Felhasználási feltételek -  _©  - Terms of Use

• Kezdőlap
• Családkutatás
• Linkgyűjtemény
• Kiadványok
• Családtörténet fórum
• MaCsE fórum

1883

1883-1

TURUL

Első kötet

1883.

1. FÜZET.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság Közlönye.

AZ IGAZGATÓ-VÁLASZTMÁNY MEGBIZÁSÁBÓL SZERKESZTIK
BÁRÓ NYÁRY ALBERT
és
FEJÉRPATAKY LÁSZLÓ
TITKÁR.

BUDAPEST.
KIADJA A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG.

MDCCCLXXXIII.

A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG.

Elnök:

báró Radvánszky Béla

Másodelnökök:

Szopori Nagy Imre
Felső-győri Nagy Iván

Titkár:

dr. Fejérpataky László
Jegyző: dr. Szádeczky Lajos
Pénztárnok:
Czanyuga József

Szerkesztők:

báró Nyáry Albert
dr. Fejérpataky László

Igazgató-választmány:

gróf Bánffy György Némethy Lajos id. Bánó József báró Nyáry Albert dr. Csánky Dezső báró Nyáry Jenő Csontosi János herczeg Odescalchy Arthur Deák Farkas dr. Ortvai Tivadar Emich Gusztáv lovag Óvári Lipót gróf Esterházy János dr. Pauler Gyula dr. Fejérpataky László báró Radvánszky Béla Finály Henrik Rómer Flóris Haán Lajos dr. Szádeczky Lajos dr. Hajnik Imre dr. Szalay József gróf Hunyady László Szent-Iványi Zoltán Ipolyi Arnold Szentkláray Jenő Ivánfi Ede Szilágyi Sándor Kammerer Ernő id. Szinnyei József Kővári László Tagányi Károly Majláth Béla dr. Thallóczy Lajos Nagy Gyula Torma Károly Sz. Nagy Imre Véghelyi Dezső F.-győri Nagy Iván gróf Zichy Ágost

A társaság tagjai

a) Alapítók.
1. 500 forintos alapítványnyal:
gróf Andrássy Manó, Budapest gróf Batthyány Géza, Polgárdi báró Prónay Dezső, Budapest báró Radvánszky Béla, Budapest
2. 200 forintos alapítványnyal:
5 báró Atzél Béla, Budapest gróf Bánffy György, Budapest gróf Csáky László, Budapest gróf Dessewffy Aurél, Budapest gróf Erdődy Rudolf, Novimarof
10 Ipolyi Arnold, Budapest gróf Károlyi Gyula, Budapest gróf Károlyi László, Budapest Lipóczi Keczer Miklós, Kassa Mocsonyi Jenő, Budapest
15 Mocsonyi Sándor, Budapest herczeg Odescalchy Arthur, Skiczó báró Prónay Gábor, Budapest báró Révay Gyula, Styavnicska gróf Sztáray Antal, Nagy-Mihály
20 báró Vay Miklós, Golop gróf Wass Jenő, Czege
gróf Zselenski Róbert, Új-Arad
3. 100 forintos alapítványnyal:
Balásházy Bertalan, Kődomb báró Bánffy Ádám, Válaszút
25 báró Bésán N. János, Puszta-Gicz, Csapó Vilmos, Budapest gróf Esterházy János, Kolozsvár Szopori Nagy Imre, Budapest báró Nyáry Albert, Budapest
30 gróf Zichy Nep. János, Budapest

b) Pártoló tagok.
(10 frt évi díjjal.)
Aigner Lajos, Budapest gróf Andrássy Géza, Parnó ifj. gróf Andrássy Gyula, Budapest gróf Andrássy Tivadar, Budapest
5 faiszi Ányos István, Győr gróf Apponyi Albert, Budapest báró Bálintitt József, Nagy-Ernye báró Bánffy György, Szilágy-Nagyfalu id. Bánó József, Osztrópatak
10 Bárczay Ödön, Bárcza melléthei Barna Mihály, Nagy-Várad gróf Batthyány Lajos, Ikervár Becsky Emil, Nagy-Szőlős Beniczky Ádám, Zsámbok
15 Beniczky Ferencz, Zsámbok Beniczky Géza, Homok gróf Bethlen András, Bethlen gróf Bethlen Ödön, Budapest gróf Bissingen Ernő, Budapest
20 Blaskovich Bertalan, Budapest Blaskovich Miklós, Kengyel báró Bornemisza Pál, Abafája Böszörményi Zsigmond, Arany.-Megyes gróf Csáky Albin, Mindszent
25 gróf Csáky Ödön, Főrév őrgróf Csáky-Pallavicini Zsigm., Kurittyán eördögfalvi Csuha Mihály, Szobráncz gróf Cziráky Béla, Lovas-Berény gróf Degenfeld József, Nagy-Károly
30 cserneki és tarkői Dessewffy Kálmán, Budapest Dessewffy Marczel, Szatmár temeshelyi és újvári Désy Ferencz, A.-Némethi Domahidy Ferencz, Gálos-Petri Dőry Jenő, Dombovár
35 Dőry Lajos, Baté Dráveczky Gyula, Ér-Mihályfalva dukafalvi és kucsini Duka Marczel, Budapest Ebergényi Elemér, Déva pazonyi Elek Gusztáv, Budapest
40 emőkei Emich Gusztáv, Budapest gróf Esterházy Béla, Sárosd ifj. gr. Esterházy László, Sárosd gróf Esterházy Miguel, Kolozsvár gróf Esterházy Mihály, Cseklész
45 Fáy László, Nyústya cseleji és nagy-besenyői Ferentzy Emil, Döghe gróf Festetich Andor, Nagy-Eölbő Ghyczy Kálmán, Kis-Igmand Gömöry Oszkár, Budapest
50 gulácsi Gulácsy Egyed, Szobráncz gelsei Gutman Aladár, Ungvár Gyárfás Zsigmond, Déva Gyene Gusztáv, Budapest ifj. Hajós József, Budapest
55 Harkányi Frigyes, Budapest Hódy Imre Ferencz; Budapest gróf Hunyady László, Budapest Huszár Béla, Balogh ifj. báró Huszár Károly, Abafája
60 ibrányi és vajai Ibrányi László, Jenke Ilosvay Aladár, Nyir-Megyes Ilosvay Endre, Máté-Szalka Ipolyi György, Felső-Baka Isaák Dezső, Kis-Szekere
65 draskóczi és jordánföldi Ivánka László, Bpest Jamniczky Lipót, Budapest Jasztrabszky Emil; Reszege Jasztrabszky Kálmán, Ér-Endréd Jékey Kálmán, Fehér-Gyarmat
70 Jékey Zsigmond, Géberjén gróf Kálnoky Gusztáv, Bécs gróf Karátsonyi Guido, Budapest gróf Károlyi Sándor, Budapest Kecskeméti Casino
75 gróf Keglevich Gyula, Pétervására gróf Keglevich István, Budapest báró Kemény Gábor, Budapest báró Kemény Kálmán, Vécs Kende Béla, Cseke
80 Kende Elemér, Nagyar kölcsei Kende Péter, Ungvár dr. Keresztszeghy Lajos; Szatmár gróf Khuen Antal, Budapest gróf Khuen-Héderváry Károly, Hédervár
85 nemeskéri Kiss Pál, Véghles kecskeméti Kormos Béla, Szobráncz küsmödi és bözödi Kováts Ferencz, N.-Károly visontai Kovács László, Budapest Kölcsey Antal, Mikola
90 Kővári László, Budapest ifj. Krasznay Gábor, Nagy-Károly gróf Laszberg Rudolf, Győr Lipovniczky István, Nagy-Várad báró Lipthay Béla, Budapest
95 Lónyay Géza, Som Luby Károly, Nagy-Károly Luby Zsigmond, F.-Darócz Magyary K. Sámuel, Tápió-Sz.-Márton Máriaffy Dávid, Maros-Vásárhely
100 Maróthy János, Rosály-Gacsály gróf Migazzy Vilmos, Aranyos-Maróth gróf Nádasdy Ferencz, Budapest felső-győri Nagy Iván, Horpács Nemzeti Casino könyvtára, Budapest
105 báró Nyáry Gyula, Budapest báró Nyáry Jenő, Budapest herczeg Odescalchy Géza; Budapest herczeg Odescalchy Gyula, Budapest Paulovics József, Turócz-Szucsány
110 Péchy István, Sárköz-Újlak gróf Pejachevich Arthur, Ludány gróf Pejachevich Tódor, Budapest báró Perényi Péter, Nagy-Dobos báró Podmaniczky Levente, Fenyő-Haraszt
115 dr. Pulszky Ágost, Budapest Pulszky Ferencz, Budapest ifj. gr. Ráday Gedeon, Budapest kutasi Radisich István, Budapest báró Radvánszky Géza, Sajó-Kaza
120 báró Radvánszky Jánosné, Varsány báró Rédl Béla, Budapest Reizner János, Szeged Reviczky István, Nagy-Várad Rohonczy Gedeon, Budapest
125 Rómer Flóris, Nagy-Várad Sallay Jenő, Móriczföld dr. Siklóssy Gyula, Budapest dr. báró Staudach Adolf, Budapest báró Stockinger János, Budapest
130 nemestóthi Szabó Antal, Nagy-Károly mihályi Szabó Győző, Szobráncz nemestóthi Szabó Pál, Nagy-Károly Szalay János, Beszterczebánya gróf Széchenyi Géza, Somogyvár
135 Szent-Iványi Zoltán, Budapest báró Szentkereszthy Béla, Árkos Szerdahelyi Gusztáv, Vetés dr. Szombathy Ignácz, Győr Sztankovánszky János, Kajdacs
140 Szuhányi Ödön, Ivacskó Szy József, Nagyvárad Szilli Taund Jenő, Schloss-Frauenegg gróf Teleki Ede, Budapest gróf Teleki Sámuel, Maros-Vásárhely
145 özv. gr. Teleki Sándorné, Gyömrő Tisza Kálmánné sz. gr. Degenfeld Ilona, Budapest tomcsányi Tomcsányi Gyula, Ungvár Torma Miklós, Fel-Őr gróf Török László, N.-Kázmér
150 Ujfalussy Béla, Mihálydi Ujfalussy Sándor, Nagy-Károly báró Uray Gyula, Surány báró Vay Dénes, Pozsony ifj. báró Vay Miklós, Golop
155 báró Vécsey Józsefné, Budapest Véghelyi Dezső, Veszprém Vermes Dénes, Győr báró Wodianer Albert, Budapest Zanathy Ferencz, Nagy-Károly
160 ifj. Zanathy Mihály, Nagy-Károly gróf Zichy Ágost, Budapest gróf Zichy Hippolyt, Budapest

c) Évdíjas tagok.
(5 frt évi díjjal.)
Ajkay Béla, Kisfalud-Mihályi Altenburger Gusztáv, Budapest Bartosik Antal, Nyitra Bátkay Endre, Nagy-Várad
5 bai és ludányi Bay Bertalan, Tardos Békésmegyei régész- és történ.-egylet, B. Gyula Beliczay Jónás, Kecskemét Benedek Lajos, Budapest Berkeszi István, Budapest
10 Bernáth Dezső, Tarnócz Bernauer Vilmos, Pozsony Berzeviczy István, Bajánhaza dr. Boiničič Iván, Zágráb ádámföldi Bornemisza Árpád, Palócz
15 Bossányi József, Nyitra bothfalvai Both György, Ungvár bölzsei Buday Miklós, Ungvár Bukó Kálmán, Turócz-Sz.-Márton Buzinkay Gyula, Győr-Sziget
20 Csanády György, Budapest dr. Csánky Dezső, Budapest nemes-tacskándi Csergheő Géza, Ungvár Csicsery Árpád, Ungvár Csoma József, Devecser
25 Csontosi János, Budapest Czanyuga József, Budapest Czibur László, Ungvár köpeczi Deák Farkas, Budapest marczinfalvi Dobos Kálmán, Eger
30 Doby Antal, Homonna Dráveczky János, Batiz gróf Esterházy Kálmán, Kolozsvár dr. Fejérpataky Kálmán, Budapest dr. Fejérpataky László, Budapest
35 Finály Henrik, Kolozsvár felső-kéri Fűzy István, Eperjes fűzi Fűzy Sándor, Lemes Galbory Sámuel, Nagy-Várad Gergelyfi Tamás, Déva
40 Glós Kálmán, Kissótz Gömöry Antal, Bécs Haán Lajos, Békés-Csaba dr. Hajnik Imre, Budapest dr. Hattyúfy Dezső, Sz.-Fejérvár
45. Hegedűs C. Lajos, Budapest Hemmen Ferencz, Temesvár Horváth Emil, Budapest Horváth Ferencz, Szatmár pálóczi Horváth Géza, Kassa
50 hosszúfalvai Hosszúfalusy Gyula, Miskolcz Hradszky Antal, Szepes-Olaszi Inkey Ádám, Kőszeg vid-irinyi Irinyi Csaba, Eperjes irinyi Irinyi Zoltán, Ungvár
55 Isaák Gyula, Budapest Ivánfi Ede, Magyar-Óvár szent-györgyi Jablánczy Sándor, Kassa Jedlicska Pál, Felső-Diós Jeszenszky Alajos, Nyitra
60 báró Jeszenszky István, A.-Hidvég báró Jósika Géza, Branyicska Kammerer Ernő, Budapest dr. Károlyi Árpád, Bécs kazinczi Kazinczy Manó, Eperjes
65 lipóczi ifj. Keczer Bertalan, Bogdány lipóczi Keczer Imre, Eperjes özv. Kerekes Lászlóné, Sárköz-Újlak Komlóssy Antal, Nagy-Várad Kovács Jenő, Homok
70 Kovách Nándor, Budapest Kőszeghy Kálmán, Eperjes Latinovits László, Ér-Endréd Lombardini Sándor, Zsolna Ludaics Miksa, Ráczkeve
75 Madách Emánuel, Budapest Majláth Béla, Budapest Marsalkó Tamás, Nagy-Várad Márton József; Sorki-Tótfalu Medveczky Árpád, Budapest
80 kisapsai Méhely Nándor, Eperjes Melhárd Gyula, Kaposvár Miskolczi ref. gymnázium könyvtára leveleki Molnár Elemér, Kis-Szeretna Nagy Gyula, Budapest
85 Nagy Sándor, Budapest Nagyiványi Nagyfejeő Gyula, Bökény Némethy Lajos, Budapest dr. Ortvai Tivadar, Pozsony lovag Óvári Lipót, Budapest
90 dr. Pauler Gyula, Budapest péchujfalusi Péchy Gyula, Mikola Peőcz Elek, Budapest Petrovay György, Nagy-Körü Pollák Zsigmond, Budapest
95 Prémontrei tanártestület, Nagy-Várad villei Pribék József, Thiba villei Pribék Pál, Jenke Rajner Gyula, Budapest Ribáry József, Budapest
100 dr. sippi Rodiczky Jenő, Magyar-Óvár Roskoványi Miklós, Eperjes Rumboldt Bernát, Budapest Salamon Vincze, Sz.-Fehérvár ifj. Sándor István, Maros-Vásárhely
105 Schenk Emil, Nagy-Várad Ehrenheimi Schytra Betti, Budapest Ehrenheimi Schytra Ferencz, Mező-Laborcz Ehrenheimi Schytra István, Budapest soóvári Soós Elemér, Munkács
110 hadusfalvi Spilenberg Oszkár, Kassa n.-váradi id. Stépan István, Nagy-Várad Sváby Frigyes, Lőcse szoklyói Szabó Ede, Budapest szoklyói Szabó Géza, Eperjes
115 váradi Szabó János, Debreczen dr. Szádeczky Lajos, Budapest dr. Szalacsy Lajos, Győr Szalánczy István, Munkács dr. Szalay József, Budapest
120 Szalay Viktor, Budapest tarpai Szánky Ferdinánd, S.-A.-Ujhely Szendrei V. János, Budapest dr. Szentkláray Jenő, Török-Becse Szilágyi István, Marmaros-Sziget
125 Szilágyi Sándor, Budapest id. Szinnyei József, Budapest dr. ifj. Szinyei Merse József, Budapest Szinyei Merse József, Szinye Szmrecsányi Lajos, Eger
130 Szombathy István, Kecskemét Szóráth János, Szobráncz Tagányi Károly, Budapest dr. Thallóczy Lajos, Budapest Tomann József, Nemcsény
135 Tomcsányi Ödön, Ungvár Torkos László, Budapest Torma Károly, Budapest Tornya Sándor, Vaja-Hunyad ernyédi Turzó Miklós, Trencsén
140 Ulmann József, Budapest Ungvári katholikus főgymnázium Vásárhelyi Géza, Budapest báró Vécsey Alajos, Kozma báró Vécsey Sándor, Kassa
145 dr. Wertner Mór, Szempcz gróf Zay Albert, Zay-Ugrócz Zékány Lajos, Ungvár Zsilinszky Mihály, Budapest

NEHÁNY SZÓ OLVASÓINKHOZ.

A legműveletlenebb népeknek, a majdnem vad állapotban élő embereknek, még azoknak is van némi érzékök ha nem is a történelem, de a megtörtént dolgok iránt. Örömest hallják regélni az egyes hősök csodatetteit; igyekeznek ők is hasonlókká lenni egyrészt, hogy az élők között emelkedjenek, másrészt hogy elhunytok után is éljenek még egy darabig, legalább emlékezetben.
A kulturának egy bizonyos fokára érve, népeink az egyeseknek és a nemzet összességének viselt dolgait kisebb-nagyobb mondákba foglalva hirdetik. Nemzedékről nemzedékre szállanak 1azok, hamisítatlan igaz alakjokban, mindazon korig, míg az irástudók érthető jelekkel irva nem hagyják az utókorra.
De mintha az irástudás ellensége volna az emberi emlékező tehetség élének, pontosságának, annak terjedésével emez hanyatlik. A mondák igaz alakjokban elvesznek, átalakulnak, mindinkább mythicusabb ködbe burkolódnak. A népek eredetéről annak igaz tudása helyett egy mythos áll előttünk. A legrégibb feljegyzések és krónikák csodadolgokat mesélnek.
Később midőn ezen kezdetleges állapotból kibontakozva, a történetirás korszakába lépnek; a történetírók mindent elhisznek. Mint szent igazságot hirdetik mindazt, a mit irva találtak, sőt saját koruk eseményeiről is mindent feljegyeznek válogatás nélkül. Ezen mesével kevert háborús historiákat századokon át hitték a népek és büszkék voltak reá.
De támad nehány mélyebben gondolkodó fő, ki az igazat keresve, az oklevelek felé fordul. Ezeket összevetve az egykorú írókkal és a fenmaradt krónikákkal, megalapítják a történelmi kritikát.
Az ujabbkori történetírók ezen az alapon megtisztítják a nemzetek történelmét a költészettől, és igaz képet tárva elénk, a valóságra tanítanak, nem csak a háborúkról, és egyes nagy királyok viselt dolgairól, hanem a nemzetek beléletének különböző ágairól, fejlődéséről.
Némelyek ugyan a legújabb korban a kritika gyakorlásában is túlzásba esnek, és úgy vélik az igazat megtalálni, ha mindent tagadnak, ha semmit sem hisznek, és majd minden krónikás hitelét kétségbe vonják.
A történelmi kritika tisztázta, a mennyire lehet, a nemzetek eredetét is. Ma alig van valaki, a ki elhinné azt, hogy mi magyarok Jafet fiától Magogtól származunk mindannyian. De igen sokan vannak, a kik saját egyenes őseikre nézve is tévedésben élnek.
A mondai elem, a költészet, mely a nemzetek történelméből már kiveszett, még teljes mértékben él az egyes családokról szóló hagyományokban azok eredetére és leszármazására vonatkozólag.
Az egyiknek első ismert törzse Szent Istvánnal egy napon keresztelkedett volna; a másiknak őse egy juhász volt, nemességet és földbirtokot azért nyert, mert I. Mátyás királynak egy rendkívüli örömhírt vitt meg; a harmadiké szintén juhász lett volna, ki midőn a Sajó vize mellett legelteté juhait, annyi kincset talált egy barlangban, hogy abból hét várat építtetett. Valójában pedig mind a három a XIII-ik század közepéig viszi fel eredeti oklevelek alapján családfáját. Hét család van, mely a meséshírű Micz bán hét ikerfiától származtatja magát, holott a XIII-ik század közepén élt Boksa nemből való Simon és ennek hat fia vala ősapjok. Van család, mely Wasserburgi Venczellint tekinti ősének, és így idegen eredetűnek vallja magát, daczára annak, hogy okleveleik az ős magyar Kaplony nemből való származását bizonyítják.
De sok volna mindazon tévedéseket elősorolni, melyek részint a hagyomány, részint pedig azáltal terjedtek el és mentek át a köztudatba, mert egyszer valaki úgy irta meg. A hagyománynak még csak van jogosultsága, de az utóbbinak nincs.
E zavart nagyban nevelték a mult század genealogusai, kik két táborra oszthatók. Az egyik czélzatos hamisítványokat gyártott (Trophaeum Domus Estorasianae), a másik minden kritika nélkül hordta és illesztette össze a nem egymáshoz illő anyagot. A keresztnevek egyformasága elegendő ok volt az azonosság megállapítására, sőt a családnevek különbözete, ha azt csak nehány betű okozta, nem nagy akadálynak tekintetett egy némely genealogus által. Egész jóhiszeműleg írta táblájára Wagner (Annal. Scepusii 4. k.), hogy Zápolya János magyar királynak Kaplai, máskép Kapolyai János országbiró volt a szépapja. Az eredeti oklevelek pedig arra tanítanak, hogy Kaplai János a Ratholt nemzetségből vette eredetét, és őse volt a Lorántffyaknak.
Eddig még nem volt érkezésünk minden egyes nevezetesebb család történelmét, leszármazását kritikailag tisztázni. Csak nehány évtizede annak, hogy a nagy Hunyadyaknak – kikre pedig oly méltán büszke nemzetünk – leszármazási fáját és faját ismerjük. De hogy csak egy párt említsek, a fejedelmi Rákóczi házé most is hézagos, valamint a bosnyák királyt adott Ujlaky-aké sem ment a zavartól és tévedésektől.
A föld mozog, nekünk is mozognunk kell; a történelem halad, irásának is haladni kell. A magyar családtörténelem nem állhat meg ott sem, a hová azt egy avatott társunk nagy, alapvető munkája által helyezé. Folytatnunk kell; hirdetni, gyarapítani, terjeszteni akarjuk a kritikailag tisztázott valót. Megneveljük vagy leszállítjuk a származási fákat úgy, mint arra az oklevelek tanítanak, hogy ezen a téren is azon fokra emelkedjünk, a melyen általános történetírásunk áll.
Ideje elérkezett, mert történetírásunk sem lehet mindaddig tökéletes, míg minden részletei tisztázva nincsenek. Egyes vidékek monographiája, vagy a történelmi geographia megirása lehetetlen az egyes családok történetének és birtokviszonyainak alapos tudása nélkül. A többi társtudományok pedig elválaszthatatlan tartozékait képezik. Oklevéltan ismerete nélkül egy lépést sem tehetünk, miután az oklevelek képezik egész történelmünk rendíthetlen alapköveit. A czímerészet, és pecsétismének ornamentikai és műtörténelmi fontosságát ki tagadná?
Mindezek alapos ismeretének terjesztésével egészben vett történetirásunknak teszünk szolgálatot.
A nemzetet csak látszólag alkotják az élő nemzedékek, valóságban tagjai annak az elhaltak is, mert a letünt nemzedékeknek nagy a befolyásuk az élőkre. Sokakat lelkesített már őseiknek dicső példája kitartó munkára, szorgalomra, nagy tettekre. Hol állanánk ma az ősök következetes munkája nélkül? Az ős idők egyszerűségében. Sok nemzedék alkotta fokozatosan mai kultur-életünket. Ismerjük meg tehát ízről ízre az alkotókat.

BÁRÓ RADVÁNSZKY BÉLA.

Elmélkedés a czímer- és származástan méltatásáról.

Korunk politikai jelszava a democratia, uralkodó eszméje az egyenlőség, melynek merev értelmezése negatiója minden kitüntetésnek és megkülönböztetésnek, következésképen a nemesi czím és czímernek is.
Pedig a történelem és az élet tapasztalata nem szolgáltat arra példát, hogy a czím- és czímer-jog a maga egyszerű érvényében akár a szabadelvűségnek, – akár bármely államrendszer közjóléti követelményeinek sérelmére szolgált volna. Hisz maga a czímesek_{Czímes nem uj szó. Czuczor M. Szótára szerint annyi, mint «czímmel biró, kinek vagy minek czíme van». Én itt «Czímes» alatt a nemesi osztályt értem általában.}* osztálya szolgáltatta a szabadelvűség legtöbb előharczosát, a szabadság legtöbb hősét és bajnokát.
Sőt még a czímek átöröklési rendszere sem okozhat hátrányt a legszabadabb elvű államszervezet fejlődésében sem, részint azért, mert a czímesség a mai nap átalában kizárólagos materialis érdekű kiváltsággal nem bir; más részről azért nem, mert a kitüntetések e neméhez való juthatásnak útja mindenki előtt tárva áll.
Az előbbkelőségre (= megkülömböztetésre) törekvés az emberi természet kiirthatlan hajlama. Innen van, hogy a hol a túlegyenlősítés forrongó ingere irtó kézt emelt is a czímesek osztályára, mint a mult század végén Francziaországban történt: maga az intézmény ismét kihajtott egész terepélyességében. Sőt ezen – az emberi természetben gyökerező – előbbkelőségi czímvágy oly szívósságot tanusít, hogy a szabályszerűleg jogosultak körén túl a nemesi czímek bitorlóinak is még egész légióját termette Francziaországban úgy, mint termi még folyvást napjainkban is mindenütt és nálunk is – a hangoztatott democratiai eszmék daczára – a semmiképen nem igazolható nemesi czím- és előnevek bitorlásában, a mire példát egyebek közt ezer s ezer gyászjelentési levelek is szolgáltatnak.
Ha ily erős, ily ellenállhatlan s a bitorlásig merész az anyagi érték nélkűli czímesség ingere: kell, hogy az intézménynek az üres csillogáson kívűl valamely erkölcsi értéke és haszna legyen. És bizonyosan van is.
Az ember nem a társadalomért, hanem ez van amazért. Egy franczia államférfiú mondá «la liberté, c’est la vie; l’égalité, c’est la mort.» A nemességet is bizonyára az egyéni szabadságra törekvés ösztöne találta fel, és annak az ismert «salvo jure alieno» záradék alapján jogosultsága el nem vitatható; míg ellenben a valódi egyenlőség – minden politikai törekvések daczára – végelemzésileg csak is cosmogoniai értelemben bír érvényesülni.
Mi hiszszük, hogy a társadalmi kitüntetéseknek is – mi alatt itt a nemesség és czímeradományozást, és ezeket együtt véve, a czímesség intézményét kívánjuk értetni: – culturmissiójuk van. Hazánkban is ez intézménynek megállapítása és ápolása az államhatalom részéről mindig ama culturfeltételek érdekéből indúlt ki.
Sz.-István királytól fogva a kitüntetések adományozása mindíg jeles tettek által hasonló érdemek szerzésének ösztöneül állíttatott. Már Robert Károly királyunk egyik, 1326. évben Enyerei Miklósnak adott czímerlevelében mondja «az érdemeseknek... méltó jutalom adatik, hogy az alattvalók hasonló tettek gyakorlására buzdíttassanak»_{Katona Hist. Crit VIII. 535. bene meritis favor impenditur, fideliterque obsequentibus digna merces redditur... ut subditi ad fidelitatis studia exercenda provocentur. – Hasonló záradékokat olvashatunk többi, következő királyaink czímeres nemesitő adományleveleikben.}*.
Mindenesetre ha a czímesség jutalom; egyúttal kötelezettség is a társadalom irányában és kötelezettség kivált az átöröklés esetében. És ha ösztön az egyéni önérzetességre, kell, hogy példa gyanánt szolgáljon másokra nézve is.
Megengedjük, hogy tenyészhetik ártatlan hiúság a czímerek fényében és a családfák árnyékában: de épen úgy lappanghat dölyf és önzés az áldemocratia üres tüntetéseiben is; ha kivált nem érzi a szív, mit a nyelv beszél. – Lessing szerint nem mind szabadok, kik lánczaikat gúnyolják.
Mi is tudjuk, hogy a családfai régiség nimbusa viszonylag csak látszatos előny, mert mindenkinek egyenlő számban voltak szülői, nagyszülői, ősei, dédjei. Csakhogy míg az egyik fél számban tartotta, registrálta: addig a másik feledésbe hagyta merűlni ősei neveit, illetőleg ízenkénti származását. Tehát csak a nyilvántartás egyfelől, az elhanyagolás másrészről okozza a származástani külömbséget; a mi azonban ismét cultur-ügynek tünteti föl a családfák keletkezését s nyilvántartását, a mennyiben a míveltség bizonyos foka képezi egyik lényeges feltételét a registrálás lehetőségének és azon érzéknek is, mely tényezőűl és ösztönűl szolgál a családi emlékek fentartására és megőrzésére.
Mi is egyetértünk a római költővel, hogy «Nobilitas sola est, atque unica virtus». Épp azért ennek külső emblemáit, a miket az emberi természet kiirthatlan hajlama alkotott, a miket a kegyelet ápolt, a történelem registrált, s a művészet gyámolított: sem a tudomány, sem a nevelés nincs hivatva megsemmisíteni.
Sőt éppen társulatunknak és közlönyünknek a tudomány érdekében hivatása leszen ezen a téren az elfogúltság mérséklése; a téves fogalmaknak helyes irányba vezérlése; az ál- és hiú feltevések kiirtása, szóval a hazai származás- és czímertan alapos szakismereteinek a kor színvonalához mérten hiteles és tudományszerű művelése.
Átalában pedig azok ellenében, kik mindennek politikai oldalát feszegetik, utalhatunk a franczia íróra,_{Alfred Maury, Revue des Deux Mondes 1882. 15. decemb. IV. p. 823.}* ki minap írá: «Oui, ont peut supprimer tous les titres, rendre personels et passagers tous les honneurs; ont peut restreindre notablement les conditions de l’héritage et rapprocher par une éducation commune des classes encore profundément séparées, mais on ne saurait supprimer le penchant qui pousse l’homme á chercher quelque superiorité et le depouiller de tous les moyens d’y arriver qu’ il doit á se facultés mémes. La justice ne consiste pas á assigner á tous la, méme part, mais á garantir á chacun le libre exercice de celle que la nature lui a donnée._{«Igen, el lehet törülni minden czímet, mulandóvá tenni és személyhez kötni minden kitüntetést, korlátozni főkép az öröklött kiváltságokat és egy közös nevelési rendszer által közelebb hozni az egymástól még távol álló osztályokat; de nem lehet elnyomni azon hajlamot, mely az embert valamely felsőbbség utáni törekvésre ösztönzi, nem lehet őt megfosztani mindazon eszközöktől, melyek által elnyerheti azt, a mire tehetségei képesítik. Az igazság nem abban áll, hogy mindenkinek egy ugyanaz a sorsa legyen, hanem hogy mindenki szabadon fölhasználhassa azt, a mit a természet neki adott.»}*

NAGY IVÁN.

A Vezekényi nemzetség és a gróf Czirákyak.
Első közlemény.

A magyar régi családok történetével irodalmunk még keveset foglalkozott, azok magán viszonyát s beléletét még alig ismerjük, pedig a nemzet egyik főereje hajdan is az egyes családok összetartásában s jólétében rejlett; ama – patriarchalis életmód, mely a családok tagjait szétválni nem engedte, egyszersmind zálogúl szolgált arra, hogy a midőn a családfők és az alattuk álló családtagok saját tűzhelyeiket, udvaraikat s birtokaikat a kül és belellenség ellen megvédelmezték és otthonjaikat maguk számára biztosították, ez által a közhaza is bármely megtámadás ellen sikeres védelmet találjon.
A honfoglalás első három századában az alattvalóikkal megszállott területeket nemzetségeink osztatlan állapotban birták, csak a XIII-ik század végén és a XIV-ik század elején fordúlnak elő sűrűbben azon esetek, hogy az előbb osztatlanúl élt testvérek és unokatestvérek felosztják maguk között őseik birtokát, így egymástól elválva, az osztozó testvérek és rokonok utódai már uj családokat alapítottak s külön udvarhelyekén telepedtek le; az összekötő kapocs, mely az együttélésben a közös erőt nyujtotta, szétszakadt, az elvált családtagok elnevezték magukat a nékik osztályrészűl jutott birtok után, mely birtok sok esetben egyik ősük nevéről volt ismeretes; évtizedek majd egy század elmultával idegenekké váltak egymás irányában, úgy hogy gyéren föntmaradt okleveleinkből csak a legszorgosabb kutatás és összevetés után bírjuk a rokonság kötelékét feltalálni.
Nem tartozik most feladatomhoz, hogy a családok belviszonyaira és azok életmódjára bővebben kiterjeszkedjem, feladatom jelenleg az, hogy egy régi család eddig ismeretlen leszármazásának szálait összeszedjem, s eredetiségükre nézve kétségtelen oklevelek alapján kitüntessem magát a származást, levezetvén azt a most is virágzó családban a jelenkorig.
Ha régi családainknak eddig nyomtatásban megjelent családfáit figyelemmel átvizsgáljuk, kénytelenek vagyunk arról meggyőződni, hogy azok leszármazása kétségtelen hitelű oklevelek alapján a XIII-ik századnál alig vihető fölebb, minek egyik oka abban rejlik, hogy a XIII-ik század közepén a tatárdúlás alatt sok oklevél megsemmisült; a XII-ik századból föntmaradt okleveleinket igen könnyen megszámlálhatjuk, a XI-ik századból pedig alig birunk eredetiben többet egy-kettőnél; de nemcsak a tatárfutás okozta azt, hogy azon két századból kevés oklevél maradt reánk, hanem az is, hogy azon időben általában sokkal kevesebb oklevél adatott ki, leginkább székesegyházaink és néhány nagyobb főúr tartották szükségesnek akkor azt, hogy jogaikat, szabadalmaikat, adományaikat a koronás király által írásban megörökíttessék; a magán családoktól leginkább azok oklevelei maradtak fönt, kik külföldről hozzánk beköltözvén; érdekükben állónak tartották, hogy az adományban nyert birtokra vonatkozó jogaikat a király által oklevélben megerősíttessék. Őseink azonban már a honfoglaláskor megszállván az egyes birtokterületeket, ezen megszállási jognál fogva, váltak azok tulajdonosaivá, nem forgott fönt tehát szükség arra, hogy királyaiktól külön adománylevelet is kérjenek; peres ügyek birtokaik felől a patriarchalis életmód következtében nem keletkezhettek, mert a megszállt földterület osztatlanúl szállott firól fira, ágazatról ágazatra.
Birtokviszályok leginkább a várjobbágyok által birt területeken fordultak elő, s azok is többnyire szóval nyertek megoldást, hogy ezen vitás kérdések írásban intéztettek volna el, annak alig akadunk nyomára; utóbb a XIII-ik század elején látjuk, hogy az óvatosabb perlekedő felek elvándoroltak messze földről Szent-László sírjához Nagyváradra s a tüzesvas próbája által oldották meg peres ügyeikben a vitás kérdést; csak a midőn a főúri családok tagjai elszaporodtak, az erősebb jogát gyakorolva, elfoglalták az egyes várjobbágyok birtokait, a XIII-ik század második tizedétől kezdve tapasztaljuk sűrűbben, hogy a király kiküldöttjei a várjobbágyoktól elfoglalt földek iránt ítéletet hoznak, azonban akkor is legtöbbnyire nem a várjobbágyok, hanem a foglalók nyertek igazságot.
Örökeladásoknak s elzálogosításoknak nincs nyoma a XII-ik században, a patriarchalis birtokkezelés mindezt szükségtelenné tette.
Káptalanaink s conventjeink ügyköre nem terjedt ki még a világiak dolgaira, a mondott századból nem is igen találunk ezen hiteles helyek által kiadott oklevelet, s ha vannak is, hitelességük megbírálásánál nagyon óvatosaknak kell lennünk._{Iacute;gy például a pécsi káptalan által 1191-ben kiadottnak állított oklevél, melyet elsőben Koller Hist. Eppatus Quinque ecclesien. czímű munkája VII. köt. 275. 1. s utánna Fejér György Cod. Dipl. VII. 5, 133. 1. közöltek, valamint az orsz. ltárban N. R. a. 1501. 3. őrzött eredeti után az Árp. Új okmtár XI. 5. 1. és a H. Okmtár VI. 5. lapján is közzététetett, keltére nézve nagyon kevés hitelességgel bír, mivel ezen oklevél kezdete és vége a prépost és kanonokok neveit illetőleg egészen hasonló azon oklevelekhez, melyeket a pécsi káptalan hatvan évvel később 1251. évben kiadott, l. Zichy-codex I. 6. 1. Vesd össze Árp. Új. okmtár II. 210. 1. Valamint a Fejér által i. h. VII. 1, 189, lapon 1205. évről közölt oklevél szintén hamis, nemcsak az évszámát illetőleg; hanem egész tartalmára nézve, a mint erről a hg. Batthyányi-levéltárban őrzött eredeti betekintése után akárki meggyőződhetik; a hamisítás alkalmával oly kevés criticával jártak el, hogy az oklevélre az egri káptalannak azon pecsétjét függesztették, mely a tatárfutás után POST PLAGAM készült.}*
Nemcsak a tatárdúlás, hanem a fönt leírt ténykörülmények is okozták tehát azt, hogy a XII-ik századból és a XIII-ik század első tizedeiből kevesebb az oklevél nálunk, és ezen okból az okleveles bizonyítékok arra, hogy ezek nyomán a családfák a XIII-ik századnál fölebb vitessenek, majdnem minden családnál hiányoznak.
De azon oklevelek is, melyek ezen korból föntmaradtak, e részben vajmi kevés adatot szolgáltatnak; a XII-ik századi oklevelekben csak egyes nevek fordulnak elő, ritkábban neveztetik meg az atya, a nagyatya pedig soha sem így az utódokat velük összekapcsolni igen sok nehézséggel jár s biztosan alig lehetséges.
Érezték is e hiányt több főrangú családaink, kivált a XVII. és XVIII-ik századokban, midőn a grófi és bárói diplomák elnyerésénél szükségesnek találták, hogy őseik családágazatát az Ázsiából kijött hét vezérek egyikétől származtassák vagy legalább is a honfoglalásig felvigyék; a hizelgő udvaronczok uraik számára hamis okleveleket gyártottak, s azok az udvari cancelláriában minden criticai vizsgálat nélkül részint királyi privilégiumokban, részint pedig a káptalanok és conventek által átírattak, ezen szentesítés útján megnyerte az oklevél a maga álhitelességét, s fölvitetett a nemzékrend Eörs vezérig sőt még Nimródig is._{Fejér György Codex Dipl.-nak a mennyi hasznát vesszük, ugyan annyi hibái miatt adatait csak óvatosan használhatjuk; egyik főhibája az, hogy hézagpótlásúl közöl mindent, a mit feltalálhatott, és a nélkül, hogy vizsgálta volna az oklevél hitelességét, közli példáúl a «Trophaeum Eszterházyanum»-ból II. Endre király 1225-ki oklevelét, Tom. III. 1, 11. lap; azonban itt legalább az oklevél hitelességét maga Fejér is megtagadja, de a Batthyányiak Ürs nemzetségből való származásáról költött oklevelet i. h. VII. 1, 148. lapon minden megjegyzés nélkül közli, ilyen a Woya nemzetségnek Szabolcs vármegyei hasonnevű birtokáról 1021-ből kivonatban közölt oklevele i. h. VII. 3, 12. 1., mely azonban papírra íratott s így az évszám inkább 1421 lehet, mert hazánkban csak 1326 után fordúlnak elő papírra írt oklevelek; igen természetes, hogy régi okleveleinkben íráshiba is történhetett; hogy csak néhány példát mondjak, a hol az évszámoknál tollhibát tapasztalunk, ilyen a Fejér által i. h. III. 1, 364. 1. 1222. évről közölt oklevél, melynek eredetije jelenleg birtokomban van; ebben az évszám így íratik MXXII. tehát tollhibából a százas számok kimaradtak, Fejér sem közli azt az 1022. évről, hanem 1222. évről, azonban ez is korai év, mert az oklevél írását tekintve, úgy azt, hogy Detre és nem Dominicus mint Fejérnél áll, a XIV-ik század harmadik tizedében volt pozsonyi alispán, az oklevél kelte határozottan 1321-re teendő; a másik példát Bárdossynál találjuk, Supl. Annal. Scepus. mindjárt az első oklevélnél, melyet Bárdossy 1061 évről közöl, Fejérnél is megtaláljuk i. h. VII. 2. 208. ki azon véleménynek ad kifejezést, hogy az év 1301. Alkalmam vala az oklevél eredetijét Lőcsén a gr. Csáky cs. levéltban megtekinteni s azt tapasztaltam, hogy az évszámban ismét a százas számok maradtak ki s hogy az oklevél kelte 1291; figyelmeztetem czímerészeinket, hogy az oklevélen az egy ballagó oroszlánt, a Csáky-nemzetség czímerét, előtüntető pecsét épen fönmaradt.}*
Azon családaink származásának összeállításánál, melyek valamely nemzetséghez (genus, generatio) tartoztak, már biztosabban járhatunk el, azért mert okleveleinkben az illető családtagok neveinél a nemzetség is, melyből származtak, legtöbbnyire megemlíttetik, de az oklevelekben a nemzetség megnevezése is csak a XIII-ik század elején kezdődik és ismét igen kétes azon XII-ik századbeli eredeti oklevél hitelessége, melyben a genus generatio elnevezés is valamely családnál előfordúl.
A külföldről hazánkba bevándorolt nemes családok leginkább mindjárt a hozzájuk közelebb eső nyugoti határszéleinken telepedtek le, így a Haholdok Zala vármegyében, a Ják és Hedrik nemzetségbeliek Vasvármegyében, a Frankóiak, Nagy-Martonyiak, Gutkeledek egyrésze Sopron vármegyében, a Hunt Paznan nemzetség egyik ága pedig Pozsony vármegyében; ezek közül a Haholt vagy Buzad nemzetségnek, melyből a későbbi Alsó-Lendvai Bánffyak, Hahotyak, Csányiak és némelyek szerint az Ákosházi vagy Buzadszigeti Sárkányok származtak, a Ják nemzetségnek, melyből a Niczky, Kemény-Egerszegi Kemény, Sitkey, Szelestey családok keletkeztek, továbbá a Gutkeledeknek, kik egy részben a Sopron vármegyei Dorog (ma Trausdorf), Zazlup (ma Oszlop), Mayad (ma Margaréta) és Megygyes nevű birtokokon telepedtek le, végre a Huntpaznan nemzetségből való Bazini és Szentgyörgyi grófoknak származását oklevelek nyomán a XIII-ik századnál alig vihetjük fölebb a Nagy-martonyi később Fraknói grófok, mint tudjuk, a XIII-ik század elején költöztek be hozzánk Aragoniából;_{Családfájukat 1. általam közölve Győri Tört. és Rég. füzetek IV. köt. 281. l.}* csak a Frankóiak és a Volfer s Hedriktől származott Németujvári grófok vagy is helyesebben Kuszigi azaz Kőszegi grófok és a Héderváry család nemzékrendje vihető fel oklevelek alapján a XII-ik század közepéig, a mint ezt Botka Tivadar a Németujváryak leszármazására vonatkozólag Trencsényi Csák Máté és kortársairól az akadémiai 1873-ik évi Tört. értekezések 8-ik lapján a hozzá illő pontossággal összeállította; a Frankói vagy Saaradi család első őseit pedig megtaláljuk II-ik Géza királynak Fejér által i. h. Tom. VII. 7. 119. l. bár több hibával közölt oklevelében, ezektől származott a Vas megyei Gősfalvi Gős család s a XIV-ik században az esztergomi érseki széken ült II. Miklós is ezen család sarjadéka; ezekről azonban bővebben más alkalommal szólhatok.
Áttérve már most közleményem szorosabban vett tárgyára, azon nemzetség és család, melynek származását és történetét megírni feladatomúl tűztem ki, Sopron vármegye egyik legrégibb ősi családai közé tartozik; magam is ezen megyében születtem s anyám az alább többször érintett Szemere helységben egyik birtokos családból való volt; kettős örömmel ragadtam meg tehát az alkalmat, hogy a midőn egyik kitünőbb családunk leszármazásának megírásával foglalkozom, szeretett megyém múltjából is némely feledésbe ment részletekről megemlékezhessem.
Az, hogy minő alakúláson ment át a honfoglalás után hazánk azon vidéke a határszélen, a Fertő nyugoti és déli oldalán, melyből utóbb a mai Sopron vármegye kikerekedett, szorosan véve kitűzött tárgyamhoz nem tartozik ugyan, néhány szóval azonban azt fölemlíteni szükségesnek tartom, hogy ezen területnek őseink által való megszállásáról történetünkből csak azt tudjuk, hogy a határra őrökül a besenyők küldettek; nem tartom valószínűnek, hogy a honfoglaláskor őseink megtelepedési helyül azonnal a mai Sopron vármegyét is kiszemelték volna, valószínűbb az, hogy ezen meghódolt vidéken az előbbi lakosok uraikkal együtt megmaradtak; nincs is annak nyoma, hogy a honfoglalás után következett régibb századok folyamán a magyar nemzetségek közül egyik vagy másik alattvalóival együtt a Fertő vidékén telepedett volna le s így magyarázhatjuk meg, hogy a Horvát István által is nem magyarnak tartott Osl vagy Ost nemzetség beköltözéséről sem krónikáink sem okleveleink nem emlékeznek; lesz talán alkalmam ezen nemzetség történetét és származási rendjét megírni, addig is azon meggyőződésemet fejezem ki, hogy ezen nemzetség is egyike azoknak, mely őseink beköltözésekor meghódolt és birtokait megtartotta, mely birtokok egy része a Sopronon felüli vidéken terült el, a többi pedig a mai Rábaközben; ilyen lehetett a Gatal nemzetség is, mely a Lajta hegy körül tartotta meg birtokát.
E szempontból kiindulva, nem állíthatom határozottan, hogy a Vezekényi nemzetség magyar ősöktől származott; tény az, hogy ősi fészke ezen nemzetségnek a mai Rábaköz éjszaki vidéke és a mai Répczemellék keleti része volt, csak egyik ág, a Blandriz ága, lakott a mai Rust város és Megygyes faluval nyugotról határos birtokon, mely akkor Peresnyénnek hivatott, a mint ezt alább látni fogjuk; de az is lehetséges, hogy a velünk rokon faj a besenyők egy részének a Rábaközbe való visszavonulásakor a Vezekény nemzetségbeliek is a besenyőkkel oda költöztek; a nemzetség magyar eredetére nézve azonban még az is némi kétséget okoz, hogy egyik ismeretes őse ezen nemzetségnek idegen hangzású Brondelez vagy Barandrez nevet viselt, mi inkább a német Brandeisz névnek felel meg, fiának Corrardnak neve sem magyar.
Végre, mielőtt a család leszármazásának tüzetesebb leírásához fognék, számot kell adnom azon forrásról és adatokról, melyekre munkámat alapítom; mult évben alkalmam nyílt Thaly Kálmán akadémiai tagtársammal a gróf Eszterházy család cseszneki ágának Galantáról Pozsony városába szállított levéltárát átbúvárolni.
Gróf Eszterházy Dániel, II. Rákóczy Ferencz fejedelem egyik hadvezére, nőül bírta báró Cziráky Mózes leányát Katalint, így juthatott a Cziráky család levéltárának egy része gr. Eszterházy Dániel birtokába, kitől ezen család cseszneki ága leszármazott; az alább részletesen felsorolt és eddig ismeretlen tizenegy Árpádkori adatot s a később korúak nagy részét is ezen levéltárból nyertem; ezen kívül több adatot szolgáltatott az országos levéltár, de még többet a Kisfaludy család levéltára.
A Csák nemzetségből származott Mihályi Csákok és Ugrinok valamint a Kisfaludy család a Vértes körül eredetileg megszállott birtokaik helyett a XV-ik század elején Zsigmond királytól a Sárvár várához tartozott Lak és Csánig nevű birtokokat nyerték adományba, ezen családok tehát a Czirákyak dénesfalvi birtokának szomszédságában ezekkel több ízben érintkeztek, sőt a két család között különösen a székasi puszta végett több per is keletkezett; ez okból munkámhoz a Kisfaludy család levéltára is több becses adatot szolgáltatott.
Nem kétlem, hogy Lovasberényben vagy Czirákon magának a családnak is van levéltára, bár nyílhatott volna alkalmam az ott őrzött oklevelek felhasználhatására, hogy a netaláni hézagokat különösen a régibb családtagok nejeinél, kik nagyobb részt még ismeretlenek, pótolhattam volna.
A fönt előadottakból megmagyarázható, hogy a család régi okleveleinek egyik nagy része két század óta idegen levéltárban lappangván, eddigi genealogiai munkáink a család multjáról igen gyér tájékozást és ismeretet adhattak.
Nagy Iván Magyarország családairól írt munkájának III. köt. 199. lapján ír e családról s állítja, hogy az vezetéknevét kétségkivül Czirák (Ciriacus) nevű törzs ősétől vette és ettől neveztethetett el a Sopron vármegyei Czirák helység is, hol a család jelenleg szintén birtokos; az illető forrásra való hivatkozással állítja továbbá Nagy Iván, hogy a család törzsét némelyek II. Béla király korában keresik, mások ismét 1202-ben virágzottnak mondják; habár egyik főczélunk az, hogy teljes hitelű adatok és oklevelek nyomán készült nemzedékrendet adjunk, valamint Nagy Iván is az idézett helyen a föntebbi hagyományról megemlékezett, úgy annak e helyen megemlítését mi sem mellőzhetjük.
Okleveleink szerint a Vezekény nemzetségnek a XIII-ik. században Sopron vármegyében több helyen volt birtoka, így a Rábaközben a mai Veszkényben, a Répcze folyó mellett Czirákon; ettől délre a mai Dénesfalván és a szemerei határban, és ugyancsak az Árpád korszakból való oklevelek tanúsítják, hogy birtoklásuk a székasi pusztára a mai Puszta-Család és Ujkér vidékére valamint a Rust melletti Peresznyénre is kiterjedt. Mindezekről évről évre az illető oklevelekre való hivatkozással alább fogom bizonyítékaimat felhozni.
A birtokokat e helyen csak is előleges áttekintésűl soroltam fel s azon okból, hogy azon meggyőződésemet nyilvánítsam, hogy a Vezekény vagy a mai kiejtés szerint Veszkény falu a Rábaközben ezen nemzetség után nyerte nevét, valamint hogy az is igen valószínű, mint ezt Nagy Iván idézett helyen szintén felhozza, hogy egyik őse ezen családnak Cziriaknak hivatott s hogy a hasonnevű birtok a Répcze vize mellett a nemzetség ezen tagjától nyerte nevét.
Az eddig ismeretes s általunk a gróf Eszterházy család levéltárában fölfedezett első okleveles bizonyíték a Vezekényi nemzetség őseiről az 1247-ik évről szól, az oklevél eredetijét a csornai convent «conventus ecclesiae de Serna» állította ki._{Ezen oklevél a csornai convent által kiadottak közt egyike az elsőknek, arról hártyaszalagon kisebb alakú tojásdad pecsét függ; az Ostffy család levéltárából is őriztetik ezen időből a csornai conventnek egy évnélküli oklevele hasonló függő pecséttel, az elsőnek rajzát bírom, a csornai convent által utóbb használt pecsétet 1393-ban Zsigmond király adta a conventnek; 1. Fejér i. h. X. 2, 100. l.}*
Ezen oklevélben Blandriz és Pál testvérek Herbort és Bertalan_{Bertalan fia Dénes, mint alább látni fogjuk, a vezekényi nemzetségnek egyik kiválóbb tagja volt; a fönt ismertetett 1247-ki oklevélnek is azon hiányát tapasztaljuk, hogy az abban említett egyének szülei nem neveztetnek meg, s igy bizonyosan meg nem határozhatjuk, hogy a közbenjáróképen szereplő Bertalan a most nevezett Dénesnek atyja volt-e? a másik közbenjáró kétségkivűl az Osl nemzetségből ezen korból ismeretes Herbord comes volt.}* comesek közbenjárására Farkas nevű egyénnel kiegyeznek s ennek a convent előtt 12. márkát fizetnek.
Az oklevélben említett Páltól, ki máskép, «Pouca»_{L. a vasvári káptalannak 1328-ki oklevelét országos levéltár N. R. A. fasc. 34. nro 2.}* néven is hivatott, a Cziráky családban a származás ágazatát okleveles bizonyítékok nyomán következőleg vezetjük le a jelenkorig:

N. N.; I. Blandriz vagy Barandrez 1247.; «degenere Vezeken»; I. Pál vagy Pouca 1247.; I. István 1264.; Endre 1269–1291.; Gervasius 1269–1291.; Corrard 1269–1302.; I. Tamás 1323–1346.; Margit férje Bozi Benedek fea Jenslin 1383–1384.; II. István 1323–1346. fraknói várnagy 1346.; I. János 1323–1346.; II. István «de Peresnye» 1357–1384. neje Bicskei Mihály leánya Margit utóbb Harkay Lászlóné 1400.; III. Mihály; II. Pál 1264–1265.; Zah 1264.; II. Borondez 1269–1292.; III. Pál 1291.; Kozma 1291.; Sándor 1291.; I. Miklós 1291. 1322. Sopron vármegyei szolgabiró; III. István 1345.; Katalin férj. Hidvégi Endréné 1328.; II. János 1345.; I. Mihály «de Vezeken» 1366–1402.; Péter 1365. «dictus Ewz»; IV. Pál; András 1345.; I. Benedek 1345.; II. Miklós 1345–1366.; III. János 1345–1366.; IV. Miklós 1402–1405. dictus Ewz.; III. Miklós vagy Micsk 1395–1429. Sopron várm. rábaközi alispánja 1399.; II. Mihály 1395–1438.; I. Gáspár 1450–1465. neje N. Borbálya özv. 1466–1470.; II. Benedek 1456–1470.; Katalin 1451.; Margit 1451.; I. Tamás 1402–1447. neje Árokközi vagy Bedefalvi László leánya Katalin.; I. László 1402–1409.; IV. János 1404–1467.; neje N. Erzsébet özv. 1468.; V. Miklós 1405–1455. peleskei várnagy 1444.; IV. István.; Agatha Ilona 1451.; I. Lőrincz 1450–1496. neje N. Ilona özvegy 1549.; Borbála Völcsei Kálmánné 1470.; II. László 1452–1496. neje Marczaltőy Zsófia; V. István 1450–1489.; I. György 1496–1536. Várday Pál esztergomi érsek udvarmestere 1531. neje N. Katalin utóbb Eszéki Pálné.; II. Sándor 1496.; II. Tamás 1496.; I. Ferencz 1536–1539.; VI. Miklós 1548. «Nicolaus Cziráky de Denysfalva» neje Jurisics Potenta; III. Tamás 1531–1567.; Cziriak «de Czirák alias de Dénesfalva» 1529–1567.; VI. István 1532.; Mátyás 1556–1583.; Orsolya 1. férje Tömördi vagy Pósafalvi Tulok Benedek, 2. férje Nagy Ferencz 1591.; Veronica Oroszi Miklósné.; Anna Kis-Nardai Theek Györgyné.; II. Lőrincz 1532.; II. Ferencz 1567. neje Hahóthy Katalin; VII. István 1586.; Erzsébet Padári Szakál Andrásné 1567.; V. Pál 1590.; II. Gáspár 1590.; IV. Tamás 1590.; IV. Mihály 1590.; Zsófia 1590.; Erzse 1590.; I. Mózes 1567–1627. itélőmester, kir. személynök, neje Niczky Orsolya; III. László 1603.; II. György; Mária Tegyey Andrásné; Ambrus; I. Antal; Erzsébet Hevenessy Lászlóné; Zsuzsánna Tolnay Jánosné; András 1590.; Borbálya 1609.; Christina 1609.; VIII. István 1609.; III. Lőrincz 1609.; Ádám báró 1647–1660. Sopron vármegye alispánja 1643–1650. itélőmester 1652. neje Ipolykéri Kéry Ilona.; Magdolna Kesselőkői Majthényi Györgyné 1651.; Éva Joó Miklósné; II. Mózes Sopron vármegye alispánja 1672–1687. neje Révay Klára.; IV. László, neje Ujfalusi Erzsébet.; Katalin gr. Eszterházy Dánielné 1699.; Margit Forgács Jánosné 1730.; József gróf 1723. neje Berkóczy Borbála.; V. László † 1777. mart. 18. neje Zichy Julia.; III. György, neje Ziczy Katalin.; Mária gr. Széchenyi Zsigmondné.; II. Antal szül. 1772–1852. országbiró s minister, 1. neje gróf Illésházy Julia, 2. neje gróf Batthányi Mária, 3. neje báró Valterskirchen Carolina.; Antonia szül. 1806.; V. János szül. 1818. cs. kir. val. belső titkos tanácsos és kir. főkincstartó neje gróf Dezasse Luiza; Dienes; Constancia szül. 1847. gróf Csekonics Endréné; Luiza szül. 1848.; III. Antal szül. 1850. neje gróf Eszterházy Alice; Béla szül. 1852. neje gróf Eszterházy Mária; VI. János szül. 1854. neje gróf Almásy Erzsébet; Margit szül. 1874.; VI. László szül 1876.; VII. Miklós; Johanna szül. 1879.; Georgina szül. 1881.

A nemzetségnek a főtörzstől már előbb elágazott és így a Czirákyak ágával össze nem köthető tagjainak az Árpádkorszaki oklevelekben megnevezett származási ágát is ide iktatom._{A család leszármazásának kapcsában fölemlítem még, hogy néhai Cseörghő Ferencz regestáiból Fejér György i. h. III. 3, 39. 1. egy 1260-ki oklevélnek rövid kivonatát közli, mely szerint Ziráki Absolon leánya Erzsébet somogy megyei Rádi Cornel neje az anyja Szemerei Bos leánya után járó hitbér követelését nevelő atyjára Salamon comesre bizonyos föltételek alatt átruházza; ezen oklevél kivonata szerint tehát a Cziráki birtokról való elnevezés már a XIII. században használatban lett volna, teljesen ismert oklevélben ennek csak 1284-ben van első nyoma, a mint alább látni fogjuk; a Fejér György most említett közlésében megnevezett Salamon comes valószínűleg ugyanaz a föntebbi ágazatban említett Sükösd vagy Sixtus fiával Salamonnal; érdekes a «Bos de Zemere» elnevezés, ifjú koromban több ideig Szemerében tartózkodván, jól emlékszem, hogy ott a malomrészt 1848 előtt négy felé osztották, u. m.: Ujszászi, Cziráki, Szopori és Vas-családok csoportjaira; vajjon a «Bos» név nem a «Vas» család nevének felel-e meg? bár a Cseörghő által látott érdekes oklevél eredetijéhez hozzáférhetnénk.}*

Sykusd vagy Sixtus de genere Vezeken; Salamon (özvegye Chama asszony Ilmar leánya 1264.); Artun; Theodor Mark Ugrin nobiles de Vezeken 1264–1269; Bartholomeus; Dionisius magnus de genere Vezeken 1264–1284.; Dominicus (1310 körül); Benedek; † Margareta 1345.; Elisabeth 1345.; Tiburcius de genere Vezeken; Joanca nobilis de Vezeken 1264.; Jacobus de genere Vezeken; Andreas 1269.

Közöltük a családfát, vonjuk el tehát az abban megnevezett ősök elfeledett multjáról a fátyolt, s lássuk, hogy az Árpád-korszak utolsó századában a Vezekényi nemzetség az eredetiben föntmaradt oklevelek útmutatása szerint minő eseményeket élt át._{Azon adatok, melyeknek forrását meg nem nevezem, mind a gróf Eszterházy ltárban őrzött eredeti oklevelekben találhatók fel.}*
A tartalmára nézve föntebb bővebben ismertetett és 1247-ben kelt oklevélben megnevezett Blandriz és Pál vagy Pouca (e nevet a Pál diminutivának tartom) 1264-ben már nem éltek; mert ezen évben már azok fiai és pedig Blandriz fia István és Pouca fiai Pál s Zah kötnek egyességet a Vezekény nemzetségből való Sykusd vagy a mai kiejtés szerint Sükösd fiának Salamonnak özvegyével Chama asszonynyal Ilmár leányával, ennek hitbérét és hozományát kielégítik s ezzel Czirákon a Salamon által hátrahagyott fele örökrészt birtokukba veszik, és pedig Ugrin Joanca és Dénes vezekényi nemesek beleegyezésével, kikre valószínűleg az örökség másik része szállott.
A nemzetségnek ez időben egyik kiváló tagja Dénes Bertalan fia, ki «Dionisius magnus»-nak is hivatott, a nyilvános pályán szintén kitüntette magát, a mint ezt IV-ik Béla királynak 1265-ben kelt oklevelében olvashatjuk, hol a király elmondja, hogy a midőn a morvák ellen a Morva folyó mellett hadat viselt, abban Vezekényi Dénes is vitézül harczolt és súlyosan megsebesült; mely vitézséget a király megjutalmazandó, Vezekényi Dénesnek a Rába erdő királyi őreinek Székas nevű földjéből öt mansiót adományoz; az adománylevélben a határjárás is bennfoglaltatik, melyet a beiktatásra a király által kiküldött László királyi étekfogó mester és soproni főispán teljesített, röviden megismertetem az érdekesb határjeleket: a határjárás kezdetét vette Dénes nagy árkánál a «iuxta magnum fossatum Dionisii» innét nyugot felé haladva «ad vallem Kueser» azaz a mai Kölesér, helyesebben Kövesér következett, honnét a szemerei nemesek birtoka felé tartva s délnek fordulva a szemerei földterület mellett a Répcze folyót érintve, e mellett ismét az említett nagy árokhoz jutottak, hol a határjárás kezdetét vette._{Ezen Székas nevű földterület egy része mint külön álló puszta a mi időnkig föntmaradt, s azt mint közös területet a szomszéd helységbeliek legeltették, mígnem a tagosztályok bekövetkeztével a szomszéd helységek közt felosztatott. Ezen puszta miatt régibb időkben, mint alább látni fogjuk, a Czirákyak a Kisfaludy családbeliekkel hosszasabb pert folytattak, mely csak a közös birtoklás megállapításával ért véget.}*
IV-ik Béla király ezen időtájban Szentgyörgy napján Veszprém megyében Somló vidékén tartózkodván, Dabrony mellett «apud villam Dobrun» kelt évnélküli oklevele szerint, megjelentek előtte Vezekényi Bertalan fia Dénes egy részről, más részről pedig Pál fia II. Pál, Zah fia ifjabb Brondez, továbbá idősb Brondez fiai István, Endre, Gyárfás és Corrard, Artun fiai Ugrin, Tivadar és Márk, Tiborcz fia Joanca, András fia Jakab «de generatione eiusdem Dionisii», kik a királynak együttesen előterjesztették, hogy magban szakadt rokonuknak Salamonnak birtoka felett akkép egyeztek ki, hogy Salamonnak azon szerzeménye, melyet ez cziráki ősi birtoka és a székasi puszta között bírt, miután Salamonnak ezen szerzeményét a király egy külön oklevélben Vezekényi Dénesnek adományozta; ez azt békével bírhassa; az adomány tárgyát képező földtér mennyisége a király oklevelében így íratott körül: «quantitas autem ipsius terrae est a fluvio Repche usque ad villam leprosorum_{Bélpoklosok faluja, mai nyomát nem ismerem.}* in latitudine centum septuaginta amplexuum et ab eadem villa usque ad Ferteud_{Ferteud, máskép Fortunadfalva, előfordul több ízben, ma már elenyészett helynév, % erről bővebben Hazai Okmtár I. 8. lapon közölt oklevelet s a 9–10. lapon a jegyzetben előadottakat, hol csak a Himódra nézve előadottakban tévedtem, mert Himód már az Árpád korban mint püspöki birtok létezett l. Fejér i. h. IV. 3, 307. l.}* continet in latitudine centum amplexus». A király ezen egyesség következtében a beiktatásra a Sopron megyei bői keresztes convent praeceptorát küldötte ki.
Hosszasabban foglalkoztam az oklevél tartalmával, mert nézetem szerint azon kérdéses birtok, melyről az oklevél szól s melyet mint a magban szakadt Salamon szerzeményét a király Vezekényi Dénesnek adományozott, nem lehet más, mint a mely az ő nevéről előbb Dénesfalvának, ma pedig rövidítve Dénesfának hívatik._{Nagy Iván i. h. Dénesfalvát valószínűleg tollhibából Zalamegyében helyezettnek mondja; a család egyik előnevét ezen Dienesfalváról vette föl; sajátságos, hogy Dunántúl a falva szót a helyneveknél csupa kényelemből a XVI. század vége táján fára változtatták át.}
* Vezekényi Dénes Benedek fiában magban szakadván, dienesfalvi birtoka is utóbb többi vérrokonaira szállott.
Bertalan fiának Dénesnek a szomszéd székasi királyi erdőőrökkel több baja volt; a mint föntebb láttuk, Dénes már 1265-ben ezen erdőőrök birtokának egy részéhez királyi adomány útján jutott, ez a többi erdőőröknek nem volt inyére, s a midőn Moys nádor 1272-ben a Sopron megyei Gyóró faluban tartózkodott, előtte az erdőőrök Vezekényi Dénes ellen panaszt emeltek; a nádor maga ment ki a helyszínére s megvizsgálván azt, miután tapasztalta, hogy a panaszos földtér, melyet az erdőőrök visszaköveteltek, Dénes által körülárkolva bíratott, a panaszosokat kérelmükkel elutasította; az erről szóló ítélet kiadatott a nádor által Babothon Gyertyaszentelő napján 1272. s eredetiben a Kisfaludy cs. levéltárában őriztetik.
Vezekényi Dénes a Sopronvármegyei Család nevű birtoka szomszédságában a mai újkéri határból is 1272-ben egy részt megszerez, majd ezen birtokok végett a kéri várjobbágyokkal pert folytat, s e fölött Máté nádor 1279-ben és László Sopron vármegye főispánja 1282-ban ítéletet hoznak._{Lásd Fejér i. h. VII. 2, 58. 70. 76. és 102. 11. ezen oklevelek eredetijei, a mint értesültem, jelenleg a gr. Széchenyi család levéltárában őriztetnek.}*
Ugyanezen ügyre a gr. Eszterházy család levéltárában is maradtak fönt oklevelek; az előbb említett perben a kéri várjobbágyok bizonyos bírság megfizetésére köteleztetvén, ezen bírság fejében Vs és Wysa nevű várjobbágyok kéri birtoka Moys nádor ítélete következtében Vezekényi Dénesnek ideiglenesen átadatott, utóbb pedig Ompudinus alországbiró által «in villa Bosuk» 1277-ben Margit napján kiadott oklevélben a lefoglalt birtok Dénesnek véglegesen odaítéltetett.
Ezen ítéletét az alországbírónak Vezekényi Dénes az országbíró előtt megerősítés végett felmutatván, Dénes országbíró «apud Suprunium» Szent-Márton után való nyolczad napon 1277-ben kelt oklevele szerint, miután a vasvári káptalannak a birtok mennyiségéről szóló bizonyságlevele szintén felmutattatott és az országbíró Bazthi Obulgán kir. ember előadásából meggyőződött, hogy a kérdéses kéri birtok öt ekényi nagyságú_{Egy ekényi birtok mennyiségét régi okleveleinkből biztosan meg nem határozhatjuk, a Zichy-Codex egyik oklevelében példáúl 150. holdat tesz egy ekényi föld, mig az Árpádkori Új Okmtárban erre vonatkozólag 175 holdat találtam följegyezve.}* s hogy a szomszédok «Gregorius calvus» és «Paulus de villa Zupur» jelenlétében megtörtént beiktatás alkalmával senki ellent nem mondott, az alországbíró ítéletét joghatályában továbbra is föntartotta.
IV. László király saját szegődött népének birtokviszonyait rendezni kívánván, Sopron-megyébe kiküldte Máté nádort, Somogy- és Sopron vármegyék főispánját; a nádor előtt a székasi erdőőrök ismét panaszkodtak, hogy Bertalan fia Dénes a Székas és Czirák között fekvő birtokukat elfoglalta; Máté nádor azonban V° kal. junii (máj. 28.) 1279-ben kelt ítéletében, miután Moys nádor előbbi ítéletéből a panasz alaptalanságáról meggyőződött, az erdőőröket kérelmükkel elutasította, az újabbi határjárás is megtörtént s az ismét Répcze vizénél kezdetvén, folytattatott a nagy árok mellett, míg nem a kenderattounak (azaz kenderáztatónak) nevezett halastóhoz ért, itt egy domb következett, mely szántóföldnek használtatik, s folytatva ismét a nagy árokban a határjárás a szemerei bokrosnál végződött.
Majd 1283. III° kal, martii László soproni főispán is a székasi erdőőrök ujabbi panasza felett hasonló módon intézkedett.
A Dénesfával határos Csánig nevű Vas vármegyei birtok ez időben a Zala vármegyei csatári convent tulajdona volt; a convent alattvalói István bán a csatári monostor kegyura előtt arról panaszkodtak, hogy szomszéduk Cziráki Dénes_{Első biztos okleveles nyoma a család Cziráky elnevezésének.}* őket háborgatja s birtokaikat elfoglalja; István bán, hogy meggyőződjék a panasz valósága felől, összehívta a szomszéd nemeseket és várjobbágyokat, kik a két szomszéd birtok határát következőleg jelelték meg, a határjárás nyugatról a Rába folyóban kezdődött, innét keletre indulva egy Szakadát nevű berek következett, honnét a határ déli irányban Egreg vizéhez ért «ad fossatum comitis Dionisii», innét folytatva az árok forrásánál Welg nevű víznél végződött. István bán oklevele, melyben a feleket a föntebbi határjárás szerint való birtoklásra utasítja, 1284-ben szent Gál napján kelt._{Az oklevél eredetije jelenleg az országos ltár kincst. osztályában őriztetik N. R. A. 1504. 5. Fejér is közli i. h. V. 3, 261. de néhány hibával.}*
II. Pál, I-ső Pál vagy Pouca fia, kitől a Cziráky család közvetlenűl leszármazik, elhalálozása után a családnak I. Borondreztől és I. Páltól származott és életben volt tagjai 1291-ben András csornai prépost és a convent előtt megjelentek és pedig II. Pál fia Pál comes saját úgy testvérei Kozma Sándor és Miklós nevében egy részről, másrészről pedig Endre comes Corrard és Gyárfás végre Zaah fia II-ik Borondrez s a convent előtt Presne (miről alább) és Család nevű birtokokon megosztoznak oly módon, hogy Presne birtoknak egy harmadrésze, mely Bertalan fia Dénesnél volt zálogban II. Borondreznek, a másik két harmad pedig fele részben I. Borondrez fiáinak másik fele részben pedig II. Pál fiainak, ellenben a Család nevű birtok egészben II. Pál fiainak jutott; a cziráki két malomból két rész III. Pál comes és testvéreinek, egy rész pedig II. Borondreznek osztatott; viszont Endre comes és testvérei a néhai Salamonnak cziráki malomhelyeivel elégíttettek ki.
A csornai conventnek fönt ismertetett oklevelében a családnak ujabbi leszármazóival találkozunk, de még tüzetesebben kitünteti a további leszármazást a győri káptalannak 1291-ben jun. 9-én kelt oklevele, hol a káptalan bizonyítja, hogy «Corradus filius Borendrez de Wezeken pro se et pro Endre ac Gervasio fratribus suis, item Paulus filius Pauli de eadem pro se et pro Cosma Alexandro ac Nicolao fratribus suis ab una, Borendrez filius Zaah de eadem ex altera» a káptalan előtt megjelentek s figyelembe véve, hogy Syxtus fiának Salamonnak «Scyrak» és Wezeken nevű birtokát az özvegyi jog és egyéb teher alól Pál fia Pál, és I. Borendrez fia István, Corrardnak Endrének és Gyárfásnak akkor még életben volt testvére mentesítették, Salamonnak Czirákon és Vezekényben föntmaradt örökrészét maguk között akkép osztották fel, hogy a Salamonféle 1/3 birtokrész Czirákon egészen I. Borondrez és II. Pál utódainak, a veszkényi 1/3 rész pedig Zaah fiának jusson, Salamonnak, Kunche és Tykor nevű két szolganője pedig Corrardot és testvéreit illesse.
Úgy látszik a XIII-ik század végén Zaah fia Borendrez, vezekényi nemes, megválni készült cziráki birtokától és Veszkényben kívánta összesíteni birtokát, mert 1292-ben cziráki fele illetőségét «Endre Gervasius et. Corradus filii senioris Borendrez nobiles de Vezeken» részére a győri káptalan előtt hat márka bécsi széles denár örök áron bevallotta, azon kijelentéssel, hogy az eladott birtokkal minden felől a szerződő felek a szomszédok.
S ezzel kimerítettük az Árpád-korszakból a családra vonatkozó adatokat, melyekből az eddig ismeretlen Vezekény nemzetség létezését s ezen nemzetségből a Cziráky család származását az alább következő adatokkal való összevetés után, teljes biztossággal megállapíthatjuk.

SZOPORI N. IMRE.

Péter alnádor pecsétje 1298-ból.

Még nagyon csekély azon kiadott pecsétek száma, melyek a XIII. és XIV. században élt. őseink által használva, azok czímertani képeit velünk megismertetik, s melyek által az egyes nemzetségekből kiágazott családok hovatartozását meghatározhatjuk.
Érdekelheti tehát a közönséget az olyan czímerképek közlése is, melyek nem ismeretlenek ugyan, de más-más egyének pecsétein fordulnak elő, s útmutatóul szolgálnak ez alapon keresni a nemzedékrendi hovatartozást; s lehetőleg kijavítani a még fennálló bonyodalmakat,: melyek a XIII. és XIV. században élt őseink nemzetségi és leszármazási viszonyait sok esetben még most is homályban tartják. De még azért is kivánatos, régi czímeres pecséteink minél nagyobb számban való közlése, hogy az által heraldikusaink, minél több anyagot találhassanak; a még mindig nem létező, de az érdeklődő közönség által várva-várt magyar czímertani munka megirásához.
Ezen eszme vezérelt engemet, midőn jelen közleményem fonalán Péter comes, alnádor czímeres pecsétjét bemutathatom, s mintegy csekély adalékkal óhajtottam járulni azon anyaghoz, mely mint alapvető munkában feldolgozandó adalék, a magyar czímerészet egykori képére némi világosságot vetni képes leend, s az Árpád-kori czímeres pecsétek számát egygyel szaporítandja.

A mellékelt rajz, háromszögű czímer pajzsban, egy fejét fölfelé nyujtva (czímertanilag) balra néző, kiterjesztett szárnyú stilizált sast tüntet föl. A gyöngysorokba zárt pecsétfeliraton belől, a pajzs felett és két oldalán egy-egy hársfalevél van elhelyezve. A pecsét körirata:

Az oklevél, melynek hátára a most leirt czímeres pecsét sárga viaszba lenyomva látható, egy 1298-ik évből keletkezett s hártyára irt perhalasztó okirat Zenche földe iránt, Ivánka, András comes fia és Péter és István, András de Kaluzd fiai ellenében.
Az okirat kiadatlan, s előttem Péter comesnek mint vice palatinusnak csakis ez egyetlen kiadványa ismeretes, s az a magyar nemzeti muzeum könyvtárának levéltári osztályában a letéteményezett, gróf Forgách-féle archivumban őriztetik._{Fasciculus 11. Nro 727, s Nro 24 Fasciculus 148 régi signatura alatt.}*
A sassal mint czímerképpel a XIII. és XIV. században élt őseink pecsétein többször találkozunk. A többi között ilyen Bors comesé 1220–1230,_{Arch. Ért. XI. köt. 13. 1.}* Moys királynői udvarbiróé 1299-ből,_{U. o. 353. l.}* Pál országbiróé 1341-ből._{Pray: Syntagma de Sigillis Tab. VI. Fig. 1; – Batthyány: Leges Ecclesiast. I. köt. 467. lap.}*
Genealogiai szempontból maga a pecsét, és Péter vice-palatinus személyét, jogviszonyait illető okiratok igen érdekes, de bonyolult adatokat nyujtanak annak meghatározására: vajjon a czímerkép nyomán említett Péter családi leszármazása melyik nemzetségből vette eredetét? Mert hiszen tudjuk, hogy a régi időkben, de kivált a XIII. és XIV. században, a heraldikai jogok szerint, az egy nemzetségből leszármazott és szétágazott családok, mindnyájan egy czímerképét használtak; s ott, hol a fenmaradt oklevelek, az illető egyének nemzetségét nem említik, de véletlenűl valamely oklevelen használt czímeres pecséte reánk maradt: az általa használt czímerkép alapján következtetni lehet a nemzetségre, amelyből származott.
Ily módon több törzsökös magyar és jövevény családnak nemzetségi leszármazása meghatározható volt.
A jelen esetben Péter vice-palatinus nemzetségének kutatását két nevezetes körülmény teszi érdekessé és bonyolúlttá. Ezen körülmények egyike a bemutatott pecséten használt czímerkép, a másik, a Péter személyére vonatkozó okiratok adatai, és ezek szerény nézetem szerint elég érdekesek is arra nézve, hogy azokat sorba véve előadjuk, s oly kérdés eldöntéséhez nyujtsunk anyagot heraldikusainknak és genealogusainknak, melyre mi megfelelni sem kellő bátorsággal nem birunk, sem elegendő tudományos apparátussal nem rendelkezünk.
Köztudomású dolog, s okiratokon alapuló tény, hogy a Miskoucz törzsökös magyar nemzetségből származott családok a XIII. században czímerképül a sast használták. Ezt találjuk Bors comes pecsétjén,_{Fejér Cod. dipl. IV. 1. 61.}* Moys országbirónál;_{Arch. Ért. XI. k. 353. 1.}* Miko,_{Cod. dipl. III. 2. 410.}* Lőrincz Marczel fia,_{U. o. IV. 2. 404.}* Mihály Munguch fia_{U. o.}* Miklós Fülöp nádor fia_{U. o. VIII. 2. 597.}* ugyancsak a Miskoucz nemzetségből valók, s ugyanazon czímerképet használták.
Ámde Pál országbiró 1319–1346-ig, kiről határozottan tudjuk, hogy az Aragoniából ide származott Simon és Bertrand nemzetségéből eredett,_{VIII. 3. 601.}* szintén sast viselt czímerében._{Pray: Syntag. de Sigillis Tab. VI. Fig. 1; Batthyány: Leges Eccles. I. köt. 467. lap 1341. évből.}*
Hogy a sast mint czímerképet Simon és Bertrand még hazájokban viselték, s hogy ezen czímernek Aragoniában különös fontossága volt, ezt Kéza Simon mester krónikája tanítja,_{Chronicon Hung. Keza Simon mest., Horányi kiadása 139. 1.; Podhraczkynál u. o. 83. lapon; Schwandtnernál Script. rer. Hung. 1746. kiadás 90. lap, XXI. fejezet.}* mondván: hogy «Simon és Bertrand nemzetségének tagjai pajzsukon sast viseltek, mit Spanyolországban más katonák és nemesek viselni nem merészkedtek.»
Ugyancsak sas volt Péter vice-nádor, 1279-ben sopronyi castellanus_{Cod. dipl. V. 2. 562.}* s 1323-ban Demeter tárnokmester udvarbírájának pecsétén,_{Schwandtner: Introd. in rem Diplom. 269. 1.}* a mint azt a bemutatott rajz tanusítja.
Tartozott-e Péter a Miskoucz, vagy az aragoniai Simon nemzetségéhez, vagy épen talán egy harmadikhoz? kimutatva nincsen. A nemzékrendi táblázatokban nem fordul elő sem Nagy Ivánnál_{Nagy Iván: Magy. orsz. csal. 8-ik k. 93. lap.}* a Nagy-Martoniak családjánál, sem Szopori Nagy Imre táblázatában, az ugyanazon családról irt kimerítő munkájában,_{Nagy Imre: A Nagy-Martoni és Fraknói grófok, Győri tört. és rég. füz. IV. köt.}* s mégis, a Péter vice-palatinusra vonatkozó gyér adatok, s birtokviszonyai arra mutatnak: hogy az aragoniai Simon nemzetségéből származhatott; melyet Horvát István, nem tudom minő okiratos alapon, Misca nemzetségnek ír._{Horvát István: Magyarország gyökeres régi nemzetségeiről 75. 1. XXII. §. – Regestrum de Varad. Endlichernél 738. l. 373. pont.}*
Tekintettel arra, hogy a Nagy-Martoni Simon nemzetségének Aragoniából lett beszármazására és szétágazott családjának történetére nézve kimerítő munkálatok láttak már napvilágot; Szopori Nagy Imre,_{Nagy Imre: Győri tört. és rég. füzet. IV.}* Nagy Iván,_{Nagy Iván. Magy. orsz. csal. 8-ik k. 93. l.}* Ráth Károly_{Uj magy. muzeum 1853. I. k. 141–42, 146–48. 1.}* Horvát István_{Horvát István: Magy. gyök. rég. nemz. 23–26. 1.}* tollából s Kéza mester krónikájában, s azok közismeretűek: elhagyandónak véljük azokat ismételve előadni, és csupán csak arra szorítkozunk, mi azokból Péter személye és birtokviszonyainak megvilágítására tartozik.
Szopori Nagy Imre jeles tudósunk: «A Nagy-Martoni és Fraknói grófok» czímű dolgozatában,_{Győri tört. és rég. füzet. IV. köt. 97–105, és 276–88.}* támaszkodva egy általa közölt s 1329-ben kelt okiratra, mely szerint Zupur sopronmegyei község László, Zupuri István fiának statuáltatik, s mely szerint Pál országbirónak birtoka, Chalad, keleti részről Zupurral határos;_{Cod. Dipl. IV. 2. 427. l.}* továbbá azon okiratból, mely szerint 1257-ben a 3 Család birtokba iktattatik,_{U. o.}* de 1302-ben_{U. o. VIII. 1. 112.}* ennek csak özvegye, de fia nem említtetik; s végre az 1346-ik évben_{Cod. Dipl. IX. 1. 407–11. l.}* kelt és Simon és Mihály testvérek gyermekei és unokái között kötött birtokosztályra vonatkozó okirat alapján levezeti I. Simonnak ivadékait, és kimutatja, hogy Bertrand, ki I. Simonnak testvére, de fia is lehetett, magban szakadt._{Győri tört. és rég. füz. IV. k. 100. és 102. l.}*
A felhozott okiratok csak negativ adatokat tartalmaznak arra nézve, hogy Péter vice-palatinus aragoniai Simon nemzedék-rendében helyt ne foglaljon, de positiv nem zárja ki a lehetőséget, hogy I. Bertrand, Péternek őse nem lehetett volna,_{A későbben szereplő Bertrandot nem tartom azonosnak I. Simon testvérével.}* mert, hogy a Bertrand 1257-ik évben nyert három Chalad birtokán csak Simon és Mihály ivadékai osztoznak és Bertrandé nem, ez még nem involválja azt; hogy Bertrandnak fiutódja nem lett volna, minthogy az első birtokszerzők között akár csere, eladás vagy osztály útján jöhetett oly birtokviszony létre, azoknak esztergomi, sopronyi és nógrádmegyei birtokaik iránt, hogy a három Chalád birtok Simonnak, s illetőleg utódainak tulajdonává lett. A mi pedig azt illeti, hogy, mert az 1302-ik évi oklevélben_{Cod. dipl. VIII. 1. 112.}* Bertrandnak csakis özvegye említtetik, tehát gyermekei nem lehettek, feltétlenűl nem fogadhatom el, miután az oklevél tárgya az őt illető hitbér kifizetése iránti nyugtatványa az özvegynek: nem szükségképeni követelménye a jogerejű iratnak az, hogy abban, ha mindjárt gyermekei valának is az özvegynek, azon körülmény felemlíttessék.
Az 1346-ik évben Simon és Mihály utódai között kötött birtokosztály-levél szerint,_{Cod. dipl. IX, 1. 408. l.}* tisztán és félre érthetlenűl megnevezvék az osztozkodók, úgy mint: Pál országbiró nagy-martoni Simon fia, Miklós, Pál testvérének Lőrincznek fia, Miklós, Nyiklinusnak fia, Mihály comes, Pál apja testvérének unokája. Itt tehát kétségtelenűl igaz, hogy Bertrand ivadékai nem osztozkodnak a felsorolt birtokokban, bárha azok között Bertrand birtokai is előszámláltatnak, mi csakugyan azon föltevésre jogosít, hogy Bertrandnak örökösei nem voltak, és elesik a lehetősége annak, hogy Péter vice-palatinus Bertrand ivadékául szerepeljen. Ámde, ha tekintetbe veszszük azt, hogy ezen osztálylevélben, csak az ősi birtokon Sopron-, Esztergom- és Nógrádmegyében osztozkodtak meg, s ugyanezen jószágok már a megnevezettek ősei között osztály tárgyát képezték «cassatis prioribus divisionibus inter ipsorum priores habitis» s ezt most megsemmisítve újra osztozkodnak, nincs kizárva a lehetősége annak, hogy már I. Simon és Bertrand között oly birtoklási jogügylet keletkezhetett, akár egyezkedés, zálog, ajándék, eladás, osztozás, vagy bármely más úton-módon, mely szerint Bertrandnak lehető ivadékai az ősi vagyon későbbi, 1346-ik évi megosztásánál nem részesültek. Hogy ezen föltevés némi jogosultsággal bir, annak okiratos nyomait épen azon körülményben találjuk fölfödözhetni, hogy épen Péter vice-palatinus oly birtok tulajdonában volt, mely ősi szerzeményeként Simon és Bertrandnak, ezek ivadékait illethette jogosan, sőt annak tettleges birtokában is voltak: Pál és Lőrincz, H. Simon fiai, de Péter vice-palatinus is. Az eset következő:
Egy 1319-ik évben kelt oklevél szerint_{Cod. dipl. VIII. 2. 199.}*, melyben Pál és Lőrincz a Sopronmegyében levő Kaboth várát, mit ezek apja Simon a németektől vétel útján szerzett, s tőlük elvették, maguknak visszaadatni kérik. Kobold vára 1278-ban_{U. o. V. 2. 428.}
* még királyi kézen volt, s azt a csehek ellen Zerky Jakab és László védelmezték: «Jacobus et Ladislaus qui ipsum castrum nostrum Kobold nobis de mandato nostro conservabant»; 1298-ban pedig ugyancsak Lamberg comes Kobold várát András királytól adományúl kapja._{U. o. VI. 2. 124.}* Ezen Lambergtől szerezhette meg II. Simon a várat, mit tőlük időközben mások elidegenítettek, s annak visszaadását 1319-ben kérelmezik, mit meg is kapnak, s azt Károly király 1323-ban megerősíti._{VIII. 2. 428.}* – Ámde Kobold várának birtokosa volt már 1276–78. évben Péter vice-palatinus is, a mi kitünik azon oklevélből, mely 1332-ik évben_{Cod. dipl VIII. 3. 601–4.}* Pál országbiró, ennek testvére Lőrincz, és Miklós Nyikul fia; Mihály fiára vonatkozólag egyrészt, másrészt pedig Péter mestert, István fiát Márkus fiát, és Péternek fiait Lászlót, Dominikot és Pétert illetőleg kiadatott, vonatkozással azon egyezkedésre, mely Boyoth és Kobold várát érinti. Az említett oklevél szerint Pál országbiró és Lőrincz zarándi főispánnal Péter mester és fiai nagy ellenségeskedésben éltek, az előbbiek Boyoth várát összerombolták, faluikat felégették; embereiket elfogták, megölték. Az örökös béke kedvéért, az őszinte szeretet egyesüléseért Pál, Lőrincz és Miklós, Péternek és fiainak mindezen felsorolt bűntényeiket megbocsátják és elengedik. Másrészt pedig Péter, a saját és fiai nevében kinyilatkoztatja a szeretetnek ily nagy, meglepő nyilvánítása indokából, hogy a Sopronmegyében levő Kobold várához való minden jogait, melyeket oklevelek alapján még László király idejéből birt, összes tartozandóságaival, javaival, jövedelmeivel; Pálnak és Lőrincznek, Simon fiainak, és Miklósnak Nykul fiának, Mihály fiának adja és adományozza, s ugyanakkor okleveleit még László király által kiállítva Pálnak átadja.
Összegezve mindezen adatokat, az észszerűleg levonható következtetések azon kérdés megoldásához: vajjon Péter vice-palatinus melyik nemzetséghez tartozhatott? egy lépéssel sem visznek közelebb, s csak a lehetőség határában van megengedve gyaníthatni, hogy az általa használt czímerkép után származhatott az aragoniai Simon nemzetségéből, minthogy ezenfelől személyes és birtokviszonyai is azon helyhez kötvék, a hol Simon nemzetsége is szerepelt, másrészt azonban a legbizonyosabban állítható, hogy sem II. Simonnak, sem Mihálynak, sem pedig azon Bertrandnak, ki 1243., 65. és 72-ben említtetik, fia nem volt, minthogy Péter apjául István, nagyapjául pedig Márkus említtetik, de lehetett I. Bertrandnak, I. Simon testvérének ivadéka. Végre azon felötlő körülmény, hogy bemutatott czímeres pecsétén bárha a pajzson kívül, a hársfalevelet találjuk, mi pedig a Rathold nemzetség czímerképe vala, de itt mint a pecséten levő üres helyek kitöltéseül szolgál: nem származhatott-e ezektől? Kobold várának birtoklása ellenben oda igazítana, hogy lehetőleg eredhetett aragoniai Simon nemzetségéből, ha nem is egyenesen tőle, de a mennyire megengedhető a feltevés, hogy I. Simon, bevándorlása alkalmával nem jött Bertranddal együtt csak másodmagával de kiséretében lehettek még mások is, kik nemzetségéhez tartoztak s kik itt megtelepedve, ugyanazon czímerképet használták pecséteiken, mint Simon nemzetsége.
Mindezek után a következő kérdések tolúlnak előnkbe: heraldikai alapelv-e az, hogy a XIII. században hasonló czímerképet használt egyének egy és ugyanazon nemzetséghez tartozóknak tekintendők-e vagy nem? s föltehető-e az, hogy különböző nemzetségek egy és ugyanazon képet viselték czímereiken? s végre tartozhatott-e Péter vice-palatinus az aragoniai Simon, vagy a Miskoucz, vagy talán egy harmadik nemzetséghez?

MAJLÁTH BÉLA.

A Losoncziak és Bánffyak nemzedék-rendje.

A ki «Magyarország Családai stb.» czímű munkám Előszavát és az 1865. évben nyomatott XII. kötet végén álló berekesztő Szózatot elolvassa: tudni fogja, hogy művemet én magam tartom legkevésbbé teljesnek, bevégzettnek és hibák nélkül valónak.
Történelmi családainknak legtöbbjénél a törzsnek és első nemzedékek ízbeli kapcsolatának tisztázása és okmányos hitelességre alapított kimutatása várja a szakavatott erők közreműködését. Erre nézve első sorban az oklevélgyűjtemények szolgálnak legbiztosabb forrásul. Munkám szerkesztése korában még a mainál sokkal kevesebb okmánytár állott a feldolgozás rendelkezésére.
Azóta Fejér Codex Diplomaticusának 44 kötetéhez Wenzel Gusztáv (Árpádkori Uj Okmánytár XII kötete), Nagy Imre s társai (Hazai Okmánytár VII kötete), szintén Nagy Imre (Anjoukori Okmánytár II, kötete), Knauz Nándor (IV köt.), ifj. Kubinyi Ferencz (Árpádkori oklevelek), a Tört. Társulat (Hazai Oklevéltár), Gr. Zichyek (Okmánytára IV köt.), Gr. Károlyiak (Oklevéltára I köt.) járulván, e szakgyűjteményt 30-nál több kötettel szaporíták, nem számítván ide az egyes monographiák mellett megjelent okmányos köteteket.
És a genealogoknak még mindez nem elég. Különösen a XV., XVI. századbeli oklevelek kiadásának hiányát érezhetni e téren leginkább, és érzem én is, most, midőn a történelmünkben oly dicső szerepet vitt, már kihalt Losonczy és a vele egytörzsű és jelenleg is virágzó losonczi Bánffy nemzetségnek a munkámban (ez előtt egy negyed századdal) közlöttnél teljesebb családfa szerkesztésére és közlésére vállalkoztam.
Ezen két, közös törzsű családnak eredetét (gyök-ősét) is a mindenkor dívott hizelgési mánia a történelmi hitelesség korán túl is nyomozta. Pedig egy családfának nagyon kielégíthető dísze lehet az, midőn élére törzsűl okleveles hitelességgel egy, a XIII. század első felében élt, magasabb rangú egyéniség nevét tűzheti. És ez eset a Losonczi-ak és Bánffy-ak szármáztatásánál is előfordul.
E családok első, hitelesett tudható törzse Dénes, már 1227–28. és 1231–35-ben Magyarország nádora volt._{Frankl Vilmos: «Nádori és Országbirói hivatal» 157. lapján a Czech J. után közlött nádori névsor szerint «1227., 1228. május után Diénes (II.) nádor» – Már «1228, másodfélében – 1231. május 9. időre. Moys említtetik nádorul». – Majd 1231. másodfelében – 1235. sept. 30. utánig ismét azon D é n e s (II) jelöltetik nádorúl. De már 1235. másodfelében (pedig september is az év másodfelében van!) 1241. márczius 12-ig más Dienes (ki III-diknak jelöltetik e néven a nádorok közt), van nádorúl felhozva. Honnan meríté Czech ezen adatokat, és miért nem azonos személy ez utóbbi III. Dénes, a közvetlenűl előtte nádorkodott II. Dénessel? az nincs megmondva. Miután azonban Czech adatait máskülönben Fejér Codexe által Czinár Indexe szerint (525. lap) igazolva látom (Fejér III. 2, 133. 140. 206. 231. IV. 3, 552), továbbá Wenzel, Árpádkori Uj Okmánytár (VI. 441. stb.) én is csak az 1235. évig nádorkodott Dénest tekintve egyéb reá vonatkozó adatokat is, tekintettem a tárgyalt család őseül.}*
Mielőtt azonban a Dénes nádortól való származtatást tovább folytatnók, szükséges itt némely, éppen e nemzetség törzsére vonatkozó, irodalmilag máig fentartott véleményt, mint szerintem megállhatatlant, röviden megvitatnunk.
Van a gróf Bánffyak levéltárában II. András királynak egy 1228-ban kelt adománylevele, mely szerint a nevezett király a Gertrud királyné meggyilkolásában részt vett Simon bántól hűtlenségi bélyegen elkobzott kolosmegyei Széplakot, (melynek határa az oklevél szerint a Maros partján Vécs és Régen közt terült el), Dénes fiának Dénes tárnokmesternek (Dyonisio filio Dyonisii tavernicorum magistro) adományozta. Ezen oklevelet először egy külön íven Fridvalszky János jezsuita adta ki azon ünnepélyes alkalomra, midőn 1760-ban gróf Bánffy Dénes a kolosmegyei főispánságba beiktattatott._{Horányi, Memoria Hung. I. 722.}* Utána Katona közlé,_{Katona, Historia Critica V. 522.}* és ettől átment Fejér György gyűjteményébe is._{Fejér III. 2, 130.}* E Dénes tárnokmestert legújabban gr. Lázár Miklós is a Székely Ispánokról széles tudományossággal irt jeles értekezéséhez mellékelt családfán a Losonczi-ak és losonczi Bánffy-ak ősének tartja, még pedig 1228–1230-ban tárnokmesterűl, 1236-ban nádorúl és szolnoki főispánúl 1251-ben szerepelteti. Ez állítást semmikép sem fogadhatom el. Nem véve figyelembe, hogy Dénes nádorságának 1251-ig, sőt 1236-ig is kiterjesztése a fennebbi jegyzetben előadottakkal áll összeütközésben, mely szerint ott másodszori nádorsága is csak 1235-ig fogadtatik el; megsemmisül ez állítás az által, hogy egyszerre egy ugyanazon személy a nádorságot, és tárnokmesterséget a történelem tanúsága szerint nem viselte. Már pedig ugyanazon 1228-ki adomány-levélben, melyben Dénes mint árnokmester (Dyonisius filius Dyonisii magister tavernicorum) kapja Széplakot,_{Ugyanott, 130.}* az oklevél szokásos záradékában Dénes nádor fordul elő (Dyonisius Comes Palatinus)._{Fejér III. 2, 133.}* Sőt még feltünőbb bizonyságot szolgáltatnak erre több adománylevelek, ugyan csak az 1228. évből, melyeknek záradékában együtt fordulnak elő: Dyonisio Comite Palatino, és egy pár méltóság után Dyonisio Magistro Tawarnicorum et Comite de Zonuk,_{Ugyanott 142.}* ismét egy másik oklevélben Dyonisio Comite Palatino és az országbiró neve után Dyonisio filio Dionisii mag. Tavernicorum,_{Ugyanott 149.}* egy harmadik oklevélben Dyonisio Comite Palatino és három névvel utóbb Dionisio filio Dyonisii magistro Tavernicorum_{Fejér III. 150.}* stb. Azt hiszem ennyi adat fölössen elég bizonyíték arra, hogy Dénes a nádor és Dénes a tárnok két teljesen különböző egyén. Hogy pedig a Losoncziak a Bánffyakkal együtt Dénes nádortól származnak és a későbbi családi oklevelek is csak Dénes nádort emlegetik ősüknek, Dénes tárnokról hallgatván, és így ez utóbbi egyenes leszármazási ágon semmiképen sem hozható összeköttetésbe Dénes nádor ivadékával: az az alább mondandókból is ki fog tűnni.
Dénes tárnokmesterrel ekkép végezvén, most még egy harmadik ugyanazon korban élt Dénessel, ki főlovászmester, és kinek atyja szintén Dénes nevezetű, kell tisztába jönnünk. IV. Béla 1235-ben, tehát éppen ismét azon időben, mikor még a mi Dénes nádorunk élt és e hivatalát viselte, egy szintén Dénes nevü főlovászmesternek (Dyonisio, filio Dyonisii Magistro Agazonum) a nyitramegyei Tapolcsányt adományozta. Ez oklevél a gr. Forgách-család levéltárából van kiadva._{Ugyanott IV. 22.}* Ennek kivonatát Szabó Károly munkájába átvévén, ezen Dénes főlovászmestert a Bánffy család ősének irja._{Szabó K. Székely Oklevéltár I. 7.}* Mi alapon? nem tudom. De a fennebbi indokoknál fogva ezen állítmány sem fogadható el. Mert hogy Dénes főlovászmester és utóbb szlavoniai bán Dénes nádortól különböző személy: ugyanezen 1235. évi adomány-levélből kitetszik, a melynek záradékában olvassuk: Dyonisio filio Dyonisii Palatino et comite de Zonuk és néhány név után Dyonisio Magistro et Comite Agazonum. De nem tartható ezen Dénes főlovászmester a Losoncziak ősei közül valónak azért sem, mert ennek további pályája is ösmeretes, a miről a Losoncziak történelme semmit sem tud. Ezen Dénes főlovászmester részt vett IV. Béla királylyal a Sajónál a tatárok elleni ütközetben, és a menekülő királyt a tenger mellékére is elkisérte. Már 1242-ben vezér (dux) és szlavoniai bán volt._{Fejér IV. 1. 255.}* Utóbb pedig 1244-ben királyi adományt kapván, ebben világosan említtetik, hogy előbb főlovászmesterré később Szlavonia vezérévé és bánjává lőn._{Ugyanott, 325.}*
Szükségesnek tartottam ezeket itt felhozni annak kimutatására, hogy Dénes nádorral és ivadékával eddigelé sem a vele egy korban élő és hivatalt viselő Dénes tárnok, sem Dénes a főlovászmester s utóbb bán, nem azonosítható; sem pedig annak daczára, hogy mind a két utóbbinak atyja szintén Dénes nevű volt a Losoncziak családfájára chronologiai okoknál fogva sem illeszthető, s remélem is, hogy ez utóbbiaknak mely családból való származása nemsokára általam vagy mások nyomozása által határozottan megállapítható lészen.
Hogy a Losonczi és Bánffy nemzetségnek Dénes nádor volt valódi törzse, azt kétségtelen adomány levél igazolja. – II. András király uralkodása alatt Gertrud királyné meggyilkoltatásában Folcus Comes részt vévén, hűtlenség czímén veszté el nógrádmegyei losonczi birtokát, amit, ekkor érdemeiért Dénes nádor nyert királyi adományban._{Maga ezen adománylevél még nem került a nyilvánosság elé, de ezen tény kitünik a Dénes nádor fiai részére 1277. évben kelt új adománylevélből, melyről alább lesz szó.}*
Dénes nádor II. András királynak mindvégig kegyében állott._{Dénes nádornak a Tomaj genusból eredete több mint valószínű, a mint ennek megvitatását talán egy más alkalommal elé fogom adhatni.}* Alatta az ország legfőbb hivatalainak legmagasabb polczára, emelkedett. Maga e tény kitünő érdemeire hagy következtetni. Azonban miként sáfárkodott utóbb, és miféle hűtlenségért marasztaltatott el II. András elhúnyta után fia IV. Béla uralkodásának elején: arról csak annyit említhetünk, hogy ezen vádak czímén veszté el boriczai_{Valószínűleg a Dráván túli végőrvidéken fekvő Borincze helység?}* birtokát, melyet nevezett király 1237-ben a cistercziták ugordi monostorának adományozott._{Fejér IV. 1, 69. az adománylevél szavai ezek: «Item contulimus eidem ecclesiae villam, quae vocatur Borycza, quae fuit Dyonisii Comitis Palatini, qui de regni dilapidatione et infidelitate evidenter est convictus».}*
Tehát az 1235. év előtti királyi adománynyal nyert Losoncz lőn azon ősi birtok, melyről mint akkor a többi birtokok közt legjelentősebbről Dénes nádornak ivadékai nevüket és illetőleg előnevüket irták vala.
Azonban Dénes nádor fiaira Miklósra és II. Dénesre utóbb, IV. Béla király és IV. László uralkodása elején a losonczi birtokot illetőleg rossz idők jártak. Ugyanis IV. Béla király Losoncz határában ezüstbányák nyitása és müveltetése okából a néhai Dénes nádor fiaitól Losoncz határából 20 ekényi földet hasíttatott ki a kincstár számára, oly feltételek mellett, hogy a bányákból nyerendő ezüstből egy nyolczadrészben a család részeltessék, és hogy idővel, ha bármi okból a bányaműveléssel felhagyni kellene, a kihasított birtok a családnak visszaadassék._{Hazai Okmánytár VII. 156.}*
IV. László király pedig serdülő korában uralkodása elején, – mint maga beismeri – bal értesítés alapján, mintha t. i. a már említett Folcus bűntelenül vesztette volna el egykoron losonczi birtokát, annak többi részét is Folcus fiainak visszaadományozta._{Ugyanott, 164.}* Iacute;gy veszték el Dénes nádor fiai egy időre losonczi birtokaikat. Hanem utóbb, ugyancsak IV. László király uralkodása alatt sikerűlt ezen birtokokba a visszahelyeztetést újolag megnyerniök. Először is 1275-ben az ezüstbánya-nyitás alkalmával kihasított 20 ekényi földet kapták vissza azon érdemeikért, melyeket az adomány hosszasnak tartana részletesen felsorolni, IV. László királytól, ki ünnepélyes új adománylevelében minden előbbi, ezzel ellenkező adományozásait érvényteleneknek jelent ki._{Ugyanott, 157.}* 1277. és 1280-ban pedig ugyancsak IV. László király érvényteleneknek és semmiseknek nyilatkoztatván az általa egykoron Folkus fiai részére kiadott bármely adományozásokat, Losoncz egyéb részeit is néhai Dénes nádor fiainak, Miklósnak és Dénesnek új adomány czímén birtokába visszabocsátá._{Ugyanott, 165. Mindkét oklevél eredetije a gr. Erdődyek galgóczi levéltárában, mihthogy az Erdődyek nőágon Losonczi Antal egyik leányától származtak le; és mindkét oklevélben a nevek így fordulnak elé: «Dyonisius et Nicolaus Comites filii Dyonisii quondam Palatini», és Hazai Okmánytár VI. 257.}*
Az eddig előadottak nyomán Dénes nádornak csak két fiát Miklóst és II. Dénest ismerjük.
Miklósról a rendelkezésünkre álló oklevelekben nem találunk többé említést; de egy, 1297. évi_{Hazai Okmánytár VII. 266.}* okmányból tudván azt; hogy néhai Dénes nádor ivadékának. birtokai távolabbra, szélesebb körben, és így a többi közt Szerém vármegyére is kiterjedtek; – egy másik 1387. évi oklevél nyomán pedig azt lehetvén következtetnünk, hogy Miklós és utódai osztály következtében talán éppen az ország ezen alsó vidékére telepedtek, és ott élték, míg ösmeretlen viszontagságok hullámai őket a feledés és enyészet homályába, nem meríték: ezen Miklós unokájáúl vagyunk hajlandók tartani azon Losonczi Jánost, ki a császmai káptalan, 1387. évi okmányábán «Johannes filius Jacobi de Losoncz» néven fordul elő;_{Fejér X. 1, 380.}* de kiről többet eddig kiadott okmánytárainkból nem meríthetni.
Az erdélyi birtokoknak tudtunkra első szerzője Dénes nádornak, második fia II. Dénes volt, ki III. András királytól az akkor népetlen csicsói birtokot kapta királyi adományban 1298 előtt._{Hazai Okmánytár VII. 307. az adománylevél év nélküli lévén kelte III. András uralkodása idejére az 1290–1300. évi ídőközre esik. És ha az 1297. évi felhozandó oklevél keltekor II. Dénes még élt, ebből azt következtethetni, hogy a csicsói adományozás legfölebb is 1298 táján történhetett. Ezen csicsói adománylevélben a név így fordul elő: «Comes Dyonisius, filius, Dyonisii Palatini». Tehát az egykori tárnok vagy főlovászm. Dénesről vagy fiáról itt sincs egy szó sem.}*
II. Dénesnek három fia maradt: I. István mester, I. Dezső és I. Tamás, kik atyjukkal együtt 1297-ben a Szerém vármegyében fekvő birtokok elfoglalása miatt tiltakoznak._{Hazai Okmánytár VII. 267. csak egy 1332. átiratból van közölve; ebben így fordulnak elő: Comitem Dyonisium filium Dyonisii Palatini, patrem praedicti magistri Stephani. Továbbá így: magistrum Stephanum filium Dyonisii, Desew et Thomam fratres suos.}* Mind a három egy-egy külön ágazatnak alapítójává lőn. A két elsőnek utódai folyvást a Losonci névvel éltek. A harmadik fiú Tamás volt, és ennek ágazatán jönnek le a losonczi Bánffyak.
Mondjuk el röviden a tudhatókat előbb I. Dezsőről és ágazatáról, azután az öregebb fiú I. Istvánról és utódairól, és végre I. Tamásról és a tőle eredt nemzedékről.
I. Dezső, ha nem csalódunk a személyazonosságban – 1320-ban erdélyi vajda volt._{Fejér, VIII. 2. 279.}* Fiai közül_{Ezekből Mihályt és Lászlót a családfára csak gr. Lázár Miklós idézett értekezése hitelére vettem föl, és nem birván Fejér IX. tom. 3. és 4. volumenjét, az ezekben ide vonatkozó adatokat ezúttal mellőznöm kellett.}* I. László 1373-ban a székelyek ispánja,_{Szabó K. Székely Oklevéltár. I. 67.}* 1375–76-ban Erdély vajdája volt._{Fejér IX. 5. 82. hol Ladislaus filius Deseu de Lochoncz-nak iratik. És Katona X. 612. az okmány záradékában.}* Fiául említtetik János 1393-ban. – A harmadik fiu I. Miklós 1383-ban a székelyek ispánja vala._{Gr. Zichy cs. Okmánytára IV. 304.}*
I. Miklósnak négy fiát ösmerjük: (ez ágon I-ső) Istvánt, Jánost, Ferenczet és II. Dezsőt. Ezek a hadi pályán szereztek érdemeket, és Zsigmond király alatt a morvaországi hadjáratban tüntették ki magukat; ezért Csicsó és Ujvár birtokaikra a nevezett királytól új adományt nyerték._{Fejér X. 4, 378–379. hol ez áll: consideratis meritis Stephani filii Nicolai filii Deseu de Losoncz.}* A négy fiúból csak Ferencznek nem maradt utóda, sőt ezentúl többé ő maga sem említtetik. I. István 1427-ben kir. udvarnok (aulicus),_{Hazai Okmánytár III. 352.}* 1435-ben erdélyi vajda volt. Ennek fia I. László, (ki ekkor a családban idősb László néven szerepel) 1460-ban a székelyek ispánja_{Szabó K. Székely Oklevéltár I. 188., hol Ladislaus maior filius Desew de Losoncz Siculorum Comes – fordúl elő.}* volt, 1467-ben nótáztatott._{Ugyanott, I. 207. – Századok 1880. év 807.}* Egy leánya Zsófia ismeretes.
I. Miklósnak második fia, János, nemzé Ilonát Laczkffy Györgynét, továbbá Jánost és Mihályt, kikről további adataink nincsenek.
I. Miklósnak negyedik fia: II. Dezső, 1438- és 39-ben Erdély vajdája,_{Fejér XI. 140. 329.}* 1441-ben székelyek ispánja._{Szabó K. Székely Okl. I. 144.}* Ez évben adományt is kapott, de mint lázadó csakhamar el is veszté. Élt még 1453-ban is._{Századok id. h. 797.}* Két fia III. László és Zsigmond említtetik. Amaz 1457–59-ben főasztalnokmester volt._{Teleki X. 553. Hazai Okmánytár II. 348.}*
Ezekben I. Dezső ágazata, mely a Losonczy családnévvel élt, – kifogyott.
Térjünk vissza I. Dezső idősb testvéréhez I. Istvánhoz (II. Dénes fiához), kinek ivadéka szintén a Losonczi névnél maradt, és ezt a magyar történelemben halhatatlanná tette.
I. István, – mint már említők – 1297-ben Dezső és Tamás testvéreivel a szerémmegyei birtokok ügyében tiltakozott._{Hazai Okmánytár VII. 266.}* Már 1315-ben a székelyek ispánja volt, midőn Tamás testvérével együtt szolnokmegyei Lajos, Monostorszeg ősi birtokaikat, melyeket néhai László vajda tőlük elfoglalt, I. Károly király oklevele alapján visszakapják._{Fejér VIII. 1. 556. az oklevélben így: «Magister Thomas et Stephanus Comes Siculorum, filii Dyonisii».}* 1338-ban IV. László királynak 1277. évben Losonczot visszabocsátó királyi adománylevelét az esztergomi káptalan által átiratja._{Az eredeti a gróf Erdődyek galgóczi levéltárában.}* 1340-ben nógrádmegyei dályói pusztabirtok részét előbbi birtokosának Cselén Jánosnak visszabocsájtja._{Gr. Károlyi-ak Oklevéltára I. 138.}* Ezen I. István utóbb nagy méltóságra emelkedett: 1342. szörényi bánnak, 1351–52-ben Horvát-, Tót- és Dalmátországok bánjának olvassuk,_{Fejér IX. 2. 47. 55. 136.}* és miután – mint mindjárt látni fogjuk – utóbb fiai közül kettő (László és István) szintén a báni méltóságot viselték, ezen méltóság oly jellegzetes lőn a család történetében, hogy az oklevelekben harmadízig a filius N. filii bani de Losoncz megkülömböztető elnevezés dívott, a nélkül mégis, hogy ennek alapján ezen ágon a Bánffy név családnévvé alakult volna, mint az hasonló eset alapján Tamás ágán – mint látni fogjuk – megtörtént. Ez ágazat megmaradt mindvégig Losonczi törzs családneve mellett.
I. Istvánnak oklevelek alapján öt fiát ismerjük, úgymint: III. Dénes mestert, I. Albertet, Györgyöt, I. Lászlót_{A neveknél a sorszámozást minden ágon külön kezdve tartottam czélszerűnek, könnyebben megjegyezhetés végett.}* és II. Istvánt. Ezekből III. Dénes mester 1368-ban a Szalóky családnak Szalókot, melyet zálogban birt, vissza bocsátá._{Gróf Zichy cs. Okmánytára. III. 355.}* Élt még 1412-ben, mert neve a Zsigmond király és Ulászló lengyel király között kötött szerződés aláirói közt fordúl elő._{Fejér X. 5, 281.}* Ezentúl róla okmányaink hallgatnak. Valószínű, hogy gyermeke nem maradt. Valamint két testvére Albertről és Györgyről bizonyos, hogy magvuk szakadt, a mit az 1390. évben kelt osztályos csereszerződés igazol. Ugyanis a fennmaradt két testvér:
II. István és I. László 1390-ben ősi birtokaikra nézve ünnepélyes csereszerződést kötöttek._{Az eredeti Zsigmond király jóváhagyásában, megvan a gr. Erdődyek galgóczi levéltárában.}* E szerint I. István kapta Losonczot és az annak környékén fekvő összes nógrádmegyei birtokokat. Ezek helyett viszont ő Lászlónak engedte a szent-mártoni összes birtokrészeket, melyeket unokatestvérétől I. Tamásnak Dénes fiától cserélt, és azon erdélyi fekvőségeket, melyeket a már említett testvérének I. Albert auranai perjelnek_{Losonczy Albertről mint auranai perjelről Praynak Diss. de Prioratu Auranae czimű munkájában említés nincs, hanem Kerchelich nyomán Albertum filium Stephani Laczkovich néven említ Albertot a 38. lapon. Itt az apa megnevezésben kell hibának lenni. Én ezen 1387-ben élt Albert perjelt vagyok hajlandó Losonczinak tartani.}* és másik testvérének Györgynek magva szakadtán örökölt.
II. István, valamint atyja, hivatalára nézve az ország zászlósai között szerepelt. László testvérével együtt 1387–89-ben szörényi és horvát-dalmátországi bánságot viselt._{Fejér X. 1, 393., 410., 503 és 747. – Hazai Okmánytár V. 179. 182.}* Utóbb 1390–91-ben a machói bánságot kormányzá._{Fejér X, 1, 644. 675.}* Mindketten Mária királyné pártján ennek érdekében működtek._{Fejér X. I, 182. és X. 4, 295. De meg nem nevezett Losonczi nemesek hűsége ellen Zsigmond királynak 1410-ben panasza is volt, valószinűleg a Jakab ágabeliek ellen. Fejér X. 2, 829 és ujolag X. 5, 46.}* Istvánnak, ki még 1404-ben is élt,_{Fejér X. 4, 295.}* utódairól emlékeink nem szólnak. Testvére:
I. László – mint az imént említők – 1387–89-ben szörényi és horvát-dalmátországi bán, Mária királyné pártján 1384-ben jelentékeny tényező._{Fejér X. 1, 182.}* 1387-ben Dalmát, Horvát és Slavonia országok generalis kapitányának és szörényi bánnak irja magát, midőn a zágrábiakat hűségre inti._{Fejér X. 1, 393}* Micsoda atyafiságban állott Gara Miklós nádorral, ki őt rokonnak (frater) szólítja,_{Fejér X. 1, 182.}* eddigelé ki nem derült. Két fia maradt: IV. Dénes és I. Zsigmond.
I. Zsigmond 1403-ban unokatestvérével, a Tamás ágán álló Dénesnek György nevü fiával, együttesen pert folytatott Pászthói Domokos fia János egykori országbiró és a Terbelédi család ellen._{Gr. Károlyi cs. oklevéltára I. 522.}* 1427-ben pedig nejével Krisztinával és első feleségétől született László fiával, továbbá néhai bátyjának IV. Dénesnek Miklós, János és Albert fiaival Zsigmond királytól Zarándmegyében fekvő birtokokra kir. adományt vitt._{Fejér X. 6, 854. Egregio Sigismundo filio magnifici Ladislai olim bani de Losoncz et Christinae consorti eiusdem Sigismundi filio Ladislao ex alia coniuge progenito, item Nicolao, Joanni et Alberto filiis condam Dyonisii filii praedicti condam Ladislai Bani.}* Ekkor még, daczára, hogy atyja, nagyatyja zászlóurak voltak, csak vitézlő (Egregius) volt; a család még nem jutott a mágnások rendébe. De nemsokára hivatalánál fogva, (melyet megjelölni nem tudunk), már nagyságosnak czímeztetik. Iacute;gy fordul elő 1431-ben, midőn a Dormánháziaknak egy elfoglalt halastavát kellett visszabocsátania._{Fejér X. 7, 348.}* Élt még 1432-ben is, és az ország nagyjai közt foglalt helyet._{Fejér X. 7, 429.}* Ellenben 1435-ben már csak fia II. László, és néhai bátyjának IV. Dénesnek János és Albert nevü fiai említtetnek, kik ekkor a nagy-mislei prépostság birtokba iktatása ellen tiltakoztak._{Fejér X. 7, 717.}*
II. László, (Zsigmondnak fia), nem sokkal élte túl atyját. Már 1439-ben az ő magva szakadtán Albert király a nógrádmegyei Szűgy és Csesztve helységeket sógorának Garai László slavoniai és machói bánnak adományozta._{Eredeti oklevél szerint.}* Benne Zsigmond ágazata kihalt.
IV. Dénes 1427 előtt halt meg._{Fejér X. 6, 854.}* Öt fia Miklós, István, György, János és II. Albert közűl csak ez utóbbi lőn családjának terjesztője, egyszersmind házassága által a legvagyonosabbak közé emelője. A nógrádmegyei, fiágon utolsó Szécsényi (de Zéchen) László, nógrádi főispánnak egyik leányát Hedviget (Adviga) vette házastársúl, kivel Szécsény várán és a hozzá tartozó terjedelmes uradalmon kívül, Nógrádmegyében még Somoskő várát tartozékaival, Heves, Gömör s több megyében kiterjedt jelentékeny területű jószágokat csatolhatott ősi birtokaihoz, melyeket még saját szerzeményeivel is gyarapított. Iacute;gy 1455-ben gúthi Országh Mihálylyal, (Országh János sógorának atyjával) 40 ezer forinton zálogczímen megszerezte Gyöngyös felét is._{Országos ltár kincstári osztályában az eredeti.}* E nagymérvű megvagyonosodás annál inkább jelentékeny horderővel birt a családra, mert az összes tömeg csak két fiára volt szállandó. II. Albert 1460-ban nejével Szécsényi Hedviggel és fiaival III. László és IV. Istvánnal, és sógorasszonya ipjával Országh Mihálylyal a gyöngyösi malom fele részét Bessenyey Mihály-nak adományozza._{Kaprinai Ms. B. tomo L. 54.}* Fiai közűl
IV. Istvánról okleveles adataink többre nem terjednek. Ő egy hitelt érdemlő genealogusunk_{Rajcsányi Ádám, Deductiones genealogicae Familiar. kézirat.}
* szerint bonczidai Losonczynak írta magát, valamint gyermekei is. Az említett forrás szerint neje Manberg Erzsébet Rozgonyi István özvegye volt._{Rajcsányinál Rozgonyi Rinold, kiadott munkámban a Rozgonyi családfán Rozgonyi István áll.}* Gyermekei voltak III. Zsigmond budai prépost,_{Schmitt Episcopi Agrienses II. 153. szerint 1503-ban csakugyan Zsigmond nevü volt budai prépost, de e helyen családneve nincs kitéve.}* István, Mihály, Anna, kik mag nélkül kihaltaknak jelöltetnek, és IV. László, kinek még Ferencz, János, György és Kristóf fiai említtetnek; de a kiben IV. István ága is megszakad.
III. László (Albertnak Szécsényi Hedvigtől fia), 1482-ben fiával II. Zsigmonddal és Országh Mihálylyal és ennek fiával Lászlóval,_{Országh Mihály nádornak János fia, ki Zécheni Annát birta nőül, kihalván, valamint többi fiai is, azért gondolom, hogy jő itt elő fia Országh László, mint a ki testvére után örökösödött.}* néhai Zécheni Lászlónak nógrádmegyei Szécsény és Somoskő várak, és ezek tartozékaira, és a Zécheni László után az országban bárhol található birtokokra kir. adományt vitt._{Az eredeti a gr. Erdődyek galgóczi levéltárában 1. 96. XIII. 14.}* 1487-ben szintén fiával II. Zsigmonddal Gyöngyös fele részére vitt kir. adományt._{Országos ltár kincst. oszt. 1700. cs. 23. sz.}* A hivatalos pályán mint főtárnokmester szerepelt. Családja 1487-ben már a született mágnások sorában áll._{Teleki, Hunyadiak kora XII. 378.}* Házastársának neve még megismertetésre vár. Fia az említett II. Zsigmond maradt._{Rajcsányi szerint Albert nevü fia is lett volna.}*
II. Zsigmond, ki atyjával együtt az 1482–87. évi adományoknak részese volt; 1505. évben a zászlós urak közt fordúl elő a rákosi országgyülés végzeményeinek záradékában,_{Kovachich Suppl. ad Vestigia etc. II. 383. Jászay, A Magyar Nemz. Napjai stb. 156.}* kétszer nősült. Első nejétől homonnai Drugeth Borbálától Antal, Farkas és Anna gyermekei lettek. Másodszor Dóczy Annával lépett házasságra, s ettől István és László gyermekei születtek, mind élők még 1514-ben, midőn a Dóczy-féle örökségi ügyben csulai Móré László bevallást tett._{Szentbenedeki Conv. Prot. A. p. 182. 295.}* E gyermekek, közül csak Antal és István tüntek fel.
Antal 1527-ben I. Ferdinánd király koronázásakor lett főpohárnokmester, és e király pártján állt 1533-ban is. Neje Báthori Klára volt, kinek hűtlensége következtében Antalnak tragicus vége lőn: vetélytársa, nejének kedvencze – egy alacsony származású iródeák – fojtá meg._{Forgách, Commentarii. Horányi kiadása 40. 1.}* Két leánya maradt: Klára homonnai Drugeth Istvánné és Dorottya kisvárdai Várday Miklósné.
V. István (III. Zsigmondnak Dóczy Katalintól fia), örök emléket állított magának történelmünk lapjain. 1543-ban már Nógrád vármegye főispánja. Az ellene emelt terhes vádak alól 1547-ben I. Ferdinánd által felmentetvén,_{Kaprinai Ms. B. XXVIII. 150.}* ennek részén harczolt Izabella és fia hivei és a török ellen, és mint jeles hadvezér a nagyfontosságú Temesvár kormányzásával bizatott meg, melynek első ostromát 1551-ben szerencsésen kiállta; a második ostrom alkalmával hősies vitézségét halálával pecsételte meg 1552. aug. 27-én. Hét nappal előbb nyerte – királyától, úgy testvére Antal leányai, mint a maga leányai számára a fiúsítási engedélyt, melynek erejével roppant birtokai (Nógrád, Hont, Gömör, Heves, Szabolcs, Zemplén, Nyitra, Zaránd és Temes megyékben fekvők) leány-ágon örökölhetőkké váltak._{Ugyanott 348.}* Nejétől pekrovinai Pekry Annától_{Előbb Országh Lászlóné volt.}* leányai Fruzina (szül. 1544.) Báthori Miklósnak, Anna pedig előbb báró Ungnad Kristófnak, utóbb mint özvegy, Forgách Zsigmondnak lettek nejeivé. Ezekben kihalt a három századon virágzott losonczi Losonczi nemzetség, míg a vele egy törzsű losonczi Bánffyak máig, virágzanak. Mielőtt ezeknek leszármazását tárgyalnók, lássuk az eddigiek csafádfáját:

I. tábla.
I. Dénes 1227–1228. 1231–1235 nádor.; I Miklós 1275–1277. visszakapja Losonczot.; II. Dénes 1275–1277 visszakapja Losonczot. Él még 1297. is.; I. István 1351–1352. horvát, dalm. szlav. bán.; I. Dezső 1297. tiltakoz. 1320. erdélyi vajda.; I. Tamás 1297. tiltakoz. 1319. székely ispán; a Bánffyak őse; † Mihály; I. László 1375–1376. vajda; János 1393.; Miklós 1383. székely isp.; I. István 1435 vajda; János 1405.; Ferencz 1405.; II. Dezső 1438–1453. vajda; II. László 1460. vajda; Benedek megh. 1448. Rigómezőn; III. László 1457. főasztaln.; † Zsigmond; † Zsófia; Ilona Laczkffy Györgyné; János; † MIhály; † III. Dénes mester 1368–1412.; I. Albert auráni perjel; † György; † I. László 1384–1387. horv. bán 1390. cserél.; I. István 1387–1389. bán 1390. cserél. 1404. él; IV. Dénes megh. 1427. előtt; I. Zsigmond 1403–1432. mh. 1435. előtt. 1. ... 2. ... felesége Krisztina; II. László † 1439. táján Miklós 1424–1427.; III. István 1424.; György 1403.; I. János 1424–1435.; II. Albert 1424–1460. n. Zécheni Hedvig; III. László 1460–1487; IV. István 1460. Manberg Erzse; II. Zsigmond 1482–1514. 1. Homonnai Drugeth Bora, 2. Dóczy Kata; III. Zsigmond budai prép. 1460–1504.; IV. László de Bonczida; V. István; † Mihály; † Anna; † Ferencz; János; György; Kristóf; 1-től Antal 1527. főpoh. megh. 1551. táján. (Báthori Klára); Farkas; Anna; 2-tól VI. István 1514–1552 Temesvári v. parancsnok (Pekry Anna); V. László; † Klára Homonnay Istvánné; Dóra Várdai Miklósné; Fruzsina szül. 1544. Báthori Miklósné; Anna 1. b. Ungnad Kristóf, 2. Forgách Zsigmond.

A Losoncziak nemzedékrende után a Bánffyak leszármazásának kimutatása végett vissza kell térnünk. a közös törzset képező I. Dénes nádornak legifjabb fiától II. Dénestől származott unokájához I. Tamáshoz, kit a családfa I. tábláján, a Bánffyak őseül jeleztünk. Ezen
I. Tamás testvérével I. Istvánnal és I. Dezsővel együtt tiltakozik a szerémmegyei birtokok érdekében 1297-ben. Már 1319-ben a székelyek ispánja volt,_{Hazai Okmánytár VII. 266.}* midőn a bonyhai birtok miatt tiltakozott._{Fejér VIII. 2, 237. Közli az oklevelet Fejérváry gyüjteményéből, tehát másolatból, de a szövegben vagy eredetiben ejtett tollhiba miatt, vagy a másolat gyarlósága miatt tévedés van, mert benne ezen hibás kitétel «Magister Thomas filius condam Dyonisii Palatini» fordul elő, e helyett: Thomas filius Dyonisii filii Dyonisii Palatini». (Tamás nem fia, hanem unokája lévén Dénes nádornak), a mint ezt az eddigi oklevelek világosan kitüntetik. A Dénes nádor fiának Dénesnek nádorságáról pedig eddig semmit sem tudunk. E hibát már gr. Lázár Miklós is észrevette a Századok 1880. évf. 734. lapján.}* Ő birta még 1351-ben. Szent-Mártont, mert előnevét is arról írta._{Gróf Zichy cs. Okmánytára II. 467.}* Eddigi okmánytáraink alapján csak egy fiát Dénest (ez ágon I-nek számozottat) ismerjük._{És itt véleményem merőben eltér gr. Lázár Miklósétól, ki I. Tamásnak még fiáúl II. Tamást és Istvánt teszi, és pedig azon István bánt, kitől szerintem (mint az I. táblán látható), a Losonczi család származott le, és a mely István I. Tamásnak unokaöcscse, de nem fia volt. Arról pedig, hogy I. Tamásnak István nevü fia is lett volna, a gróf Lázár Miklós által idézett helyen (t. i. gr. Zichy cs. Okmánytár II. 456. 1., igazabban 467. lapon) egy szó sincs, ott egyedűl ide vonatkozólag csak e kitétel: Thomas filius Dyonisii de Zenmarton fordul elő. V. ö. Századok id. évf. 734.}*
I. Dénes cserélte el unokatestvérével Istvánnal az érintett Szent-Mártont._{Ezt a már általam idézett, és a gr. Erdődy levéltárból birt 1390. évi csereszerződés világosan mutatja.}* 1388–89-ben másik unokatestvére László mellett, ki ez években Horvát, Tót, Dalmát országok kapitánya és Szlavonia bánja volt, ő a horvát- és dalmátországi báni hivatalt viselte._{Wagner, Analecta Scepus. IV. 138. Korbuly, A báni méltóság 214. l.}* És ez általa viselt báni méltóság szolgált utóbb arra alapúl, hogy ivadéka unokájában I. Istvánban a XV. század első felében a Bánffy nevezetet a családban végleg megállandósította. I. Dénesnek is oklevelesen eddig csak egy fiát ismerjük: I. Lászlót.
I. László, mint az oklevelek összevetéséből látjuk – 1427-ben halt meg._{Hazai Okmánytár. I. 320. és III. 352. összevetése.}* Ennek fia volt
I. István, 1427-ben kir. udvarnok._{Hazai Okmánytár. III. 352.}* Utóbb 1444-ben a székelyek ispánja, és 1451-ben még élő._{Szabó K. Székely Oklevéltár. I. 144.}* Mint említve volt – a Bánffy névnek ő lőn állandósítójává.
I. Isvánnak a család nemzedék-rende szerint_{Lehoczky Stemmatogr. I. 29. és egyebütt is I. István és négy fia közt még két ízt találunk, hogy ez, mint már Magyarorsz. Cs. I. 163. 164. lapján is megjegyeztetett, a chronologia miatt is lehetetlenség, azt fölösleges bizonyítgatni.}* négy fia volt: I. György, I. Mihály, II. László és . János. A négy testvértől származott család némely tagja a kor szokása szerint főbb birtokáról vagy székhelyéről írta előnevét. Ez okból találunk főképen a XVI. század okleveleiben és emlékeiben «de Bonczida, de Nagyfalu, de Mogyorós» predikatummal élő Bánffyakat, kik azonban mind a losonczi Bánffyak nemzetségének vérszerinti tagjai voltak. A négy testvér közül I. Mihálynak és I. Jánosnak, kit 1505-ben a rákosi országgyűlésen találunk,_{Kovachich, Supplem. ad Vestigia II. 333.}* ágazata rövid idő mulva elenyészett. Csak I. Györgynek és II. Lászlónak, ki 1491-ben főtárnokmester, 1493-ban erdélyi vajda volt,_{Szabó K. Székely Oklevéltár. I. 271.}* ágazata nyúlik le napjainkig. Minthogy pedig ezen, a politikai pályán és közéletben jelentékeny szerepet vivő történelmi nemzetségnek családfája még munkám Pótkötetében sem egészen teljes, annak I. Tamástól kezdve napjainkig leágazását_{A családfának szerkezetére nézve I. Istvántól fogva leginkább követtem a B. Bánffy Ferencz krasznai főispán fölött mondott és Praetor in Tramite etc. 1773. Kolozsvárott nyomt. halotti beszéd, – továbbá a gróf Bánffy Dénes fölötti Hermathena more veterum etc. czím alatt Kolosvárt 1747. nyomt. halotti beszéd adatait.}* a hazai stemmatographia érdekében is a lehető teljességgel közleni czélszerűnek véltem.

II. tábla.
I. Tamás, ki az I. táblán 1297. tiltakozik. 1319. Székelyek Ispánja, Él még 1351.; I. Dénes 1388. horv. dalm. bán.; I. László megh. 1427.; I. István 1427. kir. udvarnok, 1441. Székely Ispán, él még 1453.; II. László (de Mogyorós) 1491. tárnokm., 1493. erd. vajda.; III. László 1496. 1. harinnai Farkas Anna, 2. Dobokai Anna; Mihály 1471.; János 1505. (1. Bethlen Kata, 2. Zoltán Bora); I. György de Nagy Falu et Bonczida (Lorántffy Kata); imre (Zólyomy Petrona); Petrona (Várdai Kis Ambró); Péter 1496. (Csáky Petrona); Anna (1. Báthori János, 2. Apaffy György); Folytatás a III. táblán. András (Kis Zsófia); Kata (sz. demeteri Horváth Györgyné); Mihály barát; Fruzna (1. Harinnai János, 2. Bethlen Elek); János; Dénes; Zsófi (szaniszlói Báthori Miklós); 1-től Miklós 1524. Thelegdi Orsik; Bernát (Melith Anna); Ferencz; 2-tól Pál 1566. Udvarhely, Csik, Maros főkap. udv. mester (Báthori Bora); Magdolna (Keserű Mihály); Orsolya (Székely Albert); Bora (Tóth Mihály); Anna (Nagymihályi János); Boldizsár Rdek elnöke, tordai főisp.; † Gábor 1579–99. Rdek elnöke, tordai főisp.; László; † Péter; † György 1573.Udvarhely kapit. (Surányi Zsófi); Miklós; Gáspár 1583.; Tamás (Báthori Zsófia); Miklós; László; Anna (Szentpáli János); Erzse (Radó Kristóf); Margit (Szilvásy Péter); Druziana (Haranglábi Ferencz); György (Ugron Zsófi); János lengyel tanácsos (Lónyay Fruzina); Zsigmond Rdek elnöke, Fejér v. főisp. (1. Kendeffy Anna, 2. Perényi Erzse, 3. Veér Krisztina); Kristóf (1. Bethlen Anna, 2. Farkas Margit); György 1711–1735. Dobokai főisp. (Gyulaffy Zsófi); Columbia Krisztina apácza; Kata (Barcsay Mihály); László; Zsigmond (Filstich Kata); 2-tól Gábor 1678–1681. dobokai főisp.; Mihály; † Boldizsár; Péter báró; † Zsuzsa (Kendeffy Gáborné); Pál (gr. Teleki Kata); Ágnes (1. Barcsay Ákos, 2. Kapi György); Zsigmond báró korm. tanács. (b. Kemény Kata); Judit (gr. Gyulai István); Anna (Ugron István); Mária (b. Radák Lőrincz); Klára (b. Naláczy Lajos); Druzsa (Dániel Péter); Eszter (gr. Toldalaghy Pál); Kata 1783. (gr. Toldalaghy Ferencz); Imre 1. Mikó Zsuzsa, 2. Kemény Bora; László krasznai főispán (Daniel Judit); Boldizsár (1. Széky Mária, 2. Rédei Mária, 3. b. Kemény Krisztina); László; Ferencz szül. 1695. † 1773. krasznai főisp. kir. tábl. biró (b. Kemény Zsuzsi); Elek 1773. (Győrffy Mária); József 1773. (Kún N.); Zsigmond (gr. Bethlen Anna); István (Máriássy Ágnes); Elek; Kálmán; Mihály (gr. Lázár Klára); Sámuel (Herczeg Zsuzsa); János (Herczeg Ágnes); Dénes; Ferencz; Gergely; † János; † 1852. László megcsonkúlt 1849.; Erzse (Bydeskúthy); Klára (Bogdán József); 1-től Mária (b. Kemény György); 2-tól Judit; Klára (gr. Bethlen László); Teréz (gr. Rédei Mihály); Zsigmond 1773.; Karolina; Zsuzsi; Ferencz (1. gr. Wass Klára, 2. Inczédy Ágnes); Sámuel kapit.; † Sándor 1773. (b. Kemény Ágnes); László 1773; László (gr. Bethlen Bora); Anna; Krisztina (gr. Wass Miklós); János (b. Kemény Zsuzsi); Eszter; Ferencz (Zeyk Zsuzsi); János Berecztelkén (b. Wesselényi Jozefa); Kata (b. Kemény István özvegye 1881-től); Dániel b. tit. tanácsos (Gyárfás Antónia); Zoltán (gr. Teleki Eliza); Polixena (b. Kemény Kálmán); Jozefa (Pálffy Dénes); Rachel (gr. Wass Béla); Dezső Szoln. Dobokai főispán (b. Kemény Mária); Jenő; Ernő (gr. Eszterházy Czeczilia).

III. tábla.
György, ki a II. táblán de Bonczida (Lorántffy Kata); Ferencz; Zsigmond 1496.; Bernát; István de Nagyfalu (Báthori Zsófia); Kristóf; Dénes; Zsófia(Károlyi Láncz László); Magdolna (1. Bogáthy N., 2. Keserű Mihály); László tanácsos 1560. (Vancsa Erzse); Miklós 1553. (Lepcsényi Anna); János; Farkas (Gálffy Bora); Mihály 1548.; István; Anna (Csáholyi Boldizsár); Kata (Literati Szolnoki László); Bora (Haranglábi Miklós); Kristóf 1578. kolosi főisp. (Bocskai Judit); Farkas 1578. udvarh. kapit. Dobokai főisp. (Bethlen Klára); Dénes váradi kapit. (Báthori Anna); László; † Bálint; † Zsigmond † 1595. (Bethlen Judit); István (Károlyi Kata); Péter (Somlyai Krisztina); Ferencz Wittembergi tanuló 1587.; Mihály de Zentelke (1. Károlyi Fruzsina, 2. Nagy Judit); 1-től Zsigmond 1638–1646 b. szolnoki főispán kir. táb. biró (Nemes Anna); Farkas 1685–1702. Dobokai főispán báró lett 1699. (Barcsay Erzse); Farkas 1761. kir. táb. elnöke (Bagossy Erzse); Borbála (Keresztes András); György 1649–1653. Dobokai főisp. Szamosujv. kapit. gróf lett. (Torma Kata); 2-tól Dénes kolozsi főisp. E. ország fővezére lefejezt. 1674. (Bornemisza Kata); György Erdélyi kormányzó 1696 gróf † 1708. (1. Bethlen Klára, 2. Daniel Zsófia); Zsuzsanna (Kende Gáborné); Dénes Kolosi főispán † 1709.; György Dobokai főisp. † 1735. (Toroczkay Ágnes); Kata (b. Wesselényi István); Klára (gr. Bethlen Ádám); Mária (gr. Gyulay Ferencz); Zsuzsi (1. b. Jósika Imre, 2. b. Hugenport Ker. Arnold); Krisztina (b. Kemény Zsigmond); Kata † 1745. (gr. Székely László); Klára (b. Szentkereszti Sámuel); Ágnes (b. Dániel István); Dénes kolosi főisp. v. b. tit. tanácsos katholizált (Barcsay Ágnes); Anna; Zsuzsi; György sz. 1746–1822. erd gubernátor (gr. Palm Jozefa); Dénes megh. 1773. apr. 19.; Gergely; Ágnes (gr. Eszterházy János); Dénes † 1854. (b. Schilling Constadt Janka); György † 1832. (b. Kemény Anna); Ferencz elesett 1813.; József † 1858.; Jozéfa (gr. Thurn Raimond); Farkas 1783. RR. elnöke † 1794.; Mihály cs. k. kamarás 1746. (b. Kemény Teréz); Pál; † Krisztina (Daniel Gábor); György sz 1739–1805. alezredes krasznai adm. (b. Wesselényi Zsuzsa); Erzse (gr. Bethlen Ádám); Zsuzsa (Szilvásy János); László † 1806. (gr. Bethlen Borbála); Farkas; † Pál; Gergely † 1825.; László † 1839.; Miklós Fehér v. főispánja 1856. gróf lett (gr. Bethlen Kata); Pál † 1862.; Béla (b. Wesselényi Borbála); György (b. Bánffy Irma); Kati; Miklós; Erzse (gr. Berchtoldt Richárd); Farkas (b. Miske Teréz); István; György (Bája Mária); Ádám; † József; † Zsuzsi (1. gr. Nemesi György, 2. Scharlach tábornok); Albert krasznai főispán (gr. Eszterházy Ágnes); Jozéfa † 1841.; Polexina (Szalbeck Jakab); Ádám † 1859. jan. 15. (b. Wesselényi Mária); Agnes (b. Wesselényi Miklós; Czeczilia (Zeyk Dániel); György; Farkas; Irma † 1875. (gr. Bánffy Györgyné).

Hogy ezen – nagy fáradtsággal és elfogulatlan igyekezettel szerkesztett – családfa teljes legyen: arról szó sem lehet. Magam is ösmerek még losonczi Bánffyakat, kiket a családfára elhelyezni nem lehetett, példáúl említem csak azon Bánffy Boldizsárt, kinek nejétől Patócsi Zsófiától öt férjhez ment leányát sorolja elő b. Apor Péter munkájában._{B. Apor Péter, Lusus Mundi 63–68.}*
Hogy pedig e családfa hibátlan legyen, azt állítani még kevésbbé merném. Majd annak, ki a kihalt Losonczi családnak az országos levéltárban, a gróf Erdődyek galgóczi és a gróf Forgách család levéltáraikban található összes okmányain kívül még a losonczi Bánffyak összes okleveleit is felhasználhatja, sikerülhet egy, kétségtelenűl hiteles családfával a stemmatographiai irodalmat megörvendeztetni. Óhajtom, hogy ez mielőbb bekövetkezzék.
A Losoncziak czímere egy ágaskodó grif volt. Iacute;gy találjuk azt Losonczi Istvánnak

köriratú 1391. évi pecsétén. Losonczi Istvánnak a temesvári kapitánynak 1546. évi gyürűpecsétén a paizsban két pólya fölött lépő állásban tünik elő a grif. – A báró Bánffyak czímere kék mezőben koronából kiemelkedő, pallost tartó grif, valamint a paizs sisakjának koronájából ugyanolyan grif szemlélhető. E szerint mind a két ágnak czímere hasonlít lényegileg egymáshoz.

NAGY IVÁN.

A Mellétei Baróczy-család armálisa 1415-ből.

(Egy színezett czímerképpel.)
A czímereknek tulajdonosaikat jelző képtárgyai ismeretén kívül, a heraldikusnak nem kevésbbé nyomatékos feladatát az illető jelképek idomítási módjainak, vagyis a czímerek különböző korszakok szerint változó stilusának ismerete képezi.
A czímer-stilus jelentősége nem csupán a diplomatikai kritika terén, a megvizsgálandó okmányokon látható pecsétek korának megállapítására nézve bír döntő érvénynyel, de egyszersmind műtörténelmi szempontból is kiváló szerepet játszik.
A czímerek e korszakokként jelentkező jellegvonásai rendszeres megállapításának legrégibb s legkiterjedtebb kútforrásaiúl kétségkívűl a pecsétek szolgálnak. Csakhogy ezek míg egyrészt, és pedig éppen a heraldika legrégibb s legvirágzóbb korszakaiban, színjelzési (srafirozási) hiányuk miatt a czímerek alkatrészének egyik fő kellékét, a mázakat nélkülözik, másrészt kis területök miatt a czímereket külső járulékaik teljes felszerelésével sem képesek feltüntetni.
E tekintetben a hivatalos czímeres könyvek, czímertekercsek (Wappenrollen), de különösen a fejedelmi czímer-adománylevelek a pecséteknél hasonlíthatatlanúl előnyösebbek; mert azonfelűl, hogy czímerképeik rendesen a heroldok közvetlen felügyelete alatt készültek, azokban egyszersmind már a czímereknek teljes előállításával találkozhatunk.
Czímeradományokat a fejedelmek már kezdettől fogva osztogattak ugyan; ezen legrégibb fejedelmi czímer-adományok azonban még külön okmányok tárgyát nem képezték.
A codex diplomaticusokban ugyan már a XII–XIII-ik századokból fordúlnak elő fejedelmi czímer-adománylevelek, mint példáúl hazánkat illetőleg Fejér Györgyünknél az Ursino család részére a III. Béla adományozta czímernek Imre király által 1197-dik évben kiállított_{Cod. Dipl. Hung. T. II. pag. 504–508.}
* megerősítő, és IV-dik Béla király által 1263-dik évben Likai Skalych Fülöp és Bertalan részére adományozott_{U. N. T. IV. 3. 130. l.}
* czímeres levelek; az említett két századbeli czímer-levelek hitelessége azonban a szaktudomány által kétségbe vonatik.

Melletei Baróczy János 1415.

A legelső hiteles királyi czímer-adománylevelek hazánkban Anjou-házi királyaink idejéből valók. Ezek közt a legrégibb eddig ismert példányok a Róbert Károly királyunk által Miklósnak Imre fiának 1326-ban_{Közli Fejér Gy. kivonatban VIII. 3. 63. 1. Katona VIII. 535. 1. Cornides kéziratai után; említi Engel: Gesch. d. Ungr. Reichs. II. k. 19. l.}* és Danch Zólyom vármegye főispánjának 1327-ben_{Anjoukori Okmánytár. Szerkesztette Nagy Imre, Budapest 1881. II. k. 337. l.}* adományozott levelek. Egyébiránt e két okmány sem mondható még szoros értelemben teljes czímerlevélnek, a mennyiben t. i. az 1326-dik évi adománylevél csupán a czímer arany mázára, az 1327-dik évi pedig egyedűl a sisakoromdíszre vonatkozik. Hogy azonban Nagy Lajos királyunk már teljes czímerlevél-adományokat osztott, ezt Kassa városának ajándékozott 1369-dik évi czímerlevele eléggé tanúsítja.
E legrégibb czímer-levelek jóllehet a czímereknek részletes szóbeli leírását adják, de még az illető czímerek ábráit nélkülözik, következésképen czímer-stilus, illetőleg műtörténelem szempontjából alig vehetők számba.
Mikor és melyik népnél tüntek fel legelőbb a képes armálisok? a heraldikusok eddigi kutatásai nyomán biztosan meghatározni nem lehet. Némelyek azok eredetét a XIV-dik század utolsó éveire teszik.
Németország legrégibb czímerleveleit Ruprecht királytól 1401–1410-ből származtatják. Ugyancsak ez időre esik hazánk eddig ismert legrégibb képes czímerleveleinek eredete is. A Zsigmond király által a Semsey családnak, illetőleg Semsey II-dik Jánosnak adományozott képes czímerlevél, Schwartner szerint_{Nagy Iván szerint az említett okmány 1417-ből való. Magy. Csal. X. k. 753. l.}* szintén az 1401-dik év keltét viseli.
Egyébiránt, hogy a képes czímerlevelek az említett század első negyedében a németeknél eléggé ritkák lehettek, kitűnik azon körülményből, hogy az 1878-dik évi bécsi heraldikai tárlaton kiállított 141 armális közűl az egész XV-dik századra csak 9 darab esett; ezek közűl 3 magyar, és valamennyi közt a legrégibb Zsigmond császár 1434-dik évi czímerlevele volt. Ez utóbbi után korra nézve V-dik László magyar király egy 1456-dik évi czímerlevele következett._{Jahrbuh des Heraldisch-genealogischen Vereines Adler. VI – VII. Jahrgang. Wien 1881. 118, 119, 120, 121, 122. l.}* Az 1882-dik évi berlini heraldikai kiállításon levő 160 nemesítő- s czímerlevél közt a XV-dik század első negyedéből egyetlen képes czímerlevél sem fordúlt elő; a legrégibb képes példány is magyar volt, V-dik László király 1456-dik évben a Zenthe családnak adott levele._{Der Deutsche Herold. Zeitschrift für Heraldik, Sphragistik und Genealogie. Organ des Vereines «Herold» in Berlin 1882. Jahrgang. 48. l.}*
Mind ezek után nem szenved kétséget, hogy egy netán rendezendő magyar czímerészeti kiállítás, ha egyéb tárgyakra, mint példáúl a régi pergamenes torna- s czímeres könyvekre (Turnierbücher, Wappenbücher) és czímertekercsekre nézve német szomszédainkkal nem is fogna versenyezhetni, de a XV-dik századi képes czímeradománylevelek számát illetőleg úgy a bécsi mint a berlini kiállításokat jóval felülmúlná. Maga Nagy Iván csaknem húsz év előtt megjelent «Magyarország Családai» czímű művében a XV. század első negyedéből 20-nál több most is létező képes czímer-adománylevelet említ fel. Az azóta keletkezett tudományos társulatok kutatásai, de különösen a magán- és közlevéltáraknak ujabb berendezése s hozzáférhetősége következtében a XV. századi magyar képes czímerlevelek száma tetemesen felszaporodott.
Az említett 20 évi időköz alatt a levéltárak rejtekzárai alól napfényre hozott czímerlevelek egyik érdekes példányát többi közt a Zsigmond király által 1415-ben virágvasárnapján (márcz. 24.) Constanczban, Mellétei Barócz Jánosnak, Jakab fiának saját kérelmére, neki, atyjának, György, Imre és Frank testvéreinek, és rokonainak Réz Domokosnak, Miklós fiának, és Mellétei Barócz Imrének, Pál fiának adományozott, jelenleg a magyar Nemzeti Múzeum levéltárában őrzött czímerlevél képezi; melynek czímer-ábráját az ide mellékelt szín-nyomatú táblán van szerencsénk tisztelt olvasóinknak bemutatni.
A vastag disznóbőrre írt oklevélnek szövege a következő:

Vereines «Herold» in Berlin. 1882. Jahrgang. 48. 1.

Relatio Laurentii de Hedrehwar magistri agazonum reginalis Maiestatis.

Sigismundus dei gratia Romanorum rex semper augustus ac Hungariae, Dalmatiae, Croatiae etc. rex. Omnibus Christi fidelibus tam praesentibus quam futuris praesentium notitiam habituris salutem in eo, qui dat regibus regnare et victoriose triumphare. A claro lumine troni regii, velud a sole radii, nobilitates legittimo iure procedunt et omnium nobilitatum insignia a regia dignitate dependent, ut non sit dare alicuius generositatis insigne, quod a gremio non proveniat regiae; dignitatis. Sane ad universorum tam praesentium quam futurorum notitiam harum serie volumus pervenire, quod fidelis noster dilectus Johannes filius Jacobi dicti Barocz de Mellete coram nostra celsitudine personaliter constitutus, propositis et recensitis suis fidelibus servitiis et fidelium obsequiorum gratuitis meritis sincerisque suis complacendo utique acceptis et laudandis, quibus ipse sacro dyademati ac celsitudini nostrae maiestatis a longinquis temporibus in prosperis nostris agendis et adversis, personae et rebus suis non parcendo, indefesse complacere studuit reddiditque se gratum et acceptum, arma seu nobilitatis insignia in praesentium litterarum nostrarum capite depicta maiestati nostrae exhibendo, ab eadem maiestate nostra eadem arma seu nobilitatis insignia sibi, et per eum annotato patri necnon Georgio, Emerico et Frank carnalibus, item Dominico dicto Rez filio Nicolai et Emerico filio Pauli similiter Barocz dicti de eadem Mellete patruelibus fratribus suis ac haeredibus et posteritatibus ipsorum universis ex liberalitate nostra dari et conferri humiliter et devote supplicavit. Unde nos praefati Johannis gratis affectibus intuentes obsequiorum merita, quibus studiis diligentibus ac indefessis hactenus erga nostram claruit maiestatem cottidieque claret et in antea eo quidem studiosius clarere poterit, quo se et suos singularibus honorum gratiis sentiet decoratos, animo deliberato et ex certa nostra scientia eidem Johanni et per eum annotatis Jacobo patri necnon Georgio, Emerico et Frank carnalibus ac Dominico et Emerico patruelibus fratribus suis ipsorumque, haeredibus et posteritatibus universis, ad ipsius Johannis supplicationis instantiam, praescripta arma seu nobilitatis insignia hic depicta ac pictoris magisterio distincte descripta virtute praesentium conferimus; ymo de habundantiori plenitudine specialis nostra gratiae ad maiorem eorundem Johannis et aliorum supradictorum nobilitatis gloriam proprio motu concedimus et praesentibus elargimur; ut idem Johannes et alii supradicti eorumque haeredes et posteritas universa nata et nascitura haec arma seu nobilitatis insignia, prout praesentibus litteris circa principium appropriatis et coloribus diversis inserta pictura denotat et declarat, a modo in antea in proeliis, hastiludiis, torneamentis et in omni exercitio militari gestare valeant et deferre. Gaudeat igitur favore regio ac de tanto munere singularis gratiae antefatus Johannes necnon alii suprascripti eorumque posteritas merito exultent, tantoque fideliori studio ad honorem regium eorundem in antea solidetur intentio, quanto ampliori fayore proventos esse conspiciunt munere gratiarum. Praesentes etiam ad praemissorum memoriam perpetuam cum pendenti secreto nostro sigillo, quo ut rex Hungariae utimur, praelibato Johanni et aliis supradictis duximus concedendas. Datum Constaritiae in dominica Ramispalmarum, anno domini millesimo quadringentesimo quintodecimo, regnorum nostrorum anno Hungariae etc. vicesimo nono, Romanorum electionis quinto, coronationis vero primo.
Az oklevelen Zsigmond királynak Pray Syntagina hist. de sigillis tab. XI. 9. szám alatti ismeretes, sast ábrázoló pecsétje függ.
A mi az okmány czímerképét illeti, ez a balra, vagyis az okmány szövege felé hajlott ezüst dobor paizsban szerecsen fejet ábrázol, melynek homlokát egy sárga ugyanoly színű forgóval ellátott párta-abroncs (Cochleatus, – Tortillé) ékesíti._{A szerecsen fej a keresztes háborúk ideje alatt bevett, igen szokott czímer-alak volt. Spanyolországban a mórok ellen viselt háborúkra vonatkozott. Hogy a külföldről már elég korán honi czímereinkbe is átvétetett, a Mesztegnyei Szerecsen családnak egy, Nagy Lajos érmén látható pénzverő jegye bizonyítja. Ivánfi: A magyar birodalom czímerei II. f. 14. l. – A Nagy-Apponyi gróf Apponyi-család czímere veresmezejű szívpaizsában egy szájában rózsát tartó szerecsen fej látható, melyről az említett család 1624. évi bárói diplomájában állíttatik, hogy az még a keresztes hadak idejéből eredt volna. – Hormayer. Taschenbuch f. d. vaterländ. Geschicht. 1827. 35. l. – Nagy Iv. Magy. orsz. Családai. I k. 62. l.}
* A paizs fekvéséhez képest, szintén balra fordított csőr-sisaknak orom-díszét a fentebbihez hasonló szerecsen fej – képezi. A fekete sisaktakaró egyszerű szabású foszladékai a paizst annak alja alá jobbról csüngve, balról pedig ki és felfelé kanyarúlva lebegik körűl.
Az egész czímer magassága (magától érthetőleg ide nem számítva a csak puszta hatás emelése végett a czímer befoglalására szolgáló keretes veres táblát) a paizs-lábtól az oromdísz csúcsának legfelső pontjáig 15 centiméter, melyből 6.5 ctm. a paizsra, 8.5 ctm. a sisakra s ennek oromdíszére, és pedig magára a sisakra 2.5, az oromdíszre pedig 6 ctm. esik. A paizs szélessége 5.8 ctm.
Mint az említett czímer idomai s arányaiból kitűnik, az már az úgy nevezett heraldikai későgóthra átmenet stiljéhez tartozik, mely a Zsigmond király-kori festett és rajzolt czímereket, különösen pedig az említett király czímerlevelei ábráit jellemzi, habár a pecsétek akkoron még csaknem kizárólag ó-góth stil szerint készültek is.
Az említett késő-góth átmeneti stilben készült czímer-ábrákon az ó-góth stil egyszerű szerkezete, erőteljes vonásai és csaknem silhouetteszerű színezése még feltalálhatók ugyan, de másrészről a csúcsos aljú paizsokat már túlnyomólag a dobor-pajzsok, a csöbör-sisakokat az ezeknél alacsonyabb csőrsisakok és a régieknél magasabb oromdíszek váltják fel. A sisak takarója még eredeti feladatához képest egyszerű foszladékokba van vágva, azonban már a későbbi gót-stil ornamentális jellegéhez annyiban közeledik, hogy meghosszabbodva, nemcsak sisaktakaróúl, hanem egyszersmind paizs-oldaldíszű is szolgál.
Az 1415. évi Barócz-czímer minden részletét tekintetbe véve, az a heraldikai átmeneti későgóth-stilnek oly correct példányát képezi, mely nem csupán a szoros értelemben vett heraldikatudomány, de egyszersmind a stilszerű építészet és a történeti képírás terén is mindenha az említett korszak kifogástalan mintájáúl szolgálhat.
E czímer stilbeli fontosságán kívűl régisége tekintetében is annyiban nevezetes, hogy mint már a fennebb említettekből láttuk, a heraldikailag epochális bécsi 1878-dik és a berlini 1882-dik évi heraldikai kiállítás egyetlen egy ilyen régi czímert sem mutathatott föl.

BÁRÓ NYÁRY ALBERT.

A turulról.

Nemzeti hagyományainknak alig van talán oly részlete, a mely tudományos vizsgálat alá még nem vettetett, s tudósaink között többé vagy kevésbbé alapos megvitatás tárgyát nem képezte volna. A kritika kérlelhetetlen szava sok olyat megdöntött már, a mit hosszú évtizedek történetirása valónak hitt és elfogadott; a mondáknak «amodo in posterum» csak a költészetben lehet helyük és jogosultságuk; mindazáltal azt hiszem, senki sem fogja tagadni, s józanúl nem is tagadhatja, hogy a hagyományokban is van igazság, s tudjuk, hogy krónikáink nem egy, csacska mesének vagy hibás feljegyzésnek tartott adata, az újabb történeti, nyelvészeti és régészeti kutatások által felderített tényekben lelt és lelhet még ezután is magyarázatot, igazolást és valóságot.
A hun-magyar hagyományok egyik legérdekesebb és legjelentősebb részlete turul (kurul, karoly, karvaly) vagy sas keselyű regéje, mely a legszebb költői mythoszként fonódik mondáink egybefüggő lánczolatán végig. A turul-madár pogány korunk hitregés világának saját és eredeti alakja; szereplése tündéri, végzeties, majdnem isteni. Megtermékenyíti az anyák álmát, hogy hősök szülessenek; a nemzeti hadak sorsát végzetszerűen intézi, hosszú vándorútján kisérője a népnek az igért új hazába, melynek határain sokaságának sűrű szárnycsapásaival veri a csüggedőket, «mert az isten akarja vala, hogy hamarább szálljanak alá Magyarországba». Koronás képe ott leng a fejedelmek zászlain, s győzelmesen vezérli harczaiban a nemzetet, melynek bölcsőjétől kezdve hű nemtője marad mindaddig, mígnem szerepében a megváltó hitének jele, az apostoli kettős szent kereszt váltja fel.
A turul mondájával valami rokonságot mutat a norman regék három királyleány szőtte hollós zászlaja, melyről mondják, hogyvalahányszor győzni vitték harczba, akkor a holló mintegy megelevenedve röpköd vala a hadak előtt, míg balszerencse kezdetén, szárnyait összecsapva, mozdulatlanul csüngött alá a zászlón._{Ipolyi, Magyar Mythologia, 79. l.}* Tulajdonított-e a régi magyar hit is ily bűbájos jóstehetséget a maga turul madarának? nem tudjuk; de éreznünk kell, hogy Arany csak szebbé és tejesebbé tette a nemzeti hagyományt, midőn Keveháza gyönyörű énekében oly mesterien szőtte belé a norman holló mythoszát. Ime e nehány sor:

Barna hajú szép hunfiak,
Mi haszna még a gyors nyilak!
Bár tőlök a nap elborúl,
Tárnokvölgye bealkonyúl,
Zászlótokon lecsüngve áll,
Nem repdes a turulmadár!
És ismét alább, a czezunmauri harcznál:

Harmadnapon kürtödbe fúsz
Torda fia hős Bendegúz!
Zászlóidat a keleti
Szellő vigan lebegteti,
Hogy a turul repdes belé –
Nyugot felé, nyugot felé!
Ez a költő felfogása. Krónikásaink közt egyedül Kézai az, ki a turul emlékét e néven fentartotta, s egyszersmind a róla szóló hagyományt is legtovább fejlesztette. Nála a turul Attila király jelképe, és másod unokájában Álmosban, újra megtestesülése; nyilván mondja, hogy Árpád, Álmos fia, a Turul nemzetségből származik, s ez állítását alább, Gyeics vezérről szólván, ismételve megerősíti.
Hogy a Turul nemzetség az Árpádokra vonatkoztatva, birhat-e valami historiai alappal, azt ezúttal nem keresem; hogy azonban egy genus Turul (de genere Turul) valósággal, és pedig Kézaihoz igen közel korúlag létezett, azt hiteles okiratok bizonyítják;_{Horvát István, M. orsz. gyökeres régi Nemzetségeiről, 63. 1. – Anjoukori Okmt. I. 297. l.}* nemkülönben áll, hogyTurul mint személynév s mint helynév is többször fordul elő emlékeinkben._{Horvát I. id. m. 64. 1. – Károlyi Oklt. I. 221. 1. – Fejér, Cod. Dipl. IV. 1. 166., IV. 2. 424., V. 1. 84., V. 2. 217. l.}* Mindez mégis csak annyiban érdekel jelenleg bennünket, a mennyiben ezekből az adatokból is kiviláglik, hogy a turul szó egyáltalában nem hibás irás vagy olvasás szüleménye, mint Szabó Károly hiszi, s különben igen plausibilis alapon ki is fejti,_{Kézai krónikája magyar fordításában, az illető helyhez tüzött jegyzetében, 23. l. Erre alább még visszatérünk.}* hanem oly avult szavunk, mely lehet, hogy nemsokára Kézai kora után eredeti jelentését már elvesztve, csak mint személynév maradt még egy ideig fenn, de a mely – mint alább tüzetesen ki fogom mutatni, – a kurul, karoly meg karvaly mellett, ezekkel együtt s egy jelentésben élt valaha nyelvünkben.
Nem volt czélom föntebb a turul-monda ősvallási jelentőségét bővebben fejtegetnem, csupán azért érintettem azt is nehány főbb vonással, hogy a mi történeti valóság van benne, azt annál tisztábban vehessük ki belőle.
Kitűzött feladatom: a turulnak mint a magyar nemzet legrégibb valóságos hadi czímerének – ha szabad e szóval élnem – történeti nyomait keresni, vagy legalább összeállítani azokat az adatokat, a melyek e nyomokra, úgy vélem, elvezethetnek bennünket.
Hazai krónikáink egybehangzó tanúsága szerint: Attila király czímerén, melyet paizsán és zászlain szokott volt hordani, koronásfejű madár vala ábrázolva, mely czímert a magyarok míg magokat községben kormányozák, Gyeics vezér idejéig, a hadban mindig magokkal hordtak vala. E koronásfejű madarat Kézai magyarul turul-nak, későbbi krónikásaink latinul astur-nak vagy austur-nak nevezik. Az astur szót mint madárnevet a classicai latinság szótárai nem ismerik, Kirsch Cornucopiae-ja szerint sólymot jelent, Szabó Károly karvaly-nak fordítja._{A bécsi képes krónika ismeretes díszkiadásához készült magyar fordításban.}* Bármelyik nevén nevezzük, annyi kétségtelen, hogy a sasok fejedelmi családjából való, s mint a bátorság, erő és sebesség jelképe, méltán ékítheté a honkereső nemzet harczi lobogóját.
A sas mint katonai hadi jelvény, kivált mint a hódítás eszméjének kifejezése, régibb és újabb időkben egyaránt szerepel. A persa királyok előtt arany sast hordoztak a táborban, a római legiók sasos vexillumát az egész ókori világ ismerte, s csak a jelen század elején látta Európa a büszke franczia sast győzelmi nimbusában ragyogni.
A mit krónikáink Attila király czímeréről s a magyarok turulos zászlajáról mondanak, az oly egyszerű és természetes, s olyannyira magán hordja a teljes valóság színét, hogy benne kételkednünk semmi ok sem lehet.
A bécsi képes krónika bár primitiv, de mindenesetre tanulságos ábrái, hol a kapitányok, a hét magyar vezér majd mindegyike ugyanazon madár-alak képét viseli paizsán; arra mutatnak, hogy a turul nem kizárólag a fejedelmi ház czímere, hanem az egész nemzet hadi jelvénye vala._{Némelyek a krónika legelején lévő ábrák közt, a későbbi kettős keresztes és anjoui liliomos, meg a pólyás czímeres vértek mellett a harmadikon vélték a turult kereshetni, a hol egy madárnak csupán hosszú nyaka és szárnyai láthatók egy koronás sisakból kinyulva. E különös alak azonban nem egyéb, mint a Nagy Lajos király gyűrűs pecséteiről ismeretes strucz, mely patkóvasat tart csőrében. Inkább nézhetjük turulnak a vezérek vértjein ábrázolt madarat.}* Ez a mondák felfogása is, de ez – mint látni fogjuk – a történeti valóság is.
Hogy Gyeics vezér, avagy még inkább István, miután nemzetét a keresztyén vallásra térítette, s a pápától koronát, czímert és apostoli keresztet nyert, a pogányságra emlékeztető turult sem paizsán, sem királyi lobogóin nem hordta többé, az csak természetes. A német Muglen mondja is, mintegy kiegészítve a hazai krónikások előadását, hogy a fejedelmek a keresztyénség felvétele után addigi jelvényüket megváltoztatták, megcserélték; saját szavai szerint: darnach begunden die fursten das vorgenant tzaichen verwandeln und verkeren._{Cap. V. Kovachichnál, 9. l.}* De hogy maga a nemzet, a szabad magyarság, mely a felkelő nemzeti sereget alkotá, azontúl is régi megszokott czímerét lobogtatta harczi zászlain, nagyon valószínű. E föltevés mellett szólhat egyebek közt azon mindenesetre figyelmet érdemlő körülmény is, hogy némely kétségtelenűl ősrégi származású nemzetségeink czímerében mai napig a turul vagy karvaly madár alakja szemlélhető. A gr. Károlyiak még nevét is megőrizték családi czímerük madarának; mert semmi kétségem benne, hogy a család ősi fészke, a szatmármegyei Károly neve nem a latin Carolusnak megfelelő Károly, hanem karvaly, vagyis a szó régibb avult alakja szerint karoly. Világos bizonyság erre a szintén Szatmármegyében létezett Karolyos (Karwlos) puszta neve, melyről a grófi család XVI. századi okiratai még emlékeznek, s a melyet nem magyarázhatunk máskép, mint a hogy a hasonló képzésü Hollós, Varjas, Verebes stb. helyneveket.
Azonban a magán családi czímerekről netán vonható következtetéseknél sokkal többet mondó az a történeti tény, hogy az erdélyi magyar megyék nemessége mindenha sast hordott czímerűl, s ezzel élt pecsétjén is, a míg a három nemzet külön-külön pecsétet használt az országúl kiadott okiratok hitelesítésére. Némelyek szerint már János király alatt, 1538-ban végzést hoztak, hogy a három nemzetből álló Erdélyország részére három különböző pecsét készíttessék,_{Nemzeti Társalkodó, 1833. II. 147. l.}* e végzés értelmében a vármegyék magyarsága, kétségkívül régi usus folytán, egy kék mezőben zöld gyep fölött repkedő arany csőrű, egyfejű fekete sast kapott volna czímerül._{Tagányi Károly, M. orsz. Czímertárában, és Dugonics András «A magyarok uradalmaik» czímű munkájában.}* De teljes bizonyosságúnak tekinthető és határozott intézkedés az erdélyi pecsétek dolgában csak az 1659. évi szászsebesi országgyülésen történt, melynek egyik törvény czikkelye kimondja, hogy az ország négy nagyobb rendje szerint – a negyediket képezvén akkor a magyarországi kapcsolt részek, – négy külön pecsét metszessék, s ezek közűl az erdélyi vármegyék pecsétjén egy fél sas legyen._{Az erdélyi országos czímerekről bőven és alaposan értekezett gr. Kemény József a Nemzeti Társalkodóban, 1833. II. 145–160, és ismét u. o. 321–327. ll. Utána Jakab Elek a Századok-ban, 1867. 336–352. ll.}*
Hogy a magyar nemzeti sas itt már csak fél sassá csonkítva jelenik meg, annak valószínű oka az, hogy a fejedelmek az 1659-iki végzést megelőző időkben már régóta használván pecsétjeiken a három nemzeti czímert saját családi czímereikkel különféle módokon összetéve, a sasnak eltünt fele egyszerűen valamelyik czímercombinatio technikai nehézségeinek eshetett áldozatúl. Egyébiránt teljes épségében is megvan még, és látható Alsó-Fehér vármegye czímerén, mely legrégibb magyar megyéje Erdélynek ma is az imént leírt sas képét viseli paizsában; a mi hihetőleg onnan eredhetett, hogy a nemzeti pecsét őrizete egy időben épen Alsó-Fehérmegye főispánjára volt bizva._{Jakab Elek, id. h. 339. l.}*
A magyar fél-sas Erdélyországnak később egyesített czímerében mind e mai napig a főhelyet foglalja el. Megemlítem még egyúttal, hogy Dugonics föntebb idézett munkájában_{A magyarok uradalmaik, 30. l.}* Pannonia czímerét is a négy folyamból és egy koronás sasból állította össze.
Az elmondottak után szinte lehetetlen, hogy önkéntelenűl is a régi nemzeti hagyományra ne térjen elménk; ne legyünk azért merészek, ha az erdélyi magyar sas képében egyenesen pogány őseink turul-madarát keressük.
Hogy az erdélyi vármegyék magyarsága mint község, nemcsak az újabb korban, s nemcsak pecsétjein élt sas-czímerével, hanem azt már sokkal azelőtt hadi jelvény gyanánt is használta s zászlóin hordta az ütközetekben, hiteles oklevelek bizonyítják:
Bizonyítja először Róbert Károly királynak egy 1321-ben kelt levele, melyből megtudjuk, hogy Emich fia Miklós, csicsói várnagy, azon időben az erdélyi magyar község sasának hordozója, vagyis zászlótartója volt; az oklevél eredeti szavaival: ductor aquilae seu vexilli universitatis regnicolarum Hungarorum partium Transsilvanarum._{Ezen érdekes levelet, melynek eredetije a czegei gr. Wass cs. levéltárában őriztetik, egész terjedelmében kiadta gr. Kemény József id. h. 322. l. – Jakab Elek a maga értekezésében hibásan tette keltét 1331-re.}*Kitünik ez idézett adatból az is, hogy a nemzeti sas hordózása országos hivatal vala; s talán éppen a csicsói várnagysággal volt össze kötve. Miklós úr ezen minőségében, a király ellen lázongó Petenyefi Péterrel czimborálván, hűtlenségbe esett, minek következtében a király Dózsa erdélyi vajda által minden jószágát elkoboztatta. Később azonban, miután ismét hűségre tért, s Csicsó várát is átadta a királynak, kegyelmet kapott s elfoglalt javait visszanyerte._{Hazai Oklevéltár, 211. l.}* Hogy ország-zászlósságával mi történt, annak további nyomait nem találom.
Egy másik okirat szerint 1437-ben Vajdaházi Nagy Pál volt az erdélyi megyei nemesség zászlótartója; miként a latin szöveg nevezi: Paulus magnus de Waydahaza vexillifer universitatis regnicolarum Hungarorum et Valachorum (értsd a nemeseket) Transsilvaniae._{A kolozsmonostori convent kiadványa; idézi gr. Kemény József említett értekezésében; közzétette egyebek közt Fejér is, id. m. X. 7. 893. l.}*
Ezután hosszú ideig nincsen emlékezet sem a sasról, sem annak zászlósáról; de hogy a régi szokás folytonosan, s még a mohácsi, vész után is jó ideiglen fentartotta magát, minden kétségen kívül helyezi egy fölöttébb érdekes adat 1555-ből a mikor még egyszer, s eddigi tudomásunk szerint utoljára lebbenti szárnyát az erdélyi magyar nemzeti hadak harczi sasa. Nyárádtői Pókay Balázs volt a mondott időben Kendy Ferencz és Dobó István Ferdinánd-párti erdélyi vajdák alatt az ország zászlósa: vexillifer aquilaoe gentium Transsilvanarum Hungaricalium; a ki azonban egy ütközet alkalmával, megszegve hitét, s jeles tisztének hivataljáról megfeledkezve, melynél fogva mindig a hadak előtt járni, s a kezére bizott zászlót elől vinni eskütt esküvel tartozott, hűtlenül a törökökhöz pártolt, s ezzel a vajda seregét is nagy romlásba sodorta. E bűne miatt aztán minden javaitól megfosztva, az ország nemesei sorából is kitöröltetett._{A vajdák erre vonatkozó itéletét közli gr. Kemény József id. h. 325. l. Eredetije a gyulafehérvári kápt. levéltárában, jelenleg már az Országos Levéltárban.}*
Eddig vezetnek a történeti nyomok. Láttuk, hogy az erdélyi magyar vármegyék nemessége a tizennegyedik század elejétől a tizenhatodiknak majdnem végéig, mindenkor saját nemzeti lobogója alatt harcolt, s lobogóján sast hordott hadi czímerűl. Föl kell tennünk – jóllehet okleveles adataink nincsenek róla, – hogy a sasczímeres zászlót a magyar királyság első háromszáz esztendeje alatt is hordozták Erdélyben, sőt igen valószínű, hogy hordozták Magyarországon, is; mert hihetőbbnek tartom azt, hogy ez ősi szokás a tizennegyedik század kezdetével a nemzet egy részénél megszünt, mint azt, hogy a másiknál éppen csak akkor kezdődött volna.
De hogyan változott hát a turul sassá? Valami rumun történettudós, támaszkodva a föntebb idézett 1437. évbeli adatra, mely szerint Vajdaházi Nagy Pál a valachusoknak is zászlótartójuk vala, aligha nem azt felelné erre, hogy sehogy, mert meg lenne győződve róla, hogy az erdélyi sasok egyenesen régi rámai őseik fészkéből keltek. S meg kell vallani, hogy a rómaiaknak lehet is valami közük a dologhoz, a mennyiben több mint valószínű, hogy az átváltozás az ő nyelvük, már t. i. a latin nyelv révén ment végbe. Okiratainkban ugyanis akár a turul, akár a karuly, igen könnyen felvehette az aquilanevet, a miből aztán századok multán, irva és mondva, előállott a sas.
Idáig jutván, most már visszatérhetünk a turulra. Kisértsük meg, e mindenesetre mesésnek hangzó és sokak által kétségbe vont valóságú ősrégi madárnév kérdését a nyelvészet szempontjából is tisztába hozni.
Szabó Károly, miként már érintettük, abban a nézetben van, hogymiután a turul madárnévnek nyelvünkben nyomát nem találjuk, ellenben közönségesen ismeretes a karvaly, népiesen a karoly vagy karuly madárnév, okvetetlen azon gyanításra kell jönnünk, hogy Kézainak sok másoló kezén átment szövegében, turul hibásan áll curul (= karuly) helyett; s annyival inkább áll e véleménye mellett, mivel tudvalévő, hogy a középkori okiratok és codexek irásában mily kevés, gyakran alig észrevehető különbség van a c és t betűk között._{Kézai S. Krónikája, magyar ford. 23. l.}* Tagadhatatlan, hogy érdemes tudósunknak, a ki régi történetirataink szövegéhez eddigelé a legkitünőbb commentárokat írta, megfejtése egészen plausibilis, s oly általánosan el is fogadtatott, hogy azóta a turul ügye peremtorie eldöntve látszék lenni. De nézzük meg, vajjon áll-e az a feltevés, a melyből Szabó Károly kiindult; t. i. hogy a turulnak nyelvünkben semmi nyomát nem találjuk? Igaz; mint madárnévnek, Kézain kívül sem az emlékekben, sem az élő magyar nyelvben nincs nyoma, azonban több oly forrást idéztem már föntebb, a hol mint személynév és helynév világosan megtalálható. Bizonyos tehát, hogy a turul szó általában meg volt nyelvünkben, és így nincs rá ok, a miért Kézai turul-madarát pusztán a c és t betűk írásában ismert csekély különbség alapján elvethessük.
Jóllehet-a most élő magyar nyelv semmiféle vonatkozásában sem ismeri többé a turul szót, de megtaláljuk azt mind a rokon finn-ugor, mind pedig a török-tatár nyelvek szókincsében, többé-kevésbbé eltérő alakban ugyan, azonban alig egy-két kivétellel mindig valamely ragadozó madár nevének jelentésében. Iacute;gy p. o. a török-tatár nyelvekben turgul, turgaul, turaul bizonyos kisebb fajta fekete sólymot jelent; torgaj; s egy más török dialektusban turuj = seregély. Vámbéry természetesen a magyar turult is egyenesen ezekben keresi és találja fel, s mint analóg példát állítja elénk a magyar karvaly vagy karoly, meg a török karba vagy kargaj (= holló) szók azonosságát._{Vámbéry, A magyarok eredete, 185. és 293. ll.}*
Mindenesetre figyelemreméltó adatok; s hathatósan szólnak Kézaink turul-madara mellett, de azt hiszem, hogy sokkal fontosabb és világosabb az a tanulság, melyet a turulra nézve a finn-ugor nyelvek egyik hozzánk legközelebb álló dialectusának, a vogulnak szókincséből nyerünk.
Reguly hagyományai közt egy vogul mondában, a Kältes-nő mondájában, a következőt találjuk: Jol’ untsi. Unlimáten lauí: Tägám, tú sunzen, tä mätä égvai ojkaí ponkänen! Egvatä ponk juos-uj pit’íl pošime; ojkätä ponk pätitä túr-uj pit’il pošime; tämi’e mätä égvai ojkäi. Ez Hunfalvy Pál fordításában magyarúl így hangzik: Leülének. Ültökben mond: Tägám, oda nézz, millyenek ott az asszonynak a férfinak fejeik! Az aszszony feje sas fészekkel van megrakva, a férfi feje keselyű fészekkel van megrakva; illyenféle asszony férfi az._{Hunfalvy P. A vogulföld és nép, 150. 1.}* Ugyanabban a mesében egy más helyen is_{Id. m. 146. l.}* előfordulnak az idézett szavak; az asszonyról: ponkä juons-uj pit’il pošvime (feje sasfészekkel van megrakva); a férfiról: ponk pätitä tur-uj pit’il pošvime (feje teteje keselyűfészekkel van megrakva).
Tehát juos-uj vagy juons-uj = sas, túr-új vagy tur-uj = keselyű; szó szerint értelmezve: tur-uj = torok-vad, vagy torkos madár. Ezen értelmezés adja már kezünkbe a turul vagy karuly szavaink helyes megfejtéséhez a kulcsot. A magyar torok: osztj. tür, északi osztj. tor, vog. turr, finn kurkku, mordv. kurga. A mint ez összehasonlításból látható, a szókezdő t és k hangok a különböző dialektusokban megfelelnek egymásnak; de példák igazolják, hogy olykor ugyanazon nyelvben, sőt egyidejűleg is cserélik egymást._{Budenz. M. Ugor szótár, 244. l.}* Én teljességgel nem tartom lehetetlennek, sőt meg vagyok róla győződve, hogy a turul és kurul (curul) egyenesen a tárgyalt hangcsere viszonyában állanak egymással, s minden arra mutat, hogy e két szóalak régen, valószínűleg még a Kézai korában is, egymás mellett s egy jelentésben élt nyelvünkben. A nyelvszokás lassankint elejtette a turult, s megmaradt csak a kurul, mely a tovább módosult karuly_{A föntebb említett Karolyos puszta Szatmármegyében, mint értesültem, most is megvan, s nevét a nép Karuj-nak ejti.}*és karvaly alakokban ma is él köztünk.
Vizsgálódásaink végeredménye tehát az, hogy a turul csakugyan nem más, mint a karuly; és így Szabó Károlynak is igaza van, a Turulnak is igazsága van. És ha a szíves olvasó még nekünk is igazat adott, akkor a zászlót megmentettük.

NAGY GYULA.

