek a tornakönyvbe történt beiktatására hivatkozhatott, ha tornaképességét esetleg kifogásolták. A tornakönyvek tehát a tornaképes nemzetségek nyilvántartására szolgáltak és igy az ősi próbák hivatalos kutfői gyanánt szerepeltek.
Rüxner (Jerusalem) György, országos herold, ily tornakönyvet állitott össze, mely előszőr 1530-ban következő czim alatt jelent meg: «Anfang vrsprung vnnd herkommen des Thurniers in Teutscher nation. Siemern, bei H. Rodler.» A mi a történelmi helytelenségeket illeti, ritkitja párját, igy tehát teljesen hasznavehetetlen. Tartós utóhatása miatt kiemeljük e helyen Magnus Jánost,_{Született 1488-ban Linköpingenben, IV. Adorján pápának követe Svédországban; később upsalai érsek; meghalt Rómában 1566-ban. Fivére Olaf előbb prépost Stregnes-en, később upsalai érsek meghalt Rómában 1544-ben.}*ki 1555-ben Rómában «Historia de gentibus septentrionalibus» czimü saját munkáját, 1544-ben pedig fivérének, Olafnak «Historia de omnibus Gothorum Suecorumque regibus» czimű művét adta ki. Magnus Jánosnak a svéd királyokat elsoroló jegyzékében több Károly nevü is szerepel, kiket a szerző teljes komolysággal a Krisztus előtti korszakból idéz: ezen helytelenségnek köszönhető, hogy az 1872-ben elhalálozott Károly svéd király még mai nap is mint e néven tizenötödik szerepel.
Jellemzésül szolgál továbbá Claude Paradin (1565 kör.), ki «Alliances genealogiques des rois et princes de Gaule» czimü, 1561-ben Lyonban megjelent művet adott ki. E műben franczia ember a franczia királyi és egynéhány franczia főrendü ősnemes család (Toulouse, Champagne, Blois, Flandria, Nevers, Beaujeu, Bourbonnais, Bretagne, Burgund stb.) házassági összeköttetéseit olyképen tárgyalja, hogy az időszámitás és a történeti események közelebbi figyelembevétele nélkül a férj nevét az egyik lapra, a feléségéét a másikra; a gyermekekéit pedig az atya lapjára helyezi. A mű tele van helytelenségekkel; a szerző a személyeket és az időszámitási adatokat folyvást összevéti, adatai rendkivül hézagosak, gyakran egy egész nagyivü lap csak egy-két sorral van kitöltve, úgy hogy bátran lelkiismeretlen papirpazarlónak nevezhetjük. Ugyanezt mondhatjuk a házassági összeköttetések illusztrácziója czéljából hozzácsatolt czimerekről is, mert valamint a szerző genealogiai adatait be nem bizonyitja okirati anyaggal, ép úgy elhanyagolta a czimerleirás bizonyitékait is. Ha valamely család czimerét nem ismerte, egyszerüen úgy segitett magán, hogy czimere helyére üres pajzsot helyezett.
Nem sokkal alaposabbak voltak Lusignani István művei. Ez 1537-ben Nicosiában (Cyprus szigetén) született, limissoi püspökhelyettes lett, 1571-ben a törökök elől Olaszországba menekült, 1577 óta Párisban élt, hol 1590-ben meghalt. Saját családja történetén kivül még a következő családtörténeti munkákat is irta:
«Genealogie de la royale maison de Bourbon» Páris 1580; «Genealogie de soixant-sept maisons trés nobles, issues de Merovée Roi d’Austrasie», Páris 1586–1587.
A későbbi Laboureur azt mondja, hogy Lusignani István genealogiai művei a történelem blasfémiái.
A városi patricius nemzetségeknél és örökös polgári családokban nagy mérvben kifejlődött genealogiai érzék – főleg Németországban – a családtörténeti munkák egész nagy, különálló czoportját hozta létre.
A XVI. századi efféle termékek egyike gyanánt kiemeljük az 1580-ban megjelent «Geschlechterbuch, der löbl. Stadt Augspurg» czimü művet, amely a régi nyolcz hiján kihalt patriczius nemzetségekkel foglalkozik.
Ezen osztályba tartozik Tinto G. Ferencz 1590-ben megjelent műve «la Nobilta di Veronau és Amirato Scipio_{Volt firenzei kanonok, ki annak idején nagy hirnévnek örvendett. Született a nápolyi Lecce nevü városban. Számos külföldi utazása után Flórenzbe vonult vissza, hol a nagyherczeg támogatásával tudományos kutatásainak élt, 1603-ban halt meg.}* «delle famiglie nobili Napoletane, Firenze 1580» czimü dolgozata.
A specialismust Texera_{Texe(i)ra József (mások szerint Ferencz) portugál nemes család sarja, született 1543 kezdetén. 1565-ben belépett a Domonkos-rendbe, 1578-ban a santareni konvent perjele volt. Meghalt Párisban, 1604 utolsó napjaiban. A fentebbin kivül számos más történelmi, genealogiai és életrajzi munkát is irt.}* műve képviseli «Exegesis genealogica sive explicatio arboris gentilit. Galliarum regis Henrici IV. – Lugduni Batavorum, 1592, Plantin.»
A Delftből származó németalföldi Pontus Henterus_{Henter vagy Hesiter, kit «Pontus Henterus» néven ismerünk, született 1535-ben a hollandi Delftben. Előbb gorcumi kanonok volti majd az annheimi prépostságot kapta. Meghalt 1611 aug. 6-án.}* 1583-ban a Valois-családbeli burgundi fejedelmekről szóló történelmi művével összefüggőleg mindazon előkelő franczia és belga (németalföldi) családok genealogiai összeállitását kiadta, kik Burgund történetében szerepeltek.
Henter munkája elég rossz. Hiába keresünk benne történelmi kritikát, genealogiai hűséget és következetességet. Fő érdemei: hogy az úgynevezett természetes ágazatokra, főleg a burgundi Valois-knál, különös figyelmet fordit és hogy a dinasztiák eredetét – a kor szokásától eltérőleg nem keresi a mesés őskorban.
Mielőtt a XVI. század két főgenealogusára áttérnénk, szükséges, hogy az ókori genealogiával foglalkozó munkákról is mondjunk valamit.
A genealogia hivei és tisztelői napjainkban csak szánalomteljes vállvonással néznek az ókori genealogia művelőire, holott tagadhatatlan, hogy az ilyen irányú kutatások sok érdekkel birnak. A XV., XVI. és XVII. század genealogusai az ókori népek, nevezetesen a rómaiak genealogiáját különös előszeretettel ápolták és az e téren elért eredményeik ma is értékkel birnak.
Streinn-Schwarzenau Rikhárd báró_{A római nemzetségekről szóló munkáját 1557-ben kezdte meg, 1558 májusában végezte be. Számos egyéb művei még nincsenek közzé téve.}* kiadta 1559-ben «Gentium et familiarum romanarum stemmata» czimü müvét. Ha megjelenése korát tekintetbe veszszük, valóban elismerésre méltó munka ez! Teljesség tekintetében nem vagyunk ugyan vele megelégedve, mert sem az összes római családok nemzedékrendjét nem nyujtja, sem pedig az egyes családok összes tagjait fel nem sorolja, de munkája az utána fellépett kutatók számára megbizható alapul szolgált.
A legtöbb előkelő családról rövid genealogiai és történeti összefoglalást ad, a kutfőket minciózus lelkiismeretességgel idézi, az időszámitási adatokat sehol ki nem hagyja s a hol őcsak lehet, ott mindenütt az illető családtag társadalmi állását is közli.
Nyomdokaiba léptek Augustinus Antal_{Augustin Antal kiváló spanyol tudós született Saragossában, 1557-ben Alise püspöke; 1558-ban leridai püspök; 1}-ben megkapta a tarragoniai érsekséget. Meghalt 1586-ban 68 éves, korában.* és Orsini Fulvio_{Fulvio Orsini, állitólag a hires olasz Orsini-család egyik törvénytelen sarja, született 1530-ban. A lateráni sz. János-egyház kanonokja és Farnese Sándor és Eduárd biborosok könyvtárnoka volt. Halála előtt kéziratait a vatikáni könyvtárnak, 6000 darab könyvét pedig a Delfini családnak hagyta. Meghalt Rómában 1600 junius 18-án.}* a következő művel: «de Romanorum gentibus et familiis.» Lugd. 1587 és 1592._{Legalkalmasabb lesz, ha e helyen mindjárt a XVIII. századi Rupert György Sándor stadei conrectort, 1814 óta Bremen és Verden herczegségek superintendensét is megemlitjük († 1839 márcz. 14-én Stadén). Számos hittani s történelmi munkán kivül kiadta a «Tabulć genealogic sive stemmata nobilissimarum gentium romanarum» czimü müvet, Göttingában 1794-ben.
Ö sem szolgáltatja az összes római családok genealogiáját, de példás kronologus és az illető családtagok társadalmi állásának felkutatásában ernyedetlen; a hol a genealogiai összefüggést kutfő segitségével be nem bizonyithatja, ott inkább a táblázatszerinti összeállitás szépségét és terjedelmét áldozza, mintsem hogy valamelyik tagot helytelen alapon sorozna be.}*

1574-ben Steinhemaius R. R.-rel találkozunk, ki a régiek genealogiáját már terjedelmesebben művelte. Bázelben megjelent munkája a következő czimet viseli: «Syntagma de familiis, quć in monarchiis tribus prioribus rerum potitć sunt.
Ezen R. R. Steinhemius nem más, mint Reineck (Reineccius) Rajner. Született 1541-ben a Paderborn melletti Steinheimban; történettanár az Odera melletti Frankfurtban, 1583-ban Helmstadtban, hol 1595-ben meghalt. Még más családtörténelmi munkákat is irt, többek között összeállitotta a régi Makedónia genealogiáját.
Reineck becsületére válik, hogy különös szorgalommal kidolgozott művei – tekintett el azon korszakra, melyben azokat irta – felette nagy kritikai érzékkel vannak szerkesztve. Annál sajnálandóbb, hogy követői ezen dicséretet egyáltalában meg nem érdemlik. Közülük nevezetes:
Reusner Illés, történet- és költészettanár Jenában († 1612-ben), tárgyunkra tartozó munkái: «Genealogia regum, electorum, ducum, principum atque comitum, qui origines suas a Wedekindo deducunt». Lipcse, 1610.
Ezen mü czime irányát is visszatükrözi; Reusner csupa jóhiszemüségből számos családot Wittekindre vezet vissza.
«Basilicon, opus genealogicum catholicum de prćcipuis familiis imperatorum; regum etc.» Frankfurt 1592) czimü műve pedig Reusner egyoldalu és irányzatos álláspontját már czimében is elárulja._{Miután Reusner protestáns volt, nem értjük mire czéloz szerző, mikor a korhoz mérten érdemes és lelkiismeretes munkáját irányzatosnak mondja. Szerk.}*
DR. WERTNER MÓR.

RADVÁNSZKY LÁSZLÓ CSALÁDTÖRTÉNETI MUNKÁJA._{Mutatvány a következő legközelebb megjelenendő munkából: A Radvánszky család története 1738-ig. Irta Radvánszky László, forditotta és bevezetéssel ellátta R. Kiss István}*

A régiek a genealogiát két szempontból müvelték; vagy az illető család mondai származásának és dicsőségének bizonyitását, vagy pedig a nemzedékrend gyakorlati czélból való, de nem mindig hiteles összeállitását tüzték ki czélul. Az előbbi igyekezet a hiuság meddő legyezgetése lévén, komoly figyelemre nem méltó, az utóbbi pedig, mint örökségi és más birtokjogi; ügyek mutatója, még ha hiteles, akkor sem tarthat számot a tudományos jelzőre. A dolog természetéből folyik, hogy e két törekvés erős gátja volt az igazi, tudományos genealogia fejlődésének, úgy hogy sok idő telt el, mig szakithattak a hagyományokkal és a genealogia igazi czélját megtalálván, históriai módszerrel, kritikai alapon, tudományos szinvonalra emelték. A fejlődés lassuságát mutatja, hogy szigoru szempontból külföldön sem lehet szó tudományos genealogiáról a XVII. századig, nálunk pedig még élnek olyan emberek, a kik fejlődését születésétől kezdve mostanig figyelemmel kisérték.
Ez alkalommal egy olyan családtörténeti munkát van alkalmam bemutatni, a mely a magyar tudományos genealogiai irodalom történetét egy századdal viszi előre, mert Radvánszky László 1754-ben a saját családja történetét a hiu dicsekvés, örökségi és jogi czél háttérbe szoritásával, a történeti tudás emelése czéljából, okleveles alapon, összefüggően, élvezhető előadással irta meg.
Munkája irodalmi viszonyainkhoz mérten oly előkelő szinvonalon áll, hogy méltán fölmerülhet az a kérdés: mi inditott arra egy XVIII. századbeli előkelő, gazdag, magyar nemest, hogy becses könyvtárába, a zajtalan magánéletbe visszavonulva, történelmünk tanulmányozására szentelje életét és – a mi ennél most jobban érdekel – a saját családja történetét kritikai alapon feldolgozza?
E kérdésre életrajzából egy-két vonás felvilágositó feleletet ad.
1701. év végén született és igy gyermekkora, első benyomásai összeesnek a nemzet lélekemelő, nagy küzdelmeivel, a melyekben atyjának olyan nevezetes, nagy szerep jutott. Csoda-e, ha olyan küzdelmes időben a gyermek korábban alkot fogalmat arról, hogy mi az a hazafiui nagyság; csoda-e, ha ezt az eszményképet a multban is keresni óhajtja azon Radvánszky János fia, a ki maga is szeretettel foglalkozott történelmünkkel és eseményekben gazdag élete alatt nemcsak megőrizte irásait, hanem naplókat is vezetett És az a gyermek, a kit lelke, családi hagyományai is a történelem kedvelésére, művelésére serkentenek, Beszterczebányán és később Pozsonyban a tanitványait munkatársaiul fogadó, nagy Béla Mátyás vezetése alá kerül.
E nagy ember vezetése alatt fejlődik tudományszeretete, nyer ösztönt az erényre és dicsőségre törekvő lelke, úgy hogy példája tanulótársait is lelkesiti._{Tomkaszászky János Jenából 1721. irja róla: Inusitatus ille amor literarum et ad virtutem gloriamque erectus anirrus, quo Posonii omnes ad industriam excitabat, perpetuo mihi versatur ob oculis. Br. Radvánszky levéltár. III. o. LVI. cs. 161. sz.}* De a Bél hatása még növekedett azután, hogy tanulmányait bevégezte.
Mennyire is éleszthette a bámult tudós az iskoláit alig végzett ifju lelkesedését; munkakedvét, a midőn kéziratát átnézés végett megküldi neki,_{I. h. t. sz. 1720. Kéri, hogy a nála lévő Barsmegye leirását küldje meg Nagy Boldizsárnak, Zólyom vármegye térképét javitsa ki és összegyüjtött adatait közölje vele.}* mennyire növelhette önbizalmát, a midőn nemcsak anyaggyüjtéssel bizza meg, hanem elfogadja Zólyom vármegyére vonatkozó bő értesitéseit, feldolgozását._{U. o. 3. sz. Radvánszky László irta neki, hogy tervét egyedül nem valósithatja meg, azért vállalkozott segitségére. Bél elfogadja, mert helyesen mondja Plinius, hogy minden földet szülöttei irhatnak le legjobban.}*
Mestere nemcsak az általános históriában volt jártas. Halleban nemcsak azt tanulta meg, hogy a földrajzot hogyan kell a történelemmel összekapcsolni; hanem a pietismussal együtt megismerte a pietisták prófétája, Spener Fülöp Jakab heraldikai munkáit is_{Historia insignium illustrium, seu operis Heraldici pars specialis stb. Francofurti ad Mśnum 1680. és Insignium theoria. U. o. 1690.}* «a ki nemcsak családtörténeti és czimertani ismeretei, hanem közismert istenfélelme miatt is hires vala» (Tentzel).
Bizonysága ennek az is, hogy a Notitiái-ban Spener rendszere szerint a genealogiát a heraldikával kapcsolva, a jelesebb családoknak nemcsak történetét, de heraldikai szabályok szerint szerkesztett czimerét is közölni akarta._{Radvánszky Lászlót értesiti e tervéről. «Possent autem, immo deberent, arma familiarum singularum ex artis Heraldicae prćscripto subiungi ćri incidenda. 1724. febr. 2. III. o. LVI. cs. 3. sz. Hasonló óhajtását fejezi ki a Prodromus 122. lapján. Auctoris desideria czímen.}* E terve ugyan az egyes családok részvétlensége és álszemérme miatt nem valósulhatott meg, de a ki figyelmesen lapozgatja a Notitia Hungarić vaskos köteteit, az észre fogja venni, hogy Bélnek a kor szinvonalán álló genealogiai és heraldikai ismeretei voltak.
Szükséges e figyelemre nem méltatott tény kifejtése, mert ebből érthetjük meg, hogy Bél Radvánszky Lászlónak nemcsak az általános történelemben, hanem annak segédtudományaiban, különösen pedig a genealogiában is mestere volt. Hiszen ő volt az, a ki családja történetének kutatására, megirására serkentette. Ő hozta legelőször összeköttetésbe az Okolszky Orbis Polonicus-a II. kötete alapján a lengyelországi előkelő Radvánszkyakat a magyarországiakkal. Felfedezéséről örömmel értesiti tanitványát s egyszersmind arra is buzditja, hogy kutasson tovább._{Explorata scribo et gravissimorum auctorum suffragio cornprabata, Agat modo Spectabilis Dominatio Vestra et quo poterit, domesticae celebritatis documenta conquirat, quibus parvitas mea affundet lucis ponnihil. III. o. LVI. cs. 3. sz.}*
Radvánszky László e tanácsot megfogadta és mestere nyomdokain haladva a leglelkiismeretesebben hajtotta végre. Családtörténete a czimtől a módszerig Bél hatását mutatja. E hatás adja meg munkája kiválóságát és e kiválóság kelti fel érdeklődésünket az iránt, hogy mi módon irta meg munkáját.
Előre elhatározta, hogy forrásul egykoru, hitelre méltó adatokat, de különösen okleveleket használ._{Erre mutatnak a következő, szövegbe szőtt szavai: Hćc historić avi mei causa cetera narratione prćtermissa ex fidedignis monumentis genuine depromere volui és más helyen; Ego privatam familić nostrćhistoriam ex nexu imprimis documentorum scribo.}* Ezért előbb Dobay Székely Sámuellel együtt rendezte a családi levéltárt, azután pedig maga megirta levéltáruk Directoriumát._{Teljes czime: Directorium archivi familiae de Radvan, elaboratum anno 1735. per Ladislaum de Radvan. Ivrét, 1–444. 1. Kéziratban a br. Radvánszky levéltárban.}*
Ez mutatja, hogy mily magas szempontból itélte meg az okleveleket abban a korban, a mikor más a legérdekesebb oklevélre is rávezette: haszontalanság, avagy: Ez nem jószág keresésre és conserválásra való; ez mutatja, hogy mily praktikus, könnyen áttekinthető módon rendezte a levéltárt, de a mi legfontosabb: ez a kézirat volt családtörténetének alapja. A Directorium ugyanis nemcsak az oklevelek kivonatát, regestáit tartalmazza, hanem az oklevelek alapján összeállitott genealogiai táblákat, levezetéseket, a levezetések bizonyságait (Deductio graduum és a mellette lévő hasábon szemlélhető módon: Proba deductionis), a Radvánszky és rokon családok személyi és birtokjogi ismertetéseit (Notitia tam personalis, quam realis) is. Ezen kivül a fontosabb birtokjogi kérdéseknek külön fejezeteket szentel.<sub>Módszerének ismertetése végett közlöm itt a Radvánszky-családra vonatkozó fejezeteinek czimeit (1–208.1.):
1. Index continens seriem litterarum, iura familić de Radvan tam personalia, quam realia, factum imprimis bonorum Radvanensium concernentium secundum seriem annorum consignatus et in fasciculos notabilioresque materias divisus.
2. Notitia familić de Radvan tam personalis, quam realis ex prćmissis documentis in seriem reductis elaborata.
a) Huc pertinet tabula genealogić masculini sexus familić de Radvan Sub. No. 1. suo tempore et loco authenticanda.
b) Deductio graduum masculini sexus.
c) Proba deductionis.
d) Tabula sub No. 2. videlicet utriusque sexus familić de Radvan pro privata notitia conservanda.
e) Deductio graduum feminini sexus.
f) Proba deductionis.</sub>*
Hasonló rendszerrel ir a Bakó, Kaszai, Névery és Palugyai-Máriássy családokról.
Bár első sorban családja történetét okleveles alapon akarja megirni, felhasználja az addigi csekély históriai irodalmat: idézi Forgách Ferencz kéziratát, Rezikét, a Laniena Eperjesensis-t, atyja naplóit, elbeszéléseit és egy helyen a Rajcsányi Ádám véleményét is, a kit személyesen ismert és a kivel nehányszor genealogiai kérdésben levelet is váltott. De mindenből csak azt használja, a mi hitelre méltó, fidedignum. Már bevezető soraiból is látjuk, hogy mennyit ad erre és ez elvét pontosan keresztül is vitte. Pedig milyen jó alkalom kinálkozik úgy az országok, mint az egyes családok hajdankorának, származásának kérdésénél a mesék elfogadására, a mikor azoknak erőt nyujt az adatok hiánya és tudásunk gyöngesége! A Radvánszky családról akkoriban egy monda és egy könnyen magával ragadó feltevés, mondjuk két mese volt ismeretes. Általában mesélték, hogy a Radvánszky család őse Iván nevű juhász volt, kinek Hunyadi Mátyás király valami örvendetes hir megviteléért annyi földet adományozott, a mennyit egy nap kecskéiveIacute; körül járhatott. Az e miatt örvendező Ivan neveztetett volna Rad-Ivan-nak (Rad tótul örvendező, a miből a Radván szó származott._{V. ö. Bél Mátyás: Notitia Hungarić novć II. köt. 453. 1. és Budai Ferencz: Magyarország polgári historiájára való lexicon. Első kiadás. III. Darab. 143. 1.}*
Hogy e nem éppen dicső ősre mutató etimologián alapuló mese az oklevelek tanuságával ellenkezik, már Bél Mátyás kimutatta; de ő is a bizonytalan névazonosságból indulva ki, a család nem igazolható lengyel származásának lett első magyar hirdetője. Ő hozta ugyanis Okolszky alapján a magyar tudósok közül először összefüggésbe a lengyel és magyar Radvánszkyakat, bár a lengyel Radvánszkyak már előbb felajánlották a rokonságot, és küldöttek is egy hosszú értekezést Radvánszky Jánosnak a dicső Radván nemzetség származásáról, a mely magát 1029-től tudja levezetni._{Radwan alias Wirbow delineatio. Radványi levéltár. III. o. XLV. cs. 92. sz.}*
Radvánszky János a maga jellegzetes irásával rávezette: Radványi documentumok közé való, fia, László pedig, bár még azután három lengyel Radvánszky kereste fel őket részint levél által, részint személyesen és igérték az összeköttetés okleveles bebizonyitását – ámbár óhajtotta a család dicsősége kedvéért – de oklevelek hiányában nem fogadja el. Igen, mert előtte a családi levéltár kivonata, a vaskos Directorium, a mely megőrzi attól, hogy a biztos talajt elhagyja.
A Directoriummal ezen kivül még két igen fontos czélt ért el. A rendezés alkalmával amúgy is megismert okleveleket ujból alaposan áttanulmányozta, tárgyát tökéletesen megismerte; a notitia personalissal lerakta családtörténete alapját, a realissal és a fontosabb birtokjogoknak okleveles alapon külön is megirt ismertetésével pedig elejét vette annak, hogy családtörténete csupa száraz jogi fejtegetés legyen. Ez által kerülheti azt, még ott is, a hol ősei téves jogi lépése panaszt csal ajkára és jogi fejtegetésekre csábitja, mert egyszerüen Directoriumára utalhat (Nagy stréczei birtokjog). Nem is akad fel szépen, nemes egyszerüséggel folyó elbeszélése jogi fejtegetéseken, nincs is annak jogi ize.
De hát miért irta munkáját, ha sem a hiu dicsekvés, sem a praktikus jogi czél nem vezérelte?
Az ő szelid tartózkodása minden esetre távol tartotta attól a gondolattól, hogy a közönség számára kinyomassa. Hiszen ő, még azt sem engedte meg, hogy Bél Mátyás támogatásáért nyilvános köszönetet mondjon neki. Épen ilyen «szemérmetesen» küldött Rajcsányi Ádámnak is «néminemü emlékezetet familiájárul parancsolatjára» és több kivánsága sincs; «ha közelebb lakhatnék, az Uram Bátyám dicsőséges munkájában szivesen iró-diákja volnék, mert ilyen emlékezetes igyekezeteket (elő) kell hazánk dicsőségére mozditani»._{Fogalmazvány. III. o. LIX. cs. 151. sz.}*
E szemérmetességből kifolyólag munkáját csak a családtagok részére, «privatae notitiae causa» irta, hogy még azok is élvezettel olvassák, a kik a terjedelmes, unalmas Direktoriumot nem forgatták volna. Ebben bőven találhattak, ha kerestek, pöranyagot, de családtörténetében nem, mert ő irtózott a pörösködéstől, úgy hogy óhajtja genealogiai táblájának birói hitelesitését, de csak úgy, hogy ne pörben legyen arra szükség.
Munkája magánjellegéből foly közvetlensége, de ebből származik egy hibája is, hogy nem egységes. Mivel a Directoriumban úgy is megtalálható minden adat, nem törekszik arra, hogy azokat régi elődeire nézve pontosan felsorolva az ország akkori állapotát, művelődési viszonyait személyekhez kötve, elevenen mutassa be, hanem megelégszik azzal, ha egy két érdekesebb adattal igazolja levezetése helyességét és egy-egy feltünőbb történetnél (erőszakos vérontás, emberölés és más hatalmaskodás) az akkori állapotokra is következtetést von. Nem törekszik teljességre, mert hiszen igy munkája kötetekre is terjedt volna – az ujabb kornál sem, a hol munkája feltünően megbővül és igen érdekessé lesz. Nagyatyja eperjesi kivégzése és atyjának erre következett tiz évi küzdelme és tanuságos élete munkájának legbővebb része és fénypontja.
Azon boldog gyermekek közé tartozott, a kik korán tudják bámulni és méltányolni atyjuk nagyságát; az ebből származó jámbor fiui kegyelet és atyja kérése teszi munkáját aránytalanul bővebbé az eperjesi vértörvényszéktől kezdve; de a historikus örömmel bocsátja meg ez aránytalanságot, mert neki forrásmunkát nyujt és bizonyosan mások is meghatottsággal, rokonszenvvel fogják olvasni szeretetteljes, őszinte, igaz szavait.
A ki figyelmesen olvassa, valószinü, hogy olyat is fog észlelni, mintha itt-ott az elbeszélés fonala megszakadna, sőt benne nagyobb ür is tátongana. Ennek oka azonban az, hogy ő régi módszer szerint szivesen hallgat, ha dokumentumait beszéltetheti; ezeket pedig mellőznöm kellett, mert külön, a többi oklevelekkel és levelezésekkel együtt fognak megjelenni. Ezért kellett magamnak is rontani azon a munkán, a melylyel oly szeretettel foglalkoztam.
Birálni sokféle szempontból lehet, de mi, a kik tisztán látjuk, hogy az iró milyen alapos, lelkiismeretes munkát végzett, a kik összehasonlitottuk más hasonló irányú munkákkal is, azt tartjuk, hogy szerény családtörténeti irodalmunkban már koránál fogva is oly kiváló hely illeti meg, hogy megismertetése által nem végeztünk haszontalan munkát.
Mielőtt befejezném tájékoztató soraimat, megjegyzem, hogy nemsokára meg fog jelenni Radvánszky László bővebb életrajza, melyben másirányú irodalmi munkássága és érdemei is méltatást találnak.

Radvánszky László bevezetése.

1. §. Családunk Bél Mátyásnak Okolszky Orbis Polonicus cz. munkájából vett állitása szerint Lengyelországból származik; de hogy mikor és hogyan jöttek be, nem fejtette ki._{Bél Mátyás: Notitia Hungarić novć historico-geographica. II. köt. 452. 1.}* A Lengyelországban élő és virágzó Radvánszkyak nemcsak elismertek rokonaiknak; hanem már régen kölcsönös barátságra is szólitottak fel, de igéretük szerint még nem bizonyitották be a leszármazást megbizható adatokkal. Nem régen ugyanis Radvánszky Antal, majd János megtisztelő leveleket intéztek hozzánk_{Egy lengyelországi Radvánszky János még az öreg R. Jánost felkereste levelével később pedig nagyobbik fiának, Györgynek irt Radvánszky Antal 1743. nov. 19. (Br. Radvánszky lt. III. o. LI. cs. 64.) Radvánszky János a podoliai palatinust Szászországba kisérvén, Tót Prónáról ir meleg hangu levelet. (I. h. LIV. cs. 32. sz.)}* és hasonló udvariasságot tanusitott Radvánszky N. Domokos atya, a mikor ő ezelőtt 8 évvel Rómából visszatérve, minket Radványban meglátogatott. Ő beszélte el először hosszasan, hogy mikor a bátor Boleszláv lengyel királyt Szaniszló krakói püspök meggyilkolása miatt trónjától megfosztva az országból kiűzték és VII. Gergely pápa kiátkozta, barátjához, László magyar királyhoz menekült 1080 körül akkor az udvarában élő lengyel nemesek részint Magyarországban, részint Sziléziában telepedtek le. Azt állitotta ama tisztelendő atya, hogy ősünk akkor mint Boleszláv kisérője telepedett le Magyarországban és megigérte, hogy azt családi levéltára adataival, leszármazásunkat pedig Radvanustól, a ki 1021-ben Lengyelország kanczellárja volt, bőven bebizonyitja.
Többen irnak Boleszláv dicsőséges, de szerencsétlen uralkodásáról, bőven emlegetik a Radvániakat is, de hogy mégis hogyan kell családunkat a lengyelekkel összekötni, annak kutatására és közlésére a Lengyelországban és Sziléziában több ágra oszlott, jómódu rokonokat kellene inteni és kérni a mi dicsőségünkért és a lengyel nemesség méltóságáért. Egyébiránt nem keresünk hazug dicsőséget, mert különben hazánkban is elég régi nemesek vagyunk, csakhogy igy egyéb is járulna dicsőségünkhöz.
2. §. Elhatároztam, hogy levéltárunk adatai alapján – a mennyire azokat annyi változás és oly hosszu idő alatt megőrizhettük – röviden elbeszélem a Magyarországban élő Radváni család történetét. És hogy tervem annál jobban sikerüljön, előbb bemutatom a genealogiai táblát, a melyet én levéltárunk mutatójában_{Directorium archivi familić de Radvan, elaboratum anno 1735 per Ladislaum de Radvan. Kéziratban a család levéltárában. A Radvánszky családról két genealogiai táblát készitett, egyet csak a férfi ivadékokról és egy közöset.}* már régen eredeti oklevelek alapján állitottam össze. Bárcsak valaha biróilag is hitelesitenék, de ne pörben legyen arra szükség, a melyet nem szivelhetünk. Senkit ne inditson kétségre az, hogy öt század alatt csak 15 nemzedéket talál, mert hosszú életüek voltak, a mint ujabban is III. Ferencz például szolgálhat, a ki majdnem 70 éves korában hunyván el, mint utószülöttet hagyta hátra IV. Györgyöt._{Öt századra rendes számitás szerint éppen 15 generatio esik. Ez is érv lehet a genealogia helyessége mellett.}*
3. §. Előbbi időtől óhajtottam genealogiánkat kezdeni, de a jártas történetkedvelők tudják, hogy a magyar nemeseknek őtszáz évvel ezelőtt ritkán volt állandó családi nevük és magukat mindig nem is birtokaikról nevezték el, hanem pl. Saulus fia Tiburtius. Igen gyakran használtak idegen személynevet és többnyire a rokonok, sőt édes testvérek is különböző lakóhelyeiktől kapták nevüket. Ezért gyakran megtörténik, hogy az összetartozás tudata elvesz. Tudni kell még azt is, hogy régen az okleveleket csak a barátok őrizték és a tatárpusztitás alkalmával a káptalanokkal együtt igen sok elpusztult. Ezért úgy vélem, hogy mesét mond az, a ki azzal dicsekszik, hogy hiteles genealogiája 500 évnél több időre terjed, hacsak nem az osztályos atyafiságból és történeti emlékekből meriti bizonyságát. Mind ezen akadályokat én is tapasztaltam családom történetének kutatásánál, de megelégedtem azzal, hogy addig menjek el, a meddig biztosan juthatok, azon túl menni nem merészelvén.
Tapasztalom, hogy különböző nevek alatt régen virágzott családunk, de világos genealogiai bizonysággal nem szolgálhatok. Későbbi békés időkből, melyek alatt megmaradtak az oklevelek és a szú sem emésztette meg azokat, legmegbizhatóbbnak tartom azon határjárásról felvett oklevelet,_{Megvan 1358. másolata is a 20. sz. alatt. A jeles levél kővetkező szavai a legérdekesebbek:
«Mi tehát figyelembe véve ugyanazon Dénes hűségét és érdemes szolgálatait, a melyekkel országunk különböző hadakozási alkalmatosságával oly dicséretes önfeláldozással viseltetett irányunkban és különösen a mi és országunk régi ellensége, a cseh király (Ottokár) ellen viselt háborunkban, melyben ugyanazon Dénes irányunkban tartozó hivségéhez képest halálos sebeket kapott, sőt a Kunokkal való kénytelen megütközésünk alatt is a Hód helynél hivségét saját vére kiontásával bizonyitotta meg», azért teljesitette kérését. R.}* melyet László király 1287-ben Yurk fiának, Radváni Dénesnek adott, a mely a radványi birtokot több birtokrészszel bővitvén, elválasztja a királyi halászok földjétől.
Dénes, a mint ezen oklevélből kitünik, Kun Lászlóval harczolt a Habsburg-dinasztia megalapitója, Rudolf érdekében s e harczban halálos sebet is kapván, utódainak a dicsőségesen uralkodó felséges ausztriai ház előtt is érdemet szerzett.
Hivségét a hitszegő kunok elleni ütközetben is vérével bizonyitotta a Hód-hely mellett, a mely puszta a Tisza mellett Csongrádmegyében_{A kéziratban locus Hod áll, innen a félreértés. Radvánszky III. János a szélére is jegyezte: Rectius fors ad lacum Hood, qui in Transsylvania est. R. László még hozzá teszi: Rebelles erant regi Ladislao Cumani, Cumanć tamen pellices, melyet feleslegesnek tartok a szövegben forditva adni.}* van.
E kiváltságlevél bizonysága elégséges Dénesünk hadi dicsőségére vonatkozólag. Már előbb volt tehát saját birtoka, a melyet a régiek földnek hivtak és hogy radványi ispánnak is nevezték, megelőző okmányok bizonyitják._{R. János széljegyzete: Dénes mester Zólyommegye főispánja volt 1317. (V. ö. Bárdosy: Animadversiones – in opus de insurrectione nobilium autore Josepho Kereszturi: Budć 1792.27. 1.) A Radvánszky család levéltárában azonban ugyanazon Dénesről csak 1287–1296. van adat.}* Régen ugyanis a nemeseket szolgáknak nevezték, azért mert felültek és katonai szolgálatot teljesitettek, a kik pedig ezek közül kiválóbbak valának, a királylyal való társalgás és kisérésről comeseknek neveztettek.
Meg kell ezektől különböztetni azokat, a kik hivatalból comesek, igy pl. a megyék főispánjai. Fellépett időfolytán, miután idegen fejedelmek kezdették uralkodni, egy harmadik comesi méltóság czimadományozás folytán (gróf).
Nem sok idő mulván, 1291-ben ugyanazon Dénes comes az emlitett királyi halászok földjét nyeri András királytól. Mindkét kiváltságlevélben jelölt határok bizonyitják, hogy azok Kremnicskáig (Körmöcske) Kalnipotok közelében Királyfalvát körülzárják. Hogy ez mi módon szakittatott el örökségünktől, annak gondosan utána kellene járni.
Van egy oklevél (No 23), a mely által 1376-ban a váczi káptalan előtt Dénes zólyomi főispán tiltakozik az ellen, hogy Lajos király Radvány szomszédságában lévő Halászi, most Becsi nevü birtokát másnak adományozza. Hogy ezt a Becsi nevü birtokot, mint királyi falut, Királyfalvának is nevezték, bizonyitja egy 1417. kelt levél (No. 27.)
Dénes békében is háboruskodott. Szokásos volt ez ama ősi időkben. 1280-ban a sági convent előtt Egyed fia Kemény, Bede fia Boko és Kopláni Pál fia Péter kijelentik, hogy birtokaik rombolásáért elégtételt szolgáltatott nekik. És szintén 1286-ban ugyanazon convent előtt Yurk fia, Dénes ispán Albert fiával, Tamás ispánnal és unokáival, Alberttel és Stoyzával és más rokonokkal azért, mert Tamás ispán fiát, Mártont, állitólag megölte, 50 márkában kiegyeznek.
Úgy látom, hogy hosszu életü volt, mert már 1254. előfordulnak ügyei, a mint Miklós esztergomi érseknek hozzá irt leveléből látható._{E levél azonban száz évvel később kelt és II. Dénesre vonatkozik. Az eredetiben most és úgy látszik már akkor is; egy C-nél a hártya valami sav behatása következtében összezsugorodott és megbarnult, úgy hogy csak két C látszik.}*
R. KISS ISTVÁN.

63PROSCRIPTIO I. MÁTYÁS KIRÁLY KORÁBÓL.

(Második, befejező közlemény egy pecsétrajzzal.)

11. Bátori (oklevelünk szerint Egyházasbátori) Tóth Demeter fia László a tolvajság bűnével vádoltatik. A nagy kiterjedésü Tóth család ezen ága kevéssé ismeretes, okleveles anyagunk sincs róluk. A család tagjai közül a XV. század második felében él Ambrus, a ki tanuként szerepel Tholyntha Máté és a Pásztói testvérek pörében tartott vizsgálatnál, 1489 április 25-én._{Orsz. Levéltár Dl. 1944 1. Tóth Gergely 1518-ban Nagy Mátyás és Mikótelki Tamás ügyvéde. Balázsy, i. m. 258. 1.}*
12. A Szentmarjai család tagjai a Guthkeled nemzetségből erednek. Proscribáló levelünk Szentmarjai Barnabást gyilkosnak nevezi. Az állitás igazságát védeni vagy megczáfolni adatok hiján nem áll módunkban. Barnabás tekintélyes Heves vármegyei nemes, még 1478-ban is királyi ember Gúthi Ország Mihály és Nánai Kompolthi János beiktatásakor Ágasvár, Sirok és egyéb birtokokba._{Pásztói Apáts: 400 1.}* A család tagjai közül még ismeretesek: Domonkos fia Lőrincz, a ki az egri káptalan előtt vallomást tesz bizonyos pörben; Mihály fia János, kir. ember Taksonyban;_{Károlyi család oklevéltára, II. 88–92. 1.; 1339 Anj. O. III. 543. 1.}* Heves vármegye hatósága 1464 január 9-én itél Szentmarjai János özvegye és Vécsi Simon ügyében. Az előbbi Vécsi Simon feleségétől lovakat vett 60 arany forintért, a vásárt Vécsi Simon eltagadta, a lovakat visszavette, mert állitása szerint a lovak nem a feleségeé voltak. Minthogy a tisztitó esküt nem tette le, az özvegy kielégitésére itélték._{Magy. Nemz. Múz. törzsgyüjteményében.}* Több izben találkozunk Szentmarjai Györgygyel. 1478 jul. 18-án Gúthi Ország Mihály és Nánai Kompolthi János beiktatásánál királyi ember,_{Pásztói Apáts. 245.}* hasonló szerepe van 1478 augusztus 2-án Sirokon,_{Ugyanott, 399 1.}* és tanuként szerepel Tholyntha Máté és Pásztói Miklós többször emlitett perében_{1489 április 25. A névhez tett jelző szerint itt egy második, ifjabb Györgyről van szó. Ugyanez és Ferencz II. Ulászló 1506 decz. 14-én kelt oklevelében fordúlnak elő; a Grassalkovich levéltárban, Hédervárott.}*, a hol Szentmarjai Miklós is jelen van. Végre előfordul még a család Imre nevü tagja, a ki 1504 november 20-án szintén királyi ember gyanánt emlittetik._{Széll F.: Bessenyey cs. története, 168. 1.}* A család az új korban is él. Ugyancsak Szentmarjai Imre királyi ember 1574-ben Füzesi Tamás mester háza nemesitésénél; Mihály pedig birtokos nemes, a ki 5 lovassal vesz részt Eger vára védelmében (1589–1590.)_{Heves vármegye tört., II. 321., 209., 274. 1.}*
13. Hazai hiteles helyeink történetében sajátos helyet foglal el a XV. században az egri káptalan. Zsigmond király halála után rohamosan veszt régi fényéből, s a század közepén elveszti hiteles helyi jellegét.
A Mátyás királyunk korabeli huszita mozgalmak főleg Heves és Nógrád vármegyékben voltak érezhetők, s az ezek legyőzésére irányuló törekvésből folyt, hogy az emlitett vármegyékben és a szomszédos területeken a birtokok gyakran cseréltek gazdát, nemcsak a királyi kegy jutalma vagy büntetéskép, de erőszakos uton is. Ebből vélem magyarázhatónak azt a különös jelenséget, hogy a legnagyobb mérvű hamisitások huzamosabb időn át éppen az emlitett vármegyék területeire terjednek ki. Ha a birtokhoz új gazdája nem jogos uton jutott, szinte természetes volt, hogy annak igazolására is nemtelen eszközhöz folyamodott.
A bennünket érdeklő hamisitók sorát a XV. században Zemlényi Gábor diák kezdi meg, a ki felett az 1448-ik évi országgyülés mond kemény itéletet. Halála előtt 45 oklevél hamisitását vállalta magára, s bár vallomásával megvédeni iparkodott az érdekelteket a bűnrészesség vádja ellen, a hamisitványok természete olyan, hogy sok esetben feltételezi azok bűnrészességét, a kik számára készült. Zemlényi Gábor előkelő család sarja. Zemlényi Dávid 1418 julius 5-én czimeres levelet kap Zsigmondtól több rendbeli érdemei jutalmazására. Hogy közelebb a család melyik ágából származott, nem tudom adatokkal igazolni, s igy egyelőre a Turul X. k. 14. lapján közölt családfába se beleilleszteni. Az egri káptalan hamisitott pecsétjével négy oklevelet állitott ki: 1. Rozgonyi Péter egri püspök és Rozgonyi István fia János ünnepélyes bevalló levelét Széchényi László részére; 2. a káptalan beigtató levelét Zsigmond királynak szintén hamisitott beigtató parancsára, Orros fiai részére, a Garák ellen Abony birtokba; 3. bizonyos birtok határjárásáról szóló oklevelet,_{Talán ez a Kakso helység határának megállapitásáról szóló 1262. évi hamisitvány, mely Karácsonyi János szerint (Hamis, hibás kelt. stb. oklevelek jegyzéke 22. 1.), is a XV. században készült.}* és végül 4. Pohárnok András, Sandrin és Mátyás részére a káptalan által kiállitott, s a lelki kegyelmekben részesitő oklevelet. Ezeken kivül a legtöbb oklevél az ország északkeleti vármegyeire vonatkozik, s nagyrészt Zsigmond király korára vannak hamisitva. A városok közül Zsigmond nevével hamisitott kiváltságleveleket készített Gyöngyös és Szabadka számára, Ulászló pecsétjével a máramarosi városoknak, Nagy Lajoséval pedig Buda és Pest lakosai számára. Legsikerültebb hamisitványának tartotta ő maga a Jakab vajda fia László részére adott birodalmi privilegialis levelet Dávid bán fia György ellen. Zemlényi az oklevél felső szélére olyan hűen utánozva irta a császár beleegyezését kifejező szavakat, hogy Mátyás püspök kanczellár azt saját irásának nézte._{Werbőczy: Tripart. II. 14, 51–84. §.}*
Ha Zemlényi Gábor hamisitásaiban nem volt a káptalannak semmi része, rövid idő mulva a káptalan kebelében akadt hamisitó, a ki a már kétséges hitelességet teljesen lerontotta. Mint ismeretlen hamisitót láttuk már Szenterzsébeti Jánost, a ki ugyan maga nem készit hamis okleveleket, hanem tudatosan használja őket. Ilyen hamisitványok pedig ebben az időben éppen az egri káptalan kiadványai közt kezdtek feltünedezni. Proscriptiónk állitása igaznak bizonyul be, mert a király parancsára meginditott vizsgálat vétkesnek találta a káptalan tagjait. A terhelő adatok alapján a nádor, Guthi Ország Mihály, Heves vármegye rendeit 1467 junius 5-ére Heves mellé hivta össze a király határozott parancsára közgyülésre, a melyen birói itélettel kimondták, hogy a káptalan hiteles helyi minőségét, pecsétje erejét veszti, tagjai eltiltatnak ez irányu működésüktől. Az eset rendkivüli volta azonban nemsokára arra inditotta a királyt, hogy visszaadja a káptalan hiteles helyi jogait. Az erdélyi lázadás leverése után az ország főnemeseivel Egerben tanácskozott a cseh háboru meginditása felől. Ez alkalommal került elő az egri káptalan ügye; a káptalan tagjainak kérésére s valószinüleg az egybegyült rendek közbenjárására a király még ugyanazon év augusztus 9-én visszaadta a káptalan előbbi jogait._{Magy. Tört. Tár. II. 46. 1.}*
A későbbi hamisitók sorában még Kenderesi Balázs szerepel, kiről alább szólunk. A káptalan nevére a későbbi időben hamisitottak közül egy 1487 márcz. 27-éről keltezett található a Nemzeti Múzeum törzsagyagában. A káptalan birtokba iktató levele Lövői Orbán fia János pap, Lövői János özvegye, Kamanyai János felesége részére az egri ferenczesek ellen a lövői birtok fele részébe. Rendkivül ügyetlen hamisitvány, a káptalan függő-pecsétje kézzel van formálva, a szöveg pedig mesterséges áztatással elhomályositva. Készitője ismeretlen. A sorozat teljessége czéljából megemlitjük még Móré Lászlót, ki 1523 szept. 1-én nyer a királytól Heves és Hont vármegyében birtokokat; mint ismeretes, egyike a gyenge királyt környező könnyelmü udvaronczoknak. Magánélete se tiszta, az egykoru irók pecséthamisitással, rablással is vádolják._{Sebők L. Gyöngyös tört. 113–116. I.}*
14. Farnosi Balázs diákról oklevelünk azt állitja, hogy egy papot megölt, s e mellett tolvajlással is élt. Az adatot máshol nem találtam feljegyezve. Farnosi Balázs kevésbbé ismert embere Mátyás korának. Az egri káptalan 1454 aug. 4-én kelt oklevelében mint királyi ember szerepel Heves vármegyében._{Országos Levéltár, Dl. 14838.}*
A család hevesvármegyei ága a Szalók nemzetségből származott le a XIV. században. Őse Farnosi István, aki Kömlővel határos birtokos, s eskütársa Makranczi Simonnak 1344-ben. A század végéről több tagot ismerünk. 1393 decz. 1-én az egri káptalan előtt Tenki László és rokonai Farnosi Pál elhunyt felesége hitbérét illetőleg kiegyeznek egymással. Az itt található Farnosiak:

65Farnosi János_{Anj. O. IV. 397., l.; Bessenyei cs. tört. 131. 1.}*; Ilona (Tenki Ivánka nővére); Tamás; Ilona, Lövői László fia Benedek

Ugyanezen időben a Zách nemzetségből is kiválik egy Farnosi család, melyet Imre fia János alapit meg Tolnamegyében 1355 körül._{Wertner, Magy. Nemzets. II. 400 1.}* Erdélyben is találunk Farnosi Miklós fia Jánost, kinek fiai Veres Dénes és Kemény, de ez a család egészen külön áll a többitől. Farnosi János fiainak Jákótelken van birtokuk, melyet 1/3-ában Walkói István fiai János és Péter ellen birói uton nyernek (A kolozsmonostori konvent jelentése, 1449 április 17-én). Ugyanott van egy másik Farnosi Péter és Benedeknek is birtoka._{Teleki, II. 17–33. l.; Országos Levéltár.}* Hasonlókép külön család tagjai Farnosi Vid fiai László és Sebestyén, a kik a Vidffy-család megalapitóivá lesznek._{Nagy Iván, Magyarorsz családai, IV. 142., XII. 181. 1. Az itt található egyetlen Farnasi család megjelölése tévedésen alapulhat. V. László 1455 márcz. 11-én (Országos Levéltár), István dömösi prépostnak és Farnosi Vid Miklós fiai László és Sebestyénnek adományozza Bya birtokot Pilis vármegyében, mely magszakadás folytán szállott a koronára Tehát Farnoson lakó Vid családról van szó, mint a szintén hevesvármegyei Kenter és Vatha családoknál is? A családfán található Miklósnak nincs Vid előneve.}* A családok törzsének birtokai Heves, Nógrád és Pilis vármegyében voltak. 1420-ban Dersen és Kokaton van zálogos birtokuk. 1434-ben kékkői és körmendi részeket kapnak a Sike családtól._{Csánki i. m. 1. 19. 1.}* 1459 február 25-én a király Bessenyei Mihály alnádornak, Farnosi Jánosnak és Gergelynek adja Tepély birtokot, melyet már őseik is birtak._{Bessenyei cs. tört. 141–150. 1.}* Ehhez járul királyi adomány kép Bekölcze és Felső-Szólát 1484-ben._{Csánki i. m. 75., 79. 1.}* Az összefüggésbe hozható családtagok leszármazási rendje ez:

Farnosi Miklós 1446–1451; Farnosi János 1393; László; Ders 1451; Pál 1470; Mihály 1451; Sebestyén; Pál, Ilona, Ivánka leánya; Péter; János 1427–69; Tamás; György 1432, 1436; Jakab 1432, 1454; Gergely 1459–1467; Ilona, Lövői László fia Benedek

Farnosi Miklós a budai káptalan 1446 junius 10-ikén kelt oklevele szerint Pomázi Csikó Sándor és János ügyvédje._{Sztáray oklevéltár, II. 314. 1.}* Garai László nádor előtt 1451 márcz. 19-én Budán megjelentek Farnosi Miklós és fiai, László, és Sebestyén, másrészről Jánoki Egyed fia, László, ennek fia Ders és László, fivére Mihály Palóczi László országbiró levelével, és kijelentették, hogy a Farnosi Miklós és fiai által Jánoki Egyed és fiai ellen Nagycsalomja birtok miatt kezdett perüknek véget vetnek, és a peres Váralja, Kozmalehotalja, Borosznak, Kármánháza, Garáb és Zalathna birtokok ügyét is békés úton elintézik._{Kapy cs. levéltárában a Magy. Nemz. Múzeumban.}* László fia Pál az egri káptalan 1432 október 31-iki és a budai káptalan 1470 szeptember 21-iki oklevele szerint királyi ember Heves vármegyében._{Országos Levéltár D1. 12470. sz. okl.; Bessenyei család története, 159. l.}* Ez a család nógrád vármegyei ága.
A Farnosiak hevesi ágából János, fia Pál, ennek gyermekei, Tamás, Gergely és Ilona előfordulnak az 1393 deczember 1-én kelt egyezséglevélben._{Bessenyei cs. története, 131. 1.}* – Tamás fia György királyi ember a segedelemvölgyi karthauzi barátok beiktatásánál a hevesújvármegyei Bothond birtokba, az egri káptalan 1432 október 31-én kelt jelentése szerint._{Országos Levéltár Dl. 12470. sz.}* Továbbá ugyancsak királyi ember 1436 április 7-én a hevesvármegyei Kenderesen._{Károlyi család oklevéltára, 11. 172. 1.}* – György fia Jakab királyi ember a már emlitett Bothorid birtokban, továbbá 1454 augusztus 4-én ugyanazon vármegyében._{Országos Levéltár Dl. 14838. sz.}*
Farnosi Gergely szintén több esetben szerepel a király embere gyanánt; 1459 febr. 25-én (Mátyás király Budán kelt oklevele szerint),_{Bessenyei cs. tört. 140. l.}* 1461 julius 6-án,_{Ugyanott 141. 1.}* végül 1467 márczius 2-án, ugyancsak hevesvármegyei birtokokban:_{Ugyanott, 147. 1.}* Péter fia János hosszu életet él. Nem czélunk aprólékos adatokba bocsátkozni, azért csak kereteit adjuk e helyen életének. Királyi ember: 1427 november 8-án (egri káptalan oklevele), 1428 márczius 9-én, 1436 április 7-én Kenderesen, 1459 február 25-én, 1461 julius 6-án, 1467 márczius 2-án, május 5-én, minden esetben hevesvármegyei birtokokban._{Ugyanott, 110., 114., 172., 140. 147–149. 1.}* Volt birtoka Bereg megyében is. A vármegye hatósága 1463 január 28-án vizsgálatot tart Ilosvai Karácson László erőszakoskodásai ügyében, és ennek birtokával Munkács felől szomszédos birtokosok Farnosi János és István._{Teleky cs. oklevéltára, II. 42. l.}* – Guthi Ország Mihály nádor előtt 1469 október 6-án Tari György nevében Aszúpataki Hencz Benedek panaszt emelt Verebélyi Boldizsár ellen, kinek jobbágyai 1455-ben elfoglaltak Tarszurdok földet és Henczvölgy erdőt. Az alperes jogutódai (Verebélyi Simon és György) nevében Farnosi János ügyvéd jelent meg. Szerinte Henczvölgy már régóta jogos birtoka volt Verebélyi Boldizsárnak, s nincs is Boldogasszony határában, a mit a szomszédokkal is tud bizonyitani._{Pásztói Apátság tört. 368–370. 1.}*
A családfán nem közölt tagokon kivül a XV. században a következő Farnosiak élnek Antal (az egri káptalan 1432 julius 9-ikén kelt oklevelében_{Károlyi cs. oklevéltára, II. 145. 1.}*) Lőrincz, Bothond birtokban királyi ember (1432 október 31-én, egri káptalan),_{Országos Levéltár D1. 12470. sz.}* Barnabás Lövőn birtokos (1454 márczius 16);_{Sztáray cs. oklevéltára, II. 512. 1.}* István Munkácson határos birtokos Ilosvai Karácson Lászlóval;_{Teleky cs. okl. 42. 1.}* végül Bálint 1470-ben Heves vármegye alispánja. Az ujabb korban Farnosi János tanú a Recski testvérek és Rhédei Pál birtokperében (Heves vármegye hatóságának 1554 április 25-én kelt oklevele)._{Balázsy i. m. 228.; Heves vármegye tört. II. k. 307. 1.}*
15. A nagykiterjedésü Szőlősi család hevesvármegyei ágából eredt Szőlősi László, a ki oklevelünk szerint testvérgyilkosságot követett el. Az illetékes biróság vizsgálata azonban nem igazolta a vádat, azért ki is huzták nevét a proscribáltak lajstromából. Minthogy kevés adat ismeretes a család történetéből, nem lesz fölösleges azokat összegezni.
Körülbelől egyforma időben Dunántúl és Bodrog vármegyében jelenik meg a Szőlősi család a zalavári konvent 1421 julius 15-én kelt oklevele szerint Rezi és Piliske várakban királyi ember Szőlősi László._{Zichy okmt. VIII. 24. 1.}* Bodrogmegyében Szőlősi Pető két fia szerepel: László, szolgabiró (1421 aug. 16. 1422 junius 6.), megyebeli birtokos nemes (a kalocsai káptalan 1427 augusztus 13-iki oklevele szerint), fivére Balázs szintén szolgabiró:

Szőlősi Pető_{Ugyanott, 34., 53., 56., 337. 1. Pető fia Jakab birtokainak 1/3-át Bebek országbiró foglalja le, a többit Zemlékházai Miklós fia Kilián diáknak és György fia Bertalannak adta, mert az alperes ezek csanádmegyei birtokaira erőszakosan rátámadt. Magy. Nemz. Múz. másolatai közt.}*; László 1421, 1427; Balázs 1422; Jakab 1389

Ugyanezen ág tagja Fülöp, a ki Csipcsi István ügyvédei egyike._{Ugyanott, 593. 1.}* A család hevesvármegyei ágából a következők ismeretesek:

Szőlősi Tamás 1330, 1336_{Egri kápt. 1330 szept. 7. és 1336 november 19. (Országos Lev.).}*; Szőlősi Gyama_{Ugyanaz, ugyanott.}*; János; Mihály 1314; Tamás 1365; István 1424; Lőrincz 1482; László (?); ? 1314 özvegy, Almágyi Tamás; János; Anna 1314, Pércsi Miklós Pétöritelket bírja Heves vm.; ?; Szőlősi László 1472, 1479; Szőlősi György 1472, 1488 Heves vm. alispánja; Ambrus 1478; Albert 1478; Pál 1446–1478; Sandri 1478

Szőlősi János fia Tamás 1365 junius 25-én megjelent Heves vármegye hatósága előtt, és Szentimrei Loránd fia Sebestyénnel a fenforgó vitás ügy elintézésére választott biróságot kötött ki._{M. N. Múz. törzsgyűjteményében.}* János fia István 1424 julius 25-én mint Biharmegyei birtokos fordul elő._{Károlyi család oklt. II. 91. 1.}* Lőrincz a váczi káptalan 1482. oklevelében emlittetik.
Szőlősi László életéről kevés adatunk van. Birtokai Heves vármegyében voltak, ezekről szólnak meglevő okleveleink. Báthori István országbiró 1472 julius 11-én elrendeli Szőlősi László és György kérésére, Örs-; Igar- és Gyanda-birtokok határainak megjárását._{Balázsy i. m. 318–320. 1.}* Hosszabb birtokperei voltak a Bessenyei családdal. Bessenyőt és Szőlőstelek pusztát Rhédei János és társai 1475-ben elfoglalták, Szőlősi László és Fogacsi Bánó György pedig Egyházas-, Szentmárton- és Vakméra helységekre tették kezüket. Az áldatlan állapotnak békés kiegyezéssel iparkodtak véget vetni, 1478 márczius 12-én Báthori István országbiró előtt megjelent néhai Bessenyei Mihály alnádor fia János és György, másrészről Szőlősi László, Ambrus Albert, Pál és Sándor fiaival, hogy egyezségre lépjenek.
Elhatározták, hogy Szentmártonmérán és Vakmérán levő birtokrészeiket, továbbá Mérai György diák fia Simon Felsőmérán levő birtokait 500 forintért a Szőlősieknek adják, kivéve Mérai Györgynek ott levő udvarházát és annak tartozékait, de ennek egyéb birtokai, úgy szintén a Tarna folyón levő malom, melyet Szőlősi László ujból felépitett, a Szőlősieké lesz, úgy, hogy Mérai György is épithet uj malmot. E mellett Szőlősi László választhat Szentmártonmérán udvarháznak megfelelő telket, a hozzátartozó részeket azonban két részre osztják fel. Ha a király újabb adományt ad a Bessenyeieknek, azt is felosztják a Szőlősiekkel. A ki újra pert kezd, 600 forintot fizet előre a másiknak._{Bessenyei cs. története, 23, 163–165. 1.}*
A kiegyezés azonban tartós volt. A következő évben (1479 augusztus 21.) ugyanis a budai káptalan előtt Baya János a saját és testvérei nevében tiltakozott az ellen, hogy Bessenyei János Mezőmérát, Szentmártonmérát és Vakmérát a királytól adománykép kérte, noha az nekik igértetett, sőt hogy a vele kötött egyezség értelmében vagy más efféle alapján Szőlősi László Mezőmérán udvarházak és épületek emelésébe is belefogott. A per további folyásáról nincs tudomásunk._{Magy. Nemz. Múzeum törzsgyűjteményében.}*
Szőlősi László fia Pál a budai káptalan 1446 jun. 10-iki oklevele szerint Pomázi Csikó Sándor és János ügyvédje,_{Sztáray oklt. II. 374. 1.}* 1463-ban pedig a királyi kanczelláriában jegyző (Mátyás király levele Kassa városához, Futak, 1463 június 23-án)._{Teleki cs. oklt. VI. 63. 1.}*
A család tagjai közül Szőlősi Péter 1439 szeptember 24-én (váczi káptalan jelentése) jelen van Perényi János tárnokmester beiktatásánál Füleken. Szőlősi György 1480 márcz. 4-én Bessenyei János bizonyos heves vármegyei birtokait és birtokrészeit 1000 arany forintért zálogba vette._{Országos Levéltár; Magy. Nemz. Múzeum levélt. Orsz: Levélt. Dl. 18341. sz.}* A család újabbkori tagjai közül kettő nevezetes: János kamarai tag, a ki 1548 elején alkudozik Perényi Péter özvegyével Eger vár átadása iránt. Továbbá Márton, 1557-ben Heves vármegye alispánja, borsodvármegyei birtokos, tanu Rhédei Pál és a Recski testvérek emlitett birtokperében._{Heves vármegye története, II. 73., 178., 218., 242., 309. 1.}*
16. A proscribáló levél következő adata Kömlői György fia Jánosról szól, a ki tolvaj hirében áll. A szövegben volt Ország név ki van törölve. A család maga is a jelentéktelenebb köznemesek sorába tartozhatott. A birtokon sok család osztozkodott, s főleg a XIV. században sok bajuk van a szomszédos átányi (Athan) birtokosokkal. A Kömlői családból eredő György királyi ember 1439 okt. 23-án (győri káptalan, Országos levéltár) a Rozgonyi család tagjainak beiktatásánál Novatháta birtokba. Valószinüleg ennek a Györgynek fia az a János, és ennek László és Zsigmond fiai is, a kit a budai káptalan előtt 1468 február 5-én János egri szücsmester a saját és gyermekei nevében eltilt Kömlő helységben levő birtoka elidegenitésétől és eladásától._{Bessenyei cs. tört. 152. 1.}*
17. Az orgazdának nevezett Bői Tarczay János szintén köznemes család sarja. A lajstromot felülvizsgáló bizottság azonban törölte a proscribálandók közül; úgy látszik, hogy az első értesités nem bizonyult hitelesnek. Az ősök hosszu sorozatával diszelgő család birtokai Szepes-, Nyitra-, Pest- Heves- és Nógrád vármegyére terjedtek ki. Heves vármegyében Kömlőn, Bőn és Botondon voltak részei; Pest vármegyében pedig Mártonvágáson és Gödöllőn. Első heves vármegyei tagja Tarczai Ivánka fia Pál (1322).Mátyás király 1466 és 1468-ban adott nekik több birtokot. A bennünket első sorban érdeklő Tarczai János 1438–1453-ig az ó-budai apáczák ügyvédi tisztségét látja el s őket több izben képviseli (Albert, 1438 márczius 27.; V. László 1453 szeptember 29.). Később is találjuk nyomát okleveleinkben. A budai káptalan 1461 julius 5-én kelt oklevele szerint a Zágorhida nógrád-vármegyei birtok miatt pereskedő Tarczai János a saját és fiai nevében Lévai Cseh Jánossal úgy egyezett ki, hogy a nádor előtt Szent Mihály napján bemutatja a birtokra vonatkozó okleveleit._{Magy. Nemz. Múz. törzsgy.}* A XV. századi családfa a következő:

Tarkői (Tarchai) Rikolf; Henrik; Miklós 1410; Ilona; Kelemen 1403; Lőrincz, Erzsébet 2. férje Szentmiklósi András 1414. özvegy; Veronika; Pál eszterg. kan. 1414 prépost; János 1403, 1406; Péter; Katalin 1409. Kapi Poharus Miklós özv.; Márta 1414; Tamás 1456–1474, borbála; Dorottya 1474, Olczwári András; László; Pál; Rikolf 1466; János 1438–1466, Zsófia; Bertalan 1410; Miklós 1453–1470 előtt †, Zsófia; Sandrín; Boldizsár; Kristóf; Fogas László; János; Margit 1424; Erzsébet 1424; János; László 1473; Rikolf 1410, 1424; Simon 1466 előtt; György 1456; László 1473; Rikolf; András 1466, 1473; György 1473

Tarczai János fogott biró a segedelemvölgyi-tárkányi karthauziak és az Eger melletti pálosok birtokperében (egri káptalan, 1466 június 10.)._{Ugyanott. (Az Országos Ltár Dl, 16362 .sz. oklevele). Bessenyei cs. története, 149. 1., Heves vármegye története. II. 150,477, l. A genealogiát a Berzeviczy cs. okleveleiből állitottam össze.}*
18, 22. Szülde János kún nemes és Layk László teljesen ismeretlen emberek. Az első gyilkos és csonkitó, az utóbbi orgazda, valószinüleg szintén kún. Tartózkodási helyük: Asszonyszállása és Berényszállása._{Asszonyszállás ma puszta, Karczag felett Jász-N.-K.-Szolnok vármegyében; Berényszállása pedig a mai Jászberény.}*
19. A Hanyon lakó Máczai család kiterjedt birtokos nemes Mátyás király korában. Heves vármegyei birtokain kivül 1411-ben a Buttkai és Ráskai családdal együtt kapja Varsányt, Ilk és Bacsó pusztát Szatmár, Hugyaj, Gáva és Félegyház falukat Szabolcs vármegyében._{Fejér, X./5. 151. 1. Máczai János fia János 1378-ban Málczán és Kathon birtokos. Nemz. Múzeum másolatai.}* A Nagy Iván VII. kötetének 278–279. 1. közölt családfából és egyéb adatokból összeállitott rész a következő:

Máczai (Márki) Jakab; András 1411, 1413; Máczai (Márki) János; János 1378; László 1411–1449; János; Tamás; György; Benedek 1453, 1487 Zempl. vm. esküdt; Barnabás; Antal 1467; Miklós; István; Mihály; Péter; János

A családfán előforduló András fia Jakab és János fia László zemplénvármegyei nemesek, a kiknek a Butkai és Ráskai családokkal együtt hosszas perük van a Berczeliekkel, ezek erőszakosságai következtében. Szinte évszázados harcz folyik köztük._{Zsigmond király a leleszi konventhez, 1411 decz. 26., Fejér, X/5. 152. 1. Rozgonyi Simon ugyanahhoz, 1413 szeptember 1., Fejér X/5. 451. 1. A káptalan beiktató levelei 1411 február 29., 1412-ből, ugyanott 211., 382. 1.}* A pörösködés egyik tárgyát képezte Máczai Antal tette is, a ki összeirásunk szerint gyilkosságot követett el. Az adat túloz, a menynyiben csak csonkitás miatt fogták perbe. Az egykorú emlékek szerint 1466–1467-ben (nem Rhédei János halála után) Máczai Antal és Benedek fegyveres emberekkel megtámadták Berczeli Pál udvarházát, midőn annak tulajdonosa is benne volt. Erőszakos uton elvitték Paszab helységről (Szabolcs vármegyében) szóló zálogos levelét és szolgájának Tar Balázsnak lovát, sőt mikor ez lova visszanyerése czéljából Tokajba ment, a két testvér a szolga szemeit kitolatta. Az ügyben megindult vizsgálat a panaszosnak adott igazat, s a kihallgatott tanuk is a vád alaposságát bizonyitották._{Bessenyei cs. története 30. 1.}* Az összeirók ebből az esetből meritették értesülésüket, de az kissé megnagyitva került hozzájuk.
Kora neves embere Máczai Benedek, a ki Ónodi Czudar Simon és Csobádi Gergely hatalmaskodási perében Perényi János tárnokmester ellen az utóbbi megbizott emberei közt emlittetik (Leleszi konvent, 1453 január 6.). Később hosszú ideig (1467–1487.) Zemplén vármegye esküdtjei közt szerepel.
20, 21. Szomolyai István és János gyilkossággal vannak vádolva, az utóbbi testvérgyilkossággal. Nagy hiánya az egykorú emlékeknek, hogy oklevelünk rendkivül érdekes adatát mással nem tudjuk megvilágítani. A család eredete az Árpádok koráig nyulik vissza, s a XV. században már több ágra (hevesi, borsodi, nógrádi) oszlik. A hevesvármegyei ág megalapitói:

Szomolyai Tamás 1348; Szomolyai Demeter 1348; Miklós; János

Tamás fia Miklós és Demeter fia János a Bessenyei Márk és Miklós egri püspök közt forgó perben a püspök részéről nádori emberek (1348 julius 4.). Hogy melyik ágból eredt a család Hanyon lakó része, tehát István és István fia János, eddig nem tudtam megállapitani. A XIV–XV. században sok tagja szerepel._{Bessenyei cs. története, 126. 1., Teleki XI. 427. 1., Kandra, Adalékok az egri egyházmegye tört. III. füz., 415–416. 1. Anj. O. IV. 41–42. 1.}*
23. A Kiskáli Erdőtelki család szintén az ismeretlenek közé tartozik. Kiskaal birtok fekvése felől se vagyunk tájékozva bizonyosan, de valószinü, hogy Verpelét körül feküdt. Összeirásunk a család János nevü tagjáról értesit, a ki gyilkos és átkozott tolvaj. A család tagjai közül ismertesebbek: Erdőtelki Márk fia Márk (egri káptalan, 1322.); Mátyás fia János, Kömlőn királyi ember, (1347 május 16, Heves vármegye hatósága)_{Bessenyei cs. tört. 120. 1. Anj o. V. 63. 1.}* Madaras György és Kápolnáserdőtelki Kis Miklós királyi emberek (egri káptalan, 1436 április 7.);_{Károlyi cs. levéltára, II. 172. 1. Albert király, 1438 április 4, (Országos Levéltárban).}* Zsigmond (1467 márczius 2, Mátyás király),_{Bessenyei cs. tört. 148. 1.}* továbbá egyházaserdőtelki Leuszták,_{Egri káptalan 1438 julius 27. kelt beiktató levele Debrői Imre számára (Orsz. Levélt.)}* végül Erdőtelki Bálint, a ki 1504 november 20. (Ulászló király alatt) királyi ember._{Ugyanott 168. 1.}* Az egri káptalan 1438 október 28-iki levelében a következő családfa van:

Erdőtelki György_{Az Országos levéltárban.}*; Tamás; Ozvald

24. A nagykiterjedésü Szilágyi család eredeti birtokai közismeretüleg Heves vármegyében voltak, melyeket 1408-ban cserélnek el a Garázda család horogszegi birtokáért. E család valamelyik ágának tagja az a Szilágyi Mihály is, a ki Kompolti Miklós nánai várnagya volt, s a proscribáltak közt emberölés vádjával illettetett. Életéről nem találtam egyéb adatot. 1475-ben Dersi Benedek a nánai várnagy._{Ugyanott, 23. 1. Az egri káptalan Albert király 1438 szeptember 15-én kelt levelére beiktatja a Rozgonyi családot Szászberek hevesvármegyei birtokba. Rozgonyi Péter hű emberei közt emlittetik Szilágyi Gergely szarvaskői várnagy.}*
25. Hasonló módon ismeretlen ember Bikszegi Benedek is, a kit egy pap megölésével vádoltak. Heves vármegyében Biki köznemes család ismeretes, Bikszegi kevésbbé. A vád komoly jellegü lehetett, világosan megjelöltetik, hogy szándékosan ölt meg valami papot.
26. A Nagyfái család a nógrádvármegyei köznemes családok egyike. A XV. században egy része az ősi Pálfalván (Pálfi János falván), másik ága Tenkén lakott. Ez utóbbiból eredt a proscriptiónkban előforduló János is:

Nagyfái (Pálfi Jnos-Falvai) Tamás; Pál 1451, Varaszói Kántor Jnos leánya Anasztázia; János; Mihály 1451, 1469; Anglét, Köbölkúti Balázs; Borbála; Krisztina; Katalin; Margit

A fentebbi családfa Nagyfái Pál vallomásából tünik ki, melyet az egri káptalan előtt 1451 junius 4-én tett; e szerint saját és gyermekei, továbbá néhai Szenterzsébeti Mátyás fia Antal osztályos rokona nevében bizonyos szükségletei fedezésére Szenterzsébeten levő birtokát (Heves vm.) minden tartozékaival együtt Szent-Erzsébeti Gáspár fia Jánosnak, Miklós, János és Lázár fiának 200 forintért eladta._{Eredeti hártyán, a Dancs cs. levéltárában, a Magy. Nemz. Múzeumban.}*
Tárgyalt oklevelünkben megemlitett Nagyfái János tehát Pál fia, egyike azoknak, a kik a cseh zavargásokban a király ellen részt vettek, és annyi gondot okoztak Mátyás királyunknak. Az adat nem valószinütlen, s mint a korviszonyokba beleillőt, valónak fogadhatjuk el, bár az adatot más oklevéllel nem tudjuk megerősiteni.
János testvére Mihály Tari György és Verebélyi Boldizsár fiainak emlitett ügyében mint királyi ember jár el (1469 november 23.)._{Pásztói Apátság, 369. 1.}*
27. Császi János hevesi tisztet embercsonki­ tással vádolja oklevelünk. A birtok a Nánai Kompoltiaké, tehát az ő emberük. Boczonád és Heves közt folyó határperben (1346 április Pál országbiró előtt) a szomszédos birtokosok közt van Császi Pál._{Országos Lvt. Dl. 3833. sz.}* 1403-ban Zsigmond király a hütlen Császi Gergely és András Csász nevü birtokát Heves vármegyében Bessenyei Lászlónak adja, mivel Imre vajda fiaival a pártütők közé álltak._{Bessenyei cs. története 20, 134. 1.}* A mohácsi vész utáni időből Császi Bálint ismeretes, 1536-ban hevesvármegyei szolgabiró, királyi ember, Császon és Körén birtokos, a ki jelen van Verbőczy István és fia beiktatásánál._{Heves vármegye tört. II. 45., 46., 321. 1.}*
28. Fogacsi Lőrincz osztályos testvérét ölte meg. Nagy kár, hogy az eset bővebb vizsgálatába nem bocsátkozhatom, mivel adatok hozzá előttem nem ismeretesek. A család története a XIV. századig megy vissza. I. Károly 1333 január 2-án Tamás erdélyi vajda fogacsi várjobbágyai közül Barczalt és fiait a havasalföldi hadjáratban szerzett érdemeikért felszabaditja. A családfa a következő:

Barczal; Péter; Miklós; Fogacs, heves várm. alisp.; Jakab; Márk bálványosi alvárnagy; Tamás; Fogacs 1333, 1347

1346-ban Heves vármegye hatósága előtt vizsgálat folyik volt alispánja Fogacs ellen, a kit lopással vádoltak, de avval védekezett, hogy az elhajtott barmok neki birság fejében jártak._{Fejér, IX/1. 456.; 1. VIII/3. 679. 1. Anj. Ok. V. 154. 1.}* Ez az alispán eddig ismeretlen a megye történetében, s 1340–41, vagy 1342–44-ig viselhette az alispáni tisztséget. Ugyane Fogacs királyi ember Boczonádon István királyi jegyző bevezetésénél (1347 november 8.);_{Anjoukori Okmt. V. 154. 1.}* Fogacsi György szintén királyi ember a Hasznosi Nagy család perében Csetneki Péter ellen._{Ugyanott, 221. 1.}*
A váczi káptalan előtt 1465 május 25-én Fogacsi Benedek a saját és fiai nevében tiltakozott a fogacsi birtokrész elfoglalása miatt Fogacsi Bálint és Lukács, Bodonyi Miklós ellen._{M. Nemz. Múz. törzsgyűjteményében.}* A családfa XV. századi része igy alakitható meg ezen oklevél alapján:

Fogacsi Miklós † 1465 előtt; Benedek; Ferencz; Miklós; György

29. Baabi Dénest törölték a proscribálandók sorából, a gyilkosság vádja alaptalannak bizonyult. A család szintén nevezetes – eddig kevésbbé ismert – régi köznemeseink egyike. Bár teljes leszármazási rendjét még nem sikerült megállapitanom, mégis hasznos dolognak tartom némely rá vonatkozó adatok közlését.
Első tagja a nyitrai káptalan 1343 máj. 3-iki oklevelében fordul elő, melyben Baabi László és Zsámbokréki Horváth Miklós arbiter gyanánt szerepel Turcsányi Orbán és Györgynek Rudnai Bernald és Ozvald ellen folytatott perében. Nem sokkal később már a hevesi ág is jelentkezik. Baabi Lőrincz szomszédos birtokosa Kömlőn Rikolf fia Lászlónak (1344 márczius 3-án, budai káptalan). 1349 julius 16-án Heves vármegye Színhalmán tartja meg közgyűlését, a melyen István, a király magánjegyzőjének, Istvánnak jegyzője, Baabi Szegény András fiával Istvánnal abban egyezik meg, hogy az András fia István és Kún Péter közt fennforgó vitás ügyet fogott birák döntésére bizzák._{Fejér, IX/I. 134–137. 1.; Anjoukori Okmtár, IV. 397 1. V. 305. 1. Ugyanő kir. ember Kenderesen (egri kápt. 1407 decz. 31.), Országos Levéltárban.}* A XV. században több ággal találkozunk.
1464 május 21-én Heves vármegye hatósága jelenti a nádornak április 14-én kelt levelére, hogy azon perben, melyet Boldogasszonyrédei Pál fia János inditott néhai Forgách János gyermekei és Hegyaljai István fiai és társaik ellen bizonyos boldogasszonyrédei birtokrész elfoglalása miatt, a megye Baabi Márton fia Bálintot küldte ki vizsgálatra, a ki a vádat igaznak találta._{Országos Ltár Dl. 28,275 sz.}*szerepe van Baabi Lászlónak. 1468–1469-ben alispánja a megyének,_{Orsz. Lev. Dl. 16674. és 16684. sz. Ezt se közli Balázsy a vármegye ispánjai közt.}* királyi ember Rédey János beiktatásánál Szurdokpüspökibe (Ország Mihály nádor oklevele, 1469 márcz. 1.). Ugyanott szerepelnek Pál és Máté is._{M. N. Múz. Rhédi cs. levéltára.}* – 1470 szeptember 21-én (budai káptalan) emlittetik Baabi Imre, Bőn birtokos nemes._{Bessenyei cs. oklevéltára, 158. 1.}*
A család tagjai közül még 1480-ban Baabi László és Dénes szerepelnek, a kik értelmileg részesek Rhédei Mikócza Bertalan támadásában Mikócza Miklós ellen. Bizonyosan másik ágbeli az a Baabi János szolgabiró, a kit a vármegye ez ügyben a vizsgálatra kiküld._{Balázsy i. m. 240, 250. 1.}* Péter, Dénes és János 1438-ban is több ízben királyi emberek a Rozgonyiak heves- és pestvármegyei birtokaiba történt beiktatásakor._{Albert király, 1438 április 4; október 28. Országos Levéltárban.}* Baabi Péter (de Kerekudvar) a budai káptalan egy 1513-ik évi oklevele szerint Apczon is birtokos felesége, Klára örökrészében.
30. Az előzőkben tárgyalt oklevélhamisitók sorához csatlakozik Kenderesi Balázs, a ki proscribáló levelünk szerint fel is használta a maga gyártotta okleveleket. Ősrégi család sarja, s az adat annál érdekesebb, mert nyomát se találjuk a róla szóló egyéb adatok között. A család fája a XV–XVI. század folyamán igy alakult ki:

Kenderesi Demeter_{Az illető évszámok jobbára a Károlyi család oklevéltárának II. és III. kötetére utalnak, melyekből a családfát összeállitottam.}*; Lőrincz 1444–1449, Bátorfalvi Bátori Erzsébet; Jakab 1449; Gergely; Erzsébet; Dorottya; Balázs 1444, 1485, Hanyk Zsófia, Gyáli Kakas Pál özvegye 1455–1470; Ferencz 1470; Benedek 1470; Péter 1458; István 1458; Benedek 1465, 1480, Therjéni Radnolth Margit 1527; Mihály 1527, Katalin; Balázs 1465, 1487; Balázs 1465, 1487; Benedek 1539, 1540; Lőrincz 1528, 1541; Balázs, 1. Pakonyi Katalin 1492, 2. Herencséni Dorka, 1. Szoby Mihály, 2. Kenderesi Balázs, 3. Tahy Ferencz; Priska, ?; Body Menyhért 1578; Zsófia, ?; Daróczi Thibolt István; Gáspár 1578; István 1578, Saaghnál török rabságba kerül; Lőrincz 1357; Boldizsár 1557–1588, egri alkapitány, Bajony Zsófia, 1. Pásztói János 1572–1575, 2. Kenderesi Boldizsár 1578–1579, 3. Serényi Mihály 1583–1600; Borbála 1568; Anna, Possay Bálint 1568; Kenderesi János; Mihály; Bálint 1432, 1436; Bereczk 1432, 1436; Mária, 1. Szentmarjai György, 2. Bosnyák Tamás, 1605

Mellőzve az ismeretes család történetére vonatkozó adatokat, a fontosabb mozzanatokat emlitem meg Kenderesi Balázs életéből. 1444 szept. 5. Rozgonyi György országbiró előtt Kenderesi Balázs anyjának Bátorfalvi Báthor Jakab leányának leánynegyed jogát kereste Kenderesben és Kelenyén Hlyniki László ellen. Az országbiró az alperes okleveleinek bemutatására új határnapot tűz ki._{Károlyi cs. oklevéltára, II. 238–239. 1.}* E pör a felperes igazságával végződött, mert 1449 febr. 21. a kenderesi leánynegyedét Kóvári Lászlónak 3 jobbágytelkért átengedi._{Ugyanott, 269–273. 1.}*
1453 augusztus 15- án a budai káptalan Kenderesi Balázst beiktatja Kánthor István bői birtokrészeibe, királyi adományként._{Országos Levéltár.}* 1455 február 10-én Pálóczi László országbiró előtt Hanyk János nádori itélőmester és Kenderesi Balázs, feleségével Zsófiával (Hanyk János nővérével), másrészről Sáry Péter mester, Hunyadi János kanczellárja és rokonai a Kakas Pál fia János (Kenderesi B. mostoha fia) halálával rájuk szállott s megszerzett Gyál, Esső (Pest vármegyében) és Szentkirály (Csanád vármegye) birtokokban két egyenlő részben megosztoznak._{Károlyi család oklt. II. 303., 305. Beiktató parancs ugyanott, 313–314. 1.}*
Az előbb emlitett bői birtokra nézve Kenderesi Balázsnak és Bey Miklós fia Demeternek és Csehi Cseh Jakabnak V. László 1455. ápr. 19-én megengedi, hogy a Tiszán át kompot járassanak._{Országos Levéltár.}* A budai káptalan 1458 május 27-én kelt oklevelében ujabb birtokokkal találkozunk. Kóvári László a saját, felesége és fiai nevében Pándi Péterrel és Kenderesi Balázszsal Bátornéne, Terbegőcz (Bainustelke) és Mitvar hontvármegyei birtokok negyedére, továbbá Kenderesre nézve megegyeztek._{Magyar Nemz. Múzeum levéltárában.}* 1460 november 5-én Verneltelke pusztát illetőleg egyezkedik a nádor előtt Kerekegyházi Péterrel._{Károlyi cs. oklt. II. 331–332. 1.}* Ekkor kezdődnek meg nagyobb szabásu birtokperei.
1461 november 15-én Mátyás király a budai gyülésen utasitja Nógrád vármegye hatóságát, hogy Kenderesi és felesége panaszára Ujfalu birtok jogtatan elfoglalása miatt Nisai János, Thúróczi Benedek és László ellen inditson vizsgálatot. A vádat a kiküldöttek igaznak találták._{Ugyanott, 339–340. 1.}*
Tárgyunkra nézve azonban legfontosabb birtokpöre 1465 junius 23-án kezdődött a budai káptalan előtt Nánai Kompolthi János, fiai és Recski Tamás ellen tett vallomásával. Hosszú ellenségeskedés előzte meg. A káptalan a Kenderesiek részére Gál éneklő kanonokot, az alperesek számára Ábránfalvi Miklós kanonokot küldte ki, hogy a Kenderes és Fegyvernek közt felmerült határkérdés és hatalmaskodás ügyében vizsgálatot tartsanak. A helyszinén 6–6 embert választottak ki, a kik kölcsönösen bizonyitották, hogy a kérdéses Feketehalom tulajdonuk, sőt Márk pálos barát is előállott, s rendje nevében kétségtelen birtokuknak mondta a kérdéses területet. E mellett hat ökröt és egy szekeret visszaadtak Kenderesinek, két elvett ökörért két arany forintot fizettek, két megölt lóért megesküdtek, s azt is bizonyitották, hogy Kenderesinek Szecsédi Imre nevü jobbágya nem erőszakosan halt meg.
A nagyszabású per folytatásából eddig csak annyi ismeretes, hogy Mátyás király ugyanazon évben (1465 deczember 15.) a Kenderesi Balázs birtokában levő hegyesi, kenderesi és bői birtokrészeket kivette Heves vármegye hatósága alól, s Pest vármegyéhez csatolta, mivel az emlitett helyek közelebb vannak ennek törvényszékéhez. Ez 1467 junius 26-án ment végbe._{Ugyanott, 372–373, 386–387 1.}*
Mátyás királynak fontos oka lehetett az intézkedés megtételére. Valószinü, hogy a nagyarányú birtokper elintézésére nem tartotta minden érdeket mellőzőnek a heves vármegyei hatóságot, melyben a Kenderesi családnak sok rokona, lekötelezettje volt. Ha hamisitott oklevelet Kenderesi Balázs, úgy ezen perben tette, most volt rá leginkább szüksége. A tárgyalás további folyamán merülhetett fel az okleveles bizonyitás kérdése, minthogy mindhárom érdekelt egyenlő meggyőződéssel mondta magáénak a kérdéses területet. A hamisitott oklevél tehát Kenderes birtokra vonatkozott, valamely régibb adománylevél mintájára. Nagy kár, hogy ezen adatot nem tudjuk bővebben megvilágítani, mert a tárgyalt birtok határjáró leveleiben Feketehalom nem fordul máshol elő, s nem tudjuk meghatározni, hogy milyen időtől kezdve számitják egyik vagy másik birtokhoz._{V. ö. Árp. Uj Okmt. VIII. 37–41., Hazai Okmt. VIII. 84–86., Fejér VI/1. 72., 165., X/5. 189. 1. A részletes határjárás nem Kenderes és Fegyvernek, hanem Zamla felé történt, s ez az oklevél hamis is (Anjoukori Okmt. I. 65, és Fejér IX/I. 135–157. 1.), de Feketehalom délre esett, a kenderes-fegyverneki, ut mellett.}* Csak neheziti a kutatást, hogy az oklevél hamisitásáról semmi nyomunk nincs, sőt Kenderesi tovább is a király kegyelt híve marad. Viszont proscribáló levelünk adatát se lehet kicsinyelnünk. Fontos, hogy külön megjegyzi a hamis oklevél készítését és felhasználását, a mi határozottabb jelleget ad a róla szóló értesitésnek.
Kenderesi Balázs életének további részletezésében is okleveles anyagra támaszkodhatunk. 1465 deczember 8-án a király neki adja a berivói-szentiváni és policharai birtokrészeket (Kőrösm.), melyeket Bod Márton szentgyörgyi várnagytól és Lengyel Miklóstól hütlenségök miatt elvett._{Ugyanott, 383–384. 1.}* 1466 október 15-én ellentmond Bakari Leusták beiktatásának Nyitvarcz puszta birtokába.
A Kenderesi szántók miatt 1470 szept. 21-én megujult a perlekedés. A budai káptalan terjedelmes jelentést ir Mátyás királyhoz a parancsára és a panaszosok kérésére Kenderesi Balázs ellen történt vizsgálatról. A Buda-feletti Szent-Lőrincz zárda pálos barátai, Bessenyei Mihály nádor, Bői Demeter, Berczel János és Ludasi Zsigmond jelentették a királynak, hogy Kenderesi több törvénytelen lépésre ragadtatta magát, igy Szent Lőrincz napja körül több emberével «Kissziget és Tövises sziget» nevű területen levő széna lekaszálásával 100 forintnál több kárt okozott a felpereseknek. Novemberben a környékbeli kúpokkal elrontotta a kenderesi határt, továbbá a barátok Remete János nevü jobbágyát megverette.
A per további folyamából kiderül, hogy az első itélet az előbb tárgyalt határkérdésben nem volt Kenderesire nézve kedvező, mert négy évvel előbb (1466-ban) a pálosok földjéből 100 ekénél nagyobbat elfoglalta Kenderes és Fegyvernek közt vezető út mellett, s ezt a panasz benyujtása idején is megtartotta. Hamis oklevél használatáról szó sincs a vádban, nem is lehet belőle rá következtetni. Annyi bizonyos csak, hogy a vármegye által kiküldött – alább ismertetett – bizottság előtt felmerült az oklevél hamisitás ügye, de a nádor nem talált kellő okot a nyomozás megtételére. Igy is jellemző, s növeli adataink számát Mátyás király kora embereinek jellemzéséhez. Felrótták Kenderesinek továbbá azt is, hogy a király 1469-ik évi látogatásának költségéből a reá eső 25 forintot a barátoknak nem akarta megfizetni. A panaszosok előadását a vizsgálat igazolta s az alperest Gyál birtokon megidézték._{Országos Levéltár Dl. 17062. sz.}*
Élete további folyamán se lábal ki a folytonos birtokperekből. 1470 szept. 26-án Pakoni Balázs és társai ellen emel panaszt. Cső nevű birtokán megverték János nevű pásztorát, három évvel előbb elrabolták két ökrét, Oláh Mihály nevű jobbágya házát elpusztitották stb._{Károlyi cs. oklt. 409–413., 491–495. l.}* 1477–1482-ig folyik a pere György sági prépost ellen több hont vármegyebeli birtokfoglalás miatt. A panaszt igaznak találják a kiküldöttek._{Ugyanott, 465., 466., 409–510. 1.}* – 1483 november 17-én a budai káptalan előtt Kenderesi Balázs a saját, Benedek és Mihály fiai, Kóvári Simon pedig a saját és László fia nevében kölcsönösen örökbe fogadják egymást birtokaikat illetőleg. E szerint Kenderesi Balázsnak 1483-ban a következő birtokai vannak Gyál, Esső, Palást (Mitvarcz); birtokrészei Albertin, Kenderesen, Hegyesen és Kelenyén (Pest vármegyében), Szentkirályon Csanád vármegyében._{Magyar Nemzeti Múzeum törzsgyűjteményében. Hátán XVI. sz. elejéről való jegyzet: budai káptalanban tetek illyen vegezest az Kenderesi nemzet és Kowary, hogi az mellyiknek magva zakad egyben zalando legen fijjok.}* Ennek folytatása volt, hogy másnap ugyanazon káptalan előtt a Szent-Lőrincz kolostor levéltárában elhelyezték megőrzés czéljából a Hont- és Pestvármegyében levő birtokaikat illető okleveleket, a honnan csak egymás közös beleegyezésével vehetnek ki másolatokat vagy eredetieket._{Károlyi cs. oklevéltára, II. 318–319. 1.}*
Utolsó emlékünk róla Mátyás király 1485 november 13-án Budán kelt oklevele, melylyel Alberti Miklóst és társait bizonyos alberti birtokrészről folyó perben Kenderesi panaszára meg nem jelenés miatt a birságban elmarasztalta._{Ugyanott. 520–521. 1.}*
31. Művelődéstörténelmi szempontból fontos esetek a következők, melyekben a proscribálás oka a husszita felekezetre történt áttérésben rejlik. Erdőtelki Veres László felesége is ezt a vétket követte el valamelyik atyafiával együtt. A család régi hevesvármegyei köznemes, első tagjaival az egri kápt. 1345. kelt oklevelében (Erdőtelki Veres János királyi ember), továbbá I. Lajos 1347 június 25-én kelt oklevelében, végül 1348 julius 4-én találkozunk, a hol a vármegye nádori emberei közt Johannes Rufus de Erdew-Teluk és fia László is emlittetik._{Anj. Ok. IV. 552. 1. V. 97. 1.; Bessenyei cs. ok levéltára, 126. 1.}* Ezek utódja tárgyalás alatt levő iratunk Veres Lászlója is. A család a XVI. században is él, egyik tagja, Miklós Külső-Szolnok vármegye szolgabirája 1519-ben._{Balázs i. m. 258–260. 1. Az emlitettekhez csatlakozik Veres Miklós és fiai, György és Péter, a kik Gombaszegen levő birtokaikat 1371 május 9-én (egri káptalan előtt) az újból felépitendő ágostonrendi kolostorra hagyják. Magyar Nemz. Múzeum másolatai közt.}*
32., 33., 34. Proscribáló levelünk három Tenkivel ismertet meg bennünket: Péterrel, Jánossal és Istvánnal. Mindhárom huszita lett, vagy felesége lett azzá, azért kerültek a lajstomra. A család egyike Heves vármegye legrégibbjeinek.
1310-ben határt járat az egri káptalan az ősi Tenk birtok körül. A családnak ekkor 3 ága van:_{Fejér, VIII/6. 190. 1. Ugyanezek vannak Tamás erdélyi vajda választott birái közt Boczonádon, 1340 okt. 21. Anj. O. V. 97–99. 1. (A proscr. levélben Chenk hiba, Thenk olvasandó). Csirke Péter Borosznokon kir. ember, Fejér, IX./7. 369. 1. Jakab fia Beke Gyöngyösön királyi ember, 1350 jun. 21-én; az Anj. O. V. 385. 1.}*

Tenki Demeter; János; Ivánka; Csirke Péter 1314–1374; Jakab; Jónás; Beke 1350.

A család későbbi tagjai közül ismertebbek Tenki Gál, aki a Kompolthiak birtokaival szomszédos;_{Anj. O. II. 231. 1.}* László, Tamás fia Péter ügyvédje._{1380. Fejér, IX/5. 436.}*
A XIV. század végéről egy másik családfa töredéket találunk: 1393 decz. 1-én Tenki László és rokonai a Farnosi Pál néhai felesége Ilona (Tenki Ivánka testvére) hitbére és jegyruhájára nézve az egri káptalan előtt magukat Tepély birtokból kielégitetteknek mondják.

Tenki Ivánka_{Bessenyei cs. tört. 131. 1.}*; László; János; Imre; István

Adatok itt újra hiányoznak, s nem állapitható meg, ki az – oklevelünkben felemlített három Tenki atyja:

?; Tenki Péter 1467; János, Margit; István † 1467 előtt, Czéczei Borbála 1467

Tenki Péter maga lett eretnekké. (Hogy mit jelent a szövegben álló glera szó, hosszu kereséssel se tudtam megállapitani.) Heves vármegyei birtokos nemes, 1457-ben kiküldött ember a segedelemvölgyi tárkányi karihauziak birtokperében.
Tenki János életéről is keveset tudunk. 1467 márcz. 2-án jelen van Bessenyei Mihály beiktatásánál Tepélyen._{Bessenyei cs. tört, 148., 151. 1.}*
A harmadik Czékeinek felesége Czéczei Borbála szintén huszitává lett a sógorával együtt. A család törzsökös abaujmegyei, s Csoma József iparkodott eredetét felkutatni._{Abauj-Torna vármegye nemes családjai. 154–158. 1.}* Az ott közölt családfa XV. századi részét némi kiegészítéssel így állithatjuk össze:

Czéczei Miklós; Mátyás 1438; Tamás 1450; (Kis) Máté 1482–1493, 1482. liptói és sárosi főispán; Bereczk 1485; Lőrincz 1486–1517; Hedvig, Papi Kelemen; Borbála 1467, Tenki István

A már megjelent adatokat óhajtom e helyen néhány regestával kiegésziteni. Abauj vármegye két alispánja Bwzlói Miklós és Czéczei Bereczk 1485 január 26-án az országbiró parancsára vizsgálatot tartanak a gönczi pálosok által bevádolt Fülöp egri káptalani jószágkezelő ellen._{Országos Levéltár D1. 19013.}* 1485 máj. 11-én Czéczei Máté és Koromházi Korom Bálint Piaczkafalva birtoknak a Papisháziak részére történt beiktatása ellen tett tiltakozásukat visszavonják._{A Szent-Ivány cs. levéltárában a M. N. Múzeumban.}*
Upori Borbálának, Czékei János özvegyének sok baja volt Sempsei Lászlóval, Czéczei Kis Mátéval, a kik hosszú birtokperben állanak vele 1487–1490-ig. Egy 1499 márczius 4-én Czékén kelt oklevelében Zernyegi Tamásnak, a vár hű gondozójának özvegysége idejében, őszinte köszönetét fejezte ki._{Eredetije Országos Levéltár D1. 20823.}* A tartalmilag is ritka levélen rajta van az özvegy zöld pecsétje, melyről a Czékei család czímere a következő módon állapitható meg; köríves pajzsban koronából kinyúló kardot tartó pánczélos kar, a pajzs balsarkában a kard fölött kisebb ötágú, alatta nagyobb négyágu rózsa.

Ulászló 1492 február 23-án meghagyja Szapolyay Istvánnak és Czéczei Lőrincznek, hogy Szemercsényi Simon, Szentiványi Balázs és Nádasdi Tamás csorbai és vaseczi birtokait a vámmentességben ne háborgassák._Ugyanott.* Egy 1498-ik évi székesfehérvári keresztes konventi oklevélben Czéczei Péter emlittetik királyi ember gyanánt Bogárd birtokon Fehérmegyében._{Hazai okmánytár, V. 390. 1.}* Végül Ország Mihály nádor előtt 1467 junius 22-én Tenki István özvegye nemes Borbála asszony bizonyos szükségletei fedezésére hét ekényi földön levő termését Tenk birtokon Rhédei Jánosnak adja oda, azon 8 aranyért, melylyel neki tartozott._{Balázsy i. m. 226. 1.}*
A család tagjai közül még Pált emlitem meg, a ki II. Ulászló 1506 decz. 14-én kelt oklevelében királyi ember Gyöngyösőn._{Grassalkovich hg levéltára, Hédervárott.}*
35–36. A Tarczán lakó Horváth-család tagjai közül János emberölés, Egyed pedig eretnekség bűne miatt került a proscribálandók lajstromára. A sok Horváth család közül igen nehéz s nem értekezésem szük körébe vágó feladat e két ember hovátartozását megállapitani. Horváth János valószinűleg azonos azzal, a ki Dalmady Miklós deák lévai várnagy Margit nevű leányának 1485 körül első férje volt (a második 1508 körül Horhy Péter)._{Turul, VII. 92. 1.}*
A tárgyalás elején kitüzött sorrendet betartva vizsgáljuk közelebbről a proscribáló levél létrejöttének körülményeit. A letárgyalt részleteket összegezve, oklevelünk 1466 végén, vagy 1467 legelején íródott.
Az 1467 május 22-én Hevesen megnyilt vármegyei közgyülés nagyszabású volt. A király határozott kivánságára Ország Mihály vezette a tárgyalást, melynek részleteiből csak kevés jutott elszórtan oklevéltárainkban reánk. A nádorra váró sok tenni való magyarázza meg oklevelünk létrejöttét is. Hogy a közgyűlésen – tárgyalandó ügyekhez szükséges okleveleket a nádor a helyszinére elvigye, s hogy a megfelelő tárgyi ismeretet előre megszerezhesse, valószinüleg felszólitotta a vármegyét, hogy állitsa össze azok névsorát, a kik felett törvényt kell ülnie. Ez az eset nem volt az egyedüli, s proscribáló levelünk azért becses, mert egyike azon középkori emlékeknek, a melyek a pörök közbeeső folyamát tüntetik elénk. Az irat létrejöveteléről feltett véleményem támogatásául szolgál az is, hogy a király erősen rajta volt, hogy a szükséges gyorsasággal hozzanak itéletet, például Rhédei János ismertetett s ezen vármegyei gyűlésen tárgyalt perében a Pásztói testvérek ellen._{Balázsy i. m. 225. 1.}*
A vármegye kiküldöttei tehát a valószinűség szerint tárgyalandó ügyekben előzetes vizsgálatot tartottak, s írásban jelentették annak eredményét. Ők állitották ki a proscriptionalis levelet, a melyet pecsétjökkel lezártak. A vármegyei hatóság átvizsgálta, valószinüleg ez törölte az emlitetteket, bár úgy is történhetett, hogy a nádori törvényszék húzta ki azok neveit, a kiknek ügyét már tárgyalta (Tari György, Pásztói András), – azután saját pecséteivel lezárva küldte el a nádornak. Igy került rá a 4 ujabb záró pecsét.
A dolog természetéből következik, hogy a benne foglalt tények előzetes kutatás eredményei, – bár így is élénk világosságot vetnek Mátyás korának társadalmi életére, – továbbá az is, hogy az akkori Heves vármegyére terjednek ki, legfeljebb a több megyében birtokos családok által érintkeznek a szomszédos megyékkel is. Tartalma is elég zártkörü, ugyanazon eset többször ismétlődik. A legtöbb adat emberölésről szól (15), kevesebb rablásról (6), orgazdaságról (5), eretnekségről (5), testcsonkitásról (4). Fontos a három oklevélhamisitás felemlitése s a hazaárulást jelentő cseh szövetkezés (2).
A részletek tárgyalásából kitünik végre az is, hogy előkészítő megismertetés volt az emlitett vármegyék tárgyalandó állapotáról, tehát 1467 május 22 előtt kellett létrejönnie. A sok bizonyitó adat ujabb felsorolása helyett csak az egri káptalanról mondottakat ismétlem. A hitelesség megszüntetése a vármegye gyülésen történt, de már augusztus 9-én visszavonta a király a proscriptiót. Nem lett volna értelme, hogy az oklevél irói tovább is proscribáltnak tartsák a káptalant. A figyelem esetleges elkerülésének feltevését kizárja Pásztói András, Tari György, Szenterzsébeti János esete, a kiknek ügyét a biróság már a vármegyei gyülés előtt, vagy azon tárgyalta. Viszont megjegyzendő, hogy ellenük már 1465 végétől folyt a per az ország valamelyik főbiróságánál, tehát a proscriptió létrejöttét tehetjük 1466 végére. Egyéb bizonyitékok közt van végül a Tenki Jánosról tárgyalt is, a ki a proscribáló levél szerint még életben van, az 1467 junius 22-iki közölt adat szerint pedig már özvegy a felesége. Ennyibe foglalható össze az alakilag és tartalmilag is érdekes oklevél ismertetése. Mint a maga nemében egyetlen emlékünk bizonyára nem jelentéktelen mozaik a Mátyás korabeli társadalmi élet megrajzolásához, az egykoru események megértéséhez és megitéléséhez.
Dr. BÁRTFAI SZABÓ LÁSZLÓ.

UJABB NEMZETSÉGI KUTATÁSOK.

(Hatodik közlemény.)

5. A Szentgyörgyi-Baziniak szabolcsmegyei ága.

Ismeretes, hogy a Szentgyörgyi és Bazini család első kimutatható ősének, Tamásnak, legkorábbi birtokai a szatmármegyei Fentős és Kékes voltak és hogy Tamásnak két fia volt Sebes és Sándor. E két fiuról csak azt tudtuk, hogy 1216-ban királyi pohárnokmesterek, pedig Tamás fiainak korábbi pályafutását is meg lehet némileg rajzolni, mi által az árpádkori archontologia megint egy lépéssel haladhat előre. Sebes t. i: 1214-ben Krasznamegye főispánja, mi abban találja bizonyitékát, hogy mellette fivére, Sándor Abaujvármegye főispánja._{Fejér, III/I. k. 163. 1. Sebes itt «comes Crasouien» a mi esetleg «krassói» főispánnak is vehető. Miután azonban nem igen hihető, hogy a két fivér két egymástól oly roppant távolságban fekvő megyében, mint Abaujvár és Krassó, müködött volna, hajlandóbbak vagyunk elfogadni, hogy «Crasouien» Fejérnél csak a Kraszna ferditése.}* Sándor azelőtt, 1209- és 1213-ban Somogy-, 1213-tól 1214-ig Abauj vármegye föispánja._{Fejér, III/I. k. 163. I. VII/I. k. 202. 1. (év nélkül). Wenzel, I. k. 133. 1. (tévesen 1214.) VI. k. 360., 368. 1. XI. 94., 102., 118. 1.}* 1216-tól 1217-ig pohárnokmester; 1233-ban II. András országnagyjai sorában szerepel, a nélkül, hogy az illető forrás az általa viselt tisztséget megnevezné; kétséget nem szenved, hogy Andrásnak 1234- és 1235-ben előforduló pohárnokmesterével és a szintén még András alatt 1235-ben működő Sándor nevű lovászmesterrel azonos.
I. Sándornak, kinek halálozási évét nem ismerjük, három fia volt: I. Kozma, Achilles és egy névleg ismeretlen, ki 1241-ben a tatárok ellen a Sajónál vivott csatában elesett. Tudjuk, hogy az 1216-ban véghezment osztálynál Sándor a szatmármegyei fentősi és kékesi részeket választotta magának és hogy ezeken kivül Pozsonymegyében is részint királyi adományozás, részint vétel utján szerzett birtokai voltak;_{Fejér, III/I. k. 176. 1. Wenzel, XI. k. 231. 1.}* igy tehát egészen természetes dolog, hogy fiai, nevezetesen Kozma és Achilles a szatmárvidéki uradalmakat örökölték és azokat lehetőleg gyarapitani iparkodtak. Ennek hatalmas bizonyitékát képezi István társkirálynak 1266-ban kiállitott okirata, mely a következőt tartalmazza: Kázmér, az ifjabb király jegyzője arra kéri urát, hogy bizonyos Ékes Joakim szabolcsi várjobbágynak magvaszakadtán a koronára szállt, Szabolcsmegyében a Tisza mentén fekvő (névleg meg nem jelölt) birtokot adja neki. E birtokot azonban a tatárok kivonulása után Sándor fiai: Kozma és Achilles István király tudta és beleegyezése nélkül magukhoz ragadták. István teljesiti Kázmér kérelmét és a jegyzőt ellentmondás nélkül be is igtatják. Sándor fia Kozma akkor még él, Achilles helyett azonban már csak fia Tamás szerepel, kiket a király figyelmeztet, hogy e birtok tulajdonjogára vonatkozó esetleges okirataikat hamisitványoknak fogja nyilvánitani. Ezt István 1271-ben, IV. László 1272-ben megerősiti._{Wenzel, VIII. 1. 146., 147., 337. 1. IX. k. 3. 1.}*
Achilles fia Tamásnak nemcsak családtörténeti, hanem országos szerep is jutott. Hol tartózkodott és mit müvelt 1266-tól 1273-ig, nem tudjuk, de 1273-ban már kitünő hadfinak bizonyul. Cseh Ottokár és IV. László között 1273 nyarán ujra kitört a háboru; a két ellenséges tábort csak a Morva folyó választotta el egymástól; Marchegg táján összeütköztek és ez alkalommal tüntette ki magát Tamásunk, miután a pozsonyi várjobbágyok élén sikerült neki az ellenséget szétugrasztani. Midőn Ottokár ujabb csapások után az erős Laa várba zárkózott és a vár falai előtt az ellenségek ujra összecsaptak, Tamásunk parancsnoksága alatt Magyar nb. Olgyai Farkas, csallóközi várjobbágy tüntette ki magát._{Hazai oklevéltár, 72. 1.}* Harmadszor 1273-ban találkozunk Tamással, midőn Detrekő vára előtt fennebbi Olgyai Farkas fivére Péter harcz közben sulyosan megsebesül, miből következik, hogy Tamás e hadjárat minden egyes mozzanatában tevékeny részt vett, mert Tolvaji (a mai pozsonymegyei Boldogfa, Szempcz mellett) Jakab Győr előtt is kitüntette magát.
A hadjárat bevégezte után Tamás már országnagy. 1275 márczius 24-én országbiró, Pozsony- és (június 4-én) Semptemegye főispánja; június 4-én még országbiró, deczember 4-én azonban már szlavóniai bán, mely tisztséget 1276 első feléig viseli; 1276 augusztus 9-e óta czimzetes bán és Nyitramegye főispánja, 1277-ben a mellett komáromi és pozsonyi főispán, mely méltóságokban 1277 november 10-ig található,_{Fejér, V/II. k. 240., 245., 278. 1. Knauz, II. k. 50., 76. 1. Wenzel, IX. k. 114., 117., 147. 1. XII. k. 116. 1.}* de miután 1277 után már nem találkozunk vele, több mint valószinü, hogy 1277 végén meghalt.
Halála hosszadalmas örökösödési perre adott okot.
Tamásnak nem voltak egyenes fiörökösei, minek következtében Szatmármegyében feküdt dobosi, pályi és dégi birtokrészei legközelebbi nemzetségi rokonaira, t. i. Kozma fiaira Kozmára és Pálra, valamint bizonyos Sándor nevü nemzetségi rokonára szálltak.
Kozma fiairól, Kozmáról és Pálról már eddig is tudtuk, hogy pozsonymegyei birtokaikban nyugtalankodtak és erőszakoskodtak; de Szabolcs- és Szatmárvidéken sem viselkedtek jobban. A László király és egynéhány lázadó között 1286 és 1287 körül kitört viszályok alatt Kozma fiai és rokonaik a lázadókhoz csatlakoztak, minek az lett a következménye, hogy a király 1287 julius 30-án Szabolcsmegyében a Tisza mentén fekvő dombrádi, dobosi és besztereczi birtokaikat a Kállaiaknak adományozta;_{Wenzel, IX. k. 560. 1. Kelet nélkül, de Pauler Gyula szerint 1287-re helyezendő. – Miután az okiratok Kozmát és Pált mindig csak Kozma fiainak nevezik, azt hiszem, hogy az illető okiratban «Pauli et Fratrum suorum filiorum Cosme» helyett helyesen «Pauli et fratris sui filioram Cosme» mondatnak kellene állnia.}* nem csoda tehát, ha Tamás bánnak hátrahagyott birtokaihoz annál jobban ragaszkodtak.
Egy 1294. szeptember 6-án kiállitott okirat erről a következő adatokat nyujtja: Nevezett napon megjelenik András király előtt Aba nb. Péter fia Göde mester, másrészt pedig Küke Jakab, neje fivéreinek képviseletében: e fivérek pedig Kozma fiai: Pál és Kozma._{Ez bizonyiték arra nézve, hogy I. Kozmának csak e két fia volt. Ha ezeken kivül még egy vagy több fia lett volna, akkor kiemelné az okirat, hogy Küke Jakab ezeket is képviseli.}* A felek czélja az, hogy a dobosi birtok iránt már régen folytatott pört bevégezzék. Megjegyzendő, hogy Küke Jakab neje, I. Kozma leánya, első ízben Rozsd nb. Kis Mihályhoz ment férjhez, hogy 1285 előtt már Küke Jakabnak a neje, hogy ez utóbbi 1291-ben dombrádi birtokos és hogy tőle származik a Lónyai-család.
A királynak bemutatott periratokból kitünik, hogy Aba nb. Péter néhai Tamás bán növérének a férje és hogy kettejük fia anyai örökségét a dobosi birtokból követeli. Péter comes e czélból mindazon itéletleveleket és ügydarabokat bemutatja, melyeket külömböző birák külömböző időben ez ügyben kibocsátottak és melyeknek értelmében bizonyos Sándor és többi fivérei_{Ez is ujabb bizonyiték arra, hogy e Sándor nem volt I. Kozma fia; az «aliis fratribus suis» nem vonatkozik II. Kozmára és Pálra.}* szintén kötelesek voltak a leánynegyedet kiadni. Domonkos alországbirónak (ki IV. László idejében 1274 óta szerepelt) egyik keletnélküli levele arról tanuskodik, hogy Tamásnak hagyatékát 400 márkára becsülték, hogy Tamás nővérének leánynegyede 100 márka értéket képviselt és hogy Sándor az örökségnek reá eső részét tartozott kiszolgáltatni; de midőn az itéletet végre akarták hajtani, akkor Sándor a végrehajtásra megjelent vegyes bizottságnak fegyveres kézzel ellenállott. Ennek következtében, bár többször óvást emelt, a dobosi birtokrésznek ujabbi kiszolgáltatásában marasztalták el, a mi IV. László alatt annyiban érvényesült, a mennyiben Sándor a dobosi, pályi és dégi birtokrészeket Gödének átengedte. Miután azonban úgy Sándor, mint Kozma fiai, Kozma és Pál a birói idézéseknek meg nem feleltek és makacskodtak. András király fentebbi napon úgy itélkezett, hogy Péter neje 1. néhai Tamás bán hagyatékát mint leánynegyedet, 2. Sándor birtokrészét hatóság elleni kihágása és okirathamisitása, 3. Kozma fiai Kozma és Pál részeit pedig azon 20 márka birság fejében kapja, melyre ezek a birói idézések megsértése miatt lettek elmarasztalva; ez alkalommal kiemelik, hogy Péter neje nem csak leánynegyedét, de Tamás bán anyjának – tehát saját anyjának – hozományi illetékeit is kapja. Hogy mikor adta ki Sándor az ő részét? nem tudjuk. Kozma fiai Kozma és Pál dobosi, pályi és dégi birtokuk felét 1296-ban adták ki Péter nejének._{Wenzel, X. k. 145., 147., 224–226. 1.}*
Mielőtt Kozma és Pál további sorsáról egyetmást mondanánk, szükséges hogy egy másik kérdéssel végezzünk.
Az eddigiekből láttuk t. i. hogy Tamás bán hagyatéki ügyében bizonyos Sándor is szerepel. Kijelentettük és indokoltuk, hogy e Sándort nem tartjuk I. Kozma fiának és hogy fratresei alatt nem I. Kozma fiai II. Kozma és Pál értendők. Midőn ezt ujra hangsulyozzuk, e Sándor személyére nézve a következő megoldást adjuk, melyről feltételezzük, hogy – ha csak minden jel nem csal – a kérdésre teljesen kielégitő és elfogadható választ ad.
Miután Sándor, ki egyuttal fivéreit is képviseli, Tamás bán után éppen úgy örökölt, mint Kozma fiai: világos, hogy Tamás bánhoz ugyanazon foku rokonságban kellett állnia, mint Kozma fiaihoz. Tudjuk, hogy Sándor pohárnokmester fiai, Kozma és Achilles 1241-ben a Sajónál a tatárok ellen harczoltak és hogy ugyanott akkor egy névleg ismeretlen fivérük elesett._{Wenzel, II. k. 269. 1.}* A tatárjárás után Sándor fiai, Kozma és Achilles Ékes Joákimnak Szabolcsmegyében a Tisza mentén fekvő jószágát bitorolták; fivérük akkor már nem élt, hátrahagyott fiai valószinüleg még zsenge koruak lehettek; 1349-ben pedig Hontpázmán nb. Sándor fia, Petri Sándor egyik nemzetségi rokonával, Petri Tamással együtt Doboson, Dégen és Pályin birtokos._{Károlyi okmánytár, I. k. 181., ,460. 1. Anjoukori okmánytár, VI. k. 519. 1.}* Ebből tehát kiviláglik, hogy 1. azon Sándor, ki 1294-ben Kozma fiaival együtt Tamás bán nővérének leánynegyedét kifizeti, Sándor pohárnokmester azon fiának a fia, ki 1241-ben a Sajónál elesett és hogy ennek folytán a Petri és petri Derzs családok ősei e Sándornak fivéreiben keresendők; miután pedig tudjuk, hogy a Petriek őse Lőrincz,_{Fejér. VII/II. k. 130. 1. Hazai okmánytár, VII. k. 389. 1. (mindkettő 1284. kör. kelt.)}* egyuttal kimondhatjuk, hogy Sándor pohárnokmesternek mindeddig ismeretlen nevü, 1241-ben elesett fia e Lőrinczczel azonos.

***

Karácsonyinak a magyar nemzetségekről szóló művében_{II. k. 234. 1.}* a következőt olvassuk: «A dobosi uradalomban birtokos volt bizonyos Tamás bán. Ezt minden hasonlatosság mellett sem szabad egynek vennünk a Szentgyörgyi-Cseklészi-ágon emlitett Ehellős fia II. Tamás bánnal. A két Tamás birtokainak roppant távolsága s családi összeköttetésük mutatják a különbözőséget. A Szentgyörgyi-ágon látható II. Kozma fiait sem tarthatjuk egy személyeknek a Besztereczi-ágon levő I. Kozma fiaival, noha a keresztnevek teljesen egyeznek. Ámde Szentgyörgyi-ágbeli II. Kozma fiai 1295 előtt meghaltak (F. VI/I. k. 353. 1.) Besztereczi-ágbeli I. Kozma fiai pedig 1296-ban még élnek stb.» Ez tehát fentebbi kutatásaink eredményével legmerevebb ellentétben áll.
Ennek az ellentétnek az az oka, hogy Karácsonyi az 1266. évi okiratot nem vette tekintetbe. A ki nem tudja, hogy I. Kozmának még Achilles nevü fivére volt, hogy az utóbbinak fia Tamás és hogy, mert Ékes Joákim birtoka Szabolcsmegyében a Tisza mentén feküdt, e családtagok a Dobosi urakkal azonosak, kénytelen két Tamás bánt elfogadni, kiknek egyikét el nem helyezheti. Elhihetjük, hogy egy és ugyanazon nemzetségnek két különböző ágában egy-egy Kozmának Pál és Kozma nevü fiai lehettek, azt azonban hogy két különböző ágban egy-egy Sándornak Kozma és Achilles nevü fiai, Kozmának Pál és Kozma, Achillesnek pedig szintén Tamás nevü fia lett volna, nem igen hisszük. A birtokok roppant távolsága sehogy sem mérvadó; van akárhány nemzetség, mely az ország keletén és nyugatán, vagy északi és déli vidékén egyaránt – birtokos volt, Szentgyörgyi Sebesről pl. tudjuk, hogy Temesmegyében is volt birtoka, holott Pozsony- és Szatmár-, illetve Szabolcsmegye között a távolság nem is oly nagy, mint Pozsony- és Temesmegye között; a mi pedig a családi összeköttetéseket illeti, tudjuk, hogy ugyanazon Sebes, bár pozsonymegyei birtokos volt, a Borsodmegyében törzsökös Miskócz nemből választott magának feleséget. Hogy Szentgyörgyi II. Kozma fiai Kozma és Pál 1295 előtt meghaltak volna, nem áll. Fejér, VI/I. k. 353. 1. szerint 1295 május 29-én már nem élnek ugyan, de Fejér keltezései nem mindig és nem mindenütt megbizhatók. A fődolog azonban az, hogy Kozma fiai: Bazini Pál és Kozma 1295 február 20-án még élnek, a mennyiben nevezett napon a nagyszombati polgárokkal bizonyos egyezséget kötnek._{Wenzel, XII. k. 571. 1.}* Hogy Kozma fiai Kozma és Pál utódokat hagytak volna maguk után, arról nincs tudomásunk._{Teljesség kedveért még a következőt is megemlítjük: 1297 jan. 27-én előadja Kozma comes özvegye Erzsébet asszony János pozsonyi plébános és kanonok előtt, hogy férje – ki nem rég hunyt el – halálos ágyán Horpó nevü birtokát, mely kelet felé Rasolyz és Lapychaz (?) nevü helységek között fekszik, Gotthard fia Péter comesnek hagyományozta s hogy ebbe most ő és fia Achilles is beleegyeznek (Wenzel, V. 175. Knauz II. 400). A nevek (Kozma, Achilles) ismétlődése alapján könnyen hihetnők, hogy itt Bazini Kozmával van dolgunk; kijelentjük azonban, hogy erre semmi néven nevezendő támaszpontunk nincs. A birtoknevek el vannak ferditve, de mindamellett mégis felismerhetők. E helységek Nyitramegye holicsi járásában még most is léteznek; nevük Chropó, Dadosócz és Lopassó.}* Fejér, VI/I. k. 353. 1. szerint egyiküknek sem volt fia, mert haláluk után nemzetségi rokonuk, Szentgyörgyi Ábrahám az, a ki Homorói István fia Lászlót a csallóközi Felistál birtokában megerősiti. Igaz ugyan, hogy Fejér (VIII/VI. k. 12. l.) szerint Aba nb. Szikszai Mihály és Hontpázmán nb. Battyáni Mihály között 1308-ban a szatmármegyei Dobos miatt per folyik és hogy az idézett forrásban Hontpázmán nb. Kozma fiáról Kozmáról, ez utóbbi fiáról Pálról, továbbá Kozma leányának negyedéről és Tamás bán anyjának hitbéri illetményéről van szó és hogy Aba nb. Péter (Szikszai Mihály fivére) és fia Göde beleegyeznek, hogy Szikszai Mihály a birtokot Battyáni Mihálynak átengedje, de az egész genealógiai előadás itt oly zavaros, hogy el nem fogadhatjuk. A való csak az lesz, hogy – miután Tamás bán anyját is emlitik – nem Kozma fiáról, hanem fivéréről, Pálról van szó, ki 1296-ban Péter fiának Gödének a Dobosi örökséget kiadta, hogy Péter és Göde ezen örökséget Szikszai Mihálynak eladták és ennek következtében a Battyáni Mihálynak történt átadásba beleegyeztek.

5. Márton bán.

András herczeg (a későbbi II. András király) horvátországi udvarában 1200-ban és 1201-ben többiek között a Maty nádor-párti Márton comes is szerepel;_{Wenzel, X1. k. 74., 77. 1.}* 1202-ben ugyanott már mint bán fordul elő._{Ugyanott 79.}* 1202 után egy ideig nyomát vesztjük ugyan, de miután feltételezhető, hogy András őt trónra lépte után nem mellőzte, biztosra vehetjük, hogy ő azon Márton nevű országnagyok egyike, kik II. András uralkodásának első éveiben szerepeltek. Azon Mártont, ki 1203-tól 1206-ig Vasmegye főispánja, s a Kaplyon nemzetség tagja, nem lehet a bánnal azonositani; 1208 és 1209 között bizonyos Márton Trencsénmegye főispánja, kinek pristaldusa, Ribniki Sztajsa a trencsénmegyei Szala nevü birtokot határolja meg._{Hazai okmánytár, VII. k. 5. 1.}* 1209-ben egy Márton egyszer Abaujvár, egyszer pedig Hevesmegye főispánja. 1211-ben Woya fia Márton comes, mint királyi pristaldus a topuskói cisztercitákat iktatja be Horvátországban_{Wenzel, XI. k. 112. 1.}* és azért jogositva érezzük magunkat őt azon Mártonnal azonositani, ki 1212 és 1213-ban a tótországi bán._{Fejér, III/I. k. 118.1. Wenzel, VI. k. 359.1. XI. k. 118 1.}* 1214-ben András király róla már csak mint volt bánról tesz emlitést, ki annak idején (tehát 1212 és 1213 között) Barán zágrábi kanonokot Sopnica vidékén statuálta;_{Wenzel, XI, k. 128. 1.}* azt hisszük, hogy 1214-ben előbb Csanádmegye főispánságát, azután az országbirói állást kapta._{Fejér, III/I. k. 163. 1. Wenzel, VI. k. 368. 1. XI. k. 129. 1.}* 1217-ben elmondja őAndrás király, hogy Márton bán ezelőtt podgorjai birtokát a zágrábi káptalannak adományozta, ez időben azonban (1217-ben) csak czimzetes bán._{Fejér, III/I. k. 220. 1.}* 1222-ben egy Márton Fejérmegye föispánja._{Hazai okmánytár, V. k. 10. 1.}* Az 1224-ben szereplő Márton, Vasmegye főispánja, tőle m
egkülönböztetendő személy, de 1224-ben Béla trónörökös oldalán mint Márton bán szerepel;_{Fejér, III/I. k. 448., 468. 1.}* utoljára Márton bán 1234-ben a kalocsai érsek elnöklése alatt, több más fogott biróval együtt, a somogymegyei garábi monostor és a Zsadány nb. Ivánka közötti birtokügyben itél._{Wenzel, VI. k. 557. 1.}* 1245-ben már nem él; ekkor azt mondja Béla király, hogy a Horvátországban fekvő Bakonok birtok királyi adományozás utján előbb Wajk fia Márton bán, utána Róbert esztergami érsek († 1239), ezután Csák nb. Pósa bán, aztán Atyasz bán, utóbb Kálmán herczeg kezébe jutott._{Fejér, IV/I. k. 386. 1.}* Miután e birtok kizárólag csak magyar nemzetségü főurak kezében volt, világos, hogy Wajk fia Márton sem volt horvát ember és hogy a nevezett birtok többnyire a bánok jutalmaztatásául lett eladományozva.

***

Az eddigi soroknak nem az volt a feladatuk, hogy az 1200-tól 1234-Ig ismert, Márton nevü országnagyok sorából kizárólag csak a Hontpázmán nb. Márton bán nyomait kiemeljék, hisz ez több oknál fogva megdönthetetlen bizonyossággal úgy sem állapitható meg; csak oly nyomokat akartunk nyujtani, melyek alapján egy későbbi kutató az addig kétségkivül nagyobb számra nőtt ujabb anyag segitségével a Hontpázmán nb. bánt biztosan ki tudjuk mutatni. Jelen soroknak különben az a főfeladatuk, hogy egyáltalában egy Hontpázmán nb. Márton bán létezését bizonyitsák, miután azt találjuk, hogy egyik, a magyar nemzetségekről szóló ujabb műben Márton bán a Hontpázmán nemzetség tagjai közé nincs is felvéve.
a) Márton bán özvegye 1247-ben az esztergomi érsek előtt kijelelti, hogy Hontmegyében fekvő dalmadi birtokrészét, melyet királyi adományozásból kapott, Jakab kalocsai kanonoknak, ennek Péter és András nevü fivéreinek, valamint Jakab nevü rokonuknak azért adományozza, mert a nevezettek úgy elhalt férjének, mint neki is, fiatalságuk óta nagy szolgálatokat tettek._{Hazai okmánytár, VIII. k. 50–51. 1.}*
b) 1265-ben az (ipoly)sági monostor apátja, mert pénzszükében van, a monostor olvári birtokát Mángya Márton bán özvegyének eladja._{Fejér, IV/III. k. 308. 1.}*
c) Béla királynak 1265 szeptember 9-én kelt egyik okleveléből tudjuk, hogy néhai Márton bán, mivel egyenes utódai, kikre vagyonát hagyhatta volna, nem voltak, engedélyt kért arra, hogy öszszes birtokait az általa alapitott (ipoly-)sági premontrei monostornak hagyományozhassa. Miután az erre vonatkozó királyi engedélylevél a tatárjárás alatt elveszett, Márton bán özvegye most azon kéréssel áll elő, hogy a király ez elveszett okirat tartalmát egy ujra kiállitandó okiratba foglalja össze. Márton bán a nevezett monostort Jakab nyitrai püspök idejében (ismerjük 1224-től 1241-ig) alapitotta és az alapitásnál bizonyos Hippolit nevü nyitrai kanonok végezte a püspöki kiküldött teendőit. Ugyanezt szemelte most ki a király, hogy az annak idején a monostornak adományozott birtokokról jelentést tegyen. Jelentéséből kiviláglik, hogy Márton bán a monostornak a következő hontmegyei birtokokat adta: 1. (Ipoly)Ságot, melynek határában Mahud fiai is birtokosok, 2. Szőlőst, melynek szomszédjai Márton comes fiai István és Lambert és Szoboszló fia Lambert, 3. Dalmadot, 4. Egegyet, melyben Hont fia Péter is birtokos; 5. Palojtát, melylyel Csalomjai Miklós fia Farkas határos birtokos; 6. Dobát Hevesmegyében, 7. Ivá(n)-t, 8. Hátszót (mindkettő a Zagyva mentén Külső-Szolnokmegyében), 9. a garammenti Nyéket, 10. a Garam mentén lévő Husznajt, 11. Pogányszert, 12. a toboldi szigetnek őt illető részét (egy része István comesé); 13. Leándot a Garam mentén, 14. Nádast Hontmegyében és 15. Gent (Gyén vagy Genye)._{Fejér, IV/III. k. 276–282 I.}*
d) Béla királynak 1268-ban kelt levele a sági monostor alapitására vonatkozó egyéb érdekes adatokat is tartalmaz. Ezek szerint ő maga is jelen volt a monostor beszentelésén és akkor az egyenes fiutódokkal nem biró Márton bán fivéreit (fratres) Mahodot és Istvánt, valamint az utóbbinak fiát, Jakabot, úgymint összes egyéb bármily néven nevezendő rokonságát (consanguinei et cognati), kiket az ügy érdekelt, sor szerint megkérdezte, vajjon van-e nekik a monostor alapitására és az ennek adományozott birtokokra vonatkozó joguk? mire az összes rokonok egyhangulag kijelentették, hogy a monostor kegyuraságára vagy egyéb viszonyaira vonatkozó jogaik és igényeik nincsenek._{Ugyanott, 433–434. 1.}*
e) 1255-ben Márton bán fratere, Jákó comes az esztergomi káptalan tanujaként müködik._{Knauz, I. k. 425. 1.}*
f) Egy 1251-ből származó, de nem egészen megbizható okirati adat nyomán találjuk, hogy akkor Márton bán fratere, Jákó Esztergommegye főispánja._{Ugyanott, 431. 1.}*
g) Az esztergomi káptalan előtt 1258-ban Hontpázmán nb. Mahod fia István a sági monostor képviselőivel perben áll. István fivére Pázmán 1258 előtt parassai birtokát a nevezett monostornak adományozta. István már most azt állitja, hogy ezen birtok fele őt illeti; a pörnek az lett a vége, hogy István a vitás kis birtokot a monostornak engedte át._{Fejér, IV. II. k. 477. 1.}*

***

Midőn Márton bán a sági monostort beszenteltette, fratreseit: Mahodot és Istvánt, valamint az utóbbi fiát Jakabot és összes egyéb rokonait arra hivta fel, hogy a monostorra vonatkozó esetleges jogaikat előadják. Ebből világosnál világosabban kitünik, a) hogy az összes rokonság csak nemzetségi lehetett, mert ellenkező esetben – ha t. i. nem a nemzetségi jog értelmében voltak érdekelve – nem kellett volna őket megkérdezni, b) hogy Mahod és István alatt nem távolabb értelemben veendő rokonait, hanem édes fivéreit kell értenünk. Hogy Mahod fiai Ság mellett birtokosok, hogy István fia Jákó több alkalommal Márton bán rokonának neveztetik és hogy Mahodot határozottan Hontpázmán nembelinek nevezik: azt a fentebbi okirati adatokkal eléggé bebizonyitottuk; ezeknek alapján tehát határozottan mondhatjuk, hogy a Hontpázmán nb. Márton bánnak, a sági monostor alapitójának nemzedékrendje a következő:

Hontpázmán nb. Vajk; Márton bán 1200–1234, Mángya 1247–1265; Mahod; Pázmán † 1258 előtt; István 1258–1265; István; Jakab (Jákó) 1251–1255

Azt ismételten hangsulyozzuk, hogy Mártonnak 1200-tól 1234-ig vázolt pályafutását nem akarjuk teljesen bebizonyitottnak tekinteni; lehet, hogy egyik-másik neki tulajdonitott tiszti állás esetleg más Márton nevü férfiura vonatkozik; kétséges is, vajjon ő-e az 1211-ben előforduló Vaja fia Márton és hogy Fejér okmányai a fivéreire vatkozó adatokat helyes genealogiai irányban vázolják-e és vajjon 1265-ben tényleg Mahod fiairól van-e szó, miután tudjuk, hogy Pázmán 1258-ban már nem élt? Annyi azonban bizonyos, hogy a sági monostor alapitója, Márton bán a Hontpázmán nemzetség egyik hontmegyei ágának az ivadéka.

6. Rászló utódai.

Bizonyos Rászlónak, kiről nevén kivül mitsem tudunk, Miklós nevü fia maradt, ki 1254-ben Bogát-Radván nb. Sztáncstól ennek Zemplénmegyében fekvő Halám nevü birtokát megvette._{Fejér, IV/II. k. 260. 1.}* E Miklósnak fiát az oklevelek Garabus-nak hivják ugyan, de mi biztosra vesszük, hogy ez csak a magyar Garáb vagy Gráb névnek latinositása. Garáb életéről semmit sem tudunk. Családját fiai, János és Elles folytatták.
János nyomára legelőször egy oly okiratban akadunk, melynek nincsen keltezése, de mely minden valószinüség szerint a XIII. század utólsó éveiből származik. Ez okirat azt mondja, hogy Garabus fia János comes többek ellen pert visel és hogy ellenfeleit Guge fia Ábrahám comes elé idézi a biróság. A megidézendők névsora a következő: 1. Grancs fiai Jakab comes és János, Izsépen, 2. Garabus fia Csépán, Deteken, 3. Elles fiai Dénes, Bökény, Izsák, Tamás és Péter, Redmeczen, 4. Pós és fia Egyed Kolbászából, 5. Eczer fia László. Az okirat_{Wenzel, X. k. 454–455. 1.}* a helységneveket igen rosszul adja; Detek helyett Decherk áll, Redmecz helyett Rednuk, Kolbásza helyett Kulkása, úgy, hogy minden bizonyosság szerint Izsépi Granch helyett is Sztáncs olvasandó, kiben az 1254-ben szereplő Bogát-Radván nb. Sztáncsra ismerünk. Miután 1270-ben Redmecz közvetlen szomszédságában bizonyos Gyug Kozma nevü helységben birtokos, meg lehetünk győződve arról, hogy azon Grab fiai, kik ugyanakkor Redmeczen birtokosok, fennebbi Garabus fiaival azonosak._{Wenzel, VIII. k. 257. 1.}* Detek, Redmecz és Kolbása akkor Abaujmegyében feküdtek, Kolbását később Zemplénmegyéhez számitották, Izsép pedig akkor is zemplénmegyei helység. Pózs és fia Egyed a Kendi és Kellemesi család őseihez tartoznak.
Jánosnak két fia, Miklós és Detre és három leánya volt, kiknek utódai a XV. század elején örökösödési pert inditottak.
Az egyik névleg ismeretlen leány – a zemplénmegyei Lasztóczi Pósa fia Tanalch comeshez ment férjhez. Az egri káptalan előtt 1303-ban Hontpázmán nb. Garabus fia János comes Zemplénmegyében fekvő Halám nevü birtokának felső részét leányának és férjének, Pósa fia Tanalch comesnek adományozza._{Fejér, VIII/I. k. 151–152. 1.}* Ezen Tanalch özvegye 1356-ban még élt._{Adalékok Zemplénmegye történetéhez, 1899. évf. 185. old. Megjegyzendő azonban, hogy a rokonsági viszonyok itt igen zavarosan vannak adva, amennyiben Tanalcsi Jánosnak a leánya, Lasztóczi Pósa, fia Péternek pedig az özvegye, ami – mint később látjuk – nem áll.}* E házasságból született Lásztóczi Péter, ki 1370 augusztus 19-én – úgy látszik – már nem él. Nevezett napon ugyanis a nádor előtt Lasztóczi Péter neje Erzsébet és e Péter fiai: Dénes és Miklós egy nőrokonukkal együttesen a zemplénmegyei Leszteméri család tagjainak a Lesztemérből és Kis-Lázonyból járó leányi negyed és hitbér felől felmentést adnak. Előadják, hogy Leszteméri Ivánnak és nejének, Nesztének (valószinüleg az Anasztázia név röviditése) leánya, Neszte «Garabus» Jánoshoz ment férjhez,_{Az első Lesztemérieket a következő nemzedékrendi öredék mutatja be:}

_{Leszteméri Iván, Neszte; László 1288; Domonkos 1288–1302; Albert 1288–1302; Ivánka 1288; Gergely 1288; Péter † 1288 előtt; Neszte, Hontpázmán nb. Garáb fia János; Benedek 1331–1370; Mátyás 1400; Péter 1354; Miklós 1337–1358; Dancs 1345–1359, zemplénmegyei szolgabiró; János 1370–1390 «Jenkei»-is; Mátyás 1354–1371; Pető 1354–1370, zemplénmegyei szolgabiró; László 1371–1390, «Jenkei»-is; Miklós 1293; Bálint 1377; Simon 1293; László 1357; Bálint 1377; János 1354–1370; Bereck 1354–1370; Péter 1354; Pál 1354–1400; László † 1436 előtt;Ilona 1435, Tibai Miklós}

* minek következtében ifjabb Neszte, nagyanyja leánynegyedét és öregebb Neszte hitbérét követelte._{Sztáray okmánytár, I. k. 369. 1.}* 1413-ban pedig e Lasztóczi Dénes fiai, János és Péter magukat Thanalch comes és neje (Razló fia Miklós fia Garabus fia János leánya) utódainak vallják és határozottan kiemelik, hogy Miklós valamikor Halám birtok felét megvásárolta;_{Fejér, XIV. k. 441. 1.}* ugyanezen János meghatároltatja 1408-ban a Lasztócz, Kozma és Izsép között feküdt Halámot._{Adalékok stb. 1900. évf. 185. old.}*
Jánosnak másik leányától, Erzsébettől bizonyos Mátyás származik, ennek fiától, Gergelytől pedig egy Anna nevü leány. Ezen Annának leánya bizonyos «Pyurgi»(?) Lászlóhoz ment férjhez, ki 1413-ban, mint nejének képviselője Lasztóczi Jánossal együtt szerepel (l. f.) E levezetésre azonban megjegyzendő, hogy Fejér ezt kétségkivül hibásan közli, hogy tehát óvatosan veendő.
Jánosnak harmadik leánya, kinek nevét nem ismerjük, Baksa nb. Csapi Tamáshoz ment férjhez. Fia, Miklós Kaplyon nb. Nagymihályi Katalint vette nőül, mely házasságból többek között Csapi Pál is született, ki 1413-ban szintén Lasztóczi János oldalán szerepel._{v. ö. Fejér, X/V. k. 720 1.}*
1341 május 5-én a jászói konvent előtt a következő Hegyaljaiak: a) János fia Miklós, Detre fia István, Elles fia Pető és ugyanazon Elles fia Tamás fia Péter a következőt vallották: Csupor László hegyaljai birtokát vég rendeletileg az egri püspökségnek és káptalannak hagyományozta. E birtokot kellett volna Hegyaljai András fia Györgynek 1341 május 1-én Miklós egri püspöktől kiváltania; de miután György e határnap előtt meghalt és a kiváltás joga a Hegyaljaiakat illeti, kifizetik a zálogösszeget, mire a hegyaljai részbirtokot megkapják._{Sztáray okmánytár, I. k. 162. 1. (v. ö. Fejér VIII/IV. k. 423, 424 356. l.)}* Hogy Csupor László és András fia György nemzetségbeli rokonaik voltak, alig szenvedhet kétséget, de az összeköttetés módját nem ismerjük. Hegyalja pedig – mely 1341-ben Abaujmegyéhez tartozott – nem más, mint a mai hegyaljai puszta Kolbásza mellett Zemplénmegyében._{Csánki, I. k. 208. 1.}* Volt ott azonban még egy másik Hegyalja is, melynek birtokosáról, az 1350-ben előforduló Tamás fia Lászlóról, nem tudjuk, vajjon ugyanazon nemzetséghez tartozott-e? Midőn Szendi Tamás, füzéri várnagyot 1350-ben az abaujvármegyei Kuchlin nevü birtokba beigtatják, királyi küldötként Miklós fia Hegyaljai László is szerepel; ez alkalommal megjelenik az egri káptalan előtt Elleus fia Pető is._{Anjoukori okmánytár, V. k. 420–422. 1.}*
Látjuk tehát, hogy Garáb fia János fia Miklós, ennek unokaöcscse István és nagybátyjának Ellesnek fia s unokája 1341-ben már a «Hegyalja-i» nevet viselik. Miklósnak 1350-ben szereplő László nevü fián kivül még Erzsébet nevü leánya is volt, ki 1370 augusztus 19-én bizonyos «Fuló» Istvánnak a neje s Lasztóczi Péter fiaival együtt a Lesztemériektől nagyanyjának, Leszteméri Nesztének leánynegyedét követelte (1. f.). E Fuló István, – úgy látszik, a szabolcsi Fuló család őse._{A szabolcsi Fuló Jakab fiai, István, László és Péter, 1417-ben, mint az Upori Imre fiai István, László, János
és az utóbbi fiának, Istvánnak osztályos rokonai szerepelnek. (Fejér, X/VIII. k. 585, 1.}*
1413-ban a következő családtagokkal ismerkedünk meg: 1. Rászló fia Miklós fia Garabus fia János fia Miklós fia László fiai: Hegyaljai János és Péter; 2. Ugyanezen Garabus fia János fia Detre fia István fia: «Chok» Miklós-sal és fivérének László-nak, fiával «Chokházi» Istvánnal, 3. Garabus fia Elles fia Tamás fia Péter fia Rakottyási Balázszsal, kik Garabus fia János leányainak utódaival együtt szerepelnek._{Fejér, X/V. k. 441–442. 1.}* Csókháza nevü helységet találunk 1427-ben Abaujvármegyében; 1433-ban Zemplénmegyében is van; de miután 1436-ban az utóbbi megyében a csókházi Csók családot Mérk helység részeibe iktatják, azt hisszük, hogy a két helység csak egynek veendő s hogy 1413-ban Abaujvármegyében feküdt, hol 1427 és 1437-ben a csókházi Csók-család szintén szerepel. Hegyalját már fent meghatároztuk. A Hegyaljai család 1405-ben és 1454-ben Abaujmegyében van; 1411-ben Zemplénmegyében hegyaljai Baglyas János szerepel._{Tört. Tár, 1901. évf. 64. old.}* Rakottyás helység 1427-ben Abaujvármegyében van; ugyanott szerepel a Rakottyási család 1437, 1447 és 1456-ban._{Csánki, L k. 205, 208, 216, 345, 370. 1.}*
Az eddigiek szerint a következő nemzedékrendi töredéket állithatjuk össze:

Hontpázmán nb. Rászló; Miklós 1254; Garáb; János 1270–1303, Leszteméri Iván leánye Neszte; Elles 1270; Miklós 1341-ben «Hegyaljai»; Leány 1303, Lasztóczi Tanalcz 1303; László 1350;E rzsébet 1370, Fuló István; János 1413, a Hegyaljai család folytatói; Péter 1413; Erzsébet (Pyurgi? Lászlóné ősanyja); Leány, Baksa nb. Csapi Tamás; Detre † 1341 előtt; István 1341 «Hegyaljai»; «Csók» Miklós 1413; László † 1413 előtt; István 1413, a csókházi Csók család folytatója; Pető 1341–1350, «Hegyaljai»; Tamás † 1341 előtt; Péter 1341 «Hegyaljai»; Balázs 1413, a Rakottyási család folytatója

Ebből tehát kiviláglik, hogy az Abaujvármegyében és Zemplénmegyében birtokos csókházi Csók, Hegyaljai és Rakottyási családok a Hontpázmán nemzetségnek eddig ismeretlen három hajtását képezik. De mi azt hisszük, hogy ezeken kivül a nevezett megyékben még más Hontpázmán nb. családok is léteztek, amit a következővel akarunk indokolni.
Midőn Garáb fia János a XIII. század végén a Bogátradván nb. Sztáncs fiait, Izsépi Jakabot és Jánost, mint alpereseket megidéztette, akkor az utóbbiak társaiként a következők is szerepelnek: 1. a Detek-en lakó Garáb fia Csépán, 2. a Redmeczen lakó Elles fiai: Dénes, Bökény,Izsák, Tamás és Péter, 3. Pósa és fia Egyed, a Kendiek és Kellemesiek ősei, 4. Eczer (?) fia László (l. f.). Miután a Garáb, Bökény, Elles (= Achilles) nevek a Hontpázmán nemzetségnél divók és a Rakottyásiak őse szintén Elles, jogositva lehetnénk föltételezni, hogy a fentemlitett deteki és redmeczi földesurak Garáb fia Jánosnak nemzetségbeli rokonai voltak. Hogy azon Csupor László, ki hegyaljai birtokrészét az egri püspöknek hagyományozta és azon András fia György, ki 1341-ben meghalt, a Hontpázmán nb. hegyaljaiaknak kétségkivüli nemzetségbeli rokonai, azt már fentebb megállapitottuk.
Dr. WERTNER MÓR.

VEGYES.

A Muronyi Weér család czimer-levele 1509-ből.

(Szines czimerképpel.)

MURONYI WEÉR ANDRÁS CZIMERE 1509-BŐL.

Bárczay Oszkár 1897-ben megjelent Heraldikájában tizenhárom olyan 1526 előtti czimereslevelet sorol föl, a melyekről tudomást szerzett ugyan, de a melyekhez, egyik része lappangván, másika pedig az ország különféle vidékein, magánkezekben őriztetvén, hozzá nem férhetett. Ezek közül folyóiratunkban azóta a Wesselényi és Both család czimerlevele nyert ismertetést. Egy harmadik pedig, a Muronyi Weér családé 1901-ben az Országos Levéltár tulajdonába ment át, miután azt Weér György, brassói magyar kir. törvényszéki elnök az Országos Levéltárban örökletéteményképen elhelyezte._{Ld. 181/1901. évi okt. sz. A czimereslevél jelzete: Dl. 38791., mint letéteménynek pedig Lad. RRR. 24. sz. XVII. századi egyszerü másolata a czimerkép nélkül a M. N. Múzeum levéltárában van. Ld. Áldásy, a M. N. Múz. könyvtárának czimjegyzéke. II. czimereslevelek, 24. 1.}* Kivánatos volna, ha a többiről is mielőbb bővebb tudomást szerezhetnénk.
Ezen alkalommal tehát Muronyi Weér Andrásnak Prágában, 1509. évi szeptember 29-én kelt czimerlevelét mutatjuk be.
Az oklevél szövege igy szól:

Wladislaus, dei gracia rex Hungarie et Boemie etc., tibi fideli nostro egregio Andree Weer de Mwron, dapifero suppremo et familiari serenissimi principis domini Lodovici regis, filii nostri charissimi, salutem gracie atque favoris nostri regii augmentum. Pulcherrimum duximus, munerisque nostri regii esse arbitrati sumus dotes animi simul etiam ea, que firmitudinis milicie sunt, in his maxime excolere et litterarum monumentis celebrare, qui a puero suapte natura curiam nostram sequuti, non solum nobis, sed nostri gracia etiam stemmati nostro inclitissimo, fide et integritate probata sedulo servire enituntur. Hinc te colligimus, quem inter ceteros ordinis tui domesticos familiares ipsius serenissimi ac dilectissimi filii nostri munificencia nostra non indignum plane censuimus, quippe ut virtutes tuas, vel verbo uno attingere licear, etate tua pene tenera, in curia nostra decursa, ubi tandem serviciis ipsius serenissimi filii nostri, ex nostro quidem beneplacito te addixisti, maturitatem, probitatem morum, denique integritatem coniunctam pari sollercia, insectans maiori in dies studio prompciori ut florida iam placide tue adolescencie etas exposcit, animo atque sedulitate indefessa, officio atque rei a te gerende incumbere sategisti, plane indicans te ab hiis virtutum tuarum, quas in te ubertim sitas esse perspeximus iniciis, ulterius citra torporem progressurum et fastigia humanitatis prudencie et ceterarum parcium ipsarum virtutum studio ferventi amplexurum. Quo fit, ut facile nobis persuadeamus, viribus quoque et elegancia corporis, eas partes animositatis, strennuitatis, intrepideque constancie, dum ad id deventum fuerit, sicuti vel simulacrum presencium armorum facile indicat, te sectaturum, quas in rebus bellicis illustres, et ad mortalitatem laudum suarum inflamati viri_{Ezen szó betoldva.}* pre se ferre consuevere. Quum igitur hec de te animo concepta nobiscum reputaremus, placitum ir maiestati nostre visum est, arma presencia paterna quidem et avita, eoque per incuriam predecessorum tuorum ea amissa fuisse intelleximus, denuo tibi et tuis posteris conferre. Que figuram, sew cimulacrum armigeri perpulche compositi, dextra ensem scapulotenus vibratam, simistra vero pugionem circumcinctam continere videtur. Prout hec in capite presencium nostrarum (litterarum) pictoris non modica manu distinccius sunt figurata et expressata, animo deliberato et ex certa nostra sciencia tibi et cuncte posteritati tue denuo et ex novo dedimus et contulimus, decernentes, ut a modo perpetuis semper successivis temporibus his ipsis armis, ubique in preliis, hastiludiis, velis, cortinis, anulis, ceterisque omnibus exercitiis nobilitaribus, et generaliter quarumlibet expedicionum generibus, ad instar aliorum nobilium armis utencium, libere perpetuo uti, frui et gaudere possis et valeas, totaque tua posteritas valeat atque possit. Et nichilominus, cum ex habundanciori plenitudine gracie nostre, tum vero volentes providere, ut in locis dominio nostro subiectis pax et securitas prebeatur, malefactorumque et nocivorum hominum iniquitas deleatur, et ut subditorum nostrorum, victum cum labore querencium commodo et quieti consulatur, tibi, heredibusque et posteritatibus tuis universis id duximus annuendum et concedendum, plenamque facultatem dandam et attribuendam, ut tu in teritoriis universorum bonorum tuorum, ubilibet habitorum et existentium, patibulum, rotas, palos, et aliorum tormentorum genera erigere, universosque fures, latrones, vispiliones, incendarios, intoxalores,_{Igy, intoxicatores h.}* incantatrices, homicidasque et alios malos st perversos homines, in eisdem bonis tuis reprehensos, in personis detinere, detentosque, prout iuri videbitur expediri, laqueis suspendere, decollare, rotare, incinerare, ac aliis condignis penis, iuxta eorum excessus et demerita ferire et extinguere, necnon ea omnia et singula in hoc, iuxta regni nostri Hungarie consuetudine fieri solita et consueta facere et expedire possis et valeas, heredesque tui et posteritates universe valeant atque possint. In cuius rei memoriam, firmitatemque perpetuam, presentes litteras nostras secreto sigillo nostro, quo ut rex Hungarie utimur, impendenti communitas, vobis duximus concedendas. Datum Prage, in festo beati Michaelis archangeli, anno domini millesimo quingentesimo nono, regnorum nostrorum Hungarie etc., anno vigesimo, Bohemie vero tricesimo nono.
Ad relationem venerabilis magistri
Francisci prepositi Transsilvanensis,
secretarii regie maiestatis.

A felhajtás jobb külső szélén: Relatio magnifici domini Johannis Pethew, quo ad arma duntaxat Franciscus, prepositus Transsilvanensis.
A király titkos pecsétje az oklevélről hiányzik.
Maga a czimer, a melyet a szöveg csak hézagosan ir le, a következő: Aranynyal keretelt kék táblán feketével szegélyezett, kerekalju arany pajzs, melynek felső pereme a két sarkon kakassarkantyu alakban hajlik lefele; benne szemközt álló, jobbra tekintő pánczélos alak, fején lebocsátott, nyakvédős sisakkal, melyből csak az alak arczának egy kis része látszik; a vitéz a pánczél alatt egészben feketével diszitett vörös ruhában van, a mely jobb karján és jobb lába szára hátsó részén kilátszik; lábán széles orru pánczélczipő, lába szárán sinpánczél; maga a pánczél lába szára feléig ér le; könyökben hajlott jobbjában hosszu, egyenes, arany keresztvassal és a végén arany gombbal diszitett kardot tart, a melynek markolata vörös bőrrel van bevonva; csipőjéhez szoritott baljában, hegygyel lefelé ugyanilyen kardot tart. Bal lábát egy a nagy pajzshoz hasonló kis vörös pajzs födi el, a melyben egy ötlevelü stilizált fehér rózsa lebeg. A vitéz jobb lába tul lépi a pajzs keretét, a mi határozott heraldikai hibának veendő. A paizsra alig reáhelyezett, jobbrafordult csőrsisak tetejéről jobbra-balra arany-ezüst levéldisz lobog.
A czimert és a szöveget 16 zöld, égkék, sötétkék és rózsaszinben váltakozó stilizált, aranynyal diszitett, nagyobb méretü viráglevéldisz veszi körül.
A czimereslevél szövege részletesen elmondja Weér Andrásnak érdemeit és szolgálatait, a melyek elismeréseképen nyerte el a királynak ezen irányban megnyilatkozott kegyét. A három éves Lajos királyi herczegnek volt főétekfogója és familiárisa, egyébként is fiatal kora óta teljesitett már szolgálatokat II. Ulászló király udvarában, a hol vitézségének elég jelét adhatta.
A czimer, a melyet ez alkalommal nyer, nem új; ősinek mondja azt a szöveg, és az ősök gondatlanságából elveszettnek pótlásaképen kapja, a pallos joggal együtt. A czimerképet, a melyről a leirás is azt mondja, hogy igen szép fegyverzetü vitézt ábrázol, teljességénél fogva is, legérdekesebb viselettörténeti emlékeink közé kell sorolnunk. Ennél csak az 1460. évből való Both-czimer_{Ld. a Turul 1901. évf. 38. o. és Fejérpataki László, Magyar czimeres emlékek, Budapest, 1902. II. füzete 57–59. 11.}* becsesebb, amennyiben I. Mátyás korából való és mivel alakjában Fejérpataky László, a hires fekete sereg egyik vitézét látja. A festményt illetőleg azonban a Weér-féle, mint az olasz reneszánsz alkotása, amazt messze tulszárnyalja.
Nem indokolatlan az a feltevés, hogy Weér András ősei is I. Mátyás királyunktól nyertek czimereslevelet, a mely esetben a vitéz minden esetre a Both-czimeréhez hasonló, vagy talán éppen egyező pánczélzatot mutatta, a mely azonban igy a festő izlése folytán és a korhoz mérten eltérést, a vértezetben nagyobb fejlettséget tüntet fel.
A kitüntetett Weér András a békésmegyei Murony (Mwron)-ból való; a család e megyében már az 1470-es években birtokos volt._{Ld. Csánki, I. 653., 663. 11.}*
A család történetét Nagy Iván_{Magyarország családai, 12. k. 115–118. 11.}* elég hiányosan tárgyalja. Részletes, 1428-tól kezdődő leszármazással szolgál Karácsonyi János munkája,_{Békésvármegye története, 1890. III. köt. 157–161.1.}* csakhogy az általa közölt czimer az eredetitől eltérést mutat.
HORVÁTH SÁNDOR.

A sajómezei csatában elesett esztergomi érsek nemzetsége.

Ismeretes, hogy a Sajónál 1241 ápril 11-én elesett esztergomi érseket Mátyásnak hivták, s hogy ez érsek gyermekkorában IV. Bélával együtt nevelkedett a királyi udvarban. Ez utóbbi dologból helyesen következtette Knauz, hogy Mátyás nagyon előkelő nemből származott;_{Monumenta ecc1. Strigoniensis. I. 334.}* de hogy melyikből, azt egyelőre gyanitani sem lehetett.
Egy roppantul megviselt, vizfoltos, de azért nagyon érdekes perirat most egyszerre fényt vet e homályban maradt kérdésre. E szerint az 1240-ik évben Kolonda fejérmegyei főesperes, a veszprémi püspök rokona és meghatalmazottja kifogást emel az ellen, hogy a veszprémi püspök és a bakonybéli apát közt M(átyás) esztergomi érsek legyen a biró. «Te, érsek uram – mondá a meghatalmazott – nem lehetsz biró az én uram, a veszprémi püspök ügyében. Érdekelt félnek tart téged: mert nagyon kedvezel vele perben álló káptalanodnak ... továbbá, mert gyöngitetted az én uram joghatóságát azon monostorban, a mit Rátóton alapitottál.»_{A bakonybéli apátság története. I. k. (A pannonhalmi szent Benedekrend története. VIII. k.) 285. 1.}*
Mivel pedig a veszprémmegyei (és egyházmegyei) Rátótot a hasonló nevü memzetség birta s a Rátót nemzetség volt az itt alapitott prépostság kegyura is, világos, hogy e monostor alapitója, Mátyás esztergomi érsek a Rátót nemből származott.
Igy értjük meg aztán, miért nevezte el Rátóti I. Lóránt, a hires nádor egyik fiát Mátyásnak._{Karácsonyi: A magyar nemzetségek. III. 6–10. 1.}*
A hirneves érsek-atyafi tiszteletére történt az. Igy értjük azt is, miért volt 1235–41-ben egyszerre három főméltóság: az országbiróság, a tárnokmesterség és a vasi ispánság a Rátót nembeliek kezén. Mátyás a hatalmas kanczellár, utóbb váczi püspök, végül esztergomi érsek sok mindent kivihetett IV. Béla királyunknál.
Mivel e Mátyás érsek IV. Bélának kortársa volt, körülbelül 1205-ben született. Ennélfogva az időrend még inkább támogatja abbeli véleményünket, hogy a Rátót nemnek Gyulaffy ága és nádori ága szorosan összefügg és a leszármazás ez volt:

I. Lesták 1190-ben erdélyi vajda; I. Rátót 1203. somogyi ispán; I. Gyula 1214–1239. az országbiró s később vajda; I. Domonkos 1238–1247 tárnokmester. Ettől származik a nádori ág; I. Mátyás 1206–1241, esztergomi érsek; I. Balduin 1240–46 vasi ispán. A Rátóti-Gyulaffy család őse.

Dr. KARÁCSONYI JÁNOS.

Hetény.

A Turul f. évi 1. sz. 36. lapján Sörös Pongrácz a Hetény-nemzettségről a következőket mondja: «A Hetény nemzetségbeliektől eladott (1416) Kőröshegy somogymegyei falu, de Somogyban ily nevü falu nincs. Tekintve Szabolcsmegye messzeségét, talán a komárommegyei ma is meglevő Hetény községgel lehet a nemzetséget kapcsolatba hozni stb.»
Legyen szabad erre vonatkozólag kiegészitésül a következőket megjegyeznem. Nemcsak Kőröshegy van meg ma is Somogyban a Balaton partján szép középkori templomával, de meg van a keresett Hetény is, mint puszta, Somogyban, Dombovár felett (Alsó-Hetény). Felső-Hetény is meg volt már a jelzett időben, sőt még sokkal előbb, már 1138-ban is. (Csánki: Magyarország földr. III. 429.) A Hetény-nemzetségnek tehát ez a Hetény lehetett ősi fészke. Nem lehet figyelmen kivül hagyni azt a körülményt sem, hogy a szomszédos Baranyában még két Hetény nevü község van, t. i. Hosszu-Hetény és Lovász-Hetény (Pécsváradtól nyugatra és keletre), a mi szinte arra enged következtetni, hogy a Hetény-nemzetségnek ezen a tájon lehettek ősi birtokai. Csánki szerint különben Harsány vidékén is volt még egy Hetény (II. 455., 490.), a mi szinte csak ezt a föltevést támogatja.
SÁRKÖZY IMRE.

Egy XIV. századi városi pecsét, mint pecséttani különlegesség.

Pécséteinknél ez ideig a köralaku, tojásdad, pajzsalaku, háromszögletü, négyszögü, csűrlő (ruta), és karajos stb. alakuakat szoktuk észlelni.
Az a pecsét, amelyet ismertetni módomban van, alakjára nézve tudtommal eddigelé teljesen ismeretlen volt a hazai pecséttanban.
Az Orsz. Levéltár DL. 3045. számú, 1337. márcz. 3-án kelt oklevelén függ. Az oklevelet Esztergom városának tanácsa állitja ki, arról, hogy Jakab aranymüves és fiai, Jakab és Domonkos, házukat István mester, visegrádi várnagynak 14 márkáért eladják.
Az oklevelen tulajdonképen Esztergom város jól ismert régi kettős pecsétjének kellene függenie, a melyet N. Lajos királyunk körülbelül haláláig használt, és amelynek hasonmását a M. Nemz. Története III. köt. 32. lapján láthatjuk. Erre utal az oklevél pecsételési formulája is: «duplicys sigilli nostri munimine roboratas». Csakhogy az oklevél kiállitásakor az emlittett pecsét – valami okból – nem állott a tanács rendelkezésére, és ezért azt a következőleg pecsételték meg. A rendes viaszanyagból kézzel egy szabálytalan, 8.3 cm, hosszu, és 2 cm. széles hengert alakitott, tak, amelynek hossztengelyén huzták át a sárga-zöld selymet. Erre a hengerre nyomta azután reá György a biró és két esküdt a maga pecsétjét. És pedig a vizszintesen tartott henger alsó végénél, amelyen tul a selyem végződik kezdve, rajta a következő pecsétek láthatók:
1. Tojásdad körben egy kardszarvu kecskebak; köriratából már csak egy-két betü látszik.
2. A középen: kettős kör belsejében egy lépkedő sárkány; körirata:

azaz: Sigillum Georgii senatoris.
3. Körben egy lépkedő kutya; körirata nem volt.

Ilyen alaku pecsétre a német birodalmi gyakorlatban nem találunk példát. Némileg emlékeztet reá azon, szabálytalan téglányalaku pecsét, amelyen három vésetlen gyürüpecsét lenyomata látható, és amelyet a boroszlói állami levéltár őriz. Hasonmását Seyler_{Geschichte der Siegel, Lipcse, 1894. 177. o.}* közli.
Esztergom városának lakosai ezen időben olaszok lévén, talán nem tévedünk, ha azt állitjuk, hogy a pecsételés ezen alakja olasz jelleget hord magán.
HORVÁTH SÁNDOR.

Fejedelmi czimergyüjtő.

A nemes családok összeirása korán megtörtént hazánkban és pedig hivatalosan. Leszármazási táblák összeállitásával sokan foglalkoztak, mivel az elmult századok hosszura nyult pereiben ezek jó szolgálatokat tehettek. Egyedül a nemesi czimerek azok, melyekre nem forditottak figyelmet. A magyar nemességnek a czimer nem volt lényeges kelléke, inkáb csak külső diszül szolgált, s csupán a legujabb időben fordult felé fokozottabb mértékben a közfigyelem. Annál érdekesebb jelenség, hogy a mult század elején fejedelmi gyüjtőnk akadt, ki a magyar nemes családok czimereit kutatta. Ferdinánd trónörökös ez, a későbbi V. Ferdinánd magyar király, a ki magyar főnemesi és nemesi családok czimereit gyüjtette a maga számára. A Péchy családnak a M. N. Múzeumban elhelyezett levéltára őrizte meg Berzeviczy József szolgabiró 1819 július 17-iki levelét Péchy Sándor Tamáshoz, melyben a Péchy család czimerét kéri a trónörökös számára. A czimert vörös viaszba nyomott pecséten kellett beszolgáltatni s a mint a mellékelt levél szövegéből kitünik, hitelesitették is.
A levél szövege a következő:

Tekintetes és nemzetes Direktor ur, különösen tisztelt uram! Ő császár-királyi fensége, Ferdinánd, fenséges koronaherczeg ur, a vármegyénkhez intézett legujabb magas rendelet értelmében czimereket gyüjtet a maga számára, az egyes czimereket tizenhatodrét nagyságu papiroson, vörös viaszban nyomott pecséten, megfelelő czimerleirással kivánván és pedig az összes magyar mágnások czimereiről, a nemes családok közül azonban csak a régebbiekről. Mivel pedig tekintetes Uraságod nemzettsége a legrégiebbek közé tartozik, és úgy a magyar állam, mint vármegyénk körül is jogos érdemeket szerzett, a mennyiben tekintetes Uraságod elődei vármegyénket alispáni tisztségben, úgyszólván, századokon át kormányozták, ennélfogva tekintetes Uraságodat hivatalosan felszólitom, hogy jeles családjának az előadott módon papirra nyomott czimerét, melyet a legközelebb megtartandó közgyülésen nyilvánosan is be fogok mutatni, nekem megküldeni kegyeskedjék stb. Berzevicze, 1819. július 17. napján Berzeviczy József alszolgabiró.
Péchy Sándor Tamás nem tett eleget a megtisztelő felhivásnak, melyet különben a megkeresett családok gyorsan igyekeztek elintézni, anynyira, hogy 1820 márczius 27-én a vármegye alispánja kénytelen megsürgetni a felhivás elintézését. E sürgető levélből megtudjuk, hogy a helytartótanács közvetitette a trónörökös kivánságát s ugyancsak a helytartótanács gyüjtötte össze a beérkezett adatokat. A czimeren kivül a családi adományok és kiváltságok rövid kivonatát is tartalmaznia kellett a tizenhatodrét nagyságu lapnak, a mit helyszüke miatt igazán csak kivonatosan lehetett leirni.
A sürgető levél szövege a következő:

Tekintetes és nemzetes táblábiró uram,

Különösen tisztelt bátyám uram!

A magas helytartótanács mult évi rendeletének megfelelően, hogy a felséges Ferdinánd koronaherczeg ur kivánsága szerint a megyebeli összes családok adomány és kiváltságleveleinek rövid kivonatát a családi czimerek lenyomatával együtt a fenséges koronaherczeg gyüjteményének kiegészitése czéljából küldjük meg a magas helytartótanácsnak, miután a nemes Péchy család czimerlenyomatán kivül a többi megyebeli családé már a kezemben van, felhivom tekintetes Uraságodat, hogy a tizenhatodrét iven a jelzett rövid kivonatot elkésziteni, a család hiteles pecsétjét ugyanazon lapra rányomni s rövid idő alatt hozzám juttatni sziveskedjék stb.

Lubotin, 1820 márczius 27.

Dessewffy Imre alispán.
Érdekes volna megtudni; hogy milyen eredménynyel járt a gyüjtés s milyen sorsra jutott a gyüjtemény?
GÁRDONYI ALBERT.

Persevandus.

Ezen szó, amelyet folyóiratunk 1904. évf. 183. oldalán hibás olvasással közöltem, és amelyet Wertner Mór ur az 1905. évf. I. füzetében helyesen fejt meg, középkori heraldikai emlékeinkben csakis ezen egy izben szerepel, Bárczay müvében_{A Heraldika kézikönyve, Budapest, 1897.}* persevandust, czimernagy-segédet, hiába keresünk; sőt Strőhl heraldikai munkája_{Heraldischer Atlas, Stuttgart, 1899. u. o.}* is csak éppen hogy megemliti a «persevant»-okat.
Ezért, és mivel Wertner Mór ur magyarázata nem kimeritő, és nem is egészen hibátlan, a kérdést tisztázni óhajtom.
A czimerkirályokra, czimernagyokra és czimernagy-segédekre és azok müködésére vonatkozólag Anjoui René sziczillai király (1435–1442), kézirata a legrégibb irott emlék, amelyet a Bibliothčque Nationale-ban őriznek. Az ebben megirt szabályok voltak mérvadók továbbra is a francziáknál, és némi módositásokkal a németeknél is.
A czimernagy-segéddé (persecutores armorum, persevant, poursuivant d’armes persuivant d’armes, pursuivant of arms) azon nemes származásu egyén lett, aki mint lovas-hirnök 3 esztendeig becsülettel szolgált, és a czimertanban kellő jártasságra tett szert; az ilyen az illető fejedelmi udvart, nemkülönben mesterét, a czimernagyot mindenüvé követte, a czimernagynak mindenben segitségére, szolgálatára volt. Ünnepségek alkalmával – éppen úgy, mint a czimernagy – ura czimerpalástját viselte; csakhogy a czimert a paláston nem elül-hátul, hanem kizárólag bal vállán hordhatta; kezében fehér pálczát tartott; fejét tollakkal diszitett, négyszögü süveg födte. A czimernagy-segéddé avatás rendes ünnepséggel történt, amely a templáriusokéhoz hasonlitott; a czimerkirály egy vasárnapon, számtalan nemes jelenlétében vizzel és borral rendszeresen megkeresztelte és nevet adott neki; azután beöltöztették és esküjét vették. Hét_{Nem pedig két esztendeig, amint azt Wertner ur állitja.}* álló esztendeig kellett szolgálnia, mig végre czimernagygyá lehetett. A német fejedelmek közül csakis azoknak állott jogában czimerkirályt nevezni ki, akik királyi tisztségekkel (honores regii) voltak felruházva.
Egy 1644. évi franczia jegyzék a czimernagysegédek 3 osztályát különbözteti meg; az első 200 livres, a másik kettő 100–100 livres fizetéssel; a francziáknál azonban nem eskették fel, és bármikor elhagyhatta szolgálatát. Nevük rendesen valami vig és mulatságos elnevezés. A roi d’armes palástjának alapdisze a liliom volt; pálczája liliomos, fején és pajzsán korona. A poursuivant d’armes czimerpalástja egyszerübb, liliomnélküli volt; pálczája is liliomnélküli.
A francziáknál, angoloknál és a németeknél a czimerkirályok, alattvalóikkal együtt külön czéhet képeztek. Angliában napjainkban is fennáll a norfolki herczeg vezetése alatt a «Herolds-College» (Herold-Office) (1340 óta), amely áll: három czimerkirályból, a térdszalagrendé, a Garder principal, a déli tartományé clarenceaux, az északié pedig, Norroy; 6 czimernagyból: a windsori, chesteri, yorki, lancasteri, sommerseti és richmondi; és 4 czimernagy-segédből (poursuivant of arms) és pedig: a Rouge Croix, Szt. György keresztjéről elnevezve, a Blue Mantle (kék köpeny), a Rouge Dragon (vörös sárkány), VII. Henrik jobb oldali pajzstartója alapján, és a Portcullis (kapurács), VII. Henrik egy badge-e után._{Ld. Ersch u. Gruber, allg. Encyclopćdie der Wissenschaften u. Künste; Ménestrier, La chevalerie; Encyclopédie ou Dictionnaire raisonné des sciences, des Artes et des Métiers; Larousse, Grand Dict. universel du XIX. Sićcle stb.; Encyclopaedia Britannica.}*
Heraldikai emlékeinkben mindezen hivatalokra nézve alig találunk nyomot; amint emlitettem, a persevandus szó az általam ismertetett czimereslevélben egyedül állóan szerepel idáig; aligha is létezett nálunk ezen külön czéhhé alakult foglalkozás, mert különben gyakrabban szerepelnének középkori czimeres leveleinkben egyik vagy másik néven.
Az I. Ferdinánd, aragoniai király által a Hetyey és Bátéi családnak adott czimereslevélben_{Fejérpataky. Magyar Czimeres. Emlékek, II. füz. 17–18 1.}* olvasható armorum capitaneus, a heroldusnak (czimernagy), az alguatzoinus (alguacil) a persevandusnak, a czimernagysegédnek felel meg.
HORVÁTH SÁNDOR.

89TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság igazgató-választmánya 1905 április 27-ikén tartotta ez évi második ülését, melyen Barabás Samu, Békefi Remig, id. Daniel Gábor, Csánki Dezső, Makay Dezső, Nagy Gyula, Pettkó Béla, ifj. Reiszig Ede ig. vál. tagok, dr. Schönherr Gyula titkár, dr. Áldásy Antal jegyző és Tóth Árpád pénztárnok vettek részt.
A társaság elnökének és másodelnökének távollétében az elnöki széket id. Daniel Gábor foglalta el.
Elnök az ülést megnyitván, dr. Áldásy Antal jegyző felolvassa Kiss István r. tagnak Radvánszky László családtörténeti munkájáról szóló dolgozatát, mely a Turul jelen számában lát napvilágot.
A folyó ügyek élén a társaság tagjaivá megválasztattak: pártoló tagul Kürthy Lajos, Zólyom vármegye főispánja, Beszterczebánya, (ajánlja báró Radvánszky Béla). Évdíjas tagokul: Kisvárdai Csizmadia János, m. kir. sóellenőr, Késmárk (aj. Doby Antal.) Orosz Ernő vármegyei levéltárnok, Eger, (aj. a titkár.) Turchányi Ödön, Nagysurány, (aj. ifj. Reiszig Ede.)
Ezután a titkár bemutatta a Franklin-Társulattal a Magyar Nemzetiségi Zsebkönyv bizományba vétele tárgyában létrejött és márczius 16-ikán életbelépett megállapodás szövegét, mely következőkép hangzik:
1. A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság a kiadásában megjelenő «Magyar Nemzetségi Zsebkönyv második sorozata, Magyar nemes családok I. kötet» czimü kiadvány 1000 (egyezer) példányát a Franklin-Társulat irodalmi és könyvnyomda czégnek évi elszámolás kötelezettsége mellett bizományba adja.
2. A munka egy példányának bolti ára 12 (tizenkettő) koronában állapittatik meg, és ebből az árból a Franklin-Társulatot 40 (negyven) % illeti meg, tehát a társaság pénztárába a Franklin-Társulat részéről minden eladott példány után 7 kor. 20 f. (hét korona husz fillér) szolgáltatandó be.
3. E 40 (negyven) % összegből a Franklin-Társulat fedezi a könyvárusok jutalékát és a kezelési és terjesztési költségeket.
4. A Franklin-Társulat tartozik a kiadásában megjelenő lapokban a könyvet hirdetni.
5. Kötelezi magát a Franklin-Társulat, hogy a könyvet nemcsak fővárosi, hanem a vidéki nagyobb könyvkereskedőknek terjesztés czéljából megküldi.
6. Az első elszámolás 1906 június 30-án történik, a következő elszámolások évente egyszer, mindig június hó 30-án történnek.
7. A kezelés közben esetleg megrongálódott példányok a végelszámoláskor el nem adott teljes példányoknak lesznek tekintendők s a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság által mint ilyenek fognak visszavétetni.
8. A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság fentartja magának a jogot mindazoknak, kik a jelen megállapodás keltéig a müvet nála közvetlen megrendelik, az előfizetők részére megállapitott 10 (tiz) korona árért közvetlenül eladni, ugyszintén fentartja magának a jogot a jövőre, saját régi, valamint ujonan belépő tagjai részére, a mennyiben a megrendelés a társaság titkári hivatalánál történik, a munkát ugyancsak 10 (tiz) korona árért áruba bocsátani. Minden egyéb, nem társulati tag részéről a titkári hivatalhoz érkező megrendelés a titkári hivatal által a Franklin-Társulathoz tétetik át.
E megállapodás alapján a Franklin-Társulatnak bizományba adatott 1000 példány; a többi 1000 példányból tagilletményül 193, előfizetőknek 360, tiszteletpéldányul 25 és kötelespéldányul 4 küldetvén szét, a társulat titkári hivatalában az ülés napján 418 példány állott rendelkezésre.
Jelentette továbbá, hogy a szerkesztői tiszteletdij kifizetése az igazgató-választmány felhatalmazása alapján a Pesti Magyar Kereskedelmi Banktól 4% kamattal felvett kölcsönből megtörtént, s maga a kölcsönösszeg az időközben beérkezett előfizetési dijakból visszafizettetett.
Mindkét jelentés tudomásul vétetett.
A pénztárnok jelentése szerint az ülés napjáig befolyt 1716 kor. 81 fill., kiadatott 1469 kor. 32 fill., maradvány 247 kor. 49 fill. A Nemzetségi Zsebkönyv II. része alapjánál befolyt a) előfizetésekből 4268 kor. 77 fill , b) a II. kötet czimerrajzaira 50 kor., kiadatott 3829 kor. 50 fill., maradvány 489 kor. 27 fill. Vagyonállás: A) Vagyon: 1. Alapitványi tőke a) értékpapirokban 21,800 kor., b) kötelezvényekben 4400 kor., c) kötelezvény nélküli alapitványokban 800 korona, össz. 27,000 kor, 2. Alapitványi jelleggel nem biró tőke értékpapirokban 3400 kor. 3. A Nemzetségi Zsebkönyv alapja 489 kor. 27 fill. 4. Pénztári készlet 247 kor. 49. fill. 5. Tagdijhátralékok 4350 kor. Összesen 35,486 kor. 76 fill.
B) Teher: 1. Nyomdai tartozás 3569 kor. 99 fill. 2. Szinnyomatokért tartozás 193 kor. Összesen 3762 kor. 99 fill. Tiszta vagyon: 31,723 kor. 77 fill.
A jegyzőkönyv hitelesitésére az elnök Makay Dezső és Pettkó Béla ig. vál. tagokat kérte fel, mire az ülés véget ért.
Az igazgató-választmány nyilvános ülését zárt ülés követte, melyen az igazgató-választmány a tagdijhátralékok ügyével foglalkozott.

SZAKIRODALOM.

Dr. Petri Mór. Szilágy vármegye monografiája. V. és VI. kötet. Budapest, Franklin-Társulat nyomdája. 1904. Nagy 8-r. 868 és 840 oldal.

Az a hatalmas munka, a melyben Petri Mór Szilágy vármegye történetét megírta, az V. és VI. kötettel befejezést nyert. Az egyes köteteket megjelenésük sorrendjében bemutattuk volt olvasóinknak, ám azért most, a mikor az egész mű előttünk fekszik, illő, hogy visszapillantsunk rá s összefoglaljuk eredményeit.
Egy évtized szakadatlan, kitartó munkásságának gyümölcse a hat terjedelmes kötet. Érdeme szerint csak az méltányolhatja, a ki hasonlón dolgozott; a ki tudja, mennyi aprólékos, száz helyről, az oklevelek tizezreiből összehordott adatból épül fel egy ilyen 9nagyszabású monografia. És adat-bőség dolgában ez a munka talán összes társain túl tesz; szerzője tisztában volt feladatával, a mikor vármegyéje életének legaprólékosabb megnyilvánulásairól is számot ad, tudta, érezte, hogy ilyen szabású munkában semmit, a mi a megye multját illeti, nem szabad mellőzni.
Valójában ez a háromszáz nyomtatott ív nem is egy megyének a történetét tartalmazza. Szilágymegye ujabbkori alakulás, a mely a három Szolnokvármegyét és Krasznát is magában foglalja. E megyék általános története az első kötetet foglalja el, melynek legtöbb fejezete önálló, kerekded dolgozat. A legérdekesebb részek: a Szilágy vidéke a honfoglalás előtt (Porolissum), a régi Szolnok és Kraszna vármegyék keletkezése, Szolnok és Kraszna vára, a három Szolnok vármegye, a Partium hadi története, Közép-Szolnok és Kraszna vármegyék közjogi és egyházjogi helyzete, közigazgatása, a török hódoltsági kora, a Wesselényiek szerepe, műemlékek (Szent Margit meszesi monostora, Ákos monostora, a somlyóújlaki egyház, a kusalyi kolostor), a megyében született vagy élt irók népviselet, népszokások, a szilágysági régi sóutak stb.
A II. kötet a várak (Aranyos, Cseh, Hadad, Somlyó, Valkó stb.) történetéről a Bánfi, Báthori, Drágfi, Gyulafi, Kusalyi Jakcsi stb. családokkal kapcsolatban s a megye gazdasági s különösen változatos hadi történetéről szól, sok, eddig ismeretlen adatot juttatva felszinre. Már e kötetben megkezdődik a községek részletes története a vármegye székhelyének, Zilahnak beható ismertetésével, a mely külön monografia huszonnégy fejezetből áll.
A III. és IV. kötet több mint ötszáz helységnek, az V. és VI. kötet pedig a családoknak részletes történetét tartalmazza.
Bár családtörténeti adatokban az egész munka bővelkedik, mégis főleg a két utolsó kötet az, a mely bennünket közelebbről érdekel.
Nem kevesebb, mint kétezerötszázkilenczvenkét családról van e két kötetben emlités. Némelyikről csak szórványos adatokat kapunk, másokról viszont összefüggő dolgozatot. Szerző nem elégedett meg azzal, hogy csak a vármegye szerepet játszott családjait sorolja fel, megemliti a legszegényebb köznemes családot is, ha valamelyik tagját a megyei levéltár iratai megnevezik.
A tárgyalt családok jó része teljesen hiányzik forrásmunkáinkból, viszont az ismeretesekről igen sok uj, eddig sehol sem közlött adatot kapunk. A hol módjában volt, szerző a teljes genealogiát összeállitja, gondot fordit a birtokok részletes meghatározására, adománylevelek, kihirdetések, nemesi bizonyságlevelek keltét pontosan feljegyzi, csupán a czimereket hanyagolja el, a mi annál sajnálandóbb, mert a megyei levéltárban XVIII–XIX. századi czimeres pecsétek nagy számban találhatók. Az is megtörténik, hogy szerző a megyében tisztségeket viselt család czimerét – Nagy Iván után irja le, holott a zilahi levéltárban a család több tagjának czimeres pecsétjét volt alkalma látni.
Azok kedvéért, a kiknek nincs módjukban Petri Mór nagy munkáját megszerezni, ide igtatjuk a két utolsó kötetben tárgyalt családok névlajstromát.
1 Meg kell jegyeznünk, hogy e családok közt nem kétségtelen nemesek sőt itt-ott jobbágyok is akadnak.
Adi (Odi), Adorján, Agárdi, Ajtai, Aknai, Alagi, Alard, Alárdi, Albach, Albert, Albertfi, Albesi, Albisi, Alcsi, Almási, Alsó, Alsóvári, Alszegi, Altorjai, Alvinczi, Amade, Amánt, Ambruj, Ambrus, Amka (mk. Anka), Anarczi, Anda, Andorkó, András, Andrási, Andréka, Andró, Angi, Angyal, Angyalosi, Anner, Antal, Antos, Apafi, Apagyi, Apáczai, Apáti, Apor, Aracs, Arany, (l. az I. kötetben), Aranymezei, Ardai, Ari, Aspremont, Aszalai, Asztalos, Atyai, Avasán, Ábrán, Ábránfi, Ács, Ádám, Ágoston, Ákony, Ákori, Akos nemzetség, Ákosi, Ákosmonostori, Álgya, Álmosdi, Álmosdi 1. Csire, Ámánt (Ámárt), Árgyelán, Árma és Árna, 1. Árva, Áron, Ártánházi, Árva, Árvai, Ávrám.
Babonás, Babos, Babós, Babó, Bacz, Baczán, Baczoni, Baczó, Bacsik, Badzey, Bagaméri, Bagosi, Bai, Bajkó, Bajnai, Bajnát, Bajnóczi, Bajomi, Bak, Bakacs, Bakai, v. Bákai, Bakányi, (l. Bokányi), Bakcsi, Bakos, Bakó, Baksa, Baksai, Baksányi, Baktai, Bala, Balabán, Balabás, Balai, Balajti, Balaskó, Balassa, Balás, Balázs, Balázsházi, Balázsi, Baldázsi, Balka, Balku, Balla, Balog (több, különböző előnevü család), Baló, Balyika, Bamodi, Bancsa, Bandics, Banga, 1. Dobai, Banka, Bankos, Banyara, Bara, Barabás, Barabási, Barancsi, Baranyai, Baranyi, Baráth és Baráti, Baráta, Barátosi, 1. Balog, Barbolovics, Barbucz, Barcza, Barczai, Barcsa, Barcsai, Barcsi, Bargován, Bari, Baricz, Barkóczi, Barla, Barlai, Barna, Barnucz, Baros, 1. Boros, Barota. 1. Borota, Baróti, Barsa, Barsai, l. Borsai, Barta, Bartha, Bartalics, Bartalus, Bartavölgyi, Barthai, 1. Barcsai, Barthali, Barthos, Barzi, Basa, Batha, Batizi, Bató, Báboni, Bácsmegyei, Bágyoni, Báldoni, Bálint, Bálintfi, Bályog, Bályoki, Bán, Báncza, 1. Boncza, Bándi, Bánfi, (lásd a II. kötb.) Bánházi, Bánóczi, Bánpataki, Bántó, Bányai, Bányász, Bányi, Bárány, Bárczi, Bardi, Básti, Bászta, Bátai, Báthori, (l. II. kötet), Bátori, Bebek, Beczenczi, Beczkai, Becző, Becse-Gergely nemz., Becsehelyi, Becsei, Becski, Bede, Bege, Beke, Bekecs, Beki, Belényesi, Beli, Bellenics, Bencze, Bende, Bendő, Bendre, Bene, Benedek, Benedikti, Benes, Beniczki, Benkő, Benolcsi, Benoldi, Benyeki, Berczi, Berczik, Berde, Bere, Bereczk, Bereczky, Beregi, Beregszászi, Berei, Berendi, Berentés, Berkes, Berkeszi, Bernard, Bernardi, Bernát, Bertalan 1. Birtalan, Berthók, Berzenczei, Berzétei, Berzi, Bese, Bessenyei, Besi, Bethlen, Betlendi, Betleni, Bezdencz, Béczi, Bécsi, Békés, Békési, Béla, Béldi, Bélteki, Béres, Bialis 1. Olasz, Bibarczfalvi, Bibard, Bibárcz, Bideskuti, Bihari, Bika, Bikfalvi, Bilgezdi, Bili, Bire, Biró, Birta, Birtalan és Bertalan, Bisztrán 1. Kis, Blasek, Blága, Blezsán, Bocz, Boczikai, Bocsánczi, Bocskai, Bocskor, Bocsor, Bod, Boda, Bodai, Bodnár, Bodoki, Bodoni, Bodor, Bodó, Bodzási 1. Borzási, Boér, Bogándi 1. Bogdándi, Bogár, Bogárdi, Bogáti, Bogdán, Bogdándi, Bogdánfi, Bogdányi, Bogoviczi, Bohonoczki, Boja, Boján, Bojtor, Bojtos, Boka, Bokányi, Bokotán, Bolczon, Boldi, Boldizsár, Bolducz, Bollos, Bonczos, Bondiszló, Bonyhai, Bonykai, Bonyó, Bor, Bora, Borbás, Borbát, Borbély, Borbola, Bordás, Bornemissza, Boronkai, Boronyai 1. Baranyai, Boros, Borosnyai, Borota, Bors, Borsai, Borsi, Borsoló, Borsos, Borsvai, Borza, Borzás, Borzási, Borzi, Borzovai, Bosánczi, l. Bocsánczi, Bossányi, Bot, Bota, Botai, Botka, Botos, Botyári, Bozóki, Bódi, Bódis, Bóné, Bögözi, Bökényi, Bölöni, Bölönyi, Börvei, Böszörményi, Bőjti, Bőlyei, Bőnyei, Bősházi, Bősi, Bőtös, Brassai, Braun, Brán, Bráta, Bráti, Brátis, Brener, Bréda, Brini, Bruckner, Bucsi, Bucsumán, Buda, Budafalvi, Budaházi, Budai, Budusán, Buja, 1. Boja, Bujdosó, Buk, Bukoviczi, 1. Bogoviczi, Bulcsi, 1. Bucsi, Bulusán, 1. Budusán, Bumba, Bumbucz, Bund, Burbulás, Burger, Burja, Burján, Buslai, Buta, Buth, Butkai, Butyka, Buttyán, Buzás, Buzgó, Buzutai, Bükk, Bülgözdi, Bülkei.
Czakó, Czanó, Czáp 1. Marinkás, Czecz, Czeglédi, Czejti, Czerjék, 1. Czirjék, Czéczei, Czégényi, Czibere, Czibók, Czigány, Czikmántori, Czikó, Czinak, Cziple, Czirják, Czirjék, Czo, Czobor, Czokassi, (Csókássi?), Czompó, Czucz, Czudar, Czverg, Csabai, Csaholczi, Csaholyi, Csakai, Csalmási, Csama, Csanádi, Csapai, Csapi, (?) Csaponyi, Csapó, Csarnai, Csarnavodai, Csasztonczi, Csata, Csatár, Csatári, Csatlós, Csató, Csatóházi, 1. Csató, Csába, Csák, Csákány, Csáki, Csányi, Császár, Császári, Császkai, Császlai, Csávási, Csecs, Cseffei, Cseg, Csegedi, Csegei, Cseh, Csehi, Cseke, Csekei, Cseki, Csele, Csemperdi, Csengeri, Cserei, Cserepes, Cseri, Csernátfalusi, Csernátoni, Csernecz, Csernyáczki, Csete, Cseteházi, Csetei, Csetneki, Csiglenyán (oláh kántor, akit előbb Csigleni-nek hivtak), Csigola, Csikai, Csikos, Csikós, Csillag, Csinos, Csire, Csires, Csiszár, Csizér, Csizmadia, Csoba, Csobánkai, Csobod, Csoknyai, Csoldán, Csolt, Csolti, Csoltya, Csoltyán, Csoma, Csomafái, Csomai, Csomaközi, Csombor, Csomor, Csomorkányi, Csomós, Csompász, Csonka, Csontos, Csontó, Csorba, Csordás, Csorja, Csovai, Csóka, Csórai, Csögi, Csök, Csucsi, Csukai, Csukat, Csukás, Csula, Csulak, Csupor, Csuri (mk. Csűri ), Csuti, 1. Kis, Csutyán, Csürös.
Dabolczi (Dabolcsai), Daczó, Dacs, Dadai, Dali, Danczos, Dancs, Dancsházi, Dancsi, Dankuj, Darabant, Darabán, Darah, Darai, Dari, Daróczi, Darvai, Dálnoki, Dán, Dániel, Dánus 1. Dancs, Dányádi, Dárai, Dászkál, Dávid, Deák, Deáki, Debreczeni, Debreni, Debrinán, Debrősi, Demaneczki, Demes, Demeter, Demény, Demján, Demjén, Dengelegi, Derebán, Deései 1. Dobokai és Harsányi, Dersházi 1. Désházi, Dersi, Detre, Devecseri, Dezső, Dezsőfi, Déczi 1. Szabó, Décse, Décsei, Décsi, Dédácsi, Dégenfeld, Délszeg, Dénes, Dér, Dés, Désán, Désházi, Dési, Dévai, Diáczek, Dienesi 1. Dénes, Dimb, Diósadi, Diósi, Diószegi, Divéki, Divinyi, Doba, Dobai, Dobokai, Dobola, Dobolyi, Dobozi, Dobó, Dobóczi, Dobrai, Dobrácsi, Dobrányi, és Dobronyi, Dobronkai, Dobszai, Doka, Dol, Dolhai, Domahidi, Dománhidai, Dombi, Domján, Domokos, Donáth, Doós, Dorostyek, Dóczi, Dózsa, Drabont, Dragomér, Draveczki, 1. Dráviczki, Drág, Drágfi, 1. Dragomér, Drági, Drágomir, Drágos, Dráviczki, Dregán, Druget, Drusán, Dudás, Dul, Dulf, Duló, Dunai, Dunka, 1. Bányász, Duri, 1. Altorjai, Durus, Durusán.
Eczetes, Ecsedi, Edelényi, Egei, Eger, Egeresi, Egloffstein báró, Egregyi, Egri, Egyed, Egyházasdobai, Eke, Elek, Elekes, Elvei, Ember, Endrédi, Enyedi, Enyingi, Eödönfi 1. Ödönfi, Eperjesi, Erdei, Erdélyi, Erdődi, Erdőhegyi, Erdős, Erdőteleki, Erkedi, Ernyei, Erős, Espáczai 1. Spáczai, Espán, 1. Ispán, Esze, Eszes, Eszenyi, Esztári, Eszterházi, Etei, Eder, Édes, Éltető, Éradonyi, Érsekujvári.
Fabriczius, Fadgyas, Fajfer, Falaus, Fancsikai, Fantics, Faragó, Farczádi, Farkas, Farmati, Farmatin, Farnel, Farnos, Farnosi, Faur, Fazakas, Fábián, Fái, Fát, Fecski, Feddi, Fegyverneki, Fejedelem, Fejes, Fejér, Fejérdi, Fejéregyházi, Fejértói, Fejérvári, Fekete, Felföldi, Felmán, Felsőbáldoni, Felsőbányai, Felszegi, Felvinczi, Fenyő, Ferenczi, Fetés, Félegyházi, Fényes, Fics, Ficsor, File, Filep, Files, Filkei, 1. Fülkei, Filpesi, Fina, Fiók, Flóra, Flórián, Fodor, Fogarasi, Fogas, Folti, Forgács, Forrai, Forró, Fosztó, Fónyi, Fóris, Földvári, Főző, Franczisczi, Fráter, Frendl, Fribeisz, Frid, Fridrik, Frigy, Frutsinger, Fugi, Fura, Fúrós, Fúrú, Fülesdi, Fülkei, Fülöp, 1. Filep, Fülöpházi, Fülpösi, 1. Filpesi, Fürményesi, Füzeri (Füszeri).
Gabir, Gaborján, Gabriel, Gabris, Gadnai, Gakus, Galajda, Galambfalvi, Galló, Galsai, Garai, Garda, Gardi, Gavrilla, Gazda, Gazsó, Gál, Gálczi, Gálfalvi, Gálfi, Gálocsi, Gáltői, Gárdos, Gáspár, Gáti, Gávai, Gebart, Geberjényi, Gecze, Gecző, Gecse, Gedai 1. Gidai, Gedő, Geges, Gelenczei, Gelendi, Gellért, Gencsi, Gerbert (v. Gerbeth de Ilosva) Gere, Gereblyés, Geregye nemz., Gerendási, Geréb, Gergely, Gergelyfi, Gerő, Gersenyi, Gesztes, Géczi, Gicz, Giczi, Gidai, Gidófalvi, Gilbert, 1. Gerbert, Gimbulucz, Girolti, Glodán, Godsa 1. Gosa, Gogan, Gogota, Goldos 1. Zsoldos, Golopi, Gombás, Gombási, Gombkötő, Gombos, Gora, Gorgyán, Goris, Gosa, Goszte, Gosztonyi, Gothi, Govai, Gozmán 1. Pap (Márkaszéki), Gólya, Göde, Gödri, Gönczi, Görbet, 1. Gerbert, Görcsöni, Görgei, Görgényi, Görgői, Görög, Gőcze, 1. Szomoldi, Gőnyei, Greblás, Grillerger, Gubán, Gudor, Gulacsi, Gurzó, Gút, Gúti, Gútkeled nemz., Gügyei, 1. Gyügyei, Gyalai, Gyamali, Gyarabi, Gyaragi, Gyaraki, Gyarmati, Gyáni, Gyárfás, Gyene, Gyerőfi, Gyimán, Gyöngyösi, Győrfi, György, Györgyfi, Győri, Gyújtó, Gyulafi (1. II. köt.), Gyulai, Gyurácz, Gyurkó, Gyúrói, Gyügyei.
Habuk, Haczi, Haczkó, Haczoki, Hadadi, Hadászi, 1. Hodászi, Hagit, Hagymási, Hajas, Hajdu, Hajduk, Hajtviger, Halabori, Halasi, Halász, Haller, Halliárszki, Halmágyi, Halmi, Halmosi, Hamar, Hanké, Hankóczi, Harabori, Haraklányi, Harangi, Haranglábi, Harasztosi, Harczi, Hari, Harinai, Harmat, Harmati, Harsányi, Hartmann, Hasadi, Hasas, Hatfaludi, Hatvani, Havaseli, Hátszegi, Hegedős, Hegedűs, Hellei, Helmeczi, Henczes, Henczi, Henczelődi, Henin, Henrics, Henter, Herczeg, Herczegszántói, Herman nemz. és család, Hermanóczki, Hermeszi, Hers, Hetei, 1. Etei, Hetényi, Héczei (Héczi), Hécző, Hégen, 1. Szénási, Hévizi, Hézső 1. Hécző Hidalmási, Hidi, Hieh (?) Híri, Hobicz, Horz, Hodász, Hodor, Hodosi, Holya, Homoki, Hont-Pázmán nemz., Hora, Horhi, Horkai, Horner, Horogszegi, 1. Szilágyi, Horvát, Horváti, Hosszu, Hoványi, Höczi, Höcs, Hubai, Hubán, Hubert, Hucz, Hugyin, Hunyadi, Huszár, Huszián, Huszti.
Ibrányi, Iczik, Ifjai, Ifju, Igaz, Ignácz, Ijgyártó, Ikafalvi, Iklódi, Iktár, Ilosvai, Ilotai, Ilucz, Ilyefalvi, Illyés, Imre-Deák 1. Csata, Imrefi, Incze, Inczédi, Inotai, Inován, Ippi, Iregy 1. Frigy, Irinyi, Irófi, Ispán, Istvándi, Isztári, 1. Esztári, Ithon, 1. Iktár, Ivácson, Iván, Ivándi, Ivánfi, Ivánka, Izsák.
Jakab, Jakabfi, Jakcsi, Jakó, Jaksics, Jancsó, Janka, Jankovics, Jankó, Jákob, 1. Jakab, Jákobfi, Jánki, János-Deák, 1. Deák, Jánosi, Jánó, Járai, Jármi, Jártó, Jász, Jászfalvy, Jenei, Joga, Johai, Jonai, Jonucz, Jordán, Josinczi, Jó, Jódi, Jóna, Jónás, Józsa, József, Józsika, Judovics, Juhász, Juhos, Juhosi, Jura, Juren, Jurenda, Jureni, 1. Irinyi, Juricskai.
Kabai, Kabos, Kabós, Kacsics 1. Kökényes-Radnót nemz., Kacsó, Kaiszler, Kaizler, Kakas, Kakucsi, Kalandai, Kalik, Kalina, Kallós, Kalmár, Kalocsai, Kalpag, Kalugyer, Kamarás, Kamuthi, Kandel, Kandó, Kanyó, Kapcsos, Kapi, Kaplyon nemz., Kaposi, Kapronczai, Kapus, Kapusi, Kara, Karabecz, Karancsi, Karácson, Karánsebesi, Karczagi, Karda, 1. Korda, Kardos, Karsai, Karó, Kassai, Kasza, Kaszó, Katona, Katra, Kavasán, Kavják, Kába, Kádas, Kádár, Kákony, Káli, Kállai, Kálmán, Kálnay, Kálnoky, Kálnói, 1. Kálnai, Kánai, Kántor, Kánya, 1. Kónya, Kápolnai, Károlyi, Kása, Kászoni, Káta nemz., Kátai, Kávási, Keczeli, Kecseti, Kecskeméti, Kecskés, Kecsmér 1. Kraczmer, Kedmenes, Kedves, Kegyei, Kegyes, Kejlényi, Kele, Kelecsényi, Kelemen, Kelemenfi, Keller, Kemecsei, Keméndi, Kemény, Keményfi, Kencsei, Kende, Kendefi, Kendere, Kenderesi, Kendi, Kenesi, Kengyel, Kenyeres, Kerczegi, Kercsi, Kerekes, Kereki, Kerepeczi, Keres, Keresi, Keresztes, Keresztesi, Keresztszegi, Keresztúri, Kertész, Keserű, Keszi, Keteli, Kezen 1. Keszi, Kéczi, Kék, Kémeri, Képes, Kérei, Kéri, Kétszeri, Kéval, Kibédi, Kicze, Kidei, Kilegezi, Kilin, Kincs, Kincses, Kincstár, Kinizsi, Kira, Király, Királyi, Kirilla, Kis, Kisdobai, 1. Dobai, Kisdobszai, Kisfaludi, Kishatvani, Kiskereki, Kiskémeri, Kispaczali, Kisserjéni, Kisszarvasdi, Kisújszállási, Kisvárdai, Klausz, Klobusiczki, Koberausz, Kobzos, Koczek, Koczka, 1. Kosztka, Koczog, Kocsi, Kocsis, Kodrán, Kodre, Koimár, Kolbai, Kolcza, Kolcsár, 1. Kulcsár, Kolozsi, Kolozsvári, Kolumbán, Koly, Komann, Komáromi, Komjáti, Komjátszegi, Komlósi, Komornyik, Kompolti, Koncz, Konde, Kondor, Kontrás, Kopasz, Kopil, Kopp, Koráncsi, Korbács, Korbuj, Korda, Koricsánszki, Korlát, Kornhoffer, Kornis, Koroján, Koroknai, Koroncs, Koronka, Korpaszdi, Kos, Kosán, Kosik, Kosok, Kossuth, Koszorús, Koszta, Kosztán, Kosztin, Kosztka, Kosztos, Kovács, Kovácsi, Kovácz, Kováczi, Kovási, Kovásznai, Kovrik, Koza, Kozma, Kozmás, Kóczi, Kóka, Kólya, Kóma, Kónya, Kóródi, Kósa, Köblös, Köbölkúti, Ködri, Kökényes-Radnót, Kökösi, Kölcsei, Költő, Könnyű, Könyves, Köpeczi, Körmendi, Körösfői, Körtési, Körtvélyesi, Köteles, Kövendi, Kövesdi, Kövesi, Kövér, Középlaki, Kőnigsbergi, Kőrösi, Kőszegi, Kővári, Kraczmer, Krajcsovics, Krasznaczégényi, Krasznai, Krájnik, Krecsun, Krisán, Kriszbai, Kriszté, Kromer, Kuj, Kuk, Kulcsár, Kullin, Kún, Kupás, Kurcz, Kurcsuly, Kusalyi, Kusztós, Kutasi, Kúthi, Küküllővári, Kürti.
Laczló, Laczoka, Ladányi, Lakatos, Laki, Lakó, Lancz, Laskai, Lasztóczi, Lator, Latrán, Lauffenbach, Lazsia, Láda, Lánczi, Lándorfehérvári, Láposi, Lásin, László, Lászlóczi, Lázár, Lázsin, Lebi, Lecsméri, Lele, Lelei, Leleszi, Lemján, Lendvai, Lengyel, Leopold, Letkán, Lészai, Lévai, Libar, Liczkai, Ligner, Lindvai, Linkner, Lipcsei, Lipniczki, Lipován, Lippai, Lippert, Lipsai, Lipták, Liszkai, Liszkó, Liszti, Literáti, Literátus, Loboncz, Lodi, Lorán, Lorántfi, Losonczi Lovász, Lónyai, Lörti, Lövei, Lövő, Lőfi, Lőke, Lőkös, Lőrincz, Lőrinczi, Luczás, Lugosi, Luka, Lukacsik, Lukács, Lung.
Macs, Macsi, Macskási, Macsoki, Madai, Madar, Madarasi, Madarász, Madas, Madári, Madrai, Maftyéi, Magas, Mághi, Magya, Magyar, Magyari, Magyarosi, Magyarói, Magyi, Majádi, Majod, Major, Majos, Majs,_{Személynév.}* Majtényi, Makai, Makari, Makoldi, Makó, Makrai, Makri, Maksa, Makszim, Malya, Manaszi, Manasses, Mancz, Manyul, Marán, Marczi, Marczin, Margit, Margitai, Margitás, Marhát, Marinka, Marinkás, Marinyi, Markos, Markovics, Markó, Marnas, Marosán, Marosi, Martini, Marton, Massai, Matasi, Matkó, Matolcsi, Matuzlai, Matuznai, Mád, Máda, Mádi, Mágner, Májer, Mák, Mál, Málnási, Mán, Mándi, Mándoki, Máriás, Márkis, Márkuj, Márkus, Mármarosi, Márta, Márton, Mártonfi, Máté, Mátéka, Mátyás, Mátyus, Mecs, Medgyaszai, Medgyes, Medgyesaljai, Medgyesi, Medi, Mediomontanus, Meggyes, Meggyesi, Melit, Menszáros, Menyhárt, Menyői, Mercs, Mercse, Merkás, Messzer, Mester, Meszesi, Meze, Mezei, Mező, Mezőgyáni, Mezőgyulai, Mécs, Ménesági, Mérai, Mészáros, Mézes, Mihálcz, Mihálka, Mihály, Mihályfalvi, Mihályi, Mihályka, Mikai, Mike, Mikes, Mikle, Miklós, Miklósi, Mikola, Mikolai, Mikó, Mikói, Miksa, Mile, Miller, Milner, Mindszenti, Mionreskü (?), Miron, Miske, Miskei, Miskolcz, Miskolczi, Mislei, Mitai, Mocsi, Mocsirán, Mocsolyai, Modvas, Moga, Mogu, Mogyoró, Mogyorósi, Mohai, Moja, Mojs, Mojszi, Mojzer, Mojzi, Mokcsai, Moldován, Moldvai, Molnár, Monai, Moni, Monor, Monoszló nemz., Montanensis, Morár, Morócz, Morvai, Mosdóczi, Mosolig mk., Mosolygó, Mosonyi, Mosóczi, Módi, Mók, Móré, Móricz, Murányi, Murás, Murza, Mustárdi, Muszka, Muzsai, Muzsnai.
Nagy (e néven igen sok, külömböző előnevü család), Nagyadi, Nagyangyalosi, Nagycsögi, Nagydobai, Nagyerdődi, Nagyfalusi, Nagyidai, Nagylaki, Nagylelei, Nagymihályi, Nagymoni, Nagypaczali, Nagysurányi, Nagyszarvadi, Najádi, Naláczi, Napakor, Napok-Meszte nemz., Napradán, Naszályi, Naszki, Naváczki, Nábrádi, Nádasdi, Nádudvari, Nán, Nánási, Náprádi, Nedőczi, Nemes, Neményi, Nevosel, Néb, Némedi, Német, Németi, Nisze, Nodofi, Noé, Nogyisán, Nováki, Nóbis, Nógrádi, Nólik, Nuszlai, Nyága, Nyárádi, Nyári, Nyegrán, Nyeste, Nyikita, Nyilas, Nyirasán, Nyirbátori, Nyiri, Nyirmoni, Nyirő, Nyiszte, Nyisztor, Nyitrai, Nyujtódi, Nyulag.
Obis, Obiskúti, Ocsvai, Odor, Olasz, Olaszi, Oláh, Olcsai, Olgyai, Onagten, Ondi, Oravecz, Orbai, Orbán, Orbó, Orbók, Orczi, Ordai, Orgonás, Orgován, Orha, Orhai, Ormos, Orosi, Orosz, Oroszi, Ország, Osvát, Osztián, Osztrosics, Otlik, Ottmájer, Ónodi, Ótományi, Óvári, Ödönfi, Ölvedi, Ördög, Örményesi, Örsi, Örvedi, Örvendi, Ötvös, Őri, Ősz, Őz.
Paczali, Pahó, Pacsai, Pakot, Paksi, Pakulár, Paladini, Palakai, Palaticz, Palánki, Palkó, Pallagi, Pallovics, Palmeri, Palotai, Palóczi, Panaszi, Paniti, Panka, Pankotai, Pap (sok, részben nem nemesi család), Papdán Papfalvi, Papi, Papóczi, Parajkó, Parlagi, Pasztyán, Patai, Pataki, Patkós, Pató, Patócsi, Paulovics, Pazoni, Páczai, Páczek, Páka, Pál, Pálfi, Pályi, Pándi, Pánki, Pápai, Pártonyi, Páska, Páskuj, Pásti, Pástyán, Pásztai, Pásztor, Pásztói, Pávai, Pázmán, Pecselyi, Pegios (?), Pejri, Pekri, Pelbárdi, Pelei, Peleni, Peleszarvadi, Peleskei, Pelte, Perczel, Perecseni, Peres, Perényi, Perger, Perjémesi, Perneszi, Pestesi, Pesti, Pete, Peteházi, Petenyei, Peterczki, Peterdi, Petkes, Petki, Petkő, Petlendi, Pető, Petők, Petrán, Petrás, Petri, Petrik, Petrikás, Petrovai, Petrovicza, Petróczi, Petrucz, Pécsi, Péli, Péntek, Pénzes, Pércsi, Péter, Péterfi, Pikler, Piktor, Pilisi, Pintér, Pintye, Pipalyi, Pipis, Pipó, Pirbát, Pirv, Piskolti, Pistáki, Pobrányi, Pocsaji, Pocsi, Pogány, Pogonyi, Poises, Pok nemz., Pokol, Polgári, Polhos, Polos, Pongrácz, Pop és Popa 1. Pap, Popojes, Popovics, Porczi, Porcsalmi, Porkoláb, Porteleki, Porzsolt, Posta, Posztós, Pota, Poti, Potyász, Potyó, Potyódi, Pozsgai, Pozsonyi, Pócs, Pócsik, Póka, Pósa, Praff, Prágai, Preksa, Prendli, Prezneri, Préda, Prépostvári, Prokup, Pruski, Puha, Pungur, Purkereczán, Puskás, Puszkajler, Pusztai, Putnoki, Pünkösti, Püsök, Püspök, Püspöki.
Rabéczi, Rabló, Radák, Radics, Radnót, Radnóti, Radvánczi, Radványi, Rajak, Rajkai, Rakamazi, Ramocsa, Ramocsaházi, Ravaszdi, Rácz, Ráczkai, Ráczkevi, Rád, Ráda, Rádi, Rájhert, Rájsz, Rájter, Rákos, Rákosi, Rákóczi, Rápolti, Ráskai, Rátkai, Rátoni, Rázel, Rázmány, Rázsó, Redecs, Redmeczi, Regetei, Regéczei, Regés, Reszegei, Rettegi, Reviczki, Récsei, Récsi, Rédei, Rémes, Réner, Répás, Rét, Rétei, Réti, Révai, Révész, Roff, Rohodi, Román, Romonczai, Ronkovics, Rosu, Rozgonyi, Rozmári, Rozmányi, Rozsos, Róka, Rótmájer, Rózsa, Rövid, Rucs, Rud, Rufi, Rufus, Rusz, Ruszkó, Rusztig, Ruth(a) (1. Rud.)
Sajgi, Sajókeresztúri, Salamon, Salánki, Salai vagy Sallai, Sallári, Samu, Sarangi, Sarádi, Sarkadi, Sarmasági, Sarolyáni, Sas, Sasi, Saskó, Sági, Sájter, Sámel, Sámelházi, Sámi, Sámsondi, Sámsoni, Sámuel, Sándor, Sándorházi, Sánta, Sápi, Sárándi, Sárdi, Sárga, Sárkány, Sárközi, Sárosberkeszi, Sárosi, Sárvári, Sebe, Sebes, Sebestyén, Segnei, Seléndi, Selin, Selyki, Selymes, Semlyénfalvi, Semsei, Sennyei, Sepsi, Sere, Seredeni, Seres, Serédi, Serlegi, Serpe, Sicz, Siegel, Sike, Sikolya, Sikos, Siló, Simai, Simándi, Simer, Simoka, Simon, Simonfi, Simoni, Simor Sinka és Sinkai, Sinor, Sipos, Sirák, Siráki, Siska, Slem, Slézias, Smercsányi, Smidt, Smuczer, Sobri l. Zsobri, Sofron, Soklos, Solymosi, Somai, Somi, Somlya, Somlyai, Somodi, Somogyi, Somosi, Somtő, Soproni, Sorbán, Sospesser, Sófalvi, Sós, Sönstein, Spáczai, Spányi, Spicz, Spiget, Springer, Stall, Stankovszki; Stefucz, Steglin, Stenczel, Stevári, Suba, Sudah, Sugadi, Sulyok, Suki, Sulán, Suppán, Surányi, Surki, Sut, Sutak, Sutakújlaki, Sükösd, Süle, Sülelmedi; Sülyi, Sütő, Süveges, Svarcz, Sváb, Svájczer, Svájnicz, Svájsz, Szabad, Szabados, Szabadszállási, Szabó, Szadovszki, Szakács, Szakácsi, Szakára, Szaklányi, Szalacsi, Szalai, Szalánczi, Szalárdi, Szalkai, Szalontai, Szamaróczi, Szamfira, Szamosán, Szamosközi, Szaniszló, Szaniszlófi, Szaniszlói, Szappanos, Szarka, Szarvadi, Szarvas, Szatmári, Szatmárnémeti, Szántó, Szántói, Szántus, Szárkándi, Szász, Száv, Száva, Szávuly, Szebeni, Szecsei, Szegedi, Szegeti, Szekeres, Szekeresi, Szekér, Szele, Szelei, Szelek, Szelezsán, Szeléndi, Szemere, Szemerei, Szendrei, Szengyeli, Szentandrási, Szentannai, Szentegyedi, Szentes, Szentesi, Szentgyörgyi, Szenthegyi, Szenti, Szentiványi, Szentkeresztfalvi, Szentkirályi, Szentlászlai, Szentmarjai, Szentmihályfalvi, Szentmihályi, Szentmiklósi, Szentpáli, Szentpéteri, Szennyesi, Szepesi, Szerdahelyi, Szerencsi, Szerémi, Szerváczius, Szezsemlei, Szécseni, Szécsi, Székely, Székelyhídi, Székesfejérvári, Széki, Szél, Széles, Szélszegi, Szénási, Szép, Széri, Szfet, Szidor, Szigeti, Szigyártó, Sziki, Szikszai, Szilasi, Szilágyi, Szilágyszegi, Szili, Szilvási, Szintai, Szinyei, Szipoly, Szirmai, Szoboszlai, Szodorai, Szoklányi, Szokoli, Szokolyai, Szolga, Szombatfalvi, Szombati, Szomléni, Szomoldi, Szongot, Szoponár, Szopós, Szopri, Szódi, Szölinczei, Szőcs, Szőcsi, Sződemeteri, Szőke, Szőlős, Szőlősi, Szőlőskei, Szőnyi, Szőrös, Sztán, Sztárai, Sztecska, Sztercz, Sztojka, Szuinyi, Szuka, Szunai, Szunyog, Szurdukán, Szurkos, Szücs, Szügyéni, Szűz, Szvára, Szvúrn.
Taböcs, Takács, Talambó, Talinger, Tallóczi, Talpas, Talpasi, Tamasán, Tamás, Tamásdi, Tamásfalvi, Tamási, Tanka, Tanógi, Tar, Tarczali, Tarczán, Tarcsa. Tarcsi, Tardi, Tarjáni, Tarnóczi, Tarpai, Tarsoly, Tasi, Tasnádi, Tatai, Tatár, Tábori, Tájlinger, Tálas, Tánczos, Tárkányi, Tárnoki, Teczka, Tegze, Teke, Tekeházi, Tekenős, Tekesit, Telegdi, Teleki, Teleszki, Temesvári, Tepesit, Terebesi, Teremi, Terhe, Terhes, Terjényi, Teserán, Teszkás, Tezárovics, Técsi, Téglás, Téglási, Térei, Téti, Tiboldi, Tiburcz, Tihanyi, Tikos, Timár, Tisza, Titkos, Tivadar, Toka, Tokai, Tokos, Tolcsvai, Toldalagi, Toldi, Tollas, Tolnai, Tolvaj, Toma, Tomaj nemz., Tomája, Tombolt, Tomori, Tompa, Tompos, Tomsa, Topai, Toperczel, Tordai, Torma, Tormás, Tornya, Toroczkai, Tógya, Tóhátán, Tót, Tótfalusi, Tótprónai, Tököli, Tömösvári, Törei, Törkös, Török, Töröri, Tőcs, Tőkés, Tőtős, Treleczki, Trif, Tripon, Trógeri, Trusza, Tulogdi, Tunyogi, Turbucz, Turbulya, Turi, Turner, Turoly, Turóczi, Turzai, Turzó, Tüdős, Tyira, Tyukodi.
Udvarhelyi, Uglai, Ugrai, Ugrin, Ugron, Ujfalusi, Ujfalvi, Ujhelyi, Ujlaki, Ujnémeti, Ujvári, Ujvárosi, Ungi, Ungur, Ungvári, Urai, Uráczi, Uránovics, Urbán, Urházi, Ursz, Urszuj, Uszkai, Uza, Uzoni, Ütő.
Vadai, Vadas, Vadasdi, Vadász, Vadkerti, Vagner, Vai, Vajai, Vajasdi, Vajda, Vajdai, Vajna, Vajó, Vajú, Vajvoda, Vakarcs, Valk, Valkai, Valkó, Vallyán, Vanka, Varasdi, Varga, Vargyasi, Varjasi, Varjú, Varró, Varsányi, Varsolczi, Vas, Vasali, Vasvári, Vatai, Váczi, Vádon, Vájsz, Válaszúti, Vályi, Váncsa, Váradi, Várai, Váraljai, Várdai, Vári, Várkonyi, Várközi, Vásárhelyi, Vedi, Vele, Vendi, Venter, Verbőczi, Verdas, Verdes, Verebélyi, Veres, Veresmarti, Verestói, Veréczi, Vergye, Verőczi, Versán, Versegi, Versényi, Wesselényi_{A Wesselényi családról hosszabb ismertetés jelent meg a munka I. kötetében.}*, Vestim, Veszprémi, Vetési, Veverán, Vezendi, Vécsei, Vég, Vékony, Vér, Vérvölgyi, Vicsai, Vid, Vida, Vidu, Vidi, Víduj, Vig, Vilhelm, Villás, Vincze, Vinczellér, Vinkler, Vinter, Virág, Virágosi, Virginás, Virteta, Viski, Viznyai, Vit, Vitéz, Vitkai, Vittelki, Vizi, Vizkeleti, Vizlai, Vladár, Vlád, Von, Vörös, Vultur.
Zabolai, Zaholy, Zai, Zaj, Zajkás, Zakariás, Zakerczka, Zakkai, Zalányi, Zarándi, Zádor, Záh, Zálnoki, Zámbó, Zárkándi, Zátori, Záv, Zelemér, Zelinszki, Zemléni, Zerif, Zics, Zicsi, Zilahi, Zima, Zoárdfi, Zob, Zojkás, Zoltán, Zombori, Zoványi, Zólyomi, Zöld, Zudor, Zutori, Zsadányi, Zsarolyáni, Zsámbó, Zsibai, Zsidó, Zsigmond, Zsiló, Zsobri, Zsoldos, Zsombori, Zsuki, Zsurki.
Az utolsó évtizedben egymást követő megyei monografiák közt egy sincs, a melyik családtörténeti anyagunkat ilyen mértékben gyarapitotta volna. Ha a példa követőkre talál, úgy csakhamar birni fogjuk az utolsó három század összes magyar nemes családainak kimeritő jegyzékét.
Azonban a megyei monografiák családtörténeti része csak akkor fog teljesen megfelelni feladatának, ha a feldolgozók a családok czimereinek felkutatását és közlését sem mellőzik. Forrásokul – természetesen – ne a közkézen forgó Siebmacher-féle czimerkönyv és Nagy Iván kötetei szolgáljanak, hanem a levéltárak eredeti armálisai és főleg pecsétjei.
E hiányosságától eltekintve, Petri Mór munkája a legnagyobb elismerésünkre érdemes. A szerző szebb, illőbb ajándékkal nem kedveskedhetett volna vármegyéjének, a mely büszke lehet a multját megörökitő szép munkára.
Emlitsük még meg, hogy a könyv diszes nagy nyolczadrétü köteteit kétszázat meghaladó kép disziti, köztük nehány önálló melléklet is, jórészt hasonmások.
Az ár aránylag olcsóra, 48 koronára van szabva. Megrendelhető Budapesten a Franklin-Társulatnál, Zilahon pedig Seres Samu könyvkereskedőnél.
Csekei.

Monumenta historica nobilis communitatis turopolje olim «Campus Zagrabiensis» dictae. Collegit et sumptibus eiusdem communitatis edidit Emilius Laszowski. I. kötet 1225–1446. Zágráb 1904. XLIV., 529. 1. 8.°

A milennium emlékére Magyarország számos városa, egyházi hatósága és vármegyéje megiratta monografiáját. Ez a példa buzditó hatással volt a horvátokra. A Tkalčić-féle, Zágráb városra és egyházára vonatkozó müvek után most kapjuk a második nagy vállalatot Turopolje nemes község oklevéltárának első kötetét, mint sokat igérő bevezetést e község készülőfélben levő s nagy arányokban meginditott történetéhez. Az oklevéltár, a mint előszava sejteti, három kötetre van tervezve; a tulajdonképeni monografia, mely a fontosabb oklevelek horvát forditását is magában fogja foglalni, legalább is egy kötetre fog terjedni.
A közlött oklevelek száma összesen 364; a kor, melyből származnak 1225-től 1466-ig terjed. Remélhetőleg minden közzé van téve, a mi e korból a község mostani területére vonatkozólag korunkra jutott. Csak egyetlenegy nem diplomatikai emlék található ebben a kötetben. Ez a zágrabi főesperességhez tartozó turopoljei parochiák jegyzéke, a mely a János gercsei főesperes által 1334-ben szerkesztett káptalani statutumokban maradt fen. (51. sz.) És sajátságosan csak ebben a jegyzékben fordul elő a község tulajdonképeni és ma általánosan használt neve Turovo, mig a középkori oklevelek e területet kivétel nélkül Campus Zagrabiensis-nek, Campus ultra Zavam-nak, vagy egyszerüen csak Campus-nak, vagy Mező-nek (pl. 1352-iki Lajos király oklevele: dicitur nobis in personis universorum nobilium iobagionum castri Zagrabiensis de Mezu. 67. sz.) nevezik.
Nem lehet czélom ez érdekes, a maga nemében páratlan Száván tuli község történetével foglalkozni; a monografus munkája ez, a ki ebben és a következő kötetekben felhalmozott adatok segitségével azt nagyon érdekesen irhatja meg. Itt csak az oklevelek közlési módjáról kell szóllanom; s emellett egy pár dologra figyelmeztetem az olvasót, melyek képesek e kötet értékéről fogalmat nyujtani.

***

Az okmánytáraknál fontos szerepet játszik az előszó. Rendesen az előszó bizonyos tekintetben feldolgozza a tárgyat; mint tette pl. Magyarországon Thallóczy (a Blagay család oklevéltárában), Horvátországon Tkalčić. Itt az ilyen előszó hiányzik, mert, mint az előszóban közölt községi megbizásból kiviláglik, külön monografia volt a vállalat főczélja. De még igy sem elégit ki bennünket az előszó. A szerző tulságosan röviden számolt be a forrásokról, a melyekből anyagát meritette. Érdekes volna hallani valamit közelebbről a horvát községi, családi és falusi levéltárakról, az egyes gyüjtemények sorsáról. Könnyü és hasznos dolog lett volna legalább a szerző által átkutatott horvát gyüjtemények jegyzékét közzétenni; jó előmunkálat lett volna ez olyan kutató számára, a ki Horvátországra nézve aféle munkát vállalna magára, a milyet Thallóczy (Századok 1885, 34. és kk. 11.) és főleg Zimmermann (Archiv des Vereines für Siebenb. Landeskunde, Neue Folge 23. [1890], 616. és kk. 1.) a magyarországi levéltárakra és gyüjteményekre vonatkozólag már nyujtottak.
Csoportosan találta a szerző a községre vonatkozó okleveleket a magyar orsz. levéltárban. Nem tartotta azonban érdemesnek felemliteni, hogy mi módon kerültek ezek ide, holott éppen olyan jól tudja mint a biráló, hogy a hires anspachi csoporthoz tartoznak. A nyughatatlan brandenburgi őrgróf, György, ki nejének, Frangepán Beatrixnek, Corvin János herczeg özvegyének jogán birta egy ideig Turopolje tetemes részét, midőn neje halála után Németországba takarodott, magával vitte hazájába a község levéltárát is, vagy legalább annak a birtokviszonyokra vonatkozó részét. Ezen okmányok II. József idejéig Anspachban penészedtek.
A mi magát az oklevelek szövegét és kritikai közlését illeti, mondhatni, hogy a közlés hű, pontos és lelkiismeretes; meglátszik e munkán, hogy szerkesztője tisztában van az oklevél kiadványok tu1ajdonképeni és legfőbb czéljával (v. ö. Fejérpataky Oklevelek kiadása, Turul 7. [1889], 133 és kk. l.), hogy állásának megfelelően (a szerkesztő t. i. a zágrábi horvát orsz. levéltár allevéltárnoka) a maga szakmájában teljesen otthon levő ember. Csak két pontban vétkezik a helyes közlési mód ellen. A tulajdonneveknek kezdőbetüvel való jelzéseit nem mindig oldja fel, és ha fel is oldja, erre különböző zárójeleket használ. Igy pl. a 2. számból (3. 1.) való két sigla: N et D. ugyanabból az oklevélből pontosan megállapitható prima meta terre, quam emit a Nicolao et Dobca ... (4. l.) A 37. szám alatti oklevél úgy kezdődik: Nos St[ephanus] banus stb. Itt a szerkesztő a St. sigla megoldását szögletes zárójelekkel jelezi, mig ezek nála is rendesen csak az oklevélben előforduló hézagok kiegészitéséül használtatnak. E jelentéktelen hibáknál sokkal sulyosabb, hogy a szövegben előforduló számos dátum akár zárójelek közt, akár lapszélen nincsen megoldva. (L. pl. 85., 105., 139., 133, 236., 240., 311. sz.)
A turopoljei oklevelek közül csak egy kis rész ismeretes egyéb kiadásokból. A község és a Zágráb város közötti viszonyokat tartalmazó oklevelek csoportja a Thalčić-féle Monumenta civitatis Zagrabiensis-ben lett közrebocsátva. Éppen azért és főleg, mert ott hibátlan alakban találhatók a szerző nem is ismételte ezeket, hanem a megfelelő helyen csak utalt erre a kiadványra. Máshol, mint pl. Fejérnél, Wenzelnél vagy Kukuljević-nél közölt oklevelek ujból való kiadását csak dicsérhetjük, mert a szerkesztő minden egyes esetben az első forrásra ment vissza, a közlési módban pedig a tudományos szinvonalon álló rendszert alkalmazta.
Az összes oklevelek közül csak az első nem nyujt megbizható történelmi anyagot. Ez a Béla ifjabb király 1225-iki kiváltsága, melyben Budunát és nemzetségét «ab obligatoria servitute castri Zagrabiensis» felmenti, hogy «liberati inferioria officii vinculo gaudeant de honesta societate seruientum regis et concesse libertatis nobilitas in totam successionis eius prosperitatem transfundatur, introducti in participium regalis domus glorientur de libertatis munere, quod adepti sunt fidelitatis deuocione.» A mint a kiadó terjedelmes megjegyzéséből látható, ez oklevél valódisága felett eltérnek egymástól a legkiválóbb magyar és horvát tudósok véleményei: Pauler, Bojničić, Klaić hamisnak tartják, mig Tkalčić és Wertner Mór valódiságát védik. Saját véleményét a kiadó határozottan nem nyilvánitotta, mégis úgy látszik, mintha Wertner nézetéhez csatlakozott volna, a ki ez oklevelet a fentebb idézett alapeszmére való tekintetből valódinak tartja. Nincs szándékom a diplomatika szempontjából pontról-pontra kimutatni e kiváltságlevél hamis voltát. A czikornyás mondatokon kivül, melyeknek gyanusságát már Wertner kifejtette, feljegyezhető talán az a szembetünő szabálytalanság, hogy az aránylag rövid narrat o két terjedelmes arrenga közzé van ékelve. De az oklevél alapeszméje, vagy jobban, nemesitési záradéka nézetem szerint nem lehet valódi. A XIII. század kezdetén mindenütt még mindig a várjobbágyok foglalták el a nem nemesi rend sorában a legelőkelőbb társadalmi és jogi állást. Tulnyomó részük a nemesi rend sorába emelkedik fel az által, hogy a királyi kiváltságok következtében azon földbirtokokat, melyeket a várjobbágyok eddig különös hadi kötelezettség fejében birtak, szabad tulajdonul kapja. E korszakban tehát még mindig az egyszerü «exemptio a jobbagionatu castri vagy a várbirtokok nemesi birtokokká emelése (lásd e kötet indexét 507. 1.) teszi nemessé, nem pedig olyan czikornyás fordulat, mint a fentebbi; mely azt a benyomást kelti bennünk, mintha a későbbi zárt főuri rend számára kiállitott holmi kiváltságlevélből vették volna át. Hozzá járul az a fontos körülmény is, hogy a zágrábi káptalan 1228-iki oklevele (2. sz.) e hamis okiratban is előforduló Milovan, Miklos et Dobca nevét emlitvén, nobilis voltukról egy szót se tud. Mivel pedig itt már földjük felett szabadon rendelkezhetnek, világos, hogy akkor a várnépek közé nem tartoztak, hanem mint sok más Száva melléki nemzetség (v. ö. 23. sz.) várjobbágyok volta. Ha továbbá hozzá veszszük, hogy a várrendszer szlavon földön akkor indul meg erőtelyesebben, mikor Imre s II. Endre idejében Magyarországon már hanyatlik (l. annak okait a Blagay család oklevéltárának bevezető fontos tanulmányában XVI–XIX. 1 ), akkor valószinű, hogy Béla ifjabb király egy olyan oklevele (v. ö. a Joachim szlavon bán 1271-iki oklevelét, hol emlittetik, hogyBéla herczeg egy másik turopoljei nemzetséget «in iobagionatum castri Zagrabiensis» akart áthelyezni. 23. sz.), mely a Buduna nemzetségét a várnépek különféle gazdasági szolgáltatásaitól mentette fel, a hamisitvány gyártásának mintául szolgálhatott. Ebben találná magyarázatát az a tény is, hogy e hamis oklevélben előforduló főpapok és főurak sora összevág a többi egykoru hiteles oklevelekéivel.

***

Mivel e kötetben sok a még eddig sehol közzé nem tett oklevél (csak a XIII. századra 24 uj darab esik), természetes, hogy benne sok becses adatot talál nem csak a község vagy Horvátország történetirója, hanem az etnografus, nyelvbuvár és a jogász is. Miután az oklevelek kivétel nélkül a szávamenti vidékekről valók, érdekes fényt fognak vetni a történelmi Szlavonia fejlődésének kérdésére, ha a kutatók belőlük a történeti és nyelvtörténeti topografia fontos adatait kivonják és e tanulmányokból kifolyólag a települési viszonyok fejlődését megállapítják. Hogy az oklevelek a XIII. századnál nem régibbek, nem lehet akadálya e terület eredeti állapotára való visszakövetkeztetésnek. A magyar királyok átalában eleinte nem is bántották e terület belső életét, s mikor 1091-ben s intenzive csak 1180. után alkalmazni kezdték reá a magyar szervezetet, ez csak fokozatosan történt úgy, hogy a XIII., sőt részben a XIV. században is a kutató éles szeme könnyen elkülönitheti az ős állapotok maradékait az új szervezet hatásától. S habár ennek a vármegyei szervezetnek nagy volt a beolvasztó hajlandósága a régi zsupa-intézménynyel szemben.; mert a magyar anyaföldön is ebből fejlődött ki, mégis e kettő közötti különbség a XII. és XIII. században nem volt oly nagy, hogy a szlavon földön való párhuzamos létezésüket akkor már érezték volna. Csakhogy abban a pillanatban, a mint Thallóczy (id. m. XX. 1.) mondja, mikor a királyok a szlavon emberre a magyar nemesség rendszabályait terjesztik ki, a szláv zsupák ős egybefüggése megtörik. Azért látunk e XIII. századi oklevelekben még mindig comeseket, a kik nem nemesek, hanem várjobbágyok, és azért szerepelnek párhuzamosan jobbágyok és castrensisek «nobilis» prćdicatummal (l. az oklevéltár indexét, a mely valódi mintaképe annak, hogy kell ilyent szerkeszteni).
A szlavon köz- és magánjogi viszonyok eredeti állapotban való tartóságának magyarázatára fontos továbbá az eddig nem eléggé hangsulyozott tény, hogy a magyarok sokban a talált szláv állapotokhoz alkalmazkodtak, s habár azokat az idők folyamán nemzeti jellemüknek megfelelően átalakitották, ez átdolgozás az első századokban még nem jutott teljesen érvényre. A Dráva és Száva közén a magyar királyok meghagyták a XII. századon át az eredeti viszonyokat (a Thallóczy által felsorolt okokon kivül) azért is, mert az anyaterületükéitől való külömbség akkor még alig is volt észrevehető. Nézetem szerint az ezen oklevéltárból megismerehető szlavon viszonyok, – mivel a szávamenti terület tisztább ethnografikus volta következtében sok esetben fentartották a pannon szlávság ős állapotát, mely a magyar szervezetre nagy befolyással volt, – uj módot nyujtanak a magyar intézmények helyes értelmezéséhez. Hogy ez igy van, erre itt csak egy példát hozok fel. Ez az egyéni birtoklás fejlődése Magyarországon.
A magyarok első megtelepedésük alkalmával még félnomád életet éltek, azért egyéni földtulajdonról való jogfogalmuk nem is lehetett; csak a nemzetség által elfoglalt szállást (descensus) ismerték mint a nemzetség közös tulajdonának objectumát. S habár kétség nem lehet afelől, hogy ezekben a nemzeti szállásokban az egyéni birtoklás csirái benne vannak, mégis a nemzetség közös tulajdonától a magán földtulajdonhoz vezető ut oly hosszu, hogy annak tulrövid időben való megjárása (v. ö. Timon: A magyar jogtörténet 1902., 323. és főleg 326. 1. 12. jegy.) csak a magyar nemzet abnormális fejlődésének tudható be. Eddig ez abnormalis, az egyéni birtoklás felé haladó kifejlődésnek okát a földmivelés elterjedésében látták (Timon id. m. 66. l.) és teljes joggal; csakhogy hatási módjának felfogása nézetem szerint téves. A jogászok elfelejtették, hogy a földmivelést a magyarok a szlávoktól tanulták. Ez pedig nem hatott az ősi magyar államszervezetre indirekte mint impulsusa a magán földtulajdon eredeti föltalálásának, hanem mint az akkori szláv, részben még a nemzetségi szervezettel korlátozott egyéni birtoklás vivője. Csak úgy, ha elfogadjuk, hogy a magyarok e tekintetben alkalmazkodtak a pannon szlávok intézményeihez, magyarázható a magyaroknál divó elővétel joga is, melynek szokása ugyanaz volt náluk, mint a szlavoniai szlávoknál (1. a magyarokra nézve az elővételi jognak szép példáját Zichy oklevéltár I. 85. 1., v. ö. Timon i. m. 341. 1.; Szlavoniára 1. oklevéltárunk 13., 16., 17, stb. és főleg 15. sz.), sőt Szerbiában és Dalmácziában is. S ép azért, mert fel kell tennünk, hogy a pannon szlávok, kik a X. és XI. században nem voltak kitéve a byzanczi befolyásnak, már akkor az elővételi joggal éltek (különben a magyarok nem vehették volna át), nagyon kétséges az a feltevés, hogy e jognak egy XIV. századi szerb oklevélben (Glasnik srp. 35 [1872], 121. 1.) található nyomai, annak a poljicai község statutumaiban (ed. Jagić, Monum. slav. merid. historico-iur. 4., 59. 1.) s a tengerparti Horvátország szláv okleveleiben (1. az 1448. és 1449-iki oklevelet, Monum. hist.-iur. 6., 175 a 417. 11.) való használata a byzanczi befolyásának köszönhető; sőt ha szembe vesszük a byzanczi tartományok külön jogának szivósságát a birodalmi joggal szemben (v. ö. Mitteis: Reichsrecht u. Volksrecht in den östlichen Provinzen des röm. Kaiserreiches 1891. passim.) és azt a körülményt is, hogy az elővétel jogával először csak Roman Lakapenos 922-iki novellája foglalkozik (1. Zacharić: Geschichte des bysant. Rechtes, III. 236–248, v. ö. Jireček: Gesetzbuch des serb. Caren Dušan, Archiv für slav. Philologie 22 [1900], 160. 1 ), akkor a tiszta byzanczi jelleme erősen meginog és valószinűvé válik, hogy az emlitett novella csak a szláv tartományokban már régóta dívó szokást emelte törvénynyé.
Becses adatokat nyujt tovább e kötet a szlavon mezőgazdaság történetéhez. Ez okmányok tanusága szerint, hogy ismét egy példát hozzak fel, Szlavoniában vagy legalább annak szávamenti területén a szabad birtokok nagyságát az egész középkoron át a «vreten» (wreten, vereten) szerint határozták meg. Mivel pedig a vretent az adriai Trau városában ép úgy mint a Száva partján a földbirtokok mértéke gyanánt használják (Statutum, Trau. 3. lib. 46 cap.: quod quicumque ... agrum vel vineam comparaverit, eum vel eam ad numerum vretenorum debeat comparare), alapos bizonyitékunk van e mérték nagy elterjedése és ősi volta mellett. Oly gyökeres volt a szlavon és horvát területen e mérték használata, hogy sem a káptalanok oklevéliró papjai, sem a traui statutumok olasz szerkesztői nem merték vagy nem tudták latinul visszaadni. Csak a XV. század közepén merül fel az okleveleinkben párhuzamos latin kifejezés «dimensio» maior attributummal (1445. 275. 1.quindecim maiores dimensiones vulgo ureten dictas) megkülönböztetéséül «dimensiones vulgo methy-től. (1435. 240. 1.). Hogy a vreten (*vrten, vrteti = forditani, mikor az ekét forditják, v. ö. magy. forduló,) vagy a Zára városában használt szláv gonaj (az oklevelekben: gognai), ha nem is oly direkte mint a magyar aratrum eredetileg az ekével, a föld mivelésének e leghatalmasabb eszközével állott összefüggésben, kétség nem lehet. Hogy eredetileg a vreten mennyi földterületet jelentett, körülbelül sem állapitható meg, mert, mint a szó eredete mutatja, akkor még a pontosan eszközölt mérésekről nem is volt szó. Mutat erre tovább az okleveleinkben előforduló, már emlitett más érdekes mérték: met (meth, meeth, metk; többes szám: meti, mety, methy), melyet a földbe vetett mag mennyisége szerint állapitottak meg (v. ö. a német muth) és a gónaj, mely eredetileg dülővel függ össze. A XIII. században, mikor először emlittetik a vreten, már elvesztette eredeti jellemét és ép úgy, mint az aratrum már sikmértékké változott át. De akkor is, mikor a XIV. és főleg a XV. században már pontos mértékké vált, biztosan csak annyit lehet mondani, hogy az éjszaki szlavon vreten nem lehetett oly nagy mint a magyar eke (1. Wenzel: Mezőgazdaság története 169. 1. Timon i. m. 324. 1.), sem ugyanolyan, a minő a dalmát oklevelekben és a traui statutumokban fordul elő. Itt a latin kultura befolyása alatt már korán pontosan meg van határozva. A statutum ugyan nem mondja meg, de az oklevelekből látni, hogy passusokra oszlott a zárai gónajhoz hasonlóan, melynek nagyságát a városi statutumok (3. lib. 144. cap.) így állapitják meg: quod omnes gognay sint viginti passus per longum et totidem per amplum ad mensuram illius passus, qui signatus est in porta ecclesić s. Petri situatć in platea civitatis Jadrensis. (L. bővebben Sufflay: Die dalmatinische Privaturkunde. Sitzungsberichte 147., 118. 1.) A szlavon vretennek nagyobbnak kellett lennie, mert több metet foglal magában, melyeknek a XV. században ismét kisebb sub divisiójuk van: wdylnycze (először 1435. 241. 1.: unam ... dimensionem wlgo meth dictam et quinque minores dimensiones wlgaliter wdylnycze vocatas). Az összes itt közlött oklevelekben csak egy hely van, mely a vreten és met közötti viszonyt eldönthetné, és ép e passus csonka.
E kötet méltánylásául szolgáló példák választásában iparkodtunk olyanokat felhozni, melyek ez okleveleknél régibb korra áraszthatnak fényt; végezzük is hát egy ilyennel. A zágrábi káptalan 1228-iki oklevelében (2. sz.), melyben egy turopoljei nemzetség tagjai «aliquam partem de sua terra propria eladnak, az eladott föld határai között emlittetik valami «terra Boyemorum.» Ugyanazt a földet érti Tibor, zágrábi ispán 1257-iki oklevele (l0. sz.), mikor azt mondja, dicuntur »
hogy Lonka birtok «ab occidente ... terre. populorumqui
Chehy commetatur.» (A birtokosok nemzeti neve azután átmegy magára a birtokra: Cheh, Chehi, Chehy, Chehe). Itt kétség nem lehet, hogy egy szávamenti cseh letelepedésről van szó. E tény önkénytelenül eszünkbe juttatja, hogy ez a telep csak a zágrábi püspökség alapitásához lehet füzve és hogy Duhhal, az első zágrábi püspökkel Szent László a cseh bevándorlóknak egész csoportját küldte a Száva vidékére.
Dr. Sufflay Milán.

1905-3

TURUL

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság
Közlönye

AZ IGAZGATÓ-VÁLASZTMÁNY MEGBIZÁSÁBÓL SZERKESZTIK
SCHÖNHERR GYULA
TITKÁR
ÉS
VARJÚ ELEMÉR
AZ IGAZG. VÁL. TAGJA.

BUDAPEST

KIADJA A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG

MCMV.

97A RUDÓBÁNYAI EV. REF. TEMPLOM CZIMERES EMLÉKEI.

(Négy képpel.)