Magyar levéltárszöktetés._{A hazai levéltárak első sorban forrásai a történelem mindazon társtudományainak, melyeket folyóiratunk magába felölel. Ezért az azok körében történt mozgalmakra tekintettel kell lennünk; s különösen helyet kell adnunk oly közleményeknek, melyek a külföldön ezek felől elterjedt balvéleményeket iparkodnak eloszlatni és támadásokat visszaverni. Szerk.}
*

Eltünt már az a korszak, melyet holdvilágon epedő bús képű lovagok, sápadt leányok és zsarnok apák jellemeztek, az idegekre egykor oly nagyhatású szöktetés a háremből vagy éppen szerájlból is vesztett nimbuszából s kimentek a divatból az éppen európai gavallér után epedő Zulejkák, Fatimék és a braziliai Donna Juanniták, Donna Elvirák az őket kisérő vén szerecsen asszonyokkal; rég lejárt a kötélhágcsók, zsarnok férjek, bősz testvérek kora: mindazáltal még most, a szökések korában is, bizonyos költői zománcz tapad e szóhoz: «szöktetés».
De éppen ez a költői zománcz az oka, hogy szinte káprázatnak véljük, midőn oly mód fölött prózai kifejezést találunk a szöktetéssel kapcsolatban, mint a levéltárak. Hogy illenek ezek egymáshoz? Hiszen eddigelé azt tapasztaltuk, hogymég ha nagy dobbal csalogattuk is a közönséget a levéltárak megnézésére s e czélból kényelmes útat, előzékeny kalauzolást ajánlánk, alig találtunk valakit, a ki kész lett volna azt igénybevenni s most egyszerre oly nagygyá lett volna vonzó erejük, hogy még meg is szöktetik őket?
De bármennyire kételkedjünk is a levéltárszöktetés lehető voltában, bármennyire törülgetjük is szemünket, hogy talán csak rosszúl látunk, mégis igaznak kell lenni, hogy történt levéltárszöktetés, sőt a mi a legfurcsább, Magyarországon magyarok vitték véghez, hiszen nem a közönséget megtréfálni szokott párisi Figaróból vettük ezt a meglepő hirt, hanem egy komoly tudományos szakfolyóiratból, a mely «Archivalische Zeitschrift» czímmel Münchenben jelenik meg s figyelemmel kísér mindent, a mi bárhol is a levéltárak ügyében történik. Már pedig ennek utóbbi (1882-ki) kötetében, találunk egy czikket e czímmel: Magyarische Archiventführung – magyar levéltárszöktetés.
Iacute;gy állván a dolog, jobbnak láttuk nem tépelődni tovább az ügy képzelhetősége vagy lehetősége fölött, hanem elolvasni a czikket. Lássuk, mi legyen tulajdonkép az a Magyarische Archiventführung?
Alig olvasunk pár sort, bizonyos kielégítetlenséggel veszszük észre, hogy itt ugyan semmi pikáns történetről nincs szó, hanem arról, hogy a gyulafehérvári káptalan s a kolosmonostori konventi levéltárak a budapesti magyar országos levéltárba helyeztettek át, mi által addigi elhanyagolt állapotukból kiragadva, rendes levéltári kezelés alá kerültek s a bel- és külföld tudományos kutatói számára hozzáférhetőkké váltak.
Nagyon jól tudtuk ugyan, hogy az Archivalische Zeitschrift szerkesztője ama «deutsche Gründlichkeit»-járól nálunk is széles körökben ismeretes Löher Ferencz, a ki nehány év előtt hazánkban tett pár heti tourista-út után annak benyomásait egy eleveneket és holtakat itélő nagyképűséggel irott könyvben állította össze «Magyaren und andere Ungarn» czím alatt (vajjon mit szólnának Münchenben ahhoz, ha egy franczia ezt irná németországi utjáról: «Les deutsches et les autres Allemands»?), a mely ha nincs is jó irálylyal irva, mint Tissot megnevezett munkája, alaposságban teljesen versenyez vele, az, a ki azóta Németországban mint szakértő szerepel magyar ügyekben, előszókat ir szász képviselőknek Magyarországot «tárgyilagosan» ismertető műveihez, a melyekre a német hirlapirodalom a «Schmerzenschrei» nevet találta ki, egy szóval a kinek magyar ügyekkel foglalkozását a leghatározottabb magyar-gyűlölet jellemzi.
Mindazáltal azt hittük volna, hogy ha e folyóirat, a mely az országos levéltár fontosabb eseményeiről nem vett tudomást, ezen intézkedésre kiterjeszti figyelmét, azt, tekintettel annak a levéltári tudomány szempontjából örvendetes voltára, csak dicsérettel teszi. S éppen azért valóságos bámulatot keltett föl bennünk, midőn ezt találjuk Archiventführung-nak nevezve s oly hangon tárgyalva, mintha nem is annyira «Entführung», hanem egyenesen «Raub» volna.
Már a czikk kezdete is sokat igér. Legelőször is szemünkre hányja, hogy mi eltérünk azon axiomától, mely szerint minden állam csak azon elven tarthatja fenn magát, a melyen nagygyá lőn. Azt hiszszük, hogy ezen axioma, annyi más, nem oly egészen abszolut érvényű. Hiszen ha az volna, akkor Bajorországnak ma is szövetkeznie kellene a német császár ellen a francziákkal, ügyét elválasztania a német nemzetétől s figyelmét kisebb-nagyobb szomszéd területek elragadására fordítania. De hagyjuk ezt, hiszen nem lehet szándékunk ilyenek fölött vitatkozni.
Inkább lássuk, mi módon vontuk magunkra ezt a vádat. «Magyarország, úgymond, különböző népek állama (ein Staat von verschiedenen Völkerschaften), a kiknek szabad élését anyanyelvükkel iskolában, törvénykezésnél és közigazgatásnál az ország előmenetele föltételezte».
Hogy mit tekintettek eleink a hazánkat fentartó elvnek, arra, azt hiszem, czikkíró is elfogadja Zrínyi Miklósnak, a ki épp oly kitünő volt államférfinak, mint hadvezérnek vagy irónak, tanuságát. Már pedig ő így ir: «Valamely ország fegyverrel nyeretett, fegyverrel is oltalmaztatik és minékünk magyaroknak valamink vagyon, fegyverrel nyeretett az, a mi eleinktől; úgy tartatott eddig és nincsen kérdés már abban: ezután is úgy kell megtartani».
Vagy talán a tények ellenkeznek Zrínyi előadásával s a magyar nemzetnek fölfogásával? Igaz, hogy Magyarországon a más nyelvű egyének, sőt testületek is teljes szabadsággal élhettek, valamint ma is élhetnek anyanyelvükkel. Ez azonban korántsem teszi Magyarországot szövetséges állammá. Avagy mutasson az, a ki az ellenkezőt vitatja, Magyarországon oly területet, a melyen más nemzetiség lett volna az úr és nem a magyar. Mutasson csak egy megyét, a mely magát nem magyarnak, hanem németnek, tótnak, oláhnak vagy rácznak tekintette és vallotta volna. Az egyedűli kivételt az erdélyi szászföld képezi – mert reméljük, hogy czikkiró nem oly naiv, hogy a székelyeket, kunokat vagy talán a hajdúkat külön nemzetiségnek tekintse – már pedig egy ily kivételes terület fennállásával nem válik egy egységes országból «ein Staat von verschiedenen Völkerschaften».
Miután az előbbi jóakaratú figyelmeztetésnek részesei valánk, megtudjuk, ki az előtánczos ama boszorkánytánczban, a melyet mi «in unseliger Verblendung» járunk. E rettenetes ember: Tisza Kálmán miniszter (talán miniszterelnök), «a ki úgy bánik a magyar korona, mint az első Napoleon császársága országaival; valamint az az európai történet főokiratait Párisba akarta összehordani, hasonlókép hurczolja Tisza az országos levéltárakat Pestre» (talán Budapestre és pedig ott is a budai részre). Szó szerint adtuk a stilus ezen bájvirágait, hogy olvasóink a maga egészében élvezhessék azon eredeti ötletet, a mely Napoleon és Tisza működését azon szempontból veszi bírálat alá – mint jártak el a levéltárakkal szemben. Az eszme ezen megkapó volta mellett egészen harmadrendűvé válik az a kérdés, vajjon megállhat-e a hasonlatosság? az nem erős oldala e résznek, hiszen Napoleon a levéltárak becsesebb részeit az egészből kiragadva kivánta Párisban központosítani, míg Tisza egész levéltárakat egyesít egymással.
A czikk írója nem elégszik meg azzal, hogy csak általánosságban mondja el Tisza Don Juan bűnét. Fölidézi az elhurczolt vagy elszöktetett levéltáraknak (a melyeknek a fölötti bánatukban kétségtelenűl meghasadt a szívük) véres árnyait. Látjuk elvonulni sápadt arczczal az erdélyi fiskális levéltárt, utána kék lángokat szóró szemmel a volt kormányszékét, melyet a Bécsből elragadt erdélyi kanczelláriai követ. De ezekért még talán megkapná a feloldást, de most következnek a legártatlanabb áldozatok. «Hátra voltak még, folytatja elegiai hangon, Erdély tulajdonképi országos levéltárai; a kolozsvári (talán gyulafehérvári?) káptalani és kolosmonostori konventi.»
Azt, hogy a magyar állam e levéltárakhoz nyúlt, egyenesen jogtalanságnak nevezi. S érve valóban lesújtó. «Hiszen ily joggal Németország valamennyi városából Berlinbe vitethetnének a levéltárak.» Látszik, mennyire meg van arról győződve, hogy ily érvvel szemben a magyarok nem tehetnek egyebet, mint mellöket verve kiáltani: «mea culpa, mea culpa». Legalább erre vall, hogy nagy önelégültségében teljesen megfeledkezik a szabatosságról s beszél egész általánosságban levéltárakról, mintha mindegy volna a családi, a városi és megyei levéltáraknak helyzetök és az országosoké. De mi ne legyünk nagyon is pontosság kivánók. Tegyük fel, hogy nem szándékosan, hanem csak véletlenül maradt tollában az «országos» jelző. S ebben annál inkább lehetünk engedékenyek, hiszen úgy is kénytelenek vagyunk, bármennyire sajnáljuk is, elrontanunk nagyszerű hasonlata fölötti örömét. Mi nem tartjuk ugyan magunkat oly szakértőknek német dolgokban, mint az «Archivalische Zeitschrift» a magyarokban, mindazonáltal azt hiszszük, hogy a bajorországi, württembergi, szászországi és a többi hasonló természetű országos levéltáraknak Berlinbe szállítása ellen mégis több kifogás volna emelhető, a mennyiben ezek külön királylyal, kormánynyal és országgyűléssel bíró országoknak levéltárai, oly országoknak, a melyek csak némi tekintetben képeznek Poroszországgal egy államot. A mi pedig a hessencasseli, nassaui s hasonló volt államok levéltárainak Berlinbe vitelét illeti, az ellen – úgy véljük – csakugyan bajos volna jogi szempontból kifogást tenni, legfölebb az lehetvén a kérdés, vajjon czélszerű-e vagy nem? Mert ha Poroszországnak nincs erre joga, akkor micsoda jogon van a bajor állami levéltárban a pfalzi választófejedelemség, a maynzi választóérsekség levéltára. Vagy tán ezt is igazságtalannak tartja Löher levéltári igazgató, sőt talán javaslatot is tett «némely intézkedések iránt» a melyek a badeni és hessendarmstadti kormányokkal megbeszélendők volnának a végből, hogy az egyik Mannheimba, a másik Maynzba visszaszállíttathassék.
A mi két levéltárunk ügyének jogi oldala igen egyszerű. Az erdélyi nemzeti fejedelmek idejében az országgyűlés rendelkezett a fölött, a Habsburg-háznak Erdélyben uralomra jutásával azonban megváltozott a helyzet. III. Károly és Mária Terézia a törvényeken alapuló állapotot rendeleti úton megváltoztatták s az ő rendeleteik értelmében állott e két levéltár – bár állami jellegének teljes megóvása mellett – az erdélyi római katholikus státus, illetőleg a gyulafehérvári káptalan felügyelete alatt.
Ilyképen az államnak és pedig Erdélynek Magyarországgal való egyesítése óta a magyar államnak joga kétségtelen s csak az a kérdés merülhet föl, gyakorolhatja-e azt a kormány rendeleti úton, vagy pedig az országgyűlés beleegyezését tartozik intézkedései számára kikérni?
Mikor a kormány rendeletileg akarta e levéltárakat a budapesti országos levéltárral egyesíteni, azon igen természetes elvből indult ki, hogy a mely intézmény fejedelmi hatalomból, rendeleti úton jött létre, azt az intézményt ugyanazon fejedelmi hatalomból, ugyancsak rendeleti úton joga van a kormánynak megváltoztatni. S ha a magyar kormány ily világos jogi alapon állva, kész volt az erdélyi katholikus státusnak tiltakozását figyelembe véve, az ügyet törvényhozás tárgyává tenni, azzal csak annak adta tanubizonyságát, hogy a mennyire csak lehetséges, tartózkodni szokott minden oly intézkedéstől, a mely az államnak csak némileg is figyelemre méltó részében, habár jogtalanúl és oktalanúl, aggodalmat kelthetne.
Arról lehetne vitatkozni, vajjon a kormány helyesen járt-e el; midőn ily engedékenységet tanusított, de azzal csak azt mutatta meg, hogy elég hatalmasnak érzi magát élni az erősek legszebb jogával: az engedékenységgel. S elmondhatjuk, hogy nem hiában. Mikor az ügy az országgyűlés elé került, egyetlenegy szó sem emelkedett a javaslat ellen, pedig az erdélyi katholikus státusnak akárhány tagja vesz buzgó részt, mint képviselő vagy felsőházi tag, a törvényhozás működésében.
Kormányunk engedékenységét az idéztük czikkben is fölemlítve találjuk, csakhogy kissé furcsán magyarázva. Mikor a két levéltárnak Budapestre hozatala rendeleti úton elhatároztatott, a katholikus státus ellenben tiltakozott, akkor megjelent az Archivalische Zeitschriftben egy czikk, a mely azt sietett világba kürtölni. A mostani ellenben már egy szóval sem emlékezik meg az akkor örvendetesnek talált eseményről, hanem így szól: «Die Archivalische Zeitschrift legte im III. Bande S. 310 ff. die Ungesetzlichkeit dieses Verfahrens dar, man musste davon abstehen». (Az A. Z. III. kötétének 310. és kk. lapjain kimutatta ezen eljárás törvénytelen voltát, el kellett attól állni). Ismeretes mindenki előtt, hogy a magyar kormány elnöke igen nagy tisztelője a tudománynak általában a németnek meg különösen, de mégis biztosíthatjuk czikkirót, hogy a német tudósok iránti tisztelete csak annyira megy, hogy tudományukat tiszteli, de nem annyira, hogy politikai dolgokban akár legnevesebbiköknek (még kevésbbé az A. Z. névtelen hősének) véleményét parancsnak tekintse. Az igaz, hogy attól is távol van, hogy őket a «csak azért sem» elvének irányukban alkalmazására érdemesítse.
Az ügy jogi oldala teljesen tisztában lévén, az iránt merülhet még kérdés föl, hogy czélszerű volt-e ez az intézkedés? A czikk ugyan úgy adja, mintha a törvényjavaslat jogi érvnek tekintené, midőn fölemlíti, hogy ezen országos levéltárak nemcsak Erdélyre, de az ország egyéb részeire is vonatkoznak. Ott azonban az elmondottak után jogi érvre szükség nem lévén, csak a czélszerűségi szempontból van fölhozva azon fölmerülhető ellenvetéssel szemben, hogy az áthelyezés következtében az erdélyi felek nehezebben juthatnának az őket érdeklő okiratokhoz. Ebből a szempontból pedig igenis figyelemre méltó az a körülmény, hogy igen sok okirat van e levéltárakban az egykori kapcsolt részekből, azoknak pedig Gyulafehérvárnál, sőt a legnagyobb részben Kolozsvárnál is jóval hozzáférhetőbb Budapest. – Különben a gyakorlati élet előidézte forgalmuk e levéltáraknak oly csekély volt, s annak fontosságát oly kevéssé érezték az érdeklettek, hogy ezen szempontból a legcsekélyebb fölszólalás sem emeltetett.
Czélszerűségi szempont az is, midőn a czikk azt vitatja, hogy e levéltáraknak Budapestre szállításával tudományos czélból való használhatóságuk csökkenni fog. Ez a szempont, úgymond, a kolozsvári egyetem s az erdélyi német történelmi társulat számára kivánja e levéltárakat. A történetbúvárok számára való hozzáférhetőség kétségtelenűl figyelemre méltó szempont a levéltárak hováhelyezésénél, bár nem egyedűli, de szerzőt az a fátum üldözi, hogy még ez az érve is ellene szól, mert az erdélyi történelem művelői közűl a legtöbben éppen Budapesten laknak. Ezenfelűl a kolozsvári egyetem s a szász történelmi társulat érdekeit is nehéz volna egyeztetni: ha Szebenben vannak a levéltárak, akkor a kolozsváriak, ha Kolozsvártt vannak, akkor a szászok részére épp oly hozzáférhetetlenek, mintha Budapesten volnának.
A szász történelmi társulat igényéinek emlegetése pedig – a kolozsvári egyetem fölhozása csak staffage levén, hiszen az tudja, hogy ha valamit el akar érni, egyenesen Budapestre fordulni sokkal rövidebb út, mint via Nagy-Szeben Münchenben csapni lármát – meglehetősen komikus színt ad az egész czikknek, olyanformán hangzik ugyanis, mintha az olasz kormány a velenczei levéltárat Rómába akarná áthelyezni, magyar történetírók pedig fölszólalnának, hogy a tudományos érdek ezen levéltárnak Velenczében maradását kívánja a magyar történelmi társulat számára, mert annak tagjai nem tehetik meg a költséges útat Rómába. A szász történelmi társulat igénye ugyanis éppen annyi ezekre a levéltárakra: van ugyan bennök sok becses anyag a szász történelem szempontjából, de a levéltár természete és eredete abszolute nem szász.
Az utóbbi kifogás után szinte hajlandók volnánk az egész támadást tudósi elfogultságból származtatni. Azt hinnők, hogy egyik-másik szász tudós Gyula-Fehérvártt s Kolozsvártt lakik, e levéltárakat folyton használta s mai szegénységénél fogva nem tehetvén meg a budapesti útat, el van attól ütve. Az ily egyéni hangulaton alapuló támadás jogosulatlan volna ugyan és figyelembe nem vehető, de mégis megbocsátható, azonban – egy szász tudós sem lakik e városokban s «az olyannyira tevékeny erdélyi német történelmi társulat» eddigelé mondhatni semmit sem foglalkozott e levéltárakkal.
De mi lehet az oka, kérdhetné valaki, hogy a czikk oly élesen megtámadja a magyar kormányt, a magyar nemzetet? Erre a még netalán kételkedőnek megadják a választ a czikk utolsó mondatának szavai: «Haben ehemals die Tataren den Siebenbürger Archiven arg mitgespielt, so wollen jetzt Magyaren ihre eigene magere Sammlung ungarischer Urkunden – das älteste Dokument ist von 1101 – mit siebenbürgischen fett machen». (Ha egykor a tatárok nagy kárt tettek az erdélyi levéltárakban, most a magyarok akarják magyar oklevelekből álló vékony gyüjteményöket – a legrégibb okirat 1101-ből való – erdélyiekkel kövérré tenni.)
Vessük e sorokat azzal egybe, hogy a czikk elején arról van szó, hogy a magyarok a hazánkban lakó idegen fajbeliek jogait megszorítják, azzal, hogy az erdélyi német történelmi társulatnak igényeit emlegeti e levéltárakra, míg utóbbi soraiban annyira megy, hogy ellentétbe állítja a «Magyaren»-t s az ő «ungarische Urkunden»-jeit Erdélylyel s az erdélyiekkel. Mit következtet ily előadásból az, a ki hazai viszonyainkból ismeretlen? Azt, hogy Erdély éppen nem magyar, vagy legalább azok nem magyarok, a kikre ezek a levéltárak vonatkoznak. Mit következtethetünk ezen eljárásból, tekintetbe véve azt, hogy a czikk szerzője kétség ívül magyarországi s igen jól tudja azt, hogy a levéltárak Erdélynek nemességét illetik, mely annyira magyar, hogy a törvényekben rendszerint nem is «nemesek», hanem egyenesen «magyarok» néven neveztetik? Csak azt következtethetjük, hogy e czikkben nem elfogúlt ember túlzásai, hanem rosszakaratúnak ferdítései foglalvák, a ki fölhasználva a német közönségnek magyar dolgokban való járatlanságát s az «Archivalische Zeitschrift» szerkesztőjének ismert magyarellenességét, aljas hazugságaival föl akarja még ezen az úton is lármázni a német közvéleményt, olykép tüntetvén föl ezen tisztán köztünk, magyarok között forgó ügyet, mintha az a szászokat elnyomó tény volna.
Különben köszönettel, sőt hálával vagyunk a czikk irója irányában. Mig ellenségeink csak túlzásokkal lépnek a viszonyainkat nem ismerő német közönség elé, annak itéletét könnyen félre vezethetik, azt hitetvén el véle, hogy mi, midőn a középkornak a modern állammal meg nem egyező intézményeit megváltoztatjuk, nemzetiségi vagy éppen németellenes politikát űzünk. De meg vagyunk győződve arról, hogy a német nép, a melynek a becsületesség iránt nem csekély érzéke van, meggyőződvén, hogy némelyek elég arczátlanok járatlanságát hazugságok elhitetésére használni föl, undorral fordít hátat azon egész csapatnak, a mely jelenleg a névtelenség leple alatt magyarfaló czikkekkel árasztja el a német sajtót. Talán éppen ezen az úton fogjuk elérni, hogy bekövetkezik a visszahatás, s az ámítókat fölismert nép nemcsak a rágalmaknak, hanem a túlzásoknak sem fog többé hitelt adni.

SZALAY JÓZSEF.

Adatok a Chetneky család genealogiájához.
Első közlemény.

Mióta az okmánytárak könnyebben hozzáférhetőkké lettek, számos becses adat kerűl napfényre hazánk hírneves családainak történetéből, illetőleg genealogiájából. Ezen alkalommal az országos levéltárban a Chetneky családra összegyűjtött adataimat bátorkodom bemutatni.
E családdal már foglalkoztak genealogusaink, így: Bartolomaeides László,_{Memorabilia Provinciae Csetnek. Neosolii. 1799.}* Wagner Károly,_{Collectanea genealogico-historica ill. Hung. familiarum quae iam interciderunt. Dec. I. 70. 1. És u. a. Tabellae genealogicae. Kézirat a Nemz. Muz. könyvtárában. Fol. lat. 63 és 153.}* Lehoczky,_{Stemmatographia. Pars II. 44. 1.}* Nagy Iván_{Magyarország családai. III. 29. l.}* és mások.
Az általam közlendő adatokat a felsorolt szerzők nem ismerték, sőt azok több eddigi állítást rectificálnak, azért a családnak nemzedékrendét egészen újból kellett okmányok alapján egybeállítanom.
E tanulmányomnak közzétételét annál is inkább érdekesnek tartom, mivel ezen, már kihalt családnak főkép oly tagjaival foglalkozom, kik jelentékeny szerepet viseltek részint Zsigmond király alatt, részint a reformatió idejében.
A Chetneky család a pelsőczi Bebek, máskép Bubek családdal egy eredetű, és a gömörmegyei Csetnek uradalmat, hasonnevű főhelyével birtokolta, melyet nekik IV. Béla 1243. jun. 5-én kelt oklevelével_{Bartolomaeides Memorabilia 169–178, és Fejér Cod. Dipl. IV. 5. 287–294.}* adományozott; mert a Bebek testvérek Detre és Fülöp, Máténak fiai, a tatárjárásban magokat kiváló vitézségük által kitüntették. Ezen uradalom addigi birtokosai, Bors vezérnek utódai kihaltak volt.
A testvérek ifjabbika Fülöp úgy látszik magtalanúl halt el. Detrének fia Benedek volt. Ennek fiai pedig: Döme, Miklós, László, János és Péter; mi IV. Béla királynak az egri káptalan által 1335-ben átírt adomány-leveléből_{Bartolomaeides, 178–180.}* kitűnik, hol ezek állanak: «Magister Nicolaus filius Benedicti de Chitnek, pro se et Ladislao, Johanne et Petro fratribus suis item pro Stephano et Georgio filiis Dominici, similiter fratris sui iam defuncti».
Ebből bizonyos, kik voltak Benedek fiai. Ugyanazokat említi a csetneki ref. templomban található epitaphiumos síremlék is, melyen a család négy ízen át van levezetve. Közli ezen síriratot Bartolomaeides_{Memorabilia i. h. 269.} * és Wagner is._{Collectanea i. h. 57.}* Azonban mivel ezen epitaphium Ferencznek az «unicus haeres»-nek idejében készült, ki 1601 után halt el, és mivel a másolatokban is eltérések vannak, arra súlyt nem fektethetünk. Annyit azonban hitelesnek tartunk belőle, a mennyit az okmányok is igazolnak. Iacute;gy: hogy Bebek Döme Pelsőczöt, a négy testvér pedig Csetneket nyerte osztályrészűl._{Magy. orsz. dipl. ltár 12, 110. sz.}* Ez körülbelől 1320 körűl történhetett.
Mivel Döme fiai István és György, kiket az imént említénk, a Bebek család ősei valának, azért ezekkel nem foglalkozhatunk és csak a csetneki uradalmat bíró négy testvérre fordíthatjuk figyelmünket, kik a Chetneky nevet vették fel.
A Chetneky nevet viselő testvérekkel okmányilag_{Bartolomaeides 185–192.}* először 1326-ban találkozunk, midőn okirat állíttatik ki arról, hogy Dobsina erdős vidékét benépesítették. Ezen okmányban a családról ezek állanak: «Nicolaus dictus Kun, Ladislaus et Johannes magistri filii comitis Benedicti, filii Detrici». Péterről nem történik említés.
A négy testvér közűl csak Lászlónak és Miklósnak, kit «Rufus» és «Kun» melléknevekkel is illettek, voltak gyermekeik. Ezek és Péter özvegye 1371-ben Gombaszegben a Pálosoknak zárdát alapítanak, melynek alapító-levelében_{Wagner, Collectanea 71.}* a családra nézve ezen adat fordúl elő: «Nos magister Ladislaus de Czutnuk, de consensu filiorum nostrorum, et dominae relictae quondam magistri Petri consortis de eadem, in personis filiorum magistri Nicolai Rufi, Georgii et Petri» stb. Jánosról többé szó sincs; Péter gyermekek nélkül halt el, Lászlónak gyermekei nincsenek megnevezve, Miklósé: György és Péter.
Lássuk már most László gyermekeit okmányilag kimutatva, annál is inkább, mert főkép ezekre kell mint Zsigmond király idejében élőkre, kik közűl némelyik tekintélyes szerepet is viselt, figyelmünket fordítanunk. Ezeket együttesen felsorolva az 1417-ben aug. 24-én kelt okmányban_{Bartolomaeides, Memorabilia 208–210. l.}* találjuk, midőn Zsigmond király László prépost és testvérei kérelmére a dobsinaiaknak vásárt engedélyez. Az okmánynak idevágó szavai ezek: «Venerabilis viri domini Ladislai de Csetnek praepositi S. Georgii, nec non nobilium Nicolai, Johannis et Sigismundi fratribus eiusdem praepositi de praedicta Csetnek». Ezekből világos, hogy kik voltak László prépostnak testvérei, a kik között említtetik János is.
Már most bebizonyítandó volna, hogy László prépost és fivérei, I. László gyermekei valának. Ezt megtaláljuk az orsz. levéltárnak egyik 1436. év november 13-án kelt okmányában,_{Orsz. ltár dipl. 12,968. sz.}* melyben a család tagjaira vonatkozólag a következők állanak: Ladislaus de Chetnek gubernator cruciferatus stb. ac Andreas filius Johannis filii Ladislai de eadem Chetnek nomine eorum, necnon nobilium puellarum Elisabeth et Anna vocatarum, filiarum dicti Joannis, sororum videlicet praefati Andreae». Ezek után bizonyos, hogy János I. Lászlónak fia volt, Jánosnak fivéreit pedig már fentebb megismertük, így tehát tudjuk, hogy János fivérei: László, Miklós és Zsigmond, I. Lászlónak fiai is voltak.
Wagner Károly szerint_{Tabellae geneal. MS.}* I. László 1320–1374-ig élt. Neje Szalonai Ilona (Elena de Salona) volt. Az eddig idézett okmányok közt az 1335. és 1371. éviekben mint élő fordúl elő.
I. Lászlónak fiai közűl kiváló figyelmünket érdemli II. László, Zsigmond király kegyeltje, a Bebekek nagy vetélytársa, ki Györgygyel együtt, leginkább emelte a család tekintélyét.
Nyilvános pályáját a sz. János lovagrendben kezdte meg, azonban ebből a világi papságba lépett át, melyben csakhamar a «Praepositura S. Georgii martyris de viridi campo Strigoniensi» méltóságot nyerte el, melyet 1397–1439-ig birt._{Memoria Basilicae Strig. 128. l.}* A fentebbi okmányban, mely 1417-ben kelt, mint olyannal már találkoztunk, midőn a dobsinaiak számára fivérei hozzájárultával Zsigmond királytól vásárengedélyt eszközölt ki.
Mint sz. György prépostja volt jelen 1414–18-ig a constanczi zsinaton. Róla a jelenvoltak lajstroma a prépostok között így emlékezik meg «Laszlaw zu St. Georg», a mihez a commentator hozzáteszi «Oder des H. Georgs de viridi Campo Strigoniensi. Er war aus der alten adelichen Familie der Chetnek oder wie sie damals genennt wurden von Chytnuk»._{Wagner Károly, Verzeichniss der geistl. und weltl. Personen aus Ungarn auf der Kirchenversammlung in Costnitz Ungarisches Magazin, IV. k. 244. l.}*
Bizonyára a zsinaton is igen növekedett Zsigmond király kegyében, ki őt a királyi kápolna comesévé tette, mert 1423-ban, mint: «Comes Capellae regiae» fordúl elő. Majd a királynő kanczellárjává is lőn, mert 1432-ben mint ilyen említtetik._{Nagy Iván, Magy. Családok. III. k. 30. l.}*
Zsigmond király ezen igen hasznavehető és megbízható férfiút terveinek kivitelére igen alkalmasnak találta.
Zsigmond király ugyanis, lehet, hogy azon okból, mivel pénzviszonyai gyakorta zavart állapotban valának, lehet azonban, hogy azért, mivel a keresztesek száma már igen megfogyott és ezek is többnyire az országon kívűl tartózkodtak, jószágaikat lefoglaltatá és ezek egyrészének kormányzatát Chetneky Lászlóra bízta, ki, mint láttuk, egykor maga is keresztes volt, s így a lovagrendnek viszonyait ismerte. Zsigmond király ezen eljárása ellen panaszt emel a keresztes lovagoknak rhodusi anyaházukból 1447-ben kelt levele, melyben nyíltan kimondatik, hogy: «A magyarországi perjelségnek majdnem minden háza és parancsnoksága világi személyek és némely egyháziak által le van tartóztatva és el van foglalva,.... s ezeket kiváltképen az egykori boldogemlékű legkeresztényebb fejedelem Zsigmond foglaltatta le.»_{Theiner, Monumenta II, 244. l.}*
László tehát Zsigmond király parancsára keresztes lovagok budai felhévvízi sz. Háromságról és az ezzel kánonilag egybekötött esztergomi sz. királyról nevezett conventjeinek kormányzatát vette át._{Nagy valószinűség van a mellett, hogy Zsigmond ezen javadalmak jövedelmét egy ideig élvezni óhajtá, azután pedig prépostsággal biró társas káptalant akart belőlök alapítani.}* Mint ilyen majd: «Gubernator magistratus cruciferatus ecclesiae SS. Trinitatis de calidis aquis Budensibus ac conventus loci eiusdem,» majd «Gubernator cruciferatus ecclesiae b. Regis Stephani de Szent Király et conventus eiusdem loci» czímmel illette és írta magát.
Mint gubernator, a keresztesek vagyonának rendezésében nagy tevékenységet fejtett ki, de egyszersmind tekintélyét, melyre mint ilyen emelkedett, arra is használta, hogy a Chetneky család jogait, mely a hatalmas Bubekek által nem egy csorbát szenvedett, visszaállítsa. Temérdek bonyolódott ügyben találjuk őt az akkori törvényszékek előtt fáradozni, miről számos reánk maradt okmány tanúskodik.
Az első ily okmány 1425-ben fordúl elő, melyben mint gubernator említtetik, ebből azt következtetem, hogy ezen évben vette át a keresztesek javadalmait, mert különben azon nagy tevékenysége mellett, melyet kifejtett, minden bizonynyal már előbb is adott volna magáról életjelt valamely okmány által.
Az 1425-ben jun. 17-én kelt okmányban, az általa kezelt keresztesek és az ó-budai sz. Klára apáczák birtokai érdekében intézkedések történnek._{Orsz. ltár dipl. 11,684.}*
1429-ben felmutatja III. Béla királynak 1194-ben kelt azon kiváltságlevelének kivonatát, melylyel a kereszteseket, («hospitaliorum domum D. Regis Stephani»), Esztergomban a nekik adományozott «villa Telki» birtokában megerősíti._{Fejér, C. D. II. 295. 1.}*
Ugyanazon évben a fentebbi levelet, a keresztesek Telki-re való jogaiknak érvényesítése végett ismételve felmutatja._{U. o. 302. l.}*
U. a. évben IV. Béla királynak 1265-ben kelt okmányát mutatja fel, melyben Thelky-t a kereszteseknek oda ítéli._{U. o. IV. 3. 311. 1.}* Ezen régi okmányok felmutatásából látszik az alaposság és szívósság, melylyel ő a reá bízott ügyeket kezelte.
U. a. évben máj. 26-án az esztergomi káptalan jelentést tesz Zsigmond királynak máj. 26-án kelt felhívására, hogy vizsgálat történjék azon erőszakoskodások iránt, melyeket «Ladislaus de Cethnek gubernator cruciferatus ecclesiae sanctae Trinitatis de calidis aquis superioribus Budensibus et conventus loci eiusdem» a nyulakszigetebeli apáczák jobbágyain és jószágain elkövetett._{Orsz. ltár dipl. 12,071.}*
U. a. évben jul. 24-én László gubernator vezetése mellett a Chetneky család tiltakozik a Bebek család ellen, mely erőszakosan elfoglalta Somkút, Komjáth és Dobsina birtokoknak nagyobb részét._{Orsz. ltár dipl. 12,000.}*
U. a. évben aug. 20-án ismét László vezetése alatt tiltakozik a Chetneky család a Bubek családnak ellene elkövetett jogtalanságai ellen. Mivel ezen okmány a két család nemzedék-rendéről s közös eredetéről behatóbb ismertetést nyújt, s mivel mindkét családnak az időben tekintélyes tagjai benne fel vannak sorolva, ezen okmány egész terjedelmében igen érdekes levén, azt itt közlendőnek tartom._{Nos capitulum ecclesiae Budensis memoriae commendamus, quod venerabilis vir dominus Ladislaus de Cythnek gubernator crucifferatus ecclesiae sanctae Trinitatis de calidis aquis superioribus in sua necnon Georgii filii Nicolai et Andreae filii Johannis fratrum suorum uterinorum de dicta Cythnek personaliter nostram veniendo in praesentiam per modum protestationis nobis significare curavit, quomodo Johannes magnus filius Ladislavi de Pelsewlch alias magister tavernicorum regalium unacum fratribus suis videlicet Ladislao et Andrea filiis quondam Emerici woivodae ac Petro et Nicolao filiis quondam Detrici palatini de dicta Pelsewch de anno domini millesimo quadringentesimo nono praeterito contra saepissimas prohibitiones eorundem magnas particulas terrarum arabilium, intra metas possessionis ipsorum Somkwth, item magnas particulas silvarum, montium et montanarum cuprorum inter metas possessionis eorum Dobsyna vocitatae existentia in comitatu Gwmeriensi habitarum et existentium, ab avo ipsorum videlicet Ladislao filio quondam magistri Benedicti filii Detrici Calvi condescentia et in eos de iure devoluta protentialiter ocu passent et ocupatas utentur de praesenti; in quibus quidem montanis cupreis ipsorum dampna videlicet circa milia florenorum puri auri perpessi extitissent. Cum tamen awus ipsorum videlicet Dominicus Bebek unacum fratribus suis Petro, Johanne, Nicolao Kwn filiis quondam praedicti Benedicti filii Detrici Calvi vigore certarum literarum exinde confectarum inter se dictam possessionem Dobsina metaliter distinxissent et divisissent; nunc vero praenominati Petrus et Nicolaus filii dicti Detrici ac Ladislaus filius eiusdem Nicolai necnon Nicolaus et Stephanus filii quondam Johannis magni ac Emericus filius Ladislai filii quondam Emerici woywodae modo simili sibi ipsis ocupassent de praesenti et utentur in praeiudicium iuris ipsorum valde ingens; unde facta huiusmodi protestatione annotatos Petrum et Nicolaum filios dicti Detrici ac alios praenominatos ab ocupatione et detentione dictarum terrarum, silvarum, montium, et montanarum cuprorum, seque quovismodo in damnum eorundem intermissione, usuum et fructuum eorundem perceptione suo et praedictorum nominibus prohibuit et prohibendo contradixit nostra in praesentia testimonio praesentium mediante. Datum in festo beati Stephani Regis Anno Domini millesimo quadringentesimo vigesimo nono. (Eredeti, papirra írva. Magy. orsz. lt. Dipl. 12,110).}*
Ezen okmány bemutatja a Chetneky családnak László életében kivált szereplő tagjait, kik Lászlóval együtt öten voltak, és pedig Miklós és fia György, János és fia András, kiknek ügyeit László melegen pártolta. De ezen okmány egyszersmind megismertet a Bubek rokon, de egyszersmind ellenséges család akkor élő kilencz tagjával. Ezek között főszerep jutott Imrének és gyermekeinek, úgymint: Lászlónak Imre fiával, és Endrének. Imre nagytekintélyű férfiú volt, egyideig Horvát- és Dalmátország bánja, később Lodoméria és Galliczia helytartója, azután országbíró, majd erdélyi vajda. Neje halála után 1398-ban sz. János rendű jeruzsalemi lovag lőn, s mint olyan az auránai perjelségre emelkedett, és dubniczi gróffá lett. Tekintélye által elkapatva annyira ment, hogy törvényes királya ellen pártot ütött, és Durazzói Károlyt kívánta a magyar trónra emelni. Zsigmond később megkegyelmezett neki, de ő ezután is ellensége maradt._{Pray, De Prioratu Auranae. 33. kk. ll.}* Imrével ezen pártütésben a Bubekek több tagja együtt értett, így János is, kit «Magnus» melléknévvel illettek. Ez egy ideig a király főlovászmestere volt, mely méltóságtól a király ellen elkövetett hűtlensége miatt megfosztatott, de 1410-ben ismét kegybe jött és főtárnokmesterré lett. Ennek fiai valának: Miklós és István. Ez utóbbi, ekkor még ifjú, később Hunyady János ellen pártütő. Végre Imrének pártütő társa volt még a Bubek családnak az időben legtekintélyesebb tagja, Detre nádor. Kinek fiai valának Péter és Miklós, ez utóbbinak pedig László. A pártütők Zsigmond király neheztelését vonták magukra, azért, ha mindjárt meg is bocsájtott nekik, szemében kedvesekké soha többé nem lehettek. Annál kellemesebb lehetett a király előtt Chetneky László, ki kilépése által a kegyvesztett lovagrendből, mely épp azon időben történt, midőn Imre a pártütést szervezte, a király iránt való kiváló hűségét bizonyítá be. A róla mondottakból az is bizonyos, hogy a legkedvezőbb auspiciumok között lépett fel a Chetneky család nevében a Bubekek által a család jószágain elkövetett jogbitorlások és károk orvoslása ügyében.

NÉMETHY LAJOS.

KÖNYVISMERTETÉS.

A gróf Károlyiak oklevelei._{Codex diplomaticus comitum Károlyi de Nagy-Károly. A nagy-károlyi gróf Károlyi család oklevéltára. A család megbízásából kiadja gróf Károlyi Tibor. Sajtó alá rendezi Géresi Kálmán. Első kötet. Oklevelek 1253–1413. 1882. 8° XVIII és 620. 1. Öt phototypikus melléklettel. (Ára 5 frt.)}*

A Zichy-codex példája megmutatta, menynyit nyer a hazai történelem egyes családok okleveleinek kiadásával; a hazai családtörténetnek és genealogiának pedig első sorban az ilynemű oklevélkiadások vethetik meg biztos alapját. A gróf Károlyi család, az eddig megjelent kötet tartalmából ítélve, nagy szolgálatot tett a hazai történetírásnak; habár az első kötet országos érdekű oklevelekben nem is szerfölött gazdag, a még megjelenendő négy kötet belső érték tekintetében, bizton hiszszük, versenyezni fog a Zichy-oklevéltár köteteivel. De nemcsak a grófi család kötelezte le liberalitásával a hazai történetkedvelő közönséget, méltó elismerést érdemel az oklevéltár szerkesztője, Géresi Kálmán is.
Okleveleket kiadni a mint egyrészt könnyű, másrészt oly fáradságos és érdemes munka. Ha a kiadó magát puszta másolónak tekinti, s megelégszik az oklevelek előtti rövid kivonatokkal, s legfölebb a végén rövid indexxel, a munka, bár becse el nem enyészik, a kiadóra nézve nagy fáradsággal nem jár. Modern elvek szerint kiadott oklevél-gyüjteménytől többet követelünk. Mik legyenek az ily kiadás vezérlő elvei, arról már sokat irtak, fölösleges azokat ismételnünk. Géresi ismeri az irodalmat, s felhasználta belőle mindazt, a mit a publicatiókra nézve jónak talált; ilyen: 1. kellő megválogatás az oklevelekben; ezrekre menő oklevél-halmazból nem lehet minden pörhalasztást, minden nyugtatványt közölni, a megválasztásban a családtörténet és általános érdek a két vezérlő szempont; 2. következetesség a közlésben; az oklevél szavainak oly formát adni, mely az olvasóra nézve a legalkalmasabb és melynek használata a legkevesebb fáradsággal jár; jól mondja Géresi előszavában «a közlő tartozik az okleveleket igaz formájokban ugyan, de rendbe szedett öltözetben vinni nyilvánosság elé»; 3. szükséges jegyzetek, felvilágosítások az oklevelek egyes pontjaihoz; ezeknek megtételére a kiadó a leghivatottabb, mert ő munkája folyamán áttekintést nyer az egész anyagról; 4. pontos, többféle szempontok szerint csoportosított tárgymutató. A szóban forgó oklevéltár e négy feltételnek teljesen megfelel, s ezzel elmondtuk a legjobbat, a mit hasonló munkáról mondhatunk.
A gróf Károlyi család levéltára, melynek történetét a kötet előszavában olvassuk, egyike hazánk leggazdagabbjainak. Mint minden nagyobb családi levéltár más családokra vonatkozó iratokban is gazdag, melyeknek oklevelei a megszerzett birtokokkal kerültek a törzslevéltárba. A Károlyi-levéltártól egészen függetlenek a Bosnyák, az újabb keletű báró Harruckern és a Pelejtei Martonos családok levéltárai, melyek magokban ismét más kihalt családok irásait tartalmazzák. Maga a Károlyi törzslevéltár is egyesíti magában a család kihalt ágainak (mint a Csomaköziek, Bagosiak, Vetésiek, Rezegeiek, stb.) okleveleit; úgy hogy pusztán e kötetből régi, nagyrészt kihalt családi genealogiák egész sorozatát állithatjuk össze.
Az előttünk fekvő testes kötet 370 oklevelet foglal magában az 1253–1413 közti időközből, melyek kor tekintetében következőkép oszlanak meg; az Árpádok korára esik 31, a XIV. század első felére 95, a másodikra 181, a XV. századra 1413-ig 62. A három említett egymástól független s külön jelzéssel bíró családi levéltárak közül a legrégibb a törzslevéltár, melynek első eredeti darabja 1253-ból való, a Pelejtei Martonos levelek közt a legrégibb 1272 körül kelt, a Bosnyák levéltár legrégibb eredetijének kelte 1313.
Mily fontos ezen kötet nemzedékrendi szempontból, alább lesz alkalmunk bővebben kifejteni. Addig is lássuk a közölt oklevelek országos, általános érdekű darabjait.
Nem nagy a száma azon okleveleknek, melyeket e szempont alatt összefoglalhatunk; de érdekesség tekintetében annyival is méltóbbak a fölemlítésre, mert egy-kettő kivételével, eddig ismeretlen s kiadatlan adatokat tartalmaznak.
V. István királynak különösen két oklevele érdemli meg kiváló figyelmünket. Az egyikkel mint ifjabb király Simarch nevü várjobbágyot fiával és hat rokonával egyetemben a kúnok ellen tanusított vitézségükért_{...quam in expeditione totius regni et nostra contra Cumanos mota... cum fideli nostro Nicud comite promeruit. 1267. oklevél.}* a bolondóczi várjobbágyságból kiemeli s a királyi szolgák sorába iktatja. Másik ilyen exemptiós levele a nagyszombati sz. Ferencz rendű apáczáknak szól, kiknek összes pozsonymegyei népeit 1271-ben mindennemű adózás alól felmenti. E kiváltságot aztán több királyaink is megerősíték és szószerint átírták, így IV. László 1280-ban, III. Endre 1299-ben, Venczel 1303-ban, Zsigmond 1392-ben, Mátyás 1466-ban.
A kereskedés történetéhez hazánkban nem értéktelen adatok azok, melyeket IV. László király Albas Jan kereskedőről (Jan mercator dictus Albas) 1273-ban elbeszél. A nevezett Jan V. István királylyal közeli összeköttetésben állott, pénzét a király hasznára fordította s pontosan járt el meghagyásaiban, úgy hogy e miatt jártában-keltében fogságba is került. Ezen szolgálatai jutalmáúl a szatmármegyei Heydreh birtokot nyerte. – Mily veszélyes volt még sokkal később is a kereskedés útja s mily szomorú a közbiztonság állapota, mutatja néhány tokaji polgárnak panasza 1353-ban, kik előkelő nemes embereket a Rezegei családból vádoltak azzal, hogy a nyilt országúton különféle ruhaneműt (popring és zefer nevüt), négy takarót és hat lovat raboltak el. Szerencse, a vád alaptalan volt. – A kolozsvári borkereskedés történetéhez nem érdektelen adalékot nyujt Nagy-Lajos egy 1366-iki oklevele, melyben a fizetendő vámot hordónként négy dénárra szabja. Addig ugyanis a kolozsvári polgárok minden hordó után fél veder bort és kenyereket adtak a vámszedő helyeken.
A törvénykezés történetéhez érdekes adalék, hogy 1281-ben István comes, File bán fia, és Péter erdélyi püspök gyalog bajvívással akarják ügyöket a király, királynő és az ország nagyjai előtt eldönteni. Az ügynek azonban nem a megtörtént bajvívás, hanem egyesség vetett véget. 1327-ben a Kaplon nemzetségbeliek közt pör keletkezvén, azt párbaj vagy eskü útján dönthették el. A pörös felek az utóbbit választották.
Szatmármegye s különösen Nagy-Károly monographusára megbecsülhetetlen lesz az az 1398-iki oklevél, melyben Nagy Károlynak utczái vannak megnevezve, így platea Wyucha, Berueucha, Bobaducha (új-utcza, Berve-utcza, Bobad-utcza), s ezeknek fekvése, iránya is meghatározva.
A Zsigmond király korában történt zavargásokhoz adatokat nyujt a királynak egy 1408. oklevele. Szerdahelyi Koron Péter ugyanis, ki Mária és Erzsébet királynők elfogatásában részes volt, a hűtlenség bűnébe esett, s e réven elveszté összes jószágait, melyeket Szerdahelyi Ders Márton, királyi étekfogó, nyert hűsége jutalmáúl. A lázadó Koron Péter fia, János, azonban megnyerte Zsigmond kegyét, ki megengedte, hogy Ders Márton e Jánosnak atyai jószágait visszaadja.
A káptalanok s conventeknek rendezett levéltáraik voltak a középkorban, akárhányszor fordúlnak e helyekhez, hogy ott letéteményezett vagy párban őrzött oklevelek hiteles másolatát adják ki. Iacute;gy egy 1366-iki oklevél tanúsága szerint a Martonos család tagjai is a szegszárdi conventben helyezték el családi okleveleiket. De úgy látszik az okleveleket nem a legjobban őrizték, mert mikor Jordán szegszárdi apát pécsváradivá lett, magával vitte az irásokat is s átadta valami rokonának, mi által a Martonos család nagy kárt szenvedett.
Ismeretes, hogy középkori okleveleinkben mily nagy szerepet játszik a királyi hadbaszállás; nem egy oklevelünk van annak napja szerint keltezve. Azért fontos ránk nézve, ha egy hadbaszállás eddig ismeretlen napját meg tudjuk határozni. Knauz említi, hogy 1334-ben volt egy hadbaszállás, melynek czélja Olaszország volt. E hadbaszállásnak, mely Robert Károly szerencsétlenűl járt fia Endre érdekében történt,_{...ad vigesimum secundum diem residentiae exercitus domini regis in eductione sui generosi filii domini Andreae ducis ultra partes habiti transmarinas.... (Pál országbiró 1334. okl. LXXIV. sz.).}* napját az egri káptalan egy 1334. évi oklevelében találjuk meghatározva, melynek alapján azt virágvasárnapra, márcz. 20-ára, biztosan tehetjük.
Perhalasztó oklevelekben néha igen érdekes indokolását találjuk a tárgyalás elhalasztásának. Iacute;gy Nagy Lajos 1371-ben Töttös fiának Lászlónak minden peres ügyeiben azért rendel halasztást, mert ez vele Dalmátiába utazott s ott a királynak különös szolgálatokat tesz._{...nobiscum et in specialibus nostris servitiis ad regnum. Dalmatiae proficiscatur.}* Garai Miklós nádor 1382-ben Csomaközi Györgynek a Károlyiak ellen folyó ügyét azért halasztja el, mert az előbbi Oroszországban van elfoglalva (circa custodiam regni Rusciae). Ugyanezen nádor 1410-ben Vitkai Lászlónak Károlyi László ellen folyó pörében halasztást rendelt Theodor orosz herczeg kérelmére, mert Károlyi László e herczeggel együtt Oroszországban tartózkodik._{...ad amicabilem literatoriam petitionem Teodori ducis, eo quod idem in causam attractus una cum eodem in regno Ruziae foret occupatus.}* Az oroszországi vállalat nagy szerepet játszik az ezen korbeli oklevelekben; így István nádornak 1391-iki oklevele említi, hogy Opuliai László nádor Oroszország kormányzójává lett (in regimen regni Russcyae per regiam clementiam sublimatus). A törökök elleni hadbaszállás is okúl szolgált perhalasztásra. Ilsvai Leusták nádor 1396-ban Csomaközi Jánosnak, Bebek Detre nádor 1399-ben Károlyi Lászlónak és Andrásnak pöreit halasztja el azon okból, mert a nevezettek a törökök ellen induló királyi sereghez (in regium exercitum versus Turcos motum) akarnak csatlakozni. A Prokopius ellen 1399-ben indított hadjárat szintén oka perhalasztásnak Álmosi Csirke Péter fiai számára, kik a Felső-Magyarországba beütött Prokóp ellen indított királyi sereghez csatlakoztak. Az 1403-iki zavaros állapotok is akadályozták az igazságszolgáltatás menetét; így Zsigmond király a mondott évben «propter praesentem motum regni» újabb határnapot tűz ki egy pörben.
Néhány oklevél ritkábban előforduló közhivatalok betöltőinek nevét tartotta fönn. Iacute;gy 1344-ben Tyúk Tamás mint comes cliciorum et. buchariorum (a királyi étekfogók és pohárnokok főnöke) említtetik. A királyi jegyzők közűl megneveztetnek Eőri István «notarius aulae domini nostri regis» 1327-ben és Chermyni Péter «curiae regiae notarius» 1380-ban. 1372-ben néhai István királyi pecsétőrről van említés (conservator sigilli annularis domini regis) stb.
Az általános vonatkozású oklevelek közt azonban legbecsesebbek s folytonosságukban legteljesebbek a Cselény Jánosra vonatkozó adatok, melyeket a Bosnyák levéltár őrzött meg számunkra.
Cselény János, Erzsébet királynő főétekfogója, személyes bátorságával megakadályozta azt, hogy Robert Károly és családja Zách Feliczián merényletének áldozatáúl essék. Károly király elbeszéli az egész eseményt, nem sokkal a merénylet után 1332 jan. 20. kelt oklevelében. Elmondja, hogy a királyi család éppen ebédnél ült, mikor Zách Feliczián dühétől elragadtatva betört, a királyi családra rohant s annak összes tagjait ki akarta törűlni az élők sorából, de az isteni kegyelem nem engedé e bűnös szándék véghezvitelét. A királynőnek jobb kezét már levágja, a király jobbján is sebet ejt; ekkor azonban Cselény János bátran közbecsap, szíjjas dárdájával (bicellum) Záchon több sebet ejt, mi a merénylő életének véget vet. Ezen hős és önfeláldozó tette jutalmáúl a király élete megmentőjének és testvéreinek a merénylő összes nógrádi és gömöri birtokait adományozza. A beiktatás e terjedelmes jószágokba részenként történt. Az esztergomi káptalan 1333-ban az új birtokosokat a gömörmegyei Jeszte birtokába iktatja be minden ellenmondás nélkűl; minek megtörténtével Károly 1334-ben privilegialis alakú oklevélben Cselény Jánost s testvéreit annak birtokában megerősíti. A nógrádmegyei birtokokban 1335-ben történik az iktatás, a határok részletes leirásával. Mikor e beiktatások mind megtörténtek, akkor adja ki a király 1336. febr. 29-én az ünnepélyes adománylevelet, újra elbeszélvén Cselény mesternek érdemeit.
E nagy adomány megvetette Cselény János mester gazdagságának és fényes pályájának alapját. Birtokait egyre nagyobbítja. 1347-ben zálogba veszi a nógrádmegyei Terencs birtokot a Béjai család tagjaitól. 1348-ban gömöri és csongrádi comesként és szegedi várnagyként említtetik s mint ilyen nógrádmegyei Ság falujában heti vásárjogot szerez; Nagy Lajos 1354-ben e jogban ünnepélyesen meg is erősíti; ez utóbbi oklevél róla csak mint csongrádi comesről szól. Hatalmas befolyásáról tesz tanúságot, hogy 1354-ben Lajos királytól adománylevelet eszközöl ki Kudurzó nógrádmegyei birtok felől, mely a magvaszakadt Kudurzói családé volt. Halála 1365 előtt állott be, mert Lajos király ez évben kelt megerősítő záradéka róla mint elhúnytról beszél. Halála után fiainak, Miklósnak, és Istvánnak, elég gondot adhattak a nagy birtokok; hosszú pörök folytak felőlök, melyek évek során át sem értek véget.
Az elmondottakkal ismertetni akartuk a Károlyi-oklevéltár egyes közérdekű darabjait; melyek szintén tartalmaznak annyi s oly becses anyagot, hogy a kötet megjelentét történetirodalmunkra nézve határozott nyereségnek mondhatjuk. Genealogiai, családtörténeti szempontból pedig értéke megbecsülhetetlen.
Nemcsak a Károlyiaknak, hanem számos kihalt családnak állíthatjuk össze kétségtelenűl hiteles nemzedékrendjét, melyek az eddig ismerteket sok tekintetben módosítják és helyre igazítják.
Az e családfán felsoroltakon. kívül az oklevelek még a következő Károlyiakat említik: 1396-ban Antonius filius Johannis de Karol és 1406-ban Stephanus Erdengh de Karul. De ezek csak egyszer fordúlván elő, a fönnebbi táblázatba be nem oszthatók.
Mint tudva van, a Károlyi család, a vele egy eredetű Csomaközi, Bagosi stb. kihalt családokkal egyetemben a Kaplon (Caplon, Coplen, Kopleen, Koplyan, Koplyn, Kapian) nemzetségből származik. E nemzetségből a Károlyi-oklevelek közt még a következőkről találunk említést: György, ennek fia Elyas (1288) s ennek két fia Péter (1288–1291) és János (1291–1320). Miklós (1334), s hihetőleg ennek fia Simon dictus Derekus (1353). Mely családnak voltak ezek tagjai vagy alapítói, a rendelkezésünkre álló oklevélanyagból megállapítani nem tudjuk. –
Minden család történetének kezdetén három stádiumot különböztethetünk meg. A család elsőben is birtokokat igyekszik szerezni, adomány, vétel útján, s azt közösen patriarchális módon kezeli. Elszaporodván a család, ágakra szakad, melyek csakhamar, elfeledve a közös származást, heves pöröket folytatnak egymás ellen, mely viszálkodásnak azután egy időre, s ez a harmadik stádium, az osztálylevelek véget vetnek. Elszaporodván ismét a családtagok, megújul az említett eljárás.
A Károlyi család története is igazolja ezt a folyamatot; az oklevelileg ismert első ősök birtokszerzők.
A legelső ősről, Andrásról, nevén kívűl semmit sem tudunk. Fia, Ördög Simon, 1264-ben örök áron Saápi Tamástól megszerez egy szatmármegyei birtokot (neve az oklevélből kitört), mely atyjáról minden jogon Simont illeti «eo quod fratres alios non ha beret.»
A Károlyi-genealogia, miként azt a jelen kötet tartalmából összeállíthatjuk, a következő:

András de genere Koplen;_{Nagy Ivánnál Simon atyjaként János említtetik, de ezt oklevelileg említve itt nem találjuk. A család ősének Andrásnak nevét egy 1264-iki oklevél tartotta fönn, ekkép: «Simone filio Andreae...en». (A kiszakadt rész valószínűleg ekkép egészítendő ki: «de genere Koplen».)}* Simon dictus Urdung de genere Koplen 1264.; Péter de Csomaköz 1288–1291. neje Anna, Széplaki, Lőrincz leánya;_{Ezen Széplaki család genealogiája egy 1345. oklevél alapján ekkép állítható össze:}

_{Széplaki Lőrincz; Gergely; Anna férje Csomaközi Péter; Leukes; Turul; György; István; Simon;}

* Endus 1288–1291.; Myke 1291.; András dictus Urdung de Olchva (de Karul) 1291–1322.; György 1313–1335.; Deun (Dun) 1313–1335.; Vetési család; Elena 1313. férje Magister Gygo.; Péter dictus Zonga 1312–1322.; Márton 1322–1354.; György 1366–1385.; János 1384–1405.; János; Simon magnus János de Bogus 1325–1354.; Péter 1384–1411.; András 1384.; Bagosi család; Péter 1341–1352.; Miklós 1341–1352.; Pál 1341–1352.; Lőrincz 1341–1352.; Csomaközy család; Simon 1322–1349.; Mihály 1322–1349.; István 1351–1374.; Miklós 1325–1349. neje Katalin (Petrus Yne dictus nobilis de Vlasci leánya); Marhard 1327–1351. neje Henchidai Elena;_{Ezen Elena nemzedékrendje egy 1401. oklevél alapján a következő:}

_{Henchidai Bathow; Albert; Sebestyén; János; Katalin férje Panazi Gergely; Elena férje Károlyi Marhard.}

* László komáromi várnagy 1367–1413.; András 1368–1412.; György 1398; Mihály_{Ezen Mihály egyetlenegyszer említtetik egy 1378. oklevélben, akkor is talán tévedésből László helyett.}* 1378.; László 1394–1408.; Bertalan 1394–1408.; Jakab 1387–1411.; János 1396–1408.; Miklós 1396–1398.

A most említett Ördög Simonnak fiai, Péter és Endus 1288-ban ősi birtokukhoz megszerzik más Kaplon-nemzetségbeliektől a szatmármegyei Vada nevü birtokot 25 márkáért. Majd 1291-ben összeáll Simonnak mind a négy fia s ezek rábirják Berei Reun comest, hogy az ő kezére került szatmármegyei Bere birtokot senki másnak el ne adja, csak nekik. E jószág ugyanis előbb Kaplon nemzetségbelieké volt s így az említett testvéreknek érdekökben állt, hogy annak jövendő birtokát e nemzetség számára biztosítsák. 1312-ben örökösödés útján Zonga Péter; Ördög András és Endus fia György megszerzik a kolcsi és vetési birtokokat s ezekbe a váradi káptalan őket be is iktatta, az olcsvai birtoknál azonban, mely később szintén tulajdonukba jutott, sőt a Károlyiak néha arról is neveztettek, ellenmondással találkoztak.
Megszaporodván ekképen a család birtokai; nem sokára viszály ütött ki az egy törzsből eredő rokonok közt. Zonga Péter Csomaköz harmadát nagybátyjától Ördög Andrástól hatalmaskodással elfoglalta. Lampert országbiró 1320. itéletlevelével a jogos tulajdonosnak ád igazat és Pétert fej- és jószágvesztésre itéli. Ez itélet természetesen végre nem hajtatott.
Az ily esetek, mert ez kétségtelenűl nem állt egyedűl, egyezkedést vontak magok után. 1324-ben történt az első osztály a családban Ördög Simon három fia szerint (a negyedik Myke úgylátszik korán elhúnyt). Olcsva, a Myke-Csalános nevű részszel együtt, Ördög Andrásnak és fiainak jutott (ezek a Károlyi család ősei); Vetés, Mikekulcsa, Elyekulcsa és Pete birtokok fele Endus két fiának (ezek a Vetési család megalapítói); ugyanezen birtokok másik fele Csomaközi Péter fiainak (a Csomaközi és Bagosi család őseinek) jutott osztályrészül. Ily módon az egyeredetű család három, illetőleg a Bagosi családdal együtt négy külön ágra szakadt, ezek közűl azonban Endus és Péter ága utóbb kihalván, a birtokok visszaszállottak a családot fönntartó András ágára.
E felsorolt birtokok azonban úgylátszik nem tartoztak a Kaplon nemzetség ősi birtokaihoz; mert midőn ezeket veszély fenyegeti, a szétvált ágak egyesülnek s közösen teszik meg tiltakozásukat. Igy tettek 1327-ben; mikor a szatmármegyei Vezend birtokába Eőri István királyi jegyző és testvére Pál akarák beiktattatni magukat. A három ág közösen tiltakozik s birói esküvel bizonyítja be, hogy Vezend a Kaplonok ősi birtoka. Közös szerzésektől sem idegenkednek a szétvált ágak, erősen érezvén még összetartozásukat. Iacute;gy 1335-ben tizenkilencz márkáért zálogba veszik Sámsoni Pétertől a szatmári Kozár birtok felét. Szorosabban volt még meg az összetartozás érzete az ugyanazon ági tagok közt. Ezt mutatja egy 1351. oklevél, mely szerint Károlyi László, Simon fia, nagybátyját Marhardot és unokatestvérét Istvánt is részelteti általa zálogba birt Aporháza birtokában.
A Károlyi családnak Szathmáron kívül is voltak ősi birtokaik. Erről tanuskodik Külső-Szolnokmegyének egy 1345-iki kiadványa, melyben Károlyi Simonnak és Nagy Simonnak (a Bagosi ágból) kérésére kimondatik, hogy a szolnokmegyei Lelej nevü birtok a nevezettek ősi jószága, mely reájok nagyatyjoktól (hihetőleg Ördög Simontól) szállt.
Hadi pályán Ördög András fiai igen kitüntek. Nagy Lajos úgy beszél rólok, mint a kik a király szolgálatában sokszor ontották véröket, és sok sebből véreztek. Ezen érdemek jutalmáúl a négy testvér Károlyi birtokában 1346-ban heti-vásárjogot nyer minden hét szombatján. Ez a legelseje azon kiváltságoknak, melyekben a Károlyi család később Zsigmond idejében bőven részesült.
Mily hamar vált szükségessé újabb osztozás a Károlyiaktól elszakadt családokban, mutatja a Csomaköziek osztálylevele 1352-ből. Ezen osztálylevélből megtudjuk azt, hogy alig öt évvel az első osztály kelte után, a Csomaköziek 1329-ben már újra osztozást intéztek el maguk között; az akkor még gyermek Nagy Simonról azonban meglehetős mostohán gondoskodtak, mert 1352-ben éppen iránta való tekintetből, hogy a szenvedett rövidséget helyreüssék, osztoznak meg újra.
Erzsébet királynő 1382-ben a szatmármegyei Mada nevü birtokkal szaporítja a Károlyiak terjedelmes jószágait, melyet azelőtt a magvaszakadt Madai család birt; e birtokot Károlyi Simon két fia, László és Mihály, s velök egyetemben Várdai Döme kapja.
E Károlyi László hosszú szereplése alatt sokat pörlekedik; úgylátszik jogainak igen éber őre volt. Testvérével Mihálylyal együtt 1383-ban tiltakozik az ellen, hogy Zámbó Miklós királyi tárnokmester magát királyi adomány czímén a néhai Zudar Péter bán Apáti nevü jószágába beiktattassa, mert e jószág minden jogon őket illeti.
A család nagyságának megalapítói Károlyi Marhard fiai László és András voltak. Egymást érik a kitüntetések, melyekben Zsigmond király őket részesíti. 1387-ben még mint az ország főkapitánya szabad biráskodást, pallosjogot adományoz nekik, s birtokaikat minden megyei hatóság alól kiveszi. Ugyanezen évben, már mint király, nekik adja Nyiri Mihálynak és Benedeknek és Csányi Jánosnak, kik a Horváthy s Palisnyai-féle lázadás részesei voltak, s így hűtlenség bűnébe estek, szolnokmegyei birtokrészeit. A király ez adomány-levelében különösen Károlyi Lászlónak említi föl szolgálatait, melyeket még Nagy Lajosnak, Erzsébet és Mária királynőknek s általában az egész országnak tett. Abból hogy Zsigmond Károlyi Andrásnak érdemeiről egy szóval sem emlékezik meg, következtethetjük, hogy ez utóbbi a nyilvános életben nagy szerepet nem játszhatott. A mondott 1387. év kiváltságokban igen gazdag volt a Károlyiak részére, mert még ugyanezen évben vásárjogot kap a nevezett két testvér a Károlyi birtokban. Az évi vásár napjáúl a király mindenszentek napját határozza meg s azt oly kiváltságokkal ruházza föl, milyeneket a budai és fejérvári vásárok élveztek. Ugyanezen Károlyi Lászlót egy oklevél 1392-ben mint komáromi várnagyot (castellanus de Kamaron) említi. – Mit követhettek el a testvérek, mi által a számkivetést (proscriptio) vonták magukra, arról tudomásunk nincs. Rájuk nézve nagy veszteséggel nem járt, mert Ilsvai Leusták nádor 1393-ban őket a nemesség kérelmére annak következményeitől felmenti. Hihetőleg egyszerű hatalmaskodás, mi akkoriban napirenden volt, volt e proscriptio oka. Annyi tény, hogy a királyi kegynek ez semmit sem ártott; mert Mária királynő 1394-ben, tehát egy évvel utóbb, ugyanezt a Károlyi Lászlót s unokatestvérének Mihálynak két fiát, Lászlót és Bertalant, minden birtokukon szabad biráskodási joggal ruházza föl. Hogy a két testvér, László és András az ország védelmében tényleges részt vett, mutatja egy 1399. oklevél, mely őket a török elleni hadjárathoz csatlakozóknak mondja. Károlyi László úgylátszik diplomatiai küldetésekben is részt vett. Egy 1410. oklevél ugyanis említi, hogy ő Theodor orosz herczeggel Oroszországban (in regno Ruziae) van elfoglalva.
A XIV. század utolsó éveiben heves pörök folytak a Károlyiak s a hatalmas olnodi Czudarok közt. E viták egyik eredménye az volt, hogy Bubek Detre nádor 1399-ben a Czudarokat fej- és jószágvesztésben marasztalta el. Az itélet természetesen végrehajtva nem lőn s a két hatalmas család közti viszály tovább folyt.
A Károlyi család egyik tagja, István (Mihály fia), gyermektelenűl húnyt el; birtokai a család többi tagjára szállottak. 1398-ban megosztoznak azokon. Ez oklevél több szempontból fontos: először benne felsorolva találjuk a Károlyi családnak akkor élő összes tagjait, másodszor fölemlíti Nagy-Károlynak egyes utczáit s ezeknek fekvését meghatározza. Különösen megemlíttetik az új utcza, melyet Károlyi Simonnak fiai (László és Mihály) alapítottak és népesítettek be.
Ezekben foglalhatjuk össze röviden a legfontosabb adatokat, melyeket oklevéltárunk a Károlyiak történetére tartalmaz. Mennyit fogunk még megtudni a későbbi kötetekből, előre is sejthetjük. Családtörténelmi, nemzedékrendi szempontból a családi oklevéltárak megbecsülhetetlen anyagot foglalnak magukban.
A mint a Károlyiak oklevelei a Károlyi családnak, a Martonos és Bosnyák levéltárak más kihalt családoknak emlékét őrizték meg, s családtani adatokban különösen gazdag a Bosnyák levéltár, mely több család irataiból alakult.
A pelejtei Martonos ádnak nemzedékrendje, miként azt e család okleveleiből a XV-ik század elejéig összeállíthatjuk, a következő:

Zochud; Mortunus 1272–1304.; Wynzlou (Venczel) de Pelehthe 1300–1304.; Miklós 1324–1337.; Dénes 1347–1368.; György 1347–1368.; János 1412.; János 1324–1341.; N. (leány) 1304–1334. férje Dénes comes. Bulch-i Balázs fia; János 1329–1347.; László (de Nagy-Azar) 1347–1368.; Miklós 1347–1360.; Zachud 1347.; Martonos 1366.; András (literatus) 1348–1368. neje Magdolna (Nicolaus filius Laurentii de Nagymihály leánya); János 1388–1413.; Osvald 1404.; Margit 1348. férje Tárnok Márton, Szentalberti László fia.

Hasonló módon szerezhetünk tudomást a kihalt Ohati család genealogiájáról a Bosnyák levéltár okleveleiből:

N. N.?; Ohati Márton; Miklós 1336–1341.; László 1341.; András 1341–1356.; Demeter 1341–1356.; Péter 1341.; Mihály 1341–1380.; Katalin 1411. férje Bajoni György (János fia); Elena 1411. férje Ztaári Imre (Benedek fia); Ohati Mihály; Arnold 1336.; Iluncz 1341. férje: Ohati István (Tamás fia) Koloz (Kalawz) 1341. János 1380. Mihály 1341.; Imre 1341.; Tamás 1341.; László 1385.; Katalin 1385. férje Mellethei Német János.

Az onomastikon szempontjából nem érdektelen a Gyáli család származásrendje, mely család tagjai közűl többen madárneveket (mint Lúd, Pislen, Tyúk, Kokas) viseltek. A család genealogiája meglehetős zavaros, s azt a Bosnyák levéltár hézagos adataiból a következőkép kísértettük meg összeállítani:

János; Gyáli Tyk v. Tyúk Tamás (comes cliciorum et buchariorum regalium) 1332–1343.; Scolastica 1353–1361. férje: Terebesi Lúd Miklós; János 1371–1380.; Gyáli Pislen Miklós 1343.; Gyáli Lúd Antal 1343.; Barabás 1361.; Kokas István 1361–1407.; Banga 1365. férje: Tornostelki Jakab (Péter fia); Jakab; Agnes férje: Gyáli Balázs.

Az említetteken kívül a Gyáli családból előjön még Gyáli Péter, kinek Jakab fiáról egy 1371-iki és Kálmán fiáról egy 1407-iki oklevél emlékezik meg.
Bár e genealogiák nem teljesek, kihalt családaink történetéhez bő adalékokkal járulnak; reméljük is, hogy a következő kötetekből azoknak származását egész a kihalásig levezethetjük._{Ohati Mártonnak és Mihálynak egy közös atyától való származása nem bizonyos, csak valószínű.}*
Ez előadott genealogiákon kívül számos más, jobbára kihalt család történetéhez találunk adatokat; különösen nem mellőzhetjük annak felemlítését, hogy az Olnodi Czudarok történetére számos oklevél vonatkozik, melyek egyben-másban homályos körülményeket világosítanak meg.
Ki nemzetségi (generatio) tanulmányokat tesz, az bőven talál anyagot a kötetben. A Kaplon nemzetségen kívül, melyre nézve az oklevelek felénél többje tartalmaz becses adatokat, említést találunk más generatiokról is. Iacute;gy a Gutkeled nemzetségről, melynek következő tagjai említtetnek:

Tyba; Tyba 1252.; Miklós? 1295.

A Hunt-Paznan nemzetség tagjai közül a következőkről találunk említést:

Petri Gergely; Lőrincz; Tamás 1349.; Zalouch; Bothyáni (v. Bacsányi) Mihály; Péter mester 1349.; János 1368–1392.

A ritkábban előforduló Bagát-Radván nemzetséget két tag képviseli: István s ennek fia István 1324-ben stb.
Az elmondottakkal, azt hiszszük, eléggé vázoltuk, mily nagy szolgálatot tett a grófi család okmánytára kiadásával a történetkedvelőknek. Bár követnék mennél többen e példát; csak akkor lehet a magyar genealogiák számos tévedéseit helyre igazítani.
A mi a kötet külső kiállítását illeti, az minden tekintetben megfelel a legszigorúbb követelményeknek. A phototypicus mellékletek kitünően sikerültek; bár hozna a második kötet pecsétrajzokat is, melyekre nézve, azt hiszszük, a Károlyi levéltár számos ismeretlent rejt még magában.

DR. FEJÉRPATAKY LÁSZLÓ.

VEGYES.

A heraldikai szörnyalakok keletkezéséhez.

Az ős ember sokkal közelebbi összeköttetésben állott az állatvilággal, mint a civilizált korszak embere. Ez elől, az általa leigázottakon kívül, elpusztúl minden állat: az őskorinak az állatok igen félelmes ellenfelei voltak. Egy-egy hatalmas állat egész vidékeket rettegésben tartott, a miről a görög hősmonda is élénken tesz tanúságot. Láthatjuk, hogy abban az állatok fölötti győzelem nem csekélyebb diadalnak tekintetik, mint az, a mely a csatában vívatott ki, s az őskor legnagyobb hősének Heraklesnek is fődiadalai közé tartoznak az állatok fölöttiek.
E gyakori foglalkozás azonban az őskori ember fantáziáját is nagyon felköltötte. Ha valamely vidéken egy a rendesnél merészebb vagy vérengzőbb dúvad -lépett föl, azon a fölébredt félelem mindenféle a rendesnél félelmesebb tulajdonokat látott. A rettegés azt képzeltette, hogy az ily szörnyeteg a különböző rettegett állatok tulajdonait egyesíti magában. Iacute;gy támadtak a képzeletben oly csudaalakok, mint példáúl az, a mely a leghatalmasabb négylábút, az oroszlánt, s a leghatalmasabb madarat, a sast, griffé egyesítette. A rémlátásnak igen jó előmozdítója volt a vadászok nagyítási vágya. Ha egy vidéken tiz oly ember volt, a ki oroszlánt ejtett el, úgy a tizenegyedik, hogy feltünjék, jónak látta a magáét némi különös tulajdonokkal ruházni fel, mint szárnyakkal, saskörmökkel stb.
A szörnyalakokról való regék elterjedésére a keresztes háborúk igen kedvezők voltak. Itt Európában már bajos volt oly állatokról regélni, a melyek nem léteznek, ámde a messze Szentföldről, Egyiptomról bátran el lehetett efféléket mondani. A ki nem hiszi; menjen el a Genezareth tavához vagy Damiettébe. Leginkább ezen az úton kerültek oly számos család czímerébe is.

De nemcsak ez volt az ő útjok. Fordulnak elő esetek, midőn a czímerben kezdetben nem volt szörny, hanem az csak a rosszúl rajzolt alaknak félreismeréséből keletkezett. Különösen alkalmasak voltak arra az oly czímerek, a melyekben összetett alakok szerepelnek. Ilyeneket csak kissé rosszúl kellett látni s immár létre jött a szörny. Éppen ezen szempontból érdekes Ulászló krakkói és szandomiri (lengyel) herczegnek 1305. oklevelén fennmaradt pecséte. (Az Országos Levéltárban, D. L. 1684. jelzet alatt). E pecséten (a melynek körírata:

,

bal felül egész oroszlán van, jobb felül fél sas, háttal egymáshoz támaszkodva s közös korona alatt. Kinek nem jut ezen összetétel láttára önkéntelenűl is eszébe a kétfejű sas?
Nem állítjuk, hogy minden kétfejű sas ily eredetű, de úgy hiszszük, hogy a czímerek keletkezésének kutatásánál ennek lehetőségére is figyelem fordítandó.

KEVEHÁZI.

Adatok a Wesselényiek czímeréhez.

I. A Wesselényi család legrégibb czímere.

Érdemes írónk Deák Farkas, ki a rokonszenves Wesselényi család történelmére vonatkozó adatokat évek óta szép sikerrel búvárolja, kutatásainak eredménye, hogy a család bölcsőjét nem kell külföldön keresnünk. A család czímeréről is az «Archaeologiai Értesítő» 1876. évi 1-ső füzetében érdekes czikket közöl, leírván az általa ismert négy különböző változatú Wesselényi czímert.

Ez alkalommal van szerencsém bemutatni rajzban I. Wesselényi Ferencznek 1576-ból fennmaradt czímerét, tehát ez a legrégibb az eddig ismertek közt, s ez is eltérést mutat. A paizs vízirányosan két részre van osztva, az alsó kisebb osztályban egy hal úszó helyzetben látható, míg a felső nagyobb osztályban hasonló alak a gyekei Wesselényi Miklósnak 1584-ből fennmaradt sírkövén látható delfinhez, melynek feje kiöltött nyelvével inkább kutyát mint oroszlánt ábrázol, s itt azon külömbséggel, hogy nyakánál fogva a törzshöz van kötve vagy lánczolva, míg a síremléken az állat a két lábával a törzset öleli. A paizs sisak-koronáját három strucz-toll díszíti.
E czímert Bartosza Paprockiego «Herby Rycerstwa Polskiego» czímű családtani műve tartalmazza, melyben a lengyel főnemes családokról s köztük Wesselényi Ferenczről, mint lengyel indigenáról szól, és családi czímerét is 1576-ból közzé teszi.
A lengyel történész ellentmond a mi genealogusainknak, kik azt állítják, hogy Wesselényi sógora volt Békésnek, és mind a ketten Sárkándy nővéreket bírtak feleségűl; az említett munka 884. lapján az áll: hogy Wesselényi Ferencz Békés Gáspárnak (Kaspara Bekisza) özvegyét vette nőűl, de már abban téved a lengyel író, hogy Wesselényi honfiúsítását 1576. évre teszi, mert az 1590. ápril 7-én ment végbe; az erről kiállított lengyel honosítási okmány eredetiben a kamarai levéltárban (515. fasc. 43) őriztetik.

DOBY ANTAL.

II. Czímer 1667-ből.

Újabb időben ismét akadtam egy czímerre, melyet a Wesselényi családénak gondolok. Pár évvel ezelőtt láttam özv. gróf Rhédei Istvánné szül. báró Wesselényi Katalin úrnő birtokában egy régi díszes szép asztalt, melynek fedele felfordítható s akkor mint sakktábla használható. A sakktábla mellett azonban egy csínosan rajzolt czímer is látható, melynek mását fametszetben láthatják olvasóink. Ott van a hétszögű paizs, a reáboruló sisak és a sisakdísz mint a czímer főtárgyának ismétlése. A czímer főalakja a halban végződő leány, syren – sellő – kar nélkül, elfoglalván a metszett paizs mindkét mezejét. I. W. S. betűkkel és 1667. évszámmal. Van, az igaz, valami hasonlósága a delfin és a sellő közt ingadozó Wesselényi czímerrel, de a többi XVI. és XVII. századi czímer-emlékek (sírkövek, pecsétek) még semmit se tudnak a sellőről, mely csak a múlt XVIII. században fordúl elő. Baj az is, hogy czímerünk csak fabeeresztés által alkottatván, színezve nincs, s csak a közönséges fának három színe van benne variálva, sötét, barna és világos. Végre a betűkből is nehéz a Wesselényi nevet kiolvasni, mert ha feltehetjük is, hogy az asztalos megváltoztatta vagy éppen megfordította a betűsort, s úgy olvashatnók, hogy: Stephanus Wesselényi junior; de 1667-ben egy István sem élt. A senior meghalt 1627-ben s a junior meghalt 1656-ban; s 1667-ben a Wesselényi családból csak Ferencz élt a nádor s két fia László és Ádám, Erdélyben pedig az ifjú Pál; mindezeknél fogva határozottan nem merem rajzunkat Wesselényi czímernek tartani. A szép asztal azonban azóta urat cserélt, s ma már gróf Bethlen Ödönné szül. báró Wesselényi Sarolta birtokában látható.

DEÁK FARKAS.

Adalék az egyházi Sphragistikához.

A magyarországi egyházi pecséttan szakterén Jerney János szerzett magának legtöbb és kitünő érdemet az által, hogy a «Káptalanok és Conventek mint hielmes és hiteles helyek történetét» 100 pecsétrajz kiséretében kiadta._{M. Történelmi tár. Kiadja a M. Tud. Akadémia. Pest, 1855. II. kötet.}* Ő a pecsétek ábráit röviden, és körirataikat pontosan leírja; de mű-alakját, stilszerűségét szemügyre nem veszi. Pecsétgyűjteményeinknek ily szempontból, valamint – a mennyire lehetséges – heraldikai tekintetben is tüzetes méltatása még szakművelőjét ezutánra várja.
A mi Jerneynek az egyházi pecséttan terén gyűjtött s kiadott anyagkészletét illeti, ehhez legfölebb már csak még épebb példányok kiadásával, a legnagyobb mérvben pedig az eltünt conventek, monostorok eddig, a kiadásokból hiányzó pecséteinek közrebocsátásával járulhatni. De ide sorakoznak az egyes kiváló egyházi személyek, úgymint püspökök, prépostok, apátok, kanonokok stb. pecsétei is, melyekből palaeographusaink közreműködésével még minden tekintetben jelentékeny anyagot nyerhet sphragistikánk.
A mi egyházi pecséteinknek egy része műalaki tekintetben oly sajátsággal bir, melyet világi pecséteinknél alig észlelhetünk. Tudni illik, az általános kerekded alakon kívül, melyben legrégiebb pecséteink készültek, egyházi sphragistikánk számtalan tojásdad alakú, – ha úgy nevezni szabad – felűl alúl csúcs-íves monorú_{Czuczor, A magyar ny. szótárában tojásdad = annyi mint monyorú.}* pecsétet mutat fel.
És ezen – mondhatni – góth műidomzata egyházi pecséteinknek (mint példáúl a zágrábi káptalan 1189. évben használt pecséténél) már a XII. században jelentkezik, s tart a XVI. század közepéig. Felötlő jelenség azonban, hogy az erdélyi (1291. évi) és nyitrai káptalant (1271. és 1283.) kivévén, használata a Dunántúl, – vagy a nyitrait is ide számítva az országi nyugot-déli részében dívott leginkább. Iacute;gy az esztergomi káptalannak 1258., a pécsinek 1244. és 1278., a pozsegai 1263. és 1279., a zágrábinak (az 1189. évin kívül az 1297., a hantainak 1280. évi pecséteik mind csúcs-íves monorú alakúak. Az egyes egyháznagyok pedig, mint püspökök, prépostok, apátok stb. általában ilyen alakú pecsétet használtak. És míg Németországban ezen alak egyes világi pecséteknél is gyakrabban mutatkozik, nálunk még községeknél is többnyire csak főpapi tulajdont képező falvaknál vagy pedig hagiographiai ábrával (vagy egyházi védszent képével) ellátott pecséteknél fordúl elő a csúcsíves monorú pecsét-alak.
És ez igen természetes is.
Mert a hagiographiai egyes alakok, különösen az álló helyzetben előtüntetett védszentek ábrái, vagy egyes főpapi személyeknek – mint a pecsét tulajdonosainak – fennállóan ábrázolt alakjai legczélszerűbben s ízlésesebben a körönded (elipticus) idomzatú pecséteken helyezhetők el. Tehát az e fajú pecsétalaknak szükségkép a műérzék lett megalkotója. Míg viszont a szélesebb vagy csoportosabb ábráknak befogadására inkább a kerekded alakú pecsét vált hivatottabbá. Ezen arányszerű beosztást találjuk általában minden fajú czímereknél is. Az egyszerűbb ábrák beérték a háromszegű vért szűkebb területével is; a későbbi kornak tömörebb vagy éppen megkettőzött ábrái (vagy lovagló szentek, vitézek kifeszített szárnyú madarak) tágabb paizsalakot igényeltek. Ezekből tanulságul foly az is, hogy hitelesen csak adott estekből következtetés (inductio) útján utólagosan codificálhatja a czímertan a maga szabványait, melyek ha nem széles terjedelmű gyakorlati szemlélődésen – ha úgy tetszik – autopsián alapszanak: egyes birálati alkalmazásnál tévedésbe vezethetnek.
De nem czélom ez alkalommal czímertani elmélkedésekbe merűlve, saját szerény czélomtól eltérni, mely nem más, mint egyszerűen az egyházi sphragistica pecsét-anyagához nehány adalékkal járulni.

1. szám.

Az 1. számú, csúcsíves monorú pecsét ábrája góth stilű fülkében álló szentet tüntet fel, talárban, ölében feszülettel, valószinűleg az illető egyház védszentjét. Alatta kisebb boltozatban térdeplő angyalimára kulcsolt kezekkel látható.
Körirata:

Az oklevél, melyről e pecsét másoltatott, 1373-ban kelt és ki van adva a gr. Zichy cs. Okmánytára III. 504. lapján.

2. szám.

A 2-ik számú csúcsíves monorú pecsét udvara két álló szentet ábrázol, (lehet, hogy az Istvánt koronázó sz. Adalbertet); az alattok szemlélhető alak szintén imádkozó angyalnak látszik; a felső ívezetbeli ábrát biztosan meghatározni nem lehet.
Körirata ez:

Hajdan az esztergomi káptalannak hármas szervezete volt, azok egyikének feje a Praepositus S. Thomae Martyris de promontorio Strigoniensi. (Pray, Hierarchia I. 3). E prépostság az esztergomi káptalanban most is megvan.
A pecsét rajza azon 1362. évi oklevélről vétetett; mely a gróf Zichy cs. Okmánytára III. 205. lapján ki van adva, a hol magát a pecsét tulajdonosa így czímezi «Nos Thomas praepositus ecclesiae beati Thomae martyris de promontorio Strigoniensi bacallarius». Ebből a köriratbeli a DE PIDIS szót; ha az nem családnév, úgy megfejteni nem tudjuk. Lehet, hogy a rajzoló szeme tévedett, és az elnyomódott szó talán «Custodis» lehetett. Az esztergomi káptalan névsorában említtetik Thomas custos 1345-ben, és Thomas procurator Capituli negotiorum 1359. (L. Memoria Basilicae Strigoniensis 124–125). Azonosak-e ezek a pecsét tulajdonosával Tamással, eldönteni nehéz.
A 3-ik számú csúcsíves monorú pecsét – úgy látszik – Sz. Lászlót ábrázolja, noha bárd jelvénye ki nem vehető.
Körirata ez:

(= Sigillum Johannis Blasii Episcopi Ecclesiae Varadiensis).

3. szám.

A pecsét ismeretlen okirattól elvált pecsétről van rajzolva, ennélfogva korát biztosan meghatározni nem lehet.
János váradi püspök, kié a pecsét lehetett, 1383–1389-ben ült a váradi cathedrában, és ez volt a sz. László lovas-szobrának állítója (Pray, Hierarchia II. 177–78). Arról, hogy Balásnak is neveztetett, nincs említés, de a pecsét csak ezen említett Jánosnak tulajdonítható legbiztosabban.

4. szám.

A 4-ik számú kerekded pecsét belső keretében az egri káptalan czímerét: t. i. Sz. János evangelista jelvényét a sast látjuk kiterjesztett szárnyakkal, olyanformán, mint Jerney 17. sz. ábráján látható.
Körirata ez:

A pecsét rajza 1358. évi oklevélről, mely a gr. Zichy cs. Okmánytára III. 101. és 105. lapjain megjelent, másoltatott, hol magát a levélkiadó így czímezi: «Nos Nicolaus custos et canonicus ecclesiae Agriensis, vicariusque venerabilis in Christo patris N. dei et apostolica gratia Episcopi dictae ecclesiae Agriensis».
E Miklós 1359-ben már egri püspökké lőn (Zichy Okmánytár III. 139), és jól észlelte már Pray (Hier. I. 208), midőn a két egymásután következő Miklós egri püspököket egymástól megkülömbözteté éppen az 1359. évnél.

5. szám.

Az 5-ik számú szintén kerekded pecsét belső keretének tartalma elnyomódott példány után másoltatván, ki nem vehető, csak sejteni lehet, hogy az az egri káptalani ismert sas lehetett.
Körirata:

Az oklevél, melyről a pecsét rajzoltatott, 1359-ben kelt, és a gróf Zichy család Okmánytára III. 147. lapján kiadatott, András helynök több oklevelével (148., 150. lap). Ezekben a pecsét-tulajdonos czíme így fordúl elő: Nos Andreas Demetrii archydiaconus de Zemplyn, doctor decretorum, et vicarius venerabilis in Christo patris N.... episcopi.... Agriensis.

SZINVAY LÁZÁR.

TÁRCZA.

A magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság megalakulása.

Másfél éve lehet, hogy szakférfiak körében mozgalom indúlt meg egy új tudományos társaság alakítása czéljából, mely társaság a történelemnek eddig elhanyagolt társtudományait, úgy mint a heraldikát, diplomatikát, sphragistikát, genealogiát, valamint a magyar családok történetének okleveles alapon való művelését tűzné ki czéljáúl. Az eszme báró Radvánszky Béláé volt, kinek sikerült erre több szakférfiút megnyernie. Értekezletek tartattak, egy szűkebb bizottság kidolgozta az új egylet alapszabályait, melyek hosszú vitatkozások alapját képezték; e közben szakadatlanúl folyt a taggyűjtés, a fővárosban és a vidéken szétküldött felhívások nem voltak eredménytelenek; csakhamar annyi tag jelentkezett, hogy az új tudományos társaság létezése biztosítva volt. Ez alatt az alapszabályoknak belügyminiszteri megerősítése 1882. november hó 5-éről 59.869 szám alatt megérkezett, s a megalakulásnak már semmi sem állott útjában.
Folyó évi február hó 25-én nagy számmal gyültek össze a társaság tagjai az Akadémia Kisfaludy-termében, hogy megtartsák a társaság alakuló közgyülését. A közgyülést b. Radvánszky Béla mint ideiglenes elnök nyitotta meg; üdvözlő szavaiban elmondá, hogy a társaságnak háromszáznál több tagja, s így annak jövője biztosítva van. Felszólítja a társaság tagjait a negyven tagból álló igazgató választmány megválasztására, s a szavazat-szedő bizottság tagjaiúl Csontosi János, dr. Szalay József és dr. Szádeczky Lajos tagtársainkat nevezi ki.
Megtörténvén a szavazás, a szavazat-szedő bizottság visszavonúl s mintegy félóra múlva elkészülvén a szavazatok összeolvasásával, Csontosi János, mint a bizottság elnöke kihirdeti az eredményt, mely szerint az igazgató választmány tagjaivá a következők választattak:
Gróf Bánffy György, id. Bánó József, dr. Csánky Dezső, Csontosi János, Deák Farkas, Emich Gusztáv, gróf Eszterházy János, dr. Fejérpataky László, Finály Henrik, Haán Lajos, dr. Hajnik Imre, gróf Hunyady László, Ipolyi Arnold, Ivánfi Ede, Kammerer Ernő, Kővári László, Majláth Béla, Nagy Gyula, Nagy Imre, Nagy Iván, Némethy Lajos, báró Nyáry Albert, báró Nyáry Jenő, herczeg Odescalchy Arthúr, dr. Ortvai Tivadar, lovag Óváry Lipót, dr. Pauler Gyula, báró Radvánszky Béla, Rómer Flór Fer., dr. Szádeczky Lajos, dr. Szalay József, Szent-Iványi Zoltán, Szentkláray Jenő, Szilágyi Sándor, id. Szinnyei József, Tagányi Károly, dr. Thallóczy Lajos, Torma Károly, Véghelyi Dezső, gróf Zichy Ágost.
A választmány meg lévén választva, a társaság elnökeire történik a szavazás. A társaság elnökévé egyhangúlag báró Radvánszky Béla, másodelnökeivé pedig Nagy Imre és Nagy Iván választattak.
B. Radvánszky Béla, elfoglalván újra az elnöki széket, következő szavakkal köszönte meg a társaság bizalmát:
Tisztelt közgyülés! Mindenekelőtt fogadják hálás köszönetemet azon megtisztelő bizalomért, hogy társaságunk ügyeinek vezetését reám ruházták. Tőlem telhetőleg igyekezni fogok annak meg is felelni. Kora ifjúságomtól fogva úgy szólván egyedűli szenvedélyem a történelemmel és annak társtudományaival való foglalkozás.
Társaságunk pedig éppen a történelem társtudományainak művelését tűzte ki feladatáúl. Ezek között jelenlegi folyóiratainkban eddigelé csak a sphragistikának volt tér engedve. A heraldika, diplomatika és genealogia folytatólagos művelése megfelelő szakfolyóirat hiányában akadályokra talált.
Pedig csak ha ez utóbbit veszszük is tekintetbe, történetírásunk feladatai közé kell, hogy soroljuk az egyes családok történetének és származásának tisztázását, mert hazánkban egyes régi családok története annyira össze van forrva nemzetünk egész történelmével, hogy e nélkűl amazt sem ismerhetjük tökéletesen, sőt a történelmi geographia megírása is csak a családok birtokviszonyainak tisztázása után lehetséges.
Társaságunk másik feladata a nemzékrendi zsebkönyv kiadása, tisztán nemzeti irányú. Tudjuk azt, hogy hazánkban mennyire el vannak terjedve a góthai és brünni almanachok, ezeket könyvpiaczunkon magyarkönyvvel helyettesíteni nem lesz háladatlan feladat.
Meg kell még említenem azt is, hogy felhívásunk kibocsátása által többször és több oldalról volt alkalmam azt hallani, hogy az általunk czélba vett társaság alakítása nem czélszerű, nem üdvös, mert ez csak a létező hasonirányú társaságok megrontására törekedhetik. Ez azonban távol áll tőlünk; mi egyik létező társulatunknak sem akarunk ellenlábasai lenni, mi csakis a történelem társtudományainak művelésére és terjesztésére szövetkeztünk, mert ezek mint mondám, egy megfelelő szakfolyóirat hiányában el lettek hanyagolva. Életre kelteni pedig csak úgy lehetett, ha új közönséget, új irodalmi tőkét teremtünk és ezt csak társulás útján érhettük el.
Hogy pótolunk egy hiányt, hogy egy ürt fogunk betölteni, azt leginkább bizonyítja az, hogy több mint 300-an érezték ennek szükségét és végűl legyen szabad azon reményemnek kifejezést adni, hogy működésünk megkezdése után, a tagok szaporodása által ez még inkább be fog bizonyúlni.
Az elnök ekkor megnyitván a választmányi ülést, a tagokat a társaság tisztviselőinek megválasztására szólítja fel.
A társaság titkárává egyhangúlag dr. Fejérpataky László, jegyzőjévé dr. Szádeczky Lajos, pénztárnokává Czanyuga József választattak. A társaság folyóiratának szerkesztésével pedig báró Nyáry Albert és dr. Fejérpataky László titkár bizattak meg.
A társaság ekkép megalakulván, zárt ülés következett, melyben a folyóirat ügye került szőnyegre. A nyomdával kötendő egyesség eszközlésével az elnökség és szerkesztőség bizatott meg. A folyóirat czímének, tartalmának, irányának stb. meghatározásával és a társaság ügyrendének kidolgozásával az elnökségből, szerkesztőségből, a jegyzőből, Deák Farkas és Szilágyi Sándor igazgató-választmányi tagokból álló bizottság bizatott meg. Ezzel a gyűlés véget ért.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság választmányi ülése f. évi ápril hó 28-án.

A b. Radvánszky Béla elnöklete alatt tartott választmányi ülésen Gyula vál. tag felolvasta a «Turulról» szóló értekezését, Majláth Béla vál. tag pedig Péter alnádor 1298-iki czímeres pecsétjéről szóló dolgozatát, bemutatva az eredeti oklevelet, melyen e pecsét látható. Mindkét, tetszéssel fogadott felolvasás a társaság folyóiratában fog megjelenni.
Következtek a folyóügyek. Titkár bejelenti az alakuló gyülés óta belépett tagokat. Alapítók: gróf Kárlyi Gyula 200 forintnyi alapítványnyal, gr. Zichy Nep. János 100 forinttal. Pártoló tagok (10 frt évdíjjal): Ilosvay Endre segédszolgabíró Máté-Szalkán (ajánlja Luby Károly); gróf Nádasdy Ferencz (aj. az elnök). Rendes tagok (5 frt évdíjjal): Nagy Sándor okl. tanár Budapesten, Melhárd Gyula gymn. tanár Kaposvárott, Tomann József lelkész Nemcsényben Barsmegye (aj. a titkár), Péchujfalusi Péchy Gyula Mikolán, Felső-Kéri Fűzy István honvédszázados Eperjesen, Hosszúfalvai Hosszúfalusy Gyula honvédszázados Miskolczon, Füzi Fűzy Sándor Lemesen, Kis-apsai Méhely Nándor Eperjesen, Kazinczi Kazinczy Manó Eperjesen (mindezeket ajánlja az elnök).
E megválasztott tagokkal együtt a társaság tagjainak száma 332. (E szám következőkép oszlik meg: négy 500 forintos, tizennyolcz 200 frtos, kilencz 100 frtos alapító, 157 pártoló és 144 rendes tag.)
Titkár ezután bemutatja a pénztárnoki kimutatást: e szerint a négy befizetett alapítványnyal (Báró Atzél Béla, Ipolyi Arnold, gr. Károlyi Gyula és gróf Zichy Nep. János alapítványával) s az eddig befizetett tagdíjakkal együtt:

Bevétel 795 frt – kr
Eddigi kiadások 53 frt 3 kr
Pénztári maradvány 741 frt 69 kr.
mely összegből azonban 700 forint alapítványi összeg.
A pénztárnoki kimutatás tudomásúl vétetvén, zárt ülés következett. Titkár előterjeszti a folyóirat czímének meghatározására kiküldött bizottság javaslatát, mely azonban elvettetvén, a választmány több tagjának ajánlatára «Turul» fogadtatott el czíműl. Majd előterjeszti az Ügyrend tervezetét, mely apróbb változtatásokkal elfogadtatott. Ezek szerint a társaság ügyrende a következő:
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság ügyrende.
1. A társaság egyelőre évenként négy igazgató választmányi ülést és egy közgyűlést tart. A választmányi ülések január, ápril, szeptember és november hónapok utolsó csütörtökén tartatnak. A választmányi üléseken egy-egy felolvasás fél óránál hosszabb ideig nem tarthat. A közgyűlés napját és tárgyait a januári választmányi ülés határozza meg.
2. A «Turul» czímű folyóirat terjedelme egyelőre évenként húsz ívben, s alakja negyed rétben állapíttatik meg. Február, június, október és deczember hónapokban jelenik meg egy-egy füzet.
3. A folyóirat tartalma: 1. Az egyes magyar családok története és leszármazási rendje. 2. Czímertani értekezések. 3. Czímerek és czímerlevelek közlése, színnyomatú vagy egyszerű körvonalos hasonmásokban. 4. Műemlékeken vagy sírköveken előforduló czímerek és különösen genealogikus adatokat tartalmazó feliratok közlése és ismertetése. 5. Oklevéltani értekezések. 6. Érdekes oklevelek hasonmásban. 7. Pecséttani czikkek. 8. Régi pecsétek hű metszetekben, magyarázó szöveggel. 9. Hatóságok és testületek czímerei. 10. Magyarországi, főként ismeretlen érmek, a mennyiben veretükön czímer fordulna elő. 11. A családi érmek rajzai. 12. Hazai levéltárak ismertetése s ezekkel összefüggő kérdések. 13. Az említett szakokba vágó hazai és külföldi munkák ismertetése és bírálata. 14. Ugyanezen szakokba vágó kérdések és feleletek. 15. Történet-szakirodalmi mozgalmak és hírek. Ezenkívűl általában az alapszabályok 2. §-ában megjelölt tudományok körébe vágó értekezések, közlemények stb.
4. A társaság egyelőre minden három évben egyszer (a szükség és kívánalomhoz képest többször is) egy, a magyar családok történetét és származási rendjét nyilvántartó zsebkönyvet ád ki kis nyolczad rétben «Magyar Családok Évkönyve» czím alatt. Ezen zsebkönyv tervezetének s előmunkálatainak elkészítésével egy szerkesztő bizottságot bíz meg.
5. A társaság czímere a II. Endre király arany bulláján előjövő nyolcz pólyás magyar czímer három szögű paizson. A társaság pecsétje ugyanezt a czímert tartalmazza e körirattal:

Egyúttal megválasztatott a «magyar Családok Évkönyvé»-nek tervezetét s előmunkálatait elkészítő bizottság, melynek tagjai: az elnökök, a szerkesztők, Deák Farkas, Ipolyi Arnold, Kővári László, Majláth Béla, Szilágyi Sándor, id. Szinnyei József és Szent-Iványi Zoltán ig. vál. tagok.
A gyűlés ezután több apróbb ügy elintézése után véget ért.

Báró Sacken Ede,

a czímertannak alapos művelője, ki «Katechismus der Heraldik» czímű több kiadást ért népszerű művével nagyban előmozdította a czímertan ismeretének szélesebb körben való terjesztését, folyó évi február hó 20-án meghalt. Működése oly sok irányú volt, hogy annak minden részére nem terjeszkedhetünk ki; meg kell elégednünk, ha röviden a heraldika terén tett fáradozásairól emlékezünk meg. Sacken Ede 1825-ben született Bécsben, a hol tanulmányait is végezte; 1845-ben bölcsészettudorságot nyert s ugyan ekkor a cs. k. érem- és régiségtárhoz segédnek nevezték ki, 1851-ben már őrré lett. 1868-ban a gyüjtemény aligazgatójává, 1871-ben a gazdag «Münz- und Antiken-Cabinet» igazgatójává lőn; ezen állásában érte el őt a halál. Ezen idő alatt a bécsi egyetemen a középkori műarchaeologiából előadásokat is tartott. Munkáinak legnagyobb része a régiségtan körébe vág, s nem egy közülök hazánk régiségeivel is foglalkozik. Ő írta le a lövői temetkezési dombokat, az ó-budai római fürdőket; egyáltalában a bécsi «Jahrbücher der k. k. Central-Commission zur Erforschung und Erhaltung der Baudenkmale» kötetei közt alig találunk egyet, mely tőle valamit ne tartalmazna. Leírta fényképekkel illustrálva, az ambrasi gyűjtemény fegyvereit s egyéb régiségeit, s ez által a heraldikának is nagy szolgálatot tett, mert ismeretes, hogy e gyűjtemény mily becses dolgokat tartalmaz a heraldikusra nézve. De ránk nézve legnevezetesebb «Katechismus der Heraldik, Gründzüge der Wappenkunde» czímű munkája, melynek első kiadása az illustrált katechismusok vállalatában 1862-ben jelent meg, s azóta többször. E kis mű a német heraldika alapelveit «in nuce» magában foglalja; világosan, jó beosztással (kérdések és feleletek alakjában) van írva, s kétségtelenül még soká ki fogja elégíteni a heraldika alapvonalaival megismerkedni akarók igényeit.

Czímervita az országgyülésen.

Az Országos Törvénytár 1883. évi márczius 22-én «A magyar korona országai egyesített czímerének és az ország külön czímerének magánosok és magánjellegű testületek, vállalatok és intézetek által való használhatásáról» szóló 1883-ik évi XVIII. törvényczikket közli. (Szentesítést nyert 1883. évi márcz. hó 17-én.) E törvényjavaslat a képviselőházban f. évi febr. 28-án igen érdekes vitára adott alkalmat. Thaly Kálmán szakszerű beszédében kifejté, mily ingadozás tapasztalható ezen a téren, minek oka mind abban rejlik, hogy nincs törvényünk, mely a magyar czímert pontosan meghatározná. Mária Teréziának egy rendelete írja le, de e rendelet törvényes erővel nem bírhat. A hány czímer a főrendi és képviselőház termében látható, mindegyike más; egyik hét, másik nyolcz, harmadik kilencz pólyát tüntet föl. Itt van az ideje ennek az ingadozásnak véget vetni. «Minden művelt államnak czímere, mondá beszédében, inartikulálva van, nálunk ez, nem tudom miféle mulasztás folytán, nem történt. Az a bizottság, melynek elnökévé Horváth Mihály, előadójává Henszlmann Imre választatott meg, készített egy munkálatot, készített egy, úgy tudom, egyesített czímert is, s azt az 1871. szeptember 23-iki ülésen bemutatta a háznak; a ház kinyomatni és tárgyaltatni rendelte, a képviselők közt kiosztatott, de az országgyülés eloszlott, a nélkül, hogy tárgyaltatott volna.»
Valóban szükséges, hogy törvény intézkedjék a magyar országos czímer helyes leírásáról. A Verbőczi Tripartitumába foglalt czímer-leírást, bár az törvényes erővel bír, irányadóúl ma már el nem fogadhatjuk. S örömmel kell üdvözölnünk azon határozati javaslatot, mely e tanulságos vitának üdvös eredménye. E határozati javaslat a következő: «Utasíttatik a miniszterium, hogy Magyarország czímerének, továbbá a magyar korona országai és tartományai egyesített czímerének, végre tekintettel az 1868. XXX. t. cz. 61. §-ára, Horvát-, Szlavon- és Dalmátországok egyesített czímerének szakszerű meghatározását tartalmazó törvényjavaslatot terjeszszen elő.» Ennél fogva bizton remélhetjük, hogy országunk czímerét, annak egyedül helyes alakját nemsokára törvény határozza meg, mely minden helytelen, hibás használatnak véget vet.

A pozsonyi grófság.

A hivatalos lapnak f. évi április 29-iki száma a következő legfelsőbb kéziratot közli:
Személyem körüli magyar miniszterem előterjesztése folytán, erdődi gróf Pálffy-Daun Nándor Lipót teanói herczegnek és Vöröskő örökös várurának, mint a gróf Pálffy család legidősbb fiutódának, és a Pozsonymegyébe keblezett várkapitánysági senioratus jelenlegi törvényes birtokosának, a pozsonyi grófi és örökös fővárkapitányi czímet az azokkal összekötött jogokkal adományozom s megengedem, hogy a pozsonymegyei örökös főispáni czímet is használhassa.
Kelt Bécsben, 1883. évi április hó 11-dikén.
Ferencz József, s. k.
B. Orczy Béla, s. k.
A pozsonyi grófi méltóság eredete igen régi. Verbőczi a pozsonyi grófot a temesivel együtt az ország zászlósai közé sorolja (I. 94.). Későbbi törvények a pozsonyi grófot, a koronaőrökkel egyetemben megkülömböztetik az ország zászlós uraitól, de azért közvetlen ezek után foglalnak helyet a főrendek közt. Igy említi őket az 1687-iki törvények 10-ik czikkelye, mely a főrendek testületét szabályozza. Ezen kortól kezdve szokásos nagyobb és kisebb zászlósokat megkülömböztetni, s ez utóbbiak közt foglal helyet a pozsonyi gróf is. Ujabb törvények nem ismerik a nagyobb és kisebb zászlósok közötti külömbséget, s a pozsonyi grófot a zászlós urak közt utolsó helyen említik.
E méltóságot, mely mindenkor a megye örökös főispánságával és főkapitányi czímmel volt összekötve, 1599-től kezdve a Pálffy család legidősbb tagja viselte. Az ország rendei a mondott évben (48-ik törvényczikk) arra kérik Rudolfot, hogy a hős Pálffy Miklósnak hervadhatlan érdemei jutalmáúl a pozsonyi várat s ennek birtokait örökös főispáni czímmel adományozza. E kérelemnek engedve, Rudolf 1599. júl. 24-én kiállítja az adománylevelet e birtokok felöl, szabályozván annak mindig első szülöttségen alapuló örökösödési jogát. Ettől az időtől ered a Pálffy család joga a pozsonyi grófság czímére.

SZAKIRODALOM.

A Turul a folyó évben, megkésvén az első számmal, három füzetben fog megjelenni, de egy-egy nagyobb ívszámmal, mint azt az Ügyrend meghatározza (füzetenként hat-hét negyedrétű ívnyi terjedelemben); úgy hogy t. tagtársaink annak húsz ívnyi terjedelméből semmit sem veszítenek. Minden füzetünkhöz színezett melléklet fog járúlni.

Készülő genealogiai és családtörténeti munkák.

Tagtársaink közül többen foglalkoznak nagyobb genealogiai kutatásokkal s valószínűleg rövid idő alatt számos ily nemű munka megjelentét üdvözölhetjük. Igy Sóvári Soós Elemér honvédőrnagy Munkácson családja történetén dolgozik, a nemz. Muzeum levéltárában letéteményezett gazdag családi levéltár alapján. Nagyobb genealogiai munkán dolgozik Nemes-Tacskándi Csergheő Géza cs. k. ny. őrnagy Ungvárott, Luby Károly megyei levéltárnok Nagy-Károlyban, Szabó János udv. tanácsos Debreczenben Nagy Iván alapvető munkájához szándékozik pótkötetet adni. Doby Antal tagtársunk Homonnán a «Magyarországi bennszülött s beköltözött mágnás családok rövid ismertetése» czímű munkát ad ki, melynek programmja a következő:
«E munka czélja mágnás családaink ismertetését egy csoportban összehozni, s újabb nyomozások alapján igaz eredetöket feltüntetni. Elismert tény ugyan, hogy több történelmi családunk hézagos és hibás ismertetései újabb nyomozásokat igényelnek, de a magyar történelmi társulat hazafias működése lehetővé teszi, hogy ezek is lassan-lassan tisztázódjanak.
Közérdekű gyüjteményemben fel lesz tüntetve az első ismert törzstől időrendben a család kihalásaig, vagy korunkig bennszülött főúri családaink minden nevezetesebb férfi és nő tagja, kiknek emlékét a multból az irodalom, vagy hazafias áldozataik fentartják. Ismertetem (ahol lehet) a családra vonatkozó eddig ismert legrégibb okmányt. Megemlékezve azokról, kik a mult századok nemzeti küzdelmeiben részt vettek, vagy a közelmúlt szabadságharczban hazájokat szolgálták.
A beköltözött idegenek közűl, nem csak azokat, kik törvényesen bevétettek, de azokat is, kik – bár honfiúsítva nem voltak, – de a multban hazánk történelmére s társadalmi viszonyaira befolyással voltak s emléköket alapítványaik ma is fentartják, továbbá azokat is felvettem, kik a forradalomban hazánk védelmére fegyvert fogtak, vagy más úton érdemelték ki a magyar nép háláját. Végre fel lesznek véve azon idegenek is, kik szomorú emléket hagytak magok után s nevezetes részt vívtak ki magoknak hazánk történelmében s azok kik 1848–49-ben, mint ellenségek jöttek hazánkba, de itt magyar családokba nősülve az ország hasznos polgáraivá lettek. Bezárja az ismertetést a családi czímer rajza.»
Megemlítjük végűl, hogy a gróf Károlyi család oklevéltára valószínűleg más családokat is arra fog birni, hogy a levéltáraikban őrzött gazdag anyagot hasonló kiadványnyal tegyék közhasználatúvá. Igy Kállay Béni közös pénzügyminiszter elhatározta, hogy a nemz. Muzeumban őrzött Kállay levéltárnak legbecsesebb darabjait egy harmincz íves kötetben kiadja; ez oklevéltárt, mint a Századok, honnan e hírt veszszük, írja, dr. Fejérpataky László és Thallóczy Lajos fogják szerkeszteni.

A berlini Herold-egylet

közlönyéből a «Der deutsche Herold»-ból előttünk fekszik az első negyed év. Sok érdekes adat foglaltatik e füzetekben, bár nagyobb, általánosabb érdekű dolgozatok e havonként megjelenő folyóiratban nem igen látnak napvilágot, azok az ugyanazon egylet által kiadott «Vierteljahrsschrift für Heraldik, Sphragistik, und Genealogie» czímű évnegyedes vállalatban szoktak kiadatni. Egyes kiválóbb értekezések a következők: Kutatások János speyeri püspök (1459–1464) származásáról; Hauptmann, kinek számos heraldikai theoretikus értekezése van, rövid czikket közöl a renaissance-czímerről, találóan jellemezvén annak sajátságait. Schön Theodor ismerteti Haán Lajosnak munkáját Dürer Albert származásáról (Dürer Albert családi nevéről s családjának származási helyéről, Békés-Csaba 1878.). Ez az egyetlen czikk a folyóiratban, mely minket közelebbről érdekel. Haán Lajosnak említett kis munkája a külföldet jobban foglalkoztatta, mint hazánkat. Thausing, e kiváló műtörténész és Dürer specialista bőven foglalkozott vele. Haán, miként tudva van, a Dürer-nevet a magyar Ajtós-név elnémetesítésének tartja, s kutatásait ezen kihalt magyar család genealogiájának kipuhatolására intézi. Akár elfogadható Haán okoskodása, akár nem, annyi tény, hogy oly dolgot pendített meg, mely sok tekintetben egészen új. (Addig ugyanis Dürer nevét a magyar Száraz névvel hozták összeköttetésbe.) – A «Herold» többi czikkei jobbára német érdekű dolgokat tartalmaznak; minden számhoz egy-egy műmelléklet is járul, s ezek közt különösen sikerült a hildesheimi városi múzeumban őrzött fametszvény phototypiája, mely 32 czímert tartalmaz.

KÖNYVÉSZET.

Géresi Kálmán. A nagy-károlyi gróf Károlyi család oklevéltára. Első kötet. (L. ismertetését a jelen számban.)
Bunyitay Vincze. A váradi püspökség története, alapításától a jelenkorig. Első kötet. A váradi püspökök a püspökség alapításától 1566. évig. Nagy Várad, 1883. Nagy 8r. X és 473 l. (Közli a püspökök pecséteit sikerült rajzokban.)
Pesty Frigyes. Krassó vármegye története. III. és IV. kötet (oklevéltár). Budapest 1883. 514 és 384 l.
Dr. Márki Sándor. A nagyfalusi Arany-család. Arad, 1882. 12 l. (Különnyomat a Századokból. Ára 10 kr.)
Horvát Árpád. Oklevéltani jegyzetek. A diplomatikai írástan alapvonalai. Egy zincograph. táblával. Kis 8r. 156. l. Ára 1 frt 50 kr. (Ehhez 26 rézmetszetű tábla, ára 5 frt.)
Leist. Urkundenlehre, Katechismus der Diplomatik, Paläographie, Chronologie und Sphragistik. Lipcse, 1882. XII. és 305 l. Kilencz tábla melléklettel. (Megjelent az «Illustrierte Katechismen» vállalatban; ára kötve 4 márka.)
Sphragistische Aphorismen von F–K. II. Lieferung No. 101–200. Heilbronn, 1882. Nyolcz tábla pecsétrajzzal. (Szerzője Hohenlohe herczeg. Ára 3 márka.)
Wappen-Album der gräflichen Familien Deutschlands und Oesterreich-Ungarns. (Kiadja Veigel T. O. Lipcsében.) Füzetes vállalat, 1882. évi nov. 15-étől kezdve minden két hétben egy füzet; az egész 25–30 füzetből áll, minden füzetben 24 czímertábla. Ára előfizetőknek füzetenként 1 márka 20 fillér.
Die Orden, Wappen und Flaggen aller Regenten und Staaten in originalgetreuen, chromolithographischen Abbildungen. 2-ik kiadás. Füzetes vállalat 12 füzetben, kiadja Ruhl M. Lipcsében. Ára füzetenként 1 m. 50 f.
Warnecke. Heraldisches Handbuch für Freunde der Wappenkunst. 2-ik kiadás. 1882. Ára 20 márka.
Hauptmann F. Das Wappenrecht der Bürgerlichen. Historisch und dogmatisch dargestellt. Ára 1 m.
Hildebrandt. Katalog der heraldischen Ausstellung zu Berlin, 1882. Ára 1 és fél m.
Hiort-Lorenzen. Annuaire genealogique des maisons princičres regnant en Europe depuis le commencement du XIX-me sičcle. Année 1882. 6 frank.

* * *

Tagtársainknak, kik régibb heraldikai és genealogiai munkák iránt érdeklődnek, két antiquariusi katalogust ajánlunk figyelmökbe. Az egyik a Joseph Baer et Co. Majna melletti frankfurti czég 121. számú katalogusa (Genealogie und Heraldik 1883.), a másik az Alfred Lorentz-féle lipcsei czég 13. számú könyvjegyzéke (Geschichte der Höfe und des Adels). Mindkettő több száz ujabb s régibb szakmunkát tartalmaz, köztük sok becseset is; a ki könyvtárát egygyel-mással kiegészíteni akarja, most jutányos áron juthat hozzá.

KÉRDÉSEK ÉS FELELETEK._{E rovat társulatunk tagjainak rendelkezésére áll. Felkérjük t. tagtársainkat, kik a tett kérdésekre felvilágosításokkal szolgálhatnak, azokat akár a kérdezőhöz, akár a szerkesztőséghez beküldeni szíveskedjenek.}*

Egy nagyobb genealogiai munka elkészítéséhez szükségem volna a következő családok czímereire u. m. 1. Románfalvai Fejérváry. 2. Béládi Gyárfás (Barsmegyei cs.). 3. Horváthi és Disznósi Horváthy. 4. Nándory. 5. Pigay. 6. Pyrithy (Veszprémmegye). 7. Legéndi Radványi. 8. Récsés (vagy Rezés). 9. Szalatnay. 10. Polthári Soós. 11. Nagyszelzsényi Szelezsényi (Barsmegyei cs.). 12. Felsőelefánthi Szeölleösy (Bars- és Pozsonymegyei cs.). 13. Suchodowszki. 14. Nagyemőkei Török (Hont, Nógrád, Bars és Nyitramegyei cs.). 15. Nyitraivánkai Vitéz. 16. Zsámbokréty.
A 2. 4. 6. 7. 8. 11, 12. 13. 14. és 15. szám alatt említett családoknak és a Szobonya családnak vannak e még élő tagjai és hol?
A vasmegyei «de Vesen» család él-e még, és hol lehetne leszármazását és czímerét feltalálni? Ki volt Ebeczki Tihanyi Borbálának, Nemestacskándi Csergheő Mihály nejének (élt 1765 körül) atyja és anyja?
A szíves felvilágosításokat kéri Nemes-Tacskándi Csergheő Géza cs. és kir. ny. őrnagy Ungvártt.

1883-2

A VEZEKÉNYI NEMZETSÉG ÉS A GRÓF CZIRÁKYAK.
Második és befejező közlemény.

A XIV-ik század elejéről a gr. Eszterházyak pozsonyi levéltárában a Cziráky-családra vonatkozó oklevelet nem találtam, s a mennyire lehetséges, a család ez időbeli eseményeiről az adatokat máshonnét pótlom.
Vezekényi Bertalannak Dénesen kívül egy másik fiát Domokost találjuk a XIV-ik század elejéről a győri káptalannak év nélkül kiadott oklevelében fölemlítve, ki a vezekényi határban Thordas nevű birtok mellett egy erdőrészt zálogosít el Csornai Imre fiának Lőrincznek, a Kanizsay család ősének._{Eredetije az orsz. lt. kincstári oszt. N. R. A. 449. 8.}*
I. Brondelez fia «Conradus de Vezeky» e század elején még életben volt és 1302-ben Bene fiainak Benedek és István comeseknek megbizottjaként jelent meg a győri káptalan előtt._{Eredetije u. o. 1081. 3.}*
Az 1322. évben találjuk az első adatot arra, hogy a család egyik tagja megyei hivatalt viselt. A győri káptalan által a most mondott évben kiadott oklevélben «Nicolaus Filius Pauli de Vezekyn» mint «iudex totius provinciae comitatus Soproniensis» neveztetik, mi alatt mást mint szolgabirót nem érthetünk; mindenesetre szokatlan czím, mert ez időben már a «vice comes, index nobilium» elnevezés dívott a megyei tisztviselők minőségének megjelölésénél._{Eredetije Kismartonban a hg. Eszterházy cs. lban G. 272. 14.}*
Mint már föntebb is előhoztam, de alább bővebben is ki fogok arra terjeszkedni, a Vezekényi nemzetségnek Peresznye nevű birtoka a mai Rust város szomszédságában feküdt. I. Károly király alatt egyik tagja a családnak Vezekényi István, a király szolgálatában magát kitüntetvén, ezért jutalmul a király 1323-ban a Peresznyével szomszédos mai Rustot Vezekényi Istvánnak adományozza. Érdekesnek tartom magát az oklevél szövegének egy részét szó szerint idézni «quandam possessionem hominis sine haerede decedentis Ceel (azaz Szil) vocatam in comitatu Supruniensi existentem – Stephano filio Corrardi filii Barandrez – donamus» stb._{Az adománylevél eredetijét 1. az orsz. lt. kincstári osztályában N. R. A. 377. 28. Arról, hogy Ceel vagy Szil nevű birtok alatt a mai Rustot kell értenünk bővebb bizonyítékaim az 1869. évi «Századok» 708. lapján olvashatók. Hogy Vezekényi Corrard fia István Aradmegyében is birtokos volt, tanúsítja az aradi káptalannak I. Károly királyhoz 1337-ben intézett jelentése Bosorog nevű birtok határjárásáról. Fejér. i. h. VIII. 4. 270. 481. l.}*
Itt hivatkozom az időrend tekintetéből a vasvári káptalannak 1328-ból való azon oklevelére, melyben a család egyik tagja így nevezi magát «Katharina filia Cosme filii Pauli filii Pouce de Zyrak consors Andree filii Endre de Hydvég._{Eredetije az orsz. ltár kincst. oszt. N. R. A. 34. 2.}*
Azt, hogy a Fertő melletti birtokra vonatkozik I. Károly király föntebbi 1323-ki oklevele, mutatja a vasvári káptalannak 1344-ben kelt bizonyságlevele, a mely szerint «Ingram filius Erb de Zyl possessionem suam hereditariam Cyl vocatam iuxta aquam Ferteu in comitatu Supruniensi cum eadem Ferteu Stephano Thome et Johanni filiis Corrardi de Vezekyn similiter comitatus Supruniensis» 300 márkáért örök áron bevallja. A Fertő vidéke ez időben egészen más alakkal birt, a tó sokkal kisebb és a mai rusti határ sokkal nagyobb lehetett s több részből állhatott, melynek egyikét nyerhette I. Károly királytól Corrard fia István 1323-ban adományúl, a másikat pedig 1344-ben készpénzen szerezte meg testvéreivel együtt._{Eredetije u. o. 991. l.}*
Ugyancsak az 1344-ki évben a győri káptalan előtt «Stephanus filius Conradi de generatione Vezeken» Gymai Jánostól a Fertő mellett egy másik birtok negyed részét veszi zálogba, mely az oklevélben így iratik körül «Eghasoswrken (azaz Egyházas-Örkény) in comitatu Soproniensi iuxta lacum Ferteu»._{Hazai Okmánytár I. 187. l.}*
S most vegyük föl ismét a fonalat, és folytassuk a gr. Eszterházy cs. lban lelt oklevelekből a XIV-ik század közepén a család körében fölmerűlt események leirását.
Dénes comes, Bertalan fia, még 1344 előtt elhalálozván, ennek székasi birtokát I. Lajos királytól Vezekényi Corrard fia István kérte föl, midőn Giletfi Miklós nádor Sopron vármegye részéről Egkw_{A mai Hegykő mezőváros a Fertő mellett ez időben Sopronmegye egyik főhelye volt, l. erről bővebben Paúr Iván értekezését a «Magyar Sajtó» czímű ujság 1855. évfolyama 6-ik számában.}* nevű helységben Gál napja után való hétfőn 1344-ben közgyűlést tartott, Vezekényi István a nádort arra kérte, hogy a birtoklás tekintetében a megye alispánját és szolgabiráit bizonyság tételre hívja föl, kik is egyhangulag oda nyilatkoztak, hogy a székasi birtok Vezekényi István elődjének Dénesnek (Dionisii magni) tulajdona volt, ki ott is lakott; mindez László alnádornak a Hegykőn tartott közgyűlés hetedik napján 1344-ben kiadott bizonyság-levelében körülményesen leiratik.
«Dionisius magnus» két leányt hagyott hátra, Erzsébetet és Margitot, Margitnak fia volt István, ki így nevezi magát «Stephanus filius Karoli», ezek anyjának hitbérét és hozományát a Vezekényi nemzetségbeli Corrard fiai István, Tamás és János 1345-ben a győri káptalan előtt kiadják és a két nővért kielégítik.
Föntebb az 1291-ik évnél láttuk, hogy II. Pál fiai között említtetik Sándor, ettől származik tovább a család, mi kitünik a következőkből. 1345-ben Corrard fiai valamint Kozma fiai János és István, Sándor fiai András, János, Benedek és II. Miklós, továbbá I. Miklós fiai Péter «dictus Ewz» és Pál «nobiles de generatione Vezeken Comitatus Soproniensis» a győri káptalan előtt oly értelmű egyességet kötöttek, hogy Vezekényi nagy Dénesnek leányai, Erzsébet és Margit, az atyjuk birtokairól szóló iratok kiadását a királynak ismételt parancsa daczára megtagadván, a család férfi ivadékai a Dénes által hátrahagyott javak felosztását elhalasztották, s Vezekényi II. Pál föntnevezett utódai magukat arra kötelezték, hogy a mit Corrard fiai azon két nővér kielégítésére fordítottak, annak értékét ezeknek megtérítendik.
Corrard utódairól más levéltárakban őrzött oklevelekből még azon adatokat nyerjük, hogy a győri káptalan előtt a Vezekényi nemzetségből való Corrard fiai István fraknói várnagy, úgy Tamás és János 1346-ban Gyórai István fiától Demetertől, ennek fele birtokát Sopron vármegyében Gyóron és Ligvándon az úgynevezett Köblösföld nevű egy ekére való birtokot 70 márkáért zálogba veszik._{Az oklevél eredetijét l. a Nemzeti Muzemban.}*
Corrard fia István, 1357-ben már nem volt életben, ennek fia István ellenében, ki így iratik «Stephanus filius Stephani filii Corrardi de Vezeken» a győri káptalan előtt a most mondott évben az Osl nemzetségből való Nagy Höfleini András fia Péter Pilichdorfer Jánost ótalmába veszi._{Eredetije az Ostffy cs. levéltárában.}*
Ugyanezen István, ki magát utóbb Peresznyéről is nevezi, a győri káptalannak 1363-ban kelt oklevele szerint ipától Bicskei Vörös Mihálytól, kinek Margit leányát birta nőül, 100 frtot kölcsön vesz.
Cziráky Sándor fia Miklós, ki után mint föntebb már megérintettük, a család további származása leágazik, Sopron vármegye alispánjának 1364-ki és Kont Miklós nádornak 1366-ki okleveleiben szintén fölemlíttetik, és a melyek szerint annak bizonyos pénzbeli követelés végett Gyórai Benedek fiával Istvánnal pere volt, ezen per még László nádor idejében is az ezáltal 1368. 1370. és 1372-ben kiadott itéletek szerint folyamatban volt._{Ezek eredetijei a Rumy cs. lból a Nemzeti Muzeumba kerültek.}*
A győri káptalannak 1365-ben I. Lajos királyhoz irt jelentésében pedig «Petrus Ewz de Zyrak» neveztetik meg mint kir. ember._{Eredetije u. o.}*
Peresznyéi István fia István ez időben Szemerében Cyser fiának Miklósnak örökrészét birta, melyből a vasvári káptalan előtt a nevezett Cyserfi Miklós leányának Ilonának anyai hitbérét kiadja._{Eredetije u. o.}*
Lássuk már most, a Vezekényi nemzetségnek 1366-ban élt tagjai a győri káptalan előtt mikép váltak el egymástól és hogyan osztották fel ősi birtokaikat; az osztozó felek ezek valának: Corrard fiának Istvánnak fia István egy részről, más részről Sándor fiai Miklós és János, továbbá Miklós fiai Péter és Pál, végre Kozma fiának Jánosnak Mihály nevű fia, mindnyájan «de generatione Vezeken», mindenekelőtt kijelentették, hogy eddig ősi fekvő birtokaikat osztatlan állapotban birták, és hogy jövőre békében és rokoni egyetértésben élhessenek, több nemes férfiak közbenjárására és ajánlatára összes birtokaikon a következő módon osztoztak meg.
Czirák fele húsz fél curiával mindkét oldalon «a parte ecclesie b. Michaelis Archangeli de eadem possessione constructe» István fiának Istvánnak, a másik fele rész pedig a déli oldalon Kozma, Sándor és I. Miklós utódainak jutott._{Egyik törzságat képviselték tehát I. Blandriz dédunokája Peresznyei István, a másikat pedig I. Pál dédunokái.}*
Berekalfalu: a felső sor éjszak felől Istvánnak, az alsó sor délről Sándor fiainak osztatott._{Berekalja falu ma is létezik Sopron vármegyében, mely a régi iratokban így fordul elő Berecalia ladun; s eddigi adataim szerint birtokosai mások s nem a Vezekény nemzetségbeliek valának.}*
Családon a felső részt kapta István, az alsó rész pedig Sándor fiainak jutott.
Peresznye fele része délről a szentegyházzal együtt Istvánnak osztatott azon curiával, melyet ő és elődei is birtak, három utcza használással a patakon kívül és belől, a másik fele rész pedig Sándor utódainak osztatott.
Veszkény: ez is hasonló mód áganként a rokonok közt két felé osztatott.
A malmok a Répcze vizén szintén két felé osztattak, valamint a peresznyei és berekaljai gyümölcsös kertek is.
A Cser és Szemere között fekvő birtokrész is két felé hasíttatott, ez az alábbiak szerint a szemerei határ éjszak-keleti részén ma is létező Tomaj nevű dülő körül feküdt, s e mellett volt a szemerei határban a cseralatti dülő, és így itt a Cser elnevezés alatt nem a mai Csér falu értendő.
Ezeken kívül birták még az osztozó felek az Arad vármegyei Bosorág nevű falut, mint föntebb már 1337. évnél érintettem, ez is két felé osztatott.
Az osztály-levélben a mai dénesfai és a székasi birtokról valószínűleg azért nem tétetik említés, mert ezek nem voltak ősiek, hanem mint szerzemény az illetők által már előbb külön kezeltettek és birattak.
A mint föntebb előadtam, I. Károly király 1323-ban Ruston egy bizonyos birtokrészt Vezekényi Corrard fiának Istvánnak adományozott, azonban a rusti birtok utóbb a Hederváry család kezére került, s Corrard unokája Peresznyei István e végett a kir. curián Hederváry Hedrik fiai Jakab és János ellen pert folytatott, e perből Köcski Tamás fia Farkas arról értesülvén, hogy a felek ki akarnak egyezni, ez ellen 1383-ban a győri káptalan és még külön Garai Miklós nádor előtt is tiltakozott azon okból, hogy ő mint közelebb való rokon a birtoklásra inkább hivatott._{Az oklevelek eredetijei a körmendi lban találhatók föl; a tiltakozás azon alapon történhetett, hogy a Köcskiek is a Hedrik nemzetségből származtak, Köcski Sándor országbirónak az országos lban megőrzött pecsétje a Hederváryak czímerével teljesen megegyez.}*
Az egyesség azonban 1383-ban Szécsi Miklós országbiró előtt a Hederváryak és Peresznyei István s Corrard fiának Tamásnak leánya, férjezett Wozei Benedekfi Jenselinné, között mégis létre jött, a Peresznyei család lemondott Cheyl vagy rusti birtokjogáról, s ezért nekik a Hederváryak 400 «libras promtos denarios»-t fizettek; ezen egyességről 1384-ben a győri káptalan előtt a bevallás is megtörtént._{Lásd az orsz. lt, kincst. oszt. N. R. A. 357. 20. sz. a. eredeti oklevelet.}*
A XIV-ik század végén a család tagjai a Cziráky nevet már fölveszik, s az 1366-ki osztály következtében mint osztályrészeik kizárólagos tulajdonosai örökrészeiket elidegeníteni kezdik, így III. Jánosnak fia, II. Mihály berekaljai birtokrészét 1395-ben a vasvári káptalan előtt II. Miklós fiának III. Miklósnak, ki más néven Micsknek is hivatott, elzálogosítja, a vezekényi és családi birtokok felét, és Czirákon egy malomrészt pedig ugyanazon évben s szintén a vasvári káptalan előtt ugyancsak Cziráky Micsk unokatestvérének ajándékozza.
Továbbá a vasvári káptalannak 1395-ben kelt oklevelében olvassuk, hogy Cziráky Miklós fia János peresznyei birtokrészét Peresznyei Merchnek elzálogosította._{Ezen oklevél Megyeri Imre, Sopron vármegye alispánja által 1583-ban iratott át és eredetben nincs meg a gr. Eszterházy cs. lban, hitelességét kétségbe is kell vonnunk, mert III. Miklósnak vagy Michknek János nevű fia még 1395-ben, ha élt is, kiskorú volt; ezen oklevél erejével a Cziráky családbeliek a XVI. század végén, mint alább látni fogjuk, az elzálogosított birtokot a Kőszeg melletti Peresznyén szándékoztak visszaváltani, ez azonban nem sikerült.}*
A Cziráky család a XV. század elején a Kanizsayakkal és Csornayakkal állott perben, azért mert ezek a Czirákyak veszkényi és családi erdeit pusztíttatták, különösen a Kanizsayak a Rába folyót régi medréből más felé terelték, s az új folyam árkának ásásával a Cziráky család dénesfalvi, cziráki és családi birtokait elöntették, ez ellen a Cziráky családbeliek tiltakozásukat 1402-ben a vasvári káptalan előtt be is jelentették; a családfán az ágazat levezetésének ellenőrzése végett leirom a vasvári káptalan okleveléből az 1402-ben életben volt családtagok neveit: «Nicolaus filius Nicolai de Zyrak in sua ac Ladislai et Thome filiorum nec non Michaelis filii Johannis de eadem patruelibus ac Nicolai filii Petri generacionalium fratrum suorum, item Michaelis filii Johannis filii Cosme» nevében jelentette be óvását.
Ugyanezen tiltakozás 1404-ben a csornai convent előtt ismételtetett; ekkor már Cziráky Micsknek János fia is életben volt s az oklevélben megneveztetett; ezen IV. Jánostól származik tovább a család.
Ezen időben a család feje II. Miklós fia III. Miklós, ki névrövidítéssel Micsknek is hivatott, mint tekintélyesebb birtokos 1399-ben Sopronmegyében a rábaközi alispáni tisztet is viselte._{Hazai Okmánytár I. 293. l. ezen időben Sopronmegyében a Rábaközben külön alispán hivataloskodott, mint ezt a «Sopron» czímű hirlap 1872. évi folyama 7. 10. és 11. számaiban bővebben megirtam.}*
Ezen Cziráky Micsk a család többi tagjainak birtokát megszerezni igyekezett; mint láttuk unokaöcscsének II. Mihálynak birtoka már kezére került; sőt ez időben halt ki I. Brondelez vagy Blandriz ága, Corrard unokájának IV. Istvánnak fia Mihály megöletvén, ennek vérdíja és anyjának hitbére és hozományáért «Mykch aliter Nicolaus filius Nicolai de Zyrak» a mint Zsigmond király által 1405-ben kiadott oklevélben neveztetik, 200 márka lefizetésére köteleztetett, s addig míg ezen összeg ki nem fizettetik, Peresznyei István özvegye Bikcsei vagy Bicskei Margit első férjének cziráki, családi és vezekényi birtokrészeit haszonélvezendi; azonban Margit asszony ezzel nem volt megelégedve; hanem második férjével Harkay Lászlóval együtt Cziráky Micsknek és fiainak egy veszkényi jobbágytelkét úgy Közép-Gyórón szerzett birtokát, valamint Tomaji vagy Czirákfölde nevű birtokát is elfoglalták; e végett Zsigmond király 1405-ben Sopronmegye alispánját és birói társait, 1406-ban pedig a csornai conventet vizsgálatra küldötte ki.
Székas birtok iránt a Linkóháti vagy Mihályi és a Kisfaludy családbelieknek a Cziráky családdal való perlekedése 1409-ben kezdődik, mely évben midőn Garay Miklós nádor 1409-ben Oculi vasárnap után való hétfőn Vasvár mellett közgyülést hivott össze, Cziráky Micsk, László, Tamás és János fiai nevében is a közgyülésen tiltakozott az ellen, hogy a király a székasi birtokot a Mihályi családbelieknek eladományozhassa.
Ugyanezen közgyülésen Cziráky Micsk amiatt is panaszkodott, hogy Váthi Gál fiának egy puzdort és egy tegezt hét arany értékben kölcsön adott, ki a puzdort eltörve adta vissza, a tegezt pedig magánál megtartotta._{Az oklevél eredetije a Kisfaludy cs. lban}*
A székasi puszta végett indított per még 1410-ben is folyamatban volt, mikor az Rozgonyi István országbiró és Ostffy László által Sopronmegye részéről Szentháromság vasárnapja után való hétfőn Csepreghen tartott közgyülésen «magister Mykch de Zyrak» bevádolta Mihályi Domokos fiait, hogy tiltakozása ellenére ezek Székas, Dienesfalva, Czirák és Fasdréte nevű birtokokon jogosulatlanul új határjeleket állítottak fel.
Peresznyei István özvegye Margit elhalván, ennek második férje Harkay László, ismét megházasodott és elvette Árokközi László fiának Lászlónak leányát Katalint, s a Cziráky Micsk által föntebb Harkay Lászlónak és első nejének kötelezett 200 márka még ki nem fizettetvén, az ennek fejében Czirákon, Vezekényben és Családon elzálogosított Peresznyei István-féle javak ennek neje halála után Harkay Lászlóra szálltak, ki azokat 1416-ban a vasvári káptalan előtt második nejére ruházta át, s ugyancsak Harkay László 1419-ben egy közjegyzői okiratban a mai Német-Kereszturott végrendeletet is tett, és abban a többek között cziráki méneséről is intézkedik, a Szent-Mihályról nevezett cziráki egyháznak pedig egy lovat hagy – stb.
A gróf Eszterházy levéltárban az 1416. évtől fogva 1431-ig a Czirákyakat érdeklő oklevelek hiányozván, ezen időközre a család eseményeit érdeklő adatokat ismét más levéltárakból pótlom.
Cziráky Michk 1423-ban Antal csornai préposttal és conventjével, bizonyos bűnügy miatt perbe keveredett, s a kir. curiára megidéztetvén, a per azzal végződött, hogy Cziráky Michk 50 márka fejváltság és 39 márka fizetésére köteleztetett._{Orsz. ltár N. R. A. 1699, 206.}*
Ezen összegek behajtása végett Zsigmond király által a foglalás és becslés végett a győri káptalan küldetett ki, s Cziráky Michknek dénesfalvi birtokrészéből udvartelke az épületekkel, 32 telekre való jobbágy-birtok, 300 hold szántóföld, 200 hold rét, 300 hold makkos erdő, 200 hold szabad erdő; a Répcze vizén egy alól csapós kétkerekű malom és ugyanezen halakkal bővelkedő folyó a föntebbi összegekben a conventnek átadattak, a jelen volt rokonok, Cziráky Mihály s Michknek fiai, kijelentették, hogy a birói zálog alól atyjuk birtokát ki fogják váltani; a győri káptalannak a foglalásról 1425-ben a királyhoz intézett jelentése végén az foglaltatik, hogy Cziráky Michknek Czirák, Peresznye, Szemere, Család és Wezekén nevű birtokain a foglalást és becsűt azért nem folytathatták, mert azokat Michk már előbb másoknak elidegenítette._{Országos ltár Praep. Csornen. 36. 8.}*
Cziráky Michknek elhaltával ennek életben maradt négy fia Tamás, János, Miklós és István közül, Tamás 1430-ban Szemerében lakott, mint ez a Kisfaludy család levéltárában őrzött egyik oklevélből kitünik, valamint az is, hogy III. Jánosnak Mihály nevű fia szintén ott lakott.
Cziráky Tamás Vághi Dénes Sopron vármegye alispánja és a szolgabirák előtt 1431-ben Judica vasárnap után való hétfőn Újkéren tartott törvényszéken előadta, hogy Czirák, Vezekény, Peresznye és Család nevű Sopron vármegyei falukban birtokrészeit örökjoggal testvéreire ruházta át; a Peresznye nevű birtokról különösen így szól az oklevél «quod possessionem Peresnye vocatam supra Sopronium eisdem fratribus remisisset.»_{Úgy vélem, ebből is kétségtelen, hogy a Vezekény nemzetségbeliek ezen peresznyei birtoka alatt nem a Kőszeghez közel, tehát Sopronon alól fekvő mai Peresznye falut kell értenünk, mely egész a XVI-ik századig folyvást a bors-monostori (a mai Klastrom) apátság tulajdona volt, hanem a Sopronon felül fekvő Megyestől nyugotra elterülő, akkor Peresnyénnek nevezett birtokot; az pedig, hogy Megyes falutól nyugotra csakugyan feküdt ilynevü helység, kitünik Zsigmond királynak 1429-ben kiadott és Sopron város lban Lad. D. Fasc. 2. Nro. 21 alatt őrzött okleveléből, mely szerint már IV. Béla király idejében Megyestől nyugotra Peresnye nevű birtok ismeretes volt; alig csalódom tehát, ha azt állítom, hogy ez a ma Czinfalvának, németűl Siegendorfnak nevezett faluval ugyan azonos, ezen utóbbi elnevezésnek nincs is előbb nyoma, mint a XVI. század közepén, midőn Czinfalva Lánzsér várához tartozott és Oláh Miklós esztergomi érseket uralta.}*
Cziráky Tamás a föntebbi 1431-ki oklevélben nejéről Katalinról is megemlékezett, kinek Szemerében nyolcz fél telket adott át haszonélvezetre.
A Cziráky családbelieknek ezen időben Pangorthi Baytrahar (azaz Kertesi Weytracher) Mártonnal volt pere, azért mert ez Peresznyét tőlük elfoglalta; ezen per 1431-től 1435-ig volt folyamatban, a midőn Weytrahert Pálóczi Máté nádor maga elé idézte; a családot ezen perben III. János fia Mihály képviselte (Kisfaludy cs. ltára).
Ugyancsak 1431-ben ezen Mihály Michk fiai nevében azon pertől, melyet (Gara Miklós előtt Ujkér birtok végett Kanizsay László, és Imre ellen folytattak, egyelőre elállott._{Országos ltár. N. R. A. 1700. 10.}*
Talán ezen per szolgáltatott okot arra, hogy a most mondott évben, midőn a Kanizsayak kismartoni jobbágyai a poki erdőn keresztül árúikkal Győr felé utaztak Cziráky Michk fia Tamás, Cziráky Mihály, Niczky János és Ládoni Vester őket a poki erdőn megtámadták, s minden árúikból kifosztották, mint ez a Győr vármegye alispánja által elrendelt vizsgálatból kitünik._{U. o. N. R. A. 11. 29.}*
Cziráky III. János fia Mihály ezen időben 1433-ban a csornai káptalan előtt cziráki és dénesfalvi birtokrészeit unokaöcscseinek, Cziráky Michk fiainak Tamásnak, Miklósnak, Istvánnak és Jánosnak 71 arany frtért elzálogosítja.
Egyébiránt az, hogy az ököljogot a Cziráky családon mások is gyakorolták és a hatalmaskodást viszonozták, kitünik Michk fiainak Pálóczi Máté nádor előtt 1435-ben előterjesztett azon panaszából, hogy egyik főember szolgájukat (familiarem) Benedeket, midőn ez a cseri mezőn imádkozott, Unyomi Balkó megrohanta és megölte.
Cziráky Michk fia Miklós ezen időben 1436-ban Röjtökön szerez birtokot, zálogba vevén a csornai convent előtt Vághy Balázs fiaitól ezeknek ottani birtokát._{Az eredeti oklevél a damonyai Végh család lban őriztetett.}*
1444-ben Rozgonyi György országbiró előtt Kisfaludy Antal panaszt emelt azért, hogy Cziráky Miklós peleskei várnagy és testvérei Tamás és István dénesfalvi jobbágyaikkal Kisfaludon levő udvartelkét megrohanták, és onnét 1000 frt értékű ingóságot, ezek között a kápolnából még az egyházi ékszereket is erőszakkal elvitték._{Kisfaludy cs. ltára.}*
Majd ismét a csornai conventnek 1447-ben kiadott egyik leveléből kitünik, hogy Cziráky Miklós a zavaros időket felhasználva, a székasi pusztának a Kisfaludyak csánigi birtokához tartozó részét elfoglalta, mi 1450-ben ismételtetett, végre ezen évben a felek kiegyeztek s Cziráky Michk fiai Miklós és János s ennek István fia, Cziráky Mihály fia Gáspár és Tamás fia Lőrincz lemondtak jogaikról, csak hogy ennek sem volt eredménye, mert a Kisfaludyak 1453-ban Cziráky Jánost ismét beperelték, hogy őket az említett puszta birtokába nem ereszti._{Kisfaludy cs. ltára.}*
E közben Cziráky Miklós Ujlaky Miklós erdélyi vajda fogságába került s hogy abból őt kimenthessék «Johannes filius Nicolai dicti Mychk de Zirák» és ezen János fiai, László és István, továbbá Katalin és Margit Michk leányai, Ágota és Ilona Miklós leányai, Tamás fia Lőrincz és Mihály fia Gáspár 1451-ben a csornai convent előtt szemerei birtokukat Sopron vármegyében, Győri-Szemerei Miklós fiának Jánosnak esztergomi várnagynak 200 arany frtért eladják._{Az eredetit Melczer István úr ő excellentiája közlé velem.}*
Midőn a XV. század második felében a család egyes tagjai birtokaikat elidegeníteni kezdték, különösen midőn Cziráky Miklós répcze-szemerei birtokát Győri-Szemerei Jánosnak, székasi és fasdréti birtokát pedig Mihályi Ugrinfi Jánosnak eladni szándékozott, ez ellen 1452-ben a csornai convent előtt Cziráky Mihály fia Gáspár, Michk fia János, ennek László s István fiai és Cziráky Tamás fia Lőrincz, valamint utóbb ugyanezek azon egyesség ellen is tiltakoztak, melyet ugyancsak Cziráky Miklós a Mihályi és Kisfaludy családbeliekkel Székas birtok végett 1453-ban kötött volt.
Ugyancsak a most nevezett Kisfaludy családbeliek Cziráky Jánossal, Miklóssal és Gáspárral 1451–1454-ig a kir. curián pert folytattak a végett, hogy ezek a Gyóró és Agyagos nevű birtokokra vonatkozó okleveleiket visszatartják._{L. a Kisfaludy cs. ltárban V. László király oklevelét 1453-ból.}*
Majd utóbb 1456-ban Cziráky Mihály fia Gáspár és ennek fia Benedek a zalavári convent előtt szemerei, peresznyei és székasi egész birtokrészeiket, Czirákon és Dénesfán pedig birtokrészeik felét Nádasdi Darabos Lászlónak és Márknak örökítik el, mi ellen Cziráky Tamás fia Lőrincz, 1457-ben a csornai convent előtt tiltakozott.
Ugyanezen convent előtt 1461-ben Cziráky Michk fia János és ennek fiai István és László pedig Szántói Bothka Pétert és Csornai Istvánt s ennek László és János fiait letiltották, hogy ezek néhai Cziráky Miklósnak Dénesfalván, Veszkényben és Puszta-Családon lévő birtokrészeit el ne foglalhassák.
Ezen tilalomra az szolgáltathatott okot, hogy Szántói Bothka Péternek bizonyos megitélt követelése volt Cziráky Miklós ellen, ennek kielégítésére Guthi Ország Mihály nádor 1461-ben Cziráky Miklósnak Czirákon, Dénesfán, Szemerében és Veszkényben lévő birtokait foglaltatta le, a midőn azonban a csornai convent Bothka Pétert beiktatni megkisérlette, a beiktatásnak Dénesfán és Puszta-Családon a Mihályi és Csák családok tagjai, név szerint Warbók György, Szemerében pedig Szemerey János ellenmondtak; Warbók György különösen azon alapon, mert Cziráky Miklós főbenjáró perében megitélt birság fejében a fönt elősorolt birtokokat I. Mátyás király 1461-ben Warbók Györgynek adományozta, azonban ez sem juthatott a birtokhoz, mert az ennek részére megkisérlett beiktatás alkalmával 1461-ben ismét Bothka Péter, Cziráky János és Gáspár s Szemerei János mondtak ellent; e végett a per még 1469-ben is folyamatban volt, s ezen családok között még más hatalmaskodási tények is merülvén fel, a Kisfaludy családbeliek 1470-ben a kir. curián be is panaszolták e miatt Cziráky János özvegyét Erzsébetet s ennek gyermekeit Istvánt, Lászlót és Borbályát Völcsey Kálmánnét, továbbá Cziráky Tamás fiát Lőrinczet és Cziráky Gáspár özvegyét Borbályát s fiát Benedeket._{A Kisfaludy cs. lban őrzött eredetiek után; Völcsey Kálmán 1465–1468-ban Sopronmegye alispánja volt.}*
E közben a most nevezett özvegy és fiai vádolták be 1466-ban a nádor előtt a Kisfaludy családbelieket azért, mert ezek az elmult zavaros időkben a Répcze folyó mellett elterülő Székas pusztát s a Répczén túl fekvő Posd rétet hatalmasúl elfoglalták.
Cziráky Michk fia János, 1468. már nem élt, özvegyének Erzsébetnek s fiainak Lászlónak és Istvánnak kérelmére a Mihályi és Kisfaludy családok által ellenük indított perekben kiszabott birságot az ország nádora elengedi.
Czirák falu már ekkor sem volt tiszta birtoka a családnak, a mint föntebb láttuk, abból több rész eladatott és elzálogosíttatott, egy zálogos belsőséget 12 hold földet és két kaszás rétet birt ott Cziráki Chereklés János, melyet ez ismét 1470-ben a csornai convent előtt Niczky Benedeknek alzálogba adott.
Tudjuk történetünkből, hogy ezen időben János pécsi püspök (Janus Pannonius) I. Mátyás király kegyét vesztette, Cziráky László is a nevezett püspök udvarában tartózkodott, Bagodi Péter, Gétyei Gergely, Zalay Benedek, Sólyagi Nagy János és Nádasdi Darabos Gergely társaival együtt, kiknek azonban I. Mátyás király 1472-ben Budán Szentgyörgy-nap előtt való kedden kiadott levelében megbocsát.
Cziráky Tamás fia Lőrincz is elesett ez időben ősei birtokától, Iváni Tamás kapuvári várnagy lépett föl ellene bizonyos követeléssel, s ennek kielégítése végett Báthory István országbiró 1476-ban elrendelte, hogy Cziráky Lőrincznek Czirákon, Dénesfán és a Székas pusztán lévő birtokába a csornai convent Iváni Tamást iktassa be, mi minden ellenmondás nélkül Cziráky László, Szántói Botka János, Ládonyi István, Kisfaludy Benedek és Pinnyei István mint szomszédok jelenlétében meg is történt.
A családnak ekkor élő tagjai István, László, Benedek és Lőrincz, a Nádasdi Darabos családdal a Cziráky Gáspár által elidegenített birtokok végett hosszasabb pert folytatott, ezen perben 1480-ban az ország nádora elrendelte, hogy Cziráky Lőrincz a perbe utólag beidéztessék.
Föntebb láttuk, hogy 1461-ben Cziráky Miklós jogán Csornai István birtokolt Vezekényben, halála után ennek két leánya, Jeronima Szántói Bothka Jánosné és Christina Turóczy Györgyné, 1481-ben egy perben egymással szemben álltak azért, mert Turóczy Györgyné Christina nővérét a veszkényi és több birtokokból, melyek között Kenyeri és Kecskéd is megemlíttetik, kizárta._{Eredetije a Kisfaludy cs. lban; így olvadt be Veszkény és ezzel együtt Szárföld is a csornai urodalomba, mely a XV. század utolsó tizedében a Szapolyai család, azután pedig az enyingi Török család tulajdonát képezte és Pápa várához tartozott.}*
Iacute;gy magyarázhatjuk meg Cziráky V. Istvánnak 1489-ben a kapornaki convent előtt bejelentett tiltakozását az ellen, hogy I. Mátyás király Veszkény falut Truchy helyesebben Túróczy Györgynek el ne adományozhassa.
Cziráky Jánosnak fia László, kitől a család tovább származott, Czirákon és Dénesfán birt javait és egy malmot elidegeníteni szándékozván, Berényi Lenárd Sopronmegye alispánja és birótársai által Ujkéren 1496-ban tartott törvényszéken Cziráky István s ennek fiai György, Sándor és Tamás Cziráky Lászlót az eladástól ennek nejét és Marczalthőy Jánost pedig a megvételtől tilalmazzák._{Nagy Iván munkájában i. h. ezen Cziráky László neveztetik meg a családnak eddig ismeretes legidősb törzséül, nejével Marczalthőy Zsófiával együtt, ki azonban nem a föntebbi 1496-ki oklevélben megnevezett Marczalthőy Jánosnak, hanem ugyancsak Nagy Iván szerint i. h. VII. 293. l. Marczalthőy Mihálynak lett volna a leánya; Cziráky László nejének neve a föntidézett 1496-ki oklevélben nincs fölemlítve.}*
Cziráky János fiai László és István, nem éltek testvéri békés egyetértésben, ők valának a XV-ik század végén a család fejei, a többi mellékágak, ekkor már kihaltak, a két testvér között létezett ellenséges viszonyra mutat az, hogy István II. Ulászló királynál 1498-ban bevádolta László testvérét, hogy ez Dénesfán malomrészét elfoglalta, s hogy Czirákon egy jobbágyát kegyetlenül elverette és oldalcsontját is betörette.
A XVI-ik század elejéről, sem a gr. Eszterházy cs. levéltárában, sem máshol a családra vonatkozó adatokat nem találtam. Cziráky János fiai László és István valószínűleg ekkor már nem éltek, s gyermekeik fölnevekedéséig ezek nyilvános élete is szünetelt; a család egyik legidősb férfi tagjául a mondott század harmadik tizedében Cziráky László fiát Cziriákot tekinthetjük; érdekes, hogy ő ismét fölvette a régi őstörzsnek keresztnevét.
Ezen Cziráky Cziriák első nyilvános föllépésének nyomát találjuk a Kisfaludy család levéltárában őrzött egyik 1529-ki oklevélben, a mely szerint Dénesfalván birtokrészét Szemerei Ispán Györgynek négy arany forintért elzálogosítja; élete békételen és zaklatott lehetett, a csornai conventnek a most mondott levéltárban őrzött 1532-ki oklevele szerint «Ciriacus filius Ladislai de Zyrak alias de Dénesfalva» a convent előtt előterjesztette, hogy a sárvári várban fogságra jutott, s, hogy magát onnét kiválthassa, összes vagyonát Ládonyi Miklósra átruházza, fölemlítvén azt is, hogy István és Tamás édes testvéreit, valamint Cziráky Györgyöt és Ferenczet nemzetségbeli testvéreit (fratres suos generationales) a kiváltás végett szintén megintette, de ezek magukat arra képteleneknek nyilvánították.
A most nevezett György V. István fia, 1531-ben Várday Pál esztergomi érsek udvarmestere volt, így nevezi magát egy általa sajátkezűleg aláírt oklevélben, melyet a mindenszentekről nevezett veszprémi egyház prépostja János részére állított ki, melyben előadja, hogy a midőn a törökök másodszor az országba betörtek (1529), a nevezett prépost Cziráky György egy cziráki jobbágyánál talált menekülést, mikor azonban a prépost onnét eltávozott, a jobbágy ezt mindenéből kifosztotta és megszökött; a prépost, ezért Cziráky Györgyöt gyanúba vevén, az ügy elintézése Zalaházi Tamás egri püspök elé került, a ki Cziráky Györgyöt arra kötelezte, hogy az esetre ha szökevény jobbágyát előállítani nem birná, saját részéről ártatlanságára ötvened magával esküt tenni tartozik.
Cziráky Ferencz, testvérének Györgynek birtokát utóbb zálogképpen megszerezvén; nemcsak ezt, hanem Czirákon, Veszkényben, Dénesfán és a szemerei határbeli Tomaj nevű pusztán lévő saját birtok-illetőségét 1536-ban Ostffy Lászlónak a csornai convent előtt elzálogosította. Cziráky György azonban később 1539-ben saját részét ismét visszaváltotta.
Ezen György özvegyével utóbb Eszéki Pál deák nejével első férjének cziráki és dénesfai birtoka végett Cziráky Cziriak és testvére Tamás 1545-ben Sopronmegye alispánja előtt perben álltak.
E közben Cziráky III. Tamás és Cziriák I. Tamás fiának Lőrincznek özvegyét Ilonát, 1526 után férje birtokából kiűzték, mire Sopron vármegye alispánja az özvegyet ennek panaszára 1546-ban férje birtokaiba ismét vissza helyezi.
Majd későbben 1548-ban a csornai convent előtt Cziráky Tamás és Cziriak valamint «Nicolaus Cziráky de Denysfalva filius condam Stephani similiter Cziráky de Denysfalva» Dénesfán egy telket Laky Németh Istvánra örökjoggal átruháznak.
Maga Cziriak pedig 1549-ben Kisfaludy Pál Sopron vármegye alispánja előtt őseiről reá szállott vagyonát, dénesfalvi curiáját az ahoz tartozó 25 db földdel és 12 kaszás réttel együtt, Dávid Czenki (a mai Kis-Czenk) Zalay Istvánnak és Zsuzsánnának 12 frtért elzálogosította.
Ifjabb Cziráky István, II. László fia, fiatalabb korában halhatott el, mert a vasvári káptalannak 1556-ban kelt oklevelében már fia Mátyás említtetik, a midőn ezt és Cziráky Miklóst Pelérdi Ádám, Nádasdy Tamás nádor udvar birája, bizonyos cziráki birtokrész dolgában Cziráki Cziriák ellenében szavatosokúl hívja fel.
A Cziráky családnak 1567-ben életben volt férfi tagjai Cziriak, Tamás és ezek testvérének Istvánnak fia Mátyás, ennek fia Mózes és Cziriak fia Ferencz részére Miksa király Pozsonyban jul. 20-án új adomány-levelet állít ki, és «totales possessiones Czirák, Dienesfalva et Vesken simul cum prediis Keobleskenyw, Vásárosfalva et Székas vocatis» nekik adományozván, a vasvári káptalant a beiktatásra kiküldi, a beiktatáskor azonban ellenmondással éltek Cziráky György leánya Erzsébet Padáni Szakál András deák neje, Cziráky Miklós leánya Anna, Cziráky Tamás leányai Orsolya Temerdi Benedekné, Veronika Orosy Miklósné és Anna Kisnardai Theek Györgyné, továbbá Cziráky Borbála Gerencsér Gergelyné, Cziráky Erzsébet Hathos Tamásné és Jurisics Potentia özv. Cziráky Miklósné, utóbb férjezett Nemes-Apáthi Zalay Andrásné, végre a Veszkényben történt beiktatásnak enyingi Török Ferencz is ellentmondott.
Érdekes ezen időből Dénesfa megtelepítéséről szóló azon adat, melyet Ostffy Jakab Sopron vármegyei alispán 1579. oklevelében találunk, mely szerint a midőn a kir. rovó (dicator) a porták összeirása végett Dénesfára kiment, Cziráky Mátyás annak ellentállott, mert neki ott jobbágyai nem voltak, az alispán erre vizsgálatot rendelt,_{A kihallgatott tanúk között megneveztetnek Izsákfalvi Mark János és Niczky Boldizsár cziráki jobbágyai.}* melyből kiderült, hogy Dénesfán rovás alá tartozó kapuk nem voltak, hogy az odavaló tót lakosok letelepítése előtt ott épületek sem léteztek, s az új telepítvényeseknek a nemesi udvartelkek földjei osztattak ki, kik censust nem fizettek, és két tyúkot adtak évenkint uraiknak, s hogy tőlük tized sem szedetett._{A XVI. század közepén a török dulás alatt Sopronvármegyének nagy része a jobbágy lakosokból kipusztulván, a földes urak, ezek között a Kanizsayak s utánnuk Nádasdy Tamás birtokaikra a Boszniából és Horváthországból elfutott horvátokat és tótokat telepítették, így kerültek a ma is élő horvátok Sopron vármegyébe; ezek közül a Czirákyak is Dénesfát tótokkal benépesítvén, azért olvassuk egyik 1590-ki oklevélben «Dénesfalva aliter Tótfalu» elnevezést.}*
Föntebb egy 1395-ki oklevél alapján említettük, hogy ezen évben Cziráky Miklós vagy Micsk fia János, peresznyéi birtokát zálogba adta. Ezen elzálogosítás alapján 1581-ben Megyeri Imre Sopron vármegye alispánja előtt «Mathias Cziráky filius condam Stephani junioris filii Ladislai filii Johannis filii quondam Nicolai, de Czirák» Zalay András deákot perbe fogta, azt állítván, hogy Cziráky János őse által még 1395-ben zálogba adott jószág, Zalai András által birtokoltatik, s azt ettől kiváltani kivánja, ebből hosszasabb per támadt, melyben a törvényszék a család kiváltási jogát megállapította ugyan, azonban az ítélet fölebbeztetvén, az ügy eldöntése elhuzódott 1588-ig, Cziráky Mátyás haláláig; a mikor ennek fia Mózes, a pertől nem csak elállott, hanem 1590-ben saját, valamint Pál, Gáspár, Tamás, Mihály és László fivérei, úgy Zsófia és Erzsébet nővérei nevében is Visi Székely Mátyás itélőmester előtt a peresznyei jószághoz való jogát Zalai András deáknak elörökítette._{Utóbb ezen peresznyei jószágrészt Inkhoffer János és neje Sibrik Anna birták; kik ellen 1603-ban Cziráky Mózes testvére László, a zálogváltópert ismét folyamatba tette, azonban ez sem vezethetett sikerre, nemcsak a föntebb előadott okból, hanem azért sem, mert ha megtörtént volna is az 1395-ki elzálogosítás, az csak a Fertő vidékén létezett peresznyei birtokra vonatkozhatott; a Kőszeg melletti Peresznyét, mint már föntebb érintve volt, a borsmonostori szerzetesek birták egész az 1529-ki kőszegi török ostromig, a mikor a borsmonostori zárda elpusztult, s az ahoz tartozó jószágokat világiak foglalták el; majd utóbb Miksa király a borsmonostori urodalmat Nádasdy Tamásnak cserébe adta Kanizsa váráért, így került Nádasdy Ferencz után Borsmonostor és azzal együtt, a mai Peresznye herczeg Eszterházy Pál kezére, ki azután 1695-ben megengedte, hogy Peresznye nevű örökös faluját alsó kastélyával együtt (a felsőt kivéve, mely Lékához tartozik) gr. Eszterházy Dániel és neje Cziráky Katalin a Rátki családtól kiválthassák, ez úton jutottak tehát a gróf Eszterházyak a mai Peresznye falu birtokába.}*
Mint már föntebb érintettük, Cziráky ifjabb István, László fia, korán elhalt, neje hogy ki volt nem tudjuk, egy fiú gyermeket hagyott hátra, Mátyást, ki után a család tovább szármázott. Mátyásnak sem ismerjük nejét, kivel több gyermeket nemzett, a mint a családfán látjuk, hat fiut és két leányt.
Cziráky Mátyás a magasabbra törő Mózes fiát megelőzve, az idegen kézre került ősi javakat visszaszerezni, s az azokhoz való tulajdonjogát megerősíteni iparkodott; a mint föntebb láttuk 1567-ben Miksa királytól ősi jószágaira új adományt eszközölt ki.
Cziráky Mátyás gyermekei közül Mózes fia emelkedik ki, atyja érdemei közé tartozik, hogy e kitünő tehetségű fiát oly nevelésben részesíté, hogy ez a XVII-ik század elején jogtudósaink között egyik legkitünőbb helyet foglalta el, 1602. évtől fogva 1627. szept. 4-én bekövetkezett haláláig mint a kir. ügyek igazgatója, majd ítélőmester_{1612. május 16-án kelt egyik oklevélen már mint nádori itélőmester irta magát alá.}* s végre mint kir. személynök a közügyek terén működését a haza közügyeinek szentelé._{Lásd bővebben Nagy Ivánnál i. h. 200–201, hol azt is olvassuk, hogy Cziráky Mózes 1620-ban szerzett báróságot.}*
Cziráky Mózes hivataloskodásának minőségét Nagy Iván idézett munkájában részletesen elő sorolván, szabadjon e részben bővebb tájékozás végett az olvasót odautalni, megjegyzendő mindazáltal, hogy Ipolykéri Kéry Ilona nem Cziráky Mózesnek, hanem fiának Ádámnak neje lehetett._{Egyéb adatok hiányában Cziráky Ádám nejét illetőleg, a N. Muzeumban őrzött genealogiai kéziratgyűjteményre hivatkozom, Cziráky Mózes neje hogy ki volt, ezt kitünteti magának Cziráky Mózesnek a Kisfaludy család lban őrzött sajátkezűleg írt nemzékrendje:}

_{Michael Kisfaludy qui; Paulum; Helenam Francisci Niczky qui; Barbaram Georgii Ujszászy; Balthasar qui; Caspar; Stephanum qui (ex consorte Barbara Laczovits); Elisabet; Joannem; Georgium; Franciscum; Ursulam Moisis Cziráky qui; Andream; Barbaram; Christinam; Stephanum; Laurencium.}

_{1609. in festo beati Pauli apostoli in possessione Laak in sui memoriam hanc genealogiae tabulam canscripsit Moises Czyraky m. p. – E szerint 1609-ben Cziráky Mózesnek Ádám fia még nem élt; a N. Muzeumban őrzött genealogiai gyüjtemények egyike Mózes nejéül Káldy Zsuzsannát nevezi meg, lehetséges hogy ez második neje volt.}* Megemlítem e helyt, hogy a mint gr. Eszterházy Miklósnak Sopron város levéltárában őrzött és 1620-ban a városhoz intézett levelében olvassuk, Cziráky Mózes mint I. Ferdinánd király híve Bethlen Gábor hadjárata alatt letartóztatott és Sopronban fogva tartatott.
Cziráky Mózes elhaltával többi gyermekei közül Ádám szintén díszére vált a családnak, 1643-tól 1650-ig Sopronmegye alispáni tisztét viselte, utóbb pedig itélőmesternek neveztetett ki, okleveleinkben már olvassuk, hogy «magnificus»-nak hivatott, mi a bárói czímmel járt, ámbár mint alispán névaláírásánál a báró előnevet nem használta; nejétől Ipolykéri Kéry Ilonától született II. Mózes fia, ki szintén Sopronmegye alispánja volt 1672-től 1687. évig, ennek az illető genealogiai gyűjteményekben nejéül Révay Klárát találom megnevezve, kitől születtek László fia és Katalin leánya, utóbb férjezett gróf Eszterházy Dánielné.
Sajnos, hogy a XVII-ik századból, a melyben a családnak három a közpályán is kitünő érdemeket szerzett tagja élt, igen kevés adatok találhatók a gr. Eszterházy család pozsonyi levéltárában, és e miatt a család történetét egyéb csekély adataimból, s az utóbbi időkből is csak nagyon hézagosan és főbb vonalaiban fűzhetem tovább.
Egy osztálylevélben mely 1675. jul. 26-án kelt följegyezve találtam, hogy Cziráky II. Mózes leányágbeli rokonaival és pedig a Cziráky Veronikától Oroszi Miklósnétól leányágon származott Szántó Miklóssal, Istvánnal és Györgygyel, a Cziráky Annától Theek Györgynétől származott Barcza Péterrel és a Cziráky Orsolyától Tömördy Benedeknétől szintén leányágon származott Mesterházy Zsuzsannával férj. Tompa Jánosnéval, Magdolnával Döbrösy Istvánnéval, Évával Haller Györgynével és Judittal Molnár Györgynével cziráki, dénesfai és tömördi birtokrészeiken megosztoztak.
A gr. Eszterházy cs. lban a XVII-ik századból arra nyertem még felvilágosítást, hogy I. Mózesnek Magdolna leánya Kesselökői Majthényi Györgynél, Éva pedig Ivó Miklósnál voltak férjnél.
Az ugyanott őrzött oklevelekből tudjuk továbbá, hogy 1699-ben Cziráky Katalin gróf Eszterházy Dánielné fivérét Lászlót, Czirák, Dénesfalva, Székas, Könnyü-Köblös, Vásárosfalu és Tóthfalu nevű sopronmegyei birtokokból és pusztákból járó osztályrész végett beperelte, ezen osztályosper okirataiból kitünik, hogy Cziráky Mátyás fiának, Mihálynak, két gyermeke volt György 1670-ben megyei eskütt és Mária Tegyei Andrásné; és hogy Cziráky Mátyás másik fiától Lászlótól, Ambrus, Antal, Erzsébet Hevenessy Lászlóné és Zsuzsánna Tolnay Jánosné származtak.
Cziráky II. Mózes fia László és leánya Katalin gr. Eszterházy Dánielné Rámocz nevű sopronmegyei birtokukon 1701-ben jan. 20-án osztoztak meg «az belső három contignatios kastély» mondja az osztálylevél «jutott Katának az külső kastély az öreg palotával obvenialt Lászlónak, a kápolna mindkét részre közös».
Cziráky László neje gr. Ujfalussy Erzsébet az Ostffy család levéltárában őrzött egyik oklevél szerint 1716-ban már mint özvegy említtetik, ezzel nem tudom összeegyeztetni a Nagy Iván munkájában i. h. olvasható azon állítást, hogy Cziráky László és fia József 1723-ban együtt nyerték volna el a grófi diplomát; de történeti adataink is azt tanusítják, hogy a midőn Cziráky László 1706-ban a kapuvári várt feladta, az e miatt ellene elrendelt vizsgálat folytán Beszterczebányán 1707 körül nemsokára meghalt.
A családfán a leszármazást a XVIII-ik században IV. László után egyéb adataim hiányában egyedül Nagy Iván idézett munkája, a N. Muzeumban őrzött nemzékrendi kézirati gyüjtemények és egyéb genealogiai munkákból vezethettem le, és ugyancsak ezen adatok alapján folytathattam a XIX-ik században élt és életben levő családtagokról a jelenkorig; az utóbbiaknak a közügyek terén érdemeit kellőleg méltatni már nem e szerényebb körben mozgó toll hivatása.
Gróf Cziráky Antal e század első felében az országos igazságszolgáltatás és az állam-igazgatás terén vitte a vezérszerepet, fokonkénti emelkedését, valamint irodalmi működését is Nagy Ivánnál i. h. részletesen leírva találjuk.
Ugyanott látható a család czímere, mely zöld tér fölött kék mezőben egy föntálló farkast tüntet elő, két első lábával egy vörös zászlót tartva, rajta félhold és mellette egy csillag; azt, hogy a család mikor szerezte e czímert, adatok hiányában meg nem határozhatjuk.
Gr. Cziráky Antal fia János kir. főtárnokmester és a főrendiháznak másodelnöke,_{Lásd bővebb életrajzát a «Vasárnapi Ujság» f. évi jan. 3-ki számában, hol a család eredete még mindég az előbbi hiányos genealógiai adatok alapján szintén fölemlíttetik.}* ki mindenütt, a hol a haza jóléte úgy kivánja, a szereplők élén áll, ezen tevékenységében hazaszeretete sokkal inkább ismeretes, hogysem azt bővebben leírnom kellene.
Ime tisztelt olvasó, midőn a család elfeledett multjáról a fátyolt levontuk, örömmel találkozunk azon ma már ritkább esettel, hogy egy nemzetség az «ősi erény» útján annyi sok viszály és balszerencse közt ágról ágra és firól fira föntartja magát az ősök által szerzett vagyonban s ma is ott él, ott lakik, hol ezelőtt hétszáz évvel ősei megtelepedtek, az apák hirét s vagyonát nemcsak megtartotta, hanem mindezt gyarapítva, késő utódaiban a hazának nagynevű fiakat adott, kiknek nyomdokain az ifjabb nemes sarjak is méltó buzgalommal haladnak.

SZOPORI N. IMRE.

Beatrix és Izabella királynék pecsétei.

Közel nyolczvan éve, hogy a magyar történetirodalomban halhatatlan érdemű Pray György «Syntagma historicum de sigillis regum et reginarum Hungariae, Budae 1805» czímű munkája megjelent; azóta tudományos irodalmunk e téren a magyar királyok és királynék pecséttanára vonatkozólag önálló szakmunkát fel nem mutathat; mert azt, hogy Török János «Magyarország Primása» czímű történeti és közjogi munkájában mellékesen Pray említett művének ábráit újra kőre nyomott halványabb másolatokban reproducálta, sem haladásnak, annál kevésbbé e szakbeli pecséttanunk előbbrevitelének nem tekinthetni. A mi itt-ott szórványosan ez érdekben történt, azok között legérdekesebb Horvát Istvánnak a Tud. Gyűjtemény 1835. évi IX. füzetében és Knauz Nándornak a Sion II. köt. és a Tört. Tár X. kötetében közrebocsátott adaléka. Ezek szerint e tér is tehát tüzetesen és önálló egészletében a maga szakmívelőjét még ezutánra várja. De addig is a társulat ezen közlönye hivatásának ismervén e szaktudomány mívelésének előmozdítását: e nézettől ösztönözve, kérnek helyet itt e következő szerény adalékok is.
Az 1. ábra I. Mátyás király második nejének Beatrix királynénak azon pecsétét mutatja, melylyel Pereth Alajost marmarosi sóbányatisztté kinevező, Esztergomban 1495. junius 8-án papiroson kelt oklevelét, alúl vörös viasz fölé helyezett papiroson meghitelesíté._{Az eredeti Lónyay Gábor deregnyei levéltárában.}*

Az oklevél bekezdése ez: «Nos Beatrix Dei gratia regina Hungariae, Bohemiae etc. dux Austriae. Tenore praesentium...» stb.
A történelemből tudjuk, hogy Beatrix az aragoniai királyi házból származott, és V. Alfonz aragóniai király fiának Ferdinand királynak leánya volt. Nagyatyját, az említett V. Alfonzot, az idősb Anjou családbeli II. Johanna királyné utód hiányában tette a nápolyi királyi trónon örökösévé, a mit azért tartok szükségesnek megemlíteni, mert a bemutatott pecsét czímerén az Anjou és Aragoniai czímer-jelvények is előfordulnak.
A kerekded pecsétnek belső karimájában áll a háromszegletű, széles, négyelt paizs, melynek jobb oldali felső udvara a magyar czímert mutatja, jobbról a nyolcz ezüst vörös pólyát, balról egyszerűen (hármas halom és korona nélkül) a kettős keresztet. Az alsó udvar hasított, jobbról Dalmáczia három koronás oroszlánfej czímerét, balról a csehországi koronás oroszlánt mutatja. Ezen jobboldali osztály közepét szív-paizsocska foglalja el, melyben máltai kereszt; vagy tán hiányosan Jeruzsálem czímere (a jeruzsálemi királyságra vonatkozva), szemlélhető. – A baloldali osztály felső udvara jobbról négyszer fehér vörös hasábozottan az aragoniai czímert,_{Az aragoniai ház pecsétei is kor, vagy a festő és véső értelmessége szerint több vagy kevesebb hasábot mutatnak.}* balról egymás fölött a három liliomot, az Anjou czímert, az alsó osztály átellenesen ugyanezen alakzatokat tartalmazza. A czímer-paizsot ötliliomos korona fedezi. A pecsét karimájában e körirat van: BEATRIX . D . G . REGINA . HUNGARIE . ETC.
A 2-ik ábra Izabellának Szapolyai János magyar király nejének pecsétét tünteti előnkbe.

Izabella a Jagiello házból eredt I. Zsigmond († 1548) lengyel királynak Sforzia Bonna nejétől született leánya volt.
Az itt közlött rajz Izabellának azon vörös viasz és papir lapocska fölé nyomott pecsétje után készült, mely az általa 1546. in festo nativ. B. M. Gyulafehérvárott kelt Telegdi Ambrus és Miklós részére csanádmegyei birtokokról szóló adománylevél alatt látható._{Lónyay Gábor deregnyei ltárában.}* Az oklevél bekezdése ez: Nos Isabella Dei gratia regina Hungariae, Dalmatiae, Croatiae etc. Memoriae commendamus stb.
A kerekded pecsét vésete a czímertanban nem eléggé járatos művész munkája. A belső karimában arabeszkek között álló négyelt paizs jobb oldali udvara négyelt udvarkákban átellenesen a Szapolyai nemzetség és Magyarország czímerét tartalmazza, úgymint 1. a növő farkast, 2. hármas halmon koronából emelkedő kettős keresztet, 3. hárántosan (hibásan) csak hét ezüst vörös pólyát, 4. oroszlánt._{Ezen oroszlánnak ide kerülését illetőleg, az alábbiakban részletesebb nyomozásra kell kiterjeszkednem.}* A jobboldali alsó udvar a hétszeresen tekerődő kigyót szájában, (úgy látszik) birsalmával, a majlandi Sforzia család czímerét, a baloldali felső udvar a lengyel egyfejű sast kiterjesztett szárnyakkal, jobbra fordultan, a baloldali alsó udvar a koronás három oroszlánfejet, Dalmáczia czímerét képviseli, a palzs fölött fölös diszítésen öt-liliomos korona nyugszik.
A kettős karima vonalai közt a körirat ez:
ISABELLA . REGIS . POL . NATA . REGINA . HVNGAR . DAL . CROA . SLA . ETC.
A czímer jobboldali felső udvarának 4. udvarkájában az oroszlánt is átalában a Szapolyai czímerhez számítók. De ez tévedés, daczára, hogy a Szapolyai család czímer-alakjaira nézve az előtti adataink e tekintetben biztos alapot nem nyujtának. A hibás vésetű vagy elnyomódott pecsétek rajzai okozzák a tévedést a leggyakrabban. Szapolyai István nádornak gróf Batthyány Ignácz által kiadott 1492. évi pecsétén a négyelt paizs minden udvara ágaskodó oroszlánt mutat._{Leges Ecclesiasticae I. 528.}* Ellenben ugyancsak Wagner Károly által kiadott 1495. évi pecséte az egyszerű paizs udvarában ágaskodó egyszarvút tüntet fel._{Analecta Scepusii P. IV. a czímlap előtti ábrán.}* Míg viszont ugyancsak Wagner kiadásában Szapolyai Györgynek 1524. évi gyűrűpecsétén koronából kiemelkedő kettős farkú oroszlán nől ki. Itt tehát még sehol növő farkas nem említtetik, holott Szapolyai János király 1562. és 1565. évi ezüst tallérain – mint Wagner is felhozza_{Ugyanott 5. lap.}* – a Szapolyai család czímere hármas halomból kiemelkedő farkas, jobbról félhold, balról csillag kiséretében._{Tabulae Numismaticae pro catalogo numorum Hungaricae ac Transylvaniae Instituti Nationalis Széchenyiani. P. II. tab. l.}* Miután ezt hitelesnek kell tekintenünk, azt következtethetjük, hogy a Szapolyai család ősi czímere a növő farkas. Legjobban bizonyítja ezt a szepesmegyei markusfalvi vár keleti oldalán kőfallal kerített magaslaton álló, sz. Mihály tiszteletére emelt egyházban látható keményfából készített czímer-emlék, mely ily köriraton belűl «Arma Spectabilium et magnificorum dnorum Johannis et Georgii de Zapolya com(itum) pp. (= perpetuorum) terre Scepusiensis» négyelt paizsot mutat, melynek 1. és 4. vörös udvarában ágaskodó egyszarvú, a 2. és 3. kék udvarában farkas szemlélhető. A czímer fölött rostélyos sisakból egyszarvú emelkedik ki._{Archaeologiai Értesítő X. köt. 273.}* A szepesvárallyai székesegyházban van Szapolyai István nádornak († 1490) síremléke, melyen a czímer is szintén megvan, de sem Bel M.,_{Bel. M. Adparatus.}* sem Wagner,_{Wagner Analecta Scepus. IV.}* sem végre a többi közt az_{Archaeológiai Értesítő VIII. köt. 211.}* ki a markusfalvi czímer-emléket leírta, az általa szintén leírt szepesvárallyai egyház műtörténelmi rajzolásában a czímert leírásra nem méltatták, daczára hogy a síriratot közölték. Hanem Jászay Pál kiadta Szapolyai János királynak úgy gyűrű, valamint titkos pecsétét, és ezeken a Szapolyay czímer teljesen összevág a fennebb említett markusfalvi emléktábla czímerével, azon hozzáadással, hogy a 2. és 3-ik udvar a farkast hármas halomból növőnek mutatja, és jobbról szájával átellenben félhold, háta mögött alább pedig csillag is van._{A Magyar Nemzet napjai a mohácsi vész után. Pest 1846. a 289. laphoz kötött lapon.}* Ezekből tehát a Szapolyay család czímere elég hitelesen tudva van; és így ama fölemlített és Batthyány által közölt 1492. évi nádor-pecsét (valószinűleg jól ki nem vehető pecsétnyomat után készülvén), hibásan mutat oroszlánokat; és miután e szerint az itt közölt Izabella királyné pecsétén is az 1. osztály 4. udvarában szemlélhető oroszlánnak odahelyezése magában is indokolhatatlan, (nem tartozván sem Magyarország sem a Szapolyay ház czímeréhez) azt csakis a pecsétnyomat másolója gyenge szemeinek kell tulajdonítanunk, a ki az egyszarvút jól nem vehetvén, oroszlánnak rajzolá.
Mindezek valamint egyrészről a pecséttani közléseknél óvatosságra intenek, úgy másrészről feltünőleg indokolják az óhajt, hogy történelmi nevezetesebb családaink czímer-leveleinek legalább a czímer leírására vonatkozó tartalmát a czímertan érdekében irodalmilag értékesíteni törekedjünk.

SZINVAY LÁZÁR.

A Hunt-Pázmánok.

A honfoglalásra és honalapításra következett század második felének két utolsó tizedében, az idegen országokból behozott vagy bevándorolt külföldi lovagok megtelepülése jelentékenyen közreműködött arra, hogy a magyar nemzetségnek magával hozott, és hadjáratai alatt az idegen népektől való érintkezése közben elsajátított kulturáját, a nyugati mívelődéshez közelebb hozza; keleti szokásait, hogy úgy mondjam, nagy részben a nyugati népek, szokásaival fölcserélje, s mintegy előkészítse az európai nemzetek között azon szerepre, mit az Árpádházi királyok uralma alatt, máig is, és méltán, a hazai történelem fénypontjának tarthatni büszkék vagyunk.
A nemzeti történet első századait több irányban még ma napság is homály födi; homályos az kivált ott, hol a műveltségi állapotok megvilágítása mindenek felett kivánatos lenne azért, hogy a már kétségbe nem vonható ősi keleti műveltség akkori állapota kimutatható lenne szemben azzal, a mit honfoglaló és honalapító apáink mint idegen culturális elemet elfogadtak, nem csak a hadszervezet, az állami kormányzat, de a társadalmi alakiságok, szokások terén is, a nyugati civilisatióból. S ha történetileg nem is elsőrendű kérdés a beköltözött idegen lovagok letelepedése eseményeinek tüzetes megvitatása, mégsem lehet az teljesen érdeknélküli, ha a honfoglalás vagy honalapítás idejének vitássá tett kérdése mellett, a bevándorolt idegen lovagok letelepedésének nem kevésbbé vitás tételeit szellőztetjük oly eseteknél, hol a lehető megfejtés által némi szolgálatot tehetünk a történelemnek, midőn is az Árpádkori századok egy-egy homályos pontját világíthatjuk meg, s reá mutathatunk társadalmi művelődésünk némely tényezőjére az akkori századokból, melyeknek keletkezési idejét az írók vita tárgyává tették, de a történelmi kritika még nem döntött a vitatkozók között.
Köztudomású dolog azon tény, melylyel Hunt és Pázmán, a sváb földről ide települt vitéz katonák, szent István királyt a Garam vizénél lovaggá ütötték, s ismeretes az is, hogy ők voltak az első idegen lovagok, a kik a magyar hazában megtelepültek, s oly sok szolgálatot tettek a nemzetnek, az egyháznak; s mostanig élő ivadékaikban, mint más, idegen nemzetek véréből származottak is az idők folyamán tősgyökeres magyarokká, lelkes hazafiakká váltak. Ámde a Hunt-Pázmán lovagok neve és beköltözési éve és körülményei iránt, régibb és újabb történelmi irodalmunkban ellentétes nézetek nyilvánulnak, nagyfontosságú és kitünő történeti szereplésük egy kerek egészben a XIV. századig összegyüjtve nincsen; s minthogy annyi sok jeles magyar család fényes szereplői vallják a Hunt Pázmán lovagokat okiratilag kimutatható őseiknek; nem lehet közömbös e sorok olvasója előtt történeti érdekből tüzetesen ismerni a Hunt Pázmán név eredeti jelentőségét, beköltözésük idejének évét, szereplésük egyes tényeit, genealogiai szempontból pedig oly adatok birtokába jutni, melyek részint ismeretlenek, részint csak imitt-amott elszórva ismeretesek az olvasók előtt._{A genealogiai rész kidolgozására bírjuk a szerző szíves igéretét. Szerk.}*

I. A HUNT-PÁZMÁN NÉV Iacute;RÁSA.

Mennyiféle eltorzított alakban fordul elő régi és újabbi hazai és külföldi történetíróknál a Hunt és Pázmán név: ezt a forrástanulmányok nagy anyaga mind elősorolni nem engedi, s itt szorosan csak annyihoz kell vala tartanunk magunkat, a mennyit a kiszabott tér és a hazai jelentőségű történelmileg ismert tények megvilágítása megenged; s a Hunt-Pázmán név nyelvészeti értékét a változatokban, tájékozatlanságunk miatt, ha mi is merjük vizsgálódás tárgyává tenni, ezt mindig csak oly esetben teszszük, midőn a név változott alakja a történelmi tényekkel egybe forr.
Kéza Simon, krónikájában_{Pag. 134 és 136.}* így ír: «Hunt et Pazman duo fratres carnales milites coridati». Muglein Henrik_{Cap. XXV. pag. 25, 33.}* német krónikájában 1358 körül, ki különben úgy látszik, hogy csak Kéza Simont követte, a szókat elferdítve írja: «Danach kam von deutschen landen zu den herzogen Geysa, Kunigrad Patzman,» más helyütt ismét «.... Dem heiligen Sanct Stephan tzven Fürsten tzu huete gesatzt seines lyebes, der ein hiess Hinich der andere Bassan.» Engel Monumentáiban,_{Pag. 24.}* egy rithmusokban írt krónika-töredékben, így fordul elő: «Hunth et Paznan Hunnorum regem percingunt gladio iuxta Geron». Aventinus Annaleseiben előadva Szent István királynak lovaggá felavatását, Hunt-Pázmánt ekképen írja: «Hanto, Wolfger, Hermannus, Boso, Wenceslaus, Bojorum optimates cum Gizela in Ugriam migrant, et more Teutonum Stephanum ense, baltheo militari accingunt, induunt.»_{Not. hung. Tom. IV. pag. 587.}* Hogy Aventinusnál a Hanto Hunttal, a Boso név Pázmánnal azonos személynév, mutatja a tény, melylyel e nevek összekötve vannak.
A pannonhalmi apátság alapító levelében 1001-ben, íme ezt olvassuk: «... adstantibus ducibus videlicet Poznano, Cuntio, Orchio, domno quoque Dominico archiepiscopo....» itt sem lehet a Cuntio alatt mást mint Huntot, a Poznano alatt pedig csak Pázmánt érteni. Katonánál olvassuk a bakonybéli Szent-Móricz apátságot illető s 1037-ik évben kelt s az apátság szabadalmáit bővítő oklevélben_{Katona Tom. I. pag. 97.}*: «...Existentibus Hungariae primatibus Dominico archipiscopo, Urzio, Chuncio, Tomoyno Comitibus....» Koller_{Episc. Quinque Eccles. App. IV. p. 446.}* «Hunt» és «Cunze»-t egymástól megkülönböztetni akarja, bár ha ugyanott Patzmannt is megnevezi; a mi pedig mindezen variansokban, egy és ugyanazon személy nevére és történeti tényre vonatkozik. II. Béla királynak egy a bozóki apátság részére 1139-ben kelt adomány-levelében «Hunt» olvasható._{Pray. Diatrib. p. 157.}* Kéza Simon krónikájában az appendixben így írja: «....Hunt et Paczmann.»_{1. §. pag. 134.}* A Kovachich Miklós által először kiadott Chronika Germanicában Muglein ekképen írja_{Cap. XVII.}*:...«kom zu den hertzogen Geisa Kunigrad Patzman». Schwandtnernél a Thúróczi-krónikában «Hunth Pasnan generatióról» tétetik említés._{Schwandtnernél Tom. I. pag. 87.}* Bonfinius mondja; hogy Szent István a Kupa ellen indított hadjárat alkalmával a lovasság részére mesterré tette Huntest és Paznánt._{Rerum Hung. Dec. II. lib. I. pag. 173, 1606. évi kiadás.}*
A kútfők a Hunt és Pázmán neveket a következő variatiókban adják: Hunt, Hunth, Huntes, Hanto, Hinich, Uncius, Huncius, Chuncius, Cuncius stb. s Mugleinnál Kunigrad; Pazman, Paznán, Posnan, Bassan és Boso Aventinusnál. – Minthogy azon történeti tény, mely Szent István királynak lovaggá avatását a Hunt-Pázmán névvel szorosan összefűzi, s ezen esemény ugyancsak a felhozott nevek variánsaival is kapcsolatos, bebizonyított dolog, hogy az elferdített nevek alatt a Hunt és Pázmán, testvérek értendők.

II. A HUNT-PÁZMÁN NÉV EREDETE.

Hogy a Hunt, Chuntz, Cuntius, Hynich stb. nyelvészeti jelentőségére nézve a germán Chynen tudni szóból eredett, s ebből változataiban a kicsinyítő Chuoncz, Chuno; Chünzel; s végre mindezekkel az azonos Conrad, olyan a ki tanácsot adni tud, felhozhatók Aventinus annalisai._{Annal. Bojor, Nomenclat. Litt. C. Tom. III. pag. 93.}* Gatterernek a szent-galleni martyrologiájában előforduló Huntó, Hanno, Kaord, Koard, Kunzo, Kunderat,_{Tud. gyüjt. III. köt. pag. 51.}* s ugyancsak Mugleinnak krónikájában Kunigrad is egyértelmű a Kunráddal. Gatterer szerint mind ezen nevek alatt szent Konrád értendő, a mely szerint Hunt hasonló értelmű a Konrád névvel. – Vajjon azonban szent Konrád alatt az értendő-e, ki 934-ben született, később pedig constanczi püspök volt, és 976-ban meghalt? erről tiszta meggyőződést szerezni nem igen lehet, mert a Hunt, Huntzius, Kunrad, Kunigrad stb. ekkor már szokásos keresztnévűl használtatott, s már a VII. században t. i. 698-ban Huncio vagyHuntius nevű pap is volt, a mint az Irmea apácza-fejedelemnő végrendeletének záradékából kitünik, mit így találunk aláírva:_{Lehrgebäude der Diplom.}* «Ego Huncio in Christo praesbyter rogante et iubente domina mea Irmea abbatissa hoc testamentum subscripsi....» Ha tehát ezen oklevelet Huncio mint praesbyter írta alá, az mint papi neve nem családi, de keresztneve lehetett csak, s e szerint nem viselhette azon szent Konrád után keresztnevét, kit Gatterer említ, mert az három századdal később élt. Feltehető tehát Crusius annalisai után,_{Art. de verif. Catalog de Saints.}* hogy a VII. században már volt egy Konrád nevű is, a kit a boldogok között tisztelt az egyház, mint hogy 861-ben a kempteni ötödik apát meghalt, s keresztnevét egy másik szent neve után kapta.
A Pázmán névnek azon változata, melylyel azt Aventinus «Boso»-nak, a pannonhalmi apátság alapítólevele Poznannak, Kéza krónikájában Pázmánnak, Muglein Bassannak, Bonfinius és Thuróczy Paznannak írja, de mindig együttesen Hunt-tal; és szent István királynak lovaggá ütése tényével: szintén azon hanyagsághoz vezet, a hova a Hunt név is; s kifejthető, hogy a Pázmán, Paznan, Poznan, Bassan név is keresztnév volt, mely a latin sanctus Basolus, s a franczia «S. Basle»-lal egyenlő,_{U. o.}* a ki Campániában 620-ban mint remete halt meg. Szent Basolus neve a XI. század előtt gyakran fordul elő: úgy mint 711-ben Boso apát Dagobert király első évében,_{Lehrgebäude der Dipl. Tom. 8, p. 67 a jegyzékben.}* 1831-ben Boso, Hugo Olaszország királyának fivére,_{Muratori. Gesch. v. Ital., Tom. V. pag. 389.}* 876-ban. Baso Burgundia királya II. Lajos császár veje,_{U. o. pag. 133 és 205.}* a 970-ben Boso magdeburgi püspök._{Chron. Gotvic. Tom. I. pag. 181.}* Hogy pedig a keresztnevek egy és ugyanazon személyre nézve nem csak a későbbi, de az egykorú írók által is ennyiféle változattal, néha a felismerhetlenségig használtattak, s ez csakis az író vagy a másoló hibájának vagy hanyagságának tulajdonítandó, e miatt már Muratori_{Antiquit. Italiae medii aevi Tom. III. pag. 746.}* is panaszkodik, mondván: «Secundum variarum linguarum genium et populi mores nomen unius hominis et loci nonnunquam diversis modis efformatum fuisse.» Erre nézve a göttweihi krónikában több példára találhatni. Az egy és ugyanazon névnek különféle változataira nézve, s vonatkozással a Pázmánokra a «Tudományos Gyüjteményben»_{1819. évf. XI. köt. pag. 84.}* igen meggyőző czikket olvashatunk.
Hogy a Hunt és Pázmán név nem családi, de keresztnévűl használtatott, a X. századot megelőzött időben erre nézve bő adattal birunk; bizonyítja ezt Kéza krónikájának a jövevényekről szóló függeléke, ott találjuk a Wecelinus, Wolfer, Hedrik; Ernest, Altman, Olivir, Ratold, Herzman mellett a Pázmán nevet is; s hogy a családi név használata vagy egyáltalában nem, vagy csak nagyon ritkán fordul elő a X. század előtt; tanúskodik erről Schwartner_{Pars III. pag. 254.}* is Diplomatikájában, a hol a többi között azt mondja, hogy a magyaroknak is csak legelőkelőbb nemzetségei, csak úgy mint a más legmíveltebb európai nemzetek a XIII. század előtt a legegyszerűbb neveket használták. Ugyancsak Schwartnernál a Schlieffenek nemzetségére vonatkozólag találjuk:_{Nachricht von einigen Häuser des Geschlechtes von Schlieffen, pag. 5.}* «wie alt aber der Adel in Deutschland immer ist, – so sind dennoch die Geschlechtsnarrien neu, und die erblichen Wappen noch neuer – überhaupt begnügten sich die Fürstengenossen sowohl, als die blossen von Adel mit Taufnamen.»
Nézetem szerint nem szenved kétséget, hogy a német végzésű nevekhez latin szövegben latin végzést csatoltak, s kivált a «man»-hoz ragasztották a latin «us» végzést. Látjuk ezt Menknél,_{Script. Germ. Tomus I, pag. 1358 és 1371.}* kinek munkájában, Udalman 846-ban augsburgi püspöknek neve ugyanott Udelmanusnak, Markman Markmanusnak, s ugyanaz 875. augsburgi püspök, Martinusnak is iratik. Az sem példátlan, ha Aventinus a Pázmán vagy Poznan helyett «Boso»-t ír; előfordul ez Crusius annalisaiban_{Lib. II. Pars II. pag. 178.}* is, hol az augiai apát Rodoman vagy Rodman neve helyett csak «Rodo»-t használ.

III. HUNT ÉS PÁZMÁN LETELEPEDÉSE.

Történetíróinknál eltérő nézet nyilvánul a Hunt-Pázmán nemzetség letelepedésének évére nézve. Mindannyija azonban Gejza fejedelem idejére teszi, és a 979-ik és 996-ik év között mozog; s a hozzávetés valószinűségével akarják az igazat megközelíteni. Kisértsük meg, a vélemények eltéréseit röviden előadva, saját tanulmányunk alapján lehetőleg meghatározni a Hunt-Pázmán nemzetség beköltözésének évét. E kísérlet azonban korántsem hajt bennünket az elbizakodás karjai közé, mert az olvasóközönség itélete birálja el majd: ha vajjon a kísérlet, kisérlet maradt-e? vagy pedig a positivitás eredményét mutathatja fel.
Kéza Simon krónikájának függelékében_{134. lap.}* írja: «azon időben jött Geiza vezérhez Fanbergi Tiboldus comes, a ki Graun Tiboldnak hivatott, és ezek Németországból valók. Ezek után jött Hunt és Pázmán két testvér, a kik Svábországból eredtek. Kik katonáikkal Magyarországon keresztül a tengeren túlra iparkodtak, a kik Gejza vezér által visszatartattak, s a kik aztán István királyt a Garam vizében német szokás szerint lovagkarddal körülövedzték.
Gejza vezérségének melyik évében jöttek be Hunt-Pázmán, erről Kéza, Muglein, Thuróczy és Bonfin hallgatnak. Pray György_{Historia Reg. Hung. Pars I. pag. CXXIX.}* azon idegenek letelepedését, kik Német- és Olaszországból nem csekélyszámú kisérettel bejöttek s kiket Gejza befogadván, birtokadományokkal ellátott, 974 és 979 évek közé helyezi. Jos. Innoc. Desericius 983-ra teszi._{Tom. IV. pag. 249.}* Palma_{Notitia Rer. Hung. Pars I. pag. 38.}* a Hunt-Pázmánok bejövetelét 983-ik évre írja. Engel a 994-ik évnél tesz erről említést._{Geschichte des Ungar. Reich. Pars I. pag. 100.}* Katona Thuróczi után a Hunt-Pázmán nemzetség bejövetelét 996. évre teszi._{Hist. crit. Tom. I.}*
Ezen véleményekre vonatkozólag szükségesnek tartom a történeti tényeknek azon sorozatát fölemlíteni, melyek netalán a Hunt-Pázmánok bejövetelének évét meghatározni engedik.
Az kétségtelennek látszik, hogy Hunt és Pázmán, mielőtt Gejza vezér a béke előnyeit nagyobb mértékben élvezheté vala, s mielőtt a németek ellen harczokba vitt fegyvereit letette volna, tehát 972. év előtt Hunt és Pázmán Magyarhonba nem jöhettek, mint ezt Engel Adalbert tanúsága szerint tudni lehet;_{Biogr. Tom. I. pag. 98.}* de még 973-ban sem telepedhettek itt le, mely évben I. Ottó császár, az ifjabb II. Ottóval, schaffnaburgi Lambert feljegyzése alapján_{Katona Epit. Chron. Pars. I. pag. 40.}* Quedlinburgba ment, hol több nemzetnek követei is voltak, s nagy fényességgel jelen valának a magyarok követei is.
I. Ottónak halála után 974-ben Hunt és Pázmán Gejza vezér által vissza nem tartathattak, mert II. Ottó, a bajor Henrik zavargása által háborúba kevertetett._{Muratori, Geschichte v. Italien. Tom. 5, pag. 505.}* A háborúban elfogott, s Geilheimba foglyúl vetett II. Ottó azonban nemsokára megszökött fogságából és 975-ben a karantánokkal, csehekkel, lengyelekkel és a magyarokkal szövetséget köt, minthogy tudvalevőleg a magyarok Henrik részén valának,_{Stiltingus Katonánál: Histor. Ducum.}* s a magyarok a németeket ellenségeiknek tekintették, a mint ezt Desericius Hansicius után megjegyzi._{Inn. hung. Tom. 4. pag. 244.}*
Muratori szerint azonban daczára a megkötött szövetségnek II. Ottóval, a magyarok és Henrik elleni ellenségeskedése még 976-ban, 977-ben és 978-ban is tartott, mely körülmény nem teszi valószínűvé, hogy Hunt és Pázmán 974–978. évekre eső időszakban hazánkba költözött volna, a mint azt Pray György véli.
Hansicius_{Desericiusnál Tom. IV. pag. 245.}* írja, hogy Gejza vezér és a magyarok még 979 évben sem szüntek meg Németország határait betöréseikkel háborgatni, pusztítani; mondván: hogy a magyarok az Erlaffa folyón átmenve, a Pechlárnál és a regensburgi egyház közelében Wolfgang regensburgi püspök által nem régen oda vitt népeket, lakosokat és élelmiszereket háborgatták. Ezen népeket és élelmiszereket pedig Wolfgang azért vitte oda, hogy Zvizala helyén, ott hol a nagyobbik Erlaffa a kisebb Erlaffa vizével összeömlik, a magyarok háborgatásai ellen egy erősséget emelhessen, a mint ezt Ottó császár Wolfgang püspöknek az erősség építésére adott szabadalmi levélben 979. évből megemlíti.
A 979-ik évtől kezdve több éven át élvezték a magyarok a béke áldásait, de mind a mellett is Ausztria határszéleit háborgatták. Aloldus_{Katonánál. Hist. crit. Ducum pag. 587.}* XI. századbeli író feljegyzi, hogy Leopold a Babenbergiek törzséből, a ki Ausztriának első őrgrófja volt, Gejza vezérnek praefectusát Gizót_{U. a. u. o. 599}* a Pannonia határán lévő medlingi várból kiűzte. Aloldus ez eseményt a 979-ik évre teszi, a mostani osztrák történészek azonban ezt 982–88. évek közé helyezik, mi azonban a magyar honnal határos egész Ausztriának Leopold által történt elfoglalására értendő.
Hogy Ausztria határain a béke némileg helyre állott, ez Gejza vezérnek tulajdonítható, a ki már 983, 984 és 985-ben a béke eszközlésén fáradozott, a ki az akarata ellenére Ausztriába betörő magyaroknak segélyét is megtagadta._{Katonánál. Hist. Crit. Ducum pag. 598.}*
Midőn ezek a magyarok és osztrákok között történnének, II. Otto császár, Németországot kibékítve, a bajor Henriket elfogva, s a magyarokkal jó viszonyban levén, neje Theophania és VII. Benedek pápa tanácsára, Olaszországot, Apuliát, Calabriát, a görögök tartományait, a római birodalomba akarta kebelezni,_{Muratori. Gesch. v. Ital. Tom. 5. pag. 590.}* s a görögök és saracenek elleni hadseregek gyűjtésével foglalkozott 981-ben. A következő 982-ik évben, Basilius és Constantin görög császárokkal Calabriában hadakozván, a csatában megöletett. Az Annalista Saxo_{Muratorinál, u. o. Tom. 5. pag. 595.}* szerint a calabriai szerencsétlen csata után, ujabb hadsereg gyűjtése után látván, Veronában sok mindenféle nemzetből álló sereget gyűjtött össze, kik között frankok, ligurok, szászok és svábok is valának, és elhatározá Siciliát megtámadni; ezen terveinek kivitelében azonban a 983-ik év deczember elsején bekövetkezett halála meggátolta.
Ezen történeti kútfőkből jobban kiviláglik, mint Kéza krónikájából, hogy Hunt és Pázmán mely évben érkeztek Géjza vezér hazájába; midőn is t. i. Magyarországon átutazván nem hívattak be Gejza vezér által; de a tengeren túlra iparkodván, letartóztattak általa. Ugyanis Hunt és Pázmán Magyarországon keresztűl a tengeren túlra Olaszországba és Siciliába mehettek csak, hogy az Otto által a saracenusok ellen szervezett hadjáratban részt vegyenek 984-ben, de mert Otto már 983-ik év deczemberében Ravennában elhalálozott, lehet hogy szándékukat megváltoztatták, s vagy saját beleegyezésükkel itt maradtak, vagy talán Gejza vezér szándékosan letartóztatá őket, nem akarván, hogy azok Ottónak a saracénok elleni harczaiban segélyére legyenek, mint hogy akkor még a bajor Henrikkel 974-ik év óta barátságban volt, II-ik Ottónak pedig, – a mint azt a magyarok Ausztria határszéleire való betörései, a medlingi várnak elfoglalása is bizonyítják – ellensége vala; hallván pedig a Magyarországon átvonuló Hunt-Pázmán testvérek Ottónak 983-ik évben történt halálát, lehet hogy jóvoltukból Svábországot a magyar hazával cserélték föl, midőn 983-ban itt átvonúltak. Legnagyobb valószínűséggel bír tehát Desericius_{Tom. IV. p. 249.}* véleménye, midőn a két testvérnek hazánkba jövetelét a 983-ik évre teszi.
Hazai iróink között némelyek a «Passagium» szó alatt keresztes hadjáratot értenek, melyet Hunt és Pázmán a keleten a saracénok ellen Jeruzsalembe indítottak. Iacute;gy értelmezte Batthyány Ignácz erdélyi püspök is a szent Gellértre vonatkozó munkában,_{Edit. Alba Carol. 1790 in Dis. praev. Pars II. p. LVII.}* midőn is írja, hogy Hunt és Pázmán seregeikkel II. Orbán pápa előtt a szent földre keresztes hadjáratot szerveztek; a második, a ki így értelmezi a «Passagium» szót, Piringer Mihály_{Editio Wiennae 1810. Tom. I. pag. 247.}* egy német kis munkájában, hol ezek olvashatók Gejza vezér idejére: «dass viele Fremde eingewandert sind, darunter waren nur manche Ritter, die zugleich eine streitbare Mannschaft mit sich brachten, z. B. die Brüder Hund und Pázmán, welche aus Schwaben einen Kreutzweg in das gelobte Land unternommen hatten, aber auf die Einladung des Herzog Gejza in Ungarn sich niederliessen.» Már pedig midőn, Kéza Simon krónikájában áll, hogy «ultra mare ire intendebant», itt szó sem lehet a sokkal későbbi keresztes háborúkról a szent földön keleten; de mindig csak az ádriai tenger értendő az ultra mare alatt, s valósággal azon hadjárat, melyet – a mint már feljebb is említettünk – II. Otto császár, a Basilius és Constantius görög császárok és az azokkal egyesült saracénok ellen Olaszországban és Siciliában vívni akart. Bizonyítja ezt Kéza Simon említett krónikájának több helye, hol a «mare» alatt nem mást, mint az ádriai tengert kell értenünk. Iacute;gy például az 56. lapon: «omnes cives urbe (Aquilegia) derelicta in insulam maris fugerunt»; a 126. lapon «ad naves redeuntes (Apuliát érti) per mare in Dalmatiam revertantur;» a 127. lapon: «Bela quartus a mongolis devincitur anno Domini 1241, ipso Bela coram eis ad mare fugit in Dalmatiam». Az eddig felhozott adatok a legnagyobb valószínűséggel bizonyítják azt, hogy Hunt és Pázmán testvérek Svábországból hazánkba akkor jöttek, s utaztak át, a tengeren túlra igyekezvén, midőn II. Otto császár Olaszországban Calabriában hadait 983-ban összegyűjtötte, és 984-ben Ottó halála után a testvérek vagy saját akaratukból, vagy pedig Géjza vezér által visszatartva, itt maradtak.

IV. A HUNT-PÁZMÁN NEMZETSÉG CZIacute;MERE.

Társadalmi osztályozására nézve a Hunt és Pázmán testvéreknek, kellő támpontot nyújt, nekünk bejövetelüknek azon nehány sorral való ecsetelése, melyet úgy hazai és a külföldi régibb íróknál találunk. Kéza Simon krónikájában imígyen ír:_{Horányi kiadása 136. l.; Podhradczky kiadása 78. lapon.}* «Post haec venit Hunt et Pázmán duo fratres carnales milites coridati orti de Svevia. Hi enim passagium, per Hungariam cum suis militibus facientes, ultra mare ire intendebant, qui detenti per ducem Geicham, tandem sanctum regem Stephanum in flumine Goron Teuthonico more gladio militari accinxerunt.»_{Horányi kiad. 136. l. Podhradczky kiad. 78. l.}*
A két testvér bejövetelének leírásában, a milites «coridati» és a «cum suis militibus» kifejezés az, a mely társadalmi osztályozásukra nézve irányadó, és fő momentummal bír, minthogy éppen e kifejezések bizonyítják, hogy Hunt és Pázmán Svábország legelőkelő, az első rendű lovagok osztályához tartoztak. Az, hogy a «coridatus» szó helyesen van-e írva? s nem-e «cordatus» inkább,_{Podhradczkynál Kéz. kiadása 18. lap, 3-ik megjegyzés.}* közömbös a dolog lényegére nézve; minthogy mind a két kifejezés értelme t. i. pánczélos és okos, alkalmazható a Hunt-Pázmán testvérékre. A «miles» szó középkori használata a latinban megfelel a német «Ritter» s a magyar lovag kifejezésnek. Erre nézve Krüniz_{Tomus 125, pag. 116.}* encyclopediája is ad felvilágosító útmutatást, így a többi között: «...sie wurden von andern berühmten Rittern wie auch von Bischöffen und Geistlichen zu Ritter geschiagen, weswegen man sie «Milites» nannte». Caylus_{Academie des inscript. Tom, 23. pag. 236.}* említi, hogy a «Miles» szó alatt a VI. században még Nagy Károly idejében is a nemest, az előkelőt, a lovagot értették. Ez állítást Mabillon is támogatja a benczések annálisaiban,_{Lehrgebäude der Diplomat. Tom, 6. pag. 36.}* mondván nagy hírű munkájában, hogy 955–981-ig már igen gyakori volt a «miles» szó használata «nemes» értelemben. Du Fresne glossariuma nyomán «milites primi et primi ordinis... qui ecluendi vexilla in praeliis ius habent»_{Pars II. pag. 543.}* Heinecciusnál_{De sigillis Pars I. Cap. X. pag. 129.}* olvassuk: «...antiquiore aevo maxime se distinguebant milites, qui apud Germanos nostros trium ordinum fuerant». A weingarteni krónika_{Tomus V. pag. 63.}* szintén úgy értelmezi a miles szót: «...Ritter nannten die Deutschen die Mitglieder derselben und diese allein bezeichnete hinfort die lateinische Benennung Miles....»
Hogy Hunt és Pázmán a svábországi lovagok első rendéhez tartoztak, ezt föltételezi a kíséret, melylyel az országon keresztűl utaztak, s kik a miles szó akkori értelme szerint szintén lovagok voltak, és a Hunt-Pázmán testvérek szolgálatában állottak, mint a német lovagi institucziók szerint azok, kik nem elég gazdagok voltak arra, hogy bizonyos számú feudalis zsoldosokat vagy más lovagokat tartsanak körükben, az ilyenek más előkelő lovagok zászlója alatt vitézkedhettek. Ilyen zászlós lovag volt Hunt és Pázmán, minthogy a krónikák egyhangúlag beszélik: «cum suis militibus». Erre nézve Rüxner Turnirbuchjában_{Turnierbuch pag. 221.}* találjuk: «Ein jeder Ritter, der nicht Mittel genug hatte, um eine bestimmte Anzahl Lehnsleute oder andere Ritter zu besolden, um solche unter dem Fähnlein, womit er seine Lanzen zieren dürfte, konnte ohne Antheil seiner Ehre unter dem Panier eines reichen dienen.»
De leginkább tanúskodik arról, hogy Hunt és Pázmán az első rendű lovagok sorába tartoztak, hogy a történelmileg ismert első tényük által Szent István királyt német szokás szerint a Garam vizében lovaggá avatták. A lovaggá avatást megtehette ugyan minden lovag, de ezen tényhez kiváltképen keresték a leghíresebb lovagokat, s nem egy példa van reá, hogy koronás fejedelmek is az egyszerű nemesi rendhez tartozó, de híres vitézek által magokat lovagokká üttetni szívesen engedték._{Nachrichten von einigen Häusern des Geschlechtes von Schlieffen pag. 64; Krünitz Encyclopedie 49. Theil, pag. 296; Hübners Staats- und Zeitungs-Lexicon pag. 2083.}*
A lovagrend a német nemzetnél már Nagy Károly idejéből ismeretes, s nem csekély kiváltságokkal bírtak, melyek bővítése kivált a lovagjátékok szabályszerű meghonosításakor, és még utánna is érte el tetőpontját. Külső, felismerhető jelvényeinek kiváló dísze vala a zászló és pajzs, a melyeken viselték azon ismertető jeleket, melyekről megtudni lehetett, melyik lovagcsoporthoz, vagy nemzetiséghez tartoztak, s ezen ismertető jel volt a czímer, mit kezdetben a lovagjátékoknál csak a zászlón, későbben pedig már a pajzson is viseltek. Ilyen czímeres zászlót és czímeres pajzsot hordottak a Hunt és Pázmán Svábországból eredett testvérek is. Valjon minő czímerkép volt az, mely az említett testvérek zászlóját és pajzsát diszítette, erre nézve is eltérő nézeteket találunk hazai krónikásaink és történetíróink között.
Thuróczy krónikájában a «De generatione Hunt et Pázmán» czimű részének kezdő betűjében van egy lovag, ki bal kezében melléhez emelt paizsot tart, melynek közepén egy vadászeb feje látható, jobb kezében egy zászló, melyen ugyan csak egy vadászeb feje van._{Scriptores rerum Hung. Schwandtnernél Tom. I. pag. 87.}* Ez volna tehát azon czímerkép, mit a Hunt és Pázmán testvérek viseltek. Kétségbe vonatott ugyan többek által, hogy Thuróczy krónikája első és második részének forrás-alapja volna, s hogy azt csak saját leleményessége iratta vele; ám de azt már Lambecius megczáfolta, midőn reámutatott a bécsi cs. kir. könyvtárban őrzött s 1358-ik évben írt és gyönyörű festményekkel gazdagon díszített hártya codexre, melyből Thuróczy krónikáját merítette._{U. o. Tom. I. pag. XIII. az előszóban.}* Ezen hártya codexben van miniatur festésben azon czímerkép is, melyet a codex irója Hunt és Pázmán testvérek nemzetségének tulajdonít. Bél Mátyás a Forgáchok nemzedékrendében_{Not. nov. r. Hung. Tom. IV. p. 383.}* Ivánkánál, ki 1226-ban élt, és Hunt-Pázmánoktól származott, leírja Ivánka czímerét, mely leirás szerint pajzsán kékes szürke színben, félig növő fehér farkast tüntetett föl. Lehoczky Stemmatographiájában_{II. köt. 187. lap.}* azt mondja, hogy a Hunt-Pázmánok czímerképe egy nyelvét kiöltő kutya feje volt. Hormayr és Mednyánszky_{Taschenbuch für vaterländische Geschichte; 1822. évf. 131. lap.}* Ivánka, 1226-ban András király lovászmestere, czímerében fehér farkast lenni állít. Kovacsóczi szerint_{Árpádia 1835 II. köt. 182. lap.}* is fehér farkas volt a Hunt-Pázmán nemzetség czímerképe. Mocsáry_{Nógrád vármegyének ismertetése 4. köt., 37. lap.}* kétségbe vonja Bél Mátyás, Hormayr és Mednyánszky állításait és tagadásba vevén azt; hogy a Hunt-Pázmán nemzetség czímere fehér farkas lett volna, utal az 1358-ik évi bécsi hártya codexre és Thuróczy krónikájára, melyek szerint úgy a zászlón mint a pajzson a Hunt-Pázmánok czímerképeül egy kutyafej van festve. Nagy Iván jeles munkájában_{Magy. csal. IV. köt. 197. lap.}* a két eltérő nézetet registrálja minden megjegyzés nélkül. – Hogy miként került az ujabbkori írók leirásába a Hunt-Pázmánok pajzsára czímerképűl a fehér farkas; erre nézve felvilágosítást nyújt Forgách József grófnak egy töredékes följegyzése, mely szerint pater Németh Jakab, jezsuita atya, ki 1634-ben, a Forgács-család oklevelei alapján össze állítván a Forgáchok nemzedékrendét, a családfára följegyezte, hogy a Hunt-Pázmánok czímere kékes szürke alapon egy növekvő fehér farkas volt. Ezen genealógiai táblát 1742-ik évben gróf Forgách Pál Bél Mátyás kezébe juttatta, ki is azt «Notitia nova R. Hung.» czímű nagy munkájának IV. kötetében a 383. lapon ki is adta s megjegyzi, hogy a Hunt-Pázmánokra vonatkozó adatok egy részét kitől kapta. Bél Mátyástól vették át később a czímerképre vonatkozó adatokat Hormayr-Mednyánszky, Kovacsóczy; egyikük sem vizsgálván az alapot, melylyel Németh Jakab a czímerkép vételét indokolni elfeledte.
A bécsi 1358-ik évi hártya-codex írójának és miniatorának valjon volt-e alapja arra, hogy a Hunt-Pázmánok czímerképeűl egy kiöltött nyelvü kutyafejet ábrázoljon? vagy az csak az auctor önkényének és képzeletének tekintendő-e? erre nézve a fehér farkasnak mint czímerképnek ábrázolási eredetét immár mint tarthatatlant kimutatva, minden valószínűséggel elfogadható, hogy annak történelmi alapja van. Ezt illetőleg buvárlataim a következő eredményre vezettek.
Rüxner adatai nyomán_{Krünitz Encycloped. Tom, 125, pag. 173.}* felső Németországban a lovagjáték társasága Sváb-, Frank- és Bajorországban és a Rajna vidékén a Rothenburgi második lovagjátékon szilárd alapot nyert. Ezen lovagjátéknál, mit Konrád, frank- és svábországi herczeg 942-ik évben Rothenburgban határozott megtartatni, s melyen az egyes lovagcsoportok megkülönböztető jelvényeiket, hogy egymást könnyebben felismerhessék, a nyakukon vagy fövegükön viselték, jelen voltak 16 különböző jeleket viselő lovagcsoportok, mint a többi között, az oroszlány, a kos, a sólyom, a kövi zerge, a vadász eb, a griff, egyszarvú, a medve alakjával stb. díszített lovag csoportok. Rüxner_{Turnierbuch pag. XXXVII.}* «Turnierbuch»-jában írja: «a lovagok csapatokra osztattak, mindenik egy állat vagy madár jelvényét kapta, mit csoportja viselt, s azt, hogy csoportja felismerhető legyen, mindig hordani tartozott nyakán és fövegén; a sváb lovagok jelvénye a vadászeb volt». Crussius annalisaiban_{Annales suevorum Lib. III. pars. II. pag. 110.}* ezeket találjuk a Tubera folyó mellett fekvő Rottenburgban Conrád által tartott lovagjátékról: «...ibidem cuiusvis nationis regibus vel praefectis ludorum duodecim essent singulis symbola ut notae.... ut regi Sveviae supremae Godofrido Ellenbach pro tessere falco datus; mediae Friderico Gussenio rupi capra, infimae Wernhero Gundelfingen canis numellatus» ez ismét csak vadászebet jelent; hogy pedig a vadászeb a sváb lovagok czímerképeűl adatott a lovagjátékokon, valószínűvé teszi, hogy a sváb eredetű Hunt-Pázmán testvérek czímerképe a vadászeb feje volt; annál is inkább, ha figyelembe vesszük, hogy a czímerkép rendesen az illető személyére, tulajdonságára, kiváló tetteire stb. vonatkozik, és a német heraldikában különösen nagy becsű a kutya mint czímerkép, minthogy az a hűséget, az éberséget, az urához való ragaszkodást, személyének és vagyonának őrzőjét jelképezi._{Siebmacher Wappenbuch I. Theil pag. 21.}* A Hunt-Pázmán testvérek pedig mindezen tulajdonokkal valószínűleg bírtak is, mert Gejza herczeg és szent István királyhoz való hűségükre enged következtetni, hogy mint híres, hűséges vitézek szent Istvánt lovaggá avathatták, s mint okos, éber lovagokat a szent király Kupa elleni hadjáratában saját személyének őreiűl rendelte, s mint ilyenek a vadászeb fejét viselhették pajzsukon czímerképűl. Ez azonban nem zárja ki lehetőségét annak, hogy a három századdal későbben élt Ivánka czímerűl a növő fehér farkast használta, mert eleinte a czímer viselése a személyhez volt kötve, s azt az illető haláláig viselhette, de már fia arra jogot nem tarthatott, azt kiérdemelnie kelletett,_{U. o. pag. 4.}* s ezt vagy a császár vagy az ország fejedelme adhatta valakinek. De vannak reá esetek, hogy azt adásvevés útján is meg lehetett szerezni, így példáúl Regenspurgi Luthold 1317-ik évben czímerképét Friedrich, nürnbergi várgrófnak eladta._{Pist. Amaritates Tom. VIII.}* Későbben a czímer a nemességgel együtt örökölhető lett. Ha nincsenek is arra okiratok, hogy a XIII. században nálunk a czímerek királyi adomány tárgyát képezték, a Hunt-Pázmán nemzetség ivadékának czímere három század alatt megváltozhatott, a mint az egy századdal később ismét átalakúlt, midőn t. i. a Hunt-Pázmán nemzetség egyik ivadéka, az Ivánkától leszármazott Forgách Balázs 1386-ban Ghymes várát a hozzá tartozó 45 faluval adományúl kapta, s ugyan akkor megengedtetett neki, hogy czímerét az adományozó Mária királyné képével felcserélhesse,_{Budai Ferencz: Polgári lexicona II darab 17. lap; Kovacsóczy: Árpádia 1835. II. köt., 182. lap. Bél Mátyás Notitia nova R. Hung. Tom. IV. pag. 383. Mocsáry Nógrád vármegye ismertetése IV. köt., 97. lap. Hormayr: Taschenbuch für vaterländische Geschichte 1822. évfolyam, 139. lap.}* mely czímerképet a Forgách-család mai napig is viseli. Arra nézve azonban, hogy ezen czímert csak ugyan akkor kapták volna, okiratos adatot nem ismerünk.

MAJLÁTH BÉLA.

Adatok a Chetneky család genealogiájához.
Második és befejező közlemény.

László, a felhévvizi gubernator, a királyi kegyben megingatott Bubek családon nyert győzedelmét felsőbb kegyen kívül az erélyes szívóssággal történt ügykezelésnek is tulajdoníthatá. Ügyei pedig leginkább a király hű és legmeghittebb emberének, Gara Miklós nádornak kezén mentek át, mint arról az országos levéltárban őrzött, ezen ügyre vonatkozó oklevelek tanúskodnak._{A jelesebbek: 1428. évből, 11,987. és 12,008. sz., az 1429. évben jul. 24-ről 12,100 és aug. 20-ról 12,110. sz., az 1430. évben jan. 5-éről 12,184. sz. és aug. 30-áról 12,303. sz., az 1431. évből febr. 20. 12,362. sz. stb.}*
Lászlónak, a Bubek családon kívül, szembe kellett szállnia a hatalmas Forgáchokkal is, kik szintén felhasználták állásuk által nyert hatalmukat arra, hogy az eddig ignorált Chetneky család birtokait akadálytalanúl elfoglalják, névszerint Forgách Péterrel, Jánossal és Miklóssal. Ezeknek elseje Mária és Borbála királynőknek kiváló kegyencze volt; erre támaszkodva fivérével Jánossal együtt, kivel Mária királynő udvarában tartózkodott; 1428-ban febr. 13-án Gara Miklós nádor előtt Chetneky László és ennek, fivérei ellen actióba lépett._{Orsz. ltár dpl. 11,984. sz.}* Az ügynek lebonyolítását elmondani nem tartozik tárgyunkhoz, azért csak röviden említjük meg, hogy Forgách Péter és János nagyanyja Chetneki Bebek Anna volt; ennek hozománya révén támadt a per, melyre vonatkozólag, szintén számos oklevelet őriz az országos levéltár._{Ilyenek: Az 1428. évből jun. 1-ről a 11,984. sz., jun. 5-éről a 11,986. sz., valamint a 11,987. és 12,008. számok, – az 1429. évből ápril 9-éről a 12,062. sz., jun. 5-éről a 12,077. sz., – az 1430. évből febr. 17-éről a 12,201. sz., jun. 7-éről a 12,258. sz., és jun. 19-éről a 12,274. sz. Sőt utóhangok gyanánt még tovább is találhatók, így u. a. év decz. 11-én a 12,344. sz. stb.}* Ezen pert László gubernator oly sikeresen folytatta, hogy 1430-ban jun. 19-én a jászói convent által kiállított oklevél szerint nádori ítélet által a Chetneky család lett nyertes._{Orsz. ltár dpl. 12,274.}
*
A harmadik család, mely felett László és övéi diadalt arattak, a Zéchen család volt, mely a hasonnevű helységet birta._{U. o. 1431. év jun. 7-éről 12,385.}*
László gubernator ezen szerencsés kimenetelű perei nem annyira saját és a család vagyonának előnyére, mint inkább tekintélye fokozására szolgáltak; mert ez által az ország nagyjai előtt is növekedett abban. Igen önálló és erélyes embernek kellett lennie, a ki az ország leghatalmasabb főuraival, mint a Bubekekkel és Forgáchokkal, ez időben szembe mert szállani és szívós kitartással birta igaz ügyét ellenök megvédeni. Azonban egyik-másik oklevélből mintha kitűnnék, hogy László nem mindig az igazság útján haladt, sőt gyakorta az erély helyett az önkényt szerepeltette. Gyaníttatják ezt az 1429. évi május 26-án és az 1432. év ápril 25. és 30-án kelt oklevelek. Ezeknek elsejét már érintettük_{Turul I. 40. l.}* a két utóbbi keltezetű egy és ugyanazon okmány,_{Orsz. ltár dpl. 11,452. sz.}* melyből bizonyos, hogy a váczi káptalan vizsgálatot tartott a felett, hogy Chetneky László a nyulakszigeti apáczák jogait azáltal megsértette, mert tulajdonukat képező nyolcz jobbágytelket és egy «udvarházat» a Felhévvizen lefoglalt, és az apáczák jobbágyaitól adózásokat csikart ki. Miben állhatott tulajdonképen ez ügy, további oklevelek hiányában és a dolog lefolyásának tudata nélkül meg nem itélhetjük, de annyit mondhatunk, hogy ezen ügy valószínűleg szintén igen előnyösen végződött László javára, mert 1438-ban jun. 21-én Albert király által éppen ő lőn a szűz Máriáról nevezett apáczák védőjévé kinevezve, midőn felhévvizi malmokat az óbudai káptalannak vissza kellett adnia, mert ez azt jogtalanúl foglalta volt le._{Fejér, Cod. Dipl. XI. 80. l.}* Ha volt is a gubernátornak itt-ott talán valamely túlságos szigorral keresztülvitt cselekvénye, mégsem lehet azt másnak tulajdonítanunk, mint az azon korban nagyon szükséges erélynek, melylyel ő mindenesetre birt.
László minden erélye mellett igen jószívű és kedélyes ember is volt. Az elsőre mutat fáradozása, melyet testvéri szeretetből övéinek érdekében tett, az utóbbira pedig egy bizalmas levele, melyet a királynénak alkanczellárja (Wenus talán Venceslaus), hozzája a legkedélyesb hangulatban írt, mit bizonyára azért tett, mert tudta, hogy a «supremus cancellarius reginalis Maiestatis; dominus suus gratiosus»_{A levél külczíméből. Találtatik az országos levéltár diplomaticai szakaszában a 12,404. sz. alatt.}* igen kedveli a kedélyes hangulatot.
Ezen missilis levél, felette érdekes tartalmából mi is több oly adatot meríthetünk, melyek értekezésünk keretébe beleillenek. A többek közt csak azt említjük, hogy Borbála királynő 1431 nyarán, míg férje Zsigmond király Norinbergában a birodalmi tanácsban időzött, bejárta Magyarországot; így tudomásunk van róla, hogy ápril 25-én és jun. 7-én Diós-Győrött tartózkodott, október havában pedig Véglesen volt._{Katona. Hist. Crit. T. XII. 560. és 561. ll.}* A közbeeső idő alatt a borsodmegyei Diós-Győrből kiindulva, míg a zólyommegyei Véglesbe jutott; Felső-Magyarországnak több helyét felkereste. Ezen utazás alkalmával írta a királyné kiséretében levő alkanczellár levelét László főkanczellárhoz, a kinek tulajdonképen tisztje lett volna a királynőt kisérni. Az alkanczellár igen bizalmasan, de nagyon jellemzőleg is, nyilatkozik főnöke előtt a királynőről, ki jul. 12-én a bars-megyei Keresztúron tartózkodott, honnan másnap Tapolcsányba volt menendő, és innen kivánta magát a nógrádmegyei Széchénybe vezettetni; hogy azt megszemlélje, mielőtt Chetneky Lászlótól, mint látszik, haszonbérbe venné, mindazáltal figyelmezteti Chetnekyt a levélíró, hogy nem jól cselekszik, ha a királynőre bizza azt, mert az nem előnyére, de szokásos zsarolásai miatt csak kárára fogna szolgálni jobbágyainak._{«Quia scitis, quod nimis solet pauperes gravare et exactionare, timendum est, quod desolaret potius quam protegeret».}* A továbbiakban is igen jellemzőleg ír a királynőről, ki a husziták vidékein átutazva, oly elszánt bátorságot tanusít, hogy kész volna seregnek élére állani és saját maga háromszor öt férfiúval megküzdeni a nélkül, hogy legyőzetnék. Ily martialis amazon volt Czilley Borbála, Zsigmond királynak neje._{A királyné kiséretét is igen jellemzőleg ismerteti «Taceamus de partibus infra, ubi est Gallin et Gilko, Batkó cum Margit, Offka cum Zofka et suis compositis, tem Suhtompolgarne cum suo ventre et tenacissimo arse, Hockne cum Orras hoffmesterne, hac procedunt post et ante.» Iacute;rja továbbá, hogy a cancellárnak az elveszett Erdél nevű paripája helyett mást fog szerezni és kocsija elé is fog lovakról gondoskodni. – A levél papirra van írva, és csillagkereszt alakú zöld viaszra nyomott pecséttel ellátva, mely azonban már nagyrészt lehámlott. Külczíme: Venerabili et egregio domino Ladislao de Czetnek, gubernatori cruciferatus sanctae Trinitatis etc. ac supremo cancellario reginalis Maiestatis, etc. domino suo gratioso.}*
Ezen csekély eltérés után térjünk ismét vissza Chetneky Lászlóhoz, kit egész 1439-ig találunk a keresztesek jószágain gubernátoroskodni, a mely évnek junius 13-án ugyanő Frater Pál esztergomi kereszteslovaggal együtt, Báthory László országbiró előtt megjelent, midőn ez a kakacsi és szent királyi dunai vámot a lovagrend és az esztergomi káptalan között rendezte._{Katona, Hist. Crit. XII. 874. Fejér, Cod. Dipl. XI. 381. l.}* Ez az utolsó adat róla ezen hivatalában, csakhamar királyi kegy őt magasabbra emelte.
Már ugyan Zsigmond király irásban igérte volt neki, hogy dús érdemeit püspökséggel fogja jutalmazni,_{Dr. Fraknói Vilmos jegyzeteiből.}* de ez voluntas pro facto maradt; míg nem az utóda, Albert király által teljesülésbe ment. Megürülvén 1439-ben a nyitrai püspöki szék, melyet akkoráig György birt, ugyancsak még június havában, a melyben az imént vele még mint gubernator cruciferatussal találkoztunk, már mint electus Nitriensissel találkozunk._{Acta Neo-Reg. Fasc. 22. No 78. Lendvay Márton kézíratában: Liber Ecclesiasticarum Regni Hungariae Dignitatum. Az országos levéltárban.}*
Még ugyanazon évben az ország primása és esztergomi érsek Palóczi György is elhalálozott, és a királyi kegy Chetneky Lászlót szemelte ki az érsekség kezelőjéül. Mint ilyennel találkozunk 1439 évnek november 3-án, midőn Erzsébet királyné meghagyásából megbizatik, hogy Pozsony városától vegye fel ama 4000 arany forintot, melylyel az az érsekségtől haszonbérben birt tizedek fejében tartozott, és melynek a város által történendő mielőbbi fizetése szigorúan megparancsoltatott.
Lendvay Márton azt véli, hogy Chetneky László 1450-ig, azaz tizenegy évig ült a nyitrai püspöki széken. Részünkről ezt el nem hihetjük; mert már egy 1447 szept. 20-iki Hunyady János által kiadott oklevélben Miklóst találjuk mint nyitrai püspököt aláirva._{Katona, Hist. Crit. XIII. I. 545. l.}* Ugyancsak az 1447. évben Pray is_{Specimen Hierarchiae Hungaricae, I. 370. 1.}* Miklóst említi mint nyitrai püspököt. Pray pedig adatait a római pápai levéltárból merítette. És ép mivel Pray a nyitrai püspökök között fel sem említi Chetneky Lászlót, úgy hiszem ő nem is volt Rómából praeconisált püspök, hanem csupán, mint akkor gyakrabban előfordult, «electus». Ennek egyik oka előhaladott korában lehetett, mert 1447-ben legalább is 75 évesnek kellett lennie, és pedig mivel 1397 óta, midőn először találkozunk vele, egész 1447-ig 50 év telt el; ehhez míg esztergomi kanonok és prépost lett, legkevesebbet ha 25 évet számítunk, 75 év jő ki. Lászlónak pedig mint láttuk, igen tevékeny, izgatott élete volt, a mi őt bizonyára meg is viselte. Ámbár a Chetnekyek, mint még látni fogjuk, többnyire igen hosszú életkort értek.
Sajátságos az, hogy ezen érdemes férfiúról a nyitrai püspökök között, a püspökségnek történetírói által nem történik említés, csupán csak Nagy Iván említi őt olyannak_{Magy. Családok, III. k. 30. 1.}* az 1442. évben. Honnan merítette ezen adatát, meg nem nevezi. A püspökök sorozatába való felvételét, pedig annál is inkább megérdemelné, mert ha csupán csak nyolcz évig ült is a püspöki széken; oda már mint bokros érdemekben megőszült férfiú került.

* * *

Tekintsük már most II. László testvéreit. Három ezek közül, névleg II. Miklós, Zsigmond és II. János már 1412-ben márcz. 15-én aláírták azon békeszerződést, melyet Zsigmond király, Ulászló lengyel királylyal Lublón kötött._{Katona. Hist. Crit. XII. 96. 1. és Fejér C. D. X. 5. r. 281. l.}*
Eddigi nézet az volt, hogy ezen Miklós ugyanaz, kit Kun vagy Rufusnak is neveztek, ezen nézet azonban téves, mert mint az oklevelekből vett idézetek bizonyítják, két külön Miklóssal van dolgunk; az I-ső, kit az említett melléknevekkel is illettek, Benedeknek fia, és Döme, I. László, I. János és Péternek fivére,_{Bartholomaeides, i. h. 178–180.}* György és Péternek atyja_{Wagner, Collectanea. 71.}* volt. II. Miklós azonban I. Lászlónak volt fia, II. László, II. János és Zsigmondnak fivére_{Bartholomaeides i. h. 208–210.}* és Györgynek atyja._{Turul, I. füzet 41. l. jegyz.}*
II. Miklós, Lászlónak a gubernatornak támogatásában bőven részesült, a családnak jószágait ő kezelte, mert a jószágát illető ügyekben mindig előfordul neve, a miből az is következik, hogy a Chetnekyek vagyona együttesen kezeltetett. Miklós a vagyonba nagyobb befektetéseket is eszközöltethetett, mert valószínűleg erre kellett neki ama 1600 frt, a melylyel 1429-ben egy bizonyos lőcsei kalmárnak tartozott._{Orsz. ltár dipl. 12,135. 1429. okt. 11-éről.}*
II. Jánost illetőleg el nem mulaszthatjuk megemlíteni, miszerint testvérei elhalálozása után az egész családnak ügyei az ő kezébe tétettek le. Ő kezelte bátyjának az egykori gubernator cruciferatusnak és később nyitrai püspöknek hagyatékát és iratait is. 1475-ben, midőn a felhévvizi prépostságot a hírneves De Pruis János, egyszersmint esztergomi prépost is birta, ez II. Jánostól elhalt bátyjának levéltárában letett, a felhévvizi prépostságra vonatkozó okleveleket visszakérte, melyeket az készségesen át is szolgáltatott, miről a De Pruis által 1475 szept. 21-én kiállított és az országos levéltárban őrzött térítvény tanúskodik._{Orsz. ltár dipl. 17,722. Ezen okmány a felhévvizi prépostság és káptalan történetére nézve felette érdekes, azért azt egész terjedelmében magyarra fordítva közöltem ily czímű értekezésemben: «Adatok a budai felhévvizi Szent-Háromságról nevezett prépostság és káptalan történetéhez.» Budapest, 1883. 15. l.}*
Ezen térítvényből tehát tudjuk, hogy II. János még 1475-ben életben volt. Már most, tekintetbe véve, hogy 1412-ben a lublói egyezkedést aláirta, midőn legalább is 20 évesnek kellett lennie, bizonyos, hogy igen nagy kort ért el, mert 1475-ben már több mint 80 éves volt.
II. Jánosnak gyermekei a következők voltak, mint okmányilag_{U. o. 12,968. 1436 nov. 13-áról.}* kimutatni lehet: András, Erzsébet és Anna. «Andreas filius Johannis, filius Ladislai de eadem Chetnek, – necnon nobilium puellarum Elisabeth et Anna vocatarum, filiacum dicti Johannis, sororum videlicet praefati Andreae.» Genealogusaink II. Jánosnak még több gyermeket is tulajdonítanak. Mi ezt tagadásba nem vesszük, hanem csupán azt állítjuk, hogy csak a fenti háromnak descendentiáját lehet okmányilag igazolni.
A további nemzedékből, melynek törzsfája Wagner Károly és Nagy Iván által elég híven van összeállítva, megemlítendőnek tartom I. Endrének egyik unokáját Lászlót, kinek atyját szintén Lászlónak hívták, kit 1480–5-ben mint az ó-budai káptalannak prépostját (Praepositus Budensis, prothonotarius apostolicus) találjuk felemlitve._{Kovachich, Form. Solennes Styli 299. és Magy. Sion 1866. 609. l.}*
László prépost fivérétől, Bernáttól származott V. László; ennek öt gyermeke vala, ezek között István, ki a csetneki evang. templomban van eltemetve._{Sírkövét lásd Bartholomaeides, Memorabilia Prov. Csetnek, czímkép.}*
Ő volt az, ki a Szepességből jövő predikátorokat barátságosan fogadta és nekik munkájokban segédkezet nyújtott. E munkában társa volt Bebek Imre, ki 1534-ben odahagyván a székesfehérvári prépostságot, házasságra lépett Kréta Ilona nevű alsóbbrangú nővel.
István a reformatio művében az által szerzett maradandó nevet, hogy a murányi és csetneki egyezkedésnek létrejöttében tényleg közreműködött és azt aláírta._{Bartholomaeides, i. m. 81. l.}*
Róla azon téves vélemény van elterjedve,_{U. o. 70. l. Wagner, Collectanea I. 78.}* mintha benne halt volna ki a Chetneky család. Erre az okot a csetneki ev. templomban található sírirat_{Bartholomaeides i. m. 269. Wagner Collectanea I. 78. Itt meg kell jegyeznem, hogy jelen értekezésemben Wagner ezen művének 1802. évi 8-rétű kiadását használtam, mely a Budán 1778-ban ívrétben megjelentnél tökéletesebb. Ebben a sírirat I. 57. l.}* szolgáltatta, mely így hangzik

«Ultimus inter ego numerosos ordine
Fratres Gelida Stephanus Csetneki condor humo» stb.

Ha azonban betűszerint vesszük a sírvers értelmét, azonnal világosnak tűnik fel, hogy ő csak testvérei között vala utolsó, túlélvén bátyjait és öcscseit, még a legifjabbat Mihályt is, ki 1588-ban, ő pedig 1594-ben halt el.
Mihálynak, Máriássy Annától két gyermeke élte túl Istvánt, Ferencz és Anna.
Ferenczet, szüleinek kora elhalálozása következtében anyjának fivérei, Máriássy Ferencz és András neveltették; atyja részéről nagybátyja, István, ki ugyan gyermektelen vala, ezt nem teheté, mivel «Csitnek véghely, és az pogány miá igen félelmes, ...mely véghelynek szüntelen őrzésében Csitneki István uramnak foglalatos volta miá és ott való sokféle külömb-külömb gondja és dolgai miá az én árváimnak elegendő gondviselésére nem érkezhetik» mondja Máriássy Anna, Chetneky Mihálynak özvegye, végrendeletében._{Történelmi tár 1882. 542. l.}*
Ferencz, az utolsó Chetneky, 1601–4 között fejezte be életét,_{Bartholomaeides, Not. Com. Gömör. 180–81. ll.}* még pedig ifjú korában. Ugyanis anyja végrendelkezésének idejében, 1592-ben, még iskolamesterre volt szüksége, és pedagogusra is. Ekkor 13–15 éves lehetett, tehát mintegy tíz évvel utóbb bekövetkezett halála, élte húszas éveiben vitte őt sírjába.
Ezen genealogiai adatböngészet könnyebb áttekintése kedveért mellékelem az általam összeállított leszármazási táblázatot, melyben kivált az eddigiektől eltérő adatok vannak kiemelve.

Máté; Detre 1243. (Calvus); Benedek; Fülöp 1243.; Döme (Bebek) Ettől a Bebek v. Bubek család.; I. Miklós (Kun és Rufus.) 1326.; György 1371–1429.; Péter 1371.; I. László 1326–1371.; I. János 1326.; Péter (özvegye emlittetik 1371-ben); II. László nyitrai püspök 1397, megh. 1447.; II. Miklós 1412.; György; II. János 1412–1475.; Zsigmond 1412.; András 1429–1436.; Erzsébet 1436.; Anna 1436.; III. László és testvérei; Bernát; V. László; IV. László budai prépost, 1480–1485., és testvéreik; István reformátor, † 1594.; Mihály † 1588. (Máriássy Anna); és testvéreik; Ferencz, az utolsó Chetneky, † 1601–4 között; Anna.

NÉMETHY LAJOS.

A Vadkerti és Szentgyörgyi Vincze család czímere 1415-ből.

Zsigmond király Constanzban tartózkodása alkalmával 1415-dik év gyertyaszentelő boldogasszony napján (febr. 2.) több rendbeli diplomatiai úton szerzett érdemei jutalmául Benedeket a székes-fejérvári székesegyház prépostját, s ez iránti tekintetből legközelebbi vérrokonait Vadkerti Pált és Demetert, valamint Lászlót és Jánost, néhai Szentgyörgyi Vincze Tamás fiait nemességgel és czímerrel ajándékozta meg. Az eredeti czímeres levél a kisfaludi Kisfaludy család levéltárában (18. csomag 19. sz.) őriztetik, s azt már Nagy Iván felemlítette,_{Magyarország Család. XII. k. 198. l.}* a «Hazai Okmánytárban» (II. k. 201–204. l.) pedig annak egész szövege közöltetett. E czímeres-levél színes czímer ábráját azonban legelőször nekünk van szerencsénk az ide mellékelt táblán bemutatni.
Diplomatikai tekintetben az említett okmány a folyóiratunk mult számában közlött Mellétei Barócz-féle czímerlevelet teljesség tekintetében annyiban felülmúlja, hogy a czímer ábráján kívül, egyszersmind annak leírását is tartalmazza, tehát az úgynevezett teljes kiállítású czímerlevelek közé tartozik.
A czímer kék mezejű csúcsívben végződő pajzsában hármas tornyú veres vár látható, melynek kapuja és ablakai feketék; a vár felett egy heraldikai vagyis három ágú s ugyanannyi levelű arany koronát a pajzs két felső szögletéből fehér felhőkből (az okmány szövege szerint az égből) kinyúló két angyalkéz tart. Az angyal karjait baraczkvirág színű mez fedi. A czímer oromdíszét arany koronás csőr-sisakból kiemelkedő három tornyú vár képezi. A régi gótból az új gótba való átmeneti stilben készült sisaktakaró az okmány szóbeli szövegében nincs felemlítve, mely utóbbi körülmény s az illető sisaktakarónak nem heraldikai, de csupán a czímer belső alakjának egyik mellékes részletéről vett színe, világosan mutatja, hogy az illető korban még a sisaktakarókra nézve heraldikai szabály nem igen létezett. A pajzs az akkori mód szerint az okmány szövege felé, vagyis balra dőlt, s a sisak, illetőleg az oromdísz a pajzs jobb szögletére arczéllel van helyezve._{Érdekesnek tartjuk a czímer-leírást magából az oklevél szövegéből ideigtatni, annyival is inkább mert ez egyike a legelső okleveleknek, melyben a rajz mellett leírás is van: Nos de uberiori plenitudine specialis gratix, et pro confirmatione status vestri, praefata auctoritate regia ad usum armorum perpetuum, haec arma seu nobilitatis insignia, videlicet clipeum cum campo flavei seu lazurini coloris, in quo de base seu a parte inferiori eiusdem clipei civitas coloris rubei, habens portam et tres turres cum moeniis eiusdem coloris ac fenestram in qualibet earundem, necnon supra civitatem et turres corona aurea, et duae a duobus coronae lateribus angelicae manus cum brachiis subrubei seu praesilini coloris de coelo prodeuntes, ipsam scilicet coronam tenentes continentur; in cuius quidem clipei summitate existit galea habens cristam seu pro signo galeae coronam similiter auream et de medio coronae civitatem cum tribus turribus coloris praelibati erectam...... dedimus et contulimus ac damus et conferimus.}*
A czímer-ábra zöld, setétebb zöld arabeskekkel damaskolt s négy levelű (quatrefeuilles) arany virágcsákkal megrakott fakó rózsaszínnel keretelt táblába van foglalva, melynek szélessége 12 cm., hosszasága 16.5 cm. Maga a tulajdonképeni czímer alkotmányának teljes magassága a pajzs lábától az oromdísz tornyának csúcsáig 14 cm., melyből a paizsra 7, a sisakra oromdíszestül ugyanannyi cm. esik. A pajzs középső szélessége 5.2 cm. Ez arányok kétségkívül a Mellétei Barócz czímeréitől eltérők, amennyiben u. i. ez utóbbinál a sisak s az oromdísz magassága a pajzs magasságát némileg felülmúlja, míg ellenben a Vadkerti czímernél az illető két czímer-alkatrész magassága egyforma. E körülmény azonban korántsem zárja ki az illető korszakban a sisakoromdíszeknek a régiekhez képest általános és tetemes nagyobbodását, csakhogy e nagyobbodás, valamint majdnem általában a csúcsíves pajzsoknál, úgy a jelenleg közölt Vadkerti czímerpajzsnál is, az alacsonyabb doborpajzsokhoz képest némileg kisebb arányban nyilvánúlt.
A csúcsíves pajzsokra vonatkozólag megjegyzendő, hogy ezek az említett átmeneti stil korszaka kezdetén még jóformán a doborpajzsokkal felváltva fordúlnak elő, eredeti ó-gót formájuktól azonban már annyiban eltérnek, hogy oldalaik, addigi kanyardadságukat legalább a pajzs felső felén elvesztve egyenes vonalba mennek át. Egyébiránt az ily egyszerű csúcsíves czímeres pajzsok használata még azontúl sem szűnt meg véglegesen, midőn már a doborpajzsok az új-gót heraldikai korszak határozott jellegeivé váltak; ekként például V. László királyunk által 1453-ban Hunyadi Jánosnak megbővített czímeres levele ábráján a pajzs még szintén csúcsívben végződik.

A Vadkerti és szentgyörgyi Vince cs. czímere 1415.

A fennebbi pajzs idomain kívül a Vadkerti és a Barócz czímerek között még egy sokkal lényegesebb különbség is létezik, nevezetesen a czímertan azon szabályával ellenkező mázbeli szerkezettől való eltérésben, a mely szerint a színes mezőre fémes alak s megfordítva a fémes mezőre csupán színes alak alkalmazandó. A Vadkerti czímerben ugyanis az egy arany korona kivételével a többi, jelesül a főczímer-alak – a vár, a mezővel együtt mind színmáz. Az ily egyoldalú mázszerkezetű czímerek a czímertanban kifogásolt vagy gáncsos czímereknek (Tesserae postulatitiae, insignia pervestigatoria, – armoiries enquerantes, armoiries ŕ enquerre, – arme dimandanti, – Rätzelwappen) neveztetnek, s leginkább a németeknél s innen valószínűleg legelsőben Zsigmond király alatt hazánkban is elterjedtek. A többi országokban, különösen a francziáknál e szabálytalan mázú czímerek csak kivételesen nagy ritkán fordúlnak elő s azokat Prinsault Clemens «Traité du blason» czímű 1416-ban írt művében az egy jeruzsalemi királyság czímere_{Ezüst mezőben arany mankóskereszt négy hasonló keresztecskétől oldalozva.}* kivételével, kétes eredetűeknek bélyegzi._{... c’est assavoir quant sont de métal sur métal ou couleur sur couleur, son faulses et par ce moyen congnoit on souvent les armes des gens de bas estat et nobles.}* Hefner az ily czímereknek a legtöbb nép heraldikusai általi kifogásolását magáévá tevén, a Németországban sűrűn előforduló efféle czímerekről azt tartja, hogy azok legnagyobb részben tulajdonkép eredetileg nem is gáncsos czímerek voltak, de legnagyobb részök az idők folytán lekopott s oxidált fémmázaik átalakulása által vált azokká, miután ugyanis az oxidált ezüst kékes színre szokott változni, a többnyire veres alapra alkalmazott aranymáz lekopása által pedig a veres szín marad fenn. Egyébiránt az említett hírneves szaktudós sem tagadja, hogy a szabálytalanúl használt mázú vagyis kifogásolt, gáncsos czímereket már a régibb német uralkodók is okmányilag adományozták; tudomására az ily legrégibb szabálytalan mázú czímerről az első adománylevél 1454-ből III. Frigyes császártól származik. Érdekesnek tartjuk megjegyezni, hogy a magyar Vadkerti czímer adománylevele a Hefner által idézett legrégibb német gáncsos czímer adománylevelet 39 évvel előzi meg.
A Vadkertiek czímere említett gyarlóságai mellett azonban a királyi kegy oly heraldikai jelével bir, melylyel a Barócz czímer nem dicsekedhetik, s ez a koronában áll.
A czímereknek koronával való felékesítése ugyanis a középkorban a fejedelmek kegyének kiváló jelét képezte s vagy a pajzs czímerképének kiegészítő járulékaként, vagy pedig a sisak díszéűl ajándékoztatott. A Vadkerti czímerben mind a két mód feltalálható.
Egyébiránt a középkori sisakkoronák össze nem tévesztendők a későbbi szoros értelemben vett rang- vagyis czím-koronákkal, melyek mint önálló czímer-járulékok a sisakot nélkülözhetve, alakjaik különböző módozatai szerint a nemesek rangfokozatait jelölik, míg ellenben a sisakkoronák egyforma szabású alakjukban a nemesség különleges rangfokozatait ki nem tűntethetvén, csupán az előkelőbbeknek az alantasabb osztályok irányában való általános megkülönböztetésére voltak hivatva, s tulajdonképen nem is egyebek mint a sisakok és az oromdíszek aristocratikus közbevető ornamentatiói. Ez utóbbi tulajdonságuknál fogva is azonban a koronás sisakkal nem biró nemesek azt a fejedelmektől buzgón szokták volt kérvényezni, kik azt a felségi kegy jeleként czímerjavítás czím alatt engedélyezték. Iacute;gy jelesül a VI. Károly franczia király által Gara Miklós nádornak engedélyezett sugaras sisakkoronát Zsigmond király 1416-ik évi czímermegerősítő okmányában,_{Ezen érdekes okmánynak valamint a franczia király czímerbővítési adományának eredeti példányai a gr. Zay család zaiugróczi levéltárában őriztetnek.}* a következő szavakkal hagyja helyben:........«ad maiorem eminentioris nobilitatis gloriam.» Ugyancsak Zsigmond király többi közt 1418-ban Constanzban Soós Miklósnak czímer-megbővítési oklevelében,_{Az eredeti okmány a M. Nemz. Muzeumban letéteményezett Soós család levéltárában látható.}* az említett adományosnak és adományos társainak sisakját őseik és saját érdemeik megjutalmazásául, mivel a fenn említett Miklós «humiliter et devote suplicavit», koronával díszesítette fel. Szintén 1418-ban Zsigmond király a Sztárai és Nagy Mihályi gróf Sztáray család őseinek a Nagymihályiaknak ősi czímerét, Nagy-Mihályi Adalbert auraniai perjel kérelmére «ad maiorem eiusdem domini Adalberti, ac aliorum supradictorum nobilitatis gloriam» sisak koronával bővítette meg stb._{Eredetije a gr. Sztáray család sztárai levéltárában őriztetik.}*
Idők folytán ugyan a koronás sisak használata a nemes családok czímereiben általánossá vált, e kitüntetést azonban a polgári czímerek még napjainkban is a legtöbb országban nélkülözik.
A mi pedig a paizs mezejében előforduló koronákat illeti, ezekre nézve a jelenkori herold hivatalok is még oly féltékenyek, hogy azokat az új nemesek által kérelmezett czímer-tervezetekből, mint illetéktelent, ki szokták törülni.
Midőn a Vadkerti és Szentgyörgyi Vincze-féle Constanzban kelt, általános heraldikai szempontból véve egyik legrégibb gáncsos és koronás czímerlevélről szóló e rövid értekezéseimet befejezem, legyen szabad a tisztelt szakközönséghez azon kéréssel járúlnom, hogy miután a magyar Zsigmond-kori czímerábrás armálisok közől olyan, mely hazánkban kelteztetett volna_{Az 1401. évi Semsey-armalis Budán kelt s azt mind ekkoráig a teljes vagyis ábrával ellátott armalisok közé szokták sorozni, de az hogy valóban ábrával van-e ellátva, a Fejér György által közölt kivonatos másának szövegéből ki nem vehető, – a czímerlevelet pedig közelebbről eredetiben nem ismerjük.}* egy sem ismeretes, ha netalán valakinek ily magyarországi keletű, ábrával ellátott czímeres levélről tudomása volna, ezt hazai szaktudományunk érdekében a «Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság» titkárságával avagy e társulat közlönyének a «Turul»-nak szerkesztőségével tudatni szíveskedjék.

BÁRÓ NYÁRY ALBERT.

Az országos levéltárban őrzött vagy följegyzett herczegi, grófi, bárói, honossági és nemesi okleveleknek jegyzéke.
Első közlemény.

(A magyar és erdélyi udvari kanczelláriák felállításáig.)
Az 1690. és 1691. előtti időből, azaz addig míg a két udvari kanczelláriát föl nem állították, a herczegi, grófi, bárói, honossági és nemeslevelek hivatalos fogalmazványaiból csak igen kevés maradt reánk. Se meg nem tartották, sem a királyi könyvekbe nem igtatták, s így esik aztán, hogy – nem is számítva mennyi elveszett belőlük! – a mondott korból – főleg magyar részen – csak a feleknek adott eredeti példányok után lehet egyedül pótolni a hiányt. Ezt czéloztam e jegyzékkel, melyben 1690. s Erdélyre nézve 1691-ig valamennyi az országos levéltár külömböző gyűjteményeiben szétszórt ilynemű oklevél elé lesz sorolva. Ezeken kívül czélszerűnek véltem, teljesség okáért még azokat is fölvenni ide, melyek némely megyék s a káptalani s conventi hiteles helyeknek ugyanott őrzött elenchusaiban s jelentéseiben voltak találhatók. Ha ezzel némi rendszertelenséget követtem is el, amennyiben sok megyének elenchusa ott nincs meg, több elenchusnak pedig rossz indexe miatt hasznát nem vehettem, mégis az első lépés meg van téve, hogy az ilynemű oklevelek mentűl teljesebben összegyűjtessenek első sorban a nagy közönség javára, melynek szolgálatába állni társulatunk is kötelességének ismerte. Mellőztem hát minden tudományos, minden jogi szempontot s a nyilvánvaló nemesleveleken kívül ide vettem még az 1690 előtt kelt nemesi bizonyítványokat s nemesítéseket is, de kihagytam a jegyzékből az úgynevezett «exemptió»-kat, «manumissió»-kat vagy «egyházi nemességet» melyek országos nemességet amúgy sem adhattak. A jegyzékben fölsorolt oklevelek aztán az illető helyen vagy eredetben, vagy átiratban, vagy különféle másolatokban, s vagy eredeti vagy pedig a Liber Regiusba igtatott fogalmazványban őriztetnek. Teljesség végett még az efféle ügyekben kelt folyamodványokat s ajánlatokat is fölhasználtam; mert ezek hátára rendszerint az elintézés (indorsata) is reá van vezetve. Az okleveleknek mindezen minőségbeli külömbözéseit sehol sem tüntettem föl, a miért szolgáljon mentségeműl az anyagnak szertelen nagysága, a többi hiányokért pedig még ezenkívül az anyag difformitásai is. Hogy lehessen ott dologbeli egyöntetűségről szó, hol például a Liber Regiusban sok helyt csak az adományos neve s az adomány kelte van bevezetve. Sok nemeslevélben czímer egyáltalában nincs is említve, vagy csak azt írják abban róla, hogy az az oklevél homlokára (in capite) van kiföstve, persze az eredeti példányon, a mi nincs kezünknél. Az indigenákkal pedig többnyire úgy vagyunk; hogy hacsak nevük nem teljesen idegen hangzású vagy származásuk fölemlítve nincsen, nem tudjuk mint magyar avagy mint indigéna kapott-e nemességet? sőt némelyiknek nemeslevelét – bár az ilyet éppen azért nem vehettem föl – németűl állították ki, főleg Lipót császár korából, noha nemességét a birodalom «minden provinciá»-jára érvényesen magyar előnévvel kapta.
Ily nehézségekkel szemben, az egyöntetűség megőrzése végett jegyzékemben csak a legszükségesebbekre szorítkoztam. Betűrendben fölvettem minden nemességet, honosságot vagy főuri rangot nyert egyén nevét, utánna az évet, melyben adományát kapta s végűl a helyet, a hol az arról kiadott oklevél található. Ha ugyanazt az adományt többen kapták, mindegyiknek neve az illető betű alatt külön-külön van fölsorolva, de az azon alkalommal ilyetén jogot nyert nőknek neveit mindenütt mellőztem, mert törvényeink értelmében e jog őket csak személyükre, törvényes utódaikra nézve s nem egyszersmind családjukat illette meg. Valamennyi névnek írásában használhatóság végett a mai írásmódot követtem, csak lényegesebb külömbség esetén tettem zárjelbe a régi nevet is, de nagyobb kétség esetén az illető betű alatt mind a két nevet egymásra való hívatkozással soroltam elő. Ezt követtem ott is, ha valaki két nevet használt s csak egy «alias»-t szúrván közébök. Egy másik «latinismus»-t sem kerűlhettem el, midőn az előneveket mindenütt «de»-vel teszem ki, hogy a betűrendet meg ne zavarják.
Legyen szabad még kifejeznem abbeli óhajomat is, vajha folyóiratunknak t. munkatársai jegyzékemet a muzeumi, megyei s más levéltárak nemesleveleinek közlésével mentül teljesebbé tehetnék, főleg ha egyik-másik e kiegészítést a Bécsben őrzött eredeti «Liber Regius»-ból eszközölné, melynek az országos levéltár csak két rendbeli másolatát bírja; egyikét – az itten «Arm. I.»-el jelzettet – Mária Terézia hitelesítette, a másikat pedig – a jegyzékben «No» jelzetűt – a kamara részére a XVII. század elején kezdték lemásolni.

Herczegség.

ESZTERHÁZY. 1687. NRA 181–2.

Grófság.

BALASSA. 1653. Conc. Exp. 1.
BATTHYÁNYI. 1630. Conc. Exp. 270.
BERCSÉNYI. 1688. Conc. Exp. 313.
CZOBOR. 1652. Conc. Exp. 380.
ERDŐDY. 1580. Conc.Exp. 1442.
ESZTERHÁZY. 1683. Conc. Exp. 154.
FORGÁCH. 1655. Conc. Exp. 230.
ILLÉSHÁZY. 1678. Conc. Exp. 157.
KÉRY de Ipolykér. 1654. Conc. Exp. 299.
KOHÁRY. 1685. Conc. Exp. 234.
NYÁRY. 1655. Conc. Exp. 189.
PÁLFFY. 1634. Conc. Exp. 43. – 1635. Conc. Exp. 151.
PÁZMÁNY. 1650. Conc. Exp. 144.
PETHEŐ de Gerse. 1666. Conc. Exp. 89.
SZÉCHY. 1645. Conc: Exp. 142.
TELEKI. 1685. Erd. udv. kanczellária N. 2.
TÖKÖLY. 1654. Conc. Exp. 363.
VESSELÉNYI. 1646. Conc. Exp. 145.

Báróság.

ALAGHI de Bekény. 1607. NRA. 408–30, 31. – 1613. Conc. Exp. 105.
AMADÉ. 1622. Conc. Exp. 2.
APPONYI. 1624. Conc. Exp. 303.
BALOGH de Nebojsza. 1633. Conc. Exp. 4.
BÁNFFY de Lindva. 1483. NRA 591–11.
BIHARY de Felhévviz. 1666. Conc Exp. 5.
BOCSKAY. 1638. Conc. Exp. 90.
BORNEMISSZA de Szendrő. 1649. Conc. Exp. 434.
BOSSÁNYI. 1649. Conc. Exp. 431.
CZOBOR. 1588. NRA. 1614–44.
DARÓCZY de Deregnyő. 1612. Conc. Exp. 821.
DERSSFY de Szerdahely. 1564. NRA: 561–26.
DOBÓ de Ruszka. 1553. L. Reg. No I. fol. 45. NRA. 807–13 és 809–36.
DÓCZY de Nagy Lucse. 1563. NRA 1664–59.
DÓSA de Uzapanyit. 1633. Conc. Exp. 182.
DRASKOVICS. 1567. L. Reg. N° I. fol. 320.
ESZTERHÁZY. 1613. Conc. Exp. 78.
GREGORIANCZ. 1581. L. Reg. N° III. fol. 217, 228.
HEDLY. 1664. Conc. Exp. 58.
HORVÁTH. 1559. L. Reg. N° I. fol. 173.
ILLÉSHÁZY. 1587. L. Reg. N° III. fol. 474. 1649. Conc. Exp. 388.
JOÓ de Kaszaháza. 1645. Conc. Exp. 39.
KERECHENYI. 1559. L. Reg. N° I. fol. 173.
KRUSYTH. 1570. L. Reg. N° I. 355.
LIPPAY de Zombor. 1645. Conc. Exp. 37.
MAJLÁTH. 1548. L. Reg. N° VI. fol. 127.
MAJTHÉNYI. 1631. Conc. Exp. 223.
MÓRICZ de Thorna. 1622. Conc. Exp. 86.
PAKSI lásd Paxy.
PÁLEFY. 1635. Conc. Exp. 461.
PÁZMÁNY. 1624. Conc. Exp. 343.
PAXY (Paksi). 1560. L. Reg. N° I. fol. 220.
PEKRY. 1690. Conc. Exp. april 4.
PETHEŐ de Gerse. 1549. L. Reg. N° VI. fol. 162.
PETRÓCZY. 1647. NRA. 181–1.
PRÉPOSTVÁRY. 1588. L. Reg. N° III. fol. 530.
RÁKÓCZY. 1588. L. Reg. N° III. fol. 507.
RÁTHKAY. 1559. L. Reg. N° I. fol. 172.
SERJÉNYI de Kis-Serjény. 1623. Conc. Exp. 131.
SZENTHE. 1688. Conc. Exp. 114.
THURZÓ. 1550. NRA. 252–32.
VICZAY de Loós. 1645. Conc. Exp. 452.
ZRINYI. 1628. Conc. Exp. 102.

Honosság. (Indigenatus.)

ALBRECHT ab Albrechtsburg. 1688. L. Reg. Arm. I. 108.
ALTHAN báró. 1578. L. Reg. Arm. I. 26 és N° III. fol. 104.
ARCO gróf. 1559. L. Reg: N° I. fol. 178.
AUERSPERGH. 1694.. Conc. Exp. 173.
BARNABAEIS. 1684. Conc. Exp. 126.
BENNINGHAUSEN. 1678. L. Reg. Arm. I. 65.
BREUNER gróf. 1688. L. Reg. Arm. I. 115.
DEBLIN (Teblen). 1688. L. Reg. Arm. I. 110. Conc. Exp. 347.
DORINGER. 1690. Kőrösmegye lvltban.
FABRICIUS. 1683. L. Reg. Arm. I. 3a. Conc. Exp. 40.
FRIDELI a Fridenau. 1680. L. Reg: Arm. I. 71.
FUGGER. 1535. L. Reg. rm. I. 4, 24. N° II. fol. 458.
GAR báró. 1682. L. Reg. Arm. I. 78. Conc. Exp. 52.
GÖGGER de Levenegg. 1688. L. Reg. Arm. I. 103. Conc. Exp. 115.
GRUNDEMAN de Falkenbergh. 1688. L. Reg. Arm. I. 110.
GUGGONOS de Herungiesdorf 1683. L. Reg. Arm. I. 82. Conc. Exp. 40.
GVADAGNI (Gvadányi) gróf. 1688. Conc. Exp. 115.
HARTMAN báró. 1655. L. Reg. Arm. I. 40.
HOFFMANN. 1685. Conc. Exp. 157. – 1688. L. Reg. Arm. I. 108.
HORECZKY. 1638. L. Reg. Arm. I. 31.
HUPPELN. 1688. L. Reg. Arm. I. 121.
ILLMER. 1682. L. Reg. Arm. I. 77.
KAUNITZ (Caunich) gróf. 1688. L. Reg. Arm. I. 107.
KOLOVRAT gróf. 1687. Lad. X. fasc. A. N° 1.
LEDENICZKY. 1659. L. Reg. Arm. I. 58.
LOBKOVICZ Sagan herczege. 1563. L. Reg. Arm. I. 55.
LUCCA báró. 1681. L. Reg. Arm. I. 73.
MALATESTA. 1552. L. Reg. N° I. fol. 18.
MAMNYUS de Florentia. 1450. Dipl. ltár. 24761.
MANSFELD gróf. 1683. Conc. Exp. 57. – 1688. L. Reg. Arm. I. 108.
MÄTZ de Spiegelfeld. 1689. L. Reg. Arm. I. 115. Conc. Exp. 44.
MELLMEK. 1689. L. Reg. Arm. I 111.
MONTECUCCOLI. 1661. Conc. Exp. 121.
MONTORSCHIER gróf. 1658. L. Reg. Arm. I. 41.
PLANTANIDES báró. 1680. Conc. Exp. 156.
PROSCAW báró. 1659. L. Reg. Arm. I. 45.
PROST (Prest) 1689. L. Reg. Arm. I. 119. Conc. Exp. 421.
PRUSZKOVSZKY. 1563. L. Reg. Arm. I. 27. N° I. fol. 278.
PUCHER báró. 1655. L. Reg. Arm. I. 34.
RAUMBSCHUSSL. báró. 1544. L. Reg. Arm. I. 25. N° VI. fol. 34.
RICEJARDI gróf. 1682. Conc. Exp. 278.
RINDSMAUL báró. 1682. L. Reg. Arm. I. 79. Conc. Exp. 207.
ROCHE, de la – d’Allery. 1688. Conc. Exp. 139.
ROPACH. 1625. Conc. Exp. 332.
SAGAN herczege lásd LOBKOVICZ.
SAMPACH. 1622. L. Reg. Arm. I. 22.
SCHIRL. 1688. L. Reg. Arm. I. 111.
SEHIRER. 1688. L. Reg. Arm. I. 110.
SOBEK báró. 1659. L. Reg. Arm. I. 49.
STAHRENBERG gróf. 1647. L. Reg. Arm. I. 31. 37.
STOTZINGH. 1649. Conc. Exp. 174.
STUBEK. 1659. L. Reg. Arm. I. 50.
TARNOW gróf. 1655. L. Reg. Arm. I. 33.
TEBLEN ásd DEBLIN.
TEUFFEL báró. 1548. L. Reg. Arm. I. 8. N° VI. fol. 137, 200. Conc. Exp. 459.
UNGNAD, 1593. L. Reg: Arm. I. 28.
VERLAIN báró. 1690. Conc. Exp. Január 2.
VORSTER. 1688. L. Reg. Arm. I. 105.
WINDISCHGRÄTZ báró. 1655. L. Reg. Arm. I. 38.
WEISSPRACHER (Weyspraher) de Kabold. 1466. Dipl. Ltár. 24740. sz.
WELCZ báró. 1638. L. Reg. Arm. I. 30.
WURMBRANDT báró. 1682. L. Reg. Arm. I. 76. Conc. Exp. 8.
ZEHENTNER. 1684. Conc. Exp. 77.
ZINZENDORF báró. 1655. L. Reg. Arm. I. 39, 47.
ZINZENDORF gróf. 1685. Conc. Exp. 375.

Közli: TAGÁNYI KÁROLY.

KÖNYVISMERTETÉS.

Oklevéltani Jegyzetek.

A diplomatikai írástan alapvonalai. Hallgatóinak kézirat helyett adja Horvát Árpád. Egy cinkographiai táblával. Ára 1 frt 50 kr. Budapest, 1883. Kiadja az Eggenberger-féle könyvkereskedés (Hoffmann és Molnár).

Oklevél-hasonmások gyűjteménye. (XI–XV. század).

Melléklet Horvát Árpád oklevéltani jegyzeteinek második füzetéhez. 26 rézmetszetű tábla. Budapest, 1883. Ára 5 frt. Kiadja az Eggenberger-féle könyvkereskedés (Hoffmann és Molnár).
Általános örömet keltett a szakkörökben úgy, mint az érdeklődő közönség között, midőn ezelőtt három évvel Horvát Árpád, egyetemünkön a diplomatikának rendes tanára, «Oklevéltani Jegyzetei» első füzetét közrebocsátotta. Szerző ugyan egyetemi hallgatói számára készült vezérfonal formáját adta munkájának, a mi lehetetlenné tette, hogy egyes tárgyakra bővebben kiterjeszkedjék, ez azonban a legkevésbbé sem szolgált arra nézve akadályúl hogy ne legyen elég támaszpontunk szerzőnek a tudomány egész körére kiterjedő széles ismeretét, éles biráló és összehasonlító tehetségét teljesen átlátnunk. De nem elég ennyi. Szerző munkájának csekély terjedelme mellett is módját tudta ejteni művének oly kútfő készlettel ellátására, a minőt sokkal nagyobb terjedelmű munkáknál is csak kivételesen találunk.
Ezek után természetesen általános volt az óhajtás, vajha a munka további füzetei is – és pedig mentűl előbb – megjelennének. Három évig vártunk. Már-már aggodalom fogta el lelkünket, hogy közönségünknek a tudomány iránt ma még csekély érdeklődése következtében, anyagi okok lehetetlenné teszik az «Oklevéltani Jegyzetek» megjelenését. De kellemesen csalódtunk. Ime előttünk van a második füzet, mely a «diplomatikai irástan»-nak van szentelve.
E füzet egészen megfelelő folytatása az elsőnek. Ugyanaz a rendszer, ugyanazon előadási mód: a tárgynak rövid, de jellemző előadásban nyujtása s az óriási igazoló és fölvilágosító kútfő s irodalom készlet.
Az első fejezetben az irástannak, mint a diplomatika részének, ebben elfoglalt helyzetét vázolja. A következőben az írás eredetéről szól, nemcsak a latin íráséról, hanem általánosságban. Nem mulasztja el e helyt hallgatóit arra figyelmeztetni, hogy az assyrologia legújabb kutatásai szerint, az első szótagírásnak turáni fajból származott nép volt a föltalálója.
A következő fejezetben a latin betűk osztályozásáról szól. Behatóan tárgyalja, mily különböző nézetek uralkodnak erre nézve és párhuzamba állítja egyrészt a német, másrészt a franczia és olasz diplomatikusok és palaeografusok nézeteit, s eltérő s ez által annak teljes ismerete nélkül zavarra könnyen alkalmul szolgálható terminologiáját.
Következik a magyarországi oklevelek írása a középkorban. Folytonosan összehasonlítgatja a hazait a külföldivel, a mi, valamint a következő az ortographiáról, oklevelek olvasásáról és írásáról, nem különben publikálásáról – egyik legérdekesebb részét képezi a munkának, a legfényesebben tanusítva szerzőjének széles ismereteit és nagy ítélő tehetségét.
A rövidítésekről (brachygraphia) szóló fejezet képezi e füzetnek gyakorlati szempontból legfontosabb részét. Szinte csodálkozunk ugyan első tekintetre, az e tárgynak szentelt kis téren, de átnézve látjuk, hogy mindaz a mi lényeges, a mi jellemző, föl van benne ölelve: a többit pedig úgyis csak a gyakorlat szerezheti meg.
Ezután a mondatjelekről, nemzeti írásokról majd az írás anyagáról értekezik. Az utóbbi czikkben legfontosabb, honnét kezdve kénytelen nálunk a hártya a használatot a papirossal megosztani. Legrégibb papir-oklevelek: az országos levéltáré 1319-ből, s a pannonhalmi apátság házi levéltáráé 1306-ból, mely utóbbihoz ugyan némi kétség fér.
A munkához két függelék van csatolva. Az első az oklevelek nyelvéről szól. Ebben igen talpraesetten fejtegeti, miért és mikép használtatott a középkorban a latin okleveles nyelv gyanánt a nélkül, hogy hivatalos nyelv lett volna. A középkori latinság ismertetésénél igen helyesen utal arra a körülményre, hogy e nembeli általános nyugoti munkák nem elegendők arra, hogy a magyar kutatót mindenben kalauzolják. Vajjon mikor érjük meg azt, hogy ezen igazságból a következtetést is levonják?
A második Schönemann «Elementar Alphabet»-jének, (mely e füzethez is csatolva van), ismertetése, és pedig nehány bevezető sor után az eredeti német szöveggel. Szerző eljárása okául azt hozza föl, hogy nálunk a diplomatikai műnyelv még fejletlen, de legyen szabad megjegyeznünk, hogy mi éppen szerzőt tartanánk – úgy is mint a diplomatikának a legapróbb részletekig ismerőjét, úgy is mint minden ízéig magyar embert – leginkább képesnek e nehézség leküzdésére.
E füzethez egész atlasz van oklevél-hasonmásokból (11–15. század) mellékelve. Ugyanazon clichée-k után készültek, a melyek után Horvát István ugyanez okleveleket egykor a «Tudományos Gyűjtemény»-ben közzé tette. Valóban nagy szolgálatot tett Horvát Árpád ezek közrebocsátásával a szakértő és szakkedvelő közönségnek, mivel e gyűjtemény úgy összeválogatás, mint kiállítás szempontjából sokkal drágább külföldiekkel is kiállja a versenyt, s aránylag olcsó ára mellett szerényebb igényű emberek által is megszerezhető, ez idő szerint pedig hazánkban a maga nemében egyetlen.
Kivánjuk, hogy közönségünk mind általánosabb rokonszenvvel karolja fel az arra olyannyira méltó vállalatot, s tegye lehetővé, hogy minél előbb teljes munka gyanánt birhassuk Horvát Árpád «Oklevéltani Jegyzeteit».

Sz. J.

Anjoukori Okmánytár.

A Magy. Tud. Akadémia Történ. bizottsága megbizásából szerkesztette Nagy Imre m.akad, lev. tag. Harmadik kötet. (1333–1339.) Budapest 1883. 8° VI és 650 lap.
Nem hiszem, hogy túlozzak, mikor azt állítom, hogy a Magy. Tud. Akadémia kiadásában vagy aegise alatt megjelent összes oklevéltárak és oklevélgyűjtemények között a Nagy Imre szerkesztette jelen kötet a legjobb, legszabatosabb s leggondosabb kiadású. Örömmel kell constatálnom, hogy már Nagy Imre is eltért (mint Géresi a Károlyi-codexnél) a régi, mondhatnám mint a németek mondják: Schlendrian, editionalis módszertől, s a tudomány s a szaktekintélyek helyes álláspontjára helyezkedve követi az újat. Persze, hogy óriási fáradság, becsületes türelem s tárgyszerető gondosság kelle ahhoz, míg annak a pár tuczat másolónak különféle methodusok (vagy jobban mondva: «rendszernélkülvalóságok») szerint készült, vagy túlhű vagy kevésbé kifogástalan copiáit egy uniformisba bujtatni, a sokféle variatiójú orthografiát a használó szemének kellemes egalirozásba hozni lehetett; de éppen ez a jó szerkesztő egyik főgondja. Mert a mint kötelessége a redactornak arról felelni, hogy a felölelt anyag a kitűzött keretbe való; a mint tartozik azért jótállani, hogy a közölt materiának belértéke megvan; a mint debituma, hogy minden egyes oklevélmásolat szövege hű és hibátlan legyen: éppúgy elvárják nyugoti szomszédainknál (persze nem zugeditorokat s apro provincialis nagyságokat értek) a szerkesztőtől azt is, hogy az oklevél-kiadás tudományosan immár elfogadott principiumai szerint adjon egyenlő alakot, tiszta, egyforma ruhát kiadványaira. Ha az életben a magyar közmondás szerint a ruha tisztesség: az oklevelek editiójánál, a diplomatika principiumai szerint, jó másolatok gondos egyenlő ruhája logice gondolkodó főre mutat.
Az elvek, miket N. I. a kiadásnál az oklevelek orthografiájára s külső megjelenésükre, egyszóval arra vonatkozólag követett, a mit a nyomda reproducál, igen-igen egyszerűek. Legelső a fölösleges nagy betűk kiküszöbölése. Ezekkel csak pont után s tulajdonneveknél találkozunk. Mily visszásságoknak, mily komikus ellenmondásoknak vágta útját e végtelen simplex elv alkalmazása által a szerkesztő, ezt akárhány példával lehetne eddig megjelent oklevéltáraink gazdag tárházából illustrálni; de én most, mert már másutt nem egyszer tettem, el akarom a példálózgatást kerülni. – Másik szabály, minden betűnek a maga helyén való alkalmazása, azaz az észszerű orthografia, úgy mint azt a humanisták megállapíták. Kivételt csak ott szenvedhet (mert nem okvetlen kell hogy szenvedjen) a szabály, ahol a hangoztatás s a kornak általánosan elfogadott szokása ily kivételek alkotását megengedik.
Vagyis hogy példával világosítsam a dolgot: az ü-k helyett v-t vagy w-t és megfordítva, vagy az i-k helyett j-t (ezen a latin abc-ben ismeretlen, csak belopott betűt) sohasem alkalmaz N. I. s a tudomány mai színvonalán álló bármely editor; míg ellenben a hangoztatásra s a középkor szokására való tekintettel az ae és oe helyett egyszerű e-t, a tia, tium és rokon szótagoknál a t helyett c-t lehet (de nem szükség) alkalmazni csakhogy az egyszer elfogadott elv következetesen legyen keresztülvive mindvégig, s az egyik a másikkal ne variáljon, a harmoniát ne rontsa. E második szabály alól általánosan elfogadott s nem facultativ kivételt tesznek a tulajdonnevek, mert ezeket nyelvi és egyéb szempontokból teljesen betűhíven kell visszaadni, a mint N. I. is cselekvé. – Egy harmadik tétel vagy szabály a logicus mondatjelzés keresztülvitele. Itt szoktak különösen régi oklevélgyűjtemények igen sok kellemetlen következetlenségbe esni a «hűség» rovására. Feledik azt, hogyha csak a hűséget s nem egyszersmind a józan észt keressük: akkor legbölcsebb és legegyszerűbb dolog az oklevelek szövegének a sajtó által való reproductiója helyett hatalmas facsimile-füzeteket adni, a sajtó helyett a fényképészt vagy egyéb, photo-chromo- és typotechnicust igénybe vennie. Igaz ugyan, hogy ez nem lesz oklevéltár, hanem hasonmásgyűjtemény; de mindegy; mert annak az istenadta hűségnek eleget tettünk. A ki azonban logicus rendszeren alapuló oklevéltárat akar szerkeszteni, az a szöveg s az értelem hűségére nézzen; alkalmazza a mondott szabályokat s ezek harmadikáúl a józan – okszerű mondatjelzést, mint az e kötetnél is alkalmaztaték; inkább kevesebbet, mint többet használván a virgokat s egyéb jeleket, mert azok sűrű alkalmazása (mint Géresi a Károlyi-codex első kötetének előszavában igen helyesen megjegyzi s mint arra Horvát Árpád a diplomatikai írástan alapvonalai illető szakaszában hivatkozik) inkább nehezíti mint könynyíti a diplomák legtöbbször ugyancsak elfacsart stiljának megértését s használatát.
Ez a három essentialis szabály a bölcsek köve; oly végtelen könnyűnek, egyszerűnek látszik, mégis mily nehéznek kell lennie, hogy nálunk fehér holló a ki alkalmazza. De N. I. ezt tette s ezzel adott olyan oklevéltárat, melyet a németek és francziák mellé bátran oda merek állítani. Őszintén sajnálom csak azt, hogy magában az előszóban mind ama szép elvekről, melyeket a gyakorlatban oly szigorú következetességgel tudott a szerkesztő keresztülvinni, pár theoretikus szó nincsen, mert a második kötetben olvasható pár szó ki nem elégítő. Ez nem árt vala, sőt igen szépen fogott volna gyümölcsözni. Mert ha mi birálók hangsúlyozzuk alig vagy tán nagyritkán olvasott birálatainkban azokat a principiumokat, az ugyan a legtöbb esetben elhangzik. De ha N. I. teszi ezt, annak okvetlen hatása lesz s e hatást még fokozza az a körülmény, hogy, az Akadémia adván ki az oklevéltárt, N. I. illető fejtegetései olybá vehetők volnának, mintha maga az Akadémia ád vala programmot arról, a mint a jövőben kivánja az editiók eszközlését.
Az Anjou-codex e harmadik kötetének editiója tehát határozottan jó. Ebből azonban nem következik az, hogy egyben-másban egy piczikével jobb nem lehetne, e comparatióban csak minimalis különbséget óhajtván jelezni, mert észrevételeim apróbb hiányokra fognak vonatkozni, miknél inkább a tollat, mint a toll gazdáját okozom; vagy a mennyiben egy valóban nagy hibára fogok utalni, ez olyan, melyről a szerkesztő, a kinek az Akademia marche-routét írt elő, csakugyan nem tehet.
Fölütöm a kötetet s a 125. lapon a 91. sz. oklevelet találom, mely így kezdődik: «..capitulum ecclesie Posoniensis.» Mindenki tudja, hogy a két, egymásután fekvő pont a capitulum szó előtt azt jelentené, hogy e szó: Nos, kimaradt. Ilyen helyeken, a hol t. i. egy általunk tudott, ismert vagy oly szó maradt ki, melyet helyes gyanítással pótolhatok, a külföldön ezt a szót kiírni szokás, és pedig jeléűl annak, hogy az az oklevélben vagy kimaradt, vagy elrongyollódás stb. miatt nem olvasható, szögletes zárjelben. Lenne hát a 91. számú oklevél kezdete: [Nos] capitulum stb. Ha csak megközelítő értelmű szóval birom pótolni a hiányzó szót, akkor a szögletes zárjelbe tett szó után egy kérdőjelet tehetek. E 91. sz. oklevél példája más két kérdést vet föl elénkbe. Az egyik az: vajjon jól van-e, hogy a kötet szerkesztője minden kimaradt szó helyén pontozásokat használ? Ez nem jól van. Kétféle kihagyást kell megkülönböztetnünk. Egyik fajta az, mely kihagyás azért, mert az oklevélben bármi okból (elmosódás, szakadozottság) nem olvasható valami. Ha ezt pontozással jelzi a szerkesztő, akkor azt a másik fajta kihagyást, mely a szerkesztő akaratán állott, mikor t. i. az oklevelek elején a közönségesen ismert formulákat kihagyta, nem pontozással, hanem rövid vonalokkal (– – – –) kellett volna jeleznie. Megjegyzem, hogy e kifogás nem hajánál fogva előhúzott, mert a mondott két eset egyike vagy másika minden egyes oklevelében a kötetnek előfordul. – A másik kérdés, mit az idézett oklevél eszünkbe juttat, az, hogy különbséget kell tenni a zárjelek között is. Rendesen csak ott használunk kerek zárjelt ( ), a hol az oklevélben is zárjelek közt van az illető passus, azonkívül közbetoldott megjegyzéseknél, pl. (így), – a mint ezt a szerkesztő is helyesen tette. Szögletes zárjeleket az általunk kiegészített, kipótolt, az oklevélben magában bármi okból csonka vagy nem olvasható passusok reproductiójánál.
Egy újabb kérdésem vagy megjegyzésem az volna, hogy mit jelentsenek a dűlt betűkkel szedett szavak mint péld. a 29., 98., 112., 183. számú oklevelekben? Ezeknek csak akkor van helyük, ha az oklevél szövegébe valami megjegyzést told kerek zárjelek (l. föntebb) közt a szerkesztő vagy a másoló, mely esetben a betoldott, zárjel közé teendő szavak dűlt betűkkel szedendők, részint hogy megkülönböztessenek a többi szövegtől, esetleg az oklevélben is zárjel közt előforduló betoldástól, részint hogy egyáltalán föltünővé tétessék a betoldott megjegyzés. A miként hát a fönt idézett 4 oklevélben a dűlt betűs passusok ilyen megkülönböztetése nem szükséges; épp úgy kellett volna másrészről a 174. lapon (125. sz. okl.) a négy alsó sorba történt szerkesztői betoldásokat dűlt betűvel szedetni. – Föltéve, hogy valamit akár diplomatikai, nyelvi, historiai, akár más szempontból (pl. a 259. számú oklevél, 380. lapon alól e szó: tanya s más egyebek) ki akar a szerkesztő a közlött oklevél szövegében emelni, nagyon helyes, ám tegye; arra való a ritkított betűvel való szedés. Azonban itt, és már előbb is, kérdezhetné valaki, mi jogosít föl engem arra, hogy itt szögletes, ott kerek zárjelt, emitt dűlt, amott ritkított betűt praescribálok, mint valami orvos betegének, a szerkesztő elé? Erre én azt felelem: isten ments; én ebben is csak a nálunk előbbre haladt külföldi szakirodalomra hivatkozom, melynek példáját, ha észszerű, nem árt követni, s mivel ott bizonyos conventio jött létre, bizonyos szabályok fogadtattak el ily apróságokra nézve is a tudós világban: nem látom át, mért kelljen éppen nekünk elzárkoznunk a conventiók elől. Elég baj, hogy más körülmény, melyről az Akadémia tehetne, minket zár el, illetőleg publicatióinkat zárja el a külföld használatától – a miről később szólok. – Persze hogy az efféle dolog nem esse rei s az oklevéltár és a szerkesztő érdemére s értékére semmi árnyat nem vethet; mind a mellett mert ordo est anima rerum s a logica az ilyen apróságokban is nyilatkozik, el kellett mondanom.
Valamivel figyelemreméltóbb az a körülmény, hogy a különben, kitünő regestákban nem találok következetességet abban, a mint a «fi» suffixum a tulajdonnevek után ragasztatik (pl: Gabrianfi, Mátyusfi stb.) vagy ugyanazon vérségi kötelék birtokviszonynyal (Tamás fia, stb.) fejeztetik ki. Minthogy a Péterfi, Mátyásfi stb. képzésekkel olyan családneveket alkotunk, melyek tán sohasem léteztek s általuk a genealogus itt-ott esetleg tévútra is vezettethetik: indítványoznám, maradjunk ugyan a birtokviszonyos képzésnél, de írjuk össze a két szót, a mi a mellett hogy jó magyaros zamatú képzést ád, anynyiban is hasznos, hogy könnyebben emlékezetünkbe vésődik. Azaz mondjuk: Péterfi Pál resp. Péter fia Pál helyett: Péterfia Pál; Mátyusfi Tamás, resp. Mátyus fia Tamás helyett Mátyusfia Tamás. Ha ez általánosan elfogadtatnék, egy stereotyp diplomatikai műkifejezéssel lennénk gazdagabbak.
Fölemlíthetném még, hogy némely regestát bővebbnek szeretnék tudni, hogy a mint néhol valóban kitünő topografiai jegyzeteket adott a szerkesztő, épp úgy adhatott volna másutt is akár ily helyrajzi, akár történeti fölvilágosításokat. Mennél több, annál jobb; mert a használónak a használatot megkönnyíti.
Végre ez aprólékos észrevételek után nem hagyhatom megjegyzés nélkül azt a helytelen takarékosságot, mely (bizonyára az Akadémia részéről abban nyilvánul, hogy tartalommutató e kötethez sincs mellékelve. Kérdem én: vajjon érdemes-e azért a pár forintért, mibe ily tartalommutató kerül, a könyv használatát a jelen s a jövő nemzedéknek megnehezíteni, a kutatóval a drága időt vesztegettetni azáltal, hogy azért a mit, 5–6 lapot átfutván a tartalommutatóban megtalált volna, most 600-on fölül való lapot kénytelen forgatni? Az ilyen takarékosság is csak olyan, mint az, a melyre a józaneszű magyar azt a közmondást fabrikálta, hogy: fösvény többet költ. A Név- és Tárgymutató már nem hiányzik; noha egészen nem felel meg czímének; mert a nevekre nézve igen gondos; de ha tárgy szerint keresünk valamit, pl. tudni akarom: van-e a kötetben valami oklevélhamisításról szó? (pedig van ám), azt ugyan hiába keresem. Továbbá okadatolatlan takarékosság s nem is hiszem, hogy a szerkesztőnek valami nagyon tetszett légyen, azon rendelkezése az Akadémiának, mely a kir. czímeket s a közönségesen ismert formulákat kihagyatta. Persze, a historicust ez a dolog kevesbé érdekli; annak ez nem kár; mert ő csak az esse rei-t keresi. De jöhet ám idő nálunk Magyarországon is, mikor a diplomatika theoreticus művelése tért hódít s akkor az a jövő nemzedék keservesen érzi majd e «testcsonkításokat.» Azért jó volna ily, mondhatnám örök s nem ephemerértékű vállalatoknál a jövőre s ily kicsinységekre is gondolni.
Van egy másik hátrány is e kötetnél, a melyről a szerkesztő ismét nem tehet, de a mi fölötte fontos; mert mint föntebb említém, ez az egyedüli oka annak, hogy oklevél-publicatióinkat a külföld nem ismeri, s míg belőlük félezer példány hever az Akadémia magazinumában, a külföldi szakemberek kezén alig egy-kettő, vagy éppen egy se forog. – E körülmény az, hogy azok a szerencsétlen regesták csak magyar nyelven vannak szerkesztve. Remonstráltam már én ez ellen élőszóval is, s akkor azt kaptam válaszúl egy fölötte tisztelt tagjától az akademiának, hogy az Akadémia magyar intézet, s a ki használni akarja editióit, tanuljon magyarul. – Őszintén megvallom, ez a válasz nekem sehogy sem tetszett, s a válaszadó iránti respectusomat nem növelte... Hiszen tudom én, hogy a Magy. Tud. Akadémia föladata a magyar nyelv mívelése s a tudományoknak magyar nyelven való terjesztése. De gátolja-e az Akadémiát e föladata teljesítésében az: ha munkálkodását nemcsak a mi, hanem a külföld számára is értékesíthetővé, ha munkálkodása gyümölcsét nemcsak a bel-, hanem a külföldi szakkörök előtt ismertté teszi? Ám maradjanak a magyar regesták, de adjuk ugyanazokat latinul is – a tartalommutatóban. Iacute;gy lesz tartalommutató is. Iacute;gy mind a két kivánságnak eleget teszünk s nem fog a német vagy franczia tudós szent borzalommal elfordulni attól a codextól, melyet most, hogy használhasson, eleitől végig kellene olvasnia – s nem lapoznia. Ilyen bolond embert – sit venia duro verbo – még a jó svábok közt sem ismerek.
Különben elég ebből ennyi. A mint az editio módszerénél győztek az új helyes elvek; éppúgy – erős hitem – hogy megérem én még azt az időt, mikor latin tartalommutatóval ellátott oklevéltárat, – tán éppen az Anjou-codex negyedik kötetét – fogok üdvözölhetni e füzetek hasábjain.
Most a kötet tartalmának ismertetésére térek át. A testes kötet 408 darab oklevelet hoz az 1333–1339 közti időből. Ez oklevelekben van ugyan történeti értékű materia is, de mégis legtöbb birtokviszonyokra s egyéb jogügyekre vonatkozik, úgy hogy a jogtörténész s a provincialis topografus aránytalanúl gazdagabb bányára talál e kötetben, mint akár a politikai, akár a mívelődés-történet munkása.
A genealogus megelégedéssel fogja látni – a mire e füzetek olvasóinak s különösen a szakembereknek figyelmét fölhívni kötelességem – a Csanád nemzetség, illetve Thelegdy család nemzedékrendét, melyet a 252. sz. oklevél melléklete gyanánt Nagy Imre a 372. lapon állított össze. Azt hiszem, más nemzedékrendek is öszszeállíthatók s pótolhatók e kötet okleveleiből.
A historikust, a culturtörténészt s a jogtörténet mívelőjét érdekelni fogják a Bazarád s a ráczok elleni hadjáratokra (125. és 408. sz.), Zách Feliciánra s családjára (99. és 406. sz.), a különféle telepítésekre és szabadalmakra (38., 59., 60., 131., 158., 375. és 384. sz. s egyéb), a bányamívelésekre (226., 320., 377. stb.), a hajósok, nyeregjártók, aranymívesek, királyi szakácsokra (213., 223., 288., 339. stb.) házassági szerződésekre (33. sz.) s más egyebekre vonatkozó, fölötte tanulságos oklevelek, melyeket egyenként természetes, hogy nem sorolhatok elő.
A diplomatikus örömmel fogja üdvözölni a pápai okleveleket, melyeket Stachovics Remig, ez érdemdús benczés bocsátott Nagy Imre rendelkezése alá.
Egyszóval attól a sujtásos mentétől kezdve, melynek elemelésével vádolta Szabolcsmegye előtt laskodi Sungfia János jákói Kozmafia Miklóst (202. sz.), egész a Kelemenféle pápai adókig (300. sz.) vagy Károly király amaz okleveléig, melyben a Gutkeled nemzetségből származott Bereczk fiainak hűségük jutalmáúl megengedi, hogy az ecsedi lápon várat építhessenek s azt «Hűség»-nek nevezhessék (Volumus ut castrum vel municio predicta in perpetuam memoriam fidelitatis predicte Fidelitas, quod in vulgari Hywseg dicitur, ab ommibus et ubique nominetur) – a legkülönfélébb s legérdekesebb darabokkal találkozunk e kötetben.
Azonban tán e füzetek olvasóit, a diplomatikust mindenesetre, leginkább fogja érdekelni egy fölötte nevezetes oklevél-hamisítás. Bőven van elmondva a hosszú oklevélben a szigorú, körülményes és igen lelkiismeretes vizsgálat. Mivel ehhez hasonlót pápai itéletlevelekben igen, de hazai okleveleink közt alig találunk, legyen szabad rája az arányosnál több szót vesztegetni.
Az oklevél a 171. számú a 251. lapon Pál országbirónak 1336. február 23-dikán Visegrádon kelt itéletlevele.
Merklinfia András azt állítá, hogy Hench mosonyi comes adománya és hagyománya következtében joga van ennek birtokai felére, s e végből Henchfia János budai várnagy ellen keresetet támasztott, ezt különféle oklevelekkel támogatván, u. m. Robert Károly királynak a nagy és gyűrűs pecsét alatt kiadott oklevelével, magának János mesternek kétpecsétű, a budai s fehérvári conventek által kiállított okleveleivel. A király e követelés elintézése czéljából a budai káptalannak írván, Andrást személye elé idézte 1336. január 8-dikára; majd január 20-dikára halasztatván az ügy, Miklós mesternek, János budai várnagy fiának ügyvéde László mester a királyi levél előmutatását kérte, melyet mint 1331. évről kiállítottat a budai káptalan átiratában elő is mutatott András úr. E levél azt tartalmazá, hogy Druget nádor és János mester a maguk és János fia Miklós mester, továbbá Andrásunk nevében azon kérelemmel járultak a királyhoz, engedné meg Jánosnak Andrást fiáúl, Miklósnak pedig ugyancsak Andrást testvérűl fogadnia, hogy birtokaikon egyenlőn osztakozhassanak s az egyik örökös nélküli halála esetén az életben maradt másik örököljön. A király e kéréshez beleegyezését adta volna.
László mester, az ügyvéd, éppenséggel nem elégedett meg a transsumptum fölmutatásával, hanem az eredeti betekintését követelte; mely kérésnek azonban többszöri sürgetés daczára sem akart András úr eleget tenni, mindaddig, míg a király őt erre nem kényszeríté, mikor is aztán Pál országbiró előtt az eredetit bemutatta Andrásunk. – László mester, az ügyvéd, alig tekintvén meg a levelet, kimondá, hogy az «se parancsából, se tudtával a királynak, se közbenjárására a benn megnevezett ország zászlósainak nem adatott ki, hanem csempészett és hamis.» E gyanításra fölháborodott Andrásunk azt követelte, hogy az oklevél a király s az ország zászlósai elé vitessék, hadd bizonyítsák azok annak valódiságát. András e követelésének engedni kelle, s az oklevelet a királynak Andrásunk Tamás erdélyi vajda, Péter bácsi prépost s a kir. kápolna ispánja és titkos kir. titkár, továbbá István mester kir. magánjegyző és Ugali Pál országbirói protonotarius jelenlétében bemutatta. De vesztére. Mert a fölség úgy találta, hogy az oklevél nekie «se parancsából, se tudtával, se tanácsából nem kelt s a benne foglalt intézkedés az ő jelenlétében nem történt.» Azért az oklevélre nyomott gyűrűs pecsét «köriratát s vésetét, súlyát és kerületét megmérette», a mikor kisült, hogy a pecsét úgy köriratában, mint kerületében a kir. pecséttől különböző, mert azokat a betűalakokat, melyek az igazi pecsétben a K betűt körülveszik s teljesen jól láthatók, András úr oklevelének pecsétjén bizonytalan, számszerű czifraságok helyettesítik. Kitünt továbbá, hogy Andrásunk pecséte kisebb kerületű a kelletinél.
Nehogy azonban Andrásnak panaszra legyen oka, bár a király kijelenté, hogy pecsétgyűrűjét mindig újján hordozza s az ő tudta és parancsa nélkül azzal semminemű oklevelet nem pecsételnek; mégis odafordult magán (specialis) jegyzőjéhez, István mesterhez azon kérdéssel, hogy tán ő írta s állítá ki a király tudta nélkül az oklevelet. De István mester is határozottan kijelenté, hogy sem ő, sem jegyzője nem tudnak róla. Még nagyobb bizonyság kedveért Péter prépost, a kir. kápolna comese s Ugali Pál, az országbirói protonotarius is fölszólíttaték véleménye nyilvánítására; de ezek vallomása is kedvezőtlen volt Andrásunkra, miután egész határozottan állíták, hogy ők úgy a kir. jegyzők, mint a kir. udvarban tartózkodó ország zászlósai jegyzőinek írását ismerik, az a levél pedig ezeknek egyike által sem állíttatott ki.
Ennyi bizonyság elég lett volna András mester elmarasztalására. De a vakmerőség, melylyel ő azt a hamis oklevelet a király elé merte vinni, még aprozóbb, detaillirtabb vizsgálódást tett szükségessé s azért noha a király át volt hatva a hamisítás tudatától, mindazáltal mivel az oklevélben arra történik hivatkozás, hogy az ország zászlósai előtt, azok közbenjárására adatott ki: elhatárzá a király az oklevelet azoknak is megmutatni; talán csak emlékezni fog rá egyik-másik, ha Andrásért csakugyan közbenjárt. Hiszen nem is oly régen, csak 2 év előtt történt volna a dolog. – A király parancsából hát bemutatta Pál országbiró az oklevelet Demeter kir. tárnokmesternek, Tamás erdélyi vajdának, Pál királynéi tárnokmesternek, Thatamér fehérvári prépost kir. udv. vicecancellárnak, János veszprémi prépostnak, a királyné vicecancellárjának, Istvánfia Miklós mester zalai ispánnak, Lachk mester fia Imre, kir. lovászmesternek s nyitrai ispánnak, Tamás szerémi ispán és kir. ajtónállók mesterének, Magyar Pál gímösi várnagynak, István pilisi ispánnak és visegrádi várnagynak, végre Bajmoki Gilet fiai Miklós- és Jánosnak, mint a kik a királyi pecsétet jól ismerik. Azonban a vizsgálat eredménye teljesen egyezett az előbbiével. Egyik se tudott az oklevélről, egyiknek a notariusa se készíté azt, egyiknek jelenlétében se törtónt az oklevélben foglalt intézkedés.
A dolog így állván, az országbiró hamvazó szerdára rendelé a pörös ügy befejezését. De a ki nem jelent meg, az András úr volt, «suarum pravitatum non modicam habens confidenciam.»
A csalás világos volt, a hamisítás bebizonyított tény. «Mi azért – mondja az országbiró – kik a legfőbb biró kegyelméből s a nagyjeles király Károly akaratából az ő itélőszéke élén állunk, a kir. korona fenségével s a mi magunk birói tekintélyével szemben elkövetett gonosz csalás- és ravasz hamisításért Merklinfia Andrást, mint hamisítót, az igaz ügy árulóját, illő büntetéssel sujtottuk s összes vagyonát két részben a magunk birói kezébe, harmadik részében pedig a panaszló s megsértett fél Miklós mester kezébe háramlottnak jelentettük, nehogy mások az idők folyamában hasonló gonosztettre vetemedjenek».
Érdekes e hamisításnál még az is, hogy noha az András producálta oklevél a kir. nagy pecséttel is meg volt pecsételve s ezt az itéletlevél elején az országbiró ki is jelenti (mediantibus litteris sue regis excellencie maiori et annulari sigillis... sigillatis): mind a mellett annak a nagy pecsétnek vizsgálatáról szó nincs az itéletben. Tán az a nagy pecsét valódi s nem hamisított volt? Ha igen: akkor szabad a föltétel, hogy a mint az a német császári cancelláriában is megtörtént,_{Erre nézve Zimerman hoz a Mittheilungen des Instituts für österr. Geschichtsforschung 2. kötetében igen érdekes példát Zsigmond idejéből, melynél maga a birod. vicecancellár hamisít Lauenburgi Henrik herczeg rábeszélése folytán a herczeg számára oklevelet.}* az oklevelet magában a kir. cancelláriában hamisította, illetőleg jogtalanúl kiállította egy olyan hivatalnok, a ki a nagy pecsét nyomójához hozzáférhetett; míg ellenben a király újján hordott pecsétgyűrűt, nem tudta megkaparítni. Lehet, hogy az ily módon szerzett, a valódi nagy pecsétnyomóval ütött pecsétű levelet, bolond észszel nem tartotta elégnek Merklinfia András és a hamisító cancelláriai hivatalnok tudtán kívűl egy imitált gyűrűs pecséttel akarta az oklevelet még valószinűbbé tenni; de éppen ezen vesztett rajta; míg ellenben ha megelégszik a nagy pecséttel, ügye másként dülhet el.
Nem tagadom különben, hogy nekem egy körülmény határozottan föltünik. Az, hogy a registrumokra, a kir. könyvekre nem történik hivatkozás; hogy mindenekelőtt itt nem nézett utána a király s csak ha az oklevelet itt bevezetve nem találja, fordul a pecsét vizsgálatához. Mi lehet ennek az oka? Ha voltak kir. könyvek: azokból ily oklevelek bevezetése nehezen maradt el. Noha másrészt bizonyos, hogy még a pápai registrumok sincsenek, ez időben kifogástalanúl vezetve. (L. Diekamp. Die neuere päpstliche Literatur. Görres-féle folyóirat, idei folyama.)
Egy másik körülmény, a mi szintén föltünt s esetleg tanulságos, a következő: Pál országbiró elősorolja mind azon országnagyokat, a kikre mint közbenjárókra s a királyi engedély adásakor jelenvoltakra a hamisított oklevél hivatkozik, s kiknek az oklevelet ezért kir. parancsból be is mutatta az országbiró. Összehasonlítván e névsort azon névsorokkal, melyeket kir. okleveleink, a datum után (...ecclesias Dei gubernantibus és officia tenentibus) fölmutatnák, a hol a primáson kezdődik az egyháziak s a palatinuson a világiak lajstroma; továbbá tudván azt, hogy a mi okloveleinkben az intercessorokat rendesen ki nem teszik, hanem a mondott lajstrom csak azt jelenti, hogy ebben az időben ez volt primás stb., ez meg palatinus stb: kérdés, vajjon Robert Károly idejében nem volt-e cancelláriai szabály, bizonyos esetekben legalább, csak olyanokat nevezni meg az ország előlelőségei közül az oklevélben, a kik valóban jelen voltak annál a királyi actusnál, melyről az oklevél kiadatott? Azt hiszem, nem hálátlan thema volna a dolognak kissé utána tekinteni.
Végre nevezetes ez itéletlevélben, hogy a hamisító nem bűnhödik fejével, csak vagyonával. Van a kötetben egy másik hamisításról is szó (401. sz. 609. lap; 1339-ből), hol már jelezve van az oklevélhamisítók fej- és jószágvesztésre itéltetése. Ez eset azonban diplomatikai szempontból nem bir érdekkel.
Ezzel befejezzük e kötet bírálatos ismertetését. Meg vagyunk győződve, hogy észrevételeinket a nagyérdemű szerző nem veszi rossz néven, sőt ügy- és tárgyszeretetünk folyományaként méltatja.

KÁROLYI ÁRPÁD.

Magyarország czímertára.

Kiadja Altenburger G. és Rumbold B. Szövegét írja Tagányi Károly. 4r. Budapest 1880-tól. (1–6. füzet.)
A függetlenségi eszmék, melyek a legújabb kor kezdetén egész Közép-Európában a tudományok és irodalom újabb renaissanceját teremtik meg, hazánkban is új életre pezsdítették a tudás közlésének minden élemét. A nemzeti nyelv és szépirodalom terén Kazinczyval, a történetírás terén talán Prayval és Katonával kezdődik ez – újjá születés. – Azóta a nemzeti és hazafiúi érzület ébren tartásának hatalmas tényezőjévé vált a történelem. Irodalma majdnem egy század óta, különösen pedig az utolsó évtizedekben meglepő virágzásnak örvend. Rendszeres, philosophiai és tételes művelése azonban ma már megkivánja, hogy segéd tudományai is egy színvonalon míveltessenek vele. Az anyatudomány szülőit és gyermekeit is kebelére akarja ölelni. A historia segéd tudományai közül az archaeologia volt a legelső, mely ez új epochában önállóan lépett föl. A diplomatika, heraldika és sphragistika, egypár alapvető munkán kivül a multban s ugyan annyi kisebb értekezésen és czikken kívül még mindig várja rendszeres önállósítását.
Heraldikánkra nézve megvannak a kedvező auspiciumok nemcsak e folyóirat és társulat megalakulásában és a készülő félben lévő nagy magyar heraldikában, hanem a nemzet közérzületében is, mely őseitől reá maradt jelvényeihez, családja czímereihez ma is, daczára a modern társadalmi eszmék nagy hódításának, ernyedetlen hévvel ragaszkodik.
Ily körülmények között «Magyarország czímertárának» kiadása, – mely már előzetes hirdetésében kijelenti, hogy ha a közhatóságok czímereinek ezen gyűjteménye kedvezően fogadtatik a közönség által; azt nem sokára a magyar családok, teljes czímertára fogja követni: – csakis a legnagyobb nyereségnek tekintendő irodalmunkra nézve.
«Czélunk, – mondják a czímertár szerkesztői előszavukban, – kézikönyvet adni olvasóink kezébe, melyben összegyűjtve találhassák a hatósági czímereket. Habár azonban csakis a czímertani kritika által igazolt pecsétek és érmek szolgálnak erre nézve forrásaink gyanánt, mégis munkánknak úgy szemléleti, mint magyarázó részében csak annyit nyujtunk, a mennyi a megértésre éppen mellőzhetlen. Ez okból tehát, ha az illető pecsét és érem vagy a kor általános gyarlósága, vagy csak éppen a festő és vésnök ügyetlensége miatt hibásan lett ábrázolva: akkor azt – a hol lehet – szigorúan a czímertani szabályoknak megfelelőleg állítjuk helyre. A szöveg pedig a legszükségesebb történeti adatokat és a czímer pontos leírását tartalmazza. A mű alapanyagát Altenburger Gusztáv által tizenhat éven át gyűjtött czímrek és pecsétek képezik, melyek hiteles adatokon alapulnak, milyenek: a függő királyi pecséteken és érméken található czímerek másolatai, czímer adományozási oklevelek, a törvényhatóságok által beküldött hiteles leírások és pecsétlenyomatok, s végűl az e szakba vágó munkák és műemlékek másolatai.
Az egész mű három főrészre oszlik:
Az I. rész, vagyis kötet tartalma három alosztályt foglal magában következőleg:
I. osztály.
1. A magyar országos czímer.
2. A társországok czímerei.
3. A hajdani tartományok czímerei.
4. A magyar állami czímer.
II. osztály. A vármegyék és területek.
1. A fennálló megyék czímerei.
2. A hajdani megyék s szab. kerületek czímerei.
3. A dalmát területek czímerei.
III osztály. A városok.
1. A szab. kir. városok czímerei.
2. A rendezett tanácsú városok czímerei.
II. rész. A mezővárosok czímerei és pecsétjei.
III. rész. A nevezetesebb községek czímerei és pecsétjei.
Az első rész III. osztálya magában öleli a szab. kir. városok czímereit, korszakok és betűrend szerint, azon megjegyzéssel, hogy a birodalmi főváros és részeinek, valamint a társországok fővárosainak czímerei az első táblákon ábrázoltatnak, melyek után a többiek betűrendben következnek. Továbbá azon, csak névleg szab. kir. városok is felvétettek a sorrendbe, melyek az 1876-ik évi XX. törvényczikk szerint a rendezett tanácsú városok közé soroltattak, úgyszintén a törvényhatósági joggal felruházott városok is a szab. kir. városok közzé vétettek fel.
A mezővárosokat illetőleg az országos statisztikai hivatal által 1878-ban kiadott helynévtárban felsoroltaknak jelvényei közöltetnek, részint czímer, részint pecsétalakban, nevüknél betűrendet használva.
Minthogy pedig eddig az összes mezővárosok és községek pecsétei megszerezhetők nem valának, az utóbb érkezők egy másik, szintén betű szerinti sorrendben fognak felvétetni.
A községek jelvényei leginkább pecsétalakban ábrázoltatnák, s czímerek csak ott közöltetnék, hol azok teljesen kifejlődött alakban fordulnak elő.»
Terv szerint az egész mű 15 füzetben 150 táblán 1500 czímert fog tartalmazni. Eddigelé hat füzet jelent meg. Mint látjuk tehát, a hazai heraldikai irodalomban eddigelé páratlan nagyszabású munkával állunk szemközt; melynek eddig megjelent részében kiadó és szerkesztő beváltották igéretüket. Dugonics «A Magyaroknak uradalmaik». Palma «Heraldicae Reg. Hung. Specimen Vindobonae 1766», Podhraczky József «Értekezései Magyarország czímere eredetéről», Nagy Iván adatai a magyar czímertanhoz, Pray munkája és a «Cerographia Hungariae», részben mindannyian kisebbek, jó részben pedig már túlhaladott álláspontokat foglalnak el. Mindezeket pótolni van hivatva «Magyarország czímertára».
A «Bevezetés» a czímertan legelemibb szabályait adja elő sajnos rövidséggel, az író keze úgy látszik meg volt kötve a terjedelemre nézve a kiadók által. Pedig kár, mert talán erre a részre lett volna közönségünknek legnagyobb szüksége; majdnem ugyanez áll mindjárt az első részre, hol a magyar országos czímer tárgyaltatik. Bemutatja itt a szöveg irója a II. Endre, IV. Béla, Bajor Otto, Zsigmond, I. Ulászló és Mária Terézia alatt használt magyar országos czímereket. Itt bár első sorban említi Imre királynak 1202-ik évi pecsétjén előforduló országos czímert, melyen a szalagok vagy pólyák először fordulnak elő, rajzban mégis éppen ezt nem közölheti. Csak rövid, a hat országos czímerhez mindössze más fél lapnyi magyarázó szöveget fűzhet. Nincs alkalma a nem-szakközönségnek a magyar országos czímer fejlődését a maga folytonosságában megismerni. Krónikák és historiai források alapján nem hall semmit sem a turulról, nem eleget a kettős keresztről és a nyolcz pólyáról. Kimondja ugyan a szöveg írója, hogy ezeknek semmi közük hazánk négy nagyobb folyójához, mint nincsen a három halom összeköttetésben a Tátra, Fátra és Mátrával. Elmondja, hogy a II. Endre 1222-ik évi arany pecsétjén a nyolcz pólya közül négyen hét oroszlán látható, s hogy a legalsóban «a pajzsívek összeszorulása okozta technikai akadály miatt – csak egy oroszlán látható». – Itt azonban nem fűzi tovább fejtegetéseit, mintha az a pajzs nem éppen tervszerűleg lett volna akként alakítva és nem «technikai akadály miatt», mintha az a hét oroszlán nem is jelenthetné a hét magyar gyökeres nemzetséget.
Bemutatja ugyan a IV. Béla királynak függő pecsétjén látható czímert, melyen a kettős kereszt először fordul elő háromszögletű pajzsban, – de nem említi, hogy ugyancsak a kettős kereszt minden valószinűség szerint mint állami czímer már Szent-István érmein előfordul._{Weszerle, Érmészeti táblái. I. tábla, 10. szám. – Végh Ödön, A nyugoti és keleti érmészet befolyása Magyarország érmészetére 11. lap. – Ivánfi Ede, A magyar birodalom czímerei 19. lap.}*
A magyar állami czímerek fejezetében közli a Zsigmond, I. Ulászló, V. László, I. Mátyás, II. Ulászló és Mária Terézia és V. Ferdinánd alatt használatban volt összetett állami czímereket. Kár, hogy az Albert király által 1438-ban és Ulászló által 1491-ben használt czímerek ez ismertetésben már helyet nem nyertek.
A társországok czímerei között ott vannak Erdély nemzetségi és fejedelemségi czímerei; Szlavonia, Horvátország, Dalmátország és Fiume, a tartományok czímerei közül pedig Ráma, Bosznia, Szerbia, Ráczország, Kis és Nagy Bolgárország, Kis és Nagy Oláhország, Cumánia, Moldva, Galiczia, Lengyel Galiczia és Lodoméria czímerei.
A megyei pecsétek és czímerekről szólván érdekesen rajzolja azok fejlődését: «A várrendszer, ugymond, a tatárjárás után rohamosan indult hanyatlásnak, míg végre az utolsó Árpád ivadéka alatt a már megizmosodott megye vette át szerepét s vele nagyrészt tisztségeit. A várispán tehát ezentúl főispánná, az udvarispán alispánná, a megye pedig vármegyévé lőn; a megye kiadványai pedig az alispán és a négy szolgabíró neve alatt történnek, ők hitelesítik azokat saját czímeres pecsétjükkel. A pecsételés oly módon történt, hogy vagy egy sorban, elől az alispánnal, nyomták pecsétjüket az oklevélnek hátára, zárlatára és később aljára; vagy pedig négyszög formára s ilyenkor a középen volt az alispáné. Sokáig ment ez így. Látnivaló, hogy századok kellettek a megye autonomiájának oda fejlődéséhez, hogy egységének érzete egyetlen közös jelben, közös czímerben nyerjen kifejezést. Az első ilyen czímer 1498-ban fordul elő, midőn II. Ulászló király különös kegyelemképen, Somogy megyének oklevélileg megyei czímert adományoz, hogy azt pecsétjére vésetvén, kiadványain alkalmazza. A megye azonban a régi szokáshoz a XVI. század közepéig ragaszkodott, új czímerét csak fontosabb s «Nos Universitas Nobilium» kikezdésű oklevelein használta. A megyei czímer példája meglevén, lehet, hogy az más megyékben is kezdett terjedni; mert arról az egyről biztos tudomásunk van, hogy Sáros vármegyének 1515. és 1517. évi két különböző tisztikara által kiadott oklevelein, az alispáni pecséten nemcsak egy és ugyanazon czímer van, de sőt az, a megyének mai czímerével is majd mindenben egyezik. De a többi megyében egyre dívott a régi pecsételés; mely az oklevelek hitelének szempontjából igen terhes s bizonytalan volt, mert a tisztikar rövid időközönkint változott. Ezen nehézségnek az 1550. évi pozsonyi országgyülés törvényeinek 62-ik czikke vette elejét, azt határozván, hogy minden megyének, a somogyiak példájára, a király adománya utján, ezentúl saját czímere s pecsétje legyen, mely az alispánok, szolgabirák és esküdtek által lepecsételt ládában őriztessék, a honnan csakis megvegyülés alkalmával vétessék ki és használtassék. A törvénynek gyorsan lőn foganatja, több megye még abban az évben kért és kapott czímert; de a régi szokás sem pusztult el sok helyt, csak módosult. Igy Szepes megye, noha már czímerrel bírt, levelezésnél azt a módot használta, hogy a megye nevét – Sepusium – négy részre osztván, azt 4 külön pecsétnyomóra vésette, s így pecsételt; néha köralakban, máskor egy sorban. Ezt a módot találjuk Marmaros és Ugocsánál, sőt Szathmármegyében az még 1673-ban is dívott. Hovatovább azonban, minden megye külön önálló czímerre tett szert, melynek sokféle, néha találós motivumok szolgáltak alapul, p. o. hagyomány (mint Nyitrának), természeti productumok, olykor a főbb megyei birtokos családok czímerei. A megyék fejlődésében az azt ért csapások, czímereikre is voltak kihatással; p. o. a híres ónodi gyülés azon határozata, mely Thúróczot kitörlé a megyék sorából, pecsétjének megsemmisítését is elrendelte. De különösen két korszakról emlékszik a történelem, melyben a megyei rendszer teljes eltörlését tervezték. Előbb egy reformer, utóbb egy reakczionárius. Nem lehet e helyen czélunk elbeszélni a reformernek, II. József császárnak erről szóló intézkedéseit: itt csak éppen a megyei czímereknek azok folytán szenvedett változását adjuk elő. Ezen változásra Csanád, Csongrád és Békés megyéknek egyesítése adott alkalmat. Teleki gróf, Nagyvárad kerületi kir. biztos, ki az egyesítés foganatosításával lőn megbizva, jelentést tett az udvari kanczelláriának, melyben, mivel most már az egyesített megyének egy pecséttel kell bírnia, azt javasolta, hogy a három megye czímere egyesíttessék, középen Ő Felsége nevének kezdőbetűivel. Midőn ennek hírét vette a császár, kapott az alkalmon, s híven nagyralátó czentralisztikus törekvéseihez, 1786. april 24-én sajátkezűleg írta a kanczellária fogalmazványára azon nevezetes rendeletét, hogy ezentúl minden megye pecsétjén a szokott köriraton belűl csakis az ország czímerét viselje; s már azon évben majd minden megye kénytelen volt olyat használni. Ezen ujítás is osztozott a császár más reformjainak sorsában, s 1790. év január havában a rendek sürgetésére eltörültetett. A másik kor, a Bach-uralomé, sokkal élénkebb olvasóink emlékében, semhogy arra reflectálnánk, csak azt kell említenünk, hogy a megyei czímer mellőztetvén, a kétfejű sas volt használatban. Az alkotmányos aerával az is megszünt, s attól kezdve a megyei czímerek csak a legújabb megye-rendezés alkalmával mentek át némi változáson nehány megye egyesítésénél.»
A megyei czímereknél is mindenesetre hálás dolog lett volna, úgy mint a szab. kir. városokénál oly elismerésre méltó figyelemmel tette a szerkesztőség, – nemcsak a jelenlegi, hanem a hol van vagy volt, a régibb czímert is bemutatni, hogy heraldikai motivumainknak annyira tanulságos képe így annál teljesebb legyen. Iacute;gy például az országos levéltárban őrzött adólajstromokon az 1596-ik évből Borsodvármegyének egy a jelenlegitől igen sokban különböző czímere, illetőleg pecsétje látható, mely nem lett volna érdektelen e munka keretében sem.
A «Magyarországi Czímertár» műnyelvére nézve Deák Farkassal_{Századok 1880. évf. 765. lap}* együtt nekünk is van megjegyzésünk. Van pedig nekünk is arra a «mancsos» keresztre, mely országunk czímerében látható. Deák Farkasnak igazsága van, de nagy hevében maga is félre érti, a mit be akar bizonyítani. Teljesen bebizonyítja, hogy a mi országos czímereinkben levő kereszt apostoli kereszt és nem mancsos kereszt vagy Tatzenkreuz. Pedig ezt bizonyítani nem volt semmi szükség, mert hiszen azt a czímertár szerzője is mondja. Hanem hát a dolog úgy áll, hogy a Tatzenkreuz is, ha van ilyen, a horgony kereszt is, meg mindenféle végű kereszt lehet egyszersmind apostoli kereszt. Lévén az a kereszt azért apostoli, mert kettős és nem azért, mert ágainak vége ilyen vagy olyan. Különben Deák Farkas maga is beismeri, hogy nem érti mi az a «mancs». – Iacute;gy azután természetes, hogy nem érti, mit akar a czímertár írója a mancs szóval. – Az a medve talpát jelenti mindenütt széles Magyarországon, daczára hogy nincsen benne az akadémia által kiadott «Nagy Szótárban». Keresztünkre pedig azért vonatkoztatható, mert a medve mancsa szakasztott olyan figurákat hagy maga után a hóban vagy nedves földben, mint a minő a mi keresztünk végein lévő hármasan kanyarított lóherlevél-idom. – Ezzel csak a dolog fölvilágosításához akartam járulni. Mindamellett azonban, hogy értem azt a mancsot, e helyen nem helyeslem; hogy a midőn keresztünket tisztán és jogosan sőt történethíven apostoli keresztnek nevezhetjük, akkor egy egészen elvont tulajdonságától adjunk annak egy teljesen szokatlan nevet.
Ily nagyobb szabásu s előre megállapított rendszerek alapján készülő műnél minden tekintetben előnyös, ha az anyag irodalma önállóan csoportosítva előre bocsájtatik. Különösen könnyü leendett az a jelen esetben, a hol hiszen éppen heraldikai irodalmunk olyan könnyen elősorolható. Igaz ugyan, hogy szerző bent a szövegben pontosan után jegyzi, hogy honnan merít; de ez csak zavarja az áttekintést és öszhangot.
A kiállításra nézve Buschmann és Haberkorn műintézetei megfelelnek a támasztott igényeknek, a nyomatok, a mennyiben az zinkographiáktól várható, világosak és tiszták. Hanem azért meg nem tagadhatjuk magunktól, hogy e helyen is óhajunknak adjunk kifejezést. És ez az, hogy mi színnyomatokban szerettük volna e nagyszabású nagy gonddal, költséggel és fáradsággal kiállított művet megjelenve látni. Ma a hol csak lehet, vissza adják czímerészeti műveknél a színeket eredetben. S van elég műintézetünk, mely azt előállítani képes. – Igaz ugyan, hogy a pontos színjelzés (Schraffirung), melylyel a Czímertár ábrái kezelve vannak, a tudás szempontjában teljesen kielégítő, de hiába még sincsen azoknak az a közvetlen élénk hatásuk mint amúgy volna.
Végűl a mi a szöveg irójának Tagányi Károlynak tagadhatatlan érdemeit illeti, elismeréssel kell adóznunk a szorgalom és kitartás iránt, melylyel a fárasztó munkát végzi, midőn a rendelkezésére bocsájtott nyers czímer-anyaghoz a történelmi s egyéb adatokat minden segély nélkül egyedűl szerzi be és dolgozza fel. Tárgyát s annak segéd tudományait alaposan ismeri, szakértő czímerész és jó historikus. Stylja tiszta világos, magyaros, s a mi fő: könnyen érthető.
Reménylve az ügybarátok, különösen historikusaink támogatását, – hisszük, hogy a minden tekintetben hézagot és szükséget pótló kitünő vállalat teljes egészében meg fog jelenhetni.

Sz. W.

VEGYES.

A Tomaj nemzetségbeli Losonczi család őseiről.

E lapok I. számának 16. és következő lapjain Nagy Iván a Losonczi Bánffy család nemzékrendjéről értekezik; nem czélom, de nincs is hozzá kellő készültségem, hogyakár ott Nagy Iván által, akár gr. Lázár Miklós által a székely ispánokról írt értekezésben közzétett nemzékrendet vagy annak magyarázatát és indokolását itészileg vizsgálat alá vegyem, egyedül csak azon okból nyultam tollamhoz, hogy, II. Garai Miklós 1409-ki, e családokra vonatkozó itélete mind gr. Lázár Miklós, mind Nagy Iván figyelmét elkerülvén, azt kivonatban e helyt közzé tegyem, hogy a midőn a Losonczi Bánffy család teljes nemzékrende véglegesen összeállíttatni fog, abban a család még nem ismert ősei is megneveztethessenek, különösen pedig, hogy a nemzetség, melyből e család származását veszi, végkép megállapíttathassék. II. Garai Miklós nádornak fönt említett és eredetben a Nemz. Muzeumban őrzött itélete a következőket tartalmazza:
Az itélet 1409-ben. 42° die octavarum festi beati Georgii Martyris Budán hozatott, s abban előre bocsáttatik, hogy a midőn Abádi Loránt fia Sebestyén, László vajdát: és ennek testvéreit. Dezső fiait Dénest, Miklóst és Mihályt s István fiát Györgyöt, Losonczi nemeseket, a nádor atyja I. Garai Miklós elé megidéztette s a per fölvételére több halasztások után az 1380-ik évi Szentgyörgy nyolczada határnap tüzetett ki, ezen határnapon fölperes Abádi Sebestyén a nádormak előterjesztette, hogy ő és a nevezett László vajda, s Losonczi Dezső fiai egy dédőstűl illetve üktől származnak, azért az alperesektől az ezek által osztatlanúl bírt javakban osztályt teljes joggal követelhet, állítván «quod ipse esset filius praedicti Lorandi filii Sebastiani filii Johannis filii Privarci_{Lampert egri püspöknek 1270 körül kelt oklevelében fölemlíttetik «Johannes et Privardus filii Privardi ac Ompud filius Ladislai de genere Thomay.» H. Okmánytár VI. 171 l.} * filii Privarcy, annotatusque Ladislaus Wayvoda et fratres sui forent, nati praelibati Desew filii Dionisii filii condam Dionisii palatini, ipsique condam Dionisius palatinus et annotatus Privarcus ab uno genitore procreati extitissent.» Erre László vajda Gál nevű itélőmestere ura nevében a nádor előtt elismerte, hogy ura és testvérei Dénes nádortól származnak, de Dénes nádor a nevezett Privarttal, kit Abádi Sebestyén ősének lenni állít, semmiféle fiágon való összeköttetésben nem állott, és Abádi Sebestyénnel László vajda és testvérei sem állanak; az ezek által birt javakban tehát Abádi Sebestyén osztályrészt nem követelhet, s készek ezen állításukat a nádor előtt oklevelekkel is bebizonyítani. I. Garai Miklós nádor ennek következtében a per tárgyalására új határnapot tűzvén ki, arra Losonczi István többi fiait Lászlót, Albertet és Istvánt s Losonczi Tamás fiát Dénest, kiket ezen osztályos ügy a többi Losoncziakkal együtt közösen érdekel, szintén megidéztette.
Ettől fogva azután több nádor előtt az ügy tárgyalása tovább húzódván, végre az előbb perben állott felek elhaltával az 1399. évben Szent-Mihály nyolczadán Bebek Detre nádor előtt megjelentek néhai Abádi Sebestyén fölperesnek fia György, a Losoncziak részéről Dénes fia György, Losonczi László bán fia Zsigmond és Losonczi László vajda fia. János. Fölperes részéről keresetének begyőzésére Bebek Detre nádor előtt nyolcz oklevél mutattatott fel, kivonatban tartalmuk az itéletlevél szerint következő:
1251. IV. Béla király tercio nonas Septembris megerősíti az egri káptalan által Privart fiainak Jánosnak, Privardnak és Hectornak Csák fiaival Dénessel és Tibával s néhai Dénes nádor fiaival Junevel és Zamuddal_{Az esztergomi káptalannak 1274-ben kelt oklevelében említtetik «relicta Cosme de Bana filia comitis Samud de genere Tamoy, nomine Stephania» és ennek nővére Petronella. Arpk. Uj-Okmt IX. 90. I.}* az abádi rév iránt kötött egyezkedéséről ugyancsak 1251. évben aug. 1-én kiadott oklevelet, lásd ez utóbbit H. Okmánytár VI. 61. I. Béla király oklevelét Fejér György Cod. Dipl. VII. 1. 296. l. kivonatban szintén közli.
1322. A váradi káptalan feria sexta ante f. Penthecostes bizonyítja «quod Lorandus filius Sebastiani pro se et pro Emerico item Thoma et Georgio filiis suis – Thomam et Stephanum filios Dionisii dictos de Lochonch cognatos suos de sua generacione a donacione impignoracione concambio et permutacione possessionum Thomaymonostra et Abad, ecclesiam in honoce sancti Stephani in se habentem, Surk et Zenthmarton vocatarum racione porcionis sue eum eedem possessiones essent indivise, filios vero Johannis filii Maius et alios ab occupacione et detencione ipsarum prohibuisset».
1325. Csanád egri püspök sz. Egyed napján kelt oklevele «quod magister Stephanus filius Jacobi Cheh vice et nomine nobilium dominarum relicte Petri filii Wz socre sue filie Ladislai filii Senye, item pro domina consorte sua filia eiusdem Petri filii Anich uno nomine alio vero vocabulo Bichow» (e szerint Cseh István neje két névvel bírt) a püspök előtt, napa hitbérét és neje leánynegyedi részét illetőleg kijelentette, hogy azt Abádi Sebestyén fia Lóránt 50 márkával kielégítette, és hogy ezen nők és örököseik «super possessionibus Abad Zenthemreh Thynodtew et Igar vocatis», melyekből kielégítést nyertek, semmiféle jogot nem igényelnek.
1333. Az egri káptalannak secundo die octavarum f. Pasce domini kelt oklevele, hogy Szent-Imrei Sebestyén_{Fejér György Cod. Dipl. IV. 3. 37. 1. közölt oklevélben megneveztetik «Sebastianus de genere Tomay».}* fia Lorand a káptalan előtt előadta «quod cum ipse ex una et magister Stephanus filius Dionisii de Losoncz comes Castriferrei proximus suus parte ab altera» bizonyos előbbi kikötés következtében a káptalan előtt fogott bíráikkal (arbitri) megjelentek, ezek jelenlétében Losonczi Dénes fiának Istvánnak megbizottja Cherewkezi Péter fia Pál kijelentette «quod prelictus Stephanus dominus suus ipsum Lorandum in possessionibus Thomay et Abad participem fore non denegaret et dicte possessiones titulo iuris hereditarii ipsum Lorandum et filios suos equalance attingeret sicut dominum suum supradictum».
1336. Az egri káptalannak in vigilia Omnium Sanctorum kelt oklevele, melyben a káptalan I. Károly királynak jelenti «quod cum ipsum capitulum Martinum cantorem in ipsorum vocando presenciam in eo, utrum Lorandus filius Sebastiani tempore deposicionis iuramenti Stephani filii Dionisii in facto possessionis Komyathy fiende cum eodem nomine generacionis ipsius Stephani sacramentum prestitisset an ne? requisitum habuisset» a kanonok jelentette, hogy «Lorandus filius Sebastiani in facto dicte possessionis Komyathy nomine generacionis ipsius Stephani iurasset cum eodem».
1334. Az egri káptalan előtt «fer. 6-a post f. Pasce «Georgius Paulus et Jacobus filii Lorandi filii Sebastiani de Sancto Emerico in ipsorum ac Emerici Thome Ladislai Dionisii et Sebastiani fratrum ipsorum» nevében előterjesztik, hogy a mint értesültek atyjuk Loránt, Losonczi Dénes fiával Istvánnal és testvéreivel birtokaikon megosztozni készül, mivel azonban azon birtokok mindég osztatlan állapotban bírattak, azok felosztása ellen tiltakoznak.
1381 és 1399. Gara Miklós nádor által 1381-ben és Bebek Detre nádor által 1399-ben Hevesmegye részéről tartott közgyülésen az alispánok és a szolgabírák hitük alatt bizonyítják, hogy «ipsi hoc audivissent, ut Sebastianus de Abad et Georgius filius eiusdem una cum nobilibus de Losonch in una linea generacionis fuissent et existerent.»
Ezen nyolcz oklevél felmutatása után Gaál deák Losonczi László vajda fia János nevében, továbbá Ruben Mihály és Tamás deák Losonczi Dénes fia György és Losonczi László bán fia Zsigmond nevében a következőket adták elő, és pedig Gaál deák azon ellenvetése mellett, melyet már előbb Losonczi László vajda nevében még I. Garai Miklós nádor előtt felhozott, továbbra is megmaradt; Losonczi György és Zsigmond képviselői azt beismerték «quod Privartus ac condam Dionisius palatinus antecessor videlicet memoratorum Sigismundi et Georgii in possessionibus Abad et Thomaymonostra et pertinenciarum earundem tantum modo et non in aliis possessionibus fratres fuissent generacionales et condivisionales, sed predecessores prefati Georgii actoris, et per consequens ipse Georgius eidem Privarto cuius videlicet Privarti successores absque herelibus sexus masculini decessissent, in nulla condivisionalis fraternitatis linea attinuisset et nec attineret, nam ipse Georgius foret filius Sebastiani filii Lorandi filii Sebastiani filii Petri filii videlicet filie nobilis domine filie Thome de Thomay de genere Thomaymonosthora et ob hoc eidem Georgio de possessionibus et porcionibus possessionariis eorumdem Sigismundi et Georgii nulla divisio debet provenire» s mind ezek bebizonyítására Bebek Detre nádor előtt felmutatták a következőket tartalmazó három darab oklevelet.
1279. Az egri káptalan bizonyítja «quod Sebastiano filio Petri fratre Wz de Abad et Petro filio eiusdem Wz ex una, ab altera vero Alberth cum Stephano filio suo pro se et pro Alberto ac Marton fratribus suis coram ipso capitolo constituti» a nevezett Sebestyén és Péter, Sebastien nevű Uj vármegyei birtokukat «in qua ecclesia sancti Jacobi esset constructa» a föntnevezett Albertnek és fiainak 50 márkáért Abádi June és Abádi János fia Miklós beleegyezésével elörökíttették.
1307. Az egri káptalan előtt «domina relicta, Nicolai filii Johannis filii Privarci filia Mark filii Tomboldi de genere Balog» a káptalan előtt felvallja «quod totam porcionem suam in terra Saruld vocata habitam a Stephano et Jacobo filiis Privarci racione dotis et rerum parorphanalium (sic) suarum mediantibus literis condam A. episcopi ecclesie Agriensis (András egri püspök volt 1274–1304.) sibi devolutam» s a melyet Privart fiai kiváltani elmulasztottak, fele részben leányára «uxori magistri Ponith fili Jako de Terenne» és ezen vejére, másik fele részben pedig «Jacobo filio suo genito de Petro filio Lorandi secundo marito suo» átruházza.
1327. Az egri káptalannak «feria secunda post festum b. Georgii martiris» kiadott oklevele pedig azt tartalmazza «quod Gregorio filio Kolardi de Vasari pro nobilibus dominabus relicta Jacobi filii Privarci de Abad filia sua et filia eiusdem Jacobi Clara nuncupata ex una, parte ex altera vero Thoma filio Etreh serviente Stephani Thome et Desew filiorum Dionisii de genere Thomay de Regen_{Érdekes e birtok neve annyiban, a mennyiben azt Nagy Iván is i. h. 17. l. fölemlíti, állítván, hogy az Dénes tárnokmester fiáé Dénesé és nem a Losoncziak őseé Dénesé volt.}*comparendo» nevezett Gergely elismerte, hogy az Abádi Jakab özvegyének és leányának járó hitbér és leánynegyed fejében Dénes fiai 15 márkát lefizettek.
Mely okleveleknek alperesek részéről történt felmutatása után Bebek Detre az 1400. évi vízkereszti nyolczadra az ügy tárgyalását elhalasztotta «a quibus quidem octavis interim annotato Ladislao Vaivoda decedente et dicta causa in Stephanum filium prefati Nicolai filii Desew condescendente» több halasztás után, melyet Bebek Detre nádor adott, majd ezután a nádori hivatalt II. Garai Miklós nyervén el, az ezáltal engedett többrendbeli halasztás után, végre ezen nádor előtt az 1409. évi Szentgyörgynapi nyolczadon a per eldöntés alá került s «prefato Georgio filia Sebastiani actore ab una, ab altera pretaxatis Michaele Ruben et Thoma literato pro antedictis Sigismundo filio Ladislai bani, Georgio filio Dionisii bani, ac Stephano filio Nicolai filii Desew» a nádor előtt megjelenvén, Sebestyén fia György az itélethozás előtt felmutatta.
1335. in dominica Ramispalmarum I. Károlynak Visegrádon kiadott oklevelét «quod magistro Stephano filio Dionisii de Losonch» egyrészről, másrészről «Lorando filio Sebastiani» által a király előtt előterjesztetett, hogy a köztük fönforgott perben akkép egyeztek ki, «quod predictus Lorandus possessiones Igaar et Tynodtew nominatas in qua (így) ecclesia lapidea in honorem b. Cosme et Damiani foret constructa in comitatu Heweswyuar existentes» a régi határok között Losonczi István mesternek békével átadta, viszont ez «possessiones Zenthemreh et Paulitelek in qua ecclesia in honorem s. Georgii esset fundata ac porcionem seu sessionem eiusdem Lorandi in possessione Abad in qua similiter ecclesia in honorem s. Stephani regis existeret constructa eidem Lorando pacifice reliquisset perpetuo possidere.»
Mindezek alapján fölperes fölkérte a nádort, hogy neki a perben igazságot szolgáltasson; a nádor tekintetbe véve a dolog azon állását, hogy Gál mester László vajdának úgy testvéreinek s fiaiknak nevében Abádi Sebestyénnek László vajdával és testvéreivel s fiaikkal való vérségi összeköttetését tagadta, Losonczi Zsigmond és György pedig azt állították «eundein Georgium filium Sebastiani non successorem sexus virilis sed sexus feminei heredem Thome generacionis Thomay existere» és hogy ekkép Abádi Györgyöt az általa kivánt osztályrész meg nem illetné; tekintve mégis, hogy Abádi Györgynek nagyatyja Loránt Losonczi Dénes fia István mellett «in facto dicte possessionis Komyathy veluti homo generationis eiusdem Stephani» esküt tett le, és hogy ugyan ő Abád, Pauli, Zenthemreh, Tynodtew és Igar birtokokból «ut hereditárius» hitbért és leánynegyedet fizetett és elégített ki, tekintve végre, hogy I. Károly király előtt ugyancsak Abádi Loránt Igar, Tynodtew, Zenthemreh, Paulitelek és Abádi birtokrészek iránt Losonczi Istvánnal a föntebbi 1335-ki oklevélben körülírt módon kiegyezett, alperesek azt hogy Abádi György nem férfiágon, hanem nőágon való örökös, kellőleg be nem bizonyították: a nádor ezen okból esküvel való bizonyítást rendel, kimondván, hogy Abádi György ötvened magával az egri káptalan előtt Szent-Jakab nyolczadán esküdni tartozik «super eo, quod prefatus Sebastianus pater suus fuerit filius prefati, Lorandi filii Sebastiani filii Johannis filii Privarci filii Privarci senioris, indemque Privarcus senior et condam Dionisius palatinus primogenitus et predecessor iamdictorum nobilium de Losonch ab uno genitore procreati existerint».

* * *

A jogi szempontból is nagyon érdekes itéletet, a mennyire lehetett, hű kivonatban közlöm. Azt vajjon Abádi György az esküt letette-e, a tovább kikutatandó adatok fogják kideríteni. Az oklevélből legyen szabad azon három fő momentumot kiemelni, hogy mindkét perlekedő fél beismerése szerint az 1227-ben nádori hivatalt viselt Dénes és testvére Privart egy közös atyától születtek, hogy Losonczi I. Dezsőnek (l. Nagy Iván nemzékrendjét i. h.) Mihály, László és Miklós fiain kívül még egy Dénes nevű fia is volt, kinek fia György 1399. évről említtetik. Ezen Dénes és fia György nem fordulnak elő Nagy Iván nemzékrendjében, hanem ott áll ebben I. István fiáúl III. Dénes, kiről ismét itéletünk hallgat. A legérdekesebb adat azonban az, hogy az itéletben kivonatban felemlített 1327-ki oklevélből megtudjuk és most már meg is határozhatjuk, hogy a Losonczi és Bánffy család a Tomaj nemzetségből veszi eredetét; Nagy Iván is mondja már i. h. 18. lapon a 2-ik jegyzetben, hogy Dénes nádornak a Tomaj genusból való eredete több mint valószínű és ennek megvitatását egy más alkalomra igéri; úgy hiszem e kérdéshez már több vita nem fér, azt II. Garai Miklós ítéletében foglalt 1327-ki oklevél eldöntötte; de talán e kérdés már előbb IV. László királynak a H. Okmtár VI. köt. 265 és 266. lapjain közölt oklevele által is el volt döntve, mely szerint a Tomaj nemzetségből való Urkun bán_{Ezen Urkun bán a Béla király névtelen jegyzője által megnevezett Tomaj nemzetségbeli. Thonuzoba fiának Urkundnak nevét a nemzetségben továbbra is föntartotta. V. ö. Magyar. Sion II. 747–752. ll.}* Szerém vármegyei birtokait vérrokonának és a vele egy nemzetségből származott Dénes nádor fiának Dénesnek esetleg ezen Dénes testvérének, Miklósnak ajándékozza.
Ezen itélet adataiból a Tomaj nemzetségből származott Losonczi és Abádi családokról a fentebbi jegyzetekben idézett okmánytárakban hivatkozott oklevelek felhasználásával a következő nemzékrend állítható össze.

N. N. de genere Tomay; Privard; Dénes nádor; János 1251–1274.; Privard 1251–1274.; István, Jakab 1274–1304.; Miklós ennek özvegye N. N. «filia Mark filii Tomboldi de genere Balog» 1307.; Sebestyén 1261. de S. Emerico; Loránt de Abád 1322–1336.; Hector 1251.; June 1251.; Samud 1251. de genere Tomay; June de Abád 1279.; Dénes 1270. de genere Tomay de Regen; Miklós 1270.; Stephánia Banai Kozma özvegye 1274.; Petronella 1274.; István 1322–1336. dictus de Losoncz Vasmegye főispánja 1333.; Dezső 1327.; Tamás dictus de Losoncz 1322–1327.; Dénes 1380.; György 1380.; László bán 1380.; Zsigmond 1399–1409.; Albert 1380.; István 1380.; László 1380. vajda; Dénes bán 1380; Miklós 1380.; Mihály 1380.; János 1399.; György 1399–1409.; István 1400–1409.; Imre 1322–1334; Tamás 1322–1334; György 1322–1334; Pál 1334.; Jakab 1334.; László 1334.; Dénes 1334.; Sebestyén 1334.; György 1399–1409.

NAGY IMRE.

Pecsétnyomó a XIV. századból.

Pár évvel ezelőtt az «Arch. Értesítő» pecsét és czímer tárgyú közleményeit a külföldi szakkörök élénk érdeklődéssel fogadták, s különösen egy angol folyóirat foglalkozott velük behatóbban, őszinte méltánylását fejezve ki az ott közlött becses anyag felett. Ha jól emlékszem, akkor egy pár lovas pecsétünk tűnt fel annyira. – Másrészt azonban nem tagadhatta meg csudálkozását, hogy eféle dolgok hogy fordulhatnak elő éppen Magyarországon.
Kevésbbé csudálatos, sőt talán egészen természetes lesz ez a dolog az említett folyóirat előtt, hacsak főbb vonásokban ismeri is hazánknak köz és művelődéstörténetét.
Már első királyaink alatt, már a messze középkor kezdetén oly fényes lovagvilága van a magyar földnek, a milyennel bizony akár a frank föld, akár Angolország alig dicsekedhetik.
Itt van Közép-Európa igazi hadi iskolája; frank, bajor és német herczegek jönnek a magyar királyi udvarba, hogy míg egyrészről a külföld finomabb szokásait magukkal hozzák, másrészt mint kiképzett igazi harczoló lovagok, az akkori hadviselés minden ágában járatos hadvezérek térjenek vissza. Itt áll szemben a nyugat-európai civilizatió az ázsiai tatár hordákkal, innen indultak ki keletre a szent sír visszahódítására a középkor legnagyobbszerű hadi vállalata a keresztes hadak. Itt harczol a magyarság századokon keresztűl az egész keresztény világ érdekeiért élet halál harczot a mohamedánizmus rettegett félholdjával.
Egy egyetlen nagy, világra szóló csatatér az egész ország, hol együtt harczol Európa és Ázsia legkülönbözőbb hadinépe.
Elképzelhető most már, hogy annyi különböző hadinép érintkezése, hadviselési módja, szokásai, erkölcsei, viselete, fegyverzete, vívott csatái, diadalai vagy dúlásai, fölvonulásai, táborzásai s később torna vagy harcz és lovagjátékai mily befolyással vannak a magyar hadi élet egészen sajátos képének alakulására. Hogy fejlődik ki a keleti népek a tatárok és törökökkel vívott harczokban, másrészt a nyugat-európai lovagság hatása alatt a magyar fegyverzet; hogy lesz nemzeti öltözetünk képe át meg átszőve a kelet színpompás viseletének virágaival.
Mindeme viszonyok pedig ott vannak lerajzolódva, ott tükröződnek vissza középkori jelképeink, czímereink és pecséteinkben. Élénken tárják elénk akkori culturális állapotainkat, lovag-világunk viseletének fényes képét, nem ritkán ősrégi családainknak történetét, s a mythosszerű csodás mondakört, mely azokhoz oly gyakran fűződik, s végűl a keleti, frank, német és bizanti majd az olasz művészet hagyományos formáinak befolyását hazánk művészeti alakzatainak alakulására. Befolyását különösen az olasz renaissancenak, midőn fényes álarczos menetek, a híres danse moresche, a czímertáncz s a lovagjátékok mellett alakos színielőadások rendeztetnek majdnem naponkint a magyar királyi udvarnál, hol kit-kit családi czímere után ismernek fel.
E nagyszabású történelmi képnek eddigelé csak töredékei láthattak napvilágot, most azonban, hogy e lapok hasábjai egyedül e czélnak szolgálatára megnyiltak, biztos és jogos a remény, hogy a köz- és magánlevéltárakban szétszórt mozaikdarabokból bár hosszú évek hangyaszorgalmú munkája után, a magyar czímerészet és pecséttan, s a hazai családok teljes és fényes története íratik meg.
S hogy az adatgyűjtés nagy munkájában majd mily élénken veend részt egész művelt társadalmunk, bizonyság reá, hogy alig jelent meg a «Turul» első száma, alig hatott el annak híre a vidékre, már is számos és rendkívüli becses adatot kaptunk annak keretében leendő közlés végett.
A jelenleg bemutatott pecsétet, illetőleg pecsétnyomót, Miskolczról Bársony János ügyvéd úr szívességéből közöljük, a ki fogadja azért e helyen is köszönetünket.

A köralakú pecsétnyomó, melynek lelhelye Vatta község Borsod vármegyében, átmérője 3.1 cm., anyaga sárgaréz, hajdan mindkét oldalán erősen tűzben aranyozva. Hátlapján 1 cm. magasságú hosszúkás fogantyú van oda forrasztva, mely át van fúrva, hogy felfüggesztve hordható legyen.
Körirata gyöngyözött körben

(Sigillum Cunradi dicti Parb.)

A pecsét feliraton belől középen, háromszegletű paizson heraldikailag jobbra fordulva egy hal látható. A paizs egész terét ezenkívül szabályos pontozat tölti ki. A paizs és körírat közötti téren mind a három oldalról, három-három pontból álló diszítés van elhelyezve, olyanok, mint a köríratban a szavak elválasztására szolgálnak.
A paizs már ősidők óta, a mint a csatákban gazdáját védelmezte, lassankint ennek hős tetteit vagy azoknak jelképeit hordta magán. E jelképek leginkább állatok voltak. Iacute;gy kerültek annyi czímerpaizsba az oroszlán, leopárd és a sas, mint a legbátrabb állatok. A békésebb civilizatió haladásával ezek a czímerképek is megszelidűlnek s nem ritka lesz a bölény, bárány, kakas, hal stb. Érdekes, hogy később, midőn a régi nemzetség-nevek talán feledésbe mentek, vagy talán megkülönböztetésűl, ezek egyébb tagjaitól, a czímerkép nevét felveszi maga a birtokos. Iacute;gy támad a beszélő czímer, mely mint jelkép egyszersmint a tulajdonos nevét is kifejezi. Természetes, hogy később megfordítva is történt a dolog, hogy t. i. valamely állat nevét biró egyén czímerébe vagy paizsára azt az illető állatot rajzolták fel. Ilyen a sok közül például nálunk a Bakos család czímere, melyben egy ágaskodó kecskebak látható, ilyen a Halász család egyik ágáé, halakkal.
Különösen gyakran fordul elő régi czímerpajzsokon a hal jelképe, majdnem minden esetben egyszersmint mint beszélő czímer is. Már a Louvre muzeumában Párisban és a British muzeumban lévő régi görög vázákon ábrázolt paizsokon látható a halak és delphinek képe._{Charles Boutell. English Heraldry. London 1871. 8r. 8. lap.}* Herodot arról értesít bennünket, hogy a hajókat megfúró buvárok és a fürge gyorsaság vitézi jelképe a hal.
A középkorban magánosok és községek czímereiben Angol- és Magyarország heraldikai alakzataiban fordul elő feltünő számban a hal jelképe. Az előbbi helyen a tenger szolgál magyarázatúl; hazánkban pedig a folyami és tavi halászat nagy virágzása.
Hiszen régi határjárási okmányainkban bizonyára régen feltünt már a szakembereknek a számos halastó említése, melyeknek ma már legnagyobb részt nyomuk sincs. Középkori okmányaink száz számra tartották fen az egész országban ily tavak emlékét._{Dr. Ortvay Tivadar. Magyarország régi vízrajza.}* Őseink ügyes vízszabályozási tehetsége és helyes gazdálkodásának bizonyítékai ezek. A folyóvizek mentén mesterségesen alkotott halastavak által ugyanis míg egyrészről a haltenyésztés ma már alig elképzelhető virágzásnak örvendett, addig a folyók és patakok felesleges vizei ekként lecsapoltatván, egyszersmint öntözési czélokra is rendkívül alkalmasok voltak, befolyásolván nem csak a termési, hanem még a légköri viszonyokat is.
Szerintem e nagy halbőség szolgál indokául, hogy a hallal annyiszor találkozunk ezentúl hazánkban czímerekben és pecséteken egyaránt. Előfordul az Bereg, Bihar, Szabolcs, Szatmár és Ugocsa vármegyék, Adánd, Fogaras, Hidas és Kis-Kun-Halas czímerében, mely utóbbi nevét is beszélő czímerében a keresztül fekvő két halban viseli._{Tagányi-Rumbold. Magyarország czímertára.}* Egy úszóhal vagy delphin látható a Wesselényi család czímerében is._{«Turul». 1883. I. füzet. 49. lap.}*
A középkori angol és franczia heraldika beszélő czímerében már nem elégedett meg a halnak puszta előállításával; hanem azt különböző fajai és családjai szerint a legnagyobb természetrajzi pontossággal adta elő. Pedig tudjuk, hogy éppen a hal az, a melynek faji jellegét rajzban előtüntetni a legnehezebb. A kor vésnök művészei azonban diadalmasan győzték le e nehézségeket.
Az angol heraldikában leginkább szerepelnek a Barbel zsidóhal, vagy bajszos ponty, a delphin, the Luce (or Pike) a csuka, the Roach a rája és a Hering._{Moule. Heraldry of Fish. p. 13.}* Mindannyian mint beszélő czímerek. Iacute;gy John Count de Barre zászlaján, melyet neki I. Eduard király adományozott, két Barbel, bajszos ponty arany színben, kék alapon látható. Iacute;gy fordul elő a delphin Giles de Fishbourne czímerében. 1369-ben Anthony Lord Lucy czímerében három csuka van. (The Luce = csuka.) E család czímeréből azután összeházasulás folytán által megy e három csuka Lord Percy of Aluwick, és Northumberland herczeg czímerpaizsába; de Barre bajszos pontyai pedig 1347-ben Surrey lord czímerében díszlenek._{Ch. Boutell. English Heraldry. p. 77, 78. 165 és 170.}* – Dauphin-e = Delfin. Dauphiné régi franczia provinczia, mely 1349-ben II. Humbert által Valois Fülöpnek engedtetvén át, Francziaországhoz csatoltatott. Czímere egy delphin volt. – E tartomány mindenkori birtokosa a trónörökös lévén, 1349-től kezdve egészen 1830-ig minden franczia trónörökös és neje dauphin, dauphine névvel czímeztetett s beszélő czímerűl egy delphint használt úgy paizsdíszűl, mint pecsétjében. Volt grand dauphin, XIV. Lajos fia, meghalt 1711-ben és ennek fia a petit vagy second dauphin. Az irodalomban is ismeretes az Edition dauphine vagyis in usum Delphini kiadás. A franczia grand dauphin számára és használatára készített kiadása a klasszikusoknak._{P. Larousse. Dictionnaire complet de la Langue Française. Paris. 1879. 211. lap.}*
Az angol és franczia középkori vésnökök, mint említők, művészileg ábrázolták különösen a pecséteken a halakat, úgy hogy az első pillanatra fel lehet ösmerni és megkülönböztetni a delphint, a pontyot, csukát vagy heringet. – Később azonban még ennél is tovább ment a heraldika; figyelembe vette azt is, hogy a hal élve vagy élettelenűl ábrázoltatik-e. Ezért látjuk a czímereken és pecséteken a halakat vagy csukott vagy nyitott szájjal._{Sacken. Heraldik. 66. lap.}*
Pecsétünk vésete oly tiszta correct és művészi, hogy bátran oda helyezhetjük a többször említett angol vésetek mellé. Éppen azért nem is tarthatjuk azt hazai munkának. Ha nem is angol, okvetlen frank vagy német munka. Eltekintve a betűk correct simetriájától, különösen művészi a hal, mely teljesen kidomborodik a paizsból, a pecsétnyomóban rendkívüli mély véset felel meg ez alaknak, melyen még az uszonyok és pikkelyek is fel vannak tüntetve. Szája nyitva van és az egész hal jobb felé függ, jeléül, hogy élettelen. Természetrajzi ismérvei határozottan a közönséges pontyra vallanak.
Ha már paizsunkban kétségtelenűl felismertük a pontyot, meg van a kulcs köriratunk teljes magyarázatához. A tisztán olvasható és érthető keresztnéven kívül még ott ez áll:

Az első szó világos, hogy «dicti» szokásos diplomatikai rövidítése, a második pedig latinos rövidítése a Barbel, vagy németűl Barbenek, mely a paizsban czímereskedő ponty neve. Világos tehát, hogy beszélő czímerrel állunk szemben s hogy pecsétünk Barbe Conrad úr leveleit zárta.

SZENDREI JÁNOS.

TÁRCA.

A magyar heraldikai és genealogiai társaság

f. évi szeprember hó 27-én azAkadémia Kisfaludy termében választmányi ülést tartott Nagy Imre elnöklete alatt. Az elnök röviden üdvözölvén a szünet után munkálkodásra egybegyűlt tagokat, Deák Farkas ült a felolvasó asztalhoz s felolvasta tetszéssel fogadott dolgozatát «Az első magyar czímertan»-ról. A Turul-ban fog kiadatni. Ezután Fejérpataky László olvasta fel B. Nyáry Albertnek «Aheraldika hanyatlási korszaka» czímű értekezését. Az érdekes felolvasások után a folyó ügyekre került a sor.
Titkár bejelenti az utolsó választmányi gyülés óta belépett tagok neveit. Alapító tagul id. gr. Cziráky János kir. tárnokmester lépett be 200 forint alapítványnyal. Pártoló tagok (10 frt évdíjjal): Dr. Keresztszeghy Lajos Szatmártt, küsmödi és bözödi Kováts Ferencz m. kir. csendőrhadnagy Nagy-Károlyban, Gorove Antal Piskolton (ajánlja Luby Károly); bánó Radvánszky János P.-Varsányban (aj. az elnök); gróf Zichy Hippolyt püspök Budapesten (aj. Némethy Lajos); Tarányi Ferencz kanonok Veszprémben, Kopácsy Viktor földbirtokos Litérben, dr. Bezerédy Viktor t. főjegyző Veszprémben, Kenessey Miklós szolgabiró Enyingen, Békássy Károly földbirtokos Békáson, Peczek Gyula főpénztárnok Veszprémben, Kopácsy Árpád gyámpénztárnok Veszprémben, Kenessey Pongrácz ügyvéd Veszprémben, Ányos Tivadar földbirtokos N.-Esztergáron, Kiss László kormányzó Pápán, Sánkány Miklós apát Bakonybélben (mindezeket ajánlja Véghelyi Dezső); Dessewffy Árpád Budapesten, Kazy József cs. k. kamarás és min. fogalmazó Budapesten, Gränzenstein Béla főbányatanácsos Budapesten, Péchy Ödön min. titkár Budapesten, gyulai Gaál István Büsün (ajánlja Szent-Iványi Zoltán); a műemlékek országos bizottsága (ajánlja b. Nyáry Albert). Évdíjas tagok (5 frt évdíjjal): Pongrácz Sándor urad. ügyész Eszterházán (ajánlja Majláth Béla), Az országos levéltár (aj. dr. Pauler Gyula), báró Perényi Zsigmond főispán Nagy-Szőllősön, Szent-Iványi Gyula Bikszádon, Hadusfalvi Spielenberg Oszkár honvédfőhadnagy Kassán, Pálóczi Horváth Géza honvéd-főhadnagy Kassán (ajánlja Luby Károly), Zsilinszky Mihály orsz. képviselő Budapesten (aj. az elnök), Ostffy Pál, kir. táblai biró, Bunyitay Vincze püspöki könyvtárnok Nagyváradon, Páur Iván a Széchenyi nemzetség levéltárnoka Sopronban (ajánlja Nagy Imre), Görög István Budapesten, Lossonczy Gyula Csobánkán (ajánlja b. Nyáry Albert), Bárczy József földbirtokos S.-A.-Ujhelyen (aj. Csergheő Géza), Kőszeghy Antal Bulapesten, Berkeszi István tanár Budapesten, dr. Károlyi Árpád udv. levéltári fogalmazó Bécsben, Karagyéna Mihály orsz. levéltári tisztviselő Budapesten, Géresi Kálmán tanár Debreczenben, Pesty Frigyes akadémiai titkár Budapesten, Pfeiffer Ferencz könyvkereskedő Budapesten, gróf Zichy Géza Budapesten, Stein János könyvkereskedő Kolozsvárott, Petrovay János Bazinban, nyéki Németh Imre megyei aljegyző Sz.-Fejérvárott, Szombathelyi főgymnázium, Vasmegyei régészeti és történelmi egylet Szombathelyen, Bikkessy Béla Magyar-Ovártt, Széll Farkas kir. táblai biró Budapesten, báró Mednyánszky Dénes Rakowiczon, Kápolnay István h. alezredes Budapesten (mindezeket ajánlja a titkár).
E megválasztott tagokkal együtt a társaságnak összesen 383 tagja van.
A pénztárnok jelentése szerint a társaság vagyoni állapota f. évi szept. 20-ig a következő:

Bevétel
Befizetett alapítványok Alapítványi kamatok Pártoló tagdíjak Évdíjak Értékpapírok kamatai	1300 frt 40 frt 555 frt 340 frt 25 frt
Összesen	2260 frt

 

Kiadás
Igazgatási költségek Tőkésítés Irói tiszteletdíjak Egyéb kiadványi költségek	168 frt 68 kr. 1248 frt 33 kr. 118 frt 50 kr. 146 frt 80 kr.
Összes kiadás Készpénz	1683 frt 31 kr. 576 frt 69 kr.
Összesen	2260 frt – kr.

A befizetett 1300 frt alapítványból 1400 forintnyi névértékű állampapírok vétettek.
A hátralékos tagdíjakra nézve határoztatott, hogy a Turul-nak a jelen évben kiadandó utolsó száma postai utánvétel mellett fog a hátralékban levő tagoknak szétküldetni.
Titkár jelenti, hogy október és november hónapokban távol levén, ezen idő alatt dr. Szádeczky Lajos társ. jegyző fogja őt helyettesíteni. Valamint hogy a Társaság a pisai «R. Accademia Araldica ItaIiana»-val a kiadványokra nézve csereviszonyba lépett.
Több apróbb ügy elintézése után a gyűlés véget ért.

Az első magyar oklevéltan kiadásának történetéhez.

Jelenleg, mikor több mint hatvan év lefolyta után a második magyar diplomatika megjelentét örömmel constatálhatjuk, azt hiszszük, nem érdektelen megemlékeznünk az elsőről, melyet Perger János hites ügyvéd Schwartner latin oklevéltana és Horvát István kritikai jegyzetei nyomán a 1821-ben magyar nyelven bocsátott világgá. Nagy dolog volt akkor, mikor sem a magyar műnyelv, sem az igazi tudománykedvelő közönség még nem volt annyira szervezve, mint jelenleg, ily elvont tárgyú munka megírásába kapni.
A kiadás nem volt ment minden akadálytól s hosszabban húzódott, sem mint előre volt látható. Ezt bizonyitja az alább olvasható «Tudományos Hiradás», melyet petrószai Trattner János Tamás, a diplomatika kiadója, az előfizetők közt, kik szám szerint 273-an voltak, szétküldött:
Tudományos Hiradás.
Az Alább írt egész tisztelettel jelentem, a Nagyérdemű Magyar Közönségnek, hogy azon Magyar Diplomatikai munkát, mellyet TT. Perger János Úrtól Kiadás végett általvettem, s a mellynek első Része már a Nyomtató sajtót el is hagyta, el nem készíttethettem, rész szerint azért: minthogy azon Munkának egy Része, melly is bővebb meg visgálás végett N. M. Magyar Kanczelláriára fel küldettetett, onnét még eddig le nem érkezett; valamint szinte azért is, minthogy a Rézmetsző a szükséges Réztáblákat mind eddig tökélletesen el nem készítette. Mellyre való nézve a Nagyérdemű Közönségnek ezen dolog eránt való türedelmességét még kevés üdőre ki kérem; bizonyossá tévén az iránt, a Nagyérdemű Közönséget, hogy mihelyt az emlétett Munkának hátra lévő Része a M. N. Kanczelláriáról le érkezend, azonnal Nyomtató sajtó alá fogom adni. Pesten Kisasszony Havának 31-ik napján. 1821.

Petrószai Trattner Ján. Tamás,
mint a fellebb emlitett Munkának Kiadója.

A magyar történelmi társulat

ez évi sopronmegyei kirándulása nemcsak más tekintetben felelt meg a hozzá kötött várakozásnak, hanem a heraldikusnak és genealogusnak is bő anyagot nyújtott tanulmányokra.
Heraldikailag igen érdekesek voltak a Páur Iván tagtársunk által a sopronmegyei levéltárban kiállított régi czímer-másolatok. A gyönyörű rajzok mind az eredetiekről vétettek, a legpontosabb hűséggel; s a czímerek sora, melyeket alább megnevezünk, fogalmat adhat, hogy régiség tekintetében bátran versenyezhetünk Németországgal, hol a XV. század első féléből czímeres levelekkel csak szórványosan találkozunk.
A mohácsi vész előtt kiállított, s Páur Iván birtokában lévő czímermásolatok a következők:
1414. Eresztvényi család. – 1415. Gállffy cs. – 1415. Szecsődy cs. – 1418. László-karcsai Török cs. (ennek eredetije Páur Iván birtokában). – 1419. Kisfaludy cs. – 1431. Jersai cs. – 1434. Bászna cs. (eredetije Páur Iván birtokában) – 1455. Sánkfalvy cs. 1471. Zsibrik cs. – 1476. Pryber cs. – 1500. Mesthery cs. – II. Ulászló korából a Tapprai Spissich családé. – 1523. Imreffy cs.
Birjuk a tudós, gyűjtő igéretét, hogy időről időre közlönyünk számára átenged egyet-egyet gazdag gyűjteményéből.
Szép gyűjteménye van czímeres levelekből Sopronmegye levéltárának is, csakhogy sokkal fiatalabb; legrégibb darabja 1580-ból való. Sopron városa levéltárában is van nehány, s ezek közt a legrégibb Zsigmond királynak egy 1416-ki armálisa.
Genealógiai szempontból a sopronmegyei levéltárak közt alig van egy is, mely versenyezhetne a herczeg Esterházyak kismartoni levéltárával. Fasciculus számra vannak itt az Esterházy családon kívül az alsó-lindvai Bánffyakra, dobóruszkai Kornisokra stb. vonatkozó iratok a legrégibb kortól kezdve.
E levéltár dúsgazdagságáról fogalmat adhat a következő összeállítás, mely betűrendben mindazokat a családokat tartalmazza, melyeknek iratait nagyobb számban őrzi a levéltár.
E családok:
Abaffy, Agárdi, Alaghy, Alchai, Andrássy, Alapi, Almus, Amade, Angyal, Aranyosi, Ányos, Arkai.
Bacsko, Baczur, Baghi, Baksi, Balassa, Balogh, Bandi, Bánffy, Bank, Bantha, Bessenyei, Brogyány, Belliczay, Bercsényi, Barlagi, Bathonyai, Báthory, Bay, Baxai, Beche, Bede, Beghani, Bessenyő, Belse, Berényi, Betkei, Baranyai, Baroczi, Bitto, Blasius, Blyna, Bobrik, Bochkai, Bochka, Bodo, Boithy, Boly, Bonthol, Bornemisza, Botka, Botyáni, Brusani, Baszt, Bakits, Berle, Bosnyák.
Chanad, Chata, Czompo, Csaák, Chanadius, Chernel, Chemetey, Csáky, Csató, Csebi, Csibay, Csike, Csuruth, Csurkay, Csurba, Czernyei, Cziráky; Czinaty, Czobor, Csuzi.
Dank, Darás, Daróczy, Debreő, Decan, Deési, Darabos, Draveczky, Demetrius, Derecske, Ders v. Dersffy, Dezsew, Diorg, Dietrich, Dobó, Dobóczy, Dóczy, Donch, Draskovics, Drugeth, Dulo.
Eck ŕ Salmis, Egervári, Endre, Eödenffy, Erchey, Erdődy, Eszpethei, Egusdi.
Farkas, Farkasluk, Fáy, Fánchy de Gordowa, Fodur, Finta, Forgách, Futaki, Frank.
Gálházi, Gara, Gelye, Gracsics, Gémes, Geréb, Gregorius, Gányi, Gyapul, Gyenge, Gyth.
Hatubur, Hench, Herando, Herman, Homonnai, Hölgyi, Hettyei, Horeczky, Horka, Horváth, Haiczenberger, Hosznos, Hosszutothy, Hunth, Hunyod.
Iren, Ilanth, Ilyésházy, Isipi, Ivánka, Ivános, Iván, Iváncz.
Janus, Jakch, Jukusith, Jeszenszky, Jákóffy, Jeyky, Jous.
Kalanda, Kállay, Kalmár, Kany, Kapelthe, Kapul, Kasply, Káthay, Kavaznya, Komádi, Kálnay, Kecz, Keme, Keopy, Keörtössy, Kerepecz, Kéry, Kereky, Kesserö, Ketheth, Keürbü, Kendy, Kirchmayr, Kisfaludy, Kolthay, Kördics, Korláth, Kornis, Kosztolányi, Kovács, Kún, Keöszöghi, Kudich, Koszka.
Laymer, Lazthozi, Lebl, Lengyel, Lökesi, Lewstachius, Ladoni, Laczk, Lippay, Listius, Literati, Loaz, Lónyai, Lacza, Lopkovitz, Lorantffy, Losanczi, Lukaczy, Lulenszky, Luka, Lukasi.
Machachyn, Makai, Marcus, Marczali, Márk, Máthé, Maxa, Maylad, Márffy, Mayus, Mengvech, Mezeőgyáni, Melith, Miklai, Milethynczi, Miticzky, Maythényi, More, Modrar, Mokranth, Monoszloui, Morchol, Morochuk, Mortun, Moys, Munkadi, Mandl, Mérey, Menshengen.
Nádasdy, Nagy, Nagykereki, Nagymihályi, Nedeczki, Nempthy, Nemes, Nibi, Nimeth, Nyakas, Nyáry de Bedegh.
Ocskay, Ódal, Olaszy, Onch, Ongai, Oranchi, Orbán, Osth, Ostrosicz, Ostvanteleki, Ország, Osztroluczky.
Palaghy, Páldeáki, Pálffy, Palochay; Palócz, Paly, Pázmán, Panazi, Pathochy, Paky, Perbarth, Perényi, Petenházy, Petheő, Pharlo, Pinnyei, Piszki, Pogány, Pográny, Pély, Prépostváry, Palenovich, Pörneszy, Pohárnok, Póka, Polkorab, Pouse, Pratyndorffer, Preszanszky, Pyke, Pyrus, Papp, Pákfy.
Radváni, Rákóczi, Ravaz, Rutkai, Réwai, Rikalph, Roth, Rotthal, Rathy, Rubyn, Ruchai, Ruszkai.
Sadan, Sándor, Sárkeözy, Sárkány, Sarmasági, Sartori, Saytiaz, Selipi, Selke, Semberi, Spáczai, Somogyi, Semlér, Semsey, Szendrei, Serédy, Shiz, Somi, Sory, Soós, Stipsich, Szakadásy, Szilvásy, Sulok, Sykathory, Synka, Szarov, Szerdahelyi, Szethy, Szirmay, Szécsei, Szunyogh, Szakmáry, Sári.
Tabaydi, Tarnóczy, Tarrody, Tercháni, Teuteus, Teörök, Tharkői, Tarnosi, Thassol, That, Thekus, Thelegdi, Thembes, Thepáni, Tewresdi, Thomas, Thorma, Thoroskay, Thurzo, Thibány, Tiburi, Tinctus, Tomay, Traychar, Trentel, Turol, Thököly.
Ugali, Ugrai, Uktelen, Usz, Urban.
Vallis, Varkoch, Vass, Vásárhelyi, Vattay, Varla, Verbai, Vethési, Viczay, Visnyoczky, Vukovics, Váradi, Várdai, Varjúfalvi, Vajnad, Vasper, Vechei, Vejkei, Velkei, Vörös, Vitéz. Walk.
Ez elősoroltakon kívül nincs a magyar hazának úgyszólván egyetlenegy családja sem, melyre a kismartoni levéltár több vagy kevesebb adatot ne tartalmazna. Oly kincsesbánya az, mely nem csak a történetíróra, de a genealogusra nézve is kiaknázhatatlan.

SZAKIRODALOM.

A gróf Károlyi-család

oklevéltárából legközelebb megjelenik a második kötet. Tartalmazni fogja az 1413-tól egész Mátyás király haláláig terjedő kort. A levéltár anyagának bősége ebben a korban már nem engedi meg minden oklevél közlését, az anyag szaporodtával mindinkább szorosabban kell megvonni a határt a közlendő s elhagyandó oklevelek közt. A kötet az országos érdekű okleveleken kívül különösen genealogiai szempontból fog sok érdekeset nyújtani; s reméljük, hogy e részben, a mire mult füzetünkben reámutatni igyekeztünk, a Károlyi és vele egy származású családok nemzedékrendjét illetőleg sok becses dologgal fogunk találkozni. Ugy tudjuk, hogy a szakavatott szerkesztő, Géresi Kálmán, tollából terjedelmes genealogiai bevezetés fogja az okleveleket megelőzni, mely az első két kötet összes anyagát felöleli. A második kötetben a heraldikus is meg fogja a magáét találni, mert mellékletképen két gyönyörű Zsigmondkori czímer is járul hozzá kitünően sikerült színnyomatban.

Kassa sz. kir. város pecsétjei és czímerei.

Ritkán találkozik az ember vidéki kiadványban oly sikerült illustratiókkal, minőket a felső-magyarországi Muzeum-egylet adott ez évi évkönyvében Tutkó József. «Adatok Kassa sz. kir. város pecsétjei és czímereinek fejlődési történetéhez» czímű értekezéséhez. A színnyomatok, különösen a czímereknél, kitünően sikerültek. Maga a szöveg az 1880-ban elhúnyt Tutkó József, kassai monographus, egy bevégzetlen munkájának töredéke, melyhez Dragoner Béla írt felvilágosító és pótló jegyzeteket. Ez értekezés ismerteti a kassai pecséteket és czímereket s azokat történeti fejlődésökben követi. Egy pecsétrajz (ez a legkevésbbé sikerült, mert pecséteket színezett kőnyomatban jól közölni nem lehet), és öt czímerkép járul a szöveg megvilágításához. A szövegből kiemeljük a következőket: A kassaiak legrégibb – IV. Béla alatt készült – pecsétjökbe Szent Erzsébet alakját vették föl e körirattal: «St. Elisabet Sigillum Civium de Cassa». Tutkó véleménye szerint ezen pecsét 1245-ben készült; annyi tény, hogy 1290-ben már okleveleken találjuk, s egész 1405-ig volt az használatban, mint «sigillum maius». Ha volt nagy pecsét, kellett kicsinynek is lennie; s valóban vannak is a kassai városi levéltárban oklevelek, melyeken az előbbinél kisebb pecsét körvonalai világosan kivehetők. Sajnos, hogy ezeknek lenyomatai oly gyérek, s a meglévők is oly rongáltak, hogy azokból a kis pecsét alakját megállapítani nem lehet.
Uj aerát nyitott meg Nagy Lajosnak 1369-ki czímeradományozó levele, melyben a várost feljogosítja, hogy pecsétein és zászlóján az új czímert használhassa. A város azonban úgy látszik előszeretettel volt régi pecsétje iránt, mert azzal még jóval az említett czímeres levél kelte után, a XV. század elején is élt. Ugy látszik, az új czímert csakis gyűrűspecsétjébe vette föl.
A czímer a későbbi királyok alatt is alapjában ugyanaz maradt, csak egyes mellékalakokkal bővült. A paizsban látható liliomokhoz és ezüst-veres pólyákhoz Zsigmond alatt, az 1423-ki czímeres levél szerint, az angyal járult, mint czímertartó. V. László 1453-ban az angyal ruhájának színét módosítja s a paizs pólyáinak színét más rendben (veres-ezüst) határozza meg. A paizs fölé pedig koronát tesz. II. Ulászló 1502-ben az angyal ruházatát ismét változtatja, s a czímerbe saját és nejének, Anna királynőnek czímeréből is átvesz egyes jelvényeket. A korona helyébe két sisak lép. S ez azon czímer, melyet Kassa városa pecséteiben mai napig is használ. A sikerült színnyomatok jól visszatükrözik a városi czímer fejlődésének e különböző fázisait.

KÖNYVÉSZET.

Nagy Imre. Codex diplom. Hungaricus Andegavensis. Anjoukori Okmánytár. Harmadik kötet (1333–1339). Budapest 1883. 8r. VI. és 650 1.
Dr. Stöhr Antal. A felső-magyarországi Muzeumegylet negyedik évkönyve. Szerkesztette és közrebocsátja. – Kassa 1882. 8r. 159 l. és négy színezett tábla. (Tartalmaz egy értekezést Kassa városa pecsétjeiről és czímeréről, továbbá okleveleket a kassai városi levéltárból).
Des Conrad Grünenberg, Ritters und Burgers zu Constenz, Wappenbuch. In Farbendruck neu herausgegeben von Dr. R. Graf Stillfried-Alcántara und Ad. M. Hildebrandt. (Ezen díszmunkából C. A. Starke görlitzi könyvkiadónál még mintegy 85 példány áll rendelkezésre. A nagy munka negyedévenként megjelenő kötetekben adatik ki, egynek-egynek ára 50 márka. Az egész munkának, mely hét kötetet tartalmaz, ára 350 márka.)
Russi Michele. Paleografia e Diplomatica de’ Documeriti delle Province Napolitana. Con venti tavole. Napoli, 1883. 16r.
L’Araldo – Almanacco Nobiliare del Napoletano per il 1883. Anno VI. Napoli. Tip. dell’ Unione 16r. 280 1.
F. Fernandez de Béthencourt. Anales de la Nobleza de Espana. Anuario de 1883. Madrid. 32-rét 454 1.

HIBAIGAZITÁS.

A Turul f. évi I. füzetében «A Mellétei Baróczy család armálisa 1415-ből» czímű czikkben a 27. l. 1-ső hasábon olvasható 3-ik jegyzet tollhibából került illető helyére s mint a tárgyhoz nem tartozó, elhagyandó. Nagy Iván ugyanis i. helyen nem a Semsey, hanem a Szirmay család czímeréről szól, s ezt mondja 1417-ből valónak.
A 49. lapon 1-ső hasáb 3-ik sorában (alulról) özv. gróf Rhédei Istvánné helyett Rhédei Jánosné olvasandó.

1883-3

AZ ELSŐ MAGYAR CZIacute;MERTAN.