Borsod vármegye egyik kedves falujában, Rudóbányán, mely a XIV. században mint nevezetes előkelő bányaváros szerepel és sok viszontagság után ma is az ország egyik elsőrendü bányatelepe, van az ev. ref. egyháznak egy kis temploma. Ez a kis egyház valamikor nagyobb, diszes, oszlopzatos gót izlésü mű volt és csak sok pusztulás s nem épen műértő, szegényes javitások után lett izléstelen, de még mindig értékes és érdekes rommá, a mely kifejezés nem zárja ki azt, hogy az ottani ev. ref. gyülekezet, mint templomát, még ma is gondozásban részesiti.
Hogy ebben, a sok pusztuláson és ugyanannyi javitáson_{A templom épitési idejét a XIV. századra tehetjük. A pusztulásról elég fogalmat nyujt az, hogy csak részben maradt meg és keleti fala is későbbi (Myskovszky), A templomban megmaradt feljegyzésekszerint kétszer (1664, 1758) javitották. Pusztulása főokának a reformácziót kell tekintenünk a mely tudjuk, hogy az emlékeknek nem kedvezett.}* átment kis templomban (mérete 12 1/2 X 9 m.), a mely tulajdonképen a régi, nagy egyház nyugati hajója és a melynek régiségére csak kapuzata, gyámkő nélkül való gót boltozat-borda töredékei és ablakai vallanak, oly becses, régi műemlékek maradhattak, hogy érdemes róluk hosszasabban értekezni, igazán csodával határos.
A templomnak bővebb régészeti ismertetését és története szempontjából érdekes feliratainak közlését mellőzvén, három műemlékét, vasajtaját és két sirkövét mutatom be, a melyek czimertani szempontból kiváló figyelmet érdemelnek. Szükségesnek tartom azonban előre is megjegyezni, hogy ezek közül kettőnek rajza és ismertetése már megjelent, de részint a rajzok gyarlósága, részint az ismertetések fogyatékossága és alapos tévedései miatt_{Nem értem ide Myskovszky Viktornak az Archćologiai Értesitő XXI. évfolyamában «Néhány felsővidéki műemlék» cz. közlött értekezését, a mely apró tévedésektől eltekintve (igy a vasajtón lévő Anjou-sisakczimert hattyunak, a kettős keresztet háromágu villának, Sauer Erhard sirkövét Frigyesének mondja), a rudóbányai templomnak és emlékeinek eddig legkiválóbb, derék, de czimertani szempontból sem nem kifogástalan, sem nem kimeritő ismertetése.}* a hüségre és pontosságra törekvő, szemlélet alapján irt ismertetés annyi helyreigazitani és mondanivalót talál, hogy az ujság ingerével bir és feleslegesnek nem mondható.
Még láthatók voltak a templom első részének romjai, a midőn Vereby Soma, a kevés imeretü, dilettans régész, de mozgalmas, élesszemü és termékeny iró az ötvenes években. A testvérhaza történeti kincsei czimü munkája I. füzetében a Borsod vármegyei egyházakról irván, a rudóbányai ev. ref. templomra és vas ajtajára is kiterjeszté figyelmét. Bár értékét és jelentőségét nem fogta föl és járatlansága miatt gót betüi is megfejthetetlen rejtélynek tüntek fel előtte, a homályos és szokatlan dolgok iránt való önkénytelen érdeklődés reá birta arra, hogy lerajzolja és kiadása által a szakemberek figyelmét rá felhivja. Annyira számitott az általános érdeklődésre, hogy be sem tudta várni emlitett munkájának befejezését, hanem mutatványul a Budapesti Visszhang 1856. évf. aug. 28. számában erről irt rövid, történeti és régészeti járatlanságát fényesen bizonyitó, de jóindulatra mutató ismertetését kiadta, s ebben «a felirat rejtélyének megfejtését szakavatottakra» bizza. Sikerült is felkeltenie az érdeklődést, mert Paur Iván, az ismert nevü történetiró egy nappal később irt róla néhány ismertető sort és közölte a Magyar Sajtó aug. 31. számában. Bármennyire bizott is jártasságában, a megfejtést ő is csak a III. sornál kezdi és csak 4 szót (Maria, Caspar, Melchior, Balthazar) volt képes megfejteni. A megfejtetlen betüket hajlandó a donator, vagy mester nevének tartani; a betük között előforduló alakok és pajzsok meg épen megfejthetetlen hieroglifáknak tüntek fel előtte. Különben szerinte «a betük alakja oly határozott bevégzettségü, hogy e műkincset minden habozás nélkül Zsigmondtól Mátyás királyig terjedő kornak itélném oda. Az interpunctiot helyettesitő kis pajzsok és képletek a legérdekesebb, mi lehet, és az egésznek holmi egyptusi külsőt kölcsönöz, a laikust még könnyen félrevezetőt».
Már e sorokból is kilátszik, hogy a laikus láthatárán ő sem emelkedett tul; de úgy az ő, mint Vereby sorai felkeltették az Ipolyi Arnold_{A czikk alatt St. betü áll. Rómer, akinek tudomása lehetett arról, hogy ki irta, Ipolyinak tulajdonitja, Myskovszky Viktor pedig azt állitja, hogy egy Hieser nevü épitész.}* figyelmét, a ki be sem várva a Vereby munkájának megjelenését, a Mittheilungen der K. K. Central-Commission zur Erforschung und Erhaltung der Baudenkmale II. (1857) évfolyamának augusztusi számában (219. 1.). Die archäologischen Publicationen ungarischer Zeitschriften czim alatt nemcsak kiegésziti a etbük megfejtését a Maria szó előtti M. sigla helyes kiegészitésével (Mater, oder Mutter) és a hilf szó helyes olvasásával, hanem az ajtó tudományos, archćologiai méltatását is adja; sőt a betük között lévő alakok magyarázását is megkisérti. Igy fejti ki, hogy a Mutter Maria hilf fohász és a három szent király neve harangokon, templomajtókon külföldön is szokásos; igy ismeri fel helyesen a csillagot, napot és holdat; de szó nélkül átsiklik a következő mezőn, a pelikánt meg, a mely az anyaszentegyház ismert jelvénye, skorpiónak, vagy nyilnak, az előbbi égi testekkel összefüggő planetajegynek tekinti. A többi alakokon, elfogadva Paur azon nézetét, hogy azok az irásjeleket helyettesitik, még kényelmesebben csuszik át, a felirat további részének megfejtését meg sem kisértve.
Megpróbálja az ajtó készitésének idejét is meghatározni, s azt kifejezett szép gótikus majuszkulái és csucsives hajlása miatt kétségkivül a XV. századból eredőnek állitja.
Ezután irodalmunkban tudtommal 1871-ig nem volt szó a vasajtóról, a midőn a Magyar Történelmi Társulat leleszi kirándulása alkalmával egy, «a kastélyszerü kolostor első emeletének keleti részén a templom tőszomszédságában a sekrestyével egy szük csigalépcsőzet által összekötött – kamaraszerü szobában» felfedezett, igen régi félkörives vasajtót Lehoczky Tivadar megvizsgált, lerajzolt és közölt az Archaeologiai Értesitő V. kötetének 277–280. lapján, hozzácsatolva feliratának tulságosan merész és el nem fogadható megfejtését.

Az emlitett folyóirat akkori szerkesztőjének dr. Rómer Flórisnak feltünt a leleszi és rudóbányai vasajtók között lévő feltünő hasonlóság és rövid összehasonlitásukat hozzáfüzte az előbbi értekezéshez. Ugyanekkor megkisérté a Paur és Ipolyi által megfejthetetlennek jelzett betük olvasását is, de sikertelenül. Mosolyra késztető erőlködését azzal az okos, ma is érvényes állitással fejezi be, hogy oly szokatlan és nagy röviditésekkel van dolgunk, a melyeket addig, a mig több hasonló emlék elő nem kerül, meg nem fejthetünk._{Ehhez hasonló ajtó, annyi különbséggel, hogy pántjai vizszintesek és függőlegesek lévén derékszögü négyszögü mezőket képeznek, Kassán egy magánházban került elő, de igen rongált állapotban. Feliratából csak Caspare, Melc betük látszanak. L. «Archaeologiai Értesitő» 1901. évf. 397. 1.}*
Ennél többet a feliratokra nézve nem irhatott Myskovszky Viktor sem, a ki Néhány felsővidéki műemlék czimü értekezésében_{Archaeologzai Értesitő XXI. évf. 385. 1.}* terjeszkedik ki rá. Ő az első, a ki tudományos készülettel és a helyszinen végzett vizsgálat alapján foglalkozott ez ajtóval. Utána – a mit teljesség kedvéért kell megemlitenem – még Hahn Károly közölte a vasajtó sikerültnek nem mondható homályos képét és feliratának töredékét A «Borsodi Bányatársulat» vaskő bányászatának monografiája» czimü érdekes értekezésében, a Bányászati és Kohászati Lapok 1904. évi novemberi számában.

Hogy az ily sok emlegetésen és ismertetésen átment vasajtóval ujból foglalkozom, azért történik, mert az eddigi ismertetők egyike sem mutatott rá a műemlék czimertani fontosságára.
E tekintetben csodálatos, érthetetlen mellőzésben részesült vasajtónk. Több szerencséje volt a leleszinek, a melyet br. Nyáry Albert heraldikájában is bemutatott, (IV. tábla 26. á.), pedig ennek heraldikai jelentősége – mivel csak a vágásokból és keresztből egyesitett országczimer fordul elő rajta, későbbi időből – távolról sem mérkőzhetik a rudóbányaival. Legyen szabad tehát előbb pontos, fénykép után vett rajzát bemutatnom és rövid leirását adnom, hogy heraldikai jelentőségét ismétlések nélkül, annál könnyebben kidomborithassam.
A kovácsolt vastag vaslemezből álló ajtó a templom déli, csucsives, tölgyfával béllelt kapunyilásában van és régi, rongált voltára való tekintettel ma már nem használtatik. A lemez erősitésére szolgál 11:10 ferde és találkozásuk által 55 dűlény alaku mezőt képező vaspánt, a melyeket a keresztezéseknél egymással és közben is a lemezzel diszitett fejü szögek tartanak össze. A mezőket fél domborművü égi testek képei, gót nagybetük és czimerek töltik be a következő sorrendben:
I. sor. Tökéletlen üres mezők.
II. sor. 1. Tökéletlen üres mező. 2. Hatágu csillag. 3. Nap, félkörivben hajló csillagokkal. 4. Fogyó holdsarlóval kisért telihold.
5. Csöbör sisakon kettős kereszt; felső keresztfája félmankós. 6. M. 7. Tökéletlen mező.
III. sor. 1. Tökéletlen mező. 2. M. 3. A. 4. R. 5. I. 6. A. 7. H. 8. Tökéletlen üres mező. IV. sor. 1. Tökéletlen üres mező. 2. I. 3. L..4. F. 5. -ön álló mellét tépő pelikán, a melyet a Mittheilung-en irója skorpiónak nézett. 6. C. 7. A. 8. 9. Tökéletlen üres mező.
V. sor. 1. Tökéletlen üres mező. 2. P. 3. A. R. 5. Csucsives pajzsban kettős kereszt, melynek felső keresztfája félmankós. 6. M. 7. E. 8. L. 9. C. 10. Tökéletlen üres mező.
VI. sor. 1. Tökéletlen üres mező, 2. H. 3. I. O. 5. R. 6. Csucsives pajzsban egyesitve az apostoli kettős kereszt és vágások. 7. B. 8. A. 9. L. 10. Tökéletlen üres mező.
VII. sor. 1. Tökéletlen üres mező. 2. T. 3. H. 4: A. 5. . 6. A. 7. R. 8. Rongált mező, ma már kivehetetlen alakkal, a mely a Vereby rajza szerint valami mesterjegy lehetett. 9. C. 10. Üres mező.
VIII. sor. 1. Tökéletlen üres mező. 2. Csucsives pajzsban lebegő, széles végü kereszt, mely alatt a kulcslyuk. 3. Szembenéző oroszlánfej rongált állapotban. 4. Rongált mező, a melyben Vereby rajza szerint T. betü volt. 5. C. 6. N. 7. K. 8. Üres mező. 9. Tökéletlen üres mező.
IX. sor. 1. Tökéletlen üres mező. 2. Csucsives pajzsban valami mesterjegy. 3. Csöbörsisakon az Anjouk sisakdisze: két toll között (a csőrében patkót tartó) strucz fej. 4. Rongált mező, a melyben Vereby rajza szerint . betü volt. 5. T. 6. .
X. sor. Tökéletlen üres mező. 2. Rongált mező. 3. V. 4. Kitörve.
XI. sor. 1., 2. Tökéletlen üres mező. Mellőzve a tökéletesen meg nem fejthető betüket és jelképes alakokat, lássuk a vasajtó czimeradatait.
Közülök legérdekesebb mindjárt az első, mert az az apostoli kettőskeresztet – ha nem is hibátlan ábrázolásban – mint sisakczimert mutatja be. Ez eddig az egyetlen ismert adatunk arra, hogy az ország czimerének sisakdiszéül a kettőskeresztet is használták, mert eddigi ismereteink szerint sisakdiszül csakis a pávatoll forgó, két strucztoll, két zászló és az Anjouk sisakdisze, a struczfej fordult elő. Azonban, ha kritikai szemmel nézzük, jelentőségéből sokat veszit.
Először is vidéki mester művéről lévén szó, hivatalosnak nem tekinthetjük, belőle általánosságban nem következtethetünk, úgy hogy csak mint érdekes curiosum jöhet szóba mindaddig, a mig használatát esetleg pecsétmaradvány vagy már elfogadhatóbb emlék is nem igazolja.
Különben is nagy kérdés, hogy a sisakczimert sisakdisz adatnak elfogadhatjuk-e oly korban, a mikor még a sisakdiszek használata nem volt állandó és általános. Mert minden jel arra mutat, hogy a sisakczimer nem úgy szerepel, mint a pajzsnak szükségszerü kiegészitő része, hanem az a már használt czimeralaknak a sisakon való ábrázolása; még pedig azon nézet alapján, hogy czimerül maga az alak szolgál minden járulék nélkül, s eképen ez egyformán ismertető és megkülönböztető jel akár a pecsét kerek mezején, akár pajzsban, akár négyszögü zászlón, akár sisakon, akár minden keret nélkül ruhadarabon fordul elő. E szerint bizonyos korszakban a sisakon levő alakok nem tekinthetők mai értelemben vett külön sisakdiszeknek, hanem ugyanolyan jelentőségü valóságos czimerek, mint a pajzsalakok. Ez alapon a szóban forgó sisakczimert nem tekintem az országos czimer sisakdiszének, hanem egyszerüen az országczimer ismétlésének.
Ez mindenesetre sokat von le értékéből, sőt szokatlanságától eltekintve, egyértéküvé teszi az V. sor 4. mezejének pajzsczimerével, ha csak fel nem tesszük azt, hogy a mezők kis területe miatt a teljes czimer alkalmazása nehézségekbe ütközvén, a mester a sisakot és pajzsot külön mezőkön ábrázolta, a mire különben még pecséteken is van adatunk. Akár helyes a feltétel, akár nem, megmarad érdekessége és az ajtóra vonatkozólag korhatározó fontossága is, mert ebből és a többi sisakczimerekből következtethetjük, hogy műemlékünk esetleg még a XIV. század első feléből, de mindenesetre a XIV. századból származik.
A IV. sor 5. mezején a pelikán nem czimer, hanem jelkép.
Az V. sor 4. mezején csucsives pajzsban a kettős kereszt, nagyobb jelentőség nélkül való. A VI. sor 6. mezejében látható pajzsczimer azonban kiváló jelentőségü, mert ez igen korai, sőt ha a sisakczimerek hazánkban nem lettek volna oly hosszu ideig használatban,_{Ezért nem lehet ugyanis az ajtó készitésének idejét pontosan meghatározni.}* bátran mondhatnók, hogy első adatunk arra, hogy az ország czimere a hasitott pajzsban egyesitett kettős kereszt és vágások. Eddig ismert első adatunk ugyanis az Ivánfi megállapitása szerint 1302–1382 közé tehető_{Nagy Lajos érme. L. Ivánfi : A magyar birodalom czimerei II. f.}* a második_{A Sigillum Regnicolarum Hungariae köriratu pecsét. L. Archćologiai Értesitő 1871. évf. 271. 1. és 1878 155.1.}* 1385-ből származik, a harmadik pedig már Zsigmond korabeli, a melynél a szóban forgó adat minden esetre fiatalabb.
A IX. sor második mezejében csucsives pajzsban oly alak fordul elő, a melyet meghatározni nem tudok. Valószinü, hogy nem is czimer, hanem pajzsba foglalt mesterjegy.
Ugyanazon sor harmadik mezejét az Anjouk ismert sisakczimere foglalja el, a mi szintén határozó fontosságu és valószinüleg azt jelzi, hogy vagy Róbert Károlynak, vagy Nagy Lajosnak része volt a templom épitésében.
Ime, ily becses heraldikánk szempontjából e kis ajtó. Czimertani adatainak értékét növeli az, hogy a kor meghatározásra biztosabb adatot nyujtanak, mint az egész müizlése, készitési módja és a betük alakja, a melyek Paurt és Ipolyit – mint láttuk – megtévesztették.
Templomocskánk másik nevezetes műemléke Perényi István 1437. évi pompás sirköve. Hiányos műérzékünk jeleként szokták emlegetni heraldikánk gyarló, romlott voltát. Sokat hangoztatta ezt, sokat kesergett e fölött a nagy érdemü Csergheő Géza, a ki külföldi műremekeken túlfinomult izlése, az elméletekhez való ragaszkodása miatt sokszor méltatlanúl támadt czimereink gyarlósága ellen; de hazafias büszkeséggel is mutatott rá egy-egy kiváló remek alkotásra. Sok érdeme van neki és munkatársának, Csoma Józsefnek abban, hogy a modern heraldika elvei nálunk győzedelmeskedtek, viszont a külföld itélete enyhült, sőt elismeréssé változott. Mindenki önként meghajol érdemeik előtt és nem azok kisebbitése, hanem az igazság szolgálata késztet annak megállapitására, hogy a Perényi István sirkövét külföldnek szánt német nyelvü munkájukban, egy rossz tollrajz miatt nagyon kedvezőtlen alakban mutatták be.
Honnan kapták a gyönge vázlatot, nem emlékeznek meg róla, én pedig régészeti és czimertani irodalmunkban hasztalan kerestem fölvilágositást. Vereby Soma említett munkájában megemlékezik a rudóbányai templomban levő két régi sírkőről is, de ennél többet nem tud a Mittheilungen névtelen irója sem.
Tudtommal ezután az Archaeologiai Értesítő 1888. folyamában volt szó erről, a hol Csoma és Csergheő a Perényiek középkori siremlékeit mutatták be, Alte Grabdenkmäler aus Ungarn czimü munkájuk mutatványaképen, a mely csak két év mulva jelent meg és változás nélkül adta a Perényi István sirkövének hibás rajzát.
Hasonlóan változtatás nélkül nyomatta le Dr. Lind Károly: Sammlung von Abbildungen i mittelalterlicher Grabdenkmale aus den Ländern der österreich-ungarischen Monarchie czimü képesatlaszában._{Abtheilung. Wien, 1892. P. 38. Taf. XIX. Fig. 7.}* Csak sajnálnunk lehet, hogy ezen tökéletlenség idegen műbe is belekerült, mert hibás a legenda, a czimer, a rendjelek ábrázolása, szóval minden, a mi a sirkövön látható. Természetes, hogy igy elesnek azon kifogások is, a melyeket ellene – a mint szavaiból kiérezhető – Csergheő emelt az Alte Grabdenkmäler-ben.

Mert ha van igazán szép czimerünk a középkorból ha van emlékünk, a mely a tökéletes, szép szerkezetet igazán művészi kivitellel egyesiti, a Perényi István 1437. sirköve bizonyára az.
Az Alte Grabdenkmäler tudós szerzői nagy dicsérettel illetik az 1458. évi terebesi Perényi sirkövet – meg is érdemli a dicséretet; de durvább kivitele és túlterheltsége miatt az előbbivel nem mérközhetik, pedig az két évtizeddel fiatalabb is. Méltó tehát arra, hogy igazságot szolgáltatván neki, művészi becsének megfelelő ismertetését adjuk.
A vörös márványból faragott sirkő jelenleg a templom keleti oldalán a szószéktől jobbra van befalazva, eredetileg azonban a padlózatba volt foglalva, úgy, hogy alsó fele az Úr asztala közelébe esett és a sok járás következtében elkopott. Szerencsére azonban ez által csak a felirat egy része pusztult el, a paizs pedig, ha nem is érintetlen, de elég ép maradt. A góth minuszkulás legendából tisztán olvasható a kővetkező rész:

Megfejtése: Hic obiit magnificus dominus Stephanus filius Emerici de Peren serenissimi Principis domini Si[gismundi – – –s dapiferorum magister. anno domini 1437.
Tehát a sirkő Zsigmond király étekfogó mesterének, a Perényi Imre fiának, Istvánnak emlékére készült az 1437. évben.
A sirkő mélyitett mezejét a Perényi czimer és a boldogult rendjelei diszitik.
Jobbra dőlt körives pajzsban liliomos koronán_{Pontosabban koronában, mert a saskarmok a korona alsó pántja alatt is látszanak.}* két karmas – sasszárny között jobbra fordult hajfonatos emberfő_{Ezt a szörnyalakot heraldikusaink harpiának tartják, Rudóbányán azonban bányarémnek nevezik, a mi mindenesetre igen érdekes kifejezés, ha műszóúl nem is fogadható el.}* van hosszú, előre álló szakállal. A sisakdisz a csinos kivitelü csőrös sisakon a pajzsalak, a sirkő mezejének betöltése kedvéért aránytalanul nagyitva. A foszlányok a késői gót izlésnek megfelelően négy ágra oszolva kecsesen övezik a pajzsot és a sisak körül is csinosan töltik ki a mező üres részét.
A sisaktakaró fölött jobb oldalt kereszt látható, a melyről gyürü alakban görbült, farkát nyaka köré tekerő, négy lábú sárkány függ. Ez a sárkányrend belső tagjainak jelvénye,_{A külsők keresztet nem viselhettek.}* a mely ugyan legtöbbször a pajzs körül fordul elő, de a pajzs mellé is alkalmazták még armalison is, ha az elhelyezés nehézségekbe ütközött._{Pld. a Garai Miklós 1416. évi armálisán. L. Nyáry Albert: A heraldika vezérfonala, 238. 1. Hasonlóan kiséri a czimert u. e. jelvény a terebesi sirkövön is.}*
Ismerjük a sárkányrend 1408. évi alapitó levelét, mely nemcsak a rend alapitásának czéljaival ismertet meg, de felsorolja a rend báróit is, a kik között előfordul Perényi Péter, a székelyek és Mármaros ispánja és Perényi Imre királyi cancellár_{V. ö. Fejérpataky L. A Chapy cs. czimere és a sárkányrend. Turul I. k. 117. 1.}* tehát a Perényi családból két tag. Hogyan jutott később István és János is a korlátolt számu (24) beltagok közé, közelebbről nem tudjuk, de valószinüleg valamelyik tag elhalálozása folytán. A király ugyanis kötelezte magát, hogy az elhalt tagok helyét új tagokkal pótolja, ezzel is biztositani kivánván a rend maradandóságát.
Csoma-e, Csergheő-e, nem tudhatni, erről a sirkövön kifejezett, de rajzukon értelmetlenül és gyarlón visszaadott jelvényről kisütötték, hogy liliomos kanna és az Arragoniai V. Alfonz által alapitott mértékletességi, vagy kanna-rend jelvénye. Bámulatos játéka a véletlennek és nagy diadala a tapintatos képzelet játékának, hogy ez a jelvény tényleg előfordul a sirkövön, de nem a jobb, hanem a baloldalon; előfordul a három természetes liliom azon két fülű vázában, a melyet Csoma és Csergheő szórakozott művésze a liliom nélkül talált lerajzolni. Meg volna tehát a liliomos váza, de hogy ez a kanna-rend jelvénye-e, sem állitani, sem tagadni nem merem határozottan. Ismeretes ugyanis, hogy e rend jelvénye igen szövevényes,_{Apró, 3–3 liliommal diszlő kannákból álló láncz közepén násfa, mely félholdon állva Máriát ábrázolja, a mint jobb karján Jézust, bal kezében kormánypálczát tart. Erről egy kis lánczon griff függ, mely a rend jelszavával ellátott (per bon amour) szalagot tartja.}* a mi miatt czimerekkel kapcsolatos, különösen sirköveken való alkalmazásában egyszerüsitik. Előfordul épen a Csergheő-Csorna állitása szerint a kannákból font láncz a pajzs körül a jelmondatos szalagot tartó gritt, karikára füzött kannák, de hogy egy liliomos váza minden más jel (griff, vagy jelszalag) és adat nélkül a rend jelvényének tekintessék-e, legalább is kérdéses. Mindenesetre jogunk van annak feltételezésére, hogy rendjel, mert bizonyos, hogy Perényi János tagja volt e rendnek és valószinü, hogy az István sirkövére sem szépészeti okból került oda, mint különben igen szokásos és kedvelt diszlet, mert tulterheltséget okozván, a szemlélőre rossz hatással van. Bizonyára nem rontja el becses művét ily felesleges diszlettel az a művész, a ki ily remeket tudott alkotni. Mert a sirkő méretei, beosztása, alakjainak művészi, könnyed, tökéletes kidomboritása a körirat betüinek bevégzettségétől kezdve a szárnytollak mesteri stilizálásáig, a mesés emberi arcz ijesztő tekintetéig, (valószinű innen származik bányarém neve) mind művész kezére vall, még pedig bizonyosan azon művész kezére, a kitől a terebesi sirkő is származik. E meggyőződésre vezet egy pár futólagos, összehasonlitó pillantás és e meggyőződést csak erősiti a gondos összevetés. A czimeralakok hasonló kivitele, a sisaktakaró azonos csipkézete, a liliomos váza hű ismétlődése minden kétségen felül egy mesterre mutat. Hogy a 21 évvel idősebb terebesi sirkő valamivel durvább kivitelü (legalább a rajz szerint, mert magát a sirkövet nem ismerem), azt már a 21 év is megmagyarázza, mely a mesterre sem lehetett hatástalan, hogy pedig rendjelekkel túterheltebb, nehézkesebb, azt sem lehet a hasonlóság ellen érvül felhozni. Azok csak rontják a hatást, előnyt adnak a mester fiatalkori alkotásának, a melynek ismertetését azzal az óhajtással fejezem be, hogy hű mása legyen oly széles körben ismeretes, mint karikaturája és vivja ki megérdemlett tetszését azoknak, a kiknek szigoru, elitélő kritikájában már része volt.
A Perényi István sirkövétől jobbra, közvetlenül mellette van egy hasonlóan vörös márványból faragott 91 cm. széles és 1.93 m. magas sirkő, a mely ugyan sem művészi becsénél, sem koránál fogva nem érdemel oly nagy figyelmet mint amaz, de tekintettel a czimer érdekes voltára és arra, hogy még ez ideig kiadva nincsen, nem tartom feleslegesnek közlését és ismertetését.

A sirkő felső, mélyitett felét erőteljesen faragott czimer, az alsót lapidaris betükkel vésett 16 soros vers, széleit pedig az időre és sirkő állitására vonatkozó körirat foglalja el. Mivel a hosszú vers és körirat reprodukálása nehézségekbe ütközik, azért rajzban csak a czimert adjuk a fénykép után, feliratát pedig, a röviditések feloldásával, itt közlöm:
SI ROGITAS: QUIS SIT TUMULO CONCLUSUS IN ISTO,
O QUICUNQUE INDE SOEPE MEARE SOLES.
ECCE EGO SUM, QUONDAM SOMOLNAE NATUS
[ERHARDUS
QUI PATRIO SAURER NOMINE CLARUS ERAM.
EGREGIUS CASPAR SAURER, DOROTHEAQUE MATER
ME GENUERE, AMBO NOBILITATE GRAVES
A PRIMIS ANNIS FUERAM VIRTUTIS AMATOR
NOBILE CONFIRMANS PER MEA FACTA GENUS.
MATURUS BELLO PATRIAM DEFENDERE AB HOSTE
CURAE ARAT (igy) ILLIUS PROQUE SALUTE MORI.
POST FAVENTE SACRA MIHI MAIESTATE PROVISOR
IN SAARD ET SLNDREO (igy) SEDULUS EXTITERAM ADQUE ALIOS VIRTUS QUOQUE ME VEXISSET HO
[NORES,
VENISSET LETHO SERIOR HORA MEA;
SED QUIA SIC PLACUIT DOMINO IUVAT ESSE SUB
[UMBRA
ULTIMA DUM MUNDO FULGEAT ORTA DIES.
Körirat: NATUS ERAT SEXTO NONAS JUNII ANNO MDXLIIII
OBIIT AUTEM OCTAVO KALENDAS JANUARII ANNO
MDLXXVI. STATUIT VERO MONUMENTUM HOC FRA-
TER SUPERSTES, EGREGIUS FRIDERICUS SAURER
CUM CONIUGE DEFUNCTI
E felirat szerint tehát, a korán elhunyt, (1544–1575) nagyreményü vitéz, nemes Saurer Erhard czimeres sirköve áll előttünk, a melyet a boldogult felesége és testvére, Frigyes emeltetett. Mivel ő sárdi és szendrői provisor volt önkéntelenül felmerül e kérdés, Rudóbányán temették-e el, vagy később szállitották valami okból oda a sirkövet.
A csinos czimer leirása a következő: barokizáló pajzsban jobbra fordult koronás vadkan fő. Sisakdisz: liliomos koronából czölöp mentén növekvő helyzetben korona nélkül a pajzsalak.
A család neve és a czimeralak között (Sau) összefüggés lévén, beszélő czimernek kell tartanunk.
A Saurer czimert e kőre való hivatkozással közli a Siebmacher is azon tévedéssel, hogy a sirkövet a Sauer Frigyesének mondja és a sisakdiszen a kan fejét balra, a pajzsalakkal ellentétes irányunak ábrázolja, a mi a heraldikai szabályokba ütközik. (V. ö. Taf. 403.)

***

Ime ily becses műemlékeket őriz az igénytelen kis templom! Ezeken kivül a templom keleti falán látható egy fekete fatáblán rimaszombati Vitéz Katalin 1669. évi sirirata és több a templom épitésére illetve renoválására vonatkozó felirat. Kiváló figyelmet érdemelnek még a templom 1664–66 évi renoválásakor készitett mestergerendás famennyezetének több táblára osztott magyaros motivumú, járatlan kézre valló, de jó hatást gyakorló festményei.
Ismertetésem nem fejezhetem be a nélkül, hogy hálás köszönetemet ne nyilvánitsam dr. Fábry Árpád orvos úrnak, a kinek a fényképfelvételeket köszönhetem és az ev. ref. egyház lelkészének, a ki kétszer is készséggel megengedte a templom és müemlékei megvizsgálását.
Dr. R. KISS ISTVÁN.

A GENEALOGIA KÖZÉP- ÉS ÚJKORI FEJLŐDÉSE.

(Második közlemény.)

Henning(e)s Jeromos «Theatrum genealogicum, ostentans omnes omnium ćtatum familias» (Magdeburg 1598) czimü nagy munkájával a genealogiai irodalomnak egy uj korszakát nyitja meg; azért szükséges, hogy művével behatóbban foglalkozzunk.
Henningsnek az volt a czélja, hogy Reineck példáját követve, az ő idejében ismert összes genealogiai anyagot egyetemes munkába foglalja össze. E czélból az ó-keleti genealogiából indúlt ki, ezután átment Görögországra és a rómaiakra, bizantinusokra, a népvándorlásra, Olaszországra (Sziczilia, Nápoly stb.) s igy fokozatosan a keresztény államokra.
Ha tekintetbe vesszük, hogy a Henningsnek rendelkezésére állott ókori források – az ó-keleti ék- és képirásokat kivéve – nagyban és egészben véve ugyanazok voltak, a melyeket ma is használunk, továbbá, hogy Hennings idején az ókori genealogia összeállitására csak az akkor ismert kútfőknek némileg kritikai és szabatos kiaknázása volt szükséges, akkor a Theatrum genealogicum első részénél ki kell mondanunk, hogy szerzőnk műve nem olyan alapos, mint aminő lehetne.
A zsidó főpapok genealogiai sorrendjére vonatkozó szakasz legkevésbbé sikerült, sokhelyütt zavaros. I. Herodes nővére, Salome szerinte fivérének, Józsefnek neje volt. A munka második része szintén az ó-héber genealogiát tárgyalja, de már az összes nem héber kutfők felhasználásával, miből – mert az összes bibliai és nem bibliai kútfőket belső összefüggésük kritikai vizsgálata nélkül használja, – a legkülönnemübb genealogiai és kronologiai eredmények roppant zürzavara keletkezik. E részben még az összes régi német, spanyol, gall, kelta uralkodóknak a legkülönbözőbb források felhasználása mellett egyöntetü alakba hozott genealogiája is szerepel. Hogy a babilón-asszir, phoenikiai, damaszkusi és egyiptomi genealogia a források korlátoltsága következtében a mai követelményeknek meg nem felelhet, azt nem szabad szerzőnek rovására tennünk; hisz akkor, midőn ő a Theatrumot irta, az embereknek az ék- és képirásról leghalványabb fogalmuk sem volt.
Nagyobb hibája, hogy még a méd-perzsa genealogiát tárgyazó fejezete sem sikerült, miután a görög források a perzsa Achćmenidákkal elég részletesen és behatóan foglalkoztak.
Merőben hasznavehetetlen továbbá nála a Pontosziak, Arzakidák, Örmények, Kappadókok és a Szaszanidák nemzedékrendje.
A harmadik rész Görögország genealogiájának van szentelve.
Ennek legsikerültebb fejezetei a Heraklidák, a hellenisztikus korszak, a tudósok, művészek, költők, hadvezérek genealogiái. Legnagyobb szorgalomról tanuskodik a görög isteneknek genealogiája, melynek összeállitása (hisz kritikáról nem lehet itt szó) a görög isteneknek házassági s nemi életéről való, tudvalevőleg igen laza és szabadelvü nézeteknél fogva nem valami könnyü feladat lehetett.
Negyedik része a római nemzetségek ismertetésével kezdődik, melyeket Streinn, Glandorp, Augustinus és Orosius szerint igen jól feldolgozott. Arra törekszik, hogy a nemzetségek lehetőleg tökéletes nemzedékrendjét nyujtsa s mindazon személyeket, kiket nem lehetett az összefüggő táblákba felvenni, külön-külön sorolja fel. A nyugat-római császárok genealogiája jobban sikerült, mint a bizáncziaké.
A középkori nemzetségek feldolgozásának jellemzésére szolgáljon szerzőnk munkájából meritett azon egyetlen egy példa, hogy a Schalai, Burghauseni, Clammi grófokat, a bádeni és hochbergi őrgrófokat, a Machlandi, Neuenburgi, Peilsteini és Regensburgi grófokat, a Veronai őrgrófokat, egynéhány boszniai királyt és a magyar királyi Hunyadi-családot együttesen egy és ugyanazon családból, a Scaligerekéből származtatja le, Hautevillei Tankrédot, a normann grófok és a szicziliai királyok ősét pedig Ördög Róbert fiának tartja.
Az eddigieket összegezve szerzőnk következő főhibáira akadunk:
1. A régiek hitregéit és mesés tudósitásait készpénznek veszi.
2. Kútfői adatait nem veti össze; sem az ellentmondásokat nem egyenliti ki, sem két hasonló hangzásu nevet, mely egy és ugyanazon személyre, vagy különböző iróknál még több személyre is vonatkozik, nem tud felhasználni és az egyes kútfőkben előforduló különhangzásu neveket egyszerüen mint külön személyekét veszi fel nemzedékrendi jegyzékeibe.
3. Nincsen szabatos nemzedékrendi terminologiája.
4. Helyenként forrásainak bizonyos adatait vagy egyáltalában nem veszi észre, vagy nem megfelelő helyen emliti. Forrásainak megjelölésében pedig általában nem eléggé gondos.
5. Azon kevesekhez tartozik, kik korában a czimertant belevonták a genealogiai dolgozatok keretébe, csakhogy azon hibát követi el, hogy ezen eljárást az ókori genealogia tárgyalásánál is alkalmazza. Igy történik, hogy számos helyen képzelt czimereket és jelvényeket használ, melyekben már a nevetségesség netovábbja p1. az, hogy a Krisztus előtti ó-keleti koronákon a kereszt szerepel.
Minden lényeges hibái mellett Hennings mégis megérdemli a «klasszikus» jelzőt és Theatrumja helylyel-közzel még mai napság is érdemes rá, hogy egyes esetekben hozzá forduljunk. Hogy megjelenése annak idején irodalmi eseményszámba ment, nagyon természetesnek és magától értetendőnek vesszük, hisz vannak számos előnyei is!
Főérdeme nem annyira a feldolgozás minőségében, mint inkább a mennyiségben található. Ő volt az első, ki művébe nemcsak uralkodó és féluralkodó, hanem alsóbbrendű családok egész seregét is felvette. Ez által példát mutatott arra, hogy a történelmi genealogia szereplői közé nem csak azon kiválogatottakat kell sorozni, kik embertársaik felett uralkodtak, hanem mindazokat, akik az emberiség történetében kiváló helyet vivtak ki maguknak. Az ókori genealogia feldolgozása pedig már magában véve is nagy dolog, és ha valaki ebben oly teljességet ér el, mint Hennings, akkor műve már az encziklopédia czimet is meg érdemli.
Hennings még a genealogiai anyag mikénti feldolgozásában is eltért elődeitől. Művében nem csak azt találjuk meg, hogy valaki született, nősült és meghalt, hanem bővebb életrajzi adatokat is; úgyannyira, hogy történelmi vázlatokkal egybekötött életrajzai helylyel-közzel az illető személy monographiájaként szerepelhetnének. Emellett a nagy mondásoknak, idézeteknek, jelszavaknak, siriratoknak, különféle történeti adomáknak és jellemző apróságoknak oly sokaságát találjuk munkájában, amekkorát a korabeli legkörülményesebb egyetemes történelmi művekben, monografiákban hiába keresnénk. Érthető tehát, hogy Hennings Theatrum genealogicum-ja sokáig irányadónak tekintetett és hogy még napjainkban is – mint már jeleztem – sokféle utbaigazitást merithetünk belőle.

II. Tudományos genealogia s ujkor.

A genealogiának terv- és rendszernélküli művelése, a tudomány czégére alatt űzött visszaélések, a megvásárolható irók és nagyravágyó családok szertelen arczátlansága elvégre felkeltették az egészséges visszahatást.
Egyfelől valódi tudományos férfiak arra törekedtek, hogy véget vessenek az elődök tudósitásaiba való vak hitnek, a tekintélyek szavára való meggondolás nélküli esküvésnek s azon fáradoztak, hogy az eddigi genealogiai zagyvalékot a kritika fáklyával megvilágitsák és az okirati források megnyitásával az Augias-istállót kitisztitsák.
Másfelől azok a családok is, kiknek ősrégi eredete minden kétségen felül állt, ösztönszerüleg érezték annak szükségességét, hogy a homályos eredetü olyan családokat, amelyek bitorolt, koholt, vagy vásárolt leszármaztatás utján velük egyenranguak akartak lenni, illő határok közé kell szorítani és tolakodásuknak véget kell vetni; hogy részint saját őseiknek a kellő elismerést megszerezzék, másrészt pedig a kellemetlen versenytől megszabaduljanak. Ennek kapcsán rájöttek, hogy a hamisitatlan nyilvános és magánokiratok a családok genealogiai viszonyainak felderitésére a legalkalmasabb anyagot szolgáltatják.
Valamint a modern jellegű nemesi intézmény franczia eredetü, úgy a genealogiának tudományos reformálása is Francziaországból indult ki. E reformnak az volt a czélja, hogy az eddig használt kútfőket` valódi értékükre visszavezesse és elvitázhatatlan forrásokra való hivatkozás által a genealogiának a valódi történeti jelleget megadja, kapcsolatba hozva az egyetemes történettel, az okiratok ismeretével, valamint a czimer- és pecséttannal.
E munkára nagy nevü férfiak vállalkoztak, köztük első sorban Chifflet János Jakab, d’Hozier Péter_{d’Hozier Péter, született Marseille-ben 1592: julius 12-én. Emlékező tehetsége és a genealogiai adatidézésekben való jártassága oly rendkivüli volt, hogy d’Ablancourt róla az állitotta, hogy «a világ összes házasságkötéseiben és kereszteléseiben közreműködött». Meghalt 1660. decz. 1-én.}* és fia Károly, Duchesne András, a St. Marthe fivérek, le Laboureur, Guichenon, Bouchet János, de la Roque Egyed, Dominicus Márk Antal, Párzsi Anzelm, Jourdain Adorján, Goth Keresztelő János voltak azok, akik a régi iránynyal szakitva a tudományos genealogiát diadalra segitették; a mire – igaz – egy egész század kellett.
Egészen természetes, hogy a franczia ujitók mindenek előtt a franczia királyi család genealogiájának tisztázásával kezdték meg munkájukat egyrészt, mert ez állt hozzájuk legközelebb, másrészt, mert a Capetingek családja a leghatalmasabb és legterjedelmesebb dinasztiák közé tartozott, amely magas kora és számtalan házassági összeköttetései által ezer karral nyult bele majdnem az összes európai családok genealogiájába s végre mert roppant kiterjedésü «természetes» elágazásokat tudott felmutatni.
A Capetingek családi történetének tisztázása valóságos versenynyé alakult, melyben főleg a következők vettek részt:
Duchesne András, egyike a legtermékenyebb sokoldalu genealogusoknak. Született 1584-ben Isle-Bouchardban (Touraine-ben), királyi historiographus, meghalt 1640-ben. Számos kiváló becsü történeti és genealogiai munkát irt: Duchesne, a Capetingok ősét Vitéz Róbertet, a Karoling Childebrand-tól származtatja le. Ugyanezen állásponton állt Jourdain is, csak hogy «La critique de 1’origine de 1’auguste maison de France. 1683» czimü müvében Vitéz Róbertet harmadik izig Childebrandtól származtatta le.
Epernon herczeg «Histoire de la veritable origine de la troisičme race des Rois de France 1680 czimű müvében csak az ötödik nemzedéket ismeri el.
A Capetingeknek a Karolingoktól való leszármaztatását ezeken kivül még a következők is tanulmányozták:
Bouchet János, Combaud Auteuil Károly, St. Marthe, Gaucher Scaevola és Lajos fivérek,_{Munkájuk a a kétkötetes «Histoire genealogique de la Maison de France» (1628), a melyen 50 évig dolgoztak és mely talán még napjainkban is genealogiai bibliának tekintetik. «Gallia christiana» czimü művük csak később (Tom. I–XIII. Paris 1715–1785. Tom. XIV. 1857) jelent meg. Ezeken kivül még itták a «l’Histoire Genealogique de la Maison de Beauvau» czimű munkát is.}* Zampini M., St. Julien, Tournemine, csak hogy a három utóbbi nem Childebrandot, hanem más nevü Karolingokat tart a Capetingek ősatyjáinak.
Chifflet_{Chifflet János Jakab, tudós-család ivadéka, született Besanconban 1588-ban. Sok utazás után, melyek fo1yamán mindenütt tudásokkal érintkezett, Besanconban telepedett le mint orvos. Innen Erzsébet-Klára-Eugenia főherczegnőhöz került Németalföldre, hol udvari orvos lett. Később IV. Fülöp spanyol királynak háziorvosa lett. Meghalt 1660-ban.}* más álláspontot foglalt el. Ő a Capetingokat Welf Konrádtól származtatja le; Le Gendre pedig Dezső longobárd királytól.
De még a Karolingok eredetének kérdésében is eltértek egymástól a nézetek.
Bouchet, St. Marthe, Dominicus és Chifflet a Merovingektől származtatták le, mig Valois Adorján,_{Valesius, született Párisban 1607-ben; királyi történetiró, meghalt 1692, jul. 2-án. Irta a «Notitia Galliarum» czimü Párisban 1675-ben és «Gesta Veterum Francorum» Párisban 1646-ban megjelent műveket.}* le Févre-Chanterau Lajos (Faber Chanterellus) «la critique contre l’histoire du sieur de Bouchet» művében és Espernon ellenkező álláspontra helyezkedtek.
A franczia királyok nemzedékrendjével még foglalkoztak: Mezeray Ferencz Eudo,_{Született 1610-ben Ry-ban; történetiró s a franczia akadémia állandó titkára; meghalt 1668-ban. Irta az «Abrégé de 1’histoire de France, Páris 1683» «de 1’origine des Francois, Amsterdam 1688» és «Histoire de France 1643» czimü műveket.}* Bussier Ferencz, Varillas Antal,_{Született 1624-ben Guéret-en; 1648-ban az orleansi herczeg történetirója, meghalt 1696-ban; megirta a franczia történetet XI. Lajostól IV. Henrikig, Páris 1683–1684.)}* Thou Jakab Ágost_{Latinosan Thuanus; Champagnei nemes család sarja, született Párisban, 1553 okt. 9-én; meghalt Párisban 1617 máj. 17-én. Főműve : saját korának története 1545-től 1607-ig; mely számos kiadásban megjelent és melyet annak idején ókori klasszicitással irottnak neveztek.}* és Vignier Jeromos,_{Hires genealogus, aki különösen a lothringiai, ausztriai, bádeni, luxemburgi és elzászi családok eredetével foglalkozott.}* s végül, aki valamennyiöket tulszárnyalta, Anselmus de Virgine Maria._{Anselme de Paris, eredetileg Guibours Péter, született 1625-ben Párisban, meghalt 1694. jan. 17-én; szerzetes.}* Müve a korszakalapitó «Histoire genealogique et chronologique de la maison royale de France et des grands officiers de la couronne etc. Paris 1674.» (azóta többször kiadva) mely a franczia genealogiának egyik korszakát fejezi be.
El nem hagyhatjuk a franczia genealogia e korszakát, a nélkül, hogy a nagy polemikust, Blondel Dávidot ne emlitenők. Született 1591-ben Chalonsban; 1614-ben református hitszónok a Páris melletti Houdanban; 1650-ben történettanár Amsterdamban, hol 1655-ben meghalt. Sok hittani munkán kivül egyetlen egy genealogiait irt, a «Genealogić Francicć assertio, Amsterdam 1654» czimüt. Munkája tulajdonképen Chifflet ellen van irányitva, csakhogy szerző benne majdnem az összes európai uralkodó családok és számos franczia nemzetség genealogiáját tárgyalja. A kútfőkben felhalmozott anyagot nem csak Chifflet állitásainak czáfolására használja, hanem tovább is megy, a mennyiben a házassági összeköttetések megállapitása utján a legkülönfélébb családok közös eredetét és egymással való genealogiai összeköttetéseit kikutatja.
Művének utolsó kötetéhez tartozó nemzedékrendi táblái a családtörténelmi anyag nagy mennyiségét nyujtják, melyet ugyan elővigyázattal kell használni, de amely mindamellett minden kutatóra nézve még ma is fontos és hasznavehető. Leginkább sajnálandó, hogy szerző számos franczia kisebb dinaszta-család korábbi korszakát hanyagúl tárgyalja (pl. Alençon-t, Provence-t, [e kettő teljesen hasznavehetetlen] Champagne, Maine, Toulouse, Monthléry, Bretagne, Soissons, Beaux-t), előnye azonban az, hogy mesés levezetésekbe bele nem bocsátkozik és a rendelkezésére állt forrásokhoz szigoruan ragaszkodik. Még az Árpádok nemzedékrendjét is felvette.
Magától értetődik, hogy a reformátorok a heraldikát is belevonták működésük körébe, a mint ezt Le Laboureur János_{Született Montmorencyban 1623-ban. Alig 18 éves korában a párisi Coelestinusok templomában eltemetett hires személyek sirköveit és életrajzi viszonyait felölelő művet irt, mely daczára tökéletlen voltának, második kiadást ért meg. Különös figyelembe vette a czimereket, a genealogiát, a jelmondatokat. – 1644-ben, mint udvari tisztviselő Lengyelországba utazott, mely utazást egy 1647-ben kiadott művében ismertette. Később megkapta a juvignéi perjelséget. 1656-ban közzétette Guébriant tábornagy történetét és egynéhány bretagnei család genealogiáját; 1659-ben folytatta genealogiai közzétételeit. Meghalt 1675 juniusában. Halála után 1682-ben Menéstrier kiadta «Tableaux genealogiques, ou les seize quartiers des Rois de France depuis S. Louis» czimü művét. 1684-ben «Traité de 1’origine des Armoiries» czimü művét kiadták.}* a következő művében tette: «Discours de 1’origine des armes et des termes ... pour d’explication de la science heraldique. Lyon 1658».
Felesleges annak hangsulyozása, hogy a királyi ház genealogiáján kivül még a franczia ősnemesség, a pairek családai monographiákban különös méltatásban részesültek s a genealogiai irodalom egyátalán hova-tovább, mind szélesebb rétegeket ölelt fel munkássága körébe.
Lancelot le Blond tovább ment, a mennyiben 1721-ben Bruxelles-ben a «Quartiers genealogiques des illustres et nobles familles d’Espagne, d’Allemagne, d’Italie, de France, de Bourgogne, de Lorraine et de XVII. provinces» czimü művét már az összes családok czimereivel adta ki.
Követte őt Bresler 1722-ben, következő művel: «Les souverains du monde, conténant leurs genealogie et alliance etc.», mely munka úgyszólva a genealogia-statisztika alapját vetette meg.
Diplomatikai kritikával vannak megirva az elzászi Koch Kristóf Vilmos_{Született az elzászi Buchsweilerben 1737-ben; 1802-ben jogtanár Strassburgban; 1810-ben a strassburgi egyetem rektora; meghalt Strassburgban 1813-ban.}* genealogiai munkái, főleg a «Tableaux des revolutions de 1’Europe 1807» és «Tables genealogiques des maisons souveraines du Nord et de 1’Ouest de 1’Europe, Paris 1808» czimüek. Mindkét munka német nyelven is megjelent.
A királyi családról szóló ujabb genealogiai termékek sorából a következőket emeljük ki.
Anzelm munkájának uj kiadása M. Potier de Courcy-tól. 1868.
Dussaeux L. Genealogie de la maison de Bourbon de 1256–1871. Második kiadás, 1872. A d’Hozier-féle művek uj kiadása (heraldikai és genealogiai természetüek) 1868-ból. Gróf Boselli Gyula: Tableaux genealogiques de la dynastie Capétienne, Paris 1885.
A franczia családokról irtak közül kiválóbbak:
Saint-Allais, Nobiliaire universel de la France, 1814. (ujabban kiadva 1873–1877 husz kötetben).
La Chenaye-Desbois F. A. Dictionnaire de la noblesse conténant les genealogiees ... des familles nobles de la France; harmadik kiadás 1863–1876.
Br. la Roche-Lacarelle Ferdinánd, histoire des sires de Beaujeu. Lyon, 1853.
Az egyetemes genealogiát képviseli Oppelt G. műve: «Gallerie hist. genealogique ... des souverains Européens» Bruxelles 1865. és Lehr E. munkája: «Études sur 1’histoire et la genealogie de quelques-unes des principales maisons souveraines de 1’Europe». Strassburg, 1866.
A genealogia történetének ezen fejezetét azon megjegyzéssel végezzük be, hogy a franczia irodalom következő óriás munkái: «L’art de vérifier les dates» és «Histoire de Languedoc» (eredetileg Vic és Vaissette által, jelenleg ujonnan kiadva) habár tartalmuk nem éppen a szigoruan veendő genealogia, mégis az egyetemes történet genealogiai művelésének mintaképei gyanánt tekintendők.
A francziák reformáló és tisztitó törekvései nem hagyhatták érintetlenül Németország genealogusait sem. Náluk Buzlin, Rittershausen és Spener, voltak az irány előharczosai.
Buzlin Gábor¹ főművei a következők: «Germania topo-chrono-stemmatographica sacra et profana, Tom. I–IV. 1655-1672, Frankfurt és Ulm» és «Rhćtia sacra et profana, Augsburg 1666.»
1 Latinosan Bucelinus, született 1599 decz. 28-án a thurgaui Diessenhofenben; 1612-ben belépett a weingarteni benczés kolostorba; később tanár és perjel lett a feldkirchi Szt. Jánosról czimzett zárdában; meghalt – teljesen megvakulva – 1681. jun. 9-én. Állitólag 53 történelmi s genealogiai tartalmu müvet irt.
Rittershusius Miklós_{Tulajdonképen Rittershaus Miklós született 1597-ben Altdorfban. Tanulmányai bevégzése után Franczia-, Angol-, Olasz-, Lengyel-, Holland- és Dánországban utazott, mialatt számos tudóssal ismerkedett meg. Hazatérve 1634-ben megkapta a tudori méltóságot, Altdorfban jogtanár lett; meghalt itt 1670-ben.}* idevágó műve a következő czimet viseli:
«Genealogić imperatorum, regum, ducum, comitum aliorumque procerum orbis Christiani ab anno 1400 ad annum 1664.»; harmadik kiadás Tübingen, 1669; hozzá «Exegesis historico-genealogica. 1674.»; az egész ujra Tübingen, 1683; két kötetben kiadva Nürnbergben, 1769-ben, Strobel által.
Spener Fülöp Jakab_{Született 1635. jan. 13-án a felső-elzászi Rappoltsweilerben; 1663-ban Straszburgban, 1666-ban majnai Frankfurtban hitszónok. Az ortodox vitaszónoklatok elleni küzdelme következtében sok ellenséget szerzett magának. 1686-ban Drezdába jött, mint udvari főhitszónok és a szentszék tagja. 1691-ben Berlinbe került mint szentszéki ülnök és a Miklós-templom prépostja, hol 1705. febr. 5-én meghalt.}* számos hittani s heraldikai munkán kivül két nagyobb genealogiait is irt: Theatrum nobilitatis Europeć. 1668–1678, Frankfurt. (Tom. I–IV.) és Sylloge genealogico historica e numero prćcipuarum familiarum, quibus suos principes Germania nostra debet duodecim exhibens. 1668. Frankfurt.
E három kutató érdemeit a következőkben lehet összefoglalni.
Egyaránt arra törekedtek, hogy az eddigi genealogiai irodalom meséit a kritika fáklyájával megvilágitsák; csakhogy azon hibát követték el, hogy elődeik állitásaiban és adataiban nem bizva és attól félve, hogy elmult századokra visszavezető leszármaztatások által szintén gyenge, megbizhatatlan és kritikanélküli eredményeket szolgáltatnának, a legtöbb esetekben nem merték a XV. század határait túllépni, kivéve az egy Bucelinust.
Mind e hármat pedig későbbi követőjük, Imhoff, a genealogia második klasszikusa, alaposság, tartalmasság és sokoldaluság tekintetében messze felülmulta s azért megérdemli, hogy vele, illetve munkáival kissé behatóbban foglalkozzunk.
Imhoff Jakab Vilmos (1631–1723.) Nürnbergben többrendbeli előkelő hivatalt viselt. Genealogiai téren mozgó főbb művei a következők:
Notitia Sacri Romani Germanici Imperii procerum historico-heraldico genealogica. Tübingen, 1684. (még sokszor ezután is – Köhler J. D. által – kiadva.)
Excellentium in Gallia familiarum genealogia; Nürnberg, 1687.
Regum Pariumque Magnć Britannić historia genealogica. Nürnberg, 1691.
Historia Italić et Hispanić genealogica. Nürnberg 1701.
Genealogić XX. illustrium in Italia familiarum. Amsterdam, 1710.
Spicilegium Ritterhusianum. Tübingen, 1683–1685 (oly német családok kimutatása, melyeket Ritterhaus figyelmen kivül hagyott.)
Stemma regium Lusitanicum. Amsterdam, 1708.
A «notitia procerum Germanić» a német főuri családokról szóló történelmi és genealogiai kézikönyv, mely a góthai zsebkönyvek voltaképeni előfutárjának tekinthető. Az egyes családoknál először a családnak kritikai vizsgálódás utján összefoglalt történetét vázolja, ezután következik a szerző idejében kimutatható családi állás. Mindenütt az elővigyázó kutatóval van dolgunk, ki a források pontos tanulmányozása mellett felette szerencsés kombináló tehetséggel és jártassággal rendelkezik és ezáltal sok kétséges és homályos kérdést megvilágit.
Legszebb munkája kétségkivül a franczia családok genealogiája, habár – a mint ez a tárgy természeténél fogva nem is lehetett máskép – itt kizárólag kiadott franczia előmunkálatok alapján dolgozott.
A munkának majdnem fele a Capetingek nemzedékrendjét tárgyalja, még pedig igen bőven. A portugál ág kivételével 28 táblán állitja össze a Capetingek összes ágazatait, belefoglalva a «természetes» ágakat is. Minden táblához kisebb-nagyobb kiterjedésü magyarázatot is csatol, mely az életrajzi és családtörténelmi jegyzeteken kivül a szereplő személyek birtokviszonyait tárgyalja. Imhoff forrásai itt főleg St. Marthe, d’Hozier Károly, Mezeray; Bussier, Oihenard Arnold,_{Oihenard Arnold született Mauléon-ban; a navarrai parlament ügyésze; «Notitia utriusque Vasconić» czimü, Párisban 1639-ben megjelent művével nagy hirnévre tett szert.}* Froissart, mig Anzelm nagy műve csak munkájának bevégzése után jutott tudomására, úgy hogy csupán a javitások alkalmával vehette hasznát. Legkevésbbé jól (főleg kortani tekintetben) az Anjou-Nápolyi, és Dauphinée-beli ágak vannak kidolgozva nála.
Imhoff arra törekszik, hogy kútfői alapján a tárgyalt családokról lehetőleg kritikai genealogiai képet alkosson. Minden családnál öszszegező bevezetést bocsát előre, melyben a külömböző szerzőknél előforduló, a családok eredetét tárgyaló, egymástól eltérő nézeteket addig elemzi, illetve birálja, mig végre egy történelmileg elismerhető ősatyát állapit meg, kitől azután a megbizható nemzedék-rendet levezeti. Mesés ősökkel nem foglalkozik. A hol csak lehet, felveszi a család összes tagjait, ellenőrzi a kortani adatokat és a házassági összeköttetésekre a legnagyobb figyelmet forditja; kiemelendő továbbá, hogy a franczia nemzetségi és családi neveket nem torzitja el annyira, mint ezt. Blondel erőszakos latinizálásával tette.
Imhoff ezen művét különös előszeretettel dolgozta ki, mert többi genealogiai munkái közül egy sem közeliti meg ezt pontosság és megbizhatóság tekintetében. Még az egyes családok czimereinek leirása is elég szabatos és körülményes.
Csak sajnálnunk lehet, hogy szerző a franczia ős-dinaszta családokat (az Auvergne-család kivételével) teljesen mellőzte.
Sokkal gyengébb «Nagy-Britannia genealogiája» czimü műve. Mindenekelőtt hiányoznak itten Skót- és Irország uralkodó családai; a Balliol és a Bruce-családról szóló egynéhány adat pedig ki nem elégit bennünket. Hiányoznak itt is a dinaszta-családok és czimerek csak egynehány családnál találhatók. A könyv beosztása s irányzata máskülönben a «Genealogia Gallica»-éval azonos.
A «Historia Italić et Hispanić genealogica» nem felel meg czimének, mert az, a ki benne az olasz és spanyol családok nemzedékrendjét keresné, nagyon csalódnék. Az olasz családok között csak a Sforza, Visconti (összes mellékágaikkal együtt) és a St. Martin családokat tárgyalja; mig a spanyolok között a Burgundi Rajmond herczegtől származó királyi családok csak arra a czélra szolgálnak, hogy szerző a «természetes» ágazatoknak (Henriquez, Cerda, Noronna) igen terjedelmes genealogiáját adhassa. De mi leginkább jellemzi e könyvet és a mit épen Imhofftól legkevésbbé várnánk ez azon körülmény, hogy szerző a könyvében szereplő kán családokat egy és ugyanazon ősatyától akarja leszármaztatni, és miután ezen közös ősatyát Desideriusban, a régi longobárd királyban véli felfedezni, e longobárd király közvetlen utódainak oly egyenes és szakadatlan nemzedékrendet készit, amely bennünket Henningsre és a kritikanélküli genealogiának korábbi korszakaira emlékeztet.
Szerzőnk, már csak a következetesség kedvéért is, burgundi Rajmondnak, a spanyol uralkodó-családok ősatyjának elődeit is közli s igy magyarázható, hogy a burgundi szabad grófság (Franche-Comté) urai, továbbá Vienne, Maçon, Chalons és Orange urainak nemzedékrendjét is ezen olasz és spanyol» genealogiába vette fel.
Ezzel azonban hálára érdemes munkát végzett, mert éppen ezen fejezet könyvének legjobb része, amely heraldikai és általános történelmi szempontból a «Genealogia Gallić»-t is tulszárnyalja.
Imhoff genealogiai dolgozatai annak idején kellő elismerésben részesültek és módszerük tekintetében, hogy t. i. mikép kelljen a már feldolgozott anyag kiaknázása mellett uj kútfőkből meriteni, még sokáig mérvadók fognak maradni.
Imhoff dicsőségét röviddel utóbb egy új iró homályositotta el, aki népszerüsége révén közmondásos alakká vált s akinek neve – bár erre tudásával alig szolgált rá – a genealogiában valóságos fogalommá lett. Ez az iró Hübner János.
Hübner János született 1668. márcz. 17-én Türchauban, Zittau mellett; 1694-ben merseburgi iskolaigazgató, 1711-ben a hamburgi Johanneum igazgatója; meghalt Hamburgban 1791 márcz. 31-én.
Műveiből a következők váltak világhirűekké: 1. Genealogische Tabellen etc. 1708–1713. I–IV. (Uj kiadásban – Krebeltől – I–IV. Lipcse, 1737–1766. Hozzá Zsófia dán királyné pótkötetet adott ki. 1822–1825. I–IV. füzet, Kopenhága). 2. Lexicon genealogicum, Hamburg. 1729. Tabellái magukban foglalják az első kötetben az egyetemes genealogiát, azaz az uralkodó s egynéhány féluralkodó európai és Európánkivüli családokat, mig a többi három kötet a német főrendeket tárgyalja.
Hübner eredetileg azon tervből indult ki, hogy Reineck és Hennings példáját követve, az összes genealogiát feldolgozza, de terve dugába dőlt, hihetőleg, mert nem rendelkezett hozzá elegendő ismerettel. Egyátalán jobb lett volna, ha az ókornak szentelt kevés genealogiai táblát is egészen mellőzi. Jellemzésére különben az európai uralkodó családokról szóló táblái a legalkalmasabbak.
A bizánci császárokat egészen a Palailogosokig mellőzi, mig a román családokat nagyobb figyelemmel tárgyalja.
A Merovingokat egyenesen Antenor-tól, a trójai származásu kimmériai királytól származtatja, ki a világ teremtése utáni 3509-ik évben halt meg. A Merovingoktól származnak fiágon a Karolingok, ezektől szintén fiágon a Capetingek, kik között azonban csak az uralkodó királyi ágakat méltányolja.
Az Egmont-család a régi fríz királyoktól származik; szakadatlan nemzedékrendje 791-től datálódik. Angolország királyai csak Egberttel († 837) veszik kezdetüket; a skótkirályok pedig már Kr. e. 332-ik évben szerepelnek. A dán genealogia a világ a 2910-ik évében veszi kezdetét, a svéd királyoké pedig csak a 221-ik uralkodótól kezdve.
Az Árpádokat egyenesen Atillától származtatja le. Mohamedet és utódait egészen Ismael-ig (Ábrahám fia Iismuél) vezeti vissza. Az Andechsi grófok Rapoldtól, Arnulf császár egyik fiától származnak.
A szász Wittekind-től a következő családok származnak: 1. szász német császárok, 2. szász herczegek Bajorországban, 3. szász őrgrófok Braunschweigban, 4. szász herczegek a Weser partján, 5. Oldenburgi s Delmenhorsti hercegek, 6. Scheswig-Holsteini herczegek, 7. dán királyok, 8. montferratói őrgrófok, 9. szavóyai herczegek, 10. meisseni őrgrófok, 11. thüringiai tartománygrófok, 12. a szász palota (Pfalcz)-grófok, 13. a Wettin-család Szászországban, 14. a Capetingok, 15. a Welf herczegek Bajorországban, Szászországban, Braunschweigban stb. stb.
A Zollern család a Kr. u. 460-ban elhalálozott Pharamund nevü frank királytól származik.
A Liechtenstein család Estei Azzo-tól ered, ki 1083 táján Ausztriában élt. A Fürstenberg család tagjai a bajor Agilolfingoktól erednek; első ősük már 670-ben szerepel. A Seinsheimiak és a Schwarzenbergek az allemán Erchanger nevü herczegtől (916 táján ) származnak; a schwarzburgi grófok az ismert szász pogány vezértől, Wittekind-től († 795), a lotharingiai herczegek a Merovingoktól, a Viscontiak Dezső longobárd királytól, a Este család a régi Actius-tól 390 táján, ez pedig azon Actiustól származtatja le magát, ki Kr. e. 600 körül élt stb. stb.
Ezen szemelvényekből eléggé kiviláglik, hogy Hübner számos család eredetének és korának felkutatásában teljesen kritika nélkül járt el és hogy vele szemben Blondel ezerszer nagyobb mesterként tünik fel.
Forrásait Hübner minden kritika nélkül használta fel; távol attól, hogy elődeinek minden hitregei és mesés zagyvalékát, minden üres feltevéseit – ha ezeket már minden áron emliteni akarta saját művében – valamikép mint történetileg el nem fogadható adatokat megjelölte volna, odáig jutott, hogy – nem tudni vajjon hizelgési vágyból vagy azon gyöngeségtől vezettetve, hogy «szép» genealogiai levezetésekkel kedveskedjék – mind ezt oly módon közölte az olvasóval, hogy az mindenki előtt a valódiság látszatát nyerte.
A családtagok felsorolásában következetlen; helyenként jelentékeny személyeket mellőz, mig másutt az összes jelentékteleneket is felveszi. Mellékágakat – nevezetesen a korábbi korszakokból valókat – teljesen mellőz, mig másrészt a házassági összeköttetéseket és egynéhány uralkodó család «természetes» ágait különös gonddal dolgozza ki; de a mi saját napjainak anyagát illeti, bátran mondhatjuk, hogy e tekintetben kifogástalan.
Ha Hübnernek mindezen roppant hibái és fogyatkozásai mellett sikerült oly elismerést és eredményt felmutatni, a minőt előtte minden bizonynyal egyetlen egy genealogus sem tudott elérni s a minőt utána e téren aligha fog más valaki elérni, akkor felette érdekes lehet, ha e példátlan siker genezisét és inditó okait kissé közelebbről megvilágitjuk, már csak azért is, mert Hübner nemzedékrendi tábláit még napjainkban is bizonyos körök genealogiai evangeliumnak tekintik.
A Hübner előtti genealogusok részint a latin nyelv használata, részint a genealogiának nagy kiterjedésü történelmi magyarázatokkal való összekapcsolása és részint a nyomatott vagy irott kútfőkhöz való ragaszkodás által arra törekedtek, hogy a genealogiának szigoruan tudományos jelleget adjanak s művelését minden beavatatlanra nézve hozzáférhetetlenné tegyék; minek következtében azonban egyoldalu eredményt értek el; a genealogia t. i. csak a tudós körök részéről vétetett figyelembe, mig az érdekelt családok és személyek benne csak valamely noli me tangere-félét láttak és miután a genealogiai kutatás többnyire csak az uralkodó és féluralkodó családok keretében mozgolódott, a nagy közönség előtt mindig csak abszolut idegen, hozzáférhetetlen és népszerütlen valami maradt.
Hübner e tekintetben mint hatalmas ujitó lépett fel.
Az által, hogy a német nyelvet használta, hogy művének keretébe majdnem az összes német főuri családokat belevonta, hogy saját napjainak statisztikai adatait leggondosabban felhasználta, főleg pedig az által, hogy kutfőinek kiegészitésére az illető családokkal egyenes összeköttetésbe lépve, tőlük a hozzájuk intézett kérdőivek kitöltése után sok anyagot beszerzett: sikerült neki az, hogy a genealogia számára az eddig hiányzott népszerüséget páratlan fokban kivivja, a mivel a genealogiában örök érdemeket szerzett.
Hübner hatása – bár munkái tudományos szempontból Imhofféit utól nem érik, – a genealogia müvelésén igen sokáig meglátszik.
Miután mindenki arról volt meggyőződve, hogy az egyetemes genealogia Hübner művében már a tökéletesség netovábbjáig ki van dolgozva s hogy e téren már nem lehet babért aratni, arra törekedtek, hogy oly egyes részleteket dolgozzanak fel, amelyeket Hübner vagy teljesen mellőzött, vagy csak nagyon felületesen dolgozott ki; ennek következtében a genealogiai különlegességek keresése vált általánossá, s ebből magyarázható, hogy a XVIII. és XIX. század genealogiai termékei leginkább csak a monografia keretében mozogtak. Hogy Hübner az egyes családokkal egyenes érintkezésbe lépett, annak a következménye az lett, hogy a családok most már a genealogiai nyilvántartásra különös figyelmet forditottak, a családi levéltárak tudományos értékét is mindinkább méltányolták s mindezek alapján életre kelt a genealogiai periodikus irodalom.
Dr. WERTNER MÓR.

A TÖRTÉNELMI SEGÉDTUDOMÁNYOK OKTATÁSA ERDÉLYBEN 1848 ELŐTT.

Erdélyben, a XVIII. század vége előtt alig találjuk nyomát a történelem segédtudományai oktatásának. Csak elszórtan akad rá egy-két adat. 1779 szeptember 30-án Marx Gratianus, a kolozsvári kegyesrendü gymnasium igazgatója javaslatot nyujt be a középiskolai oktatás reformját illetőleg, ehhez a javaslathoz becsatol egy nyomtatott tanrend-tervezetet is,_{O. L. 1779. 1275. erd. udv. canc. szám. «Ordo et distributio docendorum et agendorum per singulas classes scholarum humaniorum.»}* a melyből lát juk, hogy a rethorikai (V.) osztály második félévében a délután előadandó tantárgyak közt a negyedik helyen a «prima principia heraldicae et chronologiae» szerepelnek. Az erdélyi középiskolákban valóban adtak elő kortant. Az 1778-ban megtartott vizsgálatokról szóló jelentés szerint a beszterczei gimnazium husvéti vizsgálati kérdései közt kortaniak is vannak, azonban e kérdésekből azt látjuk, hogy az előadott tárgy nem volt diplomatikai kortan, hanem csak a kortan elemeivel foglalkozott, a közönséges polgári naptárral, meg a rómaival és ezzel a kronologia ki volt meritve._{* O. L. 1779 : 42. erd. udv. canc. szám. Kérdések «ex chronologia pro syntaxistis.»
Quid chronologia? quid tempus ? quć eius partes? quid bora et quottuplex? quid hora ćqualis et inćqualis? quć horć partes, quid quadrans, quid minutum? quid dies et quottuplex? quot horis constat dies politicus? quod tempus exordium diei, quć diei politicć partes, quid diluculum, mane, meridies, vesper et crepusculum? quid nox et quć eius partes? quid prima fax, concubium, media nox, gallicinium et conticinium? quid hebdomas, quć nomina dierum apud hebrćos, Latinos et Christianos? quid mensis et an omnes ćquales dierum numerum habeant? in quot et quas partes Romani mensem dividebant? quid sunt Kalendć, Nonć et Idus? quot nonas, idus atque calendas singuli menses habeant? tandem quomodo dies communes ad Kalendas, Nonas, Idus revocentur et more Romano enuncientur?}*
Ennyi körülbelül az egész, a mit a történelmi segédtudományok oktatásáról tudunk egészen addig, mig a szükség arra nem kényszeriti az erdélyi intéző köröket, hogy a paleografiának a kolozsvári főiskolán tanszéket állitsanak.
Két marosvásárhelyi kir. táblai itélőmester, névszerint Cserei Farkas és Székely Mihály, észrevevén, hogy a táblához szolgálattételre kerülő jogász-ifjuság sok minden egyében kivül a régi okleveleket sem olvasni, sem pedig megérteni nem tudja, 1815 június 28-án kérvényt intéznek a «Felséges királyi főigazgató Tanáts»-hoz, melyben kifejtik, hogy tapasztalataik szerint az ifjuság nevelésének hármas főhiányossága van. Először is nem tanitják meg őket, következésképen nem is tudnak, «calli- és orthographice» irni, másodsorban nem tudnak latinul, pedig – mint mondják – bár «jól tudjuk mi hazánknak azon óhajtását, hogy a magyar nyelv pallérozódjék, de tudjuk másfelől aztat is, hogy törvényeinknek nagy része és azoknak első szerződési deák nyelven vagynak. Abban vagynak minden adomány és beiktató leveleink, abban minden privilegiumaink», mégis meg kell vallani, ... hogy «ifjaink keveset, vagy rosszul tudnak deákul.»
De, mondják a kérvényezők, «még volna egy óhajtásunk, hogy mivel tapasztaltuk napról-napra kevesbedni azoknak számát, a kik a régi irásokat olvasni tudják, a milyenek kivált a királyi táblán gyakorta fordulnak meg, ebben pedig gyakorolni az ifjakat Kolozsvárt, – hol a kolozsmonostori convent minden századbeli több irásokkal bővelkedik, – legjobban lehetne, melyre nézve á volna a vélekedésünk, hogy a felsőbb iskolák esztendei félcursusokhoz ragasztatnék a régi irások olvasásában való gyakorlás, melyben a XIV. század eleitől elkezdve, minden század elein, közepén és végén költ irások olvasásával és azoknak clavissai megmutogatásával, ha félesztendőn át minden héten bár egy óra fordittatnék is ezen gyakorlásra, a kivánt czélt elérni lehetne.»
A főkormányszék úgy látszik belátta azt, hogy ezen az állapoton segíteni kell, de mivel a tárgyhoz megkivántató szakértelemmel nem rendelkezett, azért augusztus 23-án leirt Szabó János kolozsvári esperes plébánoshoz, a kolozsmonostori conventi levéltár conservatorához, hogy e tárgyban mondjon véleményt, továbbá adjon kimeritő feleletet arra nézve is, hogy a Lyceum magasabb évfolyamainak hallgatói milyen feltételek mellett gyakorolhatnák magukat a régi oklevelek olvasásában, olyan formán, hogy a legszükségesebb tudnivalókat a nyilvános közoklevelek kárvallása és sérelme nélkül merithetnék?_{O. L. 1815:7941. erd. udv. canc. szám.}*
Szabó János szeptember 11-én a fenti meghagyásra már beküldi a maga jelentését, melyben bemutatja «catalogum quarundam literarum veterum in membranis scriptarum», melyeket a levéltár mindig nélkülözhet s melyeken a tanulóifjuság a régi irások olvasásában a XIII. századtól kezdve successive egészen az ujabb korig gyakorolhatja magát; ha pedig az ifjuság «formam externam, stylum et omnem denique solemnitatem t. i. diplomatum» is meg akarja ismerni, engedje meg a gubernium, hogy az ifjuságnak némely armálisok, manumissionalis és más egyéb privilegiális oklevelek megmutathatók legyenek a convent cancelláriájában a conservator_{A gyulafehérvári és kolozsmonostori levéltárak őre (conservator) rendszerint egy kanonok volt, a ki mellett Kolozsmonostoron még három világi requisitor működött. (Lásd : Wenczel : Magyar magánjog 1863. I. 406.; 1885-iki kiadás I. 378. Jakab Elek : A levéltárakról. 106. és. kk. 11.)}* vagy a requisitorok egyikének jelenlétében; legalább is az, a kinek meghagyatik, hogy a régi irások ismeretében oktassa az ifjuságot, legyen jelen ennél az oklevéltani gyakorlatnál.
Azon oklevelek jegyzéke, melyeket a levéltár nélkülözhet és a melyekből az ifjuság olvasni tanulhat, a következő:

1. Testimonium Capituli de Castro Ferreo super possessione Sáár vocata. Anno 1288.

2. Indulgentić papales de anno 1395.

3. Litterć de piscina in Szék per Nicolaum de Vizakna fratribus prćdicatoribus conventus Kolosvariensis collata, anno 1464.

4. Privilegium Leonis decimi papć, iisdem dominicanis collatum, anno 1518.

5. De quadam vinea in comitatu Tolnensi sita iisdem dominicanis legata, anno 1514.

6. Articuli dićtales anni 1498. In corpore juris typis expressi.

7. Litterć Uladislai regis de sale fratribus prćdicatoribus Kolosvariensibus administrando 1492.

8. Litterć dispositionales in favorem eorundem dominicanorum, anno 1443

9. Transsumptum literarum Mathić regis in favorem franciscanorum Kolosvariensium, anno 1545.

10. Mandatum Alexandri papć contra fratres prćdicatores Kolosvarienses (sine dato).

11. Commissio qućdam principis Rákótzi, anno 1647, in charta._{Mivel a kolozsmonostori levéltár ezrekre menő oklevelei az Országos Levéltárba kebeleztettek be, a Szabó conservator által megadott regeszták alapján megkiséreltük az eredeti okleveleket megkeresni, de a 11 közül csak az 1288-iki (1. sz.) oklevél eredetijét sikerült megtalálni. Az alig kilencz soros oklevelet itt közöljük: A B C D}

_{Nos capitulum ecclesie sancti Michaelis de Castro Ferreo, notum facimus tenore presentium vniuersis. Quod Vincencius filius Vincencii de genere Thurdos, coram nobis constitutus, possessionem suam Saar vocatam cum omnibus vtilitatibus suis racione quarte domine Elsebeth filie Egidi relicte comitis Petri de Saar, sororis sue dedit contulit et donauit eidem domine Elsebeth, Ehelles et Martino filiis Petri perpetuo iure possidendam, obligando se quod si predicta domina vel eius heredes racione prćdicte possessionis a quoquam fuerint molestati, eosdem teneretur expedire. Quod ut ratum sit presens scriptum contulimus, nostro sigillo communitum. Magistro Michaele prćposito, Jacobo custode, Cosma decano ecclesie nostre existentibus. Anno ab incarnatione Domini millesimo ducentesimo octogesimo octauo.
Eredetije kis hártyán, cyrographummal; a róla lógó vörös selyemről a pecsét már leveszett, a szöveg 8 és fél sor olyan irással irva, mely nagyon alkalmas arra, hogy kezdők eredeti oklevél olvasásában gyakorolják magukat. Signaturája MODL. 26554.
A 2. alatt közölt kivonat oklevele nem volt feltalálható, mert 1395-ből eredeti pápai bulla nincs az Orsz. Levéltárban.
A 4. szám oklevele átirt és közjegyző által megerősitett formában meg van. Az 1518 jún. 26-án kelt oklevelet 1519 márcz. 3-án irja át a kolozsmonostori convent, ugyanekkor kelt a közjegyzői megerősités. Signaturája M.O.D.L. 38739. Rési jelzete Szeben XXII. fasc. 13.}

_{A többi oklevelet nem sikerült megtalálni, részint nincsenek már meg, részint a regeszták hiányosak.}*
A mint látjuk, a conservator véleménye tulajdonképen nem is vélemény, mert ő a tanszék felállitásának módozatairól egy szót sem szól, hanem e helyett kimegy a levéltárba, ki keres egy pár – nézete szerint – haszontalan oklevelet, a mely majd jó lesz tanulási czélra, ezeknek még időrendbe sem szedett kivonatát becsatolja és – ezzel a dolgot a maga részéről befejezettnek tartja. Ha a gubernium még többet akar, hát intézkedjék maga, a hogyan akar, ettől az ő feje ne fájjon.
A guberniumnak ez a felelet, úgy látszik, teljesen elég volt, mert szeptember 7-én már értesiti a két itélőmestert, Csereit és Székelyt, hogy az ifjuságnak a régi irások olvasásában való tanitására megtette már a kellő intézkedéseket._{1815:9030. erd. guberniális szám.}*
A gubernium ezen intézkedését bejelentette az erd. udv. cancelláriának is, mert ez 1815 decz. 1-én – reflectálva Cserei és Székely beadványára – leiratot intéz a főkormányszékhez, melyben meghagyja, hogy jövőben a helyesirás és a latin nyelv gondosabban tanittassék, továbbá a récei irások megismeréséhez és az oklevél-olvasáshoz szükséges könyveknek jegyzékét, abból a czélból, hogy azokat a tanárok megszerezzék és vezérfonalul használják, szintén megadja. Ilyen segédkönyvek például a következők:

Waltheri: (Johannis Ludovici) Lexicon diplomaticum, cum tabulis ćneis Folio. Ulmć, 1756. Baringii: (Danielis Eberhardi) Clavis diplomatica.

4. Hannoveri, 1754. cum figuris. (Ez a mű II. kiadása.) Gruber: (Gregorii) Lehrsystem einer allgemeinen Diplomatic. 8. Viennć, 1783. atque eiusdem liber: De optima methodo scribendi docendique artem diplomaticam. 4. Viennć, 1795. Nec non.

Schwartner: (Martini) Introductio in rem diplomaticam ćvi intermedii prćcipue Hungaricam. 8. Budć, 1802._{1815:3280. erd. udv. canc. szám.}*
Hogy ki volt az a szakértő, a ki ezeket a müveket a cancellaria utján ajánltatta, azt nem tudjuk, de annyi tény, hogy 1815-ben már a külföldi diplomatikai irodalom ujabb termékeit, igy pl.: Schönemann müveit inkább ajánlhatta volna, kinek «Versuch»-ja már 1801–2-ben megjelent, igaz hagy német nyelven, ugyanekkor jelent meg gyakorlati kézikönyve a «Codex für die praktische Diplomatik» is.
Azonban a régi oklevelek olvasásának tanitását nemcsak a főiskolában rendelte el a cancellaria, hanem meghagyta a főkormányszéknek, gondoskodjék arról, hogy e tantárgy a más val1ásuak gimnaziumaiban is tanittassék, a gubernium azután e rendeletről 1826 január 2-án értesiti a «recepta religio»-k előljáróságait, meghagyván nekik többek közt azt, hogy a régi irások olvasásához szükséges tudnivalókat tanittassák és az erre a czélra szükséges, fent felsorolt könyveket a tanárok számára vegyék meg._{1816:230. és 8548. gubern. szám.}* A rendeletet a consistoriumok tudomásul vették, de nem csináltak semmit; ment minden tovább a régi módon.
A főkormányszék a szóban forgó tantárgynak a kolozszvári Lyceumon való előadását Nagyernyei Kelemen Zsigmond kormányszéki irnokra bizta, a ki e szerint a paleografiának Erdélyben első tanára volt. Kelemen a tanitást 1816 május 15-én kezdte meg, hetenként 3 órát adván és julius 24-én fejezte be; ugyanekkor beküldte a tanfolyamról, illetve annak hallgatóiról szóló jelentést. A főkormányszék csak most; – miután már egy félévi próbatanfolyamot tartatott, – fordult a cancellaria utján ő felségéhez, kérve őt arra, hogy eddigi intézkedéseit, a miket a tanszék felállitása ügyében tett, approbálja. Ugyanekkor megállapitották az előadó tanár fizetését is, mert Kelemen a már megtartott előadásokért, meg a jövőre nézve is évi 100 rénes forint fizetést kért, a mit a főkormányszék pártolólag terjesztett föl._{1816:6804. gubern. és 2733. erd. udv. canc. szám.}*
1816 nov. 15-én Ferencz király megadta beleegye zését a tanszék rendszeresitéséhez (Placet opinio Cancellarić), a miről decretumban november 22-én már értesitik a főkormányszéket._{1816:11627. guberniális szám.}*
Ha összehasonlitjuk e tanszék felállitásának körülményeit a budapesti egyetemen és Kolozsvárt, a kettő közt lényeges különbséget találunk. A pesti egyetemen 1777-ben már megindulnak a tárgyalások az oklevél-, czimer-, pecsét- és éremtan rendkivüli tanszékeinek felállitása iránt_{1777:4322 m. udv. canc. szám. – Első tanárai Pray György az oklevéltané, Wagner Károly a czimer- és pecséttané, Schönvisner István a régiség- és éremtané. (Lásd : Pauler: A bpesti egyetem története 155. o.)}* és 1784-ben a rendkivüli tanszékek már rendszeresittetnek,_{Pauler : I. m. 233. old.}* mig Kolozsvárt ideiglenes marad a tanszék mindvégig. Budapesten e tantárgyak, mint elvont teoretikus tudományok tanittatnak, ott a hol helyük van, t. i. a bölcsészeti karon. Kolozsvárt bele telik jó 35 év, (a mikor már a budapesti egyetemen a harmadik tanár – Schwartner – tanitja a diplomatikát,_{1784-ben Wagner a czimer- és pecséttan tanára 400 frtos saláriummal nyugdijba menvén, ezt a tanszéket Pray György veszi át, mig az oklevéltant 1785-től Cornides Dániel, a szaknak tehát második tanára, adja elő, egészen 1787 október 4-én bekövetkezett haláláig. Ekkor, 200 forint jutalom mellett, Pray Schönvisnert ajánlotta, másrészt Koppi Károly is folyamodott a tanszékért, a császár azonban a Bécsben tanult soproni ev. lyceumi tanárt – Schwartner Mártont – nevezi ki, a ki Praynak nagyváradi kanonokká történt kinevezése után a czimer- és pecséttani tanszéket is átvette. Pauler : I. m. 261. o.}* mig nagy immel-ámmal, külső emberek nógatására egyáltalán felállitanak egy tanszék-félét, de azt is csak a paleografia számára; a többi segédtudományról szó sincs. Hogy miért csak az irástant tanitják, azt a cancelláriai felterjesztés indokló része eléggé illusztrálja. Kolozsvárt a jogi karon adják elő ezt a tárgyat mint a közigazgatási és jogi élet segédtanát gyakorlati czélból, melyre a jogászoknak a gyakorlati életben épúgy szükségük van, mint akár a hazai jogszabályok ismeretére. Mivel pedig a czimer- vagy a pecséttan tanitásának gyakorlati haszna és igy értelme nem lett volna, ezeket nem adták elő.
A diplomatika tanitásának ilyen gyakorlatias felfogása Erdélyben nem állott egyedül. Van adatunk rá, hogy a nagyszebeni jogakadémián 1845-ben a diplomatikát, mint jogi segédtant adják elő._{1845:5945. guberniális szám; 1846:627. udv. cancelláriai szám.}* Ugyanebből az időből fenmaradt egy kolozsvári lyceumi tanrend, melyben azt olvassuk, hogy a bölcsészeti karon, mint «auxiliaria historić» csak a kronologia és a földrajz tanittatik._{1844:3240. cancell. szám.}*
Mig a budapesti egyetemen a diplomatikát két féléven át heti egy órában adták elő, addig Kolozsvárt egy félévén át, de heti három órában. A vezérfonalul előirt könyvek Budapesten Gruber és Gatterer müvei;_{Pauler: I. m. 232. 1.}* Kolozsvárt Gatterer nem volt előirva, mig Gruber igen, a mit az a körülmény magyaráz meg, hogy bécsi egyetemi tanár volt. Gatterer helyett, mint fentebb láttuk, Kolozsvárt más szerzők müvei szolgáltak előadási vezérfonalul.
Kelemen, mint ez évi jelentéseiből és tiszteletdijának évenkénti kiutalványozásából_{1816:6804; 1818:10070 és 10063; 1819:9010 és 10952; 1820:8384 és 9071; 1821:7987; 1822:8930. guberniális számok.}* kitünik, 1823-ig tanitott; 1823 elején már meghalt, mert özvegye, Istvánffy Mária ezen év márczius 3-án meginditja a nyugdijért való tárgyalásokat._{1823:2356 és 2775. guberniális számok.}*
A Kelemen halálával megüresedett tanszékre hárman folyamodtak. Az egyik volt Jánosi György, a Bold. Szüz Máriáról elnevezett kolozsmonostori konventi levéltár gondozója és kolozsvári senator. Ez a régi irások tanszékét a következő okokból kéri a maga számára; mert
1. A királyi főkormányszék 1815:7941. számu rendeletében, – melyet a kolozsmonostori konventi levéltár akkori conservatorához Szabó János plébánoshoz intézett, kijelentette, hogy a kolozsmonostori káptalani (!) levéltárban (capitulari archivo) legjobb alkalma van a tanuló ifjuságnak arra, hogy elsajátitsa a régi irások karakterét és a régi oklevelek olvasásának tudományát.
2. Ezen tudomány, a (nyilvános) közokiratok kárvallása nélkül, a folyamodó által annál könynyebben oktatható volna, mert a főkormányszék az 1816:3237. számu rendelkezése szerint, ezen tudomány csakis vagy magának a conservatornak, vagy valamelyik requisitornak jelenlétében, vagy legalább a conventi irnok assistentiája mellett, a conservator által meghatározott szobában adható csak elő.
3. A requisitoroknak, de főleg a katholikus vallásuaknak joguk van ezen állás elnyeréséhez, már csak azért is, mert a tanári honorárium a katholikus tanulmányi alapból fizettetik.
4. Azoknak kivételével, kik saját költségükön külföldi akadémiákat látogathattak, vagy pedig otthon Mabillont, Gatterert, Schivartnert, Perger Jánost és más diplomatikai irókat olvashattak és igy saját szorgalmukból sajátitották el a régi irások olvasásának tudományát, a többiek mind a konventi requisitoroktól tanulták azt, a mit tudnak._{1823:1740. guberniális szám.}*
A másik folyamodó, Radzivil Antal, exactoratusi- napidijas volt. Ez azon a .czimen kéri a tanszéket, hogy a kolozsmonostori konventnél irnok volt hét évig, mint ilyen a régi irások olvasásának tudományát annyira elsajátitotta, hogy nemcsak bármiféle expeditiót megtudott csinálni, hanem az olyan régiségeket, melyeket a conventi requisitorok is alig-alig tudtak elolvasni, ő minden nehézség nélkül elolvasta._{1823:2047. guberniális szám.}*
A harmadik, a ki ezen állásért folyamodik, Lőcsei Spielenberg Sámuel főkormányszéki irnok volt. Szerinte ezen állást neki a következő okoknál fogva kell megkapni:
1. Mert ezen tanszék a kegyes királyi rendelvény szerint kifejezetten főkormányszéki subaltern tisztviselőnek, nem pedig városi tanácsosoknak vagy polgári egyéneknek lett szánva. (?!)
2. Mint cancellista, de főleg mint «juratus notarius» a régi irások és régi okleveles bizonyitékok (instrumentum diplomaticum) olvasásának ismeretében járatos.
3. Olvasta Schwarnert és általában foglalkozott diplomatikával.
4. Az az állitás, hogy oklevelet csak requisitornak adnak ki, tehát az állás is csak ilyennek adható, – téves és nem áll meg, mert Kelemen is a levéltárból annyi oklevelet vett ki az oktatás czéljaira, a mennyi csak kellett és sohasem veszett el a kezén egy oklevél sem, mindig pontos és megbizható ember volt._{1823:2153. guberniális szám.}*
Azonban Lőcsei, úgy látszik, nem érezte a maga dolgát egészen biztosnak, mert még egy pót-folyamodványt adott be, melyben kifejti azt, hogy Schwartner munkája alapján megirta a röviditések első elemeiről «Prima linea brachygraphiae» szóló müvét és ezt 3–4 óra alatt elő is lehetne adni, tehát még ennélfogva is magának kéri a tanszéket._{1823:2540. guberniális szám.}*
A pályázók ügyében a gubernium úgy intézkedett, hogy mind a hárman f. é. márcz. 4-én jelenjenek meg egy, az erdélyi püspök elnöklete alatt összeülő vizsgálóbizottság előtt, melynek tagja lenne Jouly Károly kanonok, kolozsvári plébános és kolozsmonostori conservator is, a mely aztán a régi irások olvasásában és tudományában való jártasságukat puhatolja ki és a püspök a legmegfelelőbbet terjessze fel a főkormányszék elé. Erről a határozatról 1825 febr. 26-án értesiti a főkormányszék dr. Szepessy Ignácz erdélyi püspököt, a három pályázót és Joulyt, ez utóbbit azzal a felszólitással, hogy elkészitve az ország levéltárából különböző nemü régi okleveleket, azokkal a pályázaton (vizsgán) jelenjen meg._{1823:1740. guberniális szám.}*
A megtartott vizsgáról három nap mulva, azaz márczius 7-én Szepessy már jelentést tesz, elmondja, hogy a pályázókat a káptalani (!) conservator által megvizsgáltatta és közülük Jánosi György vitte el a pálmát.
Hogy a vizsga tárgya csak az irástan volt, az kitünik abból, hogy – mint a püspök jelentésében emliti, – Lőcsei egyuttal a diplomatikából való elaminálást is kivánta, ezt a kivánságát a püspök teljesitette is, de ebben a tudományban is Jánosi György, a ki 19 esztendeje müködik már e szakban, nemcsak hogy jártas volt, hanem kitünt, hogy a másik két pályázó tulajdonképen e tárgyban ő tőle kapott oktatást, mivelhogy az ő tanitványai voltak. Összegezve tehát a vizsgálóbizottság véleményét, e tanszékre legalkalmasabbnak Jánosi György itéltetett.
A gubernium e jelentés alapján tényleg ki is nevezte Jánosi Györgyöt e tanszékre, a ki igy Kolozsvárt a paleografiának második tanára volt. Erről a főkormányszék 1823 április 9-én értesiti Szepessy püspököt, egyuttal tudatja vele azt is, hogy Jánosit, Bánó István, a Lyceum aligazgatója fogja állásába beiktatni, a miről ugyanekkor a gubernium Bánót is értesiti.
Jánosi is ugyanekkor kapta meg a kinevezéséről szóló értesitést, a következő utasitásokkal:
1. Hogy beiktatni Bánó lyceumi aligazgató fogja, előadásait május, június és júliusban tartozik megtartani, kedden és pénteken délután a szokott órában. A diplomaticai ismereteket röviden, csak főbb vonásaiban tárgyalja és csak az általános tudnivalók elemeinek előadására szoritkozzék, a mi természetes is, mert hiszen a főczél az oklevelek olvasni tudása volt, a mihez főleg és elsősorban a paleografia tudását tartották szükségesnek. Úgy látszik diplomatikát csak annyit és azt volt szabad előadni, a mennyi a gyakorlati ismeretek kiegészitéséhez szükséges volt, mint az utasitás mondja, ezen elemi ismeretekből csak annyit kell tanitani, a mennyi szükséges arra, hogy a régi irások olvasásának tudománya világosabb és könnyebb legyen a hallgatóságnak.
2. Az utasitás eme pontjában meghagyatik az uj tanárnak, hogy Kelemen Zsigmond örököseitől követelje be azon régi irásokat és okleveleket, melyeket Kelemen a kolozsvári plébánia oklevéltárából, engedélylyel, személyes használatára kölcsön vett. Jánosi pedig a conservator tudtával és beleegyezésével vegyen ki a kolozsmonostori országos levéltárból régi irásokat és hallgatóit a régi irásmódok olvasásában, – természetesen a könnyebb fajtájuakkal kezdve – szorgalmasan gyakorolja.
Ebből azt látjuk, hogy a Szabó-féle 1816-ban összeállitott oklevélsorozat a paleographia sikeres tanitására édes kevés volt, ezt már Kelemen érezte és igyekezett a hiányon úgy segiteni, hogy a plébánia okleveleit vette erre a czélra igénybe. Most már a gubernium maga is rájött erre, mert utasitja az uj tanárt, ki különben is requisitor volt, hogy maga állitsa össze magának az előadások, illetve gyakolatokhoz szükséges oklevélsorozatot.
3. Ez a pont mintegy kiegészitője az előbbinek, mert itt a gubernium a következő concessiókat teszi: Hogy ha Jánosi az ifjuság müveltségének emelésére a régiek aláirásainak, pecséteinek ismeretére, továbbá a hamis oklevelek ismérveinek bemutatására, nemesi, adomány, privilegiális leveleket vagy egyéb okiratokat akar a levéltárból kiemelni, ezt megteheti ugyan, de csakis a magánosok, egyes családok kárvallása nélkül és figyelemmel arra, hogy őt, mint requisitort, visszaélés esetén büntetés éri.
Ezt a demonstrativ oktatást tehát már nem számitják szorosan a paleographiához, hanem a tanár magánszorgalmának tekintenik, a mely az ifjuságnak müveltségét, de nem gyakorlati tudását emeli.
4. A tanfolyami előadások befejeztével, miután már a tanulók előmeneteléről a félévzáróvizsgán meggyőződést szerzett, az évenként neki járó jutalmazásért a guberniumhoz tartozik fordulni._{1823:2808, guberniális szám.}*
Jánosi kinevezésével ugyancsak április 9-én tudósitják Lőcseit és Radzivilt, hogy az általuk is kért állás másnak adatott._{1823:2047; 2153 és 2540. gubern. szám.}*
Jánosi mindössze csak egy félévig tanitott. Már 1824 tavaszán folyamodik a főkormányszékhez, hogy mivel paleografiai előadások csak a nyári hónapokban vannak, ő pedig akkor gazdaságát saját hasznának elvesztése és kára nélkül ott nem hagyhatja, mentsék őt fel ezen állás alul.
A főkormányszék április 8-án már felmenti s helyére kinevezi Lőcsei Sámuelt.
Lőcsei Spielenbert Sámuel, főkormányszéki cancellista, a paleografia harmadik tanára 1824-től 1846-ig, tehát huszonkét esztendeig tanitott a Lyceumon. A tanárok közt ő volt az egyetlen, a kiről tudjuk, hogy tárgyával irodalmilag is foglalkozott: Müködését beadványai, jelentései, kérvényei alapján figyelemmel lehet kisérni_{1824:8755; 1825:12696. guberniális; 1826:3868 erd. udv. cancell.; 1826:8889. guberniális; 1827:8217; 1828:8652; 1829:8485 és 9015; 1830:l0155; 1831:6967; I832:8235; 1833:8937; 1834:5416; 1835:7099 stb. guberniális számok.}* egészen 1846 november 13-án bekövetkezett_{1846:6346. erd. udv. cancelláriai és 1846:13611. gubern. számok.}* haláláig, mint azt az erdélyi püspök, Kováts Miklós, jelentéséből tudjuk.
Lőcsei halála után pár nappal, 1846 november 18-án Kováts már jelentést tesz a tanszék megüresedéséről a főkormányszéknek és kérdi, hogy mit szándékoznak tenni, eltörlik-e a tanszéket vagy pedig ujra betöltik-e?
A főkormányszék az egész ügyet felterjeszti a cancelláriához,_{1846:6346. erd. udv. cancelláriai és 1846:13611. gubern. és 1847:179. erd. udv. cancelláriai számok.}* (deczember 23-án), ez pedig nem tudván vele mit kezdeni, felszólitja a főkormányszéket; adjon véleményt arra nézve, hogy van-e olyan egyén, a ki képes lenne ezen tudományt rendszeresen előadni és a ki hajlandó volna mindjárt egy pályázati vizsgálóbizottság elé állani, vagy ha nincs, nem kellene-e inkább ezen állást egy docensnek adni, vagy pedig egyáltalában micsoda modalitások mellett lehetne ezen állás betöltéséről gondoskodni?_{1847:646. gubern. szám.}*
Az erdélyi püspöknek, mint az erdélyi katolikus iskolák főigazgatójának javaslatára Medvés Mihály guberniális cancelláristát nevezték ki ezen tudomány ideiglenes előadójának. Medvés Mihály a régi irások, oklevelek olvasásában járatos ember, a kire a tanitást rá meri bizni a püspök.
Medvés 1847-től kezdve tanitott, bár a főkormányszék csak 1847 november 9-én egyezik bele alkalmaztatásába. A főkormányszék approbatiója azonban szórul-szóra úgy hangzik, hogy beleegyezik abba, hogy Medvés tanitsa ideiglenesen 100 bécsi forintért a diplomatikát és a bányajogot és ezt is csak azért engedi igy meg, mert a «concursualis examen»-re senki sem jelentkezett és nec adsit spes fore, ut pro exigua 100 W. n. floren. remuneratione semet aliquis insinuaturus sit», a mi elég baj volt._{1847:2066 és 2375. canc. szám.}*
Erről az intézkedésről a főkormányszék csak 1848 jún. 13-án tesz jelentést az erd. cancellaria utján ő felségének, melyben először elpanaszkodik, hogy a Lyceum paleografiai tanszékére hirdetett pályázati vizsgálatra senki sem jelentkezett, ennélfogva ideiglenesen Medvést bizta meg a tanitással, de Medvés a paleografia tanitására csak azon feltétel alatt vállalkozott, hogy ha fizetése 40 pengő (conventionalis moneta) forinttal emelve lesz; azonban interim, addig a mig ezen irányban a legmagasabb elhatározás le nem érkezik, értesitette a főkormányszék az erdélyi püspököt, hogy hivja fel a kinevezendő tanárt arra, hogy – tekintettel a dolgok mai állása mellett a tanulmányi alap megterhelt voltára, – adja elő ezen tudományt a hallgatóságnak a jövőben is az eddig megadni szokott 100 bécsi frt remuneratio ellenében._{1848:7255 guberniális szám.}*
Közben azonban az erd. cancellaria megszünt és helyét tanulmányi ügyekben a magyar királyi vallás- és közoktatásügyi miniszterium foglalta el. A miniszter, báró Eötvös, 1848. augusztus 3-án leir a még fennálló «Tisztelt kormányszéknek», melyben hivatkozva a fenti «felterjesztvényre», azt válaszolja, miszerint annak idejében a szükséges lépések a végre, hogy a régi iratisme-tan a kolozsvári főtanodánál, akár a most volt helyettes, akár más alkalmas egyén által illendő dij mellett tanittassák, meg fognak tétetni.»
A miniszter ezen leiratára a gubernium szeptember 19-én még a következő megjegyzést teszi: «Minthogy a jelen évi 7255. gubern. szám alatt gondokodva van arról, hogy a régi irat- és oklevélisme tanszékét, kormányszéki jegyző Medvés Mihály továbra is, mint helyettes tanár lássa el, ezen miniszteri irat tudomásul vétetett.»_{1848:9831. guberniális szám.}*
A paleografia ezen négy tanárának kinevezési körülményeiből azt lehet következtetni, hogy majdnem minden üresedés alkalmával szinte ujra felállitják a tanszéket is. Különösen feltünő ez Lőcsei halála után, Medvés megbizásakor, a mikor is az illetékes tényezők egyenesen felteszik a kérdést arra nézve, hogy vajjon fentartassék és betöltessék-e ujra a tanszék, vagy pedig egyáltalában ne töröltessék-e el? Szerencsére Kováts Miklós véleménye után ez utóbbit még sem merték megtenni.
Dr. IVÁNYI BÉLA.

ÚJABB NEMZETSÉGI KUTATÁSOK.

(Hetedik közlemény.)

12. Kán.

Ily nevü helységet jelenleg Baranyamegyében ismerünk: a legrégibb korszakokban azonban a Kán csak mint nemzetségi név ismeretes, amenynyiben egyszer «Kan», máskor a «Kean» alakban szerepel; ami az utóbbi megnevezést illeti, azt hisszük, hogy az illető okirat_{Wenzel, VII. k. 100. 1.}* eredetijében nem is «Kean», hanem «Kaan» áll.
A főleg Baranyamegyében szerepelt nemzetség két főágra oszlott, melyeket legjobban alapitójuk nevéről nevezhetünk el.

a) Simon ága.
A pécsi káptalan egy 1191. évi keltezéssel ellátott okmányban tanusitja, hogy Kan nb. Simon fiai Siklósi Botyk_{Az okmányban áll Buchk; miután Baranyamegyében még most is van Botyka nevü helység, azt hiszem, hogy ez a «Buchk»-nak helyes kiejtése.}* és Gyula előtte személyesen megjelenvén, előadták, hogy ősi birtokaikat maguk között következőleg osztották fel: Botyk, az öregebb fivér megkapja Siklós, Lak, Azarjas (= Aderjás) felét, a két Szomorfalvával Osztróval; Gyula: Lak, Siklós és Aderjás felét, a két Kémest és Szaporczát._{Hazai okmánytár VI. k. 5. 1.}*
Ezen okirat már sok vitára adott okot, és pedig helytelen keltezése miatt. Igaz ugyan, hogy az okmánynak az országos levéltárban Dl. 26 alatt őrzött és előttem feküdt eredetije, melynek hitelességéhez kétség nem férhet, világosan az 1191. évi keltet mutatja, de ez helytelen.
Az okmányban Farkas préposton kivül még Péter kanonok, Péter olvasó, Gyurka éneklő, Tivadar őr-kanonok és Venczel dékán szerepelnek. A pécsi káptalan XII-ik századbeli kiadványában (mert én csak egyetlen-egyet ismerek) ezeknek egyikére sem akadunk; a XIII-ik században pedig csak 1234.-ben akadunk Tivadar dékánra, 1239-ben Farkas prépostra, Gyurka éneklőre és Tivadar őrre. Egyetlen-egy év van, a melyben Farkas prépostot, Gyurka éneklőt, Tivadar őrt, Vencel dékánt és Péter olvasót együtt találjuk, ez pedig 1251, amint ezt két okirat tanusitja._{Fejér, IV/II. k. 121. 1. és Zichy okmánytár, I. k. 6–7.}* Ami pedig ezenkivül még legnyomósabban hat, az azon körülmény, hogy mind a három okiratban irálybeli azonosságok vannak; így pl., hogy az «universitati vestre presenti cedula innotescat» kettejükben, a kiállitási év hónapja pedig mind a háromban előfordul. Hogy mi okozta annak idején a hallatlan hibát, nem tudjuk. Hogy az, ki az okiratot irta, két C helyett csak egyet irt, nem éppen szokatlan, van rá egyéb példánk is; a «nonagesimo» valószinüleg úgy került az okiratba, hogy az irnok irás közben egy az 1190-es években történt dologról hallott beszélni és hogy a nonagesimo belecsuszott a tollába.
Siklósi Simonról nevén kivül mit sem tudunk; fiairól a következő adatok szólnak.
I. Botyknak egy szintén Botyk nevü fia volt, kinek fia Péter először 1281 október havában kerül szemünk elé. Úgy látszik, hogy e Péter vagy atyja és nagyatyja a siklósi örökségen túladtak, mert II. Botyk fia Péter már a «Beremendi» nevet viseli és nem is nevezi magát Kán-nembelinek, hanem «Gyula bán nemzetségéből való»-nak, ami arra vezetendő vissza, hogy a Kán nemzetség legkiválóbb tagjának, a hires Gyula bánnak emléke 1281-ben még igen élénk lehetett. Pétert előbb zilált vagyoni viszonyok között találjuk: Beremendi birtokát – amelyről nem tudjuk, miképpen jutott a családhoz – birói itélet alapján elvesztette, minek következtében rokonához, Marcell fia Kustándi Bekéhez fordult, hogy segitsen rajta. Segitett is, amenynyiben 60 márka kiadás mellett Beremendet visszanyerte s Péternek visszaadta. Kárpótlásul már most Péter a szintén Baranyamegyében feküdt végbalai pusztát engedte át, mibe a következő nemzetségbeli rokonai és szomszédai is beleegyeznek
a) nemzetségi rokonai: 1. Miklós fiai Orbán és Kaján, 2. Mihály fia Balázs.
b) Szomszédai: Lippói Vid fia Lőrincz és Miskócz fia Benedek, továbbá László comes fia János._{Hazai okmánytár VII. k. 176. 1. Péter és Beke között csak anyai rokonság lehetett. Beke 1296-ban a «Chytou»-i (talán Csatói) nevet használja, melyet fiai 1305-ben is viselnek; később pedig állandóan a «Bólyi» nevet használják, mely utódaikra átszállt. Nemzedékrendjük a következő:}

_{Marczell; Kustándi és Chítói Beke 1281–1296; Chítói és Bólyi István 1293–1358; Chítói Mihály 1293–1305;
Bólyi András 1366–1383, 1832-ben Baranyamegye alispánja; Bólyi Bereck 1366–1369; Bólyi Gergely 1399–1429;
Mihály 1422; Bólyi János 1383–1394; Bólyi István 1399–1400}

_{(V. ö. Anjoukori okmánytár, III. k. 485, 524 1. IV. k. 215. 1. V. k. 74. 1. Fejér, IX/IV. k. 456. 1. Wenzel, X. k. 229. 1. Zichy-okmánytár, II. k. 290. 1., III. k. 373. 469. 1. V. k. 1. 1. stb. Zichy-okmánytár III. k. 247. 1. szerint 1364-ben bizonyos Chyto-i Lőrincz a báthai apátnak bizalmi férfija. A Lippóiak nemzedékrendjének egyik töredéke a következő:}

_{Lippói Vid; Lőrincz 1281–1293; Miskócz † 1281 előtt; Miklós 1293–1338; János 1293–1338; Lőkös 1338; Benedek 1281–1293; István 1293; Géty 1293; Péter 1338; István 1338; Pál 1338}

_{(V. ö. Anjoukori okmánytár II. k. 488. 1. Zichyokmánytár, I. k. 542. 1. III. k. 236. 1. IV. k. 503. 1. V. k. 461. 1. stb.)}* 1293 januárban Beremendi Péter saját, úgy mint fia István nevében Baranyamegyében fekvő végi birtokát; melyet a szöveg Végbalá-nak is nevez, rokonának, fentebbi Beke mesternek 20 márkáért örökbe vallja. Ezuttal azonban már csák Miklós comes fiai, Gyula és Péter szerepelnek mint nemzetségi rokonai, mig a «ceteri cognati», kiket az okirat csak úgy általánosságban emlit, holmi anyai és sógorsági rokonok._{Wenzel, XII. k. 543 l.}* Beremendi Péter fiai Miklós és András, kik a többi szomszédokkal együtt az eladáshoz hozzájárulnak, az okmány értelme szerint más családhoz tartoznak.
Beremendi Péter 1296 márcziusában a Sági és Béndi családbeliek közötti birtokperben fogott biróként szerepel_{Ugyanott, X. k. 229. 1.}*. Ez a róla szóló utolsó hir.
Fiáról Istvánról, kivel 1293-ban találkoztunk, többet nem tudunk. Beremendi Miklós fia István, ki 1326-ban mint Kán nb. Siklósi Péternek proximusa szerepel_{Anjoukori okmánytár, II. k. 262. 1.}* és kinek nyomát 1350-ig követhetjük,_{Zichy-okmánytár, II. k. 155, 295, 421. 1.}* úgy látszik, nem a Kán nemzetség sarja.
Siklósi Gyula, Simonnak ifjabb fia, ki 1251-ben Szaporczát kapta, 1257-ben valószinüleg már nem él, mert akkor (október 18-án) a Szaporcza folyó mentén lévő föld Gyula fiáé-nak mondatik,_{Wenzel, XI. k. 435. 1.}* Miután azonban tudjuk, hogy II. Botyk fia Péternek legközelebbi nemzetségi rokonai 1281-ben Miklós fiai Orbán és Kaján, és Mihály fia Balázs, helyes uton járunk, ha Miklóst és Mihályt az 1251-ben felmerült Siklósi Gyula fiainak vesszük. Gyula fia, Siklósi Miklós, a ki azért, mert IV. Bélának híve és a «Siklósi» nevet használja, Gyula bán unokájától, ki V. István pártját fogta s kit az okiratok egyetlen egyszer sem neveznek Siklósinak, megkülönböztetendő, IV. Bélának már a tatárok ellen (de aligha 1241-ben), később pedig fiának, Béla hgnek nagy szolgálatokat tett, melyeknek elismeréséül nevezett herczegtől a Baranyamegyében, a szentmihályi monostor közelében fekvő Bezen nevü pusztát kapta, mely adományozását a herczeg anyja, Mária királyné egy évvel később megerősitette._{Fejér, IV/III. k 399–401. 1.}*
Ehhez azonban két megjegyzésünk van. Az illető okiratot Fejér szerint Béla herczeg 1266-ban, herczegségének első évében, Mária királyné pedig 1267-ben állitotta ki. Miután pedig tudjuk, hogy Béla herczeg 1269-ben kiállitott okiratait szintén herczegségének első évében kiadottaknak mondja,_{Legujabban pl. a Blagay-okmánysár 18. old.}* a fentebbi keltezést – bár az okirat hitelességéhez kétség nem fér – gyanusnak tartjuk. Bezen vagy Bezim fekvése még nincsen megállapitva. Van Baranyamegyében 1181-ben villa Becen,_{Fejér, II. k. 200. 1.}* 1256-ban villa Bozun;_{Wenzel VII. k. 438. 1.}* egyik kiváló irónk_{Csánki, II. k. 473. 1.}* azt hiszi, hogy a mai Bisse-nek felel meg; de miután ez utóbbi már 1292 körül mint villa Bysse ismeretes,_{Wenzel, X. k. 107. 1.}* azt hiszem, hogy sokkal inkább a mai Besencze értendő alatta.
Miután Beremendi Péter rokonai sorából 1293-ban már csak Gyula bán unokái szerepelnek, azt hisszük, hogy Siklósi Gyula utódainak fiága akkor már kihalt, és hogy Gyula bán unokái mint a legközelebbi atyafiak szerepeltek. A nemzedékrendi tábla tehát következőleg alakulna:

Kán nb. Siklósi Simon; Beremendiek:; I. Botyk 1251; II. Botyk; Beremendi Péter 1281–1296; István 1293; öregebb Siklósiak; Gyula 1251; Miklós 1269 körül; Mihály; Balázs 1281; Orbán 1281; Kaján 1281

b) Gyula bán ága.
A monda azt tartja, hogy a hét magyar vezér egyike, Töjtöm (= Tuhutum) az Erdélyben fekvő Hid-Almás táján Gyeló oláh fejedelmet megverte és hogy a Kán nemzetség Töjtöm unokája Gyula révén vele összeköttetésbe hozandó. A névtelen jegyző krónikája Töjtömöt nevezi vezérnek, a Képes Krónika szerint pedig «a harmadik vezér Gyula volt, kitől László fia Gyulát vezetik le».
Mi ebből igaz, mi nem, ezúttal ne kutassuk; annyi áll, hogy tekintettel a Kán nemzetségnek erdélyi vonatkozásaira, a mondának kétségkivül van valami genealogiai magva. Ami pedig a krónika genealogiai levezetését illeti, ezt egyik kiváló irónk azon Kán nb. László fiára, Gyulára alkalmaztatja, kiről egyik oklevelünk 1263-ban is emlitést tesz. Szabadjon ezzel szemben ellentétes álláspontot elfoglalnom. Ha t. i. a krónikás szükségesnek találta egy az ő korában virágzott nemzetség tagjáról kiemelni, hogy ez a hires vezértől ered, akkor kétségkivül a nemzetségnek egy oly tagját szemelte ki magának, aki – tekintet nélkül arra, vajjon életben volt-e még akkor – kortársainak emlékezetében mint nemzetségének legkimagaslóbb tagja volt ismeretes. Már most igaz ugyan, hogy László fia Gyula, kiről 1263-ban tesznek emlitést, a Kán nemzetség tagja, de az sehogy sem áll, hogy valami hirneves ember lett volna; mindössze csak annyit tudunk felőle, hogy a IV. Béla és V. István közötti viszálykodások alatt előbb Istvánnak, később pedig Bélának hü embere volt. Én azért azt hiszem, hogy a krónikás Gyulája alatt nem az 1263. évi Gyula, hanem a Kán nemzetségnek valóban leghiresebb tagja: Gyula bán értendő, ami annál is hihetőbb, amenynyiben atyjának neve – László – utódainak egyik sorában, mint valamely majoratus, örökül szállt át.
I. vagy (amint az okiratok őt némelykor nevezik) öregebb Gyula 1201-ben erdélyi vajda, 1202–1204. országbiró, a mellett (1202–1203) csanádi és (1204.) nyitrai főispán; 1206-ban bodrogi és 1207-ben amellett még soproni főispán is; 1208–1211. csak Bodrogmegye főispánja; 1212–1213. másodszor országbiró és mellette Bácsmegye főispánja; 1213-ban szlavoniai bán és Vasmegye főispánja; 1214-ben vajda, bán, somogyi és szolnoki főispán; 1215–1218 nádor és 1215-ben soproni főispán; 1219-ben szlavoniai bán, somogyi és szolnoki főispán, 1220–1221 bodrogi, szolnoki és kevei főispán, 1221-ben a királyné udvarbirája és Bodrogmegye főispánja; 1222-ben másodszor nádor, mely hivatalban 1226-ig marad és mely mellett (1222–1224) bodrogi, (1224) aradi és (1224–1226) soproni főispán is volt; 1229–1231 szlavóniai bán; 1232-ben amellett még országbiró is; 1233-tól 1235-ig szlavóniai bán, és ez a róla szóló utolsó hir.
II. András halála után őt is felségsértéssel vádolták, mire a király és az országnagyok egybehangzó itélete alapján börtönnel sujtották. Micsoda főbenjáró büntetteket követett el? nem tudjuk, de nem szenvedhet kétséget, hogy elitéltetése Dénes volt nádor, Sámuel kamaragróf, Szakállas Mikó és Száty nb. Miklóséval összefüggésben állt. Hogy börtönben halt meg, tudjuk; halála éve azonban nem bizonyos. Gergely pápa elrendeli 1238 deczember 22-én, hogy azon pénzösszeg, melyet Kálmán herczegnek «quondam» bánja, Gyula, a boszniai hćretikusok ellen menesztendő hadjárat költségei fejében a pécsi domonkosrendieknél letett, a boszniai püspöknek adassék át,_{Fejér, IV/I. k. 129. 1.}* miből azt következtetjük, hogy Gyula akkor már nem élt; 1240-ben már határozottan mint néhairól van róla szó.
Neje Ilona a pápánál nagy kegyben állt. 1230 deczember 23-án megerősiti Gergely pápa a templomosok számára azon nekcsei adományt, melyet Gyula bán és neje Ilona nekik tett,_{Wenzel, I. k. 277. 1.}* 1232 augusztus 11-én pedig megengedi ugyanazon pápa Gyula bán neje Ilonának, hogy általános kiközösités idején is egyházi épületeket látogathasson._{Fejér, III/II. k. 303. 1.}* Hogy férjét tulélte, bizonyos; halála évét nem ismerjük, 1250-ben már nem élt.
Gyula bánnak két fia maradt: László és Gyula. Birtokviszonyairól pedig a következőket tudjuk:
Legrégibb birtoka Nekcse (ma Nasicz, Verőczemegyében), melynek egy részét, nejének hozzájárulásával, 1230 előtt a templomosoknak adta. A baranyamegyei Szilvás egy részét 1231 előtt Monoszló nb. Istvántól birság fejében kapta, de azt megint Monoszló nb. Tamásnak adta el;_{Wenzel, XI. k. 225. 1.}* a verőczemegyei Novák-ot még Kálmán királyfi idejében a szent sir szerzeteseinek adományozta._{Ugyanott, 407. 1.}* Neje, bizonyos Giez (úgy látszik, a verőczemegyei Gazje) nevü birtokot vett, melynek birtokában Béla király 1238-ban a fejérvári kereszteseket megerősiti._{Fejér, IV/I. k. 110. 1.}* A borsodmegyei Tardonát 1240 augusztus 12-én Gömörmegye főispánja, György fia Miklós kapja meg;_{Wenzel, VII. k. 100. 1.}* e helység határleirásában találjuk, hogy valahol a «Bágyon-kút»-tal határos, mire meg kell jegyeznünk, hogy Gyula comes rokona (cognatus) Bágyon 1229-ben, a valamikor a borsodi várhoz tartozott Szuhogy (= Zymhud) birtok statuálásával meg volt bizva._{Wenzel, I. k. 263. 1.}* Erdélyben pedig az övéi voltak: Gyula, Megyes, Mikeszásza, Miklósfalu, Tóbiásfalu és Abrudbánya, mely utóbbit (királyi adományozás) halála után a király bizonyos Szoboszló nevü székelynek adta,_{Székely okmánytár, I. k. 18. 1.}* mig az előbbiek csak 1266-ban (l. alább) kerültek vissza a bán unokájának kezéhez. Végre még Pozsegamegyében is van 1232-ben Gyula mesterföldje._{Wenzel, XI. k. 513. 1.}*

a) az ifjabb Siklósiak.

Gyula bán fia, ifj. vagy II. Gyula 1222-ben kir. pohárnokmester; 1228-ban ugyanaz és Mosonmegye főispánja; 1229-től 1233-ig Kálmán királyfi tárnokmestere._{1229-re lásd a Tört. Tár 1898. évf. 340. old., hol «Jule, Bene» helyett «Jule bani» olvasandó.}* Miután majdnem kivétel nélkül atyja oldalán müködött és ennek politikáját mindenben magáénak vallotta, világos, hogy II. András halála után az országnagyok sorában már nem szerepel; annak azonban, hogy atyjával együtt őt is felelősségre vonták és megbüntették volna, nyomát sem találjuk; az okiratok 1233 után még mint magánemberről sem tesznek róla emlitést. Mindamellett mégis hiszem, hogy még 1259-ben is nyomára akadunk. Nevezett év juliusában tanusitja t. i. a pécsi káptalan, hogy azon perben, melyet Kórógyi Csény asszony, a tolnamegyei Apari Péter comes özvegye, leánynegyedi követelés ügyében a Kórógyiak ellen inditott, Káta nb. Gyula volt az asszonynak felhatalmazottja és képviselője._{Fejér, IV/II. k. 519. 1.}* Már most igaz ugyan, hogy egy Káta nb Gyulát is ismerünk, ki 1279-ben a pestmegyei Kartal nemzetség és a margitszigeti apáczák között a pestmegyei jenői birtok miatt létrejött pörben közreműködik;_{Hazai oklevéltár, 87. 1.}* de tekintettel arra, hogy a Káta nemzetségnek eléggé ismert birtokai az ország északkeleti részében feküdtek, hogy 1259-ben a pécsi káptalan előtt baranyamegyei családtagok között baranyamegyei bizalmi férfiak közvetitésével baranyamegyei birtok körül forgott a per, és hogy ama bizonyos Gyula minden valószinüség szerint Kórógyi Csény asszonynak valami rokona volt, nem tartom valószinűnek, hogy Káta nb. ember volt, hanem majdnem bizonyosnak veszem, hogy itt olvasási vagy sajtóhiba van és hogy nem Káta, hanem Kán nb. Gyulával van dolgunk!
Egyetlen egy fiát ismerjük: Miklóst.
E Miklós a IV. Béla és V. István között kitört viszályok alatt Istvánnak fogta pártját, mire ez neki nagyatyja, öregebb Gyula ősi birtokait, az Erdélyben fekvő Gyula, Megyes, Mikeszásza, Miklósfalu és Tóbiásfalva nevü birtokokat 1266 május 14-én visszaadta._{Hazai okmánytár, VIII. k. Nr. 93.(117. old.); kelet nélkül. Meghatározására lásd az «Erdélyi Muzeum» 1901. évf. 232–234. old. megjelent czikkemet.}* Ezenkivül Miklósról csak egynehány birtokrendezésre vonatkozó adatot ismerünk. Igy van neki 1276 körül Szetke birtok ügyében Győr nb. Óvári Konráddal egy pöre, melyben őt Aradia nevü tisztviselője támogatja;_{Hazai okmánytár, VI. k. 162. 1.}* egy meg nem határozott évben bizonyos János fia Etelének Sári nevü birtokára vonatkozó peres ügyébe van belekeverve_{Wenzel, XII. k. 448. 1.}* és végre még kiemelendő, hogy a baranyamegyei Bajcs-on. Minden Szentek tiszteletére egyházat alapitott. Midón Jób pécsi püspök (1252–1279) ezt fel akarta szentelni, előállt a szenttrinitási apát, Fábián, azon állitással, hogy az uj egyház kegyurasága őt illeti, mire Miklós az ügy eldöntését fogott birákra bizta, kik között Gyurka pécsi prépost (1255–1261) is ott volt; az ügy azzal végződött, hogy Miklós a szenttrinitási apátságnak Kis-Harsányon, melyet már atyja Gyula, midőn még királyi tárnokmester volt, maga számára megerősittetett, 50 hold földet adományozott._{Ugyanott, XII. 1. 352. 1.}*
Fiai, III. Gyula és I. Péter atyjuknak ez utóbbi intézkedését 1283-ban megerősitik._{Ugyanott, 410. 1.}* 1293-ban mindkét fivér beleegyezését adja abba, hogy Beremendi Péter végbalai birtokát eladja (1. f.), 1294 márczius 31-én elzálogositja nekik rokonuk (cognatus), Kökényes-Rajnald nb. Mikod bán a baranyamegyei Nagyfalu-ban lévő birtokrészeit._{Ugyanott, 553. 1.}* Gyula, ki 1294-ben Baranya- és Tolnamegye főispánja, ez évi november 30-án Lőrincz volt nádor fia, Kemény elleni pörét egyezkedés utján végzi be._{Ugyanott, X. k, 162. 1.}* 1296-ban közte és a Kórógyiak között Ivántelke nevü birtok miatt van per._{Fejér, VII/V. k. 601. 1.}* 1297 május 1-én egyezséget köt a Győr nembeliekkel vitt pörére nézve._{Ugyanott, XII, k. 613. 1.}* 1298-ban arról értesülünk, hogy Miklós comes fia Gyula mester «de genere Magni Jula» Győr nb. Óvári Konrádnak (kivel 1297-ben kibékült) a rokona (cognatus_{Ugyanott, 624. 1.}*). Gyula 1300 aug. 1-én már nem él. E napon tanusitja Aba nb. Amadé nádor, hogy e Gyula az ő bátyjának, néhai Finta nádornak leányát, Klárát feleségül vette, hogy úgy Gyula mint Klára meghalt és hogy Gyula öcscse, Miklós fia Tiklósi Péter, őt Klárának hitbéri és hozományi követeléseire nézve teljesen kielégitette._{Ugyanott, 377. 1.}* Miután Gyula bán ivadékai mindeddig családi név nélkül szerepeltek és Pétert ez okiratban már «Siklósi»-nak nevezik, el kell fogadnunk, hogy Siklósi Simon egyenes utódai kihaltak és Péter a Siklósi birtokrészt mint legközelebbi agnátus örökölte. 1300 óta már mindig a Siklósi nevet használja.
Mielőtt őt és utódait tárgyalnók, még fel kell emlitenünk, hogy Miklósnak még egy Ilona nevü leánya is volt, ki 1336 április 29-én mint Győr nb. Óvári Jakab özvegye él._{Anjoukori okmánytár, III. k. 274. 1.}* Miután e Jakab azon Konrádnak a fia; ki III. Gyulát 1298-ban «rokonának» nevezi, világos, hogy Ilona 1298-ban már Jakabnak a neje volt.
Péternek 1301-ben a Tétény nb. Pekriekkel volt pöre. Ő még fivérével, Gyulával együtt Pekri Lőrinczet abban támogatta, hogy az aszúágyi birtokot visszakapja, mely támogatásért az ehez tartozó két Zsigér nevü falut kellett megkapnia, amit azonban Lőrincz nem adott meg._{Anjoukori okmánytár, I. k. 8. 1.}* 1303-ban (akkor «de progenie magni Jule Bani»-nak nevezi magát) a szentháromságról czimzett monostorba cziszterczitákat helyez._{Századok, 1870. évf. 380. 1.}* 1313-ban Péter Baranyamegyének főispánja ugyan, de mindamellett még sem tudunk valamit a közpályán véghezvitt dolgairól, mert a róla szóló okiratok csak birtokviszonyairól tesznek emlitést. Ugyanazon évi májusban komájával, Viszlói Jakabbal, az utóbbi egy szolgájának az ő emberei által történt megöletése miatt inditott perében egyezséget köt, amennyiben Baranyamegyében feküdt Szentegyed és Makófalva nevü birtokait vérdijul átengedi;_{Anjoukori okmánytár, I. k. 305. 1.}* ugyanazon évben visszavonja az országbiró egy ellene hozott itéletét, valamint arról is értesülünk, hogy Harsány és Ebes-Harsány az ő birtokaihoz tartoznak._{Ugyanott, 325. 1. Zichy-okmánytár I. k. 144. 1.}* 1315-ben Güssingi János siklósi várát vette ostrom alá, mire ezt Péter a vele rokonságban (proximus) álló Beremendi Miklós fia István védelmezésére bizta. Istvánnak sikerült is a várat 1315 május 27-én Péternek visszaadni, csakhogy Istvánnak majdnem l000 márkát érő értéktárgyai szintén Péter kezében maradtak; az e miatt kettejük között folyt pörnek még 1326 november 18-án sem lett vége._{Anjoukori okmánytár, II. k. 262. l.}* Dorozsma nb. Garai Andrásnak 30 márkával adósa volt, minek következtében az országbiró 1325-ben András részére Péternek bodrogmegyei egyik birtokát megbecsültetni rendeli;_{Ugyanott, 203. 1.}* ugyanazon évben idézik őt Sári nevü falvában a Bátmonostoriak ellen._{Zichy-okmánytár, I. k. 270. 1.}* 1336-ban sikerült neki bebizonyitania, hogy Aranyos, Szomorév és Petend nevü baranyamegyei birtokok az ő ősi tulajdonát képezik, mire az országbiró azokat neki itéli;_{Anjoukori okmánytár, II. k. 472. 1.}* 1335 körül tiltakoznak nővérének, Ilonának fiai, Óvári Miklós és Konrád az ellen, hogy Siklósi Péter (nagybátyjuk) és fiai Pál, István és Miklós a szenttrinitási monostorhoz tartozó Iván nevü birtokot tudtuk és beleegyezésük nélkül el akarják zálogositani;_{Ugyanott, 168. 1.}* 1337-ben maga és fiai nevében az Aba nb. Atinaiakkal akként egyezkedik, hogy a szenterzsébeti birtok az övé marad, miért is kötelezi magát arra, hogy a kőrösmegyei Atinára, Novákra és Darnóczra vonatkozó, az ő kezeiben lévő okiratokat az Atinaiaknak visszaadja;_{Ugyanott, 331. 1.}* 1338-ban fiaival együtt Bezencze (= Olbescen) nevü birtokát Fodor Pálnak,_{Ugyanott, 455. 1.}* ugyanazon évben Almás és Szalóktelke nevü birtokát fiainak beleegyezésével Tatamér székesfejérvári prépostnak és fivéreinek adja el._{Ugyanott, 509. 1.}* Vagyoni viszonyai ilyformán már igen ziláltak lehettek, mert midőn nővérének Ilonának fiai az anyjuk után őket illető 80 márka értékü leánynegyedet követelték, már nem volt képes ezt készpénzben kifizetni, hanem helyette Kápolnás-Sári és Tőttös nevü birtokait 1339-ben Ilona fiának zálogba adta._{Ugyanott, 616. 1.}* 1341 április 30-án végrendelkezik és pedig, miután fiaival már osztozkodott, csak a visszatartott birtokokról, nevezetesen Letenyé-ről. Bizonyos Honta fia Miklós fia Péter, nagyanyjának, Kán nb. nőnek (valószinüleg II. Gyula leányának) leánynegyedét követelte rajta, aminek Péter nem tudott másként eleget tenni, mint úgy, hogy fél Letenyét a követelőnek zálogba adta. Péternek sógora, második nejének Katalinnak fivére, Koboli László zágrábi püspök (későbbi kalocsai érsek) kiváltotta a birtokot és odaadta Katalin és Péter fiának: ászlónak. Ez utóbbinak hagyományozza tehát Letenyét és a többi még kezében lévő jószágait._{Anjoukori okmánytár, IV. k. 87. 1.}* 1341 deczember 14-én azonban még életben van és akkor Kápolnát, Sárit és Tőttöst, miután kellő időben ki nem váltotta, az Óváriaknak véglegesen átengedi;_{Ugyanott, 175. 1.}* ezután teljesen nyomát vesztjük.
Fia László 1341 május 5-én mostoha fivérétől, Miklóstól, ennek letenyei birtokrészét kapja zálogba;_{Ugyanott, 89. 1.}* azután csak kétszer hallunk még valamit felőle, midőn t. i. 1364-ben egyik jobbágyát tolvajnak deklarálja és midőn 1368-ban rokonaival együttesen a Bátmonostoriak birtokán hatalmaskodik._{Zichy-okmánytár, III. k. 237–344. l.}*
Péter fia II. Miklós 1346 november 30-án a Győr nb. Derzs fia Miklósnak a veje. Ennél sem tudunk sokkal többet felőle. 1351 julius 14-én olvassuk, hogy e Miklósnak siklósi birtokrésze részben fivérének, Istvánnak kezébe került; miből minden kétséget kizáró módon kiviláglik, hogy Miklós akkor már nem élt és fiörökös nélkül halt meg. Házassága – mint majd alább meglátjuk – a Kán és a Győr nembeliek között kitört viszályoknak vált okává.
István 1344 augusztus 5-én Siklóson lévő szombatszegi birtokrészét Seliber nevü pécsi polgárnak zálogositja el._{Anjoukori okmánytár, IV. k. 435. l.}* 1345 január 13-án folytatja e müveletet, amennyiben Siklóson a sánczon belül való birtokrészét ugyanezen polgárnak elzálogositja;_{Ugyanott, 481. 1.}* szükségén azonban ezzel sem segitett, mert még ugyanazon évben tótfalui birtokát Szentgyörgyi Miklósnak és fiainak adja zálogba._{Zichy-okmánytár, II. k. 168. 1.}* Pörei is sok pénzt nyeltek el; így azon perben, melyet Bátmonostori Tőttös, Győr nb. Derzs fia Miklós és ennek fia Derzs ellen viselt, a fivére Miklós után reászállt siklósi birtokrészt zálogul elfoglalták._{Anjoukori okmánytár, V. k. 509. 1.}* Hogy vagyonának még hátralévő részét családjának megmentse, 1352 augusztus 4-én a pécsváradi konvent előtt kijelenti, hogy összes baranyamegyei birtokait nejének Annának, fiának Imrének és leányának Margitnak adja._{Zichy-okmánytár, II. k. 491. 1.}* Ez Imréről utoljára 1368 február 19-én hallunk valamit, midőn arról van szó, hogy a többi Siklósiakkal együttesen Bátmonostori Lászlónak szenttrinitási birtokán hatalmaskodott._{Ugyanott, III. k. 345. 1.}*
I. István elhalálozásának évét pontossággal meg nem határozhatjuk, de azt tudjuk, hogy fivérével, Pállal együtt erőszakos halállal mult ki.
Pál, ki 1337 márcziusáig atyja és fivérei társaságában szerepelt, 1337 október 24-én vagyonának egy részét nejére ruházta át. Ez Ilona, Bogár István baranyamegyei földesurnak a leánya, aki szép hozományt kapott, melyből férjének, hogy adósságait kifizesse, 200 finom ezüst márkát adott kölcsön; ez viszont ráiratta Rádfalva, Sártó, Kovácshida és Szerdahely nevü birtokait._{Anjoukori okmánytár, III. k. 425. 1.}* Pál mindamellett kedvet kapott e birtokokon tuladni, miért is az asszony 1342 május 17-én a pécsi káptalan előtt fiaival, Gyulával és Istvánnal együtt a nevezett jószágok elidegenitésétől férjét tilalmazza._{Ugyanott, IV. k. 218. 1.}* Halála évét nem ismerjük. Tudjuk, hogy fivére, II. Miklós, Szerdahelyi Miklós leányát vette nőül és hogy Miklós halála után fivérei és a Szerdahelyiek között a czivódások napirenden voltak. Pálnak és fivérének, Istvánnak hulláit a vizből fogták ki, minek következtében a Siklósiak a Szerdahelyieket azzal vádolták, hogy a két fivér megöletésében részesek. A vádlottak 1356 május 2-án mindegyikük részéről századmagukkal letett eskü által magukat e vád alól kitisztázták._{Ugyanott, VI. k. 452. 1.}* A két fivér halála tehát 1352 és 1353 között történhetett._{V. ö. Anjoukori okmánytár, VI. k. 123. 1., hol 1353 okt. 25-én már csak Pál és István fiairól van szó. Németh Béla «Történeti adatok Baranyamegye multjából» czimü dolgozatának 119-ik oldalán azt mondja, hogy az országos levéltárban DL. 5315. sz. a. őrzött okirat szerint Siklósi Péter fia Pál még 1364-ben életben van és Szerdahely felét Derzs (fia) Miklósnak zálogba adja. Itt tehát – ha az eredeti okirat valóban az 1364. évi keltezést tartalmazza, hiba van.}*
Pál fiai: IV. Gyula, II. István, III. Miklós és Mihály. Mihályt csak 1355 deczember 20-án emlitik,_{Ugyanott, 413–415. 1.}* midőn fivéreivel együtt a Szerdahelyiekkel egyezkedik. 1356 május 2-án már nem szerepel, ami arra enged következtetni, hogy akkor már nem élt.
II. István, kivel 1355-ben találkozunk, 1364 után azon pört veszi át, melyet fivére Gyula a baranyamegyei Tótfalu miatt a Bátmonostoriak ellen inditott; 1366-ban szintén van pöre Bátmonostori Lászlóval; 1368-ban rokonaival együtt Lászlónak szenttrinitási birtokán hatalmaskodik. 1372 május 8-án László nádor még az István és Bátmonostori László között fennforgó, Tótfalura vonatkozó pört ugyanazon évi október 6-ára halasztja, de István e határnap előtt halt meg, mire az ügy Gyula fia Miklósra ment át._{Zichy-okmánytár, III. k. 314, 344, 349, 354, 358, 422, 465, 546. 1.}* Úgy látszik, hogy Istvánnak nem maradt fiutódja.
Pál fia III. Miklós, kivel szintén 1355-ben találkoztunk, Sz. Ágoston-rendi szerzetes lett. Birtokai: Kovácshida, Rád, Szerdahely, Palkonya, Szabolcs és Pály. 1395-ben Garai Miklós és János Siklóst élete tartamára Miklósnak engedte át; 1399-ben pedig kineveztetik a Garaiak e Miklóst, ki akkor az Ágostrendiek provincziálisa volt, oserói püspöknek. Vele kihalt az ifj. Siklósiak fiága._{Csánki, II. 458. 1. Fejér, X/II. k. 744. 1. V. ö. Németh Béla urnak fentebbi müve 121–122-ik oldalával.}*
Fivére, IV. Gyula1350-ben panaszt emel Csukmai Pál fiainak jobbágyai ellen, kik siklósi birtokán hatalmaskodtak;_{Anjoukori okmánytár, V. k. 355. 1.}* 1355 deczember 20-án saját és fivérei nevében a Szerdahelyiekkel oly feltétel alatt köt egyezséget, hogy utóbbiak kötelesek a Siklósi Pál által nekik zálogba adott Tesenfa helységet tiz márka váltságdij mellett előbbieknek bármikor visszaadni. Egy ugyanazon napon kötött másik egyezségi levélből kitünik, hogy a Szerdahelyiek Siklósi Gyulát megfogták és a Dráva vizébe dobták, hogy megfulasszák és 500 márkáig érő kár okoztak neki. Ezért kötelezik magukat a Szerdahelyiek, hogy Szomorfalva, Pále birtokokat és a kovácshidai vámot, melyet néhai nagybátyjok II. Miklós náluk elzálogositott, Gyulának és fivéreinek feltétlenül kiadják._{Ugyanott, VI. k. 414–416. 1.}*
1363-ban Teremhegyi Miklóssal Hernyetelke nevü birtok miatt állt perben,_{Orsz. Levéltár DL. 5199. V. ö. Németh urnak idézett műve 120. old.}* és ugyanazon évben megveszi a Szentmártoniaktól Kovácshidának és a hozzátartozó vámnak azon felét, mely eddig még nem volt az övé._{Orsz. Levéltár, DL. 5318; v. ö. Németh 120.}* 1364 május 20-án Gyula még a nádori gyülésen müködő esküdtek sorában szerepel,_{Zichy-okmánytár, III. k. 236. 1.}* de úgy látszik, hogy még ez évben meghalt. Ugyanazon közgyülésen azzal állott elő, hogy mindazon családi birtokokat, melyeket nagyatyja Péter és ennek fiai Pál és István elzálogositottak, ki akarja váltani. Ezzel szemben kijelentette Bátmonostori László képviselője, hogy Tótfalu felét nem a Gyula elődei, hanem vele nem rokon személyek zálogositották el, mire az elnöklő nádor, Kont Miklós elrendelte, hogy mindkét fél ez ügyben 1364 augusztus 27-én előtte a királyi udvarban jelenjék meg. Az erre vonatkozó okirat_{Ugyanott, 543.1.}* már most azt mondja, hogy az ügy e határnap után Gyula, aztán ennek elhalálozása folytán fivére István által részint Kont Miklós nádor, részint Opuliai László nádor előtt tárgyaltatott, amiből Gyulának halálozási évét pontosan meg nem állapithatjuk.
Fia, III. Miklós atyja halálakor oly zsengekoru volt, hogy a Tótfalu miatti pört nagybátyja, István volt kénytelen átvenni. Ennek 1372-ben történt elhalálozása után őt bizonyos János fia László képviselte._{Ugyanott, 475.}* A pernek 1374-ben az lett a vége, hogy Miklós a tótfalui birtokért Száva és Csarnota jószágokat adta. Miklós a Horváti-féle lázadásban is részt vett, mire Zsigmond király Siklóst és a hozzátartozókat 1387-ben a Ratolt nb. Pásztóiaknak és Kakasoknak adta, kiknek ez adományt 1391-ben ujra megerösitette._{Országos Levéltár DL. 7243 és 7679. V. ö. Németh 121, Csánki II. k. 457–458. 1.}*
Mindamellett mégis úgy találjuk, hogy Siklós és a hozzátartozott birtokok Miklós fiának kezeiben is voltak. Zsigmond király kijelenti t. i. 1395 április 19-én, hogy Garai Miklós és János mindazon baranyai birtokokat, nevezetesen a Siklósi várt, melyek a magbanszakadt Gyula fia Miklós fia: néhai Siklósi Győrgyéi voltak, bizonyos temesmegyei jószágokért a királytól csere utján kapták,_{Temesmegyei okmánytár, I. k. 252. 1.}* ebből azonban Siklósi György halálának évét meg nem állapithatjuk.
Dr. WERTNER MÓR.

VEGYES.

A Keszői Jakab czimerlevele.

(Szines czimerképpel.)
Bárczay Oszkár «A heraldika kézikönyve» czimü müvében, azon czimeres levelek jegyzékében, a melyekhez annak idején hozzá nem férhetett, de a melyeknek létezéséről tudomással birt, a 4. pont alatt a következőket mondja: «Recsky? 1415 vagy 1418-ban kelt armalisa, melyet Bajai úr a Siebmacher számára lemásolt. Eredetijét Recsky? úrnál lévőnek mondja Csergheő; lásd Siebmacher IV. Band 15. Abtheilung. Supplement.» A Bárczay Oszkár által idézett műben a Retsky családénak tulajdonitott ezen czimeren (Supplement 103. lap) kivül a Retsky család másik, szinjelzés nélküli czimerét is (Ungar. Adel 538 lap) megtaláljuk, s ez balra fordult koronás sas, melyet Csergheő Recsky György és János 1692 és 1697-ben kelt pecsétjéről rajzoltatott. A család egész a XVII. század végéig az utóbbi czimerrel élt, mig a XVIII. század elejétől kezdve a mai napig, eddig meg nem állapitható okokból, a fentebbi, 1415-beli czimert használta, amely pedig, mint az azóta előkerült eredeti armális bizonyitja, nem a Recsky-családnak, hanem bizonyos Keszői Jakabnak és rokonainak adamányoztatott.
Ezt a czimerlevelet óhajtom most a Turul olvasóival megismertetni.
Keszői Pál fia Jakab (Jacobus filius Pauli de Kesew) és rokonai, név szerint György fia Miklós, János fia György, Mihály fia Jakab, Miklós fiai Gáspár és Balázs 1415 ápril 12-én nyerték Zsigmond királytól czimerüket.
Az oklevél szövege igy szól:

Sigismundus dei gracia Romanorum rex semper augustus, ac Hungarie, Dalmacie, Croacie, etc. rex omnibus Christi fidelibus, tam presentibus, quam futuris, presencium noticiam habituris salutem in eo, qui dat regibus regnare et victoriose triumphare. A claro lumine throni regii, velud e sole radii, nobilitates legittimo iure procedunt et omnium nobilitatum insignia sic dependent, ut non sit dare alicuius generositatis insigne, quod a gremio non proveniat regie dignitatis. Sane ad universorum tam presencium, quam futurorum noticiam harum serie volumus pervenire, quod fidelis noster Jacobus filius Pauli de Kesew coram nostra celsitudine personaliter constitutus, propositis et recensitis suis fidelibus serviciis et fidelium obsequiorum gratuitis meritis, sincerisque complacenciis, utique acceptis et laudandis, quibus ipse sacro diademati ac celsitudini nostre maiestatis a longinquis temporibus et signanter in presentibus Almanić (igy) partibus in prosperis nostris agendis et adversis, persone et rebus suis non parcendo, indefesse complacere studiit, reddiditq ue se gratum et acceptum: arma seu nobilitatis insignia, in presencium litterarum nostrarum capite depicta maiestati nostre exhibendo, ab eadem majestate nostra eadem arma, seu nobilitatis insignia sibi et per eum Nicolao filio Georgii, Gregorio filio Johannis, Jacobo filio Milchaelis, Gaspar et Balthazar filiis Nicolai de predicta Kesew patruelibus frasribus suis, ac heredibus et posteritatibus ipsorum universis ex liberalitate nostra dari et conferri humiliter et devote supplicavit. Unde nos, prćfati Jacobi filii Pauli gratis affectibus intuentes obsequiorum merita, quibus studiis diligentibus ac indefessis hactenus erga nostram claruit majestatem, cottidieque claret et in antea eo quidem studiosius clarere poterit, quo se et suos singularioribus honorum graciis senciet decoratos, animo deliberato ac ex certa nostra sciencia eidem Jacobo filio Pauli et per eum prefatis Nicolao, Gregorio, Jacobo, Gaspar et Balthazar de Kesew patruelibus fratribus suis, ipsorumque heredibus et posteritatibus universis ad prefati Jacobi filii Pauli supplicationis instanciam prescripta arma seu nobilitatis insignia, hic depicta, ac pictoris magisterio distincte descripta virtute presencium conferimus, ymo de habundanciori plenitudine specialis nostre gracie, ad maiorem eiusdem Jacobi filii Pauli et aliorum supradictorum nobilitatis gloriam proprio motu concedimus, ac presentibus elargimur, ut idem Jacobus filius Pauli et alii supradicti, eorumque heredes et posteritas universa nata et nascitura hec arma seu nobilitatis insignia, prout presentibus litteris circa principium appropriatis et coloribus diversis inserta pictura denotat et declarat amodo in antea in preliis, hastiludiis, torneamentis, et in omni exercicio militari gestare valeant et deferre, gaudeat igitur favore regio, ac de tanto munere singularis gracie antefatus Jacobus filius Pauli, necnon alii supradicti, eorumque posteritates merito exultent, tantoque fideliori studio ad honorem regium eorundem in antea solidetur intencio, quanto ampliori favore preventos se conspiciunt munere graciarum. Presentes eciam ad premissorum memoriam perpetuam cum pendenti secreto nostro regio sigillo, quo ut rex Hungarie utimur, prelibato Jacobo filio Pauli et aliis supradictis duximus concedendas. Datum Constancie duodecima mensis Aprilis anno domini millesimo quadringentesimo quintodecimo, regnorum nostrorum anno Hungarie etc. vicesimo nono, Romanorum eleccionis quinto, coronacionis vero primo.
Hártyán: függő pecsétje hiányzik. Hátán a következő feljegyzés: En Retskj János vettem kezemhez ezen Armálissunkatt Török Sigmond Eötsém Urtúl, Podrocsán, Anno Domini 1726, die 3o. Septembris.
A czimer, mely az oklevél egész oldalát elfoglalja, nagyon hasonlit a Hasságyi Farkas család czimerleveléhez, melyet e folyóirat lapjain már ismertettünk. Leirása a következő: ezüsttel és veressel vágott balra dőlt paizsban balra fordult, természetes (vagy ezüst) szinü farkas, bal előlábával a torkán átdöfött aranymarkolatu, hegyesvégü egyenes kardhoz nyul, jobb előlábát ragadásra nyujtja, szájából és nyakából vér csepeg alá. Sisakdisz a pajzsbeli farkas. Takaró mindkét felől veres – ezüst.
A czimerkép aranynyal szegélyzett kék kárpiton nyugszik, melynek két felső szegletében egy-egy kiterjesztett szárnyu angyal áll, az alsó sarkak fehér virágokkal vannak diszitve.

RESZŐI JAKAB CZIMERE 1415-BŐL.

Maga az oklevél teljesen ép állapotban van, a czimerrajz dus aranyozása sem kopott le, csak a selyemzsinór és a pecsét hiányzik. Eredetije Retsky Margit úrhölgy tiszaburai birtokosnál őrizletik.
Mint az oklevélre vezetett záradékból láthatjuk, a XVIII. század elején a Retsky család e czimert magáénak tekintette, de minő okokból erre nem sikerült rájönnünk.
A Keszői család is azok közé tartozik, melyek Zsigmond király konstanczi időzése alatt nyertek czimeres levelet.
Eddig is számos család czimeres levelét ismerjük, mely Konstanczban kelt. Igy: Somkereki Erdélyi Antal, Vadkerti Benedek, Mellétei Barócz János, Kőszeghi László, Tamásfalvi György, Hothvafői Tamás, Halmaji Bor Mihály, Zaversyei András és Keszöi Jakab mindannyian 1415-ben nyertek czimerlevelet. Előljáró Gálé is 1415-ből való, tehát valószinüleg szintén Konstanczban kelt.
Sok rokon vonás van a Keszői és Becse-Gergely memből származott Somkereki Antal birodalmi czimere közt is, mely utóbbit Zsigmond 1415 jan. 26-án adományozta. A festmény látszólag egy kéztől ered. A diszités is rendkivül hasonlit egymáshoz. Az angyalok is meg vannak a czimer sarkaiban, csakhogy mig a Somkereki család czimerénél mind a négy sarokban vannak alkalmazva, addig a Keszői családnál csak a két felső sarokban.
A czimerszerzőről azonban egyáltalán nincsenek adataink. Az oklevél kiemeli ugyan érdemeit, melyeknek elismeréseül e királyi kitüntetésben részesült, de ennél többet nem tudunk a családról. Volt-e valaminő kapcsolat közte és Retskyek között, vagy nem állunk-e puszta névváltoztatással szemben, ez idő szerint nem ismeretes.
A Retsky család, mely e czimert átvette, nem ismeretlen a szakirodalomban. Nagy Iván is ir róla alapvető munkájában s legutóbb a Magyar Nemzetségi Zsebkönyv II. sorozatában is alkalmunk volt e család jelenleg virágzó nemzedékét bemutatni._{Magyar Nemzetségi Zsebkönyv, 534–35. 1.}*
Recsk helység, honnan a család nevét vette, a mai Heves vármegyében fekszik, mely az egykori Mátra-Ujvár, vagy Pata-Ujvár területéhez tartozott s már az 1332–37. évi pápai tizedjegyzékben előfordul.
A Retski családra vonatkozó okleveles adataink egészen a XIV. század közepéig nyulnak vissza. Ekkor már Recsk helység birtokában voltak. 1336-ban Retski László fia Miklós comes, továbbá Marczel fia Farkas és Mihály fia András, az egri káptalan előtt egyezségre lépvén Nagymihályi András fiaival, minden köztük folyó pert és viszálykodást beszüntetnek._{Gr. Sztáray oklt. I. k. 117–118. 1.}*
A XV. századtól kezdve bővebb adatok birtokában vagyunk, melyek egyszersmind világot vetnek a család elterjedésére és birtokaira, a melyek ekkor már három vármegyében terültek el.
Retsky Tamás, valamint fiai Pál, Miklós és Tamás 1427 máj. 22-én a hevesvármegyei Dománházát (Damaháza) és a gömörvármegyei Péterfalvát vették zálogba a Figei Csathó családtól._{Gr. Sztáray oklt. II. k. 255. 1.}*
Ugyanezen évben eszközölt összeirás adatai szerint Retsky Tamás (Thomas de Rechk) a gömörvármegyei Utason 13, Sároson 8, Eperjesen 9, Dobfenéken 4, Kissároson 7 porta ura._{Thallóczy Lajos, A kamara haszna.}* 1456-ban a család a Dormánháziakkal a Szentmártoniakkal és az Abafalviakkal új adományul nyeri Márkegyháza és Vilyó pusztákat (Heves), továbbá Szentmárton helységet és Endretelke pusztát (Borsod várm.)._{Csánki D., Magyarorsz. tört. földrajza a Hunyadiak korában, I. k. 192 , 69., 158. 1.}* Egy 1467-ben kelt oklevél szerint Dobszögön és Péterfalván (Gömörvárm.) is birtokos.
Tagjai már ekkor a közpályán is szerepelnek. Miklós Heves vármegye egyik követe volt az 1447. évi országgyülésen, mig István 1505-ben Borsod vármegyét képviselte a rákosi országgyülésen.
István kortársa lehetett Demeter, a ki első izben egy 1513-ban kelt oklevélben emlittetik s a kitől a leszármazás szakadatlan.
1513-ban a hangonyi (Gömör vm.) pálosok priorja Benedek tiltakozott Hatoki Zsigmond és ennek nejétől, Retsky Demeter lányától született Lázár fia ellen Péterfalva nevü birtok elpusztitása miatt._{Eredetije a család leveles ládájában, Tiszaburán.}*
Retsky Demeternek ezen leányán kivül, kinek keresztnevét, elhallgatta az oklevél irója, még két fia és egy leánya volt. Másik leánya, Erzsébet, a ki Kis-Rhédei Lászlóhoz menvén nőül, fia Pál a Derecske és Recsk helységekben levő birtokrészek miatt követelést támasztott Recsky Erzsébet fivérei Zsigmond és György ellen, mely ügyben Heves vármegye 1572-ben itélkezett.
E két fitestvér, Zsigmond és György, a mohácsi vészt követő időben, mint I. Ferdinánd hivei tüntek ki; György Egerben vitézkedett. Hüségükért 1561 ápr. 23-án uj adományt nyertek. Recsk, Derecske, (Heves), Dobfenék, Péterfalva, Kökényes, Sáros (Gömör) és Domaháza (Borsod) ősi birtokaikra, a melyek a mohácsi vészt követő belzavarok közepette Nádasdy Farkas és Saari Tamás neje Ilona asszony kezébe kerültek.
Retsky György még ebben az évben uj adományt nyer Bura (ma Tiszabura), Köre-Alattyán (Heves vm.), Jánoshida, Tóthkér (Pest vm.) birtokaira, melyeket a törökök elfoglaltak. Ezen utóbbi adománylevélnek azonban nem sok hasznát vette a család, mert 1682 után a premontrei rend – jure postlimini – visszaszerezte e jószágokat; Körét, mely azelőtt puszta volt, az egri püspök foglalta el. 1724-ben Retsky György és János ugyan gróf Erdődy Gábor püspök ellen pert inditottak, s jogaikat tanuvallomásokkal igyekeztek érvényesiteni, de ily hatalmas ellenféllel szemben nem sokra mehettek.
A fenti Zsigmondnak három leánya volt. Anna, a ki Both Istvánhoz ment nőül, Margit, a ki Mikófalvi Bekény Farkas neje lett és Kata, a kiről azonban közelebbi adatok nem állanak rendelkezésünkre.
Retsky Zsigmond még 1588 előtt elhalálozván, leányai testvérének, Györgynek gyámsága alá kerültek.
Mikor a leányok 1588 jun. 9-én a gyámság alól felszabadultak, Margit még hajadon volt, de 1589-ben (aug. 16-án), mikor az egri káptalan a Retsky Erzsébettől és Rhédey Lászlótól született Rhédey Pál osztályperében Zsigmond és György gyermekeit törvény elé idézi, már Mikófalvi Bekény Farkas neje._{Illéssy János, A mikófalvi Bekény-család 109–110. 1.}*
Bekény Farkas, a jelenleg is virágzó Mikófalvi Bekény család őse, a ki 1553 decz. 12-én nyert czimeres nemes levelet, e házasság révén, jelentékeny részbirtokos lett, az I. Ferdinánd királytól 1562-ben új adomány czimén nyert Retsky-féle javakban. (Alattyán, Tiszabura, Köre, Recsk, Derecske, Jánoshida, Kér, Utas, Péterfalva, Sáros, Kökényes, Dobfenék és Domaháza.)
De nem sokáig élvezhette e részjószágokat, mert Retsky Margit 1609 jun. 2-án már, mint Szentpéteri Literati Farkasné osztozik Bay Gáspárné született Retsky Katával, Retsky Istvánné, Melitics Erzsével és Daróczy Györgyné, Retsky Borbálával, a még osztatlan Utas, Dobfenék, Sáros, Kökényes, Recsk és Derecske jószágokon. Retsky Zsigmondnak fiai nem voltak, a családot György terjesztette tovább.
György első neje Kátai László fia Tamás leánya Borbála volt, a ki 1561-ben nővérével Annával, néhai Ghyczy János özvegyével néhai Balay István örökösei ellen perel bizonyos Szele-Györgye, Kér, Cseke, Káta és Szent-Márton-Káta (Pest vm.) helységekben zálogban levő részjószágok miatt, melyek Balay István után Bárczay Jánosra szállottak._{Báthori Miklós országbiró kiadványa a család leveles ládájában Tiszaburán.}*
György a fivérével, Zsigmonddal együttesen nyert királyi adományon kivül ujabb birtokokat is szerzett. 1562-ben Zeky (Széky) Péterrel együtt Sáp pusztába iktattatott. 1561-ben Zsigmond testvéreivel egyetemben Alattyán, Jánoshida és Kér helységekben levő részjószágokat szerzi meg, melyekre azonban utóbb, Székely Istvánnak fiágon történt magvaszakadása után, annak Anna nevü leánya nyervén adományt, Retsky György 1575-ben Székely Annának az ezen birtokokba történt beiktatása alkalmával ellentmondott.
György második nejéről, Thegzes Kláráról, csupán a családi leveles-ládában őrzött feljegyzések emlékeznek meg. Györgynek négy gyermeke volt, László, Kata, István és János. Ezek közül csak István maradékait ismerjük. Kata Bay Gáspár neje lett.
László még 1589 előtt elhalálozott; özvegye született Body Margit ebben az évben Domaháza, Dobfenék, Péterfalva, Recsk és Derecske helységekben levő részeit Retsky Ilonának az egri káptalan előtt visszaadja.
Istvánnak három gyermeke maradt, Borbála, a ki Daróczy György neje lett, továbbá György és István; az utóbbiak 1617-ben osztoznak az atyjuk után rájuk szállott birtokokon.
Györgynek Szendrői Török Katától hat gyermeke született: György, István, Zsigmond, Miklós, János és Kata, az utóbbi később Tahy Ferenczhez ment nőül.
A testvérek 1654 ápril 18-án osztoztak az atyai örökségen. Az osztály Szendrőben köttetett, hol – úgy látszik – Retsky György idősebb fiai, Miklós és János akkoriban katonáskodtak. Az osztály alkalmával Kata még hajadon, János még kiskorú volt, kinek nevelése a legidősebb fiura, Györgyre bizatott.
Az ősi javakon kivül Szánta és Tállya határában szőlők s Gersében egy ház, azonkivül nagy mennyiségü ingóság szállott a gyermekekre, a lovakat, lószerszámokat és a fegyvereket Miklós és János kapták._{Eredeti osztálylevél a család birtokában.}*
Az ősi javak közül a gyermekek Alattyánt vehették birtokukba, de ezt is csakhamar prédálni kezdték.
Zsigmond még 1654-ben felszabaditotta egyik alattyáni jobbágyát – névszerint Kalapaty Andrást – s neki 100 aranyért egy telket elzálogositott. Miklós 1658-ban ugyancsak Alattyánban 5 jobbágyát Széky Péternek elzálogositotta, mig Katalin 1665-ben bocsátotta egy telkét zálogba Mészáros Lászlónak.
De a szőlők megtartása is nehézségekkel járt. Zemplén vármegye – 1659 febr. 5-én tanuvallomást rendelt el, Retsky György kérésére, a szőlőknek atyjuk által miként történt megszerzése ügyében.
György gyermekei közül István, Zsigmond, Miklós és János hagytak hátra utódokat. István és János utódait csak két nemzedékben ismerjük. Miklós utódai unokájában magvaszakadtak. Egyedül Zsigmond ága virágzik, kinek neje Ujhelyi Mária, mint Rozsályi Kun utód, a Kun család javaiban az 1659. évi 117. törvényczikk határozmánya értelmében részesedett.
Zsigmondnak fia János volt, kinek gyermekei közül István terjesztette tovább a családot. Ez az István valószinüleg egy személy azon Retsky Istvánnal, a ki 1726-ban a Keszői család czimeres levelét kézhez vette. Fia, István 1773 jun. 17-én egyezkedik Podmanitzky Jánossal és Sándorral a Telekszállása nevü puszta (az akkori Heves- és Külső-Szolnok vármegyében) ügyében megindult perben.
István neje Madarassy Zsófia volt, kinek révén 1790 aug. 14-én kötött egyezség értelmében a gömörvármegyei Gortvapusztán szerzett részeket.
Retsky István két fia, László és István, a család jelenleg virágzó két ágát alapitották; utódaikat az alábbi leszármazási tábla tünteti fel, melyet addig is, mig alkalmunk leend a család teljes genealogiáját egybeállitani, Nagy Iván után közlünk, kiegészítve a rendelkezésünkre álló adatokkal.

Retsky Demeter 1513; Zsigmond 1561–62 †1588 előtt; György 1561–62, 1. Kátai Róza 1561, 2. Thegzes Klára; Erzsébet 1572, Rhédey László; Rhédey Pál 1572–88; Anna 1858, Both István; Margit, 1. Mikófalvi Bekény Farkas 1588–89, 2. Szentpéteri Literáti András; Kata 1858; László †1588 előtt, Body Margit; Kata 1609, Bay Gáspár; István 1593–1612, †1617 előtt, Melitics Erzse; János 1609; Borbála 1609–17, Daróczy György; György 1617 † 1654 előtt, Szendrői Török Kata; István 1617; György 1617; György 1654; István 1654–68; Zsigmond 1654–59, Ujhelyi Mária; Miklós 1654–65; János 1564; Kata 1654–65, Tahy Ferencz; Miklós;András; János; György 1693; Zsigmond; István; András; János 1697–1724; György 1724; György; István; Mária; Zsigmond; György, Strincz Judit; Teréz; István 1726, Barabás Borbála; István 1773–90, Madarassy Zsófia; Mária, 1. Bereki N., 2. Tóth János; László 1821–31, Heves várm. Főszolgabirája, Sárközy N.; András sz. 1812, † 1886, Vibornai Mudrány Jozéfa † 1872; István, Széki Széky Katalin; Károly † 1864 Gyöngyös, Nagyréthi Darvas Irén † 1890; Károly sz. 1858 Gyöngyös; Margit sz. 1861 Gyöngyös, Spindler Adolf cs. és kir. Huszárkapitány (elváltak), lakása: Tiszabura; András sz. 1841 † 1890, Runyai Soldos Amália (Pozsony); László sz. 1844 Tiszabura, Meszlényi Marton Elvira; Vilma sz. 1846, Schwarzleitner Hugó ny. cs. és kir. százados; Péter 1872; Elvira 1874, Mendelényi Béla Nagyvárad; László 1876; Ágnes 1878, Ritschel Vilmos kir. mérnök, Pécs; Anna 1868; Vilma 1870; Margit 1878, Streszka Miklós; Andor 1880

Dr. ifj. REISZIG EDE.

Czimeres emlékalbum Egerből.

(Hat czimerképpel.)
Az egri érseki könyvtár szebbnél-szebb kéziratai között nem a legutolsó egy egyházi társulati album a XVIII. századból, a melynél fényesebb alig ha akad Magyarországon.
Az óriás ivrétü, gazdagon aranyozott marokinkötésü kézirat_{Könyvtári jele H2.. I. 1.}* a gróf Barkóczy Ferencz egri püspök által alapitott Legszentségesebb Oltári Szentségről elnevezett egyesületé volt s ennek feloszlása után került az érseki könyvesházba. őEltekintve műtörténeti értékétől, a bele festett számos czimer heraldikai szempontból is érdekessé teszi, a miért is rövid leirásban bemutom a Turul olvasóinak.
A
kötet czime az első (hártya-) lapon szép, vizfestvényü keretbe foglalva olvasható. A czim középre esik, felette a fényözönben ragyogó oltári szentség angyalok által környezve látható; alatta térdelő s könyörgő egyháziak és világiak serege. Hangzik pedig eképen: Album sodalitatis Sanctissimi Altaris Sacramenti in Cathedrali Ecclesia Agriensi per indulta apostolica authoritate. Excellentissimi Illustrissimi ac Reverendissimi Domini Francisci Episcopi Agriensis e Comitibus Barkoczy de Szala perpetui in Pálocz Inclitum Comitatuum Heves et Exteriaris Szolnok supremi ac perpetui comitis, Sacratissimarum Caesar. Regiarum Majestatuum Sattus-Consiliarii actual. int., Excelsae Tabulae Septemviralis assessoris erectae. Anno a partu Virginis MDCCLVII.
A második (hártya-) levélen Ferencz császár igen szépen és finoman festett arczképe látható. Az uralkodó teljes pánczélba öltözve, bibor-palástosan, térdelve ábrázoltatik; előtte barok emelvényen a császári és egy (képzeleti) királyi korona. Az emelvény oldalán saját kezével irva: 1757. In Te Domine speravi. Franciscus m. p.
Két üres papirlap után ismét hártyalap következik Mária Terézia királynő arczképével. Az egész alakban festett királynő remek magyar diszruhában van, vállain biborpalásttal, hasonló szinü selyempárnán térdelve; előtte három királyi korona. A háttérben tábor látható sok katonával; felette először sugarakkal környezett kenyér ezen felirással: Panem quem vidimus, non est aliud, lejebb: Clementia, ez alatt pedig magyaros szablya ezen felirással környezve: Nisi gladius Gedeonis – Justitia. A koronák alatt van a királynő aláirása: 1757. justitia et clementia. Maria Theresia mp. A festmény igen csinos, de az arcz nem hű.
Ismét két papirlap után jövő hártyalapon négy magyar öltözetü gyermek alakját látjuk, a királyi pár négy fiugyermekének, (József, Lipót, Ferdinánd és Miksa) képmásait, térdelő helyzetben. A kép alatt két aláirás van, kettőnek a helye üres. Elől: Fortitudo et prudentia. Carolus, 1757. (Alatta apró betükkel: Obiit 1761), azután: Pietate et armis. Leopoldus. 1757.
Két papirlappal elválasztva az ötödik hártyalapon hét, diszes öltözetben térdelő, különböző koru leány arczképe következik, felettük angyalok nyitott könyvet tartanak LIBER VITAE felirattal; a lap alján a képmásoknak megfelelő keretekben négy aláirás; három keret – nem tudván a kis főherczegnők még irni – üres. Az aláirások közt első a szerencsétlen Mária Antóniáé: 1757. Pietate et mansuetudine. Maria Anna. Azután sorban jönnek: Non mihi sed Deo. Maria Christina. – Pietate et benignitate. Amalia – Ad nutum Dei. Elisabeth; a két utóbbi gyermekes vonásokkal irva.
A következő, ismét kettős papirlap által megelőzött pergament-lapon az alapitó püspök képe van megfestve. Függönyös oszlopcsarnokban, zöld párnán térdel a lila öltözete fölött csipkés karinget viselő, hófehér göndör fürtü, piros arczu főpap; jobbját mellre szoritja, balját előrenyujtja, mintegy lelkét ajánlva fel a fölötte lebegő angyalok által emelt Oltáriszentségnek. Kétségtelenül ez a kép a kötet legjobban sikerült darabja, bizonyosan élet után festve. A kép alatt barok izlésü lapon a püspök kezeirása:
1757.
Svaviter et fortiter.
Franciscus Episcopus
Agriensis
Comes Barkóczy m. p.
Több képmás nincs a kötetben; a következő papirlapokat már csak aláirással ellátott többé-kevésbbé szépen festett czimerek diszitik. A czimerek sorrendben igy következnek.
Englmajer Sámuel János egri nagyprépost. († 1773.) Czimerét, állítólag pecsétje után a Siebmacher egészen hamisan közli. A czimer a következő: hasitott pajzs jobboldali kék mezején lebegő, jobbra billent arany mérleg; az ezüst pólya által osztott vörös baloldali mezőben felül két (**), alul egy ezüst stil. liliom. A pajzson két sisak van; az elsőnek koronáján arany öltözetü, zöld pálmaágat tartó, féllábán álló angyal; a másodikon koronába tüzött váltakozó szinű, ezüsttel s vörössel osztott szárnypár van. Az első sisak takarója kékarany, a másodiké vörös-ezüst.

Püspöki András cz. püspök, olvasókanonok. († 1760.) Czimerét egy másik egri egyházi társulat albumából előbb a Turul (III. évf. 132. 1.), azután innen a Siebmacher is közölte.
Gusztinyi János éneklőkanonok. Egészen más czimer, mint a minőt a Siebmacher Nagy Iván után, ez pedig Adami czimermásolatairól közölnek, mint az 1782-ben nemesitett Gusztinyi András és János czimerét, a miből világos, hogy az utóbbi nem lehet – mint felteszik – a kanonokkal s későbbi nyitrai püspökkel azonos. A czimer különben elég szokatlan: kék mezőben, zöld talajon, két élőfa között jobbra lépő, balra tekintő arany oroszlán; a sisakon (korona vagy tekercs nélkül) két tojásdad arany pajzs között térdből kinövő, kék sapkás, pánczélos, szablyát tartó török. Takaró kék-arany, vörös-ezüst. A czimert, könnyebb megértés czéljából, az eredetiről vett vázlat után ábrában is közlöm.

Wagner József őrkanonok. Czimere: tojásdad kék pajzs, felfelé irányult behajtott szélü ékvágással három részre osztva; a középső vörös mezőben hármas zöld halom, középsőjén csőrében zöld ágat tartó galamb; a jobboldali mezőben szintén hármas zöld halom középsőjén álló élőfa; a bal mezőben zöld talaj, felette lebegő arany csillag. Sisak és takaró nincs; a pajzs fölött püspöksüveg. Ennek itt közlött ábráján az ékvágás hibásan össze nem érő vonallal van rajzolva.

Wagner családot közkeletü forrásaink egyáltalán nem emlitenek, holott az 1754/55-iki nemesi vizsgálatkor kettő is igazoltatott, egyik Nógrád-, a másik Sárosmegyében. Melyikből eredt az egri kanonok, nem ismeretes.
Hubert Mátyás vegliai cz. püspök, egervári prépost és kanonok († 1770.) czimere olyan tarka, hogy leirását meg sem merem kisérleni; helyette ábráját közlöm. A czimer fölött lebegő korona van, ezen felül pedig főpapi kalap, mellette püspöksüveg és pásztorbot.
A forrásainkban található Hubert (előbb Eutelhuber) család, a mely 1762-ben Mária Terézia királynőtől kapta magyar nemességét, egészen más czimert nyert. Az itt bemutatott czimer már csak azért sem lehet ezé a Hubert családé, mert jóval az adomány kelte előtt, 1757-ben festették az albumba. Sajnos, a püspök eredetéről semmit sem tudunk. Feltünő, hogy ilyen nevü család az 1754/55-iki nemesi összeirásnál nem fordult elő.

Ambrosovszki Mihály egervári prépost, egresi apát és szabolcsi főesperes († 1792. II. 2.) czimere csak mázaiban tér el a Siebmacherben közlöttől. A Siebmacher szerint ugyanezen Ambrosovszky Mihály prépost és általa három testvére 1760-ban kapták a nemességet s a czimert. Ez az állitás téves; a mondott évben Ambrosovszky Ferencz, János és István (Mihályról nincs szó) régi nemessége és czimere megujittatik (Bécs, február 11. L. Reg. XLV. 272). E szerint az albumban levő változat a régi, 1760 előtti alakban mutatja be a család czimerét. Ez pedig: vörösben, zöld talajon (a Siebmacherben: kékben háromhalmos fehér kősziklán) jobbra fordult arany griff áll, jobbjában szablyát, baljában három nyilvesszőt tartva; sisakdisz a pajzsalak koronából kinőve; takaró kék-ezüst, vörös-ezüst (a Siebmacher szerint forditott sorrendben).
Androvits Miklós kanonok, egervári Sz. Péterről nevezett prépost, ungvári főesperes czimere a következő: Jobbharánt ezüst pólyával osztott kék pajzsban a jobb-alsó mezőn zöld halomba tüzött, ferdén álló leveles és bimbós term. rózsaszál, a bal-felső mezőben ugyanez lebegve, zöld halom nélkül; a pólya két arany csillag által kisért lefelé irányult nyilvesszővel van megrakva. A pajzs felett lebegő arany koronán nyilvesszőt tartó pánczélos kar könyököl.

Forrásaink mit sem tudnak az Androvics családról, a melynek neve különben az 1754/55-iki nemesi összeirásban sem található.
A kötet utolsó czimere Kálmán János kanonok, tarczafői és pankotai főesperesé († 1775.). Leirása a következő: kékben zöld halmon álló jobbra fordult, bal szárnyát leeresztve, a jobbat felemelve tartó ezüst galamb áll, előtte a halomból kinövő zöld leveles, rózsaszin szirmu virágszál. A pajzson koronátlan sisak van, a mely fölött két, ékalakban állitott, zöldleveles vessző között hétszirmu rózsaszin virág lebeg. Takaró kék-arany, vörös-ezüst.

A Siebmacher csupán egy, az itt leirottól teljességgel különböző Kálmán-czimert ismer. Hihető, hogy a most bemutatott azt a Kálmán családot illeti, a melyik 1763 október 12-ikén kapott az uralkodótól nemesi igazolványt.
A diszes albumnak hátralevő részében a társulati tagok évenkénti névsorai következnek; ezek közlésétől azonban – bár annak a hazai családtörténet nem látná kárát – tartózkodnom kell, nehogy a kiszabott teret tullépjem.
Az itt ismertetett czimerkönyv kiáltó bizonyság rá, mennyire az elején vagyunk még honi czimereink gyüjtésének. Mindössze nyolcz czimer van benne, és ebből teljesen ismeretlen hat, változat az ismerethez egy, kiadott pedig ugyan csak egy.
CSEKEI.

A gróf Károlyi család vérrokonsága herczegi nemzetségekkel.

(Egy leszármazási táblával.)
Mária Terézia királynő, amikor békességes, de azért furfangos eszközökkel hozzáfogott Magyarország pacifikálásához, nemcsak udvarába édesgette a magyar nemességet, hanem egész tekintélyével oda törekedett, hogy a magyar és osztrák arisztokraczia tagjai összeházasodjanak, és ez uton főnemességünk – az ő kedvencz eszméje szerint – «eleurópaiasodjék». Minő sikerrel jártak ezek a törekvések, ismeretes; nehány évtized alatt alig akadt főrendü magyar nemzetség, amely idegen mágnásokkal atyafiságba ne keveredett volna.
Annak bemutatására, hogy minő hirtelenséggel szereztek főuraink előkelő külföldi vérrokonokat (ami természetesen, nem maradt befolyás nélkül érzelmeikre), szolgáljon az itt közölt leszármazási tábla, amely, a XVIII. század előtt mindig, tiszta magyar vérű, ősi gróf Károlyi-családnak a vérségi összeköttetéseit mutatja be.
A táblázat, melyet hiteles források alapján és életrajzi adatokkal kiegészitve állitottam össze, részletesen tájékoztatja a genealogiai tudomány müvelőit e főuri család vérbeli kapcsolatairól ugy a magyar, mint az osztrák arisztokráczia világában.
95-134 laphoz.
A GRÓF KÁROLYI CSALÁD VÉRROKONSÁGA HERCZEGI NEMZETSÉGEKKEL.

Gróf Waldstein-Wartenberg György Keresztély, gróf Waldstein-Wartenberg János József György-nek és nejének gróf Trauttmansdorff Jozefának fia sz. 1743 április 14-én, † 1791 október 6-án. Cs. és kir. kamarás és v. b. t. tanácsos. Neje: gróf Corfiz-Ulefeld Erzsébet, sz. 1747 szeptember 19-én, † 1791 január 27-én. Esküvő: 1765 augusztus 29-én; I. íz: János-György sz. 1768 április 11-én. Neje: gróf Hohenfeld Mária Francziska. sz. 1771 október 16-án, † 1831 julius 27-én; Erzsébet sz. 1769 október 28-án, † 1813 január 3-án, Bécsben. Férje: Nagy-Károlyi Gróf Károlyi József, gróf Károlyi Antal táborszernagynak és nejének báró Harruckern Jozefa, cs. és kir. csillagkeresztes hölgynek fia, sz. 1768 október 7-én, † 1803 április 4-én, Bécsben. – (2-ik férje Buzini gróf Keglevich Ágoston volt.) Esk.: 1789 február 8-án Bécsben; Mária-Antonia sz. 1771 márczius 4-én, † 1854 január 17-én. Férje: gróf utóbb herczeg Koháry Ferencz, sz. 1760 szeptember 4-én, † 1826 január 27-én fiutód nélkül, herczegi rangra emeltetett 1815-ben.; II. iz: Herczeg Koháry Mária-Antonia sz. 1793 julius 2-án, Férje: Szász Coburg Ferdinand György, uralkodó herczeg. Esk.: 1816 január 2-án; Emanuel sz. 1773 október 12-én, † 1829-ben. Neje: gróf Sztáray Terézia.; Wilhelmina sz. 1775 augusztus 9-én, † 1849 február 2-án. Cs. és kir. ph. és csk. H. Férje: gróf Colloredo-Mannsfeld Jeromos, herczeg Colloredo-Mannsfeld Ferencz Gundaccar-nak és nejének Mannsfeld Mária Izabella grófnőnek fia, sz. 1775 márczius 30-án, † 1822 julius 23-án. Táborszernagy, a Mária Terézia rend nagykeresztese. Esk.: 1801 február 2-án; II. íz: 1. Mária sz. 1793 szeptember 25-én Bécsben. Férje: gróf Königsegg Ferencz. Esk.: 1811 julius 14-én Tót-Megyeren; 2. István sz. 1797 november 18-án, ker. 19-én, Bécsben, † 1881 január 12, Fóthon. Cs. és kir. kamarás, v. b. t. tanácsos, a Szent István rend nagykeresztese. 1-ső neje: gróf Dillon Georgine, gróf Dillon Edward vezérőrnagy, a Szent Lajos franczia királyi rend vitézének és Puilhery Pocquet Emiliának leánya, sz. 1799 május 10., † 1827 május 3., Drezdában. Esk.: 1820 május 25., Párisban. 2-ik neje: Galanthai és Fraknói Gróf Esterházy Francziska, gróf Esterházy Miklós és gróf Roisin Francziska leánya, sz. 1810 november 17-én, † 1844 február 15., Fóthon. Esk.: 1831 január 24., Bécsben.; III. íz: 1-től: Ede sz. 1821 junius 18-án, ker. 21-én, Párisban, † 1879 szeptember 28-án, Budapesten. Neje: Göncz-Ruszkai gróf Kornis Klarisse, gr. Kornis Mihály és gr. Bethlen Katalin leánya, sz. 1834 február 28-án, cs. és kir. palotahölgy. Esk. 1851 márczius 1-én, Pesten.; 2-től: Sándor sz. 1831 november 10-én, Pesten, v. b. t. tanácsos, az aranygyapjas-rend vitéze. Neje: Göncz-Ruszkai Gróf Kornis Klarisse, gróf Károlyi Ede özvegye. Esk.: 1881 augusztus 10-én, Budapesten.; IV. íz: Georgine sz. 1852 január 13-án, ker. 15-én, Fóthon. † ugyanott, 1878 február 12. férje: gróf Károlyi Gyula.; László sz. 1859 junius 12-én, ker. 16-án, Pesten. Neje: Nagy-Apponyi Gróf Apponyi Francziska,gróf Apponyi Lajos és Seherr-Thoss Margit grófnő leánya, sz. 1879 április 16-án, ker. május 3-án, Bécsben. Esk.: 1897 augusztus 15-én és 17-én, Nagy-Apponyban.; V. íz: István, sz. 1898 decz. 9-én, Fóth-on.; Fruzsina sz. 1899 nov. 11-én, Budapesten.; III. íz: Gyula sz. 1837 julius 5-én, ker. 6-án, † 1890 november 23, Budapesten, cs. és kir. kamarás, v. b. t. tanácsos, az aranygyapjas-rend vitéze. 1-ső neje: gr. Károlyi Georgine, gróf Károlyi Edének és nejének gróf Kornis Klarisse-nak leánya, sz. 1852 január 13-án, ker. 15-én Fóthon, † ugyanott 1878 február 12-én. 2-ik neje: erdődi Gróf Pálffy Geraldine, gr. Pálffy Pálnak és nejének gr. Károlyi Geraldinenak leánya, sz. 1859 szeptember 5-én, Malaczkán, cs. és kir. ph. Esk.: 1881 julius 17, Malaczkán.; Victor sz. 1839 február 17., ker. 19., Pesten, † 1888 április 1-én, Csurgón. Neje: Orczi Báró Orczy Irma, sz. 1842 február 27-én, Zsombolyán. Esk.: 1863 augusztus 1-én, Pesten; IV. íz: Klára sz. 1865 okt. 18., Nagy-Károly, cs. és kir. ph. és csk. h. férje: Zeleńkai Gróf Zeleński Róbert, v. b. t. tanácsos. Esk.: 1885 julius 11-én, Parád.; IV: íz: Gabriella sz. 1869 márczius 15-én, Pesten, cs. és kir. ph. Férje: gróf Almásy Dénes, Esk.: 1888 ápr. 28., Budapesten.; V. íz: Margit sz. 1896 febr. 25, Arad-Mácsán.; IV. íz: 1-től: Erzsébet sz. 1872 május 17-én, ker. 21-én, Pesten. Férje: Pappenheimi Gróf Pappenheim Sziegfried. –Esk.: 1903 jan. 15, Mentone-ban.; 3. Lajos sz. 1799. szept. 15., Bécsben, † 1863 augusztus 28., Bécsben, cs. és kir. kamarás. v. b. t. tanácsos, I. oszt. vaskorona rend vitéze. Neje: gróf Kaunitz-Rietberg Ferdinanda, hg Kaunitz-Rietberg Alajos és gróf Weissenwolf Francziska leánya, sz. 1805 április 20-án, † 1862 május 20., Bécsben, (törv. elvált 1846-ban). Cs. és kir. ph. és csk. h. Esk.: 1822 november 11-én, Bécsben.; Geraldine sz. 1836 nov. 23-án, Bécsben, cs. és kir. ph. és csk. h. Férje: gr. Pálffy Pál. Esk.: 1855 május 9-én, Bécsben,; III. íz: László 1824–1852 †.; IV. íz: Ferdinanda sz. 1868 szept. 4., ker. 6., Stomfán, cs. és kir. ph. Férje: gróf Berchtold Lipót. Esk.: 1893 január 25-én, Budapesten.; Geraldine †; Klára-Mária-Klarissa sz. 1903 szept. 27-én, Abauj-Radványban.; Gábor sz. 1841 november 19-én, ker. 20-án, Pesten, † 1895 augusztus 31-én, Budapesten. Neje: Major Amália, sz. 1841 aug. 29-én, Komáromban, † 1892 jul. 11, Bpesten (Tabán); Tibor sz. 1843 szept. 26, ker. 28, Pozsonyban, † 1904 április 5, Abbaziában, v. b. t. tanácsos. Neje: gr. Degenfeld-Schonburg Emma, gróf Degenfeld-Schonburg Imrének és nejének Bökönyi Bek Paulinának leánya, sz. 1844, nov. 25-én, Tégláson, † 1901 decz. 22, Arad-Mácsán, (ev. ref. v.), cs. és kir. ph. Esk.: 1868 jun. 9, Pesten.; IV. íz: Endre sz. 1876 nov. 16, Genuában, † 1884 április 30, Párisban. Földi porai a kaplonyi cs. sirboltban; Georgine sz. 1866 nov. 2, N.-Károly, cs. és kir. csk. h. férje: Bihaini Báró Piret Lajos. Esk.: 1890 november 21-én, Budapesten.; Margit sz. 1868 aug. 3., Nagy-Károly, cs. és kir. ph. Férje: Csömöri Gróf Zay Miklós. Esk.: 1889 január 12-én, Budapesten.; Gyula sz. 1871 május 7-én, Nyír-Bakta, cs. és kir. kamarás. Neje: gróf Károlyi Melinda, gróf Károlyi István és gróf Csekonics Margit leánya, cs. és kir. csk. h. Esk.: 1894 október 20-án, Budapesten.; Imre sz. 1873 január 10-én, Mácsán. Neje: gróf Károlyi Zsófia, gróf Károlyi Alajos és gróf Erdődy Francziska leánya, sz. 1875 julius 25-én. Esk.: 1896 április 13-án és 14-én Budapesten.; Gabriella sz. 1899 jun. 4, Nagy-Károlyban.; Emma sz. 1902 jan. 2, Budapesten.; V. íz: Tibor sz. 1897 jun. 20, Mágocs, † 1905 jan.; Mihály sz. 1875 márcz. 4, Budapesten; 2-től: Zsuzsánna sz. 1882 máj. 24, Budapesten.; 4. Francziska sz. 1800 október 19-én, Bécsben. Férje: gróf Sztáray Albert.; 6. Jozefa sz. 1803 nov. 7-én, Bécsben, cs. és kir. ph. és csk. h. Férje: gr. Trauttmansdorff József, a herczegi ágból, sz. 1788 február 19-én, † 1870 aug. 22., cs. és kir. kamarás, v. b. t. tanácsos, követ a porosz udvarnál. Esk.: 1821 október 16-án.; Alajos sz. 1825 augusztus 8-án, Bécsben †1889 deczember 28-án, Tót-Megyeren, cs. és kir. kamarás, v. b. t. tanácsos, angol nagykövet, a Szent István rend nagykeresztese és az aranygyapjas rend vitéze. Neje: Monyorókereki Gróf Erdődy Francziska, gróf Erdődy Lajos és Křepinski Johanna Nepomucena Máriának leánya, sz. 1842 október 24-én, Prágában, cs. és kir. palotahölgy. Esk.: 1867 augusztus 8-án, Bécsben.; Lajos sz. 1872 augusztus 10-én, Heiligen Dammban (Mecklenburg). Neje: gróf Széchenyi Hanna, sz. 1872 október 14-én. Esk.: 1902 márczius 4., Budapesten.; Zsófia sz. 1875 julius 25-én, ker. 26-án, Egyházas Füzesen. Férje: gróf Károlyi Imre, az ő másod-unokabátyja.; V.íz: Sándor sz. 1904 január 17-én, Stomfán.; Alice-Sarolta sz. 1905 május 26., Tót-Megyeren.; István sz. 1845 február 2-án, ker. 4-én, Pesten. Neje: Zsombolyai és Janovai Gróf Csekonics Margit, gróf Csekonics Jnos és Kisfaludi báró Lipthay Leona leánya, sz. 1848 január 24-én, cs. és kir. ph. Esk.: 1869 szept. 27-én, Pesten.; IV. íz: György sz. 1871 márczius 1-én, Pesten, cs. és kir. kamarás, országgyülési képviselő. Neje: Frank Boriska. Esk. 1891 febr. 2-án, Oaklandban (Kalifornia).; V. íz: Melinda sz. 1891, Kaliforniában, † 1894 deczember 21, Budapesten.; Ferencz sz. 1875 augusztus 23-án, osztrák-magyar követségi attaché Londonban, † ugyanott 1899 január 6-án.; Ferencz sz. 1900 máj. 21, Mágocs.; Victor sz. 1902 ápr. 26, Mágocs.; 2-től: Zsuzsánna sz.1882 máj. 24, Budapesten.; Julia sz. 1883 jun. 1., Parádon.; 4. Francziska sz. 1800 október 19-én, Bécsben. Férje: gróf Sztáray Albert.; 6. Jozefa sz. 1803 nov. 7-én, Bécsben, cs. és kir. ph. és csk. h. férje: gr. Trauttmansdorff József, a herczegi ágból, sz. 1788 február 19-én, † 1870 aug. 22., cs. és kir. kamarás, v. b. t. tanácsos, követ a porosz udvarnál. Esk.: 1821 október 16-án.; Alajos sz. 1825 augusztus 8-án, Bécsben, † 1889 deczember 28-án, Tót-Megyeren, cs. és kir. kamarás. v. b. t. tanácsos, angol nagykövet, a Szent István rend nagykeresztese és az aranygyapjas rend vitéze. Neje: Monyorókereki Gróf Erdődy Francziska, gróf Erdődy Lajos és Křepinski Johanna Nepomucena Máriának leánya, sz. 1842 október 24-én, Prágában, cs. és kir. palotahölgy. Esk.: 1867 augusztus 8-án, Bécsben.; Lajos sz. 1872 augusztus 10-én, Heiligen Dammban (Mecklenburg). Neje: gróf Széchenyi Hanna, sz. 1872 október 14-én. Esk.: 1902 márczius 4., Budapesten.; Zsófia sz. 1875 julius 25-én, ker. 26-án, Egyházas Füzesen. Férje: gróf Károlyi Imre, az ő másod-unokabátyja.; V. íz: Sándor sz. 1904 január 17-én, Stomfán; Alice-Sarolta sz. 1905 május 26., Tót-Megyeren.; István sz. 1845 február 2-án, ker. 4-én, Pesten. Neje: Zsombolyai és Janovai Gróf Csekonics Magit, gróf Csekonics János és Kisfaludi báró Lipthay Leona leánya, sz. 1848 január 24-én, cs. és kir. ph. Esk.: 1869 szept. 27-én, Pesten.; IV: íz: György sz. 1871 márczius 1-én, Pesten, cs. és kir. kamarás, országgyülési képviselő. Neje: Frank Boriska. Esk.: 1891 febr. 2-án, Oaklandban (Kalifornia); V. íz: Melindasz. 1891, Kaliforniában, † 1894 deczember 21, Budapesten.; Ferencz sz. 1875 augusztus 23-án, osztrák-magyar követségi attaché Londonban, † ugyanott 1899 január 6-án.; Ferencz sz. 1900 máj. 21., Mágocs.; Victor sz. 1902 ápr. 26, Mágocs.; Julia sz. 1883 jun. 1., Parádon.; 5. György sz. 1802 márcz. 28., Bécsben, † 1877 nov. 9-én, Budapesten, cs. és kir. kamarás, v. b. t. tan. és magyar kir. főudvarmester. Neje: Zichi és Vásonkeöi Gróf Zichy Karolina, gróf Zichy Károlynak és nejének Német-Újvári gróf Batthyány Antoniának leánya, sz. 1818 nov. 8., Pozsonyban, † 1903 január 30-án, Budapesten. Esk: 1836 május 16-án, Pozsonyban.; Pálma sz. 1847 márczius 28-án, Bergamoban, cs. és kir. ph. Férje: Cserneki és Tarkeöi Gróf Dessewffy Aurél, v. b. t. tanácsos. Esk.: 1869 október 16-án, Pozsonyban.; Melindasz. 1872 szept. 15-én, Zsombolyán, cs. és kir. csk. h. Férje: gróf Károlyi Gyula.; Georgina sz. 1894 junius 5-én, Budapesten.; Antal sz. 1877 julius 15-én, Mácsán.; György sz. 1903 aug. 23., Felső-Remete.; Mária sz. 1905 ápr. 10., Cannes.; József sz. 1884 nov. 8., Budapesten.; Geraldine sz. 1886 decz. 5, Parádon.; II. íz: Herczeg Colloredo-Mannsfeld Ferencz Gundaccar sz. 1802 november 8-án, † 1852 május 28-án, cs. és kir. kamarás és v. b. t. tanácsos az aranygyapjasrend vitéze. Neje: gróf Clam-Gallas Krisztina sz. 1801 február 24-én, cs. kir. ph. és csk. h. Esk.: 1825 szeptember 25-én.; III. íz: Wilhelmine grófnő sz. 1826 julius 16-án, †1898 deczember 19-én, cs. és kir. ph. és csk. h. a máltai lovagrend hölgye. Férje: herczeg (Prinz) Auersperg Vincze (Prinz Auersperg Vinczének és nejének hg. (Princessin) Lobkowitz Maria Gabriellának fia) sz. 1812 julius 16-án, † 1867 julius 7-én, cs. és kir. kamarás és v. b. t. tanácsos. Esk.: 1845 április 29-én.; IV: íz: Gabriella herczegnő sz. 1855 február 21-én, cs. és kir. ph. és csk. h. Férje: herczeg Windisch-Graetz Alfréd. Esk.: 1877 junius 18-án, Bécsben.; Ferencz József herczeg (Prinz) sz. 1856 október 20-án Bécsben, cs. és kir. kamarás és v. b. t. tanácsos. Neje: gróf Kinsky Wilhelmina, sz. 1857 április 5-én, cs. és kir. ph. és csk. h. Esk.: 1878 január 10-én, Bécsben.; V. íz: Christina Mária hgnő sz. 1878 novembe 24-én Slatinan ban. Férje: herczeg (Prinz) Cro˙ Kelemens. Esk.: 1903 január 31-én.; Vincze hg. Mária hgnő születtek 1880 január 15-én Bécsben.; IV. íz: Wilhelmina grófnő sz. 1857 ápr. 5, Bécs, cs. és kir. ph. és csk. h. Férje: herczeg (Prinz) Auersperg Ferencz József. Esk.: 1878 jan. 10, Bécs.; Károly hg. (8-ik) sz. 1858 nov. 9, Bécs, cs. és kir. kamarás és v. b. t. tanácsos. Neje: gr. Wolff-Metternich Erzsébet cs. kir. csk. h. sz. 1874 nov. 19, Münster. Esk.: 1895 jan. 7, Herdringen-ben.; Rudolf gróf, sz. 1859 decz. 11, Heřmannměstec, cs. és kir. kamarás. Neje: gr. Wilczek Mária, cs. és kir. csk. h. Esk.: 1881. szept. 20, Bécs.; Francziska grófnő sz. 1861 decz. 26, Bécs, cs. és kir. ph. és csk. h. Férje: herczeg Montenuovo Alfréd, cs. és kir. kamarás, v. b. t. tanácsos, ő felsége főudvarmestere, az aranygyapjas r. vitéze, Esk.: 1879 okt. 30, Bécs.; V. íz: Gabriella grófnő sz. 1883 márcz. 28, Bécs, cs. és kir. csk. h. Férje: herczeg (Prinz) Thurn és Taxis Erich. Esk.: 1903 febr. 21, Bécs.; Mária Anna grófnő sz. 1885 máj. 25, Seebarn, cs. és kir. csk. h. Férje: Chudenitzi Gróf Czernin Theobáld. Esk. 1903 aug. 31, Bécs.; Emma grófnő sz. 1888 márcz. 13, Bécs.; Wilhelmine grófnő sz. 1891 jul. 6, Chotzen-ben.; V. íz: Ulrich gróf sz. 1893 aug. 15, Chotzen-ben.; Ernestina grófnő sz. 1895 jun. 7, Loosdorf.; Gróf Colloredo-Mannsfeld Wilhelmina sz. 1804 julius 20-án, † 1871 deczember 3-án, cs. és kir. ph. és csk. h. Férje: Wchinitzi és Tettaui Herczeg Kinsky Rudolf (herczeg Kinsky Ferdinandnak és nejének báró Kerpen Saroltának fia) sz. 1802 márczius 30-án, † 1836 január 27-én. Esk.: 1825 május 12-én.; III. íz: Kinsky Mária Karolina grófnő sz. 1832 szeptember 22-én Bécsben, † 1881 deczember 9-én, cs. és kir. ph. és csk. h. Férje: gróf Thun-Honenstein Tódor sz. 1815 julius 30-án, † 1881 decz. 9-én, Ouchy-ban, Svájczban. Esk.: 1850 október 18-án, Cotzen-ben.; Kinsky Ferdinand herczeg (7-ik) sz. 1834 október 22-én Bécsben, † 1904 január 2-án, Heřmanměstec-ben, cs. és kir. kamarás és v. b. t. tanácsos. Neje: herczeg Liechtenstein Mária sz. 1835 szeptember 19-én, cs. és kir. ph. és csk. h. Esk.: 1856 április 5-én, Bécsben.; Sarolta hgnő sz. 1885 junius 27-én Slatinan-ban.; Ferdinand hg. sz. 1887 április 18-án Slatinan-ban.; Erzsébet grófnő sz. 1865 jul. 4, Chotzen-ben, cs. és kir. csk. h. férje: gr. Wilczek János Esk.: 1884 jan. 21, Bécs.; ánd gróf sz. 1866 szept. 18, Dornau, cs. és kir. kamarás. Neje: herczeg Auersperg Aglaë (Princessin) cs. és kir. csk. h. Esk.: 1892 jul. 14, Prag.; Mária Klotild grófnő sz. 1878 máj. 30. Heřmanměstec, cs. és kir. csk. h. férje: Chudenitzi Gróf Czernin Ottokar. Esk.: 1897 jul. 1, Heřmanměstec.; Rosa grófnő sz. 1896 jun. 13, Bécs.; Terézia grófnő sz. 1902 jan. 13, Bécs.; Mária Valeria grófnő sz. 1896 aug. 28, Bécs.; Rudolf gróf sz. 1898 jun. 13, Bécs. Mária grófnő sz. 1900 febr. 23, Bécs.; Johanna grófnő sz. 1902 aug. 24, Morva-Kromau;

A GRÓF KÁROLYI CSALÁD VÉRROKONSÁGA HERCZEGI NEMZETSÉGEKKEL.

Táblázatunk gr. Waldstein-Wartenberg György Keresztélynél kezdődik, ki két leányát Mária Terézia szellemében adta férjhez: 1. Erzsébetet Nagy-Károlyi gróf Károlyi Józsefhez 1789-ben, 2. Mária Antóniát az utóbb herczegesitett gróf Koháry Antalhoz; mig harmadik leánya, Wilhelmina osztrák főnemes, herczeg Colloredo-Mannsfeld Ferencz Gundaccar másodszülött fiának, gróf Colloredo-Mannsfeld Jeromosnak felesége lett.
A herczegi rangra emelt Kohárynak egyetlen leányát, Mária Antonia herczegnőt 1816-ban Coburg Ferdinand György uralkodó herczeg vette feleségül. Igy a fenséges Coburg-Koháry nemzetség már a másodizen sógorsági viszonyba jutott gróf Károlyi József ivadékaival. De e közben gróf Károlyi József legifjabb lánya, Károlyi Jozéfa grófnő 1821 okt. 16-án szintén herczegi családba házasodott: férje gróf Trauttmansdorff József, e család herczegi ágának secundo genituráját alapitotta meg vele; hasonlóan gróf Károlyi Lajos, József gróf középső fia, szintén herczegi ivadékot vett nőül herczeg Kaunitz-Rietberg Alajos leányát, Ferdinanda grófnőt.
Legkiterjedtebbé lett a Károlyiak rokonsága az ausztriai főnemességben a harmadik Waldstein leány révén. Férje – mint már emlitém – herczeg Colloredo-Mannsfeld volt. Lányukat Wilhelminát herczeg Kinsky Rudolf vette nőül, kinek fia, Ferdinánd herczeg 1856-ban Liechtenstein Mária herczegnővel esküdött meg; ezek gyermekei közül Ferdinánd és Wilhelmina egy-egy Auersperg herczegi sarjjal, Francziska egy Montenuovo herczeggel_{Montenuovo Alfréd herczeggel gróf Neipperg Ádám Bélának és nejének, Mária Lujza osztrák főherczegnőnek, az előtt I. Napoleon császár nejének unokájával.}* kelt egybe, mig herczeg Kinsky Ferdinand másodszülött fiának, Rudolf grófnak lánya, Gabriella grófnő Thurn és Taxis Erich herczeghez ment nőül.
Épp igy olvadt át más osztrák herczegi családokba gróf Colloredo-Mannsfeld Jeromosnak a harmadik Waldstein lánytól származott elsőszülött fiuivadéka is. Fiuk, Ferencz Gundaccár herczeg egyetlen lányát, Wilhelminát herczeg Auersperg Vinczéhez adta nőül, ennek lányát: Gabriella herczegnőt pedig herczeg Windisch-Graetz Alfréd vette el; – mig herczeg Auersperg Vincze elsőszülött fiától, herczeg Auersperg Ferencz Józseftől öt ma is élő gyermek származott: Krisztina Mária herczegnő, ki 1903-ban Croy Klemens herczeghez ment nőül, továbbá Auersperg Vincze és Ferdinand herczegek, végre Mária és Sarolta herczegnők.
A gróf Károlyiak vérrokonsága tehát egyenes ágon a Coburg-Koháry, Kaunitz-Rietberg és Trauttmansdorff herczegi nemzetségekre, a harmadik Waldstein-leány utján pedig a Colloredo-Mannsfeld a Kinsky, Liechtenstein, Auersperg, Mentenuovo, Thurn és Taxis, Windisch-Graetz és Croy herczegi nemzetségekre terjed.
E nemzetségek történetéből álljon itt nehány tájékoztató adat.
A Koháryak a grófságot I. Lipót király alatt 1685. évben kapták. Herczegi rangra 1815-ben emeltettek, s családi nevük az utolsó Koháry leány férjhez menetelekor – atyja határozott kikötése folytán – a Coburg herczegekével egyesittetett.
A Colloredók Friaulból valók, hol ősi váruk 1302-ben épült föl. A nemzetség három fővonalából a legifjabbik, a Weickard-vonal, Csehországba telepedett át. Ott tüntette ki magát a Habsburgok szolgálatában Colloredo Ferdinand és nyerte el a grófi méltóságot. Ennek idősb fiától, Jeromostól származtak a Colloredo-herczegek, mert Jeromos elsőszülött fia, Rudolf József 1763-ban német birodalmi herczeggé lett s következő évben az örökös tartományok herczegei sorába emeltetett. Végre 1765-ben megkapta a magyar indigenatust is. Az ő fia, Ferencz herczeg, Mannsfeld Mária Izabella grófnőt vette nőül s azóta nevét és czimerét a Mannsfeldekével, az 1789-ki cessionalis diploma alapján egyesitette.
A Kinsky-család cseh eredetü. I. Lipót 1687-ben birodalmi grófi méltóságot adományozott neki. Az idősb ág ma is grófi rangban van. Az idősb ágból István Vilmos 1747-ben birodalmi herczeggé lett első szülöttségi joggal.
A Kaunitz-Rietbergek Morvából származnak. A grófi méltóságot 1642-ben nyerték el, s két ágon fejlődtek tovább: morva és cseh ágon. A herczegi méltóságot Kaunitz Venczel Antal, a hires főkanczellár kapta 1764-ben Mária Teréziától s e rang elsőszülött fiutódaira nézve örökletes maradt.
A Trauttmansdorff család multja a messze középkorba, 984-ig nyulik vissza. Tagjai német lovagok voltak, kik a morvamezei csatában Habsburgi Rudolf ügye mellett harczoltak s közülük 14-en estek el; mig 1322-ben a mühlbergi csatában 23 Trauttmansdorff közül 20 maradt a harcztéren. A család 1623-ban birodalmi grófságot, 1805-ben pedig elsőszülöttségi joggal birodalmi herczegi rangot kapott.
Az Auersperg-nemzetség első sasfészke Illiriában feküdt, ott élt az alapitó ős 1060 körül s vára, a hozzá tartozó uradalommal, ma is a nemzetség tulajdona. Az utódok később Krajnában telepedtek meg. Közülük Auersperg János Weickard államminiszter 1653-ban birodalmi herczeggé lett. 1791-ben családi birtoka, a gottscheei grófság is herczegséggé emeltetett s a tulajdonos, herczeg Auersperg Károly József rangja összes fiu- és leányági utódaira örökjogon kiterjesztetett.
A Windisch-Grätz dinasztia ősrégi német nemzetség; 1557 nov. 24-én birodalmi grófi méltósága megujittatott és 1658-ban megerősittetett; 1565 jun. 25-ike óta magyar indigena, 1804 máj. 24. birodalmi herczeg elsőszülöttségi joggal és 1822-ben ezen rang a család minden ivadékára kiterjesztetett.
A Liechtenstein-család birodalmi herczeggé lett 1608-ban, megerősítést nyert 1623-ban, magyar indigena lett 1688 jan. 25. Troppaui herczeg 1614 apr. 26-án. Jägerndorfi herczeg 1622 és 1623. A Badutz és Schellenberg grófságokból álló herczegség 1719 jan. 23-án birodalmi uralkodó herczegséggé emeltetett Liechtenstein név alatt.
Thurn és Taxis család. Báró 1605-ben. Birodalmi gróf 1621 okt. 27. Spanyol-németalföldi herczeg de la Tour et Taxis 1681 febr. 19. Birodalmi herczeg I. Lipót császár alatt 1686 okt. 4.; e méltóság kiterjesztése a család minden ivadékára 1695 okt. 4-én kelt. Kiterjedt birtokai vannak Csehországban, Tirolban, Bajor- és Poroszországban és Würtembergben.
Milyen vérségi viszonyban vannak a gróf Károlyiak a magyar és külföldi főnemesség többi nemzetségeivel, – a mellékelt leszármazási táblából megállapithatja az olvasó.
ÉBLE GÁBOR.

A Gányi Mochkos család czimerlevele 1434-ből.

Régi panasza történetírónknak, hogy történeti emlékeink jelentékeny része elpusztult, részint a háborúkkal járó dúlás, tűzvész s gondatlanság által, vagy a történelmi érzék hiánya miatt. Szinte páratlan azonban a pusztulás azon neme, mely a Gányi Mochkos család czímerlevelét érte.
A gróf Khuen-Héderváry család levéltárát rendezvén, XVIII. századi csonka pörös iratokat találtam, piszkos hártya-lapba csomagolva. Megtekintvén a két darabból összevarrt boritékot, nagy csodálkozással láttam, hogy Zsigmond király csonka czímerlevele s egy XV. századi oklevél, – mely Nagylúcsei Dóczi Orbánnak székesfehérvári kanonokká való kinevezését tartalmazza, – takarja az értéktelen s csonka periratokat. Az armálist szélességében, a czimerkép irányában vágták el. Szövegét az egykorú czimerlevelek alapján ki tudjuk egészíteni, de a czimert már nem lehet megállapítani, mert a leirása – mint a legtöbb Zsigmond korabeli armalisban – hiányzik s a családot illető pecsétet sem sikerült találnom.
A főczímerszerző Gányi Mochkos Péter fia István, kinek érdemeiért testvérei, Mihály és Miklós is czímert kapnak. A Hédervári s később a Viczay családnak Gányon volt birtoka, az oklevél esetleg a család kihalta után kerülhetett a hédervári levéltárba. – A mint a töredékből gyanitható, a czímerkép hossza a kerettel együtt mintegy 14 cm volt. Bár az armalis leglényegesebb része hiányzik, mégis teljesség szempontjából szükségesnek tartottam a szöveg közlését.
Az 1434 julius 15. körül kelt oklevél szövege igy hangzik:

Relacio Emerici, filii wayuode de Marczaly. Sigismundus dei gracia Romanorum imperator semper augustus ac Hungarie, Bohemie, Dalmacie, Croacie etc. rex, tibi fideli nostro Stephano, filio Petri dicti Mochkos de Gan salutem gratiamque nostram et omne bonum. A claro lumine troni cesaree aut regie maiestatis, velut e sole radii nobilitates legitimo iure procedunt, et omnium nobilitatum insignia ab imperatoria seu regia serenitate sic dependent, ut non sit dare alicuius generositatis insigne, quod a gremio non proveniat cesaree, aut regie claritatis. Sane consideratis tuis fidelitatibus et fidelium serviciorum meritis, quibus tu cum omni fidelitatis [con]stancia tuo semper pro posse maiestati nostre studuisti, eoque fervencius et diligencius in antea studebis complacere, quo te et tuos singularibus honorum graciis a nostra celsitudine conspexeris fore insignitos, tibi et per te Michaeli et Nicolao fratribus tus carnalibus, vestrisque heredibus et posteritatibus universis hec arma seu nobilitatis insignia, que in principio seu capite presencium literarum nostrarum [su]is appropriatis coloribus arte pictoria figurata, designata, sive depicta sunt, animo deliberato et ex certa nostre maiestatis sciencia dedimus et contulimus, ac ex habundanciori plenitudine nostre specialis gracie concedimus et presentibus elargimur, ut vos, vestrique heredes ac posteritates universe pretacta arma seu nobilitatis insignia more aliorum armis utencium amodo imposterum ubique in preliis, hastiludiis, duellis, torneamentis ac in omnibus aliis exerciciis nobilibus et militaribus, necnon in sigillis, anulis et cortinis, velis, papilionibus, sive tentoriis et generaliter [in quibuslibet rerum et expedi]cionum generibus, sub mere et sicere nobilitatis titulo gestare ac omnibus et singulis graciis, hono[ribus et libertatibus, quibus] ceteri proceres, nobiles, militesque et clientes regni nostri armis utentes quornodolibet consuetudine vel de [iure, freti sunt et gavisi, gaud]ere et frui valeatis atqua possitis, de talique singularis et specialis gracie antidoto merito exultetis [ac tanto ampliori studio ad] honorem cesaree out regie maiestatis vestra in antea solidetur intencio quanto vos largiori cesareo [ac regio favore preventos] conspicitis et munere graciarum. In cuius rei memoriam perpetuam presentes literas nostras sigillo nostro [secreto, quo ut rex Hungarie] utimur, in pendenti communitas, vobis duximus concedendas. Daturn in Vlma, civitate nostra imperiali .................. festum beate Margarethe virginis et martiris, anno domini millesimo quadringentesimo tricessimo [quarto, regnorum nostrorum anno] Hungarie etc. quadragesimo octavo, Romanorum vigesimo quarto, Bohemie quartodecimo, imperii vero secundo.
Megcsonkitott eredetije a gr. Khuen-Héderváry cs. levéltárában Fasc. 48. Nr. 55. jelzet alatt őriztetik.
Dr. ZÁVODSZKY LEVENTE.

A Liptay családokról.

A Kisfaludi Lipthay, törzsökös liptómegyei nemes család irodalmunkban kellően ismertetve van, róla a Turul régebbi köteteiben elég adatot találunk; azonkivül a nemrég megjelent Nemzetségi Zsebkönyv_{Nemes családok, 1., (1905.) 394–397 1.}* is közli a család rövid történetét és – sajnos, igen hiányos – leszármazását.
Ezuttal nem is erről, hanem a több, kevésbbé ismert Liptay családról óhajtok egyet-mást közölni, a melyeket nem ritkán összetévesztenek a Kisfaludi Lipthay családdal. Ez ujabb hasonló nevü családok a következők:
1. Liptay Lőrincz és Mihály, azután Lőrincz fiai György, András, Ferencz és Ignácz, fenti Mihály fia: István, és leánya Katalin, Bécs, 1722. decz. 5-iki kelettel kaptak nemességet._{Kir. könyvek, XXXIV. k. 119. 1.}* A család Bars megyében lakott.
A családnak csak a nemeslevélben felsorolt tagjait ismerjük; két-nemzedékes törzsfája tehát a következő:

Liptay Lőrincz; Liptay Mihály; György; András; Ferencz; Ignácz; István; Katalin

2. Liptay Ferencz fejérmegyei adószedő, felesége, Posgay Erzsébet, leánya, Juliánna, és Ferencz fitestvére, János, Bécs, 1726. jun. 23-ikán nyertek czimeres nemeslevelet._{Kir. könyvek, XXXV. 395, és köv. 1.}*
E szerint a leszármazás ez:

Liptay Ferencz, Posgay Erzsébet; János; Juliánna;?

3. Liptay Márton, felesége Kerepessi Erzsébet, fia, János, leányai Erzsébet és Mária, Bécs, 1759. decz. 28-án nyertek nemességet._{Kir. könyvek, XLV. 287. és köv. 1.}*
Ez a család Zemplén megyei, illetve a nemesités idején Tállyán lakott.
A jelenleg szabolcsmegyei birtokos Liptay család, a mely a Kisfaludi Lipthay-akkal semmiféle kapcsolatban sincs, ezeknek leszármazója nem lehet, mert a fentebbi családnak magva szakadt.
Az 1759. évben nemességet nyert Liptay Márton Jánosnak a fia, a ki Okolicsányi Mihálynak, Árva, Likava és Liptóujvár prćfectusának, kispalugyai jobbágya volt, és a kit Okolicsányi Kis-Palugyán, 1705, jan. 12-én a jobbágyság alól felszabaditott._{A felszabaditó levél így szól:
Én Okolicsányi Mihály, Árvay, Likavay és Liptó Ujváry dominiumoknak prć, tudtára adom mindeneknek, az kiknek illik, hogy én méltó tekéntetben vévén Arvay Mártonynak és Liptay Jánosnak kik az előtt idevaló kis Palugyai jobbagyim voltanak) alázatos instántiajokat, s egyszersmind az néhai édes Attyok hiv szolgálattyát magam elől viselvén, minthogy az attyok halalával arvájul maradtak volt, azokat jobbágyságbéli köteleségektül fel szabadétottam, ablicentiáltam, és el bocsátottam személyekben, nem különben azoknak maradékit is, kik éránt fel nem hagyván magamnak tovább semminemű just, vagy prćtensiót, szabad akarattyukra hagyom, hogy valahol fog tetzeni nékiek, akár melly ezen Magyar országi korona alatt lévő városokban, vagy falukban lakojul menni, vagy akár melly ur uraságha alá adni magát, szabadon el mehessenek, úgy az maradékiok is. Minthogy pediglen az én birodalmom alatt jámborul és becsületessen viselték magokat, lévén tovább is reménységem, hogy azon jámborságban meg maradnak, ha valahogy más ur alá nem agyák magokat, hanem tsak ugy maradnának, mint szabad gazdák és szabad legények ahoz képest, ha valakitul valami rövidségek találna lenni, s hozzám folyamodnának, azoknak saját kérésekre fel hadtam magamnak protectiojokbéli fakultást, ugy mindazonáltal, ha magok fognak kívánni. Kirűl adtam nékiek ezen pecsétes levelemet, mellyel is ezen Tekéntetes nemes Lyptó vármegyének referálván, kérem méltóztassék az Tekéntetes Vármegye nagyobb hitelnek s solemnitásnak kedvéért, szokot pecsétye alatt kiadni. Költ Kis-Palugyán, die 12. Jan. anno 1705. (Zemplén várm. 1755. ápr. 16-iki közgyülésének átiratából, egysz. másolat. Orsz. Levéltár, Conc. Exp. 56. e Martio, 1760.)}*
A nemességet Zemplén vármegye és az akkor már néhai gróf Csáky Miklós primás ajánlatára nyerte. Kihirdették pedig Zemplén vármegyének Sátoraljaujhelyen, 1760. jún. 16-án megkezdett, és folytatva tartott közgyülésén._{Zemplén várm. 1827. évi máj. 11-én kelt, és Bécs, 1837. nov. 6-án a m. udv. kancellária által hitelesitett nemesi bizonyságlevél-másolata szerint.}*
Ezek szerint tehát a leszármazás ez:

Liptay János, kispalugyai jobbágy, 1705-ben felszabadittatik; Márton, 1759 deczember 28-án armálist nyer., Kerepesi Erzsébet † Tállyán, 1765 május 19-én; János sz. Tállyán, 1747 junius 17-én_{Zemplén várm. id. bizonyságlevele szerint.}* † Tállyán, 1815 július 26-án_{Zemplén várm. id. bizonyságlevele szerint.}*, Nős, de utóda nem maradt; Erzsébet; Mária

Ezen Jánosnak utódai nem voltak, és így a család 1815-ben férfi-ágon kihalt. Ezekhez a kétségtelen nemes Liptayakhoz azután egy bodrogkereszturi lakos, Lipták-Liptay (?) György, a következő agyafurt okoskodással iparkodott magát Zemplén vármegye közönsége előtt hozzákapcsolni.
A legkülönösebb módon megkisérelte, hogy bebizonyitsa, miszerint a fenti Mártonnak 1747. jun. 17-én született János fián kivül volt egy, szintén Tállyán, 1731. okt. 10-én született János fia, a ki később a katholikus hitre térvén, a Szepességbe költözött, és itt Krompachon, 1794. aug. 7-én, mint iskolai tanitó meghalt. Elköltözése folytán azonban halottnak tartották, és az 1759. évi czimeres nemeslevélbe fel sem vétetett. Mindennek daczára, ennek fia, Lipták György, a ki Krompachon, 1769-ben született, arra kérte Zemplén vármegyét, hogy az ő és fiai János, Alajos és Györgyrészére állitson ki nemesi bizonyságlevelet.
És csodálatos, hogy a megye ezt a meséjét elhitte; de még különösebb az, hogy daczára annak, hogy ezen, a Szepességbe kiment Jánosról egész bizonyossággal tudta azt, hogy a többször emlitett czimeres nemeslevél szövegébe felvéve nincsen, ezen János utódai részére a nemesi bizonyságlevelet mindamellett kiállitotta! Ezen, ebből a szempontból érdekes bizonyságlevél szövege így hangzik:
Mi Zemplény vármegye egyházi fő rendeinek, ország zászlóssainak, nagyjainak és nemesseinek közönsége, adjuk emlékezetül, hogy midőn mi az alól irt helyen és időben öszve gyülekezve, dicsőségesen országló Felséges koronás Fejedelmünknek szolgálatját, adózó népünknek felmaradhatását, s a közjót érdeklő több más tárgyaknak is felvétele és elintéztetése végett köz gyülést tartanánk: köz tanácskozásaink alá terjesztetvén tiszti fiskálisunknak bényujtott vélekedése mellett azon esedezésnek tárgya, melly megyénkbeli Bodrog Keresztúr mezővárosában lakozó nemes Liptay másképpen Lipták György által ugyan ezen esztendei május hónapnak 9-ik napján a végett intéztetett hozzánk, hogy mivel ő Levelestárunkban, az 1815-dik esztendei jegyző könyveknek 1837-dik számja alatt eredetiképpen található nemesi czimeres levélben kitett Liptay Mártonnak unokája lenne, s azon környülállás: hogy gyermekkorában a római catholica hitre tért attya János, Tályáról, nemes Szepes vármegyébe lett elvitele után, többé élőnek nem tartódván, a nemesi czimeres levelet nyerő nagy attyának 16. esztendők múlva ismét más, János névre kereszteltetett, és a nemes levélben is béiktatott fia született légyen, az e részben kiadott tanubizonyságok, s az egyházi keresztelő könyveknek kivonásai, és ezeknek egybenvetése által szinte kivilágosíttatva volna, ezeknek értelmében a kivánt nemesi bizonyságlevelet önnön maga, és törvényes fiainak nevekre is kiadatni méltóztatnánk; ugyan akkor kéréséhez képpest a folyamodónak az általa előadott próbaleveleknek egybenvetése után nemességének talpkövéül előadott nemesi czimeres levelet 1815-ik esztendőben, július hónapnak 26-ik napján, néhai Liptay Jánosnak halála után nagyobb biztosság és bátorság tekintetiből leveles tárunkba betétettetve, eredeti valósága szerént is a következő módon találtuk:
(Következik az 1759. évi czimeres nemeslevél átirása.)
Melly nemesi czimeres levél kiadattását követő 1700-dik esztendőben, június hónapnak 16-ik napján tartott köz gyülésünkben annak rendje szerént nemes Liptay Márton és fia Liptay János részére kihirdettetvén, s az, hogy ezen Liptay Márton, minek előtte megnemesedett volna, másképpen Lipták Mártonnak is hivattatott,_{Hogy ez nem áll, azt bizonyítja az 1705. évi felszabaditó levél.}* folyó esztendei mártzius hónapnak 21-ik napjain öszveült törvény-székünk által meghiteleztetett koros tanúk által kivilágosittatván, továbbá pedig az is, hogy ezen előbocsájtott kivilágositással, elébb Lipták és azután Liptay nevezet alatt előforduló Mártonnak 1731-dik esztendőben october hónapnak 10-dik napján Tályán János, s később azután 1747-ik esztendőben ismét János név alatt előforduló fia született légyen, mind a tályai keresztelő könyvnek a törvényes bizonyság által megerősittetett kivonásával, mind a fellyebb érdeklett koros tanúk által, kik a nevezett Lipthay Mártonnak egymás után János névre kereszteltetett két fiaira magok is emlékeznek, s ennek abban, hogy az első fia János nevezeten Tályáról elköltözködvén, meghóltnak tartattatott, s annak el nem felejthető emlékezetére a másik is Jánosnak kereszteltetett, világos okát adják, szintúgy kibizonyittatván; sőt ezekhez képest különösen arra is: hogy Tályán meghalálozott néhai Liptay János saját előadása szerént életének csak utolsó esztendeiben tanúlhatta ki, hogy holtnak tartatott testvérje nemes Szepes vármegyében Krompachra vitetvén, ottan lett megházasodása után a folyamodót, ki most már onnan kebelünkbe, Bodrog Keresztúrba költözött által, nemzette légyen, szintúgy több tanubizonyságok, jelesen pedig az e folyó esztendei május hónapnak első napján meghiteleztetett ugyan azon levélirónak, ki a Tályán meghalálozott Liptay János meghagyásából levél által adta a folyamodónak tudtára, hogy ő az elveszett, és meghólt gyanánt tartatott Liptay János, testvér báttyának fia légyen, tanúvallomása, továbbá az ezeket ugyan Tályán, azon Liptay Jánostól környül állásosan előadattatni halló egyik tábla biránknak, tábla-birói hite alatt kiadott bizonysága, úgyszinte a már időközben meghalálozott azon Monoki lakosoknak is, kik által Tályáról Liptay János ezen izenetet tétette, tanuvallomások, és végre a nemesi czimeres levélbe nevezet szerént kitett nemes Liptay János elmaradott özvegyének törvényszékünk előtt folyó esztendei mártzius hónapnak 21-ik napján meghiteleztetett saját megesmérése is arról: hogy férje Nemes Liptay János életében gyakran, s utólsó beteg ágyában is erősitette, hogy akkor nemes Szepes vármegyében lakozott Liptay György, folyamodó az ő testvérjének innen elszármazott, és többszöri kerestetésére is, a leveleknek általvétele végett meg nem érkezett Liptay Jánosnak fia légyen, a többi próbáknak sorában szinte törvényes próbáúl mutattatván be, s ezeknek az illető kereszt levelekkel, halotti bizonyságokkal, és a nemes Szepes vármegyében meghiteleztetett tanuvallatással abban tett egyben vetése által, hogy Liptay Márton önnön maga csakugyan Tályán, 1765, esztendőben május hónapnak 19-ik napján, úgyszinte az 1747-dik esztendőben, június hónapnak 17-dik napján született második János fia is szinte Tályán halálozott meg, de az 1731-dik esztendőben october 10-dik napján Tályán kereszteltetett elsőbb János fia, telyességgel nem ott, hanem 1794-dik esztendőben, augusztus hónapnak 7-dik napján, Krompachon, mint oskolatanitó, anélkül, hogy oda, honnan lett származása, az odavaló koros tanúk által is tudattatott vólna, a krompachi tisztelendő plébános által kiadott, s a törvényes bizonyság részéről is meghiteleztetett bizonyság szerént hólt légyen meg, a felyebb előadottaknak valósága szintúgy erősittetvén: minekutánna illy módon a folyamodó attyának a nemesi czimeres levelet nyerő nemes Liptay Mártontól lett leszármazása, azon környül állásoknak, hogy ugyan egy János névre egy atyának 16 esztendő közben született két fiai mi okon és módon keresztelődhettek, s a Lipták és Liptay nevezetek is felváltva miképpen fordúltak légyen elő, több hiteles tanubizonyságok által lett kivilágositása, után kétségben többé nem hozattathatna, és a tanúk vallomásai szerént, ugyan ezen nemes Liptay Jánosnak, a folyamodó attyának, tévedésből és nem szüleinek tudtával lett elszármazása is további kérdés alá, a felforgó környülállások között szinte nem vétetődhetne ezek mellett pedig az, hogy a nemes Szepes vármegyében Krompachon, 1794-dik esztendőben augusztus 7-dik napján meghalálozott Jánosnak, mint oskolatanitónak 1769-dik esztendőben a folyamodó György fia kereszteltetett légyen, a krompachi keresztelő könyvnek, annak rendje szerént meghiteleztetett kivonásával és a tanúk vallomásával is nyilvánvalóvá tétetne, és egyszersmind az is, hogy valamint a Krompachon meghalálozott János, az oda való tanúknak vallomásai szerént adót nem fizetett, úgy különösen az is, hogy a folyamodó nemes Liptay György, itten nemesi szabadságban élt, az idő szakaszonként előfordult nemesi felkelés, segedelem, és más ajánlásbeli fizetésekről szólló számos nyugtatókkal hasonlóképen kimutatódna. Mind ezeknél fogva semmi kétséget sem tapasztalván a hozzánk folyamodó nemes Liptay Györgynek levelestárunkban találtató, s magára alkalmaztatott nemesi czimeres levélben gyökerezett nemességére nézve, s e részben az általunk különösen kihallgatott tiszti fiskálisunknak sem fordúlván legkissebb észrevétele is elő, törvényes kéréséhez képpest, az itt kebelünkben Bodrog Keresztúr városában lakozó nemes Liptay György folyamodónak, mind saját nevére, mind pedig a törvényes bizonyság aláirása alatt előmutatott szendrői és monoki egyházi keresztelő könyvek kivonása szerént 1795-dik és 1804-dik esztendőkben született János Alojz, és György, két fiainak nevekre is kiadtuk ezen nemesi bizonyságlevelünket, hiteles pecsétünk alatt megerősitve. Ezernyóltzszáz huszonhetedik esztendőben, május hónapnak tizenegyedik napján, Sátor Allya Ujhelyben folytatva tartott köz-gyülésünkből.
Kiadta a fenn tisztelt Megye hites fő jegyzője Dókus László, m. p. (L. S.)

Prćsentem copiam cum producto originali collatam, eidemque in omnibus conformem esse in fidem subscriptus testor, adpresso officii sigillo. Viennć, die 6-ta mensis Novembris, anno 1837. Mathias Sztankovics, Consil. Reg. et Canc. regio Hung. aul. regestrator et archivi director. s. k. (P. H.)
Vagyis ezen bizonyságlevél szerint a leszármazás ez:

Liptay János oskolatanitó sz. Tállyán, 1731 október 10-én † Krompachon, 1794 augusztus 7-én; Lipták (Liptay??) György sz. Krompachon, 1769-ben, Bodrogkeresztúrba költözik; János Alajos sz. Szendrőn, 1795; György sz. Monokon, 1804

Mivel azonban a czimeres nemeslevél szövege így szól: «eundem Martinum Liptay, ac per eum consortent Elisabetham Kerepessi, filiumque Joannem (aki 1747. jún. 17-én született), necnon filias Elisabetham et Mariam, suos iam natos, et expost dei benedictione e propriis lumbis legitime nascituros haeredes et posteritates eiusdem», továbbá «eidem Martino Liptay, ac per eum praespecificatis consorti, filio, et filiabus suis, iam natis, ac in futurum dei benedictione legitime nascituris, ipsorumque haeredibus», vagyis pontosan megjelöli a megnemesitetteket, és a «iam natos» csak ezen Jánosra és két hugára vonatkozik, az az első, állitólag Tállyán, 1731. okt. 10-én született, de elvándorolt János, jogilag is a király kegyéből kirekesztettnek tekintendő! Ugy, hogy ha szomoru elszakadása való tény lenne is – a mit alig vagyunk képesek elhinni – őt és Lipták néven fellépő utódait a nemesség, és az 1759-ben adományozott czimer, nem illetheti meg!
Az adott czimernek leirása pedig ez: Scutum videlicet militare erectum, palariter bipartitum, priore sui parte aureum, posteriore argenteum, in quo brachium humanum ad cubitum inclinatum, rubra vestitum manica, manu prehensum palum coerulei coloris circumacta vite pampinis viridantibus et duobus maturis coeruleis botris ubere sustinens conspicitur. Scuto superincumbit galea tornearia clatrata, seu aperta, ccronataque, situ pro more ad dextram obliquo, nobilibus propria, duplici vite naturaliter effigiata sibi invicem implexa, afforis pampinis, introrsum vero quasi circulo inclusis duobus botris coeruleis dependentibus in altum surgente fastigiata. Phaleris a dextris aureis et coeruleis, a sinistris vero argenteis et rubris, stb._{Kir. könyvek, XLV. köt. 287. és köv. 11.}* Az itt leirt czimer tehát ugyanaz, mint a Szabolcs vármegye monographiájában, 525., illetve 524. oldalakon, – 1732. évi, téves keltezés alatt – közölt czimer. Hogy a családnak ottan rövid pár sorban adott eredete és története mit ér, azt a fentebbiekből könnyű megállapitani.
HORVÁTH SÁNDOR.

Az esztergomi szenátorok társas-pecsétje.

(Négy pecsétképpel.)
A Turul mult számában Horváth Sándor úr rendkivül érdekes pecséttani emléket mutatott be az Országos Levéltár kimerithetetlen gazdagságu anyagából, volt pedig ez egy, eddig a középkorból sehol sem ismert alaku, függő viaszpecsét Esztergom városának 1337. márczius 3-án kelt oklevelén._{Kiadva: Anjoukori Okm. III. k. 124. 1.}*
Ezen ismertetés kapcsán óhajtok egyet-mást erről a pecsétről elmondani, megkisértve a szokatlan körülményeknek, melyek közt az megjelenik, megvilágositását.
Az oklevél egyszerü adásvételről szóló bizonyság, a minő városi hatóságoktól nagy számban maradt. Az van benne elmondva, hogy Jakab mester aranymüves és fia, Domonkos az okiratban meghatárolt területen fekvő házaikat István visegrádi várnagynak és pilisi ispánnak eladják. Alakilag is megfelel a szokásnak; elől a városbiró és a főbb tanácsbeliek nevei következnek, a kik – mint olyan fényes városhoz, a minő Esztergom ez időben volt, illik – részben előkelő urak, ispánok. E névsort szükséges itt ismételnünk, mert a pecséteket segitségevel kell megfejtenünk. Szól pedig eképpen: Comes Georgius judex, Comes Nicolaus filius Michaelis, comes Stephanus filius Godini, Thomas filus Hunchel, Stephanus filius Hermanni, Stephanus filius Geleti, comes Valentinus, Stephanus filius Frank, Johannes filius Nicolai, Stephanus filius Hurnichi, Magister Anda, Gelesus filius Endree et Godinus filius Godini iurati......cives. Szükséges azután idéznünk a megpecsételési záradékot, a mely igy hangzik: In cuius rei memoriam, perpetuamque firmitatem, ad instantes petitiones parcium premissarum presentes ipsi nobili viro magistro Stephano concessimus, duplicis sigilli nostri munimine roboratas. A pecsétet, a mely ez oklevelen függ, nem kell leirnom, azt a felfedező irásban és képben megismertette az olvasókkal. Alakjáról és a rajta levő pecsétképekről különben alább fogok pár szót szólni.
Horváth ur nézete szerint az oklevelet, a melyen – szövege értelmében – Esztergom városa jól ismert kettős-pecsétjének kellene lógni, azért látták el egy, három tanácsbeli gyürüjének lenyomatát viselő, szokatlan pecséttel, mert «az emlitett kettős-pecsét – valami okból – nem állott a tanács rendelkezésére.»
Ez a magyarázat nem egészen megfelelő. Igen merész dolog azt feltenni, hogy az oklevél irása idején ne tudták volna, megvan-e a város pecsétje, vagy nincs. De feltéve, hogy a pecsétnyomó épp akkor tünt volna el,_{Ismeretes, hogy Esztergom város pompás ezüst kettős pecsétnyomója a XIV. században (de jóval oklevelünk kelte után) elveszett s csak a XVIII-ikban került elő.}* mi akadályozta a jelenlevő birót és esküdt polgárokat, hogy erről, valamint saját pecsétjüknek a városé helyett való használatáról ne tegyenek az oklevél végén egy záradékban emlitést? Az idegen pecsét használata a középkorban elég gyakori, még a királyi ház tagjain is megesett, hogy más pecsétjét nyomatták oklevelükre propter absentiam vel carentiam proprii sigilli; ez az oklevél hitelességét még nem tette kétségessé. De hogy abban a korban, a mely az oklevél hitelességének megállapitásánál majdnem kizárólag a pecsétre támaszkodott, valamely oklevélre merőben más pecsétet függesszenek, mint a minőről a megpecsételési záradékban emlitést tettek, az elképzelhetetlen._{Erre vonatkozólag a nagytekintélyü Günther Miksa véleménye a következő: «Oft ... hatte die Abwesenheit eines Siegels einen ....... Grund verschiedener Art, z. B. wenn es abhanden gekommen oder auf andere Weise der Gewalt des Eigenthümers entzogen war. Dass solches in der That vorgekommen, ist nicht nur an sich wahrscheinlich, sondern lässt sich auch durch Beispiele erweisen. Es ist begreiflich, dass man, wo solches der Fall war, sofern man nicht mehrere eigne Siegel besass, zum Gebrauch eines fremden und der Erklärung, dass man des eignen ermangele genöthigt war.» (Das Siegelrecht des Mittelalters. Uebersetzt von Dr. K. L. [Fürst Hohenlohe.] Stuttgart, 1870).}* Ilyen oklevelet István ur, a visegrádi várnagy, bizonyosan nem fogadott volna el.
Egészen másként áll a dolog, ha azt a sokkal valószinübb esetet tesszük fel, hogy az eredetileg szabályszerűen kiállított oklevélnek a pecsétje kibocsátása után oly módon rongálódott meg, hogy az többé, mint Esztergom város pecsétje elfogadható nem volt. Ez esetben – ismét a középkori viszonyokat tartva szem előtt – az oklevél hitelessége erősen megrendült s majdnem bizonyosra lehetett venni, hogy azt per esetén teljes bizonyság gyanánt a biróság el nem fogadja. Mit lehetett tehát tenni? Az oklevelet ujra való megpecsételés czéljából a város tanácsához benyujtani több okból nem volt tanácsos; első sorban azért, mert ezt a kérést az előljáróság nem teljesithette, miután ezzel valóságos hamisitást követett volna el. Nem is tudunk példát az ilyen utólagos megpecsételésre. Újból való kiállitását kérni éppen ilyen veszedelmes lett volna; ez tulajdonkép annyit jelentett, mint ujra megkötni a szerződést Jakab mesterrel és fiával. De vajjon, nem éltek volna-e ezek az alkalommal s nem tagadták volna-e le a szerződés hitelességét? A dolgot bajossá tette az is, hogy – mint ez alább, a pecsét tárgyalásánál kitünik – közben a régi biró letette hivatalát s az egyszerü szenátorok sorába lépett. Az egyedüli ut és mód maradt, ha István ur nem akarta a házai tulajdonjogát egyedül biztositó (s mint a szövegből látszik, egyetlen példányban kiadott) bizonyságlevelet, illetve annak érvényességét megsemmisiteni: felkérni azokat, a kik az oklevél kiállitásánál közreműködtek, lássák ők el pecséteikkel utólagosan az oklevelet s kölcsönözzenek annak személyes tanuságuk által, ha nem is tökéletes, de legalább részleges hitelességet.
Az oklevélben felsoroltak közül hárman vállalkoztak a megpecsételésre, és pedig – a mi bizonynyal István ur kivánsága volt – a legtekintélyesebbek; azok, a kiket az oklevél comeseknek czimez s a kiknek pecsétje ennélfogva bizonyos hitelességgel birt. Hogy eljárásuk nem volt egészen kifogástalan, az kétségtelen; kötelességük lett volna a megpecsételés tényét rávezetni az oklevélre._{A mint ez történt például akkor, mikor Nagy Lajos király ujabb pecsétjével látta el 1363 előtti okleveleit.}* Miért mulasztották ezt el, természetesen meg nem állapithatjuk; bizonyosan nem ok nélkül választották az oklevélhitelesitésnek ezt a formáját.
A milyen szokatlan ez az eljárás, épp oly rendkivüli az a pecsét, a melyet az ujra megerősitett oklevélre tettek.
A legegyszerübb lett volna, ha a három tanu (mert diplomatikai értelemben a megpecsételők ez esetben ennek tekintendők) magára a hártyára nyomja rá pecsétjét. Ez esetben azonban elveszett volna az oklevél privilegialis jellege. Három függő-pecsétet tenni a hártyára, tekintve, hogy az alkalmazásba jövő pecsétek igen kicsinyek voltak, szintén nem lehetett czélszerü. Felhasználták tehát az elromlott kettőspecsét zsinórját (s talán megmaradt viaszát is) és e körül alakitottak puszta kézzel egy hengert, a melyre azután pecsétgyürüiket lenyomták. Kétségtelen, hogy nem valami megszokott módon jártak el, csak a véletlen szülte ötletet testesitették meg, a miből az is világos, hogy pecsétünk aljára nézve mindenha csak különlegesség, kuriozum marad, de nem lesz képviselőjévé egy eddig ismeretlen tipusnak.
Ilyen módon alakitott pecsétet sem a külföldi kiadott anyagban, sem a hazai szerény pecsétkészletben nem ismerek. Az ismertető ur azon feltevése, hogy «a pecsét ezen alakja olasz jelleget hord magán», semmivel sem támogatható; legkevésbbé az irodalomban ismert itáliai pecsétekkel. Véletlen szülte, a mely kétszer alig ismétlődött. Ismerek ugyan a magyar pecsétek között egyet, a mely alakra némileg hasonlit erre, ez azonban még sem állitható vele párhuzamba. Ez Nagyrévi András thermopiléi püspök, esztergomi érseki helyettes és pesti plebános azon pecsétje, a mely egy 1496-ban Rauscher Farkas esperessé avatásáról kiadott oklevélen függ._{Eddig kiadatlan. Sopron város levéltára, Lad. LV. Fasc. I. No 29. Az ábra nem kifogástalan; eredetiben a pecsétfészek jóval keskenyebb.}* Ez a pecsét körülbelül olyan alaku, mint lenne az esztergomi szenátorokénak a fele, ha az egészet hosszában két egyenlő részre hasitanák; méretei a következők: hossza 65, legnagyobb szélessége 34, vastagsága 20 mm. Lapos oldalának közepén egy rendes tojásdad fejü gyürüpecsétnek megfelelő, körülbelül 2 mm.-ny i bemélyedés van, a melybe vörös viaszra van nyomva a püspöknek a pesti plebánia-templom szép pastoforiumáról ismert czimere, A(ndreas) E(piscopus) ER(mopylensis) névbetükkel. Ezzel az esztergomi szükségpecsétet nem lehet egy csoportba foglalni, már csak azért sem, mert az három, ez pedig csak egy lenyomatnak szolgál fészkeül.

Az esztergomi pecsétnek különleges volta és diplomatikai fontossága nem is annyira alakjában, mint inkáb azon körülményben rejlik, hogy egy darabban, három személynek szolgál pecsételő anyagúl. A pecsét, mint a hitelesités legfőbb eszköze, merőben egyéni s mint ilyen megkivánja a külön állást. Ha ez a tétel a középkorban kodifikálva nem is volt, a köztudatban benne élt s ellene a legritkább esetben vétettek. Ott, a hol több pecsétet kellett egymás mellé tenni, igen sokszor nyilt alkalom az áthágására, hogy még sem tették, legfeljebb elhárithatatlan okokból, mutatja, minő nézetei voltak e tárgyról a középkor emberének.
Ilyen társas-pecsétekből (jobb műszó hiányában nevezzük igy őket) a sokat látott Seyler Gusztáv csak kettőt mutat be; az egyik egy kettős pecsét a XII. század végső évtizedéből, a mely egyik felén Rudolf admonti apát, a másikon Wildoni Herrand pecsétjét viseli._{Seyler, Geschichte der Siegel, Leipzig, 1894. 177. 1}* Ez azonban gyanus. A oklevélre, amelyen lóg, «a bevágásokról itélve, eredetileg két, hártyaszalagon lógó pecsét volt szánva», a mostani kenderzsinóron lóg s a tipáriumokat fejjel leforditva nyomták bele. A másik, a mely alakjára Nagyrévi pecsétjére leginkáb hasonlit, úgy, mint az esztergomi, három gyürüpecsétet viselt, a melyek, mig ki nem hullottak, mint fészekben nyugodtak benne._Ugyanott.* Ez sem egészen megbizható, mert már nem lóg oklevélen, hanem a brüsszeli állami levéltár lehullott pecséttöredékei közül került elő.
Nem kétlem, hogy a külföldi levéltárakban jobb, hitelesebb példák is akadnának a társas pecsétekre, én azonban mást, mint a Seyler idézte kettőt nem ismerek. Tudok azonban példát saját hazai pecséteinkből.
1236-ban, Bertalan veszprémi püspök elnöksége alatt, mint a király által kiküldött «inquisitores de terris in Simigio» müködik egy bizottság, a mely a mondott évben Sümegen kelt oklevelével György ispánnak bizonyos borhódi birtokrészt itél meg. Az erről szóló kis hártyaoklevélre_{Országos Levéltár. D. O. 213. Az oklevél szövege kiadva Wenzelnél. Á. Ú. O. VII. k. 22. 1. A pecsétek közül kettő ki van adva, kettő még kiadatlan.}* hasonló anyagu szalagokon nyolcz pecsétet függesztettek, jóval kevesebbet, mint a kibocsátók száma, akik közül tizenegyet név szerint is felsorol az oklevél. A pecsétekből ma már csak négy van meg, de e négyből kettő két-két pecsétnyomatot visel. Mind a négy más-más személy gyürüjéről van nyomva s világos, hogy csupán azért kerültek együvé, mert a kis oklevélre nyolcznál több pecsétfészket nem tudott az iródiák ráakasztani.
Messze vezetne tárgyunktól, ha ezuttal ezeket is egyenként ismertetném; azon reményben, hogy erre már legközelebb alkalmam nyilik, most csak azért hozom fel ezt a két pecsétet is, hogy megemlitsem, minő korai példánk van a társaspecsétekre s hogy rámutassak arra a körülményre: itt is, mint később az esztergomi szenátorok pecsétjénél csak a szükség vitte rá az embereket arra, hogy egy pecsétfészket több személy számára használjanak fel.
Befejezhetném reflexióimat, ha nem kellene még az esztergomi pecsét ábráit illetőleg az első közlés némely tévedéseit helyreigazitanom.
A viaszhengeren levő három pecsét közül a szokásnak megfelelően a legtekintélyesebb kiállitóét középen kell keresnünk. Ez 13 mm. átmérőjü köriratos és czimeres gyürüpecsét, a melynek egyszerü körvonallal határolt mezején, nem lépkedő sárkány, hanem két, kártyafigurák módjára egymással ellentétesen állitott sárkányfő van._{Szükségesnek látom a három pecsét képét itt körülbelül felényivel megnagyitva ujra közölni.}* Szép és ritka czimerábra, amelyhez hasonlót heraldikánk keveset mutathat fel. A pecsét köriratát az első közlővel együtt én is igy olvasom;

Megfejtése minden esetre: Sigillum Georgii senatoris.
Oklevelünk kibocsátói között csak egy Georgius van; ez pedig a városbiró, a kinek neve az
oklevél élén áll. Az a körülmény, hogy pecsétjén szenátornak s nem birónak nevezik, azt mutatja, hogy az oklevél ujra pecsételése oly időben történt, amikor György ispán már nem volt birája Esztergom városának._{1341-ben, tehát alig négy évvel a szóban forgó oklevél kelte után Comes Stephanus Frank a város birája, Rubin fia György, a régi városbiró pedig már csak egyszerü szenátor. Megjegyzendő, hogy a város kettős nagy pecsétje ez időben még használatban van. Anjoukori Okmánytár, IV. köt. 123. 1.}*
A felülről számitva első pecsét a középsőnél valamivel kisebb (átm. 12 mm). Jó mélyen bele van nyomva a viaszanyagba, ugyannyira, hogy még a gyürü karikája is ott hagyta a nyomát. A pecsétnek sem kerete, sem körirata nincs, rajta csak ügyetlenül vésett ágaskodó oroszlán látható._{A pecsétkép a korábbi ismertetés szerint «lépkedő kutya». Bármennyire el van is torzitva az állat feje, a középen kirojtozott fark semmi kétséget sem hagy fenforogni az iránt, hogy oroszlánnal van dolgunk.}* Hihető, hogy ez a pecsét az oklevélben másodikul megnevezett Mihály-fia Miklós ispáné volt.