E kis mű, melyet olvasóimmal meg akarok ismertetni, az Ars Heraldica nevet viseli,_{Teljes czíme: Ars Heraldica seu consvetudinum Heraldicarum, quarum crebrior passim et usus et in Historiis praecipue Europaeis mentio, Synopsis collecta et in hunc pugillum in gratiam in primis Nobilitatis Transilvanicae contracta. Opere et veritate Francisci Páriz-Pápai Med. Dr. et in Alma Enyedina P. P. Claudiopoli 1695. Ex off. Nicolai Kis de M. Tótfalu.}* megjelenésének helye Kolozsvár, éve 1695 s írója ama híres tudós Páriz-Pápai Ferencz orvostudor és az enyedi főiskola közönséges nyilvános rendes tanára, kiről tudjuk, hogy született Deésen 1649-ben és meghalt Nagy-Enyeden 1716-ban. És tudjuk, hogy sok szép magyar munkát is írt 1680-tól 1710-ig, a lélek békéjéről (vallásos mű); a test békéjéről (orvosi könyv) stb., s írta különösen maradandó becsű munkáját, a latin-magyar és magyar-latin szótárt, mely gyermekéveink óta egész életünkön át kisérőnk szokott lenni. Ime azonban e nagy tudós nem csak vallásos, erkölcsi, orvosi és nyelvészeti műveket írt, hanem mint a XVII. század encyclopaedistája más tudományszakokban is dolgozott, s nem csak magyarul, de latinúl is. Iacute;gy írta a reformatió történetét, így e czímertani munkáját is, melylyel érdemes lesz közelebbről megismerkedni. Talán mondanom sem kell, hogy a munka ajánlva van, még pedig báró Apor Istvánnak, s az akkori szokás szerint, meg is van gratulálva Kölesséri Sámuel által prózában, Enyedi István által versben. Ekkor következik a tartalomjegyzék s az ember csak elbámul, hogy írónk az Ars Heraldica név alatt a tárgyaknak mily különféleségét foglalta össze. Munkáját XV fejezetre osztotta, melyek közül az I. szól: A legfőbb hatalomról, a felségről (de Majestate); a II. a méltóságokról; a III. a családokról; a IV. a nevekről; az V. a czímekről; a VI. a tisztelendőségekről (de Reverentiis); a VII. a rangfokozatokról; a VIII. a testi örökségekről (arcz, bőrszín, haj, köröm stb.); a IX. a ruházatokról; a X. a koronáról; a XI. a gyűrűkről; a XII. a függő ékszerekről; a XIII. a kézbeli ékszerekről; a XIV. a czímerekről, ú. m. 1. a paizsokról, 2. a sisakról, 3. a foszlányokról, 4. a színekről, 5. a czímer-alakokról; a XV. a főbb czímerekről és végül betold egy XVI. fejezetet a czímerek különböző használati módjáról. Lássuk röviden e fejezetek tartalmát.
I. A felségesség (Majestas), mondja írónk, a legfőbb hatalom a polgári társaságban, felsőbbet magánál nem ismer, s tőle nincs feljebb hivatkozás. Hatalmát nem szabályozza a terület nagysága, egy városban is fennállhat.
A felségjog valóságos és személyes. Valóságos, mikor az ország vagy birodalom amaz alaptörvényeiben gyökerezik, melyek a köztársaságnak is alapját képezik s csak a birodalom megsemmisülésével enyésznek el; személyes, mikor valakinek csak személyére ruháztatik.
Néha a felségi jog oly mértékben adatik át egy személynek, hogy a nép semmit se tart meg, e módnak neve abdicativus; máskor az állam alaptörvényeinek fenntartása mellett, communicativus, mint Angol-, Magyar- és Erdélyországban.
A felség fogalmának tartalmát teszik a felségi jogok, ú. m.:
1. Törvényt hozni; magyarázni, javítni; sőt ha tetszik, eltörölni:
2. Hivatalnokokat kinevezni. Ezt magánszemély nem teheti, magánosnak annyi joga van, mennyit a felség rá bíz. A rómaiak még bizonyos életkort is kivántak, consul senki se lehetett 43 éves kora előtt, praetor 40, quaestor és aedilis 27 éves kora előtt.
3. Nála a felebbezés bevégződik, tőle nincs apellatió, de ő a kisebb szék itéletét leszállíthatja, megsemmisítheti, kiigazithatja, megerősítheti.
4. Kiváltságokat osztogathat. Iacute;gy a római császár királyokat, fejedelmeket, grófokat, bárókat, nemeseket nevezhet ki.
5. Békét köthet, hadat izenhet.
II. A méltóság lehet nagyobb vagy kisebb. A nagyobbak közt régi idő óta kitünik a császári scsakis a pápainak van utána téve. Császár alatt értvén a római császárt, habár a török szultán is használja e nevet. A császárt követik méltóságban a királyok, habár a pápa után mindjárt a bibornokok következnek, kik közvetlen a pápa mellett vannak, tanácsát képezik s Róma földén tartózkodnak, uralkodván fényben és hatalomban. Ezeket az érsekek azután a püspökök és apátok követik, kiket mindnyájokat fejedelmi méltóság környékez.
A császár után jőnek a választók. Ezek egyháziak és világiak. Egyházi választó-fejedelem: a mainczi, a trieri és a kölni érsek, a birodalom főkanczellárai, amaz Német-, az Franczia-, ez Olaszország részéről. Legrégibb a trieri, leggazdagabb a kölni s leginkább tisztelt a mainczi.
Világiak: a cseh király a császár főpohárnokja, hajdan fő étekfogója volt; a mi azután a palatinátusi választó lett, most pedig a bajor király; a szász király a császár főudvarmestere; a brandenburgi választó főkamarás; a palatinatusi választó ma főkincstárnok nevet visel.
Minden uralkodói méltósággal biró egyén egy szóval fejedelemnek neveztetik. A világi fejedelmek herczegek, aztán a főherczegek, mint a Habsburg család tagjai és nagyherczegek, mint a moszkvai, hetruriai és velenczei.
A moszkvai fejedelem nagyherczegnek hivatik, az ő nyelvükön Tzárnak, innen jött azután, hogy elsietve császárnak is nevezgetik. A velenczei herczegség nagynak mondatik, melyben mint Contarini mondja, a királynak egy nemét láthatod: hatalma nincs, de fényben és díszben király; hatalmára nézve tanácsos, a városban fogoly, sehová sem mehet a városból a tanács híre nélkül. A herczegek után jőnek az őrgrófok, ezek után a grófok örökös és ideiglenes (mint például a magyaroknál a főispánok). A grófokat követik a liber-bárók, Német- és Magyarországon kevés, Angliában sok. Francziaországban egy sincs. Erdélyben Fogaras, Kővár és Toroczkó liber-báróságok. Angliában keletkezett egyszersmind a kis bárók (Baronettes, vice barones) intézménye.
Ide tartoznak a császári, királyi hűbérségek (Feuda), melyek közvetve vagy közvetlenűl csak a császártól függenek, tőle kérendők s általa adományozandók és csakis ő a birájok. A kik e hűbériséggel megajándékoztatnak, a császár vazallusainak neveztetnek s neki hűségi esküt tesznek. E hűbérségek egyháziak és világiak. Egyháziak a három egyházi választó, az érsekségek, püspökségek és apátságok. Világiak a cseh király, a többi világi választó, az ausztriai főherczeg, fejedelemségek, herczegségek, területi grófságok, őrgrófságok, várgrófságok, grófságok, báróságok.
Vannak a birodalomnak a német földön kivül lakó vazalljai is, például a spanyol király a burgundi grófságnál fogva, melynek szavazata van a gyűlésekben s járul is a közterhekhez. Svécia és Dánia királya a holsteini herczegségeknél fogva, a lotharingi és mantuai herczeg stb. Ezekről nem mondjuk, hogy a császár vazallusai, hanem a birodalom vazallusai, mert más dolog az uralkodó vazallusának lenni, s más a birodalom vazallusának. Iacute;gy például Erdélyország alá van rendelve a magyar királynak, de nincs alárendelve Magyarországnak. Iacute;gy Nápoly alárendeltje a spanyol királynak, de nem Spanyolországnak. E méltóságok, egyháziak úgy mint világiak, el is veszthetők declaratió által.
A III. fejezetben beszél író a családtagokról. Ősökről csak az beszélhet, ki legalább három megelőző apát tud felmutatni.
A IV. fejezetben a nevekről beszél írónk, úgy mint a vezeték-, a kereszt- és melléknevekről stb. Említi például, hogy 1671-ben a Zrinyi és Nádasdi gyermekeiknek neveiket is eltiltották. A Zrinyieket de Gratiáknak; a Nádasdiakat Loveloknak nevezték.
Az V. fejezet a czímezésekről szól. Valamint a neveket az egyének, úgy a czímeket a méltóságok megkülönböztetésére találták fél. De vigyázni kell a, tévedésekre; sok fejedelem hord oly czímet, melynek tartalma régen elenyészett. Iacute;gy a kit a választók magok közt (elsőnek) főnek választanak, császárnak, felségesnek hivatik. A felséges czímet a királyok is megkövetelik, vagy hizelgőiktől elfogadják, mint a szegény I. Károly angol király. _{Magyarországon már I. Mátyás király élt az augustus és Majestas czímekkel.}*
Hajdan a császárokat istenieknek mondották (divi), ez már ma szokatlan, szintén pius, felix, inclitus, victor és triumphator neveket is nyertek hajdan, ezt még most is szívesen elfogadják. Ma leggyakoribb czím a sacratissimus.
A mi Leopoldunknak – írja jó Páriz-Pápai – mint magyar királynak czíme , hivatalos iratokban nem szokatlan. A győzhetetlen, a nagyhatalmú, a legkegyelmesebb stb. ma már szokatlanok, ma már szerényebb czímekkel is megelégesznek a monarchák.
A konstantinápolyi császárokat porphyrogenitáknak (bársonyban szülötteknek) szokták nevezni a helyről, a hol a császárné megbetegedett. A törökök császárját Kagánnak, Szultánnak (= úr) nevezik. A moszkvai nagyherczeget Czárnak; a tatárok nagyvezérét Khánnak hívják. A persák királyai Sháhnak, Sophinak czímeztetnek stb. stb. Némelyek ily czímeket vesznek fel: Isten, Jupiter fia, Isten ostora, az egészség ura, a paradicsom angyala, a nap vagy a hold öcscse. És magoknak is adnak czímeket a királyok: a török szultán azzal dicsekszik, hogy ő a királyok királya, s így nevezi magát néha a persa király is.
A spanyol királyoknak sajátos czíme katholikus. E czímet Richaredus spanyol király Lövi, gildus visigoth királynak fia nyerte nagy Gergely római pápától, hogy országából az arianismust kiirtotta. E czímet azonban Clodvig és Chilpert gall királyok is használták. A franczia királyoknak ily nemű mellékneve a legkeresztyénebb. E czímet VI. Sándor pápa hasztalan igyekezett katholikus Ferdinandra átruházni. Az angol királyok a hit védőinek neveztetnek, így nevezte X. Leo VIII. Henriket, hogy Luther ellen egy czáfoló munkát írt. A császárok az egyház ügyvédei. Vannak oly méltóságok a birodalomban melyek csak czímek, de a legnagyobb urak szívesen viselik, pl. al-pohárnok a gróf Limburgok czíme; fő-konyhamester a Waldenburgok czíme; a fuldai apát a császárné főkanczellárja, a toledoi püspök Spanyolország született kanczellárja; a würtembergi herczeg a császár fővadászmestere.
Csak a római pápát nevezik legjobbnak s legnagyobbnak, továbbá, nevezik: atyának az úrban, legszentebb úrnak, a legáldottabbnak, az úr szőlőjének őre, a nyáj pásztora, az apostoli hajó kormányzója, Krisztus helytartója stb. Vannak megelőző czímek, a császár fia vagy utódja római király, néha Princeps Coronae stb. A spanyol trónörökös czíme asturiai herczeg; a franczia elsőszülött duc de Dauphinnek neveztetik. Az angol trónörökös hajdan Normandia herczegének, most Vélszi (Wales) herczegnek czímeztetik stb. A felség czíme Isten után a császárnak adatik, de igen királyoknak is, valamint császárnéknak. A cseh, dán és svéd királyok saját országaikban a felség czímet használják, mely a birodalomban nem adatik meg nekik, s a császár által csak királyi méltóságoknak (regiae dignitatis) s fenséges uraknak (celsitudinis) czímeztetnek.
Dei gratia (Isten kegyelméből) csak monarchát illet meg; de más fejedelmek is használják, Francziaországban azonban a királyon kívül, ha valaki használná, bűnténynek tekintetik. Az erdélyi fejedelmek is használták mint souverainek, de 1690 után az osztrák udvar gróf Bánffy Györgynek a nos-t és Dei gratiat eltiltotta. Levelezéseknél nagy szerénységgel írnak egymásnak az uralkodók. Királyi magasság (Regiae altitudinis) illeti a cseh, dán, svéd királyokat, az etruriai nagyherczeget s még nehány királyi vérből származó herczeget.
Serenissimos – fennségeseknek szólítunk minden választót, s a többi birodalmi herczeget, kik herczegi vérből valók. Eminentissimi – Eminentiádnak czímeztetnek a bibornokok; főmagasságoknak, főméltóságoknak (altissimi celsissimi) minden német, franczia, belga, holland herczeg.
Méltóságosok a grófok és bárók.
Nagyméltóságúak (Excellentissimi) a fejedelmek valóságos tanácsosai, a nagy követek, tábornokok s az akadémiákon némely professorok és tudorok.
Tekintetes nemzetes (Spectabilis Generosus) csak olyan, kinek ősei vannak. (Nisi majorum gloria praecellens.) Az apátok, nagyprépostok főtisztelendők (reverendissimi, dignissimi).
Tekintetes (Spectabiles) a várjobbágyok, palotaőrők, kamarások, egyetemeken a karok decánjai.
Városok vezetői nagyságosok (magnifici); közönségök Amplissimi, Gravissimi, Prudentissimi.
A nagyságos czímmel élnek ritkán némely mágnások, gyakrabban az akadémikusok; az akadémiai körből választott rectorok és prorectorok. A theologusok többnyire tisztelendők (reverendi, devoti; vigillantissimi); a jogászok = consultissimi; az orvosok = experientissimi; a bölcsészek = praeclarissimi, s a ki mindenekben kitünő = celeberrimi. Mások vegyesen = pereximii, clarissimi, praestantissimi, doctissimi et quid non? kérdi a jó öreg professor.
Irónk eddigelő intézményszerű, többé-kevésbbé állandósított tényekről tanított, de a VI. fejezeten kezdve a tiszteletadásról, az előljárásról, a ruhákról, gyűrűkről, függőkről, kézrevalókról, koronákról, körmökről, fülekről, stb. értekezvén annyira más térre megy, t. i. az örökké változó divat és szokások terére, hogy ezeket most teljesen mellőzve átmehetünk a XIV. fejezetre vagyis a czímerészetről szóló fejezetre, mely czíműl szolgál ugyan az egész könyvnek, de annak alig teszi negyedét.
A XIV. fejezet a czímerekről több czikkekre oszlik, melyek közt az első:

I. A paizsokról.

A dolgoknak legigazságosabb édesanyja a természet, minden embert egyenlőnek alkotott; mindeniknek ugyanazon születési feltételei vannak: de a mindenség rendre törekszik és az emberi dolgoknak végzetteljes szükségessége, hogy némelyek másokat méltóságban s parancsoló hatalomban megelőzzenek. Innen a halandók igyekezete a méltóságoknak bizonyos jelvényeit találta fel, melyek értelme által a polgári társaság rendjei vagy családjai megkülönböztethetők, melyek által az emberek szelleme a vetélkedésre igyekezvén, erényekre és örök dicsőségre ösztönöztetnek, mely jelvények tulajdonképen czímerek-nek hivatnak. A czímerek feltalálását Jákob patriarchának tulajdonítják, ki gyermekeinek sorsát és vagyonát saját jelvényekkel ellátott házak által különböztette_{Mózes I. könyv 49 r. (?)}* meg, melyek aztán más népekre is leszármaztak.
A czímereket azonban leginkább a fegyvereken használták, a mint a katonákhoz illett, s általok lovascsapatokat, ezredeket, századokat, vezéreket s másokat különböztettek meg. Iacute;gy történt, hogy a birodalom összeomolván, a szokás napjainkig fentartotta magát, s a családi jelvénynek is czímer a neve, mint a katonai jelvénynek, mert a mi czímereink sem voltak kezdetben egyebek, mint elődeinktől valami dicső tény emlékeűl megtartott s az utódokra hagyott fegyverek (arma). Ezért az őskori íróknál e czímerek neveztetnek jelek- (signa), jegyek- (notae), jelvények- (symbola) és ékítéseknek (ornamenta).
A czímerhez tartoznak a paizs, a színek, a sisak, a foszlányok, és a czímeralakok. A paizsé az első hely s gyakran a jelvények adnak nevet a paizsnak s a jelvényeknek gyakran van oly fő részük, mely aztán paizst, czímert mindent magában foglal. A rómaiaknál volt a fényes paizs, sima, szegletes, clypeus; katona-paizs = scutum; kerek paizs = parma = tatárpaizs; bogláros paizs = umbo; kis kerek paizs = ancile. Voltak ugyanis régen tojásdad alakú és szögletes paizsok; egészen simák s középen valami pikkelylyel, gombbal, boglárral erősítve, voltak behajló, kihajló s többfelé bemetszett szélekkel. Voltak nehezek is, mint a Goliathé, hogy a szolga a vállán hordozta. Nagy Sándor ezüstpaizsokkal látta el katonáit, s ezeket Argiraspydatoknak nevezte; nagy volt a régieknél a paizs tisztelete, a ki csatában a paizst eldobta, arra büntetést szabtak, de a ki a dárdát vagy kardot eldobta, arra nem.
A paizst baloldalon hordozták, belső közepén a horog, ansa, melyen tartották, a paizshoz volt erősítve. A Dávid tornya körül s más helyt a falakon Jeruzsálemben paizsok csüngtek ékítésül és a hősök emlékének fentartására. Hajdan a vezért paizsra emelték, s a katonák közt meghordozták, sőt ez még királyokkal is megtörtént.
A czímerekben a paizs mai napság az európaiaknál s más helyt sem egyéb, mint egy üres tábla, hová bátor hősöknek vagy más kitünő férfiaknak dicső tettei be szoktak iratni, hogy az utókor előtt e dicséreteket tanítsák, megtartsák és neveljék. Európában, különösen négyféle paizs van. A németek háromszögű paizszsal élnek, a két felső szög egyenes (rectus angulus), az alsó kerekded. A francziák és angolok eleintén szintén háromszögű, alsószög hegyes, később ezek négyszögűvé lettek; az olaszok paizsa mindig tojásdad. A spanyolok paizsa fenn négyszögre hajló, alól háromszögre.
De magok a czímeralakok bizonyos paizst kivánnak, pl.: a német birodalom kétfejű sasa saját alakot kiván. A francziák hármas lilioma háromszögűt kiván. Az asszonyok paizsa a német birodalomban téglány négyszögű s czímerészeti hiba volna férje czímerét rajzolni bele.
Itt szerzőnk a paizson lévő osztó vonásokat a bajvívás vágásaiból származtatja: ha a paizs jobbról balra vágatik, azt mondja, ez az első vágásnak (caesio prima) felel meg; ha metszetik, második és negyedik vágás; ha hasíttatik, eza harmadik vágás. Említi a kereszteket, az András-keresztet, aztán a pólyákat, fascia stb. Most már nagy rendet kell tartani – úgy mond – a mezőkben, helyekben, a punctumokban, az egymásután való rendben; hajdan ezekre nem ügyeltek.
Némelyek a mezőket vagy a mezők részeit sajátos nevekkel nevezik, különösen a francziák, így van aztán a tisztesség helye, honoris, a czímer arcza, locus faciei, a köldökpaizs helye, locus umbelici, alsó, felső, közép, jobb, bal részek stb. Vannak némely kis részletek is a paizson, melyek hol a méltóságra, hol a hivatalra tartoznak, néha a házassággal járnak stb.

II. A sisakokról.

A paizsokat fontosságra nézve követik a sisakok. Ezt a régi időkben csak a katonák hordták a fejökön, melynek takarója, védője és ékessége volt s jelvénye a katonai vitézségnek. Németországban ma is szokás, hogy az elhúnyt hős fegyverei közt a sisak is a sírhoz legközelébb eső templom falára függesztetik, néha a halott fejébe tétetik s vele eltemettetik. Hajdan Rómában, mikor az ellenségtől elrabolt zsákmányok közt sisakok is találtattak és vitettek haza, kirakták az ajtó szemöldökére, hogy az utódokat hasonló példára és dicsőségre lelkesítse. Ősi harczosok bőrrel vonták be a sisakot, hogy az ellenséget megrettentsék, sőt tisztán bőrből is készültek. Iacute;gy származtak aztán macska-sisak, kutya-, menyét-, bika- és kecske-sisakok, a mint azt Homerosnál olvassuk.
Később a sisakokat érczből készítették. Hogy mily sokféle alakja volt a görögöknél és rómaiaknál, bizonyítják a temérdek pénzen, a faragott köveken, oszlopokon előjövő sokféle alakok. Czímereinken ma kétféle sisak van: nyilt és zárt. A nyilt vagy áttört sisak a nemeseké, a zárt a plebejusoké; a nyilás fokozata a nemesség fokozata. Iacute;gy a királyok sisakja egészen nyitva áll, a vezéreknél nyitva teljesen a szem tájéka s így tovább lefelé.
A sisakokon még megjegyzendők a rostélyszámok, a mint nyitva vagy zárva tartatnak. A királyoké, mint mondók, merőben nyitva; a herczegeknél 11 rostély van nyitva; az őrgrófoknál és grófoknál 9rostély; a többieknél 7 rostély, de nem egyenesen szembe tekintve, mint amazoknál, hanem harántosan oldalfelé, így a báróknak öt, a lovagoknak és nemeseknek három oldalagos rostélyuk látszik. Megjegyzendő, hogy a természetes gyerekek sisakja baloldalra van fordítva. A kik nem nemesek, de bírnak holmi nemesi praerogativákkal, mint kereskedők, tanácsosok, előkelőbbek, jelvényeiken csak zárt sisakot viselnek minden rostély nélkül. A sisaknak kiegészítő része a sisakdísz (Crista); a tetőt (apex) hajdan lófarkokból készítették, most (1695) strucz tollából készítik. A Careseket azért nevezték Gallusoknak, mert kakastollakat viseltek sisakjokon, de nem csak tollakat, hanem egész madáralakokat is viseltek sisakdíszűl, sőt rémállatok, oroszlán, grif, sphinx, chimera, sirén, pegasus stb. képeit is.

III. A foszlányokról.

Foszlányoknak neveztetnek a czímerekben némely süvegek, fejkötők, hasadékok. E hasadékokról némelyek azt mondják, hogy ruharészek (schleppek), mások, hogy tollak, s talán egyik sem, ha a régi dolgokat jól meggondoljuk. A sisakokat hajdan fényesen, sugárosan szokták készíteni, s aztán, hogy e fény a pajtások szemét ne sértse, vagy hogy a csiszolt részeket esőtől, portól védje, befedték valami kendővel. E sisakkendők aztán a különféle fegyverzetűeknél, megvágva; átlyukgatva, megszakgatva alakultak át úgynevezett foszlányokká s mint a sisak kiegészítő részei átjöttek a czímerészetbe is.
Foszlányoknak nevezik a czímer ama részét, mely a sisaknak mintegy homlokától lefelé indulva, hátulsó részét körülveszi; ékesíti; a kik szigorúabbak, azt mondják, hogy foszlányok csak régi nemeseket illetnek. Az újaknak ép kendőt adnak, vagy csak egy szalagot, mint az egyházi czímerek díszítésénél. Néhol a foszlányokat hosszú emberi haj helyettesíti, néha nem jobb- és baloldalon csüngnek, hanem a sisakot hátulról követik.

IV. A színekről.

A heraldikai színek kétfélék, azaz tulajdonképeni színek és érczek. Hajdan főként csak három színt használtak: pirosat, kéket és feketét; az a vérkiontást, amaz az ütéshelyet, ez a halált a hazáért jelentvén; a fehér és sárga csak akkor vétetett be a czímerészetbe, ha a dolgoknak természeti színe olyan volt. És később is a paizs mezejét soha sem festették fehér- vagy sárgára, hanem erre aranyat és ezüstöt használtak. A zöld és biborszín is sokáig kihagyatott, csak később vétetett be, színtúgy a rózsaszín, bársonyszín és hermelin. Színt színre nem lehet tenni. S nem minden fejedelem ugyanazon színekben gyönyörködik, hanem a különböző fejedelmek különböző színeken. Az érdem ugyan egy, de a kitüntetés többféle lehet, s míg egyik egy pályán szerez kitüntetést, a koczka is más lehet, melylyel jutalmaztatik. Úgy látszik, hogy első helyen áll a császári fekete sas. A régi sziléziai népek paizsukat s testöket feketére festették és sötét éjjel kezdtek harczhoz, hogy szörnyű tekintetökkel az ellenséget megrémítsék. A szászok Nagy Károly előtt paizsokon fekete lovat hordoztak, hogy keresztyénné lettek, fehérre változtatták. A lüneburgi herczegek czímerében maig is fennmaradt a ló.
A paizson levő színeket ma már igen ékesen jelöljük még a rajzolásban. Iacute;gy példáúl a fehéren tisztán hagyott mező ezüstöt jelent; a sűrű pontozás aranyat; afüggélyes vonalok sűrű sorozata pirosat; a vízszintes vonaloké kéket; a balról harántos vonaloké zöldet; a jobbról harántosoké biborszint; függélyes és vízszintes vonalok sűrű koczkázata feketét. Ide jön még a hermelines és a szörmés (kék és ezüst harangocskák váltakozása) stb.
A színeknek is van saját jelentőségük, így a fekete a gyász, a fehér az öröm színe; a piros akatonai bátorság, a zöld aremény, a bibor aszemérem, a kék atisztaság, ártatlanság, szentség, az arany abölcsesség színe. Iacute;gy továbbá a berlini nagy könyvtárban a theologiai könyvek, mind kék színnel vannak jegyezve, minthogy égi dolgokat tárgyalnak; a jogi munkák pirossal, minthogy a vér körül sokat foglalkoznak; az orvosiak zölddel, minthogy a gyógyszerek füvekből kerülnek; a politikai munkák biborral; a szám- és mértaniak aranynyal. Néha szebb színeket kap az illető jutalmazásból, mint a szász Witekind fehér lovat, fekete helyett, a mint már említettük; s a mecklenburgi ház IV. Károlytól természetes ökörszarvak helyett arany szarvakat; máskor büntetésűl szolgálnak a czímerszínek változásai vagy a kitörlések.

V. A czímeralakok.

A mi a czímeren a paizs, a sisak, a korona. és foszlányokon kívül van, czímeralakok neve alatt értetik. Czímeralak lehet, a mi csak lefesthető minden. Az első czímeralakok szorosan véve voltak a sebhelyek, forradások, nyilak, kopják, eltört dárdák részei, az ellenségnek vagy a hősnek, elvesztett testrészei; vagy vitézségjelei vagy hivataljelvényei, vagy rendjelvények. A legfőbb alakok, melyek a paizsban vannak; másodrangúak, melyekben a paizs van, s harmadrangúak
a paizstartók. A rómaiak a paizsokra az ezredek számát írták, most írják például az erdélyi fejedelmi családok közül az Apaffyak a szőlővesszőt; a Rákócziak a kereket, aBethlenek a darut; a Báthoriak a körmöket stb.
A franczia liliomokról írja, hogy mikor Chlodvig meggyőzte az allemánokat és keresztyénné lett, atyja Childerick czímerét a bivalt vagyis inkább teheneket eldobta s a keresztelő reimsi püspök tanácsára s keresztyéni ártatlansága jelvényeül felvette a liliomokat.
A magyar czímerről azt mondja, hogy a kettős kereszt az első mező s a második mező négy ezüst pólya piros mezőben. (Tisza, Duna, Száva, Dráva.)

* * *

Ezeket látta szükségesnek összeírni a tudós Páriz-Pápai a Heroldok, czímerkirályok műveiből, s a ki még többet akar tudni, utasítja Limneus, és Spenerus munkáira. De ennyit, a mennyit ő gyönyörűséggel összeírt a királyi udvarok szertartásairól, szokásairól és czímereiről, szükségesnek tartott az erdélyi urak számára annyival inkább, mert már a diploma szárnyai alatt élünk; mintha mondta volna, hogy már vége a nemzeti fejedelmi udvarnak, tehát szükség van az új moresre, új erkölcsökre, új tudományokra.
A kis munka a tudomány akkori színvonalán áll, hisz kortársainak forrása megelőzőleg is s utólagosan még 1722-ben is a Spener munkája, kire ő maga is hivatkozik. A történelmi és codificatori iskola közül Párizpápai is az előbbihez tartozik, kik a czímerészetet az emberiség öntudatával egykorúnak tartják, s kik a tudomány részleteinek bizonyítására egyforma nyugalommal idézik Homeros műveit, az ó-testamentomot, a római írókat, Nagy Károly és V. Károly császárt. Igaz, hogy ez iskola meghatározásai nem oly szigorúak s tán nem is oly szabatosak, mint a később a legújabb korban kifejlett codificatoroké, de rendszerök sokkal észszerűbb, sokkal természetesebb, mintsem ezeké, kik a keresztyén középkor előtt az egész czímerészet létezését tagadják.
Az sem valami különczsége az erdélyi heraldicusnak, hogy művébe annyiféle, gyakran kevéssé rokon tárgyat összehalmoz, mert úgy látszik, hogy a czímerészetet magára, más helyt is száraz tudománynak tartották; így pl. előttem van egy kis franczia czímertan 1672-ből, mely a franczia trónörökös számára íratott s aztán czímertani dolgok mellett van benne história, geográfia s még egyéb is.
Sőt van egy szempont, melyből tekintve Páriz-Pápai némi részben korának színvonalán felűl emelkedik, a mennyiben a mystikus részek, a mennyire csak lehet, mellőzve vannak, sőt a heraldika ismeretes meséit: Ádám czímere, angyalok czímerei stb. még csak meg sem érinti, pedig mily kapósak lettek volna Erdélyben – holott Németországban még akkor széltébe jártak az efféle heraldikai bohóságok.
Most tehát, midőn mi történetírásunk részleteinek pontosabb felderíthetése végett újolag mívelni kezdtük a heraldikát, s némileg tüzetesebben, mint az bármikor történt, semmi okunk sincs pirulni amaz első czímertani irónk miatt, ki ezelőtt már 200 évvel kijelölte heraldikánk legészszerűbb s legtermészetesebb irányát.

DEÁK FARKAS.

A kisasszonyfalvi Istvánffy-ak.

Az Istvánffy-ak törzsfája politikai, hadi és irodalmi tekintetben nevezetes férfiakat ada a hazának. István (családfánkon az I.) II. Ulászló király gyermekei nevelőinek felügyelője volt. Pál (I.) a magyar irodalomnak XVI. századbeli jelentősebb mívelői közt foglal helyet. Fia Miklós, az álnádor, eszénél és állásánál fogva nem csak mélyen befolyt kora történetére, de mint történetíró is kimagaslott előzői és korabeliei között és műve által maradandó emléket állítva magának, neve maig átalánosan ismeretes maradt. Munkájában azonban nem követte azon írókat, kik koruk történetéről írva, abba saját családjaik eredetét, dicsőítését is beleszőtték. Ez is egyik oka, hogy az Istvánffy-ak törzsfája maig is teljesen ösmeretlen; és ez lehetett oka, hogy Wagner, a jeles genealog, sem birván elegendőknek látszó biztos adatokkal e családról, – mert kézirati gyűjteményében_{Manuscripta Caroli Wagner tom. LXX. és Tabellae Genealogicae a Nemzeti Muzeumban.}* e családról csak töredékes családfa található, – nem iktatta kiadott műve valamelyik tizedébe._{Collectanea genealogica familiarum, quae iam interciderunt. Decas I. II. III. IV.}*
Lehoczky Stemmatographiája, valamint az ennél bővebb «Magyarország Családai» czímű munka V. kötete sem rendelkezett még elegendő adatokkal e nemzetség történetére nézve. Úgy tudjuk, a család okleveleinek nagyobb része Istvánffy Miklós halálával a nőágon örökösödött trakostyáni gróf Draskovich, és egyrészben a horvátországi gróf Keglevich család levéltáraikba kerülvén: még várja a történetbúvárok vizsgálódásait. Pedig a családnak fennebb jelzett történelmi jelentősége eléggé indokolja, hogy annak összes történelmi viszonyait behatóbb és részletesebb figyelmünkre méltassuk.
Néhanapján megejthető buvárkodásaim egy alkalmával szerencsés voltam az Istvánffy család oklevelei egy részének meglehetős bőséggel kivonatolt Elenchusát_{Literarum Series Familiae Istvánffy stb. I. Elenchi variorum Instrumentorum II. kézirat a Nemzeti Muzeumban.}* átlapozhatni, mely ha nem ösmertet is meg a család legrégibb eredetével; de a XV. század, s még inkább a XVI. század elejéről kezdve a családfának hitelesebb szerkezetére, összeköttetéseire, és birtokviszonyaira a leghitelesebb adatokat szolgáltatja. Időm szűk volta meggátolt a fölötte érdekes birtokviszonyokra kiterjeszkedhetnem; de a családfai szerkezet és összeköttetések mozzanatait mind különös figyelembe vettem. Ezekből tehát és idézendő egyéb történelmi emlékek szálaiból szövődik ezen családtani vázlat, mely addig is, míg nálamnál szerencsésebb utód a családi levéltár eredeti okmányaiból meríthetve teljes leágazási tanulmánynyal örvendeztetheti meg irodalmunkat, – az eddigiek helyébe hitelesebb, bővebb és tanúlságosabb támpontokat nyújt a családtörténelem használatára.
A legelső, a kit eddig a családból hitelesen ismertünk, István, a kit már Budai Ferencz felemlít; mint a ki már 1474-ben a lengyelek ellen Boroszlónál harczolt. De Wagnernál_{Wagner Mss. tom. LXX. és Lehoczky Stemm. II. 203.}
* már ennek atyjáúl Jánost találjuk, kinek e szerint életkora Mátyás király országlásának idejére, sőt még előbbre is, kellett hogy essék, miután már fia 1474-ben hadképes volt, és így már a család származásfája Jánossal legalább az 1454. évvel kezdődik.
Tudjuk, hogy a családnevek már a XV. kivált pedig a XVI. században meg voltak állandosúlva; az alábbiakból azt is tudjuk, hogy a már említett és 1474-ben élt István Istvánffy de Kisasszonyfalva nevet használt; miután pedig az Istvánffy név épen úgy, mint a Pálffy, Bánffy, Kapitánffy stb. nevek, valamely ős nevéről, vagy állásáról (rangjáról) vette eredetét, szükségképen következtethetjük, hogy István atyjának Jánosnak atyja vagy nagyatyja volt azon István, kiről utódaira az Istvánffy név háramlott, a mi ismét oda mutat, hogy a család már 1454. előtt kifejlett a névtelenség homályából.
Igaz, hogy az Istvánffy Miklós és testvére István által 1582-ben nyert újító czímerlevélben_{Századok 1875. évf. 325.}* a család őseiül már Károly király korából Domokos tárnokmester_{Czinár, Index alph. Codicis Dipl. 532. Robert Károly korában nem találunk Domokos nevű tárnokmestert, hacsak az 1299–1300. évre nevezett Domokost nem veszszük annak.}* és Zsigmond király korából Albert, a mármarosi sóbányák igazgatója is említtetik; de ezt, a mint tagadni nem akarjuk, úgy egészen hiteles adatokúl sem fogadhatjuk el._{Erről sincs eddig más bizonyító adat.}*
Maradunk ez idő szerint tehát csak annál, hogy a nemzedékrend hiteles törzseűl az említett Jánosnak fiát I. Istvánt ösmerjük, kiről az 1474. évi szereplésén kívül azt tudjuk még, hogy 1494-ben, midőn Ulászló király parancsából mint az erdélyi sóaknák grófja (Comes Cameralium Salium Transylvaniensium) társával Kápolnai Miklóssal a kolozsvári barátok klastroma építésére 300 frt. kiadására utasíttatott, már Istvánffy de Kisasszonyfalva iratott,_{Codex Széchenyianus, kézirat a Nemzeti Muzeumban IX. k. 8. okl. – Továbbá az idézett Literarum Series. – Rupp M. Orsz. Helyrajzi Története III. 216.}* a mi oda mutat, hogy már nem csak hogy az Istvánffy név használatban volt, de birván a család Kisasszonyfalvát, előneve is arról iratott. – 1505-ben Baranya vármegyét képviselte a rákosi országgyűlésen._{Kovachich M. G. Supplem. ad Vestigia Comit. II. 334.}* 1508-ban már koros férfiú volt, midőn II. Ulászló király gyermekei nevelőinek felügyelőjéül nevezte._{Istvánffy Regni Hung. Historia. Coloniae 1685. 38. Katona Hist. Critica XVIII. 554.}* 1515-ben tett végrendeletet,_{Literarum Series Familiae Istvánffy.}* és nem sokára meg is halt, mert már 1517-ben fiai II. János, Ferencz, Imre és I. Pál osztozkodtak._{Lehoczky Stemm. II. 203. Istvánnak a nevezett négy fiún kívül még egy ötödik fiát Lászlót is említi, de erről az 1517. osztály levél kivonata nem emlékezik.}* Neje nevét nem ismerjük. Említett négy osztozó fián kívül két leánya is volt; Katalin Batthyány Benedekné és Anna Maczedoniai Miklósné.
Az 1517-ben osztozott négy Istvánffy testvérről beszéljünk egyenként a következőkben.
II. János kir. udvarnok volt. A családi birtoklevelekben mint élő előfordúl 1520, 1523-ban. Elesett Mohácsnál 1526-ban._{Pethő Gergely M. Krónika. 99. Istvánffy id. k. 87. l.}* Neje mesztegnyői Szerecsen (Zerechen) Lajosnak bakonyai Horváth Klárától született leánya Szerecsen Katalin volt. Ettől egy fia II. István, és három leánya maradt: úgymint Borbála Eőssy Boldizsárné, utóbb 1560. már özvegy. Katalin előbb Zokoli Istvánné, ennek halála után Horváth Mihályné 1560. és Magdolna 1560-ban Lónyay Péterné. Az említett fiú testvér II. István szintén a hadi pályán szolgált és szerencsétlen volt. Valami okért Nádasdi Tamás ellensége lévén, ez útközben Jókánál meglepte és a Dunába fojtatta 1542-ben._{Istvánffy id. k. 16. Forgách Comment 303. Az évszámra nézve e két forrás után sem lehetünk tisztában. Unokaöcscse csak 1545-ben készíté neki az epitaphiumot. Századok 1875. évi foly., 205. l.}* Hatalmas rokonai hiába keresték a megtorlást, nem boldogultak. Iacute;gy ez ág kihalt. Nem érdektelen azonban, megjegyezni, hogy II. János házassága által a homonnai Drugeth, kápolnai Bornemisza, kecskeméthi Patócsi akkor már hatalmas családokkal sógorosodott.
I. Istvánnak második fia volt Ferencz, ki a családi oklevelek szerint_{Az id. Literarum Series stb.}* 1526-ban tett végrendeletet, 1532-ben pedig pótintézkedést (codicillus.)
I. Istvánnak harmadik fiáról Imréről az1517, 1520, 1523. évekről szóló oklevelek még mint élőről emlékeznek. Azontúl róla adatok hiányzanak. Fiát IV. Jánost 1548. és 1564. évi oklevelek említik. Ha Lehoczkynak hitelt adhatnánk, úgy Istvánffy Mátyásnak, ki 1672-ben Gömör vármegye jegyzője volt,_{Bartholomaeides Not. C. Gömör. 763.}* ezen IV. Jánostól való származását lehetne feltételeznünk.
I. Istvánnak negyedik fia volt I. Pál, előbb honn gondos, mívelt nevelést nyert, utóbb a paduai egyetemen tanúlt. Ifjú korában katonáskodott; 1532-ben a mohácsi mezőn Perényi Péter alatt táborozva, török fogságba esett, a honnan azonban kiváltá magát._{Istvánffy 1685. évi kiadás 117.}* A katonai pálya után a hivatalos pályára lépett és a pozsonyi kamaránál tanácsos volt._{Bél M. Nova Notitia Hung. I. 555. nem találjuk. Hanem hogy kir. tanácsos volt, azt az alább említendő Tőke által kiadott Epitaphiumból tudhatjuk. Lehoczky id. helyen Baranya vármegye alispánjának is irja.}* 1549-ben gr. Salm Miklós cs. tábornokkal Murányvár ostromától. Martinuzzi Györgygyel való alkudozásra követűl küldetett._{Istvánffy id. kiadás 189.}* Az 1550. évi országgyűlés által egyik határvizsgáló bizottság tagjáúl választatott._{1550. évi XLIII. tcz.}* Meghalt 1553-ban._{Denis, Wiens Buchdruckergeschichte 506. Századok 1875. évi foly. 503. Uj magyar Muzeum 1858. I. 382.}* Legnevezetesebb mozzanata Istvánffy Pál életének az, hogy nevét a magyar irodalom történetében is megörökíté, és egyike volt az elsőknek, kik a verses beszélyt irodalmunkban meghonosíták._{Toldy Fer. A magyar irodalom kézi könyve I. 11.}* «Voltér és Grizeldisz» czímű műve valószínűleg iratása idejében 1539-ben nyomatott ki először, és azután 1574-től több kiadást ért._{Szabó Kár. Régi m. könyvtár, 54. 89. 633.}* I. Pál kétszer nősült, első neje a Garai család azon ágából volt, mely egyik elődeiről Dezsőről Garai Bánffynak is neveztetett, tudniillik Garai Lőrincznek leánya Garai Petronella._{Magyarország családai V. 238., valamint még utóbb is Századok 1875. évf. 503. lapján Istvánffy Pálnak első nejéül Gyulai Hedvig iratik; azonban családi oklevelek Garai Petronellát már 1534-ben Istvánffy Pál házastársául jelölik, Gyulai Advigát (Hedviget) pedig 1558. és 1560-ban mint Istvánffy Pál özvegyét említik. Iacute;gy tehát Garai Petronellának kellett első, Gyulai Hedvignek pedig második nejének lenni.}*Második neje Gyulai Jánosnak, az egykori jajczai kapitánynak, és a Drávántúli megyék és Slavonia egyik gazdag birtokosának leánya Gyulai Hedvig volt, ki férjét túlélte, mert még 1558, sőt 1560-ban is mint özvegy említtetik. Mind a két házasság az ősi birtokokhoz, különösen a Drávántúli megyékben fekvő temérdek jószágot hozományozott. E két házasságból hét gyermekét ismerjük. Ezekből Erzsébet nem sokára atyját a sírba követte 1553-ban._{Denis id. h. a Tőke általírt Epitaphiumban.}* Ezen kívül volt még két leány: Katalin Markfalvay Jánosné, és Zsófia (másutt Theodora) Dóczy Mihályné. Ez utóbbiról egy családfáról_{Rajcsányi Ádám, Genealogicae Deductiones. Kézirat.}* tudjuk, hogy az első házasságból Garai Petronellától származott. A négy fiú ezek voltak: III. János, II. Pál, III. István és I. Miklós. Ezekből biztosan csak a legutolsóról tudjuk, hogy a második házasságból született. Emlékezzünk még rólok egyenként.
III. János nevét csak 1560 és 1564. évi oklevelekből ismerjük; s róla többet nem tudunk.
II. Pál 1559, 60, 64. oklevelekben fordúl elő. Katonai pályán szerepelt és 1566-ban Zrínyi Miklós alatt Szigethvár védelmében esett el._{Istvánffy id. kiadás. 317.}*
III. István az oklevelekben 1560, 1564 és 1572-ben fordúl elő. Lehoczky szerint,_{Lehoczky, Stemmatogr. II. 203.}* Veszprém vármegye alispánja volt, neje Jakab Jusztina. 1588. évi oklevél szerint fiai IV. János, Imre, László, Ferencz és Pál. Többet ágazatáról nem tudunk.
I. Miklós (I. Pálnak fia) szül. 1538. decz. 8-án_{A Viczay-féle Istvánffy-codex szerint L. Pray, Annales Hung. IV. Praefatio 5. Utána Horányi Memoria Hung. II. 247–261. Ellenben Mednyánszky a Hormayr und Mednyánszky Taschenbuch 1822. 338. és az utána írt folyóiratokban születési éve 1535-re tétetik.}* Tüzetesebb életrajza nem ide tartozik. Röviden megemlíthetjük, hogy mint gyermek Várdai Pál primás udvarában apródoskodott. Oláh Miklós érsek unokaöcscsével Bolognában tanúlt Sámboky Jánossal együtt. A latin és görög classicus nyelveken kívül beszélte a legtöbb európai nyelvet és tudott törökűl is, a mi mind nemcsak a hivatalos pályának hasznosan betöltésére, de a történetirással foglalkozásra is előnyösen képesíté. Előbb Oláh primás és kanczellárnak, majd Liszthi János megbetegedése után királyi titkár lőn. 1569-ben már fizetésjavítást nyert. 1579-ben már az udv. kanczellária tanácsosa volt, 1581. szept. 27. előtt pedig alnádor_{Istvánffy, Hist. 1685. kiad. 360.}* lett. 1582. febr. 17-én ősi czímerét Rudolf király által megújíttatá, az ekkor testvérei közül csak az egyedűl élő István öcscse nevére is szóló czímeres oklevélben._{Az eredeti a gr. Draskovich család levéltárában, kivonatban a Századok 1875. évf. 324. l.}*
Ez oklevelet csak kivonatban ismervén, biztosan nem állíthatom, hogy Istvánffy Miklós ezzel egyszersmind a mágnások (bárók) rendjébe is emeltetett, a mint ezt Lehoczky cselekvé seriesében._{Lehoczky Stemmatogr. I. 167–169. Series Nobilium Hung. cum annis, quibus Comites, et Barones creati sunt.}* Kir. oklevelek záradékaiból bizonyos, hogy utóbb az ország zászlósai közé jutott; mert az 1598–1615. évi diplomákban mint királyi főajtónálló mester (Janitorum reg. magister) fordúl elő. És egy időben (1603, 1604.) a nádori helytartóságot is viselte. Számos és fontos békekötetési és alkudozási kiküldetésekben vett részt._{Windisch. Ungr. Magazin. I. 28., hol leghitelesebb életrajzi vázlata van.}* Az ő helytartósága alatt Illésházy István ellen a kincstár javára kelt itélet ellenségévé tette a később nádorrá lett hatalmas embert, a ki Istvánffy Miklóst az 1608. évi országgyűlésen ama itélet miatt érzékenyen megtámadta. Ez annyira szívére hatott az ideges férfiúnak, hogy ott a gyűlésen szélhűdés érte. Orvosi gondos kezelés által bajából egy időre fellábadt ugyan, de megmaradt nyavalyás reszketegsége, a mi a munkára alkalmatlanná tévén, történetiratának teljes befejezésében is meggátoltatott. Már 1581-ben is egy fájdalmas csapás sújtá őt, mint családapát, elhalván egyetlen fiú gyermeke Pál, kinek tetemeit gyakori lakóhelyén,_{L. Ipolyi A., Csallóközi képek. Vasárn. Ujs. 1858. évf. 9. sz.}* neje birtokán, a csallóközi Al-Báron temetteté el, hol az egyház oldalában elszomorító tartalmú sírírattal jelölt emléke látható._{Bél M., Notitia Hungariae novae II. 247 és Tud. Gyüjt. 1831. III. 42.}* Méltónak tartom a nevezetes férfiú által fogalmazott ékes és érdekes epitaphium ide iktatását, szó szerint, a mint következik:

PALCONI . VNICO . FILIO . EIDEMQVE . LONGE . AMANTISSIMO .
IN . TENELLA . AETATE . PROH . DOLOR . VITA . FVNCTO .
NIC . ISTHVÁNFFI . PAVLI . F(ilius) ET . ELISAB(eta) BÓTH .
PARENTES . MOESTISSIMI . POSVER(unt)
VIXIT . ANN . III . MENSIB(us) VII . DIEB(us) XVII
O(biit) MENSE . MARTIO . ANNO . XPI
M. D. LXXXI.

Tecum Amor et Charitas, spes et solatia nostra,
Palco, iacent! sed sic tulit imperiosa potestas,
Fatorum; ut, quae te nobis pia soluere iusta
Fas erat; haec moesti tibi reddimus ecce parentes.

I.H.S. & X.P. S.
FIAT . VOLVNTAS . TVA . SICVT . IN . COELO .
ET . IN . TERRA.

Isvánffy Miklós 1562-ben_{Podhraczky J. a Tud. Gyüjt. 1831. III. 42. 1. házasodását mintegy legalább is 1576. véleményezi. A családi okiratokban Both Erzsébetet már 1568. nejéül olvasom. Azon sírbolti feliratban pedig, melyet még életében Viniczán magának és feleségének részére szánt, már 1597-ben 35 éves házasnak írja magát, e szerint házassága az 1562. évre esik.}* házasodott, nőül vévén bajnai Bóth Györgynek leányát Erzsébetet, Bakocs Pál özvegyét, Bóth Ferencznek Batthyány Ágnestől való unokáját, kivel ama nagy vagyont, mely úgy fi-, valamint nőágon, különösen anyja Gyulay Hedvig után családját illette, még inkább szaporítá. Miklós, birtokra nézve dúsgazdag volt, Baranya-, Somogymegyének nagy része őt illette, a Drávántúli horvátországi birtokok pedig emezeket is meghaladták._{Közlé tudtomra először: Palatinum Regni Hungariae. Cassoviae 1739. 60. Továbbá Kazy, Hist. R. Hung. I. 122. – Windisch, Ungr. Magazin I. 466.}* Birt továbbá Győr, Komárom és egyéb megyékben is, csakhogy a török hódoltság miatt soknak actualis birtoklását nem élvezhette. Anyja után örökölt egyik birtokán, a varasdmegyei Vinicza mezővárosban, az egyházban készíttetett magának és nejének sírboltot és arra még életében 1597-ben a következő feliratot véseté.

D.O.M.

Rudolpho II. Imperatore Caesare Augusto, pio felici . Nicolaus Istvánffi . Regni . Hungariae. Propalatinus . hac . cura . posteros . levare . volens. Sibi . et . Elisabethae . Bot . de . Baina . coniugi. pientissimae . posuit . ut qui XXXV . amplius annis coniunctissime vixerunt, una etiam resurgant. Anno Christi Salvatoris

Vivite Supertites mortalitatis memores.

Meghalt 1615-ben,_{Napját nem tudjuk. A Viczay-codex szerint korának 77 évéből négy hónapot töltött be.}* némelyek szerint a Csallóközben Felbáron. Valósággal elvitettek és eltemettettek-e Viniczán tetemei? még az sem bizonyos. Özvegye Bóth Erzsébet őt 1603. táján követte. Említett korán elhalt Palkó fiúkon kívül csak három leányuknak tartják az általunk ismert adatok emlékezetét. Ezek valának a következők: Éva trakostyáni Draskovich Jánosné 1599-ben; Orsolya nagyluchei Lipcsey Jánosné 1599-ben; Katalin Keglevich György jegyese 1599-ben, 1600-ban már neje. Éva után örökösödött a gróf Draskovich család, és ennek trakostyáni levéltára nyújthatna leghitelesebb adatokat a család történetének és teljes származási fájának megírására. Orsolyának Erzsébet nevű leányát báró Malakóczy Miklós vette nőül, ennek leányát pedig Czindery György, ki által a Malakóczyak kihaltával az Istvánffy jószágokban a Czinderyek örökösödtek. Kalalin utódai a buzini gróf Keglevichek horvátországi ága. Miklósban ága kihalt.
Miklósnak gazdag és becses könyvtára volt, melyet a jezsuiták zágrábi residentiájának hagyományozott. E rend eltörlésével nagy része a budapesti m. kir. egyetem könyvtárába került. A nagyobbára pergamen kötésű táblák külsején aranyozva az Istvánffy czímer látható._{Ilyenek ott a többi közt, a mint jegyzeteim közt találom: 1. Missae graecae Aegyptiacae 4-r. stb. 2. Cardanus Hier. De Somniis. Basileae 1584. 4-r. stb. És egy szorgalmas bibliographus ott még sokat találhatna Istvánffy Miklós könyvtára catalogusának reconstruálására.}*
Az előadottak nyomán a családfa következő:

János 1454.; I. István 1474–1515. kir. sókamarás és követ; II. János elesett 1526. Mohácsnál (Zerechen Kata 1548.); Ferencz 1517. végrend. 1526–1532.; Imre 1517–1523.; IV. János 1548–1564.; I. Pál 1515 † 1553. költő. 1. Garai Petronella, 2. Gyulay Hedvig; Katalin (Batthyány Benedekné); Anna (Maczedoniai Miklósné); II. István a Dunába fojt. 1542.; Bóra Eössy Boldizsárné; Kata 1. Zokoli Istvánné, 2. Horváth Mihályné 1560.; Magdolna 1560. Lónyay Péterné; Erzse † 1553.; I. Miklós sz. 1538. † 1615. alnádor kir. ajtónálló történetiró (bajnai Bóth Erzsébet); II. Pál elesett Szigethvár. 1566.; III. János 1560–1564.; III. István 1560–1572 Veszprém alisp. (Jakab Jusztina); IV. János 1588.; Imre 1588.; László 1588.; Ferencz 1588.; Pál 1588.; III. Pál † 1581. kora 4. évében.; Eva Draskovich Jánosné; Orsolya Lipchey Jánosné; Kata Keglevich Györgyné.

A családnak 1582. évi czímerlevele szerint czímere fennálló, hosszant hasított paizs. A jobboldali osztály haránt felső arány, alsó vörös udvarra oszlik, az előtérben királyi koronán körmeivel álló, egyfejű, jobbra néző, fekete sas ágaskodik, kiterjesztett szárnyakkal, az Istvánffyak ősi jelvénye; a baloldali kék osztályban alul arany liliom, fölötte ezüst félhold és hatszögű csillag szemlélhető. A paizs fölött jobbra néző hadi sisak vánkosára szárnyas sasláb, karmaival a vánkosra helyezkedve, emelkedik fel. Sisaklepel jobbról aranyvörös, balról ezüstkék._{Századok 1875. 325. lapján, de hibásan metszve.}*

NAGY IVÁN.

Chapy-czímer és a Sárkány-rend.

(Egy színezett czímerrajzzal.)_{E színnyomat a Károlyi-oklevéltár nem rég megjelent második kötetének egyik melléklete. Onnan veszszük át mutatványkép.}*
Zsigmond király 1418-ban márcz, 19-én Konstanczban Chapy András és testvérei, valamint egyéb rokonai részére érdekes czímeres levelet ád ki._{L. szövegét Károlyi-okI. II. 34. l.}* Chapy András Zsigmondnak egyik kiváló vitéze volt. Az oklevél szerint: «Andreas filius Nicolai filii Thomae de Chap regiae nostrae maiestatis aulicus et nostrae familiaris societatis draconicae seu draconistarum collega ac domesticus et continuus commensalis.» E Chapy András a király elé járúl s hivatkozva kora fiatalsága óta szerzett érdemeire, a királytól maga és családja részére czímert kér. A czímert a királynak be is mutatja. S a király a következőket sorolja föl oklevelében, kik e czímerrel élhetnek: Chapy András és vérei: András, Pál, László, Péter prépost, Miklós Chapy Miklós fia; továbbá Chapy Imre fiai: Péter, István, László, János, Ágoston; Széchi Gál zólyomi comes fiai: Péter zempléni esperes, György és Jakab; Széchi Mihály plébános, Agocsi Miklós, Agocsi Péter és Elek eősi prépost, Szerdahelyi Ferencz, Péter fia Domokos; Struthei László fiai: István, Jakab és Tamás; Sóvári Soós László fiai: Bachkoi János és Miklós, Soós János fia Simon, Soós fia Péter; Dénes fia István; András fiának Jakabnak fiai György, Simon és Jakab; Agocsi Miklós, Szerdahelyi Péter fia Péter. Mind ez elősoroltak a mondott Chapy Andrással együtt vitézkedtek a király szolgálatában.
E szolgálat érdemei az oklevél szavai szerint nagyok voltak. Chapy András kora ifjúságától fogva a királynak minden ügyeiben és dolgaiban híven járt el, különösen kitüntette hűségét a Prokóp morva őrgróf ellen viselt háborúban. Mikor Zsigmond a morva Osztro várát hadaival megszállotta, Chapy András, ki oroszlánéhoz hasonló bátorsággal mindenütt elől járt, az ellenség nyilaitól arczában súlyosan megsebesült s jobb szemét elveszté. Később szintén Morvaországban Holstein vára alatt Chapy András mellén kapott súlyos sebeket, az ellenség kezébe került s ott sanyarú fogságban tartatott. Mikor aztán Magyarországban anarchia uralkodott s Zsigmondot a főurak, mint annyi baj okozóját, fogságban tartották, Chapy András híven megmaradt királya mellett s a fellázadt uraknak ellene szegülvén, újból megsebesült s megint fogságba került. Zsigmond hívének arczára és mellére utal, hol mind e sebek láthatók s utal egész Magyarországra, hol mind e vitézség tudva van.
Ennyi hűség és ragaszkodás jutalmazására adományozza Chapy Andrásnak az általa kért czímert s vele együtt felsorolt társainak, kik őt mindenben támogatták.
A mi az adományozott czímert illeti, annak arányai tökéletesen megegyeznek egyéb Zsigmond-kori czímerekkel. A czímer-ábra aranynyal szegélyzett négyszögű kék táblába van foglalva, melynek szélessége 12.8 cm., hosszasága 14.8 cm. E négyszögletű kék tábla egy másikat zár magába, stylizált négylevelű lóhere-alakut, mely szintén aranynyal van keretelve. E tábla színe sötét lilaszín. Ezen belül foglal helyet a tulajdonképeni czímer. E czímer magassága a paizs lábától az oromdíszt képező oroszlán homlokáig 12.7 cm., ebből a paizsra 5.5, a sisakra oromdíszestől 7.2 cm. esik. Ez arány teljesen megfelelő a kornak, mely általában a sisak és oromdísz nagyobbodását tünteti föl.
A mi magát a czímert illeti; az kék mezőben ágaskodó arany oroszlánt tüntet föl, melynek arczát és jobb szemét egy vető nyíl (balista) szúrja keresztűl. Megjegyezzük, hogy a rajz nem felel meg tökéletesen az oklevél szövegében foglalt czímerleírásnak. Ez utóbbi ugyanis, vonatkozással az említett Chapyn Osztro vára alatt történtekre, a nyilat az oroszlán szemén keresztűlmenőnek mondja, holott a rajzban az annak orrát fúrja át. Efféle eltérés e korban a czímer rajza és leírása között nem ritkaság, s fennakadni benne nincs okunk. A paizs fölött levő csőr-sisakon ugyanezen oroszlán alakja látható._{Az érdekes czímerleírás eredeti szövege ekkép hangzik:... leonem videlicet aureum disiunctis pedibus ante et retro cum cauda sursum erecta et reflexa per modum animalis huiusmodi gradientis, in dextro pede erecto sub ungulis sagittam transfixam seu transmissam continentem, et per oculum dextrum leonis totamque faciem eiusdem per directum hostiliter percussam seu sagittando transmissam, in clipeo cuius campus lasurino seu coelestino colore erat per totum ornatus, qui etiam clipeus dracone cruce rubea in dorso signato cum pedibus quatuor ante et retro disiunctis et pennis quasi divisis ex utroque latere fuit circumdatus et circumflexus, cuius draconis os apertum et inter dentes albos lingua rubea extensa rostro sub acuto et auribus erectis videbantur, cuius draconis collum cauda propria tripliciter circumdedit et circumflexit, cuiusque caudae finis seu pars extrema erat erecta; in acie vero clipei eiusdem galea seu cassis superposita fuit more armigerorum seu militari, tectura etiam coloris lasurini seu coelestini a parte superiori, in parte vero inferiori coloris crocei cooperta et inczotthata per czottas ante et retro dependentes tanquam vento vel aliquo impetu recenti seu veloci agitatas, in primitate vero galeae seu cassidis huiusmodi pro crista leo aureus ore aperto et pilis capitis sursum erectis positus erat superius descriptus.}* A sisaktakaróról az oklevél szövege említést tesz ugyan, de a rajzban feltüntetett arany és kék színű foszlányok inkább pusztán ornamentika s hely-kitöltés, mint valóságos sisaktakaró jellegével bírnak.

Chapy András czímere 1418.

A czímernek legnagyobb nevezetessége az azt paizstartó módjára övező sárkányban áll. E sárkányt, az oklevél szavai szerint, hátán veres kereszt diszíti (a rajzban hiányzik), négylábú s osztott szárnyakkal ellátott szörnyalak; szája nyitva áll s fehér fogai közűl piros nyelve kilátszik; a sárkány farka körben átölelvén a paizsot, az állat nyakára csavarodik háromszor, a fark vége pedig egyenesen fölemelkedik.
E sárkány a Zsigmond király által alapított sárkányrendnek jelképe, melynek Chapy András lovagja volt.
Legyen szabad e rendről egyetmást elmondani.
A sárkányrend a XIV. század utolsó évtizedeiben keletkezett. 1397-ben egy végrendeletben már előfordúl: «dominum Victorium a Puteo militem Draconis, qui modo praeecepto magnifici et potentis domini Johannis Galeatii reperietur apud serenissimum Venceslaum imperatorem nostrum pro eius negotiis pertractandis» A XV. század első éveiből előjön IV. Albert ausztriai főherczeg (1395–1404) egyik pecsétjén, melyen Ausztria pólyás czímerét egy négylábú sárkány övezi minden körirat nélkül. A bécsi udvari levéltárban őriznek egy pergamen kéziratot, mely 1393-ban kezdődik s az 1415. évvel végződik. E kézirat IV. Alberttől egész Lipót osztrák herczegig minden herczeg czímerét a sárkányrend jelvényével környékezi; Lipót herczeg czímere mellett ott van az évszám is 1394. Mindez a mellett látszik bizonyítani, hogy a sárkányrend már a XIV. század utolsó éveiben megvolt, s hogy Zsigmond király 1408-ban, mely évből a rendnek általa kiadott alapító-levelét bírjuk, annak új szervezetet adott. Ez alapítólevél több tekintetben oly érdekes, hogy annak ismertetésére legyen szabad kissé kiterjeszkednünk._{Acta lit. Musei Nationalis. I. 167. l.}*
Az oklevelet Zsigmond és neje állítják ki 1408. évi decz. 12-én. A rend alapítására őket vallási okok bírták. Az oklevél bevezetésében elmondja Krisztus keresztjének harczát a sárkánynyal, melyet sz. György a sz. kereszt segítségével legyőzött; ezután felemlíti az igaz hitnek harczát a schismatikusokkal, értve ezalatt a hussitákat, a kik ellen éppen a XV. század elején kezdett küzdeni. Az ez ellen küzdők kitüntetésére alapítja a következő jelvényeket: «signum seu effigiem draconis incurvati per modum circuli cauda sua collum circumgyrantis divisi per medium dorsi ad longitudinem a summitate capitis et nasi usque ad extremum caudae effluente sanguine in interiore rima (hasadék) scissurae alba, et sanguine intacta per longitudinem rubeam crucem, sicuti et quemadmodum sub ipsius gloriosi martyris Georgii vexillo militantes crucem rubeam in albo campo ferre solent». Ez utóbbi hivatkozás a sz. György lovagok szövetkezetére, kiknek 1326-ból való statutumait a Nemz. Muzeum levéltára őrzi. A sz. György lovagok, ép úgy mint a sárkány-rend lovagjai, jelvényöket nyilvánosan tartoztak hordani, hogy felismerhetők legyenek.
A rend jelvényét ezenkívül még leírja Windeck, Zsigmond egykorú életírója: «Ein lintwurmb, der hinge an einem crewze. Auf dem crewze stunde: O quam misericors est Deus, nach der Länge. Iustus et pius, nach der Zwerche._{Sava. Die Siegel der österr. Regenten 128. l.}* Horneckből tudjuk meg, hogy a rend lovagjai közt két fokozat volt. Egyik rész (s ezek csak huszonnégyen voltak) a sárkányt is meg a keresztet is viselhette. A másik rész (ezek száma korlátlan volt) csak a sárkányt.
A sárkány-rendnek legelső magyar főlovagjai, úgynevezett «Barones»-ei, kiket Zsigmond király szóban forgó oklevelével tett azokká, a következők voltak: Despota István Ráczország ura, Hermann Cilly és Zagorja comese és fia Frigyes, Gara Miklós nádor, Stibor erdélyi vajda, Maróthi János macsói bán, Ozorai Pipo szörényi bán, Szécsy Miklós királyi tárnokmester, Corbaviai Károly főkincstartó, Simon főajtónálló Kenyének fia, Corbaviai János főasztalnok, Alsáni János főpinczemester György fia, Lévai Cseh Péter kir. főlovászmester, Csáki Miklós előbb erdélyi vajda, Bessenyő Pál, Peghi Pál előbb Dalmátia, Horvátország s egész Szlavonia bánja, Nádasdy Pál Simon fia a székelyek ispánja, Perényi Péter előbb a székelyek, utóbb Máramaros comese, Perényi Imre királyi kanczellár, János néhai Gara Miklós nádor fia. E fényes társaság képezte a sárkány lovagok legfelsőbb körét. Már ekkor is megvolt a rangfokozat a lovagok közt, mely idővel aztán még jobban kifejlődött.
A rend tagjai kölcsönösen kötelezték magukat egymást minden körülmények között támogatni, s e támogatás nemcsak a tagokra, hanem azok családaira és hozzátartozóira is kiterjedt. Hűségre kötelezték magukat a király és egész családja iránt; e támogatás és hűség a rendtársak s a királyi pár gyermekeire is szólott. Minden törekvésöket a sárkány-rend tekintélyének emelésére és megszilárdítására kellett forditaniok. A tagoknak egymás közt «veram et puram fraternitatem» kellett tartaniok; ha pedig egyesek közt valami egyenetlenség tört volna ki, azt a király és a társaság fő tagjai előtt kellett eldönteni s a mit ezek határoztak, abban meg kellett nyugodni. Sőt ha a társaság valamely tagjának mással, ki azon kívül állott, volt viszálya, ezt is ugyanazok birálták el.
Az alkotmány, szabadalmak és kiváltságoknak is valóságos őre volt a Sárkány-rend. Zsigmond király és az említett rendtagok kötelezik magukat «ut universos et singulos ditioni sacrae coronae regni Hungariae subiectos cuiuscunque status, gradus et praaeminentiae existant, in antiquis bonis, veris, iustis et legitimis consuetudinibus conservabimus indemnes; si vero aliquas legitimas, bonas et iustas novitates pro communi bono, commodo, utilitate, augmento et honore status praescriptorum regnorum excogitare poterimus, tunc circa id unanimiter semper cum bona dilectione et affectione intendere debeamus». A király viszont kötelezi magát, hogy a rendet illető ügyekben legalább öt sárkány-lovag jelenlétében fog intézkedni.
A király a királynővel egyetemben föntartotta azon jogát, hogy a rend lovagjai közé mindazon «virtuosos et bonae humanitatis» férfiakat felvehesse, a kiket óhajt. Az ilyennek azután szabad legyen a rend minden tanácskozásában és gyülekezetében rész vennie; de előbb esküt köteles tenni, hogy a rend szabályait pontosan megtartja.
A rend bárói közűl, ha valaki egy év leforgása alatt meg találna halni, a király köteles akkor a rend többi tagjai közűl egyet, ki már legalább egy éve tagja annak, a rend bárójává tenni s számára valami baronatusról gondoskodni. Mikor pedig a főlovagok közűl egy meghalt, akkor a rend összes tagjai megjelentek a temetésnél; a ki pedig a megjelenésben akadályozva volna, az az elhúnyt lelkéért harmincz misét tartozott mondatni. Ily haláleset bekövetkeztével gyászoltak az összes tagok; a gyászoló idő leteltével pedig a gyászos ruhát szegények közt osztották ki.
Minden pénteki napon feketébe öltöztek a lovagok; a ki pedig ezt elmulasztotta, az Krisztus öt sebe emlékére öt misét volt köteles olvastatni. Ugyanígy tett az is, a ki valamikor elfelejtette a rend jelvényét, a sárkányt, hordani. Természetes, hogy ha valaki fogságban lévén a jelvényt nem viselhette, vagy ha azt elvesztvén újat készíttetett, a míg az új elkészült: e büntetés reá nem szólott.
Ez alapító-levélből valószinűnek tűnik föl, hogy Zsigmond ekkor nem egy új rendet alapított, hanem az általa már korábban alapított sárkány-rendnek adott új szabályokat és szervezetet. Ezt kiváltképen bizonyítja az, hogy ez alapító-levél kelte 1408 előtt jóval, már a XIV. század utolsó tizedeiben találunk említést a sárkány-lovagokról s a rend jelvénye, mint említettük, egyes pecséteken előjő.
Minthogy a czímertanban kivált az érdekel minket, mikép jelölték meg valamely rendhez való tartozást a czímereken, szóljunk erről pár szót.
Hogy a legrégibb magyar lovagi társaság tagjai, a szent György lovagok mikép jelölték meg czímereiken a rendhez tartozásukat, emlékek hiányában előttünk ismeretlen. A rend jelvénye vörös kereszt volt fehér mezőben, de hogy ezt a czímereknél mikép alkalmazták, nem tudjuk. Annál több emlékünk van azonban a sárkányrendre vonatkozólag.
Ezekből látjuk, hogy ennek megjelölése sem volt szabályhoz kötve. IV. Albert és Ernő osztrák herczegek pecsétjein a sárkány körben övezi a paizsot paizstartó gyanánt. Ugyanígy van ez az előttünk levő Chapy-czírmeren is. Másutt ismét, például Gara Miklós nádor 1416. évi czímerlevelében, a paizs mellett egészen külön helyet foglal el. Ez utóbbiban a sárkány-rend jelvénye eltérő a többiektől: arany szalaggal csokorra kötött zöld koszorúról lefüggő, farkát szájában tartó, kétlábú arany sárkány. Az utóbbi jelzési mód azonban nem általános, sokkal gyakoribb az, a hol a sárkány a czímerpaizsot körben átövezi.
Az ily jelzés valamely régi család czímerében mindig arra mutat, hogy annak valamelyik tagja a sárkány-rend vitéze volt. Iacute;gy a gr. Károlyi, Balassa, Kapi stb. családok czímerei szintén arra mutatnak. Bár a szóbanforgó Chapy- czímernél méltán felmerülhet egy kérdés. Chapy András az oklevél szavai szerint – a sárkány-rend vitéze volt, s így az ő czímerét méltán megillette e rend jelvénye; de valjon sárkány-lovagok voltak-e a többiek is, kik vele együtt ugyanezt a czímert kapták? Oklevelünk egy szóval sem tesz erről említést. Ha nem, a mi valószínű, úgy őket e rend jelvénye, mely a kapott közös czímert övezi, bizonyára nem illeté meg; bár erről oklevelünk semmit sem szól.
Hátra van még egy nehézség. A sóvári Soósok (kiknek nevei a föntebb közölt névsorban előjönnek), több másokkal egyetemben, kik a Chapy-féle oklevélben szintén felsoroltatnak, ugyanez időben Zsigmond királytól egészen más czímert kapnak, mely czímerrel a Soósok mai napság is élnek. E czímer mellől hiányzik a sárkány-rend jelvénye. Hogy lehet azt kimagyarázni, hogy egy ugyanazon egyének csaknem ugyanazon időben két különböző czímert kapnak oly kérdés, mely még bővebb vizsgálatra vár.
A Chapy-czímerlevél különben azon alakjában, a mint az a Károlyi grófok levéltárában őriztetik, nem eredeti. Hártyán van írva, de minden pecsét nélkűl; a czímerkép pedig, a Zsigmond király alatti szokástól eltérőleg, nem az oklevél élén, hanem annak közepén szemlélhető. Hihetőleg egykorú másolata az eredeti czímeres levélnek, mely állítólag a báró Vécseyek levéltárában őriztetik.
Ezen támasztható nehézségek daczára az oklevél és a czímer rajza rendkívül érdekes, s a Károlyi-oklevéltár kétségtelenűl még többet nyert értékében, hogy oklevél-facsimiléken kívül ily becses mellékleteket is közöl.

FEJÉRPATAKY LÁSZLÓ.

A kis-rédei gróf Rhédey családról.

A kis-rédei gróf Rhédey család nemzedékrendjét fáradhatlan történettudósunk Nagy Iván általánosan ösmert művében_{Nagy Iván, Magyarország Családai 9. kötet.}* közölte ugyan, de mert hiteles adatok igen gyéren állottak vala rendelkezésére s téves családi közlésekre s nehány mult századbeli halotti oratióra kellett szorítkoznia: az sok tekintetben nem állja ki a birálatot és helyreigazítást igényel.
A Kővári László családtani munkájában olvasható leszármazás pedig épenséggel nem áll a tudomány mai színvonalán, vázlatos és merőben hamis adatokat tartalmaz.
A magyar nemzeti muzeum könyvtárában elhelyezett gróf Rhédey levéltár rendezésével foglalkozva, nem tartottam fölöslegesnek tehát az itt található okiratok segítségével, – a különböző korból származó, néha hiteles, gyakran combinált genealogiai táblákat is használva, – lehetőleg teljes és megbízható nemzedékrendjét összeállítani azon, családnak, mely egyik leggyökeresebb magyar nemzetségünktől véve eredetét, több kisebb-nagyobb historiai szerepet játszó tagjai mellett, hazánknak a XVII. században egy kitűnő hadvezért, s Erdélynek rövid időre fejedelmet adott.
Erdélynek története csaknem három századon keresztűl szoros összekötetésben áll a Rhédey névvel. Midőn Bocskay István a vallás és politikai szabadság védelmére fegyvert ragadott, s midőn később a nemzeti fejedelemség legvirágzóbb korszakában a kis bérczes hon pillanatra világtörténelmi jelentőségre emelkedett: fontos tényező vala egy Rhédey Ferencznek, a váradi főkapitánynak kardja. Bethlen Gábornak legfényesebb győzedelmei az ő nevével vannak kapcsolatban, s hadvezéri tehetségét, személyes vitézségét elismerte az egész ország.
Midőn pedig az önzés, nagyravágyás, hatalomkeresés pártokra szaggatá és hihetetlenűl meggyöngíté a rövid nyugalmat, s rövid dicsőségét élvező hazát, találkozunk egy másik Rhédey Ferenczczel Erdély fejedelmi trónján, kinek csak a hon békéjét s a bőven omló magyar vért kellett volna kevesebbre becsülnie saját érdekeinél, hogy megszilárdíthassa magát a Bethlen Gábor trónján, a melyre személyes érdemeinél fogva legméltóbb vala.
Lemondott, pedig lemondásával nem mentheté meg hazáját a polgár háború iszonyaitól s akadtak mások, kik a hon üdvét alárendelve saját érdeküknek, ismét lángba borították a sokat szenvedett Erdélyt.
E családnak azonban Erdély korántsem ősfészke, csupán fénykorának s magasra emelkedésének színhelye vala. A XVI. század végső tizedeiben szereplő Rhédeyeket még Magyarországon találjuk, hol Heves és Nógrád vármegyékre kiterjedő jószágaikat valószinűleg első megszállási joggal, (prima occupatio) birtokolták.
Nincs okunk hitelt adni azon előszeretettel táplált családi traditiónak, melynél fogva a Rhédeyek őse Aba Sámuel magyar király s ennek neje Sarolta Szent István királyunk nővére lett volna, mert semmi nyoma annak, hogy Sámuel utódokat hagyott volna hátra maga után, s özvegyének csupán második házasságából származott gyermekeiről van tudomásunk; de mindenesetre valószinűnek tartjuk azt, hogy Sámuel király szintén tagja vala azon gyökeres magyar, illetőleg kun nemzetségnek, melyből később a XIII. század vége felé a Rhédeyek kiváltak._{Egy előttem fekvő s 1741-ben nyomtatásban megjelent, különben elég hanyagul szerkesztett «Arbor Genealogica» törzsökén Aba király és Sarolta koronás mellképei díszlenek. Ha a mult századok hizelgő genealógusait ösmerjük, ezen meg sem fogunk ütközni, s talán jóhiszeműleg is járhattak el; sokkal feltűnőbb azonban, sőt határozottan nevetségesnek mondható; hogy a «Tropheum Esterhasianum»-ra emlékeztető olympusi származásnak, még a XIX. század második felében is, akadhat komoly védője. 1866-ban jelent meg Stettinben egy német nyelvű munka, mely a gróf Rhédey családot a Kr. u. 48-ban élő, s a chinai uralkodó házzal vérrokonságban lévő Pe hún királytól származtatja le napjainkig. A tudomány méltóságával ellenkeznék ily dolgok birálatába bocsátkozni, józanon gondolkozó ember egyszerűen napirendre tér fölötte (Geschichte der Familie Rhedey stb. im Jahr 1866. gr. Ármin Rhedey in Ungarn. Stettin.)}*
Az Aba nemzetségét értem, melynek emlékét nagy számmal fenmaradt okleveleinken kívül hazai krónikásaink is föntartották, s melyből a Rhédey család kétségbe vonhatatlanul származott.
Béla király névtelen jegyzőjénél olvassuk, hogy a honfoglalásban részt vevő Ed és Edömér kun vezéreknek Árpád fejedelem a Mátra erdejében nagy területet adományozott s ezeknek nemzetségétől származott időmultával azon Sámuel király kit a nép kegyessége. miatt Abának nevezett._{«Tunc dux Arad in silva Matra dedit terram magnam Edunec et Edumernec ubi postea nepos eorum castrum construxit, ex quorum etiam progenie longo post tempore rex Samuel descendit, qui pro sua pietate Oba vocabatur.» Anonymus. Endlichernél XXXII. fej.}*
Az Aba névnek ily módon való megfejtésével azonban a névtelen jegyző kissé naiv szójátékot űzött, mert bár Kézai Simon mester azt állítja krónikájában, hogy Ed és Edömér a Csaba fiai s így Atillának unokái valának, mind a mellett világosan mondja, miszerint az Aba nemzetség tőlük vette eredetét._{Kézait l. Endlichernél Liber primus caput III. §. 6. Ed és Edömér kun vezérekre vonatkozólag irányadó az, mit a névtelennél találunk, mert hogy ük Csaba fiai lévén még is Árpáddal együtt részt vettek a honfoglalásban, mint Kézai állítja, merő képtelenség, és a mester chronologiai megbizhatlanságában leli magyarázatát.}* A nemzetségek származására nézve pedig, a chronologia tekintetében annyira megbizhatatlan Kézai hitelessége kétségbe nem vonható.
Már pedig ha Sámuel király az Árpádhoz csatlakozó kun vezérek egyik késő unokája vala, önkényt értetődik, hogy az Aba nemzetségből kellett származnia. E mellett tanuskodnak fönmaradt érmei, melyeken «Rex Aba» fölírás olvasható, világos bizonyítékául azon igazságnak, hogy az Aba nevet nem reá ragasztottak, de az elvitázhatlan tulajdonát képezte; e mellett tanúskodik temetkezési helye, Heves vármegyében a Mátra aljában fekvő saári monostor, mely századok mulván is a körülötte fekvő földekkel együtt az Aba nemzetség birtokában volt.
Az a körülmény, hogy az Aba nemzetségnek számos tagja még a későbbi századokban is viselte a. Pata nevet, s hogy a Heves vármegyében fekvő Pata helységet, Gyöngyöst és Pata várát, melyet pedig névtelenünk szerint Sámuel király egyik hasonnevű őse épített (i. h.), szintén az Aba nemzetség tagjai birták, csak megerősítik föltevésünket s bátran kimondhatjuk, hogy Sámuel az Aba, nemzetségből (de genere Aba) származott.
Minden jel arra mutat, hogy az Aba nemzetség igen kiterjedt s a legelőkelőbbek egyike vala a hazában. – Ős megtelepedési helye kétségen kívül Heves-Újvár s a szomszédos vármegyék voltak, hol örökjoggal szerzett jószágait osztatlanul bírta.
Árpádházbeli királyaink korában igen gyakran találkozunk e nemzetség tagjaival, közűlök számosan országos méltóságokat viseltek, mint Demeter királyi főtálnok II. Endre uralkodása alatt, Finta nádorispán, a ki 1272-ben a hasonlóképen Aba nemzetségéből származó Budaméri Egyeddel szövetkezve, a szép kun Erzsébetet Fejérváron fogságra vetette. 1280-ban él Péter királyi udvarbiró, Omode szebeni ispán, később ugyanezen Omode III. Endre nádora stb.
Ezen kívül előfordul okleveleinkben egy csoport perlekedő vagy megadományozott nemes, a kik mindnyájan a «de genere Aba» gyűjtő névvel vannak megjelölve.
Idők folyamán a nemzetség tagjai nagyon elszaporodtak s kezdették egymás között ősi birtokaikat fölosztani, ily módon lassanként a nemzetségi kapocs is fölbomlott s az egyes tagok külön családok alapítóivá válottak. – Oklevelek által tudjuk igazolni, hogy a Somosi, Berthóti, Budaméri, Abaffi, Omode, Rhédey családok az Aba nemzetségből származtak, s hogy a közös törzstől való ezen kiválás a XIII. század utolsó s a XIV. első tizedei között történt.
A nemzetségnek azon ága, mely a Heves és Nógrád vármegyében fekvő jószágokat nyerte osztályul, a Rédei nevet vette föl s a családi név használatának legrégibb s a XIII. században egyetlen nyomát az egri káptalannak 1275-ben kiadott határjáró levelében találjuk, a hol is Rufus Deső és Gárgyán László (Ladislaus dictus Garduan) Réde nevű helységükről írták magukat._{Hazai okmánytár XI. k. 211. lap. Közölve gr. Rhédey János levéltárából.}*
Nem jut eszembe azt állítani, hogy a nemzetség ezen ágának tagjai már ez időszakban következetesen éltek a Rhédey névvel, nagyon természetes, hogy csak idők folyamán válhatott az náluk állandóvá. – Csak midőn a törzsszerkezetnek minden nyoma elenyészett hazánkban, s az osztatlan birtoklás megszüntével az együvé tartozás érzete is megszünt az ugyanazon nemzetség tagjai között, tapasztalhatunk állandóságot a családi név használatánál.
Az általam használt genealogiai táblák, valamint Nagy Iván Vöröstói után_{Vöröstói Holtakkal való barátság. Kolozsvár, 1783. II. k. 743. 1. Halotti beszéd Rhédey Éva felett 1751 ápril 18. Vöröstói kétségtelenül a családi levéltár adatait használta, de nem kellő kritikával.}* hét ugyanazon törzsből származó férfit említenek Rédei néven, kik mindnyájan külön családot alapítottak.
1. szentmártonrédei Demeter, 2. berczeli Rédei László, 2. boldogasszonyrédei Rufus Dezső, 4. kisrédei és szentmártonrédei Mikó, 5. tasi Rédei Péter, 6. csécsei és nagyrédei Garduan László, 7. boldogasszonyrédei Péter.
Mindenek előtt megjegyzem, hogy Heves vármegye területén Kis- és Nagy-Réde, Boldogasszony- és Szentmárton-Réde nevű helységek még a XV. században is kétségtelenűl léteztek (ezekhez járult még a XIII. században egy Alsó-Réde nevű helység, mely talán idők folyamán valamelyikbe beolvadhatott) s hogy továbbá a fent említett hét törzsfő nem egykorúlag élhetett, mert az egri káptalannak idézett oklevele, mely Rédei Rufus Dezső és Garduán László létezését kétségbe vonhatlanná teszi, Demeterről és Patáról emlékezik egyszersmind, a kik pedig Szentmártonrédei Demeternek Pata fiától származó unokái valának.
Úgy de ezen Demeternek 1263-ban már csak Sándor, Pata és Demeter nevű fiai élnek_{Fejér, Codex Diplom. tom. VII. vol. 3. pag. 13.}* s unokái közül Kemény Olivér és Demeter 1338-ban Szurdok-Püspöki nevű birtokukon perlekednek._{Anjoukori okmánytár III. k. 453 l.}*
Ennyit tudunk közvetlenűl a Rhédey család őseinek tulajdonított férfiakról, de hogy a többi törzsfők is valóban éltek a XIII. században, arról – jól lehet nem hozhatunk föl mellettük eredeti okiratokat – közvetve utódjaik által van tudomásunk.
Iacute;gy említtetnek 1339-ben Mikocha a kisrédei és felső- vagy szentmártonrédei Mikó fia, 1340-ben Demeter a tasi Rédei Péter fia, ugyanazon évben Miklós a berczeli Rédei László fia stb., a kik mindnyájan az Aba nemből és ugyanazon őstől származtak._{Mindenütt, hol a forrást meg nem jelölöm, a családi levéltár adatait használtam.}*
Hogy ki volt ezen ős, vagy mily vérségi összeköttetésben állott egymással a fent említett hét törzsfő? azt ma már igen bajos volna eldönteni.
Tasi Rédei Péter és Boldogasszonyrédei Péter ivadékait illetőleg nagyon homályos emlékek maradtak reánk s bár tény az, hogy mindkettő az Aba nemzetségből származott, de részemről nem merném állítani, hogy a Rhédey név utódjaiknál örökössé válott volna. Berczeli László maradékai például, midőn Zsigmond királytól 1420-ban Rede helységre új adományt nyernek, egyszerűen Berczelieknek neveztetnek; s szerintem csak a közös törzsből való származás tudata, de nem a név egysége tartotta fönn közöttük a rokonságot.
Hogy pedig a rokonság mily fokú volt a hét törzsfő között, arra nézve az oklevelek semmi tájékozást sem nyújtanak, mert nem deríthetjük ki belőlük: ki volt a hét ágban virágzó Rhédey család egyenes őse. Szirmay Antal_{Szirmay Antal, Szathmár vármegye esmérete I. rész. 82. 1. Szirmay ez oklevelet állítólag a Szathmár vármegyében élő Rhédey család levéltárából közli.}* az 1199-ben élő Chobánka comest, kit Lehoczky után Szathmár vármegye főispánjának nevez, tartja a Rhédeyek ősének, de Tamás országbirónak Budán 1302-ben kelt itéletlevele, melyet állításának igazolására fölhoz, csak azt bizonyítja, hogy nevezett Chobánka, illetőleg annak unokái, hasonlóképen az Aba nemzetség tagjai voltak, s a Heves vármegyében fekvő Réde és Pata helységekben birtokosok. De hiszen János comes fiai László, Sámuel és Dávid, mint az Aba nemzetségből származók, birhattak Réde és Pata helységekben a nélkül, hogy nagyatyjuknak Chobánka comesnek szükségképen a Rhédey család ősének kellett volna lennie. Tagadhatlan, hogy Chobánka szorosabb vérségi összeköttetésben állott a Rhédeyek ősével, de hogy ő maga lett volna a törzsfő (caput familiae), ezt már csak az okból is valószinűtlennek tartom, mivel az oklevelekben az egy János comesen kívül, ki Gyöngyös nevű birtokáról írta magát (comes Johannes filius Chabanka de Gyngus), több fia elő nem fordul. De fönmaradt az egri káptalannak 1311-ben kelt kiadványában a Chobánka comes maradékainak osztálylevele,_{Anjoukori okm. I. k. 2. l.}* a mely végképen kizárja azt a föltevést, hogy nevezett a Rhédey család egyenes őse lett volna, a minek különben a birtokviszonyok is ellentmondanak.
De ha szinte el is fogadnók a Szirmay által magyar fordításban közlött kétes hitelű oklevél alapján ezen Chobánkát a Rhédey család ősének, a tőle való leszármazást nem volnánk képesek bebizonyítani. A Rhédey család a XIII. század második félénél előbb semmi esetre sem válhatott ki a közös törzsből s minden kutatásunk, mely az előző időkre terjed, az okiratok elégtelensége miatt, meddő maradna. Állapodjunk meg tehát a legrégibb ösmeretes nyomoknál, vajha ez időszak homályát is képesek lennénk eloszlatni!
Jelen alkalommal nem czélom, hogy a hét ágban virágzott Rhédey család teljes nemzedékrendjét adjam, de a rendelkezésemre álló okiratokból ezt nem is eszközölhetném. A család által készített genealogiai táblák előttem feküsznek ugyan, de minthogy azoknak hitelessége több tekintetben bizonyításra szorul s e bizonyítás már ma alig volna lehetséges, én azokat a történelmi igazság rovására nem írhatom alá.
Úgy de azon körülmény, hogy a különböző ágak magán jellegű s birtokviszonyokat tárgyazó oklevelei kimutathatólag kisrédei és szentmártonrédei Mikó maradékaihoz kerültek, igen valószinűvé teszi a család genealogusainak oda irányuló véleményét, hogy a hét közül három törzsfőnek leszármazása egy pár nemzedéknél tovább nem terjedt, s vagy tökéletesen magvuk szakadt vagy csupán nő-utódokat hagytak hátra.
Az 1275-ben élő Rédei Rufus Dezsőnek csak egyetlen Jakab nevű fia maradt, a ki valószinűleg 1359 körül fiörökösök nélkül halt el. Két leánya volt, Ilona és Margit, Ilonáról tudjuk, hogy 1359-ben Zudor Miklósnak neje, a kinek halála után az Aba nemzetségből származó Konyához ment nőül (Konya filius Nicolai de Sumus).
Szentmártonrédei Demeter utódjai közül Vanyarczi Demeter fiai Sándri és Mátyás 1420-ban Zsigmond királytól Réde helységre új adományt nyernek.
Rhédey Sandri 1447-ben a budai országgyűlésen Nógrád vármegye követe volt, de semmi nyoma annak, hogy utódokat hagyott volna maga után.
Berczeli László fiai Lőrincz és János neveivel Zsigmond király említett adomány-levelében találkozunk.
Garduán László ivadékai közül Nagyrédei János 1466-ban Mátyás királytól rokonaival együtt czímerlevelet kap.
Említett János 1470–1475-ig erdélyi alvajda s mint a fenmaradt oklevelek bizonyítják, Mátyás királynak kedvelt főembere volt.
1471-ben szentkirályi Semjén Margit szentmártoni Jánosi György özvegye a Torda vármegyében fekvő Pyvár nevű birtokát Rédei János alvajdának birtokába bocsátja.
Ugyanez évben Mátyás király Tordáról nyilt parancsot küld a váczi káptalanhoz, hogy a Nógrád vármegyében fekvő bonczhydai birtokrész beigtatásáról szóló bizonyítványt Rédei János erdélyi alvajdának haladéktalanul kezébe bocsássa.
Látni való tehát, hogy már ez időszakban a Rhédeyek országos szerepet játszottak s ősi javaikat tetemesen szaporították.
János 1475-ben már nem él s két fia közül:
György 1519-ben egy Erzsébet nevű leány gyermeke hátrahagyásával elhalt. Mátyás 1525-ben rokonaival pert folytat. Utódjairól nincs tudomásunk.
Ily módon mire a XVI. század közepére jutunk a Garduán László ivadékainak is magvuk szakad s csupán kisrédei és szentmártonrédei Mikó terjeszté ki a maga nemzedékét a legújabb időkig és őse lett a napjainkig virágzó Rhédey gróf és nemesi családnak.
Nevezett Mikótól a leszármazás eképen történt:

I. tábla.
Kis-rédei és szent-márton-rédei Mikó, élt még a XIII-ik század végső tizedeiben.; I. Rédei Miklós vulgo Mikocha 1339-ben perlekedik nagyrédei László, Olivér és Demeterrel; I. István 1349.; I. Péter dictus Mikocha 1349.; II. Miklós 1349.; I. Tamás 1415.; I. Simon 1415.; III. Miklós 1415.; I. Mihály 1415.; Benedek 1470.; Ambrus 1470.; I. Zsigmond «dictus Simon» 1488.; Margit (Vewrews István); Jakab 1394–1435.; II. István 1415–1423 «de Verebely;» Gergely 1415.; I. László 1435.; I. János 1414–1435.; IV. Miklós 1466.; Bertalan 1480.; I. Pál; Scholastica 1470.; Rédei Dósa Miklós 1414–1467, neje Szentdomokosi Cheléni Klára; II. Péter 1415–1459.; Gáspár 1467.; Boldizsár † 1483. (neje. missei Sáry Ilona); Margit özv. 1483. (férje Chépes István); III. István 1437–1459.; II. János 1437–1483, dictus Dósa, alispán Heves vármegyében.; I. Sándri 1459, 1467.; V. Miklós 1459–1488. (neje missei Sáry Zsófia); Katalin 1437.; Ilona 1437.; Anna 1476.; Zsófia 1476.; I. László 1476–1536, «de Mische,» (3 neje: Zsófia, Rechky Erzse és Anna); III. Péter, de Myse, 1522–1560 (neje Muthoki Brigidda); IV. István † 1580.; Bonaventura 1566.; Agora 1522–1598. (Czompor Gergely Bessenyei Mihály); III. Pál 1562–1590., meles Agriensis.; I. Ferencz 1549–1575.; II. Zsigmond; Lukács 1549 †.; András 1522.; Orsolya 1522.; Kata 1560–1591. (Garay Margit Jakab) Mosdosi Péter; Borbála (Rechky György alispán); II. Mihály † 1579. (Mikeperchi Zsófia); Zsuzsanna 1570. (Hethey Miklósné); II. Pál 1559–1570.; IV. Pál, meghalt 1604. körül (neje Swtha Anna); II. Ferencz † 1621 ápril 10-én. Eques auratus, váradi kapitány, Bihar várm. főispánja (neje Károlyi Kata); III. Ferencz gróf, ideig erdélyi fejedelem, meghalt Huszton 1667 május 13. (neje gr. Bethlen Druzsina); III. László, szül. 1636. meghalt 1663 körül (neje: 1. Szunyogh Zsuzsa, 2. Bánffi Ágnes); Farkas † V. István szepesi alispán † 1643. (1. neje: Elefánti Kata, 2. Zmeskál Petronella); V. Pál meghalt 1621–1626 között, (neje Bánfi Zsuzsa); IV. Péter † 1626 szept. 5.; Erzsébet (Barius Ferenczné); II. László; † Anna (Dersi Gáspár Sennyei Jób.) özv. 1621.; Zsófia 1616. (Fekete István Vetési István); Zsuzsánna (Bojti Benedek) † 1621.; III. János (Kornis Margit).

II. tábla.
V. Rhédey István, szepesi alispán, (ki az I. táblán) magyarországi ág. 1598–1643. (Elefánti Kata † 1628. Zmeskál Petronella); 1-től: V. Pál, szül. 1627, megh. 1685. (Csomaközy Erzsébet); VI. István † 1685. (Perneszi Mária); Ilona (Kubinyi Jánosné); Anna (Báncsiné); III. Zsigmond elesett Szatmárnál (Ilosvay Mária); IV. László, Csarodán lakott 1704. (Keresztes Mária); Pál † ifjan.; Julia szül. 1670. (gr. Bethlen Miklós) 1686.; IV. Zsigmond † 1703. magtalanul; V. Ferencz † 1758. (Ratóthi Gyulaffi Mária); VII. László 1766. (Palóczi Horváth Bóra); Julianna (Komáromy György); VI. Ferencz, kir. tanácsos, Piskolton lakott. 1790. (Csemeczky Anna); Krisztina (Fáy Dániel); Bóra; Klára; IX. László szül. 1801. zempléni főjegyző. 1843.; Gedeon; József; I. Lajos gróf, cs. kamarás, főispáni helytartó † 1831. (Kacsandy Teréz); Zsuzsi (b. Diószeghy Sámuel); Károly; Polixena; Ferencz (bihari alispán) 1819.; Rudolf.

III. tábla.
III. Rhédy János (ki az I. táblán) erdélyi ág. 1598–1653. Bethlen G. komornyikja (Kornis Margit); IV. Ferencz † 1685. erdélyi tanács ur, kolosi főispán, udvarhelyszéki főkirálybiró (Thoroczkay Erzse † 1677. Serédy Zsófia); VII. István † 1686. (Ajtoni Kata); IV. János † 1686 (Macskássy Erzsébet); VI. Pál † 1722. (Boros Borbála); Mária (osd. Kun Istvánné); 1. dám 1704. (gr. Bethlen Anna); II. Sándor † 1746.; III. Mihály † 1716.; V. László † 1722. (Thoroczkay Mária); VII. Ferencz (b. Dániel Mária); Krisztina 1720. (gr. Bethlen Ferencz); Anna 1720. (Bánffi Péter Koncz Gábor); I. József † 1753. gróf 1744. (Biró Kata); Kata (gr. Székely Ádám); Zsuzsa (b. Vesselényi Ferencz); II. Farkas 1756–1809 (gr. Teleki Kata); Kata (gr. Toldalaghy Pál); II. Ádám † 1849. kincstárnok (gr. Teleki Mária); Klára (b. Radák István); Mária † 1849. (gr. Mikó Imre); Mária (b. Bánffi Boldizsár); VII. Pál 1744. gróf (b. Kemény); Druzsina (b. Kemény Ádám); Éva (gr. Bethlen György); V. Zsigmond sz. 1722. † 1758. (b. Wesselényi Kata); VIII. Ferencz; Ferencz; † Klára; † Mária; † VI. László 1766. (gr. Radák Erzse); III. Ádám; † Ferencz; † V. János † 1768 altábornagy (gr. Bethlen Klára); IV. Mihály † 1791. (b. Bánffi Teréz); Krisztina (osd. Kun László); Zsuzsi; VI. János † 1797.; VII. János † 1850 (b. Bánffi Jozefa); Teréz (gr. Csáky István); Jozefa; Julia (gr. Grundemann); János (br. Vesselényi Kata); V. Mihály (Bethlen Bóra); VIII. László † 1835 (b. Inczédi Ágnes); IX. Ferencz (Gaál Ágnes gr. Tholdalagi Zsuzsi); Claudia † 1841. (Würtembergi Sándor herczeg); Zsófi; István; Gábor; Lajos.

A táblázat élén álló Mikóról, a ki «nobilis de Rede inferiori et minori» néven fordul elő, későbbi oklevelekből csupán annyit tudunk, hogy élt, és Vöröstóinak s a család genealogusainak egybehangzó állítása szerint, de a mi számításunk alapján is, még valószinűleg a XIII. század végső tizedeiben. Oly okiratot azonban, mely személyére s viszonyaira vonatkozólag bővebb felvilágosítást nyujtana, mindezideig nem sikerült fölfedeznem.
Tudomásunk szerint egyetlen fia:
Miklós vulgó «Mikocha» 1339-ben Demeterrel és Oliverrel, valamint László és Dezső fiaival, a kik mindnyájan nagyrédei nemesek voltak, jobbágyainak üldözése és megcsonkítása miatt perlekedik. Itt találhatjuk fel az atyjáról való okiratos emlékezet legelső nyomát.
Ezen Mikochának három fiáról emlékeznek okleveleink:
I. Péter dictus «Mikocha» I. István és II. Miklós, ki valószinűleg diminutive szintén Mikochának neveztetett.
Mindennapi dolog volt e korban, hogy a fiak saját nevük mellett igen gyakran az atyáét is használták, ez tulajdonképen megkülönböztetésül szolgált volna, de mai napság végtelen sok zavart idéz elő. Mert megtörténik, hogy ugyanazon személyt néha saját és atyja nevén, máskor csupán egyiken, sőt van rá eset, hogy ugyanazon atyának gyermekeit összecserélt neveken említik az oklevelek. Iacute;gy a táblázatunkon látható I. Pétert rendesen «Petrus dictus Mikocha» néven találjuk, néha Péternek vagy csupán Mikochának mondatik és testvére II. Miklós kicsinyítve vagy talán atyja után szintén Mikocha néven fordul elő.
Ilyen körülmények között a genealogusnak vajmi nehéz dolog eligazodnia.
1349-ben I. Péter, I. István és II. Miklós testvéreivel együtt a Peteuch fia Miklós elleni perében országbirói halasztást nyer.
Talán ugyanazon Péter az, a ki ellen 1397-ben az egri káptalan előtt Karácsondi Kata birtokának elfoglalása miatt tiltakozik._{Fejér Codex Diplom. X. 3. 120. ll.}*
Mind a hárman emberkort értek.
I. Istvánnak fiai voltak: Tamás és Simon.
1415. I. Tamás, III. Miklós és I. Simon, valamint I. Mihály fiaival egyetemben perlekedik a zondai várnagygyal, mivel az Szentmártonréde és Tas nevű birtokait erőszakkal elfoglalta.
III. Miklós úgylátszik magtalanul halt el.
I. Mihálynak Benedek, Ambrus és Zsigmond nevű fiai maradtak, a kik 1467-ben Szentmárton-Réde nevű ősbirtokukon rokonaikkal megosztozkodnak.
Benedek 1470-ben Ambrus és Zsigmond testvéreinek terhét is magára vállalván, szentmárton-rédei részjószágát 25 arany forintért Rédey János erdélyi alvajdának zálogba veti.
Zsigmond «dictus Simon» 1488-ban bizonyos részjószágát Rédey Miklósnak elzálogosítja.
E három testvér közül egynek sem találkozunk maradékaival. II. Miklósnak fiai voltak:
I. János, a ki 1414-ben több rokonaival egyetemben eltiltja a zondai várnagyot és a királyné jobbágyait Konttheleke nevű földtér használatától.
I. László, a ki 1435-ben testvérével együtt bir Szentmárton-Rédén.
Maradékait nem ösmerjük.
I. János fiai voltak, IV. Miklós, a ki 1466-ban rokonaival együtt Mátyás királytól czímerlevelet nyer, 1480-ban még él, I. Pál és Scholastica nevű gyermekei utódok nélkül haltak el.
Másik fia volt nevezett Jánosnak Bertalan vagy Bartályos, a kinek nevével 1480-ban találkozunk utoljára, maradtak-e utódjai, nem tudjuk megmondani.
I. Péter dactus «Mikocha»-nak táblázatunkon három gyermeke látható.
Margit Vörös Istvánné 1467-ben már nem él. II. István «de Verebely» a ki 1415-ben Gergely nevű fiával együtt a zondai várnagy ellen pert folytat és I. Jakab.
I. Jakab, élt 1394- és 1435 között.
1397-ben Heves vármegyében «Homo regius» volt. 1423-ban Zsigmond király a Rédey János ügyét, melyet az Rédey Jakab és István ellen folytatott, a királyi kuriához rendeli áttétetni.
1435-ben már mint elhunytról tétetik róla emlités. Utódjai voltak II. Péter, a ki már 1415-ben atyjával együtt részt vesz a sokszor említett zondai várnagy ellen folytatott perben.
Úgy látszik, hogy a család már ez időszakban előkelő szerepet játszott, mert Rédey Pétert 1442-ben azon főurak között találjuk, kik az özvegy Erzsébet királynét I. Ulászló részéről biztosították arra nézve, hogy az Esztergomban tartandó béketanácskozásokra minden bántalom nélkül utazhatik._{Teleky: a Hunyadyak kora XII. 243, s utána Nagy Iván.}* 1442 után úgy látszik már nincs az élők között, gyermekei voltak:
I. Gáspár, a ki 1466-ban a szentmártonrédei határon épített malom használatára nézve rokonaival egyezségre lép.
1467-ben Szentmárton-Rédén osztozkodik.
Margit, mocsonkai máskép rédei Chépes Istvánné, 1483-ban missei Sáry Ilonát, Rédey Boldizsár özvegyét dos és paraphernumára nézve 33 arany forint értékű jószágokkal kielégíti._{Teleky. A Hunyadiak kora.}* 1491-ben még életben van.
I. Boldizsár, a ki 1466-ban Gáspár testvérével együtt a rédei malom felett egyezkedik; neje volt, mint fentebb láttuk, missei Sáry Ilona. 1483 körül magtalanul elhalt.
Rédey Jakabnak második fia volt Rédey Dósa Miklós, a ki 1414-ben már életben van. Nejével, szentdomokosi Cheléni Klárával, tetemes vagyon birtokába jutott, de maga is nagy szerző volt s megvetette alapját a család gazdagságának.
1459-ben az egri káptalan Belléni Albertnek Rédey Dósa Miklós, valamint János és István nevű fiai ellen indított ügyében vizsgálatot teljesít, mivel ezek nevezettnek Varazó és Szentdomokos helységekben fekvő birtokba igtatásának ellentmondottak.
Ez oklevelet csak kivonatosan birjuk, de terjedelmes birtok forgott szóban, melyhez úgy látszik Dósa Miklós felesége jussán – igényt formált. Hogy mi lett a dolog kimenetele, nem tudjuk, nevezett helységeket azonban Miklós birtokában találjuk, s ezek még a későbbi időkben is sok gondot okoztak neki. Ugyanis 1466-ban, mint az egri káptalan jelentése tanusítja, Szenterzsébeti János, Lázár, György és Lőrincz, atyjoknak valamint Belléni Péternek s az Istenmezei családbelieknek tudtával és megegyezésével Dósa Miklósnak Varazó és Szentdomokos nevű helységeit elpusztították.
Aligha csalódom, ha e tényt a boszú művének tartom, a föntebb említett pörben bizonyára a Rédeyek nyertek kedvező itéletet, és a sértett fél saját magának szerzett elégtételt az említett birtokok elpusztításával.
Nagyon természetesnek fogja találni ezen korszak ismerője, hogy a Rédeyek bárha nyertek is törvényes elégtételt – visszatorlásra gondoltak, s ezt csakhamar végre is hajtották.
Szenterzsébeti János ugyanis még ezen év folyamán panaszt emel Dósa Miklós ellen, mivel ez János és Miklós fiaival egyetemben nejének és Sándor fiának belegyezésével fegyveres kézzel nevezettnek szenterzsébeti jószágára tört, azt erőszakosan elfoglalva, birtokaiban mintegy 300 arany forintnyi kárt okozott. Alperesek ügyvédjök által tagadták a tényállást, mire Palóczi László országbiró az ügyet úgy intézi el, hogy magok igazolására az egri káptalan előtt esküt kellett letenniök.
E pör lefolyásáról sincs tudomásunk, Dósa Miklós azonban hihetőleg még az 1466 év folyamán elhalt, mert 1467-ben, már mint néhai említtetik. Négy fiut s két leányt hagyott maga után, kik közül:
III. István 1437–1459, alkalmasint ifjan halt el.
II. János «dictus Dosa» 1437-ben fordul elő legelső ízben, Szentdomokosról is írta magát.
1467-ben már mint Heves vármegye alispánja Thengi István özvegyétől 7 ekényi földet 8 arany forintért zálogba vesz.
Ugyanez évben Mátyás király nyilt rendeletet küld Ország Mihály nádor és Korothnay János itélőmesterhez, hogy Rhédey Jánosnak Pázthoy András, László és János ellen indított ügyét haladéktalanul vizsgálják meg.
1468-ban említett János pört indít püspöki Báthory Miklós fia Albert ellen, mely pör egész 1472-ig elhuzódott.
Ugyanis Szurdok-Püspöki helység, melyet még 1310-ben Róbert Károly adományozott az Aba nemzetségből származó Péter comesnek, a Rhédey család örökét képezte, az erre vonatkozó okleveleket azonban Báthory Albert állítólag magánál tartotta, mit ő beösmerni vonakodott, s végre Báthory István országbiró itélete következtében 50 nemes emberrel egyetemben kellett esküt tennie arra, hogy a kérdéses oklevelek nincsenek birtokában.
1483-ban találkozunk vele utoljára, midőn Chépes István özvegyével egyetemben Rhédey Boldizsárnénak hitbére fejében, egy nemes telket s bizonyos jószágot 33 arany forintban átírnak.
Hogy neje s gyermekei maradtak volna, az oklevelekben semmi nyoma.
I. Sándri 1437–1467-ig. Nőtlenűl halt el. – Kata és Ilona sorsáról nincs tudomásunk, 1437-ben egyszer s mindenkorra tétetik róluk említés, csupán V. Miklós terjeszté tovább a családot, kiről az alább következőket jegyezhetjük föl.
1459-ben atyjával együtt tiltakozik Belléni Albertnek birtokba való igtatása ellen.
1467-ben, Rhédey Dósa Miklós halála után, a Nádasdi és Varaszói családbeliek, valamint említett Dósa maradékai a Heves vármegyében fekvő Varazo helységet, úgyszintén Kunafölde és Espánfölde nevű praediumokat egymás között felosztják. Ezen osztály létrejötténél Rhédey Miklós személyesen jelent meg, anyja, valamint János és Sándri nevű testvérei, Rhédey Boldizsár által képviseltették magukat.
Ugyanez évben a táblázatunkon látható Rhédey I. Péter, I. István és II. Miklós maradékai, kiknek egyenes ősük a táblázat élén álló Mikó vala, Szentmárton-Rede nevű ős birtokukon megosztozva, ez osztályban V. Miklós, János és Sándri testvéreivel vesz részt.
1476-ban a budai káptalan előtt maga, valamint Sófia, László és Anna nevű gyermekei nevében Rhédey Boldizsár és neje Ilona ellen tiltakozik, Tarna-Mise és Sár helységekben fekvő részjószágok elidegenítése miatt.
1488-ban Rhédey Zsigmond dictus «Simontól» 6 ekényi földet 2 arany forint és 25 denárért zálogba vesz. – Az oklevelekben többé nincs nyoma.
Neje volt missei Sáry Ilona, kitől a már említett gyermekei származtak. – Leányairól többé nincs tudomásunk. Egyetlen fia: II. László, a ki Mise nevű birtokáról írta magát, nagyon homályos körvonalakban lép elénk, s bár úgylátszik igen hosszú életet élt, mégis 1476-tól, midőn nevével legelőször találkozunk, egész 1522-ig az oklevelekben nem tétetik róla említés.
1522-ben megjelenik az egri káptalan előtt, s nejének (kit az okirat egyszerűen Annának nevez, valamint Péter, András, Lukács, Ágota és Orsolya nevű gyermekeinek terhét is magára vevén, Sáry Jánossal egyezségre lép, mely szerint ez feje váltságában Saar helységben fekvő birtokrészét neki átengedi.
E korszakot képviselő oklevelek oly kevés számmal maradtak reánk, hogy II. Lászlónak életéről s viszonyairól alig tudunk valamit. Háromszor nősült. Első feleségétől Annától származtak fentebb elősorolt gyermekei, második házasságában Recsky Erzsétől Pál, Bonaventura, Ferencz és talán István, harmadik házassága bizonyos Zsófia asszonynyal (családi nevét nem tudjuk) úgylátszik magtalan maradt.
1567-ben már nincs az élők között, mert özvegyét Rhédey Pál dos és parafernumára nézve bizonyos tarna-misei jószágokkal elégíti ki. Hihető azonban, hogy még korábban elhalt.
Utódjai közül Lukács, András, Orsolya, István és Bonaventura részint ifjan, részint magtalanul haltak el. I. Ferenczről tudjuk, hogy Egervár védelmében részt vett,_{Tynodi: Egervár viadalja. Szükségesnek látom megjegyezni, hogy I. Rhédey Ferencz sohasem volt «equs auratus» és Lengyelország polgára, mint Nagy Iván véli, a családi följegyzések itt kevés hitelt érdemelnek, e tévedést a tárgyalás folyamán igyekezni fogok rectificálni.}* fia Zsigmond utódokat nem hagyott hátra.
Életben maradtak tehát III. Péter, III. Pál és Ágota.
III. Péter «de Mise» úgylátszik a nyilvánosság terén is szerepelt s a Zapolyai János és Ferdinánd közötti trónvillongásokban az utóbbi részén foglalt pártállást.
1559-ben Ferdinándtól Megyer pestmegyei és Györgye szolnokvármegyei helységekre Pál nevű fiával együtt adományt nyer. Neje volt Muthoky Brigitta – a kivel Abony, Béltelek és Szent-Miklós nevű birtokokat örökölte. A Csanád vármegyében fekvő Abony város birtoka sok bajt és vesződséget okozott e zavaros időkben mind neki, mind örököseinek. 1560-ban elhalván, bár gyermekeit mind szerzett, mind ősi javaikban megerősítette Ferdinánd, mind a mellett sok zaklatásnak voltak kitéve s 1561-ben Báthori András országbiró meghagyja kányaföldi Kerechenyi László főispán és a gyulai vár kapitányának, hogy Rhédey Péter maradékait Abony, Szent-Miklós és Béltelek nevű birtokaikban minden erőszakoskodás ellen védelmezze.
Táblázatunkon látható gyermekei közül:
Kata 1561–1591. Előbb Garay Magith Jakabné volt, 1591-ben mint Mosdosi Péter özvegye említtetik.
Borbála Rechky György hevesvármegyei alispánhoz ment nőül.
II. Mihály, kinek Mikeperchi vagy Kerchy Zsofiától egyetlen Zsuzsánna nevű leánya származott. 1579-ben történt halála után özvegye Apagyi Lászlóhoz ment nőül.
II. Pál 1559–1570. Minden valószinűség szerint fiatalon halt el, s benne III. Péter ágazatának magva szakadva, összes birtokait atyjának testvérei örökölték.
Rhédey Lászlónak első házasságából származott Ágota nevű leánya, a ki már 1522-ben életben volt, előbb Bessenyei György, később Czompon Gergely hitvese. Meghalt 1598-ban.
Eljutottunk e szerint Rhédey III. Pálhoz.
A ki az általam eddig előadottakat figyelemmel kisérte, tapasztalni fogja, hogy lényegesebb eltérés köztem s azok között, kik a Rhédey család leszármazásával előttem foglalkoztak, eddigelé nem fordult elő, s a nemzedékrend legalább főbb vonásaiban akár Nagy Ivánnál; akár Lehoczky vagy Benkőnél, ugyanaz, a mi nálam. De nem is lehet más. Igyekeztem a nemzedékrendet lehetőleg teljessé tenni s e tekintetben úgy hiszem el is értem azt az eredményt, a mit a csekély számú és igen gyakran sovány tartalmú oklevelek mellett elérnem lehetett. Másként áll azonban a dolog III. Pál feltünésével, midőn a Rhédey család történetében, főleg a mohácsi vész lezajlása után, új korszak kezdődik.
A mit eddig a család egyes tagjairól elmondhattam, mind összevéve sem sok, de annak legkevésbbé én vagyok az oka. A Rhédeyek, bár eredetükre nézve bármelyik főnemes családunkkal vetélkedhettek, a középkorban nem tartoztak az ország bárói, vagy ha úgy tetszik a zászlós urak osztályához. Országos méltóságokat egy sem viselt közülök. Otthon ülő jó birtokú nemes emberek voltak, megbecsülve, gyarapítva az őstől szerzett vagyont, s «more patrio» perlekedve szomszédaikkal. Rhédey II. Péter és Nagyrhédei János némileg kimagaslottak ugyan, de már utódaik visszatértek az ősi curiához. – A megyei élet volt a terük – s bár e téren is az egy Rhédey Jánoson kívül, a ki Heves vármegye alispánja volt, többről nincs tudomásunk, mind a mellett kétséget sem szenved, hogy itt találták föl a rájuk nézve előnyös munkakört. – De midőn a török Buda elfoglalásával megvetette lábát Magyarországon és téres síkságaink naponkénti harczok színhelyévé váltak, a Rhédeyek is kiléptek falusi magányosságukból.
Megnyilt előttük a vitézi pálya s a nélkül, hogy ős-fészküktől, féltett jószágaiktól messze kellett volna távozniok, épen annak védelmére ragadtak fegyvert, s míg egyrészről hirt, nevet szerezhettek maguknak a hon védelmében, addig másrészről saját szűkebb körű érdekeiket sem kellett elhanyagolniok.
Fölösleges fejtegetnem, de nem is tartozik ide, hogy mily fontos volt a török időkben Eger vára, ez erős végház, mely, mint Balassa Bálint lelkes költeményei is bizonyítják, e környékbeli előkelő családok fiainak «tanuló iskolája» vala. A Rhédey család ifjai is itt kezdték hadi szereplésüket, itt találjuk a vár 1551-ki hős védelmében I. Ferenczet, itt nem sokkal utóbb Rhédey Lászlónak Recsky Erzsébettől született fiát III. Pált._{Ezen Pálnak személyével s családi viszonyaival Nagy Iván nincs tisztában, ő ugyanis a következő nemzedékrendet állítja össze:}

_{Rhédey II. Pál.; III. Pál 1598–1609. erdélyi kincstartó (Swtha Anna).; János, Zsófi, István; Anna, László, Péter, Zsófi, II. Ferencz váradi főkapitány.}

_{Téves az egész, mivel ez általa II.-nak nevezett Pálnak csupán III. Pál és Ferencz nevű fiai voltak, és Anna, László, Péter, Zsófi, Pál fiától származott unokái valának. Továbbá nevezett Pál sohasem volt erdélyi kincstartó, hanem Heves vármegyében halt el s 1604-ben Swtha Anna már mint özvegye említtetik. Hasonnevű fia, a kiről Nagy I. mit sem tud, volt Bethlen Gábor kincstartója, és mint táblázatunkon látható, Bánffi Zsuzsát birta nőül. Ugyanezt a hibát követi el Kőváry is.}*
Ennek életéről igen keveset tudunk, oklevelek e korból alig maradtak fenn a család levéltárában, vagy legalább is nem viszonyaira vonatkozólag. A hadi pályán korán kitüntette magát, mert már 1561-ben Ferdinánd királytól jószágokat nyert adományúl Saar helységben, de maga is szerzett s 1567-ben Bonaventura testvérétől tarnamissei jószágát 50 frtért 1570-ben Rhédey Mihály ugyanott fekvő birtokát 76 forintért zálogba veszi. Ezenkívül több rendbeli acquisitióiról is van tudomásunk.
1582-ben Recsky György hevesi alispánnal együtt Radetius István egri püspök s királyi helytartótól, hadi szolgálataiért Székegyház csanádmegyei birtokot nyeri adományúl, de a beiktatásnak Farkas György és Boldizsár ellentmondottak.
Minthogy anyja Recsky Erzsébet – Recsky Demeter leánya vala – követelte, hogy Egerszalók, Dobfenék, Derecske stb. jószágokban a fiu-ággal egyenlőképen részeltessék. De mivel a Recsky családbeliek megtagadták, hosszú pört kezdett ellenök, a melyben 1589-ben Fejérkőy István egri püspök tanúhallgatást rendel el, úgy látszik azonban nem ért czélt, mert az örökösödésből a leányág ki volt zárva.
Az okiratok nejének emlékét sem tartották fönn, a kitől két fia származott: Pál és Ferencz.
IV. Pál, atyjához hasonlóan, szintén a hadipályára lépett, és Eger várában vitézkedett. – Szokásban volt őt összetéveszteni atyjával, mely hibát leginkább a család genealogusai követték el._{Ezek szerint IV. Pál nem is létezett, hanem III. Pálnak voltak gyermekei Swtha Annától, Ferencz, István, Péter, László stb. Ez azonban valószinűtlen, mert Ferencz a n.-váradi kapitány atyjoknak volt testvére s így szükségképen mind a két Rhédey Pálnak létezni kellett. De valószínűtlen már csak azért is, mivel a család genealogusai a többször előforduló Pál névvel szemben a legnagyobb tévedéseket követik el, fölcserélvén őket egymással s gyakran a történelmi igazságot is meghamisítva. Láthattuk már ezt fentebb is, midőn III. Pált Bethlen hivének s Erdély kincstartójának nevezik, pedig jóval előbb meghalt, semhogy akármelyiknek is hirét hallotta volna. Az a Pál pedig, a ki valóban kincstartója volt Bethlennek, gyermekeket nem hagyott maga után.}* Valóban a legnagyobb figyelem is szükséges, hogy ezt a hibát elkerülhessük, mert mindkettőt «miles Agriensisnek»-nek nevezik az oklevelek, s minden valószinűség szerint atyját nem élte túl sokáig.
1575-ben már Egerben találjuk, midőn is Ungnád Kristóf várparancsnok, útlevelet ad szolgája számára s azon megbizást, hogy «az öcsödieket felhozza».
Öcsöd – Békés vármegyében – már alkalmasint az ő birtoka volt, mivel 1610-ben gyermekei új adományt nyertek reá.
1587-körül nőül vette Swtha Annát, Csallóközy máskép Swtha György leányát, a ki előbb Réghy Kelemen, majd Perbes György özvegye volt. – Nejével szép jószágokat nyert Gömör és főleg Szepes vármegyében, – a hol egyik utóda később le is telepedett.
1604-ben már nem él, mert ez évben özvegye megjelenvén az egri káptalan előtt, Gyulay Istvánnét, Ternyei Annát meginteti, hogy az osztály szerint őt illető török foglyot, s a Dormán jószágokra vonatkozó okleveleket vegye kezéhez.
Említett nejétől István, Pál, Péter, László, Anna, Zsófia és János gyermekei származtak, a kik halálakor mindnyájan kiskorúak voltak. (L. a II. táblán.)
II. Ferencz, a család egyik legkiválóbb alakja, számításunk szerint 1560 körül születhetett. Első ifjuságáról mit sem tudunk, valószínűleg az ő iskolája is Eger volt, miként atyáinak s ott nyerte alapját, ott szerzé gyakorlatát azon hadvezéri tehetségének, mely a vallás és politikai szabadságért vívott harczokban oly fényesen nyilvánult._{Simon Máté: Supplementum ad dissertationem hist. crit. Georgii Pray de dextra sancti Stephani etc. etc. cz. 1797-ben megjelent művének a szentjóbi apátság történetét tárgyazó részében némely kétségekkel szemben azt igyekszik bebizonyítani, hogy Rhédey Ferencz előbb váradi prépost volt, és hitet hagyva 1557 után lépett a hadi pályára. De nagyon helyesen vetette föl erre nézve báró Patatich Ádám néhai váradi püspök a chronologia kérdését, mert Rhédey Ferencznek ha prépost lett volna 1621-ben történt halálakor 90 éven felül kellett lennie. Ha tudjuk, hogy ő halála előtt csak egy évvel is hadakat vezérelt, s hogy utolsó pillanatáig részt vett Bethlennek magyarországi táborozásában, s végre, hogy alig 10 esztendős gyermeket hagyott maga után, még akkor is elvetnők e föltevést, ha nem egyedűl Simon lépne mellette sorompóba. De nincs is annak semmi alapja.}*
Midőn nevével legelőször találkozunk a történelemben, már előkelő állást foglal el a hadi téren, t. i. Fülek vár kapitánya. – De csakhamar oly körülmény adta elő magát életében, hogy kénytelen volt elhagyni a király szolgálatát. Az 1599. országgyűlésén ugyanis a rendek kérik ő felségét, hogy Rhédey Ferencz füleki kapitányt, a ki ellen a vármegyéknek súlyos panaszai vannak, mivel az ország törvénye ellenére szabad hajdukat tart, s paraszton és nemesen egyaránt hatalmaskodik, példásan büntesse meg._{1599. XXXVII. t. cz.}* Hogy mi történt vele, nem tudjuk, de Rhédey nem az az ember volt, a kivel egy könnyen el lehetett volna bánni s vagy még a büntetés előtt talált módot a menekülésre, s vagy ezután boszuból hagyta el a király zászlóját, elég az hozzá, hogy már a következő évben Erdélyben találjuk őt. Itt az elégületlen nemzeti pártnak egyik vezérférfia vala s felajánlván kardját Székely Mózesnek, ennek harczában mint dandárparancsnok működött. Tudjuk e csata gyászos kimenetelét, Rhédey Ferencz is a menekülők között volt és sóvárogva leste a pillanatot, midőn ismét kivonhassa kardját a gyűlölt ellenségre.
E pillanat nem késett s Rhédey Bocskay Istvánhoz csatlakozva – a magyarországi hadjárat egyik vezére lett.
Nem tarthatom feladatomnak e hadjáratról irni, elbeszéli azt a történelem, hol Rhédey Ferencz neve is föl van jegyezve. Érdemei elösmeréseűl Bocskay őt 1606. május 2. Kassán az ország főurai közé emeli s az ugyanez évben bekövetkezett béketanácskozásokban mint egyik megbizott jelentékeny szerepet játszott.
Be tudjuk igazolni, hogy a bécsi udvar is nagy súlyt fektetett az ő megnyerésére.
Midőn Erdély rendei Rákóczy Zsigmondot fejedelemmé választották, sietett az Rhédey Ferenczet a maga pártjára vonni, s a szentjóbi várat nagy kiterjedésű urodalmával együtt neki adományozta; a beigtatásnak azonban Varkuch György és neje Nyári Borbála ellentmondottak 1607 május 27-én.
A következő évben már Bihar vármegyének főispánja és Bánffi Dénes helyett Várad kapitánya vala. – E méltóságokat bizonyára Báthori Gábortól kapta, mivel tudjuk, hogy Rhédey Bethlennel egyetértve az ő fejedelemmé választásán működött.
1608. ápr. 4. Palyi-Uylak nevű helységet nyeri adományúl, és ugyanez évben II. Mátyás magyar király arany sarkantyús vitézzé nevezi. Az «eques auratus»-ról szóló diploma Bécsben 1608. decz. 24-én kelt.
Nősülése is körülbelől erre az időre esik, mert 1621-ben kelt végrendeletében maga mondja, hogy feleségével. «13 esztendőktül fogva nagy szentűl és keresztyényűl» élt. Bánffi Dénes özvegyét Károlyi Katát véve nőül, Bethlen Gábornak sógora lett s annak későbbi fejedelemsége idején külső és belső ellenségei ellen – legfőbb támasza vala.
Mint felebb említettem, Rákóczy Zsigmond fejedelem a szentjóbi uradalmat még 1607-ben adományul adta Rhédey Ferencznek, de Varkuch György, Bocskay István végrendeletére támaszkodva, protestált az ellen, s még akkor sem mondott le jogáról, midőn Rákóczy adományozását Báthori Gábor is megerősítette. – Végre is 1609 ápr. 9. úgy intézték el az ügyet, hogy szerdahelyi Imreffy Jánossal együtt kötelezte magát Rhédey, hogy Varkuch Györgynek kárpótlást szerez Sz.-Jóbért, s mihelyt eladományozás alá esik valamely jószág – azt számára fölkéri a fejedelemtől. – Varkuch úgy látszik megnyugodott, különben is sokkal hatalmasabb volt már akkor Rhédey Ferencz, sem hogy tanácsosnak tartotta volna vele újjat huzni.
Báthori fejedelemsége alatt – Várad főparancsnoksága nagyon elfoglalta Rhédey Ferenczet s így nem is vett részt ama kalandos vállalatokban, mikre Báthorit nyugtalan szelleme ösztönözte. – De nem is neki való tér volt az, s hadvezéri tehetsége sokkal fontosabb dolgokra volt méltó, mint a milyen p. o. az elégületlen szászok megfenyítése vala.
Bethlen Gábor trónra jutásával kezdődik az ő valódi szereplése s itt már Rhédey Ferencz annyira a történelemé, hogy – mert czélomhoz képest én csak vázlatosan írhatok róla – az érdeklődőt egyszerűen oda utasíthatom.
Birjuk Bethlen Gábor politikai levelezését s ennek jelentékeny részét a Rhédey Ferenczhez irottak képezik. Bizalmasa volt a szó teljes értelmében s mint a fenmaradt okiratok tanusítják, a viszony közöttük mint sógorok között a lehető legőszintébb és szivesebb volt. – Rhédeyné idősebb volt a fejedelem-asszonynál s ez, mivel magának nem voltak gyermekei, nénjének első férjétől származott leányát, Bánffi Zsuzsát, saját leányaként tartotta, nevelte; Bethlen maga is mindenkor meleg érdeklődést tanusított Rhédey Ferencz családja iránt. – De másrészről – bár Rhédey Ferencz minden izében katona lévén, államügyek intézéséhez keveset érhetett – nagy mértékben birta a fejedelem tiszteletét mint hadvezér, s érdemeit nem csak hogy jutalmazta, de lelkes szavakban magasztalni is tudta. 1616 junius 22-ről a többek között így ír hozzá:
«Az kegyelmed becsületes jó hire neve, noha mindenkor fénylett, de ennyivel inkább fog ezután fényleni, mivel hazánk ellenségit Isten kegyelmed gondviselése, vigyázása által szégyenítette most egyszer meg. Az úr isten kegyelmedet sok esztendeig éltesse jó egészségben, és adjon erőt kegyelmednek ő felsége az ő nagy nevének és szegény hazánknak oltalmára való szolgálatra.»_{Szilágyi Sándor: Bethlen Gábor politikai levelezései.}*
Tudjuk azt, hogy Erdélynek kulcsa N.-Várad volt, s ez oly ember parancsnoksága alatt, mint a minő Rhédey Ferencz vala, minden ellenséges támadást sikerrel verhetett vissza.
Bethlen nyugodtan intézhette hadi műveleteit Magyarországon, mert míg katonái diadalról diadalra mentek, Rhédey Ferencz hatalmasan védte Erdélyt s nem egyszer hiusította meg Váradról az ellenség czélzatait.
De Bethlen Gábor sohasem volt szűkmarkú az érdem jutalmazásában, annyival kevésbbé tette ezt sógorával szemben.
1617 május 18-án Gy.-Fehérvárott a zsákai várat és urodalmat (melyhez Zsáka város és 18 község tartozott) Rhédey Ferencznek és nejének, valamint Ferencz nevű fioknak 20,000 forintig inscribálta.
Ugyanez évben jelenti a váradi káptalan, hogy Rhédey Ferenczet, nejét és fiát Zilah város birtokába beigtatta.
Ezt hasonlóképen 20,000 frt conscriptióban nyerte.
Már csak a szentjóbi, zsákai urodalmak és Zilah városa is tekintélyes birtokot képeztek, Rhédey Ferencz azonban maga is annyit szerzett más uton, hogy halálakor egyetlen fiára fejedelmi örökséget hagyott.
Még 1614-ben megjelent a váradi káptalan előtt Somlyai Báthory Anna és Thoti nevű biharvármegyei helységét örök joggal Rhédey Ferencznek és maradékainak vallotta, és viszont ettől a fejedelemmel szemben minden ügyes bajos dolgaiban segítséget, pártfogást kért. Sok mindenféle vádakat emeltek ellene, boszorkányságot, bűbájosságot stb., mikről más helyen lesz alkalmam szólani.
1618-ban szerdahelyi Imreffy Miklós és neje albisi Zólyomy Erzsébet, három különböző alkalommal, Magyar-Lugas, Örvend, Rév, Révelő és Bánlaka nevű helységeket, összesen 17,300 frt-ban elzálogosítják Rhédey Ferencznek. Kétségtelen, hogy Heves és Nógrád vármegyékben is voltak ősbirtokai, de ezeket teljesen elhanyagolta, és sok vesződségük volt örököseinek, míg ismét visszaszerezhették.
Midőn Bethlen hadjárata nagy mérvet öltve egész Magyarországra kiterjedt, s európai érdekűvé vállott, Rhédey Ferencz is odahagyá Váradot s nyilt téren vezérelte a hadsereget. Itteni működéséről is fényes sikert lehet fölmutatni, s hogy mily nagyra becsülte a fejedelem, kitünik abból, hogy 1619-ben őt küldé 10 ezer főből álló sereg élén Morvába, a vallásos és politikai szabadságért harczoló protestánsok segítségére. – Ő megtette kötelességét, s bizonyára nem rajta múlt, hogy az igaz ügy diadalt nem aratott.
De ez időtől fogva úgylátszik elbetegesedett, a sok éjjel-nappal való zaklatottság, a folytonos hadakozás kimerítette: 1621 márczius 5-én Nagy-Szombatba érkezett a fejedelem rendeletére s itt a betegség leverte lábáról.
1621 márczius 25-én megírta végrendeletét, mely több pontjánál fogva igen érdekes, általános örökösévé fiát és nejét tette, a míg ez az ő nevét meg nem változtatja, magszakadás esetére úgy intézkedett, hogy összes vagyona rokonaira, a Rhédeyekre szálljon, fiu és leányágon._{E végrendeletet közlöm a Történelmi Tár 1884 jan.–márcz. füzetében.}*
Midőn Bethlen Nagy-Szombatot elhagyta, a már ágyban fekvő Rhédeyt is elszállították onnan szolgái.
De ezalatt Fülek, Herencsényi árulása folytán az ellenség kezére jutva, a várbeliek 1621 ápril 9-én Daróczy Istvánnal élükön Rhédey Ferencz kiséretére törtek s a már sírja felé közeledő hőst foglyúl ejtették. – E megrázkódtatást nem is élte túl s halála másnap bekövetkezett azon a helyen a honnan kiindult, s melynek 22 évvel előbb rettegett parancsnoka vala. – Bethlen nem sokkal utóbb véres bosszút állott érette, karóba huzatván Daróczy Istvánt, de a holttestet csak nagynehezen s jó idő multával_{Bethlen levele 1621 május 25-ről gr. Thurzó Imréhez, írja, hogy beteg volt s így folytatja: Vasárnap is csak szegény Rédey uram testének kikéséréseért vertem fel magamat. (Bethlen Politikai lev. 304. 1.)}* adták ki a várbeliek, a midőn is a boldogult végakarata szerint Sz.-Jóbra szállították, s az általa épített templom sírboltjában – meghalt gyermekei mellé – helyezték._{Végrendeletében mondja a többek között: Koporsó követ szépet csináltassanak Kolozsvárott. E koporsó kőnek rajzát Simon M. idézett munkájában közli. Vörös márványból volt, Rhédey Ferenczet talpig vasba öltözve életnagyságban ábrázolja. – Oldalán széles pallos, kezében generalisi bot, fejét hadi sisak födi. – Hosszu szakálla mellének egy részét elfedi, s arczának kiválólag patriarchális jelleget kölcsönöz. – Valóságos prototypusa ama kor hadvezéreinek; Simon közli epitaphiumát is, melyet, véleménye szerint, udvari papja, Székelyhidi János készített.
Az emlékkövet Rhédey Lajos Váradra vitette (Bunyitai: A váradi püspökség története II. k. 477. 1.); talán ott még ma is látható.}*
Aligha volt ez időben az alkotmánynak, s a protestantismusnak lelkesebb bajnoka nálánál, s a mint győzelemhez, szokott kardját Bocskay alatt kivoná hüvelyéből – csak a halál tudta azt kezéből kicsikarni. – A békekötést már nem érhette meg, de azzal a tudattal szállott sírjába, hogy vérét nem ontotta hiába, s az a vallásszabadság és az alkotmány visszaállításában megtermi gyümölcsét.
Elhalt gyermekei közül csak Farkasról van tudomásunk, ez is rövid ideig élhetett, egy fia maradt csupán, hasonlóképen Ferencz.
III. Ferencz, ki atyja halálakor alig lehetett több 10 esztendősnél, minden tekintetben méltó volt ahhoz. Születéséhez, s a hozzá fűzött tervek és reményekhez megfelelő nevelést kapott, még pedig Bethlen Istvánnak, a fejedelem testvérének felügyelete alatt. Ugyanis Károlyi Kata – nehány évvel férje halála után – Bethlen István felesége lett, s minden jel arra mutat, hogy e viszony megkötésénél a gondos és előrelátó anya előtt egyetlen fia érdekei voltak irányadók.
A fejedelem most még inkább szívén viselte az ifjú Rhédey Ferencz sorsát s aligha nem egyik tényező vala maga is – a Károlyi Kata és Bethlen István közt létrejött házasság megkötésében.
Az anya pedig minden módot fölhasznált arra, hogy fia vagyonát gyarapítsa, s e czél elérésére a fejedelem szívesen nyujtott alkalmat.
Férfikort érve, bizonyára a személyes vonzalmon kívül, anyjának óhajtását és családjának magasabb érdekeit is követte akkor, midőn mostoha atyjának Bethlen Istvánnak, első házasságából származott leányát Druzsinát nőül vette. Előnyösebb házasságot ennél már nem is köthetett volna, mert nejével dús örökséget, s a többek között Huszt várát és uradalmát nyerte; lépcső volt ez, a melyen igen magasra, egész Erdély fejedelmi trónjáig emelkedett.
Emelkedett szellemű, nemes szívű, hazáját, nemzetét igazán szerető ember volt, s a mellett, hogy mindent elkövetett, hogy az egyesűlt Rhédey és Bethlen jószágokat még nagyobb kiterjedésűekké tegye, az egyházról és iskolákról sem feledkezett meg. Életében sokat áldozott, végrendeletében bőkezűleg gondoskodott róluk.
Rendes lakását a huszti várban tartotta, a honnan az oklevelek őt megkülönböztetésűl huszti vagy ifjú Rhédey Ferencznek is nevezik. Máramarosban különben is nagy kiterjedésű jószágai voltak Károlyi részről s miután 1641-ben 3600 frt zálogösszegben Bánffi Ágnesnek részét is magához váltotta, az egész bocskói uradalom (Bocskó, Lonka, Rahó, két Polyána, Roszucska, Karácsonfalu) egyedüli birtokába ment által.
I. Rákóczy György Gy.-Fejérváron 1648. jul. 1-én kelt oklevelében a máramarosi örökös főispánságot adományozta neki, mely úgyszólván hagyományúl szállott reá Bethlen Istvántól.
A II. Rákóczy György által indított szerencsétlen lengyel expeditio előjátéka gyanánt tekinthetjük, hogy Rhédey Ferencz 1654. jun. 27-én Varsóban kelt ünnepélyes oklevél által lengyel indigenatust és lovagi nemességet nyert._{Ez oklevél – mely csak másolatban van meg, megdönti azok állítását, a kik I. Ferenczet mondják Lengyelország polgárának.}*
Ez expeditio, mint tudjuk, Rákóczynak fejedelemségébe került s az ezután bekövetkezett zavaros időszakban egy tekintélyes párt a gyulafejérvári országos gyűlésen 1657-ben Rhédey Ferenczet választotta meg helyébe, a ki, mint Bethlen János írja, ebben az időben virtusokkal minden főrendeket felűlhaladott. Ha valaki, úgy épen ő nem vágyott e kitüntetésre, de nem is kellett sokáig viselnie e nehéz terhet. – Hogy mily kedvére volt az ő megválasztatása a portának, s miként akarta megmarasztani, ha őtet nem, legalább nagy tehetségű fiát a fejedelmi széken, és 1658 január 24-én mily könnyű szívvel mondott le Rhédey a fejedelemségről s vonúlt vissza Husztra, elmondja a történelem, s az jelen soraimnak tárgyát nem képezheti.
Nem sokkal e lemondás után 1659. jun. 13-án Leopold őt, László nevű fiával együtt, birodalmi grófságra emelte.
A közügyektől egész haláláig nem vonúlt vissza s a mennyire beteges állapota megengedte, tevékeny részt vett Erdély sorsának intézésében s Apaffinak Teleki Mihály után legbefolyásosabb tanácsosa vala.
Egyetlen és nagy reményekre jogosító fiának halála után azonban lassanként szűkebb körre szorította munkásságát, a vagyonszerzéssel is felhagyott s Huszt falai között komor búslakodásban töltötte napjait.
1664 decz. 17-én Huszton: Borosjenei Korda Zsigmond hű szolgájának Hosszúmezőn (Máramarosban) házakat, házhelyeket s más birtokrészeket teljes joggal inscribál.
1666 nov. 8-án Biharmegyében fekvő szentimrei jószágának minden néven nevezendő dézsmáját a debreczeni kollegiumnak adományozza.
A következő évben már végrendeletet tesz.
Atyjától öröklött összes jószágait – annak végakaratához híven, a Rhédey-családra hagyta, többi nagyobb legátumai feledhetlen fiának özvegyét, Bánffi Ágnest «ura neve változtatásáig» illették. De megemlékezett környezetében mindenkiről, a kinek az életben szolgálatját, hasznát vette.
Ezen kívül a szathmári, sárospataki és debreczeni iskolák, valamint a kassai és szathmári reformált egyházak részére jelentékeny alapítványokat tett.
Máramaros-Szigeten egy közkórház építését s föntartását rendelte el. Végrendeletét nem sokkál élte túl. 1667 máj. 13-án halt meg Huszton.
Már említett fia III. László 1636. január 11-én született s 1655. jul. 27-én vette nőül Szent-Jóbon Szunyogh Zsuzsannát. – Testileg, lelkileg korán fejlett, s lehullott, mielőtt a férfikor delét elérte volna. Fenmaradt naplótöredéke, mely kivált a lengyel expeditióra vonatkozólag rövid, de jellemző adalékokat szolgáltat. Bírjuk levelező könyvét, mely mig egyrészről irójuk nagy tehetségéről, az állami ügyekben való higgadt és korát meghaladó mély belátásáról tesz tanuságot, addig másrészről a levelekben tárgyalt ügyek s a levelezők személyénél fogva, megbecsülhetlen ama korszak történetével foglalkozókra nézve._{Magy. akad. Történelmi tár, életrajzi adalékokkal együtt.}*
Első nejének halála után 1662 márcz. 29-én Barcsay Ákos özvegyét, Bánffi Ágnest vette nőül, de meg volt felőle írva, hogy nemzedékét nem fogja tovább terjeszteni, s már a következő évben, vagy legkésőbb 1664-ben megszűnt élni.
Háromszéknek főkapitánya volt s erdélyi tanács úr. Családi följegyzés szerint Küküllő várában halt meg s nemzedékét sírba vitte.
Özvegye Kapy Andráshoz ment nőül.

* * *

Térjünk most vissza Rhédey Pálnak Swtha Annától született gyermekeihez, a kik, mint már fentebb mondottuk, atyjok halálakor kiskorúak valának.
Eleinte az ős fészekben maradtak s csak 1612 vagy 1613 körül jöhettek át Erdélybe, hová őket nagybátyjuknak híre és gyors emelkedése is vonhatta. Nagyon valószínű, hogy egyenesen Rhédey Ferencznek felhivására költöztek Erdélybe, a hol aztán tér nyílt előttük s alkalom tehetségeik és hajlamaik érvényesítésére.
1612-ben még alkalmasint mindannyian Magyarországon lehettek, s ez év julius 1-én nyerték uj adományúl István, Pál, László, Péter és János testvérek Bethlenfalvi Thurzó György nádortól a Békés vármegyében fekvő Öcsöd helységet.
1613-ban már Erdélyben vannak, mert midőn Báthori Gábor dühében Bethlent halálra kerestette volna, Rhédey Pál volt az, ki e veszedelemre levélben figyelmeztette őt.
Ezen V. Pál 1616-ban Bethlen Gábornak már főkincstartója volt s Sz.-Péterszegh helységet nyerte adományúl.
1618 január 20-án már mint komornyikjának adományozta neki Bethlen Hidalmás, Félegregy és Vaskaput Doboka vármegyében.
Mint említve volt, Rhédey Ferencznének első férjétől való leányát, Bánffi Zsuzsannát a fejedelem-asszony tartotta örökben s ezt később Rhédey Pálhoz adta nőül. – A lakodalmat, mely 1619. junius 27-én történt, Bethlen Gábor tartotta ki s erre több magyarországi főuron kivül az esztergomi érseket s a nádort is meghívta._{Bethlen politikai levelei 470. lap.}*
Részt vett Bethlennek magyarországi hadjáratában, de már ekkor betegeskedett, s a fejedelem-asszony gyakorta kérte is férjét, hogy bocsássa haza magát gyógyíttatni._{Károlyi Zsuzsánna levelei férjéhez Bethlen Gáborhoz. Győri tört. és rég. füzetek.}* De e gyógykezelésnek nem volt meg a kivánt sikere, mert rövid idő mulva meghalt. Halálának évéről nincs biztos tudomásunk. 1621–1625 között kellett történnie. Jószágait részben özvegye, részben pedig testvérei örökölték.
IV. Péter, Bethlen Gábornak ezredese volt (chiliarchus), viszonyairól nincs bővebb tudomásunk; 1626 szept. 8-án halt meg s özvegyét Barcsay István vette nőül. Egy leánya maradt, Erzsébet, Bánfalvi Bárius Ferenczné.
II. Lászlót családi följegyzés szerint Lomniczán. (Szepesm.) saját jobbágyai verték agyon. Anna, előbb Dersi Gáspárné, 1621-ben már Sennyey Jób özvegye.
Zsófia 1616-ban Pelbárthidai Fekete Istvánné volt, a kit, mint a családi följegyzés tartja, öreg Rhédey Ferencz sodomitaságért megégetett, 1624-ben már Vetéssy Istvánné.
Zsuzsánna Bojti Benedekhez ment nőül. 1621-ben már nem él.
István a család magyarországi, János pedig Kornis Margittal a család erdélyi ágának lett alapítója.
Kezdjük a magyarországi ágazaton:
V. István 1621-ben még Erdélyben volt. – Megosztozván testvéreivel, ő a szepesvármegyei jószágokat választá s anyai örökére, Kis-Lomniczára költözött s ott Elefánti Katát vette nőül.
1626 márcz. 24-én Kassán János öcscsének adja el néhai Rhédey Pál hagyatékának őt illető részét Solymosfalva, Toplicza és Körtvélyrév helységekben 1200 frtért. – Mely vételár bizonyos részében Rhédey János szepesi és gömöri jószágokat engedett át neki.
1628-ban már özvegy s nem sokkal utóbb második házasságra lép Zmeskál Petronellával, a kivel együtt a szétdarabolt családi jószágokat lassanként magához váltogatva, jelentékeny vagyonra tett szert.
1638-ban már Szepes vármegye alispánja volt s e tisztet körülbelül haláláig viselte.
1639-ben végleges szerződésbe lép János öcscsével, annak összes magyarországi javait magához váltva s egyszersmind Heves vármegye birtokügyeit is rendezni kezdé.
Körülbelül 1644-ben halt meg. – Utódjai voltak V. Pál Elefánti Katától, István, Anna, Ilona, Zmeskál Petronellától.
Ilona Kubinyi Jánosné † 1685. Anna Báncsiné volt.
V. Pál szül. 1627., meghalt 1685. Neje volt Csomaközy Erzsébet, a kivel 1661 márcz. 13-án gróf Rhédey Ferencztől 1500 frt inscriptióban megszerzi Körtvélyest Máramarosban. – Állítólag II. Rákóczy György asztalnoka volt.
Fia volt Zsigmond, a ki, mint Rhédey Lászlónak 1704-ben kelt följegyzése tanusítja, Szathmárnál esett el a török elleni harczokban.
Úgylátszik, hogy huszti Rhédey Ferencz halála után V. Istvánnak a szatmárvármegyei birtokok jutottak osztályrészül s maradéka itt telepedett meg. Ámde Zsigmondnak Ilosvay Máriától csupán egy, hasonlóképen Zsigmond nevű fia született, a kinek 1704-ben magva szakadva jószágai a rokonokra szállottak.
VI. Istvánnak nejétől Perneszy Máriától Pál, László és Julia gyermekei származtak.
VI. Pál korán elhalt. Julia szül. 1669-ben s 1686-ban gróf Bethlen Miklóshoz ment nőül. Lászlót a Tököly-féle forrongás alatt minden birtokából kiforgatták, s mint maga mondja, «török, német miatt» Csarodán nyomorgott, nővére is Julia, mint Bethlen Miklós önéletleirásában olvassuk, vagyontalan árva leány volt, s a kisasszony nevet is «csak a nemzete, a kik nevelték, azoknak tekinteti, atyafisága, ritka szépsége tartotta rajta».
Gróf Bethlen Miklós azonban lassankint viszszaszerezgette az elharácsolt Rhédey jószágokat s uj adományt eszközölve azokra, a család gazdagságát lehetőleg visszaállította.
IV. Lászlónak nejétől Keresztes Máriától, táblázatunkon látható gyermekei származtak, a kik a törökök kiüzetése s a Rákóczy-féle forrongás lecsillapulása után ősjavaikat ismét kézhez vették s huszti Rhédey Ferencznek Magyarországon fekvő öröklött jószágai ezen ágazatnak jutottak osztályul. Minthogy Nagy Iván eléggé részletesen ír róluk, én csak pár szóval említem meg a nevezetesebbeket.
VI. Ferencz Piskolton lakott, kir. udvarnok s II. József tanácsosa volt. Nejétől Csemiczky Annától született legidősebb fia Lajos, érdemekben gazdag pályát futott meg. Mint katona kezdé szereplését, de 1787 szept. 1-én megnősülve a politikai élet terén próbált szerencsét, s itt tehetségével fényes sikert aratott. Cs. kir. kamarás, a Leopold-rend vitéze s végre nejével Kacsándy Terézzel együtt gróf lett. Huszonhárom éven keresztül Bereg vármegye főispáni helytartója volt s 1830-ban fölmentését kérte. De a megérdemlett nyugalmat, melybe teljes elismeréssel bocsátá őt az uralkodói kegy, nem sokáig élvezte, mert a következő évben 71 éves korában elhalt. Gyermekei nem maradtak.
Családjának ős fészkén, a Heves vármegyében fekvő Kis-Rhédén kastélyt épített s az kedves tartózkodási helye volt.
Az úgynevezett magyarországi ág további leszármazásáról nincsenek adataim.
Következik a család erdélyi ága, melynek alapítója János és neje Kornis Margit volt.
III. János, Bethlen Gábor udvarában nevelkedett s 1614-ben már annak komornyikja volt. 1624 okt. 12-én Petenye falvát és más részjószágokat nyerte adományul.
Körülbelül 1628-ban, vagy még előbb, nőül vette Szentpáli Kornis Ferencz udvarhelyszéki főkirálybiró és Kápolnai Bornemisza Judit idősebb leányát, Margitot, a kinek kezével a homoródsz.-páli és erdő-sz.-györgyi uradalmakat nyerte.
Bethlen Gábor 1629 jan. 16-án Fogarasban kiállíttatja az erről szóló adománylevelet.
Nem sokkal utóbb Udvarhelyszéknek fő királybirája lett. Midőn öreg Rákóczy György fejedelemsége alatt a szombatos vallás követőire rossz napok következtek, őt is érzékeny veszteség érte. Nejét Kornis Margitot, valamint ennek hugát Borbálát anyjok a szombatos vallásban nevelte Kornis Ferencz ellenzése daczára. Margit elhagyta e hitet. Borbála 1632-ben Paczolay Péterhez ment nőül, s bár ő is megkeresztelkedett, mindamellett Rákóczy szigorúan végrehajtotta rajta az 1638-ik országgyűlés végzéseit s «nota infidelitatis» czímén minden jószágát elkobozta, részint fiának, részint nejének adományozta.
Paczolay Péterné személyére nézve kegyelmet kapott ugyan, de pár év múlva magtalanúl elhalt s javainak eladományozása ellen az örökösök tiltakoztak. Hogy mi lett ennek eredménye, nem tudjuk, de tény, hogy Rhédey János pénzen váltotta magához a homoród-szentpáli és szentgyörgyi fiscus jószágokat, s ez utóbbiért 1645 január 23-án 3000 forintot fizetett a fejedelem kincstárába.
Ifjú Rákóczy György Gy.-Fejérváron 1651 május 1-én állíttatta ki a donatiót a most említett jószágokról. Az erdőszentgyörgyi uradalom Maros és Udvarhelyszék, valamint Küküllő vármegyére is kiterjedt, s a család vagyonának legtekintélyesebb részét képezte.
Rhédey János 1653-ban már nincs az élők között. Három fia maradt, Ferencz, István és János.
IV. Ferencz, tanácsúr, Kolozs vármegye főispánja, udvarhelyszéki főkirálybiró és Kolozsvárnak kapitánya volt.
1667-ben Zilah városát gróf Rhédey Ferencz özvegyétől, Bethlen Druzsinától 9000 forintért zálogba veszi.
Huszti Rhédey Ferencz halála után ő volt a család leghatalmasabb tagja s Telekivel együtt Apaffynak mindenható tanácsosa. De nagy befolyását sohasem fordította rosszra, hatalmával nem élt vissza s a «nótázás» ama szomorú időszakában sokakon segített. – Részt vett Apaffynak füleki táborozásában s ő adta át Telekinek a generálisi botot. – Meghalt 1685-ben.
Első nejének Thoroczkay Erzsébetnek 1667-ben történt halála után Serédy Sófiát vette nőül, a kitől Anna és Krisztina leányai származtak.
VII. István tudomásunk szerint közhivatalokat nem viselt s így róla igen kevés mondani valónk van. Teleki Mihálynak bizalmas embere s komája volt. 1683 márcz. 11-én meghívja őt Teleki kis unokájának, Apaffy Gyurkónak temetésére.
1686-ban már nem él. Feleségétől Ajtoni Katától három gyermeke született, IV. Pál, I. Ádám és Mária.
IV. Pál és I. Ádám Rákóczy hivei voltak, de Pál csakhamar visszatért a császáriakhoz, s 1717 junius 20-ikán az erdélyi kir. táblához assessornak neveztett. – Ádám Rákóczy megbizásából Görgényt ostromolta.
Táblázatunkon látható maradékai 1744-ben grófi méltóságot nyertek.
Rhédey Jánosnak Kornis Margittól született legkisebbik fia IV. János Erdő-Szentgyörgyön lakott, s Macskássy Erzsébetet tartotta nőül, 1687 körül halt meg. – Említett nejétől gyermekei voltak II. Sándor, III. Mihály, V. László és VII. Ferencz, kik közül csak László és Ferencz terjeszté tovább nemzedékét.
V. Lászlónak Toroczkay Máriától való gyermekei VI. László, V. János és IV. Mihály, valamint VII. Ferencznek táblázatunkon látható fia V. Zsigmond, úgy szintén VII. Pál, Ádámnak gróf Bethlen Annától való fia s József, a VI-ik Pál fia feleségével homoród-szentmártoni Biró Katalinnal együtt, Mária Terézia királyasszonytól grófi rangra emeltettek. A diploma 1744 nov. 13-án kelt s Szebenben 1746 márcz. 1-én hirdettetett ki.
A családnak legkitűnőbb tagja volt ez időszakban V. Lászlónak Thoroczkay Máriától való fia V. János, a ki 1713-ban születvén, 20 éves korában a gr. Gyulay nevét viselő gyalogezredbe lépett. Ugy látszik, hogy a Rhédeyeknek kiváló hajlamuk volt a katonai pályára s a család nem egy tagja emelkedett e téren magasra. János is 1744-ben kapitány s 1754-ben a gr. Haller-ezredben már őrnagyi rangot viselt. 1765-ben tábornok s egyszersmind a nem sokkal előbb felállított magyar nemes testőrség főhadnagya volt.
Mint a családi följegyzések mondják, «sok kemény ütközetben vett munkás részt». 1750-ben alsó Sziléziában harczolt, 1756-ban Schweidnitz ostrománál annyira kitűntette magát, hogy a Mária Terézia rendet nyerte.
Mint a nemes testőrség főhadnagya állandóan Bécsben lakott, de magyarországi birtokait is gyakran meglátogatta. Birjuk jószágigazgatójához és testvér öcscséhez intézett leveleit, mindig tiszta gyökeres magyarsággal ír. Az udvari légkör nem szédítette el, pedig Mária Terézia előtt igen kedvelt egyéniség vala. Midőn 1767-ben halálát érezve, kérte a trónt, hogy a megvizsgált okiratok alapján mentené föl őt mint testőr főhadnagyot a számadás alól, Mária Terézia sajátkezűleg írt hozzá s a fölmentést megadva egyszersmind intette, hogy «lelke üdvének megmentése» végett térjen át a r. kath. hitre. Mély hódolattal, de önérzetes szavakban utasítá vissza a fejedelmi óhajtást s meghalt 1768. január 10-én Bécsben mint altábornagy. Nejét, gr. Bethlen Klárát, még 1758-ban elveszítette.
Nagy vagyont hagyott maga után, főleg készpénzben, a mit – gyermekei nem maradván – László és Mihály testvérei örököltek. Lászlónak két szerencsétlen elmebeteg fia volt, Ádám és Ferencz, s mindkettő magtalanul halva el, a dús örökség Mihályra szállott, kinek maradékait táblázatunkon szemlélhetjük.
E táblázat további kommentálását nem tarthatom feladatomnak, már csak azért sem, mivel a család históriai szereplése itt már megszünik, de főleg azért, mivel Nagy Iván és Kőváry erre vonatkozólag mindent elmondottak, s én őrizkedem azoknak egyszerű ismétlésétől. Sajnálattal kell kijelentenem azonban, hogy a leszármazást egész napjainkig nem vezethettem le, mert adataim, főleg a jelen század második felére épenséggel nincsenek.
Végezetre még a család czímeréről kell megjegyeznem valamit. Nagy Iván «Magyarország családai» czímű műve 9-ik kötetének 749. lapján, egy hadi vértben ágaskodó, kettős farku koronás oroszlánt, mely első jobb lábában egy, száján és koponyáján keresztül ütött kardot tart, közöl a gr. Rhédey család czímere gyanánt. Ez azonban, mint a huszti Rhédey Ferencz számára 1659-ben adott grófi diplomában olvassuk, csupán az öreg vagy szentjóbi Rhédey Ferencznek czímere volt, melyet II. Ferdinándtól nyert. – Ezzel a család többi tagjai sohasem éltek. Az ős Rhédey czímer egy hadi vértben álló fehér hattyú; a pajzs feletti sisak koronájából egy kardot tartó pánczélos kar emelkedik ki, néha nyillal keresztül lőve, néha a nélkül.
Minthogy a családnak Mátyás királytól 1466-ban adományozott czímerlevele nincs meg a gyűjteményben, nem tudjuk megmondani vajon azonos-e a most leirttal. Én azonban nagyon valószinűnek tartom, mivel a Rédeyek gyűrűs pecséteiken a legrégibb időktől fogva ezt használták, s midőn később a család erdélyi ága grófságra emelkedett, a megbővített czímerben a négy részre osztott hadi vért közepén, az úgynevezett «szív paizsban» zöld mezőben fehér hattyú látható.
A magyarországi Rhédeyek még e században is a hattyút használták czímerül.
A grófi rang adományozásakor az ősi czímerhez, más jelentéktelenebb változtatásokon kívül, egy tűzből kikelő főnix s koronás arany oroszlán járultak. Ez utóbbi épen az, a mit öreg Rhédey Ferencz kapott, azzal a különbséggel, hogy az oroszlán a kardot nem száján és koponyáján üti keresztül, de szügyébe döfi.
Hogy mily czímert nyert Rhédey Lajos, e század első tizedeiben a grófsággal? nem tudjuk megmondani.
Ezzel befejezhetjük sorainkat. Elismerjük, hogy az általunk nyujtott nemzedékrendnek lehetnek hiányai, ugy de e hiányok részben nem is pótolhatók, részben pedig arra az időre várnak, mikor a lappangó oklevelek napfényre kerülnek. Jelen körülmények között teljesebb munkát végezni nem lehetett.
Szathmár vármegyében a legutolsó időkig laktak Rhédeyek, a kik megmaradtak nemeseknek, de irományaikat nem ösmerve, a leszármazásról semmit nem tudunk. Valószínűleg az 1766-ban élő VII. Lászlótól jönnek le, a kinek nejétől Pálóczi Horváth Bórától László, Gedeon és József nevű fiai maradtak. József 1843-ban Zemplén vármegye főjegyzője volt, de a másik kettőről nincs tudomásunk. – Üdvös dolog lenne, ha valaki a szathmári ág levéltárában kutatva e kétséget eloszlatná. Talán a család hézagos történeteit is ki lehetne onnan egészíteni.
Továbbá nem hagyhatom megemlítés nélkül, hogytudomásom szerint a gr. Rhédey család nagyszámú oklevelei gr. Esterházy János birtokába mentek által, a ki a történelmi társulatnak 1868. évben Kolozsváron tartott vándorgyülésén több nevezetes darabot s köztük a már említett ős czímerlevelet be is mutatta. Ez oklevelek mindezideig nem használtattak fel.
Ha a nemes gróf átengedné azokat a n. muzeum könyvtárának a hol a gróf Rhédey-család levéltára különben is letéteményezve van, a tudomány érdekében nem csekély szolgálatot teljesítene.

KOMÁROMY ANDRÁS.

Pecséttani adalékok.

Szakemberek, a kik hosszabb vagy rövidebb idő óta hivatásszerűleg hazai irányú történelmi kutatásokkal foglalkoznak – tudják, tanúságot tehetnek róla, hogy a hazai pecséttannak, mint a históriai tudomány egyik jelentékeny rangú segédtudományának mily roppant anyaga hever nemcsak feldolgozatlanúl, de jó részben figyelemre sem méltathatva köz- és magán-, illetőleg családi levéltárainkban.
Figyelemreméltó és haszonnal tanulmányozható az is, a mi már eddig monográphiákban és szakfolyóiratokban itt-ott közzététetett. Mindenkorra hálásan kell megemlékeznünk Pray közléseiről, a káptalanok pecséteinek ismert kiadásáról stb. De egybevetve mindezeket a létező anyaggal, a mi eddig történt, a kezdetnek is még csak kezdete.
Azt hiszem, nem kell fejtegetnem, hogy a mi speciális viszonyaink között mit várhatunk pecséttanunk fejlődésétől. Historikusaink előtt ismeretesek középkori lovagvilágunk pházisai. Tudjuk, mint hat a lovagság intézménye czímertanunkra. Ismeretes tény, hogy czímerleveleink majdnem korábbi időkből maradtak fenn a mai napig is, mint bárhol a közel külföldön. Hasonló az eset pecséteinkre nézve is, melyek hiszen nem egyebek, mint a czímerek jelképes átvitelei az okmányokra, a czímerviselés egyik módjaként.
Lovas és sisak-pecséteink egy időben, sőt részben korábban lépnek fel, mint Franczia- és Németországban. Okait ennek, mint fentebb is jeleztem, lovagságunk korai fejlődésében kell keresnünk.
Mellőzve a fontosságot, melyet a pecsét a diplomatikában az okiratok hitelessége és okadatolása körűl játszik különösen nálunk, hol míg egyrészről a pecséteknek közjogilag ép úgy mint a magánjogi jurisdictióban oly fontos szerepe van, hogy van idő, midőn maga az idézés a biró pecsétjének puszta átküldése által történik, midőn nincs okirat, melynek hitelessége jó részben nem pecsétjétől függene; midőn másrészt az okmány-, sőt a pecséthamisítás is oly mértékben dívik, hogy külön törvény bünteti azt – még pedig mint hűtlenségi vétket jószág-, sőt fejvesztéssel is.
Ha mindezeket figyelmen kívül hagyjuk is ezúttal, ha csak másodrangúnak veszszük is a jelentőséget, melyet pecséteink az elmult korszakok viseletének, ruházatának, jó részben cultur-viszonyainak, fegyverzetének, czímerészetének s jelképeinek ábrázolásában játszanak; maga az a becses anyag, melyet a pecsétek rendszerinti köriratai úgy a családok genealógiai, mint az államok történetéhez sokszor már csak az által is nyújtanak, hogy hiányos okmányok adatait fölvilágosítják; másrészt bő anyagot nyujtván a kisebb művészetek s különösen a metszés és ötvös művesség fejlődésének ismeretéhez, mint a kik a középkor pecsétvésői is voltak: kétségtelen, hogy hazai pecséttani anyagunk sokszoros figyelmünket érdemli meg. S bár még bizonyára messze van az idő, a midőn e téreni búvárkodásaink eszményi czéljainak megvalósulásaként a magyar pecséttan emlékeinek teljes collectióját látjuk kiadva: örömmel ragadjuk meg az alkalmat, hogy a midőn arra e helyen terünk és alkalmunk nyílik, adalékjaink közlését, a porszemek összehordását; megkezdjük vagy jobban mondva folytassuk.
Mondanunk sem kell, hogy pecséttani adatainknak is ott van legdúsabb forrása, hol okmányainknak: az országos levéltárban. – E helyről mutatunk be mi is ez alkalommal négy pecsétet, még pedig egy világi és három egyházi jellegűt.
Első pecsétünk, Sándor fia János hevesújvári vicecomesnek Zenhalm-ban (Szihalom) 1349-ik év julius hó 16-án kelt s a szolgabirákkal egyetemben birtokügyben kiadott rendes alakú papirokmányának hátlapján; a metszet nagyságában sárga viaszba nyomva látható._{Országos Levéltár. Dl. oszt. 4059. szám.}*
A köriratból csak pár betű van meg a többi letöredezett; azonban kétségtelen, hogy az az imént említett vicecomes nevét tartalmazta.

A pecsét köralakú mezeje belőlről a góthicus stylnak megfelelőleg, hét körszelvényből képezett rosettát, vagy ú. n. epervirágot zár magába. Ennek közepén van az után a tulajdonképeni pecsét vagy czímerkép. Egy zárt, szögletes alakzatú úgynevezett fazék-sisak (Topfhelm), mely épen a XIII. és XIV. században van általánosan használatban._{v: Hefner, Dr. O. T. Handbuch der theoretischen und praktischen Heraldik.}* Tetején sisakdíszűl egy kehely forma látható, melynek talapzatából két szarvasagancs nő ki és hajlik össze. Valószínű, hogy pecsétünk, mely szintén igen töredezett, már készítése korában is valamely megrongált példányról tájékozatlan metsző által másoltatott. Ezt látszik bizonyítani az a körülmény, hogy a visirrel ellátott sisakot emberi arcznak, illetőleg fejnek nézte, s mint ilyennek szemet és szájat, sőt bajuszt is metszett, a mi az eredetin alkalmasint csak pecséttörés volt.
Pecsétünk czímerképén bizonyára első pillanatra felötlik a figyelmes szemlélőnek, hogy abból a czímer szokás szerinti főalkatrésze, a paizs hiányzik, s hogy így a czímert maga a sisak képezi.
Maga a czímer, mint többször említők, a lovagság teremtménye. A paizs, a lovag paizsa, mely védelmül használ, a sisak, mely ezt diszíti, ugyancsak a lovag fegyverzetéhez tartozik, s a paizson látható czímerképek is különösen az első korszakokban, a lovag fegyverzetének részeit, vagy magának a lovag tulajdonságának, bátorságának, éberségének, hűségének stb. jelképies kifejezéseit ábrázolják._{De Saxoferrato, Dr. Bartolus. Tractatus de insigniis et armis.}*
A sisak mind a mellett, mint a czímer eleme, csak később, a heraldika virágkorában lép fel. A régibb időkben, péld. a XII. században a czímert még csak maga a paizs képezte. Hogy azonban később maga a sisak is egyenrangra emelkedik a paizszsal, bizonyítja azon körülmény, hogy a tornáknál, a lovag- és tornaképesség megbirálására a paizs mellett a sisak is be volt mutatandó («zur Helmschau aufgetragen.»)._{v. Grünenberg, Ritter Conr. Wappenbuch, neu herausgegeben von Dr. R. G. Stillfried und Ad. M. Hildebrandt.}
*
Hogy különben éppen e miatt a sisak mindenkor kitüntetésnek tekintetett a czímer felett, bizonysága az, hogy csak lovagok vagy lovagi nemből származott egyének használhatták, mint a kik csakugyan is sisakot viseltek. Testületek és városok, valamint egyházi személyek és nők czímerpaizsaik felett szabály szerint sisakot nem viselhettek. Egyesületeknek és városoknak, – néha van reá példa, hogy mint különös kitüntetés mégis megengedtetik._{v. Hefner Alteneck, I. H. Trachten des christlichen Mittelalters.}*
Figyelemreméltó körülmény még, hogy a czímer fölé nem mindenféle lovagsisak, hanem rendszerint csak olyan volt helyezhető, a mely tornánál használtatott. Épen azért czímer-paizs felett föltolható visirrel ellátott sisaknak a XIII. és XIV. században helye nem volt._{v. Sacken, Dr. E. Freiherr. Katechismus der Heraldik, 85. lap.}*
Már éppen azon kitünő szerepnél fogva, melyet a sisak ezen századok tornáiban játszik, épúgy az angol, frank, mint a német és magyar heraldikai gyakorlatban is nem ritka eset, hogy czímerül, különösen pecsétekben, paizs nélkül maga csak a sisak használtatik. Ezek az úgynevezett sisak pecsétek._{M. Viollet le Duc. Dictionnaire Raisonné du Mobilier Français. Tom. 5. Paris, 1875. – Lacroix. Moeurs et usages etc. – Joach. Ern. de Westphalen. Monumenta Rerum Germanicarum. Tomus IV. Tab. 14, 15 és 16, gyönyörű példányok közölve 1314-ből.}*
Talán túlságos egyszerűségöknél fogva, vagy mert általában a divat más volt, a sisak-pecsétek nem birtak elterjedni, s ámbár még a XV. században is előfordulnak, lassankint végképen eltünnek. Átképezték magokat rendes czímerekké, a szó teljes értelmében reaktiót szűltek. Olyanformán, hogy a sisakdíszül alkalmazott bokrétát, forgót vagy sárkányt, szarvakat stb. paizsba foglalták és siettek a sisak alá tenni, hogy ők is rendszerinti czímert mutogathassanak.
Érdekes példa erre az angol heraldikában II. Richard sisak-czímere, mely a Westminsterben látható emléken maradt fenn. Róla átszállt az a Howard és Percy családokra, valamint a Norfolk és Northumberland herczegekre. Azonban már 1347-ben Hugh Hastings és Norfolk Elsyng a Richard sisakján díszül alkalmazott oroszlánt paizsba téve használják, s így megfosztják azt sisakczímer jellegétől._{Charles Boutell. English Heraldry. London, 1871 gr. és 223. lap.}*
Lovagpecsétek között egyébiránt a heraldikai sisak először 1220- és 1252-ben, az alsóbb nemességnél pedig különösen Németországban 1279-ben jelenik meg. Hazánkbani használatának divatja az Anjou korra esik.
Pecsétek, pusztán sisakkal a pecsétmezőben (sisakpecsét) először 1231-ben gróf Bercha Detrich pecsétein fordulnak elő._{F. Warnecke. Heraldisches Handbuch. Görlitz, 1883. 15. lap.}* A XV. századból Mayerfels és Ledeber lovagok sisakpecsétei_{U. o. XXXII. tábla 7. szám és XXXIII. tábla 24. szám.}* ismeretesek.
Mint fentebb említők, hazánk pecséttani emlékei között sem példátlanok a sisakpecsétek. Mind a mellett kétségtelen, hogy ritkán fordulnak elő s hogy eddigelé különösen kevés lévén közülök ismertetve, kiválóbb figyelmünket érdemlik.
Különösen szép s még kiadatlan ilyen pecsétek: a Magister Michael de Monak castellanus et vicecomes de Sarus-é 1372-ből,_{Keczer levéltár, Nagy Gyula úr szíves közlése.}* és Comes Petrus de Perén Judex Curiae-é 1421-ből._{Csicsery levéltár, Nagy Gyula úr szíves közlése.}* Jelen alkalommal bemutatott sisakpecsétünk a Sándor fia János heves-újvári vicecomesé, bár a mi a véset művészi kivitelét illeti, legkezdetlegesebb, de egyszersmind a legrégibb is az említettek között s ezért tárgyaltuk ezt a legelső alkalommal.
Második pecsétünk első pillanatra zavarba hozza a sphragistikust.
Az alább egész terjedelmében közlendő, papirra írott egyszerű okmány aljára van az sárga viaszba nyomva a metszet eredeti nagyságában.
A pecsét köralakú mezejében egy szépen rajzolt csúcsban végződő, háromszögletű paizs látható, melyben annak egész terét betöltve egy a XIV. század végén és a XV. század elején a diplomatikai írásban dívó gothicus betű van vésve.

Kérdés, czímerkép-e az? Lehet-e a betű czímerkép? Az a körülmény, hogy paizsba van zárva, a régi heraldika szabályai szerint kétségtelenné tette czímer jellegét. Másrészt azonban az a körülmény, hogy régi pecsétekben a köriraton kívül a közép téren, paizs nélkül, pusztán is gyakran fordulnak elő egyes, többnyire nagy betűk; alapos kétséget támaszt az előbbeni föltevés ellen.
A középkorban akkor kezdenek a betűkkel ellátott czímerpaizsok szerepet játszani, midőn az építészeti czéhek s a szabadkőművesek tagjai építészeti jegyeket vesznek fel, s azokat nemcsak az általuk alkotott műemlékeken, de czímerükön is használják.
Tőlük átmegy egyházi személyekre, majd itt-ott élnek a szokással fejedelmek is, midőn érmeikre nevök kezdőbetűit veretik; mint pl. hazánkban Róbert Károly, Nagy Lajos, Mária és Zsigmond.
Egészben véve úgy látszik, hogy e betűk a pecséten mindenkor az illető személy nevét, vagy a hivatalt jelentették. Egyaránt előfordulnak a vezeték- és keresztnév kezdőbetűi; később pedig a XV. század közepétől fogva mind a kettő is egymás mellett. E század végén pedig czímerekben és pecséteken megjelennek az összefont, nevet jelentő betűk, az ú. n. monogrammok is._{Homeyer. Dr. E. G. Die Haus. und Hofmarken.}*
Pecsétünk kiválóan érdekes, mert mint a kissé töredékes viaszon még tisztán kivehető a középen paizsba foglalt betűn kívül körirattal is birt. Hogy azonban megérthessük, hogy a betű e helyen mit jelent, ösmernünk kell az okmány egész tartalmát, melyen pecsétünk szerepel.
Következőleg hangzik:

In nomine domini Amen. In anno nativitatis eiusdem MCCCCLXIII. Ego Valentanus Cosma de Zachachy licet eger corpore mente tamen per omnia sanus inter ceteras salubres meas ordinationes coram discretis viris, videlicet Petra ecclesiae parochiali omnium sanctorum plebano de dicta Zachachy, Valentino et Michaele presbyteris capellanis ejusdem ecclesiae, item nobilibus viris Nicolao Cacho, Valentino Tolnay, Georgio Parvo et aliis quam pluribus utriusque sexus hominibus, lego et condo ecclesiae claustri beati Dominici confessoris super Zachachy ac fratribus heremitis in eadem claustro de gentibus pro refrigerio animae meae et fratrum meorum quandam particulam terrae sub silva Seregelfogó vocataiu cus particulae terrae latitudo habet quantum unius currus se extendit, per longitudinem vero totius terrae pro fossata cursus aquae ad molendinum praedictorum fratrum heremitarum, perpetue et irrevocabiliter testamentaliter tenere possidere et habere. In cujus memoriam et maiorem firmitatem praesentes litteras cum sigillo plebani fecimus consignari._{Országos Levéltár. Dipl. oszt 15903. szám.}*
Megemlítendőnek tartjuk itt, hogy ez az a Szakácsi község, melyből utóbb Mátyás király szakácsai kerülnek ki.
Okmányunk szokásos záradékából kétségtelen, hogy pecsétünk a Zacháchy plébánia hivatalos pecséte.
Hogy most már azután a betű a «plébániát» jelentette-e, vagy pedig Péter plébános nevének kezdőbetűje volt, meg nem állapítható, hogy azonban a kettő közűl az egyik – bizonyos.
Hasonló egy betűs pecsétet ismerünk ugyan e korból még 1404-ből, a Magister Petrus filius Johannis de Ivánfalva vicecomes comitatus Gumuriensis-ét, a hol a különben köriratos pecsét középterét egy majuskulás szintén betű tölti ki, a Petrus keresztnevet jelentvén._{Keczer levéltár.}* Ez azonban nincs paizsba zárva._{Hasonló pecsétek közölve Warnecke fentebb idézett művében a XXXIII. tábla 14. és 15. sz. alatt.}*
A következő, hosszúkás, tojásdad alakú függő pecsét, melyet rajzunk szintén eredeti nagyságban mutat be, már egyházi rendeltetésű és így sokkal diszesebb, jelesebb formájú és művészibb kivitelű is, mint profán pecséteink.

Jelen pecsétünk egyike a legszebb és legfontosabb e nemű pecséttani emlékeinknek.
A de Ponto Antal sebenicoi püspök és János esztergomi érsek helynöke által 1397 jul. 30-án kiállított bőrhártyára írott jeles alakú okiratról_{Országos Levéltár. Dipl. oszt. 8243. szám.}* pecsétünk sárga és kék selyemzsinóron függ alá sárga viasz fészekben piros pecsétviaszba nyomva.
Középterében egy gothikus stylű triptichon vagy hármas fülke emelkedik, melyek közűl a középső magasabb és a két szélső arányosan alacsonyabb. A középsőben a szűz Mária szépen stylizált alakja látható, karján Jézussal. Jobbról heraldice, valószínűleg szent Péter és balról szent Pál állanak, fejök körül mindannyian szent fénynyel. E három alak alatt vízszintes sárkány vonul el, mely a pecsét belső terét két részre különíti. Ez alsó részben középen ismét egy kisebb fülke van, melyben mint a töredezett viaszon kivehető, valószínűleg szent Terézia áll. Mellette felül jobbról és balról, a két apostol fülkéje alatt, két háromszögletű paizsocska van elhelyezve. A jobb oldaliban egy egyszerű gerenda vagy sáv jobbról balra két részre osztja a mezőt, míg a baloldaliban egy felülről lenyuló kar látható. A rajzoló ez utóbbiban a kézbe felül kardot rajzolt, azonban hibásan, mert a kar éppen felülről nyúlik alá s kardot nem tart. A pecsét belső terét két oldalt, vonalozott monoru szalagban, melyet felűl középen a gothicus oltár tető dísze szakít meg, következő felirat köríti:

Vagyis: Sigillum Antonii de Ponto Decretorum. Doctoris Apostolici Causarum Auditoris. Megjegyzendő, hogy a rajzoló a Causarum szóban a C helyett P-t és az S helyett A-t, valamint az Auditoris szóban az utolsó I helyett E betűt elnézésből rajzolt.
Több-kevesebb hasonló püspöki és káptalani pecsétünk között az teszi különösebben érdekessé, hogy az egyházi védszentek alakjain kívül magában foglalja már a tulajdonos püspök családi czímerét is. Kétségtelenűl a ritkább esetek közé tartozik. Ezen korban kezd e szokás egész Európa heraldikai gyakorlatában föllépni, s nem megvetendő jele akkori magas culturális niveaunknak, hogy nálunk is azonnal használatba lép. Különben hogy csakugyan nem állott ez eset egyedűl, példa reá Czudar Imre egri püspöknek egy 1380-ik évi január hó 21-én kelt kiadványáról függő, csaknem egészen hasonló és gyönyörűen conservált pecsétje, melyen ugyanazon helyen két kis paizsban a Czudarok csattos czímere látható._{Országos Levéltár. Dipl. oszt. 6673. szám.}
*
Végűl hátra van még utolsó pecsétünk, melyről bővebb adatokat szereznünk nem sikerült, a mennyiben a lerajzoltatás után az okirat, melyről függött, eltévedt; így e helyen meg kell elégednünk puszta leírásával.
Piros és zöld selyemzsinóron függő sárga viasz fészekben, piros pecsétviaszba van nyomva. Készítésének ideje minden bizonynyal a XIV. század.
A pecsét középterét egy szabadon repülő, vagy éppen leszálló koronás madár foglalja el. Természetrajzi ismervei sokat hasonlítanak a galambhoz, a mit látszik az is támogatni, hogy nyakán övet visel, a mi pedig a heraldikában vad szárnyasoknál soha sem fordul elő. A madár fejtartása és korona azonban ellene mond a galambnak. Koronás turul-madár is lehet. Minden esetre azonban csak symbolumnak, jelvénynek és nem czímernek tekinthetjük, minthogy nem paizsba foglalva van a pecséten alkalmazva. – E képet kettős vonalak közé fogva futja körűl a körirat:

Vagyis: Sigillum Stefani Filii Johannis Acina. István Atinai János fiának pecsétje.

Úgy a körirat betűinek arányos technikája, mint a koronás madár-alak izléses, szabatos modellirozása az akkorbeli legjelesebb pecsétmetszők egyikének vésőjére vallanak. S így könnyen lehet, hogy olasz földön készült.

SZENDREI JÁNOS.

Az országos levéltárban őrzött vagy följegyzett herczegi, grófi, bárói, honossági és nemesi okleveleknek jegyzéke.
Második közlemény.

(A magyar és erdélyi udvari kanczelláriák felállításáig.)

Nemesség.

ABOD de Dálnok, 1622. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 26.
ABODI. 1574 Gyfvári kpt. Cent. D. 66.
ABÓDI. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
ABÓDI. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
ABODI de Vaja. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
ABOS de Jánosfalva. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
ÁBRAHÁM alias Kilyén. 1610. Gyfvári kpt. Arm. N° 22.
ÁBRAHÁM de Felesfalva. 1570. Kmnostori conv. Prot. Johannic II. 289.
ÁBRAHÁM de Gerend. 1662. Gyfvári kpt. 27. L. Reg. 573.
ÁBRAHÁM de Makó. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 76.
ÁBRAHÁMFALVAI (Tőke). 1431. Tőke cs. letét. DL. 13509.
ABRAM. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
ÁBRÁM. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
ÁBRÁNY de Sarkad. 1619. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 89.
ABRUDBÁNYAI. 1636. Kmnostori conv. Prot. M. 53.
ÁCS 1651. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 469.
ACSÁDY. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 299.
ÁCSI. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
ACZÉL de Hidas. 1663. Gyfvári kpt. 27: L. Reg. 669.
ÁDÁM. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
ÁDÁM. 1628. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 58.
ADÁM. 1655. Gyfvári kpt. lista Gömör fasc. Gyergyó 9.
ÁDÁM. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
ÁDÁM. 1664. Erd. fökormszék 1806: 5350.
ÁDÁM de Kolosvár. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 155.
ÁDÁM de Nagyajthia. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 318.
ÁDÁM de, Ó-Thorda. 1664. Gyfvári kpt. 27. L. Reg. 919.
ADORJÁN. 1582. Veszprémmegye ltárában.
ADORJÁN. 1649. Szepesi kpt.
ADORJÁN. 1663. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Böszörményi 80.
ADORJÁN. 1664. Erd. főkormszék 1806. 5350.
ADORJÁN de Gyergyó-Ujfalu. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 48.
ADORJÁN de Sárd. 1663. Gyfvári kpt. 27. L. Reg. 675.
ADORJÁNI. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 410.
ÁGOSTON. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 22.
ÁGOSTON. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 587.
ÁGOSTON de Géges. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
ÁGOSTON de Géges. 1672. Erdélyi főkormányszék 1841: 7618.
ÁGOSTON de Illyefalva. 1615. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 143.
AGUSTICH. 1686. L. Reg. Ann. I. 93.
AGYAGFALVI. 1588. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 40.
AJTAI de Sárvár. 1630. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 17.
AKÁCS. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
ÁKOS. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 4.
ÁKOSFALVI. 1639. Gyfvári kpt. 19. L. Reg. 149.
ALBERT. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
ALBERT. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 587.
ALBERT. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 620.
ALBERT de Csomortány. 1620: Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 185.
ALBERT de Esztelnek. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 15.
ALBERT de Keczeth. 1607. Gyfvári kpt. 4. L Reg. 20.
ALBERT de Mája. 1653. Gyfvári. kpt. 26. L. Reg. 113.
ALBERT de Makfalva. 1679. Gyfvári kpt. 28. L. Reg. 103.
ALBERT de Páké. 1659. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 42.
ALBERTH de Sügeöd. 1583. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 117.
ALBERTH de Sügöd. 1584. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 168.
ALBERTFFI de Vécs alias SZINDI. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg 161.
ALBUL. 1680. Gyfvári kpt. 28. L. Reg 211
ALCS. 1629. Szepesi kpt. lt. Proth. 1618. f. 271.
ALDOBOLYI. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 448.
ALFÖLDI. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 299.
ALFÖLDI de Fancsal. 1584. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 217.
ALGIS de Alsó-Árpás. 1663. Gyfvári, kpt. 27. L. Reg. 712.
ALMÁSI. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 127.
ALMÁSI. 1627. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 8.
ALMÁSI. 1629. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 96.
ALMÁSI. 163I. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
ALMÁSI alias KUKOLY. 1593. Szepesi kpt. Proth. 1667. fol. 193.
ALPARÉTI. 1631. Gyfvári kit. Cent. XX. 58.
ALSZEGHI de Szotyor. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 30. 110.
ALTAL. 1612. NRA 1865. N° 1.
ÁLTAL de Várad. 1636. Kmnostori conv. Prot. M. 39.
ALVINCZI alias PAY de Alvincz. 1659. Gyfvári kpt. 27. L. Reg. 227.
AMBRUS. 1611. Erd. főkormszék 1803. 1780.
AMBRUS. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 54.
AMBRUS. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 587.
AMBRUS. 1655. Gyfvári kpt. Cista Gömör fasc. Gyergyó 9.
AMBRUS. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 620.
AMBRUS. (Nógrád.) 1662. NRA. 939–38.
AMBRUS de Jánosfalva. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
AMBRUS de Szováth. 1624. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 32.
AMBRUS de Szováth. 1625. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 32.
ANDOR de Lőkösháza. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 459
ANDRÁS. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
ANDRÁS. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
ANDRÁS. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 619.
ANDRÁS. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 620.
ANDRÁS de Amadéfalva. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
ANDRÁS de Lemhény. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 619.
ANDRÁS de Rákos. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
ANDRÁS de Szentsimon. 1636. Gyfvári kpt. 26. L Reg. 608.
ANDRÁSI. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
ANDRÁSI de Szathmár-Némethi alias BORBÉLY. 1624. Gyfvári kpt. 12. L. Reg. 39.
ANDRÉKA de Csicsó. Ujfalu. 1662. Gyfvári kpt. 27. L. Reg. 605.
ANDRIKA de Felső-Szilvágy. 1679. Gyfvári kpt. 28. L. Reg. 125.
ANDRÓ. 1611. Gyfvári kpt. Prot. A. Barkai 171.
ANDRÓ de Magyarzád. 1611. Gyfvári kpt. Arm. 18.
ÁNGHI. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
ANGYALOSI. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 133.
ANGYEL de Güged. 1664. Erd. fökormszék 1846: 6536.
ANGYELI. 1664. Gyfvári kpt. Cent. II. 15.
ANK. 1663. Gyfvári kpt. 27. L. Reg. 639.
ANKUS. 1652. Gyfvári kpt. Cista I. Hunyad fasc.I. 21.
ANKUS. 1659. Gyfvári kpt. 27. L. Reg. 286.
ANKUSA de Nagy-Nyíres. 1679. Kmnostori conv. Prot. B. Rákosi 120.
ANTAL. 1617. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 245.
ANTAL. 1663. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Bárdi II. 310.
ANTAL. 1586. L. Reg. Arm. I. pag. 92.
ANTAL alias LIPPAI. 1647. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 57.
ANTAL de Cseherdfalva. 1610. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 48.
ANTAL de Debreczen. 1615. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 72.
ANTAL de Enlaka. 1569. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1570: 170.
ANTAL de Illyefalva. 1583. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 171.
ANTAL de Josip-Lapos. 1658. Kmnostori conv. Arm. B. 17.
ANTAL de Kőröspatak. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 47.
ANTAL de Malomfalva. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 620.
ANTAL de Tusnád. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
ANTALFI de Makfalva. 1656. Gyfvári kit. 26. L. Reg. 602.
ANTALFFI de Szent-Anna. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 450.
ANTOMI alias DOBOS. 1611. Gyfvári kpt. Cent XX. 14.
ANTOS. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 128.
ANTOS de Magyaros. 1663. Gyfvári, kpt. 27. L. Reg. 744.
ANTOS de Retteg. 1628. Gyfvári kpt. 12. L. Reg. 90.
ANYUSKA de Várad. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 439.
APÁCZAI alias CSEKI. 1622. Gyfvári kpt. Arm. 67. Cent. H. 76.
APAI. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 396.
ARANKA alias BICSKI de Zágon. 1679. Gyfvári kpt. 28. L. Reg. 113.
ARANYAS. 16 I. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
ARANYAS de Bihar. 607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 169.
ARANYAS de Debreczen. 1616. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 202.
ARANYOS de Nyáradtő. 1632. Gyfvári kpt. 17. L. Reg. 47. (Elveszett.)
ARANYI alias DÉVAI. 602. Gyfvári kpt. Prot. A. Barkai 180.
ARANYOSMEDGYESI de Makó. 1631. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 207.
ÁRKI. 1649. Veszprémm. ltban.
ÁRKOSI. 1644. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 12.
ÁRKOSI. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 12.
ÁRKOSI de Dés. 1640. Kmnostori conv. Prot. II. 174.
ÁROS. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
ÁRPÁSTÓI de Kettely. 1632. Gyfvári kpt. 17. L. Reg. 93. (Elveszett.)
ASTERER. 1686. L. Reg. Arm. I. pag 91.
ASZALOS. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
ASZALOS. 1652. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 569.
ASZALÓS. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 125.
ASZALÓS. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 431. Prot. Steph. Bárdi II. 113.
ASZALÓS de Maroskeresztúr. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
ASZTALOS. 1617. Gyfvári kpt, Prot. P. Taraczközi 62.
ASZTALOS. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
ASZTALOS alias BÁNTÓ. 1598. Kmnostori conv. Arm. B. 52.
ASZTALOS alias ECSEDI. 1689. Erd. főkormszék 1808: 3012.
ASZTALOS de Tasnád alias MIKLÓSI. 1617. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 222.
AUSSER. 1635. NRA. 1861–15.
BÁBA. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 431. Prot. Steph. Bárdi. II. 113.
BÁRDNYI. 1617. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 13.
BABORICZ. 1652. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 595.
BABOS. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 66.
BACHORECZ alias THOMASSOVICZ. 1685. L. Reg. Arm. I. Pag. 89.
BÁCSI. 1569. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1570: 132.
BÁCSI. 1583. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 221.
BÁCSMEGYEI. 1557. Pécsi kpt.
BÁCSMEGYEI alias BIacute;RÓ. 1608. Gyfvári kpt, 5. L. Reg. 180.
BACZILLA. 1652. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 580.
BACZÓ. 1622. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 22.
BACZÓ. 1652. Kmnostori conv. Arm. diversae.
BACZÓ de Almás. 607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 74.
BACZÓ de Debreczen. 608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 115.
BACZÓ de Homoród-Almás. 1589. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 413.
BACZON de Uj-Thorda. 1631. Gyfvári kpt. 17. L. Reg. 23.
BACZONI 1650. Gyfvári kpt. Prot. Deum Time 113.
BACZONI. 1651. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 396.
BAGDI alias ERDEŐS. 1639. Gyfvári kpt. Prot. M. Siklósi 109.
BAGDI de Mező-Panasz. 1618. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 64.
BAGOLY de Bágyon. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 308.
BAGOSI SZŐCS lásd SZŐCS BAGOSI.
BÁGYINSZKY. 1667. Szepesi kpt.
BÁGYONI. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
BÁGYONI de Gyulafehérvár. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 431. Prot. Steph. Bárdi. II. 113.
BAJA. de Karánsebes. 1649. Gyfvári kpt, 24. L. Reg. 106.
BAJCZI. 1615. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 144.
BAJÓ de Diószeg alias KIS. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 569.
BAJTA de Gyulafehérvár. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 431. Prot. Steph. Bárdi II. 113.
BAK. 1610. Gyfvári kpt. Prot. Barsi 14.
BAK. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 47.
BAK. 1655. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Böszörményi 263.
BAK. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
BAK alias FÁBIÁN. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 47.
BAK de Bórberek. 1663. Gyfvári kpt. 27. L. Reg. 676.
BAK de Csík-Szentimre. 1655. Gyfvári kpt. 26. Reg. 586.
BAK de Hatolyka. 1391. Gyfvári kpt. Cent. GG. 34. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 225.
BAK de Nagy-Harsány. 1659. Gyfvári kpt. 27 L. Reg. 288.
BAK de Pázmán. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 285.
BAKA de Kurtapatak. 1643. Gyfvári kpt. 20. L. Reg. 168.
BAKAI. 1655. NRA. 946–25.
BAKAI. 1665. Kmnostori conv. Arm. B. 48.
BAKCSI. 1610. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 477.
BAKI. 1609. Gyfvári. kpt. 6. Reg. 299.
BAKI de Kozárvár. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg 371.
BAKÓ. 1569. Kmnostori conv. Prot. Johannis II. 55.
BAKÓ. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
BAKÓ de Etéd. 1590. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 23.
BAKÓ de Geges, 606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 46.
BAKÓ de Gyulafehérvár. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 431. Prot. Steph. Bárdi II. 113.
BAKOVICS. 1616. Kőrösmegye ltban.
BAKOS. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
BAKOS de Benedek. 1682. Gyfvári kpt. Prot. Ne quid nimis 3.
BAKOS de Sarkad. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 233.
BAKSA. 1635. Gyfvári kpt. Misc. Cista III. fasc. II. 3.
BAKSA de. Baksafalva. 1620. Gyfvári kpt. 9. L. Reg. 69. (Elveszett.)
BAKSA (Baxa) de Szemetja. 1610. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 477.
Közli:

TALÁNYI KÁROLY.

VEGYES.

A telvanai báró Giovanelli család felsőmagyarországi ága.

Azon számos idegen család között, melyet vagy magán sors, vagy közpálya országunkba vezetett s itt meghonosított, sok csak honfiúsítási törvényczikkben futólag hagyta nyomdokát, mások azonban itt meggyökereztek, a közélet eseményeiben szerepeltek, birtokot szereztek, és házasságok által belföldi családaink vérségei közé szövődtek. – Ezen utóbbiak közé tartozott egy századon át az e sorok czímeűl nevezett család, melynek neve utolsó képviselőjével majd csak jelen századunk küszöbén enyészett el, magyar ága távol hazájában, mióta onnét elszakadt, majdnem ismeretlen, nálunk pedig emléke elmosódott, s összefüggőleg feljegyezve nincs. Ily genealogiai hézag némi kipótlására legyen szabad e szerény adatokat előterjeszteni, melyekre családbeli körülmény által indított kutatás, mint egy történetesen vezetett.
Nagy Iván Magy. Csal. nagyszerű munkájában csak a honfiúsításról tesz röviden említést, szórványosan pedig feltünedezik a név egy-két családfán. – Orteliusban egy rézmetszet, Selmeczbányán egy festett arczkép, a Mednyánszky család idősb bárói ágában egy nő e néven, – ezek voltak az összefüggéstelen gyér kiindulási pontok.
Fordultam a családhoz, melynek egyik tagja a Hörtenbergben (Tyrolban) őrzött családi levéltárból rendkívül előzékeny szivességgel több ívre menő adatokat s kivonatokat sajátkezűleg állított össze és tyroli tudományos folyóiratokban megjelent erre vonatkozó czikkek tartalmát is közlé. Az onnét nyert két terjedelmes és jegyzetekkel illustrált nemzedékrend azonban, azonfelül hogy csupán férfiakra szorítkozik a leányok teljes mellőzésével, a magyarországi ágra mit sem tartalmaz. Sőt Weber Samu, a Szepességnek bennlakó monographusa sem rendelkezvén tüzetesb adatok vagy kútfők tudomásával: hátramaradt az ottani egyházi helybeli forrás, mely a reméltnél bővebben megnyilt. Tiszt. Begala Sándor lelkész úrnak nagy köszönettel tartozom, ki tetemes fáradsággal s lelkiismeretes részletességgel, kivonatban leírta az anyakönyvek és a «historia domus» könyvek adatait, melyeknek biráló egybevetése után sikerült bizonyíthatóan egybeilleszteni az indokolt nemzedékrendet, mint ez itt közöltetik:

Benedek 1550.; Sylvester; József; András 1583. neje Ludovica Torri; János Benedek, neje Cecilia di Castelli; (Szepesség) Sylvester, neje Formankowiczowna Katalin, szül 1631. † 1685. febr. 14. (élt még 1708.) temet. Krakkón; – szerz. Dunajecz. József András sz. 1668, † 1695. n. Palocsay Erzsébet 2-ik férj. Merbekowa, szül. 1667 † 1700.; (e két fiun kivül leányok is voltak.) Péter, neje? mindkettő † 1700. előtt, mert árváik a nagyanya Katalin gyámsága alatt.; József 1679. † 1706. (lezuhant); András László 1692. † 1761. n. Gombos Anna; Judith sz. 1689. † 1764. máj. 12. (temet. Eperjesen.) férj: 1. Gombos Imre, 2. b. Mednyánszky Pál, 3. b. Ghillányi György.; Francisca Erzsébet szül. 1688. férjezett 1707. Kolmanowa Pálné; János Sylvester szül. 1690.; neje? Erzsébet férj. 1745. Benyiczky Károly; Rozália férj. 1748. Zámbory Gábor; Clára férj. 1759. Zbisko András; Anna férj. 1736. báró Messko Jakab (Enyiczkén); Károly szül 1715. † 1742. neje Luzsinszky Franciska; János szül. 1720. † 1776.; (utolsó.) Mária Anna sz. 1741. férj. Sirchich János (Melcsiczen); Károly; Károly Vincze 1650. neje Loredano Aymo.; 6 fiu; velenczei ág; herczeg Giovanelli; (gyermektelen). János András neje Lelia szül. 1618. † 1673. aug. 11. (Selmeczbánya); magy. gróf 1660. indigena 1662. velenczei patricius.; 4 fiu, birod. gróf 1678.; 1727. kihalt ez ág.

Tagjairól legyen szabad a következőket előrebocsátani. A Giovanelli család olasz eredetű, okmányilag a XV. sz. első tizedében ösmeretes Gandino helységben Bergamo vidékén, honnét Tyrol olasz nyelvű részébe átszármazott, és maiglan Bozen táján bírja ősi székhelyeit.
Régi czímerük beszélő: két testszínű ikerfiú egy vitorlás sajkában hullámzó tengeren: giovani gemelli, giovanelli, mely név latinosan Joanelly alakban is iratott.
Ferencz mint csász. tábornok Schwendi Lázár alatt harczolt, a törökök ellen Magyarországban, arczképét Ortelius Redivivus adja.
Giovanni Andrea 1653. a szomolnoki rézbányákat vette bérbe, 1659. Károly fivérével együtt birod. báró, erre 1660. magyar gróf lett, 4 fia 1678. birod. grófok, de ágazatuk 1727. kihalt. A velenczei patriciatust is megszerezte, s Magyarországban 1662. honfiúsíttatott. Bányavállalatát oly sikerrel vitte, hogy 1663. augusztus 20. selmeczi kir. főbányagróffá neveztetett, mint ilyen mellvértes arczképe látható a selmeczi főhivatal épületének nagy termében. 1664. Lévánál a törökök ellen harczolva vitézül kitüntette magát, és 1673. augusztus 11. csatamezőn elesett.
Főbányagróffá neveztetvén, a szomolnoki bérletet átadta behivott rokonának Sylvesternek, ki két testvér nagyatya után unokavére volt. Ez hasonlag szerencsésen folytatta, emelte s bányaszerzeményekkel nagyon bővítve kiterjesztette a birtokot s üzletet, közbe azonban ismételten calamitásokat is szenvedett.
1662. és 1664-ben a pestis dühöngése annyira pusztította a bányász népséget, hogy kénytelen lőn Lengyelországból szerezni munkásokat. 1670. a magyar felkelők prédálással fosztogatva rontottak reá, s megmentését csak János András rokonának köszönhette, ki sietve hozott császári segédcsapatokat felszabadítására. Ismét 1672. Teleki Mihály szorongatá őt, sőt futásra kényszeríté. A támadók legyőzése után visszatért, s e veszedelem emlékezeteűl Szomolnokon a sz. Katalin bányaáldozatot alapította (nejének neve után). 1674. több mint 400 munkást foglalkoztatott. 1681. magyar honfiúsítást nyert. A bérlet leteltével 1682. magánéletbe vonult, azonban nyugalmát el nem érhette, mert igen hitbuzgó lévén,_{Mely jellemvonás a mai nemzedékben is fenmaradt.}* a Bársony püspök által vitt ellenreformatióban minden erejével közreműködött, mi által sok ellenszenvet vont magára, úgy hogy Dunajecz (Nedecz) határszéli várába zárkozván, ott a felkelők által 1683. ostromoltatott, de öt heti hősies védelem után kénytelen vala magát megadni. A kikötött szabad menvéd azonban megszegetett, Sylvester elhurczoltatott Kassára Tökölyi elé, ki őt fogságban letartóztatta, utóbb a török nagyvezérhez túszul küldte, honnét csak 8000 arany sarczfizetés által bírt kiszabadulni. Ennyi viszontagság őt elriasztotta az országból, elment lakni Krakóba, hol 54 éves korában 1685 febr. 14. meghalt, mint ezt egy ottani templomban létező sírirata tanusítja. – Ugyanott 1684 febr. 10. végrendeletet szerkesztett lengyel nyelven s a városbiróságnál letéteményezé, mely azt a haláleset után kihirdette s az özvegynek átadta. Ezen eljárásnak és a végrendelet szövegének hiteles kiadmánya (1708-ból) családi levéltáramban feltaláltatott. Némely nem érdektelen részlet közűl mint nevezetes adat felemlítendő, hogy Sylvester az ő számadáskönyvei fonalán a szomolnoki jövedelmet «in circa quadragintaquinque millia floren. monetae hung. et ultra» jelezi, nagyon kérvén «dnos Comites Patrueles meos» utána látni, valamint ő felségénél a Tökölyi-féle kárszenvedésekért némi pótlást szorgalmazni, annál is inkább, hozzá teszi, minthogy ők az ügyben két részszel érdekelvék, övé levén a harmadrész.
Nem is maradtak ernyedetlen lépései eredmény nélkül, mert kegyadományként sok és nagy pénzbeli szolgálatok és szenvedett károsodások jutalmazására többféle részeket nyert elkobzott jószágokból, utoljára kir. adományt Kis- Lomniczra. Maga az 1670-es években zálogban szerezte («jure redemptibili») a dunajeczi (Nedecz) várat s a hozzátartozó terjedelmes urodalmat Palocsayéktól, úgy hogy ez alapon a család ott egy századon át mint földesúr székelt s tartotta családi sírboltját. Egyik fia, József, nőül vevén Palocsay Erzsébetet, gyermekeikben a zálogos és ősi jog egybeolvadt, úgy hogy talán e czímből magyarázandó, hogy a Giovanelli férfiág magvaszakadtával ismét Palocsayék birták a tulajdont, mely náluk leányágon tovább háramlott. Dunajecz hosszú és elég szövevényes története sok érdekes fordulaton ment át s országunk némely történeti mozzanataival vonatkozásban áll; azonban ez mint ide nem tartozó e helyen mellőzendő.
Sylvesternek lengyel családbeli születésű neje sem maradt megkimélve a háborus idők sanyarúságainak tapasztalásától. II. Rákóczi Ferencz fejedelem csapatvezére gradeczi Stansith Horvát Imre (a nagy-eőri családi levéltárban_{L. Történ. Tár 1878. 176. lap.}* létező napló feljegyzései szerint) ezen özvegyet várában meglepte s ügyesen kényszerítette a kulcsok átadására és elvonulásra, mire a hadparancsnok fejedelme részére a várat elfoglalta s katonai őrséggel ellátta, igen fontos lévén a hely mint erősség a magyar lengyel határszélen. – Sylvesternek személyes összeköttetései, egyúttal Szepességnek viszonya Lengyelországgal, talán kölcsönösen magyarázzák az eleinte mutatkozó lengyel házasságokat, utóbb azonban a nemzedék mind már magyar családokba olvad.
Egyik fiának legidősb fia József ifju korában egy nyári vasárnapon hazafelé nyargalván, a vár alatti hidnál lovastul együtt lezuhant s helyben halva maradt, minek emlékére a család ott kápolnát emelt, mely maiglan létezik.
Ennek testvéröcscse András László kitüntette magát mint okszerű gazda. Ő és nővére Judith igen jótékonyak valának, kórház s egyéb alapítványok tanuskodnak kegyeletes szándékaikról.
Az utolsó férfi-ivadék János a mult század második felében nem lakott a várban, hanem egy kisebb udvarházban Alsó-Lapson hol meg is halt és családja nevét Magyarországban végkép sírba vitte.
Judithnak három férje volt: első Gombos Imre csász. tábornok, kivel Kassán lakott, és kinek valószínűleg nővére lehetett Anna, Judithnak sógornője. Második volt báró Mednyánszky Pál Lipót, ki 1696. szülői akaratja ellenére gróf Eszterházy Klárát nőül vette s 1714-ig birta volt, azután a szepesi kamara administratorává neveztetvén, Pozsonyból a kárpáti felvidékre került, s ott lőn férje Judithnak, ki őt azonban túlélte, tőle maradt gyermekeivel együtt, utóbb pedig még egyszer házas frigyre lépett báró Ghillányi György septemvirrel, s agg korban Eperjesen meghalt, hol a sz-ferenczieknél temettetett el.
Fivérének, András László tátrai jeles gazdának, csak 3 leánya maradt, kik mind a felvidéken házasodtak: elsőnek férje Benyiczky Károly kir. tanácsos s túróczi alispán, másodiké Zámbory Gábor zempléni alispán, a harmadiké Zbisko András, a szepesi püspökprépost unokavére.
A másik ágon csupán egy nő-ivadék képviselte a nevet századunk fordultáig, Károlynak Luzsinszky nejétől leánya Mária Anna, ki (valószínűleg anyja utáni ősiség czímén) Beczkón élt hajadon korában, s ott már ifjusági évein túl (1775?) férjhez ment a már özvegy és családapa Sirchich Jánoshoz, kinek azonban még gyermekeket adott s vele Melcsiczen (Trencsénmegyében) lakott.
Iacute;gy a család végkép letünt magyarországi színhelyéről, hol egy ideig szerepelt és nem jelentéktelen tekintélyes állást foglalt el.

BÁRÓ MEDNYÁNSZKY DÉNES.

Egy elfeledett család emlékezete.

Kétszáz éve lesz 1886-ban, hogy a török uralom napja Budavár felett lehanyatlott. Midőn az egyesült császári és magyar seregek a várat hősies küzdelem után szept. 2-án bevették, – ez alkalommal a hadi foglyúl esett 3000 főnyi török közt sebesülten a vár alparancsnoka, a híres Csonka bég is a győzők kezébe került. (L. Wagner F. Historia Leopoldi Magni Caesaris Augusti. 724.)
E férfiú a török uralom utolsó korszakában tevékeny szerepet játszott hazánkban, s őt kora történelméből mint vitéz katonát s jellemes férfiút ismerjük, s hogy mily nagy befolyása volt a Tökölyi-féle mozgalmakra, igazolja azt az 1683 január 11-ére a fejedelem által Kassára összehívott felső vármegyék naplója, midőn Tökölyi az ő jelentésével félemliti meg az összegyűlt rendeket, s inti őket komolyan, hogy propositióit fogadják el, «mert a fővezér szeme, a Csonka bég most itt lévén, azért úgy gondolkozzanak a statusok, hogy jól essék a dolog.» (L. Tört. Tár 1883. 551.)
Budavár bevétele után Csonka béget fiával együtt foglyúl Bécs-Ujhelybe szállították, hol nem sok idő multán a keresztény hitre tért, s a keresztség felvétele alkalmával ő Lipót, fia pedig Ferenc nevet nyert, vezetéknevűl pedig a német Zungenberg nevet vette fel (L. Historische Bildersaal X. 85.) Wagner fentebbi korrajzában följegyezte róla, hogy: Csonka bég tisztességes alakú, jellemes erkölcsű férfiú volt, és méltán beillett a keresztények közé, hová őt a császár a keresztség felvételé után be is sorozta, és egy dandár kapitányává (tábornok) nevezte ki, s utóbb a Rhenus mellett aratta magyar katonáival a harczibabért. Hogy mikor és hol halt el, nincs följegyezve. Fia Ferencz, ki atyjával együtt lett kereszténynyé, a katonai pályán atyja nyomdokát követve altábornagyságig emelkedett, s egy magyar ezred parancsnoka lett, – s érdemeiért báróságot nyert. 1735-ben midőn Olaszországba vezette ezredét, útközben febr. 17-én Klausenben (Tirol) hirtelen szélhüdés következtében meghalt, s ott a parochialis egyházban nagy katonai pompával eltemettetett (L. Franz Sinnacher a brixeni püspökség tört. 1834. XI. 381, 383.), hol sírköve családi czímerével ma is fentartja emlékét. Az említett műben olvassuk, hogy végrendeletében 300,000 frt készpénzét, mivel utód nélkül hala el, a császárnak hagyományozta.
A klauseni egyházban fennmaradt síremlékén a következő fölirat olvasható: «Sta viator! qui Marte vinci non potuit, a morte victus Hic jacet Franciscus L. B. de Zungenberg. Pater ei fuit Leopoldus Balthasar, qui anno, 1686 in obsidione Budensi cum filio hoc suo captus, Meliorem in captivitate libertatem invenit. Dum ejurato Machometo Sacramentum dixit Deo et Caesari, Turcarum Hostis ex cive factus acerrimus. Patre Minor non erat filius. Martii Spiritus et asse Haeres. Testis est Romanum Imperium, Gallia, Italia, Hungaria et Turcia. Ubi domuit hostes, expugnavit Urbes. Et virtutis praemia retulit vulnera, Militaris gloriae fastigium. Non alienis evectus humeris, sed propriis conscendit meritis. Primum Capitaneus Equester, Tum supremus vigiliarum Prefectus, postea Protribunus, Et Tribunus Actualis Legionis Equitum Hungarorum. Denique Campi Marschalli Locum tenens. Ex Italia profecturus in Austriam, Ipsa in via aeternitatis iter est ingressus, Et vitam clausit Clusinae anno 1735 de 17 februarii Cecidit Mortis Victima, qui pro Religione ac Caesare Annis 30 et ultra in armis stetit, Si vitae terininum spectes. Annos 59 natus.
Si gloriae immortalis.
faCIt CaesareI ConsILII. aVLae BeLICI actVaLIs seCretarIVs, FranCIsCVs GabrIeL De SeppenbVrg et SaLLig.
Családi czímere, mint az alábbi metszvény igazolja, magyar nemességgel adamányoztatott, mert e czímerben reá ismerünk az Apor, Bésán, Csörgeő, Mándy stb. jeles magyar családok czímereire.

A paizs alsó részén hármas domb felett korona, s azon egy csonka pánczélos kar könyököl. A paizs felett kis koronás sisak áll, a jobboldali sisak koronájából egy magyar vitéz emelkedik ki, jobb kezében buzogányt tartva, a baloldali sisak koronájából két sasszárny közt egy könyöklő pánczélos kar kivont kardot tartva.
Végűl el nem mulaszthatom, hogy köszönetemet ne nyilvánítsam érdemes tagtársunk Csörgeő Géza cs. kir. őrnagy úrnak, ki szíves készséggel bocsájtotta az adatok nagy részét rendelkezésemre, – hogy e folyóirat hasábjain elevenítsem fel a rég elfeledett vitéz magyar tábornok emlékezetét.

DOBY ANTAL.

Vak Bottyán családjának genealogiájához.

Thaly Kálmán, ismert történetirónk, Bottyán János generális levelezéseit (1685–1736) rendezvén sajtó alá az Archivum Rákóczianum nem rég megjelent IX. kötetében, érdekes bevezetést írt a tartalmas kötet élére, melyből kiemeljük az alábbi érdekes adatokat.
Társulatunknak egyik főfeladata a történelmünkben szerepelt kiváló egyének családi viszonyait tisztázni, ismeretlen összeköttetéseiket felderíteni; azért, azt hisszük, alkalomszerűnek találják olvasóink, ha az érdekes előszóból egyet-mást átveszünk, mert ez adatok a Rákóczi-korszak legkiválóbb vezéreinek genealógiájához, melyről eddig vajmi keveset tudtunk, sok eddig ismeretlen körülményt tesznek ismertté.
A Bottyán család levéltára, a hős generális halálával, szétfoszlott. Erdélyből, Szepességről kerültek egyes töredékei elő. Nagy része Szalkay Ahtalhoz, Bottyán egyik századosának ivadékához került. Ez utóbbi iratokról a magyar udvari kanczellária levéltárában egy 1780-ban készült elenchus is őriztetik; s ez elenchusban foglalt iratok eléggé bizonyítják a Bottyán család ősi voltát. Ez iratok legrégibb darabja 1300-ból való, mely az esztergommegyei Dévai (ma Diva, Gyiva) családról szól; maga a Bottyán név legelőször 1554-ben fordul ezekben elő.
Ugyanezen jegyzék felemlíti Bottyán János czímeres levelét is, melyet 1687. május 18-án Leopoldtól kapott. Mindezen levelek azóta elvesztek, csakis évek multán sikerült Thaly Kálmánnak egyet-kettőt a lajstromban felsorolt levelek közül felkutatnia. Iacute;gy Erdélyből előkerült Bottyán czímeres levele is. Ezen nemességújító levélben Lipót császár elismeri, hogy Bottyán régi nemes családból származik, melyet a háborúk viszontagságai fosztottak meg régi czímeres levelöktől. Az érdekes armális jelenleg, szerencsés véletlen következtében, Thaly Kálmán birtokában van.
A Bottyán család eredetileg somogymegyei s előnevét Géres-Kálról és Bottyánról írta, később Barsmegyében is találkozunk Bottyánokkal, kik az előbbiekkel hihetőleg egy családot alkottak. Ezen Barsmegyébe szakadt Bottyánok úgylátszik elvesztették nemeslevelüket, mert Bottyán András 1647-ben január 21-én czímeres levelet kapott, mely maig is Barsmegye levéltárában őriztetik.
Valjon e híres generális ezen barsmegyei ágból, vagy másikból vette-e eredetét, adatok hiányában meghatározni nem lehet.
A barsmegyei ágnak a kurucz generálissal egyidejű leszármazását a következő, táblázat tünteti föl:

Bottyán András 1647. (Szabó Erzsébet); István 1649.; András 1649.; János 1649–1700 (1. Nemes-Panni Hamar Erzsébet, 2. Závody Erzsébet 1701. özv.); Katalin (Nemes-Panni Hamar Istvánné 1674.); első nejétől János † 1701. (Szombathy Judit); János; † Imre; † Erzsébet (Zólyomi Szabó János); Sz. Katalin (Dabasi Halász Mihály); H. Klára (Thaly István); András; † Judith (Kún István); Zsuzsánna (Andrássy Zsigmond); A. Klára (Semsey András ezredes); Ilona (Boldogházi Kiss Imre); Katalin (Dabasi Halász Péter ezredes); Mária (1. Petrovay László, 2. Almássy Ferencz).

Hogy e barsmegyei ág azzal az ággal, melyből a híres generális is eredt, teljesen egy vér, mutatja azon körülmény, hogy Bottyán János említett 1687-ki czímerújító levelének kelte, előtt, sőt még utána is hosszú ideig gyűrűjében ugyanazt a czímert viselte, mely a föntebbi táblázat élén álló Bottyán András 1647-ki armálisában látható. E czímer a következő: a paizsban magyar kalpagos és dolmányos álló gyalog vitéz, jobbjában kard, melynek hegyén levágott török fej látható.
A sisak koronájából ugyanezen alak emelkedik ki.
Érdekes még azon Thaly által összeállított táblázat, mely feltünteti, mily rokonsági, sógorsági fokban állott Bottyán János a legelső magyar családokkal, a Forgáchokkal, Révaykkal, Bercsényi Miklóssal, sőt még a fejedelmi Rákóczi családdal is.
E táblázat a következő:

Zeleméry (Kamarás) János, de genere Gúth-Keled. 1540. (Ruszkai Dobó Anna.); Zeleméry Miklós (Henyey Margit); Zeleméry László, esztergomi főispán (Jakusith Scholastica); Zeleméry Borbála (Lorántffy Mihály, zempléni főispán); Zeleméry Anna (b. Forgách András tábornok 1586–1612.); Lorántffy Zsuzsánna (I. Rákóczi György, erdélyi fejedelem); gr. Forgách Péter, koronaőr 1633. (b. Újfalusy Katalin); II. Rákóczi György, erdélyi fejedelem (Báthory Zsófia); gr. Forgách György, érsekújvári altábornok (gr. Rechberg Mária Erzsébet, kinek második férje id. gróf Bercsényi Miklós, s fia ifj. Bercsényi Miklós); I. Rákóczi Ferencz, erdélyi vál. fejedelem (gróf Zrinyi Ilona); gr. Forgách Farkas (b. Révay Eleonóra); II. Rákóczi Ferencz, erdélyi és magyarországi fejedelem (Hesseni Sarolta hgnő.); gr. Forgách Juliána, Bottyán tábornok neje.

Igazító adalék a Bánffyak családfájához.

A «Turul» I. füzetének 25. lapján a losonczi Bánffyak legutóbbi nemzedékénél három egyénnek gyermekei a családfáról lemaradtak, és egynek Ádámnak (a ki él) nevéhez tévedésből elhalálozási év is jelöltetett; ezen hiányok és hiba kiigazításáúl gr. Bethlen András úr szíves figyelmeztetése következtében a rectificálandó végső nemzedékek kimutatása következő:

Farkas † 1761. lásd id. h. (Bagossy Erzse); Farkas; stb. Mihály cs. kir. kamarás (b. Kemény Teréz); s a t. mint az id. h. György sz. 1739. † 1805. alezredes (b. Wesselényi Zsuzsi); László † 1806 (gr. Bethlen Borbála); Farkas; † Pál; Gergely † 1825.; László † 1839. (b. Wesselényi Polexina); Jozefa (gr. Bethlen Sándorné); 1-től Béla krasznai főisp. (1. b. Wesselényi Róza 2. b. Wesselényi Róza); 2-től Rózsa; Miklós, Fehér vármegye főisp. 1856. lett gróf v. b. t. tan. kir. főpohárnok (1. b. Wesselényi Kata, 2. iktári gr. Bethlen Kata); 2-tól György; Bánffy Irma † 1875.; Kata; Miklós; Pál † 1862.; Erzsébet (gr. Berchtoldt Richárdné); György (Bája Mária); s a többi mint az id. h. Albert krasznai főisp. (gr. Esterházy Ágnes); s a többi. Ádám (él!) (b. Wesselényi Mária); s a többi. Albert; Margit; Ágnes.

Közli f. gy.

N. I.

Heraldikai és sphragistikai kéziratok a magyar Nemzeti Muzeum könyvtárában.

A Nemzeti Muzeum könyvtára, mint a szorosan vett nemzeti tudományok leggazdagabb tárháza, nem szűkölködik heraldikai és sphragistikai kéziratokban sem, bár számuk nem túlságos. Mint az alább közlendő jegyzék mutatja, közülök csak egy pár foglalkozik a tárgy elméleti oldalával, a túlnyomó rész anyaggyűjtemény. Egyes főúri és nemesi családok; sz. kir. városok, megyék, törvényhatóságok, egyházi és világi testületek czímereit, illetve pecséteit tartalmazzák meglehetős hű másolatokban. Némelyik, mint pl. Adami gyűjteménye pusztán a czímereket adja, minden commentár nélkül; míg ellenben Marsowszky szóbeli leirást is csatol rajzaihoz jobbára a czímeres levelek alapján; amott kizárólag csak czímereket, itt egyszersmind pecséteket is találunk. Az összes sorozatban e három gyűjtemény foglalja a leggazdagabb anyagkészletet magában: csupán Marsowszky gyűjteményében mintegy 1200 czímer foglaltatik; tudósaink már eddig is minden lépten-nyomon használták mindhármat, de kiaknázva még nincsenek.
A tisztán sphragistikai kéziratok közül kiváló figyelmet érdemel Horvát István «Lajstrom»-a, a Cerographia Hungariae, hihetőleg Fejérváry jegyzeteivel ellátva, és Podhradczky «Sciagraphiá»-ja,mely 447 érdekes pecsétet tartalmaz eredetiben. Ide sorolhatjuk a Torma-féle pecsétgyűjteményt, mely harmincz táblán 177 darab, jobbára erdélyi pecsétet tartalmaz._{Megemlítjük, hogy a Nemz. Muzeum régiségtárának külön gazdag gyűjteménye van oklevelekről levált pecsétekből és pecsétnyomókból összeállítva; a gyűjtemény, mely rendkívül becses, több száz darabból áll.}*
Ime e kéziratok:
1. Adami Michaelis Catalogus Collectionis scutaria, in Mus. Nat. Hung. existentis etc. (182. Quart. Lat.)
2. Adami Michaelis Scuta gentilicia – familiarum Hung. coloribus distincta. Cod. Saec. XVIII–XIX. Volumina 14. (190. Quart. Lat.)
3. Ars Heraldica. MS. Saec. XIX. pag. 12. (1521. Quart. Lat.)
4. Catalogi Scutorum gentiliciorum Bibliothecae Széchenyiano – Regnicolaris supplementum. A. 1803. pag. 3. (191. Quart. Lat.)
5. Cerographia Hungariae in Tabellis 40. Saec. XVIII–XIX. fol. 20 seu tabellae 40. (185. Quart. Lat.)
6. Cerographia Hungarica: Tom. I & III, item frusta 3 sing. MSS. Saec. XIX. Fol. pag. 23, 28, 3.
7. Collectanea heraldica Hungariae, quibus descriptiones complurium scutorum nobilitarium....comprehenduntur. Cod. Saec. XVIII. pag. 152. (227. Fol. Lat.)
8. Deductiones breves quarundam familiarum Hung. Genealogia. (Lásd 1. sz. a.)
9. Hattas Simon: Antiquorum insignia Illyricorum. Cod. Saec. XVIII. (A. 1767.) Fol. 138. (186. Quart. Lat.)
10. Horvát István: A csanádi és aradi káptalan hiteles pecsétének ismertetése. MS: Saec. XIX. Mancum. Fol. 3. (704. Fol. Hung.)
11. Horvát István: Lajstromok azon magyar országot illető pötséteknek, melyek külümbféle könyvekben rézbe vésetve találtatnak: Vál. 1806. Cod. Saec. XIX. pag. 96. (479. Quart. Hung.)
12. Ugyanaz, másik példányban. Cod. Saec. XIX. 4°. pag. 96 et fol. 8 innumerata.
13. Insignia Regni, Regumque Hungaria, provinciarum item eidem adiacentium etc....Cod. Saec. XVIII. (A. 1724.) fol. 31. (187. Quart. Lat.)
14. Kutschersfeld, Joannis de Kutsera: Adparatus scutarius nonnullarum familiarum Hungariae. Pestini. 1812. Frusta Nro 54. (256. Fol. Lat.)
15. Marsowszky Josephi: Insignia Comitum, Baronum ét Nobilium, necnon Sigilla Comitatuum et Lib. Reg. Civitatum A. 1756–91. benigne collata. Cod. Saec. XIX. Fol. pag. 351. Cum Indice.
16. Marsowszky Josephi: Collectio Insignium Hungaricorum A. 1712–1840. benigne collatorum, e libris regiis. Cod. Saec. XIX. Fol. pag. 839. cum Indice.
17. Nagy Gabrielis: Collectio sphragistica seu sigillorum etc. Frusta 252. (3096. Fol. Lat.)
18. Podhradczky Josephi: Notitia sigillorum Hungariae Lib. et Reg. Urbium. Cod. Saec. XIX. pag. 568. (188. Quart. Lat.)
19. Podhradczky Josephi: Sciagraphia Sigillorum omnium. Lib. et Reg. Cimtatum ac XVI. Oppidorum Scepusiensium Incl. Regni Hung. Cod. Saec. XIX. fol. 72. (189 Quart. Lat.)
20. Pray Georgii: De sigillis regum et reginarum Hungariae. Cod. Saec. XIX. (A. 1800.) pag. 138. tab. 16. (299. Fol. Lat.)
21. Protocolum ordinis auratae militiae Constantiniani et Heracliani equitum S. Georgii. Cod. Saec. XVIII. (231. Fol. Lat.)
22. Radványi Franczisci arma in serico picta. Saec. XIX. (A. 1810.) Tab. 1. fol. Imper. (2812. Fol. Lat.)
23. Scuta gentilicia Hungarorum. Cod. Saec. XVIII. pag. 197. (50. Oct. Lat.)
24. Sigilla vetusta e diplomatibus Hungariam respicientibus in charta straminea delineata. MSS. Saec. XIX. Frusta 9. fol. 12–16. (3016. Fol. Lat.)
25. Sphragitides authenticae Hungariae cum notis. Cod. Saec. XIX. fol. 54. (48. Oct. Lat.)
26. Constitutiones insignis ordinis equitum Sancti Stephanzi Cod. chart. Satc. XVIII. fol. 15. (230. Fol. Lat.)
27. Streni Richard Extract aus einem Manuscripto intitulirt: Landt, Handvest, Freyheit – – – einer ehrsamben Landtschaft des Erzherzogthums Oesterreich etc. – – – über die Dachen-Gesellschaft des Kaiser u. König Sigmund. MS. Saec. XVIII. pag. 2. (868. Fol. Germ.)
28. Svastics (Tsétsenyi) Ignátz: Amagyarok felséges tzimere. Cod. Saec. XIX. pag. 428. (32. Fol. Hung.)
29. Szirmay Antonii et. Miller Jac Ferdinandi: Cerographia Hungariae. (L. 5. sz. a.)
30. Tallian de Vizek familiae insigne. MS. Saec. XVIII. pag. 1. (1824 Quart. Lat.)
31. Wappenkunde oder Collegium Heraldicum. Cod. Saec. XVIII. pag. 131. (523. Quart. Germ.)
32. Weszerle Alex. Josephi: Primae lineae artis Heraldicae. Cod. Saec. XIX. pag. 54. (1838. Quart. Lat.)

NAGY SÁNDOR.

TÁRCZA.

A magyar heraldikai és genealogiai társaság

f. évi november hó 29-én az Akadémia Kisfaludy termében b. Radvánszky Béla elnöklete alatt ülést tartott. Elnök megnyitván a gyűlést, előadja, hogy a miniszterelnök úr ő excellentiája az országos levéltár által a magyar országos czímerről kidolgozott véleményes jelentést társulatunkhoz véleményadás és felülvizsgálás végett leküldötte. Az elnök indítványára az örvendetes tudomásúl vett felszólításnak eleget teendő, a választmány Ipolyi Arnold püspök úr ő excellentiája elnöklete alatt egy bizottságot küldött ki; e bizottság tagjai annak elnökén kívül Nagy Imre, báró Nyáry Albert, Deák Farkas, Torma Károly és a jegyző Szádeczky Lajos. E bizottság a vele közölt orsz. levéltári javaslatot tárgyalás alá veszi s véleményét a legközelebbi választmányi ülésen fogja előterjeszteni.
Szádeczky Lajos titkár-helyettes bejelenti a következő új tagokat: báró Nyáry Bélát 200 forintos alapítványnyal és Radvánszky Károlyt, mint pártoló tagot 10 frtos tagdíjjal. (Mind a kettőt ajánlja báró Radvánszky Béla elnök.) Megválasztattak.
A folyó év vége közeledvén, a társulat pénztárának megvizsgálására Deák Farkas, id. Szinnyei József és Csontosi János igazgató választmányi tagok küldettek ki.
Titkár-helyettes jelenti a társulat számára beküldött könyvek közt, hogy a nagyváradi püspök a Bunyitay Vincze által írt «Nagyváradi püspökség története» czímű nagybecsű munka második kötetét a társaságnak megküldötte. Az ajándékért köszönet szavaztatott, s egyúttal az ajándékozó püspök úr felkéretett, hogy a hiányzó első kötet megküldésével a társaság könyvtárát gyarapítsa.
Ezek után Szádeczky Lajos bemutatta Nagy Ivánnak, a társaság másodelnökének, a «Turul» számára beküldött «A Kisasszonyfalvi Istvánffyak» czímű tanulmányát. Végre Komáromy András olvasta föl «A kisrédei gróf Rhédey családról» szóló értekezését. Mindkét tetszéssel fogadott felolvasás a folyóirat legközelebbi füzetében lát napvilágot.
Ezek után a gyűlés véget ért.

SZAKIRODALOM.

A «Turul»-nak, társulatunk folyóiratának, a jelen füzettel bezárjuk első évi folyamát. A jövő évfolyam füzetei már a rendes, ügyrendileg meghatározott időben fognak megjelenni. Február, junius, október és deczember hónapokban jelenik meg egy-egy szám, füzetenként öt ívnyi terjedelemmel.

A nagy-károlyi gróf Károlyi család oklevéltárából

megjelent a második kötet; 323 oklevelet tartalmaz az 1414-től Mátyás király haláláig terjedő időközből. A levéltár anyagának szertelen bősége akadályozta a szerkesztőt Géresi Kálmánt abban, hogy a második kötettel egész a mohácsi vészig haladhasson. De az csak nyereség kútforrás-irodalmunkra nézve, hogy a szerkesztő nem iparkodott, az oklevelek megtizedelése árán, igéretét megtartani. Okleveleink a vegyes ház idejéből még mindig oly csekély számmal vannak kiadva, hogy évtizedek mulhatnak még el, a míg arra gondolhatunk, hogy péld. Zsigmond vagy Mátyás korát oklevelek alapján megírhatjuk.
A Károlyi-codex második kötete, hogy az oklevelek belső értékéről szóljunk, felülmulja az elsőt. Terünk nem engedi, hogy részletezzük azt, miként az első kötet ismertetésénél tettük. A család történetére nézve pedig megbecsülhetetlen adatokat tartalmaz. Fölment minket azon fáradságtól, hogy a kötetnek a család genealogiájára vonatkozó részét ismertessük, a szerkesztő sikerült bevezetése. Felöleli ebben az első két kötetnek nevezetesebb adatait s ezek alapján öszszeállította a család teljes leszármazási tábláját a XIX. század elejéig.
A kötethez mellékletül két színnyomat járul. A Chapy czímer 1418-ból, és Rezegei György czímere 1421-ből. Az előbbiről jelen számunkban bővebben szólunk. Az utóbbi annál sokkal egyszerübb. Az oklevél Znaimban 1421 márcz. 28-án kelt. Zsigmond ebben felsorolja Rezegei Györgynek érdemeit, melyeket Pálóczi Imre kir. kanczellár zászlaja alatt Csehországban a Vikleffisták ellen küzdve szerzett, s néki kértére a következő czímert adományozza: balra dűlő paizsot, melynek világosabb vörös arabeszkekkel díszített veres mezejében egy szájában csontot tartó visszatekintő farkas látható; a paizson csőrsisak van s rajta sisakdíszűl ugyanazon farkas áll.
Az oklevéltárhoz még két oklevél hasonmása is járul. Az egyik Mátyás királynak 1482 május 1-én Szatmármegyéhez írt levele, melyben meghagyja, hogy Károlyi Lancz Lászlót a Károly városában építeni kezdett kőház befejezésében ne gátolják. A megye ugyanis azt hívén, hogy ő Károlyi birtokán várat vagy erősséget akar emelni, azt lerontatta. A másik ugyancsak Mátyásnak Károlyi Lancz Lászlóhoz 1482 szept. 10-én irott levele, melyben felszólítja, hogy Frigyes német császár ellen tizenkét lovassal haladék nélkül táborba szálljon.
A publicatio módjáról már kifejtettük nézetünket a «Turul» f. évi I. füzetében, s így ahhoz nincs mondani valónk. Csak azon óhajunkat fejezzük ki, vajha e mintaszerű oklevél kiadás befejező kötetei mennél előbb napvilágot látnának.

A pisai heraldikai s genealogiai akadémia

folyóiratának a «Giornale Araldico-Genealogico Diplomatico»-nak jelen évi folyama előttünk fekszik. E folyóirat havonként két nyomtatott ívre terjedő füzetekben jelenik meg; egyes értekezéseket franczia nyelven közöl. A mi a füzetek tartalmát illeti, az jobbára olasz családok genealogiáját tartalmazza, az elméleti czikk igen kevés. A minket érdeklő czikkek közül felemlítünk egyet-kettőt. Ilyen Mieroszovszki gróf értekezése Románia, Szerbia, Bulgária és Montenegro czímeréről; Crollalanza heraldikai adalékai, a fák és növények symbolikájáról, a czímerekben; De Mandrot értekezése a miles szó jelentéséről XI – XIII. századi oklevelekben stb. Egyes füzetekhez mellékletek is járulnak, gyakran színnyomatban; de mi az olasz jellegű czímerekből a magyar heraldikára vonatkozólag keveset tanulhatunk. Minden füzetet könyvismertetés zár be, s ezek által az olasz és franczia szakirodalom jelesebb termékeiről elég kimerítően értesülhetünk. A folyóirat előfizetési ára egy évre 20 lira, s melegen ajánlhatjuk mindazoknak, kik a sajátszerű, és önálló alapokon fejlődött olasz heraldikával meg akarnak ismerkedni.

Dürer Albert

származásának kérdése még mindig foglalkoztatja a német heraldikusokat. A «Der deutsche Herold» f. évi 5-ik számában Beckh-Widmanstetter Lipót tesz megjegyzéseket Schön Tódornak Haán Lajos munkájáról írt s lapunkban is felemlített ismertetésére. Schön ugyanis azt állította, hogy Dürer Albertnek I. Miksa által történt megnemesítése nem históriai tény, hanem mese; mert az esetben, ha ez csakugyan megtörtént volna, a művész a nemességet megillető külső jelekkel is élne. Beckh-Widmanstetter kikel a nemességnek úgynevezett külső jelei ellen, minő napjainkban a «von». Dürer ezt semmi esetre sem használhatta, mert a német nyelv szelleme e szó használatát csakis helyneveknél engedi meg. A XVII. század végéig nem is vétenek ez ellen Németországon. A «von Dürer» épen úgy absurdum, mint Magyarországon az, i-vel és y-nal való visszaélés, melyet az új-névcsinálások korában minden szóhoz szeretnek függeszteni, pl. Barnai, Zöldi. Dürernek állítólagos megnemesítését tehát nem azért kell elvetni, mert a nemességnek ilyen apró praerogativáival nem élt, hanem mert ő a magyar Ajtósok nemesi családjából származván, ily nemesítésre szüksége nem volt. Thausingnak, a legjelesebb Dürer specialistának legújabban második javított kiadásban megjelent munkája (Dürer, Geschichte seines Lebens und seiner Kunst. Zweite verbesserte Auflage. Leipzig, 1884 I. 38. l.) egészen Haán Lajos combinatióját veszi föl s Dürert a magyar Ajtósokkal hozza kapcsolatba. Egyébiránt Haán Lajos tagtársunknak, kinek munkája Németországon ily élénk mozgalmat keltett, birjuk igéretét, hogy újabb kutatásainak eredményét e folyóirat hasábjain teszi közzé.

KÖNYVÉSZET.

Géresi Kálmán. A nagy-károlyi gróf Károlyi család oklevéltára. A család megbizásából kiadja gr. Károlyi Tibor. Második kötet. Oklevelek 1411–1489. Budapest 1883 8r. XXXVII. és 578. l. (Két színes és két phototypikus műmelléklettel és egy genealogiai táblával.) Ára 5 frt.
Holtzinger Georg. Katechismus der Registratur- und Archivkunde. Handbuch für das Registratur- und Archivwesen bei den Reichs-, Staats-. Hof-, Kirchen-, Schul- und Gemeindebehörden, den Rechtsanwälten etc. sowie bei den Staatsarchiven. Von Georg Holtzinger. Mit Beiträgen von Dr. Fr. Leist. Leipzig, 1883. 8-r. XVI és 317 l. (Megjelent a Webers Illustrierte Katechismen vállalatában No 112). Ára 3 márka.
Annuario della nobiltŕ italiana pel 1884. Anno VI. 32-r. (színnyomatban közölt czímerekkel). Ára 12 lira.
Nani Mocenigo Filippo. Stemma e bandiera di Venezia. Venezia 1883. 8-r. 22 l.
Crollalanza. Almanach Héraldique et drolatique pour l’année 1884. Par le chevallier de – fils. (Az igen érdekesnek és változatosnak igérkező Almanach Pisában fog megjelenni. Ára az egyszerű példánynak 7 fr., a díszes 10 frank.)

1884

1884-1

A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG VÉLEMÉNYE MAGYARORSZÁG ÉS TÁRSORSZÁGAINAK CZIacute;MERE FELŐL.

Nagyméltóságú Ministerelnök Úr!
Nagyméltóságodnak mult évi 3241/M. E. és ezzel kapcsolatban 4091/M. E. szám alatt a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társasághoz intézett megkeresésére, melyben a nevezett Társaságot arra szólítja föl, hogy az országos levéltárnak Magyarország és társországai czímereit megállapító dolgozatára véleményt adjon, van szerencsénk erre vonatkozó megjegyzéseinket, az összes közlött iratok és rajzok visszazárása mellett, a következőkben előadni.
Az országos levéltár dolgozata egészben véve a legszigorúbb tudományos elveken s kétségbevonhatatlan hitelességű kútforrásokon alapulván, annak minden adata s következtetése helyes.
Ezeknek alapján sorba vévén az egyes javasolt czímereket, ezek között első:

I. Magyarország külön czímere.

E czímer leírása a következő:
Hasított paizs; jobbról nyolcz veres ezüst pólya; balról veres mezőben hármas zöld halmon álló nyilt arany koronából kiemelkedő kettős ezüst kereszt; a paizs fölött a magyar korona; czímertartó: két lebegő angyal.
E czímerkép ábrázolására nézve azonban a következőket kell megjegyeznünk:
1. A hármas halom heraldikailag stilizálandó; vagyis a rajz ne iparkodjék a halom természetes alakját visszaadni. A három halom közűl a két szélső egyforma magasságú legyen, a középső kiemelkedő, hatalmasabb, s ezen foglal helyet a román izlésű kereszt, melynek végei nem hirtelen, hanem lassú átmenetben szélesbednek.
2. A paizs fölött levő korona legyen hű mása szent István koronájának. Abban a helyzetben vagyunk, hogy annak jelenleg hű másolatját készíttethetjük a szent koronának a mult években eszközölt felvételeiről; ezt elkészíttetvén, a jelentésünkhöz mellékelt czímerrajzon a szent korona valódi alakja látható. A korona ne foglalja el a paizs egész szélességét.
3. A czímertartó angyalok heraldikailag stilizálandók, bő redőzettel, s helyzetök legyen valami közép az állás és lebegés közt. A czímertartókra nézve egyébként megjegyezzük, hogy azok a heraldika szabályai szerint csak a királyi és ünnepélyesebb pecséteken alkalmazhatók.

II. A magyar korona országainak egyesített czímere.

Teljesen helyesnek tartva a módszert, melylyel ez egyesített czímer alkatrészeit az országos levéltár megállapítá, a magyar korona országainak egyesített czímere a következő elemekből áll:
1. Ő felsége és a nevében kiadott pecséteken szívpajzsból, mely a felséges uralkodó ház czímerét tartalmazza, úgymint: Kétszer vagyis három részre hasított paizs, melynek jobb arany mezejében vörös, koronás oroszlán ágaskodik (Habsburg), a középsőnek vörös mezejét egy ezüst pólya vágja (Ausztria), balra pedig arany mezőben három ezüst, csonka rigóval megrakott vörös pantallér látszik (Lotharingia).
2. A középpaizsot Magyarország imént leírt czímere foglalja el.
3. A külső paizs négy mezőre osztatik. Ezeknek elsejében Dalmátia czímere: három koronás arany leopárd fej kék mezőben. A másodikban Horvátországé: vörös- és ezüsttel huszonötször koczkázott paizs. A harmadikban Szlavonia czímere a kék paizsot átszelő két ezüst, habos pólya, melyek közti vörös mezőben egy természetes színű nyest jobbra fut; a felső kék mezőben egy hatágú ezüst csillag. A negyedikben Erdély czímere: vörös pólyával vágott paizs, a felső kék mezőben arany csőrű, vörös nyelvű emelkedő (nem kibukó) sas, jobbról arany nap, balról megújuló ezüst hold (), az alsó arany mezőben hét (fenn négy, alant három) vörös, három ormú vár.
A harmadik és negyedik közé alulról beékelt mezőben Fiume czímere látható.
Fiume czímere az országos levéltár leírása szerint a következő: Rózsaszín, aranynyal damascirozott mezőben egy korsón, melyből víz ömlik a tengerbe, természetes színű kétfejű sas áll; fölötte kék bélésű és szalagos fejedelmi korona lebeg, a paizs alán egy szalag leng «Ideficienter» jelmondattal.
Méltán emelt az országos levéltár kétségeket a paizs rózsaszíne ellen, mely szín a heraldikában, ha nem is szokatlan, de a szabályoknak meg nem felelő. Szerencsére a Fiume városának I. Lipót király által 1659-ben adott czímerlevél szövege, melyet Nagyméltóságod a czímer rajzával egyetemben Társaságunkkal közölni szíveskedett, megment bennünket a további kétségektől.
A szövegnek erre vonatkozó része a következő: Scutum videlicet ovali forma, rotundum, in cuius area rubra aquila imperialis biceps, alis utrinque late expansis, rostris item apertis, linguis rubris exsertis, taeniis utrinque retrorsum diffluentibus, auroque fimbriatis ornata sinistrorsum versa, ac de cetero sic disposita, ut pede dextro moli saxeae in fundo sitae, sinistro vero vasi rotundo, sive aequali oblongo fusci coloris supra saxum iacenti, et orificio ad sinistram scuti oram verso insistere, et ex eodem vase flumen, quod iuxta saxeam illam molem sinistrorsum in magna abundantia praelervabitur, copiose effundere videatur: oblonga scedula, cuius orae utrinque revolutae sint, scuto inferius per transversum subiuncta, cum inscriptione: Indeficienter.
E leírás több pontban eltér Fiume czímerének ábrázoltatni szokott alakjától; sőt nem egyezik meg magával a czímerrajzzal sem, mely I. Lipót király 1659-iki czímeradományozó levelén látható. Iacute;gy a leírás világosan vörös mezőt mond, míg a rajzban rózsaszínű, sötétebb rózsaszínnel damaskolva (s nem aranynyal) látható. Hasonló eltérések a czímeres-levelekben gyakorta tapasztalhatók, s ilyen esetben mindig a leírás szövegét kell irányadóúl venni, annyival inkább a jelen esetben, mert ezáltal egy a heraldika szabályainak meg nem felelő szín küszöböltetik ki. A leírás viszont Fiume czímerénél kifelejti a kétfejű sas fölött lebegő koronát; de ezt felesleges is volna külön felemlíteni, a mennyiben a császári kétfejű sas (aquila imperialis biceps) elnevezés alatt ebben a korban mindig koronás sas értendő.
A mi a Fiume czímerét kisérő jelmondatot: Indeficienter illeti, ezt az országos levéltár javaslata a paizsban helyezte el, holott az eredeti czímerlevél szövege szerint az a paizson kívül álló, behajtott szélű szalagon foglal helyet. Ezen jelmondatos szalag, mint a czímerképhez nem tartozó, nem a paizsban lévő, hanem alatta elhelyezett devise, a magyar korona országainak egyesített czímerében helyet nem foglalhat; Fiume külön czímerében azonban mindenesetre alkalmazandó.
Mindezek alapján Fiume czímerét a következőkben véljük meghatározandónak.
Veres mezőben kék bélésű és szalagos korona alatt álló fekete balra néző kétfejű sas, kierjesztett szárnyakkal s veres nyelvekkel; a sas jobb lába egy sziklán ált, ballábát pedig egy a sziklán fekvő hosszúkás korsón tartja, melyből bőven ömlik víz a sziklát környező tengerbe.
Az ezen részekből egyesített czímer fölött lévő koronára s a paizstartókra nézve bátorkodunk ismételni azokat, miket Magyarország külön czímerénél megjegyeztünk.
Az ábrázolásra nézve szükségesnek tartjuk azt, hogy a szívpaizs, mely a felséges uralkodó ház czímerét foglalja magában, és a Magyarország czímerét tartalmazó középpaizs oly arányokban rajzolandó, hogy a szívpaizs által Magyarország czímerének főalakja, az apostoli kereszt, el ne takartassék; mint a véleményünkhöz mellékelt rajz elérni iparkodott.

III. Horvát-, Szlavon- és Dalmátország külön czímere.

Egészen osztakozva az országos levéltár nézetében, e királyságok egyesített czímerét, miként azt a velünk közlött dolgozat leírja, véljük megállapítandónak:
Vágott, felső részében hasított paizs, melynek első negyede Dalmátia, második negyede Horvátország, alsó fele pedig Szlavonia imént leírt czímerét tartalmazza.
A paizs fölött lévő magyar korona alakjára és szélességére, valamint a czímertartókra nézve az előbb mondottakra hivatkozhatunk.

* * *

Ennyit tartalmaz az országos levéltár dolgozata, melyben eleget téve Nagyméltóságod meghagyásának, a magyar birodalom jelenlegi alkatrészeinek czímereit tudományos alapon meghatározá.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság azonban e czímereken felűl óhajtandónak tartaná a történeti nagy (commemorativ) államczímer megállapítását is, melyben a Magyarországot jelenleg alkotó részek czímerein kívül, a volt tartományok czímerei is bennfoglaltatnának, még pedig abban az alakban, a mint ezek azon korbeli királyaink pecsétein s egyéb emlékeinken előfordulnak, mikor tényleg a magyar koronához tartoztak.
E commemorativ czímereket a heraldika mindig jogosaknak ismerte el; s hogy azok mai napig közhasználatban vannak, legyen szabad egy pár európai állam czímerére hivatkoznunk.
Ily történeti jogon jutottak be a porosz királyság nagy államczímerébe, mely ötvenkét külön czímert tartalmaz, az Avignon melletti orániai és a neufchâteli herczegségek és számos más régóta elenyészett s más birtokba kerűlt grófságok czímerei. Ezért foglal helyet Dánia czímerében a svéd czímer. A cyprusi, jeruzsálemi és örmény királyságok czímerei benn voltak a savoyai királyok czímerében stb.
Ezen országoknak s tartományoknak nevei, a mint azok királyaink czímeiben s czímereiben föltalálhatók, s a mint az ország nagy czímere a legnagyobb ünnepélyességeknél, példáúl a koronázásnál, ez országok zászlói és czímerei által mai napig is jelképeztetik, a következők: Bosznia, Cumania, Bulgária, Szerbia, Galiczia, és Lodoméria.
E királyságok czímereire nézve a régi pecséteken és érmeken kívül két főforrásunk van. Mária Teréziának 1780-ban az egyetem számára adott nagy diplomája és az V. Ferdinand király által kiadott hivatalos czímer-meghatározás, mely 1836-ban «Wappen und Titeln seiner kön. apost. Majestät Ferdinand des I. Kaiser von Oesterreich» stb. czím alatt nyomtatásban is megjelent.
Ez országok czímereire nézve a következő adatok állanak rendelkezésünkre:
1. Bosznia. Ezen királyság czímere újabb időben nagyobb vitára adott alkalmat, s ezen vita folyamán ki lőn merítve minden adat, felhasználva minden emlék, mely e kérdésre világot deríthet.
Ezen adatok egybevetéséből, hivatkozva Báró Nyáry Albert úrnak, az akadémia levelező tagjának, a magyar Tudományos Akadémia felszólítására beadott s Nagyméltóságod előtt is ismeretes dolgozatára, mely a kérdés összes anyagát felöleli, Bosznia czímerét a következőben gondoljuk megállapítandónak: Arany mezőben felhőkből jobbra kinyúló vörös mezbe öltözött, kardot tartó kar.
2. Cumania. 1248 óta viselik királyaink a Cumaniae rex czímet, s ezóta néha fel is veszik annak czímerét pecsétjeikbe.
A czímer hiteles leírásával azonban legelőször Mária Terézia említett diplomájában találkozunk, s ez szerint az a következő. Arany mezőben jobbra néző kétfarkú ágaskodó oroszlány, kiöltött nyelvvel, a paizs felső jobb sarkában vörös fogyó hold (), a balsarkon vörös hatágú csillag.
Eltér ettől az 1836-iki czímerleírás, mely a mezőt kéknek, az oroszlányt vörösnek és koronásnak, a csillagot és holdat ezüstnek mondja, s az utóbbit a paizs felső jobb sarkában, az előbbit az alsó balsarkon helyezi el.
Tekintve azonban, hogy az előbbi ábrázolás a heraldika szabályainak jobban megfelel, melyeknek egyike az, hogy ércz érczen, szín színen helyet nem foglalhat, s hogy különben is I. Ferencz és V. Ferdinand királyaink idejéből az úgynevezett nagy birodalmi pecsétek a schraffirozással a Mária Terézia meghatározta színeket mutatják föl, V. Ferdinandé még az 1836-iki czímerleírást követő időből is: a fönt adott színmeghatározást véljük elfogadandónak: Egyébként megjegyezzük, hogy a színek változtatása a heraldika terén gyakran előfordul, s ha Cumania czímerének meghatározásánál az 1836-iki leírás fogadtatnék el alapúl, az teljesen jogosult eljárás volna.
3. Bulgária. A bulgáriai király czímével királyaink IV. Béla óta csaknem szakadatlanúl élnek, sőt már előbb Imre király is felvette azt czímei közé.
Bulgária czímere I. Mátyás, II. Ulászló pecsétein s a Habsburg házból származó több királyunk érmein jobbra futó farkas vagy eb.
Az 1780-iki meghatározás szerint Bulgária czímere: Vörös mezőben három egymás fölött jobbra futó ezüst vadász-eb.
Az 1836-iki leírás Bulgáriának egészen más, emlékeinkben teljesen ismeretlen czímert tulajdonít: A kék mezőt négy ezüst pólya szeli, melyeknek két középsője közötti vörös mezőben egy ezüst farkas jobbra fut.
E leírás legnagyobb valószínűséggel egy kritikátlan, 1734-ben megjelent névtelen munka a «Cerographia Hungariae» nyomán, s hihetőleg a Szlavonia czímerével történt összezavarás által került a hivatalos kiadványba, mely először tett a négy pólyáról említést.
Legrégibb emlékeink, igaz, csak egy farkast vagy ebet mutatnak Bulgária czímere gyanánt, de az egyes alaknak többszörösítése a czímerészet történetében igen gyakori; s pusztán ezért nincs okunk Mária Terézia czímerleírását elvetnünk, annyival inkább, mert I. Ferencz és V. Ferdinand nagy pecsétei szintén a Mária Terézia által meghatározott czímert tüntetik föl.
4. Szerbia czímerére nézve a két leírás lényegben megegyez: vadkanfő, melynek torkába nyíl fúródik. Ugyanezen czímert tüntetik föl II. Mátyás és III. Ferdinand királyaink koronázási érméi, melyeken a magyar korona volt országainak czímere mellett az illető ország nevének kezdőbetűje is áll. Iacute;gy Szerbiáénál az S. Úgy hogy ez minden kétséget eloszlat, s Szerbia czímerének más alakját, minőnek azt nem egy munka leírja, puszta combinátiová devalválja.
Mária Terézia leírása szerint e jobbra s fölfelé irányított természetes fekete szinű vadkanfő, melynek torkába vörös nyíl van ütve, ezüst mezőben foglal helyet; holott az 1836-iki meghatározás a mezőt vörösnek, a nyílat ezüstnek mondja. De tekintve, hogy a heraldika általános szabálya szerint, mely ugyan nem kivétel nélküli, szín színen nem ábrázoltathatik, a mi pedig az 1836-ki meghatározásban előjő, inkább a Mária Terézia-féle leírást tartjuk követendőnek, mit támogat az is, hogy az őt követő királyaink pecsétei ugyanezen színjelzés szerint metszvék.
5. Galiczia czímere, a nyílt korona, már I. Mátyás és II. Ulászló pecsétjein előjön; az előbbinél egy, az utóbbinál már két korona. Érdekes példája a czímer-alakok kettőztetésének, a mi már Bulgaria czímerénél is előfordúlt.
Azon állítást, melyet néhányan újabb időben hangoztattak, hogy t. i. e régi pecséteken a korona Bosznia czímerét jelezné, mint tarthatatlant, el nem fogadhatjuk.
Mária Terézia a koronák számát még egygyel szaporítá, s az ő leírása szerint Galiczia czímere kék mezőben három nyílt hegyes arany korona, kettő fent, egy alant.
Az 1836-iki leírás Galiczia czímerének mostani alakját állapítván meg, a történeti nagy magyar államczímer pedig e tartományoknak nem mostani, hanem akkori czímerét ölelvén magába, mikor ezek Magyarország kiegészítő részeit alkották, a Mária Terézia által leírt czímert véljük a nagy államczímerbe felveendőnek.
6. Lodoméria. Az Árpádok óta Magyarország kiegészítő részét alkotta Lodoméria czímere legelőször II. Mátyás és III. Ferdinand királyok említett koronázási érméin ábrázoltatik.
Leírására nézve Mária Terézia és V. Ferdinand szavai tökéletesen megegyeznek, s ezek szerint e czímer a következő: Kék mezőben két pólya, melyeknek mindegyike két sorban ezüsttel és vörössel hatszor koczkázott.

* * *

Ezekben véljük e tartományok czímereit megállapíthatni, s most nem marad más hátra, mint szólnunk a sorrendről, mely szerint a volt tartományok czímereit a Magyarország jelenlegi kiegészítő részeinek czímereivel egy paizsban összehozzuk.
A heraldika szabályai szerint első helyen. a királyságok czímerei állanak, azután a herczegségek, grófságok és egyéb területek czímerei következnek.
Magyarország előbb felsorolt társországai, a jelenlegiek és a voltak, Erdély és Fiume kivételével, mind királyságok levén, ezeknek czímerei megelőzik Erdélyét és Fiuméét. Rang szerint pedig a meglevőknek adandó az elsőség a voltak ellenében.
Szem előtt tartva ezen elveket, s a mennyire lehetett, a történeti és földrajzi sorrendet, s a heraldikai és aesthetikai szempontokat, a történeti nagy államczímert a felsorolt elemek a következő rendben alkotják:
1. Szívpaizs, benne az uralkodó ház leírt czímere, mely ő Felsége és a nevében kiadott pecséteken el nem hagyható.
2. Középpaizs, mely Magyarország külön czímerét tartalmazza.
3. Háromszor hasított és kétszer vágott, azaz tizenkét (vagyis 10. és 11. mezők közti beékeléssél tizenhárom) részre osztott paizs, melynek két középső mezejét az imént leírt középpaizs foglalja el, A fenmaradt tíz (illetőleg tizenegy) részt a társországok és tartományok czímerei ily sorban töltik meg:
a) Dalmâczia,
b) Horvátország,
c) Szlavónia,
d) Bosznia,
e) Cumania,
f) Bulgária,
g) Szerbia,
h) Galiczia,
i) Lodoméria,
k) Erdély czímerei, és végre
l) a tizedik és tizenegyedik mező közé alúlról beékelve Fiume czímere.
A paizs fölött a magyar korona, paizstartókúl pedig angyalok, félig álló és félig lebegő helyzetben, szolgálnak, Ezekre, valamint az összetétel arányaira nézve bátorkodunk a már elmondottakra hivatkozni.
Ezekben bátorkodik a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság véleményét a vele közlött dolgozatról elmondani, különös figyelmébe ajánlva Nagyméltóságodnak az imént leírt nagy államczímert, melynek törvénybe iktatása épp oly szükséges, mint a mily lehetetlen az egészet a századokon át tartott folytonosság és használatnál fogva hallgatással mellőzni.
Fogadja Nagyméltóságod mély tiszteletünk nyilvánítását.
Budapesten, a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1884. évi január hó 31-én tartott választmányi üléséből.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság nevében:

B. RADVÁNSZKY BÉLA,
elnök.

DR. FEJÉRPATAKY LÁSZLÓ,
titkár.

«MAGYARORSZÁG CSALÁDAI.»

(Egy czímerrajzzal.)
Vannak könyvek, melyekben az emberek mindig hibát találnak, melyek nélkül pedig nem tudnak el lenni. Soha sem elég nekik az, mi az adott viszonyok közt legjobb, sőt azt sem nézik, ha az a tudományt egyszerre, mondhatni egy lépéssel óriásilag elébb vitte: a tökély oly magas fokát követelik; mely minden tévedést kizár. Wagnertől Nagy Ivánig csakugyan olyan haladás van, milyenről addig álmodni sem mert az ember: s mégis a mint Nagy Iván megjelent, minden író azt szeretné birni, a mi Nagy Ivánban még benne sem lehet. Ha keres valamit ebben a nélkülözhetlen könyvben – mert valóban a térkép mellett ez a legnélkülözhetetlenebb könyv – s megtalálja: jó. Kinek jutna eszébe: azért elismeréssel adózni? De ha keres és nem találja meg, vagy ha éppen téves adatot talál – no van akkor dolga szegény Nagy Ivánnak.
Nem akarom ecsetelni, hogy éppen egy századnegyeddel a heraldikai és genealogiai társaság megalakúlása előtt milyen viszonyok közt látott világot az első kötet. A ki akkor élt, az tudja. Ha pedig valaki elmondaná, – a mai nemzedék, ha nem is mesének, de mindenesetre túlzásnak tartaná. Nem arra czélzok, hogy abban az időben Magyarország családairól beszélni egyik másik intéző hatalmasságnál attentatumnak tetszhetett a Gesammtmonarchie ellen: hanem arra a valóban fáradságos munkára, melybe az adatok összegyűjtése kerülhetett. Az ősiségi patens ki volt már ugyan adva, de annak az a következménye, mely ma a történelmi kutatást megkönnyíti, még nem következett be. A levéltárak zárva maradtak: az uraké s nemeseké egyaránt, mert nem bíztak a dolgok állandóságában, a kamaráé s az udvaré, mert nem akartak a magyar történet tisztázásához adatokkal járulni.
Mindössze sem sokan tették túl magukat az előitéleteken, s ezek leküzdése képezte az igazi akadályt. És mégis annyi adatot tudott összehordani, a még akkor fiatal, de már jó névvel bíró Nagy Iván, hogy egy nemcsak aránylag – hanem egy valóban jó, sőt nélkülözhetetlen segéd és felütő könyv telt ki belőle, – az az archimedesi pont, melyen a genealogiai társaság megvetheti lábát, hogy a megkezdett munkálatot tovább folytassa.
Mert hogy tovább kell folytatnia: az bizonyos. Talán rövid idő alatt a példányok is elfogyhatnak annyira, hogy egy újabb kiadás elkerűlhetetlenné válik: elég sajnosan jellemzi irodalmi viszonyainkat, hogy még mai napig sem keltek el mind. De attól fogva, hogy megjelent, az anyag is felszaporodott annyira, hogy ezt a munkát nem lehet elodázni. Nem csak az, mi nyomtatott könyvekben, okirattárakban, egyes családok közzétett leveles táraiban, monographiákban napfényre került, hanem az, mi levéltárakban is hozzáférhetővé lett, valóban óriási anyaghalmazt képvisel.
Mi hát e tényekkel s a most felállított és virágzásnak indult társasággal szemben az íróknak kötelessége?
Azt három szóval ki lehet fejezni: szolgáltassanak a munkához adatokat.
A kutatónak ma jóval több anyag áll rendelkezésére, mint a mennyi állott Nagy Ivánnak, ki pedig nemcsak az összes nyomtatott készletet használta fel, hanem roppant halmaz ki nem adottat is feldolgozott. Sőt ma már, ha valaki számbavehető munkát akar írni, levéltári kutatásokra is van utasítva. Mindaddig pedig, míg Nagy Iván «Magyarország Családaiból» újabb kiadás nem készűl el, ez marad elévületlenűl az egyedűli forrás, melyet majd minden feldolgozó, majd minden tárgynál forgat. De éppen az anyag rendezésénél levéltári kutatásai alkalmával, gyakran fog olyasmire akadni, mi Magyarország Családait bővíti. Ha mindenki megteszi megjegyzéseit, leírja adalékjait, természetesen a forrás idézésével, rövid idő alatt sok új anyag kerűl össze.
Ez megkönnyítné Nagy Iván munkáját, sőt egy csomó oly anyaghoz juttatná, melynek legalább egy része nehezen volna rá nézve hozzáférhető. A specialista figyelmét sok olyasmi nem kerüli el, mit az, ki oly roppant téren dolgozik, alig vehet figyelembe, még ha oly gondosat s oly roppant anyagot felölelve dolgozik is, mint azt Nagy Iván tette.
Nem szeretném, ha valaki félreértene, s olyasmit olvasna ki e sorokból, mi azokban nincs. Senki őszintébb elismeréssel nem adózik Nagy Ivánnak azért, mert egymaga tette azt, mit egy egész társaságnak kellett volna tennie. Nem oda megy ki indítványom, hogy rectificáljuk, hanem hogy bővítsük ki azt az anyagot, mit mindnyájan használunk, – mert így lesz az teljesebbé.
Ezek voltak vezérgondolataim az alább közlendő adalékok közzétételénél.

1. A Barcsay család genealogiájához.

A hatvanas évek elején dr. Ötvös Ágoston meglehetős éles polemiát folytatott a Barcsay család leszármazása ügyében. Azt az állítást czáfolta, mintha Barcsay Ákos alacsony sorsból származott volna. S neki igaza volt; mert a család eredete az Árpádok korában vesz el. Mitsem von le e tény igazságából az, hogy midőn II. Rákóczy György vele mint ellenfejedelemmel anyja halálát tudatta, mintegy szemrehányásként tudatta vele, hogy ő «tette emberré» azaz úrrá.
Csakugyan úgy volt. Úr, azaz nagyságos úr még 1636-ban is csak nyolcz volt Erdélyben – s még akkor ezek közt nem volt Barcsay. Mint apród kezdte meg szolgálatát a fejedelmi udvarban, leginkább a diplomacziánál alkalmazták, eleinte apróbb később fontosabb megbizatásokkal járt az oláh udvaroknál, a portán. Futárnál több volt, s ha beosztatott is főkövetségekbe, de a követség élére koránál fogva sem állították. Leggyakrabban valamely kényesebb természetű megbizatásokkal járt oda. Mint egyik őse, ő is karánsebesi s lugosi bán volt: a család az ország délnyugoti részében lévén birtokos, tagjai ott szolgálták a hazát. Ákos megnyervén a Rákóczyak bizalmát, gyorsan emelkedett: II. György alatt már tanácsúr s utóbb vele szemben ellenfejedelem volt. De testvérei – s ezek mintegy 8-an voltak – sőt többi rokonai is vele emelkedtek: a család vagyonban, befolyásban az elsők közé küzdte fel magát.
A Kőváry László által adott genealogiát Nagy Iván több pontban javítá, teljesebbé tette: de még sem egészen teljessé. Gróf Kuún Géza Firenzeben Marsigli gyűjteményében eredeti, a XVII. század végéről származó feljegyzést másolt le, s azt szíves volt velem közölni, melyet mint adalékot a Barcsay nemzetség leszármazásához ezennel bemutatok:

Compendiosa nunc delineatio genealogiae Barcsaianae_{Marsigli Codex (Florenczben) 103. Pag. 344.}* frater germani
Andreas Barcsai banus Káránsebesiensis et Lugosiensis hujus filius
Sigismundus Barcsai magnificum adeptus nomen, tempore principis Georgii Rákoczy
Pater ignoti nominis Alexandri Barcsai
Alexander Barcsai habuit filios:
Achatium Barcsai principem
Casparum Barcsai generalem
Andrream Barcsai capitanezum Fogarasiensem
Petrum Barcsai et Alexandrum,
Michaelem Barcsai, bis capitaneatu aulico privatum.
Abrahamum Barcsai prioris ordinis fuisse in his temporibus ex hac prosapia.

inferiori autem gradu ejusdem prosapiae hodie superstites:
Alexandri filii: [Step]hanus, hujus filius Franciscus
Thomas, filii Andreas, Thomas, Gaspar et hi habent filios ignotos
Alterius Sigismundi filius
Balthasar Barcsai, hujus vivus filius
Georgius Barcsai
Haec omnia per nunc recenter in Transylvania, deo favente, ex originalibus clarius patebunt.

Eddig a följegyzés, mely egy pár, a Nagy Iván által közlött nemzedékrenden nem említett nevet is közöl. Mindenesetre a családi levéltárak fognak csak minden kételyt és homályt eloszlatni. De meg van-e ez? s ha igen, hol és a család melyik tagjánál őriztetik? A Hunyadmegyei Történelmi Egylet meg fogja találni a feleletet e kérdésre is.

2. Az egyik «Némethy család».

Bizonyos leszármazási ügyben, egy ismerősöm, különben egy köztiszteletű lengyel államférfi, kinek anyja egyik Némethy családnak tagja, egy kérdéssel fordult hozzám, melyre a feleletet sem Nagy Ivánból, sem az országos levéltár gazdag adataiból nem voltam képes megadni. Az ügyben több levelet váltván egymással, a fennírt ismerősöm nehány, a Némethy családra vonatkozó okiratot s levelet közlött velem. Ezek alapján újabb kutatást kezdtem. A velem közlött adatokat összevetettem a Nagy Ivánban feltalálható Némethy családokkal; de ezen adatok azok egyikébe sem illettek bele. Az tehát bizonyos, hogy e levelekben olyan Némethy családról van szó, mely Nagy Ivánból kimaradt. Gondolom, a mit e levelekből ki lehet sütni, az nem lesz érdektelen adalék a már ismert Némethy-családok sorozatához.
Ezen Némethy családnak három tagja szolgál a közös hadseregben, három édes testvér: József altábornagy, János és Róbert tábornokok. Ősük Némethy Péter hű és hasznos szolgálataiért 1690. dec. 10-én Leopoldtól kapta a nemeslevelet, (az armalist), úgy hogy neje Petrák Erzsébet s gyermekeik Péter, Mária, Éva, továbbá az idősb Péter testvére György s ennek fia Ferencz is befoglaltattak a nemes-levélbe. Szokás szerint a nemes-levél meghatározta a czímert is, melynek rajzát itt közöljük.
Leírása a következő: köldök-pólya által osztott paizs, melynek felső veres mezejében a pólyán álló természetes színű, balra forduló ágaskodó oroszlán, kiöltött vörös nyelvvel és rablásra készen álló lábakkal; az aranynyal szegélyezett kék pólya három sorban arany csillagokkal van megrakva; a pólya alatti zöld mező üres. A paizs fölötti rostélysisak ötágú koronájából sisak ékítmény gyanánt ugyanazon oroszlány emelkedik ki, első lábaiban egy arany csillagot tartva. A foszladék jobbról arany és kék, balról ezüst és vörös._{Érdekesnek tartom a nemes-levélnek a czímer-adományozásra vonatkozó részét szószerint közölni: scutum videlicet militare erectum rubri coloris, cerulea fascia seu lamina, ternas aureas stellas debito ordine situatas continente, transversaliter mediotenus discciminatum, fundum illius viridi latepatenti campo interoccupante, super quo leo integer naturaliter effigiatus, ore hiante, lingvaque rubicunda exerta, et cauda bifurcata (a czímerkép egyfarkú oroszlányt ábrázol) ad tergum elevata, pedum quidem anteriorum utroque ad rapiendum protenso, posterioribus vero divaricatis erecte stare ac ad dextram scuti plagam conversus esse visitur, scuto demum incumbentem galeam militarem craticulatam sive apertam regio diademate leonem inferiori similem ingvinitenus eminentem, pedibusque anterioribus auream stellam tenentem proferens ornatur, a summitate vero, sive corio galeae laciniis seu lemniscis hinc flavis et caeruleis, illic vero candidis et rubris in scuti extremitates se se placide diffundentibus, illudque ipsum decenter ac venuste exornantibus».}*

A nemes-levelet 1691. ápr. 7-én Zala-Egerszegen tartott megyei közgyűlésen szokott módon kihirdették.
Hogyan származott le a család Péter és Ferencz után? A velem közlött adatok közt annak nem akadtam nyomára. De egy keresztlevél bizonyítja, hogy 1750. okt. 3-án Szt-Gothárdon Némethy Ignácz fia, Robert Antal, megkereszteltetett. Ennek a Robertnek volt egy testvére, Ferencz, s a család ettől hozza le származását. A család tagjai többnyire hadi pályára szentelték magukat s e téren a hazának sok jeles embert adtak. De érdekes, hogy a család tagjai a mult század óta egy történeti alappal nem bíró traditiót adtak firól fira: hét Némethy vett részt egy lázadásban, s ezek mindnyájan egynek kivételével lefejeztettek: ez az egy bűnjegyűl nyaka körűl vörös zsinórt tartozott viselni – míg Mária Terézia egyik utódnak, ki a poroszok elleni háborúban kitüntette magát, jutalmúl a vörös zsinór viselését el nem engedte. Hasonló, hasonlag alaptalan traditio a Nádasdy családban létezett. Honnan veszi magát az ily monda? s micsoda eredetre lehet azt visszavinni?

3. Báthory Gábor fejedelem nővére.

Báró Mednyánszky Dénes boldogult édes atyjának, a mint író és tudós egyaránt kitünő báró M. Alajosnak gazdag gyűjteményéből Bethlen Gábor egy 1615. május 19-én kelt adománylevelének másolatát volt szíves velem közölni. Egy egész sereg családtani adatot találtam ez okiratban.
Nagy Iván újabban gonddal összeállította (Turul. 1883. 23. s köv. 11.) a Bánffy család nemzedékrendjét; ebből látjuk, hogy Bánffy Istvánnak, az udvarhelyi kapitány B. Farkas (1578 fiának neje Károlyi Kata, Bethlen Gábor nejének nővére volt, de nincs feljegyezve az ezen házasságból született leányka: Zsuzsánna – kit 1619-ben Rhédey Pál vett nőűl. Az is meg van továbbá az adománylevélben említve, hogy Bánffy István özvegye Károlyi Kata másodízben Rhédey Ferenczhez ment férjhez. (Tudjuk, hogy harmadik férje Bethlen István lett.)
Ezen adománylevél említést tesz V. István unokatestvéréről Bánffy Dénesről is, ki Báthory Annát vette nőűl. Nagy Iván a Bánffy család genealogiájában e házasságot feljegyzi: de már a Báthory család genealogiájában (I. 221. l.)nem említi meg, hogy ezen Anna a Gábor fejedelem nővére volt. Ugyanezen Anna férje Dénes halála után másodízben Jósika Sigmondhoz ment férjhez. Ugyanezen családfa nem tesz említést Báthory Gábor fejedelem nejéről sem, kit Bethlen Farkas (VI. 526) Palocsay Annának nevez (a Palocsai Horvát családból származott), ki másodizben Kendy Istvánhoz ment férjhez. A Kende család hagyománya szerint (Nagy Iván VI. 544) Kendy István neje Csáky Krisztina lett volna.
Báthory Annáról levén szó, nem akarom említetlenül hagyni, hogy könnyelműsége, kicsapongása a szegény asszonyt sok kellemetlenségbe sodorta. Szerelmi kalandjait Kemény János emlékírataiból ismerjük: ezek miatt bűbájossággal is volt vádolva, s második férje elhagyá. Élete végnapjaiban Esterházy Miklós nádor kegyelemkenyerét ette._{M. Könyvszemle 1882. évf. 75. l.}*

4. A Seredy család.

A mi nyomtatásban megjelent 1863 előtt a Seredy-családról, s még a kézirati kútforrásokat is, Nagy Iván mind felhasználta. (X. k. 151. s köv. ll.) Utalt arra, hogy Budai Szeredynek írja s a Pozsonymegyei Szeredről származtatja őket; hogy Gyurikovics a Fehérmegyei Seréd pusztáról származtatja őket. Felhozza, hogy a Corpus Juris s az egykorú levelek mind Seredynek írják: Mind, a mennyi akkor ismerve volt. S valóban, ha a Magyarországon, a XVI. században Erdélyben szerepelt Seredyekről van szó: igaz. De a XVII. században Erdélyben szerepelt Seredyekről ezt nem mondhatni. Mint Nagy Iván is helyesen mondja, az első Erdélyben szereplő István volt a krasznai főispán. Egy pár száz levél fordult meg kezemen, melyeket a fejedelem s István úr váltottak egymással, vagy melyekben szó van róla. De ezekben mind a két leírási módon előfordul: gyakrabban «Seredj», de elég gyakran «Szeredi» is, kivált a cancellaria Szeredynek szereti írni. Sőt tőle magától is láttam Szeredy aláírást. Ötvös Ágoston Rejtelmes leveleiben is mindkét módon van írva.
Iacute;gy hát az a kérdés, hogy Serédy volt-e a család vagy Szeredy, nincs eldöntve. Valamint az sem, hogy egy vagy két családról van-e itt szó? Az úgynevezett erdélyi ágat Nagy Iván nem tudja összekötni a magyarországiakkal, de bár a Seredy jószágokat az Alaghyak örökölték, mégis valószinűnek tartja, hogy itt egy családról van szó.
S ez valószinű is. Az első tudósítás, mi Istvánról, az erdélyi ág alapítójáról ránk maradt, az, hogy ő Rákóczyval jött be Erdélybe. 1630-ban őt és Vetéssyt küldte Sárospatak hatalmas ura Erdélybe, hogy ott számára készítsék elé a tért. Utasításba adta ugyan nekik, hogy pénzzel, igéretekkel senkit se vesztegessenek: de mint Kemény írja, ők bizony nem ragaszkodtak ez utasításhoz. Rákóczy megválasztatott, s ettől fogva őt és fiát híven szolgálta Seredy István. Megjegyzendő azonban, hogy nemcsak Benedek, hanem ő is állandóan «de Görcsön» írja magát. S még különösebb, hogy nehéz körűlmények közt tanusított jó szolgálatai daczára is a nagyságos czímet csak II. Rákóczy György idejében 1649 nyarán nyerte el. Bár házasság s adományozások által István úr megvagyonosodott s az előkelők közé számíttatott: de főúrrá csak ekkor lett.
B. Balassa Antal «A két Serédy»-ről Török János Hazánkjában egy levéltári adatokban gazdag czikket írt. Hátha az a levéltár, melyből a báró merített, a leszármazás kérdésére adatokat szolgáltatna? Mindenesetre érdekes volna tudni, hol van az a levéltár?

SZILÁGYI SÁNDOR.

BOSZNIA CZIacute;MERE.

(Két érem-, egy pecsétrajzzal és színes czímermelléklettel).
Bosznia lakosainak emlékezetéből, a negyedfél századig tartott török uralkodás alatt, hajdani országos czímeröknek utolsó nyoma is kiveszett. Tekintettel az országczímer e nélkülözésére, monarchiánk, midőn az említett tartományt birtokába vette, ott a hivatalos pecséteken a császári czímert alkalmazta. Miután azonban a politikai nyilvános élet és a hivatalos érintkezés elég korán kitűntették, hogy az utóbbi czímer a létező viszonyok követelményeinek meg nem felelhet, a császári és királyi közös pénzügyministerium szükségesnek vélte a Szerajevóban székelő tartományi kormányt oda utasítani, hogy az említett ország régi czímerét kipuhatoltassa.
E végből a tartományi kormány legelőbb a horvát báni kormányhoz fordúlt, mely a kérdés tanulmányozásával Rački Ferenczet, a horvát tudományos akademia elnökét bizta meg._{L. Thallóczy Lajos «A bosnyák czímer és zászló» czímű értekezését az Arch. Értesítő 1881. évi folyamában 22–23. l.}*
A Rački által beterjesztett tanulmányi jelentés megbírálásával a közös pénzügyministerium részéről a magyar ministerelnökség útján a magyar országos levéltár, a M. N. Múzeum és a Magyar Tud. Akadémia, a Lajthán túl pedig a bécsi cs. kir. tud. akadémia és a cs. és kir. állami levéltár bizatott meg.
Az említett osztrák intézetek a szóban forgó czímerkérdés ügyében bizottságot neveztek ki, mely Arneth, a tud. akademia elnökéből, báró Sacken, a cs. kir. érem és régészeti gyűjtemény igazgatójából, Miklosics, a híres slavistából és Fiedler, a cs. és kir. állami levéltár aligazgatójából állt.
A magyar és osztrák részről készűlt véleményezések Bosznia czímerére nézve egymástól egészen eltértek. Ugyanis míg a fennemlített magyar tudományos intézetek részéről a Rački által Bosznia czímeréűl ajánlott «kék mezőben hermelines bibor palástú arany koronát» ábrázoló tervezet egészen szükségtelennek nyilváníttatott, minthogy az említett ország régi, kardtartó karos czímere királyaink nagy pecsétein még mai napság is megvan, az osztrák bizottság a Rački által ajánlott czímer-tervezetet – a palást kihagyásával – mint a bosnyák nemzeti királyok czímerét elfogadandónak véleményezte, s e véleményezése okadatoló kidolgozásával Fiedlert bizta meg.
Fiedler dolgozata a magyar belügyministerium által felülvizsgálat végett a magyar tud. akadémiával újból közöltetvén, ez azt az archaeologiai bizottságnak adta ki, mely az említett osztrák véleményezésnek kritikai ellenvéleményezésével alulírottat bízta meg. Az e részben múlt évi deczember 10-kén benyújtott dolgozatom az archaeologiai bizottság s az akadémia közgyűlése által helyben hagyatván, a magyar kir. ministerelnökségnek küldetett fel.
Ez imént említett dolgozatomat van szerencsém a jelen czikkben t. olvasóinkkal megismertetni.
A bosnyák czímer kérdése annyiban érdekes, úgyszólván unicum, hogy abban egy századoktól fogva tényleges közjogi használatban levő országos czímernek jogosultsága egyszerre, bizonyos irányzatos okoknál fogva, némelyek által megtagadtatik, s egy más, általuk valódinak nyilvánított czímerrel felváltandónak véleményeztetik.
Boszniának a bécsi cs. és kir. udvari levéltár igazgatósága, illetőleg aligazgatója Fiedler úr által készített czímeréről való véleményezése is az imént jelzett irányzatosságra vall, mint azt az ez ügyben követett eljárás módja mutatja. Fiedler ugyanis, míg egyrészről az általa ajánlott ujonnan behozandó czímer érdekében minden kitelhető legkisebb részletet 12 teljes oldalon dicséretes szorgalommal kiaknáz, másrészről a Bosznia jelenlegi czímere előnyére vonatkozó érveket vagy teljesen mellőzi, vagy azokon két lapon felületesen megy végig. Iacute;gy példáúl a mi Bosznia jelenlegi czímerének a Habsburg-házbeli uralkodók pecsétein és érmein való használását illeti, csak amúgy odavetőleg azt mondja, hogy e czímer I. Ferdinánd és több utóda pecsétein is előfordúl, a helyett, hogy a czímerökben koronát viselő öt bosnyák királyt felemlítve, egyszersmind a kardtartó kar ábrával ellátott czímert használó, I. Ferdinánd király ama több utódjait névszerint felsorolná. Épp így megkivánta volna a tárgy fontossága, hogy ha már Fiedler úr az illető kardos karú czímert felemlítő, magán hitelességgel bíró czímer-könyveket teljes czímök szerint idézésre méltatja, az ezeknél jóval nyomatékosabb királyi pecséteket és érmeket mint első rendű kútfőket, ha nem is nagyobb kitűntetésben, de legalább is hasonló méltánylásban részesítse. Egyébiránt a mi Fiedler úrnak czímerkönyvbeli idézeteit illeti, azok is a lehető leghiányosabbak. Iacute;gy példáúl, hogy a sok közűl csak egy példát említsek: a Boszniának kardos czímerét közlő egyik legjelentékenyebb, 1551-ben nyomtatott czímerkönyvet, Schrott hires Wappenbuchját jónak találta egészen mellőzni.
Fiedler úr heraldikai véleményadási módszerének e rövid megismertetése után okadatoló combinatióira térünk át, melyekből a kék mezőben liliomos arany koronát tartalmazó czímert Bosznia valóságos és egyedűl jogos czímerének, az arany mezőben a paizs bal oldaláról kikönyöklő kardot tartó vörös mezű kart pedig álczímernek nyilvánítja.
Említett véleményező a Bosznia czímerét illető zavar okát abban keresi, hogy ez ország a törökök által elfoglaltatván, czímerének közjogi használata megszűnt, mely körűlmény által ugyanis az említett ország valódi czímere feledékenységbe merűlvén, idők folytán más czímerekkel való összetévesztésére adott alkalmat.
Utóbbi tekintetben egy a bécsi cs. és kir. udvari könyvtár kéziratai közt 9227-ik sz. alatt őrzött 1583-ik évi czímerkönyvet idéz, melyben Boszniának négy, egymástól egészen különböző czímere foglaltatik. E czímerzavart tisztázandó – úgymond Fiedler – az elsőrendű heraldikai kútfőkhöz, a pecsétekhez, érmekhez és a monumentalis emlékekhez folyamodott, hogy a kritikai kutatás világánál Bosznia valódi, vagyis a függetlensége (?) korszakában állami egyedisége kifejezésére használt czímerét megállapíthassa.
Ebbeli kutatásait a cs. és kir. udvari levéltár tudós aligazgatója chronologiai rendben a pecsétekkel kezdi, és a következő eredményekre jut:
Tvrdko István bán (később 1376–1391-ig király) 1356-ik és 1367-ik évi okmányain előforduló lovas pecsétein egyik kezében egy pantalléros paizst, a másikban pedig lobogós lándzsát tart, melyben, valamint lova csótárán is, keresztecske látható;
Dabisa István (1391–1395) király egy 1392. évi pecsétén, valamint 1395-ik évi lovas pecsétén is a pantalléros czímert viseli;
Ostoja István (1398–1419) 1400-ik évi lovas pecséte mindkét felén egy liliomos korona czímeralakkal ellátott paizsocskák fordúlnak elő;
II. Tvrdkovics István (1404–1443) 1405-dik évi pecsétén ismét a pantallért liliomokkal megrakva használta. Ugyan e király 1433-dik évi pecséte paizsában T betű felett, melyet Fiedler hibásan állít M-nek, továbbá Ostoja István 1443-ik évi papirpecsétén, Tamás István (1443–1460) 1444-dik évi, valamint Tomasevics István (1460–1463) lovas és egy papirpecsétén hasonlókép czímerében koronát viselt.
Az érmeket illetőleg Fiedler úr 12 koronás czímeralakkal ellátott példányt idéz, de e mellett azt sem tagadja, mint a véleményezéséhez csatolt ábrákból is kitűnik, hogy a fennebbiek mellett liliomokkal megrakott pantalléros czímerveretű bosnyák érmek is léteztek, melyekben a kardot tartó kar nyomaira is akadunk.

Hervoja érme.

Az említett koronát ábrázoló czímernek Fiedler három monumentalis emléken talált nyomára. Az egyik bizonyos jajczai romokon levő felírás nélküli kőfaragványon; a másik kettő pedig az Ujlaki Miklós bosnyák király és fia Lőrincz rég ismeretes ujlaki sírkövein látható. Az utóbbi emlékeken azonban nem egy, hanem három korona van a paizson.
Bosznia nemzeti királyai tehát az 1356-dik évtől 1463-ig, vagyis 93 év elforgása alatt, két különböző czímert viseltek pecséteiken és érmeiken, úgymint 30 éven keresztűl a Kotromanovics-család liliomokkal megrakott pantalléros czímerét, azontúl pedig 3 évi interregnum után 1398-tól fogva 75 éven keresztűl az előbbi czímerrel vegyest a Kresztics-dynastia korona czímeralakját.
E 75 évi időszak alatt egymagában a koronaczímeralakot ábrázoló czímer csak öt pecséten fordúl elő, miután a II. Tvrdko István okmányán levő Ostoja István pecsétének hitelessége az oknál fogva, hogy az azon megnevezett király az illető okmány kiadása előtt már huszonnégy évvel jobb létre szenderűlt, igen kétségbe vonható.
Az érmekre nézve pedig megjegyzendő, hogy azok közt csak öt létezik valóságos koronás czímerrel, miután a Fiedler úr által idézett többi hét példány veretei az illető fejedelmek koronás névjegyeinél egyebeknek nem tekinthetők.

Ostoja István pecsétje az országos levéltárban őrzött 1400. dec. 8-ikán kelt oklevelén.

Az, hogy az említett időszak alatt Bosznia fejedelmei uralkodásuk jelzésére a pecséteken saját családi czímereiket használták, kétséget nem szenved, de ahhoz hogy a fejedelmek családi czímerei egyszersmind az illető országok czímereivel is azonosúljanak, sokkal huzamosb idő szükséges, s az uralkodó ház és a nemzet közt sokkal szilárdabb és megállapodottabb viszonyok igényeltetnek, mint a milyenek a folytonos bizonytalan helyzetben ingadozó, egymással viszálykodó boszniai uralkodók alatt léteztek.
Igaz, hogy a legtöbb ország czímere régi uralkodó házaik czímereiből keletkezett, miként példáúl Francziaország liliomos czímere a Capet-háztól, Magyarország nyolcz pólyás czímere az Árpádháztól stb.; csakhogy e dynastiákat századok kötötték össze a nemzettel. Egyébiránt az uralkodó házak és az országok czímerei azonosítási processusának korszaka a XIII-dik századon túl nem terjedt. A XIV-dik századból már nem lehet többé oly országot felmutatni, melynek saját czímere ne lett volna, még kevésbbé pedig olyant, mely azt uralkodója családi czimerével felcserélte volna. Anjou-házbeli királyaink is liliomos családi czimeröket pecséteiken és érmeiken a magyar nyolcz pólyás czímerrel egyesítve nyolczvanhat éven keresztűl – tehát a Kresztics-dynastia czímerénél 11 évvel tovább – viselték, és mégis e hatalmas és a nemzetre fényt árasztó magyar királyi ház, kihaltával a liliomok az állami pecsétekről és az érmekről egyszerre letűntek. Ugyan ez eset fordúlt elő Boszniában is a Kresztics-ház királyi czímerével, a mi, ha az említett uralkodó ház koronát ábrázoló czímere már csakugyan Bosznia valóságos czímerévé fejlett volna, be nem következik, hanem azt okvetetlenűl az említett királyok után következő tényleges és az ez ország trónjához jogigényt formáló fejedelmi személyek, mint birtokjoguk jelzésének valódi mediumát, továbbra is féltékenyen megtartandanják vala.
Fiedler úr azonban oly álhiszemben ringatja magát, hogy a Kreszticsek után Bosznia trónján következő magyar királyok, I. Mátyás, II. Ulászló és II. Lajos, nagy állami pecséteikbe a koronás a czímert felvették.
Fiedler úr a koronás czímeralakot ábrázoló czímernek mint Bosznia jelvényének ez általa állított jogfolytonosságában keresi legfőbb érvét. Szerinte ugyanis a fentebb említett magyar királyok, úgymint I. Mátyás egyik közép és felségi nagy pecsétén, valamint II. Ulászló nagy és közép pecsétén és János király nagy pecsétén, melyet az I. Ferdinánddal 1538-ban Váradon (Nagyváradon) – Fiedler hibás olvasása szerint azonban Varasdon – kötött békekötésről szóló okmányon használt, a magyar czímert környező többi országok czímerei közt a korona-czímeralakkal ellátott Boszniát jelző paizsocska is előfordúl. Fiedler tévesnek állítván amaz általános véleményt, hogy az említett korona-czímeralakkal ellátott czímer a magyar királyi, nagy pecséteken és érmeken Galicziát jelezné, ez álhiedelmet a mult századi magyar heraldikusok és sphragistikusok tudatlanságától származtatja. Annak bebizonyítására, hogy az említett koronás czímer a magyar királyi pecséteken Galicziára nem vonatkozhatik, felhozza, hogy I. Mátyás 1477-dik s II. Ulászló közép pecsétén csak egy korona fordúl elő, már pedig Galiczia czímerében – úgymond – az osztrák birodalomba való bekebelezésétől fogva az állami pecséteken s egyébb hivatalos tárgyak jelzésénél három korona szemlélhető. Felemlíti ugyan, hogy II. Ulászló, II. Lajos és János királyoknak nagy pecsétein az illető koronát ábrázoló paizsocskákban két korona fordúl elő, de e körülménynek nagy jelentőséget nem tulajdonít; mert hiszen ugyan e tévedés a cs. és kir. udvari könyvtárban őrzött XVI. század végéről való czímerkönyvben is előfordúl, sőt Tomasevics István királynak egyik érmén is egy kettős korona látható, tehát valószínű, hogy a magyar királyok pecséteiket is ily hibás czímer minták után készítették.
Abban, hogy Fiedler úr az idézett czímerkönyvben festett, Boszniának tulajdonított két koronás czímert tévesztettnek tartja, mi is osztozunk, azt azonban, hogy az uralkodók saját országaik közjogi s diplomatikai hatálylyal bíró jelvényeit ne ismerjék és azokat idegenekkel összetéveszthessék, mit Fiedler úr a két koronaczímeralakot ábrázoló czímerre vonatkozólag II. Ulászló és II. Lajos királyainkról feltételez, mint alaptalan gyanusítást, határozottan visszautasítjuk, valamint hogy a fennebb említett Tomasevics István érmén előforduló kettősnek ábrázolt korona két koronával való összetévesztésének lehetőségét sem tartjuk valószínűbbnek, mint Magyarország kettős keresztjét két kereszttel.
Nem is a Boszniában uralkodó II. Ulászló és II. Lajos királyok és ezek utódai estek tévedésbe Bosznia czímerére nézve, de Fiedler úr. Mert ugyanis míg a boszniai királyi ház czímerének czímeralakja állandóan az egy korona maradt, addig Galiczia czímerében a korona a régibb emlékeken majd egyes, majd kettős számban fordúl elő. Iacute;gy többi közt az I. Mátyás királyi pecséteihez hasonlólag I. Ulászló király két érmén vágott paizsban a magyar pólyás czímerrel egyesítve csak egy korona,_{Wesserle. Hátrahagyott érmészeti táblái. Vegyes ház, VIII. T. 3–4. á.}* ellenben az ugyancsak I. Mátyás király idejében 1486-ban nyomtatásban megjelent Thúróczy «Chronica Hungarorum» művében meglevő Magyarország, kapcsolt részei és igény-tartományai czímermetszetében Galiczia czímeréűl már két korona látható. De egyébként is, hogy a két koronás czímeres paizsocskák királyaink pecsétein nem Boszniára vonatkoznak, legvilágosabban bizonyitja ama tényállás, miszerint ugyancsak több királyunk pecsétein; így jelesül I. Ferdinánd egyik nagy pecsétén is a főczímert környező tartományok czímeres paizsocskái közt a két koronás paizs mellett a kardtartó karos czímer is mindjárt Horvátország koczkás czímere szomszédságába van helyezve._{Karl Heffner. Die Deutschen Kaiser- und Königs-Siegel. Würzburg 1875. XXI. T. 137. á.}* Királyaink érmein is ugyanezt láthatjuk, így többi közt II. Lajos király 2 érmén._{Wesserle. Érm. Tábl. Vegyes, ház XX. T. 3. á. XVI. T. 1. á.}* II. Ferdinánd és III. Ferdinánd egy-egy érmén,_{U. o. Osztr. ház. kir. VIII. T. 4. á. IX. T. XV. á.}* a közép főczímert környező tartományok czímerei közt a két koronás és a kardtartó karos czímerek együttesen fordúlnak elő. Világosan kitűnik ebből, hogy az említett két különbőző czímer két különböző tartomány jelzésére szolgált. Mivel pedig a két említett czímeren kívül az idézett érmeken előforduló többi czímerek országos hovatartozásával maga Fiedler úr is tisztában van, következik, hogy a két kérdéses, úgymint a kardos és a koronás czímer csakis Boszniára és Galicziára vonatkozhatik. Hogy a kardos czímer semmi esetre sem Galiczia czímere, azt Fiedler úr sem fogja tagadhatni, nem marad tehát egyéb hátra, mint hogy a két koronás czímer Galiczia czímere.
Fiedler e Bosznia valódi czímere körűl felmerült zavaroknak keletkezését a XV. század végére és a XVI. századba helyezi, midőn ugyanis szerinte a czímerekkel játékot űzni, azokat elferdíteni és meghamisítani az udvari körökben divatozott s e visszaélésekben maguk III. Frigyes és I. Miksa császárok is részesek voltak.
Ha a cs. és kir. udvari levéltár tudós aligazgatójának az említett császárok ellen emelt eme vádja magánszemélyek és családok czímereire vonatkozólag némi alappal bírna is – miben egyébiránt részünkről kételkedünk – azt, hogy az említett uralkodók ebbeli visszaéléseiket egyiránt az országok czímereire is, különösen pedig a Magyarországhoz fűzött trónigényeik következtében az ez ország koronájához tartozó s tehát az őket közjogilag érdeklett Bosznia czímerére kiterjesztették volna, feltételezni éppenséggel nem lehet. Sőt az imént említett politikai körűlménynél fogva éppen a nevezett császárok befolyása alatt készűlt czímer-emlékeken és czímer-műveken előforduló boszniai czímer valódiságának teljes hitelt kell tulajdonítanunk, így jelesűl a többi közt az egyébként is a heraldikában kitűnő Dürer Albert I. Miksa császár aegise alatt készített s 1515-ben metszetben kiadott «Miksa diadalkapuja» czímű művének is, melyben Bosznia czímere kardtartó karral, Galiczia czímere pedig két koronával ábrázoltatik.
Hogy melyik korban keresendő a Bosznia kardos czímere keletkezésének ideje? egész határozottan alig lehet ugyan megállapítani; bizonyos azonban, hogy legrégibb nyomai a fent tárgyalt koronás czímerrel majdnem egy korban jelentkeznek.
Több mint valószínű, hogy a kardos kar jelképet Bosznia a magyar fenhatóság alá tartozott bánjai idejében, mint a középkor egyik legkiválóbb jogi symbolumát vette fel. Tudvalevőleg ugyanis a hűbéri beigtatáskor a legfőbb hűbérúrtól a királyságok karddal, a herczegségek pedig csak lobogós lándsával adattak át,_{«Est consuetudo curiae, ut regna per gladium, provinciae per vexillum a principe traduntur et recipiantur.» Grimm. Heldensage I. k. 168. l.}* miért is a középkori műemlékeken a hűbéri viszonyban álló királyok és a kiválóbb herczegek kezökben vagy ölükben kardot tartva ábrázoltatnak.
A kardnak e kitűnő fejedelmi méltóságot jelző symbolikus alkalmazása pedig sehol sem fordúlt elő sűrűbben a középkorban, mint éppen a déli szlávok emlékein, különösen a szerb és a bosnyák fejedelmi pecséteken és érmeken.
Bizonyos, hogy Bosznia a XIV. században már politikai, közjogi s nemzeti egyediségét jelző képjel nélkül nem létezhetett. Alig hihető, hogy a bosnyák lett volna az egyetlen nép Európában, a mely ha nem is szoros értelemben vett önálló országos állami czímerrel, de legalább az erdélyi magyar nemzet sast ábrázoló hadi jelvénye módjára, területi vagy nemzeti hadi jellel ne bírt volna.
Árpád- és Anjou-házi királyaink alatt Szlavoniának is volt külön jelképe a nyestben, a nélkül, hogy az az említett korszakban a pecséteken előfordúlna, s azt az említett korból csakis az érmekről ismerjük. Ugyan ez áll Bosznia kardtartó kart ábrázoló czímerére nézve is, melynek legelső nyoma ugyancsak a XIV. század végétől 1415-ig uralkodó Hervojának, mint «supremus voivoda regni Bosnae ac vicariaus generalis regis Wadislai» (nápolyi László magyar trónkövetelő) több rendbeli érmén az említett bán családi czimerével az oroszlánnal egy paizson egyesítve fordúl elő._{Arch. Közl. VIII. k. 51–52. l. 1–2. á.}*

Hervoja érme.

Ugyan e jelvény nyomai az említett vajdának három érmén,_{U. o. 3–4–5. á.}* valamint Juraj bánnak 1434-dik évi pecsétén is kivehetők.
A túlhatalomra vergődött Kresztics-házi királyok Boszniának közjogi vonatkozással bíró régi kardos jelképét saját családi czímerök használata által egy időre a köztérről leszorították ugyan, de hogy azt valódi eredeti országjelző jelentőségétől meg nem foszthatták, a XV. századi heraldikai emlékek bizonyítják; ekként többi közt az említett kardtartó kar czímeralak a bajor állami levéltárban őrzött egy 1484-dik évi czímerkönyvben;_{Arch. Ért. 1881. 37. l.}* az innsbrucki 1499-ben restaurált czímeres bástya festett czímerei közt s dr. Thallóczy Lajos értesülése szerint a kievi egyetemen őrzött szláv heraldikai gyűjteményben 1500-ból mint Rama és Herczegovina czímere fordúl elő.

Bosznia czimere
(Br. Nyáry Albert javaslata szerint.)

Bosznia kardos czímere egyébiránt már a XVI. és XVII. századokban az elsőrendű heraldikai s sphragistikai kútfő-objectumokon oly állandó s szakadatlan sűrű lánczolatban jelentkezik, hogy az e czímer valódiságának támogatására szolgáló nagyszámú másodrendű kútfőkre, jelesűl a czímerkönyvekre többé hivatkozni is szükségtelen.
II. Lajos királyunktól fogva ugyanis jelenleg uralkodó királyunk, Ferencz József ő Felségeig, az illető kardos kart, részint a magyar királyi és a császári birodalmi pecséteken, részint az érmeken, a főczímert környező tartományok és országok czímerei közt Bosznia vagyis Ráma czímeréűl tudtommal nem kevesebb, mint 13 király használta. Előfordúl e czímer II. Lajos két érmén;_{Wesserle. Érm. Tábl. Vegyes ház. XV. T. 3. á. XVI. T. 1. á.}* I. Ferdinánd 3 rendbeli nagy pecsétén;_{Heffner. Die Deutschen Kaiser- und Königs-Siegel. 35. l. és XXI. T. 137. á. XXII. T. 138. á.}* I. Miksa király nagy pecsétén;_{U. o. XXIII. T. 141. á.}* II. Mátyás érmén;_{Wesserle VI. T. 8. á.}* II. Ferdinánd magyar királyi nagy pecsétén_{M. n. muzeum pecsétgyüjteményében.}* és egy érmén;_{Wesserle VIII. T. 4. á.}* III. Ferdinánd magyar királyi nagy pecsétén és egy érmén;_{Wesserle IX. T. 15. á.}* I. Leopold császári_{Heffner XXVII. T. 150. á.}* és magyar királyi nagy pecsétén, továbbá III. Károly,_{U. o. XXVIII. T. 153. á.}* Mária Terézia, II. Leopold, I. Ferencz, V. Ferdinánd és végre I. Ferencz József királyunk vegyest császári és magyar királyi nagy és közép pecsétein.
Felemlítendő egyszersmind, hogy a m. kir. udvari cancellária nagy pecsétében is egész 1848-ig, illetőleg 1867-ig Bosznia kardos czímere előfordúl.
És valóban, Fiedler úr a kardos kart ábrázoló czímernek a királyi s más hivatalos pecséteken és érmeken való e sokszoros előfordúlásának jogfolytonossági súlyát a maga véleményére nézve annyira leverőnek érzi, hogy míg egyrészről – mint már fennebb is érintők – az említett czímer e sűrű alkalmaztatásának részletes kimutatását mellőzve, az illető kérdés felett csak felületesen átsurran, más részről a kardtartó karos czímernek, mint Bosznia különleges czímerének létét abbeli állításával iparkodik megsemmisíteni, hogy eme – szerinte – a zavaros idők folytán becsempészett czímer tulajdonképen nem is egymagának Boszniának, de a törökök által elfoglalt Szerbiának és Boszniának összesítő jelvényéűl szolgált.
Fiedler úrnak ez élénk képzelő tehetségéből eredt állítását azonban megczáfolja nemcsak ama körülmény, hogy Szerbia vadkanfejes czímere a kardos czímerrel II. Mátyás_{Wesserle VI. T. 5. á.}*, II. Ferdinánd_{U. o. VIII. T. 4. á.}* és III. Ferdinánd_{U. o. IX. T. 15. á.}* érmein együttesen külön-külön paizsocskákban fordúl elő, de megczáfolja az a tényállás is, hogy a két utóbb említett Ferdinánd-féle érmen levő czímerpaizsocskák mindegyike mellé az illető ország nevének első betűje – ekként visszatérve Galiczia czímerére is, ennek két koronás paizsocskája mellé a G, a kardottartó karos czímer mellé pedig az R,vagyis a Ráma szó kezdőbetűje van vésve, mely körülmény az utóbbi czímer határozott speciális jelentőségének kétségbevonhatatlan bizonyságáúl szolgál.
Ennyit a kardtartó kart ábrázoló bosnyák czímer valódi jogalapjának sphragistikai és czímerészeti igazolására.
A czímerjogi kérdéseknél azonban az említett kútfőkön kívül az illető czímerek illetékes hovatartozása igazolásának eldöntésénél még más fontos bizonyítékok is igényeltetnek, melyekről Fiedler úr egészen megfeledkezett.
Ugyanis az illetékességökben megtámadt s kétségbe vont czímerek igazolásának egyik főkelléke a köztudomás általi nyilvántartásuknak kimutatásában áll.
E tekintetben a boszniai kardtartó karos czímer országos hovatartozását a már fennebb tárgyalt Bosznia tényleges királyai és a trónjára igényt tartó királyok pecsétein és érmein felül egy egész ország ünnepélyes közjogi alappal bíró nyilvántartása is bizonyítja. A boszniai kardosczímernek e közjogi nyilvántartása a magyar királyok koronázása ünnepélyein nyer kifejezést, melyeken ugyanis a magyar koronához kapcsolt országok és igény-tartományok között Bosznia czímeres zászlaja is a legrégibb időktől fogva szerepel, és jelesül Liszthi, mint hiteles szemtanúbizonysága szerint I. Miksa királyunk megkoronáztatása alkalmával is szerepelt.
A czímerek hova tartozása és czímeralakjaik valódiságának és hitelességének – legyenek azok magánszemélyek, családok, testületek vagy országok czímerei – másik fő, úgyszólván majdnem leghatályosabb és legvilágosabb bizonyítékát a heraldikai kérdések és ügyek legmagasb forumainak, kiválólag a fejedelmeknek törvényesen kiállított s kiadott, és azokban az illető czímerek ábráját s kiheztartozását leíró s meghatározó oklevelei képezik.
E tekintetben Bosznia kardos czímere jogalaposságát öt királyi okírat szentesíti, ugyanis: A Mária Terézia által a hajdani Consilium Croaticumnak 1776-ban adományozott czímerlevele (Canc. lvtr. 2490/775. sz: a.) és a m. kir. budapesti egyetemnek 1780-ban adott inauguralis diplomája (eredetije a m. orsz. levéltárban őriztetik); I. Ferencz német-római, osztrák császári és magyar királyi nagy czímere összeállítását elhatározó 1804-dik évi, (Neue Titulatur und Wappen Seiner Römisch und Oesterr. Kais. und Könzgl. Ap. Majestät.) továbbá az ezt 1806-ban megerősítő, a hivatalos Wiener Zeitungban megjelent rendelete; végre V-ik Ferdinánd királyunk 1836-dik, évi legfelső rendelete, mely a császári udvari Cancellaria útján «Wappen u. Titel Seiner K. K. Apostolischen Majestät Ferdinand des Ersten Kaisers von Oesterreich» czím alatt nyomtatásban is közzé tétetett.
Mindezek után tehát, midőn a Fiedler úr által Bosznia czímeréűl ajánlott kék mezőben arany koronának mint jogosúlatlan, úgynevezett elholt czímernek mellőzésére szavaznék, részemről az említett ország jogfolytonosságban levő jelenlegi kardtartó karos czímerének további fenntartását véleményezem; s e tekintetben az Arch. Bizottság által már nyilvánított ama véleményt, mely szerint Bosznia czímerét csakis az 1804., 1806., 1836-dik évi királyi rendeletek és határozatok alapján az ő Felsége birodalmi nagy pecsétén jelenleg is használt «arany mezőben felhőből kinyúló vörös mezű, kardot tartó kar» képezheti és hogy Bosznia nemzeti színéül az arany és veres lenne megállapítandó, teljesen magamévá teszem.
Végre mellékesen megjegyzem, hogy Boszniának czímerére vonatkozó, Fiedler úr véleményezéséhez csatolt képtáblák közt előforduló Bosznia két czímerén a sisakok, oromdíszeik, sisak lebbentyűik, mint a fennforgó esetben a heraldikai szabályokkal ellenkező czímerjárulékok, teljesen elhagyandók lennének, minthogy az országos czímerpaizsokat csupán koronával szokás diszíteni s az azokon netalán előforduló sisakok, oromdíszek és sisaktakarók csakis az illető uralkodó házra vonatkozhatnak.

B. NYÁRY ALBERT.

KIRÁLYI HADBASZÁLLÁSOK, HADAK OSZLÁSA, EZTENKEDD-NAP.

Adalékok Knauz N. Kortanához.
A régi magyar törvényes életben a rendes octavalis határnapokon kívül, szokásban voltak – mint tudjuk – a királyi hadbaszállások végső napjától, vagyis a hadak oszlásától «residentia exercitus regis», számított quindenák is, melyeken rendszerint épen a táborozás miatt halasztást szenvedett peres ügyeket szokták az ország biróságai tárgyalni. Az ilyen eztenkeddi_{Nem valami affectatioból szúrtam közbe e szokatlan, és talán sokak előtt ismeretlen jelentésű régies hangzású szót, hanem egyszerűen azért, hogy alkalmam legyen magyarázatát megkisértenem, s ezzel – ha sikerülne – magyar kortani terminologiánk számára egy feledésbe ment régi, jó kifejezést új életre hoznom. A M. Nyelvőr folyó évi január havi füzetében veti föl a szó kérdését, előre bocsátva, a mit az ezten és ezten-nap megértésére a nyelvtudomány már tisztába hozott. Mátyás Flórián (Nyelvtudományi Közlemények III. köt. 336. l.) kimutatta, hogy ezten = hic ipse, s az idő szóval összetéve (ezten + idő) adja az esztendőt; továbbá, hogy ezten a hét forduló napjára mutatva nyolczad-napot, vagyis egy heti időt jelent, a mit régi nyelvemlékeink számos adata igazol. Ezten-nap tehát annyi mint valamely napnak az octavája. – Rátérve már most az eztenkedd kifejezésre, ezt legújabban a volt m. udv. kanczellária 1845. évi hivatalos műszótárában a quindena (= tizenötöd-nap) szó alatt fedezte fel Szily Kálmán, s közölte a Nyelvőrrel; megjegyezvén, hogy sem Calepinusnál, sem Molnár Albertnél; sem az újabb szótárakban, sem sehol másutt nyomát nem találta. A Nyelvőr e fontos közlés által csak megerősítve látja azt a magyarázatot, mely szerint ezten mindég egy bizonyos, hol kisebb hol nagyobb időkört, egy évet, egy hetet, sőt a mint a quindena jelentésében látjuk, két hetet is tett; de hogy a hét napjai közül miért van épen a kedd kiválasztva a két heti időkör kezdő- és végpontjának megjelölésére, azt még megfejtendő kérdésnek hagyja, s ajánlja nyelvészeink és történetbúváraink figyelmébe: – Azt hiszem, a kérdés könnyen és röviden megfejthető. Tudjuk, hogy a kedd szóban a kettő fogalma rejlik, összehúzva a kett-ed (= második) szóból; ha tehát ezten-nap = nyolczad-nap = egy octava, akkor eztenkedd, vagyis a kifejezés teljesebb alakjában ezten-kedd-nap (ezten-ketted-nap), nem lehet egyéb mint kétszer nyolczad-nap, azaz tizenötödnap = egy quindena.}*tárgyalásokról kibocsátott perfolyta levelekben aztán természetesen éppúgy a residentia előre kihirdetett quindenájától, mint a hogy a rendes octavalis ülésekből kelt okiratokban az illető ünnep octavájától számítva teszik ki a datum napját.
A magyar törvényes stylusban a hadbaszállásoktól vett e sajátságos, s különösen a XIV-ik század folytán elég gyakran is használt módja a levelek keltezésének, magában véve többnyire határozatlan, s megfejtése sokáig meg sem kisértetett; vagy ha igen, a kifejezés hibás értelmezése többeket csak tévedésbe ejtett, s helytelen következtetésekre juttatott.
Knauz Nándor érdeme, hogy diplomatikánk számára a «residentia exercitus» kérdését tisztába hozta, s kezünkbe adta kulcsát, melynek segítségével most már a hadbaszállások terminusa után kelt oklevelek datumát legnagyobb részűl megfejthetjük. Kortanában (254–261. ll.) kitünő pontossággal, s időrendben a lehetőség szerint teljesen összeállította mindazon hadbaszállások vagy had-oszlások_{Úgy vélem, hogy a «residentia exercitus» magyarra fordítva leghelyesebben lenne így: hadak oszlása. A hadbaszállás azért nem megfelelő kifejezés, mert hisz a residentia épen annak a megszüntét, mondhatnánk tehát, ellenkezőjét jelenti. Ezt Knauz is érezhette, midőn ily magyarázatot adott: «Residentia exercitus regis, királyi hadbaszállás, illetőleg annak végső napja, melyen a táborozásban részt vett nemesség haza bocsáttatott.» A residere ige ezen jelentésében véve is: le-ereszkedni, le-ülni, épen ellentéte annak, a midőn a hadak, fel-ülnek, táborba szállanak. – Hogy mégis a következőkben nagyobbára hadbaszállásokról beszélünk, azért a megszokásért teszszük, mely nem engedi, hogy egy-egy már némileg elfogadott szó vagy kifejezés egy tollvonással eltöröltessék.}*sorozatát, melyeket műve megjelenéseig az oklevéltárakból kinyomozhatott, és idő szerint, ha csak megközelítőleg is, meghatározhatott. De tudja, hogy e sorozat nem lehet hiány nélkül, s még több hadbaszállás ideje bizonytalan; felkéri tehát az oklevélvizsgálókat, hogy a netán kifelejtett, vagy általuk ezentúl találandó adatokat szorgalmasan jegyezzék fel, hogy így az okleveleinkben előfordúló hadbaszállások chronologiáját mennél teljesebbé és használhatóbbá tehessük.
Ezek így lévén, hiszem, nem teszek vele rossz szolgálatot az okleveles források kutatóinak ha némely ide vágó adataimat, melyeket Knauz után részint az újabban megjelent codexekből, részint kiadatlan oklevelekből is, még összeböngésznem sikerűlt, az általa egybeállított sorozathoz mintegy pótlékúl, e helyen közzé teszem.
Ime, itt következnek:
1330-ban két hadbaszállás volt; az egyikről annyit tud és mutat ki Knauz, hogy oszló napjának szept. 22-ike után kellett esni, a másikról azonban, mely ezt megelőzte, nem adhatott közelebbi meghatározást mint azt, hogy vagy az év elején volt, vagy pedig az általa idézett adatok még a múlt 1329-ik évi hadbaszállásra vonatkoznak. – Pál országbirónak 1330-ból való kétrendbeli itéletlevele, mely az Anjoukori Okmánytár II-ik kötetében, 408. és 409. szám alatt azóta tétetett közzé, most már lehetővé teszi, hogy a kérdéses «residentia exercitus» határnapját teljes pontossággal és minden kétséget kizárólag meghatározhassuk. Az országbíró ugyanis valamely Baranya vármegyei faluk dolgában azt végezte: «quod in quindenis residentiae regalis exercitus – – filii Lancreti vel unus ipsorum – – praesentibus – – hominibus nostris et testimonio capituli Ouinqueecclesiensis, sacramentum deponeret, seriemque totius facti – – ad quindenas quindenarum residentiae dicti exercitus, in literis prelibati capituli nobis reportaret»; azután így folytatja: «tandem termino reportationis dictae seriei, scilicet feria secunda proxima post octavas purificationis virginis gloriosae, occurrente, – – literas iam dicti capituli – – nobis demonstrarunt, in quarum tenoribus ipsum iuramentum – – in dictis quindenis residentiae exercitus, sciliet feria secunda proxima post festum conversionis beati Pauli apostoli, – – rite et legitime depositum comperimus exstitisse – – Datum – – duodecimo die reportationis seriei praenotatae anno domini millesimo trecentesimo tricesimo». – Megoldva már most a tárgyalás folyamán jelölt határnapokat, a «terminus reportationis» február 12-ikére lévén kitűzve, ettől visszafelé számítva tizenöt napot a Pál-fordulása után következő hétfőig, a «quindena residentiae» január 29-ikére, maga a «residentia exercitus» pedig, vagyis hadak oszlásának napja január 15-ikére esett; az itélet végűl febr. 23-án kelt. – Ugyanezen napról való az országbirónak másik említett oklevele is, mely a föntebbi adatokkal tökéletesen összevágólag így határozza meg a szóban forgó hadbaszállás idejét: «duodeczimo die quindenarum residentiae dicti exercitus, scilicet feria sexta proxima ante dominicam qua cantatur Exurge». Itt az adott vasárnapot megelőző péntek febr. 9-ikére esvén, ha tizenkét nappal visszamegyünk, a keresett határnapokat ugyancsak január 29-ikén, illetőleg 15-ikén találjuk.
1333-ban Knauz csupán egy hadbaszállást ismer, melynek végső napját január 15-ikére teszi; de volt ez évben még egy másik «residentia exercitus regalis» is, melyről azonban csak annyit tudhatunk biztosan, hogy valamikor a szent Györgynapi octavák után kellett hirdetve lennie; határnapját az eddig rendelkezésünkre álló adatokból még meg nem határozhatjuk. Nyoma van, János egri vicariusnak 1333. évi május 5-én kelt perhalasztó levelében, midőn a nagy-semjéni nemesek közt folyó pert, «quam – – in octavis sancti Georgii martyris habebant – – de voluntate partium ad quindenas residentiae praesentis exercitus domini regis iam venturas» halasztja. A levél «quinto die termini praenotati» költ, s a «iam venturas» kifejezés azt sejtetheti velünk, hogy a hadak oszlását ekkor már kihirdették, s az eztenkedd-napja is közel járhatott. (Anjoukori Okmt. III. k. 20. l.)
1334-ben két hadbaszállásról van tudomásunk. Ezeknek idejéről annyit állapít meg Knauz, hogy az egyik az év elején lehetett, a másik pedig aug. 29-ike után volt kihirdetve; hogy ő helyesen combinált, azt – legalább az előbbenire nézve – az újabban napfényre jött adatok kétségtelenné teszik. Pál országbiró Zederesi Jakab fiainak perét, «quam – – in quindenis residentiae exercitus regii ad dominicum diem Ramispalmarum proclamatae – – movebant» – 1334-ben «octavo die termini praenotati» kelt határozatával «ad quindenas festi Pentecostes» halasztja. (Anjoukori Okmt. III. k. 67. l.) – Egy másik, ugyanazon évi április 17-én az egri káptalanhoz intézett levelében pedig világosan mondja, hagy a felek «vicesimo secundo die residentiae exercitus regalis ad dominicam Ramispalmarum proclamatae» jelentek meg előtte (Károlyi Oklt. I. k. 86. l.) – Ezek szerint tehát az 1334-ik év elején hirdetett «residentia exercitus regalis» határnapja martius 20-ika volt, a mi tökéletesen összevág azzal a Knauz által is számba vett történeti körűlménynyel, hogy Károly király Olaszországból, hol a múlt évi julius hó elejétől fogva tartózkodott, 1334 tavaszán tért vissza Magyarországba.
1337-ben a Knauz sorozatában feljegyzett két királyi hadbaszálláson kívül, Mykch tótországi bán is hirdetett egyet, melynek nyomait, s a meghatározására vezető datumokat saját 1337. évi aug. 29-én kelt itéletlevelében találjuk. (Anjoukori Okmt. III. k. 403. l.) – A perben álló felek egyikét 1336-ban «in quadam quinta feria proxima ante dominicam Reminiscere» megidézik «ad diem medii Quadragesimae» tehát 1336 mart. 6-ikára; mivel azonban meg nem jelent, még pedig több egymást követő idézés után sem, annak okáért a tárgyalás «cum consveto gravamine iuadiciali ad quindenas residentiae exercitus nostri, abhinc ad quindenas ipsarum, quindenarum, videlicet ad dominicam Invocavit» s így tovább még nehány közeli terminusra haladt. Minthogy az Invocavit vasárnap a nagybőjt közepét megelőzi, világos, hogy az utóbb idézett datumok megfejtése már az 1337-ik évi naptárban keresendő; e szerint tehát az Invocavit vasárnaptól, mely ez évben mart. 9-ikére esik, két quindenát számítva visszafelé, a báni «residentia exercitus» véghatárnapját február 9-ikén érjük.
1339-ben január 1-ére volt a királyi hadbaszállás oszló napja kihirdetve. Pál országbiró mondja egy 1339. jul. 12-én kelt itéletében a tárgyalás alatt levő ügyről, hogy «ipsa causa quibusdam prorogationibus factis – – ad quindenas residentiae exercitus regii ad diem Strennarum nunc proxime praeteritum proclamatae – – prorogative devenisset.» (Orsz. Lt. dipl, oszt. 3248. sz.) – Ugyanennek van nyoma a Zichy Okmt. I. köt. 530. sz. alatt közölt perhalasztó levél töredékeiben is, mely azonban úgy látszik, Knauz figyelmét elkerűlte.
1345-ben a szent György-napi octávák után találunk egy hadbaszállást, oszló napját azonban nem határozhatjuk meg pontosan. Nyoma van Miklós nádornak egy azon évi május 12-én kelt perhalasztó levelében, melyben a tárgyalást az octavális székről «ob regium praeceptum ad vigesimum secundum diem residentiae praesentis exercitus regii» halasztja. (Orsz. Lt. dipl. oszt. 3766. sz.)
1362-ben és 1363-ban két hadbaszállást ismer Knauz; az elsőt 1362. elején, február 9-ike körűl keresi, a másiknak végső napját 1363. aug. 27-kére határozza. De volt a kettő között még egy, melynek nyomát Bebek István országbiró némely perhalasztó leveleiben találjuk. Az országbiró 1362. oct. 13-ikáról több rendbeli ügyet «ad quindenas residentiae praesentis exercitus regalis» halaszt. (Károlyi Oklt. I. k. 254–255. ll.) – Mely napra volt e hadak oszlása kihirdetve, közelebbi adatok hiányában meg nem állapíthatjuk, annyit azonban valószínűnek mondhatunk, hogy még ebben az évben, talán az év végére, de legkésőbb a következő 1363-ik év elejére kellett esnie.
1368-ban szintén találunk hadbaszállást, melyet Knauz nem ismer. Opuliai László nádor a czikádori apátnak bizonyos ügyét a szent Mihály- napi octavalis székről «ad quindenas residentiae praesentis exercitus regalis» halasztja; levele 1368. oct. 13-án kelt, tehát a kérdéses «residentia» hihetőleg az év vége felé volt kihirdetve. (Károlyi Oklt. I. k. 310. l.) – Ugyanerre a királyi hadbaszállásra vonatkozhatik egy más adatunk is, mely szerint a Jakab-napi octavákról ugyancsak «ad quindenas residentiae praesentis exercitus regii» történik perhalasztás; a hadoszlás napja azonban itt sincs meghatározva. (Orsz. Lt. dipl. oszt. 5686. sz.) – Szintúgy nincs Bebek István országbirónál sem, midőn egy ugyanazon évi szept. 22-én kelt oklevelében a Reznekieknek Kutasi János ellen folyó perét «quam – – in octavis festi nativitatis beatae virginis movere habebant, – – de regio literatorio mandato, pro – – in causam attracto – – allato, eo quod idem in praesentem suum regium exercitum contra Layk voyvodam habitum asseruisset se profecturum, ad quindenas residentiae dicti exercitus regalis» meghosszabbítja. (Orsz. Lt. dipl. oszt. 5700. sz.) – Mindezen adatokból csak annyit következtethetünk a szóban forgó hadbaszállás idejére nézve, hogy oszló napjának az 1368-ik év utolsó negyedébe kellett esni, Bebek István leveléből pedig még azt tudjuk meg, hogy az idézett perhalasztások mind a Lajkó oláh vajda ellen indított hadjárat okáért történtek.
Lajkó vajda – mint tudjuk – az Oláhországba küldött rom. kath. térítők miatt lázadt fel Lajos király ellen 1368-ban. A lázadás leverésére küldött magyar vezérek egyike, Laczfi Miklós erdélyi vajda, az oláh hegyek közt tőrbe esvén, seregének nagy részével együtt életét veszté ugyan, de a szerencsésebb Garai Miklós győzelmet aratott a lázadókon, s a vajdát megadásra kényszerítette. Lajos király nem tagadta meg tőle kegyelmét, s történetíróink azt jegyzik fel, hogy Lajkó ezentúl hű maradt._{Horváth M. II. k. 304. l.}* Azonban a hadbaszállások chronologiája szerint e feljegyzés 1368-ra korainak látszik, mert a következő évben újra Lajkó ellen ültek fel a király hadai, a mint ezt Szécsi Miklós országbiró némely perhalasztó levelei bizonyítják. Az országbiró ugyanis többek peres ügyét, «quam – – iuxta continentiam literarum comitis Stephani Bubek pridem iudicis curiae regiae prorogatoriarum, in quandenis residentiae exercitus regalis contra Layk voyvodam moti et ad octavas festi beati Andreae apostoli proclamatae movere habebant, – – ad octavas festi beati Georgii martyris». halasztja. (Orsz. Lt. dipl. oszt. 5768. és 5769. sz.) – Keltek pedig e halasztások 1369-ben «octavo die termini praenotati» t. i, a residentia quindenája után nyolczad napra; azaz decz. 28-án; világos tehát, hogy a szóban levő. hadoszlás napjának is, mely «ad octavas festi beati Andreae apostoli» proclamáltatott, az 1369. évi decz. 7-ikére kellett esni; és így a Lajkó vajda elleni hadjáratok során két oly residentialis terminust jegyezhet fel chronologiánk, mely eddig ismeretlen volt: egyiket az 1368-ik év végére, egyelőre még bizonytalanúl, a másikat 1369. decz. 7-ikére. Nem lehetetlen azonban, hogy a Lajkó ellen küldött hadak el sem oszlottak addig, míg a lázongó oláhságot teljesen meg nem fékezték, s hogy a két esztendő folytán tulajdonkép csak egyszer, 1369 decz. 7-ikén volt residentia, a mely esetben az 1368-ból idézett adatokat szintén egyenesen erre az utóbbira kellene vonatkoztatnunk.
A XIV-ik századdal mintha megszűnt volna a hadbaszállások után oly gyakori, sőt majdnem rendszeresen megtartott quindenalis törvényszékek divatja, s ezzel együtt az oklevelek keltezésének is egyik sajátságos, és talán egyedűl a magyar diplomatikában ismeretes módja. Legalább már az 1398-ik éven túl nincs nyoma többé, hogy a «residentia exercitus» törvényes határnap gyanánt szerepelt volna. Csupán egy esetet jegyezhetünk fel, mely a régi királyi hadba szállásoknak mintegy reminiscentiája lehetett, s az elhagyott ősi szokást még egyszer feleleveníteni látszik. Midőn Mátyás király az 1460-ik év végén a Podjebráddal megindúlt alkudozások ügyében Trencsénbe utazott, s ott a Katalinnal kötendő házasságra nézve a következő évi jan. 25-én a szerződés az alkuvó fejedelmek közt végre létre jött, a szerencsével járt király Budára érkezése tizenötöd-napján «quinto decimo die felicis reditus nostri de Trinchinio ad hanc civitatem nostram Budensem facti» régi mód szerint törvényszéket ült. Sajnos, hogy Mátyás egyetlen oklevelén kívül, melyben a Vetésieknek a Károlyiak ellen folyó valamely perét a mondott quindenalis székről «ad quintum decimum diem festi beati Georgii martyris nunc venturi» halasztja, több adat nem áll rendelkezésünkre, a minek segítségével a szóban forgó törvényes határnapot, s ezzel a «quarto die termini praenotati» kelt perhalasztó levél datumát is pontosan megállapíthatnánk. Valószínű, hogy Mátyás az alkudozások befejezése után azonnal, tehát még január hónap végén haza tért, s így a «reditus» quindenája hozzá vetőleg 1461. február közepe táján eshetett. (Károlyi Oklt. II. k. 333. l.)
Összevéve már most Knauz feljegyzéseit az imént kimutatott újabb datumokkal, az eddig ismeretes és jórészt teljes biztossággal megállapítható hadbaszállási határnapok ezek lennének:
1284 körűl; ez közelebbről meg nem határozható. – 1291. junius 7-ike után. – 1296. máj. 1-je után. – 1298-ban; bizonytalan. – 1299. jul. 19. – 1308 körűl; meg nem határozható. – 1318. nov. 15. (Knauznál hihetőleg sajtóhiba miatt: nov. 1.) – 1319. okt. 27-ike körűl, exercitus magistri Philippi. – 1324. jun. 17-ike után. – 1326. jul. 8-ika, után, exercitus Mykch bani. – 1328. május 29-ike után. – 1329. aug. 1-je után. – 1330. jan. 15. – 1330. szept. 22-ike után. – 1332. jan. 1. – 1332. junius 18-ika után. – 1333. jan. 15. – 1333. május 1-seje után. – 1334. mart. 20. – 1334. aug. 29-ike után. – 1335. jan. 6., vagy jan. 20. – 1336. jun. 10 – 16. – 1337. jan. 13. – 1337. febr. 9-ikén, exercitus Mykch bani. – 1337. nov. 11. – 1338. jul. 8-ika után: – 1339 jan 1. – 1340. jan. 1. – 1340. május 8-ika után. – 1341. jan. 1. – 1345. május 1-seje után. – 1346. jan. 20. – 1346. nov. 8. – 1350. okt. 6-ika után. – 1354. aug. 9-ike után. – 1355. jan. 20. – 1357. mart. 29. – 1359. május 8-ika után. – 1361. május 8-ika után. – 1362. febr. 9-ike után. – 1362. okt. 13-ika után. – 1363. aug. 27. – 1365. febr. 24-ike után. – 1365. okt. 6. – 1368. okt. 13-ika után. – 1369. aug. 27. – 1369. decz. 7. – 1370. aug. 1-seje után. – 1370. decz. 7. – 1394. május 1. – 1398. nov. 4-ike után. – 1461. január végén: felix reditus Mathiae regis ad civitatem Budensem.
Nem sok, a mivel a Kortan nagyérdemű írójának művét pótolhattam, de bár e csekély példa is követőkre találna, hogy középkori okleveleink chronologiája mennél több datum ismerete által nyerjen teljességet és világosságot.

NAGY GYULA.

A LACZK NEMZETSÉG.

(Két pecsétrajzzal.)
Felolvastatott a Társaság 1884. évi jan. 31-én tartott vál. gyülésén.
A Forgách család levéltárának sok érdekes történelmi adatai közül midőn ez alkalommal bemutatjuk Imre és István nádornak 1375. és 1389. évből származó czímeres pecsétét, erre kiváltképen azon körülmény szolgált indító okúl hogy Imre nádornak 1374. évből eredő s Batthyányi által_{Leges ecclesiasticae I. pag. 469.}* igen rossz lenyomatban közzétett pecsétét hű rajzban közölhessük, s az István nádoréval az érdeklődő közönséget megismertethessük, s végre hogy a Laczk, Laczfi, vagy Laczkófi régi nemes történelmi nevezetességű családra vonatkozó, de részben igen hiányosan, részben pedig tévesen kiadott, elszórt közléseket tanulmányaink alapján pótoljuk, illetőleg helyreigazítsuk, a nemzedék-rend összeállítására vonatkozó oly okiratok és adatok alapján, melyek rendelkezésünkre állottak, s melyek e már kihalt nevezetes, s kivált a XIV. században történelmileg szerepelt híres család egyéneire világot vethetnek; s legalább egy teljesebb képben állíthatjuk elé azokat családi és történelmi viszonyaikban, mint az eddigelé történt.

Elsőben is közöljük Imre nádornak pecsétjét. A czímerkép egy sziklán álló kiterjesztett szárnyú, fölfelé álló hegyes fülekkel és szarvakkal ellátott fejű és tátongó szájú, stilizált sárkányalakot tüntet föl. Körírata következő:

A körírat betűinek és a sárkánynak magasan kidomborodó alakja s egyes tagjainak arányos alakítása, ez eszményi szörnynek művészi stilizálása, a typárium készítőjének avatott kezére vall s azon korból egyike azoknak, melyeknél ritkán lehet szebbet látni. A természetes nagyságban bemutatott rajznak eredetije, egy 1375-ik évben kelt s Imre nádor által hártyára írt s Kuzai Kakas János fia László, és Konya bán fiai: Frank, Miklós és Simon részére, Megyer és Láposd nógrádmegyei birtokok pörös tárgyában kiadott palatinális ítéleten selyem zsinóron függ. A pecsétfészek vastag fehér viasz, melybe az említett czímeres pecsét benyomatott.

A második rajz István nádornak 1389-ik évben Visegrádon kelt, és ghymesi Forgách János és Péter részére, Kozmáli András fia, János ellen indított ügyében hozott pör-halasztási ítéletet tartalmazó hártya-oklevél hátára illesztett pecsétnek hű másolata. A czímerkép ugyanazon sárkány-alakot mutatja, mint az Imre nádoré, kereszttel a melle alatt, de sokkal kisebb arányokban s nem oly művészi kivitelben, mint az előbbeni. Körirata:

Katona István ezen Imre nádort a Bebek család tagjai közé sorolja._{Historia Crit. Reg. Hung. tom. X. pag. 584.}* Katonának nyilvánvaló tévedését csak az magyarázhatja meg, hogy nem volt alkalma Imre czímeres pecsétét látnia; mert a Bebek család czímere tudomásunk szerint Wagner_{Collectanea 5 és 6-ik rajz.}* gyűjteményében, Batthyány Ignácz munkájában_{Leges eccles. I. pag. 471.}* és Nagy Ivánnál_{Magyarorsz. csal. I. köt. 263. lap.}* egészen mást tüntet fel, mint az Imre nádoré. Nem kevésbbé téves Lehoczky azon állítása,_{Stemmatographia P. I. pag. 71.}* midőn az itt 1375-ből s Batthyány által is 1374-ből közölt pecsétet László oppelni herczegnek, Magyarország nádorának tulajdonítja. Lehoczkyt ezen tévedésre az vezette, hogy László nádornak egy 1368-ban kiadott oklevelén Imre nádor akkori vajdának czímeres pecsétjét találta. Tudvalevőleg pedig László nádor pecsétje koronás fejű sast tűntet elő._{Forgách levéltár a m. nemzeti múzeumban 1372. évből.}*
Hogy azonban László nádor saját pecséte híján mások pecsétét is használta hivatalos kiadványain, kitűnik az azon okirat szövegéből, melyet Katona az eredeti után közöl,_{Hist. crit. R. Hung. tom. X. pag. 460.}* s melyet László nádor és oppelni herczeg 1370-ben Megyeren állított ki és saját pecsétének hiányában arra Imre, akkor még erdélyi vajda pecsétét függesztette: Datum in villa Megyer in nostrae venationis loco feria IV. post festum Pentecostes anno Domini MCCC° LXX°. Ehhez a következő záradékot csatolja: «Praesente autem propter absentiam m. Jacobi prothonotarii sigillorumque nostrorum apud ipsum habitorum sigillo d. Emerici woywode Transilvani fecimus consignari». Ugyancsak hasonló oknál fogva függesztette az 1368-ik évben kiadott oklevelére Imrének, akkor dalmátiai és horvát bánnak czímeres pecsétét.
Lehoczky Stemmatographiájában_{P. II. pag. 225.}* a Laczk családot, melyhez Imre és István nádor is tartozott, az Aba nemzetségből származtatja. Már pedig több példányban és különböző időből ismeretesek a reánk maradt azon czímeres pecsétek, melyek az Aba nemzetségből származott egyének által használtattak, de a mely pecsétek czímer-alakjai lényegesen elütők a Laczk, vagy Laczkfiak czímerétől. Míg a Laczkfiak czímerképe a stilizált sárkány; az Aba nemzetségbelieké az egyes, kettős vagy hármas pólya; s heraldikánk a legbiztosabb tudomással bír az Aba nemzetség most jelzett czímerképéről, minthogy Omode nádornak 1299-ik évből való pecsétén a köriratban a genus Aba is kifejezve van,_{Arch. Ért. XI. k. 353. l. Tudom. gyűjt. 9. k. 78. l. 1307-ből.}* a mely szerint kétségtelenné vált az Aba nemzetség czímerképe; s bár ha nincs kizárva a lehetőség, hogy a pólyát mint czímert más nemzetség is használhatá, ezen nemzetséghez kell sorolnunk Mokyanus nádort 1286,_{Arch. Ért. XIV. k. 9. 1.}* Dózsa nádort 1322,_{Arch. Ért. XII. k. 116. 1.}* Demeter tárnokmestert 1333,_{U. o. 231. l.}* és Tamás erdélyi vajdát 1321–42-ig,_{U. o. XII. k. 252. l.}* mint a kiknek a czímerében az egyes, kettős vagy hármas pólya előfordúl; de a Laczkfiak családja heraldikai alapon czímerképök különbözősége miatt az Aba nemzetséghez nem tartozhatott. Ha heraldikai alapelvek szerint a Laczkfiak a törzsnemzetségek valamelyikéhez beoszthatók, akkor czímerképeik azonosságánál fogva a Nürnbergből beköltözött Herman jövevény nemzetségbe sorozandók, mint a kiknek czímerképükön ugyanolyan sárkány látható, mint Imre és István nádornak pecsétén, s a mint az a bécsi képes krónikában a Herman nemzetségnél előfordúl; s ugyan olyat tüntet fel Lampert országbíró czímer-paizsán az 1313-ik évből._{Archaeol. Ért. XII. k. 117. 1.}* Bizonyossá válik ez a Codex dipl. egy okiratából, a melyben László mester Dénes de genere Herman fiának mondatik._{VIII. 4. p. 400.}*
Alig van történelmileg szerepelt régi családaink között egy is, mely genealógiai szempontból oly kevéssé lenne méltatva, mint a Laczkfiak családja, bárha azoknak majdnem mindannyia – néhánynak kivételével – zászlósurak voltak. Az itt kimutatandó 40 Laczkfi között volt 1 érsek, 1 főpap, 2 nádor, 4 bán, 6 lovászmester, 1 tárnokmester, 13 vajda és 8 főispán. Lehoczky_{Stemmatogr. II. rész 229, 261. l.}* a Laczkfiak nemzedék-rendét összekuszálva okiratos támogatás nélkül hiányosan közli; Nagy Iván_{Magyarorsz. csal. 7. k. 6. l.}* érdemes tudósunk pedig Benkőnek_{Benkő Transylv. I. 175. l.}* gyér adatait átvéve, még kevesebbet nyújt, mint Lehoczky.
Ezen körülmények alapján: indokoltnak hiszszük a törekvést forrástanulmányok után, e régen kihalt nevezetes családnak genealogiáját, a menynyire azt okiratokkal támogatni hatalmunkban áll, összeállítani, s e helyen megismertetni.

I. László erdélyi vajda 1263.; I. Laczk Dávid de Szántó erdélyi vajda 1305.; I. Laczk Jakab de Szántó erdélyi vajda 1305–1307; II. László erdélyi vajda szolnoki főispán 1307–1313.; Máthé vajda?; I. Dénes kalocsai érsek 1350–55.; III. Kerekegyházi László Laczk vajda de Szántó székelyek ispánja 1329. épité Fogarast.; I. Péter szántói; Pál bereghi főispán 1350.; I. György macsói bán 1392.; II. Mihály 1411.; I. Mihály; I. Miklós erdélyi vajda bolognai hős zempléni főispán 1350. neje: Szilágyi Margit; I. István de Debregesth, csáktornyai és strigói, erdélyi vajda, nápolyi alkirály 1345–65. neje: Pucheim Henrik leánya; I. András erdélyi vajda 1342–52.; IV. nagy László 1340.; V. kis László 1340.; II. Imre 1382.; II. György 1388.; II. Péter 1385–90.; II. István de Lindva és Csáktornya 1368–98. erdélyi vajda, kir. lovászmester, székelyek ispánja, lenyakaztatott Körös-Udvarhelyen.; I. Albert auraniai perjel 1387. II. Dénes főlovász-mester, erdélyi vajda, Temes és Szolnok megye főispánja, viddini praefectus 1348–63.; II. Miklós erdélyi vajda, székelyek ispánja Szatmár, Máramaros, Ugocsa főispánja 1366–71.; II. András 1398.; I. Imre főlovász-mester, erdélyi vajda, székelyek ispánja, Szatmár, Ugocsa főispánja, Dalmát s Horvát bán, nádor.; II. János tárnok mester 1373.; VI. László 1360.; III. István de Simontornya lovász-mester, Nyitra, Bars és Trencsén főispánja, nádor 1380–97.; III. Dénes főlovász-mester 1382.; Leustách? kir. pohárnok-mester; I. János főlovász-mester 1391.; II. Albert 1389.; II: Jakab de Szántó alvajda sárkány-rend vitéze 1405.; VII: László 1424–41.; II. Dávid de Szántó horvátországi bán 1416–24; III. György de Németi macsói bán 1424–35.; III. Miklós 1456.; IV. István 1400.; Laczkfi Kata ecsedi Bethlen Péter neje.

Megemlíteni tartozunk még, hogy a mennyi Laczkfira csak akadhattunk, azt a nemzedékrendbe mind felvettük; saját tanulmányaink azonban csak azokra vonatkoznak, a kikről okiratos adataink vannak, a többieket részint már megjelent genealogiákból, részint pedig Torma Károly szívességéből, édes atyjának Torma Józsefnek nagybecsű, kézíratban levő gyűjteményéből vettük át, ki különösen az erdélyi vajdák életrajzi adatait nagy szorgalommal gyűjté össze, és nemzedékrendi táblázatait eredeti oklevelek alapján állítá egybe. De még így is, ha Nagy Iván alapvető munkájában Benkő_{Magyarország családai 7. köt. 6-ik lap.}* után csak hét Laczkfit sorol elő; Lehoczky_{Stemmatographia. P. II. 225. l.}* tizennyolczat mutat ki; s nekünk mégis sikerűlt negyven Laczkfit állíthatni be a család nemzedékrendébe: legyen szabad reménylenünk, hogy a magyar genealogiának habár csekély, de mégis tettünk némi szolgálatot.
Az itt bemutatott nemzedék-rendét a Laczkfiaknak a következőkkel illustrálhatjuk:
I. László 1263-ban erdélyi vajda és szolnokmegyei főispán. Felmer_{Histor. Transylv. 110. l.}* azon állítását, hogy ez időben, midőn IV. Béla elsőszülött István fiát Erdély fejedelmévé tette, Erdélynek vajdája nem volt, már Eder Józs. Kár._{Observationes criticae et pragmaticae ad historiam Transylvaniae 19. l.}* megczáfolta nemcsak, de már Haner is írja_{Das kön. Siebenbürgen 113. l.}* ez évhez: «Béla IV. machte seinen erstgeborenen Sohn Stephanum zum Herzog von Siebenbürgen, ohne Ladislav die Woywodschaft abzunehmen.» Hogy ezen László akkor csakugyan Erdély vajdája volt, az világosan kitetszik István ifjabb királynak, Erdély fejedelmének éppen 1263-ik évben a zokoli monostor mellett a szent kereszt föltalálása napján kiadott okleveléből, melyben László erdélyi vajda és szatmári főispán neve is előfordúl._{Bél Math. Notitia Hungar. novae. P. I. 122. 1.}* Fasching «Nova Dacia»-jában_{Pars II. §. 3.}* ezen László vajdát V-ik István király fiának, IV. Béla unokájának lenni mondja; ez alaptalan állítás eléggé kitűnik Thuróczy,_{Chronica P. II. Cap. 82.}* Bonfin,_{Dec. II. libr. 9.}* Ranzanus,_{Indices XVII.}* Révai_{Pag. 19.}* és Madius_{Madius. Historia de Bacharis Cap. 12.}* munkáiból, s éppen oly hibába esik Felmer és Lehoczky,_{Stemmatogr. II. rész 229 és 261. l.}* midőn Faschingot czáfolva, László vajdát az Aporok nemzetségéből származtatja, s az ettől született Laczk vagy Laczkfiak nem ismert ősét az Oporokkal összezavarja, minthogy ugyanazon időben hiteles okiratokban László vajda soha sem élt az Opor névvel, az Oporok pedig akkor is ezen saját nevüket használták az okiratokon._{Eder. Observationes criticae et pragmaticae ad Historiam Transylvaniae 25. l.}* Ezen László vajda után származott le a Laczk, Laczkófi vagy Laczkfi név utódaira. Ennek Telegdi Margittól_{Torma József kézírati genealog. I. könyv. 30. l.}* fia: II. László_{Haner. Das kön. Siebenb. 130. l., Felmer. Hist. Trans. 112 l., Thuróczi. Chron. P. II. Cap. 82., Bonfin. Histor. Dec. II. lib. 9., Ransanus. Indices XVII., Benkő. Transylv. 152. l.}* erdélyi vajda, szolnoki főispán 1307. Történelmi nevezetességű azon ténye, hogy miután Otto 1305-ben magát Székesfehérvárott magyar királylyá koronáztatta s 1307-ben Erdélyt meglátogatná, ott László vajda őt s a magával vitt koronát elfogta s hosszabb idejű fogság után csak akkor bocsátá szabadon, midőn esküvel kötelezte magát, hogy a magyar királyságról lemond és soha többé az országba nem jön._{Katona u. o. tom. VIII. p. 111.} *
Ugyanezen időből mint Erdély vajdáját említi Lehoczky_{Lehoczky u. o. P. II. p. 225.}* szántói Laczk Dávidot. Állítását azonban nem okadatolja, fentebb pedig bebizonyítottuk, hogy akkor II. László volt vajda. Hasonlóan tesz Huszti,_{Ó- és Új-Dacia 201. l.}* ki ismét Laczk Jakabról mondja, hogy 1305–1307. vajda volt volna. Okiratos adatokat azonban egyikre sem találtunk. A mi Huszti állítását Laczk Jakabra vonatkozólag kétessé teszi, az: hogy Huszti ugyanazon művében ugyanazon lapon 1405-ben és Thamási Jánossal együtt ismét vajdának mondja Jakabot már pedig arra nézve, hogy Thamási János 1405-ben csakugyan vajda volt, kellő számú adatokat találunk, de hogy 1305-ben is az lett volna, erre nézve érveket az általunk használt forrásokban nem lelünk s feltünő, hogy két erdélyi vajdának két egyenlő neve, egy század múltával ismét együtt fordúl elő.
III. László II. Lászlónak fia Kerekegyházáról és Szántóról is írta előnevét,_{Torma József kézirata 30. lap, Haner: u. o. 131. 1.}* kinél a Laczk családi név használata már megállapodásra jutott s általánosan Laczk vajdának neveztetett. 1329-ben a székelyek ispánja, erdélyi vajda és szolnoki főispán volt,_{Haner u. o.}* ki Fogaras várát építteté. Tudomásunk szerint III. Lászlónak nyolcz fia volt, névszerint: I. Péter, Pál, I. Mihály, I. Miklós, I. István, I. András, IV. László és V. kis László._{Katona tom. VIII. 284. l. I. Pétert Torma József jegyzetében találtam.}*
I. Dénes, II. Lászlónak fia, kiről mindössze csak annyi tudomásunk van Kerchelich följegyzése szerint,_{Hist. Cath. Eccle. Zagr. 128. lap.}* hogy VI. Kelemen pápa által 1350-ben a knini püspökségről a zágrábira emeltetett; a hol is alig volt egy hónapig és néhány napig, kalocsai érsekké lett; s ott találjuk őt még 1355-ben is; de mert az érseki szék már juliusban üresnek mondatik, bizonyos, hogy I. Dénes azon évben julius előtt már elhalálozott._{Pray. Hierarchia P. II., pag. 73.}
*
A Laczkfiak ezen nemzedékénél felemlítendőnek tartom még Máthét, kit Lehoczky 1347-ről a vajdák névsorában mint erdélyi vajdát említ, de a kinek leszármazási ágát ki nem tünteti,_{Stemmatogr. P. I. pag. 80.}* s így tudnunk sem lehet, melyik Laczknak volt ezen Máthé fia; de vajdaságának évszáma miatt oda kellett állítanunk, bár ha összekötés nélkül; s minthogy más forrásokban Laczk Máté nevére éppenséggel nem akadtunk, kétségessé kell tennünk Lehoczky ezen állítását is.
A nemzedék-rend fonalát ezek után fölvehetjük ismét II. László ágán, ennek fentebb említett nyolcz fiával.
I. Péter szántóinak írja magát, kiről életrajzát illetőleg semmi adattal nem dicsekedhetünk s mint Laczkfiról Torma József kézíratából szereztünk tudomást,_{Genealogia I. könyv 30. l. kéziratban.}* ki Pétert Laczk vajda fiáúl jegyezte be, míg ellenben Katona,_{Hist. crit. R. H. tom. VIII. pag. 284.}* ki II. László vajdának hét fiát fölemlíti, I. Pétert nem ismeri. I. Péternek netaláni utódai ismeretlenek.
Pál 1350-ben bereghmegyei főispán, ki másik két testvérével, Mihálylyal és Miklóssal Lajos királynak nápolyi hadjáratában részt vett._{Katona. tom. IX. p. 601.}* A nemzedék-rend III. László ágán Pál által két fiával szaporodott, I. György és II. Mihálylyal.
I. Mihály, mint már említők, 1350-ben a nápolyi hadjáratban vett részt,_{Katona. tom. X. pag. 92.}* különben életrajzát megvilágítani nem bírjuk. Utódai ismeretlenek.
I. Miklós élt 1350-ben,_{Katona. tom. IX. pag. 601.}* erdélyi vajda s ugyanakkor Zemplénmegye főispánja. Előbb említett két testvérével, szintén részt vett Lajos király nápolyi hadjáratában s a bolognai csatából mint hős ismeretes. Neje volt, Torma feljegyzése szerint, Szilágyi Margit,_{Torma Józs. kézírati geneal. pag. 30.}* voltak-e gyermekei, az általunk tanulmányozott forrásokból kikutatható nem volt.
I. István debregesthi,_{Torma, u. o. p. 30.}* de a ki csáktornyai és strigóinak is iratott, 1352-ben kapta a csáktornyai és strigói várakat Lajos királytól adományúl._{Kat. t. X. pag. 92.}* I. István 1345-ben sopronyi és vasmegyei főispán s még azon évben 1349-ig erdélyi vajda volt_{U. a. u. o. tom. IX. pag. 503, 487, 579}* s még előbb nápolyi alkirály._{Torma kézírati genealog. pag. 30. Thuróczi, Chronica. Cap. XXIII.}* 1350. évben, midőn Lajos király Aversát ostromolta, I. Istvánt a vajdaságból elmozdítá, minthogy már a következő évben Konth Miklós nevével, mint erdélyi vajdával találkozunk. 1366-ban már az élők között nem volt. Kitetszik ez Lajosnak, az erdélyi szászok részére az említett év juniusában adott okleveléből, a melyben II. Miklós, mint néhai István vajdának fia említtetik._{Eder. De Sax. Com. p. 198.}* Torma József adatai szerint I. István királyi lovászmester is volt s nejétől, Pucheim Henrik leányától_{Torma kézírati genealog. 30. 1.}* öt gyermeke maradt hátra, jelesül II. István, II. Dénes, II. Miklós, I. Imre és VII. László._{Katona X. tom. 92. pag.}*
A Katona által említett III. Lászlónak két fiáról, IV. nagy és V. kis Lászlóról_{Katona tom. VIII. pag. 284.}* semmi nyomot sem találunk az általunk használt forrásokban.
I. András, III. Lászlónak nyolczadik fia, 1342-ben Tamás vajdának volt hivatali utóda Erdélyben_{Felmer u. o. 114. 1., Huszti u. o. 201. l., Benkő u. o. 170., Haner u. o. 144. l.}* s midőn a tatárok Erdélybe betörtek, András Bazarád seregeit megverte, Atlamust a tatárok vezérét elfogva, Visegrádra küldötte s a székelyek segélyével az elmaradozott tatárokat Erdélyből kiűzte s Havasalföldre gyakrabban betörvén, onnan is kiverte azokat. Ugyancsak Kázmér lengyel királyt is segítvén hadaival, a tatároknak Keystut nevű vezérét is hatalmába kerítette,_{Thuróczi. Chron., Katona tom. X. pag. 253.} * s Lajos király 1350-ben Andrást Nápoly kormányzatával bízta meg._{Benkő u. o. 175. l.}* 1352-ben még erdélyi vajda volt._{Torma kézírati genealog. 30. lap.}* András három fiúgyermeket, II. Györgyöt, II. Imrét és II: Pétert hagyta maga után.
III. Lászlónak nyolcz fia közül tudomásunk szerint csak hárman szaporították a Laczkok családfáját, u. m.: Pál, I. István és I. András; s míg a nemzedék-rend Pál után az első fokon ennek két fiában, Györgyben, ki 1392-ben macsói bán volt_{Torma Józs. kézír. geneal. 30. l.}* és II. Mihályban 1411-ben kihalt,_{Katona t. X. pag. 430, 436.}* I. István ágán az 1398-ig harmadízig szaporodott, I. Andrástól pedig negyedízig 1456-ig terjed, midőn is a Laczkfi család utolsó sarjadéka is kihalt.
II. István de Cháktornya, I. Istvánnak fia, Lindváról is neveztetett. 1368–69-ben királyi lovászmester és a székelyek ispánja volt,_{Katona tom. X. p. 456.}* s úgy látszik, hogy a lovászmesteri tisztet és a vajdaságot az 1373-ik év novembere előtt, a mint azt alább kimutatjuk, I. Imrével egyszerre viselte, minthogy I. Imre 1373-ik év novemberében lett nádorrá s II. István is 1373-ik év julius havában már mint erdélyi vajda említtetik. Ezen állításunk indokolására adjuk itt Muratorinak munkájából a következő tételt,_{Geschichte von Italien tom. 8. pag. 618.}* melyben az alkalomból, midőn Lajos király Carara Ferencz Badnanói herczegnek segély seregeket küldene, ezeket írja: «Unter verschiedenen ander Begebenheiten und kleinen Gefechten war sonderlich eines merkwürdig, dass sich in May bei einem (Graben zutrug, den die Venezianer gegen Pieve di Sacco gemacht haben. Die Ungarn fochten damals so tapfer, dall sie das venetianische Kriegsheer gänzlich schlugen, und sehr viele edle Venetianer gefangen bekamen (ezek között volt Justinianus hadvezér is, ki hazánkba küldetett). Bey einem andern hietzigen Gefechte aber, dall den 1-ten Juli vorviel, und worinnen die Venetianer die Oberhand behielten, wurde der ungarische Feldherr der Wayvode Stephanus und andere ungarische und italienische Edelleute gefangen. Dieses war ein unersetzlicher Verlust für Franciscum Carara: den die Ungarn betheuerten, dass sie von nun an nichts mehr von einen Kriege hören wollen, wenn nicht ihr Feldherr wiederum in Freiheit gestellet würde». De II. Istvánt nemcsak 1373-ik évi májusban találjuk mint erdélyi vajdát, az volt ő már 1372-ben is, a mint azt Pray Annalisaiban láthatjuk._{P. II. pag. 131, 134.}* II. István 1376. évben is vajda még és főlovász-mester, a ki Dénes testvérével együtt az említett évben a pálosoknak csáktornyai kolostorát alapítja Szent-Ilonán. Ugyancsak azon oklevelen, melyben Lajos király a velenczések elleni szövetséget megkötötte Visegrádon 1376. évben, az aláírottak között nem István, de László van mint vajda aláírva, a főlovászmester aláírása azon oklevélen nincsen,_{Pray. Annal. P. II. pag. 141.}* ámbár azon évből Felmernél_{Johann Seivert. Siebenbürgische Gelehrten pag. 87.}* az erdélyi vajdák sorában Stephanus Chak fordúl elő. Lehet, hogy Istvánnal ugyanakkor László is vajda volt; egyébiránt oly eset is fordúlt már elő, hogy a vajda czímet akkor is használta egynémelyik, midőn már mint ilyen a vajdaságban nem volt. De bizonyos az is, hogy István még 1382-ben is vajda volt._{Katona tom. 11 pag. 13.} *
Azon István, kit Paulus de Paulo Laczkovicsnak mond, s 1383-ban Dalmátia és Horvátország bánja volt, ugyanezen csáktornyai Laczkfi István volt, s csak családnevéből csinált horvát végzésű Laczkovicsot._{Pray Annales P. II. pag. 164 és 167.}* Hűségét Mária és Erzsébet királyné iránt II. István 1384-ben már megváltoztatá, mi kitűnik Erzsébet királynénak Kállai Ubulhoz 1384-ik évben írt okiratából, melyben ezen tétel fordúl elő: «Stephanus condam Woywoda notorius rebellis», kinek összeesküvő társai Thuróczi szerint Simontornyai István, és András, Laczk fia, lettek volna._{Cron. Cap. I. p. 201.}* Thuróczinak Andrásra vonatkozó azon állítása, hogy Laczknak fia volt, téves; alább ki fogjuk mutatni, hogy ezen András II. Miklósnak fia, illetőleg I. Istvánnak unokája volt.
Hogy II. István Zsigmond király iránt való hűségét is csak színlelte, 1387-ben Zsigmond koronázási évében ezt bizonyítja ugyancsak Zsigmondnak 1397-ből kelt s a Kanizsayaknak adott okirata,_{Katona t. XI. pag. 195.}* a melyben a többi között az is olvasható: «hogy midőn Palisna János bán Pozsega várát elfoglalta s a király őt megbüntetendő, a várat visszavenni akarta, az alatt István, Simontornyai Dénes vajda fia, a hűtelen István vajdával, István fiával, Cháktornyai Laczk fiával, mint a ki minden rossznak részese, kezdője és előrevivője volt, nem átallották Palisna János bánt a magok kezéhez venni s a mi királyi fölségünk károsítására szabadon bocsátani». Ugyancsak azok között találjuk Cháktornyai István vajdát, a kik 1396-ban a szerencsétlen nikápolyi csata után, midőn Zsigmond Konstantinápolyig menekült, a megölt Kis Károlynak fiát, Lászlót magyar királynak proklamálták; erről ugyanis Zsigmond király egy 1397-ik évi márczius havában kiadott oklevelében_{U. a. u. o. t. XI. pag. 425.}* megemlékezik s felsorolja azok között Cháktornyai István vajdát is, kik Lászlót, Kis Károly fiát az országba hívták.
Thuróczinak_{Chron. P. IV. Cap. XII.}* Felmernek_{Histor. Transilv. pag. 117.}* s utánok másoknak azon följegyzése a most említett oklevelek alapján tévesnek bizonyúl, midőn azon pártütő lázadóknak Kőrösudvarhelyen történt kivégzését az 1395-ik évre teszik, s igaza van Katonának, midőn azt az 1398-ik évben történtnek lenni mondja;_{Katona t. XI. p. 452.}* minthogy Zsigmond király 1398-ban járt Horvátországban s ugyanakkor tartott Kőrösudvarhelyen gyűlést, midőn is ott Laczkfi II. Istvánt társaival együtt lenyakazták.
II. Istvánnak egyetlen I. Albert nevű fia ismeretes, ki 1387-ben auránai perjellé választatott a lázadásban részt vett Palisna János helyett; s világosan mondja őt Kerchelich Laczkfi vagy szerinte Laczkovits István fiának ezen szavakkal: «Fr. Albertum filium Stephani de Laczkovich electum fuisse in priorem Auranae»._{Kerchelich. Histor. Eccl. Zagrab pag. 144.}* Lehoczky az 1388-ik évhez «Albertus filius Stephani Laszk»-nak írja._{Stemmat. P. I. p. 67.}*
II. Dénes I. Istvánnak fia 1348-ban főlovászmester volt. Kitűnik ez az említett évben a gyulafehérvári káptalan által a hamvazó szerdára következő napon kiadott okleveléből, melyben ez mondatik: «Magister dictus Debreczen officialis magistri Petri Rufi vice agazonis magistri Dionisii filii magnifici viri Stephani vojvodae Transilvani.»_{Katona tom. IX. p. 528.}* Világos ebből, hogy ha Péter Dienesnek al-lovászmestere volt, Dénesnek főlovászmesternek kell vala lennie, s ezen hivatalt viselte 1359-ig._{U. a. u. o. tom. X. p. 46.}* Ezen időközben 1350-ben Lajos királylyal a nápolyi hadjáratban is részt vett s ez alkalommal Schaffato város gondozása is reá bízatott._{Pray. Annales R. Hung. P. II. p. 85.}* Ugyanakkor Dénes Sommánál katonai vitézségének és határozottságának kiváló jelét is tanúsítá, midőn lajtorják hiányában egy Hebinger nevű német katona vállaira állván, Somma falait megmászta._{Katona tom. IX. p. 612.}* 1360–66-ig erdélyi vajda és Viddin bolgárországi város kapitánya s ugyancsak akkor Temes- és Szolnokmegye főispánja volt._{Eder. De initiis et juribus Sax. p. 194.}* Viddini praefectus 1363-ban lett, midőn t. i. Lajos király Stracimér bolgár fejedelmet megtámadta, őt magát elfogta és Gomnach várában elzárta._{Dufresne. Illyr. Vet. et Nov. p. 113.}* Valószínű, hogy 1363-ban Dénes már meghalt, mert 1364-ben Erdély vajdájáúl már Miklóst találjuk._{Katona t. X. p. 402.}*
II. Dénes után két fiú maradt hátra: III. Dénes, ki 1382-ben fő-lovászmester volt_{Katona t. XI. p. 452, t. X. p. 712.}* s gyermektelenül halt el; és:
III. István, ki Simontornyainak hivatott, kinek czímeres pecsétét a második szám alatti rajzban bemutattuk. Ezen István az, a ki egy 1380-ik évi oklevélen Dénes vajda fiának iratik._{Katona tom. X. p. 712.}* Simontornyai III. István, mint a ki II. Istvánnal, Palisna János bánnal és Pál zágrábi püspökkel Kis Károlyt az országba behívták, 1384-ben julius havában mint lázadó ismeretes még nem volt, mert azon oklevélen, melylyel Mária királynő II. András bulláját megerősíté, az ország bárói között van az ő aláírása is, de már ugyanaz év augusztus havában Erzsébet királyné által Kállai Ubulnak adott okiratában_{Katona tom. XI. pag. 772.}* Simontornyai III. István is meg van említve mint lázadó. 1384-ben még királyi lovász-mester volt. 1387-ben, midőn Zsigmond megkoronáztatott, az ország bárói között nem fordúl elő;_{Katona tom. XI. pag. 210.}* 1388–91-ig azonban ismét királyi fő-lovászmester, nemcsak, de 1388-ban, midőn Zsigmond a főúri lázadók közűl többeket magához édesgetett, III. István már nádor volt, Nyitra-, Bars- és Trencsénmegyék főispánja._{Forgách levéltár a nemz. muzeumban.}* István nádor ezen tisztét még 1392-ik évi január havában is viselte, összekötve a főlovászmesteri hivatallal. Erre mutat a Forgáchok levéltárában levő okirat._{U. o.}* Azonban ugyanazon év novemberében a nádori hivatal már üres volt, a nádor hivatalától elmozdíttatott, de úgy, hogy mint lovász-mester Zsigmond későbbi okiratain eképen írta alá magát: «Dominus Stephanus pridem palatinus agazonum magister». Hogy pedig a nádori hivatalt a király rendeletére kellett elhagynia, annak okát abban találhatni, hogy ő is ugyanazok közé tartozott, a kik Kis Károlynak fiát, Lászlót az országba hítták. 1395-ik év május hava azon idő, melyen túl Istvánnak aláírása mint «pridem palatinus et agazonum magister» többé elő nem fordúl;_{Katona tom. XI. p. 378.}* ennek okát az imént említett és Zsigmond ellen elkövetett hűtlenségében kell keresnünk._{Katona tom. XI. p. 425.}* 1397-ik évi deczemberben fia János így említtetik: «Joannes filius condam Stephani»._{Katona tom. XI. p. 450.}*
III. Istvánnak ága két gyermekében kihalt. Ezek egyike I. János, ki 1391-ben királyi főlovászmester volt,_{Forgách lev. a muzeumban.}* másika pedig Albert,_{Torma József kézírati geneal. 30. 1.}* ki 1389-ben még életben volt, de sem életéről, sem arról, hogy egyik vagy másiknak örökösei maradtak volna, tudomással nem bírunk. Lehoczky említi még ezen István ágnak harmadik fiáúl Leustachot mint kir. pohárnok-mestert, Lucska, Lindva Doborgaz és Csáktornya birtokokkal,_{Stemmatogr. P. II. pag. 225.}* de ezen állításnak bizonyosságait sehol sem találjuk.
II. Miklós, I. Istvánnak fia, 1366. évben a székelyek ispánja, Szatmár-, Máramaros- és Ugocsavármegye főispánja,_{Eder u. o. p. 198.}* 1367 és 68-ik évben erdélyi vajda._{Katona tom. X. p. 401.}* 1371-ben már nem volt vajda. A krónikák följegyezték róla, hogy az oláhok ellen szerencsétlenűl harczolt, mert egy ostrom alkalmával körülvétetvén, megöletett, s holt teste nagy csatázás után az oláhok kezei közül kiragadtatott s Esztergomban a boldogságos szűz Mária templomában eltemettetett._{Thuroczi. Cron. P. III. p. XXXVIII.}* II. Miklósnak egy fia maradt:
II. András, ki Kis Károly fiának; Lászlónak pártosa levén, II. Istvánnal és több társával együtt Kőrösudvarhelyen 1398-ban lenyakaztatott._{Katona tom. XI. p. 452.}* Paulus de Paulónak azon följegyzése «Stephanus Laczkovich cum nepote suo decollatus», csak Andrásra vonatkozhatik, ki a lázadásban mint unokaöcscse részt vett. II. András által a család nem terjeszkedett, legalább idáig utódai ismeretlenek.
I. Imre, I. Istvánnak fia, kinek 1375-ből eredő czímeres pecsétét az 1-ső szám alatti rajzban közöljük, 1360–67-ig fő-lovászmester volt,_{Katona tom. X. p. 430.}* 1366-ik évben pedig egyszersmind erdélyi vajda, székelyek ispánja, Szatmár és Ugocsa főispánja,_{Neues Ung. Mag. I. köt. 4-ik füz. 312. l.}* 1368. Dalmát- és Horvátország bánja._{Katona tom. X. p. 430.}* Mint erdélyi vajdát látjuk őt még 1369, 70 és 71-ben is._{Katona tom. X. p. 437. 451 és 473 l.}* I-ső Imre 1372-ben lett nádorrá_{Torma Józs. kézírati geneal. 30. l.}* és a kúnok főbirájává, s mint olyan működött még 1375-ben is, a mint ezt a bemutatott czímeres pecsét tanúsítja. Utódáúl csak fiát Jánost ismerjük, ki 1373-ban tárnokmester volt,_{Katona tom. X. p. 560.}* kinek, úgy látszik, magva szakad, örököseiről tudomásunk nincsen.
VI. László, I. Istvánnak fia. Valjon volt-e erdélyi vajda, sem erre, sem életpályájára nézve adatokat felhozni nem tudunk.
Visszatérve immár I. Andrásnak fiaira: ezek között II. Imre 1387. Zsigmond királyhoz hűtelen levén, János bán pártosa lett; s midőn Gara Miklós, akkor mint macsói bán, a hűtelen János bánt hadaival legyőzte s Ujlak várát tőle visszavette, ugyanazon alkalommal a pártütők között elfogta II. Imrét, I. Andrásnak fiát is. Ezen tény valósága kitetszik Zsigmond királynak Gara Miklós nádor fiához 1408-ik évben intézett leveléből._{Pray. Annales P. II. 182.}* II. Imre családját nem szaporította.
II. György I. Andrásnak második fia, Imre testvérével ellenkezőleg, Zsigmond király híve volt. Albert királynak 1438-ban_{Kaprinai. Hist. Dipl. P. I. p. 360.}* Lászlónak, Gara Miklós fiának adott leveléből kiviláglik az, hogy midőn Gara Miklós 1388-ban mint bán, János bánnak pártosait Boszniából kiverte s azok összeszedekezve, Boszniában ismét összesereglettek, s Valkó vármegyébe mint pártosok betörtek; akkor Gara Miklós nagy sereget küldött ellenök Koroghi Philpes Istvánnal, Laczkfi Györgygyel, András vajda fiával, Pállal, Alsuni János fiával az élén, s ezen segély-sereggel a pártosokat legyőzte s egy részüket fogságba vetette. Tudomásunk szerint II. György sem terjesztette tovább a család fáját.
II. Péter vagy Petten, II. András harmadik fia, élt 1385–90,_{Torma Józs. kézírati geneal.}* kinek az ágán még három ízig terjed a Laczkfiak nemzedék-rende. Ugyanis ennek fia II. Jakab,_{Huszti. Ó- és Uj-Dáczia 201. l., Benkő. Transilv. 170 és 171. l., Haner. Das kön. Siebenb. 158. 1.; Felmer. Hist. Trans. 118. l.}* 1405-ben erdélyi alvajda és a sárkány-rend vitéze, kinek fia VII. László 1424–41-ig élt és magban szakadt.
IV. István, II. Péternek második fia, élt 1400-ban._{Lehoczky. Stemmat. P. I. pag. 85.}*
II. Dávid de Szántó, II. Péter fia 1416–24-ig horvát bán. Életrajzi adatokkal nem rendelkezvén felőle, csak annyit említhetünk róla, hogy egyetlen fia III. György de Németi 1424–35 macsói bán volt_{Torma József kézírati genealog. 30}* s fia III. Miklós de Németi mint a Laczkfiak utolsója magban szakadt s a család kihaltával 1456-ik évben annak birtokát, Bálványos várát Losonczi Dezső fia László adományúl kapta.
IV. István, III. Péternek harmadik fia, élt 1400-ban, fiu-gyermekei nem voltak s leányát, Laczkfi Katát ecsedi Bethlen Péter bírta nőűl._{U. a. u. o.}*
A XIV. században szerepelt történelmi nevezetességű Laczkfi nemzetség 1456 után végképen letünt az események szinpadáról s tagjaival többé nem találkozunk.

MAJLÁTH BÉLA.