Legérdekesebb a harmadik pecsét. Alakja a ritkák közül való: haránt tojásdad._{Méretei közül csak 15 mmnyi hossza határozható meg pontosan; szélességet hozzávetőleg 12 mmre tehetjük.}* Daczára, hogy (éppen alakjánál fogva) rosszul nyomódott le, mégis meg lehet állapitani, hogy köves gyürüről nyomták le, és pedig olyanról, a melynek erősebben kidomborodó, jó mélyen vésett intagliója csak a czimert tartalmazta, mig a körirat a mélyebben fekvő foglalásra esett._{Ilyen «befoglalta pecsétekre úgy nagyobb, mint kisebb alakuakra külföldön számos példát találunk, – nálunk ritkák, de nem példátlanok. A régibb időkből most csak egyre emlékezem: Csák nbeli Gug fia Csák soproni ispán szintén haránt tojásdad, de a fent ismertetettnél jóval nagyobb pecsétjére, 1237-ból. OL. D. O. 220. sz. kiadatlan).}*
A pecsétmezőre helyezett czimer szépen stilizált, balra lépkedő oroszlán, éppen olyan, mint a minőket II. András király második kettős-pecsétjén látunk. A köriratból ugyan csak nehány betü látható, de ez elég arra, hogy a tulajdonost meghatározhassuk. A körirat kiegészitve igy hangzik:

S.STE (phani F) ILI (i...)

Alig foroghat fenn kétség aziránt, hogy a hiányzó utolsó szó igy hangzott: GODINI, a mely esetben a tulajdonos az oklevelünk élén harmadiknak emlitett comes, Gödény fia István.
Mind a három férfiu, akiknek pecséteit itt megállapitottuk, többször szerepel okleveleinkben. György biró, a ki 1328-tól kezdve mint szenátor fordul elő, Rubinus (Ruben) ispán fia; a birói tisztet Esztergomban már atyja is viselte a XIII. század 60-as éveiben. Mihály fia Miklós ispán is régi tanácsbeli oklevelünk keltekor; ilyen Gödény fia István is, kit 1323 óta hites személyül emlegetnek Esztergom város oklevelei. Ez utóbbinak atyja, szintén comes, a XIII. század végső negyedében előkelő esküdt polgára Esztergomnak, a ki a város ügyeiben nem egyszer megbizottként szerepel. Mindezek, úgy az apák, mint fiaik érseki nemesek s előkelő tisztségeket viselő emberek, akiket a czimeres pecsét joggal megilletett. Sajnos, az első generáczió pecsétjeiből egyet sem ismerünk s így nem tudjuk megállapitani (a mit különben hazai és külföldi példák alapján jogosan feltételezhetünk): öröklött czimerekkel van e dolgunk a három szenátor pecsétjén?
Az esztergomi szenátorok társas-pecsétje mindenképen érdekes emléke hazai pecséttanunknak s megismertetéseért a felfedezőt elismerés illeti.
VARJÚ ELEMÉR.

TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság igazgató-választmánya 1905 szeptember 28-ikán ülést tartott, melyen báró Radvánszky Béla elnöklete alatt Barabás Samu, dr. Békefi Remig, Éble Gábor, dr. Fejérpataky László, dr. Karácsonyi János, ifj. dr. Reiszig Ede, id. Szinnyei József, Varju Elemér ig. vál. tagok, dr. Schönherr Gyula titkár, dr. Áldásy Antal jegyző és Tóth Arád pénztárnok vettek részt.
Elnök az ülést megnyitván, dr. Áldásy Antal jegyző felolvassa dr. R. Kiss István r. tagnak «A rudóbányai ev. ref. templom czimeres emléke» czimü dolgozatát, mely a Turulban jelenik meg.
A folyó ügyek élén a társulat tagjaivá megválasztattak: pártoló tagul özv. gróf Szápáry Gyuláné, Taskony (aj. a titkár), évdijas tagokul a beszterczebányai városi múzeum könyvtára (aj. a titkár), Louis Bouly de Lesdain, Dunquerque, Belgium, (aj. Ghyczy Pál), dr. Gábor Gyula ügyvéd, Budapest (aj. a jegyző), dr. Kardos Samu ügyvéd, Debreczen (aj. a titkár), Keczeli Mészáros Dániel földbirtokos, Nagyszénás (aj. Horváth Sándor), Osváth Lajos várm. főlevéltárnok, Nagyvárad (aj. a titkár), Thaly István ny. műszaki tanácsos, Budapest (aj. Szily Kálmán).
A nagygyülés napjául deczember 14-ike tüzetett ki s azon Varjú Elemér ig. vál. tag fog felolvasást tartani a magyarországi lovaspecsétekről.
A titkár jelentést tévén a felől, hogy az igazgatóválasztmány kebelében két hely vár betöltésre, mig levelező tagok korlátlan számban ajánlhatók, az igazgató-választmány tagjai felkérettek, hogy az igazgatóválasztmányi és levelező tagságokra ajánlataikat a november 30-iki ülést megelőző napig adják be.
Bemutattatván Nógrád vármegye alispánjának augusztus 6-ikán kelt meghivója, melyben a társulatot az 1705-iki szécsényi országgyülés 200 éves évfordulója alkalmából szeptember 12-ikén tartandó ünnepélyen való részvételre szólitja fel, a titkár jelenti, hogy az elnökség a társaságnak ez ünnepen való képviseltetésére dr. Fejérpataky László másodelnököt kérte fel, s miután nevezett másodelnök közbejött akadályok miatt nem tehetett eleget a megbizásnak, üdvözlő távirattal vett részt Nógrád vármegye ünnepén.
A pénztárnok jelentése szerint az ülés napjáig befolyt 3340.71 kor., kiadatott 2654.68 kor., maradvány 686.03 kor. A Nemzetségi Zsebkönyv II. része alapjába befolyt 4365.28 kor., kiadatott 4345.29 kor., maradvány 19.99 kor. Vagyonállás: A) Vagyon: 1. Alapitványi tőke a) értékpapirokban 21,800 kor., b) kötelezvényekben 4400 kor., c) kötelezvény nélküli alapitványokban 800 korona, össz. 27,000 kor. 2. Alapitványi jelleggel nem biró értékpapirokban 3400 kor. 3. A Nemzetségi Zsebkönyv alapja 50 kor., 4. Pénztári készlet 706.02 kor. 5. Tagdij hátralékok 3740 kor. Összes vagyon 34,896.02 kor.
B) Teher: 1. Nyomdai tartozás 3569.99 kor. Tiszta vagyon: 31,326.03 kor.
A pénztárnok jelentése tudomásul vétetvén, annak kapcsán az elnök inditványára az igazgató-választmány elhatározta, hogy a Magyar Nemzetségi Zsebkönyv eladásából várható bevétel a Zsebköny alapjához csatoltatik s a vállalat folytatására fog felhasználtatni; a tagdijhátralékok ügyében pedig a pénztárnok előterjesztése alapján kimondta, hogy a két évi hátralékosok elnöki uton, a régebbiek pedig az ügyész utján fognak tartozásuk kiegyenlítésére felhivatni.
Ifj. dr. Reiszig Ede ig. vál. tag, a Magyar Nemz. Zsebkönyv egyik szerkesztője kérésére az igazgatóválasztmány felhatalmazást adott arra, hogy az uj kötet anyagából egy családra vonatkozó rész kinyomatva mintául csatoltassék a szétküldendő kérdőivekhez.
Varjú Elemér ig. vál. tag inditványára az igazgatóválasztmány elhatározta, hogy a Turul füzeteihez hirdetéseket vesz fel s megbizta az inditványtevőt, mint a folyóirat egyik szerkesztőjét, hogy ez irányban a szükséges lépéseket megtegye s eljárása eredményéről a legközelebbi ülésen jelentést tegyen.
Ugyancsak Varjú Elemér ig. vál. tag inditványt terjesztett elő az iránt, hogy a Turulhoz az 1907. évi folyam befejezte után, tehát a 25-ik évfolyam lezártakor uj Tárgy- és Névmutató adassék ki, mely az összes évfolyamok anyagára kiterjeszkedjék. Az igazgatóválasztmány dr. Fejérpataky László másodelnök felszólalása után, tekintettel a társulatot ez időszerint terhelő tartozásokra, az inditványt elvben magáévá tette, de annak kivitelére vonatkozó határozatát a következő év pénzügyi eredményétől tevén függővé, későbbre tartotta fent.
A napirend ezzel ki lévén meritve, az elnök a jegyzőkönyv hitelesitésére id. Szinnyei József és Varjú Elemér ig. vál. tagokat kérte fel s ezzel az ülést bezárta.

SZAKIRODALOM.

Farkasfalvi Mauks Ernő. Ungmegye multjából. Adalékok a vármegye középkori történetéhez, feltüntetve a Nagymihályi család történetének keretében. Szeged, Endrényi Lajos, 1905. Ára 1 korona. 8r. 127 old.

Szerző eredetileg Ungvármegyétől nagyobb terjedelmü, összefoglaló monografiát szándékozott irni, csakhogy körülményei megakadályozták terve kivitelében. Hogy fáradtsággal gyüjtött jegyzetei ne veszszenek kárba, a fentebbi czim alatt főleg genealogiai adatait állitotta össze, első sorban arra törekedve, hogy egy család, a nagy szerepet játszott Nagymihályiak történetének keretében a megye nemesi társadalmának életével ismertesse meg olvasóit. Sajnos, a nyomtatott forrásokra levén utalva, munkáját ott zárta le, a hol fő forrása, a Sztáray-oklevéltár is befejeződik, az 1457-ik évnél s igy csupán a középkorral foglalkozik, a mely egyrészt a nagy időbeli távolság, másrészt az adatok gyérebb volta miatt ránk nézve nehezebben érthető és nehezeben is rajzolható meg, mint a közelebb letűnt századok képe.
Kiváló érdeme szerzőnek, hogy ezen rég mult időkről is élvezhető rajzot nyujt könyvében. A száraz okleveles adatokból nagy ügyességgel nem csupán az eseményeket állitja össze, megeleveniti a korszak emberét is, elénk állitva a XIII–XIV. század hevülékeny, kissé kapzsi, de a lovagi erényekkel is fénylő magyarját.
A vármegye régi családai közül nemcsak a Nagymihályiakkal foglalkozik bővebben, hanem úgyszólván valamennyi kiválóbb szereplő családdal. A Boksa, Beche-Gergely, Gutkeled, Bogáth-Radván, Ákos nemzetségek ungi ágain kivül a Lesztemériek, Bethleniek és Zbugyaiak, Nátafalusiak, Csicseriek és Ormosok, Pálócziak, Dobók, Csebiek és a Drugeth dinasztia vannak sürübben megemlitve. Sok uj adatot nem találunk róluk, mert, mint emlitettük, szerzőnk nyomtatott forrásokat használ, de azért a genealogus haszonnal forgathatja könyvét, a sok szétszórt apró adalékot jól csoportositva együtt találja s meg van kimélve az oklevéltárak átböngészésétől.
A kötethez a vármegye fő- és alispánjainak névlajstroma s a Nagymihályiak családfája van mellékelve.
E kis munkát sokat igérő mutatványnak tekintjük Ungvármegye megirandó monografiájából, a melyre való hivatottságát a szerző kellőképen megbizonyitotta.
Veridicus.

Der deutsche Herold. Zeitschrift für Wappen-, Siegel- und Familienkunde, herausgegeben vom Verein Herold in Berlin. XXXV. évf. 1904. 1–12. füzet.

A német szakfolyóirat mult évi folyamában bennünket közelebbről érintő dolog alig találkozik. Mindössze két rövid értesitést tudtunk kiböngészni a társulati ülésekről szóló jelentésekből. Az egyik egy «Urkundenfund»-ról szól, amelyre Richter Ede «Direktor des archäologischen Museums zu Schemnitz (Ungarn)» akadt. A nagy lelet egy XVI. századi ügydarab, amelyből kitünik, hogy Selmecz városa 1586-ban János-György brandenburgi választó fejedelem Blinykling nevű alkimistáját gyilkosság miatt felakasztatta. A másik valamivel érdekesebb tudositás I. Lipót királynak 1681. XII. 22. kelt azon armálisáról szól, amelylyel bizonyos Wirth Györgyöt a magyar nemesség kebelébe felvesz. Az armálist a következő évben Pozsony vármegyében hirdették ki. Nevezettnek az utódai azonban hamarosan hazát cseréltek; két fia, Mihály-Gottfrid és György-Frigyes, I. Józseftől 1710 nov. 18-án birodalmi nemességet nyert és Szászországba költözött át. 1740. VI. 4-ikén VI. Károly császártól birodalmi lovagságot és «Edler von Weydenberg» előnevet kaptak. A család Poroszországban ma is virágzik.
Az évfolyam czikkei között általános érdeklődésre számottartó nem egy találkozik; azonban azt kell látnunk, hogy kevés van köztük, a mely valamely komoly tárgyat tudományos szempontból tárgyalna; a többség a legaprólékosabb heraldikai és genealogiai különösségekkel kedveskedik az olvasóknak. Ez körülbelül megmutatja, hogy a Herold körül csoportosuló közönség merőben műkedvelőkből áll, akiket rendszerint csak az csatol a családtörténethez és czimertanhoz, hogy a maguk és rokonságuk leszármazása és családi története iránt érdeklődnek.
A legbecsesebb s a tudományt leginkáb szem előtt tartó dolgozat a kiváló diplomatikustól, Mülverstedt magdeburgi főlevéltárnoktól való s ez a hübérur czimerének alattvalóira átruházásáról szól. A szerző a Puli Strutz (Strausz) család XIII–XIV. századi pecséteiről vett példán mutatja be, miként cserélték el a régi családi sisakdiszt a hübérúréval, jelen esetben az anhalti herczegekével. Ez a középkorban szokásos czimerváltoztatás főleg azért érdekel bennünket, mert e közt s a magyar főrendüek azon szokása közt, hogy czimereikbe az ország – illetve az uralkodó-jelvényeit vették fel, bizonyos rokonságot látunk.
Gaisberg-Schöckingen Frigyes báró a tornatársaságok jelvényeiről nyujt tájékoztatást. Természetesen csak a németországiakkal foglalkozik s az egyebütt fennállottakról (Anglia, Francziaország, Svájcz) nem vesz tudomást.
Már az egzotikumok közé tartozik Ströhl terjedelmes és számos ábrával kisért czikke a japánok családi czimereiről, amelyeknek a nyugati, középkori eredetü czimerekhez ép annyi közük van, mint akár a vadak totemjeinek. Hasonló jellegü Knud Hansen (Detroit, Michigan, Egyesült-Államok) terjedelmes dolgozata az északamerikai Egyesült-Államok családtörténeti mozgalmairól. Az ebben felhozott adatok mutatják, hogy a «szabad» jenkik földjén gonoszabbul szedi áldozatait a czim- és rangkórság, mint az öreg Európában. Boldog, a ki valamely uralkodóháztól eredettetheti le magát, habár huszszoros töréssel is, és külön speczialistájuk van, Mr. Charles H. Browning, aki ezekkel foglalkozik. Minő módon, arra példa a Dewey család története, a melyben az első Browning-féle ős – a szászok istene: Thor.
Dr. Hauer (Pekingből) a kinai uralkodóház terjedelmes leszármazásával szolgál, amely «az eddig ismérteknél sokkal hitelesebb». Mi hasznát veszik német szaktársaink s mi örömük telik benne, nem tudjuk.
Van azután az évfolyamban, részben igen rövid és hiányos ismertetés kiséretében, néhány szép siremlék képe. Érdekes közöttük a 10 napos korában elhunyt Woyrisch Menyhértnek kb. a XVII. század közepéről való alakos emlékköve, a melyen a kis babának kifaragott képmása inkább idős egyházi férfiut, mint piczike gyermeket mutat. Durván faragott, de gót izlésben szépen megszerkesztett sirkő Wilhelm vom See bajor apáté, 1452-ből. Egy 1474-ből való emléken, a melyet Neuvestedt Kristóf nagyanyjának állittatott, a legrégibb páros-czimerek egyikével találkozunk.
Több közlött régi, czimeres üvegfestmény között feltünik a magyarországi sz. Erzsébetről nevezett marburgi templom két pompás XIV. századi ablakának szines képe, mindkettő a Schweinsbergi Schenk bárók czimerével. Régi czimerkönyvek és tekercsekről is történik emlités; a legrégibb, a melyből szines mutatványokat is kapunk, egy XV–XVI. századi olasz armorial, nem éppen szép, itáliai jellegü czimerábrákkal.
A németek a legkitünőbb heraldikai forrásokat, a régi czimerleveleket rendszerint mellőzik. Ez évfolyamban is mindössze három középkori armális rövid ismertetését találjuk; az első III. Frigyes császártól való s 1459. IV. 18. Bécsujhelyben kelt Ulentaler mk. Herwart Jakab, Henrik és Lukács részére; a második teljes szövegében Theiner Monumenta Poloniae-jéből van átvéve; ezt II. PáL pápa adta 1469-ben a boroszlói Eysenreich Lukácsnak és rokonainak; a harmadik pedig Cornaro Catalin, cziprusi királynő czimeradománya a szintén boroszlói származásu Raszlawitzi Rindfleisch János részére 1485-ből, még pedig olasz nyelven. A két utóbbi szövegére nézve meg sem közeliti hasonló korú armálisaink kifogástalan diplomatikai stilusát; egyik sem áll e tekintetben magasabb fokon Anjoui királyaink armálisai szövegeinél. Igy a cziprusi királyné minden pontosabb körülirás nélkül Cziprus czimerképét adományozza kitüntetettjének, megengedve, hogy azt az illető saját czimerével tetszése szerint egyesithesse.
Jellemző különösség számba megy az a hir, a melyet a társulati ülések egyikén jelentett be a társaság pénztárnoka s legbuzgóbb munkatársa Kekule István kamarás, amely szerint Németországban az Urnak 1904. évében a polgári czimerleveleket osztogató legutolsó hatóság is beszüntette müködését, még pedig – önszántából. Volt pedig ez a hatóság

«Die Kaiserlich Leopoldinisch-Karolinische Deutsche Akademie der Naturforscher»

a mely még ujabb időkben is osztogatta czimeres diplomáit. Valóban, néha megdöbbentő adatok kerülnek napvilágra a legönérzetesebb Kulturvolk életéből.
Azonban tagadhatatlan, hogy mindig lehet valamit tanulni német szomszédainktól. Az, a mit a Herold mult évi 4. számának szerkesztői üzeneteiben olvasunk, minden esetre megszivlelendő lenne a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság részéről is. Történt ugyanis, hogy a Heroldnak egy társulati tagja beküldte a saját családjára vonatkozó jegyzeteit «közlés céljából». A válasz elutasitást tartalmaz. «Ezek a tudósitások – irja a szerkesztőség az illetőnek – Önt és családja tagjait ugyan érdeklik, de a Herold többi olvasóit alig. A Herold szerkesztősége a társulati tagokkal szemben közleményeik kiadásában a legmesszebb menő előzékenységet tanusitja, hanem (a mint többszörösen, egyhangú társulati határozattal is megállapittatott) megengedhetetlen, hogy valaki még élő családokról terjedelmes adatokat a társulat költségén nyomasson ki, ha csak ezek az adatok nem közérdeküek. Ha azonban Ön hajlandó a nyomdaköltségeket viselni, akkor a közlésnek semmi sem állja utját.».
Azt hiszem, ehez nem kell magyarázatot füzni.
Csekei.

Kérelem a Turul olvasóihoz!

Két oldalról is megkeresés érkezett hozzám az iránt, vajjon nem tudnék-e családi irataimból a zalamegyei Hanyi családra, nevezetesen a 16-ik század végén élt Hanyi Balázsra vonatkozólag felvilágositást nyujtani.
Irataim igazolták, hogy a Hanyiak a Gyömöreyekkel együtt birtak Gyömörön és Sárosdon is ingatlanokat; hogy Hanyi Balázs és fiai a Gyömöreyekkel együtt pereltek a devecseri Choron család örökösével, Nádasdyval; hogy Hanyi Balázs 1611-ben még élt és főbirája volt a megyének.
Ezen minőségében a Gyömöreyeknek bizonyos dolgában Hanyi Balázs és esküdtje jártak el és az eljárásról felvett bizonyságlevél el van látva Hanyi Balázs czimerpaizsának lenyomatával.
A czimerpaizsban, egyezőleg a Gyömöreyekével, egy szivet találunk, melyből 3 stilizált rózsa emelkedik ki. Csupán a Gyömörey czimer holdja és csillagja hiányzik.
Hogy Hanyi Balázs a saját czimerét használta, kitünik abból, hogy H. B. betüt is vésetett a rózsák fölé. Már most arra nézve kérek utbaigazitást:
1. Volt-e szokásban az akkori időben, hogy egymással nem rokon családoknak ugyanazon jelvényü czimer adományoztatott?
2. A czimer hasonlóságából lehet-e arra következtetni, hogy azok tulajdonosai ugyanegy családnak tagjai, habár az egyik más nevet vett is fel?
Szives válaszokat a szerkesztőséghez czimezve kér
Gyömörey Vincze.

Helyreigazitás.

A Turul ez évi II. füzetébe két értelemzavaró sajtóhiba csúszott be. Az egyik a 87. lapon, a hol a 8. és 9. sorban e helyett: «a melyet N. Lajos királyunk körülbelül haláláig használt», ennek kellene állni: «a melyet körülbelül N. Lajos királyunk haláláig használt» (t. i. a város). A másik a 88. lap utolsóelőtti sorában van, a hol alguatzonius áll, alguatzirius helyett.
Szerk.

1905-4

TURUL

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság
Közlönye

AZ IGAZGATÓ-VÁLASZTMÁNY MEGBIZÁSÁBÓL SZERKESZTIK
SCHÖNHERR GYULA
TITKÁR
ÉS
VARJÚ ELEMÉR
AZ IGAZG. VÁL. TAGJA.

HUSZONHARMADIK KÖTET.

1905-K ÉVI FOLYAM.

BUDAPEST

KIADJA A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG

MCMV.

ADATOK A KAR HERALDIKAI SZEREPLÉSÉNEK TÖRTÉNETÉHEZ

(Egy táblával és egy czimerképpel a szöveg között.)

A heraldikai kutatásnak egyik érdekes tárgya egyes czimeralakoknak fejlődését és átalakulását különféle nemzeteknél, különböző korszakokon át követni. A heraldikai izlés majdnem minden nemzetnél másképen érvényesül; itt a természetből vett képek uralkodnak, ott pedig a heroldalakoknak van nagyobb kelete. Vannak ismét motivumok, melyek bizonyos határok közé szoritott területeknek heraldikai különlegességét képezik; mint például, hogy mást ne említsünk, a régi német birodalom némely vidékén az üsthorog (Kesselhacken), másutt pedig a stilizált párducz. Spanyolországban a mohamedán mór befolyásra vezethető vissza ama szokás, hogy a pajzsba szókat, mondatokat, néha egész verseket beleirnak; a skót czimerekben pedig gyakran található a királyi pajzsból kölcsönzött, kivül-belül liliommal diszitett lebegő kettős keret.
A magyar heraldikának ha nem is kizárólagos tulajdona, de igen gyakran használt, kedvelt alakja a kar, mely többnyire harczra, néha békés foglalkozásokra emlékeztető tárgyakkal kapcsolatosan szokott szerepelni. Nincs olyan czimergyüjteményünk, mely a magyar czimereknek csak megközelitőleg is teljes számát adná; hiányzik tehát az anyag, mely pontosabb számitást lehetővé tehetne, de nem igen fogunk csalódni, ha azt állitjuk, hogy a magyar czimereknek 25% -ában kar fordul elő. A társaságunk által 1905. évben kiadott Nemzetségi Zsebkönyv második része kétszázhat (nem kétszázötven!) család czimerét közli; ezek között – pajzsban és sisakdiszben – ötvenötben, tehát több mint negyedrészében találtuk meg a kart.
Tudvalevő, hogy a karnak, mint czimerképnek közkedveltsége folytán nemcsak a czimerrel nem birók választották azt jelvényül; akadtak családok, melyek érette régi czimerüket is feláldozták. A Hunt – Pázmán genusból származó Vajday († 1500 táján) és Jánoky († 740 körül) családok ősi czimerüket, a holdat és csillagot, a Zsigmond király által 1431. évben adományozott uj czimerrel cserélik fel: kék pajzsban arany koronából két ezüstruhás kar emelkedik ki, markaikban három-három leveles és száras rózsát tartva (Turul, 1890. 112. l.) A Békássy család pedig kardot tartó karral helyettesitette 1417. évben adományozott czimerét (Turul, 1898. 39. 1.). Mások megtartják ugyan régi czimerképüket, de azt – például halat, liliomot stb. – kar markába helyezik. Különösen a törökkel való hosszu háboruskodások korszakában a kardot, hegyes-tőrt, zászlót stb. tartó kar a harczias nemesség par excellence jelképévé válik; czimerbővitések alkalmával ezzel «javitják» meg a királyok a kitüntetendők régi czimerét; példa erre a Ghyczy család 1364. évben, Erdődy cs. 1565., Kubinyi cs. 1578. és Abaffy család 1609. évben adományozott czimerbővitése. Kevésbbé érintette e divat a czimerükhöz jobban ragaszkodó Zrinyi, Drugeth, Széchy, Perényi-féle nagy dinasztiákat.
Figyelmére méltatta e czimerképet heraldikánk nagymestere, Csoma József is; nagy tudománynyal megirt terjedelmes dolgozata: A kar a magyar heraldikában (Turul 1898. 14. 1.) teljes képét adja annak, hogyan jelentkezik és fejlődik a kar a magyar czimerekben, és hogyan jut itt bizonyos körülmények között olyan szerepre, mely a hazai heraldika jellemző különlegességét képezi.
Talán nem lesz érdek nélkül való, ha magyar czimereink ezen kedvelt alakját a külföldre követve, összehasonlitjuk, mennyiben tér el ottani szereplése a hazaiétól.
Mig nálunk a kar általában a harczias vitézségnek, a férfias tetterőnek kifejezője: addig nyugaton a legkorábbi példái, melyekre már a tizenkettedik században, a mai értelemben vett czimerek keletkezésével majdnem egyidőben akadunk, teljesen más jelleget mutatnak. E korszakban a francziáknál, angoloknál, németeknél stb. ezen czimeralak rendszerint nem a bátor harczosnak félelmetes fegyverforgató karja, hanem női kar, a szerelemre gerjesztő, bájos női test gyöngéd tagja. Ennek magyarázata a lovagias középkor romantikus nőkultuszában található meg. «Ha a világon nő nem volna, hová lennének a lovagok? mi által lennének hiresek? mi adna nekik bátorságot?» kérdezi a «Frauenehre» szerzője (1230 előtt). A lovag, hadbaszállás vagy harczi játék alkalmából, választott hölgyétől szerelmi zálogképen valami ruhadarabot, kendőt vagy más ilyenfélét kap, melyet pajzsára, sisakjára erősit vagy zászló gyanánt kopjájára tüz. Ezen czélra leggyakrabban a hölgy ruhájának ujja szolgált. G. A. Seyler; «Geschichte der Heraldik» czimü nagy munkájában erre nézve sok érdekes adatot sorol fel (142. lap. Das Minne Kleinod cz. fejezet); azokból, melyek tárgyuknál fogva czikkünk keretébe bele illenek, néhányat alábbiakban fel fogunk használni. Wolfram von Eschenbach «Parcival»-jában (1212. év táján egy kis leányka, Obilót, ruhájának ujját Gâwân királyfinak adja, ki azt sajátkezüleg pajzsára erősiti; a leányka jobb karja meztelen marad. A viadal után Gâwân pajzsáról lefejti az átszurt és összevagdalt ujjat, és visszaadja Obilôtnak, ki azt karjára ölti. Hartman von der Aue (1190. kör.) Erec czimü művében leirja a lovag három pajzsát; mindegyiken női ruhaujj van. A ruhaujjat e régi német verselők frouwenermel vagy mouwe néven emlitik; mouw hollandi nyelven most is ruhaujjat jelent; innen származik a «muff» szó.
Az ilyen szövetből kiszabott ruhaujjat a pajzsra erősitették, és rendesen odafestették a kezet is. Hogy e ruhaujj és a kar között nem igen tettek különbséget, azt abból is látjuk, hogy a két alak váltakozva szerepel ugyanazon család czimerében. Különben is az egykoru pecsétek igazolják, hogy az emlitett költők olyan eseményeket beszélnek el, melyeket az életből vettek, vagyis kortársaik is akként diszitették pajzsaikat, mint a verses regények hősei. Egyednek, a Trier felett fekvő Conz várnagyának 1199. évi pecsétje mezején: bő ujjba bujtatott kar kezében rózsaszerü virágot tart; a ruhaujj elől a kézfejnél zsákszerüen lelógó nyulványnyal van ellátva._{Prof: Dr. Hauptmann: Zehn mittelrheinische Wappengruppen. II. Die Gruppe mit dem Frauenarm. Jahrbuch der K. K. heraldischen Gesellschaft Adler. 1900. 8 1. és 3. tábla 39. a. szám.}* Ugyancsak virágot tartó női kar, hasonló ruhaujjban szerepel Lössnich-i János 1268. évi pajzsalaku pecsétjén. A virág itt mindenesetre a kar női jellegének kifejezése; ismeretes, hogy a középkori heraldikai ábrázolás a species megjelölésére ilyenféle járulékokat használ fel; azért tart a farkas fogai között bárányt, a róka ludat vagy tyukot.
Itt önként felmerül azon kérdés: valjon a legrégebbi magyarországi példák nem női kart ábrázolnak-e? Egerváry Mihály vasvármegyei alispán 1365. évi pecsétjén meztelen (?) kar égerfaágat tart; Szepesi Jakab országbiró 1378. évi pecsétczimere: pávatoll legyezőt tartó kar. A Szente-Mágócs nemzetségből eredő családok czimerének közös ábrája: három virágot (rózsát vagy liliomot) tartó kar, mely az Alsáni család czimerében koczkás pajzsfő alatt szerepel. A Kende és Kölcsey czimerben, valamint az emlitett Egerváryban is – a modern ábrázolás szerint a kar pánczélos; ebben alkalmazkodik az általános magyar divathoz, mely a karban férfias, harczias jelvényt lát ott is, a hol az a növényvilágból stb. vett békés, nőies tárgyakat tartja. Igaz ugyan, hogy a női kar a XIV. században már a külföldön is – hogy úgy mondjuk – divatját multa, de mint látni fogjuk, a határozottan férfias jelleg inkáb a későbbi korszakban mutatkozik.
Igen korán jelentkezik a kar a flandriai és franczia nemesség czimerében. Balduin, Mortagne ura és Tournai (Doornick) várnagya, 1911. évi lovaspecsétjén, pajzsán kart visel. Ugyanezt használják utódjai 1217., 1226. és 1234. évi pecsétjeiken; utóbb a kar helyett keresztet vesznek fel, mely már az 1238. évben előjön; ez a Mortagne család végleges czimere: aranyban veres kereszt._{Louis Bouly de Lesdain: Notes sur quelques changements d’armoiries aux XIIe et XIIIe sičcles. 9. lap.}* Mortagne-i Roger, Espierres ura, 1275. évi lovaspecsétjének ellenpecsétjén a két jelvényt egyesiti: a keresztes zászlót kar tartja; itt tehát a kar női jellegét már elvesztette, ámbár – különösen pecséteken – nem ritkán látható zászlót tartó női alak, a pecsét tulajdonosnője._{Id. 12. lap.}*
Lille várnagyai közül Vilmos 1235. évi és II. János 1237. évi pecsétjeiken a kart evetbőrös (vairé) pajzsban viselik. Később ezen család is más czimert: arany pajzsfős veres pajzsot vesz fel; ezen ujabb jelvény már egy 1242, évi pecséten szerepel._{Id. 7. lap.}*
Touraine egyik legfényesebb nemesi háza a Preuilly család; Geoffroy de Preuilly már az 1066. esztendőben lovagias harczijátékot rendezett, mely állitólag Francziaországban a legelső volt. Utódja, szintén Geoffroy, 1218. évi négy sasos czimerpajzsán kar is ábrázoltatik; ez, úgy látszik, személyes jelvény, igazi Minne Kleinod; utódjainál, kik aranyban váltakozó számu (3–16) kék sasocskákat viselnek, a kar nem fordul többé elő._{Id. 13. lap.}*
A heraldikus karnak több rajzát közöljuk Gelre heroldnak a tizennegyedik század végén keletkezett Wapenbockjából.
Lössnich. Veres pajzsban, mely kereszteságu, hegyeslábu sárga keresztecskékkel (croisettes recroisetées au pied fiché) van beszórva, kékköves sárga gyürüt tartó, sárgával diszitett fehér ujjba öltöztetett kar. Sárga sisak, zöldbélléses hermelin takaróval. Sisakdisz: hermelinkalap, két oldalt egy-egy pávatoll-forgóval. (1. ábra.)
Mint fentebb láttuk, a keresztecskék és a virágot helyettesitő gyürü ujabb járulék ezen 1376. esztendőben kihalt család czimerében.
Villiers (a franczia király kiséretében). Sárga pajzsfős kék mezőben hermelin ujjba öltöztetett kar fehér kézzel. (5. ábra.)
A fényes, történelmi hirü de Villiers de 1’Isle-Adam család czimere. A modern heraldikusok félreismerve a kar női jellegét, a ruhaujj lelógó részét az egyházi ruhatár egy darabja után manipule néven blazonálják. Összehasonlitásképen itt adjuk a czimert mai alakjában, melynél a mező arany, a pajzsfő kék. (13. ábra.)
Hardouist (Rajna-menti család). Sárga pajzsban az oldalokból benyuló, könyökeiknél egymást keresztező két kar, zölddel diszitett veres ruhaujjban; a kéz fehér. H. Henrik lovag czimere. (8. ábra.)
Ezen beszélő czimer: harde vuist, Gelre herold művében talán az egyetlen, mely minden kétséget kizárólag, határozottan férfikart, még pedig kemény öklüt, ábrázol.
Névtelen (a magyar király kiséretében). Sárgában fekete vadkanfőt, veresruhás kar támaszt; a ruhaujjat sárga gombok diszitik. (7. ábra.)
A vadkanfő és kar eme sajátságos egyesitése a lengyel Swinka czimertörzsé. Modern források más mázakkal, és növekvő nőalakot ábrázoló sisakdiszszel adják.
Hee Yrnmerain. (A magyar király kiséretében) Veresben alul félgyürübe végződő fehér nyilvas, hegyével felfelé. Sisakdisz: kékruhás karpár; a kéz természetes szinü; a ruhaujjon kivül sárga gombsor. Ez a lengyel Ogoúczyk czimer; ujabb adatok szerint a hozzávaló sisakdiszben két meztelen női kar fordul elő. (4. ábra.)
Kettős kar – úgy pajzsban mint sisakon – már a legrégibb időkben is előfordul; példákat erre a lovagi költészetben is találhatunk. – Az 1260. táján keletkezett Meleranz-ének hosszadalmasan irja le hősének sisakját; két kar: egy kékruhás lovagkar, és egy veresruhás női kar disziti; az aranygyürüs ujju, fehér kezek egymásban nyugszanak «mint mikor a férfi hüséget fogad a nőnek, hogy soha el nem hagyja Meleranz királyfi pajzsán is kettős kart visel. A karinthiai Welz család ősi czimere a fenti idézetnek mintegy megérzékitése: veressel és ezüsttel hasitott pajzsban, elől ezüst pánczélos lovagkar, hátul veresruhás női kar, egymás kezét szoritja (14. ábra).
A férfi kar tehát mindkét esetben csak a női karnak kisérője és mintegy kiegészitője.
A zürichi Wappenrolle 388. sz. czimere a pajzsban és a sisakon két feketeruhás kart mutat olyan helyzetben, mint az Inmerain sisakdiszében, úgy, hogy csak a két kiterjesztett kéz hüvelykujja érinti egymást. Ezt – az elzaszi Ezelmayx család czimerét, H. Runge, a Wappenrolle kiadója, beszélőnek tartja; szerinte a szamárfület mutató kezek jelentése: Esel, merk’s!
Ananderdeel (Annandale, a skót király hübérese). Sárgában, veres pajzsfő alatt ugyanolyan harántkereszt. Fehér sisak; disze: czölöpösen állitott jobb kar, természetes szinü kézzel, két ujj áldólag felemelve; a kar ruházata, a csuklónál három gombbal ellátott szűk fehér ujj, e felett bő veres ruhaujj; a korona vagy tekercs helyett felhőkoszoru, mely alatt a bő veres ruhaujjon a pajzsbeli czimer ismétlődik. (2. ábra.)
Ide tartozik a Bruce család czimere is. Ennek a tagjai Annandale grófságot birták s belőle erednek I. Róbert és II. Dávid skót királyok. Gelre herold a skót király czimerében a sisaktakarón a Bruce czimert ábrázolja. A Bruce család másik régi jelvénye: ezüstben veres nyelvü és karmu kék oroszlán. Több ágban virágzik, (Bruce Earl of Elgin and Kincardine; Bruce lord Burleigh, Bruce baron Aberpare stb.); némelyik megtartotta a régi sisakdiszt, de változott alakban: pánczélos kar arany királyi pálczát tart; a hozzá tartozó jelmondat: Fuimus, czélzással a család azon tagjaira, kik a skót királyi trónra kerültek.
A felhőből kinyuló karnak érdekes blazonálását találjuk a Vadkerti és Szentgyörgyi Vincze családnak Zsigmond király által adományozott czimerlevélben, hol az leirásában angyali karnak mondatik: ... angelicć manus cum brachijs subrubei seu prćsilini coloris de coelo prodeuntes ...; a felhőből kinyuló karokat baraczkvirágszinü mez fedi._{Turul, 1883. 82. lap.}*
Sííy Robbert Colleuille (Sir Robert Colleville skót lovag.) Fehérben fekete, horgonyvégü kereszt, erősen behajlitott ágakkal (croix recercelée). Sárga sisak zöld takaróval; sisakdisz: sárga torony, melyből kékruhás kar emelkedik ki; az ujjat az előkaron három sárga gomb disziti; a fehér kéz sárga nyelü ostort tart, melynek három ága csillagban végződik. (3. ábra.)
A Colville lord Colville of Culross skót család czimerében a kar kezében levő ostor hasonlit az önostorozók által használthoz.
A vallásos vonatkozásu Bruce és Colleville czimerhez sorakoztatjuk még Gelre herold Wapenbockjából egy aragoni ur czimerét:
Die Marques de Villena (Villena marquis-ja). Hasitott pajzs: elől a prades-i grófok czimerpajzsának jobb fele; czimerük haránt négyelt 1. és 4. Aragon: sárgában négy veres czölöp; és 2. és 3.: kékben elszórt sárga liliomokon veres tornagallér három függővel; – hátul vágott; fenn veresben sárga szárnyas fehér kéz, sárga markolatos fehér kardot tart; lenn mint a Prades czimer 2. és 3. mezeje. Gelre heroldnál a tornagallér fehéren maradt. (9. ábra.)
Az ezen czimer szerkezetében szereplő kardos szárnyas kéz a Manuel család czimere; a régi heraldikusok ezen czimeralakot is angyali karnak blazonálják.
Itt emlitjük fel a karral olyan rokon és vele olyan szoros viszonyban álló női ruhaujjnak további szereplését, mely majdnem kizárólag Angolországra szoritkozik. Láttuk a Villiers de 1’Isle-Adam czimernél, hogy annak fő motivumát menynyire félreismerték és elferditették; ugyanez történt más esetekben is. A mai belga és németalföldi tartományokban gyakran találunk csuklyát ábrázoló czimerképeket; ez többnyire a női ruhaujjnak értelmetlenség folytán elferditett alakja.
Azon angol családok közül, melyek a női ruhaujjat viselik czimerükben, első helyen a Hastings családot emlitjük; különféle mázakban már a tizenharmadik század óta használják; a főág, a prembroke-i grófok vonala, aranyban veres ujjat viselt; másik ágazata pedig ezüstben feketét, ez látható itt a Gelre herold után közölt ábrán, és ugyanezt viseli máig a huntingdon-i gróf.

A KAR A HERALDIKÁBAN.
1. Lössnich.
2. Ananderdeel.
3. Colleville.
4. Heer Inmerain.
5. Villiers (régi).
6. Hastings.
7. Swinka.
8. Hardouist.
9. Villena.
10. Mohun (Sommerset).
11. Mohun.
12. Hastings.
13. Villiers (új).
14. Welz.
15. Tremaine.
16. Sz. Ferencz-rend.

A cćrlaverocki verses krónika így énekli (1300. évben) meg a vár vivásánál szereplő család egyik tagját:
Celui ki honour enseigne
Johan de Hastingues a nom ...
Escu avoit fort e legier
E baniere de śvre pareille
De or fin a la manche vermeille ...
A + Mohun család tagjai a ruhaujjat és a női kart is használták; itt látható a Somerseti gróf czimere: veresben hermelinujjas kar kezében arany liliomot tart; lord Mohun pajzsán hasonló mázakkal pusztán a ruha ujját viseli (1. a 11. és 12. ábrákat).
Bár megmaradt a tudat, hogy e czimerkép ruhaujjat ábrázol, a stilizálás annyira kivetkőztette eredeti formájából, hogy az ujabb heraldika a «rosszul szabott» jelzőt adta hozza (mauche mal taillée). Itt adjuk a huntingdoni gróf czimerpajzsát, a mint azt a modern Peerage-könyvek ábrázolni szokták, a természetet megközelitő formában.
Ugyanezen naturalizáló törekvés észlelhető a mecklenburgi herczegek nagy czimerében is, hol a stargardi czimer női karját, a «mouwe» nélkül, meztelenül ábrázolják; a ruhaujj lelógó részét pedig a csuklóra kötött lebegő kendő pótolja.
A karnak heraldikai szereplésére még egy angol példát mutatunk be, a cornwallisi Tremaine család beszélő czimerét, veresben három aranyruhás kar a pajzs szivén össze illesztve; természetes szinü kezük ökölbe szoritva. Emberi lábnak ilyen hármas összetétele már az ókorban is ismeretes. (15. ábra.)
A kar az egyházi és világi rendek jelvényeiben is szerepel. A középkori lovagrendek vagy lovagi társaságok között az Albrecht osztrák herczeg által 1433. évben alapitott sasrend jelvényében: felhőböl kinyuló kar vesszőcsomót tart. Ugyancsak valamely lovagi társaságnak jelvénye: arany felhőből alányuló, bő, lelógó, csipkésszélü ujjba öltöztetett két kar, egymás kezét szoritja; a jobboldali kar ruházata sárga, széles fehér szegélylyel, a bal karé egészen sárga; ez az arlbergi szent Kristóf confraternitás könyvében a magyar sárkányrend jelvényével együttesen szerepel a von Dachsperg család egyik tagjának czimere mellett._{Prof. H. G. Ströhl: Herald. Atlas. Tafel XXX. Nr. 1. és Tafel XXVI. Nr. 4.}*
Az assisi szent Ferenczről nevezett kolduló szerzetesrend (Ordo Seraphicus Sancti Francisci) a szent alapitó életéből vett esemény emlékét őrzi meg czimerében: veresben (vagy kékben) dicsfénytől körülsugárzott latin kereszt lábánál két, a felhős pajzstalpból előnyuló kar keresztezi egymást; az egyik a rend barna csuhájának bő ujjába van öltöztetve; a másik meztelen; mindkettőnek nyitott tenyerén a véres stigma (l. a 16. ábrát). A mázakat illetőleg ingadozók az adatok._{Joh. E. V. Kirchberger, Die Wappen der religiösen Orden. Jahrbuch der K. K. herald. Gesellschaft Adler, 1895. 507. lap.}*
Bizonyos esetekben a kar nemcsak a pajzsban és a sisakon szerepel, hanem mint külső járulék a pajzs mellett talál helyet. Igy V. Gerhard holsteini gróf 1342. évi pecsétjén két harántkeresztbe helyezett kar látható, a jobbkar a sisakot, a bal pedig a pajzsot tartja._{Seyler id. m. 464. 1.}* Bernát regensteini gróf pecsétjén pedig a pajzsot mintegy átölelő kar, föléje emeli, a czimeres sisakot._{Id. Tab. II. Nr. 4.}* Tekintetbe véve, hogy a veringeni grófoknak több_{Id. 143. lap.}* XIII. és XIV. századbeli pecsétje a tulajdonos és nejének képét adja, a mint utóbbi a sisakját férjének nyujtja: nem habozunk a holsteini és regensteini grófok czimerét kisérő karokat szintén női karnak nyilvánitani. Seyler szerint a legrégebbi ismert példája a valódi pajzstartóknak Scharfeneck-i Henrik 1292. évi pecsétjén található fel; a pajzs mindkét oldalán egy-egy hölgy áll, belső kezét a pajzs felső szélére támasztva; a jobb oldalon álló hölgy rózsát, a másik pedig liliomot tart._{Seyler, Geschichte der Heraldika 464. lap.}* Az előbb emlitett két esetben feltehető, hogy egész nőalak helyett annak karja – pars pro toto – ábrázoltatik.
A régi franczia királyság heraldikájában a kar mint hivatali rangot jelző külső járulék, a legfőbb országos méltóság jelzésére volt hivatva. A connétable czimerpajzsa alá két, felhőből előtörő kifelé fordult pánczélos kart helyezett, mely markában a pajzs oldala mentén királyi kardot emel. Rajzunk az 1626. évben elhalt François de Bonne, Duc de Lesdigničres connétable egykoru czimerét ábrázolja.

Itt megemlitjük, hogy az ujabb franczia heraldikának a jobbkar és balkar megjelölésére külön műszavai vannak, de ezeknek használatában nincs egyöntetüség; egyesek ugyanis eltérően a szószerinti értelemtől; dexter, a, um – sinister, a, um és a : szókból csinált megjelöléssel a pajzs baloldalából benyuló kart dextrochčrenek, és a jobboldalról benyulót senestrochčrenek nevezik.
A heraldika hanyatlásával a külföldi czimerekben is elszaporodnak a kardot, bárdot stb. tartó karok; jellegük nem igen üt el a magyar czimerekben olyan gyakorta előforduló karokétól. Általában azt tapasztaljuk, hogy a franczia, angol stb. heraldikai izlés szivesebben a sisakdiszben látja a kart; pajzsban aránylag sokkal ritkábban fordul elő mint nálunk, hol annyira divatos a sisakdisztermészetü alakoknak a pajzsba való helyezése.
Összegezve a czikkünkben felsorolt adatokat, eredmény gyanánt azt a tételt állithatjuk fel, hogy az élő heraldika korszakában a czimerekben szereplő karban többnyire női kar ismerhető fel; az egykoru csekély számu magyar példák is ilynemüek.
GHYCZY PÁL.

A GENEALOGIA KÖZÉP- ÉS ÚJKORI FEJLŐDÉSE.

(Harmadik, befejező közlemény.)

A genealogia időszaki irodalmát Ranfft Mihály_{Született 1700-ban a Lipcse melletti Güldengossán; 1749 óta lelkész az Altenburg melletti Grosstechauban; meghalt 1774-ben.}* nyitotta meg a következő folyóiratokkal: Genealogischer Archivarius I–VIII. Lipcse 1731–1738; Genealogisch Historische Nachrichten I–XII. 1739–1749; Neue genealogisch historische Nachrichten I–XIII. 1750–1762; Fortgesetzte neue genealogisch-historische Nachrichten I–XIV. 1762–1777.
További kiadványok e téren a következők:
Gauhen J. Fr. Des heiligen Römischen Reischs historisch-genealogisches Adels-Lexicon, Band I–II. Lipcse 1740–1747.
Schumann G. Europäisches Genealogisches Handbuch für 1756 (folytatva Krebel és Jacobi Chr. F.-tól). Lipcse, Gleditsch kiadónál.
Gotha’scher genealogischer Hofkalender, 1763 óta, amely napjainkban három részben (uralkodók, grófok és bárók) jelenik meg, és pedig a «Gothacher Taschenbuch der gräflichen Häuser» 1825. «Taschenbuch der freiherrlichen Häuser» 1848 óta jelenik meg.
«Taschenbuch der Ritter-und Adelsgeschlechter» Brünn 1870–1894.
«Taschenbuch der bürgerlichen Familien. Berlin, 1889 óta, melyből 1903-bar már a 10-ik kötet jelent meg.
A monographiák első sorban a császári családokat tárgyalják, pl:
Bettinger János Ádám (Zweibrückenből), Exercitatio genealogica de familia augusta Carolingica, Altdorf 1725.
Köhler irt 1722-ben a frank császárokról, 1725-ben a Karolingokról, 1731-ben a szász császárokról és a Hohenstaufiakról. Hoffmann János Vilmos 1731-ben a Babenbergekről. Pregitzer János Ulrik 1730-ban a Würtembergi családról.
Nagyobb szabású müvek:
Schöpflin János Dániel* «Historia Zaeringo-Badensis» Karlsruhe 1763–1766. Tom I–VII. (a II. kötettől kezdve Koch-tól folytatva).
Hergott «Genealogia diplomatica augustć gentis Habsburgicć». Bécs, 1737–1738, 3 köt. Eccard J. G. 1721-ben szintén a Habsburg családról.
Furer C. G. 1722-ben a frank császárokról.
Gebhard I. L. 1736-ban a Merovingokról.
Az országos és az egyetemes genealogia tágabb terén működtek többek között a következők:
König Bálint Genealogische Adelshistorie der chursächsischen Geschlechter. Lipcse, 1727–1736.
Hörschelmann F. L. A. Sammlung zuverlässiger Stamm- und Ahnentafeln verschiedener adelicher und freiherlicher Familien. Koburg, 1774.
Gebhardi L. A. Genealogische Geschichte der erblichen Reichsstände Teutschlands, Bd. I–III. Halle, 1776–1785.
Gatterer János Kristóf Handbuch der neuesten Genealogie und Heraldik, Nürnberg 1761.
Pütter János István,_{Született 1725-ben Iserholm-ban; előbb ügyvéd és magántanár Marburg-ban, 1748-ban az államjog tanára Göttingában, hol mint emeritus 1807-ben meghalt. Irt számos jogi művet is.}* Tabulć Genealogicć ad illustrandam Historiam inperii Germanici. Goettingć, 1768 (többnyire Hübner szerint, házassági összeköttetések nélkül).
Estor I. G: Praktische Anleitung zur Ahnenprobe. Marburg, 1750.
Voigtel Traugott Gotthelf: Genealogische Tabellen zur Erläuterung der europäischen Staatengeschichte. Halle, 1811, Supplementband 1829.
Oertel F. M. Genealogische Tabellen zur Staatengeschichte der germanischen und slavischen Völker im XIX. Jahruhunderte. Lipcse, 1846. Ujonnan kiadva 1857-ben. Igen kedvelt és annak idején nagyon elterjedt mű.
Broemmel Frigyes, Genealogische Tabellen zur Geschichte des Mittelalters bis zum Jahre 1273. Bázel 1846.
Ezen munka többnyire a Heeren és Ukert-féle «Geschichte der europäischen Staaten» czimü gyüjtőmunka egyes részeinek genealogiai kivonata; de oly kritikai érzékkel, a kortani és birtokviszonyoknak oly szabatos figyelembevételével összeállitva, hogy a legjobb és megbizható munkák sorába számithatjuk. Sajnos, a mü csak 1273-ig terjed, szerző azt irja, hogy a mű folytatása felette nagy költséggel járt volna, mert egy kitünő szedőnek egyetlen egy nyomtatott iv kiszedésére négy heti idő kellett!
Behr Kamill, Stammtafeln der europäischen Fürstenhäuser 1854. (azóta ujonnan kiadva 1870-ben Lipcsében). Pompás kiállitásu és nagyon kedvelt mű, nem mindig kellő kritikával szerkesztve.
Hopf Károly, sokoldalu kutató, ki első sorban Görögország genealogiájával foglalkozott. Ernyedetlen szorgalommal a helyszinén kutatva, ő az első, ki a középkori görög hűbéres államok történetét biztos alapra fektette, a számtalan idegen származásu görög dinaszta-család genealogiáját okirati kutatások alapján tisztázta, és «Chroniques Grčco-Romanes inédites; ou peu connues» (Berlin 1873) cimű műve függeléke gyanánt önálló nemzedékrendi táblák alakjában tette közzé. Ezen táblákat gondos kritika, a kortani s birtokviszonyi adatok rostálása, az archontologiai adatok minuciózus beható vizsgálata és a házassági összeköttetések kifogástalan megállapitása és páratlan teljesség jellemzi.
Hopfnak másik hatalmas műve, a «Historisch-Genealogischer Atlas seit Christi Geburt bis auf unsere Zeit.» Hopfnak az volt a szándéka, hogy összes elődeit túlszárnyalva, az egész genealogiai anyagot, a mennyire az uralkodó és féluralkodó családokra vonatkozik, összeállitsa és kiadja. A munka hét osztálya Európát, két osztálya pedig a többi földrészeket tárgyalta volna. Tervét azonban nem valósitotta meg. Munkájából az első kötet Gothában, 1858-ban jelent meg, ehez 1866-ban még egy kis függelék (4 füzet) járult, s ezzel a vállalat teljesen megszünt. A megjelent részek Németország uralkodó és fél-uralkodó családait tárgyalják. Ezen műről már nem beszélhetünk oly elismerőleg, mint a középkori görög családok tábláiról. Hopf elég megrostálatlan anyagot is felvett, a mivel munkája megbizhatóságát különösen a legrégibb korszakbeli adatokra vonatkozólag, kétes alapokra fektette. Egyik főhibája továbbá, hogy a családok női tagjait egyáltalán nem, a házassági összeköttetéseket pedig csak ott méltányolta, hol ez a birtokok átruházása folytán kikerülhetetlennek mutatkozott. Mindezen fogyatkozásai mellett Hopf Atlasza még számos kutató nemzedékeknek nélkülözhetlen útmutatóul fog szolgálni.
Cohn Lajos Adolf, 1871-ben a Voigtel-féle nemzedékrendi táblákat adta ki ujra, melynek Németországot és Németalföldet magában foglaló kötetét oly önállósággal dolgozta ki, hogy Voigtelnek már nyomait sem lehet benne felfedezni. Voigtel könnyelmü gondatlansággal másolta le Hübner hibáit Cohn dolgozata pedig, az irodalomnak lelkiismeretes felhasználása mellett mindenütt, a hol csak lehetett, még az okirati anyagot is magában foglalja.
Grote Hermann (1802–1895.), a kiváló érmész, szintén kitünő munkával gyarapitotta a genealogia irodalmat; munkája «Stammtafeln» czim alatt Lipcsében 1877-ben jelent meg és még sokáig nélkülözhetetlen útmutató marad.
Kneschke Ernő Henrik kiváló szemész genealogiai téren is hatalmas munkásságot fejtett ki. Művei: Die deutschen Grafenhäuser der Gegenwart, Lipcse 1853–1855, négy kötetben. Die Wappen der deutschen freiherrlichen und adeligen Familien, ugyanott 1856–1858. Neues deutsches Adelslexikon. 1858.
Európa többi országainak családtörténeti irodalmából csak némi szemelvényeket nyújthatunk.
Angolországban Dugdale Vilmos_{Született 1605-ben a, Warwicki grófságban fekvő Coleshill-ben; 1638-ban királyi czimernök; elkisérte I. Károlyt ennek hadjárataiban; később czimerkirály és 1677-ben a térdszalagrend első heroldja; meghalt 1665-ben (mások szerint 1688-ban.)}* «Baronage of England» czimü művével (1675, 2. kötet) kezdődik a tulajdonképeni tudományos genealogia irodalma.
Őt követték: Douglas Betham Vilmos hasonló czimü müvével és újabb időben Gordon.
Olaszországból kiemelendők a következők:
Tinto G. Ferencz, La Nobilta di Verona. Verona 1590.
Pigna Keresztelő János (Ferrarából), De principibus Atestinis (= Este). Ferrara, 1595.
Crescenzi G. P., Corona della nobilta d’Italia, Bologna, 1639.
Sarsovino Ferencz, «Origine e fatti delle famiglie illustri d’Italia. Velencze, 1670.
Biffius, Nobilitas illustris familić Vicecomitum etc. Milano, 1671. 1.
Lellis C.: Discorsi degli familie nobili del regno di Napoli. Nápoly, 1654–1701.
A legkiválóbb olasz genealógus azonban kétségkivül gróf Litta Pompejusz. Született 1781-ben Milánóban; akadémiai tanulmányai után franczia katonai szolgálatba lépett, melyet mint őrnagy elhagyván, magát történelmi és genealogiai tanulmányokra adta. Az 1848. évi forradalom alatt hadügyminiszter és a nemzetőrség parancsnoka; meghalt 1852 aug. 17-én. Főműve az óriási kiterjedésü «Famiglie celebre italiane». Milano, 1819–1875. Tekintve az anyag rengeteg voltát, nem lehet csodálni, hogy Litta művének vannak kevésbbé sikerült, a szigorú birálatot ki nem álló részei is.
Gravina V. P. Genealogia della familia a Colonna Romano di Sicilia. Pisa, 1876.
Famiglie Notabili Milanesi: Milano, 1875–1881 (folytatódik azóta).
A jelenlegi olasz nemesség nyilvántartását a Pisában megjelenő Annuario della Nobilta italiana adja, mely 1892-ben már a tizennegyedik évfolyamban volt.
Spanyolországban a következők tünnek ki:
Garsia Saabedra J., Tractatus de Hispanorum nobilitate. 1597.
De Salazar y Castro L., Historia genealogica de la Casa de Lara. Madrid, 1696–1697.
Florez Henrik: Memorias de las Reynas catolicas, hist. genealog. de la Casa de Castilla y Leon; Madrid 1770.
Piferrer F.: Nobiliario de los reinos y senorios de Espańa, Madrid 1857.
Portugália legnagyobb genealogusa Sousa, kinek munkája a köv. czimet viseli: Historia geneal. da Casa Real Portugueza.
Dániában kiváló tekintélynek örvend Gerschow J. Munkája: Genealogia Regia Danica et Regio-Ducalis Holsatica. Schleswig, 1639.
Közismert a «Lexikon over adelige familier s Danmark, Norge og Hertugdommene. Kopenhága, 1787» czimü mű.
Svédországból a következőket ismerjük:
Törsök till en Historia om Sveriges Adel etc. Stockholm 1822.
Stiermann, Rehbinder és Rothlieb, Matrikel ofwer Swea Rikes Ridderskap. Stockholm, 1754–1823.
Klingspor Károly Arvid,_{Svéd királyi országos czimernök, dragonyos őrnagy.}* Sveriges Adel under 1600–1700 talen. Upsala, 1872–1877. «Sveriges Ridderskaps och Adels Vapenbok, Stockholm, 1874–1879. (5 kötetben).
Az osztrák tartományokból ismereresek:
Balbini Boleszló jezsuita, született 1611-ben Königgrätzben,; kidolgozta a cseh genealogiát; főműve: Miscellanea histor. regni Bohemić, Dec. I–II. Prága 1679–1687; 4 kötet.
Gróf Coronini Rudolf, született 1731-ben, titkos tanácsos és görczi alkormányelnök; meghalt 1790-ben; a görczi genealogia művelője. Főműve: Tentamen genealogicum promovendć seriei comitum Goritić. Bécs, 1759.
Hoheneck J. G. A. Die löblichen Stände des Erzherzogthums Oesterreich. Band I–III. Passau, 1727–1747.
Wissgrill Ferencz Károly. Schauplatz des landsässigen niederösterreichischen Adels. Band I–V. Wien, 1794–1824.
Mindkét munka még mai nap is az ausztriai genealogia fő-forrása, bár Wissgrill sok helyen nem megbizható és zavaros. Tervbe vett művéből csak 5 kötet jelent meg, s jelenleg (teljes példányban) a legnagyobb ritkaságok közé tartozik. A bécsi «Adler» czimü heraldikai-genealogiai társulat évkönyvében a mű folytatása megkezdődött.
Belgiumban Goethals F. V. vált ki, a ki önálló munkáin kivül, másokkal együtt még a következő gyüjtőmunkát is kiadta: L’indicateur nobiliaire de France, de Belgique, de Hollande, d’Allemagne, d’Espagne, d’Italie et d’Angleterre, d’aprčs les collection mss. des bibliothéques publiques en Belgique. Paris, 1869.
A jelenkori genealogiai kutatók egyik főképviselője gróf du Chastel de la Hovarderie Pál Armand; született 1847 május 26-án a hennegaui Kain les Tournai-ben. Főműve: «Notices genealogiques Tournaisiennes» 1881–1887, három kötet. Számos családtörténelmi dolgozatai közül minket leginkább a Crouy-Chanel családra vonatkozó, 1885-ben kiadott dolgozata érdekel, melyben e családot egyszerüen «kalandor család»-nak (famille roturičre) nevezi.
Az orosz genealogusok közül kiválik: herczeg Dolgorukij Péter, kinek főműve: Notices sur les principales familles de la Russie, először 1843-ban Bruxelles-ben, azután, már 1858-ban harmadik kiadásban jelent meg. Ezen mű miatt kegyvesztett lett. 1856-ban egy nemességi lexikont adott ki 4 kötetben. Oroszországból kiutasítva, részint Párisban, Bruxellesban és Angolországban, utoljára Genfben élt, hol 1868 aug. 18-án meghalt.
Lengyelország legnagyobb genealogusa Niesiecki Gáspár, kinek műve a következő czimmel jelent meg: Korona Polska przy zlotey wolności, starźytnemi wszystkich katedr, Prowincyi, i Rycerstwa kleynotami, etc.» 4 kötetben, Varsóban, 1728–1743. E munkát oly tekintélynek tartották, hogy az, kinek családja benne előfordult, nemességének bebizonyítása czéljából egyébre nem szorult. Bobrowicz 1832-ben ujra kiadta.
Az ujabb irodalomból emlitendők:
Gr. Lodia-Czarniecki Kázmér, született 1839 márcz. 4-én Tifliszben, kinek «Herbarz Polski» czimü, Gnézenben 1882-ben megjelent műve számos lengyel család genealogiáját tartalmazza.
Gr. Corvin-Kossakowski; született 1837 jul. 3-án az orosz Kowno nevű kormányzóságban levő Wojtkuszki-ban. Főműve: Monographie historique et généalogique de 70 familles polonaises; 3 kötet. Varsó; az első kötet második kiadása 1876-ban jelent meg.
Zychlinski Tivadar Szeliga, született 1837 jun. 24-én Grzymizlaw-ban. Főműve: «Zlota Ksiega Szlachty Polskiéj», Pózen 1877–1889 tizenkét kötetben.
Balzer Ozsvát, lembergi egyetemi tanár «Genealogia Piastów» czimű művét a krakói tudományos akadémia 1895-ben adta ki. Szerző a lengyel-magyar genealogiai érintkezésekre vonatkozólag a magyar kutatás eredményeit kellőleg figyelembe vette.
Görögországban tulajdonképeni genealogiai irodalom csak a legujabb időben fejlődött ki. Főképviselője pedig Christomanos Konstantin Atanáz, Erzsébet magyar királynénak görög nyelvmestere. Főművei: «Genealogiai tanulmányok Athén középkori archon-nemzetségéiről (görög nyelven), Athén 1887» és «Feudal-Organisation des Königreichs Klein-Armenien» 1890 (a bécsi «Adler» czimü herald. genealogiai társulati évkönyv 145–153-ik oldalán.
Hg. Rhodocánakis Dömötör. A Chiosi Marnesi-család történetéhez» czimü genealogiai munkát irta.
Hogy a görög középkor, nevezetesen pedig a Görögországban letelepedett latin családok genealogiáját egy nem görög nemzetiségü ember, hanem a német Hopf Károly gyüjtötte össze, azt már fentebb hangsulyoztuk.
A magyarországi genealogia fejlődési menetéről e helyen szintén csak rövid vonásokban szólhatunk, mert e sorok feladata nem annyira az irodalmi termékek részletezésében, mint inkáb a legkimagaslóbb fejlődési pontok megjelölésében rejlik. Reméljük azonban, hogy a magyar heraldika és genealogia fejlődésének története talán már nem igen távol időben szakavatott monografusra fog akadni.
Nálunk a rendi felosztás és a nemesség jogainak szigoru megőrzése már a legrégibb időktől kezdve a genealogia érzék kifejlődésére és gyakorlati alkalmazására vezetett; mindamellett azonban még sem mondhatjuk, hogy a XIX. század második harmada előtt szorosan veendő genealogiai irodalom létezett volna. Valódi genealogiai munkák ezen korszak előtt nagy ritkaságok._{Hogy újabb időben erősen lebecsült XVIII. századi jobb genealogusaink kritikai érzék dolgában az egykorú németeknél nem állnak hátrább, azt a szekemberek előtt felesleges hangsúlyozni. Családtörténeti irodalmunk egészen más szinben tünnék fel, ha a külföld irodalmát is olyan szigorúan birálnók el, mint a hazabelit s ezen az alapon ejtenők meg az összehasonlitást. Természetesen a nagyszámú kéziratban maradt munkákat is figyelembe kellene venni.
Szerk.}*
Kiemelendő, hogy már legrégibb krónikásaink közül Keszői Simon (IV. László alatt) és Turóczi János nagyon becses genealogiai adatokat nyujtanak, hogy az Árpádok családtörténetével – bár felületesen és nagy szófukarsággal – egy kis genealogiai krónika foglalkozik és hogy okirataink genealogiai szempontból nézve sokkal figyelmesebbek és részletesebbek, mint a külföldéi. Hogy Imhoff Nadányi Jánosnak, «Florus Hungaricus» czimü művére hivatkozik, legyen szintén megemlitve.
A későbbi korszak történelmi munkáiból, melyekben genealogiai adatokat már számbaveendő mértékben találunk, vagy melyek már kizárólag családtörténettel foglalkoznak, a következőket akarjuk kiemelni:
Pulma Károly Ferencz, Notitia rerum Hungaricarum; Nagyszombat, 1770. Még kétszer kiadva.
Kéri György Ferencznek a bizánczi császárokról, Nagyszombatban 1744-ben megjelent művét csak azért emlitjük e helyen, mert ő volt az első, ki «Szynadene» magyar királyné családi hovatartozandóságát kritikailag tárgyalta.
Benczur József «Ungaria semper libera (Bécs, 1764.) czimü művében Péter királyunk származásával foglalkozik.
Schier Xystus «Reginć Hungarić primć stirpis» (kiadta Rosnak Márton 1776-ban) tisztán csak a királynék genealogiájával foglalkozik.
Ide sorozhatjuk Gánóczy Antal prépost munkáját «de Sancto Ladislao rege». Bécs, 1775.
Cornides Dániel genealogiai munkája: «Regum Hungarić qui seculo XI. regnavere, genealogiam illustrat atque ab objectionibus Antonii Gánóczy vindicat Daniel Cornides ...», Pozsony és Kassa, 1778. Polémiai természetű munka, kiterjedt kritikai apparatussal sok helyütt szerencsésen összeállitva. Cornides a kútfők alapos tanulmányozója, bár eredményeiben elég lényeges hiba is van.
Wagner Károly,_{Született 1724 ápr. 11-én; jezsuita; a rend feloszlatása után a pesti egyetemi könyvtár őre és tanár; meghalt , 1790. jan. 7-én.}* több nagy okirattáron kivül a következő családtörténelmi művet adta ki: «Collectanea genealogico-historica illustrium Hungarić Familiarum, quć jam interciderunt» 1778-ban és még később is. Helylyel-közzel még ma is hasznavehető mű, mely némely helyen azonban minden kritika nélkül, a személyek és a kortani adatok felcserélésével van kidolgozva.
1796–1798-ban Lehotzky András a következő munkát adta ki: «Regni Hungarić et partium eidem annexarum IV. status et ordines, seu nobiliarum familiarum stemmatographia, etc. Ez Wagner után az első mű, mely a magyar családok genealogiáját terjedelmesen tárgyalja.
Sokáig az egyedüli útmutató e téren és így magától érthető, hogy genealogiai bibliának tekintették. Elődeinél jobb ugyan, de számtalan helyen – egyes archontologiai adatait kivéve – nem megbizható.
Horvát István 1820-ban «Magyarország gyökeres – régi nemzetségeiről» czimü kis munkájával a magyar genealogiai kutatókat uj irány felé vezette, a mennyiben az ő idejéig alig figyelembe vett «nemzetségek» kikutatását kezdeményezte s ezáltal a napjainkban annyira elterjedt nemzetségismének alapitója lett. Mint minden kezdet, úgy ez is nehézségekkel járt. A szerzőnek 1820-ban még vajmi kevés okirati anyag állhatott rendelkezésére s így meg kell neki bocsátanunk, ha műve hézagos és helylyel-közzel helytelen.
Kőváry László «Erdélyország családai» czimü művével az erdélyi főrendü és kiválóbb köznemes családok ismertetését szolgálta.
Ezen többé-kevésbbé pusztán családtörténelmi munkákon kivül, még Budai Ferencz, Magyarország polgári historiájára való Lexicon a XVI. század végéig» czimü, Nagyváradon 1704–1705-ben három kötetben megjelent műve, melyet öcscse Ezsaiás adott ki, tekintélyes családtörténeti anyagot szolgáltat. A mű ezen téren annyira bevált, hogy 1866-ban második kiadásban is megjelent.
Korszakot alapitott a magyar genealogia terén Nagy Iván,_{Született 1824 jun. 18. Balassa-Gyarmaton; 1852-ben Budapesten az egyetemi könyvtár tisztje, később első őre, azután a képviselőház napló-szerkesztője. Meghalt Horpácson; 1898 okt. 27-én.}* kit teljes joggal a magyar Hübnernek nevezhetek. «Magyarország családai» czimü műve 1857–1868-ban tizenkét kötetben és egy pótkötetben jelent meg. Nem lehet e sorok feladata, hogy ezen mennyiség és minőség tekintetében óriási művet kritizálja, történt ez már sokkal avatottabb oldalról a legmérvadóbb helyen; csak annyi legyen itt is kiemelve, hogy ezen alapvető munka, bár szerkesztésekor a mai szigorú bizonyitó módszer még nem volt általánosságban elfogadott irány és habár ezért, részint pedig a felhasználás végett beküldött anyag megbizhatatlansága következtében számos helyen fogyatékos, hü utmutatója lesz mindenkor a magyar genealogusnak.

***

Uj lendületet kapott a genealogia a XIX. század utolsó harmadában a heraldikai-genealogiai társulatok által, melyek közül a következőket akarom betüsorrend szerint kiemelni.
1. Bécs. Heraldisch-genealogischer Verein «Adler» (később cs. kir. heraldikai társulat) 1870 máj. 10-ike óta. Közlönyei: a) Heraldischgenealogische Zeitschrift, 1871–1873, b) Jahrbuch des herald. Vereins «Adler», 1874–1882, c) Jahrbuch der k. k. heraldischen Gesellschaft «Adler» 1883 óta, d) Monatsblatt der k. k. heraldischen Gesellschaft «Adler» 1881 óta (5 évfolyam képez egy kötetet).
2 . Berlin. «Herold» czimü heraldikai-genealogiai egyesület. Alapittatott 1869 decz. 8-án. Kiadványai: «Der deutsche Herold» czimü havi folyóirat és «Vierteljahrsschrift für Genealogie, Heraldik und Sphragistik», mely évnegyedenként jelenik meg. Ezeken kivül 1894-ben, 25 évi fennállása alkalmából egy diszesen kiállitott «Festschrift»-et adott ki, mely többek között egy Magyarországra vonatkozó dolgozatot is foglal magában.
3. Boroszló. Genealogiai társulat. Czélja különösen sziléziai családokról szóló genealogiai adatok gyüjtése s ezeknek a boroszlói városi levéltárba való későbbi letéteményezése; továbbá nemesi családok számára kiadandó archivum összeállítása.
4. Boston. «New England» czimü történelmi s genealogiai társulat.
5. Budapest: Magyar heraldikai és genealogiai társulat, 1883 óta. Közlönye: «Turul» czimü évnegyedes folyóirat. Kiadványairól e helyen felesleges lenne szólni.
5. Hága: a) «de Nederlandsche Héraut» 1881 óta. Hasonló czimü közlönye 1883 óta jelenik meg, évnegyedes füzetekben.
b) «De Nederlandsche Leeuw» czimü heraldikai s genealogiai társulat, 1883 óta. Közlönye a «Maandblad».
6. Lipcse: «Rother Löwe» czimü egyetemi egyesület a történelmi társtudományok ápolására.
7. Paris: «Societé héraldique et genealogique de France» 1880 óta. Közlönye (1881 óta): a «Bulletin de la societé héraldique et généalogique de France». Megjelenik minden hó 10-én és 25-én, 16 oldalból álló füzetekben.
8. Pisa: «Reale Academia araldo-genealogica» 1876 jun. 25-ike óta: Közlönye a havonként megjelenő « Giornale araldico-genealogico-diplomatico.»
9. Svájcz: «Societé Suisse d’ Héraldique» 1891 óta. Közlönye (1892 óta) «Archives héraldiques suisses».
Azon álláspontot, melyet ezen egyesületek a genealogiával szemben, Magyarország határain kivül, elfoglalnak, – csekély kivétellel – korántsem lehet olyannak nevezni, a minőt a genealogia mint tudomány érdemelne. Egészen eltekintve attól, hogy a legtöbb társulat első sorban csak a heraldika különös művelését tüzte ki magának főfeladatul és hogy ennek következtében a genealogia náluk csak alárendelt szerepet játszik, azt tapasztaljuk, hogy még a genealogia művelésében, illetve a vele szemben tanusitott bánásmódban is több irány felé szükkeblüen és egyoldaluan járnak el.
A legtöbb egyesületben csak hazai, illetve nemzeti genealogiát művelnek_{Mint a hogy valamely nemzet történetirói is első sorban hazájuk multjával foglalkoznak. A meddig az emberiség nyelvek és nemzetek szerint tagolódik, addig a humanisztikus tudományokat nemzetközivé tenni merő lehetetlenség. Szerk.}*; helylyel-közzel befolyásolják őket politikai s felekezeti korlátok; az ókor genealogiájáról mit sem akarnak tudni; az egyetemes, vagy az országos történelembe vágó genealogiai kérdések elől állhatatosan kitérnek, kivételes kegyelem számba megy, ha évek alatt ily természetü dolgozatot közlönyeik hasábjaiba felvesznek; főtörekvésük oda irányul, hogy a hozzájuk intézett, a legkülönfélébb egyéni czélok és igények kielégitésének szolgáló kérdésekre válaszoljanak és igy a mindennapi szükségletnek megfeleljenek vagy – hogy valamely kevésbbé sujtó kifejezéssel éljünk – az úgynevezett gyakorlati (alkalmazott) genealogiát üzzék.
Hiba lenne ezeknek alapján ezen egyesületek müködését teljességgel rosszalni, vagy létjogukat egyáltalában eltagadni; a genealogia fejlődési menetéről szólva okvetlenül szükség volt arra, hogy e társulatok jelentőségét rövid elbirálás tárgyává tegyem, de viszont ki kell emelnem azt is, hogy a dolgok jelen állásában a viszonyok nem is lehetnek kedvezőbbek. A hatóságok, a közművelődési intézmények nem támogatják őket; azok, a kiknek legtöbb szolgálatot tesznek, a kiknek családjaik multjának felderitésével és felkutatásával, a történeti szereplés kideritésével társadalmi felsőbbségét és fokozott jelentőségét biztosítják, megelégednek azzal, hogy némi csekély tagdijak lefizetése mellett a társulat kötelékébe lépjenek, a nélkül, hogy a társulat czéljait, felvirágzását és fennállásának biztositékait anyagilag és erkölcsileg kellőleg támogatnák. Pedig: sint Mćcenates, non deerunt Flacci Marones.
Másrészről tapasztaljuk, hogy ezen társulatok szellemi, vagyis irodalmi tevékenysége még a tudomány emberei részéről sem méltányoltatik kellőképen.

***

Elértük elmélkedéseink végpontját.
Láttuk, hogy a genealogia a római világuralom bukása után több századig teljesen parlagon hevert, mindaddig, mig a frank állami rendszer által kezdeményezett és a Karolingok által megszilárditott európai nemesi intézmény neki uj lendületet nem adott; hogy erre delelő korszakát érte el; oly korszakot, melyben a genealogia, bár helytelen alapokon, a gazdagok, nagyok és hatalmasok kedvencz tárgyává vált és hogy elvégre, hosszas irodalmi harczok után a komoly, kutató és szabatos tudományok sorában tudott magának helyet kivivni. E helyet minden ellenséges áramlat daczára mai napig elfoglalja, és most már, bár nem minden tekintetben kielégitőleg, a genealogiai egyesületek körében állandó és biztositott ápolásra akadt. Záradékul még egy észrevételünk van.
Első pillantásra úgy látszik, hogy éppen napjaink nem igen alkalmasak arra, hogy a genealogiai tudományt ápolják és népszerűsitését emeljék.
Napjaink uralkodó iránya a demokratikus (de a valódi szabadelvütől még nagyon távol álló) szellem és jelenkorunk túlbecsülése. A demokrata irány attól tart, hogy a genealogiának különös művelése az egyén túlbecsüléséhez és a család bálványozásához vezethetne s hogy ellentétben napjaink haladó irányával a maradiság és hűbériség, szóval a politikai, társadalmi és szellemi életben kisebb-nagyobb mérvben hanyatlást okozó tényezők győzelmét mozdithatná elő.
A másik irány abban mutatkozik, hogy saját korszakunkat a tökéletesség mintaképének tekintjük, minek következtében annyira jutottunk, hogy elődeinket szeretjük lebecsülni s magunknál tökéletlenebbeknek tartani. Miután pedig a genealogia a történelem valamennyi társtudományainál nagyobb mérvben hivatva van arra, hogy a mult alakjait előtérbe helyezze, attól kellett tehát félnünk, hogy napjaink fentérintett iránya a genealogia törekvéseit csak szánalomteljes vállvonással fogja kisérni.
Csakhogy a genealogiának a nevezett mai áramlatok egyikétől sem kell félnie; harczol mellette oly tényező, mely elég gyakran már élesebb áramlatokkal szemben is győzött, harczol – a társadalmi közfelfogás. Mert ha még a legszélsőbb demokrata is zokon veszi, hogy fia nem «jó» családból származó feleséget vesz magának, – ha még a segélyt keresőt is bővebben és szivesebben támogatjuk, ha «jó» családból származik, ha «jobb» napokat látott és ha végre a biró is a bünösnek «jó» családból való származását veszi tekintetbe: akkor el kell ismernünk, hogy ezen az emberi kedélyi életnek semmi górcsővel észre nem vehető végpontjaiban székelő genealogiai érzék mindaddig fenn fogja magát tartani, mig egyáltalában emberek lesznek.
Dr. WERTNER MÓR.

A KÁLNÁSI KÁLNÁSSY CSALÁD.

Ámbár kétségtelen, hogy az emberi faj természetes gyarapodásának folytonosságánál fogva minden család őseredetü, a különböző családokat – akár a történetiró akár a természettudós szemével nézzük a dolgot, – mégsem lehet egyenlően elbirálni. Ha ugyanis azt mondják, hogy valamely cslád régi, akkor ez alatt azt kell értenünk, hogy azon nemzetség a társadalomban hosszabb idő óta szerepelt és az ország dolgainak intézésében régóta tevékeny részt vett. Előfeltétele ezen tevékenységnek azonban, a régebbi időkben, a nemesség birása volt. Hogyha tehát, a ma is nagy ingerrel biró, de sokszor előitéletet ébresztő mondást használjuk, hogy «ez régi familia», akkor ezzel valamely nemzetségnek nemcsak a régi időkből eredő nemes voltát jelezzük, de főképen az állam föntartásában való érdemeit ösmerjük el.
Ily értelemben vett ősrégi nemzetséget mutatok be a Kálnási Kálnássy családban, a mely, ha nem is származik – mint némely régi irások regélik – Lehel vezértől, több mint hétszáz év óta szerepel, s egyes tagjai által a közéletben tevékenyen részt vesz.
A család története a tatárjárás utáni időkben, Magyarország egyik legsiralmasabb korszakában kezdődik, akkor, a midőn a nemzet egy a csatatéren összetiport hőshöz hasonlit, kibe azonban az őserő ismét akaratot és erélyt önt és a ki halálos álmából új életre ébred. A temetőhöz hasonló országban a menedékhelyéről visszakerült IV. Béla király csodás erővel fogott az elalélt nemzet feltámasztásához. Hogy azonban nemes munkáját háboritás nélkül végezhesse, biztositania kellett magát a külországi beütések ellen, békeszövetségek kötése által.
Ily czélú küldetésben részesiti a király Vizibor fia Gyármánt (Germanus), a Kálnássyak ősapját, a midőn 1249–50-ben Damilla ruthén vagy orosz herczeghez meneszti. Hogy ezen megbizatást Gyármán a király kedve szerint intézte el, kitetszik abból, hogy Béla király 1251-ben kelt privilegiális levelében_{1402. évi átirata a Kolosy cs. levéltárában.}* ezen és már fiatal korától végzett egyéb hüséges és eredményes szolgálatai jutalmául, őtet és két testvérét, Rinardust (Rinold) és Jundot mindezek fiú örököseivel egyetemben királyi szabad jobbágyokká, vagyis nemesekké teszi, Novum Castrumban._{Ujvár, Kis-Szeben szab. kir. város kerületében, a melyet – a hagyomány szerint Bors vezér az ország határa védelmére épittetett. Ezen vártól nevezi el Róbert Károly király Ujvár megyét, a későbbi Sáros vármegyét.}* A midőn Gyármánt a külbéke biztositására szolgáló küldetéssel bizza meg a király, tanuságot tesz a nagy bizalomról, a melylyel iránta viseltetik. Ebből következtetve Gyármánnak országos- és külügyekben egyaránt járatosnak kellett lennie, a miért igen valószinű, hogy ő és apja Vizibor már előbb sem éltek szolgai rendben.
Gyármán nemcsak mint államférfiu, hanem mint családalapitó is emlékezetre méltó, – miután hat fiunak volt az apja. – Ezek egyike korán elhalt; a többiek külön ágakat és családokat alapitottak, ősapáivá vállva öt, hosszu időkön át virágzott nemzetségnek. Az öt család közül a Bagos és Gyármán familiák kihaltak, mig a másik három, a Bánó, Kükemezey és Kálnássy ma is él. Az öt fivér utódai birtokaikat egész a XIV. század közepéig osztatlanul birták, hogy osztályt tegyenek maguk között, arra az első inditó okot az adta, hogy Simon (Kükemezey) 1349-ben panaszt tesz László (Bánó) ellen, egy földterületnek jogtalan és erőszakos eltulajdonitása miatt._{Az oklevél eredetije a Kolosy család levéltárában.}* Az 1350-ben a jászói konvent előtt lefolyt osztozásnál_{Az osztálylevél eredetije a Bánó család levéltárában.}* Komlós és környéke földjeit minden hozzátartozandókkal az 5 fiu között 5 egyenlő részre osztották, örökös és fiuról-fiura átörökölhető joggal. Ebből:
az első részt kapja Arnold fia László, a mai Tapoly-Lucskai és Kükemezei Bánó család őse;
a második részt Jakab és Albert, az Adrianus fiai, úgyszintén György és Benedek az elébbi Jakab fiai kapják; az 1698-ban kihalt Nádfeői és Kükemezei Bagos család ősei;
a harmadik részt kapják Simon, a Zoltán fia, Miklós és János fiaival, valamint Bagosi György fiai: Imre, Balázs és Péter. Közülük Simon a mai Kükemezei Kükemezey család őse;
a negyedik rész Márk fiainak, Istvánnak és Jánosnak, a mai Kálnási Kálnássy család elődeinek jut;
az ötödik részt pedig, Domonkos fiai, János és Miklós, a kihalt Dienesfalvai (ma Prócs) Gyármán család ősei kapják.
Álljon itt először is a közös őstől leszármazó öt család nemzetségfája:

Vizibor; Gyármán; Rinard †; Jund †; Adrianus de Lucska; Volter; Sebastianus; Gregorius; Mathias †; Joannes; Jacobus 1350; Alatina Joannes de Asgúth neje; Katha Petrus Kapos de Nemti neje; Albertus de Lucska 1350; Nicolaus; Rinald; Arnoldus de Kükemező; Ladislaus; Zoltan de Kükemező; Simon; Mark de Kálnás; Dominicus de Dienesfalva; Johannes; Stephanus; Jacobus, Laurentius; Joannes; Nicolaus Gyármán-család; Georgius Bagos de Nadfeő; Benedictus; Andreas †; Ladislaus; Andreas 1420-ban egy nyolczados perben Bánónak mondatik, Bánó-család; Imre; Bertalan; Mihály, Kálnássy család; Michael; Nicolaus; Joannes de Lucska, Kükemezey család; Emericus; Blasius; Gregorius; Demetrius; Petrus; Jacobus, Bagos-család

Az 1350-ik évi osztály után az osztályos atyafiak azt remélték, rogy Komlós földjén levő területeiket nyugodalmasan birhatják; ezen reményükben azonban csalatkoztak, miután 1400 táján a kir. kamara kétségbe vonta a Gyármán utódok igazi nemességét. Ez okon 1402-ben megjelennek Visegrádon Bebek nádor előtt és adományleveleikkel bebizonyitják, hogy birtokaikat és czimeiket jogosultan használják, hivatkozván a jó emlékezetü IV. Béla királynak 1259, 1261 és 1264-ben kiadott privilégialis leveleire s magukat birtokaik használatában biztosittatni kérik._{Az erről szóló oklevél a Kolosy cs. levelei között.}*
E veszedelmet elháritván a nemzetégük feje felül, uj, ezuttal végleges osztályra határozták el magukat. Közakarattal felmennek 1412-ben Rozgonyi Simon országbiró elé s ott a következőkép osztoznak meg:
Kálnási Imre fia Bertalan kapja Kálnás falut a malommal, mindennémű megmiűvelt és műveletlen földekkel és szolgálmányokkal;
a Gyármán családnak jut Pósfalu, Dienesfalu és Dukafalunak a fele;
a Kükemezey, Bánó és Bagos családok kapják Lucska, Kükemező, Salamonfalu (ma Zsálmán), Cservélyes és Istvánfalu helységeket.
A törzsbirtokot, Komlóst, továbbá Nádfőt és Töltszéktől a Tapoly folyóig terjedő erdőket továbbra is közösen használják és birják. Ezen osztálylevélben az ős, Gyármán minden utódja ismét egy törzs és vérből eredő nemes embernek neveztetik._{Az osztálylevél eredetije a Kolosy-levéltárban.}*
Kálnási Bertalanról mindössze annyit tudunk, hogy 1414-ben Nyirjesi Henrik ellen inquisitiót tartatott, mert ez a Tapoly folyó melletti birtokrészét elfoglalta._{U. ott.}*
Ennek a Bertalannak két fia maradt: György és Mátyás.
György, mint a Czudar Simon tulajdonát képező Makovicza várának kapitánya tünik fel. Mint ilyen hüséges szolgálatai jutalmául I. Ulászló királytól kálnási birtokaira uj adománylevelet kap 1444 július 2-án.
Györgynek még ezenkivül vannak részbirtokai a két felesége után, a sárosmegyei Nagy- és Kis-Ternyén, Nagyfaluban, Tarnón és az abauji Baktán, ezen utóbbiakat azonban 1492-ban Duka György sárosi kapitánynak zálogositja el. 1465-ben nagy kitüntetésben részesül: Mátyás király pallosjoggal ruházza föl. Két felesége volt Ternyei Petronella és Ternyei Anasztázia, a ki 1490-ben halt meg.
Első feleségétől születtek: II. János, I. Ilona, I. Erzsébet, a másodiktól; I. László. III. János.
György öcscse, I. Mátyás Sáros várának a várkapitánya. Egyidejüleg Makovicza várának is parancsnoka lett, bátyjának I. Györgynek onnan való elmenetele után.
Mátyás gyermektelenül hunyt el; a családot bátyja gyermekei terjesztették tovább.
Ezek közül 1468-ban, apjuk, György halála után II. János, Ilona és Erzsébet osztozkodnak örökségükön. Ugyanazon esztendőben Corvin Mátyás király privilegialist ad János és fivére László részére, a Tapoly melletti Long falu egyik felére nézve. 1482-ben Bagosi Lucska János magszakadásával, ennek részbirtokai a királyi fiscusra szállanak, ez pedig azokat More János váradi prépostnak adományozza. Ezen donátió ellen Kálnássy II. János továbbá a Bagos és Kükemezey családok ellentmondást adnak be, az ősiségre hivatkozván, mely szerint a birtoknak Lucskai János testvéreire és azok maradékaira kell szállani.
1500-ban János királyi adószedő. Jánosnak felesége Raszlaviczy Anna 1518-ban a jászói konvent előtt osztoztatja gyermekeit a terhek arányában, a miből világos, hogy férjének már ez év előtt el kellett hunyni.
II. Jánosnak a mellékelt genealogiai táblán feltüntetett ivadékai közül csupán unokája I. Ferencz lett életerős, egész a XIX. századig virányzott s gálszécsinek nevezett ág ősapjává. Ferencz a XVI. század közepén Gyulavár prćfectusa, Szatmár és Sáros-vára főkapitánya, lovassági dandárnok.
Harczias élete regényességét még változatosabbá teszi az, hogy a sok veszély és zavarban mindig vigasztalóra volt szükége s alig hunyta be szemét egyik felesége, már is másikat keres élettársul. Feleségei voltak:
1. Eszenyi Csapy Ilona, † 1556.
2. Szinyey Potencziana, szül, 1536, † 1575 febr. 24, ettől nincs gyermek.
3. Valkay Anna, († 1577-ben,) első férje Malomvizi Kenderessy, második férje Kálnássy I. Sándor.
Ferencz 1547-ben Kálnássy I. Simon özvegyének, Duka Ágnesnek megbecstelenitése miatt Kende Tamástól fegyveres elégtételt vesz és az özvegyet becsületébe visszaállitja.
1557 július 10-én Ferdinánd király Ternye, Dukafalu egész portiókat és Sóri, Pusztafalu részportiókat adományozza Ferencznek és Kristófnak.
1560-ban Gyármán utódai – a Bagos család kivételével – régi birtokaik jogos tulajdonában megerősittetnek.
1569-ben Miksa király Bocskay Györgyöt pártosságáért az országgyülés elé idézi, a hová ez meg nem jelenvén proscriptus lesz és számkivettetik, birtokai pedig az ezen esztendőben kelt adománylevél értelmében Rákóczy György, Kálnássy Ferencz és Deregnyey Pál lovassági dandárnokoknak adományoztatnak. Bocskay birtokai voltak: Bacskó, Gálszécs, Dargó, Csabalócz, Alben, Kohány, Zebegnyő, Tárnoka, Agócz, Luka, Csernő, Szeghi és Visnyó puszta Zemplénben (Szirmay, Comitat Zemplén Topog. 275. oldal).
Bocskay István közbenjárására Bocskay György fiai a bodrogközi javakat visszakapják, de a gálszécsvidékieket nem, a melyek Kálnássy Ferencz tulajdonában maradnak. Gálszécsen második felesége Potentiána nyugszik, kinek élete őfolyását az ottani r. kath. templomban hosszu sirfelirás dicséri.
1573 szept. 11-én kelt Miksa király protectionálisa, melyben Ferenczet biztositja, hogy minden birtokaiban meg
védelmezi.
1574-ben pünkösd után transactió van a királyi biztos előtt Ferencz és Zoltay István örökösei között Szakácsi, Sassa (Borsod), Czencze, Hollóháza, Thokos (Abauj) és Zubogy (Gömör) birtokok felett, a melyeket Ferdinándtól adományképen kértek s melyekből Ferencz a maga részét kiveszi.
Miksa 1576 május 27-én Ferenczet szatmári várkapitánynyá nevezi ki. 1576 nov. 6-án Kis-Merkócz, Thegenye és Feketemező ungi részbirtokokat kapja. 1580 szept. 1-én Rudolf király biztositja Ferenczet és nejét Valkay Annát, hogy Vid és Álmosd biharmegyei birtokaikat, melyeket némely nemesek eltulajdonitottak, nekik visszaszerzi.
Gyermekei közül csupán Ferencz nevü fia alapitott családot.
III. Ferencz is a harcznak szenteli élete javarészét. Vitézségéért 1595-ben Tisza-Várkonyra donátiót kap másokkal együtt. A házasságban atyja példáját követte, a mennyiben neki is három felesége volt. Első neje Kálnói Bornemmissza Anna, a kinek apja 1600-ban a törököket a Tisza mellől elüzi s 1602-ben testamentumában Tisza-Várkonyt, Kálnót és Péterföldjét, Ferencz feleségének és második leányának, Sárának, Szinyey Miklósnénak hagyja.
Második felesége Semsei Semsey Margit.
Harmadik felesége Balpataky Zsófia, később Pihony Jánosné. Ferencz jó és hü szolgálataiért Gálszécsben kap birtokot, melyet már a következő évben osztály alá bocsát.
Ferencz a Kálnássy-ak között ez időben a legvagyonosabb, mert sok más vidéken levő birtoka mellett még Kálnás határának a fele is az övé. Gyermekei:
1. III. Gergely, kinek neje Báncsy Erzsi.
2. IV. György.
3. III. Zsigmond szül. 1599., † 1660., neje Felsőpulyai Bükk Judit, † 1637.
4. II. Margit.
5. III. Ilona. – Első férje Szegedy János, második férje Athal István.
6. III. Anna, férje Lucskai Bánó Zsigmond.
7. I. Judit, férje Zathureczky László.
8. IX. János.
1624 június 29-én Zsigmond és Gergely a gálszécsi, ágócsi és kálnási birtokokon megosztoznak.
Zsigmondnak felesége Bükk Judit 1637-ben hal meg s ekkor Zsigmond az asszonynak borsodi és hevesi jószágaiból kap egy részt.
Gyermekeik: IV. Pál, II. id. Sándor, V. Pál, II. Judit.
Id. II. Sándor († 1706.) igen durva természetü ember volt, a ki szegény jobbágyait ok nélkül is minden módon sanyargatta. Rossz tulajdonságai fiára, V. Gergelyre is átháramlanak, a ki az embereket kalodába veti, a falusi kupaktanácsot biróstól szétveri, elfogott embereket a börtönből erőszakosan szabadit ki, stb.
A felesége, Boronkai Boronkay Mária révén Nagy-Mihályban, Zemplénben lakik. Egy ideig a vármegyének táblabirája.
1745-ben Gálszécsre kir. adományt kap.
V. Gergelynek, kinek Sándor testvére magtalanul halt el (VI.) Ferencz nevü fia folytatta a családot.
Ferencznek (1646–1766 január 26.) első neje Komlóskeresztesi Fejérvári Borbála, a kivel rövid ideig él s nincs is gyermeke tőle. Második felesége Rájzinger Anna-Mária (szül. 1714, † 1790. február 6. Ettől való gyermekei közül csak V. Sándornak (szül 1735 nov. 23, † 1802 aug. 27.) voltak utódai. Ez a milyen jó természetü volt fiatal korában, oly erőszakossá válik öregebb napjaira. Fiával, I. Lajossal sok kellemetlenséget okoz III. Istvánnak és más rokonainak, a miért a birósággal is sokszor akadt bajuk.
Igazi szerelemből veszi el a szepesmegyei Hadussoveczről Újházi Juliát (szül. 1749 január 25, házasság 1765 okt. 5., † 1836 január 8.).
A kálnási felső kastély homloktáblájának bizonyitéka szerint, ezen századokra készült erős alkotmányt ők épitették 1776-ban. Sándor halála után az asszony leginkább Nyirjesen lakik sógornőjénél, Zsuzsannánál, kinek férje, Tahy Menyhért, ámbár a Kálnássyakkal sokat viszálykodott, kedves embere volt.
Sándornak öröklött birtokai voltak Zemplénben: Gálszécs, Kohány, Gerenda, Bacskó, Dargó, Tarnóka, Zebegnyő és Kis-Azar. 1792 márczius 12-én ezeket Kolosy Pál cseleji jószágával cseréli el olyképen, hogy miután Sándor birtoka 22.000 frt, a Kolosy Pálé pedig nyolczezerre becsültetett, Kolosy 14.000 frtot fizet a cserére.
Sándornak tiz gyermeke volt: II. Károly, III. Terézia, II. Ádám, IV. Júlia, I. Lajos, I. Klára, VI. Sándor, XIV. Anna, VII. Sándor, II. Zsuzsánna. Közülük (I.) Ádám († 1769 szept. 16.) a katonaságnál szolgált és alezredesi rangot ért el.
A katonaéletet elhagyva Ádám öröklött birtokára megy, Gálszécsre, a hol tetemei is nyugszanak. A gálszécsi református templomnak egy nagy harangot adományozott, a melyen e latin emléksor olvasható: «Sacra Reformatis, ut Galszecsienoibus ornem, de Kálnás Dominus me fundi jussit Adamus.»
A felesége Csoma Erzsébet, a ki 1787 okt. 20-án halt meg.
Egy leányuk volt, IX. Erzsébet, a ki gyermekkorában hunyt el.
(II.) Juliannát 1760 február 6-án Saárossy Zsigmond-Sebestyén vette nőül, a kivel Ér(-Köbölkuton lakott. – Egy levélben bátyját, (V.) Sándort arra kéri, hogy miután a hires eperjesi festők úgyis mennek a debreczeni vásárra, tehát a neki járó 200 forintot azokkal küldje el. Másodszor Dobay Gáspárnak lett a felesége.
A testvérek közül családot csupán (I.) Lajos (szül: 1772 márczius 31. † 1828 aug. 7.) alapitott. Ennek élete különben a szerencsétlenségek lánczolata. Dajkájának hanyagsága folytán csecsemő korában a földre esett és némává lett, de a margonyai pap legalább gagyogni megtanitotta s igy beszédjét nagy nehezen meg lehetett érteni. Elmebeli szomoru állapota és magával való tehetetlensége miatt és rész szerint italra hajlandó szokása folytán azonban gyámság alá helyezik. Lajos ezen szerencsétlen állapota daczára 1880-ban elhamarkodottan nőül vette Demke Rozáliát (sz. 1772, † 1835 aug. 8.), a ki a férje gyengeségét különféle helytelen lépésekre és a vagyon elpazarlására használta fel. Férjét egy megyei bizottság által önállóvá tette, csak azért, hogy javait el lehessen adni s a rokonok kénytelenek voltak ujra gyámság alá helyeztetni, nehogy ősbirtokuk idegen kézre jusson. I. Lajossal vagyis ennek 1803-ban, egy éves korban elhunyt fiával, (VIII.) Györgygyel ezen ág fiágon, kihalt, s daczára, hogy a kálnási javakat a donationális záradék értelmében csak fiu-örökösök kaphatták, Lajos nővérei némely rajta fekvő terhek szine alatt mégis ezek egy részének birtokába léptek. Ez ellen III. Tamás és a többi Kálnássyak tiltakozást adtak be, miből hosszadalmas per keletkezik, melynek az a vége, hogy részint birósági itélet, részint pedig visszavétel utján. Kálnás birtoka a Kálnássy család és ennek leszármazói kezében marad.
(II.) János testvére (I.) László több népes ágnak az ősapja volt. Ezek közül: (V.) János nevü fiától a szabolcsi ág vette kezdetét.
(V.) János gyermekei közül a legkiválóbb (II.) Mihály († 1608 táján). Neje a főrendü családból való Cseleji Cselei Zsuzsanna, a ki kedves lirai verseket irt. – Férje elhunyta után, 1610-ben Kolosi Kolosy Bálint neje lett.
Mihálynak öt gyermeke volt: VII. János, III. Mihály, I. Pál, III. Mátyás és I. Johanna.
Közülök csak (III.) Mihálynak voltak ivadékai. A felesége Gulácsy András beregi főispán leánya s ezen a réven Mihály és testvére VII. János Szabolcsban laknak, Kemechén és Bogáton, a miért kálnási elhagyatott nemesi kuriájukat Pongrácz Gábornénak Újfalusi Klárának adják zálogba 20 évre 1000 körmöczi aranyért. A zálogos részt id. XI. János ismét visszaszerezte.
Mihály 1681-ben beregi főispán. Két gyermeke maradt: Katalin és Gábor.
Gábor katona lehetett, mert egy hivatalos iratban úgy emlitik, mint a ki császár fizetésén levő hadakban távol van.
Különben Szabolcsban lakott s ott volt birtokos. Gyermekei: Márton és Gábor, a kiknek elhalása után a Kálnássy javaknak Szabolcsban fekvő részeit a Jármy, Gulácsy és Ormos családok kapják.
Visszatérve a XVI. századra, úgy találjuk, hogy I. Lászlónak (II.) Mátyás nevű fia két főág alapitója lett. Két fia volt: János és Miklós.
Az előbbinek ágát tárgyaljuk előbb, miután ez a XVIII. sz. folyamán kihalt.
Kálnálssy (VI) Jánosról mindössze annyit, tudunk, hogy három fiunak volt apja. Ezek:
Gáspár († 1622), kiről nincsenek adataink, Pál és Tamás.
(II.) Pál (1540–1623.) Felesége volt Bors Borbála asszony, a kit Pál halála után Rokonoki Péter vett nőül.
Az asszonynak Felső-Dobsza abauji faluban volt birtoka, a melyet Balassa Gergelynek perköltség fejében kötött le. Miután Borbála asszony a terminusra nem fizetett, a birtokát lefoglalják. Idővel azonban a hatvankét magyar forint és két ezüst kalán tartozást, négy üsző ökörrel és egy fejős tehénnel megváltja.
Gyermekeik: (III.) Pál és id. (II.) Gábor.
A második testvér (I.) Tamás († 1618.) Kende Erzsébetet (született 1585) vette nőül. Csak leánygyermekei maradtak: Potentiana és Anna.
(II.) Pál fia, id. (II.) Gábor (1614–1668.) egész életét perlekedés közt tölti el. Anyja, Bors Borbála után Borsodban Paraszt-Bikk, Geszt, Dorogna, Nagy-Mihály, Pály, Leányfalva és Várallya helységekben vannak részbirtokai.
Első nejétől Egry Katától († 1689 február 21. Kassán) elvált. Második felesége Fekete Anna.
Gyermekeik: VI. Pál († 1723.), a kit a vármegye az elszaporodott rablók, latrok ellen felállitott statárium itélőbirájává tett meg, Balpataki. Jánossal és Passut Gáspárral egyetemben és (IV.) Gergely.
János testvére (IV.) Gergely, labanczságának lett áldozata. Rákóczy hadai Makovicza vár alatt elfogták, azután egy Eperjes melletti várba vitték, a hol árulása miatt 1671 aug. i-én lefejeztetik.
Id. (XI.) János (1660 jún. 13–1724 júl. 13.) a katholikus ág feje s e minőségében III. Ferencz ellen inquisitiót tétet azért, hogy a kálnási egyház kelyhét, tálát és harangját adja vissza. Nagy vallási buzgalmában sógornőjétől, (V.) Gergely özvegyétől erőszakkal elveszi a templom berendezési tárgyait és az 1639-ben alapitott protestáns templomot 1713-ban katholikussá teszi. Hogy a templomot ujjá épithesse és szükséges egyházi ruhákat szerezhessen, adományokat gyüjt. A kálnási egyház anyaegyház volt Vaspatak filiával. Fából épült kápolnából állott; volt három harangja, két kelyhe és egy albája. Volt papja, tanitója, a jövedelme is jó.
János felesége, Hermányi Sztankay Judit 1736 május 14-én bátyjánál, Bornemisza Istvánnál halt meg Ádámföldén s Kis-Szilván temettetett el. Gyermekeik: Gábor, Julia, Erzsébet és György.
Ez ág egyedüli folytatója a következő nemzedékben (XI.) János fia, (IV.) Gábor († 1760 február 23-án).
Anyjának, Sztankay Juditnak szeretetét nem érdemelte ki; végrendeletében ugyanis azt olvassuk, hogy: «Gábor nemhogy fiúi engedelmességbűl mi hozzánk tartozó szeretettel viseltetett volna, de sőtt inkább attyaj szeretettet és engedelmességet fére tévén, minket gyakorta megszomoritott,» miért is az anyja szerzeményeiből Gábornak semmit sem, de annál többet hagy leányainak.
1721 február 25-én Gábor feleségül veszi özv. Kálnássy Ferencznét szül. Sirokai Hedry Zsuzsannát (1685–1749 aug. 24.) hat gyermekkel.
Az előbb emlitett (II.) Mátyás másik fiától, (I.) Miklóstól származnak le az összes most élő Kálnássyak.
Ennek fia volt:
I. András. Az 1633 június 14-én kelt vallomási-jegyzőkönyv, a mely özv. Kálnássy I. Pálné, Bors Borbála kérelmére vétetik fel, I. Andrást durva és erőszakos ember szinében tünteti fel. Kende Erzsébet ugyanis ezt vallja: «tudja biztosan, hogy Kálnássy András rugdosta Bors Borbála asszonyt és a kékeket is látta.»
Ennél sokkal kényesebb kifejezésekkel vallanak a többi tanuk.
Felesége, özv. Trocsányi Zsófia, kinek első férje Bánó András 1663-ban 48 éves korában halt meg.
I. András mint hív lutheránus a kálnási templom tornyába harangot állit ily felirással:
«Isten tiszteletére és dicsőségére alapitotta nemzetes Kálnássy András úr 1686-ban, július hónap 5-én.
Gyermekei közül III. László folytatta a családot.
Róla igen keveset tudunk. Nem lehetett rossz ember, mert felesége, Görgey Flóra (szül, 1634-ben) egy levelében férjének halálát igy siratja: «mely édes kedves urammal 18 esztendeig való együttlakásunk csak mint egy 18 órának tetszett.»
III. László utódaiban eloszlik a Kálnássy-család.
Négy fia közül három alapit családot. Az első fiu (X. János) ága rövid életü, már ennek leányában teljesen kihal.
Ő maga Sztropkó várának (Zemplénmegyében) a kapitánya 1710 óta. A várbeli irott instrukczió szavai szerint:

1. Az egész uraság megedgyezett consensussából lett megnevezett Kálnássy János uram a vár kapitánya.

4. A várbeli rendszerint tartott fegyveresek és minémü Porkoláb uram commandóját agnoscálni tartoznak, kiket ő kglme disciplina alatt tartson, megvizsgáltatván kinek-kinek fegyverét, etc.

5. Jóllehet az réghi szokás szerint tartattatni szoktak vala az várban strásák, mindazonáltal kiváltképpen való gondviselésében lészen a strásáknak felállitása mind gyakorta megjárattatása, hogy a strása személy annyival is éberebben strásállyon.

8. Kedvetlen vendég lévén az tüz, a ki ilyen szorosságban nem kevés kárt okozhatt, kinek eltávoztatássára a várbeli haydukkal minden kéményt megvizsgáltattván ‘s gyakran megtisztitassa. Dohány szivássokat penig a cselédeknek az széna körül absolute ne engegyen.

9. Ha látszik szünni a pestis ... és addig is kiki maga tanyáját tisztán tarcsa.

14. Interveniálhattnak olyan casusok is, kikről semmi emlékezet sincsen, az olyak kap. uram igaz keresztyén hiti sinceritására bizattattnak.
Petthő Zsigmond.
János felesége Kosovics leány volt.
III. László második fia II. András († 1713) eleinte Kálnáson, később pedig Gálszécsen lakott. A Rákóczy-féle szabadságharczban tevékenyen részt vett.
Első felesége Kolláth-Helmeczi Kolláth Mária,_{Érdekes jegyzőkönyv maradt fel ennek testvéréről, Kolláth Lászlóról, a melyben is azt a kérdést vetik fel az egyik tanunak: Tudod-e ’s láttad-e tanu, ha valaha az megholt Kolláth László a kuruczokkal járt-e, avagy társalkodott e velek? Az első tanu ezt vallja: tudja bizonyosan, hogy Kolláth L. soha nem társalkodott a kuruczokkal, a kik megsarczoltatták, kinzották, verték; a kishelmeczi házától rabúl vitték, hanem 400 ftokig való sarczon bocsátották ki rabságából, a mikor megromlott annyira; hogy csak pálczán és nem külömben járhatott maga erejével, de még is Ungvár várába, Ó Felsége hűségébe megh is holt.}* második felesége Kriványi Dessewffy Zsuzsánna.
Fiai közül (XII.) János szül. 1701 febr. 20, † 1782 jan. 20.) Erélyes, igen erős testalkatu férfi, a ki mint hires prókátor tette magát ismertté. lrodalmilag is képzett férfiu, a ki családja hirnevesebb alakjait könnyen gördülő hexameterekben énekeli meg.
Neje Tahvári és Tarkői Tahy Éva (1715 január – 1775 augusztus 27-én, házasság 1742. évi januárban).
III. István (sz. 1744 ápril 30; † 1801 júl. 11.) A jóravaló tisztes táblabirónak jellemzetes alakja. Ifju korában a lovasságnál szolgál s 1766-ban kadét. 1776 július 23-án unokahugát, Kálnássy Borbálát (szül. 1749 decz. 3, † 1814 szept. 15.) veszi nőül, protestáns léte daczára az egri püspök áldásával. Hét gyermeke közül öt fiu és egy leány korán haltak el. Csak (III.) Tamás alapitott családot s vitte előbbre ágát, de ő is csak egy nemzedékkel.
(III.) Tamás sz. 1782 máj. 27, † 1858 aug. 19.) Szikár, hosszu szakálú, egyszerü modorú és életü férfi, a ki naphosszant a krónikákat és öreg irásokat bujja és bár szivvel-lélekkel magyar s az 1849 után való korban érthető gyülölettel viseltetik minden német iránt, mégis szinte jobban beszél latinul, tótul és németül, mint anyanyelvén. Üres óráiban irogat is. Megirja «a pápák büneit» egy félarasz vastagságu kötetben, a melyben erélyesen sürgeti, mint buzgó lutheránus ember ezen «felesleges intézmény» megszüntetését. Maradtak továbbá «Utleirásai», családtörténeti adatai és birtokügyekre vonatkozó számtalan irásai.
1809 január 8-án Kükemezei Kükemezey Terézt (szül. 1790 szept, 12, † 1840 május 29.) veszi nőül pusztán anyja óhajtására. Hogy menynyire ráerőszakolták a leányt, bizonyitja a házassági szerződés is, a melyben a menyasszony apja kiköti, hogy a mely fél a házasságtól visszalép, 2000 forintot tartozik fizetni. 1828 május 9-én a Tahy-család osztályakor Tamás is kap részt Tahy Lászlóné után Nyirjesen és a Petrecz pusztán.
Miután ezen korban gyakori volt azon eset, hogy egy tulajdonosnak birtoka számtalan apró széjjeleső darabból állott, úgy hogy nemcsak a gazda nem tudta bizonyosan melyik az ő része, de ezenfelül a jogtalan eltulajdonitásoknak is ki volt téve, azért Tamás is egy darabban akarta birtokát tudni s 1848-ban a kálnási földek commassátióját véghez is vitte. Az urbériség megváltásakor a telkes gazdáknak jutott részekért körülbelül 8000 forint váltságdij állapittatott meg.
Midőn 1849-ben az osztrák sereg segitségére bejövő orosz katonák a Tamás curiáját is pusztitják, barmait elszedik, szembeszáll az oroszokkal, a mi miatt elfogják, halálra itélik, de a rokonok kérésére megmenekszik.
Az öreg urnak kedvencze az unokája, Kolosy Miklós, s azért is tanittatja maga, hogy a maga egész tudását és becsületét beleönthesse. A mint azonban megtudta, rogy Miklós a «gymnastika» tanulásába is belekezd, ez ellen erélyesen fellép, azt irván neki, hogy a tornázás csak német komédiásnak, de nem magyar embernek való; az uszást pedig rövidesen egészen eltiltja. Tamás 76 évet élt egészségben.
Miután fiutódja nem maradt, vagyonát leánya, Petronella (1812 ápril 28–1849 ápril 6), illetve ettől származott unokái örökilk. Férje Kolosi és Cseleji Kolosy István (szül. 1794 okt. 27, esküvő 1831 júl. 24, meghal 1840 febr. 6), eleinte 10 évet Bécsben töltött mint az udvari cancellária hivatalnoka, később pedig haza jött s itt táblabiróvá választották.
Miután Petronella ágazata fiágon kihalt és a privilegiális donationális levél azt mondja, hogy a kálnási birtok csakis fiuágot illet, akár 100, 200, 300 sat. év mulva is, tehát Petronellát sem illette volna a kálnási birtokrész. Apja, III. Tamás azonban a Kálnássy I. Károlyban még fiágon virágzó család ezen ágával nem lévén jó viszonyban, birtokát leányára, és ennek maradékaira hagyta, Annak gyarapitására különben az asszony férje is nagyon belefolyt, mert miután az I. Lajos ágának kihaltával ennek nőtestvérei és ezek férjei a családi irások egy részét elégetik és ezen bizonyitékok hiján az ellenük folyó birtokpert a maguk javára tudják irányitani és a birtok egy részét a maguk kezébe tudják juttatni, akkor Petronella férje, nehogy az ősi birtokot szétporladni lássa, a Lajos testvéreinek részét 35.000 forinton megveszi, erre cessiót kér és kap.
Miután III. Kálnássy Károly 1898-ban bekövetkezett halála után gyermekei kálnási birtokrészüket eladóvá tették, a 7 évszázadon a Kálnássy nemzetség tulajdonában levő birtok a Kolosy család kezére ment át.
Négy gyermekük maradt: Kolosty Matild (Bizáki Puky Mártonné), Ödön és Miklós, kinek neje Bizáki Puky Ilona.
III. László családalapitó 3-ik fia id (IV.) Ferencz volt.
Ferencz († 1720) a protestáns Kálnássyaknak a feje és a vallási villongás vezetője akkor, a midőn a család a katholikus és protestáns ágra szakad szét.
A lutheránus IV. Ferencz és a katholikus XI. János annyira rossz viszonyban voltak egymással, hogy még a többször kiküldött megyei bizottságok sem birták őket összebékiteni.
A felesége Sirokai Hedry Zsuzsánna (sz. 1685, meghalt 1749 aug. 24), a kit a Ferencz elhunyta után az unokaöcscse, Kálnássy IV. Gábor vett el. – Gyermekei közül hárman alapitanak családot: Zsigmond, András és László.
Lássuk ágaikat egyenként.
(IV.) Zsigmond (1703 máj. 1–1766 jún. 16) a Kálnássy család porosz ágának megalapitója. Fiatalságát Kálnáson tölti el. Huszonöt éves korában, a midőn egyszer Pesten jár, a kellemetes modoru fiu megösmerkedik Grabowski Szaniszló ermelandi (Posen) püspökkel, a ki miután megtudja, hogy Zsigmondnak nem sok a vagyona, fölszólitja, jönne el vele Poroszországba. Zsigmond csakugyan utnak indul, de kiköti, hogy testvéreit, V. Ferenczet és IV. Andrást is magával vihesse, kálnási birtokát pedig unokatestvérére, Sándorra bizza.
A püspök Kálnássy Zsigmondot Hartenburg várának főkapitányává s a vár őrségének parancsnokává tette.
Testvéreit Zsigmond eleinte maga tartja, német irásra és beszédre tanittatja. 1729-ben egy porosz kisasszonyt a von Geritz családból vesz el; ez azonban nemsokára meghalt úgy hogy ettől maradékai sincsenek.
Zsigmond testvére, Ferencz katonai szolgálatba lépett; 1731-ben már kadét s azután hadnagy, azonban miután nagyon iszákos s egy csatában megsebesült, visszakerült Kálnásra. A másik testvér, András gazdagon házasodott s Ganglauban a gazdaságának élt.
Zsigmond jó módja daczára sem feledkezett meg kálnási rokonairól s azokkal – a mint az sok leveléből kitünik – szeretetteljes összeköttetésben élt, de sőt háromszor maga is eljött Kálnásra atyafiságos látogatásra. Nemes jellemének egyik bizonyitékául szolgál azon intézkedése is, a midőn kijelenti, hogy bár idegen országban telepedett meg, fiaitól azonban megkivánja, hogy azok hazájuk szolgálatába álljanak s katonákká legyenek. Zsigmond idővel maga is szerez birtokot Allensteinben és Demuthban (Posen). Második nejétől, gróf Hertzberg Borbálától 17 gyermeke született. Ezek:
1. Joachim (1741 október – 1797), a krakói püspökségben kanonok és nagyprépost.
2. Anna (1743 febr, 1–1757), egy varsói kolostorban élt s ott is halt meg.
3. József-Sándor (sz. 1746 május 31), katona lett, eleinte a gyalogságnál szolgál, később pedig a magyar nemesi gárdába lép. 1784-ben nőül veszi gróf Salburg Jozefint. A házasság először némi akadályba ütközött, mert a fiatalok nagy szerelme daczára is, a menyasszony szülei megkivánták Józseftől, hogy az az esküvő előtt régi nemes családból való származását bizonyitsa be. Egy vármegyei bizonyitvány alapján ezt meg is teszi s igy a lakodalom meg is tartatik. Érdekes, hogy a 6000 ftnyi házassági Cautiós szerződésben még az esküvő előtt azt irja a menyasszony «női szabadságaimról ezennel lemondok és igérem, hogy férjemmel ellenkezni soha nem fogok.»
József 1790-ben kapitányi ranggal elhagyja a katonaságot és ramingdorfi (alsóausztriai) uradalmán gazdálkodik 1813 január 1-én bekövetkezett haláláig. Vagyonának örökösévé br. Lingke Jánost, sógorát teszi, azon kikötéssel, hogy a jövedelmet testvéröcscse, János generális huzza életfogytáig. – Gyermekei nem maradtak.
4. Ferencz (1747–1750 május 3o).
5. Mária-Terézia (1748–1751).
6. Borbála-Mariánna (1749–1826 decz. 17). Ennek férje Grzymala Romulus auf Damrau und Terka, 1752 július 10. Trautzigban gazdálkodik és ott hal meg 1801 szept. 1-én.
7. János (1750–1754)
8. Magdalena-Zsuzsánna (1752–1830 ápril 4). Férje br. Lingke János auf Ditrichsdorff. Schweidnitzben laknak. – Magdalena Gross-Glogauban (Porosz-Szilézia) halt meg.
9. Mária, (kis korában halt meg).
10. János (1754 január 19–1839 január 2). 12 éves, midőn apja meghal és ekkor, hogy kivánságának megfeleljen, bátyjával, Józseffel elébb haza, aztán Bécsbe megy. József a Ponyatovszky herczeg ezredében már főhadnagyságig vitte; most János áll be ide. 19 éves korában alhadnagy a gránátosoknál, 5 év mulva főhadnagy, 1788-ban pedig, a midőn századával a török hadjáratban kitünteti magát, bátorságáért kapitánynyá nevezik ki. 1797-ben még őrnagy, de már egy év multán, 1798 júl. 26-án a Sztáray gyalogezred ezredese. 1804 október 9-én vezérőrnagyi kineveztetését kapja meg s mint a Bailet és Mytrowsky ezredek brigadérosa, Pozsonyban állomásozik.
1813 augusztusban altábornagygyá lép elő, de miután a köszvény úgyannyira gyötri, hogy télen az egyik lábán csizmát, a másikon pedig papucsot hord, 1815-ben nyugalomba vonul és Budán lakik, egészen 1838 júniusig, a mikor Eperjesen vesz lakást s ott is él haláláig. Tetemei Kálnáson nyugszanak. Testamentumában azt rendeli, hogy a hatóság megmaradt vagyonát adja el, az ebből befolyó pénzösszeget pedig egyenlően ossza el nővére Constance, br. Clausenné és unokaöcscse, Grzymala Vilmos között, mig a másik öcscse a néma Henrik, legátumot kapjon.
János jellemes és nagyon pontos katona, a kit azonban száraz modoráért alantasai nem szeretnek. Jó szivét egynémely rokonai a tolakodásig kihasználták és a mint naplójából kitetszik, körülbelül 7000 forint évi jövedelméből magára 1700-at költött, a többit pedig mind szegényebb atyafiai tartására forditotta.
11. Karolina († 1756-ban kicsi korában).
12. Albert (1756 júl. 21, csak egy napig élt).
13. Katalin (1759–1762 aug. 30).
14. Amália (1760 jan.–1762 szept. 9)
15. Justus (1761 decz. 13–1823 febr. 27).Csaknem egész életét a porosz hadseregben töltötte és alezredesi rangot ért el. 47 évig szolgált állandóan, 7 hadjáratban vett részt s ezekben 6 ostromnál, 6 csatában és 2 ütközetben vitézül harczolt, a miért már az 1806/7. hadjáratban Danzig ostrománál a «pour le mérite» rendjelt érdemelte ki.
Halála előtt még röviddel igen jó erőben volt, de főtörekvése, hogy a hadseregben előkelő állásban levő fiainak a grófi rangot megszerezze, már nem sikerült. Tüdőgyuladásban halt meg Thornban. Felesége özv. Frau von Knoblauch, szül. Zitzewitz († 1833 szept.29), kitől 4 gyermeke van: Eduárd, Konstantin, Henrik és Natália.
16. Katalin-Konstanczia (1763 decz. – 1856). Első férje báró Clausen, (lakik Wormditbauban,) második férje von Wittig.
17. Ismeretlen nevü fiu, ki mint porosz huszártiszt lovával szerencsétlenül elesvén, fiatalon végezte életét.
Utódai csak Justusnak maradtak s ezek igy következnek:
Eduárd (1803 szept. 20. – 1872 április 2). Fiatal korában a porosz hadseregben szolgált, de azt, a mint megnősült, elhagyta. Az ő ágazata a sok poroszországi közül az egyetlen, a mely ma is Kálnássy néven szerepel.
Első neje Catharina Hörner szül 1822, meghalt 1853-ban. Ettől származik II. Natália, (szül. 1839 június 21).
Második neje Johanna Fettin, (szül. 1838 okt. 10). Ettől ered: Pál, György és Olga.
I. Konstantin (szül. 1805), előbb katona, később országos tanácsos Posenben. Neje Marie von Schmeling. Gyermekeik nem voltak.
I. Henrik (1811 június 1). 1839-ben Lembergben nyoma vész s többé hirét sem hallani.
I. Natália (sz. 1814 febr. 2). 1. férje Suleritzki, a kivel 1833 májusban kelt össze, Starnitzban, Pommerániában lakott. 2. férje br. Putkammer. 3. férje La-Roche őrnagy.
A Poroszországba vándorolt testvérek közül András Ganglauban, felesége birtokán gazdálkodott. Jólétben élt s talán ez az oka, hogy hazájával és Kálnáson maradt rokonaival semmit sem törődött.
Felesége báró Burchardt Amália, kitől csak leányai maradtak.
Népes ág alapitója lett ellenben az itthon maradt legifjabb fitestvér: IV. László (17o4–1782 decz. 24), kinek neje Regéczy Erzsébet (1754–1790 február 6).
(V.) András (1743 nov. 23–1801 márcz, 28). Könnyen vette az életet, mert mint egyik fennmaradt levelében irja: «egyszer úgyis meg kell halni», a miért is a házában örökös volt a dinom-dánom. A bor- és szeszivásnak a határát nem ösmerte s állitólag úgy ő, mint fia, János és felesége, Bárczy Mária (1747–1799 május 14.) a sok ivástól deliriumban haltak meg.
András testvére (II.) József (1750–1810 május 23). Utódaiban a Kálnássy család katholikus ága elfajulásnak indult. József tanultsága igen kevés; a gazdaságnak él s háromszor házasodik. – Első felesége Sándor Mária († 1810-ben), a második Trencsényi Anna, a harmadik Balkó Jusztina.
Számos gyermekei közül csak ketten alapitottak családot: Károly és József.
Károly (1792–1847), nem sokat adott magára és a bornak sem volt megvetője. Azt irják róla, hogy «miután Károlynak nincs elegendő capacitása, tehát a szülei lakatos mesterségre tanittatják».
Miután Károly feleségének, Ladomérszky Máriának birtokán, Tarczalon lakott, tehát kálnási birtokát Tahy Mihálynak adta bérbe, a miből számtalan kellemetlenség és egyenetlenség támadt.
Testvére, (III.) József (1802 decz. 26.–1864 márcz. 17) fiatal korában szintén nem részesűl kellő nevelésben. A midőn 1832 május 1-én a Varannó-ra való Drótos (Dudics) Rozáliát nőül vette, ennek unszolására elhatározta, hogy kálnási ősi jószágát eladja és Varannóra költözik. – Felesége 1853 decz. 24-én 56 éves korában halt meg, József még 11 évvel élte túl. Ő a Varannón még ma is nagy számban élő iparos mesterséget folytató Kálnássyak ágának a feje.
Károly fia, ifj. Károly (1829 nov. 25.–1898 febr. 24), a család ezen ágát végső hanyatlásra juttatta. Egykedvüsége folytán és sok gyermekének neveltetése által teljesen elszegényedett s utódainak 1901-ben el kellett adnia még fennmaradt ősi birtokot, mi által Mark de Kálnás utódai talán örökre letüntek Kálnás határáról.
Igy szállt alá az egykor hatalmas nemes család, tagjainak tehetetlensége folytán közrendü, szegény sorba, fog-e onnan valaha ismét felemelkedni, ki tudná megmondani.

***

A család eleinte egy, később pedig két «s»-sel irja nevét. Az első irásmód mindenesetre a helyesebb, miután a családnevet a birtok-helység nevéből eredő melléknévnek kell tekintenünk, vagyis Kálnás községbe való, kálnási lakos, röviden kálnási.
Vallása a családnak eredetileg római katholikus. I. András 1639-ben egy lutheránus ágat alapit, templomot épittet, melyet azonban XI. János elfoglal s 1713-ban katholikussá tesz. A templom később összeomlik, de a mai napig is megmarad a katholikusok haranglábja s azon a lutheránusoknak 1686-ból eredő harangja.
A vallás különfélesége folytán a családtagok életrajzi adatai is különböző anyakönyvekben találhatók és pedig:
I. Ferencz ágára a zempléni Gálszécs ref. egyházánál találhatunk adatokat.
II. János és I. András ágazatára a kükemezei (Sáros m.) ág. ev. egyháznak körülbelül 1740-től vezetett anyakönyvei használhatók.
XI. János és IV. László, valamint III. Ferencz ága egy részére a karácsonymezei (Sáros m.) és a varannói (Zemplén m.) katholikus egyház könyvei adnak felvilágositást.
II. Ferencz, ágazatának legtöbb tagjáról a Poroszországban lévő Wartenburg, Allenstein és Warmia kath. egyházaiban vannak a feljegyzések.
Az anyakönvvi és a családi adatok sok helyütt különböznek, miután többek között az anyakönyvben a temetés, a családi irásokban azonban a halál napja van feljegyezve.
A Kálnássy nemzetség temetkező helyéül a Kálnás falu közepén fekvő lapos dombtető szolgált. A holttetemeknek nagy száma folytán 1800 táján megtörtént, hogy egy nagy árviz idején a domb mellett folyó patak egyes csontvázdarabokat kimosott és magával ragadott s midőn Kálnássy III. Tamás 1806-ban az egyház gyülésén e tárgyban előterjesztést tett, engedelmet kapott arra, hogy a csontvázak a falu napnyugati oldalán fekvő uj temetőbe helyeztessenek által, azért, hogy a régi temető az ujabb nemzedék temetkező helyéül szolgálhasson.
A Kálnássy család levéltára, a mely a megye multjára igen fontos adatokat tartalmazott, s a melynek Sárosban csak az Úsz és Kapy család leveles ládája lehetett párja, 1827-ben idegen kezek között nagyrészben elégett. Pedig épen kevéssel a tüz előtt hozták 300 forintért rendbe.
A Kálnássy birtokkal együtt a levéltár megmaradt része is a Kolosy család tulajdonává lett, a mely azt 1903-ban a tulajdonjog fenntartása mellett a Magyar Nemzeti Múzeumban helyezte el.
A család czimere, mely az egy törzsből eredt öt családnak közös és teljesen egyező jelvénye s a mely a monda szerint azt fejezi ki, hogy Gyármán a tatárok elleni harczban egy magyar herczegasszonyt szabaditott ki, később pedig egy csatában egy ellenséges ausztriai herczeget ölt meg, a következő:
Kék mezőben diszes öltözetü női alak fejére két oroszlán koronát tesz fel. Sisakdisz: kiemelkedő harczos, kezében buzogányt tartva. Takaró kék-arany és vörös-arany.
A KÁLNÁSI KÁLNÁSSY-CSALÁD LESZÁRMAZÁSA.

(Yssabor) Visibor (1230 körül); Gyármány (Germanus); I. Gergely; I. Mark de Kálnás; I. István †; I. János 1359; I. Mihály †; I. Imre; I. Bertalan; I. Mátyás † sárosi várnagy; I. György † 1468 makoviczai várnagy; 1. – Petronella de Ternye; 2. Anasztazia de Ternye † 1490; I. Erzsébet, Hosszúmezey László; I. Ilona, Körtvélyessy Pál; II. János (sz. 1460 † 1508), Raszlaviczi Raszlaviczy Anna; László; Magda, Cseleji Cseley Lőrincz; I. László; III. János; I. Zsigmond; I. Margit † 1518; I. Simon † 1547, Dukafalvai Duka Ágnes; IV: János; Zsófia; Tamás; II. Ferencz; II. György; 1-től II. Kata, Fricsi Frichy János; III. György († 1593), Vékey Ilona; III. Gergely, Bánchy Erse; IV. György; V. György † 1641; VI. Anna; 1-től. V. Gergely, Boronkai Boronkay Mária; V. Sándor (sz. 1735 nov. 23. Kálnás † 1802 aug. 27. Kálnás), Ujházy Julianna (sz. 1749 január 25. esk. 1765 okt. 5. † 1836 jan. 8.); II. Károly (sz. 1766 decz. 10.); III. Terézia (sz. 1768 márcz. 31.), 1. Eszenyi Mihály (esk. 1791 decz. 1.), 2. Lászlóffy József; I. Kata, Jancsó Ferdinánd; II. Zsófia, Sarudy András; I. Klára, Bethlenfalvi Fajgel János; III. Zsigmond (sz. 1599 † 1660), Felsőpulyai Bükk Judit † 1637; IV. Pál † 1648; III. Sándor, Dessewffy Zsuzsanna (1. férje: Kálnássy II. András); VI. Ferencz (sz. 1696 † 1766 jan. 26, Kálnás), 1. Fejérváry Borbála, 2. Rajzinger Anna-M. (sz. 1714 † 1790 febr. 6); II. Júlia, 1. Saárossy Zsigmond (esk. 1760 febr. 6.), 2. Dobay Gáspár; II. Ádám (sz. 1769 ápril 23. † 1828 aug. 7.); I. Anna, Kükemezey Gergely; I. Kristóf (sz. 1540); II. Zsigmond † 1591); III. Ferencz † 1627, 1. Bornemissza Anna, 2. Semsey Margit, 3. Balpataky Zsófia; II. Margit; III. Ilona, 1. Szegedy János, 2. Athal István; III. Anna, Lucskai Bánó Zsigmond; II. id. Sándor († 1706), 1. Vinnai Dráveczky Erzsébet, 2. Krasznai Nagy Erzsébet; V. Pál († 1672); II. Judit, Mladosevits Horváth István; III. Erzsébet, 1. Bessenyey Zsigmond, 2. Gondol Ferencz; 2.-tól VII. Anna, Görgey Kristóf; VI. Erzsébet, Vályi Ferencz; II. Borbála (sz. 1749 decz. 3, Kálnás esk. 1776 júl. 23, Kálnás † 18145 szept. 15, Kálnás), Kálnássy István (sz. 1744 ápril 30 † 1801 júl. 11.); VIII. Ferencz (1756–1802); VIII. Erzsébet († 1815 jan. 25.), Teőke Lőrincz; IV. Júlia (sz. 1770 júl. 5.); I. Lajos (sz. 1772 márcz. 31. † 1828 aug. 7.), Demke Rozália (sz. 1772, esk. 1800 † 1835 aug. 8.); VIII. György (sz. 1802 ápril 11, † 1803 márcz. 18.) †; I. Klára (sz. 1773 okt. 13.); VI. Sándor (sz. 1777 május 30 † 1782 decz. 16.); I. Ferencz † 1587, 1. Eszenyei Chapy Ilona, 2. Szinyey Potencziána, 3. Valkay Anna, 4. Kenderessy Anna; 3-tól I. Sándor, 1. Semsey Mária, 3. Valkay Johanna; II. István († 1590); I. Judit, Zathureczky László; IX. János; I. Ádám († 1769 szept. 16, Gálszécs), Csoma Erzsébet († 1787 okt. 20, Gálszécs); VII. Mária †; IX. Erzsébet († 1759 márcz. 18.); XIV. Anna (sz. 1780 okt. 8. † 1801 május 13.); VII. Sándor †; II. Zsuzsanna (sz. 1787 aug. 16, Kálnás † 1860), Tahvári Tahy Menyhért (sz. 1782, esk. 1807 szept. 29. † 1833 febr. 28, Nyirjes); V. János † 1582, Bogáthi Bogáthy Anna; II. Gergely, Kisazari Azary Ilona; II. Anna, Ukotyovity István; II. László; II. Mihály († 1609), Cseleji Cseley Zsuzsanna († 1621); VII. János; III. Mihály, Gulácsy Júlia; I. Pál, Komjáthy Krisztina; III. Mátyás; I. Johanna; III. Kata, 1. Ormos, 2. Gulácsy Gábor; I. Gábor, Fekete Klára; III. László, Görgey Ilona (sz. 1634); I. Márton †; III. Gábor (sz. 1657 † 1676 decz. 26. Gulács); X. János munkácsi kapitány, Kosovics N.; I. Éva, 1. Szögyényi N., 2. Horváth György; XII. János (sz. 1701 febr. 20. Kálnás † 1782 jan. 29, Kálnás), Tahvári és Tarkői Tahy Éva († 175 aug. 27, Kálnás); III. István (sz. 1744 ápril 30 † 1801 júl. 11, Kálnás), Kálnási Kálnássy Borbála (sz. 1749 decz. 3, Kálnás esk. 1776 júl. 5, Eger † 1814 szept. 18, Kálnás); IV. István (sz. 1777 szept. 27); XI. Anna (sz. 1780 jún. 23.); III. Tamás (sz. 1782 május 27, Kálnás † 1858 aug. 19, Kálnás), Kükemezei Kükemezey Teréz (sz. 1793 szept. 4 esk. 1809 január 8, † 1840 május 29, Eperjes); I. Petronella (sz. 1812 ápril 28, Kálnás † 1849 ápril 6), Kolosi és Cseleji Kolosy István (sz. 1794 okt. 27, Gálszécs esk. 1831 júli 24, † 1840 febr. 6, Eperjes); II. Mátyás tokaji várparancsnok, Polyánkai Cpahy Orsolya; I. Zsófia † 1590; I. Miklós, Regáldi Szikszay Eufrozina († 1622); II. Erzsébet, Vitézi Bertóthy Ferencz; I. András, Trocsányi Trochányi Zsófia (1. férje: Bánó András); VIII. János; II. Tamás †; II. Ilona Csáky-né; IV. Anna, Kükemezei Kükemezey Mihály (esk. 1663); II. András † 1713, 1. Kolláth Mária, 2. Dessewffy Zsuzsanna (2. férje: Kálnássy III. Sándor); I. Mária († 1770 aug. 11.), 1. Kiszely Sándor, 2. id. Kubinyi László; IV: Sándor †; III. András †; II. Marianna (esk. 1779 nov. 25) Tahy László (sz. 1746 † 1784); I. Rozina (sz. 1753 jan. 29 † 1756 jan. 11.); V. István (sz. 1784 május 17 † 1787 márcz. 24.); N. fiú †; N. fiú †; N. fiú †; II. Miklós †; IV. Zsigmond (sz. 1703 május 1. Kálnás † 1766 jún. 16. Wartenburg, Posen), 1. Geritz Johanna, 2. Hertzberg Borbála † 1756 jul. 21.), 3. Sztrachovszka Katalin (esk. 1759); 2-tól: I. Joachim (sz. 1741 okt. † 1797 Varsó); VIII. Anna (sz. 1743 febr. 1 † 1757); I. József (sz. 1746 máj. 31 Wartenburg), gróf Saalburg Josefa († Rammingdorf, Ausztria); VII. Ferencz (sz. 1747 † 1750 máj. 30.); III. Mária-Terézia (sz. 1748 † 1751; I. Eduárd (sz. 1803 szept. 20 Thorn † 1872 ápr. 2.), 1. Hörner Katharina, (sz. 1822, esk. 1839 † 1853 Trier), 2. Johanna Fettin (sz. 1838 okt. 10, esk. 1860 febr. 10.); 1-től: II. Natália (sz. 1839 jun. 21. Trier); 2-tól: VII.Pál (sz. 1864 jan. 2 Berlin), Gutzeil Amália (sz. 1863 aug. 30, esk. 1899 ápr. 18); VII. György (sz. 1867 aug. 10.), Kölpes Márta (sz. 1873 aug. 10. esk. 1900 jun. 24. Berlin-Charlottenburg); I. Lúczia (sz. 1902 jún. 30.); I. Ruth (sz. 1903 jún. 15. Nürnberg); I. Kurt (sz. 1905 márcz. 25. Nürnberg); X. Erzsébet (sz. 1901 május 6 Carwinden); VI. Katalin (sz. 1902 márcz. 22. Carwinden Poroszorsz.); I. Erika (sz. 1903 jún. 1.); I. Hans-Jürgen (sz. 1904 okt. 2. Carwinden); IX. István (sz. 1894 nov. 24.); id. IV. Ferencz († 1720), Hedri Hedry Zsuzsánna (sz. 1685 † 1749 aug. 24. Kálnás) (Utóbb Kálnássy IV. Gábor neje); IV. Erzsébet, Makay Zsigmond; V. Ferencz († 1763); I. Borbála (sz. 1749 † 1826 decz. 17), Grzymala Romulus (sz. 1752 jul. 10 † 1801 szept. 1 (Trautzig); XIII. János (sz. 1750 † 1754); I. Magdolna (sz. 1752 † 1830 ápr. 4.), br. Lingke János († Gr.-Glogau); I. Konstantin (sz. 1805), Maria v. Schmeling; I. Henrik (sz. 1811 jun. 1. süketnéma szobrász; I. Olga (sz. 1870 okt. 30); V. Júlia (sz. 1820 † 1822); II. Petronella, Révay István; 1-től: X. Mária (sz. 1859 decz. 1. † 1897), Csongrády Imre (sz. 1856 esk. 1893 febr. 11 Kálnás); VII. István (sz. 1863 decz. 13 † 1865 nov. 19 Kálnás); I. Ernő (sz. 1868 szept. 30), Vojnár Anna (sz.1869 júl. 24.); II. Janka (sz. 1897 júl. 4.); XV. Anna (sz. 1899 nov. 14. Girált); II. Ernő (sz. 1903 jún. 8 Girált); I. Gáspár († 1622); III. Judit, Csicsery Mihályné; IV: András († 1760 Ganglau, Poroszorsz.), báró Burchart Amália; II. Karolina; I. Susanna († 1742 jan. 18); VI. Mariánna († 1744 jul. 2), v. Wittich †; IX. Anna († 1747 sept. 22); V. Mária; XIV. János (sz. 1754 jan. 19 Wartenburg † 1839 jan. 29 Eperjes) altábornagy; I. Carolina († 1756); I. Albert (sz. † 1756 jul. 21); IV. Katalin (sz. 1759 † 1762 aug. 30); I. Natália (sz. 1814 febr. 2 Starnitz, Poroszorsz., 1. Suleritzky (esk. 1833 május † 1833 szept. 29), 2. báró Puttkammer, 3. La-Roche; I. Ottilia (sz. 1823 febr. 24 † 1852 márcz. 12 Kálnás); II. Amália (sz. 1825 márc. 30); XVII. János (sz. 1871 május 28), Szoha Mária (sz. 1874 márcz. 14.); III. Miklós (sz. 1872 decz. 1, esk. 1898 nov. 24), Conrády Margit; I. Sára (sz. 1896 decz. 24); X. István (sz. 1900 okt. 5 Bártfa); VI. János † 1625, Pelejthey Kata (2. férje: Bocskay Mihály); IV. László (sz. 1704 † 1782 decz. 24 Kálnás), Regéczy Erzsébet (sz. 1724 † 1790 febr. 6 Kálnás); I. Terézia († 1756); I. Amália (sz. 1760 jan. † 1762 szept. 9); 3-tól: I. Justus (sz. 1761 dec. 13 † 1823 febr. 27 Thorn), özv. Knoblauch szül. Zitzewitz) († 1833 szept. 29); I. kata-Constance (sz. 1763 dec. † 1856) 1. báró Clausen, 2. von Wittig; N. N. huszártiszt †; V. László (sz. 1770 † 1776 jan. 10); XV. János (sz. 1773 † 1792 ápr. 5 Kálnás); VI. István (sz. 1778 † 1781 juli 14); III. Júlia (sz. 1780 † 1781 jun. 23); IX. Ferencz (sz. 1827 máj. 30 († 1830 decz. 6); III. ifj. Károly (sz. 1829 nov. 25 † 1898 febr. 24. Kálnás), 1. Rády Mária (sz. 1833, † 1873 márcz. 6), 2. Maléter Etelka (sz. 1848 febr. 8); IX. Mária (sz. 1832 márcz. 12), Humenyánszky József (sz. 1808 esk. 1852 szept. 12); 2-tól: I. Géza (sz. 1875 ápr. 30; I. Zoltán (sz. 1882 júl. 10); X. Erzsébet (sz. 1888 okt. 17 † 1890 márcz. 15); V. József (sz. 1861 febr. 3 † 1898 ápr. 14 New-York), Kohányi Borbála (esk. 1888 júl. 11. New-York); I. Emma (sz. 1892 nov. 21); I. Betti (sz. 1895 ápr. 30 † 1897 aug. 7 Varannó); XVI. Anna (sz.1897 máj. 22) († 1897 máj. 25); id. II. Gábor (sz. 1614 † 1668), 1. Egry Katalin († 1659 febr. 21.), 2. Fekete Anna; VI. Pál († 1723); I. Potentiana (sz. 1607), Lehotay György-Ambrus; XI. id. János (sz. 1660 jún. 13 † 1724 júl. 13 Kálnás), Hermányi Sztankay Judit († 1736 május 14, Kis-Szilva); IV: Gábor († 1760 febr. 23), Hedry Zsuzsanna (sz. 1685 esk. 1721 febr. 25 † 1749 aug. 24), 1. férje Kálnássy IV. Ferencz; I. Júlia, Medveczky Mátyás; V. András (sz. 1743 nov. 23 † 1801 márcz. 28), Bárczy Mária (sz. 1747 † 1799 máj. 14); II. József (sz. 1750 † 1810 máj. 23 Kálnás), 1. Sándor Mária († 1810), 2. Trencsényi Anna, 3. Balkó Jusztina (sz. 1754 † 1822 febr. 21); 1-től: II. Imre (sz. 1778 † 1782 máj. 8 Kálnás); III. József (sz. 1780 † 1782 ápr. 27); XII. Anna (sz. 1791 máj. 20 Kálnás); I. Ferdinánd (sz. 1834 márcz. 17 † 1840 május 27); X. Ferencz (sz. 1835 † 1840 júl. 14, Kálnás); III. Zsuzsanna (sz. 1839 decz. 15 † 1840 júl. 21); XI. Mária (sz. 1863 ápr. 20 Varannó); VIII. István (sz. 1865 aug. 16), Rokiszky Anna; XVIII. János (sz. 1867 okt. 10); IV. Teréz (sz. 1870 jan. 6), Adamcsik József (esk. 1893 júl. 23); XVII. Anna (sz. 1896 okt. 21); I. Matild (sz. 17899 márcz. 2); XI. István (sz. 1900 nov. 3); II. Pál (sz. 1570 † 1623) – Bors Borbála, később Rokonoki Péterné; I. Tamás († 1618), Kende Erzsébet (sz. 1585); V. Anna (sz. 1611), 1. Horváth Mátyás, 2. Udvardy Pál; IV. Gergely (lefejeztetik 1671 aug. 1.); V. Erzsébet-Kata, Viczmándy Gábor; VI. György †; N. N. fiú †; X. Anna †; VII. Erzsébet, Dominik András; 2-tól: I. id. Károly. (sz. 1792 † 1847 Kálnás), Ladomérszky Mária (sz. 1800, esk. 1816, J1865 aug. 6 Kálnás); II. Terézia (sz. 1793 máj 18, † 1833 ápr. 17); 3-tól: IV. József (sz. 1802 decz. 26 esk. 1832 május 1. † 1864 márcz. 17 Varannó), Drótos (Dudics) Róza (sz. 1797 † 1853 decz. 24 Varannó); XIII. Anna (sz. 1805 okt. 10); VIII. Mária-Zsuzsa (sz. 1807 nov. 11, † 1813 júli 18); VI. Júlia (sz. 1840), Tamasik János (sz. 1836 esk. 1860 okt. 29); I. Verona (sz. 1833 ápril 20 † 1900 márcz. 19), Jurassik János (esk. 1865 júl. 5 Varannó); III. Karolina (sz. 1835 jún. 21 † 1837 szept. 20 Varannó); XVI. János (sz. 1837 május 7 esk. 1859 okt. 25 † 1885 nov. 6), Palyó Julianna; VII. Júlia (sz. 1872 márcz. 15 † 1873 ápr. 25 Varannó); XIX. János (sz. 1874 márcz. 23 † 1898 jún. 4); IV. Károly (sz. 1876 júl. 20 Varannó); IV: Ilona (sz. 1879 ápr. 16 † 1882 márcz. 4 Varannó); VIII. Pál (sz. 1881 nov. 18)

Kolosi és Cseleji KOLOSY ISTVÁN.

VEGYES.

Kassa város czimerlevelei.

(Egy fénynyomatu melléklettel.)
Kassa városa, mielőtt Nagy Lajos királytól czimeradományt nyert, pecsétjén magyarországi sz. Erzsébet alakját viselte s polgársága ezzel a pecséttel, a melynek körirata: S.(ancta) Elisabet. Sigillum civium de Cassa, – a XIV. század hetvenes éveiben is él. Sz. Erzsébet alakja visszavezet arra az időre, midőn Kassa, mint a király tulajdonában levő falu, – villa regia, – a szent asszony bátyjától, IV. Béla királytól községi szabadalmakat és pecsétet nyert; ez az 1234- és 1249-ik évekre eső időszakban történt, valószinüen a tatárjárás után; az első évben avatták ugyanis a királyi hölgyet szentté, Kassa privilegiumairól pedig az 1249-ik évben_{Wenzel. VII. 281. 1.}* nyerünk első izben tudomást.
Henszlmann tévedett, midőn leirván szülővárosa «ó-német stylü» templomait, ezeket mondja: «sz. Erzsébet feje felett» – a sz. Erzsébet egyház éjszaki kapuzatán – «két angyal, az egész templom legjelesebb szobrászati műve, paizsot tart, melyen egy liliom fordul elő, és e liliom bizonyitja, mikép e kapu 1369 előtt épittetett, mert ez esztendőben Nagy Lajos a város czimerét bővitvén, ezentul azon már három liliomok láthatók.»_{Dr. Henszlmann Imre, Kassa városának ó-német stylü templomai. Pesten, 1846. 21. lap.}*
Az ujabb kutatások megdöntötték azt a véleményt, hogy a templomi épület, tehát az éjszaki kapuzat is már 1369-ik év előtt épült volna; de nem támogatja a nagy archćologus állitását az ott kifaragott czimer sem, mert az nem Kassa város czimere; a paizsban ugyanis nem liliom, hanem stilizált akanthuslevél látható.
Kassa czimerében a liliomok mindig hármasával virágoztak. Nagy Lajos király 1369-ik évbeli adományának e királyi szavai: «donis cupientes ampliare», nem a czimer bővitésére, hanem az adományok gyarapitására vonatkoznak. Az egy-liliomos czimernek összes okleveles és tárgyi bizonyitékai tehát hiányoznak.
Nagy Lajos király adománylevele s a későbbi czimerlevelek a város titkos levéltárában őriztetnek._{Az oklevelek szövegét (számos hibával) kiadta Tutkó József, Kassa városának történelmi évkönyvében, Kassán, 1861. A czimerek hasonmása pedig megjelent a Felsőmagyarországi Muzeumegylet IV. évkönyvében.}* Az 1369-ik évben kelt oklevelet a király Diósgyőrött, papiroson, rányomott, titkos pecsétje alatt adta ki. Szövege igy hangzik:

Nos Lodovicus dei gracia rex Hungarie memorie commendamus tenore presencium, quibus expedit universis, quod commodose utilitati fidelium civium et hospitum nostrorum de Cassa regia liberalitate invigilare cupientes et eosdem graciarum donis gliscentes ampliare, ad devotam et humilen ipsorum supplicacionem iisdem civibus nostris de Cassa annunimus ex gracia speciali, ut iidem a modo in sigillo ipsius civitatis secreto et missivo ac vexillo formam cl˙pei de signo nostro regio extortam et desuper videlicet unum tractum seu lineam flavei coloris, tribus imaginibus liliorum compaginatam et de subtus quatuor lineas ruffas et totidem albas lateraliter habentis inperpetuum gestare valeant atque possint, harum sub nostro sigillo secreto testimonio literarum, quas in forma nostri privilegii sub magno nostro sigillo pro ipsis civibus redigi faciemus, dum nobis fuerint reportate. Datum in Diosgeur feria secunda proxima ante festum Ascensionis Domini, anno eiusdem millesimo tercentesimo sexagesimo nono.
Az oklevélen festett czimerkép nincs, mert az akkor még nem volt szokásban. A czimeradományozó okleveleken a czimer festett képének feltüntetése Zsigmond király alatt jött divatba; ennek megfelelően, midőn a király az 1423-ik évben Kassa czimerét megbővitette, az oklevél bal felső sarkán ott pompázik annak festett képe, valamint V. László és II. Ulászló oklevelein is. Az oklevelek diszes kiállitása, – hártyán, függő pecséttel – Pozsonyban, Ulászlóé Budán történt s ez okból a czimerképeket joggal hazai miniatorainknak tulajdonithatjuk; ez oklevelek tehát műtörténeti szempontból is érdekelhetnek bennünket.
Nagy Lajos király oklevelének fontossága rendkivüli, mert belőle nyerjük az ország czimerében levő osztásokról a legelső hiteles tudomást. Az okiratban a király elmondja, hogy saját, tehát a magyar király czimeréből «–de signo nostro regio» – adományozza a kék_{Az okirat a flavei coloris szóval él, de ezzel jelezték a heraldikai kék szint a franczia oklevelek is. Lásd Fejérpataky, Czimeres emlékek. II. k. 68. lap és Teleki, Hunyadiak kora. X. k. 66. 1. «in campo flaveo seu celestino.»}* mázra illesztett három liliomot és a czimerlábban «quatuor lineas rufas et totidem albas lateraliter»; az ország czimere is tehát vörössel és fehérrel nyolczszor vágott volt.
Kassa czimere, mely kezdettől összetett czimer, még három izben bővült.
Zsigmond király Pozsonyban, az 1423-ik évben Knol László városi tanácsosnak Kassa közönsége nevében előterjesztett kérelmére czimertartó angyallal bővitette a város czimerét s e kegyességének okául kiemeli, hogy a város törhetetlen hűséggel viseltetett mindenkor uralma iránt. Az oklevélben a czimer leirása elmaradt s csak utalás van a czimernek az oklevél élén levő, a miniator aprólékos gondosságával megfestett szines képére. Ennek az oklevélnek a szövege így hangzik:

Commissio propria domini Regis.

Sigismundus dei gracia Romanorum rex, semper augustus ac Hungarie, Bohemie, Dalmacie, Croacie etc. rex Omnibus Christi fidelibus, tam presentibus, quam futuris presencium noticiam habituris, salutem in eo, qui dat regibus regnare et victoriose triumphare. Et si regie liberalitatis copiosa benignitas cunctos sibi subiectos piis favoribus prosequitur, illis tamen gracie sue munera propensius impertitur, a quibus grata devocionis obsequia iuxta ingruencium negociorum et temporum qualitates certis experiencie argumentis se conspicit suscepisse. Proinde ad universorum noticiam tam presencium, quam futurorum harum serie volumus pervenire, quod fidelis noster dilectus magister Ladislaus dictus Knol, iuratus civis nostre civitatis Cassoviensis nostre serenitatis adiens conspectum nostre maiestati in sua ac iudicis iuratorumque civium et tocius communitatis eiusdem nostre civitatis Cassoviensis nominibus et personis humiliter et devote supplicavit, ut ipsis de nostre regie liberalitatis benignitate id concedere et annuere dignaremur, ut ipsi arma in presencium literarum nostrarum capite depicta, in sigillo ipsius civitatis missili et secreto ac vexillo deferre valerent atque possent. Nos itaque animadvertentes fidelia servicia eorundem civium et hospitum, quibus ipsi circa nostram maiestatem et negocia regni nostri ab eorundem serviciorum ipsorum exordio in continuata fidelitate semper adstiterunt et prefati regni nostri Hungarie commodis studiosius intenderunt, nulla temporis adversitas eos pervertit, nulla tempestatis clades ipsos in duas partes claudicare coegit, neque a nobis, tanquam a naturali et proprio domino ipsorum ullo unquam tempore recedentes deviarunt, sed gressus ipsorum in semitis sollicite fidelitatis plena solliditate perficientes et in commocione qualibet immobiliter perseverantes, non sunt passi eorum laudabilia vestigia commoveri, neque aliquatenus commutari, sicuti in omnibus premissis nos facti experiencia docuit et evidencia palpate veritatis instruxit. Et quanquam ipsi pro huiusmodi eorum fidelitatibus et fidelium serviciorum preclaris meritis et sinceris complacentiis per ipsos nobis multipharie multisque modis ad commodam perpetuamque utilitatem eiusdem regni nostri cum omni sinceritatis zelo et sollicitudine indefessa exhibitis et impensis digniori dono et amplioris regii muneris antidoto per nos non immerito forent premiandi, verumtamen in aliqualem premissorum obsequiorum et meritorum ipsorum retribucionis beneficium et ad particularem recompensacionem, ut regia munificencia exhilarati et eciam alii eorum exemplo ad fidelitatis opera complenda ferwencius animentur et incitentur, supplicacionibus prefati magistri Ladislai per ipsum nominibus, quibus supra nostre maiestati porrectis, exauditis et clementer admissis eisdem civibus et hospitibus animo deliberato et ex certa sciencia nostre maiestatis duximus annuendum et concedendum, ut ipsi prescripta arma in capite seu principio presencium literarum nostrarum depicta et pictoris magisterio distincte descripta in eorum sigillo secreto et missili ac vexillo in perpetuum gestare et deferre valeant atque possint. Harum nostrarum, quibus sigillum nostrum appensum est testimonio literarum mediante. Datum Posonii, die dominico proximo ante festum purificacionis virginis gloriose, anno domini millesimo quadringentesimo vigesimo tercio, regnorum nostrorum anno Hungarie etc. trigesimosexto, Romanorum decimotercio et Bohemie tertio.
Az oklevél végső sorai után ez a név áll Johannes Hebenstreyt, s közvetlen alatta egy 2 cm. magas és 1 cm. széles czimer. S minderről a várost érdeklő szövegben nincs szó és a biró – Hebenstreyt az 1423., 1433–1435. és 1444-ik évben volt a város birája – nevén kivül e czimerről az oklevél egyáltalában semmi felvilágositást nem nyujt. Ez azonban nem volt példátlan e korban. Midőn V. László az 1453-ik évben Bártfa városának czimert adományoz, az adománylevélre a város czimere alá szintén egy kisalaku czimert festettek, mely egykoru irás szerint: «Leonardi notarii, qui hec arma attulit»._{Turul. X. 129. lap.}*
Hebenstreyt cimerének leirása a következő: a czimer alúl kerek, háromszögü, hasitott paizs. A hasitás a paizsalakot, – szárnyas nyilvas tokjából_{Hasonló nyilvas látható a Petneházyak 1417-ik évbeli czimerében. Lásd Fejérpataky id. m. I. 46. lap.}* kinövő hatágu csillag, – két egyenlő félre osztja. Úgy a csillag, mint a nyilvas sárga szinnel szegett s ugyanily szinü a hasitás vonala is. A paizs jobb felének máza fekete, a balarany, mig a czimeralaknak a mező jobb felére eső része arany, a bal fekete. A paizs háttere aranykeretbe foglalt négyszögü szőnyeg, melynek földje rózsaszinü s ez testszinnel damaszkolt.
Mindkét, az oklevelen levő festett czimerkép technikája jeles; a festés pasztózus, a szinek élénkek s valószinüleg egy palettáról kerültek; az alakok konturjait mindkét czimerképen elütő szinnel élesen kihuzta a képiró ecsetje; mindkét czimert négyszögü aranykeret fogja körül, melynek csillogását ponczolás mérsékli; a damaszkolás kacskaringóiban is sok a rokonság. Hebenstreyt és a város czimere tehát egyidőben, ugyanegy műhelyben készült.
A város czimerében a czimertartó angyal szöghaju; fején aranyos párta, melybe elől arany kereszt van tüzve; testét a veresszinü ruha lágyan burkolja körül, puha redőket alkotva; szárnyai kékek. A képiró jobb festő, mint rajzoló; a mell kissé szükös s a szárnyak alakitása nem természetes, tekercsszerü, a mint az ebben a században, az olasz reneszánsz heraldika feltünéséig, gyakran előfordul. Azonban az arcz kifejezése angyalias, ártatlan és áhitatos, s a fej, – hisszük, hogy pozsonyi miniator, vagy Bertalan királyi festő_{Fejér. X. 8. 603. lap.}* műve –, dicséri alkotóját. Feltünő, hogy az ország czimeréből kölcsönzött czimerláb fehérrel és veressel vágott.
Az az állhatatosság, melylyel a város Zsigmond király unokája, V. László iránt viseltetett, ujabb czimerbővitést vont maga után az 1453-ik évben. Ha nem is hirdetné kőbe vésett egykoru felirat a kassai sz. Erzsébet egyházban azt a hő ragaszkodást «a primćvo natalis nostri ortus tempore», mint az oklevél is bizonyitja, szól arról a város levéltárában őrzött számos, tartós hártyára irt kötelezvény, melyekre a város Giskra, a felsőmagyarországi főkapitány zsoldosai részére mintegy 26,686 arany forintot vett, fel polgáraitól és idegenektől._{Kemény Lajos, Kassa város régi számadáskönyvei. 1892. 30. lap.}*
Ennek méltó jutalmául, egyéb kiváltságokon felül, a király a hozzá és koronájához való hűségükért eddigi czimerüket az 1453-ik évben Pozsonyban arany koronával tetézte, melyet a czimerpaizsra illesztett. A heraldika története tanusitja, hogy ez a kiváló kitüntetés rendesen csak a nemes uraknak járt ki, a kik azt jutalmúl kérték az uralkodótól nemességük fényének emelésére.

KASSA SZ. KIR. VÁROS 1423-BAN KAPOTT CZIMERLEVELE.
(EREDETIJE A VÁROS TITKOS-LEVÉLTÁRÁBAN.)

Ugyanekkor a király jogot adott a városnak a veres pecsétviasz használatához is, Buda város módjára, akár függő pecsét alakjában, akár, hogy az oklevelekre reáüthessék, legyenek azok privilegia, literć iuridicć, testimoniales, causales, sententionales, missiles vagyis epistolć._{Kőrmöczbánya és Raguza 1456-ban nyertek jogot a veres pecsétviasz használatára. Teleki, Hunyadiak kora, X. 503. és 510. 1.}*
Ezen oklevél szövege igy hangzik:

Commissio propria domini regis.

Ladislaus dei gracia Hungarie, Bohemie, Dalmacie, Croacie etc. rex Austrieque et Stirie dux. necnon marchio Moravie etc. vobis fidelibus nostris grate dilectis iudici, iuratis ceterisque civibus et toti communitati nostre civitatis Cassoviensis salutem graciamque nostram regiam et favorem. Magna magne fidei et fidelitatis vestre excreverunt merita, stabili obsequio et constanti animo cumulata, quibus publico iure et honesta quadam necessitate impellimur, ut vestris votis tam favoris, quam honoris a nobis emeriti debita persolvamus. Cum enim precipua sit condicio regalis cure nostre, ut singuli fideles statum nostrum promoventes premii quesiti vicem, recipiant, vobis tamen et vestre communitati tanto propensius afficimur, quanto magis vos plurime tribulationis igne probatos in fide constantes fidelitate integros et im omni operum virtute prestantes cognovimus. Quamobrem inter alia, quibus laude dignam fidelitatem vestram honorare decorareque et in altiora status vestri ornamenta sublevare intendimus, considerantes et attendentes fidelissima vestra obsequia fidemque puram et affectionem ad nos servatam, quibus a primevo natalis nostri ortus tempore inter multas regni et regnicolarum nostrorum dissensiones ac turbines, inter quos videlicet nos orbatam parentibus infantiam etatemque apud alienam educacionem agebamus per continuum successum varia et magna propter nos et nostrum ius ac nomen hostilia passi gravamina experti, insultus insuper duros et casus nostro culmini, usque ad hos regiminis nostri dies constantissime adherendo placere et complacere studuistis, vobis et consequenter civitati nostre pretacte arma seu decoris insignia, videlicet clipeum cum forma armorum regalium, ut puta octo lineis latis vulgo streh transverse productis per vicem interpositam rubeis et albis cum differencia et supposicione trium liliorum aureorum in campo flavo compositum, quibus hactenus ex benefica collacione predecessorum nostrorum divorum Hungarie regum usi estis ex certa nostra sciencia innovantes eisdem armis seu clipeo armorum, coronam auream superaddidimus et incorporavimus atque iugiter et perpetua in eodem armorum clipeo deferendam superposuimus ac dedimus, ymo addimus, incorporamus et conferimus presentibusque mera regie potestatis plenitudine et speciali gracia elargimur, ea stilecet racione et causa, ut ex hoc constantissime fidelitatis vestre, qua in nostris et corone nostre multum opportunis obsequiis inviolabiliter prestitistis apud posteros et presertim futuros successores nostros efficax pro vestra laude ac decorum memoriale permaneat. Quibus quidem armis iam expressis, videlicet clipeo supra specificato cum corona aurea superposita et eisdem armis incorporata, necnon cum imagine seu forma angeli in fronte cruce signati, eundem clipeum armorum cum corona tenentis aliisque opportunis ipsorum ornamentis prout et quemadmodum in principio seu capite presencium literarum nostrarum pictoris arte suis appropriatis coloribus depicta sunt, vos vestrique successores cives stilicet et communitas dicte civitatis nostre more aliarum liberarum civitatum nostrarum armis utencium a modo perpetuis semper futuris temporibus in sigillis, vexillis, cortinis, velis et generaliter in quibuslibet actibus et exerciciis ac locis uti et gaudere ac ea deferre possitis sub eisdem graciis, prerogativis, honoribus et libertatibus, quibus alie libere civitates armis utentes de iure vel consvetudine gaudent et fruuntur. Ceterum ex habundantiori plenitudine nostri favoris et gracie volentes pretactam armorum innovationem, que inter alia opportuna eciam in vestre communitatis sigillis deferetis amplioribus ornamentis decorare, indulgemus tenure et vigore presentium ac concedimus vobis et eidem communitati vestre, ut hinc in posterum perpetuis temporibus unversis quoad huiusmodi sigillum seu sigilla communitatis vestre cera rubea uti, cum eademque more civitatis nostre Budensis omnia privilegia omnesque literas iuridicas, testimoniales, causales, sentencionales, missiles quoque seu epistolas et alias quascunque sigillare et consignare in pendenti vel in appresso valeatis et ad id plenam et liberam habeatis facultatem ex presenti nostra annuencia et concessione speciali. In quorum omnium robur et testimonium presentes concessimus literas nostras pendentis secreti sigilli nostri, quo ut rex Hungarie utimur, munimine roboratas. Datum Posonii feria quarta proxima post festum beate Dorothee virginis et martyris anno Domini millesimo quadrin gentesimo quinquagesimo tercio, regni autem nostri Hungarie anno tredecimo. Commissio propria domini regis ex deliberacione consiliariorum. Joannes episcopus Waradiensis cancellarius.
A czimerképen a festék itt-ott töredezik; a czimertartó angyal arczának vonásai – pedig ez érdekelne bennünket a művészet szempontjából leginkáb – ma már alig ismerhetők fel. A képiró, a mint a kezekről lehámlott festék alatt kitünik, az alakot tollal vázolta s az angyalnak a késő gótikus művészet szellemben dusan tört ruházatát s kék sárga szárnyain a tollazatot a rajzoló toll segedelmével, gyakorlott kézzel, biztos vonásokkal részletezte. A koronának a paizs mögül előtörő, fényével a képiró az oklevél szavait tette előttünk szemlélhetővé.
Kassa czimere mai formáját II. Ulászló királytól Budán, az 1502-ik évben nyerte, s ekkor a kezdettől fogva összetett czimer úgy a király, mint neje, Anna «de Candalle, ex regia stirpe Fuxorum oriunda»_{Kassa város nyilvános levéltára, 818. sz. a.}* ősi czimeréből vett alakokkal gazdagodott. A franczia szent királyokkal rokonságban levő hölgy ez évben lett magyar királynévá s ez tehette alkalomszerüvé az adományozást, melyre a város ismét bőven rászolgált. Kassa ugyanis bástyája, az oklevél szava szerint propugnaculuma volt II. Ulászló uralmának kezdettől fogvást, s midőn a király öcscse, János Albert versengett vele a magyar trónért, a város tartós ostromot állt ki, melyért a király mint győzhetetlen athlétákat magasztalja őket.
Az oklevél szövege a következő:

Commissio propria domini regis.

Wladislaus dei gracia rex Hungarie et Bohemie etc. Fidelibus nostris prudentibus et circumspectis iudici et iuratis ceterisque civibus et toti communitati civitatis nostre Cassoviensis salutem et graciam. Cum ad regie dignitatis celsitudinem eiusque maiestatem augustam, cuius ad exemplum, ut plurimum subditorum animi componuntur, hoc imprimis pertineat, ut suorum merita, virtutes et servicia semper equa lance perpendat, ut neque delinquentibus nimia indulgentia se facilem semper prebeat, quo ex impunitate licencia et ex ea audacia delinquendi crescat, neque bonorum egregiis facinoribus rebusque preclare gestis immortalisque glorie memoria dignis premium desit, quorum altero malorum improborumque petulancia et insolencia refrenatur coherceturque, altero vero benemerencium animi et his virtutum igniculi insiti excitantur inflamanturque, omnium denique malorum et periculorum constanti fortique animo in rebus duris et adversis perpessorum non solum immemores, sed eciam in posterum ad quevis aggredienda tollerandaque adversa, et quo virtuti omnia parent ceduntque maiori studio zeloque alacriores redduntur. Quod cum natura ipsa in rebus humanis ita redditum comparatumque sit et ut eciam preter hec ex regie dignitatis nostre officio sincerum privati publicique muneris tenorem servaremus, iam sepius illa fidelitatis et constancie vestre argumenta, quo semper in hoc regno nostro Hungarie unice claruistis, animo nostro repetentes, nolentes ea obscuritate quadam neglecta iacere repultaque tegi aut oblivione e memoria mortalium intercipi, sed pocius eciam posteris omnibus perpetua nominis et fame vestre testacione signari, aliqua saltem vel hisce literis, que in felici nostra exaltacione et in ingressu ad hoc regnum nostrum pulcherrime edidistis, commemorare statuimus et imprimis laudandam illam et nullo unquam seculo delendam constanciam vestram, quam tunc nobis et huic regno nostro declarastis, recensendum duximus. Nam dum superioribus his annis et in principio regiminis nostri varii motus variaque bella pociundi huius regni gracia orti fuissent et inter alios principes serenissimus princeps quondam dominus Albertus Polonie rex, frater noster charissimus felicis memorie, tunc solummodo dux existens, cum valida manu ac numeroso exercitu contra nos et hoc regnum venisset hocque ipsum regnum ambiens inter alia loca, que iam in dedicionem suam devenissent, eciam civitatem illam Cassoviensem occupare volens ipsamque ob id dura obsidione cinxisset, vos tunc revocatis in animo pristinis vestris virtutibus, quas semper et potissimum in adversis huius regni divis Hungarie regibus predecessoribus nostris sincera fidelitate magnaque integritate more progenitorum vestrorum ostendistis, statuistis consueta vestra gravitate et fidei firmitate omnia extrema pocius perpeti, quam a nobis et sacra huius regni nostri corona desciscere labeque aliqua infidelitatis candorem nominis vestri contaminare hostiumque circumfusorum, vos pre ceteris omnibus ambiencium nunc blandas appellationes, pollicitaciones multas, nunc minas feroces fortissime sprevistis, tandem cum obsidione longa et dura cincti essetis murique vestri variis tormentorum generibus quaterentur prosternerenturque, quid virtus in adversis valeat, vos speciosissimo exemplo declaratis. Nam nec fame, ferro vigilia, neque ullius rei penuria, neque labore ullo fracti estis, sed huiuscemodi longe et seve obsidionis incommoditates, qua vos sine intermissione premebat, semper invicto animo vel in anni parte sevissima propriis sumtibus non sine grave sanguinguinis effusione pertulistis corporibusque vestris pro custodia stacioneque murorum die noctuque obiectis hostium terribiles impetus, tela adversa, infestos ictus, vulnera crebra, pericula multa semper erecto animo, pectore adverso excepistis; et quod admirabilius est, nonmodo toti ipsorum hostium impectus fortiter sustinuistis, verumeciam in tantis vestris laboribus sepe numero in hostium staciones magno animo irrumpentes, pulchram inde victoriam cum ingenti hostium clade et spolio reportattis, nec ullis modis ac viis ad dedicionem compelli potuistis, quin forti animo tam gravem obsidionem ferentes, quousque nos tandem. vos invictos athletas e manibus hostium ductus et auspicio nosro liberavimus ruptisque obicibus et portarum vestrarum repagulis, que diu clause hostium conatibus nulla via potuere redditusque vobis conspectus noster, quo miro desiderio tenebamini, nos unacum prelatis, baronibus et proceribus regni nostri hilari vultu, animo letissimo, facie sincera, fide inviolata excepistis vobisque dies ille ingressus nostri omnium merito pulcherrimus, gratissimus et lucidissimus effulsit talique ac tam memorabili et preclaro facinore, dum pro defensione et conservacione illius auspicatissime urbis nostre, que huius regni nostri in eo loco singulare existit propugnaculum, animo infracto acerrime decertatis, nobis abunde illam eximiam vestram fidelitatem costancia invincibilem, quibus semper maiores vestri claruerunt, testatam reliquistis. Ut igitur tantam virtutem vestram, que in adversis semper clarior enitescit, perpetua laudis et glorie vestre testificatione immortalitati commendaremus utque vestra merita amplissimo premio digna vestraque preclara facta eciam testimonio nostro locupletissimo omnibus Hungarie regibus, successoribus nostris comprobaremus, posterisque omnibus vestra constancia fidelitas summis efferenda laudibus clarissime innotesceret, hec arma: videlicet angelum, veste auro intexta coloris amethistini succinctum flavam et calamistratam comam strophio sive serto gemmato pressam, in cuius fronte ex huiuscemodi corolla capitis diademati crux aurea prominet utraque ala angeli coloris cśmicis aureis interlucet, tenens ambabus manibus scutum insigne, summum eius in formam mete everse effigiatum, intum vero in modum turbinis fastigiatum, in scuti angulo gemino superiore ex utroque latere galea aureis fibulis locata, quarum summitate flores penduli variorum colorum, veluti vento agitati, sparguntur, utrique galee corona aurea imposita, ex coronis singulis singule ale prominent, quarum plume et pinnule tenniores brachia alarum vestientes sunt coloris celestini punctis aureis splendicantes, penne vero protensiores longioresque et extreme m altumque prorumpentes sunt coloris crocei, in medio vero singulorum alarum sunt singula lilia aurea; scuti autem pars suprema est coloris coelestini continens per longitudinem tria lilia aurea; in medietate autem scuti pene usque ad infimum est campus ruber, in quo fluunt stagnandoque labuntur quatuor flumina nominantissima Danubius, Tibiscus, Dravus, Savus, primaria specialiaque huius regni nostri insignia, suo colore depicta, que ipsis tamquam defensoribus et propugnatoribus eiusdem regni nostri per nostros predecessores Hungarie reges graciose collata existunt, quibus usque in presencia usi fuerint; in medio autem ipsius campi rubri quatuor fluminum prefatorum est aquila media stans erectaque collo tamen et capite integra coronam auream capite gestans, rostro aurato pedeque sinistro unguiculorum tenus aurato, lingua exerta vibranteque, a cuius pectore linea aurea ad sinistram alam usque protracta summitasque eiusdem linee figura trifulca terminatur, que est insigne nostrum gentilitium et avitum, quo vos ex singulari favore nostro regio ornavimus, quem iam tempore felicis nostri regiminis sibi immortalibus facinoribus peperistis. Scuti autem pars inferior in campo coloris celestini, linea satis ampla rubra quatuor tessellis aureis intextis seiugata a primo dextro angulo in imum angulum sinistrum descendens intersecatur, supra quam lineam in eodem campo est lilium unicum aureum, infra autem eandem lineam in eodem campo sunt duo lilia aurea, quequidem illustris domina Anna, consors nostra charissima ex beneplacita voluntate sua ex suis propriis armis eisdem fidelitatibus vestris ob perpetuam rerum bene feliciterque pro defensione regni huius et conservacione istius civitatis nostre Cassoviensis gestarum memoriam benigne favorabiliterque concessit, prout hec omnia in capite seu principio presencium literarum nostrarum pictoris non indocta manu suis caracteribus et figuris et coloribus facta et depicta sunt, vobis animo deliberato et ex speciali gracia nostra regia et plenitudine auctori atis nostre eciam consensu et beneplacito prefate serenissime domine Anne regine, coniugis nostre charissime, cuius armorum certam partem in his inseri et invecti voluimus dandum duximus et concedendum vosque et omnes posteros vestros huiuscemodi laudis et virtutis testimonio sempiterno ornandum immo ex abundantiore plenitudine nostre specialis gracie damus, concedimus et presentibus elargimur, ut vos vestrique heredes et posteritates universe prescripta arma et virtutis vestre insignia a modo in posterum ubique in preliis, bellis, troiis et aliis quibusvis rebus et exerciciis militanbus, necnon sigillis, velis, cortinis, papilionibus et in universum in quarumlibet rerum et expedicionum generibus uti possitis et valeatis vestrique heredes in signum et testimonium paternarum virtutum, a quibus simili dono et gracia nostra regia provocati studeant non degenerare, ferre gestareque possint et valeant eisdemque nomine communitatis perpetuo uti, frui et gaudere tantoque vehemenciori studio in posterum nobis et regibus Hungarie successoribus nostris et sacre corone regni Hungarie totis viribus, summa fidelitate, precipua constancia instar virtutum maiorum suorum insarvire contendant quanto se largiore amplioreque premio et gracia nostra regia donatos et ornatos esse conspexerint. In cuius rei memoriam firmitatemque perpetuam presentes literas nostras secreto sigillo nostro, quo ut rex Hungarie utimur, in pendenti communitas vobis ac heredibus et posteritatibus vestris universis duximus concedendas. Datum Bude in festo concepcionis virginis gloriose anno domini millesimo quingentesimo secundo, regnorum nostrorum Hungarie etc. anno tredecimo, Bohemie vero tricesimo tercio.
(Hártyán, függő pecséttel, Kassa városa titkos levéltárában.)
Mindennek magyarázatául szolgál a czimerkép, mely Mátyás király hátrahagyott olasz illuminatorai valamelyikének műve lehet.
A czimerpaizs kétszer osztott s középső része hasitott. A paizsfőben kék mázon a három liliom a régi; a hasitott középső részt az ország czimeréből vett osztások töltik be s baloldali felére, mintha a hasitás vonalából nőne ki, illeszkedik a lengyel Jagellók ősi nemzetségi czimeréből vett stilizált, ezüst fél-sas, szárnyán három ágban végződő arany szalaggal; a pólyák az oklevél szavai szerint a Duna, Tisza, Dráva és Száva folyók jelképei s azokból áll az ország-czimer, «primaria specialiaque huius regni nostri insignia».
A paizsláb uj adomány s teljességében a királyné czimeréből vétetett: kék mázon a jobb felső sarokból harántosan lefelé végighuzódó pólya, mely aranynyal és veressel nyolczszor koczkázott s az így kettészelt mezőben fent egy, alól két arany liliom van.
Anna királyné fenmaradt pecsétjén_{A Magyar nemzet története, IV. k. 372. lap.}* a czimer ez: nyilt korona alatt a hosszában kétfelé osztott paizs jobb fele négyelt; az első és negyedik mezőben a magyar pólyák, a második és harmadikban a cseh oroszlán, a szivpajzsban a lengyel sas; a paizs bal fele szintén négyelt s az első mezőben a navarrai rostély, a másodikban az aragoniai czölöpök, a harmadikban két tulok, a negyedikben a franczia liliomok a mellékágat jelző koczkázott töréssel, az európái gótok czimere,_{Bárczay A heraldika kézikönyve. 1897. 25 1.}* s ez került Kassa czimerébe; mig a szivpajzsban levő két oroszlán talán az angol királyok czimerréből való._{Kropf L. Anna királyné, II. Ulászló neje. Századok. 1895.}*
A király a czimerpaizs két felső sarkára egy-egy koronás csőrsisakot helyeztetett_{A hős Jaksics Demeternek ez a kitüntetés nem szólt. L. Istvánfi. 1. 13. lap.}* s a belőle kinövő szárnyak egy-egy liliommal ékeskednek. A paizstartó angyal ékességei közül az oklevél különösen kiemeli a homlokán levő gyöngyös pártát (sertum gemmatum), a magyar szüzeknek akkor divatos ékszerét.
Utoljára nyert czimerét a város az adományozás után két évre vésette fel uj pecsétnyomójára Antal ötvösmesterrel, a mint arról a Kassai Muzeumban őrzött ezüst pecsétnyomó hátlapján olvasható hexameterek és évszám tanuskodik:
«Liber ab officiis gaudens Antonius arte Hoc celavit, maius quod habet mea Cassa sigillum 1494.»
KEMÉNY LAJOS.

A Brankovicsok.

A magyar nemzedékrendi irodalomban ketten foglalkoztak bővebben a fejedelmi Brankovics-házzal. Thallóczy Lajos (Századok 1888 689–713. 1.) az Ál-Brankovicsokkal foglalkozik és munkáját Brankovics György szerb fejedelemmel (1367–1456) kezdi, a kinek csupán második nejét, Irént nevezi meg, mint második feleségét. A gyermekeket mind Irén gyermekeiül szerepelteti, a mi tévedés.
Thallóczy után dr. Wertner Mór foglalkozik (Turul 1890:31–39. 1.) a fejedelmi Brankovicsokkal, a kiknek egész családi történelmét felöleli kihalásukig. Brankovics György fejedelemnek ő is csak egyik feleségét ismeri. Azt, a ki Thallóczy szerint a második. Ámde Wertner forrásai szerint Irén, Kantakuzénosz Mánuel leánya, csak 1435-ben ment férjhez, egyik fiuk, Brankovics István azonban 1422-ben született. Ez Wertner szerint lehetetlen vagy pedig kellett a fejedelemnek már előbb is feleségének lenni, Kantakuzénosz Irén pedig csak második hitves volt. És ebben Wertnernek igaza van.
Az első feleséget sem Thallóczy, sem Wertner nem ismerik, pedig a magyar nemzedékrendi történelemre lényeges a személye, mert hiszen ősanyja a Frangepánoknak, Zrínyieknek és az utolsó Rákóczyaknak a következő hiteles vonal szerint:
1. Brankovics György, sz. 1367, szerb fejedelm: 1427, † 1456. Fia:
2. Brankovics István, sz. 1422, † 1477. Neje: Komnensz Arianites Angelina, † 1516, a nagynak nevezett Komnenosz Arianites Györgynek és nejének, Musachi Máriának a leánya. Komnenosz Arianites György az albán történelem egyik hőse, a ki 1434-ben fölkelt a törökök ellen és bárha küzdelme eredményeit nem tudta tartóssá tenni, Albánia ura maradt mégis haláláig, 1461-ig. Neje a Musachi házból, Castoria urainak a házából való. Brankovics Istvánnak és Komnenosz Arianites Angelinának a fia:
3. Brankovics János despota, † 1502. neje: Jaksics Ilona, † 1521. Leánya:
4. Brankovics Mária. Férje: Frangepán Ferdinánd őrgróf. Leánya:
Frangepán Katalin őrgrófnő, † 1562 előtt. Férje: gr. Zríny Miklós horvát bán, Szigetvár hőse, † 1566. Fia:
6. Zriny György gr. főtárnok mester, sz. 1549 † 1603. Második neje: Stubenberg Sófia. Fia:
7. Zriny György gr., sz, 1598, † 1626. Neje: gr. Széchy Magdolna (Katalin). Fia:
8. Zriny Péter gr., sz. 1621, † 1671. Neje: 1641: Frangepán Anna Katalin őrgófnő, † 1673. Leánya:
9. Zriny Ilona grófnő, sz. 1643, † 1703. Első férje 1666: I. Rákóczy Ferencz fejedelem, sz. 1645, † 1676, a kinek valamennyi kihalt és virágzó águ utódját közöltük már e lapokban (Turul 1903: 145–153) Aspremont-Rákóczyutódok czim alatt.
Ebből látható, hogy az utódok tekintetéből igen lényeges, hogy ki volt Brankovics Istvánnak az anyja, mert hiszen az anya személye szerint változnak természetesen az ősvonalak is.
Brankovics Györgynek első felesége, Istvánnak az anyja, a mint a trapezunti császárok történelméből (Fallmerayer: Geschichte des Kaiserthums Trapezunt, 1825 – Pfaffenhofen: Essay sur les aspres Comnenats, 1847 – Stokvis: Manuel, II. – L’art de vérifier, IV. – Nouvelle biographie universelle. – Grande encyclopédie etc., etc.) megállapitottuk, egy keresztneve szerint ismeretlen trapezunti herczegnő volt a Komnenosz házból, a kinek hiteles ősvonala a következő:
1. Komnenosz Mánuel. Fia:
2. Komnenosz Kuropalatesz János, † 1067. Fia:
3. Komnenosz I. Elek, sz. 1048, Bizáncz császárja: 1081, † 1118. Neje: Dukász Irén, † 1118 után. Fia:
4. Komnenosz Izsák. Fia:
5. Komnenosz I. Andronikosz, sz. 1110, Bizáncz császárja: 1183, † 1185. Fia:
6. Komnenosz Mánuel, † 1186. Fia:
7. Komnenosz I. Elek, sz. 1182, Trapezunt despotája (vagy a hogy görögül nevezte magát Egész Anatólia királya és önkényuralkodója, Basileus Kai Autokrator); 1204, † 1222. Fia:
8. Komnenosz I. (harczias) Mánuel, Trapezunt despotája: 1238, † 1263. Második neje: Irén, † 1253 előtt. Fia:
9. Komnenosz II. János, Trapezunt (első) császárja: 1280, † 1297. Neje 1282: Palaiologa Eudokia bizanczi herczegnő, † 1302, a kinek ősvonala:
– 1. Palaiologa Elek. Neje: Angela Irén bizanczi herczegnő, a kinek ősvonala:
– – 1. Komnenosz Mánuel (mint előbb!). Fia:
– – 2. Komnenosz Kuropalatesz János, † 1067. Leánya:
– – 3. Komnenosz Theodóra. Férje: Angelosz Konstantin. Fia:
– – 4. Angelosz Andronikosz. Fia:
– – 5. Angelosz III. Elek, Bizáncz császárja 1195–1203, † 1203 után. Neje: Dukász Eufrozina. Leánya:
– – 6. Angela Irén bizanczi herczegnő. Férje: Palaiologosz Elek. Leánya:
– 2. Palaiologa anonyma (ismeretlen keresztnévvel). Férje: Palaiologosz Andronikosz. Fia:
– 3. Palaiologosz VIII. Mihály, sz. 1224, Nikaea császárja: 1259 és Bizancz császárja: 1261, † 1282. Neje: Dukász Theodóra. Leánya:
– 4. Palaiologa Eudokia bizanczi herczegnő, † 1302. Férje 1282: Komnenosz II. János, Trapezunt (első) császárja: 1280, † 1297. Fia:
10. Komenosz II. Elek, sz. 1283, Trapezunt császárja; 1297, † 1330 Fia:
11. Komnenosz Vazul, Trapezunt császárja: 1333, 1340. Első neje: Palaiologa Irén bizanczi herczegnő, elkergetve; 1339; Trapezunt császárnője: 1340–1341, a kinek ősvonala (mint előbb!)
– 3. Komnenosz Palaiologosz VIII. Mihály, sz. 1224, Nikaea császárja; 1250 és Bizáncz császárja: 1261, † 1282. Neje Dukász Theodóra. Fia:
– 4. Palaiologosz II. Andronikosz, sz. 1260 körül, Bizancz császárja: 1282–1328, † 1332. Első neje 1271: Árpádházi Anna magyar herczegnő, † 1281, V. István magyar királynak (1239–1272) és Erzsébet kún herczegnőnek a leánya. Fia:
– 5. Palaiologosz IX. Mihály, Bizancz társcsászárja: 1295, † 1320. Neje 1296: Mária arméniai herczegnő, † 1333, a kinek ősei:
– – 1. Medz I. Rhupin a Bagratidák házából, Arménia, fejedelme: 1080, † 1092. Fia:
– – 2. I. Gosdantin (Konstantin), Arménia fejedelme: 1092, † 1100. Fia:
– – 3. I. Lévon (Leo), Arménia fejedelme 1129, † 1141. Fia:
– – 4: Sdéfané (István) hg., † 1164. Fia:
– – 5. II. Lévon, Armenia királya: 1185, 1219. Leánya:
– – 6. Zabel (Izabella), Arménia királynője 1219, † 1251. Második férje 1224 I. Héthum, Arménia királya: 1224, † 1268, Konstant arméniai connetablenak a fia. Fia:
– – 7. III. Lévon, Arménia királya: 1268, † 1289. Neje: Guitana, Konstantinnak, Lambron vára urának a leánya. Leánya:
– – 8. Márta arméniai herczegnő, † 1333. Férje 1296: Palaiologosz IX. Mihály, Bizáncz társcsászárja: 1295, † 1320. Fia:
– 6. Palaiologosz III. Andronikosz, Bizáncz császárja: 1328, † 1341. Természetes leánya
– 7. Palaiologa Irén bizanczi herczegnő, férjétől elüzve 1339, Trapezunt császárnője 1340–1341. Férje: Komnenosz Vazul, Trapezunt császárja: 1333, † 1340. Fia:
12. Komnenosz III. Elek, sz. 1339, Trapezunt császárja: 1349. † 1390. Neje 1352: Kantakuzéna Theodóra. Fia:
13. Komnenosz III. Mánuel, sz. 1364, társcsászár 1375, Trapezunt császárja: 1390, † 1417. Első neje 1376: Eudokia Georgiából, † 1395 előtt. Fia:
14. Komnenosz IV. Elek, sz. 1382, Trapezunt császárja: 1417, † 1446. Neje 1396: Kantakuzéna Theodóra, † 1426. Leánya:
15. Komnena ismeretlen keresztnevű trapezunti herczegnő; † 1435 előtt. Férje: Brankovics György, sz. 1367, szerb fejedelem: 1427, 1456. Fia:
16. Brankovics István, sz. 1422, † 1477. Neje: Komnenosz Arianitesz Angelina, † 1516.
Ezeknek a vonalát a Frangepánokon és Zrinyeken át a Rákóczyakig már láttuk.
A trapezunti császárok történelme egyuttal megadja a kulcsot Brankovics György törökbarát viseletéhez is. Már III. Elek csaszárnak két testvére lett töröknek a felesége: Mária, a ki 1352-ben a fehér horda vezéréhez, Kutlubejhez és Theodóra a ki 1358-ban Hadji-Omerhez ment nőül Chalybiában. III. Mánuelnek is két nővére lett török asszony: az egyik Tahartannak neje Arsingában, a másik, Eudokia, 1380-ban Tadj-Eddin felesége lett Limniában. Tadj-Eddin 1386-ban meghalván, özvegye V. János bizánczi császárhoz ment feleségül.
Brankovics György első nejének is két nővére, a kiknek nevét szintén nem ismerjük, temetkezik el háremben. Az egyik Djihan sahnak, a másik Ulugh bejnek lesz a felesége. Idősbik fivérük, IV. János trapezunti császárnak leánya, Katalin, Mezopotámiába megy Usun-Hasszánhoz; az ifjabbik fivérnek, Trapezunt utolsó császárjának, Dávidnak gyermekei: Anna és György pedig apjuknak és hat fivérüknek meggyilkolása (1466) után áttérnek az izlámra és nyomuk vész.
Eddig úgy tudtuk, hogy Európában csupán Szerbia, Montenegró és Törökország uralkodói nem Árpád vérei. Tekintettel azonban az V. István magyar király vérségebeli sok trapezunti császárleányra, a ki török főnökökhöz ment nőül, nem valószinütlen, hogy száz meg ezer török családban lüktet az ősi magyar nemzeti uralkodóház vére. Sajnos, hogy ez soha sem lesz kimutatható.
ZARÁNDY A. GÁSPÁR.

A hajduk közös czimeres nemeslevele 1605-ből.

(Czimerképpel.)
Szomoru, de egyuttal dicső korszak emléke Bocskay István, Magyarország és Erdély fejedelme által a 13 hajdu-kapitány (Csomaközy András, Szylassy János, Kövy Miklós, Palay Pál, Kovács Albert, Somogy György, Farkas Mihály, Elek János, Chatáry János, Szénássy Mátyás, Nagy Mátyás, Füzy István és Hajdu Gergely) és az ezek vezérlete alatt szolgált 9254 hajdu részére adományozott czimeres nemeslevél, a mely a fejedelem kedvelt vitézeit egyuttal birtokadományban is részesitette.
Az a körülmény, hogy a hajduk azelőtt földönfutó, rakonczátlan és kegyetlenkedő népség voltak, a kik ellen az országgyülések a legszigorubb törvényeket hozták, nem válhatik szégyenükre, mert a megélhetés kényszere szoritotta őket kihágásokra; Bocskayval való szövetkezésük és a magyar szabadság érdekében kifejtett hősi tetteik valóságos nemzeti hősökké avatták őket.
A korponai országgyülésen 1605 nov. 10-én a magyar karok és rendek hozzájárulása alapján, 1605. decz. 12-én kelt_{A Magyar Nemzet Tört. V. k. 559. 1. hibásan 1-ről keltezi.}* a fejedelemnek vitéz hajdui nagy szolgálatait megjutalmazó kiváltságlevele._{Eredetije Hajdu vármegye levéltárában. Az érdekes oklevelet Tagányi Károly orsz. levéltárnok úr szivessége folytán tanulmányozhattam; jelenkori másolata – czimerfestménynyel együtt – a Magy. Nemz. Múzeum levéltárában van.}* A mint ismeretes, egyenkint és összesen nemesekké tette őket, azonkivül Kálló városát, a szabolcsmegyei Nánás, Dorogh és Varjas lakatlan birtokokat, Hadház, Vámospércs, Sima és Vid részeit adományozta nekik._{A hajduság kérdésére nézve bőséges adatokat nyujt dr. Károlyi Arpád jeles műve: A korponai országgyülés; továbbá dr. Komáromy András értekezése: «A szabad hajduk történetére vonatkozó levéltári kutatások», lásd Értekezések a Tört. Tud. köréből. XVII. k.}* Maga az eredeti oklevél mind ez ideig kiadatlan maradt, csak kivonatos forditását közölte Sillye Gábor;_{Hajdumegye tört. viszonyai: a Varga Géza szerkesztésében megjelent: «Hajdumegye leirása,» kiadja a magyar orvosok és természetvizsgálók 1882. Debreczenben tartott XXII. nagygyülésének alkalmából Hajdumegye közönsége czimü (Debreczen, 1882.) mű 5–10. 11.}* pedig megérdemli, hogy teljes szövege közismertté váljék. Meghatóan szép, bibliai idézetekben bővelkedő bekezdésében az Istent és annak igazságosságát, bölcseségét dicsőitve, elmondja a vitéz fejedelem, hogy az Isten akkor kötötte oldalára a kardját, a mikor a német császári csapatok zsarnokoskodása és kegyetlenkedései folytán a magyarnak már «mukkannia» sem volt szabad, annál kevésbbé felemelt fővel járni-kelnie! Azután leirja belgiojosoi Barbiano János, kassai generálisnak, a ki egyébként fogadott fia volt, jogtalan, szemérmetlen támadásait és hajduinak ezekkel szemben dicső győzelmeit. De hadd beszéljen maga a szöveg:

Nos Stephanus, dei gratia Hungarić, Transylvanićque princeps et Siculorum comes etc. ad perpetuam rei memoriam. Cum supremus rerum omnium arbiter, Deus, qui non minus splendidioris machinć, ćternarum videlicet cślestium regionum universitatem una cum ipsis choris angelicis, in iisdem habitantibus, verum etiam terrestre, mortale, ac caducum genus humanum, singulosque elementaris et sublunaris regionis inhabitatores, sacrosanctć iustitić ćquilibrio, quć suum cuique reddere iubet, sine personarum rerumque discrimine gubernet, quamvis sćpissime ob impunitatem malorum irrefrenatć libidinis hominum prosperos successus, tam patientissimus_{A szöveg ezen szóig aranynyal irott.}* [onganimis ac omnis terć (igy!) non modo indignationis et irć, sed et providentić, a tenellis fidelibus expers existimetur, ob idque sćpe clamoribus ad auditum alias expergefactionibus et incitamentis advigillantiam a fidelibus sollicitetur, attamen non dormire, neque somno esse deditum, custodem Izraelis, certum est, fidelibus suis non secus in prosheris, ac in mediis tentationibus, cum pergunt in viam, cum transibunt flumina, cum se in confertissimas hostium acies implicant, prćsto adesse, passus dirigere, brachio tenus illos sustentare, digitosque ad prćlium, si ita occasio tulerit docere, clamores in necessitatibus non solum auribus immittere, sed sćpius, antequam clamarent, auxilio prćvenire; e diverso autem- superbos et laxate licentić peccatores, quanto maiorem prosperis eventibus securitatem sibi spondent; ac promittunt, nihil ćternć illius sapientić dulcius, nihil oblectabilius habetur, quam ut tam infractć superbić turgidć elationis nunquam poenitere scientes, animos effrenatos et fortes in fortitudine ipsorum, sapientes in sapientia, astutos in ipsorum astutia deprćhendat, ac nihil quicquam tale cogitantes subito et ita insperato evertere, ut ne locus quidem impiorum re]periatur,_{A []-be tett rész vörös tintával van irva.}* et tunc tandem auream, victricemque iustitiam et veritatem, velut clarissimam aurovć lucem, velut splendidissimum solis fulgorem, ob oculos omnium proponere, iustosque ex carceribus ad laxitatem, e tenebris ad lucem, et captivitate in perpetuam vindicare libertatem. Talis autem illibatć ćquitatis semperque victricis iustitić (ut ad tempus pati videatur), quamquam a primordio rerum uno tenore invariabilis administratio ab omnibus piis observata, manibusque quasi palpata est; nostro tamen ćvo contra infensissimos imperatorić maiestatis exercitus, sole ipsius clarius enituit, qui nomine et specie auxilii ob Turcarum imminentes vires patriam nostram ingressi, muuitissima qućque regni Hungarić prćsidia non solum occupaverant, verum extremo prorsus excidio, immanique et inaudita crudelitate, deleta Transylvania, universaque nobilitate oppressa, orthodoxarumque religionum et patriarum legum libertatem omnem in amplissimo etiam Hungarić regno infestare et penitus sufferre prćsumpserant, ita, ut nemo sub eorum tyrannide vel hiscere, nedum caput erigere audebat, nisi prćpotentissinius Deus, prćter omnem hominum spem, accineto femori nostro gladio suo, et animo addito, manu admodum exigua Gedeonis instar, victricia nobis ab hostibus reportare trophać concessit. Si quidem delati falsis criminationibus apud generalem Joannem Barbiannm Cassoviensem, alias filium nostrum adoptivum, is prćter omnem viam iuris, nil tale merentibus, arcem unam nostram Zent Joob nuncupatam, per insidias occupavit; alteram Kerekianam aperta obsidione tentavit, sed opera militum Haydonum bene nobis faventium repulsam, inde passus clam et palam, vitć nostrć necem et extrema qućque machinatus est, metuentes igitur paratissimas illius copias (cum plusquam decem millia armatorum in castris prć manibus haberet), eorundem militum haydonum opera ex tertia arce nostra Solyomkś vocata, quć loco impeditissimo inter cautes montium sita est, in campum deducti, raptim cursim collecto validiore exercitu, cum generalis adventum dumtaxat magnifici Joannis Baptistć Pćczen prćstolaretur, qui cum peditum tribus millibus et mille quingentis cataphractis Sylesianis iam-iam appropinquabat, quo coniunctis viribus facilius in perniciem iam non modo nostram, sed totius gentis Hungaricć conceptum virus effunderet, nos celeritate coniunctionem illorum prćsentissimo misericordis Dei auxilio prćvenientes, ante crepusculum Aurorć illucescentis, decimi quinti diei mensis Octobris, anni millesiumi sexcentesimi quarti, ad villam desertam Almosd nuncupatam Pćczianas copias, quć pars non modo fidentior, sed etiam validior omnium illorum exercituum fuit, ipso etiam duce, in captivitatem nostram redacto, inopinate adorti, ad internecionem delevimus, quam cladem, cum generalis intellexisset, incredibili perculsus formidine, fuga nimis tumultuaria sibi consulendum putavit, quibus nostri a tergo inhćrentes, partim in itinere, partim vero ad ripam Tybisci fluminis, maximam prćsertim in exercitu Rasciano ediderunt stragem. Tybisco vero itidem traiecto, et Cassovia, regin civitate occupata, maiorem superioris Hungarić partem, quć iam antea a Cćsareanis multorum annorum spatio, ćque in immunitatibus nobilitaribus, ac etiam religionis libertate multis modis erat oppressa, ac earum vindicandarum occasionem avide expectabant, in verba nostra alios invitos non nullos spontaneos iurare coëgerunt. Cui tam late furenti incendio imperatoria maiestas obviam ire statuendo rata Georgio Basta in mandatis delit, ut cum expeditissimo et validissimo illo exercitu, quem eo anno contra vires Turcarum et summum Vezerium prćparaverat, nobis occurreret, cum eo postea varia fortuna dimicantes, ad villam quidem et castellum Osgyan, pars qućdam nostratium infeliciter, alias ad pagum Edelyen longe fślicius deinde nunc victi, nunc victores, omnem fortunć aleam, et belli iniurias tam constanter et fortiter, tota ea hyeme pertulimus, ut insequenti vere, tentatis aliquott contra hostes impressionibus, ex superiore Hungaria vix ordinibus, uti par erat, servatis, et fere prćpropera festinatione Bastam, cum omnibus suis copiis eiecerimus, quibus nostri ubique a tergo inhćrentes Posonium usque persequuti, ibique aperto Marte manus conserentes, victores facti, pars Moraviam illico, pars vero traiecto Danubio inferiorem Austriam et Styriam incendio, rapinis et depopulationibus late vastarunt. Unde factum est, ut imperatoria maiestas, per certos legatos, pacem a gente Hungarica petere, et amissas legum, relligionumque fibertatos haud gravatim et clementer, in integrum restituere non dedignata fuerit. Talium igitur et tam prćclarorum, ćmemoria dignorum meritorum intuitu, universos et singulos milites nostros haydones, tanquam strennuos libertatis nostrć antiquć assertores, ut ad posteros fortiter pro salute patrić ab ipsis pristinć operć, et nostrć erga ipsos vicissim declaratć gratitudinis monimenta transmitteremus, summumque honorem et libertatis prćrogativam in ea, pro qua pugnarunt patria adipiscerentur, publicu omnium statuum et ordinum regni Hungarić, voto et suffragio in dićta generali Carponensi, ad diem decimum mensis Novembris, anni millesimi sexcentesimi quinti, indicta congregatorum, eos omnes singillatim et expresse, signanter autem prćsentibus literis nostris, numero quattuor et quinquaginta supra ducentos et novem millia, sub capitaneatu generosi Andreae Cyomakeozy, ac egregiorum Joannis, Szylassy, Nicolai Kevi,Pauli Palay, Alberti Kovacz, Georgii Somogy, Michaelis Farkas, Joannis Elek, alterius Joannis Chyatary, Mathiae Szenassy, alterius Mathiae Nagy, Stephani Fuzy, et Gregorii Haydu, militantes, e statu et conditione plebea ac ignobili, in qua nati sunt et hactenus extiterunt, clementer eximentes, ac in cśtum et numerum verorum regni nostri Hungarić et Transylvanić nobilium annumerandos, aggregandos, cooptandos et asscribendos duximus, prout anmeramus (igy!) aggregannus, cooptamus et asscribimus. Decernentes expresse, ut iidem milites nostri hćredesque et posteritates ipsorum utriusque sexus universć, pro veris natis et indubitatis nobilibus habeantur et reputentur. In signum autem huiusmodi verć et perfectć nobilitatis eorum, haec arma, seu nobiliatis insignia scutum videlicet ovatae figurae coelestini coloris, cuius extranitatem, seu circumferentiam interiorem, draco aureus in ovatam similiter figuram convolutus, cauda tripliciter per collum reflexa ambit, cruce rubea in ventre draconis clare et expresse eminente, quem illis ex propriis nostris signis gentilitiis, favoris et benevolentiae nostrae erga ipsos declarandae impertiri voluimus; intra ambitum vero draconis, et scuti meditullio, dextrum brachium hominis lorica indutum, acinacem recenti sanguine rubentem fortiter vibrare, ad manubrium vero acinacis bombarda manuaria pulvere sulphureo incenso explosa, sclopetumque emissura cernitur. Ex parte porro acinacis altera, flamma ingens, fumo permixta, que in terrorem hostis aliquoties militibus nostris causa victoriae fuit, summo cum impetu ardere, altera vero sol aureus, radiis fulgidissimus ex rubicundo micantis Aurorae gremio emergens, in monimentum primae illius salutaris victoriae nostrae, quae circa auroram contigit, glorioso splendore conspicitur. Supra scutum galea militaris aperta est posita, quam contegit corona regia, gemmis atque unionibus apprime ornata, ex qua miles gladio deaurato succinctus, et laurea serta ornatus, dextra ensem, sinistra pugionem, utrosque nudatos tenere, et ovans pro adepta libertate, triumphum canere et arma victricia hilariter vibrare condecenter visitur. Ex cono autem galeae teniae sive lemnisci, hinc rubri et cerulei, illinc vero aurei et argentei colorum defluentes, utrasque oras, seu margines ipsius scuti pulcherrime ambiunt et exornant, prout hćomnia in medio prćsentium literarum nostrarum docta manu, et arte pictoris clarius expressa et depicta esse cernuntur, animo deliberato et ex certa scientia, liberalitateque nostra prćfatis militibus nostris, ipsorumque hćredibus et posteritatibus utriusque sexus universis gratiose dedimus, donavimus et contulimus. Annuentes et concedentes, ut ipsi prćscripta arma, seu nobilitatis insignia, more aliorum verorum et insignitorum nobilium, armis utentium, ubique in prćliis, hastiludiis, torneamentis, duellis, monomachiis, et aliis quibusvis exercitiis, nobilitaribus, et militaribus, necnon vexillis, cortinis, velis, aulćis, annulis, domibus, clypeis, tentoriis, et generaliter quarumlibet rerum et expeditionum generibus, sub merć et syncerć nobilitatis titulo, quo eos ab universis et singulis cuiuscumque status, dignitatis, conditionis et pćeminentić homines existant, dici, teneri, nominari et reputari volumus, ferre et gestare, omnibusque et singulis iis honoribus, gratiis, privilegiis, indultis, libertatibus et immunitatibus, quibus cćteri veri, nati et indubitati prćdicti regni nostri Hungarić et Transylvanić nobiles et militares homines, qnomodocunque de iure et antiqua consuetudine utuntur, fruuntur et gaudent, perpetuo uti, frui et gaudere valeant, atque possint. Ne autem dicti milites nostri passim et in incertis sedibus dispergerentur, aut alienć subiicerentur iurisdictioni, quin semper et omni tempore in uno certo loco, ambitu ac fixa sede simul omnes, quo commodius, utilius et ructuosius, in morem fidelium nostrorum Siculorum Transylvaniensium, regno nostro Hungarić et Transylvanić inservire possent, pompti ac parati comperirentur, totale et integrum oppidum nostrum Kallo, ac totales similiter et integras desertas possessiones nostras, Nanas, Dorogh et Varyas, portionesque possessionarias in Hatthazy, Vamosperczy, Sima, et Wid, possessionibus sic vocatis; in comitatu de Zabolcz existentibus, habitas, antea ad arcem nostram Tokay tentas et possessas; totum item et omne ius nostrum regium, si quod in eisdem etiam aliter qualitercunque existeret et haberetur, aut eadem et idem, nostram ex quibuscunque causis, viis, modis et rationibus concernerent collationem, simul cum cunctis suis utilitatibus et pertinentiis quibuslibet, terris scilicet arabilibus, cultis et incultis, agris, pratis, pascuis, campis, fśnetis, sylvis, nemoribus, montibus, vallibus, vineis, vinearumque promonthoriis, aquis, fluviis, piscinis, piscaturis, aquarumque decursibus, molendinis, et eorundem locis, generaliter vero quarumlibet utilitatum, et pertinentiarum suarum integritatibus, quovis nominis vocabulo vocitatis, ad eadem et ideim de iure et ab antiquo spectantibus et pertinere debentibus, sub suis veris metis et antiquis limitibus existentibus memoratis novem millibus ducentis et quinquaginta quatuor militibus nostris, hćredibusque et prosteritatibus ipsorum utriusque sexus, universis, ea conditione dandas, donandas et conferendas duximus, ut ipsi hćredesque et posteritates ipsorum universć, vinculo iurisiurandi nobis, regnoque nostro Hungarić et Transylvanić prius sese obligantes, more aliorum donatariorum nobilium, bonis armis, et instrumentis militaribus optime instructi, ad mandata nostra, ac successorum nostrorum omnibus bellicis expeditionibus, tam generalibus, quam partialibus interesse, fidelemque patrić operam navare debeant et sint adstricti. Et nihilominus pro ampliore erga eosdem munificentić nostrć principalis declaratione, annotatum oppidum Kallo, possessionesque Nanas, Dorogh te Varjas, ac portiones possessionarias in Hatthazy, Vamosperczy, Sima, et Wid, possessionibus in dicto comitatu de Zabolcz existentes habitas, universasque earundem pertinentias, ab omni censuum, taxarum et contributionum nostrarum, tam ordinariarum, quam extraordinariarum, subsidiique et lucri camerć nostrć solutione, item decimarum, nonarum et capetiarum quarumlibet pensione, servitioramque quorumlibet plebeorum et civilium exhibitione, in perpetuum eximendos et supportandos duximus, prout damus, donamus et conferímus, iure perpetuo et irrevocabiliter tenendas, possidendas, pariter et habendas, salvo iure alieno. Eximimusque et supportamus harum nostrorum vigore et testimonio literarum mediante. Quo circa vobis spectabilibus, magnificis, generosis, egregiis ac nobilibus bonorum nostrorum fiscalium administratori item comiti, vicecomiti et iudicibus nobilium, dicatoribus, decimatoribus, connumeratoribus et exactoribus quarumcunque contributionum nostrorum, dicti comitatus de Zabolcz, necnon provisori prćdictć arcis nostrć Tokay, tandem iudicibus et iuratis civibus dicti oppidi, et antefatarum possessionum, modernis et futuris quoque pro tempore constituendis, cunctis etiam aliis, quorum interest, seu intererit, prćsentium notitiam habituris, harum serie committimus et mandamus firmiter, quatenus vos quoque a modo in posterum, praefatos novem mille ducentos et quinquaginta quattuor milites nostros, hćredesque et posteritates ipsorum utriusque sexus universas, ratione toties repetiti oppidi, antefatarum, possessionum portionumque possessionariarum, ad aliquam censuum, taxarum et contributionum nostrarum, tam ordinariarum, quam extraordinariarum, subsidiique et lucri camerć nostrć solutionem, item decimarum, nonarum, et capetiarum pensionem, servitiorum quorumlibet plebeorum et civilium exhibitionem, cogere et compellere, aut propterea eosdem in personis, rebus et bonis quibusvis impedire, turbare, molestare, seu quovismodo damnificare nequaquam prćsumatis, aut sitis ausi modo aliquali. Secus non facturi. Prćsentibus perlectis exhibenti restitutis. Quas nos in formam privilegii nostri redigi faciemus, dum nobis in specie fuerint reportatć. In cuius rei memoriam, firmitatemque perpetuam, prćsentes literas nostras pendentis et authentici sigilli nostri munimine roboratas, prćdeclaratis novem millibus ducentis et quinquaginta quattuor militibus nostris, hćredibusque et posteritatibus ipsorum utriusque sexus universis clementer dandas duximus et concedendas. Datum in libera civitate nostra Carponensi, die duodecima mensis Decembris, anno domini millesimo sexcentesimo quinto.

Stephanus manu propria.
Simon Pechi m. p.
secretarius.
Az oklevél hátán:

Anno domini millesimo sexcentesimo sexto, quarto die mensis Decembris, in generali congregatione universitatis dominorum nobilium comitatus de Zabolch, in possessione Karaz celebrata, prćsentes literć suć serenitatis tam donationales, quam armales exhibitć sunt et prćsentate, ac per iuratum notarium eiusdem comitatus lectć, publicatć, ac solenniter proclamatć sunt.
Idem notarius Stephanus de Cegled,
manu propria.
A hártya, valamint a czimerfestmény teljesen ép állapotban maradt reánk; az oklevelen selyemsodraton a fejedelem következő pecsétje függ:
Gyöngykoszorun belül egyes kör, ezen belül kettős kör; ennek közepén egy farkát háromszor nyaka köré csavaró sárkánynyal bezárt kerekalju pajzs mezejében jobbra fordult ágaskodó arany oroszlán, a mely a jobb szemén keresztüllőtt nyilat jobbjával megragadja; a pajzson sisak nyugszik, a melyről jobbra-balra sisaktakarók lengenek; a sisakon a pajzsbeli oroszlán áll, az oroszlán fején kereszt, fölötte a magyar szent korona; ezen középső pajzstól jobbra Magyarország czimere: háromszögü hasitott pajzs jobb részében a hármas halom középsőjén, a koronából növő kettős kereszt; a bal mezőben pedig a négy pólya; balra Erdély czimere: háromszögü, vágott tárcsapajzs felső mezejében növő, kiterjesztett szárnyu, balra tekintő sas; a pajzsfő jobb sarkában sugárzó nap, a balban fogyó hold; az alsó mezőben hét vár, felül négy, alul három, elhelyezéssel. A középső pajzs sisak diszétől jobbra-balra: 16–05 évszám. A magyar szent korona a kettős kör alá is benyulik és a korona keresztje érinti a gyöngykoszorut. Körirata:

_{A pecsét pontos leirását azért is szükségesnek tartottam, mert a Siebmacher (Erdélyi rész, 8. tábla, szöv. 9. lap), noha kétségtelen, hogy egy és ugyanazon pecséttel van dolgunk, elrajzolva közli azt; hibás az oroszlán nyila; hiányzik a sisakdiszbeli oroszlán fejéről a kereszt; hibás a vésetés évszáma; hibás a korona elhelyezése és végül hibás és hiányos a körirata.}*

A kiváltságlevelet Szabolcs vármegyének Kárászon, 1606 decz. 4-én tartott közgyülésén hirdette ki Czeglédy István, esküdt jegyző.
Beiktatásuk iránt Bocskay 1605 decz. 12-én, tehát még ugyanazon a napon, adta ki a parancsot; a beiktatás 1606 decz. 2-án kezdődött és az ellen több ellenmondó jelentkezett, a mint ez Bocskaynak Kassán, 1606 decz, 17-én kelt okleveléből olvasható._{Orsz. Levéltár, Acta Partic. No. 341., F. 6., hit. másolat. Ugyanebben az adománylevél teljesen átirva.}*
Az adományozott czimer a német birodalmi gyakorlat szerint a szöveg közepére van festve. Bocskay István az előbbeni években Rudolf császár és magyar királynak udvari tanácsosa lévén, alkalma volt ezen gyakorlattal megismerkednie; festőjét is valószinüleg a prágai udvar alkalmazottjai közül szerezte.

A czimer a következő:
Aranynyal keretelt táblán oszlopokon nyugvó bolthajtásos oszlopcsarnokban, barok keretben aranynyal szegélyezett tojásdad, fekete-aranynyal damaszkolt kék pajzs, melynek körületén belül egy, farkát háromszor a nyaka köré csavaró, hasán vörös kereszttel ellátott arany sárkány látható; ezen mező alján egy lánczszemes pánczélba öltözött jobbkar, a mely hosszu, egyenes, friss vértől csepegő kardot tart; a kar fölött és a kard mögött rövid, éppen elsülő kézi puska, csövéből kicsapó tűzlánggal; a kardtól jobbra nagy füstben gomolygó tűzláng; balra, úgy, hogy a sárkány mellső bal lába mintegy rajta nyugszik, a fényében ragyogó, sugárzó nap látszik. A szemközt álló nyilt sisak leveles koronájából vörösruhás arany pitykegombos, fekete öves, fején zöld babérkoszorus hajdu emelkedik, kinyujtott jobbjában hosszú egyenes, szivéhezszoritott baljában pedig vége felé szélesedő görbe kardot tart. Sisaktakarók jobbról: kékarany, balról: vörös-ezüst. Csakhogy itt a festő tévedett; a leirás szerint vörös-kék és arany-ezüstnek kell lennie! A boltozat jobb és baloldali oldalfalán egykoru fegyverzetek; a jobboldali oszlop talapzatán a bibliai Sámson áll oroszlán kiséretében, jobbjában szamár állkapcsot tart; nincsen kizárva, hogy Bocskay Istvánt, az erdélyi fejedelmet ábrázolja; a bibliai vonatkoztatás pedig ugyancsak illenék reája; baloldalt pedig Achilles, baljában villámmal diszitett kék pajzsot, jobbjában vállára fektetett buzogányt emel. Ez a kettő a sisakdisz alakjával együtt kitünő hajdu-typus. Kétségtelen, hogy ugyanezen kéztől ered Sennyey Miklósnak 1606 május 1-én kelt bárói oklevelén látható czimer._{Károlyi Oklevéltár, IV. k. 51. 1.}* Az izléssel megfestett czimernek jelképes magyarázata van. A sárkányt Bocskay a saját czimeréből adományozza nekik, irántok érzett jóindulatából; a nagy tűzláng, mely gyakran volt a hajduk győzelmének az oka, ezt akarja megörökiteni. A ragyogó nap az 1604 okt. 15-ének hajnalán Álmosdnál kivivott győzelmükre akar czélozni; a sisakdisz hajduja ujjongva, győzedelmi dalt énekel. A bibliai Sámson és az ókori Achilles – ámbár nem tekinthetők pajzstartóknak – a hajduk rettenthetetlenségét és kevés létszámuk mellett is tanusitott vitézségét és erejét akarja feltüntetni. És valóban, ha a történelem idevágó lapjait forgatjuk, úgy találjuk, hogy nem üres jelképek voltak ezek! A hajduság részletes története még csak ezután várja szerzőjét; érdekes és sok tekintetben merőben új adatokat gyüjtott dr. Komáromy András már emlitett értekezésében. Az eddig kiadatlan kiváltságlevél szövege alapján egynehány eddig általánosan szereplő téves adatot igazithatunk helyre. A kassai generálist rendszerint Belgiojosonak vagy Belgiojoso Barbianonak olvassuk; pedig helyesen belgiojosói Barbianonak kell neveznünk; azt, hogy ezen jeles alak Bocskay Istvánnak örökbe fogadott fia volt, most olvassuk első izben. Annál arczátlanabbnak, alávalóbbnak kell minősitenünk azt a rablóhadjáratot, a melyet örökbe fogadó atyja és főleg annak vagyona ellen vezetett; a köztük keletkezett ellenségeskedés – az elfogott levelektől eltekintve – onnan származott, mert Bocskay nem volt hajlandó az általa kért 20,000 frt kölcsönt megadni._{Lásd Jakab Elek czikkét, «Uj adatok Bocskay István életéhez», Századok, 1894. 782. 1.}*
Barbiano serege meghaladta a 10,000 embert. Bocskay hadvezéri ügyességére vall, hogy Petzzel való egyesülését megakadályozta._{Magyar Nemzet Tört., V. köt. 588. 1.}* Tévesen szerepelt továbbá Petz János ezredes csapatainak létszáma is; nem 3500 emberből állott az ő csapatosztálya, hanem 3000 gyalogosból és 1500 sziléziai vasas vitézből, összesen 4500 emberből.

***

A 9254 hajdunak adományozott czimer Kálló városa czimerévé is lett; mivel azonban az itt megtelepedett hajduk a kállói végvár őrsége miatt nyugton meg nem maradhattak, Báthory Gábor erdélyi fejedelem őket Böszörmény városába telepitette át és nekik kárpótlásul Böszörmény városát és Bod birtokot adta; ezen adománylevél Váradon 1609. szept. 13-án kelt._{Orsz. Levéltár, Acta Partic. No. 341. c. 7.; hivatalos másolat.}* Az ide áttelepedett hajduk a Bocskaytól kapott czimert is magukkal vitték; igy vált a hajduság 1605. évi közös czimere Hajdu-Böszörmény város czimerévé is. Sőt azután, mivel ezen város a későbben alakult hajdu kerület székhelye is lett, pecsétje egyuttal az egész kerület pecsétjévé lőn. 1838-ban a felség a kerület régi pecsétjét megerősitvén, azt magyar körirattal látta el._{Kir. Könyvek, LXVI. k. 638. 1.}*
Ezt a czimert az 1876. évi XXXIII. t.-cz. által a hajdukerületből a Szabolcs vármegyéből 9, és Bihar vármegyének 3 községéből és Debreczen városából megalkotott Hajdu vármegye elfogadta és átvette._{Tagányi Károly, Magyarország czimertára czimű művében (27. 1.) a hibásan beküldött adatok alapján tévesen közli}* Lényegében ugyanaz, mint az 1605. évi; eltérései a következők:
A sárkány a farkába harap; a lánczszemes pánczélos kar egyszerű pánczélba öltöztetett; a sisakdisz vitéze nem vörös, hanem kékruhás és másféle kardot és tőrt tart; az oroszlán kiséretében lévő bibliai Sámson és az ókori Achilles itt már határozott pajzstartóként szerepel. A szamár állkapocs, a melyet Sámson az 1605. éviben tart, itt már buzogánynyá változott át. Természetes továbbá az, hogy a jelképes ábrázolás ebben az időben már elvesztette eredeti, igaz jelentőségét; a nagy tűzláng, a fejedelmeik ügyében tanusitott vitézséget jelképezi – általánosságban; a többinek jelentősége pedig megszünt._{Kivánatos lenne a megnemesitett, de névszerint fel nem sorolt 9254 hajduvitéz neveit is kikutatni s közölni.}*
HORVÁTH SÁNDOR.

Egy oláh szakmunka, vonatkozásban a magyar heraldikával és genealogiával.

Az Oláhország országczimerének megállapitása végett az oláh kamarákban s ezek bizottságaiban folyt tárgyalásokat, a bennük vezérszerepet vivő Grecian D. István szenátor 1900-ban Bukarestben «Eraldica româna» czim alatt egy nagy gonddal szerkesztett s diszes kiállitású munkában adta ki, melynek terjedelmes bevezetésében bő forrásismeretre s komoly kritikai módszerre valló tanulmányt közöl, hol a Bazarab vajdacsalád leszármazását s az utána következő vegyes házakbeli vajdáknak, majd aztán az idegen fanariotáknak időrendi sorozatát adja egészen a jelenlegi királynak a fejedelmi székbe lépteig.
Azután kiterjeszkedik arra a kérdésre, menynyiben szólhatni náluk heraldikáról, majd azt is fejtegeti, létezik-e ottan nemesség s mily értelemben, úgyszintén megemlékezik egyes ottani családok részére külfejedelmek által adományozott czimerek és rangokról is.
A munka nyugodt és komoly hangja, s benne, erős nemzeti érzés mellett is, a tulzásoknak ellenséges kifakadásoknak kerülése, már magában is érdekessé teszik azt a magyar tanulmányozó előtt. – Még inkáb megérdemli a figyelmet a magyar genealogia szempontjából. Hisz az oláhországi bojércsaládok a gyakori érintkezés, olykor a politikai zavarok folytán hazánkba menekülésük, s részint magyar családokká alakulásuk, részint azokkal összeházasodásuk folytán a magyar családfejlődésnek is többszörösen feltalálható tényezőivé váltak.
Elég erre nézve a pitesti logofetek (kanczellárok) még eddig fel nem deritett családnevü nemzetségének, – mely azonban hazái okleveleink tanusitása szerint is leányágon kétségtelenül a Havas-Alföld ősrégi Bazarab vajdanemzetségéből vette eredetét, – Erdély előkelő családaival, a Ráczokkal, Bálintittokkal, Barátiakkal, Sebesiekkel való összeházasodására; egy másik vajdaleánynak gibárti Keserü Istvánhoz, majd (a lengyel eredetü, de Erdélybe települt s itt Springen birtokossá lett Nysovszky után) végre Markházi Pálhoz történt férjhezmenetelére; aztán az 1583–5-diki Péter havasalföldi vajdának a kiváló előkelőségü Bogáthi családunkból származott nejére hivatkoznunk.
A hazai genealogiára nézve tehát nagy hézagot képezett, hogy a havasalföldi bojér nemzetségeknek, kik közül különben is sok átköltözött hozzánk s itt ma is virágzó, vagy kihalt bár, de egykor történelmünkben néha előkelő szerepet játszó magyar családokká honosult, régi leszármazásáról mondhatni semmit sem tudunk. Még ezek legelőkelőbbikéről, a Bazarabokról is, kik Havas-Alföldön, – miként Moldovában a hazai okleveleinkből szintén ismeretes Musáth nemzetség is, – jelentékeny törzsuralmi dinasztiát képeztek, vajmi kevés genealogiai tudomást voltunk képesek eddig szerezni.
Fokozhatta pedig érdeklődésünket az is, hogy Oláh Miklós esztergomi érsek, a Hunyadiak rokona, szintén Bazarab-házbeli vajdákat emleget elődei gyanánt. És ha figyelemmel követjük azt az érdekes vitát, mely alig pár évvel ezelőtt Dr. Wertner Mór, Sólyom-Fekete Ferencz és Karácsonyi János s más tudósaink között a Hunyadiak származása kérdésében vivatott meg, kétségtelen, hogy ezek tisztábahozatalát s a régibb historikusok s más irók ellenmondó állitásaiból az igazság magvának kihámozását csakis a havasalföldi nemzetségek eredetének, összeköttetéseinek, leszármazásának és heraldikájának tüzetesebb ismerete hozhatná meg.
Véleményt ma még nem mernék koczkáztatni; de van valami, a mi egy bizonyos irányban kutatásra ösztönöz. S mivel a valóság felderitése annál remélhetőbb, mentől többen érdeklődnek iránta, már most bevallhatom, hogy a régi Hunyadi tradicziók, az itt-ott előjövő feljegyzések s a legujabb genealogiai polemiák hatása alatt nem zárkozhatom el azon benyomástól, hogy a Bazarabok teljesebb leszármazásának, bolgár, szerb és magyar összeköttetéseinek lehetőleg kimeritő tanulmányozásából várhatunk több világosságot a Hunyadiak eleire.
Ettől ma még távol vagyunk, mert Grecian idézett munkája is még csak úttörő a havasalföldi genealogiában, s táblázatai is csak a Bazarab-ház azon tagjainak nemzedékrendi összeköttetését állitják elénk a «Fekete» Radu Thucomertől (1290–1310) a «Görög»-nek nevezett Mihályig (1658–9), kik tényleg a vajdai uralomra jutottak.
A vajdaságot nem viselt tagok s a nőtagok és hitvesek, sajnos, teljesen hiányoznak e táblákról, ha szintén a szerző, miként a szövegből kitünik, egyik-másikról okleveles tudomással birt is.
Oly gazdag oklevélforrások mellett, milyenekkel a szerző rendelkezni látszik, s melyeket a tábláin feltüntetett leszármazás bizonyitására tüzetesen is idéz, a tudományra nézve igen becses volna, ha fáradtságot venne magának tovább kiterjesztett kutatás folytán a Bazarab nemzetség összes megállapitható tagjait s oklevelesen ismert hitveseiket egy ujabb munkájában felölelni, egy szóval e nemzetségnek lehető legteljesebb nemzedékrendét s családtörténetét kidolgozni.
Igy sajnos, hogy az e családból leányágon kiszakadt «Pîrvuleştď»-nek elnevezett ágacska vajdáiról is csak egy töredékes leszármazást kapunk, melyből az sem tünik ki teljesen, hogy hol és mikép füződnek ezek össze a fiágon való Bazarabokkal.
Különben e nemzetség eredetére nézve a szerző Jornandes és Dio Cassiusra hivatkokozik, kik a dákok királyait és főpapjait a Zarabok törzséből valóknak mondják. Elfogadja azt a tradicziót is, hogy a Bazarabok egyik ága Fogarasban s a másik Krajovában élt. A román modern történetiróknak amaz állitását, hogy Erdélyből, jelesen Fogaras vidékéről népesült volna be Havas-Alföld, Grecian inkább azon alakban látszik magáévá tenni, hogy a Fogarasban élő Bazarabok s bojérjaik, élükön Radu Negruval, a XIII. század végén átkelvén az Olton, a Krajóvában élő másik Bazarab ággal egyességre léptek, mely azonban nem maradt fenn irott emlékben, csak a hagyományban, s megalapitották Havas-Alföldön a Bazarab-család kizárólagos törzsuralmát; úgy hogy az uralkodó vajdák, minden meghatározott örökösödési rend nélkül, a klérus és bojérok választása folytán csak e család valamelyik ágából voltak választhatók, mi egyideig függetlenül és békésen, majd aztán a szomszédos nyugati (magyar vagy lengyel) és keleti (török) hatalmaknak, s néha, bár csak futólagosan, Moldova tulhatalmasodásának befolyásával történt.
Történelmi áttekintésében érdekesen bizonyitja be, hogy kellett lennie kölcsönös, habár nem irott, megállapodásnak a Bazarab-ház kizárólagos uralma iránt; de ez semmi örökösödési rendhez nem volt kötve, hanem csak az egyideig szabad, azután pedig különböző befolyások által irányitott választásoktól volt függővé téve.
A Bazarabok legitim uralma 1290-től 1659-ig csakis István (l4591–2) és Sándor (1592–3), majd aztán a két Movila (Simon 1601–2 és Gábor 1618–20) s a másik Sándor (1616–18 és 1628–9) és Leon (1630–2) moldovai származásu vajdák rövidéletü uralkodása által volt ideiglenesen áttörve.
Érdekesen mutatja ki a szerző alapos történelmi kritikával irt fejtegetésében, hogy «Nagy» István moldvai vajdát (kit pedig a mult 1904. évben a dakorománizmus a nagy román eszme első megtestesitőjeként ünnepelt) koránt sem a nemzeti egység eszméje s Havas-Alföldnek Moldvával való egyesitése iránt való törekvés vezette, hanem csakis Moldva külön érdeke s ottani hatalmának úgy a törökkel, mint Havas-Alfölddel szemben való megszilárditása. Ezért midőn szerét tehette, ledöntötte ugyan a vajdai székről havasalföldi ellenségeit s a vele egyetértőket ülteté helyökbe, de mit sem tett azért, nem is törekedett arra, hogy a két vajdaságot egyesitse.
Azután vázolva látjuk a Dán és Drakula ágain kétfelé oszlott Bazarab-család eme két főágának egymás közt való véres versengéseit. Dánnak kisebbségben levő utódai a Krajovánál megtelepülve maradt régi Bazarabokkal egyesülve, ezek támogatásában keresnek erőt; a Drakula utódok ellenben a nyugoti befolyás felé fordulnak, a katholiczizmushoz hajlanak, azzal, főleg Erdélyben össze is atyafiságosodnak, s magyar erővel s néha vallásváltoztatással is szilárditják meg magokat. Végre azonban a török tulerő áldozataivá lesznek. A vajdafiak tuszokul a konstantinápolyi légkörbe kerülve eltörökösödnek, vagy legalább elgörögösödnek, s a Bazarabok végsarjai a «törökké lett» Melina (1577–83, 1586–91) unokájában, a «görög»-nek elnevezett Mihályban (1658–9) nemzeti mivoltukból kivetközve zárják be 1659-ben e nemzetség férfiivadékainak sorozatát.
Ezután 1659-től 1716-ig többnyire a Bazarab-családtól leányágon leszármazó vajdák jutottak, – hol választás utján, hol nem, – uralomra. A török önkényileg tette meg s üzte el a minden igazságérzet nélkül uralkodó, csupán saját gazdagodásukra törekvő fanariotákat, kiknek 1803-tól kezdve már orosz befolyás is juttatott érvényesülhetést, mig aztán az 1821-iki lázadás elseperte őket. Erre a nemzeti megujhodás és rendezettebb viszonyok következtek, mignem 1859 január 24-én Moldva és Oláhország egyesült, 1866-ban Károly alatt oláh fejedelemség öröklési joggal szerveztetvén, később örökös királysággá alakult át.
E futólag érintett részletek már csak történelmi, nem pedig genealogiai érdeküek. Áttérek tehát annak ismertetésére, a mit a szerző az oláh heraldikáról mond.
A heraldika tekintetében Grecian felfogása tulságosan szigoru. Azon nézetből indul ki, hogy a lovagság, tornák, czimerek stb. nyugati intézmények s a latin katholiczizmus befolyása alatt kifejlődöttek levén, azok a keleti orthodox Oláhországban annál kevésbé honosodhattak meg, mert volt ugyan uralkodó nemzetsége, de ebben örökösödési rend nem állott fenn, az e nemzetséghez tartozóság is egyes, nem sokak előtt ismeretes, okleveleken kivül, csak a köztudatban gyökerezett, s a bojérek családi vagyona is a sorban következő vajdák megujitott megerősitő leveleivel nyert jogbiztonságot. Az atyáról fiura átöröklődő czimek és czimerek tehát a katholikus nyugotról ide áthonosithatók nem voltak.
Azt a következtetést vonja ebből le, hogy Havas-Alföldön tulajdonképeni heraldika nem létezett. Szoros határvonalat huz a czimerek és a pecsétek között; s elismeri ugyan, hogy léteztek pecsétek, de ezeknek különösebb jelentőséget nem tulajdonit, azokat az egyes avatatlan metszők szeszélyétől függőnek mondja, s szépen illustrált példákban is igyekszik bebizonyitni ez állitásának jogosságát, feltüntetve, hogy a vajdák által használt pecsétek is mekkora eltéréseket mutatnak.
E negativ álláspontot tulszigorunak tartom s nem ismerhetem el teljesen jogosultnak. Hazánkban sem volt czimeradományozás az Árpádház-beli királyok alatt, s királyságunknak csaknem négy százada telt el, mig az első czimeradományozásoknak nyomára akadunk. De azért régi törzsökös családainknak meg voltak saját czimereik amint azt éppen a pecséttani emlékek tanusitják.
Voltak a mi őscsaládaink czimereiben sőt még az utóbb armalisok utján szerzettekben is, számos variansok s még nagyobb eltérések is, mint a milyeneket Grecian a havasalföldi vajdák pecséteinél szemünk elé állit, a nélkül, hogy azért e czimerektől minden heraldikai megállhatóságot megtagadhatnánk. Az, hogy a vajdapecsétek madáralakja jobbra vagy balra fordult, s mellette több vagy kevesebb s másként elhelyezett csillagok, néha pedig csillag helyett nap fordul elő, a félhold ilyen vagy amolyan alakján kivül, s hogy csőrében kisebb vagy nagyobb keresztet s minő helyzetben tart, az nem nagyobb különbség, mint a minőket például a Ratold nem hárslevelének különböző alakjai s variansai között találunk. Sőt hazai heraldikánkban látunk példát arra is, hogy a czimeralak egészen mássá, például delfinből nemtővé módosult, csak egyes markans részletei maradtak meg az előbbi alaknak. Igy nem tartom lehetetlennek, hogy az egyik vajdai oklevelen látható ama két oroszlán is, melyek egy közben álló fához támaszkodnak, s mely czimerképet Grecian megfejthetlennek s legfeljebb az okmányt ellenjegyző logofet önkényileg felvett jelvényének tart, csupán csak a Constantin- és Helena-féle szentképnek elferdülése lehetett, melyet Mihály vajdának egyik a Siebmacherben közölt pecsétén a madáralakos, csillagos és holdas felső udvar alatt, a czimer alsó udvarában – ugyancsak ily fa két oldalán – találunk, s mely talán inkább az ottani keleti egyház jelvénye mint Kis-Oláhországé, a melynek azt a Siebmacher-féle munka tartja.
A heraldikát kellő kritikával kell ugyan kisérnünk, de azt tulságos és szőrszálhasogató szigorral kezelnünk nem szabad; különben nemcsak Oláhországban, hanem bárhol is, létalapjai rendülnének meg.
Igen érdekes Grecian munkájának azon része is, melyben azt fejti ki, volt-e a Havas-Alföldön nemesség vagy sem?
Sikerül megállapitania, hogy formális nemességadományozás ugyan nem volt; de az ottani bojér nemzetségek, kik a papi-renddel egyetemben kizárólagosan gyakorolták a vajdaválasztási jogot, s kik az ősiségszerüleg s a családtól elidegenithetlenül szervezett földbirtoknak és számos jobbágyrenden levőknek örökös urai voltak, a lényeget tekintve mégis valóságos nemességnek tekinthetők.
Megemliti, hogy Mihály vajdától maradt ugyan fenn czimereslevél és nemességadományozás 1600 február 18-áról Chioconesthy György és testvérei részére, de ezt ő nem mint havasalföldi vajda, hanem Gyulafehérvári kelettel, mint császári biztos adta, és pedig nem havasalföldi tiszteknek, hanem sidóvári castellanusoknak. Külföldi nemességet, czimert és czimeket is szerzettek oláhországiak, például Trajan vagyis Dregics Cantacuzino de Filipest 1658 szeptember 13-án II. Rákóczi György erdélyi fejedelemtől (kék mezőben arany koronából kiemelkedő s egyenes pallosra szurt fejet tartó oroszlán czimeralakkal), továbbá Constantin Brancovan vajda, ki I. Lipót által 1688-ban leszármazóival együtt birodalmi grófságra, s 1695 január 30-án elsőszülöttségre szoritkozólag birodalmi herczegségre emeltetett, aztán Cantemir Demeter vajda, ki utódaival együtt 1711-ben orosz herczegi rangot nyert. A Bălăcian-családból való Constantin Aga, ki mint I. Lipót ezredese halt el, utódaival együtt osztrák gróf lett; 1733 február 25-én pedig III. Károly osztrák császár mint magyar király Logofet Rossetti Miklósnak a magyar grófi czimet adományozta. Találkoznak még más, idegen méltóságot és nemességet nyert oláh családok is: de mindezek a nyert idegen czimeket, czimereket és nemességet otthon hazájukban soha sem használták s nem is használhatták; s ha elvétve, különösen a lapokban, mégis egyiket vagy másikat ily czimeken nevezgetik, ez csak jogtalanul történik.
Az érdekes munkát Oláhország czimerének megállapitására vonatkozó összes jegyzőkönyvek s egyéb tárgyalási iratok s kamarai határozatok zárják be.
Ismertetvén már annak tartalmát, legyen szabad még pár szóval visszatérnem czimertani részére.
Bárha tagadja Grecian, hogy az országczimer megállapitása előtt Romániában létezett volna tulajdonképeni heraldika, s a pecséttani emlékek értékét is nagyon kevésre becsüli, de mégis kénytelen megengedni, hogy voltak jelvények, emblemák, melyeknek bizonyos jelentőségük volt.
Ilyen emblemának tekinti a vajdák pecsétein látható madaras czimert, hol a felemelt szárnyu madár (szerinte sas) csőrében keresztet tart, s a felső oldalrészeken mellette egyfelől félhold, másfelől csillag vagy e helyett csillagalaku szélekkel megrajzolt nap látható. Vannak aztán ennek különféle variansai, néha több csillaggal, stb.
A mi a madáralakot illeti, ez, ha ama pecséteket nézzük, voltaképen meg nem határozható biztosan. Lehet sólyomnak vagy karvalynak mondani, sasnak vagy hollónak is. Csőre inkább sasra mutat, testidoma inkáb hollóra.
De nem szabad fennakadnunk e kicsinységeken; mert maga Grecian figyelmeztet arra, hogy néha mily primitiv tehetségü vésők készitették a vajdák pecsétnyomóit, okiratot is idézvén, melyben a vajda fiához azt irja, hogy a neki küldött pecsétnyomót egy czigány által vésette.
Nekem az a nézetem, hogy e jelvényszerü madarat annak kell tartanunk, a minek maguk a pecséteiken azt használó vajdák tartották, ők levén erre nézve legauthentikusabb értelmezők.
És ime, Grecian könyvében idézve találjuk a Bazarabok leányágon való leszármazójának s a vajdai székben utódjának, Constantin Brancovan havasalföldi vajdának 1689 ápril 10-én a brassói biróhoz intézett levelét, melyben felkéri, hogy számára a mintául küldött régi pecsét hasonlatosságára egy ujabb pecsétet készittessen, melyen legyen rajta ugyanaz a holló (corb), ugyanaz a nap, ugyanaz a hold, betük is ugyanazok mint az előbbi pecséten, csakhogy a holló lábainál az évszám latin jelekkel legyen † 1689. †
Én tehát ez illetékes kijelentés által megállapithatónak tartom, hogy az a madáralak, mely a régi vajdák pecsétein látható, hollót akart jelképezeni.
Grecian ezt Havas-Alföld emblemájának veszi. Látjuk, hogy a Bazarab-ház fiágának uralma alatt az e házból származó vajdák mind ezt használták. Hazai levéltárainkban is feltalálható különböző időbeli pecséteiken. A Siebmacherben is többszörösen láthatjuk; a leányágból származott Brancovan Constantin is, miként ép az imént láttuk, ezt használta. Használták-e aztán a merőben idegen törzsből származott későbbi vajdák is? Arról nincs tudomásom.
De mivel valódi, megállapodott államokban is azt látjuk, hogy rendesen az uralkodó család nemzetségi czimere volt az országczimer alapja, s ennek motivumai, például nálunk az Árpádház vörös-fehér pólyái, fenmaradtak az illető dinasztia kihalta után is s országczimerré állandósultak: igy joggal fejezhetem ki ama nézetemet, hogy Havas-Alföldön is ama madarat, – mondhatnók már a Brancovan vajda irányadó nyilatkozata után: hollót – ábrázoló emblema eredetileg a Bazarab nemzetség családi jelvénye volt.
És most egy magyar szempontból nagyon is jelentős körülménynyel fejezem be e szerény vizsgálódásokat.
Nézzük meg a Siebmacher erdélyi kötetét. Találunk benne pecséteket a Bazarab nemzetség vajdáitól, hol ezeknek a félhold és csillag között repülni készülő madara, hollója, nem keresztet, hanem országalmát, de olyant is, hol gyürüt tart csőrében.
S viszont találunk Hunyadi czimereket, hol a holló megemelt szárnyakkal látható, sőt olyant, hol a holló szintén félhold és csillag között jelenik meg.
Többet ma még nem mondhatok.
Vajha Grecian úttörő munkája ne csüggesztené el az oláh kutatókat a heraldikus nyomok tanulmányozásától s fokozná – viszont – érdeklődésüket az ottani genealogia művelése iránt. Első sorban a bő forrásokkal rendelkező s azokat komoly objektivitással felhasználó Grecian adhatna tovább terjesztett tanulmányaival nagy lendületet e tudományágaknak a szomszéd országban, minek eredményétől mi is igen sokat várhatnánk.
KIS BÁLINT.