AZ ORSZÁGOS LEVÉLTÁRBAN ŐRZÖTT VAGY FÖLJEGYZETT NEMESI OKLEVELEKNEK JEGYZÉKE.
Harmadik közlemény._{L. Turul. 1883. 84. és 142. l.}*

(A magyar és erdélyi udvari kanczelláriák felállításáig.)
BAKSAY. 1516. L. Reg. Arm. I. pag. 14. és L. Reg. N° III. fol. 70.
BAKSAY. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
BALA de Szentimre. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
BÁLÁN. 1650. Gyfvári kpt 25. L. Reg. 307.
BALÁN de Belényszegh. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 538.
BALÁSSI. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
BALÁSSI. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 106.
BALÁSSI. 1646. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 32.
BALÁSSI. 1651. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 414.
BALÁSSI alias BELLEŐ. 1591. Kmnostori conv. Arm. Diversae.
BALÁSSI alias GOMBKÖTŐ. 1635. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Gyarmathi 313.
BALÁSSI de Bágy. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 49. 1609. u. o. 6. L. Reg. 457.
BALÁSSI de Bencsed. 1659. Kmnostori conv. L. Regius Anni 1570: 99.
BALÁSSI de Ilik. 1610. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 483.
BALÁSI de Ráthon alias SZILÁGYI 1630. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 14.
BALÁSSI de Szent-Anna. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
BALÁSI de Szoklyó. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 193.
BALATON. 1687. L. Reg. Arm. I. 103.
BALÁZS. 1517. Kmnostori conv. Prot. Petr. Rákosi. 413.
BALAZS. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 109.
BALÁZS. 1609. Gyfvári. kpt. 6. L. Reg. 219.
BALÁZS. 1655. Gyfvári kpt. Cista Gömör fasc. Gyergyó 9.
BALÁZS. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
BALÁZS. 1655: Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
BALÁZS. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 587.
BALÁZS. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
BALÁZS de Borzova. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
BALÁZS de Bunkfalva. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
BALÁZS de Drágavilmány. 1662. Kmnostori conv. Prot. Petr. Rákosi 28; 45.
BALÁZS de Josiplápos. 1658. Kmnostori conv. Arm. B. 17.
BALÁZS de Kozmás. 1656. Gyfvári kpt. 26b. L. Reg. 608.
BALÁZS de Mindszent. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
BALÁZS de Remethe. 1655. Gyfvári kot. 26. L. Reg. 580.
BAL ÁZS de Szentmiklós. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
BALÁZS de Telegdibaczon. 1632. Kmnostori conv. Prot. IIII. 1.
BALÁZS de Vacsancsi. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
BALÁZS de Vaczarczi. 1649. Gyfvári kpt, 24. L. Reg. 105.
BALÁZS de Zilah. 1634. Kmnostori conzv. Prot. M. 11.
BÁLINT. 1610. Gyfvári, kpt. Arm. 29.
BÁLINT. 1655. Gyfvári kpt. Cista Gömör fasc. Gyergyó 9.
BÁLINT. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 620.
BÁLINT de Futásfalva. 1611. Erd. főkormányszék 1803: 1780.
BÁLINTH de Középajta. 1652. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 646.
BÁLINT de Ménaságh. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
BÁLINTH de Oroszhegy. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 57.
BÁLINT de Siklód. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 303.
BÁLINTH de Szováta. 1656. Gyfvári pkt. 26. L. Reg. 602.
BÁLINT de Zetelaka. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 15.
BÁLINTFI. 1629. Gyfvári kpt. Arm. 14.
BALK de Kolosvár. 1631. Kmnostori conv. Prot. I. 42.
BALKÓ. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
BALLOS. 1593. Kmnostori conv. Prot. anni 1591: 218.
BALÓ de Szenttamás. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
BALOGH. 1569. kmnostori conv. L. Reg. 1570: 103
BALOGH. 1590. Erd. főkormszék 1804: 122.
BALOGH. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 148.
BALOGH. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 163.
BALOGH. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 165.
BALOGH. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
BALOG. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
BALOGH. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
BALOGH. 1628. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 58.
BALOG. 1629. Gyfvári kpt. Cent. Y. 32.
BALOG. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
BALOGH. 1631. Gyfvári kpt Cent. XX. 58.
BALOGH. 1652. NRA. 1686–10.
BALOG. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 585.
BALOGH. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 590.
BALOGH. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
BALOGH. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 747.
BALOGH alias Kis. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
BALOG alias Lakatos. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 190.
BALOGH alias Mészáros. 1664. Erd. főkormszék 1806: 5350.
BALOGH alias Szekeressi. 1642. Gyfvári kpt. Prot. M. Siklósi 134.
BALOG alias Szeredi. 1611 Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
BALOG alias Szindi. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
BALOG de Nagy-Almás. 1607. Gyfvári krt. 4. L. Reg. 122.
BALOGH de Borsova. 1585. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 314.
BALOG de Delne. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
BALOGH de Eőssy. 1590. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 6.
BALOG de Fogaras. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 89.
BALOGH de Gyulafehérvár. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 262.
BALOGH de Gyulafehérvár. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 431. Prot. Steph. Bárdi II. 113.
BALOGH de Hadház. 1621. Erd. főkormszék 1799: 126.
BALOGH de Iklánd. 1607. Gyfvári kpt. Cent. Ji. 7.
BALOGH de Keserű. 1636. Gyfvári kpt. Misc. Cista. I. fasc. I. 49.
BALOGH de Paraznya. 1535. I. Reg. Arm. I. pag. 3. és No II. fol. 393.
BALOGH de Sellye alias Kovács. 1620. Gyfvári kpt. Cista Máramaros fasc. II. 56.
BALOGH de Szentgericze 1569. Kmnostori conv. L. Reg. Anni 1570. 94.
BALOGH de Szentimre. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 454.
BALOGH de Szereda alias Nagy, 1571–1576. Gyfvári kpt. Szereday letét.
BALOGH de Várad alias Hegedűs. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 248.
BALOGH de Zilah alias Zámi. 1635. Kmnostori conv. Prot. II. 110.
BALOGH de Keserű. 1638. Gyfvári kpt. Prot. M. Barsi 94.
BÁLVÁNYOSVÁRALLYAI. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 154. Kmnostori conv. Prot. V. 12.
BÁN. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
BÁN. 1624. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 4.
BÁN. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 4.
BÁN. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 578.
BÁN de Szereda. 1571–1576. Gyfvári kpt. Szereday letét.
BANABIK. 1663. Gyfvári kpt. 27. L. Reg. 639.
BÁNDI. 1630. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 77.
BÁNDI de Bánd. 1631. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 181.
BÁNDI de Göcz. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
BÁNDI de Szövérd. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
BÁNFFI 1690 Váczi kpt. lt. Scrin. A. 19.
BÁNFFI de Déva. 1676. Erd. főkormszék 1848: 5506.
BÁNFFIHUNYADI. 1627. Gyfvári kpt. Prot. A. Barkai 123.
BÁNFFIHUNYADI de Sárd. 1615. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 81.
BANGA de Várad. 1585. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 306.
BÁNHEGYESI. 1609. Gyfvári. kpt. 6. L. Reg. 299.
BÁNHEGYESI. 1610. Gyfvári kpt. Prot. Barsi 14.
BÁNHEGYESI. 1621. Gyfvár kpt. Prot. C. Bojthi 28.
BÁNHEGYESi. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
BÁNK de Fodorháza. 1631. Kmnostori conv. Arm. B. 14.
BANKA. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 31.
BANKA de Szarvaszó. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 89.
BÁNTÓ alias Asztalos. 1598. Kmnostori conv. Arm. B. 52.
BÁNYAI. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
BÁNYAI. 1686. L. Reg. Arm. I. 103.
BÁNYAI de Breznóbánya. 1678. Gyfvári kpt. 28. L. Reg. 35.
BÁNYÁSZ de Gyergyószentmiklós. 1618. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 92.
BÁNYÁSZA de Aszu-Almás. 1662. Gyfvári kpt. 27. L. Reg. 393. Prot. G. Csicsói 439.
BAR de Keresztúr. 1628. Gyfvári kpt. Prot. M. Barsi 70.
BARABÁS. 1577. Kmnostori canv. Prot. Petr. Rákosi 413.
BARABÁS. 1640. Gyfvári kpt. 19. L. Reg. 180.
BARABÁS. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 115.
BARABÁS. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 587.
BARABÁS. 1655. Gyfvári kpt. Cista Gömör fasc. Gyergyó 9.
BARABÁS. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
BARABÁS. 1688. Kmnstori conv. Prot. Laki: 135.
BARABÁS de Árkos. 1652. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 33. 239.
BARABÁS de Siklód. 1614. Gyfvári kpt. 7. L. Reg. 283.
BARABÁS de Szentsimon. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
BARACSAI. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 148.
BARACSAI. 1610. Gyfvári kpt. Prot. Barsi 14.
BARÁCZI alias Rimaszombati. 1646. Kmnostori conv. Arm. B. 34.
BARAKONYI. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 585.
BARAKONYI SZABÓ lásd Szabó Barakonyi.
BARANCSI. 1569. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1570: 161.
BÁRÁNY de Sámsond. 1655. Gyfvvári kpt. 26. L. Reg. 570.
BARANYAI. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg: 150.
BARANYAI. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
BARANYAI. 1626. Gyfvári kpt. 12. L. Reg. 48.
BARANYAI. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 39
BARANYAI de Várad. 1630. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 39.
BARÁT. 1610. NRA. 901–6.
BARÁT. 1621. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 11.
BARÁTH. 1686. L. Reg. Arm. 1. 94.
BARÁTH de Debreczen alias Tőrös. 1608. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 242.
BARÁT de Kálló. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 591
BARÁT de Náznánfalva. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
BARÁT de Püspöki alias Boltos 1589. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 509.
BARÁT de Sárd. 1610. Gyfvári kpt. Prot. Magnificat 137.
BARÁTHI de Enyed. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 210.
BÁRB. 1664. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Böszörményi 257. – 1671. u. o. 259.
BÁRB de Alsó-Bersnyák. 1664. Gyfvári kpt. 27. L. Reg. 880.
BÁRB de Monostorkapálnok. 1664 Gyfvári kpt. 27. L. Reg. 826.
BÁRBULY. 1680. Gyfvári kpt. 28. L. Reg. 215.
BARBULY de Gaura. 1689. Kmnostori conv. Arm. B. 46.
BARCSAI, 1610. Gyfvári kpt. Prot. Barsi 14.
BÁRCZI. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
BÁRDI de Karánsebes, 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 636.
BARDÓCZ. 1650. Erd. főkormszékh 1827: 1725.
BARDÓCZ de Futásfalva. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 43.
BARDOCZ, de Nagybaczon. 1670. Gyfvári kpt. Arm. 30. Prot. G. Nagy II. 131.
BARGÓI alias Szabó. 1646. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 27.
BARICZ. 1655. Gyulafehervári kpt. Cista Gömör fasc. Gyergyó 9.
BARICZA. 1610. Gyfvári kpt. Prot. Barsi 14.
BARCZA. 1624. Gyfvári kpt. 12. L. Reg. 18. 19.
BARKASI de Kisvárda alias Kisvárdai. 1678. Gyfvári kpt. 28. L. Reg. 19.
BARLA. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
BARLA. 1630. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 99.
BARLA. 1655. Gyfvári kpt. L. Reg. 580.
BARLA. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
BARLA. alias Fazekas. 1635. Kmnostori conv. Prot. P. 69.
BARLA de Csik-Delne. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 84.
BARLA. de Dragumérfalva. Gyfváíri kpt. Cent. FF. 1. 27. L. Reg. 639.
BARLA de Kiskágya. 1619. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 98.
BARLA de Semjénfalva. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 46. – 1630. u. o. Prot. C. Bojthi 79.
BARLA de Száldobos. 1652. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 596.
BARLA de Szenttamás. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
BARLA. de Várfalva. 1669. Erd. főkormszék 1841: 3645.
BARMOS. 1650. Gyfvári kpt, 25. L. Reg. 74.
BARONYA alias Halász. 1651. Gyfvári kpt, 25. L. Reg. 335.
BARONYAY. 1566. NRA. 910–25.
BARONYAI de Ó-Thorda. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 458.
BARÓTHI. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
BARSI. 1622. Jászai conv. Scrin. A. 1.
BARTHA. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
BARTHA. 1625. Kmnostori conv. Arm. B. 27.
BARTHA. 1629. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 84.
BARTHA. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 156.
BARTA. 1655. Gyfvári kpt. Cista Gömör fasc. Gyergyó 9.
BARTA. 1655. Gyfvári kpt 26. L. Reg. 570.
BARTA. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 578.
BARTA. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
BARTA. 1687. L. Reg. Arm L. 103.
BARTHA de Altorja. 1611. Erd. főkormszék 1803: 1870.
BARTHA de Bágyon. 1649. Gyulafvári kpt. 24. L. Reg. 264.
BARTHA de Dálnok. 1620. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 146
BARTHA de Harasztos. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 92.
BARTA de Lukafalva. 1614. Gyfvári kpt. 7. L. Reg. 190. – 1656. u. o. 26. L. Reg. 602.
BARTA de Nagy-Borosnyó. 1659. Gyfvári kpt. 27. L. Reg. 122. – 1679. u. o. 28. L. Reg. 127.
BARTA de Szentsimon. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
BARTA de Várad. 1664. Gyfvári kpt. 27. L. Reg. 91.
BARTALYUS. 1608. Kmnostori conv. Arm. H. 31.
BARTHALYUS. 1614. Gyfvári kpt. 7. L. Reg. 313.
BARTALYUS. 1655. Gyfvári. kpt. 26. L. Reg. 580.
BARTHALYUS de Debreczen. 1642. Gyfvári kpt. 20. L. Reg. 88.
BARTALYUS de Felvincz. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 180.
BARTALYUS de Kis-Görgény. 1614. Gyfvári kpt. 7. L. Reg. 110.
BARTALYUS de Kolos. 1619. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 107.
BARTALYUS de Megyesér. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 44.
BARTÓK. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 432.
BARTÓK. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 587.
BAKTÓK de Málnás. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 449.
BARTÓ. 1656 Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 620.
BARTHÓ de Csik-Rákos. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 124.
BARTHOS. 1613. NRA. 1865. N° 23. N° 1.
BARTHOS. 1631. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 240.
BARTHOS de Kisdi-Szentlélek. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 123.
BARTHOS de Sárközujlak. 1641. Gyfvári kpt. 20. L. Reg. 89.
BARTHOS de Szigeth. 1585. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 315.
BARTHOS de Taplocza. 1632. Gyfvári kpt. Prot. M. Barsi 61.
BARTOS de Tapocza. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
BARTOS de Torda-Vilma. 1671. Kmnostori conv. Prot. Joh. Kimita 16.
BARTOVA. 1670. Szepesi kpt.
BASA. 1652. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 68. Erd. főkormszék. 1808: 2073.
BASA. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 619.
BASA de Kálló. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 589.
BASSICH. 1686. L. Reg. Arm. I. 93.
BATIN de Szamosfalva. 1589. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 524. 582.
BATIZI. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 456.
BATIZI. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
BATÓ. 1625. Erd. főkormszék. 1798: 9622.
BATÓ. 1635. Táblai oszt. Actus Solemnes 3380.
BÁTÓ. 1640. Kmnostori conv. Prot. Petr. Rákosi 466.
BÁTOS. 1559. Gyfvári kpt. Prot. P. Taraczközi 266.
BÁTTHAY. 1570. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1570. 184.
BATUZA de Tordavilma. 1658. Kmnostori conv. Arm. B. 17. Prot. R. 33.
BATYIKÓ. 1655. Gyfvári kpt. Cistra Gömör fasc. Gyergyó 9.
BEBERY. 1638. Szépesi kpt.
BECSEI. 1607. Gyfvári. kpt. 4. L. Reg. 96.
BECSÉS. 1611. Gyfvári. kpt. Cent. XX. 14.
BÉCSI alias, SZÁMSZERÜGYI. 1627. Gyfvári kpt. 12. L. Reg. 73.
BECSKEREKI. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 148.
BECSKEREKI. 1609. Gyfvári. kpt. 6. L. Reg. 299.
BECSKEREKI de Alsószentmihályfalva. 1647. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 52.
BECSKEREKI de Gyulafehérvár. 1647. Gyfvári kpt. Prot. J. Herczegszőllősi 6.
BECSŰS de Várad. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 111. Kmnostori conv. Arm. R. 6.
BECZŐ. 1620. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 58.
BECZŐ de Ikafalva alias SZÉKELY. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 283.
BEDE. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
BEDE. 1628. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 58. Prot. C. Bojthi 26.
BEDE. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 587.
BEDE de Nagyborosnyó. 1622. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 26.
BEDECZ. 1635. Váczi kpt. Scrin. A. 15.
BEDER. 1611. Erd. főkormszék 1803: 1780.
BÉDI. 1655. Kmnostori conv. Arm. B. 24.
BEDŐ. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 113.
BENŐ de Barátos. 1630. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 132.
BEKE. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
BEKE de Alsócsernátony. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 159.
BEKE de Dálnok. 1644. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 3.
BEKE de Deés. 1627. Kmnostori conv. Prot. R. II. 2. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 14.
BEKE de Székelykocsárd. 1668. Gyfvári kpt. Arm. 50.–24. L. Reg. 215.
BEKEI. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 587.
BÉKÉS. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 165.
BÉKÉS de Kurtapatak. 1589. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 622.
BÉKESI. 1607. Gyfvári. kpt. 4. L. Reg. 148.
BÉKÉSI MOLNÁR de Torda lásd Molnár Békési.
BEKŐ. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 587.
BEKŐ. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
BEKŐ de Csikszentkirály. 1672. Gyfvári. kpt. Prot. Steph. Gyarmathi 226.
BÉLDI alias CSÁKLYÁN. 1673. Kmnostori conv. Prot. Petr. Laki 65.
BÉLDI de Károly. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 166.
BÉLDI de Kolosvár. 1655. Gyfvári. kpt. 26. L. Reg. 490.
BELÉNYESSI de Kazaperek. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 40.
BELICHICH. 1578. NRA. 219–42.
BELLA. 1654. Conc. Exp. 2.
BELLÁNYI. 1681. Thúróczmegye lban.
BELLEŐ alias BALÁSSY. 1597. Kmnostori conv. Arm. Diversae.
BÉLTEKI de Kolosvár. 1589. Gyfvári. kpt. 2. L. Reg. 365.
BÉLTEKI VARGA de Magfalva lásd Varga Bélteki.
BENCSIK. 1613. Gyfvári kpt. 7. L. Reg. 18.
BENCSIK de Jánosdi. 1625. Gyfvári. kpt. 13. L. Reg. 21.
BENCZE. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 400.
BENCZE. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
BENCZE de Gyulafehérvár. 1652. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 657.
BENCZELIDES. 1669. Váczi kpt. lt. Fasc. B. N° 11.
BENCZÚR. 1610. Arvamegye ltban.
BENDE. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 165.
BENDE. 1632. Gyfvári kpt. Arm. 69.
BENDE. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 149.
BENDE de Haraly. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 273.
BENDE. de Ménaságh. 1614. Gyfvári. kpt. 7. L. Reg. 179.
BENE. 1619. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 111.
BENE de Barátos. 1584. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 232.
BENE de Borzova. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
BENE de Csikszentgyörgy 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 40.
BENE de Gross alias PORCZIN. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 205.
BENEDEK. 1577. Kmnostori conv. Prot. Petr. Rákosi 413.
BENEDEK. 1655. Gyfvári kpt. Cista Gömör fasc. Gyergyó 9.
BENEDEK. 1656. Gyfvári. kpt. 26. L. Reg. 608.
BENEDEK. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 620.
BENEDEK de Gyepes. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 33.
BENEDEK de Imperfalva. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 52.
BENEDEK de Korond. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 4.
BENEDEK de Nagybaczon. 1665. Gyfvári kpt. Arm. 73.
BENEDEKI alias SZABÓ. 1620. Kmnostori conv. Prot. O. I. 117.
BENEDEKFI. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
BENKE. 1655. Gyulafehérvári kpt. Cista Gömör fasc. Gyergyó 9.
BENKE de Semjénfalva alias NAGY. 1609. Gyfvári kpt. 6. I. Reg. 107.
BENKES. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
BENKES alias SZÁRHEGYI. 1651. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 383.
BENKNER. 1569. Kmnostori conv. L. Regius Anni 1570. 79.
BENKO. 1676. Nógrádmegye ltban.
BENKŐ. 1610. Gyfvári kpt. Am. 29.
BENKŐ. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 587.
BENKEŐ de Albis. 1589. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 266.
BENKEŐ de Lukafalva. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 28.
BENKŐ de Oklánd. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 289.
BENKŐ de Rákosfalva. 1589. Gyulafvári kpt. 2. L. Reg. 537.
BENO de Visk. 1595. NRA. 1685–4.
BENŐ. 1628. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 46.
BENŐ de Uzun. 1655. Gyfvár. kpt. 26. L. Reg. 486.
BENŐK. 1653. Helyttótanács Fund. fasc. D.
BÉNYEI. 1640. Gyfvári kpt. Cent. Ji. 27.
BENYKI de Berkesz. 1664. Gyfvári kpt. 27. L. Reg. 845.
BERA. 1617. Erd. főkormszék. 1800: 2471.
BERBENCZE de Losádi. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 35.
BERCSE de Négerfalva. 1662. Gyfvári kpt. 27. L. Reg. 593.
BERECZK alias FAZAKAS de Gyulafehérvár. 1679. Gyfvári kpt. 28. L. Reg. 121.
BERECZKI. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
BERECZKI. 1619. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 108.
BERECZKI. 1619. Jászai conv. Scrin. A. 2.
BERECZKI. 1621, 1636. Kmnostori conv. Arm. B. 32.
BERECZKI. 1632. Gyfvári kpt. Arm, 69.
BERECZKI. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 317.
BERECZKI. 1664. Erd. főkormszék. 1806: 5350.
BERECZKI de Bergenye. 1636. Kmnostori conv. Arm. B. 13.
BERECZKI de Gyulagyarmath. 1647. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 60.
BERECKI de Mezőbánd. 1622. Gyfvári kpt. 15. L. Reg. 15 .
BERECZKI de Námény. 1659. Gyfvári kpt. 27. L. Reg. 22.
BERECZKI de Námény. 1662. Gyfvári kpt. 27. L. Reg. 572.
BEREGSZÁSZI de Gyarmath. 1659. Gyfvári kpt. 27. L. Reg. 120.
BREI de Bősöd. 1651. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 527.
BERENDI (Beredi) de Felső-Bánya. 1663. Gyfvári kpt. 27. L. Reg. 717.
BÉRES. 1662. Gyfvári kpt. 27. L. Reg. 393.
BÉRES de Dicsőszentmárton alias SZABÓ. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 165.
BÉRES (Mercenarius) de Dicsőszentmárton. 1656. Kmnostori conv. Arm. M. 13.
BEREZNAI de Gyulafehérvár. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 431. Prot. Steph. Bárdi II. 113.
BERKA de Kozolya. 1662. Gyfvári kpt. Prot. Georg. Csicsói 439. 27. L. Reg. 393.
BERKESZI. 1605. Kmnostori conv. Prot. E. 27.
BERKESZI. 1679. Gyfvári kpt. Prot. Georg. Csicsói. 155.
BERLYA de Kisbún. 1666. Kmnostori conv. Arm. B. 35. Erd. főkormszék 1821: 7492.
BERNÁD. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 620.
BERNALD de Makfalva. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
BERNÁTH. 1583. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 102.
BERNÁTH. 1610. Gyfvári kpt. Prot. Barsi 14.
BERTALAN de Bibarczfalva. 1636. Gyfvári kpt. 18. L. Reg. 115.
BERTALAN de Szereda. 1668. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
BERTALAN lásd Birtalan.
BERTÓK (Birtók). 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
BERTÓK. 1635. NRA. 902–1.
BERZEVICZY. 1559. NRA. 1289–8.
BERZI de Ábrahámfalva. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 166.
BESNYEI de Deés. 1663. Gyfvári kpt. 27. L. Reg. 678.
BESSENYEI NAGY. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
BESZPRIMI lásd Veszprémi.
BETEG. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
BETHLEN alias SZABÓ. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 264.
BIAL. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 155.
BICSKI alias ARANKA de Zágon. 1679. Gyfvári kpt. 28. L. Reg. 113.
BIHARI. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 91.
BIHARI. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
BIHARI de Sárközujlak. 1649. Erd. főkormányszék Docum. Product. J. 28.
BIHARI de Tótfalu. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 388.
BIKA. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 19.
BIKA de Debreczen. 1617. Gyfvári kpt. 12. L. Reg. 74.
BINER. 1631. Szepesi kpt.
BIRES. 1662. Gyfvári kpt. Prot. Georg. Csicsói 439.
BIRLE de Kisbún lásd Berlya.
BIRÓ. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
BIRÓ. 1620. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 137.
BIRÓ. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 491. 587. 389.
BIRÓ. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602. 608. 620.
BIRÓ. 1662. NRA. 101–15.
BIRÓ. 1664. Erd. főkormszék 1832: 134.
BIRÓ alias BÁCSMEGYEI. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 180.
BIRÓ de Bekény. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 628.
BIRÓ de Egerbegy. 1683. Kmnostori conv. Arm. B. 18.
BIRÓ de Jánosfalva. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
BIRÓ de Karátfalva. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
BIRÓ de Kismőd. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591:210.
BIRÓ de Magyar-Igen. 1664. Gyfvári kpt. 27. L Reg. 897. – 1680. Prot. G. Csicsói 167, 169.
BIRÓ de Nagyrábé. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 423.
BIRÓ de Papthamási. 1622. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 34.
BIRÓ de Sóváradja. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 38.
BIRÓ de Tiszaujhely. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 60.
BIRÓ de Ürögd. 1618. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 64.
BIRÓ de Vaja. 1614. Gyfvári kpt. 7. L. Reg. 319.
BIRÓ de Vári. 1644. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 10.
BIRÓ de Véghgyanta. 1614. Gyfvári kpt. 7. L. Reg. 373.
BIROGA. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 379.
BIRTALAN. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
BIRTALAN (Bertalan). 1630. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 126.
BIRTALAN (Bertalan). 1656. Gyulaféhérvári kpt. 26. L. Reg. 619. 620.
BIRTHALAN alias KARKAI. 1617. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 238. Prot. P. Taraczközi 374. Erd. főkormszék 1802: 3430
BIRTALAN de Malom. 1631. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 218.
BIRTALAN (Bertalan) de Szigeth. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 226.
BIRTALAN lásd Bertalan.
BIRTÓK (Bertók). 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
BLEZA de Andrásfalva. 1578. Gyfvári kpt. Misc. Cista I. fasc. II. 16.
BLINKE de Poján. 1689. Kmnostori conv. Arm. B. 46.
BOBIK de Karánsebes. 1642. Gyfvári kpt. 20. L. Reg. 111.
BOCHICS. 1686. L. Reg. Arm. I. pag. 89.
BOCSÁRDI. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
BOCSKAI de Ormány. 1673. Erd. főkormányszék 1803: 79.
BOCZ de Köpecz. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 119. 1650. 25. L. Reg. 125.
BOCZEL. 1664. Kmnostori conv. Arm. D. 7.
BOCZY NAGY. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 162.
BOD. 1610. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 478.
BOD de Felsőcsernátony. 1640. Gyfvári kpt. Misc. Cista I. fasc. II. 47. Prot. Nagy. I. 166.
BODA. 1583. Gyfvári kpt. I. L. Reg. 65.
BODA. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 299.
BODA. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 587.
BODA. 1659. NRA. 1736–38. Erd. főkormányszék 1797: 4383.
BODA alias TATÁR. 1686. L. Reg. Arm. I. pag. 90.
BORA de Disznópataka. 1658. Kmnostori conv. Arm. B. 17.
BODA de Disznópataka. 1663. Gyfvári kpt. 27. L. Reg. 639.
BODA de Drágavilmány. 1658. Kmnostori conv. Arm. B. 42.
BODA de Gáborján. 1618. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 61.
BODA de Somkút. 1658. Kmnostori conv. Arm. B. 42.
BODAK de Köpecz. 1623. Gyfvári kpt. Prot. C. Bojthi 66.
BODE. 1659. NRA. 1736–38. Erd. főkormszék 1797: 4383.
BODE de Csugásztra. 1663. Gyfvári kpt. 27. L. Reg. 639.
BODE de Drágavilmány. 1663. Kmnostori conv. Arm. B. 15.
BODI. 1659. NRA. 1736–38. Erd. főkormányszék 1797: 4383.
BODÓ. 1607. Gyfvári kpt. Cista Bihar. fasc. I. 14. Misc. Cista I. fasc. I. 14.
BODÓ. 1608. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 225.
BODÓ. 1631. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 239.
BODÓ. 1686. L. Reg. Arm. I. 95.
BODÓ alias VÁRADI. 1674. Gyfvári kpt. Prot. Lad. Illyei 244.
BODÓ de Alsótorja. 1646. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 37.
BODÓ de Belényes. 1652. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 684.
BODÓ de Csikszentmárton. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 190.
BODÓ de Karácsonfalva. 1624. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 11. Prot. A. Barkai 162.
BODÓ de Marosvásárhely alias KÖTELES. 1615. Gyfvári kpt. Arm. 64.–8. L. Reg. 1.
BODÓ de Szeged. 1616. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 181.
BODÓ de Szentkirály. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 18.
BODÓ de Taplocza. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 70.
BÓDOGH CSERMEI alias BORBÉLY. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 241.
BODOK de Deés. 1678. Gyfvári kpt. 28. L. Reg. 23.
BODONYI. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
BODONYI de Havad. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
BODOR. 1556–1559. Gyfvári kpt. Cent. P. 97.
BODOR de Bögöz. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 79.
BODOR de Szék. 1670. Kmnostori conv. Pro. Balth. Rákosi 60.
BODOSI. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 587.
BODROGKÖZI. 1659. Gyfvári kpt. 27. L. Reg. 89.
BOÉR. 1658. Kmnostori conv. Arm. B. 17.
BOÉR. 1659. NRA. 1736–38. Erd. főkormányszék 1797: 4383.
BOÉR alias RUSORI de Rusor. 1678. Gyfvári kpt. 28. L. Reg. 4.
BOÉR alias SZTOJKA de Alsó-Venicze. 1664. Gyfvári kpt. 27. L. Reg. 788.
BOÉR de Felsőszombatfalva. 1663. Erd. főkormszék 1796: 1806.
BOÉR de Illye. 1630. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 109.
BOÉR de Kál. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
BOÉR de Margsina. 1668. Erd. főkormszék 1797: 4385.
BOÉR de Nagyberivoj. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 572.
BOÉR de Rusor. 1677. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Gyarmathi 487.
BOÉR de Szaczal. 1647. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 44.
BOÉR LITERATI de Lucza lásd Literati Boér.
BOGÁTHI alias LUKÁCSI. 1628. Gyfvári kpt. Prot. A. Barkai 143.
BOGÁTHI de Érsekapáthi alias SZABÓ. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 26.
BOGDÁN de Piski. 1619. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 109.
BOGDÁN. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 1.
BOGDÁNY alias SZÁSZSEBESI. 1647. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 48.
BOGOS. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
BOGYA de Drágavilmány. 1662. Kmnostori conv. Prot. Petr. Rákosi. 28, 47.
BOGYÓ. 1611. Erd. főkormszék. 1803: 1780.
BOGYÓ de Páké. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 100.
BOHOCZEL. 1658. Kmnostori conv. Arm. B. 17. D. 7.
BOJTHI. 1624. Gyfvári kpt. Prot. Deus ad auxilum 420.
BOJTHI de Várad. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 49.
BOJTHOR de Tűr. 1622. Gyfvári kpt. Prot. M. Barsi 32.
BOJTHOS de Egeres alias SZABÓ. 1615. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 41.
BOKA de Gyulafehérvár. 1610. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 474.
BOKOR de Ludisor. 1662. Gyfvári kpt. 27. L. Reg. 456.
BOKOR de Majthin. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 4.
BOKORKAPOSY. 1628. NRA. 1023–1.
BOKY. 1685. L. Reg. Arm. I. pag. 88.
BOLDIS de Várad alias SZŐCS. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 274.
BOLDIZSÁR. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 78.
BOLDIZSÁR. 1652. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 655.
BOLDIZSÁR. 1664. Erd. főkormszék 1806: 5350.
BOLDIZSÁR de Feketetelek. 1664. Gyfvári kpt. 27. L. Reg. 813.
BOLDIZSÁR de Ilik. 1610. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 483.
BOLGÁR. 1590. Erd. főkormszék 1804: 122.
BOLGÁR. 1633. Gyfvári kpt. Prot. C. Baithi 113.
BOLGÁR. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 620.
BOLGÁR de Szent-Ábrám. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 204.
BOLGYA. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 521.
BOLIAK de Debreczen. 1628. Váczi kpt. Scrin. A. 20
BOLMOS de Oláhsolymos. 1642. Gyfvári kpt, 20. L. Reg. 142. Kmnostori conv. Prot. R. II. 24.
BOLOND de Zalán. 1619. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 125.
BOLTOS de Nagy-Enyed. 1663. Gyfvári kpt. 27. L. Reg. 644.
BOLTOS de Püspöki alias BARÁTH. 1589. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 509.
BONCZ. 1686. L. Reg. Arm. I. 95.
BONCZ de Keresztúrfalva. 1635. Gyfvári kpt. 18. L. Reg. 77.
BONCZA de Demeterfalva. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 13.
BONCZA de Székelykeresztúr. 1659. Gyfvári kpt. 27. L. Reg. 107.
BONCZE de Szaploncza. 1646. Komnostori conv. Arm. B. 9.
BONCZIDAI. 1631. Erd. főkormszék. 1805: 4045.
BONDOR. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
BONETTI de Landri. 1680. Nyitramegye ltban.
BONIHI. 1664. Kmnostori conv. Prot. Balth. Rákosi 118.
BONTHA de Nádudvar. 1584. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 211.
BONYHI de Magasfalva. 1664. Erd. főkormányszék 1796: 3302.
BORA. 1680. Kmnostori conv. Prat. Rákosi. III. 173. Erd. főkormszék 1797: 7928. 1804: 8727.
BORBÁN. 1659. Gyfvári kpt. 27. L. Reg. 286.
BORBÁTH de Száldobos. 1678. Gyfvári kpt. 28. L. Reg. 15.
BORBÉLY. 1590. Erd. főkormszék 1804: 122.
BORBÉLY. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 30.
BORBÉLY. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 148.
BORRÉLY. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 113.
BORBÉLY. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
BORRÉLY alias BÓDOGH CSERMEI. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 241.
BORBÉLY alias DARÓCZI. 1643. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Bárdi I. 166.
BORBÉLY alias DÉSI. 1631. Gyfvári kpt. Prot. M. Barri 75.
BORBÉLY alias GÖNCZI. 1631. Gyfvári kpt. Prot. M. Barsi 71.
BORBELY alias JÓZSEF. 1620. Kolosmonostori conv. Arm. B. 19.
BORBÉLY alias KŐRÖSI. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 645.
BORBÉLY alias LINDVAI. 1617. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 232.
BORBÉLY alias NAGYSZOMBATHI. 1651. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 344.
BORBÉLY alias SZAKMÁRI. 1649. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Bárdi I. 354.
BORBÉLY alias SZÉKI. 1645. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 15.
BORBÉLI alias SZILÁGYI. 1664. Erd. főkormányszék 1806: 5350.
BORBÉLY de Bodzás. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
BORBÉLY de Csegez. 1620. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 202.
BORBÉLY de Debreczen. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 167.
BORBÉLY de Debreczen alias SZIGYÁRTÓ. 1630. Kolosmonostori conv. Prot. D. II. 58.
BORBÉLY de Enyed. 1612. Gyfvári kpt. Prot. P. Taraczközi 183.
BORBÉLY de Érsekujvár. 1659. Gyfvári kpt. 27. L. Reg. 79.
BORBÉLY de Futak alias EREŐS 1588. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 176.
BORBÉLY de Gyalakuta. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
BORBÉLY de Hajószentmárton. 1618. Gyfvári kpt. Prot. Neminem loade 348.
BORBÉLY de Huszt alias THŰRI. 1589. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 294.
BORBÉLY de Ilosva. 1600. Kmnostori conv. Prot. H. fol. 46.
BORBÉLY de Kraszna. 1588. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 192.
BORBÉLY de Magyar-Lapád. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 64.
BORBÉLY de Nagybánya. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 205.
BORBÉLY de Rettegh alias TÓTH. 1620. Gyfvári kpf. 10. L. Reg. 199.
BORBÉLY de Szathmár-Németi alias ANDRÁSI. 1624. Gyfvári kpt. 12. L. Reg. 39.
BORBÉLY de Szegedvára. 1611. Kolosmonostori conv. Prot. M. 65.
BORBÉLY de Szigeth alias SZÁSZ. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 136.
BORBÉLY de Tolna. 1602. Gyfvári kpt. Prot Miserere mei Deus. 135.
BORBÉLY de Torda alias PANKOTAI. 1596. Erd. főkormszék Docum. Product. J. 17.
BORBÉLY de Várad. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 211.
BORBÉLY de Várad. 1616. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 175.
BORBÉLY de Várad. 1645. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 16.
BORBÉLY de Várad alias KERESZTÚRI. 1646. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 29.
BORBÉLY de Zilah. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 272.
BORBÉLY KISTÓTI de Várad. 1626. Gyfvári kpt. 12. L. Reg. 43.
BORBÉLY KORMAI. 1640. NRA. 902–3.
BORBÉLY MAGYAR de Vizakna. 1589. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 262.
BORBÉLY NÉMETUJVÁRI. 1651. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 435.
BORBÉLY SZAKMÁRI de Enyed. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 136.
BORDÁCS. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 82.
BORDÉ. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
BORGE. 1645. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 16.
BORHAN TRIFF lásd Triff Borhan.
BORHÁNYI 1652. Gyfvári kpt. Cista I. Hunyad fasc. I. 21.
BORKA. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
BORNEMISSZA. 1564. Kral bécsi czímerfestő birtokában.
BORNEMISSZA. 1628. Conc. Exp. 230.
BORNEMISSZA. 1682 Erd. főkormszék 1796: 2901.
BORNEMISSZA alias TOFFÁN. 1570. Beregmegye ltban
BORNEMISSZA de Debreczen. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 382.
BORNEMISZA de Kolosvár. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 394.
BORNEMISZA de Kolosvár. 1614. Gyfvári kpt. 7. L. Reg. 357.
BORÓ. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 299.
BOROCHOWYCH alias NAGY lásd Glavanovich. 1580. NRA. 1606–13. és 12.
BOROS. 1634. Gyfvári kpt. Arm. 71.
BOROS. 1687. L. Reg. Arm. I. 103.
BOROS alias ERŐS. 1670. Gyfvári kpt. Cent. GG. 56.
BOROS de Borosjenő. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 160.
BOROS de Péntek. 1590. Erd. főkormszék 1804: 122.
BOROS de Szentdomokos. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
BOROS de Szent-Gericze. 1662. Gyfvári kpt. 27. L. Reg. 331.
BORS. 1656. Gyvári kpt. 26. L. Reg. 608.
BORSAI. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 83.
BORSAI. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
BORSAI. 1631. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 205.
BORSAI de Berkesz alias NAGY. 1647. Gyfvári kpt. 20. L. Reg. 47.
BÓRSAI de Legény alias NAGY. 1627. Kmnostori conv. Arm. N. 2.
BORSATI. 1660. Gyfvári kpt. 27, L. Reg. 313.
BORSI alias TÓTH. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 47.
BORSI de Gyulafehérvár. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 431. Prot. Steph. Bárdi II. 113.
BORSIL de Septér. 1671. Kmnostori conv. Arm. B. 21.
BORSÓ de Keresztúr. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg, 116.
BORSOS. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580. Cista Gömör. fasc. Gyergyó 9.
BORSOS. 1664. Erd. főkormszék 1806: 5350.
BORSOS de Ponor alias SZŐCS HÁTZOKI. 1674, 1675, 1618. Gyfvári kpt. Cista I. Hunyad. fasc. III. 24, 38, 39.
BORSOVAY. 1607. NRA. fasc. 1865. N° 45.
BORZA. 1631. Gyfvári kpt. Cent LL. 65.
BORZÁSI SZABÓ lásd Szabó Borzási.
BOSI. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 53.
BOSI 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
BOSKOVICS. 1590. Kmnostori conv. L. Reggius. anni 1591: 36.
BOSÓ de Csomotak. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 445.
BOSÓ de Csomortán. 1633. Gyulafehérvári kpt. 17. L. Reg. 96. (Elveszett)
BOSODI. 1628. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 58.
BOSODI. 1648. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 2.
BOTA. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 70.
BOTA. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
BOTÉZÁ de Thordavilma. 1662. Gyfvári kpt. 27. L. Reg. 593.
BOTTH. 1583. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 110.
BOTH. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
BOT de Rákos. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
BOTOS de Nyirmihályd. 1652. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 591.
BOTTYÁN 1647. Nógrádmegye ltban.
BOTTYÁNI. 1611. Gyfvári kpt. Cent XX. 14.
BOTTYÁNI de Bágyon. 1679. Kmnostori conv. Prot. Horváth 73.
BOZINKAI de Hosszúmező. 1663. Gyfvári kpt. 27. I. Reg. 626.
BOZURA. 1659. NRA. 1736–38. Erd. főkormányszék. 1797:4383 .
BŐDY de Halas lásd Fekete. 1606. NRA. 312–44. NRA. 1746–5.
BŐGE. 1655. Gyfvári kpt. Cista Gömör fasc. Gyergyó 9.
BŐGÖZ de Osdola. 1631. Kmnostori conv. Arm. B. 54.
BÖJTHE. 1607. Gyfvári kpt. 4. I. Reg. 13.
BÖJTHE. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 209.
BÖJTE. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
BÖJTHE de Angyalos. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 51.
BÖJTHE de Angyalos. 1624. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 43.
BÖJTHE de Csikszentgyörgy. 1607. Gyfvári kpt. 4 L. Reg. 132.
BÖJTHE de Kerczed. 1649. Gyulafvári kpt. 24. L. Reg. 128. – 1675. Kmnostori conv. Arm. K. 35.
BÖLCS de Illye. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 246.
BÖLCSEI. 1615. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 70.
BÖLÖNYI. 1584. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 226.
BÖLÖNYI. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
BÖLÖNYI. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 382.
BÖLÖNI alias CZIRJÉK. 1631. Kmnostori conv. Prof. II. 36.
BÖRGKEI. 1631. Gyfvári kpt. Cent XX. 58.
BÖRVEY. 1577. NRA. 903–31.
BÖSZÖRMÉNYI OLAJOS lásd Olajos Böszörményi.
BRASSAI. 1651. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 668.
BRASSAI. 1659. Gyfvári kpt. 27. L. Reg. 270.
BRASSAI alias SZAPPANOS. 1674. Gyfvári kpt. Arm. 6.
BRATÁN. 1663. Kmnostori conv. Arm. L. 5.
BRATÁN de Kávás. 1662. Gyfvári kpt. 27. L. Reg. 592. Kmnostori conv. Arm. B. 31.
BRAZUL. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 130.
BREDUSKE. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 101.
BRENDA de Gyónta. 1630. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 109.
BRETÁN de Kávás. 1658. Kmnostori conv. Arm. B. 42.
BRETHELENI. 1609. Gyfvári kpt. Prot Appendicis 277.
BREZNAY. 1687. L. Reg. Arm. I. 103.
BRIacute;NYI. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 85.
BRIacute;NYI de Szigeth. 1643. Gyfvári kpt. Arm. 55. Prot. II. Franc. Szatyori 161.
BRIXIANUS. 1509. Pozsony város ltban. (Lásd Gyfvári kpt. Cent. KK 98.)
BRNA. 1583. Liptómegye ltban.
BRNULLA alias SZLANICZKY. 1681. Árvamegye ltban.
BRUCHENTHAI. 1674. Erd. főkormszék: a nemesség bizonyitó perek közt sz. nélkül.
BRULLYAI. 1664. Erd. főkormszék 1806: 5350.
BRUZOR de Lugos. 1645. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 24.
BRÜNNAY. 1633. Nyitramegye ltban.
BÚ de Újszékely. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 263.
BUCHY. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 299.
BUCZ de Baráthos. 1651. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 327.
BUD de Szalonta. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 231.
BUD de Tőkés alias CSÓRÉ. 1663. Kmnostori conv. Prot. R. 137.
BUDA. 1662. Gyfvári kpt. 27. L. Reg. 393.
BUDA. 1663. Gyfvári. kpt. 27. L. Reg. 673.
BUDA de Nagy-Nyires. 1662. Gyfvári kpt. 27. L. Reg. 592.
BUDA de Sike. 1635. Gyfvári kpt. Prot. Miserere mei Deus 133.
BUDA de Ungurfalva. 1609. Kmnostori conv. Arm. 13. 39.
BUDAI. 1635. Veszprémmegye ltban.
BUDAI. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
BUDAI de Alpestes. 1647. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 54.
BUDAI de Bágyon. 1614. Gyfvári kpt. 7. L. Reg. 327. Kmnostori conv. Prot. Balth. Rákosi 9.
BUDAI de Kálmánd. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 20.
BUDAI de Ombod. 1663. Gyfvári kpt. 27. L. Reg. 720.
BUGYUL. 1667. Kmnostori conv. Arm. B. 16.
BUGYUL FAJNIK de Alsónádas. 1666. Kmnostori conv. Arm B. 20.
BUJÁKI. 1615. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 71.
BUKSA. 1663. Gyfvári kpt. 27. L. Reg. 639.
BULBUK. 1663. Erd. főkormszék 1796: 1806.
BULYI de Gyulafehérvár. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 431. Prot. Steph. Bárdi II. 113.
BÚN de Csikfalva. 1627. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 6.
BUNGORÁCZ. 1621. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 5.
BÚNI. 1631. Kmnostori conv. Prot. N. 45.
BUOS. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
BURDAI. 1616. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 172.
BURJÁN de Eghe. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 148.
BUTAK. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 619.
BUTIKA de Markosfalva. 1624. Gyfvári kpt. 15. L. Reg. 111.
BUZA de Várad 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 17.
BUZÁS. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
BUZERE. 1664. Kmnostori conv. Prot. Petr. Rákosi. 434.
BUZURA de Hollómező. 1676. Kmnostori conv. Prot. Laki 40.
Közli:

TAGÁNYI KÁROLY.

VEGYES.

Genealogia és történelem.

Társadalmunk legkülönbözőbb rétegeit az utolsó években sajátságos ihlettség hatja át: a protestánsok egyházuk történetét íratják; az orvosok gyűlése díjat hirdetett ki az orvostan fejlődésének történetére Magyarországon; Wirkner, Fiáth, Pulszky, Teleki, Kossuth stb. közölték emlékirataikat; történelmi és régészeti egyletek keletkeznek az ország összes tájékain; még heraldikai-genealogiai társaság is alakúlt, szóval a történet tanúlmányozásának felébredését jegyezhetjük fel. Majdnem úgy látszik, mintha a jelen leélése után a jövőtől kölcsönt már nem kapván, a múlt emlékeiből akarnánk élni!
De a dolog nem áll oly rosszúl.
A jelenet magában véve örvendetes; arra mutat, hogy a történet becsének elismerésére egyáltalában készek vagyunk, de azon álláspont, melyet sokan e tekintetben elfoglalnak, többnyire nem helyes; még mindig akadunk eleve beszítt véleményekre s végzetileg áthatott önérdek által módosított következtetésekre, melyek a történetből merítvék.
A mi az emberiség történetére nézve jelentőséggel bir, az kisebb-nagyobb mértékben az egyes családok történetére nézve is áll.
«Minden a mi létesűl, az fejlődés; minden a mi van, az térben való fejlődés; minden a mi történik, az időben való fejlődés. A térben való létesűlésnek összfogalma a természet, az időben valóé a történet».
Természet és történet! Mind a kettő az emberiség nagy tanítója, de meg kell érteni törvényeit. A természet törvényei követik a szükségesség és czélszerűség változatlan elvét; hol e kettő uralkodik, ott nincs helye a kivételnek, s azért lakoltatja a természet az ártatlant a bűnössel együtt. A történet törvényeinek a természetével csak azon közös tulajdonságuk van, hogy éppen úgy ismétlődnek, mint ezek, de bennök mint legfőbb elv, az örök igazságosság uralkodik.
Habár a történelmet a «történik» szóból származtatjuk s az idők folyamán lezajlott események előadásának nevezzük, gyakorlatilag véve még sem más, mint egészben és nagyban az embereknek s azon mozzanatoknak története, melyeken az emberiség évezredeken keresztűl átment; s végig tükröződik azon egy tényező, hogy emberi bölcsesség s esztelenség, erő s gyengeség az örökösen változatlan természettörvényekből vont körre befolyást gyakorolt.
Valamely család történetét ismerni, az majdnem ösztönszerű kívánság.
Az emberiségbe ojtott ösztön az, hogy többnyire másokról gondoskodik, s a mennyi gondot fordít arra, éppen oly lanyha szokott lenni önismerésében. Ha már messze utazott ember kortársainak állapotai és szokásairól szóló leírását kiváncsisággal s érdeklődéssel hallgatja, akkor elmúlt idők s emberek ecsetelése annál inkább ragadja csodálkozásra és vágyódásra. Honnan e mások iránti érdeklődés s e hiányzó pillantás saját belsejébe? Ez mind azért van, mert az ember annyira szereti saját hibáit embertársai gyengeségei mögé elrejteni (Gueudeville); ezt annál inkább teszi, ha élőkre, annál biztosabban, ha kimúltakra hivatkozhatik. Csak annak elismerése helyezi a család-történelmet a hasznos és szükséges ismeretek keretébe. Elmúlt idők s emberek létének s tetteinek szemlélése s megfontolása inteleműl szolgáljon jelenre s jövőre, s miután hibákból nyert tanok helyesebb cselekvésre vezetnek, a család-történelem épp úgy szolgál tökéletesítésünkre, mint a hullakémlés a kórismére.
Egészen helyesen nevezhetjük a család-történetet a halottakkal való közlekedésnek. Ők küldik nekünk bölcseségöket s tudatlanságukat, tudományukat s ostobaságukat, tapintatosságukat s ügyetlenségüket, bűneiket s erényeiket, szóval jó és rossz tulajdonságaikat. – Ha az általuk nekünk nyújtottakból nem éppen nagy hasznot merítünk, az csak önhibánk; a rosszaknak járt utait kerülni, a nagyokét pedig követni: ez azon közlekedésből nyerendő kincs. – Vajjon e közlekedés viszonossággal bir-e? Kétség kívül! Hisz nem küldjük-e mi utánuk dicséretünket vagy ócsárlásunkat, tiszteletünket, elismerésünket vagy nemtetszésünket.
E szempontból kiindúlván, el kell ismernünk, hogy a család-történet s a genealogia becsének felfogására még nem elég az előfordúlt egyes személyeknek száraz említése, hanem az indító okoknak s azon elért eredményeknek tanulmányozása itt irányadó, melyek az egyeseknek részint a természet, részint saját énük által vezényeltetett cselekvéseiben szerepeltek. Egy változatlan s azért tulajdonképen mindig egy és ugyanaz maradt természettörvény az évezredek folyamán különbözőleg alakúlt jeleneteinek ismeretéből bizonyosan nem tanulhatunk sokat, legfeljebb e törvény állandóságának meggyőződésére jutunk; de az egyeseknek az állati közömbösség által előmozdított meggyőzetése vagy pedig szellemi öntudat által vezényelt e törvény elleni küzdelme, ez a történeti oktatásnak örökös forrása! A ki tehát a történeti eseményekben (legyenek bár csak családiak) kizárólag kérlelhetlen végzet működését keresi, s a ki bárminemű történet vizsgálásáról eleve beszítt nézetekkel bír, az azon hibába esik, mely az emberi társadalom két főtényezőjében megbosszúlja magát: az eleve beszítt, végzetileg áthatott nézetek a politikában a «történelmi jog»-hoz vezetnek, a tudományban pedig a dogmatismushoz s a tekintélyekben való hithez!
Valamint mind annak, a minek kifejlődésére tér kell, a létfeletti harczot ki kell vívnia, éppen úgy van ez az időben kifejlődendőnél is. Iacute;gy van ez az egyes törzsöknél és családoknál is; ezeknek is megvannak az ő létfeletti harczaik. A történet tanítja, hogy az idő éppen oly kevéssé ismeri az örökös szünetet, a pangást, mint a természet; s a franczia IV. Henrik politikai eszménye, hogy hasonló erőfelosztás alapján európai egyensúlyt érjen el, ugyanazon csalkép volt és lesz, mint II. Mohamed azon óhaja, hogy úgy mint az égben a földön is csak egyúr legyen, vagy mint számos mai apostolnak örökös békére vonatkozó törekvése.
E történeti létfeletti harcz kifolyása az, hogy minden korszakban s minden helyen valamely családnak uralkodó szerep jutott. Minden történeti család arra volt hivatva, hogy fénykorát elérje s hogy a maga módjára uralkodjék; az egyik a dívó napi irány alapján érte el, a másik belső dönthetetlen érdemei alapján és sokan túl is élték már e fénykorukat.
De a családok úgy járnak, mint nagyban a nemzetek s kicsinyben az egyesek. Találjuk, hogy minden család egy bizonyos fénypontot ért el, de hogy azontúl nem emelkedett. Igen kevésnek sikerűlt a hatalom és fény e pontján hosszabb időre állandóan maradni, a legtöbb kezdett e tetőponttól kezdve gyorsan hanyatlani s rendesen a fénykorban felvett mozzanatok s benyomások voltak azok, melyek magukban hordták a hanyatlás csiráit. Abból mi következtethető? Az, hogy a család éppen oly kevéssé mentheti magát azon befolyásoktól, melyek előtt a népeknek többi művelődési s politikai tényezőiknek ki kell térniök; a családok történetét s a genealogiát tehát mindazon mozzanatokkal összefüggőleg kell kezelni s tanulmányozni, melyek az emberiség sorsára s az anyagi élet kormányzására befolyással birnak.

* * *

Már fennt említettük, hogy a történet mindig csak az emberiség története marad; hogy az az emberek sorsának fejlődését s azon mozzanatokat mutatja, melyeken az emberiség évezredek óta átment; a történet tárgya tehát nem csak háború és béke, nem csak elemi s művelődési események, hanem nagyban s egészben véve mindig csak emberek, kicsinyben s egyes esetben pedig nemzetek, törzsök s családok.
Párhuzamban e fogalommal, a genealogia, az emberiség leszármazásának története fontos szerepet játszik, mert nem képez traktatumot, mely bizonyos korszaknál végződik. – Az emberiség genealogiája az embernek kulturlényként való első fellépésétől kezdve egészen a mai napig ér._{Legyen szabad nekem e helyen azon nem gyéren hallható állítással szemben, hogy lefolyt idők világuralkodó népei tönkrementek s hogy ezen tönkremenés maga a nemnek kihalásával azonosíttatik, ellenkező álláspontot foglalni el. Nemzeteket nem lehet egy szóval az emberiség soraiból kitörűlni; mondják, hogy a perzsák, görögök, rómaiak s a többiek, kiknek neve különböző időben rémüléssel töltötte el a világot, tönkrementek; de még ma élnek ivadékaik! Vannak ma is perzsák, görögök, rómaiak stb; ama világrendítő nemzetek nem haltak ki, csak hírök halványult el, dicső nevök elvesztésével egyúttal megszűntek a földgömb irányadó nemzetei között szerepelni, s más törzseknek eddigi lételök sötétéből a világba való belépésük küszöbeűl szolgáltak. Az említett népek tehát csak híröket és hatalmukat látták elenyészni, míg maguk ki nem haltak. Szomorú dolog volna a szaporodásra nézve, ha nagysággal és hatalommal maga a faj is kihalna. Eddig legalább a történet még nem mutatott nemzetet, mely fénykorát minden időben erőteljesen fenntartotta volna.} *
Tekintettel az emberiségre, a genealogiának tehát nincs vége; addig tart, míg emberek léteznek; de máskép áll a dolog kicsinyben s egyeseknél.
Egy határozott népnek, valamely törzsnek s a családnak genealogiája maga a törzsnek s a családnak kihaltával végződik s e körülményből származtatjuk le e tudománynak egy másik fogalmát, t. i. a történethez való viszonyát.
A genealogia sem a történetnek része, sem pedig annak módszere; lehet pl. a történetet synchronistice vagy valamely más rendszer szerint megírni, de lehetetlen valamely nemzet vagy állam történetét genealogice tárgyalni; sőt ez a történet fogalmával összeférhetlen, mert csak valamely népnek genealogiájáról lehet szó. Genealogiai történetet ugyanazon értelemben kellene megírni, mint a synchronistikus történetet; kellene tehát valamely népnek pragmatikus történetét megírni különös tekintettel az egyes családok szaporodása és rokonságára; ez pedig lehetetlen; egy nép sem bír oly történettel, melynél nem lehetne kimutatni idegen befolyásolást s más népeknek sorsára való saját behatását, hisz a történet többnyire a társadalmi s egymásközötti viszonyoknak folytonos kölcsönös életén alapszik; van-e pedig a genealogiánál még más tudomány is, melynek «pro domo» szóló joga oly jogosúltsággal bír? Mi tehát csak egy népnek genealogiájáról, de nem genealogiai történetéről szólhatunk.
Mindezekből pedig kiderűl, hogy a genealogia a történelemtől nem függ, hogy sem részét, sem módszerét nem képezi s csak annyiban bír a történettel közös jelleget, a mennyiben a múltakról is szól; s ha már minden áron az eddig dívott felfogást nem akarnók megsérteni, legfeljebb azt engedhetjük meg, hogy a genealogia a történetnek kiegészítését képezi, de hogy különben egészen önálló tudomány.

Dr. WERTNER MÓR.

Felderítések és igazolások.

I. A Kaplyon genus és ágazatai.

Oklevéltárának kiadása által a gróf Károlyi család nem csak az ősei iránt méltó kegyeletnek, nem csak főúri nemes hivatásának felelt meg, hanem a hazai történettudománynak is kitűnő szolgálatot tett; főleg oly pontos és szakszerűen jeles kiadás által, mint a hogy eddig a nagybecsű Codex két kötete Géreai Kálmán avatott szerkesztése alól kikerűlt. De e soraimnak nem czélja a jól sikerűlt kiadmánynak sem bővebb méltatásába, annál kevésbbé taglalatos bírálatába bocsátkozni. Nekem csupán a II. kötet elején a «Kaplyon nemzetségről» stb. szóló nagy szorgalommal és készültséggel írt értekezés egy passusára vonatkozik szerény reflexióm.
Az érdeklett értekezés XV. lapján a tudós szerkesztő ezt írja: «A gróf Sztáray családot történetíróink nagy része a Ják-nemből származottnak állítja, . . . . . Koller . . . . hirdette ezt először . . . . . Történetíróink közűl sokan utána mondták e véleményt. Szirmay hol egyet, hol mást mond. Nagy Iván, Magyarország családairól írott művében, úgylátszik, a gróf Károlyi család levéltárnoka Waltherr Géza figyelmeztetésére, de oklevelek alapján a Kaplyon nemből származtatja a Sztárayakat, a nélkül azonban, hogy határozott adatokat hozna fel. Kétségtelen, hogy a Waltherr és Nagy Iván véleménye a helyes.»
A nagyérdemű szerkesztőnek ezen, éppen nem szabatos előadásából az olvasható ki, mintha a Sztárayaknak a Kaplyon-nemből való származtatását első sorban Waltherr Géza úr, (a ki tudtomra erről sehol nem írt), és másod sorban az ő figyelmeztetésére én fedeztem volna fel. Pedig a dolog már régen kinyomtatott anteacták szerint nem így áll.
Mellőzve azt, hogy nekem életemben mindöszve kétszer volt szerencsém Waltherr Géza úrral beszélhetni, a nélkűl, hogy köztünk a Sztárayaknak származásáról szó lett volna, csak azt vagyok bátor megjegyezni, hogy a Sztárayaknak a Kaplyon genusból származtatása már akkor irodalmilag megpendítve és így publicálva volt, midőn az általam igen tisztelt Waltherr Géza úrnak, és nekem még csak eszünk ágában sem jártak a nemzetségi genusok, hanem a helyett korunknál fogva mint diák fiúknak csak a latin nyelvtani genusokkal volt hivatásunk foglalkozni.
És ha Géresi Kálmán tisztelt barátom M. O. Cs. munkám X. köt. 857. lapján a Sztáray családról szóló czikknél az idézeteket behatóbb olvasásra méltatja vala, rájött volna, hogy ott e tárgyban hivatkozva van néhai Waltherr Lászlóra (a fennebb t. Waltherr Géza édes atyjára), a ki ez előtt majd félszázaddal a Tudományos Gyűjtemény 1836. évf. IX. köt. 71. lapján tesz a Sztárayaknak a Kaplyon-nemből való származtatásáról említést. Csakhogy még ő sem az első volt, a ki ezen véleményt kinyomatta, mert munkám idézete szerint Szirmay Antal «Szatmár vármegye Esmértetése» Buda, 1810. cz. munkája II. köt. 45–46. lapjain a Sztárayak ősét Jákót már világosan a Kaploni nemből levőnek írta; nem alterálhatván ezt az, amit Szirmay hét évvel az előtt azáltala írt Zemplén vármegye leírásában (Notitia Topographica C. Zemplén etc. 1803.) a 80. lapon mondott, midőn nem is oklevelek alapján, hanem egyszerű genealógiai sorozatban a Sztárayak őséűl a beköltözött Wenczelint említette. Ezek szerint tehát irodalmunkban már nyolczvan év előtt többszörös nyoma van annak, hogy a Sztárayak a Kaplyon-nem egyik ágát képezik. Még régibb írott tudományos emléke pedig fennmaradt az egykori híres genealogus Wagner Károlynak a nemzeti múzeumban őrzött kézíratában is a múlt századból.
Mind ezen említett forrásokat én már M. O. Cs. munkámnak nem csak X. köteténél, de már alkalmilag az előző köteteknél is az idézetek tanusága szerint felhasználtam, melynél fogva írott adatok mellett szóbéli figyelmeztetés és éppen lényeges pontoknál bírálatos eljárásomnál nem is lett volna elvem szerint alkalmazható. – De a «határozott adatok fel nem hozásának» kitétele sem eshetik rovásomra. Mert én az oklevelekre való hivatkozást határozott adatoknak tartom. Már pedig hivatolt munkám X. köt. 857. lapján ez áll:
«Sztáray család . . . . a Kaplony genusból származott. 2. jegyzet. Ezt bizonyítják néhai Waltherr László-nak, a gróf Károlyiak levéltárnokának közlései, melyek szerint a nevezett grófi levéltárban is vannak ezt tanusító okmányok. Lásd Tud. Gyűjtemény 1836. IX. 71. Ugyanott V. 29. l. jegyzet. Kaprinai Mss. B. tomo. XXIX. 31. oklevél, mely a Sztárayak levéltárában van. Lásd Szirmay Szatmár vármegye II. 46. 47. hol Jákó a Kaplyon-nemből eredettnek íratik, és mégis Szirmay ennek daczára (kellett volna írnom előbb)másutt máskép írt, Továbbá Wagner Tab. geneal. XLVI. stb.»
Ime eddig van munkámban az idézet, melyben a többi között hivatkozás történik Kaprinai kézirati gyűjteményére is._{Munkámban sajtóhibából XIX. áll, XXIX. helyett.}* És mit tartalmaz Kaprinai gyűjteményének XXIX. kötete? Kaprinainak ezen tomusa a nagy érdemű gyűjtőnek sajátkezűleg a czímlapra írt szavai szerint «complectitur multa et pulchra diplomata ex archivo familiae Sztárai de Nagy Mihály etc.» t. i. a Sztáray család levéltárából az eredetiekről másolt több mint húsz darab oklevelet tartalmaz, melyeket maga az oklevéltanban tudós Kaprinai a 23-dik lapon tett jegyzete szerint 1760-ban Nagy-Mihályon gróf Sztáray Imre szíves közléséből másolt le, és melyeket Fejér György (sőt némelyeket, mint az 1234. évit a Szatmár megyei Gilyanus birtokról már előbb Katona is Hist. critica V. 703.) codexében éppen nagyobbára Kaprinai után tett közzé, mint példáúl a Cod. dipl. III. 2. 403. V. a. 79. s a többi, habár utóbb azok egy részét (megengedem, hogy hibátlanabbúl) a Hazai Okmánytár is újra kiadta.
Ezek előadása után nem lehet tehát állításomra nézve «nem határozott adatokról» szó; annál kevésbbé pedig arról, mintha a kérdéses származtatás első felderítése nekem, avagy éppen a fennebb tisztelt levéltárnok úr képzelt figyelmeztetésének dicsőségére rovathatnék fel, tudván és megírván azt már előttünk Wagner, és ez előtt nyolczvan évvel ki is nyomatván Szirmay Antal, stb.
Egyébiránt munkámban az idézett lapon a Sztáray család történetének bibliographiáját is adván, ott meg van említve már az is, hogy Koller volt az első, ki a Sztárayaknak Venczelintől való alaptalan származtatását írva hagyta.
Mielőtt e czikket befejezném, csak érintőleg legyen szabad Géresi Kálmán t. barátom figyelmét felhívni. arra, hogy értekezése XIII. lapján a váczi káptalan 1305. évi osztálylevelében (Hazai Oklevéltár 182. l.) említett villa Koplyon semmi vonatkozásban nem áll a Kaplyon genussal, mert az azon oklevélben is említett nógrádmegyei Ziud (= Szűgy) helységgel határos Koplány pusztára (mely soha nem volt Kaplyon)vonatkozik, (L. Görög Atlásában is Nógrád megye földabroszát.)
A mi a gróf Károlyi nemzetség nevére és czímerére vonatkozó nézetemet illeti, egy más alkalommal fogom elmondani.

II. A Boksa genus és a Chapy-ak czímere.

A gróf Károlyi család Oklevéltára II. kötet 34. lapján Géresi Kálmán (az oklevéltár szerkesztője) kiadta a Chapyak 1418. évi czímerlevelét és czímerrajzát_{Ezt mutatványúl e lapok m évi III. füzete is közölte.} * a nevezett levéltárnak egy egykorú, egyszerű másolatáról, beismervén az oklevél végére vetett jegyzetben, hogy Windisch a Neues Ungr. Magazin (1791.) I. köt. 115. lapján az oklevelet egész terjedelmében, és mellékelve – «jól lehet színezett, de igen tökéletlen rézmetszetben magát a czímerképet is kiadta. Ezt használta fel Nagy Iván is M. Orsz. Családai czímű munkájában», stb. Már előzőleg azt is megjegyezte, hogy «az okirat eredetije állítólag a b. Wécsey levéltárban őziztetik».
Ezekre nézve reflexióim a következők:
1-ör, hogy az oklevél eredetije csakugyan a b. Wécsey cs. levéltárában őriztetett a múlt század második felében, bizonyítja Kaprinai István, a ki Collectaneorum Mss. B. tomo XX. p. 105. sajátkezűleg b. Wécseytől másolta le a kérdéses oklevelet, mely egyenes örökösödés útján jutott a b. Wécseyek levéltárába, minthogy b. Wécsey Sándornak hites társa (1670. már özvegye) a kihalt Chapy családból Chapy Mária volt. – Fejér is kiadta ugyan ez oklevelet Cod. dipl. X. 6. p. 120., de stemmatographiai botlással az oklevél rubrumában és a végső jegyzetben a Chapy névből Kapy-t csinált.
2-or a Windisch által az id. helyen az eredeti után közlött, de Géresi áltál «tökéletlennek» nevezett rézmetszet, ha művészeti szempontból nem a tökéletesség mintadarabja is, de minden esetre hibátlanabb és az oklevél szövegével teljesen összeegyezvén, hívebb másolat a Géresi által egykorú másolat után kiadott másolatnál; mert:
a) összehasonlítva a két kiadást, a Windisch-féle kiadásnál a paizsnak alakja, annak a jobb oldalra nagyobb mérvben dőltsége, a Zsigmondkori paizsokkal jobban megegyezik, mint a Géresi-féle, mely a jobb oldali felső szegletnek oly szembetűnő bevágását mutatja, a mi a Zsigmondkori, főleg 1418. évi paizsoknál elő nem fordúl.
b) A paizs körűl tekerődző sárkánynak szárnyai és lábai egészen másképen állanak Géresi kiadásánál, mint a Windischénél. És a mi feltünőleg lényeges, a Géresi-félénél hiányzik a sárkány hátáról a vörös kereszt, holott az oklevél határozottan szól: «dracone cruce rubea in dorso signato», a mint ez a Windisch-féle kiadmányon látható is.
c) Végre sem a sisak fölötti, sem a paizsbeli oroszlánnak a fején átütött dárda Géresinél nincs helyesen visszaadva, sőt a paizsbeli oroszlán éppenséggel rosszul van másolva, mert szemközt néző fej helyett balra fordított fejet mutat, és mert a vető nyíl vagy dárda (balista)_{Nálam M. O. Cs. III. köt. 14. lapján a czímerkép rajzolója és metszője vetődárda helyett hibásan repülő nyilat rajzolt.} * mind a két oroszlánnak az orrán van átütve, holott a vérző jobb szemen kell átütve lenni; mert az oklevél határozottan mondja, hogy Chapy András a morvaországi Ostrovár ostrománál a hajító nyíl ütése miatt jobb szemét veszté, és erre vonatkozólag a czímer-leírásban is olvasható: «sagittam transfixam seu transmissam continentem et per oculum dextrum leonis, totamque faciem eiusdem per directum hostiliter percussam etc.» a mint ez a Windisch-féle ábrán látható is. Ebből világos, hogy az eredetinél nem jobb az egykorú másolat sem, hanem a Windisch-féle kiadás határozottabban hívebb és tökéletesebb a gr. Károlyiak levéltárából közlött másolatnál.
Ennyi a Chapy czímer két kiadása összehasonlításáról elegendő.
Hanem a kérdéses czímerlevél alapján még más érdekes czímertani tanulságok is keletkeznek.
Az érdeklett czímerlevelet 1418. mart. 19-én Zsigmond királytól Konstanczban Chapy András és általa törzsrokonai, vagyis a Boksa genusból eredt többi, névszerint a (gálszéchi) Széchy, Agóchi, Zerdahelyi (Zemplén vm.), Szűrtei, Bocskai és sóvári Soós családok ősei is nyerték. És példáúl a Bocskai család csakugyan e czímerrel élt, csakhogy nem ezen ágnál lévén az eredeti czímerlevél, maga a czímerkép az egyes családtagok által gyakran hibás előállításban használtatott, nem csak pecséteken, pénzeken, de sőt tudatlanságból még síremlékeken is, példáúl a Boksa nemből eredt egyik Zerdahelyinek a sírkövén szintén nem lépő (gradiens), hanem ülő helyzetben látható az oroszlán, és szintén nem átütött szemmel, hanem jobb lábával nyílat tartva, a mint ezt Wagner (Collect. Geneal. dec. IV.) tábláján kiadta, és ezt követte még rosszabbúl azon reproductió, mely munkám Magyarország Családai II. 135. lapján is megjelent. Ilyen hibás czímerek fordúlnak elő Bocskai István erd. fejedelem pénzein is, példáúl 1605. évi ezüst tallérján ülő oroszlán, a vető dárdát szabadon tartva. Valamivel jobb ennél az 1606. évi aranyain látható czímer, a mennyiben ezeken, noha ülő oroszlán van, de a hajító dárdával bal szemét érinti, és mellesleg megjegyezve, itt a paizs körül már a sárkány is látszik, stb. (Lásd: Tabulae numismat. Instit. Nation. Széchenyi.)
De a levont tanulságok fénypontja abban tündöklik, hogy a fennebb érintett Chapyak czímerlevelének tartalma daczára belefoglalt ugyanazon genusbeli sóvári Soós család soha sem használta a Chapy András által kért és 1418. mart. 19-én nyert czímert; sőt daczára annak, hogy sóvári Soós Miklós e kérdéses czímerlevélben Chapy András után mint egyik közös szerző van megnevezve, ő még is már ezen czímerlevél keltét megelőzőleg, azaz 13 nappal előbb, szintén Zsigmond királytól szintén Kosztniczban (= Konstancz) 1418. mart. 6-án unokatestvéreivel Soós Simon, László és Péter atyafiakkal egy egészen más czímert, mint ősi czímerét kéri megerősíttetni, és meg is nyeri és pedig az oklevél szavai szerint: insignia, quibus progenitores eorum et per consequens a dudum indesinenter freti fuissent et gavisi. Ezen ősi czímer pedig teljesen külömbözik a Chapy-féle czímertől, és ábrázol úgy a paizs kék mezejében, valamint a sisak felett koronából növő hölgyalakot, ennek feje tetejéből kinyúló két arany kos-szarvval. És e jelvény a sóvári Soós családnak még ezután kétszer is (1569. és tán 1683.) megerősített czímereslevelében mindig és máig is czímere főlényegét képezi; a mint ezt a fennebb jelzett eredeti czímereslevélből, (melyet sóvári Soós Elemér h. őrnagy szíves, közléséből ismerek) tanúltam.
A legutoljára megemlítendő tanúlság tehát az, hogy az egy genusból származott családok sem éltek mind azonos czímerrel, mert valamint a Kaplyon közös nemből eredt Károlyiak czímere lényegesen külömbözik a közös nembeli Sztárayak czímerétől, melyet e család Nagy-mihályi Adalbert szerzősége mellett az Eödönffyek Pongráczok, Tibaiak és Sztárayak részére szintén Kosztniczban 1418. mart. 29. nyert, – úgy a Boksa genusbeli Chapyak, Bocskaiak stb. czímere is lényegesen külömbözik az ugyanazon nembeli Soós család czímerétől.

III. Hol van Bottyán András 1647. czímerlevele?

Minapában olvastam, hogy az ifj. Dumas, miután birálói többször valóban megesett hibákat vetettek szemére, néha azonban méltatlanúl is megrótták; egy ilyen utóbbi fajta megrovásra azt válaszolta, hogy sokkal több tévedést beismert már, mintsem hogy még a valótlant is elvállalja. Szakasztott ily helyzetben vagyok én magam is.
Az «Archivum Rákóczianum» Budapest, 1883. IX. kötet XXV. lapján ez olvasható:
«Bottyán András és neje Szabó (így!) Erzsébet kértére 1647. január 27-én Pozsonyban kelt czímereslevelet kapott. Gyermekeik István, András és János voltak. A nemeslevél Barsmegye 1647. julius 11-iki gyűlésén hirdettetett ki, s eredetije most is e vármegye (és nem mint Nagy Iván hibásan írja: Nógrád) levéltárában, Aranyos-Maróthon őriztetik»._{Ezt átvette a Turul is. 1883. évf. 149. l.}*
Hát én azt nem írtam hibásan, és tagadom is, hogy a kérdéses czímerlevél eredetije Bars megye levéltárában Aranyos-Maróthon volna; ellenben most is azt állítom, hogy az eredeti czímerlevél Nógrádmegye levéltárában B. Gyarmaton őriztetik, a hol azt én annak idejében szemeimmel láttam és kivonatoltam.
Hogy pedig ez így van, és nem másképen, arra nézve ide iktatom a legilletékesebb egyénnek, Nógrádmegye tisztelt főjegyzőjének e tárgyban hozzám intézett levelét, mely betűhíven így szól:
«Tisztelt Barátom! Kérdezősködésed folytán a felügyeletem alatt álló nógrádmegyei levéltárban tett kutatás eredményeűl írhatom s biztosíthatlak róla, hogy Botyán (nem 2 «t»-vel) András és neje Szakó Erzsébet, úgy fiai István, András és Imre javára III. Ferdinand által adományozott s Pozsonyban 1647. évi január 24-én kelt czímeres nemeslevélnek, bőr hártyára írt s jól fentartott eredetije Nógrád vármegye levéltárában őriztetik s most asztalomon fekszik. Egyébiránt vagyok B.-Gyarmaton 1883. szept. 6-án, tisztelő barátod Harmos Gábor s. k.»
Nálam tehát Magyarország Családai II. köt. 232. lapján jól áll Szakó Erzse, ellenben Imre helyett sajtóhibából áll János, a ki e szerint nem volt fia a czímerlevél szerző B. Andrásnak. Ezek fonalán a többi tanúlságot levonhatja, a kit az adatok combinatiója érdekel. Én ezúttal csak a kérdéses 1647. évi czímerlevél hollétét kivántam igazolni, a mi megtörtént._{A Thaly Kálmán úrtól nyert szóbeli felvilágosítás alapján megjegyezzük, hogy ő herczeg Odescalchi Arthurral egyetemben nehány évvel ezelőtt Aranyos-Maróthon Barsmegye levéltárában megfordúlván, ott Bottyán András 1647-iki czímeres-levele, mely az eredetiség minden criteriumával bír, kezei közt volt. Iacute;gy tehát a czímeres-levél vagy két párban adatott ki, vagy a két példány egyike másolat.
Szerk.}
*

NAGY IVÁN.

A gr. Brankovich család örökbefogadott ága.

Ezen, hazánk történetében szereplő név képviselői elég bőven tárgyalvák ugyan Nagy Iván «Magyar Családok» munkájában, minthogy azonban ott a családfa már a XVII. sz. közepén megszakad, úgyszintén az előadásban felmerülő hézagok és kételyek arra mutatnak, hogy a nagyérdemű szerző csak átvett, de nem közvetlen adatokkal rendelkezett; talán nem egészen érdektelen némely kiegészítő folytatást és felderítést, végűl pedig azon adatot hozzáadni, minő kisérletek történtek a név és vagyoni állás további fentartására – habár maradandó eredmény elérése nélkűl.
Néhány okmánydarab, mely századunk második tizedében néhai atyám b. M. Alajos kézíratgyűjteményébe kerűlt, ha nem is teljes, de elegendő fonalat nyújt a fentidézett befejezetlen közleményt tovább fűzni még egy századon át, és ismertetni, miképen hiusúlt meg az utolsó kisérlet is a családi név fenntartását illetőleg.
Csatlakozva tehát a Nagy Iván által adott családfa utolsó nemzedékéhez, látjuk Brankovich Pál, Antal és Jakab testvéreket. Ezek I. Lipót császár mint magyar király által Bécsben 1688. okt. 23. kelt diplomával, melyben a nevezettek szent-síri lovagoknak czímeztetnek, magyar grófi rangra emeltetnek «pro se et haeredibus utriusque sexus in infinitum», e mellett egyúttal «perpetui supremi comites loci et comitatus Jajcze in regno nostro Bosniae» czímmel neveztetnek, azzal a megjegyzéssel, hogy Pál mint elsőszülött bírja és viselje e méltóságot. – Az ilyenkor szokásos magasztalások közt, melyek a család előkelőségét, s a nevezettek hűségét és érdemeit dicsőítik, kiemeli a király, hogy mennyit tettek és szenvedtek a katholikus vallásért és annak templomaiért, s mennyi rosszat álltak ki a török járom alatt, továbbá hogy sok keresztyén foglyot a rabigából megváltottak, s önpénzükön állítottak katonákat a császári hadsereghez a törökök ellen, – főleg pedig, hogy nagy áldozattal megszerezték a keresztyénségnek Jeruzsálemnél a Gethsemane kertjét, melyet ezelőtt annyi fejedelem elnyerni hiába törekedett. Végűl megigéri a király, hogy ha «Isten segítségével győzelmes fegyvereink visszafoglalják Boszniát» – az elvesztett jószágok, melyeknek előbbi birtoka ott vagy bárhol valamely okmányos bizonyítékkal igazolható, lehetőleg másokkal fognak pótoltatni.
Ha áll Lehoczky Stemmatographiájának adata, mely szerint a mozgalmas életű György már hat évvel előbb, 1682-ben nyert grófi diplomát, feltünő lehet, hogy ennek érdemei és kitüntetése felől itten semmi említés sem történik, mi az azonos nevű rokonságnál fogva természetes lenne, sőt szokásos is volt.
A czímert a diploma ősi jelvénynek nevezi, és így adja elő:
Álló ezüst paizs, benne két elefántagyar között ágaskodó koronás vörös oroszlán szétterjesztett lábakkal, kitátott szájjal, kiöltött nyelvvel, kettévált felhajtott farkkal, a paizs jobb oldala felé fordúlva. A paizsot rostélyos nyilt sisak fedi, rajta királyi korona (regium diadema), belőle arany sárkány emelkedik ki, kiöltött piros nyelvvel, kiterjesztett szárnyakkal, mellén hordva öt vörös keresztet, mint a szent-sír lovagrendjének czímerjelvényét. A sisakot és vértet hátúl arany boglárokkal feltűzött, fehéren bélelt kék palást környezi._{A czímer a grófi diploma szavai szerint a következő: Scutum videlicet militare erectum albi sive argentei coloris, in quo inter duos elephantinos dentes, a se invicem paululum separatos, ruber leo, divaricatis pedibus erectus, aurea corona tectus, ore hiante, rubea exerta lingua, caudaque bifurcata sursum inflexa ad dextrum scuti latus conversus cernitur; scuto incumbentem galeam militarem craticulatam sive adapertam regio diademate, fulvum draconem, expansis alis, ore hiantem, rubeamque linguam exerentem, ac in pectore quinque rubeas cruces, equestris ordinis sancti sepulchri, dominici insignia, gestantem, mediotenus eminentem, proferente ornatum. In summitate vero sive conu galeae coerulei ab extra et ab intra albi coloris paludamentum supra scuti angulos in nodos convolutum et aureis fimbriis circumdatum.}
*
Az itt tárgyalt három fitestvér közűl azonban kettő, mint a következmények bizonyítják, utód nélkűl múlt ki, és csupán Pálnak maradtak gyermekei. – De két fia sem hagyott maradékot: Ágoston Mária meghalt 1726-ban, János Pál, ki a szepesi kamara első tanácsosa volt, meghalt 1729-ben Kassán, végrendeletében vagyonát Mária nővérére hagyva. Ez Olaszországban ment férjhez, Ancona marchiájából a Fossombrone város vidékéről származó De Amicis grófhoz.
Ezeknek két fia, Ferencz (utóbb hasonlag szepesi kamarai tanácsos) és Hugo Antal katonatiszt a magyar lovas Splényi-ezredben, Mária Teréziától Bécs 1746. decz. 2. kelte alatt diplomát nyertek, mely szerint nekik, mint az utolsó gróf Brankovich-ivadék szülötteinek, kiket nagybátyjok János Pál egész életén át mindvégig «pro filiis adoptivis» tekintett és tartott, – megengedtetik anyai családjuk nevét, rangját, és czímerét az atyaival egyesíteni, mint «Comites Brankovich de Amicis de Jajcza et Bjela», s ehhez képest bővített és összetett czímer adományoztatik nekik. És ez azon czímer, melyet Nagy Iván leír, de némi eltéréssel, mert a szöveget nem ismeri, s a mintáúl használt festvény talán nem volt elég szabatos. Koronája nem herczegi, hanem világosan «Comitibus propria», mint grófi, említtetik._{A szöveg a következő: Scutum videlicet militare erectum quadripartitum, priore sui parte rubea exhibens draconem aureum, alis expansis, inscripto pectori insigni sacri sepulchri Hyerosolimitani (ob rationes in diplomate Leopoldino datas); secunda vero et tertia parte argentea continens leonem rubeum coronatum, et erectum inter duos dentes elephantinos coeruleos; quarta ex sui parte pariter rubea, ut in prima, exhibens crucem planam argenteam, concomitatam angulatim quatuor litteris B. argenteis. Scutum insitum seu pectorale coeruleum et redimitum corona comitibus propria exhibet cantherium aureum, oneratum tribus liliis rubris, et infra leonem argenteum erectum insistentem rupi tricuspidi eiusdem metalli; praeterea scutum totum etiam redimitum corona comitibus propria, unde exsurgunt tres galeae torneariae coronatae clatrataeque dracone et leonibus scutariis fastigiatae, circumducto pallio coeruleo aureis fimbriis ornato, et argenteo suffulto, loco laciniarum lemma: Amicus Amico.}
*
A Mária Terézia-féle diploma szóról-szóra átírja a megelőző Lipót-félét; s így együtt birjuk mindkettőt, még pedig a használt példányon kettősen hitelesített alakban; ugyanis, Forum Sempronii (Fossombrone pápai város a Metaurus folyónál, Ancona és Urbino közt) pápai közjegyzője és a püspöki szék korlátnoka hosszas formulával, jegyzői jegygyel hitelesíti; – ezalatt pedig a városi hatóság roppant nagy ostyapecséttel hitelesíti a hitelesítőt 1762. évben jan. 29-én.
Kétségkívül e város volt a család legközelebbi területi illetékessége, azért fordúltak oda e kiadmányozás eszközlésére, s így ez, valamint azon körűlmény, hogy Hugo grófnak eredetiben meglevő királyi meghívó-levele az 1764-iki országgyűlésre borítékán ily czímzést visel: per Venetias – Anchonae (kitörűlve s javítva: Tokajini, hol nagybátyja után birtoka volt), egyúttal bizonyíték a családnak illetékes székhelyére nézve.
Hugo gróf megnősűlt ugyan, de gyermeke e házasságból nem született. Nőűl vett egy özvegyet, született gróf Nyáry Szidoniát, kinek mint ilyennek Nyitramegyében birtokai voltak, így Galgócz és Kaplath határaiban. Első férje, báró Morawetz után maradt egyetlen leánya, Anna, kit Hugo gróf Galgócon 1772. jun. 29-én kelt végrendeletében örökbe fogadott akkép, hogy minden javait «in Italia et Hungaria et ubicunque» neki hagyja azzal a kikötéssel, hogy születendő gyermekei az ő nevét is felvegyék s így tovább fenntartsák.
Mind ebből azonban semmi sem lett, mert Anna nagy tékozló volt, s mostoha atyja elhaltával azonnal sietett alkudozni, egymásután mindent eladogatni, még mielőtt gyermekei születtek volna; s habár férjhez ment ifj. Rajcsányi Ádámhoz, sőt később tőle gyermekei is születtek – úgy hogy férje tiltakozásokat és megsemmisítéseket is megkísértett az asszonynak prédálásai ellen – késő volt már, és czél velök el nem érethetett.
Iacute;gy a különféle kísérlet, praefectio és örökbefogadás által elhárítani a végenyészetet, egymásután meghiusúlt, és ezen magyar történeti emlékezetű név élőink sorából teljesen letünt._{Az érintett irományok a következők: 1. a kettős, grófi diploma, 2. Mária grófnő ügye fivérei utáni örökségben, 3. gróf Hugo Regalesei 1764. országgyűlésre, 4. b. Morawetz Anna jószágalkuja anyjával, 5. Rajcsányi Ád. tiltakozása stb.} *
A család leszármazása a grófi rangra emelt három testvértől kihaltáig a következő:

Gróf Barankovich de Jajcza grófi dipl. 1688; Pál neje: prozori Bajnajovich Johanna; Antal †; Jakab †; Szent-síri lovagok; János Pál † 1729 Kassán; Ágoston Mária † 1726; Mária, férjezett gróf De Amicis (él még 1736.); Ferencz; dipl. 1746. gróf Brankovich de Amicis: Hugó Antal, neje: szül. gróf Nyáry Szidonia (Nyitramegye) előbb özv. báró Morawetz; báró Morawetz Anna (Galgócz) gróf Hugó végrend. 1722. örökbefogadott, férj 1) ifj. Rajcsányi Ádám 2) báró Pongrácz Károly.

B. MEDNYÁNSZKY DÉNES.

Néhány adat Csonka bég történetéhez.

A «Turul»-nak m. évi folyama 148. lapján azt találtam feljegyezve, hogy Csonka bég Budavár bevétele után fiával együtt foglyúl Bécs-Újhelyre szállíttatott, hol nem sok idő múltán a keresztény hitre térve, a keresztséget felvette. Ezekkel kapcsolatban kedves kötelességemnek tartom, nehány kiegészítő, illetőleg rectifikáló adattal a tárgyhoz hozzászólani.
A mi Csonka bégnek megkeresztelését illeti, erre nézve egy igen érdekes adattal szolgálhatok, mit annál örömestebben teszek, mert Wagner állítása szerint,_{Francisci Wagner S. J. Historia Leopoldi Magni Caesaris Augusti. Augustae Vindel. 1719–31. fol. Pars. I: Lib. IX. 724. 1.}
* Csonka bég I. Lipót király szolgálatában csak akkor kezdte meg működését a harcz mezején, midőn a keresztség felvétele után a keresztények közé besorozva, magyar lovassági tisztséget nyert._{«Ab susceptore Caesare censu equestri donatus, inaudito hucusque exemplo Ungarorum Tribunus ad Rhenum militavit,» u. o.}
* Csonka bégnek élete pályáján a keresztség felvétele válságos fordulópontot képez, melynek tehát idejét, sőt egyéb lényeges körűlményeit tudnunk igen érdekes.
Erre nézve idézem forrásomnak adatait, szóról szóra: «1696-ban, január 6-án az udvari kápolnában kereszteltetett meg a Buda bevételénél elfogott félkezű alparancsnok, ki közönségesen «Csonka-Beeg»-nek neveztetik, nejével együtt, és Lipót Józsefnek neveztetett. Ő még jelenleg is_{T. i. a mű megjelenésének idejében, 1702-ben.} * Bécs-Újhelytt császári bőkezüséggel tartatik el.» Iacute;gy ír a bécsi egyetemnek egyik tanára Schenckhelius János Adám, I. Lipót fejedelem életének naplójában._{Joannis Adami Schenckhel. Vollständiges Lebens-Diarium Leopoldi I. Wien, 1702. 6. l.}*
A «Turul»-ban megjelent közleményből az tetszik ki, mintha Csonka bégnek megkeresztelése Bécs-Újhelyen történt volna, a fentebbiek után azonban bizonyos, hogy az Bécsben történt a császári palota kápolnájában, és pedig vízkereszt ünnepén.
A klauseni sírirat említi, hogy a keresztelésben Lipót Boldizsár neveket nyerte; holott adatunk szerint Lipót és József nevekre keresztelték. Véleményünk szerint mind a három nevet kapta; mert az akkori szokás szerint gyakori eset volt, hogyvalaki a németeknél három sőt több keresztnevet is bírt. A Lipót nevet a fejedelem és Kollonich bibornok, a József nevet pedig a koronaherczeg tisztéletére nyerte volt, Boldizsárnak pedig az ünnep emlékére keresztelték.
Feltünő az, hogy kútfőnk nejét_{«Sambt seiner Frauen.» Ezen kifejezés alatt ugyan több nőt is lehetne érteni.}* említi, holott másutt erről szó sincs, és fia említtetik, kiről pedig kútforrásunkban nem történik említés.
Felette érdekes az is, hogy fel van jegyezve róla, hogy félkezű_{«Von einschichtiger Hand,» félkezű. E szerint egyik karja hiányzott neki. Azonban a czímer után itélve csupán bal kezének feje hiányozhatott.}* volt. Ezen körűlménynek köszönhette tehát «Csonka» nevét. A czímerében szemlélhető kar kézfej nélkűl, bizonyára szintén erre mutat.
Legérdekesebb kétségkívűl azon adat, hogy Csonka bég 1702-ben, midőn Schenckhel műve napvilágot látott; még Bécs-Újhelyen tartózkodott, tehát csak ezen év után ment a csatatérre a Rajna mellé, hol mint ismeretes, 1704-ben savoyai Jenő herczeg fővezérsége alatt folyt a hadjárat._{Arneth. Prinz Eugen von Savoyen. I. 247. kk. ll.}* Tehát Csonka bég, ekkor már Zungenberg, 1704-ben harczolt magyar lovasai élén a Rajna mellett, mint mondatik, a vitézségnek még addig hallatlan példájával._{Több adat fordúl elő az 1686. évi visszafoglalás után Budán maradt törökökről, kik között Csonka bég alparancsnok is említtetik, a «Századok»-ban 1877. 138. kk. ll.}
*
Kútfőnk szerint I. Lipót fejedelemnek kiváló bőkezűségében részesűlt. Ezt ama körűlmény is igazolja, hogy a keresztségben a fejedelem és a koronaherczeg nevét nyerte, mi arra hagy következtetni, hogy maga a fejedelem és a koronaherczeg voltak keresztapái, mert a keresztelendő rendesen a keresztatyjának nevét szokta a keresztségben nyerni. Továbbá igazolja Lipót fejedelemnek iránta tanusított kiváló kegyét az is, hogya keresztelés a császári palota kápolnájában történt, bizonyára azért, hogy annál maga a fejedelem személyesen jelen lehessen. És valóban azon a fejedelemnek magának személyesen jelen kellett lennie, – és a keresztatyai tisztet végezni, mert különben nincs értelme annak, hogy szerzőnk ezen keresztelési actust, mint I. Lipótot közelebb érintőt, életadatai között felhozza._{Csonka bég halálára nézve érdekes körülményről világosított fel Thaly Kálmán t. tagtársunk. Csonka bégnek – Zungenberg – ezrede, melyet a huszárok magyaros kiejtéssel Csonkapergi regimentnek hívtak, a spanyol örökösödési háború kitörésével a francziák ellen Felső-Olaszországba vezényeltetett; itt 1706-ban Csonka bég a francziák fogságába esett, s kitudódott kiléte. XIV. Lajos, a porta szövetségese, őt mint renegátot a töröknek kiadván, Konstantinápolyba küldte, hol őt a szultán parancsára zsákba varrva a Bosporusba dobták. Ily véget ért ő, a ki a török s német zászlója alatt egyforma vitézséggel harczolt. Megjegyzendő még, hogy Bécsújhelyen a városházán a Csonka bég arczképe, egy a múlt század első éveiben készűlt olajfestményben maig is megvan, s ez őt magyaros huszárruhában ábrázolja.
Szerk.}*

* * *

A mi Csonka bég fiát, Zungenberg Ferencz bárót illeti, ennek halála nem akkor történt, midőn 1735-ben Olaszországba vezette magyar ezredét, mint a «Turul»-nak említett czikkében tévesen állíttatik, hanem midőn azt onnan haza vezette. Ezt mondja maga az idézett sírirat is «Ex Italia profectus in Austriam.»
Zungenberg Ferencz az 1734. évi kettős hadjáratban vett részt Olaszországban. Működött légyen akár a nápolyi, akár a lombard csatatéren, mindkét helyen a mostoha körűlmények nagy munkát róttak reá és elég alkalmat nyújthattak neki hadvezéri képessége tanusítására. Nápolyban és Siciliában, valamint Lombardiában a császári seregek tökéletes vereséget szenvedtek; úgy hogy az előbbi két tartomány végleg el is veszett._{Arneth. Idézett mű III. 442. kk. ll.}* A veszteség, melyet a császári seregek szenvedtek, oly nagy volt, hogy egyes ezredek végkép elpusztultak, így Dessewffy bárónak Haak-féle ezrede is megsemmisíttetett. Zungenberg az övét szerencsésen megmentette és haza vezette. Ezen hősies ezredet, parancsnokának útközben történt váratlan kimúlta után, az ezredét veszített Dessewffy kapta meg, mint ezredes, fejedelmi parancs következtében._{Neueröfneter Historischer Bilder-Saal. X. k. I. r. 86. l.}*

NÉMETHY LAJOS.

TÁRCZA.

Felhívás társulatunk t. tagjaihoz.

Alapszabályaink 18-ik §-a a következőket mondja: «Az igazgató tagságra az ajánlatok az évi nagy gyűlés előtt való ülés megelőző napjáig adandók be a titkári hivatalnál.» A 21 §. ezen módozatot a levelező tagokra is kiterjeszti, kik a társulatunk által felölelt tudományok terén érdemeket nyert férfiak sorából választhatók, ha azok a társaságnak különben is tagjai. Felkérjük tehát t. tagtársainkat, hogy a levelező tagok megválasztására vonatkozó ajánlataikat f. évi április hó 23-ig, mint a nagy gyűlés előtti vál. ülés megelőző napjáig a titkári hivatalhoz beküldeni szíveskedjenek. Az igazgató választmány tagjainak száma be lévén töltve, új tag nem ajánlható.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság

f. évi január hó 31-én Nagy Imre elnöklete alatt választmányi ülést tartott, melynek első tárgyát a Társaság múlt gyűlésén az országos czímer tárgyában véleményadásra kiküldött bizottság jelentése képezte. A titkár által felolvasott bizottsági jelentés elfogadtatván, a hozzá mellékelt czímerrajzra Torma Károly, Deák Farkas, b. Nyáry Albert vál. tagok több megjegyzést tettek; ezek tekintetbe vételével határozattá lőn, hogy a czímer újra festessék s elkészülte után a kidolgozott véleménynyel együtt a ministerelnöknek fölterjesztessék.
A czímer-vita befejezése után Nagy Imre b. Nyáry Albertnek adván át az elnöki széket, következett Majláth Béla vál. tag felolvasása a Laczk nemzetségről, két eredeti oklevél bemutatásával, melyeken e nemzetség pecsétei láthatók. A tetszéssel fogadott értekezés a Turul jelen számában olvasható.
Ezután a folyóügyekre kerűlvén a sor, titkár bemutatja a pénztárnok számadását a múlt év pénzforgalmáról. E szerint:

Bevétel.
Alapítványok befizetése Alapítványi kamatok Pártoló tagdíjak Évdíjak Értékpapírok kamatai Takarékpénztári kamatok	1400 frt – kr 220 frt – kr 1460 frt – kr 710 frt – kr 65 frt – kr 4 frt 3 kr
Összes bevétel	3859 frt 3 kr

 

Kiadás.
Igazgatási költségek		frt 52 kr
Kiadványok
Nyomda Színnyomat, rajzolás stb. Expediálás Iacute;rói tiszteletdíjak	823 frt 65 kr 285 frt 80 kr 43 frt 74 kr 463 frt 50 kr	1616 frt 69 kr
Tőkésítés		1425 frt 14 kr
Beszedési díjak		12 frt 75 kr
Összes kiadás		3385 frt 10 kr
Készpénz maradvány		473 frt 93 kr

A pénztárnoki kimutatás után Csontosi János vál. tag, mint a pénztár megvizsgálására küldött bizottság előadója, felolvasta a következő jelentést:
Tisztelt választmány!
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1883-ik évi november hó 30-án tartott választmányi gyűlése által alulirottak az 1883-ik évi pénztári kezelés megvizsgálására és a pénztári állás kimutatására küldetvén ki, feladatunkat f. é. január hó 30-án teljesítettük s a társulati pénztári könyvek bevételeinek és kiadásainak minden egyes tételét átvizsgálván, az utalványokkal és egyéb mellékletekkel összehasonlítottuk.
A számadásokat hibátlanoknak, a kiadásokat az utalványokkal összhangzóknak s egyáltalában a pénztári kezelést szabatosnak találtuk. A pénztár 1883 decz. 31-én
3859 frt 3 kr bevételt és
3385 frt 10 kr kiadást mutatott.
Készpénz maradvány 473 frt 93 kr.
Ha ehhez hozzá teszszük, hogy a társulat 5% aranyjáradék értékpapírokban 1600 forintot tőkésített, úgy a társulat actualis vagyonát 2073 frt 93 krra tehetjük.
Ezeknél fogva indítványozzuk, hogy a mélyen tisztelt elnökség Czanyuga József pénztárnok úr részére a szokásos évi felmentést kiszolgáltatni méltóztassék. Megjegyezzük még, hogy az értékpapírokat és a készpénzt a pénztárnok úr házilag kezeli, és hogy a vagyon kimutatásába a társulat több ezerre menő be nem fizetett alapítványai befoglalva nincsenek.
Kelt Budapesten, 1884 jan. 31-én.

Deák Farkas s. k., Szinnyei József s. k.,
a pénztárvizsgáló bizottság elnöke. pénztárvizsgáló.

Csontosi János s. k.,
a pénztárvizsgáló bizottság előadója.

A pénztárvizsgáló bizottság jelentése elfogadtatván, a pénztárnok úrnak a felmentvény a szokásos záradékkal megadatott.
Titkár ezután bejelenti a következő új tagokat: Alapítók 100–100 frtnyi alapítványnyal Tisza Kálmánné szül. Degenfeld Ilona grófnő Budapesten és b. Nyáry Jenő Budapesten, eddigi pártoló tagok. Pártoló tagok: gr. Bethlen Bálint Gyéresen (ajánlja Torma Miklós), gr. Serényi János Putnokon (ajánlja b. Radvánszky Béla), b. Mattencloit Gottfriedné szül. Berchtold Henriette grófnő Paulison, b. Mattencloit János Paulison, Ugron István Bécsben, Országos Kaszinó Budapesten (aj. a titkár). – Évdíjas tagok: Karácsonyi János Nagyváradon, Tihanyi Dénes Zólyom-Radványon, Thaly Kálmán Budapesten, Komáromy András Budapesten, Pfeffer Fer. könyvkereskedő Budapesten, Zarándy A. Gáspár Budapesten, gr. Cziráky Antal Dénesfán (aj. a titkár); Szentgyörgyi Lajos Budapesten (aj. Szendrey János); dr. Duka Lázszló Nagy-Becskereken (aj. Szentkláray Jenő); Bezerédj István Ménfőn (aj. Ányos István); Péterffy Lajos, Péchy Imre, Bónis Zsigmond Budapesten, Baranyi Gáspár Érkörösön (aj. Komáromy András); Meszlényi Lajos Velenczén, Salamon Béla Váczott, b. Salamon Mihály Sz.-Fejérvártt (aj. Salamon Vincze); Urai Imre Gulácson (aj. Luby Károly); Haymann Ferencz Kassán (aj. Aigner Lajos); Tomka Mór (aj. b. Radvánszky Béla); A debreczeni ref. főiskola könyvtára, Végh Gyula Budapesten (aj. Pfeiffer Fer.). Az ajánlott tagok mind megválasztattak.
Titkár jelenti, hogy b. Mednyánszky Dénes, Gömöry Antal, b. Vécsey Sándor, de különösen Luby Károly tagtársaink több rendbeli küldeményekkel, kivált genealogiai adalékokkal gazdagíták a társaság irattárát, a miért a választmány köszönetét fejezi ki.
Ezután zárt ülés következvén, megállapíttattak a folyó 1884-ik évi költségvetés tételei, mégpedig 4033 frt 93 kr. bevétellel és 3380 frt kiadással.
Több apróbb ügy elintézése után a gyűlés véget ért.

Czímerek az ötvösmű-kiállításon.

A folyó évi február hó közepén megnyílt ötvösmű-kiállítás nem csak ez iparág történelmére vet világot, hanem a heraldikus is sokat tanúlhat belőle. Kezdve az aacheni főtemplom kiállított kincsein, melyek az Anjoukori magyar czímert különféle változatokban tüntetik elő, egyes családok és birtokosok czímeréig, melyek számos kiállított tárgyon láthatók, oly gazdag és tanúlságos anyag van a nemzeti múzeum képtárának termeiben összegyűjtve, hogy annak ismertetésére nagyobb teret kell szentelnünk. Jövő füzetünkben meg is kísértjük ezt. Addig is felsorolunk közűlök egy párt. A kiállított egyházi ötvösműveken a következő czímereket látjuk Szt.-László ezüst mellszobrán (készült 1406–1417 közt) Magyarország Árpádkori czímerét; a Kanizsayakét egy XV. századi kelyhen; Bornemisza Pál nyitrai püspökét a XVI. század elejéről; szentlászlói Thúz Osvald zágrábi püspökét (1490–1495); a Perényi czímert egy 1526. évszámmal ellátott pásztorboton; Mátyás királyét egy kelyhen; Forgách Ferencz nyitrai püspökét egy másikon stb. A világi tárgyak hasonlókép bővelkednek czímerekben, így különösen a billikomok; ezek közt talán legérdekesebb az az óriási losonczi kancsó, 1548-ból, melyen Losonczy Antalnak és Báthory Klárának czímereit látjuk. Végtelen hosszú volna a sor, ha minden egyes darabra külön kiterjeszkednénk; a míg ezt tehetjük, addig is figyelmeztetjük t. tagtársainkat e páratlan fényű kiállításra, mely minden tekintetben oly tanúlságos, hogy megtekintését eléggé nem ajánlhatjuk.

A Rhédeyek legrégibb czímeres levele.

A Turulnak múlt évi 3-ik füzetében megjelent «kisrhédei gróf Rhédey-családról» cz. értekezésem végsoraiban oda nyilatkoztam, hogy a Rhédey levéltár egy része gr. Eszterházy János birtokába ment által. A midőn ezen téves informatióból származott állításomat a nemes gróftól vett magán közlés alapján helyre igazítanám, egyszersmind köszönetet mondok áldozatkészségeért melylyel oklevél-gyűjteményének két egyaránt becses darabját, egy czímeradományozó- és egy czímerújítólevelet, velem közölni szíves volt.
Értekezésemben hivatkoztam ugyan arra az armálisra, melyet a Rhédeyek Mátyás királytól nyertek, de azt sohasem látva, nem tudhattam, vajon a család ősi czímere azonos-e az újabban, főleg a grófi rang adományozása előtt használttal. – Az előttem fekvő hű másolat, melyet özv. gr. Rhédey Jánosné szül. b. Wesselényi Kata birtokában lévő eredetiről gr. Eszterházy János, a hazai történelem iránt buzgó főúr sajátkezűleg készített, minden kételyt eloszlat. E szerint Mátyás király Diósgyőrön 1466-ban sz. Dorottya napján Nagyrédei Jánosnak, Szentmártonrédei Bertalan és Miklósnak s velök együtt Nagy Demeter és Pleskóczi Péter nevű vérrokonainak, adományozza a czímert, mely merőben különbözik minden eddigelé ösmeretes Rhédey czímertől.
A paizs kék mezejében ugyanis egymással szemben két vörös oroszlán kiöltött nyelvvel ágaskodik, első lábaival egy fehér kosfejet tartva (vagy talán azon marakodva). Feltünő, hogy e czímerképnél mind a szokásos foszlánydiszítések, mind pedig az e korban már nagy szerepet játszó sisak, teljesen hiányoznak. Mindenesetre szükséges volna az eredeti oklevelet látni, hogy megállapíthassuk, vajjon hazai heraldicánk mutat föl e korban az általános európaitól elütő jellemet, vagy pedig csupán a festés elavúlásának lehet tulajdonítani azt a körülményt, hogy a paizs felett sisakot nem találunk. Nem kevésbbé érdekli az illető szakférfiakat az is, hogy e czímerlevél, a mi ebben a korban ritkaság, hazánkban Diósgyőrött lett kiállítva. Úgylátszik azonban, hogy e czímerrel csak Nagyrédei János ivadékai éltek.
A második oklevélben, mely Pozsonyban 1552 mart. 16-án kelt, I. Ferdinánd Beye Andrásnak ősi czímerét megújítja. – E kihalt gömörmegyei család közel rokonságban állott a Rhédeyekkel, a kik jószágaikkal irományaik nagy részét is örökölték.
A gróf Rhédey család levéltára tudvalevőleg a nemzeti múzeum könyvtárában van elhelyezve, de e két igen fontos oklevél hiányzik belőle, a mit a genealogus is sajnosan nélkülöz. Fogadja tehát gr. Eszterházy János úr forró köszönetünket, mert míg egyrészről másolatai közlésével az említett levéltárt teljesebbé tette, addig másrészről a Rhédey család monographiájához is valóban nagybecsű kiegészítő adalékkal járúlt.

K. A.

SZAKIRODALMI REPERTÓRIUM._{Mennyi becses anyag van elrejtve a régebben és újabban megjelent újságok s folyóiratok hasábjaiban, ismeretes. Mily fáradsággal jár azoknak fölkeresése oly lapoknál, melyek még tartalom-mutatóval sincsenek ellátva, jól tudja mindenki, a kinek egyes czikkekre szüksége volt. Azért, azt hiszszük, hasznos dolgot teszünk a szakférfiaknak, hogy ezen időről-időre közlendő repertóriumban, melynek szerkesztését. id. Szinnyei József vál. tag volt szíves elvállalni, felemlítjük mindazon czikkeket, melyek régebben s újabban elszórtan napvilágot láttak, s melyek tárgyuknál fogva e folyóirat körébe vágnak. Szerk.}*

(Czimerek, pecsétek.)
Czímer tudományról. Magyar Hirmondó 1784. 97–98. l.
A czímermezők színei. Hasznos Mulatságok 1823. I. 51. sz. – A czímerek paizsairól s azok felosztásáról. U. o. 52. sz. – A czímereknek külső ékességeiről. U. o. II. I. sz. – A czímerpaizsok megett levő jelekről. U. o. 2. sz.
Némely magyar család czímere. Gemennützige Blätter 1827. 26, 31, 49, 66, 73, 86. sz.
Értekezés a sasról, mint az erdélyi magyar nemzet katonai és czímeres jeléről. Nemz. Társalkodó 1833. II. 21. sz.
Magyarország czímere. Képpel. Fillértár 1834. 3. sz.
«Die Wappen und Siegel der Fürsten von Siebenbürgen u. der einzelnen ständischen Nationen dieses Landes. Hermannstadt, 1838.» Ism. Jerney János. Figyelmező 1839. 1. sz.
Pestmegye czímere. Ifj. R. E. Sürgöny 1861. 2. sz. s
Megjegyzésem Árvamegye czímerére. Sürgöny 1863. 120. sz. – Útbaigazítás Árvamegye közpecsétjét illetőleg. Szontagh Dániel U. o. 135. sz.
Magyar családok czímereiből. I. Almády család cz. II. Gróf Andrássyak cz. III. Gróf Apponyi család cz. IV. Balla család cz. V. Bethlen család cz. VI. Bánó család cz. VII. Báthori család cz. VIII. Bárány család cz. IX. Bakacz család cz. X. Bajdacs család cz. XI. Chapy család cz. XII. Corbaviai család cz. XIII. Csukat Péter nemesi czímere. Ifjú Réső Ensel Sándor. Nemzeti Képes Ujság 1863. 2, 5, 9, 15. sz.
Nagy Iván. A Drágffyak igazi czímere. Vasárn. Ujság 1864. 15. sz. rajzzal. 16. sz. – Két interpellatio egy ujságban. P. Szathmáry Károly. U. o. 18. sz.
A magyar nemesi czímerek eredetéről. Hazánk s a Külföld 1866. 7. sz.
Sípos Soma. A czímerekről. Hazánk s a Külföld 1868. 49. sz.
«Ivánfi Ede. A magyar birodalom vagy Magyarország és részeinek czímerei. Pest, 1870.» Ism. Bud. Közlöny 1870. 94. sz.
Magyarország új czímerének tervezete. Igazmondó 1871. 48. sz. rajzzal.
Magyarország javított czímere. Magy. és a Nagyvilág. 1871. 45. sz. képpel.
A magyar birodalom czímere. Hazánk s a Külföld 1871. 46. sz. képpel.
Budapest főváros új czímere. Magy. és a Nagyv. 1873. 39. sz. képpel.
Budapest czímere. Vasárn. Ujs. 1873. 14. sz képpel. Hőke Lajos. Megyék czímerei. Főv. L. 1876. 231. sz.
Bosznia czímere. B. Vas. Ujs. 1878. 38. sz. 2 ábrával.
A balkáni államok czímerei. Vasárn. Ujság 1880. 38. sz. képpel.
R. Ensel Sándor. Sopron város czímere és magyarázata. Sopron 1880. 69. sz.
«Pray Georg. Syntagma historicum de sigillis Regum et Reginarum Hungariae pluribusque aliis.» Ism. Hazai Tudósitások 1807. I. 8. sz.
Kemény József gróf. Erdélynek nemzeti pecsétjein találtató körűlírásokról. Nemzeti Társalkodó 1833. II. 10. 17. sz. 1834. I. 187. l.
Tvartkó I. bosnyák király pecsétje. Pesti Napló 1851. 247. sz.
Bakabánya, sz. k. bányaváros pecsétje. Sürgöny 1863. 56. sz.
Duna-Szekcső pecsétje. Sürgöny 1863. 56. szám.
Nógrádmegyei községi pecsétek. Sürgöny 1863. 128–134. 150. sz.
Versecz szabad kir. város pecsétje. R. E. S. Sürgöny 1863. 122. sz.
Gömörmegyei rátkai járási pecsétek. Közli R. E. S. Sürgöny 1864. 43. sz.
Kishonti járás községi pecsétje. R. E. S. Sürgöny 1864. 7. sz.
Réső Ensel Sándor. Pest-Pilis és Solt t. e. megyék községéinek pecsétjei. Sürgöny 1865. 9. sz. Magyar-Óvár pecsétjének története. Sürgöny 1865. 292. sz.
Timár Lajos. Kérdés a pecsét-isme érdekében. (T. Szeremlei Sámuel úrhoz.) Erd. Prot. Közlöny 1872. 7. sz. – Felelet. Szeremlei Samutól. U. o. g. sz.

Idősb SZINNYEI JÓZSEF.

1884-2

49A PETNEHÁZY-CSALÁD SZÁRMAZÉRKENDE.

Petneháza, régisesen «Pethenyeháza» község hajdan Szathmár-megyéhez tartozott, 1411-ben kebeleztette át Zsigmond király Szabolcs vármegyébe, Pethenyeházi László fia György, továbbá ennek András, Jakab és Miklós nevű testvérei, nemkülönben Tamás fia Jakab; András, Balázs és Benedek – a János fiai, – István fia Miklós, és Péter fia Gál (mind Petneházyak) kérésére.
A Petneházyak már Zsigmond idejében bírták Petneházát, Gyulaháza felét, s Kül- és Bel-Gégényt, Kárászt, Balsát stb. Szabolcsban, mint részjószágokat.
A Petneházyakra vonatkozó iratok a leleszi convent levéltárában, egy a családnál levő elenchus szerint, egész 1237-ig visszamennének; mindazáltal a származékrend (legalább a család okleveleiből) a Nagy Lajos uralkodása vége felé élt Petneházy Lászlónél följebb nem vihető. Ennek István unokájától született Márton nevű dédunkája, ki Zsigmond császár-királyt, mind udvarnok, hosszas külföldi útjaiban kiséré, eszközölt ki Constanzban 1417-ben e királytól maga, atyja, fivére György, nagybátyjai és unokavérei részére 1. czímeres levelet, 2. pallosjogot. E pallosjogról szóló kiváltságlevél, a váradi káptalannak 1432-iki átiratában még maig megvan a családnál; mig az ugyancsak 1417-iki czímerlevelet, valamint a Hunyady Mátyás királytól, Petneházy Mátyás, Gergely, Tamás, György és János testvérek számára 1462-ben kiadott czímerújítólevelet ma már hasztalanúl kutattuk, pedig az elenchus szerint 1839-ben még mind a kettő megvolt.
A családi okmányokból s régi genealogiai töredékekből összeállított és itt közlött származékrend is, – ámbár magszakadás néküli és meglehetős részletes, – mindazáltal még éppen nem teljes. Iacute;gy pl. hiányzik belőle Petneházy Ilona, ki 1604-ben Nagy Balázs neje vala, és hiányzik ama Petneházy János, ki II. Rákóczi Ferencz alatt a Mikházy (Nikházy) György-féle abaúji huszárezred hadbírája volt, és czímerében koronára könyöklő kart, hegyén levágott fővel, viselt. Melyik ágból származtak ezek? – eddigelé nem tudni.
A csaldáfán elősoroltak közűl kiemelkednek Petneházy Barnabás a XIV-ik, és Petneházy György a XV-ik században élt váradi kanonokok; mint ilyenek, Bunyitay Vincze legújabb nagy munkájában is («a nagyváradi püspökség története») említvék, rokonságukkal egyetemben._{I II. köt. 133. és 157. l.}*
Petneházy II. Miklós neje Dersy Zsófia (kit részben a nádudvari örökség illetettt), Dersy Gáspárnak Rhédey Annától született leánya vala.
A családnak igen nevezetes férfia volt a XVI. század végén s a XVII-iknek első három évtizedében szerepelt Petneházy István, Bethlen Gábornak befolyásos, kedvelt, hatalmas embere. Ő, mint a borosjenei akkor jelentékeny végvár főkapitánya, egyszersmind Világosvárát megszerzé magának, uradalmával együtt; Kemény János fejedelem a maga ifjúkorát vázolván, azt írja e Petneházyról, hogy «kisded, módos, (akkor) immár öreg idejű, de híres vitéz úri ember» volt. Midőn Bethlen a nikolsburgi békekötés után a magyar koronát Kassán, 1622. jan. 15-én II. Ferdinánd biztosainak átadá: az ünnepélyen sógorával Károlyi Mihály szathmári főispánnal és Petneházy István jenei kapitánynyal képviselteté magát. István úrnak jeles, derék neje pedig, Sazthmári Király Anna – ki 1632-ben már özvegynek íratik, – I. Rákóczi György hitvesének, a női erényekben tündöklő Lorántffy Zsuzsánna fejedelemasszonynak volt évek során át főudvarmesternője.
A család más tagjai, mint Péter és Dávidnak nagybátyja Zsigmond, vármegyéjöknek Szabolcsnak viselték legfőbb tisztét, az alispánságot, a XVII. század elején. Ugyanott Miklós táblabíró és György (Dávid nagyatyja) szolgabíró volt.
A mi már a Thököly Imre, majd I. Leopold vitéz ezredesét, az 1686-iki budai roham híres hősét Petneházy Dávidot ileti: ennek atyja, az öreg ágból eredett János, 1615-ben okíratilag, mint még «gyermek» fordúl elő, 1636-, 1637- és 1650-ben okmányok említik nevét, és 1666. aug. 20-án mint már vén ember, reszkető kézzel coramizál Szendrőn egy adós- és zálogos-levelet, melyet a későbbi murányi kapitány s ekkor szendrei végbeli tiszt Fáy István állított ki bátyja Fáy László részére. (Eredetije a Fáy-családnál Péczelen.) Ez az utolsó nyoma Petneházy Jánosnak, a ki talán – mint a dátumból látszik – szintén szendrei végbeli tiszt vala, és mint ilyen nevelé hasonlókép a katonai pályára egyetlen fiát, az 1645 táján született Dávidot.
Petneházy Dávid – mint gyakorlott jó folyóírása, correct irálya és derekas latinsága mutatja – iskolázott ember volt; mint Szabolcs vármegyei reformált nemes ifjú, alkalmasint a debreczeni collegiumban nyerte képeztetését. Azonban a tüzes vérű, ép, erős és vitézi hajlamú fiatal ember csakhamar fölcserélé a deák-tógát a katona-dolmánynyal: beállván a haza és vallás elnyomott szabadságáért harczoló bujdosó magyarok seregébe. Elejétől fogva huszár volt.
Nevét a hír az ifjú Thököly Imréével egy időben: 1678–79-ben vevé szárnyaira, mikor Dávid már nyalka, vitéz, harczedzett kurucz ezredes volt, Thököly legbátrabb, legvállalkozóbb főtiszteinek egyike. Élénk részt vőn a felső-magyarországi győzedelmes hadjáratokban. Az 1680–81-iki békealkudozások alkalmával írt «Thököly haditanácsa» című verses krónika mint igen kemény kuruczot jellemzi őt. Az is volt valóban. 1683 nyarán, mikor Thököly Pozsonyig és a Morváig nyomúlt, előhadait ő és Géczy Zsigmond vezették, s Harsányi György Pozsony alatt eleste óta Petneházy tartották általában a legvitézebb kurucznak.
1684 tavaszán Gömörben és Szepesben csatázott, s jó és balszerencsében híven követi vala Thökölyt, ennek egész a váradi pasa által lett elfogatásáig; mikoron is a galád hitszegés fölött felbőszülve: boszút esküvék a török ellen jó ura tőrbeejtéséért, s b. Petreőczy István, Deák Ferencz, Szős János stb. kurucz főtisztekkel együtt seregestől Leopold szolgálatába állván, Kassát Petreőczyvel ő bírá megadásra, továbbá Szolnokot, Szarvast és Aradot megvívá, 1686-ban pedig a Budát ostromló királyi táborba vonúlt be huszáraival, s Caraffával és gr. Barkóczy Ferenczczel a pesti hídfőt szállta meg. A döntő rohamkor Lotharingi Károly fővezértől kikéré magának, hogy a rohamoszlopba osztott 800 magyar hajdút ő vezethesse. A többit leírja Cserey. Oroszláni vitézségével örök dicsőséget szerzett a magyar névnek, örök hírt magának.
Petneházy Dávidnak első neje a Wesselényi-Zrínyi-Nádasdy-összeesküvésbe keveredett s e miatt megnótázott abaúji alispánnak Chernelházi ifjabb Chernel Györgynek Szálos Katától származott leánya Chernel Mária vala, kitől azonban csak egy leánygyermeke. Petneházy Éva született. Ez később Máriássy Miklós nejévé lőn. Máriássy Miklós Rákóczinak ezredese volt. Tőle származott három fi- és négy nőunokája a budai hősnek: Mária (Krajnik Sándorné), Sándor, Farkas, István, Terézia (Dévényi Andrásné, majd b. Wolfen Fridrikné), Juliána (Szontagh Gáspárné, majd Kanitz Ernőné;) és Rebeka (Batik Pálné). E Máriássy-gyermekek közűl Farkast – kinek egyik szeme kék, másik fekete vala – és Istvánt Rákóczi fejedelem udvarába vevé; nevezetesen Farkast mint apródot, a ki urát a táborokba is híven követvén, az 1710-iki nagy pestis alkalmával e rettenetes ragályt szintén táborozó atyjával együtt ez évi september 20-ika táján megkapván, abban meghala,_{I Fogarassy István, Rákóczi főpohárnoka írja 1710. sept. 22-kéről Szerencsről Kőrössy György kincstartónak Munkácsra: «Máriási Farkas az inas (apród) atyjával együtt (ez téves hír volt) meghala; Suki (Pál) cavallér, a ki ians vala, gugában fekszik.» (Eredeti gyűjteményemben).}* míg atyja felgyógyúlt. A második fiút Istvánt, már 1707-ben mint a nemes testőrség ifjú daliáját s egyik brigadájának őrmesterét, ott találjuk Rákóczi udvaránál. Mint ilyen részt vőn 1708. julius végén a morvai expeditióban, jelesül a strázsniczai ütközetben; azután pedig, aug. 3-án, a trencsényi harczban; 1709 folyamában pedig őrnagyi minőségben áttétetett rokona Máriássy Ádám udv. lovas karabélyos-ezredébe._{I A «Nemesi Társaság» eredeti iromnáyaiból, Vörösvártt.}* Ezen ezred 1711-ben Rákóczit ezredesével s így valószínűleg Máriássy Istvánnal is együtt, Lengyelországba követé, s ott utóbb nagy részben Nagy-Péter czár szolgálatába állt. Visszatért-e valaha Petneházy Dávid unokája e bujdosásából, vagy külfldön halt el? nem tudjuk. Utóda nem maradt.
A szathmári béke után Petneházy Éva, Máriássy Miklós özvegye, többi gyermekeivel együtt katholizála s idősb fiát Sándort papnak szentelé, a kiből aztán egri kanonok és knini püspök lett.
Petneházy Dávid első neje korán elhúnyván, a kurucz ezredes – úgy látszik, már az 1680-as években – másodszor nősüle. Unghvári Belényi Zsuzsánnát vezeté oltárhoz. Ettől két fiat nemzett. Petneházy Zsigmondot és az 1685 végén vagy 1686-ban született Józsefet.
1686. január 14-én Petneházy Dávid, kir. lovas-ezredes, Leopold császártól, a kir. kegyelem további felajánlása mellett, nagy katonai kitüntetést: a császár képére vert arany-nummizmát és aranylánczot kap, Aradnak a töröktől lett visszavételekor tanusított kiváló hősiességéért. Majd, az egyenes utódok nélkül kihalt, sátoralja-újhelyi Baksa István Zemplén-, Szabolcs- s több megyékben fekvő s a kir. fiscusra szállott javainak adományozásáért folyamodik az uralkodóhoz. A bécsi cs. kir. udvari kamara 1686. szept- 2-án (éppen a budai roham napján) kelt levelében e javak iránt informátió-adásra hívja föl a magyar udvari kamarát, s e levélben Petneházy Dávidot már «Magnificus»-nak czímezi. (Orsz. levéltár.) 1687. márcz. 10-én I. Lipót adománylevelével el is nyerik ezen javakat az időközben elhúnyt hősnek özvegye Belényi Zsuzsánna és fiai Zsigmond s József, s azokba beiktattatnak.
Belényi Zsuzsánna azonban csakhamar követte a halálba férjét, s úgy ifjabb fia József is; és ekként az egyedűl maradt Zsigmond gyermek gondozója, fölnevelője, anyai nagyanyja Vitéz Anna lőn. Ekkor az oldalági Baksa-örökösök: Baksa Gábor stb. pörrel támadták meg az árvát, s nagyanyjának törvénytudatlansága, tanácstalansága miatt elnyerék tőle az adományozott javakat.
Ezután Vitéz Anna is elhalt s az ekképen teljes árvaságra jutott fiú, nénjéhez Máriássy Miklósnéhez húzódott Szepesbe Markusfalvára, hol sógora házánál lelé föl otthonát. Innét van, hogy midőn az immár délczeg ifjúvá fejlett Petneházy Zsigmond 22–23 éves korában, 1707. jun. elején az ónodi táborban megjelent s Máriássy Miklós által Rákóczi fejedelemnek bemutattatván, ennek nemes testőrségébe kívánt fölvétetni: a szokásos bizonyítványt, hogy Petneházy «régi, igaz és örökös nemes atyátúl és anyátúl származott», – nem Szabolcs, hanem Szepes vármegye főnemesei és tisztviselői állították ki._{I Kelt e bizonyítvány «in castris ad Köröm positis, 6-ta Junii 1707.» aláírták, az egy gr. Esterházy Dániel tábornok kivételével, csupa szepesiek, úgymint Toporczi Görgey János szepesvári kapitány és alispán, Görgey Benedek Szepesmegye jegyzője, Berthóti Ferencz kassai vice-generális, Stansich-Horváth Imre és Nadorhovszky János szepesi szolgabíró. (Eredetije a nemes testőrség actái közt a Rákóczi-levéltárban Vörösvártt).}* Erre junius 7-én fölavattatott a fejedelem legbelső testőrségét képező ezen lovagrendszerű díszcsapatba_{«Accrescentes.Die 7. Junii 1707. Dominus Sigismundus Petneházy», etc. (A Nemesi Társaság tagjainak eredeti névlajstroma, ugyanott).}*, ennek harmadik brigádjába (a Rhédey Ferenczébe) osztatott be. Részt vőn az 1707- s 1708-iki hadjáratokban, majd két évi testőr-szolgálat után, 1709. julius 8-án ahdnagyúl tétetett át az udvari gyalog palotás-regimentbe._{«Promoti ex hac Brigada: Anno 1709. 8. Julii Sigismundus Petneházy in Leitinantium Inclyti Regiminis Praetorianae Palotásorum.» (A Nemesi Társaság eredeti irományaiban, ugyanott).}* Ezen ezred 1709. nyarán az erdélyi széleken harczolt s 1710. január 22-én részt vőn a romhányi ütközetben, majd Munkácsvárába helyeztetett őrségűl, és csak ennek capitulatiójakor, 1711. junius 24én tette le a fegyvert, legutoljára minden kurucz hadcsapatok között. Petneházy Dávid fia tehát a legvégsőkig szolgálá Rákóczit.
Azután hazavonúlt Szabolcsba, s 1713-ban perújítással keresé atyai igazát a Baksa-örökösök ellen, s pörének vitelével sógorát Máriássy Mikóst bizta meg. Ez 1714. márczius 7-én, Nagy István itélőmester előtt Eperjesen olykép egyezett ki az alperesekkel, hogy azok 3000 Rh. frtot fizettek Petneházy Zsigmondnak, a ki viszont minden további jogigényéről ellenökben örökre lemnodott.
Végre Zsigmond 1722. május 16-án ugyancsak Eperjesen pörbe idézé az ungvári jezsuitákat, anyai öröksége miatt. Ugyanis Belényi Zsuzsánna fivérei Belényi János és András, s úgy nővére Belényi Anna Ajtay Zsigmondné, mag nélkül halván el: ez utóbbi, az Unghvár városi Belényi-curiát és az Ungh, Ugocsa, Zemplén megyékben fekvő Belényi-javakat végrendeletileg az unghvári jezsuita collegiumra hagyá s a jezsuiták azoknak birtokába is léptek, – Petneházy Zsigmondnak, mint Belényi-örökösnek, jogai sérelmével. Mire dőlt el a pör? – nem tudni; valószínűleg megszakadt Zsigmondnak bekövetkezett halála miatt, kinek ezen 1722-ik évtől nyoma eltűnik. Nőtlen életet élt, s Dávid fiágát sírbavitte.
Ellenben Dávid unokatestvérének Petneházy Györgynek, – ki mint Thököly erdélyi, illyei jószágának kormányzója, 1685. e javak lefoglaltatásának ellentmondott, majd II. Rákóczi ferencz idejében a vajda-hunyadi uradalom tiszttartója volt, – Kenderessy Imre leányától Máriától született fia Petneházy István ivadékai Szabolcsban Petneházán még ma is élnek, s ezek egyike: t. Petneházy Antal úr őrzi jelenleg a család iratait, és azokat tudományos búvárlatok czéljából alólirott számára átengedni szíves volt. Csakis ezen iratok felhasználása tette lehetővé a nagyhírű budai hős családfájának összeállítását. (A családfát lásd a megelőző lapon.)

Ladislaus de Pethenyeháza, 1370–1380 körül; Jakab, 1411, 1417 közszerző; Miklós, 1411, 1417 közsz.; György literatus 1411, 1413, 1417, közsz.; András, 1411, 1417 közsz.; Mihály 1413; Benedek, 1413, 1445; Gergely, 1445 (özv. Ilona 1466); István †; János 1462. közsz.; Gergely 1462 közsz. 1483; Mátyás 1462 közsz. 1480, 1492, 1496; Tamás 1462 közsz.; György 1462 közsz. 1478–1483 váradi kan.; János (neje Klára 1466); Demeter †; András; Barnabás 1497; Mátyás; Benedek; Balázs; Benedek; Lázár, 1450; Lukács; Tamás, 1533; Benedek a «nagy» 1450 (neje: Bora Ágnes); János 1483; Ambrus (másutt Márton) 1483; Mátyás 1498; János 1498; György 1498; Lukács 1498; Albert 1498; János, 1491; Tamás, 1489, 1492, 1496, 1498, 1513 már † (Neje: Boda Zsófia); János 1544, 1553; Menyhért 1544; György szabolcsi szolgabiró 1586, 1603, 1607, 1609, 1611, 1615, 1617, 1636, (neje Apagyi Borbála 1603, 1615); János (neje Petneházy Erzsébet 1597) 1615; Zsigmond szabolcsi alispán 1611 még «gyermek» 1615 (neje Laskay Zsuzsána) 1635, 1636.; János 1615 még «gyermek» 1636, 1637, 1650, 1666 Szendrőn; Dávid, ezredes 1686 a budai hős 1. Chernel Mária, 2. Belényi Zsuzsána 1687 özvegy; 1. Éva Máriássy Miklósné; 2. Zsigmond 1704, 1707, 1709, 1713, 1715, 1722; 3. József †; Erzsébet 1681 Ormós Ferenczné 1718; György Illyén Erdélyben, 1685, 1707, vajda-hunyadi tiszttartó, † 1710 török földön. (Neje: 1. Kenderessy Mária, 2. Csongrády Zsófia); Anna Ibrányi Gáborné 1681; Zsuzsána Uray Györgyné; István (Jármy Erzsébet) 1707, 1712–1727; Mária Szilágyi Zsigmondné; György 1737, 1752, 1762, 1766; György; Gábor; György; József; Ferencz; Anna; István 1803; Dávid 1737, 1766; Zsigmond 1751; László; Péter; Gergely 1839; Imre 1839; Dániel 1839; Pál 1839; Ferencz; Dávid 1777, 1795; István 1807; Lajos; Mária; Zsuzsána; Tamás; Lajos 1839; György; Ferencz; György; Erzsébet; Éva; Eszter; Miklós; Zsigmond; Márton; Sándor; István 1737, 1766; Mihály; László; Antal; Antal 1839, 1884; Albert 1839; Mihály 1839; Péter 1411; Gál 1411; István 1417. közszerző; Márton 1417. közsz. 1432, 1436, 1437; György 1417 közsz.; Máté 1434 (neje Bora Ilona); Lukács 1450; Barnabás, pap, 1423, 1424, 1429, 1437–1439 váradi kanonok; Balázs a «nagy» 1434; László; Miklós 1481 (neje Ilona); János 1480, 1493; Mihály 1489; János a «sánta»; Gáspár 1544; Mátyás 1544, 1549, 1552; János (neje Belényi Zsuzsánna, 1632 Vay Mihályné); István borosjenei kapitány 1620, 1627, (neje 1632 már özvegy Szathmáry Király Anna, Loránffy Zsuzsánna fejedelemasszony főudvarmesternője; Miklós 1579, 1599 szabolcsi táblabiró 1603 már «néhai»; Miklós (neje Dersy Zsófia 1471) 1480, 1489, 1493; Erzsébet Szabó Péterné 1570; Miklós; János; Ferencz; Bálint 1544; Ilona Zalay Boldizsárné; Zsófia Joó Györgyné; Borbála Recsky Péterné; Péter; Márton 1483; Albert 1552; Miklós 1544, 1552, 1568, (neje Váradkay Dorkó); Péter 1603 szabolcsi alispán 1607, 1610, (neje Makray Borbála 1592); Erzsébet Váradkay Andrásné 1664; Erzsébet Berey Ferenczné; Anna Fúló Pálné majd Kún Gáspárné;

THALY KÁLMÁN.

A ROMÁN KIRÁLYSÁG CZIacute;MERE ÉS SZIacute;NEI.

Az oláh nemzet s a két oláh vajdaság: Moldvaés Havaselve régibb történetei a legújabb időkig mély homályba voltak burkolva. Azt olvasta ki abból mindenki, a mi neki éppen tetszett. A legkalandosabb következtetések érték egymást, melyek központja a dácziai s zármazás hamis theóriája volt.
A román irodalomban még mindig ez a theória az a vár, mely a nemzeti hiúságon épülve fel, a román nép szellemét khinai falakkal veszi körűl, melyeken át a kritikai történelem eredményei még nem találtak útat a nemzet szivéhez.
Ez a kritikai történelemírás pedig Roesler Róbert s a mi Hunfalvy Pálunk nevéhez van kötve. Ők azok, a kik a dolgokat a maguk igazi nevén nevezve meg, új alapot vetettek a kutatásnak s az oláh eredet és történet határait megszabták.
Kutatásaik fő eredménye abban foglalható össze, hogy a román nemzetnek a trajánusi colonisatióhoz (Dácziában) éppen semmi köze sincs, mert a román népelem a Balkán félszigetről vándorolt be Erdélybe s a mai Romániába, még pedig a XII–XIII-ik században, akkor tudniillik, mikor Magyarország már teljesen meg volt alakúlva.
Ezt a kiindulást a történelmi kritika minden oldalról támogaja s pedig oly erővel, hogy szó se lehet többé arról, hogy valamikor lényegében változást szenvedne s más kiindulásnak kellene helyet adnia.
A mi azonban a román nép bevándorlásának, honfoglalásának, ethnologiai és állami megalakulásának körülményeit illeti: ezek olyan dolgok, a miket Roesler és Hunfalvy még nem láttak elég világosan; a gordiusi csomó ugyan megoldották, de annak szálait még nem tudták külön-külön bontani; azért a ki Roesler és Hunfalvy után az oláh-kérdés tanulmányozásához fog, lépten-nyomon újabb és újabb meglepetéssel áll szemközt. Látja azt, hogy a románság nemhogy a római colonusok utóda volna, de első feltünedezése idején, az Árpádok korában, még mint nemzet sem volt megalakúlva, mert, a mint azt már kifejtettem (Anonymus az erdélyi oláhokról czímű munkámban), a «vlach» név, melylyel az új népelemet a Dunán innen nevezni kezdték, még nagyon tág jelentésű volt s mindenféle beszállingózó pásztor népet, nomád hegyi lakót jelentett; látja azt, hogy a két oláh vajdaság: Moldva és Havasalfölde megalapítói (az Anjou-korban) sem voltak rumänek, de szláv és uraltáji elemek, melyek lassankint enyészve csak el a rumänségben, annak a két vajdaságot hagyták örökségűl.
Hogy a dologra térhessek, igen röviden fogom jellemezni álláspontomat az oláh beszármazás és a vajdaságok alakulását illetőleg, a mennyiben az, a Roesler és Hunfalvy által kifejtett theóriától eltér.
A mongol hódítást megelőzőleg Magyarország keletfelé a Kárpátokig, az Aldunán pedig az Olt vizéig terjedt; ez az aldunai terület volt a szörényi bánság: az Olttól kezdve a Krimig és a Volgáig minden földet Cumániának neveztek, mely földterület két nagyobb nyelvkörre oszlott. Moldvában, illetőleg a Szörénység felé jász név alatt ugor és magyar elemek, a Pontus mellékén a Petrarca-codexből ismert török nyelvű kunok alkották Cumániát, a mi e szerint nem ethnografiai, de még nem is politikai, hanem geografiai fogalom. Cumánia területén szerteszét hódított ruthén népek laktak, a kik Cumánia földművelő elemét alkották, sőt itt-ott függetlenségüket is meg tudták óvni. Bizonyosan tudjuk példáúl, hogy Moldva közepén a XII-ik században az úgynevezett birladi ruthén fejedelemség állt fönn, melynek élén Rostislavics Iván rendelkezik az ország útjaival, galicziai kereskedőknek vámmentességet s egyéb jogokat engedélyezvén.
Bizonyosnak látszik előttem, hogy «Cumánia» nem volt egységes állam; elnagyolt fogalom az, melyet a nyugoti népek alkottak, a kik messziről szemlélték a Kárpátokon s az Olton túl történt eseményeket. Csak így érthetjük meg, hogy a birladi ruthén fejedelem Moldva területén rendelkezik, meg azt, hogy délszláv okmányok «Jászfejedelemségéről» sjász fejedelmekről emlékeznek, a kik Jászvásárt alapítják s az Olt körűl is föltünedeznek.
Egy szóval hódító és hódított népek összetorlódását, nomád kalandosok helyhez nem kötött uradalmait kell keresnünk a nagy Cumániában, nem pedig egy államot, egy népet, egy központ körűl csoportosuló viszonyokat.
Cumánia korában Szerbia felől a Szörénységen át, új néprajok szállingóztak szét az erdélyi hegyeken. Oláh pásztorok, rácz papok és rácz kenézek vezetése alatt kezdték népesíteni Erdély hegyi lejtőit, rengeteg erdeit, melyek sokfelé, mérföldekre terjedő távolságobkan nem ismertek még emberi szülöttet; hová a hatalom keze el nem ért, hogy számon kérte volna a jövevényektől jövetelük okát, belevonta volna az államba, kötelességek- és jogokkal ruházta volna fel őket.
Távolról a városoktól, a gazdátlan területeken kigyúltak a pásztortüzek; az oláh pásztor gondtalanúl dúdolta a «frunze vergyét», erdőről-erdőre hajtva nyájait.
Szaporodva, kis falvak (katúnok) alakúltak az erdők alján, fatemplomokban a hivők byzanti festésű Máriákat és szenteket imádtak, rácz és bolgár pópák ó-szláv nyelven hirdették az igét híveiknek, a kik nyelvre nézve ráczok, bolgárok, albánok vagy orbonások, macedóniaiak és rumänek voltak; utóbbiak a legnagyobb számban.
Az erdélyi hegyekről Havaselvére és Moldvába jász-kún területre is kiszállingóztak balkáni vándoraink, mindenütt az erdőt, hegyi patakokat és forrásvizeket keresve s a völgyekbe ereszkedve alá, nyájaiknak keresve újabb s újabb tanyát.
A mongol hadjárat teljesen felkavarta Cumánia népviszonyait. Kuthén király 40,000 családdal menekült Magyarországba. Népének legnagyobb tömegét a magyar nyelvű jászok tették, de a menekülő tömegben a tatár, kún, ruthén s oláh nyelv sem volt idegen; egy szóval az Erdélyben elszóródott s a Jász-Kunságba telepített új lakók, Moldva mindenféle népéből kerültek ki, kiket a közös veszély tarka elegygyé kavart össze, mint az amerikai prairiek állatvilágát a pusztai tűz, mely bölények, vad lovak falkáit, farkast, leopárdot s a szárnyasok rajait gy tömegben kergeti maga előtt.
A kipcsaki kánság megalakulása után a régi Cumánia kárpátokfelőli s az aldunai, lakosaiban megfogyott részein két új tartomány kezdett alakulni: a moldvai és a havaselvi vajdaság.
Moldvában, úgy tetszik nekem, a régi birládi ruthén fejedelemség emelkedett ki hamvaiból, újabb ruthén és lengyel bevándorlásokkal erősödve, a mi még a XIV-ik században is folyt, midőn a Koriatovicsok alatt Lithvániából Magyarországba, Erdélybe, Moldvába orosz elemek költözködtek be.
A moldvai ruthén államban lassankint elfoszlott a künn maradt jász (magyar) elem, de az általa alapított Jassi vagy Jászvár, szlávúl Jaski-targ, máig is hirdeti emlékét. Az oláhság a vajdaság első százada óta mind jobban szaporodott és terjeszkedett, de Moldva első századaiban mégis a ruthén nyelv volt az állam nyelve, az ó-szláv pedig az egyházé. A fejedelem (vajvoda) udvarában Sucsávában ruthének, litvánok, lengyelek, ráczok, oláhok, sőt albánok is viseltek bojár tisztségeket. Mint a felsőbb osztályok, az alsóbb néprétegek is mindenfelől söszegyülemlett: jász, ruthén, lengyel, oláhokból állottak. Oklevelesen ki tudjuk mutatni, hogy Kantemir Demeter vajda korában a XVII-ik században a földmívelő parasztság orosz, magyar és el oláhosodott lengyel volt. Az oláhság, hegyeiről szétfolyva az ország minden részébe, mindinkább románizálta az előtalált szlávokat és magyarokat. Ennek az amalgának világos példáját szolgáltatja a mai Szerbia is, hol a negotini oláhság félelmees módon forgatja ki nemzetiségéből a szerbet, szerb falvakat, egész környékeket, a mire egy szerb példabeszéd is utal. Gdje vlahinja dogje, sve kutju povlasi: hová egy oláh nő kerül, az egész ház eloláhosodik. Ilyen módon tünedezett el a moldvai szláv s magyar elem s alakúlt rumänné.
Hasonló viszonyokkal találkozunk Havaselföldön is. Havaselve Róbert Károly alatt bontakozik ki a magyar király hatalmi köréből, a ki IV. Béla «RexCumaniae» jogczímén érvényesíti hatalmát az Aldunán.
Itt, mint azt «Magyar pénzverő izmaeliták» czímű munkámban kimutattam. a bessarabák, vagy bessarabinok (magyarúl böszörmények) alkottak Cumánia elbukta után független hatalmat, a kik nem egyebek, mint olyan uralaltájiak, s pedig mohamedán vallású kúnok, jászok, kik a mongol hadjárat lezajlása után tünedeztek elő a Pruth-Szeret-Dnjeszter vidékein s vallásuk szerint muzulmánok vagy buzurmánok (böszörmények)-nek neveztettek Magyarországon, (a hová egy részök betelepedett) s a déloroszországi ruthéneknél.
A muzulmánt a kievi orosz ma is buzurmánnak és bisterminnek nevezi s nemzeti énekeibe szövi a gyűlölt nevet. Ebből a böszörmény, böszörbény névből lett a Bessarabia (XVI-ik századbeli lengyel íróknál Bessarebenia) tartománynév s az első havaselvi dynastia: a Bassarabák neve.
Havaselvén az urataltáji böszörmények a szláv és oláh tömegben idők jártával elenyésztek, de Havaselve még sem lett rumän állam. Az állam és az egyház nyelve itt is szláv, és szláv eredetű a havaselvi cultura minden ízében, mert a vezérelemek szlávok s pedig bolgárok és ráczok voltak, kik az oláh elemek felett soká érvényesítették szellemi túlsúlyúkat, mígnem ugyanazon sorsra jutottak, mint az oláh területek összes szlávjai, kik az oláh nyelv mesés amalgamájában feloszlottak, úgy hogy a XVII. század közepén már homogén rumän irodalmi kisérletek, s lőn a két vajdaság állami és egyházi nyelve is a rumän.
Tanulmányaim alapján ezt az ethnologiai képet látom azon a területen, mely újabban Románia név alatt egyesült és királság rangjára emelkedett.
Ennek a sokféle népből született két vajdaságnak állami czímeréről és színeiről akarok szólani. A mint az ethnografia változó, oly válttozatos az állam s az államot kifejező symbolum, a czímer is Romániában.
Az Anjouk korában, mikor, a rege szerint, Drágos Mármaros felől telepíteni kezde Moldvát, ott a bölény még nagyobb számban élt a Pruth és Szereth nádasaiban; ez a nevezetes állatfaj ma már csak Lithvánia erdeiben található. Moldva czímeréűl a fekete bölényfejet fogadták el az új vajdaságban, a regével magyarázva azt, hogy Drágos Mármarosból elindulva, egy bölény (szlávúl zombru) üldözése közben fedezte fel Moldva nyájas legelőit, dús erdeit, vizekben gazdag földjét s foglalta el magának és népének.
Moldva czímere, mióta ismerjük, mindig «aranymezőben fekete bölényfő» volt; ilyen alakban festeték azt oklevelek széleire, régi templomok falaira. Az első moldvai vajdák, a kik pénzeket verettek. Musat Péter (1374–1390). Sándor (1401–1433) mindig a bölényfejet használták országos czímerűl.
A bölényfő mint specziális moldvai czímer Bukovina czímerévé is lett s Jászvásár városa is a bölényfejet fogadta be czímerébe.
A második oláh vajdaságban a legrégibb czímer a Bassarabáké, Bessarábiáé: három szerecsenfő kék mezőben.
Ez is az Anjouk-korából ered s nyilván beszélő czímer, mely azt jelenti, hogy az állam a Bassarabák országa: muzulmánok vagy szerecsenyek (saracénok) bírta föld, vagyis a Volga mellől érkezett mohamedán vallású jász-kún és magyar elemeké. Semmi kétségem sincs abban, hogy e régi czímerből Havaselve legrégibb ethnografiai állapotainak titkát megoldanom sikerült.
A Bassarabák czímere, a három szerecsenyfő, a muzulmánvallású áltai nyelvű dynastia s a vezérlő elemek beolvadásával, a szláv-oláh tömegbe, elvesztette jelentését; már a XIV. század második felében, mikor I. Vlád Bassaraba (1360–1373) ezüst denárait verette: egy sisakon álló s keresztet tartó sas jelképezi a havasalföldi vajdaságot. Ettől fogva anpjainkig, a keresztet tartó sas Oláhország czímere, melyet heraldice így írhatunk le: Keresztet tartó fekete sas ezüst mezőben, vagy: zöld halmon álló, arany koronából lépő fekete sas, ezüst mezőben.
Moldva czímere tehát, hogy heraldicai színeit hangsúyozzam: fekete bölényfő arany mezőbe, Oláhországé: fekete sas ezüst mezőben. A czímerek összes színei arany, ezüst, fekete, zöld.
Ezek azok a színek, melyek hitelességét minden emlék támogatja.
E színek szerepe a legúajbb korig ér le, mígnem «Románia» névben egyesűl a két vajdaság s Románia nagyfejedelemsége a régi czímereket: a bölényt és a sast egyesítette.
Csodák csodája, az új államczímer, sehogy sem nőtt ki a régi gyakorlatból. Az alakok meg vannak tartva, de színei már nem azok! A Fekete bölényfő aranynyal van festve vörös mezőben, a fekete sas is eltűnt s helyén arany sast találunk kék mezőben a román nagyfejedelemség és román királyság hivatalos s törvénybe igtatott czímerében.
Mi ennek az oka?
A román törvényczikk csak annyit felel a kérdésre, hogy az új czímer színei a vörös, arany, kék, ezek lévén a román nemzet színei!
Ezek tehát a román nemzet színei? Hogyan, mióta? Hiszen sem Havaselve, sem Moldva országok nem ismerik régibb czímereikben a vörös, sárga, kék színeket, melyek most az államczímerben szerepelnek!
E kérdésre a feleletet kerülő úton kaphatjuk meg.
Magyarország Erdélylyel együtt a mohácsi csatáig egy ország volt, közös czímerrel, a nyolcz vörös-fehér pólya s a kettős kereszttel. Erdély különválása Magyarországtól II. János Zsigmond alatt megy végbe. Innen kezdve az elszakadás mind teljesebb s az erdélyi fejedelemség külön országgá alakúl.
Az új ország, új czímert alkotott magának.
A három nemzet: t. i. a magyar, székely és szász nemzet czímereiből alakúlt a külön erdélyországi czímer, melyet először Báthory Zsigmond (1581–1601) pecsétjén találunk. A czímerrel, annak színei: a vörös-sárga-kék jelezték Transylvania különállását.
De a ki a történetet ismeri, fogja tudni, hogy az erdélyi fejedelmek Erdélylyel együtt Magyarország egy részét is birtokolták, s hogy az erdélyi fejedelemség soha sem szűnt meg a nemzeti egység és szabadság reménységének vára lenni; hogy nagy alakjai Bocskai István, Bethlen Gábor, a Rákóczyak, az egységes Magyarország eszméjéért küzdöttek; viselték a «Rex Hungariae»; czímét (Bethlen Gábor); pénzeiken, zászlóikon, függő pecséteiken: Erdély czímere és színei mellett, Magyarország czímerét és színeit, Szent László és a boldogságos szűz alakjait alkalmazták, annak jeléűl, hogy Magyarország s Erdély elszakadása csak ideiglenes állapot s a két orszgárésznek a nagy magyar haza jelvényei alatt egyesülnie kell.
Az oláhság az erdélyi fejedelmek korában már jelentékeny contingensét képezte a lakosságnak, de még barangoló, nomád életet élt, a földmíveléshez csak itt-ott fogott; többnyire régi életmódját követve, keresztűl-kasúl járta az erdélyi hegyeket s a Havaselve felé siető vizek mentén s a Kárpátok nyúlványian Oláhországban és Moldvában ép úgy otthon volt, mint az erdélyi területen.
Az oláhsággal együtt élő bolgár, szerb, albán népelemek, melyek nyomát a sokáig uralkodott szerb egyházi életben, a tömérdek oláh-szláv helynévben s az oláh nyelvben találjuk meg: elenyészve az amalgamában, megnövesztették a rumän elemet, mely miután Moldvában és Havaselvén is hasonló körülmények közt folyt le a nemzet alakulása: a vajdaságok népéhez hasonló, nyelvben és vallásban egy testet képező nemzetté formálódott.
Az egyházi érdekek, a folytonos érintkezés, mind jobban idomította ezt az ethnografiai egységet, mely lassankint nemzeti tudattá vált, s nemzeti aspiratiókat szült.
Az oláh aspiratiók javára a tudákosság is meghozta a maga gyümölcseit.
A rumänség bevándorlásának körülményeiről a múlt századok mit sem tudtak, de tudtak Dáciáról és Trajánusról, a ki a hódított dák provinciát új lakosokkal telepítette meg.
Dáciai telepítés és rumänek Dácia területein! Ezt a két dolgot összekapcsolni, egyiket a másikból magyarázni könnyű és természetes, a régi századok tanúltságából kifolyó eredmény volt.
A rumän irodalom, melynek histórikusai Dicső-Szentmártoni Major Péter és Sinkai György e század elején léptek fel, készpénznek vették az oláhság római eredetének hírét s erdélyi ősiségét. Tanaikon gyorsan épültek fel az oláh nemzeti aspiratiók, az Erdély bírása iránt formált jogvélemények.
Erdély állása Magyarországhoz Mária Terézia óta csak bonyolította az oláh felfogást.
Mária Terézia Erdélyt is belevonván a monarchia keretébe: a régi erdélyi fejedelemség Magyarország sorsára jut, osztozva a bécsi politika minden esélyében.
A Szent István koronája alá jutott, de külön tartománykép kormányzott Erdély magyarsága, a bécsi politika nyomása alatt mindjobban érezte a tartományi állásban rejlő sérelmeket.
A Királyhágón innen s túl lakó magyarságot most már egy közös óhaj fűzte össze: Magyarország és Erdély egyesítésének óhaja, egy országgá, a milyen az a mohácsi csatáig volt s a közös óhajt az erdélyi magyarság is Magyarország czímerével és színeivel símbolizálta, a Mária Terézia által törvénybe igtatott erdélyi czímer és színekkel szemben, melyekben nem látta többé a Bethlenek és Rákóczyak független Transylvániáját, csupán a gyűlölt tartományi állást, mely 1791 óta minden országgyűlés sérelmi pontjainak legfontosabbika.
Erdély régi színei ilyen körülmények közt nem lelkesíthették többé Erdély magyarságát s mikor 1848-ban az uniót törvénybe igtatta a nemzet: a két ország a magyar tricolor alatt egyesűlt.
Nem így az oláhság. Az 1848–49-iki események megérlelték az oláh aspiratiókat.
Jánk Ávrám és hívei egy új Dácia alakításának fantasztikus vágyával, kibontották a régi Erdély zászlaját, melyet az oláhság a vörös-fehér-zöld színekkel szemben e század eleje, vagy talán még a Hóra- és Kloska-lázadás napjai óta a magáénak vallott, s azt most az unióval szemben a balázsfalvi gyűlésen oláh nemzeti színekké is deklarálván: vörös-sárga-kék lobogók alatt hirdette a havasokon az új román állam megszületését.
A régi Erdély színeit ilyeténképen oláh színekké devalválta az idő. Az erdélyi színeket, különösen 1848 óta, oláh színeknek tekintjük mi is s az erdélyi magyarság nem reclamálja azokat, lévén ezek egy többé vissza nem óhajtott korszak emlékei.
Annyival inkább ragaszkodnak azokhoz oláhjaink, kik nemzetiségük symbolumának tekintik e színeket, melyek az ő révükön már a 40-es években Moldvában és Oláhországban is meghonosodtak azon szellemi hatás folyamán, melyet az erdélyrészi oláhság, mint jelentékenyen előrehaladottabb elem, a vajdaságok területén érvényesített.
Az erdélyrészi oláhság körében indúltak meg példáúl az első irodalmi kisérletek is a Rákóczyak alatt, mikor a vajdaságokban még mit sem tudtak rumän irodalmi nyelvről s bár már egészen rumunizálódva, még mindig ó-szlávúl írtak. Az oláhországi egyházakban is ó-szláv liturgia dívott még akkor, mikor Erdélyben az egyház nyelve, Rákóczy György buzgalmából, már rég az oláh lett.
Igy történt, hogy az erdélyrészi oláhság által occupált erdélyi színek is általános tiszteletnek örvendvén a Kárpátokon túl: az egyesült Románia tudós heraldicusai, midőn az új államczímert alkották, vagyis a régieket egyeítették: azzal a különösséggel álltak szemben, hogy a régi vajdaságok czímereinek színei, az állítólagos román nemzeti színekkel semmi viszonyban sem állanak.
A bukaresti kamara heraldicusai könnyen megalkudtak a helyzettel; nem magyarázva, de nem is ismerve az ellenmondás lényegét: egyszerűen megváltoztatták a régi moldvai és havaselvi czímereket, azokat újból vörös-sárga-kékre .
Igy született meg az új román állami czímer; az arany bölényfő vörös mezőben és az arany sas kék mezőben. Az összebonyolódott és sokféleképen félremagyarázott erdélyi viszonyok így játszották a Bethlenek és Rákóczyak országos színeit oláh kézre.
Mikor néhány év előtt a török-orosz háborúba Románia hadereje is be lett vonva: nem gondolt arra senki sem Bukarestben, hogy az oláh dorobánczok az erdélyi fejedelemség zászlaja alatt vívták meg a griviczai sánczokat!
Dr. RÉTHY LÁSZLÓ.

A HOTHVAFŐI-CSALÁD CZIacute;MERE 1415. ÉVBŐL.
(Egy színezett czímerképpel.)

A czímerek birtoklásának jogereje a középkorban még nem függött kizárólag a fejedelmek adományozásától. A XIV. század közepe táján élt hírneves olasz jogtudós Bartolo a Saxoferrato «Tractatus de insigniis et armis» czímű művében mondja: «Quilibet potest assumere sibi arma et insignia, illa portare et in rebus propriis impingere.»_{Tractatus de insigniis et armis Bonn 1883. 1. l. 4. §.}*
Mindamellett is azonban a czímerbirtokosok és új czímert felvenni szándékozók czímereik megerősítéseért, illetőleg adományozásáért többnyire uralkodójukhoz szoktak volt folyamodni, mert míg egyrészről a fejedelmektől nyert czímer az önkényesen felvettnél nagyobb tiszteletben részesűlt, másrészről a fejedelmek által megerősített és adományozott czímer tulajdonosa bitorlások ellen mindenkor biztosabb védelmet talált.
A czímer-adományozásokkal, a jutalmazások e legolcsóbb módszerével, a fejedelmek sem fukarkodtak. E tekintetben, a máskülönben is hívei iránt bőkezű Zsigmond királyunk, szűk financziális viszonyai mellett egykorú fejedelmi társai között alighanem első helyen állott; mint ezt hazánkra nézve külföldön különösen Konstanzban és Vicenzában való tartózkodása alkalmával bőven tanusította.
Iacute;gy többi közt Konstanzban való időzése alatt 1415-ben jun. 23-án Hothvafői Tamás altárnokmesterét, az általa rajzban bemutatott czímerterv szerinti czímer birtokában s vele együttesen apját Miklóst, ennek testvérét Györgyöt s magának Tamásnak testvéreit is az itt közölt és jelenleg a M. N. Múzeum könyvtári osztályában őrzött czímeres levele által megerősítette.
Ez oklevél eredeti szövege a következő:

Sigismundus Dei gratia Romanorum rex semper augustus ac Hungariae, Dalmatiae, Croatiae etc. rex. Omnibus Christi fidelibus praesentibus et futuris praesentium notitiam habituris salutem in eo, per quem reges regnant, et principes victoriose triumphant. Regalis excellentiae dignitas eo laudum titulis sublimatur inmensis, quo fidelium suorum merita dignis praemiorum prosequitur incrementis. Est enim inter alia, quae per regiam munificentiam impenduntur, gratia retributionis acceptior, quae tanto potius mente s fidelium in fiei soliditate corroborat, quanto liberalius regia maiestas gratis praemiis eorum merita recompensat. Proinde ad universorum tam praesentium quam futurorum notitiam deduci volumus et pervenire, quod coram celsitudine nostrae maiestatis personaliter constituto fideli nostro nobili viro Thoma filio Nicolai filii Thomad de Hothwafew, alias de Thamadouch, comitatus Crisiensis, vicethavernicus reginalis maiestatis, propositisque per ipsum suis fidelibus servitiis et servitiorum gratuitis meritis, sincerisque et laudandis complacentiis, quibus ipse Thomas a suae inventutis temporibus nostrae et reginalis celsitudini maiestatis in prosperis etiam nostris et adversis indefesse ac intrepide exhibitis et impensis, exhibuit nobis quandam cartam arma seu nobilitatis insignia inferius descripta; in qua quidem carta forma clipei campum coloris coelestini seu lasurini habentis, et in eius medio forma leopardi coloris aurei ore apereto per modum mordere volentis cum cauda elevata inter pedes anteriores leporem argenteum tenentis apparebat; in summitate vero clipei ... dis ... ... coelestini ... ab extra, ab intra vero argentei coloris tamquam fodro seu subductura per czoctas ante et retro dependentes colorum eorundem videbatur ... ata tamquam vento agitatas aut alias motu forti impresso dispersas; cassis vero seu galea pro crista seu nobilitatis clenodio formam leopardi sursum erecti coloris aurei leporem tenentis superius descriptam habebat. Supplicavitque celsitudini nostrae maiestatis praedictus nobilis Thomas nostrae ac reginalis maiestatis utique fidelis suo ac praedicti Nicolai su patris necnon Georgii fratris sui carnalis ac Andreae filii Pauli et Galli filii Stephani dictorum Bothos de Doclina fratrum condivisionalium suorum nominibus et in personis, ut praedicta arma seu nobilitatis insignia eidem nobili Thomae et per eum praedicto Nicolao eius patri et Georgio fratri suo carnali et aliis suis fratribus condivisionalibus praedictis, ipsorumque haeredibus proximis et amicis ex plenitudine potestatis nostrae regiae maiestatis et ex nostra regia liberalitate dare et concedere dignaremur. Nos itaque, qui cunctis regiae nostrae ditioni ac potestati subiectis libenter pandimus gremium seu sinum gratiosum nostrae munificentiae regalis, illis signanter, quos servitiorum nostrorum ac reginalis maiestatis continuus labor exagitat, nostrique ac ipsius reginalis maiestatis lateris concomitatus illustrat, attendentes, et in animo nostro regio reminiscendo revolventes multiplicia servitia et probitatis merita, ac fidelitatis opera, quibus praedictus Thomas nobis et reginali maiestati in praedicto nostro regno Hungariae et Almania, et alias nobis agentibus in remotis inter amicos et inimicos, ymmo praefatus nobilis Nicolaus, pater eiusdem Thomae, in copiosa sua familia, ac strenuitatis et virtutum armatura, dum in campo castri Nicapolis contra serenissimum Baysath Torcorum principem et alios crucis Christi persecutores, sinistrante fortuna conflictum habuissemus, necnon in regno Bosnae Bisseno et Pethipauli banis Schlavoniae, et in campo castelli Sarranal Paulus Scupor contra Venetos et eorum complices ac fautores tunc nostros aemulos notorios et manifestos inimicos, capitaneis et exercituum regalium nostrorum ducibus per nos constitutis, tentoria nostra regalia fixissemus, castraque metati fuissemus ad frenandum huiusmodi hostes nostros ac sacrosanctae universalis ecclesiae rebelles, una cum aliis fidelibus nostris ut praefertur in prosperis nostris et adversis agendis exhibuit et exhibuere non cessavit, et ob hoc rebus et personis non parcendo dampna gravia sustinuit feceritque expensas exquisitas, et sic idem Thomas Nicolai, et pater eiusdem prae caeteris eorum coaetaneis proximis et consanguineisvelut aurum puritatis suo splendore caeterorum metallorum praecellens nitorem, ad gloriam sacri nostri dyadematis et honorem nostrae regiae maiestatis viriliter procedentes, gratos se reddiderunt et acceptos. Volentes itaque et ex animo nostro regio desiderantes eidem nobilii Thomae Nicolai vicethavernico reginalis maiestatis praedicti comitatus Crisiensis, et per eum praefato Nicolao eius patri, ac Georgi eius fratri carnali, pro praemissis et aliis fidelium servitiorum suorum meritis praeclaris, regalis munificentiae benignitate, et ex innata nobis clementia respodnere regio cum favore, occurentes de plenitudine potestatis nostrae regiae maiestatis et ex liberalitate nostra regia, praedicto Thomae filio Nicolai filii Thomad de Hothwafew, et per eum eius patri ac fratri carnali, caeterisque suis fratribus condivisionalibus et eorum haeredibus proximis et amicis universis praedicta arma seu nobilitatis insignia, prout praesentibus circa principium inserta litteris appropriatis coloribus pictura denotat et declarat, dare duximus et concedere gratiose, praesentiumque damus et concedimus vigore. Sicque quod idem nobilis Thomas vicethavernicus, et Nicolaus pater, et Georgius eisu frater carnalis, ipsiusque Thomae fratres condivisionales supradicti, et eorum haeredes, proximi et amici, posteritasque nata et nascitura universa amodo et in antea ubique locorum et bellorum ac pacis tempore ipsa arma seu nobilitatis insignia habere, deferre, ac licite et secure portare valeant atque possint, ipsisque armis seu nobilitatis insigniis in praeliis, torneamentis, hastiludiis, et generaliter omni exercitio militari uti poterint perpetuo et gaudere. In cuius rei memoriam firmiatemque perpetuam praesentes nostras litteras appensione secreti nostri sigilli minoris, quo utimur ut Hungariae rex, roborando duximus communiri. Datum Constantiae, in vigilia festi beati Johannis Baptistae, anno Domini millesimo quadringentesino quintodecimo, regnorum nostrorum Hungariae etc. anno XXIX. Romanorum vero electionis quinto et coronationis primo.
E czímeres levél s az ide mellékelt czímer ábrája szerint a Zsigmond királytól kért s ettől a Hothvafőiknek adományozott czímer a következő volt: balra dűlő doborpaizs kék mezejében tátott szájú, felkunkorodott farkú arany párducz (feketével pontozva, nyakán arany karikás örvet viselve, mely utóbbi részleteket a czímerlevél szövege nem említi), mely két első lábával ezüst nyulat tart. A csőrsisakról ezüsttel bélelt kék lebbentyű foszlányai jobbra balra felfelé közvetlen a sisakot lengik körül – «tanquam vento agitata» – tehát eredeti ősi feladatának megfelelve az említett sisak lebbentyű még a régi gót stilnek felel meg. A czímer oromdísze az említett nyulat tartó leopárdot tünteti elő.
A czímer összes magassága 11· cm. Ebből a paizs magasságára 5 cm. a sisak és oromdísz magasságára 6·3 cm. esik. A paizs szélessége 4·3 cm. Egészben véve tehát az imént leírt czímer úgy arányai, mint alakaztára nézve is a régi és új gót czímerstílek átmeneti korszakának mintaszerű példányai közé számítandó.
A mondottak után a jelen czímerrel kapcsolatban szabad legyen még a heraldika műveltség-történelmi jelentőségéről néhány szóval megemlékeznem.
De Laborde gróf, a franczia nemzeti nagy levéltár néhai igazgatója, az ez intézet által kiadott «Collection des sceaux» czímű, 1867-ik évben megjelent munka I. kötetéhez írt előbeszédében a pecsétek műtörténelmi fontosságát hangsúlyozva,_{E nagyszabású munkát Pauler Gyula az «Arch Értesítő» X. kötetében bővebben megismertette.}* többi közt úgymond, «a középkor építészetének történetére megvannak az általa alkotott nagy épületek, és mégis, ki annak történetét meg akarja írni, nem nélkülözheti a pecséteket. Ezek szűk keretökben ezer részletet tüntetnek fel, melyeket az emlékeken látunk, de nem tudtuk osztályozni, mert nem tudtuk korukat. A középkor ruházatát a szobrászat, az épületek faragványai, az egyházak festett ablakai, a festészet és himzés által ismerjük. E műemlékeknél azonban nem tudjuk az időpontot, melyben keletkeztek; erre nézve is a pecsétek adnak biztos felvilágosítást. Kiterjednek továbbá a magán élet minden részletére és feltüntetik a változatosságokat, melyeken a társadalmak ez irányban átmentek»_{Már Heineccius is mondja. «quod igitur in antiquis ritibus numi, idem in mediae aetatis rebus moribusque sigilla praestant, idque multi felicius, quam numi bracteati, in quibus artificum ruditas prohibuit, quominus res ita ut erant, depingerentur» Syntagm. Hist. de veteribus Sigillis. Francof. et Lipsiae 1709. 197. l.}*

A mi itt a híres franczia tudós a pecsétekről mond, szóról-szóra a czímerekre nézve is egyiránt alkalmazható; sőt bízvást állíthatni, hogy a pecsétek fennemlített míveltségtörténelmi jelentősége legnagyobb részben éppen az azokon előforduló czímereket míveltség-történeti szempontból fölülmúlják a czímeres leveleken és a hivatalos czímerkönyvekben (ilyen hazánkban a Liber regius, Olaszorszgában ŕ libro d’oro-k stb.) lefestett czímerek; mivel azok nem csupán illető tárgy-alakjaikra de egyszersmind színeikre nézve is biztos tájékozást nyújtanak.
A czímeres levelek e műtörténelmi előnyei az imént tárgyalt oklevélben is hazánk középkori magánéletének szokásaira vonatkozólag feltalálhatók. Miután a czímerek tárgyalakjait általában kezdettől fogva az illető korbeli legdívóbb szokások és foglalatosságok után választák, a középkori czímeralakok jelentékeny részének magától értetőleg a vadászat szolgált főmotivumáúl. Ugyanez képezi motivumát a Hothvafői czímernek is, melynek nyulat fogó, nyakán vezetésre szolgáló veres, arany karikával ellátott örvös szelidített párducza, a már csak jobbadán Persiában, Síriában, Indiában s Afrika egynémely országaiban űzött, de még a XV. században hazánkban is divatos párduczczal (leopard) való vadászatot állítja elénk.
A jelen czímeres levélnek míveltség-történelemre vonatkozó másik tárgyát a czímer befoglalására szolgáló dísztábla képezi. A téglaalakú tábla magassága 20·5 cm., szélessége16·5 cm. Az egészet veres keret szegélyezi, melyet áttört félig fekete s fehér csürlők és tojásdad karikák egymást felváltva ékesítnek. E keret belső mezeje kék, fekete arabeszkekkel ékesítve. Ebben egy másik négy karajos arany keret van, mely mind a négy karaja domborulatánál a szélső veres kerettel érintkezik. A karajos arany keret mezeje veres, narancsszínű arabeszkekkel.
A czímer az utóbbi belső arany keret veres mezejére van helyezve.
A czímerlevelekben a czímerek majdnem kivétel nékül ily keretelt táblákra helyezvék, azonban a czímereknek szoros értelemben vett heraldikai alkatrészét nem képezik, s csakis a czímer feltűnőbb kitűntetésére szolgálnak. Tulajdonképen szőnyegeket képviselnek, a melyekre (a termek falaira aggatva) a középkori lovagok és nemesek paizsaikat és sisakjaikat szokták helyezni.
A Hothvafői czímer keretes táblája is szőnyeget ábrázol, s mint ilyet műtörténelmi szaktudósaink, archaeologusaink, történelmi festészeink és textil iparosaink figyelmébe, mint a XV. századi hazánkban divatos_{Ugyan e bizonyos alakú és mintájú czímeres tábla fordúl elő a Zsigmond király által ugyancsak 1415. évben Tamásfalvi Györgynek adományozott czímerlevelében.}* szőnyegstil egyik kiváló mintáját, buzgón ajánlani kötelességünknek tartjuk.
Br. NYÁRY ALBERT.

61A CZIacute;MEREK FEJLŐDÉSE ÉS NEMEI.
– Tekintettel a magyar heraldikára. –

A czímertan magában véve is, mint az általános műtörténelem és különösen mint a fegyverzetről és viseletről szóló tan egyik része, nagy érdekkel bír minden régiségbúvár szemében, nem is tekintve a történelemhez és genealogiához való viszonyát. A heraldikai folyóiratok azonban ez idő szerint gyakorlati czélnak hódolnak, mely főleg abban áll, hogy a czímertanról elterjedt száma nélküli téves nézeteket helyre igazítsák és a megállapított általános heraldikai szabályokba ütköző vétségeket megtorolják, bárhol fordúlnak is elő.
Én is ezen szempontból indúltam ki, midőn megpróbáltam a heraldika néhány kiválóbb mozzanatát egybefoglalni, a végből, hogy kevésre szorítkozva, a dolog fejlődéséről áttekintést adjak. Nagynevű szakférfiaknak, milyenek Hohenlohe-Waldenburg hg, Pottenegg, Rettberg-Wettbergen, Grenser Alfréd, Heger von Rosenfeld grófok, báró Waldbott, dr. Zuerfuhrth és mások, különböző szakfolyóiratokban szétszórva megjelent közleményei kitűnő anyagot szolgáltatnak e czélra s ezt helyenkint közlöm is azon módon; a mennyiben azonban egy és más saját tollamból ered, minden helyreigazítást és felvilágosítást köszönettel veszek.
Kezdem a paizson.
A frank császárok idejében (1024–1137), a mely korszak egyébiránt szorosan véve még nem tartozik a heraldikába és csak bevezetésűl szolgálhat, a paizs kicsiny, kerek, boltozatos volt, szélein köröskörűl szegélyezve, középütt pedig répaszerű csúcscsal vagy k öldökkel; utóvégre a norman formát vette fel, azaz szorosan a testhez volt hajlítva; felűl be volt kanyarítva, alant pedig csúcsban végződött, köldökkel agy a nélkül; ez utóbbi esetben középütt rendesen kerek boritást vagy más ilyféle diszítést alkalmaztak reá nagyobb szilárdság kedveért, pl. szegfej, szalagkötés stb. formában, a miből aztán a következő korszakban különféle czímerképek keletkeztek, milyenek a nap, hold, csillag, lapda, négyszög, ék, zsindely, rács, hármashegy, rózsa stb. E mellett gazdagon kirakták vagy kifestették a paizsot evet-prémmel is; – e korszak vége felé már jelentkezik némi hajlam a czímer tulajdonképeni formái és színei iránt. Ez a heraldika bölcsője.
A Hohenstaufok alatt (1137–1273) a paizs körülbelül 1200-ig megtartotta a norman formát, csakhogy köldök nélkül, s felső széle egyenes vonalú volt, valamint megközelítőleg az oldalszélek is. A XII. század közepe táján az eddig erősítésre és egyúttal diszítésre szolgáló érczczifrázatokból kifejlődnek a czímerképek. E szerint a XII. század közepét vehetjük a czímerészet kezdetéűl s egyszersmind kezdetéűl azon virágzási kornak is, a mely a XV. század második feléig eltartott. Ez szolgáljon irányadóúl mindazoknak, kik egyáltalában már ezen korszak előtt saját czímerről beszélnek. Ezen bevezető korszakban a nemes czímertelen nemesek voltak és csak később, ezen innen lettek czímeresekké.
Ezzel egyidejűleg és éppen ennek következtében a fapaizsokat összetartó anyaggal és azon fölűl vászonnal, bőrrel vagy pergamennel húzatták be és szögekkel, czifra csatokkal vagy aprószemű karikákkal (minőkből a pánczélok készültek) borították be, a melyekből aztán, a mint már említém, lassankint a későbbi czímerképeknek egy része keletkezett – többnyire fehér vagy sárga színben, mert azok eredetileg érczből voltak. Tehát fehér (ezüst) és sárga (arany) a legelőször alkalmazott eredeti színek a heraldikában._{Mai nap a heraldikában a következő színek ismeretesek és használatosak: 1. fehér (ezüst); 2. sárga (arany); 3. fekete; 4. vörös; 5. kék. A 6. szín, a zöld, tulajdonkép csak megtűrt heraldikai szín s egyedűl természeti tárgyak festésénél használják, a melyek eredeti színökben adandók vissza, pl. halmok, pázsit, lomb, levél stb. Mindamellett is némely nemzeteknél s elvétve nálunk is találkozunk a zöld színnel (habár nagyon ritkán) a paizs- és sisaktakarón is.
A színek szokásos jelölési módja olyan helyeken, a hol nem festve fordúlnak elő, bizonyára eléggé ismeretes. A sárgát pontok jelölik, a vöröset finom függélyes vonalkák, a kéket vízszíntesek, a feketét egymást átmetsző vízszíntes és függélyes vonalak, tehát keresztmódra húzott árnyékvonások. A zöld balról jobbra dűlő vonásokkal jelöltetik. A hol a paizs vagy annak mezeje nincs, bevonalozva, azaz üres, – fehér szín értendő.
Természetes, hogy ez már sokszor szolgáltatott okot merőben hamis fölfogásokra, a mennyiben értetlenségből, vagy tudatlanságból ott, a hol kellett volna, a vonalzás egyszerűen lemaradt. De még sokkal több zavart okozott és okoz ez a paizson ábrázolt tárgyaknál és különösen az állatoknál, mert itt el van fogadva elvűl, hogy a mi árnyék nélkül marad, természeti színében veendő; pl. a bárány árnyéklás nékül: fehér, az oroszlán sárga, a sas fekete.
Hozzá adandó lenne még a színek említett számához a bíborszín, a királyok, uralkodók stb. palástjának festésére; jelzései jobbról balra dűlt vonalkák által történik, (éppen megfordítása a zöld szín jelének). Szerény véleményem szerint ez szükségtelen, fölösleges játékoskodás, de mint tényleg létező, említést érdemel.
Hasonló vagy még helytelenebb heraldikai ízléstelenségekkel s hiábavalóságokkal találkozunk az olasz heraldikában, a mint erre rá fogunk jönni. Itt ugyanis feltaláljuk, gyakran éppen egymás mellett, egy ugyanazon paizson, a teljességgel nem heraldikai színkeverékek, minden faját: meggyszínpiros, vérpiros, azurkék, levegőkék stb.; sőt az ezüstnek és aranynak magának véve csúnya, de szigorú heraldikai szempontból meg nem róvható faját is gyakran látjuk egymásra és egymás mellé illesztve (pl. a bronz-színű arany.)
Mindezen heraldikai furcsaságoktól őrizkedni kell; őrizkedjünk különösen a kevert színektől és a színárnyalatoktól. Csupán a fönnemlített 5. (illetőleg 6.) alapszínt kell elismernünk – tisztán és világosan.}*
A ráillesztés (Stückung) egyik további faja volt az e korszakbeli czifrázatoknak, és abban állott, hogy egyes tárgyakat (pl. ruhadarabokat, evetprémet, kötélcsombókot, fonadékot, lánczot, madárfejet vagy szárnyakat, medvetalpat stb.) tűztek a paizsra. Az ékítés e neme, vagy jobban mondva az alak ráillesztése (ráerősítése) később, valamint a csatszerkezet is egyszerű vagy rányomott festésnek adott helyet (bizonyára azért, mert a tárgyak ráillesztésének czélszerűtlen voltát mindenki belátta); azaz a czímerképeket kiemelték, rányomták és ezeket aztán a vászonra, bőrre vagy pergamentre is lefestették. Föntebb már neveztük meg egy néhány tárgyat és állati testrészt, a melyek a heraldikában a legrégibb jelenségek közé számítandók. Egész állati alakok közűl az oroszlán az, mely legkorábban jelenik meg czímerben: II Albert már 1114 óta paizsán hordja, sőt I. Róbert gróf a flandriai oroszlánt 1072 óta; – íme két példája a czímernek, a szoros értelemben vett heraldika előtti korszakból. Természetes azonban, hogy örökségként apáról fiúra szálló czímerűl csak 1168-ban fordúl először elő elsaszi Fülöpnél. Habsburgi Rudolf, míg császárrá nem lett (1279), a pávaszemekkel kirakott oroszlánt sisakján is viselte.
A növényország alakjai közt, melyek az alsó és felső nemesség czímereibe fölvétettek, egyik sem volt oly általánosan elterjedve, mint a liliom és a rózsa. Mint a kertek ékessége és mint tetszetős dísz, mindkettő nagy kedveltségnek örvendett már a legrégibb korban; költők megénekelték s mondák keletkeztek rólok. A rózsa (rosa canina) a maga egyszerűségében a német nemesi családoknál, a liliom (fleur de lis) pedig az előkelőbb román fajoknál állott nagy becsben. Gatterer szerint a heraldikai liliomból származott az alabárd-alakú díszítés: holott a dolog – a mint eléggé be van bizonyítva, – éppen megfordítva történt: ugyanis az alabárd vette fel a liliom tetszetős formáját.
A Habsburgok alatt (1273–1350) a paizs a lovasoknál kicsiny, háromszögalakú, felső széle egyenes vagy kissé bekanyarított, oldalszélei kivágva. E korszakban szórványosan két vagy több kép is fordúl elő egy ugyanazon paizson, így például Scheckenhoveni Münster Ulrikéban 1296-ban, mely hosszában két mezőre van osztva, jobb oldalt előretörő sas, balfelől pedig pólya (fascia) látható._{Minthogy naponta érkeznek hozzám kérdések az iránt: hol kell a heraldikában (azaz a paizson, és mindazon, a mi hozzá tartozik, ide értve a sisakot a sisakdíszszel és sisakfedővel együtt,valamint a paizstartót is), a jobb oldalt – és hol a balt keresni, – válaszolok itt röviden, de érthetőleg: a ki e kérdéssel nincs tisztában, képzelje magát háttal a czímer felé fordúlva s a mely oldalra e helyzetben a jobb kéz esik, az a jobb oldal s az ellenkező a bal.
Ha valaki, a ki czímerekkel és pecsétekkel behatóban foglalkozik, szabályúl fogadná el, kivétel nélkül csak a valódi paizst tartani szem előtt, a mint azt századokkal ezelőtt harczban használták, és nem a papíron levő rajzot vagy festést venné, – az illető nagy lépést tett volna a jelenkori felfogás felé s jövőre némi könnyebbséget szerezne magának. Ez szolgáljon figyelmeztetésűl különösen azoknak, a kik czímereknek vagy pecséteknek leírásával foglalkoznak.}* Találkoznak már négy mezőre osztott czímerek is, ámbár nagyon gyéren. Látjuk tehát, hogy a paizs vagy a rajta levő alak eredeti egyszerűsége általánosságban még uralkodik ugyan, mégis a XIII. század végével már részben bonyolúltabb, mesterkéltebb szerkezet kap lábra. A sisak viszonya a paizshoz az ékítménynyel együtt egyenlő a paizs hosszával.
A XIV. század második felében (1350–1400) a paizs háromszögletű, rövid és széles; felső széle egyenes, oldalai bekanyarítva. Itt-ott már feltűnik az úgynevezett tárcsa is, fölűl ép szögletekkel alúl kerek, oldalt bevágással a lándsa számára (lándsatartó). A paizs viszonya a sisakhoz és a sisakdíszhez = 3 : 4 : 5, azaz a sisak hosszúsági és szélességi átmérője valami kevéssel kisebb és a sisakdíszé valamivel nagyobb, mint a paizsé.
A XV. század első felében (1401–1440) a paizs négyszögű, alúl kikerekítve, jobb oldalt lándsatartóval, és már ekkor 4–6 mezővel. Háromszögű paizsok is találkoznak még, de alúl szélesebbek és tompábbak, mint azelőtt voltak.
A XV. század második részében, III. Frigyes alatt (1440–1493) a paizs hosszúkás, négyszögletes, mint azelőtt; alúl kerek, jobb oldalán lándsatartó; csakhogy fent valamivel szélesebb, mint alant s itt is hegybe megy. Ekkor jelenik meg a szívpaizs a czímerben, de ennek esetei még nagyon ritkák.
A reformatió korában (1493–1555) a szívpaizs már gyakrabban előfordúl a czímerben. A paizs többszörösen ki- és behajlítva, egyre jobban-jobban veszti régi harczi paizs-jellegét.
A heraldikus előtt okvetlenűl feltűnik, milyen hirtelen fordulat állt be a XV. század második felében a paizs formájában; a czímerek háromszázados egyszerűsége eltűnik, hogy helyt adjon egy rohamosan változó és egyúttal fantastikus divatnak; névszerint a heraldikai paizsok szembeszökő ellentétet képeznek a valódi harczi paizs régi formáival. Vannak pl . családfák a XV. század végéről, a melyeken a felhozott 16 ősi paizs mind más-más formát mutat, egyik furcsább a másiknál._{E részben az a szabály, hogy a «családfákon előforduló összes czímerek tökletesen egyformán szerkesztendők, nemcsak a paizs formáját, hanem a sisak és sisakfedő alakját tekintve is.
Ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznünk azt, a mi az avatatlanok előtt hallatlan dolog, hogy t. i. a paizs, sisak és sisakfedő külső formája soha sem volt megszabva s nem öröklődött apáról fiúra. E részben is ama korszakba mentek vissza az emberek, a mikor még a paizs és sisak nemcsak papíron szerepelt, hanem tényleg viselték is. Ezen fegyverzethez és öltözethez tartozó tárgyak forma tekintetében éppen úgy alá voltak vetve a divatnak, mint ruháink manapság, csakhogy természetesen a változtatás nem volt ilyen rohamos, mert bizony költséges is lett volna. Azon időben gyakran megesett, hogy a fiú más formájú paizst és sisakot viselt, mint az apja, s az unoka ismét mást. A czímerbe foglalt kép azonban, és a mint látni fogjuk, a sisakon levő ékítmény is (az időtől fogva, mikor kiegészítő részként kezd szerepelni) a legapróbb részletekben is mindvégig ugyanaz maradt, nem volt alávetve semmiféle divatnak.
E szerint mainap is minden czímer tulajdonosnak szabadságában van czímerét külalak tekintetében újra szerkeszteni és az így – önkényesen – csinált alakot jog szerint bárhol használni. A leghelyesebb temrészetesen mind logikai, mind jogi szempontból, ha mindenik család azon formát fogadja el, a melyet a nemzetség első kétségtelen föllépése korában használt; persze itt aztán az a kérdés merűl fel: melyik kort válaszsza e czélra az olyan család, a mely a XVIII–XIX. században, azaz éppen a heraldika hanyatló korában nyerte a nemességet?}*
Úgy látszik, hasonló fordulat állott be a civilisált Európa nagy részében a fegyverzet, viselet és bútorzat dolgában is; ellenben keleten jóformán minden a régiben maradt, daczára lakosai élénk képzeletének. Ennek okait közelebbről vizsgálni a művelődéstörténet szempontjából általános érdekkel bír. Egyebek közt kétségkívül sokat tett erre a pompakedvelő burgundi fejedelemnek, Merész Károlynak udvarában lábra kapott divat is.
XIII–XIV. századbeli eredeti német paizsok, melyek mintákúl szolgálhatnának, mainap már a legnagyobb ritkaságok közé tartoznak; még XIV. századbeliek is csekély számban maradtak fenn, de különösen ritkák az olyan paizsok, melyek festéssel voltak ellátva, vagy pedig, a melyeken a festés még jó állapotban van. Csak kevés osztrák és német múzeum (közintézet, vagy magán-gyűjtemény) dicsekedhetik ilyen becses régi tárgyakkal; e csekély számban foglaltatik a bécsi városi fegyvertár néhány XIII., XIV. és XV. századbeli példánynyal s az ottensteini (Alsó-Ausztriában, Zwettel mellett) 5 darabbal. Németországban a legnagyobb ilyen gyűjteménynyel dicsekedhetett a nem rég elhúnyt Károly porosz herczeg, kinek pompás fegyvergyűjteményében 70–80 ilyen paizs volt, csak hogy ezek, néhány XIV. századbeli példány kivételével, mind későbbi eredetűek. A gazdag «Germanisches Museum» Nürnbergben,valamint a müncheni bajor múzeum csak néhány példányt tud felmutatni a XIV. és XV. századból, a darmstadti nagyherczegi múzeum kettőt; egy néhány található Wartburgban (Szász-Weimár) is, egyetlen egy példány pedig Drezdában, a királyi fegyvertárban.
Ezen csekély számmal található maradványokon kívül ez idő szerint a középkori czímertant illetőleg biztos támpontokat még csupán a XIII. és XIV. századbeli pecsétek és sírkövek szolgáltatnak. Azonban ezek közül is alig egy néhány maradt ránk. Mindenekelőtt tehát éppen ez okból, de még a régi kor szempontjából is e tisztes emlékek figyelmet és gondos őrizetet érdemelnek.
Hazánk nem gazdag ilyen emlékekben; s éppen ezért különös véletlen szerencsének tartom, hogy az én környékemen két szép magyar nemesi síremlék található, a melyekről nem sokára bővebb ismertetést szándékszom közre bocsátani._{Szívesen vesszük.}*
Most visszatérek a paizshoz. Mielőtt azonban a czímerpaizsokon előforduló figuralis jelenségekre áttérnék, legyen szabad pár szót szólani e helyütt a női és az egyesített czímerekről is.
Találkozunk ilyenekkel már a Hohenstaufok korában; alakjok háromszögletes, kúpszelvényhez hasonló s rajtok körirat (Ólegenda) látható. A házastársak czímere (alliance) két külön czímerből áll, a férfi és nő czímeréből, melyek félig egymást födik mindig. Kettős vagy éremalakú paizsok is fordúlnak el, az előlapot képezi a nő czímerképe, a hátsót a férjé.
A Habsburgok alatt a női paizs kerek,de van háromszögletes is, körirattal. A házastársak paizsán a férj czímere fönt foglal helyet s alatta a feleség nevének jelképe, pl. bárány (= agnus), ha a nőt Ágnesnek hívták; vagy pedig a feleség czímere körülveszi férjéét. Továbbá: a férj és feleség czímere közt női alak áll, vagy térdel, a czímer-paizsokat tartva,vagy a férj paizsa fordúl elő a feleség sisakdíszével összetéve, vagy pedig, jóllehet csak ritkán, a két paizs fölött női fej látható. Előfordúl egy emberi alak is, mellén (nyakába akasztva) a férj paizsa, két kezében pedig a szülőké.
A XIV. század második felében a női czímer még mindig körirattal jelenik meg, néha a férj czímere fölött áll sisak helyett. Található női alak is, egyik kezében a férj czímerét tartva, másikban a nőét.
A XV. század első felében a körirat foylvást divatozik; a feleség, férj és anyós czímerei egymás fölé tolva fordúlnak elő. A század második felében a körirat eltűnik; a feleség paizsa a férjével egymásra illesztve jőn elő paizstartó angyalokkal.

***

És most olyan térre készülök átlépni, a hová a heraldikus csak végső szükség esetén teszi be lábát és akkor sem örömest. Minthogy azonban úgy írásban, mint szóban még mindig oly helytelen fogalmak uralkodnak szakférfiak között is, a laicusoknál pedig még ezen felűl teljes fogalomzavarral találkozunk ez irányban, úgy hogy egymástól szigorúan elkülönített dolgok, pl. a jelvényes paizsok, czímerjeltan, czímermonda, és szégyenczímer egymással össze-vissza zavarva, emlegettetnek s egymással minduntalan felcseréltetnek, – azért rászántam magamat erre is. Mivel pedig ezen alkalommal a paizson előforduló alakokkal és tárgyakkal hosszasabban akarok foglalkozni, szavaimnak mindenekelőtt azok vehetik hasznát, a kik nemcsak szemlélni szeretik a czímereket, hanem képesek azokat lerajzolni vagy mintázni is.
Bizonyára senkinek sem jut eszébe, – a csaton_{Csat alatt a heraldikában nem csupán a tulajdonképeni csatot (fibula, fermeaux) kell értenünk, hanem általában mindazon eredetileg érczből készített darabokat, melyeket kezdetben nagyobb szilárdság czéljából illesztettek a paizsra, minők voltak a prémek, övek, szárnyak, kapcsok, zsindelyek, holdak, patkók, rózsák, csillagok stb.}* vagy a már említett tárgyakon kívül, a melyek különben is laposak voltak, hogy a paizs használatát ne akadályozzák, – valamely valódi tárgy, pl. malomkő, kerék, kalapács, lámpa, kard stb. ráillesztésére gondolni. Éppen ezért minden távlat szerinti rajz a heraldikában tiltva van. Itt rajz tekintetében az illető tárgynak mindig csak vázlatával vagy árnyékával van dolgunk. A heraldikai ízlés azt kívánja, hogy a heraldikai képek, mint színezett jelképek vagy árnyak, túlságos művészi kidolgozás nélkül alkalmaztassanak, legfölebb nagyon csekély kidomborítás engedhető meg, mert már a legrégibb korban is az erősen kiemelkedő köldök hamar kiment a szokásból. Csupán a sisakdísznél (melyről alább szólok) voltak tényleges használatban valódi szarvak, agancsok, ágak, állati bőrök, kitömött alakok stb.; ez okból itt, valamint a sisakfedőn és magán a sisakon gondos kidomborítást, plastikát, sőt távlati rajzot is alkalmazhat a rajzoló.
De térjünk vissza a czímerek különböző nemeihez, melyek közt első helyre teszem a jelképes czímert.
A jelképes czímerek a legrégiebbek közé tartoznak; mert az az eszme, hogy czímerválasztásnál az illetőnek tulajdonnevét kapcsolatba hozzák a czímerképpel, annyira kinálkozik, hogy általánosan szokásban lehetett eleitől fogva. Ilyen czímereket már a XIII., sőt a XII. század óta ismerünk; pl. Vastil (Castel), Leon (oroszlány), Toggenburg (Dogge), Henneberg_{A Henneberg grófi család értendő. A lovagi ág egyébiránt, a melyhez Henneberg tábornok is tartozik, jelenleg ugyanazt a czímert viseli, melyet a grófi és egyszersmind a bárói ág is visel, a mely – a mint én tudom – különben is egy törzsből származik a lovagi ággal.}*stb.; e tekintélyes szakférfiak állítása szerint az ősi czímerek tetemes része, kellő fáradsággal és utánjárással, jelképi czímerekre vihető vissza, s a hol ezt nem lehet tenni, a hiba a legtöbb esetben abban keresendő, hogy a megkivántató támpontok századok folyamán feledésbe vagy veszendőbe mentek.
De találunk ilyen jelképeket ezeken kívül még mellékrajzok gyanánt alkalmazva is a XIII. században, s a nők czímerén máskülönben is, hol a férj czímere fölött pl. a bárány (agnus), a feleség keresztneve: Ágnes helyett áll; azután meg a középkori paizstartóknál, hol a tulajdonos nevének megfelelő szent mintegy védőűl szerepel. Hogy a legrégibb korban, jóformán kizárólag csak az alsó nemesség kedvelte az ilyen czímereket, mint ez évekkel ezelőtt egy kis füzetben hirdettetett, – merőben téves állítás; sőt inkább az uralkodó családok és a felsőbb nemesek használták túlnyomólag s éppen az alsó nemesség volt az, a mely a név és czímer közt nem nagyon kereste az összefüggést, mert nem is mindenik szegény várúrnak vagy alsóbb nemesnek állott rendelkezésére egy-egy ügyes rajzoló.
Száz meg száz példáját látjuk a XIII. században annak, hogy kisebb és nagyobb hűbéresek egyes motivumokat vagy részeket átvettek saját czímerökbe hűbéruraikéból.
Jelképies czímerek, vagyis olyanok, melyek beszélő alakokkal és tárgyakkal vannak ellátva, a melyek tehát a tulajdonos nevét ki is fejezik, voltaképen csak helyhez kötött természetűek, azaz csak azon határokon belűl, a meddig az illető nép nyelve terjed,_{Igy pl. a Medvey-család czímere (medve) szorosan véve csak hazánkban jelképies czímer; s az Auerspergeké (Auerochsen) csak német nyelvű tartományobkan az, valamint az Angelini-családé is (angelo) kizáróalg csak az olaszok, vagy legfölebb az összes román faj előtt.
Más, általános czéloknak hódol a czímersymbolica, mert itt pl. az oroszlán, Merkur, horgony stb. nemcsak az illető ország lakói előtt ismeretesek, tehát érthetők, hanem általában az összes civilisált világ előtt, – legalább ezt akarják némelyek elismertetni, ámbár ez csak a legfőbb vonásokban egyezik, a részletekben gyakran a legkülönbözőbb változatokkal találkozunk.}* és nem máskép, mint jelképies fordítása a névnek.
Hazánkban az ilyen czímerek nem éppen gyakoriak; az előttem ismeretesek közűl csak a következőket akarom példa gyanánt felhozni: a baráti Huszár-családé (huszár), a csik-bánfalvai Kereszteseké (kereszt), a nagy-rákói Rakovszkyaké (rák); és talán ide számítható még az egyik Várady-családé (hét várral), valamint a Nádasdy grófoké (nád) stb.
Minthogy a valódi heraldikusok közűl is a legtöbben a jelképi czímerek elismerésének gondolatával megbarátkozni nem tudnak, mert előre is bizonyos elfogultsággal tekintenek mindarra, a mi nem éppen szemmel láthatólag származik a heraldika őskorából, daczára, hogy a régi énekekben a hősöket nem nevök, hanem czímerök szerint találjuk megnevezve, – nagyon érthetőnek találjuk, ha tetemes részök mind a mai napig sem akarja elismerni a czímertanban a symbolicát, vagyis azt, hogy a paizson előforduló némely tárgyak és alakok, melyek a nélkül, hogy magokban véve kifejeznék, inkább a nekik tulajdonított, általánosan elfogadott és elismert vagy akár csak költött tulajdonságaiknál fogva (a melyek sokszor a czímer-adományozónak egyéni magyarázatán alapúltak) használatban voltak oly czélból, hogy annak, a ki a czímert kapta, kiváló tetteit s jellembeli vagy szellembeli tulajdonságait jelképezzék és hirdessék.
A czímerek ezen nemével, a melyben – miként éppen láttuk, – a családi névnek képleges átfordítása csak szűk határok közt mozog, merő ellentétet képez a másik, a melyben az illetőnek személyes tulajdonságai dicsőíttetnek, a mi érthető az egész világ előtt. Kevés fejezete van a heraldikának, a mely oly általános és oly merőben téves fölfogással találkozott volna, mint a hanyatló korszaknak éppen ezen tüneménye, mely kezdetben csak elvétve jelentkezik ugyan, később azonban igen termékeny talajra lelt; mert semmi sem ellenkezik annyira a valódi classicus heraldika szellemével, mint éppen a czímerek symbolicája. Azonban tíz laicus közt kilenczet legalább is olyant találunk, a kik ezt a heraldika őselemének tekintik, – s tiz egyén közt, kik a heraldika iránt nemcsak érdeklődnek, hanem némi részben vele foglalkoznak is, legalább is ötöt, a ki mindig bizonyos titokzatos gyönyörrel és vágyódással hajhásszák azt a biztos heraldikai kalauzt, a melyben megtaláláható lenne az összes czímerekben előforduló tárgyaknak, állati és emberi alakoknak leírása. Ez az ő felfogásuk szerint biztos heraldikai conversations-lexicon és jelfejtő lenne; a minthogy a legtöbben azon nézetben vannak, hogy különösen heraldikai munkákban semmi egyéb nem foglalhat helyet, mint a czímeralakoknak többé-kevésbbé beható fejtegetése és megbeszélése, – különös sajátságaikra és jelentésökre való tekintettel. Ismerek egyéneket, a kik már évekkel ezelőtt nevet szereztek magoknak szellemi oktatásaikkal és tollukkal, még pedig a köztörténelem mezején; s ezektől már ismételve hallottam, mennyire örvendenek báró Nyáry Albert készülőben levő heraldikai kéziknyvének, mert valahára így azon helyzetbe jutnak, hogy csekély fáradsággal bármelyik czímerből kiolvashatják, mi okból, micsoda tettekért adatott. Hozzá teszem még azt is, hogy némelyek az ilyen hiten levők közűl már húzamosabb idő óta kiválóan genealogiával és czímerek meg pecsétek gyűjtésével és rajzolgatásával foglalkoznak.
Hogy ez a symbolica,_{Itt-ott czímernyelvnek is nevezik; mi azonban össze nem tévesztendő a beszélő czímerekkel.}* mint már egyszer érintém, a heraldika hanyatlása korából, a XVI. század végéből, származik, bebizonyított tény; mindamellett is létezését, bármennyire ellenkezik a valódi heraldikus érzékével, tagadni nem lehet, mint ezt sokan teszik, mert tényleg most is használatban van és némi érdekkel is bír, a mennyiben a kutatónak alkalmat nyújt arra, hogy megismerkedjék azon móddal, a hová ez már évszázadokkal előbb fajúlt és pedig éppen azon korban, a mikor a kifogástalan heraldikai alkotások iráni érzék még igen élénk volt, a mikor még nem estek távol azon évek, melyekben a paizst és a sisakot nemcsak papíron, hanem valóságban is viselték, a mikor végre a czímerek iparszerű ornamentális és decorativ alkalmazása (XV–XVI. század) csak kevéssel azelőtt érte el a tetőpontot.
Igaz, hogy a XVI. században az alkalmazott czímerjeltan esetei csak egyenkint jelentkeznek, de természetes, hogy az a közvetlenűl rákövetkező korszakban annál általánosabbá lett. Példa gyanánt (arra, mi módon nem kellett volna lenni) hozom fel e helyütt az Erdődy testvérek, Tamás és Péter számára Rudolf császár által Prágában 1580. február 26-án kiadott grófi diploma (latinúl szerkesztett) tartalmának egy részét, a hol egyebek közt ezeket olvassuk:
«A piros mezőben levő kerék jelöli a világ gyors folyását, piros színnel jelölt_{Itt tehát a szín jelképies értékkel is bír.}* mindenféle szerencsés eseményeivel és ezer bajaival, a melyeken keresztűl ti akkor, mint mindenektől megvetett szarvas, az erény fáradságos ösvényén a föntnevezett kitüntetéshez és az örök dicsőséget érdemlő grófi ranghoz eljutottatok; ezért látható a ti érdemeitekhez képest családi czímeretek paizsának szívében piros mezőben egy félkerékből kiemelkedő szarvas. A ti hűségtek, a ti vitézségtek, a mely nemeslelkű férfiakat ékesít, valamint a paizson ábrázolt torony és a négyszög, a melyben áll, világít és menedékűl szolgál mindeneknek. Égszínkék_{Ismét egyik példája a színek szabályellenes használatának; az ilyen fonákságokról, különösen az olaszoknál, már egyik föntebbi jegyzetben szóltam.}* mezőben pedig két csillag látható hét folyó között; – a ti őseitek híre is messze túl terjed az ország határain és – hála a ti buzgó iparkodástoknak, – ragyog, mint a csillagok.»_{Mily ingadozó lábakon áll a czímerjeltan és nyelve s az ilyen vizsgálódások minő eredményekhez vezetnek, eléggé ki fog tünni egy példából is. A csillagot hozom fel, a mely olyan közönséges a heraldikában, hogy jelentését könnyű szerrel meg lehetett volna állapítani nemzetközileg. Schumacher a csillagot a szerencse és dicsőség jelének veszi; Böchler szerint egy vagy több csillag különös jótét által szerzett ragyogó dicsőséget jelent; Zschackwitz, Vulson felfogását követve, a csillagokat szivárványnyal együtt fejedelmi hatalomra magyarázza; – újabb heraldikusaink, vagy jobban modnva czímerfestőink pedig egy, két, három csillaggal azon ős gyermekeinek számát jelölik, a kinek a nemesség újonnan adományoztatott.
Mégis abban mindnyájan megegyeznek, hogy általában a csillag mindig jót jelent, – vethetné közbe valaki. Azonban ez a föltevés is helytelen, legalább helytelen az Eltz (Faust von Stromberg) család czímerével szemben, a melyben a nyolczágú fekete csillag, a hagyomány szerint éppen gyalázatot jelent, minthogy a nevezett család egyik tagja egy ízben sakkjáték alkalmával a fejedelemre ökölcsapást mért.
Egyébiránt a magyar heraldikában a jeltan nem játszik jelentős szerepet.}* stb.
A magyar-óvári Keszey-család diplomájában is, mely czímerbővítés alkalmával adatott a nevezett családnak a XVII. században, a symbolicus nyelvnek éppen ilyen nemével találkozunk a szövegben. Itt meg a griff jelképezi három szál liliommal az uralkodó iránti őszinte hűséget.
Azt hiszem, az eddigiekben kimerítően elmondtam mindazt, a mit tudni érdekes; még csak azt akarom megjegyezni, hogy a jelképes czímerek, mint ilyenek, miként már ismételten említém, ellenkeznek ugyan a heraldika szellemével, mindamellett is másfelől a képekben, azaz ábrázolásban, heraldikailag véve, tökéletesen kifogástalanok lehetnek és lehettek, ha szinte a valóságban nincs is mindig így a dolog.
Másként áll a viszony, a czímerek előadását illetőleg, az alkalmazott czímermondával, ezen (merőben tévesen) úgynevezett történeti czímerekkel;_{A «történeti» jelző, ha czímerről van szó, a czímer eredetének classicus korára vonatkozik, de soha sem valamely történeti eseményre, a mely a heraldikai szabályok ellenére abba (legtöbb esetben csak pótlólag és jóval később) felvétetett.}* és minthogy ezen categoriában a mi édes hazánk minden más országoknak előtte áll, akár a mennyiséget, akár a minőséget vegyük tekintetbe, – tárgyalásomban csak a magyar czímerekre és mondáikra szorítkozom. Találunk itt harczoló lovasokat, lovagokat, embereket, állatokat, szörnyű dolgokat, gyilkossági, kivégzési és más ilyen jeleneteket, mindennemű vadász- és sportlátványosságokat, a mik csak képzelhetők a világon, mindenek fölött pedig érdekes képeket, valamint figyelmet érdemlő fogadalmi táblákat, csupán csak egyet nem találunk, – czímereket.
Ez pedig kétszeres kár, mert ezek tulajdonosai éppen legelőkelőbb s legrégibb hazai családjainkhoz tartoznak és most kénytelenek magokat a könyörületlen, de mégis annyira jogosult criticának s a külföldi szakemberek vállvonogatásának kitenni, mert az ilyen czímerek ellenkeznek nemcsak szellemével és érdekével a heraldikának, hanem minden hagyomnáynyal s minden fennálló szabálylyal is.
Egyik további és bizonyára még sokkal fontosabb mozzanat abban áll, – és ebben a legkiválóbb tudósok és tekintélyek már régen megegyeztek, – hogy t. i. az ilyen czímerek festett mondáikkal együtt, túlnyomó részben aránylag jóval későbbi eredetűek; a mesterkéltség bélyege homlokukra van nyomva és ebből folyólag (legalább a legtöbb esetben) következtethetni, hogy az illető családnak éppen nem őseredeti czímerével van dolgunk, hanem utólagosan készített s vagy önhatalmúlag összeállított, vagy pedig egyes esetekben a fejedelem által jóváhagyott kép vagy esemény ábrázolásával, a mely kétségkívül igen sok esetben a család valamely tagjának tényleg véghezvitt hősi vagy más jeles tettére czélozva, az eredeti s néha – bár nem mindig – feledésbe ment czímer helyére lépett. További részletekbe nem szükség e helyütt ereszkednem; elég, ha csak néhány előttem ismeretes ilyen czímert nevezek meg; milyen pl. a regészi Huszár-családé, az irinyi Irinyieké, a Fáy, Lánczy, Rajcsányi stb. családoké.
Az éles birálgatást, melynek a magyar heraldika külföld részéről ki van téve, teljességgel nem szabad rossz néven vennünk, mert ennek csakugyan megvan a maga jogosultsága. Ugyanis a magyar czímerekben előforudló szabályellenes jelenségekről az illustrált czímermondákkal még korántsem mondtunk el mindent, ez a kérdés még behatóbb tárgyalást kiván, mihelyt az összehasonlító nemzeti jellemvonásokhoz értünk. Itt csak futólag legyen érintve, hogy a fában fészkelő csevegő madár (hazánkban igen kedvelt czímerkép), a szőlőt kedélyesen fogyasztó róka, a kévét eszegető bárány s tb. a heraldikust nem sekéylebb elszörnyűlködésre inidítja gyakran, mint a föntebb leírt fajok. Mindamellett is korántsem szükséges, hogy heraldicai dolgobkan a japániakkal vagy chinaiakkal fogjunk kezet, a mely jámbor óhajtás egy valóban tudós doctortól származott nem régen; és pedig azért nem, mert ezen jóczélzatú kézszorításra egyfelől sokkal közelebb vannak hozzánk az angolok az ő sorhajóikkal, ágyúikkal és tengeri csatáikkal, valamint a dánok az ő lovasaik és nyeregpisztolyaikkal (a czímerben); másfelől pedig azért nem, mert tekintélyes számmal vannak hazánkban is szép eredeti czímerek, a melyeket lassan-lassan meg is akarunk ismertetni a külföldiekkel és a melyeket most még csak azért nem fogadnak el, mert teljességgel nincs tudomásuk rólok, minthogy hazánk az egyetlen ország Európában, melynek czímerkönyve nincs_{Valószínűleg eme rút és hibás magyar czímerekre is üdvösen fog hatni, ha majd azon kedvező helyzetbe jutunk, hogy magyar czímerkönyvet adhatunk ki.}*
E szakaszt egy olyan czímer bemutatásával végzem, a mely már több ízben a mesék országába utasíttatott; értem a szégyenczímereket (arma ingnominiosa). Vajjon ilyenek csakugyan léteznek, vagy valaha léteztek-e? – olyan kérdés, melylyel a régibb heraldikusok több ízben foglalkoztak; míg ellenben az újabbak ezt túlhaladott álláspontnak tekintik. Mindamellett is, sem haszontalan, sem érdektelen nem lesz ezen még mindeddig kellően meg nem oldott kérdés vizsgálatában mélyebbre ereszkednünk.
A heraldikusok nézetei ezen fontos tárgyban, mint oly sok más idevágó kérdésben is, eleitől fogva eltérők, néha kissé bizonytalanok és nem elég világosak voltak. Míg ugyanis némelyek azon szempontból indúlnak ki, hogy a czímerek minden körülmények közt a megtiszteltetés jelei és eredetileg éppen ez okból csupán a vitézség, hűség vagy más erények és az uralkodó vagy a haza irányában szerzett érdemek megjutalmazása czéljából adattak, a szégyenczímerek lehetőségét teljes határozottsággal tagadták, – a ddig mások éppen olyan határozottan az ellenkezőt állították, a mennyiben vagy arra szorítkoztak, hogy a czímerek és czímerváltozások azon egyes eseteit vették figyelembe, a mikor büntetés vagy megszégyenítés czéljából adattak, vagy éppen annyira mentek, hogy bizonyos jegyeket_{Eszembe jut a franczia bastardok czímere; ezek valósággal léteztek; s ha nem nevezhetők is szégyenczímereknek, mert nem is voltak azok, mégis ez a megjelölés nem a tisztelet jegye volt, hanem valami kellemetlen dologra czélzott; ezek tehát egy faját képezik a büntetésűl szolgáló czímereknek.}* (pl. képeket, heraldikai alakokat, paizsrészeket) egyszersmindenkorra megszégyenítőknek nyilvánítottak. Igy tartja pl. Johannes de Badoaureo a felborított paizst az árulás, szökés, hitszegés jelének; és Vulson de la Colombičre beszéli, hogy egy Avenne-i János nevű egyén, minthogy anyjától megszökött, büntetésűl csonkított körmű és nyelvű oroszlánt volt kénytelen hordani czímerében. Németországban eléggé ismeretes a «Schelmen von Bergen» család mondája, a mely szerint az első ős, a ki hóhér volt (tehát az akkori fogalmak szerint, Schelm azaz tisztességtelen), egy alkalommal betolakodott a fejedelmi tánczmulatságba, ott előkelő hölgyekkel megkedveltette magát; de felismerték s a császár, ki szintén jelen volt, az okozott kellemetlenséget helyre akarván ütni, őt tisztességes emberré, azaz lovaggá ütötte, de tisztességtelen származása emlékéűl, két vörös (véres) bordát tett czímerébe – ezüst mezbően. – Zschakwitz azon gyanúnak ad kifejezést, hogy bizonyos képek, mint pl. chimaerák, szörnyalakok, sárkányok, griffek stb. a czímerekben eredetileg szégyenjegyek (signa ignominiosa) lehettek ugyan, de ez a jelentésök idők folyamán veszendőbe ment.
Avagy talán inkább azt kell elfogadnunk, hogy az ilyen képek csak egyes esetekben voltak becstelenek, más esetekben pedig tisztességes értékkel bírtak? De akkor hogyan jutnának a tisztességes czímerek tulajdonosai ahhoz, hogy a tisztességtelen egyének az ő tisztességes czímerökkel büntetve legyenek? Természetesen más oldalról azt lehet ellene vetni, hogy a középkorról, a mely különben is bővelkedik ilyen előttünk érthetetlen különösségekben a heraldikában is, – ilyesmit nagyon könnyen fel lehet tenni.
Ha a soóvári Soós család mondájában van valami igaz, és az 1418-ban «de novo; adományozott czímer valósággal összeköttetésben van Miczbán, a család modna szerinti őse_{Az oklevelileg kimutatható ős: Simon de genere Boksa.}* nejének köztudomású mondájával, kinek fejére büntetésűl szarvakat illesztettek, – az esetben a magyar heraldikában is tudunk felmutatni egy példát a szégyenczímerre az említett család paizsán szarvakat viselő meztelen női alakban. Ez a magyarázat egészen Zschackwitz elmélete szerint hangzanék.
«Hogy a középkorban csakugyan találkozunk egyes esetekben becstelen vagy büntetésűl adott czímerekkel, merev határozottsággal éppen olyan kevéssé lehet elvitatni, a mint nem lehet másfelől síkra szállani az összes heraldikai mondák igaz voltáért.»
Kétségtelen azonban, hogy ha csakugyan fordúlnak is elő czégyenczímerek, – bizonyára csak szórványosan találhatók.
NEMES-TACSKÁNDI CSERGHEŐ GÉZA.

68AZ ORSZÁGOS LEVÉLTÁRBAN ŐRZÖTT VAGY FÖLJEGYZETT NEMESI OKLEVELEKNEK JEGYZÉKE.
(A magyar és erdélyi udvari kanczelláriák felállításáig.)
Negyedik közlemény._{L. Turul. 1883. 84., 142. l. és 1884. 29. l.}*

CHABORCHA. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 170.
CHEŐSSY. 1624. Nógrádmegye ltban.
CHRISTL. lásd Trayberg. 1601. NRA. 946–20.
CHRISTOPH de Fogaras alias SZŐCS. 1667. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Böszörményi 403.
CHRISTOPHORI (Kristóf). 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 394.
COLONBA de Orosztelek. 1651. Gyfvári kpt. 25. L. Reg 374.
COMPOLAR de Bihar. 15689. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 171.
CRISTL. 1624. NRA. 901–11.
CSABA. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
CSABAI. 1609. gyfvári kpt. 6. L. Reg. 299.
CSABAI 1619. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 110.
CSABAI de Várad. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 121.
CSABÓD de Vacsancsi. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
CSAHOLCZI. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 164.
CSAHOLCZI. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 260.
CSAHOLY de Domahida. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 165.
CSÁK de Gyergyószentmiklós. 1614. Gyfvári kpt. 7. L. Reg. 376.
CSÁKI. 1625. Gyfvári kpt .12. L. Reg. 32.
CSÁKI. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
CSÁKI de Dánfalva. 1639. Kmnostori conv. Prot. O. II. 72.
CSÁKI de Déva. 1667. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Böszörmnéyi 374.
CSÁKÁNY. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
CSÁKÁNY de Lemhény. 1615. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 106.
CSÁKÁNYOS. 1599. Nagyváradi kpt. Depos. 4.
CSÁKLYÁN de Egerbegy. 1673. Erd. főkormányszék 1793: 3192.
CSÁKLYÁN alias BÉLDI. 1673. Kmnostori conv. Prot. P. Laki 65.
CSÁKÓ. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
CSALA de Mezőmegyer. 1650. Gyfári kpt. 25. L. Reg. 250.
CSALLÓ. 1580. Veszprémmegyei ltban.
CSÁNI de Rugonfalva. 1589. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 520.
CSANÁDI. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. R eg. 96.
CSAPÓ. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 228.
CSAPÓ alias SZEGEDI. 1640. Gyfvári kpt. 19. L. Reg. 2 01.
CSARNAI de Király-Darócza. 1607. Gyfvárikpt. 4. L. Reg. 95.
CSARNÓ. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 134.
CSARNÓ de Tövisháza. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 119.
CSÁSZÁR. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg.608.
CSÁSZÁR. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 620.
CSÁSZÁR de Amadéfalva. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
CSÁSZÁR de Bunkfalva. 1656. Gyvári kpt. 26. L. Reg. 608.
CSÁSZÁR de Fűzes. 1590. Erd. főkormszék 1804: 122.
CSÁSZÁR de Tasnád. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 191.
CSÁSZKAI. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 308.
CSATLOS alias NAGY. 1651. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 417.
CSATÓ. 1616. Gyfvári kpt. Prot. P. Taraczközi 177.
CSATÓ. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
CSATÓ de Örvend. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 163. – 1608. 5. L. Reg. 186. – 1614. 7. L. Reg. 235.
CSATÓ de Csíkszentsimon. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 256.
CSAUSZ de Gyulafehérvár. 1627. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. I.
CSAVAR de Csomortán. 1633. Gyfvári kpt. 17. L. Reg. 96. (Eleveszett.)
CSÁVÁSI. 1673. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Gyarmathi 221.
CSEH. 1615. Gyfári kpt. 8. L. Re.g 73.
CSEH. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
CSEH. 1640. Kmnostori conv. Arm. C. I.
CSEH. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 730.
CSEH de Alsócsernátony. 1617. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 248.
CSEH de Cseh .1647, Gyfvári kpt. 23. L. Re. 59.
CSEH de Vajasd. 1639. Gyfvári kpt. Prot. M. Siklósi 80.
CSEHI 1610. Kmnostori conv. Prot. D. 105.
CSEHI alias FERENCZ. 1613. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
CSEHI alias SIBAI. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 134.
CSEKE. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 163.
CSEMEKI. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 164.
CSENDI. 1590. Erd. főkormszék 1804: 122.
CSENDI de Retteg. 1610. Kmnostori conv. Arm. C. 9.
CSENGHERI. 1631. Gyfvári ktp. Cent. XX. 58.
CSENGERI. 1632. Kmnostori conv. Arm. Diversae.
CSENGERI de Bély. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 440.
CSENGERI de Zovány. 1631. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 214.
CSENGHERI KELEMEN lásd Kelemen Csengheri.
CSENTE de Kere. 1590. Erd. főkormszék 1804:122.
CSÉP de Kövend. 1610. Kmnostori conv. Arm. C. 5.
CSEPKEŐ de Temesvár. 1589. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 591.
CSEPREGHI. 1631. Gyfvári kpt. Cnet. XX. 58.
CSEPTÚRI. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 88.
CSER (Chier) 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 83.
CSERE. 1615. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 137.
CSEREI. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 587.
CSEREI. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
CSERGŐ. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
CSERGŐ alias NAGY. 1650. Kmnostori conv. Arm. C. 2.
CSERI. 1622. Gyfvári kpt. II. L. reg. 28.
CSERI alias APÁCZAI. 1622. Gyfvári kpt. Arm. 67. Cent. H. 76.
CSERMEI BÓDOGH lásd Bódogh Csermei.
CSERNYAKÓCZY. 1628. (Hamis). NRA. 42–63 és 67.
CSERNI de Udvarhely. 1647. Gyfvári kpt .23. L. Reg. 62.
CSERNOVAI de Sárd. 1686. Gyfvári kpt. Arm. I.
CSETE de Vesze. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 94.
CSIBÁN NAGY de Egregy lásd Nagy Csibán.
CSIBI. 1655. Gyulafvári kpt. Cista Gömör fasc. Gyergyó 9.
CSIBI de Erdőszentgyörgy. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
CSICSERY. 1505. Csicsery cs. letéte.
CSICSÓI alias DOMOKOS. 1673. Gyfvári kpt. Arm. 8.
CSIGE. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Re.g 47.
CSIGEDI de Kisfalud. 1618. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 69. Misc. Cista II. fasc. VI. 49.
CSIG. 1643. Veszprémmegye ltban.
CSIKI de Agyagfalva. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 53.
CSIKI de Rugonfalva. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 20.
CSIKI de Sepsi-Baczon. 1624. Gyfvári kpt. 15. L. Reg. 108.
CSIKI de Szárhegy. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 12.
CSIKI de Szentlélek. 1591. kmnostori conv. l. Reg. anni 1591:279.
CSIacute;KMÁNTORI. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 99.
CSIKÓ. 1655. Gyulafvári kpt. Cista Gömör fasc. Gyergyó 9.
CSIKÓS 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 132.
CSIKÓS alias ÓNADI. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 219.
CSINTALAN de Kézdiszentlélek. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 44.
CSIacute;P de Bágyon. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 72.
CSIPA de Imeczfalva. 1631. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 197.
CSIPŐ. 1632. Gyfvári kpt. 17. L. Reg. 19. (Elveszett.)
CSIREI de Kászon alias TÜRSON. 1626. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 27.
CSISZÁR. 1664. Erd. főkormszék 1806: 5350.
CSISZÁR de Marosvásárhely. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 45.
CSISZÁR de Szemerja alias INCZE. 1635. Gyfvári kpt. 18. L. Reg. 52.
CSISZÁR de Várad. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 237.
CSISZÉR. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
CSISZÉR alias MÁRTON. 1652. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 600. 601.
CSISZÉR de Gidófalva. 1670. Kmnostori conv. Arm. C. 8.
CSISZÉR de Monyád. 1672. Erd. főkormszék 1841:7618.
CSIZMADIA. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
CSIZMADIA. 1618. Gyfvári kpt. 10. L. Re.g 94, 98.
CSIZMADIA. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
CSIZMADIA. 1634. Gyfvári kpt. Cent. XX. 4.
CSIZMADIA. 1649. Erd. főkormszék 1827:1723.
CSIZMADIA.. 1649. Acta post. Adr. Tab. 28. N° 15.
CSIZMADIA. 1664. Erd. főkormszék 1806: 5350.
CSIZMADIA alais DÉSI. 1612. Kmnostori conv. Prot. R. II. 23.
CSIZMADIA alias RÁCZ. 1620. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 202.
CSIZMADIA de Gyulafehérvár alias NIKÁPOLYI. 1620. Gyfvári kpt. Prot. C. Bojthi 40.
CSIZMADIA de Gyulafehérvár. 1621. Gyfvári kpt. Prot. A. Barkai. 170.
CSIZMADIA de Nagyfalu alias SZEGHALMI. 1626. Gyfvári kpt. 12. L. Reg. 38.
CSOBOT. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
CSÓCZ. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg.570.
CSÓK. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
CSÓK de Kecz. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 621.
CSÓK de Szenttamás. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
CSÓKA (Csioka) de Tövis. 1638. Gyfvári kpt. Arm. 23.
CSÓKÁS. 1659. Kmnostori conv. Arm. T. I.
CSÓKÁSI de Konyárd. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 307.
CSORNAY. 1580. NRA. 946–17.
CSOLTHI. 1609. Gyfvári kpt. Prot. Magnificat 353.
CSÓLTHI. 1613. Kmnostori conv. Arm. C. 7.
CSONGOR de Mocsi. 1585. Gyfvári kpt. I. L. Reg. 314.
CSONGRÁDI. 1610. Gyfvári kpt. Prot. Barsi 14.
CSONGRÁDI. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
CSONKA. 1578. NRA. 1049–19.
CSONKA.. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 168.
CSONKA. 1610. Gyfvári kpt. Prot. Barsi 14.
CSONKA. 1652. Gyfvári kpt. Cista I. Hunyad fasc. I. 21.
CSONKA. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 687.
CSONKA alias NAGY. 1610. Gyfvári kpt. Prot. Barsi 14.
CSONKA de Josip-Lapos. 1658. Kmnostori conv. Arm. V. 20.
CSONKA de Tövis. 1638. Gyfvári kpt. 19. L. Reg. 87. és Arm. 52.
CSONT de Kendő. 1570. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1570:268.
CSONT de MOGYORÓS. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
CSONTOS. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 64.
CSONTOS. 1610. Gyfvári kpt. Prot. Barsi 14.
CSONTOS. 1652. Gyfvári kpt. 26. . Reg. 55.
CSONTOS de Damján. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 29.
CSONTOS de Gálfalva. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 204.
CSORBA. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
CSORBA. 1613. Gyfvári kpt. Prot. Georg. Csicsói 470.
CSORBA. 1614. Gyfvári kpt. 7. L. Reg. 117.
CSORBA de Belényes. 1652. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 683.
CSORBA de Szék. 1670. Kmnostori conv. Prot. O. L. 110.
CSORBAI de Bihar. 1630. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 113.
CSÓRÉ de Papolcz. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 28.
CSÓRÉ de Tőkés alias BUD. 1663. Kmnostori conv. Prot. R. 137.
CSORDÁS. 1609. Gyfvári ktp. 6. L. Reg. 136.
CSORTÁN. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 620.
CSŐSSY lásd Cheőssy.
CSUKA. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg 602.
CSUKA. 1686. L. Reg. Arm. I. 99.
CSUKA alias KIS. 1666. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Gyarmathi 562.
CSUPOR. 1617. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 244.
CSUPOR. 1629. Erd. főkormszék 1808:5563.
CSÚSZ de Imeczfalva. 1620. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 210.
CSUTAK. 1611. Erd. főkormszék 1803: 1780.
CSUTAK de Kovászna. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 91.
CSÚZ 1649. Szepesi kpt.
CSÚZ de Kovászna. 1569. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1570: 157.
CSŰDÖR. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 619.
CUSTOS de Felsőcsernátony. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 466.
CYRIA (Czirjék) 1590. Erd. főkormszék 1804: 122.
CZAKA. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
CUAKÓ de Aldoboly. 1569. Mnostori conv. L. Reg. anni 1570: 167.
CZAKÓ de Szathmár 1645. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 21.
CZÁNY. 1624. NRA. 901–10.
CZEGLÉDI alias MIHKECZ. 1686. Erd. főrkomszék 1835: 13638.
CZEGLÉDI de Gyulafehérvár. 1626. Gyfvári kpt. 12. L. Reg. 57.
CZEGŐ. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg.608.
CZENDER de Szenttamás. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 77.
CZEPKOVICH. 1629. Árvamegye ltban.
CZETE de Nagyszirind. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 282.
CZIBAK de Károly. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 166.
CZIBERE alias SÁSVÁRI. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 47.
CZIGÁNYI. 1654. Szepesi kpt. lt.
CZILÁGYI lásd Szilágyi.
CZILINGER. 1601. Král bécsi czimer festő birtokbáan.
CZINCZER de Karuja. 1667. Kmnostori conv. Arm. C. 6.
CZIPŐS de Zalka. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 255.
CZIPPÁNYI. 1051. A kamarához intézett levelek közt praes. 27. Apr. 1692.
CZIRJÁK de Borosjenő. 1619. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 112.
CZIRJÉK (Cyria) 1590. Erd. főkormszék 1804: 122.
CZIRJÉK. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
CZIRJÉK alias BÖLÖNI. 1631. Kmnostori conv. Prot. II. 36.
CZIRJÉK de Domokosfalva. 1590. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 20.
CZIRKUS alias RÁCZ. 1652. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 684.
CZOBOR. 1458. Dip. Lt. 15240. sz.
CZOK. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
CZÚR. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 620.
CZUST. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
DÁGÓ de Fericz. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 220.
DALI de Borosjenő. 1612. Kmnostori conv. Prot. O. I. 199. Gyfvári kpt. Prot. S. Bárdi II. 141.
DALI de Magyarigen. 1659. Gyfvári kpt. Cista II. Alensis. fasc. V. 15.
DALMATA. 1686. L. Reg. Arm. I. pag. 89.
DÁLLYAI. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
DAMAROS de Tordavilmány. 1676. Kmnostori conv. Prot. Petr. Rákosi 521.
DAMIÁN de Keszi Ant. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 228. 229.
DÁN. 1659. NRA. 1736–38. Erd. főrkományszék 1797:4383.
DÁN de Mondra. 1689. Gyvári kpt. Msic. Cista II. fasc. VIII. I.
DÁN de Nagybún. 1680. Kmnostori conv. Arm. D. 14. Prot. Balth. Rákosi 117.
DÁN FENTERÖSSI. 1639. Gyfvári kpt. 19. L. Reg. 126.
DANCS (Szepes) 1638. NRA. 1042–13.
DANCS. 1663. Kmnostori conv. Prot. Balth. Rákosi 116.
DANCS de Illyefalva. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 22.
DANCS de Magyaros. 1624. Gyfvári kpt. 15. L. Reg. 109.
DANCS de Oroszfalu. 1659. Kmnostori conv. Arm. D. 17.
DÁNIEL alais HARSÁNY. 1630. (Borsod) NRA. 1044–8.
DÁNIELde Bunkfalva. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
DARÓCZI. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 572.
DARÓCZI alias BORBÉLY. 1643. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Bárdi I. 166.
DARVAS 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
DARVAS de Csíkszeretszegh. 1633. Gyfvári kpt. 17. L. Reg. 97. (Elveszett)
DARVAS de Kászonújfalu. 1679. Gyfvári kpt. Prot. Appendicis 285.
DARVASY. 1563. Nagyváradi kpt. lt. Donat. 12.
DÁSZKÁL. 1680. Kmnostori conv. Prot. Horváth 126.
DÁVID. 1610. Gyfvári kpt. Prot. Barsi 14.
DÁVID. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 149. 150.
DÁVID. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 587.
DÁVID. 1686. L. Reg. Arm. I. pag. 96.
DÁVID de Krakkó. 1590. Gyfvári kpt. Prot. A. Barkai 175.
DEÁK. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 22.
DEÁK. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
DEÁK. 1615. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 84.
DEÁK. 1622. Nyitramegye lthan.
DEÁK. 1655.Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
DEÁK alias SZERECSENY (Saracenus) 1649. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Bárdi I. 185.
DEÁK de Bodok. 1639. Gyfvári kpt. Prot. c. Bojthi 3.
DEÁK de Markusfalva. 1622. Gyfvári kpt. II. L. Reg. 26.
DEÁK de Peremesz .1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 185.
DEÁK de Szentimre. 1621. Gyfvári kpt. II. L. Reg. 11.
DEÁK de Zabola. 1611. Erd. főkormszék 1803: 1780.
DEÁK (Literatus) 1528. L. Reg. N° II. fol. 185.
DEÁK (Literatus) 1589. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 488.
DEÁK (Literatus) 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 10.
DEÁK (Literatus) 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 148.
DEÁK (Literatus) 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 188. 5. L. Reg. 82.
DEÁK (Literatus) 1608. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 225.
DEÁK (Literatus) 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 303.
DEÁK (Literatus) 1610. Gyfvári kpt. Prot. Barsi 14.
DEÁK (Literatus) 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
DEÁK (Literatus) 1618. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 88.
DEÁK (Literatus) 1651. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 492.
DEÁK (Literatus) 1652. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 32.
DEÁK (Literatus) 1652. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 41.
DEÁK (Literatus) 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
DEÁK (Literatus) de Bihar. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 169. 222.
DEÁK (Literatus) de Bikefalva. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 159.
DEÁK (Literatus) de Bocz. 1615. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 77.
DEÁK (Literatus) de Érszentkirály. 1617. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 33.
DEÁK (Literatus) de Harasztkerek. 1630. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 121.
DEÁK (Literatus) de Hévíz. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 21. 4. L. Reg. 54.
DEÁK (Literatus) de Hosszúmező. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 67.
DEÁK (Literatus) de Huszt. 1590. Kmnostori conv. L. Reg. Anni 1591: I, 30.
DEÁK (Literatus) de Kolosvár. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 255.
DEÁK (Literatus) de Monyád. 1608. Kmonostori conv. Arm. M. 31.
DEÁK (Literatus) de Sárd. 1590. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591:57.
DEÁK (Literatus) de Semjénfalva. 1632. Gyfvári kpt. 17. L. Reg. 10. (Elveszett.)
DEÁK (Literatus) de Simánd. 1598. Gyfvári kpt. Cent. HH. 78. pag. 254. N 5.
DEÁK (Literatus) de Szentimre. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
DEÁK (Literatus) de Szentkirály. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Re.g 7.
DEÁK (Literatus) de Telegd. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 224.
DEÁK (Literatus) de Thúr. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 22, 110.
DEÁK (Literatus) de Várad. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 66.
DEÁK (Literatus) de Várad alias KAPITÁNY. 1584. Gyfvári kpt. I. L. Reg. 225.
DEÁKY. 1686. L. Reg. Arm. I. 92.
DEBRECZENYI. 1574. Somogymegye ltban.
DEBRECZENI. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 135. Prot. Deus ad auxilium. 350–355.
DEBRECZENI. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 22.
DEBRECZENI. de Gyulafehérvár alias KIS. 1647. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 48.
DEBRECZENI de Menyeő. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 228
DEBRECZENI de Saraglyán. 1653. Kmnostori conv. Arm. D 4. Prot. P. 105.
DEBRECZENI de Várad. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 241.
DERREI de Bikács. 1617. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 224.
DEBRENYI. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 208.
DÉCSI. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
DECZE de Delne. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
DEK de Felsőszálláspataka. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 188.
DÉKÁNY. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
DÉKÁNY de Ványa. 1650. Gyvári kpt. 25. L. Reg. 301.
DELY. 1610. Gyvári kpt. Arm. 29.
DELI. 1621. Gyfvári kpt. II. L. Reg. 4.
DELI de Kulda. 1590. Erd. főkormszék 1804: 122.
DELI de Kraszna. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 183.
DELI de Varsány. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 290.
DEMENCZI. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 7.
DEMES de Zabola. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 13.
DEMES alias NEMES. 1645. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 22. Kmnostori conv. Prot. Q. 61.
DEMETER. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 37.
DEMETER. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
DEMETER. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
DEMETER. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
DEMETER de Borsova. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 209.
DEMETER de Fenes alias SZABÓ. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 731.
DEMETER de Fenlaka. 1583. Gyfvári kpt. I. L. Reg. III.
DEMETER De Kálló. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 588.
DEMETER de Kertsed. 1675. Kmnostori conv. Arm. K. 35.
DEMETER de Szentsimon. 1656. Gyfvári ktp. 26. L. Reg. 608.
DEMJÉN. 1664. Kmnostori conv. Prot. Petr. Rákosi 434.
DEMJÉN. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 122.
DEMJÉN. 1610. Gyfvári kpt. Arm .29.
DEMJÉN. 1647. Kmnostori conv. Prot. V. 63.
DEMJÉN. 1652. Gyfvári kpt. 25. L. Re. 627.
DEMJÉN. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 141.
DEMJÉN. 1655. Gyfvári kpt. Cista Gömör fasc. Gyergyó 9.
DEMJÉN. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
DEMJÉN. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
DEMJÉN. 1664. Erd. főkormszék 1806: 5350.
DEMJÉN de Aldoboly. 1560. Kmnostori conv L. Reg. anni 1570: 167.
DEMJÉN de Hollómező. 1659. NRA. 1736–38.
DEMJÉN de Kobáthfalva. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 5.
DEMJÉN de Szentkatona. 1689. Erd. főkormszék 1794: 3927.
DEMJÉN de Szentmárton. 1607. Gyvári kpt. 4. L. Reg. 49.
DEMJÉN de Zolokma. 1615. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 18.
DEMPSE de Bachya. 1434. Dipl. Lt. 12593.
DÉNES. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
DÉNES. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 130.
DÉNES. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 620.
DÉNES. (Dienes) de Dállya. 1633. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 101. (Elveszett.)
DENGELEGHI. 1620. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 157.
DENGELEGHI. 1621. Gyfvári kpt. Prot. Deus ad auxilium 399.
DENGELEGHI. 1634. Gyfvári kpt. Prot. M. Barsi 107. C. Bojthi 149.
DENTHEI alias RÁCZ. 1643. Erd. főkormszék. Docum. Product. J. 25. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 5.
DERECSIKI. 1570. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1570:279.
DERECSIKY. 1630. NRA. 901–15.
DERECSKEI de Csatár. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 481.
DERES. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 163.
DERSI. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 619.
DÉSI. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 210.
DÉSI. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 246.
DÉSI. 1631. Gyfvári kpt. Prot. M. Barsi 75.
DÉSI. 1664. Erd. főkormszék 1806: 5350.
DÉSI alias BORBÉLY. 1631. Gyfvári kpt. Prot. M. Barsi 75.
DÉSI alias CSIZMADIA. 1612. Kmnostori conv. Prot. R. II. 23.
DÉSI alias VERES. 1664. Erd. főkormszék 1806: 5350.
DÉSI de Magyarigen. 1662. Kmnostori conv. Prot. Laki 23.
DÉSI de Udvarhely. 1593. Gyfvári kpt. Prot. J. Debreczeni 449.
DÉSI SZABÓ lásd SZABÓ DÉSI.
DESPOTH. 1649. NRA. 1686–13.
DÉVAI. 1589. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 464.
DÉVAI. 1607. Gyfvári kpt. kpt. 4. L. Reg. 178.
DÉVAI. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
DÉVAI alias ARANYI. 1602. Gyfvári kpt. Prot. A. Barkai 180.
DÉVAI de Fel-Enyed. 1595. Gyfvári kpt. Arm .2.
DEZSŐ. 1610. Gyfvári kpt. Prot. Barsi 14.
DEZSŐ. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 587.
DEZSŐ de Dálnok.1588. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 174.
DEZSŐ de Gyerla alias KARDOS. 1651. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 411.
DEZSŐ de Kassa. 1 659. Kmnostori conv. Arm. d. 13.
DIENES lásd Dénes.
DIacute;NIS de Fejérvíz. 1652. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 582.
DIÓS de Várad. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 12.
DIÓSGYŐRI de Debreczen. 1610. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 481.
DIÓS SOPRONYI. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 299.
DIÓSZEGHY. 1590. Kmnostori conv. L. Regius anni 1591: 8.
DÓ. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
DOBAI. 1610. Gyfvári kpt. Prot. Barsi 14.
DOBÓ de Kelementelke. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 52.
DOBÓCZI. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 420.
DOBOKAI de Besztercze. 1525. Kmnostori conv. Arm. D. 5.
DOBOLYI de Kőkös alias GÖDRI. 1664. Gyfári kpt. Cent. CC. 61.
DOBORDÁN. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
DOBOS. 1606. Kmnostori conv. Prot. Kasal 3219.
DOBOS. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 22.
DOBOS. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
DOBOS. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
DOBOS. 1656. Gyfvári kpt. 6. l. Reg. 608.
DOBOS alias ANTOMi. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
DOBOS de Angyalos. 1626. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 83.
DOBOS de Szásznyíres. 1590. Erd. főkormányszék 1804: 122.
DOBOS de Szentdomokos. 1636. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
DOBOZI de Békés. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 395.
DOBRILLA de Felsőárpás. 1677. Erd. főkormszék 1846: 7352.
DOBRIN. 1633. Gyfvári kpt. Arm. 45.
DOBRIN de Bucsum. 1672. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Böszörményi 316.
DOBORKA. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 47.
DOBRONKAY. 1610. Nyitramegye ltban.
DOBRU de Szevestrény. 1664. Gyfvári kpt. Divers Citsta II. fasc. 5. N° 4, 5.
DOBRUL de Szevesztrény. 1633. Gyfvári kpt. Arm. 45.
DOBSZAY. 1553. Conc. Exp. 151.
DÓCZ. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 587.
DÓCZI. 1613. Kmnostori conv. Arm. d. 9.
DÓCZI de Sugod. 1607. Gyfvári kpt. 4. L Reg. 173.
DOCZÓ. 1684. Gyfvári kpt. Arm. 49.
DOMA. 1664. Kmnostori conv. Arm. D. 7.
DOMÁNY de Keszi alias Jó. 1620. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 211
DOMBAI. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
DOMBAY. 1611. Kisebb családi ltárak fasc. 11. Dombay. Váczi kpt. Prot. D. 648.
DOMBI de Ikafalva. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 483.
DOMBRAVA.1614. Gyfvári kpt. 7. L. Reg. 276.
DOMOKOS. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 587.
DOMOKOS. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
DOMOKOS alias CSICSÓI. 1763. Gyfvári kpt. Arm. 8.
DOMOKOS de Alfalu. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 53.
DOMOKOS de Árkos. 1607. Gyfvári kpt. 4: L. Reg. 173.
DOMOKOS de Békés. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 746.
DOMOKOS de Bélmegyer. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 22.
DOMOKOS de Delne. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
DOMOKOS de Jobbágytelke. 1622. Gyfvári kpt. 15. L. Reg. 3.
DOMOKOS de Rigmány. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
DOMOKOS de Sellye. 1570. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1570: 244.
DOMOKOS de Szelcz. 1570. Kpmnostori conv. L. Reg. anni 1570: 286.
DOMOKOS de Vacsancsi. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
DONÁTH de Nagyborosnyó. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 142.
DORGÓ. 1669. Kmnostori conv. Prot. Rákosi I. 105.
DORINCZ alias NÉMETH. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 590.
DOROCZKÁNYI alias KOLMÁNYI. 1634. Kmnostori conv. Prot. R. II. 22. Gyfvári kpt. Prot. M. Barsi 119.
DOROHAI. 1689. Kmnostori conv. Arm. Diversae.
DOROTICZ. 1583. Liptómegye ltban.
DÖMÖS (Deömeös). 1634. Conc. Exp. 141.
DRABANT. 1666. Kmnostori conv. Arm. D. r.
DRABANT de Czibók. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
DRABANT de Magyarbelkény. 1630. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 110.
DRAGAN de Telek. 1666. Kmnostori conv. Prot. Petr. Rákosi 495.
DRAGOJ. 1640. Gyfvári kpt. Cista I. Hunyad fasc. III. 40.
DRAGSÁN. 1658. Kmnostori conv. Arm. V. 20.
DRAGUMER. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 120.
DRAGUS. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 134, 246.
DRÁGUS de Deszefalva alias PAP. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 89.
DRÁGYI de Panyit. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 414.
DRAKULYA. 1535. L. Reg. Arm. I. pag. 2. L. reg. N° II. fol. 391.
DROHONICZKY. 1579. Nógrádmegye ltban:
DRIVODOLICH de Pokupia alias PROCURATICH. 1614. Szepesi kpt.
DSUDE de Kiskörtvélyes. 1667. Kmnostori conv. Arm. C. 6.
DUBOVSZKY. 1610. Árvamegye ltban.
DUBOVSZKY. 1611. Kisebb családi ltárak fasc. II. Dombay. Váczi kpt. Prot. D. 648.
BUDA. 1662. Gyfvári kpt. Prot. Georg. Csicsói 439.
DUDÁR de Csíkszentgyörgy. 1674. Gyfvári kpt. Cent. KK. 66. Prot. S. Brínyi l. 304.
DUK. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. R eg. 579.
DÚLÓ de Alsócsernátony. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 317.
DURKA. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
DUSA. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
DUSA de Sámsond. 1655. Gyfvári kpt. 20. L. Reg. 570.
Közli: TAGÁNYI KÁROLY.

KÖNYVISMERTETÉS.

A Bak- és Jancsó-család története. Irta Szentkatolnai Bakk Endre, vizaknai róm. kath. lelkész. Budapest, 1883. «Hunyadi Mátyás» intézetben. (Szerző arczképével.) 274. l., ára 1 frt.

Nem egészen példátlan eset irodalmunkban sem hogy valamely régibb eredetű család éppen tagjai egyikében találja meg a maga történetíróját. Az utókor hálája ez az ősök iránt, kiknek kegyelettel őrzött emléke nemcsak névben él a család szivében, hanem buzdít, lelkesít mai nap is. Ilyen esettel állunk szemben a jelen alkalommal is. Bakk Endre úr vállalkozott a Bak- és Jancsó-család multjának, az ő apai és anyai ágról álló rokonai származásának s történeteinek földerítésére. A szándék magában véve dicséretet érdemel s óhajtanunk kell, vajha követésre találna minél több ősi magyar családnál; – kérdés miként valósította meg szerzőnk?
Az ilyen családbeli történetíró föladatát a mennyire megkönnyíti az a kedvező körülmény, hogy a családja kül- és beléletére vonatkozó adatokat a lerégibb irott följegyzésektől a ma is élő szóhagyományokig sokkal inkább módjában van összegyűjteni és kiaknázni, mint bármely idegen kutatóak, – másfelől éppen annyira megnehezíti az a szoros viszonya, mely őt tárgyához fűzi. Az író és a hálás utód benne nagyon könnyen ellenkezésbe jöhet egymással s amannak tárgyilagos felfogását gyakran megrontja ennek lelkesedése. A kegyeletes unoka, kit őseinek emléke tüstént lángra lobbant, már eleve oly szeretettel fog feladata megoldásához, melyet a történetíró tárgyilagosságával összeegyeztetni vajmi nehéz; észrevétlenűl is erőt vesz elméjén a kegyelet s lelkesedik ott, hol megfontolva itélnie kellene. A családi és köz történelmi érdeket összeegyeztetni nem tudván, hibás szempontból mond itéletet személyek és eseményekről egyaránt s egészben véve oly képet rajzol, mely a helyett, hogy a köztörténelem főbb eseményeinek hatását tükrözné vissza az illető család kis világában, a mint az egyetemes vissza szokott tűkröződni a különlegesben, – csekély érdekű vagy éppen merőben érdektelen családi dolgok rikító szinezésével akarja magára vonni a közfigyelmet.
Mindezeket azért említem, mert Bakk Endre úrra a legutolsó betűig ráillenek. Őt is elődeinek kegyelettel ápolt emléke indította arra, hogy eme csekély történeti jelentőséggel biró két családról, melyeknek tagjai sem hadban, sem béke idején nem nagyon tüntették ki magokat s a közügy szempnotjából tekintve vajmi kevés említésre méltót vittek véghez, ilyen terjedelmes munkát írjon; ő is a költő remek mondását választotta jeligéül: «A lelkes eljár ősei sírlakához, S gyújt régi fénynél új szövétneket.» S a kegyelet lágy hangján szól családjának minden tagjáról s ezeknek minden tettéről. Természetes azért, hogy mindazon hibák, melyek e forrásból származhatnak, bőven feltalálhatók művében. Nem vádolhatni ugyan, mintha ál fénynyel övezné körül őseit: nem tulajdonít nekik soha véghez nem vitt hőstetteket, sem csekély jelentőségű szereplésöket nem becsűli kelletén túl; de a szűk látkörű családi szempont oly kizárólagosan uralkodik fölfogásában, hogy mellette a köztörténelmi egészen elvész. Mindig a család kicsinyes érdekeit tartja szem előtt s az ősök érdemeit is ilyen szempnotból mérlegeli. A két család azon tagjait, kik a közélet terén semmi szerepet nem játszottak, hanem egész életöket a család kizáróalgos érdekeinek szolgálatában töltötték el, s kiknek legnagyobb értelmök abban határozódik, hogy az elzálogosított vagy elperelt jószágokat visszaszerezték, a pusztuló félben levő gazdaságot jókarba helyezték, szóval, a család anyagi és szellemi értékét emelték, oly szertelen magasztalásokkal árasztja el, mintha az emberiség nagy jóltevői, vagy legalább is a haza megmentői lettek volna. Kétségkívül érdem az is, a mit szerzőnk oly sértő módon dicsőít bennök; de vajjon méltó jutalma-é ennek az a vastagon rámázolt dicséret, melynek párját csak a legotrombább panegyrisekben találjuk? s vajjon a hálával, melyet szerzőnk irántok érez, összeegyezik-e az, hogy ezen egyszerű igénytelen férfiakat római imperatorokkal állítja párhuzamba (73. l.) classicus példákkal jellemzi (u. o., 106., 177. stb. ll.) és az egyikről szólva (175 l.) kaczagtató pathosszal kiált fel: «Mibe mártsam tollam, Hogy dicső képedet, Nagy érdemeidet Hiven lerajzoljam.» E dicső ősök megérdemlik a kegyeletet és hálát teljes mértékben, de azt talán magok sem kivánnák, hogy szerzőnk miattok Petőfi remek sorait – meghamisítsa.
Természetes, hogy a kiben az ősök és azok érdemeinek cultusa ilyen végletekig fokozódik, – nem feledkezik meg önmagáról és a maga érdemeiről sem. Mintha érezné szerzőnk, hogy őseinek gondosan felsorolt széptettei mindössze sem nagyon nyomják le a közelismerés mérlegét, siet latba vetni saját «igénytelensége» érdemeit is. Előszámlája tehát: mely lapokba írt czikkeket, hol jelentek meg róla elismerő birálatok, mennyit adott a sajátjából s menyit gyűjtött a másokéból jótékony czélokra, mily összeg erejéig tett «szerény ájtatos» alapítványt szülei lelki üdveért és saját egészsége föntartásáért, sőt, hogy milyen alapítványt fog tenni a családi sírbolt gondozására. Bizonyára mindezeket nem a maga érdekében sorolja fel szerzőnk, hanem családja érdemeinek emelése végett. Omnia ad maiorem familiae gloriam! Csak az iránt van némi kétségem, vajjon hirlapi czikkei s a róla megjelent birálatok valóban gyarapítják-e családja érdemeit. A mi a felsoroltak közt valódi érdem számba mehet, nem tagadnám meg tőle elismerésemet, de minthogy szerzőnk maga számlálja elő s előszámlálja olyan hangon, melyen a szerénység köntösébe bujtatott hiú kérkedés hangjára ismerek, azt hiszem, dicséret helyett szigorú megrovást kell alkalmaznom, kivált éppen a vallás szolgájával szemben.
A másik sarkalatos hibája szerzőnknek: teljes járatlanság a történetírás mesterségében. Nem is fejtegetve azt, hogy az előadás hangja, melyre templomi beszédei szoktatták szerzőt s mely azon csalódásba ringat, mintha dicsbeszédet tartana családjának valamely tagja felett, – tárgyához egyáltalában nem illik s historiai stilnek legkevésbbé sem mondható, – főleg azon szinte botrányos tájékozatlanságra akarok rámutatni, melyet a történetírás alapműveletei, – a források megválasztása és kiaknázása körűl tanusít. A családi levéltáron kívül, mely természetesen első rangú forrásúl szolgál, úgylátszik, legtöbbre becsűli a Szt.-István-társulat Egyetemes Magyar Encyclopaediáját s nem veti meg a Magyar Lexicont sem. Hasonló tapintatlan választásról tesznek bizonyságot többi kútfői is. A mód pedig, melyet ezek fölhasználásában követ, még sokkal inkább meggyőz arról, hogy avatatlan íróval van dolgunk. Szerzőnk most adta fejét történelmi tanulmányokra, most ismerkedett meg felületesen a történelem elemi kérdéseivel s komolyan hiszi, hogy a mit ő csak most ismert meg, mindaz merőben új tudomány olvasói előtt is. A mit tehát rendszer nélkül össze-vissza olvasott, de megérteni nem volt képes, siet föltárni művében: beszél hosszadalmasan (29–49. l.) a nemességről általában s a székely nemesi rendről különösen; de minden lépten-nyomon kitűnik, hogy összes tudása rendszertelen zagyvalék.
Ilyen üres töltelékkel szaporítva a mű természetesen aránytalanúl nagy terjedelművé nőtte magát, a nélkül, hogy tartalmasabbá vált volna: sok szalma, kevés szem. A mi szorosan a dologra tartozik s a mit érdemes tudomásul vennünk, röviden a következőkben foglalom össze.
A Bak-család legrégibb emléke Zsigmond idejében fordúl elő s ezen innen többször említtetik nevök úgy a szoros értelemben vett Magyar-, mint Erdélyországban. A különböző ágak közűl Erdélyben Mátyás király korában a hatolykai válik ki, midőn a magyarországi Bak-család egyik sarja Hatolykán (Háromszék m.) letelepedett. (Szerzőnk eléggé ki nem fejtett okokból, no meg talán hiúságból is, családját ős székely eredetűnek állítja.) Biztos adatok a családról csak 1535-ön innen szólanak, a mikor Zápolya János Bak Györgyöt és Lászlót a nemesek sorába iktatta – hű szolgálataik jutalmáúl. Czímerök, melyet ez alkalommal nyertek: ötszögű paizs, melyen kék mezőben pánczélos balkar látható, könyökén felül nyillal átszúrva. A XVII. század negyedik tizedében aztán a hatolykai ág egyik tagja áttelepedett Szent-Katonlára (ugyancsak Háromszék m.) s ítt alapította azon családot, melyből szerzőnk is származott.
Úgylátszik azonban, valami vétség miatt nemesi jogaikat egy időre elvesztették; ezért volt szükség arra, hogy Bethlen Gábor Bakk István és Györgyöt hadi szolgálataikért 1634. aug. 11-én Gy.-Fejérvárott kelt levelével újra nemesi rangra emelte. Ezek a család történetének kiválóbb mozzanatai. A miket szerzőnk ezeken kívül még felsorol, tisztán családi szempontból érdekesek lehetnek, de a nagy közönségre legkevésbé sem tartoznak.
A Jancsó-család semmivel sem régibb a Bak-családnál, de tagjai előkelőbb állást foglaltak el a társadalomban. Ősi fészke ennek is Háromszékben esik – Nagy-Nyújtód községben; innen vette nevét azon ág is, melyből szerzőnk anyai ágon származik. Nemességet e család 1625-ben nyert, midőn Jancsó Istvánt és testvérjét Gáspárt Bethlen Gábor Gy.-Fejérvárott czímeres levélllel tűntette ki. Czímerök: katonai paizs, kék mezővel, melynek felső felében két könyökben hajtott kéz görbe kivont kardot tart, alsó részében pedig földből kinövő buzakalászok láthatók. A család tagjai közűl egyik-másik kiváló állást töltött be: így pl. Jancsó Pál az erdélyi fejedelmi udvarban élt, 1614-ben Bethlen asztalnoka volt; s mint Kemény János írva hagyta róla, kapitányságot viselt s vitéz ember vala. A jelen századból különösen Jancsó István, kincstári titkár s Jancsó Imre, az első független magyar miniszteriumban belügyi tanácsos érdemel említést. Mindkettőnek van más nevezetes érdeme is: tudomány-kedvelők s könyvgyűjtők voltak. Amaz alapját vette meg a becses könyv- és kézirat-gyűjteménynek; emez felszaporította annyira, hogy becsértéke meghaladta a 30 ezer frtot; s végrendeletileg a m. tud. akadémiának hagyta, melynek könyvtárába az – bár a forradalom alatt két ízben is rátették kezöket az osztrákok, – 1850-ben be is kebeleztetett. Ez a Jancsó-családnak legszebb emléke.
Mindaz, a mi még szerzőnk művében található, említést sem érdemel. A mi legbecsesebb volna, a családi levéltár, mely jelenleg egy történelmi érdkeű okmánynyal sem dicsekedhetik; a családi kincsek pedig csak a család szemében kincsek: akár műbecsöket, akár a hozzájok fűződő történelmi érdeket tekintsük, – szót sem érdemelnek.
A mit befejezésűl mondani akarok, jó tanácsnak késő, de itélet gyanánt elfogadhatja szerző. Ki kell jelentenem, hogy munkájával hiába fáradt: irodalmunk az ilyen kezdetleges, gyarló kisérletet nem vallhatja magáénak; legfölebb az illető két család s maga szerzőnk találhatja benne gyönyörűségét. Bizony helyesebben is teszi vala, ha nem lép vele az irodalmi közönség elé, hanem kiosztva családja tagjai között, elteszi a családi kincsek selejtes gyűjteményébe. Ott méltó helyén lett volna s ez esetben nem szúrna szemet a szerző arczképe sem, melyet – talán a család illustratiója czéljából – jónak látott műve elé illeszteni.
Dr. NAGY SÁNDOR.

Die Urkunde. Ihre Behandlung und Bearbeitung für Edition und Interpretation. Zur Anleitung bei Archivbenützung. Herausgegeben von Dr. Friedrich Leist. Stuttgart. 1884. 8° 143. l.

A történelem segédtudományai, nevezetesen pedig az oklevéltan mellett nem csekély figyelmet érdemelnek azon elméletek, rendszerek és gyakorlati tanok, melyek az oklevelek és egyéb irott emlékek conserválásának és rendben tartásának módját, vagyis a levéltári kezelését, továbbá a levéltárak anyagának tudományos czélú használatát, és kiváltképen annak rendszeres publicatióját tárgyalják.
Nálunk csupán a gyakorlat, legfeljebb egy-két röpiratszerű munka, és oklevéltárainknak helylyel-közzel megjelent bírálatos ismertetései foglalkoztak eddigelé e fontos kérdésekkel, melyek pedig – hogy úgy mondjam – a történelmi segédtudományok segédtudomnáyát, s magának az oklevéltannak minden esetre igen szükséges segédeszközeit teszik.
A németeknél a levéltári disciplinának, s az oklevél-kiadások elméleti és gyakorlati tanainak már egész irodalma van, kifejlett rendeszerrel és bő terminologiával; tudós embereik, kik méltónak tartották és tartják kizárólag az ide vágó kérdésekkel foglalkozni, munkás erejöket és idejöket ezeknek tisztázására fordítani; és nem riadnak vissza, hogy a vitásabb pontokat újra meg újra ne szellőztessék, s a mit egyszer az elmélet tisztába hozott és a gyakorlat helyesnek bizonyított, azt ismételve is ne ismételjék.
Legközelebb a bajor állami levéltár egyik tisztviselője, Leist Frigyes adott ki ilyen munkát, melyben a levéltári kutatások- és oklevél-publicatiók körűl követendő eljárásról és legfőkép szemmel tartandó elvekről értekezik. Munkájának czíme: Die Urkunde. Ihre Behandlung und Bearbeitung für Edition und Interpretation. Zur Anleitung bei Archivbenützung.
A czím eléggé kifejezi a 143 lapra terjedő kis munka tárgyát és czélját, a miről különben az előszóban maga a szerző még bővebb felvilágosítást is nyújt az olvasónak.
Könyvét sem a szabkeli historikusok és diplomatikusok számára, hanem olyanok kedvéért írta, kik egyszer vagy másszor, valamely őket érdeklő localis- vagy családtörténeti, genealogiai vagy magánjogi kérdésben csupán alkalmilag, és nem «ex professione» kénytelenek a levéltárak porát felverni, az indexekben lapozni, adatokat böngészni, s esetleg okleveleket másolni és kiadni ; a kik tehát nincsenek s nem is lehetnek abban a helyzetben, hogy a szükséges előtanulmányokkal rendelkezzenek, s a kiktől kivánni sem lehetne, hogy egy alkalom ötletéből a levéltári tudomány és oklevél-publicatio egész irodalmát keresztűl gázolják, a hol a gyakori ellentétes nézetek a laikus embert talán még inkább zavarba hoznák, mitsem czéljához segítenék.
Az ilyen nem szakbeli levéltár-kutatók hasznára állította össze Leist röviden a legszükségesebb tudnivalókat, mintegy kalauzképen, hogy munkájok közben legalább a fő elvekre nézve tájékozva legyenek.
Azt hiszszük, hasznos munkát végzett, s óhajtanánk, bár nálunk is akadna ember, a ki a specialis magyar diplomatikához és a mi viszonyainkhoz alkalmazkdova, hasonló könyvet adna a levéltári tanulmányokkal foglalkozó, s historikus kérdések iránt érdeklődő közönség kezébe. A mely óhajtásunk azonban épen nem jelenti azt, mintha szakembereink is nem éreznék szükségét oly munkának, melyben eddigi gyakorlati tapasztalásaink- s a külföldi tudósok által már elegendőképen megvitatott és elfogadott elvek alapján, a magyar levéltári disciplina és oklevél-publicatio kérdései a magasabb tudományos színvonalon tárgyaltatnának.
De térjünk vissza Leisthoz. Szóban forgó munkájának tartalmi beosztása a következő:
Elsőben is diplomatikai és palaeographiai szempontból tárgyalja az okleveleket, s itt mindenek előtt különbséget téve az eredetiek és a másolatok közt, míg amazok reproductiojánál a lehető legtökéletesebb hűséget, a jellemző sajátságok pontos feltűntetését ajánlja, a másolatok agy későbbi transcriptiók használatánál – igen helyesen – csupán a tartalmi hűségre fektet súlyt; általában azonban azokkal tart, kik az eredeti oklevél-példányokkal szemben is minden oktalan pedanteriát és betűhöz való buta ragaszkodást elvetendőnek itélnek.
Szól azután a rövidítésekről, melyeknek minden körűlmények közt teljes megoldását követeli. Különös figyelem tárgyává teszi pedig az úgynevezett siglákat, hol t. i. némely tulajdonnevek helyett csupán kezdő betűk vannak kiírva; az ily neveknek, ha kell studiummal is, kipótlását ajánlja, óva inti azonban az oklevél kiadóját a találomra való elhamarkodástól, s az ily pótlásokat mindenkor záró-jelek közt kivánja feltűntetni.
Mindezek eléggé ismeretes, és újabb oklevélcodexeinkben már nálunk is követett elvek és szabályok.
Bőven, s mint valódi némethez illik, nem csekély aggodalmak közt foglalkozik szerzőnk az olyan rövidítésekkel, melyeknek megoldásához kétségek férhetnek; s méltó is aggódnia ott, a hol maga a szó kétséges; de mi mindenben nem ütközik meg a német alaposság? Alig lehet mosoly nélkül végig olvasni a következő sorokat. «sind hier diejenigen Kürzungen anzuführen, die bezüglich ihrer Auflösungwohl keinen Zweifel autkommen lassen, rücksichtlich deren aber eine Ungewissheit besteht, wie der Schreiber das betreffende Wort, falls es nicht gekürzt worden wäre, ausgeschrieben hätte.» (10. l.) A hol tehát szerzőnk ilyeneket lát, mint p. o. gra, lras, 9munis, kétségbe van esve, mert természetesen nem tudhatja, hogy az oklevél írója ha nem rövidít, hogyan írta volna: gracia vagy gratia, literas vagy litteras, communis vagy communis? stb. Azt hiszszük, a tudomány ilyen mélységei felett könnyű lélekkel átléphetünk.
A miket a kis- és nagy betűk (minusculae et majusculae) használatáról, továbbá az oklevelek orthographiájáról általában elmond Leist, jobbára ismeretes elvek, s nálunk is érvényesűlni kezdenek.
Az interpunctiókra nézve határozott és helyes nézete az, hogy tekintet nélkül a régi okleveleknek e részben észlelhető teljes szabálytalanságaira és következetlenségére, ott használandók és szúrandók közbe, a hol az értelem és a textus szerkezete kivánja; megjegyzi azonban – s egyetértünk vele, – hogy az interpunctiók túlságos halmozását lehetőleg kerűlni kell, nehogy czélt vesztve, inkább zavarólag mint felvilágosítólag hassanak az olvasóra.
Tovább menve fejtegetéseiben, a tollhibkáról s ezeknek conjecturalis megjavításáról, külön fejezetben a chrismonról, a monogrammákról, a gyorsírói jegyekról (notae trinoianae), sajátkezű aláírásokról, stb. értekezik. Ismerteti a római és arab számjegyek használatát is.
A munka második főszakaszában a regesták és indexek készítését, a szövegbeli kikezdéseket, a publicatióknál az egyes oklevelek e redetére, alakjára, pecsétjére s más külső jeleirevonatkozó útmutató megjegyzséeket s a többi ide vágó kérdéseket tárgyalja szerzőnk.
Igen figyelemre méltónak tartjuk, és nemcsak publicatióknál, hanem a levéltárakban is követendőnek, a mit Leist az oklevelek regestáira nézve javasol. Az általánosan ismert és elfogadott elvek mellett különösen ajánlja, hogy minden egyes oklevél regestuma azon a nyelven szerkesztessék, a melyen szól az oklevél maga, mivel a legtöbb s éppen legjellemzőbb és leglényegesebb technikus kifejezés vagy sehogy sem, vagy csak nehezen fordítható le helyesen, s arra nézve a ki esetleg ily fordított regestákra, mintegy eredetiségökből kivetkőztetet forrásokra szorúlt, az oklevelek legfontosabb adatai mehetnek veszendőbe. Kiváltképen figyelmet érdemelne ez nálunk, holott a mi középkori latin jogi temrinologiánk alid adható vissza modern magyar nyelvünkön, a mit bárki is tapasztalahtott, a ki oklevéltáraink magyar nyelv regestáit olvasta, vagy ilyeneket készített.
A személy- és helynevek kivétel nékül az eredeti irásmód szerint hagyandók meg, nemcsak a «per extensum» közölt szövegekben, hanem a kivonatos regestákban is. Czélszerűnek találja azonban szerzőnk, hogy a nevek régies alakjai mellett, főkép a variansoknál, a modern forma is mindenütt feltüntetve legyen. Hol az oklevél nagyobb számú nevet foglal magában, ott a regestumban is valamennyi számára helyet követel. Épúgy megkivánja, hogy minden számbeli adat, pénzösszeg, mérték, vagy egyéb mennyiség ha mi előfordúl benne, pontosan kitétessék az oklevél regestumában.
A keltezések (datumok) mindenkor megoldandók, azonban ellenőrzés okáért nemcsak az év-, hó- és nap szerint megoldott forma, hanem a datumok eredeti alakja is okvetetlenűl fölveendő a regestumokba.
Minden jól rendezett levéltárnak, minden jól szerkesztett oklevél-codexnek s jól készűlt regesta-gyűjteménynek elengedheteten kelléke a pontos és kimerítő index (register). Leist megkülönbözteti egymástól a személy- , hely- és tárgynév-mutatókat, azonban nem találná minden esetben helyén valónak, hogy a három külön-külön szerkesztessék, főleg nem a személy- és helynevekre nézve, a melyek oly annyira összefüggenek, hogy sokszor csak bajjal lehetne eldönteni, melyik név melyik indexbe sorozandó.
A betűrendet illetőleg a következő német ízű észrevételt koczkáztatja szerzőnk, melyet csupán furcsaságáért iktatunk ide, de a melynek – hála halló érzékeink épségének és articulált beszélő képességünknek, – mi nem igen vehetjük hasznát. Azt mondja ugyanis, hogy a B és P, továbbá D és T betűk minden eshető tévedés elkerülése végett egybe is foglalhatók az indexben. Ime, tudományos constatálása a német botnyelvűségnek!
Említettük föntebb a szövegbeli kikezdéseket, vagy jobban úgy mondhatnánk talán: szövegtördeléseket. Leist igen ajánlatosnak, s kivált a nagyobb terjedelmű okleveleknél, úgy a könnyebb érthetőség mint a világosabb áttekinthetőség szempontjából, igen czélszerűnek tartaná, ha a publicatiókban az oklevelek egymásba ékelt vagy egymás mellé rendelt részei külön-külön kikezdéseket képeznének. Ha rágondolunk a mi régi nádori és orszgábírói itéletleveleink enormis terjedelmére, melyek nyomtatásban olykor egy egész, sőt másfél ívet is elfoglalnak, meg kell vallanunk, hogy valóban fölöttébb kívánatosnak látnánk, az ily oklevelek végnélküli hosszadalmasságát helyes értelemmel beosztott kikezdésekre vagy elineákra tördelve adni.
Könyve következő szakaszában az oklevélhamisításokat tárgyalja szerzőnk behatóan, végűl függelékben pedig személy- és helynév-magyaráaztokkal foglalkozik.
Nincs terünk a munka ismertetését tovább részletezni. Több fejezetét, a mely csupán specialis német szempontokból bír érdekkel és fontossággal, nem is érintettük. Vázoltuk tartalmát röviden; láttuk, hogy nem hiányzik belőle a német rendszeresség és olykor tán fölösleges aprólékosság, de általában figyelemre és okulásra méltó, s ha egyebet nem, annyit tanúlhatunk belőle, hogy az oklevéltant, oklevél-publicatiót és levéltárakat illető kérdések komoly megvitatását a tudomány nálunk sem ignorálhatja többé.
NAGY GYULA.

78VEGYES.

Simontornyai (Laczk) Imre erdélyi vajda 1370. évi pecsétje.
(Egy pecsétrajzzal.)

Mielőtt e közlöny előbbi füzete s abban Majláth Béla szakavatott tollából a «Laczk nemzetség» érdekes ismertetése két pecsétrajz-melléklettel megjelent volna: én jóval előbb az alább közlendő pesét metszvényét az arra vonatkozó rövid értekezésemmel a t. szerkesztőség rendelkezésére bocsátottam._{Úgy van. Szerk.}* A czikk közlése azonban részint már hely szűke, részint hogy a Majláth értekezésében felemlített némely adatok ismétlődése kikerültessék, az előbbi füzetből kimaradt, s nekem alkalom adatott, hogy a pecsétrajzot kísérő értekező soraimat a megváltozott viszonyokhoz idomítsam, a mit annál örömestebben tehetek, mivel éppen előbbi reflexiómban nyilvánított óhajtásom, vajha a Szántói Laczk nemzetségnek egy tüzetesebb ismertetője talákoznék: Majláth Béla úr jeles dolgozata által teljesült.
És ámbár az egyes nemzetségek történetére vonatkozó források és adatoknak szétszóródott volta miatt alig lehetséges egyes embernek és egyszerre egy teljes, hiánytalan monographiát öüsszeállítani, mégis dicsérőleg el kell ismernünk, hogy Majláthnak szorgalmas forrástanúlmányai alapján sikerült a Laczk nemzetségnek oly terebélyes családfáját elő állítani, mely az eddig ismerteket és kiadottakat bőségére nézve mind jóval felülmúlja.
De nekem sem bírálni, sem commentálni nem szándékom a jeles dolgozatot; csak némely mozzanatot akarok kiemelni a tárgyalt nemzetség történelméből, melyek úgy átalában családtani, valamint relative éppen a Laczk nemzetség történetére vonatkozóalg előttem tanúlságoknak látszanak.
Első az, hogy Laczk- vagy Laczkfiaknak a nürnbergi Herman-nemből (genus) gyökszármazását a tudós szerző a czímerképek összevetése mellett egy oklevélre is, a váradi káptalannak a kutyfalvi adományozásról 1339-ben kelt kiadmányára (Fejérnél VIII. 4. 400.) hivatkozva, kimutatá, a mint egyébiránt ezt ugyanazon oklevélnek a Székely oklevéltár I. köt. 48–49. l. isméti kiadása alkalmával Szabó Károly is már régebben jelzette volt.
A második mozzanat az, hogy ezen kihalt családnak szereplése azon korszakba esvén, midőn a vezetéknevek teljes megállandósulása még be nem állott, a hét nemzedékre terjedő családfán állók is felváltva hol egy, hol más nevet viseltek, tehát következetesen firól-fira egy vezetéknév sem ment át. Igy László,_{Ezen Lászlót (mint Dénes fiát) a M. családfáján kimutatni nem tudom.}*a Dénes fia, és székelyek ispánja 1339-ben magát csak de genere Herman nevezi._{Fejér id. h. Székely okl. I. 48.}* Ennek fia András 1343-ban magát «heres de Mendvan»-nak íratja;_{Székely okl. I. 49.}* míg másutt Andres filius Laczknak nevezték._{U. o. 60.}* Ugyanezen Andrást 1358-ban de Zanthó előnévvel találjuk._{Fejér IX. 2. 277.}* Hasonlóan János 1387-ben de Zanthónak íratik._{Fejér X. 3. 63.}* De elég legyen csak három oklevelet felhoznom az 1397., 1398. és 1401. évekről,_{Fejér X. 2. 415–417. l., továbbá X. 2. 557. l. és X. 4. 49. l.}* melyekben Miklós és István vajdáknak nagyatyjok Laczk, ugyanazon egy oklevélben majd «de Debregezth», majd «de Chaktornya,» majd meg «de Simontornya» előnévvel illettetik; és mindez akkor, midőn a család sem a csáktornyai, sem a simontornyai uradalmat névleg már nem bírta; és jeléűl annak, hogy a család kortársai sem voltak tiszában a nemzetség vezetéknevével, és jeléűl annak, hogy a család egyes tagjai éppen az időben igyekeztek a Laczk és Laczkfi név helyett az előkelőbb és hangzatosabb «Simontornyai» nevet adoptálni, midőn nemsokára a Mária és anyja Erzsébet királynék elleni pártállásuk miatt a csáktornyai és simontornyai uradalmaktól hűtlenség bélyegén elestek, és midőn már a minden fényelgést nivelláló magszakadás végstadiumához közeledtek.
Imre, ki főlovászmester, 1369–1372-ben erdélyi vajda, azután 1375-ig nádor volt,_{Fejér IX. 4. 57., 425., 563. és IX. 5. 37.}* és a ki valószínűleg ez utóbbi évben meg is halt, mert a későbbi oklevelekben mint élőről nincs többé emlékezés, hivatalos kiadványaiban az általam ismert okmányok szerint nem tétette ki vezetéknevét, hanem egyszerűen «Nos Emericus vojvoda Transylvanus et comes de Zonuk» bevezetéssel kezdette okleveleit._{Hazai oklevéltár. 297., 298.}* Ellenben más családi vagy bírói okmányokban, melyekben meghatalmazott ügyvéde által képviseltetve fordúl elő, Simontornyai-nak neveztetik,_{Fejér IX. 4, 36.}* jeléűl, hogy ő ezen vezetéknevet igénylé. Ezért áll e czikk fölött a Simontornyai név.
Ezen Imrének nádorsága korából 1374. évi oklevélről kiadta pecsétét réz-metszvényben Batthány, _{Leges Eccles. I. 469.}* és most újabban a Turul 1884. I. füz. 21. l. Majláth Béla 1375. évi oklevél pecsétéről közölte. Ezekhez járúl itt sphragistikai adalékúl ugyancsak Imrének erdélyi vajdasága korából 1370. évi pecséte, kisebb átmérőjű amazoknál, de ugyanazon czímerjelvénynyel, t. i. paizs nélkűl, de az azon korban (és pecséteken későbben is) dívott rózsaalakú (hat dudorú) keretben a két oldalra nyitott szárnyú, kiöltött nyelvű és hátul felkondorított farkú sárkány, ily hibás körírattal:

Hogy a sárkány karmai alatt látható talap, vagy Majláth szerint: szikla, lényeges-e? vagy csak a pecsétnyomatokon gyakorta a szem csalódásának eredménye? vagy a vésnök önkénye? nem merném eldönteni, annál is inkább, mert bírom Simontornyai István nádornak is 1390. évi nagyobb pecséte hű rajzát, a hol semmi talaj elő nem fordúl, valamint ugyancsak a Majláth által Istvánnak 1389. évi kisebb, amazzal együtt közzétett pecsétén sem; valaminthogy a heraldika műérzékének a nékül jobban is megfelel.

Simontornyai Imre ezen vajdai pecsétének eredetije László oppelni herczeg s Magyarország nádorának a gróf Zichyek levéltárában őrzött egy, 1370. évben Visegrádon Várdai Miklós javára kelt halasztási bírói oklevelen látható,_{Kiadva a gr. Zichy-család okmánytára III .406–407. l.}* azon okból, mert László nádornak az okmány kiadásakor (mint ez vele gyakran megtörtént)_{U. o. 379., 459. és 461.}* sem saját, sem itélő mesterének pecsétje nem volt kéznél, a mint éppen hasonló esetet Majláth is felemlít, és a mint erről az oklevél végén ez igazoló sorok szólanak: «praesentes autem propter absentiam magistri Jacobi nostri prothonotarii et sigillorum nostrorum erga ipsum habitorum, sigillo domini Emerici waywode Transylvani fecimus consignari.»
Szolgáljon ez is sphragistikánk előmozdításához adalékúl.
SZINVAY LÁZÁR.

Egy oklevél Nagy Iván «A Losoncziak és Bánffyak nemzedékrendje» czímű közleményéhez._{Turul I. k. 1. f. 16. l.}*

A Losonczi- és Bánffy-családok genealogiájával gyakorta foglalkoztam, de nem egy teljesebb családfa kidolgozása szempontjából. E foglalkozásai malatt akadtam oly hiteles adatokra, melyek nyomán a családfán kiigazításokat tehettem. A szerzett adatokat vagy felvettem jegyzeteim közzé, vagy beiktattam egyet-egyet oda, hol arra szükségem volt, de olyan is volt köztük, melyet csak emlékezetemre bíztam s följegyezni elmulasztottam; főleg egy-egynek kútforrását mulasztottam el följegyzéseim közzé venni, mit most sajnosan érzek.
A Losonczi- és Bánffy-családok tagjai közül többen viselvén székely ispánságot, kutatnom kellett ezek életére vonatkozó adatokat, és ily alkalmakkal került kezemhez több oly adat, melyek engem arra bírtak, hogy székely ispánokról szóló közleményekben kiadjam az ispánságot és erdélyi vajdaságot viselt Losonczi-Bánffyak csaldáfáját az említett adatok nyomán tett kiigazításokkal.
Egy az adatok közül egy 1393-diki oklevél, mely Dénes mesternek, I. Losonczi István fiának hátramaradt birtokai osztályát foglalja magában.
Ez oklevél folyt be arra, hogy azon «István»-tól leszármazottaknak tartsam a Losoncziakat, kit a Zichy-Codex II. kötete_{607., 608., 609. lapjain.}* 456. számú okleveléből székely ispánokról szóló közleményemben hoztam volt fel. Ez oklevél nyújt nekem Nagy Ivánnal szemben némi védelmemre egy támogató adatot azon Dénes tárnokmesterre nézve, kit a Bánffyak ősüknek tartanak, és őseik közt mutatják fel nemzedékrendi táblázatjukon. A tárnokra vonatkozó adat nem kielégítő, de egészségi állapotom és más körülmények nem engedik, hogy most új munkához és kutatáshoz fogjak más védőadat előállítására.
Ez oklevélben felhozva látjuk a Kolozsmegyében fekvő Széplakot, és ez azon «Széplak,» mely az 1228-ban kelt és Nagy Iván által idézett adománylevélben áll, mely birtok akkor Dénes tárnokmesternek adományoztatott, tehát a mely Széplak a Dénes tárnokmesteré volt, azt az 1393-iki oklevél kelte idejében. Dénes mesterről szállhatott rájok, s hogy tőle, mint ősüktől, örökölték, feltehető volt általam, miután az 1236-ban mint nádor szereplő Dénest az 1228-beli nádortól különböző egyénnek tartottam, és nem az utóbbit, hanem amazt tartottam a Losoncziak ősének. Hogy ettől különbözőnek tartsam, arra az 1228-iki oklevél záradéka, melyben Dénes nádor előfordúl, vezetett rá.
Továbbá kitetszik ezen 1393-iki oklevélből, hogy a maradék nélkül elhalt Losonczi (III) Dénes hátrahagyott birtokaiban I. László és II. István, kiket a nemzedékrendi táblázat_{Turul I. k. 1. f. 23. l.}* mint testvéreit Dénesnek mutatja fel, nem az egyedüli örökösök; meg azt látjuk, hogy azon egyének, kik birtokait osztják, Dénesnek unokatetvérei, nem édes testvérei. Kitetszik, hogy a Dénes apja testvéreinek maradékai, t. i. I. Dezső és I. Tamás maradékai, osztják fel azokat magok közt, tehát ágak szerint oszlanak, miből azt kell következtetni, hogy Dénes mesternek akkor nem voltak élő testvérei. Az idecsi, vécsi birtokokat tartozékaikkal I. Dezső maradékai kapják; Széplakot s több falvakat Dénes bán fiai és Losonczi László és István kapják. Ugy a többi birtokokból is a Bánffyakkal együtt veszik ki részüket Losonczi László és István.
A Dénes bán fiaival együtt áll e két testvér, mint egyik fél is, az oklevél e kezdő soraiban. «Nos Ladislaus et Stephanus filii Stephani de Lossonch alias Bani, unacum filiis condam domini Dionisii Bani, videlicet Petro, Georgio, et Ladislao ab una, item Nicolaus filius Desev condam comes Siculorum, unacum Johanne filio condam Ladislai vayvodae parte ab alia.»
Az idézett sorokba az István név után következő alias Bani nem vonatkozik I. László és István apjára, hanem ők magokat mondják itt volt bánoknak, kik mindketten azelőtt bánok voltak, és bánoknak is írva, többször előfordúlnak az oklevélben. Én István nevű atyjokat nem tartom egy személynek az oklevélben aláb felhozott Istvánnal, t. i. a bánságot (a XIV. század közepén) viselt I. Losonczi Istvánnal, ki ebben mint Dénes mesternek atyja és bánnak írva áll.
Már ide iktatom az oklevelet, melyből következetettem volt, hogy Losonczi László és István nem testvérei Dénes mesternek, és hogy nem fiai a bánságot viselt Istvánnak. És miután be van bizonyítva, hogy I. Tamásnak Dénes bánon kívül Tamás és István nevű fiai is voltak, ezen Istvánt, kit, mint fönt érintém, a Zichy-codexből hoztam fel, tartom az itt többször előforduló két Losonczi testvér apjának. Ugyanezen Istvánt, Tamás nevű testvérével, mint I. Tamás fiát, Lehoczky által is felmutatva látom azon táblázaton, melyet Nagy Iván «Magyarország családai» czímű munkája I. kötetében 163. l. közöl._{A Lehoczky táblázatján Dénes bán, ki I. Tamás fia, tévesen II. Tamás fiáúl van írva.}* Az oklevelt gróf Kemény József másolata után közlöm, ki Diplomatariuma II. kötetében adja azt ezen megjegyzéssel: Originale exstat Budae in Archivo Camerae Hungarico auliae, Copia vidimata in a. f. f. 3. Miscell. Litt. J.

Nos Ladislaus et Stephanus ilii Stephani de Losonch alias Bani, unacum filiis condam domini Dionisii Bani, videlciet Petro, Georgio, et Ladislao ab una: Item Nicolaus filius Desev condam comes Siculorum, una cum Johanne filio condam Ladislai vayvodae parte ab alia. Memoriae commendando significamus tenore praesentium quibuslibet unviersis. Quod nos matura deliberatione, et sano nonnullorum nobilium virorum familiarium nostrorum consilio, in universis possessionibus, et portionibus possessionariis condam_{E szerint Dénes nem lehetett 1412-ben életben, mint Nagy Iván következteti, ennélfogva a róla 1412-re Nagy Iván által írt sorok IV. Dénesre alkalmazandók.}* magistri Dionysii filii Stephani Bani fratris nostri carissimi, tam in Hungaria, quam in partibus Transylvanis existentibus, tamquam veri haeredes, et successores, divisionem inter nos contraximus, et inivimus infra declarandam. Primo possessiones et possessionarias portiones eiusdem condam magistri Dionysii in partibus Transylvanis praemissis iuxta fluvium Morosii existentes, videlicet Idech inferiorem, et aliam Idech superiorem, cum possessionibus Veech, Idechpataka, cum duabus villis Valachalibus, et una villa Rutinorum in eadem Idechpataka existentibus, cum universis earum utilitatibus et pertinentiis quibusvis in portionem magistri Nicolai, filii Desev comitis condam Siculorum, ac Joannis filii condam domini Ladislai vajvodae cedendo. Item Dedrad, Seeplak,_{Széplak Kolozsmegyében.}* Geledan superiorem, cum villa Holtmarus, ac una villa Rutenorum superiori, necnon Deda, et medietate Lyget simmiliter cum universis earum utilitatibus, et pertinentiis quibusvis praefatis dominis Ladislao et Stephano Banis,_{Itt ők bánoknak vannak írva. Megjegyzendő, hogy gr. Kemény József az oklevél kezdetén álló neveik után a «Losonch» szóhoz tűzött jegyzetében ezt írta: «Losonczi, seu Bánffy de Losoncz.»}*ac filiis condam domini Dyonisii Bani cedendo. Item iuxta fluvium Zamos villam Monostorzeg cum possessionariis portionibus in possessionibus Orman, et Kereo habitis, praedictis magistro Nicolao, filio Desev, ac Joanni filio condam domini Ladislai Vajvodae cedendo, similiter cum earum universis utilitatibus. Item villas Manya, Domunkusfalva, Dragusfalva, et Brassenfalva Valachorum praedictis dominis Ladislao, et Stephano Banis, ac filiis condam domini Dionisii Bani cedenco, similiter cum universis earum utilitatibus, dempto aurifodinis, et urbura in Lapus provenienti, eorum pro communi usu salva remanente. Item Tolmach, Binm, Retissag, et Zomolia, necnon possessionarias portiones in possessionibus Zeent Marton, Zurk, Manduk, et Palcha, cum villa Abad, necnon Dalio, et Rodnuk cum molendino, ac universis utilitatibus, ad easdem undique spectantibus, praedictis dominis Ladislao et Stephano Banis, cum filiis praedicti Dionysii Bani cedendo. Item portio in Lossonch cum villis Gergurfalva, Bodehaza, Potruchan, Kormunlehutaia, Zermabanya, Vamuslehutaya, cum tributo, Dobrocha, Brolehutaya, Stoklehutaya, ac portione sub castro Dyven existente, Bokvan, ac eodem totali castro Dyven, medietatem videlicet praedicti castri Dyven, portionen videlicet ipsorum Banorium, ac filiorum domini Dyonisii Bani, eisdem Nicolai filio Desev, et Joanni filio condam Domini Ladislao Vajvodae annuendo, demto similiter aurifodinis et urbura inibi provenientibus, eorum pro communi usu salva remanente. Hoc interiecto, quod si qua partium nostrarum praemissam divisionem inter nos perpetue et irrevocabiliter factam revocaverit, aut retrahere conaretur, extunc in centum marcis fini argenti praemissa observanti deponere praevie teneatur. In cuius rei memoriam, perpetumque firmitatem praesentes litteras nostras pendentium sigillorum nostrorum muniminie roboratas, mutuo nobis duximus concedendas. Datum Gyle, feria secunda proxima ante festum B. Galli confessoris. A. d. 1393.»
Mint gróf Kemény írja, az eredeti oklevelen négy függő pecsét van.
Gr. LÁZÁR MIKLÓS.

Czímertani adalékok.

I. A Drugeth- és Althán-család czímereiről._{A Drugethek olaszországi őseinek czímeréről l. Hampel József közleményét a Századok 1881-ik évi folyamában 133. és 207. l.}*
(Két czímerrajzzal.)

Az Ung folyó jobb partján, a város északkeleti oldalán magas, hosszúkás sziklahegyen áll az egykor híres Ungvár, melyet a IX. században Árpád hadai ostrommal bevevének; azóta természetesen sok változáson ment át, sőt jelenleg csupán a keleti szélén álló papnöveldei épület viseli magán a hajdani erősségnek némi fenmaradt nyomait; jellegzően körül lévén ez véve mély téglaépítésű sánczokkal, melyeken keresztűl híd vezet a vár udvarába, mely a mulandóságnak némi hirdetője: kertté alakított belső terének déli és keleti oldalain egykori fényes palotáknak s emeletes lakoknak romjai, omladozó csonka falai meredezvén, míg az udvar közepén emelkedik az új onnan jó karba helyezett papnövelde, mely szintén a váruraknak egykor díszes lakhelyüel szolgálhatott.
Messze vezetne a vár leírásával foglalkozni; itt csak azt érintem meg, hogy a most nevezett épület déli bejáratáúl szolgáló kapú felett kbőe vésve még most is ott díszlik a homonnai Drugeth család czímere, azon családé, melynek egyik őse János, 1330 körül nemcsak nádora volt az országnak, hanem egyszersmind Ungmegyének főispánja is, s hogy a XIV. századtól fogva a XVII. végeig e nemes család bírta az ungi várat, melynek utolsó férfitagja, II. Zsigmond, 1684-ben férfi-utódok nélkül kimúlt.
Az említett czímer tehát már legalább kétszáz éves, de lehet, hogy sokkal régibb, minthogy a XVI. században a család virágzó tagjai építhették e díszes lakot s valószínűen Drugeth István, ki 1587–1603-ig Zemplén és Ungnak főispánja volt; az épület északi oldalán, a kapú közelében kőbe vésve csakugyan az «1598» évszám maiglan olvasható.

I. szám.

E czímert mutatja a mellékelt ábra, melyet az eredetiből lerajzoltam. (Lásd I. sz.) A kőtábla mintegy 30 cm. széles és 20 cm. magas. A czímer pajzsán, melyet immár elkopott foszlányok környeznek, még jól kviehető a czímer közepét elválasztó széles pólya, melyen három díszes csat látszik; míg a felett négy, jobbra néző, egymás mellé helyezett madár (seregély), a pólya alatt pedig hasonló helyzetben három madár áll.
Van azonban Ungváron még egy másik ily eredeti czímer is, mely az egykori várhegy északi végén a hajdani jezsuita kolostorból átalakított görög katholikus püspöki lak tőszomszédságában álló székesegyházban őriztetik. Ugyanis az 1684. évben fimaradékok nélkül elhúnyt II. Drugeth Zsigmond második leánya Juliánna, gróf Althán Mihály Venczel miniszterhez (meghalt 1738.) férjhez menvén, e házassága idejében a grófnő sajátkezűleg hímzé egy aranyos arabeszkekkel átszőtt, halványkékes és egy más aranyszövetű virágokkal ékített zöld selyemből készült róm. kath. misemondó-ruhára a Drugeth és Althán családok czímereit, melyeket zöld koszorú vesz körül, míg egy a koszorún át hullámzó szalagon e felírat olvasható latin betűkkel kivarrva:
«Juliana Theresia nata comitissa Drugeth de Homonna, ultima familiae Mich. Wend. Comitis ab Althan Conthoralis Anno 1720. 31. Julii.»
Itt az Althán-féle czímer jobbról áll, még pedig hermelin paláston kerek pajzson barnás-vörös bronz-szín mezőben két aranyvonallal ékített ezüst széles pólya, melyen fekete színben e monogramm (t. i. A betű 3 és egy T betű) látható. A kerek pajzst felül ezüst sisak és nyakvért fedi, míg a pajzs felett hermelines korona emelkedik, gömbjében egyszerű arany kereszttel, melyből egy zöld háromágú fenyőfa emelkedik ki, míg a korona mindkét széléről egy-egy dárdáról lecsüngő fejér zászlón a fekete sas látszik. E czímert a mellékelt kép mutatja.

Ez volt az azon időben itt kihalt Althán grófi család czímere; míg a balfelől hímzett az akkor már szintén kihalt homonnai Drugeht-család díszes czímerét ábrázolja. E szerint: az ezüst, barnaveres és fekete foszlányok s arabeszkek közt áll egy hosszúkás, hegyes pajzs, mely öt mezőre van osztva. A felső és alsó mező zöld színű és üres, ellenben a második és negyedik arany, a középső pedig fekete. A második mezőben négy-négy jobbra néző egymás mellé állított, a negyedikben pedig hasonló alakú három fekete madár (seregély) látható; míg a közép mezőn három csatféle tárgy vehető ki. A pajzst ezüst s aranynyal diszített sisak és nyakvért fedi, melyet egy három rubinkővel ékített három lóherlevelű korona borít, a koronát négy vízszíntesen és négy fölfelé álló fekete és arany szárny környezi, melyeknek felső arany szárnyain négy-négy és alsó szintén arany szárnyain három-háromfekete madár oly helyzetben, mint a pajzson, látható.
Az egyházfi állítása szerint, e seregélyekről a népmonda azt tartja, hogy a homonnai Drugeth-család azért vevé a seregélyeket czímerébe, mert egyik hatalmas urát itt az ungi várban seregély-sülttel akarták megétetni; mit csak a véletlen hiúsított meg.
Csodálatos a sors szeszélye: hogy a két régen kihalt család emlékét itt, hol századokon át virágzott, egy gyönge női kéz munkálata tartja fen. E díszes misemondó-ruhákat az ungvári róm. kath. pap évente, keresztjáró napokon, midőn a g. kath. templomba tart körjáratot, szokta felvenni. Különben talán már ezt is a moly és nyirok elenyésztette volna.

2. Néhány szó a Büdi-család czímeréről.
(Egy czímerrajzzal.)

Nagy Iván a Magyarország családairól írt jeles munkája II. kötete 280. lapján bevallja, hogy a Büdi-család czímerét meghatározni nem tudja, az ismeretlen lévén előtte s kételkedik azon, hogy azon pecsét, melylyel Büdi I. Mihály 1530-ban élt s mely tojásdad pecséten egy útasféle embert mutat, jobb kezében bottal, mig a háttérben hegyek s valamely falunak része látszik, a család czímere lett volna. Valóban e pecsét nem volt a család czímere soha.
Épen ezen I. Mihály, ki II. Lajos király özvegyének Máriának kedves, meghitt embere, s mint ilyen 1536 táján a munkácsi várnak királyi kapitánya s Beregmegyének főispánja, majd a munkácsi uradalom bérlője s haszonélvezője volt, egy egészen más czímerrel élt, valamint fiai II. Mihály és Farkas is. E Büdi Mihály a XVI. század közepén Miksa király rendeletéből, nem kis költséggel helyrehozván a vár ostromlása alkalmával a várossal együtt elpusztított régi r. kath. templomot, mint azt a bejáratnál a falba illesztett azonkorú kőtábla igazolja. Büdi Mihály is emlékül beillesztette a templom déli bejárata felett levő góth-keretű ablak felső részén a Büdi-család czímerét, mely maiglan is teljesen épen ott látható. Ez, mint a mellékelt rajz mutatja: egy három lóherlevelű koronából kiágaskodó egyszarvú. A czímert itt M. B. (Michael Büdi) betűk is környezik.

Hasonló czímerét láttam a budai kamarai levéltárban levő egy 1575. évbn kelt okmányán is; mely szerint Büdi Mihály elismeri, hogy 20,000 frtnyi felvett zálogsommán visszabocsátja Nagy-Bereg és Vári mezővárosokat a királynak. Ez adatok kétségtelenűl megállapítják a XVI. század végén kihalt Büdi régi nemesi család czímerét.
LEHOCZKY TIVADAR.

Felderítések és igazolások.

IV. A kihalt gyulai gróf Gyulay-családról._{L. a Turul 1884. évi folyamának I. füzetét.}*

Magyarország Családai IV. köt. 486. lapján a marosnémethi és nádaskai gróf Gyulay-család leírásához egy, egészen más, hasonnevű családt illető grófi czímer rajza van közölve, melynek leírása következő: négyelt paizs, alól ékosztálylyal. Az I. vörös udvarban zöld téren balfelé fordúlt, ágaskodó koronás arany oroszlán, első jobb lábával kivont kardot, a ballal zöld koszorút tartva; a 2. kék udvarban zöld téren alól tört ezüst félkerékből növő, kettős farkú, koronás arany oroszlán, első lábaival kettős keresztet tartva; a 3. kék udvarban zöld halmon nyugvó koronán két arany sasszárny között pánczélos, vörös tollú sisakos vitéz áll, kiterjesztett két kezével a szétnyitott szárnyak végét fogva; a 4. vörös udvarban hullámó víz fölött koronás szirén jobb kezével kődarabot (?), a ballal farka végét tartva, látható. Az alsó háromszögű ék arany osztályában farkát szájában tartó koronáskígyó. A szívpaizs arany mezejét C. VI. (Carolus Sextust jelentő) fekete initalis betűk töltik ki. A paizs fölött kilenczgombos koronán három koronás sisak, a jobb oldaliból az 1-ső udvarbelihez, a baloldaliból a 2-ik udvarbelihez hasonló oroszlán emelkedik ki, a középsőn az arany szárnyak közt a 3-ik udvarbeli vasas vitéz ismétlődik. Foszlányok jobbról arany-vörös, középről és balról arany-kék omlik le. Telamonok két oldalról arany örves, két fehér ágaskodó vizsla, melyek kifelé fordított fejjel őrködnek.
E czímert, mint gróf Gyulay nevű család tulajdonát, két hiteles forrás után közöltem._{Burgstaller, Collectio Insignium nob. Famil. dec. – És Adámi Scuta gentil. III.}* Azonban, mint ugyanott a 40. lapon álló 2. jegyzetben olvasható, már akkor a góthai Histor. Herald. Hbuch 1855. 290. lapján álló czímerleírás és egy cs. kir. tiszt ismerősöm figyelmeztetése alapján kételyem támadt az iránt, hogy ezen blasonirozott czímer valóban a maros-némethi gróf Gyulay-aké legyen, és azért ugyanott a másik, emettől egészen külömböző gróf Gyulay-féle czímer leírását is közöltem. Utóbb kételyem alapossága hiteles adatok alapján kiderülvén, ugyancsak idézett munkámhoz 1868-ban megjelent pótlékkötet 262. lapján a maros-némethi gr. Gyulay-családhoz írt pótló leírásban a tévedéseket nagyobbára kijavítván, a maros-némethi gróf Gyulay-családnak 1694. jun. 2-án kelt bárói oklevele alapján_{Kiadva «Maros-németi gróf Gyulay István Emléke» czím alatt Arad. 1858.}* igazoltam és leírásban újra közöltem a most is élő gróf Gyulay-család valóságos hiteles czímerét is.
Azonban az, hogy a másik, a jelen czikk elején leírt czímer melyik gróf Gyulay-családot illeti? eddig munkámban kiderítetlen maradt. A családtan törtéelmi érdeke pedig megkivánja, hogy ezen kérdés is hitelesen tisztázva legyen. Erre nézve illetékes hiteles forrásból megtudjuk, hogy azt Gyulay Ferencz grófságra emeltetése alkalmával 1735-ben kapta II. Károly (mint császár VI.) királytól._{Collectanea Heraldica. Kézir. a N. Múzeumban.}* Nem ismervén az oklevél egész szövegét, máshonnan tudjuk meg ki volt ezen Gyulay Ferencz?
Már Magyarország Családai IV. köt. 490. lapján a maros-némethi gróf Gyulay-család ismertetése végén tévesen mint e család tagja említve volt az 1733-ban komárommegyei birtokos báró Gyulay Ferencz, kiről adataink a következő felvilágosítást nyújtják.
Gyulay Ferencz 1716-ban a Posár-család férfi ágának magvaszakadtán komárommegyei keszegfalvi, madari birtokokra, Path pusztára kir. adományt kapott._{Fényes E. Komárom várm. leírása. 104., 126., 132.}* 1719-ben Keszegfalva, Madar, Vék helységbeli birtokrészek iránt perel és kiegyezik Huszár Éva és Juliannával;_{Ugyanott 104., 126., 133.}* valamint 1732-ben Huszár Imrétől megvévén virthi birtokrészét, a következő 1733. évben ugyanezen, továbbá a lábatlani és piszkei birtokok iránt peregyességre lép a Nedeczky-családdal._{Ugyanott 133., 182., 186.}* Ennyit tudunk komárommegyei birtokos voltáról. A következőkből látni fogjuk, hogy Ungmegyében is birtokos volt.
Életpályájára vonatkoznak a következő adatok. Az 1722. évi országgyűlésen mint Esztergommegye követe jelent meg._{Lehoczky Stemmatogr.1796. 209.}* 1724-ben Komárom vármegye első alispánjává választatott,_{Fényes id. h. 59.}* ugyanakkor Esztergommegyének is alispánja volt._{Eredeti oklevél.}* Komárom vármegyének az 1728/29-iki országgyűlésen követe volt._{Lehoczky i. h. 192.}* Komárommegye első alispánságát viselte 1732. évi augusztus 18-ig, mikor báróságra emeltetvén, leköszönt._{Fényes i. h. 59.}* Ezután nemsokára Ung vármegye főispánjává lőn, 1735-ben pedig grófi rangra emeltetett._{Adámi Mich. Deductiones breves quarumdam Familiarum stb. Ms. lat. 4r. a Nemzeti Múzeumban; hol szintén Esztergom és Komárom megyei alispánnak és kir. tanácsosnak íratik, és a honnan 1732-ben báróságra, majd ungi főispánságra, s 1735-ben grófságra emeltetése is kitűnik.}*
Mindezeknél többet mond a komárommegyei majki pusztán a camalduli barátok egykori zárda-épületében egyik általa alapított czellának felírata, mely így szól: Comes Franciscus Gyulay de eadem, S. C. Regiaeque M. Consiliarus, Arcis et Dominii Ungvár Dnus, Comitatus de Ung perp. supr. Comes, et Comitissa Barbara Falussy, pietatis ergo hanc cellam exstrui iussere.»_{3 Fényes i. h. 194. – A majki klastromról a Tudom. Gyűjt. 1826. VII. 31., 1827. V. 121. és ezek alapján a Kubinyi Fer. és Vahot Imre Magyarország képekben III. kötettében is van ismertetés, de nem kimerítő.}*
Ebből megtudjuk, nemcsak hogy az ungvári uradalmat is bírta, hanem azt is, hogy neje Falussy Borbála volt. De csakis ennyit. Származásáról, valamint hogy neki voltak-e gyermekei? mindeddig adataink nincsenek._{4 Mészáros Kár. Ungvár története. Pest 1861. monographiájában Gyulay-ról nem emlékezik, egyetlen egyszer a 110. lapon egyik fundusát említi meg.}*
Gróf Gyulay Ferencz 1738-ban lett Ungmegye főispánjává és az volt 1754-ig;_{5 Lehoczky i. h.}* és mivel később családja nevét sem találjuk névtárainkban, hinnünk kell, hogy benne a gyulai gróf Gyulay-család legalább fiágon kihalt.

V. A halászi Istvánffy-családról.

Magyrország Családai V. köt. 260. lapján a kisasszonyfalvi Istvánffy-család leírásának végén ez olvasható; «azt sem állíthatom, vajjon azon Istvánffy Mátyás, ki 1672-ben Gömör vármegye jegyzője volt és összeesküvési gyanú miatt elfogattatván, Kassára hurczoltatván, és 1692-ben meghalván, a megye által 40 frt költséggel temettetett el, özvegyének pedig 30 frt adatott,_{6 Bartholomaeides C. Gömör. 703.}* e családhoz tartozott e?»
A Turul 1883. III. f. 111. lapján, hol a kisasszonyfalvi Istvánffy-család bővebb leírása foglaltatik, már a fennebb említett Istvánffy Mátyásról még feltételesen sincs említés, és igen helyesen, mert mint egy 1665. évben kelt hiteles oklevelen sajátkezű aláírása bizonyítja, ezen Mátyás, ki nemcsak Gömör, de már előbb Tornamegyének is jegyzője volt, előnevének kiírása által maga documentálta, hogy semmi vérsége a kisasszonyfalvi Istvánffyakkal. Irta pedig alá magát ekképen: Mathias Istvánffy de Halász, jur. notarius Cottus Tornensis, m. p.
A családtan azonban eddigelé a halászi Istvánffyak történetével és származási fájával nem ismerős.
NAGY IVÁN.

A Bottyán-család nemeslevele Bars- és Nógrádmegye levéltárában.

Miután a Turul II. köt. 1-ső füzetének 43. lapján a lévai Bottyán-család czímerlevelének Bars- vagy Nógrádmegye levéltárában lételét illetőleg, Nagy Iván közleményére tett szerkesztői megjegyzéshez az anyagot, kézirattáramtól akkor távol lévén, mint említtetik is, csak szóbelileg adathatta meg, – az emlékezet pedig évek hosszú sora előtt látott kisebb jelentőségű tárgyakra nézve könnyen tévedhet; noha magára a dolog lényegére nézve, hogy t. i .a lévai Bottyán-család nemeslevelének eredetije Barsmegye levéltárában Aranyos-Maróthon, mikor a 70-es években hg. Odescalchi Arthúr barátommal ott jártam, a kezemben volt, bizonyos valék is: mindazonáltal az egyes részletekre már nem emlékezhetvén eléggé vissza. – Pozsonyban fölkerestem Varsmegye levéltárából akkor vett jegyzeteimet; s íme köztük a fennforgó tárgyról szóról-szóra ezeket találom:
«1873. aug. 28-án, Aranyos-Maróthon.
Barsmegye levéltárában megvan eredetiben a lévai Bottyán-család nemeslevele, melyet III. Ferdinand adott ki; kelt Bécsben 1656. oct. 18-án; kapta a nemességet Joannes Bottyány. Czímere kék mezejű vérten hármas zöld halomra könyöklő piros dolmányújjba öltöztetett kar, görbe kardon levágott üstökös főt tartva. A sisak koronájából ugyanez emelkedik ki. Foszladék jobbról aranykék, balról ezüst-vörös.»
E szerint a kérdéssel tisztában volnánk. Nagy Ivánnak is, nekem is igazam vala, mert mindkét megye levéltárában van eredeti Bottyán-nemeslevél, csakhogy az egyik Pozsonyban 1647. január 24-én, a másik pedig Bécsben tizedfél év múlva kelt ugyanazon uralkodótól. A czímerek annybian különbözők, hogy az 1647-ik Bottyán András-félén, álló vitéz, míg az 1656-ki Bottyán János-félén csak egy kar tartja a kardot és levágott török főt._{I Úgylátszik, egy családnak két ága kapta e két rendbeli armálist. T. K.}*
Ezen utóbbi nemeslevél az országos levéltár királyi könyveiben – legalább Tagányi Károly közleménye szerint – nem fordúl elő.
A harmadik Bottyánféle czímer-, vagyis inkább czímerújító levél pedig, mint tudjuk, 1687. május 18-án adatott ki esztergomi Bottyán János, a később híres tábornok számára. Ekképen hármat is ismernénk.
Végűl megjegyzem, hogy Bottyán András nejénél a Szakó és Szabó Erzsébet név közötti betűs különbség nekem is feltűnt. Azonban a családom birtokában levő Bottyán-genealogiákon mindenütt Szabó Erzsébet iratik, – s én ezeket követtem.
THALY KÁLMÁN.

TÁRCZA

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság f. évi április hó 24-én tartott választmányi ülése eleintén Sz. Nagy Imre társulati másodelnök, utóbb b. Radvánszky Béla társelnök elnöklete alatt a következőkép folyt le. Első felolvasó dr. Réthy László volt, kinek tetszéssel fogadott értekezése «Románia czímere és színei» a Turul jelen füzetében olvasható. Ezután a titkár mutatta be Soós Elemér dolgozatát a Soóvári Soós család czímeréről, mely szintén a társulat folyóiratában fog kiadatni. Ezzel kapcsolatban bemutatá a Csapi-féle armális eredeijét, melyet a társulat elnökének sikerűlt a b. Vécseyek levéltárából a társulat számára lemásoltatás czéljából megszereznie. Az érdekes czímeres-levél, melynek rajza a Turulban közölttől nagyban eltér, társulatunk közlönyében fog megjelenni.
A felolvasások megtörténte után folyó ügyek következtek s ezek közt első sorban titkár bejelenti a következő tag-ajánlásokat. Pártoló tagok: b. Csollich Géza Budapesten, ajánlja dr. Szendrei János; ifj. gr. Pálffy-Daun Lipót teanoi herczeg Budapesten, Zsigárdi Gyula Galántán, ajánlja a titkár; olasz-liszkai Liszkay Jenő Nagy-Károlyban, Hegedűs Ede Kis-Várdán, ajánlja Luby Károly. Évdijas tagok: Szemere Attila Budapesten, Wlad Alajos Budapesten, gr. Apponyi Sándor Lengyelen, Szalay László Kenyeriben, ifj. gr. Forgách Károly Gombán, Bárczay Elemér Tisza-Roffon, a Zsolnai kir. kath. főgymnázium, Ráth György Budapesten, gr. Bethlen Emil Bécsben, aj. a titkár; Matolai Etele S.-A.-Ujhelyben, Payzsos Andor, Viczmándy Győző, Bydeskúthy Sándor ugyanott, aj. Bárczy József; Móricz István Kolosvárott, kis-sólymosi Simó Ferencz Szilágy-Nagyfaluban, aj. Deák Farkas; alsó-draskóczi Morvay Zoltán Budapesten, aj. Komáromy András; Izsépy István S.-a.-Ujhelyen, Mándy István Homonnán, aj. Doby Antal; Pázmándi Kempelen Imre ajánlja Salamon Vincze; ifj. Németh Antal Budapesten, Justh György, Beniczky Kálmán, Zorkóczy Tivadar Túrócz-Szent-Mártonban, ajánlja Majláth Béla. Az ajánlott tagok megválasztattak.
Ezek után a titkár bemutatta a pénztárnoki kimutatást; mely szerint f. évi január hó 1-étől volt
bevétel 1764 frt 43 kr.
kiadás 1006 frt 74 kr.
pénztári maradvány 757 frt 69 kr.
Titkár ezután előterjeszti a Nemzetségi Zsebkönyv előmunkálatainak megbeszélésére kiküldött bizottság előmunkálatainak megbeszélésére kiküldött bizottság jelentését; mely szerint annak szerkesztésével idősb Szinnyei József vál. tagot kéri megbizatni, kinek egy szűkebb, Tagányi Károly, Kővári László vál. tagokból és a titkárból álló szerkesztő bizottság fog a szerkesztésben segítségére lenni. A választmány e javaslatot elfogadván, a Zsebkönyv tervezetének, s a szerkesztés minden ügyeinek tisztázására egy állandó bizottságot küld ki, melynek tagjai: az elnökök, a szerkesztők, Deák Farkas, Ipolyi Arnold, Kővári László, Majláth Béla, Nagy Gyula, Szilágyi Sándor, id. Szinnyei József és Torma Károly vál. tagok. E bizottság megbizatása természetesen a Zsebkönyv első kötetének megjelentével lejár.
A folyó évi nagygyűlés napja május 15-ikére határoztatott, melynek tárgyait Thaly Kámlán, dr. Thallóczy Lajos felolvasásai és Torma Károly indokolt indítványa egy «Corpus inscriptionum aevi medii» megindítása ügyében fogják képezni.
A titkár ezután a németalföldi és pisai heraldikai és genealogiai társulatoktól beérkezett könyv-küldeményeket jelentette be.
E folyó ügyek elintézése után következett zárt ülésben felbontattak a megválasztandó társulati levelező tagokra vonatkozó ajánlatok. Ez ajánlatok egy része, nem választmányi tagoktól eredvén, figyelmen kívül volt hagyandó. A többi ajánlatok a következők: Géresi Kálmánt ajánlják Csontosi János és Majláth Béla vál. tagok; Bunyitai Vicnzét ajánlják Nagy Gyula és Tagányi Károly vál. tagok; Csergheő Gézát, Doby Antalt, Luby Károlyt és Soós Elemért ajánlják dr. Fejérpataky László és b. Nyáry Albert vál. tagok. A felsoroltak titkos szavazással társulatunk levelező tagjaivá mind megválasztattak. Ezzel az ülés véget ért.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság első nagygyűlését május hó 15-én tartotta a magy. tud. Akadémia osztály-ülés temrében. A nagygyülést b. Radvánszky Béla elnök megnyitó beszéddel nyitotta meg, melegen üdvözölve a szép számmal egybegyűlt tagokat. Ezután a titkár a következőkben olvasta fel jelentését a társaság mult évi működéséről:
Egy esztendő valamely tudományos társulat életében nem hosszú idő; s az eredményekre nézve pedig, melyeket az ily rövid időszak alatt felmutathat, éppen kevés, különösen, ha annak még a kezdet nehézségeivel is meg kell küzdenie.
Hosszú idő telt el, míg a szakférfiak óhajtása, hogy a heraldikának, genealogiának, diplomatikának s a történelem egyéb segédtudományainak művelése egy külön tudományos társulat kezében legyen összpontosítva, tetté vált. A m. tud. Akadémia, a magar történelmi társulat megtettek ugyan minden lehetőt, hogy egyéb tudományok mellett a történelem nevezett segédtudományainak mezeje se maradjon parlagon. Oklevél-publicatiókat tett közzé a két tudományos testület, melyek óriási léptekkel vitték előre a hazai családok történetének ismeretét. A magyar tud. Akadémia kiadta a diplomatikus nékülözhetetlen kézikönyvét, a magyar viszonyokhoz alkalmazott kortant, előkészítette tetemes áldozattal egy magyar czímertan útját, mely nem sokára szakembereink kezén fog forogni. Mind e sok kiadványnyal megvetette ugyan az említettt tudományok alapját; de teendőinek halmazában, sokoldalúlag igénybe vett munkássága mellett, a két tudományos forum nem fektethette munkásságának fősúlyát a felsorolt tudományokra.
A hazai család-történelem oly tágas mező, telve járatlan útakkal s úttalan útvesztőkkel, hogy annak talányait, szövevényes ösvényeit egy oly társulat egyöntetű munkásságának kell tisztába, kellő megvilágításba hoznia, mely minden törekvését különösen e czélra fordítja. A hazai czímertannak szabályait csakis a többiek vállvetett működése által összehordott anyagból lehet levonni. Számos egyéb oly kérdése van a magyar oklevéltannak, palaeographiának, melyek legjobban egy tisztán e czélból kiadott szakfolyóirat hasábjain hozhatók tisztába.
Tisztán tudományos czélt tűzött ki tehát maga elé a tavaly 1883-ban megalakúlt Magar Heraldikai és Genalogiai Társaság, oly tudományok művelését irván zászlajára, melyek az anyatudomány, a történelem mellett mindeddig csak mellékesen műveltettek. Hogy az ily társulás mennyire előbbre viszi az illető tudományokat, utalhatunk a nagyszámú tud. egyletekre, melyeknek kiadványaiban egyes tudományágak leghivatottabb organumait bírjuk. A magyar történelem, a régiségtan, a földrajz, a földtan stb. rendszeres művelése és irodalmának jelenlegi virágzása alig volna képzelhető egyes szaktársulatok működése nékül. A tudományok jelenlegi előhaladt állapotában csak a szakművelők, a specialisták hozhatnak nagy eredményeket létre. Meg lévén vetve az alap, ily szakemberek működésének óhajtott tért nyújtani társulatunk.
Hogy a hazában voltak elegen, kik az új tudományos társaság kitűzött czélját magukévá tették, s a kik annak hasznát átlátták, mutatja azon körűlmény, hogy egy esztendő alatt 440 tagnál többet mutathat föl társulatunk; s az e tagok által képviselt alapítványi tőke mintegy 8000 forintra rug, ezen felül az évi tagdíjak és kamatok összege a negyedfél ezer frtot meghaladja.
Ilynemű pénzkészlet által a társaság jövendője biztosítva van s hogy ezzel rendelkezve, kitűzött czélját mind jobban iparkodik elérni, az alábbiak bizonyítják.
Felolvasó ülésein nem egy vitás kérdés lőn tisztába hozva. Megalakulását kezdve öt felolvasó választmányi ülést tartott a társulat, melyeken kilencz dolgozatát mutattatott be jobbára szerzőik által. E felolvasások czímei: «A turulról» Nagy Gyulától, «Péter alnádor 1298-iki pecsétje» Majláth Bélától, «Az első magyar czímertan» Deák Farkastól, «A heraldika hanyatlási korszaka» b. Nyáry Alberttől, «A kisasszonyfalvi Istvánffyak» Nagy Ivántól, «A kis-rédei gróf Rhédey-családról» Komáromy Andrástól, «A Laczk nemzetségről» Majláth Bélától, «Románia czímere és színei» dr. Réthy Lászlótól és «A sóvári Soós-család czímere» Soós Elemértől. Ezeken kívül a társaságnak a magyar kir. miniszterelnök felszólítására alkalma nyílt az országos czímer s Magyarország társországai czímerének megállapítására vonatkozólag véleményt adhatni. S ha a régi óhajtás, e czímereknek törvénybeiktatása, megvalósúl, úgy abban társaságunknak is van némi része.
A társaság működésének irányát azonban leginkább az általa kiadott negyedéves folyóirat tűnteti föl. A Turulnak minden száma nagy mennyiségben tartalmaz új adatokat a magyar heraldika és genealogia köréből. Nevezetes élő és kihalt családok története új világításban tűnik föl; figyelemmel van a hazai és külföldi szakirodalom termékeire, azokat a szakközönséggel megismertetni iparkodik. A közölt pecsét- és czímerrajzokban a legnagyobb hűségre törekedik; s e mellett főfigyelmét a heraldika leghitelesebb, legmegbízhatóbb kútforrására, az eredeti czímeres levelekre fordítja. Oly fejezete ez a czímertannak, mely eddigelé sem minálunk, sem a külföldön nem részesült abban a figyelemben, mely őt fontosságánál fogva megilletné. E mellett hazánk abban a szerencsés helyzetben van, hogy a mily szegény a heraldika másodrangú kútforrásaiban, pl. a címer-albumokban, az ú. n. Stammbuchobkan, oly gazdag, sokkal gazdagabb a külföldnél az armálisok terén. Zsigmond király uralkodásától kezdve tömérdek ily czímeres levelet őriztek meg levéltáraink, melyek nemcsak a hazai czímertan, hanem a műtörténet, cancelláriai praxis terére is egészen új világot derítene. a mint társulatunk folyóirata eddig is minden füzetében közölt ilyen régi, XV-ik századi armálisokról vett czímerrajzokat pontos színezett másolatban, úgy ezentúl is törekedni fog, hogy e gazdag czímerészeti anyag közlését legalább a mohácsi vészig lehetőleg teljes sorozatban folytassa.
A társulat programmjába egy másik nagy munkának kiadását is felvette, a Nemzetségi Zsebkönyvét. A kezdet nehézségei, az összegyűjtendő óriási anyag rendezési tervének megállapítása nem engedik meg, hogy e tekintetben már kész munkáról tehessek a t. nagygyűlésnek jelentést. Egyébként is társulatunk egyelőre minden 2–3 évben igérte egy-egy kötet kiadását. De meg van már állapítva a tervezet, megtéve az előmunkálatok, s oly férfiúra bízva a kivitel, kinek ismeretes pontossága és szakavatottsága teljes biztosítékot nyújt.
Hogy a társulat rövid egy évi fennállása óta ennyi eredményt mutathat föl, abban kiváló része van a választmány t. tagjainak, kik az ügyet teljes buzgalommal felkarolták. A mint őket e tekintetben teljes elismerés ilelti, úgy köszönettel kell megemlékeznem a társulat számos vidéki tagjáról, kik úgy tagok gyűjtése, mint tudományos adatok beküldése által társulatunknak nagy szolgálatot tettek. Igy Géresi Kálmán, Bunyitay Vincze, Sós Elemér, Csergheő Géza, Luby Károly, Doby Antal. A társulat csak méltó elismerésének adott kifejezést, mikor a nevezetteket levelező tagjaivá választá.
A titkári jelentés tudomásúl vétetvén, Czanyuga József társ. pénztárnok terjesztette elő jelentését a pénztár állapotáról, mely a következő:
A M. Heraldikai és Genealogiai Társaság pénztári állása 1884. máj. 14 -én.
Összes bevétel 2004 frt 43 kr.
Összes kiadás 1289 frt 49 kr.
Készpénz-maradvány 714 frt 94 kr.
Befizetett alapítványok 1700 frt – kr.
Ehhez adva a választmányi határozat következtében tőkésitendő 200 frt. – kr.
Összesen 1900 frt – kr.
Ez összegen vétetett – 2100 frt névleges értékű értékpapir.
Külön kezeltetik az első hazai takarékpénztárban lefizetett 200 frt, mely a Nemzetségi Zsebkönyv költségeire fordítandó.
Budapest, május hó 14-én.
Czanyuga József,
pénztárnok.
A pénztári kimutatás tudomásúl szolgálván, következtek a felolvasások.
Thaly Kálmán akadályozva levén a megjelenésben, «A Rákóczi-ház utolsó tagjairól és kihalásáról. (Adalékokkal a Felső-Vadászi Rákócziak régibbkori genealogiájához)» czímű értekezését dr. Szádeczky Lajos vál. tag olvasta fel. Ezután dr. Thallóczy Lajos vál. tag «Czímerészeti tanulságok az ötvösmű-kiállításról» czímmel értekezett a nagy fényű kiállításban tett czímertani tapasztalatairól. Mindkét nagy tetszéssel fogadott értekezés a Turulban fog kiadatni. Deák Faraks vál. tag az Eperjessy család két érdekes armálisát mutata be. Végül Torma Károly vál. tag olvasta fel bőven indokolt indítványát a «Corpus inscriptionum aevi medii» megindítása ügyében, melyben a vállalat egész programmját kifejté. A nagygyűlés a rendkívüli fontosságú vállalat eszméjét, mely a középkori feliratok közlése és az enyészettől való megóvása által történelmünk egyik leggazdagabb kincses bányájává válhatik, egészben magáévá tevén, a részletek és az eljárási mód kidolgozása s javaslatba hozása czéljából, az elnökök, szerkesztők, Szilágyi Sándor vál. tag és az indítványozóból álló bizottságot küld ki. Az indítványt különben egész terjedelmében folyóiratunk jövő füzete fogja tartalmazni.
Ezek után elnök a gyűlést bezárja.

Heraldikai és genealogiai társulatok.

Európában jelenleg a következő társulatok és testületek művelik rendszeresen a czímer- és származástant:
1. Olaszországban a «R. Academia Araldico-Genealogica», székhelye Pisa. Kiadványa «Giornale Araldico-Genealogico-diplomatico» czímet visel; megjelenik havonként két íves füzetekben. Ára egy évre 20 frank.
2. Ausztribáan a K. k. Heraldische Gesellschaft «Adler» , székhelye Bécs. Kiadványai: «Monatsblatt der k. k. herald. Geselschaft Adler; megjelenik havonként fél íven, tisztán a társaság tagjai számára. Ugyanezen egylet azután évkönyvet is ád ki «Jahrbuch des Herald.-Geneal. Vereines Adler» czímmel.
3. Poroszországban Heral.-Genealogischer Verein «Der deutsche Herold», székhelye Berlin. Kiadványa a Der deutsche Herold, mely havonkénti füzetekben jelenik meg. Az egylet negyedévenkint egy folyóiratot ád ki «Vierteljahrschrift» czímmel.
4. Francziaországban Société heraldique et généalogique de France. Székhelye Páris. Kiadványa a «Bulletin de la Société Héraldique et Généalogique de France», mely havonként egy íven jelenik meg; ára egy évre 9 frank.
5. Németalföldön két társulat van, a «De Nederlandsche Lew» és a «Der Nederlandsche Héraut», mindkettőnek székhelye Hága. Az elsőnek kiadványa a «Maandblad van het Genealogisch-Heraldich genootschap de Nederlandsche Lew», megjelenik havonként egy negyedrét iven. A második a «De Nederlandsche Héraut. Tijdschrift op het Gebied van Geslacht-Wapen- en Zegelkunde» czímű folyóiratot a dja ki.
Ezeken kívül működik még Bostonban a «New-England» és Lipcsében a «Rother Lőwe» czímű újabb keletű társulat, melyeknek azonban még kiadványuk nincs.

Új kortani kézikönyv.

Minden diplomatikus nagy örömmel fogadja Horvát Árpádnak a budapesti egyetem tanrának legújabb munkáját «A diplomatikai kortan alapvonalai»; czíműt (Budapest, 1884. kis 8-r. 82. és 94. l.) Oklevelekkel, azok dátumjainak megoldásával foglalkozók sajnosan nélkülözték mindeddig egy könnyen kezelhető, practitus beosztású segédkönyv használatát. Most már Horvát munkájában olyant bírunk, melyet a külföld is méltán irigyelhet tőlünk. A kis könyvecske magában foglalja mindazt, a mit a dolgozónak tudni kell, s ha még az oklevelekben előforduló szentek betűrendes névsorát is tartalmazná, a kis könyv czélszerű beosztásánál és kis terjedelménél fogva csakhamar kiszorítaná a többi kortani segédkönyveket. Levéltárak, könyvtárak nem nékülözhetik e munkát, valamint szakférfiak sem, kik tanulmányi útjukra Knauz becses, de kissé nehezen kezelhető kortanát nem mindig hordozhatják magukkal. A munkát jövő füzetünkben bővebben fogjuk ismertetni.

SZAKIRODALMI REPERTÓRIUM.

(Oklevéltan. Időtan.)
A legrégibb kéziratok. Farkas Lajos. (Hasznos Mulatságok 1834. I. 37. sz.)
A kéziratok ékességei. Farkas Lajos. (Hasznos Mulats. 1834. I. 41. sz.)
A kéziratok régiségének némi ismertető jelei. Farkas Lajos. (Hasznos Mulats. 1834. I. 41. sz.)
Mi a bulla? (Vasárn. Ujság 1855. 13. sz.)
Eredeti német kézirat a XIII. századból. L. K. (Vasárn. Ujság. 1866. 50. sz.)
A palimpsestek. Mircse. (P. Napló 1869. 250. sz.)
Egy XVII. századi kézirat. (Budapesti Közlöny 1869. 113. sz.)
Jól számláljuk-e az új esztendőt Kr. u. 1823-nak. Edvi Illés Pál. (M. Kurir 1822. II. 22.)
A római kalendariom. (Fillértár I. 1834. 22. sz.é)
Jól számláljuk-e az új esztendőt Kr. sz. u. 1836-nak? E. I. P. (Társdalkodó 1836. 1. sz.)
Asszonyi kalendáriom. S*** G** (Rajzolatok 1836. I. o, 14, 25, 37, 43, 50, 77, 87, 96. sz.)
Nehány szó a 3 hónapi évekrőli vitatkozáshoz. Fónod János. (Századunk 1838. 39. sz.)
Az ó- és új kalendárium Uniójáról. Lautskay Mihály prépost. (Hirnök 1843. 55. sz. – Társalkodó XII. 1843. 52. sz.)
Szózatok a naptár-perben. Salamon József (Mult és Jelen 1844. 88. sz.)
Óhitűek naptára. V. J. (Társalkodó XIV. 1845. 4. sz.)
Észrevételek az ó-hitűek naptára körül. V. J. jáczai g. kath. lelkész. (Rel. és Nev. 1846. I. 36. sz.
Egy pár szó a naptárakról. (Vasárn. Ujs. 1854. 40. sz.
Időtani észlelések. Pesty frigyes. (Delejtű I. 1858. 181, 189. sz.)
Pogány magyarok idővetéséről. Podhraczky József (Delejtű II. 1859. 9. 19. sz.)
Egy-két szó a naptárok szerkesztése körűl. K. F. (Delejtű III. 1860. 108 sz.
A naptár készítése. Kálmán Ferencz. (Vasárnapi Ujság 1861. 12. sz.
Kisasszony hava és kisasszony napja. Sz. I. (Koszorú 1864. II. 17. sz.)
Igénytelen szózat a zsidó-naptár javítása iránt. Vagdosy Ádám (Vasárnapi Ujság 1869. 2. sz.)
Időszámításunk. Petrovits Gyula (Vasárnapi Ujság 1871. I. sz.)
A hét napjainak elnevezéséről. Ligetfi Aurél. (Hazánk és a Külföld 1871. 4. sz.)
Időszmálálás és a naptár. Király Pál, nagykőrösi tanár. (Sopron 1872. I, 4, 6, 7. sz.)
Az első nagypéntek. Falb Rudolf után. (Reform 1873. 102. sz.)
Aprilis. Sámi Lajos. (Vasárn. Ujság 1876. 14. sz.)
Horváth András. Örökös kalendáriom. Pest, 1836. Ism. ig. (Figyelmező 1838. 5. szám.)
Idősb SZINNYEY JÓZSEF

HELYREIGAZIacute;TÁS

a Losoncziak és Bánffyak nemzedékrendéhez.

A Turul 1883. évf. I. füz. 22. lapján a 4. jegyzetben az mondatik, hogy I. Tamásnak I. Dezső fián kívül több fia nem volt, és hogy a grór Lázár Miklós által idézett helyen, tudniillik a gróf Zichy-család okmánytára II. 456. lap, igazában 467. lapján a rról, hogy I. Tamásnak II. Tamás és István is fiai lettek volna, – egy szó sincs.
Minthogy azonban gróf Lázár Miklós úr a Századok 1880. évf. 734. lapján a Zichy cs. Okmánytára II. kötetének nem lap számára, hanem az oklevélnek sorszámára hivatkozik, a mire a t. gróf engem figyelmeztetni szíveskedett, és a minek valóságáról utánnézés után személyesen is meggyőződtem, örömmel helyre igazítom a (szem okozta) tévedést, és az idézett gróf Zichy-család Okmánytára II. köt. 456. számú oklevele alapján, mely ott a 607–609. lapokon található, igazoltnak látom, hogy a Turul I. füzet 23. lapján álló I. Tamásnak I. Dénesen kívül csakugyan még II. Tamás és István nevű fiai is voltanak.
Sőt szíves örömmel veszi velem együtt az érdeklődő közönség a t. gróf úrnak azon adalékát is, mely szerint az I. táblán II. László 1460 évben vajda (Turul I. f. 23. lap.) Zsófia nevű leányának férjét is fölfedezé, a ki is Zoby Mihálynak volt első felesége, gróf Kemény Józsefnek Diplom. Transív. appendixe VIII. kötetebeli 1503. évi okleveles adat szerint.
NAGY IVÁN.

1884-3

89A RÁKÓCZI-HÁZ UTOLSÓ TAGJAIRÓL ÉS KIHALÁSÁRÓL.
(Adalékokkal a Felső-Vadászi Rákócziak régibbkori genealogiájához.)

A magyar genealogiai tudománynak szembeszökő hézaga többek közt az, hogy még nemzetünk egyik történelmileg leghirnevesebb, legdicsőségesebb fejedelmi családjának, a Felső-Vadászi Rákócziaknak származékrende sincs mai napig teljesen, kellőképpen összeállítva. Ezen nagyon érezhető, sőt a történetírót méltán bosszantó hiány részbeli pótlásához akar e czikk szerzője legalább némiképen járulni jelen adalékaival. Ezeknek a fényes nemzetség régibb tagjait illető részleteit magának a Rákóczi-levéltárnak Vörösvárott az Aspremont-Erdődy-utódoknál őrzött legtömegesebb maradványaiból merítém. Megvannak e dús levéltárban a Rákócziakkal rokon következő nevezetes családok genealogiái: Alaghy, Aspremont, Báthory, Battyhány, Bethlen, Dersffy, Dobó, Drugeth, Frangepán, Gerendy, Kostka, Lorántffy, Mágóczy, Melith, Musznay, Pálóczy, Perényi, Pethő de Gerse, Pethe de Hetes, Radzivill (Janusius de Ostrog), Sagresky, Serédy, Széchy, Thelegdy, Upor, Verbőczy, Zeleméry, Zrínyi, stb., melyek mind megérdemlenék a lemásoltatást a heraldikai és genealogiai társulat irattára számára, mert belőlök száma nélküli hézagokat lehetne betölteni és sok, igen sok eddig téves adatot helyreigazítani.
Ez azonban nem a mi tisztünk; mindazáltal legyenek az illető szakbúvárok e soraink által a Vörösvárott rejlő származéktani kincsbányára figyelmeztetve. Ugyanott a Rákóczi-ház Árpád-, Anjou- és Vegyesházak korszakabeli oklevelei is meglévén,_{I Van Vörösvártt a Gara-családot illető számos oklevél is, – Báthory, Dobó, Zeleméry, Verbőczy, Lornátffy-féle éppen igen nagy számmal.}* ezek fölhasználásával a halhatatlan emlékű fejedelmi család XIII., XIV. és XV. századbeli genealogiája kétségkívül kiegészíthető volna. Mi most inkább csak a XVI-ik század elejétől fogva való adalékokra reflectálunk, némely éppen kezünk ügyébe jutott élettörténeti adatok rövidleges fölemlítése meleltt.
A «Felső-Vadászi» praedicatumot tudvalevően Rákóczi Zsigmond vette föl, ki 1517-ben Ferencz nevű öcscsével együtt ezen Abaúj-vármegyei kastélyt és jószágot, Selyeb faluval, Perényi Imre nádortól megszerzé. A vételár 3000 aranyforint volt. De – mint Báthory István nádor 1521. Budán, «feria 4-ta proxima post festum b. Urbani Papae» kelt kiadványából értesülünk – ezen birtokokat Perényi Imre már előbb Hangáchy Mihálynak is eladta volt; minek következtében a Rákócziak és vevőtársuk Velezdi Kövér János («Joannes Kewer de Welezd»), Hangráchy részéről perrel háborgattak. Ők viszont a szavatosságot vállalt Perényi Imre fiai: Ferencz váradi püspök és Péter abaúji főispán ellen valának kénytelen fordúlni. Ezt az ügyet hozza tisztába az érintett Báthory nádor-féle 1521-iki kiadvány, melyben már Rákóczi János, a Zsigmond fia is említtetik. Ezen okmányban mindenütt Rákóczi Zsigmond neveztetik először és utána testvére Ferencz; Zsigmond vala tehát az idősebb, mely körülmény a Rákóczi-genealogián kiigazítandó.
R. Ferencz 1527–30-ban Szendrő várának kapitánya volt. – Velezdi Kövér János az 1521-iki levélben kijelenti, hogy magtalan halála esetére, az ő Felső-Vadászban és Selyebben bírt részei is a Rákóczi-testvérek maradékaira szálljanak, a mi úgy látszik, be is következett, szállván az egész birtok Rákóczi Jánosra.
Egy 1525-iki oklevélben Rákóczi Zsigmondnak és Ferencznek még Lajos, Márton és György nevű testvérei is említtetnek, kiknek ivadékairól nincsen emlékezet; ellenben Rákóczi Ferencz nejéül Thomory Kata neveztetik, kitől született fia Rákóczi Mihály. Tudvalevőlge a Thomoryak abaúji ősbirtokosok valának; Tomor helység ott fekszik Selyeb mellett.
Egy okmányokból készült vörösvári Rákóczi-genealogiai följegyzés így szól: «Blasius Rakoczy vivit in Anno 1334; Joannes Rakoczy in Anno 1440; Elisabetha R. in A. 1443; Ladislaus, Andreas et Paulus r. 1466; Stephanus R. 1469; Casparus R. 1495; Margaretha R. 1514; Sophia R. 1551; Michaël R. 1564; Sigismundus et Franciscus Rakoczy Barones 1592; Juditha R. 1619; Anna-Maria R. 1646.»
Mennyi új adat, mennyi ismeretlen családtag csak ezen egy származékrendi töredékben!
Egy másikból az derűl ki, hogy a Nagy Ivánnál (IX. köüt. 604. l.) elősorolt Rákóczi Lászlónak és Istvánnak atyjok Leukus volt, és hogy István 1403-ban követséget viselt.
Az 1517., 1521. és 1525-iki oklevelekben említett Rákóczi Zsigmondnak János fia vala az idősebb és György az ifjabb, ki 1521-ben még nem élt: mert az ezen évi nádori kiadványban egyedűl János neveztetik, mint R. Zsigmond fia. György, ki mint tudjuk, jeles katona volt, egy okmányban, mint szathmári kapitány szerepel. (János, az öregebb testvér, a Zsigmond fejedelem atyja és így az idősb fejedelmi ág egyenes őse, Likava várának vala kapitánya.)
Az 1517–25-iki okmányokban előforduló ifjabb Rákóczi-testvér Ferencz, mint már említők Thomory Katától Mihály nevű fiút hagyott htára. Érdekes, hogy e Rákóczi Mihálytól – kinek figyermeke nem vala, – származott le leányágon, I. Rákóczi György fejedelem neje Lorántffy Zsuzsánna, a ki tehát anyjáról szintén Rákóczi-vér, ekképen: Rákóczi Mihály leánya R. Krisztina Bölcsey Lászlóné; leánya Bölcsey Dorkó, Horváthy Albertné; ennek leánya Horváthy Erzsébet, Lorántffy Lászlóné; fia Lorántffy Mihály, kinek Zeleméri Borbálától leánya Lorántffy Zsuzsánna fejedelemasszony. Tehát a Rákóczi Zsigmond (1517.) és Ferencz (1517.) testvérek, vagyis a Rákóczi János és Mihály unokatestvérek ága, I. Rákóczi György fejedelemben és nejében ismét egyesült.
II. Rákóczi Ferencz fejedelem belső kamarásnak és kincstartójának Kőrössy Györgynek genealogiai és történelmi följegyzései közt már közlém (Századok, 1875-iki évf. 317. s. köv. ll.) ama nagyérdekű nemzedék-rendi táblázatot: mint volt egyenes ivadéka II. Rákóczi Ferencz Verbőczy Istvánnak? Ezen és a többi Rákóczi-genealogiai adatokat nem akarván itt ismételni, idézett közleményemre utalom a t. olvasót.
Még csak némely, a vörösvári levéltárban őrzött nevezetes családi díszokmányáról a Rákóczi-háznak szólok. Rudolf királynak Rákóczi Zsigmond részére kiadott czímer-ujító és bővítő diplomája 1597. május 27-kén a prágai várban kelt. Nagy fénynyel van kiállítva; a királyi pecsét vastag arany zsinóron csüng le róla, nagy, nehéz aranyozott ezüstszelenczében, melynek kapocscsal záródó felső lemezébe, gyönyörű pálmalevél-koszorútól körítve bele van vésve az újított Rákóczi-czímer, e körírattal egy a czímert környező vésett szalagon:

ARMA · ILLVSTRISSIMI · DOMINI · SIGISMVNDI · RÁKOCZY · PRINCIPIS · TRANSSYLVANLAE · PARTIVM · REG · HVNG · DOMI · SICVLOR · COMITIS.

Ezen a maga nemében páratlan díszű ezüstpecséttok tehát már Zsigmond úr fejedelemsége idejében készült, s alkalmasint erdélyi ötvösmű.
A Rákóczi-ház lengyel indigenatusi diplomája («Nos Senatores Regni Poliniae» etc. dicsőíti Báthory Istvánt és a lengyelbarát Rákócziakat, úgy is, mint a Báthory-ház örököseit), «Varsaviae, in Comitys Regni generalibus, Die 23. Mensis Juny Ao Dni 1654.» kelt. Aláirvák Andreas Comes de Leszno Archiep. Gnesnen. m. p. és Christophorus de Gnynuttowice Gnymultowski Succamerarius, Palatinus Calissiensis, Nunciorum Terrestriorum Marschallus m. p. Ugyan e kettőnek aranyzsinóron függő s aranyozott ezüsttokú pecséteivel. Az egyik lemezbe az erdélyivel egyesített Rákóczi-czímer, s a másikba az érsek illetőleg marsall czímere van vésve. A diploma elején tussal festve Polonia trónon ülő, sisakos nőalakja, a mint jobbjával a Rákóczi-czímert megkoszorúzza. A trón mennyezetén a lengyel sas űl; a trón mellett két sisakos, paizsos vitéz áll őrt, talpig vasba öltözve. Fönt a diploma szélén Lengyelország, aztán Lythvánia és a többi tartományok czímerei. A rendkívül ékes hártyaokmányt tus-, arany- és ezüstrajzok, czirádák diszítik.
Ugyancsak ezen datum alatt a lengyel indigenatusi diploma János-Kázmér királytól is külön ki van állítva, a Báthoryakat és az ezek dicsőségét új életre keltett Rákócziakat magasztaló szöveggel. Ez is nagy, díszes pergamenoklevél, ép oly tus-, arany- és ezüst-ékítésekkel. Elől trónján űl a király, a mennyezet fölött a lengyel sas kardot és zászlót tart. A király alakja körűl tartományi czímeres lobogók. A diploma átellenes oldalán Polonia alakja sisakosan, pánczélingben, kardot emel. Körűl a széleken nyolcz lengyel király mellképe látható, köztük magyar kalpagosan s mentésen Báthory: STEPHANVS. I. Aláírta a diplomát Joannes Casimirus Rex m. p., ellenejgyezte Kovicycinsky Albert krakkói cancellár. Aranyzsinóron, aranyozott ezüstszelenczében a király függő-pecséte. A szelencze egyik lemezén a lengyel sas, a másikon a Rákóczi- és erdélyi czímer.
Mindkét ritka ékes diplomát méltó volna kiadni facsimilében, – dísze lenne e folyóiratnak.
A Rákóczi-háznak Magyarország és tartományai örökös grófi rangját adományozza, I. Rákóczi Ferencz erdélyi vál. fejedelem s mindkét ágú utódai részére I. Leopold császár, Ebersdorff várába, 1664. september 14-kén. Könyvalakban, zöld bársonyba kötött diploma, 8 hártyalevélből álló; gyönyörű ékítményekkel, arany, kék és piros színekben. Aranyzsinóron függő pecsét.
Ugyancsak Leopold hasonló, – első lapjain merőben aranynyal írt – és szintén zöld bársonyba kötött könyvalakú, 8 leveles diplomája, Bécs, 1666. julius 30-iki kelettel, melylyel I. Rákóczi Ferenczet és mindkét nemű utódait Sáros vármegye, a sárosi vár és urodalom s kerület örökös-főispánjaivá nevezi ki. Aranyzsinóron függő pecséttel ez is, nagy nehéz ezüsttobkan.
II. Rákóczi Ferencz fejedelem és Hessen-Rheinfelsi Charlotta-Amália herczegkisasszony házassági szerződése, kelt Kölnben 1694. september 25-kén. Szövegét «II. Rákóczi Ferenc ifjúsága» czímű munkámban főbb pontjai szerint kiadtam. Négy folio levél, pergamen, az általam az i. h. már közlött öt aláírással; az öt főggőpecsét kék-piros selyemszalagokon, fa-skatulyácskákban csüng le róla.
Végre még a különben közokmányt képező linczi békekötésről kell annyiban megemlékeznünk, a mennyiben ennek egyik pontja biztosítja I. Rákóczi György fejedelem és valamennyi, mindkét nemű ivadéka részére a «római szent birodalom fejedelme» czímet és rangot, – ennyiben tehát családtörténeti okmány is. Vörösvárott e nagyfontosságú békeokmánynak egyforma kiállítású két eredeti példánya őriztetik, (Capsa 79. fasc. 3. nro 89.) «Actum in Arce nostra Lincensi Austriae Superioris, die 16-ta Mensis X-bris Ao Dni 1645.» kelettel, sajátkezűleg aláírva a császár. Ferdinandus m. p.; ellenjegyezték Szelepchényi György veszprémi püspök, cancellár és Orosy György. Mindkét példány (egyik nyilván Rákóczié mint fejedelemé, s a másik az erdélyi rendeké lehetett) könyvalakú 8 pergamenlevélre van írva, melyek vastag aranyzsinórral fűzvék össze. E zsinór végein a császár függő-pecsétje lógg. – A Rákóczi-ház tagjai által ezen ünnepélyes nemzetközi szerződés alapján bírt «római sz. birodalom fejedelmi» rangjának későbbi történetét s jogviszonyait «II. Rákóczi Ferencz ifjúsága» czímű munkámban (II-ik kiad. 270–300. l.) bőven kifejtettem.
Hogy II. Rákóczi Ferencz fejedelem, nem mint számos történetíró által hibásan íratott, 1676., (sőt éppen 1674.) september 4-kén, – hanem 1676. martius 27-kén született: azt imént idézett munkámban is, de már előbb is, minden további vitatását kizárólag bebizonyítám. Rákóczinak az ősrégi hesseni fejedelmi ház casseli, illetőleg rheinfelsi ágából származott neje, az 1679. martius 8-kán született Sarolta-Amália herczegnő családi viszonyairól is ugyanott (II-ik kiad. 228–248. ll.) részletesen írtam, összeállítván egyebek közt a genealogiai táblázatot, mely szerint Rákócziné magyarországi Szent-Erzsébet királyleánynak, vagyis az Árpádháznak egyenesen leszármazott ivadéka (230. l.) és így II. Rákóczi Ferencznek Hesseni Saroltától született fiai, az erdélyi trónkövetelő József és György herczegek, anyjok után csak olyan Árpádvér valának, mint akármely Habsburg. Rákóczinak a Bourobnokkal, nevezetesen XIV. Lajos franczia királylyal való közeli sógorságát pedig íme, rövidke táblázattal lehetvén feltüntetni, itt is reproducálom:

Hesseni Móricz fejedelem; Vilmos (Hessen-Cassel.) Ernő (Hessen-Rheinfels.); Charlotte Férje: Károly Lajos rajnapfalzi választó-fejedelem.) Károly (Neje Leiningen-Westerburg Alexandra souverain grófnő.); Elisabeth Charlotte (Férje: Orléansi I. Fülöp hg., XIV. Lajos király fivére.) Charlotte-Amelie (Férje. II. Rákóczi Ferencz fejedelem.)

Mennyire tartotta e közeli (másodunoka-testvéri) rokonságot Orléansi II. Fülöp a régens-herczeg anyja, a szellemes és nemesszívű Elisabeth-Charlotte Orléansi hgnő Rákóczinéval, – kit «meine Base, die Fürstin Rákóczi» néven említ leveleiben, – mutatják nagyérdekű correspondentiái,_{I «Briefe der Herzogin Elisabeth-Charlotte von Orléans.» Stuttgartban és Tübingában 1843-tól 1881-ig számos kötetben kiadva.}* melyekben számos becses adalékot találunk Rákóczinak s nejének francziaországi tartózkodása idejéből. Az Orléansi herczegnő rokoni jó viszonyát Rákóczinéval egész ennek haláláig fenntartá, s a még alig 42 éves bujdosó fejedelemnőnek váratlanúl bekövetkezett elhúnytáról ismételve, nagy részvéttel s igen érdekesen emlékezik meg._{2 L. Elisabeth-Charlotte-nak Párisból 1722. febr. 19., 21., 26., 28-kán és martius 21-kén írott leveleit.}* Téves adatok helyreigazítása végett legyen itt megjegyezve, hogy Rákócziné 1722-nek nem február 28-ik, hanem 18-ik napján, esteli 7 óra tájban halálozott el, rövid betegség következtében, – halála előtt még alig nyolczad nappal meglátogatta unokatestvérét._{3 Elisabeth-Charlotte, febr. 19-iki levelében.}* Február 20-kán helyezték örök nyugalomra a párisi Chesmidy-apáczakolostor temploma sírboltjában._{4 Ugyanaz, febr. 21-iki levelében.}* Az orleánsi anya-herczegnő 12 napig gyászt viselt érette._{5 Ugyanaz, febr. 28.}*
S most szóljunk II. Rákóczi Ferencz és Hesseni Sarolta gyermekeiről, az utolsó Rákócziakról, kiknek története mindeddig nagyon homályos, és az ifjabbnak elhalási ideje is bizonytalan volt.
Rákóczi első fia 1696. május 28-kán született a kis-tapolcsányi kastélyban, s mivel keresztapaságát Lipót császár vállalta el: ennek tiszteletére Leopold, s még egy csomó melléknevet kapott, ú. m. másodkeresztapjáról Bádeni Lajos herczegről Lajos, továbbá György, József és Antal neveket. Atyja legalább a kis-tapolcsányi Mária-társulat tagjai közé, 1697. junius 21-kén e neveken írá be a kisdedet;_{I L. Thaly: II. Rákóczi F. Ifjúság a 2-dik kiadás 264–265. l.}* azonban Confessióiban csak Lipót-György néven említi, mi is így iktatjuk tehát be a család származék-rendébe, melyről eddig e korán elhúnyt herczegfiú neve hiányzott. Ezen elsőszülött fiúcska 1699 eleje óta folyvást betegeskedik vala, a miért is Spillenberger nagyhírű orvos kezelése alá Lőcsére vitetvén, ott az 1700-ik év január végén vagy február elején, élte negyedik esztendejében elhalálozott._{2 U. o .356. l.}*
A megszomorodott szívű atyát azonban hitvestársa nemsokára új fiúval ajándékozá meg; Bécsben, a Himmelpfort-utczai palotában 1700. augustus 17-kén jött világra Rákóczi József herczeg, kit I. József király tartott keresztvízre, s kinek születését atyja aug. 21-kén tudatta a külföldi rokon uralkodó-házakkal._{3 U. o. 356. l.}*
II. Rákóczi Ferencz harmadik fia, ki a keresztségben fejedelmi dédatyáiról György nevet kapott, már atyjának Német-Újhelyen való raboskodása idejében, 1701. augustus 8-kán született, szintén Bécsben._{4 Rákóczi Ferencz gyermekeiről szóló följegyzések Vörösvártt.}* Végre, a nagy szabadságharcz közepén, Sarolta fejedelemasszonynak, az 1706-ik évi tavaszi fegyverszünet alatt férjével való együttléte után, 1706. november 16-kán született egy leánykája, Sarolta, Prágában, hol a karslbadi fürdőket használó fejedelemmé tartózkodék; de e gyermek ugyanott egy zárdában csakhamar meghala._{5 U. o.}*
Rákóczi Józsefet és Györgyöt a cs. udvar, mint tudjuk, Bécsben nevelteté, 5–5000 frtot rendelvén e czélra a lefoglalt Rákóczi-uradalmak jövedelmeiből. Bercsényi correspondentiáiból Rákóczihoz értesülünk, hogy a fejedelemasszony ki akará szöktetni e gyermekeket Bécsből atyjokhoz, s e czélból 1705 és 1706-ban kurucz lovas-dandárok czirkáltak Bécs körűl, de a császáriak éber őrködése a vállalatot meghiúsítá. Atyjok, a háború alatt, míg jószágait maga bírta, évenként 2000 db. aranyat küldött el Bécsébe, tartásuk, neveltetésök költségeire. Thököly Imre összes javainak örökösévé az ifjabb Rákóczi-fiút György herczeget tevé, oly föltétellel, hogy a Thököly nevet is vegye föl a Rákóczi mellé. 1707. után pedig, midőn II. Rákóczi Ferencz Nagy-Péter czárral formális szövetségre lépett Varsóban: a czár többször oda nyilatkozott, hogy ha Rákóczi fiait Bécsből kiszerezhetné, – a mi végett diplomatiai úton lépéseket is tőn, – egyik saját leányát az idősb fiúval József herczeggel fogná eljegyezni. Mindezt azonban a változott politikai események megakadályozzák.
Rákóczi fiait a bécsi udvar, könnyen elgondolható okokból, irányzatosan neveltette: magyarúl nem is volt szabad tanúlniok. VI. Károly császár, hogy a rebellis Rákóczi-névnek még emlékezetét is lemossa róluk, Józsefet «Marchese di Santo Carlo» és Györgyöt «Marchese della Santa Elisabetha» éven hivatta Bécsben. A pragmatica sanctió megalkotása évében pedig, 1723-ban, hogy családjuknak elkobzott tömérdek javai helyett némi nyomorú kárpótlást nyerjenek: mint spanyol vagyis Nápoly és a két Sicilia királya, ezen utóbbi országokban bizonyos feudumokat és jövedelmeket adományozott nekik, e feudumokhoz kötött nevekkel és rangokkal.
A Rákóczi Józsefet illető ebbéli kir. diploma a nápolyi állami levéltárban őriztetik. Latin nyelven van kiállítva, Prágában 1723. julius 3-kán kelt, a király neve spanyolúl aláírva: «Yo el Rey m. p.» «én a király». Károly e diploma erejével innenső Sicilia-ország Abruzzo tartományában fekvő Romanuccio nevű hűbért, mely is De Brando Fülöpé volt, és egy másikat Musciano-t, mely De Sancto Paolo Hannibálé volt és De Romanuccio Alfonz halálával a koronára szállott, szabad, neme feudumnak nyilvánítván, marchionatussá emeli és «Egregio Domino Josepho Ragozzi» adományozza, a Terra di Lavoro tartomány kincstári jövedelmeire utalványozott 3500 scudi évi járadékkal egyetemben, olyképen, hogy Rákóczi József és törvényes örökösei «Marchio di Romanuccio» nevet s rangot viseljenek, – miről tudomás és végrehajtás végett a nápolyi alkirályt és kormánytanácsot ezennel értesíti. A mint is, a végehajtási záradék – részint spanyol részint latin nyelven, – «Datum Neapoli in Regio Palatio die 14. Augusti 1723.» kelettel és számos aláírásásal reá van a diplomára vezetve._{I Másolata Óváry Lipóttól, eredetiről.}*
Károly császár második diplomája szintén Prágában 1723. julius 3-kán latinúl kiadva és «Yo el Rey» spanyolúl aláírva igen dicséri az ifjabb testvért Rákóczi Györgyöt: «Egregius Fidelis Nobis dilectus Georgius Ragotzi, Nobis quidem ob splendorem natalium, praeclaram indolem, egregiasque animi dotes magnopere commendatus,» mint a ki már gyermekkóra óta élvzi Felséges Házunk kegyeit, (!!) stb. Neki adományozza tehát a túlsó Sicilia-országban (Sicilia szigetén) fekvő két feudumát a koronának, úgymint del Contrasto Valle de Giunchi nevűeket, mint grófságot, és 2500 siciliai pénzt tevő évjáradékot utalványoz számára az ország jövedelmeire, olyképen, hogy ő és örökösei Conde d Giunchi nevet és rangot viseljenek és így az említett országban «commode ac decore» élhessenek. – A Palermóban 1723. aug. 13-kán kelt latin-spanyol nyelvű és sok aláírású végrehajtási záradék e diploma végére is rá van vezetve._{2 A 24 kis folio pergamenlevélre, könyvecske alakban díszesen írt adománylevél eredetije a vörösvári Rákóczi-Aspremont levéltárban.}*
Feltünő, hogy a Marchese di Sto Carlo és Marchese della Sta Elisabetha nevekről e diplomákban semmi említés nincs és a fejedelemfiak Rákóczi néven neveztetnek, mindazáltal megillető czím nékül. 1723. nyarán – mint vörösvári családi följegyzésekben olvassuk – a két herczegfiút a bécsi udvar el is utaztatta, szoros felügyelet alatt Olaszországba, új jószágaik megtekintésére. Még azon évben vissza kelle térniök Bécsbe, hol József 7000, György pedig 6000 frt évjáradékot húzott._{3 Rákóczi Ferencz fiairól való följegyzés Vörösvártt.}*
Tudvalevőleg, előbb az ifjabb, György, hagyá oda Bécset 1726. elején, azon ürügy alatt, hogy a carnevált nézi meg Velenczében, ide, majd onnét Párisba utazott; s atyjához kivánkozván, Francziaorszgából 1727. junius 15-kén kötött ki Rodostóban, a hol őt nagyon szerető atyjánál, a bujdosók társaságában időzött egész 1728. mártius 23-káig, a mikor őt Rákóczi Ferencz – ki e fiát «makoviczai», az idősbet «munkácsi herczeg»-nek hivatta, – Bécsben szándékosan elhanyagoltatott tanúlmányai pótlására visszaküldé Párisba._{i Mikes Kelemen törökországi levelei; az iménti följegyzés; Rákóczi F. végrendelete.}* Itt Rákóczi György megismerkedvén a Thököly idejebeli lengyelországi franczia követ s nagy magyar-barát Bethune marquis családjával, 1732. november havában egy Bethune őrgrófnőt vezetett oltárhoz, kivel – fejedelmi rangjára való tekintetből – «Kelislau gróf név alatt esküdött meg._{2 A vörösvári följegyzés. Ladvocat történelmi dictionariuma is egyezőleg említi, hogy György hg. «Párisban1732. a Bethune-házból egy franczia dámát elvett». vI. köt. 31. l.}* Atyja, kinek végrendelete Rodostóban 1732. oct. 27-kén kelt, György makoviczai herczeget tevé általános örökösévé, mivel idősb fia e végrendelet keltekor még Bécsben tartózkodott volt.
Rákóczi József, csak 1734. julius hava folytán lelt alkalmat a császári székvárosból külföldre osonni. Előbb ő is Velenczébe, majd ott a franczia és spanyol követek oltalmát és támogatását megnyervén, Bolognbáa, s nov. 23-kán Rómába érkezett, hol meglehetős fényben élt. Innét 1735 elején Nápolyba, s november havában Orléans herczeg rokonai látogatására Párisba, majd az atyját is mindig melegen prátfogolt spanyol udvarhoz Madridba utazék, hová 1735. deczember 17-kén jutott el._{3 A vörösvári följegyzés; Rákóczi József hg. életírása, Frankfurt und Leipzig, 1739.; Ladvocat az i. h.}*
Alig hunyta le örökre szemeit Rákóczi Ferencz Rodostóban: a porta már 1735. május közepén felajánlá a magyar bujdosóknak, hogy József fejedelemfiút meghívja közzéjök._{4 Mikes Kelemen, 1735. május 17-iki levelében. – Ladvocat, VI. 32.}* A renegát gr. Bonnevall útján lépett vele érintkezésbe, kit József hg. még osztrák tábornok korából Bécsből jól ismert. De József, – ki már 1735-ben élénk levelezésbe lépett néhai atyja bujdosó híveivel, – mint Mikes Kelemen levelei tanúsítják – csak 1736. deczmber 5-kén érkezett Francziaországból Gallipoliba, Rodostóba. A bujdosók öcscsét is várták, de csak József jött. Hogy Rákóczi Józseg hget 1737. a szultán Konstantinápolyban nagy fénynyel, mint erdélyi fejedelme fogadta, bőkezűen dotálta, József bujdosó és kiszivárgott magyarokból stb. Erdélybe betörendő hadakat gyűjtött s részt vőn Viddin, Orsova, Fetiszlán és a székely határok táján az 1737–38-iki táborozásokban, manifestuot bocsátott ki, stb. – a történelemből ismeretes. Azonban Törökországba jötte óta folyvást betegeskedvén, 1738. nov. 10-kén Csernavodán meghalt s ugyanott egy görög templomban tétetett nyugalomra. «Már itt két Rákóczit temeténk el, – írja Mikes Kelemen törökországi leveleiben 1739. junius 1-jén, – a harmadikát Isten éltesse, a nem eszik török kenyeret!»
Mikor és hol halt el ez a harmadik, t. i. György herczeg? egész a legutóbbi hónapokig nem tudott reá megfelelni hazai történetirodalmunk. A bujdosó fejedelemfi további életpályáját homály környezé. E sorok irója közölt volt a Századok 1868-ik évfolyamában (586. l.) egy a turini államlevéltárból merített teljes hitelű adatot, melyből kiderűl, hogy Rákóczi György 1742. tavaszán, miután Villeneuve marquis, volt portai franczia nagykvöet közvetítésével a párisi török követtel érintkezésbe lép vala, ez év april hó 23-kán maga is, valószinűleg a szultántól meghivatva, Törökországba utazott. Itt azonban semmi lényegesebbet nem végezhetvén, visszatért Párisba, s ismét nyoma vész. De az 1754-iki Pethő-Törő-Bujdosóféle hódmezővásárhely-mezőtúri fölkelési kisérletet alkalmasint ő szította: legalább az ítéletben többszörös hivatkozás van arra, hogy 1751-ben e zendülők a Törökorszgában élő pártos magyarokkal titkon érintkezének. (L. Századok, 1870-iki évf. 30. s köv. ll.) Tehát Rákóczi György ekkor még életben volt s talán Törökországban is újabban megfordúlt.
Végre csak most figyelmeztet bennünket hozzánk küldött szives levelében a franczia családtörténeti adatokat gyűjtő Bauffremont-Courtenay herczeg Párisból, hogy egy teljesen megbízható egykorú följegyzés. Mémories du Duc de Luyne XV. köt. 131. l. szerint Rákóczi György herczeg 1756. junius havában (tehát élte 55-ik évében) húnyt el La Chapelle St. Dénis-ben, Páris mellett._{I Ezen teljes hitelű adatból világos, hogy a kufsteini várporkoláb által 1799–1800-ban Rákóczi György herczegnek állítólag Kufsteinban 1739. történt haláláról Szulyovszky Menyhért magyar fogolylyal közlött s ettől később Kazinczy Ferencznek elbeszélt hagyomány, (l. erről Kazinczy feljegyzését «Magyar Pantheon», kiadja Abafi Lajos, Budapest, 1884. 366. l.) semmi alappal nem bír, sem pedig azon már korábban általunk is, de mindig nagy kételkedéssel említett variáns, mintha ugyanez a rémes haláleset Munkács várában esett volna meg. Lehet különben, hogy megtörtént ott vagy itt: de valami ál-Rákóczival, nem a valódival; mert tény, hogy III. Károly uralkodása alatt némely kalandor az ifjú Rákóczi vagy az ifjú Bercsényi neve alatt járta be az országot. Ily ál-Rákócziakat többször nyomoztak hatóságilag, s egyes ál-Bercsényit Nógrádban el is fogtak, a mint ez a kir. helytartó-tanács hivatalos ügyirataiból kitűnik. A kufsteini vagy munkácsi rab Rákóczi György is ilyen kalandor lehetett.}*
Érdekesek a Bauffremont herczeg révén rendelkezésünkre jutott egyéb adatok is Rákóczi József és György francziaországi családi kötelékeiről. Ezek szerint György herczeg első nejének Bethune őrgrófnőnek halála után újból megnősült, s másodszor is előkelő franczia nemes nőt vett hitvesűl, kinek nevét s teljes czímét Bauffremont-Courtenay herczeg így írja: Marguerite Suzanne Pintheran de Bois l’Isle, dame de Clérey-en-Vexin. Ezen úrnő mint Rákóczi György makoviczai herczeg özvegye, 1768. deczember 23-kán húnyt el, mintegy 66 éves korában, családi jószágán Cléryben, arrondissement de Pontoise, Seine et Oise megyében, melynek halottasanyakönyvében neve, czímei s halálának éve és napja ma is bejegyezve láthatók. Hogy Rákóczi Györgynek akár ezen, akár előbbi nejétől gyermekei maradtak volna: annak nincs semmi nyoma; mindazáltal ama , Ragouzzi, Ragozzini nevű családok, melyek Olaszországban élnek, valamint a németországi Ragotzykak, kik a fényes Rákóczi-fejedelmi házból szeretnék eredeztetni magokat, mind e György herczeg állítólagos ivadékaiúl kivánnának tekinteni.
Bauffremont hg., illetőleg a Bésançon mellett, d’Ornansi de la Visitation St. Marie apáczakolostor fejedelemasszonya révén hozzánk jutott adatokból bizonyos, hogy 1735–36-iki párisi tartózkodása alatt Rákóczi József munkácsi herczeg is megnősült, s nejétől, – ki az egykori párisi de la Visitation-zárda most Ornans-ban őrzött levéltárában Marie de la Contanciere néven van bejegyezve, – immár József herczegnek Rodostóba elutazta után: 1736. decezmb. 11-kén Párisban egy leánykája született, ki a keresztségben atyja s nagyanyja nevéről Josephe-Charlotte Rákóczi nevet nyerte, és később ugyane néven, mint «Princesse» lépett és íratot be a párisi de la Visitation St. Marie zárda szűzei közé. Kétségtelen tehát, hogy törvényes szülött volt._{I A M. Történelmi Társulat 1884. februári ülésén, Bauffremont hg. érdekes értesítéseit s a d’ornansi zárdából kapott adatokat szóbelileg ismertetvén, a Századok ugyanekkori füzetében, 162. l. hibásan említtetik, mintha Rákóczi Josepha-Sarolta hgnő d’Estival Claudine-tól született volna; ugyanis a nevezett kolostor irományai minden kétséget kizárólag igazolják, hogy ez a herczegkisasszony-zárdaszűz anyja de la Contancičre Mária úrnő, Rákóczi József hg. neje volt. A a zavarra a tudósítónak az adhatott okot, hogy én fölemlítém, miszerint Bauffremont hg. azt véli, hogy Rákóczi Józsefnek Contancičre Mária előtt már volt más hitvese, t. i. d’Estival Claudine. A herczeget e gyanításra franche-comté-i történetírók azon följegyzése vezette, mely szerint d’Estival Claudine férje egy (meg nem nevezett) «Prince de Transylvaniae» (talán Transalpine?) volt volna, kiben Bauffremont hg. Rákóczi Józsefet kereste. Ugy de ez 1700-ban, d’Estival Claudine pedig 1680. april 3-kán született, s midőn a 34 éves fejedelemfi Bécset odahagyá: ez az úrnő már 55-ik esztendejében járt, – hogyan vehette volna tehát őt el az ifjú herczeg, a ki azonkívül alig töltött Francziaországban mindössze is egy évet, mely idő alatt két neje csak nem lehetett. A jóformán csak sejtelmen alapúlt s kérdőleg föltett Rákóczi-d’Estival-házasságról való vélemény ekként magától összedől s felvilágosításaim után Bauffremont hg. sem tartja azt többé fenn.}* Ezen Rákóczi herczegkisasszony-apáczáról: mily kegyes erényekkel tündölő szent életet élt, – egykorú emlékjegyzetek birtokában van a d’ornansi kolostor. Meghalt Párizsban, nevezetet zrádájában, 1780. julius 3-ikán. A történelmi Rákóczi-ház leányágon tehát e napon Josepha-Saroltában, fiágon pedig 1756. junius havában György herczegben fogyott ki, mint most már biztosan meghatározható.
Sajátszerű szeszélye a végzetnek, hogy az egymással csatatéreken, ellentétes törekvésekben annyiszor szembenállott Habsburg- és Rákóczi-ház ugyanazon évben, 1780-ban halt ki, utolsó nőtagjaiban. Csakhogy míg a Habsburgok leánya fényes trónról, mint hatalmas császárnő hanyatlott az Kapuziner-Kirche rideg sírboltjának koporsójába: addig a nagyot mert és nagyot áldozott II. Rákóczi Ferencz fejedelem bujdosó unokája, – idegen ország szerény kolostorának csendes falai közt élt és zárta le haldokló szemeit. A sors kereke változékony, föl és alá fordúl; ám a halál kiegyenlít, egyformává gyúr mindent!...
Az utolsó Rákócziak családfájának könnyebb áttekintéséűl szolgáljon a föntebbiek nyomán összeállított és idecsatolt nemzedéki táblázat.
Az utolsó Rákócziak.

II. Rákóczi Ferencz erdélyi, magyarországi és római sz. birodalmi fejedelem. Született 1676. márczius 72. Borsiban; meghalt 1735. ápril 8. Rodostóban.
Neje: Hessen-Rheinfelsi Sarolta-Amália herczegnő.
Szül. 1769. márczius 8. Hessen-Wanfriedben; mh. 1722. február 18. Párisban.
Lipót-György. Szül. 1696. május 82. Kis-Tapolcsánytt; mh. 1700. február elején Lőcsén. József, munkácsi herczeg, erdélyi trónkövetelő. Szül. 1700. augusztus 17. Bécsben, mh. 1738. november 10. Csernavodán. Neje: Marie de la Contancičre, Párisban 1736. Josepha-Sarolta. Szül. 1736. deczember 23. Párisban; mh. ugyanott mint zárdaszűz a de la Visitation St. Marie kolostorban 1780. julius 3. György, makoviczai herczeg. Szül. 1701. augusztus 8. Bécsben; mh. 1756. junius havában la chapelle St. Dénis-ben, Páris mellett. Neje: 1. Bethune N. őrgrófnő; egybekelnek 1732. novemberben Párisban. 2. Marguerite Suzanne Pintherau de Bois l’Isle. Szül. Cléryben 1702., mh. ugyanott 1768. deczember 23. Sarolta. Szül. 1706. november 16. Prágában; mh. ugyanott csakhamar.

THALY KÁLMÁN.

A MISKÓCZ NEMZETSÉG. (Első közlemény.)
– Két pecsétrajzzal. –

Városok, községek, sőt családok neveihez és azok származásához annyi monda és annyi nyelvészeti okoskodás fűződik, hogy a történelmi kritikának valóban legélesebb látásra és teljes elfogulatlanságra van szüksége, hogy megtalálja az igazságot.
Valamint a XV. és XVI-ik század olasz és német udvari poétái és dalnokai mindjárt készen voltak vele, hogy uraik családfáját egész meggyőződéssel Ádámtól vagy legalább is Nimrodtól származtassák le; úgy különösen a mult század végén s a jelen század elején a nyelvészek jelentékeny tábora egész komolyan foglalkozott azzal, hogy községek és városok neveit a kelták, rómaiak, hunok vagy ősmagyarok neveire és szavaira vezette vissza. – Ez a nyelvészkedési okoskodás azután, a melyhez jóformán semmi alapos tudás nem kell, hanem annál inkább kedvezett a legképtelenebb sophismáknak, fájdalom egészen a legújabb időkig megtalálta a maga mívelőit, sőt voltak idők, midőn magát a történetirást is befolyásolta.
Ez az iskola a Miskolcz névvel is többször és több oldalról foglalkozott. Midőn e helyen mi is e névnek történetével foglalkozunk, azt hiszszük nem adnók fejlődésének hű képét, ha bármennyire nékülözték is a valószinűség és igazság látszatát ama régibb elméletek, – már csak érdekességöknél fogva is be nem mutatnók azokat:
Az első s talán legérdekesebb elmélet, a mely a kelta származást vitatja. Borsodmegyében s Miskolcz közelében is gyakoriak őskori leleteink között a kelta uralom emlékei, ez magában véve már elég ok, hogy sokan Miskolcz nevét a priori keltának tartsák, okoskodván a következőképen:
«Az Anonymus leírása szerint, városunk neve Miskoc vagy Miskucnak volt ejtendő. Ebből igen könnyen lehetett a mai Miscouc vagy Miskocz, Miskolczot csinálni, de szintúgy könnyen lehetett az még Anonymus előtt «Miscutum» keltaszerű szó. Az «isc» szótag helyneveinkben határozottan kelta eredetű. A cimber dialectusban az «ysg» mozgási törekvést fejez ki, míg «Ysguth» = futás, «ysgw» pedig menedék._{I Roget de Bell. I. 225. l. – Zeuss. «Grammatica celtica».}* Iacute;gy «Miscutum» menedék várost jelentene. A bronz-kor kezdetén a korábbi lakosok éppen a kelták elől a hegyek közé menekültek s ezeknek egyik földvára éppen tőszomszédunkban Diósgyőrben volt, könnyen érthető volna tehát, hogy miért nevezték városunkat Miscw-nak, – a miből a latinos Miscutum s ebből Miskócz lett. Mindezt annyival inkább megengedhetőnek tartják, mert hiszen városunk alapításának kora minden bizonyára messze megelőzi a magyar honszerzés idejét, s így neve is még ama őskorban keresendő».
Nem kevésbé érdekes, bár némely részletében már kissé komikus is, az a második elmélet, a mely már némi alappal is bir s a mely helynevünk szláv jellegét_{I Ipolyi Arnold. A kunok bélháromkuti, máskép apátfalvi apátsága és XIII. századi egyházának leírása. Archaeologiai közlemények VI. kötet.}* a következő szláv szavakból próbálja szóképzések útján származtatni:
Miskovec = Miskocz,
Miskovat = herél,
Miskár = herélő,_{2 Loos József. A tót, magyar és német nyelv szótára III. k. Tót, magyar és német rész. Pest, 1871. 8-r. 244. l.}*
Misko = Mihályka,
Miskovac, oca = egér, szürke ló._{3 Ivan Filiphovič. Neues Wörterbuch der kroatischen und deutschen Sprache. Agram. 1875. 8-r. II. kötet 618. l.}*
Daczára a rokonhangzásnak bizonyára roppant heterogen jelentéssel állunk szemben. – Ha azonban a fentebbiek alapján a szláv eredetnek csak legparányibb jogosultságát kellene is elfogadnunk, már e helyen sietek kijelenteni, hogy azt csak a Mihály személyi névből tudnám megmagyarázni, olyan formán, hogy városunkban a Mihály = Misko-ucz nemzetségbeliek laktak.
Érdekes különben az is, hogy régebben Szlavoniában is talákozunk Miskuci helynévvel._{4 Orsz. levéltár. Neo Regestr.}*
Azt hiszem, nem kell hosszasabban fejtegetnem, hogy a tárgyalt elméletek között legkevésbbé felelt meg végűl úgy a logika, mint a szószármaztatás szabályainak azok okoskodása, a kik a Miskolcz névre ráfogták, hogy az Mézkolcsot jelent. «Miután egyrészről Miskolczon annak idejében sok mézet termeltek, másrészt pedig Miskolcz kulcsos város volt.
Igen illik ide az az egypár sor, a mit Pesty Frigyes mond az efféle nyelvészkedésre:
«Az emberi észjárás ily tévelygéseinek számtalan példáját lehetne – úgy mond – felhozni. Azonban erre szükség nincs, elég nekünk az a szomorú tapasztalás, hogy az összehasonlító nyelvtudomány nagy előmenetele, és határozott iránya daczára a fenn jelzett nyelvészkedési modor még mai napig sem szünt meg egészen, pedig ezen tudákos és a nemzet nagyságának áldicsőséggel, hamis drágakövekkel szolgálni vélő modor a nemzetnek, vagy legalább a helyes ismeretek érdekének sokkal nagyobb kárt tett, mint régi kronistáink és történetíróink naiv előadása, melyeknek sokszor legalább valamely néphagyomány szolgált alapul.
A helynevek ügye – folytatja tovább – két tudomány határszélén áll, ezen határon kell, hogy nyelvészek és történetírók kezet fogjanak azon czélra, miszerint a szellemi munka e téren minél gyümölcsözőbb, minél sikeresebb legyen. Tudom, hogy e tudományos szövetkezés eredményekép a történetíró sok illusioról kénytelen leend lemondani, és történetileg eddig kétségbe nem vont személyeket és eseményeket a regeköltőknek és mondagyüjtőknek átengedni; de viszont a nyelvészek is el lehetnek készülve arra, hogy sok nyelvészkedési bizonyítgatás, mely a történettudomány segédeszközei nélkül történt, gyökerében lesz elmetszve»._{I Pesty Frigyes. A helynevek és a történelem. Budapest, 1878. Akad. Ért. 20. és 61. lap}*
És most lássuk a Miskolcz név igazi történetét:
A mi először is az írásmódot illeti, mely szerint városunk neve leirandó, láttuk, hogy az Anonymus «Miscoucy»-nak írja. Körűlbelől ezt akarja megőrizni vagy felújítani a városnak egy 1624-ből való pecsétje, melynek köriratában S. Civitatis «Miskolczi»-t olvasunk.
Találjuk ezenkívül több XII. és XVI. századbeli okiraton «Miskoucz», «Miskoch», «Miscovc», «Miskoult», és különösen gyakran «Miskoucz»-nak írva; úgy hogy azt kell tartanunk, miszerint ez volt az általánosan elfogadott leírás módja.
Csak később a XVI. század közepétől fogva kezdik azután okiratok úgy írni, mint az máig is szokásban van «Miskolcz». Jóllehet van reá példa, talán csak tollhibából, hogy már az 1325. és 1399-ik években is «Miskólcz»-nak iratott. 1411-ben «Miskout»-nak vagy «Miskut»-nak, 1461-ben «Miskócz»-nak, 1471 és 1507-ben «Miskowcz»-nak vagy «Miskolcz», és azóta folytonosan ekként iratik.
Hogy az «l» hangzó hogy kerül e névbe, – érdekesen magyarázza meg Simonyi Zsigmond,_{I Simonyi Zsigmond. Az Analogia hatásáról, főleg a szóképzésben. Budapest, 1881. 8-r. Akad. Ért. a nyelv- és széptud. köréből. 7. lap}* a hamis hangbeli analogiáról írott becses nyelvészeti dolgozatában: «Országszerte elterjedt szokás – úgy mond – hogy a közbeszéd a mássalhangó előtti «l»-et, pótló nyujtással elenyészteti. vóna, vót, nyócz, kőt, meghót stb.; e helyett: volna, volt, nyolcz, költ megholt. De ez utóbbi így is tartja magát vót és volt. Ez a váltakozsá aztán nem ritkán ráragad egy-egy olyan hosszúhangú szóra is, melyhez semmi köze sem volna az l hangnak. Iacute;gy mód helyett móld-ot találunk már nem egy régibb írónknál. Miskovecból Miskóc lett s ebből lett a mai Miskolcz.»
Legújabban az általános írásmód egyszerűsítői kezdték így is írni «Miskolc», egyszerű «c»-vel «z» nékül. Ezt azonban nem tarthatom helyesek, mert a mi elfogadható az általános írály szempnotjából, – nem vonatkoztatható mindig a helynevekre, melyek rendszerint egy-egy darab történetet is képviselnek.
Okmnáyilag kimutatható, hogy «cz»-vel íratott az már mintegy hat század óta. – Régi helyneveinket pedig már csak kegyeletből is mindig úgy kell írnunk, a mint azokat találjuk. Ha apródonként egy-egy betűt elhagyunk belőle, nem teszszük-e azt idővel még értelmetlenebbé mint ma, s ki tudja, hány fontos nyelvemlékünk lett már eddig is így megsemmisítve!
A «Miskoucz» «Miskolcz» név kétségtelenűl tősgyökeres magyar családi vagy nemzetségi név, a mely család elfoglalván azt a földterületet, az róla Miskolcznak neveztetett.
Mint látni fogjuk a Borsok «de genere Miskoucz», azaz Miskolcz nemzetségbeliek s ők egyszersmind az elsők is, kik a névtelen jegyző tanusága szerint, azt a földterületet birtokolják, «quae nunc wocatur Miskoucy», vagyis ők az elsők, kik e területet e névvel keresztelik, épúgy, mint az egész megyét Bors után Borsod-nak hívtják. Csaknem bizonyos, hogy mielőtt ez történt, városunknak más neve volt, nemcsak az ős lakóknál, de már a magyaroknál is. Erre nézve két okmányi adatunk is van, 1415-ben ugyanis Olnodi Zudar Benedek részére Zsigmond király által adományozott új donatioban olvassuk «Themeháza» alias «Miskouch»._{I Országos levéltár. Neo Regestrata Fasc. 267. Nro. 31.}*Tehát még akkor a XV-ik század elején fenn volt annak emléke, hogy e hely hajdan Themeházának hivatott. Egy 1366-ik évben kelt okmányban pedig városunk nevét «Miskouczvezt»-nek olvassuk._{2 U. o. Diplomatikai oszt. 10333 szám.}* Ez azonban már minden bizonynyal szintén a Miskolcz család névből van képezve. De legjobban bizonyít utóbbi állításunk mellett maga a névtelen jegyző, ki midőn azt mondja: «Árpád Bungernek egy nagy darab földet adott, mely most Miskoucynak neveztetik», világosan jelzi, hogy az csak azóta neveztetik így s hogy az előtt kétségtelenű máskép hívták.
Maga a «Miskoucz» családnév a «Miska» személynévből ered. Tudjuk, hogy a XIII–XV-ik század végéig s általában az egész középkoron át is, nevek gyanánt csak a keresztnevek szerepeltek, péld. Fülöp mester, Péter bán, Jakab fia Dénes stb. s a mai vezetéknevek behozatalát úgy látszik először Budaváros törvénykönyve sürgeti a XV-ik század második felében. Iacute;gy lett a Miskától származó nemeztség Miskou, Mikou, Miskoucz nemzetségé.
Hogy pedig a Miska és Miske nevek vegyesen mint személy- és birtoknevek is szerepelnek a tárgyalt korban, a következő történelmi adatok igazolják:
II. Béla király, 1138-ik év szeptember hó 3-án kelt okmányában, melyben Dénest atyjtól Álmos vezértől reászállott birtokában megerősíti, fölsorolja a Lingu faluban neki alávetett jobbágyok vagy szolgák neveit is. Hogy fogalmunk legyen az akkorbeli nevekről, fölsorolom mindannyiokét. «Nulos (talán Nyulas), Euzen (talán Özön), Cepudi, Haladon, Puci, Zadar, Kinis, Ibrun, Mortin, Babisa, Dubur, Silte, Bedus, Samudi, Zatadi, Ekees, Cibe, Demus, Apa, Jakob, Miscu» stb. A nevezetes okmány bizonyára nemcsak a pogány őseinktől örökölt s nálok szokásos nevek egész sorával ismertet meg bennünket, hanem becses nyelvemlék gyanánt is szolgál._{I Ferd. Knauz. Monumenta ecclesiae Strigoniensis. Tom. I. 4°. Strigonii 1874. pag. 88. Nro. 65.}*
1174-ben. III. István király, még szt. István király dispositiójához képest Myske comes fiát javaiban megerősíti._{2 U. o. pag. 122. Nro 103. és Fejér Cod. Dipl. VI. k. II. 413. lap.}*
Az 1200-as években aragoniai Simon mester a Misca nemzetségből mondatik származottnak._{3 Horvát István. Magyarország gyökeres régi nemzetségeiről. 75. l. XXII. §. Regestr. Endlicher-nél 738. l. 375. pont.}*
1206-ban. Az esztergomi káptalan egyik kiadványában a Miska bán fia Chépán említtetik._{4 Katona. Historia Critica. Tom. V. 34. lap.}*
1207-ik évben II. Endre király Miska comes részére adományt tesz._{5 Árpádkori új okmánytár. VI. k. 315. lap.}*
1214-ik évben egy okmányon az aláíró királyi emberek között vasvári származású Miska comes neve fordul elő._{6 U. o. VI. k .367. lap.}*
1227-ben kelt a veszprémi káptalannak egy bizonyság-levele a Mischa comes s Willemir és testvérei közötti peres ügyben történt barátságos egyezkedésről._{7 U. o.l VI. k. 447. lap.}*
1201–35. évekből. Gneztedfalvi Miske comes és az erdélyi püspök Uilelmi jobbágyai közti vitás ügyben a nagyváradi káptalan előtt ítélet hozatik.
Mika, mint bihari comes említtetik.
Egyik káptalani kiküldetésnél Bank biró segédje Misca, Myska pristaldus, a ki különben hologdi származásu.
Misca, János, Bucto és Ábrahám Bucanis de Boiano fiaiként említtetnek.
Myske szigete, mint biharmegyei birtok említtetik.
Márton fia Misca.
Micou pristaldusemlíttetnek.
Scorcomer comes, Urbán fia bepanaszolja a káptalan előtt Mica fiát Sándort és többeket a Misca nemzetségből ú. m. Mihált, Chépánt és Urbudint stb.
Misca comes említtetik._{I Endlicher-nél a Váradi Regestrum (az 1201–35-ik évekből) 656, 713, 38, 740. lapokon a 69, 188, 204, 212–218, 291, 247, 350, 373 és 384-ik számok alatt.}*
1249-ik évben. Az almádi convent előtt, annak kegyurai közül Miske, négy, Káli szolgájáttíz hold földjükkel egyetemben végképen fölszabadítja._{2 Hazai okmánytár. VI. kötet, 50 lap, 36. szám.}*
1258-ban. A veszprémi káptalan bizonyítja, hogy Miska gróf fiai Péter gróf fiait Margit nővérök hitbére tekintetében a hozott ítélet értelmében kielégítették._{3 Árpádkori új okmánytár. II. k. 312. lap.}*
1258. év. A veszprémi káptalan bizonyságlevelében említtetik, hogy Gergely Péternek fia Miske comesnek fiaival anyja hitbére iránt kiegyezett._{4 U. o. VII. k. 496. lap.}*
1258. év. Ugyanaz ének, Ursi Mátyássali zálogváltási ügyére vonatkozólag._{5 U. o. VII. k. 498. lap.}*
1265. év márcz. 17. IV. Béla király a magban szakadt Csicseri Miske birtokait, Csicseren, az erdőkkel, a Latorcza folyóval és az azon levő révvel együtt mint ősi birtokot, nevezett Miske rokonának Szoboszlónak adományozza. (Ez volt őse a Miskolcz nembeli híres Csicseri Bors családnak.)_{6 Hazai okmánytár. VI. k .129. lap.}*
1270–72 körül julius 4-én Moys nádor és soproni főispán a Myske fia István és Heydryk fia Tokal s társai közt fenforgó ügyet a felek kivánatára elhalasztja._{7 Hazai oklevéltár. 55. szám.}*
1279. Az egri káptalannak bizonyság-levele említi, hogy Miskei János Miskében le vő bizonyos földet Imre, Pouka fiának eladott._{8 Árpádkori új okmánytár. IX. k .259. lap.}*
1290–1300 év körül. Tamás, Vas vármegye ispánja a Miske ügyében a tanúkat fölsorolja és fölhívja._{9 Hazai oklevéltár. Tört. társulat kiadványa. 167. sz.}*
1302. év november 11. A pécsi káptalan előtt a Rátold nemzetségből való Renold fia Miske Ovári Konrád özvegye nevében kinyilatkoztatja, hogy ennek fiától Jakabtól hitbér és hozomány fejében semmit sem követelnek._{10 Hazai okmánytár. VII. k. 346. lap.}*
1318. év augusztus 25-én. Tamás esztegomi primás Misca és Jakab de Óvár fiai közt egyezséget hoz létre._{I Knauz. Mon. Eccl. Strig. Tom. II. pag. 750. Nro. 858.}*
1327. aug. 29. I. Károly király Köcski Sándor országbiró saját kértére vizsgálatot tétet arra nézve, vajjon ez Miske s egyéb jószágait igazságosan birja-e? S miután ellene senki nem jelentkezett, ezen birtokaiban újra megerősíttetet._{2 Hazai okmánytár. I. k .143. lap.}*
1332. október 20. Ezen fentebbi birtokok zálogba vettetnek._{3 U. o. I. k. 162 .lap.}*
1444. aug. 2. János kalocsai érsek oklevele szerint a bácsmegyei Sárközben fekvő Sármegy helység birtokán a Myske család több tagja osztozik._{4 Hazai oklevéltár. 347. szám.}*
Ime kor szerint állítottuk össze mind azt, a mi a Miska személyi és családnévre történeti emlékeinkben föllelhető. Ezzel az itt fölsorolt adatokkal egyszersmind hű képét adtuk annak, hogy miként alakultak a középkorban régi családneveink.
Először előfordul az egyszerűen leírva, mint a mai keresztneveknél szokás «Miska», itt azonban még vezetéknév gyanánt. Hogy azután ez oly sok alakban fordul elő, annak az okmányok írói, az igen gyakran idegen származásu íródeákok és papok vagy szerzetesek az okai, kik nem értvén az ős magyar szavakban hibát hibára halmoznak. Iacute;gy lesz azután, hogy az egyszerű Miska név is Miscu, Myske, Mischa, Miske, Mika, Myska, Misca, Micou, Mica-féle variatiókban iratik.
A Miska nevű egyén, ki családot alapít s több különböző keresztnévvel bíró fiunak lesz atyjává, – alapítja már a Miska nemzetség első ágát, a Miska családot. Majd egyes eddig nevetlen, vagy eddig más nevű birtoka a család nevét veszi fel s lesz belőle Miske birtok-név, vagy mint helynév Miske falva, hol a Miska nemzetség lakik. Viszont azonban arra is van eset, hogy a Miska megszokott keresztnév levén, más családnál is használatban van s így van például mint azt fentebb láttuk Rátold nemzetségbeliMiske is.
Az éppen vázolt elmélet áll a maga teljességében Miskolczra s a Miskoucz nemzetségére nézve, nem különben a Bors és Ponith nemzetsgére és családokra is.
Lássuk most már a Miskából lett Miskoucz nemzetség további fejlődését, ki-, ille tőleg elterjedését, birtokait és részben viselt dolgait, valamint nemzetiségi czímerét.
Vata püspök a Miskolcz nemből származott. A Miskolcz nemzetség volt a szomszédos s a mai tapolczai fürdő közelében állt apátság alapítója, a mint csakugyan az egyházi pályán találjuk e nemzetségből File (Fülöp) zágrábi prépostot, a boldvai (mai néven jászai) prépostság kegyurát.
Különben, hogy a Vata személynév a Miskolcz nemzetség tagjai közt keletnek örvendhetett, mutatja a körülmény, hogy Borsod vármegyében, s éppen Miskolcz közelében mai napig is találunk Vata községnevet._{I Bunyitay Vincze. A váradi püspökség története alapításától a jelenkorig. I. kötet. Nagyvárad, 1884. n. 8-r. 65 lap. A Vatára vonatkozó adat foglaltatik a budai orsz. levéltár kincstári osztályában őrzött «Liber Dignitariorum ecclesiae» czímű műben. E forrásra Pesty Frigyes megjegyzi, hogy noha többnyire levéltári adatokat használt, csak akkor lehet tekintetbe venni, ha más történeti forrásokkal nem jő ellentétbe. (A szörényi bánság. I. 249. l.)}*
Az Aragoniából, Constanciával Imre királyunk nejével hazánkba szakadt sopronmegyei kihalt Nagymartoni, illetőleg Miskocz nemzetség ősei, Simon és Bertram testvérek, régi hazájukban, a tuniszi szultánon nyert diadalmuk alkamlával, a hadsereg határozatából eddigi veres tar paizsukba egy sast vettek fel.
Világos, hogy itt a krónika hibásan mondja a Miskoucz nemzetséget Aragoniából származottnak. Hanem lehet igenis, hogy az az idegen törzs itt egybe olvadt a hazai Miskoucz nemzetséggel s fölvette nevét is.
A mese azonban, mit czímerükről elmond, már nagyfontosságú előttünk, mert ebből tudjuk, meg, hogy a Miskoucz nemzetségbeli Borsok miért használtak czímerükben sast. Mert az a Miskoucz nemzetségnek volt ősi czímere s eredetét aligha nem a turul madár körül kell keresnünk._{2 Simon de Keza. De origine et gest. Hungarorum. Budae, 1833. 89. l. – Thuróczy. Chron. II. Cap.21. – B. Nyári Albert. Heraldika.1884. 138–9. l. Sajtó alatt.}*Tudjuk, hogy a messze középkorban mily fontos szerepet játszottak a czímerek. A temérdek egyforma keresztnév úttévesztőjében ezek voltak az ismertető jelek, a melyekkel kiki egy bizonyos nemzetséghez, vagy családhoz való tartozóságát mindenkor hitelesen bizonyította.
Iacute;gy is ezért használták a Miskoucz nemzetségbeli Bors-ok is, megkülönböztetésűl más nemzetségbeli Borsoktól a sast mint czímerképet.
A sassal, mint czímerképpel különben a XIII. és XIV. században élt őseink pecsétein többször találkozunk. A többi között ilyen, mint már említők is bors comesé 1220–1230,_{I Arch. Ért. XI. köt. 13. l.}* Moys királynői udvarbíróé 1299-ből,_{2 U. o. 353. l.}* s Pál országbíróé 1341-ből,_{3 Pray. Syntagma de Sigillis. Tab. VI. – Batthyány: Leges Ecclesiast. I. köt. 467. lap.}* s Pál országbíróé 1298-ból._{4 Turul. Magyar Heraldikai és Genealogiai Tárásaság közlönye. Budapest, 1883. 4-r.13. lap.}*
Egyébiránt köztudomású dolog, s okiratokon alapuló tény, hogy a Miskoucz törzsökös magyar nemzetségből származott családok a XIII században czímerűl csakugyan a sast használták. Ezt találjuk Bors Comes pecsétjén,_{5 Fejér. Cod. dipl. IV. I. 61.}* Moys országbírónál;» Miko,_{6 Cod. dipl. III. 2. 410.}* Lőrincz Marczel fia,_{7 U. o. IV. 2. 404.}* Mihály Mungch fia,_{8 U. o. IV. 2. 404.}* Miklós Fülöp nádor fia_{9 U. o. VIII. 2. 597.}* ugyancsak a Miskoucz nemzetségből valók, s ugyanazon czímerképet használják.
Összehasonlítás kedveért itt közlünk két Miskoucz nemeztségbeli pecsétet.

1. szám.

Az I-ső sz. a. jelölt Bors comes pecsétje, minden valószinűség szerint 1222-ből való, miután nevezett comesn ezen időben élt. Ha a betűk s a kiterjesztett szárnyu egyfejű sas alakját tekintjük, azok hazánkban a pecsétvésés kezdetleges állapotát tanusítják; a rendetlen alakú betűk következő hibás köriratot tartaalmaznak

A czímer belsejében levő egyfejű balra néző sas kiterjesztett szárnyakkal és karmokkal a Miskolcz nemzetség czímerét tünteti fel. – Meg kell még e pecsétről jegyeznünk, hogy egyike legrégibb pecséteinknek, melyeket magánszemélyektől egyáltalán ösmerünk_{I Arch. Értesitő. XI. k. 1877 .13. lap. Maga az okmány, melyen függ, kiadva Fejér Gy. által Cod. Dipl. III. I. 367. lap.}*

2. szám.