A Muronyi Weér czimer.

A Turul mult számában Horváth Sándor leirja, a füzetben szinnyomatban is közölt Weér czimert._{Turul 1905. évf. 84. 1.}* Ehez bátorkodom hozzászólani.
Szinte feleslegesnek látszik annak hangsulyozása, hogy ily fontos heraldikai emlék tárgyalásánál az ismertetőnek utalnia kell az emlék irodalmára is. Ez esetben tehát föl kellett volna emliteni, hogy ezt a czimert már kiadta Csoma József_{Csoma József. Magyar nemzetségi czimerek. Budapest, 1904. 145. 1.}* s hogy szinnyomatban először a «Magyar viselet történeti fejlődése» czimü munkámban jelent meg._{Szerző: A magyar viselet történeti fejlődése. Budapest, 1905. 50. lap. III. Tábla.}*
Magának a czimernek a leirását is több tekintetben hibásnak tartom.
1. Nem lehet azt irni, hogy a «kerek aljú arany pajzs felső pereme a két sarkon kakassarkantyu alakban hajlik lefele;» hanem a kerek aljú arany tárcsa pajzs két csücske erősen hornyolt, vagy behajló.
2. Az alak bal lábfejét eltakaró stilizált fehér rózsát tartalmazó kis vörös tárcsa pajzsról legalább annyit kell mondania a heraldikusnak, hogy az a Weérek ősi nemzetségi czimerét tartalmazza s hogy ennek pajzsa szolgált mintául a későbbi czimer pajzsához.
3. Nem lehet azt mondani, hogy a pajzsra helyezett sisak tetejéről jobbra-balra arany-ezüst «levéldisz lobog»; – hanem «az arany sisaktakaró bélése ezüst», vagy «a sisaktakaró foszladéka mindkét oldalt arany és ezüst».
A középkori sisak körül az élő heraldika korában nem loboghat levéldisz. Ismeretes, hogy a sisakra selyem béllésü szövet volt vetve, melynek eredete még a keresztes hadak idejére vezethető vissza – midőn a hőség ellen a keleten, az áthevülő fémsisakot reá vetett szövettel, gyakran a levetett finom szövetü fegyverkabáttal védelmezték a nap izzó heve ellen. Épen oly módon, mint az arabs lovasok, vagy az indiai angol katonák fehér kendővel letakart turbánjai és parafa sisakjait.
A pajzsban álló czimeralak leirása nem kevésbbé helytelen.
1. A pánczélos alak nem szemközt áll, hanem határozottan jobbra fordul, miközben jobb lábával előre kilép.
2. A sisaknak nincs külön nyakvédője, az vassüveg vagy salade feltolt ellenzővel.
3. Téved a leiró, midőn azt mondja, hogy «a vitéz a pánczél alatt egészben feketével diszitett vörös ruhát visel».
A vitéz a pánczél alatt vörös ruhába van öltözve, melyre a vértezet keskeny fekete szijakkal, vagy fekete bársony szalagokkal van fölcsatolva. Ez utóbbiakat nézte a leiró a ruha diszítéseinek.
4. Azt sem lehet irni, hogy «maga a pánczél (a vitéznek) lábaszára feléig ér le», – hanem «rákfarkas csipővértet visel».
5. Azt sem lehet irni, hogy a vitéz «könyökben hajlott jobbjában hosszú, egyenes – kardot tart» – hanem a kardot «mezitelen kezében vágásra emeli».
Ezeken kivül a leiró a czimeralak leirásánál több lényeges szempontot mellőz – a melyekre nézve fentebb idézett munkámra utalok.
Dr. SZENDREI JÁNOS.

TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság igazgató-választmánya 1905 november 30-ikán tartotta meg ez évi utolsó ülését, melyen dr. Fejérpataky László társ. másodelnök elnöklete alatt jelen voltak id. Bánó József másodelnök, dr. Békefi Remig, dr. Csánki Dezső, id. Dániel Gábor, dr. Karácsonyi János, dr. Komáromy András, herczeg Odescalchi Arthur, ifj. dr. Reiszig Ede, Soós Elemér, id. Szinnyei József, Tagányi Károly, Varjú Elemér ig. vál. tagok, dr. Schönherr Gyula titkár, dr. Áldásy Antal jegyző és Tóth Árpád pénztárnok.
Az elnök az ülést megnyitván, dr. Schönherr Gyula titkár felolvasta Nagybánya város XIV. századi pecsétei czimű dolgozatát és bemutatta a város megkerült nagy pecsétje typariumának és lenyomatának másolatát. A felolvasás tudomásul vétetett s a Turulban közzé fog tétetni; s az igazgató-választmány az elnök inditványára köszönetet mondott a felolvasónak, hogy a hazai sphragistika ez érdekes emlékét e helyütt mutatta be a nyilvánosságnak.
Czakó Elemér vendég felolvasta a «nagybányai typarium» czimű tanulmányát. Az igazgató-választmány köszönetet mondott a felolvasónak és dolgozatát a Turulban való közlésre elfogadta.
Uj tagokul felvétettek: 200 koronás alapitó tagul Pór Antal pápai prćlatus, apátkanonok, évdijas tagokul 1905-től Hanny Gábor pápai prćlatus, apátkanonok, Pécs (ajánlja Gyömörey Vincze), Hanny Tódor kir. közjegyző, Kismarton, (aj. ugyanaz), dr. Kemény Lajos városi főlevéltárnok, Kassa, (aj. Varju Elemér) és 1906-tól dr. Farkasfalvi Mauks Ernő tanfelügyelőségi tisztviselő, Szeged, (aj. a titkár) és Papi Visolyi Ákos földbirtokos, Alsó-Pél, (ajánlja Sárközy Imre).
Az üresedésben levő két igazgató-választmányi tagsági helyre az előirt határnapig három ajánló levél érkezett be. Az ülésben felbontott levelekben igazgatóválasztmányi tagokul ajánltattak: Dőry Ferencz évdijas tag, ajánlják dr. Áldásy Antal és Varjú Elemér, Horváth Sándor évdijas tag, ajánlják dr. Csánki Dezső és Tagányi Károly és Nagy Géza évdijas tag, ajánlják dr. Áldásy Antal és Szinnyei József. Az együttes szavazólapok beadásával megejtett titkos szavazás utján beadott 16 szavazó-lapon egy üres szavazat mellett dr. Dőry Ferenczre 12, Nagy Gézára 12, Horváth Sándorra 7 szavazat esvén, dr. Dőry Ferencz és Nagy Géza a társaság igazgató-választmányi tagjaivá megválasztattak.
Az elnök jelentvén, hogy id. Bánó József másodelnöki megbizatása ez év végén lejár, s az ekként megüresedő másodelnöki hely a nagygyülésen betöltés alá kerül, az igazgató-választmány a másodelnöki szék betöltését a nagygyülés tárgyai közé felvette s a nagygyülés végleges napirendjét a következőkép állapitotta meg: 1. Elnöki megnyitó. 2. Varjú Elemér ig. vál. tag felolvasása a magyarországi lovaspecsétekről. 3. Másodelnök választása. Titkári jelentés. 5. Pénztárnoki jelentés. 6. Esetleges inditványok.
Varjú Elemér ig. vál. tag, az előző ülésből nyert megbizás alapján jelentést tett arról, hogy a Turulban közzéteendő hirdetések ügyében hirdetési vállalatokkal tárgyalásokat folytatott és azoktól igéretet kapott, hogy legközelebb határozott ajánlatokat fognak a társasághoz benyujtani. Az igazgató-választmány az előzetes jelentést tudomásul vette és az elnökséget megbizta a benyujtandó ajánlatok alapján a tárgyalások folytatásával.
A pénztárnok jelentést tesz a pénztár állapotáról s a társaság vagyoni állapotát az ülés napjáig a következőkben mutatta fel: Bevétel 5969.26 kor., kiadás 5208.08 kor., maradvány 761.18 kor., a Nemzetségi Zsebkönyv alapjánál bevétel 4375.28 korona, kiadás 4348.56 kor:, maradvány 26.72 kor. A társaság vagyona 35,017.90 kor., ezzel szemben teher nyomdai tartozás czimén 2229.02 kor., tiszta vagyon 32,788.88 kor. A pénztárnok egyuttal jelentette, hogy a két évnél régebbi tagdij-hátralékoknak behajtása iránt az előző ülés határozata alapján a társaság ügyésze utján, a többi hátralékok behajtása iránt pedig elnöki uton megtétettek az intézkedések s azok eredményéről a legközelebbi ülésen az évi számadások megvizsgálása és az uj költségvetés megállapitása alkalmából fog jelentést tenni.
E jelentést a titkár azzal egésziti ki, hogy az elnökség néhai Beőthy Ákos 200 koronás alapitványának befizetése iránt szükséges lépéseket megtette, de azok még eredményre nem vezettek.
Az igazgató-választmány, mielőtt ez ügyben további intézkedés tételét elhatározná, id. Bánó József másodelnököt kérte fel, saját ajánlkozására, hogy az örökösöknél közbenjárni sziveskedjék.
A pénztár állapota és az évi számadások megvizsgálására, valamint az 1906. évi költségvetés előkészitésére az igazgató-választmány számvizsgáló-bizottságul id. Szinnyei József, dr. Borovszky Samu és Éble Gábor ig. vál. tagokat küldte ki.
Inditványok nem tétetvén, elnök a jegyzőkönyv hitelesitésére dr. Békefi Remig és dr. Karácsonyi János ig. vál. tagokat kérte fel s az ülést bezárta.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1904 deczember 14-ikén tartotta meg ez évi nagygyülését, melyen dr. Féjérpataky László másodelnök elnöklete alatt Barabás Samu, dr. Békefi Remig, Boncz Ödön, dr. Borovszky Samu, id. Daniel Gábor, dr. Dőry Ferencz, Kammerer Ernő, dr. Karácsonyi Járnos, Kollányi Ferencz, Nagy Géza, Nagy Gyula, Pettkó Béla, id. Szinnyei József Thaly Kálmán és Varjú Elemér ig. vál., br. Győrffy Soma, Reza Arthur és Ujj György évdijas tagok, dr. Schönherr Gyula titkár, dr. Áldássy Antal jegyző és Tóth Árpád pénztárnok vettek részt.
Dr. Fejérpataky László másodelnök a következő beszéddel nyitotta meg a nagygyülést:
Tisztelt Nagygyülés!
Ismét egy hosszu, küzdelmekben, fáradságban eltöltött esztendő áll mögöttünk s szerény társaságunk rohamosan közeledik negyedszázados fennállásának éve felé. A küzdelemből, az aggodalomból kijutott bőven nekünk is. A feladat, melynek megoldására, a czél, melynek elérésére szövetkeztünk, nagyobb, hogy ahhoz anyagi és szellemi erőink arányban volnának. A szakférfiaknak kis csoportja, a társadalomnak az a szük köre, mely művelésre kitüzött tudományszakaink felvirágoztatására lelkesen mellénk állt, nem elégséges, hogy megküzdjön a még tisztázandó kérdések hosszu sorával, hogy rendszeresen felkutassa levéltárak, gyüjtemények rejtekéből a felderitésre váró rengeteg anyagot s hogy ennek feldolgozására közzétételére megfelelő anyagi eszközöket bocsájthasson rendelkezésünkre. Az elmult esztendő is társaságunk életében csak a munka, az önzetlen kötelesség-teljesités, de nem a felvirágzás időszaka volt. Ha az a szigoruan tudományos irány, melyet folyóiratunk sok sok éveken át követett s melytől ujabban is csak igen kivételesen, hasonló társadalmi egyesüléseknél nem mellőzhető személyes tekintetek miatt tér el egy kevéssé, akadálya annak, hogy társaságunk az anyagi virágzás terére jusson: ez a jövőre nézve kevésbé volna biztató; de meg vagyok győződve, hogy nem működésünk, tudományos jellegében van a hiba, hanem abban, hogy kevesen vagyunk, a kik a tudományt a benne rejlő igazságért szeretjük s a kik érette áldozunk, nem egy, hanem sok oltáron. Nézzünk körül hasonló czélú társulataink között; mindegyikben úgy a tudományos működés, mint az áldozatkészség terén oly nevek hosszú sorával találkozunk, melyeknek viselői három-négy, esetleg több rokontársulat tagjai közt is megtalálhatók; ők képezik a törzset, melyre minden ujabb hazafias tudományos tőrekvés biztosan számithat; de ennek a törzsközönségnek anyagi ereje már elérte a legszélsőbb határt és ujabb áldozatokra nem képes. Ennek a nem nagyszámu törzsközönségnek növelése, a tudományos kutatások igazságainak lankadatlan hirdetése, a nemzeti mult szakunkba vágó emlékei iránt a közönség érdeklődésének mennél nagyobb arányu felköltése legyen továbbra is törekvésünk; és jutalmul egyszer csak bekövetkezik az az idő, mikor nemcsak fáradozásokról, hanem anyagi eredményekről, virágzó állapotról is adhatunk számot.
A szaktudományunk terén elért eredményekre azonban önérzettel tekinthetünk vissza. Heraldikai emlékeink legbecsesebbjeit, középkori czimeradományainkat oly gazdag sorozatban tettük közzé, hogy ez külföldi szaktudósok teljes elismerését vivta ki. Középkori czimerképeink első centuriája nemsokára teljes és nincs messze az idő, hogy felfedezésként kell majd üdvözölnünk egy-egy ujabb leletet. Van magyar czimertanunk, mely ha nem is társaságunk kiadványaként látott napvilágot, de megjelenésére a mi működésünk hatott buzditólag, a munka a mi kutatásaink eredményein épült föl s általunk közzétett emlékekkel világositotta meg a nyugati heraldikának nálunk is érvényben lévő törvényeit. Ősrégi nemzetségeink genealogiai bonyodalmait folyóiratunk közleményei számtalanszor tisztázták; mi készitettük elő a talajt arra, hogy egyik tisztelt tagtársunk monumentális műben szedje rendszerbe régi okleveleink ezernyi leszármazási adatát. Históriai multu és legfényesebb nevü családaink hosszu sorozatának történetét hoztuk tisztába, vagy adalékokat nyujtottunk ahhoz, hogy azt valaki azután ezek alapján tisztázza. Hála régi irók lankadatlan támogatásának s a fiatalok nemes buzgalmának, folyóiratunk szaktudósok fényes gárdáját egyesitette és tartja együtt hasábjain. A csekély anyagi eszközökkel huszonhárom év alatt elért eredmények valóban elismerést kell, hogy keltsenek társaságunk zajtalan, de folytonos és czéltudatos tudományos működése iránt.
Megoldandó feladatokban a jövőre nézve sincs hiány. Folyóiratunk kibővitésének, a Nemzetségi Zsebkönyv egymásutáni gyorsabb megjelenésének akadályai csak anyagi természetüek. Mi jól tudjuk, hogy a szakunkba vágó történelmi emlékek közül melyeknek felkutatásával, közzétételével, megmentésével kellene a teendőket nagyobb arányban megkezdenünk. Sphragistikai emlékeink azok, a melyek napról-napra pusztulnak; pedig, hogy ezek között mennyi a tanulságos anyag, az érdekes rejtély, a megoldandó probléma, erre nézve példa lehet az a XIV. századi esztergomi pecsételési mód, mely folyóiratunkban becses eszmecserére adott alkalmat. Bölcsen határozta el a M. Tud. Akadémia történelmi bizottsága, hogy királyi és fejedelmi pecséteinknek teljes sorozatát a kor igényeihez méltó módon teszi közzé. Reánk első sorban a magánpecsétek felkutatása, közzététele és méltatása vár. A XIII. századtól kezdve gazdagságunk e téren ma még igen nagy; de az anyag romlandósága, a gondatlan kezelés napról-napra szegényebbé tesz. Itt az ideje, hogy folyóiratunk megmentse azt, a mi még megmenthető. Ez a reánk váró feladatok közt a legsürgősebb, de fontos a többi is. A Habsburg-házból eredő királyaink s az erdélyi fejedelmek czimeres leveleinek felkutatása, tanulmányozása, a magyar genealogiai intenzivebb müvelése mindennemü czimeres és nemzedékrendi emlék rendszeres méltatása, diplomatikai feladatok megoldása: társaságunk legközelebbi teendői közé tartozik. A voluntas megvan, de hogy ennek nagyobb mértékben megfelelhessünk, ehhez ez idő szerint még desunt vires.
Azzal a meleg óhajtással és abban a reményben, hogy a legközelebbi jövő az akarathoz a módot is megadja, szerencsém van a nagygyülést megnyitni.
Az éljenzéssel fogadott megyitóbeszéd elhangzása után Varjú Elemér ig. vál. tag felolvasta értekezését a magyarországi lovaspecsétekről. A nagyérdekü és osztatlan tetszéssel fogadott dolgozat, melyhez Thaly Kálmán ig. vál. tag, a hübéres tartományokban használt lovaspecsétek szempontjából füzött figyelemreméltó megjegyzésekben, a Turulban fog megjelenni.
Az elnök bejelentette, hogy id. Bánó József másodelnök, ki 1900 deczember 20-ikán választatott meg öt évi időtartamra ez állásra, most, megbizatása lejártakor, előhaladott korára hivatkozva, végleges visszavonulását jelentette és kéri a társaságot, hogy az uj választásnál tekintsen el az ő személyétől. Miután az elnök jelentése szerint id. Bánó Józsefet szándékáról lebeszélni nem sikerült, a nagygyülés mély sajnálattal vette tudomásul a másodelnöki helyről való távozását és a társaság vezetésében szerzett érdemeit hálás elismeréssel örökiti meg jegyzőkönyvében.
Az ekként megürült másodelnöki szék betöltésére az alapszabályokat illető pontjainak felolvasása és a nagygyülés választóképességének megállapitása után a titkos szavazás megejtetvén, a beadatott 21 szavazat közül Csoma József ig. vál. tagra 19, Boncz Ödön ig. vál. tagra egy s Thaly Kálmán ig. vál. tagra egy szavazat esett és igy Csoma József ig. vál. tag az 1906–10., évekre a társaság másodelnökévé választatott.
Dr. Schönherr Gyula társ. titkár felolvasta jelentését a társaság 1905. évi müködéséről. A nagygyülés a jelentést, mely egész terjedelmében a Turul jelen füzetében közöltetik, egyhangulag tudomásul vette.
Ezután Tóth Árpád társ. pénztárnok felolvasta jelentését a pénztár állapotáról, mely a pénztári eredményt a nagygyülés napjáig a következő adatokban tünteti fel:

A M. Heraldikai és Genealogiai Társaság költségvetése az 1905. évre.

Bevétel.

1. Pénztári maradvány 1904-ről 68 kor. 81 fill.
2. Értékpapirok kamatai (25,200 kor. 1008 kor. 15 fill.
3. Be nem fizetett alapitvány után 5% 60 kor. – fill.
4. Tagdijakból:
a) pártoló tagok után 2120 K
b) évdijas tagok után 2860 K 4980 kor. – fill.
5. A társulati kiadványok eladásából:
a) a Czimeres Emlékek I. és II. kötetéből
b) egyéb kiadványokból 519 kor. 90 fill.
6. Alapitvány-befizetés 200 kor. – fill.
7. Postai megbizások költségeiből megtérülés 48 kor. 48 fill.
8. Rendkivüli bevétel – kor. – fill.
Összesen 6885 kor. 34 fill.
Kiadás.

1. Személyi járandóságok 1600 kor. – fill.
2. A Turul irói és szerkesztői tiszteletdijai 995 kor. 20 fill.
3. Nyomdai költségek 1296 kor. 97 fill.
4. Szinnyomatok készitése 313 kor. – fill.
5. Metszetek, rajzok készitése 343 kor. 48 fill.
6. Postai megbizások 80 kor. 26 fill.
7. Irodai átalány 120 kor. – fill.
8. Társulati szolga dijazása 120 kor. – fill.
9. Ujévi ajándékok, pénzbeszedési dijak,
másolatok stb. 232 kor. 44 fill.
10. Alapitvány-tőkésités 191 kor. 60 fill.
11. Rendkivüli kiadás 50 kor. – fill.
12. Egyenleg 1542 kor. 39 fill.
Összesen 6885 kor. 34 fill.
Vagyonállás.

1. Alapitványi tőke:
a) értékpapirokban 22,000 kor.
b) kötelezvényekkel biztositott alapitványok 4400 kor.
c) kötelezvény nélküli alapitványok 800 kor. 27,200 kor. – fill.
2. Alapitványi jelleggel nem biró
tőkésités értékpapirokban 3400 kor. – fill.
3. A Nemzetségi Zsebkönyv
II. rész, 2. köt. alapja 50 kor. – fill.
4. A kimutatott két egyenleg 1606 kor. 12 fill.
5. Tagdij-hátralékok 3410 kor. – fill.
Összes vagyon 35,666 kor. 12 fill.
Teher:

Az 1904. évi nyomdai tartozás 2229 kor. 02 fill.

Tiszta vagyon 1905. decz. 12-én 33437 kor. 10 fill.
Az elnök jelentvén, hogy az igazgató-választmány a számadások megvizsgálása felől már intézkedett, a nagygyülés a pénztári jelentést ideiglenesen tudomásul vette.
Thaly Kálmán ig. vál. tag a tárgysorozat lezárta előtt inditványozza, hogy a másodelnöki székről távozó id. Bánó József érdemeit megörökitő jegyzőkönyvi határozat vele megfelelő módon közöltessék. A nagygyülés az inditványt helyesléssel elfogadta.
Egyéb inditvány nem tétetvén, az elnök a jegyzőkönyv hitelesitésére dr. Borovszky Samu ig.-vál. és br. Győrffy Samu évdijas tagot kérte fel s a megjelenteknek a társaság ügyei iránt tanusitott érdeklődésükért köszönetet mondva, a nagygyülést bezárta.

Jelentés a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1905. évi működéséről.

Mélyen tisztelt Nagygyűlés!
Mai évzáró összejövetelünk alkalmával társaságunknak fennállása huszonharmadik évében kifejtett működéséről kell titkári tisztemből kifolyólag megtennem jelentésemet.
Mielőtt azokat az eredményeket ismertetném, a melyeket a rendelkezésünkre álló anyagi és szellemi eszközök felhasználásával ez év folyamán végzett munkásságunk révén elérnünk sikerült, a társaság számbeli állapotáról, az abban beállt változásokról és ügykezelésünk menetéről kivánok számot adni.
Első sorban arról a veszteségről kell megemlékeznem, mely társaságunkat a tagtársaink sorában bekövetkezett elhalálozások utján érte, s mely nem kevesebb, mint 14 taggal csökkentette a társulati tagok létszámát. S azok közül, a kiket a halál sorainkból elragadott, megemlékezésünk első sorban dr. Illésy Jánosnak szól, igazgató választmányunk buzgó tagjának, a genealogia tudományszaka jeles müvelőjének, kinek élete derekán, munkaereje teljes birtokában, váratlanul bekövetkezett halála egyik legbuzgóbb munkatársunktól, üléseink legszorgalmasabb látogatójától fosztott meg bennünket. Alapitó tagjaink közül kettő hunyt el, ugymint idősb Petrovay János, örökös alapitó tag és gróf Kuun Géza, s a pártoló és évdijas tagok közül elhunytak sorából gróf Andrássy Tivadart, dr. Beniczky Ferenczet, dr. Esztegár Lászlót, Kandra Kabost, Ráth Györgyöt és gróf Szapáry Gyulát kell névszerint megneveznünk, mint olyanokat, a kik társaságunk iránt tanusitott érdeklődésük s müködésünkben való részvételük által nyomot hagytak maguk után a társaság történetében.
Társaságunk a mult év zártakor 488 élő tagot számlált, ezek között volt örökös alapitó 4, 400 koronás alapitó 23 és 200 koronás alapitó 22, továbbá 124 pártoló és 315 évdijas tag. A jelen évben 200 koronás alapitóink száma egygyel gyarapodott, és 2 pártoló s 21 évdijas tagot vettünk fel tagjaink közé, de ezzel szemben a halálozás által okozott veszteségen kivül kilépés által 6 pártoló és 10 évdijas taggal csökkent tagjaink száma.
Névjegyzékünk tehát ez év zártakor, az elhunyt alapitókat nem számitva, 1000 koronás örökös alapitót 3-at, 400 koronás alapitót 23-at, 200 koronás alapitót 23-at, összesen 49 alapitó tagot, továbbá 113 pártoló és 321 évdijas tagot sorol fel: összes élő tagjaink száma tehát 483, öttel kevesebb a tavalyinál.
Igazgató-választmányunk kebelében az év folyamán a két utolsó év halálozásai folytán két hely volt üresedésben; e két hely a nagygyülést megelőző ülésen dr. Dőry Ferencz, orsz. levéltári fogalmazó és Nagy Géza magyar nemz. muzeumi igazgató őr személyével választás útján betöltetvén, az igazgató-választmány immár ismét teljes létszámmal folytathatja működését.
Az igazgató-választmány az alapszabályok által előirt évnegyedes üléseit ez évben is a rendes időben tartotta meg. Február 28-iki ülésén mutattatott be a Magyar Nemzetségi Zsebkönyv második sorozata, a Nemes Családok I. kötete, mely Pettkó Béla és ifj. dr. Reiszig Ede igazgató választmányi tagok szerkesztésében látott napvilágot; s ugyanez ülésen hagyta jóvá az igazgató-választmány a társaság 1904. évi zárószámadásait és állapitotta meg folyó évi költségvetését.
Az április 27-iki ülésen jött létre a megállapodás a Franklin-társulattal a Nemzetségi Zsebkönyv uj kötetének bizományba vétele tárgyában. A folyó ügyek elintézésével foglalkoztak még a szeptember 28-iki és november 30-iki ülések; ezek elsején ezenkivül a Turul Tárgy- és névmutatója kiadásának ügye is megbeszélés tárgyát képezte, s az igazgató-választmány az eziránt tett inditványt elvben magáévá téve, a kérdés pénzügyi részének megoldásától tette függővé annak a 25-ik évfolyam befejezése után leendő kiadását. Az utolsó ülésnek pedig legfontosabb tárgyai voltak az igazgató-választmány uj tagjainak megválasztása és a számvizsgáló-bizottság kiküldése.
Az üléseken öt szakbeli dolgozat került felolvasásra, illetve bemutatásra, u. m. dr. Wertner Mór ig. vál. tagnak «A genealogia közép- és ujkori fejlődése» czimü tanulmánya, R. Kiss István évdijas tagnak Radvánszky László családtörténeti munkájáról szóló dolgozata és egy következő alkalommal a rudóbányai ev. ref. templom czimeres emlékeiről szóló ismertetése; az utolsó ülésen a jelentést tevő titkár Nagybánya város XIV. századi pecsétnyomóját mutatta be, méltatva annak történelmi és sphragistikai jelentőségét és ismertette egyuttal a város ugyane korból való kis pecsétjét, Czakó Elemér pedig mint vendég ugyanez alkalommal a nagybányai pecsétnyomó technikai kiviteléről értekezett.
Mindezen dolgozatok a Turul ez évi folyamában részben már napvilágot láttak, részben az ezután megjelenendő füzetekben fognak közzététetni.
Fentebb emlitettem a Magyar Nemzetségi Zsebkönyv uj kötetének megjelenését.
Társaságunk régi igéretét teljesitette és tagjainak, valamint a családtörténelem kedvelőinek s az ősi mult iránt kegyelettel érző nemes társadalomnak régi óhajtását töltötte be, midőn e zsebkönyvnek a nemes családok ismertetését tartalmazó sorozatát meginditotta s abból az első kötetet közre bocsátotta. A kötet 250 nemes család származásának s czimerének leirását és mai nemzedékrendjének ismertetését foglalja magában, s az érdeklődés, melyben minden oldalról részesült, reményt nyujt arra, hogy a hosszu szünet után felelevenitett vállalatot tovább folytatva, egymást gyorsabban követő kötetek utján eleget fogunk tehetni munkaprogrammunk ama részének, mely a hazai nemes családok nyilvántartását teszi egyik fő feladatunkká.
Rendes kiadványunk, a «Turul» a jelentésttevő titkár és Varjú Elemér ig.-vál. tag szerkesztésében negyedévenként a megszokott időben, 24 ivnyi terjedelemben jelent meg, közleményeivel hű képét adva a társaságunk által képviselt tudományszakok művelése terén tagtársaink által kifejtett munkásság egy évi eredményéről.
Az első czikk, mely folyóiratunkban mult évi nagygyülésünk óta megjelent, Pauler Gyula emlékének volt szentelve. Karácsonyi János, ig.-vál. tagtársunknak az elhunyt tudós felett e nagygyülésen elmondott emlékbeszéde méltóképen örökitette meg az utókor számára azt a kegyeletet, a mely társaságunk kebelében emléke iránt él.
Szakbeli közleményeink tulnyomó része ezuttal is a genealogiai irodalmat gazdagitja uj anyaggal. E szakba vágó dolgozataink között, általános kérdést tárgyaló tartalmánál fogva dr. Wertner Mór ig.-vál. tagtársunknak «A genealogia közép- és ujabbkori fejlődésé»-t tárgyaló közleményét kell első helyen emlitenünk. Ez a hosszabb tanulmánynak igérkező dolgozat, a családtörténet irodalmi művelésének korszakain vezet végig bennünket, érdekesen és tanulságosan ismertetve azt a folyamatot, a melyen az a gyakorlati czélt szolgáló feljegyzésekből önálló tudományággá fejlődött. Eddig megjelent fejezetei a középkort és a genealogiai irodalmat tárgyalják Hübner János korszakalkotó fellépéseig, a ki genealogiai műveiben lerakta e szak tudományos művelési módszerének alapjait.
A tulajdonképeni genealogiai kérdések tanulmányozása terén ugyancsak Wertner Mór tagtársunk foglalja el a legtöbb helyet, tovább folytatva mult évben megkezdett, «Ujabb nemzetségi kutatásai» czimü tanulmányát, melyekben a Gutkeled, Héder és Huntpázmán nemzetségekre vonatkozó uj adatgyüjtésének eredményei vannak feldolgozva.
A nemzetségek kérdésének tisztázásához járul Sörös Pongrácz két ismeretlen nemzetség, a Hetény és Kajár nemzetségek létezését deritve ki eredeti oklevelek adatai alapján, melyek ez adatokból gyanithatólag Komárom és Nyir vármegyékben voltak honosak. E közlés kiegészitéseül Sárközy Imre tagtársunk a Somogyban létezett Hetény községre hivja fel a figyelmet s itt véli a hasonnevü nemzetség ősi fészkét feltalálhatni.
Dr. Karácsonyi János ig.-vál. tagtársunk egy kisebb közleményében a sajómezei csatában elesett esztergomi érsek, Mátyás eredetének kérdését igyekszik megvilágitani, egy a Rátót nemzetséget érdeklő birtokperben viselt szerepéből azt következtetve, hogy e nemzetség sarja volt. A nemzetségekkel foglalkozó dolgozatok sorában kell megemlékeznünk ama polemia felől, mely Pázmány Zoltán tagtársunknak a családja történetéről irt munkája felől mult évi folyamunkban közölt birálatból kifolyólag a szerző és a munka birálója között folyóiratunk hasábjain azóta lefolyt, s melyben a biráló uj érvek alapján vonta kétségbe a kérdéses családnak a Hont-Pázmán nemzetségből való leszármazását.
Bartal Béla tagtársunknak, a Karcsayakról szóló közleménye Pozsony vármegye csallóközi járása egy ősrégi nemesi családjának XIII. századi történetét és a XVI. századig terjedő elágazását ismerteti. Dr. Wertner Mór a Bethlenfalvi-Thurzó család eredetéről közöl hosszasabb dolgozatot, melyben e család középkori történetének adatait összegyüjti s arra az eredményre jut, hogy az osztrák Lichtensteinoktól való származásnak semmi alapja nincs, a család a törzsökös szepességi családok közé tartozott s azokkal együtt származhatott valamely német vidékről hazánkba.
Herczegh Mihály tagtársunk a zekchewi és zilahi Herczegh család történetét ismertette egy rövid dolgozatban, mely a hagyományok és az okleveles emlékek egyenlő mérlegelésével igyekszik kimutatni a most élő Herczegh családoknak emez, a XVI. században kihalt családdal való rokonságát.
Érdekes adat középkori genealogiánkhoz Horváth Sándor tagtársunk közleménye az átkos emlékü János diák leszármazásáról, melyben okleveles alapon mutatja ki, hogy a hires okirathamisitó diák atyja Benedek, nagyatyja pedig Domen nevet viseltek, s Liptó vármegye nemesei közé tartoztak.
Hattyuffy Dezső levelező tag egy terjedelmes dolgozatban azokat a családtörténeti adatokat ismerteti meg velünk, a melyben Károly Jánosnak Fejér vármegye történetéről irt munkája foglal magában, s azok csoportositásával élénken világitja meg e vármegye nemesi társadalmának történetét, belső életét és a köztéren való szereplését az első századoktól korunkig.
Középkori vonatkozásu közleményeinket dr. Bártfay Szabó László tagtársunk «Proscriptio I. Mátyás király korából» czimü dolgozata zárja be, egy érdekes jogtörténeti emléket ismertetve, mely a hazai biráskodás akkori menetébe enged bepillantást vetni és érdekesen világitja meg a XV. századi vármegyei társadalom belső életét. Heves vármegye 1467-ben jegyzéket küldött a nádorhoz ama nemesekről, a kik ellen emberölés, rablás, orgazdaság, eretnekség, oklevélhamisitás és egyéb bünök miatt proscriptionalis eljárást inditott meg. 36 vádlott szerepel e jegyzékben; köztük az egri káptalan, mely oklevélhamisitással van vádolva.
A közleménynek genealogiai szempontból is kiváló érdeket kölcsönöznek azok az adatok a melyekben az ismertető a jegyzetekben szereplő családok származását és ama korabeli nemzetrendi viszonyait megvilágitja.
Az ujabbkori genealogia anyaga számos közlemény révén gyarapodott uj adatokkal. Kálmán ig.-vál. tag ama kutatásainak eredményeit közölte, melyeket a Rákóczy ház utolsó sarjának, György herczegnek elhunyta idejének pontos meghatározása érdekében kifejtett, s melyek alapján megállapitható, hogy az utolsó Rákóczy 1756 június 17-ikén halt meg St-Dénisben. A czikkben még érdekes adatok foglaltatnak Rákóczy József végrendeletéről és mostanig törvényesnek hitt leányáról Jozefinról, kiről most kiderül, hogy természetes gyermek volt.
A Rákóczy-házra vonatkozik Zarándy Gáspár közleménye melyben figyelemre méltó pótlásokkal egészitette ki a Turul 1903. évi folyamában Aspremont-Rákóczy utódok czim alatt megjelent közleményét, s egyuttal közölte Rákóczy Julia herczegnő teljes ősfáját és a gróf Bossányiak, gróf Dégenfeldek és gróf Szapáryak családfáihoz járul kiegészitő adatokkal.
A régi magyar genealogiai irodalom egy mostanig rejtve maradt termékét ismerjük meg a XVIII. század derekán élt Radvánszky László családtörténeti munkájában, mely a Radvánszky család kritikai alapon, okleveles forrásokból megirt történetét foglalja magában. Az adatainál és feldolgozása módjánál fogva egyaránt érdekes genealogiai irodalmi emlékről R. Kiss István tagtársunk irt tanulságos ismertetést.
Horváth Sándor tagtársunk három Lipthay családról értekezik, a kik csak névleg rokonok a Kisfaludi Lipthayakkal; egyikük 1722-ben, a másik 1726-ban, a harmadik 1759-ben szerzett nemességet, és a régi vármegyék nemesség igazoló eljárásának jellemzéseül ismertet egy esetet, melyben egy Lipták nevü krompachi tanitó a mult század elején hamis adatok segitségével szerez vármegyei bizonyitványt a felől, hogy ez utóbbi, 1759-ben megnemesitett Lipthayaktól származott.
Éble Gábor ig.-vál. tag rövid közleménye «A gróf Károlyi család vérrokonsága herczegi nemzetségekkel» ama házassági összeköttetésekről ad képet, a melyekbe a gróf Károlyiak a XVIII. század folyamán osztrák herczegi és más főuri családokkal jutnak, annak a törekvésnek diadalául tüntetve fel azt, a mely a magyar főnemességet az osztrák arisztokráczia tagjaival való összeházasitása utján igyekezett nemzeti jellegéből kivetkőztetni.
Kállay Ubul ig.-vál. tag, Simonyi obester származása czimü közleményében a nagykállói kath. egyház anyakönyveinek bejegyzései alapján tárgyalva a vitéz katona származását és születésének kérdését, megerősiti azokat a kétségeket, melyek az erre vonatkozó eddig ismert adatok hitelessége iránt fentforognak.
Ahoz a mult évi folyamunkban tárgyalt kérdéshez, mely a Csapó családnak az angol főkamarási méltóságra való igényjogosultsága körül forog, járult kiegészitéssel Daróczy Zoltán tagtársunk, kinek két közleményéből megtudjuk, hogy Dyllon Károlynak Csepreghy Teréztől való leszármazói s ezek között a Nyáryak egy ága e jognak voltaképen közelebbi örökösei, és csak arról való lemondásuk révén szállott az a Chapó és gróf Coreth családokra.
Zarándy A. Gáspár egy a mult év folyamán történt grófi rangemelés alkalmából a Tholway grófok leszármazását ismerteti, kimutatva, hogy e család a XIX. század elején fiágon kihalt és csak leányágban nyert folytatást.
Heraldikai tárgyu közleményeink között első helyet foglalnak el középkori armálisaink ismertetései, a melyek közléseit társaságunk kezdettől fogva egyik fő feladatának ismeri. A régi magyar heraldika e nagybecsű emlékei közül ez évben hármat tettünk szines hasonmásban közismeretüvé. A legrégibb közöttük, Keszői Jakab 1415-iki czimerlevele, melyhez ifj. dr. Reiszig Ede irt magyarázatot, a Zsigmond királytól konstanczi tartózkodása alatt kelt czimeradományok számát növeli. A czimert a Recsky család, mely az eredeti armális birtokában van, a XVII. századtól kezdve, eddig ki nem mutatható alapon, magáénak tekinti s mint ilyet használja, a mi a czimerlevél ismertetőjének alkalmul szolgált arra, hogy e család nemzedékrendjét összeállitsa.
A másodikat, Nagykapusi Hofmaister Miklós küküllői főesperes és testvérei János, Bertalan és Gáspár 1454-ben V. Lászlótól kapott czimeres levelét Horváth Sándor ismertette az országos levéltárban őrzött eredetije után. Ez főleg azért érdekes, mert a czimer az oklevél közepére van festve s igy a Zsigmond alatt is előforduló birodalmi kanczelláriai gyakorlat egy későbbi termékével ismertet meg bennünket. Szintén Horváth Sándor tollából származik II. Ulászlónak Muronyi Weér András részére czimer- és pallosjog megujitás felől adott oklevelének ismertetése, melynek czimerképe, mindkét kezében kivont pallost tartó pánczélos vitézt ábrázolva, a beszélő czimerek közé tartozik s e mellett a benne lévő motivummal a hazai viselettörténet érdekes emlékeinek számát gyarapitja.
Középkori czimeres leveleink sorozatát uj számmal gyarapitja a Gányi Mochkos család 1434-ben kelt ármálisa, melynek töredékét Závodszky Levente tagtársunk találta meg a gróf Khuen Héderváry család hédervári levéltárában. A csonka állapotban levő oklevelen a czimert, sajnos, nem lehet kivenni s igy annak megtalálója csak a szöveg közlésére szoritkozhatott ismertetésében.
A középkori és az ujabb heraldika emlékei között átmenetet képez Gyulay Balázs 1591. évi czimere, melyet tollrajzban már korábbi közlésben ismertünk. Társaságunk elnöke, báró Radvánszky Béla áldozatkészsége folytán most szines hasonmásban mutathattuk be, megfelelő ismertetés kiséretében, ezt a czimert, melyben az olasz renaissance-heraldika Erdélybe szorult iskolájának egyik legutolsó termékét van alkalmunk megismerhetni. Ugyancsak mélyen tisztelt elnökünk ezenkivül Csókássy Mihálynak 1582-ben Báthory Istvántól, Iwchych Mátyásnak 1572-ben Rudolftól, Almássy Istvánnak 1632-ben II. Ferdinándtól és Almási másként Kőmüves Istvánnak 1696-ban Apafi Mihálytól kapott czimerét rajzokkal ismertetve s armálisaik szövegét közölve, ama feladatunkat kivánta szolgálni, hogy lehetőleg eredeti forrásokból gyüjtsük össze; a régi hazai czimerek teljes sorozatát.
Thaly Kálmán a II. Rákóczi Ferencz által kiadott czimerlevelek gyér sorozatáhóz járult egy adattal, mely az Almásy Mihálynak 1708-ban adott ármális emlékét őrizte az annak Heves vármegyében történt kihirdetéséről a vármegye levéltárában meglevő feljegyzésben.
Abból a gazdag heraldikai anyagból, mely nem armálisokon, hanem egyéb emlékeken áll czimerkutatóink rendelkezésére, R. Kiss István a rudóbányai ev. ref. templom három czimeres emlékét ismerteti, ugymint a XIV. századból származó vasajtót, mely maig is megfejthetetlen gót betüs felirata mellett a rajta levő czimermotivumok, köztük az ország czimeréből vett kettős kereszt és a vágások által kelti fel a kutatók figyelmét; továbbá Perényi Istvánnak, Csergheő Géza és Csoma József közléséből ismert 1437. évi sirkövét, melyet ez alkalommal ismerünk meg a maga teljes szépségében, és Saurer Erhard nevü 1575-ben elhunyt vitéz siremlékét, melynek czimere disznófejet ábrázol és igy a beszélő czimerek közé tartozik.
Egy Csekei név alatt iró tagtársunk pedig az Oltári szentségről elnevezett egri ájtatos társaságnak, gróf Barkóczy Ferencz egri püspök alapitásának, XVIII. századi czimeres emlékalbumát mutatja be, mely az egri érseki könyvtárban őriztetik, s Mária Terézia és családja arczképein s az alapitó püspök czimerén kivül a társaság nyolcz tagjának, mind magas egyházi állásu férfiunak kettő kivételével eddig ismeretlen czimerét foglalja magában.
A czimerek gyüjtésének történetéhez járul Gárdonyi Albert évdijas tag, «Fejedelmi czimergyüjtő» czimü kis közleményével, melyben arról ad hirt, hogy V. Ferdinánd királyunk fiatal korában czimerek gyüjtésével foglalkozott és a magyar főnemes és nemes családok czimereit a helytartótanács közvetitésével gyüjtette össze.
Czimertani közleményeink között kell felemlitenünk a Nagykapusi czimer szövege «persevandus» szavának hibás olvasása körül a czimer ismertetője Horváth Sándor és dr. Wertner Mór között kifejtett eszmecserét, melynek réven Horváth Sándor egybefoglalja a középkori heroldsegédek, a persevantok intézményére vonatkozó adatokat, s kimutatja, hogy ez intézmény emléke hazánkban eddig csupán ez egyetlen esetben fordul elő.
A pecséttan müvelése az utolsó években aránylag kevesebb tért foglalt el folyóiratunk hasábjain. Az idén is csupán három pecséttani közleményről adhatunk számot, de mindannyia érdekes adattal járul a hazai sphragistika anyagának gyarapitásához. Pór Antal ig.-vál. tag «Pecséttani apróságok» czimü közleményében Nagy-Lajos királyunk lengyel királyi nagy pecsétjének, idősb Erzsébet királyné két rendbeli titkos pecsétjének, melyek egyike a királynő arczképét ábrázolja, továbbá Boleszló toszti herczeg, esztergomi érsek pecsétjének rajzban és leirásban való ismertetésével járul az anjoukori sphragistikai emlékek sorozatának kiegészitéséhez. Ugyane korból egy érdekes pecsételési esettel foglalkozik Horváth Sándor «Egy XIV. századi városi pecsét mint pecséttani különlegesség» czimü közleményében, Esztergom város 1337-ben kelt oklevelének pecsétjét mutatva be, a melyen a városi pecsét helyét hengeralakúvá gyúrt viaszba nyomott három gyürüpecsét pótolja. Ez ismertetés alkalmat adott Varjú Elemér ig.-vál. tagtársunknak a kérdés behatóbb vizsgálatára, a melyből kiderül, hogy egy az eredeti városi pecséttel ellátott oklevélnek a pecsét elvesztése folytán szükségessé vált ujbóli hitelesitésével van dolgunk és hogy az e czélból használt pecsétek három e korbeli esztergomi városi tanácsostól származnak.
Mint művelődéstörténeti szempontból kiválóan érdekes közleményről, meg kell még emlékeznünk Iványi Béla évdijas tagnak «A történelmi segédtudományok oktatása Erdélyben 1848 előtt» czimü dolgozatáról, mely a kolozsvári főiskola paleografiai tanszéke 1815-ben történt felállitásának és sorsának történetét vázolja tanulságos előadásban.
A szakirodalom rovatában Karácsonyi Jánosnak Az első Lónyaiak czimü müvéről, Szilágy vármegye Petri Mór által irt monografiája V. és VI. kötetéről, Zarándy A. Gáspár «Árpád vére», Mauks Ernő «Ung vármegye multjából» cz. művéről s a turopoljei nemesség okirattáráról, továbbá a Siebmacher, a Deutsche Herold uj füzeteiről és a «Vitezovic» czimen megindult horvát szakfolyóiratról jelentek meg ismertetések és birálatok, melyek révén igyekeztünk olvasóinkat a heraldika és genealogia művelése terén a szakirodalomban elért ujabb eredmények felől tájékoztatni.
Az itt felsorolt adatok elég meggyőző módon tanuskodnak a mellett, hogy társaságunk tudományos feladatai megoldásánál legjobb akarattal igyekezett felhasználni a rendelkezésére álló erkölcsi és anyagi eszközöket.
Hogy eszközeink ez utóbbi csoportja kissé szük arányokban van kimérve számunkra, azt nincs miért eltagadnunk. S az utóbbi években még itt is csökkenés állott be ama közöny folytán a melyet tagjaink egy része tagsági kötelezettségei teljesitése körül társaságunk irányaban tanusitott. Pedig feladataink nem kevesbedtek, sőt a fejlődés törvényének megfelelőleg folyton növekedőben vannak és a jövőben is fognak növekedni Ily körülmények között nem volt könnyü a feladat társaságunk háztartásában az egyensulyt fentartani. Tagjaink állandó érdeklődése a társaság erkölcsi és anyagi érdekei iránt tette eddig lehetővé, hogy feladatainkat megoldhassuk; ez érdeklődés fokozásától és a müvelt társadalom áldozatkészségétől várjuk, hogy a jövőben erőnk növekedésével, eszközeink gyarapodásával az eddiginél tágabb keretek között is eredményesen folytathassuk munkásságunkat.
Kérem a tekintetes nagygyűlést, hogy jelentéseimet tudomásul venni kegyeskedjék.
Budapesten, 1905 deczember 13-ikán.
Dr. Schönherr Gyula
társ, titkár.

SZAKIRODALOM.

A magyar viselet történeti fejlődése. A Magyar Tudományos Akadémia régészeti bizottsága megbizásából irta dr. Szendrei János. Budapest, Franklin Társ. ny. 1905. 2°. 223 oldal; hat táblával és 174 szövegközti képpel.

E munka ugyan szorosan véve nem tartozik a folyóiratunk által művelt szakmák körébe, mindazonáltal foglalkoznunk kell vele, mert anyagának tekintélyes részét czimer- és pecséttani emlékeink sorából veszi.
Czime nem egészen felel meg a tartalomnak, miután benne a magyar viselet fejlődésének összefüggő tárgyalását hiába keresnők. Valójában csak a feldolgozásra többé-kevésbbé előkészitett anyag gyüjteménye (jórészt a szerző tulajdonát képező emlékekből), amelyhez, bevezetés gyanánt, a régi viseletet futólagosan vázoló rövid áttekintés járul. A laikus sem ebből, sem a gazdag adatkészletből nem fog megismerkedni őseink ruházatával; a szakember azonban rendkivül sok, becses és eddig kevéssé ismert, vagy merőben ismeretlen adatot találhat benne s a munkának – ha adatait kellő kritika alá veszi – jó hasznát fogja venni.
Szerző – mint már emlitettük – egyet-mást meritett középkori pecséteinkből s jóval többet czimerokleveleinkből. Sajnos, az előbbiek között igazi viseletképet mutató alig nehány akad; az utóbbiak pedig, ha a kevés középkoritól eltekintünk, már olyan időkből valók, amelyekből a pontosabb, nagyobb, tehát részletesebb festett s faragott ábrázolások, eredeti öltözet és fegyver-darabok sem tartoznak a ritkaságok közé. E XVI–XVIII. századi viseletképes czimerek tehát nem birnak valami kiváló fontossággal s még emellett nem is egészen megbizhatók. A magyar királyok által osztogatott czimerleveleket a mohácsi vész óta idegen földön, idegen művészek készitik. – Mindazonáltal e czimerek különleges magyar jellegét elfogadni lehetetlen; összeállitásuk, alakjaik megválasztása és szinezésük határozottan nemzetünk szokására vall, még pedig azon oknál fogva, mert az adományozandó czimerek tervezetét mindig a kitüntetést kérő maga nyujtotta be a kanczelláriába. Ám a kivitelbe, a részletek kidolgozásába, az alakok megrajzolásába már nem folyt be a magyar fél; ezt a munkát saját tetszése szerint csinálta (s csinálja ma is) a kanczelláriának idegen nemzetiségü, talán honunkban soha sem járt alkalmazottja. Innen van, hogy az utolsó négyszáz évben királyaink által adományozott czimerek heraldikai szempontból ugyan teljesen magyar alkotások, művészeti tekintetből azonban nem azok. S ki áll jót róla, hogy a Bécsben, Prágában vagy akár Passauban dolgozó német vagy cseh festő élethűen festette le a magyar vitézt, papot, pórt, stb., vagy, ami sokkal valószinűbb, egyszerüen olyannak ábrázolta a soha, vagy ritkán látott magyart, aminőnek – képzelte. Ha tehát a czimerbeli viseleteken másféle, megbizhatóbb emlékekről nem ismert részletekkel találkozunk, úgy azokat jogos gyanuval kell fogadnunk, épp úgy, mint a külföldön készült magyarokat ábrázoló metszeteket, amelyeknek «magyar» viseletképei rendszerint teljességgel hamis fogalmat adnak őseink öltözetéről.
Lássuk ezek után röviden a dr. Szendrei János könyvében található szakmánkba vágó emlékeket.
Pecsétekből mindössze három régóta ismert lovaspecsétet sorol fel a szerző és pedig László somogyi ispánét 1326-, Opoy bánét 1239- és István erdélyi herczegét 1361-ből. Mindhárom régóta ismeretes s róluk ujat szerzőnk sem tud mondani.
Középkori, oklevéllel adott czimerekből a következőket ismerteti:
1414. Bocskai István Zsigmond királytól kapott czimere. Az oklevél eredetije a gróf Erdődy cs. monyorókereki levéltárában van, szines hasonmása a Turul egyik közelebbi füzetében fog megjelenni. A czimerkép: balra ugrató lovas, amelynek leirásánál szerzőnk kissé megtéved. A lovason ugyanis nem – mint irja – csőr(ös)sisak (= Stechhelm) hanem arczvértes vassüveg (Bacinet, Kesselhaube mit Visier, Hundsgugel) van, ami határozottan arra vall, hogy harczra s nem tornára fegyverzett lovag áll előttünk.
1509. Muronyi Weér Andrásnak II. Ulászlótól kapott czimere (Országos Levéltár). Szines képe a Turulban is megjelent.
1514. A Radák családnak II. Ulászlótól nyert czimere. Szinezetlen ábrája ismeretes a Turul olvasói előtt; a Szendrei művében közölt háromszinnyomású hasonmás nem mondható sikerültnek.
1511. Vátyoni (Wathyoni) Mátyás czimere II. Ulászló királytól. (O. L. D. O. 29,089.) kiadatlan. A czimeralak: kékben felhőből kinyúló ruhás kar, kézfelén ülő sólyommal, amely karmaiban kis madarat tart.
1520. Várkonyi Ambrus és testvérei czimere II. Lajos királytól. (Turul, 1892. 162. l.) Leirása könyvünk szerint a következő: «Vörös paizs lábában folyóból (?) kinövő háromágú rózsatő, melynek középső rózsáján sólyom ül, szájában kerecsen-tollat tartva.»
1526. Pándi Ferencz czimere II. Lajostól. Benne kinövő buzogányos férfialak. A czimer későbbi festésünek látszik. (O. L. D. O. 29,093. sz.) kiadatlan.
Mindössze ennyit közöl szerzőnk mohácsi vész – előtti czimerképes okleveleinkből, szemmel láthatólag csak a kevésbbé ismerteket válogatva. De ha ilyenekkel akart olvasóinak kedveskedni, miért nem használta fel péld. – hogy többet ne említsünk – az 1414-iki Előjáró-, az 1432. évbeli Herencsényi- (női alakkal!), az 1467-iki Gosztonyi-, az 1493-iki Sivkovics-czimert vagy Somogyvármegye 1498-ik évi szép czimerét, a Herkfiekét, 1507-ből, a melyek mind becses adalékot nyujtanak viseletünk történetéhez? S joggal felhasználhatta volna ezeken kivül mindazokat, amelyek heraldikai szempontból ugyan ismertetve vannak, de müvelődéstörténeti tekintetből még kiaknázatlanok.
A XVI. század második nagyobb felét mindössze két czimer képviseli és pedig a Karvalyi Orllé családé, 1571-ből, melynek armálisán czimertartóul magyar vitéz szépen festett alakja szerepel és Ócsai Mihály egy évvel később kelt czimerlevele, amelynek czimerképe (koronából kinövő kar előtte álló s felé szuró törököt döf át) mint kuriozum érdekes ugyan, de viselettörténeti forrásul már csak picziny volta miatt sem szolgálhat.
Emlitsük még meg a XVIII. századból felsoroltakat.
1600. Ferenczy György czimeres-nemeslevele. (Hajdu vármegye Ita.) Sisakdisze kinövő emberalak, ráklemezes mellvassal és rosszul festett magyaros sisakkal.
1606. Ismeretlen (!) czimerének sisakdisze; szablyára tüzött török főt tartó fedetlen fejü emberi alak derékig. (Hajdu vm. lta.)
1611. Bányász Márton czimere, a melyet Báthory Gábor erd. fejedelem adományozott. Czimeralakja magyaros öltözetü férfi, oldalán szablyával, jobbjában hegyes-tőrre szurt török-fővel. (Magy. Nemz. Múzeum levéltára.)
1636. Dragomér Jánosnak L Rákóczy Györgytől nyert czimere. (Magy. Nemz. Múzeum.)
1651. Demjén István czimere; adományozta III. Ferdinánd. (Ugyanott.)
1690. Horváth Mihály czimere I. Lipót királytól. (Ugyanott.)
XVII. sz. Thúry István czimere (kitől?) A kép másolata Ernszt Lajosnál, Budapesten. Ábrája nincs közölve.
A XVIII. századból emlitett czímerekről a királyi könyvekben található festmények után beszél a szerző, ezeknek felsorolását tehát bátran mellőzhetjük. Ő maga sem sokra becsüli munkájának ezen adalékait; mutatja az, hogy közülük egyet sem közöl ábrában.
Még egy érdekes hazai czimeres emlékről van szó a munkában. Ez Zmeskál Jóbné sz. Stupnoki Geléthfi Petronella emléktáblája a berzeviczei róm. kath. templomból. A festett tábla, melynek jól sikerült szines képe a kötetnek legszebb ékessége, a megnevezett urhölgy halála évében, 1600-ban készült, bizonyos Khien Jakab beszterczebányai festő által. Rajta, az ilyen képek szokott modorában, templom belsejét látjuk, a háttérben oltárral, az előtérben a családtagok térdelő alakjaival. Jobbról az apa, négy serdülő és két csecsemő korban elhunyt fiával, balról az anya és két leánya, valamennyien diszes öltözetben. E képnek két, ajtószárny módjára záródó szárnya van, a férj és nő czimerével. Az előbbi csupán (hibás) változata az ismert Zmeskál czimernek: kékben zöld talajon álló, balra fordult, arany szarvu, vörös ökör, hátára vetett arany takaróval; sisakdisz három szál, piros, fehér és kék strucztoll; takaró kék-arany, vörös arany. A nő czimere a következő: kékben gerezdes buzogányt tartó pánczélos jobb karon álló, jobbra néző, koronás, természetes fekete sas, feje fölött arany félhold és hasonló csillag által kisérve; sisakdisz a sas, a sisakon állva, takaró mindkét oldalon vörös-zöld.
E czimer, ha a sisakdisztől eltekintünk, tökéletesen azonos azzal, amelyet a Dessewffy család 1525-ben II. Lajos királytól nyert. Hogy pedig semmi kétségünk se maradjon fenn, a kettőnek azonos volta felől, mondjuk meg azt is, hogy a Geléthfi Petronella czimerét ugyanolyan farkuknál fogva összekapcsolt szirének emelik, aminőket a XVI. századi miniátor a Dessewffyek armálisán alkalmazott.
Nyilvánvaló, hogy itt a Dessewffy czimerrel van dolgunk, a melyet – hogyan, azt ma már megállapitanunk lehetetlen – a Geléthfi családé gyanánt festestettek a szóban forgó képre. Mi volt a Geléthfiek igazi czimere, nem ismeretes; állitólagos ősük Gelét Miklós nádor puszta négyelt pajzsot használt czimerül.
Hogy valaki merőben idegen czimert használ magáé gyanánt, sőt azt utódaira is átörökiti, nem ritkaság ebben a korban. Legkönnyebben megtörténhetett az ilyesmi olyan, már csupán női tagokban élő családnál, mint a Geléthfi volt ebben az időben.
Könnyü megmagyarázni, miként jutott Zmeskál Jóbné éppen a Dessewffyek czimeréhez. Ugy, hogy atyjának első neje Dessewffy Ferencz leánya, Anna volt. Valamely ettől maradt czimeres emlék téveszthette meg Petronella asszonyt, vagy a táblát csináltató férjét s e réven került idegen czimer a Geléthfi család egyik (úgylehet utolsó) tagjának sirtáblájára.
Azt hisszük, az itt bemutatott szemelvények meggyőzték az olvasót arról, hogy dr. Szendrei János szép kötetét nemcsak a viselettörténet kutatói, hanem más történeti szakmák művelői is haszonnal és élvezettel forgathatják. A hangyaszorgalommal összegyüjtött nagy anyaghalmazban sok ujat, sőt meglepőt lehet találni; haszon és tanulság nélkül senki sem fogja letenni kezéből. S a kinek munkájáról ezt el lehet mondani, annak fáradtsága nem volt hiábavaló.
B. G.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1905-ben.

ALAPSZABÁLYOK.

1. A társaság neve és czélja

1. §. A társaság neve: «Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság» – Székhelye: Budapest.
2. §. Czélja: a magyar történelem társtudományainak, úgymint: a Heraldika, Diplomatika, Palćographia, Sphragistika és Genealogia – valamint a magyar családok történetének okleveles alapon való művelése és terjesztése.

II. A társaság tagjai.

3. §. A társaságot a) az alapító, b) a pártoló, és c) az évdíjas tagok alkotják.
4. §. Az alapító tagok háromfélék, úgymint: a) azok, kik a társaság czéljaihoz 100 osztr. ért. forinttal; b) azok, kik 200 o. é. forint alapítványnyal járulnak; c) az örökös alapítók. Örökös alapítványt tevők azok, kik legkevesebb 500 o. é. frt-nyi alapítványt tesznek. Ezen c) alatti alapítványok joga az alapítók egyenes fiutódaira is átszáll elsőszülöttségi jogon.
Az alapítványok készpénzben, vagy bizonyos lejárati határidő alatt beváltandó és biztosítékkal bíró kötelezvényben, vagy pedig legkevesebb 5 száztólit tisztán jövedelmező, jóhitelű értékpapirosokban fizetendő be.
5. §. Pártoló taggá választható, a társaság egy tagja által ajánlott, társaságunk czélját kedvelő minden nő vagy férfi, ki magát aláírás által kötelezi, hogy tíz egymásután következő éven át a társaság pénztárába Budapesten évenkint tíz forint tagdíjat befizet.
6. §. Évdíjas taggá választható az előbbi módozatok szerint az, ki magát aláírás által kötelezi, hogy öt egymásután következő éven át a társaság pénztárába Budapesten évenkint 5 forint tagdíjat befizet.
7. §. A pártoló és évdíjas tagok kötelezettsége az említett 10, illetőleg 5 év elmúlta után is fenmarad, ha kilépési szándékukat az utolsó év letelte előtt a titkárnál be nem jelentik.

III. A társaság tisztviselői

8. §. A társaság egy tiszteletbeli elnököt választ életfogytiglan.
9. §. A társaság elnöksége egy elnökből és két másodelnökből áll.
Az elnökök a társaságot a hatóságok és mások irányában képviselik; a gyűléseken és űléseken első sorban az elnök, másodsorban a másodelnökök elnökölnek és jogukban áll, ha a társaság érdekei kívánják, rendkívüli űléseket is hirdetni. A rendkívüli űlések napa egy héttel előbb közhírré teendő. A tagok egyenlő szavazata esetében döntő szavazattal bír az elnök.
10. §. Mindenik elnöknek jogában áll a társaság pénztárát bármikor megvizsgálni.
11. §. A társaság titkára az űléseken és gyűléseken előadói tisztet végez, a határozatokat végrehajtja, a jegyzőkönyvet vezeti, a társaság levelezéseit végzi, könyvkiadásaira, valamint az irattárra felügyel.
A társaság anyagi helyzetének javúltával külön könyv- és levéltárnokra is lesz szükség.
12. §. A társaság jegyzője mindenben a titkár segítségére van, és akadályoztatása esetében őt helyettesíti.
13. §. A pénztárnok a társaság vagyonát híven és pontosan kezeli, a pénztár állapotáról az űléseken jelentést tesz. Pénzt az igazgató választmány határozata alapján az elnök vagy másodelnök és a titkár által együttesen aláírt utalványokra szolgáltat ki; az évi nagygyűlésen pedig részletes kimutatást terjeszt elő. A pénztárnok évi számadásának megvizsgálásáról az igazgató választmány intézkedik.
Rendkivüli esetekben az elnök vagy másodelnök saját határozatából is utalványozhat 100 frtig terjedő összeget, a legközelebbi ülés jóváhagyása reményében.
A pénztárnok az elnök vagy másodelnöknek pénztár-vizsgálati szándokát mindenkor tartozik teljesíteni.
14. §. A társaság folyóiratának szerkesztőjét, és a szerkesztőtársat az igazgató választmány bízza meg a szerkesztői teendőkkel.
15. §. Az ügyész a társaság jogait védi, és a hátrálékos díjakat behajtja.
16. §. A társaság összes tisztviselői, hivataluk tartama alatt, minden tekintetben olyan szavazati joggal bírnak, mint az igazgató tagok.

IV. Az igazgató választmány.

17. §. Negyven tagból áll, kik az első alakuláskor a társaság tagjai között lévő, és a 2. §-ban megnevezett tudományszakok terén jeles munkálkodásuk által kitüntek közül szavazattöbbséggel választatnak.
18. §. Az igazgató választmány később maga-magát egészíti ki akként, hogy a megüresedett igazgató tagságra évenként legalább két igazgató tag által írásban ajánlott új igazgató tagot választ, kik a levelező tagok érdemesebbjeiből is választhatók. Ha az igazgató választmány szükségét látja, az igazgató tagok számát hatvanra is felemelheti az ezen §-ban említett választási mód szerint.
19. §. Az igazgató tagságra az ajánlatok az évi nagygyűlés előtt való űlés megelőző napjáig adandók be a titkári hivatalnál. A következő választmány ülésen az ajánlatok felbontatnak, és a választmányi űlésen jelenlevő igazgató tagok egyszerű szótöbbségével, titkos szavazás által ejtetik meg a választás.
20. §. Az igazgató választmány évenkint legalább négy nyilvános választmányi űlést és egy nagygyűlést tart, melyen a Budapesten levő igazgató és levelező tagoknak kötelességük megjelenni.
21. §. Az igazgató tagok az elnökök egyikének vezérlete alatt ezen választmányi űléseken igazgatják a társaság ügyeit; meghatározzák a tisztviselők díjait, a kiadványokat, az azokra fordítandó összegeket, az évi nagygyűlés tárgyait és napját. A társaság vagyonának biztos kezeléséről gondoskodnak. A társaság kiadványainak szerkesztésével megbízzák az igazgató vagy levelező tagok valamelyikét. A számadások megvizsgálására bizottságokat neveznek ki.
22. §. Az igazgató választmány a 19., illetőleg a 18. §-ban meghatározott módozatok szerint korlátlan számú levelező tagokat választ a 2. §-ban említett tudományok művelése terén érdemeket szerzett férfiak sorából, ha azok a társaságnak különben is tagjai. Levelező taggá csak az lehet megválasztva, ki a választó ülésen jelenlevő igazgató és levelező tagok két harmad szavazattöbbségét nyerte el.
Levelező taggá a hazai történelem iránt érdekeltséget tanúsító külföldi tudósok is választhatók. A külföldi tagok megválasztásához azonban a m. kir. belügyministerium jóváhagyása kérendő ki.
23. §. A levelező tagoknak a társaság minden ülésében és gyűlésében székök és tanácskozási joguk van, de szavazattal csak a levelező tagok és a tiszteletbeli tagok, a pénztárnok és az ügyész választasánál és a nagygyűlésen bírnak, kivévén, ha valamelyik a tisztikarba választatott.
24. §. A tudomány-pártoló hazafiak sorából tiszteletbeli tagok is választhatók a társaság dísze- és javára. Ezeknek minden űlésen székök és tanácskozási joguk van.
25. §. A választmányi űléseken jelenlevő igazgató tagok egyszerű szótöbbséggel titkos szavazás útján választják az igazgató és levelező tagok sorából a társaság titkárát, jegyzőjét (és esetleg a könyv- és levéltárnokot), és rendes kiadványának szerkesztőit, mindenkor öt évi adótartamra. A renden kívüli kiadványok szerkesztésével megbízott szerkesztők ugyanoly módozattal választatnak, de megbízatásuk minden ily kiadvány megjelenésével megszűnik.
A pénztárnok és ügyész a társaság bármelyik tagja közül választató az űlésen jelenlevő igazgató és levelező tagok egyszerű szótöbbsége által.
26. §. A társaság elnökei, igazgató, tiszteleti és levelező tagjai feljogosíttatnak a «Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság» – elnöke, másodelnöke, – igazgató tagja, tiszteletbeli tagja, – levelező tagja czímmel nyilvánosan is élni.

V. A társaság űlései és nagygyűlése.

27. §. A társaság minden évben egy nagygyűlést és legkevesebb négy igazgató választmányi űlést tart. A választmányi űlések határnapjai az ügyrendben lesznek megállapítva. Az űlések jegyzőkönyvei az elnöklő, a jegyzőkönyvet vezető és az elnök által e czélra felkért két választmányi tag aláírásai által hitelesíttetnek.
28. §. Az igazgató választmány űlésein az igazgató és a levelező tagok kötelessége a társaság szakába vágó felolvasásokat tartani; okleveleket, műtárgyakat bemutatni, azokról akár írásban, akár élőszóval értekezni; az űlésekre eljárni; az ügyek vitelében az űléseken kívül is munkás részt venni. Ezen kívül jogukban áll a társaság ügyeit illető indítványokat tenni.
29. §. Az űléseken mint vendég, a társaság oly tagja is tarthat felolvasást, ki nem tartozik az igazgató vagy levelező tagok sorába, de ezeknek értekezésöket előbb be kell nyújtani az igazgató választmánynak, és ez, vagy pedig valamelyik elnök, előbb kiadja bírálatra egy igazgató vagy levelező tagnak, és csak ennek ajánlatára olvasható fel.
30. §. Az űlések végén a társaság belügyeinek tárgyalására zárt űlést kérhet bármelyik igazgató vagy levelező tag. Az elnök ez esetben a közönséget távozásra kéri fel, miután a zárt űlésben csak az igazgató, levelező és tiszteletbeli tagok és a tisztviselők vehetnek részt.
31. §. Az évi nagygyűlés napját és a felolvasás tárgyát mindenkor az évnek első választmányi űlésén döntik el az igazgató tagok. Ezen nagygyűlésen választják meg az elnököt és másodelnököket, mindenkor öt évi időközre, titkos szavazás útján, a társaságnak a gyűlésen jelenlevő összes tagjai, úgymint az igazgató, levelező, tiszteletbeli, alapító, pártoló és évdíjas tagok, egyszerű szótöbbséggel. Elnökké vagy másodelnökké azonban csak valamelyik igazgató tag választható.
32. §. Hogy a választmányi űlés határozatképes legyen, az elnökön kívűl legkevesebb hat igazgató tag jelenléte szükséges. Tisztviselők választására legkevesebb tizenkét, választásra jogosúlt tagnak kell jelen lenni. A nagygyűlés választóképessége legkevesebb húsz társasági tag jelenlététől függ. Ha nem gyűlnék ennyi össze, a választás megejtése végett újabb határnapra tűzetik ki közgyűlés, melyben aztán a jelenlevők szavazattöbbsége dönt.

VI. A társaság kiadványai.

33 §. A társaság a 2. §-ban elősorolt tudományágak művelése, fejlesztése és terjesztése czéljából egy – rendes időközönként megjelenő – folyóiratot alapít. A folyóirat irányát, ívszámát és rendes megjelenési idejét az igazgató választmány állapítja meg.
34. §. Ezen folyóirat a társaság hivatalos közlönye, mely a tudományos czikkeken kivül értesítést hoz a társaság ügyeiről, űléseiről és általában figyelemmel kíséri a többször említett tudományágak mozgalmait. Munkatársai a társaság igazgató és levelező tagjai; de megfelelő szakközleményeket szívesen fogad a társaság többi tagjaitól, valamint idegenektől is.
35 §. Ezen kívül a társaság időközönként egy, a magyar nemes családok származási rendjét nyilvántartó, és azok történetét csakis okleveles alapon tárgyaló zsebkönyvet ad ki. Ezen nemzedékrendi zsebkönyv szerkesztőjét az igazgató választmány választja.
36. §. A társaság ezen kívül, ha vagyoni állása engedi, a 2. §-ban megnevezett szakokba vágó önálló történelmi munkákat, valamint oklevélgyűjteményeket is adhat ki. Ezen utóbbiakat különösen családok, vármegyék, vagy városok szerint csoportosítva.
37. §. A társaság egyes családok megbizásából elfogadhatja okleveleik sajtó alá rendezését és azok történetének megírását. Ezenféle munkával egy vagy több, vállalkozni kész igazgató vagy levelező tagot biz meg az igazgató választmány.
38. §. A társaság folyóiratát a társaság minden tagja évdíja fejében ingyen kapja. A 200 forintos alapítók és a pártoló tagok ezen kivül a nemzedékrendi zsebkönyvet is ingyen kapják. Az örök alapítványt tevők és az igazgató választmányi tagok a társaság minden tulajdon kiadványára igényt tarthatnak.

VII. A társaság vagyona.

39 §. A társaság vagyonát képezik a 3. §. és 4. §-ban meghatározott alapítványok, melyek biztosan elhelyeztetvén, kamatoztatnak. Az alapítványok képezvén a törzsvagyont, ezeket elkölteni nem szabad.
40. §. A társaság bevételeit képezik az alapítványok kamatai, a tagdíjak, a kiadványok jövedelmei és az egyes adományok. A társaság ezen összegekből fedezi kiadásait.
41. §. A jövedelemből megtakarított összegek, valamint a lelkes ügybarátok által a társaság számára adandó adományok és hagyományok (a mennyiben alapítványi természettel nem bírnának), az igazgató választmány által tőkésítendők. Az ilyen tőkék azonban az alapítványok természetével nem bírnak, és kivételes esetekben az igazgató választmány rendeletéből, részben a társaság pénzbeli kiadásainak fedezésére fordíthatók.
42. §. A társaság vagyonát képeznék még a részére gyűjtött és adományozott könyvek, oklevelek, iratok, műtárgyak és régiségek. Ezek egyelőre a Magyar Tudományos Akadémia vagy a Nemzeti Muzeumban helyezendők el, az igazgató választmány rendeletéhez képest.

VIII. A társaság jövője.

43 §. Ha a társaság vagyona idővel a nemzet és egyesek áldozatkészségéből, valamint a megtakarításokból annyira szaporodnék, hogy szükségkép a fokozottabb kiadásoknak is képes volna megfelelni, akkor működési körét kitágítja.

IX. Az alapszabályok változtatása.

44. §. Az alapszabályok módosítása csak egy, ezen czélra két héttel előre hirdetett választmányi ülésen történhetik, a jelenlevő igazgató és levelező tagok kétharmad szótöbbségével. Hogy e tekintetben érvényes határozatot hozhassanak, tekintet nélkül a megjelent levelező tagok számára, legkevesebb tíz igazgató tag jelenléte szükséges. Az alapszabályok változtatott részei esetről esetre a m. kir. belügyminiszteriumhoz terjesztendők fel jóváhagyás végett.

X. A társaság esetleges feloszlása.

45. §. A társaság feloszlása csak azon esetben történhetik meg, ha egy ezen czélból egy hónappal előre hirdetett közgyűlés a jelenlevő igazgató és levelező tagok két harmad szótöbbségével a feloszlást elhatározza. Hogy e tekintetben érvényes határozatot hozhassanak, tekintet nélkül a megjelent levelező tagok számára, legalább tizenhat igazgató tag jelenléte szükséges.
46. §. A nem remélt feloszlás esetében a társaság összes vagyonának örököse első sorban a «Magyar Történelmi Társulat», másod sorban a «Magyar Tudományos Akadémia». Ez esetben ezen örökösök az összes vagyont a «Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság Alapítványa» czímén tőkésíteni tartoznak, és annak jövedelmeit, kamatait kizárólag csak a 2. §-ban említett tudományszakok művelésére fordíthatják. A feloszlás esetében hozandó közgyűlési határozatok azonban foganatosítás előtt a m. kir. belügyminiszteriumhoz felterjesztendők.
47. §. A társaság alapszabályai megerősítés végett a m. kir. belügyminiszteriumhoz terjesztendők fel. Az esetben, ha az alapszabályokban meghatározott czélt és eljárást, illetőleg hatáskörét meg nem tartja, a kir. kormány által, a mennyiben további működésének folytatása által az állam, vagy az egyleti tagok vagyoni értéke veszélyeztetnék, haladéktalanul felfüggesztetik, s a felfüggesztés után elrendelendő szabályos vizsgálat eredményéhez képest végleg fel is oszlattatik, vagy esetleg az alapszabályok legpontosabb megtartására különbeni feloszlatás terhe alatt köteleztetik.

IGAZGATÓSÁG.

I. Elnökség és tisztviselők.

ELNÖK:
Báró RADVÁNSZKY BÉLA.
Ötödizben megválasztatott 1902 deczember 20-án.
MÁSODELNÖKÖK:
Dr. FEJÉRPATAKY LÁSZLÓ.
Másodizben megválasztatott 1903 deczember 10-én.
CSOMA JÓZSEF.
Megválasztatott 1905 deczember 14-én.
TITKÁR:
Dr. SCHÖNHERR GYULA.
Másodizben megválasztatott 1904 február 25-én.
JEGYZŐ:
Dr. ÁLDÁSY ANTAL.
Másodizben megválasztatott 1904 február 25-én.
ÜGYÉSZ:
Dr. FEJÉRPATAKY KÁLMÁN.
Megválasztatott 1896 november 26-án.
PÉNZTÁRNOK:
TÓTH ÁRPÁD.
Megválasztatott 1892 október 6-án.
A TURUL SZERKESZTŐI:
Dr. SCHÖNHERR GYULA
Megválasztatott 1897 február 27-én.
VARJU ELEMÉR
Megválasztatott 1901 február 28-án

II. Igazgató választmány.

Gróf Apponyi Sándor. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Dr. Áldásy Antal. Megválasztatott 1896 november 26-án.
Barabás Samu. Megválasztatott 1892 november 24-én.
Gróf Bánffy György. Megválasztatott 1883 február 25-én.
5 Idősb Bánó József. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Dr. Békefi Remig. Megválasztatott 1898 november 24-én.
Boncz Ödön. Megválasztatott 1892 november 24-én.
Borovszky Samu. Megválasztatott 1897 november 27-én.
Bunyitay Vincze. Megválasztatott 1888 szeptember 27-én.
10 Dr. Csánki Dezső. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Csoma József. Megválasztatott 1887 november 24-én.
Id. Daniel Gábor. Megválasztatott 1899 november 30-án.
Dr. Dézsi Lajos. Megválasztatott 1898 november 24-én.
Dr. Dőry Ferencz. Megválasztatott 1905 deczember 14-én.
15 Emőkei Emich Gusztáv. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Éble Gábor. Megválasztatott 1900 november 29-én.
Dr. FejérpatakyLászló. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Dr. Fraknói Vilmos. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Géresi Kálmán. Megválasztatott 1885 april 30-án.
20 Ghyczy Pál. Megválasztatott 1900 november 29-én.
Kammerer Ernő. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Dr. Karácsonyi János. Megválasztatott 1890 november 27-én.
Kállay Ubul. Megválasztatott 1902 deczember 11-én.
Dr. Károlyi Árpád. Megválasztatott 1885 april 30-án.
25 Baczkamadarasi Kis Bálint. Megválasztatott 1893 november 30.
Kollányi Ferencz. Megválasztatott 1901 november 28-án.
Dr. KomáromyAndrás. Megválasztatott 1887 november 24-én.
Kőváry László. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Ifj. Kubinyi Miklós. Megválasztatott 1903 november 26-án.
30 Lehoczky Tivadar. Megválasztatott. 1887 november 24-én.
Makay Dezső. Megválasztatott 1894 november 29-én.
Báró Mednyánszky Dénes. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Nagy Géza. Megválasztatott 1905 deczember 14-én.
Nagy Gyula. Megválasztatott 1883 február 25-én.
35 Némethy Lajos. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Báró Nyáry Jenő. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Szerémi herczeg Odescalchit Arthur. Megválasztatott 1883 február 25.
Dr. Ortvai Tivadar. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Lovag Óváry Lipót. Megválasztatott 1883 február 25-én.
40 Petrovay György. Megválasztatott 1898 november 24-én.
Pettkó Béla. Megválasztatott 1899 november 28-án.
Pór Antal. Megválasztatott 1890 november 27-én.
Báró Prónay Dezső. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Báró Radvánszky Béla. Megválasztatott 1883 február 25-én.
45 Ifj. Reissig Ede. Megválasztatott 1899 november 30-án.
Dr. Schönherr Gyula. Megválasztatott 1891 november 26-án.
Soós Elemér. Megválasztatott 1898 november 24-én.
Széll Farkas. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Dr. Szendrei János. Megválasztatott 1885 april 30-án.
50 Szent-Ivány Zoltán. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Dr. Szentkláray Jenő. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Idősb Szinnyei József. Megválasztatott ... február 25-én.
Tagányi Károly. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Dr. Thallóczy Lajos. Megválasztatott 1883 február 25-én.
55 Dr.Thaly Kálmán. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Csekei Varjú Elemér. Megválasztatott 1899 november 30-án.
Dr.Wertner Mór. Megválasztatott 1891 november 26-án.
Dr. gróf Zichy Ágoston. Megválasztatott 1883 február 25-én.
59 Dr. Zsilinszky Mihály. Megválasztatott 1885 april 30-án.

Levelező tagok.
Királydaróczy Daróczy Zoltán. Megválasztatott 1900 nov. 29-én.
Doby Antal. Megválasztatott 1884 april 24-én.
Dudás Gyula. Megválasztatott 1902 deczember 11-én.
Nádudvari Győry Árpád. Megválasztatott 1900 nov. 29-én.
5 Hattyúfy Dezső. Megválasztatott 1902 deczember 11-én.
Dr. Hodinka Antal. Megválasztatott 1902 deczember 11-én.
Jedlicska Pál. Megválasztatott 1900 november 29-én.
Aszalói Kecskés Dezső. Megválasztatott 1888 szeptember 27-én.
Benedekfalvi Luby Károly. Megválasztatott 1884 april 24-én.
10 Magyary Kossa Sámuel. Megválasztatott 1904 november 24-én.
Sárközy Imre. Megválasztatott 1904 november 24-én.

A TÁRSASÁG TAGJAI.

a) Alapító tagok.

I. 500 forintos alapítványnyal:
† Gróf Andrássy Manó.
† Gróf Batthyány Géza. Budapest.
† Dolhai és Petrovai öreg Petrovay János. Pozsony.
Báró Prónay Dezső. Budapest.
5 Báró Radvánszky Béla. Sajó-Kaza.
Liptószentiváni Szent-Ivány Zoltán. Budapest.
II. 200 forintos alapítványnyal:
Árvai közbirtokossági uradalom igazgatósága. Árva-Váralja.
† Báró Atzél Béla. Budapest.
Gróf Bánffy György. Budapest.
10 Gróf Berchthold Richárd. Nagy-Oroszi.
† Gróf Csáky László.
Gróf Csekonics Endre. Zsombolya.
† Gróf Cziráky János.
Gróf Dessewffy Aurél. Budapest.
15 Gróf Erdődy Rudolf. Novimarof.
Gróf Esterházy Ferencz. Tata.
Herczeg Esterházy Miklós. Kis-Marton.
Gróf Festetich-könyvtár. Keszthely.
Báró Inkey Imre. Budapest.
20 † Ipolyi Arnold.
† Gróf Károlyi Gyula.
Gróf Károlyi László. Budapest.
† Gróf Károlyi Tibor. Budapest.
Lipóczi Keczer Miklós. Kassa.
25 † Lanfranconi Grazioso Enea.
Gróf Majláth György. Zavar.
† Mocsonyi Jenő. Budapest.
Mocsonyi Sándor. Budapest.
† Báró Nyáry Béla. Pozsony.
30 Szerémi herczeg Odescalchi Arthur.
Skiczó, u. p. Kis-Tapolcsa.
Szerémi herczeg Odescalchi Gyuláné szül. gróf Degenfeld Anna. Budapest.
Dr. báró Prónay S. Gábor. Acsa.
† Báró Radák Ádám.
Báró Révay Gyula. Budapest.
35 Sigmund Ákos. Budapest.
Simonyi és Varsányi Simonyi Kálmán. Erdő-Tárcsa, u. p. Aszód.
† Gróf Sztáray Antal.
† Gróf Tisza Lajos.
† Idősb báró Vay Miklós.
40 Gróf Vigyázó Ferencz. Budapest.
Gróf Wass Jenő. Czege.
Gróf Zselénski Róbert. T.- Ujfalu.
III. 100 forintos alapítványnyal:
Gróf Apponyi Sándor. Lengyel.
Babics József. Zsombolya.
45 Balásházy Bertalan. Kődombpuszta, u. p. Henczida.
† Báró Bánffy Ádám.
† Bay Gábor és neje sz. Ormos Katalin.
Bay Ilona. Debreczen.
† Beöthy Ákos. Budapest.
50 † Báró Bésán N. János.
Gróf Bethlen Istvánné szül. gróf Teleki Ilona. Budapest.
Bezerédj Pál. Szegszárd.
Budapest székesfőváros könyvtára.
Burchard-Bélaváry Konrád. Bpest.
55 Csapó Vilmos. Tengelicz, u. p. Gindly-család.
Gróf Cziráky Antal. Lovas-Berény.
Gróf Esterházy János. Kolozsvár.
Jeszenszky Béla. Temesvár.
Karczag István. Magyar-Egres.
60 Komlóssy Arthur. Debreczen.
† Gróf Kuún Géza. Maros-Németi, u. p. Déva.
Báró Mednyánszky Dénes. Bécs.
† Kellemesi Melczer István.
† Alsó-Szopori Nagy Imre.
65 † Báró Nyáry Albert.
Báró Nyáry Jenő. Budapest.
Ormós Zsigmond.
Gróf Pálffy-Daun Vilmos, teanoi herczeg. Stübing.
Pettkó Béla. Budapest.
70 Pór Antal. Esztergom.
Sopron vármegye közönsége.
Szilassy Aladár. Budapest.
† Szontágh Pál. Horpács, u. p. Nagy-Oroszi.
Gróf Teleki Géza. Budapest.
75 Tisza Kálmánné, sz. gróf Dégenfeld Ilona. Budapest.
Gróf Zichy N. János. Budapest.

b) Pártoló és évdíjas tagok.

(A pártoló tagok csillaggal vannak az évdíjasoktól megkülönböztetve.)
*Gróf Almássy Dénesné. Gyula.
*Báró Ambrózy István. Malonya.
Ambrózy Nándor. Sátoralja-Ujhely.
Dr. Andrásovics Béla. Budapest.
5*Gróf Andrássy Géza. Betlér.
*Gróf Andrássy Gyula. Budapest.
Andreánszky Antal. Budapest.
*Báró Apor István. Abosfalva, u. p. Dicső-Szent-Márton.
Antal János. Budapest.
10 Dr. Áldásy Antal. Budapest.
Baán Elemér. Körmöczbánya.
Baditz Lajos. Kapuvár.
Dr. Baghy Béla. Kengyel.
Szentkatolnai Bakk Endre. Vizakna.
15 Dr. Ballagi Aladár. Budapest.
Bődi Balogh Gyula. Szombathely.
Balogh Tihamér. Puszta-Szent
Kozma, u. p. Berettyó-Ujfalu.
Barabás Samu. Budapest.
*Baranyay Mária. Budapest.
20 Baranski Emil László. Budapest.
Barlanghy Árpád. Temesvár.
Bartal Béla. Fadd.
*Gróf Batthyány Lajos. Ikervár.
Ludányi Bay Ferencz. Jász-Kisér.
25 Dr. Bán Ágoston. Budapest.
*Idősb Bánó József. Budapest.
Bárczay Elemér. Puszta-Szárazbeö, u. p. Átány.
Komoróczi és Szentandrási Bencsik István. Király-Helmecz.
*Beniczky Ádám. Zsámbok, u. p. Tura.
30*Beniczky Elemér. Heves-Csehi.
*Beniczky Géza. Homok, u. p.Tisza-Földvár.
Beniczky Kálmán. Turócz-Szent-Márton.
*Benke Gyula. Budapest.
Benkó Imre. Nagy-Kőrös.
35 Gróf Benyovszky Rezső. Alsó-Tengelicz.
*Berczik Árpád. Budapest.
Berseny Béla. Arad.
Berwalszky Kálmán. Igló.
Berzeviczy Béla. Szob.
40 Beszterczebányai városi múzeum.
*Gróf Bethlen Bálint. Gyéres.
*Dr. Bezerédj Viktor. Budapest.
Bécsi m. kir. testőrségi könyvtár.
Dr. Békefi Remig. Budapest.
45 Ifj. Bobula János. Budapest.
Dr. Boldizsár Kálmán. Debreczen.
Bolgár Emil. Budapest.
Dr. Boncz Ödön. Budapest.
Dr. Borovszky Samu. Budapest.
50 Borsay Jenő. Báthmonostor.
Bosnyák László. Kaposvár.
Bothfalvi Both Tamás. Eperjes.
*Botka Béla. Bánlak.
Bouly de Lesdain, Louis. Dunkerque.
55 Bölöni László. Bánfi-Hunyad.
*Bronts Viktor. Susa.
Veskóczi Budaházy Béla. Nyiregyháza.
Budapesti egyetem tört. szemináriuma.
Budapesti kegyesrendiek főgymnasiuma.
60 Bunyitay Vincze. Nagy-Várad.
Felsőpulyai Bük Géza. Magyar-Valkó.
Csanády Béla: Kraszna.
Csatay Gyula. Pozsony.
*Gróf Csáky Albin. Budapest.
65 *Gróf Csáky Ödön. Főrév.
Gróf Csáky Vidor. Szepes-Görgő.
Dr. Csánki Dezső. Budapest.
*özv. Csergheő Gézáné. Budapest.
Csernátony Gyula. Besztercze.
70 Csernovics Diodor. Arad.
Csizmadia János. Késmárk.
*Báró Csollich Géza. Budapest.
*Csoma József. Devecser, u. p. Forró-Encs.
Eördöghfalvi Csuha Malva. Császlócz, u. p. Ungvár.
75 *Gróf Cziráky Béla. Dénesfa, u. p. Czirák.
Vargyasi Daniel Gábor. Budapest.
Királydaróczi Daróczy Zoltán. Paks.
*Szamosujvári Dániel László. Ó-Lécz, u. p. Szerb-Bóka.
Debreczen város könyvtára.
80 Dedek Crescens Lajos. Budapest.
Deési kaszinó-egylet.
*Gróf Degenfeld Gusztáv. Téglás.
*Gróf Degenfeld József. Debreczen.
*Gróf Degenfeld Lajos. Szirák.
85 *Gróf Degenfeld Sándor. Erdőszáda.
Dely Imre. P.-Peres, u. p. Furta.
Dr. Demjanovich Emil. Budapest.
Dessewffy Antal. Nagy-Atád.
Délmagyarországi rég. és tört. egylet. Temesvár.
90 Dévai főreáliskola.
Dr. Dézsi Lajos. Budapest.
Doby Antal, Homonna.
Dókus Gyula. Sátoralja-Ujhely.
Domahidy Viktor. Budapest.
95 Dorgó Albert. Kolozsvár.
Dr. Dőry Ferencz. Budapest.
*Dráveczky Gyula. Ér-Mihályfalva.
Dudás Gyula. Budapest.
*Báró Duka Géza. Kádár, u. p. Rittberg.
100 *Dr. Duka László. Nagy-Becskerek.
*Br. Edelsheim-Gyulay, Lipót. Budapest.
*Emőkei Emich Gusztáv. Budapest.
Eölvedi-Bresztóczi József. Budapest.
*Gróf Erdődy Ferencz. Galgócz.
105 Gróf Erdődy Imréné szül. gróf Migazzi Irma. Aranyos-Maróth.
*Gróf Esterházy Miguel. Kolozsvár.
*Gróf Esterházy Mihály. Cseklész.
*Gróf Esterházy Miklós Móricz. Budapest.
Herczeg Esterházy-könyvtár. Kismarton.
110 Esztergomi főegyházmegyei könyvtár.
Eble Gábor. Budapest.
Fáy Béla. Dédács, u. p. Piski.
*Fáy István. Serke, u. p. Feled.
*Fáy László. Nyustya.
115 Dr. Fejérpataky Kálmán. Budapest.
Dr. Fejérpataky László. Budapest.
Fekete Albert. Szkáros, u. p. Zsadány.
Fest Lajos. Eperjes.
*Gróf Festetich Andor. Szeleste.
120 Dr. Fialka Gusztáv. Budapest.
Fiáth István. Nagy-Hantos.
özv. Fogarassy-Kende Klementin. Susák.
Gróf Forgách László. Mándok.
Dr. Fraknói Vilmos. Róma.
125 Freyseysen Virgil. Sopron.
*Gyulai Gaál István. Büssü.
Gachal Sándor. Budapest.
Dr. Gábor Gyula. Budapest.
Dr. Gárdonyi Albert. Budapest.
130 Gerold és társa. Bécs.
Dr. Géczy Dezső. Budapest.
Géresi Kálmán. Debreczen.
Ghyczy Pál. Csendespuszta, u. p. Nagy-Lapás.
Gombos Kálmán. Kismarton.
135 Bilkei Gorzó Nándor. Gyoma.
Dr. Goszthony Mihály. Bárdi-Bükk.
Gózony László. Budapest.
Graenzenstein Béla. Budapest.
Gyarmathy Sándor. Budapest.
140 Dr. Gyárfás Tihamér. Brassó.
Gyömörey Vincze. Ukk.
Báró Győrffy Samu. Budapest.
Nádudvari Győry Árpád. Bécs.
Gyulay Kálmán. Kerepes.
145 *Hajós József. Budapest.
Halmágyi Sándor. Budapest.
Dr. Hampel József. Budapest.
Hanny Gábor. Pécs.
Hanny Tódor. Kismarton.
150 Harmos István. Sopron.
Hattyúfy Dezső. Székesfehérvár.
Hedry József. Alsó-Láncz, u. p. Buzita.
Hedry Lőrincz. Kassa.
Dr. Herczeg Mihály. Budapest.
155 Hets Ödön. Budapest.
Hodinka Antal. Bécs.
Hontvármegyei múzeum-társaság. Ipolyság.
Horváth Emil. Budapest.
Horváth Sándor. Budapest.
160 Huszár Dezső. Duna-Adony.
*Báró Huszár Károly. Abafája, u. p. Szász-Régen.
Ibrányi Mihály. Galga-Györk.
*Nagyilosvai Ilosvay Aladár. Nagy-Váth.
Nagyilosvai Ilosvay Bálint. Budapest.
165* Kisdobronyi Isaák István. Nagy-Rhéde.
*Ivády Tihamér. Budapest.
*Draskóczi és Jordánföldi Ivánka László. Budapest.
Dr. Iványi Béla. Budapest.
Jalsoviczi Jalsoviczky Sándor. Budapest.
170 Jankovics József Mihály. Munkács.
Jasztrabszky Kálmán. Budapest.
Jedlicska Pál. Nagyszombat.
Jeszenszky Alajos. Nyitra.
*Jeszenszky Imre. Gödre.
175 Jékey Zoltán. Géberjén, u. p. Győrtelek.
*Jékey Zsigmond. Géberjén, u. p. Győrtelek.
Juhász Zsigmond. Bécs.
Junkovich Gyula. Samobor.
*Ifj. Justh György. Neczpál.
180 Kalocsai érseki könyvtár.
Kammerer Ernő. Budapest.
Karakas Károly. Nagyvárad.
Dr. Karácsonyi János. Budapest.
*Gr. Karátsonyi Jenő. Budapest.
185 Dr. Kardos Samu. Debreczen.
* Kazy József. Budapest.
Kállay András. Nagy-Halász.
*Kállay Lipót. Budapest.
Kállay Ubul. Nagy-Kálló.
190 Dr. Károlyi Árpád. Bécs.
*Gróf Károlyi Sándor. Budapest.
*Kecskeméti kaszinó.
Aszalói Kecskés Dezső. Sopron.
*Fületinczi Kelcz Gyula. Zsitva-Ujfalu.
195 *Báró Kemény Gyula. Puszta-Kamarás, u. p. Mocs.
Kemény Lajos. Kassa.
Kempelen Béla. Abauj-Szántó.
*Pázmándi Kempelen Imre. Székesfehérvár.
*Kölcsei Kende Péter. Ungvár.
200 Kenessey László. Székesfejérvár.
*Dr. Kenessey Pongrácz. Budapest.
Képviselőházi könyvtár. Budapest.
*Gróf Khuen-Héderváry Károly. Hédervár.
Kilián Frigyes. Budapest.
205 Baczkamadarasi Kis Bálint. Magyar-Igen.
Kisfaludy László. Budapest.
Kiss Emil Károly. Baltavár.
Kiss István. Rugonfalva.
*Nemeskéri Kiss Pál. Véghles.
210 Kollányi Ferencz. Budapest.
Kolosy István. Kecskemét.
Dr. Komáromy András. Budapest.
Komlósi Komlósy Béla. Bereg-Ilosva.
Dr. Konkoly Balázs. Komárom.
215 Dr. Koós Jenő. Budapest.
Korizmics Antal. Alexandria.
Dr. Kormos Béla. Budapest.
*Ruszkai Kornis Ferencz. Debreczen.
Lovag Kotz József. Arad.
220 Berenczei és Járdánházi Kovács Jenő. Homok, u. p. Mikola.
Kőszeghy Antal. Budapest.
Kőszeghy Sándor. Budapest.
*Kőváry László. Kolozsvár.
Krahl Ernő. Bécs.
225 Ifj. Kubinyi Miklós. Árva-Váralja.
Dr. Küffer Béla. Budapest.
Kürthy Lajos. Beszterczebánya.
*Gróf Laszberg Rudolf. Győr.
Láng Mihály. Budapest.
230 Lehóczky Tivadar. Munkács.
Leleszi prépostság.
Leövey Sándor. Budapest.
Bilkei és Gorzói Lipcsey József. Budapest.
Bilkei és Gorzói Lipcsey Mór. Szolnok.
235 Lippich Gusztáv. Szolnok.
Kisfaludi Lipthay Kornél. Budapest.
Losonczy István. Miskolcz.
Luby Károly. Szathmár.
*Magyary - Kossa Sámuel. Nagy-Káta.
240 Makay Dezső. Budapest.
Makkay József. Nagyvárad.
Malatinszky György. Budapest.
Bohuszlaviczi Malobiczky János Budapest.
Dr. Mauks Ernő. Szeged.
Máriássy Ödön. Mád.
245 Meczner József. Korlát, u. p. Vizsoly.
Melhard Gyula. Attala, u. p. Csoma.
*Meszleny Bencze. Velencze.
*Meszleny Pál. Velencze.
250 Mészáros Dániel. Nagy-Szénás.
Apsai dr. Mihályi János. Máramaros-Sziget.
*Báró Miske Kálmán. Kőszeg.
Miskolczy Imre. Vönöczk.
Miskolczy Jenő. Debreczen.
255 Miskolczi ref. lyceum könyvtára.
*Bocsári Mocsáry István. Budapest.
*Bocsári Mocsáry Sándor: Lapujtő.
*Mosonmegyei történelmi és régészeti egylet. Magyar-Óvár.
Nagy Géza. Budapest.
260 Tasnádi Nagy Gyula. Budapest.
Eözbéghi Nagy Ignácz. Puszta-Varjas, u. p. Böős.
Sz. Nagy Lajos. Budapest.
Dr. Borzovai Nagy Ottó. Szolnok
Nagyenyedi Bethlen-főiskola könytára.
265 Nagyiday Ferencz. Verbőcz, u. p. Tisza-Ujlak.
Nagyszebeni városi levéltár.
Nagyváradi közs. iskolai könyvtár.
Naláczi Ödön. Hátszeg.
*Gróf Nádasdy Ferencz. Budapest.
270 *Nemzeti kaszinó könyvtára. Budapest.
Ifj. Nyéki Németh Imre. Székesfehérvár.
Németh Titus. Budapest.
Némethy Lajos. Esztergom.
*Báró Nyáry Béláné. Pozsony.
275 Orczy Zoltán. Budapest.
Orosz Ernő. Eger.
Orosz György. Nyiregyháza.
*Országh Lajos. Kis-Telek, u. p. Magyar-Mecske.
*Országos kaszinó. Budapest.
280 Országos levéltár. Budapest.
Dr. Ortvay Tivadar. Pozsony.
Ostffy Miklós. Ostffy-Asszonyfa.
Osváth Lajos. Nagyvárad.
Lovag Óváry Lipót. Budapest.
285 *Orgróf Pallavicini Ede. Budapest.
Pannonhalmi főapátság.
Payzsos Andor. S.-A.-Ujhely.
*Gróf Pálffy Sándor. Marchegg.
Pálfiszegi Pálffy László. Pacsa.
290 Páll Albert. Ungvár.
Pálmay József Székely-Udvarhely.
Dr. Pázmány Zoltán. Kecskemét.
*Gróf Pejachevich Tódor. Eszék.
Peőcz Elek. Budapest.
295 Peőcz Ferencz. Torda.
Dolhai és Petrovai Petrovay György. Nagy-Kürü.
Dolhai és Petrovai Petrovay Gyula. Eperjes.
*Aszódi és Podmanini báró Podmaniczky Gézáné szül. gr. Degenfeld Berta. Kis-Kartal, u. p. Aszód.
*Aszódi és Podmanini báró Podmaniczky Levente. Fenyő-Haraszt, u. p. Verseg.
300 Gróf Pongrácz Frigyes. Pozsony.
Gróf Pongrácz Jenő. Sashalom.
Pongrácz Kálmán. Nyitra.
Dr. Pósta Béla. Kolozsvár.
Pozsonyi kir. jogakadémia.
305 Réthey Prikkel Lajos. Pozsony.
Puky Andor. Tomor, u. p. Homrogd.
Puky József. Félegyháza.
Radocza János. Budapest.
*Báró Radvánszky Géza. Sajó-Kaza.
310 *Dr. Radvánszky György. Budapest.
*Báró Radvánszky Jánosné. P.-Varsány, u. p. Hatvan.
Báró Ragályi-Balassa Ferencz. Ragály.
Lublóvári Raisz Aladár. Lőcse.
Rakovszky Endre. Kassa.
315 Rakovszky György. Budapest.
Rákóczy Aladár. Budapest.
Reiner Zsigmond. Budapest.
Ifj. dr. Reiszig Ede. Budapest.
Relkovič Néda. Budapest.
320 *Reviczky Ambró Budapest.
Rexa Arthur. Budapest.
Dr. Récsey Viktor. Győr-Szent-Márton.
Dr. Réthy László. Budapest.
Révai Leó. Budapest.
325 Romhányi János. Nyitra.
*Kis-Zombori Rónay Ernő. Kis-Zombor.
*Kis-Zombori Rónay Jenő. Nagy-Becskerek.
Rudnay Béla. Budapest.
Rumbold Bernát. Budapest.
330 Báró Salamon Mihály. Székesfehérvár.
Sarlay Sámuel. Budapest.
Sárközy Aurél. Komárom.
Sárközy Imre. Nagy-Bajom.
Schiller Bódog. Budapest.
335 Dr. Schönherr Gyula. Budapest.
*Schulpe Vilmos. Török-Kanizsa.
Sigmund József. Budapest.
Kissolymosi Simó Ferencz. Budapest.
Simonffy Imre. Debreczen.
340 Simonyi Béla. Aranyos-Maróth.
Paksi Sipeky Béla. Borsicz, u. p. Nemsova.
*Ifj. báró Solymossy László. Nagy-Teremi.
Sombory Lajos. Magyar-Nagy-Sombor.
Somogyi Zsigmond. Budapest.
345 Soproni kaszinó-egyesület.
Sóvári Soós Elemér. Budapest.
*Báró Staudach Adolf. Budapest.
Stessel József. Kis-Marton.
Dr. Sussich Károly. Karán-Sebes.
350 Szabadkai közs. főgimnázium.
Dr. Szalacsy Lajos. Győr.
Szalay Gábor. Budapest.
*Szalóki Tamás. Nemes-Szalók.
Szamosujvári főgymnasium.
355 Szatmár vármegye közönsége. Nagy-Károly.
*özv. Gróf Szápáry Gyuláné. Taskony.
Szegedi Somogyi könyvtár.
Szemere Lajos. Budapest.
Dr. Szendrei János. Budapest.
360 Liptószentiváni Szent-Ivány Gyula. Bikszád.
*Liptószentiváni Szent-Ivány Gyula. Budapest.
*Liptószentiváni Szent-Ivány Károlyné szül. Szent-Ivány Margit. Líptó-Szt-Iván.
*Liptószentiváni Szent-Ivány Oszkár. Bélád, u. p. Nagy-Herestyén.
*Báró Szentkereszty Béla. Árkos, u. p. Szepsi-Szt-György.
365 *Szentkirályi Kálmán. Tápió-Szt-Márton.
Dr. Szentkláray Jenő. Temesvár.
Szentmihályi Dezső. Andorháza, u. p. Pacsa.
Szentpály Miklós. Nagy-Szöllős.
Dr. Szentpétery Imre. Budapest.
370 Özv. Négyesi Szepessy Andrásné született Okolicsányi Mária. Miskolcz.
Négyesi Szepessy Béla. Miskolcz.
Széll Farkas. Debreczen.
Nagyszigeti Szily Dezső. Ollár.
Nagyszigeti Szily Kálmán. Budapest.
375 Idősb Szinnyei József. Budapest.
Dr. Szombathy Ignácz. Budapest.
Szmrecsányi Szmrecsányi Lajos. Eger.
Szögyény Béla. Alvincz.
Sztankay Béla. Kassa.
380 *Sztankovánszky János. Kajdacs.
Dr. Szűts Andor. Székesfehérvár.
Tagányi Károly. Budapest.
*Tahy István. Galgagyörk.
*Széki gróf Teleki József. Tetétlen. via Solt.
385 Széki gr. Teleki Sándor. Budapest.
*Özv. Széki gróf Teleki Sándorné szül. gróf Teleki Jozefa. Gyömrő, u. p. Üllő.
Temesvár sz. kir. város.
Temesvári állami főgymnasium.
Terray István. Rimaszombat.
390 Dr. Thallóczy Lajos. Bécs.
Thaly István. Budapest.
Dr. Thaly Kálmán. Budapest és Pozsony.
*Ifj. Tisza Kálmán. Geszt.
Tisztviselők orsz. Egyesülete. Budapest.
395 Torkos László. Budapest.
Tóth Árpád. Budapest.
Tóth Endre. Torda.
Dr. Tóth-Szabó Pál. Nagyvárad.
Török Kálmán. Munkács.
400 Törös Sándor. Ipolyság.
Töttössy Gyula. Nyulas.
Turócz-szentmártoni múzeumi tót társaság.
*Ugron István. Varsó.
Ujfalussy Lajos. Nagy-Károly.
405 Ujhelyi Hugó. Nagybánya.
Ujj György. Budapest.
Ullmann József. Budapest.
Ungvári kir. kath. főgymnasium.
*Dr. Gróf Uchtritz - Amadé Emil. Budapest.
410 Csekei Varjú Elemér. Budapest.
Vasvármegyei kultur - egyesület. Szombathely.
*Báró Vay Béla. Alsó-Zsolcza.
*Gróf Vay Tihamér. Felső-Vadász.
Városy Gyula. Kalocsa.
415 Vecsey Imre. Debreczen.
Vende Aladár. Budapest.
Venter Gerő. Arad.
Veress Endre. Kolozsvár.
*Báró Vécsey Józsefné szül. gróf Dessewffy Blanka. Budapest
420 Viczián Antal. Budapest.
*Bojári gróf Vigyázó Sándor. Budapest.
Vojth Gergely. Deés.
Dr. Wertner Mór. Muzsla.
*Báró Wodianer Albert. Budapest.
425 Závody Albin. Rózsahegy.
*Gróf Zichy Ágoston. Kálóz.
Zirczi apátsági könyvtár.
Zombory Géza. Kassa.
Dr. Zubriczky József. Budapest.
430 Zsilinszky Mihály. Budapest.
Zsivkovics Lajos. Budapest.
Zsolnai kir. kath. főgymnasium.
Az alapító tagok száma
(1000 koronás alapitványnyal élő 3, elhunyt 3, = 6 –
400 koronás alapitványnyal élő 23, elhunyt 13, = 36 –
200 koronás alapitványnyal élő 23, elhunyt 11, = 36) 76
A pártoló tagok száma 111
Az évdíjas tagok száma 321
Az összes tagok száma 508
1905. év folyamán elhaltak:
500 frtos alapító tag:
öreg Petrovay János.
100 frtos alapító tagok:
Gróf Kuún Géza.
Évdíjas és pártoló tagok:
*Gróf Andrássy Tivadar.
*Baross Károly.
*Beniczky Ferencz.
Dr. Esztegár László
Dr. Illéssy János.
Kandra Kabos.
*Paulovics József.
Ráth György.
*Báró Rédl Béla.
*Gróf Szápáry Gyula.

1906

1906-1

TURUL

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság
Közlönye

AZ IGAZGATÓ-VÁLASZTMÁNY MEGBIZÁSÁBÓL SZERKESZTIK
SCHÖNHERR GYULA
TITKÁR
ÉS
VARJÚ ELEMÉR
AZ IGAZG. VÁL. TAGJA.

BUDAPEST

KIADJA A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG

MCMVI.

RADVÁNYI ÉS SAJÓKAZAI BÁRÓ RADVÁNSZKY BÉLA
1849–1906.

A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társulatot közel negyedszázados fennállása alatt nem érte akkora gyász, mint aminőt rá a jelen év hozott, amikor a kérlelhetetlen végzet megfosztotta köztiszteletben és szeretetben állott elnökétől.
A megboldogúlt egyike volt azoknak a keveseknek, akik a születés nyujtotta előnyöket a legnemesebben használják fel; idejét s erejét a hazai történetkutatásnak szentelte s e téren szinte kora ifjuságától kezdve soha sem lankadó buzgósággal, kitartó szorgalommal munkálkodott, mig csak a váratlanúl támadó halál a tollat kezéből ki nem ragadta. Munkásságának szép eredményei vannak; nagy számú czikkei s tekintélyes kötetekre menő nagyobb kiadványai a kezdet nehézségein alig túlesett magyar művelődéstörténetnek legbecsesebb termékei, részben soha el nem avuló forrásai. Sokat köszönhet neki régi irodalomtörténetünk is, Radvánszky János, Madách Gáspár és Rimay János költői müködésének megismertetése, s munkáiknak felfedezése az Ő érdeme.
S e férfiú, aki joggal számithatott az elismerésre, a legszerényebb emberek közé tartozott: előkelő származása, magas méltósága, tudományos és irodalmi érdemei nem tették büszkévé; nála az elme készsége a szívnek igaz nemességével, a léleknek jóságával párosúlt.
Mit tett társulatunkért, hosszú lenne mind elsorolni; elég legyen annyit mondani, hogy a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaságot ő teremtette meg; buzgósága, másokra is átragadó lelkessége, szünetet nem ismerő fáradozása nélkül valószinüleg létre sem jött volna. Nem csoda, ha a társasághoz, mint atya a gyermekéhez ragaszkodott. Huszonnégy év alatt, ha csak ügyei és egészsége engedték, majd minden ülésén elnökölt. Figyelme mindenre kiterjedt; társulatunk ügyeiben semmi sem volt előtte kicsinyes vagy jelentéktelen. Érdemeiről az eredmények beszélnek: elnöksége ideje alatt a tagok száma háromszorosra emelkedett, a társaságnak számbavehető alaptőkéje gyűlt össze, kiadványai terjedelmes sorozatot tesznek ki s családtörténetünk és czimertanunk leggazdagabb forrásai közé tartoznak. És – amit elől kellett volna említenem – megboldogult Elnökünk legfőbb érdeme, hogy a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság a körébe tartozó tárgyakat tudományos alapon, a magyar történetirás czéljait tartva szem előtt művelte és sohasem fajúlt el, mint sok külföldi társa, az egyéni s családi hiúság istápolójává.
A veszteséget, mely érdemes Elnökünk halálával bennünket ért, megmérni nem is tudjuk, ma csupán azt érezzük, hogy helyét betölteni igen nehéz. Tudós és kiváló férfiakban, kik méltók arra, hogy társulatunk elnöki székébe üljenek, nincsen hiány; ám hogy legyen valaki, aki ügyeit igazabb szeretettel, nagyobb atyai gondoskodással vezesse, mint az Elhúnyt, alig hihetjük. Az immár sudár fává nőtt csemete, melyet az ő kezei ültettek el, nálánál hívebb gondozóra nem lelhet; adja az Ég, hogy olyanra találjon, aki a társulatot az Ő példáján indulva és szellemében irányítsa. A megboldogúlt emlékét szebben, méltóbban nem tisztelhetjük, mintha örökében híven sáfárkodunk. A reá való emlékezés legyen társulatunk talizmánja a jövőben.
Áldás emlékére!

NAGYBÁNYA VÁROS XIV. SZÁZADI PECSÉTEI.

(Öt pecsétrajzzal.)

Közel husz év telt el azóta, hogy a Turul hasábjain Nagybánya városnak az Anjouk korából származó nagy pecsétjét ismertettem, amaz egyetlen pecsétlenyomat alapján, a mely róla a város egy 1480-iki kiadványán fentmaradt s melyről a tudományos vizsgálat már előbb megállapitotta, hogy az úgy sphragistikai, mint művészi tekintetben középkori pecséteink legszebb darabjai közé tartozik._{1886. évf. 97–100. 1.}*
Ez ismertetés teljes részletességben igyekezett méltatni e pecsét történelmi, sphragistikai és műtörténeti értékét, és fejtegetései révén szaktudósaink csakis sajnálattal vehettek tudomást afelől, hogy annak eredetije századokkal ezelőtt nyomtalanul elveszett és a hazai sphragistika ez érdekes emléke csupán egyetlen, elmosódott állapotban levő lenyomatban maradt reánk.
A véletlen kedvezése folytán e pecsét elveszettnek hitt typariuma azóta megkerült és ma már Nagybánya város tulajdonában az első helyet foglalja el e város történelmi ereklyéi között.
A pecsétnyomót Nagybánya város határában, a fejéruti hegyoldal egy szőllejében, annak tulajdonosa, Vigh Dezső nagybányai polgár 1904 október havában találta meg; őszi munkálkodáskor, ásás közben került ki az, egy régi cserépedény kiséretében, a föld mélyéből. Az edény, mely a kiásáskor összetört, ékszereket rejtett magában, és pecsétnyomónk fedél gyanánt volt nyilására alkalmazva. A lelet két pár aranyozott ezüst ruhakapocsból, melyek korát a későbbi vizsgálat a XVI. század elejére tette, egy ugyanazon korbeli aranyozott ezüst gyürüből s egy e század derekáról származó szintén aranyozott ezüst bogláros tűből, továbbá egy kettétört ezüstkanálból a tulajdonos monogrammjával és két ezüstpénzből, egyike I. Ferdinánd garasa 1550-ből, a másik Ágost szász herczeg garasa 1565-ből állott.
A lelet némi viszontagságok után került nehány nap mulva egy nagybányai kereskedő utján Myskovszky Ernő, főgimn. tanárnak a városi múzeum őrének kezeibe, de épségében semmi kárt nem szenvedett és csupán az azt magában rejtő edény cserepei mentek teljesen veszendőbe. A múzeum őre természetesen felismerte annak fontosságát s a pecsétnyomót az ékszerekkel együtt a múzeumok és könyvtárak országos főfelügyelőségéhez küldte fel, mely azt a találótól 300 koronáért megvásárolva, a nagybányai városi múzeumban leendő elhelyezés czéljából, állami letétként, Nagybánya városnak engedte át. Azóta ismét fenyegette veszedelem: a városi múzeum, a melyben az oklevelek között ki volt állitva, a mult év augusztus havában majdnem áldozatul esett a városban pusztitott tűzvésznek. A nagybecsü ereklyét azonban még a tűzvész pusztitása alatt biztonságba helyezték, s a múzeum gyüjteményei a leégett épületből ideiglenes helyiségbe szállittatván át, a pecsétnyomó a város többi klenodiumával együtt a városi levéltárban helyeztetett biztos őrizet alá.
Az ily szerencsés körülmények között megtalált s az ujabb veszedelemtől ekként megmenekült pecsétnyomó tehát immár a maga mivoltában áll vizsgálódásainknak rendelkezésre, hogy beigazolja azt az itéletet, mely az idők viszontagságai által megviselt, elmosódott és egyes részeiben megcsonkitott viaszlenyomatról is képes volt annak tudományos és művészi jelentőségét felismerni és a sphragistika emlékei között az őt megillető helyet megállapitani.
Annak idején az első ismertetés alkalmával már elmondtam e pecsétről, a mi felőle mint sphragistikai emlékről elmondható volt s kimutattam, hogy az méretek és ábrázolás tekintetében egyaránt kiválik e kornak hasonló emlékei közül.
Az eredeti tanulmányozása általánosságban megerősiti eddigi megállapodásunkat, a részletekben pedig megbecsülhetetlen anyagot nyujt azok kiegészitésére, s a mi legnagyobb érdeme, a pecsét ábráját a maga mivoltában elénk tárva, módot nyujt annak pontos megállapitására s eddig csak gyanitott müvészi szépségének teljes mértékben való méltatása.
Már az 1480-iki lenyomatból ismertük azt a széles arányokban megrajzolt jelenetet, mely a Szent-István király lábainál dolgozó bányászokat ábrázolva, hirdette Nagybányának bányavárosi mivoltát s melynek szerkezeti szépségei még a tökéletlen állapotban fennmaradt lenyomatban is annyira megkülönböztették e pecsétet a többi városi pecsétektől.
A lenyomat azonban általában véve csak elmosódó képet nyujthatott szemeinknek s egyes részletének hiányaival tévedésre is adott alkalmat a pecsétrajz leirásánál. Az eredeti ábrázolás a typarium segitségével a következőkben állapitható meg:

Nyolczszögü mezőben mindkét oldalt háromfokos lépcsőzetben emelkedő sziklahegy tetején Szent-István király ülő alakja látható, királyi diszben, tunikába és palástba öltözve, fénykörrel övezett fején nyilt koronával, jobbjában liliommal végződő kormánypálczával, baljában kereszttel ellátott országalmát tartva. A hegy alsó részét jobb oldalt boltozatos bányabejárás foglalja el, melynek üregében térdelő bányász, csuklyás köntösben, baljában bányászcsákányt és magasra emelt jobbjában kalapácsot tartva, dolgozik; a hegy alját gyep övezi, s ennek közepén gömbölyü érczkövek vannak felhalmozva, melyeket a bánya bejárásától balra álló, hasonlókép öltözött bányász kapával gyüjt össze. A hegy szikláit hatszirmu virágok boritják, a legalsó lépcsőfokról mindkét oldalon négy-négy levélből és egy-egy fejlődő rügyből álló csergaly emelkedik ég felé. A pecsétrajzot övező rovátkolt vonalak által alkotott nyolczszögü keretben jobbról balfelé a következő körirat olvasható:

fent a körirat által üresen hagyott helyet az S. D. R. D. betük töltik ki.
Az a kép áll előttünk a maga teljes szépségében, a melyet mostanáig ismert töredékes másolata után is a sphragistika legérdekesebb termékei közé kellett sorolnunk. S mindazt, a mit a másolatról annak idején szerkezet és kivitel tekintetében elmondtunk, sokszorosan beigazolva találjuk az eredetinél, mely szépségeivel valósággal felülmulja hozzá füzött várakozásainkat.
Összehasonlitva ezt a képet az 1480-ból reánk maradt lenyomattal, megállapithatjuk, hogy ez fogyatkozásai mellett is eléggé megközeliti az eredetit. Abban a leirásban, a mit annak idején a pecsétrajzról a lenyomat után adtunk, csupán egy részlet szorul változtatásra, az, a mely a baloldalt álló bányászt targonczával véli ábrázolni, holott az eredetin kapát tart kezében. Egyéb részleteiben is hiven adja vissza az eredeti rajzát; a köriratnál sincsen semmi eltérés, és az eredeti igazolja a pecsét felső részén látható S. D. R. D. betük helyes olvasását.
Vegyük most a pecsétet külső kriteriumai szempontjából vizsgálat alá.
A városi pecsétek többnyire kis méretbe szoktak készülni, csak a nagyobb szerepet játszó városok, mint Buda, Óbuda, Esztergom, engedték meg maguknak, hogy pecsétjük nagyságával is kitüntessék jelentékeny voltukat. Nagybánya város nagy pecsétje 74 mm. átmérőjü lapjával nagyságra e városok pecséteit is meghaladja, s méretei az ama korbeli előkelőbb országnagyok pecséteivel helyezik egyenlő sorba.
Miként a rendkivüli nagyság, ép ily nevezetes sajátsága a nyolczszögü pecsétalak, a melynek párját eddig sehol sem ismerjük. A szögletes pecsétalakok, a három- és négyszögüektől eltekintve, egyáltalán ugy a külföldön, mint hazánkban igen ritkán jönnek elő a középkorban, nyolczszögü pecsétre pedig a külföldi sphragistika is alig ismer példát; én legalább eddig egyetlen külföldi pecséttani kiadványban sem találkoztam ilyen pecséttel. S a hazai középkori pecsétek között is mindössze két sokszögü pecsét ismeretes, ugymint Körmöczbánya és Ujbánya városoknak a XIV. századhól származó hatszögü pecsétjei;_{Körmöczbánya város typariuma a város levéltárában őriztetik; rajza megjelent a «Magyarország vármegyéi és városai» Bars vármegyét tárgyaló kötetében, 116. 1. Az ujbányai pecsétnyomó eredetijét a Magyar Nemzeti Muzeum régiségtára őrzi; rajza még nem jelent meg.}* ezekhez sorakozik harmadiknak, mint uj alak, Nagybánya városa, nyolczszögü pecsétjével ez ideig egymagában állva a középkori sphragistika emlékei között.
A nagyságnál és az alaknál mutatkozó eltérések méltókép sorakoznak ahoz a sajátossághoz, a mi a pecsét ábrázolását jellemzi. A nagybányai pecsét a rajz tekintetében is különbözik a többi városok pecséteitől. A városi pecsétek rajza rendesen heraldikai motivumokból van szerkesztve, melyekben a tornyok és bástyák játszák a főszerepet. A nagybányai pecsét, mint láttuk, egészen eltér a szokástól és szerkezetileg teljesen kidolgozott képet ábrázol, melyben a város polgárainak foglalkozása van megörökitve. S ez a jelenet, melyben a sziklatrónon ülő szent király lábainál a bányamunkások az érczet a föld mélyéből kiaknázzák és feldolgozzák, igen jellemző módon jelképezi e bányaváros keletkezésének és felvirágzásának folyamatát. A pecsétnek az is jellemző sajátsága, hogy a város nevét csak kezdőbetüiben örökiti meg s köriratul jelmondatot alkalmaz, mely a polgárok kölcsönös szeretetét hirdetve a város legjobb erősségének, megfelelő módon egésziti ki a pecsét ábrázolásának jelentését. Jelmondatot kevés pecsétnél találunk s azok is többnyire valláserkölcsi irányuak, mint a minő Nagyszombat ismert régi pecsétjén olvasható. Arra pedig nem ismerünk példát, hogy a jelmondat kiszoritotta volna a város nevét tulajdon pecsétjéről.
Az eltérés a heraldika szabályaitól a pecsétrajz megszerkesztésénél annál nagyobb figyelmet érdemel részünkről, mert ilyen eltérést találunk ama két város pecsétjénél is, a melyek alakjuk folytán oly közeli rokonságban látszanak állani a nagybányai pecséttel.
Körmöcbánya pecsétjén I. Károly királynak Alexandriai Szent-Katalin kereke előtt térdelő alakja látható s a körirat a mely Körmöczbányát Károly király tulajdonának mondja, elárulja, hogy az a város kiváltságainak 1328-ban történt adományozását örökiti meg. Ujbánya pecsétjén Lajos királyt találjuk, ifjukori ábrázolásban, a mint koronáját felajánlja, a mi hihetőleg a város egyházának alapitását példázza.
A nagybányai pecsét, ha nem is történeti eseményt ábrázol, de oly jelenetet, mely a legszorosabb összefüggésben áll Nagybánya város keletkezésével és fennállása alapjaival, s azon is ott találjuk a magyar király alakját, nem azét, a ki akkor uralkodott, hanem az első szent királyét, kinek nevét a város plébániatemploma viselte. S a mi Körmöczbánya és Ujbánya pecsétein még hiányzik, a bányászmotivumok szereplése viszont a többi bányaváros pecséteivel hozza azt rokonságba. Bányászjelenetekkel gyakran találkozunk a bányaműveléssel foglalkozó helyek pecsétjein; igy mindjárt a Nagybányával szomszédos Felsőbánya XIV. századi pecsétje is bányászkodó alakokat tüntet fel._{Ezt a pecsétet szintén ismertettem a Turulban, 1889. évf. 139. 1.}* Külföldön is találunk hasonló példákat; legjellemzőbb erre Vordernberg stájer városka XV. századi pecsétje, melyen három bányász közül egyik a kősziklát csákánynyal vájja, a másik kettő egy hatalmas fatönk feldolgozásával van elfoglalva._{Schroll, Städtenwappen von Österreich-Ungarn, 2. füzet.}*
A rokon vonások, mik e pecséteket jellemzik, közös forrásra látszanak vezetni, s talán nem csalódunk, ha e forrás eredetét abban a büszke öntudatban keressük, ami a bányavárosoknak a rendi társadalomban külön szabadságok birtokában jellemző sajátságukká vált. A városi rend kiváltságolt tagjainak tekintvén magukat, úgy látszik, külsőségekben is igyekeztek ennek kifejezést adni. Erre legalkalmasabbnak kinálkozott a városi pecsét, melyben a város municipalis jogai nyertek megtestesitést. Hogy ez nem puszta feltevés, az mutatja, hogy a legtöbb bányaváros pecsétje, még a jelentéktelen Telkibányáé is, nagyságra messze felülmulja a többi városi pecséteket. S a mi a pecsét alakját illeti, nem tarthatjuk véletlennek, hogy a sokszögü alak egyedül bányavárosoknál fordul elő a hazai sphragistikában.
Ekként válhattak a bányavárosok pecsétei nagyság, motivumok és részben alak tekintetében a sphragistikai emlékek külön csoportjaivá. Ennek a csoportnak legkiválóbb termékei közé tartozik Nagybányának ősi pecsétje, mely szemmel láthatólag magán viseli a város polgárainak azt a törekvését, hogy annak készitésénél kifejezést adjanak a bányavárosok között városukat megillető hely előkelő voltának.
Ennek a törekvésnek természetszerüleg nemcsak a pecsét megszerkesztésében, hanem annak kivitelében is teljes mértékben kell érvényesülnie. S ennek tulajdonithatjuk, hogy pecsétünk müvészi érték tekintetében is elsőrangu helyet foglal el társai között.
A nagybányaiak helyzete e tekintetben annál könnyebb lehetett, mert a bányászat szoros összefüggésben állván az ötvösművességgel s felvirágzása maga után vonván e művészet virágzását, a bányavárosok előnyben állottak a többi városok felett pecsétjük művészének megválasztásában.
A nagybányai pecsét kidolgozásának finomsága, az alakok és betük stilszerüsége, a távlat követelményének érvényesitése s általában az egész kivitelt jellemző hajszálnyi pontosság már a lenyomat alapján is kétségtelenné tette előttünk, hogy elsőrangu mester művével van dolgunk, de csak most, az eredetit vizsgálva győződhetünk meg igazán e mester művészi tulajdonságainak értéke felől.
Azt a feladatot, hogy e pecsét a művészi kivitel szempontjából vizsgálat alá vétessék, ismert iparművészeti szakemberünk, dr. Czakó Elemér vállalta magára, akit a középkori ötvösművészet alapos ismerete kiválóan alkalmassá tett e feladat megoldására. Vizsgálódásainak eredményei, mint alább közlendő dolgozatából meg fogjuk látni, teljesen beigazolják a pecsét müvészének képességei felől mondott itéletünket. A technikai kivitel módjának tanulmányozásából kitünt, hogy pecsétünk készitője nem volt egyszerü ötvösmester, hanem a képzőművészet többi ágában is jártassággal birt és művének úgy megszerkesztésénél, mint kivitelénél az ötvösművesség határait messze tulhaladva, abban egyetemes művészi érzékének és tehetségének teremtett megfigyelésre méltó emléket.
E fontos kijelentésnek eredményét, mely oly nagy mértékben emeli pecsétünk értékét, a magam részéről csak egy adattal kivánom kiegésziteni.
A művészet-történeti kutatás bizonyos hasonlóságot ismert fel a pecsét szerkezetében és kivitelében nyilatkozó felfogás és a prágai Szent-György szobor mestereinek, a Kolozsvári testvéreknek művészete között. Talán nem tévedek hamis utra, ha pecsétünket a Nagy-Lajos korabeli művészet egy másik elsőrangu termékével, a Bécsi Képes Krónikával hasonlitva össze, ugyanily rokonságot vélek e két műtermék között is felismerhetni. A krónikának nagy művészi gonddal festett képeit az ábrázolás eleven módja, az alakok életteljes beállitása, a test idomainak és a ruházat redőinek plasztikus ábrázolása s a távlat szabályainak az egész szerkezetben való érvényesülése ép ugy megkülönböztetik e korszak miniatür-festészetének többi termékeitől, mint a hogyan különbözik pecsétünk egykoru társaitól. S a szerkezetbeli hasonlatosságnál, mely a két műtermék között létezik, még feltünőbb a modor azonossága a részleteknél. A szabályosan kinégyelt szikladarabok a nagy bányahegy oldalán pecsétünkön szintén úgy vannak ábrázolva, mint a képeken, s a hegyet boritó növényzetben azokat a hatszirmu virágokat ismerjük fel, amelyek – mint a hogy azt például a magyarok bejövetelet ábrázoló képen látjuk_{Megjelent a Magyar Nemzet Története I. kötetének 188. lapján.}* – azok jellemző motivumai közé tartoznak.

Ezeket a hasonlatosságokat a stilusban és a szerkezetben elégségeseknek vélem annak megállapitására, hogy pecsétünk ugyanannak a müvészeti iskolának terméke, a mely a Képes Krónikára és a Kolozsvári testvérek szobraira reányomta bélyegét.
Mint typariumról, a pecsétről nincs különös mondanivalónk. A négy mm. vastag nyolczszögü ezüstlemez hátul tiz mm. hosszu, nem vastag és felül négy mm.-nyire kiemelkedő ezüst fogantyu van alkalmazva, melynek felső része ki van lyukasztva. Ilyen fogantyut találunk a legtöbb középkori pecsétnyomónál; hogy a pecsételésnél csupán a nyomást eszközlő horgog vagy egyéb eszköz megerősitésére szolgált-e vagy arra is, hogy a pecsétet lánczra felfüggesztve lehessen viselni, annak megállapitására nincsenek adataink.
Az a nyolczszögü ezüst lap, mely a pecsétnyomó hátára annak körvonalával párhuzamosan van forrasztva, nem tartozik a typarium alkotórészei közé; a technikai vizsgálat kideritette, hogy az az eredeti pecsétlemez keskeny volta miatt a mély vésés befogadásakor hiányzó anyag pótlására volt alkalmazva.

A kor határait, amelyek között pecsétünk készült, fentebbi vizsgálódásaink eredményei már elég pontosan kijelölték. A pecsét szerkezete és kivitele a XIV. század második felének jellegét viseli magán. A helyi vonatkozások, melyeket a pecsét motivumai megjelenitenek, még közelebb visznek a készités idejének meghatározásához. A pecsét ábrázolása úgy tünik fel előttünk, mint a városi élet kialakulásának záró jelenete. Nagybánya keletkezése visszanyúlik az Árpádok uralkodásának végső időszakáig, de igazi városi intézménynyé Nagy-Lajos alatt szilárdult meg, mikor az e vidéken egymás szomszédságában létező bányavárosok egy közös városi municipiummá egyesűltek. 1347-ben kelt a király oklevele, melyben Asszonypatak és Szazarbánya polgárainak tüz által megemésztett régi kiváltságait megújitja s ez időtájt folyik a Szent-István királyról elnevezett plébániatemplom épitése 1376-ban Asszonypataka és a szomszédos Középhegy – igy nevezték Felsőbányát – uj kiváltságokat nyernek a királytól. Az első kiváltságlevélben főleg a városi jogok a másodikban a bányászat jogviszonyai nyertek szabályozást: az a két tényező, a mely egyformán nélkülözhetetlen feltétele volt e város létesülésének és fejlődésének. Hogy pecsétünk keletkezésének ideje közelebb esik az első, mint a második kiváltságlevél megszerzéséhez, azt a két esemény elsejének nagyobb jelentőségén kivül az a tény is bizonyitja, hogy a városnak már 1360 körül van egy másik pecsétje is, a melyet ettől megkülönböztetendők «kis pecsét»-nek neveznek. Nagy pecsétünk minden bizonynyal az első kiváltságok megszerzésekor készült s ez még jobban megmagyarázza a törekvést, hogy azt a lehető legnagyobb diszszel állitsák elő.
A nagy pecsétek diplomatikai jelentőségével együtt jár, hogy azokat csak kiváltságleveleknél és egyéb fontos jogügyletek irásba foglalásakor veszik használatba. A városoknak nincs sok alkalmuk ilyen oklevelek kiállitására. Nagybányán is egy évszázadon keresztül csupán két izben találkozunk a nagy pecsét használatának esetével. Az első adat 1408-ból való, a mikor a város Omechin János birónak egy kórház részére Giródtótfalu felől tett örök adományát irásba foglalva, «nagyobbik pecsétjének reáfüggesztésével» erősitette meg oklevelét. Ez az oklevél már csak későbbi átiratokból ismeretes; eredetije a reáfüggesztett pecséttel a mult század elején még szerepelt abban a perben, a melyet a város a minoritákkal Giródtótfalu birtoka felett folytatott és hihetőleg az e pernél eszközölt bizonyitások révén került ki a város levéltárából. Másodszor és utoljára az 1480 június 31-ikén kelt oklevelen találkozunk vele, a melyben a nagybányai szücsök a Mátyás király által egy évvel korábban adott kiváltságlevél alapján czéhbe egyesülve, kiváltságaikat a város által irásba foglaltatták és ünnepies alakban megerősittették. Az erről szóló oklevelet a város jeles alakban, hártyán, két példányban állitotta ki; az egyiket nagyobb méretei és díszesebb kezdőbetüi különböztetik meg a másiktól. Ezen a diszesebbik példányon maradt meg a pecsét, mely, mint első alkalommal is elmondtuk, fekete, fehér és vörös selyemszalagon volt az oklevélre függesztve.
Mikor s milyen körülmények között veszett el e pecsét nyomója, annak megállapitására nagy segitségünkre vannak ama lelet tárgyai, a melynek társaságában napvilágra került.
Ez a lelet, mint már elmondottuk, két pár ruhakapocsból, egy gyüszüből, egy bogláros tüből, egy kettétört ezüstkanálból és két ezüstpénzből állott. Az ékszerek aranyozott ezüstből készültek, kövekkel és gyöngyökkel ékitve. A kapcsok és a gyürü a XVI. század elejéről származnak s együvé látszanak tartozni; kivitelük a müvészet oly magas fokán áll, a minőt kevésnél találunk az e korabeli hasonló ékszereknél; kétségtelen, hogy a nagybányai ötvösművészet termékei, a mely Mátyás és a Jagellók alatt oly hirnévre tett szert, hogy Hypolit bibornok, a volt esztergomi érsek, egri püspök korában itt rendelte meg a lószerszámaihoz szükséges diszitéseket. A bogláros tű, mely gránátokkal van diszitve, egyszerübb kivitelével valamivel későbbi évekre vall. A kettétört ezüstkanál pedig, mely ugy látszik porzóhintésre használtatott, diszitési motivumai után itélve a XVI. század derekán készült.
Minket e lelet tárgyai közül e helyen három darab érdekel: a kanál és a két ezüstpénz. A W (vagy M), S és Y betükből álló monogrammot viselő kanál stilusából és a pénzek évszámaiból – egyik 1550-ből, a másik 1556-ból származik – megállapithatjuk, hogy a tárgyak eltünése ama szomoru időben történt, midőn a Habsburgok és a török között az ország birtoka felett folyt véres küzdelmek ennek az országrésznek nyugalmát is feldulták. Az aranybányákban gazdag Nagybányának sok támadást kellett ez időben kiállania. 1565-ben Schwendi Lázár kezeibe jutott, ki várát megerősitve, császári katonákat helyezett falai közé. 1567-ben János Zsigmond választott király ostrommal bevette a várost; a vár az ostrom alatt felrobbant s az ebből keletkező tüzvész a várost majdnem teljesen elpusztitotta. Ennek a veszedelemnek a városi levéltár sok régi oklevele is áldozatul esett. Ekkor tünt el kétségtelenül az ősi pecsét is, a társaságában talált értékes ékszerekkel együtt.
Abból a körülményből, hogy ezek az ékszerek a pecsét sorsában osztoztak, azt következtethetjük, hogy azok a város tulajdonában voltak, mely talán valamelyik gazdag polgárától örökség utján juthatott hozzájuk, s a használaton kivül helyezett nagy pecséttel együtt őriztettek. S a hely, a hol azok föld alá kerültek, azt mutatja, hogy nem mentéssel, hanem zsákmányolás esetével van dolgunk. A városi levéltár e korabeli szükszavu adatai nem nyujtanak módot e rejtélyes esemény részleteinek felderitésére. De a lelet körülményeiből mégis alkothatunk képet annak lefolyásáról. A nagy zavarban, mely a városban uralkodott, a pecsét az ékszerekkel együtt rabló kezekbe kerülhetett, mert ha illetékes kezektől történik a mentés, aligha juthattak volna azok eddigi rejtekhelyükre, mely a várostól nyugatra meglehetősen távol, magas hegyoldalban fekszik. Hogy a tolvaj az ellenség vagy az ostromlottak sorából került e ki, arra semmi adatunk nincs. Annyi bizonyosnak látszik, hogy kevés ideje lehetett a zsákmányolásra; cserépedénybe sietve szedhette össze a kincseket s mikor üldözőbe vették, menekülés közben a hegyek felé vette utját, itt remélve biztos menedékre találni. S hogy a földbe hirtelen elásott kincsek rejtekhelyükön maradtak, azt bizonyitja, hogy menekülése közben elesett vagy elbujdosott, magával vive az elrejtett kincsek titkát.
Már fentebb tettem emlitést a felől, hogy a városnak a nagy pecsét mellett már a XIV. században volt külön kispecsétje. Hogy ennek léteznie kellett, hosszu időn át csupán a nagy pecsét megkülönböztető jelzője után következtethettük, melyet az oklevelek szövegében annak használata mindkét ismert eseténél kiemelve találunk. Azóta ennek is előkerült ha nem is az eredeti typariuma, de egy XIV. századi lenyomata, mely bár rendkivül hiányos állapotban maradt reánk, mégis módot nyujt arra, hogy korát meghatározhassuk, rajzát megállapitsuk és benne Nagybánya város legrégibb kis pecsétjét felismerhessük.
Ez a pecsét egy papirra irt oklevél hátán látható, melyben Asszonypataka és Középhegy városok birái, esküdtei és polgárai Benedek mestert, Hém fiát, Máramaros és Ugocsa vármegyék főispánját felkérik, tegyen bizonyságot a királynál a felől, hogy a Drágos oláh ellen hatalmaskodásai miatt emelt vádjaik megfelelnek a valóságnak._{Eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában őriztetik, hova a Batthyány herczegek körmendi levéltárából származó egyéb Hém-féle iratokkal együtt Véghely Dezső hagyatékából vétel utján került.}* Ez irat hátlapján egy kisebbfajta pecsét van zárópecsétül alkalmazva. Ez a pecsét, sajnos, a lehető legrosszabb állapotba jutott, de figyelemmel arra a körülményre, hogy a két bányaváros által kiadott oklevelen közös pecsétűl csakis a nagyobb és tekintélyesebb város pecsétjét alkalmazhatták, nem volt nehéz kitalálni, hogy az Nagybánya város pecsétje. S összehasonlitva a pecsétet városunk többi pecséteivel, a rajta látható alakok töredékeiből fel lehetett ismerni a pecsétrajz ábráját és a megmaradt betük is elég alapot nyujtottak arra, hogy a pecsét köriratát megállapithassuk.
A 45 mm. átmérőjü pecsét rajza bányahegyet ábrázol, kétfelől egy-egy dolgozó bányászszal és a hegy aljába nyiló bányabejárásban egy harmadik bányász alakjával. A jobbról álló bányász baljában magasra emelt kalapácscsal és jobbjában csákánynyal vájja a hegy oldalát. A hegy csúcsán két lombos élőfa emelkedik ég felé. A pecsétrajzot keret övezi, mely négyes karéjból és háromszögekből van összeállitva. A külső keretben, melyet egyszerü vonalak alkotnak, van a körirat:

vagyis: Sigillum Minus Civitatis de Rivulo Dominarum.
A töredékes maradványon a rajzból a hegy s az azt fedő lombozat, a bányabejárás körvonalai vehetők ki tisztán; a két oldalt álló bányászok közül a jobbfelőlinek a feje hiányzik, s a balfelöli állóból viszont csak a fej maradt meg; teste és szerszámai nem vehetők ki, azt pedig, hogy a bányaüregben bányászkodó alak látható, csupán a város későbbi pecséteiből állapíthatjuk meg.

Az oklevél nincs keltezve, de Hem fiáról Benedekről, a Himfiak őséről tudjuk, hogy 1360 körül viselte a máramarosi és ugocsai főispánságot,_{Nagy Lajos kedvelt hive, a későbbi bolgár bán, 1357-ben tünik fel először a velenczei csatatéren, s 1363-ban a pozsonyi főispáni méltóságot tölti be. Máramarosi és ugocsai főispánságának e két időpont közé kellett esnie.}* s igy az oklevelen használt pecsét kora ez évek előtti időre esik. Ezt bizonyitja a pecsét stilusa is. De ez a stilus egészen más iskola terméke, mint a mely a nagy pecsétet annyira megkülönbözteti a többi pecsétektől. Mig nagy pecsétünkben egy, mestersége határait mesze tulszárnyaló művészi lélek termékét ismertük fel, ez a pecsét egy egyszerü, szakmája körét hiven betöltő ötvösmester kezéből került ki. De ez a mester szintén jól oldotta meg feladatát. A pecsét mezejének diszitésében nyilatkozó izlés, főleg a négyes karajból és háromszögekből összeállitott keret alkalmazása, a melyhez hasonlót e korban csak igen előkelő egyének pecsétein találunk, mutatja, hogy kiváló minták állottak annak készitésénél rendelkezésére.
Pecsétünk főjelentősége egyébként épen abban áll, hogy szerkesztésénél kizárólag a heraldikai szempontok érvényesültek. A bányászjelenet, mely a nagy pecséten oly megkapó felfogással van megszerkesztve, itt szükebb keretek között a sphragistika rendes stilusában nyer ábrázolást. De nem csupán a kisebb méreteknek kell tulajdonitanunk, hogy a pecsétről elmaradt a szent király alakja és a bányászok közül kettő a bányának két oldalára került. Ugyanezt az összeállitást találjuk a városnak 1483-ban készült kisebb pecsétjén is, melynek nyomója a város levéltárában őriztetik; az eltérés itt csak annyi, hogy a hegy csucsán a fák helyét szőlőgalyak foglalják el. Hasonló jelenetet ábrázol Felsőbányának a XVI. század második feléből származó pecsétje, a melyen a sziklából (3, 2, 3, 1) egymásra rakott bányahegy felett két oldalt dolgozó bányászok láthatók, és a hegyet kivülről müvelő bányamunkás alakját látjuk Kapnikbányának, a két bányavároshoz legközelebb eső bányaközségnek a XVII. századból származó pecsétjén is._{L. Tagányinál, Magyarország czimertára, II. r. 15. tábla.}* A bányászat szokásos jelképezése ez a jelenet, melynek czimerül való alkalmazásában a bányavárosok közös foglalkozása nyer kifejezést. S abban az alakban, a mint az itt felsorolt pecséteken látható, közös jelvényévé vált azoknak a bányahelyeknek, a melyek Szatmár vármegye keleti részében keletkeztek.
Nagybánya város kisebb pecsétje ennek a jelvénynek legrégibb alakját örökiti meg és motivumai alapul szolgáltak a város mai czimerének kialakulásához.
Végezve a két XVI. századi pecsét ismertetésével, még arról a mozgalomról kell megemlékeznem, a melyet Nagybánya város közönsége a mult év folyamán meginditott a végből, hogy előkerült ősi pecsétje régi jogaiba visszaállittassék.
A város mint láttuk, immár több mint ötszáz év óta viseli pecsétjein mostani czimerét. Ez a czimer szerkezet tekintetében jobban megfelel a heraldika szabályainak, mint az a pompás rajz, a mely a nagy pecséten látható s a melyet tulajdonképen czimernek nem is, csupán jelvénynek tekinthetünk. De e jelvény történelmi jelentősége és művészi szépségei érthetővé teszik a kivánságot, hogy az ujból elfoglalja azt a helyet, mely mint a város ősi szimbolumát megilleti.
A város századokon át az 1483-iki pecsétet használta oklevelein. A XVII. század derekán uj pecsét készült, valamivel nagyobb az előbbinél s ugyanazt a bányászjelenetet ábrázolva, csakhogy természetesen korának megfelelő más stilusban. De ez, nem tudjuk mi okból, nem maradt sokáig használatban s helyét ismét az 1483-iki pecsét foglalta el._{Használatával eddig csak egy, 1665 május 2-án kelt oklevelen találkozunk. A pecsétnyomó a városi levéltárban őriztetik. Mindkét pecsét rajzát és ismertetését 1. Turul, 1886. évf. 99. és 100. 1.}*
A városi pecsét ma használatban levő alakját V. Ferdinánd alatt állapitották meg. A város 1840 október 5-én folyamodást intézett a királyhoz az iránt, hogy pecsétjét magyar körirattal használhassa. A király 1841 január 14-ikén kelt elhatározásával megadta a kért engedélyt s a kanczellária e felől szóló értesitése kapcsán felszólitotta a várost a királyi kiváltságlevélért való jelentkezésre. A kiváltságlevél kiváltása azonban nem történt meg. A város ismételten folyamodott az ezért járó dijak elengedéseért, de eziránt tett lépései nem vezettek eredményre. Végre is a kanczelláriától 1843-ban kapott engedély alapján kiváltságlevél nélkül vette uj pecsétjét használatba.
Ez a pecsét az 1483-iki és a későbbi pecsétnyomók rajzai alapján a már ismert bányászjelenetet ábrázolja, kivül ASSZONYPATAKA V. NAGYBÁNYA SZ. K. B. VÁROS PECSÉTJE 1483. és belül a pecsétrajz alatt MEGUJITTATOTT 1843. felirattal.
A régi nagy pecsét emléke azonban nem veszett ki a köztudatból; a szakemberek, a kik a városi levéltárban kutattak, kideritették annak szépségét s a tudományos vizsgálódás eredményei a legnagyobb fokra emelték az érdeklődést a város e tiszteletreméltó ereklyéje iránt. A város a mult század nyolczvanas éveiben annak rajza alapján szerkesztett czimerét alkalmazta közgyülési termében és középületein. S ez a czimer nyert alkalmazást a Szent-István-templom egyetlen maradványán, a nagy tornyon, annak a millennium alkalmából történt helyreállitásakor.
Midőn a m. kir. belügyi kormány Magyarország összes városai pecséteinek végleges megállapitását elrendelte, a város felszólitást kapott, hogy az ősi nagy pecsét után szerkeszsze meg czimerét. Ennek a felszólitásnak azonban nem tehetett eleget, mert e pecsét egyetlen lenyomata hiányos állapotában nem volt a pecsétrajz hiteles megállapitására alkalmas alapul elfogadható. Igy történt, hogy a város hiteles pecsétjét a belügyminiszterium 1904 május 27-én az 1843-ik évi pecsét alapján állapitotta meg. A pecsét rajzába és leirásába, azonban hiba csuszott be, a mennyiben a bányahegy tetején szőlőgalyak helyett fenyőágak alkalmaztattak, a mi sem a történeti adatoknak, sem a terület természeti viszonyainak nem felelt meg. A város nem nyugodott bele czimerének ilyetén megváltoztatásába és 1904 junius 28-ikán kelt feliratában annak kiigazitását kérte. Az ügy ebben az állásában most van hivatalos tárgyalás alatt s még eldöntetlen lévén, a belügyminiszterium uj pecsét nem volt használatba vehető.
Az eltünt nagy pecsét napvilágra jutása azóta megadta a módot a városnak pecsétje ügyének végleges rendezésére.
Az az eszme, hogy a régi nagy pecsét visszahelyeztessék ősi jogaiba, a nagybányai múzeumegyesület választmányából indult ki, mely ez ügyben már 1904 végén inditványt terjesztett a város elé. A város közönsége ezt az inditványt 1905. évi május havában tartott közgyülésén elfogadta s kimondta, hogy ősi czimerének pecsétje visszaállitása iránt folyamodást fog intézni a felséghez.
A régi pecsét alapján engedélyezni kért uj czimeres pecsét rajzát és leirását a heraldika és a sphragistika hivatott emberei állapitották meg. A pecsét rajza a nagy kerek pecsétlap belsejében, nyolczszögü vonalakkal határolva, liliomos nyilt koronával fedett pajzsban ábrázolja a nagy pecséten látható jelenetet. A pajzs mezejének szine kék, a szikláké ezüst. A sziklahegy tetején ülő királyi alak szederjes szinü ruhába és biborpalástba van öltözve. A bányászok öltözetének szine sötétbarna; a hegy tövében zöld gyepen felhalmozott érczkövek arany, a hegy szikláit boritó virágok szirmai fehér, magszikei vörös szinnel vannak ábrázolva. A pajzs két oldalán hártyaszalagon a régi pecsétről átvett jelmondat s a pecsét korongján a következő körirat olvasható: SZATMÁR VÁRMEGYE. NAGYBÁNYA SZ. KIR. R. T. VÁROS. 1902. 1905. A pecsétrajz szerkezet és kivitel dolgában hiven igyekszik utánozni a régi pecsét rajzát; a szinek megállapitásánál a heraldikai gyakorlat elvei szolgáltak irányadókul.
A folyamodás most várja elintézését; s a benne foglalt kérés kedvező elintézése remélhetőleg rövid időn belül lehetővé fogja tenni, hogy Nagybánya város ősi pecsétjének szép motivumai a város hivatalos czimerében hirdethessék városuk régi dicsőségét.
Dr. SCHÖNHERR GYULA.

A NAGYBÁNYAI TYPARIUM.

Teljes épségben fenmaradt középkori typarium a legnagyobb ritkaságok közé tartozik. A bécsi császári éremtárban pecsét több van 30 ezernél, pecsételő pedig csak 118 s ezek közül is XV. század előtti alig tiz. Ennek oka magának a pecsétnek rendkivüli értékelésében rejlik, okiratok hitelességére vonatkozó bizonyitó ereje akkora, hogy a pecsétnyomó mindenkor a hatalom féltve őrzött kincse. Csalókkal és hamisitókkal pedig már a középkornak is sok a dolga, érthető e szerint, ha a typariumot szigoru rendszabályokkal őrzik az illetéktelenek elől és ha bizonyos esetekben azt meg is semmisitik.
A fejedelmi typariumokat visszaélések elkerülése czéljából az uralkodó halálával szokás használhatatlanná tenni. Igy Zsigmond typariumait 1437 decz. 10-én Znaimban az egybegyült főurak szeme előtt kalapálja össze egy ötvös, «als dann nach solcher fürsten todte gewohnheit ist» – mint az egykoru tudósitás mondja._{Seyler: Abriss der Sphragistik. Wien, 1884. 84. 1.}*
A városi pecsételők sorsában már annyi változás természetszerüleg nem fordulhat elő. Használata nincs egy személy életéhez kötve. Elkopás, hosszu időt vesz igénybe, pecsétváltozás sem fordul elő gyakran. E szerint a városi typarium megsemmisitése nem indokolt. Mégis a gyakori dúlások és rablások ugy látszik különösen a XIV. század táján csökkentik fenmaradási esélyüket, mert például az emlitett 10 bécsi typarium aránytalan csekély része mutat csak város-tulajdonosra.
Kiemelkedő eseménynek jelezhetjük tehát azt a leletet, a melynél egy földbe ásott fazékból néhány középkori ékszer társaságában napfényre került Nagybánya XIV. századi typariuma. Bizonyára muló veszedelem elől dugták el őrizői, s már érte nem jöttek vissza soha. Vagy talán tolvajok rejtett zsákmányaként pihent a földben századokon át egész napjainkig.
A lelet történeti értéke mellett müvészettörténeti becscsel is bir, mert különösen annak legszebb darabja, a typarium, ujabb példával enged betekintést hazánk művészi törekvéseinek ama korszakába, a melyből a mostoha viszonyok folytán oly kevés műalkotás maradt fenn. Ezuttal annak technikai és művészi oldalával kivánok foglalkozni.

* * *

A középkori «pecsétlikasztókat» közönségesen az ötvösczéh tagjai közt kell keresnünk. Theophilus Presbyter már a XII. században az ötvös munkaköréhez csatolja a pecsétvésést a Schedula diversarum artium czimü kézikönyvében (caput LXXXIV. De opere quod sigillis imprimitur). Hazai czéhszabályaink szerint is az ötvösséggel mindig karöltve járt a pecsét és «példa» (Bild) metszés. A ránk maradt rimaszombati, kassai, miskolczi stb. szabályok erre vonatkozóan világosan megkivánják a legénytől a remekbe készitendő munkák során: «A te tiszted ez is leszen, hogy rezeket is faragsz ... (pecsétnek) ... másképen szabadon nem mondanak.»
A pecsétnyomó készitése azonos az érmek kinyomására használt bélyegtő készitésével. Minthogy azonban a pecsét anyaga puhább az éreménél, maga a pecsételésre szánt bélyegtő is lágyabb fémből készülhet az éremhez valóénál. A nagybányai typarium ezüstből van.
A megmunkálás többféle. Homoru ábrázolást a sima fémlapra mélyiteni vagy a drágakő köszörülésnél használatos apró kerekekkel lehet, vagy pedig szabadon kezelt véső alkalmazásával. De öntéssel is elő lehet állitani ugyanazt az eredményt segédminta felhasználásával.
A vésés maga hosszas és fáradságos gyakorlat eredménye. Minden vonalat a felelősség öntudatos érzésével kell kivájni. A legcsekélyebb túlmélyités képes az egésznek fáradságosan összehozott egységes hatását lerontani. Azért van az, hogy a pecséteknél legtovább követték a könynyitő sémákat és sem technikában, sem elrendezésben nem törekedtek újitó feladatok megoldására. Az elődök által elért eredményt akarták csak megismételni, új kisérletek koczkázatos próbáira már nem merészkedtek. A képes és czimeres pecsétek minden plasztikai érzék nélkül csupán a rajzolat kimélyitéseként tünnek föl. Még ha arczképes akar lenni a képes pecsét, akkor sem ád portrét, hanem csak egy fejedelem vagy főpap tipusát. A jelképesek is, a városokra vonatkozó védőszentjeik, kapuik és épületeikkel közelednek a rendes vésési szabályok követése folytán a czimerek stilizácziójához s mindez a munka menetének egyszerüsége kedvéért. A pecsét ábrázolásait természetszerüleg korlátozza az a czél is, a mire szolgál. Annak a jegynek, a mely egy személyt vagy testületet az okiratokon hitelességi szempontból pecsét formájában jelez, nemcsak technikai, hanem hasznossági szempontból is egyszerünek könnyen megjegyezhetőnek és felismerhetőnek kell lennie. Ez a másik oka, hogy a pecséten visszaadott tárgyak és alakok rendesen stilizálva állittattak elő, azaz a valóság lényegtelen részletei ki vannak belőle küszöbölve. S minthogy az ábrázolás csak jel, képirás szerepét tölti be, a kompoziczió is kaligrafikus jellegü, hosszú gyakorlatban megállapitott, százszor és százszor utánzott sémáknak megfelelőleg.
A középkornak – a pecsétek virágkorának – e tekintetben valóban meg voltak a maga szokás által szentesitett tipusai. A többi közt a felség-pecsétek például megőrizték szigoruan hosszu időn át a királyság intézményét jelző sematikus ikonográfia azonos jellegét. Ismeretes az a sorozat, a hol a király trónon ül gazdag hajtéku öltönyben, koronával, országalmával és jogarral annyira általánositva, hogy csak a felirat árulja el, kire vonatkozik.
Ez a művészi megkötöttség a középkori tekintélyi elv uralmából származik, a melynél fogva egyéni leleményesség helyébe az általános érvényü normák és az emberi tevékenységet szabályozó tipusok lépnek nemcsak a vallásban, gondolkozásban és kormányzatban, hanem a művészetekben is. A pecséteknél – mint láttuk – az ábrázolás szintén nem müvészeti önczél, hanem csak heraldikailag felfogott jelképes irás. Diszitő karakterbe burkolódzik, igazodik a mondatszalagtól bezárt tér alkatához, felidézi a trónus vagy baldachin alakjában az épitészet részleteit s elrendezésében alig lépi át a szimmetria törvényeit. Az alakok mozdulatlansága hasonló a herbariumokban őrzött lepréselt növényéhez. A valóság visszaadása, a testiség keresése hiányzik s a formák, kosztümök, jelvények vonalas rajzu sémákra vezethetők vissza. Az alakok állapotszerü nyugalomban jelennek meg, tiszta reprezentaczionális czélzattal.
Ha most a nagybányai typariumot alaposan megvizsgáljuk lenyomatával együtt, azt fogjuk találni, hogy sok tekintetben különbözik technikailag is és művészetileg is minden őt megelőző vagy vele egykoru typariumtól. Annyi benne az ujitás, hogy alkotóját kiváló művészi egyéniségnek kell tartanunk. Mestere többet értett a reliefekhez, mint a pecsétvésés hagyományaihoz.
Az kétségtelen, hogy ötvösműhelyben készült és pedig olyan ötvösében, a ki sokoldaluságával tul tudta magát tenni a régi gyakorlat által szentesitett stilszerű technika akadályain. A nagybányai typarium készitője bevonja munkája körébe mindazt, a mi neki a czél elérésére az ötvösmühely eszközei közül alkalmasnak kinálkozott. Segédminta után önt, mint az éremnél szokás, ponczvasakkal diszit, mint a kelyheknél s edényeknél s pecsétnyomóján legkevesebb épp a megszokott vésés, a mely alig lépi tul a czizellálás jellegét.
Maga az ezüstlap, a benne mélyülő ábrázolás főbb homoruságával, öntve van. A kimunkálás előtt hátul megfoldozták egy másik kisebb ezüstlappal, mert az öntésnél alkalmazott segédminta reliefje igen magasnak bizonyult az öntött lap magasságához viszonyitva. Aztán következett a vésővel és ponczvasakkal a részletezés. A betük, a ruhahajtékok és a sziklák éles vonala vésett, mig a csillagfejü virágok és aranyrögek ponczvasakkal készültek. A cserfalevelek, úgyszintén a fejek, még a segédmintához, patriczból lettek kinyomva s utánmodellálva, legalább mindhárom arczhus idomja úgy hasonlit egymáshoz, mint egyik tojás a másikhoz. A betük sikja egyenetlen, ez mutatja, hogy készitésöknél a vésőnek is volt szerepe, mig az azt övező gyöngysor egyenletes, a mi viszont annak a jele, hogy a segédmintánál igazi sodrony alkalmaztatott. E föltevést erősiti az a körülmény, hogy a térdelő bányász lába mögött a sodrony összeillesztési nyomát is felismerhetjük. A pecsét kerülete nyolczszögü a szokásosabb kör vagy ovalis alak helyett. Előfordul ugyan néha a pajzsformáju, három- vagy négyszögü pecsételő lapidom is, de a nagybányai typarium készitője önkényesen járt el, midőn mindezek helyett a használatos pecsétformák helyett nyolczszögbe komponált. A typarium hátoldalán a fül úgy van elhelyezve, hogy a hátoldalról is tájékoztat, hol a pecsét kompozicziójának a fölseje.
Rendkivül fontos momentum felismerése annak, hogy a segédminta, a mi után a pecsétnyomót az ötvös öntötte, miből készült. Azok a művészettörténészek, a kik érdeklődnek a műalkotások vizsgálatánál a technikai fogások iránt is, már észrevették, hogy érem és pecsételő öntéshez való segédminta Olaszországban rendesen viaszból vagy agyagból készült, Németországban pedig kehlheimi kőből vagy fából; szóval az első helyen mintázás, a másodikon faragás révén jött létre a modell. Ez pedig nagyjelentőségü vezető a stilkritikai vizsgálatnál. E réven meghatározhatjuk azt, hogy pecsétünk stilusa minő behatás révén jött létre. A ruharedők lágysága, az arcz sikjának puha mintázása, a patriczból kinyomott cserfalevelek a viasz segédmintára mutatnak. Különben az a természetesebb is a pecsételésre szánt műnél, hogy ugyanabból az anyagból mintázódnak meg a formák, mint a minek a czéljára készülnek: viasz pecsételőhöz viasz segédminta. Ez megint a nagybányai typariumnál itáliai mühelygyakorlattal rokon tanultságu mesterré vallana. Erősiti ezt az, hogy mig a német pecsét- és éremvésők a fafaragókkal és bábsütő minták készitőivel voltak egy kalap alatt, addig ugyanazok Olaszországban – mint nálunk is – az ötvösök közé soroztattak és pedig az olaszoknál olyan ötvösök közé, a kik a festészetben is otthon voltak.
Az ötvösműhely s annak festészeti felfogását felszivó jegyei világosan leolvashatók nagybányai pecsétünkről. Az elrendezés teljesen szabad. Meg van még a háromszögbe való komponálási vágy, de ez szabad cselekvésükben nem gátolja az ábrázolt alakokat. Az ütemesen emelkedő sziklákon és a csucson ülő alak által a csucsives izlés kedvelt rithmusát látjuk ugyan visszacsendülni, de az anatomiai hibák szerencsés elkerülése, a valóság megfigyelt jelenségeinek visszaadása, a sziklákon észlelhető perspektivikus törekvések nem hagynak kétséget az iránt, hogy olyan érdekes keveredésével az olaszos és németes felfogásnak van dolgunk, a minőt a hazai műalkotások sorában csak ritkán találunk. Csak egy művészet áll ez irány tetőpontján s ez a Kolozsvári Márton és Györgyé, de az is páratlan a maga nemében.
A nagybányai typarium egyszóval olyan ötvösműhelyben készült, a hol a mesternek fogalma volt anatomiáról, perspektiváról s a mellett igénybe tudta venni a műhelyében kinálkozó előnyöket, a ponczvasat, a matriczot, a vésőt és az öntést. Csodálatosképen ez eszközök ugyanazok, a melyeket a váradi királyszobrok s a prágai Szent György alkotói oly nagy sikerrel vezettek be szobrászatukba.
Az Anjouk liliomaikkal sok művészeti plántát átültettek hozzánk Dél-Itáliából s azok hatása keveredett itt a magyar néplelken átszűrt német sajátságokkal. Ez esetben a typariumon nem is annyira a firenzei vagy nápolyi pecsét és érem nyoma érezhető ki, a melyeknél ez időben ott a szigorubb heraldikai jelvények uralkodtak, hanem inkább a valóságra törekvő általános itáliai művészi felfogás. A nagybányai mű ábrája nem czimer, hanem jelkép, melyet az ötvös a valóság figyelembe vételével állitott össze, bizonyára a város amaz utasitását szemmel tartva, hogy a város védszentje rajta legyen s bányász és földmivelő jellegét is feltüntesse. E mellett azonban nem tagadja meg az Alpeseken inneni gothika romantikus irányát sem. Minden arcz a néző felé fordul. A vonások egyöntetüek, a homlok domboru, az arcz telt, a szájszögletben szelid mosoly gödröcskéje huzódik meg. Fürtös hajuk a vállat veri. Testalkatuk nőiesen puha. A legnagyobb akczióban működő bányász is negédes.
Mindeneket összefoglalva kimondhatjuk, hogy a nagybányai typarium a legszebb XIV. századbeli magyar ötvösművek egyike. Pecsétnek nem stilszerü, de reliefműnek a maga korlátain belül monumentális.
Dr. CZAKÓ ELEMÉR.

MOHÁCSI VÉSZ ELŐTTI CZIMERLEVELEK NYOMAI

(Két czimer- és egy pecsétábrával.)

A mohácsi vész előtti czimerlevelek tanulmányának utolsó fejezete, az elkallódott, lappangó vagy örökre elveszett armálisoknak nyomait kutatja. Ezzel nemcsak azt veszszük számba, a mi van, hanem azt is, a mi volt. Az utolsó két évtized levéltári kutatásai nagy számban hozták felszinre a középkori armálisokat, még pedig általában olyanokat, a melyeknek létezéséről előzőleg egyáltalán semmi tudomásunk sem volt. Ezeket, mint tényleg létezőket, könnyü számon tartanunk, – ismerjük a levéltárakat, melyekben őriztetnek s miután apránként feldolgozzák a szakférfiak és hasonmásokban is megjelennek, idővel közkincscsé válnak.
Van azonban ezeken kivül a középkori armálisoknak egy másik csoportja, s ez olyan darabokat ölel fel, a melyek, vagy csak másolatban maradtak reánk, vagy egyes oklevelekben, levéltári lajstromokban tétetik róluk emlités, esetleg csak a hagyományban él emlékezetük. Ezek sorozatának egybeállitása ezen igénytelen dolgozat feladata, még pedig kettős czélból. Egyik, hogy azzal a létező armálisok számát kiegészitsük, másik, hogy rámutatva a nyomokra, egyik vagy másik még létező eredetinek felkutatását elősegitsük.
A sorrendből ki kell hagynunk mindjárt az első ide tartozó armálist, a Jábróczky Benedek czimerlevelét. Az oklevél szavai szerint Zsigmond király Pozsonyban 1411 szept. 29-én Jábróczky Lajos fiainak, Benedeknek és Albertnek, dalmát nemeseknek czimert adományozott. Az armális teljes szövege a szepesi káptalannak 1632-ik évből származó hiteles átiratában került Abauj vármegye levéltárába. A család egyik ágazata, mikor Szepes vármegyéből az Abaujban fekvő Nagy-Idára költözött, a szepesi káptalan ezen kiadványával igazolta a vármegye közgyülése előtt nemességét.
Ezen armális teljesen hamis. Hamis voltát már Nagy Iván is észrevette, midőn azt mondja:_{Nagy Iván: M. O. Cs. V. k. 274. 1.}* «E czimeres levélnek stylje annyira elüt Zsigmond király egyéb 1398–1425-ig kiadott czimeres leveleitől, sőt oly újabbkori irály érzik rajta, már magában a czimerleirásban is, milyent Rudolf koráig nem találunk.»
A czimerleirás szó szerint a következő:

«Armorum insignia seu arma, videlicet clypeum seu scutum militare erectum, ab infra quasi pro medietate coloris aurei et de parte superiori argenteum, et de ipsa parte inferiori aurea medietatem anteriorum arvi rubei et sangvinolenti in predictum campum argenteum per modum petreć sursum eminentis, cui quidem scuto pelicanus naturali suo colore effigiatus insistere alisque expansis super constructo sibi nido stans; rostro pectus suum dilaniando, manante inde sanguine ternos pullos nutrire et ad dextram scuti oram conversus esse cernitur. Scuti vero utrique orć, tam dextrć quam sinistrć desuper incumbentem galeam itidem militarem unam et alteram craticulatam sive apertam, regio aureo diademate adornatam, utramque et de ipso quidem diademate dextro duplicatam crucem auream, sanguine conspersam prominente sursum, de sinistro vero leonem naturalem hiante ore linguaque ejecta et cum cauda bifurcata erecta mediotenus ascendentem sinistroque pedum amputatum grande caput turcicum dextro autem strictum et totum sanguinolentum bipennem tenentem.»
Ezen sokkal későbbi korból származó czimerleirásban sok az anachronismus is. Álló hadi pajzszsal kezdi a leirást, holott ezen korban a pajzs rendszerint dőlt. Ezen korban a czimerleirásokban a pajzs állása soha sincs emlitve, mert az mindig tetszés szerinti volt s az ma is. Helyzete csak a heraldika hanyatlási korában lesz a czimeradományozásoknál jelezve. Két sisakot emlit 1411-ben, holott több sisakról e korban még nyugaton is csak egy vagy két esetben van emlékezet és ezen sisakok pántosak, nyiltak (craticulata sive aperta), holott a pántos sisakok első nyomai Szászországban tünnek fel 1430 év táján.
Mindezek alapján a Jábróczkyak 1411. évi czimerlevelét végkép kitörülhetjük a mohácsi vész előtti armálisok sorozatából.
Hasonlóképen mellőznünk kell a Biró családnak állitólag II. Ulászló királytól adományozott czimerét. – Itt a czimermonda eltévesztette a kronológiát. – «A Biró család – irja Kőváry_{Kőváry Erdély nevezetesebb családai 47. 1.}* – eredetét Csikból veszi, Becz Jakabtól, ki 1506-ban Ulászló kir. alatt egy törökkel párbajt álla s azt megbirván, Biró nevet veve fel, s egyszersmind czimeres levelet is kapa.» – Ezen czimermondát s véle az armális dátumat, 1506. évet, az átvette Nagy Iván és Siebmacher is_{Nagy Iván, M. O. Cs. II. k. 109. 1. Siebmacher 64. 1.}*.
Az 1506. évi armális nem ismeretes, de a Biró család czimerét Báthori Gábor fejedelem 1612. évben megbővitette s az oklevél szövege világosan kifejezi, hogy abban a család régi czimere lett megbővitve és megújitva. Ezen czimer osztott pajzs, felül kékben koronás hármas hegyen, egy, a koronán könyöklő veres ruhás kar kezében irótollat tart; alul veresben, egymás mellé állitott, nyakáról leszakitott két természetes szinü oroszlánfej, fekete tollu nyilvesszővel jobb oldalról mindkettő vizszintesen átlőve. A fejek között felül hatágú arany csillag. Sisakdisz négy strucztoll.
Az adományos Biró György jegyző volt Báthory Gábor erdélyi fejedelem kanczelláriájában s nagyon megillette a bővitett czimer felső osztásában látható irótoll. Az ősi czimernek, melyet Becz Jakab állitólag 1506. évben nyert, a pajzs alsó osztásában levő czimeralakokat kell tekintenünk, a nyillal átlőtt két oroszlánfejet s a csillagot és a sisakdiszt. És valóban mind ez teljesen egyezik Becz Jakabnak nem ugyan 1506-ban II. Ulászlótól, de 1456-ban V. Lászlótól adományozott czimerével.
Miután itt a családi hagyomány csak az armálist adományozó király személyét s az adomány korát zavarta össze, az 1506. évi Biró-féle czimeradományt, mint meg nem történtet kell tekintenünk.
A létező biztos nyomok sorozata a következő:
1. Zawersyei Zaverszky Márk vice dapifernek és Péter, Mátyás Gergely István nevü testvéreinek Zsigmond király Constanzban 1415 márcz. 22-én a következő czimert adományozta: kék pajzsban ágaskodó fehér farkas szájában meztelen gyermeket visz. Sisakdisz: a pajzsalak növekvőn; takarók: kék arany. Régi hiteles másolata czimer nélkül Zágrábban, a horvát országos levéltárban van.
2. Buzlay Balázs.Zsigmond király Perpinianoban 1415 szept. 29-én Buczlay Balázsnak – Tamás fiának – s általa mostoha atyjának, Eleknek, testvéreinek: György-, Miklós-, András-, Benedek- és Péternek, valamint Nádasdi Lukácsnak és fiainak: Lászlónak és Istvánnak, czimert adományozott.
Az adományosok leszármazását a következő töredék mutatja:

Dénes de Buchulo 1317–1347; Ilona 1381 (1. Kováchi Tamás) ki a Buzlay nevet felvette, (2. Sárvári Elek) 1415; Erzsébet (Nádasdi Lukács) 1415; Nádasdi László 1415; István 1415; 1-től Balázs; György; Miklós; András; Benedek; Péter

Az armális, melyet Wagner_{Wagner: Dipl. Sárosiense, 371–373. 1.}* közölt, nem teljes szövegü, hiányzik a czimerleirás s az oklevél a festményre utal. De a czimert «az eredeti után közölte Fejérváry Károly_{Carolus Fejérváry, Atlas Familiarum Hungarić. Pars. III. t. i. 254. Fol. Lat. jelz. kézirat a Nemzeti Múzeumban. «Ex orig. Armali d. d. 1455»}*. Ez kék pajzsban arany leveles koronából kinövő, veres-fehéren koczkázott grif, sisakdisz: a pajzsalak, takarók: kék-ezüst.
Az eredeti armálist tehát még Fejérváry látta, erről másolta a czimert, bár nem minden részleteiben hiven. Különösen a sisaknál és a takaróknál tévedhetett. Wagner is valószinüleg az eredetiből másolta az oklevél szövegét. Azóta az oklevél lappang, vagy elveszett.
3. A szilágymegyei Kisdobai Székely család 1415. évben kapott adományt és czimert Zsigmond királytól. Idősb Dobay, másként Kisdobai Székely Istvánnak Közép-Szolnok megye 1721-ben, Diósadon tartott közgyülésében kiadott nemesi bizonyitványában ez olvasható: «Insignibusque in literis privilegialibus per divos olim Hungarić Reges huic prćtitulatć perillustri familić Székelly alias Dobai donatio (que inter cćtera pro insigni continet Aqilam cam medio capite) condecorata esse perhibetur.»_{Tomka ltár, D. I. k. 7. 1.}* Dobay József 1749. évben irott családi emlékiratában ez áll: «Kis-Dobai Dobay familiának Sigismundus császártól és magyarországi királytól adatott az armális és donatio.»_{Tomka ltár. D. I. k. 15. 1.}*
A czimer sok egybevágó családi pecsét és Nagy Iván munkája után_{Nagy Iván M. O. Cs. III. k. 325. 1.}*: kékben fekete sas.
4. Jányoky András: Zsigmond király Aachenben 1416. évben Jányoki Andrásnak és Lőrincznek, továbbá Zaár Lőrincznek czimert adományozott, de a mely az oklevél szövegében nincsen leirva._{Közölve Fejér. Cod. Dipl. X/V. k. 678, 679. 1.}*
B. Nyári Albert is felemliti ezen oklevelet heraldikájában_{236. lap.}* s megjegyzi, hogy az armális szövegében a király az őket, czimerbirtoklásukban megsértőkre, tiz tiszta arany márka birságot szabott, mely fele részben a kamara, fele részben a sértett fél részére lenne fizetendő.
5. Boda Timót. Zsigmond király Constanzban, 1417-ben Boda Timótnak és testvéreinek, valamint Bodafalvi Boda Imrének a következő czimert adományozta. Ezüst mezőben, zöld gyepen, rózsafa mögött, rózsa után ugró természetes szinü nyul; sisakdisz: a pajzsalak; takarók: vereszöld._{U. o. 110. 1.}*
Az eredeti armális, néhai b. Nyári Albert gyüjteményében volt.
6. Babay György, testvérei Pál és Jakab rokonai, Péter fia Bálint és Ferencz fia Jakab, Zsigmond királytól Constanzban 1418. febr. 1-én czimeradományt kaptak. Az armális szövegének másolata Vas vármegye levéltárában van._{Balogh Gyula: Vas vármegye nemes családai.}*
7. Bethlen János 1420. évben Zsigmond királytól armálist nyert._{Engel, Monumenta 241. 1. Fejér. Cod. Dipl. IX/5. k. 400. 1.}* Az adományozott czimer kékben, két egymás felé fordult fehér hattyú, nyakuk közösen egy vizszintes irányu nyiltól átlőve, felül egy széles száru kereszttől kisérve.
A család tagjai folytonosan ezt a czimert használták.
8. Kocsi György. Armálisát Zsigmond király adományozta 1421 jul. 21-én (az adományozás helye nem olvasható. Az adományban még részesek voltak: Kocsi András és Mesteri Imre. «Másolatban maradt fenn a vasvármegyei levéltárban,_{Balogh Gy. i. m. 213. 1.}* a melylyel 1739-ben több Kocsi és Mesteri családbeliek igazolták nemességüket Vas vármegye közönsége előtt.»
Nem teljes szövegü levén az oklevél, a másolat nem igazít utba az adományozott czimer felől.
9. Palásthy Gergely. Zsigmond király Brünnben 1421 május 1-én czimert adományozott Palásthy Gergelynek, Tamás fiának, különösen Hradtstie, morvaországi város őrzésével szerzett érdemeiért. A czimeradományt kiterjesztette az adományos testvérjére, Sandrinra, unokatestvérére, Berlei Mihályra, valamint Chehi Mihályra és Jánosra, István fiaira.
A czimerlevél szövegét közölte Fejér_{Cod. Dipl. X/6.368. Kaprinay Mss. B. tom. V. p, 137.1.}*, Kaprinay – ez utóbbi «ex originali» – és legutóbb Palásthy Pál püspök._{A Palásthyak I. k. 251. 1.}* Mint nem teljes szövegü oklevélből hiányzik a czimerleirás.
Nagy Iván megjegyzi,_{Nagy Iv. M. O. Cs. IX. k. 22. 1.}* hogy az 1421. évi armális «egy kardot villogtató könyöklő karból állt, a kard körül ragyogó csillaggal és félholddal diszitve». Ezen őseinek jelzett czimerkép a Palásthyak mai négyelt pajzsának második és harmadik mezejét képezi.
10. Benyovszky Benjamin. Czimerlevelet Zsigmond király adományozott 1423-ban Benjámin és Urbán testvéreknek, a Benyovszky és Urbanovszky család ősatyáinak. A czimer: kékben koronás, zöld hármas halmon a koronára száraival felfelé helyezett ezüst holdsarló, mindkét hegyén hatágu aranycsillaggal. Sisakdisz: a pajzsalak, a hármas halom nélkül, a holdsarló völgyeletéből két fehér strucztoll emelkedik ki._{Nagy Iván i. m. I. k. 305. 1. Siebmacher (Ung. Adel. 55. 1. 44. tb.}*
11. Szentlászlói Márk, a kinek armálist Zsigmond király adományozott, Nürnbergben, 1431. évben. Másolata, czimer nélkül, az Országos Levéltárban._{Gyfv. kápt. Misc. Cista III. fc. III. k. 30. 1.}*
12. Forrai, 1431. évből, másolata az országos levéltárban._{Gyulaf. kptl. Misc. Cista III. fc. lII. k. 30. 1.}*
A Závodszky családnak ma használt czimere kék pajzsban, zöld dombra illesztett aranykoronán könyöklő pánczélos kar, markában görbe karddal, félhold- és csillagtól kisérve. Sisakdisz: a kar, karddal, takarók: kék-arany, veres-ezüst.
13. Mérei, 1432. évből. Ezen czimerlevél a váczi káptalan levéltárában volt,_{Váczi kptl. Scrinium A. 25. l. Tagányi jegyzékében, a. káptalani levéltárak armálisairól.}* de az ott most már nem található.
14. Tonkházi másként Vathai. A családnak Siebmacher szerint_{Siebmacher. Ung. Adel. 704. l. Vathay II. k. alatt.}* 1436. évben adományozott Zsigmond király czimereslevelet.
15. Földessi. Hunyady János kormányzó 1449-ben több Földessinek czimert adományozott. Ezen armális másolata a váradi káptalani jegyzőkönyvbe van bevezetve. Azonban az oklevél szövegében csak utalás történik a czimerfestményre: «prout in principio presencium litterarum expressata sunt», a czimer leirva nincs._{Dr. Karácsonyi János magánlevele.}*
16. Bessenyey Mihály. I. Ulászló király 1452 decz. 4-én nagybessenyei Bessenyey Mihálynak, ki 1459—1468-ig alnádora volt, a következő czimert adományozta: kék pajzsban czölöpösen állitott hajlott pánczélos kar, markában egyenes, véres pallost balharánt helyzetben tart. Alkarja élűiről nyillal van átlőve, a lövésnél vércseppek látszanak. Sisakdisz: a pajzsalak, takarók: kékezüst._{Sok családi pecsét van a Csorna s más levéltárakban, melyeken a czimer dűlt helyzetben van kivésve, a mi azt mutatja, hogy ezen pecsétek az Ulászló királytól adományozott czimert ábrázolják, de mutatja azt is, hogy ha az eredeti armális végképen megsemmisült is, emlékezete sokáig megmaradt a családnál, mert máskülönben alig volnának megmagyarázhatók a hasonmásszerü pecsétek, még a XVIII-ik század második felében is.}*
17. Nyári. A Bedeghi és Berencsi Nyáry család állitólag V. Lászlótól 1457. évben nyert czimert. A czimert Fejérváry Károly — miként ő maga megjegyzi — az eredeti után másolta.
Egy másik czimert I. Mátyás király is adományozott 1485-ben a családnak. Ezen czimereknek ma egyikét sem ismerjük, de az I. Ferdinándtól 1535. évben adományozott bárói diplomában emlités tétetik a Nyáryak ősi czimeréről is, mely kék pajzsban közös zöld száron három veres rózsa volt._{Nagy Iván, M. O. Cs. VIII. k. 185 l.}*
18. Tholdalagi. A család 1456-ban nyert armálist V. László királytól._{Siebmacher 665 l. Nemzetiségi zsebkönyv 250. l.}* Siebmacher szerint ezen czimer lehetett az, a melyet a Tholdalagiak még grófi rangra emelésük után is általában használtak. E czimer: kékben, hajlott pánczéloskar markában hatküllős aranykereket tart. Sisakdisz: álló bárány elölábában, balharánt helyezett, fehér lebegő kereszttel rakott veres zászlót tart. Takarók: kék-ezüst.
19. A Salamonfai Rátky család 1462. évben I. Mátyás királytól nyert czimert.
20. A Tatárszállási Tatár család I. Mátyás királytól 1464-ben kapott armálisa másolatban megvan az Országos Levéltárban._{Dipl. lt. 16006. sz.}*
22. Puchói Marczibányi Andrásnak, I. Mátyás király Budán 1465 jun. 11-én a következő czimert adományozza: kék pajzsban, szembe néző, ágaskodó medve, fejét jobbra forditja, két első lábában, a nyak irányában, keresztbe fektetett egyenes pallost tart. Sisakdisz: a pajzsalak. A czimerlevél viszontagságait leirta dr. IllésyJános elhunyt tagtársunk a Turulban._{Turul XVII. 11. s köv.}*
22. Olchváry András. Az Olchváry család egyik eleuchusában: «Regestrum literarum familiám Olchváry concernentium», Fasciculus sub literis B. B. alatt ez olvasható: «1465. Armális divi Regis Mathiae pro parte magistri Andreáé de Olchvár, notarii cancellariae, necnon Johannis filii Andreae, et alterius Joannis filii condam Disnysii de dicta Olchvár elargitae.»
Az Olcsváryak czimere: hasitott pajzs, elől a hasitási vonalból előtűnő fél sas, hátul az osztási vonalból előtűnő fél liliom. Sisakdiszül a család tagjai most, nyitott szárnyat használnak, közte hatágú csillaggal, de az adományban valószinüleg zárt szárnyra volt illesztve a csillag, miként azt a családra vonatkozó régibb pecséteken látjuk.
23. Csik. Győrmegyei család, melynek I. Mátyás király 1464-ben czimerlevelet adott._{Dr. Karácsonyi I.: Békésmegye története III. k 220. l.}*
24. Závodszky László. I. Mátyás király Budán 1466 ápr. 19-én Závodgyai Závodszky László mesternek, néhai Sándor fiának, a királyi kúria jegyzőjének s általa Dávid nevü unokatestvérének s fiainak Jánosnak és Istvánnak czimert adományozott. A czimer az oklevél szövegében nincsen leirva s igy erről az országos levéltárban őrzött másolat nem ad felvilágositást._{Orsz. ltár. D. L. 24,552. l.}*
25. Porák. – Porák István Pozsony vármegyének egy 1726. évi bizonyitványa szerint I. Mátyás királytól 1469. évben nyert armálist. Az eredeti oklevél még 1703-ban is megvolt s Porák György ezzel igazolta nemességét Pozsony vármegyében. A család mai czimere:_{Nagy Iván, folyóirat II. k. 65. l.}* kék pajzsban, ezüst oroszlán, mely első jobb karmában levágott török fejet tart, felül jobbról, arany csillagtól, balról ezüst holdsarlótól kisérve. Sisakdisz: kék-ezüst tekercsen, három vörös-fehérvörös strucztoll; takarók: veres-ezüst, kék-arany.
26. Sybrith Péter. I. Mátyás király Budán, 1471 okt 28-án Óvári Sybrith Péternek, László és Zsigmond testvéreinek, rokonának, Syrai Benedeknek, Ulrik fiának czimert adományozott. A czimer: kék és ezüsttel osztott pajzsban szemben álló és néző koronás veres oroszlán, mellén keresztbe tett karmaiban egy-egy egyenes pallost, egyikét haránt, másikát bal-haránt tartva. Sisakdisz: a két pallos, a pajzsbeli helyzetében, takarók: veres-ezüst.
A czimer-hasonmása megvolt néhai Paur Iván gyüjteményében.
27. Szakmáry György. A kassai városház lépcsőházába van befalazva Szakmáry György pécsi püspök, majd esztergomi érsek kőbe vésett czimertáblája. Diszes munka az 1492-ik évből, a kora renaissance diszitéseivel: gyümölcs füzérekkel, bojtos szalagokkal felékesitve. A czimer: haránt négyelt pajzs, felül és alul egy-egy liliom, két oldalt egy-egy rózsa, az egészre harántpólya van illesztve, rajta lépő oroszlán. Szinezve is van, de ennek hitelességét a valószinüleg többszöri átfestés csökkentette.
Fő érdekessége a czimer alá vésett latin verses felirat:
«Lilia bina, rosis totidem Coniuncta gerebam,
Rex Dedit auratum Corvinus Et ipse leonem
MCCCCLXXXXII.»
Ezen versből megtudjuk elsőben azt, hogy Szakmáry György régibb czimere négyelt vagy haránt négyelt pajzs volt, benne 1. 4. liliom, 2. 3. rózsa: «lilia bina rosis totidem coniuncta gerebam». De megismerkedünk általa I. Mátyás királyunknek egy czimerbővitő adományával, ki kedvelt püspökének régi czimerét haránt pólyával toldotta meg, rajta lépő arany oroszlánnal. «Rex dedit auratum Corvinus et ipse leonem.»
Hogy a bővitett czimer teljesen egyezett az emlékkőre kifaragott domborművel, kétségtelen, mert ez a nagy király halála után csak két évvel készült.
Mellékesen megjegyezve, figyelemre méltó, hogy a Szakmáry György czimeréhez ábrázolására nézve nagyon hasonló, szerkezetre teljesen egyező még más három régibb czimert ismerünk a Hosszútóthy, Kovacsóczy és Oláh czimereket.
28. Hecht György nagyszebeni polgár ősi czimere a következő volt: osztott pajzs, felül kékben hal (csuka), alúl aranyban három (2. 1.) veres rózsa. Sisakdisz: nyitott szárny, a pajzs szineiben és alakjaival. Ezen ősi czimert II. Ulászló király 1492. évben következőleg bővitette meg: fekete ezüstben négyelt. 1–4. két hal vizszintesen egymás felett; 2, 3, fekete grif._{Reichenau után (Siebenbürger Adel), ki állítólag az eredeti czimerlevelet is látta.}*
29. Halmosi Suky. A családnak II. Ulászló király adományozott czimert 1494-ben._{Orsz. Levéltár, Gyulaf. kpt. Lista Szathmár. Fasc. VI. k. I. 1.}*
30. Hangácsy Mihály. II. Ulászló király 1496 julius 10-én alnádorának Hangácsy Mihálynak, s általa atyjának, Istvánnak és testvéreinek, Eleknek és Bálintnak, továbbá Roskoványi Ferencz-, János-, István-, Mihály- és Tamásnak, végül Rásonyi Ende Mihálynak és Gergelynek czimert adományozott.
A Szathmári-Király levéltár elenchusába van bevezetve ezen feljegyzés, a mely még röviden azt is megjegyzi, hogy a czimer természetes szinű oroszlán volt.
31. Buthkay Péter, tárnokmester és somogyi főispán 1496-ban in festo beati francisci Confessoris nyert czimerbővitést Budán, II. Ulászló királytól. Az armálisban benfoglaltattak az adományos testvére: Mihály, Kezeg Mihály, Sándor László, butkai Sándor György és Antal, Ráskay György, Mihály és János, Málczay Antal és Bemedek. A bővitett czimer következő: kékben czölöpösen állitott ezüst állkapocs, három felfelé hajló foggal, a jobb felső sarokban balra fordult ezüst holdsarlótól, a bal felső sarokban hatágu arany csillagtól kisérve. Sisakdisz: vizszintes helyzetben a pajzsalak, takarók: kék arany._{Siebmacher 92. 1. Szirmay: Not. hist. Com. Zemplén 73. 1. Csoma: A kasai szentségház czimerei.}*
Ezen czimeralak a Guthkeled nemzetség ősi czimeréből, a három oldal-ékből idomult át, korának naturalisztikus izlése szerint.
32. Podmanini János. Dr. Schönherr Gyula részletesen leirta és tárgyalta II. Ulászló formulás könyvéről irott értekezésében_{Dr. Schönherr: II. Ulászló korabeli czimeres levelek. Turul IX. 57.}* azon armálist, melyet II. Ulászló az 1502–1506. évi időközben Podmanini János főkamarás mesterének adományozott, a melylyel őt az ország bárói közé emelte s czimerül saját czimerét, a Jagellók koronás fehér sasát adományozta. Ez az első czimeradományozással egybekötött rangemelés. Az adományozás után a család tagjai következetesen ezen czimert használták.
Némely genealogusaink, együtt tárgyalják a – valószinűleg kihalt – Podmanini s a most élő Podmaniczky családot – daczára, hogy ezek között az összekötő kapocs hiányzik – ezeket mint amazok utódait. A nemzetségi zsebkönyv, a most élő Podmaniczky családra vonatkozólag azt mondja: «A család oklevelei elpusztulván, azt a XVI. században nagy szerepet játszott, trencsénmegyei eredetü Podmanini Podmaniczky családdal összekötni nem lehet.» A heraldika ezen állitást megerősiti és ennek ujjmutatása után meggyőződünk, hogy itt két egymástól különböző családról van szó.
A XVI. század közepén tul nyomaveszett Podmanini család, mint fentebb jeleztük, az 1502–1506. évi adománytól kezdve, következetesen a lengyel sast használta czimerül. A XVII-ik században feltünt Podmaniczkyak ősi czimere az 1782. évi bárói oklevél tanulsága szerint: veres pajzsban pánczélos férfiu volt, jobbjában kardot, baljában levágott törökfőt tartva. Ez foglalja el a bárói czimer hasitott pajzsában is a fő helyet, mellette egy, a pajzslábon álló ékben van az Osztroluczkyak czimere: ezüstben kürt, s végül hátul, aranyban, fekete sas. Az oklevélben semmi emlékezet nincs a régi Podmaniniaktól való származásról vagy az azokkal való összeköttetésről. Egyrészt ez, másrészt az ősi czimer világos jelölése, mely teljesen elüt úgy a II. Ulászlótól adományozott, mint az azt megelőző 1484. évi czimertől, mutatják azt, hogy itt két különböző eredetü családról van szó. A sas végül, vagy minden czélzat nélkül vétetett fel a bárói czimerbe, vagy valamely régi Podmanini pecsét, esetleg Podmanini Rafael sirkőczimere után, mint az egykor élt hasonló nevü család czimere.
33. János udvarnok czimerével is dr. Schönherr Gyula fent idézett értekezése ismertet meg bennünket. Ezt II. Ulászló adományozta jutalmul, Bonfinius történeti munkájának gondos lemásolásáért. Nemességre is emelte őt atyjával és testvéreivel együtt. Családi nevét nem ismerjük. Az adományozott czimer: kékben és aranyban osztott pajzsban szárnyas keréken ülő Fortuna istenasszony, bibor öltönyben, koronával fején, jobbjában királyi pálczával, baljában iratszalaggal, ezen: «Soli Deo» felirással. Sisakdisz a pajzsalak, takarók bibor, kék és zöld. A dr. Schönherr által ismertetett formulás könyvben van még egy másik ilyen névtelen adományos, a velenczei követségi nuntius. II. Ulászló ennek is a lengyel sassal bővitette meg családi czimerét, mely eredetileg osztott pajzs volt, felül kékben három arany buzakalász, alul aranyban veres rózsa. Ezen czimer tulajdonosára nem tudtam reá találni, mert a dr. Schönherr által felsorolt nuntiusok közül, kik között az adományos is van, a Beneto, Cavazon, Donato, Rosso velenczei patricius családoknak a leirttól eltérő czimereik voltak, a Franceschi, Guidottó, Spinelli és Zotarello családok pedig a XV–XVI. században nem voltak bevezetve a velenczei arany-könyvbe.
34. A Huszti Tamás család II. Ulászlótól 1504. évben kapott czimerlevelet._{Kolozsmonostori konv. prot. R. II. 58.}*
35. Máriássy István Kayser Mihály, a család történetirója szerint_{M. Kayser: Compendium historić familić Mariassy de Markusfalva H. Posonii 1803. 2-ik kiadás. Lőcse 1804.}* szintén 1504. évben kapott czimert II. Ulászlótól. Az adományozott czimert használják a család tagjai mai napig is.
36. Herkffy György. II. Ulászló király Budán 1507 május 8-án Zajezdai Herkffy Györgynek és Istvánnak a következő czimert adományozta: két egymásnak fordult sisak strucztollakkal; közöttük száras leveles liliom, három virággal._{Katona. Hist. Crit. XVIII. 516.}*
37. Gosztonyi János váczi püspöknek az 1507. vagy 1508. évben bővitette meg czimerét II. Ulászló. Ezen armálissal is bővebben dr. Schönherr Gyula fent idézett czikke ismertetett meg.
38. Bornemisza György. II. Ulászló 1509 decz. 13-án Keszthelyi Bornemyzza Györgynek a következő czimert adományozta: kék pajzsban fehér habokból növekvő szarvas, előlábaival egy nyilat függélyesen tart. Sisakdisz: a pajzsalak, takarók: kék-arany, kék-veres. Ezen armális eredetije állitólag a család levéltárában van._{Siebmacher: Ung. Adel. Suppl. 25. l.}*
40. Szeremléni Ferencznek. II. Ulászlótól adományozott armálisát szintén dr. Schönherr tanulmánya után ismerjük. Az adományozott czimer kék pajzsban, zöld talajon nyugvó, koronás arany oroszlán, első karmaiban magasra nyuló liliomot tart. Az oklevél szövege a czimeralakoknak szimbolikus jelentését is megadja: A liliomot tartó oroszlán, a czimerszerzőnek bátorsággal és védelemre kész erővel párosult mérséklete, szelidsége és kegyessége, a korona az oroszlán fején, a királyi udvarban teljesitett szolgálatot jelzi s különös királyi kitüntetés jelvénye.
40. Hunyady. A «Budapesti Hirlap» 1897-ik évi egyik deczemberi számában egy közlemény jelent meg: «A Zajkányi Hunyadyak» czim alatt. E közleményben többek közt ez olvasható: «A Zajkányi Hunyady család, melynek egyik tagja Hunyady János, az 1896. évi országos kiállitáson, az oláh háznak őrzője volt, Ulászló királytól 1510. évben kapta hunyadi előnévvel nemes levelét, melyet ma is a falu ládájában őriznek.»
41. Alsóvisti Jónásk család 1511. évben kapott II. Ulászlótól czimerlevelet._{Orsz. levéltár, Gyulaf. kpt. Prot. Georgii Csicsói 25.}*
42. Sebessy István. Egy festett czimer után a család czimere pánczélos vitéz, jobbjában zászlós dárda, mely földig ér, balját csipőjére támasztja. Sisakdisz: trombita. A czimer alá ez van irva: «Nemes Sebessy familia czimere, nyerte Sebessy István magyar huszárhadnagy anno 1513.»
43. Péterfalvi Nagy Albert. Dr. Komáromy András «Jobbágynemesités» czimü tanulmányában_{Nagy Iván, folyóirat III. k. 3. 1.}* leirja azt az esetet, a midőn Perényi Gábor, II. Ulászló király főkamarás mestere, nyalábi várnagyát, Péterfalvi Nagy Albertet Ugocsában alispánná tette. Nagy Albert azonban nem volt nemes, a mely kvalifikáczió azon korban az alispáni állásnál föltétlenül szükséges volt, a miért a megye nemessége felzudult a főispán ellen, úgy hogy a király 1513-ban királyi biztosokat küldött le a megyébe, kik a viszálkodó feleket maguk elébe idézték. A nemesség képviselői «megjelenvén elpanaszolták, hogy nemcsak a viczispán, de a vármegye jegyzője is paraszt ember és még ezenkivül több vádat emeltek a főispánjuk ellen.
De Perényi Gábor prókátora, Daróczy Márton azzal védekezett, hogy a főispán törvényesen járt el, mert Nagy Albertet, a ki különben parasztnak sem mondható, mert nemes anyától született s a felesége is nemes asszony, annak idejében a vármegye szó nélkül elfogadta viczispánnak. Most pedig már hiába protestálnak, mert nemrégiben armális levelet vásárolt magának és a király, az ország valóságos nemeseinek sorába iktatta őt.»
Maradékai, mint péterfalvi birtokosok, a XVIII. században II. Ulászló király 1514. évi armális levelével igazolták nemességüket.
44. Nagybessenyei István, a királyi pinczék kulcsárja s testvérei: Mátyás és Imre, 1514 márcz. 19-én II. Ulászlótól, Istvánnak a borkezelésnél kifejtett érdemeikért a következő czimert kapják: kék pajzsban, zöld alapon, fél lábon álló daru, bal lábában kis arany furót tart és azzal a jobbfelől álló hordóba lyukat fur. A pajzsot arany sallangos sisak fedi s ebből kiindulva a pajzsot virágdisz köriti.
Ezen czimert is dr. Schönherr Gyula többször idézett tanulmánya ismerteti.
45. Ezteri György. I. Ferdinand, Bécsben 1535 Péter-Pál ünnepén, megerősitette Ezthery György czimerlevelét és nemességét, a melyet az még II. Ulászló királytól nyert. A czimer kék pajzsban vizszintesen fekvő, ivével lefelé forditott veres ijjon, kettősfarku arany oroszlán áll, jobb karmában arany koronát tart. Sisakdisz a pajzsalak._{Adami, Scuta gentilitia, II.}*
46. Kisserjéni Ferencz. A «Nemzetségi Zsebkönyv» a gr. Serényi családról azt mondja: Régi család, melynek eredete tisztázva nincs.» A család eredetét teljesen tisztázza azon czimerlevél, melyet II. Lajos 1518-ban Kisserjéni Ferencz alkincstartójának s általa János, Miklós, István, Kata és Ilona testvéreinek adományozott, a midőn őket az armálissal egyszersmind nemességre is emelte. Hogy előzőleg még nem voltak nemesek, a czimerlevél ezen mondata bizonyitja: «Ab huiusmodi ignobilitatis statu eximendum duximus.»_{Nagy Iván X. k. 158. 1. jegyzet, Katona hist. Crit. XIX. pag. 85–87 után.}*

Ezen család rangemelései alkalmával többször nyert czimerbővitést, de ezen II. Lajos királytól adományozott czimer minden valószinüség szerint egységes pajzs s benne a czimerkép: czölöpösen állitott, kétszer tekeredett kigyó volt. Ezen egyszerü czimeralakot használta még Serieny Mihály 1584. és 1585. évi pecsétein is,_{Kassa város levéltára. Lásd a czimert mellékelt ábránkon.}* ezért bizvást feltételezhetjük, hogy ez volt az 1518. évi armális czimerképe. Később 1596-ban ugyanezen Serieny Mihály füleki és szendrői kapitány, bárói rangra emeltetett, valószinű, hogy a bárói diplomában a czimer is megbővittetett, mert már Serieny Ferencz, ki Mihálynak öcscse volt, 1618-ban azon bővitett czimerrel pecsételt, melyet a grófi rangra emelt család ma is használ._{U. o.}*
47. Gelobroki Varjú Mihály és testvérei, László, Tamás és Balázs, II. Lajos királytól Pozsonyban 1520 okt. 1-én a következő czimert kapták: kék pajzsban holló, csőrében három érett buzakalászt tart. Sisakdisz: arany nyilvesszővel átlőtt ezüst sisak tollforgóval. Az armális másolata meg van az országos levéltárban_{Orsz. ltár. Acta post adv. Tabulares 2. Nro. 7.}* s ugyanott az okleveleken több pecsét, a család egyes tagjaitól._{U. o. Neo-reg. acta. fc. 1631 Nro. 35.}*
48. Borsiczky Gáspár. II. Lajos király 1520 jan. 25-én Budán, nemes Borsiczky Gáspárnak, nyitrai királyi vár udvarbirájának és testvéreinek Györgynek, Albertnek és Ferencznek, a következő czimert adományozta: kék pajzsban, a pajzs bal oldalához támaszkodó veres mezü hajlott kar, markában természetes szinü szarvasagancsot tart. Sisakdisz: a czölöpösen állitott szarvasagancs, takarók: kék-arany, veres-arany._{Siebmacher 79 1. hiteles másolat és pecsét után.}*
49. Bejczy N. – keresztnevét nem ismerjük – és testvére, II. Lajos királytól, Budán, 1520-ban, keresztelő János ünnepe előtt harmadnappal czimeradományban részesültek. Az adományozott czimert, egy a család birtokában levő armálismásolatból ismerjük, melyben az következőleg van leirva: kék pajzsban természetes sasszárny, elülről vizszintesen nyillal átlőve, felül jobbról hatágu arany csillagtól, balról befelé fordult ezüst holdsarlótól kisérve. Takaróit a II. Lajos király korában szokásos virágdiszek képezik.

Az armális czimerleirásától némileg eltér Beyczy Ambrusnak itt közlött 1564. évi pecsétje,_{Véghelyi iratok a M. N. Múzeumban.}* főképen a czimeralakok elhelyezésére nézve. Ezen a sasszárny haránt helyzetbe van fektetve s a nyilvessző balharánt irányban hátulról lövi át. A kettőnek együtt Szent András kereszt alakja van. A kiséret s az arany csillag és az ezüst holdsarló hiányzanak. A czimerlevélnek csak másolata van meg a családnál, – mely már elébb is nemes volt; de mikor I. Mátyás király halála után, a német hadak elfoglalták Székesfehérvárt és Bejcz falut (Vasmegyében) elpusztitották, akkor régibb nemességükre vonatkozó irataik is elvesztek és elégtek._{Családi iratok.}*

1584-ben Rudolf Prágában a Beyczy családnak bővitett czimert adományozott, melynek hasitott pajzsába elől a II. Lajos királytól adományozott ősi czimer van bevéve, hátul arany mezőben széles ezüst harántpólya, melyben veres grif ágaskodik, előtte arany korona. A harántpólya alatt és felett, egy-egy kék liliom. Sisakdisz: növekvő veres grif, karmaiban arany koronát tart, takarók: fekete-arany, veres-arany._{U. o. hiteles másolat.}*
50. Révay Istvánnak Ujlak vár bánjának s testvérének, Ferencznek, nádori titoknoknak, II. Lajos király Budán 1521 máj. 25-én régi czimerüket ujra adományozta és megbővitette. Az oklevél a három Révay testvér érdemeit bőbeszédüen sorolja fel; közülük kettő, János és István, a harczmezőn tünt ki s János ott is esett el, még az adományt megelőző időben, a harmadik Ferencz, a békés tudományos foglalkozásoknál szerzett érdemeket, mint Báthory István nádor legbensőbb titoknoka. Az adományozott czimer kék pajzsban koronából növekvő farkas, karmaiban rózsaágat tart, rajta két veres és egy fehér rózsával. Az éhes farkas a Révaiak s őseik dicsvágyát, a két veres rózsa a harczban kitünt két testvért jelenti, kik piros vérük árán szerezték halhatatlan hadi érdemeiket, a harmadik: a fehér, Ferenczet jelképezi, ki még nőtlen, ártatlan s keze nem lett még bevérezve.
A pajzs felett sisak van s erről takarók függenek. Ebből gyanithatólag sisakdisz nincs és ez is a Tornallyay, Alpáry stb. czimerek mintájára, olaszos, reneszánsz-izlésű festmény volt._{Palma: Herald. regni Hung. Specimen 110. 1.}*
51. Jeszenszky Miklós. Paulovitz Miklós és Jámbor Ádám 1521. évben adományba nyerték II. Lajos királytól a Túrócz vármegyében fekvő – Kis-Jeszen felét, s utódaik ettől: Jeszenszky-nek nevezték magukat._{Nagy Iván folyóirat I. k. 65. 1.}* A király – állitólag – ezen 1521. évi birtokadományozó oklevélben, czimert is adományozott részükre, a mely a fennmaradt pecsétek tanusága szerint, a következő volt: Kék pajzsban zöld alapon, vörös ruhás, sárga őves, csizmás és süveges ember, jobbjában szekerczét emel, baljával egy előtte balra szökő szarvas szarvát tartja.
A czimerkép megfelel a kor izlésének, vadász jelenetet ábrázol, mint az Árnyos, Paulik, Kántor, Dobay és több más ezen korból származó családi czimer._{A czimerlevél eredetije ujabban előkerült; ismertetése folyóiratunkban meg fog jelenni. Szerk.}*
52. Benke Tamás, a családi iratok szerint II. Lajos királytól 1523-ban Nyirhidán kapott armálist, az ő és atyja érdemeinek elismeréséül. A család czimerét és nemességét Miksa erősitette meg 1573-ban._{Siebmacher, Ung. Adel. 54. 1.}*
53. Dobokay Jánosalkincstárnok és atyja, Antal, már előbb is nemesek, II. Lajostól Budán 1525 ápril. 23-án czimerlevelet nyertek. A czimer szószerinti leirása az oklevél szavai szerint ez: «Ötszögü pajzs, a két legnemesebb természetes szinnel, zölddel és kékkel osztva. A zöld osztásban fehér kos, döghöz hasonlóan fekszik, rajta sas áll, nem utolsó dicséretü a szárnyasok között. Mert nemcsak a mi időnkben tartják nagy fejedelmek tiszteletben, hanem a régiek is, az egyetlen s a föld kerekségén leghiresebb római nép császárjai is jelvényül viselték. Melle nyillal van átlőve, szárnyait kiterjeszti, csőre nyitva, lábaival emelkedni látszik. A pajzsra arany koronával ékesitett sisak van elhelyezve, a mely hirdeti, hogy te királyi fenségünk iránt sok kedves és hűséges szolgálatot teljesitettél, a miért érdemes vagy utódaidban, erényeidnek emlékezetére koronánk képét viselni. Ebből a sas fele emelkedik ki, kiterjesztett szárnynyal, nyitott csőrrel, a magasba látszik igyekezni. A pajzs külső oldalait, elől és hátul, különböző virágok köritik és ékesitik.»
Feltünő ezen szimbolikus czimerleirásnál a visszaemlékezés a heraldikai szinek rangszerinti osztályozására aránylag késői korban.
54. Selyei Syska István. II. Lajos király 1525 szept. 21-én Budán Selyei Siska Istvánnak, Majthényi Bertalan főkamarás belső emberének s általa atyjának, Györgynek, testvéreinek, Miklósnak, Jánosnak és Andrásnak, valamint osztályos atyafiának, Mihálynak, nemességet és czimert adományozott. A czimer: két szirén által tartott kék pajzsban kéz tart három érett buzakalászt, melyen pacsirta madár ül._{A turóczi konventnek 1527. évi átiratában, czimerkép nélkül, a Nemzeti Múzeum levéltárában. – A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának czimerlevelei LVII. sz. 32. 1.}*
Ezen ötvennégy armális nyomának felsorolásával egyelőre kimeritettük a sorozatot. Ujabb nyomozatok ujabb nyomokat tárnak fel s a lajstromnak majd folytatása lesz. Sok van most ismert czimereink és pecséteink között, melyek minden valószinüség szerint egy-egy elveszett középkori armálisban voltak először lefestve. Hogy csak egy párt emlitsek, ott van a most is élő gróf Csáky család hosszu, magas süvegü, nagy orru és szakállu csipkés galléros emberi törzset ábrázoló czimere, továbbá a Perényiek, osgyáni Bakosok és Rozgonyiak czimerei, melyek könynyen eredhetnek egy-egy Zsigmondkori czimeradományozásból. Biztosra vehetjük, mert másként alig lehet, hogy a Rozgonyi Osvald négyelt czimerpajzsa 1460. évből, mely a Máriássy levéltárban maradt fenn, szintén középkori armálisban lett adományozva. Ugyszintén Báthory István nádor egy második sisakkal bővitett czimere, melynek pecsétnyomójára az 1519. évszám van belé vésve. Kutatásaim közben azt tapasztaltam, még pedig talán kivétel nélkül, hogy a melyik pecsét későbbi korban, későbbi vésettel dőlt pajzsu czimert mutat, ott a pajzs dőlt helyzete mindig valamely középkori armális czimerének dőlt helyzetén alapul, a melyet az utódok, mint családi czimerük látszólagos kiváltságát, tiszteletben tartottak. Igy találtam sok Bessenyey-, Lövey-, Komjáthy-féle dőlt pajzsu pecséteket a XVIII. századból, évtizedekkel ezelőtt s a levéltári kutatások azóta bebizonyitották, hogy ezen pecsétek középkori armálisok czimereiből eredtek.
Ha tekintetbe veszszük azt, minő nyereség a középkori magyar heraldikára minden egyes ujabb eredeti középkori armális feltalálása, – ha egy, kettő felfedezése az itt leirt nyomokon sikerülni fog, ez összeállitás nem volt hiába való, munka és fáradtság.
A további kutatásokat elősegitendő közlöm az ez idő szerint eredetiben ismert középkori armálisok rövid jegyzékét is.

Mohácsi vész előtti eredeti armálisok.

Sor.	Év,	Hol kelt?	Ki adományozta?	Kinek?	Hol van?	Hol jelent meg?
1	1405	Buda	Zsigmond	Tétényi Péter	Nemzeti Múzeum.	Nyáry Heraldika.
2	1409	–	Zsigmond	Garázda Miklós	Teleki ltár., Gyömrő	Turul XII. 9.
3	1411	–	Zsigmond	Hideghéthy Jakab	Hidegh Antal, Csallóköz.	Siebmach.,Ung. Adel
4	1414	–	Zsigmond	Bocskai István	Gf. Erdődy lt. Monyorókeréken	–
5	1414	Speyer	Zsigmond	Eresztvényi Ferencz	Festetics lt., Keszthely	Turul XIII. 116.
6	1415	–	Zsigmond	Előljáró Ferencz	Festetics lt., Keszthely	Siebmach.,Ung. Adel
7	1115	Constanz	Zsigmond	Somkereki Antal	Teleki lt., Gyömrő	Turul X. 105.
8	1415	Constanz	Zsigmond	Vadkerti Benedek	B. Nyáry Albert gyüjt.	Turul I. 82.
9	1414.	Constanz	Zsigmond	Bossányi Márton	Nemzeti Múzeum	–
11	1415	Constanz	Zsigmond	Mellétei Barócz János	Nemzeti Múzeum	Turul I. 26.
11	1415	Constanz	Zsigmond	Kőszeghy László	Komjáthy Bélánál	Turul X. 72.
12	1415	Constanz	Zsigmond	Keszői Jakab	Recsky Margit, T.-Bura	Turul XXIII. 127.
13	1415	Constanz	Zsigmond	Tamásfalvy György	Nagy Iván gyüjt.	Nyáry: 109. 1.
14.	1415	Constanz	Zsigmond	Hothvafőy Tamás	Nemzeti Múzeum	Turul II. 58.
15	1415	Constanz	Zsigmond	Bor Mihály	Nemzeti Múzeum	Turul XIII. 71.
16	1416	Páris	Zsigmond	Garay Miklós	Zay levéltár	Nyáry: 238.
17	1417	Constanz	Zsigmond	Stéphán (?) István	Özv. Stépán Gáborné	–
18	1417	Constanz	Zsigmond	Barrwy Simon	Nemzeti Múzeum	Turul XII. 119.
19	1417	Constanz	Zsigmond	Szirmay György	A családnál	Turul XVII. 71.
20	1417	Constanz	Zsigmond	Petneházy Márton	Nemzeti Múzeum	Turul VI. 11.
21	1417	Constanz	Zsigmond	Ders Benedek	Leleszi levéltár	Turul XX. 139.
22	1418	Constanz	Zsigmond	Török Pál	Soproni Múzeum	Turul XIII. 38.
23	1418	Constanz	Zsigmond	Vay Ábrahám	Vay levéltár, Berkesz	Turul XVIII. 49.
24	1418	Constanz	Zsigmond	Soós Miklós	Nemzeti Múzeum	Turul III. 114.
25	1418	Constanz	Zsigmond	Chapy András	Vécsey levéltár, S. Ujlak	Turul III. 118.
26	1418	Constanz	Zsigmond	Chese László	Erdélyi Múzeum	Turul XVII. 155.
27	1418	Constanz	Zsigmond	Nagymihályi Albert	Gr. Sztáray levéltár	Turul VII. 176.
28	1418	Constanz	Zsigmond	Harsági Farkas Márton	Jászói levéltár	Turul XIV. 92.
29	1418	Strassburg	Zsigmond	Mohorai Vid.	Kubinyi levéltár, Sajókazán	Turul III. 1.
30	1418	Strassburg	Zsigmond	Zemléni Dávid	Bárczay levéltár	Turul X. 12.
31	1418	Basel	Zsigmond	Csontos Péter	Nemzeti Múzeum	Turul IV. 162.
32	1418	Ulm	Zsigmond	Gyalókay János	Gyalókay Lajos, Bpest	Turul XI. 68.
33	1418	Ulm	Zsigmond	Szecsődi Demeter	A családnál, E.-Szecsődön	Turul XI. 149.
34	1418	Augsburg	Zsigmond	Moghy Mátyás	Nemzeti Múzeum	Turul III. 57.
35	1418	Passau	Zsigmond	Olsvay Mátyás	Jászói levéltár	Magyarország vármegyéi, Abauj-Torna.
36	1418	Passau	Zsigmond	Mileky János	Szombathelyi kápt.	Turul XVIII. 185.
37	1418	Regensburg	Zsigmond	Sye másként Dömötör	Vasmegye levéltára	Turul XIV. 15.
38	1419	Passau	Zsigmond	Kisfaludy Tamás	Nemzeti Múzeum	Turul II. 105.
39	1421	Mies	Zsigmond	Felső-Bárczay László	Bárczay levéltár, Sajókazán	Turul IX. 86.
40	1421	Znaim	Zsigmond	Raveni Mihály	Délszláv akad., Zágrád	Siebmacher, Croatischer Adel.
41	1421	Znaim	Zsigmond	Rezegei György	Gr. Károlyi levéltár	Gr. Károlyi Okmánytár, I. k.
42	1422	Nürnberg	Zsigmond	Lesztheméri Imre	Dr. Nagy Péter, Miskolcz	Turul IX. 172.
43	1423	Pozsony	Zsigmond	Kassa város	Városi levéltár	F. M. Múzeum évk.
44	1428	Galambócz	Zsigmond	Kökényesi György	Nemzeti Múzeum	Turul XVII. 109.
45	1429	Pozsony	Zsigmond	Kölkedi János	Gr. Somogyi lt., Pápa-Kovácsi	Turul XIV. 36.
46	1430	Pozsony	Zsigmond	Dabi Mihály	Mármarosm. levéltára	Turul V. 105.
47	1430	–	Zsigmond	Jablonoviczi Buthor Gásp.	Marsovszky levéltár (?)	Nagy Iván
48	1430	Nürnberg	Zsigmond	Bezerédy Zsigmond	A családnál	Nagy Iván és Siebm.
49	1431	Constanz	Zsigmond	Kolthay Dénes	Kolthay Győző, N.-Várad	Turul XVI. 98.
50	1431	Nürnberg	Zsigmond	Berényi Kakas János	Nemzeti Múzeum	Turul VII. 26.
51	1431	Nürnberg	Zsigmond	Ábránfalvai Gergely	Orsz. Levéltár	–
52	1431	Nürnberg	Zsigmond	Tarkasics Józsa	Nemzeti Múzeum	Turul II. 156.
53	1431	Feldkirch	Zsigmond	Irsay László	Nemzeti Múzeum	Turul XVIII. 32.
54	1431	Feldkirch	Zsigmond	Gyoroky Márk	Sárosm. ltára	–
55	1431	Feldkirch	Zsigmond	Vadnay György	Csoma gyüjt.	Turul VIII. 112.
56	1431	Feldkirch	Zsigmond	Dobri György	Nemzeti Múzeum	Fejér, Cod. Dipl. X/7. k. 314. 1.
57	1431	Milano	Zsigmond	Peres András	Nemzeti Múzeum	Fejér, Cod. Dipl. IV. 18.
58	1431	Milano	Zsigmond	Bethleni Gergely	Orsz. Ltár. Dl. 38685.	Fejér, Cod. Dipl. XX. 36.
59	1432	Parma	Zsigmond	Méray Pető	Jászói konv. ltár	–
60	1432	Piacenza	Zsigmond	Herenchéni János	Pintér Sándor, Szécsény	–
	1432	Siena	Zsigmond	Szlopnay Péter	Nemzeti Múzeum	Turul V. 18.
62	1434	Basel	Zsigmond	Karcsay Péter	Nemzeti Múzeum	Turul XVI. 143.
63	1434	Basel	Zsigmond	Básznay János	Sopron város levéltára	Turul XV. 91.
64	1434	Basel	Zsigmond	Báchvai Dempse Márton	Orsz. Levéltár	Siebmacher, Ungar. Adel.
65	1434	Ulm	Zsigmond	Gányi Mochkos István	Gr. Khuen-Héderv. ltár	Turul XXIII. 135.
66	1434	Regensburg	Zsigmond	Czyrkvenai Pál	Délszláv akad. levéltára	Siebmacher, Ungar. Adel.
67	1434	Pozsony	Zsigmond	Kistárkányi Dénes	Orsz. Levéltár	Turul XIII. 162.
68	1434	Pozsony	Zsigmond	Szentbenedeki Balázs	Vasmegye levéltára	Turul XVIII. 144.
69	1435	Pozsony	Zsigmond	Szentkirályi Miklós	Orsz. Levéltár	–
70	1436	Pozsony	Zsigmond	Pozsony város (két péld.)	Pozsony város ltár	Turul
71	1436	Buda	Zsigmond	Mesterházy Bálint	Mesterházy családnál	Turul XVII. 35.
72	1437	Prága	Zsigmond	Azzywelghy Benedek	Nemzeti Múzeum	Turul III. 166.
73	1437	Eger	Zsigmond	Sándy György	Orsz. Levéltár	Siebmacher, Ungar. Adel.
74	1437	Buda	Zsigmond	Pátrohy Mihály	Nemzeti Múzeum	Nyáry Herald. 110. 1.
75	1439	Buda	Albert	Perneszy Pál	Orsz. Levéltár	–
76	1443	Buda	I. Ulászló	Kulpy Balázs	Orsz. Levéltár	Turul XXI. 38.
77	–	–	I. Ulászló	Szalóky család	Szalóky Tamás, N.-Szalók	Turul XX. 173.
78	1447	Temesvár	Hunyady J.	Pogány Miklós	Nemzeti Múzeum	Turul VII. 78.
79	1448	Torda	Hunyady J.	Beregszói Péter	Erdélyi Múzeum	Turul VIII. 41.
80	1449	Buda	Hunyady J.	Félegyházy Adorján	–	–
81	1449	Buda	Hunyady J.	Tordasy (Békási) Bálint	Békássy családnál	Turul XVI. 39.
82	1453	–	V. László	Fodor Ferencz	Szatmár vármegye ltára	–
83	1453	Pozsony	V. László	Hunyady János	Orsz. Itár	Nyáry: 120. 1.
84	1453	Bécs	V. László	Leövey Antal	Nemzeti Múzeum	Turul VI. 156.
85	1453	Pozsony	V. László	Kassa város	Városi ltár	F. M. Múzeum évk.
86	1453	Bécs	V. László	Bártfa város	Városi ltár	Turul és Wagner, Dipl. Com. Sáros.
87	1453	Bécs	V. László	Eperjes város	Városi ltár	–
88	1454	Prága	V. László	...Osvald (a név kivakarva)	Buday Gyula, Ó-Fehértó	Turul XIX. 85.
89	1454	Prága	V. László	Hofmaisster Miklós	Orsz. ltár	Turul XXII. 192.
90	1455	Pozsony	V. László	Sánkfalvai Antal	Fesztetics ltár, Keszthely	Siebmacher, Ungar. Adel.
91	1456	Buda	V. László	Becz Jakab	Erdélyi Múzeum	–
92	1456	Buda	V. László	Disznósi Miklós	Néhai Kubinyi Fer.-nél volt.	Turul. V. 66.
93	1456	–	V. László	Kannsdorfer János	Bécs, osztrák belügym. lt.	–
94	1456	Győr	V. László	Figdor Albert, Bécs.	Szenthey Mátyás	–
95	1456	Buda	V. László	Szepesi György	Orsz. ltár	Nyáry: Turul
96	1456	Buda	I. Mátyás	Sirokay László	Orsz. ltár	Turul XXI. 133.
97	1459	Buda	I. Mátyás	Bakolcz Bálint	Erdődy ltár	Turul VII. 105.
98	1460	Buda	I. Mátyás	Bod Szilveszter	Both Gyula, Eperjes	Turul XIX. 1901. 38.
99	1462	Buda	I. Mátyás	Chazary István	Nemzeti Múzeum	Turul VI. 66.
100.	1464	Buda	I. Mátyás	Varasd város	Városi ltár	Vjestnik zem. arch. I.
101	1466	Diósgyőr	I. Mátyás	Nagyrédey János	Nemzeti Múzeum	Turul IV. 83.
102	1466	Buda	I. Mátyás	Tarnóczay Benedek	Orsz. ltár	–
103	1466	Diósgyőr	I. Mátyás	Nagy Gy. és Huszár Péter	Martián Julián honv.-száz.	–
104	1467	Buda	I. Mátyás	Kevesszarui mk. Gosztonyi	Orsz. ltár	–
105	1474	Buda	I. Mátyás	Mérey Tamás	Szalay Ágost gyüjt.	Turul VI. 121.
106	1476	Buda	I. Mátyás	Lipthay Bálint	Pál István, Bodafalva	Turul IX. 29
107	1476	Buda	I. Mátyás	Pyber Benedek	?	Turul XII. 75.
108	1479	Buda	I. Mátyás	Kossuth Miklós	Nemzeti Múzeum	Turul XII. 161.
109	1480	Buda	I. Mátyás	Nagyluchei Orbán	Körmendi ltár	Turul XVI. 67.
110	1481	Buda	I. Mátyás	Török Ambrus	Gr. Fesztetics A., Mágocs	Turul XV. 33.
111	1486	Bécs	I. Mátyás	Bakócz Miklós	Erdődy ltár., Galgócz	Turul VII. 106.
112	1488	Bécs	I. Mátyás	Hradnai Holy Pál	Nemzeti Múzeum	Turul XIV. 135.
113	1489	Buda	I. Mátyás	de Ponte Varisko	A Történeti Társulat tul.	–
114	1489	Buda	I. Mátyás	Sánkfalvai Antal	Orsz. levéltár	Turul VIII. 208.
115	1493	Buda	II. Ulászló	Syvkowith Myksa	Zengg v. ltára	–
116	1493	Buda	II. Ulászló	Ottendorfi Lőrincz	Nemzeti Múzeum	–
117	1494	Buda	II. Ulászló	de Castelliono Bertalan	Bécs: Adels-Archiv	Adler Jahrbücher
118	1495	Buda	II. Ulászló	Szlavonia	Zágrábi ltár	Vjestnik zem. arch. I.
119	1497	Prága	II. Ulászló	Kubinyi László	Kubinyi-ltár, Árvaváralján	Kubinyi cs. tört. I. k.
120	1498	Buda	II. Ulászló	Abrahamoucz Bálint	Délszláv akad. Zágráb	Siebmacher, Croat. Adel.
121	1498	Buda	II. Ulászló	Somogy vármegye	Várm. ltár	–
122	1498	Buda	II. Ulászló	Makói Leustách	Makói családnál	–
123	1498	Buda	II. Ulászló	Mernyey Ambrus	Nemzeti Múzeum	Turul XXIII.
124	1500	Buda	II. Ulászló	Hernalt-Mesteri Balázs	Nemzeti Múzeum	Hazai Okmtár, II. 380
125	1500	Buda	II. Ulászló	Bathyányi Benedek	Körmendi levéltár	Turul X 158.
126	1502	Buda	II. Ulászló	Kassa város	Városi ltár	F. M. Múz. Évkönyv.
127	1502	Buda	II. Ulászló	Thakaró Gergely	A családnál	Tudom. Gyüjtemény
128	1503	Buda	II. Ulászló	Dragissich Illés (Spissich)	Orsz. Levéltár	Turul XII. 94.
129	1505	Buda	II. Ulászló	Csicsery László	Orsz. Levéltár	Turul X. 162.
130	1506	Buda	II. Ulászló	Dombay János	Dombay Hugó, Nyitra	Turul IX. 130.
131	1507	Buda	II. Ulászló	Drágffy György	Mednyánszky ltár	Siebmacher, Ung. Ad.
132	1507	Buda	II. Ulászló	Vay László	Vay ltár., Berkesz	Turul V. 79.
133	1507	Buda	II. Ulászló	Brassói Schirmer János	Erdélyi Múzeum	Turul X. 101.
134	1507	Buda	II. Ulászló	Enyingi Török Imre	Gr. Fesztetics Alf., Mágocs	–
135	1507	Buda	II. Ulászló	Gersei Petheő János	Gr. Sztáray ltár	Milleneumi tört.
136	1507	Buda	II. Ulászló	Véchei Szőllősi Balázs	Vécsey lt., Sárköz-Ujlak	–
137	1509	–	II. Ulászló	Kántor Benedek	Ipolyi gyüjt.	Nyáry: Heraldika
138	1509	Prága	II. Ulászló	Muroni Weér András	Orsz. Levéltár	Turul XXIII. 84.
139	1510	N.-szombat	II. Ulászló	Nádasdi Erchy Albert	Nemzeti Múzeum	Turul, XXIV. 30.
140	1511	Buda	II. Ulászló	Vátyoni Mátyás	Orsz. ltár	–
141	1512	Buda	II. Ulászló	Alpáry Mihály	Csoma gyüjt.	–
142	1513	Buda	II. Ulászló	Thornallyay János	A családnál	–
143	1514	Buda	II. Ulászló	Frankóczi Paulik Bertalan	Nemzeti Múzeum	–
144	1514	Buda	II. Ulászló	Radaák Balázs	Nemzeti Múzeum	Szendrey: Magyar viseletek
145	1514	Buda	II. Ulászló	Keczer Ferencz	Nemzeti Múzeum	–
146	1514	Buda	II. Ulászló	Érky Balázs	Nemzeti Múzeum	Turul XX. 91.
147	1514	Buda	II. Ulászló	Cseh János	Erdélyi Múzeum	Turul XXII. 108.
148	1515	Buda	II. Ulászló	Kéri Füzy Imre	Családi ltár	–
149	1515	Buda	II. Ulászló	Konschinai Konzky Péter	Délszláv akad. Zágráb	–
150	1515	Buda	II. Ulászló	Versseni Tarjáni Ferencz	Nemzeti Múzeum	Turul III. 143.
151	1516	Buda	II. Ulászló	Brassói Brygant György	Leleszi ltár	–
152	1516	Buda	II. Lajos	Zuhodoli János	Nemzeti Múzeum	–
153	1517	Buda	II. Lajos	Jerosini Brodarych István	Tallián János, Szabás	Szendrey: Fegyveres emlékek
154	1519	Buda	II. Lajos	Kanizsay László	Orsz. Levéltár	Nyáry: Herald. 102.
155	1519	Buda	II. Lajos	Szigeti Literatus György	Leleszi levéltár	–
156	1519	Buda	II. Lajos	Dobay Demeter	Orsz. Levéltár	Turul, X. 101.
157	1519	Buda	II. Lajos	Kanizsay Dorottya	Orsz. Levéltár	Nyáry: 130. 1.
158	1520	Buda	II. Lajos	Sáfár Tamás	Gf. Erdődy cs. monyorókereki levéltára	–
159	1520	Buda	II. Lajos	Morgonday János	Bakk Endrénél	–
160	1520	Buda	II. Lajos	Várkonyi Ambrus	Orsz. Levéltár	Turul, X. 162.
161	1521	Buda	II. Lajos	Kállai Vitéz János	Orsz. levéltár.	–
162	1522	Buda	II. Lajos	Kormossy Tamás	ifj. Losonczy Istv. Miskolcz	–
163	1522	Buda	II. Lajos	Básthy Zsigmond	Gr. Károlyi ltár	Turul, X. 159.
164	1522	Prága	II. Lajos	Gellyey Antal	Nemzeti Múzeum	–
165	1523	Nova-Civitas	II. Lajos	Petrécz Pál	Orsz. Levéltár	–
166	1523	Buda	II. Lajos	Nagyszántói Ányos Albert	Gömörm. ltára	Hazai okmt. II. 423.
167	1523	Buda	II. Lajos	Devecseri Csoron András	Gr. Fesztetics A., Mágocs	–
168	1523	Pozsony	II. Lajos	Szerdahelyi Imreffy Mihály	Gr. Fesztetics A., Mágocs Keszthely	Turul, X. 100.
169	1525	Buda	II. Lajos	Desewffy János	Dessewffy Aurél grófnál	Éble, A Dessewffy cs.
170	1525	Buda	II. Lajos	Forgách Ferencz	Nemzeti Múzeum	Magyar Salon, Múzeum jubil. műve
171	1525	Buda	II. Lajos	Kolozsvári Salzer	Orsz. ltár	Turul, X. 100.
172	1526	Buda	II. Lajos	Campanellis János	Bécsi udv. kam. ltár	–
173	1526	Buda	II. Lajos	Attaki Bosnyák Jakab	Gr. Károlyi ltár	Károlyi oklt. II. k.
174	1526	Buda	II. Lajos	Krasznai Pándy Ferencz	Orsz. ltár N. Váradi kápt. ltár	–
175	1526	Buda	II. Lajos	Vásárhelyi Gergely	Ipolyi hagyatéka	–

Összesen = 175.
Bárczay jegyzékéből kihagytam:
1. Zawersiei András
2. Boda Timóth
3. Zawodszki
4. Sybrik Péter
5. Sacci János
6. Mariassy László
7. Warjú alias Vrana czimerlevelét.
Ezeknek eredetijét nem ismerjük
Most ismerünk 175 czimerlevelet.
Bárczay jegyzékében eredeti 144
E jegyzék óta többlet 30
CSOMA JÓZSEF.

A NADASDI SÁRKÖZY CSALÁD.

(Első közlemény, szines czimerképpel és irás-hasonmással a szövegben.)

Hazánkban a középkor végéig mindennapos dolog, hogy valamely család uj birtokot szerezve egyszerre elhagyja régi, több ivadékon át használt nevét s mintegy a megszerzett tulajdon biztositására, erről kezdi magát nevezni.
Egy ilyen nevét megcserélt s ezért régi származásáról is elfeledkezett család történetét akarom az alábbi sorok keretében bemutatni.
Csergheő Géza és Nagy Iván már ezelőtt 20 évvel felemlitették,_{Siebmachers Wappenbuch. Ungarn. 1571. és 124. tábl.}* hogy a Dunántul ma élő Nadasdi Sárközy család_{Nadasd helység neve emberemlékezet óta röviden hangzik, igy található a helységnévtárakban is, s ez okból ebben az alakban használom, a magyarosabban hangzó Nádasd helyett.}* tulajdonképpen azonos a Nadasdi Erchy családdal, csakhogy ennek tagjai a régi Erchy név helyett idők jártával a Sárközy nevet tartották meg. A tudós szerzők ezt az állitásukat bővebben nem igazolták és igy az itt közlendő adatok rendeltetése lesz ennek megerősitése. A kérdéses leszármazás tudata a családtagok kebelében is fel-fellobbant, azonban a hiteles és részletes leszármazás eddig sem összeállitva, sem közzétéve még nem volt.
A két név közül az Erchy nevet tartjuk a régebbinek; a családnak 1510-iki czimerlevele még csakis ezt ismeri, jólehet már az előtt felváltva és együttesen is használták mind a kettőt.
Sem az egyik, sem a másik név eredetéről bizonyosat nem tudunk. De mivel attól fogva, hogy a család az oklevelek világánál megjelenik, legtöbbnyire a Csallóközben szerepel és az előnevet adó Nadasd falu is ott van, ezt kell az ősi fészeknek tekintenünk és itt kereshetjük leginkább a név eredetét is. A Csallóközben egy Erecs nevü puszta is van, Csicsó közelében, a Duna mellett, melynek régi neve Erecu és Erechtu (Erecstő) volt a közelében levő Erech nevü folyócskától és az ez által alkotott tótól,_{Ortvay, Magyarország régi vizrajza I. k. 296. lap.}* a melyekről 1093-ban van legelőször emlékezet. Ugyancsak a Csallóközben, Aranyos vidékén volt az Erchyn vagy Ertsin nevü viz vagy halastó is,_{U. o. I. 592.}* melyet szintén már 1093-ban emlitenek. És végre ma is van a csallóközbeli Nyék határában egy Erecs nevü patak._{A katonai vezérkari térképen. Ercsi, ma is meglevő fehérmegyei községre is gondolhatunk. A XV. században az Erchyek közül többen e tájon tünnek fel – de ez sem bizonyos. Gondolhatnánk más elpusztult helyekre is. Igy Csánki szerint (Magyarország tört. földrajza II. k. 148. 1.) «úgy látszik», Bácsmegyében is volt egy Ercsi község; Szabolcsban is van egy Ercsi nevü régi földvár (Borovszky, Magyarország Vármegyéi. Szabolcsmegye, 397. 1.).}*
«A régi magyarok – mondja Karácsonyi a Sárközy név magyarázására_{Századok. 1905. 40–41. 1.}* – kivált ha messze elszakadtak szülőföldjüktől, nem attól a távolból ismeretlen kis falutól, melyben napvilágot láttak, vették vezetéknevüket, hanem arról a vidékről, vagy megyéről, a hol az a kis falu állott». Igy maradt el idővel az Erchy és keletkezett helyette a Sárközy név, melynek eredetét azonban szintén nem lehet teljes bizonyossággal megállapitani.
Miután a család ősi fészkének a Csallóközt tekintjük, ennélfogva itt kell az utóbbi névre is magyarázatot keresnünk és ezt megtaláljuk abban, hogy a Lajta – melynek régi magyar neve még a XIII. században is Sár volt_{Ortvay, u. o. I. k. 472. 1.}* – régen a mai mosonyi Dunaág helyén folyt Győr felé és még II. Lajos király korában is volt erre ó medre;_{Fekete Zs., Magyarország vizei multjának és vizépitkezésének története a magyarok beköltözéséig. 162. lap. (Szerinte Győr neve is Sárvár volt 791-ben, Nagy Károly idejében.).}* tehát a Lajta vagyis Sár alkotta (és nem a mai mosonyi Kis Duna) a mai Szigetközt, a mely éppen szemben van Nadasddal a családi ősi fészekkel. Lehetséges ennélfogva, hogy a Sár és a Duna közötti földet is régente Sárköznek hivták.
De magában a Csallóközben is volt Oltsa és a Vág-Duna között egy Sár nevü folyó; továbbá a Sárfő község melletti Csádé nevü folyó régi neve szintén Sár volt._{Ortvay, u o. II. k. 179. 1.}* Ugyancsak a Csallóközben van még Sárosfa község is. Mind ezek az elnevezések tehát arra mutatnak, hogy ebben a vizdús vidékben igen gyakori volt az olyan elnevezés, a melytől egy emberre könnyen reá ragadhatott a Sárközy név, a mi azután utóbb családi névvé változott._{A Sárközy név származására vonatkozólag még egy föltevés lehetséges, a mit szintén fel kell emliteni. Ismeretes, hogy Fejérmegye a XV. században a Duna és Tisza közének egy részére is kiterjedt, de hatósági és biráskodási tekintetben több darabra hullott szét; ezek egyike volt a kalocsai érsekség u. n. hontokai, illetve sárközi széke, Kalocsa vidékén, hol az érsek a főispáni czimet is viselte és a hol ez az elnevezés különösen a XV. század elején és közepén divott (Csánki: Magyarorsz. tört, földrajza: III. k. 299. l.). Nagyjában megfelelt ez a Duna mellett ma is Sárköznek nevezett vidéknek. Ha ehhez hozzávetjük, hogy Erchy Miklós 1406-ban éppen a mai Tolnamegyei Sárközzel szomszédos vidéken, mint kir. ember, Erchy András pedig 1452-ben a szomszédos Bácsmegyében szerepelt mint kir. ember, tehát ottani birtokosoknak kellett lenniök, úgy nincs kizárva annak lehetősége sem, hogy az Erchyek az itteni Sárközben fekvő birtokuk után nyerhették a Sárközy nevet.}*
Akárhogyan van is azonban a dolog, az oklevelekből ismeretes Erchyek mára XV. században az ország különböző tájaira szóródtak szét és azok között a családi összeköttetést megállapitani eddig nem sikerült.
A legkorábbi adat a XV. század elején élt Erchy Miklósról szól. Zsigmond király a szekszárdi conventhez intézett oklevelében 1406. év jan. 2. Ozorai Pipónak és testvéreinek több tolnamegyei birtokba való beiktatását rendeli el és abban Erchy Miklóst mint királyi embert emliti._{A kérdéses birtokok: Závod, Tevel, Kovácsi, Kökényes, Baleta, Vejke, Várkony, Csókafő, Görényes, Terjék, Mucsifalva, Márkfalva, Kis Apar, Kölesd, Duna. Tur és Varasd. (A Blagay család oklevéltára. 216. 1.).}* Nem következés ugyan, hogy ő is azon a vidéken lakott, de az kétségtelen, hogy megyebeli birtokos, nemes ember volt._{Kir. ember csak nemes ember lehetett. Ezért nem tartozhatott a családhoz az az Erchy Balázs, a ki 1419-ben jobbágya volt Losonczy Lászlónak a komárommegyei Császáron és a vérteskereszturi apátnak Losonczy elleni panaszos ügyében szerepelt. (Fejér: Cod. Dipl. X. 6. 238–9.).}*
Ugyancsak királyi ember volt Erchy Pál, a kit Garay László nádornak 1440 jun. 19. a budai káptalanhoz intézett okirata emliti_{Orsz. Levéltár Dl. 14383.}* továbbá Erchy András, a kiről Hunyadi Jánosnak 1452 szept. 1. a bácsi káptalanhoz irt oklevele tesz mint kir. emberről emlitést._{Orsz. Levéltár: Dl. 16757.}* Ugyancsak királyi ember volt 1463-ban Erchy Miklós, a kit Mátyás királynak a budai káptalanhoz 1463 márcz. 9. intézett oklevele nevez meg és mint ilyen a fehérmegyei Ercsivel szomszédos Érd és Berki községben szerepelt._{Batthyány cs. köpcsényi ltára. Lad. 23. 14. 3.}* Ugyanezen a vidéken volt birtokos Erchy György, mert a váczi káptalan 1464. jun. 3. jelentést tesz Mátyás királynak az egyrészt a nyulszigeti apáczák, másrészt Erchy György («filii condam Sebastiani de Gethe») és társai közt a Taksony és Haraszti közötti sziget iránt folyó ügyben megejtett helyszini szemléről._{Orsz. Levéltár: Dl. 36438.}*
Az eddig felsoroltak nagyjában mind egymáshoz közel fekvő vidékeken éltek. Az országnak egész más részében tünik fel egy Erchy János az 1475–95. közötti években. Az abauj megyei Buzita községben nemcsak birtokos volt, de ott is lakott; valószinüleg beházasodás utján került oda.
1479-ben nejével Apolloniával Szemerén (Abaujm.) egy nemesi curiát és egy elhagyott jobbágy telket vett zálogba a Szemeréktől._{Jászói kvt. lev. Fasc. I. Nr. 7.}* 1485-ben Komjáthy Lászlótól, annak komjáthi részét akarta megvenni Tornamegyében, de annak a többi Komjáthyak ellentmondtak._{Jászói kvt. lev. Prot. A. fol. 49., 71., 74.}* De az abaujmegyei tartózkodás rövid lehetett, mert 1489-ben már Erchy János buzitai részeibe Thurzó Teofilt igtatták be (a ki ezenfelül a restei, kányi, kácsiki, csebi, kalnári birtokokat is kapja, a restei és buzitai vámmal)_{Jászói konv. lev. Statutoria F. f. I. N. 29.}* és ettől fogva nincs is többé Abaujban az Erchy családról emlékezet, mint birtokos ott többé elő nem fordul. Utoljára 1495-ben emlitik, a mikor Kardos Andrást Buzita, Kány, Reste stb. helységekben levő részbirtokaiba igtatták be – a minek többek között Erchy János is ellene mondott._{Leleszi kvt. lev. Act. 1495. Nr. 30.}* Meg kell e helyen még az alább elmondandók czéljából azt is jegyezni, hogy 1479-ben Erchy János felesége_{Feleségei talán Komjáthy vagy Szemere leányok lehettek, mert ezektől a családoktól szereztek birtokokat. Szemere János 1460. esztergomi várnagy, fia Kelemen 1483. visegrádi várnagy volt – előbbinek 10, utóbbinak 8 gyermeke ismeretes. (Nagy Iván, Magy. Csal. X. k. 597–8.1.)}* Apollonia, 1485-ben pedig Katalin néven szerepel, a családi név felemlitése nélkül, az utóbbi évben általánosságban, közelebbi megjelölés nélkül, utódait is emliti az oklevél.
Miután Erchy János Abaujban többé nem szerepelt, ennélfogva nincs kizárva, hogy az az Erchy János, a kiről 1499 máj. 8. van szó – a mikor Pest város birái Rakaczai Gábor részére, a közte és Erchy János közt folyt bizonyos végrendeleti ügyben történt tanukihallgatásról bizonyság levelet adnak ki – vele azonos személy lehet._{Hazai oklevéltár 374. sz. (Eredetije a Keczer cs. lapispataki levéltárában.).}* Erről azonban közelebbi adatok nincsenek,_{A XVI. században a Tisza mentén is feltünik az Erchy családnak egy ága.
1549-ben Eöz János felesége Kata pert indit Tisza-Ujlaki Erchy János ellen, mert ez állitólag halálra verte első férjét Kisváthy Jánost. (Leleszi Lev. fasc. 6. Nr. 38.) A családnak egy másik tagja Erchy Gáspár de eadem Ujhelyi Katát vette feleségül és Ugocsamegyébe költözött; Visza-Ujlakon nemesi udvarhaza volt, a mely felett 1553-ban Oroszy Demeterrel törvénykezett, ki azt zálogjogon magának követelte. Gáspár már a tiszaujlaki előnevel is kezdte használni, azonban fia Bertalan «de eadem Erch» nevén szerepel és 1594-ben ujlaki birtokát Lónyay Ferencznek zálogba adta, csupán a curiát tartotta meg lakóhelyül. Leszármazásuk a következő:}

_{Ercsi Erchy Gáspár (máskor: «de Tisza-Újlak») 1553 (Ujhelyi Kata); II. Gáspár 1573 †; Bertalan él 1574. † 1579 (Helmeczy Margit); János sz. 1575; Zsigmond él 1648 körül; III. Gáspár 1676; II. Zsigmond 1713; László; IV. Gáspár; Gábor sz. 1577 †;}

_{Azonban sem a XV. sem a XVI. században szereplő Erchyek között a rokonai teljes összeköttetést megállapitani nem lehet; annak az ágnak a leszármazását, mely utóbb Sárközy néven élt tovább, szintén csak a XVI. század legelső éveitől ismerjük. Nagy Iván 1901. évf. 51. lap. K. A. közlése. Adatok Leleszen és az Ujhelyi cs. levéltárában (Orsz. Lev.) találhatók. Komáromy A. A br. Perényi cs. levéltárából. (Tört. Tár 1896. 699.).}* legalább kutatásaimban ilyenekre nem tudtam akadni.

***

A Nádasdi Sárközy család első teljesen bizonyos ősapja az az Albert mester volt, ki szerencsés közszereplésével családjának nemcsak jelentékeny vagyont, de régi nemességéhez, az akkori szokás szerint, czimert is szerzett.
Származásáról bizonyosat nem tudunk. 1504-ben tünik fel először: panaszt tesz II. Ulászló király előtt, hogy mikor özv. Korompai Nehéz Péterné Zsófia ügyében 1504-ben Budán járt, Podmanyni Podmanyczky Mihály, a király udvari embere (aulicus), a Duna partjára csalatta, onnan erőszakkal lakására vitette és ott többek segitségével véresre verette._{Orsz. Levéltár D1. 21369. sz. A dolog előzményeiről ez oklevél semmit sem mond.}* Miután az oklevél már «Nobilis Albertus Sarkewzy de Nadasd» néven emliti, ennélfogva kétségtelen, hogy már ekkor nemes ember volt és az előnevet adó faluban_{Nádasd a Csallóköz pozsonymegyei részében, a Duna mellett fekvő kis falu.}* birtokos lehetett, vagy talán ott is született. Minden esetre erről a vidékről kellett származnia, mert a Nehéz család is a Csallóköz feletti vidéken volt otthonos, maga Nehéz Péter pedig 1465-ben komáromi várnagy volt._{Orsz. Lev. Neo. reg. acta fasc. 7. Nr. 24. vagy Dl. 16086. Wenzel: Tata fénykora 57. lap. közli az oklevél szövegét is a hely megjelölése nélkül.}* Hihető tehát, hogy itt kerülhetett Sárközy Albert is Nehéz Péter és illetőleg annak özvegye környezetébe.
Épen igy nem bizonyos szüleinek a neve sem. Abból a körülményből, hogy mint látni fogjuk, a többi között volt egy János nevü fia és egy Apollonia nevü leánya, azt lehetne következtetni, hogy a fentebb (1479.) emlitett Erchy János és neje Apollonia lehettek szülei, de mivel ezek a Csallóköztől távol eső vidéken szerepeltek, ezt sem lehet közelebbi adatok hiján, bizonyosra állitani._{Ezt a feltevést támogatja az is, hogy a János név Albert utódainál 7 nemzedéken át mindig előfordult, a mi talán szintén nem egész véletlenség.}*
Hogy a Nehéz családdal milyen viszonyban volt Sárközy Albert, azt nem tudjuk; de az emlitett 1501-iki dolog után csakhamar olyan pártfogóra tett szert, a ki mellett nemcsakhogy az emlitetthez hasonló sérelmektől nem kellett tartania, de a kitől egyuttal megfelelő emelkedést is remélhetett._{Özv. Nehéz Péterné még 1505 jan. 24-én is élt. (Esterházy J. gr. Az Esterházy csal. oklev. 136. lap.}* Tanult, iskolázott ember volt, mert hiszen a «mester» (magister) czimet viselte és ez természetesen a legjobb ajánló levél volt mellette. 1506. marcz. 18. már Szentgyörgyi Péter gróf országbiró és erdélyi vajda titkára volt_{Esterházy J. gr. Az Esterházy csal. okl. 140. lap. (A budai kamarai levéltárban az esztergomi káptalan 1653. átirata.).}* és ezzel vetette meg későbbi szerencséjének alapját, mert úgylátszik a vajdának kedves embere lehetett, a ki további pályafutásában mindenkor támogatta._{Szentgyörgyi Péter gróf 1499. lett erdélyi vajda, 1500-ban Geréb Péter helyett országbiró, 1510-ben tette le végkép a vajdaságot. (Turul 1887. 52. lap.) 1516. halt meg. (Jedlicska. Kiskárpáti Emlékek II. köt. 12. 1.).}*
Igy alig töltött néhány évet a vajda közelében, ez már czimerlevelet eszközölt ki számára II. Ulászló királytól. A czimerlevél Nagy-Szombatban 1510 okt. 10. kelt és benne Szentgyörgyi Péter gróf kérelmére II. Ulászló király Nádasdi Erchy Albert mesternek, Szentgyörgyi és Bazini Péter gróf erdélyi vajda és székelyek ispánja titkárának és unokatestvéreinek: Györgynek, Lőrincznek, Mihály, zágrábi őrkanonoknak, Mártonnak és Gálnak czimert adományoz. Az oklevél szavai szerint: «jóllehet mint állitják, már eddig sem tartották őket nem nemeseknek» (quamvis ut asseritur etiam antea non ignobiles habeamini), a király őket ujra megnemesiti és nekik a következő czimert adományozza: jobbra dülő vágott tárcsa paizs, alsó vörös mezejében arany liliom, jobbról balról egy-egy fehér rózsától kisérve; a felső kék mezőben az alsó vörös mezőből kiemelkedő természetes szinü, első lábait felemelő, vérző torkán arany nyillal átlőtt farkas_{A Siebmacher: Der Adel von Ungarn (157. lap 124. tábla) cz. munkában tévesen medvének van jelezve; igaz, hogy az eredeti képen nem igen lehet felismerni, de a szövegben farkas van. Ugyanigy tévedett Kiss István is a Turul 1903. évf. 123. lapján.}* van, a kék mező felső sarkaiban hatágu arany csillagtól kisérve. A paizson arany koronás és vörös-arany takaróval ellátott csőrsisak van, a melyből a czimerképhez hasonló farkas emelkedik növekvően ki. A czimer zöld alapon kékkel és feketével diszitett háttérrel van ellátva, a melyet – a jobb és bal felső sarokban rózsaszinü diszitéses – arany keret vesz körül; a keret felett kivül egy feszület van elhelyezve. A czimer teljesen szabályos és még nem mutatja azt a hanyatlást, a mely ebben a korban a czimer ábrázolásban beállt. Méretei helyesek, kiállitása elég ügyes és gyakorlott festőre vall._{Kivévén a czimerben levő farkast, a melyet alig lehet felismerni s amelyet hasonmásunk sem ad hiven vissza.}* Az oklevél eredetije hártyára van irva, róla kék-vörös-fehér selyem fonálon töredékes viaszpecsét függ le. Eredetijét a Magyar Nemzeti Múzeum levéltára őrzi, teljes szövege a következő:

Wladislaus dei gracia rex Hungarie et Bohemie etc. (tibi fideli) nostro nobili magistro Alberto Erchy de Nadasd, secretario fidelis nostri spectabilis et magnifici comitis Petri comitis de Sancto Georgio (et de Bazin) parcium regni nostri Transsylvanensium wayuode et Siculorum nostrorum comitis salutem et graciam. Excelsa principum consuevit dignitas inter cetera suorum operum gesta hanc curam habere precipuam et ad id studiosius suam intencionem divertere, ut suorum subditorum condicione et statu pensatis unumquemque juxta laborum merita ad alciores honoris gradus felicioresque provehat successus sed et ad uberiorem honeste dignitatis famam attollat, ex hoc enim principum augetur fastigium, quo dignioribus conspiciuntur presidere personis. Ad universorum igitur tam presencium quam futurorum noticiam harum serie volumus pervenire, quod nos cum ad humillime supplicacionis instanciam eiusdem fidelis nostri Petri comitis wayuode nostri Transsylvanensis per eum pro tui parte nostre propterea porrecte maiestati tum etenim consideratis tuis fidelitatibus et fidelium obsequiorum gratuitis meritis quibus tu uti didicimus maiestati nostre, sacroque nostro regio diademati sub locorum et temporum varietate studuisti, eoque ferventius et diligentius imposterum studebis complacere, quo te et tuos singularibus honorum graciis per nostram maiestatem conspexeris fore insignitos, te ergo ac per te Georgium, Laurencium, magistrum Michaelem custodem et canonicum ecclesie Zagrabiensis, Martinum et Gallum fratres tuos patrueles, vestrosque heredes et posteritates universas, quamvis ut asseritur eciam antea non ignobiles habeamini, de nostre plenitudine regie potestatis denuo et ex novo duximus nobilitandos et nobilitamus per presentes, vosque cetui verorum nobilium regni nostri aggregamus et annumeramus, tibique prefato Alberto et per te Georgio, Laurencio, magistro Michaeli custodi et canonico dicte ecclesie Zagrabiensis ac Martino et Gallo fratribus tuis patruelibus, vestrisque heredibus et posteritatibus universis hec arma seu nobilitatis insignia: scutum videlicet triangulare, cuius campus duos eolores habet, rubrum in ima scuti parte, in suprema vero celestinum, porro in rubro scuti campo in medio lilium est, ab utroque latere duabus rosis candidis cinctum; in celestino vero seu acreo campo hoc est in superiori scuti parte lupus est ex ipso rubeo campo medius exiliens, pedibus anterioribus in sublime levatis, guttur cruentum telo seu sagitta transfixus; in duobus denique superioribus angulis scuti non procul a capite lupi duo sidera nitentia micant, totumque internum clipei spacium suo splendore illustrant, supra quam quidem scuti formam galea (est suo) colore (depicta) supra galeam corona, ex corona similiter lupus ...................................................

sublime prorumpit ex quaquidem galea qua corona ...........................et totam scuti formam circumquoque amplectitur, sicut hec in principio seu capite presencium litterarum nostrarum suis appropriatis coloribus depicta sunt et ex certa nostre maiestatis gracia dedimus, donavimus et contulimus, immo ex abundanciori nostre specialis gracie plenitudine concedimus donamus et elargimur, ut vos vestrique heredes et posteritates universe predicta arma seu nobilitatis insignia more aliorum armis utencium a modo deinceps ubique in preliis, hastiludiis, duellis, torneamentis ac aliis omnibus exerciciis nobilitaribus et militaribus necnon sigillis, annullis, velis, cortinis et generaliter in quarumlibet rerum et expedicionum generibus sub mere et sincere nobilitatis titulo, quali vos ab universis et singulis cuiuscunque ................... status, gradus vel dignitatis existant insignitos dici, nominari ac teneri volumus atque etiam reputari ferre et gestare omnibus et singulis graciis, privilegiis, honoribus et libertatibus, prerogativis et immunitatibus, quibus ceteri proceres nobiles milites et militares homines regni nostri aut alias armis utentes quomodolibet consuetudine vel de iure freti sunt et gavisi, frui et gaudere possitis atque valeatis, heredesque vestri et posteritates universe valeant atque possint ex presenti nostra annuencia et gracia speciali. In cuius rei memoriam firmitatemque perpetuam presentes litteras nostras secreto sigillo nostro quo ut rex Hungarie utimur impendenti communitas duximus concedendas. Datum in civitate nostra Thirnauiensi feria quinta proxima post festum beati Dionisii martiris, anno domini millesimo quingentesimo decimo, regnorum nostrorum Hungarie etc. vero anno vigesimo, Bohemie vero quadragesimo.

Relacio venerabilis domini Philippi More, prepositi Agriensis, secretarii, regie maiestatis.
A czimerlevél a hajtásoknál kissé megrongálódott és e miatt nem lehet a szövegben pontozott részeket elolvasni, de ettől eltekintve, teljesen ép.

NADASDI ERCHI MK. SÁRKÖZY ALBERT CZIacute;MERE 1510-BŐL.

Hogy a czimerszerző a már emlitett Sárközy Alberttel azonos személy, azt minden kétségen felül igazolja egy másik oklevél, a mely családtörténeti tekintetben majdnem egyenlő fontosságu a czimerlevéllel. A következő 1511. év nov. 19. előtti egyik napon ugyanis Szentgyörgyi és Bazini Ferencz és Farkas grófok azokért a szolgálatokért, melyeket nekik, különösen bizonyos birtokaik és birtokjogaik visszaszerzésében
a kir. curiában tett, a Pozsony vármegyében, a Csallóközben fekvő Nádasd falut minden tartozékaival és hasznaival együtt «Magister Albertus Saarkewzy alias Erchy de Nadasd»-raés maradékaira ruházták; az erre vonatkozó örökvallást 1514. apr. 11-ikén II. Ulászló király is megerősitette és 1515. jan. 1. abba az adományost pozsonyi káptalan be is iktatta._{Pozsonyi káptalani levéltár. Cap. 4. Fasc. 1. Nr. 4. Országos Levéltár. Liber Regius Nr. 39 p. 440–445. Teljes szövegü átirata az 1511., 1514., 1515. évi okleveleknek, melyeket 1536-ban I. Ferdinand, 1743-ban Mária Terézia is megerősitett.}* Az örökvallásban fel vannak emlitve Sárközy Albert felesége Katalin,_{Családi neve ismeretlen.}* továbbá gyermekei; Zsigmond, János, Anna és Apollonia is.
Feltünő jelenség, hogy mig Sárközy Albert már 1504-ben és azóta is mindig használta a Nadasdi előnevet, addig annak és pedig az oklevél szavai szerint: az egész falunak, csak most jut birtokába. Miután akkoriban előnevet csakis valóságos birtoklás után szoktak fölvenni, ennélfogva ott okvetetlenül előbb is kellett valami birtokrészének lennie._{Nadasdot 1397-ben Zsigmond király a Malath családnak adományozta. (Turul VI. 3. Ortvay, Pozsony város története III. k. 331. 1. Fejér. Codex Diplomaticus X. II. pag. 523.); 1479-ben a Salamon nemzetségnek is volt ott birtoka. (Esterházy János gr. Az Esterházy-család, 9. lap). Jelenlegi határa 2079 khold és kisebb birtokosoké.}*
De volt Sárközy Albertnek máshol is birtoka, mert 1518 jun. 25. a Trencsénmegyében fekvő Wezka községben egy nemesi kuriáját egy lakott és egy puszta jobbágy telekkel eladta 50 m. frt-ért Sárkán Pálnak;_{Orsz. Levéltár Dl. 23057. sz. nyugtát állit ki.}* ennél az eladásnál is még a néhai Szentgyörgyi Péter gróf titkára czimet viseli. Mikor és hogyan szerezte ezt a birtokot, nem tudjuk; de ott még 1549-ben is volt része utódainak.
Ugyancsak volt birtoka a trencsénmegyei Szlopnán is, erről azonban bővebbet nem tudunk._{Lehoczky. Stemmatographia 151. lap., egyuttal mint personalist is emliti 1518-ban.}*
Daczára azonban annak, hogy pártfogója Szentgyörgyi Péter gróf 1516-ban meghalt, emelkedése a hivatalos pályán és a vagyonszerzés terén még csak ezután kezdődött, az uj király, II. Lajos korában.
Igy 1519 apr. 1. már mint a királyi ügyek igazgatója szerepelt özv. Kinisy Pálné sz. Magyar Benigna ügyében;_{Egyetemi könyvtár kéziratgyüjteménye. Litterae et epistolae originales (E. chart.).}* továbbá ugyanabban az évben a szent korona ügyésze és a kir. ügyek igazgatója (fiscalis sacrae coronae et director causarum regalium) czimet viseli, a mikor hivatalos állásánál fogva a nádor előtt egy itélet ellen tiltakozik,_{Történelmi Tár 1882. évf. 669. lap.}* Ő volt az első, a ki ezt a czimet igy egyesitve viselte._{Hajnik, A magyar birósági szervezet és perjog az Árpádok és vegyesházi királyok alatt 183. lap.}* Ugyanebben az állásban volt még 1524-ben is folyton._{Igy emlitik a következő alkalmakkor. 1519. okt. (Katona. Historia Critica Tom. XII. p. 171–172.), 1519. okt. 15. (Orsz. Lev. Dl. 21796.), 1519. nov. 22. (U. o. Dl. 23280.), 1520. (Wenzel. Az alsó-magyarországi bányavárosok küzdelmei a Dóczyakkal 85. lap.), 1521. apr. 24. (Orsz. Lev. Dl. 34317.), 1522. aug. (U. o. Dl. 23671.), 1522. okt. 24. (U. o. Dl. 23683.), 1524. máj. 3. (U. o. D1. 38792.).}*
Természetes, hogy uj állásában elég alkalma nyilt a vagyonszerzésre is. Tehetségét mind inkább érvényre juttathatta és igy a megfelelő jutalmak sem maradhattak el. Az ország különböző részeiben szedte össze birtokait, a hogy arra éppen a kedvező alkalom itt, vagy amott kinálkozott.
Igy 1519. szept. 17. királyi adományt nyert Zombory Pál magvaszakadtával a zemplénmegyei Zombor községben a koronára háramlott részjószágra, a melybe Zsigmond, János és Kristóf nevü fiaival együtt 1520 aug. II. a leleszi convent Fekésházy Ferencz kir. ember közbenjöttével, Reyczeghy János és György ellenmondása mellett, be is iktatta._{Leleszi Convent Lev. Inv. Statutor. Fasc. 4. sub Litt. S. Nr. 137. Zombor Tokajtól nyugatra van.}*
1519 nov. 25. Bathyáni Ferencz főpohárnok mesterrel közösen kaptak királyi adományt a rokon-gyilkosságba esett Bolthy Jánosnak a szabolcsmegyei Bolth falubeli, továbbá: Kis Bolth, Zylastheleke, Agostontheleke, Kwnsertheleke, Gewrgtheleke és Zentlélektheleke pusztákra kiterjedő birtokára. A beiktatást 1520. apr. 10. ugyancsak a leleszi convent végezte Kemechey Mátyás kir. ember közbenjöttével és a volt tulajdonos tiltakozása mellett._{Leleszi Conv. Lev Reperies Statutor. Orig. sub. Litt. S. Nr. 138. Bolth, ma puszta Hadházától éjszakra.}*
1522-ben Nagy Töre barsmegyei falu teljes birtokába iktatta be kir. adomány alapján a garam-szent-benedeki convent, többek ellenmondása mellett._{G. Szentbenedeki Conv. Lev. F. 2–35. Sub. F. 86. og. Nagy-Tőre, Léva alatt van a Garam partján.}* Ez az oklevél emliti először Sárközy Albertet mint itélőmestert (prothonotarius);_{Az eredeti oklevelet nem volt alkalmam látni és így közelebbit róla nem tudok.}* mig utóbb ismét mint a kir. ügyek igazgatója szerepelt. Igy 1523. szept. 13. már ismét mint ilyent emliti az az oklevél, a melyet Visegrádon állitott ki II. Lajos király és a melyben a szabolcsmegyei Penyzleg és Jákó falukban levő és néhai Pethenyeházay Tamás tulajdonát képezett, teljes birtokokat Sárközy Albertnek, továbbá Zsigmond, János, Kristóf és Mihály nevü fiainak adományozza. A birtokba 1524. apr. 27. a leleszi convent iktatta be, Dersy Jób kir. ember közbejöttével. Jákón Ibrányi István ellentmondott._{Leleszi Conv. Lev. Statutor. sub. S. Fasc. 4. Nr. 136. A Turul 1884. évf. 52., még 1533-ban is élőnek állitja Petneházy Tamást.}*
1524. jun. 23. a pozsonyi káptalan jelenti, hogy II. Lajos királynak, 1524. máj. 3. kelt adomány levele alapján Nadasdi Sárközy Albertet a kir. ügyek igazgatóját, a nádasdi határban fekvő 12 hold rét birtokába, a király gellei jobbágyainak ellentmondása mellett beiktatta._{Orsz. Lev. Neo. reg. Act. Fasc. 445. Nr. 1., vagy ujabban Dl. 38792. sz.}*
1525-ben királyi megerősitést eszközölt ki néhai Szentgyörgyi Péter grófnak egy korább örökvallására, a melylyel az a pozsonymegye Csataj községben levő ú. n. Scindelhoff nevü teljes nemesi curiát, valamint az Ag˙thfölde nevü földeket és Ag˙threthe nevü réteket Sárközy Albertre, a kir. ügyek igazgatójára ruházta._{Pozsonyi kápt. lev. Cap. t. Fasc. 9. Nr. 13.}*
Ugyancsak 1525-ben II. Lajos király még egy megerősitést adott ki Sárközy Albert és fia Kristóf, továbbá neje Katalin és leánya Magdolna számára Alsó-Borsos, Kis-Borsos, Alsó Pokol, Felső-Pokol és még több birtokra._{A szombathelyi kápt. levéltárban levő egykoru rongált másolat. Alig olvasható.}*
Még a szomorú emlékezetü 1526. évből is maradtak fenn birtokügyeire vonatkozó adatok. Úgy látszik a Nádasddal szomszédos Gyorcsoka nemeseivel volt baja és eskü megitélés, oklevél felmutatás forgott szóban._{Pozsonyi kápt. lev. Cap. 28. Fasc. 8. Nr. 5. és Cap. 28. Fasc. Nr. 23.}* Ugyancsak 1526-ban Vajai Ibrányi Miklós panasza folytán a leleszi konvent Báthory Andrással, Kállói Vitéz Jánossal, Sárközy Albertet is perbe idézte, mert hatalmaskodó módon Szent-Miklósteleke, Málcza, és Tóthteleke szabolcsmegyei pusztákon panaszosnak ottani rétjeit lekaszáltatták._{Nemzeti Múzeum. Ibrányi levéltár. Fasc. 21. Nr. 4. Anni 1526.}*
Bekövetkezett azután a mohácsi gyásznap. A végzetes csapás nemcsak a nemzetet, de annak minden legkisebb tagját is a porba sujtotta!
Sárközy Albert reményei is szétfoszlottak és birtokai – a melyek a három részre szakadt ország legkülönbözőbb pontjain feküdtek – kevés kivétellel hamarosan veszendőbe mentek. Három úr közül csak egyhez pártolhatott és igy birtokaiból is csak azt tarthatta meg, a mi az alá tartozott. Nadasdot, az ősi fészket, az ellenség dühe elöl, minthogy a Csallóközbe esett, megvédte az ezt körülzáró viz és ezenfelül védőbástyája volt Komárom és Győr erős vára, majd később Érsekujvár zárta be a háromszöget.
Birtokainak Bécshez való közelsége miatt is Ferdinándot kellett urának fogadnia és alatta is mint itélőmester szolgált. I. Ferdinándnak egy 1528. jul. 3. Budán kelt oklevelén, a melyben Bornemissza János berkii és érdi birtokrészeit, melyeket annak halála után Nádasdy Tamás budai várnagy és Mayláth István elfoglaltak, Ákosházi Sárkán Jánosnak és Ferencznek, valamint több társaiknak itéli oda és meghagyja a budai káptalannak, hogy a birtokrészeket foglalja vissza és abban a nevezetteket iktassa be Sárközy Albert mesternek, mint itélőmesternek az aláirását ismerjük fel._{Az oklevél papirra irt eredetije Rudnyánszky Dezső br. birtokában van (Dőry-Patlan). Régi jelzése Nr. 1392. Fasc. 88. Pest. Úgy látszik, a kihalt Czobor család levéltárából származik.}*

Ugyanebben az évben még a gyorcsokai nemesek ellen is Ferdinándhoz folyamodott védelemért, mert azok Nádasdhoz tartozó Alsó-Borsos nevü rétjét erőszakkal elfoglalták._{Pozsonyi kápt. lev. Cap. 28. Fasc. 8. Nr. 30.}* Ez az utolsó életjel, a mit róla az oklevelek megőriztek; 1536-ban felesége már özvegy volt és mint ilyen élt még 1549-ben is._{Orsz. Lev. Neo reg. acta fasc. 357. Nr. 35.}*
Az 1510-iki czimerlevélben felsorolt unokatestvérekről közelebbi bizonyosat nem igen tudunk, pedig nem lehetetlen, hogy ezek is tovább származtatták a családot. Egy Sárközy György 1546-ban Pozsonyban teljes hatalmu megbizást kapott Drahoveczky Lászlótól;_{Pozsonyi kápt. lev. Prst. 7. Ver. V. 8. Extra ser. fol. 7.}* 1540-ben pedig egy Sárközy Márton győri várnagy volt,_{Győri kápt. lev. Felvallási jkv. I. 50, 1. (Villányi, Győr vár stb. 12. lap.).}* közelebbi adatokat azonban nem ismerünk róluk. Sárközy Mihály 1510-ben már, mint láttuk zágrábi őrkanonok volt; az volt Lukács püspök (1500–1510.) és még Erdődy Simon zágrábi püspök idejében (1518–43.) is._{Kercselich. Hist. Cath. Ecclesiae Zagrabiensis, 213., 223. lap.}*
Sárközy Albert gyermekei az oklevelek tanusága szerint: Zsigmond, János, Kristóf, Anna, Appolonia, Mihály és Magdolna voltak. Ezek közül a legtöbbnek további sorsáról, leszármazóiról semmit sem tudunk.
1555-ben Sárközy Zsigmondnak (alias Nagy) a pozsonyi előljárósággal volt dolga _{Pozsonyi kápt. lev. Pret. 10. Fol. 179.}* de ennél többet erről sem hallunk. A leányok közül Magdolna, Sághy Imre felesége lett és virágzó családott alapitott._{Utódaiból Sághy Imre még 1756-ban is tartotta a rokonságot Sárközy Antallal.}*
A legkisebb fiu – ha az oklevelek sorrendje helyes – Mihály volt, kiről 1523-ban a szabolcsmegyei birtokokba való beiktatásnál van emlékezés. Közel fekvő gondolat, hogy ez a Mihály azonos személy azzal a Sárközy Mihály ajnácskői kapitánynyal, a ki Bebek Györgytől 1561. febr. 22. Boldogkő várát 10,500 frtért zálogba kapta és abba és tartozékaiba a jászói convent 1561. nov. 12. be is iktatta;_{Orsz. Lev. Neo reg. acta fasc. 614. Nr. 17.}* 1562-ben.
Baloghvárnál Bebek Györgygyel együtt török fogságba esett és onnan többé nem is tért vissza sohasem. Istvánffy szerint (Historia, 1685. kiadás 264. 275. lap.) elfogatása után a füleki bég agyba-főbe verte buzogányával és azután sok kinzások között kivégeztette; Forgách szerint azonban Bebekkel együtt a bég Konstantinápolyba küldötte. Az eddig rendelkezésünkre álló adatokból azonban a személyazonosságot megállapitani nem lehet. Mellette szól az, hogy felesége Márkházy Orsolya volt, a Márkházyak pedig régi komárommegyei család voltak._{1532. Márkházy Ambrus György komáromi főispán. (Gyulai, Törökvilág Komárommegyében 44. lap.) 1616–17. Markházy Márton alispán (U. o. 45. l.); 1617–21. Markházy Imre alispán (U. o. 45. l.). Markházy Pál 1585-ben a szultánnak erdélyi fejedelem jelöltje volt. (Szilágyi Magyar Nemz. Tört. V. k. 463. l.).}* Az oklevelek Mihálynak egy Boldizsár nevü testvéréről is szólnak. Sárközy Albertnak azonban ilyen nevü fiát nem ismerjük és igy a kérdést nem lehet véglegesen eldönteni._{Az ide vonatkozó oklevelekből az ajnácskői kapitány családi összeköttetéseiről a következő nemzedékrend töredék állitható össze:}

_{Sárközy N.; Mihály ajnácskői kapitány 1561-ben Boldogkővárát szerzi; 1562-ben Bebek Györgygyel Baloghvárnál török fogságba esett (Markházy Orsolya); Boldizsár 1565, 1575, 1578; Kelemen 1565; János 1565, 1575, 1578 †}

_{Mihálynak fia János Boldogkővárát (Abaujm.) már 1575-ben elcserélte Forgách Imréné sz. Perényi Erzsébet szőllősi (Ugocsam.) birtokáért (Orsz. Lev. Neo. reg. act. fasc. 75. Nr. 1.), ezt azonban több más javakkal Czobor Imre nádori helytartó és neje Perényi Borbála, mint néhai Forgách Imréné örökösei 1578. visszacserélték Boldogkőért (U. o. fasc. 1681. Nr. 16.); majd még ugyanabban az évben Sárközy János Boldogkőt és tartozékait Seryény Mihálynak adta cserébe, Seryény Mihályné sz. Tornaly Anna; Szent Mihályon és Jákórészen (Sárosm.) fekvő birtokrészeiért és 5300 frtért (U. o. fasc. 562. Nr. 29.). Sárközy Jánosnak utódai nem maradtak, mert mindkét ágon való ivadékai kihaltával 1630-ban Esterházy Miklós nádor Boldogkő-Ujfalun levő kuriáját Várkony Jánosnak adományozta (Jászói lev. Prot. stat. 6. fol. 161–164. Originale. V. Fasc. 1. Nr. 28.), a miből világos, hogy a pestmegyei Tápió-Szelén birtokos Sárközyek nem lehetnek ennek utódai, mint az a Turul VI. évf. 42. lapon közölve volt. A fent közölt leszármazást igazolja még a következő oklevél: Országos Levéltár Neo reg. act. fasc. 29. Nr. 80.}*
SÁRKÖZY IMRE.

VEGYES.

Egy XIV. századi városi pecsét, mint pecséttani különlegesség._{E czikket, bár sem hangjánál, sem szinvonalánál fogva nem illik folyóiratunk keretébe, szóról-szóra közöljük, nehogy szerzője részrehajtásról vádolhassa a személyesen is érdekelt szerkesztőséget. A választ rá a következő közlemény tartalmazza, amelylyel a vitát lezárjuk. Szerk.}*

(Válasz Varjú Elemér-nek: «Az esztergomi szenátorok társaspecsétje» cz. czikkében koczkáztatott magyarázataira.)

A «Turul» idei évfolyamának 2. füzetében, mint a fenső czim alatt Esztergom városának egy, 1337. márcz. 3-án kelt oklevelén_{Anjukori Okmt. III. k. 324. 1. (nem pedig 124. 1., a mint azt a Turul 3. füzete – 139. 1. – tévesen állitja.)}* függő, eddig ismeretlen pecsétet mutattam be, a nélkül, hogy még csak távolról is megkisérlettem volna, hogy a pecsétnek, mint ilyennek, az oklevélen való különös megjelenését közelebbről, vagy bővebben magyarázzam, de főleg, hogy ezen igazán érdekes jelenséget megfejtsem.
Mert őszintén megvallva, ez a kérdés egy kissé nehéz!
Csak annyit emlitettem, «hogy az oklevél kiállitásakor az emlitett pecsét – valami okból nem állott a tanács rendelkezésére» és ezért pecsételték meg az ismertetett módon.
Végül azt, hogy: «Esztergom városának lakosai ezen időben, olaszok lévén talán nem tévedünk, ha azt állitjuk, hogy a pecsételés ezen alakja olasz jelleget hord magán.»
Azt gondoltam, hogy szolgálatot teszek vele a pecséttannak, ha közelebbi magyarázat, vagy esetleg hosszas időt igénybe vevő kutatásokon nyugvó megfejtés – ha ez egyáltalában lehetséges – nélkül közlöm is. Úgy véltem, hogy esetleg avatottabb szaktekintély, vagy akár egy szerencsés véletlen idővel megadhatja a birálatot kizáró, nyugodtan elfogadható megoldást.
Folyóiratunknak idei 3. füzetében Varjú Elemér – legnagyobb örömömre – a fentidézett czimü czikkében csakugyan «megkisérti a szokatlan körülményeknek, melyek közt az megjelenik, megvilágositását.»
De kénytelen vagyok mindjárt ki is jelenteni, hogy iparkodása – legnagyobb sajnálatomra – csak kisérlet maradt és hogy még ezen kisérlet is felette gyarló.
Nem szokásom és nem kedvelem a vitatkozást különösen ott, a hol arra szükség nincsen. Most is szó nélkül hagynám Varjú Elemér urnak magyarázó czikkét; de nem tehetem ezt azért, nehogy akárki is azt higyje, hogy én az abban elmondottakból tanulhattam valamit; vagy hogy az abban elmondottakat elfogadom, helyeseknek tartom.
Sőt olyan lényegbe vágó tévedéseket tartalmaz, hogy ezek szinte kihivják maguk ellen a a megérdemlett helyreigazitást.
Varjú ur részemről igen merész dolognak tartja, azt feltenni, hogy az oklevél irása idején ne tudták volna, megvan-e a város pecsétje, vagy nincs? Engedelmet kérek, de ezt én sehol sem állitom!
Szerintem tudniok kellett, hogy «– valami okból – nem áll rendelkezésükre» és azért pecsételték meg az ismertetett módon. Ez részemről, egy egészen általános megjegyzés, a mely minden helyes megfejtésnek szabad teret és utat nyit és hagy.
Én tehát a merész feltevések mezejére nem léptem. De a mint az alábbiakban látandjuk, magyarázó Varjú urnak a feltevései még a merészeknél is merészebbek.
Sorrend szerint veszem azokat.
Felteszi az esetet, «hogy a pecsétnyomó épp akkor tünt volna el (pedig tudja, hogy csakugyan még nem tünt volt el!) és kérdezi, «mi akadályozta (de kihagyja a «volna» folytatólagos feltételezést kifejezőt) a jelenlevő birót és esküdt polgárokat, hogy erről, valamint saját pecsétjüknek a városé helyett való használatáról ne tegyenek az oklevél végén egy záradékban emlitést?»
Felelet: Semmi sem akadályozta volna, hogy azt, nem az oklevél végén «egy záradékban» (mert ez alatt egy olyan N. Lajos-félét értek), hanem, hogy a pecsételési formulában meg ne emlitsék!
Az a következő állitása, «hogy az idegen pecsét használata a középkorban elég gyakori, még a királyi ház tagjain is megesett, hogy más pecsétjét nyomatták oklevelükre», teljesen megáll; csakhogy ezt rajtam kivül mindenki, a ki csak valamennyire való oklevelet olvasott, ő nélküle is tudja és tudnia kell azt is, hogy ez az oklevél hitelességét még nem tette kétségessé; és megint tudnia kell, hogy nemcsak propter absentiam vel carentiam Proprii sigilli, amelyet ritkitott betüvel szedetett, mintha ezenkivül más ok nem fordult volna elő és más ok egyáltalában nem is volna elképzelhető, a mely idegen pecsét alkalmazását, ha nem is feltétlen szükségessé, de mégis lehetővé tette.
Megjegyzem azonkivül még azt is, hogy ezt a ritkitott betüvel szedett formulát, így, ebben az alakban soha semmiféle cancellária, vagy más pecsételő hatóság nem használta.
Mert, ha volt pecsét, de nem állott rendelkezésre, leginkáb akkor használták «propter absentiam sigilli» vagy pedig «propter carentiam sigilli» kifejezést.
Példák:

«propter absentiam sigilli nostri presentes sub sipilla comitis Salamonis duximus concedendas.» (1273. év.)_{Árp. U. o. XII. 696.}*

«presentes autem propter carentiam sigilli nostri, sipilla reginali iussimus consigmari.» (1363.)_{Fejér, IX. 7. 523.}*

«brief versigelten mit unseren angehangenden Petschad, wan wir noch nicht aigen Insigel haben.» (1423.)_{Bécsi áll ltár, Oest. Urk. 1423. aug. 21. A pecsét Nápolyi Jankáé, a melyet Erzsébet, később magyar királyné használt.}*

«quas propter absentiam maioris secreti sigilli nostri, anulari secreto sipilla nostro consignari fecimus.» (1495. év.)_{Bécsi állami ltár, Oest. Urk. decz. 8.}*

«in absentia maioris et secreti sigilli nostri, anulari sigillo nostro obsignari fecimus.» (1559. év)_{Orsz. Levéltár, NRt. f. 446. nr. 24.}*

«in absentia maioris secreti sigilli nostri, anulari sigillo nostro impendenti communitarum.» (1564. év.)_{U. o. NRt. f. 561. nr. 26.}*
Ezen két utóbbi eset I. Ferdinánd király kanczelláriai gyakorlatában szerepel, a ki tudvalevően nagy előszeretettel pecsételtetett az ország ügyeiben is a nagy és kis gyürüspecséttel, daczára annak, hogy a nagy és kis titkos pecsét megvolt és mivel ez a gyakorlat tulajdonképen helytelen eljárás volt, azért hozta az 1546-i pozsonyi országgyülés a IX. t.-cz. 15. art. 3. és 4. pontját.
A már előbb emlitett egyéb okokra nézve, a melyek folytán más pecsét is kerülhetett az oklevélre, mint a milyennek tulajdonképpen függenie kellene, a következő példákat idézem:

«sub oppensione sigilli nostri parvi, quo nunc utimur, quia auttenticum sigillum nondum sculptum et fabricatum habemus.» (1342 aug. 3.)_{Házi udvari és áll. ltár, Bohemica.}*

«et quoniam sigillum nostrum maius de quibusdam aliis arduis negotiis regni nostri cum domino archiepiscopo Colocensi in partibus Dalmatie habemus, ideo presentes sigillo nostro apud comitem capelle nostre habito fecimus consignari.» (1358.)_{Fejér, IX. 2. 702.}*
Még érdekesebb Mária királynénak egy Budán, 1385 okt. 15-én kelt oklevelében szereplő pecsételési kivétel, a mely igy szól:

«presentes autem propter celerem expeditio-nem aliarum causarum regnicolarum nostrorum, sigillo domini Demetrii, cardinalis de Strigonio, aule nostre cancellarii fecimus consignari.»_{Eredetije a Pazonyi Elek családnak Elek Gusztáv, cs. és kir. kamarás, tart. honvédhuszár ezredesnél őrzött levéltárában. A királyné pecsétjét helyettesitő érseki pecsétnek csak nyoma van meg; a pecsét nem ugyanaz volt, mint a melyet Pór Antal a Turul 1897. 12., 13. 11. közöl, hanem jóval kisebb. Átmérője magasságban 48 mm. szélességben 26 mm. volt.}*

Továbbá

«presentes autem, propter obitum comitis Simonis de Rozgon, iudicis curie nostre et nondum electionem alterius iudicis curie nostre, celeremque expeditionem causarum regnicolarum nostrorum, sigillo prefati comitis Simonis erga protonotarium suum remanente, certis signis in eodem de novo factis, fecimus consignari.» (1414 ápr. 17.)_{Gr. Károlyi Okl. II. k. 6. o.}*
Ezek után Varjú urnak egy olyatén, az oklevéltani és pecséttani tudománynak szánt kijelentésével kell foglalkoznunk, a mely merőben tarthatatlan!
Szól pedig ezenképpen:
«De hogy abban a korban, a mely az oklevél hitelességének megállapitásánál majdnem kizárólag a pecsétre támaszkodott, valamely oklevélre merőben más pecsétet függeszszenek, mint a minőről a megpecsételési záradékban emlitést tettek, az elképzelhetetlen.»
Nos tehát, hogy bebizonyitsam, miszerint meglévő, concrét eseteket tudok arra nézve, a mit Varju ur – (az 1870-es években) nagytekintélyü Günther Miksa segitségével – elképzelhetetlennek állit mindenki elejébe, idézem a következőket:
1. Dávid dux oklevelén Szt. László királyunknak egyetlen példányban fenmaradt pecsétje függ, a nélkül, hogy a pecsételés mivoltáról a szöveg valamint is emlitene._{Ld. Fejérpataky. A kir. kanczellária az Árpádok korában, 18. 1; Kálmán kir. oklevelei, 12., 13. 1; Turul, X. 134–135. 11.}*
2. II. Géza királyunknak 1157. évi oklevelén – a hazai pecséttanban egyetlen, ismert esetként szerelő – kettős ólompecsét függ; daczára ennek a pecsételési szöveg rendes («et sigilli mei imperessione confirmare»), mintha az oklevelet a szokott pecséttel látták volna el._{Knauz, Mon. Eccl. Strig. I. k. V. tábla; leirása 111. o.; az oklevél szövege: 110–111. 1. 80. sz.}*
3. IV. Béla ifjabb király oklevelén a szokott félgömbalaku függő pecsét lóg_{Orsz. Levéltár, Dl. 144. sz.}* és mindamellett a pecsételési formula igy szól: «sigilli nostri duplicis munimine fecimus roborari».
4. Ugyancsak az ő oklevelében (1230 előtt), a melyen ugyanazon félgömbalaku, függő pecsét látható, a pecsételési formula ez: «presentem paginam concessimus, sigilli nostri impressione roborari.»_{Orsz. Levéltár, Dl. 779. sz.}*
5. II. Mátyás királynak egy 1609. évi oklevelén a papirral fedett titkos pecsét látható, holott a pecsételési formula ezt mondja: «praesentes vero, quas secreto sigillo nostro, quo ut rex Hungariae utimur, impendenti.»_{U. ott, NRt. 788: 6.}*
6. Mária Teréziának egy 1775 évi oklevelén a kis titkos pecsét függ, pedig a szöveg szerint «hasce secreto maiori sigillo nostro, quo ut regina Hungariae Apostolica utimur impendenti communitas», a nagy titkos pecséttel kellene megerősitve lennie._{U. ott, NRt. 1861: 7.}*
Végül még egy különös példát idézek. Erzsébet idősbb királynénak egy 1278. évi oklevelén, amelynek pecsételési szövege igy szól: «concessimus litteras, sigilli nostri duplicis munimine roboratas», vagyis ismert kettős pecsétjével kellene megpecsételve lennie, nem kettős pecsét függ; nem is királynői pecsét, hanem egy főurnak, a Poki nemzetségből való Miklós, erdélyi vajdának, a pecsétje függ rajta._{Orsz. Levéltár, D1. 1008. sz. A pecsétet Br. Nyáry: «A heraldika vezérfonala» cz. munkájában, 73. 1. és VI. tábla 57. ábra és ennek alapján Csoma J., «Magyar Nemzetségi czimerek» cz. munkája 143. lapján közli, az Orsz. Levéltárnak egy kopott és egy másik, töredékes példányáról. Az általam idézett teljesen ép.}*
Ime, ha tehát az előbb elősorolt esetek «elképzelhetetlenek» voltak, akkor ez a «legelképzelhetetlenebb»-nek tünhetik fel már most Varjú ur előtt.
Pedig magyarázata a képzelhető legegyszerübb. Pecsétje valahogyan elveszett, és talán az érdekeltek (vagy akárki más), Miklós vajdának a pecsétjét függesztették reá. A pecsét alján mindkét oldalt látszik a visszapörkölt selyem, fent pedig az oklevélnek eredeti fehér (sárga?) zöld szinü selymét gyömöszölték bele és igy függ az ma is. Csakhogy ez az eljárás – természetesen – hamisítás!
A mit azután Varjú ur a továbbiakban fejteget, arra nézve bátor vagyok határozottan kijelenteni, miszerint nemhogy «egészen másként áll a dolog», hanem hogy az egyszerüen sehogyan sem áll meg!
Rettenetesen kinlódik mindenféle, igazán elképzelhetetlen módok kitalálásán és arra az István ur, visegrádi várnagyra nézve – szomoru végeredményre jut, hogy az oklevélnek az esztergomi szenátorok az által, hogy az ismertetett pecsétet reáhelyezték, nem tökéletes, de «legalább részleges hitelességet» kölcsönöznek.
Pedig – «ismét a középkori viszonyokat tartva szem előtt» – feltéve, de meg nem engedve ezt az eljárást, ha esetleg igy történt volna, kérdem én, vajjon mit ért volna az ilyen részleges hitelességü oklevél István urnak a kezében? Semmit sem! Mert ez teljességgel hamisitás lett volna!
De nem tépelődöm hosszas, hiábavaló feltevésekkel. Megmondom azt, hogy mit tesz István ur, ha oklevelének pecsétje akárhogyan elpusztult volna; egyszerüen elmegy a városhoz, előadja baját, a város pedig megvizsgálja az oklevelet, és az előadottakat; jegyzőkönyveiben (ha megvoltak) megkeresi a szerződés és az oklevél kiállitására vonatkozó bejegyzést és ha ezt rendben találja, de különösen ha comes Georgius judex és a többi közül akár csak egy él is még, ezeknek meghallgatása és tanuságtétele alapján egész egyszerüen, a rendes és megszokott módon, átirásban ujból kiadja az oklevelet! Vagy pedig – akármilyen oknál fogva – teljességgel elveti István urnak a kérését.
Mert azt az egyedüli utat és módot, hogy István ur azokat, akik az oklevél kiállitásánál közremüködtek, felkérje, hogy lássák ők el pecséteikkel utólagosan az oklevelet (a mely eljárás Varjú ur szerint is csak «részleges hitelességet» nyujt az oklevélnek) és a mely eljárás közönséges hamisitás tényét képezné, én sem István urról, sem az oklevél élén emlitett városi urak részéről egyelőre még nem látom bebizonyitottnak.
Mert, ha az oklevélen valamikor, csakugyan a városnak ismert kettős pecsétje függött és az megrongálódott, az a megrongált pecsét-darab akármikor és akármely hatóság előtt több értékkel, bizonyitó erővel birt volna mint a senátorok utólagosan, «az elromlott kettős pecsét zsinórja körül (s talán a megmaradt viasz felhasználásával!!) alakitott» henger a társas pecséttel!
A városnak ismert kettős pecsétje olyan jellegzetes, bármilyen kis megmaradt töredékében oly könnyen fölismerhető, hogy István ur egészen nyugodtan bocsáthatta volna azt, a szokott vizsgálat alá, semmint hamisitásra vetemedjék!
A legvégül koczkáztatott állitásom pedig, magyarázó ur szerint semmivel sem támogatható.
Azt talán nem vonja kétségbe, hogy ebben az időben Esztergom város lakosai csakugyan olaszok voltak és igy ha pecsétünknek az irodalomban eddig ismert itáliai pecsétek között nincsen is párja, eredete, jellege mégis csak olasznak mondható; még akkor is, ha csak a véletlen szüleménye és anélkül, hogy ezzel egy eddig ismeretlen pecséttypusnak képviselőjévé kellene válnia.
HORVÁTH SÁNDOR.

Az esztergomi társas-pecsét.

(Megjegyzések Horváth Sándor urnak fentebbi válaszára.)

Horváth Sándor úrnak fentebbi «megérdemlett helyreigazitására» feleletet adni szinte feleslegesnek látszik. A kritikus urnak nincs szüksége felvilágositásra, miután ő magára nézve egyenesen sértőnek tartja azt a feltevést, hogy tőlem esetleg valamit tanulhatna vagy hogy egyáltalán helyesnek tarthatná azt, amit én mondok. Még kevésbbé van erre szükségük a szakembereknek; nekik Horváth úr diplomatikai és pecséttani ismeretei felől a birálat sem mondhatna többet, mint amennyit az önérzetes hangu «Válasz» elárul. Ennek daczára sem térhetek ki a nem épen kellemes feladat elől, hogy Horváth úr dolgozatát megrostáljam; kénytelen vagyok ezt megtenni azok kedvéért, akik – mint e folyóirat tisztelt olvasóinak tekintélyes része – a tárgy iránt ugyan érdeklődnek, de akiknek a behatóbb szakismeretek vagy esetleg a szükséges segédeszközök hiján a csalhatatlannak látszó biztossággal odavetett állitások valódi értékét megállapitani nincs módjukban.
H. úr szubjektiv «megrovásait» mellőzve csupán kihámozható s formulázható tárgyi állitásait veszem elő és anélkül, hogy kifogásolt, de ma is teljes egészében s minden részleteiben fentartott előbbeni czikkemet védelmezném, a kritikus úr állitásainak teljes alaptalanságát fogom beigazolni.
Helyzetem kissé nehéz, miután a semmiféle tekintélyt el nem ismerő H. úrral szemben még a szakirodalomban régtől fogva megállapodott műkifejezéseknek minden hozzáértő előtt közönségesen ismert értelmét is bizonyitás tárgyává kell tennem.
H. úr konstatálja, hogy ezt a «formulát» (sic!): propter absentiam vel carentiam proprii sigilli «ebben az alakban soha, semmiféle cancellária vagy más pecsételő hatóság nem használta».
El nem képzelhetem, hogy miként nézhette ezt a közkeletü szakkifejezést valaki egy perczig is oklevélbeli «formulának». Hiszen ez magyarul szóról-szóra ezt jelenti: saját pecsét hiján, vagy távollétében. Fel lehet-e tenni, hogy valaki ilyen alternativ kitételt irt legyen oklevelébe? ilyen logika-ellenes mondást, amely teljesen egyértékü azzal, mintha azt mondanók: elvesztettem a forintomat, amelyik soha sem volt.
A laikus előtt is azonnal világos, hogy ez nem formula, hanem egy az irodalomban közönségesen használt kitétel, amelyet én a könnyebb érthetőség kedvéért alkalmaztam, nem is álmodva, hogy lesz (pláne czéhbeli!) olvasóm, aki ezt meg nem érti s oly módon félremagyarázza, mint tette H. úr, kevéssel alább szórul-szóra ezeket mondván:
1. «Mert ha volt pecsét» (t. i. ha a középkorban valakinek volt saját pecsétje) «de nem állott rendelkezésre, akkor leginkáb használták a «propter absentiam sigilli» vagy pedig «propter carentiam sigilli» kifejezést».
Bizony a régiek ezt nem cselekedték. Mert azok jól tudták, hogy a carentia szó valaminek a teljes hiányát jelenti_{«Carentia: cuiusvis rei defectus» olvassuk Du Cangenál.}* s ez okon a «propter carentiam proprii sigilli» formulát akkor és csakis akkor használták, ha a megpecsételő személynek vagy területnek saját pecsétje egyáltalán nem volt.
Azt alkalmaztam diplomatico-juridicai szakkifejezés czélja éppen az, hogy az idegen pecsét használatát indokoló két eshetőséget röviden összefoglalja.
Nagy nyomatékkal olvassa rám H. úr, hogy az idegen pecsét használata a régi időkben nem csak ezen okból (helyesebben: okokból), hanem más okból is előfordult. Természetesen erre következni kellene az egyéb okok felsorolásának. Következnek is példák (szám szerint tiz) de mire? Egyedül és kizárólag a carentia vagy az absentia eseteire, keverve egyáltalán nem a tárgyra tartozó olyan esetekkel, amelyekben valaki saját egyik fajta pecsétje helyett alkalmazott ugyancsak sajátját képező másféle pecsét használatát indokolja. A fentebb mondott két esettől eltérő példát egyetlen egyet sem tud felhozni.
Nem tud s nem tudhat ilyet felhozni pedig azért, mert ilyen eltérő esetek egyáltalán nem voltak, sőt teljességgel elképzelhetetlenek.
Elég egy kevéssé okoskodni a dolgon, hogy lássuk minő képtelenség lenne az idegen pecsétnek a mondott kettőtől eltérő alkalmazására gondolni. Ha Horváth úrnak igaza lenne, ugy fel kellene tennünk, hogy egy középkori ember, akinek jogosan használható pecsétje van (tehát non caret proprium sigillum) s az kezénél is van (non est absens) a saját neve alatt kiadott oklevelére idegen fél pecsétjét függeszti vagy nyomja! Ezt józanul csak egy okból tehetné: ha saját pecsétjét nem tartja eléggé authenticusnak a kiállitandó okirat hitelesitésére s ha – ez is elengedethetetlen feltétel – módjában van magánál tekintélyesebb egyén vagy testület pecsétjét használni. Csakhogy olyan esetben a középkori ember feltétlenül ezen tekintélyesebb fél által foglaltatta irásba ügyes-bajos dolgát, amikor is az oklevél többé már nem az ő, hanem a kiállitó oklevele.
Ezek az eddig tárgyalt dolgok ugyan magukban véve érdekesek és egyben fontosak is, de – amint a türelmes olvasó látja – az esztergomi pecsét kérdéséhez semmi közük. Mert annak a (hipotetikus) magyarázatnak, amelyet a szóban forgó pecsételési-esetről felállitani szerencsém volt, az értéke s érvényessége s azon egyedül csak azon fordul meg: lehetett-e egy oklevelet másnak a pecsétjével megerősiteni, mint akiéről azon oklevél megpecsételési záradéka (= formulája) szólt?
A józan okoskodás ez esetben feleslegesnek itéli, sőt kizárja a bizonyitást. Lehet-e vita a fölött, hogy, teszem fel: Nagy János a saját kötelezvénye alá a saját nevét kénytelen irni? S ime vitázunk afölött, lehetséges-e hogy Esztergom város saját oklevelén, amelyet a benne foglaltak szerint saját pecsétjével látott (perfectum!) el, eredetileg (mindjárt kezdettől fogva) idegen pecsét függött?
H. úr nem csak hogy elképzeli ezt a képtelen dolgot, hanem ennek még bebizonyitására is vállalkozik s engemet, aki inkáb hittem a logikának, mint neki, uj-magyarán szólva – lesajnál: Ő «meglevő, concrét eseteket» tud az ellenkezőre, nem kevesebbet hétnél, éppen elegendőt arra, hogy – ha igaza van – szabályként felállithassuk a minden logikát megcsufoló s a pecsétjog eddig ismert alapelveit halomra döntő tételt, mely szerint: a régi időben ki-ki indokolás nélkül használhatta valamely idegen személy pecsétjét oklevelei hitelesitésére, sőt idegen pecsétet használhatott akkor is, ha magában az oklevélben saját pecsétje által történt megerősitésre hivatkozott.
Kénytelenek vagyunk az általa felsorolt nagyfontosságu eseteket sorra venni, hogy «ad oculos» demonstráltassék, minő lehetetlenség bizonyitására vállalkozott H. úr.
1. «Dávid dux oklevelén» – irja H. úr Szt. László királyunknak ... pecsétje függ, anélkül, hogy a pecsételés mivoltáról a szöveg valamit emlitene.
Ha H. úr ezt a pontot idézetek nélkül közölte volna, egyszerüen konstatálnám, hogy tévedett s a XI–XII. századi oklevéladási formákról nincsenek kellő ismeretei; nem is szólva arról, hogy esete, éppen mert a hivatkozott oklevélben nincs szó a megpecsételésről, az esztergomi oklevéllel egy kalap alá nem vonható. Ám de ő a magyar okirattudomány első szaktekintélyére hivatkozik, azt a hitet keltve az olvasóban, hogy ennek perdöntő itéletét egyszerüen átveszi s igy olvassa fejemre. Csak aki a nála emlitett helyeket felüti, jön rá, minő tévesen idéz H. úr, amikor Szt. László királynak saját pecsétjével megerősitett leghitelesebb oklevelét megteszi a Dávid herczegének!_{Ime a Horváth úr által idézett helyek szövege Fejérpataky: A királyi kancellária az Árpádok korában, 18. 1. »Még egy ... oklevélről kell szólnom ... és ez Dávid duxnak 1095-iki adománya a tihanyi monostor részére. A kis oklevél szövegének elolvasása nem is sejteti, hogy királyi oklevéllel van dolgunk .... csak az oklevél külső kiállitása győz meg annak királyi voltáról. Azon ugyanis Sz. Lászlónak egyetlen reánk maradt .... pecsétje függ ....» stb.
Ugyanaz, Kálmán kir. oklevelei, 12. 1.«... Az oklevelek lassan az elbeszélő stilust veszik föl, a király meg nem szólal bennök, csak egy-egy kifejezésök utal arra, hogy királyi oklevéllel van dolgunk. Dávid dux ismeretes oklevele mintája lehet az ily ... oklevélnek ... nem sejtenők, hogy királyi oklevéllel van dolgunk, ha szerencsére nem volna meg annak eredetije, amelyen Sz. László királyi pecsétje függ.»
Ugyanaz, Turul, X. 134. 1.«... Ez az oklevél Dávid duxnak adományáról szól, ..... Addig, mig annak csak szövegét és hasonmását ismertük, sejtelmünk sem volt róla, hogy királyi oklevéllel van dolgunk.
Miként olvasta ki ezekből a helyekből H. úr azt, hogy a szóban forgó darab Dávid hg-nek idegen pecséttel megerősitett oklevele, előttem teljességgel érthetetlen.}*
Aki a XI. századi okleveles szokásokat ismeri, jól tudja, hogy azok az oklevelek, amelyekben a (bennük rendszerint kifejezett) királyi consensust az uralkodó pecsétjének ráfüggesztése hitelesiti, s amelyek a kezdetleges viszonyokból folyó szövegezésük daczára sem magán-, hanem királyi-oklevelek, ugy külföldön, mint itthon elég sürün előfordulnak. Ilyen oklevelet egynél többbet is találhatott volna H. úr, s ezek természetéről diplomatikai irodalmunk kellőkép felvilágositotta volna.
Azt persze a kezdő diplomatikusnak is tudnia kell, hogy ilyen fajtáju okleveleket a XIV. században már nem szabad keresni. Hogy azután az oklevelek ezen csoportjának s megpecsételésük módjának az idegen pecsét használatához semmi közük, az magától értetődik.
Lássuk a következő példát.
2. II. Géza király 1157. évi oklevelén a király egyetlen példányban fenmaradt kettős ólompecsétje függ, «daczára ennek (!) – irja H. úr – a pecsételési szöveg a rendes (et sigilli mei impressione confirmare), mintha az oklevelet a szokott pecséttel látták volna el.
Nehéz megérteni, mit akar ezzel a kritikus úr mondani. Géza király saját és nem idegen pecséttel látta el oklevelét, mi köze tehát ennek az esetnek tárgyunkhoz? Hogy e pecsét nem a szokott anyagból van, az érdekes ugyan, de, tekintve minő elterjedt volt azon időben az ólom, mint pecsételő anyag, még csak nem is rendkivüli. Miért nem emlékezik meg erről az oklevél szövege? azt – ha rég el nem porlott volna – az akkori királyi sigillator tudná megmondani; mi csak feltevésekkel állhatunk elő, ilyenekben pedig válogathatunk. Ime – H. úr kedveért – kettő:
a) Az ólommal való pecsételés II. Géza király kancelláriájában olyan gyakori lehetett, hogy külön felemliteni feleslegesnek tartották.
b) Az oklevél irója nem tudta, minő pecsétet fog a sigillator a hártyára függeszteni._{Szakembernek eszébe sem jut efélén fennakadni, legkevésbbé ebben a korban s olyan kezdetleges szervezetű kancelláriában, aminő a XII. században a magyar királyoké. Erről minden kézikönyv felvilágositást ad. L. p. o. Bresslaunál (Urkundenlehre) 939. 1.: «Auf den für ein Siegel verwandten Stoff ist aus den in der Uruknde, namentlich in der Corroborationsformel gebrauchten Aussdrücken nicht mit Sicherheit zu schliessen .... man hat den Aussdruck sigillum auch auf Metall, den Ausdruck bulla auch auf Wachssiegel bezogen ...» stb.}*
3. A harmadik példa felettébb különös. IV. Béla ifjabb királynak az O. L. D. L. 144. sz. a. őrzött oklevelén (többet az oklevélről H. úr nem mond!) a szokott félgömb-alaku pecsét lóg, »mindamellett – irja H. úr – a pecsételési formula igy szól: «sigilli mostri duplicis munimine fecimus roborari».
Ha ez igy lenne, legkevésbbé sem érintené állitásunkat. Az ifju király oklevelén saját pecsétje lóg s nem idegen pecsét. Mindössze azt következtethetnők az esetből, hogy Béla ifj. király kanczelláriájában hanyagul állitották ki az okleveleket. Csakhogy itt más a baj. A magyar királyi pecsétek ismerője előtt az első pillantásra világos, hogy itt – nem a kancellária, hanem H. úr botlott. Mert hiszen IV. Bélának ifj. király korában – legalább eddigi tudomásunk szerint – nem volt kettős pecsétje, hogyan tévedhetett volna tehát a capellanus tolla a «duplex sigillum» kitételre?
Szerencsémre nem kell messze mennem a felvilágositásért. Kilencz vagy tiz évvel ezelőtt egy nyáron az Országos Levéltár összes Árpádkori pecséteit jegyzékbe vettem s igy azonnal módomban van megállapitani, miben áll a csupán száma szerint idézett oklevél dolga? Régi jegyzeteim közt ezt találom:
«1229. (O. L. D. O. 144.) Béla ifj. kir. átirja atyjának 1228. évi, a sz.-benedeki kvt. javára kiadott itéletét. Sötétkék kender-zsinóron lógó szokott viaszpecséttel. Megpecsételési form. nincs.»
Megdöbbentő lenne, ha jegyzetem megcsalna. Ám, meglelvén az évszámot, most már saját magamat ellenőrizendő, nem nehéz megnézni, ki van-e adva a szóban forgó oklevél, s hol? Ugy találom, ketten is kiadták: Fejér, III/2. 195–196. 1. és Knauz, Monum. Eccl. Strigon. I. 27 1. 1. Megpecsételési formuláról azonban egyiknek a szövege sem tud. Béla ifj. kir. kanczelláriáját tehát fel kell menteni.
4. A negyedik esetet már csak röstelkedve emlitem. H. úr IV. Béla kir. egy másik oklevelében ezt a formulát látja: «praesentem paginam concessimus, sigilli nostri impressione roborari_{Fejér III/2. 87. l., 1223. előtt kelt.}* s elcsodálkozik rajta, hogy ezen a levélen függő pecsét van. Ne vegye rossz néven, ha most a goromba visszautasitás daczára is tanitani merem valamire: az impressio a pecsétnyomónak a pecsét-anyagba való benyomását jelenti, akár czipóvá vagy lepénynyé alakitott függő viaszcsomóra, akár (de csak a tatárjárás óta!) a hártyára vagy később papirra tapasztott vagy kent viaszrétegre történik a pecsételés.
A famózus idegen pecsét használatához persze ennek sincs köze.
Az 5. és 6. példa csekély négy-, illetve ötszázadnyi ugrás után II. Mátyás és Mária-Terézia korába vezet. Jogunk lenne, – a középkorról lévén szó – ügyet sem vetni rájuk; e korszakokban a pecsétnek megközelitőleg sincs olyan jelentősége, mint volt századokkal előbb; a királyi okleveleket elsősorban az uralkodó aláirása s az ellenjegyzés hitelesiti. Ám ha ettől el is tekintünk, mennyiben érdekelhet bennünket az adott esetben az, hogy a királyi kanczelláriában használt számos pecsétnyomó közül egyszer-másszor nem a megfelelőt vette kézbe az alkalmazott tisztviselő? Hogy ezek a tévesen használt pecsétek mégis csak az illető oklevélkiállitó saját pecsétjei s teljességgel nem idegen pecsétek, az – úgy, látszik – H. úrnál nem jön számitásba.
Kritikusom végére hagyta a legfőbbnek vélt ütőkártyát, amikor egy «különös» példát idézve, nagy felfedezésként elmondja, hogy Erzsébet királyné 1278-iki oklevelén a szövegben emlitett kettős pecsét helyén Pok nb. Miklós erdélyi vajda pecsétje lóg. «Ime» – irja nagy diadallal – «ha az előbb elősorolt esetek ««elképzelhetetlenek»» voltak, akkor ez a ««legelképzelhetetlenebbnek»» tünik fel már most Varjú úr előtt.»
S az erre következő sorokban – ő maga leplezi le, hogy együgyű gyermekes hamisitványnyal van dolgunk, amennyiben a Miklós vajda pecsétjét kilógó szálainál fogva ujabb időben egyszerüen rákötötték a nem hozzá tartozó oklevélre!
Ha nem mondaná el H. úr mindezeket a legkomolyabb hangon, azt kellene hinnünk, hogy meg akarja olvasóit tréfálni. Igy azonban azt kell hinnem, hogy őt az oklevél csak azért nem tévesztette meg, mert véletlenből esetlenül volt hamisitva; ha az «idegen» pecsét ügyesebben lett volna a hártyára akasztva, bizony hitelt adott volna H. úr az «elképzelhetetlen» esetnek._{Meg kell jegyeznem, hogy az (előttem régtőlfogva ismert) pecsétet (O. L. D. O. 1008. sz.) H. úr nem egészen jól ismerteti. Az nem «teljesen ép», sőt majdnem fele hiányzik s ugyanaz, amelyet b. Nyári Albert Heraldikájában elég hű ábrában közöl. Csoma József az idézett helyen csak a régi dúczot nyomatta le. Több példányt nem ismerek s nem ismer az Orsz. Ltár pecsét-mutatója sem.}*
Ime, itt a hét bizonyság; valamennyi az (bár negative) nem a Hováth úr, hanem csekélységem állitása mellett. Ezt látva, nem állhatom meg, hogy egyik egykori, igen kedves tanáromnak jól eszemben maradt mondását rá ne olvassam H. úr fejére: «soha sem szabad a régiekről feltenni, hogy a józan észszel ellenkező dolgokat műveltek; azok épp olyan emberek voltak, mint mi vagyunk, csak az ismereteik köre volt szükebbre szoritva».

***

Amiket a fentebbieken kivül Horváth úr czikke tartalmaz, azokra a most idézett mondással lehet megfelelni. Ez okon nem szabad feltenni, hogy István visegrádi várnagy, mikor a jogait biztositó városi oklevél pecsétje megsemmisült, a hitelét vesztett oklevéllel a városhoz fordult és kitette magát annak az eshetőségnek, hogy a (részben uj tagokból álló) magisztrátus sok pénzébe került szerződését egyszerüen semmisnek nyilvánitja; ezért nem lehet – ismerve a köz-szokást – elhinni, hogy ugyanő összetört pecsétü oklevélben mert volna bizakodni, stb. hanem olyan megoldást kell keresni, amely a valószinüséget legjobban megközeliti s amely – a mai átlagos ember józan gondolkodásával nem ellenkezik.
A történetiró munkája általában nem egyéb, mint a logikus valószinűség keresése. Abszolut biztosat mondani a multról szinte olyan lehetetlen, mint csalhatatlanul megjósolni a jövőben elkövetkezendőket. Ez azonban senkit se riaszszon vissza az emberileg elérhető legtisztább igazság keresésétől. De – a tudomány érdekében – ne induljunk el igazság-kutató utunkra – doronggal felfegyverkezve.
VARJÚ ELEMÉR.

Kassa város czimerlevelei.

A Turul utolsó füzetében (1905. 167. lap) Kemény Lajos ur ezen czimü érdekes tanulmányában leirja II. Ulászló király nejének Foix-Candale-i Annának pecsétjét. Az ott elmondottak kiegészitésére alábbiakban adjuk a királyné czimerének blason-ját.
Anna királyné emlitett pecsétjén a hasitott pajzs hátul a következő czimereket tartalmazza:
1. Navarra: veresben kereszt, haránt-kereszt és kettős ráma mentén helyezett arany láncz.
2. Foix:aranyban három veres czölöp.
3. Béarn: aranyban egymás felett két veres tehén, kék szarvval, nyaklóval és kolomppal.
4. Evreux: kékben három: arany liliom (régebben elszórt liliomok) felettük czimertörésképen átvonuló, ezüst-veressel összerovott keskeny haránt pólya (cotice componče).
Szivpajzs: Bigorre grófság: aranyban egymás felett két keknyelvü és karmu, lépő veres oroszlán.
Béarn czimere 1266-ban szerepel VII. Gaston, béarni vicomte pecsétjén; Foix és Béarn négyelt pajzsban egyesitett czimere 1281. évben III. Roger-Benard foix-i gróf pecsétjén._{Douet d’Arcq; Sceaux des Archives, nro 414, nro 198. Louis Bouly de Lesdain; Les plus auciennes Armoiries francaises pp. 9.20.}* Gelre herold Wapenbockjában a navarrai király czimerpajzsa négyelt: 1–4. Navarra 2–3. Evreux._{H. G. Ströhl: Herald. Atlas. T. XXII.}*
Feltünő, hogy Kassa város 1502. évi czimerbővitésében az evreux-i grófok czimertörő haránt pólyáján, mely különben mindig ezüst-veres, az ezüstöt tévesen arany helyettesiti.
Különben megjegyezzük, hogy a czimerjog szempontjából sem Anna királyné, sem Ulászló király nem lehetett feljogositva a nem az ő fenhatóságuk alá tartozó Evreux grófság czimerével rendelkezni; annak részükről Kassa városnak történt adományozása szorosan vett jogalappal nem birhatott.
GHYCZY PÁL.

Gányi vagy Gá˙?

A «Turul» 1905-iki évfolyama harmadik füzetének 135-ik lapján olvassuk Závodszky Levente ur közleményét a Gányi (igy) Mochkos család czimerleveléről, mely czimer azonban, az oklevél romlottságánál fogva, sajnos, többé nem ismeretes.
A czimerlevél, mint olvassuk, jelenleg Hédervárán őriztetik s eddig Nagy Luchei Orbán kinevezési oklevelével együtt boriték gyanánt szolgált. Szerző ur a czimerdonatariusokat úgy látszik inkább a Héderváriakkal véli összeköttetésben s Gan birtok fekvése és a Viczay család hajdani ottani birtoklása ezen következtetést igazolni látszik.
Előttem azonban erre nézve kételyek merültek fel s véleményem szerint az oklevélben a helynév rosszul van irva; annak neve nem Gan, hanem Gay. Az oklevél pedig nem Héderváry, hanem Dóczy provenientiáju.
Történészeink előtt a Héderváry-Dóczy-féle kölcsönös örökösödési szerződés országszerte ismeretes; sok port vert az fel a 17-ik század második felében, sok magánérdeket sértett annak végrehajtása s a Héderváryak bizonyára felszerelték magukat minden szükséges eszközzel, fegyverrel; a tárgy bizonyára megérdemelte a fáradtságot.
Nagy-Luchei Orbán püspök és kincstartó felhasználta volt magas állását, hogy vagyonát derekasan szaporitsa, korának szokása szerint, talán nem is volt valami nagyon kényes az eszközök megválogatásában. Birtokai, tudjuk, sokfelé terjedtek s úgyszólván halála napjáig folyton szaporodtak, mindazonáltal a csallóközi szerény származásu család főfészkeit a kies Garam völgy táján rakta volt: Lipcse, Saskeő, Revistye, Zsarnócza várakon kivül még egyéb birtokot is szerzett azon vidéken, jelesen Körmöczbánya szomszédságában a Ga˙-i család Ga˙ (alio nomine Ha˙) nevü birtokát. A Ga˙ család emlékét megőrizte Körmöcbánya városi levéltára, a minthogy idők folytán az illető birtok is nagyobb részben azon város tulajdonába ment át. Orbán kincstartó éltében azonban Ga˙ már az ő rokonának (nyilván unokahugának) Orsolyának és férjének Majthényi Mihálynak birtokában van. Ezen Nagy Luchei Orsolya nevezett férjének 1504-ben bekövetkezett halála után mindjárt Hrussóy Györgyhöz ment férjhez. Elhalt férjének testvéreivel azon Thurócz vármegyében fekvő javak, illetve azok haszonélvezete fölött kemény harczot folytatott, de a mennyire a csak töredékben fennmaradt oklevelekből kivehető Orsolyának is volt azon javak részeiben birtokjoga.
Ezen pörös állapot révén Ga˙, vagy Ha˙, Posehaz, Stubnya és Csremosno stb birtokokra vonatkozó oklevelek a Majthényi család levéltárába is kerültek s ott máig fennmaradtak; közöttük van egy, a melyből én azt vélem következtetni, hogy a Mochkos család előneve, illetve birtoka nem Gan, hanem Ga˙ s Thurócz vármegyében fekszik. Mátyás király egy kiadványa, mely Nádudvarban Szt. Solasztika napján 1468-ban kelt, azt mondja, hogy nagyságos Zápolyai Imre Szepesi gróf összes familiares-eire kiterjeszti pártfogását, főleg «nobilem Ladislaum Moczkos de Ga˙ in nostram benivolenciam et tutelam sumpsimus slecialem», hogy nevezett László mindenkor, a hányszor akar, biztosan és félelem nélkül léphet a király szine elé, ott maradhat, vele szólhat és addig tartózkodhatik ott, a meddig kedve tartja, békességben, bántódás nélkül stb.
A mely károkat, «dampna et nocumenta» akármi néven nevezetteket elkövetett, akár «in contemptum nostrum vel contra Decreto Regni» vagy bárki gyalázatára «in obprobrium cuiuscunque» a király kegye a Főpapok és Bárók tanácsával megkegyelmez neki, hogy soha törvénynyel vagy máskép ezek miatt ne zaklattassék és ha ezen László «juste vel injuste» régi vagy jelenlegi bünei miatt, «pro prćteritis sive prćsentibus delictis-notatus esset», azt akarja a király, hogy ezekért őtet senki meg ne támadhassa és úgy tekintessék, mint az ország többi nemesei, hivei; hogy minden ügyeiben egyháziakban vagy világiakban három évre pörhalasztása legyen s ezt meghagyja az ország minden nevü főembereinek, hatóságoknak, úgy egyháziaknak, mint világiaknak, hogy «intra vel extra judicium turbare» őtet ne merészeljék.
Semmi kétség nem forog fenn, hogy ezen oklevél a thuróczmegyei Gay-ra vonatkozik. Körmöczbánya városnak néhai tudós levéltárnokától Krizsko Páltól e sorok irója nem egyszer hallá felemliteni az ottani Ga˙i nevü ma már kihalt birtokos családot s a reá vonatkozó, a város levéltárában meglévő okleveleket.
A két közleményből pl kitetszik, hogy a család több generatión át viselte a Mochkos melléknevet, melyet a gyakorlat úgy látszik szentesitett; ennek eredete nincs kimutatva, diszesnek nem mondható; a feljebb bemutatott Lászlónak viselt dolgai azonban, ezen «nom de guerre»-t igazolni látszanak. Meg kell még jegyeznünk, hogy Alsó-Stubna, Gay, prćdium Posehaz, Csremosno, stb. 1504-ben Majthényi kézen voltak és hogy Alsó-Stubna aliter Lehotka Mocskos Lehotka néven is emlittetik, ami – úgy véljük – megdönthetetlenül bizonyitja, hogy előbb a Gayi Mocskosoké volt.
SZERÉMI.

TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság igazgató-választmánya 1906 február 22-ikén tartott ülése. Br. Radvánszky Béla elnöklete alatt id. Bánó József, Barabás Samu, dr. Csánki Dezső, id. Dániel Gábor, dr. Dőry Ferencz, Éble Gábor, Nagy Géza, Nagy Gyula, ifj. dr. Reiszig Ede, Soós Elemér, ig. vál. tagok, dr. Schönherr Gyula titkár, dr. Áldásy Antal jegyző és Tóth Árpád pénztárnok vettek részt.
Az elnök az ülést megnyitván, dr. Áldásy jegyző felolvassa Csoma József másodelnöknek «Mohácsi vész előtti czimereslevelek nyomai» czimü dolgozatát és azzal kapcsolatban bemutatja a Dobay-család 1431-iki czimereslevelét, mely a Dobay-család levéltárából legutóbb került a Magyar Nemzeti Múzeumba. A dolgozat a Turul jelen számában jelenik meg.
A beérkezett tagajánlások alapján a társaság tagjai közé felvétettek, pártoló tagul Szabó Béla cs. és kir. főhadnagy Aradon (aj. a titkár), évdijas tagokul ifj. Hellebronth Kálmán Budapesten (aj. báró Győrffy Samu), Tabódy Tivadar m. kir. honvédhadnagy Kassán (aj. Pettkó Béla) és dr. Timon Ákos min. tanácsos, egyetemi tanár Budapesten (aj. dr. Fejérpataky László másodelnök).
A titkár bemutatja Csoma Józsefnek a titkári hivatalhoz intézett levelét, melyben állandó távollétére való hivatkozással a másodelnöki állásról való lemondását jelenti be és a társulatot annak elfogadására kéri. Az igazgató-választmány a megválasztott másodelnök távollétét nem tekinti akadálynak ez állás betöltésére és őt lemondási szándékától elállani kéri.
A pénztárnok kimutatása a társaság 1905. évi számadásairól és vagyonállásáról a következőkben terjesztetik elő:
A M. Heraldikai és Genealogiai Társaság 1905. évi költségvetési előirányzatának és a tényleges pénztári eredménynek egybevetése.

Bevétel.

	Előirányzat	Eredmény	Különbözet
1. Pénztári maradvány 1904-ről	68 K. 81f.	68 K. 81 f.	– K. – f.
2. Értékpapirok kamatai (24.800 kor. koronajáradék és 200 kor. jelzálog hitelbanki nyer.-kölcsönkötv. után 4%)	1000 K – f.	1008 K 59 f	+ 8 K 59 f.
3. Be nem fizetett alapitványok után 5% (5400 kor.)	270 K. – f.	220 K – f.	–50 K – f.
4 Tagdijak: a) 124 pártoló tag közül 107 után befolyt hátralékban 220 kor., 1905-re 1940 kor. és 1906-ra 100 korona	2500 K – f.	2260 K	+299 K – f.
b) 315 évdijas tag közül 282 után befolyt hátralékban 880 kor.,1905-re 2189 kor. és 1906-ra 170 korona	2700 K – f.	3239 K
5. A társulati kiadványok eladásából: a) a Czimeres Emlékek I. és II. kötetéből	250 K – f.	60 K – f	–190 K – f.
b) a Turul és a Tárgy- és Névmutatóból 449.90	300 K – f.	529 K 90 f.	+229 K 90 f.
c) a Nemzetségi Zsebkönyv. I. részéből 80
6. Alapitvány-befizetés	200 K – f.	400 K – f	+200 K – f.
7. Postai megbizások költségeiből megtérülés	40 K – f	48 K 68 f.	+8 K 68 f.
8. Rendkivüli bevétel	50 K – f	723 K – f.	42 K 77 f
Összesen	7378 K 81 f.	7842 K 21 f	+463 K 40 f.

A tényleges bevétel e szerint 463 kor. 40 fillérrel több az előirányzatnál.

Kiadás.

	Előirányzat	Eredmény	Különbözet
1. Személyi járandóságok (titkár 600 kor., jegyző 400 kor., pénztárnok 600 kor.)	1600 K – f.	1600 K – f.	– K – f.
2. A Turul irói és szerkesztői tiszteletdijai (a) 24 iv irói dija, ivenként 48 k. 1152 k.; b) szerkesztés ivenként 10 k, 240 kor.)	1392 K – f.	1325 K – f.	– K. 67 f.
3. A Turul nyomatása és egyéb nyomdai költségek	2700 K – f.	3025 K 99 f.	+325 K 99 f.
4. Szinnyomatok készitése	600 K – f.	313 K – f.	287 K – f.
5. Metszetek, rajzok készitése	300 K – f.	418 k 48 f.	+118 K 48 f.
6. Postai megbizások	80 K – f.	80 K 26 f.	+ – K. 26 f.
7. Irodai átalány	120 K – f.	120 K – f.	– K – f.
8. Társulati szolga dijazása	120 K – f.	120 k – f.	– K – f.
9. Ujévi ajándékok, pénzbeszedési dijak, másolatok stb.	240 K – f.	250 K 70 f.	+ 10 K 70 f.
10. Tőkésités	200 K – f.	382 K 50 f.	+182 K 50 f.
11. Rendkivüli kiadás	20 K – f.	50 K. – f.	+30 K – f.
Összesen	7322 K – f.	7685 K. 93 f.	+313 K 93 f.

A tényleges kiadások tehát 313 kor. 93 fillérrel többet tesznek ki, mint az előirányzatban.
Előirányzott maradvány 6 kor. 81 fill.
Tényleges maradvány 156 kor. 28 fill.
A többlet tehát 149 kor. 47 fill.

Vagyonállás 1905. decz. 31-ikén:

A. Cselekvő vagyon.

a) Tényleges vagyon:
1. Alapítványi tőke:
a) értékpapirokban (22.200 kor. koronajáradék) 22200 kor.
b) kötelezvényekkel biztositott alapitványok 4400 kor.
c) kötelezvény nélküli alapitványok 600 kor. 27,200 kor. – fill.
2. Alapitványi jelleggel nem biró tőkésités
(3200 kor. koronajáradék és 200 kor. jelz.

hitelbanki nyeremény-kölcs.-kötvény) 3,400 kor. – fill.
3. A Nemzetségi Zsebkönyv II. rész
2. kötetének szines mellékletére (takarékban) 100 kor. – fill.
4. 1905. évi pénztári maradványok 170 kor. 01 fill.
Összesen 30,870 kor. 01 fill.

b) Követelés:
Hátralékos alapitványi kamatok és tagdijak 4,400 kor. – fill.

B. Szenvedő vagyon.

1. Nyomdai tartozás 2,702 kor. 25 fill.
2. Dúczokért 171 kor. 90 fill.
Összesen 2,874 kor. 15 fill.
Összes tényleges vagyon 30,870 kor. 01 fill.
Összes szenvedő vagyon. 2,874 kor. 15 fill.
Tiszta vagyon 27,995 kor. 86 fill.
Ezzel kapcsolatban a titkár felolvassa a számvizsgáló-bizottság jelentését az 1905. évi számadások, a pénzkezelés és a pénztár állapotának megvizsgálásáról, ugyszintén a titkár által bemutatott 1906. évi költségvetési előirányzatról.
A bizottság jelentése egész terjedelmében a következőkép hangzik:
Tisztelt Választmány!
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1905-iki pénztári állapotának és számadásának megvizsgálására kiküldetvén, szerencsénk van a folyó évi február 14-én teljesitett számvizsgálat eredményéről a következőkben jelentést tenni:
Eljárásunkban az eddig szokásos módot követvén, mindenekelőtt a pénztári naplókönyvet vizsgáltuk át s annak 1905. évi minden tételét az igazolásukra szolgáló okmányokkal és ellennyugtákkal egybevetettük, a tagdij befizetésére nézve pedig a tagok nyilvántartási könyvében is próbákat tettünk. Ezek alapján jelenthetjük, hogy a pénztári naplókönyvet rendben találtuk s azt 1905. deczember 31-ikével 7842 korona 21 fill. bevétellel, 7685 kor. 93 fill. kiadással és a folyó 1906. évi költségelőirányzatba első bevételi tétel gyanánt átviendő 156 kor. 28 fill. pénzmaradványnyal lezártuk.
Ezután a kézipénztárt vizsgáltuk át. A pénztár 1905. évi tételeit, kezdve a mult évről átvitt és fentebb kimutatott 156 kor. 28 fillérnyi pénzmaradványnyal, bezárólag február 14-ikéig összegeztük és 1155 kor. 28 fill. bevételt, 561 kor. 15 fill. kiadást, vagyis 594 kor. 13 fill. pénzmaradványt állapitottunk meg. Ezzel szemben találtunk a kézipénztárban fedezetül 238 kor. előleg nyugtákban, takarékpénztári könyvecskékben 150 kor., 206 kor. 13 fillért készpénzben, minélfogva a kézipénztárt hiánytalannak jelenthetjük.
A kézipénztár megvizsgálása után áttértünk a Nemzetségi Zsebkönyv számadásának megvizsgálására s azt találtuk, hogy az 1905 decz. 31-éig befolyt 4425. kor. 28 fill., kiadatott 4411 kor. 55 fillér; e szerint a Nemzetségi Zsebkönyv II. rész első kötetének czéljaira az 1906. évre 13 kor. 73 fillér hozatott át. Az 1906. évben mai napig összesen 53 kor. 73 fill. bevétellel szemben 10 kor. 22 fill. adatott ki, úgy hogy készpénzmaradványként 33 kor. 51 fill. mutatkozik, miről a kézipénztár számbavételénél győződtünk meg.
Vizsgálat alá vettük ezután a törzsvagyonkönyvet. E szerint a társaságnak a mai napon 6 ezerkoronás (6000 kor.), 36 négyszázkoronás (14,000 kor.) és 34 kétszázkor. (6800 kor.) alapitó tagja lévén, az alapitók száma egygyel emelkedett. A felsorolt, összesen 27,200 kor. tevő alapitványokból be van eddig fizetve 22,200 kor. és fizetetlen még 5000 korona. Ez utóbbi összegből kötelezvényekben (szám szerint 8 darabban) biztositva van 4400 kor., amiről közvetetlen szemlélet és számbavétel alapján meggyőződtünk, ellenben 600 kor. kötelezvényekkel biztositva nincsen.
A társulat törzsvagyonához tartozik még az az alapítványi természettel nem biró 3400 kor. összeg is, a mely megtakaritásokból származott. Ennélfogva a társaság törzsvagyona összesen (27,200, 3400) 30,600 koronát tesz ki.
Arról, hogy a kimutatott 22.200 kor. befizetett alapitvány és a megtakaritott 3400 korona, összesen 25,600 koronából, 25.000 kor. az osztrák-magyar banknál, 600 kor. pedig a társaság pénztárában őriztetik, a bank 6 drb. letéti jegyének, nemkülönben a legutóbb befizetett 3 drb. 200 kor. alapitvány tőkésitéséből származó 200 korona járadékkötvénynek megtekintése által győződtünk meg.
Ezek szerint a teljes vagyonállása a föntebb emlitett 30.600 kor. törzsvagyonnal, a Nemzetiségi Zsebkönyv II. rész 2-ik kötet két szines mellékletére a takarékpénztárban 100 kor., továbbá a fent kimutatott 1905. évi pénztári maradványok 170 kor. 1 fillér, végre a hátralékos alapitványi kamatok és tagdijak 4400 kor., az összes vagyon 1905. deczember 31-ikén 35,270 kor. 1 fillér. Ezen vagyonnal szemben a következő terhek állanak fenn: nyomdai tartozás 2702 kor. 25 fill., clichékre 171 kor. 90 fill., összesen 2874 kor. 15 fillér. E szerint a tiszta vagyon 32,395 kor. 86 fillér.
A mi az 1905-iki zárszámadási eredményeket illeti az előirányzatnak és zárszámadásnak részletes összehasonlitását a mellékelt kimutatásban terjesztvén elő, jelentjük, hogy a bevétel az előirányzatnál 463 kor. 40 fillérrel több volt; ezzel szemben a kiadás is 313 korona 93 fillérrel tett ki többet, úgy hogy az előirányzott 6 kor. 81 fill. maradvány helyett a tényleges maradvány 156 kor. 28 fillért tesz ki, a többlet tehát mint örömmel jelentjük, 149 kor. 47 fillér.
A vagyonállás kimutatása szerint 1905. évi nyomdai tartozás czimén 2702 kor. 25 fill. teher nehezedik a társulatra, mely több mint egy évtized óta évről-évre huzódik. Bátrak vagyunk javasolni, hogy ezen teher törlesztésére az alapitványi jelleggel nem biró és 3400 koronát kitevő tőkésitett összeg előlegeztessék s évről-évre, a lehetőség határai között visszatéritessék.
Tavalyi jelentésünkben javasoltuk a t. választmánynak, hogy a hátralékos tagdijak behajtására minden eszközt felhasználva, intézkedni méltóztassék. E tárgyban szerencsénk van jelenteni, hogy
a) a t. választmány határozata értelmében a pénztárnoktól eszközölt intésekre befolyt 550 kor. hátralékos tagdij;
b) 33 több mint két évvel hátralékos tagra nézve (2490 kor.) az ügyész által történt megintés eredménye a következő: az ajánlva s térti vevénynyel feladott 33 levélből 27-et a czimzettek átvettek; 6 mint el nem fogadott és ismeretlen visszaérkezett. A 27 átvevő közül 10 részben törlesztett (összesen 340 kor.), 2 igéri a fizetést, 15 pedig se nem válaszolt, se nem fizetett.
Véleményünk szerint az elért eredmény nem mondható fényesnek; javasoljuk tehát, hogy a teljesen behajthatatlan követelések törlése után a még fenmaradó hátralékok behajtása iránt folytatólag intézkedni méltóztassék.
Mindezek után jelentvén azt, hogy a t. elnökség az elmult évben is reálisan és körültekintőleg gazdálkodott, javasoljuk a tekintetes választmánynak, hogy Tóth Árpád társ. pénztárnok urat a mint 1905. évi számadásokra nézve a szokásos fentartással felmenteni méltóztassék.
Áttérve az 1906. évi költségvetési előirányzatra, annak tételeit 1570 kor. 28 fillér bevétellel, 7472 kor. kiadással, igy 97 kor. 28 fillérnyi előirányzott maradványnyal van szerencsénk javaslatba hoznunk.
Budapest, 1906. február 14.
Szinnyei József s. k.
számv. biz. tag.
Dr. Borovszky Samu s. k.
számv. biz. tag.
Éble Gábor s. k.
számv. biz. tag.
A számvizsgáló bizottság jelentése kapcsán a titkár bemutatta a Franklin-Társulat levelét, melyben a felől értesiti a társaságot, hogy a nyomdai árakat a könyvnyomdai munkások részére életbeléptetett béremelés és a nyomdai termékek előállitásához szükséges anyagok árának emelkedése folytán kénytelen mintegy 15%-kal felemelni, s ezt a körülményt, valamint a fentebbi czégnél fennáló tartozást a költségvetés megállapitásánál figyelembe venni kéri.
Az igazgató-választmány a pénztári kimutatást elfogadta és a számvizsgáló-bizottság jelentését tudomásul vevén, Tóth Árpád pénztárnoknak a felmentvényt a szokásos fentartás mellett megadja, s a számvizsgálóbizottságnak fáradságáért köszönetet szavaz. Egyuttal a számvizsgáló-bizottság jelentésében foglalt javaslatokra a számadásoknál mutatkozó nyomdai tartozás törlesztés ügyében a Frankin-Társulattal tárgyalások inditását rendeli el és felhatalmazza az elnökséget, hogy a tartozás kiegyenlitésére szükség esetén a társaság alapitványi jelleggel nem biró 3400 koronát kitevő tőkéjét vegye a részvényekre felveendő kölcsön utján igénybe. A tagdijhátralékok ügyében pedig megbizza az elnökséget, hogy azok behajtására még egy kisérletet tegyen s annak eredménye alapján az esetleges törlések tárgyában a legközelebbi igazgató-választmányi ülés elé javaslatot terjeszszen. Végül néhai báró Bánffy Ádám be nem fizetett s kötelezvénynyel nem biztositott 200 koronás alapitványának biztositása tárgyában az elnökséget a szükséges intézkedések megtételére utasitja.
A társaság 1906. évi költségvetése a következő tételekben állapittatott meg a számvizsgáló-bizottság előterjesztése alapján:

A M. Heraldikai és Genealogiai Társaság költségvetése az 1906. évre.

Bevétel.

1. Pénztári maradvány 1905-ről 156 kor. 28 fill.
2. Értékpapirok kamatai
(25,400 kor. koronajáradék és 200 kor.
jelz. hitelbanki nyer.-kölcsönkötvény után 4) 1024 kor. – fill.
3. 5000 kor. be nem fizetett alapitvány után 5% 250 kor. – fill.
4. Tagdijakból:

a) pártoló tagok után K 2500
b) évdijas tagok után K 2850 5350 kor. – fill.
5. A társulati kiadványok eladásából:

a) a Czimeres Emlékek I. és II. kötetéből 100 kor. – fill.
b) egyéb kiadványokból 400 kor. – fill.
6. Alapitvány-befizetés 200 kor. – fill.
7. Postai megbizások költségeiből megtérülés 40 kor. – fill.
8. Rendkivüli bevétel 50 kor. – fill.
Összesen 7570 kor. 28 fill.
Kiadás.

1. Személyi járandóságok
(titkár 600 kor., jegyző 400 kor.,
pénztárnok 600 kor.) 1600 kor. – fill.
2. A Turul irói és szerkesztői tiszteletdijai
(a) 24 iv irói dija, ivenként 48 kor. 1152 kor.;
b) szerkesztés ivenként 10 kor., 240 kor.) 1392 kor. – fill.
3. Nyomdai költségek 2700 kor. – fill.
4. Szinnyomatok készitése 500 kor. – fill.
5. Metszetek, rajzok készitése 300 kor. – fill.
. Postai megbizások 80 kor. – fill.
7. Nemzetségi Zsebkönyv előkészitésére 200 kor. – fill.
8. Irodai átalány 120 kor. – fill.
9. Társulati szolga dijazása 120 kor. – fill.
10. Ujévi ajándékok, pénzbeszedési dijak,
másolatok stb. 240 kor. – fill.
11. Alapitvány-tőkésités 200 kor. – fill.
12. Rendkivüli kiadás 20 kor. – fill.
Összesen 7472 kor. – fill.
Előirányzott maradvány 98 kor. 28 fill.
Az igazgató-választmány ezzel kapcsolatban a Franklin-Társulat áremelésével szemben, tekintettel arra, hogy a költségvetésben a nyomdai kiadások fedezésére szolgáló tétel az eddiginél nagyobb összegben nem volt felvehető, az igazgató-választmány megbizta az elnökséget, hogy a társulatnál kisérletet tegyen méltányos árak megállapitása iránt s szükség esetén a Turul iveinek leszállitásával igyekezzék az egyensulyt helyreállitani.
A pénztárnoknak a pénztár állapotáról adott kimutatása szerint az ülés napjáig bevétetett 1168.28 kor., kiadatott 561.23 kor., maradvány 607.05 kor., a Nemzetségi zsebkönyv II. rész I. kötetének alapjánál bevétetett 43.73 kor., kiadatott 10.22 kor., maradvány 33.54 kor., a vagyonállás A) cselekvő vagyon a) tényleges alapitványi tőkében 27200 kor., alapitványi jelleggel nem biró tőkében 3400 kor., a Nemzetségi Zsebkönyv alapjánál 100 kor., pénztári készlet 640.56., összesen 31340.56 kor. b) követelés: hátralékos alapitványi kamatok és tagdijak 4270 kor. B) szenvedő vagyon: nyomdai tartozás 2702.25 kor., duczokért 171.90 kor., összesen 2874.15 kor. A tényleges vagyon összege tehát 31,340.56 koronát, a követelések összege 4270 koronát, s a tartozásoké 2874.15 koronát tevén ki, tiszta vagyon 28,466.41 kor.
Az Adler bécsi heraldikai társaság megkeresésére elhatározta az igazgató-választmány, hogy a társasággal kiadványaik között csereviszonyba lép.
Több tárgy nem lévén, az elnök a jegyzőkönyv hitelesitésére dr. Nagy Géza és ifj. Reiszig Ede ig. vál. tagokat kéri fel s az ülést bezárja.

SZAKIRODALOM.

A pannonhalmi Szent-Benedek-rend története. A magyar kereszténység, királyság és Benczés-rend fönnállásának kilenczszázados emlékére kiadja a Szent-Benedek-rend. Szerkeszti Erdélyi László dr. Budapest, 1902. és köv. é. I, II., VII–IX. kötet, 4°.

Jóllehet nem először történik, hogy a magyarországi Szent-Benedek-rend monostorai a pannonhalmi főapátsággal az élükön történetirójukra találtak, mind a mellett szabad kimondanunk, hogy csak most, e harmadik vállalkozásban, melyhez a rendnek a tudományért lelkesedő legjobbjai fogtak össze, van először igazi történelmi szellem. A kötetek, melyek most előttünk feküsznek, úgy tudományos és kegyeleti szempontból mint tartalmilag és a külső fényes kiállitást_{Talán a papiros tulságosan fényes is, a mi igen fárasztja az olvasó szemét. V. ö. Nagy Gyula megjegyzését. Századok 39 (1905), 776. 1. 1. jegy.}* illetőleg teljesen méltók a magyar Benczés-rendnek a nemzet előmozditásában évszázadokon át kifejtett termékeny, fáradhatatlan munkásságához. A mult század elején Fuxhoffer Dömjén, füredi esperes, kiadta ismert, alapvető jelentőségü monasteriologiáját,_{Monasteriologia regni Hungarić Liber I: Monasteria ordinis s. Benedicti. Veszprém, 1803.}* négy évtized után pedig elkészitette Czinár terjedelmes és közvetlen forrásokon alapuló (de mai napig kéziratban maradt) munkáját, mely két kötetben (összesen 1165 lapon) tárgyalja főleg a pannonhalmi főmonostor történetét. De e két műnek akarattal vagy akaratlanul a rendkormányzat gyakorlati czéljait kellett szolgálni, mert a régi oklevelekben kifejezett jogi állapot akkor még tényleg összefonódott az uralkodó jogi rendszerrel; azért a szerzők legjobb esetben csak a pragmatikus történelem fokozatát érték el.
Azóta a középkori oklevelek jogi értéke megszünt. Lehullott tehát a rend anyagi érdekének kényszerzubbonya az egyházi kutatóról, mig az éleslátásra buzditó, a történeti előadásra pedig esztetikailag ható kettős rugó: a kegyelet és a rendi dicsőség öntudata érintetlen maradt fön. Igy a jelen vállalkozás szerkesztői a legmagasabb, genetikus álláspontra helyezkedhettek, a melyhez azonban bő és sokszor átgyurt anyag, a tudomány, főleg pedig a segédtudományok vivmányainak legapróbb alkalmazása, a tehetség kombináló ereje, hogy ne mondjuk, divinatiója kell, hogy járuljon, nehogy az elv keresztülvitele nevetségessé váljék.
E föltételeknek nagyrészt eleget tesznek az eddig megjelent kötetek. Már a rendi levéltár gazdagsága lehetővé tette volna az apátságok külső élete képének megrajzolását. De azonkivül mondhatni, hogy valószinűleg minden adat, melyet az összes belföldi és nagyobb külföldi (vatikani, bécsi, olasz állami stb.) levéltárak nyujtottak, ki van használva ép úgy, mint minden kötet, fejezet, oldal az irodalomban való legbensőbb otthonosságról tanuskodik._{Az épen mondottak illusztrácziójául szolgáljon Füssy Tamásnak (VII. köt. 11. 1. 1. jegy.) az az észrevétele, hogy a Wattenbach-féle «Conversio Bagoariorum» kiadásában (M. G. SS.) a felsorolt régebbi nyomtatott kiadások között hiányzik Flaccus Illyricus kis műve: Catalogus testium veritatis, 1597. Ez bámulatos pontosságról tanuskodik, mert nem csak, hogy egy Wattenbachnak ritkán akad igazitója, hanem ez a Conversio csak a bevezetésben szereplő forrás.}* Az egyes kötetek vagy fejezetek szerzői továbbá részben a történeti tudomány kipróbált, körültekintő veteránjai, mint néhai Füssy, Villányi, részben pedig – a mi sikerült ellentétet képez – forró, fiatal tehetségek, mint Sörös, Zoltvány, Prikkel stb. Mivel azonban a rendi krónikák és annalesek teljes hijánál fogva az egész történet csak a levéltári anyagon alapul, ebben pedig Magyarország legrégibb, leghiresebb, de hitelességükre annyiszor megtámadott oklevelei vannak benne, azért nem eléggé dicsérhető az a bölcs belátás, hogy Erdélyi Lászlót, a rend legkiválóbb diplomatikusát bizták meg a vállalkozás főszerkesztőségével. És épen ebben a körülményben rejlik a vállalkozás főérdeme, az egyes kötetek fővarázsa: a középkorral foglalkozó valami Mabillon- vagy Papenbrock-féle fordulatot várván a pannonhalmi, bakonybéli és zalavári legrégibb oklevelek kérdésében, ösztönszerüleg először a várakozásának megfelelő czikkeket keresi. Ezen czikkek varázserejének engedve, első helyen róluk számolok be és csak befejezésül füzöm hozzá a kötetek általános ismertetését.

***

Az eddig megjelent kötetekben három tisztán diplomatikai fejezet van, mind a három Erdélyi László tollából, egyenlő nagy körültekintéssel, pozitiv eredményre való törekvéssel, de mind a mellett két esetben negativ sikerrel.
Az első kötetben terjedelmes fejezetben (56–111 l.) tudós, legmodernebb eszközöket használó de a tárgy hitelességében vetett rendületlen bizalommal irt playdoyer-t találunk a hires pannonhalmi alapitó (kiváltság)-levél számára, melynek azonban csak ott lehet kétségtelen sikere, a hol nincsen közvetlen ismeret az ellene emelt vádról és a pör folyása alatt előkerült uj bizonyitékok felhalmozásáról.
Mert Pauler, főleg pedig Karácsonyi, nem régen oly komoly okokat hoztak föl ez oklevél hitelessége ellen, hogy a Fejérpataky ismert munkája után majdnem eldöntettnek tekintett kérdés nemcsak hogy megujult, hanem azóta érezhetni, mikép mindinkább öntudatosabbá válik a tudós világnak az a hajlama, hogy a pannonhalmi oklevelet mint hamisitványt véglegesen elvesse. Hogy azonban ilyen döntés még sem történt mindenütt és hogy vannak még tekintélyek, a kik vagy még nem határozták el magukat, vagy direkte az oklevél mellett foglaltak állást, ez abban találja magyarázatát, hogy mind a két félnek a saját meggyőződése mellett látszólagosan egyenlő rangu bizonyitékai vannak: a támadás igazán erős eszközei, melyek belső diplomatikai és történeti okokban rejlenek, látszólagosan sikeres ellenállást találnak a védelem főbástyájában: az oklevél támadhatatlanul autentikusnak látszó külső jeleiben. Meggyőződve belső bizonyitékaik erejéről, a támadók az oklevelet külső szempontból remek utánzásnak nevezik, védői pedig bizva az emlitett főerődjükben, kirohanásokat intéznek az ellenfél egyes bizonyitékai ellen és erőltetett fejtegetésekkel iparkodnak azok erejét megsemmisiteni. Tehát a bizonyitékok e szembetünő egyoldalusága főoka a kérdés véglegesen el nem döntött voltának; s ha ebben az esetben a külső és belső okok paritását megengedjük, a pannonhalmi oklevél örök probléma marad a magyar történetben. De nézetem szerint efféle páritásról szó se lehet.
A pannonhalmi oklevélre lehetetlen a külső kritika sikeres alkalmazása, mert ahhoz föltétlenül szükséges lenne a hazai homogen anyag. Egy egyedül álló, minden közvetlen ellenőrzéstől megfosztott eredeti úgy viszonylik a külső diplomatikai kritikához mint másolat, melynél első sorban belső kritika alkalmazandó. Ha az oklevél külsőségekben megfelel a külföldi okiratoknak, az – ha léteznek belső nehézségek – épen elég arra, hogy a mellett szóljon, hogy az oklevél jobb fajta hamisitvány, melyet pl. irástani szempontból valószinüleg nehéz volna megkülönböztetni a valódi hazai oklevelektől, ha ilyenek rendelkezésünkre állanának; de a külföldi oklevelek nem nyujthatnak elég finom eszközöket, hogy azt az egy létező «eredetit» a többi nem létező eredetitől megkülönböztethessük, vagy a mint Erdélyi tette, diplomatikai tekintetben azonosithassuk azokkal. Más szavakkal: a pannonhalmi oklevélnek a külföldi okiratokkal való egyezése elég ugyan a következtetésre, hogy a szóban forgó oklevél eredeti levelet használt mintául,_{Hogy remek volt-e az utánzás minden részében vagy nem, azt apodiktikusan senki sem mondhatja, mivel az akkori magyarországi oklevelek typusa ismeretlen; de hogy jobb volt mint az 1137. évi oklevéle, az bizonyos. Hanem azért ez utóbbi hamisitvány készitőjének sikertelensége nem bizonyít semmit a pannonhalmi oklevél hiteles alakja mellett, a mint ezt Erdélyi véli (96. 1.). Először t. i. általában föltételezhető, hogy a pannonhalmi monostornak az alapitó (kiváltság)-levél dolgában az 1137-iki hamisitvány készitőjénél sokkal ügyesebb és gondosabb irnok állhatott rendelkezésére; másodszor az 1137-iki hamisitvány gyártója – és ez legjobban mutatja ügyetlenségét és gondatlanságát – hozzászokva az okleveles kurzivához, nem is igyekszik utánozni a kodexek minuskulájával irt 1137-iki Béla-féle eredeti oklevelet, (melyet ismert, mert a datumát kikölcsönözte belőle), hanem kényelmében a III. Béla okleveles minuskulával irt okleveleinek egyikét választja mintául, mig a pannonhalmi oklevél készitőjének az okleveles minuskulában való tökéletes jártassága csak előnyére válhatott s rábirhatta, hogy ezen irásfajtával irt mintáját meglehetőleg hüen utánozza.}* de nem elég arra, hogy ez legyen a Szent-István okleveleinek megtámadhatatlan mintája. Csak abban az esetben, ha belső okok nem szólanak az oklevél hitelessége ellen, csak akkor csatolható hozzájuk a külföldi oklevelekkel való egyezésének momentuma, mint másodrangu bizonyiték a valódiság mellett.
A belső okok felsőbbsége tehát, nézetem szerint, minden kétségen felül áll. Itt pedig annak az elvnek kell uralkodnia, hogy ha csak egy evidenter gyanus körülmény található az oklevélben, minden kétes tüneményt pessimistikus álláspontból kell magyarázni viszont, minden az oklevél hitelessége mellett szóló körülmény semlegesnek tekintendő. A kérdés a maga egyszerüségében tehát az: van-e a pannonhalmi oklevélben olyan adat, mely alapos gyanut gerjeszthet?
Pauler és Karácsonyi efféle adatok egész legióját sorolták fel. Ellenvetéseiknek majdnem mindegyike igenlőleg bólint feltett kérdésemre; hogy Erdélyi számára nem, arról én nem tehetek. Az ő czáfolatai, ha lehetséges, még megerősitettek volna meggyőződésemben, mert egy oklevél, a melynek védelmére az egész nyugati diplomatikából összehordott analogiák a történeti kritikának mesterséges, erőltetett eszközökkel való kijátszása szükséges, nézetem szerint megbukottnak tekintendő.
Mivel azonban Erdélyinek az a meggyőződése, hogy sikerült neki megczáfolni Pauler és Karácsonyi ellenvetéseit, én pedig nem áltatom magamat azzal, hogy argumentumaikat jobban tudnám előadni, mint ők maguk, nem számolok be róluk, hanem kiválasztom közülök azt az adatot, mely egyedül is elég arra, hogy a fentebbi következtetéseimnél fogva a szóban forgó oklevél sorsát eldöntse.
Mielőtt azonban áttérnék ezen adat tárgyalására, szükségesnek tartom röviden foglalkozni Erdélyinek egy megjegyzésével, melylyel az éleselméjü tudós a hamisitás vádját csirájában véli megsemmisiteni, a mennyiben a hamisitvány főattributumát: a czélzatosságot (itt az anyagi hasznot) kizártnak tekinti a pannonhalmi oklevélben. E megjegyzés (85. 1.) abban áll, hogy az utóiratban «miért nem törődik a hamisitó összesen 67 birtokkal, melyet megtalálhatott az oklevelekben, s miért emlit föl három oly nevet (Wisetcha, Murin, Curtov), melyekre nézve nem lehet bizonyitani, hogy per tárgyai voltak?» Ámbár nehéz dolog vagy talán lehetetlen is elegendő ellenőrzés hiján egy olyan régi hamisitványnál fölfedezni minden titkos rugót, mely egy szónak vagy birtoknévnek az oklevél szövegébe való beiktatásánál vagy abból való kihagyásánál közreműködött, ezt a «csodadolgot» mégis meg lehet magyarázni. Már Karácsonyi azt feleli, hogy a többi birtok eléggé biztositva volt más oklevelekkel; hozzátehető még, hogy a hármat nem lehetett társ nélkül hagyni, mert ebben az esetben az oklevél czélzatossága azon korra nézve is szembetünő lehetett volna; de mind a 67 birtokot nem lehetett felsorolni abból az egyszerű okból, mert a bőrhártyán nem volt hely számukra; de nem is volt szükséges, mert elég volt takaróul egynéhány válogatott birtok hozzácsatolása.
A pannonhalmi oklevélnek azt a számára végzetes adatát, melyet föntebb jeleztem, Melich János, a lelkiismeretes nyelvész, találta meg,_{Magyar Könyvszemle 12 (1904), 115. 1. – V. ö. Adatok a magyar nyelv és helyesirás történetéhez. Nyelvtud. közlemények 35 (1905) 124. l.}* de nem használta ki teljesen. Ez az eddig észre nem vett anachronizmus a Magyarország nevében és királya czimében áll. Az oklevélben t. i. «ungaros, ungrorum rex, in regno ungarico, regis ungrorum» olvasható, mig a kétségtelenül hiteles emlékekben ez a czim, a mint Melich kimutatta, csak Szent László korában lép föl. «Magyarországnak Szent László király idejéig Pannonia volt a neve, a magyar király pedig rex Pannoniorum vagy Pannonić volt.»
S ha Melichnek ezt a konkluzióját a maga ridegségében nem is fogadjuk el, ha fölteszszük, a mi valószinü is, hogy a czim változása nem törvény utján, hanem az Ungaria szónak a Pannonia mesterséges kifejezéssel szemben való nagyobb életképessége következtében lassan, számunkra és kortársaira nézve észrevétlenül történt – mind a mellett meg kell engednünk, hogy a XI. században az Ungarorum stb. kifejezésnek használata forditott arányban áll a korral; hogy tehát e czim a század elején majdnem ki van zárva a Pannonia szó által, mig a század legvégén ez utóbbit már kirekeszti._{Ugylátszik azonban, hogy még Szent László királynak, legalább a belföldnek szóló okleveleiben, szabályos czime «rex Pannoniorum» volt. Erre nézve uj adatot hozhatok föl, melyet Jakubovich barátomnak, a Nemzeti Muzeum levéltári gyakornokának köszönök. 1325 körül Walter somogyvári apát inti Buzád-Haholt nemzetségből való Keled fiait: Arnoldot és Mihályt, hogy ne háborgassák a Haholti, máskép Piliskai monostor birtokait, mert azt «sanctissimus et gloriosissimus Pannoniorum rex Ladislaus» a somogyvári apátság fenhatósága alá rendelte. Ez alkalomból ennek a Szent László-féle piliskai monostor alapitó levelének anathemája szóról-szóra van közölve. (Az 1325. év körüli oklevél eredetije a Nemzeti Muzeum lv. törzsanyagában.)}*
De Erdélyi e pontban kétségtelenül egyetért, velünk, mert különben válaszában felszólalt volna Melichnek fönti konkluziója ellen, mely valamivel ridegebb az enyémnél. Mind a mellett kedvencz oklevele nézete szerint teljesen fölmenthető ez argumentum sulya alól az által, hogy idegen ember szerkesztette. «Csak nem tagadja Melich úr», mondja Erdélyi», hogy Szent-István korában ismerték, kivált külföldiek az Ungari nevet»._{U. o. 246. 1.}* De ha ismerték is, egyenlően jól, ha nem jobban ismeretes volt előttük a Pannonia kifejezés, főleg mint állami fogalom és királyi czim is;_{Erre nézve elég idézni a stadei annalesek egy passusát, mely szóról-szóra át van véve Ekkehard egyetemes krónikájából, illetőleg a würzburgi krónikából és igy hangzik: a. 1030. Chuonradus imperator Stephanum Pannoniae regem cum exercitu petit. M. G. SS. 16, 314. 1. V. ö. Ekkehardi Chron universale M. G. SS. 8, 195. 1. és Chron. Würzb. u. o. 30. 1.}* ismerve pedig ezt, akarva nem lehetett sérteniök a belföld praxisát, – melynek létezését legalább az első király és uj királyság czimére nézve senki nem tagadhatja – az «Ungarorum, regno Ungarico» szavak által. Ez utóbbi név csak önkéntelenül csuszhatott be, tehát sporadikusan merülhetett föl, nem pedig a szokásos czimet kizáró módon. A pannonhalmi oklevél, ha a dátumával egykoru, nem kerülhette el a szövegében a «Pannonić, Pannoniorum» kifejezést (és négyszer alkalma volt használni), a mint ezt nem kerülte el a Szent Istvánnak elrontott másolatban fenmaradt görög oklevele_{L. Gyomlay: Szent István veszprémvölgyi donatiója, 10. 1. V. ö. Melich i. h. 115. és köv. 1}* melyről biztos, hogy idegen ember irta.

***

A vállalat VII. kötetében_{451–508. 11.}* Erdélyi a zalavári apátság legrégibb okleveleiről értekezik. A tanulmány dispozicziójánál, gondolatmeneténél, főleg pedig a nyert eredmények meglepő fordulatánál fogva valódi irodalmi ritkaság, hogy ne mondjuk unikum. Az értekezés első részében minden össze van állitva a mi csak legtávolabbról is támogathatja a kétes, sőt elvett királyi oklevelek valódiságát; a szerző legrészletesebben sorolja föl és irja le a másolatokat és a köztök fenálló viszonyokat, számba veszi a körülményeket, melyek közepette ezek közre vannak bocsátva, főleg pedig nagy szivóssággal védi az István esztergomi érsek 1256 (?) levelét, mely emlitést tesz a királyi oklevelekről, – mert ebben, ha valódi, a szent királyok levelei hitelessége kétségtelenül erős támasztékot nyerne.
S ha épen azért még megérthetjük ezen oklevélről való részletes tárgyalását, alig lehet magyarázni, hogy a szerző miért foglalkozik oly behatóan a többi későbbi átirattal, melyek kitüzött czéljával összefüggésben nincsenek és nem is lehetnek. Oly pontossággal dolgozik, mintha valaki magukat a kapornoki átiróleveleket támadta volna, mintha tagadná a kétes királyi oklevelek szövegének a 14. században való létezését vagy pedig a nagy hasznot, melyet a zalavári apátság a 14. és 15. század folyamán huzott e hamisitványokból. Mert a nagy aparatussal az iró csak e három, más kutatótól soha föl nem tárt kérdést oldja meg, de mit sem ér el a királyi oklevelek hitelességére nézve. Ez még tovább is a szövegüktől függ, a melyeket sikerrel senki nem védhet a Karácsonyi által felsorolt kétségek ellen.
Ha egy oklevélben oly kifejezések fordulnak elő, melyeket az anachronizmus vádja alól csak alig-alig menthetünk föl, ha feltesszük, hogy az akkori magyar művelődést és állami szervezetet az egész világból hordták össze; ha a nyilvános czélzatosság nyilvános hasznot hoz épen abban a pillanatban, mikor képesek vagyunk az oklevél első felmerülését fixirozni; ha a tűzvész a szent királyok jogi és kegyeleti szempontból megbecsülhetetlen okleveleit elpusztitja és az átiróleveleket megkiméli – akkor nemcsak hogy hamis ez az oklevél, hanem gyanus minden kivüle álló körülmény, mely hitelesége mellett szól, hamis a tűzvészről szóló okirat maga, hazug a benne elbeszélt esemény._{Úgy látszik, a tűzre való hivatkozás ügyes fogását, midőn a soha nem létezett eredetiek helyett gyártott átirataikat hitelesitették, először épen a zalavári apátság hozta sikerrel divatba. Azóta a fogás többször ismétlődött, főleg pedig buzgalmas bámulóit találta a bakonybéliekben. L. a bakonybéli apátság tört. VIII., 220. 1.}*
A mondottakban e sorok irójának nem volt szándéka polemizálni a szóban forgó értekezés nagytudásu szerzőjével. Hiszen arra nincs szükség. Ő maga a czikke végén meghajlik az igazság előtt; elitéli a szent királyok zalavári okleveleit mint 1341–46 közti hamisitványokat, miután arra «döntő bizonyitékot» talált a Szent László zalavári levele és V. István 1270. évi pannonhalmi oklevele közti szövegbeli egyezésében._{500–508. 11.}* Csak azt a véleményemet akartam nyilvánítani, hogy tökéletesen elég lett volna, ha a döntő bizonyitékot, melyre Fejérpataky általánosságban már rámutatott,_{Királyi kanczellária 13. és köv. 1.}* egyszerüen közölte volna; hogy az egész nagy apparatus, melylyel Karácsonyi ellenvetéseit meg akarja czáfolni, fölösleges sőt ártó a többi kétes és általa védett oklevelekre nézve. Mert mivel maga kénytelen ebben az esetben a Karácsonyi ellen irányitott okoskodásai nagy részét visszavonni, indirekte elismeri, hogy efféle tudós erőltetések sehol nem alkalmasak arra, hogy egy oklevelet a gyanutól fölmentsenek. Pedig hasonló okoskodásokat alkalmazott a pannonhalmi alapitólevél dolgában is. Következésképen tehát itt is csak a döntő bizonyíték hiányzik, hogy meggyőzné őt a Karácsonyi ellen épített kártyavára összeromlásáról. Azt hiszem, hogy Melich ilyen bizonyitékot talált. De ha ez sem volna döntő, mi, a mint a szent királyok zalavári okleveleit a Karácsonyi érvelései alapján hamisnak tartottuk az Erdélyi által felhozott döntő bizonyiték nélkül is, ép úgy kételkednénk az emlitett kutató ellenvetéseinél fogva a «döntő bizonyiték» hiján is a pannonhalmi oklevél hitelességében.

***

A bakonybéli apátság Árpádkori okleveleiről értekező tanulmányhoz_{VIII., 219–260. 11. A tanulmány önállóan is megjelent. Budapest 1903.}* tárgyilagos észrevételem nincsen. Ez egyike a legjobb diplomatikai értekezéseknek, mert biztos és uj eredménye van s nemcsak a bakonybéli apátság történetére fontos, hanem az egész Árpádkori diplomatikára és művelődéstörténetre nézve is. Mert mig a pannonhalmi oklevélről szóló értekezésében Erdélyi azt vitatja, a mit nem hihetünk, a zalaváriban fáradságos uton ujra megállapitja azt, a mit már eddig is tudtunk – itt bonczkés alá veszi az Árpádkori okleveleket és azok révén pontról-pontra kimutatja a Szent Istvánnak tulajdonított és 1037-re tett hamisitvány forrásait. Fölötte érdekes a Szent Lászlónak tulajdonított levél, mert ez nem egyszerü gyártmány, hanem azon, mint valami templomon épitett egy századon át a monostori okleveles művészek több egymást követő generácziója. (A levél első része 1180 körül, második része 1200 körül, harmadik része 1235 körül, végre a negyedik része 1270 körül készült.).

***

A nemzeti, egyházi és rendi százados ünnepek nagyszerü találkozása: a honfoglalás milleniuma (1892) és a magyar kereszténység, királyság és a rend fenállásának 900 éves jubileuma (1896) közötti csekély hézag impulzusául szolgált a termékeny eszmének, hogy ezen ünnepek emlékére megirattassék a Szent Benedek-rendnek a modern tudomány szinvonalán álló története. Hat év mulva ezen eszme megszületése után megjelent első reális gyümölcse: a (szó valódi értelmében) monumentalis műnek első kötete, melynek előszavában Erdélyi László ismerteti az egész monographia-véglegesen megállapitott tervét, az annak keresztülvitelében közremüködni hajlandó munkaerőket, végül preventiv eszközeit, hogy a munka sok részre való elkerülhetetlen felosztása kárára ne váljék az egész vállalkozás egységének és összhangzatának.
A monographia 12 kötetre van tervezve. Az első hat kötet tartalmazni fogja a pannonhalmi főapátság történetét, a többi kötet a fiókapátságokéit következő sorban: a zalavári apátság története teszi a vállalkozás VII. kötetét, a bakonybéli a VIII. és IX. kötetet, a tihanyi a X. és XI. kötet (irja Erdélyi László), a dömökli az utolsót (irja Pacher Donát). Mivel azonban a munka felosztása lehetővé tette az egész vonalon való haladást, az eddig megjelent öt kötet nem felel meg egyszerre a terv öt első kötetének, hanem a következő:
1. A pannonhalmi főapátság története (I.) Első korszak 906–1244-ig. Szerkesztette és részben írta Erdélyi László. Budapest, 1902. 4-r., XVI., 825, 2 1. Képekkel.
II. A pannonhalmi főapátság története (II.). Második korszak 1214–1404-ig. Szerkesztette és részben irta Sörös Pongrácz. Budapest 1903. 4-r., 653, 2 1. Képekkel.
VII. A zalavári apátság története (napjainkig). Irta Füssy Tamás. Budapest 1902. 4-r., 731, 2 1. Képekkel.
VIII. A bakonybéli apátság története (I.). Első korszak 1023–1548-ig. Irta Sörös Pongrácz. Budapest 1903. 4.-r., 636, 1 1. Képekkel.
IX. A bakonybéli apátság története (II.). Második korszak 1548-tól napjainkig. Irta Sörös Pongrácz Budapest 1904. 4-r., 630, 1 1. Képekkel.
Ebből könnyen észre lehet venni az elrendezésnek főelvét. Ez abban áll, hogy az egyes apátságok históriáinak az összege teszi a magyarországi Sz.-Benedek-rend történetét. S ámbár nézetem szerint az adatok és egész adatcsoportok egyszerü összeadása (a számtanban is a műveletek legalsóbb foka), csak kivételesen fér meg a történelem genetikus felfogásával, mindamellett szivesen megengedjük, hogy az összegezés módszere legegyszerübb, mert egyszerüvé teszi a szerkesztőség legnehezebb feladatát: a földolgozandó anyag fölosztását; hasznos is a tudományos czélokra, mert lehetővé teszi az anyag beható áttanulmányozását, illetőleg megbizható földolgozását; elvégre helyes is lehet, ha a kapocs (mely a számtani egyenletben +) nemcsak külső, tehát nemcsak a kötetek közös czimében áll, hanem az egész munka tartalma és diszpoziciója összhangjából jön létre. Ez utóbbi feladatot pedig legjobban megoldhatja egy tudós teremtő működése.
A jelen vállalkozásnál az anyag óriási volta és minél hamarabb történendő feldolgozása miatt elkerülhetetlen volt, több szerkesztő és sok munkatárs közreműködése. Egyetlen egy kötetre se lehet azt mondani, hogy egy ember munkája, azért a nagy mű megjelent része nem szűkölködhetik abból kifolyó hibákban: az ismétlésekben és ellenmondásokban, a mint ezt Karácsonyi néhány jellemző példával már kimutatta._{Századok 39 (1905), 250–2. 1.}* Azonkivül az által, hogy mindegyik szerző rögéhez kötve csak a saját kedvencz tárgyát dolgozza föl, többször érezhető a történelmi perspektiva hiánya: a – bár hasznos – részletek rengeteg felsorolása elhomályosítja a rend történetének nagy vonásait és az egyes apátságokkal foglalkozó tudósok gyakran elfeledkeznek a mű általános cziméről._{Igy pl. csak szétszórt megjegyzéseket találunk a magyarországi benczés-rendnek a külfölddel való össze köttetéseire és érintkezéseire, holott ez a középkor művelődéstörténetének szempontjából elsőrangu kérdés és nézetem szerint legalább a főapátság történetében külön fejezetben való tárgyalást érdemelt volna meg. De itt azok a fejezetek is, melyek legalkalmasabbak e kérdés bővebb tárgyalására: az apátok történetéről és az apátság egyházjogi helyzetéről szóló értekezések (I., 112–143) mutatják, hogy a szerzők (Erdélyi L. és Villányi Szaniszló) itt-ott figyelmen kivül hagyják e lényeges szempontot.}*
Mindamellett mondhatni, hogy az egyöntetüség hiányait pótolja nagyjában az izléses rendszer, mely nemcsak az egész vállalkozásban, nemcsak a rendi történet nagy egységekre való felosztásában, hanem az egyes kötetek feldolgozásában is észlelhető. Mert a mint az eddigi kötetek mutatják (a tárgy természete pedig követeli) a pannonhalmi főapátság megkapó egyházi és kulturai mozanatokban bővelkedő története csak több szakember (Zoltvány Irén, Gyulai Rudolf, Wagner Lőrincz, Szentimrei Márton, Schermann Egyed, Prikkel Márián) hozzászólásával lesz elvégezhető. Minthogy a főapátság története zöme a rend történetének, azért elől áll, úgy hely, mint terjedelem tekintetében. Folyik ünnepiesen; látni és remélni lehet, hogy nem lesz egy pillanat sem, mikor megszünik a rendi történetet képviselni.
Másképpen áll a fiókapátságok dolga. Ezeknek elrejtett helyzete, a kulturális ütőerek és pezsgő állami központoktól való távolsága történetüket sokkal egyszerübbé, azoknak elbeszélését pedig egyöntetübbé tette. Innen értjük, hogy a zalavári és bakonybéli apátságok történetét egy-egy buvár dolgozhatta föl; hogy a fiókapátságoknak eleinte úgy szólván kifejezett történeti individualitásuk nem volt; mint valami tuczatemberé, évszázadokon át folyik az életük. De ha nagy fordulatok, fényes tettek hiányoznak is a két apátság történetében, a tények lejátszása mindakettőben párhuzamosan megy és a főtörténet körül szimmetrikus és az egész képet kiegészitő alkatrészt képez. Egykoru az alapitásuk, ugyanaz az országjogi és egyházjogi helyzetük, hasonlók a birtokviszonyaik a 14. századig, mikor főleg a hamisitványok révén «az anyagi restauráczio kora» – nagyon tapintatos kifejezés, melyet Sörös Pongrácz hozott használatba – itt is, ott is beköszön. A 15. században az apátságok kormányzók kezére kerültek; a helyzet fenekestül megváltozott és a kormányzók országos tevékenysége révén a két apátság története, különösen pedig a bakonybélié felülemelkedik a helyi jelentőségen és közvetlen adatokat nyujt az ország történetéhez. Létre jön tehát a történeti individualitás, de a tények párhuzamossága tovább is tart: a két monostor várrá lesz.
A terv megérett voltáról tanuskodó szimmetrián kivül, mely mindegyik kötet anyagának finom csoportositásában észlelhető, sikerült eszköze az egész vállalkozás harmonikus hatásának a becses és bő oklevéltár, mely mindegyik kötethez hozzá van csatolva és helyes elv szerint, az illető kötet főszerkesztőjétől legnagyobb gonddal és legszigorubb tudományos követeléseknek megfelelően van szerkesztve. Mivel pedig a rendi kiváltságok és pörös iratok, főleg a legrégibb időkre nézve, nagy részét képezik a magyarországi okleveles anyagnak,_{Az Árpádkorra nézve Erdélyi L. szavai szerint a pannonhalmi levéltárban «pontos összegezés szerint a meglevő eredetiek száma a két oklevéltárral együtt 153 darab, közel egykoru másolatban maradt 33 darab, a tatárjárásig mindössze 183 darab oklevél; ezekhez járul a tatárjárás utáni 77 darab eredeti és 7 későbbi átirat. Igy a panonhalmi főmonostor Árpád-kori okleveleinek száma 268». L. a bakonybéli tört. VIII., 219. 3. jegyz. V. ö. L., 97., 190. stb, II., 279–347. Hozzá járul a bakonybéli apátság anyaga 41 Árpádkori oklevéllel. Legszegényebb a zalavári apátság, mert ennek csak 1 hiteles oklevele maradt meg az Árpádkorból (1261.) 1. VII., 451. 1.}* mivel itt először van hibátlanul közölve sok eddig csak Wenzel és Fejérből ismert, vagy általában ismeretlen okleveles szöveg,_{A 183 pannonhalmi tatárjárás ellőtti oklevél között 23 eddig ismeretlen volt. V. ö. Karácsonyi ismertetését, Századok 37 (1903.), 937. 1.}* ezen oklevéltárak nemcsak a Benczés-rend története ellenőrzésének, a jogi és művelődéstörténeti önálló kutatásoknak, hanem – a mi egy oklevéltár legnagyobb dicsősége – a nyelvészetnek és hazai diplomatikának megbizható anyagát szolgáltatják.

***

A mint a figyelmes olvasó talán már is észrevette, én ebben – a nagyszabásu munkához képest igen rövid – ismertetésben elkerültem az egyes kötetek tartalmáról, szerkezetéről, kiállitásáról való minden részletesebb tárgyalást vagy birálatot, kitértem szándékosan minden alkalom elől, a hol a különböző értékükről megokolt itéletet kellett volna hoznom. Irányt adó itt számomra csak két szempont volt: mennyiben járult hozzá a mű megjelent része a magyar történeti tudomány legfontosabb kérdéseinek megoldásához, és mennyire felel meg a szerzők szétosztott müködése a vállalkozás közös czimének, a Szent-Benedek-rend története megirásának? Azt hiszem, hogy ezen törekvésemmel a bevezető ismertetés föladata és czélja le van róva. Az egyes kötetek részletes ismertetéseivel majd csak az egész mű elkészültével lesz szabad foglalkozni.
Dr. Sufflay Milán.

Genealogiai füzetek. Családtörténeti folyóirat. Szerkesztik Sándor Imre és Sebestyén József. III. évfolyam. Kolozsvár, 1905.

E szépen fejlődő folyóiratnak immár harmadik folyama fekszik előttünk. E körülmény életrevalóságának tanujele és mutatja azt, hogy hézagot tölt be genealogiai tudományunkban s hogy fennállásának három éve alatt lelkes és pártoló közönséget biztositott, mely a lap fennállását lehetővé teszi.
A most lezárt évfolyam tartalma, ép úgy mint az előzőké, változatos és érdekes. Dr. Endes Miklós tovább folytatja értekezését az uri hatóság fejlődéséről Magyarországon 1848-ig, mely czikk az 1905. évfolyam legterjedelmesebb czikke. Régi érdemes genealogusunk Doby Antal az Osdolai gr. Kuun család leszármazásáról értekezik. Családtörténeti czikkeket találunk továbbá Gyulai Ferencztől, ki a Kisenyedi és Jászberényi Pallos családot ismerteti, Gyulai Rikárdtól, ki a Radnótfái Nagy családról értekezik. Kelemen Lajos a Bakfalvi Nagy és a Nagyteremi Sükösd, Sándor Imre az Ebfalvi Halmágyi, Sebestyén József a Késmárki és Lőcsei Késmárky, K. Weres Sándor a Kövesdi Weress családról ír. E czikkek közül csakis a Pallos családról szóló czikk nem közli a családi czimert, a többi a család czimerével rajzban is megismertet bennünket. Az ősfák rovatának vezetője, Gyulai Rikárd ez évfolyamban a Botos Béla, Bónis Sarolta, Fráter Emma, Gál Mária, Gyulai Ödön, Katona Ilona, Pál Erzsébet, Sikó Lajos és Szabó Gábor ősfáit közli. Köblös Zoltán folytatja családtörténeti szempontból rendkivül becses közleményét, az Erdélyi Országos Múzeum és a kolozsvári református kollegium könyvtárában őrzött halotti beszédek jegyzékét, melyből ez évfolyamban négy közlemény látott napvilágot. Ugyancsak ő egy uj közleményt is kezd meg, a nemességigazoló pereket, melyből öt közleményt ad. Közleményének alapjául Altorjai Mike Sándornak két kézirata szolgál a Regestra Archivorum tomus V. Archivum regii gubernii Transilvaniae és a Collectio Genealogica Nobilitatis Transylvaniae. Mindkét közleményével becses és értékes munkát végzett; előbbi bibliographiai szempontból is rendkivül értékes összeállitás, az utóbbiaknak a családok nemességét kutató fogja nagy hasznát venni. Remélhetőleg a nemességigazoló pörök közleménye kölön lenyomatban is meg fog jelenni. Köblös Zoltántól még három közleményt találunk és pedig egyet Rákóczi Borbáláról, egyet a Hidvégi gróf Mikó család leszármazásáról, a harmadik pedig János Zsigmondnak 1568 márczius 27-én Gyulafehérvárt Domionus kézmüves mester, a vasbányák felügyelője részére adott czimereslevele, mellyel a János Zsigmondtól származó rendkivüli ritkaság számba menő czimereslevelek száma egygyel szaporodik. A czimerkép a rajz szerint arany mezőben könyöklő kékruhás, vörös hajtókás kar, markában kalapácsot tartva, sisakdisze ugyanez alakot mutatja. Czimerszerző személyéről, valamint családjáról többet nem tudunk, vajjon e Domionus mester őse-e a Rogozi Domián családnak, szintén nem tudjuk. Sándor Imre II. Rákóczi Ferencz házasságáról értekezik még, és meleghangú nekrológban búcsuztatja el gróf Kuun Gézát. Folyóiratunknak is szorgalmas munkatársa, R. Kiss István a Rákóczi család czimeréről értekezik, és heraldikai tartalmu Sebestyén József cikke is a magyar czimertannak jellemző sajátságairól.
Az adattárban közölt okiratokról külön nem emlékezhetünk meg, csakis egyet emlitünk meg, a Jósinczi és Inczédi család bárói oklevelét, melyekhez a czimerek rajza is közöltetik. Megemlitjük azért, hogy folyóiratunk azon olvasói, kik a Genealogiai Füzeteket esetleg nem olvassák, róla tudomást szerezzenek.
Mielőtt a Genealogiai Füzetek tartalmának bemutatását lezárnók, külön meg kell emlékeznünk mellékletéről. Az első két évfolyamban a szerkesztőség sürün közölt czimeresleveleket is, az uj évfolyamból azonban a közleményeket elhagyva, e helyett a czimeresleveleket folyóiratának külön melléklete gyanánt közli, mely befejezte után mint külön könyv fogja szolgálni a hazai heraldikai irodalmát. Szerencsés gondolat volt ez a szerkesztőségtől, mely a harmadik füzetben közölt tájékoztatás szerint az Erdélyi Múzeum levél- és könyvtárában, a Székely Nemzeti Múzeumban, a marosvásárhelyi és kolozsvári ev. ref. collegiumban, továbbá vármegyei, városi és magántulajdonban lévő czimeresleveket dolgoztatja fel, kiegészítve ezt az első két évfolyamban közölt czimereslevelekkel, valamint a Székely Oklevéltárban és az Erdélyi Múzeumban megjelent erdélyi armalisokkal. E külön mellékletekből eddig két teljes iv jelent meg, melyhez összesen 44 czimeres levél van közölve, rajzokkal, a legrégibb I. Ferdinand czimereslevele Sárpataki Tamás deáknak 1551 szept. 2-ról. Fentartjuk magunknak, hogy a czimeresleveleket annak idején bővebben ismertessük, de örömmel üdvözöljük már most is ennek megindultát, mely heraldikai emlékeinknek egy tekintélyes részét fogja hozzáférhetővé tenni. Csak azt sajnáljuk, hogy e közlemény csak negyedévenként jelenik meg, óhajtjuk, hogy a szerkesztőség minél előbb abba a helyzetbe jusson, hogy heraldikai irodalmunknak e becses gyarapodását havonként meg tudja jelentethetni.
–y.

Král (Albert Ritter) von Dobrá Voda. Der Adel von Böhmen, Mähren und Schlesien. Genealogisch- heraldisches Repertorium ... des gesamten Adels der böhmischen Krone. Prag, 1904. J. Taussig. 8-r. 4. lev. 311 oldal.

E munka tulajdonkép csak a cseh nemességről szóló nyomtatott források névmutatója, mint ilyen azonban jó szolgálatot tehet azoknak, a kik csehországi családokról keresnek adatokat; felmenti őket kb. 50 nagyobb terjedelmű munka átnézése alól. Anyaga igen nagy, közel húszezer családot sorol fel, aránylag kis helyen, a mi csak úgy lehetséges, hogy az idézetek a lehető legrövidebbre vannak fogva s ezen kivül legfeljebb a nemesités keltét adja meg.
Emlitenünk sem kell, hogy a húszezer család közt magyar származásuak is akadnak; olyanok pedig, a melyek Csehországból hozzánk költöztek át, éppenséggel nagy számmal vannak. Ime néhány név próbára, jórészt az előbbiek közül:
Apponyi (Péter és Pál cseh honosságot nyernek 1607.). Bánffy de Alsó-Lindva (forrás a morva Siebmacher). Bánffy de Losoncz. Báthori de Somlyó (Barthory-nak irva! Cseh honosság 1604. II. 13.). Batthyany (mk: Badian és Bodian!). Bethlen (Reichsfürstenwürde 1622.). Bosnyák de Magyar-Bél. Bozugany v. Uj-Székely (igy! 1771. XII. 21. cseh nemességet kap Buzogány István lovaskapitány). Buday (Ignácz; cseh báróságot kap 1797-ben). Dercsényi de Dercsény (magyar nemessége 1687-ből; cseh báróságot kap 1689-ben). Dóczy de Nagylúcse. Dudith. Erdődy. Forgách (Forgatsch Miklós cseh bárósága 1651-ből). Grassalkovich. Horeczky. Jakusich (Orbovai). Illésházy (cseh honosság 1652. IV. 27.). Jókai de Pohroncz-Szelepcsény. Kálnoky. Kereczeny (bizonyosan Kelecsényi). Maholányi de Pohroncz-Szelepcsény. Majláth. Majthényi. Marsinay. Matyasovszky. Mecséry (cseh honosság és felvétel a főrendek közé 1843.). Nádasdy gr. (Cseh honosság 1597-ben és 1744-ben). Nyáry de Bedegh. Pálffy. gr. Pázmány. Pethe de Hetes. Pongrácz. Rédl br. (cseh nemesség 1759-ből, magyar 1765-ből, magyar báróság 1808-ból). Serényi gr. (cseh grófság 1556. IV. 7.). Sina. Solymosi (cseh honosság és lovagi rang: 1636.). Somsich (cseh indigéna). Somogyi de Medgyes. gr. Sztáray (cseh honosság 1801-ben). Szapáry gr. (Fülöp, olmüczi kanonok 1817-ben cseh honosságot nyer). Teleki gr. (cseh honosság 1784-ben). Thurzó (Turi v. Bethlehemsfeld!). Ürményi (cseh honosság 1646-ban). Vizkeleti (cseh honosságot kap Tamás 1563-ban).
Mint e névsorból látható, Csehországban csupa főranguak képviselik a magyar nemességet, jórészt olyanok, a kik házasság révén ott birtokot szereztek s e czimen honosittatták magukat.
V.

Wappenfibel von Ad. Hildebrandt. Frankfurt a/M. Verlag von Heinrich Keller, 1905.

E kis heraldikai vezérfonál immáron hatodik javított és bővitett kiadásban jelenik meg, mi elég ékesszólóan bizonyítja használhatóságát. Az uj kiadás alkalmából az egyes czikkeket ujból átdolgozták és több uj czikket illesztettek be a füzetbe, főleg genealogiai tartalmuakat. A munkácska nagyobb igényekkel nem lép fel, czélja, hogy a nagyközönséget röviden tájékoztassa a heraldika általános szabályairól és ezt a czélját el is éri. A csinosan kiállitott füzetet 28 szövegközti kép és négy tábla disziti. Megemlitjük, hogy a heraldikai folyóiratok között társaságunk folyóirata, a Kolozsvárott megjelenő Genealogiai Füzetek és a zágrábi Vitezović is fel vannak sorolva.
Érdemleges ismertetésébe a czikkeknek nem bocsátkozunk, csak egyre akarunk megjegyzést tenni. A polgári czimerekről szóló czikkben azt mondja, hogy Németországban polgári czimerek jelenleg már nem adományoztatnak, ellenben bármely családnak jogában áll egy czimert választani magának, csak nem szabad annak egy már létező más czimerrel egyezni. Ennek az állításnak első része teljesen igaz, polgári czimerek többé nem adományoztatnak és folyóiratunknak 144. lapján olvashattuk azt, hogy a hallei természetrajzi társaság volt az, mely mint utolsó osztogatott ilyen czimeresleveleket és ez is beszüntette már működését. A fenti állitás második tételéhez azonban némileg szó fér. Igaz, hogy Németországban a czimerjog szabadabb, így pl. Brémában mindenki oly czimert viselhet a minőt akar, de már pl. Ausztriában nem így áll a dolog. Erre nézve nagyon érdekes volt az a nagy szédelgési pör, a mely a «Genealogie und Heraldik bürgerlicher Familien» czimü családtörténeti kézikönyv kiadója, Hermann Hermann ellen ez év október havában Bécsben lefolyt, és a mely a vádlott elitélésével végződött. Ebben a pörben tanukul kihallgatták Lesz lovagot, a bécsi Adelsarchiv volt főnökét és dr. Seidl miniszteri segédtitkárt, mint e levéltár képviselőjét. Mindkettő kijelenté, hogy az a föltevés, miszerint bárki használhat czimert, Ausztriára nézve téves, mert a fennálló és közzé tett szabályzatok szerint polgári czimereket csakis azok használhatnak, kik azok viselésére jogosultságukat ki tudják mutatni. Ausztriában erre vonatkozólag két udvari rendelet van, az egyik 1765-ből, a másik 1820-ból, mely utóbbi a czimereslevelek kiállítását egyáltalán betiltotta és a czimereslevelek adományozását kizárólag állami jognak minősitette. Az ez ellen vétők pénz és szabadságbüntetés alá esnek.
Ezt a megjegyzést különben nem azért tettük, mintha ez által most ismertetett munkácska érdemeit és használhatóságát le akarnók rontani, csak utalni akartunk arra, hogy ez irányu állitása nem bir mindenütt érvénynyel.
Á. A.

Luigi Volpicella: Gli Stemmi nelle scritture dell’ archivio di stato in Napoli. Trani, 1905

Volpicella Lajos jelen kis füzetében a nápolyi állami levéltárban a különböző iratokban szerteszét található czimereknek betürendes jegyzékét nyujtja. Közöljük az érdeklődők kedvéért az általa felhasznált levéltári akták czimét is. Ezek a következők: a máltai-rend, a parmai Konstantin-rend és a nápolyi Konstantin-rend őspróbái, továbbá a reintegrazioni del sedile di Nido; aggregazioni e reintegre del sedile di Capuana; reintegra della famiglia Pagano al sedile di Porto; Nobiltŕ e Civiltŕ; libro d’oro in pergamenŕ; stemmi della cittŕ di Lettere; modelli di Francia pei diplomi da spedirsi e scudi di dignitŕ; consiglio del maggiorati: armi antiche e novello dei Titolari; privilegi del consiglio collaterale; Farnesiane; incartamenti gentilizî depositati nell’ archivio di Stato; codice di Santa Marta; Manoscritti del De Lellis; arche bambagine della cancelleria angioina. A jegyzékben magyarországi családok neveit és találjuk igy a Báthori, Bellinovich, Bosnich, Cacich, Covaccich, Daraboss di Nadast, Dragoevich, Fejérpataki, Frangipane, Gliubibratich, Jablanovich, Medini, Nichichievich, Ohmuchievich, Radmirovich, Sarkani, Tomicich családokét. Ezek közül a Bellinovich, Cacich, Darabos, Dragoevich, Fejérpataki, Jablonovich, Medini, Nichichievich, Ohmuchievich, Radmirovich, Sarkani és Tomicich családok azok, melyek czimerei ki vannak festve. A művecske rajzban közli a Cacich család czimerét, mely egyesiti a Kachich családnak sárkányos czimerét, melyről folyóiratunk 1888. évfolyamának 107. oldalán Thallóczy Lajos értekezett és azt a Cacich czimert, melynek rajzát a Siebmacher-féle czimereskönyv horvátországi része az 58. táblán közli, megtoldva az egyesitett czimer sisakdiszét, a mennyiben a két sisakdisz között, a pajzs felső szélére egy szökőkutat illeszt.
–y.

Helyreigazitás.

Horváth Sándor úr a következők közlésére kért fel bennünket:
1. A Turul mult évi IV. füzetében «A hajdúk közös czimeres nemeslevele» czimü czikkéhez 2. jel alatt fűzött jegyzet nem tőle származik. Készséggel konstatáljuk, hogy azt a szerkesztőség tette a czikkhez; ennek jelzése még a javitott iveken is rajta volt, csak véletlen folytán, a szedésnél esett ki.
2. Dr. Szendrei Jánosnak folyóiratunk 1905. évi IV. számában «A Muronyi Weér czimer» czimen közölt megjegyzései azon pontjára, amelyben a közlő megrója, hogy Horváth úr a fontos heraldikai emlék irodalmára nem utalt, a következőket kivánja megállapitani:
«Amikor a Weér-armális ismertetését beküldöttem (1905. ápr. 17-ikén), Szendrei János munkája még nem jelent volt meg; megjelenése első napjaiban (1905. jún, 1-én) megvásárolván, még tán az nap, vagy legalább is igen rövid időközben küldöttem Varjú Elemér úrnak egy, czikkem ebbeli hiányát pótlandó levelet, amelyben a többi között az általam előzetesen kifelejtett Csoma-féle közlést is megemlitettem; kiemeltem azonkivül azt, hogy én a Weér-czimerrel csakis heraldikai szempontból óhajtok foglalkozni, mert Varjú úrtól értesültem arról, hogy viselettörténeti szempontból Szendrei János fogja méltatni.»
Amidőn Horváth úr ezen kivánságának megfelelünk, sajnálattal kell konstatálnunk, hogy levelét nem kaptuk meg s így az abban foglalt pótlást nem tehettük bele czikkébe. Nagy hiba volt, hogy a jelzett pótlás kimaradása miatt Horváth úr rögtön a czikkét közlő II. füzet megjelenése után nem emelt szót; az esetben módunkban lett volna a hibánkon kivül történt mulasztást a III. füzetben pótolni. Az igazság érdekében meg kell még jegyeznünk, hogy dr. Szendrei János itt emlitett munkája 1905 április hó első felében látott napvilágot, s arra, a mult év május havában mint előbb megjelent munkára hivtuk volt fel Horváth úr figyelmét.
Szerk.

1906-2

TURUL

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság
Közlönye

AZ IGAZGATÓ-VÁLASZTMÁNY MEGBIZÁSÁBÓL SZERKESZTIK
SCHÖNHERR GYULA
TITKÁR
ÉS
VARJÚ ELEMÉR
AZ IGAZG. VÁL. TAGJA.

BUDAPEST

KIADJA A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG

MCMVI.

Folyóiratunk III. füzete elhunyt elnökünk emlékének lesz szentelve.

SZENT ISTVÁN KIRÁLY CSALÁDI ÖSSZEKÖTTETÉSEI.

I.

Az első magyar király családi összeköttetéseiről hazai forrásaink szolgáltatnak részletesebb adatokat.
Ezekből tudjuk, hogy Sz. István apja Geysa vagy Geicha fejedelem volt, kinek nevét az Árpádkori kiejtés szerint Gyejcsának kell mondanunk, helyneveinkben fennmaradt mai alakja pedig, mint Karácsonyi dr. úr kimutatta,_{Turul. 1894. évf. 20–23. 1.}* Décse s nyilván ez a d-s változat felel, meg a szó testében végbement újabb hangfejlődés mellett is az ősibb formának, mely az Árpádkori okleveles emlékek szerint, mint egy a garam-szent-benedeki apátság alapitólevelében emlitett csongrádvidéki várjobbágy (centurio) neve mutatja, Deucha volt (ugyanekkor I. Gyejcsa király nevét Gevca alakban adják érmei) s összefügg a Dsingiz khán genealogiájában előforduló keleti turán Daicseo s az osztyák fejedelmek közt található Taiša névvel; mig az Árpádoknál használatos gy-s alak ugyanazt a palóczos kiejtést tünteti föl, a mit máskor is tapasztalhatunk, mint az udvar és egyház körében uralkodó kiejtésmódot a különböző kanczelláriai egyéb kiadványokban, melyek p. a megfelelő török-tatár «tonguz», «tonuz» szók bizonysága szerint kétségkivül dentalis kezdetü disznó szavunkat kivétel nélkül mindig gyisznónak (Giznav, Giznoud, Guznoov), a diót gyiónak (a fejérmegyei Diód = Gyod, Gyog, Gyogh, Gyogy, Diósgyőr = Gyosgewr, Diószeg = Gozegh, Gyozeg) stb. irják.
Gyejcsáról az egykoru külföldi források közül csupán a tudós merseburgi püspök, Thiethmar jegyezte még föl, hogy apja volt az ő idejebeli pannóniai királynak, t. i. Sz. Istvánnak, Thiethmar d s alakban hallotta Gyejcsa nevét s Deuuixnek (Devics vagy Deuvics) írja.
Gyejcsa öcscse, Taksony fejedelem ifjabbik fia Mihály volt, de azonkivül, hogy Szár Lászlót és Vazult vagy Vászolyt nemzette, egyebet nem tudnak róla krónikáink.
Apai ágon ez volt Sz. István legközelebbi rokonsága, mig anyai részről az erdélyi Gyulák nemzetségével hozzák összeköttetésbe hazai forrásaink. Szerintük ugyanis anyja az öregebbik Gyula leánya Sarolt volt, ennek pedig Béla király jegyzője szerint unokatestvére volt a Sz. István által levert ifjabbik Gyula, az idősb Gyula öcscsének Zombornak a fia, kit krónikáink másik csoportja – mellőzve a pontosabb genealogiai kapcsolat feltüntetését – általánosságban Sz. István anyai nagybátyjának (avunculus) mond. Az egykorú hildesheimi évkönyviró is úgy tudja, hogy az a rex Julus, kire Sz. István sereggel ment s feleségével és két gyermekével együtt elfogta, anyai nagybátyja – avunculusa – volt._{Ad a 1003: «Stephanus rex Ungaricus super avunculum suum regem Julum cum exercitu venit, quem cum comprehendisset cum uxore et filiis duobus, regnum eius vi ad christianitatem compulit.» Pertz, Mon. Germ. Script. III. k. 92 1.}*
A lengyel kutforrások Gyejcsa (Jesse) fejedelem nejének I. Miesko lengyel herczeg nővérét, Adelhaidot, Ethlegidát mondják. A további magyarázattól függ, hogy ellenmondást lássunk a magyar és lengyel adatok közt. Ez utóbbiak sohasem állitják azt, hogy Adelhaid lett volna Sz. István anyja; minden attól függ tehát, egyszer vagy kétszer nősült-e Gyejcsa, hogy hol keressük Sz. István anyai rokonságát: az erdélyi Gyuláknál-e vagy pedig a lengyel dinasztiánál?

II.

Karácsonyi János Szent Istvánról irt újabb művében_{Szent István király élete. A Szent-István-Társulat választmányának megbizásából irta Dr. Karácsonyi János. Budapest, 1904. L. különösen 13, 18–20, 98–100. 1.}* arra az álláspontra helyezkedik, hogy Gyejcsának csak a lengyel Adelaid volt a felesége s ehhez aztán olyan következtetéseket füz ez az éleseszű, de krónikáink hitelét talán túlságosan is kicsinylő tudósunk, melyek teljesen felforgatják eddigi felfogásunkat Szent István családi összeköttetéseiről.
Ha lengyel herczegnő volt az anyja, nem lehetett anyai nagybátyja az a Magyarország keleti részeiben uralkodó Gyula, kit 1002-ben vagy 1003-ban családostul elfogott, hanem apai nagybátyjának kellett lennie s egy személynek a csupán keresztnevéről ismert Mihálylyal, az Árpádház ifjabb ágának ősapjával. Ezen véleményének különben már ezelőtt 15 évvel is kifejezést adott_{Az Árpádház második elágazása. Turul. 1890. évf. 49–54. 1.}* s most csak felújitotta, érvelése is nagyjában véve ugyanaz, a mi a régi, csakhogy a hozzáfüződő következtetéseket szélesebb körre terjesztette ki s péld. a Sz. István és Vazul közti viszony kiélesedésének előzményeit is Mihály és Gyula azonosságával magyarázza.
Régebbi és ujabb érveit a következőképen foglalom össze.
Ha Sz. István családi viszonyait és kapcsolatait egykorú adatok alapján tekintjük: a nagybátyja, Gyula elleni harczról csupán a messzeeső hildesheimi krónikás hallott valamit, a ki följegyezte, hogy Sz. István sereggel ment nagybátyjára, rex Julusra s elfogta őt, nejét és két gyermekét. A krónikás a «nagybátya» fogalmát az avunculus szóval fejezi ki, a mi igaz ugyan, hogy a klasszikus latinság szerint «anyai nagybátyát» jelent, de a középkori latinságban ép úgy jelenthet «atyai nagybátyát» is. A szintén egykorú s azonkivül a magyar viszonyokról jobban értesült Thiethmar Procuinak nevezi Sz. István anyai nagybátyját,_{Thiethmar Chronicon. Lib. VIII. cap. 3. (Pertz, Mon. Germ. Script. IV. k. 862. 1.)}* ki unokaöcscse elől Boleszláv lengyel herczeghez menekült; a klasszikusokat idéző Thiethmarról föl kell tennünk, hogy klasszikus értelmében használta az «avunculus» szót s azért az ő «avunculusa» csakis anyai nagybátyát jelent; ellenben a hildesheimi évkönyvek szerzőjének latinsága szerint «atyai nagybátya» is lehet.
De ha Sz. István anyai nagybátyját Procuinak nevezték, a ki a lengyel fejedelmi házból származott, mert a kamenzi, sziléziai és heinrikowi évkönyvek szerint Gyejcsa fejedelem neje s így Sz. István anyja vagyis Procui nővére, Adelhaid (Beleknegina), egyszersmind I. Miesko lengyel herczegnek, az emlitett Boleszláv apjának a nővére volt: akkor a «rex Julus» nem lehetett más, mint Sz. István apai nagybátyja, a Gyula pedig vagy a pogány neve Gyejcsa fejedelmünk testvérének, a csupán keresztnevéről emlitett Mihálynak, vagy a méltóságát jelenti.
Ezt a következtetést csak megerősiti az, hogy «rex Julus»-nak a hildesheimi évkönyvek szerint ép úgy két – bár név szerint nem emlitett – fia volt, mint a krónikáinkban emlegetett Mihálynak. Még inkább megerősíti e véleményt, sőt egyenesen kényszerit rex Julus és Mihály azonositására az, hogy e rex Julusnak némileg független országrésze volt. Mert unos-untig látjuk, hogy Árpád családjának tagjai megosztották az ország területét, de hogy egy más, alattvaló családbelit részeltettek volna az ország területében s nem is «dux», hanem «rex» névvel, sohasem tapasztaljuk. Olyan kemény uralkodó idejében pedig, mint a minő Gyécse (Gyejcsa) fejedelem volt, ilyesmi teljességgel nem történhetett.

III.

Igyekeztem elég hiven adni vissza Karácsonyi úr érvelését s azt hiszem, egyetlen lényeges szempontot sem hagytam ki.
Ha már most jól szemügyre veszszük ezen érveket, lehetetlen más eredményre jutnunk, mint hogy a végső ok, a miért Gyulát Sz. István apai nagybátyjának kellene tekintenünk vagyis Mihálylyal azonositanunk, azon a kérdésen fordul meg, ki volt Sz. István anyja: a magyar Sarolt-e vagy pedig a lengyel Adelaid? Minden további érvelés hátterében ott lappang, hogy csakis a lengyel Adelaid jöhet számitásba, ez a biztos kiindulási pont s minden egyéb adat elbirálásánál ez a szempont jön első sorban is figyelembe.
Ezért kell ráerőszakolni a hildesheimi évkönyvek 1000–1022 közti irójára, a ki hihetőleg a hildesheimi egyház jegyzője, Thangmar volt, Bernward püspök tanitója s követe III. Ottó császárhoz és II. Sylvester pápához,_{Pertz, Mon. Germ. Script. III. k. 20. 1.}* hogy az «avunculus» szót nem klasszikus, hanem középkori értelemben használta, tehát jelenthet «apai nagybátyát» is, nem csupán «anyai nagybátyát». Holott a dolog úgy áll, hogy az egykoru hildesheimi évkönyvek ezen adata, melyben a rex Julust Sz. István «avunculus»-ának mondja, teljesen egyezik a magyar hagyományokkal, melyek valamivel többet is tudtak Sz. István anyjának az erdélyi Gyulákhoz való rokonsági viszonyáról, A lengyel Adelaid nélkül – tekintve hogy a Julus = Gyuláról nem tudjuk: személynév-e vagy pedig a Konstantin gylasával azonos fejedelmi méltóság neve – akár egy személy is lehet ezen rex Julus = Gyula Thiethmar Procui-ával, a kit már Karácsonyi úr is anyai nagybátyának tart. Már pedig Thiethmar egy árva szóval sem sejteti, mintha Procui a lengyel fejedelmi házból származott volna s ne lett volna magyar. A mit tőle megtudhatunk, csak annyi, hogy Procui a pannoniai király «avunculus»-a, anyai nagybátyja s unokaöcscse elől Boleszláv lengyel herczeghez menekült, ki egy a magyar határon levő város őrizetét bizta rá, nejét azonban Procui már nem tudta kiszabaditani a fogságból, hanem unokaöcscse nagylelküségéből kapta vissza._{Pertz, Mon. Germ Script. IV. k. 862. 1.}* Ennyi az egész.
Már most tudni kell azt hogy Procui az esetben, ha Sz. Istvánnak Adelaid volt az anyja, szintén a lengyel fejedelmi házhoz tartozott s ezt tudva, kellőkép megitélhetjük, mi a jelentősége annak, ha Thiethmar minderről hallgat. Adelaidot a lengyel kutforrások I. Miesko nővérének mondják, Procui tehát, Sz. István anyai nagybátyja, Mieskónak a fivére s Boleszlávnak, kihez menekült, apai nagybátyja volt. Méltán kérdezhetjük, hogy miért hallgat ezen rokonsági kapcsolatról a tudós merseburgi püspök, a ki utóvégre is sokkal jobban ismerte a lengyel, mint a magyar viszonyokat? El sem képzelhető, hogy ne tudta volna, milyen viszony volt Procui és Boleszláv között, ha csakugyan vérség kötötte őket egymáshoz. Ha tehát Thiethmár még csak nem is czéloz a vérségi kapcsolatra, akkor Procui nem is volt lengyel.
Thiethmar hallgatása tart akkor is, mikor a pannoniai király anyjáról, t. i. Dewix (Gyejcsa) nejéről beszél, a kit «szlávul Beleknegininek az az szép úrnőnek neveztek». Hogy férfias hajlamai voltak, szerfölött ivott, férfi módra ülte meg a lovat, indulatos volt s haragjában egy férfit ölt meg: minderről beszámol Thiethmar. De egy szóval sem tesz emlitést a hozzá közelebb eső dolgokrul, hogy t. i. ez a hirtelen haragú szép asszony lengyel nő volt, Boleszláv herczegnek a nagynénje s I. Mieskónak a nővére.
Pedig Thiethmar egykorú forrás.
Azok a lengyel kutforrások, melyek I. Miesko nővérét megteszik Gyejcsa feleségének, a mieinknél bizony nem korábbiak. A kamenzi évkönyveket, ha a ma már ismeretlen krakkói évkönyvekből valók is egyes adataik, melyek közül némelyik a 998–1017 közt készült prágai évkönyvekből ered bár, mégis csak a XIII. században állitották össze; nem olyan elbirálás alá tartoznak tehát, ideszámitva a sziléziai és heinnikowi évkönyveket is, mint az egész szerkezetük szerint egykoru források, Thiethmar krónikája és a hildesheimi évkönyvek. Ez utóbbiak pedig sehogy sem erősítik meg az Adelaidról amazok által följegyzett adatokat, sőt Thiethmar a hallgatásával inkább arra ad okot, hogy kételyeket támasszon ezen adat hitelessége fölött, mig a hildesheimi évkönyvek egyenesen a magyar források javára döntik el a mérleget.
Szent István anyjának vagy szabatosabban mondva Gyejcsa nejének lengyelségéből nem marad más az egykoru források után, mint a szláv Beleknegini elnevezés, a mi Thiethmar szerint a. m. «szép urnő (szép fejedelemnő)», holott hazai emlékeinkben a Sarolt (Saroltu) név szerepel. Ámde csak látszólag van ellentét a kétféle adat között. A magyar források is azt mondják Saroltról, hogy «igen szép» (pulcherrima) volt, «kinek szépségéről sok ideig beszéltek a szomszédos fejedelmek» (de cuius pulchrirudine prouinciales duces diutius loquebantur). Nem kell tehát olyan álláspontra helyezkednünk, hogy a Thiethmarféle Beleknegini föltétlenül a neve volt Gyejcsa nejének; lehetett «a szép fejedelemnő» egyszerü jelzői elnevezés is s Thiethmar följegyzése csak annyit bizonyit, hogy a nyugoti szláv udvarokban igy emlegették a magyar fejedelem «igen szép» feleségét, a miről nálunk is hallottak valamit s nyilván erre vonatkoznak krónikáink föntebb idézett sorai. Mivel pedig két-három nemzedék kihaltával el szokott mosódni az ilyes dolgok emléke, föltehető, hogy «a szomszédos fejedelmek», a cseh és lengyel herczegek a XI. század dereka táján emlegethették a «szép magyar fejedelemnőt» a hozzájuk menekült Árpádfiaknak s ezekre és környezetükre vezethető vissza végső forrásában a krónikák azon adata, hogy a külföldieknél is milyen hire volt Sarolt szépségének.

IV.

Ha egyszer nem olyan kétségtelen igazság Sz. István anyjának a lengyel fejedelmi házból való származása, a mire, mint tényre, lehet épiteni a további következtetéseket: akkor semmi szükség sincs arra, hogy a hildesheimi évkönyvek «rex Julus»-át Sz. István apai nagybátyjának vegyük föl s fölösleges a Gyejcsa alatt megkezdődött és csupán Sz. István alatt befejeződött közjogi átalakulást olyan szempotból itélni meg, mintha a X. század végén is az lett volna az Árpádház helyzete Magyarországban, a mi a XI. század folyamán, a mikor Árpád családjának tagjai megosztották ugyan az ország területét, de abban már egy más, alattvaló családbelit nem részeltettek, ennélfogva csakis Árpád ivadéka lehetett az 1003-ki rex Julus, kinek némi tekintetben független országrésze volt.
Akármilyen kemény uralkodó volt is Gyejcsa, mégis csak fokozatosan történt mindazon hatalomnak egy kézben való egyesitése, a mit a X. század közepén még a nagyfejedelemmel együtt gyakoroltak a gyulák (gylas), harkák (karchas) és a törzsek fejei. Nem ismerjük ugyan az átalakulás részleteit, de fokozatossága eléggé kitünik abból, hogy előbb a «község» régi hatásköre szünt meg, mely hagyományaink szerint egész Gyejcsáig tartott, vagyis Gyejcsa magához ragadta a község, az ősök nemzetgyülésének jogait és hatalmát s ezzel valódi uralkodóvá tette magát, a ki nem volt többé egyszerü végrehajtója a község határozatának, nem osztotta meg a végrehajtó hatalmat a másik két fejedelmi személylyel; ebből azonban még nem következik az, hogy már ő egyesitette egy fejedelemségben az egész magyarságot s véget vetett a társfejedelmek, a gyulák és harkák minden hatalmának.
Csak a nemzeti végrehajtó hatalomban való osztozkodás szünt meg Gyejcsa alatt, de azért úgy a gyulák, mint harkák megmaradtak a saját törzsük körén belül az általuk birt országrész fejedelmeinek mindaddig, mig Sz. István le nem verte előbb a somogyi Koppányt, tehát nyilván a Balaton körül székelő harka – nemzetség ivadékát_{A harkák – karchasok – közül ismerjük a 955-ki augsburgi ütközet egyik vezérét, Bulcsut s apját, Kált. Bulcsu nemzetségét még a XIII. században is emlegetik okleveleink a Balaton vidékén, apja, Kál nevét pedig egy pár szintén Balaton melléki zalamegyei község neve őrizte meg: (V. ö. Dr. Sebestyén Gy. A magyar honfoglalás mondái. II. 38–40.) A Béla király jegyzője által Bulcsu apjának mondott Bogát neve ugyancsak a Balaton környékén a somogyi oldalon található fel a helynevekben.}*, utánna Gyulát, majd pedig Ajtont és csak ekkor következett be a nemzeti egység, ekkor nevezhette csak magát «egész» Magyarország királyának, χραλ πασης Ουγγριας, mint a veszprémvölgyi apáczák alapitó levelében olvassuk.
A gyulák és harkák fejedelemsége ugyanis nem üres czim volt, hanem az Árpád nemzetsége alatti «turk» törzsekkel egyesült külön politikai nemzetek külön szervezetének a saját fejedelmeik alatt való megtestesülése; a gyula nyilván a honfoglalókhoz csatlakozó előbbi kozár alattvalók, a bolgár-kabarok fejedelme,_{Akubán melléki onogur – vagy unugur – bolgárok fejedelme, Batbaján a VII. század dereka táján hódolt meg a kozároknak, kiknek hatalma fölöttük tartott még a IX. század kezdetén is. Batbaján öcscséről, Aszparukhról vagy Iszperikről, ki 676–677 körül elfoglalta Moesiát s alapitotta az aldunai bolgár hatalmat, azt mondja a régi bolgár fejedelmi lajstrom, hogy nemzetsége Dulo. Ez a bolgár Dulo fejedelmi ház s a magyar Gyula nevü fejedelmi méltóság mindenesetre összefügg egymással, melynek történeti hátterét teljesen megvilágítja a kabarok és Batbaján kubánvidéki bolgárjai közt keresett viszony, melynek értelmében a kabar fejedelmi háznak is ugyanazon Dulo nemzetséggel kellett azonosnak lennie, melyből az első al-dunai bolgár fejedelmek valók.}* a harka pedig – tekintve, hogy Ibn Roszteh még nem tud róla s csak a Dsilát emliti a madsgarok másik fejedelme mellett, a pannóniai avar-maradványoké. A fejlődés természetes menete hozta magával, hogy el kellett tünniök ezen külön fejedelemségeknek; Gyejcsa azonban a hatalmuk birtokában találta s ha vesztettek is előbbi befolyásukból, Gyejcsa halálakor még megvoltak s egyszerüen a létezésük bizonyitja, hogy Árpád nemzetségének hatalma ekkor még mindig csak a byzancziak által «turkoknak» nevezett törzsekre terjedt ki. Bármilyen ok tartotta is vissza Gyejcsát, a mi miatt nem fejezhette be a magyarság egy fejedelemségben való egyesitésének művét, a jelleméből és a helyzetből levont következtetés csak az lehet, hogy ha már ő neki sikerült volna erőt venni a gyulák és harkák régi nemzetségén, akkor meg is szüntek volna azok a külön fejedelemségek, melyek leveretése Sz. Istvánra várt s Gyejcsa semmi esetre sem adott volna rá alkalmat – azzal péld., hogy az öcscsét megteszi gyulának – hogy más alakban bár, de továbbra is fennmaradjanak.
Három nemzedék alatt végbement fejlődési folyamat, a régi politikai szervezet s a magyarság lelki világának teljes átalakulása választja el Gyejcsa korát attól az időtül, midőn ismét föléled a társfejedelemség lappangó hagyománya. Ennek a nagy átalakulásnak egyik eredménye, hogy ekkor már csakis Árpád ivadékai osztozkodtak az ország területében. Ezt nem szabad szem elöl tévesztenünk; nem szabad elfelejtenünk, hogy Gyejcsa és Sz. István uralma alatt emelkedett a nemzet szemében az Árpádház oly magasra, hogy minden más fejedelmi nemzetség elhomályosult mellette; nem szabad felejtenünk, hogy a mikor Gyejcsa lett a nagyfejedelem, a magyarság politikai szervezete a törzsek laza szövetségéből állt, melyben a társfejedelmek, a gyula és harka, nemcsak az ország területében, hanem a fejedelmi jogok végrehajtásában is osztozkodtak Árpád ivadékaival; nem szabad felejtenünk, hogy Gyejcsa uralkodása sokkal közelebb esik a 955-ki hadjárathoz, melynek vezérei (Lél, Bulcsu, Sur) közt egyetlen egy Árpád-ivadékot sem találunk, mint I. Endre és Béla korához, a mikor az ország területén már csak Árpád családjának tagjai osztozkodnak. S ha ilyen szempontból tekintjük a magyarság 1000 körüli viszonyait, akkor nem akadhatunk fel azon, hogy az a Gyula fejedelem vagy rex Julus, kit 1002-ben vagy 1003-ban Sz. István levert, más nemzetségbeli is lehetett s nem kellett Árpádházbelinek lennie s a mikor az egykoru hildesheimi évkönyvek azt mondják róla, hogy Sz. Istvánnak anyai nagybátyja, avunculusa volt, nem kell apai nagybátyára gondolnunk.
Más elbirálás alá tartozik aztán, hogy tulajdonkép mi volt a neve ezen anyai nagybátyjának: Julus = Gyula-e, vagy pedig Procui, mig a «gyula» név csak a fejedelmi méltóságát jelenti.
Mindegyik vitatható; részemről egyik felfogás mellett sem tudnék határozott állást foglalni. Megjegyzem azonban, hogy a többé-kevésbé eltorzitottnak tekinthető Procui név, mely annyi fejtörést okozott boldogult Pauler Gyulának, alighanem összefügg a Béla király jegyzője által emlitett Horca névvel. Igaz, hogy nála Horca idősb Gyulának az apja s ifjabb Gyulának nagyapja, de a nélkül, hogy ezen adat helyessége fölött bármely irányban is találgatásokba bocsátkoznánk, lehetett a Horca a nemzetség ezen ágához tartozó második «gyulá»-nak is a neve.
A Horca nevet Vámbéry Á. a török-tatár karga, kargaj «holló» szóval magyarázza,_{A magyarok eredete. 1882. 172. 1.}* etymologiai tekintetben pedig ez utóbbit egynek veszi a magyar karvaly, karuj (a szláv nyelvekben: kraguj) szóval. Tekintve, hogy az I. Gyula leányainak mondott Sarolt és Karold neve szintén a török-tatár nyelvekből magyarázható meg legalkalmasabb módon (Vámbéry sz. «saraldi» a. m. szőke, sárgás, «karaldi» a. m. barna, feketés), de másfelől is a Gyulák nemzetsége a bolgárokkal hozható közelebbi kapcsolatba úgy a Gyula név (ó-bolgár Dulo-dinasztia), mint a Konstantin-féle kabarok vagyis a kozároknak meghódolt kubánvidéki onogur-bolgárok révén a Horka név föntebbi értelmezése ellen alig lehet kifogást tenni._{Megjegyzendő, hogy a török szó értelme a madárfaj megjelölésében ingadozó. A kazáni tatároknál kétféle alakban is megvan, u. m. kargha «varjú» és kirghi «karvaly»; ez utóbbinak felel meg a török «karvaly»; mig az ezzel egyező kun horgui a. m. «veréb». (Codex Cumanicus. Edidit c. Géza Kuun. 130. l.) Más madárneveknél is tapasztaljuk ezt a határozatlanságot. A Képes Krónikában feketének ábrázolt turul a törökben Ahmed Vefik pasa ozmanli szótára szerint a. m. turul «nagyobb fajta sólyom, sas» (Turul. 1889. évf. 3. füz.), a keleti törökben turghul a. m. «kis fekete sólyom», de már a torgaj vagy az altaji tatár turuj a. m. «seregély». A magyar sólyom szónak megfelel a kun soulun, ennek jelentése azonban a. m. «fáczán». (Cod. Cum. 130. l.)}*
A Horka névalak ó-bolgáros (csuvasos) hangváltozatot tüntet föl a török kargá-val szemben, mig a karga, kargaj, karguj változatok megmagyarázzák a Horka és Prokuj végzete közti viszonyt. Ez utóbbi különben a kargujnak megfelelő; magyaros karuj, karvuj (karvaly) elszlávositásának tekinthető, a mennyiben a kraguj mellett egy magyarországi szláv kravuj, krabuj, krobuj változat is számitásba jöhet. Ez utóbbi alakok szolgáltatják az átmenetet a Thiethmarféle Procui névhöz.

V.

A hildesheimi évkönyvek hazai krónikáink azon csoportjával, melyet Marczali H. után együttesen Nemzeti Krónikának nevezhetünk, Sz. István anyai nagybátyjának mondják rex Julust = ifjabb Gyulát, mig a Béla király jegyzője által adott leszármaztatás szerint II. Gyula nem testvére, hanem első unokatestvére volt Saroltnak, tehát Sz. Istvánnak csak másodfoku nagybátyja.
Mivel egyéb adatok nem állnak rendelkezésünkre, melyekből eligazodhatnánk a rokonsági viszony szabatos meghatározására, csakis belső okok dönthetik el, hol történt a tévedés? Ha előitélet nélkül s egész elfogulatlanul állitjuk fel a kérdést, különösen pedig nem zavarja meg itéletünket a problematikus lengyel Adelaid belevonása: a dolog belső természeténél fogva Béla király jegyzőjének leszármaztatásában van meg a valószinűségnek minden kelléke, habár kétszáz esztendő választotta is el Sarolttól és a Gyuláktól. Nem tekintve azt, hogy mint királyi jegyzőnek módjában állt olyan korábbi genealogiai följegyzéseket használnia föl az Árpádok családi összeköttetései felől, melyek nekünk nem állnak többé rendelkezésünkre, magában a családi hagyományban is van annyi konzerváló erő, hogy megőrizhette az ilyen részletek emlékét. Ellenben egy távoleső idegennek, minő a hildesheimi évkönyviró, még ha egykorú volt is, inkább csak az általánosságok juthattak tudomására. Neki nem voltak olyan adatai, hogy ez és
ez volt rex Julus apja, ez meg nem más, mint István király nagyapja, ő csak annyit hallott, hogy rex Julus Sz. Istvánnak az «avunculusa» s a rokonságnak ezen megjelölése általánosságban véve akkor is igaz, ha Julus = Gyula nem a testvére, hanem unokatestvére volt Saroltnak. Különösen igaz akkor, ha visszavezetjük ezen adatot kiindulási pontjára, a magyarságra.
Nem lesz tehát fölösleges, ha a magyar nyelv szempontjából vonjuk vizsgálat alá a kérdést. Mije is volt tulajdonképen a kis Gyula Sz. Istvánnak a régi magyarság nyelvén? Nagybátyjának csak modern kifejezéssel mondhatjuk; őseink ezt igy fejezték ki: anyjának a bátyja vagy öcscse a szerint, hogy Sarolt vagy Gyula volt-e az idősebb?
A kik középkori okleveleinket forgatják, nagyon jól tudják, mily gyakran előfordul a «frater» szó a «patruelis» helyett az unokatestvér megjelölésére. A magyarázat nagyon egyszerü. A régi magyarban nem volt a latin «frater»-rel teljesen egyenértékü szó; a «fivér» nagyon is uj keletü, még a népies «testvér», «testvérbátya», «testvéröcs» sem tekinthető valami ősrégi kifejezésnek; hajdan csakis a «bátyám» és «öcsém» járta, akár testvérről, akár unokatestvérről, akár nagybátyáról, illetőleg unokaöcsről volt szó. Ezért olyan ingatag középkori okleveleinkben a «frater» szó használata, ezért jelent sokszor «patruelis»-t is.
Alkalmazzuk már most ezt a külföldi évkönyvek magyar vonatkozású genealogiai adataira, melyek végső forrását mégis csak magyar földön, a magyarságtól hallott rokonsági kifejezésekben kell keresnünk s ha azt találjuk, hogy péld. az altaichi évkönyvek Vazult a Sz. István fivére fiának (filium fratris sui) mondják,_{Pertz, Mon. Germ. Script. XX. k. 794. 1.}* holott Vazul apja, Mihály Sz. Istvánnak nem a fivére, hanem az apai nagybátyja, «patruus»-a volt: a «frater» szóban a magyar bátya kifejezés szolgai átforditását kell keresnünk. Ugyanilyen okbul tették meg krónikáink Mihály másik fiát Szár Lászlót Sz. István «patruus»-ának; a krónikairó magyarul gondolkozott az illető helyen s azt akarta vele mondani, hogy Sz. István magához hivta a bátyja, Szár László fiait; mivel pedig tudta, hogy Szár László nem volt a fivére, «frater»-e Sz. Istvánnak, tehát a másik megfelelő jelentésü szót alkalmazta, nem gondolva arra, hogy itt a «patruelis» lett volna helyén._{A középkori magyar bibliaforditás bécsi codexében is (64. 1.) a bátya szóval a patruus van kifejezve.}*
Akármilyen uton kapta is a hildesheimi évkönyviró a magyarországi események, Sz. István nagybátyja háborujának hirét, végső forrása mindenesetre magyar volt s ez a forrása, a mig egyfelől félreérthetlenül kifejezte azt, hogy István király apai vagy anyai részről volt-e rokonságban rex Julussal; más felől a «bátya» vagy «öcs» használata által határozatlanul jelölte meg, hogy itt Sz. István anyjának a fivére vagy unokatestvére értendő-e? Rex Julus István király anyjának a bátyja vagy talán inkább az öcscse, «frater»-e volt, tehát Sz. Istvánnak az «avunculus»-a. Nem hinném, hogy ha Sz. István apja öcscsének mondta volna rex Julust a hildesheimi évkönyvek forrása: akkor is az «avunculus» szó fejezné ki a nagybátyja fogalmát. A középkori latin iró mindig magán viseli a saját anyanyelvének bélyegét, a latin szókat a saját anyanyelve szerint alkalmazza; ott, hol az élő nyelv nem tett külömbséget az apai és anyai nagybátya megjelölése közt, a román nyelvekben általánossá vált «avunculus» szót használták, tekintet nélkül arra, hogy apai vagy anyai nagybátyáról van-e szó. Ahol azonban maga az élő nyelv hivta fel a figyelmet a megkülömböztetésre, ott nem igen szokták fölcserélni a régi latinság «patruus» szavát az «avunculus»-szal. Középkori okleveleinkben sürün előfordul a «patruus» szó az apai nagybátya megjelölésére s én nem tudok rá esetet, ámbár nem tartom merőben lehetetlennek, hogy helyette az «avunculus» szót alkalmazták volna.
A magyar ugyanis, habár körülirással,_{Calepinusnál: patruus = atyám báttya (Molnár Albertnél atyám öcze vagy báttya); avunculus = anyám báttya.}* külömbséget tett a kétféle nagybátya között. Sőt egykor külön szavának is kellett lenni rá. Abban a társadalmi környezetben, melyből ideszakadt, s a rokon nyelvekben külön kifejezés van az apai, meg anyai nagybátyára, sőt még tovább is mennek a megkülönböztetésben. Igy péld. Hunfalvy P. a Vogul föld és nép leirásában a következőkép adja a vogul nyelv ide vonatkozó kifejezéseit:
äk, äki = atyám bátyja,
känk, kank = atyám öcscse (és testvérbátyám),
angi-äki = anyám bátyja,
säsgi = anyám öcscse.
Munkácsi B. ez utolsót säs, säsi, śäś alakban közli és szerinte általában «anyai nagybátyát» jelent, miként a cseremisz čüčü (ellenben az apai nagybátya ożaj, iźaj, iźa, izäj, zäj), votják čuž-murt és zürjén čjöz, čjoz is.
Hasonló éles megkülönböztetést találtunk a középvolgai csuvasban, a hunok és bolgárok nyelvének ezen összezsugorodott maradványában
mócej = atyám bátyja,
pićce = atyám öcscse (és a vogulhoz hasonlóan testvérbátyám),
asla, kokku = anyai nagybátya.
A középázsiai törökség nyelvében az apai nagybátyát az abaka, abagha szó jelenti, mely ugyanilyen értelemben megvan a mongolságnál (abagha) és tunguzoknál (avaga) is, az anyai nagybátyát pedig a tagaj, tagha. Az ozmanli az abugha szó helyett inkább az arab amudsa szót használja az apai nagybátya megjelölésére, mig az anyai nagybátya a. m. daji.
Bizonyos tehát, hogy az ősmagyarnak is külön szava volt az apai, meg az anyai nagybátyára s azon fölül mint a vogul és csuvas nyelvek mutatják, máskép nevezték az apa bátyját, mint öcscsét. Az utóbbira kétségkivül a bátya szót alkalmazták, a mely e szerint jelentette 1. a testvérbátyát, 2. az apa testvéröcscsét. Mi volt az apa bátyjának régi neve: nem tudjuk; gyanitom azonban, hogy az atya mellett fölösleges apa szó fejezhette ki, tekintve, hogy a középázsiai törökségnél is a megfelelő aba szó részint «atyát», részint «atyai nagybátyát» jelent, valamint azt is tekintetbe véve, hogy primitiv társadalmi szervezetekben az atya halála után a legidősb férfitestvér szokta gyakorolni az atyai jogokat, a mi aztán maga után vonja a rokonsági megjelölés-módnak olyan, a nyugot-európaitól nagyon különböző sajátosságait, hogy péld. vőnek és menynek nevezik nemcsak a gyermekek, hanem az ifjabb fi- és nőtestvérek házastársát is. Az idősb fivérnek ezen atyai jogköre magyarázza aztán meg, hogy ugyanaz a szó «atyát» is, «atyai nagybátyát» is jelenthet._{Béla király jegyzőjénél nyilván ilyen módon lett Bulcsu vezérnek Bogát az apja, holott a Bulcsuval személyes ismeretségen levő Konstantin császár Kált (Kalęs) mondja atyjának. Bogát vagy Bugát tudvalevőleg nem költött alak, hanem Liutprand sz. a 921-ki olasz hadjárat vezére (Pertz, MGSS. III. 299.) s a tihanyi apátság alapitólevelében emlitett Bagath mezee (a mai Alsó- és Felső-Boyát puszta Somogymegyében) helynév tanusága szerint ott volt szállása a Balatonvidékén, hol Bulcsu nemzetsége székelt s ahol a zalai részeken Kál neve is fennmaradt.}*
A bátya szóval rámutattam, hogy a rokonsági viszony megjelölésére szolgáló szavaink nem fedik mindig a megfelelő latin és egyéb nyugoteurópai kifejezéseket s nem egyszer ez a magyarázata az oklevelekben és krónikákban előforduló hibás genealogiai meghatározásoknak. De volt e különbségnek egy más következménye is. A latin-germán befolyás bomlasztó hatást gyakorolt az egykori kifejezésekre; módosult az értelmük, néha, mint a bátyáé, zavarosabbá vált, más esetekben szükebb körre szorult, szabatosabb lett; több szó feledésbe merült az által, hogy a részletesebb megjelöléseket általánositották s egy szóba foglalták össze, igy péld. a sógorság sokféle viszonyát a vogul külön szókkal fejezi ki (panyt = néném férje, vuäps = hugom férje vagyis vőm, äk = feleségem bátyja, juriš = feleségem öcscse, âg = feleségem nénjének férje, pals = feleségem hugának férje), mig nálunk a német eredetü sógor szó kiszoritott minden mást, minő volt péld. még a középkorban is a süv vagy siv, mely a férj fitestvérét jelentette s ahogy a modern sógornő mellett már-már egészen kezd kimenni a használatból ősrégi ángy szavunk. Ez történt az anyai nagybátyát jelentő régi szavunkkal is, a melynek helyét a nagyon is sokféle értelmü bátya szó foglalta el.
Bár nem tartozik szorosan ide, mégis azt hiszem, nem végzek fölösleges munkát, ha a családi viszony megjelölésére szolgáló szavaink közül egypárnak itt közlöm az alapjelentését vogul és csuvas analogiákra támaszkodva, a melyek közül emez a magyarság honfoglalás előtti társadalmi viszonyaira, amaz pedig a még korábbi állapotokra vet világot. Ahogy a bátya szónál felhasználhattuk ennek tanuságait, talán a többinél is találunk középkori okleveleinkben olyan nyomokat, melyek csakis a magyar kifejezéseknek ezen ősrégi értelme által nyernek magyarázatot.
Bátyám: 1. idősb fivérem, 2. apám öcscse.
Öcsém: 1. ifjabb fivérem, 2. apám bátyjának a fia.
Néném: 1. idősb nővérem, 2. apám huga.
Hugom: 1. ifjabb nővérem, 2. apám öcscsének a leánya.
Vőm: 1. leányom férje, 2. hugom férje; ezenkivül a voguloknál a feleség nénje is vejének (vuäps) nevezi a huga férjét, vagyis modern magyar nyelven a sógorát.
Menyem: 1. fiam neje, 2. öcsém neje.
S ezzel párhuzamosan megy egy egész sorozata a családi viszony megjelölésének. A csuvasban jina a. m. a néném férje, mivel azonban az atyám huga is néném, tehát ennek a férje is jisna; szintén egyforma kifejezés van a bátya nejére és az atya öcscsének a nejére. Föntebb emlitettük, hogy külön szó van az atya bátyjának megjelölésére; a csuvasoknál ugyanaz a szó (moćej) egyuttal az anya nénjének férjét is jelenti, mig a voguloknál az atya bátyjának megnevezésére használt szót (äk) a feleség bátyjára és férj bátyjára is alkalmazzák, vagyis a mi kifejezésmódunk szerint összezavarják a nagybátyát a sógorral.
Nem folytatom tovább, ezt is csak azért közöltem, hogy felhivjam a figyelmet a családi beosztásnak arra a nyugot-európaitól nagyon elütő rendszerére, mely kétségkivül megvolt a honfoglalás előtti magyarságnál is, hol egy-egy kifejezésmód egészen más fogalmi kört foglalt magában, mint a vele többé-kevésbé egyeztetett latin-germán szók. S mikor megállapitani igyekszünk a latin középkori rokonsági elnevezések kört, jusson eszünkbe, hogy azok hátterében egy-egy különleges magyar jelentés is lappanghat, a miről sem Ducange, sem a szokásos latin-germán terminologia nem ad felvilágositást.

VI.

Összegezzük vizsgálataink eddigi eredményét.
Sz. István anyjának a lengyel fejedelmi házból való származása nemcsak hogy nem igazolható egykoru források alapján, de egyenesen kizártnak tekinthető. Ha lengyel lett volna, Thiethmar semmi esetre sem mulasztja el akár Sz. István anyai nagybátyja, Procui Lengyelországba való menekülése alkalmával, akár Gyejcsa neje jellemzésénél, hogy meg ne emlitette volna a Boleszlávval való nagyon is közeli vérségi kapcsolatot is. Mig Thiethmar csak negativ szempontbul szolgáltat bizonyitékot, a hildesheimi évkönyvekben már a magyar kutforrások igazolását is megtaláljuk, melyek egyik honfoglaló vezéri nemzetségből, az erdélyi Gyuláktól (vagy gyuláktól) származtatják Saroltot, Sz. István király anyját. Ez az igazolás azonban csak a lényegre terjed ki; a hildesheimi évkönyvekben csupán a váza van meg annak, a mit krónikáinkban találunk e családi összeköttetésről; de már az olyan részleteket, hogy Sz. István anyját Saroltnak hivták s igen szép nő volt, hogy idősb Gyula volt az apja s Gyejcsa fejedelem Beliud ösztönzésére vette nőül, hogy az országa vesztett és Sz. István által családostul elfogott ifjabb Gyula idősb Gyulának az unokaöcscse s két fiának Bua és Bucna (Pauler Gy. szerint Baja és Bajna, Karácsonyi J. szerint Bolya és Bonyha) volt a neve, mindezt hasztalan keressük a hildesheimi évkönyvekben. Mindez arra vall, hogy ugy Béla jegyzőjének, mint a másik krónikacsoport első szerkesztőjének sokkal több anyag állt rendelkezésére akár a hagyományban, akár valamely régibb hazai följegyzésben, semhogy forrásuknak a hildesheimi évkönyveket kellene felvennünk. Mert tárgyilagos magyarázatnak talán mégsem fogadható el az olyan föltevés, hogy mindezen részletesebb értesülés nem egyéb a hildesheimi évkönyvek száraz adatának tóditásánál és ferditésénél.
Mindezek után a lengyel kutforrások a legjobb esetben is csak annyit bizonyithatnak, a mit történetiróink nagy része eddig is vallott, hogy Adelaid a második (vagy megforditva, az első) neje volt Gyejcsának, Sz. István azonban nem ettől, hanem azon magyar feleségétől származott, kinek magyar értelemben vett «frater»-e vagyis Sz. István «avunculus»-a, anyai nagybátyja, az egykoru forrásokban emlitett rex Julus, tulajdonképeni nevén talán Procui (Horka?) volt.
De még az sem olyan bizonyos, hogy Adelaid Gyejcsának lett volna a felesége.
A mint egyszer kivetkőztettük ezt a föltevést az egykoru értesültség látszatából, rögtön fölmerül az a kérdés, vajjon nem toldották-e meg valamivel azok a később élt lengyel évkönyvirók régebbi kutforrásuknak az adatát, mely csak általánosságban, névnélkül szólhatott valamely magyar herczegről, mint Adelaid férjéről. A mit aztán Miesko nővérének férjhezmeneteléről olvastak a régebbi évkönyvekben, «tóditják ugyan – hogy Karácsonyi J. úr szavait alkalmazzam, ahogy ugyanezen kérdésben a hazai forrásokról nyilatkozott – beszélnek Jesséről és megteszik Adelaid férjének, de azzal meg épen elárulják tudatlanságukat, mert hiteles egykoru adatok szerint ezen Jesse sógora, Sz. István anyai nagybátyja nem a lengyel Miesko, hanem a magyar rex Julus, a magyar krónikák Gyulája volt. Ilyen tanuknak pedig nem hihetünk».
Ha egyszer fölmerül az a kérdés, hogy «Jesse» neve, mely már alakjánál fogva is kései hangfejlődésre utal,_{A Gyécse kiejtésnek felel meg. A X–XI. századbeli hangalak más. Thiethmar Dewixet ir s ugyanilyen, bár gy-s kiejtésre utal I. Géza neve a koronán: érmein a GEVCA névalak olvasható, VII. Gergely pápa leveleiben pedig a Geusa, Geuza alakot találjuk. (Fejér CD. I. 420., 423.)}* valamely meg nem nevezett magyar herczeg helyett csak későbbi (XIII. századbeli) betoldás lehet, rögtön felötlik az a körülmény, hogy nem Gyejcsa, hanem a testvére, Mihály családjában nyilvánul erős nyugoti szláv befolyás.
Mihály egyik fiát Lászlónak, Vladiszlávnak nevezték. Unokái közt a Damozlaus, Domyzlo vagy Bomizlo, Bonuzlo (Boleszláv) nevet találjuk. Talán Vazul, Vászoly neve sem a görög-byzanczi Basiliosnak, Vasziliosznak felel meg, ámbár a szlávos Vaszili, Vaszilij nagyon közel áll hozzá, hanem inkább – tekintve a Vancil változatot – a Vaclavnak, Venceszlávnak, Venczelnek, a mely esetben az XI–XII. századbeli irásmód szerint cz-nek (v. ö. Turzol=Tarczal, Zymgota=Czinkota), cs-nek olvasandó vagyis a Vazul = Vacul ilyen világitás mellett nem egyébb, mint a Vancil, Venczel név nasalis nélküli nyitravidéki cseh-tótos változata. De ha mellőzzük is a Vazul nevet, ott van még mindig testvére, Szár László neve, a mit ebben az időben még egyáltalában nem tekinthetünk keresztnévnek. Pogány szlávnyugoti szláv név volt, keresztnévvé csak Sz. László által vált. Hogy került ez a pogány cseh vagy lengyel név a magyar fejedelmi házba? Kétségkivül ugyanolyan módon s olyan okból, mint a hogy Sz. István a szász-bajor házból származott feleségének rokonsága révén Henriknek (az Imre alak jóval későbbi fejlemény), Ottónak nevezte fiait. Mihály családjában is azért használták a cseh-lengyel neveket, mert Mihály vagy a lengyel, vagy a cseh fejedelmi házból nősült.
Mihály ismeretlen neje tehát nagyon könnyen azonos lehet azzal a lengyel Adelhajddal, I. Miesko nővérével, kit a későbbi lengyel évkönyvirók Gyejcsa nejének tettek meg. Ezt a lehetőséget még valószinübbé teszi az, hogy Mihály egyik unokájának, I. Endrének a leánya szintén Adelhajd nevet viselt, holott felesége, az orosz Anasztazia, I. Jaroszláv kievi nagyfejedelem és a svéd Ingegerd vagy Anna leányának családjában ismeretlen volt ez a név, tehát I. Endre családi hagyományai közül való; mivel pedig I. Endre anyját is orosz eredetünek mondják krónikáink – «(Caluus Ladislaus) uxorem de Ruthenia dicitur accepisse», a minek az orosz kutfőkben is nyoma van, mert Sz. István kortársa, Nagy Vladimir nagyfejedelem második leányát, Premiszlavát a magyar király feleségének állitják: Endre nagyanyját, Mihály hg nejét tekinthetjük olyannak, a ki meghonositotta az Árpádok közt az Adelhajd nevet. Volt t. i. még egy másik Adelhajd is: Álmos herczegnek a leánya s II. Béla király nővére.

VII.

Gyejcsa fejedelem testvéréről, Mihály herczegről csupán ennyit jegyeztek föl krónikáink: «Toxun genuit Geycham et Michaelem. Michael vero genuit caluum Ladislaum et Vazul».
Karácsonyi János úrral együtt mindannyian feltünőnek találhatjuk, hogy a krónikákban csupán a keresztneve van följegyezve, ellenben hallgatnak pogány nevéről, holott, ha nem is azonositjuk ifjabb Gyulával, fiai, sőt unokája, Levente után itélve, aligha állt valami erősen a kereszténységben.
De van egy más dolog is, a mi szintén feltünhet, az t. i., hogy a Mihály név többé nem fordul elő az Árpádok között, holott 1038 után már valamennyien tőle származtak. Ez annál szokatlanabb, mert fiának Szár Lászlónak a nevét már az egyik kisunoka viseli; Endre, Salamon és Kálmán neve is ismétlődik, pedig nem is az ő ágazatuk maradt fenn, Sz. Istvánt, Sz. Imrét vagy az egyenes ősöket nem is emlitve.
Ez arra a föltevésre vezethet, hogy Mihály vagy Michael név talán ez esetben nem is keresztnév, hanem valamely hasonló hangzásu pogány névnek keresztnévvé való elferditése, a mire elég példát találunk középkori történelmünkben. Hogy a legszembetünőbbek közül emlitsek néhányat, így ferditette el a pogány nevét a tatárjárás előtt élt Bulcsu püspök Basiliussá s igy lett a Tomaj nembeliek hagyományos Thonuz vagy Taniz nevéből Dionysius, Dienes stb. Ha igaz ez a föltevés, akkor talán nem is egészen meddő dolog kutatni a Michael keresztnévvel helyettesitett pogánynevet, mert a hogy használatban volt testvérének Gyejcsának a pogány neve a későbbi Árpádok közt is, ép úgy, vagy még inkább fenmaradhatott az ő, Michaelre emlékeztető pogány neve.
Ilyennek látszik a Béla, melyet mindjárt Mihály egyik unokája viselt s azután is egyik legkedveltebb neve az Árpádoknak.
Hogy a Béla nem tartozik a keresztnevek sorába, azt fölösleges bizonyitgatni; legfölebb arról lehet szó, régi magyar vagy szláv eredetü pogány név-e? Rendesen a szláv «bęlu», «bęl», «bęlyj», «biely» = fehér szóbul származtatják, mig újabban Karácsonyi J._{Szt. István király élete. 100. 1.}* a Thiethmar által emlitett lengyel «béla» az az szép szóval veszi egynek. Mellőzve a Turul IX. évfolyamában (114. 1.) tett egyéb észrevételeimet, e magyarázatoknak az az alaphibája, hogy a lengyel és más szláv személynevek közt nincs meg a Béla (más a Beluš, Belimir stb.), különösen pedig, a mi a jelen esetben nagyon is számba veendő, nincs meg a lengyel és egyéb nyugoti szláv fejedelmi ház szokásos nevei között. Sohasem szabad ugyanis elfelejtenünk, hogy az Árpádok a kész neveket vették át a velük rokonságban volt családoktól, mint a Vladiszlávot, Boleszlávot, Henriket, Lambertet: de hogy ők maguk alkottak volna idegen nyelvü szavakból új neveket, ez talán még sem hihető. Utóvégre is az Árpádház nem szláv, hanem magyar volt. Ezzel a ténynyel egyszer talán még is le kell már számolnunk.
De ebből aztán következik egy másik tény. Az Árpádoktól használt személynevek közt mindaz, a mi nem általános keresztnév, a minő az István = Stephanus, Endre = Andreas, Salamon = Salomo stb., vagy nem a velük összeköttetésben levő dinasztiáknál divatozott, mint a minő az Imre = Heinrich, László = Vladiszláv stb., az ősi nevek közé tartozik, melyek eredete, a mennyiben a magyar nyelvből meg nem fejthetők, a honfoglalás előtti török (hunn-bolgár-kozár), perzsa (parthus-, Szasszanida) és kaukazusi kapcsolatok révén derithető fel.
Ezen nevek közé tartozik a Béla is, melynek ősibb alakját az altaji turk (köktürk) föliratokban, található Bojla tarkhan s az avar vagy bolgár eredetü nagyszentmiklósi kincs egyik görög betüs csészéjén olvasható Buęla zoapan neve tünteti föl._{Az eddig még teljesen föl nem deritett, de semmi esetre sem görög nyelvü föliratból bizonyos; hogy Buęla és Butaul személynevek; zoapan vagy zôapan = župan, ispán a czim, Dygetoigę, Tagrogę és Etzigę valószinüleg Tisza- Maros- és aldunamenti földrajzi nevek, a-gę (ji, -gyi) azonban aligha lesz a. m. a görög gę-föld, hanem valami végzet, esetleg az árpádkori nevekben sürün előforduló -di vagy -du (Etzigę = Békésmegyei Öcsöd?); a Buęlánál és Butaulnál ismétlődő tesę, taisę talán azt jelenti: «ur», «fejedelem»; ha ismernénk egy megfelelő szót, megállapithatnánk: magyar- vagy török jellegü-e a fölirat a szerint, hogy a szóvégzetben -i vagy -szi fejezi-e ki a birtokragot? A kincset hihetőleg az avarok rejtették el a frankok elleni végküzdelmek idején, népvándorláskori leleteink tanusága szerint ugyanis a Tisza, Maros- és Kőrösvidék volt az avar világ központja, sehol annyira nem tömörült a népesség, mint ezen a területen. S az edények diszitményei is már a népvándorlás korának utolsó szakára utalnak. Feltünő már most, hogy a krónikáink első részét képező Hunn Krónika, mely úgy Thury József és dr. Sebestyén Gyula, mint e sorok irójának felfogása szerint is az avarok végső küzdelmeinek és bukásának hagyományait és mondáit foglalja magában, szintén tud egy Béla nevü hunn vagyis avar vezérről, ki vezértársaival együtt a cesumauri ütközetben esett el, ahol 791-ben csakugyan volt az avaroknak egy véres csatája Nagy Károlylyal. (Pulsis igitur Hunorum prćsidiis ac distructis munitionibus, quarum – – altera iuxta Comagenos civitatem in monte Cumeoberg vallo firmissimo exstructa, ferro et igni cuncta vastantur. Einhardi Annales ad a. 791. Pertz Mon. Germ. Script. I. k. 177. l.) Semmi lehetetlenség sincs benne, hogy Béla vezér nevében épen a nagyszentmiklósi kincs Buęla zoapanjának emlékét őrizték meg hunn mondáink.}* Hogy a Béla név csakugyan ezekkel függ össze, bizonyitja az, hogy I. Bélát Albericus Pugilnak mondja. Egy időben sokat vitatkoztak azon, mit akar jelenteni ez a «pugil» szó. A Bojle, Buęla névalakok ismerete után azonban nem lehet más, mint a Béla névnek egy körülbelöl Bughila, Buhila alakban használt régi változata. De a későbbi nyelvhasználatban Bélának mondott névalak szerint kellett lenni egy közbeeső Beghila, Behelaforma változatnak is, ez pedig már közel áll a Michael keresztnév német és olasz Michel változatához, ugy hogy valamelyik XI. századbeli évkönyviró könnyen egynek vehette a két nevet s a hogy a Tonuzra ráfogták, hogy az megfelel a Dionysius keresztnévnek, azonképen cserélhette föl ezen mindenesetre papi ember a Beghilát, Behelát Michaellel.
Egy ideig abban a nézetben voltam, hogy Mihály hg. talán egy személy Erdeueelui Zoltánnal, kire a krónikák szerint Sz. István a Keántól elfoglalt erdőntuli részek kormányzását bizta. Az ügyetlen krónikás összezavarja Sz. István szépapjával, a mi természetesen képtelenség; annyit azonban mégis igaznak vehetünk belőle, hogy az Árpádháznak volt ezen Erdőelvi Zoltán egyik korosabb tagja s talán nem is az ekkor már fejedelmi ágnak nevezhető Taksony-ivadékok közül. Ha valami jelentőséget tulajdonitunk az Álmos ősapáit magában foglaló lajstromnak olyan értelemben, hogy nem egyszerü koholmány volt, hanem bizonyos félremagyarázott genealogiai adatok, nevezetesen a régi vezérekre, különösen az Árpádház korábbi elágazásaira vonatkozó töredékes emlékek képezték a krónikás kiindulási pontját s ezen töredékekből tákolta össze az ősapákat: akkor ezen lajstrom alapján Falicsi (Falęs, Falitzisz, Pauler Gy. szerint Faisz) fiát kereshetjük Erdőelvi Zoltánban. Ott ugyanis többek közt ezen leszármazási töredék található: Berend apja Zulta, ezé Bulchu, ezé Bolug stb. Bolugban hihetőleg Árpád egyik fiának, Jelekhnek az emléke lappang, mig Bulchuban unokájáé, Falicsié, a ki azonban Konstantin szerint nem Jelekhnek, hanem Jutasnak volt a fia.
De akárki volt is Erdőelvi Zoltán, a föntebbiek után nem tartom többé egy személynek Mihálylyal, kinek igazi neve, mint bebizonyitani igyekeztem, nem is Mihály, hanem Béla volt.
Mihálynak, mint tudjuk, két fia volt: Szár László és Vazul (Vászoly? Vancil?) s négy unokája: Endre, vagy András, Béla és Levente testvérek, meg aztán Domoszló vagy Bonuszló (Boleszláv); krónikáink a három testvért Szár László fiainak mondják, Béla király jegyzője szerint is András király Szár Lászlónak volt a fia; ellenben a Gellértlegenda a Váradi és Zágrábi évkönyvekkel együtt Vazult tartja a három testvér apjának, mig Szár Lászlónak az utóbbiak szerint Bonuzló volt a fia. «Dux autem Ladislaus Calvus de quo supra – olvassuk a váradi évkönyvekben – habuit filium, qui Domyzlo vocabatur.»_{H. H. Fontes Dom. III. k. 251., 267. M. Könyvszemle 1895. 224. 1.}*
Történetiróink véleménye megoszlik e kérdésben. Karácsonyi J., Marczali H., Mátyás Fl. Vazultól származtatják a három testvért s általuk az Árpádok további hajtását, mig Pauler Gy. Béla király jegyzőjének és Kézainak, Kun László udvari papjának az állitását fogadja el, kiknek módjukban volt tudomást szerezni arról, Vazult vagy Szár Lászlót tartotta-e ősének a királyi ház, már pedig a királyi ház legjobban tudhatta, melyiktől származott a két testvér közül. Karácsonyi Jánosnak azonban erre az a válasza, a minek különben Marczali H. is kifejezést adott, hogy a Névtelen és Kézai oly királyi udvarban éltek, ahol már I. Béla királynak ájtatos ivadéki rendelkeztek s mint keresztény papoknak érdekükben állott, hogy királyi uraiknak a pogány vallás kedvezésétől és keresztény szempontból súlyos erkölcsi hibáktól ment őst szerezzenek, megtették tehát Andrást, Bélát és Leventét Szár László fiainak, kinek nevéhez a hagyomány nem füzött holmi alacsony rangu házasságot, vagy épen ágyasságot, mint Vazuléhoz, kiről azt beszélték, hogy a három testvért egy Tatun nembeli leánytól házasságon kivül nemzette.
Mind a két szempont egyformán nyomós. Úgy tetszik azonban, Karácsonyi J. ur felfogását ellenkező irányban is lehet forditani. Mondhatjuk azt is, hogy bizonyos keresztény papoknak és királyi uruknak vagy legalább az udvarához tartozóknak érdekükben állott azt a hirt terjeszteni, hogy a három testvér, András, Béla és Levente a pogány vallás kedvezése és keresztény szempontból sulyos erkölcsi hibák miatt megbélyegzett Vazulnak a fiai, kiket nem is törvényes házasságban, hanem házasságon kivül egy alacsony rangú nővel nemzett, tehát semmikép sem méltók a magyar királyságra. Gondoljunk csak a Vazul megvakittatása utáni időkre, a törődött Sz. István utolsó évei alatti udvari cselszövényekre, Péter királyságára, a körülötte sereglő idegenekre, papokra, német lovagokra, a német császár beavatkozásaira, hogy mennyien lehettek, a kiknek érdekében állott minél kedvezőtlenebb szinben tüntetni föl a külföldre menekült félpogány ifju Árpádfiakat s még törvényes származásukat is kétségbe vonni. Rágalmak a XI. században sem voltak ismeretlenek s úgy látszik, a krónikaszerkesztés legrégibb korszakából való még a krónikás kifakadása e mende-mondák ellen, a mikor friss keletüek voltak és czáfolatra szorultak!_{Hogy krónikáinkban XI. századbeli, az altaichi évkönyvek adataitól független följegyzésből eredő elemek is vannak, mutatja a somogyi Koppányt leverő Vencellin ivadékainak a XI. század második feléig terjődő ezen leszármaztatása: Vencelin fia Radi, ezé Miska, ezé Kupán és Márton, továbbá Márton fia Salamon király hive, a «dicső, vitéz Vecellin nemzetségéből»: Bátor Opos; Márton 1055–1067 körül szerepelt, nevét ott találjuk a tihanyi és zaztyi adomány mellett tanuskodó urak névsorában. Vencelin e szerint a X. század dereka táján születhetett s fia Radi a Koppány elleni háboru alatt legénysorban volt. Különben már Toldy Ferencz megjegyezte, hogy I. Endre megkoronáztatásával s Béla bejövetelével mintegy lezárja a krónikairó az események tárgyalását s itt-ott pótolja a korábbiak hézagait; ez alkalommal kel ki azon hiresztelés ellen is, hogy a három testvér Vazul törvénytelen fia. Dr. Sebestyén Gyula a király-krónika ezen legrégibb részét egy Salamonkori, 1075 körül szemlélődő jeles krónikástól származtatja, ki Gyejcsa és László herczegek mellett Salamontól sem vonja meg rokonszenvét. (A magyar honfoglalás mondái, I. k. 210–211. l.).}* A XII. és még inkább a XIII. században, a mikor már réges-rég megszilárdult Mihály ágának a trónja, aligha jutott volna eszébe akármelyik udvari papnak is, hogy tiltakozzék a Vazultól való származtatás ellen, ha csakugyan ő volt az ősapa.
A kérdést, hogy Szár László vagy Vazul volt-e apja a három testvérnek, teljesen eldönti az az első pillanatra jelentéktelennek látszó körülmény, hogy mindjárt I. Béla a László nevet adta második fiának. Ha Béla Vazul fia lett volna s nem Szár Lászlóé: bizonyára inkább az apja nevét választotta volna a nagybátyjáé helyett. Akármilyen szemmel nézte is a későbbi ájtatos nemzedék Vazult, I. Béla mégis csak a szerencsétlen apát tisztelhette benne. Ezt pedig mindenkép számba kell vennünk a sokféle szempont mellett, a mi fölmerülhet ezen kérdésben. Megtette különben előttem is egy eldugott jegyzetben Wertner Mór, a ki «Az Árpádok családi története» cz. művében (1371. 4. jegyzet) a következőket mondja I. Bélánál: «mint tudjuk, sz. Gellért életirója szerint Vazul az atyja. De mivel egyik fiát szintén Lászlónak nevezte, biztosra vehetjük, hogy Szár Lászlótól származott.»
Mig Vazulról fennmaradt egy pár adat, Szár Lászlóról nevén kivül mit sem tudunk. Csak épen sejthető a «Szár» = kopasz jelzőből, hogy tövig nyiratkozva pogány szokások szerint élt, mint Vazul, kinek bátyja volt, mert a krónika Mihály fiai közt előbb emliti Vazulnál. «Michael vero genuit caluum Ladislaum et Vazul.» Sőt úgy látszik, Sz. Istvánnál is idősb volt. Csakis ezért mondhatta a krónika egy helyen Sz. István «patruus»-ának, a mi semmi esetre jelentheti azt, hogy «nagybátyja» volt, hanem, mint föntebb már utaltunk rá, egyszerüen a magyar «bátya» szó forditása. Ha tehát Sz. Imre halála után Vazul volt az, a kit az udvari pártnak el kellett tenni az utból, mint a királyi ház ifjabb ágának a fejét, ez világosan bizonyitja, hogy ekkor már nem lehetett életben Szár László s kiskoru gyermekei fölött öcscse, Vazul gyakorolta az apai hatalmat. Kétséget sem szenved, hogy minél zsengébb korban vesztette el apját a három testvér, annál kevesebb tudomása lehetett a külvilágnak arról, hogy ki is volt tulajdonkép az apjuk s annál tágabb tér nyilt az udvar pletykáinak, melylyel, mint a következmények mutatják, nagyon feszült viszonyban lehetett az ősi szokásokhoz ragaszkodó Vazul is, valamint a bátyja is.
Ha Szár Lászlónak András, Béla és Levente volt a fia, az a Bonuzlo, kit a váradi és zágrábi krónika Szár László fiának mond, csakis Vazul fia lehetett.
Őt kell, nem pedig a Vazul megvakittatása idejében már életben nem lévő Szár Lászlót Sz. István azon «fratruelis»-ének, t. i. a «frater»-e = öcscse (= unokatestvére s nem testvéröcscse) fiának tekintenünk, ki a cseheknél élt számkivetésben s 1042-ben, midőn III. Henrik Abától elfoglalta a Morva és Garam közti területet, mivel a lakosság semmi áron sem akarta elfogadni Pétert királyának, Bretiszlav cseh hg. kérésére megkapta a meghóditott városokat a császártól, de Aba csakhamar visszaüzte Csehországba.
Később azonban mégis haza került s a pécsváradi apátságban temették el, melyet gazdagon megajándékozott._{Altaichi évkönyvek. Pertz: Mon. Germ. Script. XX. k. 798. 1. Hermann. Contract. ad a. 1042. u. o., VIII. k. 124. 1. Mátyás Fl. H. H. Fontes Dom. I. k. 27. 1. Fejér Cod. Dipl. II. k.147–151. 1. V. k. a. 172. 1 V. ö. Werner M. Az Árpádok családi története. Nagy Becskerek. 1892. 590. és köv. 1.}* Hogy a Pécsváradon eltemetett s II. Gyejcsa 1158-ki oklevelében emlitett Domoszló (dux Domoslaus) Aba király fia lett volna, mint Pauler véli, nem tartom valószinünek. Az annyira elágazott Aba nemzetségben soha nem fordul elő ez a név, pedig Abán kivül egyik legkiválóbb tagja lett volna a nemzetségnek; ellenben az Árpádoknál, a kik közt a legkedvezőbb esetben sem volt több 5–6 élő személynél, e mellett oly sok volt köztük a kimagasló egyéniség s azon fölül még nem is voltak Domoszlónak ivadékai, nem olyan feltünő, ha többé nem alkalmazzák ezt a nevet.
Végezetül a következő táblázatban foglaljuk össze fejtegetéseink végeredményét:

Taksony fejedelem † 972 körül; Gyejcsa fejedelem 972–997. (Neje Sarolt, az idősbik Gyula fejedelem leánya.); Sz. István király 997–1038 (Neje Giszla, bajor hgnő.); Henrik vagy Sz. Imre † 103. †; Ottó †; Mihály = Béla (Neje Adelaid, I. Miesko lengyel hg. nővére.); Szár László Sz. István «bátyja» † 1031. előtt (Neje orosz herczegnő); Vazul (Vanzil); Domoszló (Bonuzulo) a Garamvidék ellenkirálya 1042-ben, eltemettetett Pécsváradon. †; I. Endre király 1046–60. (Neje Anasztázia orosz hgnő.); I. Béla király 1061–1063; Levente † 1047. †; I. Gyejcsa király 1074–77.; Sz. László király 1077–95.; Lambert †; Adelaid Salamon király 1063–74. †; Dávid †; Kálmán király; Álmos; Adelaid;

NAGY GÉZA.

VÁRADI, MÁSKÉNT KALMÁR JÁNOS CZIMERE 1663. ÉVBŐL.

(Egy czimerrajzzal.)

Mintegy másfél évtizeddel ezelőtt Egerben, Heves vármegye levéltárában kutatva, megtaláltam Guthay Mátyás 1582. évi czimerét, az az eddig egyetlen, uralkodótól adományozott gúnyczimert s mint ilyent eléggé fontosnak találtam arra, hogy ezt a «Turul»-ban_{Turul VIII. k. 46. 1.}* ösmertessem s reá az érdeklődő közönség figyelmét felhivjam. Ismertetésemben röviden érintettem a heraldikai abnormitásokat is: a szégyen, guny és tréfás czimereket. A szégyenczimerek létezését tagadják a heraldikusok a fattyu-zsinór (Bastard-Zeichen) kivételével, mert ez különösen jogi esetekben, örökösödéseknél volt fontos, ennek külföldön számos példájára találunk. Nálunk nem ismerünk öntudatos fattyu-zsinórral történt czimertörést, bár egy-két régibb czimerünkben benne van a keskeny bal-haránt pólya.
A gunyczimer, fogalmánál fogva is abnormis, különösen uralkodótól adományozva, a ki adományozásával egyidejüleg jutalmaz és gunyol, emel és nevetségessé tesz és mégis a Guthay czimer az ő fehér kecskén lovagló katonaruhába öltöztetett majmával, oldalán karddal, kezében arany lobogóval a gunyczimer minden kellékével bir, eredete és czélzata nem vitatható s mint ilyen a legnagyobb ritkaságok közé tartozik.
Ezen czimert nézve szinte magunk elé képzeljük az egri püspöki palotában az asztal örömeit élvező társaságot, élén az egyházfejedelemmel, Radéczy István püspökkel, mellette kedvencz bohócza, Guthay Mátyás, ki egy jól sikerült tréfája után meg meri interpellálni urát és komáját:
«Komám, hát mikor váltod be már igéretedet, mikor hozatsz már részemre armalist?»
«Jól van, bolond, igéretemet beváltom, de csak egy feltétel alatt, ha czimered majom lesz, amely bakkecskén lovagol.»
A feltétel el lett fogadva, a billikomok összekoczantása megpecsételte az igéretet, a befolyásos egyházfejedelemnek, főképen mint királyi helytartónak, könnyü volt a tréfát valóra váltani, de az armalis élén a gunyczimer mellett ott van a püspök czimere is. A mi szintén példátlan. És ugy vélem, nem azért, hogy véle a tréfa szerzőjét jelezze, hanem azért, hogy azzal a kir. kanczellária előtt bizonyságot tegyen arról, hogy ezen komoly közjogi aktusba ő hozta be a nevetségest s ezért ő a felelős.
Legnehezebb azonban a tréfás czimerek meghatározása, már csak azért is, mert bizonyos heraldikai fogalmak és itéletek, bizonyos korszakok szerint idomultak. A heraldika fénykorában nem volt olyan állat vagy tárgy, a melyet czimerpaizsban viselni lealázó vagy nevetséges lett volna. Mit szólna a mai heraldikai izlés, ha a mai tömeges nemesités és bárósitás után esengők drága pénzen megszerzett rangjukhoz czimerükbe egy szamarat, vagy szamárfülekkel ékes férfialakot, majmot, békát, pióczát, patkányt, vagy teritett asztalt, tekebábokat, zsákot, bölcsőt kapnának?
Pedig az Affensteinok, Sechowok, a narancsot evő majmot, a Marzolli Fröschl-ök, a Wasserburgi Fröschl-ök a Lossi Kleist grófok vagy a franczia Mumillyan grófok a békát; a bajor Igloffok a pióczákat; a németalföldi de la Raparier-k a fészken ülő patkányt; a sziléziai Falkenbergek a teritett asztalt; a zürichi Wirtzek a tekebábokat, a Säckingen lovagok a zsákot; a régi krajnai nemes urak, a Grimmschützök a bölcsőt épen olyan büszkén viselték czimerül, mint mások az oroszlánt, a sast vagy sólymot.
A szamár a középkor heraldikájában valóságos kedvencz czimeralak volt, nagyon távol áll az, hogy ott, a hol czimerben szamarat, előtünő szamárfejet, vagy szamár füleket látunk gúny vagy tréfás czimerre gondoljunk. Gyakran találjuk egész alakjában, mint paizsalakot (von Hussen zu Berg, gr. Thiestein, Helldorf, Riedheim, Recknitz, Reichenbach, gr. Seedorf, Riethen), vagy előtünően mint sisakdiszt (b. Richenstein, b. Kulternberg, Hussen, Frankenberg). Szembenéző szamárfej van a lengyel Polkozic és a német Riedesel család czimerében. A szamárfülek pedig annyira kedvelt sisakdiszek voltak (gr. Salmen, gr. Lon, Abensberg, Laber, Aldendorf, Knebel v. Katzenellenbogen, Liebenstein, Sür, Sney, Werffenberg) hogy azok részint a sisakra közvetlenül, részint emberi törzsekre illesztve valóságos segédsisakdiszeknek tekinthetők, melyek többnyire a czimer szineit adták vissza. Azért nem egységes paizsoknál a fülpár többnyire különböző szinű, egyik veres, másik arany, vagy egyik fehér, másik fekete, a szerint a milyen szinüre a paizs tagozva volt. Néha a szamárfüleket mint sisakdiszeket fel is ékesítették, mint az Abensberg czimernél, melynek sisakdisze fehér és fekete szamárfül, amaz négy fekete, ez négy fehér struccztollal van felékesítve. Ezzel egyezik a Laber család sisakdisze, csak a szinek mások.
A szamárnak kiváló voltát jelenti az is, hogy a középkorban, a német lovagokból alakult 12 tornaszövetség egyikének, a Nieder-Franckeninek jelvénye: biborszin zászlón, arany és ezüstben hasitott szamár volt.
A szamárra vonatkozó heraldikai adatok sorozatát a felsoroltakkal egyáltalán nem meritettük ki s ez annyival inkább feltünő, mert a szamárnak középkori symbolikus jelentése, a lustaság, tudatlanság, oktalan nagyravágyás volt és az érzékek tulsulya az értelem felett._{H. Brendicke dr: Zur Thiersymbolik. Antiqu. Zeitung XIII k. 8. 1.}* A középkor természetrajza azt irja róla: nem harczias, békés, szelid, türelmes, sok terhet biró. Ezek dicséreti. Bünei: buja, hátul erősebb mint elől, lusta járásu, nem eszes senkinek ki nem tér. A fiatalok virgonczak, szépek, jó őket nézni, de minél inkább öregszenek, annál komorabbakká lesznek._{Seyler. Gesch. d. Heraldik 155. l.}*
A magyarok nem voltak ennyire türelmesek a nem előnyös külsejü, vagy nem előnyös tulajdonságú czimerállatok iránt. A magyar heraldikából a szamár, béka, majom s más ehhez hasonló állatok hiányzanak.
1455-ben V. László, Sánkfalvay Istvánnak s testvéreinek valamint Heös Miklósnak egy olyan czimert adományozott, a melynek czimerpaizsában hármas halmon ülő természetes majom, az adományos nevének kezdőbetüjét «S» betüt tartja. Az utódok azonban ugy látszik, nem voltak megelégedve ezen exotikus czimerállattal, különösen Sánkfalvay Antal pozsonyi prépost nem igen tartotta összeegyezőnek magasabb papi állásában a majmot mutató paizsot, 1489-ben ő, a Heös, Hereni és Lazói család némely tagjai Mátyás királytól uj czimert kértek és nyertek, melynek egyszerü czimerképe hajlott kar, mely markában három nyilvesszőt tart.
Csergheő Géza jeles heraldikusunk tévedt, amidőn ezen czimert is a tréfás és gúnyczimerek közé sorozza és czélzatával a Guthay czimer mellé helyezi._{Siebmacher Ung. Adel, Suppl. 138. 100. 1.}* A gúny- és tréfás czimert sohasem a czimeralak mivolta, hanem annak helyzete teremti. A Guthay czimer sem azért gúnyczimer, mert czimerképe majom, hanem azért, mert ez a majom bakkecskén lovagol és hadi öltözetbe van öltöztetve. A Sánkfalvay czimer képe egyszerüen majom, szokott heraldikai guggoló helyzetében s mivel a heraldika nem ismer olyan czimerállatot, melynek viselése természetes helyzetében nevetséges vagy lealázó volna, a Sánkfalvay 1455. évi czimert is a közönséges czimerek közé kell soroznunk.
Van több olyan czimer, a melynek vagy paizsalakja, vagy különösen sisakdisze teljesen megfelelne a tréfás czimerekről alkotott fogalmainknak, de a czimertulajdonos család nevét olvasva meggyőződünk róla, hogy ezek beszélő czimerek, amelyeket gyakran igen naiv ábrázolással tettek beszélő czimerekké.
Egyiknek sisakján leeresztett haju meztelen női alakot látunk egy köpülővel köpülni. Ez a stiriai Putterer grófok sisakdisze. Másikon egy szőke haju gyermek egy kádban kedélyesen fürdik, ez a Lieli Baden család sisakdisze. A harmadik sisakon egy czipőfoltozó ül, rongyos czipő talpát foltozgatva. Ez a Buchparteni Russ család sisakdisze. Altreuss annyi mint varga. A negyediknek czimerpaizsában egy bolond áll, tarka ruhában, csörgős sapkával a fején, kezében bunkós bottal. Ez a Nareggi Narringer család czimere. Az ötödiknél a paizsban kis fiú vesszőparipán lovagol. Ez az Enichl-család czimere, s a kis fiú az unoka. (Enkel.)
Az elősoroltaknál az ábrázolás elég tréfás ugyan, de nem tarthatjuk ezeket sem tréfás czimereknek, mert ezen naiv helyzetek a czimerek beszélő voltát példázzák.
Ha még ehhez hozzá vesszük azt, hogy farsangi tréfás körmeneteknél sőt, lovagjátékoknál is gyakran használtak ezen alkalmakra választott tréfás sisakdiszeket, ugy tapasztaljuk, hogy a heraldika fénykorában önként felvett ősi, vagy a később uralkodóktól adományozott czimerek között eddig alig van tréfás czimer. Az egyetlen, a mely talán annak tartható: a Zalttaigen hercegi czimer,_{Grünberg LVIII. 1.}* melynek ezüst paizsában két meztelen szerecsen gyermek egymásnak háttal fordulva tánczol. És mégis ez alkalommal egy ilyen, uralkodótól adományozott tréfás czimert óhajtok folyóiratunk t. olvasóinak bemutatni a Váradi másként Kalmár János 1669. évben nyert czimerében.
I. Lipót Bécsben, 1669. augusztus 21-ikén nemességet és czimert adományozott Váradi másként Kalmár Jánosnak. A nemesitésben részesek voltak; az adományos neje Keőmives Katalin és ennek testvére Keőmives István. A kihirdetés 1670. márczius 3-án történt Gönczön, Abauj vármegyében.

Az adományozott czimer következőleg van leirva az armalis szövegében: «scutum videlicet militare, erectum coelestini coloris, fundum illius trifido viridi monticulo interoccupante, cuius depressioribus partibus integer leo, naturali suo colore effigiatus, divaricatis posterioribus pedibus corporis mole arrecta, erecte sursum stare, capite retro dorsum gyrato, faucibus apertis, lingua rubicunda exerta, caudaque supra dorsum elevata, anteriorum vero pedum sinistro ad rapiendum protenso, dextro autem ariculam vellicans cernitur. Scuto incumbentem galeam militarem craticulatam sive apertam, regio diademate ex eoque pariter gruem naturaliter effigiatum, pede dextro lapidem tenentem, proferente ornatam. A summitate vero sive cono galeae laciniis seu lemniscis, hinc flavis et coeruleis, illinc autem candidis et rubris, in scuti extremitates sese diffundentibus ... etc.»
Az armalis leirása szerint, tehát a paizsbeli oroszlán, hátra néz és jobb első karmával fülét tépi vagy vakarja. Az oroszlán ezen helyzete talán példa nélküli a heraldikában. Hátra néző oroszlánt találunk egy-kettőt az egész világ heraldikájában, de mivel ez a helyzet bizonyos fokig a menekülés látszatát idézi fel, csak nagyon elvétve fordul elő. Czimerünknél a hátra forditott tekintet mellett, még a fülét is vakarja, igy a meneküléssel jelképezve van a kudarcz is, a mely ott érte a honnan menekül.

A czimerfestő a helyzethez illő fájdalmas arczot festett az oroszlánnak, méltót a modern «Fliegende Blätter» rajzolóinak humoros ónjára. Ez arczkifejezésről mintegy leolvasható a kudarczot vallott menekülő gondolata: «ide többet nem jövök.» «Itt ugyan megjártam!»
Nagyon kellene tévednem, hogy ha t. olvasóim nem látnák a czimerfestő humoros tendencziáját úgy mint én. De ha a t. olvasóimban is ugyanazon véleményt kelti annak nézése a mit bennem, akkor megtaláltuk az egyetlen, uralkodótól adományozott tréfás czimert.
Nagyon valószinü, hogy ezen tréfa csak a kir. kanczelláriában játszódott le, ott támadhatott egy humoros ötlete azon czimerfestőnek, ki megunva a tömeges czimeradományozásnál mindig a chablonos kardot tartó oroszlánt vagy kardot tartó veres ruhás férfiút festegetni, ezen czimert elsőben a czimerkérő levélre vázolta, majd a pergamen okmányra festette, az uralkodó látatlanba aláirta a nem feltünő czimerképpel diszitett armálist s legkevésbé törődött a czimerképpel az adományos, az egyszerü manumittált jobbágy, ki nem magát az armálist, még kevésbé a belé festett czimert tekintette, hanem a czélt, az anyagi és társadalmi előnyöket, a melyeket ezen nemesités tényével elért. A tréfás czimernek sem hasznát nem látta, sem kárát nem vallotta, legfeljebb mikor azokon a czimert apróra megnézte, gondolta el magában, hogy jobb lett volna kardot festeni az oroszlán karmába, hogy lett volna olyan a czimer, mint a másé. Ámbár «alias Kalmár» nevéről azt kell gyanitanunk, hogy az adományos a békés foglalkozás embere volt.
CSOMA JÓZSEF.

A CSALI KÉGL CSALÁD.

A «Vasárnapi Ujság» 1904. évi márczius hó 6-ikán megjelent számában Rodiczky Jenő «Magyarországi juhászok» czimen a juhászokra nézve nem valami hizelgő, de azért mégis érdekes ethnographiai czikket közölt, melynek történeti illusztrácziója gyanánt felemlitette azt is, hogy túl a Dunán több oly nemes család él a jelenben, melynek ősei «birkásmesterek és pusztabirák» voltak. Ezen családok névsorába foglalja a többi között a Kégl családot is, mint a melynek ősei szintén ily birkásmesterek és pusztabirák lettek volna.
A hivatkozott czikk ezen utóbbi állitását ugyanazon folyóirat legközelebbi számában Kégl István egy rövid közleménynyel helyreigazitani óhajtotta, melyben ő a Kégl családot egy Waldinuczi Kégl György József nevü tábornoktól származtatta le, a ki mint német nemes, katonai érdemeinek elismeréseül 1761. évben a magyar nemességet is elnyerte. Szerinte ez lenne a Kégl család első ismert magyar őse, kitől a jelenben élő nemzedék, nevezetesen pedig a Csalai Kégl család származott.
A történeti igazság kedveért szükségesnek vélem a Kégl család ismertetését röviden előadni, részben azon adatok alapján, melyek «Fejér vármegye története» czimü művemben «Csala» puszta történetének megirásánál rendelkezésemre állottak, részben a Csalai Kégl György úr által rendelkezésemre bocsátott oklevelekre támaszkodva.
Igénytelen véleményem szerint a fentebb emlitett czikkek irói tévedtek a család eredetének kérdésében; Kégl István azonfelül még abban is tévedett, hogy az általa jelzett Waldinuczi Kégl György Józsefet, kit a magyarországi Kégl család ősének jelez és ki 1761. évben magyar nemességet nyert, tábornoknak mondta, holott nem volt tábornok, hanem hadbiró; tehát nem combattans, hanem katonai hivatalnok. Eltekintve attól, hogy ezen hadbirónak az itt szóban forgó Csalai Kégl családhoz való vérségi kapcsa semmivel sem igazolható, kétségtelen tény az, hogy ezen Csalai Kégl család ősei az 1761. évet megelőző időben Pozsonyban már ismeretesek voltak és első ismert ősük, kitől a leszármazás mai napig levezethető: Kégl Gáspár 1650-ben már életben volt. Ennek fia, Kégl Pál az 1670–1690. évi időközben Pozsonyban királyi vámszedő, leánya pedig: Kégl Anna 1676. évben férjezett Thulmonn Jánosné volt, a mint azt ennek 1676. évi végrendelete,_{Magyar nemzeti múzeum: Regestra diversorum instrumentorum litteralim manuscriptorum etc. Cod. Sec. XVIII–XX. 27. 1. Testamentum Ann Margarethć filić Casparis Kegl consortis autem Joannis Thulmonn anno 1676 conditum.}* a pozsonyi ágostai hitv. evangelikus egyház anyakönyvei,_{A pozsonyi ágostai evang. egyház keresztelési anyakönyve 1688. évi 120; 1690. évi 96. szám.}* valamint báró Horeczky Miksának, nemes Kégl Gáspár részére 1751. évben adott ajánló levele tanusitják._{Károly János: Fejérvárm. története III. köt. 542. l. Prćsentium exhibitorem nobilern Gasparum Kegl condam parentis sui perillustris dni Joannis Kegl, liberć regićque civitatis Posoniensis in territorio telonii regii perceptoris filium, in omni activitate, conatu, moribusque studio ac ingenio nobili etc. qui etiam in officio Volentery Regimini Ghillányiany etc. fidelia prćstitit servitia etc. recommendandum esse duxi. Datum die 21. Aprilis anno 1751. Baro Maximilianus Horeczky m. p.}* Egyébiránt a német szójárás szerint a Kégl név Kögl-nek is iratván, ezen családdal Pozsonyban már a XVI. században is találkozunk. Nevezetesen emlitésre méltó Kögl Wolfgang, ki 1566. évben városi biró, 1570-ben pedig polgármester és Kögl Pál, ki 1710–14-ben szintén városbiró, 1718–21. évben pedig polgármester volt._{Ortvay Tivadar: Pozsony város története.}* A Szent Mártonról czimzett pozsonyi székesegyház anyakönyveiből is kitünik a Kégl család néhány tagjának születése, kiknél a nemes rendet megillető jelzőket is megtaláljuk. Itt kereszteltetett Kégl Károly Kristóf városi tanácsos és levéltárnoknak és nejének Zsófiának – kinek családi neve emlitve nincsen – négy fia, úgymint: 1742. évi deczember 15-én János; 1744. évi január 29-én József; 1753. évi szeptember 23-ikán János Károly Ferencz és 1757. évi augusztus 23-án László.
Ugyanezen anyakönyv adatot tartalmaz a korábban emlitett Kégl György József hadbiró és neje Kramern Mária Ferencz nevü fiára vonatkozólag is, aki 1746. évi február hó 19-én itt kereszteltetett meg. És ez az anyakönyvi bejegyzés vezethette Kégl Istvánt emlitett czikkének tévedésére, hogy ősét ezen Waldinuczi Kögl György Józsefben kereste.
A felsorolt adatok tehát azt bizonyitják, hogy a Kégl család a szomszédos örökös tartományokból a határszéli Pozsonyba letelepedvén: ott mezőgazdasággal vagy akár juhászattal nem is foglalkozhatott és ha az akkori kornak családi traditióit is figyelembe veszszük, a melyek az ősök élethivatásának átörökléséhez is meglehetősen ragaszkodtak: úgy teljesen kizártnak kell tekintenünk azt, hogy a szóban forgó család magyarországi ősei «birkásmesterek és pusztabirók» lettek volna, mert ily élethivatás folytatásához és annak a családban leendő további átörökléséhez Pozsony városa alkalmat és módot nem is nyujthatott.
A rendelkezésre álló források tehát a Kégl családról és annak tagjairól mint olyanokról tesznek emlitést, kik Pozsonyban az értelmiséghez tartoztak és közpályán éltek. Kivételt tesz csupán Kégl Gáspár, ki az önkéntesekből alakult Ghillányi ezredben szolgált, onnan 1751. évben kilépett és azután 1760–1770. években a komárommegyei Örs-pusztán gazdasággal foglalkozott. Az emlitett Kégl v. Kögl József György hadbiró, ki 1761. évben magyar nemességet nyert, nem bizonyit a Pozsonyban akkor már régen letelepedett volt magyar nemes Kégl családnak úgynevezett katonai jellegü – «tornister adel» – nemessége mellett, mert nevezett, mint láttuk, nem az első ismeretes magyar őse ezen családnak és mert arra nézve, hogy Kégl József György hadbiró a Pozsonyban lakott Kégl családdal mily vérségi viszonyban állott, az idézett források semminemü támpontot nem nyujtanak. A feltevés tehát, hogy a Kégl család ezen tábornoknak jelzett, de tényleg katonai hivatalnok, hadbiró Kégl József Györgytől származott volna, szintén egészen téves, annál is inkább, minthogy ennek nemességére nézve felvilágositást nyujt Pozsony vármegye 1762. évi közgyülési jegyzőkönyve, melyben nevezett hadbiró Waldinuczi Kégl József György részére 1761. évben adományozott czimeres nemes levél kihirdetése benfoglaltatik_{Pozsony vármegye 1762. évi közgy. jkönyve 532, lap: «benignć armales privilegiales modo gloriose regnantis sacr. cćs. reg. ap. maj. dominć d. Marić Theresić (tit.) Georgio Josepho Kögl de Valdinuczi filiisque ejus Conrado, Francisco et Josepho, Joanne nec non Antonio, filićque Maximilianć, Aloysić ex conjuge sua Maria Fr. de Kramer susceptis clementer collatć ac Viennć Austrić die 31 mensis Decembris anno 1761 sub pendenti emanatć lectć, et solemniter publicatć sunt.»}*, holott a Csalai Kégl család ősei az 1762. évet megelőző időben Pozsonyban már régen szerepeltek, és az egyenes leszármazásra vonatkozó anyakönyvi adatok 1688. évig nyulnak vissza.
Ezen adatokat kiegészitik még a Nagy Iván «Magyarország családjai» cz. művének VI. kötetében foglalt közlések is, melyek a család czimerét Burgstaller után ismertetik. Burgstaller «Collectio insignium» cz. müve leginkább a pozsonymegyei és pozsonyvárosi nemes családok czimereit tartalmazza rézmetszetekben. Kiadó szerzője Burgstaller János Kristóf maga is Pozsony városának régi lakosa és polgármestere is volt._{Burgstaller: Collectio insignium nob. familiarum Decades VIII.}* Felemlitésre méltónak tartom, hogy a Kégl család a Burgstaller családdal közeli vonatkozásban állott, a mennyiben Burgstaller János városi kapitány és tanácsos az 1688. évben született Kégl Jánosnak és az 1690-ben született Kégl Pálnak keresztapja volt. A mű szerzője tehát kétségtelenül közelebbről is ismerte a Kégl családot._{A pozsonyi ágostai evangelikus egyház keresztelési anyakönyve 1688. évi 120. f. szám; 1690. évi 96. f. szám.}*
Az előbb emlitett Kégl Gáspár fia, szintén Gáspár 1790–800. évben a fejérvármegyei Ó-Barok pusztán, 1800–1806. évben pedig Sárpentelén bérlő volt. Gáspárnak fia, György 1817–30. években a pestvármegyei Alsó-Dán Szent-Miklós pusztát bérelte.
Hogy a családnak ezen gazdálkodással foglalkozó három tagja szintén nem lehetett «birkás, birkásmester vagy pusztabiró», hanem hogy ezek is a családi traditióhoz hiven az értelmiség osztályához tartoztak, tanusitja a Kégl Gáspár részére 1751. évben adott bizonyitvány szövege, valamint a tatai gimnázium 1808. évi érdemsorozata, mely szerint Kégl György ugyanott a gimnázium VI. osztályát mint első eminens végezte._{Juventus gymnasii Tatensis apud scholas pias juxta romerita secundi semestri anno 1808. Humanitatis II. Eminentes: Kegl Georgius etc.}* Ha tehát ezen három családtag mint bérlő foglalkozottt is juhtenyésztéssel: személyük és egyéniségük társadalmi minősége nem hozható párhuzamba a mezőgazdasági ősfoglalkozásban élő «birkásmesterrel vagy pusztabiróval.» Az emlitett adatok alapján a következő családfát lehet összeállitani:

Kégl Gáspár élt 1650-ben; Pál Kajdácsy Éva élt 1655–1695; Anna 1676 Thulmon János; Mihály 1680 Pozsony; Éva 1687; János Kristóf 1688 Pozsony 1725–1740. kir. vámházi pénztárnok Pozsonyban; Pál 1690 Pozsony; Mária 1691 Pozsony; Anna 1694 Pozsony; II. Gáspár 1720, a Ghillányi-ezredben szolgált 1740–1750-ig, azután 1770-ig gazdálkodott Komárom-megyében Örsön. Herbst Erzsébet; III. Gáspár 1767 Örs. Szewald Borbála, gazdálkodott Fejér-megyében Ó-Barok pusztán; Sebestyén; János Gy.; József; I. György 1792-ben Ó-Barok. 1808-ban végezte a gymnasiumot Tatán, neje 1817-ben Simon Katalin, gazdálkodott Pestmegye, Alsó-dán-Szt.-Miklóson; János; Ignácz; Károly; László; Antal; Sándor; József; Zsigmond; Elek; István; Ferencz tüzérhadnagy, elesett Isaszegnél 1849; Julianna; Imre; II. György csalai birtokos, 1822-ben Pestm. Alsó-Dán-Szt.-Miklós Egbelli Körmendy Mária; István; István; István †; Mária Meszleny Benedek; Anna Meszleny Pál; Paula; Ella Mihálovics Antal; Dezső Jeszeniczei Jankovics Ilona;

A családfán emlitett I. György birta a pestvármegyei Alsó-Pakonyt és Dánoson bérlő volt. Fiai közül Ferencz a szabadságharcz kitörésekor mérnök-növendék volt. Mint olyan, Gömbi családnév alatt a honvédtüzérségbe lépett s 1849. évi április hó 6-án Isaszeghnél mint honvédtüzérhadnagy esett el. István átvette Pakonyt és családja Pestvármegyében továbbra is birtokos. Hasonlóképen György is mezőgazdasággal foglalkozott és a 70-es években országgyülési képviselő is volt. Kégl György a közügyekben kiválóan tevékeny részt vett és közismert érdemeinek elismeréseül ő felségétől, a család régi magyar nemességének megerősitése mellett, 1878. évben a «Csalai» előnevet nyerte,_{E fényesen kiállitott függő pecsétes oklevél kelt Bécsben 1878. évi Szent György havának 29-ik napján. A czimleirás igy szól: «E czimer kék vitéz pajzsból áll, melyben zöld hármas halmon vörös szinű, kettős farku, jobb markában három arany buzakalászt tartó oroszlán lépdel. A pajzs felett nyilt lovag-sisak nyugszik, mely feletti arany koronából jobb oldalról arany-kék, baloldalról ezüst-vörös szinű kiterjesztett sasszárnyak között egy hasonló, három arany buzakalászt tartó oroszlán nő ki. A sisakról jobbról aranykék, balról ezüstvörös sisaktakarók függenek le, a pajzs alatt pedig kék szalagon nagy betűkkel a jelmondat olvasható: «Labor honorat.»}* azon fejérvármegyei Csala puszta után, melyet ő 1873. évben Nádasdy Lujza grófnőtől 390 ezer frtért örök áron megvett.
Végezetül megemlitendőnek tartom még a rokon családokat a multban, mert az akkori kor közérzülete szerint ezen családi kötelék létesitésénél a család nemessége mellett annak társadalmi pozicziója nagy szerepet játszott.
Az 1655–95. években élt Kégl Pál felesége, Kajdácsy Éva. A Kajdácsy család Baranya, Komárom és Tolna vármegyékben birtokos nemes család volt._{Nagy Iván: Magyarország családai VI., 16. 1.}* Kégl Anna 1676. évben Thulmonn János felesége volt. Ezen család somogymegyei birtokos nemes család._{U. ott XI., 183. 1.}* Kégl III. Gáspár felesége volt Szewald Borbála. A Szewald_{Szewald Márton 1699. évi czimeres levelének kihirdetése Komárom vármegye 1700. évi közgy. jkönyvében.}* család 1699. évben czimeres nemes levelet nyert, mely Komárom vármegye 1700. évi január hó 15-én tartott közgyülésén hirdettetett ki.
KÁROLY JÁNOS.

A NÁDASDI SÁRKÖZY CSALÁD.

(Második közlemény.)

Sárközy Albertnek Kristóf nevü fia az egyetlen, a kinek további leszármazóit ismerjük. 1544-ben már házas ember volt: néhai Kisléghi Simon deák özvegyét Zsófiát birta feleségül._{Pozsonyi kápt. lev. Proth. 6. Fol. 311.}* Apja régi ellenségeivel, a rakonczátlan Podmaniczkyakkal neki is kellemetlenségei voltak. 1549-ben bepanaszolta anyjával Vészka miatt Podmaniczky Rafaelt_{Esztergomi kápt. lev. Cap. 27. fasc. 10. Nr. 3.}* és még ugyanabban az évben a pozsonyi káptalan előtt eladta Csatajon fekvő curiáját, a Podmaniczkyak nagy ellenfelének, Serédy Gáspárnak, továbbá Benedeknek és Györgynek 125 m. frtért._{Orsz. lev. Neo. reg. act. fasc. 357. Nr. 35. Pozsonyi kápt. lev. Prot. 8. Extra ser. fol. III.}* Az utóbbi örökvallásban Kristóf anyján és sógorán Sárközy Imrén kivül Kristóf gyermekei gyanánt fel vannak sorolva: Albert, János, Péter, Erzsébet és Anna. 1550-ben, 1564-ben, 1568-ban_{Pozsonyi kápt. lev. Prot. 15. Ser. Fol. 3. Prot. 16. Ser. Fol. 167. és családi feljegyzések.}* még szintén voltak e féle kisebb ügyei, 1571-ben pedig a Nadasd egy része miatt folytatott perében nyert végleges itéletet, úgy hogy a kérdéses részbe akkor nádori rendelettel restatuálták._{Orsz. lev. D1. 38792. Pozsonyi kápt. lev. Prot. 15. Ser. Fol. 3. Prot. 17. Fol. 118.}* 1580-ban már Albert, Mihály, Pál és Bálint nevü fiai tiltakoztak a Sághyaknak Nadasdba való beiktatása ellen, ő tehát ekkor már nem élt._{Pozsonyi kápt. lev. Cap. 4. Fasc. 1. Nr. 6.}* Volt ezen kivül még egy leánya: Katalin Vizkelethy Farkasné, mig a már emlitett Anna Beke Farkas felesége volt._{Finta János főszolgabiró adatai a családi iratok között.}*
Sárközy Kristóf fiai közül Pálról lehet szó 1560-ban_{Pozsonyi kápt. lev. Prot. 13. Fol. 124.}* bizonyos zalai jószágoknál, Bálint és Mihály pedig 1593 marcz. 23. osztoztak meg Nadasd részein._{A magyar nyelvű osztálylevél eredeti töredéke a családi iratok között van.}* Bálint még 1615-ben, 1625-ben is – az utóbbi évben Nadasdon és Madarászon – jószágrészeket idegenitett el,_{Pozsonyi kápt. lev. Cap. 31. Fasc. 12. Nr. 20. és Prot. 30. Fol. 478.}* élete végén pedig ha ugyan róla van szó – nagy bajba keveredett, mert czivakodás közben puskával lelőtte Gels Tamást, Pozsony város tiszttartóját, a miből csak királyi kegyelemmel menekülhetett._{Orsz. lev. Liber regius VII. Nr. 441. 1. 1625. nov. 6. II. Ferdinand kegyelmet ad neki, ha az özvegygyel egy év alatt kiegyezik.}*
Valószinü ugyan, hogy Kristófnak felsorolt fiai nem haltak el mind magtalanul – sőt az ezen a vidéken egyre gyakoribbá váló név éppen erre enged következtetni – de a további leszármazást részletesen kimutatni csakis Kristófnak Mihály nevü fiánál lehet, a ki külön ágazatot alapitott és: Kristóf, István, György és Pál nevü fiai ismeretesek. Ezek közül Kristóf már 1610-ben tiltakozott többeknek Gyorcsoka teljes birtokába leendő beiktatása ellen, még 1639-ben is élt;_{Pozsonyi kápt. lev. Cap. 2. Fasc. 8. Nr. 16. és Pozsonym. lev. Reg. Act. indic. Acta antiana ind. Nr. 114.}* majd Kristóf, Pál és István 1615-ben II. Mátyás királytól oklevél felmutatási rendeletet nyertek Sárközy Bálint ellen a nadasdi és madarászi részjószágok elidegenitése ügyében._{Pozsonyi kápt. lev. Cap. 31. Fasc. 12. Nr. 20.}* Testvérük György léphetett 1622 jun. 24. Majthény László püspök szolgálatába – talán mint procator – és még a püspök halála után 1625. apr. 2. Nagy-Szombatból is jelentést irt Majthény Györgynek._{Történelmi Tár 1897. 88., 100., 101. lap.}* 1650-ben pedig Sárközy György komáromi házát kisajátitották a várépitéshez._{Takáts Sándor dr. közlése a komáromi polgárok névsorából.}* Pál még 1660 nov. 30. Nadasdon leányának Madolnának Kulcsár Ferencznének 3 zsellér telket hagyományozott, melyeket 620 frton akkor váltott vissza._{Pozsonym. lev. Sághy csal. periratai.}* István 1644-ben szintén Nadasdon lakott és szükségtől kényszeritve egy teljes lakott jobbágy telket, atyai részét Busteleken elzálogositott,_{Győri kápt. lev. 9. jkv. 81. lap.}* 1658-ban még szintén élt és a Sághyakkal perlekedett._{Pozsonym. lev. Sághy cs. periratai.}* Istvánnak 3 fia volt: Gergely,_{Csak családi feljegyzés igazolja létezését.}* Pál és Bálint, az utóbbi kettőnek, mint István fiainak Nadasdon való mikénti osztozkodása miatt még 1734-ben is vizsgálat folyt._{Pozsonym. lev. Acta Sig. Szüllő judlimus Nr. 3839.}* Bálintnak 4 leánya volt: Erzsébet, ki hajadon maradt, Magdolna Gál Györgyné, kinek az előbbi 1711-ben elhunyt apja utáni részét annak curiájából elzálogositotta,_{Győri kápt. lev. Fol. 427.}* Katalin Fekete Kristófné és Klára Viola Mihályné._{1734-ben még a leányági örökösök között folyt az eljárás a nadasdi és pokolégési örökség felett. Ebből látható a leszármazás (Pozsonym. lev. Acta. Sig. Szüllő judicis nob. Nr. 3692.). Ezeknél volt az 1510. czimerlevél és egyéb családi iratok is, de ezt 1752. és 1756-ban nem tudták tőlük Sárközy Antal és testvérei megszerezni.}*
Sárközy Kristóf Albert nevü fiáról a már felsoroltakon kivül tudjuk, hogy 1563-ban a királyi curia elé idéztette Pölöskei Eördögh Gábort, mivel ez nadasdi birtokában hatalmaskodásával háborgatta_{Zalavári konvent levéltára. I. Jkv. Nr. 1694.}* és a per még 1575-ben is folyt közöttük, mert ekkor meg Eördögh szerzett Miksa királytól vele szemben biztositó oklevelet._{Pozsonyi kápt. lev. Cap. 29. Fasc. 9. Nr. 3.}* Ugyanabban az évben Jakusich Ambrussal is volt kellemetlensége._{Pozsonyi kápt. lev. Proth. 19. Fol. 25.}* 1589-ben Bálint és Mihály testvéreivel és a Sághyakkal – az utóbbiakkal 1580-ban szinte összepereltek – és ujból özv. Eördögh Dorottyával perlekedett_{Finta főbiró iratai, a családi iratok között.}* – szóval a kor szellemének megfelelően csupán a perek tartották fenn emlékezetét. Albertnek 4 leánya maradt, mert 1615. okt. 2. Sárközy Kristóf, István, György és Pál (Mihálynak fiai, Kristófnak unokái, Albertnek dédunokái) parancsot eszközöltek ki II. Mátyás királytól Sárközy Zsuzsanna Hideghéty Barnabásné, Orsolya Karátson Balázsné, Zsófia Themesközy Istvánné és Borbála özv. Beicsy Mátyásné ellen (mindnyájan Albert leányai, Kristóf unokái, Albert dédunokái), hogy azok nekik a Nadasd határbeli birtokra vonatkozó iratokat, kárpótlás mellett adják át;_{Pozsonyi kápt. lev. Cap. 30. Fasc. Nr. 21.}* 1635-ben Orsolyát már mint Geörczy Márton özvegyét emlitik,_{Pál és István perel Orsolyával és Zsófiával. (A családi iratok között, az okirat helyének megjelölése nélkül.)}
* mig Zsófia 1600-ban Sury János neje volt_{Esztergomi kápt. lev. Lib. 10. fol. 616. (1600.); Lib. 11. fol. 43. (1607.); Lib. 11. fol. 127. (1708.); Nagy Iván, Magyarorsz. Csal. X. k. 60. l. Lib. 12. fol. 124. (1614.); Pozsonyi kápt. lev. Cap. I Fasc. 5. Nr. 7.}* és még élt 1614-ben is.
Sárközy Kristófnak János nevü fiáról 1549-ben volt emlékezet, a mikor Kristóf a csataji curiát eladta;_{Orsz. lev. Neo reg. acta fasc. 357. Nr. 35.}* ettől fogva jó ideig nincs róla többet szó. Szinte bizonyosnak látszik azonban, hogy az egész környéken egyre duló török pusztitás elől a közeli és biztos menedéket nyujtó Győr várába vonta meg magát; mert már Győrnek a törökök részéről 1594. szept. 29. történt elfoglalása előtt megtaláljuk Sárközy János nevét azok között, a kik Győrben katonai szolgálatot vállaltak és ott maguknak állandó lakóházat szereztek._{Verzeichniss der Hungerischen Kriegsdinstleuth so Ihr vor dem Verlust Raab alda gehabte Heüser wieder begehren ... Unter des Horvath Micloschen Fahnen: ... Sarkezi Janusch ... (Győr város 1567. évi telekkönyvének függeléke, 43. 1. Győr város levéltárában). Lovasnak kellett lennie, mert alább a gyalogosok külön vannak felsorolva. Az utcza, vagy a ház közelebbi meghatározása hiányzik.}* Győrben ugyanis a főkapitányok, polgári háztelkek kiosztása utján igyekeztek a katonaság elszállásolásáról gondoskodni_{Villányi: Győr vár 83. 1. Mig a török az országba be nem fészkelte magát, a nemesség jóformán ki volt zárva a városokból; a mikor azonban a török számtalan családot hajléktalanná tett, a nemesség kénytelen volt a védettebb városokba huzódni. Bethlen Gábor már 1552-ben inditványozta, hogy ki kell a királynál eszközölni, mikép a végekben szolgáló nemesek, kiknek nincs biztos otthonuk, a szabad királyi városokban házat vehessenek. És a király szentesitette is az idevonatkozó törvényczikket (1552 : XLV. t.-cz.) Szilágyi: A magyar nemz. tört. V. 268–70.}* és igy ott könnyü volt a menekülőknek letelepülni. Természetes tehát, hogy ilyen körülmények között tárt karokkal fogadták a ki egy jó kardot is hozott magával a vár védelmére és különben is a lovasságot a lehetőségig a nemesség sorából toborzották._{Villányi: Győr vár 84. 1.}* Elkövetkezett azonban Győrnek szomoru eleste (1594.) és ekkor a vár lakossága is elköltözött, részben pedig Abdánál török fogságba jutott._{Villányi: Győr vár 76. 1.}* Sárközy János az utóbbit elkerülte és most már úgylátszik, a közelben egyedüli biztos menedékkel kecsegtető Komáromba kellett menekülnie. Komárom szerencsésen ellene is állt a török ostromnak és igy, mikor Pálffy Miklós 1598. márcz. 29. Győrt diadalmasan ujra visszafoglalta, Sárközy János is ujra lépéseket tett, hogy ottani lakóházát visszaszerezze. Ettől fogva azonban a komáromi biztos vár lett a Sárközyek állandó menedékhelye egy egész századon keresztül, mignem egy másik Sárközy János – mint látni fogjuk – 1685-ben Komáromból ujra Győrbe költözött vissza és ott saját házában lakott.
Sárközy Jánosnak ez a győri háza segiti kifejteni a továbbiakat. Ha ugyanis az alább ismertetendő Sárközy János 1685-ben Komáromból Győrbe, a saját házába költözhetett, úgy ez a ház azonos lehetett azzal, a mely ott már 1594 előtt Sárközy Jánosé volt és igy az ifjabb János az idősebbnek szükségképen egyenes leszármazója. Mivel pedig az ifjabb Jánosnak apja Imre, öregapja Gáspár volt, ennélfogva szép apjának – akit egész bizonyosan nem ismerünk – az 1594. előtt Győrben saját házában lakó Jánosnak kellett lennie. Támogatja a leszármazás ilyen módon való kifejtését maga a János név is: a családban hét nemzedéken át izről-izre mindig volt egy János úgy, hogy ezt a vonalat a Jánosok ágának lehetne nevezni – magának az emlitett Gáspárnak is volt egy János nevü testvére – több tehát a puszta feltevésnél, ha a győri házat a leszármazás igazolására bizonyitó erejünek tartjuk és hogy vele a leszármazást igazoltnak elfogadjuk.
Valóban a XVII. század elején már a biztos Komáromban találjuk a fentebb emlitett Sárközy Gáspárt. 1622. febr. 21. a Komáromban tartott megyei gyülésen a nemesi összeirásban mint komáromi nemest jegyezték be._{Komárommegye levéltára: Ex Libro proth. I. pag. 231–234. Az 1608 törvények megnyitották a városokat a magyarság előtt és jogot adtak a nemességnek városi házak szerzésére.}* Már előzőleg volt egy kellemetlensége: 1619. január 12-én ugyanis megjelent az esztergomi káptalan előtt Taxony Márton és anyja özv. Taxony Tamásné, szül: Sárközy Orsolya nevében tiltakozott az ellen, hogy az ő, mint néhai Herczegh Anna leánya és Bábolnay Zsigmond napa unokahuga vagy unokája, esetleg talán dédunokája birtokának jövedelmét Bábolna és Kajánd Komárom megyei községekben_{Esztergomi kápt. lev.: Lib. 12. fol. 595. Kajánd Bábolna mellett feküdt, de elenyészett. A Bábolnayak régi, e vidékbeli család voltak: Babonai Miklós már 1268-ban Győr megyei nemesként szerepel. (Szávay: Győr tört. 257. 1) Bábonai János 1442-ben Erzsébet királynétól Mesterfalvát kapta Győr megyében (Csánki: Magyarorsz. Tört. Földrajza III., 563.); 1455-ben V. László a Bábonai, Akai és más osztályos családoknak szabad ispánságot adott: Bábona, Kajánd, Abostyán, Beled, Tárkány és Kis-Battyán birtokaikra (u. o. 519.) 1493. szept. 24. az esztergomi káptalan jelenti II. Ulászló királynak, hogy parancsára megidézte Báthory Miklós és Andrást, kik Bábónai Zsigmond és társainak Köbölkut, Kis-Ujfalu, Ravaszkeszi (Esztergom megyei) birtokait elfoglalva tartották (Esztergomi kápt. lev.: Caps. 18. Fasc. I. Nr. 11.) 1507. Bábolnay Zsigmond Győr megyében fekvő Mesterfalva nevü birtokát Palkó Péternek és fiának vallotta át a nyitrai káptalan előtt (Komárom várm. lev. Lad. 63. Fasc. III. Nr. 4.) A Herczeg családra vonatkozólag megjegyzendő, hogy 1608-ban özv. Borbély Ferenczné Herczeg Zsófia Komáromban 10 hold földet vett (Komárom város lev. Lib. I. Pag. 68.), a miből világos, hogy a Herczegek szintén ezen a vidéken laktak. Éppen igy a Taxony család is a Csallóköz táján (Taksony község Galánta alatt van) volt honos: Taksony Péter 1592. wittembergi tanuló, 1603. nagyszombati tanitó, majd utóbb jókai, szerdahelyi predikátor és csallóközi esperes (senior) (Földváry: Adalékok a dunamelléki ev. ref. egyházkerület tört.-hez. I. 59.) volt.}* testvére, Sárközy Gáspár, egészen magának foglalja le. Ez az öszekoczczanás némileg világot vet a rokonságra is. Anyjuk Herczeg Anna után jutottak ehhez a birtokhoz; az, úgylátszik, akkor már kihalt Bábolna-család révén az anyai örökségben azonban később sem sok öröme telhetett Sárközy Gáspárnak, mert az évtizedeken át folytonos surlódásoknak képezte alapját. Nővérével úgylátszik megegyeztek, de másokkal folyton voltak kellemetlenségei és ezek még halála után, özvegye és gyermekei idejében, is folytatódtak.
Sárközy Gáspár különben vagyonos és szerző ember volt. 1609. és 1612-ben a Vas megyei Közép-Patyon szerzett rész-jószágokat;_{Szombathelyi kápt. lev. és a családi iratok között levő egykoru eredeti oklevél (Thurzó nádor előtt tett ellenmondás visszavonása).}* 1615. és 1617-ben a Sopron megyei Csornán vett zálogba birtokrészeket_{Győri kápt. lev.: Felv. jkv. 485 1.; Felv. jkv. 7. sz. 11. lap.}*; 1620-ban Csornán egy curiát adott át örökbe fogadott_{Szombathelyi kápt. lev. Proth. Nr. 88. A Batthyány-féle összeköttetés közelebbről ismeretlen. Érdekes, hogy 100 évvel előbb 1519-ben közösen kapták a Szabolcs megyei Bolthra adományt Sárközy Albert és Batthyány Ferencz.}* testvérének, Batthyány Ferencznek; 1627-ben a Nyitra megyei Radosócz községben egy nemesi curiáját, melyet néhai nővére özv. ns. Wythmer Mártonné sz. Sárközy Margit adott el, elfoglalták és az ellen tiltakozott_{Esztergomi kápt. lev.: Lib. 13. fol. 406.}* stb. Legtöbb gondot azonban mégis Bábolna és Kajánd okozott neki. Ennek biztositására minden követ megmozgatott: 1622. márcz. 21. a Komárom megyei tavaszi közgyülésen Sárközy Gáspár mindenkit eltilt Bábolna és Kajánd használatától_{Komárom m. lev.: I. könyv 236 1. Cell. 150. f. 1. Nr. 9., 15.}*; 1623. febr. 6. már az esztergomi káptalan előtt jelent meg Sárközy Gáspár és úgy a maga, mint testvére Sárközy János, továbbá Biay János nevében is tiltakozott Siey János Győr megyei alispán és Dallos János Győr megyei főszolgabirónak Bábolna és Kajándba való beiktatása ellen,_{Esztergomi kápt. lev.: Lib. 13. Fol. 90.}* ugyanezt megismételte 1623. febr. 14. Komárom vármegye közgyülésén is,_{Komárom m. lev.: I. könyv. 278. 1. Cell. 152. Fasc. 1. Nr. 38., 51.}* mig az 1623. aug. 1. közgyülésen ellenfelei már hasonlóval feleltek,_{Komárom m. lev.: I. könyv, 299. 1. Cell. 150. Fasc. 1. Nr. 51.}* mignem az 1623. aug. 21. gyülésen a per felvétetett._{Komárom m. lev.: I. könyv, 301. 1.}* Kemény dió volt az 1623. év Sárközy Gáspárra nézve! Szorultságában az esztergomi káptalan előtt javait «hűséges szolgálataiért» Börchy János, Komárom megyei főszolgabiróra és nejére ruházta_{Esztergomi kápt. lev.: Lib. 13. Fol. 90, 92.}*; fiát Sárközy Istvánt pedig a győri káptalanhoz küldte, ki Börchy Jánossal ott tiltakozott a birtokba vétel ellen._{Győri kápt. lev.: Fol. 190.}*
Úgy látszik, hogy a nagy erőfeszitésnek meg is volt a kellő eredménye, mert Sárközy Gáspár és gyermekei továbbra is megtartották birtokaikat.
1629. decz. 3. már Sárközy Gáspár nem élt; özvegye Szalay Sára és árvái panaszt emeltek Komárom vármegyénél a pannonhalmi apátság tisztviselői ellen, hogy azok bábolnai birtokukból egy darabot el akarnak szakitani._{Pannonhalmi lev.: Komárom m. megkeresése – magyarul – az apáthoz.}* Talán, hogy a folytonos huza-vonától szabaduljanak, jelent meg 1633. nov. 20. Sárközy Márton és Gáspár a győri káptalan előtt, a hol úgy a saját, mint István és Ilona nevü testvéreik nevében – valamennyien Sárközy Gáspár és Szalay Sára gyermekei – több rendbeli terheik könnyitésére, de különösen Radosócz, Nyitra megyei községbeli birtokuk kiválthatása végett elzálogositották bábolnai és kajándi birtokukat 26 évre 400 császári ezüst tallérért Pajor Istvánnak és nejének Konkoly Borbálának._{Győri kápt. lev.: 8. jkv. Fol. 1. I. Lipót 1682. márcz. 21. Radosóczon egy curiát, mely egykor Sárközy Margité, Gáspár nővéréé volt, Krokovich Ferencznek és Istvánnak adományozott, mivel ez magszakadás (?) czimén a koronára háramlott (Liber Regius XVII. pag. 220.) A kihalás azért sem lehet igaz, mert még 1678. az ifj. Gáspár is élt, testvérének leszármazói meg utóbb is.}*Az elzálogositás ellen azonban Taxony Pál és Sárközy János tiltakoztak._{Esztergomi kápt. lev.: 14. könyv; 341. 1. Fényes: Komárom m. 160. Sárközy János 1634-ben az érsekujvári lovas-őrség tagja és neje Mészáros Ilona, Nyitra megyei Komjáthin levő birtokuk miatt pereltek Forgách Péter gróffal (Nyitrai kápt. lev.: Prot. 62. Fol. 217. Prot. 64, Fol. 45.)}*
Ennek daczára azonban nem lett még sem békesség; mert 1635-ben Szapáry András és Boltinger Márkus Esterházy Miklós nádortól az egész Bábolnára és Kajándra – magszakadás czimén – adományt eszközöltek ki és magukat be is iktattatták. Természetes, hogy ez ellen tiltakozni kellett és azt Sárközy Gáspár tette meg, Márton, Imre, István és Ilona nevü testvérei nevében is_{Győri kápt. lev.: 8. jkv. Fol. 146. Fényes: Komárom várm. 160. Turul 1888. 83.}* és pedig úgylátszik eredménynyel, mert a birtokok tovább is kezükön maradtak, sőt 1636-ban az özvegy és Gáspár azoknak felét ujra 10 évre elzálogositották Nagy Jánosnak és Tarczy Mihálynak._{Győri kápt. lev.: Fol. 166.}*
1638-ban az özvegy a zálogból való kiváltás miatt tett lépéseket az időközben Csajághy Gergelynévé lett Konkoly Borbálával szemben,_{Orsz. lev. kancz. osztály: Conceptus expeditionum 1638. Nr. 2.}* azonban a birtokok 1/4-részébe 1641. jun. 15. a győri káptalan azokat beiktatta._{Orsz. lev. DL. 24519. (Neo reg: f. 37. Nr. 32.)}* 1642-ben már az özvegy és gyermekei Márton, Imre, Ilona férjezett Beke Jánosné ügyüket Krys Mihály nevü prókátorra bizták. Ebből az alkalomból felemlitik azt is, hogy Gáspár és István nevü testvéreik a császári háboruból (ex imperiali bello) még nem tértek vissza,_{Győri kápt. lev: 9. jkv. Fol. 16.}* azok tehát a császári seregben katonáskodtak.
Az ügy további részleteiből csak a főbb pontokat érintve, felemlitendő még, hogy 1643-ban az özvegy saját részét Márton fiára ruházta_{Győri kápt. lev.: Fol. 48.}*; majd 1644-ben a birtokok ötödrészét 1025 magyar forinton Semberger, másként Lósy Györgynek és nejének,_{Győri kápt. lev.: Fol. 87–88.}* sőt még ugyanabban az évben az egész bábolnai és kajándi birtokot ugyanazoknak 1660 császári ezüst tallérért örökre eladták._{Győri kápt. lev.: 9. jkv. Fol. 96–97.}* 1648-ban azonban Sárközy Imre,_{Győri kápt. lev.: 9. jkv. Fol. 247.}* 1650-ben pedig Sárközy Gáspár – ki mint mondja, sok évig, különböző országokban a király és spanyol király szolgálatában háboruban vett részt, még a tenger mellett is megfordult és csak most két hónapja jött haza és tudta meg az egész dolgot,_{Győri kápt. lev.: 10. jkv. Fol. 45. Valószinü, hogy a 30 éves háboruban (1618–48.) vett részt.}* tiltakoztak az eladás ellen. Ellenben Sembergerék meg nagyon rossz fizetőknek bizonyultak._{Komárom m. 1646. ápr. 26. jegyzőkönyve.}*
1662-ben végre Csajághyék és Sembergerék nádori parancs alapján vezettettek be a kérdéses jószágok birtokába, mignem 1696-ban azok már a Szapáry-család birtokában voltak._{Fényes: Komárom m. 160.}* Ezzel tehát a Sárközy-család végleg elvesztette ezt a birtokot, a melyre anyai réven annyi ideig jogot formált; de hogy mennyire nehezen váltak meg tőle, mutatja az a körülmény is, hogy mig 1678. szept. 22. is tiltakoznak özv. Beke Jánosné Sárközy Ilona és gyermekei, továbbá Sárközy Gáspár az elidegenités ellen._{Győri kápt. lev.}*
Az öreg Sárközy Gáspár gyermekei közül csupán Imrének ismerjük utódait. Imre már 1619. márcz. 22. Akay Tamástól Komáromban az uj-városban egy házat vett_{Komárom szab. kir. város levéltára: Rep. proth. antiqu.: Lib. 2. pag. 247. Az Akayak a Bábonaiakkal osztályos atyafiak voltak (Csánki: Magy. orsz. tört. földr. III. 519.)}* és 1623. jan. 19. a megyei gyülésen a többi nemesekkel őt is taxa alá vették a szent korona őrzési költségének kivetése alkalmával._{Komárom m. lev.; I. könyv. 262. 1.}* Ettől fogva a többi testvérekkel együtt szerepelgetett. 1639. nov. 29. pedig feleségével Gere Sárával és fiával Jánossal megvették 112 magyar forintért Lengyel László és Sebestyén kőházát Komárom városában._{Komárom sz. kir. város lev.: Lib. 3. pag. 399.}* Állandóan itt is lakott családjával, mert 1643. márcz. 24. a megyei közgyülésen a nemesek névsorába mint komáromi lakost vezették be._{Komárom m. lev.: I. könyv. 354. 1.}* Utoljára az 1651. okt. 2. megyei gyülésen emlitik, a mikor Sárközy Imrének, Gáspár fiának kétségtelen nemessége felől bizonyitványt adtak ki._{Komárom m. lev.: Lib. I. pag. 535–536.}*
Imrének a már emlitett Jánoson kivül több gyermekéről nem tudunk; ő volt a máig leszármazott család ősapja._{Jánostól kezdve már keresztelő-levelekkel igazolható a leszármazás.}* Valami nagy szerepet a közéletben ő sem vitt. Elsőben Pázmándy Balázs és Janó Katalan leányát Ilonát vette feleségül; Pázmándy Balázsnak a Komárom megyei Kömlődön volt birtoka._{Komárom vm. 1657. jul. 30. jegyzőkönyvében tiltakozik kömlődi birtoka használata ellen.}* Ebből a házasságból származott Zsuzsanna leánya, kit a komáromi kőházból vitt még 1674. előtt Nagy-abonyi Csiba Ferencz a Pozsony megyei Csallóközben levő Tejfaluba feleségül._{1756. ápr. 2. Tejfaluban tartott tanuvallatás a családi iratok között. Tőle a Csiba család igy származott le az 1756. évi tanuvallatás szerint:}

_{Nagy-Abonyi, Csiba Ferencz, Sárközy Zsuzsa 1674; Ádám 1690 Horváth Rózsa; János 1690, Szüts Anna; Ferencz; Mária 1756, 1. Molnár Mihály, 2. Molnár Pál; János 1756 Tejfalu Pozsonym.; József 1756 Szerecsen Fejérm.; Ferencz 1756 Baracskán Fejérm.;}

* Másodszor Nemespálházi Eölvedy Pál és Takó Erzsébet leányát Zsuzsannát vette Sárközy János feleségül Érsekujvárról. Eölvedy Pál vagyonos és szerző ember volt a Bars megyei Nyir,_{1628.: Nyitrai kápt. lev.: Proth. 59. Fol. 93.}* a Pest megyei Szent Lőrincz, a Solt megyei Nemes-Pálháza, Berkefölde és Negyven,_{1641: Nyitrai kápt. lev.: Proth. 69. Fol. 21 vel 201. Fol. 134.–1643. U. o. Proth. 71. Fol. 74–84.}* a Nyitra megyei Komjáth,_{1641.: Családi iratok között.}* a Pilis megyei Torbágy, a Pest megyei Maglód, a Solt megyei Borjuháza_{1646.: Esztergomi kápt. lev.: Capsa 6. Sec. Fasc. 10. Nr. 15.–1651.: Nyitrai kápt. lev.: Proth. 76. Fol. 188.}* stb. helységekben voltak részbirtokai, de már 1651-ben nem élt._{Pál, Zsuzsa és Kata voltak gyermekei (Családi iratok).}* Sárközy Jánosnak Eölvedy Zsuzsannával való egybekelése ideje ismeretlen; Érsekujvárnak Köprili Ahmed nagyvezér által történt megostromlását (1663. aug. 10–szept. 25.) a várban átélték,_{Családi feljegyzés (1686. ápr. 10. kelt iratban).}* és utánna 1669-ben már mint házastársak Komáromban laktak._{Thaly Ferencz főszolgabiró rendelkezik ügyükben (a családi iratok között).}* Házasságukból két gyermek származott: Erzsébet, ki menyasszony korában halt el és János (sz. Komáromban 1678. aug. 7.),_{Keresztelő levele a családi iratok között meg van.}* ki a családnak továbbterjesztője lett és a ki később Somogyba költözött. Sárközy János vagyonilag jól állhatott, erre mutat mind a két házassága és különösen fiának későbbi nagy vagyona. Komáromban, a már emlitett házán kivül 1664. decz. 29. a Vág-Duna mentén egy olyan házát adta el, a melyet neki a biróság adósság fejében itélt meg,_{Komárom város lev.: Rep. super fassionibus Lib. 5. pag. 386.}* a mi szinte arra vall, hogy pénzes ember volt.
Azonban Sárközy János és családja a török ellen már egyedül biztos menedéket nyujtó Komáromban nem maradhattak meg végképpen; kénytelen volt Győrbe költözködni, hol szintén saját házában lakott a belvárosban «...Sárközy János uram az akkorbéli háboru miatt Rév-Komárombul Nagy-Győr városában vette volt lakását, ottan is a maga saját Házában lakván ...» mondja róla 1756. ápr. 2. saját unokája,_{Özv. Molnár Pálné, Csiba Mária. Tanuvallatás a családi iratok között.}* de a hagyomány azt tartja, hogy a költözködés fő oka a vallási üldöztetés volt. Erre enged következtetni az is, hogy 1670-ben foglalták el a komáromi reformátusok templomát és kergették el papjaikat,_{Thury E.: A rév-komáromi ev. ref. egyház története: 31. 1.}* 1672. szept. 1. Komárom piaczán égették meg Száky János ekeli ref. papot, majd 1674. májustól kezdve a Pozsonyba idézett és utóbb a gályákra hurczolt protestáns papok is itt raboskodtak,_{U. o. 36. 1.}* végre 1676-ban a titokban ujra behozott ref. papot Lipótvárra kisérték_{Gyulai R.: Törökvilág Komárom m.-ben, 32. 1.}* úgy, hogy Sárközy Jánosnak az 1678. aug. 7. született fiát Jánost is egy jezsuita pater keresztelte meg._{Keresztelő levele tanusága szerint: Kun Xavér Ferencz.}* Ez adhatta meg az elkeseredett apa elhatározására a végső lökést; 1679. szept. 11. Komárom megye közgyülésén nemesi bizonyitványt kért ki magának, a mely egyuttal «passualis» gyanánt is szolgált_{Egész szövegében fel van véve Somogy m. által 1756. febr. 9., unokája, Sárközy Antal számára kiállitott nemesi bizonyitványba. Eredetiben a családi iratok között. 1679. aug. 29., a pozsonyi káptalan előtt tiltakozott az ellen, hogy az ottani vámszedő vele vámot akart fizettetni (Pozsonyi kápt. lev.: Proth, 47. Pars. 4. Fol. 85.) A mi szinte sarkalhatta a nemesi bizonyitvány megszerzésére.}* és miután 1683-ban – daczára, hogy az 1681. XXV. t.-cz. az articularis helyek közé sorolta Komáromot is – ujra elüzték a komáromi ref. papot, «kiköltöztek Komáromból a legjelesebb protestáns családok»,_{Fényes: Komárom m. 86.}* «a protestánsok legnagyobb és legjelesebb oszlopférfiain»_{Thury: i. h. 35.}* – elköltözött azokkal Sárközy János is. Az 1685. nov. 3. Győr megye közgyülésén már felmutatta a Komárom megyétől nyert nemesi bizonyitványt és magát a megyei nemesek sorába felvétette, miről deczember 13. bizonyság-levelet is kapott._{Győr m. levéltárában levő közgyülési jegyzőkönyv. Teljes szövegében benne van az 1756. Somogy megyei nemesi bizonyitványban.}* Ettől fogva Győrben a belvárosban saját házában lakott, a hol még vallási tekintetben is némileg türhetőbb állapotok voltak, a mennyiben az uj-városban mégis volt református templom, sőt még virágzó iskola is._{Liszkay L: A nagy-győri ev. ref. egyház multja. 18., 27. 1.}* – Néhány év mulva 1691. márcz. 29. Győrben ismét szereztek maguknak egy házat 100 frtért._{Győri kápt. lev.: Lad. 12. Fasc. 34. Nr. 1479. 100 frtért vették «Marie Lizl Klanghoferin»-től.}* Ugyancsak itt folyt le egy kellemetlen ügye is 1683–89. sógorával, Pázmándy Gergelylyel, ki a Csiba Ferenczné számára általa küldött arany és ezüst pénzről nem tudott elszámolni, mert az akkor pusztitó török és kurucz háboru elől azt Zichy István csicsói várában helyezte biztonságba, de a háboru elmultával a pénzből igen sok hiányzott; 1689. nov. 10. azonban Orbán István personalis annak megtéritésére kötelezte._{Az erre vonatkozó iratok a családi iratok között találhatók.}*
1690. aug. 10. emlitik Sárközy Jánost mint élőt utoljára_{A Csiba testvérek egy ellentmondása, a családi iratok között.}* és valószinü, hogy a század utolsó, vagy az uj század legelső éveiben halt meg. Özvegye azonban továbbra is a győri belvárosi ház lakója maradt._{Az 1756. tanuvallatás emliti.}*
SÁRKOZY IMRE.

VEGYES.

A Dobry család czimeres levele 1431-ből.

A Zsigmondkori czimeres levelek sorozata ismét szaporodott egy ujabb darabbal, melynek szövegét és czimerrajzát ugyan már ismertük, de a melynek eredetije több mint egy félszázad óta lappangott, mig nemrég a véletlen ujból napfényre hozta. Ez Zsigmond királynak a Dobry család részére adományozott czimeres levele, mely a Kisdobai Dobay család levéltárával került Sándor József főhadnagy utján örök letétemény gyanánt a Magyar Nemzeti Muzeum Széchényi országos könyvtárába.
A czimeres levelet Zsigmond király 1431 október 20-án adományozta Feldkirchben néhai Dobry György fiának, Gergelynek, továbbá unokatestvérének, néhai Dobry Péter fiának, Lászlónak, néhai Jánosi Gergely fiának Mihálynak, továbbá Fernahagi Péternek és egy B. nevü rokonainak; utóbbi nevének csak kezdőbetüje olvasható, a név többi része kiszakadt. Az armális elég jó állapotban maradt reánk, a szöveg mindössze csak egy-két helyen van kiszakadva, továbbá rongált az oklevélnek baloldali széle, ellenben a czimerkép épen maradt reánk, csak a sisakról pattogott le az ezüst máz, azonkivül a szinek fakultak meg. Függő pecsétje elveszett, a selyemfonálból sem maradt reánk semmi.

A DOBRY CSALÁD CZIMERE 1431-BŐL.

Az oklevél szövege a következő:

Commissio propria domini regis.

Sigismundus dei gratia Romanorum rex semper augustus ac Hungarie, Bohemie, Dalmatie, Croatie etc. rex, omnibus Christi fidelibus tam presentibus quam futuris presentium notitiam habituris salutem in eo, qui regibus dat regnare et victoriose triumphare. A claro lumine throni cesaree aut regie maiestatis velut e sole radii nobilitates legittimo iure procedunt et omnium nobilitatum insignia ab imperatoria seu regia maiestate sic dependent, quod non sit dare alicuius generositatis insigne, quod a gremio non proveniat cesaree vel regie claritatis. Sane ad universorum tam presentium quam futurorum notitiam harum serie volumus pervenire, quod fidelis noster Gregorius filius condam Georgii de Dobry in nostre maiestatis accedens presentiam propositis et declaratis fidelibus suis servitiis per eum maiestati nostre exhibitis et impensis, hec arma seu nobilitatis insignia in presentium literarum nostrarum capite depicta a nostra maiestate sibi ac aliis infrascriptis, ipsorumque heredibus ex nostra regia liberalitate dari ac conferri humiliter et devote supplicavit. Unde nos attentis et consideratis fidelitatibus et premissorum fidelium servitiorum gratuitis meritis, virtuosis gestis ac sinceris complacentiis annotati Gregorii, quibus ipse in diversis nostris et regnorum nostrorum expeditionibus sicuti prosperis sic et adversis maiestati nostre studuit, eoque ferventius ac diligentius in antea studebit complacere quo se et suos singularibus honorum gratiis sentiet fore decoratos, prescripta arma seu nobilitatis insignia in principio seu capite presentium literarum nostrarum depicta et palpacius arte pictoria figurata ac distinctius expr[essata] prefato Gregorio de Dobry et per eum Ladislao filio condam Petri de eodem Dobry fratri, ac Michaeli filio condam Gregorii de Iwanus et B ... necnon Petro de Fernahag proximis eiusdem Gregorii ... posteritatibus universis animo deliberato [et ex certa nostre maiestatis scientia dedimus, donavimus et contu]limus, ymmo ex habundantiori plenitudine nostre specialis gratie proprio motu concedimus et presentibus elargimur ut [ipsi et eo]rum heredes ac posteritates universe, predicta arma more aliorum armis huiusmodi utentium a modo in antea ubique in preliis, hastiludiis et aliis omnibus exercitiis nobilibus et militaribus, necnon sigillis, anulis, cortinis, velis, papilionibus, domibus et generaliter in quarumlibet rerum et expeditionum generibus sub mere et sincere nobilitatis [titulo] gestare, eisdemque uti, frui et gaudere valeant atque possint, quodque ipsi et eorum quilibet, cunctaque ipsorum posteritas eisdem gratiis, honoribus et libertatibus, quibus ceteri proceres, nobiles et clientes regni nostri armis huiusmodi utentes quomodolibet freti sunt et gavisi gaudeant et perfruantur ac de tanto singularis et specialis gratie antidoto exultent, tantoque ampliori studio ad honorem regalis dignitatis eorum in antea solidetur intentio, quanto se largiori favore regio preventos cornspiciunt et munere gratiarum. In cuius rei memoriam perpetuam presentes litteras nostras secreto sigillo noaro quo ut rex Hungarie utimur impendenti communitas prefato Gregorio et aliis prescriptis duximus concedendas. Datum in Feldk˙rchen, sabbato proximo post festum beati Luce evangeliste anno domini millesimo quadringentesimo tricesimoprimo, regnorum nostrorum anno Hungarie etc. XL. quinto, Romanorum vigesimo secundo et Bohemie duodicimo.
Az armális élére festett czimerkép a következő: balradőlt pajzs kék mezejében lebegő arany koronából kinövő, szembe néző, kivágott vörös ruházatu női mellkép; elválasztottan leomló szőke hajfürtökkel, fején aranykoronával, fülei helyén egy-egy hatágu arany (sárga) szarvas-agancscsal. A pajzs fölé helyezett balraforduló csőrsisakot arany korona fedi, melyen a czimerképpel teljesen megegyező sisakdisz látható. A takarók szine mindkét oldalról kék-arany. A pajzs mérete 6 czm., a sisaké és sisakdiszé 8.5 czm. A czimerkép egyszinü téglavörös alapra van helyezve, melyet egy kettős, egy vastagabb és egy vékonyabb fekete vonalból alkotott keret vesz körül.
A czimer szerkezetére nézve több eddig ismert czimerrel egyezik. Legszembetünőbben hasonlit a Bethleni és Zbugyai család czimeréhez, mely folyóiratunk 1902. évfolyamának 36. lapján közöltetett. Itt is, ott is megtaláljuk a pajzsban lebegő arany koronából kiemelkedő női testet, azzal a különbséggel, hogy a Bethleni és Zbugyai családok czimerében a női testnek karjai is vannak, mig ezek a Dobry-féle czimerképben hiányoznak. Eltérést mutat a szarvasagancsok szinezése, mely a Dobrynál arany, mig a másiknál ezüst. Azonosságot mutat továbbá a Dobry-czimer a Roskoványi család ősi czimerével, mely az agancsokkal ékitett női fejet mutatja, azonban sem fején nincs korona, sem pedig a test nem emelkedik ki koronából. Az utóbbi czimer rajza a Siebmacher-féle czimerkönyv magyar részének 393. tábláján látható. Ugyanott a Roskoványi családnak czimerét még több változatban találjuk, melyekben az ősi czimer alkatrészeit habár változott alakban is, felleljük. Agancsot találunk továbbá, hogy csak még egyet emlitsünk, a Bárczay család 1421. évi czimerében is.
A Dobry-féle armális nem tartozott eddig sem az egészen ismeretlenek közé. Szövegét már Fejér közölte a C. D. X. I. 341. s. kk. lapjain. Eredetijéből 1823. május 4.-én Gyurikovich György másolta volt le Pozsonyban, és Fejér a szöveget közölvén, a czimerképet is leirja, mely leirás az eredeti czimmerrajznak teljesen megfelel. A leirás alapján közölte e czimert a Siebmacher-féle czimereskönyv azzal a különbséggel, hogy a női testet térdig kiemelkedőnek rajzolja és csipőre tett kezekkel ábrázolja. Magát a czimert a czimerkönyv kiadója nem a Dobry, hanem a Nagydobai Dobay családénak vette. A Fejér által helyesen olvasott Dobry névben másolási hibát látott Dobay helyett és e feltevésben megerősitette őt az a körülmény, hogy az általa közölt rajzhoz hasonló, néhány lényegtelen eltérést feltüntető czimeres pecsétet használ Nagydobai Dobay János nógrádi alispán (1683–1689) és fia László (1721–1725.) Azonkivül ugyancsak a Siebmacher adatai szerint hasonló alakot mutat sisakdiszében a XVIII. század közepén a Dobói Dobay család czimere is, mig a pajzs maga három balharánt pólyát tartalmaz. Ez a czimer különben megfelel a Roskoványi családénak, melylyel – Siebmacher szerint – a Dobói Dobay család rokonságban áll. Most, hogy az eredeti czimeres levél előkerült, e föltevések elesnek és igazolást nyer a Fejér által közölt szöveg, mely szintén Dobrynak irja e család nevét.
ÁLDÁSY ANTAL.

Két Zsigmondkori czimerlevél.

Vas vármegye levéltárának érdekesebb okmányai közé tartozik bizonyára azon két eredeti czimerlevél, melyeket Zsigmond királyunk a Sye-Dömötör és Szentbenedeki családoknak adományozott.
E czimerleveleket Csoma József és Varjú Elemér már ismertették a Turul 1896. és 1900. évi folyamaiban.
Találunk azonban az emlitetteken kivül még más két Zsigmondkori armalist levéltárunk nemesi irományai között, sajnos azonban, csak másolatban.
A Babai s a Kotsi és Mesteri családok czimerlevelei a két okmány; az előbbi 1418-ból, s az utóbbi 1421-ből.
Az eredetiek az idők viharai között valószinüleg már elkallódtak, de nem lehetetlen az sem, hogy valahol még lappanganak, mely utóbbi esetben nem felesleges, ha a közfigyelmet ezuton is rájuk irányitani törekszünk.
E czimerlevelek a nem teljes szövegü, vagyis azon czimerlevelek közül valók, melyek a czimer leirását nem tartalmazzák, csupán hivatkoznak a czimerre, mely az okmányra ráfestetett.
Babai György armalisát – a mint az oklevélben olvasható – a király önszántából adta, míg a Kotsi czimer Hedervári ajánlatára adományoztatott, a mit az oklevél homlokzatán olvasható följegyzés tanusit.
Mind e mellett az okmány szövegében mégis benne maradt a «proprio motu».
Babai György czimerlevelét azon időben nyerte, midőn Zsigmond éppen a konstanczi zsinaton időzött.
A királynak nagy és fényes kisérete volt. Tudjuk például, hogy a mikor Konstanczból XIII. Benedek pápához Spanyolországba igyekezett, ez utjában 4000 deli lovag kisérte az uralkodót.
A huzamos konstanczi időzés alatt sürün követték egymást a fényes ünnepélyek és lovagjátékok, melyeken a bajnokok csak czimeres pajzszsal és sisakos diszben jelenhettek meg.
Babai György uram szintén a király kiséretében vala, s valószinü, hogy – bár nemes ember volt – czimer hijával szükölködött. De segitett rajta a király kegyelme, és bizonyára nem egy cseh vagy német vitézt öklelt ki dárdájával a nyeregből az uj czimerrel diszelgő magyar lovag.
A miből egyuttal megtudjuk azt is, hogy vármegyénkbeli magyar vitézek is voltak a sokat utazó, izgékony király fényes kiséretében.
A czimerlevél fölemliti azon hasznos szolgálatokat, melyeket Babai György Francziaországban, Arragóniában, Angliában az egyházi szakadás megszüntetése s a római szent birodalom ügyeinek rendezése körül a király mellett teljesített.
Egyébeken kivül már maguk a benne foglalt történelmi és genealogiai adatok is érdemessé teszik okmányunkat arra, hogy szövegét szószerint ide iktassuk:

«Sigismundus dei gratia Romanorum rex semper augustus, ac Hungarie, Dalmatie, Croatie etc. rex omnibus Christi fidelibus, tam presentibus, quam futuris presentium notitiam habituris, salutem in eo, qui dat regibus regnare, et victoriose triumphare. A claro lumine throni regii, velud e sole radii nobilitates legitimo iure procedunt, et omnium nobilitatum insignia a regia dignitate sic dependent, ut non sit dare alicuius generositatis insigne, quod a gremio non proveniat regie claritatis. Sane ad universorum tam presentium quam futurorum notitiam harum serie volumus pervenire, quod fidelis noster, dilectus Georgius, filius Nicolai de Boba, coram nostra celsitudine personaliter constitutus propositis et recensitis suis fildelibus servitiis, et fidelium obsequiorum gratuitis meritis sincerisque complacentiis, utique acceptis et laudandis, quibus nobis et sacro nostro regio diademati a longinquis temporibus in nostris agendis, prosperis scilicet et adversis, signanter in Francie, Arragonie, et Anglie regnorum, ac presentibus partibus, quas pro sacro sancte universalis ecclesie unione, et sacri romani imperu status reformatione feliciter peragravimus persone et rebus suis non parcendo indefesse studuit complacere, reddiditque se gratum et acceptum, arma seu nobilitatis insignia in presentium nostrarum literarum capite depicta maiestati nostre exhibendo, ab eadem maiestate nostra eadem arma seu nobilitatis insignia, sibi et per eum Paulo et Jacobo carnalibus, item Valentino filio Petri, et Jacobo filio Francisci congenerationalibus fratribus suis de eadem, nec non omnibus aliis et singulis suis consanguineis ipsorumque herelibus, successoribus et posteritatibus universis dare et conferri humiliter et devote supplicavit. Unde nos prefati Georgii gratis affectibus intuentes obsequiorum merita, quibus diligentibus ac indefessis hactenus erga nostram caruit maiestatem, quotidieque claret, et inantea eo studiosius clarere potent et debebit, quo se et suos singularibus gratiis sentiet decoratos, animo deliberato et ex certa nostre maiestatis scientia eidem Georgio et per eum predictis Paulo et Jacobo fratribus, item Valentino filio Petri, et Jacobo filio Francisci ipsorumque herelibus, et posteritatibus universis ad prefati Georgii supplicationis instantiam prescripta arma seu nobilitatis insignia hic depicta, ac pictoris magisterio distincte descripta virtute presentium conferimus, imo ex abundantiori plenitudine specialis nostre gratie ad maiorem prelibati Georgii et aliorum supradictorum nobilitatis gloriam proprio motu concedimus, damus et conferimus ac elargimur, ut iidem Georgius ac alii supradicti ipsorumque heredes, et tota posteritas nata et nascitura hec arma seu nobilitatis insignia, prout presentibus literin circa caput appropriatis coloribus diversis inserta pictura denotat et declarat, a modo in antea preliis, hastiludiis, torneamentis et in omni exercitio militari gestare valeant pariter et deferre. Gaudeant igitur favore regio, ac de tanto munere singularis gratie antefati Georgius et alii supradicti eorumque posteritas merito exultent, et tanto fideliori studio ad honorem regium eorundem in antea solidetur intentio, quanto ampliori favore preventos se conspiciunt munere gratiarum. Presentes autem ad premissorum memoriam perpetuam cum pendenti secreto nostro regio sigillo, quo ut rex Hungarie utimur, prelibatis Georgio et aliis supradictis ipsorumque heredibus, et posteritatibus universis duximus graciose concedendas. Datum Constancie, in vigilia festi purificationis Beate Marie virginis gloriose, anno domini millesimo quadringentesimo decimooctavo, regnorum nostrorum anno Hungarie etc. tricesimo primo, Romanorum .... octavo».
A másolat 1733-ból való. Az eredeti okmány, a mint azt a másolat hézagai bizonyitják, már akkor is némileg rongált állapotban lehetett.
E másolat a czimert számunkra nem tartotta fön, pedig nagyon érdekes volna tudni, hogy milyen volt ez a czimer?
Valószinű, hogy ez is az akkor divott késő-gót modorban állittatott elő. A pajzs lehetett háromszög, vagy alul kerek-pajzs és esetleg tárcsa a korai formában.
A czimer alakjaira nézve talán a Babai családból eredő Győrfi család által használt pecsétek lenyomataiból lehetne némi következtetéseket vonni.
Ezekből a következőket sorolhatom föl Győrffy András szolgabiró Dénesfalva, 1712. A pajzsban kar karddal, sisakdisz: kar karddal.
Győrffy István esküdt, Gyanó 1734, továbbá 1737, 1742, 1745 és 1748. A pajzsban fiait tápláló pelikán, sisakdisz: kar karddal.
Győrfi László esküdt, 1808, Duka. A pajzsban ágaskodó oroszlán; sisakdisz, az oroszlán zászlóval.
De hogy ezek közül lehetett-e, és melyik a Babai armalis czimere? Annak eldöntése a szakférfiakra vár.
A családra vonatkozó okmányokból a következő töredékes nemzedékrendet mutathatom be:

Halcha de Baba 1224.; Farkas; Hulda; Detk; Szank; Sandur; Nedul;

Ezekből származtak a következők: Sixtus, Salamon, János, Herk, Endus, Bóth, Miklós, Sank, László, Gyungur és Lőrincz – de hogy ki melyiktől, meg nem állapitható.

Ezek egyikétől származott:
Lóránd; és Miklós; Pál 1376; Miklós; Péter; Ferencz; György 1418; Pál; Jakab; Bálint; Dénes; Jakab; János; Gáspár; Gallus; Gyárfás; Péter; Bertalan 1557; Mihály; Mihály; János 1574; Mihály; János; Benedek 1659; Mihály; Gergely; András; Ferencz; Mihály; Ferencz; Ferencz; István; György;

Lóránd fia Pál és György utódjai elhagyván az ősi Babai családnevet, előbbi a Lórántfi, s György utódjai a Győrfi nevet vették föl; azonban még soká mint Lóránfi aliter Babai és Győrfi aliter Babai emlittetnek az iratokban.

***

Kotsi György és Mesteri Imre 1421-ben nyerték czimerlevelüket azon érdemekért, melyeket a királynak Csehországban, Vicliff követői ellen viselt háborujában szereztek.
A kelet helye az okmányról hiányzik, de alig szenved kétséget, hogy az itthon adatott ki, mert tudva van, hogy Zsigmond 1421-ben, az okmány keltének idején, Magyarországon tartózkodott.
Ez alkalommal a czimerkérők czimerük festett mintáját is bemutatták, s annak a megerősitését kérték.
Az oklevél, mely éppen úgy, mint Babai György armalisa, az ismert, de apróbb részletekben eltérő formulával állittatott ki, szószerint a következőképpen hangzik:

«Relatio Georgii de Hedrewara.

Sigismundus dei gratia Romanorum rex semper augustus, ac Hungarie, Bohemie, Dalmatie, Croatie etc. rex omnibus Christi fidelibus, tam presentibus quam futuris, presentium notitiam habituris salutem in eo, qui dat regibus regnare et victoriose triumphare. A claro lumine throni cesaree vel regie maiestatis, velut e sole radii nobilitates legittimo jure procedunt, et omnium nobilitatum insignia, ab imperatoria aut regia majestate sic dependent, ut non sit dare alicuius generositatis insigne, quod a gremio non proveniat cesaree seu regie claritatis. Sane ad universorum notitiam tam presentium, quam futurorum harum serie volumus pervenire, quod fideles nostri dilecti Georgius filius Martini, Andreas filius Pauli de Kots et Emericus filius Michaelis de Mesteri ad nostre celsitudinis accedentes presentiam, propositis et declaratis suorum progenitorum et per consequens ipsorum fidelitatibus, et fidelium obsequiorum gratuitis meritis, per ipsos claritati nostre exhibitis, quedam arma seu nobilitatis insignia in quadam charta pictoris magisterio depicta_{Itt hihetőleg kimaradt: maiestati nostre exhibendo.}* ipsis et fratribus suis infrascriptis, per nostram majestatem dari et conferri postularunt. Nosque attendentes predictorum suorum progenitorum virtutem et laudis preconio attolenda prćmerita opera, ac generis nobilitatem, antiquitatem, necnon fidelissima obsequiorum merita, quibus ipsi Georgius, Andreas et Emericus ab adolescentie suorum gradibus (így!) sub diversitate locorum et temporum, et presertim in dicto regno nostro Bohemie, in exstirpatione Viclephistarum nostrorum notoriorum infidelium personis ac rebus suis minime parcendo, claritati nostre laudabiliter exhibitis et impensis protexto quorum cupientes eidem Georgio, Andree et Emerico regalis munificentie antidoto respondere, de regie potestatis plenitudine, animo deliberato et ex certa scientia et gratia speciali, sano etiam prelatorum, et baronum, nobilium et procerum regnorum nostrorum ad id accedente consilio, predicta arma seu nobilitatis insignia in presentium literarum nostrarum capite depicta, et pictoris magisterio distincte descripta, de uberioris dono gratie eisdem Georgio filio Martini, Andree, filio Pauli, et Emerico filio Michaelis, et per eosdem Benedicto, filio Martini ... Georgii, nec non Petro, Mathie et Thome ... eiusdem Andree ac Benedicto, Damiano ... ipsius Emerici carnalibus .... Simoni, filio Clementis de Mesteri ... nec non Georgio, filio Thome ac Dyonisio filio Dominici de Kots, ipsorum Andree et Georgii ... condivisionalibus fratribus, ipsorumque heredibus et posteritatibus universis, virtute presentium conferimus, imo de abundantiori plenitudine specialis nostre gratie ad maiorem eorundem Georgii Andree ac Emerici et aliorum supradictorum nobilitatis gloriam proprio motu concedimus et presentibus elargimur, ut iidem Georgius et Andreas de Kots, ac Emericus de Mesteri, et fratres ipsorum prescripti ipsorumque heredes et posteritas universa, nata et nascitura, hec arma seu nobilitatis insignia a modo in antea in preliis, hastiludiis, torneamentis et in omni exercitio nobilitari gestare valeant pariter et deferre. Gaudeant igitur favore regio, ac de tanto munere singularis gratie antefati Georgius, Andreas, et Emericus ac alii prenotati, eorumque posteritates merito exultent, tantoque fideliori studio ad honorem regiam eorundem in antea solidetur intentio, quanto ampliori favore preventos se conspiciunt munere gratiarum. In cuius rei memoriam perpetuamque firmitatem presentes literas nostras, cum pendenti secreto nostro sigillo quo, ut rex Hungarie utimur, prelibatis Georgio, Andree, Emerico, Benedicto, Petro, Matthie, Thome, Benedicto, Damiano, Gasparo, Simoni, Georgio et Dyonisio ipsorumque heredibus et posteritatibus universis duximus gratiose conferendas. Datum... feria quarta proxima ante festum Beati Jacobi apostoli, anno domini millesimo, quadringentesimo vicesimo primo, regnorum nostrorum anno Hungarie etc. tricesimo quinto, Romanorum undecimo et Bohemie primo».
A czimerrajz itt sem maradt fenn, s mert sem a Kotsi, sem a Mesteri család pecsétlenyomataira nem akadtam, a czimert biztosan megállapitani nem lehet.
Van azonban egy Kotsi-czimer, a mely talán azonos lehet a Zsigmond király által adományozottal.
Bizonyos Kotsi másként Horváth Mihály és István 1742-ben régi nemességük megerősitését kérték és meg is nyerték az uralkodótól._{Királyi könyvek XXXIX. 217. Pozsony, 1741. okt. 21.}*
Ha ki lehetne mutatni, hogy ezen Kotsi másként Horváth Mihály és István a Zsigmond királytól czimert nyert Kotsi György és András leszármazói, akkor ez útmutatást adna a Zsigmondkori Kotsi-czimer megismeréséhez is.
Kotsi-Horváth Mihály és István nem uj nemességet kerestek, hanem régi nemességük megerősitését kivánták. Valószinű tehát, hogy czimerűl is azt kérték és nyerték, mely a régi okmány alapján a családnál hagyományos volt, s melyet talán pecsétjeiken használtak is.
Ha ez a következtetés beválik, akkor a Zsigmondkori Kotsi-czimer a királyi könyvek szerint a következő lehetett:
Aranynyal és kékkel osztott pajzson, zöld téren álló, nyillal átlőtt nyaku hattyú. Sisakdisz könyöklő pánczélos kar, karddal. Sisaktakarók kék-arany, vörös-ezüst.
BALOGH GYULA.

XIII. és XIV. századi pecséthamisitók.

Amióta oklevelek léteznek, azóta oklevél- és pecséthamisitók is vannak; daczára annak, hogy az ilyen bünösöket minden ország törvényei szigoruan büntették, nálunk éppenséggel tüzhalállal sujtották._{Ld. Wenzel, Árp. Új Okmt. V. 239.}*
Az oklevél- és pecséthamisitásnak egy régi esetét olvassuk Wenzelnél._{U. O. XII. 673.}* A Koppán nemzetségbeliek 1280 táján osztoztak Babuna (ma Tisza-Bábolna, Borsodmegyében)_{Csánki, I. 168. o.}* ősi birtokuk fölött; ezen birtokosztály alkalmával I. Miklós fia II. János valamiképen a kelleténél nagyobb részt juttatott magának, a miért azután az egész nemzetség Budára jött 1280 körül, oculi vasárnap előtti szombaton, hogy az országbiró itéletét kikérje. Ezen alkalommal Bábolnai Gergely királyi ispán, fia András, a saját és öcscse Gergely, valamint unokatestvérei, Miklós fiai: Tamás és Péter_{V. ö. Karácsonyi, A Magyar Nemzetségek, II. k. 328–329 1.}* nevében előadta, hogy az emlitett II. János közösen birt birtokukon nagyobb részt bitorol; ez pedig azzal védekezett, hogy édes atyja és ősei révén az őt megilleti.
Erre Bábolnai Gergely fia Gergely saját, és társai nevében Jánost tolvajnak, rablónak gyilkosnak, hamis pénzverőnek, oklevél- és pecséthamisitónak nyilvánitotta, a kinek szekrényében jelenleg is több, hamis pecséttel ellátott hamis oklevél található.
Jánosnak pünkösd nyolczadára kellett magát az ellene emelt vádak alól tisztáznia. Ennek lefolyásáról azonban, sajnos, nincsen tudomásunk.
Egy másik, eddig kiadatlan oklevél Egervári László, dalmát-horvát-szlavon bán titkos és gyürüpecsétjének hamisitásáról emlékszik meg._{Eredetije Orsz. Levéltár, DL. 20.009. sz.}*
Az 1493. máj. 6-án kelt oklevél igy szól:

Nos [ca]pitulum ecclesie Zagrabiensis, memorie commendamus per presentes, quod Nicolaus de Chirbyn, in per[sona] maginfici domini L[adisl]ai, de Egerwara, regnorum Dalmatie, Croatie et Sclavonie bani, nostram p[ersonaliter] veniens in presen[tiam], nos per modum protestationis significare curavit in hunc modum: Quod his p[roxime] preteritis diebus [qui]dam perniciosi et iniqui homines, ac sigillorum falsificatores et excogitatores, [.........................................] dolositatisque et deceptionis viis ac modis, quoddam falsum [sigillum], in forma pr[oportio] neque ac qualitate sigilli annularis et secreti eiusdem domini [Ladislai ba]ni per omnia si[mile] et equale sibipsis (igy!) fabricari et sculpi fecissent, ac cum ipso sigillo cer[tas] literas, nomine, voceque ipsius domini Ladislai bani confectas sigillando, a nonnullis comp[rovinci]alibus, hominibusque suis, certam pecuniarum summam dolose et fraudelenter extorsissent, et abstulissent, nonnullos etiam ex regnicolis bona dumtaxat et possessiones, in ambitu dictorum regnorum, banatus videlicet dicti domini Ladislai bani, habentes, castra quoque et castella, ac alia officia tenentes, et gubernantes, in huiusmodi psorum bonis, possessionibusque et officiis, nomine prefati domini Ladislai bani defraudare et decipere niterentur, ac conarentur, ex qua fraude deceptioneque periculum prefatorum regnorum, potissinum castrorum in confinibus Thurcorum habitorum, quod deus avertat, sequi posset, et maxime formidaretur in preiudicium, dampnum quoque et iacturam iamfati domini Ladislai bani valde magnum. Quam rem prefatus dominus Ladislaus banus omnibus et singulis cuiusvis status et conditionis hominibus insinuasset, notificasset et patefecisset, quomodo iamfatus Nicolaus de Chwbyn, nomine et in persona eiusdem domini Ladislai bani insinuavit, not[ificavit et] patefecit [eti]am coram nobis, quod si temporum in processu alique litere sub [...............................................] con[fec]te v[........] que ac coram quibuscumque producerentur et exhiberentur [.............................]eret. Nec etiam annotatus dominus Ladislaus banus [.................................] stare et respondere vellet. Super quibus prefatus Ni[colaus de Chwbyn, nomine et in persona dicti] Ladislai bani petiit sibi per nos dari prerentes liter]as nostras protestationales, quas nos comm]uni iustitia suadente, et lege regni requirente duximus con[cedendas. Datum feria sec]unda, in festo videlicet beati Johannis ante portam Latinam, [anno domini millesi]mo quadringentesimo nonagesimo.
A tettesek az oklevélben nincsenek megnevezve, és igy róluk egyelőre tudomást nem szerezhetünk.
HORVÁTH SÁNDOR.

A Hermann nb. Laczkfi-család történetéhez.

Dlugoss lengyel krónikásnál olvassuk,_{Liber Beneficiorum, I. k. 192. 1.}* hogy Spytko de Melstyn nevü lengyel főur magyar nőt vett feleségül; a nő neve «Elisabeth .... natione Hungara, de domo et familia Fierlich.» Ugyanő egy másik helyen_{Ugyanott, III. k. 474. 1.}* a nőt következőleg jelöli meg: «Helisabeth ... filia Woydefiemrich baronis de Hungaria». Mielőtt tulajdonképpeni fejtegetéseinket megkezdenők, ki kell jelentenünk, hogy «Fyerlich» nevü magyar családot a nevezett korszakban hiába keresnénk; «Fyerlich» nem más, mint a «Woydefiemrich» harmadik és negyedik szótagjának, a «fiemrich»-nek elferditése, mely nem annyira Dlugoss, mintsem a későbbi másolók, vagy nyomtatók rovására esik. A «Woydefiemrich» pedig nem egyéb, mint «vajda fia Emrieh» vagyis Vajdafi Imre. Feladatunk már most, hogy neki és leányának családi hovátartozandóságát a lengyel krónikás szükszavu adata nyomán kikutassuk. Tudva azt, hogy Melstyni Spitko lengyel főur a tatárok elleni csatában 1399-ben esett el, vezérpontul szolgál, hogy a családot a XIV. században kell keresnünk.
Erzsébet, kit az okiratok 1396-ban, mint Spytko nejét emlitenek,_{Mon. hist. Polon., VIII. k. 208. 1.}* férje halála után ismét férjhez ment. Második férje pedig János, a sziléziai Münsterberg uralkodó herczege, ki 1428 deczember 27-ikén halt meg. Mikor történt az egybekelés, nem tudjuk; 1408 márczius 19-ike előtt már megvolt; 1417 és 1423-ban Erzsébetről, mint János nejéről az okiratok is szólnak;_{Ugyanott, 419., 491. 1.}* meghalt 1424 február 22-ikén.
A heinrichaui (Münsterberg) necrológiumban_{Zeitschrift des Vereins für Geschichte und Alterthum Schlesiens, IV. k. 294. 1.}* egy meg nem nevezett év augusztus 15-ikére vonatkozólag a következőket olvassuk:
«It.(em) ob.(iit) d.(ominus) Henricus pater d.(ominć) Elizabet ducisse. Item eodem tempore anni ob.(iit) d.(ominus) Spitag maritus eiusdem domine, que plures ornatus dedit monasterio pro summo altari». A herczegnő elhalálozását pedig a következő szavakkal emliti: (febr. 22) It.(em obiit) d.(omina) Elizabeth de Cracovia, ducissa in Monsterberg a.(nno) d.(omini) M^o CCCC^o XXiiij»._{Zeitschrift, d. V. F. Gesch. u. Alt. Schles. TV. k. 284. 1.}* Ez a «de Cracovia» azonban nem jelenti, hogy a herczegné családi neve «Krakói», hanem csak azt, hogy Krakóból való vagyis, hogy Krakóból jött Sziléziába. A necrologium megerősiti tehát Dlugoss adatait. A necrologium is mondja, hogy első férje Spitko volt, hogy első házassága alatt Krakóban élt, melynek várnagya és palatinusa tudvalévőleg Melstyni Spitko vala. Hogy Dlugoss az asszony atyját Emrich vagyis Imrének, a necrologium pedig Henriknek nevezi, az nem változtat a Dlugoss-féle előadás helyességén. A németek ismerik ugyan az Emerich (= Imre) nevet, de a középkorban nem igen használták és – mert ez csak Henricus-ból származott – a legtöbb esetben Hemericus-nak ejtették ki, úgy hogy a necrologium feljegyzője ezt könnyen Henricusnak vehette; nincs is kizárva, hogy az eredeti kéziratban tényleg «Hemericus» vagy «Hemricus» áll.

* * *

Hogy Dlugoss «Vajdafi»-ja nem családi név, hanem csak Emrich atyjának hivatali megjelölése, több mint valószinü. Akkori időben divatban volt, hogy a bánok és a vajdák fiai magukat «filius bani» vagy «vojvodć» nevezték, a nélkül, hogy e jelző mindig és mindenütt állandó családnévvé alakult volna át. Jelen esetben is csak azt jelenti, hogy Erzsébet atyja Imre vajdának fia; azt pedig, hogy e vajda alatt csak erdélyit szabad elfogadnunk, megcáfolhatlan. Jelentsük egyuttal azonnal ki, hogy a XIV. századbeli erdélyi vajdák sorában csupán kettőt ismerünk, kiknek Imre nevü fiuk volt; e két vajda pedig a Hermann nb. Lack fiai (I). István és I. András). Kezdjük meg az előbbivel.
Lack fia (I.) István, családjának legkimagaslóbb sarja, 1345-től 1350-ig erdélyi vajda; fiai közül az egyik az Imre nevet viseli, e néven pedig családjában a második.
II. Imre legelőször 1343 január 13-ikán tünik fel; 1356 deczemb. 21-ikétől 1367 október 28-ikáig királyi lovászmester, mely minőségben 1366 február 9-ikén vidini kapitány, miháldi és karánsebesi várnagy is. 1368 január 1-ikán és május 23-ikán dalmát-horvát bán. 1369 január 26-ikától 1372 szeptember 3-ikáig erdélyi vajda. 1372 október 13-ikán nádor, mely minőségben 1375 április 2-ikáig található. Halála idejét a következő adatok alapján határozhatjuk meg. Neki és fivérének, István vajdának, Hahóti Miklós ellen valamely zalamegyei birtok miatt pörük volt, melyben neki 1373 október 24-ikén kellett volna a király előtt megjelennie. 1374 márczius 1-én felhivták Hahóti Miklóst, hogy a peres birtokra vonatkozó iratait «ad octavas diei medii quadragesime tunc de novo praeteritas» mutassa be. Miután a pör folyamát ecsetelő okirat 1376 február 28-ikán van kiállitva, úgy értelmezem a dolgot, hogy a «tunc de novo prćteritas» alatt azt kell értenünk, hogy az iratok bemutatását nem 1374 márczius 15-ikére vagyis az 1374. évi quadragesima mediának octávájára, hanem 1375 április 4-ikére, a midőn e határnap 1374 márczius 1-e után már másodszor beköszöntött, tüzték ki. A dolog azonban ezen octáva után is huzódott, úgy hogy 1376 február 9-ikére ujabb határnapot kitüztek; e határ-nap előtt azonban Imre nádor meghalt,_{Wenzel, XI. k. 438. 1.}* aki 1375 április 2-ikán még élt._{Zichy-okmánytár, III. k. 601. 1.}* 1375 julius 5-ikén, a nádori szék már üresedésben van,_{Sopronm. okmánytár, I. k. 414. 1.}* igy tehát kimondható, hogy Imre 1375 április 2-ika és julius 5-ike között halt meg._{V. ö. Fejér, IX. k. 6., 188. 1.}* Neje, Katalin, Nagymartoni és Fraknói Lőrincz leánya, ki 1363 junius 29-ikén már nejeként szerepel. E házaspár esetleges utódait mindeddig nem ismerjük.

***

Lack fia (I.) András, az előbbi István fivére, 1336-ban merül fel. Miután számos országos méltóságot, azok között (1353–1354) a macsói bánságot kapta, kinevezte őt Lajos király erdélyi vajdának, mely állást 1356 április 6-ikától 1359 szeptember 25-ikéig töltött be. Miután 1359 végén más az erdélyi vajda és 1359 után róla többé mitsem hallunk, biztosra vehetjük, a mondott év vége felé meghalt.
Neje, Erzsébet a Gutkeled nemzetség valkómegyei ágából származott. Ezen ágnak egyik sarja, Lothárd többek között András nevü fiut hagyott maga után, ki IV. László utolsó éveiben (valószinüleg macsói) bán lett. Ennek fia Márton (1292–1345), kinek gyermekei Németi (valkómegyei birtok) Mihály és Miklós magtalanúl haltak el. A hagyatékra a nemzetségi rokonok, nevezetesen a Marótiak, emeltek igényt, de a király Mártonnak második házasságából származó leányát, Erzsébetet, Lackfi András nejét fiusitotta, minek következtében Erzsébet 1355-ben fivérei örökségét megkapta. 1365 január 17-ikén már Andrásnak özvegyeként, fiaival Györgygyel és Imrével szerepel.
György, ki az 1365 és 1368 között lefolyt bolgár hadjáratban résztvett,_{Századok, 1900. évf. 607. 1.}* az erről szóló okiratban «néhai András vajda fia»-ként szerepel. 1368 április 6-ikán «Georgius filius vaivodae de Kőváry»_{Ez utóbbi helytelen. Kőváry helyett «Kovászi»-nak kell állnia, mely utóbbi Aradmegyében fekvő város volt. Most Kovaszincz. V. ö. Turul, 1884. évf. 111. lap és Csánki, I. k. 764. 1.}* néven szerepel. Az 1385- és az 1386-ban lezajlott események alkalmával Mária királynőnek hive maradt. Midőn őt Zsigmond király 1387 deczember 1-én említi,_{Zichy-okmánytár, IV. k. 343. 1.}* megint csak «néhai András vajda fiá»-nak nevezi. Ugyanezt teszi Zsigmond 1406-ban is,_{Hazai okmánytár, VII. k. 435. 1.}* midőn elbeszéli, hogy e György, Kórogyi Istvánnal együttesen, Hédervári Kont Istvánt és Szeglaki Lászlót fogságba ejtette. Halála évét nem ismerjük, de úgy látszik, hogy 1399 előtt halt meg. Csak két leányáról tudunk, 1404-ben; közülük az egyik, Anna, a Héder nb. Tamási János erdélyi vajdához ment férjhez, mag a másik, Katalin, Rátót nb. Kaplai János országbiró és orosz vajda fiának Feledi Rolandnak neje lett. 1445-ben e két nővér utódai egymással pörben állnak. Katalin fia Rátót nb. Németi György neje, Anna és gyermekei: János, Tamás, Gergely és Katalin nevében is az egri káptalan előtt az ellen tesz óvást, hogy Anna fia: Héder nb. Tamási Henrik társaival együtt (Hédervári Lőrincz nádor és Ujlaki Miklós erdélyi vajda) a Valkómegyében fekvő Németi uradalmat és tartozékait elfoglalták._{Hazai okmánytár, VII. k. 465. 1.}*
András vajda második fia, Imre (családjának e néven harmadik tagja), ki anyjával és fivérével 1365 szeptember 17-ikén merül fel, a nyilvános életben – úgy látszik – sokáig nem szerepelt. Az 1386-ban megindult áramlat azonban őt is magával ragadta. Fivérével – Györgygyel – ellentétben, a lázadó Horváti János bánhoz csatlakozott, minek az lett a következménye, hogy Garai Miklós őt a valkómegyei Ujlak várban fogságba ejtette s Zsigmond király elé hozta. Az erre vonatkozó okirat_{Hazai okmánytár, VII. k. 434. 1.}* őt is «Lack fia András vajda fia Imré»-nek nevezi. Megbocsátotta-e neki Zsigmond az elpártolást, vagy megbűnhődött, esetleg sikerült-e neki a szökés és talált-e valahol külföldön menedéket? mindezekről kútfőink mélyen hallgatnak; azt sem tudjuk, vajjon volt-e neki gyermeke.

***

Melyik «Vajdafi» Imrének leánya lehetett Erzsébet, Melstyn Spitko özvegye és Münsterbergi János neje?
Lehetett II. Imre leánya is, a nádoré, aki elég előkelő családból származó főur volt arra, hogy őt a lengyel krónikás «magyar báró»-nak nevezze; elég gazdag is lehetett, hogy leánya lengyel főurhoz mehessen férjhez; a kronologiai viszonyok sem szólnak ellene, mert ha Erzsébet pl. 1370 körül született, akkor első férjének halálakor (1399) még elég fiatal volt arra, hogy második házasságot is kössön. Mindamellett még sem vagyunk igen hajlandók feltételezni, hogy jelen esetben I. Imre leányával van dolgunk.
I. Lackfi Istvánnak fiait a hazai kútfők nem annyira «vajda», mint inkább «bán» fiainak nevezik és igy több mint valószinü, hogy a külföldi tudósitó Erzsébet atyját, ha ez I. Imre, inkább «bánfi»-nak nevezte volna. Továbbá majdnem bizonyos, hogy I. Imrének leánya atyja halálakor (1375-ben) még igen fiatal volt; azt pedig, hogy első házasságát atyjának halála után kötötte volna, nem találjuk elfogadhatónak. A fődolog azonban az, hogy Erzsébet atyja a heinrichaui necrologium szerint – melynek hitelességét és megbizhatóságát kétségbe vonni nincs jogunk – valamelyik augusztus 15-ik napján halt meg, holott fentebb kimutattuk, hogy Lackfi Imre nádor 1375 április 2-ika és 1375 julius 5-ike között halt meg.
III. Imrét ellenben a hazai kútfők épen úgy, mint fivérét Györgyöt, állhatatosan «vajda fiá»-nak nevezték és igy magától értetik, hogy a lengyel krónikás is csak e néven ismerte. Bár tudtunkkal országos hivatalt nem viselt, mégis, mint a szükebb haza határain kivül is nagy hirnévre vergődött Lackfi család sarja elég előkelő volt arra, hogy Dlugoss őt magyar bárónak nevezze. Anyja Erzsébet nevet viselt, tehát nagyon is hihető, hogy leányát anyja után nevezte. Abból, hogy ő csak 1386 táján lép a nyilvánosság terére, következtethető, hogy I. Imrénél sokkal fiatalabb volt; leánya tehát kétségkivül későbben született, mint I. Imreé, a miből pedig következik, hogy II. Imre leányának 1399-ben, – Melstyni Spitko halálakor, – sokkal fiatalabbnak kellett lennie, mint I. Imre esetleges leányának s igy sokkal természetesebbnek találjuk, hogy ismét férjhez ment. A mi pedig II. Imre elhalálozási idejét illeti, nincs egyetlen egy bármily természetü hazai vagy külföldi forrás, mely a heinrichaui necrologium állítását, hogy Erzsébet atyja valamelyik év augusztus 15-ik napján halt meg, ellentmondana. Mi tehát mindezek alapján azon nagyon is elfogadható következtetésre jutunk, hogy Dlugossnak «Vajdafi Imre»-je alatt Hermann nb. Lackfi András vajda fia (III.) Imre értendő, hogy valószinűleg Lengyelországba menekült és ott egy meg nem nevezett év augusztus 15-ikén meghalt. Melstyn Spitko valószinüleg 1385 táján ismerkedett meg Erzsébettel. Ezt abból következtetjük, hogy 1383-ban Zsigmond magyar király hadseregének főtisztjei sorában Lackfi András vajda fia György mellett Spitko, krakói palatinus is szerepel._{Fejér X/I. k. 97. 1.}*

* * *

Hátra van még egyet-mást Erzsébet utódjairól mondani.
Második házasságából nem voltak gyermekei; Melstyn Spitko krakói vajdával kötött házasságából azonban négy gyermeke származott: Hedvig, Katalin, János és Spitkó.
Hedvig uralkodó herczeghez ment férjhez Bernát opulai herczeghez (László herczeg magyar nádor unokaöcscséhez), ki 1459 április 2-ika után halt meg. Hedvig 1425 márczius 15-ike előtt valamely szeptember 20-ikán meghalt. Házasságából két leány ismeretes, Hedvig és Anna, de ezeknek csak puszta nevét ismerjük.
Katalin kétszer ment férjhez. Első férje, kitől nem maradtak gyermekei: János (Januss) mazóviai uralkodó herczeg, meghalt 1432-ben. Második férje: Michalowi Bialucha Miklós, sandomiri vajda, krakói várnagy és sztaroszta. Ennek nejeként 1425-ben szerepel. Katalin 1464. előtt halt meg.
János és Spitko 1409-ben még Tarnowski János gyámsága alatt álltak. Részletes életirásuk nem lévén e sorok feladata, itt még csak azt akarjuk kiemelni, hogy Melstyn János nyomait 1430-ban Magyarországban is megtaláljuk. Nézzük csak a következő rövid leszármazási táblát:

III. Ziemowit † 1381, Mazóvia herczege; I. János † 1429; II. János † 1422, Neje: Melstyn Katalin; IV. Ziemowit † 1426; Hedvig, Férje: 1410 Garai János;

Ebből kitünik, hogy Melstyn Katalin férjének unokanővére Dorozsma nb. Garai János I. Garai Miklós magyar nádor fiához ment férjhez és igy könnyen magyarázható, hogy miképpen jutott Katalin fivére János magyar érintkezéshez.
Midőn Zsigmond király 1430 január 6-ikán Garai János halála után ennek hagyatékát rendezi, többek közt egy okiratról tesz emlitést, melyen Garai János, néhai János veszprémi püspök és Berzeviczi Péter kir. tárnokmesterén kivül, még Gorbo-i Fekete Zavis és Melstyeni János «streriuorum militum» pecsétje is függ.
Azon Mulstain Vid ki nejével Magdolnával (az esztergami egyházmegyéből), 1467-ben II. Pál pápától hordozható oltár-privilegiumot kap, aligha tartozik a lengyel Melstyn-családhoz. (Tört. Tár, 1899. évf. 257. l.) «Mulstain» úgy látszik a német «Mühlstein» ferditése.

***

Teljesség kedvéért legyen itt a Hermann nb. Laczkfiak családtörténetére nézve még a következő adat kiemelve:
A budai káptalan tanusitja 1401 jun. 13-ikán,_{Temesm. okmánytár, I. k. 630. 1.}* hogy Laczk fia István nádor özvegye Anna egyik budavári házát (néhai István királyi orvos és János veszprémi püspök háza mellett), melyet ő maga saját hozománya árán vásárolt, az óbudai zárdának, melyet öregebb Erzsébet királyné alapitott, hagyományozza; addig míg él, fenntartja magának a haszonélvezetet. – Ezen nádor nem más, mint I. István vajda fia: II. István, ki 1397-ben erőszakos halállal múlt ki és kinek házassági viszonyairól mindeddig semmit sem tudtunk.
Dr. WERTNER MÓR.

Adalékok a királyi könyvek történetéhez.

Meglehetősen kevés még mai napság az, a mit az ú. n. királyi könyvek középkori darabjairól tudunk, a mit ismerünk is felőlük, az is jóformán Nagy Lajossal kezdődik. Jelen sorok irója szerencsés volt néhány, a királyi könyvekre vonatkozó oklevelet találni, melyek egyike jóval korábbra viszi vissza a libri regii eredetét s ezenfelül egyben-másban bőviti róluk való eddigi ismereteinket.
Eddig Hajnik értekezése nyomán_{A királyi könyvek a vegyes házbeli királyok korában.}* úgy tanultuk, hogy a királyi könyvekre való legrégibb hivatkozás N. Lajos királyunk 1373-iki diplomájában található, a mely innét irja ki ugyanannak az uralkodónak 1363-ból való donationalisát. Ujabb iróink korábbi időkre mennek vissza, I. Károly korába s hivatkoznak N. Lajosnak Vezzeus mester, varasdi ispán számára adott oklevelére, mely 1340-ből való oklevelet idéz a liber regiusból._{Grünn Albert czikke I. Károly király gyürüpecsétjéről (Turul 1902. évf. 57. l.) hivatkozik a Zichy okmánytár III. k. 110. 1. 1evő Vezzeusnak adott oklevélre, mely «in registro dicti genitoris sui in conservatorio suo more consueto pro evidentia cautela» őriztetett.}* Az alább közlendő diploma még ennél is előbbre vezet bennünket, mert az 1331 évből idéz s hivatkozik a királyi könyvekre. Ez az átiró oklevél meglehetősen késői, mivel 1519-ből való. Rövid tartalma következő. Lélfy László és György személyesen megjelentik II. Lajos előtt, hogy az I. Károly királytól eredő, a komárommegyei Lél és Garak községekről szóló donationalist a gondatlan őrizet következtében még őseik elvesztették. Kérik Lajost, nézessen utána Károly király könyvében, vagyis registrumában s erősitse meg őket jogaikban. A szóban forgó libri regiiben megtalálják a keresett oklevelet, melyet saját diplomájában transumál és confirmál II. Lajos.
Levonhatjuk most már ebből az oklevélből a következő tanulságokat. Károly Róbert idejében, 1331-ben már rendszeresen vezették a királyi könyveket, melyekbe az adományozásokról szóló okleveleket bevezették s ezek a libri regii II. Lajos idejében még meg voltak és a tárnoki házban őriztettek. Milyen módon voltak ezek ott bevezetve, ismét egészen világos. Az 1373-iki diploma szerint a «series literarum» volt bevezetve, az 1519-iki szerint «signatura literarum», de a két kifejezés föltétlenül egyet jelent. Az 1519-iki oklevél nem adja vissza az 1331-ikit szóról-szóra, hanem csak tartalmilag. A megkeresés szokása nem tér el benne a rendes eljárástól, a király Korlátkövi Péter tárnokmestert bizza meg a kereséssel, s az ő jelentése alapján rendeli el a kért s a királyi könyvekben megtalált oklevélnek szóról-szóra való átirását.
Ugyancsak 1519. okt. 27-éről van keltezve Lajosnak egy másik diplomája, a mely nagyjában hasonló formulákkal rendeli el egy 1405-ből való oklevélnek a királyi könyvből való kikeresését és átirását.
Végül 1525 aug. 6-ról való Lajosnak 3. diplomája, mely a királynak 1518 május 29-én kelt oklevelét irja ki a liber regiusból. A kikereséssel ez esetben is Korlátkövi volt megbizva.
Ez oklevelek alapján látni a conservativismust, a mely a királyi könyvek vezetésében nyilvánult. Erre nézve Hajnik megelégszik azon általánosságban mozgó állitással, hogy az okleveleket a királyi könyvbe majd szóról-szóra, majd csak tartalmilag vezették be s ugyanigy adták ki, ha onnan kiirták._{I. m. 10. S 13. 1.}* Miért lett volna ez a kétféle eljárás, arról nem szól semmit és előttem érthetetlen. Az idézett három oklevél kor tekintetében nagyon is messze esik egymástól s egymáshoz az átirás módszerében mégis annyira hasonló, s a megegyezés oly feltünő, hogy rendszerről kell beszélnünk.
E szerint valamely oklevél bevezetése a liber regiusba következőképen történt. Legelől állott az oklevél kelte. Tudjuk, hogy az oklevél hátulsó lapján fel volt jegyezve, a királyi könyvek hányadik lapjára van beirva. Jellemző, hogy a kiirásoknál erre a lapszámra nincs semmiféle hivatkozás. A dátum után rövid szavakkal következett a diplomában foglalt érdemleges jogi intézkedés, melyet követett a hiteles hely relatiójának megemlitése. Ebből pedig világos, hogy Hajnik álláspontját nem, hanem azt kell igazság gyanánt elfogadnunk, hogy az okleveleket a királyi könyvekbe szóról-szóra nem vezették be, a mi különben is fölösleges lett volna, mivel a sok formula nagyon meghosszabbította volna őket s ezek feljegyzésére igazán nem lehetett semmi szükség. Formulás könyvek úgyis voltak a kanczelláriában. Ép ily megigazitásra szorul a kiirásra vonatkozó állitás, a mely viszont nem történhetett másképen, mint szóról-szóra. A tartalmilag való bejegyzésből már nem lehetett kihagyni semmit, mert akkor az egész értelmetlen lett volna.
Nincs okunk tehát kételkedni abban, hogy már az első Anjou idejében is vezettek királyi könyvet, melynek egyik tanubizonysága a szóban forgó oklevél. A II. Lajostól eredő okleveleknek hitelességében kételkednünk nem lehet s azt se lehet hinnünk, hogy Korlátkövi itt hamisitást követett volna el. Igaz, hogy az 1525-iki hatvani országgyülés azzal vádolta, hogy a királyi könyveket meghamisitotta_{I. m. 20. 1.}*, de ezt végül se bizonyitották rá. Különben úgy látszik, a királyi könyvek meghamisitásának vádja a Jagellók korában nem volt oly szokatlan. Tudjuk, hogy Bakócz Tamást is megvádolták hasonlóval, de époly kevéssé igazolták be.
Ezzel kapcsolatban emlithetjük meg azt is, hogy a királyi könyvek tartalmi köre bővebb volt, mint Hajnik állitja. Szerinte a királyi adományokat jegyezték bele, de az adomány szót itt a legtágabb értelemben kell vennünk._{U. o. 8. 1.}* Hozzátehetjük, hogy beleirták a királyi itéleteket is, noha egyelőre ezt csak egyetlen adattal tudjuk támogatni. Szintén Bakóczot vádolta azzal Baksai Tamás, hogy az ellene szóló itéleteket hamisan vezette be a királyi könyvekbe._{M. N. Muzeum. Törzsanyag .... «tenorem, quarundam literarum in iudicio contra ipsum emanatarum in librum regium, sen registrum in periculum suum falso inscribi fecisset».}*
Függellékül közöljük az ide vonatkozó okleveleket.

Nos Ludovicus dei gratia rex Hungarić et Bohemić etc. Memorić commendamus tenore prćsentium significantes, quibus expedit universis, quod pro parte et in personis fidelium nostrorum nobilium Ladislai et Gregorii filiorum Mathić filii Alberti filii olim Ladislai Lelffy de Thothy maiestati nostrć expositum exstitit in hunc modumi, quomodo alias serenissimus princeps olim dominus Carolus rex etc. quasdam duas possessiones puta Leel et Garak vocatas in comitatu Comaromiensi existentes habitas, quć olim Pethew filii Stephani filii Paznan prćfuissent, comiti Petro filio Menel contulisset, super qua quidem collatione etiam literć donationales emanatć fuissent, sed ćedem per quandam incastam conservationem a primoribus et progenitoribus prćfatorum exponentium utcunque alienatć et deperditć extitisissent. Propterea supplicatum nobis est pro parte ipsorum exponentium humiliter, at tenorem signaturć huiusmodi literarum donationalium in libro seu registro praefati condam domini Caroli regis, quo scilicet huiusmodi literae de more et consuetudine consignari solent, in domo nostra tavernicali perquiri facere, atque paria huiusmodi signaturć sine diminutione et augmento aliquali transscribenda eiusdem exponentibus pro iurium suorum de fensione in transsumpto literarum nostrarum extradare et emanari facere dignaremur. Nos igitur supplicationem prćfatorum Ladislai et Gregorii iustam fore agnoscentes, per fidelem nostrum magnificum Petrum de Korlathkew magistrum curić et thavernicum nostrum librum prćscriptum in domo nostra thavernicali perquiri mandavimus, qui ex mandato nostro libro sive registro huiusmodi invento et diligenter revoluto signaturam dictarum literarum donationalium prćfati condam domini Caroli regis reperisset huiusmodi sub tenore: anno Domini millesimo CCC trieesimo primo. Item possessiones Leel et Garak in comitatu Kamariensi olim Pethew filii Stephani filii Paznan infidelis sine herede decedentis sunt collatae comiti Petro filio Menel dominica proxima post festum Beati Gregorii et scriptum est capitulo Strigoniensi ad relationem wayvodae et comitis Pauli et magistri Lock, quas nos de verbo ad verbum sine diminutione et augmento aliquali transscribi et transsumi prćsentibusque literis nostris privilegialibus inseri et inscribi faciendas eisdem Ladislao et Gregorio duximus concedendas iurium suorum ad cautelam communi iustitia suadente harum nostrarum vigore et testimonio literarum mediante. Datum Budć in vigilia festi Beatorum Simonis et Judć apostolorum anno Domini millesimo quingentesimo decimo nono. Regnorum nostrorum Hungarić et. Bohemić etc. anno quarto.

Relatio magistri Nicolai prć-
positi Agriensis Beatissimć Vir-
ginis, secretarii regić maiestatis.
Eredetije hártyán rányomott pecséttel a Justh család levéltárában (M. N. Muzeum).

Nos Ludovicus dei gratia rex Hungarić et Bohemić etc. memorić commendamus tenore prćsentium significantes, quibus expedit universis, quod proparte et in personis fidelium nostrorum nobilium Ladislai et Gregorii filiorum Mathić filii Alberti filii olim Ladislai Lelffy de Thothy maiestati nostrć expositum exstitit in hunc modum, quomodo alias serenissimus princeps condam dominus Sigismundus imperator etc. prćdecessor noster felicis memorić quasdam literas suas donationales simul et literas statutorias honorabilis capituli ecclesić Waradiensis super qua dam possessione Thothy vocata in comitatu Byhoriensi existenti habita pro parte condam Nicolai Waywodć et filiorum suorum privilegialiter confectas et emanatas mediantibus quibusdam literis suis superinde confectis confirmasset, quć quidem literć confirmationales per quandam incautam conservationem a primoribus et progenitoribus prćfatorum exponentium utcunque alienatć et deperditć exstitissent. Propterea supplicatum nobis est pro parte ipsorum exponentium humiliter, ut tenorem signaturć huiusmodi literarum confirmationalinm in libro seu registro ipsius condam domini Sigismundi imperatoris, in quo scilicet huiusmodi laterae de more et consuetudine consignari solent in domo nostra thavernicali perquiri facere atque paria huiusmodi signaturć sine diminutione et augmento aliquali transscribenda eisdem exponentibus pro iurium suorum defensione in transsumpto literarum nostrarum extradare et emanari facere dignaremur. Nos igitur supplicationem prćfatorum exponentium iustam fore agnoscentes per fidelem nostrum magnificum Petrum de Korlathkew magistrum curić et thavernicum nostrum librum prćscriptum in domo nostra thavernicali perquiri mandavimus, qui ex mandato nostro libro seu registro huiusmodi invento et diligenter revoluto signaturam dictarum literarum confirmationalium prćfati condam domini Sigismundi imperatoris reperisset huiusmodi sub tenore; Anno Domini millesimo quadringentessimo quinto anno et Kalendas, quibus supra. Qućdam duć literć, una scilicet nostra patens ipso antiquo maiori sigillo nostro confracto simpliciter consignata super donatione nostra cuiusdam possessionis Thothy vocata in comitatu Byhoriensi existenti, quć condam Ladislai filii Jacobi de Kyno hominis absque heredum solatio sexus masculini defuncti prćfuissent suarumque utilitatum et pertinentiarum et alia capituli ecclesić Waradiensis privilegialis super legitima statutione eiusdem pro eisdem Nicolao Wayvoda et fratribus suis factis confectć sunt privilegialiter confirmatć. Quas nos de verbo ad verbum sire diminutione et augmento aliquali transscribi et transsummi prćsentibusque literis nostris privilegialibus inseri et inscribi faciendo eisdem Ladislao et Gregorio duximus concedendas iurium suorum ad cautelam communi iustitia sudtente harum nostrarum vigore et testimonio literarum mediante. Datum Budć in vigilia festi Beatorum Simonis et Judć apostolorum anno Domini millesimo quingentesimo decimo nono. Regnorum nostrorum Hungarić et Bohemić etc. anno quarto.

Relatio magistri Nicolai prć-
positi Agriensis Beatissimć Vir-
ginis secretarii regić Maiestatis.
Eredetije hártyán, rányomott pecsét töredékeivel a Justh család levéltárában (M. N. Muzeum).

Nos Ludovicus dei gratia rex Hungarić et Bohemić etc. memorić commendamus tenore prćsentium significantes, quibus expedit, universis, quod pro parte nobilis dominć Annć relictć quondam Petri Orle de Zarandok, nunc vero consortis Gregorii de Kischehy ac Stephani et Johannis filiorum eiusdem expositum fuit maiestati nostrć, qualiter ipse paribus litterarum nostrarum consensualium in regestro seu libro nostro regio conscriptarum ad tuenda iura ipsorum indigerent. Supplicatum itaque fuit maiestati nosrć pro parte eorundem dominć et filiorum eiusdem, ut huiusmodi literas in dicto libro et conservatorio nostro regio perquiri earumque paria in transumpto literarum nostrarum sub sigillo nostro regio eisdem dare et concedere dignaremur. Quarum quidem literarum tenor talis est Anno Domini millesimo quingentesimo decimo octavo, ad relationem magnifici domini Petri de Korlathkew, magistri curić regić Maiestatis, Budć, Sabatho proximo ante festum Sanctć et individuć Trinitatis datć sunt literć, quibus mediantibus sua maiestas illi fassioni et contractui, quam nobilis Andreas Gewder de Gewderffalua ab una, ac nobilis Petrus literatus prćfatus de et super totalibus ipsarum portionibus possessionariis, puta annotatus Andreas Gewder in possessione Persancz et prćdio Gewderfalua, alio nomine Gywlwcz, dictus autem Petrus literatus in possessione Zarandok prćdicta omnino in comitatu Tholnensi existentibus habitis sub certis conditionibus in literis spectabilis et magnifici Emerici de Peren, perpetui comitis comitatus Abawywariensis, regni Hungarić palatini et iudicis Cumanorum suć maiestatis fecisse dinoscuntur, suum regium consensum prćbuit et nichilominus attentis et consideratis fidelitate et servitiis prćfati Petri literati per eum maiestati suć et regno Hungarić exhibitis et impensis totum et omne ius suum regium, si quod in prćscriptis totalibus portionibus possessionariis qualitercunque haberet, aut suam ex quibuscunque causis, viis, modis et rationibus concernerent maiestatem simul cum cunctis suis utilitatibus et pertinentiis quibuslibet memorato Petro literato suisque heredibus et posteritatibus universis in perpetuum contulit salvo iure alieno. Nos igitur prćnotata supplicatione prćfarć dominć Annć ac Stephani et Johannis filiorum eiusdem exaudita et admissa prćscriptarum literarum nostrarum paria verbotenus sine diminutione et augmento aliquo transscribi et transsumi, prćsentibusque literis nostris inseri et inscribi facere eisdem dominć et filiis ipsius iurium suorum ad cautelam communi iustitia suadente duximus concedendas harum nostrarum rigore et testimonio literarum mediante. Datum Budć die dominico proximo post festum Beatossimć Virginis Marić de Nive anno domini millesimo quingentesimo vigesimo quinto regnorum nostrorum prćdictorum etc. anno decimo.

Relatio magistri Emerici Be-
bek secretarii regić Maiestatis.
Eredetije hártyán, rányomott pecséttel az országos levéltárban M. O. D. L. 30290. jelzet alatt.
SZABÓ DEZSŐ.

Adatok a Lépes és Treutel családok leszármazásához.

Családtörténeti munkáink sem a Váraskeszi Lépes, sem pedig a Nevnai Treutel családok leszármazását nem közlik, pedig mindkét család a XIV. és XV. században előkelő szerepet játszott. A kettő közös törzsből származik, azonban hogy első ismert őseik mily fokban voltak rokonok, a hiányos adatok alapján meg nem állapitható. Egy 1320-ban kelt okmány szerint «Nicolaus comes Tymisiensis et Nicolaus dictus Lepes, fratres-ek voltak._{Anjouk. okm. I. 534. sz.}* A «frater» szónak okmányaikban azonban oly tág értelme van, hogy ebből magából legfeljebb a rokonságot állapithatjuk meg. Három okmányt ismerek, melyek adatai arra engednek következtetni, hogy a Miklós temesi főispán és Lépes Lóránd közötti rokonság egészen közeli volt. 1319-ben Treutul Miklós és Lépes Miklós emberei Bechey Imrének Bereg nevü birtokán hatalmaskodnak_{Zichy cs. okm. I. 195. okl.}* 1326. Nagyszigetmelléky Kolos_{A szántói és Némai Kolos- és Laczkfy-család őse.}* fiai Kolos, Laczk és Miklós átadják Nevnai Treutel Miklós pozsonyi főispánnak és Lóránd fia Lépes Miklósnak a Fekete-Kőrös mellett fekvő Chanakezu falu egyharmadát a fent nevezett két Miklós Szántó nevü (Nagysziget melletti) birtokáért._{Tört. tár 1896: 508.}* 1360. Lépes Miklós fia Demeter és Treutel Miklós fia János kérésére Békés- és Zarándmegyék nemesei igazolják, hogy Bozoragh és Fejéregyház nevü birtokok a Lépes és Treutel családok tulajdonát képezték._{Tört. tár 1896: 509.}* A három okmányban feltünő, hogy sem Szántó, sem Bozoragh és Fejéregyház ősi birtokok elidegenitése alkalmával, sem pedig az utóbbi két birtok tulajdonjogának megállapitásánál a két Miklós és utódjain kivül más osztályos rokonok nem szerepelnek. Ha nem ismernénk Treutel Miklós és Lépes Miklós atyját, csak a felsorolt négy okmányt, úgy a birtokviszonyok és a «frater» szó alapján testvéreknek tarthatnánk őket; minthogy azonban tudjuk, hogy Treutel Miklós atyja János_{Anjouk. okm. II. 444. sz.}* volt, joggal következtethetjük a fentiek alapján, hogy János és Lóránd testvér, a két Miklós pedig első foku unokatestvér volt.
A család előnevét adó birtokok nem ősi tulajdont képeztek; Nevna várat, a hozzátartozó Nevnával és Zeulchcsel, Treutel Miklós feleségével, Nevnay Katalinnal, László leányával, hozomány gyanánt kapja,_{U. o. II. 140. okl.}* Városkeszit pedig Lépes Miklós fiai, Demeter, Lóránd, János és András veszik meg Bur Marczel fiaitól, Lászlótól és Jánostól és ennek fiától Marczeltől._{Tört. tár 1896:508.}* A két család leszármazása a következő:

N. ?; János; Lóránd Lépes Miklós_{Tört. tár 1896. 507. Zichy cs. okm I. 195}* 1319–1347; Treutel Miklós 1310–1349, † 1350. IV/27. előtt 1310-ben pozsonyi főispán_{Pesty, Eltünt régi vm. I. 322.}*, 1320. III/8. temesi főispán éa jókői várnagy_{Anjoukori okm. I. 496. okl.}*, 1320-ban temesi főispán_{U. o. I. 534 okl.}*, 1324. IX/24-től 1349-ig pozsonyi főispán_{U. o. II 140, 165. okl. – Tört. tár 1896. 507. – Anjouk. okmt. III. 233, 263, 383. IV. 62, 72, 219, 312, 365, 371. V. 287, 221, 367. okl.}*, és 1341-ben pozsonyi várnagy is_{Anjouk. okm. IV. 62. okl.}*, Nevnay Katalin 1324; László_{Lendvai, Temesvm. csal.}*; János 1360–1402_{Zichy csal. okm. V. 242. okl.}*, 1368-ban követ a pápához_{Tört. tár 1896: 508.}*, 1367/78-ban szörényi bán_{Lendvai, Temesvm. csal.}*, 1385-ben tárnokmester_{Lendvai, Temesvm. csal.}*; Miklós 1396, †1422-ben, 1396-ban macsói bán_{Teleky csal. okm. I. 95. okl.}*, 1398–1403. tárnokmester,_{Zichy csal. okm. V. 27, 67.}* 1407-ben kir. tárnokmester és pozsegai főispán_{U. o. V. 429. és Blagay csal. okm. 121, 122. okl.}*; Katalin 1422–1464_{Csánky, Magyarorsz. földrajza II. 274, 436. – Pesty, Eltünt régi vm. I. 322.}*, Lévai Cseh Péter; Borbála 1422, † 1455 előtt, jegyese: Olasz Mikola 1440, Florentini Nikola; Treutel Miklós 1454, † 1464-ben, Herczeg Pál leánya; Demeter_{Tört. tár 1896. 508, 509. – Anjouk. okmt. VI. 339}* 1347–1360, Gerlay Katalin 1357; Demeter_{Tört. tár 1896. 508, 509, 514.}* 1410; György_{Tört. tár 1896. 508, 509, 514.}* 1407–27. gyulafehérvári prépost_{Zichy csal. okm. IX. 404. – Teleky csal. okm. I. 184, 187, 234, 260, 279, 339, 342, 344, 359, 366, 376.}*, és kir. káplán_{Tört. tár 1896. 514.}*, 1427–42. erdélyi püspök,_{Zichy csal. okm. V. 27, 67.}* elesett Maros-Szentimrén 1442. III/18.; Loránd_{Tört. tár 1896. 508, 509. – Anjouk. okmt. VI. 339}* 1347; János_{Tört. tár 1896. 508, 509. – Anjouk. okmt. VI. 339}* 1347 1364-ben görgényi várnagy_{Teleky csal. okm. I. 95.}*; Tamás 1410; András_{Tört. tár 1896. 508, 509. – Anjouk. okmt. VI. 339}* 1347; Loránd 1410–1446, 1410-ben ajtónálló_{Tört. tár 1896. 514.}*, 1414–38. erdélyi alvajda_{Teleky csal. okm. I. 161, 313, 315, 316, 320, 325–328, 331, 332, 334, 336–339, 341, 343, 344, 353, 358–361, 365, 366, 375–377, 379, 383, 387, 391, 395, 404, 405, 409. – Tört. tár 1886. 515; 1887. 340; 1896. 489. – Századok 1887. 562. VIII. 78.}*, 1444-ben erdélyi kormányzó,_{Teleky csal. okm. II. 10.}* 1445-ben erdélyi vajda, székelyek és szászok kormányzója_{U. o. II. 17. – Zichy cs. okm. IX. 100.}*; Potentiana_{Nagy Iván, Magyarorsz. csal. VII. 95.}*, Saáry Gellért; János_{Zichy csal. okm. IX. 315, 349}* 1402–1467, Bács anna_{Tört. tár 1896. 520.}* 1457;

A családfán nincsenek feltüntetve Lépes János, kinek felesége Várday Anna,_{Nagy I.: Magyarorsz. m. csal. VII. 95.}* András, ki 1515. élt_{Századok 1886. 311.}* és Bernát, ki 1505. Zarándm. követe volt._{Nagy I.: i.}*
DARÓCZY ZOLTÁN.

TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság igazgató-választmánya 1906 április 24-ikén tartotta ez évi második ülését, melyen dr. Fejérpataky László másodelnök elnöklete alatt Barabás Samu, id. Daniel Gábor, Dőry Ferencz, Makay Dezső, Nagy Géza, Zsilinszky Mihály, ig. vál. tagok, dr. Schönherr Gyula titkár, dr. Áldásy Antal jegyző és Tóth Árpád pénztárnok vettek részt.
Az elnök az ülést megnyitván, Nagy Géza ig. vál. tag felolvasta «Szent István király családi összeköttetése» czimü dolgozatát. A dolgozat a Turul jelen füzetében lát napvilágot.
A társaság tagjai sorába való felvételre a következők jelentkeztek: pártoló tagul Karácsonyi János nagyváradi kanonok, eddig a társaság évdijas tagja, és Pálffy Imre huszárszázados Budapestről, aj. Mocsáry István; évdijas tagokul: Boronkay Jenő Köbölkutról, Forgon Mihály Budapestről, Fuhrmann Andor Csaczáról, Horthy István Bécsből, Kolosy Béla Debreczenből, dr. Mérey Béla Trencsénből, Péchy György Bécsből, dr. Puky Gyula Budapestről, dr. Vincze Aurél Csaczáról (valamennyit aj. Kolosy István párt. tag), továbbá a győri városi közkönyvtár (aj. a titkár), Nedeczky Tibor Budapestről (aj. Monory István évd. tag), Széky Péter földbirtokos Tiszaigarról (aj. Nagy Gyula ig. vál. tag). Az igazgató-választmány a jelentkezőket a társaság tagjaivá választotta és Kolosy István párt. tagnak az igazgató-választmány a tagok gyüjtése körül kifejtett buzgalmáért elismerését és köszönetét fejezte ki.
Ezután a titkár Csoma József ig. vál. tag levelét mutatta be, melyben a másodelnöki állásról való lemondását az igazgató-választmány kérésére visszavonta s az állást köszönettel elfogadta, mely kijelentését a választmány örvendetes tudomásul véve, Csoma Józsefet másodelnöki székében melegen üdvözölte.
Az osztrák-magyar bank budapesti főintézete 1906 január 16-án levelet intézett a társaság elnökségéhez, melyben a társulat részéről nála letétbe elhelyezett értékek további kezelése feltételeinek közlése mellett a társaság képviselete megbizatásának igazolásául hatósági megerősitést és hitelesitést kért beterjeszteni. Az elnökség dr. Áldásy Antal társ. jegyzőt bizta meg az ezen ügyben szükséges tárgyalások vezetésével, ki e tárgyalások folyamán arról győződött meg, hogy a bank a kereseti jelleggel nem biró társaságok letéteinek kezelését lehetőleg elháritani igyekszik magától. Miután ezzel szemben a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank 1000 korona után fizetendő 50 fillér kezelési dij ellenében minden egyéb feltételek nélkül késznek nyilatkozott a társaság vagyonának letétképen való kezelésére, az igazgató-választmány elhatározta, hogy a társaság vagyonát az osztrák-magyar bank budapesti főintézetének kezelése alól kiveszi és a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankban helyezi el s a megfelelő intézkedések megtételére az elnökséget felhatalmazza.
Ezután a titkár tett jelentést a Franklin-Társulattal az előző igazgató-választmányi ülés határozata alapján a régi nyomdai árak meghagyása érdekében folytatott tárgyalások eredménye felől, mely szerint a nevezett társulat a Turul nyomdai költségeinél fennálló hátralék kifizetése esetén hajlandónak nyilatkozott arra, hogy a nyomdai árakat 1907. év végéig eddigi összegükben számitja, kifejezte azonban abbeli óhajtását, hogy a társaság a szines czimermellékleteket az ő műintézetében készittesse. Az igazgató-választmány a Franklin-Társulat nyilatkozatát tudomásul vette és az elnökséget felhatalmazta, hogy az előző ülésben nyert megbizás alapján a társaság alapitványi jelleggel nem biró tőkéjére felveendő lombard kölcsön utján gondoskodjék a nyomdai tartozás kifizetéséről. A szines czimerképek megrendelése ügyében pedig az előállitás feltételei felett meginditandó tárgyalások eredményétől tette függővé elhatározását.
A pénztárnoknak a társaság pénztára állásáról tett jelentése szerint az ülés napjáig bevétel volt 1990 K 18 fillér, kiadás 1288 K 99 fillér. Egyenleg 701 K 19 fillér, a Nemzetségi Zsebkönyv alapjánál bevétel volt 64 K 28 fillér, kiadás 10 K 85 fillér, egyenleg 53 K 43 fillér, a társaság vagyonállása tényleges vagyonban 31454 K 62 fillér, követelésben 4020 K, ezzel szemben tartozás 2702 K 25 fillér és igy tiszta vagyon a követelések nélkül 28752 K 37 fillér.
Inditványok nem tétetvén az elnök a jegyzőkönyv hitelesitésére . Daniel Gábor és Nagy Géza ig. vál. tagokat kérte fel.
Ezután az igazgató-választmány zárt ülést tartott, a melyben a pénztárnok előterjesztése alapján azoknak a hátralékos tagoknak jegyzékét, a kik a legutolsó igazgató-választmányi határozat alapján tartozásuk letörlesztésére még egyszer félszólittatván, a felszólitásra nem válaszoltak, vagy a kiktől a felhivás kézbesithetetlenül visszaérkezett, tárgyalás alá véve, az abban felsoroltak közül 1 pártoló és 6 évdijas tagot mint fizetésképteleneket, a társaság tagjai sorából törölt, a többi 3 pártoló és 10 évdijas tagra vonatkozólag pedig utasitotta az elnökséget, hogy részben közvetlenül, részben ajánlóik utján tegyen még egy kisérletet tartozásuk behajtására.

SZAKIRODALOM.

Lendvai Miklós, Temes vármegye nemes családjai. III. kötet. Temesvár, 1905. 4-r. 2 levél, 155 oldal, egy oklevél-hasonmással és 12 szines czimer-melléklettel.

Lendvai nagyszabásu munkájának harmadik kötete hagyta el a sajtót, az előző kettőéhez hasonló terjedelemben és kiállitásban. E rész a Jablonczay és Ottlyk nevek közé eső temesmegyei családokról nyujt elég bő és sok uj adatot tartalmazó czikkeket. Szerző, dicséretére legyen mondva, úgy ebben, mint az előző két kötetben lehetőleg a kritikával használt történelmi adatok felsorolására szoritkozik s helyes érzékkel óvakodik a hasonló irányu müvekben – sajnos – megszokott émelyitő dicséretektől s egyes, többnyire élő személyiségek felmagasztalásától. Emberi dolog, hogy forásai itt-ott mégis megtévesztették; munkája ennek daczára is az, a minek minden hasonló műnek lennie kellene: megbizható forrásgyüjtemény, a melyet a Délvidék köz- és családi történetével foglalkozó mindig haszonnal forgathat.
Temesmegyében, a hol az őslakosság a hosszu törökdulás alatt majdnem tökéletesen kiveszett, kevés az ősi, a középkorig visszavezethető család. Az ott élők, főleg a törzsökös megyei családok, nagyrészt a XVIII. századból keltezik nemeslevelüket. Ezeknél a családoknál szerző mindenkor pontosan közli a nemesités idejét s gondosan leirja a czimert, vagy az eredeti, vagy az ezzel egyenlő értékü Királyi Könyvek után. A hol csak módjában volt, összeállitotta a leszármazást is, de mindenkor csak azon időponttól, a honnan kezdve hiteles oklevelek alapján volt a szakadatlan vérségi kapcsolat megállapitható.
A munka értékéről akkor kapunk valóságos képet, ha összevetjük Nagy Iván művével. Az összehasonlitás alapján kitünik, hogy könyvünk nem csak bővebben és pontosabban megszerkesztett családtörténeti vázlatokat nyujt a Magyarország Családai-nál, hanem hogy egész sor olyan családról is megemlékezik, a melyekről ott egyáltalán nincs szó.
Azon érdeklődők kedveért, a kiknek még nem volt módjukban a kötetet látni, álljon itt ezen Nagy Ivánnál kimaradt családok névsora.
Jablonczay (nem azonos a Nagy Ivánnál V. k. 273. 1. található hasonló nevü családdal). – Jagodits (nemeslevele 1824. IX. 17. kelt)._{Mellékesen emliti Nagy Iván is (V. k. 277. 1.), de nemeslevelét nem ismeri.}* – Jakabffy (nem azonos a N. I. V. 284. közlöttel). – Jakabos (nlev. 1662. VII. 13. Apafi Mihálytól). – Jancsó (nlev. 1700). – Janits (Klopodiai. nlev. 1845. I. 30.). – Jankó. (V. ö. N. I. V. 299.). – Janó (Pakéi). – Joannovics (nl. 1791. VII. 14.). – Joannovics (Poganyesti. nl. 1834. XI. 6.). – Joannovits – Vidák (Maczedoniai; nl. 1762. XII. 3.). – Joó mk. Gombkötő. – Jósa (nl. 1688. V. 30.). – Jovanovich (Szolsiczai; nl. 1897. VIII. 9.). – Karácson (Ivándai). – Karátsony. – Kardos (Kardosfalvi). – Károsy (nl. 1699. IV. 8.) – Kászonyi (Tótváradgyai; nl. 1713. XI. 7.). – Kayser (Gaádi; nl. 1811. IX. 13.). – Kepich (nl. 1815. IV. 7.). – Keresztúry (Szinérszegi). – Király. – Királyi mk. Vadkerty (nl. 1625. XI. 16.). – Kliunovich (Kampfbergi; nl. 1827. VII. 13.). – Kniezik. – Kormos (Balatonyi): – Kornhoffer (Königskroni; nl. 1704. IX. 24.). – Koronghi (Koronghi; nl. 1837. II. 9.). – Kostyál (Tarnói). – Kőszeghy (Remetei). – Kovács (nl. 1754. I. 2.). – Kováts mk. Kovátsik (nl. 1696. IV. 12.). – Kovácsics (Rétháti; nl. 1868. XII. 1.). – Kudriczy (Kudriczi; nl. 1837. VIII. 17.). – Lábady. – Laczkovich (Lőrinczkátai). – Lang (Kronenburgi; nl. 1821. X. 18.) – Lászlóffy (nl. 1712. XI. 20. és 1758. XII. 12.). – Lázár (Écskai). – Lengyel (Baróthi). – Lengyel (Ebesfalvi). – Loos (1811. VII. 17.). – Lukács (Hilibi; nl. 1702. VII. 7.). – Lükő (nl. 1669. IV. 15.). – Makó (nl. 1592. IV. 3.). – Manaszy (Hodonyi; nl. 1813. I. 8.). – Martsits. – Martzel. – Maxin (Kaczkói). – Menyhárt (Pákéi). – Miakich (nl. 1688. III. 8.). – Mihalievits (báróság 1838. VII. 5.). – Mike (Csomortáni). – Mikes (Kis-Magurai). – Millenkovich (nl. 1835. X. 1.). – Miokovich (nl. 1811. III. 30.). – Mócsy (nemesség-megerősités 1815. V. 5.). – Morvay (nl. 1791. I. 24. és 1792. VII. 26.). – Moser. – Murányi (Murányi; előbb Kulterer; nl. 1782. IX. 6.). – Nagy (nl. 1650. Rákóczy Györgytől, megerősités 1793. XI. 4.). – Nagy (nl. 1661. III. 16.). – Nagy (Balmazujvárosi; nl. 1659. VII. 18.). – Nagy (Eöttevényi; nl. 1625. X. 30.). – Nagy mk. Sasváry (nl. 1714. XI. 14.). – Nagy mk. Szalay (n1. 1668. XI. 1.). – Nátl (nl. 1636. II. 12.). – Neuman (Végvári; nl. 1903. III. 14.). – Neszméry (nl. 1808. XII. 16.). Niamessny (Almánfalvi; nl. 1578. IV. 13.). – Nicolics (Rudnai; nl. 1694. III. 26., megerősités 1783 IV. 18., osztrák báróság 1854. XI. 18., magyar báróság 1886. II. 10.). – Nikolich mk. Lazics (nl. 1688. IV. 19.). – Novák (nl. 1753. VII. 30.). – Nyéky mk. Knédly (megerősités 1817. VII. 18.). – Ondrejkovics. – Orbány.
Nehány családról terjedelmesebb ismertetést ad könyvünk; azonban – úgy láttuk – épp ezeknél az ismertetéseknél vitte szerzőnket a tárgy iránti nagy szeretet, talán az ősi származás mód felett való tisztelete némi tulzásokba. E nagyobb czikkek közt első helyen a Jeszenszky-családról szóló áll; sajnos, ebben jórészt megtalálhatók a Nagy Iván közlötte nem egészen megbizható adatok is. Igy mindjárt a családnak a Divék-nemből való származtatása, több mint kétes; XII–XIII. századi történetére vonatkozó adatai is csak akkor válnak elfogadhatókká, ha a család sokszor emlegetett oklevelei napvilágot látnak. Téves az is, a mit könyvünk a család czimeréről mond, hogy t. i. az a Divék nemzetségével azonos lenne; a czimert ugyanis II. Lajos királytól kapták a család elődei s az 1563-ik és (a szerzőnk előtt ismeretlen) 1631-ik évi czimer- és nemesség-ujitó oklevél ezt a czimert variálja. Hogy ezek után a közlött leszármazási táblák (a melyeket szerző a családtól kapott) a régibb időkre nem megbizhatók, szükségtelen lenne hangsulyozni; annál becsesebb azonban az anyag, a mit a XVI–XIX. századból nyujtanak.
Egészen természetes, hogy a déli részek egyik legkiválóbb főrendü családjáról, a gr. Karátsonyiakról terjedelmesebb czikk beszél, még pedig elismerésre méltó tárgyilagos hangon. Igen érdekes a Klapka-családot ismertető dolgozat; ez kivált Temesvár, ellenben Ternesmegye történetét érdekli a Lo Prestiek és Csicseri Ormosok családjával foglalkozó részlet. E két utóbbi család ugyan aránylag későn telepedett a vármegyébe, azonban annak életében kiváló szerepet játszott. Sok érdekes adat van felhalmozva a Kormos-családról szóló dolgozatban; csakhogy a család eredetét ezek nem igen világitják meg, már csak azért sem, mert legalább négy, egymással a névazonosságon kivül kapcsolatba nem hozható családra vonatkoznak. A Küttel-család, bár ex statu plebea 1759-ben nemesittetett, már a XIV. században szerepel a csanádi hagyományokban. Szerző jó érzékére vall, hogy a nemzedékrendet ennek daczára is csak a nemességszerző kétségtelen őssel kezdi. Nagy kár, hogy ugyanő nem ilyen óvatos a Lőrinczkátai Laczkovich-család ismertetésénél s lenyomatja a Bojnichich-féle azon genealogiai táblát, a melyen az állitólag 1579-ben nemesitett Laczkovich István dédunokája 1752-ben szerepel, nem véve észre, hogy 168 évre két nemzedék mégis csak kevés. Azt pedig – még családi hagyomány gyanánt is kár volt megirni, hogy ez a Laczkovich-család a Laczk nemzetségből (!) eredt s hogy a Laczkfiak a Laczkovich nevet is viselték, mert annyit Karácsonyi János könyvéből (A magyar nemzetségek) akárki megtudhat, hogy Laczk nemzetség egyáltalán nem létezett s a Laczkfiak a Hermán nemzetségből vették eredetüket. Azt sem nehéz kitalálni, hogy István nádor «Laczkovich» neve modern horvát forditása a magyar Laczkfinak.
Mindezek a figyelmes olvasó által könnyen észrevető, jóhiszemü tévedések, a melyek keveset vonnak le a nagy szorgalommal s gondos figyelemmel készült mű értékéből.
A kötethez csatolt mellékletek között különösen érdekes az Ottlyk-család 1232-ik évi II. Endre királytól kapott adománylevelének hasonmása. A szines czimerekről kevés jót mondhatunk; a legtöbbnek ugyan szemmel láthatólag az armálisokon levő eredeti czimerábrák szolgáltak mintául, másolójuk azonban nem a legjobban végezte dolgát. Ettől eltekintve a kötet nyomdai kiállitása kifogástalan. Egészben véve e munka befejezése után szerény genealogiai irodalmunknak legszebb termékei közé fog tartozni.
E.

Orosz Ernő. Heves- és a volt Külső-Szolnok egyesült vármegyék nemes családjai. Eger, 1906. 4-r . VIII. és 347 old.

A történet-irodalomban általában ismeretes, hogy a vármegyei monografiák között Heves vármegyéé a legkevésbbé sikerültek közé tartozik._{Századok, 1897, 335. l.}*
A néhány éve elhunyt Balássy Ferencz művéről egyik birálója azt mondja: «valósággal kár, hogy megjelent»._{Akad. emlékbeszédek, XII. k. 5. sz.}* Semmi tekintetben sem felelt meg a hozzáfüzött reményeknek. Az oklevelek másolója nagyon gondatlan volt, e mellett a másolatokban önkényes kihagyások vannak, s összehasonlitásból látom, hogy 25–30 fontos XIV–XV. századi oklevelet hagyott lemásolatlanul egyedül csak a Rhédei levéltárban. A munka irodalmi anyaga, a kiadás formája pedig szóra se érdemes.
A monografia utóbbi három kötete bővebb ugyan s anyaga is megbizhatóbb (bár távolról sem teljes), de ez is nehezen használható.
E munka kiegészitésére vállalkozott Orosz Ernő, a mikor szóban forgó kötetét kiadta. A megyei levéltár anyaga alapján állitotta össze nagy szorgalommal és kitartó munkássággal a megyei nemes családok leszármazását és rövid, főleg a birtokviszonyokat illető történeti adatait. A ma élő nemzedékek történeti kutatását akarja művével megkönnyiteni s az ősök tiszteletét öregbiteni. Munkája tehát két szempontból vehető birálat alá: tudományos és gyakorlati oldaláról.
A felhasznált irodalomról nem tájékoztat bennünket, de jegyzeteiből látjuk, hogy nem dolgozott fel minden forrást, a melyekhez módja lett volna hozzáférni; főforrása Nagy Iván, néhány monografia (Pozsony, Abauj, Nyitra, Bars megyeé), a Nemzetségi Zsebkönyv I–II. kötete, a Turul egy-két évfolyama, a Királyi Könyvekből néhány (1, 3, 38, 45, 53, 60, 62), Hevesmegye monografiájának I–II. kötete (a többi nem), a Hazai Oklevéltár (hibásan idézi okmánytárnak) s az Anjoukori Okmánytár I. kötete. Ezek mellett emliti Csánkit, s Széll Farkast (Bessenyei cs. tört.). Önálló levéltári kutatást az Országos Levéltárban végzett (innen szerzett adatai a legszámosabbak), továbbá Rhédei család s az egri káptalan levéltárából közöl néhány adatot.
Mindezt azért említem, hogy a mű adatainak kiegészitésére utmutatást adjak a későbbi kutatóknak s utaljak arra, hogy a fenti sorozatból Karácsonyi János munkája a nemzetségekről, az egri egyházirodalmi egylet három kötete (ez utóbbit hibái mellett is fel kellett volna használnia, mert e kötetek kizárólag helyi érdeküek) s a Nemzeti Múzeum levéltárának anyaga teljesen hiányoznak. Különösen azt tartom mulasztásnak, hogy az utóbbit nem használta fel, mert a törzsgyüjteményben a Rhédey-, Gosztonyi- és Forgách-levéltárban rendkivül becses felhasználatlan hevesmegyei anyag van elrejtve. Az sem érthető, hogy a Turul sok évfolyamát, a Századokat, a Tört. Tárt, a megyei monografia III–IV. kötetét stb. miért nem használta fel, ha már a többit átnézte?
Egy s más a használt forrásokban is elkerülte szerző figyelmét. A Királyi Könyvek első kötetéből több birtokos nemes-családot hagyott ki; ilyenek Apafy, Baranyai, Bodó, Domaházy, Ercsy, Furkó, Gerzes, Ztrisithi Horváth, Izdenczy Istenmezey,_{L. Turul, 1905., 13. 1.}* Keszy, Keresztury, Márffy, (István egri várnagy, 1527,) Mutnoki, Parlaghy, Pálóczy, Tamás, Thurzó, Zalka. E családok 1527–1540-ig kaptak királyi donacziókat, kinevezést, czimert a megyében, s mivel a megyei levéltárban éppen a XVI. századi anyag hiányzik, ezt főleg figyelemre kellett volna az irónak méltatni, hogy legalább az ujkori anyag alapozását végezze el jól, annál inkább, mert a középkori anyagra – maga is bevallja több helyen, – nem támaszkodhatott. Igy azonban a középkori és ujabbkori családok közt a kapcsolat teljesen hiányzik.
Kétségtelen, hogy a közlött ujabbkori anyag sok becseset tartalmaz; ám ezuttal ennek ismertetését mellőzöm inkáb csak a középkori részt veszem kissé bonczkés alá, azért, hogy az előttem ismeretes forrásokból egyben másban megpótoljam. Szerzőnk fő forrása erre nézve is Nagy Iván családtörténeti munkája, hogy pedig ebben sok a hiba, az közönségesen tudva van. E hibákat a szerző ritkán veszi észre, csak néha javitja saját kutatása alapján. Legyen szabad saját kutatásaim anyagából felemliteni a következőket:
A Báthori család történetére igen nagy irodalom van. Heves vármegyei legrégibb őse Marsa comes s fia Pous, ki 1295-ben Bátort az egri püspöknek adja, 1322-ben Báthori Bereczk, 1340-ben Báthori Jakab, fiai Miklós és László birtokos nemesek, stb._{Árp. Uj. O. X. 200. l., Anj. II. sz., IV. 44. stb.}*
A Bessenyei család történetét nagyon hiányosan közli.
Bory családnál 1275 után 1667-ből közöl adatokat. A Csányi család középkori tagjairól mit se tud, pedig ez is ősi család: 1293-ban Mátyás Körén birtokos, fiai István, Gábor és Eye._{Árp. Uj. O. V. 79. 1.}* A XIV–XV. sz. sok tagja van, Balássy is közöl néhányat.
A Csathók származását és czimerét a Turul közli,_{IV. k. 152. 1.}* szerzőnk ismeretlennek mondja. Tisztán középkoriak a Csobánka családra vonatkozó adatok. Nevét a Csobánka vártól vette: bizony régi magyarázat ez, a többi hasonlóval együtt. Vajjon a Csobánka család várát miről nevezhették el? A kevés és nagyon ismert regestát az Egri Egyházmegyei Adatok II. kötete is közölte már._{205. 1. E mellett Sebők László, Gyöngyös története és Balássy is i. mb. tárgyalták.}* Az 1323-ból közölt regesta se nem helyén való, se nem világos. 1322 márczius 18-án végleges itélettel vesztik el Csobánka János fiai László és Pál hatalmaskodás miatt birtokaikat, mely ellen többször protestálnak, de a hosszú pereskedés vége mégis birtokaik elvesztése lett. Ennek egy csekélyebb jelentőségü mozzanata az 1323-ból felhozott._{Anj. Okmt. II. 5–6. 1., stb.}*
A Dobó családra vonatkozó önálló kutatásait jobban kiegészithette volna a Turulban megjelent czikksorozatokkal,_{I., 103., II., 89. V., 139, 185, 186 (czimer!), VI., 126; Századok, 1879. stb.}* a helyett, hogy Nagy Iván ismert rossz leszármazását fogadja el.
Teljesen középkori család a Domoszlói. A közölt néhány országos levéltári adat a XIV. századra vonatkozik; a leszármazását Karácsonyi János mutatta ki. (Magy. Nemzetiségek I. 11. l.).
Néhány sort szentel könyvünk a Forgách családnak. A megyébe 1568-ban került Forgách János révén, a ki összeköttetése révén örökli Haraszthy Ferencz és Lévay Zsigmond birtokait._{Grassalkovich herczegi levéltár Héderváron.}* A középkori birtokos Forgách család a Rhédei család ágazata volt, mely 1422-ben vált ki a főtörzsből. Nem tévesztendő össze a Ghimesi és Gácsi Forgáchokkal.
A Gosztonyi család 1699-nél jóval korábban kerül a megyébe, 1559-ben már birtokos Atkáron._{U. o.}*
A középkori családtagokat nem ismeri könyvünk az Ivádi, Jánossy, Jenei és Kakas családoknál. Igaz ugyan, hogy ezek ujkori nemesitéseket kapnak, de helyesen jegyzi meg szerzőnk, hogy sok esetben az ősök hosszu sora élt nemesi jogokkal, bár a czimereslevél nem is emliti őket.
Hiányos továbbá a Kállay és Károlyi családokra vonatkozó anyag, noha a szakirodalom bőven közöl idevágó adatokat.
Néhány érdekes regestát közöl a Kompolthiakra s Körmendy családra; viszont többet találhatunk a kiadott oklevéltárakban a Lengyeldi családra vonatkozólag, mint a szerző közölt. A XIV. század közepén nagyon kiterjedt a család._{Árp. Uj. O. XI. 139., Anj. O. IV. 240. 1.}*
Hasonlókép keveset mond az Országh családról, noha a szakirodalomban nagyon sok adat található. Országh László 1536-ban főispánja a megyének, 1537-ben pedig Debrő várát és tartozékait kapja Ferdinándtól._{Kir. Könyvek I. k.}*
A Pászthói család leszármazását Békefi Remig nagy gonddal megállapitotta, adalékok ujabban is jelentek meg hozzá;_{Pászthói Apátság; Turul, 1905, 11–12. 1.}* szinte érthetetlen tehát, hogy a szerző Nagy Iván kevés anyagával mentegetődzik.
A Recsky családról az irodalmat jobban ismeri, de szivesen láttuk volna a hevesi ág leszármazásának egybeállitását, melyet például a Rhédeyeknél megtett. Ime a szerző talált javitani valót, a mire, valamivel nagyobb igyekezettel, máshol is rátalált volna. Az 1339. évi önálló regesta igy kevésbbé érthető. Előzménye volt, hogy 1338 julius 9-én Pál országbiró vizsgálatot rendelt el az egri és esztergomi káptalanok által, vajjon Thwri Myke rátámadt-e Rhédei Demeter Püspöki nevü birtokára s az utóbbi vétkes szándékból ölte-e meg Thwri Myke Jakab nevü fivérét. A vizsgálat a Rhédeieket találta hibásaknak. Ennek folyománya az 1339-ik évi protestálás birtokuk elitélése miatt. Itt egyébként a rövid irodalmat is adja a szerző, a mit máshol sajnálattal nélkülözünk.
Adatok hiánya miatt nem tud a Semsey és Széky családok leszármazásával tisztába jönni, noha a kiadott okleveles anyag pontos átnézése itt is több eredményt mutathatott volna fel._{Anj. O. IV., 44., Hazai oklt., 443 stb.}* A Thassiak ősei közül már 1405-ben élnek a vármegyében: János kir. ember, 1435-ben pedig Tamás falubiró, 1463-ban, 1572-ben stb._{Balássy, 205., 284. 1. Csánki, Hevesm. monogr. II. 354. 1. stb.}*
A Therpesi család szintén középkori; az idevágó regestákat Csánki már közölte.
Mindezen s egyéb hiányok nem róhatók fel szigoruan szerzőnknek, tekintve, hogy első sorban a jelenleg élő s szereplő családokkal kivánt foglalkozni. Ennek megfelelően a munka gyakorlati értéke jóval nagyobb. Kétségtelenül nagy fáradságot és ügyszeretetet igényelt az átnézett anyag elrendezése, s a családtörténeti kutatók munkáját nagy mértékben megkönynyitette a könyv kiadásával.
Hátrányára van a használat szempontjából a teljes név- és tárgymutató hiánya, különösen a helynevekre nézve. A czimerek leirása jó, rendesen Siebmachert követi, de sajnálható, hogy a használt pecsétczimereket nem irta le; ezek fontosságára folyóiratunk már máshol figyelmeztetett._{Turul, 94. 1. 1905.}* A megyei tisztviselők névsora, tekintve, hogy a máig kiadott okleveles anyagból pontosan még össze nem állitható, bátran elmaradhatott volna, vagy csak a legutolsó egy-két századra kellett volna szoritkoznia. Ellenben az 1754–1755-ik évi nemesi összeirás teljes kiadása igen helyénvaló volt.
Mindent összevéve Orosz Ernő hasznos munkát végzett. Könyvét a kutatók s még inkáb az érdeklődő családok bizonyosan örömmel üdvözlik és belőle sokat merithetnek. A benne felsorolt több mint másfélezer családból igen sok nem lakik már a megyében, hanem elszármazott az ország távolabbi vidékeire. Épp ezért a mű szélesebb körben számithat érdeklődésre.
A munka külső kiállitása tetszetős és az egri nyomda-részvénytársaságnak dicséretére válik. A munka a szerzőnél kapható füzve 10, diszes vászonkötésben 12 K.
Bártfai Szabó László dr.

Professor Dr. Johann Loserth, Genealogische Studien zur Geschichte des steirischen Uradels. Das Haus Stubenberg bis zur Begründung der habsburgischen Herrschaft in Steiermark. Graz, Verlagsbuchhandlung Styria, 1905. 6 lap czim és ajánlás, 83 lap, 4. nemzedékrendi tábla és 8 levél pecsétlenyomat. 8° 2 K 40 f.

Ez a munka a stiriai történelmi országos bizottság kiadásában jelent meg, abban a vállalatban, a melynek czime: «Forschungen zur Verfassungs- und Verwaltungsgeschichte der Steiermark», s a melyből a Stubenbergek őstörténelme a hatodik kötetnek első füzetét képezi.
A vállalat közölte már első kötetében – dr. Krones Ferencztől Styria alkotmányának és közigazgatásának történelmét a Habsburgok uralmának megalapitásáig; továbbá a második kötet első felében Ilwof Ferencztől az Attems grófok történelmét (három nemzedékrend-történelmi táblával) és a kötet második felében dr. Losert Jánostól, a II. Károly főherczeg halála után volt hódolati viszályt 1590–1592; a harmadik kötet Anthony vom Siegenfeld Alfréd lovag müve Stiria czimeréről; a negyedik kötet első fele, dr. Krones Ferencz értekezése Stiria fejedelmeiről, hatóságairól és rendjeiről 1283–1411 második fele pedig Ilwof Ferencztől, Stiria ideiglenes tartománygyülése 1848-ban; az ötödik kötet eleje Mell Antal müvét tartalmazza, a stiriai parasztok felszabaditásának kezdetéről Mária Terézia és II. József alatt, mig a kötet végét dr. Losert János műve: «Salzburg és Stiria a tizenhatodik század utolsó negyedében» alkotja több püspök levelezéséből összeállitva. Ebből a tartalomból látszik, hogy a vállalat nem akar rendszeres lenni, hanem egyszerüen azt tüzte ki feladatául, hogy mindent közöl, a mi Stiriára vonatkozik, abban a sorban, a mint kiadásra megérett. Az osztrák tartományok csaknem mindegyikének van külön történelmi társulata, a mely nagy szeretettel karol fel és teszen közkincscsé mindent, a mit felkutathat. Iacute;gy jelentek meg egymás után az Ortenburg, Heunburg, Pfannberg és Cilley grófok történelmei és egész sereg más olyan osztrák családé, a melynek nagy szerepe volt Magyarország történelmében. Hogy egyébre ne hivatkozzunk, ott van Cilley Borbála magyar királyné. Ha nem is szerepeltek a Cilleyek módjára Magyarország évkönyveiben a Stubenbergek, sokszoros kapocs füzi őket a Corbáviai, Frangepán, Zriny és ezek által a Rákóczy-családhoz, a mely családok ősei közt fölös számmal szerepelnek a Stubenbergek.
De azonkivül az első századokban vivott határvillongások és az időleges magyar uralom miatt is Stiria ősi családjai minduntalan barátságos vagy ellenséges érintkezésbe jutottak a magyar főúri családokkal. Pettau, Wildonie, Stadeck, Neidberg, Liechtenstein, Ramstein, Teuffenbach és Seldenhoven nevei nem egy magyar vonatkozású okmányon szerepelnek, hol mint tanuk, hol mint cselekvő felek.
A Stubenbergek ősi birtokai Wiener-Neustadt, vidékén, továbbá Hartberg, Stubenberg és Kapfenberg voltak. Ezek a birtokok messze terjedtek Alsó-Ausztriában, Stiriában és Magyarország nyugatára.
Loserth tanár a napjainkig ismert összes okmányokat és emlékeket felhasználja ismertetésében, a mely természetesen hasonlithatatlanul megbizhatóbb Wurzbach [Biografisches Lexikon] adatainál. De azért szintén eléggé hiányos. Losert szerint a család első elágazásainak történelme a következő képet nyujtja:

Wulfing, 1042; Ismeretlen; Stubenberg Wulfing, 1128, 1160; Ismeretlen; von Stubenberg és Kapfenbert Ottó 1144, 1183 Neje: Rase [Rosegg] Hiltrud nővére; Schirlingnek nevezett Gottschalk 1172 óta von Neidberg Gottschalk; von Krems Wulfing; Krems; Gerold; Stubenberg Ulrich, † 1218 Damiette előtt Neje: Gertrud; Stadeck I. Rudolf † 1231; Landesere Erchinger 1173, 1211; Neidberg Gottschalk 1170 után; Stadeck † 1398; Landesere † 1286; Neidberg;

Stubenberg Ulrich 1218-ban Damiette előtt halt meg a keresztes hadjáratban, a mely azért is nevezetes, mert a mi II. Endre királyunk is részt vett benne. Erről a hadjáratról Loserth eléggé bő értesitéssel szolgál és nem lehet rossz néven venni tőle, hogy valóságos dicskölteményt zengedez Babenberg VI. Lipót osztrák hercegről, a kinek nevétől, hős tetteitől és dicséretétől visszhangzott akkor az egész kereszténység irodalma, visszhangzottak III. Honoriusz és IX. Gergely pápák bullái.
A keresztes hadban két Stubenberg vett részt Ulrich és Wulfing, apa és fiu, a kik közül az apa ott is maradt. – Tőlük igy származik le a család:
Stubenberg Wulfing, † 1230 előtt; Stubenberg Wulfing, † 1280 után.
Neje: Ortenburg Erzsébet grófnő
Ortenburg Erzsébet grófnőnek a testvérét, Eufémiát, Pleyen-Hardeck Konrád gróf vette el, a ki 1200-ban a magyarok ellen esett el. Leánya, Pleyen Eufémia grófnő Görz II. Albert gr. neje lett 1275-ben, mig II. Albertnek a huga, Görz Adelheid grófnő Ortenburg II. Frigyesnek, Stubenbergné testvérének lett a hitvese. Az Ortenburgok Karinthia hercegeivel közös törzsből származván, a Stubenbergek nagy tekintélyére vall, hogy csaknem egy időben vagy legalább egy nemzedéknyi időben az Ortenburg és Görz házakba házasodhattak. A sógorosodás igy áll:

III. Meinhárd, Görz grófja, † 1258, Neje: Adelheid, Tirol grófnője és örököse, † 1275; II. Hermann, Ortenburg grófja, † 1256, Neje: ismeretlen; IV. Meinhárd Görz grófja 1258–1271, Tirol grófja 1258–1291 Kärnten herczege 1286–1295, Neje: Wittelsbach Erzsébet, bajor herczegnő, † 1273; Tirol Erzsébet grófnő 1263–1313, Férje: 1276-ban I. Albrecht német király, 1248–1308; II. Albrecht Görz grófja † 1304 2. neje: 1275; Görz Adelheid grófnő, † 1286 körül, Férje; II. Frigyes Ortenburg grófja † 1304, Neje; Eufémia Férje: Pleyen-Hardegg Konrád gróf † 1260; Erzsébet Férje: Stubenberg Wulfing † 1280 után; Pleyen-Hardegg Eufémia grófnő, Férje: 1275; Habsburg; Ortenburg; Görz; Stubenberg;

Ezeknél a házasságoknál fogva a XIV. század elején a Stubenbergek már vérrokonok voltak a Habsburgokkal, Hohenzollernekkel, Wittelsbachokkal, Ortenburg és Görz grófjaival. Stubenberg Wulfingnak és Ortenburg Erzsébetnek fia:

Stubenburg Ulrich, † 1290 után,

Neje: Pfannberg Erzsébet grófnő, † 1290 után.

Pfannberg Erzsébet grófnőnek ismeretlen nevü testvére Suneck Ulrich szabad urnak [† 1322 előtt] lévén a felesége, ősanyja volt a Cilley grófoknak, Cilley Borbála magyar királynénak, a Habsburgok és a Lothringeneknek.
A Stubenbergek további történelme nem tárgya Loserth munkájának, de különben is eléggé ösmeretes Wurzbach biografisches Lexikonának 40. kötetéből és sok más munkából.
Zarándy A. Gáspár.

Genealogisches Taschenbuch der adeligen Häuser Österreichs (Wien, Otto Maass’ Söhne). Első évfolyam, 1905. Kis 8°, VIII. és 655 1. és 52 1. hirdetés.

Összesen 172 családnak, köztük vagy tiz magyarnak és csehnek a nemzedékrendi történelme, helyesebben történelmének töredékei. És e közül az osztrák kalap alá fogott 172 család közül száznál is többnek a nemessége nincs ötven esztendős sem. Katona és hivatalnok családok, a melyek I. Ferencz József által nemesittettek. A legtöbb régibb családnál ott áll, mint a Károly-Pattyi és Vasvári Károlyi-aknál, hogy a korábbi történet és nemzedékrend későbbi kötetnek föntartva.
Azt hittük, hogy ebben a vállalatban a góthai nemesi évkönyv párját kapjuk, a mely dicséretes teljességgel és hitelességgel közli a német ősnemesi családok teljes fiági ősvonalát az első ismert ősig. Csalódtunk!
Ott van például a sok egyéb közt az 1896-ban nemessé lett Jungniki Ferencz és neje: Leonhard Dorottya neve, mert gyermekeik nincsenek, magában. Vajjon miféle szüksége van a történelemnek az ilyesmik megörökitésére? Vagy az 1899-ben nemessé lett Kopsch és Kunz, az 1900-ban nemessé lett Demel, az 1901 óta nemes Georgi és az 1902 óta nemes Hentsch és még egy sereg tegnapi nemes család tagjainak névjegyzékére? Erre bizony nem volt szükség!
Kétségtelen, hogy a műnek azért becses részei is vannak. Igy különösen értékes utmutató a kötet végén az a névjegyzék, a mely betürendben közli a beházasodott családok neveit.
Minket, magyarokat, a kötetnek az a része érdekel főként, a mely a magyar házasságokról szól. A szaktudós vajmi kevés hasznát fogja venni ennek a hiányos zsebkönyvnek, de minket érdekelnek a magyar beházasodásokról szóló adatok, a melyeknek lehetőleg teljes jegyzékét a következőkben állitottuk össze az önálló czikkekben tárgyalt családok sorrendjében: Alemann (birodalmi és osztrák báró és nemes), Baumrucker von Robelswald (a Robelswaldi Zátetzky család czimerének és előnevének átvevője, osztrák nemes), de Bourcy (luxembourgi ősnemes család, a melynek egyik ága Magyarországon a Baranyayakkal, Antalffyakkal, Zalabéry Horvátokkal, Gőzsyekkel és Nagyváradi Váradyakkal házasodott össze), Brecht von Brechtdenberg (erdélyi szász család, osztrák nemes!), Brudermann (osztrák nemes, a Babarczy, Finta, Ocskay és Belányi családokkal összeházasodva), Korompai Brunszvik (magyar gróf és nemes), Cavallar von Grabensprung (osztrák báró és nemes, a Bellasich, Tóth, Kégl, Sárkány, Mazuranics és Nyáry családokkal összeházasodva), Colombichio von Taubenbichel (a mely családból Eugén Antal [1812–1817] 1854-ben nemes Farlatti Helénát, Farlatti Bernátnak és Michieli Amália grnőnek leányát vette el; ez a Michieli grnő pedig esetleg Michieli Miklósnak, Arbe grjának és Mária magyar hgnőnek, II. László magyar király [1131–1162] leányának lehet utódja, a mely esetben Árpád vére), Conti von Cedassamare (osztrák nemes, a Záhony családdal összeházasodva), Czech von Rechtensee (a Salamon családdal összeházasodva), Hideghéti Dalmata (magyar nemes), Dűrfeld (osztrák báró és nemes, a Remekházy családdal összeházasodva), Edlmann (osztrák nemes, a Pawlowszky és Jenny családokkal összeházasodva), Fischer von See (osztrák nemes, a Preyer Esztergályi; Fretska és Filippy családokkal összeházasodva), Fischer v. Wellenborn (osztrák nemes, a Jezerniczei és Báhonyi Jezerniczkyekkel rokon), Fleischmann von Theiszruck (osztrák nemes, a Kabdebo családdal rokon), Fries (osztrák nemes, az esztergommegyei Schwarz, Sztachó, Zimányi, gróf Orssich, Miksich családokkal rokon), Friz (osztrák nemes, a Chernel családdal rokon), Gerelli (osztrák nemes, a Nagy Csepcsényi és Muthnai Vladár és a Konstantinovics családokkal rokon), Gozutta (osztrák nemes, a Zólyomvári Szőllősyekkel rokon), Fancsovai Graff (magyar nemes), Grienberger (osztrák nemes, a Patyánszkyakkal rokon), Grőller (osztrák nemes, a fejérmegyei Quack, 1740 óta magyar nemes családdal, továbbá a gróf Hadik és gróf Breunner családokkal rokon), Guggenthall (osztrák nemes, 1805 óta magyar indigéna), Guseck (osztrák nemes, a Blaskoveczi Lábas családdal rokon), Himmel von Agisburg (osztrák nemes, a báró Gudenus és Csávosy családokkal rokon), Jenny (osztrák nemes, a Hrabovszky, Sándorffy, Czeke, Trnkóczy, Ivánkai Kherndl, Roykó, Pelka, Krolikovszky családokkal rokon), Kalmár (osztrák! nemes, a Vajda-Hunyadi és Fejéregyházi Orosz családdal rokon), Károly-Pattyi és Vasvári Károlyi (magyar nemes), Kodolitsch (osztrák nemes, az Almásy családdal rokon), Okulicz-Kozaryn (lengyel ösnemes, a Sprinzenbergi? Tarnóczyakkal rokon), Kunell auf Nedamow (cseh nemes, a mely családból Anna [sz. 1871], Kunell Károlynak és Altmann Emiliának a leánya 1896-ban gróf Chotek Farkas neje lett, a ki testvérbátya Hohenberg Sófia hgnőnek, a leendő magyar király feleségének), Langer von Langenrode (osztrák nemes, a szilvás-ujfalusi Ujfalusy és gróf Csáky családokkal rokon), Liebe von Kreutzner (osztrák nemes, a mely családból Antal az 1697-ben magyar nemességet nyert Keresztesy György másodunokáját véve nőül, 1781-ben a Keresztesy név forditásaként kapta a Kreutzner előnevet; ebből a családból az 1831-ben született Antal, mint az a Turul 1903. évi kötetének 151. lapján közöltem, 1884-ben az 1856-ban született Arz von Arzio-Vassegg Máriát vette el második feleségéül, de ez a házassága gyermektelen; Arz von Arzio-Vassegg Mária grófnő Aspremont-Wolkenstein-Arz vonalon a Rákóczy fejedelmi nemzetség vére; a Liebe család különben: a Keresztesy, Jóry, Szentkirályi Nagy családokkal rokon), Marenzeller (osztrák nemes, a Torossy családdal rokon), Mautner von Markhof (osztrák nemes, a Silvinyi és az átkos emlékü báró Haynau családdal rokon), Mayr von Melnhof (osztrák báró és nemes, a Felsőbüki Nagy, Purgly és Bogyay családokkal rokon), Melzer von Orienburg (osztrák nemes, a Bardócz, Töply családokkal rokon), Moro (osztrák nemes, a Máriássy családdal rokon), Rainer zu Harbach (osztrák nemes, a Jezerniczky családdal rokon) és Naredt-Rainer zu Harbach (a Trattner családdal rokon), Neupauer von Brandhausen (osztrák nemes, az Árvay családdal rokon), Pantz (osztrák nemes, a mely családból az idősbik ház törzsanyja, Pantz Ignácznak neje: Rákóczi Rákóczy Teréz, Rákóczy Sándornak és Rust Mária Annának leánya, a kinek utódjai Olaszországban vannak, azonkivül a Bankó családdal rokon), Panz (osztrák család, a melyből Panz József 1833-ban magyar nemes lett, a Herdy családdal rokon), Proskowetz von Proskow und Masstorff (osztrák nemes, a Sztankovánszky-akkal rokon), Puteany von Drauchain (osztrák nemes, a sekély nemzedékrendből nem tünik ki, hogy rokon-e a magyarországi báró Puteany-akkal), Rassel (osztrák nemes, a Bornemisza családdal rokon), Schitra von Ehrenheim (osztrák nemes) vagy (mint 1840 óta indigena magyar nemes), Ehrenheimi Sitra (a gróf Csáky, gróf Vay, Antunovics, Rédl, gróf Sztáray és báró Vécsey családokkal rokon), Schmedes (osztrák nemes, a Kismartonyi-Bertl és Kendeffy családokkal rokon), Sforza (állitólag a milanoi herczegi házzal egy törzsből, olasz ősnemes, a Benkey családdal rokon), Steyrer (osztrák nemes, a Szigeti Halper-ekkel rokon), Turba (osztrák nemes, a gróf Török, gróf Klebelsberg családokkal rokon), Walcher von Moltheim (osztrák nemes, a Ládházi Spécz családdal rokon), Wiser (osztrák nemes, a Korompai Brunszvik családdal rokon), Worzikowsky von Kundraticz (cseh nemes, a Kotányi és Prandau-Hilleprand családdal rokon), Zednik von Zeldegg (osztrák nemes, a Dobay és Fülöp családokkal rokon), Zuber von Sommacampagna (osztrák nemes, a Beliczay családdal rokon), Zwiedineck von Sudenhorst (osztrák báró és nemes, a gróf Logothetty családdal rokon).
Ezek az évkönyvnek magyar érdekü részletei, a melyekben különben elég hiba lehet, mert a hibaigazitások maguk is hibák némely helyütt. Igy a Korompai Brunszvikoknál (114. lap 22. sor) «főrangu helyett «főranysi»-t ir és ezt a sajtóhibát (621. l.) «főrangsi»-ra igazitja ki. Medicina peior morbo.
Mindent összevéve, bizvást elmondhatjuk, hogy a történelemre nézve értékes anyag bőven elfért volna az évkönyv egy negyedrészében. Háromnegyed rész az illetők hiuságára nézve bir csupán értékkel.
Zarándy A. Gáspár.

Helyreigazitás.

A Turul ez évi első füzetében közölt mohácsi vész előtti eredeti armálisok jegyzékében a 166. sz. a. emlitett Ányos-féle czimeres levél nem Gömör, hanem Győr vármegye levéltárában őriztetik.
Sefcsik Ferencz
Győr sz. k. város levéltárnoka.

1906-3

TURUL

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság Közlönye

AZ IGAZGATÓ-VÁLASZTMÁNY MEGBIZÁSÁBÓL SZERKESZTIK
SCHÖNHERR GYULA
TITKÁR
ÉS
VARJÚ ELEMÉR
AZ IGAZG. VÁL. TAGJA.

BUDAPEST

KIADJA A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG

MCMVI.

SZENT-ISTVÁN ANYJA. I. ANDRÁS ATYJA.
UJ EREDMÉNYEK.

I. Nagy Gézának e folyóiratban megjelent «Szent István családi összeköttetései» czimü, különben érdekes dolgozata egy alig érthető tévedéssel kezdődik. »A lengyel kutforrások – irja – Gyejcsa (Jesse) fejedelem nejének, I. Mieskó lengyel herczeg nővérét, Adelhaidot, Ethlegidát mondják. A további magyarázattól függ, hogy ellenmondást lássunk a magyar és a lengyel adatok között. Ez utóbbiak sohasem állitják azt, hogy Adelhaid lett volna Szent István anyja.»
Ha nem ismernők Nagy Gézát, hajlandók lennénk feltételezni, hogy sohasem olvasta a lengyel adatokat, vagy a mi még hihetetlenebb, nem ért latinul. Mert mind az Annales Kamenses, mind az Annales Silesiaci compilati és az Annales Heinrichovienses (pedig ezek a lengyel adatokhoz tartoznak), ezt irják: «Mesko habuit sororem momine Atleyden, quam Jesse rex Ungarie accepit in uxorem. Quae, cum esset christiana, virum suum Jesse convertit ad fidem Christi. Ista post visionem per beatum Stephanum protomartyrem sibi revelatam concepit et genuit Stephanum regem Ungarie.»_{Pertz: Monumenta Germanić SS. XIX. 537., 544., 581.}
* Nem sértem meg e folyóirat közönségét azzal, hogy ez idézet leforditásával untassam és igy mutassam meg, hogy Nagy Géza a lengyel adatokat dolgozata irásakor meg nem nézte.
Azt mondhatnám már most, hogy ilyen hibás szempontból kiinduló iróval nem állok szóba. De másrészről sokkal komolyabb, őszintébb szándéku irónak tartom Nagy Gézát; hogysem szándékos ferditésről vádoljam e botlásért. Sőt azt sem veszem neki rossz néven, hogy megtámad olyan történeti következtetéseket, a melyeknek megokolását nem olvasta.
Mert valóban úgy áll a dolog, hogy ő ismerte az én «Szent-István élete» czimü művemben foglalt állitásokat következtetéseket, anélkül, hogy elolvasta volna, miféle bizonyitékok alapján jutottam én az ott foglalt állitásokra és következtetésekre.
1904 deczemberében jelent meg az én «Szent István élete» czimü művem. Előzőleg azonban «Szent-Adalbert védelme» czimü értekezésemben részletesen igazoltam, miért tartom én Szent-István anyjának Atleyda-Belekneginát. Ez értekezésem a Kath. Szemle 1904. májusi és juniusi füzeteiben és később önálló könyvecskében jelent meg. Mivel «Szent István élete» jórészt ugyanazon olvasóközönség számára készült, a mely a Kath. Szemlét is járatja, nem lett volna helyes e közönséget 1904 deczemberében ujra azon bizonyitékokkal untatni, a melyeket már 1904 juniusában olvashatott.
Kivánhatnám talán, hogy ha valaki Szent István koráról ir, olvassa az uj kutatásokat; de belátom, hogy «Szent-Adalbert védelme» czimből Nagy Géza nem következtethette, hogy én ez értekezésemben genealogiai bizonyitásokkal is foglalkozom s igy e mulasztást sem rovom fel neki.
Másrészről azonban azt hiszem, jogosan kérhetem, hogyha már e folyóirat hasábjain bizonyitékaim ismerete nélkül következtetéseimet megtámadták, én is felszólalhassak és legalább utólag bizonyitékaimat bemutathassam. A Turul közönsége bizonyára érdeklődik a magyar genealogia legnevezetesebb része, az első, magyar, királyi család származása iránt és nem leszek unalmas, ha e fejtegetéseimet (némi kihagyásokkal) az arra legilletékesebb közönség előtt ismétlem.
Azt bocsátom még előre, hogy «Szent Adalbert védelme» irásakor Pauler Gyulával vitatkoztam, mert akkor még ő volt az utolsó neves történetiró, a ki az ugynevezett Sarolt-féle sokszázados tévedést védelmezte. Azt hiszem, Nagy Géza urra nézve nem sértő, ha őt Paulerrel egy sorba teszem és a Pauler véleménye ellen mondottakat ő ellene is elegendő bizonyitékoknak veszem.
«Másfél századnál több ugyan már, hogy folyton hirdetik azt, a mit Pauler Gyula legutóbb igy mondott ki: «Sarolt volt Szent István anyja, az erdélyi vajdának, a keresztény Gyulának keresztény leánya és Magyarország megtéritésének egyik jelentékeny eszköze»,_{A magyar nemzet története Szent Istvánig. 100., 187.}* de azért az mégis feneketlen mese.
Bátran merjük állitani, hogy ez a Sarolt-féle mese a magyar történetirásnak egyik átka, mert miatta már csaknem két százada nem látják tisztán a művelt magyar körök a magyaroknak a kereszténységre való térését. Azt nem mondjuk, hogy hibásak voltak történetiróink. Tudjuk nagyon jól, hogy ők a magyar XIII–XIV. századbeli krónikások után indultak és részint a nemzeti hiuság, részint a kutfőbirálatok lassu haladása miatt nem tudták megállapitani, hogy a XIII–XIV. századbeli krónikásoknak szent István anyjáról szóló beszéde mese és valótlanság.
De itt az ideje, hogy a mesétől megszabaduljunk s az igazat, a valót hirdessük!
Azt jól mondta Pauler Gyula, hogy nem lehet föltételeznünk, hogy Gyécse fejedelemnek két neje lett volna s igy választanunk kell a magyar és a lengyel krónikák tudósitása között.
Helyes, biztos választást azonban csak akkor tehetünk, ha ismerjük e kétféle krónikák értékét, ha előbb megállapitjuk, hogy (jóhiszemüségükben nem is kételkedve) tudtak-e valami biztosat Szent Istvánról és az ő koráról?
Lássuk először a magyar krónikásokat! Paulernek legfőbb erőssége ez: «Sarolt mellett a magyar krónikák, köztük Béla király Névtelen jegyzője, Kézai Simon, IV. László udvari papja, kik a királyi genealogiát vizsgálták, s ha egyebet nem, azt tudhatták, tanuskodnak.»_{A magyar nemzet története az Árpád-házi királyok alatt. I. 491. A magyar nemzet története szent Istvánig. 187.}*
Megvallom, hogy ezek közül nagy szeget üthetne fejünkbe a Kézai Simonra való hivatkozás. Mert ez a jeles iró különféle külföldi forrásokból szedegette össze művét, nem pedig a csacsogó regősök, igriczek beszédeiből, se nem a XIII. század helyneveiből okoskodta azt ki. Igy tehát állitása ha nem is volna döntő, mégis figyelemre méltó lenne. Nézem tehát Kézai Simon művét és keresem benne Saroltot. Átolvastam egyszer, aztán másodszor, harmadszor, de bizony Saroltot nem találom benne.
A Kézaira való hivatkozás tehát eltünik mint a füst. Nem egyéb az, mint Pauler nagy botlása!
Marad tehát még két tanú: a Névtelen jegyző és a XIV. századi magyar krónika.
A Névtelen jegyző értékét maga Pauler utolsó müvében igy határozza meg: «Szeretjük az irót, a ki vér a mi vérünkből, érez, a mint mi érzünk, ha nem is olyan naivan, mint a XII. század emberei, de azért most már minden szavának nem hiszünk, sőt elbeszélése kilencztizedrészének nem hihetünk, munkáját a magyar honfoglalás történetének többé el nem fogadhatjuk._{A magyar nemzet története Szent Istvánig 236.}* Az az egytizedrész, a mi Névtelen művében való, a magyarok külföldi kalandozásairól szól. A Saroltot hirdető rege előbb, a 27. fejezetben fordul elő. Ennek tehát Pauler saját beismerése szerint nem hihetünk. Azt, hogy Sarolt volt szent István anyja, a Névtelen jegyző ép úgy az ujjából szopta, mint a hogy az egész 27. fejezetet a helynevekből (Gyalu, Almás, Esküllő) tákolta össze s vakmerően ráfogja, hogy a magyarok és Gyalu (Gelou) emberei Esküllőnél esküvel erősitett szövetségre léptek, pedig az Esküllő helynév nem az eskütől, hanem az esküllő madártól veszi nevét. Hogy a Névtelen neveket is költött, ott van rá bizonyságul Vér Bulcs. Ennek atyjául Bogátot teszi (53. fejezet), pedig Kál volt._{A magyar honfoglalás kutfői. 128.}*
A nemzeti vagy hazai krónikának nevezett s a XIV. század közepén mai alakjába öltöztetett mű sokféle, költött és nem költött, összeszedegetett, sokszor egymásnak ellentmondó részekből áll. Ha az összeállitó megkerithette valamelyik egykoru szerzőnek művét, akkor azt másolta le, ha nem kapott olyat, elfogadott és leirt mindenféle mesét.
Sajnos, a magyar nemzeti krónikának Szent-Istvánról szóló része nem egykoru szerző műve, hanem a hildesheimi krónikából átvett, de egy évvel előbbre tett eseményeken kivül csupa kései hirekből vagy mesékből áll. Mutatják ezt a következő botlások. A székesfehérvári egyház szerinte azért égett le oly gyakran, mert Gyula pénze ebül szerzett vagyon volt. Ámde előzőleg azt állitotta, hogy az egyház nem Gyula, hanem Keán (Kaján) pénzén épült. Az óbudai egyházat Szent Istvánnak tulajdonitja s még az egyház védőszentét is rosszul nevezi meg. Szent-Lászlót Szent-István unokájának mondja. Mindezek valótlanok.
A Sarolt mellett bizonykodó két tanu közül tehát az egyik meseköltő, a másik tudatlan. Hozzá még e két tanu sem egyezik egymással, mert Névtelen szerint a honfoglaló vezérnek dédunokája Sarolt, a magyar nemzeti krónika szerint csak leánya. A nemzetinek hivott krónika szerint Sarolt atyja csak birtokos volt Gyulafehérvár környékén, a Névtelen jegyző szerint önálló fejedelem volt Erdély északkeleti csücskében.
Igy aztán Sarolt mellett egyetlenegy szavahihető, komolyan számbavehető tanu sincs. Az olyan állitás pedig, a mit senkisem igazol, a történeti birálat előtt mesénél nem egyéb.
S e mesére még az sem mondható: higyje, a ki akarja. Mert van Szent István anyjáról másik, szavahihető tudósitás is. Már pedig ha egy mesével szemben áll a való, nem szabad a mesét az igaznak elébe tenni.
A másik tudósitás a lengyel krónikáké. Vizsgáljuk meg ezeknek értékét.
Lengyelországban szintén későn indult meg a történetirói munkásság (csak 1100 körül), de mégis egy századdal hamarább, mint nálunk. Még nagyobb szerencséjök volt az ő iróiknak, hogy könnyebben jutottak régi kutforrásokhoz, mint a magyarok. Épen nem régiben mutatta ki egy német tudós, hogy a krakkai, káptalani évkönyvek a prágai évkönyveken alapulnak, ezek irása pedig 998–1017 közt, tehát Szent István korában kezdődik._{Neues Archiv für ältere deutsche Geschichtsforschungskunde. XXIV. k. (1899.) 280.}* A lengyel krónikákban tehát sok X–XI. századbeli följegyzés maradt ránk. Igaz, hogy e följegyzések nem X–XI. századbeli betükkel vannak irva, mert csak XIII–XIV. századbeli másolók művében maradtak fönn, de ez nem határoz. Ha egyszer a másoló valamelyik adatnak vagy könyvnek nem szerzője, hanem csak leirója, akkor azt a följegyzést vagy művet nem lehet a másoló korának tulajdonitani, hanem az előzőnek. Csak nem lehet mondani, hogy Cicero müvei a Kr. utáni V. századból származnak, mert e századbeli másolatok őrzötték meg azokat számunkra?!
Már most hazánktól messzeeső, a magyarokkal semmi különös összeköttetésben nem álló sziléziai monostoroknak, a kamenczinek és heinrichowinak évkönyvei határozottan a lengyel krónikára hivatkozva irják ezt: «Mesco lengyel herczegnek volt Atleydis nevü nőtestvére. Ezt Gyécse (Jesse), Magyarország királya vette nőül s ő keresztény nő létére férjét is Krisztus hitére téritette. Szent István vértanutól nyert látomása után foganta és szülte István magyar királyt. 967-ik évben nagy Boleszló született. 975 évben István magyar király születik.»_{Pertz: Mon. Germ. SS. XIX. 581., 544}*
Mi ösztönözte volna a XIII–XIV. században élő sziléziai szerzeteseket arra, hogy Szent Istvánról, anyjáról és atyjáról irjanak? Talán az, hogy az első magyar király, mint szent, őket is érdekelte? Nem, mert ők nem is tudják, nem is irják, hogy Atleydis fia szent volt. Talán Magyarország egyáltalában oly kedves volt előttük, hogy annak királyait mind följegyezgették? Nem, mert a többiről, még a Sziléziában járó és a lengyelekkel harczoló Szent Lászlóról sem szólnak semmit.
Nem lehet tehát más oka e följegyzésnek, mint hogy a szerzetesek ezt ott találták az előttük álló régi könyvben, tehát ők is lemásolták s igy a följegyzés sokkal régibb eredetü a XIII. századnál.
Azt sem lehet mondani, hogy e följegyzés az ugynevezett vegyes, magyar-lengyel XIV. századbeli krónikából van készitve, mert e vegyes krónikában nincsen évszám. Megforditva: a vegyes krónika tákolója vette át a kamenczi szerzetes előtt is fekvő régi följegyzésből az Atleydis nevet azért, mert a tőle használt Szent-István-legendában (Hartvik műve első bővitésében), Gyécse fejedelem nejének neve hiányzik. Maga az Atleydis név nagyon beleillik a X. századba, mert a lengyelek a németektől kapták a kereszténységet, már pedig épen abban az időben a németeknél nagyon kedvelt és használt női név volt Adelhaid, Etelheida, latinosan Athelhaidis, Atleydis név._{Thietmar, Chronicon Lib. IV. no. 1.; Liber VII. 49.}* I. Ottó császárnak neje is, az üldöztetéséről, szenvedéseiről és balsorsának jórafordulásáról világhirü Athelhaid, Ethelheid nevet viselt. Nagyon természetes tehát, ha a német térítő Mesco lengyel fejedelem nőtestvérének e keresztnevet adta, kivált, ha valamelyik Ethelhaid nevü német urnő lett a megkeresztelt fejedelemnőnek keresztanyja.
Akármint vizsgáljuk tehát e följegyzésnek eredetét, semmikép sem igazolhatjuk, hogy az kései, Szent-Istvánról egykoru, biztos hireket nem tudó személytől származik. Ellenkezőleg vissza kell mennünk, ha e följegyzések igaz okát és eredetét meg akarjuk lelni, arra az időre, midőn Szent-István még mint élő, hatalmas király foglalkoztatta a német, cseh és lengyel irókat. Ezt követeli a mondatszerkezet is, mert az Chrabry Bogyoszlóról (Boleslavról) mult időben (natus est), Szent-Istvánról jelen időben szól (nascitur). Chrabry Bogyoszló 1025-ben halt meg, Szent István pedig 1038-ban és 1030-ban az egész müvelt világ figyelmét fölkeltő háborut viselt II. Konrád császár ellen. Erre az időtájra, 1025–1038 közé kell tennünk a lengyel krónikákban, illetőleg a kamenczi és heinrichowi évkönyvekben fönmaradt, Szent Istvánról, atyjáról és anyjáról szóló följegyzés eredetét. Akkor pedig a följegyzés szerzője biztos adatokat tudott.
Még inkább el kell fogadnunk a régi (s nem a vegyes) lengyel krónika abbeli adatát, hogy Szent-István anyja lengyel fejedelemnő volt, azért, mert azt Thietmár, a hires merseburgi püspök, Szent Istvánnak kivált lengyel dolgokról jól értesült kortársa, világosan támogatja.
Tudvalevő, hogy Lengyelország fejedelme, I. Meskó (Miecislav), csak felnőtt korában, 966-ban nejének, Dobravka cseh herczegnőnek biztatására tért meg. Világos tehát, hogy Meskó nőtestvére is legalább tizenhárom éves volt a keresztség fölvételekor s igy keresztnevén kivül volt pogány (vagy ha úgy tetszik lengyel) neve is. Ezt tudva, könnyen megérthetjük, hogy midőn Thietmár azt mondja: «Gyécsének (Szent-István atyjának) nejét szlávul Beleknegini, azaz Szépasszonynak (pulchra domina) hivták»,_{U. o. Liber VIII. no. 3.}* akkor nem mond ellen a lengyel krónikákban fönnmaradt, 1030 táján irt följegyzésnek, hanem azt megerősiti. Mert nyilvánvaló, hogy e fejedelemnőnek keresztény neve Atleydis, pogány (lengyel) neve Beleknegina vala. Thietmárnak egyebütt is szokása, hogy a korabeli személyeket nem hivatalos (keresztény), hanem a közhasználatu pogány neveken emlegeti. Igy például Szent-Istvánt is csak Waicnak, Gaudentiust (Szent-Adalbert öcscsét) csak Radimnak irja. Ha pedig Szent-István anyja Beleknegina nevet viselt, bizonyára nem volt magyar, mert az képtelenség, hogy a magyar főurak szláv neveket adtak volna leányaiknak; még nagyobb képtelenség, hogy annyira lenézett, tótnak, azaz rabszolgának nevezett szláv alattvalóiktól adott nevet fölvettek volna s annyira használtak volna, hogy annak hire Merseburgig terjedjen.
Voltak, a kik Thietmárnak Szent-István lengyel anyja mellett szóló bizonyságát azzal akarták elütni, hogy a Beleknegini tulajdonkép velkaknezinat (magna principissa-t) jelent és Szent-István anyjának nem nevét, hanem rangját akarja jelenteni._{Történelmi Tár, 1893. 5–6.}*
De bizonyára nem olvasták át Thietmár művét egészen s igy nem tudták azt, mennyire járatos volt Thietmár az ő korabeli szláv nyelvben,_{V. ö. Chronicon Liber II. 23.; II. 12.; IV. 35.VI. 29., 30.; VII. 44. stb.}* a kik igy bele mernek kontárkodni az ő magyarázatába. Hiszen tudatosan forditja Belekneginit Thietmár «Szépasszonyra» (pulchra domina-ra), mert másutt is e nevet: Belegori, Széphegyre (pulcher mons-ra) magyarázta_{Chronicon Liber VI. nv. 38.}* s az ma is Belgern, nem pedig Velkagora. Szépasszonyt a magyarok is használták női személynév gyanánt_{Kubinyi, A régi magyarok személynevei. 11.}* s valóban, ha nevezhették, mint nevezték is a régiek leányaikat Liliomnak, Gyöngynek, Rózsának, Szeretőnek, nevezhették Belekneginának, Szépasszonynak is.
Van végre Thietmárnak másik adata is arra, hogy Szent-István anyja lengyel fejedelemnő volt s ez minden kétséget eloszlat.
Thietmár nagyon tudja és alkalmazza a különbséget az atyai nagybátya (patruus) és az anyai nagybátya (avunculus) között_{V. ö. Chronicon Lib. VI. 36.; VIII. 5. és különösen Lib. V. 2.}* s ime, az 1018-ban lengyel részen álló Procui urat határozottan Szent-István anyai nagybátyjának (avunculus regis Pannonici) mondja._{U. o. Lib. VIII. 3.}*
Már pedig e Procui név tiszta szláv.
Nem magam, hanem egyik szláv nyelvtudósunk irja: «A Prokui szó Prokuj-nak olvasva_{Pedig másnak nem lehet olvasni s félreértést a szlávul tudó Thietmárról föltenni sem lehet.}* «maradék»-ot jelent. A szláv prok (reliquus) szóból uj képzővel való alakulás. Ezzel az uj-jal sok szerb-horvát (V. ö. Rad, 82. k. 126. 1. Beruj, Blažuj, Boguj, Draguj stb.), cseh (pl. Raduj), lengyel (pl. Mituj, Mstuj, Mszczuj, Sutuj) és orosz (pl. Baluj, Veluj. V. ö. Denkschrift X. 220.) személynév alakult. A Prok (reliquus) egyéb származékai a szlávságban: Proka (Prokič), Prokunja, Prokiesz, Prokoš, Prokša. Idevaló a Procui is, a mint azt már Miklosich is érintette (Denkschriften X. 302.) s előtte Moroškin (Slavjancskij) imenoslov 78., 159. ll.) is gyanitotta. Moroškinnál a 159. lapon az van, hogy orosz forrásokban a XIV–XV. századokban a Prokuj név előfordul.»_{Melich János szives közlése.}*
E Procuit – Prokujt – Thietmár «senior»-nak, azaz előkelő főurnak nevezi s a miket róla mond, az a lengyel fejedelmi család tagjainak történetével nemcsak összefér, hanem egyezik is.
Thietmár művéből tudjuk, hogy 992-ben atyja halála után Chrabry Bogyoszló (Boleslav) mostohaanyját és testvérét elüzte, két főemberét megvakittatta, szóval «hogy csakis egyedül uralkodjék, minden jogot és tisztességet félredobott.»_{Chronicon Liber IV. no. 37.}* Bár nem mondja nyiltan, de mégis a «csakis egyedül uralkodjék» szavakból joggal következtethető, hogy Prokujt is kikergette Lengyelországból. Ennek testvére, Beleknegina (Atleydis) még élt s itt Magyarországon az ország kormányát jóformán kezében tartotta._{Pertz, Mon. Germ. IV. 607.}* Prokuj tehát hazánkba menekült. Hogy 1018 előtt jó darabig itt, Magyarországon élt, az Thietmár 1018-iki elbeszéléséből bizonyos.
1003-ban Chrabry Bogyoszló nemcsak Morvaországot foglalta el, hanem egyuttal hazánk területén is valamelyik, Morvaország felé eső várost (Nyitrát? Trencsént? vagy épen Pozsonyt?) kezére keritette. E miatt is, más ok miatt is Bogyoszló és Szent István ellenfelekké váltak. Prokuj is később valami hibát követett el és Szent-István őt hazánkból kiüzte. Már most Prokuj visszament Lengyelországba és ravasz unokaöcscse kapott rajta. Hogy a Magyarországból elfoglalt város oly férfi kezén legyen, a ki azt Szent-Istvánnak el nem árulhatja, Prokujra bizta annak őrizetét. Azonban Szent-István 1018-ban oly gyorsan és váratlanul csapott Prokujra, hogy ez sebes menekülése közben még nejét sem vihette magával. Aztán mivel nejét nem birta kiváltani, Szent-István földönfutó nagybátyjának visszaadta a nőt, akkoriban ritka nemeslelküséggel: ingyen._{Chronicon Liber VIII. no. 3.}*
Ezt irja Thietmár, de a szokottnál is tömöttebb, sokat összefoglaló nyelvezettel. Azok persze, a kik a Sarolt-féle mesét mindenáron megakarják menteni itt szintén előállanak a hallgató tanukkal s azt mondják: «Thietmár egy szóval sem emliti az István és II. Boleszló, Mieszko fia közt levő közeli rokonságot.»_{Pauler, A magyar nemzet története az Árpád-házi királyok alatt. I. 492.}* De nem veszik észre, hogy Thietmárt az avunculus szó természete és tömöttségre való igyekezete akadályozta a Szent István és Chrabry Bogyoszló közt levő, különben is ellenséges rokonság fölemlitésében. Mert azt irja Thietmár «Procui senior, avunculus regis Pannonici, a suis sedibus ab eodem, ut modo, antea expulsus.» Már most nem irhatta «avunculus regis Pannonici et ducis Poloniorum», mert Procui Chrabry Bogyoszlónak nem volt avunculusa, hanem patruusa. Ha pedig igy irja: «Procui senior, paruus ducis Poloniorum et avunculus regis Pannonici», akkor meg nem irhatja alább röviden: «ab eodem, ut modo, antea expulsus» mert félreértésre adott volna okot s nem lehetett volna biztosan megállapitani, ki s honnan üzte ki Prokujt, Bogyoszló-e vagy Szent István?
Thietmár tehát nem szól arról, a miről könnyen nem szólhatott és szólni nem is volt köteles. Ő Szent-Istvánnak Prokujjal szemben tanusitott, akkorian hallatlan lovagiasságát akarta megörökiteni s erre neki elég volt a Szent-István és Prokuj között levő rokonsági fölemlitése.»_{Kath. Szemle, 1904. 460–62., 523–28.}*
Ezt irtam 1904 elején. Azóta mindig figyelemmel kisértem az esetleg felmerülő uj szempontokat vagy kutfőbirálatokat. Magam is a székelyek eredetének megfejtésén fáradozva, erősebben foglalkoztam a régi magyar történetirók, különösen Kézai birálatával! E birálat egyik eredménye a Szent István anyjára vonatkozó tételt érinti.
Az úgynevezett Nemzeti krónika Kézai művének átalakitásából és kibővitéséből keletkezvén, más és más bővitéseket különböztethetünk meg benne. A legrégibb átalakitás és bővités a Pozsonyi, a második a Budai krónikában maradt fenn._{V. ö. Kaindl: Studien zu den ungarischen Geschichtsquellen. IX–XII. füzet 65–67.}* Az átalakitó és bővitő úgy jár el, hogy a Kézai adataihoz hozzácsatolja nemcsak az altaichi évkönyvek bővebb tudósitásait, hanem Anonymus egyes szavait is. Mutatja ezt röviden e két összehasonlitás:
a)
(A dőlt betükkel szedettek mutatják a Kézai művével való egyezést, a kövér betüsök az Anonymusból átvett részeket.)

Kézai.	Pozsonyi krónika.	Anonymus.
Ex istis ergo capitaneis Arpad, filius Almi, filii Elad, filii Ugec de genere Turul rebus ditior erat et potentior gente. (H. H. Fontes Dom. II. 72.)	Porro Eleud filius Ugek ex filia Eunod ibilia genuit filium, qui nominabatur Almus ab eventu, quia matri eius in somno innotuerat avis, quasi in forma asturis veniens, dum esset gravida et quod de eius utero eggrederetur torrens. (H. H. Fontes Dom. IV. 22.)	Ugec duxit uxorem Eunedubeliani, de qua genuit filium, qui ab eventu divino est nominatus Almus, quia matri eius pregnanti per somnium apparuit divina visio in forma asturis, que quasi veniens eam gravidavit. Et innotuit ei, quod de utero eius egrederetur torrens. (H. H. Fontes Dom. II. 5.)

b)

Kézai.	Budai krónika.	Anonymus.
Tempore item alio per forum Julii intrant Lombardiam, ubi Luitardum, Vercellane civitatis epistopum, imperatoris Caroli consiliarium fidissimum, occidentes ex ipsius ecclesia thesaurum maximum rapuerunt.(H. H. Fontes Dom. II. 73–74.)	Postquam autem memorata regna devicerunt, per forum Julii usque in marchiam Longobardiae intraverunt, ubi civitatem Paduam igne et gladio consumpserunt. Ex hinc intrantes Longobardiam Lyuthardum, Vercelline civitatis episcopum, imperatoris Caroli, consiliarium fidissimum occidentes ex ipsius ecclesia thesaurum maximum rapuerunt. (H. H. Fontes Dom. III. 38.)	Et per forum Julii in marchiam Lombardiaevenerunt, ubi civitatem Paduam cedibus et incendiis et gladio et rapinis magnis crudeliter devastaverunt. Ex hinc intrantes Lombardiam multa mala facere ceperunt... Tunc Lutuardus episcopus Vercellensis ecclesić vir nominatissimus, Caroli minoris condam imperatoris familiarissimus amicus ac fidelissimus a secreto hoc audito assumptis secum opibus atque in comparabilibus thesauris ... inscius super Hungaros incidit et mox ab eis captus interficitur. (H. H. Fontes Dom. II. 46–47.)

Igy mutatónak elég e két hely annak igazolására, hogy a Pozsonyi és a Budai krónikák készitői Kézai művét követik ugyan nyomról-nyomra, de ha valami akad Anonymus művében, a mit könnyedén beleszőhetnek Kézai művébe, azt beleteszik. Igy van ez Szent-István származásának előadásánál is. Látható ez ezen egybevetésből:

Kézai.	Pozsonyi krónika.	Anonymus.
Anno vero Dominice incarnationis DCCCCLXVII. Geicha Dux divinto premonitus oraculo genuit sunctum regem Stephanum. Mihal vero frater Geicha genuit Wazul et Zar Ladislaum. At rex Stephanus plures quidem filius genuit, sed super omnes unum genuit Emericum nomine, Deo et hominibus honorabilem. (H. H. Fontes Dom. II. 77.)	Porro Toxum genuit Geicham et Michaelem. Michael vero genuit Calvum Latislaum et Wazul. Geicha vero divino premortitus oraculo genuit Sanctum Stephanum ex Sarolt filia Gyula anno Dominice incarnationis DCCCCLXIX. Atrex Stephanus plures genuit filios, sed inter alios genuit Emericum Deo et hominibus honorabilem. (H. H. Fontes Dom. IV. 29.)	Geula genuit duas filias, quarum una vocatur Carold et altera Saroltu. Et Sarolt fuit mater sancti Stephani. (H. H. Fontes Dom.) II. 25)

Tehát, a mint egyebütt, akként itt is Kézai mondatait alakitja át a Pozsonyi krónika készitője 103azért, hogy az előzőleg emlitett Taksonyhoz jobban hozzáfüzze. Ekkor egyuttal beletoldja, a mit a Névtelen jegyző könyvében olvasott, de Kézainál hiányzott, hogy Sarolt volt Szent István anyja.
A Budai krónikának nevezett könyvek készitője még figyelmesebben olvasta át a Névtelen jegyző müvét és azért ő a legyőzött Gyulát nem mondja Szent-István avunculusának, – a mint hogy a Névtelen meséje szerint nem is lett volna az – hanem csak proavunculus-ának.
A két látszólagos magyar tanu ekként leolvad egy tanura. Még pedig milyen tanura!? Olyanra, a ki Szerencset a szerelemtől származtatja, a ki az 1015 után keletkezett Gács és Lodomeria fejedelemségeket 988-ban már fennállóknak meséli stb. stb.
Egyszóval, hiába hivatkozunk nagy büszkén hazai forrásainkra! Nincs hazai, szavahihető és Szent István anyjáról beszélő forrásunk! S a mint nem szabad Álmost megtenni a honfoglaló magyarok vezérének, bármennyire hirdeti is azt a Névtelen, mert az egykoru hiteles, görög kutfők szerint Árpád volt a honfoglaló fejedelem, épen úgy nem szabad Szent-István anyjának megtenni Saroltot, mert az egykoru, hiteles lengyel kutfők szerint Beleknegina (= Atleydis) volt az.
Gondolkoztam továbbá azon nehézségek felett is, a melyeket Nagy Géza a lengyel kutfők ellen felsorol és úgy látom, hogy azokat nagyon egyszerüen meg lehet szüntetni. Még azt is nagyon könnyen meg lehet magyarázni, miért nem emliti Thietmár a Szent-István és Chrabry Bogyoszló közt levő rokonságot egy árva szóval sem.
Ez egyszerü dolog pedig abban áll, hogy ne következtessünk többet a lengyel kutfők szavaiból, mint a mennyi benne van. A lengyel kutfők sohasem mondják, hogy Beleknegina (Atleydis) I. Mieskónak «carnalis et uterina soror»-a, vagyis édestestvére volt. Csupán csak «soror»-nak irja, már pedig ez nagyon gyakran csak unokatestvért jelent. Ha igy értelmezzük a «soror»-t, akkor mindjárt igy alakul a magyar király és a lengyel fejedelmi család közt a rokonság:

N.; Zenomisl; I. Mieskó † 992., Dombrovka (996).; N.; Beleknegina 973–996., Gyécse; Prokuj 992–1018., N. 1003.; I. Bogyoszló *967, †1025; I. István *975.† 1038.; N. 1003; N. 1003; II. Mieskó *988, †1034, Richenza (1013).; Imre *1007, † 1031, II. Mieskó leánya (1028); N. leány *1014–1031; Kázmér *1015, † 1058;

Igy egyszerre megszünik minden nehézség. Prokuj nem volt Bogyoszlónak sem avunculusa, sem patruusa és igy Thietmár nem irhatta őt annak. Mivel továbbá I. Bogyoszló és Szent-István nem közeli rokonok, hanem csak másodunokatestvérek voltak és Thietmár korában az ellenségeskedés miatt nem tartották az atyafiságot, Thietmár ezt sem tartá érdemesnek feljegyzésre.
Nem emlitettem 1904-ben, de ha már ujra kénytelen vagyok felszólalni, felsorolok Thietmár könyvéből még egy olyan adatot, a mely Szent-István anyjára szintén tájékoztatást nyujt.
Melich János nemrégiben bebizonyitotta, hogy a magyar nyelvben és helyesirásban a XIII. század folyamán «bizonyos ragokban és szórészekben zártabb hangu fejlődés állott be», úgy hogy, a mit a XIII–XIV. századokban «o» betüvel irnak, a XI–XII. századokban «a» val jelölik (pl. XI. században Achtin, XIII. században Ochtun, Balatyn-Bolotun, Achszin-Ochszin. L. Nyelvtudományi Közlemények XXXV. k. 114–26.). Ez Thietmár hangjelölésénél is bebizonyul. Ő is gyakran ir «a»-t ott, a hol a későbbi nyelvemlékek «o»-t használnak. Pl. Magontia_{Chronicon Liber II. no. 6.}* később Moguntia; Langobardia_{U. o. II. 7.}* később Longobardia, Abotriti_{U. o. VIII. 4.}* később Obotriti. Ha e hangjelölést Szent-Istvánnak Thietmártól emlitett nevére, Waicra alkalmazzuk, akkor a későbbi Woic, Vojk nevet nyerjük és egyszerre látjuk, hogy ez tiszta szláv, a szlávoktól még a XIII. században is nagyon kedvelt szláv név. Nem is csoda, ha kedvelték, mert hiszen e szó annyit tesz, mint vitéz harczos. Nem szükséges tehát messze kalandozni a Waic név megfejtése végett, hanem el kell fogadni az egyszerü, természetes megfejtést, a melyet Thietmár helyesirása önként kinál. Nyilvánvaló azonban az is, hogy Szent-István szláv személynevet csak úgy nyerhetett, ha anyja szláv nő vala.
Mindent összevéve tehát a dolog úgy áll, hogy Szent-István anyjára vonatkozólag a Névtelen jegyző nem érdemel hitelt; a XIV. századbeli krónikák pedig csak az ő tudósitását ismétlik.
A lengyel krónikának azon tudósitása, hogy Szent István anyja a lengyel fejedelemnek, I. Mieskónak (unoka) testvére Atleydis vala, biztos. Kétségtelenné teszi ugyanis e tudósitást az egykoru, jól értesült Thietmár merseburgi püspök a) azzal, hogy Szent István anyját, Belekneginának nevezi, a mi nem lehet más, mint Atleydisnak lengyel személy (pogány) neve, b) még inkább azzal, hogy Szent István anyai nagybátyjául Prokuj nevü előkelő, lengyel főurat irja.
Ki merné Thietmárt, a Szent Istvánnal egykoru, lelkiismeretes, tudós püspököt a két századdal később élő Névtelen jegyzővel Szent-István korára nézve egy sorba állitani? Ki merné – a mi még rosszabb volna – a Névtelen jegyzőt Thietmárnál még többre is becsülni? A ki ismeri Thietmár lelkiismeretességét és a korabeli szláv nyelvben való jártasságát; a ki tudja, hogy az eredeti, Thietmártól sajátkezüleg irt vagy javitott és átolvasott kézirat ma is megvan_{Migne, Patrologia Latina CXXXIX. 1178. 1.}* s abban Procui és Beleknegina nevek olvashatók, bizonyára eldobja a Névtelen jegyzőt s a lengyel krónikák becses, hazánk külföldi összeköttetéseinek megfelelő tudósitását fogja igaznak tartani.
Ennélfogva annak, a ki a történeti igazságot s nem a nemzeti hiuságot keresi, el kell fogadnia, hogy Szent István anyja nem magyar nő, nem Sarolt, hanem Beleknegina-Atleydis lengyel fejedelemnő vala.
Már most e biztos adatokkal és erős lábon álló következtetésekkel szemben Nagy Géza úr azon, elismerem, egészen uj hozzávetéssel áll elő, hogy Atleydis tulajdonképen Mihálynak, Szent István nagybátyjának volt neje. Azonban e hozzávetés semmit sem ér, mert nem idéz egykoru vagy egykoruak irásából meritő tanukat, hanem csak némely, későbbi személynevekből utólag következtet.
Nevezetesen sokat épit arra, hogy Mihály leszármazói közül többen szláv személynevet viselnek és I. András egyik lányát a cseh források Adelhaid néven emlegetik. De nem veszi észre vagy nem akarja észrevenni a következőket: a) Mihály egyik fiának neve Vászolynak olvasandó és igy nem szláv! Ennek a Venczel névvel való egyeztetése képtelenség._{V. ö. Magyar Nyelv, 1905. 132., 184., 309.}* b) Mihály másik fiának volt magyar személyneve is: Szár. Ez épen úgy nem volt mellékneve e magyar fejedelemfinek, mint nem mellékneve, hanem személyneve volt Szár azon magyar urnak, a ki a fejérmegyei Szár falut alapitotta. c) Nem veszi észre, hogy Szent-István nagybátyjának unokái közül egyik Béla, másik Levente nevet visel, már pedig épen az ő állitása szerint Béla török eredetü, s a Levente szintén nem szláv. Tehát a négy unoka közül csak egy visel szláv nevet, de azt sem születésétől kezdve, hanem csak utólag vette fel! d) Nem veszi figyelembe, hogy a leányok férjhezmenetelekor gyakran neveket változtatnak (Piroska-Iréne, Ágnes-Anna stb.), tehát abból, hogy a csehek I. András leányát Adelhaidnak nevezték, nem következik az, hogy lánykorában is úgy hivták.
Szappanbuborék tehát Nagy Gézának csupán személynevekből (és pedig kései és jórészt 1037 után felvett személynevekből) egykoru tanuk bizonysága nélkül szőtt fejtegetése. Az első erős lehelet szétrepeszti azt, bármily csillogó volt! Mily szörnyü tévedés volna, ha valaki Toldy Ferencznek 1828 táján felvett vezetéknevéből és fiainak, István, László keresztnevéből azt következtetné, hogy Toldy Ferencz anyja magyar asszony volt, holott Thallherr Jozefinnek nevezték és nem is tudott magyarul!
II. Áttérek már most azon vitás tételre, ki volt I. András királynak és testvérének atyja? Előre bocsátom, hogy értem, de nem helyeslem, hogy a XIII–XIV. századbeli magyar irók műveit krónikáknak neveztük s rájuk egyszerüen «krónikáink» névvel hivatkozunk. Nekünk tulajdonképen krónikáink nincsenek. Krónika, mint a név is mutatja, az, ha valaki évrendben, lehetőleg egykorulag jegyzi fel az eseményeket. Sajnos, csak egy ilyen történeti emlékkel birunk s ez a Pray-codexben foglalt «Annales Posonienses»-nek, vagy «Adnotationes chronologicć»-nek nevezett krónika. A többi történeti emlék vagy életrajz, vagy királyi névsor (nemzedékrend, genealogia), vagy rendszeres történet. Maga Anonymus munkája, továbbá Kézai Simon könyve és ennek kibővitései a Pozsonyi, Budai, Képes (helytelenül) krónikának nevezett könyvek mind rendszeres, felosztásos, nem saját tapasztalataikat, hanem mások feljegyzéseit gyüjtő, biráló művek.
Tehát nem igazi krónikákban, hanem két XIII. századbeli történetirónak művében fordul elő, hogy I. András, Béla és Levente Szár Lászlónak voltak a fiai. E történetirók Anonymus és Kézai Simon. A XIV. századbeli történetirók már mind Kézai szavait veszik át és igy nem önálló tanuk.
Ezekkel szemben állanak a Zágrábi és Váradi krónikáknak nevezett történeti emlékek, a melyek nem egyebek, mint királyi névsorok. A királyok nevei és uralkodásuk tartama, uralkodásuk éveinek száma vannak benne szárazon felsorolva. Hozzájuk csatlakozik azonban Szent-Gellért életirata is. Ezek Andrást és testvéreit Vászoly fiainak irják.
Ily ellentétes hiradások mellett megint csak úgy találhatjuk meg a valót, ha megvizsgáljuk a történeti emlékeknek értékét, nevezetesen azt, hogy jó forrásból meritettek-e?
Mind Anonymus, mind Kézai királyi jegyzők voltak. Épen ezt tartotta Pauler döntő bizonyitéknak. Mert, ugymond, ezek ezt csak tudhatták a királyi ház genealogiáját. De ha kérdjük, honnan tudhatták? azt kell felelnünk, hogy a XIII. században XI. századbeli, családi leszármazást csakis irásból tudhattak, mert a családoknak emlékezete sem ér feljebb négy iznél. Ha pedig vizsgáljuk, miféle tudásból meritették tudásukat, mind Kézai, mind Alberich művéből kitünik, hogy volt egy, a XII. század elején készült királyi névsor vagy genealogia s ők, azt használták. Már most nem vonjuk kétségbe sem Anonymusnak, sem Kézainak jóhiszemüségét, elfogadjuk, hogy ők e királyi, névsorban úgy olvasták, a mint leirták, de magának a XII. század elején élt névsorkészitőnek jólértesültsége nem áll minden kétségen kivül, mert hiszen ő is 60–70 évvel később élt. Azonkivül sokszor egy kis tollhiba száz meg száz embert tévedésbe vezethet. Nézzük csak az ugynevezett Müncheni krónikát, helyesebben kivonatot. Ez világosan a Bécsi képes krónikát fogja rövidre s mégis Mihályt teszi meg Szent-István atyjának, ellenben Gyécsét Szent-István nagybátyjának._{H. H. Fontes Dom. III. 224.}* Tegyük fel, hogy a XIII. század elején élt névsorkészitő is megbotlott! Akkoriban nem voltak más történeti könyvek, hogy a botlást máshonnan mindjárt kijavitsák, azonkivül nem volt ellenőrző nyilvánosság. Ha aztán e névsor- vagy genealogia-készitő e királyi névsort a királyi kápolnába eltette, akkor az pár év mulva hivatalos tekintélyre emelkedett és nem csodálhatjuk, ha a királyi jegyzők később erősen ragaszkodtak hozzá. Megértjük méltatlankodásukat, ha valaki mást mert állitani, mint a mi a királyi kápolna hivatalos névsorában irva volt, de mivel nekünk más tudósitásaink is vannak, az utóbb hivatalossá vált névsort is birálat alá vesszük.
Más királyi névsor volt az, a mely a székes káptalanokban őriztetett és időnkint kiegészittetett. Ebben I. András atyjául határozottan Vászoly van megnevezve._{Megjegyezzük, hogy a Váradi krónika ellen több kifogást tettek azelőtt, de igaztalanul, mert Batthyány nagyon hibásan nyomtatta le. Mátyás Fl., a kinek kiadásából Nagy Géza ur idézi e krónikának hivott királyi névsort, e hibákat csak részben javitotta ki. A legrégibb, fönmaradt kézirat után hibátlanul Bunyitay Vincze adta ki: A váradi káptalan legrégibb statutumai. 1886. 8–14. 11. Ebbő1 kitünik, hogy a megrótt hibák tulajdonképen csak sajtóhibák!}*
A káptalanoknál őrzött királyi névsor nagyobb hitelre tarthat számot, mint a királyi kanczellária használatára készült. Már maga az, hogy a káptalanok állandóbb testületek voltak mint a királyi kápolna igazgatósága és később a királyi kanczellária hivatalnoki kara, emeli tekintélyét. Gondoljunk csak arra, hogy például Szent-László halála után, vagy az 1161–63. évek nagy kavarodásaiban micsoda változások történtek a királyi hivatalokban és igy a királyi kápolnánál és a kanczelláriánál is!
A káptalanoknál őrzött királyi névsorok teljesebbek, mint az Alberich és Kézai műveiben fönmaradtak. Ez arra mutat, hogy előállitójuk vagy egykoru volt, vagy jobb értesüléssel birt. Vegyük még hozzá, hogy a káptalani olvasó kanonok, a ki ezt a királyi névsort készitette, illetőleg kiegészitette, azoknak adatait a nekrologiumokból ellenőrizhette. Ha például I. András vagy Béla atyja lelki nyugalmáért egy-egy alapitványt tett Esztergomban vagy Kalocsán, akkor ezek neve belekerült a kimutatásba, köznéven táblába, mint a kiért az év bizonyos napján, a szent misét mondani kellett. E kimutatás vagy tábla azután mindig biztos, tagadhatatlan emlék volt a nemzedékrend vagy királyi névsor igazolására, esetleg kijavitására.
Ha már e körülmények is arra utalnak, hogy I. András atyjára nézve jobban hitelt adjunk a káptalanoknál őrzött királyi névsornak, még inkább arra kényszeritenek az egykoru tanuk.
Ilyen tanu pedig először is Szent-Gellért életirója. Ez 1054. után, de még Szent László király előtt irta meg művét és igy teljesen egykoru volt I. Andrással. E tanut a XIV. század elején a Budai krónika készitője oly nagyra becsüli, hogy az ő szavaira megváltoztatta Kézai művét. Azt irta például Kézai, hogy 1046-ban a magyarok mind a három Árpádfit hazánkba hivták és ezek mind a hárman mindjárt bejöttek és «tunc tres fratres Albensem ingressi civitatem» bevonultak Fejérvárra._{H. H. Fontes D. II. 83.}* Ellenben a Budai krónika szerzője Szent-Gellért irata nyomán már azt mondja, hogy csak Andrást és Leventét hivták be a magyarok 1046-ban, Béla azonban csak három év mulva jött hazánkba. Átveszi azonkivül Gellért életrajzából az összes országos eseményeket. Elismeri tehát a XIV. század elején élő történetiró Gellért életiratának hitelét s csak Kézainak erős kifakadása azok ellen, a kik Vászoly házasságából hamis következtetéseket vontak le, akadályozta abban, hogy András leszármazását Szent Gellért életirata szerint ki ne javitsa és I. András atyjául Vászolyt ne tegye.
Bármily kétségtelen, hogy Gellért életirója a XI. században élt, bármily élénk, az egykoruak részletes ismeretével irt az ő előadása, mégis tekintetbe veszem, hogy Szent Gellért életirata csak a XIV. századbeli másolatban van meg, tehát esetleg közbetoldással eléktelenitett lehet.
Vajjon az esetleg belekerült betoldások vonatkoztak-e András leszármazásának megváltoztatására? Nem vonatkoztak. Mutatja ezt a következő körülmény.
A XIV. század elején a hivatalos történetirás már megállapodott I. Andrásnak Szár Lászlótól való leszármazásában, s ennélfogva nem hihető, hogy a XIV. századbeli bővitő ilyen, a hivatalos meggyőződéssel ellenkező adatot szurna közbe.
De hogy minden Szent-Gellért életirata és a káptalanoknál őrzött királyi névsor ellen irányuló aggodalmat megszüntessünk, idézünk olyan külföldi irót, a kinek kézirata a XI. századból származik, tehát még utólagos közbetoldásról sem lehet szó! András származása iránt teljesen elfogulatlan iró, az altaichi évkönyvek egykoru készitője, azt mondja: «Stephanus bonć memorić avunculus ipsius (Petri regis), cum filius eius, patre superstite, esset mortuus, quoniam alium non habuit filium, hunc fecit adoptivum, ipsumque regni heredem locavit. Filium fratris sui digniorem regno, quia hoc non consensit, cecavit, et parvulos eiusdem exilio relegavit.»_{Mon. Germ. S.S. XX. 794.}*
Nyilvánvaló ebből, hogy annak az Árpádfinak, a kit megvakitottak, több fia volt, tehát vagy nem Vászolyt vakitották meg, hanem Szár Lászlót, vagy András, Béla és Levente, Vászoly fiai voltak.
Röviden tehát úgy áll a dolog: azt, hogy Andrásnak és testvérének atyja Vászoly volt, tanusitja három egymástól távol álló iró, azt, hogy Szár László volt, csak kettő. Az előbbi három közül kettő egykoru, XI. században élő, szavahihető, érdektelen iró az utóbbi kettő csak a XIII. században élő és csak kései hallomásokból meg irásokból dolgozó iró.
Azt hiszem nem nehéz a választás. Minden elfogulatlan történetbuvár inkább hitelt fog adni az egykoru, biztos értesültséggel biró iróknak, mint a XIII. századbeli, jórészt másokra szoruló, bár jóhiszemü szerzőknek. Nem azt kell itt nézni, ki az irók közül magyar, hanem ki tudott valamit, mert ha rossz szülő az olyan, ki gyermeke hibáját legyezgeti, a helyett, hogy kijavitaná, rossz magyar történetiró az is, a ki a XIII. századbeli történetiróknak tévedéseit terjeszti, a helyett, hogy kiigazitaná!
Nagy Géza ez ügyben megint légvárakat épit és egy teljesen jelentéktelen körülménynek szánja a döntést, annak t. i. hogy «mindjárt Béla a László nevet adta második fiának. Ha Béla Vazul fia lett volna s nem Szár Lászlóé, bizonyára inkább atyja nevét választotta volna a nagybátyjáé helyett.»_{Turul 1906. 64.}*
A történetbuvár azonban e körülményt is megvizsgálja és azt kérdi: ismerjük-e I. Béla összes gyermekeit! Ismerjük-e azokat is, akik már kiskorukban elhaltak? Sajnos, azt kell felelnünk, hogy nem. Később, a XII. század elején jegyezték fel, hogy Bélának három fia volt, már tudniillik olyanok, a kik nagy kort értek és igy az ország sorsára befolyással birtak! Ha futólag nézzük az I. Károly fiairól szóló adatokat, úgy látjuk, hogy László, Lajos, András és István nevü fiai voltak. Ebből tehát azt következtethetnők, hogy I. Károly atyja nem Károly nevet viselt, mert hiszen egyik fiának sem adott ily nevet! De mekkorát tévednénk ily okoskodással! Ha pontosan utána nézünk, az egykoru följegyzésekben azt találjuk, hogy mindjárt első, korán elhalt fiát Károlynak kereszteltette!_{H. H. Fontes D. III. 119.}* Tegyük fel, a mint ez I. Bélánál is nagyon könnyen feltehető, hogy 1042–46-ban született három fia közül az elsőt Gyécsének, a másodikat II. Vászolynak, a harmadikat Lászlónak nevezte el. Ha már most az 1044 táján született és Vászolynak elnevezett gyermek utóbb, 4–5 éves korában meghalt, nagyon természetes, hogy maradt Bélának László nevü fia, noha Szár László nem volt az ő atyja, ellenben Vászoly nevü fiáról nincsen emlékezet, mert nem ért el nagy kort. De meg azt is fel lehet tenni szintén nagyon könnyen, hogy Béla atyjának borzalmas sorsára gondolva, nem merte egyik fiát sem Vászolynak nevezni, nehogy annak szerencsétlensége névutódjára is rászakadjon! Hogy mennyire nem lehet az utólag adott nevekből az atyára következtetni, épen Béla eljárása mutatja, mert hiszen pl. neki Gyécse fejedelem semmikép sem volt nagybátyja és mégis első fiát Gyécsének nevezte el!
Ezzel aztán az András atyjáról szóló vita is be volna fejezve. De hogy mennyire óvatosnak kell lennünk a XIV. századbeli krónikáknak nevezett történeti művek használatában, arra akarok még egy példát emliteni. Azt állitja Nagy Géza, hogy Szár László: «Vazulnak bátyja volt, mert a krónika Mihály fiai közt előbb emliti Vazulnál.»_{Turul 1906. 65.}* Csakhogy a krónikák kutforrása, Kézai műve épen megforditva azt mondja: «Mihal vero genuit Vazul et Zar Ladislaum.»_{H. H. Fontes. Dom. II. 77.}* Már pedig nem a későbbi tóditásokat, forditásokat és ferditéseket, hanem az eredeti kutforrást kell tekintetbe vennünk. Ebből pedig épen az következik, hogy a Kézai előtt levő királyi névsorban Vászoly állott elől mint idősebb és csak a XIV. századbeli történetirók okoskodása az, hogy hátrább tették Vászolyt és előbbre Szár Lászlót. Hátrább tették pedig Vászolyt azért, mert az egyuttal ráfogott «iuvenilis lascivia»-val akarták mentegetni Szent István azon tettét, hogy Vászolyt Nyitrán börtönbe csukatta. Kézai még semmit sem olvasott a «iuvenilis lascivia»-ról. Ő még azt a hibát sem követi el, hogy Szár Lászlót Szent István patruusának nevezze ki. Ez már mind csak a XIV. századbeli történetirók tóditása, mert hiába, a tévedés csak tévedéseket szülhet!
Helytelen tehát Nagy Géza urnak azon következtetése is, hogy Szár László 1038-ban már nem volt életben és hogy ennélfogva Szent István 1042-ben emlitett fratruelis e Szár Lászlónak fia Boleszlo (Bonizulo) lenne._{Turul 1906. 65.}* Ellenkezőleg, mivel az altaichi évkönyvek világosan mondják, hogy Vászoly fiai számüzetésükkor kiskoruak (parvuli) voltak s igy Szár László fia sem lehetett valami idős, tekintélyes ember, csakis Szár László lehetett azon Csehországban bujdosó Árpádfi, a kit a német császár az 1042-ben meghóditott északnyugati kilencz város fejedelmévé tett, de a kit Aba nemsokára ismét Csehországba kergetett vissza. Csakis ez, nem egy kiskoru lehetett oly barátságban a cseh Bratiszló (Boroszló) herczeggel, hogy ez, a császárnál érdekében közbenjárt s kivitte, hogy a kilencz város kormányzását rnegkapja._{Mon. Germ. SS. IV., 124. XX. 798.}*
III. Hogy miért nevezi az altaichi évkönyv irója kiskoruaknak, kicsinyeknek, «parvuli»-knak a megvakitott Árpádfinak fiait? azt eddigelé nem értettük meg tökéletesen. Én «Szent-István élete» czimü művemben már próbáltam magyarázni a Szent-István és Vászoly közt levő nagy korkülönbséget, de a XIV. századbeli, krónikáknak nevezett történeti könyvek hatása alól magam sem tudtam egészen felszabadulni (mint a hogy a többi magyar történetirók sem). E miatt aztán eddig én sem találtam meg a valódi okot, valamint annak okát sem találtam meg, hogy miért idegenkedett annyira Szent István az ő fiágon való atyafiaitól?
Ujra összevetettem tehát az összes adatokat és a következő uj eredményekre jutottam. Szememre hányja Nagy Géza, hogy ráerőszakolom a hildesheimi évkönyvek 1000–1022 közti irójára, hogy az avunculus szót nem klaszszikus, hanem középkori értelemben használta._{Turul 1906. 55.}*
Hát jóváteszem hibámat és elismerem, hogy a hildesheimi évkönyvek irója helyesen használta az avunculus szót és igy 1003-ban Szent István anyai nagybátyját győzte le, azt fogta el nejével és két fiával együtt._{Mon. Germ. SS. III. 92.}*
Elismerem tehát, hogy latinul tudott, még pedig jól tudott és igy az avunculust a patruussal össze sem téveszthette. Elismerem ekként azt is, hogy Szent-Istvánnak azon nagybátyja, a kit nejével és két fiával együtt fogott el, nem okvetlenül egy személy az ő atyai nagybátyjával, Mihálylyal, mert hiszen anyai nagybátyjának is épen úgy lehetett 1003-ban neje és két fia, mint az atyainak.
Csakhogy már most kényszeritve lévén arra, hogy a hildesheimi évkönyv irójának rövid tudósitását a többi biztos történeti adatokkal összeegyeztessem, tovább megyek és vizsgálat alá veszem az évkönyviró azon szavait, a hol nem élhetett olyan szabatos meghatározással azért, mert nem tudott magyarul. «rex Julus»-nak nevezi az évkönyviró az 1003-ban legyőzött anyai nagybátyját. A rex szón nincsen mit felakadnunk. A középkori irók nagyon bőven bántak e szóval. Adalbert, II. Henrik irója például a 955-iki magyar sereg két vezérét, Lélt és Súrt «reges eorum»-nak nevezi._{Mon. Germ. IV. 972.}* Hasonlóképen teszi Szent-Ulrik életirója._{U. o. 402.}* De már a Julus szónál méltán megállapodhatunk és kérdezhetjük, személynevet akart-e ez jelenteni? Kérdezhetjük annál is inkább, mert nagyon jól tudjuk, hogy ebben a korban a Gyula szó a fejedelem után az első hivatalt, a hadvezérséget jelentette. Valamint tehát a 955-iki hadjáratleirónál a rex szó a seregnek vezérét jelentette, épen úgy a hildesheimi évkönyviró a rex szóval tulajdonképen csak a gyula-hivatalt értelmezte és a Julussal nem a győzött személyt, hanem a hivatalt jelezte.
Csakhogy ha az 1003-ban legyőzött nagybátyának csak a hivatala volt gyula, mi volt akkor a személyneve?
Előre bocsátom, bár talán ennek olvasására némelyeknek a hajuk szála égbe mered, hogy nincs benne semmi hogy lehetetlenség a XI. század elején az ország első hivatalát idegen kapja meg. Hiszen 1038-ban idegen kapta meg a királyi trónt!
Előrebocsátom még azt is, hogy a mint tudva van, Szent-István koronázása előtt óriási belháboru dult hazánkban és annak leverésében idegenek is segitették Szent-Istvánt. Méltán következtethetjük ebből, hogy 999–1003 közt már nem csupa szinmagyar ült a magyar hivatalokban.
Mindezt figyelembe véve nem oly különös abbeli állitásom, hogy Szent István 1003-ban legyőzött anyai nagybátyjának személyneve nem volt más, mint Prokuj és igy a hildesheimi évkönyvben emlitett avunculus és a Thietmártól megnevezett avunculus egy személy.
Természetes, hogy ezt nem állitanám, ha nem tudnám bizonyitani egykoru, jól értesült tanuval, még pedig magával Thietmár merseburgi püspökkel.
Tegyük csak még egyszer szemünk elé Thietmárnak a magyar király nagybátyjáról szóló hires tudósitását: «Et nunc de hiis ista dixisse sufficiat, quia de prefati ducis (Bolizlavi) infortanin res quedam narranda restat.
Habuit hic quandam urbem in confinio regni suimet et Ungariorum vitam, cuius erat custos Procui senior, avunculus regis Pannonici, a suis sedibus ab eodem, ut modo, antea expulsus. Qui cum uxorem suam a captivitate non posset absolvere, gratuitu nepotis sui, quamvis inimici, suscepit eam ex munere. Nunquam audivi aliquem, qui tantum parceret victis et ob hoc in civitate superius memorata, sicut in cćteris sedulam Deus eidem concessit victoriam.»_{Chronicon Liber. VIII. no. 3. Pertz: Mon. Germ. S. S. III. 862.}*
Előbb, mint fentebb is látható, e helyet igy értelmeztem: «1018-ban oly gyorsan és váratlanul csapott Szent István Prokujra, hogy ez sebes menekülése közben még nejét sem vihette magával s mivel ki nem válthatta, Szent István ingyen adta vissza neki nejét.»
Azonban jobban megfigyelve Thietmár mondatát, úgy látom, hogy tuloztam és 1018-ra tettem Prokuj nejének fogságba ejtését is, pedig az nem akkor történt. 1018-ban Prokuj valami jelentékeny várat őrzött, mert Thietmár ezt urbsnak nevezi. Ezt bajos volt meglepni és igy Prokuj nejének fogságba ejtését is bajos a sebes menekülésnek tulajdonitani. Maga a mondatszerkezet is másra mutat. Prokuj nejének fogságát Thietmár az «antea expulsus» szavakhoz kapcsolja. Továbbá Thietmár Szent-István sürü győzelmeit (sedula victoria) nagybátyjával szemben tanusitott nemeslelküségnek tulajdonitja. E sürü győzelmek tehát Prokuj nejének szabadonbocsátása után következtek be. Ámde ezek alatt Thietmár nem értette és nem érthette az 1018 után aratott győzelmeket, mert hisz ő maga is 1018 deczember 1-én meghalt. Igy tehát sürü győzelmek 1018 előtt, a szabadonbocsátás még előbb történtek.
Ha pedig Prokuj nejének fogságba ejtése nem 1018-ban, hanem jóval ezelőtt Prokuj első legyőzetése alkalmával történt, akkor azt 1003-ra kell tenni és a hildesheimi évkönyviró tudósitását, a ki szintén beszél a legyőzött rex Julus nejének elfogásáról, Prokujra kell vonatkoztatni.
E szerint Prokujnak pályafutása a külföldi egykoru kutforrások szerint igy alakul:
997-ben Magyarországba jön és unokaöcscse érdekében a föllázadt magyarok ellen harczol. Ezért 997-ben vagy 998 táján a gyula-i hivatalt és egy országrész (Dunáninnen?) kormányát kapja (olyan minőségben, mint később az erdélyi vajda). 1003 áprilisban Chrabry Bogyoszló elfoglalja Cseh- és Morvaországot és Prokuj vele szövetkezik. Szent-István ezért Prokujt megtámadja. Prokuj Szent-Istvánnal szemben csatát veszt, nejével és két fiával fogságba került. Később vagy békekötés, vagy szökés utján a fogságból kiszabadul és Bogyoszló őt kárpótlásul a Morva vagy Vág folyó mentén Magyarországból elfoglalt vár kormányzásával bizza meg. 1004–5 táján nejét unokaöcscse (nepos) nemeslelküségből visszakapja (fiai kezesekül visszamaradnak). 1018-ban a várat is elveszti és a lengyelek hazánkból végkép kiszorulnak.
Ezen oly természetes és Magyarország 997–1025 helyzetével, külföldi összeköttetésével annyira egybevágó pályafutásról azonban a XIII. századbeli történetirók semmit sem tudtak. Ők csak azt olvasták az altaichi évkönyvekből (mert mint már emlitém, a hildesheimi évkönyviró adatait csak innen, átiratból ismerték), hogy 1003-ban (hibásan 1002-ben) Szent István elfogta rex Julus nevü nagybátyját (avunculus). Nosza tehát először is eltagadák Julustól a rex titulust, mert hisz az a XIII. században csakis koronás királyt illetett meg, azután pedig mivel már nem tudták, hogy a gyula szó hivatalt jelent, a Julus-ból csináltak Gyula személynevet. A Budai krónika készitője megtette őt «herczegnek» és ekkor keresni kellett neki országrészt, a hol uralkodjék? Erre legczélszerübbnek találták az 1091 óta külön vajda alatt álló Erdély tartományt, nem tudva azt, hogy csak 1003 után kezdte annak egy részét elfoglalni Szent-István. Igy született meg csupa félreértésből Gyula vezérnek meséje s mivel lányát is meg kellett nevezni, a Névtelen azzal is hamar készen volt, elnevezte Saroltnak!
Csakhogy ha az 1003-iki háboru: nem magyar származásu főur, hanem Prokuj ellen folyt, mikor történt az összeveszés és döntő küzdelem Szent-István és a fiágon való atyafiak között? Kivált mikor történt az összeütközés Szent István és azon Árpádfi között, a kinek csupán keresztény, Mihály nevét ismerjük? Mert hogy Szent-István és legközelebbi atyafia közt régi és nagy okból származó egyenetlenség volt, az az eseményekből világos.
Ennek megértésére először is tartsuk szem előtt, hogy az Árpádok fejedelmi családjánál a trónörökösödés nem volt világosan szabályozva. Nevezetesen az, hogy mindig az elsőszülött, – legyen bár kiskoru – következik, épen nem volt megállapitva. 949-ben Vál, Árpádnak a harmadik fiától született unokája, uralkodik. 1077-ben nem I. Gyécse kiskoru fia, hanem László következett és 1161-ben azon jelszóval indul meg a borzasztó belháboru, hogy az elhunyt királyt nem a fia, hanem testvérei követik a trónon.
Nincs benne tehát semmi lehetetlenség, hogy 997-ben Gyécse fejedelem halála után is atyafi trónkövetelő lépett fel.
Hogy ez történeti való, mutatják a következő adatok:
Szent István kis életiratában van egy homályos nyilatkozat. Alig lépett a trónra Szent István: «quidam nobilium, ceperunt urbes eius desolare ... et ut cetera sileam regi insultare ... Urbem, que Besprem nuncupatur obsederant, hoc ad vitiat eius commoventes scilicet, ut ubi accessus regalis et conversatio habebatur, ibi consederent ...» azaz: «Némely nemesek kezdették az ő városait lerombolni ... és hogy a többieket elhallgassam, a királyra támadni. Ostrom alá vették azt a várost, a melyet Veszprémnek hivnak, azt akarván gyalázatára forditani, hogy a hol a király mulatni és tartózkodni szokott, oda szállanak.»
Már ez is mutatja, hogy a 997-iki fölkelés a király személye és a második székhelye ellen irányult. Van továbbá a Budai krónikában egy eddigelé érthetetlen tudósitás. Ez csak úgy juthatott oda, hogy a krónika készitője valami régi iratban látta és nem törődve azzal, beleillik-e a többi adatokba vagy sem, átirta. Nyilván látszik is, hogy az egyenesen folyó szövegbe utólag van beletoldva. A tudósitás igy szól s hogy a betoldás látható legyen, dőlt betüvel szedettük:
«Sanctus autem rex Stephanus iam pridem in adolescencia sua contra Cupan, ducem fortem et potentem, bellum gessit gloriosum. Erat autem Cupan filius calui Zyrind, Qui eciam viuente Geycha duce, patre saneti Stephani regis, ducatum tenebat. Mortuo autem Geyha duce, Cupan voluit matrem sancti Stephani regis sibi per incestuosum copulare connubium, et sanctum Stephanum occidere, ducatumque eius sue subdere potestati. Hic fuerat dux Symigiensis. Sanctus autem Stephanus conuocatis proceribus suis, per interventum beatissimi confessoris Martini divine misericordić implorauit auxilium.»_{H. H. Fontes Dom. III. 43. 1.}*
Ha a dőlt betükkel szedett részek kimaradnak, a szövegezés világosabb. A betoldás utólag valami más, régi könyvből történt.
Érthetetlen volt eddig e tudósitásban az, hogy miért lett volna Koppánynak és Szent István anyjának házassága «incestuosum connubium»? Ha egy idegen férfiu egy özvegy nőt nőül vesz, abban nincs semmi vérfertőztetés. De ha e Koppány Gyécsének testvére, ha csak unokatestvére is volt, akkor természetesen elsőfoku, vagy másodfokú sógorság, akkoriban egyházjogilag teljesen elhárithatatlan akadály volt köztük és igy házasságuk valóban vérfertőzés lett volna.
Azzal tehát, hogy ezen régi feljegyzésből vett tudósitás Koppány házasságát Gyécse fejedelem nejével vérfertőzésnek bélyegzi és hogy már Gyécse életében félig önálló fejedelemként (ducatum tenens) tünteti őt fel, nyilván elárulja, hogy e Koppány egyenlő Szent Istvánnak azon atya fiával, a kit eddig csupán keresztény néven Mihálynak neveztünk.
A Vecelinről és Hont meg Pázmány vitézekről szóló tudósitások is azt mutatják, hogy 997-ben nagy, nemzeti felzudulás történt és ennek nem csupán vallási oka volt.
Ezek közül különösen beleillik a 997-iki állapotokba és Magyarország külföldi összeköttetéseinek szálaiba a Vecelin-Vecilinről szóló értesités. 989-től 1002-ig a karinthiai herczegség egyesitve volt Bajorországgal. A hazánkkal délnyugaton határos területen, a mai Stájerben, Krajnában és Istriában tehát 995 óta Szent István sógora II. (Szent) Henrik parancsolt. Nagyon természetes tehát, hogy II. Henrik veszélyben forgó sógorának és hugának segitségére hazánkhoz legközelebb lakó grófjait vagy őrgrófjait küldötte. És ime épp azon időben élt Vecilin, Istriának (és az azzal egybefoglalt Krajnának) egyik grófja. (Huber: Ausztria története, 184., 198.)
De, amint Hont és Pázmány vitézek emlitése mutatja, a keresztény szlávok részéről is kapott segitséget Szent István, mert hiszen e vitézek személynevei tiszta szlávok. (Pázmány a Poznanból származik és annyit tesz mint: ismert.) De, ha valami előkélő szláv főur hozta e vitézeket Szent-István segitségére, ki lehetett az inkább, mint az ő anyai nagybátyja, Prokuj?
Ugy kell tehát felfognunk a 997-iki rettentő küzdelmet, hogy Koppány kikiáltatván magát fejedelemmé, az ország déli részéből Veszprém ellen indult. Szent István ellenben az északról segitségére siető Prokujjal, továbbá a délnyugatról hazánkba vonuló Vecilinnel Győrött egyesült. Innen Pannonhalmára vonult és itt tette hires fogadalmát. Tovább haladva a mai zirczi (szirczi) uton, Veszprém közelébe ért és a vár ostromával vesződő felkelők seregét teljesen szétszórta.
Bármily vakmerőnek és hallatlannak tartassék állitásom, valónak tartom, hogy a 997-iki rettentő belháboru vezére Szár Zyrind (Szörény?) fia, Koppány, Szent István idősebb unokatestvére vala.
Csodálatos módon egyezik ezzel Kézai Simon. Ő világosan mondja, hogy a megvakitott Vászoly Szent-István atyai ágon való unokatestvérének fia vala. Patruelis sui filius._{H. H. Fontes Dom. II. 78.}* Kézai ezt nem vette az altaichi évkönyvekből, mert ott csak általánosan «filius fratris» van. Tehát máshonnan volt biztos tudomása a Szent-István és Vászoly közt levő rokonsági fokról.
És csakugyan, ha beleillesztjük Koppányt a Taksony-ivadékok sorába, ő Szent-Istvánnak unokatestvére, a mint e családfa mutatja:

Taksony 949; Szár Zyrind † 972; Gyécse 973–997, Beleknegina (Atleydis); Koppány (Mihály) † 997; Vojk I. István 975–1038, Gizella; N. leány (Ilona?) 990–1026, Orseolo Ottó; Vászoly 994 † 1038; Szár László 996–1042, cseh nő; Imre 1007 † 1031; Ottó †; András 1020–61; Béla 1022–63; Levente 1024–47;

Egyszerre sokkal világosabb, érthetőbb lesz ekként Szent István kora és idegenkedése unokaöcscse iránt. Nem kegyetlenség, nem nagybátyja iránt tanusitott tiszteletlenség vezette őt, hanem fejedelmi trónjának jogos védelme kényszeritette a őt 997-iki háborura, az őt fejedelemségétől megfosztani készülő, nála idősebb Koppány ellen. Igy egyszerre világos lesz, miért voltak Vászoly fiai 1038-ban még kiskoruak (parvuli). Hiszen maga Vászoly, az ő atyjuk sem volt Szent Istvánnak kortársa, hanem csak másodunokaöcscse. Igy egyszerre megérthetjük, miért jelzi az altaichi évkönyv irója a Szent István és Vászoly meg Szár László közt levő rokonságot csupán fratris filius, fratruelis szavakkal, holott bizonyosan ismerte a patruelis szót is. Csakhogy ezek már nem voltak Szent István patruelesei, hanem csak harmadfoku rokonai!
Uj eredményként tehát a következőket állapithatjuk meg. Sarolt csak a Névtelen jegyző koholmánya. A Pozsonyi és a Budai krónika valamint bővitőik tudomásukat a Névtelen jegyzőtől meritették.
Az 1003-iki háboru Szent István anyai nagybátyja, Prokuj ellen folyt. A Julus szó az ő hivatalát és nem személynevét jelenti.
A 997-iki nagy belvillongás inditója és okozója, Koppány, Szent István unokatestvére volt és nem az ősi vallásért vagy legalább is nem csupán azért, hanem a fejedelmi trón elnyerése végett támadott Szent Istvánra. Koppánynak keresztény neve Mihály vala és két kiskoru fiut hagyott maga után, Vászolyt és Szár Lászlót. Vászoly e szerint Szent Istvánnak nem volt unokatestvére, hanem csupán unokabátyjának fia és 1038-ban, megvakitatásakor még csak 44 év körül lehetett. Fiai ekkor még kiskoruak valának. Szár László még előbb Cseh országból házasodott és 1042-ben sikertelenül akart hazánk egy részében fejedelmeskedni.
Ez uj eredmények természetesen nem mindenben egyeznek 16 évvel ezelőtt irt értekezésemmel és két évvel ezelőtt irott művemmel.
Más ember talán szégyenlené e véleményváltoztatásokat és görcsösen ragaszkodnék az először felállitott tételéhez.
De én nem látok az uj tételek felállitásában semmi szégyelni valót. Legfeljebb rajtam is bebizonyult azon igazság: Errando discimus. Oly rettentő történeti homályban, mint a minő az adatok hiánya és mint látható, fogyatékossága miatt Szent István kora felett borong, tévedni mindig emberi dolog.
De ha nemcsak téved, hanem tanul is az ember, ha nem marad mindig a hazai kutforrások taposó malmában, ha mindig több és több, jobb és jobb szempontokat talál, akkor mégis csak oszladozik a Szent-István tettei és inditékai felett lebegő homály és mások e tekintetben is könynyebben feltalálják a történetirás végső czélját: a történeti valót!
KARÁCSONYI JÁNOS.

A MAGYAR KIRÁLYOK CZIME A XI. SZÁZADBAN.

Melich János (M. Könyvszemle. 1904. 115. 1.) és Sufflay Milán (Turul. 1906. 1. füz. 46. l.) azt vitatják, hogy első királyaink a rex Pannoniae czimét használták és hogy legelőször csak Szt. László kezdte alkalmazni a rex Ungarorum, rex Ungariae czimet amazzal fölváltva s az utóbbi Kálmántól fogva kiszoritotta a másik czimet.
A kérdés a pannonhalmi alapitólevél hitelének ötletéből merült föl. Tudvalevőleg ezen oklevél «Stefanus suprema prouidente clementia Ungrorum rex»-nek irja Szt. Istvánt, a miben Melich és Sufflay urak véleménye szerint olyan anachronismus van, hogy semmiesetre sem készülhetett az oklevél a XI. században.
Nem akarok a pannonhalmi alapitólevél hitelességéhez szólni, melyre nézve megoszlik a nálam sokkal hivatottabbak véleménye is. Csupán a tekintetben szándékozom néhány észrevételt tenni: igazán anachronismusnak tekinthető-e az Ungrorum rex kifejezés?
Legelőször is jöjjünk tisztába azzal, min alapszik az a nézet, hogy eleinte kizárólag a rex Pannoniae czimet használták királyaink?
Melich J. a XI. századból fennmaradt eredeti oklevelet és az érmek alapján jutott ilyen következtetésre. Eredeti oklevél azonban mindössze három ismeretes, ha a dolog természeténél fogva kizárjuk sorozatukból a vitás pannonhalmi alapitólevelet s mind a három olyan időszakra, a XI. század második felére esik, a mikor kérdésessé vált a Szt. István alatt bekövetkezett állami egység s két uralkodója volt Magyarországnak a χραλ πασης Ουγγριας helyett: a király, kinek országrésze túlnyomólag Pannóniát foglalta magában, – meg a Tiszán tuli és északi részek fölött uralkodó «dux» a vezér vagy herczeg.
A három eredeti okmány közt első helyen áll a tihanyi monostor alapitólevele 1055-ből, mely az Andreas rex Pannoniorum czimet adja I. Endrének. Tulajdonképen ez az egyedüli eredeti oklevél, mely bizonyitékul hozható fel a Szt. László előtti királyi czimre nézve; a másik két oklevél Szt. László idejéből való s ha ezekben elő is fordul a ceteri primates tocius Pannonie (1079/80), plures principes Pannonie (1095) kifejezés: a pecsét körirata az utóbbin már: Sigillum Lade[slai regis, Ung]ari[e].
Ebből csak annyit állapithatunk meg, hogy a rex Pannoniorum vagy Pannoniae czim használatos volt a XI. században; de annak a bizonyitására, hogy a rex Ungrorum vagy Ungariae czim nem fordult elő Szt. László előtt, egyetlen egy oklevél nem elégséges.
Az érmek pótolnák az oklevelek hiányát, ha csakugyan olyan kétségtelen és világos volna, hogy ezek is a rex Pannoniae czimet alkalmazzák. Ez azonban még kérdés.
Szt. Istvántól Kálmánig a következő föliratokat találjuk az érmeken (L. Réthy L. Corpus nummorum Hungarić)
Szt. István. Előlap: + STEPHANVS REX. Hátlap: + REGIA CIVITAS.
Péter. Előlap: + PETRVS (vagy PETVS) REX. Hátlap: + PANNONIA. A föliratok tisztábbak, az egyes betük pontosabbak, mint Szt. István érmein.
Aba Sámuel. Előlap: + REX SAMVHEL. Hátlap: + PANONEIA. A betük olyanok, mint Péter érmein.
I. Endre. Egyik sorozat: Előlap: + REX ANDREAS. Hátlap: + REGIA CIVITAS. – Másik sorozat: Előlap: + REX ANDREAS. Hátlap: + PANONEIA vagy PAI[O]INEIA. A betük tökéletlenebbek, mint Péter vagy Aba érmein.
I. Béla. Mint vezér: Előlap: + BELA DVX.
Hátlap: + PANNONIA. Mint király, egyik sorozat: Előlap: + BELA REX. Hátlap: PANNONIA. – Másik sorozat: Előlap: BELA REX. Hátlap: + MONETA.
Salamon. Érmein már nagyon zavaros a fölirat. Előlap: + SALOM–ONI REX, vagy REX SALOMONI. Hátlap: PAN’ONEIA vagy PANONAI vagy PANONIA vagy PANONIA EFRA.
I. Géza. Mint vezér: Előlap: + DVX. MAGNVS. Hátlap: + PANONAI. Mint király: Előlap: GEVCA REX. Hátlap: + PANONEIA.
Szt. László. Egyik sorozat: Előlap: + LADISLAVS REX. Hátlap: + PANONAI. Másik sorozat: Előlap: és Hátlap: + LADISLAVS vagy LADISCLAVS REX.
Kálmán. Előlap: + CALMAN RE., a kisebb fajta sorozaton: CALMA vagy CALMA RE vagy COLVMBANVS RE. Hátlap mindegyiken: + LADISCLAVS RE.
A föntebbiekből mindenekelőtt kitünik az, hogy az érmeken a Pannonia jelzést nem Szt. István kezdte használni, hanem legelőbb Péter alkalmazta a korábbi Civitas Regia fölirat helyett, a mi aztán később ujra előfordul I. Endre érmeinek egyik sorozatán. Már pedig a Civitas Regia semmiféle összefüggésben sincs a király czimével, csakis a veretési helyet (Székes-Fejérvár? Esztergom?) jelentheti, a mi Péter és Aba idejében megváltozott, mert a «Civitas Regia» jelzésü érmeken sokkal kezdetlegesebb a betük alakja, mint Péter és Aba érmein, melyeken Pannonia vagy Pannoneia váltja fel a veretési hely nevét. Világos tehát, hogy a két különböző pénzverő helynek felel meg a kétféle jelzés. Ha nem fordulna elő Salamon érmein a Panonia terra kifejezés: semmiesetre sem érthetnék mást a Pannonia alatt, mint a pannonhalmi monostor közelében a benczések felügyelete alatt levő pénzverő helyet s ilyen közelebbi kapcsolatot találhatnánk a Samvhel Rex névalakban is, melyben a h-s irásmód egészen megfelel a pannonhalmi alapitólevél S. Michahel-jének.A Panonia terra azonban már az egész országrészre utal, nem pedig a pannonhegyi pénzverőre, ámbár ez sem olyan kétségtelen épen Árpádkori okleveleink tanusága szerint, melyek a «terra» szót olyan kisebb vagy nagyobb földterületre is alkalmazzák, hol nincs falu vagy város.
De még ha figyelmen kivül hagyjuk is mindezeket s olyan álláspontra helyezkedünk, hogy csakugyan a Rex Pannoniae czimet akarja kifejezni az érmek Pannonia, Pannonia terra fölirata: akkor is mindenkép föltünőnek kell tartanunk azt a körülményt, hogy legelőbb Péter vereti az érmekre s megváltoztatja a Szt. István idejebeli Civitas Regia jelzést. Péter utóvégre is eleitől fogva pártkirály volt, ki – hogy úgy mondjuk – palotaforradalommal jutott a trónra s csupán az idegenekre és a kereszténységgel már rég megbarátkozott pannoniai részekre támaszkodhatott; semmiesetre sem nevezhette magát, mint Szt. István, χραλ πασης Ουγγριας-nak. Vegyük ehhez hogy akkor marad el az érmekről a Pannonia jelzés, mikor négy évtized zavaros viszonyai után Szt. László helyreállitja Szt. István államát s ennek megfelelően Ungarorum Rexnek kezdi magát nevezni, mint a monte-cassinoi apáthoz intézett s Melich J. által is emlitett levelében, Dávid herczeg 1095-ki oklevelének pecsétjén és törvényeiben, melyek christianissimus Rex Ungarorum-nak irják.
Mindezekből tehát legfölebb annyit állapithatunk meg, hogy a mennyiben szó lehet a Rex Pannoniae czim rendszeres és kizárólagos használatáról: csakis a Szt. István utáni időkre vonhatunk a rendelkezésünkre álló adatokból valami következtetést, de Szt. István idejére semmi módon sem, mert az érméken másféle kifejezést alkalmazott, a mi különben is a pénzverő helylyel volt kapcsolatban, olyan eredeti oklevelére pedig nem hivatkozhatunk, melynek hitelességéhez kétség nem férhet, hogy abból mutathatnánk ki, milyen czimet használt maga Szt. István.
Ámde ha nem is eredetiben, maradtak oklevelei másolatban.
Való igaz, hogy korántsem alkalmasak az ilyen későbbi átiratok bizonyos nyelvi vagy orthographiai kérdések tisztázására. De azt mégis bajos volna hinni vagy elhitetni, hogy azon nagyon különböző korbeli, állásu és műveltségü emberek, kik lemásolták és átirták azon okleveleket, mindannyian s következetesen fölcseréljék az ország régebbi nevét egy később fölkapott elnevezéssel.
A Szt. Istvánnak tulajdonitott 10 oklevél közül Karácsonyi J. ötöt tart teljes hitelességü-nek._{Sz. István király oklevelei és a Szilveszter-bulla. Budapest. 1891. Itt még az utolsó három sor kivételével a pannonhalmi kiváltságlevelet is a hitelesek közé sorozta, utóbb azonban megváltoztatta ezen véleményét s a Szt. István király élete, 1904. cz. müvében (58. 1.) már csak ötöt mond valódinak.}* Ezek:
1. A veszprémvölgyi görög nyelvü alapitólevél, mely Kálmán király 1109-ki átiratában maradt fenn. Ebben Szt. István «χραλ πασης Ουγγριας» czimet használ. De ugyanitt előfordul a χραλ πασης Ουγγριας kifejezés is az ország területére.
2. A pécsi püspökség alapitólevele 1009-ből: Ezt a somogyvári monostor 1404-ki átirata őrizte meg. Itt Stephanus Hungariae rex czimen fordul elő Szt. István. Az oklevelet Karácsonyi J. szerint vagy Bonipert, az első pécsi püspök, vagy valamelyik Francziaországból származott pap irta.
3. A pécsváradi monostor alapitólevele 1015-ből. 1403-ki átirata szerint a királyi czim: Stephanus superna favente clementia Hungarorum rex. Mint Karácsonyi J. mondja, valamelyik német pap, minden jel szerint Ascrik, az első pécsváradi apát, 1012-től pedig kalocsai érsek készitette.
4. A veszprémi püspökség alapitólevele a tihanyi apátság 1295 körüli átiratában. Ebben az oklevél valószinüen lombardiai eredetű készitője Stephanus Dei gratia Pannoniorum rex-nek irja Szt. Istvánt.
5. A ravennai adománylevél, melynek irójában a pápai levelek készitésmódjához értő papot ismer föl Karácsonyi J. Ebben Rubens (Rossi) J. 1572-ki kiadása szerint igy hangzik a király czime: Stephanus, Dei Gratia Vngariae Rex._{Dr. Karácsonyi J. Szt. István király oklevelei. 26., 40., 79., 57. és 16. 1. Szt. István király élete. 58–59. 1.}*
Az öt oklevél közül tehát csak egyben fordul elő a Pannoniorum Rex czim, ellenben a többi négy Hungariae, Ungariae, Hungarorum Rex-nek, Kral Ungrias-nak irja Szt. Istvánt.
Vajjon hihető-e, hogy mind a négy esetben egész önkényszerüleg fölcserélték a másolók és átirók a Pannonia nevet a Hungaria-val csupán azért mert később ez utóbbi volt használatban? Betü szerinti, pontos átirást – igaz – nem kereshetünk a Hungarorum, Hungariae szavakban, mert a X–XI. században széltire a kezdő h nélküli Ungarii, Ungaria s még inkább az Ungri Ungria alak járta. Ámde más elbirálás alá tartozik az orthographiai dolgok lemásolásánál mutatkozó pontatlanság és a kor szokásaihoz alkalmazkodó átirás, megint más alá tartozik szóknak és neveknek másokkal való szándékos fölcserélése.
A pécsi püspökség és pécsváradi monostor alapitólevelének átiratában levő Hungariae rex, Hungarorum rex kifejezés mindenesetre a későbbi idők orthographiájának felel meg.
A Szt. Istvánnal egykoru Leo Grammatikus byzanczi iró a rendes turk elnevezés mellett nak is irja a magyarokat._{Bonni kiad. 233–231.}* A XI. század elején, 1006 felé nálunk járt Querfurti Bruno beszél terra Ungrorum de Nigris Ungris és Ungria Nigráról._{Wenzel: Árp. Uj okl. I. 15.}* Az 1007-ki frankfurti zsinat aláirói közt ott volt Anastasius Ungarorum Archiepiscopus,_{Pertz: Mon. Germ. Hist. S. S. IV. 796.}* a bambergi székesegyház fölszentelésén pedig Aschericus Ungarorum archiepiscopus._{Pertz: U. o. S. S. XVII. 635.}*Az 1000 körül élt Benedek soractei szerzetes Ungari, Ungarorum gens néven emliti a magyarokat._{Pertz: id. m. S. S. III. 714.}* Lobbesi Heriger († 1007) Ungros-nak nevezi őseinket._{U. o. VII. 171.}* A hildesheimi évkönyvekben Stephanus rex Ungaricus elnevezés alatt van szó Szt. Istvánról._{U. o. III. 50.}* Az 1013–54 körüli Herimannus Augiensisnél Ungarii, Caedes Ungariorum kifejezések találhatók._{U. o. V. 111.}*
Egyéb ilyen Szt. István korabeli vagy ahhoz közel eső adatok még a következők: Bruno (Vita S. Adalberti. Pertz, IV. 603, 607): Ungariis, Ungrorum. Ademár (Pertz IV. 129, 130): Alba Ungria, Ungria Nigra. Annales Alamanvici szt. galleni folytatói (Pertz I. 53, 54, 56) , Cum Ungris, Ungares, Ungari. Annales Augienses (Pertz I. 68): Ungri, Ungari, Ungares, ab Ungaribus, magna pars Ungarorum: Chronica S. Benedicti (Pertz III. 206): Adventus Ungrorum. Annales Besuenses (Pertz II. 149): Ungri. Annales S. Bonifacii (Pertz III. 218): Ungri. Hincmar (Pertz II. 752): Ungris. Annales Lobienses (Pertz II. 210): Ungri, gens Ungrorum. A X. század második felében élt Ruotgernél Bruno kölni érsek életiratában (Pertz IV. 261): Ungros. Annales Weingartenses (Pertz I. 66): Ungri. Annales Corbejenses (Pertz III. 4, 6): Ungarii, ab Ungaris, Ungariorum exercitus. Annales Fuldenses (Pertz I. 412): Avari qui dicuntur Ungari s bajor folytatójánál (Uo. 415): Ungari. A metzi évkönyvekben (Pertz III. 157): Ungarii, Ungari. Regino folytatójánál (Pertz 1, 619): Ungarii. A Salzburgi évkönyvekben (Pertz IX. 771): in Ungariam, ab Ungris, Ungari. Widukindnál (Pertz III. 447, 457): Contra Ungaros, Ungarios, duces gentis Ungariae, Unggarii. Annal. Wizziburgenses (Pertz II. 241): Stephanus christianus Ungariorum rex.
Bizonyos tehát, hogy a pannonhalmi oklevélben található Ungrorum Rex nemhogy anachronismus, de egyenesen, még pedig kétszeresen is korhatározó jegy Szt. István idejére nézve egyrészt a név alakjánál fogva (Ungri), másrészt pedig azért, mert a XII. századtól kezdve az ország neve (Ungaria, Hungaria) helyettesiti királyaink czimében a nemzet nevét. A forduló pontot nyilván az idézte elő, hogy Kálmántól fogva már Horvát- és Dalmátország neve is bejutott a királyi czimbe.
Egy 1211–1215 körül élt hamisitó semmiesetre sem merte volna alkalmazni a szokatlan Ungrorum Rex kifejezést az akkoriban már általános Rex Hungariae helyett. Annyira elavuló ez a forma, hogy a pécsváradi alapitólevél átirója is a későbbi elnevezéssel egyezőbb Hungarorum Rex alakban adta vissza.
Kétséget sem szenved tehát, hogy Szt. István nemcsak Pannoniorum rex-nek, hanem Ungrorum vagy Ung(a)riae rex-nek is nevezte magát, sőt az oklevelek többsége szerint ez volt a szokottabb czime.
Más kérdés, hogy az utána következő királyok nem szoritkoztak-e csupán a Pannonia név használatára?
Mint emlitettük, a Szt. István és Szt. László közti időszakból csupán a tihanyi alapitólevél maradt fenn eredetiben s itt I. Endre csakugyan Pannoniorum Rex-nek nevezi magát. Az ismert százdi (zastyi) alapítólevél, mely IV. Béla 1267-ki átiratából ismeretes, ennek megfelelően in Regno Pannonico-t emleget. (Árp. Új Okl. I. 24.) De már I. Géza király czime a garam-szentbenedeki monostor 1075. alapitólevelében, melyet II. Endre irt át 1217-ben: Ego Magnus qui et Geisa in primis Hungarorum dux, postea uero gracia dei rex consecratus (Knauz Mon. Strig. I. 53.) A Hungarus, Hungaria kifejezést használja VII. Gergely pápa is azon leveleiben, melyeket 1074–1075-ben irt Gézának, hogy igy czimezi: Geusae Duci Hungarorum vagy Geuzae Hungariae Duci, Magyarországot pedig regnum Hungariae néven emliti. (Fejér Cod. Dipl. I. 420, 423, 424.)
De nem csak Gézával, hanem Salamonnal és feleségével szemben is ezt az elnevezést használja az ország és a nemzet megjelölésére, nevezetesen 1074-ben Salomoni Regi Hungarorum (Fejér id. m. I. 421), 1075-ben Judith Hungarorum Reginae (U. o. 425) czimmel ir nekik levelet. S midőn Salamon a mogyoródi ütközet után IV. Henrik császárhoz menekül s adományt tesz 1074-ben a fritingi egyháznak, a császár szintén Salomon Rex Vngarorum czimmel emliti őt az adományt megerősitő oklevelében. (Wenzel: Árp. Új Okl. I. 268.)
A pápai és német udvar tehát nem vett tudomást a fölkapott Rex Pannoniorum czimről, a miből legalább is kitünik annyi, hogy már a Szt. László előtti időkben is általánosabb volt a másik, emez volt a hagyományos, a mit tehát Szt. István vitt be a használatba s tett ismeretessé.
Ha Szt. István halála után királyaink fölhagytak a Rex Ungrorum vagy Ungriae czimmel s helyette a Rex Pannoniorum jött szokásba, a mi ha nem is egészen bizonyos, de lehetséges: ennek megvolt az oka.
A hogy Szt. István elődei, maga Géza fejedelem is, csak egy része fölött uralkodtak a magyarságnak, akkép utódai is kénytelenek voltak osztozkodni az ország területében.
A «Turul» f. é. 2. füzetében azzal igyekeztem megmagyarázni a X. századbeli hármas fejedelemség eredetét, hogy itt tulajdonkép három egyesült politikai nemzet, a turkok, kabarok és itt talált avarok fejedelmeiről van szó, kiknek egymás közti viszonya – legalább kiindulási pontjában – ismétlődik negyedfél századdal később, mikor IV. Béla király befogadta népével együtt Köten kun királyt. Ez utóbbi esetnél azonban az adott helyzet nagyon meggyorsitotta azt a fejlődési folyamatot, a mely előzőleg egy század leforgása alatt ment végbe. De ahogy azután is megmaradt a kunok külön politikai szervezete s a nádorban külön birájuk volt: ép úgy nem lehetett egy csapásra kiirtani a keleti részekben tömörült s querfurti Bruno által (Wenzel: Árp. Új Okl. I. 15.) 1006 körül fekete magyaroknak – Ungri nigri – nevezett, előbb nyilván a Gyulák alá tartozó s Árpád nemzetétől mindenesetre különböző politikai nemzet önálló szervezetének hagyományait.
A dolog természete hozta magával, hogy az ország I. Endre alatt királyságra és herczegségre történt felosztása csak folytatása és szabályozása volt a pannoniaiak és az u. n. fekete magyarok közt mindjárt Szt. István halála után kitört ellentétnek, mely egyelőre Péter elkergetésével és a kun-kabar eredetü, hagyományainknak egy korai változata szerint egyenesen az Attila nemzetségéből származott Aba rövid ideig tartó királyságával végződött._{A XII. század vége felé, mint Béla király jegyzője tanusitja, már Árpád nemzetségét származtatták Attilától; de hogy eredetileg Abát tartották Attila ivadékának, kitünik abból, hogy Árpád genealogiájában ugyanaz az Ed vezér az unokája Attilának, kitől mind a Hun Krónika, mind pedig Béla jegyzője szerint Aba származott s kit hagyományaink mindkét forrása az Árpádhoz csatlakozó kunok vagy hunok vezérének mond.}*
Bizonyos, hogy nem ez volt az egyedüli oka Péter gyors bukásának. De az Árpádház ifjabb ágának trónra jutásával s a magyar nemzetben a XI. század dereka táján még létezett törzsi ellentétek elsimulásával a későbbi nemzedék Péterben már csak az idegent látta s erre a körülményre vezette vissza az ellene kitört mozgalom minden motivumát és nem vette észre, hogy Péter Szt. István udvarában növekedett; bár anyai ágon: az Árpádháznak volt a tagja nemcsak az idegenek közt, hanem a magyarságban is volt tekintélyes pártja s maga Péter hivein kivül üldözte azokat is, kik az idegenben bujdosó Árpádfiakhoz szitottak.
Bármennyire elmosódtak is a későbbi fejlemények hatása alatt azok a motivumok, melyek irányitották a Szt. István alatti és rákövetkező nemzedéket, mégis maradt egy pár töredékes emlék, melyből arra következtethetünk, hogy Aba trónra jutásának egyik s talán nem is a legkisebb tényezőjét az Árpádház elleni visszahatásban az u. n. fekete magyaroknak Árpád népével szemben való politikai ellentétében kell keresnünk.
Az ellentétek kiegyenlitésének politikai szükségszerüsége hozta létre a herczegséget.
A Németország részéről fenyegető veszedelem miatt I. Endre arra nem gondolhatott, hogy mint Szt. István, fegyverrel egyesitse a keleti részeket Pannóniával. Bele kellett nyugodnia, ha félig-meddig függetlenek maradnak s legalább öcscsét, Bélát ismerik el fejedelmüknek.
De ezzel aztán a királyság is jobbára csak Pannonia területére szoritkozott. Szent István Ungriája egyelőre politikailag is megszünt. Érthető, ha I. Endre nem nevezi magát Ungrorum vagy Ungariae rex-nek, hanem a tényleges viszonyokkal számolva, a rex Pannoniorum czimet használja.
NAGY GÉZA.

A SZOBOSZLAI LOVAS HAJDUK CZIMERES NEMESLEVELE 1606-BÓL.

(Egy tábla melléklettel és két ábrával a szövegben.)

A hajduk letelepülésének 300 esztendős évfordulóját Bocskay István fejedelem, a «hajdukirály» dicső emléke iránti hálás kegyeletből szobor-leleplezéssel ünnepeli meg a hajduság; a «Turul» 1905-ik évi folyamában az évfordulón közölte a hajduk közös czimeres nemeslevelét,_{Turul: 1905. évfolyam, 174. lap. Horváth Sándor közlése.}* a mely 1605 deczember 12-én Korponán kelt és a melylyel a győzelmes hadviselésben vitézkedett 9254 hajdu kapott adományt (Kálló városára, továbbá Nánás, Dorogh és Varjas birtokokra, valamint Hatház, Vámos-Pércs, Sima és Vid birtokrészekre Szabolcs vármegyében) és közös czimert, a kik 13 hajdu-kapitány vezérlete alatt szolgáltak.
Ennek az adomány-levélnek a kiadása, főképen az adományozott birtokrészek dolgát illetőleg, a hadakozó hajduk megjutalmazása czimén a korponai országgyülés hosszas vitái közt fontos szerepet játszott,_{Dr. Károlyi Árpád: A korponai országgyűlés 1605-ben.}* de Bocskay vitéz «angyalai»-nak mindjárt a gyülés szétoszlásakor kiállittatta ezt az alapvető szabadalom-levelet.
Korponáról Kassára vonult a fejedelem, a hová még 1605 karácsonyára megérkezvén, az egész 1606-ik esztendő lefolyása alatt hű hajduvitézek őrizték fejedelmi házában_{Abauj-Torna vármegye leirása: Kassa város története.}* és ugyanitt adta ki számos egyéb adomány-leveleit is; ezek között mintegy kiegészitője a hajduk közös adomány-levelének az a szabadalom-levél, a melyet a szoboszlai lovas hajduk nyertek.
Ez az eredeti okmány Szoboszló város levéltárában őriztetik és nem tekinthető a hajduság multját közösen érdeklőnek, mert hiszen benne a fejedelem 1606 szeptember 2-án kelt intézkedésével lovashajduinak külön adta Szabolcs vármegyében Szoboszlót és a közös adománybeli czimeren kivül az ebben fölsorolt kapitány és hét lovas-százados alatt szolgált vitézeinek külön czimert is adományozott.
Tekintve azt, hogy ez az adományozás az előbbi hajdu-telepités után csaknem kilencz hónap mulva történt, föl kell tennünk, hogy a Szoboszlóra telepitett lovas hajduk érdemeit, lovon teljesitett hadi szolgálatait nagyon megjutalmazandónak találta a fejedelem. A hajduk gyalogseregét már földhöz és kiváltsághoz juttatván, azoknak szomszédságában adott tüzhelyet a lovasoknak is, világosan kikötvén és kötelességükké tevén az adomány-levélben, hogy jó lovakkal (bonis equis) fölszerelve, «a haza védelmére minden hadjáratokban jelen lenni vonakodás nélkül tartozzanak.»
Halasi Fekete Péter kapitány, továbbá Halasi Beődy Mátyás, Abádi Médy István, Maklári Kiss Pál, Sarudi Rácz Farkas, Turi Pap István, Csifi Haty János és Rábéi Makkos Ferencz századosok (centuriones) benne név szerint meg vannak emlitve, azonban az alattok vitézkedett többi lovasok, épen úgy, mint a közös hajduadománylevélbeliek nincsenek fölsorolva, sőt ebben az adományban még a számuk sincsen megmondva, hogy hányan voltak. Dr. Komáromy András, a hajduság okleveleinek kutatója 700-ra teszi őket,_{Dr. Komáromy András: A szabad hajdúk történetére vonatkozó levéltári kutatások. Értekezések a Tört. Tud. köréből. XVII. kötet.}* azonban a forrást nem jelöli meg, a honnan ezt az adatot vette. (Talán, hogy a kapitányukon kivül hét százados van emlitve, azért veszi 700 főnek, százat számitva mindenikőjök alá.)
Ha összehasonlitást teszünk a többi hajduvárosokba telepitett 9254 hajdu száma és a 700-ra tett szoboszlai lovas közt, emez föltünőleg kevésnek látszik, mert a másik hat hajdutelepre külön-külön 1500-nál is több esik. Igaz ugyan, hogy az eredeti települők számát rendkivüli módon leolvasztotta a Bocskay halála után következett «hajduvilág», mert száz év mulva az 1702-iki összeirás az első adomány-szerzők létszámának egy tizedrészét sem találta._{Hajdu vármegye levéltára: Az 1702-diki összeirás. Eredeti okmány.}*
A szoboszlai lovas hajduk kapitánya Halasi Fekete Péter volt, a ki külön armálist is kapott Bocskaytól magának; társai az adomány-levélből olvasható származási helyeik szerint nagyobbára kunsági, meg Heves és Bihar vármegyei emberek voltak,_{Dr. Komáromy András: A szabad hajduk történetére vonatkozó levéltári kutatások. Értekezések a Tört. Tud. köréből. XVII. kötet.}* valamint nagyon valószinü, hogy a lovas hajduk is nagyobbrészt erről a vidékről való «futott nemesek»-ből verődtek össze. Közülök még Halasi Fekete Péteren kivül Csifi Haty János nyert Bocskaytól külön czimereslevelet a maga és családja számára, a melyben a Fekete Péteréhez hasonlólag külön czimer is van neki adományozva, mig a többi hat százados leszármazói a közös adományu szoboszlai czimert saját családjaik czimeréül is használják.
Az adomány-levélben Halasi Fekete Péter kapitánynak (Capitaneus), a vele fölsoroltak századosoknak (Centuriones) vannak nevezve, a kik parancsnoksága alatt szolgáltak a hadjáratban. Maga a lovascsapat pedig decuriok szerint oszlott kisebb csoportokra, a minek később is nyoma maradt, mert Szoboszló város lakossága mindig decuriákra volt fölosztva.
Ez az adomány-levél Halasi Fekete Péter kapitány és társai lovas vitézeit egyenkint és összesen nemesekké tette; maga a szöveg egész terjedelmében itt következik:

Nos Stephanus, dei gratia Hungariae Transsylvaniśque princeps et siculorum comes etc. memoriae commendamus, tenore praesentium significantes, quibus expedit universis:_{A szöveg idáig nagyobb arany betükkel van irva.}* quod cum ad principes pertinere videamus, fidelium subditorum suorum merita, dignis remunerare prćmiis ideo nos quoque qui dei optimi maximi beneficio, principatum hunc, inter alios principes christianos adepti sumus, non alienum nostri institutis esse arbitramur, hac quoque in parte, muneri nostro satisfacere, ob oculos ponentes indubiam fidem, et prćclaram fidelitatem ac vividam animosamque fortitudinem, et fidelia servitia, fidelium nostrorum egregiorum et nobilium Petri Fekete de Halas certorum militum nostrorum capitanei ac Mathiae Beődy de eadem Halas; Stephani Médy de Abad, Pauli Kiss de Maklár, Wolfgangi Rácz de Sarud, Stephani Pap de Túry, Joannis Haty de Chéff, et Francisci Makkos de Rábé, centurionum, aliorumque militum nostrorum campestrium, sub capitaneatu ejusdem Petri Fekete existentium, quć ipsi nobis, et huic regno nostro Ungarić, in erigenda, stabiliendaque patria, et avita libertate, compluribus in locis, magna cum animorum suorum alacritate, et constantia exhibuerunt, et impenderunt, ac in futurum quoque exhibituri, et impensuri sunt; – eosdem, Petrum Fekete capitaneum, ac Mathiam Beődy, Stephanum Médy, Paulum Kiss, Wolfgangum Rácz, Stephanum Pap, Joannem Haty, et Franciscum Makkos, centuriones, cćterosque milites, sub ejusdem Petri Fekete capitaneatu existentes, si qui ex ipsis, prćclara nobilitatis prćrogativa nondum gauderent, ex statu et conditione plebeja et ignobili, in qua nati sunt, et hactenus exstiterunt, eximentes, vel eos etiam, si qui hanc prćrogativam, prćclaro aliquo facinore adepti essent, denuo iterumque, de speciali gratia nostra et potestatis nostrć plenitudine, in cśtum, et numerum verorum regni hujus nostri Ungarić et Transsylvanić nobilium, annumerandos, aggregandos, cooptandos, et adscribendos duximus, prout annumeramus, aggregamos, cooptamus, et adscribimus per prćsentes decernentes expresse, ut a modo deinceps iidem Petrus Fekete capitaneus, ac Mathias Beődy, Stephanus Médy, Paulus Kiss, Wolfgangus Rácz, Stephanus Pap, Joannes Haty, et Franciscus Makkos centuriones, ceterique milites sub ejusdem Petri Fekete capitaneatu existentes, ipsorumque haeredes et posteritates, utrius que sexus universae, pro veris, et indubitatis nobilibus habeantur et reputentur. In signum autem hujusmodi verć, et perfectć nobilitatis, hćc arma, seu nobilitatis insignia: scutum videlicet militare erectum, cślestini coloris, in cuius campo, super viridi cespite, in ima scuti parte existentis, tigris naturali colore depictus, posterioribus pedibus innixus, aterioribus autem lćvo protenso, dextro vero frameam nudam, sangvine oblitam vibrantis instar tenere, et cum cataphracto quodam equestri, alioquin etiam fortiter armato, et sinistra peltam, cuius medium flammć ardentis figura, a priori circumferentia, ad postremam perducta exornat, dextra vero manibus mucronem evaginatum tenente, ictum inferenti, simili duello congredi visitur. Scuto imposita est galea militaris aperta, quam diadema regium, gemmis, unionibusque decenter ornatum contegit, ex quo mediotenus, alter exurgit tigris, in signum triumphi, peltam, per omnia similem, lćvo pede, dextro autem, vexillum rubrum gerens, in quo aquila naturali colore depicta, rostro elato, alis extensis, pedibus aureis in nixus, stare copspicitur. Ex cono autem galeć, lacinić, sive lemnisci, at dextra flavi et cćrulei, a sinistra vero partibus albi, et rubri colorum, utrinque defluentibus, oras seu margines ipsius scuti pulcherrimć ambiunt et exornant; prout hćc omnia, in capite seu principio prćsentium litterarum nostrarum, docta manu, et arte pictoris, clarius expressa, et depicta esse cernuntur: animo deliberato, et ex certa scientia, liberalitateque nostra, prćfatis Petro Fekete capitaneo, Mathiae Beődy, Stephano Médy, Paulo Kiss, Wolfgango Rácz, Stephano Pap, Joanni Haty, et Francisco Makkos centurionibus, caeterisque militibus sub ejusdem Petri Fekete capitaneatu existentibus, ipsorumque haeredibus et posteritatibus, utriusque sexus universis, clementer dedimus, donavimus, et contulimus, annuentes, et concedentes; ut ipsi prćscripta arma seu nobilitatis insignia more aliorum verorum et insignitorum nobilium, armis utentium, ubique, in prćliis, hastiludiis, torneamentis, duellis, monomachiis, ac. aliis quibusvis exercitiis nobilitaribus, et militaribus, nec non sigillis, vexillis, cortinis, velis, annulis aureis, domibus, clipsis, tentoriis, sepulcris, generaliter vero, quorumlibet rerum et expeditionum generibus, sub merć et sincerć nobilitatis titulo, quo eos, ab universis et singulis, cujuscunque status conditionis, dignitatis, et prćminentić homines existant, dici, teneri, nominari, et reputari volumus, ferre et gestare, omnibusque et singulis iis honoribus, gratiis, privilegiis, libertatibus, immunitatibus et prćrogativis, quibus cćteri veri et nati, ac indubitati nobiles, et militares homines, prćdicti regni nostri Hungarić, et Transsylvanić quomodumque, de iure, et consvetudine utuntur, fruuntur, et gaudent, perpetuo uti, frui, et gaudere valeant, atque possint. Pro ampliori autem benignitatis, et munificentić nostrć, erga eosdem Petrum Fekete capitaneum, ac Mathiam Beődy, Stephanum Médy, Paulum Kiss, Wolfgangum Rátz, Stephanum Pap, Joannem Haty, et Franciscum Makkos centuriones, cćterosque milites, sub ejusdem Petri Fekete capitaneatu existentes declaratione, totales et integras portiones nostras possessionarias, in possessione Szoboszló, in comitatu Zabolch existente habitas, alteram antea ad arcem nostram Tokaj tentam, et possessam, alteram vero, in disturbiorum tempore, in nos, et collationem nostram devolutam, totum item, et omne ius nostrum regium, si quod in prćfatis portionibus possessionariis, etiam aliter qualitercunque existeret, et haberetur, aut ećdem, et idem nostram, ex quibuscunque causis, viis, modis, et rationibus, concernerent collationem, simul cum cunctis earundem utilitatibus, et pertinentiis quibuslibet, terris arabilibus, cultis et incultis, agris, pratis, pascuis, campis, fśnetis, sylvis, nemoribus, montibus, vallibus, vineis, vinearumque, promontoriis, aquis, fluviis, pistinis, piscaturis, aquarumque decursibus, molendinis, et eorundem locis, generaliter quarumlibet utilitatum, et pertinentiarum suarum, integritatibus, quovis nominis vocabulo vocitatis, ad easdem portiones possessionarias antelatumque ius regium, de iure, et ab antiquo spectantibus et pertinere debentibus, sub suis veris metis, et antiquis limitibus existent, memoratis Petro Fekete capitaneo, ac Mathiae Beődy, Stephano Médy, Paulo Kiss, Wolfgango Rátz, Stephano Pap, Joanni Haty, et Francisco Makkos centurionibus, cćterisque militibus, sub ejusdem Petri Fekete capitaneatu existentibus, ipsorumque hćredibus et posteritatibus, utriusque sexus universis, clementer dedimus, donavimus, et contulimus, iure perpetuo et irrevocabiliter tenendas, possidendas, pariter et habendas, salvo iure alieno, ea quidem lege et conditione, quod ipsi, hćredesque et posteritates ipsorum universi, quandoquidem hanc sibi conditionem, sponte, et libere assumunt, ut in morem fidelium nostrorum libertinorum siculorum Transsylvaniensium, utilem et fructuosam operam, nobis et patrić nostrć in rebus bellicis impendeant, instar aliorum donatariorum nobilium, bonis equis, armisque militaribus, optime instructi, ad mandata nostra, et successorum nostrorum, omnibus bellicis expeditionibus, tam generalibus, quam partialibus, pro loci, temporisque exigentia, in necessitatibus regni suscipiendis, obeundisque interesse, fidelemque patrić operam navare, citra ullam tergiversationem debeant, et sint adstricti. Et nihilominus, annotatas portiones possessionarias, in prćallegata possessione Szoboszló habitas, ab omni censuum, taxarum, et contributionum nostrarum, tam ordinariarum, quam extraordinarium, subsidiique, et lucri camerć nostrćsolutione, ac servitiorum quorumlibet plebejorum exhibitione, vineas item, agricolationes, allodiaturas et seminaturas, ac alias quaslibet hćreditates ipsorum, a decimarum, nonarum, et capeciarum pensione, in perpetuum eximendos, et supportandos, duximus, prout eximimus, et supportamus, prćsentium per vigorem. Quo circa vobis, fidelibus nostris, generoso egregiis et nobilibus, Paulo Eőrvendy, proventuum nostrorum fiscalium administratori, et thesaurario nec non decimatoribus, dicatoribus, connumeratoribus, provisoribus, et exactoribus quarumlibet contributionum nostrarum, eorumque Vices gerentibus, modernis et futuris quoque pro tempore constitutis, cunctis etiam aliis quorum interest, seu intererit, prćsentium notitiam habituris, serie prćsentium, committimus et mandamus firmiter, quatenus, vos quoque, a modo deinceps, prćfatos Petrum Fekete capitaneum, et Mathiam Beődy etc. centuriones, cćterosque milites, sub ejusdem Petri Fekete capitaneatu existentes, ipsorum hćredes et posteritates utriusque sexus universos, ratione dictarum portionum possessoriarum, in prćattacta possessione Szoboszló adjacentium, et redituum suorum, ad nullam censuum, taxarum, et contributionum nostrarum, tam ordinariarum, quam extraordinariarum, subsidiisque et lucri camarć nostrć solutionem, et servitiorem quorumlibet plebejorum exhibitionem cogere, et compellere, aut propterea eosdem, in personis rebusque et bonis ipsorum universis, impedire, turbare, molestare, seu quovis modo damnificare prćsumatis, nec sitis ausi, modo aliquali; secus non facturi; prćsentibus perlectis, exhibenti restitutis, quas nos, in formam privilegii nostri redigi faciemus, dum nobis in specie fuerint reportatć. In cujus rei memoriam, firmitatemque perpetuam prćsentes litteras nostras, pendentis, et authentici sigilli nostri munimine roboratas, memoratis Petro Fekete capitaneo, ac Mathiae Beődy, Stephano Médy etc. centurionibus, reliquisque militibus, sub ejusdem Petri Fekete capitaneatu existentibus, ipsorumque hćredibus et posteritatibus, utriusque nexus universis, gratiose dandas duximus et concedendas. Datum in libera civitate nostra Cassoviensi, secunda die mensis Septembris, anno Domini millesimo sexcentesimo sexto. – Stephanus m. pr. Georgius Keresztury, secretarius.

Az oklevél hátán: Anno Domini millesimo sexcentesimo septimo, quinta die mensis februarii in generali congregatione universitatis, dominorum nobilium comitatus de Zabolch, prćlitterć armales et donationales, exhibitć sunt, et prćsentatć, ac per juratum notar incliti comitatus Zabolch, solemniter lectć, et publicatć per Stephanum de Czegléd, notar. m. p.

A SZOBOSZLÓI LOVAS-HAJDÚK CZIacute;MERES NEMESLEVELE 1606-BÓL.
(Eredetije Szoboszló város levéltárában.)

Az eredeti czimeres hártya-oklevél pecsétestől együtt teljesen ép állapotban maradt meg. Maga a hártya 70 cm. széles és 48 cm. magas, a szokásos diploma-alakban kiállitva és alul 8 cm, szélesen fölhajtva; rajta vörös-kék-sárga szinü selyem sodraton a fejedelem pecsétje függ, ugyanaz, a melyik a hajduk közös czimeres nemeslevelén: fedeles kerek fatokban vörös pecsétviaszba nyomva a Bocskay-czimer, körül csavarodó sárkányával bezártan az ágaskodó oroszlán, a jobb szemén keresztüllőtt nyilat első jobb lábával tartva; a pajzs fölött a sisakon ugyanolyan oroszlán, fölötte pedig a magyar szent korona. A czimerpajzstól jobbra Magyarország czimere: háromszögletü hasitott pajzs jobb részében, a hármas halom középsőjén a koronából növő kettős kereszt, a bal mezőben a négy pólya; balra pedig Erdélyország czimere: háromszögletü vágott tárcsa-pajzs felső mezejében kiterjesztett szárnyu növekedő sas balra tekint, a pajzsfő jobb sarkában sugárzó nap, a balban fogyó hold, mig az alsó mezőben hét vár, felül négy, alul három elhelyezve.
A pecsét körirata:
STEPHANVS . DEI GRATIA HUNGARIĆ .
TRANSIL(vanić) . PRINCEPS ET .
SICVL(orum) COM(es).
A szöveg az initiale nagy N(os) betüjével kezdődik, maga az irás sürün rótt sorokban 55 cm. magas és 33 cm. széles, egészen tisztán olvasható. Alatta balról a fejedelem ismert aláirása, jobbról pedig Keresztury György secretarius neve olvasható.
Az adományozott czimer a szokásos módon a szöveg kezdetére van festve, nem úgy, mint a hajduk közös szabadalom-levelén: a diploma közepére a sorok között. A czimer négyszögletü keretbe van állitva, melynek magassága 11 cm., szélessége 9 cm. és a felényi nagyságu nagy N(os) betü után alá helyezve.
A czimer a következő:
Aranyozott keretbe foglalt négyszögletes táblán oszlopokon nyugovó boltives csarnokba állitott, kerek talpu kékszinü pajzs, a melyen zöld mezőben természetes szinü tigris, hátulsó lábán állva, első ballábát előre nyujtja, mig jobbjában véres szablyát markolva, egy teljesen fölfegyverzett pánczélos lovassal, a ki bal kezében kerek pajzsot, melynek közepét egy aranyos lángszerü alak disziti, jobb kezében pedig vágásra kész kivont kardot tart, viaskodni látszik. A pajzsra nyitott rostélyu aczél sisak van helyezve, ezen drágakövekkel és gyöngyökkel diszitett korona, melynek közepéből növekvő tigris emelkedik ki, a győzelem jeléül bal lábában a lovaséhoz hasonló kerek pajzsot, jobb lábában pedig vörös zászlót tartva, melyen egy természetes szinü sas látható aranyos lábakon állva, kiterjesztett szárnyakkal. Sisaktakarók: jobbról kék-arany, balról vörös-ezüst. A pánczélos lovas pajzsára festett alak, pedig a vörös pajzs a czimerben is, a sisakon is ott szerepel, nem ismerhető föl tisztán; jelentését a czimerleirás (flammć ardentis figura – égő láng alakja – a priori circumferentia ad postremam perducta) sem magyarázza meg; viszont pedig a zászlón levő aranyos lábu sas, ráutalás nélkül is a zsákmányul esett császári hadijelt mutatja.
A boltozatot tartó oszlopok talapzatán mind a két oldalon férfiak állanak fegyverzettel, az egyik jobbfelől pánczélosan, buzogánynyal, a másik balfelől kardosan, csákánynyal; a jobbról álló fölött az oszlop fején «Attila» név, a balról eső, különben szakálas alak fölött pedig «Hunnia» (!) van fölirva; a mi bizonyára a czimerfestő vastag tévedése; valószinüleg ismételni akarta a hajduk közös adományu czimerének oszlopaira kétfelől odaállitott Sámsont és Achillest, a mely alakok épen igy karddal, buzogánynyal vannak fölfegyverkezve._{Turul, 1905. évfolyam, 178. lap. Horváth Sándor közlése.}* Az oszlopok alján mind a kétfelől egy-egy oroszlán-fej látható; a czimer hátterét almazöld szinü, aranynyal áttört brokátselyem-függöny alkotja, mely a boltozatra van illesztve, mig legfelül középen a Bocskay-czimer áll: körülcsavarodó zöld sárkány, vörös kereszttel, benne az ágaskodó arany oroszlán a szemén keresztüllőtt nyilat tartva; jobboldalon Magyarország, baloldalon Erdélyország czimere, mind a kettő ugyanolyan, a milyen a fejedelem függő viaszpecsétjén, a Bocskay-czimer mellett szintén két oldalon látható.

A diszesen megfestett jelképes czimernek beszélő jelentősége van. A tigris véres szablyájával a harczoló hajduságot példázza, a pánczélos lovassal vivott küzdelem után diadalmasan tünik föl a sisak fölött ujra a sasos zászló, melyet az ellenség kezéből ragadott ki. Ugyanilyen jelképes magyarázatu a köleséri hajduk czimere is, a melyet Bocskay – már előbb – 1606 márczius 16-án adott nekik, saját szavai szerint «emlékére annak, hogy az osztrák sasos zászlók kénytelenek voltak meghátrálni a Bocskay-czimer oroszlánját viselő hajduzászlók előtt.»_{Rozvány György, Nagy-Szalonta története.}* Ugyanazt a gondolatot fejezi ki a szoboszlaiak czimere is, a mit szalontai hajduk (köleséri) czimerébe festett a fejedelem képiró művésze.
A kiváltságlevelet Szabolcs vármegyében, Karászon hirdették ki, ahol a vármegyei rendek a határbeli nádorhalom mellett, valószinűleg már régi szokás szerint gyülekezni szoktak,_{Szabolcs vármegye leirása: A vármegye községei.}* a rá következő esztendőben, 1607 február 5-én, a minek igazolását törvényes szokás szerint Czeglédy István esküdt jegyző sajátkezüleg rávezette az adománylevél fölhajtott alsó szélére, épen ugy, mint azelőtt csak két hónappal (1606 deczember 4-én) a hajduk közös adomány-levelének kihirdetésekor.

A beiktatás iránt Bocskay mindjárt az adomány-levél kiadása után, 1606 szeptember 8-án intézkedett e napon kelt levelével_{Eredeti okmány. Hajdu vármegye levéltárában.}* annak foganatositására kiküldvén Radasóczy Györgyöt és Bárczay Jánost saját személyének képviseletében, a kikhez a kanczelláriából Porubszky Dániel, Bölöny Gáspár, Balkányi János, Sepsy István, Bányay Illés és Zoltán Ferenc, a fejedelmi tanácsból pedig Sápi Széky Mihály, Földesi Sápy Benedek, Földesy Balázs és Czell˙ Mihály csatlakoztak. Ezeknek jelenlétében a beiktatás ellenmondás nélkül meg is történt.
A szoboszlai lovas hajduk is osztoztak különben a szomszédságba letelepitett többi hajdutársaik zavaros sorsában. A nemzedékről nemzedékre való hadviselés nagyon megritkitotta soraikat egészen 1669-ig, a midőn a hadi szervezetből a többi hajdutelepekkel együtt kerületté alakultak,_{Dr. Varga Geiza, Hajdu megye leirásában Sillye Gábortól, Történeti viszonyok.}* amikor Szoboszló is szerves része lett a vármegyei jellegü önkormányzattal biró nemes hajdukerületnek.
Első letelepülésük a hadiszervezet alapján történt, a mit mutat az 1702-iki összeirás is, a melyen XV decuria szerint vannak fölvéve a birtokoshajduk (Proprietarii) és a beköltözött szabadosok (Libertini).
Különben a szoboszlai lovas hajduk nagyobbára «futott nemesek» voltak, leginkább a tiszai vármegyékből, úgy hogy bennük vagy legalább nagy részökben az alföldi ősi fajmagyar lakosság vére maradt meg. De a szoboszlaiak közül azok is, a kik külön családi nemességgel nem birtak, tiszta magyar származásuak, mert hiszen az első letelepülők után következő nemzedéket (mivel az eredeti adományozók névsora nemcsak a szabadalom-levélben nincs, de nem maradt meg Szoboszló város levéltárában sem, sőt sehol egyebütt) a legelső meglevő névsor szerint hamisitatlan magyar nevü családok alkották,_{Hajdu vármegye levéltára: Az 1702-iki összeirás. Eredeti okmány.}* mint: Ádány, Árki, Baka, Bereczki, Bézi, Bóna, Borlány, Botha, Bökönyi, Büthe, Csizmadia, Csokány, Csukás, Dóró, Dörgő, Egyed, Fazekas, Fónagy, Gáthi, Gellért, Gorsás, Hegedüs, Hőgyes, Jeges, Kabai, Kádár, Karacs, Kartsai, Kerékgyártó, Király, Kömpöly, Kuthi, Kutsár, Ladányi, Musalyi, Nagy, Parthi, Rabatos, Seres, Serfőző, Szakál, Szánthó, Széles, Széll, Szerepi, Takács, Tar, Tartsai, Tatár, Vas.
De közülök úgy, mint általában a többi hajduvárosok hajdui közül is számosan, Bocskay után külön armálisokat szereztek, úgy hogy idők multán Szoboszló jó része nemesekből állott, a mit mutat az is, hogy 1804-ben több mint 50 nemes család lakott benne,_{Szoboszló város levéltára: Az 1804-iki összeírás. Eredeti okmány.}* közöttük számos tekintélyes kiterjedt familia, mint: Halasi Beődy, Déczi Borbély, Csanády, Császy, Cseke, Czeglédy, Halasi Fekete, Haranghy, Horogh, Kérchy, Maklári Kiss, Tasnádi Kovács, Lenthe, Magyar, Makay, Makray, Márton, Móré, Padrah, Turi Pap, Sarudi Rácz, Sáry, Somogyi, Szilágyi, Szökőcs, Csatári Szűcs, Szoboszlai Thót, Thury, Tőkés, Vaáczy, Vágó, Végh, Zöld.
Az adománylevélben emlitett kapitány és századosok családjai nem mind maradtak Szoboszlón, bár a Halasi Fekete, Halasi Beődy, Maklári Kiss, Sarudi Rácz és Turi Pap családok részint régebben, részint jelenleg is az ősi fészekben élnek, mig Csifi Hat˙ János utódai mindjárt elszármaztak Bihar vármegyébe, az Abádi Médy István és Rábéi Makkos Ferencz leszármazói, szintén jó régen, a Kunságba szakadtak el.
A kiváló jelentőségü és czimertanilag is igen szép kivitelü szoboszlai czimer a szoboszlaiak ugynevezett «Bocskay-zászló»-jára is rá van himezve. Régi alaku zöldselyem lobogó ez, nem egykoru ugyan a hajduk letelepülésével, hanem minden valószinüség szerint 1703 után, a Rákóczi-féle fölkelés idejében készült._{Szoboszló város levéltárában őriztetik.}* Selyemmel van kivarrva egyik oldalára a czimerpajzs alakja, a másik oldalára a korona, a belőle kinőtt sisakdiszszel. Szép mivü, értékes ereklye, a mely különben a mult században két izben: a nemesi fölkeléskor és a szabadságharczban volt a szoboszlai lovashajduk lobogója.
Az eredeti Bocskay-adományozta czimert egyébiránt Szoboszló város hatósági pecsétjén használja.
Dr. BOLDISÁR KÁLMÁN.

A NADASDI SÁRKÖZY CSALÁD.

(Harmadik, befejező közlemény leszármazási táblával és három pecsétképpel.)_{A II. közleményben egy sajtóhiba értelmetlenné tesz egy egész mondatot; ugyanis a 74. oldalon, az I. hasáb alulról számított negyedik sorában ez áll: «Bábolnay Zsigmond napa unokahuga vagy unakája esetleg talán dédunokája», holott ennek kellene állni: Bábolnai Zsigmond neposa (unokahuga vagy unokája esetleg talán dédunokája?)}*

János 1475–1499., 1.....apollónia, 2...Katalin ?; Albert (I.) magister 1504. 1528. 1510. X/10. czimert szerez II. Ulászlótól. 1511. XI/19. Nadasdra adományt nyer 1519–25 a kir. ügyek igazgatója és a szent korona ügyésze, 1522. 1528. itélőmester. ......- Katalin; György (I.) 1510. 1546; Lőrincz 1510.; Mihály (I.) magister 1510-ben zágrábi őrkanonok; Márton (I.) 1510. 1540. győri várnagy (?); Gál 1510; Zsigmond (I.) 1511. 1555.; János (I.) 1514. 1523.; Kristóf (I.) 1519. 1571. ..... Zsófia; Anna 1514.; Apollonia 1514.; Mihály (II.) 1523.; Magdolna 1525. 1589., Sághy Imre; Albert (II.) 1549. 1589.; János (II.) 1549. 1598. Herczegh Anna; Péter 1549.; Erzsébet 1549.; Anna 1549., Bekes Farkas; Katalin 1575., Vizkelety Farkas; Mihály (II.) 1575. 1593.; Pál (I.) 1560. 1580.; Bálint (I.) 1580. 1625.; Zsuzsánna 1615., Hideghéthy Barnabás; Orsolya 1615. 1635., 1. Karácsony Balázs, 2. Geörczy Márton; Zsófia 1600. 1635., 1. Sury János, 2. Themesközy István; Borbála 1615., Beicsy Mátyás; Gáspár (I.) 1609. 1627., Szalay Sára; János (III.) 1623. 1634., Mészáros Ilona; Orsolya 1619., Taxony Tamás; Margit 1627., Wythner Márton; Kristóf (II.) 1610. 1639.; István (I.) 1615. 1658.; György (II.) 1615. 1650.; Pál (II.) 1615. 1660. Nadasdon; István (II.) 1623. 1642–44. katona; Márton (II.) 1633. 1644., Sennyey Erzsébet; Gáspár (II.) 1633. 1678. 1642–50. katona a 30 éves háboruban; Imre (I.) 1623. 1651., Gere Sára; Ilona 1633. 1678., Beke János; Gergely; Pál (III.); Bálint (II.) 1676.; Magdolna 1660., Kulcsár Ferencz; János (IV.) 1639. 1690., 1. Pázmándy Ilona, 2. Eölvedy Zsuzsa; Erzsébet 1711.; Magdolna 1711., Gál György; Katalin sz. Nadasdon, Fekete Kristóf; Klára sz. Nadasdon, Vida Mihály; 1-től: Zsuzsanna 1674. 1690., Nagyabonyi Csiba Ferencz; 2-tól: Erzsébet †; János (V.) sz. 1678. VIII/7. † 1735. X/21. 1717–22. somogyi alispán, 1. Szent-Benedeky Dorottya, 2. Sághfai Sándor Zsuzsanna; 1-től: János (VI.) sz. 1714 előtt † 1758. II/9., Ihárosy Terézia; 2-tól: István (III.) sz. 1718. VIII/21., Kazay Krisztina; Zsófia sz. 1721. VI/14. † 1741. III/11.; Lajos (I.) sz. 1723. V/11. † 1735. I/14.; Juliánna sz. 1724. VI/16 † 1784. IV/13., 1. Fördős István, 2. Lővey György; Antal (I.) sz. 1726. VI/5. † 1779. V/3., Szánthó Ágnes; József sz.1728. VII/20. † 1730. II/13.; Gábor (I.) sz. 1730. IV/8. † 1783., 1. Sümeghy Zsófia, 2. Magyary Kossa Klára; László (I.) sz. 1731. VII/24. †; Ferencz sz. 1733. X/6. † 1805. II/5., Kutas Eszter; Zsuzsánna sz. 1735. X/30., Sáry Pál; János (VII.) sz. 1738. körül † 1806. V/25., 1. Gyulay Zsuzsa, 2. Rőth Kata; József (I.), Gombay Borbála; László (II.), † 1795. III/19., Kazay Krisztina; Terézia † 1795. XII/3., Gombay András; István (IV.) sz. 1759. IV/22. † 1845. VIII/29. 1824–36. somogyi alispán 1837. consiliarius, Chernelházi Chernel Eszter; Károly (I.) sz. 1771. VIII/14. † 1828. VI/3., Győry Eszter; Gábor (II.) nagyváradi kamarai uradalmi igazgató 1811.; Justina † 1818. VI/8., Pálóczi Horváth Ádám; Rozália 1829., Tatay Dániel; Zsigmond (II.) sz. 1779. † 1815. II/24.; Lajos (II.) sz. 1777. VIII/12. † 1843. VI/17. 1809. insurgens hadnagy; Eszter sz. 1779. VII/5. † 1807. XII/25., Rózsás Lajos; 1-től: Mária sz. 1765. VIII/9. †; Zsuzsa sz. 1767. X/3. † 1841. I/25., Magyary Kossa Péter.; Eszter sz. 1769. II/5. †; Kristóf (III.) sz. 1770. II/27. 1803. szolgabiró, Magyary Kossa Erzsébet; Farkas sz. 1773. X/28. †; Lajos sz. 1773. VIII/30. †; József sz. 1776. XI/21. †; Pál (IV.) sz. 1781. X. 28. † 1829. VI/28., 1. Majláth Anna, 2. Magyary Kossa Erzsébet; József sz. 1785. X/15. †; Viktor sz. 1789. IX/28. †; Terézia † 1801.; Antal (II.) sz. 1780. VIII/8. † 1828. VII/10.; László Pál sz. 1786. I/12. †; Lajos (III.) sz. 1787. IX/20. † 1858. V/25. 1809. insurgens főhadn. 1824–40. babócsai főszolgabiró; Katalin sz. 1791. XI/22. † 1853. X/26., 1. Madarász József, 2. Vörös Mihály; Juliánna sz. 1794. VIII/31. † 1873. VIII/24., Huszár Antal; Judith sz. 1788. VII/27. † 1853. I/10., Kocsi Horváth József; Albert (III.) sz. 1790. I/1. † 1860. II/20. 1836–48. somogyi alispán 1848. somogyi főispán, Chernelházi Chernel Juliánna; Erzsébet sz. 1791. XII/3. †1844. III/12., Papi Visoly János; Mária Christina sz. 1794. IV/18. †1802. I/14.; Lázár sz. 1796. II/23. † 1796. VI/10.; Mária sz. 1797. †; Kázmér (I.) sz. 1799. III/10. † 1876. II/22. 1836–45. Fejérmegye alispánja, 1847–48. alnádor. 1869. a Szt. István-rend kis keresztese, Telegdi Csanády Johanna; Boldizsár sz. 1801. VI/1. †; Juliánna sz. 1806. III/10. †; Sándor (I.) sz. 1797. † 1850. X/18. 1840–43. babócsai főszolgabiró, Hollósy Eleonora; Titusz (I.) sz. 1824. VII/7. † 1894. XII/25. 1865–68 somogyi főjegyző, Szentgyörgyvölgyi Zsoldos Ida; Emilia sz. 1826. VIII/11. † 1888. I/30., Balázsfalvi Kiss Miklós kecskeméti főispán.; Ilona sz. 1829. VI/23. † 1835. XI/30.; Dénes (I.) sz. 1831. IX/20. † 1891. VI/4. 1848/49 honvéd főhadnagy, Györgyfalvi Csépán Apollónia; Béla (I.) sz. 1833. VII/19. † 1905. I/12. 1869–71. orsz. képviselő, Nadasdi Sárközy Laura; Vincze (I.) sz. 1834. VIII/30. † 1884. IV/14., Huszár Johanna; Ödön sz. 1838. III/25. †1872. VIII/20., Chernelházi Chernel Irma; Zsófia sz. 1827. XI/17. † 1874. III/6., Baracskai Szüts Adolf; Johanna sz. 1830. VI/17., Szamosujvár-németi Dániel László; István (V.) sz. 1834. V/31. † 1862. I/10.; Albertina sz. 1835. VII/30., Kenesei Kenessey Lajos; Kázmér (II.) sz. 1839 III/2. †1906. II/21., Somogyi Hollósy Petronella; Laura sz. 1837. IV/30. † 1880. IV/24., Nadasdi Sárközy Béla; Vilma sz. 1841. I/30., Dercsikai Huszár Ágost; Aurél sz. 1845. VI/12. cs. és kir. kamarás 1885–1894. Fehérm. alispánja 1894–1905. komáromi főispán, Gencsi és Érmihályfalvi Gencsy Ida; Antónia sz. 1825., 1. Mészöly Vincze, 2. Eltér Antal; Miklós sz. 1827. † 1899. II/3., Hamvai Kovács Johanna; Eleonora sz. 1828. IX/21. † 1900. VI/16., Madarász Károly; Rozália sz. 1830. IX/2. † 1890., Kocsi Horváth Béla; Erzsébet sz. 1861. X/25., Hegyeshalmi Fischer Sándor; György (III.) sz. 1863. XII/23. főszolgabiró, Ehn Sarolta; Jolán sz. 1865. IV/24., Rohonczy István; Julia sz. 1858. IV/14.; Ilona sz. 1859. IX/2., Jalsovai Jalsoviczky Lajos; Jenő sz. 1861. III/22., Bertvás Mária; Irma sz. 1863. VI/27., Hertelendi és Vindornyalaki Hertelendy András; Jolán sz. 1865. V/1., Paisszegi Paiss Mih. dr.; Irén sz. 1867. VIII/28., Jalsovai Jalsoviczky Géza; Imre (II.) sz. 1869. IV/15., Nyirlaki Tarányi Mária; Béla (II.) sz. 1859. III/13. somogyi alispán, Lehner Erzsébet; Géza (I.) sz. 1860. VIII/9., Windsori Martyn Erzsébet; Johanna sz. 1862. II/9.; Andor sz. 1865. XI/19., Bárány Emilia; Emilia sz. 1868. II. 8., 1. Andorka Elek, 2. Plachner S.; Hermin sz. 1869. X/28., Bóné Kálmán; Laura sz. 1874. X/28., Boda József; Berta sz. 1878. V/24.; Flóra sz. 1866. IV/26., Stark Elek; Mária sz. 1868. V/6.; József (III.) sz. 1870. VII/16., Tóth Diana; Anna sz. 1872. IV/16.; Vincze (II.) sz. 1877. XII/16.; Kálmán sz. 1879. XII/16.; Eszter sz. 1864. IX/18. † 1869. IV/5.; Kázmér (III.) sz. 1866. XII/5., Mihalovics Éva; József (II.) sz. 1869. XI/14. † 1886. V/27.; Sarolta sz. 1871. V/30., Tótváradjai Kornis Boldizsár; Károly (III.) sz. 1872. XII/1. † 1895. XII. 18.; Margit sz. 1872. V/2., Kellemesi Melczer Géza; István (VI.) sz. 1874. VIII/14., Danóczi Steiger Melanie; Margit sz. 1861.; Irma sz. 1869., Varga Lajos; Eugenia sz. 1872., Györy Vilmos; Zoltán sz. 1899. III/13.; Titusz (II.) sz. 1900. X/2. † 1904. VII/29.; Zsófia sz. 1905. VIII/10.; Apollonia sz. 1893. VI/14.; Dénes (II.) sz. 1894. X/9.; Katalin sz.1897. IV/16.; Antal (III.) sz. 1898. IV/29.; János (VIII.) sz. 1900. IX/8.; Gabriella sz. 1896. XI/5.; Eszter sz. 1899. II/3.; Ilona sz. 1891. VIII/11.; Irma sz. 1893. V/27.; Róbert sz. 1886. III/25.; Géza (II.) sz. 1887. X/27.; Olivia sz. 1890. I/30.; Sándor (II.) sz. 1898. IX/29.; Imre (III.) sz. 1903. II/20.; László (III.) sz. 1904. XII/22.; Géza (III.) sz. 1904. VIII/8.;József (IV.) sz. 1905. VIII/20.; Juliska; Ilka; Sára; Margit-Petronella sz. 1902.; István (VII.) sz. 1900. VIII/6.; Kázmér (IV.) sz. 1902. IX/22.

A NADASDI SÁRKÖZY CSALÁD NEMZEDÉKRENDJE.

Ifjabbik Sárközy János, mint már emlitettük, 1678 aug. 7. született Komáromban, mint öreg Sárközy Jánosnak második nejétől, Eölvedy Zsuzsannától való egyetlen fiu gyermeke. Apját korán elvesztette és igy tőle alig vehetett tudomást családja hagyományairól. Valószinü, hogy apja Győrben laktakor – hol jó református iskola is volt – korához illően kitanitatta; későbbi viselt dolgai legalább finomabb müveltségre engednek következtetni és e nélkül az alispánságig alig is vihette volna. Valószinünek látszik, hogy ő is kivette részét abból a világra szóló nagy eseményből, a melynek: a török iga alól való felszabadulás a neve,_{Erre vonatkozólag ugyan oklevelünk nincs, de a török világból és a zentai csatából (1697 szept. 11.) származó fegyverek egész 1849-ig megvoltak a család birtokában és a nagybajomi öreg ház ebédlőjének egyik falát földig befedték. Valjon Sárközy János apja szerezte-e meg ezeket, vagy ő maga, bizonytalan; a zentai csata idejében ő maga is már 19 éves legény volt. A fegyvergyüjteményt 1849-ben Sárközy Albert főispántól örökre elvették; volt a gyüjteményben: óraműves kováspuska (a minek rugóját kulcscsal kellett felhuzni, hogy peregjen és szikrát hányjon); szélpuska; Sárközy István széles, egyenes kardja, a melyet mint koronaőrző banderista viselt 1790-ben egyéb fegyverek és diszkardok. Egyedül öregapám főispáni diszkardja menekült meg és van ma: is birtokomban.}* annyi bizonyos, hogy 1699 deczember 13-ikán már a Somogymegyei Nagy-Bajomban lakott._{Ekkor intézett hozzá, ide, mint a helyi adószedéssel megbizott férfiuhoz, egy megbizó levelet Kaposvárról Heher Ernő csász. harminczados. (Eredetije a családiiratok között.)}*
Miként került Sárközy János Nagy-Bajomba és általában Somogyba? Erre az egyetlen elfogadható magyarázat csak az lehet, hogy a török kiverése után, a kinek csak pénze volt, szerezhetett birtokot, a mennyire kedve tellett, mert gazdátlan birtok a visszafoglalt területen volt elég! Valószinű, ilyenformán szerzett birtokot Sárközy János is. Kanizsával szemben, a Balaton alsó végénél elterülő mocsarakban épült a török terjeszkedése ellen Kis-Komárom vára, a melynek őrsége nagyrészt a Vasmegyei Őrségbeli kálvinistákból állt és erős református fészek volt._{Csire István: Kis-Komárom története (Dunántuli Protestans Lap, 1891. 20–23. sz.); Thury Etele u. o. (1897. 1–3. 5–6. sz.)}* A várnak voltak zálogos birtokai is és a mikor 1681-ben az erősség megszünt és lerombolták,_{Az 1681.: VII. tvcz. szerint ingyen munkái Szalavár és Légrádra szálnak, úgy 150 katonája is.}* a hozzá tartozó őrség is feloszlott és visszament hazájába, zálogos jogu birtokait is más kézre adta és azoknak egy részét Somogyban ugyanilyen jogon vette át az öreg Sárközy János és Kenessy István_{A családi iratok között levő feljegyzések.}* – majd még a neoaquistica comissio összeülte előtt (Somogyban 1725 nov. 12. – 1736.) nádori adományokkal biztositották e szerzeményeket.
Természetesen 1681-ben még a birtokba vétel nem történhetett meg, mert akkor még Somogy teljesen a török hatalmában volt. Csak mikor a vidékbeli várak és palánkok, mint: Simontornya (1686 szept. 23.), Siklós (1686 okt. 30.), Kaposvár (1686 nov.) felszabadultak a török uralom alól és a mikor nemcsak a kisebb helyek (Segesd, Török-Koppány, Ozora, Szenyér, Csurgó, Babócsa, Berzencze stb.) hanem Szigetvár (1689 feb. 3.) és végre Kanizsa (1690 ápr. 13.) is felszabadultak, lehetett arról szó, hogy bele is lehessen ülni a birtokba.
De milyen birtok volt ez akkor! Maga Kaposvár, a vármegye mai székhelye, 1692-ben összesen csak 120 lakost számlált_{Beksics Gusztáv: Somogy vármegye («Jókai» magyar nők lapja, 1894. évf. 36–44. sz.).}* és ehhez mérten néptelen és elhagyott volt az egész vármegye. Még az 1720-ban foganatositott adóösszeirás szerint_{Somogy m. levéltárában. Okányi Pál: A visszaállitott Somogymegye és lakosai. («Somogy» cz. hetilap 1887. évf. 11., 12. sz.)}* sem volt pl. Nagy-Bajomban több 62 jobbágynál, pedig ez annyira kivált a többi községek közül, hogy nemcsak birája, de még három esküdtje is volt,_{Családi szájhagyomány szerint Sárközy János Kisasszondon legelőször az egész faluban csak egyetlen egy öreg embert talált, a ki a rengeteg erdőségben azután a határt megmutogatta neki. 1720-ban Igal: 56, Marczali: 52, Karád: 65, Kaposvár. 48, Toponár: 5; Tab: 18, Kapos-Füred, Zimány, Pula: 3–4 jobbágy családot számláltak.}* birót pedig nehéz volt akkoriban fogni (csak 168 faluban volt), mert annak hetenkint kétszer meg kellett a határt járni, az pedig, a sok farkas miatt, igen veszedelmes kirándulás volt._{Beksics i. h.}*
A megye siralmas állapotát nem ismertetjük részletesebben; de fel kell emlitenünk, hogy Somogyot az 1596 évi 41. tvcz. mivel már akkor jóformán teljesen a török uralom alá jutott, Zalába kebelezte be és csak az 1715. évi 86. tvcz. állitotta ismét vissza jogkörébe – noha már előbb is élvezte éveken át ezt a jogkört. 119 év rombolását kellett tehát helyre hozni és társadalmi rendet alapitani azon a vidéken, a hol a rengeteg erdők és végetlen mocsarak miatt jóformán az egymással való érintkezés is elképzelhetetlen nehézségekbe ütközött.
Azok között az úttörők között, a kik az elpusztult vármegye helyreállitására vállalkoztak, találjuk Sárközy Jánost is. Mint már emlitettük, 1699-ben már Nagy-Bajomban lakott, csakhamar ki kellett hát vennie e kietlen vidék kellemetlenségeiből is a részét. A szegénylegények a Dráva mentén oly óriásilag elszaporodtak,_{Szilágyi: A Magyar Nemzet Tört. VII. 536.}* hogy egész községeket, sőt kastélyokat is megrohantak: 1700 és 1704-ben Nagy-Bajom sem kerülhette el garázdálkodásukat és ezzel az alkalommal Sárközy János residentionalis házából is sok mindent, többek között értékes családi iratokat is elvittek._{A családi iratokat Sárközy Antal, Jánosnak fia, 1755 okt. 4. kérte vissza Sephtár Mihálytól Kapronczáról, a ki helyett Zguricz György felelt, hogy nála van, többek között, Miksának a Saághy családot illető adománylevele a Nyitramegyei Czwin községre. (Eredeti levelek a családi iratok között.)}*
A vármegye tulajdonképpeni megujulása csak a Rákóczy-féle szabadságharcz lezajlása után – a mely a jelzett állapotok miatt sem verhetett itt nagyobb hullámokat – kezdődött. 1710 márcz. 1. még Keszthelyen a két szomszéd vármegye együtt tartott gyülést és ekkor még Sárközy János alig viselt megyei tisztséget,_{A vármegye jótállási kötelezettség alól menti fel. (A családi iratok között.)}* 1712 ápr. 25. Csökölyben ugyan már mint «Nemes Somogy Vármegyei Fő Szolga Biró» irta magát alá._{Somogymegye levéltárában levő magyar nyelvű nyugtája, pecsétjével.}* 1713 ápr. 7. pedig, amikor Somogy vármegye már külön tartott Igalban gyülést, szintén mint főszolgabiró jelent meg; 1715 szept. 30. pedig a vármegye főadószedőjévé választotta._{A Sárközy Antal részére 1756 febr. 9. Somogy m. által kiállitott nemesi bizonyitvány emliti. (Eredetije a családi iratok között.) Somogymegye levéltára: Proth. antiqu. 196. 332. lap.}* Az 1717 máj. 28. közgyülésen a vármegye – miután Madarász László alispánt a tizedek ügyében Pozsonyba küldte, annak visszatértéig – Sárközy Jánost az alispáni székbe ültette_{Somogy m. levéltára: Proth. I. pag. 32. «Demum ex quo antelatus Dnus Vicecomes Posonium ad promovendam causam decimalem est delegatus, ex eo neque reditum Dni ordinarii Vicecornitis Egregius Dnus Joannes Sárközy substituitur.»}* és ebben az előkelő állásban maradt 1722 jan. 15-ig a mikor a már Kaposváron ujból Madarász vezette a gyülést.
Az akkori viszonyokra igen jellemző Madarász alispán esete, a melyet – mint hogy abban Sárközy János is szerepet játszott – egy kissé bővebben ismertetünk.
A vármegyét jóformán csak azok képviselték, a kik éppen az élén álltak és azok némelyike is néha nemcsak egy, de egy időben több hivatalt is viselt egyszerre. Ez ellen már az 1710 jul. 14. közgyülésen is felszólaltak, mégis az első rendes tisztujitás csak 1715-ben volt. Igy azután Madarász László – ki már 1708-ban országyülési követ, egész 1715-ig egy személyben főadószedő és főjegyző is volt, sőt mint maga irja: «1711-ben egyedül magam álltam a megye élén, miután egyetlen biró vagy esküdt az egész megyében nem volt». 1715 szept. 30. a folyton távol levő Sankó Miklós helyett végre alispánná választották, mig helyette főadószedő Sárközy János lett. A mint azonban a későbbi események igazolták, Madarászt nem számoltatták le főadószedősége idejéről és ezen a czimen azután 1727-ben már jelentékeny összeget keresett rajta a vármegye,_{Az összeget Marczali (A Magy. Nemzet Tört. VIII. 49.) 17,000 frtra teszi, mig Okányi («Egy főbenjáró bün» az Ország Világ 1892. 4. sz. és a kaposvári gymnasium 1892. értesitőjében) a hiányzó összeget csak 12,689 frtra teszi Madarász halála után is}* a minek fedezésére azután egész vagyonát lefoglaltatta._{Madarász birtokai voltak: Nádfő, Kercseliget, Szederjés, Szent László puszták; a foglalást Inkey János másod alispán eszközölte.}* Ebből kifolyólag a helytartó tanács kimondta, hogy szükség esetén Madarásznak a perceptorságbani utódja: Sárközy János ellen is hasonló eljárást kell foganatositani, ki is ebből a czélból biztositékul lekötötte diási (Zala m.) szőllejét 3400 frtban, pápai házát és malmát 3700 frtban. Sárközy Jánosnak azonban természetesen semmi bántódása nem esett és jelzett birtokait sem bántották. Madarász Lászlót azonban 1727 ápr. 16. elfogták és Tapsonyban – hol akkor gyülésezni szoktak – bebörtönözték, őrizetére pedig Bakó László esküdtet rendelték. És bár ártatlanságának bizonyitására igazán alapos okokat hozott fel és mindent elkövetett, hogy magát tisztázza, a fényes napvilágot többet sohasem látta meg, szomoru végü életét a börtönben fejezte be. Halála gyanus körülmények között következett be és igy az 1728 márcz. 10. közgyülés már halála körülményeinek kideritésére vizsgálatot rendelt el.
De természetesen a boldogtalan Madarász halála nem tette jóvá a helyzetet és a kiküldött ellenőrző bizottság, melynek Sárközy János is tagja volt, 1730 ápr. 19. kijelentette, hogy Madarász 1715-től kezdve soha a felszólitásokra nem számolt le, de még meg sem jelent és igy a leszámolás lehetetlenségét nyilvánvalóvá tette. És ezzel szegény Madarász ügyét levették a napirendről.
Mint a vármegye vezető embere Sárközy János nemcsak szellemileg, de vagyonilag is előkelő helyet foglalt el kortársai között. Hogy első felesége Szent Benedeky Dorottya mit hozott a házhoz, nem tudjuk bizonyosan,_{Származásáról sem tudunk bizonyosat. Szent-Benedeky Tamás 1671-ben Nagy Bajomban és Gyöngyös-mellékén volt birtokos; valószinü, hogy ennek rokona volt Dorottya is. (Okányi: «Somogy m. közigazgatása a török uralom alatt stb.» A kaposvári gymn. értesitője 1891–92.)}* az első nő hamarosan elhunyt és tőle csak egy János nevü fiu maradt. Második felesége az előkelő és gazdag Sághfai Sándor István kurucz kapitánynak és Festetich Christinánakleánya: Zsuzsánna volt; ezzel a házassággal nemcsak, hogy a legelőkelőbb dunántuli családokkal, mint pl. Chernel, Káldy, Tallián, Festetich stb. került rokonságba, hanem szép vagyonhoz is jutott._{A Sándor cs. 1670 körül birt a pápai kőházon kivül (a vármegyeháza mellett) a Tapolcza vizén egy malmot, azonkivül Sághfát, Csöngét, Kovácsit, Károly-Patyot Vas m.-ben, Ajkát Veszprém m.-ben, Nyéknek egy részét Fejér m.-ben és részben a Déghi pusztát is. (Nagy Iván: Magyarország Családai X. 41. lap. Thaly Kálmán közlése alapján.) Ezekben Sárközy Jánosné is részesült 1727-ben a Madarász ügyben férje lekötötte a pápai házat és malmot, de bizonyos, hogy nem ez volt minden öröksége.}*
Az 1715 évi IV. tvcz. értelmében életbe lépett az u. n. ujszerzeményi bizottság – neoacquistica comissio – a mely ugyan Somogyban csak 1725 nov. 12. kezdte meg müködését (és 1736-ban fejezte azt be), de ezt megelőzőleg a nemesi vizsgálatokat már 1715 szept. 30. megyeszerte megkezdték. A birtokigazolási eljárás jó előre vetette tehát árnyékát és igy nem lepett meg senkit sem. Nem lepte meg Sárközy Jánost sem, gondja volt reá, hogy sok szép jószága szőrén-szálán el ne vesszen: ebből az időből egész csomó adománylevél maradt fenn, részint a régebbi birtokokról, részint az ujabb szerzeményekről u. m.
1723. máj. 23. Pálffy Miklós gróf nádor Pozsonyban Kenessey István és neje Szondy Zsuzsánna, valamint Sárközy János és neje Sándor Zsuzsánna részére adományozza Somogyban az egész Ötvöst egy elhagyott curiával együtt, továbbá Kis-Asszondot, a melyet már Sárközy János előzőleg is régen igaz jogon szerzett és akkor is békén birt, – végül Fenéket, melyet törvényes tulajdonosa elhagyott._{Eredetiben a családi iratok között. Ötvöst már 1720-ban birta Sárközy János és ott ellene állt az összeirásnak és becslésnek. (Orsz. Lev.: Neo Reg. acta f. 973. nr. 48.)}*
1723 Jun. 26. Pozsonyban a nádor előtt Festetics Kristóf «in signum gratitudinis» Sárközy Jánosnak vallotta örökre Magyaródot Somogyban. Az örökvallás folytán a nádor Stompfán aug. 19. a kérdéses birtokra szintén kiadta az adomány levelet._{U. o. eredetiben. Festetics Kristóf testvére volt Festetics Krisztinának, Sárközy János napának (Festetics Magdolna, Peczovicz Ferenczné verses bucsuztatója 1730 decz. 17. Pápán – eredetiben a családi iratok között – világosan leirja a rokonságot.)}*
1724 ápr. 24. Pozsonyban Sárközy János és neje adományt nyertek a Somogymegyei Szent-Ivánra és Nagy-Bajomban a Csanády Ferencz-féle részjószágra, mint a melyeket igaz jogon már régen birtak és akkor is békén használtak._{Eredetiben a családi iratok között. Szent-Iván a mai Kis-Korpádnak egy része; ott van ma is a «szentiváni» temető, a Sárközy család régi nyugvó helye.}*
1723. márcz. 16. a vasvári káptalan előtt Sárközy János és neje 1000 tallérért és 1500 magyar forintért megvették Málik Józseftől a lerombolt Koroknya várhoz tartozó teljes birtokát, hat telekkel Nagy-Bajomban és Kis-Bajomban; továbbá ugyanannak 1/12 rész birtokát Balogd, Lók, Kak, Lencsen, Szent-Király, Horváthkut, Kovácsi, Mór, Kölked, Lukafa Tóthfalu, Öszpöthe, Bessenyő, Szent Imre, Sipfalva, Ipódfalva, Csókakő pusztákon._{A vasvár-szombathelyi kápt. levéltára: Prath. 55.}*
1723 márcz. 21. Bécsben, Sárközy János és neje megvették 2400 frtért Rindsmaul Zsigmond gróftól Nagy-Bajom 1/4 részét, továbbá Korokna Lók, Kak és Lencsen puszták Szelestey György-féle részét (melyeket 1721 ápr. 16. Rindsmaul 2500 frtban kapott a királytól) és ezt is örökvallással biztositották a vasvári káptalan előtt 1724 jun. 24._{U. o. Proth. 198.}*
Ezekkel az oklevelekkel felkészülve, Sárközy János bátran nézhetett a közelgő birtokigazolásnak elébe. És csakis igy lehetett a már egyszer megszerzett vagyont megfelelően biztositani.
De Sárközy János nem csupán a világi javakon kapdosott: gondja volt a lelkieknek ápolására is. Noha akkor még a reformátusoknál a világi elem nem viselt határozott egyházi jellegü tisztségeket – mert pl. gondnokokat csak 1734 nov. 6. Bodrog-Kereszturon választottak először, – mégis Sárközy János hitfeleinek egyik fő támasztéka volt._{1716 ápr. 25. a kiskomáromi és szentgróthi (piriti) ref. egyházak régi anyakönyveiket, Urvacsorájához való edényeiket és teritőiket «a háborgós időkre nézve az ő ecclesiájoktól reversalis mellett Sárközy János gondviselése alá» adták és azok 84 évig voltak a család őrizete alatt, mignem 1800. szept 20. azokat unokája: Sárközy István visszaadta. A kiskomáromi matricula jelenleg a pápai ref. főiskola könyvtárában van.
Sárközy Jánosné is kegyes életü urasszony volt: a pápai ref. egyház ma is őriz tőle egy urasztali teritőt, melyet 1740 márcz. 29. ajándékozott neki (Liszkay: A pápai ev. ref. egyház stb. 214. lap). Ő vett a kisasszondiaknak is 1739 márcz. 12. harangot.}* A nagybajomi türelmetlentöbbi földesurakkal is sok baja volt az ottani ref. egyház miatt, mignem azok a ref. papot mégis csak «kinyomták, az oratoriumot elvették és Bátsmegyeiné asszonyom lakatot zárván az oratoriumra, többé a prédikatort beléje nem is eresztették» és a vallásgyakorlat 1717–1792. szünetelt._{Érdekes, hogy az akkor Nagy-Bajomban szerepelt katholikus családoknak: Bakó, Kováts, Bátsmegyey, Szily, Jámbor – ma már egynek sincs hirmondója sem.}*
Sárközy János, máskülönben is felvilágosult, müvelt, világlátott ember volt. 1734-ben a nagyhirü tudós, Bél Mátyás is meglátogatta Nagy-Bajomban és mint «humanus és hospitalis» embert jellemzi._{Okányi Pál közlése.}* Kár, hogy ennek a talán magasabb hivatásra is érdemes életpályának aránylag korán, már 57 éves korában vége szakadt. Meghalt 1735 okt. 21-ikén Nagy-Bajomban._{Férje imádságos könyvébe (kiadta Molnár János Heydelbergben: 1620.) ezekkel a szavakkal jegyezte ezt be a bánatos özvegy: «Kedves Szivem idvezült Uramtól Isten a halál által elválasztott 21. Oct. 1735. Laktunk együtt 21. eszt. és 5. hétig! (E szerint 1714. szept. 16. esküdtek meg.) Isten nyugoszsza még az örök életben – adjon boldog feltámadást!» Eredetije Kisasszondon.}*
Sárközy János gyermekei voltak első feleségétől, Szent-Benedeky Dorottyától: 1. János (ki 1714 előtt született és 1758 febr. 9. halt meg); második feleségétől Sághfai Sándor Zsuzsánnától 2. István (sz. 1718 aug. 21. † 1724. ápr. 21.) 3. Zsófia (sz. 1721 jun. 14. † 171. márcz. 11.); 4. Lajos (sz. 1723 máj. 11. † 1735 jan. 14.); 5. Juliánna (sz. 1724 jun. 16. † 1784 ápr. 13. Abán, Fejér m. ) előbb Abai Fördös Istvánné (F. Mihály és Pázmándy Erzsébet fia) utóbb Lővey Györgyné; 6. Antal (sz. 1726 jun. 5. † 1779 máj 3.; 7. József (sz. 1728. jul. 20. † 1730 feb. 13.); 8. Gábor (sz. 1730 ápr. 8. † 1783); 9. László (sz. 1731 jel. †?); 10. Ferencz (sz. 1733 okt. 5. † 1805 feb. 5.); 11. Zsuzsánna (utószülött: sz. 1735 okt. 30. †?) kit 1760. vett feleségül Sáry Pál bönyi (Győr m.) és velétei (Zala m.) földbirtokos._{Az adatok legnagyobbrészt Sárközy János imakönyvébe vannak bejegyezve, részint a nagybajomi anyakörnyvekben is feltalálhatók.}* Az összes gyermekek közül csak hatan értek felnőtt kort. Az özvegy még 1754-ben is élt, mert ekkor még perelt._{Orsz. Lev.: Táblai osztály 4–1435 és 4–4139.}* 1758-ban pedig Gábor fia az ő nevében adta el a pápai házat._{Csornai konv. lev.: Proth. 15. folio 168. Nr. 161 Anno 1758.}*
A fiuk közül János kapta Kis-Korpádot és tőle származik a család idősebb u. n. kiskorpádi ága, mely fiágon 1899 feb. 3. halt ki Sárközy Miklósban; Antal Kisasszondon telepedett le, tőle ered a család ifjabb ága, mely ma is virágzik; Ferencz és Gábor Nagy-Bajomban maradtak, de águk utódaikban kihalt és birtokuk szintén Antal maradékaira szált át.

Az idősebb u. n. kiskorpádi ág.

Az ág alapitója Sárközy János (sz. 1714 előtt Nagy-Bajomban, † 1758 febr. 9. Kis-Korpádon)_{Szomajomi ref. anyakönyv.}* nejével Iharosy Teréziá-val,_{Iharosy Gergely, neje Vajda Orsolya, gyermekeik János, Ádám, György, Márton, István, Éva, Teréz 1715. febr 21. Bécsben armalist nyertek (Királyi Könyvek: XXX. 434.) Lakóhelyük közelebbi visszonyaik feltüntetve nincsenek és így bizonytalan, hogy az itt emlitett Terézia volt-e Sárközy Jánosné.}* kivel esküvője 1737 márcz. 12 és 1738 jul. 14 között volt._{Mert előbb még nővérével, utóbb feleségével van mint keresztszülő a nagybajomi kath, anyakönyvbe bejegyezve.}* Sárközy János összes nyilvános szereplése az egyházi térre szoritkozott._{Kis-Korpádra ref. levitát vitt be, a mi ellen 1747 szept. 26. a Marczaliban tartott közgyülésen Lentz István veszprémi kanonok óvást tett; de természetesen Sárközy János is tiltakozott a beavatkozás ellen. (Somogy m. levéltára: Proth. VII. 431.)}* 1751 máj. 11. Pápán a belső-somogyi ev. ref. egyházmegye gondnokává kérték fel. Ő volt a világiak közül az első, a ki ezt a tisztséget az egyházmegyében viselte. Különben takarékos vagyonszerző ember lehetett, mert 1750-ben mostoha anyjával megszerezte Kisasszondon Kenessey Istvánné sz. Szondy Zsuzsától azt a részt, a mit 1723-ban Kenesseyék kaptak adományba,_{Csornai konvent levéltára: Proth. 14. folio 128. nr. 105. Anno 1750.}* 1754-ben pedig mostoha anyjával együtt perlekedett Szelestey Boldizsárral és Györgygyel nagybajomi és jákói részbirtokai, illetve a fiscussal, az elhunyt Kenessey István Szilas, Balhás, Gyönköd, Ángyán és Bogárd nevü birtokai miatt._{Orsz. Lev.: Táblai osztály 4–1435 és 4–4139.}* Gyermekei: 1. János, 2.József, 3. László és 4. Terézia († 1795 decz. 3. Kadarkuton, eltemették Kis-Korpádon) Gombay Andrásné. Ezek közül:
Sárközy János († Kis-Korpádon. 1806 máj. 25.) kétszer házasodott; első felesége Gyulay Zsuzsánna,_{Családi feljegyzésekben: Gyulasy, a szomajomi anyakönyvekben: Gyulay néven említik többször.}* a második Rőth Katalin (görög származásu kötsei nő) volt; korán elhunyt apja helyett ő volt testvéreinek is támasztéka, a mire – kivált az akkori türelmetlen időkben – nagy szükség is volt. Már 1761-ben kellemetlenségei voltak a korpádi imaház (capella) ujra épitése miatt. Vallási buzgóságának élő tanuja a ma is álló kiskorpádi ref. templom, a melyet 1798-ban ő épittetett és a pap fizetésére is évenkint 60 frtot adott. Ugyancsak buzgóságának bizonyitéka az a 4000 ezüstforintos alapitványa, melyet 1798 febr. 1. tett az ujonnan megnyilt csurgói ref. gymnasum részére; ugyanennek ajándékozta 1800 jul. 20-ikán 211 kötetből álló latin, német, franczia, olasz stb. nyelvü könyvtárát. Mint minden jó és szépért lelkesülni tudó férfiu 1790-ben, már mint élemedett ember, lórakapott és tagja volt annak a banderiumnak is, mely II. József halála után Bécsből Budára kisérte a magyar szent koronát. Első feleségétől hat gyermeke született: 1. Mária Borbála (sz. 1765 aug: 9.) elhalt; 2. Zsuzsánna (sz. 1766 okt. 3.) elhalt; 3. Ágnes (sz. 1767 okt. 3. † 1841 jan. 25.) Magyary-Kossa Péterné;_{Birt Kajászó-Szent-Péteren (Fejér m.) és hogy itt, továbbá Nyék és Pettenden (Fejér m.) levő birtokait a a végrehajtástól felszabadítsa, 1833 okt. 26. eladta Ajkán (Veszprém m.) levő részét Hertelendy Györgynek és nejének Milkovics Máriának 30 ezer pfrtért. (Károly I.: Fejér m. tört. IV. 264.)}* 4. Eszter (sz. 1769 febr. 5.) elhalt; 5. Kristóf (sz. 1770 febr. 27.) ki már 1796-ban prókátor, 1803. szolgabiró volt, korán (1810–15 körül) elhalt, de a család ez ágát ő származtatta tovább; felsége: Magyary-Kossa Erzsébet (sz. 1769 † 1844. ápr. 30.) egy fiunak: Sándor-nak adott életet; 6. Farkas (sz. 1773 okt. 28. ) elhalt.
Sárközy Sándor (sz. 1797, † 1850 okt. 18. Kis-Korpádon,) Somogymegye babócsai járásának szolgabirája, 1840–43 főszolgabirája volt. Feleségétől Hollósy Eleonorá-tól (sz. 1803, † 1836 szept. 12. Kis-Korpád) született gyermekei:
1. Antónia (sz. 1825), első férje: Mészöly Vincze (esk. 1844 decz. 26) székesfehérvári ügyvéd és mező-szentgyörgyi földbirtokos (M. Imre és Pázmándy Karolina fia), második férje: Eltér Antal, zeneszerző.
2. Miklós (sz. 1827, † 1899 febr. 3. Kaposvár) ügyvéd,_{1841-ben ő ruházta fel pápai diák korában a katonaságtól kiszabadult Petőfit. (Roboz L: a «Somogy» cz. lap 1897. márcz. 21. tárczájában.)}* kinek neje: Hamvai Kovács Johanna. Gyermekeik: a) Margit (sz. 1861.), b) Irma (sz. 1869.), férje: Varga Lajos, Somogy vmegye árvaszéki ülnöke; c) Eugenia (sz. 1872.) férje: Győry Vilmos.
3. Eleonora (sz. 1828 szept. 21, † 1900 jun. 16.) férje: Madarász Károly vrácsiki földbirtokos (M. Károly és Berzsenyi Terézia fia). Esküvő: 1845 jul. 24. Kis-Korpád.
4. Rozália (sz. 1830 szept. 2. Kis-Korpád, † 1890.) férje: Kotsi Horváth Béla szilas-balhási birtokos (K. H. József és Nadasdi Sárközy Judith fia), esküvő: 1846 decz. 15: Kis-Korpád.
5. János (sz. 1832 febr. 10, † 1835 ápr. 14.) és még három (László, Juliánna, Lőrincz) kis korában elhalt gyermek.
Sárközy János és Iharossy Terézia többi fiai sem tartották fenn soká a családot. Nevezetesen: Sárközy József (1798-ban már nem élt) és nejének Gombay Borbálá-nak ugyan öt fia volt, de azok kis korunkban elhaltak és csak az egyetlen Pál (sz. 1781 okt. 28. Kis-Korpádon † 1829 jun. 28. ugyanott) ért felnőtt kort, kinek két felesége is volt u. m. a) Majláth Anna (esk. 1799 jan. 29.), b) Magyary-Kossa Erzsébet, gyermekei azonban egyiktől sem maradtak.
Sárközy János és Iharossy Terézia harmadik fia volt László († 1795 márcz. 19. Kis-Korpádon), kinek Kazay Krisztiná-tól hat gyermeke született u. m.: 1. Terézia_{Ennek halálára irhatta Csokonai: «Sárközy kisasszony halálára» czimü gyönyörü elegiáját.}* († 1801), 2. Antal (sz. 1780 aug. 8. Kis-Korpádon, † 1828 jul. 10 ugyanott); 3. László-Pál (sz. 1786 jav. 12.) elhalt; 4. Lajos (sz. 1787 nov. 20. Kis-Korpád, † 1858 máj. 25.), ki az 1809. nemesi felkelésben mint őrmester, majd mint főhadnagy vett részt; 1824–40. babócsai főszolgabiró volt és mint ilyen, különösen a Dráva-szabályozás körül szerzett érdemeket, amennyiben annak kanyarulatain több átmetszést készittetett. 5. Katalin (sz. 1791 nov. 22. Kis-Korpád, † 1853 okt. 26.) előbb Madarász Józsefné utóbb Vörös Mihályné; 6. Juliánna (sz. 1794 jul. 31. Kis-Korpád, † 1873 aug. 24.) Dercsikai Huszár Antalné.

Az ifjabb ág.

Sárközy János és második neje Sándor Zsuzsánna három fia: Antal, Gábor és Ferencz alapitották a család ma egyedül élő u. n. ifjabb ágát. Mivel a két fiatalabb testvér leszármazói gyermekeiken túl nem terjedtek és csak Antal maradékai élnek máig, lássuk előbb amazokat.
Sárközy Gábor (sz. 1730 ápr. 8. Nagy-Bajomban, † 1783 Mező-Szent-Györgyön) közszereplése csak az egyházi térre szorítkozott._{1770. márcz 25. a pápai ref. egyház beválasztotta abba az 5 tagu bizottságba, a melynek feladatát a város vallásgyakorlatának visszaszerzése képezte. (Liszkay: A pápai ref. egyház levéltára 133. lap.)}* 1758-ban anyja nevében eladta pápai kőházukat 160 frtért özv. Csuzi Cseh Pálné sz. Hajnal Teréziának._{Csornai konv. lev.: Proth. 15. folio 168. Nr. 161. Anno 1758.}* Első felesége, Sümeghy István és Panda Zsuzsa leánya: Zsófia († 1762.) egy fiuval Gáborral ajándékozta meg, ki 1784-ben kir. táblai jegyző, 1807–13. a nagyváradi kamarai uradalom igazgatója (dominii cameralis prćfectus), több vármegye táblabirája volt és utódok nélkül halt el. Második felesége Magyary-Kossa Klára volt, kinek gyermekei voltak: 1. Jusztina († 1818 jun. 8.), kit 1793 szept. 16. vett feleségül Pálóczi Horváth Ádám a költő, azonban 1808 jun. 16. szerződés szerint elváltak;_{1810 máj. 19. egyezségüket a zalavári convent előtt visszavonta. (Zalavári konv. lev. Proth. Y. 242–3.)}* 2. Rozália, ki Tatay Dánielfeleségévé lett és 1829 jan. 30. a fejérmegyei Iszka-Szt-Györgyön levő birtokát elcserélte özv. Szokolay Mihályné sz. Bóné Klára székesfehérvári házáért._{Károly J.: Fejér m. tört. IV. 253.}* 3. Zsigmond (sz. 1779, † 1815 febr. 24.), kinek leszármazói nem voltak és igy Gábor ága benne kihalt. 1796 aug. 23. özvegy anyja a Noszlopon (Veszprém m.) levő Sárközy-birtokot neki adta át, a békási birtokot pedig elidegeniteni készült, a mi ellen Horváth Ádám tiltakozott._{Zalavári konv. lev.: Proth. P. 216–7.}*
Sárközy Ferencz (sz. 1733 okt. 5. Nagy-Bajomban, † 1805 febr. 5. ugyanott) köztéren nem szerepelt, de az 1717-ben elárvult nagybajomi ref. egyháznak ő volt egyik legbuzgóbb támogatója, mignem az 1792-ben ujra életre kelt._{A vallás gyakorlat fentartására az elárvult egyházakban «notarius» czim alatt az egyházmegye titokban tanitókat rendelt; ilyen volt Nagy Bajomban is, mint ezt Sárközy Ferencznek egy 1758 decz. 16. fenmaradt levele tanusitja, a melyben a megszólitás «Tiszt. Komám Uram» és az egyház meszéből kér kölcsön. (A nagybajomi ev. ref. egyház levéltára.)}* Felesége Kutas Eszter († 1822 szept. 28. Nagy-Bajom), gyermekeik:_{1772 máj. 29. Sárközy Ferencz felhatalmazta testvérét Gábort, hogy Pápán a Pálosok szomszédságában levő házukat – mivel az igen távol esik tőlük – a Pálosoknak eladhassa (A pápai benczésekkel szemben levő sarokház lehetett.). Zalavári konv. lev.: Proth. H. 449}* 1. Lajos (sz. 1777 aug. aug, 12. keresztelték Kutason, † 1843 jun. 17. Némedi, Tolna m.), ki az 1809. felkelésben, mint hadnagy vett részt; birtoka a Szill melletti Magyaród volt, mit utóbb unokatestvére István vett meg, ő maga pedig Némedibe költözködött. 2. Eszter (sz. 1779 jun. 15. † 1807 decz. 25. Nagy-Bajomban) Rózsás Lajosné, már 18 éves korában elhalt, egyetlen leányát, Esztert Balassa József vette feleségül.
Sárközy Antal (sz. 1726 jun. 5. Nagy-Bajomban, † 1779 máj. 3. Kisasszondon) közhivatalt nem viselt; az ő korában protestáns embernek ezen a téren nem igen kedvezett a szerencse. De maradandó emlékü munkásságot fejtett ki a családja multjára vonatkozó adatok felkutatásában._{Apját 9 éves korában elvesztette, a ki viszont körülbelül 20 éves lehetett mikor árvaságra jutott és Somogyba költözött. Miután Somogyba alig került valami családi irás. – igy a családi szájhagyományoknak is nyoma veszett annyira, hogy pl. Sárközy Antal nagyapján tul képtelen volt a leszármazást felkutatni.}
* A család régebbi történetére vonatkozó adatokat országszerte felkutatta és hogy többet ne emlitsünk, pl. a leányági rokonoknál Nadasdon 1753 máj. 13. megtalálta az 1510-iki czimerlevelet._{Az egykoru másolat a családi iratok között ma is meg van.}* A multakon épülve 1756 febr. 9. Somogy vármegyétől nemesi bizonyitványt vett ki és abba nemcsak apja összes hivatalos állásait, de Komárom vármegyétől 1679-ben és Győr vármegyétől 1685-ben nyert nemesi bizonyitványait is teljes szövegükben bele foglaltatta._{Eredetiben a családi iratok között van.}*
Egyedül az egyházi tér volt az, a hol a nyilvános szerepléstől nem tartózkodott. 1760 jun. 4. a belsősomogyi ev. ref. egyházmegye gondnoka volt és ezt az abban az időben igen sok gonddal és felelősséggel járó állást hiven betöltötte. Élénken tanuskodik erről az a család birtokában levő nagy jegyzőkönyv, a melybe az egyházmegye életére vonatkozó minden egykoru okiratot és eseményt összegyüjtött._{Czime: Industria Antonii, Gabrielis et Francisci Sárközy de Nadasd, Adnotatć Possessionis Dominorum Terrestrium Curatum. Anno dni MDCCLII. Die 20. Julii Papae. 388 nagy irott lap, legnagyobbrészben Sárközy Antal irása. A családi iratok között.}*
A lelkiek mellett az anyagiakat sem hagyta veszendőbe menni és apjától örökölt szép vagyonát továbbra is együtt igyekezett tartani; igy 1747 márcz. 24. Nagy-Bajom részeire, Korokna, Lók, Kak, Lencsen pusztákra Pálffy János gr. nádor uj adománylevelet állitott ki özv. Sárközy Jánosné, mostoha fia János, továbbá gyermekei: Antal, Gábor, Ferencz, Juliánna és Zsuzsánna részére;_{Eredetije a családi iratok között van.}* 1751 jan. 9-ikén pedig Kisasszond-ra szereztek uj nádori adományt._{U. o. eredetiben.}* Ezek a levelek az ő gondoskodásának tanujelei.
1752 aug. 23. feleségül vette Szántó Ágnest, Szántó István_{Szántó István Pápán lakott, de a betiltott vallásgyakorlat miatt Tevelen kellett az esküvőt megtartani.}* ezeredes (colonellus) és Pap Judith leányát a veszprémmegyei Adáz-Tevel-en. Házasságukból született gyermekeik: 1. Pál (sz. 1754. Kisasszondon, †), 2. Antal (sz. 1755. Kisasszondon, †), 3. Antal (sz. 1756. Kisasszondon, †) 4. István (sz. 1759 ápr. 22. Kisasszondon,_{Anyakönyvezve Gigén van.}* † 1845 aug. 29. Nagy-Bajomban), kiről bővebben lesz szó alább, 5. Gáspár (sz. 1766. Kisasszondon, † 1768 jul. u. o.), 6. Károly (sz. 1771 aug. 14. Kisasszondon, † 1828 jun. 3. u. o.) szolgabiró, neje Győri Eszter (sz. 1773, † 1836 szept. 16. Kisasszond), kinek azonban utódai nem maradtak._{Károly 1809 decz. 8. tekintettel arra, hogy a nemesi felkelésre nagy költségei voltak, diási (Zala m.) és kamondi (Vas m.) pusztákban levő részbirtokait 24,000 frtért Festetich György grófnak eladta. (Zalavári Conv. Lev. Proth. Y. 117–120.)}*

Sárközy István és utódai.

Sárközy István (sz. 1759. ápr. 22. Kisasszondon, † 1845. aug. 29. Nagy Bajomban) 86 évet betöltő rendkivüli hosszu életpályája Magyarország legváltozatosabb korszakát öleli magába: Mária Terézia idejében született és átélve II. József és II. Lipót korát, megérte még, uj Simeonként, a nagy Széchenyi ujra ébresztő, lázas működését is! Iskoláit Abán (1765.), Pozsonyban (1769.), Sopronban (1771.) és Debreczenben (1775.) végezte, majd patvarista lett, mignem 1781 febr. 15. a 33. sz. gyalogezredbe lépett magán hadapródnak. Csakhamar elérte a hadapród-őrmesterséget és 1783-ban a magyar nemesi testőrségbe való felvételét kérelmezte, ami azonban nem sikerült neki. A katonaságtól hamarosan megvált és Széchenyi Ferencz gróf pécsi, kerületi biztos 1785 nov. 23. Somogyban aljegyzővé tette. Ettől kezdve végig emelkedett a vármegyei hivatalok minden fokán. Volt: ellenőr (1786 decz. 2.), élelmezési biztos (1788. Nagy-Kanizsán, a török háboru alatt), főadószedő (1788 okt. 2-től 6 évig, majd 1807 nov. 1–1815 ujból), közben táblabiró (1790. febr. 25.) is lett,_{Ugyanebben az évben a Szent Koronát kisérő vármegyei bandériumnak is tagja volt unokatestvérével Sárközy Jánossal együtt.}* majd főszolgabiró (1794 aug. 15–1801 jan. 17) Ez alatt többször jelölték az alispánságra is de azt – úgy látszik az akkori vallási türelmetlenség miatt_{Kazinczy Ferenczhez irt levelei szerint. (Kazinczy F. levelezése III. 457–60. 497. VII. 280.)}* – csak 1824-ben nyerhette el. Ettől fogva 1836 nov. 24-ig, mint Somogy vármegye közbecsülésben álló_{Szigoru, de igazságos bánásmódja még ma is él az emlékezetben.}* másodalispánja szerepelt, a mikor végleg visszavonult. Érdemei elismeréseül 1837 ápr. 6. az akkoriban előkelő «consiliarius» czimet kapta – saját feljegyzése szerint: «ingyen!»
A vármegyei szolgálattal párhuzamosan az egyház ügyeinek intézésében is buzgó részt vett 1793-tól kezdve haláláig, összesen 52 évig a belső-somogyi ev. ref. egyházmegye gondnoka volt. Már az 1791. budai zsinaton felvetette egy Somogyban felállitandó ref. gymnasium eszméjét és erre a czélra Nagy-Bajomban ingyen telket ajánlott fel; de ezt az uttörő jó szándékot hamarosan felülmulta Festetich György gróf ajánlata, a ki kijelentette, hogy hajlandó a reformátusoknak Csurgón saját költségén egy gimnáziumot felállitani. Az ige igy csakhamar testté vált; a nemes gróf, Sárközy István ösztönzésére 1794 ápr. 26. Zala-Egerszegen aláirta az alapitó levelet és ezzel biztositva lett e maig is virágzó iskola létesitése._{Csire István: Csurgó multja (kézirat a gymnasium levéltárában, egyes részletek megjelentek a Czelder-féle Figyelőben); Héjas Pál: A csurgói gymn. története (az 1895. értesitőben).}*
Az épités és berendezkedés körül az alapitó gróf jobbkeze szintén Sárközy István volt, ki – a részletek ismertetése nagyon messze vezetne – ezzel magának örökre elévülhetetlen érdemeket szerzett.
Sárközy István nagybajomi háza a vármegyének egyik állandó középpontja volt és a müvelt házi ur korának úgy szólván minden nevesebb férfiával összeköttetésben állott. Barátságban élt rokonával_{Horváth második neje Sárközy Jusztina volt, kivel 1793 szept. 16. esküdött meg, de 1812-ben végleg elváltak.}* Pálóczi Horváth Ádámmal, a költővel, ki 1797–1812. szintén Nagy-Bajomban lakott és 1820 jan. 28. ott is halt meg. A Niklán lakó Berzsenyi Dániel-lel szintén jó viszonyban volt és összeköttetésüket a költő igen nagyra becsülte._{Teleki László gr. somogyi főispán beiktatásakor 1812. Berzsenyi igy irja le Kazinczynak a vele történteket: «Ezen solemnitással az a becsület ért engem kicsinyben, a mi Téged a Diétán nagyban. Ebéd felett Sárközy István ur hozzám jött és megcsókolt, estve pedig b. Prónay Sándor a nagy palotába hivatott és mint poetát az egész közönség jelenlétében megköszöntött. Köszönd meg nekik, hogy a magyar literaturát én bennem megtisztelték. Ők ezt megérdemlik és Tőled igen kedvesen veszik». (Kazinczy és Berzsenyi levelezése XLVI. LI. levél.) (Grünwald A régi Magyarország 99. lap.)}* Magához vette Csokonai Vitéz Mihályt és nemcsak a legszivesebben látta családja körében (1798 jun. végétől 1799 máj. végéig volt Nagy-Bajomban), de finom izlésével nem kis befolyással volt pongyolaságainak mérséklésére, sőt a legnagyobb figyelmet tanusitva iránta, a csurgói gimnáziumban preceptori álláshoz juttatta, majd később is, a mikor Somogyból végkép eltávozott, fentartotta vele a jó viszonyt._{«Dorottyá»-ja is a somogyi vig napok alatt készült és később Csokonai, annak eredetijét elvesztvén, Sárközy Istvántól kért róla másolatot. «A Fársángot» – irja költőnkhöz Nagy Bajomból 1801. szept. 24 – «rövid nap elküldöm, ha leiratom; ez ugyancsak megkerült a haramják maradványiból, de fájdalom az a kedves kellemes Köszöntő, melyet magunk is már sokat keresgéltünk, oda van». Itt arra történik czélzás, hogy egy fellázadt ujonczcsapat (velites) 1800 nov. 11. nagybajomi ujonnan épült házát kirabolta, a mely alkalommal családjával együtt, saját élete is veszedelemben forgott és ennek felavatására készülhetett a Köszöntő is.}*
De talán mindenek felett leginkább Kazinczy Ferencz, az irók feje tüntette ki barátságával, kinek a Dunántul legbuzgóbb hive volt és az is maradt mindvégig._{Levelezésüket kiadta a M. Tud. Akadémia.}* Iróbarátaival való összeköttetése Sárközy Istvánt maga is kisérletekre serkentette: Blumauerből és Schubertből forditgatott_{Kazinczy F. Levelezése: II. 415. IV. 111–12. VIII. 489.}* eredetiben pedig fenmaradt egy «Távolság előadó könyvecské»-je (Buda 1811.), a mely Somogyra vonatkozik és kéziratban «Az angliai hitvallás stb.» czimü egyházi munkája._{A debreczeni főiskola könyvtárában.}*
Sárközy István neje Chernelházi Cherei Eszter (sz. 1771 jan. 16. Tömörd, Vas m. † 1829 jan. 17. Nagy-Bajom) volt, kivel 1787 aug. 17 esküdött meg Egyházas Rádóczon (Vas m.). E házasságból 9 gyermek származott, de felnőtt kort csak 4. ért belőle_{Utódait a legjobb körülmények között hagyta, úgy hogy azok közel 10,000 holdon osztoztak: a) Judith a Komárommegyei Aranyos, Ekel, Megyercs, Ócsa és Nagy-Keszin kapott birtokot és Komáromban házat, b) Albert Kisasszondot, Magyaródot és a diósszőlőt, c) Erzsébet Gyönk, Gerenyás, Szabaton Tolnamegyei birtokokat, d) Kázmér Nyék, Pettend, Bodmér, Gárdony fejérmegyei birtokokat kapta, mig Nagy Bajom közös maradt, de utóbb Albert magához váltotta. (1846 ápr. 15. és 1850. máj. 5. kötött osztályos egyezség.)}* u. m.
I. Judith (sz. 1788 jul. 27. Nagy-Bajom, † 1853 jan. 10.). Férje: Kócsi Horváth József (esk. 1805 nov. 11. Nagy-Bajomban.)
II. Albert (sz. 1790 jan. 1. Kaposvár, † 1860 febr. 20. Kisasszond). Tanulmányait Csurgón, mint Csokonai tanitványa kezdte (1799.), Debreczenben folytatta (1801–5.) és Pesten fejezte be. Apja nyomdokain indulva 1813 jan. 25. Somogy vármegye aljegyzője, 1830 aug. 8. főjegyzője lett és ezt az állást oly sikerrel töltötte be, hogy ékes tolla és jeles szónoklatai elismeréséül a vármegye, arany tollal és ezüst tintatartóval tüntette ki._{Ma is meg van Kisasszondon.}* 1836 nov. 24-ikén közfelkiáltással másodalispánná választották, majd 1840. jan. 20. első alispán lett. Közben 1832–36. a vármegye követe volt a hires pozsonyi diétán, 1848 jun. 4-ikén pedig Szemere Bertalan belügyminiszter arról értesitette Somogy vármegyét, hogy az 1848. XIX. t.-cz. erejénél fogva István kir. herczeg nádor, Sárközy Albertet a vármegye főispánjává nevezte ki. Hogy ez a kinevezés mennyire megfelelt a közönség kivánságának és milyen népszerü embert ért, mutatja az a körülmény, hogy azt a jun. 17-iki közgyülés nemcsak a legnagyobb lelkesedéssel vette tudomásul, de 36 évi buzgó szolgálatának méltatása mellett, jegyzőkönyvileg elismerést szavaztak neki. Mint főispán az akkori szervezet szerint a főrendiháznak is tagja volt, hol az alakuló gyülésen (jun. 5.) mindjárt jegyzővé választották._{Kivüle a jegyzők Andrássy Gyula gr., Radvánszky Andor és Podmaniczky Frigyes br., voltak.}* Majd sötét felhők tornyosultak az égen! A horvátok mozgolódására 1848 szept. 11. kormánybiztossá nevezték ki és megbizták a Dráva mentének megvédésére, felállitandó nemzetőrség toborzásának szervezésével. Ez azonban már akkor későn volt, mert Jellasich már Berzencze táján járt és csakhamar keresztül vonult az egész vármegyén. Rövid idő mulva deczember elején Stiria felől közeledett egy osztrák sereg és 1849 jan. 15. Burits János báró császári tábornok Nagy-Kanizsáról arról értesitette a jan. 19. együtt ülő vármegyegyülést, hogy a vármegye «békés» megszállására inditja seregét, egyben kijelentette, hogy a vármegye kormánya az ő hatalma alatt áll. Természetesen ezzel a vármegye további működése megszünt és a nyomasztó helyzetben kénytelen volt a hatalom előtt meghajolni. Hiszen ekkor már az ország fővárosa is meghajolt Windischgrätz előtt és a magyar kormány Debreczenbe menekült.
Febr. 1. már Czindery László volt Somogy vármegye kir. biztosa, majd ismét a hazafias elemek kerültek felül és a máj. 7. közgyülésen Noszlopy Gáspár kormánybiztos vezette a vármegyét. Sárközy Albert ekkor már – a debreczeni függetlenségi nyilatkozattól (ápr. 14.) is lehangolva – félre állt az ár sodra elől. És talán ez volt a szerencséje; mert ellenkezőleg ő is Noszlopy szomoru sorsára jutva, a vértanuságon végezhette volna. Igy is Kisasszondra internálták és csak az 50-es években kapott amnestiát.
Nemcsak a megyei, de az egyházi téren is apja nyomdokain járt és a belső-somogyi ev. ref. egyházmegyének 1830-tól haláláig gondnoka volt.
1823-ban vette feleségül (esküvő Bucsu, Vas m.) unokatestvérét, Chernelházi Chernel Juliánnát (sz. 1802 márcz. 16. Kőszeg, † 1842 aug. 7. Nagy-Bajom) Chernel György és Zmeskál Terézia leányát. Gyermekeik:
1. Titusz (sz. 1824 jul. 7. Nagy-Bajom, † 1894 decz. 25. Kisasszond), 1848. nemzetőrhadnagy volt és részt vett a schwecháti csatában (okt. 30.), 1856–61. siklósi főbiró, majd 1865–68. Somogy vármegye főjegyzője volt. Megirta a kisasszondi ev. ref. egyház történetét._{A Dunántuli ref. egyházkerület 1875. névtárában}* Neje (esküvő Bécs 1859 nov. 26.): Szentgyörgyvölgyi Zsoldos Ida (sz. 1834, † 1900 jan. 8. Kisasszondon), Zsoldos Ignácz és Soós Erzsébet leánya. Gyermekeik:
a) Erzsébet (sz. 1861 okt. 25. Kisasszond), férje: Hegyeshalmi Fischer Sándor dr., előbb Győr m. főjegyzője, majd orsz. képviselő.
b) György (sz. 1863 decz. 23. Kisasszond), Somogy m. barcsi járásának főszolgabirája, (megválasztották 1901 aug. 1.). Neje: Éhn Sarolta (Éhn Sándor és Paray Irma leánya), esküvő 1898 jun. 11. Nagy-Atád. Birtoka: Kisasszond. Gyermekeik: a) Zoltán (sz. 1899 márcz 13 Barcs). Titusz (sz. 1900 okt. 2. Barcs, † 1904 jul. 29. Barcs). Zsófia (sz. 1905 aug. 10. Barcs).
c) Jolán (sz. 1863 ápr. 24. Kisasszond), férje Rohonczy István kir. törvényszéki biró.
2. Emilia (sz. 1826 aug. 11. Nagy-Bajom, 1888 jan. 30. Kecskemét), férje: Balázsfalvi Kiss Miklós a Jász-Kun kerületek főkapitánya és Kecskemét sz. kir. város főispánja.
3. Ilona (sz. 1829 jun. 23, † 1835 nov. 30).
4. Dénes (sz. 1831 szept. 20. Nagy-Bajomban, † 1891 jun. 4. Nagy-Bajomban). 1848–49. honvéd főhadnagy (a 28. és 118. zászlóaljnál), részt vett a nevezetesebb csaták közül az isaszeghi, váczi, nagysarlói, komáromi és több kisebb csatákban, jelen volt Buda ostrománál, az oroszok ellen a bányavárosokban és végre Világosnál, majd utána 1 1/2 évig besorozott császári katona volt (az 59. sz. gyalogezredben), mignem atyja 500 pfrtért kiváltotta. 1861. az ujjá alakult Somogy vmegye I. aljegyzője; ugyanakkor a belsősomogyi ev. ref. egyházmegye tanácsbirája, majd 1879 márcz. 18-tól haláláig gondnoka volt. Neje (esk. 1856 nov. 26. Jákó, Somogym._{Eskette: Körmendy S. kisasszondi lelkész.}*): Györgyfalvi Csépán Apollonia (sz. 1840 febr. 8. Jákó † 1877 ápr: 1. Nagy-Bajom, Cs. József és Domaniczi Domaniczky Mária leánya). Gyermekeik
a) Julia (sz. 1858 ápr. 14. Nagy-Bajom).
b) Ilona (sz. 1859. szept. 2. Nagy-Bajom). Férje: Jalsovai Jalsoviczky Lajos kir. itélőtáblai biró, Győr. Esküvő: 1880 jul. 26. Nagy-Bajom.
c) Jenő (sz. 1861 márcz. 22. Nagy-Bajom). Neje: Beretvás Mária (sz. 1874 márcz. 3. Nagy-Kőrös, B. János és Dabasi Halász Apolonia leánya), esküvő: 1892 jul. 10. Nagy-Kőrös. Birtoka és lakása Nagy-Bajom. Gyermekeik α) Apolonia (sz. 1893 jun. 14. Nagy-Bajom), β) Dénes (sz. 1894 okt. 9. Nagy-Bajom), γ)Katalin (sz. 1897 ápr. 16. Nagy-Bajom), δ) Antal (sz. 1898 ápr. 29. Nagy-Bajom), ε) János (sz. 1900 szept. 8. Nagy-Bajom).
d) Irma (sz. 1863 jun. 27. Nagy-Bajom). Férje: Hertelendi és Vindornyalaki Hertelendy Andor földbirtokos, Csákány. Esküvő: 1882 aug. 26. Nagy-Bajom.
e) Jolán (sz. 1865 máj. 1. Nagy-Bajom). Férje Paiss Mihály dr. főszolgabiró († 1903 decz. 14. Marczali). Esküvő: 1885 máj. 30. Nagy-Bajom.
f) Irén (sz. 1867 aug. 28 Nagy-Bajom). Férje Jalsovai Jalsoviczky Géza gépészmérnök. Budapest. Esküvő: 1886 decz. 23. Nagy-Bajom.
g) Imre (sz. 1869 ápr. 15. Nagy-Bajom), okleveles mérnök, 1891–1902. kir. kulturmérnök. Neje: Nyirlaki Tarányi Mária (sz. 1877 szept. 18. Puszta-Szent-László, Zalam. T. Ferencz és Riefel Mária bárónő leánya). Esküvő: 1895 szept. 28., Sümeg. Birtoka és lakása: Nagy-Bajom. Gyermekeik: α) Gabriella (sz. 1896 nov. 5 Budapest VIII), β) Eszter (sz. 1899 febr. 3. Budapest VIII).
5. Béla (sz. 1833 jul. 19. Nagy-Bajom, † 1905 jan. 12. Kaposvár), 1861. babócsai szolgabiró, 1869–71 a szilli választókerület balközépi orsz. képviselője, 1867 a külső-somogyi ev. ref. egyházmegye tanácsbirája, 1895 óta haláláig gondnoka. Neje: Nadasdi Sárközy Laura (sz. 1837 ápr. 30. Nyék, † 1880 ápr. 24. Szill, S. Kázmér és Csanády Johanna leánya). Esküvő: 1858 ápr. 29. Nyék. Gyermekeik:
a) Béla (sz. 1859 márcz. 13. Kisasszond), 1883 szolgabiró, 1887. csurgói, 1893. kaposvári főszolgabiró, 1904 febr. 1. óta Somogy vármegye alispánja. Neje: Lehnér Erzsébet (L. Vilmos és Vései Véssey Irma leánya). Esküvő: 1890 szept. 9. Vése. Gyermekeik: α) Ilona (sz. 1891 aug. 11. Csurgó), β) Irma (sz. 1893 máj. 27. Csurgó), γ) Laura (sz. 1894. aug. 19. Kaposvár).
b). Géza (sz. 1860. aug. 9. Pettend, Fehérm.) Neje Windsori Martyn Erzsébet (M. Róbert és Hankensteini Hanke Franciska leánya). Esküvő 1885 aug. 1. Tur (Somogy.), Lakás: Kaposvár. Gyermekeik: α) Róbert (sz. 1886 márcz. 25. Babod), β) Géza (sz. 1887 okt. 27. Babod), γ) Olivia (sz. 1890 jan. 30. Babod).
c) Johanna (sz. 1862 febr. 9. Szabás).
d) Vilma (sz. 1863 máj. 9. Szabás) özv. Szigethy Ignácz dr.-né.
e) Andor (sz. 1865. nov. 19. Szill): Neje: Bárány Emilia (B. Gyula és Óhidi Legman Klotild leánya). Esküvő: 1896 ápr. 28. Csurgó. Lakás Csurgó. Gyermekeik: α) Béla (sz. 1897 szept. 27. Csurgó), β) Sándor (sz. 1898 nov. 29. Csurgó), γ) Elemér (sz. 1900 jun. 10. Csurgó), δ) Imre (sz. 1903 febr. 20. Csurgó); ε) László (sz. 1904. decz. 22. Csurgó).
f) Emilia (sz. 1868 febr. 8. Szill), 1. férje Andorka Elek dr., 2. férje: Plachner Sándor főszolgabiró. Kaposvár.
g) Hermin (sz. 1869 okt. 28. Szill). Férje: Bóné Kálmán szolgabiró: Csurgó.
h) Laura (sz. 1874 szept. 5. Szill), férje: Boda József. Esküvő: 1900 jun. 9. Kaposvár.
i) Berta (sz. 1878 máj. 24 Szill).
6. Vincze (sz. 1834 aug. 30. Nagy-Bajom, † 1884 ápr. 14. Kisasszond). Neje.: Huszár Johanna (sz. 1847 aug. 7.; H. Pongrácz és Kenessey Johanna leánya). Esküvő: 1864. decz. 19. Szilas-Balhás. Birtoka: Kisasszond. Gyermekeik:
a) Flóra (sz. 1866 ápr. 26. Kisasszond) özv. Stark Elekné.
b) Mária (sz. 1868 máj. 6. Kisasszond).
c) József (sz. 1870 jul. 16. Kisasszond), gyógyszertár-tulajdonos. Neje: Tóth Dianna (T. Arthur és Heider Liszka leánya). Esküvő: 1903 nov. 17. Balatonfő-Kajár. Lakás: Balatonfő-Kajár. Gyermekeik: α) Géza (sz. 1904 aug. 8. Balatonfő-Kajár), β) József. (sz. 1905 aug: 20 Balatonfő-Kajár).
d) Anna (sz. 1872 ápr. 16. Ksasszond).
e) Vincze (sz. 1877 decz. 16. Kisasszond), takarékpénztári tisztviselő. Csurgón.
f) Kálmán (sz. 1879 decz. 16. Kisasszond) takarékpénztári tisztviselő Kaposváron.
7. Ödön (sz. 1838 márcz. 25. Nagy-Bajom, 1872 aug. 20. Kisasszond), neje: Chernelházi Chernel Irma (Ch. Ferdinánd és Bertha Mária leánya). Esküvő: 1865 jun. 14.
III. Erzsébet (sz. 1791 decz. 3. Nagy-Bajom, 1844. márcz. 12. Alsó-Pél, Tolnam.), férje: Papi Visoly János. Esküvő: 1810. Nagy-Bajomban.
IV. Kázmér (sz. 1799 márcz. 10 Nagy-Bajom, 1876 febr. 22. Pettend, Fehérm.) 1820 körül költözött át a család fehérmegyei birtokára Nyékre,_{«Nyék és Pettend 1/3 részét, mely a Chernel-ágat illeti, a bodméri és gárdonyi határokban levő járulékokkal együtt, összesen mintegy 935 holdat» az 1846. osztozkodásnál Sárközy Kázmér kapta. (Osztálylevél.) Nyék és Pettend eredetileg a Kutass-családé volt. Magyary-Kossa Józsefné sz. Kutass Borbála leányát Juliánnát feleségül vette Chernel Jób, kinek leánya volt Sárközy Istvánné sz. Chernel Eszter.}* ezzel megalapitotta a fehérmegyei ágazatot. 1822-ben aljegyző; 1828-ban szolgabiró, 1832-ben főszolgabiró, 1836-ban Fehérm. másod alispánja_{Sárközy Istvánnak mind a két fia 1836-ban lett alispán, egyik Somogyban, másik Fehér megyében.}* 1844-ben első alispánja lett. E mellett 1836 és 1839–40-ben követ is volt és a Dessewffy Aurél gr. konzervativ pártjához csatlakozott. 1845-ben alispánból nevezték ki a kir. táblához az urbéri osztály elnökévé, 1847-ben pedig István kir. herczeg nádor, alnádorrá nevezte ki. A szabadságharcz után pettendi birtokán tartózkodott és gazdálkodott, közben küzdött a protestánsok jogainak megnyirbálására kiadott patens (1859 szept. 1.) ellen és tevékeny részt vett az egyházi ügyekben is mint a vértesaljai ev. ref. egyházmegye gondnoka. Ott volt a Sczitovszky primás által (1860 decz. 18.) Esztergomba összehivott értekezleten is, a melynek czélja az országgyülés összehivatása volt. Az alkotmányos élet beköszöntével (1861.) a csákvári kerület képviselőjévé választotta. Vay Miklós br. kanczellársága idejében 1860. a hétszemélyes tábla birája lett és nyugalomba vonulásakor (1869.) a Szent István-rend kiskeresztjét kapta. Neje: Telegdi Csanády Johanna (sz. 1810, † 1860 jan. 12. Cs. György és Kovásznai Kovách Eleonora pettendi birtokosok egyetlen leánya). Esküvő 1826 aug: 20. Nyék. Gyermekeik:
1. Zsófia (sz. 1827 nov. 17., † 1879. márcz 6.). Férje: Baracskai Szüts Adolf. 1868–69. Fehérm. alispánja.
2. Johanna (sz. 1830 jun. 17.). Férje: Szamosujvár-némethi Dániel László 1848. huszárkapitány, Versecz polgármestere és országos képviselő († 1888. jan. 21.). Birtoka és lakása Pettend.
3. István (sz. 1834 máj. 31., † 1862 jan. 10.).
4. Albertina (sz. 1835 jul. 30.). Férje: Kenesei Kenessey Lajos földbirtokos (K. Károly és Bátori Sigray Amália fia (sz. 1839 aug. 27.). Esküvő: 1862 máj. 4. Birtoka és lakása: Pettend.
5. Kázmér (sz. 1839 márcz. 2. Pettend † 1906 febr. 21. Székesfehérvár). 1856–59. hadnagy az I. sz., 1859–61. a 6. sz. (würtenbergi) huszárezredben. 1883–91. csendőrfőhadnagy. Neje Somogyi Hollósy Petronella (sz. 1835 febr. 15. Baracska † 1906 jan. 20. Székesfehérvár). H. Károly főszolgabiró és Mészöly Eszter leánya). Esküvő: 1863 márcz. 4. Lakása: Székesfehérvár. Gyermekeik:
a) Eszter (sz. 1864 szept. 18, † 1869 ápr. 5.).
b) Kázmér (sz. 1866 decz. 5.). Lakása: Budafok. Neje: Mihalovics Éva. Gyermekeik; α) Juliska, β) Ilka, γ) Sára, δ) Margit Petronella (sz. 1902).
c) József (sz. 1869 nov. 14.,† 1886 máj. 27.).
d) Sarolta (sz. 1871 máj. 30.). Férje: Tótváradjai Kornis Boldizsár szolgabiró, Székesfehérvár. Esküvő: 1897 máj. 18. Székesfehérvár.
e) Károly (sz. 1872 decz. 1., † 1895 decz. 18.).
6. Laura (sz. 1837 ápr. 30, † 1880 ápr. 24. Szill). Férje: Nadasdi Sárközy Béla.
7. Vilma (sz. 1841 jan. 30.). Férje: Dercsikai Huszár Ágost (sz. 1830 aug. 19.), Fehérm. alispánja.
8. Aurél (sz. 1845 jun. 12. Pettend). 1872–78. szolgabiró, 1878–85. a csákvári és karczagi kerület képviselője, 1885–1894. Fehérmegye alispánja volt. 1894 aug. 10. 1905 nov. 10. Komárom vármegye és Komárom sz. kir. város főispánja, 1892 jul. 26. a III. oszt. vaskoronarendet, 1893 ápr. 12. cs. és kir. kamarásságot, 1897 szept. 15. a tatai hadgyakorlatok alkalmával II. Vilmos német császártól a II. oszt. koronarendet, ugyanakkor a Ferencz József-rend középkeresztjét, 1905 nov. 10. buzgó és sikeres szolgálatainak elismeréseül a Szent István-rend kiskeresztjét nyerte. 1902 jun. 27. óta a drégelypalánkai ev. ref. egyházmegye gondnoka. Neje Gencsi és Érmihályfalvi Gencsy Ida (G. Ferenc és Veresmarti Veresmarty Borbála leánya). Esküvő: 1870 febr. 22. Birtokai: Pettend és Alap (Fehérm). Lakása: Pettend. Gyermekei:
a) Margit (sz. 1872 máj. 2. Pettend). Férje Kellemesi Melczer Géza cs. és kir. kamarás. Esküvő: 1890 aug. 16. Nyék.
b) István (sz. 1874. aug. 14. Pettend), tartalékos dzsidás hadnagy, földbirtokos. Neje: Danóczi Steiger Melanie (St. Gyula és Calderoni Ida leánya). Esküvő: 1899 okt. 28. Budapest. Lakása és birtoka: Tükrös (Fehérm.) Gyermekei α) István (sz. 1900 aug. 6. Kis-Velencze), β) Kázmér (sz. 1902 szept. 22. Kis-Velencze).

***

Hátra van még, hogy a Sárközy család czimeréről mondjuk el azt a keveset, a mit az idő által el nem pusztított adatokból meg lehet állapítani. Az 1510. évi czimerlevél, mint korábban már emlitettem, régen a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában van. 1772-ben még a család egyik ágának leányági örököseinél volt Nadasdon. A mennyire a családi feljegyzésekből kivehető, Sárközy Antal (sz. 1726. † 1779.) – ki a családi iratoknak és leszármazásnak igen gondos kutatója volt – a czimerlevelet a jelzett időben Gál Györgyné, sz. Bek Ilona (utóbb Ambrus Pálné) – kihez a napa Gál Györgyné sz. Sárközy Magdolna révén került – kezén találta meg és a czimerről egy ma is meglevő egyszerü másolatot készitett. Ugyancsak ő lépéseket tett a visszaszerzésre vonatkozólag is, de e leányági örökösöktől nem sikerült azt megkapnia. Szerencsés véletlen, hogy utóbb az oklevél ismeretlen módon a Magyar Nemzeti Múzeumba került.
Miután igy az eredeti czimerlevél korán kisiklott a család kezéből – és mivel különben is az az ág, a melyhez Sárközy Antal tartozott és a mely ma is él, réges-régen, még a XVI. században elvált a másik ágtól, sőt a XVII. században még arról a vidékről is elköltözött – az elszakadt ágnak czimere idők folytán elváltozott. Már Sárközy János, a ki Komáromból, Győrből költözött le Somogyba (sz. 1678. † 1735.) egész más pecsétet használt 1712 ápr. 25., mint «Ns. Somogy Vármegyei Fő Szolgabiró»_{A pecsét eredetije Somogy vm. levéltárában levő nyugtán (kelt Csökölben).}* a pecséten látszik, hogy régi, vásott pecsétnyomóval – talán még apjáé lehetett – készült, (l. az első ábrát) tehát valószinü, hogy már előbb is használatban volt. Néhány évvel később hasonló ábrájú, de már csinosabban vésett pecséttel él; ennek ábráját is közöljük. Ugyanezt a czimert használták fiai és utódai is. Igy pl. Sárközy Ferencz (sz. 1733 † 1805) egy 1786 jul. 24. kelt oklevélen; ez utóbbiénak képét itt adom._{Eredetije a nagybajomi ev. ref. egyház levéltárában (Csire István lelkész közlése).}* Ugyanezt a czimert használta János unokája, ábor 1784-ben, mint kir. táblai jegyző._{Eredeti aláirás és pecsét egy jegyzőkönyvön Pest vm. levéltárában (Tuba ügyvéd után maradt iratok I. fasc. 4 Nr. 8.)}* Ezekben a czimerkép egy jobbjában kivont görbe kardot, baljában valami golyófélét tartó griff; sisakdisz a paizsalak kinövőleg. A szinjelzést nem lehet kivenni. Hasonló czimert használt: Sárközy Antal (sz. 1726. † 1779.), István (sz. 1759. † 1845.), Albert (sz. 1790. † 1860.) pecsétgyürüjén, Kázmér (sz: 1799 † 1876.), úgy szintén a kiskorpádi ágon János († 1806.), József, Lajos (sz. 1787. † 1858.) – kinek a kis korpádi temetőben levő sirkövére is ez a czimer van reá vésve; – valamint mindezeknek maradékai, néhol azzal a változtatással, hogy a sisakdiszt elhagyták és csak a czimerpaizsot használták koronával.

A farkast tehát a hozzá nagyjában hasonló griff váltotta fel, a többi a czimerben levő mellékalakok pedig idővel egészen eltüntek. És ezen nem is lehet csodálkozni! Ha tekintetbe veszszük azt, hogy a család már századok óta több ágra szakadt és a folytonos háboruk alatt az ország különböző részeibe szóródott szét: nem lehet csodálni, ha a czimer a hiányos vésések utánozgatásával eredetiségéből teljesen kivetkőzött!_{Sárközy István volt a család multjának legalaposabb kutatója; de hogy erre a kérdésre ő sem talált határozott megoldást, mutatja Kazinczyhoz (ki neki azt irta, hogy Nikóházán Komáromy István abauji főjegyzőnél annak sógorával, Sárközy Jánossal találkozott és kérdezte, hogy az Sárközy Istvánnak nem-e rokona) 1816. nov. 28. Nagy-Bajomból irt levelének következő része: «... még szegény Édes Atyámnak irt hajdan Patak tájjáról egy Sárközj és deducalta, hogy ők is Tsaló-Közből származtak oda (hol Nadasd prćdicatumunk fekszik) és a’hol temérdek Sárközj van, anyira, hogy a nexust se tudjuk egymás közt. Ha azon Patak tájjékiak közül való, alighanem Atyafi és vagy Griff vagy Farkas czimerrel él.» (Kazinczy F. levelezése: XIV. 451., 360., 466. lap.) Megjegyzendő, hogy Orosz Béla nádasdi közjegyző tudósitása szerint ma Nádasdon Sárközyek már nincsenek. Magának Nádasd községnek a czimere: hármas halmon kivont görbe kardot tártó pánczélos kar – tehát a község sem őrizte meg a család czimerét, sem ez azét!}*
Hiszen feljebb láttuk, hogy legpontosabb heraldikusaink,_{Csergheö és Nagy Iván: Siebmachers Wappenbuch 157 lap 124. tábla; Kiss István: Turul 1903. évf. 123 lap.}* kiknek alkalmuk lehetett a czimerlevél eredetijét is megtekinteni, tévesen közölték a czimert; mennyivel inkább érthető tehát azoknak a családtagoknak tévedése, a kiket a végzet egykori rokonaiktól századok előtt az ország egész más részébe sodort._{Teljesség kedvéért fel kell említeni, hogy a családi iratok között van egy ujabb czimerlevél is, a melyet II. Ferdinándtól 1634. febr. 11. kapott Sárközy Mihály nejével Egyed Zsuzsannával, Ilona és Erzsébet nevü leányaival, továbbá testvérével Sárközy Gergelylyel, úgy ennek nejével Kömlöky Zsuzsannával és Dávid, Gergely, Erzsébet, Judith és Anna nevü gyermekeivel. Az armalisra festett czimeren a kis paizsban levő czimeralak egyenes kardot tartó griff, a sisakdisz pedig három természetes liliom; a takaró: kék, sárga és fehér, vörös. A czimerlevelét Nyitra vármegye 1634. (Feria quarta proxima post Dominicam Letare) közgyülésén Nyitrán hirdették ki. Miután azonban az armalisban felsoroltakat a család nemzedékrendjébe – legalább eddig – egyáltalán nem sikerült beleilleszteni, ennélfogva annak jelenlegi bővebb tárgyalását is mellőzhetőnek véltem.}*
SÁRKÖZY IMRE.

VEGYES.

Portugál uralkodók magyar ősei.

(Képmelléklettel.)

A liszaboni angol követség attaséja, Scott Newton, 1842-ben egyik ottani műkereskedésben 11 nagy hártyalapot vásárolt, melyek a portugál királyi család őseit ábrázolják nemzedékrendi sorozatban. A lapokat Scott Newton 600 guineáért a British Museumnak adta el, a mely intézet 1868-ban a madridi de Hortega bárótól vásárolt ujabb 2 lappal egészitette ki e gyüjteményt.
Ez a 13 pergamentlap XVI. századi könyvfestészet legbecsesebb emlékei közé tartozik s nehéz volna eldönteni, vajjon műtörténeti vagy pedig genealógiai szempontból nagyobb-e a jelentősége?
A British Museum pergamentlapjai most kitünő hasonmásokban is megjelentek, Hoffmann Gyula kiadásában, Stuttgartban, a következő czimmel: Ahnenreihen aus dem Stammbaum des Portugiesischen Königshauses. Miniaturen-folge in der Bibliothek des British Museum zu London. Genealogiai szempontból az ismert Ströhl tanár magyarázta «Historisch-genealogische Beschreibung der Tafeln» czimen (1–9. 1.), műtörténeti jelentőségüket pedig dr. Kaemmerer L. méltatta, «Kunstgeschichtliche Würdigung der Tabellen» czim alatt. (11–33. 1.).
Miután e hártyalapok bennünket nem csupán általános genealogiai és műtörténeti szempontból, hanem hazai vonatkozásaikban közelebbről is érdekelnek, kissé bővebben fogunk velük úgy műtörténeti, mint genealogiai szempontból foglalkozni, előrebocsátva Kaemmerer munkája nyomán keletkezésük történetét.
III. Emánuel király történetirója, Damiano de Goes közli, hogy a király harmadik fia, a ki 1534-ben 27 esztendős korában halt meg, nagy előszeretettel foglalkozott történeti tanulmányokkal s főleg a királyi család történetére vonatkozó adatokat gyüjtötte.
A nevezett történetiró Chronica do Serenissimo senhor Rei D. Emanuel III. czimü munkájában (371 s kk. l.) emliti, hogy midőn a király testvérének szolgálatában Flandriában időzött, megbizást kapott a herczegtől, hogy az összes krónikákat, bármely nyelven készültek azok, nyomtatásban vagy kéziratban szerezze meg számára. E megbizásnak eleget is tett. Hogy a spanyol királyok történetét Noétől a jelenkorig megállapitsa, a herczeg sokat érintkezett tudósokkal, a kik számára állandóan voltak megbizásai. Damiano de Goes is kapott tőle ilyen természetü megbizásokat: a spanyol királyok kész családfáját, tudniillik Noétól Emanoelig azon meghagyással küldötte meg neki, hogy festesse azt ki a flandriai Brüggében lakó Simon mesterrel, a ki Európa akkori legkiválóbb miniáló mestere volt. Damiano de Goes sok pénzt költött a herczeg megbizásából a jelzett családfára és egyéb miniátori munkákra, valamint krónikák vásárlására is.
A herczeg és a történetiró közötti összeköttetésnek irott emlékei is vannak a lisszaboni állami levéltárban. (Corpo Chronologico I, 45. Nr. 107. és 113.) Ez utóbbi ugyanis 1530. augusztus 20-án Antwerpenből a következőket irja Don Fernandónak: «E hajóval küldöm Fenségednek mindazon dolgokat, melyeket kivánt, a mennyiben megszerezhetők voltak... A beszerzett dolgok számláját Charles Anriques-nek (a herczeg hozzátartozójának) küldöm. A próbafestés kitünően sikerült, ennek következtében azonnal átadok egyet azon könyvek közül, melyekre megbizást kaptam; az irás azonban nem olyan jó, mint rendesen, az öreg iródeák tudniillik nemrég meghalt s a fia korántsem dolgozik olyan jól, mint az előbbi, nincs azonban kéznél más valaki, a ki jobban értene hozzá.»
A másik könyvet – irja – azonnal el fogja küldeni, mihelyt leiratta s kifestése elkészült. «Simon mestert – igy folytatja Damiano – rávettem, hogy minden tervbe vett munkától álljon el s ujabb munkát ne vállaljon, miután megmagyaráztam neki, hogy a Fenséged számára készülő könyvön körülbelül hét esztendei munkája lesz. Legalább két, három vagy négy lapot várt s miután csak egyet kapott, nagyon elégedetlen. Egyelőre még biztatom; de Fenséged jól tudhatja, hogy ha más munkát vállal, a mi könyvünk sohasem készül el. Nézzen tehát utána Fenséged, hogy mit csinálnak ott. Ez a lap is úgy került ide, hogy egyik széle egész nedves volt s a viz alaposan megrongálta. Segiteni kell rajta, a mennyire lehet.»
Ugyanazon esztendő augusztus 28-án Amsterdamból a következőket irja: «E hajóval küldöm a kivánt tárgyakat, köztük a miniatürök egyik darabját, mely a könyv első lapját fogja képezni, kivüle küldök egy kifestett könyvet is. A másik később érkezik, miután még nincs leirva, ámbár a hozzá való miniatürök már nálam vannak.»(?)
Damiano de Goes első levele rajzokat emlit, melyek oly czélból kerültek Portugáliából Flandriába, hogy itt Simon mester kifesse azokat. E rajzok minden valószinüség szerint a portugál királyok családfájának vázlatai. A jelzett levelek első kiadója, Ivaquim de Vasconcellos, Simon mester neve alatt Bennig Simont érti s egyszersmind a rajzolót is gyanitja, kinek tervei alapján Bennig Simon a családfát kifestette. Antonio d’Ollanda portugáliai udvari festőre gondol, a ki számos becses művészeti munkát hagyott hátra.
Feltevésének alapjául Francesco d’Ollandának Gian Francesco Penni életrajzához irott következő jegyzete szolgált: «Midőn Gian Francesco Penni Flandriába jött, hogy Leó pápa szőnyegeit Rafael és a saját rajzai alapján elkészittesse, meglátta atyámnak, Antonio d’Ollandának rajzait, melyeket Don Fernando herczeg küldött át Brüggei Simonnak kifestés czéljából, versenyképen más rajzokat készitett; Simon azonban atyám rajzait választotta, melyeket remekül kiszinezett.»
Ezzel szemben Kaemmerer azt állitja, hogy a British Museum 13 hártyalapjának rajzai nem ugyanazon kéz munkái s állitását stiláris érvekkel igyekszik bizonyitani. Pozitiv eredményre azonban nem jut s miután az okleveles érveket kielégitően megczáfolni nem tudja, bátran elfogadhatjuk Ivaquim de Vasconcellos feltevését, melynek értelmében a portugáliai családfát Antonio d’Ollanda udvari festő rajzolta s Bennig Simon festette.
A sorozat, sajnos, nem teljes, ennélfogva nem állapithatjuk meg, vajjon annak idején befejezést nyert-e a nagy munka?
Az első miniatürös lap, melyet Bennig Simon kiszinezett s a melyet Damiano de Goes 1530. augusztus 28-án Don Fernando herczegnek megküldött, minden valószinüség szerint e sorozat harmadik darabja, mely «Tavoa Primeira» czimmel van ellátva. Ez Leon és Castilia királyainak leszármazását tünteti fel, a mint a «Tronco dos reys de Lionn e Castela» felirás igazolja. E tábla szerint Favila cantabriai herczeg fia, Pelays (Pelagius), a ki 718-ban királylyá választatott s 737-ben meghalt az elő ősapa; ennek gyermekei, Favila és Ermesinde, kiknek leszármazói ugyanezen táblán vannak feltüntetve.
Miután Damiano de Goes első levele szerint Simon mesternek az első alkalommal egyetlen lapon kivül más munkája nem volt, sorozatunk két legelső lapját dolgozta ki, melyek Prologo és Cap. Io. czimet viselnek. E lapok mondai ősöket ábrázolnak, kiknek feltüntetésére nem volt szüksége történeti alapon nyugvó tervekre, hanem teljesen szabadon dolgozhatott fantáziája vezetése mellett. A hét első tábla költői jellegét már az is mutatja, hogy alakjai nem foglalják el az egész táblát, mint a sorozat következő lapjain, hanem csupán marginális díszt képeznek, a mely a közbenső szövegemelésére volt szánva.
Az első tábla az emberiség őstörténetét ábrázolja, állatok, tengeri szörnyek és ősemberek harczi csoportjaival feltüntetve. A tábla közepén két buzogánynyal felfegyverzett vadember egy-egy pajzsot tart, melyek zöld és vörös mezejében zöld halomból arany fatörzs nől ki, köréje csavarodó repülésre kész arany sárkánykigyóval, a fára erősitett szallagon SALUS VITE felirással. Sajnos, az egész sorozatban a czimerpajzsok csak elvétve vannak kitölteve, az első tábla két vadembere között azonban hatalmas portugál czimerpajzsot látunk, a mely minden valószinüség szerint a leszármazási munka megrendelőjének, Fernando herczegnek a czimerét tünteti fel. Érdekes, hogy az ősöket feltüntető miniált képek mindig pajzsok kiséretében jelennek meg és pedig az asszonyok a szokásos rombusz-alaku (ruta) pajzszsal.
A második táblán a királyi család 11 ősét látjuk a történetelőtti időkből Unortól Bonfrudig, kiket a festő költői fantáziája teremtett meg. Dagera caom de Magog czimet visel e tábla, miután a Tronco de Magog felirás szerint ez ősök a Magog nemzetségéből eredtek. Magog a biblia szerint_{Mózes I. könyve 10. fejezet.}* Noé fiának Jáfetnek leszármazottja s miután a bibliai hagyomány nem jegyezte fel a Magog ivadékait, megteremtette azokat a középkor költői fantáziája. A portugál genealogia a következőket ismeri Magog ivadékai körül: Vnor, Voor, Dama, Queled, Queve, Qnear, Beler, Radar, Geohmar, Farques és Bonfrud.
E nevek történeti alapjáról beszélni teljesen felesleges; azok mindenben költői eredetűek; feltünő azonban, hogy csodálatos módon egyeznek a magyar őshagyomány történetelőtti alakjaival.
Turóczy krónikája Árpád fejedelem atyjának, Álmosnak genealogiáját a következő módon vezeti le: Noé, Khám, Khus, Nimród, Hunor, Bor, Dama, Keled, Keve, Kear, Beler, Radar, Othmar, Tarkans, Bondofard, Bukem, Chanad, Rudli, Bezter, Mike, Miske, Ompud, Kulehe, Levente, Leel, Zamur, Zambur, Bolug, Bulchu, Sulthan, Berend, Khadisa, Opos, Ethei, Scemen, Turda, Bendekus, Attila, Ed, Ugek és Előd._{Schwandtner, Scriptores rerum Hungaricarum 80–81. Wertner, Az Árpádok családi története. 13. 1.}*
A két genealogia összehasonlitásából kitünik, hogy az első nyolcz ős nevei, Hunortól-Radarig, mindkét genealogiában azonosak. A portugál genealogia további három tagja: Gneohmar, Farques és Bonfrud, a magyar genealogiában: Othmar, Tarkans és Bondofard változatban jelennek meg. A magyar őshagyomány későbbi alakjai hiányzanak a portugál családfáról, a miből arra kellene következtetni, hogy a magyar ősgenealogia Bukemtől kezdve különvált s a portugál családfán Bonfrud után közvetlenül Favila következnék. Miután azonban a portugál genealogia az ősidőkben élő Hunortól a Kr. u. VII. században élt Faviláig csupán 11 őst sorol fel, arra kell következtetnünk, hogy Bonfrud és Favila között hézag maradt, a melyet Simon mester nem töltött ki.
Miután a magyar és portugál genealogia történetelőtti alakjainak költött jellege kétségtelen s e genealogiák közös ősforrását nem ismerjük, arra kell következtetnünk, hogy Simon mester ismerte Turóczy krónikáját és abból meritette adatait. Másképen e feltünő egyezést magyarázni nem lehet.
Mindkét genealogiában különben nyilvánvaló az a törekvés, hogy a királyi család ősei Noéig vitessenek vissza. E törekvés a középkori genealogusoknál széltében divatozott. Igy Miksa császárról is tudjuk, hogy családjának ősfáját Noétól származtatta le, a mint azt Hans Burghmaier művéből ismerjük.
Sorozatunk negyedik darabja az első tábla folytatását képezi, miután «Tavoa primeira» czimmel van ellátva. E tábla a «Tronco dos reys d’Aragam» felirás szerint az arragoniai királyi család leszármazását van hivatva bemutatni. A kasztiliai származásu franczia lovag, Junigo Arista, e család őse, a ki 873-ban II. Alfonz királytól Navarrát hűbérül kapta meg, fiát, Garcia Inniguezt pedig királylyá kiáltották ki a navarraiak. Leszármazottja Sancho király († 925), kinek két fia és több leánya volt. E tábla keretét a benn szereplő alakok életéből meritett események apró képei diszitik Az ötödik tábla az emlitett Sancho fiának, Garciának leszármazóit tünteti fel. Garcia fia Nagy Sancho király († 1067), kinek négy fia közül Ramiro örökölte a királyságot.
A hatodik táblán Ramiro fiának, Sanchonak leszármazóit látjuk, t. i. I. Pétert († 1104), I. Alfonzt († 1134) és II. Ramirot, aki trónralépte előtt Benedek-rendi szerzetes volt s miután 1137-ben trónjáról a leánya, Pedrenille javára lemondott, ujból visszatért a kolostorba. E táblák még az arragoniai királyi család leszármazásával foglalkoznak, a mint ezt a «Tronco dos reys d’Aragam» felirás igazolja.
Különösen érdekel bennünket a sorozat hetedik darabja, mely a portugál grófoknak Szent István magyar királytól való képzelt leszármazását tünteti fel. E tábla képei feltünően más stilusban vannak festve, mint a sorozat többi darabjai s csupán a tábla keretét diszitő jelenetek emlékeztetnek ugyanazon művészre. A többi táblák képei természetes falombok közül nőnek ki, itt pedig keretbe vannak foglalva s a fatörzs annyira hozzá van idomitva a keretekhez, hogy természetes jellegét teljesen elvesztette.
A tábla alsó jobb szögletében látható kép Géza fejedelmet és feleségét Saroltát, Gyula erdélyi fejedelem leányát tünteti fel a következő czimirattal: Saraloth f(ili)a de Giula rey dos Montanheses e sev marido Zeicha. Az alsó bal szögletben Vilmos velenczei herczegnek és feleségének a képe látszik, kik a leszármazási tábla összeállitója szerint Szent István király feleségének a szülei voltak. A czimirat szerint: Gilhermo duque de Veneza e sua molher Irman de Anrique emperador. E szerint Vilmos velenczei herczegtől és Henrik császár testvérétől, Gertrudtól származott volna Gizella királyné. Szent István király jobbján van a király nőtestvérének a képe; a ki a leszármazási tábla szerint a már emlitett Vilmos velenczei herczeg második felesége volt (molher de Vilhermo duque de Veneza) s tőle származott a leszármazási táblán Gizella királyné mellé helyezett Péter magyar király, a ki itt «német» melléknévvel van ellátva: Pedro Aleman rey de Ungria.
A leszármazási tábla közepét Szent István magyar királynak és feleségének a képei foglalják el, kik e kép czimirata szerint Henrik portugál gróf szülei voltak: El rey Estevan de Ungria, pay do conde don Anrique de Portugal e seu molher. Fölöttük látható Henrik portugál grófnak és feleségének a képe: Ho conde don Anrique de Portugal e sua molher dona Tareiia. Henrik gróftól jobb és balfelé Szent István király másik két fiának a képe látszik, kik közül az egyik Imre (Aymerico), a másik Vazul nevet visel. A két fiú közül Imre papi ruhában s kereszttel a kezében van ábrázolva._{Ez ábrázolás megegyezik Turóczy jellemzésével, a ki ezeket mondja Imre herczegről: Filius autem ipsorum, beatus Emericus, proprias vestes purpureas ante altare deponebat pro altaribus induendis, sicut patet in ecclesiis regalibus usque modo. Schwandtner, Scriptores rerum Hungaricarum I. k. 96 1.}* Legvégül Henrik portugál gróf két leányának a képe fejezi be az egészet.

A PORTUGÁL KIRÁLYOK MAGYAR ŐSEI EGY XVI. SZÁZADI DISZKÉZIRATBAN.

E tábla rendkivül becses adatokkal gazdagitaná hazai történetünket, ha alakjai ábrázolásában korhüség nyilvánulna. Sajnos, ennek nyoma sincs, mert a ruházat teljesen XVI. századi. A művész csupán azzal törekszik az elmult kort jellemezni, hogy alakjait a XVI. század ruházatán felül fantasztikus diszekkel látja el, a mit költői képzelete teremtett meg. Az ábrázolás főforrása tehát a művész költői fantáziája, a mely történeti értékü alakitást nem teremthetett. Ennélfogva e képeknek kortörténeti jelentőségük nincs.
Nem mondhatunk többet a tábla genealogiai értékéről sem, mert a sok hamis adat között csak elvétve akad egy, mely történelmileg igazolható.
Az első portugál grófnak Szent István magyar királytól való leszármazását van hivatva bemutatni,_{Érdekes, hogy a portugál genealogia előállitásánál közreműködő s már emlitett Damiano de Goes XVI. századi portugál történetiró Hispania illustrata czimű munkájában (II. rész 882. lap) ugyanezen nézetet vallja. De cuius Henrici ortu inter authores non satis convenit ... nostri vero ex, Hungaria originis seriem deducunt. V. ö. Wertner, Az Árpádok 99. s. kk. 11.}* a mit történetiróink már régen megczáfoltak, miután a nevezett grófnak más hiteles leszármazását mutatták ki. A portugál grófságot ugyanis Leon és Castilia fejedelme, I. Ferdinánd († 1065) alapitotta, fia VI. Alfonz pedig törvénytelen leánya férjének, a burgundi származásu Henriknek adományozta. Henrik portugál gróf tudniillik († 1112) I. Róbert burgundi herczeg legifjabb gyermekének, Henriknek a fia volt. Henrik portugál gróf fiát, Alfonzt 1139. julius 25-én kiáltották ki portugál királylyá.
A leszármazási táblából tehát történetileg igazolható ugyan, hogy Szent István szülei Géza fejedelem s Gyula erdélyi fejedelem leánya, Sarolta voltak, továbbá, hogy Szent Istvánnak Imre nevü fia volt._{A portugál genealogia tévedése onnan eredhetett, hogy Imre herczeget tulajdonképen Henriknek nevezték anyai nagybátyja után. Wertner, Az Árpádok 58. 1.}* Nem igaz azonban, hogy Szent István király felesége Vilmos velenczei herczegtől származott s hogy Péter magyar király a királyné testvére volt. Péter király trónigényének az volt az alapja, hogy Szent István király testvérének a fia volt s Gizella királynét nem vérségi indokok vitték arra, hogy Péter trónrajutását elősegitse. Péter király atyjának a neve különben sem Vilmos, hanem Orzeolo Ottó, a ki 1009-ben vette nőül Szent István király testvérét._{Wertner, az Árpadok 80. 1.}*
Nem igaz végül az sem, hogy Szent Istvánnak Imrén kivül még két fia volt: Henrik és Vazul. Henrik leszármazását már ismertettük, Vazul pedig nem fia, hanem nagybátyja volt Szent Istvánnak; de miután trónöröklési igénye volt, azért tették meg Szent István fiának.
Vazul mint nagybátyja Szent István királynak, Imre herczeg halála után követte volna Istvánt a trónon, ha az udvari ármány tragikus sorsra nem kárhoztatja. A portugál Henrik leszármazási meséjét csak a középkori portugál irók találták ki, a magyarországi középkori emlékekben ennek semmi nyoma.
E leszármazási tábla adatait csodálatos módon ismét megtaláljuk Turóczy krónikájában. E tény bizonyossá teszi, hogy a portugál genealogia forrásai között Turóczy is szerepelt. Turóczy azt irja,_{Wilhelmus autem, pater Petri regis, fuit frater Sigismundi, regis Burgundionum, sed post interemtionem sancti Sigismundi venerat ad imperatorem, quem imperator collocavit Venetiis et dederat ei sororem suam momine Gertrud in uxorem, de qua geniut Keislam reginam. Mortua antem Gertrud Wilhelmus duxit in uxorem sororem sancti Stephani, de que genuit Petrum. Schwandtner, Scriptores rerum Hungaricarum I. k. 98–99. 1.}* hogy Péter magyar király atyja Vilmos herczeg, Zsigmond burgundi király testvére volt, ki a császártól Velenczét testvérének, Gertrudnak kezével együtt kapta. E házasságból származott Gizella, Szent István király felesége. Gertrud halála után ujból megházasodott Vilmos herczeg s feleségül vette Szent István testvérét, a kitől Péter magyar király született. Ezek szerint Péter Gizella királyné mostohatestvére volt s ez magyarázza a királyné előszeretetét Péter iránt. Ez természetesen nem igaz, mert a királyné magaviseletét egyéb okok magyarázzák.
Ennyi e tábla bennünket érdeklő része. Sajnos, költői képzelet alkotása az egész genealogiai összeköttetés a magyar és portugál királyi családok között, minden történeti alap nélkül.
A VIII. és IX. táblák összetartoznak, a mint folytatólagosan irott czimük is igazolja: Tavoa primeira dos reys de Portugual. A czimirat szerint e táblák a portugál királyok leszármazását tüntetik fel. Henrik portugál gróf neve csupán jelezve van a VII. tábla jobb sarkában: Tronco do conde don Anriquez s a tulajdonképeni törzs, I. Alfonz portugál király miniált képével kezdődik a genealogia. A király mellett térdel Mafalda királyné s fölöttük gyermekeik látszanak, középen a trónutóddal, I. Sancho királylyal (Szül. 1154., megh. 1211-ben), valamint ennek számos gyermekével.
A IX. tábla középpontját a nevezett I. Sancho király felesége képezi, a tábla alján szüleinek képeivel s a XIII. tábláról elmaradt gyermekeivel.
E két tábla nagyon diszes kiállitásu s szegélyeiket többek között Lisszabon és Szantarem látképei diszitik.
A X. és XI. táblák ismét összetartoznak s czimiratuk: Tavoa quarte dos reys de Portugal. A X. táblán II. Alfonz király (szül. 1185-ben megh. 1223-ban) gyermekei között kimagaslik III. Alfonz s felesége Beatrix. Számos gyermekük képe között áll a trónutód, Dénes (Szül. 1261., megh. 1325-ben) képmása.
A XI. tábla közepét Dénes király felesége, szent Erzsébet foglalja el, a tábla aljában szüleinek lóháton ábrázolt képeivel. Erzsébet királyné apáczaöltözetben van ábrázolva s czimerpajzsát lebegő angyal tartja, a tábla keretét pedig Erzsébet életéből meritett képek diszitik.
A XI. táblával megszakad a portugál királyok sorozata, mert a XII. táblában már I. János király feleségét látjuk. Kimaradtak tehát Péter és Ferdinánd királyok, a miből arra következtethetünk, hogy közbül egy tábla elveszett. Az utolsó két tábla azonos alakokat tüntet fel, de csupán az egyik készült el teljesen. E táblák a portugál királyoknak az angol, valamint a franczia-burgundi, következésképen a habsburgi uralkodó családokkal való rokonságát vannak hivatva feltüntetni.
A XII. tábla alját III. Edvárd angol király († 1399) fia János herczeg foglalja el feleségével, Konstancziával. Középen áll a leányuk, Philippe († 1415), I. János portugál király felesége. A tábla szegélyét kivételképen nem tájképek diszitik, hanem a burgundi herczegek képei János franczia királytól († 1364) Burgundi Máriáig († 1483).
A XIII. táblának csupán tollrajza készült el, de czélját elárulja a czimirata: Tronco dos reys de Igratera. A két utolsó tábla összetartozását világossá teszi az, hogy az utolsó táblán csupán: de Portugual olvasható, az előbbin kellett tehát a felirás másik felének lenni, de tévedésből nem került rá. E táblára kerültek Edvárd († 1438). V. Alfonz (1481) és II. János († 1495) portugál királyok, ennélfogva a leszármazási tábla a XV. század végéig vezet.
Összefoglalva az előrebocsátottakat, megállapithatjuk, hogy a leszármazási munka czélja egyrészt a portugál uralkodói ház őseit a legrégibb időkig visszavinni, másrészt az Európában uralkodó családokkal összeköttetésbe hozni. Az első czélt meghiusitotta a történeti adatok hiánya, minek következtében költött alakokat kellett bevinni; a második czélt kizárta a megfelelő adatok nem ismerése, minek következtében valóságos tények költött dolgokkal kapcsolatban jelennek meg. Ennyit a genealogiában szereplő személyekről.
A mi a kivitelt illeti, úgy a miniált képek elhelyezése, mint a családfának feldiszitése kifogástalan, igazi művészettel készült. A fatörzs természetes ábrázolásban jelenik meg s a lombok között feltünő miniatür állatképek egészen megelevenitik. Igaz, hogy olyan állatok is kerültek a lombok közé, melyek a természetben nem juthatnak oda; de a természetes ábrázolással a XVI. századi miniátor még nem sokat törődött. Semmi történelmi értéket nem tulajdonitunk a képeken feltüntetett egyéneknek, azokat a költő képzelete teremtette meg; a ruházatuk pedig teljesen XVI. századi, tehát az sem korhű, a mi kizárja az arczvonások eredetiségét is.
G. A.
Adalék a Rákóczy utódok leszármazásához. Külföldről kapta folyóiratunk szerkesztősége az alább következő, okmányokkal ugyan nem támogatott, de mindazonáltal, (a mennyire a nyomtatott forrásokból ellenőrizhető) hitelt érdemlő leszármazási táblát, a melyet a Turul 1903. folyamában megjelent Aspremont-Rákóczy utódok cz. czikknek, nevezetesen az évfolyam 152. lapján Ca jelzet alatt található táblázatnak kiegészitésére közlünk:

Sternbachi báró Wenzel János, Senn Ágnes; Alojzia, Grüenhofi lovag Fučilcovszky Eduárd; Ilona, Mörkensteini Mörk Lajos, százados; gyermekek?;

TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság igazgató-választmánya f. évi szeptember 27-ikén tartotta ez évi harmadik rendes ülését, melyen dr. Fejérpataky László másodelnök elnöklete alatt Barabás Samu, dr. Békefi Remig, dr. Csánki Dezső, dr. Karácsonyi János, Kollányi Ferencz, Nagy Gyula, dr. Ortvay Tivadar, N. Pettkó Béla, ifj. dr. Reiszig Ede, ig. vál. tagok, dr. Schönherr Gyula titkár, dr. Áldásy Antal jegyző és Tóth Árpád pénztárnok vettek részt.
Az elnök az ülést megnyitván, dr. Karácsonyi János ig. vál. tag felolvassa Szent-István anyjáról és I. András atyjáról szóló értekezését, mely a Turulban fog megjelenni. Ezután dr. Schönherr Gyula titkár mutatta be Földesi János pozsonyi tizedszedőnek II. Ulászlótól 1515. június 23-án kapott czimeres-levelét, melynek különös érdekessége abban áll, hogy azt a czimeradományt ujitja meg, a melyet Báznai János 1434-ben kapott Zsigmond királytól; dr. Áldásy Antal jegyző pedig bemutatta az Armbruster családnak három czimeres levelét, melyek közül az elsőt 1518 junius 3-án II. Lajos, a másik kettőt pedig I. Ferdinánd 1557. és 1559-ben adományozta a családnak.
A folyó ügyek élén a társaság kötelékébe felvétettek: pártoló tagokul Bessenyői Szabó Mihály (Esztergom), ajánja a jegyző, Dukai Takács Ferencz földbirtokos, (Duka), aj. Gyömörey Vincze, évdijas tagokul: Kégl György (Csala), aj. a titkár, dr. Kiss Emil tb. szolgabiró (Kaposvár), aj. dr. Dessewffy Antal, gróf Széchényi Sándorné (Nagydorogh), aj. a titkár, Vizeld Tallián Andor főszolgabiró (Kaposvár), aj. dr. Dessewffy Antal, Uray Gyula államvasuti ellenőr, (Budapest), aj. Varjú Elemér, báró Weissenbach Iván (Kaposvár), aj. dr. Dessewffy Antal.
Ezután a titkár bemutatta báró Radvánszky Gézának Budapesten 1906. május 18-án kelt levelét, melyben a család nevében a táraságnak a megboldogult báró Radvánszky Béla elhunyt felett kifejezett részvéteért köszönetet mond.
A kolozsvári Országos Nemzeti Szinház részéről a társaság a megnyitás ünnepére meghivatván, az elnökség üdvözlő táviratban viszonozta a rendező bizottság kitüntető figyelmét.
Ezután Dr. Áldásy Antal jegyző jelentést tett arról, hogy az igazgató-választmánynak előző ülésén hozott határozata folytán a társaság vagyona az Osztrák-Magyar Bank kezelési letétéből kivétetvén, a Pesti Magyar Kereskedelmi Banknál helyeztetett el kezelési letétbe. Bejelenti továbbá, hogy ugyancsak az igazgató-választmány határozata értelmében a Turulnak a Franklin Társulatnál fennálló nyomdai tartozása a Pesti Magyar Kereskedelmi Banknál az alapitványi jelleggel nem biró vagyonra a felvett lombard kölcsön utján kifizettetett. Az igazgató-választmány mindkét bejelentést tudomásul veszi.
A társaság titkára az igazgató-választmány megbizásából a szines czimerképek előállitási költségei ügyében a Franklin Társulattal tárgyalásokat folytatván jelenti, hogy a társaság egy-egy szines czimerképnek 650 rendes és 510 kartonpapirra nyomatandó példányáért 300 koronát számit. Az igazgató-választmány az ajánlatot előzetes tudomásul vette és annak érdemleges tárgyalását a következő ülésre tüzte ki.
Ezután a titkár bemutatta a Franklin-Társulatnak a Magyar Nemzetiségi Zsebkönyv II. sorozata I. kötetéről benyujtott első évi elszámolását, melynek adatai szerint az 1905. márczius 16-ikán bizományba átvett 1000 példányból eladatott 212 példány, s ezekért 1526.40 korona illeti meg a társaságot. Az igazgatóválasztmány az elszámolást előzetes tudomásul vette, s dr. Pettkó Béla és ifj. dr. Reiszig Ede ig. vál. tagok inditványára annak tárgyalását a vállalat folytatásának kérdésével kapcsolatban a következő ülésre tüzte ki.
A pénztárnok kimutatása szerint a pénztár állása az ülés napján a következő volt:
Bevételek 1906. jan. 1. – szept. 26. 5761.25 kor. Kiadások 1906. jan. 1. – szept. 26. 5486.10 kor. Egyenleg 275.15 kor. Összesen 5761.25 kor. A Nemzetségi zsebkönyv II. rész I. kötetének számadása. Bevételek 1906. jan. 1. – szept. 26. 84.28 kor. Kiadások 1906. jan. 1. – szept. 26. 16.50 kor. Egyenleg 67.78 kor. Összesen 84.28 kor. – Vagyonállás: A) Cselekvő vagyon. I. Tényleges vagyon. I. Alapitványi vagyon a) értékpapirokban 22200 kor., b) kötelezvényekkel biztositva 4400 kor., c) kötelezvény nélküli alapitvány 600. – 27,200 kor. 2. Alapitványi jelleggel nem biró tőkésités 3400 kor. 3. A Nemzetiségi Zsebkönyv II. rész 2. köt. szines mellékleteire (takarékban) 200 kor. – Fenti egyenlegek 342.93 kor. Összesen 31142.93 kor. II. Követelés. Hátralékos alap. Kamatok és tagdijak után 3360 kor. B) Szenvedő vagyon. A kereskedelmi banknál felvett lombard kölcsön a régi nyomda számlák kifizetésére 2700 korona. Összes tényleges vagyon 31142.93 kor. Összes szenvedő vagyon 2700 kor. Tiszta vagyon 28442.93 kor.
A jegyzőkönyv hitelesitésére az elnök dr. Karácsonyi János és Kollányi Ferencz ig. vál. tagokat kéri fel.

SZAKIRODALOM.

Tóth-Szabó Pál, Szatmári György primás (1457–1524) Budapest, 1906. (Magyar Történeti Életrajzok XXII. évf. 1–3. füzete) Athenaeum r. t. nyomd.

E munka a mohácsi vészt megelőzött korszak egyik kiváló, de eddig kevéssé méltatott szereplőjének életével ismertet meg bennünket. Szatmári György korának igazi gyermeke; alacsony sorból az ország első egyházi méltóságáig emelkedik, törhetetlen akaratereje s energiája által küzdve ki magának az előmenetelt. Az eszközökben nem igen válogat, a papi állásával járó tekintetekről gyakran megfeledkezik, de ezekben kortársainál semmivel sem rosszabb. E mellett kiváló műveltségü férfiu, tudománynak, művészetnek bőkezü pártfogója, hajlamból-e, vagy mint az egykoruak nagyobb része, hiuságból? Ki tudná eldönteni.
Rengeteg apró adatból, nagy munkával s müvészettel megszerkesztett életirásának behatóbb tárgyalása nem tartozik e lapokra. Annyit azonban megmondhatunk, hogy a biografus derék munkát végzett; alaposan ismeri és jól ismerteti a kort, a melylyel foglalkozik s az olvasó, miközben Szatmári György életét lefolyni látja maga előtt, nemzeti életünk e szomoru korszakába is bepillant, abba a korszakba, a melynek talán csak azért vannak ragyogó tüneményei is, hogy rettentő árnyoldalai az ellentét révén annál inkább megdöbbentsenek.
A genealogust e műben legkivált a főszereplő családjára vonatkozó adatok fogják érdekelni. A Szatmári család magyaros hangzásu neve daczára sem magyar eredetü; ugy lehet a szatmári német hospesek közül szakadt ki. A. XV. század derekán Kassán lép fel először, a hol is László mint tehetős polgár szerepel. Tőle a család következőképen származik le:

Szatmári László 1446. † 1468 előtt. kassai polgár; János † 1466., .... Margit; Ferencz † 1480. 1477–79. kassai főbiró, .... Erzsébet; István † 1464., özv. Czipszer Józsefné ... Anna; János?; Bertalan?; Ferencz; Katalin; Miklós; István; György *1457 † 1524; Anna, Schwarcz György;

Nemes volt-e a család feltünése idején, vagy sem, nem ismeretes; a gazdagabb polgári családok közt ez időben nem ritkán találkozunk olyanokkal, a melyeket a királyok nemesi rangra emeltek. Hogy czimerrel élt s hogy e czimer harántosan osztott pajzsban elhelyezett két liliom és két rózsa volt, az kétségtelen; czimerét aztán Mátyás király (a hihetőleg kanczelláriai hivatalt viselő) Szatmári György kértére a pajzson átfektetett jobbharánt pólyába foglalt kuszó oroszlánnal bővitette meg. Ennek emlékét az érsek csinos faragásu emlékköve tartotta fenn; a kő, a melynek minden leirásnál többet mondó ábráját itt közöljük, e feliratot viseli:
Lilia bina rosis totidem coniuncta gerebam,
Rex dedit auratum Corvinus et ipse leonem.
MCCCCLXXXXII.
Mire vonatkozhatik az 1492-ős évszám, nehéz lenne megmondani; a czimer adományozására semmi esetre sem, mert hiszen a mondott évben Mátyás király már nem volt az élők sorában.
Hasonló czimer van az érsek gyürüpecsétjén s a pécsi székesegyházban az általa emelt oltár előlapján; ez utóbbin azonban a pajzsot a sárkányrend jelvénye köriti. Ugyanigy van megfestve a czimer Szatmárinak Attavantes kezétől származó pompás breviariumában is;_{Eredetije a párisi nemzeti könyvtárban.}* sajnos, szinei felől sem a szöveg, sem a szinezetlen ábra nem nyujtanak felvilágositást.
A könyvünkben található adatokból nem lehet kétségtelen biztossággal eldönteni, kihalt-e a Szatmári család György primásban? A valószinűség a mellett szól, hogy a főpapnak vérbeli firokonai nem maradtak; ugyanis véghagyománya szerint összes birtokait unokahuga és Kassa városa között osztotta meg. Igy tehát azoknak a ma is élő családoknak, a melyek magukat a primás családjából eredeztetik, ide czélzó igényei nagyon ingatag alapon állanak.
Ennyi, a mit Tóth Szabó Pál művéből a családtörténet s a hazai czimertan kutatója merithet. Mondanunk sem kell, hogy a történetiró jóval gazdagabb bányára lel benne; de bárki veszi is kezébe, vonzó és érdekes olvasmányt talál. A szép kiállitásu, dúsan illusztrált kötetet melegen ajánljuk az érdeklődők figyelmébe.

V. E.

Sceaux armoriés des Pays-Bas et des pays aviosinants. (Belgique-Royaume des Pays-Bas–Luxembourg–Allemagne–France.) Recueil historique et héraldique. Par J.-Th. de Raadt. Bruxelles Société Belge de Librairie. 1898–1901. Négy kötet in 8^vo.

Az utóbbi években külföldön megjelent hasonló munkák között előkelő helyet foglal el a nemrég elhunyt J.-Th. de Raadt eme nagy műve: Németalföld és a szomszédos országok czimeres pecsétjei. A németalföldi tartományok – e név alatt a mai németalföldi királyságot és Belgiumot értve – eddig e tekintetben aránylag hátra voltak: az ezen szakba vágó munkáik részint elavultak és megbizhatatlanok, részint pedig csak egyes családok, vagy vidékek pecsétjeivel foglalkozván, az egész tárgyat átölelő teljes képet nem adhattak. Szerző tekintetbe véve a szomszéd országokkal való gyakori összeházasodást és egyéb érintkezést, munkájának keretében a németalföldi tartományoknak a heraldika szempontjából annyira gazdag és érdekes anyaga mellett, helyet adott számos német különösen rajnamenti, luxemburgi, franczia stb. czimeres pecsétnek is.
A bevezetésben, melyet mintegy száz czimerrajz, pecséthasonmás stb. illusztrál – de Raadt egyes érdekes heraldikai jelenségekről számol be; ezer és ezer czimeres pecsét fordulván meg kezei között, kutatásainak eredményeit sorolja fel. Külön fejezetekben foglalkozik a czimerváltoztatásokkal, a czimertörésekkel, a hasonló czimert viselő családok csoportjaival, a női pecsétekkel stb. és megvilágit sok, eddig homályos kérdést. A munka főrészét a pecsétek leirása foglalja el; a tulajdonosok nevei betürendben, az egy név alá tartozók pedig chronologikus sorrendben csoportosulnak. Minden egyes pecsétnél megtaláljuk a tulajdonos nevét, a mint az különféle variánsban az oklevél vagy egyéb irás szövegében előfordul; a czimer, sisakdisz, czimertartó stb. leirását, a köriratot, némely esetben a szóban forgó oklevél ismertetését vagy szószerint való közlését, történelmi és genealogiai adatokkal, valamint, a mennyiben lehetséges volt, a pecséten ábrázolt czimer szineinek egykoru források után való reconstructióját. A pecsétek egy részét fénynyomatu másban adja 299 tábla; ehhez járul a pecsétczimerek rajza, 1200 darab 40 táblán; valamennyi rajz középkori stylusban, Gelre herold modorában. Külön táblákon találjuk a polgári czimerekben gyakran szereplő úgynevezett kereskedő- vagy házi-bélyegek (Haus-marke) rajzát, melyeknek blazonálása gyakran nehézségekkel jár. Sajnálatos, hogy a pecséthasonmások minden rendszer nélkül, az egész munka négy kötetén át szétszórva, csakis az index segélyével találhatók meg.
Uralkodók, főpapok, nemesség, polgárok, városok, egyházi és világi hatóságok és testületek pecsétjei egyaránt képviselve vannak, a tizenkettedik századtól a tizennyolczadik század végéig. Minden egyes pecsétnél említés történik, hol található fel annak eredetije; legtöbb ez után iratik le, némelyik pecsétmintázat, vagy pedig a meglevő typarium lenyomata után. Szerző úgy látszik, a kiadatlan pecsétek közlését tüzte feladatául; ezen elvtől csak ott tér el, hol a korábbi kiadás hibás, vagy ki nem elégitő.
Talán sehol sem volt a pecsét használata annyira közkeletü, mint a németalföldi tartományokban. Meglepő a fennmaradt legrégebbi pecsétek nagy száma; már a korai középkorban a legszerényebb társadalmi állásu személyek is czimerrel pecsételnek. Ennek magyarázatát talán leginkább a hübériségből kifolyó sokféle szövevényes jogviszonyban kereshetni.
A leirt czimeres pecsétek között legrégebbi elzászi Fülöp flandriai rófnak 1162. évből való lovas pecsétje; fénynyomatu képét a bevezetés közli. A gróf balra vágtató paripán ül; jobbjában kardot, bal karján oroszlános pajzsot tart; arczvédő vaspánttal ellátott magas, hengeralaku sisakjának oldalán növő oroszlán látható. A körirat: + Sigillum Philippi comitis Flandrie. A kisebb méretü ellenpecséten a typus ugyanaz; de itt a gróf jobbra vágtat, kard helyett, mely oldalán hüvelyében függ, oroszlános zászlót tart; pajzsa és sisakja ugyanolyan, mint az előlapon. Körirat folytatólagosan: + et Viromandie (= Verman dois). – Bezárólag az 1200 évig még hét lovaspecsétre akadtunk; ezeknek ellenpecsétje rendszerint csak czimerpajzsot mutat; így Raoulnak, Coucy urának 1190. évi és Raoul, Soissons grófjának ugyanazon évből való pecsétjén; valamint Balduin, Hennegau grófjának 1195. évi pecsétjén, a pajzson Hennegau régi czimerével: (aranynyal vagy feketével) hatszor szaruzott (chevronné). Tisztán czimeres hennegaui Vilmos 1200. évi pecsétje, melynek kerek mezejében hasitott normann pajzs látható: elől elszórt liliomok, hátul ötször jobbharánt osztva (a régi hennegaui pajzsnak hátulsó fele).
A lovas pecséteken a tizennegyedik századnak körülbelül első negyedéig majdnem kizárólag sárkány vagy legyező alaku sisakdiszt látunk, mely a ló fején is ismétlődik. Igen gyakori ezen időszakban az «ailette», vagy «aileron» használata, négyszögletes táblaalaku lemez, egyenes álló helyzetben a vállra erősitve; rajta a pajzs czimere ismétlődik. (Lásd Bárczay: Heraldika 481. ábra). A tizennegyedik század vége felé használata ritkább lesz.
Az ailette divatjával egyidejüleg felmerülő sajátságos szokást emlit fel de Raadt; a hármas pajzsocskáknak, melyek ugyanazt a czimert viselik, egy nagy pajzsra, 2, 1, helyzetben való illesztése. Igy például az Ere család czimere: aranyban három fekete czölöp és rajtuk hermelin pólya; Jánosnak 1274. évi pecsétjén egy nagy pajzson három kis pajzsocska czimerével. E divatot családfők is követvén, az czimertörésnek nem tekinthető; nők pecsétjén is előfordul. A czimerpajzs hármas használata nálunk – nem pajzson, de a pecsét mezejében – felső sarkukkal érintkezve, Konth Miklós és Garay Miklós nádoroknak pecsétjein tapasztalható.
Egy másik különlegességre is akadtunk, melyről de Raadt nem tesz emlitést; a XIII. század utolsó évtizedeiben és a következő század elejéről való pecséteken többször látunk a megszokott háromszögpajzs helyett kerektalput, melynek oldalai majdnem párhuzamosak, tehát azon pajzsalak, mely a tizenötödik század folyamán vált divatossá és melyet «spanyol» pajzsnak szoktak nevezni. A hasonmásban közölt pecsétek között, 1279-től egészen 1321-ig mintegy tuczatra menő példáját találjuk; sajnálatos, hogy a pecsétek leirásánál e körülményről emlités nem tétetik, így csak a fénynyomatban közöltekkel foglalkozhatunk. E kerektalpu typus úgy pajzsalaku pecséteknél, mint kerek pecsét mezejében is előjön; úgy látszik, leginkább Hollandban és Zeelandban volt használatos és a mennyire a csekély számu, rendelkezésünkre álló adatból következtetünk, olyanok használják leginkább, kik még nem lovagok._{M. Louis Bouly de Lesdain tagtársunk szives volt velem közölni, hogy a kerektalpu, ugynevezett «spanyol» pajzs a tizenharmadik és tizennegyedik században Francziaországban is előjön és pedig leginkább a déli tartományokban; igy például Raymond du Puylaurent 1226., Galhard de Beynac 1238. Bérenger de Cugegnoy és Olivier de Termes 1241., Hugnes de Durfort és Pelfort de Rabasteins 1242. évi, és Hugues de Cardaillac 1243. évi pecsétjein. – A német tudománynak e pajzstypus korai előfordulásával szemben való álláspontjára nézve v. ö. G. A. Seyler: Geschichte der Siegel, 227. lap, a Klettenbergi Bertold halberstadti kanonok 1258. évi pecsétjének (157. ábra) leirásához füzött megjegyzést. G. P.}*
Seyler G. A. a «Geschichte der Heraldik»-ben (197. 1.) – a németországi adatokra szoritkozva, azt mondja, hogy «abnormis pajzsforma a XIII. században egyáltalában nem fordul elő, a XIV-ben pedig csak ritkán» – és példának hozza fel Hohenlohe-Brauneck-i Imre, würzburgi kanonoknak 1311. évből való pecsétjét, melyen kerektalpu pajzs szerepel. Nagymartoni Pál országbiró 1328. és 1332. évi pajzsalaku pecsétjein (Bárczay Herald. 380. ábra és Turul 1903. 55. 1.) ugyanilyen formát találunk.
A pajzsalaku pecsétek curiosumai közül itt megemlitjük Ropertus, nobilis vir, dominus de Rosowa 1292. évi pecsétjét, melyen egy jobbfelé vágtató lovas látható; pajzsának képe lekopott; és van Striene János 1300. évi pecsétjét, melyen lándzsát és (kopott) pajzsot tartó férfialak ábrázoltatik.
A nyugati heraldikában olyan nagy szerepet játszó czimertörésekről könyvünkben annyi érdekes példát találunk, hogy ezekből egy külön munkát lehetne összeállitani; mint különlegességet felemlitjük Berthout János, Neckerspoel urának 1295. évi pecsétjét: három czölöpös pajzson szabad telek (franc-quartier) ezen jobbra vágtató lovas, jobbjában kardot, balkarján keresztes pajzsot tart. A Berthout-család czimere: aranyban három veres czölöp; János ága törés gyanánt hermelin szabad telket viselt; János pedig személyes törésképen arra a vágtató lovast helyezte, kinek keresztes pajzsa bizonyosan János anyjára vezethető vissza; ez ugyanis a Mortagne-családból származott, melynek czimere: aranyban veres kereszt.
Megjegyzendő, hogy a czimertörést jelentő tornagallér stb. a pajzs nélkül, a pecsét mezején ábrázolt czimerképeken is előfordul; igy van Coudenberg Gottfried 1336. évi pecsétjén: háromtornyos vár, melyen keresztül háromágu tornagallér vonul. Körirat: + S. Godtfridi de Frigido Monte. – Jakab, Cons urának 1225. évi pecsétjén a mezőben négyágu tornagallér, mely a czimerkép: öt virágos, gyökeres rózsatő alatt vonul el. Quiévrain-i Mária, Ancerville urnője, Renaud de Bar neje, 1283. évi csucsives pecsétjének, hegyeslábu, keresztes végü keresztekkel beszórt mezején, prémmel bélelt palástban, jobbjában liliomot tartó hölgy áll; mellette jobbról-balról egy-egy czölöpösen állitott, kifelé fordult hal, mindegyiken kétágu tornagallér (négyágu tornagallér egy-egy fele). Itt tehát a pecsét mezeje, melyen a hölgy képmása is ábrázoltatik, egyszersmind czimeralapot is képez. Az ellenpecséten ugyanazon czimer, keresztes águ, hegyes lábu keresztecskékkel beszórt pajzson két kifelé fordult, czölöp mentén állitott hal – itt háromfogas tornagallérral – szerepel; ez Bar czimere. Mária tehát férje czimerét egymagában használja; atyja, Miklós, Quiévrain ura, 1262., 1263. évben lovaspecsétjén ötször (ezüst és veressel) jobbharánt osztott pajzsfős (arany) pajzsot visel.
A modern, teoretikus heraldikában a természetes gyermekek apjuk czimerét balharánt gerendával vagy pálczával törve viselik, régebbi időkben nem olyan könnyü megismerni a fiatalabb családtagok és a törvénytelen szülöttek czimertöréseit. Szerző szerint a németalföldi tartományokban az egyedüli, biztosan illegitim eredetre valló törés abban áll, hogy az atya czimere egyszinű pajzsnak szabad telkében alkalmaztatik; erre több példa bizonyságát hozza fel. Arra az angol heraldikában is találunk eseteket, hogy a bastard apja czimerét a pajzsba helyezett herold alakon viseli.
A czimertörés vagy talán inkább czimerváltoztatás érdekes példáját találjuk három, de Péronne nevü egyénnél, kik valószinüleg közeli rokonok voltak. Clais van Perone 1318.: négy négyszögletes fejsze között harántkereszten öt kéve. – Jakab, 1324.: három fejsze között szarufán három kéve. – János 1324.: két keskeny harántpálcza között három kévével megrakott jobbharántpólya, kisérve hat, a pajzs széle mentén helyezett fejsze által.
Itt a heroldalak változik és a kisérő alakok ugyanazok maradnak.
Két czimernek egy pajzsban való egyesitése eredetileg hasitás, illetőleg összetolás, később négyelés utján történik; nők igy szokták férjük czimerét atyjukéval egyesiteni. Ha mindkettő már négyelt, ugy gyakran mindakét czimernek csak hasitott fele jut a pajzsba, miáltal négy külön czimer kerül egy pajzsba. Ettől eltekintve, egy személyt megillető négy czimernek egy pajzsban való összeillesztésére legrégebbi példát 1396. évben találtunk, Sweder van Abcoude, Gaesbeek, Putte és Strijen urának pecsétjén; pajzsa, melyet jobbról vadember, balról sárkány tart, négyelt és ugyanazon czimert ábrázolja, melyet Gelre Herold a brabanti here van Gaesbeke-nek tulajdonit: négyelt pajzs: 1. veresben három ezüst oszlop (zuylen) a megszokott sajátságos stylisatióban; (Abcoude) 2. feketében aranykoronás ezüst oroszlán (Gaesbeek); 3. kék- és aranynyal ötször vágott, a kék osztásokon kilencz kis ezüst harántkereszt, 4, 3, 2, (Putten); 4. aranyban három veres, röviditett lebegő harántkereszt (Strijen). – Van Nederhem János 1358. pecsétjén a négyelt pajzson már szivpajzsot találunk. – Venczel, Lotharingia, Brabant és Limburg herczege, nejével, Johannával közösen használt pecsétjén, 1355. évben, a pajzs hasitott: elől Csehország és Luxemburg, hátul Brabant és Limburg négyelt czimereivel; itt tehát, bár csak négy czimer szerepel, a pajzs nyolcz mezőre van osztva.
A pecsétvéső ügyességére vall Crujpelants János 1374. évi pecsétje: a pajzsban három, négylevelü virág (quarte feuille); az elsőn három vágottlábu liliommal megrakott, szabadtelkes pajzsocska; a koronás sisak disze: kakasfej. Ugyancsak finom munkára vall van der Mark János, Arenberg és Neuerburg urának 1394. évi pecsétje; a pajzsban: három sorban koczkázott pólyából kinövő oroszlán; a sisakon korona, melynek pártája a pajzs pólyája módján koczkázott és melynek középső, nagyobb levéldiszén a növő oroszlán látható; sisakdisz: két szarv.
Az ember alig várná, hogy a hazánktól olyan távol eső forrásokból meritett munkában specialisan magyar vonatkozásra akadjon; pedig a leirt pecsétek között egyre akadtunk, mely valószinüleg magyar eredetünek tartható. Egy «magyar Miklós» nevü ember (Claus die Hongher-Claus Hongher-Ongher és de Hongher) 1357. évben többrendbeli kárpótlásokat kap a brabanti herczegtől, a flandriai hadjárat alatt tanusitott szolgálataiért és elpusztult lovai fejében; a nyugtatványokat állitólag saját pecsétjével pecsételi. Három különféle pecsétje:
1. A pecsét mezejében «parolázó kézpár» (foi). Körirat: S’Yte Venite.
2. A pecsét mezejében koronás sisak; disze: sasfej négy toll között; a sisakot jobbról-balról egy-egy S betü kiséri. Körirat: S’ fris Stephani d’Zemlinio.
3. (1357 aug. 2.) A pecsét mezejében bal kezében bunkót tartó vadember, fején hosszu tollal. Körirat: + Sigillv – Niclaus Ongher.
A második szám alatt leirt Zemlényi vagy Zemléni? István frater pecsétjének ábrája Nagy Lajos királyunk sisakczimerére emlékeztet; vajjon nem struczfej-e az, mit de Raadt sasfejnek blazonál? Sajnálatos, hogy ezen érdekes pecsét hasonmásban nem közöltetik.
Hesseni Henrik 1339. évi sisakpecsétjének legendája: + S’Heynr, abnepotis bte Elyzabeth.
Ismeretes a hazai történetbuvárok előtt Bertrandon de la Broquiére; 1445. évben «Bertram de la Broquiere seigneur de Viefchastel et dArquenes» a burgundi herczeg tanácsosa «hault guerrenier des Oostdunes de Flandre», 24 livres parisisből álló évi fizetéséről szóló nyugtát pecsétel meg.
Az ujabb korból több, cs. k. katonák által magyarországi helyőrségeken kiállitott iratokon levő pecsét is közöltetik, különösen a XVIII. század harminczas éveiből, a «gróf Onelli» gyalogezred tisztjeitől, Kassán, Eperjesen, Lőcsén, Aradon keltezve; ezek azonban különös érdekkel nem birnak.
Bárcsak már minálunk is hasonló munka látna napvilágot, mely legalább középkori pecséteinket megőrizné a nyomtalan enyészettől. A mig egy a modern igényeknek megfelelő pecsétgyüjteményünk nem forog közkézen addig a magyar heraldikát lényegében, valójában és sajátosságaiban csak azon csekély számu, szerencsés kutató fogja ismerhetni, kinek alkalma van a nagy levéltárak kincseiben buvárkodni; mert az, a ki kénytelen a folyóiratokban, monographiákban gyéren kiadott pecsétekre szoritkozni, az magának a tárgyról helyes és teljes képet nem alkothat.
Ghvczy Pál.

Kérelem.

Azzal a tiszteletteljes kérelemmel fordulok a Turul olvasóihoz, hogy a ki a Rugyasi Panka család történetére vonatkozólag némi felvilágositást tudna nyujtani, azt velem közölni szives legyen.
Tájékozásul megjegyzem, hogy az emlitett család a XVI. században szerepelt Abaujmegyében s egyik kiemelkedő alakja Panka Péter fügedi várnagy volt (l. Csoma és Korponay Abauj vármegyéből monografiáit.) Ismeretes előttem még Panka Ferencz, ki 1835-ben tornyai főszolgabiró volt s kinek czimeres pecsétlenyomata Heves vm. levéltárában őriztetik. Itt azonban több adat nincs.
A «Turul» 1905. évi füzetében olvastam egy felhivást, hogy a Trocsányi család kihalt-e. Erre vonatkozólag kijelentem, hogy e család él Sárospatakon s egyik tagja, József sátoraljaujhelyi kir. aljegyző.
A szives közlésért előre is köszönetet mond
Panka Károly,
képviselőházi könyvtári tiszt
Budapest.

1906-4

TURUL

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság
Közlönye

AZ IGAZGATÓ-VÁLASZTMÁNY MEGBIZÁSÁBÓL SZERKESZTIK
SCHÖNHERR GYULA
TITKÁR
ÉS
VARJÚ ELEMÉR
AZ IGAZG. VÁL. TAGJA.

BUDAPEST

KIADJA A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG

MCMVI.

BÁRÓ RADVÁNSZKY BÉLA EMLÉKEZETE.
1849-1906.

Negyedszázada annak, hogy báró Radvánszky Béla budapesti lakásán, az akkori Stáczió-utcza elején, komoly tanácskozások folytak a felől, czélszerű és időszerű-e a történelem segédtudományai, első sorban a heraldika és genealogia részére hazai történetíróinkat s a tudományosság kedvelőit egy társaságban egyesíteni és szaktudományainknak uj organumot teremteni. Komoly aggodalmak hangoztak el akkoriban: nincs-e már társadalmunk, különösen az írók s tudósok kis csapatja tulterhelve hasonló egyesülésektől, nem árt-e az új társaság az anya-társulatnak, a Magyar Történelmi Társulatnak, melynek érdekeit mindnyájan féltékenyen gondoztuk; részvétlenség, az írók másnemű elfoglaltsága nem fojtja-e el csirájában az alapítandó uj folyóiratot? E megszivlelésre méltó aggodalmakkal szemben mindig megszólalt egy tiszteletre méltó férfiú meleg szeretete kedves eszméje iránt, rendületlen bizalma a magyar társadalom erejében, hite történetíróink önzetlen közreműködésében, s támogatva szaktársainak, a nemzeti mult ép oly lelkes művelőinek kicsiny, de szellemi téren nagy számot tevő csapatjától, eloszlottak az aggodalmak és 1883-ban megkezdte működését az a társaság, mely ma hálás kegyelettel áldoz megteremtője, lankadatlan gondozója és több mint két évtizeden át fáradhatatlan buzgalmú vezetője emlékének.
Egyenként távoztak el körünkből azok, kiknek társaságunk megteremtését s az első évek nehézségeinek leküzdését köszönheti. Azok közűl, kik elhúnyt elnökünkkel karöltve fáradtak ez aggodalmakkal teljes időben, áldásunktól kisérve egymásután boldogabb hazába költöztek: báró Nyáry Albert, tudományos heraldikánk megalapítója, Nagy Imre gondos, oklevélkutatónk, ki szeretettel egyesítette maga körül a fiatal nemzedéket s minden iskolánál jobban, alaposabban vezette be az oklevélismeret tudományába, Nagy Iván, a magyar családtörténet atyja, kinek alapvető munkája ma is a legelső forrás, a melyhez kétség esetén fordulunk, a minden szépért lelkesedő s a nemzeti mult minden ujabb megvilágításán lelkéből örvendő Szilágyi Sándor; elbucsuztunk a fenkölt lelkű főpaptól, Ipolyi Arnoldtól, a szorgalmas munkástól, Deák Farkastól s annyi sok mástól, kiknek emléke iránt társaságunknak mindenkoron hálás érzelmeket kell táplálnia. E sok csapásra, e nagy veszteségekre ez év május 2-ikán bekövetkezett a legsúlyosabb, melyet társaságunk huszonnégy éves életében megért. A sors nekem juttatta osztályrészemül azt a szomorú kötelességet, hogy mint társaságunk tisztikarának most már egyetlen tagja, ki munkatársként részt vettem az alapítás nehéz körülményeiben s ki elnökünk oldalán hosszú éveken át a társaság első titkára s folyóiratának szerkesztője voltam, örökre eltávozott vezetőnk iránt az általa alapított tudományos társaság soha meg nem szünő kegyeletének legyek tolmácsa.

***

Az 1882-ik évben, mikor társaságunk megalakulásának gondolata először felmerült, báró Radvánszky Béla férfi kora kezdetén, 33 éves korában már tiszteletre méltó nevet vívott ki magának a történelmi kutatás terén. Családi nagy tradicziók örököseként, a régi idők minden emléke iránt fogékony lelke már kora ifjuságában elmerengett a nemzeti multon s ennek maradványait szeretettel gyüjtögette. Élete második évtizedében már régi okleveleket másol, czímereket, pecséteket gyüjt; rendelkezésére állanak családi levéltára gazdag kincsein kivül édes anyja családjának, a Bárczayaknak s a Rátold nemzetségből eredő Kazai Kakasoknak levéltárai. A legkitünőbb vezetőre akad Thaly Kálmánban, a nemzeti nagy szabadságharczok lánglelkű búvárában s a leggondosabb oklevélismerőben, Nagy Imrében, kitől az oklevelek rejtélyeiben nyert biztos utmutatást.
Még úgyszólván gyermek, mikor történelmi folyóiratok közölni kezdik kutatásai eredményeit. Tizenhat éves korában, 1865-ben, a Győri Történelmi és Régészeti Füzetekben lát napvilágot első történelmi közleménye s azóta évről-évre találkozunk nevével szakfolyóirataink hasábjain. Közleményei mind megannyi becses adalék régi sphragistikánk, családtanunk és egyes családi levéltáraink ismeretéhez. Közöl régi magyar köriratú pecséteket a XIV–XVI. századból, nagybecsű kortani adalékokat, melyek Knauz monumentális munkájához értékes kiegészítések, jelentéseket tesz közzé a radványi levéltár egy részéről, a Berényi-levéltárról, megirja a zokoli és kisvárdai Zokoli család történetét. Nem nagyszabásu, korszakos dolgozatok, de annyit fényesen bizonyitanak, hogy közlőjük szeretettel csüng a nemzeti mult emlékein s mig más fiatal ember az ő előkelő társadalmi helyzetében más sikerekre pályáz, ő megelégszik a csendes kutató munkájával és örül, ha a nemzeti mult ismeretének egy-egy apróbb részlet felderitésével tehet szolgálatot.
Tudományos kisérletei már előre jelzik az irányt, a melyet később egész odaadással, a férfi munkaereje teljességével követni fog s a melynek hivatott művelőjévé lesz. Levéltári kutatásai első sorban a régi magyar családélet és háztartás, ezzel kapcsolatban művelődésünk régi emlékeinek nyomozására vezették őt; ezzel szorosan összefügg a családtörténet, a nemzetségek leszármazásának bonyodalmas szövevénye, kiegésziti ezt a czímerek vizsgálata, oklevéltani, különösen kortani és sphragistikai kérdések iránt való érdeklődés; tovább menve, rátér egész családi oklevéltárak, a családtörténet legközvetlenebb emlékeinek közzétételére, saját nagybecsű családi levéltárának átkutatása értékes irodalomtörténeti ereklyék felfedezésére vezeti, ezekkel behatóan foglalkozik, feldolgozza, részben munkatársaival közzététeti ez ereklyéket abban az önzetlen meggyőződésben, hogy mindezzel a nemzeti mult felderítéséhez járul egy-egy mozaikszemmel. E mellett legelső tudományos intézetünk, a M. Tud. Akadémia, a Történelmi Társulat és sok más tudományos egylet tárgyalásain élénk részt vesz, valahányszor teheti, soha sem mulasztja el, hogy szaktársaival az érintkezést fenntartsa; levéltárakban, könyvtárakban otthonos, maga is értékes könyvtárat alapít, kiváló szakértelemmel gyüjti úgy a tudományos irodalom termékeit, mint a magyar könyvészeti ritkaságokat; maga másol okleveleket, lelkiismeretesen kutat, összehasonlít; a hol kétsége van, szaktársaihoz fordul, szivesen ad és szivesen vesz minden utbaigazítást. A fiatalságot szereti, a kiben tehetséget, a történettudomány és segéddisciplinái iránt igazi érdeklődést fedez fel, azt munkatársává avatja, foglalkoztatja, egész kis tudományos kört alkot, melynek ő ád foglalkozást, irányítást s mely őt nemcsak koránál és előkelő társadalmi helyzeténél, hanem tudásánál és tudományos tájékozottságánál fogva készséggel ismeri el fejének, vezetőjének. Ime egy tiszteletre méltó tudományos életpálya, melynek megjárója mindazon tudományos körökben, a melyekkel oly gyakran érintkezett, igaz szeretetet vivott ki s áldott emléket hagyott maga után, mert mindenki elismerte róla, hogy lehetett olyan, ki tudományos téren nagyobb eredményeket ért el, a kinek nevéhez nagyobb tudományos igazságok kideritése, nagyobb problémák megoldása füződik, de olyan, a ki a tudományokat s a nemzeti mult emlékeit jobban szerette, irántok jobban lelkesedett, érettök többet áldozott volna, kevés akad nagyjaink között.
A fiatal történetkutató szakavatott közleményei magukra vonták az illetékes körök figyelmét s a M. Történelmi Társulat 1874-ben a 24 éves ifjut választmányi tagsággal tisztelte meg. Mintha buzdítást merített volna ez elismerésből, még nagyobb szorgalommal kezdi közzétenni történelmi kutatásai eredményeit. A Századok, az Archćologiai Értesitő, a Történelmi Tár sűrű egymásutánban közlik dolgozatait, melyek nemzeti multunkból nem egy értékes részletet derítenek föl.
A családi traditiónak megfelelőleg a csendes kutató is politikai pályára lépett. Őseinek példájára, kik Zólyom vármegyében vezető szerepet vittek s kik közül egyiknek-másiknak előkelő része volt országos dolgokban is, Radvánszky Bélának is ki kellett venni a maga osztályrészét a közügyekből. Nyolcz éven át, 1875-től 1882-ig volt országgyülési képviselője előbb a szliácsi, majd a korponai kerületnek. Képviselőségének maradandó nyoma van azon tudományos intézet történetében, melynek termében mai kegyeletes megemlékezésünket tartjuk. A Magyar Nemz. Múzeum ügyeinek megvizsgálására s a segítő eszközök kijelölésére a képviselőház 1880-ban kilencztagu bizottságot küldött ki, melynek elnöke Jókai Mór és jegyzője elhunyt elnökünk volt. A bizottság mint ilyen nem volt képes feladatának megfelelni, de megbizta jegyzőjét, hogy az intézetben szerzendő tájékozás után maga dolgozzon ki javaslatot a Nemzeti Múzeum ujjászervezésére. Radvánszky Béla jól ismerte az intézetet, hisz könyvtárának mindennapos látogatója volt, jól tudta azon nagy bajokat, melyekkel a magyar nemzet nagy kincses háza küszködik s melyek hely, pénz és személyzet hiányában foglalhatók össze és terjedelmes emlékiratban adta elő észleleteit és javaslatát. Az emlékirat 1881-ben készült el; telve van jó akarattal, lelkesedéssel intézetünk iránt; javaslatokat tesz, melyeket azóta a kormány és törvényhozás megvalósított, és felsorol óhajtásokat, melyek az intézet által képviselt tudományos és nemzeti közművelődési érdekek kárára mai napig sem valósulhattak meg. Annyi azonban tény, hogy a tudomány és közművelődés szükségleteitől áthatott emlékirat megtette hatását a kormánynál, mely nem zárkózott el a meggyőző érvek hatása alatt, első sorban a Széchényi orsz. könyvtár hiányain való segítségtől. Az 1882-ik évi állami költségvetés már bőkezűbben gondoskodik a Nemzeti Múzeum szükségleteiről s voltaképen ez volt ujabb időben az első lépés múzeumunk nagyobb arányú fejlesztéséhez és ez is báró Radvánszky Béla emlékéhez füződik. Ha szabad subjectiv motivumokat vegyitenem megemlékezésembe, nem hallgathatom el, hogy én is a Radvánszky-féle emlékirat következményeként léphettem negyedszázaddal ezelőtt a Magyar Nemzeti Múzeum kötelékébe.
Képviselősége idején érte br. Radvánszky Bélát legelső tudományos intézetünknek, a Magyar Tudományos Akadémiának méltó és jól megérdemelt elismerése. Az 1879-ik évi akadémiai nagygyülés őt a levelező tagok sorába iktatta. Akadémiai székfoglalóját három évre reá a magyar művelődéstörténet és régészet köréből választotta; régi magyar ékszerekről értekezett; részlet ez abból a gazdag művelődéstörténeti anyagból, melyet hosszú évek következetes fáradságával a családi levéltárak legelhanyagoltabb irataiból, leltárakból, összeirásokból, végrendeletekből páratlan gazdagságban hordott össze.
Akadémiai taggá választása óta alig volt első tudományos intézetünknek nálánál buzgóbb tagja. Szorgalmát, az Akadémia iránt való érdeklődését alig fokozhatta tiszteleti taggá történt választása, a mi az 1887. évi nagygyülésen történt. 1891-ben az igazgató tanács tagjává lett s igy elérte a legmagasabb fokot, melylyel az Akadémia érdemet jutalmazhat. Tekintélyét, a közbecsülést, melyben akadémiai tagtársai önként részesítették, semmi sem mutatja jobban, mint az, hogy a legutóbbi választás idején sokan neki szánták az Akadémia elnöki méltóságát.
Tudvalevő, hogy az igazi akadémiai tudományos munkásság nem a nyilvánosság előtt, hanem az Akadémia állandó szakbizottságaiban folyik. Elhunyt elnökünk három ilyen bizottságnak volt buzgó tagja: 1888 óta a történelminek, majd az archćologiainak és végül 1904 óta az irodalomtörténetinek. Közvetlen tapasztalásból tudom, hogy a történelmi bizottságnak nálánál szorgalmasabb, odaadóbb, lelkiismeretesebb tagja alig volt. Ha tehette, ha Budapesten volt, soha sem mulasztotta el a bizottság egyetlen ülését sem, sőt ügyeit úgy intézte, hogy a távolból is megjöhessen egy-egy fontosabb ülésre. A bizottság elnökének akadályoztatása esetén rendesen ő töltötte be az elnöki tisztet, legutoljára ez év márczius 10-ikén. A bizottság ülésein kifejlődő gyakori élénk eszmecserékben nem egyszer az ő talpraesett, okos s mindig tudományos érdektől vezetett nézete volt a döntő; élesen megfigyelte a történelmi kutatás terén mutatkozó hiányokat s inditványaival ezeken segíteni kivánt; alig volt valaki, a ki a tudományos érdemet jobban elismerte s a kutató fáradságát jobban méltányolta volna, mint ő. Annak az intim, mondhatni családi körnek, mely a zajtalanul, de annál intenzivebben dolgozó akadémiai történelmi bizottságot egybefűzi, május 2-ikán bekövetkezett megrendítő haláleset óriási veszteséget jelent.
Az országgyülési képviselőséget elhunyt elnökünk 1882-ben családja ősi otthonának, Zólyom megyének főispánságával cserélte föl. Tiz éven át viselte e méltóságot; de e mellett soha sem szünt meg történelmi kutatásait folytatni és tettekben megszólaló érdeklődését nemzeti multunk emlékei iránt ujabb meg ujabb alkotásokkal nyilvánítani. Főispánsága kezdetére esik társaságunk alapítása. Mi kevesen, a kik még élő tanui vagyunk a kezdet nehézségeinek, bizonyságot tehetünk arról a gondos szeretetről és szerető gondosságról, melylyel az alapító a fiatal társaság ügyeit vezette. Ő maga szövegezte meg alapszabályainkat, gyüjtött tagokat nagy utánjárással, elhárított akadályokat, családi és társadalmi befolyását latba vetette, hogy a gyönge anyagi erőre alapított uj tudományos egyesületet az elmerüléstől megóvja. Mennyi küzdelembe került, hogy az uj társulat tudományos karakterét azon törekvések ellenében, melyek azt személyi és családi érdekek organumává óhajtották tenni, megvédjük; mennyi aggodalmat okozott a Turul első füzeteinek szerkesztése akkor, mikor még azóta barátainkká lett munkatársaink is bizalmatlansággal tekintették az uj vállalkozást s annak támogatására nem voltak hajlandók. Ezekben az aggodalmas években a titkár-szerkesztőnek lankadatlan támogatója, igazi erőssége volt a társaság elnöksége, élén a legutóbb elköltözöttel, ki mellé lelkes munkatársakul sorakoztak a már korábban eltávozott másodelnökök, Nagy Imre és Nagy Iván. Hogy társaságunk diadalmasan leküzdötte a kezdet nehézségeit, hogy azóta is következetesen haladva a megkezdett uton, tekintélyes helyet vivott ki magának a nemzeti mult családtani és heraldikai emlékeinek felkutatása és közzététele terén, első sorban a vezető elnök érdeme. Ő maga szabta meg a társaság és folyóiratának programmját a Turul első számában és gondosan őrködött e programm megtartásán. Mikor társaságunk az alapszabályokba foglalt kötelezettségnek eleget teendő, 1887-ben hozzáfogott a Nemzetségi Zsebkönyv első kötete anyagának összegyüjtéséhez, nem volt buzgóbb, fáradhatatlanabb munkatárs elhunyt elnökünknél; társadalmi összeköttetései biztosították a megfelelő anyagot számunkra, a szerkesztésben valósággal előkelő része volt s hogy a vállalat nagy erkölcsi sikert aratott, első sorban neki köszönhető. Mindnyájunknak élénk emlékezetében van, mily örömmel, mily lelkesen vett részt tárgyalásainkban, vele született szelid lelkületénél és tapintatánál fogva hogy igyekezett a választmányban koronként felmerülő ellentéteket elsimitani, lelke mennyire egybeforrott kedves alkotásával, melyet virágzásra juttatni, sikereit anyagi és szellemi téren biztosítani legfőbb törekvése volt. Valóságos atyja volt társulatunknak, mely elnökének odaadását igaz szeretettel, őszinte ragaszkodással viszonozta.
Tiszteletre méltó egyénisége az elköltözöttnek egyre több barátot szerzett, a történelem munkásai közül egyre többen füződtek őszinte rokonszenvvel hozzá. Éreztük mindnyájan, hogy a történelem terén igazi belső szükségletből, lelke vágyának kielégítésére dolgozó főúr épp oly önzetlen munkása hazai tudományosságunk és nemzeti közművelődésünk ügyének, ki maga végzi a fárasztó munkát az anyag gépies összehordásától a művészi megalkotásig, mint annyi más, szellemi téren dolgozó szürke tudós, ki a maga erejére utalva küzdi meg harczát az élettel.
A főispánságra következő néhány esztendő 1892 és 1896 között családjának és a csendes munkának volt szentelve. Az a végtelenül becses művelődéstörténeti gyüjtemény, melyet «Magyar családélet és háztartás» czímen még 1879-ben kezdett meg, 1896-ban vált a feldolgozást tartalmazó első kötet befejezésével teljessé. Nagy vállalatot indított meg még 1888-ban, mikor «Házi történelmünk emlékei» czim alatt közé akarta tenni elmult századoknak levéltárak rejtekéből nagy utánjárással egybegyüjtött s a családi élet intimebb természetű nyilvánulásaira vonatkozó maradványait. Örökös kár, hogy e végtelen becsű gyüjteményből, mely a nemzeti családi élet művelődéstörténeti vonatkozásainak első rangu forrása lett volna, csak két kötet láthatott napvilágot. Ha e nagy sorozat, mely udvartartási és számadáskönyveket, régi magyar szakácskönyveket, leltárakat és hozományjegyzékeket, háziorvosi patika- és kuruzslókönyveket foglalt volna magában s melyekhez még régi végrendeleteknek kellett volna járulniok, teljes volna, vagy legalább az a gazdag anyag napvilágot láthatott volna, a melyet báró Radvánszky Béla már összegyüjtött, művelődéstörténetünk kimeríthetetlen kincsesbányát birna benne, mely jobban, hivebben és őszintébben mutatná be a családokból alakuló nemzet belső életét, mint a történelmi multnak sok más külső nyilvánulása. E vállalat folytatásáról gondoskodnia kell a Magyar Tudományos Akadémiának úgy hazai történetirásunk érdekében, mint elhunyt nagyérdemű tagja iránt érzett hálás kegyeletből is.
Azóta, hogy 1895 végén koronaőri méltóságában az ország zászlósurainak sorába lépett, mintha érezte volna, hogy a Mindenható már csak tiz évet enged neki földi pályáján, hogy sietnie kell, ha évtizedek óta előkészített kiadványok megjelentét meg akarja érni. Saját családi levéltára változatos anyagából, széleskörű tanulmányokkal kiegészítve, egymásután láttak napvilágot értékes irodalomtörténeti dolgozatai, sajtó alá adta a történelmi szerepű régi Héderváry-család oklevéltárát, teljesen elkészítette és sajtókész állapotban hagyta hátra a Radvánszky-család öt kötetre terjedő diplomatariumát, megtette az előmunkálatokat ahhoz, hogy a Bárczayak és Kazai Kakasok oklevéltárai közzétehetők legyenek. «Közlemények a báró Radvánszky-levéltárból» czím alatt végtelen becses sorozatot indított meg, melynek egyes számai az ő és fiatal munkatársainak tollából kerültek ki. Mennyi szép terv, mily gazdag történelmi forrás, mennyi becses részlet a nemzeti mult képének teljesebbé tételéhez! És most minden megakadt, mindennek vége.
Családja iránt érzett mélységes ragaszkodásának emléke utolsó kiadványa, melyet közzétehetett. Most egy éve készült el Szinnyei József társunk korszakos nagy munkájának, mely a magyar irodalom termékeinek legteljesebb tárháza, az a része, mely a Radvánszky-családból eredő magyar irókról szól. Tizenegy irót szolgáltatott csak ez az egy család a magyar irodalomnak. Elköltözött elnökünk a nagy mű e részét «Irók a Radvánszky-családban» czím alatt külön is kiadta s a tetszetős füzetet 1905 deczember 2-én ez ajánló szavakkal látta el: «Emlékül a család élő tagjainak, követésre az utódoknak.» Valóban emlék, de fájdalmas, kínos emlék részünkre is e kiadvány és szomorúan kérdezzük, miért kellett e tartalmas, czéltudatos munkásságnak épp akkor véget érnie, mikor hosszú évek fáradozásának eredményeivel készült tudományos irodalmunkat gazdagítani?
Végére értem. Május 2-án megszünt dobogni a melegen érző szív, mely nemzeti multunk történelmi emlékeiért oly lelkesen hevült, kihullt a munkás kézből a toll, mely azok közkincscsé tételében annyit fáradt és báró Radvánszky Béla, a hazai tudományosság és közművelődés lankadatlanul buzgó munkása örök pihenésre tért. Még nagyon uj a csapás, hisz alig mint féléve annak, hogy a megrendítő haláleset mélységes gyászt boritott reánk; még nagyon érezzük a lesujtó veszteséget és érezni fogjuk hosszu-hosszu időkön át. Hiányzik közülünk az a jóságos férfiú, ki a tudományosság rajongó szeretetével rögtön megnyerte a hasonlóképen érző társak szivét; üres az elnöki szék, melyből oly tapintatosan, nem ernyedő buzgósággal intézte társaságunk ügyeit. Most, mikor már nincs közöttünk, érezzük, mennyire szivünkhöz nőtt, mennyire velünk érzett, mennyire közénk való volt az elköltözött, mennyit fáradt érettünk, mennyit köszönhetünk neki. Mély fájdalom fog el, hogy hálánkat most már csak emlékének róhatjuk le; de az a legjobb helyen van: szivünkbe van zárva, elmosódni, elhalványodni nem fog.
FEJÉRPATAKY LÁSZLÓ.

BÁRÓ RADVÁNSZKY BÉLA.

Midőn arról a férfiuról kell irnom, a kit alkalmam volt alaposan megismerni és több évi ismeretség alapján szivjóságát és nemességét napról-napra jobban bámulni, multunk, tudományos életünk és általában minden szép és jó iránt való lelkesedéséből lelkesedést meriteni, tőle naponként tanulni és a kinek emlékéhez a szeretetnek és hálának annyi szála köt: nem szólalok meg azzal a szokott frázissal, hogy elfojtok minden érzelmet és az igazság részvétlen, tárgyilagos rideg hangján igyekezem irni, mert az én igazságom azt kivánja, hogy emlékét oly szeretettel elevenitsem fel, a mint szivemben él; nem mondom, hogy kritikát gyakorlok fölötte, most, a mikor róla emlékezem, mert a bámulat és szeretet, a mely hozzákötött, szigoru kritika alapján keletkezett és maradt meg; de határozottan igérem, hogy az igazság kutatóját legjobb meggyőződésem szerint, oly igazán mutatom be az igazság kutatóinak, a mint emléke lelkemben él és a mint az az ő igazságérzetének is megfelelne.
Ismertetem röviden életét, úgy a mint részben elbeszéléseiből ismerem, részben előttem lefolyt; ismertetem irodalmi munkásságát úgy, a mint megjelent munkái elfogulatlan tanulmányozása után arról képet alkoték, irodalmi terveit, a mint azokat nekem előadta, kéziratban maradt munkáit, a mint azokat többszöri bepillantás után megismerhettem; ismertetem egyéniségét, jellemét, kiterjeszkedve oly apróságokra is, a melyek talán ma sem érdektelenek, de a jövőben határozott fényt vetnek arra, hogy milyen volt és hogyan élt az a magyar főúr, a ki az ősök életéről oly szeretettel irt.
Báró Radvánszky Béla 1849 márczius hó 1-én született Sajókazán. Atyja Albert, anyja Bárczay Karolina. Atyját már nyolcz éves korában elveszitette és igy szerető anyja gondjai alatt nőtt fel, a kitől a szivjóságát és nőiesen gyöngéd, finom lelkületet örökölte. Bátyjával, Gézával együtt úgy az elemi osztályokat, mint a gimnázium négy alsó osztályát anyja és nevelői felügyelete alatt magánuton végezte, a rimaszombati gimnázium tanári kara előtt tevén le a vizsgákat, az V–VI. osztályt a budapesti ág. ev., a többit pedig az ev. ref. gymnasiumban fejezte be, a hol kiválóbb és reá nagyobb hatást gyakorló tanárai voltak: Thaly Kálmán, Gönczi Pál, Gyulai Pál, Géresi Kálmán és Molnár Aladár.
Az érettségi letétele után kiváló nagybátyja, Radvánszky Antal befolyására a budapesti tudomány-egyetem jogi karára iratkozott be, a melynek elvégzése után többször tett utazást Németországban, Belgiumban, Francziaországban és Olaszországban.
Bár még gyermekkorában az irodalommal, később pedig a történelemmel alaposan, czéltudatosan foglalkozott és az volt titkos óhajtása, terve, hogy munkásságával már 30 éves korában az akadémiai tagságot elnyerje, bátyja befolyására; egy évvel azután, hogy irodalmi munkássága elismeréséül a Történelmi Társulat választmányi taggá választotta, 1875-ben a korponai, később pedig a szliácsi kerületben képviselői mandátumot vállalt; de azért folytatta irodalmi müködését, a melynek jutalmául a Magyar Tudományos Akadémia 1879 május 22-én levelező tagjává választotta és ugyanazon évben az Orsz. Régészeti és Embertani Társulat választmányi taggá. Akadémiai székét az 1882. évben Régi magyar ékszerek czimü tanulmányával foglalta el.
Képviselői állását nagybátyja halála után 1882-ben a Zólyom vármegyei főispánsággal cserélte fel, a mely méltóságot tiz évig viselte. 1883-ik év februárjában alapitotta meg a Magyar Heraldikai és Genealogiai társaságot, a melynek haláláig elnöke volt. Az 1885-ik évben házasodott meg, április 16-án nőül vévén Tisza Kálmán miniszterelnök és gróf Degenfeld Ilona leányát, Paulinát. 1886-ban az ág. ev. egyház egyetemes gyámintézetének lett világi elnöke, 1887-ben pedig a Protestáns Irodalmi Társaság másodelnöke. Ugyanazon évben az Akadémia tiszteleti tagjává választotta, a következő évben pedig a történelmi bizottságnak, három évre rá az igazgatótanácsnak, 1904-ben pedig az irodalomtörténeti bizottságnak is tagja lett.
Báró Vay Miklós halála után, 1895-ben a magyar szent korona őrévé választatott (hivatali esküjét 1896 január 20-án tette le), a mely alkalommal valóságos belső titkos tanácsosi méltóságot is nyert.
Az 1892-ik évben lemondván a főispáni méltóságról, a közélet teréről teljesen visszavonulva, családjának és az irodalomnak élt.
«A nemzetet csak látszólag alkotják az élő nemzedékek; valójában tagjai annak az elhaltak is, mert a letünt nemzedékeknek nagy a befolyásuk az élőkre. Sokakat lelkesitett már őseiknek dicső példája kitartó munkára, szorgalomra, nagy tettekre», ez itélet alapeszméje azon soroknak, a melylyel társulatunk alapitója és elnöke, a boldogult báró Radvánszky Béla a Turul első folyamát megnyitotta.
Mélyen átérzett szavak; a történelem komoly tanulmányozásából, a mindennapi tapasztalatból, de különösen az önismeretből leszürődött igaz itélet! Az ő munkásságának is ősei példája adott irányt, az lelkesité szorgalomra, kitartó munkára. Mert családja nemcsak hősökkel, nemcsak az eperjesi vértörvényszék egyik martyrjával dicsekedhetik, hanem azzal is, hogy tagjai majd kivétel nélkül a legrégibb időtől kezdve a tudományoknak pártolói és müvelői voltak. Ő sem akart tehát a családi hagyományokhoz hütlen lenni és már zsenge gyermekkorában élt benne a vágy: valami nagyot, valami szépet alkotni.
Szépirodalmi olvasmányai, Arany János iránti lelkes szeretete előbb a szépirodalom felé terelik figyelmét. Már mint kis gimnazista olvasmányairól jegyzeteket, birálatokat készit, a melyeket egykorú barátai, tréfára mindig hajlandó bátyja utmutatása mellett, iróasztalában kikutatnak és addig boszantják, a mig jegyzeteit tüzbe dobja. De ezt csak a pillanatnyi harag fellobbanásában követi el, a következő pillanatban megbánja hevességét, a megkezdett irányban tovább halad és már 15 éves korában, 1864-ben egy beszély forditásával az Arany János Koszorujában nyilvánosan fellép.
Ez volt első és utolsó szépirodalmi dolgozata, mert a mint a budapesti ev. ref. gimnáziumban Gyulai Pál után kiváló histórikusunk, Thaly Kálmán lett tanára, lelke felébred a szépirodalom első ábrándjaiból és a történelem tanulmányozására adja magát. Thaly ugyan az irodalomtörténetet adta elő; de magánérintkezésben a történelem tanulmányozására serkentette. Mert csakhamar megkedvelték egymást, úgy, hogy Thaly többször felkereste őt és az egész életen át tartó benső barátság fejlődött ki közöttük. E hatásnak köszönhető, hogy a fiatal Radvánszky nemcsak megszerette a történelmet, hanem már kora ifjuságától kezdve következetes munkával meg is szerezte azokat az alapismereteket, a melyek nélkül a történelem önálló tanulmányozása el sem képzelhető. Mivel az alsó osztályokban a latin nyelvet elhanyagolta, ez időtől kezdve éveken keresztül hetenként háromszor vett latin nyelv-órákat Kovács Nándor tanártól, a palćographiában pedig Ráth Károly Győr vármegyei levéltárnok és Nagy Imre curiai biró ismeretsége és barátsága révén szerzett ismereteket. Sokszor összejött, sokat dolgozott velük,_{Nagy Imre fölött tartott emlékbeszédében irja: Magam is azok közé tartozom, kik az oklevelek olvasásának gyakorlatát jórészt tőle sajátitottam el; ebben tehát Nagy Imre volt gyakorló-mesterem. Most is igen kellemesen emlékezem vissza az időkre, midőn 1875-től kezdve egy évtizeden át majdnem minden vasárnap felkeresett a boldog emlékezetü barátom és egy pár órát oklevelet olvasva töltöttünk el. Négy-öt nagy levéltár érdekesebb vagy nehezebb okleveleinek másolatait olvastuk igy össze. (Turul, 1895. 5. 1.).}* valamint Ipolyi Arnold püspökkel, báró Nyáry Alberttel és később Deák Farkassal.
E kis baráti kör minden tagjának hatása meglátszik irodalmi munkásságán, habár annak iránya, tervei teljesen önállóak és egyéniségéből folynak. Élete czéljául tüzi ki a történelem segédtudományai, különösen pedig a diplomatika, sphragistika, heraldika és genealogia müvelését. E czél elérésére nagy könyvtárt vásárol össze, levéltári kutatásokat folytat, okleveleket másol és másoltat, pecséteket, czimereket; vizjegyeket gyüjt és korán kialakul lelkében egy néhány nagyobb irodalmi terv, a melyeknek megvalósitására igen következetes, nagy munkásságot fejt ki. E munkásságának bizonyságai jegyzetein kivül könyvei is, mert nagy könyvtárának minden darabját átolvasta és tervbe vett munkáinak folyószámaival lapszéli jegyzetekkel kisérte. E lapszéli jegyzetekből megállapitható, hogy az adatokat körülbelül 20 nagyobb munkára gyüjtötte egész életén keresztül; de részint kéziratban, részint jegyzetekben maradt irodalmi tervei e számot jóval meghaladják. Ezek közül a legtöbb igen érdekes, hézagpótló munka lett volna annak idején, sőt lenne ma is, ha az általa összegyüjtött anyag feldolgozóra találna.
Egyik érdekes fiatalkori terve, melyet könyveiben, ha jól emlékszem, I. számmal jelölt, a Magyar nemzetségek története, a melyre a legujabb időig, Karácsonyi munkájának megjelenéséig gyüjtötte az anyagot. Másik terve volt a magyar pecséttan kézikönyvé-nek megirása. E czélból átnézte és kiczédulázta az Országos Levéltár, a Magyar Nemzeti Múzeum és több családi levéltár anyagát. Czéduláiból betűrendes Pecsétmutatót készitett, a mely 8–9 kötetet tesz ki, hozzákezdett a kidolgozáshoz; sőt elkészíttette az illustratiókat is, még pedig oly művészi kivitelben, a milyennel még irodalmunkban nem találkoztunk. E czélra külön képzett egy fiatal tehetséges festőművészt, Patakyt. Egy pecsétrajzot elkészittetett vele háromszor, sőt négyszer is, mindaddig, a mig kifogásolni valót nem talált rajta. Sok pénzébe került; de gyönyörködött is bennük még évtizedek mulva is, valahányszor e rajzok kezébe kerültek. Nem egyszer büszkén mutogatta nekem: ilyet még külföldön sem tudnak produkálni. És e szép anyag, e szép rajzok iróasztalában maradtak, még pedig azért, mert mielőtt a pecsétrajzok mind elkészültek volna, művésze egy képével nagyobb dijat nyert, egyszerre hirneves festő lett és többé nem ért rá arra, hogy a lélekölő, talán nem is művészi léleknek való pecsétmásolásokkal töltse idejét. Másokkal kellett tehát kisérleteznie; de hasztalan; második Patakyt nem talált. Épen ez volt a sorsa vizjegy gyüjteményének is.
Már fiatal korában több család oklevéltárát akarta kiadni. Sokat dolgozott e czélból Nagy Imrével, Ráth Károlylyal és Kovács Nándorral. El is készült a Kazai Kakas, Bárczay, Héderváry, Kapy, Kaposmérei Mérey és Radvánszky-család külön-külön is több kötetre menő oklevéltárával; de mire készen lett, nálunk is elfogadták az ujabb oklevél-kiadási elveket és soha sem volt türelme e nagybecsü, de betühű másolatokat átjavitani. Csak a Héderváry-család levéltárával tett erre kisérletet, élete utolsó évében, a melyből halála előtt már több ivet imprimálhatott.
Tervbe vette azonkivül a kiválóbb családok történetének megirását, de e terve sem ment túl az anyaggyüjtésen.
Irodalmi müködésének ez első korszakából, a mely kizárólag a történelem segédtudományaihoz és az anyaggyüjtéshez kötötte, a következő értekezései, illetve közleményei jelentek meg:
Erdélyi országgyülési végzések. (Győri történelmi és Régészeti Füzetek IV. k. 52–67. l.) Haraszti, Bodrog vármegyei község emlékezete. (Történelmi és Régészeti Értesitő V. k.) Tokaj két magyar köriratu pecsétje 1549 és 1616-ból. (Századok 1867.425. 1.)
Zokoli és a Kisvárdai Zokoly-család. (U. o. 1868. 509. 1.)
A Radvánszky-levéltár legrégibb okmányai. (Századok 1875. 46. 1.)
Jelentés a bodoki levéltárról. (U. o. 700. 1.)
Kortani adalék. (Századok 1870. 539–1.)
Magyar köriratu pecsétek a XIV. és XV. századból. (U. o. 1880.)
László opuliai herczeg, nádor lovaspecséte 1370-ből. (Archaeologiai Értesitő V. k.)
Miskolcz város pecséte 1433-ból. (LT. o. XI. k. 55. 1.)
Drugeth Fülöp nádor lovaspecséte 1324-ből. (U. o. 182–186. 1.)
Martell Károly magyar királyi czimmel ellátott kettős pecséte 1295-ik évből. (U. o. XIII. k. 108. 1.)
Történelmi levelek. (Történelmi Tár 1879. és 1880.)
Nevezetes okirat I. Mátyás korából. (U. o. 1880.)
Néhány szó olvasóinkhoz. (Turul 1883.)
Nyomtatott házassági jelentés 1676-ból. (U. o. 1889.)
Zemlényi Dávid czimerlevele az 1418-ik évből. (U. o. 1892.)
Emlékbeszéd Nagy Imre felett. (U. o. 1895.)
Négy czimeres levél. U. o. 1904.)_{Az utóbbi értekezések irodalmi müködésének második, sőt harmadik korszakában jelentek meg ugyan, de korábbi adatgyüjtés eredményei.}*
A czimek felsorolása soknak látszik, de a nagy terveknek és sok munkájának nem megfelelő eredmény. Ennek azonban az az oka, hogy készülő munkáiból mutatványokat, vagy azoknak egy bővebben is kidolgozható, külön is egészet képező részét nem tartotta helyesnek előre kiadni. Terveit, készülő munkáit féltékenyen őrizte. Úgy azon, mint a lefoglalt anyagon «rajta ült», a mint tréfásan mondani szokta. Ennek aztán az lett a következménye, hogy a közönség e munkásságáról tudomást sem vehetett, mert azok kéziratban maradtak. Hogy léteznek, csak jó ismerősei és munkatársai tudják.
A mi a becses, több kötetre menő és az akkori szokás szerint a lehető leghivebben másolt oklevéltárak kiadásában megakadályozta, nemcsak az oklevél-közlés uj módja volt, hanem az a körülmény is, hogy családtörténeti kutatásai közben, a melyeket nemcsak az oklevelekre, hanem minden régi irásra kiterjesztett, a leltárak, hozományjegyzékek, végrendeletek felébresztették figyelmét és szeretetét a nálunk még akkor elhanyagolt művelődéstörténelem iránt. Megfogamzott egy új, szivét teljesen betöltő, munkásságát egészen lekötő terve: a XVI. és XVII. századi magyar társadalmi és családi életnek, egyszóval e korszak művelődés történetének megirása. Nemcsak érdekes adatai, hanem fajszeretete is ösztönözte erre. Ismerni és megismertetni azt a kort, a melynek elégséges emléke maradt reánk arra, hogy egy avatott kéz őseink életét elevenen, életteljesen megrajzolja; ismerni és megismertetni azon kor művelődéstörténetét, a melyet a külföldi, a német hatás még alig érintett, bebizonyitani, hogy a művelődésre való törekvés őseinknek mindig sajátsága volt és finomabb családi és társadalmi életben is megnyilatkozott; eloszlatni azt a nézetet, hogy műveltségünk ujabb keletü, a németektől kölcsönzött idegen virág; oly eszme volt ez, a mely nagy vállalkozásának sikere után is egész életén át lelkesedéssel töltötte el. És e lelkesedést ébren tartotta, fokozta a novellairóból lett, könnyed tollu, művelődéstörténelmünk iránt nagy érdeklődéssel viseltető historikusunk, Deák Farkas, a kihez egyre erősebb, igazi baráti szeretet kötötte.
«Felelevenednek előttem» – irja Deák Farkas fölött tartott emlékbeszédében «első ifjuságom emlékei: a komoly tanulás és később a fáradságot alig ismerő munkásság korszaka. Eleven képben látom magam előtt most is, hogyan lelkesitett, hogyan élesztette bennem a tüzet, midőn hajlamom történelmünk tág mezejének kutatására vezetett.»
Olyan nagy munkát csakis a legnagyobb lelkesedéssel, egy igaz, tárgyszerető, lelkes barát támogatásával lehetett elvégezni, mert hiszen akkor, a mikor teljes elhatározottsággal munkához kezdett, az 1873-ik évben, a Kovachóczy Árpádiájában (1833.) Thurzó Imre lakodalmi rendjéről megjelent közleményt, Kőváry László Erdélyi viseletek és szokások (1860) czimü munkáját és ujabb folyóirataink apró közleményeit kivéve sem nagyobb közlés, sem feldolgozás nem történt, úgy hogy két század egész művelődési anyagát felölelő irodalmi terve teljesen új és úttörő vala. Egyes idevágó monographiák (igy Nyáry Albert: Hyppolit érsek (1874), Fraknói: II. Lajos király udvara (1876), Thallóczy Lajos: I. Apafi Mihály udvartartása (1878), Demkó Kálmán: Polgári családélet Lőcsén (1882), Csánki Dezső: I. Mátyás udvara (1884) csak akkor jelentek meg, a mikor ő már terve keresztülvitelén fáradozott vagy művének két első kötete már meg is jelent. Igy kénytelen volt első sorban a kiadatlan anyagra, levéltári kutatásokra támaszkodni. 53 levéltár anyagát kutatta át és azoknak legbecsesebb müvelődéstörténeti vonatkozásu adatait két kötetben kiadta az 1979. évben._{Czime: Magyar családélet és háztartás a XVI. és XVII. században. Irta br. Radvánszky Béla. II. és III. kötet. Budapest, 1879.}* Már az adattár elrendezésével is mintegy előre sejteti a feldolgozott rész anyagbeosztását. A két kötetet ugyanis hat részre osztotta a következőképen:
I. kötet. 1. rész: Leltárak és hozományok 1510–1710.
II. kötet. 2. rész: Lakodalmak és keresztelések 1563–1666.
3. rész: Étkezés 1553–1700.
4. rész: Gyógyászat 1488–1682.
5. rész: Végrendeletek 1490–1705.
6. rész: Temetkezés 1545–1711. Azonban a már itt-ott közölt anyag és történelmi kutfők bevonásával anyaga még teljesebb lett, úgy hogy a feldolgozás tervezetébe felölelhette társadalmi és családi életünknek és azok kereteinek minden részletét és a következő főbb szakaszokat állapitotta meg:
I. Lakás és butorzat.
II. Ágynemü, Alvás, Mosdás.
III. Ruházat (Fehérruha, Lábbeli, Férfiöltözetek, Női öltözetek).
IV. Hajviselet.
V. Ékszerek és egyéb arany- és ezüstművek._{A később megjelent munkában: Arany- és ezüst művek (Ékszerek. Pohárszékre való edények. Evőeszközök).}*
VI. Fegyverek._{Feldolgozásból kimaradt. Helyette: Házasság, Keresztelés, Nevelés.}*
VII. Házasság. Keresztelés, Nevelés.
VIII. Társadalmi élet. Nyelv. Szokások. Illem.
IX. Foglalkozás.
X. Időtöltés. Sport._{Később a IX. és X. részt összevonta «Foglalkozás, időtöltés és játék a XVI. és XVII. században» czimen; megjelent a Századokban és különlenyomatban is.}*
XI. A szorosabb értelemben vett háztartás._{A feldolgozott részben IX. rész. Háztartás. Udvari személyzet.}*
XII. Asztaltartás. Étkezés. Ital._{A feldolgozott részben három fejezetre osztotta. X. Asztali edények. XI. Asztali fehérnemüek. XII. Asztali rendtartás.}*
XIII. Vendéglátás._{Az előbbi fejezetbe osztotta be.}*
XIV. Fogatok. Lószerszámok.
XV. Végrendelkezések. Temetkezés._{A XIV. és XV. rész nem jelent meg.}*
Az anyag gyüjtésével és kiadással egyidejüleg hozzákezdett a feldolgozáshoz is; de azzal nagyon lassan haladt egyfelől nagy lelkiismeretessége, másfelől pedig az előmunkálatok hiánya és az óriási anyag miatt, a melyen uralkodni, a melyet beosztani és érdekes, folyékony elő adásba önteni igen nehéz volt. Legtöbb nehézséget mégis az ismeretlen régi szók adtak. Még akkor nem volt nyelvtörténeti szótárunk, úgyhogy a kitartó munkán, a fáradságos utánkereséseken és önálló kutatásokon, szóval a nagy türelmen és nyelvészeti érzékén kivül nem volt más eszköze, hogy a lépten-nyomon előjövő elavult szók jelentését megfejtse.
E nehézségekből érthető, hogy a feldolgozott rész első fél kötetére a közönségnek majd 2 évig kellett várakoznia._{Czime: Magyar családélet és háztartás a XVI. és XVII. században. Irta br. Radvánszky Béla. Első kötet első fele. Budapest, 1880.}* Mert a várakozást jogosulttá tette nemcsak az Adattár értékes anyaga, hanem azon érdekes mutatvány is, a mely Lakás és butorzat a XVI. és XVII. században czimmel az 1879. évben megjelent. És a megjelent félkötet sikere – a mely a közölt tervezetből III fejezetet ölelt fel – a várakozást felülmulta; nemcsak a historikusok kis világa, hanem a történelem iránt érdeklődő olvasóközönség is igen kedvezően, nagy elismeréssel fogadta.
A munka érdemét tekintve kritikusa jellemzően irja róla: «Pár év előtt egy tehetséges ifju mágnás szép szónoklata közben mondá, hogy a magyar arisztokrata büszke erre, meg amarra ... Én életem lefolyásában sokszor láttam a büszkeséget, de nem mindig láttam az arisztokratát; midőn azonban a nagy munkát, melyet br. Radvánszky Béla irt, kezembe veszem: látok egy tárgyat, a mire az arisztokrata is csakugyan büszke lehet.»
És e kedvezően fogadott, kiváló munka második részét majdnem az a veszély fenyegette, a mely számtalan kéziratát érte: hogy t. i. nem lát napvilágot. Bár szorgalmasan folytatta a feldolgozást, de irodalmunk kárára nagybátyjának, a kiváló br. Radvánszky Antalnak halála után ő lett Zólyom vármegye főispánja és igy méltóságával járó elfoglaltsága sokszor elvonta az irodalmi munkásságtól. Már pedig oly óriási anyagon uralkodni, az életet elevenen feltárni csak az tudja, a ki állandóan tárgyával és tárgyának él. Ő meg kénytelen volt kedves studiumát sokszor hónapokig félbeszakitani; de a mint ideje engedte, ismét visszatért régi tárgyához és folytatta a feldolgozást, időről-időre nyomdába adva a kész kéziratot. Később azonban ha foglalkozott is, a nyomdának egyre ritkábban adott munkát. Történt valami, a mi lehangolta és a további feldolgozástól kedvét elvette: történelmi irodalmunknak az ő irányában való fejlődése. Ellenmondásnak látszik, de igazság. Mig ő ugyanis munkája második részének kiadásával egyre késett, az adattár nagyszerü anyaga és a megjelent feldolgozott rész felkeltette a figyelmét müvelődéstörténelmünk iránt és folyóiratainkban jöttek, mint általában minden korszakalkotó munka után, a hasonló tárgyu közlemények és kiegészitések. Közben megjelent az akkor még nagy lelkesedéssel fogadott Nyelvtörténeti Szótár, a mely minden tökéletlensége mellett is neki hasznos szolgálatokat tehetett volna, a melyben számtalan oly elavult szónak lelhette volna magyarázatát, megfejtését, a melyek előtte leglelkiismeretesebb munkája, kutatásai daczára is homályosnak, sőt megfejthetlennek tüntek fel. Mig egyfelől irodalmunk fejlődése örömmel töltötte el, másfelől szomoruan gondolt arra, hogy munkája mennyivel tökéletesebb lett volna, ha még várakozik az ujabb közlésekre és a Nyelvtörténeti szótárra. Hasztalan, a már imprimált iveket nem lehetett kiegésziteni, tökéletesiteni. Érezte, hogy a mig más elfoglaltsága miatt munkája kiadásával egyre késett, az idő elhagyta; attól tartott, hogy e miatt műve már megjelenésekor elavult lesz, mert szerénységében nem gondolt arra, hogy oly alapvető munka soha el nem avul. Elveszitette kedvét tehát, abbahagyta a további feldolgozást; pedig még csak egy pár iv választotta el a befejezéstől.
De barátai és tisztelői nem nyugodtak ebbe bele. Többen az unalomig érdeklődtek a munka iránt, buzditották befejezésére, a minek meg is lett eredménye: főispáni méltóságáról történt leköszönése után ismét hozzá kezdett és ha, előbbi terve szerint teljesen nem is fejezte be, de kiadta 1896-ban a várva-várt második részt is._{Czime: Magyar családélet és háztartás a XVI. és XVII. században. Irta báró Radvánszky Béla. Budapest, Hornyánszky. 1896.}*
A szerény ember aggodalmával bocsátotta utra könyvét; de hogy mily felesleges volt ez aggodalom, azt nem a munka kedvező fogadtatása, hanem az bizonyitja legjobban, hogy annyi idő, történelmi irodalmunk oly örvendetes fellendülése útán is, becséből semmit sem veszitett, arra a mai napig is mindig mint alapvető, kiváló munkára hivatkoznak, úgy, hogy megmarad az mindaddig, a mig őseink élete iránt az érdeklődés élni fog – hogy birálója szavával éljek – nemcsak az arisztokratának, hanem történelmi irodalmunknak is egyik büszkesége. A felfogás, a történelmi módszer fog változni, változott is már, követelhetünk több mélységet, az anyagnak másnemü csoportositását; de az a becsületes, positiv nagy munka, a mit végzett, az érdekes adatoknak az a bősége, a melylyel olvasóinak figyelmét felkelti és bizalmát egyszerre megnyeri, közvetlen világos, nyugodt elbeszélő, mondhatni mesélő előadása, a felfogás és módszer változásait tul fogja élni.
Alkalomszerüen, adatai kedvéért lett művelődés-történetiró; de az maradt aztán – ha nem is kizárólag – egész életében.
Mig egyfelől egész életén át foglalkoztatta, mondhatni kisértette az a terv, hogy a családélet és háztartásból elmaradt fejezeteket – Fegyverek. Fogatok. Lószerszámok. Végrendelkezések. Temetkezés. – bővebben feldolgozza és a mig kisebb értekezéseket közölt is (a Századokban: Szabadalmak a XVI. és XVII. században; gróf Thurzó Szaniszló lakomái 1603-ban;_{Még a Századokban jelent meg Lakadalmak és Foglalkozás, időtöltés, játék a XVI. és XVII. században, de azok a Családélet és háztartásban is megjelentek.}* hasonló irányú a Magyar Könyvszemlében: Bod Péter könytárának jegyzéke és a «Radvánszky György nászpohara 1576-ból» (Archeologiai Értesitő 1883. 73. 1.), másfelől egy nagy irodalmi terv megvalósitását tüzte ki legközelebbi feladatául: egy hatalmas művelődés-történelmi adattár kiadását. Azt tartotta ugyanis, hogy sem a Családélet és háztartás anyaga, sem a nyomán megindult közlés nem elégséges művelődéstörténelmünk megirására. E szükségen akart segiteni, a midőn Házi történelmünk emlékei gyüjtőczim alatt egy nagyobb sorozat kiadására vállalkozott.
Ezt négy osztályra tervezte.
I. osztály. Udvartartás és számadáskönyvek (Bethlen Gábor udvartartása, a Rákócziak udvartartása a szatmári békéig, Nádasdy Tamás, Nádasdy Ferencz, Thurzó Szaniszló és György udvartartása).
II. osztály. Szakácskönyvek. Körülbelül tiz darab XVII. századbeli kéziratban ránk maradt szakácskönyv és étlapok.
III. osztály. Leltárak és hozományjegyzékek.
IV osztály. Patika- (orvosságos) és kuruzslókönyvek.
E tervezett kiadásból csak két kötet (Bethlen Gábor udvartartása és Szakácskönyvek jelent meg;_{Czime: I. Udvartartás és Számadáskönyvek. Közli báró Radvánszky Béla. Első kötet. Bethlen Gábor fejedelem udvartartása. Budapest. 1888. II. Régi magyar szakácskönyvek. Közli báró Radvánszky Béla. Budapest: 1893.}* az is próbaképen, hogy vajjon a példányok elkelnek-e oly mennyiségben, hogy a további kötetek kiadása nagyobb anyagi áldozat nélkül remélhető lesz. Mert a kiadó Történelmi Társulattal szemben kötelezettséget vállalt a deficit fedezésére nézve. Bár a példányok lassan fogytak, a reményről mégsem tett le, úgy hogy óriási, sok tekintetben még megrostálandó, de köztörténelmi és nyelvtörténeti szempontból igen becses, kiadásra méltó anyagot gyüjtött össze köz- és magánlevéltárainkból különösen az I., III. és IV. osztály részére. Egész életében nem tett le arról a kedves reményéről, hogy ezen becses anyagot valamikor ki fogja adni, úgy hogy élete végéig e reményben csüggedés nélkül, szorgalmasan gyüjtötte az adatokat.
Mig e nagy, megerőltető, sok időt igénylő terv kivitelén fáradozott, nem feledkezett meg kedves, fiatalkori studiumairól sem. Mint iró a művelődéstörténelem terén ért el nagy sikert; de beszéd közben a genealogiáért és heraldikáért való lelkesülését lehetett a legjobban észrevenni. Nem a száraz deductióért lelkesedett, hanem oly családtörténetért, a mely a család életét annak kereteivel együtt, mint a művelődéstörténelem, apró részleteiben hiven tárja fel. A családtörténet iránt való előszeretete egyfelől a művelődéstörténelem iránti szeretetével egyesült, másfelől meg családi öröksége volt.
Több Radvánszky vezetett családtörténeti feljegyzéseket, egyik őse meg: Radvánszky László 1738-ban okleveles alapon meg is irta családja történetét. Ép igy okleveles alapon irta meg a Bárczay-család történetét nagyatyja, Bárczay Ferencz; a ki bizonyára hatással volt rá fiatal korában; sőt kéziratával – a melyet az utóbbi években is nem egyszer átlapozott később is. Úgy érezte, hogy ha tanulmányai elvonták kedves öröklött tárgyától, tartozása van az iránt. Ezt akarta leróni, a mikor társulatunkat, a Magyar Heraldikai és Genealogiai társaságot megalapitotta, hogy ez által lássa régi irodalmi terveinek tökéletes keresztül vitelét; a genealogiáról és heraldikáról alkotott eszményének megvalósitását.
Már a 70-es évek végén megfogamzott e terve. Kezdetben csak mint pium desiderium igen félénken. Csak egyesekkel, meghitt barátaival: br. Nyáry Alberttel, Nagy Imrével, Deák Farkassal közölte. Irja is Deák Farkas fölött tartott Emlékbeszédében erre vonatkozólag «Midőn egyszer egy heraldikai és genealogiai társaság alakitásának szükségét megpenditettem előtte, azonnal lelkesedéssel karolta volna fel az ügyet; de az idők nem lévén arra alkalmasak, várnom kellett: Pár év mulva azonban néhány ügybarátommal, közöttük Deák Farkassal szövetkezve, megtettük a kisérletet. A dolog sikerült, a társulat megalakult.»
Megalakult és előre nem is remélt virágzásra jutott boldog emlékezetü elnöksége alatt. Akkori fáradozásából sok kuriozumot jókedvü gunynyal tudott elbeszélni; hogyan fogadta például mestere, bizalmas barátja Thaly Kálmán és mások is tervét. Az ő személyében, liberálismusában biztak ugyan, de mennyire aggódtak azon, hogy a folyóirat elvesziti tudományos czélját és a családi hiuság legyezgetőjévé alacsonyul.
Legmulatságosabb históriája egy kedvelt, ismert nevü historikusunkkal történt, a kit hasztalan kapaczitáltak, mert a demokratia nevében kereken megtagadta a társulatba való belépését és a folyóirat támogatását. A társulat természetesen megalakult és a Turul megjelent nála nélkül is. Megjelent az első, megjelentek a következő számok, a mi történetirónk pedig ezeket átolvasva, meggyőződött arról, hogy komoly tudományos vállalattal van dolga, megszerette a Turul irányát és mivel nem akart következetlennek látszani, restelte a társulatba belépni, hanem a folyóiratot egy könyvkereskedő utján rendelte meg. De véletlenül rajtakapta ezen Radvánszky és az ő jellemző szeretetreméltóságával reá vette, hogy lépjen be nyiltan a társaságba. Be is lépett, sőt később nem egy dolgozatával kereste fel a Turult.
Elég a társaság tagjainak névjegyzékét és a pénztári kimutatásokat megnéznünk, hogy meggyőződést szerezzünk arról, mily csekély alapból lett a társulat virágzóvá, mily lassan, de következetesen növekedett kis tőkéje, a mely már képessé teszi arra, hogy a távol jövőre megállapitott programmját is betöltse és irodalmunkat szép, tartalmas munkákkal ajándékozza meg. E fellendülés pedig boldog emlékezetü elnökünknek és azon kicsiny, de lelkes tábornak köszönhető, a mely szeretettel vette őt körül. A bizalmas, kedves viszonynak sok tanuja él és ő maga is fényt vetett rá, a mikor a Nagy Imre fölött tartott emlékbeszédében_{Turul 189.}* irja: Azóta csendes, de munkás életet éltünk; dolgoztunk, mint egy jó egyetértésben élő család. Fájdalmat akkor éreztünk, ha választmányunknak egy-egy munkás tagja vált el tőlünk örökre.
De hiszen nagyon ismert dolgot beszélek el és a mit még a társaság alapitásáról, programmja, alapszabályai megállapitása és a taggyüjtés körül végzett munkájáról saját elbeszélései alapján elmondhatnék, valószinűleg tagtársaim jó része előtt nem lenne ujság, azért nem is időzöm tovább e tárgynál. Csak még arról emlékezem meg, hogy magánlevelezése között a társaság bölcsőkorából nem egy érdekes levél van és közöttük a legérdekesebbek néhai nagy heraldikusunk, Csergheö Géza levelei, a melyekkel a czélból kereste fel, hogy a modern heraldika részére megnyerje és annak a Turulban való uralmát biztositsa. Ez könnyen is ment, mert a boldogult életében, elveiben, – mint minden izében historikus – konzervativ volt ugyan, de a tudományban az észszerü haladás elől nem zárkózott el soha.
Midőn társulatunk iránt való szeretetét és ügybuzgalmát röviden érintem, felmerülhet bárkiben az a kérdés, hogy folyóiratunkat miért kereste fel oly ritkán dolgozataival; holott kéziratban több oly munkája volt, a melyeket egy kis kiegészités, egy kis simitás után kiadhatott volna?
Ennek más irányu elfoglaltságában találom okát. Ő már akkor, a mikor a társulatot megalapitotta, tisztában volt azzal, hogy müvelődéstörténeti tanulmányai sokkal jobban lekötik, semhogy régi terveit megvalósithassa. Nagy örömére szolgált azonban, ha látta, hogy a köréje csoportosuló irók régi, nagy terveit vállvetve sokkal jobban megvalósitják. Ha nem is volt szorgalmas munkatárs, de ha hozzá fordultak, szivesen szolgált felvilágositással, szorgalmasan eljárt az ülésekre, lelkén viselte társulata ügyeit, a mi köztudomásu dolog és ehhez saját tapasztalatomból hozzáfüzhetem, tanuságot tehetek arról, hogy nem volt a Turulnak szorgalmasabb olvasója, mint ő és nagy örömmel töltötte el, ha egy-egy sikerült, az ő felfogásának megfelelő értekezést olvasott. A mi megtetszett neki, arról szivesen elbeszélgetett, napok mulva is visszatért arra. És a mily örömmel nézte a társaság haladását, épen úgy lehangolta, elszomoritotta, ha – bár nagy ritkán – a legcsekélyebb dolgot is észrevette, a mi a programmtól, a tisztán tudományos módszertől való eltérést jelentette.
Nagyon ragaszkodott ahhoz, a mit «Egy pár szó olvasóinkhoz» czimü megnyitójában hitvallásaképen irt: «Hirdetni, gyarapitani, terjeszteni akarjuk a kritikailag tisztázott valót.»
És hogy a tisztázott való annál jobban szembetünjék, kivánta, hogy a geneologiai táblákon minden iz mellett hiteles évszám legyen, a biztos alapon nyugvó és a megbizhatatlan forrásból meritett vagy feltételezett nemzedékek más-más betükkel szedessenek és minden levezetés forrásidézetekkel támogattassék. Sőt még az idézeteket sem tartotta elégségesnek. Azon törte fejét, hogy inditványozni fogja, – ha jól emlékszem inditványozta is – hogy a Turul évenként ne négyszer, hanem legalább hatszor jelenjék meg és a két, terjedelmesebb füzet hozzon fontosabb, tartalmas adattárt. Más szempontból is szükségünk volna arra, mert alig van oly folyóiratunk, a mely forrásokat közöl és az is mily csekély terjedelemmel. A régibb időkre még csak van valamelyes forrás-közleményünk, de az ujkort, különösen a XVI. századot alig ismerjük, úgy hogy lelkiismeretes feldolgozó lépten-nyomon legyőzhetetlen akadályokra bukkan és sokszor tétlenségre kárhoztattatik.
Midőn látta, hogy tervét ily alakban nem viheti keresztül, egy füzetes vállalatra gondolt. Minden füzet egy család történetét hozná annak legfontosabb okleveleivel, illetve regestáival. Ugy vélte, hogy igy idővel a nevezetesebb, régi irataikat megőrzött családokról – mert tanulságot csak azokból merithetünk – egy hatalmas gyüjtemény, nagy munka állana elő, a melyet könnyü lenne alphabetikusan rendezni név és tárgymutatóval ellátni. Ő maga mintának fel is dolgozta e czélból a Borzássy-család történetét. Azonban az utóbbi évek viszonyai nem kedveztek ilyen vállalkozásnak, a szép terv nem valósulhatott meg.
Azon is fáradozott, hogy ezt megelőzőleg, vagy ezzel egyidejüleg egy családtörténeti repertorium kiadását lehetővé tegye. Ez felölelte volna a legrégibb munkáktól kezdve az ujabb folyóiratok, sőt napilapok anyagát is. Hozzá is kezdettünk a kivitelhez. Átnéztük és összeirtuk könyvtára anyagát, ő ki is czédulázott egynehány nagyobb munkát; de ez a munkája sem nyert befejezést.
Volt még egy másik terve is a családtörténet javára. Sokszor tapasztalta kutatásai közben, hogy úgy a magán, mint a közlevéltárak ismertetésének hiánya a kutatóknak mennyi bajt, mennyi hiábavaló kiadást és időpazarlást okoz. Mindezt el lehetne kerülni és a kutató kedvet fokozni, ha egy alapos levéltármutatót bocsátanánk közre. Jól tudta, hogy nagy, nálunk csaknem kivihetetlen kivánság ez, nemcsak a pénz, hanem az ilyen munkákhoz szükséges lelkesedés és munkakedv hiánya miatt is. Arra tehát nem is gondolt, hogy egy ember vállalkoznék e munkára, sőt ha vállalkoznék is, azt megfelelően elkészitse, a tökéletlen munka pedig csak valamivel jobb a semminél. Azért e tervet is apró, az akadémia kiadásában megjelenendő füzetek által vélte elérhetni. Úgy gondolta, hogy minden füzet egy levéltár ismertetését tartalmazná. Bevezetése lenne a család, illetve hiteles hely rövid története, különös tekintettel a levéltár viszontagságaira, történetére, ezt követné a levéltár beosztása, a csomagok anyagának rövid megjelölése, annak feltüntetésével, hogy az illető osztály idő tekintetében mettől-meddig terjed, betűrendes felsorolása azon családoknak, a melyekre bővebben található adat és végezetük az egész levéltárról egy időrendi összefoglalás.
Igen nehéz vállalkozás, de bizton remélte, hogy lesz sikere, ha az ügyet az akadémia felkarolja. E tervének is egy minta bemutatásával akarta megnyerni tudós társait. Hozzá is kezdett és elkészitette a Héderváry, Draskovich, Viczay és Megyeri-család levéltárainak mutatóját az előbb feltüntetett beosztás szerint és készült arra, hogy egy akadémiai ülésen bemutatja.
E tervével különös előszeretettel foglalkozott. Három évvel ezelőtt kezdett hozzá, azon időtájban, a mikor orvosai tanácsára a frankfurti Norden-féle szanatoriumba kellett mennie. Elindulása előtt becsomagoltatott a Héderváry-levéltárból egy nagy csomó oklevelet, be a régi elenchusokat és Rimai életére gyüjtött anyagát. Sajó-Kazáról indulva, a nagy meleg miatt Pesten töltött néhány napot. Jöveteléről előre értesitett és siettem meglátogatni. Munkánál találtam; óriás táskájából előszedte az okleveleket és szorgalmasan készitette a levéltármutatót. Midőn csodálkozásomat fejeztem ki, hogy még most is dolgozik, azt felelte, hogy csak Frankfurtban fog igazán sokat dolgozni, a hol nem fogja senki zavarni. De e tervében megakadályozta – a mire nem is gondolt – maga a hires professor. Szobájában ugyanis oly kényelmetlen kis asztal volt, hogy nagy iráscsomói és hatalmas termete miatt az irással sehogysem tudott boldogulni. Mindjárt az első napon tehát nagyobb asztalt kivánt, a miről jelentést tettek a professornak, a ki másnap kiváncsian kérdezősködött, hogy mit akar a nagy asztallal? Megmutatta irásait és elmondta, hogy dolgozni akar. Az orvos bámulva csapta össze kezeit. Újdonság volt előtte, – a mint azt szóval is kifejezte – hogy egy magyar mágnást munkakedve, a fakó régi irások még a szanatoriumban sem hagynak pihenni. De azért nem adott neki iróasztalt, sőt kereken megtiltotta, hogy dolgozzék. «A szanatorium nem arra való!»
Mikor visszaérkezett, egészsége még jobban meg volt rongálva. Folytonos szivverési zavarokról panaszkodott. Hetekig álmatlanul virrasztotta át az éjszakákat, nappal pedig és esténként órákig künn ült a szabadban egy megmozdulás, egy szó nélkül. Hallgatta, hogy szive mily rohamosan ver és várta az őt mindenben jellemző nyugodtsággal, hogy mikor üt utolsót.
De Isten azt a tiszta, nemes, jó szivet meggyógyitotta és egypár évre megtartott, úgy, hogy megérte több régi tervének megvalósulását.
Munkás élete utolsó éveit a már emlitett családtörténeti terveken és a Héderváry-család oklevéltárának sajtó alá rendezésén kivül régi irodalmunknak szentelte.
Ez irodalmi müködésének harmadik korszaka, a mely alatt becses családi és magánlevéltára irodalmi kincseit ismertette meg. Mintha fiatalkori álmai, a szépirodalom iránti lelkesültsége, mely az első, félénk szárnypróbálgatásra készteté, visszatért volna, hogy a sokat dolgozott, itéletében megerősödött komoly férfiu feleljen meg azon várakozásoknak, a melyeket gyermekkori lelkesedéséből, első kisérletéből kifolyólag vele szemben támasztottak.
Emlitettem, hogy irodalmi müködését egy beszély forditásával kezdette, majd a Figyelő 1880. évfolyamában tett közzé egy régi névnapi üdvözlőverset. Tiz év mulva lép vissza e térre. Levéltárának kincsei és ügyszeretete buzditották erre.
Kazai levéltárának rendezgetése közben ugyanis több haszontalanság között ráakadt egy csomagra, a melyben örömmel fedezte fel Rimay János verseit és prózai munkáit és tanitványának, Madách Gáspárnak eredeti kéziratait.
Mindjárt kész volt az elhatározással, hogy azokkal megismerteti a magyar közönséget. Előbb a Madách Gáspár verseit mutatta be az Irodalomtörténeti Közleményekben (külön is megjelent 1901-ben)_{Czime: Sztregovai Madách Gáspár versei 1590–1647. Bevezetéssel ellátva kiadja báró Radvánszky Béla. Budapest. 1900.}* és csakhamar a Rimay terjedelmes irásinak sajtó alá rendezéséhez kezdett, melyet az akadémia örömmel fogadott el kiadásra.
Kipótolta a sajókazai codexeket a radványi codex anyagával, sőt mivel ezek együttvéve sem őrizték meg teljesen a Rimay munkáit, felvette azon verseket is, a melyek az állitólagos 1604-ik évi kiadástól kezdve állandóan jelentek meg a Balassa énekeivel. A szöveget becses, alapos jegyzetekkel kisérte és a különböző Balassa-Rimay kiadásokat is a helyes szöveg megállapitása végett összevetette. És e munkája körül történt valami, a mi lelkiismeretességét nagyon szépen jellemzi.
Már kéziratának egy része imprimálva, a többi meg kiszedve és corrigálva volt, a mikor értesült arról, hogy birtokomban van Balassa és Rimay 1676-ik évi lőcsei kiadásának egyetlen példánya. Szivesen bocsátottam rendelkezésére és ő a már átjavitott szöveget ismét összehasonlitotta az emlitett kiadással, javitott a szövegen, sok jegyzetet toldott be. Az előbbinek természetesen nincs nyoma; de ha valaki jegyzeteit figyelemmel kiséri, képzetet alkothat arról, hogy ezzel mennyi munkája akadt.
Természetesen ez késleltette a mű megjelenését, ép úgy késleltette a már emlitett betegsége; de késleltette azután egy más körülmény is.
Szándéka volt, hogy bevezetésül megirja a Rimay életrajzát. E czélból széles alapra fektetett kutatásokat végzett. Gyült is az anyag, de egyre, Rimay szüleire, leszármazására nem talált adatot. Mivel pedig Nagy Ivánnak a Magyar Történelmi Tárban megjelent közleménye alapján nem fogadta el, nem látta bebizonyitottnak azt a következtetést, hogy atyja Gergely volt, költséget, fáradságot nem kimélve kutatott tovább, kiterjesztve kutatásait azon kis irodalmi kör tagjaira is, mely Rimay köré csoportosult és hová el nem juthatott, levelekben kért fel mienkit, a kiről csak sejtette, hogy felvilágositást adhat; de hasztalan.
Kéziratát már rég kinyomták, a bevezetést sürgették, hogy a mű megjelenhessék, tervéről lemondani, e kérdések megfejtése nélkül Rimay életrajzát kiadni nem akarta. Mivel azonban kutatásai, kérdezősködései közben is folytatta a gyüjtött anyag feldolgozását, a sürgetésekre azzal válaszolt, hogy annak bizonyságául, hogy tárgyával komolyan foglalkozik, az Akadémia I. osztálya és a Történelmi Társulat előtt bemutatott készülő munkájából két, külön is egészet képező részt: Rimay János szerelmes versei; Balassa és Rimay barátsága czimen, melyek a Budapesti Szemlében és külön is megjelentek.
De mikor annyi eredménytelen kutatás után belátta, hogy munkája megjelenését tovább halasztani nem lehet, elhatározta, hogy rövid bevezetés kiséretében fogja kiadni; a Rimay bő életrajzát pedig megirja a Történeti Életrajzok részére, ha a hiányzó adatokat Rimay életére és irodalmi körére valahol kutatásai közben megtalálja.
Előbbi tervét hamarosan keresztűl is vitte. Műve rövid bevezetéssel 1904-ben jelent meg;_{Rimay János munkái. A Radvánszky- és sajókazai codexek szövege szerint kiadja báró Radvánszky Béla, a M. Tud. Akadémia t. tagja. Budapest. A M. Tud. Akadémia kiadása. 1904}* az utóbbi kivitelében azonban megakadályozta halála. Pedig hogy mennyit nyert volna irodalmunk, ha azt a becses anyagot, a melyet a kiváló költő és államférfiu életéről összegyüjtött, teljesen feldolgozza és a hová legjobban illett, a Rimay munkái elé adja, azt a már emlitett két becses értekezése is sejteti.
Sajnálkoznunk lehet és kell is az életrajz elmaradásán; de nem azért, mintha e miatt megjelent munkája értékéből valamit veszitett volna. Nem, mert a rövid bevezetésben hü képét adja Rimay költői nagyságának, érdemeinek, különösen pedig a kortársakra való nagy hatásának, beszámol kéziratairól, elveszett műveiről, úgy hogy mint kiadó kötelességének tökéletesen megfelelt. Munkájának minden lapja dicséri a pontos, lelkiismeretes, figyelmes kiadót; a kiadott anyag pedig irodalomtörténetünknek mindig nagy kincse marad, mert Rimay munkásságát oly teljességben tárja fel, a minek kiegészitésére aligha hozhatnak valamit a jövő kutatások.
Ugyancsak levéltára kincseinek megismertetése volt a czélja, a mikor összeszedte és kiadta kiváló ősének, Radvánszky Jánosnak verseit, érdekes életrajzi bevezetéssel, a melyet az Akadémia I. osztályában mutatott be az 1904-ik év elején és kiadott az Irodalomtörténeti közleményekben és az életrajzon bővitve külön is._{Czime: Radvánszky János versei. (1666–1738.) Bevezetéssel ellátva kiadta báró Radvánszky Béla. Felolvastatott a M. Tud. Akadémia I. osztályának 1904. január 4-én tartott ülésén. Budapest, 1905.}* Az életrajzból egy sok viszontagságon átment nagy szerepkörhöz jutott kiváló ember regényes életét, a versekből pedig emelkedett érzelmi világát ismertük meg.
Élete egyik czéljául tüzte ki, hogy családja levéltárának becses darabjait ki fogja adni.
E czélból első sorban ujra rendeztette azt. Az anyagot öt főosztályra osztotta: I. A Radvánszky-családra vonatkozó levelek. II. A rokoncsaládok oklevelei. III. Missilisek. IV. Gazdasági iratok. V. de félbenmaradt osztály: Művelődéstörténeti iratok.
Az okleveleket öt, a missiliseket tiz kötetre tervezte. Mindkét rész nyomdafestéket érdemlő anyagát lemásoltatta, azokat összeolvastuk és utóbb az érdekesebb, művelődéstörténeti szempontból különösen becses missilisek két első kötetét, a melyek kiadását reám bizta, revideáltam és sajtókész állapotba hoztam. Kiadása ügyében tárgyalt Hornyánszky Viktorral, a ki tájékoztatása érdekében Előfizetési felhivást bocsátott ki. Azonban az előfizetők oly gyéren jelentkeztek, hogy a mű megjelenése lehetetlen volt. Sokat tárgyaltunk arról, hogy előfizetőkre egyáltalán nem is számitva, mi módon lehetne mindkét részt kiadni. Ő anyagi áldozattól nem riadt vissza; de tiz, illetve tizenöt vaskos kötet nyomdaköltségeinek viselésére egyedül nem vállalkozhatott, mivel pedig a Leveleskönyv és Oklevéltár megjelenését irodalmi jelentősége mellett családi ügynek is tartotta, elhatározta, hogy megadóztatja a család tagjait. Az áldozatkész család szivesen megigérte hozzájárulását, megbeszélték a részleteket is, úgy hogy örömmel értesitett, a mikor ez év márcziusában Bécsből hazajövén felkerestem: «Jőjjön csak haza, mindjárt munkába fogom. Kiadjuk végre a leveleskönyvet.» És elmondá megállapodásukat.
De mikorra hazajöttem, sajnos, tervével együtt sirba szállt.
Mintha előre sejtette volna, hogy levéltárának kiadását nem érheti meg, nagyon örvendett, ha néha egy-egy kutató betévedt hozzá és a levéltárból valamit felhasznált. Minket pedig, a kik több ideig tartózkodtunk nála, folyton buzditott, hogy a levéltár azon részeit, a melyek egy érdekes, kerekded egészet alkotnak és a melyek bármi tekintetben fontossággal birnak, dolgozzuk föl.
Mikor a levéltár egész anyagát átböngésztük, megbeszélést is tartottunk a fölött, hogy mely tárgyak kinálkoznak feldolgozásra. Ezekről még egy jegyzéket készitettünk. Igy keletkezett egy uj, eddig alig ismert vállalata: Közlemények a báró Radvánszky-család levéltárából czimen. Nyolcz kötetre tervezte, még pedig az I–III. kötetet irodalomtörténeti, IV–VIII. történeti értekezések, illetve emlékek részére.
Álljon az érdekes tervezet úgy, a mint azt a boldogult egy füzetbe sajátkezüleg bevezette.

I. Kötet. Irodalomtörténeti emlékek.

1. Balassa Bálint versei. (A Radvánszky-codex szövege betühiven.) Dr. Dézsi Lajostól.
2. Rimay János versei. (A radványi és sajókazai kodekszek szövege betühiven.) Br. Radvánszky Bélától.
3. Madách Gáspár versei. Radvánszky. (Ezt később kihagyta a sorozatból.)
4. Radvánszky János versei. Radvánszky.

II. Kötet. Irodalomtörténeti emlékek.

1. A radványi verseskönyvek. Baros Gyulától.
2. A radványi kéziratok latin versei. Baros.

III. Kötet. Irodalomtörténeti emlékek.

1. Mankóczi historiája. Dr. Dézsi.
2. Benczur József levelei. Dr. Szentpétery Imre.
3. Radvánszky László olaszországi tanulmányutja. Kiss István.
4. Egy magyar protestáns dráma töredéke. Dr. Dézsi.
5. Radvánszky László könyvtára (czimjegyzékkel). Radvánszky.
6. A radványi drámaprogrammok és egyleveles nyomtatványok. Dr. Dézsi.
7. Bessenyey Sándor szerelme. Baros.
8. A tudományos élet Radványban. Dr. Szentpétery.
9. Radvánszky János könyvtára. Dr. Dézsi.

IV. Kötet. Történelmi emlékek.

1. Mátyás király ismeretlen levelei. Dr. Dézsi.
3. A radványi formulás könyv. Dr. Závodszky Levente.
3. Máriássy János 1644. lengyelországi követsége. Kiss.
4. Máriássy János értesitései az 1647. évi pozsonyi országgyülésről. Kiss.
5. Radvánszky IV. György és az eperjesi vésztörvényszék. Kiss.
6. Radvánszky Kata lakodalma 1697. Radvánszky.
7. Radvánszky Anna lakodalma. Radvánszky.
8. Gróf Forgách Ferencz lefoglalt ingóságai. Radvánszky.

V. Kötet. Történelmi emlékek.

1. Radvánszky János tiz éves küzdelme az eperjesi vésztörvényszék után. Kiss.
2. Radvánszky János úriszéke előtt folyt pörökről. Radvánszky.
3. Radvánszky János a kuruczvilág kezdetén. Radvánszky.
4. II. Rákóczi Ferencz erdélyi fejedelemmé választása. Kiss.
5. Radvánszky János és a greiffswaldi egyetem magyar tanulói. Kiss.
6. Radvánszky János mint gazda. Radvánszky.

VI. Kötet. Történelmi emlékek.

7. Radvánszky György eljegyzése báró Petrőczy Erzsébettel. Kiss.
2. Radvánszky György házassági pöre. Kiss.
3. Radvánszky György és az 1728. országgyülés. Kiss.

VII. Kötet. Történelmi emlékek.

1. Radvánszky László életrajza. Kiss.

2. Magyarok Mária Terézia prágai koronázásán. Kiss.

3. Radvánszky László Családtörténete. Kiss.
4. Radvánszky László és az 1744. országgyülés. Radvánszky.

VIII. Kötet. Történelmi emlékek.

1. Radvánszky János és az egyházügyek.?
2. Külföldön tanuló ifjak levelei a Radvánszkyakhoz. Závodszky.
3. A protestans nevelés története a XVII. és XVIII. században. Kiss.
Ime az érdekes tervezet, a melynek bizonyára nem egy darabját ismerik már tagtársaink, mert egy részük folyóiratainkból vett különlenyomat, más része azonban önállóan jelent meg, vagy a feldolgozás közben félbenmaradt. Forgalomba azonban a már kész, négy vaskos kötetet kitevő füzetek nem jöttek. Az volt ugyanis terve, hogy azokat megőrzi addig, a mig az egész tervezet vagy legalább is legnagyobb része készen lesz, bevezetéssel ellátja és úgy küldi meg nagyobb köz- és magánkönyvtárainknak, 30–30 példányt pedig megőriz a jövő számára könyvtárában.
Könyvtárában, a melyet annyira szeretett, a hol leghivebb barátait, könyveit és kéziratait őrizte. Ezzel varázsolta sajókazai magányát nagy várossá, a hol az unalmat sohse ismerte.
A könyveket már gyermekkorában kezdette gyüjteni, még pedig oly szenvedélylyel, hogy gimnazista korában tullépte évdiját és egy könyvkereskedőnél kisebb adósságot csinált. Nehéz szivvel, szégyenkezve vallotta be szeretett édes anyjának, aki nevelési szempontból megrótta ugyan, de örömmel fizette ki adósságát és azután külön mindig adott pénzt neki könyvekre, hogy zsebpénzét ne költse arra. Könyvtárában majd minden, fiatal korában vásárolt, vagy becsesebb, ritka darabnak volt valami története, a mit nagyon érdekesen tudott elbeszélni. Ilyenkor a hallgató előtt megelevenült a mult; régi irodalmi viszonyaink, azokkal az érdekes apróságokkal, kulissza mögötti titkocskákkal, a melyeket könyvekben hasztalan keresünk és a melyek mégis nélkülözhetetlenek akkori viszonyaink ismeretéhez. Ma még többen élnek, a kik előtt ezeknek leirása nem volna ujság; de soruk egyre ritkul, a fiatal nemzedéknek pedig fogalma sem lesz arról a nehéz munkáról, arról a sok küzdelemről, a mely irodalmunk mai virágzásához vezetett.
Ő átélte, fogékony szive gyermekes lelkesedésével kétszeresen átélte azt a korszakot, a mikor magyar könyv megjelenése még mindig esemény volt; mint gyermek, szorongva várta például a Horváth Mihály genfi kiadását, a mely biblia-táblákba csomagolva érkezett Ráthhoz és mindjárt megérkezése után az elsők között vásárolta meg.
A hatvanas években vásárolt könyveire sajátkezüleg ráirta nevét, a beszerzés évét, némelyikre árát is, később azonban a praktikusabb bélyegzőt használta. Mikor könyvei nagyon felszaporodtak, sajókazai kastélya bal szárnyához saját tervei szerint izléses könyvtárt épittetett és azt költséget nem kimélve nagy kényelemmel és fényesen, de praktikusan is, rendezte be. Becses kézi könyvtárt rendezett be ezen kivül pesti lakásán is. Kazai könyvtárában töltötte legtöbb idejét, de ott is érezte magát a legjobban, igazán otthonosan.
Könyvtára csinos, fényes berendezéséből az első pillanatban bárki amatőrre következtetett volna; de a következő pillanatban megakadt a vizsgáló tekintet valamin, a mi a munkás emberre, a tudósra vallott: a rendetlenségen. A hatalmas iróasztalok mindig telve voltak szerte-szét heverő könyvekkel, régi irásokkal, iratcsomókkal és ép úgy megterhelve az iróasztal mellett lévő forgópolcz az épen szükséges könyvekkel, úgy hogy nagy terhe miatt néha forgatni sem lehetett. De legszebben vallott a tudósra az, a mit szakember is csak figyelmes vizsgálat után vehetett észre és a mi a gazdára oly jellemző: e könyvtárban, mely az utóbbi évben 14 ezer kötetre szaporodott, meg van minden szükséges könyv és semmi felesleges. Különösen a magyar történelemre és irodalomtörténetre ideális magánkönyvtár, de egy szakból sem hiányoznak a fontosabb, alapvető munkák és ritkaságok.
Ha nála voltam, majd az egész napot könyvtárában töltöttük; válogattuk a kiadásra méltó irásokat, másolatokat hasonlítottunk össze, közbe-közbe meg jóizü beszélgetés mellett pihentettük szemünket és kifáradt figyelmünket. Itt beszélgettük meg «mesterségünk» apróságait, itt mondta el rendesen irodalmi és más terveit is. Mert az elmondott, véghezvitt, vagy a teljesűlés stádiumában félbenmaradt tervein kivül minden szépért és jóért, de különösen történelmi irodalmunkért lelkesülő szelleme nagyon sok, csak a messzi jövőben teljesülhető tervet szőtt, a melyeket szépen kiszinezett, a melyekről nagy lelkesedéssel beszélt, a melyeknek megvalósitása érdekében mindjárt kész volt a legnagyobb munkára, a legnagyobb áldozatra. A nagy lelkesedés után, mely a való rideg kereteiből oly könnyen kiragadta, következett a megvalósitás átgondolása és a visszahatás. Ilyen alkalommal és ha régi feldolgozásra, simitásra vagy csak kiadásra váró kézirataira tekintett, sokszor felsóhajtott: Miért nem vagyok fiatalabb, miért nem munkabiróbb? – «De hát», tette hozzá néha, tréfásan elhizottságára czélozva, «az ember munkaereje térfogatának növekedése arányában fogy.»
Ilyen alkalmat használtam arra, hogy kiméletesen kifejezzem azt a véleményemet, hogy az új tervek akadályozzák legjobban a régiek keresztülvitelét; de a legtöbbször az történt, hogy a lelkesedés engem is magával ragadott.
Hiszen oly tiszta lelkesedéssel, oly szivből tudott beszélni. Lelkesedése, tárgyszeretete serkentette, ragadta munkára még akkor is, a mikor előbb emlitett tréfás fizikai törvénye szerint az iróasztal mellett ülni, dolgozni terhére esett, nagy megerőltetésébe került; de viszont az, és az abból származó újabb, meg újabb, néha a szertelenségbe csapó, tervei akadályozták meg abban, hogy a mihez hozzákezdett, azt be is fejezze. Ha valami tervére az anyagot összegyüjtötte, tudvágya ki volt elégitve, megszünt azon tárgy, vagy kérdés iránt való, addig fokozott érdeklődése és azt lefoglalta egy ujabb tárgy. Innen van, hogy ha összegyüjtött anyagát és feldolgozott munkáit összehasonlítjuk, inkább tünik fel anyaggyüjtőnek, mint feldolgozó historikusnak.
De nem csak a könyvtárban, hanem ebéd és vacsora utáni összejöveteleink alkalmával, a «pipázóban» is első sorban tudós volt. Bár utazásai, érdekes megfigyelései és tapasztalatai sokszor kerültek szőnyegre, de első beszédtárgyunkat, ha voltak, az irodalmi ujdonságok képezték.
Nagyon sokat és nagy figyelemmel olvasott. Ha folyóiratok jöttek, uj könyv jelent meg, élénk érdeklődéssel, sőt mohón olvasta át. Kezében mindig az irón és még utóbbi éveiben is jegyezgette a lapszélre tervbe vett munkái folyószámait. Ha ezt láttam, sokszor eszembe jutott az 50-es és 60-as évek lelkesedése.
A mi olvasás közben megtetszett neki, vagy a mivel nem értet egyet, azt megjegyezte és megmutatta, vagy felolvasta. Néha eldisputálgattunk fölötte, máskor meg a könyvtárba terelődött a kérdés és utánanéztünk minden lehető módon, hogy kinek van igazsága?
Nem egy munka érdekelte annyira, hogy a késő éjjeli órákig olvasta és reggel, mikor köszöntöttem, elmondta észrevételeit addig is, a mig az egészet elolvasva átadá nekem, hogy én is elolvassam. Mert át kellett nekem is olvasnom, hogy annál biztosabb alapon folyhasson az eszmecsere.
Néha bámulva láttam, hogy mily unalmas, nem is olvasásra szánt munkákat olvasott érdeklődéssel! Nem egy munka volt, a melyiket kétszer is átolvasott; igy Karácsony János nagy müvét, a Magyar nemzetségek történetét, mert hiszen az fiatalkori tervének megvalósitását hozta. Össze is hasonlitotta jegyzeteivel, kritizálta adatait, módszerét; de ha talált is kifogásolni valót, egészben meg volt elégedve vele és nagyra becsülte. Jele ennek az is, hogy az egész munkát kiczédulázta, hogy tisztán láthassa, mely családok minő nemzetségből származnak, mert azt a névmutató nem tünteti fel elég világosan. Különben is szüksége volt erre a tervezett családtörténeti repertorium részére.
Barátságos, bizalmas beszélgetés, biráló megjegyzések és disputálás közben tünt fel igazán az ő felfogása, módszere a legtisztábban.
Nem látta szivesen a philosophiát a historiában. A philosophus előzetesen megállapitott felfogással dolgozik, subiectivitással ront a multba és észre sem veszi, hogy akaratán kivül hamisit; meghamisitja, ha nem is az anyagot, de annak czélzatos kiválogatásával igazsága bebizonyitása végett a történelmi igazságot, a mult szellemét, a levegőt. Ezért nem ad Családéletének és más művelődéstörténeti értekezéseinek mélyebb, társadalomtudományi, philosophiai alapot. Mint positivista, ezzel szemben nagy súlyt fektet az adatokra, azoknak pontos idézésére, az észszerü kritikára; de azért az u. n. modern kritika tulkapásai valósággal elkeseritették. «Megrontják históriánkat, megrontják a köztudatot» mondá nem egyszer. «Az igazság nevében lerombolnak mindent, a mi a mostani gondolkozás előtt csodálatos, önzésük előtt hihetetlennek látszik. Kigunyolják, lerombolják, a mi szép, a mi eszményi és helyébe hypothesiseket épitenek, a mi lelküknek, korunk gondolkozásának megfelel. Igy alig marad történetünkben valami, a miért lelkesedni, a mit az ifjuság előtt például felhozni lehet.»
Fiai tankönyvéből látta, hogy a haladás korszakában a tankönyvirók is a kor szinvonalán akarván állani, átveszik ezeket, sőt a feltevéseket is – mindig a mai felfogás szerint – készpénz gyanánt fogadják, igazságként hirdetik. Ez még jobban elkeseritette.
«Követelik, – ugymond – hogy ne az egyező, vagy plane egyetlen egykoru, vagy közel egykoru adatot, hanem a mai képzelet világát fogadjuk el. És sokan elfogadják, mert megfelel a mai gondolkozásnak és nincs benne ellenmondás, a mi pedig mindig volt, van és lesz a való életben.»
Épen úgy boszantotta az is, hogy bevett szokássá vált a külföldi adatoknak elfogadása, istenitése a hazaival szemben. Példákat hozott fél, régi és új adatokkal, – nemcsak ujságközleményekkel, hanem komoly, alaposnak hirdetett német munkákkal – bizonyitotta, hogy a külföldiek értesülése mily megbizhatatlan a nyilvánosság és tudás mai korszakában is.
Anonymust is, mint egy méltatlanul meghurczolt embert, a szánalom és szeretet érzetével vette körül. Érdekesen illustrálja azt a következő apróság.
Nagyon szerette volna, ha valamelyik fia a történelemmel komolyan foglalkozik, ha terveit örökségképen átveszi és megvalósitja. Megkért, hogy vezessem be őket a történetirás műhelyébe. Örvendetes munka volt; igaz, nagy lelkesedéssel kezdettem hozzá. Nagyobb fiával, Kálmánnal eljutottunk annyira, hogy már eredetiben olvastuk a magyar történelem forrásait. Épen Anonymust vettük elő, a mikor belépett a könyvtárba. Hozzánk jött, belepillantott a könyvbe és örvendetes meglepetéssel kiáltott fel: «Hát a becsületes, jó öreg Anonymust olvassátok, kedves fiam?» – aztán leült és maga kezdett róla előadást tartani.
Hányszor tartott nekem is előadást nemcsak erről, hanem más kérdésekről is. És ezeknek a vége rendesen intés, sőt kérés volt: «Fiatal emberek, maguké a jövő, kezükben jövő történelmi irodalmunk sorsa; vezérelje tollukat az igazság és nemzetünk szeretete, becsüljék meg, bánjanak szeretettel, kegyelettel azzal, a mi keveset régi irodalmunkból a sors számunkra megőrzött.»
A vitás székely kérdésben is megmaradt a régi krónikás, vagy mondjuk Szabó Károly-féle véleményen. Éles gunynyal tudta ostorozni, hogy azok is, a kik Anonymus jámbor etimologiáit pellengérre állitják, mily játékot üztek és üznek a székely szó eredetével és jelentésével. E játék pedig egyik fő érvük volt.
Arra, hogy a székely szó őr értelemben fordul elő, ő maga is több adatot talált; de úgy magyarázta, hogy a székelyeket mint vitéz embereket több helyen alkalmazták őröknek és igy az őrökön rajta maradt a székely név. Épen egy oly alkalommal, a mikor egyik Rákóczi birtok inventariumában a székely szót őr értelemben találta, elmondott nekem egy anekdotát, a mely apósával, Tisza Kálmánnal történt. Tudjuk, hogy a régi világban az alföldön a vidéki kereskedést az egyre ritkuló görögök bonyolitották le. Azonban nem volt minden faluban kereskedő, úgy hogy ugyancsak nagy becse volt a görögöknek. Történt pedig Tisza Kálmán egyik birtokán, hogy meghalt a görög; kereskedő nélkül maradt a falu. Gondoskodtak is csakhamar a falu bölcsei utódról, hogy a kereskedelem áldásait sokáig ne nélkülözzék. Érte mentek, kocsira rakták minden czókmókjával és vitték. Tisza Kálmán találkozott az érdekes menettel, megállitotta kocsiját és kedves szokása szerint megkérdezte öket: Mi jóban járnak kegyelmetek? «Hát kérem alásan, felelte az egyik, görögöt fogadtunk a meghalt helyébe»; azonban a kocsi tetején nem görög, hanem azon fajbeli férfiú ült, a mely a görögöktől átvette és fellenditette kereskedelmünket.
Más példát is hozott fel arra, hogy a foglalkozás valamely népfaj által való állandóbb kisajátitása folytán a népfaj nevét veszi fel. Ma a nép nyelvén kereskedő, kocsmáros = zsidó, Erdélyben minden kovács és minden muzsikus czigány és a mi még furcsább (saját tapasztalatomból füzöm hozzá): a székely ember előtt minden lutheránus szász.
Barátságos beszélgetés közben igen sokat tanultam tőle; de azért korántsem folyt társalgásunk mindig a történelem és az irodalom körül. Sokkal tanultabb, tapasztaltabb és szélesebb látókörü ember volt, semhogy egy tárgy kielégitette volna. Foglalkozott a természettudományokkal, orvostudománynyal, nyelvészettel, mint jogvégzett ember értett a jogtudományokhoz, elméletileg és gyakorlatilag a politikához és elméleti alapon a gazdaság egyes ágaihoz, különösen a borászathoz, erdészethez és állattenyésztéshez.
A fizika gyermekkori kedves studiuma némi tekintetben családi örökség, mert egyik nagybátyja nagyon szép fizikai szertárt rendezett be. Már gyermekkorában is felfedezéseken, találmányokon törte fejét és férfi korában nem egy praktikus találmánya volt; a mi pedig az orvostudományt illeti, orvosprofessoroktól hallottam, hogy bámulva beszéltek arról, mi módon szerezhetett annyi ismeretet? Többször volt alkalmam orvosi ismereteit bámulni, ha patikakönyveket olvastunk össze, a betegségek leghomályosabb leirásából is rögtön készen volt a modern diagnózissal, czitálta a mai reczeptet annak bizonyságára, hogy a régi, rendszerint nagyon sok szerből összetett reczeptben a ma használt gyógyszer is többször előfordul.
Bámulatos nagy szótár volt fejében a növények és ásványok régi magyar, latin és mai modern tudományos elnevezéseiből. Ezek könnyed megszerzésében nagy segitségére volt kitünő nyelvérzéke.
A nyelvészet iránt különben is érdeklődött, bár annak tulkapásait, különösen azt a valamit, a mi ma hangpengetés néven ismeretes, nem jó szemmel nézte. Sokszor mondogatta, hogy a nyelvészet szubjektiv tudomány; a hangtörvényekkel mindenki izlése, czéljai szerint játszhatik, mert a magánhangzók semmit, a mássalhangzók meg édes keveset számitanak. Beszélgetés közben malitiosusan tudta idézni a példákat, hogy ugyanazon szót hány nyelvből származtatják a különböző irány képviselői ugyanazon módszerrel!
Nagy kedvvel foglalkozott azonban a nyelvtörténettel és szerencsés is volt e téren. Tehetsége és nagy gyakorlata volt a leghomályosabb avult szavak származásának és jelentésének megállapitására. Természetes, hogy tehetség és gyakorlat – mindkettő – sokszor cserbenhagyta. És, természetes, cserbenhagyták szótáraink is. Ilyenkor aztán felirta az illető szót egy papirszeletre és kitette iróasztalára, hogy mindig szeme előtt legyen, mindig emlékeztesse. Sokszor megtörtént, hogy egy szerencsés ötlet, vagy világosabb vonatkozású adat eredményre, megfejtésre vezette, a mit aztán nagy örömmel vezetett be szótárába. Minden ilyen szót egy elveszett, de megtalált kincsnek tartott és nagy örömmel töltötte el, ha látta, hogy iróink a régí, avult szókat használják, ujra divatba hozzák. «Ez a legszebb, a legjogosultabb nyelvujitás».
Mindig átnézte, sőt átolvasta a megjelenő nyelvészeti munkák és folyóiratok érdekesebb czikkeit és különösen nagy lelkesedéssel fogadta az egészséges alapon megindult Magyar Nyelvet. Szily Kálmánnal többször beszélt és váltott levelet nyelvészeti kérdésekben és örömest fáradozott a Magyar Nyelv által felvetett kérdések megfejtésén. Igy ő adta magyarázatát, még pedig igen szellemes magyarázatát a «verő malacz» kifejezésnek, a melyen hivatásos nyelvészek megakadtak. A jogtudományokban való jártasságára meg a sok közül egy nagyon jellemző példát hozhatok fel. Történt, hogy sajókazai kőszénbányája után, a melyért a bányaadót bérlője megfizette, rá is adót vetettek ki. Ő ezt minden alkalommal megfelebbezte, úgy hogy a végén az összeg jó pár tizezer forint summára rugott. Az ügy a közigazgatási biróság elé került, ő személyesen védekezett és egy több ivből álló felterjesztést is a törvények alapján saját maga szerkesztett. Nem volt szüksége ügyvédre, pedig nagy összeg koczkáztatásáról volt szó, de hát szerinte egy historikusnak mindenhez kell érteni!
Nagy tudása, fényes állásai és neve daczára is igen egyszerü, szerény ember volt. A zajtalan, feltünés nélkül való, munkás életet szerette. Az u. n. nyilvános élet, az ünnepélyek rossz hatással voltak rá: különösen nem szerette pedig, ha őt ünnepelték. De ezt főispánsága alatt és később mint az ág. ev. egyház egyetemes gyámintézetének elnöke nem kerülhette el. Többször kérte a gyülések rendezőit, hogy az ünnepélyes fogadásokat, beszédeket hagyják ki a programmból; de természetesen hasztalanul. Jött végre egy mentő ötlete.
Mikor a gyámintézet X. városban tartotta gyülését; úgy intézte a dolgot, hogy szokása ellenére korábban érkezett meg, mint a hogy várták. Feltünés nélkül szerencsésen eljutott egy szállóba és a gazdának lelkére kötötte, hogy megérkezését senkinek el ne árulja, azután meg mint a ki dolgát a legjobban végezte, nagy megelégedéssel kezdett a magával vitt irásokkal foglalkozni.
Megérkezett, a fogadás pillanata és őt, a ki addig nyugodtan dolgozott, elfogta az ártatlan káröröm és kiváncsiság. Óvatosan ki-kinézett az ablakon. Künn pedig áradt a tömeg, köztük a gyülés tagjai az állomás felé fogadására. Megéljenezték a vonatot, az ünnepi szónok pózba vágta magát, de az ünnepelt nem jelentkezett. Nagy volt a csalódás és elszomorodás; de egy elkésett alak, a ki a kiváncsiak elvonulása után több időre kitekintő Radvánszkyt az ablakon át felismerte, felvilágositotta és elvezette a gyülekezetet a szálló elé.
Hasztalan volt már akkor a visszavonulás; csak végig kellett élveznie a lelkes ovácziót, a lelkes szónoklatot és felelnie is kellett rá.
Jó izüen beszélte el nekem a kedves történetet és tréfás resignatióval fejezte be: «Hasztalan, sorsát senki sem kerülheti el».
A zajtalan, csendes, munkás élet iránt való szeretetéből lehet magyarázni, hogy a politikában – bár arra nevénél, vagyonánál, családi összeköttetéseinél és fényes állásainál fogva nagy alkalma volt – aktiv szerepet alig játszott. Az ő egyenes, nyilt jellemével nem is fért össze a politika.
Képviselő korában tartott ugyan egy pár beszédet, ismerem is a kamatláb leszállitása érdekében mondott, beható történelmi tanulmányokon alapúló, szépen kidolgozott beszédét, de épen tőle tudom, hogy kiváló szónok nem volt. Egy közbeszólás elég volt arra, hogy sodrából kihozza, és beszédét félbehagyja. Évekkel későbbi visszaemlékezései, elbeszélései alkalmával is meglátszott rajta, mennyire boszantotta, hogy alapos tanulmányokon nyugvó, jól átgondolt beszédének hatását közbeszólásokkal akarták tönkreteni.
Megjelenése megnyerő, hangja rokonszenves volt, úgy hogy előre átgondolt, vagy betanult beszédeit a közönség szivesen hallgatta. Tartalmas, feltünést keltő, nagyobb politikai beszédet mondott például akkor, a mikor a Zólyom vármegyei főispáni széket elfoglalta_{Több napilapban. Igy Hon. 1882. 219., 220. szám.}* az 1884. évben pedig a Nemzeti Kaszinó Széchenyi-lakomáján tartott nagyhatásu, tetszéssel fogadott emlékbeszédet._{Emlékbeszéd gróf Széchenyi István fölött a nemzeti casino lakomáján 1884. febr. 10. (Ismertetve több napilapban. Teljes szöveggel megjelent: Magyar Szalon 1891. és a Nemzeti Casino 1901. évi Évkönyvében.)}*
Tudós társai, barátai fölött tartott emlék beszédei [Nagy Imre fölött Turul 1895; Deák Farkas fölött 1897 (Emlékbeszédek a M. Tud. Akadémia tagjai fölött VIII. k. 9. sz.). Gróf Andrássy Manó fölött 1901. (U. o. X. k. 12. sz.)] nem annyira a forma tökélyével, a stilus remekségével és a jellemek művészi kidomboritásával, mint inkább az illetők munkásságának, tudományos életünk veszteségének ecsetelésével és az igazi baráti szeretet, az érzelem meleg, egyszerü hangjával hatottak.
Főispánsága után visszavonult és távol tartotta magát a politikai élettől; de azért barátságos beszélgetés közben szeretett politizálgatni.
Deák Ferencznek volt tanitványa és következetesen, mindvégig igaz meggyőződésből a szabadelvüpártnak hive. Egyike azon párt legtiszteletre méltóbb tagjainak. Mily nagyra becsülte a szabadelvüséget, arról a gróf Andrássy Manó fölött tartott emlékbeszédében tett nyilvános tanubizonyságot.
Ha magunk voltunk, sokszor elvitatkoztunk politikai helyzetünkről, mert ha szóba jött, be kellett vallanom, hogy én más nézeten vagyok. De ő azt nagyon természetesnek tartotta, hogy a fiatalabb nemzedék, a mely nem ismeri a viszonyokat fennt és nem élte át a Bach-korszak keserveit, nem érzi és nem érti meg, hogy miért kell türnünk és óvatosabbnak lennünk. Példákat beszélt el a Bach-korszakból, hogy mily szörnyü volt a megtorlás. És ezek voltak első gyermekkori benyomásai! Ezeknek ismétlődésétől tartott. Erőszakkal, rohamosan – úgy vélte keveset, majd semmit sem vihetünk keresztül; elveszitjük a bizalmat, akadályokat fognak görditeni lassu fejlődésünk elé is; szóval alig nyerhetünk valamit és mindent elveszithetünk.
Ezért hajolt mindig a mérsékeltekhez, ezért szavazott a főrendiházban mindig azokkal; ez volt igaz, rendithetetlen meggyőződése annak a tudósnak, a ki rajongott a kuruczkorért és a ki kivülről tudta kurucz ősapjának, Radvánszky Jánosnak egyik gyönyörü, erőteljes levelét, a melyet azon panaszszal kezd, hogy kétszáz éve immár, a mióta Isten büntetésből reánk tette országunk veszedelmére a németnemzet igáját, stb.
És mig a tudományokban bátran lehet univerzális embernek tartani, az élet apróságai, praktikus dolgok iránt is fogékonysággal birt.
Sokféle kézmüves mesterséghez értett; egynémelyiket rendesen tanulta is. Igy tanulta fiatal korában az asztalosságot, a lakatosságot, sürgölődött egy pár hónapig a konyhában is a szakácsművészet megtanulása érdekében és mindezekhez nemcsak értett, hanem volt is valami találmánya mindenikben.
Könyvtárának boltozatát ő tervezte egész új alapon, oly praktikusan, hogy a boltozat beomlása még tüz esetén is lehetetlen. Ép igy ő componált könyvtárszekrényeire praktikus zárszerkezetet, a melyre utóbbi időben egy pesti lakatos szabadalmat akart kérni. Igy szerkesztett kevés eleven erővel nagy nyomást kifejtő új rendszerü borsajtót; borerjesztő házat és boros pinczét akarván vájatni, annak méreteit, a szükséges téglaanyagot ő számitotta ki.
A gazdaság ágai között a szőlőmivelés, erdészet, dohánytermelés és lótenyésztés érdekelte. Az előbbiben országszerte szaktekintélynek tartották, úgy hogy egy alkalommal a földmivelésügyi minister fel is kérte a nagyobb szőlőtelepek megvizsgálására és a szükséges javitások érdekében előterjesztés tételre, a mit szivesen teljesitett is. Rendesen olvasta a magyar és franczia borászati lapokat és munkákat, új szőlők telepitésére ő maga is nagy összegeket áldozott és azok körül igen nagy körültekintéssel járt el. Nagy szerencséje azonban nem volt hozzá, a minek nem mulasztás vagy valami tévedése, hanem az állandóan kedvezőtlen időjárás volt az oka, mert az általa ültetett szőlőket ahhoz értő emberek is mintatelepeknek tartották. De ha ráfizetett is, megvolt az az erkölcsi sikere, hogy egyik vörös borát a franczia bordói borok mellé helyezték minőség tekintetében.
A legjobb fajtáju magyar dohányokat termelte. Különös szeretettel emlegette a magyar muskotály dohányt és sokat fáradozott annak érdekében, hogy e fajt külön dolgozzák fel és hozzák forgalomba. Ő maga előirta gyártásának módját, a mely szerint tettek is kisérletet. A kisérlet fényesen sikerült; de gyártása aránylag oly nagy költségbe került, hogy javaslatát nem fogadták el. Emlékként őrizte azt a nehány csomag dohányt, a melyet akkor gyártottak; csak legjobb óráiban kinálkozott vele, ő meg soha sem szitt belőle. Pedig nagyon dicsérte, és beszélte, hogy valamikor mily nagy élvezettel csibukozott e fajta dohányt; de a dohánytermelési tilalom behozatala óta csak havanna szivarokat füstölt. A törvény életbelépése után kész czigarettáit és felvágott dohányát félretette, azután soha nem érintette, mert nála törvénytisztelőbb embert képzelni sem lehetett.
A mi a lótenyésztést illeti, az általános szokásnak megfelelően az angol fajt tenyésztette, bár az arabsot, sőt magyar fajt is kitartóbbnak tartotta s hogy csakugyan az, történelmi példákkal igazolta. Panaszkodott is, hogy szarvasmarhában, juhban, sőt kutyában is kivesz a magyar fajta, pedig a földrajzi viszonyainknak megfelelően fejlődött, edzett és igy a legkitartóbb, legerősebb és betegségekkel szemben legellenállóbb fajták a hazaiak.
Fiatal korában szerette a sportokat. Annak idejében hires jó lovas és egész életében kitünő vadász volt. Nagy őz- és szarvasagancs gyüjteménye bizonyitja ezt; de különben külföldön is mint elsőrendü, kitünő czéllövő volt ismeretes; igy a karlsbadi lövő-versenyeken megtörtént, hogy az összes első dijakat ő nyerte el. A talált czélpontokat meg is őrizte.
Mint sportember a Vadász és Versenylapokat többször kereste fel apró czikkeivel álnév alatt.
De mindazonáltal jó gazdának még sem lehetett tartani. Következetesen szigoru, mindent észrevevő, mindent számonkérő jó gazda nem tudott lenni. Különben is a mily kedvvel beszélgetett egyes gazdasági elméleti kérdésekről, a gyakorlati gazdálkodás apróságai, kellemetlenségei épen annyira untatták. Fiatal korában még csak szétnézett a gazdaság körül, inkább a lovaglás kedvéért; de később azt se tette, de nem is tehette, annyira elnehezedett. Csak a szőlő, csak az erdő volt az, a melyet utóbbi éveiben is mindig szivesen felkeresett és munkálatait hosszasan, órákig elnézegette.
Tisztjei gazdálkodhattak tehát úgy, a mint akartak és sokszor vissza is éltek nem törődömségével; de különösen véghetetlen jóságával. Mert a képzeletet is felülmuló jó ember volt. Másról rosszat feltenni, a bünöst, különösen a családos embert, büntetni, attól jó szive mindig visszatartotta. E tulajdonságát pedig ismerte utolsó bérese is; birtokain ennek következtében a lopás nagyon elharapózott. Alig lehetett úgy sétálni birtokán, hogy valamit az ember észre ne vegyen, a mi nem volt rendjén. Néha kikocsiztunk; figyelmét felhivtam egy s más dologra. Elszomorodott; erkölcsi érzékét láthatólag sértette a dolog, de aztán nyugodtan legyintett kezével: «Hadd éljen a szegény is!» Volt eset, hogy az utóbbi rossz termés idején kiszámitotta, hogy egy szegényebb ember családjával együtt bármennyit dolgozik is, nem élhet meg. Annyira ment aztán az elnézésben, hogy egy alkalommal egy szegény embert, a ki az ő birtokán akvirált tüzifát, utbaigazitott, hogy véletlenül a csőszszel, a kivel nem sokkal előbb beszéltünk, ne találkozzék. Az igaz, el is látta erkölcsi prédikáczióval, de alig hiszem, hogy az használt volna.
A szegény emberek nyomora és minden emberi szenvedés mélyen meghatotta. Mennyire szerette volna, ha ő minden szenvedést, minden sebet meggyógyithatott volna. De a mi csak hatalmában volt, mindent megtett a szegények érdekében. Kapuja mindig nyitva állt előttük, kastélya előtt a koldusok és vándorok valóságos bucsujárást rendeztek és senki sem távozott segély, meghallgatás nélkül.
Apró pénzt ritkán tett zsebre. Iróasztalán volt két fatányér egy a réz, egy a nikkel pénz részére; rendesen abba gyüjtötte össze váltópénzét a koldusok számára és abból adtak az inasok minden koldusnak külön felhatalmazás nélkül, belátásuk szerint. Voltak azonban rendes kéregetői, a kiknek véletlenül megismerte szomoru sorsát és ezeknek nagyobb összeg járt. Igy voltak «forintos «és» koronás» koldusok. Egyiknek, a kinek sorsa jobban meghatotta, kastélyától nem messzi kunyhót is épittetett és időnként meghatározott nagyobb összeget adott. A «sánta koldus» még másünnen is szorgalmasan gyüjtögette a krajczárokat és oly takarékosan bánt velük, hogy nem sokára felcsapott tőkepénzesnek. Tőkéjét a faluban és környékén kiadogatta jó kamatra. A bárónak besugták ezt, de ő azért ezután is megadta az igért summát, valahányszor koldusa jelentkezett. És a sánta koldus nem is volt háládatlan; halála után kunyhójában végrendeletet találtak, a melyben örökösévé a jó bárót tette, a ki aztán a hálás ragaszkodástól meghatottan adta az elég tekintélyes summát a szegény-alapra.
Természetes, hogy az, a ki ismeretlen szegény nyomorultakhoz is oly jó tudott lenni, kedves, szeretetreméltó volt ismerősei, barátai iránt. Ez utóbbiak megválasztásában nem volt a társadalmi állás, a rang irányadó. Távol volt tőle a főuri gőg és a főuri leereszkedésnek az a neme, a mely oly sértőleg tud hatni. Egyszerü, szeretetreméltóan természetes tudott lenni mindenkivel szemben. Különös rokonszenvvel, szeretettel viseltetett az irók, első sorban pedig a történészekkel szemben. Ha valaki «czéhbeli» volt – ez vala kedvencz szólása – az már elegendő volt arra, hogy megkülönböztetett szivességgel bánjon vele. Tagtársaink közül a legtöbben tanui lehettek ennek és különösen tanui voltak azok, a kik már akkor ismerték, a mikor állandóan Pesten tartózkodott, úgy hogy minden nap felkereshette valamelyik tudományos intézetünket és a mikor még divatosak voltak a Történelmi Társulat vándorgyülései, a melyekben rendesen részt vett és részleteire oly szeretettel emlékezett vissza, hogy felelevenitésére nem is oly régen inditványt tett. Munkásságában is nyoma maradt ezeknek, mert jelentést irt a radványi levéltár egy részéről és a bodoki levéltárról (Századok 1875.).
Tudományos társulatokba, a hol a «czéhbeliek»-kel érintkezhetett, örömmel lépett be, gyüléseikre, hacsak ideje engedte, később is felutazott, úgy hogy ritkán hiányzott társulatunk, a Magyar Történelmi Társulat, az Akadémia I. osztályának, a történelmi és irodalomtörténeti bizottságnak gyüléseiről és az igazgatótanács üléseiről. Érdemeiért és lelkes ügyszeretetéért választotta a Tört. Társulat már 1874-ben, az Országos Régészeti Társulat 1879-ben igazgató választmányi taggá, a Protestáns Irodalmi Társaság pedig másodelnökévé. Akadémiai tagságáról már emlékeztem, még megjegyzem, hogy az 1904. évben az irodalomtörténeti bizottság Jókai Mór halála után a drámabiráló bizottság elnökévé választotta.
Fényes állásainál és politikai szereplésénél fogva a kormányoknak is sok ideig bizalmi férfia volt, a ki a vezetőket többször figyelmeztette irodalmunk érdekeire, sokszor és hathatósan fáradozott abban, hogy a tudományos intézetek, társulatok és vállalatok megfelelő állami segélyben részesüljenek. Erről azonban nagyon kevesen tudnak, bővebben beszélni sem illik róla, úgy, hogy ebbeli érdemei csakhamar feledésbe mennek; de ügyszeretetének emléke megmarad azon terjedelmes javaslatban, a melyet 1881-ben, mint az országgyülési bizottság jegyzője, a M. N. Muzeum ügyeinek megvizsgálásáról irt (Magyar Könyvszemle 1881.). Legutóbb mint az Országos Levéltár uj épületének és berendezésének tárgyalására kiküldött bizottság elnöke buzgólkodott. Nagy örömmel töltötte el, hogy ama fontos intézetünk külsőleg is európai szinvonalra emelkedik, bár az utóbbi időben nem nagyon bizott benne. Mennyit tehetett volna, ha a politikai állapotok nem változnak! Sokat is panaszkodott miatta. Hiszen ő azt már úgy kiszinezte és oly szépen berendezte lelkében. Külsőleg is impozáns, monumentalis szép épület, tágas, világos termekkel, modern dolgozószobákkal, nagyobb tisztikarral, lehetőleg a pesti oldalon és még mennyi részlet, a melyeknek átgondolásával az első ülésre Pestre utazott.
Sajnos, nem érte meg e kedves reménye teljesülését és még hány reményt, hány szeretettel ápolt tervet vitt sirba!?
Elragadta a halál tőlünk akkor, a mikor még lelke oly fiatal volt, a mikor még oly rajongóan tudott lelkesedni, a mikor még oly fáradhatatlanul tudott dolgozni.
Sokat, nagyon sokat veszitettünk vele és a veszteség mértékét azok érzik a legjobban, azok fogják fel teljes mértékben, a kik őt közelebbről, otthonában ismerhették meg, a kik szeretetét, bizalmát megnyerhették.
Azon kevesek közé tartozott ő, a kik annál több becsülést, annál több szeretetet érdemelnek, minél több ideig minél alaposabban ismerjük őket. Szerénysége miatt nem tárta a világ elé melegen érző, jó lelkének kincseit; szellemének alkotásait, tudományos müködését is csak fogyatékosan ismerhetni meg kiadott munkáiból.
Én, a kinek osztályrészül jutott az a szerencse, hogy szeretetét, bizalmát megnyerve, nemes lelkét, terveit megismerhetém, kötelességet teljesitek, a midőn őt úgy állitom az ismeretlenek és a jövő elé, a mint bámulni és szeretni ismertem. Mégis aggodalommal fejezem be soraimat: vajjon nem vétettem-e áldott emléke ellen, a mikor szélesebb körben úgy mutatom be, a mint őt csak kisebb, meghitt, mondhatni családi kör ismerhette?
R. KISS ISTVÁN.

VEGYES.

A Hlózsai Varjú máskép Vrána család czimereslevele 1520-ból.

A Vrána családról folyóiratunk 1893. évfofolyamának 98–99. lapjain Illéssy János, nemrég elhunyt tagtársunk, szolgáltatott már adatokat. Helyesbiti az 1520-ban kelt czimeres levélnek az Országos Levéltárban lévő, 1721. évi egyszerű másolata alapján_{Cottus Trencsén, Doc: N° 37.}* Nagy Ivánnak, a czimert illetőleg fennállott tévedéseit_{Magyarország Családai, 12. köt. 272–73.}* amelyekbe az ő révén a Siebmacher (magyar rész IV. kötet) is beleesik; a Siebmacher pótkötete azután Illéssy közleménye, illetve az idézett másolat alapján helyesbitett rajzát adja a család czimerének, csakhogy ebben is téves a sisakra helyezett, nyíllal átlőtt sisak; mert erről a második sisakról a szövegben semmiféle emlités nem történik.
Bárczay, ismert művében,_{A heraldika kézikönyve, 449. 1.}* az 1526 előtti eredeti festett czimerlevelek jegyzékében szintén szerepel a czimereslevél; csakhogy az nem eredeti, hanem egy Trencsén vármegyei, 1613. évi átiratban foglaltatik._{Orsz. Levéltár, Acta post Adv. Tab. 2–7.}* Eredetije talán Trencsén vármegye levéltárában őriztetik. A II. Lajos által adományozott czimereslevél Pozsonyban, 1520. okt. 2-án kelt; az átiró nemesi bizonyságlevél pedig, János fiai: András, György, Mihály, Miklós és István kérésére, 1613. decz. 10-én állítatott ki.
Az átiró és a benne átirt czimereslevélnek szövege ez:

Nos iudices et universitas nobilium comitatus Trinchiniensis, memorić commendamus per prćsentes literas nostras, significantes, quibus expedit universis, quod cum nos die sabbati proxima ante festum beatorum Simonis et Judć apostolorum, in anno prćsenti millesimo sexcentesimo decimo tertio prćterita, pro quibusdam arduis negotiis, prćfatum comitatum tangentibus, in civitatem Trinchiniensem, locum generalium congregationum et sedium nostrarum iudiciariarum solitum, prćsentibus quoque ibidem dominorum prćlatorum et magnatum, in hoc comitatu nostro bona et iura possessionaria habentium, nunciis publice et in magna frequentia convenissemus, eo tum pro nobilibus Andrea, Georgio, Michaele, Nicolao et Stephano, filiis quondam Joannis, filii olim Michaelis Varyw aliter Wrana, principalis donatarii, infra clarius denotati, egregius Szemetey, generoso domino Paulo Petreoczy de Kasza, utpote prćnominatorum condonatariorum nepotum et hćredum dicti Michaelis Varyw olim de Gelobuk, alias Klobuk, iam vero de possessione Hloza intitulatorum, domino terrestri, personaliter coram facie dictć generalis congregationis comparente, pro iisdemque partes suas interponente, produxit coram nobis quasdam literas serenissimi quondam principis et domini Ludovici, regis Hungarić ac Bohemiae etc., Posonii, feria tertia post festum beati Michaelis archangeli, anno domini millesimo quingentesimo vigesimo emanatas, in forma privilegii, in pergameno, patenter confectas, secretoque sigillo eiusdem olim regis roboratas, continentes in se arma, seu insignia praerogativae nobilitaris, antelato Michaeli Varyw, haeredibusque et posteritatibus eiusdem universis, ob merita virtutum ipsius a dicta olim regia maiestate clementer et gratiose concessa, hunc tenorem in se habentes:

Nos Ludovicus, dei gratia rex Hungariae, Bohemiae etc. tibi fideli nostro nobili Michaeli Varyw de Gelobuk, salutem et gratiam nostram regiam. Publici regiminis, ad quod divina providentia sumus assumpti, ratione suadente, ad id animum nostrum semper direximus, ut fideles subditos et servitores sacrć coronć huius regni nostri condignis prosequi possemus retributionibus, et in eos, qui virtutibus et obsequiis maiora prćmia meruissent, gratiam et benevolentiam nostram uberius ostendamus, et maioribus munificentić et libertatis donis honestaremus. Usu enim compertum est, et prćdecessorum quoque monumenta nobis merito immitanda (így!) testantur facile, ad conciliandum principi subditorum animos ad propagandam denique nominis famam et gloriam nichil munificentia et liberalitate prćstantius esse. Cum itaque ex fidedigna certorum fidelium nostrorum commendatione intelligamus, plane te a primis adolescentić annis usque ad maturam etiam senilem ćtatem tuam serenissimis principibus Matthić ac Vladislao, genitore nostro charissimo, felicis recordationis prćdecessoribus nostris regnantibus, in confinibus, pro defendenda christiana republica diu, multumque servivisse, sśpius etiam peditum nostrorum capitaneatum, exigentia, industria et militari tua arte strenue gesisse (így!) et contra infideles Thurcos viriliter, et non sine sanguinis tui effusione pugnasse, his pensatis te alioquin morum probitate et arte, industriaque militari et cśteris, corporis et animi dotibus prćditum, ex illa sanguinis humilitate, quam a parentibus nascendo contraxisse diceris, de gratia nostra speciali et potestatis nostrć regić plenitudine, te ac tui gratia, Thomam et Blasium Varyw, fratres tuos carnales eximendo, cśtuique et albo_{Album, i, = névjegyzék, névsor; megjegyzem, hogy ezt a szót középkori czímeres leveleinkben sohasem olvassuk.}* verorum huius regni nobilium, armis utentium, ascribendos duximus et annumerandos, immo eximimus, ascribimus et annumeramus, ac in signum huiusmodi nobilitationis tuć personć, hćc arma, seu nobilitatis insignia, videlicet: scutum armigerum, coloris saphirici, addito in medio eius corvo alite, tres culmos triciti suis aristis flascentibus conspicuos rostro tenente; scuto ipsi superne galea incumbit colore argenteo, criseis_{Igy! Nyilván cristis h.}* cono extantibus, et floribus tortuosis_{Ezen kifejezés alatt nyilván a sisaktakarókat akarja érteni!}* splendida, sagitta cuspidata per medium traiecta, quć omnia in fronte prćsentium literarum nostrarum docta artificis manu concinne depicta et pulchre effigiata sunt, animo deliberato et ex certa nostra scientia tibi ac per te Ladislao filio, necnon Thomae ac Blasio Varyw, fratribus tuis carnalibus vestris hćredibus et posteritatibus universis dedimus et contulimus, immo damus et conferimus prćsentium per vigorem, decernentes et annuentes, ut a modo deinceps semper pro veris et indubitatis et tanquam a nobili sanguine propagatis nobilibus habeamini reputandis, ac prćscripta arma seu nobilitatis insignia, more aliorum subditorum, ac regnicolarum nostrorum armis uti solitorum, a modo deinceps ubique hominum, gentium, locorum et temporum, in praeliis, hastiludiis, torneamentis, duellis, ac aliis omnibus et singulis exercitiis nobilitaribus et militaribus, necnon annulis, velis, tentoriis, cortinis, papilionibus, generaliter vero quarumlibet rerum et expeditionum generibus, gestare, omnibusque illis gratiis, prćrogativis, quibus cśteri nobiles regni nostri armis utentes, quomodolibet et iure_{Igy! de iure h.}* et consetudine (így!) utuntur et fruuntur, uti, frui et gaudere valeant, atque pos sint; tantoque studio et diligentia ad obsequia regia et sacrć coronć huius regni obeunda, ipsorum solidetur intentio, quanto se ipsi largiori favore nostro regio et benevolentia prćventos conspexerint. In quorum omnium prśmissorum fidem et testimonium, memoriam, firmitatemque_{Ez a formula ilyen alakjában egyáltalában nem használatos; legalább 1526 előtti czimeres-leveleinkben nem.}* perpetuam, prćsentes literas nostras secreto sigillo nostro, quo ut rex Hungarić utimur, appendente communitas, vobis, vestrisque omnibus prćdictis hćredibus et posteritatibus universis, duximus gratiose concedendas. Datum Posonii, feria tertia post festum beati Michaelis archangeli, anno domini millesimo quingentesimo vigesimo, regnorum nostrorum Hungarić et Bohemić etc. anno quinto.

Qua productione et exhibitione facta, prćfatus Paulus Szemetey proposuit in hunc modum: Quod licet prćtitulatus dominus Ludovicus rex, antenominatum Michćlem Varyw et hćredes, per hocque nepotes eiusdem nominatim prćdeclaratos in veros regni Hungarić nobiles, iam pridem datis superinde literis privilegialibus asciverit, eaedemque literć per iniuriam temporum in marchionatu Moravić casu quodam detentć, nihilominus sćpefatos hćredes et nepotes ipsius principalis quondam donatarii directe et per lineam generationis recta descendi concernentes, coram nobis ad instantiam cum ipsorum condonatariorum, tum vero ad intercessionem prćnomirati domini Pauli Petreoczy, per nos publice et solemniter promulgatć et evulgatć extarent, tamen, quia prćtacti Andreas, Georgius, Michaeli, Nicolaus, et Stephanus Varyw aliter Vrana, nempe donatarii eiusdem, et cum ipsorum nepotes distinctas suas residentias haberent, et nonnulles eorum, aut filiis hćredibusque ipsorum, etiam alibi inter extraneos fortassis vivere contingeret, petiit nos, ut super prćscripta nobilitatis adeptione, eiusque publicatione, literas ipsis testimoniales daremus. Et quia iusta petenti non soleat denegari assensus, et virtuosorum merita ultro sunt promovenda, ideo prout die anno et loco publicationis prćinsertarum literarum armalium, ac privilegialium, sic et nunc et deinceps fatemur et recognoscimus, prćfatos Andream, Georgium, Michaelem, Nicolaum et Stephanum Varyw aliter Vrana, ipsorumque hćredes et posteritates universas, in album et catalogum verorum ac indubitatorum sćpefati huius nostri comitatus nobilium, tanquam veros nobiles et nobilitatis prćrogativa utentes, fruentes et gaudentes receptos et annumeratos esse duximus, uti etiam recipimus, annumeramus et aggregamus. Atque ita in maius et evidendus testimonium, prćsentes literas nostras authentici sigilli prćfati huius nostri comitatus munimine ac impressione roboratas, eisdem Andreć, Georgio, Michaeli, Nicolao et Stephano Varyw, aliter Vrana, eorundemque hćredibus et posteritatibus universis dedimus et concessimus, consuetudine regni et comitatus, communi denique iustitia dictante. Datum in prćnominata civitate Trinchiniensi, feria tertia proxima post festum conceptionis beatissimć virginis Marić, die videlicet et loco sedis nostrć iudiciarić. Anno domini millesimo sexcentesimo decimo tertio.
A szöveg alatt jobb kéz felől: Lecta et extradata de sede per me Nicolaum Mednyanzky, notarium sedis iudiciarić comitatus Trenchiniensis.

Baloldalt: Caspar Ordody, vicecomes m. p., Joannes Klobucziczky, iudex nobilium m. p.; Franciscus Rudnesky, iudex nobilium m. p., Stephanus Gloz, iudex nobilium m. p., Daniel Szunyogh, iudex nobilium m. p., Caspar Marsovsky assessor m. p., Mathias Hrabowsky assessor m. p., Daniel Jisenski, assessor m. p., Georgius Borcziczky, assessor m. p., Nicolaus Klobuczyczky, assessor m. p.
A szöveg nagy ívrétű hártyára van irva; a szöveg alatt a megyének papirral fedett pecsétje látható.
A már emlitett 1721. évi hiteles másolatban a czimereslevél szövege több tekintetben eltér az 1613. évi átiratról;_{Az előnév Gelobrok-nak iratik; többhelyt betoldásokat tesz; egyik-másik helyen hiányzik belőle egy-egy szó; Lászlót pedig testvérnek irja.}* pedig az eredetiről másoltatott; megvan a kihirdetési záradéka is, mely szerint a kihirdetés Trencsén vármegyének Trencsén városában, 1613. okt. 26-án tartott közgyülésén történt, vagyis ugyanakkor, amikor Trencsén vármegye 1613. évi hiteles átirata, amely ugyanaz évi decz. 10-én kelt, tárgyaltatott. A leirás szerint a czimer a következő: kék szinü pajzs közepén kiterjesztett szárnyu, csőrében három arany (sárgálló) buzakalászt tartó holló; a pajzs fölött ezüstszinü sisakon (ezüst?) strucztollbokréta (3, vagy 5 tollból),_{A szöveg hibás «criseis» szava csak a «cristis» elváltoztatott, hibás alakja; ezt pedig sisaknak venni nem lehet.}* a melynek közepén egy nyil vizszintesen fekszik.
Addig is tehát, a mig az eredeti lappangó czimereslevél felszinre nem kerül, ennél pontosabb, részletesebb képet nem alkothatunk magunknak; igy pedig nem lehet tudni, hogy a holló merre fordul; hogy a strucztollbokréta hány tollból áll és, hogy milyen szinü; a sisaktakarókról pedig csak annyit mond, hogy a sisakról csavarodott világdisz hull alá.
E czimerlevél szövege első pillantásra tünik fel az előtt, aki középkori armálisainkkal figyelmesebben foglalkozott. Különösnek találom mindjárt a család előnevét. Illéssynek a nézete a «Gelobrok» alias «Klobuk» és Hlboke közt feltalálni vélt kapcsolatról, amely szerint az, Dolne és Horne Hlbokeval (ma Alsó- és Felső-mélyesd) egy volna, teljesen téves.
Gelobuk (Gelobrok) és Klobuk, trencsénmegyei községet nem ismerünk; a középkorban sem létezett. Hlboke névnek középkori alakja Hlwobok (személynévben: Petrus de Hlwbok, 1464., Dh. 16060.), possessio Hlwboke (1468, Dh. 16784.); ellenben Hloza község a középkorban Hlose possessio (1467. Dh. 16566.), Loza possessio (1492. Dh. 19860.) néven szerepelt._{Ezen adatokat Csánki Dezső, orsz. levéltárnok előzékenysége alapján közölhetem.}*
A Varjú máskép Vrána családról az Illéssy által más közölt adatokon kivül még a következőkről van tudomásunk. A család egy ága Nyitrába szakadt és itt az 1725-i nemesség vizsgálat alkalmával Ferencz, Pál és Mihály Trencsén vármegyének 1613. évi bizonyságlevelét mutatta fel; leszármazásukat az 1618-ban szereplő Mihálytól igazolták; atyjuk nincsen felemlitve!_{Orsz. Levéltár, Inv. Nyitra (1725.) A. 9. 1.}*
Egy János Vágszerdahelyen lakott s az 1732. évi nemesség vizsgálat alkalmával szerepel; Trencsén megyének más emlitett bizonyságlevelét mutatta fel ő is._{Orsz. Levéltár, Inv. Poson. (1732.) B. 33. o.}*
Miklós, az 1733. évi trencsénmegyei nemességvizsgálaton II. Lajos királynak állitólagos eredetijét mutatta be; elődei Hlósán és Kassa-Podhragyon voltak birtokosok; leszármazását Mihálytól, az állitólagos czimerszerzőtől igazolta._{U. o. Inv. Trencsén (1733.) B. 52–53. 11.}* Ezt a leszármazást közölte Illéssy._{Turul, 1903. 99. o.}*
Egy Pál, peres ügyeiben Nyitra vármegyétől 1784. aug. 21-én szegénységi bizonylatot kap._{Orsz. Levéltár, Acta p. Adv. Tab. 2–7.}* 1807-ben többnek, Varjú máskép Vrána Mihálynak, bajai, Ignácznak, guttai, Jánosnak, pozsonyi és Antal pesti lakosnak nemességét ismerte el a magyar udvari kanczellária, a mint azt Illéssynél is olvassuk, csakhogy nem annyira a czimereslevél, mint inkább tényleges nemesi gyakorlat alapján._{U. o. 807: 6898. kancz. sz. (Kir. Könyvek, LXII. 76. 1.)}*
Az itt közlöttekből és tekintve azt, hogy a Nagy Iván munkájában_{Magyarország családai, XII. k. 272–273. 11.}* szereplő id. András, János és Miklós körül az első kettő Kassa-Podhragyon birtokos, minélfogva őket az 1733-ban szintén Kassa-Podhragyon szereplő Miklós fiainak tartjuk, a következő, a Nagy Iván által közölt leszármazással egyesitett nemzedékrend állapitható meg:

N.; Varjú alias Wrána I. Mihály 1520; Tamás 1520; Balázs 1520; László 1520; I. János?; I. András 1613; I. György 1613; II. Mihály 1613; N.; I. Miklós 1613; I. István 1613; II. János; II. István; II. Miklós 1733; Ferencz 1725; Pál 1725; III. Mihály 1725; id. II. András Kassa-Podhragyon 1748; ifj. III. András 1748; III. János Kassa-Podhragyon 1748; IV. János; III. István; III. Miklós Pruzsinán 1748; V. János 1768, 1803; VI. János 1803; IV. István 1803; IV. András 1768, Kassa-Podhragyon; VII. János 1768 Kassa-Podhragyon; I. József 1768 Kassa-Podhragyon; II. György 1768 Kassa-Podhragyon; I. Ádám 1768 Kassa-Podhragyon; II. József 1803; VI. András 1803; V. István 1803; III. György 1803; III. Ádám 1803; V. András 1803; IV. Ádám 1837; II. Ádám 1803; VIII. János 1837; IV. György 1837;

E leszármazás daczára is az 1613. évi átiratban közölt 1520. évi czimereslevelet teljes szövegében hamisitottnak kell tartanom; még pedig a következő okoknál fogva:
A «pubbici regiminis, ad quod divina providentia sumus assumpti» formulát, az 1526. évig eddig ismert czimeresleveleink egyikében sem olvassuk; különösen hangzik a szövegnek «usu enim compertum est» formulája is; Varjú alias Wrána Mihály állitólag már I. Mátyás és II. Ulászló alatt is hiven szolgált, mindamellett semmiféle nyomát sem találjuk annak, hogy akár birtokadományban, akár egyébben részesült volna. Az, hogy László nevü fia is volt, csak másodizben emlittetik; az első helyen csak Tamás és Balázs fitestvéreiről szól. Az «album» kifejezést, a mint már megjegyeztem, középkori czimeresleveleinkben nem olvassuk; de nem találjuk az 1610. évig folytatott kanczellária gyakorlatban sem; ennek a formulának helyes és legteljesebb alakja ez: «in coetum, numerum, ordinem et ius verorum regni Hungariae» stb.,_{Orsz. Levéltár, NRt. f. 910. Nr. 25. (1566-ból)}* de leggyakoribb az «in coetum et numerum» rövidebb kifejezés. Az «album» kitételt inkább a vármegyei gyakorlatban találjuk, mert ez tényleg a megyei nemesi névjegyzékbe, lajstromba iktatja nemeseit, holott a czimeradomány az élő nemesek sorába emeli az illetőket. A sisaktakaróknak a «floribus tortuosis» kifejezéssel való megnevezése is elüt II. Lajos kanczelláriai gyakorlatától, a mely vagy: ex eadem galea lamine et diversi fllosculi circumquaque fusi»_{Zalczer-armális, Orsz. Levéltár, Dh. 24. 119.}*, vagy «quem (t. i. galeam) flos varicolor premit, qui sensim demissus ac vento quasi agitatus est»_{Várkonyi-armális, ugyanott, Dh. 23.408.}*, vagy ehhez hasonló formulát használ vagy pedig emlitést sem tesz róla._{Petréczy-armális, ugyanott, Dh. 23.845}*
Végül teljesen szokatlan, erőltetett formula az «in quorum omnium praemissorum fidem et testimonium, memoriam firmitatemque.»
De egyéb adatok is szólnak ellene. László öcscse I. János, a kitől az 1613. évi bizonyságlevelet kérők származtatják magukat és a kit ez a bizonyságlevél a czimerszerző Mihály fiának mond, magában az 1520. évi czimereslevél szövegében nem szerepel.
Pedig ez az I. Mihály 1520-ban már öreg vitéz volt; állitólag már I. Mátyásnak is szolgálatában állott, úgy hogy János nevü fia a czimereslevél keltekor (1520.) legalább is 30–35 éves lehetett; és ha László nevü fiát a czimereslevél megemliti, akkor János miért maradt ki belőle? 1613-ban a megye előtt megjelent fiai pedig a legenyhébb számitás szerint is 70–80 évesek lettek volna! Ezek pedig alig kérték már czimereslevelük kihirdetését! És különös még az a körülmény is, hogy ekkor sem II. Mihálynak, sem I. Istvánnak, sem a többinek leszármazottjai a nemesi bizonyságlevélbe nem vétetnek föl, pedig már ezek is felnőttek voltak ebben az időben.
Vagyis, a közöltem 1520. évi czimereslevél – hacsak a később esetleg előtünő eredeti az ellenkezőt kétségen kivül nem bizonyitaná – egyelőre hitelesnek el nem fogadható. A leszármazás pedig I. Mihály és az 1613-ban szereplők között legalább egy ízre terjedőleg hiányos, vagy pedig tőlük felmenőleg egyáltalában hamis, koholt.
HORVÁTH SÁNDOR.

Oklevéltani apróságok.

Az alábbiakban két diplomatikai szempontból érdekes esetet mutatok be a Turul olvasóinak. Mindkettő a XV. századból való, az elsőnek a káptalanok hiteleshelyi működése, a másodiknak pedig a királyi kanczellária eljárása szempontjából van némi értéke. Igaz ugyan, hogy egyes esetekből nem vonhatunk általános következtetéseket, de a középkori diplomatikai érdekességek összegyüjtése épen azért fontos, mert ezek csoportositása vezet bennünket az oklevelek kiadásánál követett irányelvek felismerésére.
1 . A váczi káptalan Albert király 1438. deczember 8-án, Budán kelt parancsára Szuhai Jakab néhai alnádor fiai János és Istvánnak másolatban kiadja saját, 1395. május 4. után_{A napi keltezés helyén az oklevél ki van szakadva.}* kelt oklevelét, mely szerint Szuhai István feleségét (Rédei Jakab leánya, Ilonának leánya) a királyi és káptalani ember beiktatta Rédei Jakabnak Czeczén (Nógrád-,) Rédén és Fancsalon (Heves vármegyében) levő birtokrészeibe. A káptalan 1439 január 21-én küldte el az átiratot a kérelmezőknek.
Szuhai István azonban nem tett eleget fizetési kötelezettségeinek, sőt az oklevél átvételére szolgájával se küldött el elég pénzt, azért a káptalan jegyzője jónak látta levélformában feljegyezni járandóságait az oklevél felhajtott külső szélére, jól szembetünő helyre: Egregie domine! Sciatis, quod familiaris vester hodie mihi pro scriptura solvit 31 denarios, dominus vero sexaginta sex. Domino lectori nihil, sed ipse dominus lector expectat a vestra dominacione aliquid pro labore suo._{Eredetije a Rhédei család levéltárában. Különösnek találom, hogy az 1395. évi beiktatást a káptalan embére már az országbiró parancsának kelte napján (feria tercia proxima post festum Invencionis sancte crucis) végzi (feria tercia proxima ante festum beati Johannis ante portam Latinam.)}*
Beszédes sorok a váczi káptalannál szokásos taksára. Különösen hangzik, hogy az olvasó kanonok nem vár határozott összeget a felektől, hanem a fenti sorokból az tünik ki, hogy a taksa jelentékeny részét az oklevél irója kapta, s legalább ebben az esetben az ő kielégitése volt fontosabb. A váczi káptalanban tehát még nincs nyoma az oklevelekért járó taksa rendezésének, a mit Zsigmond 1435-ben a királyi kanczelláriát illetőleg végrehajtott.
2. Az alább következő eset Mátyás királyunk korából való. Ismeretes, hogy 1460 nyarán a király a husziták főfészkének, a patai favárnak megostromlására személyesen megindult Budáról. A következő évben Egerbe ment, ahova a hadi szempontok mellett fontos tanácskozás is vezette az osztrák békét illetőleg. A király ezen utjáról aránylag kevés oklevelünk maradt, melyek többnyire birtokadományozásról szólnak a megelőző háboruban kitüntek számára.
1461 julius 13-án Pusztaszikszón, Maklár mellett van a király udvara, Eger vára alatt. Ez alkalommal a király a Miskolczon lakó Herczeg Péternek Lászlónak és Lucziánnak visszaadja azt a miskolczi malmot, melyet az említettek diósgyőri várnagy korukban nyertek adományul. A kérelmezők kedvelt hívei a királynak, mert a rendes pecsét hiányában saját gyürűs pecsétjét ütötte oklevelükre. Az oklevél pecsételési formulája ez presentes, quas propter absenciam sigilli nostri maioris annulari nostro sigillo consignari fecimus, exhibenti post earum lecturam reddi iubemus. A kanczellária az oklevél erejének növelésére ezen kivül még egy kevésbbé szokásos módhoz folyamodik: a datálás után irja a következő ujabb utasitást az oklevélben már megemlitett Gay Gergely diósgyőri várnagy_{Néhány hónapja diósgyőri várnagy, 1459 április 30-án még Parlagi Pál az.}* számára: Et haec idem iniungimus futuris nostris castellanis firmiter observanda. Datum ut supra.
Amint a kanczellária müködése ismét a rendes mederbe terelődött, a király Parlagi György előterjesztése alapján jónak látta újból kiadni az emlitett oklevelet. Ekkor már a titkos pecsétet függeszti a kanczellária az oklevélre a megelőző oklevél dátumával. Az utobbinak pecsételési formulája igy szól: Presentes perlectas, quas secreto sigillo nostro quo ut rex Hungarie utimur, impendenti communiri iussimus, post earum lecturam reddi volumus presentanti.
A két azonos szövegü_{Eltekintve a dátum után emlitett záradéktól.}* és egy kéz irását mutató oklevél pecsételési formulája igy ellentmond egymásnak, mert ugyanazon napon nincs meg, majd a második szerint megvan a király titkos pecsétje. Az ebből eredő félreértést maga a kanczellár oszlatta el oly módon, hogy az előbb ismertetett gyürűs-pecsétes oklevél aljára, valószinüleg sajátkezüleg, szóról szóra ráirta a titkos pecsétes oklevél formuláját, s ehhez az oklevél megerősitésének magyarázatául e szavakat irta: vobis fidelibus viris egregio Gregorio de Gay castellano dicti castri nostri Dyosgewr nunc constituto, item aliis viris castellanis in futurum constituendis.
Egyrészt a diósgyőri várnagy hivatalának az egész középkoron át látható fontossága, másrészt az a körülmény teszi érthetővé a kanczellária eljárást, hogy a regestrumokba is bevezetett megerősítést a várnagy részére kiállította, mert épen ez foglalta el a Herczeg család emlitett malmát._{Mindkét oklevél eredetije a Magyar Nemzet Muzeum könyvtára törzsanyagában.}*
Bártfai SZABÓ LÁSZLÓ dr.

A Válti Rákosok.

A vasmegyei Vált, Óvált, Tekse, Bögöt, Kápolnafölde, Bőd, Surány, Felsősurány falvak és puszták voltak ősi és királyi adományozás folytán szerzett birtokai a Válti s a belőle sarjadzott Válti Rákos családnak, melynek XIII–XV. századi viszonyait vázoljuk e sorokban a Pannonhalmán letétbe helyezett Guáry-levéltár irásai alapján._{A levéltár anyaga fasciculusokba volt ugyan osztva, de a XVI. század végeig az összes okleveleket chronologiai rendben állitottam föl s azért a fölhasznált okleveleknél fölöslegesnek tartom a régi fasciculusok idézését.}* Egyszerü köznemes családról lesz szó, melynek tagjai a közpályán csak későn kezdenek szerepelni; de szorgalmas, szerezgető tagjai vannak, a családi összeköttetéseket jól válogatják meg s a megye jelentősebb köznemeseivel kerülnek rokonságba.
I.
A családnak előttünk ismert legrégibb tagja Bögöti másként Válti Kázmér. Rendesen Bögötinek nevezik és meglehetősen későn (1357-ben) emlitik Válti néven. Kázmér maga már nem szerepel s a XIV. század elején vagy meg is halt vagy oly elaggott, hogy a családi ügyeket fiai végzik. Három fia volt, Várda vagy Varada, Csepán azaz István és Domonkos. Az első kettő a Válti nevet használja, mig az utolsó a rendesen használt Válti megnevezés mellett (1357-ben) Bögöti Domonkos néven is előkerül.
A három fiu közül legtöbbször Várda szerepel. Mint a legidősebb, úgy látszik, ő a családi érdekek védője, gondozója. Vele és Csepánnal 1321-ben már mint nagykoruakkal találkozunk, midőn junius 4-én a vasvári káptalan előtt állanak, a hol Péter fia Tiván és Beech fia Ábrahám kisvépi nemeseknek az ő Vált jószágukkal határos valami 500 holdas, négy ekealjnyi kisvépi birtokát pünkösdtől (junius 7-étől) számitott három évre 12 márkáért zálogba veszik oly föltétellel, hogy, ha Tiván és Ábrahám a három év elmultával a jószágot ki nem váltják, később csak dupla pénzen szerezhetik vissza. A kiváltás nem is történt meg, mert Kisvép, mely a Váltiak jószágával keletről volt határos, később is a Váltiak birtokában van.
Kellemetlen helyzetbe jutott Varda 1328-ban. Molnári Andrásnál és Makrai Istvánnál kezességet vállalt az ezektől törvényes kereset alá fogott Vilmár fia Miklós Vámosért. Mire azonban Vasvármegye törvényszéke elé kellett volna állitania, Miklós, mint Várda esküvel bizonyitotta, rosszakarólag megszökött; igy azután Várda szavatosból alperes lett. Nem is tett nehézséget és bár ártatlanságát hangoztatta, november 15-én megigérte, hogy a következő év folyamán két részletben 10 márka kárpótlást fizet. Szavát meg is tartotta, mert, mint a vasvári káptalan 1329 ápril 10-én bizonyitja, tartozását január 13-án és ápril 5-én letörlesztette.
Ez az utolsó hir Várdáról; a következő időkben már csak gyermekeiről van szó. Ismeretlen nevü feleségétől György nevű fia és egy leánya maradt, a ki Válti Baksa fiához, Istvánhoz ment feleségül.
Csepánról, a második testvérről, mindössze azt tudjuk, hogy 1326 márczius 11-én Nádasdi István mesterrel azért egyezkedik, mert jobbágyai rátámadtak ennek jószágaira, Karakóra, meg Markóczra, 50 márka kárt okoztak s egyik jobbágyát megölték. Nádasdi nem kivánta, hogy Csepán mindennek az értékét megfizesse; beérte 9 márkával s ennek fejében Csepánt minden további kereset alól fölmentette. Mivel az erről szóló irást, melyet a vasvári káptalan még a régi pecsétje alatt állitott ki, 1328 ápril havában annak uj pecsétje alatt már Várda vette ki, valószinü, hogy Csepán már meghalt. Fiatalon hagyta özvegyen feleségét, Káldi László leányát, a kivel házasságából Illés nevű fia született. Özvegye a Hermáni családból eredő Hidvégi Andrással lépett uj házasságra._{Az is Csepán korai halálát bizonyitja, hogy 1355-ben özvegyének második házasságából született fia, János már személyesen perlekedik Várda fia György és Domonkos fia László ellenében.}*
A legfiatalabb testvér, Domonkos, Ilona nevü leányt vett feleségül, de ezt 1343-ra már özvegyen hagyta. Két fia volt, László és János, meg egy leánya, a ki Surányi Adorján fiának, Jánosnak lett a felesége. Domonkosról tudjuk, hogy 1329-ben királyi ember volt._{Anjouk. Okmt. V. 591. 1.}*
A három testvér gyermekei 1338-ban közösen működnek válti jószáguk védelmében Várdának fia, Válti György testvéreinek gyermekeivel, Csepán fiával, Illéssel és Domonkos fia Lászlóval egyetemben panaszt emel, hogy Tömördi Luka fia Szőke, válti gazdatiszt, fegyveres erővel megtámadta az ő váti részöket, tiz szekér termést elvitt, a jobbágyasszonyokat összesebezte, magát Válti Györgyöt pedig, mivel halálra kereste, arra kényszeritette, hogy futva meneküljön Bödre, az itt birtokos Domonkos fia Jánosnak a házába.
Mintegy öt évvel utóbb, 1343 augusztus 12-én ismét közös birtokvédelemben fáradnak. György a maga és Csepán fiának, Illésnek nevében a vasvári káptalan előtt az ellen tiltakozik, hogy Hermáni György és Mihály válti jószágukat senkinek, főleg azonban atyjuk testvére, Domonkos özvegyének s az ezzel testvér Annusnak el ne adják, zálogba ne vessék, mert az a birtoka jogosan őket illeti. A tiltakozás, perlekedés két év mulva véget ért, mert a Hermániak kijelentették, hogy Györgyöt és Illést Vált birtokában nem háborgatják, ellenök pert nem inditanak, sőt az ellen sem tesznek kifogást, ha családjuk, rokonságuk valamelyik tagja a Váltra vonatkozó irásait Györgynek és Illésnek adja.
Vált tehát nem osztatlanul egy birtokosé, hanem több részbirtokra darabolódott, a mi ismételt érdekösszeütközésekre, erőszakoskodásokra szolgáltatott alkalmat. György és Illés ugyancsak 1345-ben esküvel tisztázták magokat azon vád alól, hogy Válti Jakab özvegyét és fiait, Jánost és Egyedet válti részöknek használatában nem akadályozták, erdejöket ki nem vágatták. Azonban nem mindig sikerült a tisztázás. Erre vall, hogy 1351-ben Tétény mester, vasmegyei alispán és a szolgabirák arról adnak Györgynek irást, hogy 25 pensa denár lefizetése után fölmentették őt a további kereset alól, melyet Vált királyi birtokot tevő részének határjárásának megzavarása, kepék elhordása miatt inditottak ellene.
Bögöt, a család másik birtoka miatt is támadt nehézség, melynek emlitése közben az is kiderül, hogy Györgynek egyéb perei is akadtak, melyekről közelebbi tudomásunk nincs. Miklós nádor ugyanis 1352-ben Bögöti Mike fiaival Bögöt fele miatt támadt perét julius 1-ére halasztván, megjegyzi, hogy György korábbi peres terminus miatt nem jelenhetett meg, hanem csak «assumptor termini»-t, megbizottat küldött, hogy a tárgyalás elhalasztását kérje.
Talán György pereskedő természete volt az oka, hogy unokatestvérével, Domonkosnak fiával, Lászlóval is összeütközésbe jutott, mely bizony nem folyt le kölcsönös kártételek, sőt vérontás nélkül. Egy valamely, a közös ellenfél részéről fenyegető veszedelem azonban békességet teremtett a rokonok között. 1352 október 25-én megjelentek László csázmai prépost, a királyi kápolna ispánja és titkos kanczellár előtt s itt kijelentvén, hogy megbékülnek, azt is megigérték, hogy mindazon irataikat, a melyek a Váltot illetőleg hamis vád alapján emelt perre vonatkoznak, a melyben György és Illés ellenében Válti Anchelaus fiát, Lászlót és Bálintot elitélték, valamely közös megállapodással választott helyén teszik le, honnan szükség esetén közösen kérik ki; önkényesen egyikök sem viheti máshová az okiratokat, mert különben 12 márka birságot fizet a másiknak. A megbékülés tartósságára vall, hogy 1353 julius 9-én együtt jelentek meg a vasvári káptalan előtt s a Györgyöt három, Lászlót pedig negyedrészben illető kápolnaföldi részöket, mely most a bögöti nemeseknél volt zálogban, három évre Szanka Miklósnak zálogositják el, a ki mindjárt meg is fizette a három márka zálogot, melyből György kettőt, László pedig egyet kapott._{A Guáry-levéltárnak ez az oklevele szélein és alól teljesen össze-vissza rongyolódott, dátuma is elveszett. Meg van azonban még egy példánya és pedig nem papiron, mint ez, hanem hártyán, mely az elpusztult felsőlendvai levéltárból a M. Nemz. Múzeum levéltárába jutott s innen közli az Anjouk. Okmt. VI. 97–98. 11.}*
Jó is volt összebékülni, mert csakhamar közös védekezésre lett szükség. Ugyanis Hidvégi Andrásnak fia, János anyjának, a ki előbb Válti Csepán felesége volt és második házasságában lett Hidvéginé, jegyajándékáért és hozományáért a vasmegyei nemesek és nem nemesek számára András tárnokmesterről tartott közgyülésen ugy György, mint unokatestvérei, Illés és László ellen keresetet inditott. A személyesen jelenlevő György és László azonban kijelentették, hogy az ügy oly égetően fontos, hogy arról csak testvéreik és rokonságuk meghallgatása után tárgyalhatnak, azért 1356 január 11-ére halasztatták az ügy elintézését. Erre ugyan az uj határnapon sem került a sor, mert a peres felek közös akarattal arra kérték birájokat, hogy julius 2-án végezhessenek a vitás vagyonkeresettel. A peres ügy csak 1357-ben ért véget azzal, hogy György négy márkát fizetett Hidvéginek.
Még folyamatban van ez az ügy, mikor az érdekszövetségre uj ok nyilik, majd bővül is. 1355-ben György és László közösen tiltakoznak az ellen, hogy Bődi Péter bödi részbirtokát az ő tudtok nélkül akarja eladni, zálogba vetni s egyben a vevők – köztök Károly Róbert fia, Kálmán győri püspök – ellen is óvással védekeznek. A birtokvédelem, illetve szerzés a két unokatestvérhez vezette György leánytestvérének férjét, az ugyancsak Válton birtokos Baksának fiát, Istvánt. Egy ideig ez is pereskedett valami Válti birtokrész miatt,_{Ez a per «in quindenis residentie exercitus regi (!) ad quindenas festi Epiphaniarum Domini proclamate (1355) folyt volna, a mely had, mint egy ugyanazon levéltárban levő 1355 január 27-iki oklevél elmondja, a szerbek ellen (usque Rasciam) indult és residentiája ad quindenas festi Epiphaniarum Domini (1355 január 20.) volt megállapitva. V. ö Wertner, Magyar hadjáratok a XIV. században, Századok, 1905, 441. 1. és A pannonhalmi Szent-Benedek-R. tört. II. 416. 1. általam kiadott oklevelet.}* de 1355-ben Györgygyel és Lászlóval megjelent László csázmai prépost előtt és február 24-én kölcsönösen kijelentették, hogy az eddig vitás földet közös erővel, közös költségen fogják megszerezni, azután pedig egyenlően osztozkodnak rajta. A mennyiben Györgynek pénze nem volna, Baksa fia előlegezi a költséget, de ennek fejében mindaddig megtartja a György javára eső válti részbirtoka harmadát, mig ez kiadását meg nem tériti. Ugyancsak István azt a szivességet is megtette, hogy László testvérének válti és bődi részjószágait, melyeket tőle törvényes birságban lefoglaltak, a maga pénzén kiváltotta s azután, költségeit megkapván, átengedte őket Lászlónak. Hogy a közös vállalat meghozta e a várt hasznot, nem tudjuk.
A családi érdekek kapcsán végzett ügyeken, pereken kivül György a saját javai miatt is törvénykedett. Bögöti János panaszt emelt ellene, hogy György a maga birtokával határos bögöti földjéből négy holdat elfoglalt. Hosszabb pereskedés után Széchy Miklós 1357 augusztus 1-én perdöntő esküt itélt meg Válti Györgynek. Mikor azonban másnap az itéletet irásba akarták foglalni, Bögöti János azzal a kijelentéssel lepte meg a biróságot, hogy a közbeeső idő alatt meggyőződött György ártatlanságáról, vele szemben megszünteti a keresetét s igy az eskü letételét sem kivánja.
A futó évek során György fiai kezdenek fölcseperedni s első házasságából született fiai már elérik a nagykoruságukat. Ki volt az anyjuk, nem tudjuk; legfölebb gyanitjuk, hogy valamely Rákoson birtokos család (Nádasdi család?) leánya, mert ebből a házasságból született fiai közül, a kiket Jánosnak, Illésnek, Bernátnak és Péternek hivták_{Nos capitulum ecclesie Castriferrei memorie commendamus, quod nobilis domina Katheryna vocata, relicta Georgii filii Varda de Wath, filia scilicet Andree filii Thome de Gyaloka, coram nobis personaliter constituta confessa extitis oraculo vive vocis, quod ipsa Johannem, Etyam, Benedictum et Petrum, filios predicti Georgii filii Varda, ab alia domina procreatos, super universis iuribus ... receptis ab eisdem septem marcis promptorum denarirorum gravis ponderis ... satisfactos ... reddidit coram nobis ... Datum in festo Sancti Stephani regis anno ... MCCCLXIV.}*; az első hol egyszerüen Válti György fia János, hol meg Válti György fia Rákos János néven van emlitve._{Ugyanazokkal folyó perben Johannes dictus Rakus filius Georgii de Walt, illetve Johannes filius Georgii de ... Walth néven van emlitve (1368.)}* Második házasságában Gyalókai András leányát, Katalint vette feleségül; hogy azonban ettől születtek-e gyermekei, nem tudjuk. János fia 1358-ban már fölnövekedett, mert julius folyamán atyjaival együtt már birtokpert folytat több bögöti nemes ellen Szovajk jószág miatt, melyért atyja maga is törvénykedett. Válti György utolsó ügyét 1359-ből ismerjük: deczember elején a vasvári káptalan előtt unokatestvérét, Domonkosnak másik fiát, Jánost eltiltja attól, hogy jószágaiból hozomány leánynegyed czimen semmit ki ne adjon, meg a literatus Ábrahámot, hogy Jánostól vétel vagy zálog czimen semmit meg ne szerezzen. Ezzel összefüggőleg Domonkos fia János 1360 márczius havában még perel Válti Györgygyel és fiával Jánossal, de a pert junius elejére halasztották. Kérdés, hogy György megérte-e ezt a terminust. 1364. junius 20-ára már bizonyosan meghalt, mert ekkor özvegye, Katalin egyezkedik hozománya miatt az első házasságból maradt négy fiuval, a kik két sulyos márkát fizettek neki._{Anjouk. Okmt. IV., 170–173. 11.}*
Még csak azt jegyezzük meg Györgyről, hogy 1341 őszén mint homo regius kapott megbizást Csepán fia Illéssel egyetemben. A megbizás végzésénél az utóbbi jelent meg._{L. a családi viszonyok kedveért föntebb kivonatosan közölt oklevelet.}*
Mig Várda fia elég sok ügy kapcsán hagyta hátra emlékezetét, addig a többi testvér fiai jóformán csak a közös érdekek folyamán kerülnek szóba. Illésről, Csepán fiáról azonban, nem számitva imént emlitett homo regiusi szereplését, külön is hallunk valamit: 1347 március 17-én Lajos király előtt panaszt emelt, hogy Válti Baksa fia István jobbágyait elüzve, egy darab földjét erőszakkal elszántatta, a maga földjéhez csatolta. A király a győri káptalant bizta meg, tegyen neki jelentést, mi igaz a vádban. A jelentés ugy hangzott, hogy a Kámoni Márton fiától, Péter királyi embertől Miklós karpap jelenlétében tartott nyomozás Illés panaszát igazolja. Viszont, ugyanezen évben, Szelestei János azt a panaszt emelte Illés ellen, hogy ez egyik jobbágyát alattomban a maga jószágára vitte. Illés azonban szeptember 14-ikén esküvel tisztázta magát a vád alól.
II.
János, a Válti Rákosok őse, 1358-ban már ember sorban volt, hiszen ekkor már atyjával közösen tiltakozik a bögöti nemesek ellen, a kik az ő szerzett és ősi javaik rovására akarták rendezni a határokat. Mialatt ez a per uj terminusra vár, 1359-ben Hermáni Kondakor fiaival, Jakabbal és Istvánnal bajoskodik. A tárgyaláson azonban sem személyesen nem jelent meg, sem prókátort nem küldött, azért István mester vasmegyei alispán megbirságolja, hacsak elmaradásának elégséges okát nem adja. 1365-ben Bödi Andrással perlekedik valami miatt, de fogott birák megbékitik őket és János 2 márka lefizetésével megmenekszik a további keresettől. Majd meg rokonával, Surányi Jánosnak feleségével, a ki atyja testvérének leánya volt, keveredik viszálykodásba a surányi határok miatt. A nemes asszonyság azonban elmulasztotta a tárgyalás napját, a miért 6 márka birságot szabtak ki rá, ha ugyan elég mentséget nem hoz föl elmaradására.
A sok per, mintha csak atyjától örökölte volna ezt a pereskedő természetét, bizonyos erőszakos hajlamra is mutat, mely azután nagy megszégyenülést hozott a fejére. Fölindulásában megölte a Válton lakó Mihály fiát, Jakabot. E miatt özvegye, Katalin, László oppelni herczeg nádor előtt perbe fogta. A nádor pénzbeli kárpótlásra itélte Jánost és arra kötelezte, hogy térden állva kérjen bocsánatot a meggyilkolt özvegyétől és gyermekeitől. János, mit volt mit tennie, 1397 deczember 19-én kötelezettségének eleget tett.
János további sorsa homályba vész. Testvéreiről sem olvasunk. A család további történetét János fiának, Benedeknek gyermekei, a szintén Rákos nevet használó György és László viszik tovább.
Rákos György és László 1409-ben Rátholt Miklós társaságában a teksei határok miatt perlekednek egy csomó bögötei nemessel.
György 1430-ban Szilveszter vasmegyei birságbehajtó előtt végez valamely peres keresettel, mely közte és bizonyos György fia János között fönnforgott. Hosszasabb időköz elmultával Lőrentefalvai Mihály vasmegyei alispán a megyei szolgabirákkal egyetemben 1447-ben azt adja emlékezetül, hogy május 7-én Rákos György Bögöti György fia Péterrel szemben panaszt tett, hogy ez az ő bögöti részbirtokát elfoglalta. – Péter azt felelte, hogy ő nyomós irások alapján birja a jószágot és abban ugyan Györgynek sohasem volt része. Rákos György a maga igazának nagyobb nyomatékot adandó, Péternek bajrahivás jeléül csöveket nyujtott át; ez készséggel is fogadta. Ezután a felek a biráktól a bajvivás napjanak a megállapitását kérték. A biróság úgy határozott, hogy a bajt augusztus 1-én a királyi kurián kell megvivniok. A nagy haragoskodásnak azonban alighanem még a párbaj előtt béke lett a vége, mert két évvel utóbb a két ellenfél együtt pereskedik a Rátholtokkal.
Hermáni Rátholt Miklós azzal vádolta Rákos Györgyöt, hogy az egyik surányi jobbágyát, a kit Mihálynak hivtak erőszakkal elvitte. György igazságának, ártatlanságának tudatában maga kérte Káldy György és Szölczei Miklós vasmegyei alispánokat, tartsanak ebben az ügyben nyomozást. Az alispánok Pederi Asztalnok Mihály ispánt, megyei szolgabirót küldték ki s ez 1448 október 2-án el is járt a megbizásában. A nyomozásból azonban világossá lett, hogy Rákos György épenséggel nem erőszakoskodott, hanem junius 18-án, midőn a nemesség a pesti gyülésről szétoszlott, megfizette Mihály jobbágy mindennemü tartozását és csak azután vitte át a maga jószágára. Talán csak viszonkereset akart lenni ezért a zaklatásért, hogy György Bögöti Péter társaságában 1449-ben Hermáni Rátholt Miklóst és fiát Lászlót, továbbá Menődi Senyei Tamást, Szántói Botka Györgyöt és fiát Jánost, Tankó Miklóst, Bögöti Both Simont a miatt perelte, hogy a birói határozat következtében csak nem régiben megujitott bögöti határt megrongálták s erőszakosan foglaltak. Pálóczi László országbiró a kapornaki konventet bizta meg, hogy tegyen az ügyről jelentést. Füztői János országbirói ember Balázs szerzetes tanuskodása mellett utánjárván a dolognak, mint a konvent julius 25-én megirta, azt találta, hogy a panasz jogos. Különösnek elég különös ugyan, de a kapornaki konvent irásával homlokegyenest ellenkező irás is maradt fönn. A következő évben ugyanebben az ügyben a vasvári káptalan bizonyságának jelenlétében is tartottak nyomozást, melynek kapcsán ápril 29-én számos tanut hallgattak ki. A tanuvallomások alapján a káptalan azt irta, hogy az alperesek egyáltalán nem foglaltak s természetesen nincsenek is a keresett földek birtokában.
Mikor a peres támadás nem sikerült, erőszak következett. Még 1450 folyamán Rátholt Miklós és fia László, meg Sennyei Ferencz a miatt inditottak keresetet, hogy október 3-án Rákos Miklós atyjának Györgynek, meg a maga testvéreinek, Jánosnak és Albertnek, valamint Válti Benedek fiának, Lászlónak tanácsára éjnek évadján két murányi emberét a panaszosok surányi részbirtokára küldtek, a hol ezek egy embert félholtra vertek; majd meg surányi földjeiket lekaszáltatta. Garai László nádor el is rendelte a vizsgálatot s mint a vasvári káptalan jelentése elmondja, a panasz igaznak találtatott, miért is a kártevőket 1451 január 13-ára törvénybe idézték.
A Rákosok forditani igyekeztek a peren. Rákos György 1452-ben megjelent a vasvári káptalan előtt s a maga meg Miklós, János, Albert nevü fiai, valamint testvére László s ennek gyermekei Flóris, Zsigmond és Tóbiás, továbbá Bögöti Péter és Balázs, Bögöti Török Mátyás nevében Rátholti Miklós és fia László, Menődi Senyei Tamás, Vági Miklós mester és felesége Katalin, végül Mihályi Ugrin fia János ellenében óvást tett, hogy ezek Óváltföldét meg ne szerezzék; egyben az ellen is tiltakozott, hogy Hunyadi János kormányzó nekik ne adományozza. Pedig ez az Ováltfölde eddig annyira békés jószága volt Rátholt Miklósnak, hogy hat évvel előbb minden nehézség, ellenmondás nélkül zálogba adhatta Bődi Dénesnek. A Rákosok és társaik kevésbbé biztak törvényes jogukban, mert erőszakhoz folyamodtak s 1454-ben a zálogbirtokos összes szénatermését elhordották. Rátholt Miklós a vasmegyei nemesség gyülésén nem késett számadásra vonni a kártevőket. Rákos Györgytől, a ki személyesen jelen volt, hivatalosan is feleletet kértek, de nem adott. Erre a megyei alispánok megbizást kaptak, hogy Dénes szénáját adassák vissza s a jövőben zálogos birtokában megvédjék; a Rákosokat pedig, ha jogot formálnak a jószághoz, törvényes keresetre utalták. Az óválti pernek, mint arról alább Rákos László nevével kapcsolatban szólunk, keserves vége lett.
Rákos György szereplését utoljára 1453-ban látjuk, midőn a megyei alispánok előtt mindenkit eltilt attól, hogy bögöti erdejét, legelőjét ne élje, rajtok ne vadászszon. Mikor halt meg, nem tudjuk, de 1464-ben néhainak mondják. Ismeretlen feleségétől három fia maradt, Miklós, János és Albert.
Testvéréről, Lászlóról még a következőket tudjuk. 1444-ben a maga és fia Flóris, testvére György és fiai Miklós, János, Albert, Hermáni Rátholt Miklós, Szántói Botka György, Répczefői Perlasz Mihály nevében megjelent a vasvári káptalan előtt és Haraszti Tápán Kelement és Lőrinczet Egyházasvált és Iklód részbirtokok elfoglalásától eltiltotta. A hosszas óválti per végén is ő a szereplő. Legalább 1455 szeptember 22-én Rátholt Miklós özvegye a megyei törvényszék előtt panaszt emelt Válti Rákos László ellen, hogy testvére György s ennek fiai, János és Miklós szeptember 5-én épen László ösztönzésére férjét, a ki a nemesség vasvári gyülésére tartott, meggyilkolták. Rákos László tagadta a vádat s mivel az özvegy bizonyitékokkal nem állt elő, a vádlottnak ötödmagával leteendő tisztitó-esküt itéltek meg. Ugyanazon oklevél, mely Györgyöt néhainak mondja, Lászlóról is, mint megholtról szól. Neki is három fia maradt, Flóris, Zsigmond és Tóbiás.
III.
A testvérek gyermekei egyetértésben, barátságban dolgoznak a család érdekében; a fönmaradt oklevelekben legalább majdnem mindig közösen fordulnak elő. Az első ügy, melyben szerepelnek, apai örökségképen maradt reájok. Vági Miklós és felesége Katalin asszony 1464-ben elmondják, hogy a nem rég lecsillapult zavarok alatt néhai Hermáni Rátholt Miklós, Válti Rákos György, ezen néhai György fiának, Albertnek, kit litteratus jelzővel emlitenek, továbbá Narda Mihálynak és néhai Rákos László fiának Zsigmondnak ösztönzésére és tanácsára a panaszosok Óvált részbirtokához tartozó portióját, mely örökségképen maradt reájok Bögöti Bertalantól, továbbá némi kápolnaföldei részöket s erdejöket, mely bögöti jószágokhoz tartozott, elfoglalták és élik. Pálóczi László országbiró november 2 i-iki rendeletére a vasvári káptalan a Rákosokat deczember 22-én törvénybe idézte.
1470-ben Albert litteratus és Tóbiás (Rákos László fia) együtt perlekednek bizonyos ügyben Bögöti Péterrel, melylyel kapcsolatban az 1409-ben a teksei határok miatt folyt perről kiállitott oklevélnek is mását veszik. Ugyanezen évben Albert és Zsigmond közösen perelnek egy csomó nemessel, a kik surányi jószágukat háborgatták, sőt Albertet halálra keresték.
Ezen időben Albert a családnak legkiválóbb alakja. Ő is az első, a kiről tudjuk, hogy a közpályán jelentékenyebben működött. Már 1469-ben megyei tisztséget kellett viselnie, mert a vasvári káptalan az ő kérésére rendez bizonyos ügyben nyomozást. Ez pedig nem jelenti pályája kezdetét, mert Mátyás király ezen évben az ő érdemeit és hűséges szolgálatait emeli ki első helyen, midőn neki, unokatestvérének Zsigmondnak, és Pogyi Györgynek adja Surány és Felsősurány birtokokat, melyek előbb Felsősurányi János birtokában voltak, de azon kereset folytán, melyet ez ellen a miatt inditottak, hogy mostoha fiát megölte, a koronára szálltak. Összeköttetése következtében más javakat zálog czimen szerez meg. 1473-ban Kisfaludi Serki Gergely és felesége Ilona asszony, néhai Bödi Dénes leánya, Kisvépet, mely nálok hat forintért van elzálogositva, ugyanezen összegért átengedi «a vérség közelebbi kötelékével» hozzájok kapcsolt Rákos Albertnek, Zsigmondnak és Tóbiásnak. Két évvel utóbb Vasmeggye egyik alispánja s mint ilyen adja társával együtt emlékezetűl, hogy Bődi Illés fia Gellért Rákos Zsigmond és Tóbiásnak minden eddig elkövetett kártevésökért megbocsátott.
Hogy Albert meddig élt, nem tudjuk. Csak azt látjuk, hogy 1484-ben már meghalt. Sőt meg halt már Benedek nevü fia is, a ki Sándorfalvai Wakoya János leányát, Ilonát birta feleségül. Voltazonban Ferencz nevü gyermeke is.
Albert testvéréről Miklósról csak annyit tudunk, hogy Krisztina nevü leánya volt.
A másik ágból Zsigmond jelentékenyen túlélte Albertet. 1486-ban, mint egy csonka oklevélből látszik, Rákos Zsigmond és Ferencz valami birtokügyben egyenkednek. Csak 1497-ben mondják róla, hogy meghalt, midőn néhai Rákos Zsigmond leánya Simonyi Edvi (másként Porkoláb) György felesége Pereczfölde nevü vasmegyei jószága miatt tartat nyomozást.
Rákos Albert fia Ferencz és Ágota asszony a miatt emelnek közösen panaszt, hogy Monyorókereki Elderbach János kisvépedi jószágukat elfoglalta. Perbe is idéztették. Azonban Elderbach 1499-ben a jószágot békés megegyezéssel kieresztette a kezéből.
Érintjük csupán, hogy Rákos Ferencz még 1520-ban is élt, mert ekkor valamely birtok miatt pereskedik Borbálával, a ki Rákos Miklós Krisztina nevü leányának gyermeke volt.

***

Záradékúl összeállitjuk a föntebb elbeszéltek során emlitett tagok családfáját:

Válti (Bögöti) Kázmér; Várda; Csepán, Káldi László leánya; Domonkos (Bögöti), Ilona; György, 1. N., 2. Katalin; Leány, Válti István; Illés; László; János; Leány, Surányi; 1-től: Rákos János; Illés; Benedek László (?); Péter; Benedek; György; László; Miklós; Krisztina; János; Albert; Flóris; Zsigmond; Tóbiás; Ferncz; Benedek, Ilona; Ágota, Simonyi Edvi (másk. Porkoláb) György

A Fónyi-család.

István ifj. király egyik 1269-ben kelt oklevelében egy régi, talán a legelső magyar női diplomatáról találunk adatokat: Ez a hölgy, Csák nb. Szaláncz fia Tamás özvegye, Ágnes, már fiatal kora óta fontos szolgálatokat tett a királynak. Az oklevél, melyről itt szó van, különösen kiemeli, hogy többször megfordult Francziaországban, ott a király ügyeiben hosszabb ideig tartózkodott és hogy végre Mária herczegnőnek Károly király fiával történt egybekelésekor több izben, mint István király küldöttje müködött. Mindezeknek megjutalmazásául odaadja neki az uralkodó az Abaujmegyében fekvő Timár-Fóny nevü birtokot. Felhatalmazza őt egyúttal, hogy e birtokot úgy leányainak, mint nemzetségi rokonainak hagyományozhassa._{Wenzel, VIII. k. 239., 240. 1.}*
A Csák nemzetség ez ágáról egyebet nem tudunk. Az imént idézett oklevélből kitünik, hogy Tamás özvegye Ágnes, már sokkal 1269 előtt István udvarában mint leányának Máriának, vagy több leányainak nevelőnője működött és hogy Tamással kötött házasságából figyermekek nem származtak. Francziaországban kifejtett működése mindeddig felderítetlen, de azt hiszem, hogy könnyen megfejthető. Károly király, kire István czéloz, tudvalevőleg a franczia Capetingek azon sarja, ki 1266-ban a nápolyi trónt megnyerte és kinek hasonnevü fia 1269-ben V. István leányát, Máriát nőül vette. 1266-ig öregebb Károly, mint a franczia Anjou és Maine ura, Francziaországban székelt, a miből kiviláglik, hogy István Ágnes asszonyt azért küldte követül Francziaországba, hogy leányának, az anjoui gróf fiával történendő eljegyzését előkészitse.
Hány leánya volt Ágnesnek, nem tudjuk; a későbbi források csak egyről tesznek emlitést s ez Katalin, Csák nb. Tamás leánya, kit azonban, kétségkivül Ágnes halála után, bizonyos János fiai, Pál, Péter, István és András a fónyi birtok-tulajdonjog iránt keményen megtámadtak, úgy hogy a szorongatott nő András egri püspök (működik 1275 óta) itélőszékéhez fordult. – Az ügy sokáig huzódott, az alperesek sehogy sem tudták birtokjogukat bebizonyitani, mire a püspök őket kérelmükkel elutasitotta. Ők azonban perujitással éltek, melynek folyamán III. Endre király Aba nb. Amadé nádort bizta meg az ügy elintézésével. A nádor előtt a felperesek azt igyekeztek bizonyitani, hogy István király annak idején, midőn Ágnest a fónyi birtokkal megajándékozta, egyuttal a nevezett birtokot nekik is adományozta, de Katalin asszony és fia Miklós az erről szóló oklevelet beleegyezésük nélkül maguknál tartották és nekik, a midőn reája szükségük volt, sehogy sem akarták kiadni. Katalin ügyvédei, Forrói Aladár és Orosz Benedek felmutatták erre a fentidézett 1269-ik évi okmányt, melynek erejével bebizonyitották, hogy István annak idején Fónyt csak Ágnesnek és senki másnak nem adta. A sarokba szoritott felperesek erre kijelentették, hogy a tulajdonjogukat bizonyitó okiratukat, melyet Katalin asszony tőlük elidegenitett, már megtalálták. Miután azonban ezt fel nem mutatták és Forrói Aladár III. Endre király előtt az 1269-ik évi okiratot ujra bemutatta, a király 1297 decz. 20-án Katalint és fiát Miklóst a fónyi birtok tulajdonjogában véglegesen megerősitette._{Wenzel, X. k. 255–257. 1.}*
Látjuk tehát, hogy Ágnes 1297-ben már nem él, hogy Fóny akkor leányának, Katalinnak kezén van és hogy e Katalinnak már Miklós nevü fia van. Nagyon feltünő azonban, hogy az okirat Katalinról egyetlen egy betüvel sem mondja, vajjon hajadon, férjes vagy özvegy nő és Miklós atyjáról sem emlékezik. Miután a későbbi forrásokból sem vagyunk képesek ezekre a kérdésekre válaszolni, kénytelenek vagyunk föltételezni, hogy – ha csak e Miklóst nem akarjuk Katalin házasságán kivüli fiának tekinteni – Katalin férje s Miklós atyja az emlitett János fiainak fivére vagy nemzetségi rokona lehetett, a mi egyuttal némi magyarázatot is nyujt arra nézve, hogy János fiai minden igazoló okmány nélkül Fónyra tartott igényeikhez oly makacsul ragaszkodtak.
Katalin fia Miklósról nevén kivül mit sem tudunk. Két fiut hagyott maga után: Balázst és Jánost, ki a későbbi okmányokban rendesen a «Szank» (Zonk) melléknevet használja.
Mikor tünnek fel legelőször, meg nem határozhatjuk, mert az erről szóló okmány keltezetlen és az idő meghatározására támaszpontot nem nyujt.
Az egri káptalan tanusitja t. i., hogy Hartvig vajda fia Henrik az abaujmegyei Nádasd, máskép Szaka nevü birtokát, melyet néhai László király megerősitése alapján bir, Miklós fiainak: Fónyi Balázsnak és Jánosnak örökáron eladja s hogy a birtok szomszédai, Gotthard fia Antal és András fiai János, Miklós és Domonkos ebbe beleegyeznek._{Wenzel, XII. k. 447–448. 1.}* Wenzel ezen okirat keltét 1286 körülre teszi, a mi már azért sem helyes, mert IV. Lászlóról, mint már elhalt személyről szól. Kétségkivüli dolog tehát, hogy 1290 után lett kiállitva. De miután tudjuk, hogy Katalin fia Miklós 1297 decz. 20-án még élt, biztosra vehetjük, hogy az okmányt a XIV. század első vagy második tizedében állitották ki.
Balázs első nyilvános fellépéséről a következőt tudjuk. Midőn 1343-ban a gömörmegyei Hangonyiak Hangony és Felfalu nevü birtokok miatt egymással pereltek, az egyik fél azzal állott elő, hogy Druget Fülöp nádor, királynéi tárnokmester és Gömörmegye főispánja Hangonyi Mátét bizonyos büntette miatt fej- és birtokvesztésben marasztalta el. A birtokok két részét füleki várnagyának, Fónyi Balázsnak adta, ki azokat szolgáinak, Hangonyi Péternek és fiainak Miklós-, Pál- és Jánosnak részint pénzért, részint szolgálataik megjutalmazásául adta. Miután Druget Fülöp nádort csak 1323 jan. 20-án egyuttal mint a királyné tárnokmesterét ismerjük, kétségtelen, hogy Balázs akkor a füleki várnagy; de kétségtelen az is, hogy már 1322-ben az volt._{Anjoukori okmánytár IV. k. 386. 1. Zichy-okmánytár, II. k. 219. 1.}* Az egri káptalan t. i. 1322-ben tanusitja, hogy Dausai Hitlen fia Gyarmánnak a fegyveres sereg visszajövetele után kellett volna két fiát, Lipótot és Miklóst a káptalan elé állitani, hogy azok a közte s Fónyi Balázs füleki várnagy között létrejött egyezséget helybenhagyják. Azonban csak Miklós jelent meg, mig Lipót urával együtt egyik királyi végvárban a tengervidéken királyi szolgálatban tartózkodott és igy a nevezett határidőben meg nem jelenhetett. Ugy látszik, hogy e «Dausa» vagy a gömörmegyei Dózsa vagy a nógrádmegyei Dansa helység._{Anjoukori okmánytár, II. k. 54. 1. – A királyi szolgálat alatt itt kétségkivül az 1322. évi horvát hadjárat értendő.}*
Az első keltezett okirat, mely a két Fónyi-testvérről szól, 1325 márcz. 30-án van kiállitva. Ebben arról van szó, hogy Miklós fiai: Fónyi Balázs és Szank János, valamint ezeknek fratresei: Péter fiai Pányoki Túsz Pető és Máté királyi adományozás utján a zemplénmegyei Hernádnémeti nevü királynéi birtokot kapták, hogy őket a királyi ember, Berzéki Domonkos fia László a birtokba be akarta iktatni, hogy László fia Bertalan és Tamás fia István azonban a beiktatást erőszakkal akarták megakadályozni, minek következtében Köcski Sándor országbiró az ügyben itéletet hoz. A vádlottak azzal védekeztek, hogy Ákos nb. Ernő fia István őseikkel valamikor birtokot cserélt, a mennyiben nekik a borsodmegyei Peresznye (ma Parasznya) és Lubina (ma Ludna) nevü helységekért Hernád-Németit adta, de miután ezen állitásukat sem kellő okiratokkal, sem pedig Ernő bán örököseinek vagy jogutódainak tanuvallomásával igazolni nem tudták, perüket elvesztették._{Pedig igazuk volt. Az egri káptalan tanusitja 1281-ben, hogy előtte Ákos nb. Ernő bán fia István, Gömör- és Borsodmegye főispánja és a következő Peresznyeiek megjelentek: a) Bedke fiai András, Tamás és Rafany, b) Elek nevü fivérük fia Sándor, c) Illés fia Illés fiai János, Kázmér, István és Domonkos, d) Csentek fia Illés fia Sándor, e) Ivánka fia Péter. István odaadja nekik a már atyja által szerzett zemplénmegyei Hernád-Németit, melyért tőlük Peresznyét és Lubinát kapja. Beleegyeznek Bedke fiainak rokonai: Sedene fia Albert és Vid fia Urka (Wenzel, XII. k. 342. 1.), mely okiratot Hernádnémeti Bertalan fiai István és János, valamint patrueliseik: István fiai Miklós és Lukács 1341-ben az egri káptalannal átiratták). 1285-ben pedig Miskócz nb. Panyit bán fia Miklós és következék szintén birtokot cserélnek: a) Peresznyei Bedek fiai Tamás, András és Sándor, b) Rafany nevü fivérük fia Márton, c) Illés fiai István és Demeter, kiknek fivére János 1282-ben a kunok elleni csatában Miskócz nb. Miklós fivérével Lászlóval együtt elesett. Odaadja nekik Szilágy-Bagost (Krasznamegyében) és megkapja tőlük a borsodmegyei Aranyost (Wenzel, XII. k. 159., 160. 1., hol 1285 helyett 1275 áll). 1286-ban olvassuk, hogy Peresznyei Bedeg fiai András és Tamás, valamint rokonaik: Tivadar fiai Márk, Tekes, Benedek és Simon beleegyeznek, hogy Ombold fia Sydene és egynéhány más peresznyei nemes, Borsodmegyében fekvő Kondó nevü földjüket a vasmegyei Ine fia Herbertnek eladják (Sztárai okmánytár, I. k. 33. 1.). Látjuk tehát, hogy az 1325-ben szereplő Peresznyeiek igazat mondtak, mikor az 1281-ben emlitett összes Peresznyeiket őseiknek vallották; hogy miért nem tudták az illető okmányt felmutatni, ismeretlen. – 1293-ban tanusitja az egri káptalan, hogy 1. Hernádnémeti Bedek fia András. 2. e Bedek fia Tamás fiai Péter és István. 3. Elek fia Sándor fél Hernádnémeti birtokukat következő rokonaiknak adták: a) Náday fia Miklós, b) Nymhez fia Ramacha, c) Tivadar fiai Márk, Benedek, Tekes, Simon és Jánosnak. Ez ügyben perelnek 1351-ben az illetőknek következő utódai 1. Tivadar fia János fia Hoportyi Mihály. 2. István fiai Hernádnémeti Tamás és Miklós (Wenzel XII. k. 541. l.). Bedek fia László fia András és Bedek fia Tamás fiai Hernádnémeti Péter és István ottani birtokrészüket 1300-ban László fiainak Lőrincz, Bertalan és Miklósnak adják el (Wenzel, XII. k. 395. l.).}*
Ezen okmány_{Anjoukori okmánytár, II. k. 185. 1.}* egy felette érdekes genealogiai kérdést vet fel. Túsz Pető és Máté, kik akkor még a «Pányoki» nevet viselik, a későbbi Pálócziak ősei,_{Lásd ezekről a Turul 1902. évf. IV. füzetében (191–193 11.) közzétett dolgozatomat.}* ezeket pedig a két Fónyi-testvér »frater»-üknek nevezi; elhihetnők tehát hogy a Fónyiak és a Pányokiak egy és ugyanazon nemzetségből valók. De miután azt találjuk, hogy Pányoki Petőnek és Máténak kétségtelen nemzetségi rokonai, a későbbi ruszkai Dobók és a ruszkai Bátorok ősei a hernádnémeti királyi adományozásban nem részesek, inkább azt hisszük, hogy Pető és Máté a Fónyiakkal csak anyai vagy sógorsági uton voltak rokonok és hogy ezen ismeretlen fraterségben talán a Fónyiak atyja, Miklós, származása keresendő.
1326 szept. 12-én Fónyi Balázs a nógrádmegyei Füleken várnagy és ugyanakkor megkapja fivérével, Szank-kal együtt a koronára szállt nógrádmegyei Pincz nevü birtokot._{Anjoukori okmánytár, II. k. 256. 1. (Ezen évben Szank János Fónyon tartózkodott. Zichy okmánytár, I. k. 279. l.)}* Egy évvel később ujabb királyi adományozásban részesül. Károly király kijelenti 1327-ben, hogy Fónyi Balázs, Borsodmegye főispánja s Fülek várnagya a Csák nb. Trencséni Máté elleni hadjáratokban Sirok és Trencsén várak előtt sulyosan megsebesült és egyáltalában minden viszontagsággal daczolva a király tántorithatlan hivének bizonyult, minek elismeréseül neki és Szank János nevü fivérének a Sárosmegye gyepeli kerületében feküdt Kuryma, máskép Dubine nevü birtokot adja; 1329-ben pedig e birtokot meghatárolják._{Fejér, VIII/III. k. 227–230. 1. Anjoukori okmánytár, II. k. 385. 1.}* 1332 jun. 29-én Balázs már nem Borsod-, hanem Bakonymegye főispánja, mely minőségben fivérével együttesen a Borsodmegyében fekvő Keresztúrt a mellette levő Bedes földével kapja._{Ugyanott 608. 1.}* – Ugyanazon évi aug. 6-án megveszi a két fivér a borsodmegyei Bold és Noszkad-Keresztur egy részét._{Ugyanott 618. 1.}* Fónyi Balázs és Szank 1329 jul. 29-én a nádor előtt kijelentik, hogy a Pelejteiek ellen Gergely nevü szolgájuk megsebesitése miatt való keresetüktől elállanak. Mindamellett Gergely 1334 nov. 18-án Pelejtei Miklóstól hat márkát kapott._{Károlyi okmánytár, I. k. 93., 95. 1.}* 1334 máj. 17-én birtokot cserélnek. Megkapták Károly királytól valamikor az Abaujmegyében fekvő Litéri és Ida nevü birtokokat, melyeket most Aba nb. Markvart fia Pál fia Jánosnak annak zemplénmegyei Kesznyéten nevü jószágáért adnak._{Ugyanott III. k. 76. 1.}* Birtokszerzéseikben azonban – úgy látszik – némelykor egy kis erőszakkal is jártak el. Igy panaszkodik pl. 1335-ben Abajdócz Gál nevü sárosmegyei birtokos, hogy Fónyi Balázs és Szonk a Kurima nevü birtokuk melletti Kucsin nevü jószágának egy részét elfoglalták; a dolog csak 1337-ben nyert békés kiegyenlitését._{Ugyanott 219., 339. 1.}* Hasonló erőszakoskodásukról olvasunk valamit 1335 ápr. 23-án, midőn Delnei Gergely fiai János és Kakas bizonyos birtokukhoz tartozó erdő elfoglalása miatt Fónyi Balázs ellen tiltakoznak._{Sztáray okmánytár, I. köt. 82. 1. Fejér VIII/VII. k. 287. 1. és X/IV. k. 637. 1. szerint 1335-ben egy Blasius de Tóny szerepel; Tony minden valószinüség szerint nem más, mint «Fony» ferditése.}* Szanknak 1339-ben a gömörmegyei Zabari Miklós ellen abaujvármegyei Szaka nevü birtoka ügyében pöre volt, melyben Miklós az 1265-ben Hartvig és Henrik fivérek javára kiállitott adománylevelet felmutatta._{Wenzel, VIII. k. 131. 1.}* Ezen ügy még 1341 máj. 8-án is folyt. Akkor tanukihallgatásra került a dolog; melynek folyamán Gotthard fia Antal (kivel már fentebb találkoztunk) fiai Szakai István és János, valamint András fiai János és Miklós tanusitották, hogy Hartwig fia Henrik a nádasdi vagy máskép szakai birtokot Antalnak és András fiainak, ezek pedig Fónyi Balázsnak és Szank Jánosnak eladták._{Anjoukori okmánytár, IV. k. 90. 1.}* Szankról ezután már nem szólnak a rendelkezésemre álló források. Ugy látszik, hogy fiuk hátrahagyása nélkül halt meg. Közpályán csak annyiban forgott, a mennyiben 1335 és 1336-ban Borsodmegye alispánja volt. Hogy e Zonk nevü alispán tényleg Fónyi Szankkal azonos, bizonyitja azon körülmény, hogy Somogyi Péter, kit több alkalommal mint a Fónyiak emberét találunk, az alispán helyettese._{Anjoukori okmánytár, VI. k. 206. 1. Fejér, VIII/IV. k. 146. 1. Sárosmegyének alispánja 1341 jul. 16-án szintén bizonyos Zonk mester (Fejér VIII/IV. k. 555. 1.), a kiről azonban határozottan meg nem mondhatjuk, hogy Fónyi Szank-kal azonos-e.}*
1352 jan. 17-én Balázs sem él. Nevezett napon kijelenti Lajos király, hogy Fónyi Balázs fiörökös hátrahagyása nélkül meghalt és hogy a koronára szállt birtokait Bölcsi Czudar Péternek adományozza. A birtokok a következők Fóny, Onga (Abauj-), Kesznyéten (Zemplén-), Szederkény, Keresztúr, Kazincz (Borsod-), a Rima folyó melletti Balázsfalva (Gömör-), Kurima, Radama, Garbócz, Dubine, Monyorós és Sassova (Sárosmegyében._{Anjoukori okmánytár, V. k. 542. 1.}*) Miután nem igen hihetjük, hogy ezen adományozás már 17 nappal Balázs halála után történt volna, valószinűnek vesszük, hogy Balázs – ha nem korábban – 1351-ben halt meg.
Leánya, Anna (Anyth) 1356 aug. 4-én ugyanazon Czudar Péter, diósgyőri várnagynak a neje. Lajos király elmondja e napon, hogy Fónyi Balázs már Károly királytól megkapta az engedélyt, hogy birtokait leányára átruházza és hogy ő most nevezett Annát atyja, Fónyi Balázs birtokaiban fiusitja. Mikor kelt egybe Anna Czudar Péterrel, biztosan nem tudjuk, de az áll, hogy előbb másnak a jegyese volt. Vőlegénye pedig az Abauj vármegyebeli Perényi Pál. Az eljegyzésből nem lett azonban házasság, mert Anna mint láttuk – 1356 aug. 4-én Czudar Péter neje, a nélkül, hogy az illető okirat őt Perényi Pál özvegyének nevezné. Legyen azonban akárhogy, annyi áll, hogy ez ügynek még utójátéka volt. Perényi Miklós fia Miklós azzal állt elő hogy Fónyi Balázs özvegye Lucza, ennek leánya Anna, továbbá Synka Péter és neje Ilona mindazon költekezéseket, melyeket Perényi Pál Fónyi Balázs leányával Annával kötendő házassága dolgában tett, neki (t. i. Miklósnak) téritsék meg. Az ügy a pápai székhez került, mely a pör vitelével Demeter váradi püspököt bizta meg. A felek 1356 decz. 7-ére meg voltak idézve, de meg nem jelentek. Ugyanazon évi deczember 11-én megjelent azonban Benedek fia János mint a Fónyi-család ügyvédje és előadta a váradi káptalan előtt, hogy Péter krakói püspöknek ez ügyben kiküldött embere, Dyrsló krakói kanonok a Fónyi-családot egyházi kiközösitéssel sujtotta, miért is az illetéktelenül kimondott kiközösités ellen megbizói nevében tiltakozik._{Theiner, Monum. Hungar. II. k. 37. 1. – A Tört. Tár 1885. évf. 272. old. szerint a pápa 1358 decz. 31-én irja az egri püspöknek, hogy Erzsébet királyné kérésére meghagyja neki, hogy Czudar Péter borsodi comesnek és nejének, Fóni Balázs leányának a negyedfoku vérrokonság alul dispensatiót adjon.}*
Synka (= Simonka) fia Péter, a kiről ezen okiratban szó van, a sárosmegyei Sebesi család sarja és miután Fónyi Balázs özvegyével és leányával jelen pörben érdekközösséget vall, világos, hogy neje, Ilona révén a Fónyiakkal sógorsági viszonyban állt. Lehet, hogy ezen Ilona Szank János leánya, valószinübb azonban, hogy Balázsnak és Jánosnak a nővére.
1359-ben olvassuk, hogy Czudar Péter, Borsodmegye főispánja, pápai felmentést nyer a nejével, Fónyi Balázs leányával, Annával létező negyedizi rokonság felől. Az okiratból kitünik, hogy Péter már hosszabb idő óta nős, hogy már több gyermeke is van és hogy a közte és neje közötti rokonságról csak most lett tudomása._{Anjoukori okmánytár, VI. k. 495., 520. 1.}* Mi volt e rokonság izenkénti levezetése, nem tudjuk, de erre is áll az, a mit már fentebb jeleztünk, hogy a genealogiai kapcsot esetleg Fónyi Miklós eddig ismeretlen atyjának leszármazásában kereshetnők. Czudar Péter 1394 és 1395 között halt meg és úgy látszik, hogy kétszer nősült. Fejér, X/III. k. 186. 1. szerint t. i. azt találjuk, hogy 1396-ban «Dorothea relicta Petri Zudar bani» szerepel. Ha ez igaz, akkor Fónyi Anna halála 1394 előtt állt be. Teljesség kedvéért azonban még a következő adatot is fel kell emlitenünk: Zsigmond király 1397 ápr. 15-én Sárosmegyénél vizsgálatot rendel ónodi Zudar Péter bán özvegye és fiai Simon és Jakab panaszára Perényi János mester ellen, ki előbbiek nádasdi jobbágyaitól egy hordó bort és négy lovat elvétetett._{Történelmi Tár, 1901. évf. 54. 1.}* De miután az 1396. évi okirat hasonló ügyről szól, ugy látszik, hogy e két darab tulajdonképen csak egynek veendő.
Fónyiak nemzetségére vonatkozik még a következő adat is. Károly király tanusitja 1335 febr. 12-én, hogy előtte László fia Ugron fiai Miklós és László Somogymegyében fekvő Jut nevü ősi birtokukat a váczi káptalannak átengedik és magukat arra kötelezik, hogy nevezett káptalant nemzetségbeli rokonaik, különösen pedig Fónyi Balázs és Zank nevü proximusaik esetleges támadásai ellen védelmezni fogják._{Pannonhalmi oklevéltár II. k. 565. 1 3–36. és köv. lap.}* Ugron fiai a Somogymegyében törzsökös Torvaji család tagjai s fenti szövegezésből – bár csak proximusokról van szó – nagy valószinüséggel arra következtethetünk, hogy Fónyi Balázs és Szank a Torvajiaknak nemzetségi rokonai. Magát a nemzetséget azonban nem ismerjük.
Ha már most az eddigiek alapján a genealogiai adatokat összegezzük, a következő nemzedékrendi töredéket kapjuk:

Csák nb. Szaláncz; Tamás † 1269 előtt, Ágnes megkapja Fónyt-t 1269-ben; Katalin 1297; Fónyi Miklós 1297; Balázs † 1352 körül, 1322. és 1326-ban Fülek várnagyja, 1327-ben Borsodmegye főispánja és füleki várnagy, 1332-ben Bakonymegye főispánja, Lucza 1356; «Szank» János él még 1341-ben, 1335 és 1336-ban Borsodmegye alispánja; Anna jegyese 1356 előtt Perényi Pál, Ónodi Czudar Péter † 1394/96;

A Köpesdi Tolvay-család.

E családról folyóiratunk ez évi első mult füzetében _{36. és köv. lap.}* megjelent közlemény kiegészitéséül a Munkácson élő Köpesdi Tolvay Lajos nyugalmazott törvényszéki biró és beregmegyei birtokos iratai alapján az alább következő leszármazási táblát bocsátjuk közre:
Tolvay István és Balázs 1615-ben kaptak nemességet Bethlen Gábortól.

István, Szegvári Ágnes; László †; Balázs, Zrinyi Kata; Ferencz uj adományt kapott 1639., Garai Kata; Péter, gróf Puchhaim; Gábor báró, Jászy Anna † 1718; Ferencz; László, Csutha Márta; János báró 1754 gróf, gr. Kéry Julia; Borbála, Szögyéni Ferencz; Erzsébet, Ramocsaházy István; Ferencz † 1812, Somoskői Péterffy Anna † 1804; Imre gróf; N. gróf, Feketéné; Jozefa, Berényi Ferencz gróf; Alojzia, Stahremberg Antal gróf, 1764–1803; Juliánna, Korossy Flórián; János, Görgey Sára; László †; Ferencz †; Ferencz, Bán Borbála; László, Kölcsey Anna; Julianna, Kércsy Sándor; Ferencz, Lőday Zsuzsanna; László; Menyhért; Lajos szül. 1780 † 1850, Bilkei Lipcsey Julianna; János, Teleky Zsófia; Péter; Gábor, Merő Magdolna; Lajos; Mária, Nemes József; János; József; István 1812–1870, Ilosvay Teréz; Péter 1816–1844, Farkasrévi Kodra Teréz;

István 1812–1870; Amália sz. 1844, Draskóczi Dolinay Géza; Lajos sz. 1847, Komlósy Erzsébet; Gyula 1849–1901, Komlósy Szeréna; Endre 1851–1873, Baczó Anna; Imre 1854; Róza sz. 1882, Balog Tihamér; Teréz sz. 1881, Ócsai Komáromi István; Klára sz. 1885; Sarolta sz. 1877, Meviczky Miklós; Kata 1881, Jakab István; Andor 1883; Jolán sz. 1887, Fromersz István; István 1892; Gizella 1894; Imre 1898; Zoltán sz. 1901; Gabriella 1896; Tibor 1898;

Mint e táblából látható a Köpesdi Tolvay családnak csupán grófi ága halt ki; ifjabb, köznemesi ága ma is virágzik.
LEHOCZKY TIVADAR.

TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság igazgató-választmánya 1906 május 3-ikán rendkívüli igazgató-választmányi ülést tartott, melyen dr. Fejérpataky László másodelnök elnöklete alatt jelen voltak: Békefi Remig, id. Daniel Gábor, Dézsi Lajos, Kollányi Ferencz, ifj. Reiszig Ede, id. Szinnyei József, Varjú Elemér ig. vál. tagok, Schönherr Gyula titkár, Áldásy Antal jegyző és Tóth Árpád pénztárnok.
Az elnök bejelenti az igazgató-választmánynak, hogy a társaság elnöke, báró Radvánszky Béla május 2-án, a déli órákban váratlanul elhunyt s meleg szavakban emlékezik meg a megboldogultnak a társaság alapitása és felvirágoztatása körül szerzett elévülhetetlen érdemeiről s arról a fáradhatatlan buzgalomról, a melylyel a társaság ügyeit vezette és annak tudományos munkásságában részt vett.
Az igazgató-választmány mély megilletődéssel veszi tudomásul nagyérdemü elnöke váratlan elhunyt s a társaságot ért pótolhatatlan veszteség felett legmélyebb fájdalmának ad kifejezést.
Az elnök jelenti, hogy a halál hirének vétele után az elnökség részéről ő mint másodelnök, dr. Schönherr Gyula titkár és dr. Áldásy Antal jegyző személyesen jelentek meg a gyászoló családnál, hogy a társaságnak a haláleset felett érzett részvétét tolmácsolják, továbbá, hogy az elnökség külön gyászjelentésben értesitette a társaság tagjait a társaságot ért veszteség felől és a társaság részéről koszorut helyezett a ravatalra.
Az igazgató-választmány az elnökség által tett intézkedésekhez hozzájárul s a további teendőkre nézve a következőket határozza:
1. Az elhunyt özvegyéhez intézendő részvétiratban ad kifejezést a társaságot ért veszteség felett érzett legmélyebb fájdalmának.
2. Az elhunyt emléke iránt lehetőleg még ez év folyamán megtartandó rendkivüli nagygyülésen rója le a kegyelet adóját.
3. A Turulnak e nagygyülés után megjelenő füzetét hasonlóképen az elhunyt emlékének szenteli olyképen, hogy az tulnyomó részben az ő életét, tudományos működését és a társaság iránt szerzett érdemeit méltató közleményeket tartalmazzon.
Az elnök jelenti, hogy az elhunyt végtisztessége Budapesten, a M. Tud. Akadémia előcsarnokában május 4-én d. u. 5 órakor fog megtartatni és felszólitja az igazgató-választmány tagjait, hogy azon a társaság részéről testületileg vegyenek részt, a kik pedig a Sajókazán végbemenő temetésnél jelenlenni óhajtanak, ebbeli szándékukat az elnökséggel tudassák. Jelenti egyuttal, hogy az elnökség kérésére Berzeviczy Albert a Magyar Tudományos Akadémia elnöke elvállalta a megbizást, hogy beszédébe azon tudományos társulatok közé, melyeknek az elköltözött munkatársa és czéljaik előmozditója volt, a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaságot is be fogja foglalni. Tudomásul szolgál.
Elnök a jegyzökönyv hitelesitésére Békefi Remig és id. Daniel Gábor igazgató-választmányi tagokat küldi ki és az ülést bezárja.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság f. évi november 29-ikén tartotta néhai elnökének báró Radvánszky Béla emlékezetének szentelt rendkivüli nagygyülését, melyen dr. Fejérpataky László másodelnök elnöklete alatt jelen voltak a családtagok és a többi meghivott vendégek részéről báró Radvánszky Géza, báró Radvánszky Albert, báró Radvánszky Antal, báró Radvánszky Béla, báró Radvánszky Karola, báró Radvánszky Kálmán, báró Lindenhof, ifj. gróf Tisza István, gróf Tisza Kálmán, Kujáni Gábor, Relkovič Davorka, dr. Szőcs Ferencz, a társaság tagjai részéről pedig Barabás Samu, id. Bánó József, id. Daniel Gábor, Békefi Remig, Dőry Ferencz, Emich Gusztáv, Kollányi Ferencz, Komáromy András, ifj. Reiszig Ede, Soós Elemér, Széll Farkas, id. Szinnyei József, Thaly Kálmán, Zsilinszky Mihály, ig. vál. tagok, Szilassy Aladár alapitó tag, Gränzenstein Béla, Forgon Mihály, Gyarmathy Sándor, báró Győrffy Samu, Horváth Sándor, Jalsoviczky Sándor, Kiss István, Relkovič Néda, Szalay Gábor, Timon Ákos évdijas tagok, dr. Schönherr Gyula titkár és dr. Áldásy Antal jegyző.
Másodelnök a rendkivüli nagygyülést megnyitva felolvassa báró Radvánszky Béla, a társaság elnöke felett irt emlékbeszédét. A nagygyülés mély megilletődéssel fogadja az emlékbeszédet, mely a Turulnak ez évi negyedik füzetében meg fog jelenni.
Dr. Kiss István évd. tag felolvassa Báró Radvánszky Béla mint iró cimű dolgozatát, mely hasonlóképen a Turulnak a megboldogult emlékét megörökitő IV. füzetében lát napvilágot.
Az elnök a nagygyülésen résztvevő családtagoknak, a többi vendégeknek és a társaság tagjainak megjelenésükért a Társaság köszönetét fejezve ki, a jegyzőkönyv hitelesitésére Thaly Kálmán ig. vál. és Kiss István évd. tagokat kéri fel s ezzel a rendkivüli nagygyülést bezárja.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság igazgató-választmánya f. évi november hó 29-én tartotta negyedik rendes ülését, melyen dr. Fejérpataky László másodelnök elnöklete alatt jelen voltak Barabás Samu, id. Bánó József, Békefi Remig, Dőry Ferencz, Kollányi Ferencz, Komáromy András, Makay Dezső, Pettkó Béla, ifj. Reiszig Ede, Soós Elemér, id. Szinnyei József, Széll Farkas, Thaly Kálmán ig. vál. tagok, dr. Schönherr Gyula titkár, Áldásy Antal jegyző és Tóth Árpád pénztárnok.
Elnök az ülést megnyitva, Schönherr Gyula titkár bejelenti az uj évdijas tagokat: dr. Cholnoky Jenő egyetemi tanárt (Kolozsvár), aj. Varjú Elemér és dr. Förster Jenő vármegyei levéltárnokot (Lőcse), aj. a jegyző, kik egyhangulag megválasztatnak.
Titkár jelenti, hogy az igazgató-választmányban megüresedett tagsági helyre a rendes időben két ajánlat érkezett be. Az ajánlatokat tartalmazó levelek az ülésben felbontatván, felolvastattak, e szerint az ig. vál. tagságra Schönherr Gyula és Varjú Elemér ig. vál. tagok gróf Andrássy Géza pártoló tagot ig. vál. tagul, levelező tagul pedig Schönherr Gyula és Áldásy Antal ig. vál. tagok dr. R. Kiss István, Győr-vármegyei levéltárnokot, évdijas tagot ajánlják. A szavazás elrendeltetvén, gróf Andrássy Géza 18 igennel a társaság ig. vál. tagjává, dr. R. Kiss István pedig 17 igennel levelező taggá megválasztattak.
Titkár javasolja, hogy a rendes évi nagygyülés f. évi deczember hó 13-án tartassék meg, a következő tárgysorozattal: 1. Elnöki megnyitó. 2. A magyar heraldika hanyatlási kora. Felolvasás Csoma József másodelnöktől. 3. Elnökválasztás. 4. Titkári jelentés. 5. Pénztárnoki jelentés. 6. Esetleges inditványok. A választmány az előterjesztéshez hozzájárul.
A Magyar Nemzetségi Zsebkönyv terjesztése ügyében Hirsch László ügynöktől egy ajánlat érkezett be. Titkár előterjesztése alapján az ig. vál. az ajánlatot mellőzi. Ennek kapcsán titkár bejelenti, hogy Pettkó Béla és ifj. Reiszig Ede a Nemzetségi Zsebkönyv szerkesztői beadványt intéztek a választmányhoz, melyben felhatalmazást kérnek arra, hogy a Nemz. Zsebkönyv II. kötetét, miután annak kiadása a Társaság részéről ez idő szerint nehézségekbe ütközik, saját költségükön adhassák ki. A választmány a beadvány tárgyalására másodelnök elnöklete alatt Makay Dezső és Komáromy András ig. vál. tagokat, a titkárt és a jegyzőt küldi ki.
Áldásy Antal jegyző előterjeszti, hogy a Franklin-Társulat f. évi szeptember 5-iki ajánlata szerint egy-egy szines czimerkép 1160 példányban leendő nyomásáért, melyek közül 650 közönséges 510 példány kartonpapirra nyomatik, 300 koronát számitana. Az ig. vál. az árat tulmagasnak találva, az ajánlatot nem találja elfogadhatónak s megbizza az elnökséget, hogy a szines czimerképek elkészitéséről, ha ujabbakra szükség lesz, a maga hatáskörében intézkedjék.
Tóth Árpád pénztárnok előterjeszti a pénztárnoki jelentést, mely szerint az ülés napjáig a társaság bevétele 7307 kor. 25 fill., kiadása pedig 6165 kor. 12 fill. volt, a Nemzetségi Zsebkönyv II köteténél a bevétel volt 1610 kor. 68 fill., kiadás 1542 kor. 90 fill., a társaság tiszta vagyona 29,309 kor. 91 fill. A pénztárnoki jelentést az igazgató-választmány ideiglenesen tudomásul veszi s egyuttal a számadások megvizsgálására Soós Elemér elnöklete alatt Éble Gábor és Dőry Ferencz ig. vál. tagokat küldi ki.
Több tárgy nem lévén az elnök a jegyzőkönyv hitelesitésére Békefi Remig és Kollányi Ferencz ig. vál. tagokat kéri fel és az ülést bezárja.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság folyó évi deczember hó 13-ikán tartotta évi rendes nagygyülését, melyen Fejérpataky László másodelnök elnöklete alatt jelen voltak: Barabás Samu, Borovszky Samu, Csánki Dezső, id. Daniel Gábor, Emich Gusztáv, Dőry Ferencz, Éble Gábor, Komáromy András, Ortvay Tivadar, Pettkó Béla, id. Szinnyei József, Tagányi Károly, Zsilinszky Mihály ig.-vál., Forgon Mihály, Gárdonyi Albert, báró Győrffy Samu, Gyarmathy Sándor, Herczegh Mihály, Horváth Sándor, Nedeczky Tibor, Szalay Gábor, Ujj György évdijas tagok, Tóth Árpád pénztárnok, Áldásy Antal jegyző.
Fejérpataky László másodelnök a nagygyülést a következő beszéddel nyitotta meg:
Tisztelt Nagygyülés!
A gyász jegyében tartjuk meg mai nagygyűlésünket. Éppen ma van két hete annak, hogy a jelen év folyamán elhúnyt felejthetetlen elnökünk emlékének áldoztunk; a gyász még annyira új, a veszteség még oly fájdalmas, hogy az első szót, mely rendes nagygyülésünkön elhangzik, annak a legnagyobb csapásnak kell szentelnünk, mely szerény eszközökkel dolgozó társaságunkat megalakulása óta érte. Mintha a váratlanúl bekövetkezett halál megbénitotta volna erőnket, mintha munkaképességünkben csökkenés állt volna be: az év folyamán elért eredményeink s társaságunk anyagi gyarapodása nem versenyezhetnek más évek eredményeivel. Folyóiratunkból négy helyett, a mai napig csak két füzet látott napvilágot, igaz, gazdag tudományos tartalommal; anyagiakban nem bővelkedő társaságunknak a Nemzetiségi Zsebkönyv költséges kiadásához füzött reményei, legalább az első esztendőben, nem valósultak meg; gyarapodásunk nem haladt oly arányban, mint ez kivánatos volna. Ennek őszinte beismerése azonban ne hasson csüggesztőleg reánk; inkább a való tényállásból meritsen táraságunk minden tagja s első sorban a választmány és a vezetőség buzditást a jövőre, hogy társaságunk és szaktudományaink érdekében mennél lelkesitőbben, mennél eredményesebben müködjék. Minden tudományos társulat életében vannak időszakok, mikor külső körülmények megzavarják a müködés és gyarapodás csendes folyamatát, mikor a haladás szünetelni látszik; de nem kétlem, hogy ez az átmeneti korszak minálunk igen rövid ideig tartó s hogy társaságunk életképességét, megválasztandó uj elnökünkkel az élén, a legközelebbi esztendőben, mely fennállásunk óta a huszonötödik lesz, fokozott munkássággal s szellemi és anyagi téren a virágzás és gyarapodás ékesen szóló nyilvánulásaival fogja bebizonyitani. Abban a reményben, hogy ez igy lesz, a nagygyülést megnyitom.
Ezután Kovács László felolvasta Csoma József másodelnöknek «A magyar heraldika hanyatlási kora» cimü értekezését, mely a Turulban fog megjelenni.
A nagygyülés napirendjének következő pontja az elnökválasztás volt, melynél Csánki Dezső ig.-vál. tag szót emelvén, tekintettel arra, hogy az utolsó választmányi ülés és a jelen nagygyülés közti idő rövid volt arra, hogy az elnökség a vál. ülés után tartott bizalmas eszmecseréből kifolyólag az elnöki méltóságra kombináczióba vett férfiakkal a tárgyalásokat befejezhette volna, inditványozza, hogy az elnökválasztás a jelen nagygyülés napirendjéről levétessék és későbbi időre halasztassék.
A nagygyülés a halasztási inditványt elfogadja és az elnökséget utasitja, hogy az elnöki méltóság betöltése ügyében meginditott tárgyalások befejezése után rendkivüli nagygyülés egybehivása iránt intézkedjék.
Áldásy Antal jegyző a betegsége által a megjelenésben akadályozott Schönherr Gyula titkár helyett felolvasta a titkári jelentést a társaság évi müködéséről és állapotáról, melyet a nagygyülés tudomásul vett és a titkárnak elismerését és köszönetét fejezte ki.
Tóth Árpád társ. pénztárnok felolvasta jelentését a társaság pénztárának állapotáról. E szerint folyó évi deczember 12-ig a bevételek összege 7457 kor. 25 fill., a kiadásoké 6171 kor. 48 fill. volt; a Nemzetségi Zsebkönyv II. rész I. köteténél a bevétel volt 1610 kor. 68 fill., a kiadás 1542 kor. 90 fill. A társaság tiszta vagyona 29,453 kor. 55 fill., melyből 27,200 kor. alapitványi vagyon.
Minthogy a választmány a számadások és a pénztári kezelés megvizsgálásáról már intézkedett, a nagygyülés a pénztári kimutatást egyelőre tudomásul veszi.
Elnök felhivja a nagygyülés tagjait, hogy esetleges inditványaikat tegyék meg.
Minthogy inditványok nem adattak be, elnök a jegyzőkönyv hitelesitésére Tagányi Károly ig.-vál. és Szalay Gábor évdijas tagokat kérte fel, és a nagygyülést bezárta.

Jelentés a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1906. évi működéséről.

Mélyen tisztelt Nagygyülés!
Szomoru hurokat kell megszólaltatnom, gyászos emléket kell visszaidéznem, midőn mai összejövetelünk alkalmával beszámolok a társaságnak a lefolyt évben kifejtett munkásságáról.
Kicsiny társaságunkat a tudományos téren szerény eszközeivel elért sikerek mellett huszonnégy éven át nagyon sok csapás érte, melyet egyaránt érzett a tudományos világ és társaságunk belső élete. Egymásután veszitette el legjobb vezéreit és munkatársait, s ma már csak egy harmadrészt mondhat magáénak ama lelkes, tudós férfiak csapatából, a kik társaságunk megalapitása óta szolgálták annak ügyeit és lankadatlan buzgó fáradozásaikkal lehetővé tették, hogy az aránylag kedvezőtlen viszonyok között is méltó eredménynyel tölthesse be hivatását. De még sohasem szenvedett oly nagy veszteséget, mint negyedszázados fennállásának utolsóelőtti évében, midőn a kérlelhetetlen végzet váratlanul megfosztotta első megalapitójától és ügyeinek leglelkesebb pártfogójától, ki keletkezése óta töltötte be elnöki tisztét, báró Radvánszky Bélától.
A sors nem engedte meg, hogy annak vezérlete alatt lépjük át fennállásunk első negyedszázadának határát, a ki társaságunkat életre keltette és kihez összes eddigi sikereink emléke füződik. Az ő vezetése nélkül érjük el amaz év küszöbét, melyben igazi örömmel és lelkesedéssel reméltük megülhetni a társaság megalapitásának huszonötéves emlékünnepét.
Társaságunk a veszteség nagyságához és jelentőségéhez, mérten vett részt a közéletnek és a tudományos világnak a gyászeset felett érzett fájdalmában; külön nagygyülésben áldozott elhunyt elnöke emlékének és folyóiratának egyik füzetét az ő nevének és társaságunk érdekében kifejtett munkásságának megörökitésére szenteli.
Némi csekély vigasztalásul szolgálhat, hogy társaságunkat tagjai számát tekintve nem érte számbeli veszteség, s viszont vezetőink sorát oly férfiakkal egészithettük ki, a kiktől méltán várhatjuk társaságunk felvirágoztatását. A mint évi nagygyülés az id. Bánó József másodelnök lemondása folytán megüresedett másodelnöki tisztre Csoma József ig. választmányi tagot választotta meg. Érdemes tagtársunkat, ki eddig zajtalan magányban nagyértékü irodalmi munkásságával vett részt társaságunk müködésében, ismert szerénysége egy ideig visszatartotta attól, hogy a választást elfogadja, de reábeszélésünknek sikerült őt álláspontja megváltoztatására birni és április havi igazgató választmányi ülésünkön örömmel jelenthettük be, hogy a másodelnöki tiszt elfogadásával alávetette magát a társaság akaratának.
Igazgató-választmányunk pedig ez évi utolsó ülésén a két régebben megüresedett igazgató-választmányi tagsági hely közül egyet betöltvén, arra gróf Andrássy Géza pártoló tagunkat választotta meg, a ki a közélet terén szerzett érdemeivel és társaságunk iránt mindenkor tanusitott meleg érdeklődésével nyerte meg az igazgató-választmány bizalmát.
Örvendetes jelenségül emlithetem a tagjaink számában ez év folyamán mutatkozó növekedést. Egyes-lelkes tagtársaink buzgólkodásának köszönhetjük, hogy a pártoló tagok száma 4-el, évdijas rendes tagjainké 23-a1 növekedett. Ezzel szemben halálozás révén ezer koronás és 1 négyszáz koronás alapitó, halálozás és kilépés folytán 3 pártoló és 14 évdijas rendes tagot vesztettünk ugyan, de a kilépettek között 13 volt olyan, a kit tetemes tagdijhátraléka fizetésének megtagadása miatt voltunk kénytelenek tagjaink sorából törülni.
A társaság tagjainak száma ekként a pártoló tagoknál 111-ről 112-re s az évdijas rendes tagoknál 321-ről 330-ra emelkedett. Összes tagjaink száma ekként az elhunyt alapitó tagokat nem számitva, 10-el több, mint az előző évben, úgy hogy jelenleg öszszes tagjaink száma, ha az elhúnyt alapitókat is beleszámitjuk, 518.
A régi keretek között a régi eszközökkel folytattuk ez évben müködésünket, mely a tudományos téren irodalmi munkásságunkban, a társaság belső életében a társaság ügyeinek az igazgató-választmány ülésein való tárgyalásaiban és irányitásában nyilvánult.
Tudományos munkásságunk eredményeinek közzétételére hivatott folyóiratunk négy füzete a jelentést tevő titkár és Varjú Elemér ig.-vál. tag szerkesztésében ez évben is a szokott terjedelemben jelent meg s hasábjain tartalmas értekezésekben és tanulmányokban tette közkincscsé tagtársainknak a czimertan és a családtörténet s a rokon szakok terén elért ujabb eredményeit, emellett részletes tájékoztatást nyujtott a társaságunk által művelt tudományszakok hazai és külföldi irodalmának ujabb termékeiről s az azokban nyilvánosságra hozott uj eredményekről, s végül beszámolt a társaságunk érdekében az ügykezelés terén tett intézkedések felől.
Tudományos munkásságunk ez évben is a rendes arányokban oszlott meg a magunk elé kitüzött tudományos czélok között.
A vezető szerepet természetesen most is a családtörténet játsza, mely kiindulási pontul és alapul szolgál a heraldikai és szfragisztikai tanulmányoknak. És a sorozatot két oly dolgozat nyitja meg, melynek megjelenése nemcsak a családtörténet, de egész hazai történelmünk szempontjából óriási jelentőséggel biró esemény számba megy.
A magyar családtörténet leghivatottabb müvelője és legbuzgóbb munkása, ki a Magyar Nemzetiségekről irt munkájával megörökitette nevét tudományunk évkönyveiben, Karácsonyi János ig.-vál. tagtársunk, nagyszabásu, mély kritikával megirt tanulmányban tárgyalta Szent István anyja és I. András atyja származásának és az akkor szereplő Koppány, Vászoly, Szár László és az Árpádház többi tagjának egymáshoz és Szent Istvánhoz való rokoni viszonyát és történelmi szereplésük jelentőségét; s megállapitva azt, hogy Szent Istvánnak anyja Atleydis, lengyel nevén Beleknegina lengyel herczegnő volt, hogy továbbá Koppány másként Mihály Szár Zirindnek, Taksony idősebb fiának fia volt, az ő fiai voltak Vászoly és Szár László s az előbbitől származnak András, Béla és Levente, a kritika csákányával szétbontotta a hagyományok és a történeti tévedések által emelt légvárakat és helyébe cziklopi arányokban emelte fel első dinasztiánk első királyunk idejebeli családi elágazásának hatalmas épületét és belőle történelmünk legérdekesebb korszakát árasztotta el nappali világossággal.
Ez a hatalmas dolgozat végső válaszul szolgál Nagy Géza ig.-vál. tagtársunknak, az ősi családtörténet nem kevésbé érdemes és szakavatott munkásának ama dolgozatára, melyben Szent István király családi összeköttetéseit kutatva, arra az eredményre jut, hogy a krónikákban emlitett Mihály azonos Bélával, Taksony fejedelem második fiával, s ennek nejétől, a lengyel Adelaidtól származik Szár László, Endre, Béla és Levente atyja, és Vazul, kinek fia Domoszlo a Garam vidékén támadt fel trónkövetelőül István király ellen.
A két tanulmány eredményei homlokegyenest ellenkeznek egymással; a Karácsonyi János által felhozott érvek teljesen megdöntik Nagy Géza következtetéseit. De a két erős szaktudós párviadala mindenesetre hasznára van a tudománynak, oly kérdést bocsátva döntés alá, mely a királyság első évtizedeinek homályos történetéhez adja meg a kulcsot.
Wertner Mór ig.-vál. tagtársunk részletesen tárgyalja a genealogia közép- és ujkori fejlődését és e szak e korbeli termékeit felsorolva, a családtörténet buvárait felesleges fáradságtól kiméli meg.
Rendkivül becses genealogiai emléket ismertet a Turul G. A. név alatt iró munkatársa a portugál királyi család őseit ábrázoló, XVI. századbeli, 11 nagy hártyalapból álló albumban, mely 1842-ben Liszabonban került könyvpiaczra s később vétel utján a British Museum birtokába jutott. Ezt az érdekes albumot kitünő hasonmásokban tette közzé a stuttgarti Hoffmann czég, Ströhl történelmi és genealogiai és dr. Kćmmerer mütörténeti magyarázatai kiséretében. A kiadványt reánk nézve magyarországi vonatkozásait teszik érdekessé. A királyi család első őseinek családfája Hunortal Bonfrudig majdnem ugyanazokat a neveket sorolja fel, mint Turóczi krónikája Álmos családfájánál, a mi arra vall, hogy az összeállitó ismerte és használta ezt a krónikát. Ennek magyarázatát az a tábla adja meg, mely a portugál grófnak Szent István magyar királytól való leszármazását, a portugáloknak a történelem által rég megczáfolt hagyományát tünteti fel. E tábla keretében Szent István és Gizella képei körül ott látjuk Géza és felesége Sarolta, Gizella szülei, Péter, Szent Imre és Vazul képeit, XVI. századi ruházatban. A képeket Antonio d’Ollando udvari festő rajzolta s Bennig Simon brüggei képiró festette. A magyarázó szöveg Damiano de Gśstől, Emanuel király történetirójától származik, a ki az albumot a történelmet kedvelő Don Fernando herczegnek, III. Emanuel testvérének rendeletére állitotta össze.
Egyes családok történetét tárgyalják: Zarándy A. Gáspár, ki a Brankovicsok családfáját és vérségének a külföldi fejedelmi és a magyar főuri és nemesi családokba való elágazását igen világos és tanulságos táblázatban állitja össze, továbbá Wertner Mór tagtársunk, ki a Herman nemzetségből származó Laczkfi-család történetéhez járul uj adatokkal; Daróczy Zoltán tagtársunk pedig szintén két középkori nemesi családról, a Lépes- és a Treutel-családokról közöl az ujabb okirattárakban talált adatokat. Nádasdi Sárközy Imre saját családjának történetét ismerteti három közleményben, bő történelmi háttérrel, Zsigmond korától a jelenkorig. Ez uj és érdekes adatokkal bővelkedő tanulmányról a vele kapcsolatosan közölt családi czimer révén a heraldikai szak termékei között is tettünk emlitést. A közleményt a teljes családfa egésziti ki.
Kolossy István tagtársunk szintén alapos tudással és nagy adatbőséggel irja meg a Bodrog vármegyében honos Kálnási Kálnássy-család történetét az Árpádkor végétől kezdve a jelen korszakig. Károly János tagtársunk pedig az ujabb keletü Csalai Kégl család eredetét keresi és Sippi Rodiczky Jenő amaz állitásával szemben, hogy annak ősei birkapásztorsággal foglalkoztak, kimutatja, hogy ez ősök pozsonyi városi polgárok voltak, kiknek a birkatenyésztés csak egyik jövedelmi forrásuk volt.
Részletkérdést tárgyal, de adataival nem kevesbé érdekes Szerémi néven iró főrangu tagtársunknak rövid közleménye, melyben talpraesett érvekkel bizonyitja, hogy az a Mochkos nevü család, a melynek a XV. század-ból származó czimerlevelére a hédervári levéltárban mint régi oklevelek boritékára akadtak reá, nem Gán, hanem Gáj turóczvármegyei községről irja nemesi előnevét s a szóbanforgó armalis nem a Héderváryak, hanem a Dócziak révén került a hédervári levéltárba.
A szakirodalom rovatában Lendvai Miklós Temes vármegye nemesi családainak története III. kötete, Orosz Ernő Heves és a volt külső Szolnok vármegyéknek nemesi családjai (Szabó László ismertetésében) és a Genealogiai Füzeteknek, a szép sikerrel müködő folyóiratnak ez évi III. füzete, a külföldi irodalom termékei közül Loserth János Genealagische Studien és Genealogisches Taschenbuch der adeligen Häuser Österreisch (mindkettő Zarándy tollából) és Král Albertnek Der Adel von Böhmen czimü munkája nyertek rövidebb hosszabb közleményekben méltatást.
Czimertani közleményeink közül első sorban azt kell megemlitenem, a mely e tudományszak általános kérdéseivel foglalkozik: Ghyczy Pál ig.-vál. tagtársunknak «Adalékok a kar heraldikai szereplése történetéhez» czimü közleményét, mely nagy körültekintéssel összegyüjtött és kiváló elmeéllel megrostált adatokkal világitja meg a magyar heraldika e jellemző alakjának fejlődését a középkori heraldika külföldi termékei anyagával hasonlitva össze, ez érdekes kérdést minden oldalról teljes világitásban befejezi.
Középkori heraldikánk legbecsesebb emlékeinek, az eredeti czimerleveleknek sorozatát egésziti ki a Dobry-család 1431-iki czimerlevele, melynek eredetije a Kisdobai Dobay-családnak a Magyar Nemzeti Múzeumban letéteményezett levéltárában őriztetik és a Nádasdi Erchi, másként Sárközy-család 1510-iki czimerlevele, mely szintén a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában van. Az elsőt Áldásy Antal ig.-vál. tag, társaságunk jegyzője, a másodikat Sárközy Imre, társaságunk levelező tagja ismertették, szakavatott családtörténeti és czimertani fejtegetésekkel mutatva ki érdekességeiket. Ifj. Kemény Lajos tagtársunk pedig Kassa sz. kir. városnak Nagy Lajos királytól 1369-ben, Zsigmondtól 1423-ban, V. Lászlótól 1453-ban és II. Ulászlótól 1502-ben kapott s a város titkos levéltárában féltett kincsekként őrzött czimerleveleit jelentőségükhöz méltó magyarázattal ismertette, mely czikk érdekességére nézve méltán csatlakozik Pozsony város czimerleveleinek az előző évek egyikében megjelent ismertetéséhez.
A Muronyi Weér-család 1509-iki czimerleveléről Horváth Sándor tagtársunk által a Turul tavalyi első füzetében közölt ismertetést egésziti ki fontos adatokkal Szendrei János ig.-vál. tagtársunk, figyelmeztetve olvasóinkat egyebek közt arra, hogy a czimer szines hasonmása már megjelent az ő «Magyar viselet történeti fejlődése» czimü munkájában.
Hazai heraldikánk legfontosabb feladatának, a középkori czimerlevelek felkutatására irányuló törekvéseknek eredményeit találjuk összegezve abban a szükszavu lajstromban, melyben buzgó tagtársunk, Csoma József másodelnök a mohácsi vész előtti időszakból származó s eredetiben reánk maradt czimerleveleket sorolja fel kiállitásuk sorrendjében, megjelölve az eredeti hollétét és hogy ismertetése hol jelent meg. Ez a jegyzék, mely 175 czimerlevelet sorolva fel, 30-al haladja meg a Bárczay Heraldikájában felsorolt eredeti czimerlevelek számát, megbecsülhetetlen utmutatóul fog szolgálni minden időkre heraldikánk kutatói számára.
Itt emlékezem meg az igazgató-választmány ülésein bemutatásra került eredeti középkori czimerlevelekről: II. Ulászlónak 1515-ben Földes János pozsonyi harminczados számára czimer- és pallosjog adományozásáról kiállitott oklevelét, melynek Nedeczky Tibor tagtársunk kezei között levő eredetijét a szeptemberi ülésen ismertetni, én voltam szerencsés, s melyet az a körülmény tesz érdekessé, hogy teljesen azonos a Básznai-család 1431-ben Zsigmond királytól kapott czimerlevéllel, melyet a Turul 189. évfolyamában ismertettem. Továbbá az Armbruster családnak II. Lajostól 1518-ban és I. Ferdinándtól 1557-ben és 1559-ben adományozott czímerlevelei, melyeket Áldásy Antal jegyző élőszóval mutatott be az igazgatóválasztmánynak.
Mindezen itt felsorolt czimerek tudományos ismertetése szintén a Turul hasábjain fog megjelenni.
S itt kell megemlitnünk a Tóth-Szabó Pál érdemes munkájának, Szatmári György életrajzának ismertetését, mely a nagy készültségről tanuskodó munkából a Szatmári-család leszármazására és a primás czimerére vonatkozó adatokat ismerteti.
Közleményeink e sorozatát kiegésziti még Balogh Gyula tagtársunk két Zsigmondkori czimerlevélnek, a Babai és a Kotsi és Mesteri családok 1418 és 1421. évekből származó annalisának, melyek szövegének másolata Vas vármegye levéltárában őriztetik, ismertetésével.
Czimertanunk különlegességei közé tartozik Bocskay István két czimerlevele, melyek egyikét 1605 deczember 12-ikén 13 hajdu-kapitánya és az ezek alatt szolgált 9254 hajdu részére adta, a másikkal a szoboszlói hajdukat emelte a nemesi rend sorába. E két czimerlevél közül, a melyek az adományozó- és az adományozottak tekintetéből egyaránt a czimertani ritkaságok közé sorozhatók, az elsőt Horváth Sándor tagtársunk, a másodikat dr. Boldisár Kálmán ismertette, utóbbi a szoboszlói hajduk 1703-ban készült czimeres zászlójának leirásával egészitve ki közleményét. Mindkét munkatársunk egyaránt nagy szolgálatot tett közlésével a történelem és a heraldika kutatóinak.
A Váradi, máskép Kalmár János 1669-ben I. Lipóttól kapott czimerét, melyet Csoma József másodelnökünk ismertetett, az teszi érdekessé, hogy rajza és leirása szerint menekülés közben visszanéző és fülét vakaró oroszlánt ábrázol, a mi azt a nálunk oly ritka gúnyczimerek közé sorozza.
A külföld heraldikai irodalmának mozgalmairól Ghyczy Pál ig.-vál.-tagtársunknak de Raadt nagy munkájának a németalföldi és szomszédos országok czimeres pecséteiről Brüsszelben az 1898–1901. években megjelent négy kötetének beható és szakavatott ismertetése, továbbá a Hildebrandt Wappenfibele hatodik kiadásának Zarándy R. Gáspártól és Volpicella, Gli Stemmi nelle scritture dell’ archivio di stato in Napoli czimű füzetkéjének, mely betűrendes lajstrommal igazitja el a czimerkutatókat a nápolyi állami levéltár tömkelegeiben és sok magyar nevet is megment a hazai családtörténet számára, A. A. jelzést használó tagtársunktól származó ismertetése nyujt tájékoztatást. Kis Bálint ig. vál. tagtársunk pedig Grecian D. István «Eraldica romána» czimü munkáját méltatta hosszabb ismertetésben, különös tekintettel annak a magyar heraldikával és genealogiával való vonatkozásaira.
Közjogi oklevéltani és szfragistikai szempontból egyaránt érdekes tanulmány Nagy Géza ig.-vál. tagtársunknak rendkivüli éles elmeéllel készitett dolgozata, melyben a magyar királyok czimei fejlődését a XI. században az egykoru oklevelek, érmek és pecsétek alapján állapitja meg s kimutatja, miként tükröződik vissza a czimváltozásaiban Magyarország területének kialakulása.
A pecséttani közlemények sorát a jelentést tevő titkár Nagybánya sz. kir. város XIV. századi pecséteiről irt dolgozata nyitja meg, melyben először nyilt alkalma arról a szerencsés véletlenről, a mely az ősrégi bányaváros Nagy Lajos idejéből fenmaradt, pecséttani és műtörténelmi szempontból egyaránt elsőrangu nyolczszögü nagypecsétjének ezüstből készült tipáriumát napvilágra hozta, beszámolni és a pecsétnyomót s annak kapcsán a város kisebb pecsétjének egyetlen töredékesen megmaradt példányát bemutatni. Dolgozata a nagybecsü klenodiumot elsősorban a város történelme és a szfragisztika szempontjából méltatja, de műtörténeti jelentőségét is kiemeli és kimutatja, hogy az mindezen tekintetben első helyen áll hazai szfragisztikai emlékeink között. Részletes műtörténeti ismertetését az ismert szakíró, Czakó Elemér, az iparművészeti muzeum őre, mint vendég, olvasta fel az igazgató-választmány ülésén és tette közzé: dolgozata főleg iparmüvészeti szempontból tárgyalja annak szerkezetét és kivitelét, hasonlóképen az első helyet jelöli ki számára a régi ötvösművesség emlékei között.
Horváth Sándor tagtársunk a szfragisztika terén is a szokott buzgalommal fejtette ki működését. Egyik rövid közleményében egy már Wenzel kódexéből ismert pecséthamisitónak Bábolnai Jánosnak esetével foglalkozik és az országos levéltárból a zágrábi káptalan egy 1493-iki oklevelét közli, mely Egervári László bán titkos és gyűrűpecsétjének hamisitásáról emlékezik meg.
Nagyobb terjedelemben, bő részletességgel teszi meg észrevételeit azokra a megjegyzésekre, a melyeket Varjú Elemér az 1337-iki esztergomi városi kiadványon látható különös pecsételési módról szóló közleménye tévedéseit kideritette és a pecsétek mivoltát megállapitotta. A polemiában azonban nem volt módjában megdönteni Varjú vizsgálódásának eredményeit, s utóbbi határozott hangon tartott válaszában zárta le a hosszura nyult vitát.
Ghyczy Pál ig.-vál. tag pedig ifj. Kemény Lajosnak Kassa város czimerleveleiről szóló czikkére reflektálva II. Ulászló király nejének Foix-Candalei Annának pecsétjén látható czimert irja le.
Szabó Dezső adatai a királyi könyvek történetéhez a kanczelláriai ügyvitel nagyfontosságu intézménye keletkezését kilencz évvel viszi előbbre annál az évnél, melyből eddig a legelső adatot ismertük. Egy 1519-iki oklevél őrizte meg azt az adatot, melyből kiderül, hogy a királyi könyveket már I. Károly idejében vezették. Ezt az érdekes adatot az 1405., 1518., 1519. évekre vonatkozó adatokkal egésziti ki, melyeket II. Lajos király egy 1525-iki oklevele őrzött meg.
Közleményeinket méltóképen zárja Sufflay Milán horvát születésü magyar történetbuvárnak ismertetése a pannonhalmi Szent-Benedek-rend története eddig megjelent I., II, VII., VIII. és IX. kötetei felett. Ennek a nagyszabásu, mondhatjuk monumentális műnek vaskos volumeneiben a rend öreg és ifju szakemberei, bölcs tapasztalattal és körültekintéssel biró és lánglelkü buzgalommal dolgozó tudósok, a megboldogult Füssy Tamás és Villányi Szaniszló, s az ifjak közül Sörös Pongrácz, Zoltvány Irén, Prikkel Márián stb., valamennyi friss munkaerő, és a ki az egész nagy szabásu vállalat szerkesztője, a ki az egész nagy terhet hordja vállain, dr. Erdélyi László, a kiváló diplomatikus, magvas dolgozatokban, mindent felölelő részletességgel örökitik meg a pannonhalmi főapátság, a bakonybéli és zalavári apátságok középkori történetét, monumentális arányokban hirdetve Szent-Benedek-rend szerepét a magyar történelemben. S ez a nagy munka a megérdemelt méltatóra talált Sufflay személyében, a ki röviden de világosan összegezi az eredményeket, rámutat a munka előnyeire, de nem huny szemet a hibák felett és nyugodt mérséklettel állapitja meg a valóságot.
Összegezve az elmondottakat, megnyugvással mondhatjuk, hogy a szaktudományaink mezején végzett munkáságunk az elmult évben is méltóan sorakozott az előző években kifejtett munkásságunkhoz.
Az előző év működését lezáró nagygyűlést 1905 deczember 15-ikén tartottuk meg. Tárgya az elnöki megnyitón és az évi jelentéseken kivül, a másodelnöki székek egyikének betöltése volt, melynek eredményéről már fentebb volt alkalmam beszámolnom. Felolvasásra Varjú Elemér ig.-vál.-tagnak a magyarországi lovaspecsétekről szóló értekezése került, melyhez Thaly Kálmán ig.-vál.-tagtársunk füzött kiegészitő megjegyzéseket.
A társasági folyó ügyek s az azok által szükségessé vált intézkedések a rendes évnegyedes üléseken és egy rendkivüli ülésen, melynek megtartását elnökünk váratlan halála tette szükségessé, foglalkoztatták az igazgató választmányt.
Az évnegyedes ülések február 22-ikén, április 24-ikén, szeptember 27-én és november 29-én tartattak meg. Ez ülések intézkedései a rendes ügyviteli kérdések mellett elsősorban a társaság pénzügyi viszonyaival összefüggő ügyek elintézésére irányultak.
Az előző évi zárószámadások megvizsgálása s a folyó évi költségvetés megállapitása mellett, mely a rendes szokáshoz hiven a februári ülés feladata volt, első helyen kell megemlékeznünk az intézkedések közül azokról, a melyek a társaságra nehezedő terhek megkönnyitését tüzték ki czéljukul.
E számadások adatai szerint a Turul kiadásainál tetemes nyomdai tartozás mutatkozván, annak kiegyenlitéséről az igazgató választmány áprilisi ülésen a társaságnak megtakaritásokból eredő tőkéjére felveendő lombard kölcsön utján gondoskodott. Ugyanekkor intézkedés történt az iránt, hogy a társaság vagyonát képező értékpapirok az Osztrák-Magyar bankból, hol kezelésük sok nehézségbe ütközött, kivétessenek és a Pesti Magyar Kereskedelmi Banknál helyeztessenek el. S a társaság pénzügyi egyensulyának helyreállitása érdekében az igazgató választmány erélyes intézkedések megtételét rendelte el a nagy összegre rugó tagdijhátralékok behajtása érdekében.
A Magyar Nemzetségi Zsebkönyv második része I. kötetének elszámolása és a vállalat folytatásának kérdését illetőleg, sajnálattal kell jelentenünk, hogy a Franklin-Társulat által az első évről bemutatott elszámolás azt a kedvezőtlen tényt közölte a társasággal, hogy a kiadvány köteteiből egy év alatt csupán 212 példány kelt el, melyek ára a nyomtatás költségeinek alig egy harmadára nyujt fedezetet. Miután az elnökség abbeli kisérletei, hogy a kiadvány az eddiginél kedvezőbb feltételek mellett hozassék a könyvpiaczon forgalomba, nem vezettek eredményre, az igazgató-választmány kénytelen volt kimondani, hogy második kötet kiadására mindaddig nem vállalkozhatik, mig az első kötet után fenmaradt tartozás nincs teljesen kiegyenlitve. A vállalat szerkesztőinek az az ajánlata, hogy az uj kötetet saját költségükön hajlandók kiadni, uj módot nyujt a megoldásra; ez ügyben azonban az igazgató-választmány csak az e végből kiküldött bizottság véleményes, javaslata alapján fog érdemlegesen határozhatni.
Utolsó évnegyedes ülésünkön töltetett be, mint már jelentettem, az igazgató választmányban üresedésben levő két hely egyike, s az igazgató-választmány ugyanekkor Rugonfalvi Kiss István évdijas tagtársunkat a heraldikai és genealogiai tudományok művelése körül szerzett érdemei elismeréséül levelező tagjává választotta.
A hála és kegyelet adóját róttuk le a november hó 29-ikén tartott rendkivüli nagygyűlésen, mely kizárólag a társaság elhunyt elnöke emlékezetére volt szentelve. E nagygyülésen dr. Fejérpataky László másodelnök, az elhunyt legrégibb munkatársa és egyik legbizalmasabb barátja tartotta a megboldogult felett az emlékbeszédet és Rugonfalvi dr. Kiss István évdijas tag ismertette terjedelmes dolgozatában irói munkásságát. A kegyeletes ünnep a családtagoknak a többi meghivott vendégeknek és számos tagtársunknak jelenlétében, jelentőségének megfelelő módon folyva le, méltóképen örökitette meg nagyérdemű elnökünk emlékezetét.
Pénztári könyveink adataiból, melyeket a nagygyülésen társaságunk pénztárnoka mutat be, itt csak azt a körülményt akarom felemliteni; hogy mérlegünket a kereskedelmi banknál felvett lombard kölcsönnek 2700 koronát kitévő összegén kivül a Franklin Társulatnál a Nemzetségi Zsebkönyv nyomdai tartozásaként 2905.82 kor. terheli. E tartozás sulya megbénitja törekvéseinket, s lehetetlenné teszi, hogy oly mértékben folytathassuk munkásságunkat, a hogy ezt magunk legjobban kivánnánk. Pénzügyi egyensulyunk megzavarása nélkül tehát nem gondolhatunk nagy reményekkel meginditott irodalmi vállalatunk, a Magyar Nemzetségi Zsebkönyv további köteteinek kiadására.
Szükre szabott anyagi helyzetünk, a legszerényebb keretekre utal munkásságunk folytatásában. Meg kell elégednünk azzal, ha folyóiratunk az eddigi terjedelemben szolgálja közleményeivel az elénk kitűzött feladatokat.
Ebben az elszomoritó helyzetben kétszeresen érezzük a veszteség nagyságát, melyet társaságunk nagynevű elnökének, legbuzgóbb pártfogójának, igazi jótevőjének váratlan elhunyta jelent, úgy a tudományos téren, mint anyagi viszonyaink tekintetében társaságunkra. Reméljük, hogy a közel jövő oly férfiuval fogja helyét betölteni, kinek vezetése alatt társaságunk uj életre kelve, nagy fontosságu hivatásának teljes mértékben fog megfelelhetni.
Kérem a mélyen tisztelt Nagygyülést, hogy jelentésemet tudomásul venni méltóztassék.
Budapest, 1906 deczember 13-ikán.
Dr. Schönherr Gyula
társ. titkár.

SZAKIRODALOM.

Kempelen Béla, A nemesség. Utmutató az összes nemesi ügyekben. Genealogiai és heraldikai kézikönyv. Budapest, 1907. «Pátria»-nyomda.

Talán sohasem okozott az embereknek a leszármazás, családfa, nemesség s hasonlók kérdése annyi gondot, mint a demokratikusnak nevezett jelen korszakban. A mindent nivelláló demokraczia jelszavainak, bárminő csábitók is legyenek különben, ellentmond – a természettudomány. Az átöröklésnek immár biztos alapokon nyugvó tana kétségbevonhatatlan bizonysággal megmutatta, minő fontos szerepet töltött és tölt be az emberiség fejlődésében és előbbrevitelében a családoknak az a számbelileg kicsiny csoportja, a melyiket a legujabb korig nemesség s honoratiórok neve alatt ismertünk. Hogy a millió és millió család közül egy sereg s hogy éppen ezek és nem mások, kivált és a vezető szerepet magához ragadta, nem a véletlen játéka, hanem kétségtelenül az illető nemzetségek, esetleg azok egyes tagjai testi és szellemi kiválóságának természetszerű következménye. A kiváltságos osztályok ezen szerepe ma sem szünt meg s amig emberek lesznek, nem is fog megszünni; legfeljebb, mint a közelmultban történt, az a név, a mely alatt a kiemelkedettek csoportja tömörült, változik meg. Előbb nemességnek hivták, ma intelligentiának, néha úri-osztálynak nevezik. Ám bármiként nevezzék is, feladatát csak akkor fogja betölteni a természet háztartásában, ha képes leend magát a nagy tömegektől bizonyos fokig elkülöniteni, hogy úgy mondjam saját faját tisztán tartani. E nélkül igazi előrehaladás el sem képzelhető, mert ha a testileg s lelkileg kiváló egyedek nagy többsége nem magához hasonlókkal társúl, az utódokban az évezredek alatt megszerzett s kifejlett képességeknek növekedés helyett csökkenni kell. A mikor ez bekövetkezik, forduló ponthoz ért az emberiség, a melytől útja visszafelé, a végpusztulás irányában halad.
Ez élettanilag beigazolt tényekről aligha tud mindenki számotadni önmagának, de viszont alig akad valaki, a ki érvényességüket, bár öntudatlanul is, ne érezné. A faji és családi kiválóság nagy jelentőségének elismerése vérünkben van s ez okozza azt az első pillantásra sajátságosnak látszó tünetet, hogy ma, a mikor a nemesség előjogai megszüntek, a mikor birásából anyagi haszon már alig háromolhat valakire, a nemesi hagyományok ápolása, a leszármazás, valamely százados törzshöz való tartozás igazolása, esetleg a nemesség megszerzése hasonlithatatlanul több embert hoz mozgásba, mint a megelőző korszakokban, a mikor mindezen dolgok nagy előnyöket, szabadságot s függetlenséget biztosítottak azoknak, a kik hozzájuk jutni elég szerencsések voltak.
Az ily módon előálló szükséglet egész irodalmat teremtett. Ez az irodalom a történelmi alapokon nyugvó heraldikával és családtörténettel nem tévesztendő össze, miután nem annyira tudományos, mint inkább praktikus czélokat szolgál. A «nemesi ügyek» szabályai meglehetős bonyolult szövevényt alkotnak, bennük a laikus értelmes vezető nélkül bizonynyal eltévelyedik. A vezetők legjobbika pedig kétségtelenül egy jó könyv, a mely az összes tudnivalókat csoportositja. Ilyen volt nálunk Marcziánynak most már egészen elfogyott munkája A nemesség s ezt van hivatva pótolni Kempelen Béla hasonló czimü kötete.
Bővebb előzőjénél, amennyiben egy rövid bevezetésben a kiváltságos rend antropologiai megalakulásáról is szól, hogy kimutassa, minő messzenyuló s milyen jogosult a származás nyilvántartásának szokása. Terjedelmesebb fejezet foglalkozik a magyar nemességgel, elég gondosan gyüjtve össze mindazt, amire e tárgyból a nagy közönségnek szüksége lehet. Néhol azonban megtéved; igy például, mikor mellőzve a történelmi kutatásoknak ma már megállapitott eredményét, a nemzetségeket (genus, generatio) a honfoglalás előtti időből az eredezteti. Néhányszor forrásai vezették tévútra s így történt, hogy p. az Erdődy-családnak II. Ulászlótól kapott grófi diplomáját emliti, egy helyütt pedig azt mondja, hogy «a legrégibb keletü magyar bárói rangot az Esterházy-család birta (1421.)» Az sem helyes, a mit (németből átültetetett hibás kifejezéssel élve) a «levél»-nemességről mond, a mikor a donationalis nemeseket az armalistákkal egy kategoriába sorozza s azt írja, hogy az előbbiek nemessége nem vihető a XIV. századnál feljebb. Holott köztudomásu tény, hogy a donatiós nemesség királyságunkkal egy idős.
Egyik fejezetet a czimertan elemei foglalják el. Tekintettel arra a körülményre, hogy úgy Nyáry, mint Bárczay czimertani kézikönyve teljesen elfogyott s ma már csak nehezen szerezhető meg, ezt a részt a szerző bővebbre szabhatta volna. Ennek rovására talán tulságosan is terjedelmesek a következő részek; tagadhatatlan azonban, hogy a munka közönségét valószinüleg ezek érdeklik legjobban. Czimeik tartalmukról is felvilágositanak: Alapítványképesség, Lovagrendek, Az udvarképesség és méltóságok, Nemes-hölgy alapítványok és Érdemrendek. Mindezek a legszükségesebb tudnivalókat gondos összeállitásban tartalmazzák s az érdeklődőket a szabályok tömkelegében biztosan kalauzolják.
Kempelen Béla könyve a nemesi ügyek kutatóinál kétségtelenül nagy elterjedésre számithat s rövid időn belül nagy népszerüségre fog szert tenni.

Csizmadia János. A Bartakovich, Justh, Rudnay és Rudnyánszky családok és részben azok rokonsága. Kézsmárk, 1905. 88. 2 lev. 70 old.

E füzet egész sereg felvidéki családnak többé-kevésbé terjedelmes leszármazási tábláját közli. A tábláknak azonban két nevezetes hibájuk van; egyik, hogy minden forrásidézet nélkül közöltetnek, a másik pedig, hogy java részük Nagy Iván alapvető munkájából van átvéve. Ott, a hol ez a forrás cserben hagyta a szerzőt, alig kapunk többet egy-egy családnévnél, holott az illető családokról a nyomtatott müvekben is elég adatot lehet találni. Érdeme, hogy Nagy Iván táblázatait helyenként egy vagy két ujabb nemzedék hozzátoldásával bőviti meg; hogy azonban e pótlások kellő kritikával készültek-e, nincs módunkban eldönteni.
Érdeklődők kedveért álljon itt a tárgyalt családok lajstroma. E családok a következők: Almásy, Babóthy, Bacskády, Barina (mk. Barényi), Bartakovich, Bartha, Batthyány, Benkő, Berecz, Bisingen, Boltizár, Buzássy, Conrad, Csizmadia, Etthre, Fabriczius, Fodor, Frideczky, Gáffor, Gyürky, Juhász, Justh, Kecskeméthy, Komáromy, Kubinyi, Kvassay, Lengyel, Lónyay, Majthényi, Mayer, Mikovényi, Nagy, Noszlophy, Nozdroviczky, Ordódy, Palkovich, Pápay, Pyber, Reinprecht, Rudnay, Rudnyánszky, Salix, Sándor, Schlachta, Semberg, Simonyi, Soóky, Szeghő, Szentkirályi, Szüry, Taller, Tarnóczy Thuróczy.
A füzet ára 3 korona; megrendelhető Marczelly Albertnél Kézsmárkon. Jövedelme jótékony czélra jut.

A Magyar Heraldikai és genealogiai Társaság 1906-ban.

ALAPSZABÁLYOK.

I. A társaság neve és czélja.
1. § A társaság neve: «Magyay Heraldikai és Genealogiai Társaság.» – Székhelye: Budapest.
2. §. Czélja: a magyar történelem társtudományainak, úgymint: a Heraldika, Diplomatika, Palćographia, Sphragistika és Genealogia – valamint a magyar családok történetének okleveles alapon való a művelése és terjesztése.

II. A társaság tagjai.
3. §. A társaságot a) az alapító, b) a pártoló, és c) az évdíjas tagok alkotják.
4. §. Az alapító tagok háromfélék, úgymint: a) azok, kik a társaság czéljaihoz 100 osztr. ért. forinttal; b) azok, kik 200 o. é. forint alapítványnyal járulnak; c) az örökös alapítók. Örökös alapítványt tevők azok, kik legkevesebb 500 o. é. frt-nyi alapítványt tesznek. Ezen c) alatti alapítványok joga az alapítók egyenes fiutódaira is átszáll elsőszülöttségi jogon.
Az alapítványok készpénzben, vagy bizonyos lejárati határidő alatt beváltandó és biztosítékkal bíró kötelezvényben, vagy pedig legkevesebb 5 száztólit tisztán jövedelmező, jóhitelű értékpapirosokban fizetendő be.
5. §. Pártoló taggá választható, a társaság egy tagja által ajánlott, társaságunk czélját kedvelő minden nő vagy férfi, ki magát aláírás által kötelezi, hogy tíz egymásután következő éven át a társaság pénztárába Budapesten évenkint tíz forint tagdíjat befizet.
6. §. Évdíjas taggá választható az előbbi módozatok szerint az, ki magát aláírás által kötelezi, hogy öt egymásután következő éven át a társaság pénztárába Budapesten évenkint 5 forint tagdíjat befizet.
7. §. A pártoló és évdíjas tagok kötelezettsége az említett 10, illetőleg 5 év elmúlta után is fenmarad, ha kilépési szándékukat az utolsó év letelte előtt a titkárnál be nem jelentik.
III. A társaság tisztviselői.
8. §. A társaság egy tiszteletbeli elnököt választ életfogytiglan.
9. §. A társaság elnöksége egy elnökből és két másodelnökből áll.
Az elnökök a társaságot a hatóságok és mások irányában képviselik; a gyűléseken és űléseken első sorban az elnök, másodsorban a másodelnökök elnökölnek és jogukban áll, ha a társaság érdekei kívánják, rendkívüli űléseket is hirdetni. A rendkívüli űlések napja egy héttel előbb közhírré teendő. A tagok egyenlő szavazata esetében döntő szavazattal bír az elnök.
10. §. Mindenik elnöknek jogában áll a társaság pénztárát bármikor megvizsgálni.
11. §. A társaság titkára az űléseken és gyűléseken előadói tisztet végez, a határozatokat végrehajtja, a jegyzőkönyvet vezeti, a társaság levelezéseit végzi, könyvkiadásaira, valamint az irattárra felügyel.
A társaság anyagi helyzetének javúltával külön könyv- és levéltárnokra is lesz szükség.
12. §. A társaság jegyzője mindenben a titkár segítségére van, és akadályoztatása esetében őt helyettesíti.
13. §. A pénztárnok a társaság vagyonát híven és pontosan kezeli, a pénztár állapotáról az űléseken jelentést tesz. Pénzt az igazgató választmány határozata alapján az elnök vagy másodelnök és a titkár által együttesen aláírt utalványokra szolgáltat ki; az évi nagygyűlésen pedig részletes kimutatást terjeszt elő. A pénztárnok évi számadásának megvizsgálásáról az igazgató választmány intézkedik.
Rendkivüli esetekben az elnök vagy másodelnök saját határozatából is utalványozhat 100 frtig terjedő összeget, a legközelebbi ülés jóváhagyása reményében.
A pénztárnok az elnök vagy másodelnöknek pénztár-vizsgálati szándokát mindenkor tartozik teljesíteni.
14. §. A társaság folyóiratának szerkesztőjét, és a szerkesztőtársat az igazgató választmány bízza meg a szerkesztői teendőkkel.
15. §. Az ügyész a társaság jogait védi, és a hátrálékos díjakat behajtja.
16. §. A társaság összes tisztviselői, hivataluk tartama alatt, minden tekintetben olyan szavazati joggal bírnak, mint az igazgató tagok.

IV. Az igazgató választmány.
17. §. Negyven tagból áll, kik az első alakuláskor a társaság tagjai között lévő, és a 2. §-ban megnevezett tudományszakok terén jeles munkálkodásuk által kitüntek közül szavazattöbbséggel választatnak.
18. §. Az igazgató választmány később maga-magát egészíti ki akként, hogy a megüresedett igazgató tagságra évenként legalább két igazgató tag által írásban ajánlott új igazgató tagot választ, kik a levelező tagok érdemesebbjeiből is választhatók. Ha az igazgató választmány szükségét látja, az igazgató tagok számát hatvanra is felemelheti az ezen §-ban említett választási mód szerint.
19. §. Az igazgató tagságra az ajánlatok az évi nagygyűlés előtt való űlés megelőző napjáig adandók be a titkári hivatalnál. A következő választmányi ülésen az ajánlatok felbontatnak, és a választmányi űlésen jelenlevő igazgató tagok egyszerű szótöbbségével, titkos szavazás által ejtetik meg a választás.
20. §. Az igazgató választmány évenkint legalább négy nyilvános választmányi űlést és egy nagygyűlést tart, melyen a Budapesten levő igazgató és levelező tagoknak kötelességük megjelenni.
21. §. Az igazgató tagok az elnökök egyikének vezérlete alatt ezen választmányi űléseken igazgatják a társaság ügyeit; meghatározzák a tisztviselők díjait, a kiadványokat, az azokra fordítandó összegeket, az évi nagygyűlés tárgyait és napját. A társaság vagyonának biztos kezeléséről gondoskodnak. A társaság kiadványainak szerkesztésével megbízzák az igazgató vagy levelező tagok valamelyikét. A számadások meg vizsgálására bizottságokat neveznek ki.
22. §. Az igazgató választmány a 19., illetőleg a 18. §-ban meghatározott módozatok szerint korlátlan számú levelező tagokat választ a 2. §-ban említett tudományok művelése terén érdemeket szerzett férfiak sorából, ha azok a társaságnak különben is tagjai. Levelező taggá csak az lehet megválasztva, ki a választó ülésen jelenlevő igazgató és levelező tagok két harmad szavazattöbbségét nyerte el.
Levelező taggá a hazai történelem iránt érdekeltséget tanúsító külföldi tudósok is választhatók. A külföldi tagok megválasztásához azonban a m. kir. belügyministerium jóváhagyása kérendő ki.
23. §. A levelező tagoknak a társaság minden űlésében és gyűlésében székök és tanácskozási joguk van, de szavazattal csak a levelező tagok és a tiszteletbeli tagok, a pénztárnok és az ügyész választásánál és a nagygyűlésen bírnak, kivévén, ha valamelyik a tisztikarba választatott.
24. §. A tudomány-pártoló hazafiak sorából tiszteletbeli tagok is választhatók a társaság dísze- és javára. Ezeknek minden űlésen székök és tanácskozási joguk van.
25. §. A választmányi űléseken jelenlevő igazgató tagok egyszerű szótöbbséggel titkos szavazás útján választják az igazgató és levelező tagok sorából a társaság titkárát, jegyzőjét (és esetleg a könyv- és levéltárnokot), és rendes kiadványának szerkesztőit, mindenkor öt évi időtartamra. A renden kívüli kiadványok szerkesztésével megbízott szerkesztők ugyanoly módozattal választatnak, de megbízatásuk minden ily kiadvány megjelenésével megszűnik.
A pénztárnok és ügyész a társaság bármelyik tagja közül választható az űlésen jelenlevő igazgató és levelező tagok egyszerű szótöbbsége által.
26. §. A társaság elnökei, igazgató, tiszteleti és levelező tagjai feljogosíttatnak a «Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság» – elnöke, másodelnöke, – igazgató tagja, tiszteletbeli tagja, – levelező tagja czímmel nyilvánosan is élni.

V. A társaság űlései és nagygyűlése.
27. §. A társaság minden évben egy nagygyűlést és legkevesebb négy igazgató választmányi űlést tart. A választmányi űlések határnapjai az ügyrendben lesznek megállapítva. Az űlések jegyzőkönyvei az elnöklő, a jegyzőkönyvet vezető és az elnök által e czélra felkért két választmányi tag aláírásai által hitelesíttetnek.
28. §. Az igazgató választmány űlésein az igazgató és a levelező tagok kötelessége a társaság szakába vágó felolvasásokat tartani; okleveleket, műtárgyakat bemutatni, azokról akár írásban, akár élőszóval értekezni; az űlésekre eljárni; az ügyek vitelében az űléseken kívül is munkás részt venni. Ezen kívül jogukban áll a társaság ügyeit illető indítványokat tenni.
29. §. Az űléseken mint vendég, a társaság oly tagja is tarthat felolvasást, ki nem tartozik az igazgató vagy levelező tagok sorába, de ezeknek értekezésöket előbb be kell nyújtani az igazgató választmánynak, és ez, vagy pedig valamelyik elnök, előbb kiadja bírálatra egy igazgató vagy levelező tagnak, és csak ennek ajánlatára olvasható fel.
30. §. Az űlések végén a társaság belügyeinek tárgyalására zárt űlést kérhet bármelyik igazgató vagy levelezőtag. Az elnök ez esetben a közönséget távozásra kéri fel, miután a zárt űlésben csak az igazgató, levelező és tiszteletbeli tagok és a tisztviselők vehetnek részt.
31. §. Az évi nagygyűlés napját és a felolvasás tárgyát mindenkor az évnek első választmányi ülésén döntik el az igazgató tagok. Ezen nagygyűlésen választják meg az elnököt és másodelnököket, mindenkor öt évi időközre, titkos szavazás útján, a társaságnak a gyűlésen jelenlevő összes tagjai, úgymint az igazgató, levelező, tiszteletbeli, alapító, pártoló és évdíjas tagok, egyszerű szótöbbséggel. Elnökké vagy másodelnökké azonban csak valamelyik igazgató tag választható.
32. §. Hogy a választmányi űlés határozatképes legyen, az elnökön kívűl legkevesebb hat igazgató tag jelenléte szükséges. Tisztviselők választására legkevesebb tizenkét, választásra jogosúlt tagnak kell jelen lenni. A nagygyűlés választóképessége legkevesebb húsz társasági tag jelenlététől függ. Ha nem gyűlnék ennyi össze, a választás megejtése végett újabb határnapra tűzetik ki közgyűlés, melyben aztán a jelenlevők szavazattöbbsége dönt.

VI. A társaság kiadványai.
33 §. A társaság a 2. §-ban elősorolt tudományágak művelése, fejlesztése és terjesztése czéljából egy – rendes időközönként megjelenő – folyóiratot alapít. A folyóirat irányát, ívszámát és rendes megjelenési idejét az igazgató választmány állapítja meg.
34 §. Ezen folyóirat a társaság hivatalos közlönye, mely a tudományos czikkeken kivül értesítést hoz a társaság ügyeiről, üléseiről és általában figyelemmel kíséri a többször említett tudományágak mozgalmait. Munkatársai a társaság igazgató és levelező tagjai; de megfelelő szakközleményeket szívesen fogad a társaság többi tagjaitól, valamint idegenektől is.
35 §. Ezen kívül a társaság időközönként egy, a magyar nemes családok származási rendjét nyilvántartó, és azok történetét csakis okleveles alapon tárgyaló zsebkönyvet ad ki. Ezen nemzedékrendi zsebkönyv szerkesztőjét az igazgató választmány választja.
36. §. A társaság ezen kívül, ha vagyoni állása engedi, a 2. §-ban megnevezett szakokba vágó önálló történelmi munkákat, valamint oklevélgyűjteményeket is adhat ki. Ezen utóbbiakat különösen családok, vármegyék, vagy városok szerint csoportosítva.
37. §. A társaság egyes családok megbizásából elfogadhatja okleveleik sajtó alá rendezését és azok történetének megírását. Ezenféle munkával egy vagy több, vállalkozni kész igazgató vagy levelező tagot bíz meg az igazgató választmány.
38. §. A társaság folyóiratát a társaság minden tagja évdíja fejében ingyen kapja. A 200 forintos alapítók és a pártoló tagok ezen kivül a nemzedékrendi zsebkönyvet is ingyen kapják. Az örök alapítványt tevők és az igazgató választmányi tagok a társaság minden tulajdon kiadványára igényt tarthatnak.

VII. A társaság vagyona.
39 §. A társaság vagyonát képezik a 3. §. és 4. §-ban meghatározott alapítványok, melyek biztosan elhelyeztetvén, kamatoztatnak. Az alapítványok képezvén a törzsvagyont, ezeket elkölteni nem szabad.
40. §. A társaság bevételeit képezik az alapítványok kamatai, a tagdíjak, a kiadványok jövedelmei és az egyes adományok. A társaság ezen összegekből fedezi kiadásait.
41. §. A jövedelemből megtakarított összegek, valamint a lelkes ügybarátok által a társaság számára adandó adományok és hagyományok (a mennyben alapítványi természettel nem bírnának), az igazgató választmány által tőkésítendők. Az ilyen tőkék azonban az alapítványok természetével nem bírnak, és kivételes esetekben az igazgató választmány rendeletéből, részben a társaság pénzbeli kiadásainak fedezésére fordíthatók.
42. §. A társaság vagyonát képeznék még a részére gyűjtött és adományozott könyvek, oklevelek, iratok, műtárgyak és régiségek. Ezek egyelőre a Magyar Tudományos Akadémia- vagy a Nemzeti Muzeumban helyezendők el, az igazgató választmány rendeletéhez képest.

VIII. A társaság jövője.
43. §. Ha a társaság vagyona idővel a nemzet és egyesek áldozatkészségéből, valamint a megtakarításokból annyira szaporodnék, hogy szükségkép a fokozottabb kiadásoknak is képes volna megfelelni, akkor működési körét kitágítja.

IX. Az alapszabályok változtatása.
44. §. Az alapszabályok módosítása csak egy, ezen czélra két héttel előre hirdetett választmányi ülésen történhetik, a jelenlevő igazgató és levelező tagok kétharmad szótöbbségével. Hogy e tekintetben érvényes határozatot hozhassanak, tekintet nélkül a megjelent levelező tagok számára, legkevesebb tíz igazgató tag jelenléte szükséges. Az alapszabályok változtatott részei esetről esetre a m. kir. belügyminiszteriumhoz terjesztendők fel jóváhagyás végett.

X. A társaság esetleges feloszlása.
45. §. A társaság feloszlása csak azon esetben történhetik meg, ha egy ezen czélból egy hónappal előre hirdetett közgyűlés a jelenlevő igazgató és levelező tagok két harmad szótöbbségével a feloszlást elhatározza. Hogy e tekintetben érvényes határozatot hozhassanak, tekintet nélkül a megjelent levelező tagok számára, legalább tizenhat igazgató tag jelenléte szükséges.
46. §. A nem remélt feloszlás esetében a társaság összes vagyonának örököse első sorban a «Magyar Történelmi Társulat», másod sorban a «Magyar Tudományos Akadémia». Ez esetben ezen örökösök az összes vagyont a «Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság Alapítványa» czímén tőkésíteni tartoznak, és annak jövedelmeit, kamatait kizárólag csak a 2. §-ban említett tudományszakok művelésére fordíthatják. A feloszlás esetében hozandó közgyűlési határozatok azonban foganatosítás előtt a m. kir. belügyminiszteriumhoz felterjesztendők.
47 §. A társaság alapszabályai megerősítés végett a m. kir. belügyminiszteriumhoz terjesztendők fel. Az esetben, ha az alapszabályokban meghatározott czélt és eljárást, illetőleg, hatáskörét meg nem tartja, a kir. kormány által, a mennyiben további működésének folytatása által az állam, vagy az egyleti tagok vagyoni értéke veszélyeztetnék, haladéktalanul felfüggesztetik, s a felfüggesztés után elrendelendő szabályos vizsgálat eredményéhez képest végleg fel is oszlattatik, vagy esetleg az alapszabályok legpontosabb megtartására különbeni feloszlatás terhe alatt köteleztetik.

IGAZGATÓSÁG.

I. elnökség és tisztviselők.

ELNÖK:
(Üresedésben.)
MÁSODELNÖKÖK:
Dr. FEJÉRPATAKI LÁSZLÓ.
Másodizben megválasztatott 1903 deczember 10-én.
CSOMA JÓZSEF.
Megválasztatott 1905 deczember 14-én.
TITKÁR:
Dr. SCHÖNHERR GYULA.
Másodizben megválasztatott 1904 február 25-én.
JEGYZŐ:
Dr. ÁLDÁSY ANTAL.
Másodizben megválasztatott 1904 február 25-én.
ÜGYÉSZ:
Dr. FEJÉRPATAKY KÁLMÁN.
Megválasztatott 1896 november 26-án.
PÉNZTÁRNOK:
TÓTH ÁRPÁD.
Megválasztatott 1892 október 6-án.
A TURUL SZEKKESZTŐI:
Dr. SCHÖNHERR GYULA
Megválasztatott 1897 február 27-én.
VARJÚ ELEMÉR
Megválasztatott 1901 február 28-án.

II. Igazgató választmány.

Gróf Andrássy Géza. Megválasztatott 1906 november 29-én.
Gróf Apponyi Sándor. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Dr. Áldásy Antal. Megválasztatott 1896 november 26-án.
Barabás Samu. Megválasztatott 1892 november 24-én.
5 Gróf Bánffy György. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Idősb Bánó József. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Dr. Békefi Remig. Megválasztatott 1898 november 24-én.
Boncz Ödön. Megválasztatott 1892 november 24-én.
Borovszky Samu. Megválasztatott 1897 november 27-én.
10 Bunyitay Vincze. Megválasztatott 1888 szeptember 27-én.
Dr. Csánki Dezső. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Csoma József. Megválasztatott 1887 november 24-én.
Id. Daniel Gábor. Megválasztatott 1899 november 30-án.
Dr. Dézsi Lajos. Megválasztatott 1898 noaember 24-én.
15 Dr. Dőry Ferencz. Megválasztatott 1905 deczember 14-én.
Emőkei Emich Gusztáv. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Éble Gábor. Megválasztatott 1900 november 29-én.
Dr. Fejérpataky László. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Dr. Fraknói Vilmos. Megválasztatott 1885 april 30-án.
20 Géresi Kálmán. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Ghyczy Pál. Megválasztatott 1900 november 29-én.
Kammerer Ernő. Megválasztatott, 1883 február 25-én.
Dr. Karácsonyi János. Megválasztatott 1890 november 27-én.
Kállay Ubul. Megválasztatott 1902 deczember 11-én.
25 Dr. Károlyi Árpád. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Baczkamadarasi Kis Bálint. Megválasztatott 1893 november 30.
Kollányi Ferencz. Megválasztatott 1901 november 28-án.
Dr. Komáromy András. Megválasztatott 1887 november 24-én.
Kőváry László. Megválasztatott 1883 február 25-én.
30 Ifj. Kubinyi Miklós. Megválasztatott 1903 november 26-án.
Lehoczky Tivadar. Megválasztatott 1887 november 24-én.
Makay Dezső. Megválasztatott 1894 november 29-én.
Báró Mednyánszky Dénes. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Nagy Géza. Megválasztatott 1905 deczember 14-én.
35 Nagy Gyula. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Némethy Lajos. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Báró Nyáry Jenő. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Szerémi herczeg Odescalchi Arthur. Megválasztatott 1883 február 25.
Dr. Ortvai Tivadar. Megválasztatott 1883 február 25-én.
40 Lovag Óváry Lipót. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Petrovay György. Megválasztatott 1898 november 24-én.
Pettkó Béla. Megválasztatott 1899 november 28-án.
Pór Antal. Megválasztatott 1890 november 27-én.
Báró Prónay Dezső. Megválasztatott 1885 april 30-án.
45 Ifj. Reissig Ede. Megválasztatott 1899 november 30-án.
Dr. Schönherr Gyula. Megválasztatott 1891 november 26-án.
Soós Elemér. Megválasztatott 1898 november 24-én.
Széll Farkas. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Dr. Szendrei János. Megválasztatott 1885 april 30-án.
50 Szent-Ivány Zoltán. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Dr. Szentkláray Jenő. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Idősb Szinnyei József. Megválasztatott ... február 25-én.
Tagányi Károly. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Dr. Thallóczy Lajos. Megválasztatott 1883 február 25-én.
55 Dr. Thaly Kálmán. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Csekei Varjú Elemér. Megválasztatott 1899 november 30-án.
Dr. Wertner Mór. Megválasztatott 1891 november 26-án.
Dr. gróf Zichy Ágoston. Megválasztatott 1883 február 25-én.
59 Dr. Zsilinszky Mihály. Megválasztatott 1885 april 30-án.

Levelező tagok.
Királydaróczy Daróczy Zoltán. Megválasztatott 1900 nov. 29-én.
Doby Antal. Megválasztatott 1884 april 24-én.
Dudás Gyula. Megválasztatott 1902 deczember 11-én.
Nádudvari Győry Árpád. Megválasztatott 1900 nov. 29-én.
5 Hattyúfy Dezső. Megválasztatott 1902 deczember 11-én.
Dr. Hodinka Antal. Megválasztatott 1902 deczember 11-én.
Jedlicska Pál. Megválasztatott 1900 november 29-én.
Aszalói Kecskés Dezső. Megválasztatott 1888 szeptember 27-én.
Dr. Rugonfalvi Kiss István. Megválasztatott 1906. november 29-én.
10 Benedekfalvi Luby Károly. Megválasztatott 1884 april 24-én.
Magyary Kossa Sámuel. Megválasztatott 1904 november 24-én.
Sárközy Imre. Megválasztatott 1904 november 24-én.

A TÁRSASÁG TAGJAI.

a) Alapító tagok.

I. 500 forintos alapítványnyal
† Gróf Andrássy Manó.
† Gróf Batthyány Géza. Budapest.
† Dolhai és Petrovai öreg Petrovay János. Pozsony.
Báró Prónay Dezső. Budapest.
5 † Báró RadvánszkyBéla. Sajó-Kaza.
Liptószentiváni Szent-Ivány Zoltán. Budapest.
II. 200 forintos alapítványnyal:
Árvai közbirtokossági uradalom igazgatósága. Árva-Váralja.
† Báró Atzél Béla. Budapest.
Gróf Bánffy György. Budapest.
10 † Gróf Berchthold Richárd. Nagy-Oroszi.
† Gróf Csáky László.
Gróf Csekonics Endre. Zsombolya.
† Gróf Cziráky János.
Gróf Dessewffy Aurél. Budapest.
15 Gróf Erdődy Rudolf. Novimarof.
Gróf Esterházy Ferencz. Tata.
Herczeg Esterházy Miklós. Kis-Marton.
Gróf Festetich-könyvtár. Keszthely.
Báró Inkey Imre. Budapest.
20 † Ipolyi Arnold.
Gróf Károlyi Gyula.
Gróf Károlyi László. Budapest.
† Gróf Károlyi Tibor. Budapest.
Lipóczi Keczer Miklós. Kassa.
25 † Lanfranconi Grazioso Enea.
Gróf Majláth György. Zavar.
† Mocsonyi Jenő. Budapest.
Mocsonyi Sándor. Budapest.
† Báró Nyáry Béla. Pozsony.
30 Szerémi herczeg Odescalchi Arthur. Skiczó, u. p. Kis-Tapolcsa.
Szerémi herczeg Odescalchi Gyuláné szül. gróf Degenfeld Anna. Budapest.
Dr. báró Prónay S. Gábor. Acsa.
† Báró Radák Ádám.
Báró Révay Gyula. Budapest.
35 Sigmund Ákos. Budapest.
Simonyi és Varsányi Simonyi Kálmán. Erdő-Tárcsa, u. p. Aszód.
† Gróf Sztáray Antal.
† Gróf Tisza Lajos.
† Idősb báró Vay Miklós.
40 Gróf Vigyázó Ferencz. Budapest.
Gróf Wass Jenő. Czege.
Gróf Zselénski Róbert. T.-Ujfalu.
III. 100 forintos alapítványnyal:
Gróf Apponyi Sándor. Lengyel.
Babics József. Zsombolya.
45 Balásházy Bertalan. Kődombpuszta, u. p. Henczida.
† Báró Bánffy Ádám.
† Bay Gábor és neje sz. Ormos Katalin.
Bay Ilona. Debreczen.
† Beöthy Ákos. Budapest.
50 † Báró Bésán N. János.
Gróf Bethlen Istvánné szül. gróf Teleki Ilona. Budapest.
Bezerédj Pál. Szegszárd.
Budapest székesfőváros könyvtára.
Burchard-Bélaváry Konrád. Bpest.
55 Csapó Vilmos. Tengelicz, u. p. Gindly-család.
Gróf Cziráky Antal. Lovas-Berény.
† Gróf Esterházy János. Kolozsvár.
Jeszenszky Béla. Temesvár.
Karczag István. Magyar-Egres.
60 Komlóssy Arthur. Debreczen.
† Gróf Kuún Géza. Maros-Németi, u. p. Déva.
Báró Mednyánszky Dénes. Bécs.
† Kellemesi Melczer István.
† Alsó-Szopori Nagy Imre.
65 † Báró Nyáry Albert.
Báró Nyáry Jenő. Budapest.
† Ormós Zsigmond.
Gróf Pálffy-Daun Vilmos, teanoi herczeg. Stübing.
Pettkó Béla. Budapest.
70 Pór Antal. Esztergom.
Sopron vármegye közönsége.
Szilassy Aladár. Budapest.
† Szontágh Pál. Horpács, u. p. Nagy-Oroszi.
Gróf Teleki Géza. Budapest.
75 Tisza Kálmánné, sz. gróf Dégenfeld Ilona. Budapest.
Gróf Zichy N. János. Budapest.

b) Pártoló és évdíjas tagok.

(A pártoló tagok csillaggal vannak az évdíjasoktól megkülönböztetve.)
*Gróf Almássy Dénesné. Gyula.
*Báró Ambrózy István. Malonya.
Ambrózy Nándor. Sátoralja-Ujhely.
Dr. Andrásovics Béla. Budapest.
5* Gróf Andrássy Géza. Betlér.
*Gróf Andrássy Gyula. Budapest.
Andreánszky Antal. Budapest.
*Báró Apor István. Abosfalva. u. p. Dicső-Szent-Márton.
Antal János. Budapest.
10 Dr. Áldásy Antal. Budapest.
Baán Elemér. Körmöczbánya.
Baditz Lajos. Kapuvár.
Dr. Baghy Béla. Kengyel.
Dr. Ballagi Aladár. Budapest.
15 Bődi Balogh Gyula. Szombathely.
Balogh Tihamér. Puszta-SzentKozma, u. p. Berettyó-Ujfalu.
Barabás Samu. Budapest.
*Baranyay Mária. Budapest.
Baranski Emil László. Budapest.
20 Barlanghy Árpád. Temesvár.
Bartal Béla. Fadd.
*Gróf Batthyány Lajos. Ikervár.
Ludányi Bay Ferencz. Jász-Kisér.
Dr. Bán Ágoston. Budapest.
25*Idősb Bánó József. Budapest.
Bárczay Elemér. Puszta-Szárazbeö, u. p. Átány.
Komoróczi és Szentandrási Bencsik István. Király-Helmecz.
*Beniczky Ádám: Zsámbok, u. p. Tura.
*Beniczky Elemér. Heves-Csehi.
30*Beniczky Géza. Homok, u. p.Tisza-Földvár.
Beniczky Kálmán. Turócz-Szent-Márton.
*Benke Gyula. Budapest.
Benkó Imre. Nagy-Kőrös.
Gróf Benyovszky Rezső. Alsó-Tengelicz.
35*Berczik Árpád. Budapest.
Berseny Béla. Arad.
Berwalszky Kálmán. Igló.
Berzeviczy Béla. Ipolyság.
Beszterczebányai városi múzeum.
40*Gróf Bethlen Bálint. Gyéres.
*Dr. Bezerédj Viktor. Budapest.
Bécsi m. kir. testőrségi könyvtár.
Dr. Békefi Remig. Budapest.
Ifj. Bobula János. Budapest.
45 Dr. Boldizsár Kálmán. Debreczen.
Bolgár Emil. Nagy-Borsa.
Dr. Boncz Ödön. Budapest.
Boronkay Jenő. Köbölkut.
Dr. Borovszky Samu. Budapest.
50 Borsay Jenő. Báthmonostor.
Bosnyák László. Kaposvár.
Bothfalvi Both Tamás. Eperjes.
*Botka Béla. Bánlak.
Bouly de Lesdain, Louis. Dunkerque.
55 Bölöni László. Bánfi-Hunyad.
*Bronts Viktor. Susa.
Veskóczi Budaházy Béla. Nyiregyháza.
Budapesti egyetem tört. szemináriuma.
Budapesti kegyesrendiek főgymnasiuma.
60 Bunyitay Vincze. Nagy-Várad.
Felsőpulyai Bük Géza. Magyar-Valkó.
Dr. Cholnoky Jenő. Kolozsvár.
Csanády Béla. Kraszna.
Csatay Gyula. Pozsony.
65*Gróf Csáky Albin. Budapest.
*Gróf Csáky Ödön. Főrév.
Gróf Csáky Vidor. Szepes-Görgő.
Dr. Csánki Dezső. Budapest.
Csernátony Gyula. Besztercze.
70 Csernovics Diodor. Arad.
Csizmadia János. Késmárk.
*Báró Csollich Géza. Budapest.
*Csoma József. Devecser, u. p. Forró-Encs.
Eördöghfalvi Csuha Malva. Császlócz, u. p. Ungvár.
75*Gróf Cziráky Béla. Dénesfa, u. p. Czirák.
Vargyasi Daniel Gábor. Budapest.
Királydaróczi Daróczy Zoltán. Paks.
*Szamosujvári Dániel László. Ó-Lécz, u. p. Szerb-Bóka.
Debreczen város könyvtára.
80 Dedek Crescens Lajos. Budapest.
Deési kaszinó-egylet.
*Gróf Degenfeld Gusztáv. Téglás.
*Gróf Degenfeld József. Debreczen.
*Gróf Degenfeld Lajos. Szirák.
85 *Gróf Degenfeld Sándor. Erdőszáda.
Dely Imre. P.-Peres, u. p. Furta.
Dr. Demjanovich Emil. Budapest.
Dessewffy Antal. Nagy-Atád.
Deutsch Zsigmond és Társa könyvkereskedése. Budapest.
90 Délmagyarországi rég. és tört. egylet. Temesvár.
Dévai főreáliskola.
Dr. Dézsi Lajos. Kolozsvár.
Doby Antal. Homonna.
Dókus Gyula. Sátoralja-Ujhely.
Domahidy Viktor. Budapest.
Dorgó Albert. Kolozsvár.
Dr. Dőry Ferencz. Budapest.
*Dráveczky Gyula. Ér-Mihhályfalva.
Dudás Gyula. Budapest.
100 *Báró Duka Géza. Kádár, u. p. Rittberg.
*Dr. Duka László. Nagy-Becskerek
*Br. Edelsheim-Gyulay Lipót. Budapest.
*Emőkei Emich Gusztáv. Budapest.
*Gróf Erdődy Ferencz. Galgócz.
105 *Gróf Esterházy Miguel. Kolozsvár.
*Gróf Esterházy Miklós Móricz. Budapest.
Herczeg Esterházy-könyvtár. Kismarton.
Esztergomi főegyházmegyei könyvtár.
Eble Gábor. Budapest.
110 Fáy Béla. Dédács, u. p. Piski.
*Fáy István. Serke, u. p. Feled.
*Fáy László. Nyustya.
Dr. Fejérpataky Kálmán. Budapest.
Dr. Fejérpataky László. Budapest.
115 Fekete Albert. Szkáros, u. p. Zsadány.
Fest Lajos. Eperjes.
*Gróf Festetich Andor. Szeleste.
Dr. Fialka Gusztáv. Budapest.
Fiáth István. Nagy-Hantos.
120 özv. Fogarassy-Kende Klementin. Susák.
Gróf Forgách László, Mándok.
Forgon Mihály. Budapest.
Dr. Förster Jenő. Lőcse.
Dr. Fraknói Vilmos. Róma.
125 Freyseysen Virgil. Sopron.
Fuhrmann Andor. Csacza.
*Gyulai Gaál István. Büssü.
Gachal Sándor. Budapest.
Dr. Gábor Gyula. Budapest.
130 Dr. Gárdonyi Albert. Budapest.
Gerold és társa. Bécs.
Dr. Géczy Dezső. Budapest.
Géresi Kálmán. Debreczen.
Ghyczy Pál. Csendespuszta, u. p. Nagy-Lapás.
135 Gombos Kálmán. Kismarton.
Dr. Goszthony Mihály. Bárdi-Bükk.
Gömörmegyei múzeum. Rimaszombat.
Graenzenstein Béla. Budapest.
Gyarmathy Sándor. Budapest.
140 Dr. Gyárfás Tihamér. Brassó.
Gyömörey Vincze. Ukk.
Báró Győrffy Samu. Budapest.
Győrvárosi könyvtár.
Nádudvari Győry Árpád. Bécs.
145 Gyulay Kálmán. Kerepes.
*Hajós József. Budapest.
Halmágyi Sándor. Budapest.
Hanny Gábor. Pécs.
Hanny Tódor. Kismarton.
150 Harmos István. Sopron.
Hattyúfy Dezső. Székesfehérvár.
Hedry József. Alsó-Láncz, u. p. Buzita.
Hedry Lőrincz. Kassa.
Ifj. Hellebronth Kálmán. Budapest.
155 Dr. Herczeg Mihály. Budapest.
Hets Ödön. Budapest.
Hodinka Antal. Bécs.
Hontvármegyei múzeum-társaság. Ipolyság.
Horthy István. Bécs.
160 Horváth Emil. Budapest.
Horváth Sándor. Budapest.
Huszár Dezső. Duna-Adony.
*Báró Huszár Károly. Abafája, u. p. Szász-Régen.
Ibrányi Mihály. Galga-Györk.
165 *Nagyilosvai Ilosvay Aladár. Nagy-Váth.
Nagyilosvai Ilosvay Bálint. Budapest.
*Kisdobronyi Isaák István. Nagy-Rhéde.
*Ivády Tihamér. Budapest.
*Draskóczi és Jordánföldi Ivánka László. Budapest.
170 Dr. Iványi Béla. Budapest.
Jalsoviczi Jalsoviczky Sándor. Budapest.
Jankovics József Mihály. Munkács.
Jasztrabszky Kálmán. Budapest.
Jedlicska Pál. Nagyszombat.
175 Jeszenszky Alajos. Nyitra.
*Jeszenszky Imre. Gödre.
Jékey Zoltán. Géberjén, u. p. Győrtelek.
*Jékey Zsigmond. Géberjén, u. p. Győrtelek.
Junkovich Gyula. Samobor.
180 *Ifj. Justh György. Neczpál.
Kalocsai érseki könyvtár.
Kammerer Ernő. Budapest.
Karakas Károly. Nagyvárad.
Dr. Karácsonyi János. Budapest.
185 *Gr. Karátsonyi Jenő. Budapest.
Dr. Kardos Samu. Debreczen.
*Kazy József. Budapest.
Kállay András. Nagy-Halász.
*Kállay Lipót. Budapest.
190 Kállay Ubul. Nagy-Kálló.
Dr. Károlyi Árpád. Bécs.
*Kecskeméti kaszinó.
Aszalói Kecskés Dezső. Sopron.
*Fületinczi Kelcz Gyula. Zsitva-Ujfalu.
195 *Báró Kemény Gyula. Puszta-Kamarás, u. p. Mocs.
Kemény Lajos. Kassa.
Kempelen Béla. Abauj-Szántó.
*Pázmándi Kempelen Imre. Székesfehérvár.
*Kölcsei Kende Péter. Ungvár.
200 Kenessey László. Székesfehérvár.
*Dr. Kenessey Pongrácz. Budapest.
Kégl György. Csala.
Képviselőházi könyvtár. Budapest.
*Gróf Khuen-Héderváry Károly. Hédervár.
205 Kilián Frigyes. Budapest.
Baczkamadarasi Kis Bálint. Magyar-Igen.
Kisfaludy László. Budapest.
Dr. Kiss Emil. Kaposvár.
Kiss Emil Károly. Baltavár.
210 Kiss István. Rugonfalva.
*Nemeskéri Kiss Pál. Véghles.
Kollányi Ferencz. Budapest.
Kolosy Béla. Debreczen.
Kolosy István. Kecskemét.
215 Dr. Komáromy András. Budapest.
Dr. Konkoly Balázs. Komárom.
Dr. Koós Jenő. Budapest.
Korizmics Antal. Alexandria.
Dr. Kormos Béla. Budapest.
220 *Ruszkai Kornis Ferencz. Debreczen.
Lovag Kotz József. Arad.
Kőszeghy Antal. Budapest.
Kőszeghy Sándor. Budapest.
*Kőváry László. Kolozsvár.
225 Krahl Ernő. Bécs.
Ifj. Kubinyi Miklós. Árva-Váralja.
Dr. Küffer Béla. Budapest.
Kürthy Lajos. Beszterczebánya.
*Gróf Laszberg Rudolf. Győr.
230 Láng Mihály. Budapest.
Lehóczky Tivadar. Munkács.
Leleszi prépostság.
Leövey Sándor. Budapest.
Bilkei és Gorzói Lipcsey József. Budapest.
235 Kisfaludi Lipthay Kornél. Budapest.
Losonczy István. Miskolcz.
Luby Károly. Szathmár.
*Magyary-Kossa Sámuel. Nagy-Káta.
Makay Dezső. Budapest.
240 Makkay József. Nagyvárad.
Malatinszky György. Budapest.
Bohuszlaviczi Malobiczky János Budapest.
Dr. Mauks Ernő. Szeged.
Máriássy Ödön. Mád.
245 Meczner József. Korlát, u. p. Vizsoly.
Melhard Gyula. Attala, u. p. Csoma.
*Meszleny Bencze. Velencze.
*Meszleny Pál. Velencze.
Dr. Mérey Béla. Trencsén.
250 Mészáros Dániel. Nagy-Szénás.
Apsai dr. Mihályi János. Máramaros-Sziget.
*Báró Miske Kálmán. Kőszeg.
Miskolczy Imre, Vönöczk.
Miskolczy Jenő. Debreczen.
255 *Bocsári Mocsáry István. Budapest.
*Bocsári Mocsáry Sándor. Lapujtő.
*Mosonmegyei történelmi és régészeti egylet. Magyar-Óvár.
Nagy Géza. Budapest.
Tasnádi Nagy Gyula. Budapest.
260 Eözbéghi Nagy Ignácz. Puszta-Varjas, u. p. Böős.
Sz. Nagy Lajos. Budapest.
Dr. Borzovai Nagy Ottó. Szolnok.
Nagyenyedi Bethlen-főiskola könyvtára.
Nagyiday Ferencz. Verbőcz, u. p. Tisza-Ujlak.
265 Nagyszebeni városi levéltár.
Nagyváradi közs. iskolai könyvtár.
Naláczi Ödön. Hátszeg.
*Gróf Nádasdy Ferencz. Budapest.
Nedeczky Tibor. Budapest.
270 *Nemzeti kaszinó könyvtára. Budapest.
Ifj. Nyéki Németh Imre. Székesfehérvár.
Németh Titus. Budapest.
Némethy Lajos. Grácz.
*Báró Nyáry Béláné. Pozsony.
275 Orosz Ernő. Eger.
Orosz György. Nyiregyháza.
*Országh Lajos. Kis-Telek, u. p. Magyar-Mecske.
*Országos kaszinó. Budapest.
Országos levéltár. Budapest.
280 Dr. Ortvay Tivadar. Pozsony.
Ostffy Miklós. Ostffy-Asszonyfa.
Osváth Lajos. Nagyvárad.
Lovag Óváry Lipót. Budapest.
*Őrgróf Pallavicini Ede. Budapest.
285 Pannonhalmi főapátság.
Payzsos Andor. S.-A.-Ujhely.
*Pálffy Imre. Budapest.
Gróf Pálffy Sándor. Marchegg.
Pálfiszegi Pálffy László. Pacsa.
290 Páll Albert. Ungvár.
Pálmay József. Székely-Udvarhely.
*Gróf Pejachevich Tódor. Eszék.
Peőcz Elek. Budapest.
Peőcz Ferenc. Torda.
295 Dolhai és Petrovai Petrovay György. Nagy-Kürü.
Dolhai és Petrovai Petrovay Gyula. Eperjes.
Péchy György. Bécs.
*Aszódi és Podmanini báró Podmaniczky Gézáné szül. gr. Degenfeld Berta. Kis-Kartal, u. p. Aszód.
*Aszódi és Podmanini báró Podmaniczky Levente. Fenyő-Haraszt, u. p. Verseg.
1300 Gróf Pongrácz Frigyes. Pozsony.
Gróf Pongrácz Jenő. Bashalom.
Pongrácz Kálmán. Nyitra.
Dr. Pósta Béla. Kolozsvár.
Pozsonyi kir. jogakadémia.
305 Réthey Prikkel Lajos. Pozsony.
Puky Andor. Tomor, u. p. Homrogd.
Puky Gyula. Budapest.
Puky József. Félegyháza.
Radocza János. Budapest.
310 *Báró Radvánszky Géza. Sajó-Kaza.
*Dr. Radvánszky György. Budapest.
*Báró Radvánszky Jánosné. P.-Varsány, u. p. Hatvan.
Báró Ragályi-Balassa Ferencz. Rahály.
Lublóvári Raisz Aladár. Lőcse.
315 Rakovszky Endre. Kassa.
Rakovszky György. Budapest.
Rákóczy Aladár. Budapest.
Reiner Zsigmond. Budapest.
Ifj. dr. Reiszig Ede. Budapest.
320 Relkovič Néda. Budapest.
*Reviczky Ambró Budapest.
Rexa Arthur. Budapest.
Dr. Récsey Viktor. Győr-Szent-Márton.
Dr. Réthy László. Budapest.
325 Révai Leó. Budapest.
Romhányi János. Nyitra.
*Kis-Zombori Rónay Ernő. Kis-Zombor.
*Kis-Zombori Rónay Jenő. Nagy-Becskerek.
Rudnay Béla. Budapest.
330 Rumbold Bernát. Budapest.
Báró Salamon Mihály. Székesfehérvár.
Sarlay Sámuel. Budapest.
Sárközy Aurél. Komárom.
Sárközy Imre. Nagy-Bajom.
335 Schiller Bódog. Budapest.
Dr. Schönherr Gyula. Budapest.
*Schulpe Vilmos. Török-Kanizsa.
Sigmund József. Budapest.
Kissolymosi Simó Ferencz. Budapest.
340 Simonffy Imre. Debreczen.
Simonyi Béla. Aranyos-Maróth.
Paksi Sipeky Béla. Borsicz, u. p. Nemsova.
*Ifj. báró Solymossy László. Nagy-Teremi.
Sombory Lajos. Magyar-Nagy-Sombor.
345 Somogyi Zsigmond. Budapest.
Soproni kaszinó-egyesület.
Sóvári Soós Elemér. Budapest.
*Báró Staudach Adolf. Budapest.
Stessel József. Kis-Marton.
350 Dr. Sussich Károly. Karán-Sebes.
Szabadkai közs. főgimnázium.
*Nemestóthi Szabó Béla. Arad.
*Bessenyői Szabó Mihály. Esztergom.
Dr. Szalacsy Lajos. Győr.
355 Szalay Gábor. Budapest.
*Szalóki Tamás. Nemes-Szalók.
Szamosujvári főgymnasium.
Szatmár vármegye közönsége. Nagy-Károly.
*özv. Gróf Szápáry Gyuláné. Taskony.
360 Szegedi Somogyi könyvtár.
Szemere Lajos. Budapest.
Dr. Szendrei János. Budapest.
Liptószentiváni Szent-Ivány Gyula. Bikszád.
*Liptószentiváni Szent-Ivány Gyula. Budapest.
365 *Liptószentiváni Szent-Ivány Károlyné szül. Szent-Ivány Margit. Liptó-Szt-Iván.
*Liptószentiváni Szent-Ivány Oszkár. Bélád, u. p. Nagy-Herestyén.
*Báró Szentkereszty Béla. Árkos, u. p. Szepsi-Szt-György.
*Szentkirályi Kálmán. Tápió-Szt-Márton.
Dr. Szentkláray Jenő. Temesvár.
370 Szentmihályi Dezső. Andorháza, u. p. Pacsa.
Szentpály Miklós. Nagy-Szöllős.
Dr. Szentpétery Imre. Budapest.
Négyesi Szepessy Béla. Miskolcz.
Gróf Széchényi Sándorné. Nagy-Dorogh.
375Széky Péter. Tisza-Igar.
Széll Farkas. Debreczen.
Nagyszigeti Szily Dezső. Ollár.
Nagyszigeti Szilly Kálmán. Budapest.
Idősb Szinnyei József. Budapest.
380 Dr. Szombathy Ignácz. Budapest.
Szmrecsányi Szmrecsányi Lajos. Eger.
Szögyény Béla. Alvincz.
Sztankay Béla. Kassa.
*Sztankovánszky János. Kajdacs.
385 Dr. Szűts Andor. Székesfehérvár.
Tabódy Tibor. Ungvár.
Tagányi Károly. Budapest.
*Tahy István. Galgagyörk.
*Takács Ferenc. Duka.
390 Tallián Andor. Kaposvár.
*Széki gróf Teleki József. Tetétlen via Solt.
Széki gr. Teleki Sándor. Budapest.
*Özv. Széki gróf Teleki Sándorné szül. gróf Teleki Jozefa. Gyömrő, u. p. Üllő.
Temesvár sz. kir. város.
395 Temesvári állami főgymnasium.
Terray István. Rimaszombat.
Dr. Thallóczy Lajos. Bécs.
Thaly István. Budapest.
Dr. Thaly Kálmán. Budapest és Pozsony.
400 Dr. Timon Ákos. Budapest.
*Ifj. Tisza Kálmán. Geszt.
Tisztviselők orsz. Egyesülete. Budapest.
Torkos László. Budapest.
Tóth Árpád. Budapest.
405 Tóth Endre. Torda.
Dr. Tóth-Szabó Pál. Nagyvárad.
Török Kálmán. Munkács.
Török Sándor. Ipolyság.
Turócz-szentmártoni múzeumi tót társaság.
410 *Ugron István. Varsó.
Ujfalussy Lajos. Nagy-Károly.
Ujhelyi Hugó. Nagybánya.
Ujj György. Budapest.
Ungvári kir. kath. főgymnasium.
415 Uray Gyula. Budapest.
*Dr. Gróf Üchtritz-Amadé Emil. Budapest.
Csekei Varjú Elemér. Budapest.
Vasvármegyei kultur-egyesület. Szombathely.
*Báró Vay Béla. Alsó-Zsolcza.
420 *Gróf Vay Tihamér. Felső-Vadász.
Városy Gyula. Kalocsa.
Vecsey Imre. Debreczen.
Vende Aladár. Budapest.
Venter Gerő. Arad.
425 Veress Endre. Kolozsvár.
*Báró Vécsey Józsefné szül. gróf Dessewffy Blanka. Budapest.
Viczián Antal. Budapest.
*Bojári gróf Vigyázó Sándor. Budapest.
Dr. Vincze Aurél. Csacza.
430 Visolyi Ákos. Alsó-Pél, u. p. Kölesd.
Vojth Gergely. Deés.
Báró Weissenbach Iván. Kaposvár.
Dr. Wertner Mór. Muzsla.
*Báró Wodianer Albert. Budapest.
435 Závody Albin. Rózsahegy.
*Gróf Zichy Ágoston. Kálóz.
Zirczi apátsági könyvtár.
Zombory Géza. Kassa.
Dr. Zubriczky József. Budapest.
440 Zsilinszky Mihály. Budapest
Zsivkovics Lajos. Budapest
Zsolnai kir. kath. főgymnasium.
Az alapító tagok száma

(1000 koronás alapitványnyal élő 2, elhunyt 4, = 6 –
400 koronás alapitványnyal élő 22, elhunyt 14, = 36 –
200 koronás alapitványnyal élő 23, elhunyt 11, = 34) 76
A pártoló tagok száma 112
Az évdíjas-tagok száma 330
Az összes tagok száma 518
1906. év folyamán elhaltak:
500 frtos alapító tag:
Báró Radvánszky Béla.
200 frtos alapító tagok:
Gróf Berchthold Richárd.
Évdijas és pártoló tagok:
Szentkatolnai Bakk Endre.
*Gróf Esterházy Mihály.
*Gróf Károlyi Sándor.