A 2-ik számú Péter alnádor pecsétje 1298-ból, melynek leírása Majláth Béla közleményében (Turul. 1883. évf. 13. lapján) olvasható.
Bizonyára első pillanatra szembe tűnik a nagy hasonlóság, mely a két pecséten a sas-czímertani rajzára nézve fennáll.
1108-ik év körül Borsod vármegye II-ik főispnája I. Jákó a Bors-Miskoucz nemzetségből. Kálmán király idejében a dalmáczai Trau városa szabadalom-levelét aláírva találkozunk vele._{2 Kandra Kabos. Borsodmegye főispánjai és birtokviszonyok. «Miskolcz» czímű lap. 1877. 4. szám.}* Ez egyszersmind legrégibb okmányi adatunk, mely a Borsoknak a Miskoucz nemzetségből való származását bizonyítja.
1195. évben. Dágh vagy Agendorf falut, később Sopron város birtokát a Miskolcz nemzetségből származott Domokos bán a Borsmonostori, a mai Klastrom nevű falúban székelt szerzetnek adományozza._{3 Wenzel G. Árpádkori új okmánytár XI. k .59. lap. Fejér. III. 2. 66. Századok. 1883. évf. Soproni kirándulás. 34. lap.}*
1222- ben II. András király adomány-levelében a Sopron vármegyében fekvő Wepur és Louku földjét Miklós comes fiának a Myskolch nemzetségből való Borz-nak adományozza._{I Orsz. levéltár. Dipl. oszt. 103. szám.}*
1230-ik évben András borsodi comes és hárombíró társa, köztük a Myscouch nemzetségbeli Ponyt, mint Béla ifjabb királytól kiküldött bírák azon földet, melyet a borsodi várjobbágyok Guka comestől követeltek, ezen utóbbinak itélik oda._{2 Hazai okmánytár. VII. k. 18. lap.}*
1234. A Miscouz nemzetségből való Mikó, Miklósnak fia, örökölt földjét Mályit File mesternek és Farkaspataki comesnek zálogosítja el 60 márkaért. A határidőn túl sem fizetvén Mályit hitelezői birtokába bocsájtja, hogy File prépost és Tamás testvérek birják annak három részét 87, negyedrészét pedig Farkaspataki gróf 19 márka fejében._{3 Országos levéltár. Dipl. oszt. 196. szám}*
1234-ben. Az egri káptalannak bizonyságleveléből megtudjuk, hogy Miskolcz nemzetségbeli Miko, Maly nevű birtokát, mely előbb már el volt zálogosítva, véglegesen eladta Phile mesternek és Farkas comesnek. Ugyanez okmányban Phile is a «Miscoz» nemből származottnak mondatik._{4 Árpádkori új okmánytár. XI. k. 263. lap.}*
1236 előttről. (Bors) ispán a Miskócz nemzetségből, a kéthelyi monostornak, melyet atyja: Domokos bán alapított, Meinhart és Prozznigg birtokai részéről teljesítendő némely pénz, termény és barombeli szolgáltatásokat adományoz._{5 Országos levéltár. Dipl. oszt. 777. szám}*
1236-ban Bors comesnek a Miskoch nemzetségből, Sopron vármegyében a szűz Máriáról nevezett klastrom melletti birtoka említtetik._{6 Ferd. Knauz. Mon. eccl. Strig. Tom. I. pag. 320. Nro 395.}*
Ugyancsak 1236-ban a Miskolczi nemzetségből származott Bors főispán monostorának különféle helyeket adományoz a német határszélen; a Sajónál pedig a két Vadnát, Ivánt, Harnócot, Karácsonföldjté s a sajói vámot Kaza s a nevezett helyek között._{7 Kandra Kabos. «Miskolcz» 1877. 4. szám.}*
1236. évben. Miskoch nemzetségbeli Bors comes a borsmonostori apátság számára tett alapítványát, illetőleg patronatusi jogát Béla királyra ruházza._{I Fejér. Cod. Dipl. Tom. IV. vol. I. pag. 61–63.}*
1237-ben. Ugyanő intézkedik javairól, ugyancsak a borsmonostori apátság érdekében. Előfordul ezek között Myskouch birtok. Scobotkath, Lockath, Tousloth, Hirrich majorok, Pel (talán Bel) város, Hetesér birtok. Wadna, Iwan, Hajrnovch és Karachen folou, továbbá a Sayov-n átvezető hidoni vám s végűl a Dobos és Pulány városokban fekvő birtokok._{2 Országos levéltár. Dipl. oszt. 219. szám. – Árpádkori új okmánytár. XI. k. 299. l.}* Ez okmányban látjuk fényes bizonyítékát, hogy a Bors-ok még e korban is folytonosan birtokolták Miskolcz földjét, mint ősi birtokukat.
1244-ben Egyezséget kötnek File zágrábi prépost, továbbá Tamás és Péter, mindannyian a Miskocz nemből, hogy ha Jakab a Muhor fia a tatár fogságból kikerül, a mályi birtokban részes leend._{3 Országos levéltár. Dipl. oszt. 12. szám.}*
1252-ben. IV. Béla király is végzést hoz ez ügyben._{4 U. o. 367. szám.}*
1255-ben pedig erre kerülvén a dolog Fhyle és Tamás kihallgattatnak._{5 U. o. 396. szám.}*
1246-ben Miklós és Jakab, a «Myskouch» nemzetségbeli Pongrácz fiai örök vallást tesznek, mely szerint Nempth nevű birtokukat, Jánosnak a Bél nemzetségbeli Károly fiának négy ezüst márkáért eladják. Az illető birtok határai az egri káptalan kiküldöttei által már meg is járattak._{6 U. o. 306. szám.}* A birtok határa egyrészről a Bél háromkuti apátság, másfelől pedig a Hangony vize. Tehát borsodmegyei földek._{7 Hazai oklevéltár. 14. szám.}*
1256-ban az egri káptalan bizonyság-leveléből értesülünk, hogy Lőrincz, Marczel fia a Miscouch nemzetségből, az általa birt Chaba helység felét rokonának Mihálynak és testvérének Jakabnak 12 márka finom ezüstért, szomszédai és rokonai megegyezésével eladta._{8 Hazai okmánytár. VI. k. 86. lap.}* Az ügylethez Ponyth, Ponyth fia, szintén a Miskolcz nemből rokoni beleegyezését adta.
1263-ban István ifjabb király, Marczel fiának Miklósnak és Jánosnak, Bulch nevű birtokot, két harmad részben Márk fiának Márknak, egy harmad részben pedig Ponith «Myskocuh»-i comesnek adományozván, utóbb Márkfi Márk a maga részét Ponith comesnek örök áron eladja._{I Nagy Imre úr szíves közlése gyűjteményéből.}*
A középkori névképződéseknek ismét egy érdekes példáját látjuk ez okmányban: Márknak a fia szintén Márk, – hogy azonban a kettő össze ne tévesztessék, ez utóbbi Márk-fi vagyis a Márk fia nevet veszi fel, – mely mint az okmány végén látjuk, utóbb vezetéknévvé alakúl át egészen mai értelemben, úgy hogy a Márkot mint keresztnevet is megtartja és lesz belőle Márkfi Márk, a mely névvel egyuttal származását is jelzi. Iacute;gy lett a Miskoucz nembeli Pál, vagy Jánosból, a mai Miskolczi Pál vagy Miskolczi János név is.
1265-ben István ifjabb király a Borsod megyében fekvő Bala falu földjét, hol a liciscariusok (a királyné mosó népe) és a királyné egyéb szolgái laknak, a «Myskouch» nembeli Pál fiának Ponith comesnek adományozza._{2 U. o.}*
1271-ben egy peres birtokügyben özvegy «Miscouch»-i Gergelyné, a Bel nemzetségbeli Kenez leánya tanúvallomást tesz._{3 Országos levéltár Dipl. oszt. 772. szám.}*
Ugyanez évben bizonyítja az egri káptalan, hogy előtte a Miscouch nemzetségbeli Mártonnak özvegye sógorának Balázsnak hitbérét átengedte_{4 Árpádkori új okmánytár VIII. k. 359. lap.}*
1275-ben. Ugyancsak az egri káptalan szerint Miskouch nembeli Miklós a Ponyth bán fia több pereznei (borsodmegyei) birtokossal a Kraszna megyében fekvő Bagus és földjét elcseréli az ugyancsak borsodmegyei Aranyosért._{5 U. o. XII. k. 159. l.}*
1277-ik évben az egri káptalan bizonyságlevelében a Kaplon nemzetségbeli Dénes végrendeletéről, Sándor a Myskouz nemzetségbeli Miklós fia említtetik, mint a kinek Szatmár vármegyében Sal nevű birtoka van._{6 Árpádkori új okmánytár XII. k .214. lap.}*
1278-ban László király a sárosmegyei Grefurfelde nevű birotkot a Miskoucz nembeli Péter és Sándor Mihály fiainak adományozza._{I Fejér. Cod. dipl. tom. V. vol. 2. p. 470–1. Car. Wagner, Diplomatarium Comit. Sarosiensis. p. 290.}*
1281. január 17-én az esztergomi keresztesek conventje előtt Mihály comes fiai, Pethiry (a Herrad – Hernád – mellett) nevű birtokokat Myskochi Balázsnak és társainak örök áron eladják._{2 Országos levéltár. Dipl. oszt. 1094. Paulinusok actái. Hazai oklevéltár 81. szám.}*
1281. október havában a pécsváradi convent előtt, a Gyula bán nemzetségéből való Beremeni Péter, Végbala nevű, Baranya vármegyei birtokát Kostháni Bekének elörökíti. E birtok szomszédai: Vid fia Lypowi Lőrincz és Lypowi Miskooch fia, Benedek és testvérei szintén a Myskouch nemből._{3 Hazai okmánytár. VII. 176. lap.}*
1281. István, Ernei bán fia elcseréli a Seo (Sajó) melletti földjét és Csécs melletti Fylthow nevű halas tavát, László, Pál és Miskolczi Panyth bán fiának öröklött birtokaival, Myskouch, Zolcha és Arnolddal._{4 Nagy Imre gyűjteménye.}*
1282-ben IV-ik László király a fellázadt kunokat a Hód tavánál megvervén, e csatában László, Ponyth comes fia a Miscouch nemből is elesik._{5 Turóczi. Kónika II. c. LXXVII. p. 247. Kézai Edit. Horányi p. 108. Katona. Hist. crit. VII. k. 867. lap.}*
1285-ben László király Miskolczi Sándort és Pétert Gregurfölde (lásd fentebb) birtokában megerősíti._{6 Fejér Tom. V. vol. 3. p. 284–5.}*
1296-ban, az egri káptalan előtt kiállított örökvalló okmány szerint, Péter és Pál mester, a Miscouch nemzetségbeli Jakab fiai, Farkaskorhy nevű földjüket és Borsodvármegyében létező Olnodi birtokukat, Miklósnak, Myko fiának és testvéreinek 10 márkáért örök áron eladják._{7 Országos levéltár. Dipl. oszt. 1456. szám Paulinusok iratai.}*
1299-ben a nagyváradi káptalan bizonyságleveléből értesülünk, hogy Tarna nevű birtokot, melyet most a Hunthpaznan nembeli Ders comes bír, ezelőtt a Miskoult nembeli Turna birta._{8 Árpádkori új okmánytár X. k. 357. lap.}*
1319-ben János, Simon fia, a Miskolcz nemtől, Borsodmegyében a Chech (Csécs) határában a Sajó mellett levő földjét Lukács fiával és az ugyancsak Miskolcz nembeli Péter és Pállal, Jakab fiaival (lásd fentebb), a Simon nevű földért elcseréli és 4 márkát még ráfizet._{I Egri káptalan levéltára. Elenchusok az Országos levéltárban. 4-ik kötet AB. 6. sz. fol. 5.}*
1324-ben, Miklós alipsán átiratából tudjuk meg, hogy Fülöp nádor és a budai káptalan bizonyságlevele szerint a Myskoch nembeli Fábián fiai és Zeechi Miklós fiai közt fenforgott peres ügy elintéztetett._{2 Fejér. T. VIII. v. 2. p. 598.}*
1329-ben Károly király az 1285-iki donatiot megerősíti Gregur földéről, Miklós és Sándor, Sándor fiai részére, kik mindannyian a Miskouch nemzetségből valók (lásd fentebb)._{3 Fejér. Tom. VIII. vol. 3. 356–58. lap.}*
1373. april 19-én Sydon Mihály, Győr mellett a Szinva folyon álló malmát a Krisztus szent testéről nevezett kolostornak Diósgyőrben hagyományozván, ez okmányban, mint ottani plebános Myskolchi Mihály említtetik._{4 Országos levéltár. Dipl. oszt. 6110. II. sz. Paulinusok actái. Az egri káptalan 1439-iki átiratában. Wenzel. Diósgyőri regesták. 26. szám.}*
Már korán a XIII-ik században egy nem kevésbbé nagy és régi származású nemzetség és család jelentkezik szoros rokonságban és összefüggésben a Miskoucz nemzetséggel. Ez a Ponyth, Ponit, Panyit, Panith, Ponith, Ponych család.
Egyik águk határozottan a Miskoucz nemzetségből veszi eredetét, mint azt az okiratok is bizonyítják – és a család ősi birotkait Miskolczon ők is bírják.
Ugyan egy időben azonban a Ponithoknak a Buzád nemből való ága is emlegettetik. Hogy a két ág, hogy és miként egyesült, illetőleg származott le, kellő adatok hiján, fájdalom eddig nem sikerült kimutathatnunk.
Családi nevüket különben mindkét nembeli Ponithok úgylátszik a gömörmegyei Panyth falutól, mint családi birtoktól vették, – mely nevét Panytban mai napig is megőrizte.
1234-ben II. Endre királynak a Hahold nemzetség tagjait elősoroló oklevelében a Buzád nembeli Ponyth, Arnold comes fia, mint a haholdi monostor alapítója említtetik._{5 Hazai okmánytár VII. 23. lap.}*
1245-ben az egri káptalan bizonyságlevele szerint Ponit Ponitnak fia Miskolczon levő birtokát File zágrábi prépostnak eladja._{I Árpádkori új okmánytár 7. k. 200. lap.}*
12(48) körül. István ifjabb királynak előbb hívét Erne bánt Ponitelfogja._{2 Árpádkori új okmánytár XII. 8. lap. Fejér, Cod. dipl. IV. 3. 345. l.}*
1248-ban a borsodi Nagy Győr várához tartozó cherep (Cserép) határjárási okmányában Bogách mint a Panith birtoka említtetik._{3 Országos levéltár. Neo. Regest. fasc. 252. Nr. 24.}*
1262–66-ban. IV. Béla király a Sokorod és Ebed fiai által Ponith comes ellen megindított tárgyalást elhalasztja.
1267-ben. Ugyancsak IV. Béla király Ebed fiait és Ponith comest maga elé idézi.
1268-ban. Ugyan ő meghagyja Zala vármegyének, hogy őt Ondi Gergely és társainak meggyilkoltatásáról haladéktalanul értesítse. A megye erre jelenti, hogy nevezettek Ponith comes és fiai által gyilkoltattak meg. Erre a király a bűnös grófot újabban is színe elé idézteti; miután pedig ekkor sem jelenik meg, szokott módon elmarasztalja.
1269-ben pedig parancsot ad az összes főispnáoknak és városi biráknak, hogy Ponithot bárhol találják, fogják el.
Ugyan ekkor egyszersmind Ebed fiait Nykch földének Ponithot illető részébe beigtatni rendeli._{4 Ifj. Kubinyi Ferencz. Magyar történelmi emlékek 1095–1301. Pest. 1867. 8.}*
1268-ban István ifjabbik király Ponith dobokai comes hűségét megjutalmazandó Maly birtokot, Thokoy nevű földtért és a Fyltou nevű halastavat, mely előbb a Kachy monostor kegyurainak, az Ursur nemzetségbelieknek (Thibold) tulajdona volt, nevezett Ponyth comesnek adományozza._{5 Nagy Imre gyűjteménye.}*
1268-ban IV-ik Béla király a Buzád nembeli Arnold fiát Ponith comest ismét kegyelmébe fogadja és a többek között Szenttrinitas, Kakonya és Rakattyás somogyvármegyei birtokokat neki visszaadatni rendeli._{6 Hazai okmánytár VII. k .109. lap.}*
1270-ben V. István király az Ebed fiai és Ponith gróf közti ügy (lásd fentebb) eldöntésére párbajt rendel.
A párbaj után kiegyezés történik, a mikor is Ozyuhag és Sukurod birtokokon osztozkodnak._{I Kubinyi F. Magy. tört. emlékek.}*
1270. október. 12. A Ponithok a Buzád nemből ez utóbbi birtokért perelnek._{2 Fejér. Cod.dipl. VII. 2.- 212. lap.}*
1270–2. V. István király az oroszlánhidai vámot Ábrahámnak, Ponith fiának adományozza._{3 Kubinyi F. Magy. tört. emlékek.}*
1272-ben V. István királynak Septe város részére kiállított privilegiumán az aláíró királyi emberek között találjuk Ponych bán zalai főispánt._{4 Katona Hist. crit. VI. k. 602. lap.}*
1268-ban IV-ik László király anyja Erzsébet, Jakabnak, Ponyth fiának privilegiumát hűtlensége miatt megsemmisíti és Kálmán király által adományozott Chey nevű birtokát az őt megölő Pál tárnokmesternek adományozza._{5 Kerchelich, Hist. eccl. Zagrabiens. p .335.}*
1290–-1301. III. András király szathmármegyei Pétert Ponith unokáját és jobbágyait fölmenti a részére fizetendő adó alól._{6 Kubinyi F. Magy. tört. emlékek.}*
1296. május 1. A szalavári convent előtt, a Buzád nemzetségbeli Ponith comes fia Jakab, Szenttrinitas, Kakonya és a Dráva és Mura között levő szerzett birtokait nejének örök birtokába bocsátja._{7 Hazai okmánytár. VII. k. 247. lap.}*
1301. nov. 29. Az új udvari convent előtt a Buzád nemzetségtől való Ponith fia Jakab, Pupah birtokra vonatkozó kereseti jogát Keled fiaira, Arnoldra és Mihályra ruházza át._{8 Anjoukori okmánytár I. k. 19. lap.}*
1307-ben A Balog nembeli Privare, Tombold fia, Saruld zálogos földjét, fele részben leányára, a terennei Jákó fiának Ponithnak feleségére ruházza._{I Turul 1883. II .füzet 98. lap.}*
1307. május 1. Egyik hiteles hely előtt zellői Jakab, alsó zellői nógrádvármegyei birtokát homokterenyei Jákónak és fiának Ponyth comesnek elörökíti. Ugyanő később e birtokot Dezső mesternek adja el._{2 Anjoukori okmánytár I. k. 125. és 167. lap.}*
1309. márt. 27. A Buzád nemből való Ponith fiának Jakabnak özvegye szentháromsági Somogy vármegyei és a Muraközben levő birtokait, vejének Zákányi Györgynek átadja a somogyvári convent előtt._{3 U. o. 171. lap.}*
Ugyancsak 1309-ben Beke, újvármegyei alispán és társai birói széke előtt Miklós fia Lock esküt tesz arra, hogy Chala testvérének, Pálnak, ki Ponit fia volt, megöletésében ártatlan._{4 Hazai okmánytár VII. k .358. l.}*
1329. aug. 10. Borsodvármegye alispánja és biró társai bizonyítják, hogy Ponithfi Jakab és Ecsegi Fülöp fia Jakab a Keresztur helységéhez tartozó birtokrész mesgyéit meghatározták._{5 Anjoukori okmánytár II. k. 422. l.}*
1313. május 28. Az esztergomi keresztesek conventje előtt Gezői Lőrincz és Péter fia Ponyth birtok részüket Sági Bede comesnek elzálogosíjták._{6 U. o. I. k. 300. l.}*
1333. szept. 29. Csabai Lukács és társai a Szécsi Dénesnek és társainak adott megbízó levelükben kereszturi Ponyth a Jakab fia említtetik._{7 U. o. III. k. 36. l.}*
DR. SZENDREI JÁNOS.

A KISFALUDYAK CZIacute;MERES LEVELE.
(Színezett czímerképpel.)

A «Turul» eddig megjelent füzeteiben négy régi család czímerének színezett rajzával kedveskedtünk olvasóinknak. B. Nyáry Albert tagtársunk az első füzetben körűlményesebben szól a czímerek keletkezéséről; a közlött czímerek közt legrégibb az 1415. évről való, van azonban még ennél régibb is, példáúl az Eresztvény családé 1414-ből, melyet Paúr István tagtársunk gyűjteményéből igéretéhez képest annak idejében örömmel fogunk megismertetni._{I Lásd «Századok» 1883. októberi füzet 63. lap.}*
A közzé tett czímeres levelek tartalma nagyobb részben oda mutat, hogy az adományozottak már előbb is nemesi ranggal bírtak, s hogy Zsigmond király ezen időszakban leginkább azon magyar nemeseknek adott ily czímeres leveleket, kik a királynak a XV. század második évtizedében közel nyolcz éven át tartott hosszas külföldön való időzése alatt udvarában szolgálatban állottak, vagy ott gyakran megfordultak.
Az előbbi időkből is elég nyomát találjuk a czímeres leveleknek, csakhogy czímerrajz nélkül, hazánk nemesei előbb is használták czímereiket pecsétjeiken, mit a XIII. és XIV. századi okleveleken függő pecsétek eléggé tanusítanak, azonban ha voltak is erről szóló kir. adományleveleik,_{I Ilyen például I. Károly királyé 1326. évből az erenyei Herczeg család részére, melyből a csebi Pogányok is származtak, l. Fejér: Cod. Dipl. VIII. 3. 63. l. és Nagy Iván. Magyarország családai IX. köt. 343. l.}* azok nagyobb része elveszett, mert csak nehány példányt fedezhettünk levél- és oklevéltárainkban; de az is valószinű, hogy tősgyökeres nemzetségi családaink nagyrésze nem is birt czímeres levelekkel, hanem azon czímert vésették pecsétjeikre, melyet az ősök a hadbaszálláskor zászlaikon viseltek.
Azonban később a színek maradandósága és meghatározása czéljából megszerezték a királyi oklevelet s felhasználva az alkalmat és e részben a külföld előrehaladottabb példáját követve a Zsigmond király udvarában külföldön tartózkodó nemeseink czímeres leveleiket a közlött alakban és módon kezdették kiállíttatni.
Érdekes volna minden ily czímer ábrájának a forrását megtudni, vajjon annak a család régi pecsétjén lévő czímer szolgált-e mintául, mi legtöbb esetben inkbáb hihető, vagy pedig a rajzoló eszméjétől függött-e az?
A «Turul» első füzetében a mellétei Barócz család czímerének leirásában olvassuk ugyan, hogy a szerecsen fej annak idejében igen szokott czímer volt, de hogy a Gömörvármegyei mellétei Barócz család czímerébe hogyan került a szerecsen alak, arról nehezen fogunk valahol felvilágosítást találni; különben maga a Barócz család már előbb nemesi ranggal bírt, mutatja ezt a czímerlevél ezen kifejezése «prescripta arma – ad majorem eorumdem Johanis et aliorum supradictorum nobilitatis gloriam – elargimur.»
A nógrádmegyei egymás mellett fekvő Vadkert és Patak helységekből való Miklós és Mihály testvérek fiainak és fehérvármegyei Iszká-Szentgyörgyi Vincze nemes családnak utódai Zsigmond királytól 1415. február 2-án nyertek czímeres levelet, ez a «Turul» 1883. II. füzetében tétetett közzé; a czímer-ábra keletkezését itt már könnyebben kitalálhatjuk, mert a háromtornyú vár arra mutat, hogy egyike vagy másika a család tagjainak valamely vár ostrománál vagy védelmezésénél tüntette ki magát._{I Hogy többet ne említsek, a hazánk történetében is szerepelt Brodarych és Szentgyörgyvölgyi Bakacs családok két ily beszélő czímereiről akarok e helyet megemlékezni.
II. Lajos király «venerabili et egregio Stephano Brodarych de Jerosyn decretorum doctori comiti capelle sancti Andree apostoli et canonico Quinqueecclesiensi» 1517. «feria 5·a post dominicam Letare» armalis levelet ad, melyben a család előbbi czímerét megújítja, illetve megtudja; a régi czímer egy pánczélos vitézt ábrázolt, ki az ellenség által üldöztetve egy csolnakon a másik partra evez, a király ezt egy repülő hollóval toldja meg, mely a vitéz feje felett babérkoszorút tart, a paizs felső sarkain S. B. betűk is láthatók; az oklevél a többek közt elmondja, hogy Brodarych István Olaszországban tanulmányait végezvén, Tamás esztergomi érsek, majd Péter pécsi püspök szolgálatában a király iránt is több izben hűséget tanusított. Brodarics István rokonától Brodarych Mátyástól leányágon származott le a somogymegyei Perneszi család, az oklevél ennek ltárában őriztetik báró Tallián János mint a Perneszi család egyik örökösénél Szabáson Somogymegyében.
A másik még inkább beszélő czímert II. Ferdinánd király 1622. aug. 15-én adományozta Szentgyörgyvölgyi Bakacs Sándornak és fiának Farkasnak, megújítván a család előbbi czímerét, mely azon jelenetet ábrázolja, midőn a mohácsi csatában alsó-lendvai Bánffy Jánost, ki alatt a ló összerogyott, Bakacs Sándor, az adományozott nagyatyja, saját lovára fölsegíti, hogy inkább ő, nem pedig ura Bánffy János kerüljön fogságba. II. Ferdinánd oklevelében mindez körülményesen is le van írva, azon hsitoriai tévedéssel, hogy a mohácsi csatakor Bakacs Sándornak ezen fönt leírt feláldozó cselekménye II. Ulászló (?) király egyik oklevelében lenne olvasható, s hogy Bánffy Jánost a mohácsi csata idejében nádornak nevezi, holott akkor Báthory István volt a nádor, Bánffy János csak később János király alatt viselte a nádori tisztet. Az oklevél eredetije a N. Múzeumban őriztetik; megjegyzem, hogy Ferdinánd király az előbbi czímert egy a sisak koronáján két sasszárny között álló s egyenes kardot tartó vitézzel toldotta meg, ki az oklevél szavai szerint magát az 1622-ben élt Bakacs Sándort ábrázolja.}* A főszemély, kinek a czímer adományoztatott, ki az oklevél szerint Zsigmond királynak 1412-ben megkezdett külföldi utazásaiban hű kísérője volt, Mihály fia Benedek a fehérvári szűz Máriáról nevezett egyház prépostja, ki maga és testvérje Pataki Nagy János és unokatestvérei a Vadkerten lakó Miklós fiai Pál és Demeter számára nyert czímert; ők előbb nem valának nemesek, mit tanusít az oklevél ezen tartalma «te prepositum supradictum – et consanguineos tuos – nobilitamus, nobiles facimus ac – nobiles nominari volumus». De a czímeradomány nemcsak Benedek prépost és vérrokonainak szól, hanem az oklevélnek végén az is áll, hogy a király azon czímert, melyet a prépost már előbb használt, ennek és föntnevezett vérrokonainak «nec non nobilibus Ladislao et Johanni filiis condam Thome Vincze de Zenthgyurgh» és ezek örököseinek adományozza; az oklevél tehát részben nemesít, részint pedig egy már előbb nemes csaldáot az adott czímer viselésére feljogosít; a Szent-Györgyi család régi nemessége kitünik a Nagy Iván által Magyarország családai czímű munkájában XII. köt. 198. l. idézett és Fejér György Vod. Dipl. Tom. x. vol. 7. 589–591. lapokon közölt oklevelekből, csak hogy én az 591. l. közölt oklevélben említett fehérvármegyei Izka nevű birtokból következtetve e családot, nem úgy mint Nagy Iván véli a Veszprém vármegyei Szent-Györgyről, hanem inkább a Fehér vármegyei Iszka Szent-Györgyről származottnak tartanám.
A dunántúli Vincze családnak a Nógrád vármegyei Vadkerti és Pataki, Zsigmond király által megnemesített családokkal való vérségi összeköttetése magából a czímeres levélből ki nem tünik, azt, hogy ugyanegy alkalommal mi okból adott a király ezen különálló két családnak egy és ugyanazon czímert, mint az oklevél rejtélyét megfejteni nem birom; különben nem áll egyedül ezen eset, kivált a későbbi korban több hasonló adományozásnak akadtam nyomára.
A füzeteink 1883. 3-ik számában közölt Csapy család czímeréről, mely nem az eredetiről, hanem annak másolatáról közöltetett, miután az utóbb feltalált eredeti után e füzetekben újra közzé fog tétetni, ezúttal csak annyit említek, hogy Csapy András is Zsigmond király külföldi udvarában tartózkodása alkalmával nyerte e czímert; tudjuk, hogy a Csapy, a Bocskay, Sóvári Soós stb. családok a Boksa nemzetségből származtak, s hogy már mint nemzetség az előtt is külön czímert használtak; a most közölt czímer azonban nem lehetett a régi, mert az az adományozott Csapy Andrásnak az oklevél szavai szerint_{i Lásd gr. Károlyi Codex II. 34. l. Közli az oklevelet Fehér György is i. m. X. 6. 120, azonban azt a rubriumban tévedésből a Kapy család armalisának mondja.}* az Ostro vára alatt vetőnyíllal szemén történt megsebesítését jelképezi. Lehetséges tehát, hogy a «Turul» 1883. III. 119. lapján említett Soós család armalisa tartotta fönt a Boksa nemzetség valódi czímerét.
Megjegyzem e helyt, hogy Zsigmond királynak ezen külföldi tartózkodásában a magyar nemesek részére kiadott czímerlevelek annyiban eltérnek a külföldiek czímerleveleitől, hogy ezeken a czímer az oklevél közepére festetett, míg az a magyarok nemes levelein az oklevél jobb sarkán látható; ezen szokástól eltér a Chapyak armalisa, ez úgy mint a németeké az oklevél közepére van festve.
S most még nehány szót a «Turul» f. évi folyamának második füzetében közölt czímerről melynek paizsában a fő alak az első lábaival nyulat tartó aranyszínű leopard; az oklevél tartalma szerint az adományozott család a Hothvafőiek vagy Thamadauchiak valának Kőrös vármegyéből, kik már előbb is nemesi ranggal bírtak; Hothvafői Tamás mint a királyné altárnoka 1415-ben az oklevél keltekor külföldön szintén a király udvarában tartózkodott s czímerlevele kiadatását ott kérte.
Ezen eltérés kitűzött tárgyamtól úgy hiszem nem volt czéltévesztett, ez által az előbbi közleményekből némely elmaradt részleteket pótoltam, és a közölt armalisok belső tartalmára s az adományozottak személyiségére is bővebben kiterjeszkedtem.
Legközelebb értesültünk a lapokból, hogy a Csák nemzetség egyik ivadéka a Sopron vármegyei Kisfaludy család levéltárát a N. Múzeumban tette le; e lelkes elhatározást a hazai történetírás nevében mindenki csak köszönettel fogadhatja; nem e helyre való a levéltár és a család ismertetése, arról e részben előleges tájékozást nyújthatnak a Dunántúli történetkedvelőknek gyűléseiről az újságlapokban 1862-től 1867-ig közzé tett értesítések, de legkivált a Hazai Okmánytár I–V. kötetében közlött felesszámú oklevelek.
E helyt csak ezen levéltárban őrzött czímeres levelekre szorítkozunk, a Pataki és Vadkerti illetve a Szentgyörgyi Vincze családok armalis levele ugyan csak ezen levéltárból mint föntebb említők már közzététetvén, hátra van a Zsigmond király által 1419-ben jan. 8-án Passauban kelt s Kisfaludy Tamás és fiai András, György, Miklós, János és Benedek úgy Kisfaludy György fia Miklós valamint László fia István s ezek osztályos és nemzetségi vérrokonai részére adományozott czímer és az arról szóló oklevél ismertetése. «Fratribus suis condivisionalibus et generacionalibus nobilibus de eadem Kisfalud» mondja az oklevél, tehát itt sincsen az adománylevél nemesítéssel összekapcsolva, hanem abban egy már előbb nemes rangú család czímere újíttatik meg; s ez az oklevél szerint Kisfaludy Tamás fia András kértére történt, «denuo et de novo dare supplicavit» olvassuk az oklevélben.
Ezen Kisfaludy András külföldön szintén Zsigmond király udvarában tartózkodott, ő Rumy Doroszló királyi alpohárnokmester familiarisa volt s mint ilyen a király asztalánál pohárnoki szolgálatot teljesített. Lássuk most már magának a czímerlevélnek teljes szövegét.

Relacio Johannis de Roskovan aule regie iuvenis

Sigismundus dei gracia Romanorum rex semper augustus ac Hungariae Dalmacie Croacie etc. rex omnibus Christi fidelibus tam presentibus quam futuris presencium noticiam habituris, salutem in eo qui dat regibus regnare et victoriose triumphare. A claro lumine throni velud e sole radii nobilitates legitimo iure procedunt et omnium nobilitatum insignia, a regia dignitate sic dependent ut non sit dare alicuius generositatis insigne quod a gremio non proveniat regie claritatis. Sane ad universorum tam presencium quam futurorum noticiam harum serie volumus pervenire, quod fidelis noster dilectus Andreas filius Thome de Kysfalud familiaris fidelis nostri (sincere) dilecti Dorozlo de Rum nostre maiestatis vice magistri pincernarum coram nostra maiestate personaliter constitutus propositis suis fidelibus serviciis et fidelium obsequiorum gratuitis meritis sincerisque complacenciis quibus ipse nobis et sacro nostro regio diademati in hiis presentibus Almanie et aliis diversis mundi partibus indefesse studiut complacere, reddiditque se gratum et acceptum, arma seu nobilitatis insignia in presencium literarum nostrarum capite depicta maiestati nostre exhibendo ab eadem maiestate nostra eadem arma seu nobilitatis insignia sibi et per eum eidem Thome patri necnon Georgio Nicolao Johanni et Benedicto carnalibus, item Nicolao filio Georgii et Stephano filio Ladislai de dicta Kysfalud ceterisque fratribus suis condivisionalibus et generacionalibus nobilibus de eademKysfalud, ipsorumque heredibus et posteritatibus universis denuo et de novo dare et conferre humiliter et devote suppliavit; unde nos prefati Andree gratis affectibus intuentes preclaris obsequiorum meritis quibus studiis diligentibus ac indefessis actenus erga nostram claruit majestatem, quottidieque claret et in antea eo studiosius clarere poterit et debebit quanto se et suos singularioribus honorum graciis senciet decoratos, animo deliberato et certa nostre maiestatis sciencia prefato Andree filio Thome et per eum eidem Thome patri necnon Georgio Nicolao Johanni et Benedicto carnalibus, item Nicolao filio Georgii Stephano filio Ladislai de dicta Kysfalud ceterisque fratribus suis condivisionalibus et generacionalibus nobilibus de eadem Kysfalud, ipsorumque heredibus et posteritatibus universis ad ipsius Andree intercessibilis supplicacionis instanciam prescripta arma seu nobilitatis insignia hic ut prefertur depicta ac pictoris magisterio distincte descripta virtue presencium conferimus immo de habundanciori plenitudine specialis nostre gracie ad maiorem prelibatis Andree et aliorum supradictorum nobilitatis gloriam damus et elargimur, ut idem Andreas et alii supradicti, ipsorumque heredes et posteritas universa nata et nascitura hec arma des et posteritas universa nata et nascitura hec arma seu nobilitatis insignia prout presentibus literis circa principium appropriatis coloribus diversis inserta pictura denotat et declarat, a modo in antea in preliis hastiludiis tornamentis et omni exercicio militari et clientali gestare velaent pariter et differe (így); gaudeant igitur favore regio ac de tanto munere singularis gracie antefatus Andreas et alii supradicti ipsorumque posteritates merito exultent tantoque fideliori studio ad honorem regium eorumdem in antea solidetur intencio, quanto ampliori favore preventos se conspiciunt munere (graciarum. Presentes) autem ad premissorum memoriam perpetuam cum pendenti secreto nostro regio sigillo quo ut rex Hungariae utimur prelibato Andree et aliis supradictis ipsorumque heredibus et posteritatibus universis duximus graciose concedendas. Datum (Passav)ie cis Danubium in dominica proxima post festum Epiphaniarum domini, anno domini Millesimo quadringentesimo decimo nono, regnorum nostrorum anno Hungarie etc. tricesimo secundo, Romanorum vero nono.
Hártyán, rózsaszínű selyemzsinóron függő pecsét csekély maradványával.
Zsigmond király az 1419-ik év első napjaiban Németországban Passau városában tartózkodott, így olvassuk ezt Ráth Károly «Királyok utazásai» czímű munkája második kiadásában a most mondott évnél; a fönt közölt oklevélen éppen a keltezés helye van kiszakadva, s annak csak két utolsó betűje (... ie) látszik mi a Passavie hely névre egészíthető ki; az oklevél e szerint Passauban a Dunán innét – Passau a Duna balpartján fekszik, – adatott ki; Ráth Károly is így határozta meg és pedig Horváth István után, kinek a N. Múzeumban őrzött kéziratgyűjteményében a fönt közölt oklevél másolata fol. lat. 2894. alatt szintén feltalálható, a kelet helyéből itt is csak két utolsó betű van kiirva.
A czímer ábrája oklevelünkben nincs leírva, azt tehát csak annak rajza után írhatjuk körűl, az ábra egy szabálytalan hosszúkás négyszögalakú kék színnel kifestett táblában van elhelyezve, a tábla belsejének alap színe rózsaszín s az abban balra dűlő csúcsíves paizsban fehér mezőben három fekete halom szemlélhető, a középső halmon balra tekintő sárga csőrű és csőrének alakjáról ítélve inkább hollónak s nem sasnak látszó madár áll kiterjesztett szárnyakkal, mely jobb karmában a madár fején felűl nyúló egyágú aranykeresztet tart, a sisak ormán arany koronán álló szintén keresztet tartó hasonló madár áll, a paizsot a sisakból lekúszó fekete és arany foszladékok veszik körűl.
S ezzel befejezhetném a czímer ismertetését, azonban a történeti igazsághoz híven még egy feltűnő körülményt kell fölemlítenem. Mint tudjuk, a sopronmegyei Kisfaludról származó Kisfaludyak ma napság az alapvonalaiban a fönt közölthöz hasonló czímert használnak, erről meggyőződhetünk a Nagy Ivánnál VI. köt. 264. l. közölt czímer rajzából is, azon különbséggel, hogy az alapszínek mások, hogy a czímer paizsában a madár sast ábrázol, hogy nem egyágú, hanem kettőskeresztet tart, végre hogy az oromdísz teljesen különböző; mind ezen különbség nem volna fölemlítésre méltó, az azonban mindenesetre feltünőbb körűlmény, hogy azon családtagok közűl, kiknek részére Zsigmond király 1419-ben a czímerlevelet adta, neveik után az atya és testvérek neveivel is összehangzólag, egyet sem fedezhetünk föl a XV-ik század elején élt és a Csák nemzetségből származott Kisfaludy családbeli tagok között, azaz hogy ily nevűeket a Kisfaludy Csák családban nem ismerünk. Midőn a család levéltárát rendeztem, elég bő alkalmam volt minden egyes oklevelet áttanulmányozni; föntebbi állításom bebizonyítása végett a fővonalokban magukból az oklevelekből összeállított családfát egész a XV-ik század közepéig szükségesnek tartom e helyt közzétenni:

N. N. de genere Chak.; Ugrin 1198. győri püspök, 1205. esztergomi érsek Miklós 1234. pozsonyi comes; Izsák vagy Csák Lőrincz 1278. (de Kázmér vagy Kisfalud) János 1278. (de Mihályi) Márk; János 1363. István 1327.; Lőrincz 1359. István 1359. László 1363. Miklós 1359. Iván (Jhones) de genere Chak 1305 Domokos 1305. Ugrin 1305.; Miklós 1428.; János (de Mihályi); István 1360.; Miklós 1363.; János; Péter 1405.; Jakab 1413.† Antal 1438. Dorottya Ilona Domokos 1538 Péter 1358 (dictus Jungherr) Pál; Benedek neje Ugrinfi János leánya Dorottya, ettől származnak a ma is élő Kisfaludyak. János 1405. Ugrin Ferencz (dictus Chak) Péter 1438. † Jakab 1420. †; Benedek de Linkóhát János 1471. Mihály (dictus Chak) ettől származnak a mihályi Csákyak.; Miklós 1462.; István 1446. † János 1453. Pál 1421. Miklós †; Borbálya, Kisfalduy Benedekné 1490.

A föntebbi családfán sem Kisfaludy Tamást, sem pedig ennek fiát Andrást és testvéreit nem fogjuk megtalálni.
Hazánkban sok megyében találunk Kisfalud nevű helységet, magában a Kisfaludyak levéltárában 1354-ből Drugeth Miklósnak egy ítélete őriztetik, mely szerint a Borsod vármegyei Kisfalud nevű birtok végett «Michael dictus Farkas filius Salamonis de Kisfalud» Villámfi Jánossal perben állott, ugyanott feltalálható a vasvári conventnek 1422-ben kelt oklevele, melyben a káptalan bizonyítja, hogy Kisfaludy György fia «Johanens literatus de Kisfalud» Gosztonyi Lukács fiával Beeddel, a vasmegyei Goszton nevű helységbeli két nemesi curia felett egyességet kötöttek. Vasmegyében is van Kisfalud helység s én a most megnevezett Kisfaludyakat onnét származottaknak tartom. Meglehet, hogy ezen oklevelekkel együtt az 1419-ki czímeres-levél is a Sopronmegyei Kisfaludyak levéltárába került; állottak-e mégis ezek az előbb említett Vasmegyei Kisfaludyakkal vérségi összeköttetésben, azt már adatok hiányában is bajos megállapítani.
Annyi nagyon valószínűnek látszik, hogy a czímer főadományozottja Kisfaludy András dunántúli volt, mert mint familiaris a szintén dunántúli Rumy Doroszló belső szolgálatában állott.
Végre feltűnőnek tartanám azt is, hogy a czímeres-levél kiállításakor élt Kisfaludy Csákok őseiknek a Csák nemzetségbelieknek czímeréről a fönt álló oroszlánról már megfeledkeztek volna._{I Lásd a Csák nemzetségből való Péter nádornak 1278-ki pecsétjét Monumenta Hist. Hung. Kiadta ifj. Kubinyi Ferencz 2-ik ábra; és az ugyanazon nemzetségből származott Pous fiának Ugrin országbirónak pecsétjét Archaeol. Értesítő 1879. 22. l.}* De hisz ez sem határoz, mert föntebb láttuk, hogy az ugyanazon egy nemzetségből származott Csapy és Sóvári Soós családbeliek egymástól teljesen külömböző alakú czímereket nyertek királyainktól.
Azonban akár mint álljon is a dolog, elég az, hogy a czímeres-levelet a Kisfaludy Csák nemzetségbeliek őrzik levéltárukban, azzal pecsétjeiken több századokon át éltek, ekép azt rajzunkban felfrissítvén mint a család egyik régi emlékét megörökíteni kedves kötelességünknek tartottuk.

A KISFALUDY CSALÁD CZIacute;MERE. 1419.

SZOPORI N. IMRE

A KÉT LACZK CSALÁD EREDETE.
(Két pecsétrajzzal.)

A Magyar Történelmi Társulat 1868-ban tarttott első vidéki gyülését megelőző években a történelmileg szerepelt egyik Laczk családról adatokat gyüjtvén, azokból kideríthettem, hogy az egyik Laczk család alapítója Laczk a székely ispán volt s hogy ezen Laczk a Hermann nemzetség ivadéka. Adataimat rendezve összeállítottam, s kézíratomat a Magyar Történelmi Társulat első vidéki gyűlése alkalmával a gyűlés akkori elnökének, Horváth Mihály jeles történetírónknak azzal a kijelentéssel bocsátottam birtokába, hogy ha tudva lesz előtte valaki, a ki a Laczk család történetét alaposan megírni óhajtaná, azt annak felhasználásra átadhassa; mire a társulatnak akkor Kolozsvártt megjelent tagjai közzűl talán egy-egy még ma is emlékezhetik.
Majláth Bélának a Turul idie első füzetében «A Laczk nemzetség» czím alatt közlött tanulmányából és az ott felmutatott nemzedékrendből látva, hogy az a Laczk, ki azt a Laczk családot alapította, melynek tagjai Kerekegyházi, Simontornyai, Csáktornyai s még egy-két más előnevet is használtak, mint a Szántói Laczk család alapítója is fel van hozva, indíttatva érzem magamat a Szántói Laczkokról néhány évvel ezelőtt készített dolgozatom közlésére, melylyel bebizonyíthatom, hogy a Sznátói Lack család az előbbivel nem egy eredetű. Továbbá, minthogy az említett becses tanulmányban a Laczk család a III. András király halála után szerepelt László erdélyi vajda atyjától, a nemzedék-rendben I. László név alatt felhozott erdélyi vajdától, származottnak van felmutatva, szükségesnek látom közölni azt az adatot, mely e származtatást megczáfolja, egy-két oly adattal együtt, melyek e czáfolat támogatására szolgálnak. Ha fönt említett 1868 előtti dolgozatom kéznél volna, abból talán nyujthatnék még több bizonyítékot és adalékot is a Laczk család nemzedékrendjéhez és történetéhez.
A két Laczk család közzűl azt, melyből annyi zászlós úr származott, mely Erdélynek hat vajdát és öt székely ispánt adott, Laczk székely ispán, a Hermann nemzetségből származott Dénes fia, alapította. Laczk atyjáról Dénesről Fejér Codex Diplomaticusa és gr. Kemény József diplomatarium Transilvanicuma szolgáltattak nekem adatot, melynek alapján Laczkot, mint a Hermann nemzetségből származott Dénes fiát igtattam be «Székely ispánok és alispánok a mohácsi vészig» czímű közleményembe is. De még előbb így mutatta őt be, mint a Laczk család alapítóját, Szabó Károly egy jegyzetben e szavakkal: «László, vagy Laczk, Dénes fia, a Hermann nemzetségből, a Laczk, Laczkfi vagy Laczkovics család alapítója, melynek tagjai később nyert birtokairól Csáktornyai és Simontornyai előnevet viseltek.» Az általa közölt oklevél, mely 1339. szept. 15-én kelt, így hangzik:

Capitulum ecclesiae Waradiensis ... universorum notitiae harum serie declaramus, quod nobiles viri magistri Ladislaus filiusDionisii de genere Herman, comes trium generum Siculorum. Chanadiensis, Bistriciensis et de Megyes, nec non Stephanus magister agazonum domini nostri regis, ac Andreas, Nicolaus et aulus, filii eiusdem magistri Ladislai, pro se personaliter, ac Michaele alio filio suo ad nostram accedentes praesentiam, viva voce, sana mente, ultroneaque voluntate unanimiter confessi sunt et dixerunt, qualiter habentas devotionem ad honorabile capitulum ministros dei devotos et condignos ecclesiae Transilvanae, pro salute propria ac animarum Laack et Emerici filiorum ipsius magistri Ladislai, qui iam decessiessent, quandam possessionem eorum Kugfalva vocatam in comitatu Albensi existentem, quae pro emenda et homocidio eiusdem Emerici, qui in expeditione Rasciae per (homines) ad magnificium virum Thomam vaivodam Transilvanum pertinentes casu fortutito interemptus extitisset, tam per collationem regiam quam per ordinationem eiusdem vaivodae ad ipsos devoluta fuisset, et eam usque modo possedissent, praedicto capitulo ecclesiae Transilvanae et eorum successoribus ... dedissent, contulissent ... Datum in octavis nativitatis virginis gloriosae. Anno domini M.CCC.XXXIX._{I Székely Oklevéltár I. 48. 49. l. hol e jegyzet áll. Végén némi kihagyásokkal közölte Szereday, Notit. Capituli Albensis 37. 38. l. és utána Fejér VIII. IV. 399. 400. l. Eredetije megvan a gyulafehérvári káptalan levéltárában (Cista Capitularis fasc. I. nr. 2.)}*
Az itt említett László székely ispánt, ki egy 1329 ápril 20-én kelt oklevélben Laczk névvel is jő elő,_{2Jos. Com. Kemény Diplomatarium Trans. Appendix. I. köt.}* felhozva látjuk egy 1343 máj. 3-án kelt oklevélben is, melyet Fábián Gábor közlése után ide igtatok.

Nos capitulum ecclesiae Chanadiensis damus pro memoria: quod accedens ad nostram praesentiam Petheu famulus, et procurator magistri Joannis praepositi Orodiensis, in persona et nomine eiusdem domini sui, et capituli dictae ecclesiae Orodiensis dixit protestando, quod possessio Vonucz vocata, in qua est ecclesia beati Martini confessoris fundata, iuxta villam Kerekegház adiacens, et possessio Itelaka dicta quae nunc Mykelaka nominatur, dictae ecclesiae Orodiensis essent possesiones perpetuae, et desuper dicta ecclesia efficax haberet instrumentum. Quare dominum regem a donatione dictarum possessionum et ab occupatione earundem, specialiter magistrum Ladislaum iudicem Siculorum et omnes filios suos prohiberent, et inhiberent, ac idem Petheu pro eodem domino praeposito, et capitulo ecclesiae suae prohibuit, et inhubit, coram nobis. Datum sexta feria post festum beatorum Philippi et Jacobi apostolorum. Anno Domini 1343.»_{I Fábián Gábor, Arad vármegye leírása. Buda. 1835. 226. l.}*
Ezen oklevélben Laczk fiai nincsenek név szerint felhozva, de közöl Fábián Gábor Mikelakára vonatkozó más okleveleket is, melyekben ezek meg vannak nevezve. Egyikben, mely 1359. junius 82-án kelt, a már kekor nem élt Laczk fiai közzűl, kiket az 1339-diki oklevél fölsorol, csak András, Miklós és Pál fordul elő, István és Mihály nem, e szavakkal: «Magisturm Ladislaum quondam comitem Siculorum, et magnificum virum Andream vayvodam transylvanum, nec non Nicolaum et Paulum filios eiusdem magistri quondam Ladislai;» a másikban, mely 1368. ápril 6-dikán kelt, Laczknak már csak egy fia Miklós és nézetem szerint egy unokája jő elő; így: «quod ipsi (a király és káptalan emberei) ad faciem possessionis Mykelaka vocatae accedendo, Georgium filium vaivodoe de Kőváry, et officialem suum, ac Nicolaum filium Lachk de Kerekegyház ab usu potentiario dictate possessionis Mykelaka vocatae, nec non piscatione piscinarum ad eandem pertinentium regni consvetudine requirente prohibuissent. Datum in die Coenae Domini Anno 1368.»_{2 Fábián Gábor e. h. 204. és 161. l.}*
Figyelembe kell vennünk, hogy az 1339-diki oklevél Laczknak István nevű fiát mint főlovászmestert mutatja föl. Ily minőségben Laczk István 1345-ig szerepelt. Az, a ki a csáktornyai és strigi várakat kapta, ki Erdély vajdája volt, kire I. Lajos király Nápoly kormányát bízta. Ez a Laczk István nem a XIV. század elején nagy szerepet játszott László vajda unokája, hanem unokája a Hermann nemzetségbeli Dénesnek.
Az elősorolt adatokból meggyőződhetünk, hogy a Laczk család alapítója a székely ispánságot viselt Laczk, ki sarjadéka azon Hermann nemzetségnek, mely Kézai szerint Nürnbergből jött hazánkba Gizellával szent István király feleségével. S minthogy oly adat, mely Dénest a Laczk atyját mint László erdélyi vajda (a Majláth Béla által közlött nemzedékrendben álló I. László) fiát mutatná föl, nem létezik, bátran állíthatjuk, hogy ezen nevezetes család ivadéka nem származnak az említett László erdélyi vajdától.
A másik Laczk család, a Szántói Laczkok, eredetének kiderítésére közlöm alábbi dolgozatomat, melyet úgy adok, mint néhány évvel ezelőtt egybeállítottam.

Szántói Laczk Jakab erdélyi vajda s Szántói Laczk Dávid tótországi bán, és maradékaik.

Szántói Laczk Jakab és testvére Dávid nem azon családból való, melyhez Laczkfi István nádor tartozott. Az a Laczk család, melynek Jakab és Dávid ivadékai, testvér család a Szántói később Némai Kolos családdal, s e két testvér-család első ismeretes törzse Kolos. Hogy erről meggyőződést szerezhessünk, ide melléklem e család nemzedékrendi táblázatát, melyet a Magyar Történelmi Tár IX. kötetéből, a Hazai Okmánytár köteteiből és gróf Kemény József Diplomatariumából nyert adatok nyomán állítottam össze.

Kolos (Szántói); «Szántói» Kolos 1321. 1322. czimert kap; «Szántói» Miklós 1321.; «Szántói» Laczk 1321.; sz. Laczk Miklós; sz. Kolos Jakab. (Némai Neste). 1372. Vasi Sidó László testvérré fogadta. 1372. kir. allovászmester; «Némai» Kolos Jeromos. 1424. 1438 cseszneki várnagy (dictus Kolus); «Némai Kolos Ilona (Német-bőősi Ördög Jánosné) sz. Laczk Dávid tótországi bán 1416–1418 sz. Laczk Tamás †1411 előtt; sz. Laczk Jakab erdélyi vajda (1404–1410.) 1424.; n. Kolos Imre n. Kolos László 1449. 1462.; Szántói, Némethii, Laczkházi, Bálványosi Laczk Bánfi György (Losonczi Dezső Ilona) 1424. 1434. 1438.; sz. Laczk László 1424.; Kolos Apollonia; Kolos Krisztina; n. Kolos László 1462. 1491 visegrádi kapitány; n. Kolos János; Sz. Laczk Bánfi Miklós. 1454.; Sz. Laczk Bánfi Anna (Bethlen Márkné.) 1457; Sz. Laczk Bánffi Dorottya (Telegdi Thelegdy Lőrinczné). 1457.; Folytatását lásd Nagy Iván M. O. családai VI. köt.; Sz. Laczk Bánfi Kata. 1457.

Kolosról, a Szántói Laczk család törzstagjáról. A Horváth Mihály által közlött Magyar Regestákban ezt találjuk. (Datum per manus ... mistriag Endre lectoris eccl. Quinqueeccles. et aulae n. vice cancellarii ... a. d. 1324°. tertio idus May.) Károly átírja s megerősíti a maga 1321-ben kelt levelét, melyben possessionem Nicolai Kolus et Lachk filiorum Kolus, Zanthow vocatam, prope magnam insulam existentem, – melyet ex importunitate petentium Johanni filio Botonda adományozott, ettől visszaveszi s igazi birtokosaiknak a Kolus testvéreknek visszaadja. (Eredeti dr. Stúr gyűjteményében.)_{2 Kézai Simon Krónikája. Ford. Szabó Károly. 90. lap.}*
Ez oklevél szerint Kolosnak három fia volt: Miklós, Kolos és Laczk. Ezek közűl Kolos alapítja a Szántói, később Némai Kolos családot, Laczk pedig a Szántói Laczk családot.
Szántó a Horváth Mihály által közlött Regesták szerint Fejér vármegyében feküdt, a föntebbi oklevél kivonata szerint «prope magnam insulam» azaz: a Csepel szigete mellett, egy 1376-diki oklevélben úgy van említve, mint «terra Zanton vocata castri Albensis». Fejér vármegyében Szántó nevű helységet most hasztalan keresünk, Lipszky földabroszán nem találjuk, Fényes Magyarország geographiai szótárában sincs róla emlékezet.
Mind Szántóra, mind birtokosára Kolosra nézve talán bővebb felvilágosítást nyujthatna Garai Miklós nádor 1376-diki ítéletlevele, melynek kivonatját Horváth Mihály így adja: (Dat. in Wissegrad 20-a die octavarum festi b. Georgii mart. a d. 1376°.) Egy nevezetes ítélete Garai Miklós nádornak, mely bizonyítja, hogy a kir. jószágadomány egyedül még nem nemesített meg, s hogy az adomány békés és biztos birtokára szükségök volt a nem nemeseknek külön megnemesíttetniök, a nemesek közé felvétetniök. «Verum – így fejeztetik be a hosszú okmány bonyodalmas szövege, – quamvis praelibatus, d. Ladislaus rexp raescriptam terram Zanton_{I Az eredetiben bizonyosan Zantou (Szántó) áll.}* vocatam castri Albensis, et iuxta eandem aliam terram Week, hominis sine haerede decedentis praelibatis Petro, Abraam ac comiti Jacobo et Herbordo tavarnicis et dapiferis suis... contulerit (és bár, úgymond tovább, ezek utódai e birtokot 1320-ban egymás között felosztották) ... Tamen quia ... nec praefatus d. Ladislaux rex praelibatos ... tavarnicos et dapiferos suos ... tempore donationis ... nobilitasse, nec postmodum Valentinus s a nevezett tárnokok többi utódai per aliquem regum Hungariae in coetum seu numerum nobilium regnicolarum recepti, nec etiam de praemisa conditionaria videlicet tavarnicali et dapiferali servitute exempti (fuisse), sed tam praelibati Petrus et Abraam ac comes Jacobus et Herbordus, quam et ipsi Valentinus stb. (amazok utódai) praemissam posessionem ... a tempore annotati d. Ladislai regis usque hodiernum diem sub conditionaria tavarnicali et dapiferali servitute ... tanquam iurium regalium occultatores ... possedisse ... adinveniebantur. . és e szerint a nevezett birtokot Laczk fiainak és Kolus Lászlónak az élő király, Lajos, de iure dare et conferre valuisse ... tehát az említett birtokot azon nemzetségtől, mely azt már egy század óta bírta Kún László adományából, elvévén, az új adományozottaknak, Laczk és Kolos fiainak adatja által, őket annak birtokába be is helyeztetvén. (Garay nádor eredeti ítéletéből)_{2 Magy. Tört. Tár. Ix. k. 123. l.}*
Szántóból a Kolosok az első adományozáskor alkalmasint csak részbirtokot kaptak, s később jutottak a többi részekhez. Van ugyanis egy 1381-diki oklevél, melynek kivonatát Horváth Mihály így adja: (Anno dom. 1381.) A budai káptalan bizonyítja, hogy Lajos királynak Visegrádon Nyakravágó Sz. János napján 1381-ben kelt parancsa szerint – melyet szóról-szóra átír, – Jakabot, Némai Kolus fiát, egy részbirtokba, mely hajdan Briccius és Simon, Teber fiaié volt, a fejérvármegyei Szántó helységben, ellenmondók nem jelentkezvén, behelyezte. (Eredeti dr. Stur gyüjtemény.)_{I Magy. Tört. Tár. IX. k. 124. l. – Ezen Jakab Mária királyné 1385-iki oklevelében. Magister Jacobus filius Kolus de Zanthou, aulae nostrae miles. U. ott.}*
Hogy az első Kolos, kinek egyik fia a Kolos családot, a másik a Laczk családot alapította, mely nemzetség sarjadéka, hogy Kolosnak nevezték-e azt a nemzetséget is, melyből ezen Kolos eredetét vette, adatokkal kimutatni nem tudom. Maradékai közül egy sem jön elő, mint de genere Kolus; egyik kis unokája mint «dictus Kolus» van említve._{2 Hazai Okmnáytár. I. köt. 168. l.}* Jakab Elek Kolozsvár története czímű munkájában ezen Kolost, ennek Kolos nevű fiát, s ennek Kolos vezetéknevű fiát idézi annak bizoynítására, hogy A Kolos nemzetségnév létezett.
Az első Kolosnak Laczk nevű fia nemzette Laczk Miklóst. Ennek három fia volt, u. m.: Tamás, ki 1411 előtt halt el, Jakab erdélyi vajda és Dávid tótországi bán. E két utóbi egy oklevélben a a gr. Kemény József diplomatariumában így van említve: «Jacobus alias vaivoda Transylvanus et David pridem banus regni Sclauoniae, filii videlicet Nicolai filii Lachk de Zantho.»
Szántói Laczk Jakab, Miklós fia, Komáromvármegye főispánja és komáromi várnagy volt 1402-ben._{3 Hazai Okmánytár II. köt. 168. l.}* A következő 1403-ik végén Zsigmond király őt a vajdai polczra emelte; mintegy hat évig szerepelt, mint erdélyi vajda s egyszersmind Szolnok vármegye főispánja.1406-ban ő és testvére Dávid együtt kapták adományban Zsigmond királytól a Belső-Szolnok vármegyei Bálványos várát, mely eddig mindig az erdélyi vajda illetékéhez tartozott. Az erről szóló oklevél kelt Sabbato prox, ante festum b. Andreae apost. (nov. 27.) 1406._{4 Másolata megvan az erd. muzeum kézirattárában. Jos. Con. Kemény Diplomatarium Trans. Supplem. Tom. II. – Kerlést is, úgy emlékszem, Laczk Jakab kapta még 1460 előtt; de nem merem bizonyossággal állítani.}* Laczk Jakab és Dávid magyarországi birtokaiból néhányat Zsigmond királylyal elcseréltek, melyek Cilley Borbála kezére kerültek; övék volt Laczkháza és Szent-Imrefalva Fejérvármegyében, Halásztelek Pest vármegyében s ezekért kaptuk cserében Zsigmond királytól Galsát (hihetőleg a Nógrád vármegyei Galsát). Ezen helységek egy 1424. máj. 25-én kelt oklevélben így említtetnek. «ac possessionis Halasztelek vocatae in dicto Pestiensi, nec non possessionum Laczkhaza et Zenth Emlrehfalwa in praefato Albensi comitatibus existentium, a magnificis Jacobo alias wayvoda Transsiluaniensi, et Dauid pridem dicti regni Sclauonie bano filiis videlicet Laczk de Zanthow, similiter per modum concambii, pro posssessione Galsa per defectum seminis praefati Stephani, de dicta Galsa ad dictu dominum regem redacta, et per ipsum iam fatae domine reginae (Cilley Borbála) deventarum.»_{I Albert osztrák herczegnek s a magyarországi főrendeknek Borbála királynő jószágait biztosító oklevelében. Magyar Tört. Tár. XII. köt. 284. l.}* Más birtokaikról alább lesz szó.
Laczk Jakab erdélyi vajdasága idejében 1408-ban lovagja lett a Zsigmond király által alapított sárkányrendnek._{2 Fejér, Cod. Dipl. X. IV. 682. l.}* A vajdaságból 1409-ben az év vége felé lépett ki, s ezután még soká élt; 1424-ben László nevű fiával együtt van említve.
1424-ben testvére Dávid is életben volt, s ekkor kezükön volt a már említett Bálványos vára a hozzá tartozó falvakkal, a possessio Kenthel, mely alatt a Doboka vármegyei Kentelke értendő (ez azonban nézetem szerint, mint alább látni fogjuk, csak a Dávidé volt). Sólyomkő vára Bihar vármegyében, Némethi_{3 A Laczkok Tamás nevű testvérének is volt része Némethiben s a következő Valkó vármegyei falvakban: a két Mochar, Zykeuth, Azonfalva és a két Kovázdi. E birtokrészek királyi adomány utján a Kórógyiakra kerültek, melyeket azután Kórógyi Miklós és István, István bán fiai, 1411-ben visszabocsátottak Laczk Dávidhoz.}* és Szarvas Valkó vármegyében, melyekhez, valamint Sólyomkőhöz is több birtok tartozott.
Ezen birtokok elő vannak számlálva az 1424-beli egyességben, melyet a két Laczk testvér és Móriczhidai Móricz János kötött, kik közt talán rokoni egybeköttetés létezett. Móricz János ekkor két vár ura; egyik a tótországi Zelincz, másik a Zala vármegyei Szigliget; bírta ezeken kívül Móriczhidát Győr, Aranyos-Medgyest Szathmár vármegyében, továbbá Berzewczét, és az ezekhez tartozó falvakat; végre voltak vett birtokai is. Az egyességben a Szántói Laczkok és a Móriczhidai Móriczok, t. i. azok, kik Simon bántól eredtek, egymást testvérekké fogadják. Garai Miklós nádor az általa 1424 junius 8-én (octavo die festi ascensionis Domini) kiállított oklevélben bizonyítja, hogy Laczk Jakab és Dávid «filii videlicet Nicolai, filii Lachk de Zantho, ac Georgius filius praefati David bani pro se, et pro Ladislao filio praescripti Jacobi vaivodae» egy részről, más részről pedig «Magistri Joannes filius Simonis bani, filii Mauritii de Morochyda, Nicolausque et Sion filii euisdem pro se et pro Mauritio filio praescripti Simonis iunioris, filii videlicet Joannis» előtte megjelenvén, kinyilatkoztatták «quod sese mutuo, et alternatim, eisque succedentes sibi ipsis in fratres condivisionales et generationales adoptassent et recepissent, és így a melyik fél magtalanúl kihal, annak jószágai a másikra szálljanak._{I Másolata megvan gr. Kemény József Diplomatariumában.}*
A Laczkok birtokai ezek. Bálványos (Belső-Szolnok várm.), Keltelke (Doboka várm.), Sólyomkő (Bihar várm.), Némethi és Szarvas (Valkó vármegyében)._{2 Galsa itt nem fordul elő, Komárom vármegyei birtok sem, holott Laczk Jakab, ki e vármegyében főispánkodott, ott birtokos lehetett. Az egyesség-levélben azonban ez áll, hogy reliqua etiam universa eorum iura empticia scilicet et alia» a Móriczokra szálljanak.}* A Móriczok birtokai: «castra eorum Zdench in regno Sclauoniae situatum, item possessio Berzewcze, aliud etiam castrum Zeglygeth nominatum comitatus, de Zala ... praeterea posessiones Morochyda praedicta et Meggyes.»_{3 A Móriczok részéről a vett birtokok ki voltak véve az egyezmény alól.}*
Az egyesség keltekor életben voltak oly rokonok, kik a Laczkokkal egy törzsből származtak, ilyenek a Némai Kolos ivadékok; a Poki nemzetségből is, melyből Móricz János származott, éltek még ivadékok. Ki volt a Laczkok anyja, nem tudjuk, a Móricz Jánosét sem, ennek csak feleségét Nagymartoni Johannát ismerjük. Móricz János föntebb elősorolt jószágai közzűl háromról bizonyos, hogy nem anyjáról örökölte, se nem feleségével kapta, hanem őseiről szálálottak rá.
Az az egyességlevél szól egyedül Laczk Jakabnak László nevű fiáról.
Laczk Jakab czímere a gr. Kemény József «Erdélyi pecsétek» czímű gyűjteményének I. kötetében levő rajz szerint ez.

Van azonban ugyanezen gyűjteményben Laczk Jakab erdélyi vajdának egy ettől egészen eltérő nagyobb czímere is, melyet függő pecsétjén használt, s melyre közelebb Szabó Károly tett figyelmessé. Érdekesnek tartom ezen pecsét másolatát is közölni.

Szántói Laczk Dávid, Miklós fia, mint tótországi bán szerepel 1416-ban s 1418-ban is. Az általa Kőrösön 1418. okt. 11-én kiállított oklevélben magát így írja: Nos David Laczk de Zantho Regni Sclavoniae Banus._{I Hazai Okmánytár III. köt. 313. l.}* Birtokairól föntebb szólottunk; itt megemlítjük, hogy Zsigmond király 1421-ben adományozta neki a Doboka vármegyei Kentelke, Árokalja, Sófalva és Szereth (Oroszfalu) nevű falvakat, valamint a Kolos vármegyei Szombattelkét és Puszta-Kamarást. Ezek közzűl az 1424-diki egyességlevélben csak Kentelke van mint főbirtok megnevezve, a többiek nem, holott azok akkor is Kentelkéhez tartoztak.
Dávid gyermekei: György és Kata.
Szántói Laczk György, Laczk Dávid fia, említve van, mint láttuk, az 1424-diki egyességlevélben. Zsigmond királynak ugyanez évben okt. 16-án Tatán kelt oklevele fölött, – melyben Némai Kolos Jeromost és Bősi Ördög Istvánt, mint a kik Ozorai Pipo temesi főispánnal együtt a végvárak javításával vannak elfoglalva, a hussiták elleni hadjárattól fölmenti, – e szavak állanak: relatio Georgii filii David de Zanthow pridem Bani._{I Hazai Okmánytár I. köt. 317. l. – Czinár Indexe szerint adatok vannak róla Fejér Codex Diplomaticusában. 1416. X. V. 703.–1417. X. V. 873. – 1419. X. VI. 242. l.}* Egy más későbbi oklevélben, hol fiával együtt van fölhozva, előneve: Némethii, s egyszersmind «alias de Laczkháza».
Itt fel kell hoznom, hogy csak azután, hogy a György szüleire s őseire vonatkozó föntebbi adatokat összeállítottam, akadtam egy oklevélre mely új világot vet az előnévül használt Szántóra. Kétségtelenül bizonyos ebből, hogy Szántót más néven Laczkházának hívták és így az nem lehet más, mint a mai Laczháza a Duna mellett, a Csepel szigete közelében. Ezen érdekes oklevél így hangzik:

Capitulum ecclesiae Posoniensis. Memoriae commendamus ... quod egregius Georgius filius condam David Laczk de Zantho alias regni sclavoniae bani, oneribus omnium et singulorum, quos infrascriptum negotitum tangeret vet tangere posset, in futurum in sese ac bonis et haereditatibus suis assumtis, coram nobis personaliter constitutus, confessus est eo modo, quod quemadmodum praefatus condam David Banus pater et Magnificus Jacobus similiter de dicta Zantho alias wayuoda Transsilvanus patronus sui quasdam eorum possessiones, videlicet Wereseghaz simulcum praediis Sarfew, Iklad, Iwancz, Zabadthelky, et Gardon ad eandem pertinentes, ac Ilbew, in Pesthienfi, Boros Jeneu in Pilisiensi, Egerzegh in Torna, Chatatzegh in Chongradiensi, item Zanth alio nomine Laczkhaza, Herbarthaza, Kisperek, alio nomine Zenthimrefalva et Wech vocatas in Albensi comitatibus existentes et habitas, aliis etiam praediis ac cunctis utilitatibus et pertinentiis quibuslibet ... in concambiumt permutationem aliarum possessionum regalium Rew in Bihariensi, et Zent Emreh in Albensi partis Transsylvanae,_{I Maros-Szent-Imre az erdélyi Fejér vármegyében, mely régen s ekkor is az alvajdák székhelye volt.}* item Zent Salvator cum suis pertinentiis, scilicet Geryncz, Terbussancz, Kissalw, Cherygh, Brathoyech, Banczfalva cum praedio Godoyecz, nec non Vasarwspaczyntha et Lygethpaczyntha in comitatu de Walko existentium habitarum, quae condam Alberti de dicta Zent Salvator praefuissent, per ipsum dominum nostrum imperatorem dictis David bano et Jacobo woywodae, et per consequens sibi datarum et collatarum, in quarum scilicet dominio ipse Georgius etiam nunc pacifice persisteret, eidem domino imperatori dedissent et contulissent, sic et ipse nunc et de praesenti praescriptas posessiones Wereseghaz stb.... donationem, collationem, ac concambialem permutationem eorundem patris et patrui suorum approbando et ratificando, eidem domino nostro imperatori de novo et ex novo dedisset et contulisset, imo dedit et contulit nostri in praesentia, assummendo eundem dominum imperatorem et successores eiusdem reges utpote Hungariae, in pacifico dominio dictarum psosessiorum ... contra omnes impetitores defensare. In cuis rei memoriam ... Datum in festo beatorum Joannis et Pauli martirum (junius 26.) A. D. 1435._{2 Báthori István orszgábírónak 1486-ban kelt hiteles átíratából, melynek eredetije megvan Budán a m. kir. kamara levéltárában, másolata pedig az erd. muzeumban, Jos. Com. Kemény Diplomatarium Trans. III. kötet.}*
Látjuk e Laczk Györgyöt, ki Bálványos várát birta, Bálványosi előnévvel is. Erdélyben e vár volt lakása.
Laczk György erdélyi főcsaládból vett nőt, a Losoncziak Dezső vagy Dezsőfi nevű ágából. E nő Losonczi Ilona, Losonczi Dezső János leánya.
1438-ban a parasztlázadás elnyomására egyesült sereg egyik vezéreül találjuk őt; a Kolozsmonostornál álló táborból ez év január 9-dikén a szásokhoz intézett fölhívásban neve a többi főurak közt így jő elő: Michael Jaakch de Kwsal Siculorum comes, Desew de Losoncz unversorum nobilium partium Transilvanarum capitaneus, Stephanus filius Bani de Losoncz praedicta, Georgius consimiliter filius Bani de Balwanus, Andreas de Thelegd, Nicolaus de Bethlen, Johannes Farkas de Harina, Lorandus Lepes vicevayvoda, et alii milites tam de Hungaria quam partium Transilvanarum nobiles stb.
Látjuk ez adatból, valamint későbbi oklevelekből, hogy Laczk Györgyöt, minthogy atyja bán volt, Bánfi-nak is nevezték. Az oklevelekben hogy van nevezve, s Miklós nevű fia hogy van említve, arra néhány példát ide jegyzek.
a) Georgii filii David de Zanthow pridem Bani (1424).
b) Georgii filii David Bani, filii Lachk de Zantho (1434).
c) Georgius consimiliter filius Bani de Balwanus (1438).
d) Georgius filius David Laczko Bani de Zanthow.
e) Georgii Bani de eadem Szanto (1457).
f) Georgii Banfi de Bálványos (1503).
g) Nicolai filii Georgii Bani de Nempthy, alias de Laczkhaza (1456).
h) Nicolaum filium Bani de Szántó (1454).
i) Nicolai Bani (1457).
k) Nicolai filii Bani (1457).
Laczk György maga nem volt bán, fia sem, mégis nevükhöz kapcsolva áll a Bán szó; hasonlót látunk a Móriczhidai Móricz család azon ivadékainál is, kik a Laczkokkal 1424-ben egyességre léptek. Az egyezkedő Móricz János unokájának neve mellett későbbi oklevélben a Bán szó áll, holott ő bán nem volt,_{I A Poki nemzetségből származott Móriczhidai Móricz család azom ivadékai fordulnak igy elő, kik Móricz Simon horvát- és dalmátországi bántól erednek.}* s a Móricz család tagjait mint «Móriczhidai Bán» ivadékokat is mutatja Nagy Iván Magyarország családai czímű munkájában. Nézetem szerint azonban nem volna helyes ezek után azt következtetni, hogy a Laczkok Bán melléknevet használtak azon időtől fogva, mikor a Móriczokkal testvéresültek.
Mint a Laczkoknál, éppen úgy látjuk alakítva a Losoncziakról szóló oklevelekben azon Losoncziak nevét, kik Bánfi nevet használtak. Az idézett 1438-diki levélben a Losonczi Bánfi István (Stephanus filius Bani de Losoncz) neve után Laczk György mint Georgius consimiliter filius Bani de Balwanus van felhozva; mi azt mutatja, hogy mindketten bán fiai voltak, egy későbbi oklevélben csakugyan Bánfinak is van írva (Georgius Bánfi de Bálványos), de Bán melléknevet nem használt.
Laczk Bánfi György gyermekei Losonczi Dezső Ilonától: Dorottya, Anna és Miklós.
Szántói Laczk Kata, Laczk Dávid leánya, említve van, mint látni fogjuk, egy 1457-diki oklevélben.
Szántói Laczk Bánfi Miklós,Laczk György fia. Anyja halála után örökölte Bálványos várát; itt várnagya 1454-ben Iklódi Beke._{I Jos. Com. Kemény Diplomatarium Trans. III. kötet.}* Ez időben egy oklevél szerint e várhoz tartozott Váralja, Némethi, Szász-Nyíres, Gyerla, Szent-Benedek, Füzes, Csaba, Boda (?), Csoptelke, Báton, Kecske (tán Kötke), Vásárhely, Mikola, (a három utolsó most Dobokavármegyében, a többi Belső-Szolnokban); továbbá e várhoz tartozóknak vannak mondva Doboka vármegyéből Vicze, Szent-Márton, Kerlés és Szent-Jakab, holott nézetem szerint Kerlés és Szent-Jakab a Laczk Miklós Kentelke nevű főbirtokához tartoztak, Árokaljával, Sófalvával és Szerettel együtt, melyek, valamint az ő szombattelki és pusztakamarási Kolozs vármegyei birtokai is, későbbi oklevelekben mint Bálványos vára tartozékai jőnek elő.
Laczk Bánfi Miklós nejét oklevélben említve nem találtam, csak Kata nevű leányát. 1456-ban halt el, és akkor még életben voltak testvérei: Dorottya, Telegdi Thelegdy Lőrinczné, és Anna, Bethlen Márkné.
Minthogy fiut nem hagyott hátra, Bálványos vára tartozandóságaival együtt a koronára szállott. Gróf Kemény József gyűjteményében olvasható egy oklevélkivonat, mely szerint ezen jószágok «per defectum seminis Nicolai filii Georgii Bani de Nempthy alias de Laczkhaza ad coronam regni devolutae fuerunt». A koronára szállott várat V. László király Losonczi és Várdai ivadékoknak adományozván, a Laczk-örökösök a menyasszonyi ajándék s a leányörökösöket illetők iránt az adományosok ellen pert indítottak. Ezen perben Garai Miklós nádor hozott ítéletet, s miután a Losoncziak és Várdaiak vajdai levéllel igazolták, hogy a Laczk örökösöket választott bírák közbejöttével teljesen kielégítették, beigtatásuk 1457. aug. 3-dikán (feria quarta proxima post festum ad vincula Petri Apostoli proxime praeteritum) meg is történt. A beiktatási jelentésben Bálványos vár tartozandóságai csak ezek: Váralja, Némethi, Szász-Nyíres, Gerda, Szent-Benedek, Füzes, Csaba, Boda, Csaptelke, Báthon, Kötke, Vásárhely, Mikola, Vicze, Szent-Márton, Kerlés és Szent-Jakab; több falu nincs említve, Kentelke, Árokalja stb. nem fordul elő._{I Ezen eddig kiadatlan oklevél 1494-diki hiteles átírata, gr. Kemény József följegyzése szerint, megvan a kolozsmonostori convent levéltárában (ma az országos levéltárban)-}*
Miklós leánya, Laczk Bánfi Kata, a család utolsó sarjadéka, mikor, kihez ment nőül, mikor halt el, arra adatokat nem találtam.
Szántói Laczk Bánfi Dorottya, Thelegdy Lőrinczné, Laczk György leánya. E nő szülőanyja Thelegdi Mihálynak a hat székely szék kapitányának, ki Báthori István idejében Békes Gáspár pártján állott.
Szántói Laczk Bánfi Anna, Bethlen Márkné, Laczk György leánya. Férje Bethlen Márk, a keresdi vár építtetője, kinek Miklós nevű fia egy 1503-ban kelt oklevél kivonatában így van említve: Nicolaus filius Marci de Bethlen ius quartalitium matris suae Annae filiae Georgii Bánfi de Bálvnányos, ex quondam Elena filia Joannis Desőfi senioris de Losoncz susceptae stb._{2 Jos. Com. Kemény Diplom. Trans. Appendix. VIII. köt.}*
A mellékelt nemzedékrendi táblázaton adom egy kis családfáját a Szántói Laczk családdal testvér Kolos családnak is, mely attól fogva, hogy Szántói Kolos Jakab a Némai Miklós fiúsított leányát, Némai Nestét nőül vette s ennek Néma nevű birotkát kezéhez kapta, Némai előnevet használt. Néma most Kolos-Néma nevet visel, Komárom vármegyében. Ezen helységről Fényes Geogr. szótárában az a megjegyzés van, hogy nevét a Kolos családtól s annak néma leányától vette: de ezen állítás második része, mely alkalmasint csak mint hagyomány forog a nép száján, nem áll.
Gr. LÁZÁR MIKLÓS.

118AZ ORSZÁGOS LEVÉLTÁRBAN ŐRZÖTT VAGY FÖLJEGYZETT NEMESI OKLEVELEKNEK JEGYZÉKE.
(A magyar és erdélyi udvari kanczelláriák felállításáig.)
Ötödik közlemény._{I L. Turul. 1883. 84, 142. l. és 1884. 29, 68. l}*

ECSEDI alias ASZTALOS. 1689. Erd. főkormszék 1808: 3012.
ECSEDI de Szathmárnémethi. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 595.
EGERHEGYI alias MOLNÁR. 1664. Erd. főkormszék 1806: 5350.
EGERESSI. 1637. Kmnotori conv. Prot. P. 11.
EGERESI alias KOVÁCS. 1630. Kmnostori conv. Prot. II. 22.
EGERHÁZI. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 62. 368.
ÉGETŐ. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 587.
EGRI. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 299.
EGRI. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
EGRI. 1656. Gyfvári kpt.26. L. Reg. 608.
EGHRI de Enyed. 1620. Gyfvári kpt. Prot. A. Barkai 138.
EGRI de Karancsi alias SZÁMBÓ. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 12.
EGRI de Kövend. 16498. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 250.
EGYED. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
EGYED. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 587.
EGYED de Kövesd. 1615. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 26.
ÉL de Kelementelke. 1589. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 576.
ELEK. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 299.
ELEK. 1612. Kmnostori conv. Prot. K. 26.
ELEK de Mártonteleke. 1627. Gyfvári kpt. 12. L. Reg 75.
ELEK de Panyit. 1638. Kmnostori conv Prot. P 104.
ELEK de Sáka. 1649.Gyfávi kpt. 24. L. Reg. 185.
ELEKES. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 22.
ELEKES. 1628. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 58.
ELEKES. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
ELEKES de Gyergyóújfalu. 1670. Gyfvári kpt. Misc. Cista II. fasc. VII. 43. és Cista Arm. 65.
ELEKES de Ménaságh. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. R eg. 608.
ÉLES. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 16.
ÉLES de Szent-Miklós. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. R eg. 166.
ENDES. 1620. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 209.
ENDES. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 678.
ENDES de Csikszentsimon. 1620. Gyfvári kpt. Cista Colos fasc. V. 47.
ENDES de Sófalva. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 24.
ENDES de Szentsimon. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 49.
ENDED de Szentsimon. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 133.
ENGI. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 620.
ENYEDI 1631. Gyfvári kpt., Cent. XX. 58.
ENYEDI 1664 Erd. főkormszék 1806: 5350.
ENYEDI alias SZABÓ. 1619. Gyfári kpt. 10. L. Reg. 121.
ENYEDI SZABÓ de Gyulafehérvár lásd Szabó Enyedi. 1618. Gyfvári kpt. Prot. J. Debreczeni 398.
EÖRDÖGH (Ördögh) alias SZEKRESI. 1674. Gyfvári kpt. Prot. Georg. Csicsói 62.
EÖRDÖGH alias TÖKI. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 47.
EÖRDÖGH de Akna. 1622. Gyfvári kpt. II. L. Reg. 34.
EÖREGH (Öregh) de Kemény. 1621. Gyfvári kpt. II. L. Reg. 9.
EÖRMÉNY (Örmény) 1649. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Bárdi. I. 169.
EÖRMÉNY (Örmény) 1649. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Bárdi I. 169.
EÖRMÉNY (Örmény) de Kolosvár. 1606. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 186.
EŐSSI. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 95.
EŐSSI de Bihar. 1658. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 109. 17. L. Reg. 16. (Elveszett.)
EŐSSI de Fugy-Vásárhely. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 187.
EŐSSI de Korond. 1618. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 86.
EŐSI de Maksa. 1628. Gyfvári kpt. Cent. XX. 32.
EÖTTVÖS de Mezőszeged alias KOMOR. 1617. Gyulafehérvári kpt. 10. L. Reg. 13.
EŐSSI de Várad. 1615. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 50.
EÖTVÖS. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 114.
EÖTVÖS. 1649. Acta post Adv. Tab. 28. N° 15.
EÖTVÖS. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
EÖTVÖS alias PORTÖRŐ. 1664. Erd. főkormszék 1896: 5350.
EÖTVÖS de Kálló alias KECSE. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 592.
EÖTVÖS de Várad. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Re.g 216.
EÖ lásd Ö.
EPERJESI. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
EPERJESI de Gyulafehérvár. 1612. Gyfvári kpt. Prot. M. Barsi 31.
EPIKOTAR. 1584. Gyfvári kpt. I. L. Reg. 241.
ÉRADONYI. 1612. Gyfvári kpt. Prot. J. Debreczeni 106.
ERDÉLYI. 1611. Gsyfvári kpt. Cent. XX. 14.
ERDÉLYI. 1618. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 64.
ERDÉLYI. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 460.
ERDÉLYI. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
ERDEŐ. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Re.g 77.
ERDŐ. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
ERDŐ. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
ERDEŐ de Kozmás. 1614. Gyfvári kpt. 7. L. Reg. 125.
ERDŐ de Krathna. 1588. Gyfvári kpt. Misc. Cista I. fasc. I. 48. – 2: L. Reg. 614.
ERDŐ de Sellye. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
ERDŐDI. 1622. Gyfvári kpt. 15. L. Reg. 16.
ERDŐS. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 169.
ERDŐS. 1656. Gyfhérvári kpt. Cista Gömör fasc. Gyergyó 9.
ERDŐS alias BAGDI. 1639. Gyfvári kpt. Prot. M. Siklósi 109.
ERDŐS lásd Silvester.
ERESZTVÉNYI. 1583. Gyfvári kpt. I. L. Reg. 41.
ERESZTVÉNYI. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 321.
ERESZTVÉNYI. 1622. Gyfvári kpt. II. L. Reg. 22.
ERESZTVÉNYI. 1641. Gyfávri kpt. 26. L. Reg. 75.
ERŐS. 1620. Gyfvári kpt. Prot. Deus ad auxilium 459.
ERŐS. 1655. Gyfehérvári kpt. Cista Gömör fasc. Gyergyó 9.
ERŐS alias BOROS. 1670. Gyfvári kpt. Cent. GG. 56.
ERŐS de Borosjenő. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. III.
ERŐS de Csíkszentmiklós. 1633. Gyfvári kpt. 17. L. Reg. 96.
ERŐS de Csíkszentmiklós. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 17.
ERŐS de Futak alias BORBÉLY. 1588. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 176.
ERŐS de Magyarbölkény. 1620. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 195.
ERŐS de Szentmiklós. 1615. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 143.
ÉRPÁLI de Ujfalu. 1615. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 96.
ÉRSEK. 1613. NRA. 942–20.
ÉRSEK-LIPTAY. 1643. NRA. 1801–16.
ESZÉKY. 1548. L. Re.g Arm. I. pag. II. L. Reg. N° VI. fol. 152.
ESZKEN de Gyulafehérvár. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. R eg. 43. Prot. Steph Bárdi II. 113.
ESZTÁRY. 1584. Gyfvári kpt. I. L. Reg. 238.
ESZTERY. 1535. L. Reg. Arm. I. pag. 3. L. Reg. N° II. fol .433.
ÉVA. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. 591.
FÁBIÁN. 1608. Kmnotori conv. Arm. M. 31.
FÁBIÁN. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 47.
FÁBIÁN. 1628. Gyfvári kpt. 12. L. Reg. 91.
FÁBIÁN. 1640. Gyfvári kpt. 19. L. Reg. 180.
FÁBIÁN. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
FÁBIÁN. 1655. Gyfvári kpt. 26.L. Reg. 587.
FÁBIÁN. 1666. NRA. 1791–30.
FÁBIÁN alias BAK. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 47.
FÁBIÁN de Alsószentmihályfalva. 1649. Gyfehérvári kpt. 24. L. Reg. 127.
FÁBIÁN de Baróth. 1655. Gyfvári kpt. 26. l. Reg. 587.
FÁBIÁN de Belényes. 1631. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 158.
FÁBIÁN de Görgényszentimre. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 208.
FÁBIÁN de Iktár. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 197.
FÁBIÁN de Ilosva. 1631. Gyfvári kpt. Cent. Ji. 35.
FÁBIÁNdeKölpény. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
FÁBIÁN de Lisznyó. 1583. Gyfvári kpt. I. L. Reg. 145.
FÁBIÁN de Szentimre. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 168.
FÁBIÁN de Vadad. 1680. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
FÁBIÁN de Várad. 1632. Gyfvári kpt. 17. L. Reg. 16. (Elveszett.)
FAJDOSSI de Gálteő. 1585. Gyfvári kpt. I. . Reg. 325.
FAGGYAS de Léczfalva. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 36.
FAGGYAS de Léczfalvza. 1652. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 35.
FAGGYAS de Újhorda. 1628. Gyfvári kpt. 12. L. Reg. 87.
FAKÓ. 1580. Gyfvári kpt. Prot. M. Barsi 49.
FAJNIK. 1677. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Gyarmathi 257.
FAJNIK BUGYUL lásd Bugyul Fajnik.
FALUP de Csicsópoján. 1663. Kmnostori conv. Arm. F. 12.
FALUVÉGHI de Szentrontás. 1633. Gyfvári kpt. 17. Reg. 97. (Elveszett.)
FALUVÉGHI. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
FALUVÉGHI. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
FARKAS. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
FARKAS. 1619. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 113.
FARKAS. 1634. Liptómegye ltban.
FARKAS. 1655. Gyfehérvári kpt. Cista Gömör fasc. Gyergyó. 9.
FARKAS. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
FARKAS. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 619.
FARKAS. 1658. Kmnostori conv. Arm. B. 17.
FARKAS. 1662. Gyfvári kpt. Prot. Georg. Csicsói 324.
FARKAS. 1664. Erd. főkormszék 1806: 5350.
FARKAS. 1673. Kmnostori conv. Arm. F. 5.
FARKAS. 1690. L. Reg. Arm. I. 123.
FARKAS alias OVCSÁROVICS. 1557. NRA. 288–34.
FARKAS de Alsókosály alias TAMÁS. 1649. Kmnostori con; Arm. F. 4. Prot. q. 85. – Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 98. – Acta Transylvanica fasc. I. 2.
FARKAS de Belényes. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 69.
FARKAS de Belényes. 1626. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 81.
FARKAS de Belényes. 1647. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 53.
FARKAS de Bessenyeő alias NAGY. 1608. Gyulafehérvári kpt. 4. L. Reg. 231.
FARKAS de Borosjenő. 1641. Gyfvári kpt. 20. L. Reg. 72.
FARKAS de Csíkszentmárton. 1649. Gfvári kpt. 24. L. Reg. 56.
FARKAS de Dálnok. 1614. Gyfvári kpt. 7. L. Reg. 352.
FARKAS de Disznópataka. 1658. Kmnostori conv. Prot. R. 33.
FARKAS de Drága-Vilmán. 1659. NRA. 1736–38. Erd. főkormszék 1797: 4383.
FARKAS de Gyulafehérvár. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 50.
FARKAS de Gyulafehérvár alias SZABÓ 1630. Gyulafehérvári kpt. 16. L. Reg. 121.
FARKAS de Illyefalva. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 21.
FARKAS de Harasztkerek. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 624.
FARKAS de Kede. 1658. Gyfvári kpt. Cista Ugocsa fasc. I. 12.
FARKAS de Kis-Görgény. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 39.
FARKAS de Köd. 1679. Kmnostori conv. Arm. F. II.
FARKAS de Lusán. 1624. Kmnostori conv. Prot. H. fol. 62.
FARKAS De Osdola. 1641. Gyfvári kpt. 20. L. Reg. 76
FARKAS de Pecsétszeg alias KOSZTA. 1630. Kmnostori conv. Arm. K. 13. Prot. M. 90.
FARKAS de Peteritye. 1658. Kmnostori conv. Arm. B. 17.
FARKAS de Szathmárnémethi. 1647. Gyfvári kpt. 23. L. R eg. 60.
FARKAS de Szibin. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Re.g 87.
FARKAS de Tatros. 1615. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 105.
FARKAS de Várad. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591. 232.
FARKASde Várad. 1624. Gyfvári kpt. II. L. Reg. 65.
FARKAS KÉPIacute;RÓ. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Re.g 591.
FARKASLAKI de Kismőd. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. RE. 52.
FARÓ de Derecske. 1608. Gyfvároi kpt. 5. L. Reg. 193.
FARTÓ. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
FAUR. 1662. Gyfvári kpt. Prot. Georg. Csicsói 439.
FAUR. 1665. Red. főkormszék 1797. 3798.
FATTYÚ. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 115.
FAZEKAS. 1590. Erd. főkormszék 1804: 122.
FAZEKAS. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 123.
FAZEKAS. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
FAZEKAS. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 587.
FAZEKAS. 1655. Gyfvári kpt. Cista Gömör fasc. Gyergyó 9.
FAZEKAS. 1664. Erd. főkormszék 1806: 5350.
FAZEKAS alias BARLA. 1635. Kmnostori conv. Prot. P. 69.
FAZEKAS alias BERECZK de Gyulafehérvár. 1679. Gyfvári kpt. 28. L. Reg. 121.
FAZEKAS de Bede. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
FAZEKAS de Göröczfalva.1615. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 129.
FAZEKAS De Illye. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Re.g 521. Prot. S. Böszörményi 71.
FAZEKAS de Kovászna. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 544.
FAZEKAS de Páka. 1611. Erd. főkormszék 1803: 1780.
FAZEKAS de Torda alias KEREKES. 1674. Kmnostori conv. Prot. Balth. Rákosi 93.
FAZEKAS de Vajdaháza alias SULY. 1623. Kmnostori conv. Arm. S. 13.
FECSKÉSI. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 168.
FEGYVERNEKI. 1613. Gyfvári kpt. Prot. J. Debreczeni 260.
FEJÉR. 1608. Gyfvári kpt. 5 l. Reg. 102.
FEJÉR. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
FEJÉR. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
FEJÉR. 1673. Kmnostori conv. Prot. Balth. Rákosi 80.
FEJÉR de Arany. 1640. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 33.
FEJÉR de Bágyon. 1569. Kmnostori conv. Prot. Johannis II. 18, 19.
FEJÉR de Bágyon. 1610. Kmnostori conv. Prot. Omnia ad majorem Dei Gloriam 18. (82. fiók.)
FEJÉR de Berincze. 1667. Kmnostori conv. Arm. G. 4.
FEJÉR de Borosjenő. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 162.
FEJÉR de Haraly. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 690.
FEJÉR de Kövend. 1669. Kmnostori conv. Prot. Balth. Rákosi 52.
FEJÉR de Kövend. 1674. Erd. főkormszék 1846: 3769.
FEJÉR de Somkút. 1658. Kmnostori conv. Arm. B. 42.
FEJÉR de Szigeth alias KOVÁCS. 1617. Gyfvári kpt. 8. l. Reg. 245.
FEJÉR de Várad. 1652. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 24.
FEJÉR de Várallya. 1590. Erd. főkormszék. 1804: 122.
FEJÉRDI. 1585. Gyfvári kpt. I. L. Reg. 302.
FEJÉRDI alias Szőcs. 1618. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 40.
FEJÉRDI de Ormány. 1590. Erd. főkormszék 1804: 122.
FEJÉRPATAKY de Klecsen (Kelecsény). 1564. Liptómegye ltban.
FEJÉRTÓI. 1664. Erd. főkormszék 1806: 5350.
FEJRÉTÓI alias SZABÓ. 1664. Erd. főkormányszék 1806: 5350.
FEJÉRVÁRI.. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
FEJÉRVÁRI. 1622. Gyfvári kpt. 14. L. Reg 5.
FEJÉRVÁRI. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 734.
FEJÉVÁRI. alias NAGY. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14. Prot. Barsi 14.
FEJÉRVÁRI alias NEMES. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
FEJÉRVÁRI alias SZABÓ. 1664. Erd. főkormányszék 1806: 5350.
FEJÉRVÁRI de Gyulafehérvár alias SZABÓ. 1621. Gyfvári kpt. II. L. Reg. 9.
FEJÉRVÁRI KOVÁCS GYULA lásd Kovács Gyula fejérvári. 1625. Gyfvári kpt. Prot. A. Barkai 184.
FEJES de Csekelaka. 1672. Kmnostori conv. Prot. Balth. Rákosi 92.
FEJES de Martonos. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. R eg II.
FEKETE. 1590. Erd. főkormszék 1804: 122.
FEKETE. 1598. Gyfvári kpt. Cent. Hh. 78. pag. 252. N° 2.
FEKETE. 1608. Gyfvári kpt. 5: L. Reg. 161.
FEKETE. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
FEKETE. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
FEKETE. 1621. Gyfvári kpt. II. L. Reg. 5.
FEKETE. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 578.
FEKETE. 1664. Erd. főkormszék 1806: 5350.
FEKETE alias SÁNTA. 1651. NRA. 1202–17.
FEKETE de Aldoboy. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 449.
FEKETE de Debreczen. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 282.
FEKETE de Gyulafehérvár. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 431. Prot. Steph. Bárdi II. 113.
FEKETE de Halas. 1606. NRA. 312–44. NRA. 1746–5.
FEKETE de Kisbún. 1663. Kmnostori conv. Prot. Balth. Rákosi 116.
FEKETE de Nagyfalu alias NAGY. 1620. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 211.
FEKETE de Polyán. 1652. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 62.
FEKETE de Székelyhid alias MÉSZÁROS. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. R eg. 79.
FELFÖLDI.. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
FELICIDES. 1655. Veszprémmegye ltban.
FELPÉCZI. 1531. L. Reg. Arm. I. pag. I. L. Reg. N° II .fol. 287.
FELSŐBÁNYAI. 1672. Erd. főkormszék 1820: 334.
FELSŐBÁNYAI de Huszt. 1648. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 8.
FELSŐBÁNYAI PÉNTEK de Gyalu lásd Péntek Felsőbányai.
FELSZEGHI de Szentmárton. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 25.
FELTÓTI. 1664. Erd. főkormszék 1806: 5350.
FELVINCZI. 1625. Kmnostori conv. Arm. F. 10. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 63.
FENTEÖSSI DÁN lásd Dán Fenteössi.
FERENCZ. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
FERENCZ. 1611. Erd. főkormszék 1803: 1780.
FERENCZ. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580. Cista Gömör. fasc. Gyergyó 9.
FERENCZ alias CSEHI. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
FERENCZ alias KOVÁCS. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 17.
FERENCZ de Bodok. 1671. Gyfvári kpt. Cent. JJ. 13.
FERENCZ de Csatószegh. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
FERENCZ de Csíkdánfalva. 1638. Gyfvári kpt. 19. L. Reg. 49. Erd. főkormszék 1806: 6206.
FERENCZ de Csikszentgyörgy. 1588. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 81.
FERENCZ de Csikszentgyörgybánfalva. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 42.
FERENCZ de Csomafalva 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
FERENCZ ce Homoród. 1607. Gyfvári kpt.4. L. Reg. 30.
FERENCZ de Kőkös. 1626. Gyfvári kpt. 15. L. Reg. 155.
FERENCZ de Mádéfalva. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 129.
FERENCZ de Ménaságh. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
FERENCZ de Nagybölön. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 25.
FERENCZ de Oláhfalu. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 247.
FERENCZ de Páva. 1570. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1570. 269.
FERENCZ de Remethe. 1655. Gyfvári kpt. 2 6. L. Reg. 580.
FERENCZ de Sepsiszentkirály. 1627. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 6.
FERENCZ de Szentmihály. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
FERENCZ de Szentmiklós. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
FERENCZ de Tekereőpatak. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 13.
FERENCZ de Uzon. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 327.
FERENCZI. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 161.
FERENCZI. 1687. L. Reg. Arm. I. 103
FERENCZI de Harasztkerek. 1660. Gyfvári kpt. Cent. LL. 52.
FERENCZI de Harasztkerek. 1676. Kmnostori conv. Arm. F. 14.
FERENCZI de Somosd. 1631. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 160.
FÉSŰS (Fűsűs) de Debreczen. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 138.
FTTYKEŐ. 1644. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 14.
FIKKER de Abrudbánya. 1685. Gyfvári kpt. Arm. 24.
FILLYÉRES alias GYULAI. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
FINTA. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 619.
FINTA de Gelencze. 1629. Gyfvári kpt. 15. L. Reg. 63.
FINTHAI. 1656. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 36.
FIÓK de Hatháza. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 168.
FIÓTHA. 1610. Gyfvári kpt. Prot. Barsi 14.
FLORE. 1659. Kmnostori conv. Arm. F. 6.
FLORE alias PAP. 1667. Kmnostori conv. Prot. Post. Rectificationem: a végén. (82. fiók.)
FLÓRA de Hidas alias VIRÁGH. 1655. Erd. főkormányszék 1827. 1722.
FLORA de Preluka. 1658. Kmnostori conv. Arm. B. 42.
FOCZIN de Rákos. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 162.
FODOR. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73, 100.
FODOR. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 165.
FODOR. 1610. NRA. 991–5.
FODOR. 1617. Gyfvári kpt. 8. L. reg. 216.
FODOR. 1622. Nyitramegyei ltban.
FODOR. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 47.
FODOR. 1642. NRA. 902–4.
FODOR. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
FODOR. 1664. Erd. főkormszék 1806. 5350.
FODOR. 1676. Kmnostori conv. Prot. O. I. 172.
FODOR alias DIÓSZEGI. 1676. Kmnostori conv. Arm. D. 8.
FODOR alis NAGY. 1651. Kmnostori conv. Prot. Q. 72.
FODOR de Abrudbánya alias RÁKOSI. 1607. Kmnostori conv. Arm. F. 2.
FODOR de Bágyon. 1608. Kmnostori conv. Prot. G. 15.
FODOR de Bethlenfalva alias THURZÓ. 1456. NRA. 828–3.
FODOR de Bodok. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 315.
FODOR de Borosbocsárd alias VARGA. 1665. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Gyarmathi 259.
FODOR de Dank. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591. 305.-
FODOR de Ilik. 1610. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 482.
FODOR de Lugos. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 131.
FODOR de Makó. 1676. Kmnostori conv. Balth. Rákosi 113, 114.
FODOR de Rákos. 1621. Gyfvári kpt. II. L. Reg. 14.
FODOR de Remethe. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
FODOR de Szentimre. 1627. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 55.
FODOR de Szőkefalva. 1672. Gyfvári kpt. Arm. 48.
FODOR de Ujfalu. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
FODOR de Várfalva. 1610. Kmnostori conv. Prot. Balth. Rákosi II.
FODOR de Várfalva. 1669. Erd. főkormszék 1841: 3645.
FODOR RÁKOSSI de Abrudbánya. 1607. Gyfvári kt. 4. L. Reg. 115.
FOGARASI KIS lásd Kis Fogarasi.
FOGARASI SZABÓ lásd Szabó Fogarasi.
FOLTHI. 1616. Gyfvári kpt. Prot. P. Taraczközi 49.
FÓNIKA. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 578.
FONÓDI de Várad. 1603. Gyfvári kpt. Prot. M. Barsi 63.
FORCHNER. 1685. Szepesi kpt. fol. 376.
FOREST de Brunnenthal. 1631. NRA. 1615–37.
FORGÁCS de Harasztkerek. 1614. Gyfvári kpt. 7. L. Reg. 303.
FORINTOS alias JÁSZBERÉNYI. 1622. Gyfvári kpt. Prot. Deus ad auxilium 395.
FÓRIS. 1570. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1570:_ 287.
FÓRIS de Kövesd. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 149. 17. L. Reg. 96. (Elveszett.)
FÓRIS de Remethe. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 100.
FORRAI. 1431. Gyfvári kpt. Misc. Cista III. fasc. III. 30.
FORRÓ. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 14.
FORRÓSZEGHI. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
FOSZTÓ de Kőkös. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 436.
FÓTI. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
FÖLDEÁKI de Belényes. 1644. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. II.
FÖLDESSI de Harasztos. 1644. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 12, 13.
FÖLDESSI SZABÓ. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 20.
FÖLDVÁRY. 1573. Kanczelláriai ltár. Hung. 169.
FÖRDŐS (Feördeős). 159. NRA. 1863. N° 12. NRA. 1870. N° 33.
FRANCHYAK. 1619–37. Veszprémmegye ltban.
FRANYAFFY. 1613. Szepesi kpt. Proth. 1618 .fol. 2.
FRATAI. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 169.
FREI. 1614. Szepesi kpt. Proth. 1618. fol. 325.
FREIBERG. 1601. NRA. 946–20.
FREINBLATH. 1659. Liptómegye ltban.
FREINPERGER. 1639. NRA. 1451–I.
FREISZEIZEN. 1609. Thúróczm. ltban. fasc. V. N° 7.
FRENYO. 1670. L. Reg. Arm. I. pag. 60.
FRONA. 1639. Váczi kpt. lt. Scrin A. 24.
FRONKÓ. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 331.
FUCHS. 1626. Pozsony város lt-ban. (Lásd Gyfvári kpt. Cent. KK. 98.)
FUGYE de Galacz. 1583. Gyfvári kpt. I. L. Reg. 68.
FURKA de Baróth. 1589. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 569, 570.
FURKOLY. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
FÚRÓS de Thamási. 1618. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 61.
FUTAKI. 1621. Gyfvári kpt. II. L. Reg. 10.
FUTAS. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 590.
FÜLE. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
FÜLDEÖK. 1585. Gyfvári kpt. I. L. Reg. 328.
FÜLEKI JÁKÓ lásd Jákó Füleki. 1637. Gyfvári kpt. Prot. C. Bojthi 145.
FÜLÖP (Philep). 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
FÜLÖP (Phylep). 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
FÜLÖPP (Phylepp). 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570, 580.
FÜLÖP. 1655. Gyulafvári kpt. Cista Gömör fasc. Gyergyó 9.
FÜLÖP. 1664. Erd. főkormszék 1832: 134.
FÜLÖP. 1686. I. Reg. Arm. I. pag. 92.
FÜLÖP de Bőződ. 1608. Gyfvári kpt. Cent. Ji. 34.
FÜLÖPP de Martonos. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 24.
FÜLÖP de Szárhegy. 1680. Gyfvári kpt. Misc. Cista II. fasc. VII. 60. – Cista Arm. 49 .66.
FÜLÖP de Zelnaka. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 52.
FŰRÉSZ. 1628. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 58.
FÜRNSTAIN. 1652. Szepesi kpt. levéltára.
FŰSI de Verebély vagy de Újtorda. 1675. Erd. főkormszék 1820: 2728.
FÜSTÖS. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
FÜSTÖS de Ménaságh. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
FÜVESSI alias MENYHÁRT. 1652. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 67.
FÜZESGYARMATI. 1635. Nógrádmegye ltban.
FÜZESI. 1590. Red. főkormszék 1804: 122.
FÜZESI. 1610. Gyfvári kpt. Prot. Barsi 14.
GABIR de Szentgyörgyegykétfalva. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 122.
GÁBOR. 1652. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 663.
GÁBOR. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 619.
GÁBORJÁNI. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 18.
GABRILLAS de Olczan. 1644. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 12
GADÓ de Kórod. 1624. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 57.
GADOLINO. 1654. Král bécsi czímerfestő birtokában.
GAGYI. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
GAIN de Arad. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 584.
GAJCZÓ. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 619.
GÁL. 1590. Erd. főkormszék 1804: 122.
GÁL (Gömörmegye). 1599. NRA. 1577–61.
GÁL 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 55.
GÁL. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 72.
GÁL. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
GÁL. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
GÁL. 1625. Szepesi kpt. lt. Proth. 1618. fol. 327.
GÁL. 1628. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 60.
GÁL. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
GÁL. 1655. Gyfvári kpt. 26. l. Reg. 580.
GÁL. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 587.
GÁL. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
GÁL. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 620.
GÁL alias SZABÓ. 1608. Gyfvári kpt. Cent. Aa. 58.
GÁL de Alsószentmihályfalva. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 185.
GÁL de Bágyon. 1670. Kmnostori conv. Arm. I . 5.
GÁL de Baróth. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 308.
GÁL de Bögöz. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 18.
GÁL de Csomafalva 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
GÁL de Dálnok. 1644. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 3.
GÁL de Ethéd. 1590. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 70.
GÁL de Gyalakutha. 1634. Gyfvári kpt. 17. L. Reg. 112. (Elveszett.)
GÁL de Gyergyószentmiklós. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 44.
GÁL de Hilib. 1606. Gyfvári kpt. Cent. GG. 28.
GÁL de Kilyén. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 270.
GÁL de Lele. 1645. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 16.
GÁL de Ménaságh. 1588. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 26.
GÁL de Molnos. 1649. Gyfvári kpt. 24. l. Reg. 147.
GÁL de Olasztelek. 1635. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 542.
GÁL de Szentgericze. 1630. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 142.
GÁL de Szentkirály. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
GÁL de Szentlászló. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
GÁL de Szentmiklós. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
GÁL de Szűgöd. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
GÁL de Vátyon. 1584. Gyfvári kpt. I. L. Reg. 227.
GALAMBÓCZY. 1610. Acta post Adv. Tab. 114. N° 152.
GALAMBOS de Mándok. 1638. Kmnostori conv. Arm. S. II.
GÁLCZ de Leblek. 1676. Erd. főkormszék. 1843: 6258.
GÁLFFI. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 5d
GÁLFI. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 72.
GÁLFI. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
GÁLFFY de Gálfalva. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
GÁLFI de Huszt. 1649. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 135.
GÁLFFI de Kobáthfalva. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 43.
GALGÓCZY alias VÉGH. 1687. L. Reg. Arm. I. 103.
GALLÓ.1676. Gyfvári kpt. Arm. 13.
GALLOVICH de Gyulafehérvár. 1633. Gyfvári kpt. 15. L. Reg. 144, 171.
GALLUS (Kakas) de Anthkeszi. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 241.
GÁLNA de Kissáros. 1629. Kmnostori conv. Prot. O. II. 24.
GÁLPATAKI. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 31.
GÁLOS de Sárközujlak. 1649. Gyfvári kpt. Cent. E. 81.
GÁSPÁR. 1583. Gyfvári kpt. L. I. Reg. 73.
GÁSPÁR. 1652. Gyfvári kpt. Cista I. Hunyad fasc. I. 21.
GÁSPÁR. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
GÁSPÁR de Bikfalva. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 442.
GÁSPÁR de Csíkszentgyörgy. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 431. Prot. Steph. Bárdi II .113.
GÁSPÁR de Nagybánya. 1646. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 27.
GÁSPÁR de Szentsimon. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
GÁSPÁRFI de Delne. 1652. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 95.
GÁVAI. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
GAZDA de Bezéd. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
GAZDA de Bitta. 1689. Kmnostori conv. Prot. Balth. Rákosi 102.
GAZDA de Gyulafehérvár. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 431. Prot. Steph. Bárdi II. 113.
GAZDA de Komolló. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. R eg. 51. – 6. L. Reg. 434.
GAZDA de Réthi. 1591. Kmnostori conv. l. Reg. anni 1591: 128.
GAZDAGH de Gyulafehérvár. 1652. Gyulafvári kpt. 26. L. Reg. 86.
GÉCSI de Nagyilonda. 1656. Kmnostori conv. Arm. G .5. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 734.
GECSIK. 1613. Szepesi kpt. Proth. 1518. f. 2.
GECSŐ. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
GÉCZI. 1658. Kmnostori conv. Arm. B. 17.
GECZŐ de Kovászna. 1620. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 147.
GECZŐ de Kovászna. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 443.
GECZŐ de Tordavilma. 1662. Kmnostori conv. Prot. Laki 127.
GEDE de Szotyor. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. R eg. 8.
GEDŐ de Etéd. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. ann. 1591: 201.
GEDŐCZ. 1642. Gyfvári kpt. Prot. M. Siklósi 87.
GÉGESI. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
GEGŐ de Csicsó. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
GEGŐ de Ménaságh. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
GEGUS de Gersény. 1624. Gyfvári kpt. II. L. Reg. 51.
GELLYÉN. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 64.
GELLYÉN de Enyed alias SZŐCS. 1633. Kmnostori conv. Prot. D. 153.
GELLÉRT. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
GELLÉRT de Meggyesfalva. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
GEMERLE de Brassó. 1583. Gyfvári kpt. I. L. Reg. 43.
GÉMES. 1555. NRA. 1744–27.
GÉRA. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 544.
GERENDÁSI. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 36.
GERGELY. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 83.
GERGELY. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
GERGELY. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
GERGELY. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
GERGELY. 1656 .Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 620.
GERGELY. 1662. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Bárdi II. 296.
GERGELY. 1667. Kmnostori conv. Arm. G. 4.
GERGELY alias KOVÁCSI. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 301.
GERGELY de Almásfalva. 1570. Kmnostori conv. L. Reg. anni 570: 259.
GERGELY de Buzaháza. 1622. Gyfvári kpt. 15. L. Reg. 15.
GERGELY de Csikszentmárton. 1585. Gyfvári kpt. I. L. Reg. 323.
GERGELY de Lengyelfalva. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 24.
GERGELY de Ménaságh. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
GERGELY de Mindszent. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 18.
GERGELY de Szentimre. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591. 306.
GERGELY de Szentimre. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 28.
GERGELY de Szentmiklós. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
GERNYESZEGH. 1584. Gyfvári kpt. I. L. Reg. 203.
GERŐ. 1687. L. Reg. Arm. I. 103.
GESZTI. 1654. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Bárdi II. 157.
GESZTI alias TÁNCZOS. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 419.
GÉTÁS. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
GIDEON de Gidófalva. 1615. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 150, 151.
GIRASZIN. 1680. Kmnsotori conv. Arm. D. 14.
GIRITI de Gyulafehérvár. 1654. Gyfvári kpt. 26.. Reg. 431. Prot. Steph. Bárdi II. 113.
GIRÓCZY. 1666. NRA. 902–8.
GIRÓTHI. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 253.
GITRAI de Geges. 1633. Gyfvári kpt. 17. L. Reg. 94. (Elveszett).
GLAVANOWICH alias PETRICHOVICH. 1580. NRA. 1606–13 és 12.
GODÁL. 1619. Nyitramegye ltban.
GÓLYA.1611. Gyfvári kpt. Cent. XX .14.
GOMBÁS. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
GOMBKÖTŐ alias BALÁSSI. 1635. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Gyarmathi 313.
GOMBKÖTŐ de Gyulafehérvár. 1651. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 401. Prot. S. Bárdi II. 39.
GOMBOS. 1560. NRA. 722–50.
GOMBOS. 1628. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 58.
GOMBOS de Hatház. 1671. Kmnostori conv. Arm. G. 10. Erd. főkormszék 1803: 9929.
GOMBOS de Kék alias SZANISZLÓ. 162. Gyfvári kpt. II. L. reg. 23.
GOMBOS de Tordátfalva. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 45.
GOMBÓCZI alias NAGY. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
GONCZA de Görgényszentmárton. 1631. Gyfvári kpt Cista Thorda. fasc. Iv. 19.
GONDA. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 47.
GORBÓ alias PAP. 1669. Kmnostori conv. Prot. O. I. 120.
GÓRIS de Panyit. 1638. Gyfvári kpt. Prot. c. Bojthi 148.
GOROSZLAI. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
GOSZTONYI. aliasKEVESZARWI. 1467. NRA. 1094–14.
GOTTHARD. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 361.
GOTTHÁRD de Csikszentmárton. 1608. Gyfvári kpt. 5. I. Reg. 29.
GŐCS. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
GŐCS de Kölpány. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
GÖDE. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
GÖDRI de Aldoboly. 1609. Gyfvári kpt. 6: . Reg. 448.
GÖDRI de Kőkös alias DOBOLYI. 1664. Gyfvári kpt. Cent. C. C. 61.
GÖNCZI. 1621. Gyfvári kpt. Prot. A. Barkai 100.
GÖNCZY. 1663. Szepesi kpt.
GÖNCZY alias BORBÉLY. 1631. Gyfvári kpt. Prot. M. Barsi 71.
GŐRÖCZ. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
GŐRÖCZ REVELEI. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
GÖRÖGH. 1574. 1582. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Böszörményi 93. 94.
GÖRÖG. 1670. Král bési czímerfestő birtokában.
GÖRÖG (Grecus). 1613. Gyfvári kpt. 7. L. Reg. 69.
GÖRÖG (Grecus). 1618. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 91.
GÖRÖGH. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 68.
GÖRÖGH de Baróth. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 646.
GÖRÖG (Grecus) de Fogaras. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 26.
GÖRÖGH de Gyulafehérvár. 1631. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 199.
GÖRÖGH de Várad alias SÓZÓ. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 242.
GÖRÖGH de Zilah alias TORNOVAI. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 160.
GÖSSINGER. 1660. NRA. 1173–I.
GŐTI de Szentsimon. 1620. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 186.
GRABARIS. 1644. Pécsi kpt. lt.
GRÁDA. 1665. Erd. főkormszék 1797: 3798.
GRANCHY. 1560. Váczi kpt. lt. Scrin. A. 27.
GRANECZ. 1685. L. Reg. Arm. I. pag. 87.
GRAUR. 1679. Kmnostori conv. Arm. G. 12.
GRECUS (Görög). 1613. Gyfvári kpt. 7. L. Reg. 69.
GRECUS (Görög). 1618. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 91.
GRECUS (Görög) de Fogaras. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 16.
GREGICS. 1654. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Gyarmathi 553.
GREGITH. 1654. Gyfvári kpt. Cent. XX. 10.
GREGITH. 1654. Gyfvári kpt. Cent. XX. 10.
GREISZNICZ. 1588. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 142.
GRIDI. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 123.
GRIGOR de Vanczafalva alias NEMES. 1647. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 46.
GRINEIGEL. 1655. NRA. 1043–18.
GROZA de Sípolt. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 282.
GROZA de Várad alias MAKLÁRI. 1646. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 27.
GRUBER. 1656. Veszprémmegye ltban.
GRUZDA. 1611. Erd. főkormszék 1803: 1780.
GUBACSKA. 1866. L. Reg. Arm. I. 94.
GUBERNÁTH. 1582. Gyfvári kpt. Prot. Georg. Csicsói 313.
GUCZOVA. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
GULA. 1590. Erd. főkormszék 1804: 122.
GULÁCZI. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 148.
GURUZDA. 1668. Erd. főkormszék 1799: 5069.
GURZÓ. 1662. Gyfvári kpt. Prot. Georg. Csicsói 439.
GURZÓ de Szent-Tamás. 1670. Gyfvári kpt. Cent. GG. 56.
GÚS. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 587.
GUS de Köpecz. 1615. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 77.
GUTH. 1594. Táblai osztály Actus Solemnes. 384.
GUTMAN. 1686. L. Reg. Arm. I. 93.
GYALAI. 1610. Erd. főkormszék 1807: 4043.
GYÁNI. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 188.
GYARAKY. 1690. NRA. 942–16.
GYÁRFÁS de Léczfalva. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 390.
GYARMATH. 1676. Erd. főkormszék 1820: 3007.
GYARMATHI. de Szalárd. 1646. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 30.
GYERGYAI de Kibéd. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
GYIKO de Kálló. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 592.
GYOLCSOS de Sárd alais NAGY. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 543.
GYÓNTAI de Kún-Nemes-Gyónta 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 139.
GYŐRFI. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
GYŐRFI. 1689. Gyfvári kpt. Prot. Lad. Apafi. I. 3.
GYŐRFI de Szabod. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 336.
GYÖRGY. 1590. Erd. főkormszék 1804: 122.
GYÖRGY. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. R eg. 580.
GYÖRGY. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 620.
GYÖRGY alias JOBB. 1673. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Gyarmathi 141.
GYÖRGY alias TÁNCZOS. 1648. Kmnostori conv. Prot. Q. 41.
GYÖRGY de Csíkszentmárton. 1648. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 35.
GYÖRGY de Czékefalva. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 250.
GYÖRGY de Drága Vilmán. 1659. NRA. 1737–38.
GYÖRGY de Gyergyó. 1617. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 245.
GYÖRGY de Ggyergyószentmiklós. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 56.
GYÖRGY de Kászonjakabfalva. 1631. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 238.
GYÖRGY de Kelementelke. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
GYÖRGY de Ménaságh. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
GYÖRGY de Preluka. 1659. Kmnostori conv. Arm. F. 6.
GYRGY de Remethe. 1655. Gyfvári kpt.26. L. Reg. 580.
GYÖRGY de Vacsiarcs. 1583. Gyfvári kpt. I. L. Reg. 48.
GYÖRGYFI. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
GYÖRGYFFI de Agárd. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 45.
GYÖRGYFI de Ernye. 1614. Gyf vári kpt. 7. L. Reg. 167.
GYÖRGYFI de Farczád. 1609. Gyfvári kpt. 6: L. Reg. 373.
GYÖRGYFFI de Keresztúrfalva. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 6.
GYÖRGYFI de Kismőd. 1570. Pmnostori conv. L. Reg. anni 1570: 263.
GYÖRGYJAKAB de Futásfalva. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 43. Erd. főkormszék 1827: 1725.
GYÖRGYPÁL. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
GYÖRGYMIKLÓS. 1655. Gyfvári kpt. Cista Gömör fasc. Gyergyó 9.
GYŐRI. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 113.
GYŐRI. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 148.
GYŐRI. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 117.
GYŐRI. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
GYŐRI de Várad. 1615. Gyfvári kpt. 8. L. R e.g 4.
GYŐRI NAGY de Remethe lásd NAGY GYŐRI 1624. Gyfvári kpt. Prot. C. Bojthi 134.
GYÖRKÖS (Giörkös). 1585. Acta psot Adv. Tab. 79. N° 15.
GYÖRKEÖS. 1655. Veszprémmegye ltban.
GYŐRÖSSI de Székelyhid. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg.
GYULA. 1652. Gyfvári kpt. Cista I. Hunyad fasc. I. 21.
GYULA (Julius) de Szalárd. 1614. Gyfvári kpt. 7. L. Reg. 137.
GYULA-FEJÉRVÁRI KOVÁCS lásd KOVÁCS GYULAFEJÉRVÁRI. 1625. Gyfvári kpt. Prot. A. Barkai 184.
GYULAI. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 168.
GYULAI. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 211.
GYULAI. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 299.
GYULAI. 1618. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 41.
GYULAI 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
GYULAI. 1652. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 574.
GYULAI. 1664. Erd. főkormszék. 1806: 5351.
GYULAI alias FILLYÉRES. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
GYULAY alais KIS. 1666. Kmnostori conv. Prot. Post Rectifactionem: a végén. (82. fiók.)
GYULAI alias KOVÁCS. 1579. Gyfvári kpt. Prot. J. Debreczeni 443.
GYULAI de Eszeny alias KOVÁCS 1620. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 211.
GYULAI de Nagyszirind. 1649. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 283.
GYULAI de Sarkad. 1621. Gyfvári kpt. II. L. Reg. 9.
GYULAI de Széplak alias SZABÓ. 1643. Gyfvári kpt. 20. L. Reg. 197.
GYULAI de Várad. 1608. Gyfvári kpt. 5: L. Reg. 170.
GYULAI de Várad. 1617. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 217.
GYULAI de Zezerma. 1609. Erd. főkormszék 1797: 2164.
GYULAI TÓTH lásd TÓTH GYULAI. 1619. Gyfvári kpt. Prot. J. Debreczeni 447.
GYÚJTÓ de Martonos. 1590. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 227.
GYURKA de Csicsópóján. 1665. Kolosmonostori donv. Arm. F. 12.
GYURKÓ alias SZÁUL. 1671. Erd. főkormszék 1844: 7481.
HAAS. 1648. Conc. Exp. 430.
HABOTA de Konyha. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 211.
HACZOKI. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. R eg. 152.
HACZOKI. 1652. Gyfvári kpt. Cista I. Hunyad. fasc. I. 21.
HACZOKI lásd HÁTSZEGI.
HACZOKI SZŐCS lásd SZŐCS HÁTZOKI.
HADI de Osdola. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 445.
HADNAGY. 1676. Erd. főkormszék 1797: 4381.
HAGARA. 1627. 1670. Thúróczmegye ltban. fasc. VII. N° I. 2.
HAJDÚ. 1655. Gyulafvári kpt. Cista Gömör fasc. Gyergyó 9.
HAJDÚ. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
HAJDÚ. 1655. Gyfvári kpt. 26: L. Reg. 587.
HAJDU. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
HAJDÚ alias HORVÁTH. 1625. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 582.
HAJDÚ alias SZENTTAMÁSI. 1655. Gyulafvári kpt. 26. L. Reg. 582.
HAJDÚ de Belényes alias SZABÓ. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 706.
HAJDÚ de Gocz. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
HAJDÚ de Kakasd. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
HAJDÚ de Kövend alias KANTA. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 310.
HAJDU de Vizakna. 1619. Gyfvári kpt. Prot. J. Debreczeni 249.
HAJDÚ de Zilah. 1668. Kmnostori conv. Prot. Balth. Rákosi 49.
HAJKUI. 1661. Gyfvári kpt. Prot. M. Barsi 81.
HAJNAL. 1578. Biharmegye ltan.
HAJNAL de Várad. 1621 Gyfvári kpt. II. L. Reg. 9.
HALÁL. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 299.
HALÁSZ. 1616. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 203.
HALÁSZ alias BARONYA. 1651. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 335.
HALÁSZ de Szalonta. 1645. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 15.
HALLGATÓ de Püspöki. 1617. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 224.
HALMÁGYI.. 1617. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 213.
HALMÁGYI de Székás. 1622. Gyfvári kpt. II. L. Reg. 33.
HALMÁGYI KOVÁCS lásd KOVÁCS-HALMÁGYI.
HANDI. 1586. Pozsony város ltban. (Lásd Gy.fvári kpt. ent. KK. 98.)
HANGÓ. 1659. NRA. 1736–38.
HANGUL de Szevesztrény. 1633. Gyfvári kpt. Arm. 45.
HANKÓ. 1678. Scrin. A. 14. Váczi kpt. lt.
HANRICH. 1644. Pozsony város ltban. (Lásd Gy.fvári kpt. Cent. KK. 98.)
HARAGOS. 1662. Kmnostori conv. Arm. Diversae.
HARAGOS de Disznópataka. 1658. Kmnostori conv. Arm. B. 17. Prot. R. 33.
HARALY de Páva. 1638. Gyfvári kpt. Prot. C. Bojthi 152.
HARANGHI. 1585. Gyfvári kpt. I. L. Reg. 291.
HARASZTI. 1608. Gyfvári kpt. 5, L. Reg. 163.
HARASZTI. 1628. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 58.
HARCZY de Szombathely. 1580. Veszprémmegye ltban.
HÁRI de Bethlen. 1631. Kmnostori conv. Arm. H. 49.
HARKÓ. 1635. Erd. főkormszék 1846. 6298.
HARKÓ de Vaja. 1634. Gyfvári kpt. 18. L. Reg. 25.
HARSÁNYI. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 187.
HARSÁNYI alias DÁNIEL (Borsod). 1630. NRA. 1044–8.
HARSÁNYI de Várad. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 296.
HASPRAY. 1646. Veszprémmegye ltban.
HATHÁZI. 1608. Gyfvári kpt. 5 L. Reg. 168.
HATHÁZI. 1667. Gyfvári kpt. Arm. 51.
HATHÁZI alias NAGY. 1646. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Bárdi I. 198.
HATI de Csép. 1606. NRA. 312–44. NRA. 1746–5.
HATI de Szakály. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 76.
HATOS. 1651. Gyfvári kpt. Cista Ugocsa fasc. L. 38.
HATOS de Bőzöd. 1655. Gyfvári kpt. 26: L. Reg. 579.
HÁTSZEGHY. 1616. Gyfvári kpt. Prot. P. Taraczközi 177.
HÁTSZEGI. lásd HACZOKI.
HATVANI. 1616. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 209.
HATVANI. 1621. Gyfvári kpt. Prot. J. Debreczeni 433.
HAUSMANN de Hausmannsperg. 1655. NRA. 1451–3.
HAVASELI. 1586. Kmnostori conv. Arm. H. I.
HAVASELI. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
HÉA. 1620. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 109.
HECZER alias SZABÓ. 1686. L. Reg. Arm. I. 99.
HEER. 1617. Kmnostori conv. Arm. H. 48.
HEGEDŰS. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Re.g 299.
HEGEDŰS. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
HEGEDŰS. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 620.
HEGEDŰS. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 640.
HEGEDŰS alias NAGY. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
HEGEDŰS de Bajon. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 177.d
HEGEDŰS de Cseid alias KUTAS. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. R eg. III.
HEGEDŰS de Domokosfalva. 1590. Erd. főkormszék 1804: 122.
HEGEDŰS de HADAD alias SZABÓ. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 128.
HEGEDŰS de Várad alais BALOGH. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 248.
HEGYES de Pályiujlak. 1652. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 577. Prot. Miserere mei Deus 146.
HEGYESI. 1593. Gyfvári kpt. Cent. D. 24.
HEGYESI. 1632. Gyfvári kpt. Cent. X. 80.
HEGYESI de Gyulafehérvár. 1609. Gyfvári kpt. Prot. Deus ad auxilium. 320.
HEGYI. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
HEGYI de Rigmány. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 713.
HEGYI de Szentlélek. 1590. Kmnostori conv. L. Reg. anni 191. 28.
HEGYI de Valasd. 1649. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 200.
HELLEMBACH. 1686. L. Reg. Arm. I. pag. 90.
HELMECZ. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
HENCZEL. 1590. Erd. főkormszék 1804: 122.d
HERICSOVSZKY. 1647. Liptómegye ltban.
HERCZEG. 1610. Gyfvári kpt. Prot. Barsi14.
HERCZEG alias SZAKÁCS. 1590. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591. 53.
HERCZEG de Kusaly. 1583. Gyfvári kpt. I. L. Reg. 105.
HERCZEGSZŐLLŐSI. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 229.
HERCZEGSZŐLLŐSI. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 562.
HERENI. 1489. NRA. 851–14.
HÉRICS. 1665. Erd. főkormszék 1797: 3798.
HERMANN. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 162.
HERMANN de Köpecz. 1649. Gyfvári kpt. 24 L. Reg. 211.
HERTODT. 1686. L. Reg. Arm. I. 99.
HESZ. 1602. NRA. 1016–22.
HETEŐS de Szentmárton. 1527. Lib. Regius Armal. I. pag. I. Lib. Regius N° II. fol. 48.
HEVES de Göncz. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 392.
HID alias KOVÁCS. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 47.
HIDALMÁSI de Berkesz. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 224.
HIMERLEICH. 1576. L. Reg. Arm. I. pag. 14. L. Reg. N° III. fol. 70.
HIRAN de Kisbún. 1670. Kmnostori conv. Arm. H. 3.
HLIVA. 1686. Szepesi kpt. lt.
HOBERMEL. 1660. Nyitramegye ltban.
HODA de Sajó. 1644. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 15.
HODÁSZI. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 289.
HODOR de Kézdiszentlélek. 1667. Kmnostori conv. Arm. H. 4.
HODOR de Kézdivásárhely. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 284.
HÓDOS. 1608. Gyfvári kpt. 5: L. Reg. 179.
HODOSI alias SZABÓ. 1651. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 347.
HOFMANNSDORF de Nagykapus. 1454. Kmnostori conv. Arm. H. 47, 47 1/2
HOLICS. 1651. Král bécsi czímerfestő birtokában.
HOLLÁT. 1659. Veszprémmegye ltban.
HOLLÓ. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 591.
HOLLÓ. 1659. Szepesi kpt.
HOLLÓ. 1669. Váczi kpt. lt. Scrin. A. 28.
HOLLÓ de Szalka. 1645. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 25.
HOLLÓ de Szentsimon. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 17.
HOMOKI. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 47.
HOMOKI KOVÁCS de Várad lásd KOVÁCS HOMOKI.
HORCZICZA. 1688. Váczi kpt. lt. fasc. B. N° 13.
HORDE. 1662. Gyfvári kpt. Prot. Georg. Csicsói 439.
HORDÓ. 1658. Kmnostori conv. Arm. B. 17.
HORGA de Borosjenő. 1645. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 16.
HOROPAI. 1681. Liptómegye ltban.
HORVÁTH. 1580. NRA. 1606–13 és 12.
HORVÁTH. 1590. Erd. főkormszék 1804: 122.
HORVÁTH. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 148.
HORVÁTH. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
HORVÁTH. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
HORVÁTH. 1610. Gyfvári kpt. Prot. Barsi 14.
HORVÁTH. 1611. Gyfvári kpt. Cent. XX. 14.
HORVÁTH. 1614. Gyfvári kpt. 7. L. Reg. 394.
HORVÁTH. 1617. Gyfvári kpt. Prot. Magnificat 272.
HORVÁTH. 1622. Acta pust Adv. Tab. 39. N° 82.
HORVÁTH. 1622. Somogymegye ltban.
HORVÁTH. 1628. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 57.
HORVÁTH. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
HORVÁTH. 1646. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 30.
HORVÁTH. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 295.
HORVÁTH. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
HORVÁTH. 1686. L. Reg. Arm. I. pag. 91.
HORVÁTH alias HAJDÚ. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 47.
HORVÁTH alias NEZITTS. 1625. NRA. 1861–20.
HORVÁTH alias PATAKI. 1658. Gyfvári kpt. Prot. Deum Time 33.
HORVÁTH alias SÉLLYEI. 1686. L. Reg. Arm. I. 103. Váczi kpt. Scrin. A. 23.
HORVÁTH alias ZAZA. 1581. Gyfvári kpt. Cent. D. 96.
HORVÁTH de Göncz. 1631. Gyfvári kpt. Prot. M. Barsi 71.
HORVÁTH de Gyulafehérvár. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 431. Prot. Steph. Bárdi II. 113.
HORVÁTH de Hosszúfalva. 1606. Gyfvári kpt. Arm. 63.
HORVÁTH de Iklód. 1652. Gyulafvári kpt. 25. L. Reg. 544.
HORVÁTH de Karlócz. 1618. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 89.
HORVÁTH de Kisbajom 1652. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 582.
HORVÁTH de Kőszegh alias SZAKÁCS. 1620. Gyfvári kpt. 9. L. Reg. 70. (Elveszett).
HORVÁTH de Lamócz. 1630. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 48.
HORVÁTH de Lápos. 1590. Erd. főkormszék 1804: 122.
HORVÁTH de Lupesnik. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 205.
HORVÁTH de Marosjára. 1620. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 190.
HORVÁTH de Mladosich. 1655. Jászai conv. lt. Scrin. A. 4.
HORVÁTH de Rákos. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 519.
HORVÁTH de Sámsond. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
HORVÁTH de Szeny. 1585. Gyfvári kpt. I. L. Reg. 291.
HORVÁTH de Szentsimon. 1672. Erd. főkormszék 1841: 7618.
HORVÁT de Torda. 1651. Kmnostori conv. Prot. Q. 105.
HORVÁTH de Várad. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 97.
HORVÁTH OSSOVSZKY. 1633. Thúróczmegye ltban.
HORVÁTH STANSYCH. 1548. L. Reg. Arm. I. pag. 9. – L. Reg. N° VI. fol. 149.
HOSSZÚ de Bodok. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 482.
HOSSZÚ de Kisnyíres. 1610. Kmnostori conv. Prot. Q. 108.
HOSSZÚ de Kisnyíres. 1631. Kmnostori conv. Arm. P. 32.
HOSSZÚ de Ráhtolthfalva. 1633. Kmnostori conv. Prot. Q. 130.
HOVORKA. 1686. L. Reg. Arm. I. 94.
HOZAK. 1686. L. Reg. Arm. I. pag. 89.
HOZLINGER. 1668. Acta post. Adv. Tab. 94. N° 28.
HÖLGYI. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 299.
HŐS (Hews). 1489. NRA. 851–14.
HRABUSAL. 1686. L. Reg. Arm. I. 100. Szepesi kpt. Prot. 1685: 95.
HRACZKY. 1656. Váczi kpt. lt. Scrin A. 31.
HUDRA. 1640. Gyfvári kpt. 20. L. Reg. 10. Prot. S. Bárdi I. 313.
HULEY. 1670. Thúróczmegye ltban.
HULPÁS. 1663. Kmnostori conv. Prot. Balth. Rákosi 116.
HUNYADI. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
HUNYADI. 1670. Kmnostori conv. Prot. Rákosi II. 64.
HUNYADI alias SZŐCS. 1664. Erd. főkormszék 1806: 5350.
HUNYADI de Bihar. 1654. Gyulafvári kpt. 26. L. Reg. 275.
HUNYADI de Nagyalmás alias SZŐCS. 1652. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 54.
HUNYADI de Noaj. 1670. Kmnostori conv. Prot. Balth. Rákosi 63.
HUNYADI NAGY lásd NAGY HUNYADI.
HUSVÉTH. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 619.
HUSZÁR. 1585. Gyfvári kpt. I. L. Reg. 273.
HUSZÁR. 1608. Gyfvári kpt. 5 L. Reg. 73. Kolosmonostori conv Arm. M. 31.
HUSZÁR. 1613. 1645. Nyitramegye ltban.
HUSZÁR. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
HUSZÁR de Csokfalva. 1652. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 596.
HUSZÁR de Kövend. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 73.
HUSZÁR de Nagyajta. 1584. Erd. főkormszék 1803: 4409.
HUSZÁR de Szentmárton. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591. 299.
HUSZT. 1689. L. Reg. Arm. I. 123.
HUSZTI. 1590. NRA. 278–1. §. 9. NRA. 1261–2.
HUSZTI. 1652. Csicsery cs. letéte.
HUSZTI. 1689. NRA. 1261–I.
HUTKAI. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
HUTNIK alias HUTTL. 1659. Liptómegye ltban.
HUTTIacute;NYI. 1676. Kmnostori conv. Prot. O. I .138.
HUTTI lásd Hutnik.
Közli TAGÁNY KÁROLY.

VEGYES.

Pecséttani adalékok.

1. Palásthi Bagonya János pecsétje 1368–1373.

Levéltárainkban a hazai pecséttan számára még igen sok érdekes anyag rejlik. igaz, hogy sok elpusztúlt és elmállott állapotban a hanyag conservatio miatt, és az is igaz, hogy még mai nap is sok tudós sem, annál kevesbbé a laikus nem a legcsínyábban, legkiméletesebben bánik a kezébe vett régi oklevéllel és annak pecsétével, pedig elzúzott, elkoptatott pecséteknek a birálatos tudomány alig veszi hasznát s azok gyakran a legjobb szándék mellett is csak sejtelmes combinatiók anyagáúl szolgálnak._{I E lapok I. köt. 139. lapján is János hevesujvári alispánnak 1349. évi pecséte elzúzott példányról közöltetvén, a nagyérdemű szerző annak czímerképét köcsög sisaknak (Topfhelm) állítja, annak tetején pedgi (kleinod gyanánt) szarvasagancsok közt kelyhet vél láthatni. Pedig a rajz szerint a sisaknak véleményezett tárgy két szemmel és bajuszszal is ellátott fejnek is nézhető, sőt miután ennek két oldaláról szintén lábszerű kinyúlvány is látható, az összes czímerképlet egy skorpioféle alaknak is véleményezhető.}* Mindenesetre int az idő, hogy a még épebb pecsétek mielőbb lerajzolás és kiadás által megmentessenek a tudomány részére.
Az itt közölt pecsét a gróf Zichyek zsélyi levéltárának több oklevelén szemlélhető. Iacute;gy Bereg vármegyének egy, 1368. évben kelt birság alól felmentő levelén, mely így kezdődik. Nos magister Johannes filius Bogonya vicecomes magistri Pauli filii Lack comtiatus (így) de Bereg memoriae stb._{i Kiadva gróf Zichy család Okmánytára III. 344. l.}*
Ezen oklevélről másoltatott le pecsétrajzunk, és az oklevelen e pecsét egyedűl volt.
De egy másik 1373-ban kelt tiltakozási bizonyítványon is, melyet Bereg vármegye állított ki,_{I Kiadva ugyanott III. 508. l.}* szintén látható ugyan ezen pecsét, csak hogy már nem egyedűl, hanem a négy szolgabíró pecséteinek társaságában ötödikűl; a négy kisebb pecsétek közül az I. balfelé repülő egyfejű sast, a 2. zúzott lévén, olvashatlan köríratban kivehetetlen tenyér alakú tömeget, a 3-ik szintén olvashatlan köríratban csillag alakú képletet mutat; a 4-ik teljesen elzuzódott. E négy pecsét által mintegy környezve van az 5-ik, az alispáni pecsét, melyet rajzunk mutat. Az oklevél kezdete ez: Nos magister Johannes filius tuor iudices nobilium stb.

Az előbb említett oklevélről másolt pecsétünk korához híven háromszeg alakú, a körírattal körül vett czímerpaizs szintén olyan és abban a czímerkép alsó része állati fejnek is nézhető, de valószinűen köcsögsisakot (Topfhelm) képez, a mit annál bátrabban állíthatni, mert a fölötte lévő alak a rajz szerint jól kivehetőleg ülő szirént mutat, mely jobb felé nézve, kezeivel felemelt farkát tartja.
Szem előtt tartva a fennebbi megjegyzést, a czímerkép heraldikai méltatásába ez úttal nem bocsátkozom, sokkal biztosabb- és fontosabbnak tartván stemmatographiai tekintetben a czímer köríratát, mely jól olvashatólag következő:

(azaz Sigillum Joannis filii Nicolai de Palást).
E szerint a pecsét tulajdonosa Palásthi Miklós fia János volt; a mi annyiban nem egyez meg a pecsét tulajdonosának nevével, a mennyiben az magát az említett oklevelek bekezdésében Bogonya fiának Jánosnak (Joannes filius Bogonya és Bagonia) nevezi. Hogy e két különböző nomenclatio még is egy személyt képvisel, vagy is hogy Palásthi Miklósnak fia János, és Bogonyának fia János ugyanazon egy személy, azt a következőkből látni fogjuk, és az családtani történelmünkhöz is érdekes adalékot szolgáltat.
Magyarország családai IX. köt. 31–32. lapjain a régi Palásthi család mindkét ágon való leszármazása csak a XV. század végétől és a XVI. sz. elejétől ismeretes, a XIV. századbeli nemzedékek pedig – daczára annak, hogy a család eredetéről XIII. századbeli oklevelek tanúskodnak – általában ismeretlenek, és ezen oknál fogva ott Palásthi Miklósnak fiát Jánost az 1368–1373. években Beregmegye alispánját említve sem találjuk és nem is találhatjuk. És így növeli a talány érdekét az is, hogy a palásthi Palásthy család Hont megyei törzsökű lévén, annak legalább a XIV. században még más távol eső megyébe is terjeszkedését eddigelé kiadott okmánytáraink nem igazolták.
Azonban megfejti a fölvetett kérdést a váradi káptalannak, egy 1391. évi feburár 26-án (feria secunda proxima post festum b. Mathiae apostoli) kelt oklevele, melyet Zsigmond király Szebenben ugyanazon évi martius 7-én (feria secunda proxima post Dominicam Laetare) megerősített._{I Az eredeti a nemes Tarcsányi család ládájában, honnan másolatban nálam is. Ez oklevél töredékét kiadta Fejér X: I. 675. lapján, Katona után (Hist. Crit. XI. 31.) de éppen az ide vonatkozó érdekes genealogiai passus hiányával.}* Ezen oklevél szerint Sztarcháni Péternek fia Egyed Hont vármegyei nemes, kinek személy-azonosságáért a káptalan előtt azon egyház tagja László mester deák (Rector capellae S. Spiritus in ecclesia nostra) kezeskedett,_{2 Az is érdekes mozzanat, hogy a hontmegyei lakos a távol fekvő n.-váradi káptalan előtt tett bevallást, és így indokolva is volt a személy-azonosság igazolása.}* bizonyos pénzbeli segélyezés, nevezetesen elzálogosított javainak visszaváltására kapott száz arany forintnak meghálálása vagy kárpótlása fejében nővérétől származott atyjafiának (sororinus) Gergely deáknak, és hitestársának Katalinnak, a ki Györgynek, a Palásthi Boganya fiának leánya volt, (az oklevél szavai szerint: Gregorio literato sororino suo ac nobili dominae Catharinae vocatae, consorti eiusdem Gregorii, filiae videlicet Georgii filii Bogania de Palasth sorori suae patrueli, nec non Nicolao literato fratri suo eiusdem Gregorii vicino) Hont megye Sztarchan_{3 Starchan, jelenleg Tarcsány, csak mint puszta ismeretes hontmegyei Szemeréd helység szomszédságában.}* birtoka felét adta, eladta és bevallotta. Ime ezekből világosan kitünik, hogy a Hont megyei palásthi Palásthi család ősei között Boganya mint személynév szerepelt, és éppen azon korban, hogy az éppen atyja lehetett az 1368-ki beregi alispánnak Jánosnak; e szerint már megegyeztethető a pecsét körírata: «Joannes filius Nicolai de Palast,» az 1368. és 1373. évi okmányok bekezdő czímzetével: «Nos magister Joannes filius Boganya» kitétellel; sőt az is teljesen valószínűvé válik, hogy a Bogonya név csak egyik ismertető mellékneve volt Miklósnak, a Palásthy nemzetség egyik származékának, és hogy a beregi alispán János Hont megyéből származott a Latorcza vidékére.
Ámde ellenvethetné a czímertani buvár, hogy az itt közlött czímer nem egyezik a Palásthy család czímerével. Ez igaz! Hanem az is igaz, hogy a Palásthy-család csak utóbb, Zsigmond királytól 1421-ben kapott czímerlevelet,_{I Kiadva Fejér X. 6. 368.}* és így mi volt az előtt használt czímerjelvénye? nem ismerjük; ha csak az itt bemutatott pecsétre nem hivatkozunk; mert az 1421. évi czímerlevél sem mondja, hogy ősi czímere erősíttetett volna meg. Különben ezen 1421. évben nyert czímert sem ösmerjük, mert az oklevél eredetiét nem láttuk, szövegében pedig a czímer leírása sem foglaltatik. A Magyarorsz. Családai IX. köt. 23. lapján látható a család által használt négyelt paizsú czímer pedig aligha kelt 1421-ben, hanem későbbi keletűnek látszik, sőt Palásthy Tamás még 1653-ban is a koronán könyöklő kivont pallost tartó kart és a fölött csillagot és félholdat tartalmazó czímerpecséttel élt; és így ezen tehető ellenvetés sem bír a jelen kérdésben semmi súlylyal, melynél fogva inkább állíthatnók, hogy a Palásthi családnak vagy legalább a Beregmegyébe származott ágnak az itt közlött pecsét-czímerképe vált czímerévé.
De én csak azt igyekeztem igazolni, hogy a közlött pecsét az azt használt alispánnak – daczára a pecsét körírata, és okmánybeli nomenclatio közti különbözésnek, – valódi illetékes tulajdona volt, és azt hiszem, ezt kimutatnom sikerült is.

2. A Szeghi birák pecsétje 1606.

A Történelmi társulatnak Századok czímű (kivált 1867–1873. évbeli) folyóírata gazdag tárháza_{2 L. Századok 1871. 513. és 1873. 720.}* nem annyira rajzokban, mint leírásokban ismertetett magyar köriratú községi pecséteinknek, mivel azonban a sphragistika inkább az azóta alakúlt Herald. és geneal. társulat szakkörébe tartozik, azért a következő érdekes és eddig ismeretlen pecsétnek e folyóiratba iktatását indokoltnak vélem.
Szeghi Zemplén vármegyében a Bodrog partján jelenleg csak puszta, hajdan azonban falu volt;_{3 Szirmay Notitia ... montium et locor. viniferorum C. Zemplin. Cassoviae. 1798. 116.}* sőt a pecsét körírata megtette városnak is, a mint látni fogjuk. Régente a kihalt Szeghy család birta, azután a Szapolyai család. János király egyéb birtokokkal a szepesi egyház egyik nevezett kanonokjának adományozta._{4 Ugyanott 115.}* Később Bethlen Gábor birtokába, ettől 1626-ban II. Ferdinánd király alá került. Azután birták többen és többen birják ma is. Mindez Szeghi multjára tartozik. Legnagyobb nevezetessége azobnan Szeghinek hajdan és valószinüleg most is az, hogy szőlőhegyei jó bort teremnek és ennélfogva lakosainál a szőlő-birtoklás mindig kiváló érdekeltségében részesült. Azon 1616. évi magyar szövegű érdekes okmány is, melynek pecsétjét rajzban itt közleni szerencsém van, szőlő adás-vételi szerződést tartalmaz. Az oklevél egyszer összehajtott nyilt alakban kelt és bekezdése így szóló: «Mi szögi Főbiró Vaga Pál, Biró társam Dajka Tamás, Tanácsbéli Uraim úgymint Pásztor Benedek, Kerekes Mihály» stb. és még meg nevezve van tizennégy tanácsbeli, ha gyanúsítani illenék a becsületes falusi tanácsot, valószinüleg azért annyian, mivel az eladási szerződés ünnepélyes végrehajtását kellő áldomás követte, melyben minden községi esküdt polgár óhajtott részt venni. Ugyanis az oklevél szerint Pereczsütő Gergely a «Mézpest» nevű hegyen volt szőllejét eladta Szentjóbi Jánosnak és feleségének Sára a sszonynak örökösen százhét magyar forinton. Igen érdekesnek tartom ide írni szórúl szóra az oklevél végsorait: «Az áldomását Szentjobi János magára vállalta és éppen meg is adta, az bornak penigh itczéje volt hét pénzen, teszen az áldomása suma szerent for. 12. den. 30._{I Szabad legyen itt megjegyezni, hogy jól ivott a falu 18 tagjából álló tanácsa. Ha jól számítám, tíz itczénél több jutott egy személyre.}* Ennek nagyobb bizonságára adtuk az mi falunknak közönséges pecsetivel megerősíttetett levelünket. Költ Szögiben in anno 1616. 26. die janaurii. (P. H.)

Az érdemes falu kerekded pecséte csinos vésetű, kivitele jártas mesterre vall, és e tekintetben falusi pecséteink közt ritkítja párját. És daczára, hogy az oklevél zárlatában a község magát «falu«-nak nevezi, a pecsét szélső emelkedett vésetű karimájában a következő magyar körírat olvasható:

A karima belterét körből alakított, felűl bemetszett és két oldalon kivájt, úgynevezett tarcsa paizs (Tartschen) foglalja el, abban könyökben meghajlott kar egy, két fürttel és levelekkel ellátott szőlőágat tart, azzal bizonyára a falu legnagyobb nevezetességére a szőlőmívelésre czélozván, nem tagadva meg a nemzet geniusát, mely szerint községi és átalában testületi pecséteink czímerjelvényeiben területek természeti vagy mesterséges kiváló productumait kivánnák visszatükröztetni.
NAGY IVÁN.

Pótlékok a Csonka bégről s fiáról szóló három közleményhez._{I Turul 1883. 147–48. 1884. 45–46. l. Ung. XXII. 1884. 15. és 16.}*

Jobban szerettem volna Csonka bég eredeti nevével kezdeni meg közleményemet, minthogy az általunk ismert s a legtöbb munkában bár csak magyar részről használt álnév kétségkívül csupán elcsonkított karjára vonatkozik, valósággal pedig nem az ő igazi neve. A török seregben viselt állását s rangját illetőleg is különböző munkákban eltérők a vélemények. Német szerzők török vagy budai basának és Budavár parancsnokának,ezenkívül czímzetes basának (vice Pascha), mások megint ezen vár alparancsnokának nevezik; Bél Mátyás (Wagnerre való hivatkozással) «janitsárokagájának» mondja. Ez az utóbbi forrás azonban megjegyzi azt is, hogy «mások kétséges adatai» nyomán Csonka bég Nógrád utolsó bégje volt, s feladva a várat, a keresztény hitre tért át.
Történelmileg ismeretes, hogy az öreg Abdi, vagy Abdurahman vezér-basa t. i. Budavár valóságos basájának elesése után, a török méltóságok közül csak hárman; a janitsárok agája, az alparancsnok és a mufti kerültek élve fogságba.
S így valamennyi ellentétes állítást mellőzve, valamint fontolóra véve azt is, hogy ő alig lehetett maga a mufti, állapodjunk meg az alparancsnoknál, vagy a janitsárok agájánál; e két méltóság egyikét kellett okvetlenűl viselnie.
Csonka bégnek feladata volt 1686. évi sept. 2-án a királyi várat a bajorok ellen megvédeni, kik herczegök vezénylete alatt rohamot intéztek. A harcz lépésről-lépésre legelkeseredettebben folyt, s midőn Abdurahman-basa elesett a bécsi-kapunál, Csonka bég kétségbeesett ellentállását folytatta még egy idieg, míg végre, minden oldalról körül kerítve, a vár középbástyájába szorult: de a gránátosok ezt az utolsó menedékét is kézi-gránátokkal nagyban megrongálták.
A bekerített törökök csak most adtak jelt turbánok és kendők lobogtatásával, hogy készek a megadásra, mire őket a lotharingiai herczeg, életüket mgekimélve, a nagy moséba (Mátyás temploma) vezettette.
Számszerint férfiak, nők és gyermekek kétezren lehettek, ezek közt a megsebesült Csonka bég 9 éves fiával, ki későbben báró Zungenberg Ferencz név alatt altábornagyi rangot nyert el.
Csonka bég közvetlenűl a keresztény hitre való áttérése (tehát nem egész 10 évi fogság után, mint az ezen lapok hasábjain is említve volt, a császári seregbe felvétetve, legvalószinűbben ezzel egyidejűleg a «Zungenberg» nevet nyeré, ezek után pedig, az osztrák háznak tett kiváló szolgáláataiért, magyar nemességet kapott._{I Ez a nemesítés a czímerrel együtt a királyi könyvekben valószinűleg feltalálható.}* Életének tragicus vége ismeretes, azért tehát térjünk át Ferencz fia életpályájának pótló leírásához és tetteihez.
A 22 éves ifjút 1700-ban az Ebergényi huszároknál (most 9. sz. huszárezred mint századost találjuk; úgy látszik, már az 1696. évben is ugyan ezen ezrednél szolgált, s résztvett a lotharingiai expeditióban, hol dús zsákmányra tett szert.
A cs. és kir. hadügyminiszterium okirataiban, Zungenberg Ferencz, mint fent is említém, csak 1700-ban szerepel mint katona.
1701-ben mint százados Olaszországba ment ezredével, és 1702-ben részt vesz a luzzarai csatában. Szeptember havában Marquis d’Avia-val (Savoyai herczeg vezérőrnagya) Milano felé vonúl, 1706-ban Turin felszabadításában vesz részt. 1707. Nápolyba és 1709. Piemontba vonúl; 1700. június 10-én I. József az Ebergényi huszár-ezred őrnagyának, Zungenberg Ferencznek a magyar bárói rangot adományozza, mely rangemelés a 28-ik királyi könyv 200-ik lapján van beiktatva. A czímer a Turulban (I. 148. l.) jelent meg, színei más helyütt említtetnek.
1716. augustus 5-én Eugen herczeg Péterváradnál győzedelmes csatát nyert. Zungenberg Ferencz bárót ismét itt találjuk, valamint augusztus 20-tól oktober 20-ig Temesvár ostrománál és bevételénél, 1717. augusztus 16-án a belgrádi csatában, és ez év oktober havában Boszniában az előőrsöknél.
1719. május 22-én ezrede Siciliába rendeltetett, és junius 20-án részt vesz Palermo mellett és villafrancai csatában. Zungenberg 1727-ig itt maradt és ezredével később Nápolyba került. Miután már megelőzőleg tábornokká (Oberstfeldwachtmeister) lett, az 1730. évi január 4-én kelt kinevezést az üresedésben lévő Splény báró huszár-ezred (most báró Koller 8. sz.) tulajdonosává léptette elő.
Az 1734. évi hadjáratban Zungenberg egy lovas dandárt vezényelt; a május 15-én kelt patens szerint Párma felé való elővonulása alkalmával altábornagygyá való előléptetése jutott tudomására, és junius 1-én dandárával részt vesz a calornoi lesben. A parmai csata kezdete előtt, junius 29-én, Zugenberg, gróf Mercy tábornagygyal (Feldmarschall) az előörsi vonalon lovagolt át, hogy az ellenség állását kikutassa. Miután a franczia gránátosok élénk tüzelést fejtettek ki, Zugenberg sürgetésére a tábornagy visszafordult, de ugyane pillanatban halálos golyó érte. A quistellói lesben szeptember 15-én Zungenberg az összes huszárságot és két dragonyos-ezredet vezényelt. Bondanellonál az ellenség jobb szárnyára bukkant, mely három lovas ezredből és a Marquis de Bonnas tábornok és gróf Chatillon vezénylete alatt álló Picardie dandárból, valamint de la Motte és Cadeville dandárnokokból állott, erre heves támadás keletkezett és rövid tusa után Parmegianan keresztül vissza űzte őket.
Ezen győzelem után Zungenberg a következő napon a francziákat huszárjaival Mercy és Veterani vérteseivel Luzzaráig üldözte, hol számos foglyot ejtett.
És csudálatos! ott, a hol a hős tábornok, mint ifjú tiszt első babérait aratta, az évek hosszú sora után, – ugyanazon csatamezőn csaknem elvesztette azokat menthetetlenül.
A luzarrai csatát megelőzőleg, szeptember 9-én, Zungenberg báró ezredével kémszemlére előre ment, s bár mindenütt erős puskatűz fogadta, gróf Königseck tábornagynak mégis a következőt jelenté: «Nem érdemes a sereget harczrendbe állítani, mert az ellenség hadmenetét a Pó vizén folytatja és csak 5000 gyalogos maradt vissza némi tüzérséggel.»
Ez a vélemény azonban nem felelt meg a valóságnak, mert az egész sereg jelen volt.
A támadó elővéd gránátosait öldöklő tüzelés fogadta, ép úgy mint azon ezredeket is, melyek megérkezésük után előnyomultak a támadásra.
Most már Zungenberg meg volt győződve arról, hogy előbbi jelentése tévedésen alapult, de remélte, hogy bátor elszántsággal a balkövetkezményeket elháríthatja. Az Originellon át hatolva, csodás hőstetteket vitt véghez,anélkül azonban, hogy a kedvezőtlen terepviszonyok között kielégítő eredményt érhetett volna el; végre őt magát is súlyosan megsebesülve vitték el a csatamezőről, s ezzel hadi tevékenyége véget ért. De a luzzarai csatával nem csupán katonai pályája ért véget; midőn hadosztályával Trient és Bozenen keresztül Ausztriába visszatérni szándékozott, 1735. február 15-én délelőtt 10 és 11 óra közt, Clausen nevű városkában, a hol szálláson volt, szélhűdés érte, úgy hogy többé nem tért magához, s két nappal rá, vagy is február 17-én, 59 éves korában meghalt, miután több mint 30 esztendőn keresztül szolgálta tökéletes áldozatkészséggel és odaadással pályáját._{I A «historischer Bildersaal»-nak azon valótlan állítása (X. 85.), hogy Zungenberg altábornagy halála császári seregnél Magyarországon következett be, ép úgy helyreigazítást követel, mint a «Geschichte der Reiter-Regimenter» azon állítása, mely őt az Oglio folyóba fullasztja; Zungenberg kimulta felől Wagner is bizonytalanságban lehetett, a mennyiben azt hozza fel, hogy ő 1740-ben még élt volna (X. 724.). Megjegyzem, hogy a Turul 1884. 46. l. megczáfolt «Ex Italia profecturus» kezdetű soroknak eléggé különös fordítása nem tőlem került ki; csak azért véltem tanácsosnak ezt felemlíteni, mert a szerző azon czikkében (Turul 1883. 148. l.) az általa felhozott adatok nagy részénél én reám hivatkozik.}*
A brixeni kormányzó püspök, mint Klausne kormányzója,von Rost báró altábornagynak Bécsbe azonnal megküldte a tudósítást; a főpapnak saját szavai ezek. «Welch Todesfall ich umb so mehreres bethauere, als Ihro kays. Majestät an deme einen gueten General verlohren haben.» A püspök gondoskodott az elhunyt ingóságainak összeirásáról s megőrzéséről, valamint arról is, hogy az elhúnyt tábornok, a mennyire «in angustia loci» lehetséges, rangjához illő temetést nyerjen.
A temetés erre február 19-én Clausenben megtörtént, s a holttestet, nem mint sokan hiszik, a templomban, hanem egy klönösen e czélra épült temető-kápolnában tették örök nyugalomra.
A sírkő, melyről e lapok hasábjain egyszer már említés történt a sz. András templom evangeliumi oldalán, a levéltár tornyához közel, az iroda lépcsőházában függőlegesen van befalazva; anyaga szürke márvány, 190 cmt. magas és 0·97 széles, tökéletes jó állapotban van még, felűl a Zungenberg bárói czimerrel ékítve, mely alatt az említett epitaphium következik.
A tiszta éles kőmetszet, mely az évszázad styljának megfelel, ízléstelen s a 2-ik sisakdíszben egy heraldikai képtelenséget mutat fel, t. i. a balszárnyból kinőtt pánczélos kart, a helyett hogy mint kellene, az könyökével a sisak koronájára támaszkodnék.
A Turulban (I. 148.) a rajz correctebb ugyan heraldikai szempontból nézve, de semmi esetre sem hű mása az eredetinek.
Más különben a clauseni sírkőn még hadijelvények is tekintélyes számmal vannak alkalmazva; a paizs damaskolt. Ezek mint alábbrendelt atributumai a heraldikának, nem lényegesek ugyan, mindazonáltal megemlítendők, mert ott valóságban léteznek.
A tyroliak nagy tiszteletben tartják Zungenberg emlékét, és országuk szokásai szerint, gyakran szentelt vízzel hintik meg sírját; ezen ájtatos hegylakók a katonát általában megbecsülik.
Legutóbbi közleményemben (Ung XXII. 16.) Zungenberg báró végrendeletéről szólva, kiemeltem, hogy mindenek felett, a háladatosság bírhatta a végrendelkezőt arra, hogy 300,000 frtnyi készpénzét uralkodójának hagyományozza, de e végrendeletet egyuttal bizonyításúl hoztam fel arra nézve, hogy a végrendelkező sem nőt, sem törvényes utódot nem hagyott maga után s most különösen felemlítem, hogy ezen állítás igazolására,csupán egy a «historischer Bildersaal»-ból vett jegyzetre hivatkozhattam.
Ma azonban azon szerencsés helyzetben vagyok, hogy az eredeti végrendeletet magát ide igtathatom. Ezt a tábornok jóval halála előtt szerkesztette, még pedig Siciliában Panorma helységben, egy súlyos betegsége alkalmával. Maga a végrendelet 1721. junius 21-én kelt. Bár e végrendelet szerkesztője ezen okirat készítése után még sok évet élt, végrendeletén még sem változtatott semmit, s így az a rajta látható utóirat szerint 1735. évi junius 19-én hirdettetett ki.
Ez az eredeti okirat a cs. és kir. hadügyminiszterium levéltárában van letéve, a már említett czímerrel (pecsét-lenyomat), mellette pedig világos német betükkel «Franz Freiherr von Zungenberg m. p. Oberst» aláírással ellátva, miáltal minden családi nevét illető fenálló kétes állítások a mesék országába terelendők.
Ha a végrendelet tartalmát a már általam előbb megbeszélt adatokkal összehasonlítjuk, a következő eredményre jutunk. Helyes az, hogy az uralkodóház iránt érzett háladatosság indította őt az említett végrendelet megírására, megközelítőleg igaz továbbá a hátrahagyott összegre vonatkozó feltevé, és hogy Zungenberg nem hagyott törvényes utódokat.
Ellenben nem valók a többi adatok, valamint az általam kifejezett azon feltevés, hogy a tábornok nem hagyott volna maga után özvegyet; mert épen a végrendeletből vehető ki, hogy nejét, született Kelio_{I A Kelio nemzetség czímerét még sehol sem találtam közölve; talán említést érdemel: «Kék paizsban zöld mezőből emelkedő hegyes fehér szikla, melynek felső csúcsán aranykorona ékeskedik, mely utóbbiból egy arany kereszt két lefelé hajló zöld pálmaág között nő. Jobbra a szikla felé ugrásra kész természetes párducz, balról egy kétfarkú oroszlán. Sisakdísz. az oroszlán emelkedő helyzetben; itt koronázva, felemelt jobb karmával görbe kardot villogtatva, előretolt bal karmával két pálmaág között aranykeresztet tartva. Foszladék kékarany, veres-ezüst. Kelio Pál részére II. Ferdinand kir. által 1630. május 8. Pozsonyban adományozva, kihirdetetett Soprony megyében.}* Évát gazdag örökséggel ajándékozá meg, mely 10,000 frt készpénzből, egy bécsújhelyi házból és ékszereiből állott. Neki hagyá végül a Branitsai uradalmat Nyitrában, mely utóbbit Zungenberg báró Czobor grófnétól vette meg örökáron.
A Bécs-Ujhelyés Solenau közt fekvő réten mai napig áll egy szép templom, mellette egy jó karban tartott lakház; mindkettőjök a «Zungenberg-féle alapítvány» név alatt ösmeretesek._{2 A Turulban (II. 1884 45.) azon érdekes jegyzetet olvasom, hogy a bécs-újhelyi városházában egy, a mult századból származó olajba festett arczkép van, mely Csonka béget huszár-egyenruhában ábrázolja. Most, midőn a nemzet a kiváló magyarok képcsarnokát tervezgeti, másrészt Budavárának a török járom alól való felszabadulását a 200-ik évfordulat alkalmával ünnepélyesen megülni szándékozik, s minden idevonatkozó adatokat gyűjt, felhívom a figyelmet ezen érdekes emlékre, s hangsúlyozom egyuttal a lehetőséget, hogy ez a festmény talán Zungenberg fiának a bátor huszártábornoknak egykorú arczképe, ki Bécs-Újhelyben nem csak birtokos volt, és ezen helyet békelakhelyeül tekinteni megszokta, hanem ezen város javára, mint láttuk, jelentékeny alapítványt is tett. Állításom ellenkezőjét egyébiránt csak maga a kép bizonyíthatná, ha ugyanis azon az alaknak egyik karja hiányzik.}*
A nevezett templom felépítésére végrendeletében 65,000 forintot hagyott; továbbá 60,000 forintot aranyban egy ugyanott építendő kórházra; a három jezsuita lelkész fentartására szánt alapítványt azonban II. József császár később egy világi pap alkalmazásával leszállította.
Több kisebb adakozások következnek még a végrendelet végén, melyek tanuskodnak egyrészt a tábornok jószívűségéről, s a jóakaró indulatról alattvalói iránt, kik a mozgalmas időkben a jót és rosszat megosztották vele; de másrészt többnyire ismert magyar nemesekre vonatkoznak.
Ezen oknál fogva az öröklőket említem itt fel sorban, a mint következnek:
Simonyi Imre őrnagy, Nadzvady, Kisfaludi György és Kartos (valószínűleg Naszvadi és Kardos) századosok, Horváth Gáspár, Fúró és Koczy hadnagyok, végre Rhaim György zászlótartó, Dossich Ferencz és Schmidt Pál őrmesterek.
Tisztjei számára tett adakozásai lovakból, értékes egyenruhákból, stb. állottak; innen tudjuk, hogy a huszárok akkoriban tábori övvel voltak ellátva, mert az egykorú irat így szól; «vörös selyem aranynyal hímzett tábori övemet...» stb. («meine rothseidene mit Gold gestickte Feldbinde...»)
Az «arany forintok» Zungenberg bécs-ujhelyi házában egy elzárt külön pincében vas ládákban, vaslánczokkal lezárva voltak elhelyezve.
Egykorú írók, egyező véleménye szerint, a sírirat szerint is, Zungenberg tevékeny férfi lehetett; az ismeretes tyroli történész Sinnacher Ferencz Antal őt «hires embernek» nevezi. Sokkal több tettel dicsekedhetett, mint a mennyit itt tudomásra hoztunk, s másfél század lefolyása után okiratilag megállapítani képesek voltunk. Atyját Lipót Józsefnek, anyját Magdolna Theresiának nevezi, és előhozva, két fitestvére meghalt; ezek tehát már 1721-ben nem éltek. Gyermekeket nem hagyott hátra._{I Végül álljanak itt mindazon források, melyek az itt előbb említett három és mai közleményben felhasználtattak: A cs. és kir. hadügyminiszterium levéltára. Bés. – B. Zungenberg Ferencz ezredes eredeti végrendelete. – A róm. kath. plébániának Clausenben anyakönyve. Tyrol. – Báró Zungenberg Ferencz altábornagy sírköve (Clausenben). – Liber regius 82. 200. – Prot. aut. Arch. Brix. – Resch. Monum. Eccl. Brix. I. 60. – Sinnacher Fr. 1834. IX. 381–83. – Beda Weber II. 188. – Historischer Bildersaal 85. – Wagner F. Historia Leopoldi Magni Caesaris Augusti 724. – Bél, M. Notitia nova Hungariae III. 429 et. IV. – Schenkhel Joh. Ad: Vollstndiger Lebensdiarium Leopoldi I.Wien 1702. 6. I. – Horváth Mihály Magyarország történelme VI. – Arneth Prinz Eugen von Savoyen I. 247. k. k. II. – Végre az írott tudósítások, melyeket Amon lovag, a 8. számú huszárezred történetének szerzője, rendelkezésemre bocsátott,}*
NEMES-TACSKÁNDI CSERGHEŐ GÉZA.

TÁRCZA

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság f. évi október hó 16-án br. Radvánszky Béla elnöklete alatt választmányi ülést tartott, melynek két fő tárgya a következő két felolvasás volt.
Dr. Szendrei János a Miskócz nemzetségről értekezett, mely dolgozatnak első része a jelen füzetben olvasható. Ezután Tagányi Károly vál. tag olvasta föl dr. Réthy László értekezését «Oláh eredetűek-e a Hunyadiak?» czímmel. A tetszéssel fogadott dolgozat szintén társulatunk közlönyében fog megjelenni.
Ezután a folyó ügyekre kerülvén a sor, a titkár bejelenti a következő új tagokat: Alapítók: Ormós Zsigmond temesi főispán Temesvárott 100 forinttal (ajánlja Torma Károly); Bezerdéj Pál Szegzárdon 100 frttal (aj. Csapó Vilmos). Rendes tagok (évi 10 frt. tagdíjjal): gróf Lázár Miklós Kolozsvárott, Kisfaludy Sándor Badacson-Tomajban (aj. a titkár); Bornemissza Ádám Mecseden, Luby Géza Gyöngyösön (aj. Luby Károly). Évdíjas tagok (évi 5 frttal): Ifj. Kubinyi Ferencz Kóváron, Kiszely Endre Budapesten (aj. Majláth Béla); Rudnay Béla Nyitrán, Gyulay Kálmán Budapesten, Demjén E. könyvkereskedése Kolozsvárott, Kalocsai Alán Zirczen, Snmbory Lajos.-N.-Somborban, Szabó Lajos Péterházán (aj. a titkár); Ábrányi Lajos Nyiregyházán, Kecskés Dezső S.-A.-Ujhelyen, gr. Sztáray István Sofiában, Leleszi prépotság, Bencsik István király-Helmeczen (aj. Csergheő Géza); Dóka László Réthét, (aj. dr. Wertner Mór), Kosztka Lajos Budapesten (aj. dr. Szendrei János), Barcza Sándor Csabrendeken (aj. Nagy Imre), Freskay János Budapesten (aj. Nagy Gyula). Az ajánlottak a társaság tagjaivá mind megválasztattak.
Ezután a titkár a pénztárnok kimutatását terjesztette elő. E szerint f. évi október hó 15-ig
bevétel 2411 frt 93 kr.
kiadás 1946 frt 54 kr.
pénztári maradvány 465 frt 39 kr.
Ezen felül befizetett alapítványok összege 1800 frt. – kr.
A január hóban tartott vál. ülés határozatából tőkésíttetett 200 frt. – kr.
Összesen 2000 frt. – kr.
mely összegen 220 frtnyi névleges értékű értékpapir vétetett. Ezeken kívül ugyanazon ülés határozatából a «Nemzetiségi Zsebkönyv» költségeire takarékpénztárba tétetett 200 frt.
E jelentés tudomásul vétetett.
Végül az alapszabályokon teendő változtatások iránti javaslat tételére egy bizottság küldetett ki, melynek tagjai. br. Radvánszky Béla elnök, Nagy Imre másodelnök, Deák Farkas, Nagy Gyula vál. tagok és a titkár mint jegyző.
Ezzel az ülés véget ért.

SZAKIRODALOM.

Magyar családi czímerek gyűjteménye.

Nem sok ideje annak, hogy napi lapjaink egy készülőben levő nagy czímeres könyv felől hoztak értesítést. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy ezen magyar heraldikai és genealogiai tekintetben valódi eseményt képező vállalatfelől tagtársainknak és az érdeklődő szakférfiaknak részletesebb tájékozással szolgálhatunk.
A lapokból olvastuk, hogy a Bauer és Raspe-féle nürnbergi czégnek sikerült Nagy Iván és Csergheő Géza tagtársainkat egy nagy magyar családi czímerkönyv szerkesztésére megnyerniök, mely a nagy Siebmacher kiadásnak egy részét teendi. A szerkesztő társak neve elég kezesség arra, hogy a vállalat sikerében ne kételkedjünk s tudományos becsével tisztában legyünk.
A czímerkönyv szövege, a vállalat természetével összefüggőleg, német lesz; s habár így az közvetlenűl nem is a magyar irodalmat gazdagítja, de mint a magyar heraldika ismeretének terjesztője külföldön, kétségtelen, hogy szakférfiaink osztatlan tetszésével találkozik. A nyelv kérdéses egyébiránt mellékes; a fődolog az, hogy szigorúan tudományos alapokra fektetett heraldikai munkával van dolgunk.
A szerkesztők eddigelé mint egy hétezer magyar családi czímerrel rendelkeznek; ez anyagnak mintegy harmada a heraldika legközvetlenebb forrásaiból, az armálisokból, a királyi könyvekből s hitelesített czímerlevél-másokból van merítve; a mű másik főforrását a pecsétek képezik. Harmadsorban pedig egyéb emlékek, sírkövek, kőbe vésett czímerek, ékszerek stb. vonattak a mű keretébe.
A vállalat füzetenként fog megjelenni, melyek betűrendben fogják a tárgyalandó czímereket tartalmazni. E füzetek elseje (az A és Ba betűk) jövő évi május haváig okvetlenűl megjelenik. Mintegy 180 czímert fog tartalmazni, s e számból 150 az A betűvel kezdődő családokra esik. Tekintve, hogy az A egyike az abc azon betűinek, melyek alá legkevesebb családnevünk sorolható, ez arány mutatja, mily nagy mérvű, széles alapokra fektetett munkával van dolgunk.
Minden egyes czímerről szóló czikk annak pontos leirásával kezdődik (az ábrák színei árnyék-vonalkákkal – Schraffirung – jelezvék); erre következik a czímer-adományozás s esetleg a kihirdetés kelte. A honosított családoknál felemlítettik az indigenatus szerzője s az azt tartalmazó törvényczikk. Végre a források idéztetnek, honnan a czímerre vonatkozó dolgok meríttettek; s pontosan megneveztetik a hely, hol az illető czímeres-levél található; sőt kiterjeszkedik e rész annak felsorolására is, mily emlékek, pecsétnyomók, sírkövek, fegyverek, zászlók, ivó poharak, ékszerek, kőemlékek stb. tartották fönn az illető czímert.
E vállalat azért nem teszi nélkülözhetővé a magyar heraldika és genealogia alapvető munkáját Nagy Iván Magyarország Családait, noha annak is ez szolgált legelső alapjául. Egyrészt mert abban a genealogiai rész teljesen hiányzik, másrészt mert azokat a forrásokat, melyeket Nagy Ivánnál találunk, az új vállalat nem idézi, hanem egyszerűen hivatkozik Magyarország családaira. Ez utóbbi tehát továbbra is nélkülözhetetlen kézikönyvünk marad.
Annál örvendetesebb e nagy munka megjelente, mert itt egy tömegben ezer meg ezer magyar czímer lesz összegyűjtve, melyeknek jellemző vonásaiból a magyar heraldika sajátszerűségei könnyen le lesznek vonhatók. Ismeretes, hogy a magyar czímerek a klassikus heraldika szabályaitól vajmi gyakran eltérnek; sok esetben ezen a rajz és a czímeres levelek leirásak közötti ellenmondások kiegyenlítésével segíteni lehet; sok esetben a czímernek stilizálása is segít a dolgon. Ily módon tesznek a szóban forgó vállalat szerkesztői is; hol pedig oly könnyen ki nem lehet egyeztetni a kettőt, ott tanácsosabbnak tartják a hibás czímernek reprodukálását, mint az önkényes stilizálást.
Ez volna a nagy «Magyar Czímertár» belső berendezésének terve; a külső berendezésről még annyit, hogy minden füzet tizenkét táblát fog tartalmazni, melyeknek mindegyikén tizenhat czímerrajz foglal helyet.
A magyar czímerek kiadásával összefügg a nagy Siebmacher-féle czímeres könyv új kiadása, mely ezúttal egészen új modorban, országok szerint csoportosítva, s egészen új feldolgozásban lát napvilágot. A Bauer és Raspe czég a külföld legkiválóbb heraldikusaival kötött szerződést e részek szerkesztésére nézve. Igy a porosz és brandenburgi nemességet tartalmazó résznek Mühlverstedt lesz a szerkesztője; Anhalt, Braunschweig, Hannover nemességét Hildebrand, Nassauét Günther von Göcking, Schleswig-Holsteinét és Lotharingiáét Gritzner, a német városok czímereit Clericus állítják össze.
Minket e vállalatban a magyar részen kívül különösen a Dalmátia nemességét tartalmazó érdekel, melynek szerkesztője az ismert heraldikus Heyer kapitány. Mint értesülünk Hovátország nemességének czímereire nézve a kiadó czég egy ottani kiváló heraldikussal kötött szerződést. Külön szerkesztője van az Erdély nemeseit tárgyaló résznek is, sőt ebből egy füzet már meg is jelent. Mindenesetre kár, hogy ezek külön jelentek meg, mert jogilag sem horvát, sem erdélyi, hanem csak magyar nemességet ismerünk.
Egy-egy füzetnek előfizetési ára hat márka (későbbi ára magasabb); s a vállalat tudományos értéke és epochalis volta miatt óhajtandó, hogy az hazánkban mennél szélesebb körben nyerjen elterjedést.

SZAKIRODALMI REPERTÓRIUM.
(Családok.)

A családkönyvről. Maklári Pap Lajos. (Vasárn. Ujság 1855 .23.)
A magyar nemzetségi nevekről. Rosty Zsigmond. (P. Napló 1857. 171–173.)
A családi nevek magyarítása. Mártonffy Károly. (Vasárnapi Ujság 1861. 49.)
Eloláhosodott magyar családok. (Ország Tükre. 1864. 13.)
Az idegen hangzású családnevek magyarítása. Mártonffy Károly. (Vasárnapi Ujság 1866. 22.)
Néhány szó «családneveink»-ről. Ráczkevei. (Vas. Ujság 1866. 25.)
Magyar írói életrajztár érdekében. (P. Napló. 1871. 102. Esti kiadás.)
Az állandó családnevek eredete. Szabó János. (Békés 1875. 48.)
Agyó-családot illető helyreigazítás. Agyó György. (Tárogató 1864. 18.)
Andrássy-család. (Vasárn. Ujság. 1871.15. – Reform 1871. 91. ) – Apróságok a gróf Andrássy-családról. (Vasárn. Ujság 1878. 52.) – Észrevétel a «Magyarok életrajzai» I. füzetére, az Andrássy- és Apor-család eredetét illetőleg Balássy Ferencz. (P. Napló 1857. 214, 215, 218, 219.)
Apor-család. Altorjai báró Apor-ház történészeti emléke. (Hon és Külföld. VII. 1847. 87–93.)
Balassák arczképe Kékkőn. Ponori Thewrewk József. (Hírnök 1843. 14.)
Bálinttit. (Ursprung des Names –.) (Blätter 1838. 30.)
Baloghok. (Regélő 1836. 5. Galánthai Balogh János képével.)
Bánffy-család. Genealogische Deduction der erloschenen Familie Bánffy von Thallócz. Carl. Wagner. (Ung. Nachr. 1787. 56. 59. 60.)
Bethlenek (Nemz. Ujság. 1846. 305. 307. 308.)
Bikessy-család nemesítése és előbbeni Hambuckher nevének magyarosítása. (M. Kurir 1791. 405.)
Biró (Gelsei-) család. (Ung. Nachr. 1789. 3. sz.)
Boszoky (Die adelige Familie-) in Neapel. (Aerenlese 1830. 46.)
Corvin’s (Johann) von Hunyad Geschlecht und Herkunft. A. K. (Blätter 1846. 37–39, 41, 43–47.) – Beitrag. Von Alexander Popovich. (U. o. 49.)
Crouy nemzetségnek Árpád vére, férfiú ágzatából egyenes mai ideigi leszármaztatása hiteles-e. Fejér György. (Nemzeti Ujság 1844. II. 47.) – Crouy nemzetségnek az Árpád ház fiágából származásáról. Gróf Majláth János (U. ott 1844. II. 57.) Crouy Chanel de Hongrie családról. Nyilatkozat. Magyarországi gróf Crouy Chanel Henrik. Pesten, sept. 30. 1857. (M. Sajtó 1857. 224.)
Csáky (keresztszegi grófi) család. (M. Kurir 1812. II. Mellékl. Honnyi levél. 9–0. lap.)
Csernovicsok. Remellay. (Delejtű II. 1859. 331, 395, 404, 411.)
Czakó-család. Berczik Árpád «Czakó Zsigmond« cz. rajzából. (P. Napló 1874. 73. sz.)
Dessewwffy végrendelete. Benczur. (Életképek 1846. I. 4.) A Dessewwfyek R–y G–v. (Vasárn. Ujs. 1860. 9. Dessewffy János arczképével.)
Erdődy cs. (Pressb. Ztg. 1772. 19.)
Eszterházyak. (Regélő 1836. I–4 . Eszterházy Miklós herczeg arczképével.) – Négy Eszterházy emlékszobra a nagy-vezekényi mezőn. Pereczparti. (Vasárnapi Ujság 1859. 18. Rajzzal.) – A galánthai s fraknói Eszterházy grófi nemzetségről. (1837.) összeállította Eszterházy Károly gróf. (Győri Közlöny 1864. 28–30, 35, 38.) – Az Eszterházyak Francziaországban. (Magy. és a N. Világ 1869. 34–36. – P. L. (Főv. Lapok 1872. 171–174.)
Fáy család eredetéről. V. M. (Vasárnapi Ujság 1856. 51.)
Forgáchok. Rajzokatok 1836. II. 91–93.) Forgáchok Erdély családtörténetéből. Kelen. (M. Pósta 1857. 115.) – A Forgách-család hétszázados jubileuma 1180–1880. (Fővárosi Lapok 1880. 198. sz.)
Forray-család. (Divatcs. 1859. 7.)
Frangepán-család. Sárváry Béla. (Divatcs. 1855. 32–35.) – A Frangepán-család eredete. (Vasárnapi Ujság 1871. 23. sz.)
Földváry-család genealogiáját illetőleg. Felvilágosításul. Földváry László. (Vasárnapi Ujság 1864. 32.)
Gara-család és Garavár. Csömöri gróf Zay Károly. (Vasárnapi Ujság. 1866. 10.)
Gerando (De-) Teleki-család. (Egy franczia magyar család.) Horváth Ignácz. (Reform. 1871. 64.)
Gereben-család. (Pressb. Ztg. 1781. 103. sz.)
Haller-család. – Zur Geschichte der Familie Haller v. Hallerstein. (Transilv. 1862. 22.)
Héderváry-család történetéhez. Stessel József (Sopron 1880. 82, 91, 98, 102.) – A Hédervári család ősi fészke Karinthiában. Stessel József. (Győri Közl. 1880. 84.)
Illésházyak (Gróf Illésházy István arczképével.) Remellay Gusztáv (M. Néplap 1857. 3, 4.) – Utóhang az Illésházyakhoz. Székely István. (U. ott 1857. 69.) – Illésházyak. (Képes Ujság 1860. II. 10. gróf Illésházy István arczk.) A gróf Illésházyak. Ifj. R. E. S. (Vasárn. Ujság 1862. 45. 46. Nyolcz arczképpel.)
Inkey-család. – A Zala-Somogy megyei Inkey családbeli követek, fő- és alispánok a három utóbbi században. Közli Tuboly Victor. (Zala-Somogyi Közl. 1863. 10. sz.)
Jeszenák-család. (Pressb. Ztg. 1782. 5. sz.)
Kanisaiak. (Történeti rajz a haza multjából.) Sárváry Béla. (Csal. Lapok 1856. I. 7.)
Karácsai-családnév magyarázata. Kállay Ferencztől. Közli ifj. E. S. (Bud. Hir. 1856. 95, 103.)
Károlyiak. (Regélő 1836. 101–104. Károlyi Zsuzsánna, Perényi Pálné arczképével.) – «Károlyi» családnév magyarázata és története. (Id. r. E. S. kéziratban levő polgári lexikonából.) (M. Sajtó 1856. 138. – A Károlyi családnév magyarázata s története. Waltherr László (M. Sajtó 1858. 45.) – Károlyiak. (Magy. és a N. Világ 1877. 76.)
Kassay-család. – Gefundener Adelsbrief der Familie Kassay. (Ung. Nachr. 1787. 56. sz.)
Landerer nyomdász-család. (Adalékok a nyomdászat történetéhez Magyarországon.) Szabó József nyomdász. (Vasárnapi Ujság 1867. 31, 32. Két arczképpel.)
Láng-színész-család. (Vasárn. Ujs. 1872. 33. sz.)
Lengyel-család. (Lengyeltóti –.) Pressb. Ztg. 1779. 21.)
Liszthy-nemzetség. (Köpcsényi –.) Miskolczy István. (Regélő 1834. 67–69.)
Lónyai-Jakczy család. Közli Lehoczky Tivadar. (Vasárn. Ujság 1862. 41. sz.)
Nádasdyak. (Fillértár II. 1835. 25, 26. sz.)
Nákó-familiának beigtatása. (Hazai Tud.1807. II .39.)
Ostrossith-család. Historisch-Genealogische Abhandlung der ausgestorbenen Familie Ostrossith von Gyletincz. C. Wagner. (Ung. Nachr. 1787. 20, 22, 23.)
Pálffyak. Remellay. (Győri Közlöny. 1859. I–7.) – Magyarország három nádora a Pálffyak nemzetségéből. (Sürgöny. I–3.)
Pázmán dicső ágazat emléke. Csernyánszky N.-Kátáról. (Hasznos Mulatságok 1836. II. 32.)
Perényi-család (Hadi Tört. III. 1790. 6.)
Petrőczy. – Két családi név gyakori fölcserélése. (Petrőczy és Petróczy.) Lója Károly. (Vasárn. Ujs. 1867. 3.)
Rákóczi-család. (Két –.) H. L. (Vasárn. Ujság 1869. 10.)
Rhédey-család. Az angol királynő roknosága a gr. Rhédei-családdal. D. F. (Főv. Lapok 1866. 150.)
Szamaróczy-család. Nachrichten über das ungarisch-adeliche Geschlecht Szamaróczy und dessen Wohnort. Georg v. Gyurikovitz. (Aerenlese 1829. 57.)
Széchényiek. (Regélő 1835. 53, 53. Gróf Széchenyi István arczképével.) – Három Széchenyi. (Pesti Hirlap 1843. 231.) – A Széchenyi-család sírboltja Czenken. (Bud. Közl. 1869. 245.)
Sztáray-család eredete ügyében. Turner Ferencz. (M. Sajtó 1857. 110.)
Telekiek (Regélő 1837. 79. 80. Gróf Teleki József arczképével.)
Vécseyek (báró –) levéltárában. A. B. (Főv. Lapok 1872. 283.) – A Vécseyek hazánk történetében. Történelmi adalékok életrajzokban. Andrássy Béla. (Reform 1873. 76, 77, 79.)
Wesselényi (gyekei –) család. – Még egyszer a gyekei síremlékről. Deák Farkas. (Tört. Lapok II. 1875. 10.)
Zach elnevezésről. (A hibás –.) b. Ny. A... t. (Nemz. Ujság 1847. 434.)
Zrinyiek sorsa. Történeti vázlat. Nagy Iván. (Csal. L. 1855. I. 6.) – Az első Zrinyiek. Salamon Ferencz. (Pol. Hetilap 1865. 19.)
Könyvismertetés.
Lázár Miklós gróf: a gróf Lázár-család. Kolozsvártt, 1858. Ism. Szilágyi Sándor. (Delejtű II. 1859. 219.)
Nagy Iván, felső-győri: A lubelei és kisfaludi Liptay-család nemzedékrende és oklevelei. Három ábrával, Pest, 1858. Diszkiadás. Ism. Szilágyi Sándor (Delejtű II. 1859. 219.)
Idősb SZINNYEI JÓZSEF.

1884-4

OLÁH EREDETŰEK-E A HUNYADIAK?

Derűre, borúra hirdetik az oláh ujságok, hogy Hunyadi János, a kereszténység legnagyobb bajnoka a keleten és Magyarország nagy királya, Mátyás: oláhok voltak. A Hunyadiak oláh eredetéből aztán tőkét csinálnak oláh testvéreink s azt a consequentiát vonják ki abból, hogy a kereszténység ügyének Magyarországon oláh fegyverek s az oláh nemzeti szellem épített védbástyákat az Izlam támadásai ellen; Corvin Mátyás lángelméjében pedig, ki a renaissance műveltség nagy képviselője volt: a római eredet traditióit kell ünnepelnünk, melyeknek sugarai arra a népre vetik világukat vissza, melyből a nagy király született, tudniillik az oláh nemzetre. Mintha csak azt mondanák, hogy a magyar civilisatió oláh eredetű; oláh nemzeti szellem hímezte abba legszebb virágait.
Gróf Teleki, a Hunyadiak korának írója, kinek nationalis érzülete megütközött az «oláh» eredeten: a Hunyadiak oláh származásának elméletét meg akarja dönteni. Tárgyalásai folyamán arra az eredményre jut, hogy a Hunyadi család magyar eredetű. Nagy tévedés ez, minden alapot nélkülöző eredmény. A Hunyadi család valóban az oláh népből való. Bizonyítják ezt a legrégibb feljegyzések, melyek János genealogiáját hagyták ránk s az a sok egykorú vonatkozás, melyek mind az oláhság mellett szavaznak.
A Hunyadiak oláh származásának ügye nézetem szerint el van döntve.
Ma nem is értjük már, mi megszégyenítő volna abban, hogy a magyar nemzet jelesei közt annyi idegen elemet számlálunk? Minden nemzet s leginkább éppen az életképes nemzetek vesznek fel magukba sok idegen anyagot. Az assimilálás képessége mindig a nemzet géniusának vonzó erejére vall, mely mint a nagy folyam pályafutása közben kisebb folyókat, ereket vesz fel magába s hullámait növeszti azokkal; aztán megosztva velük nevét, tovább hömpölyög partjai között. Jaj az olyan nemzetnek, mely mint a pusztai folyó egyetlen-egy forrásra szorul; lassan eszi magát át a puszta homokjában, melyben szétfolyik s nyomtalanúl elenyészik.
Nyugodjunk meg abban, hogy a Hunyadiak, sok más jelesünkkel, idegen származásuak voltak; nyugodjunk meg abban is, hogy oláhok voltak.
Igen ám, de azzal, hogy a Hunyadiak oláhok, még mit sem mondunk. Tisztelt olvasóim talán emlékeznek, hogy néhány értekezésem és e tisztelt társulat egy ülésén tartott felolvasásomban is hangsúlyoztam, hogy a középkorban az oláh név nem volt egyenértékű a ruménnel, úgy mint ma.
A szlávok, midőn Kr. után a II–III. századokban Pannónia, Dácia felől elárasztották a Balkán félszigetet: ott szerte romanizált őslakókat találtak. E romanizált illyrek, thrákok azok a rumének, a kik Macedoniában laknak, a kik később Magyarországba, illetőleg a mai Romániába is vándoroltak.
Mindezen romanizált balkániak pásztorkodó népek voltak s mint ilyenek helyhez nem kötve, a Balkán félszigeten alakult szláv országokban Bolgáriában, Szerbiában szertejárták a hegyeket, völgyeket nyájaikkal.
A balkáni új lakosok, a szlávok: oláhoknak nevezték e pásztor népeket, alkalmasint azért, mert vlach, welsch a germán és szláv nyelvekben latin fajú népeket jelent.
Idők jártával nagy ethnografiai átalakulás megy végbe a Balkánon. A bolgár szlávok sok illyr-trákot assimiláltak; a szerbek az albánokkal rokon meropch nevű őslakókat enyésztették el, elszerbesítve azokat, úgy hogy a meropch név elvesztette eredeti jelentését s már jobbágyot jelentett; így neveztek aztán Szerbiában mindenféle jobbágyot, akár albán, akár görög, akár rumén, akár szerb nyelvű volt legyen.
A szlávok meghonosodva s acclimatizálódva a Balkánon, természetszerűleg maguk is oláhokkal együtt legeltették nyájaikat a Hämus, Rhodope és Balkán rengetegeiben. A pásztorkodó régi lakosok számát gyarapították maguk is. Azon viszonynál fogva pedig, melyben az oláhság a szlávokkal szemben állt, hogy t. i. mindenütt alávetette magát szláv urainak, a szláv kereszténységet átvette, egyszóval szláv és oláh közt mindennapos kölcsönhatások támadtak: az oláh név fogalmából, mely eredetileg nemzetnév volt – minta meropch – lassanként egy társadalmi elem elnevezése lett.
Bolgár, szerb, rumun pásztorok viselték aztán egyaránt az oláh nevet, mindenik e névvel külömbözvén a földhöz kötött szántóvető vagy városi lakosoktól.
A névnek e jelentésben való átalakulása már igen korán történt meg, úgy hogy a byzanti krónikák, mikor oláhokról írnak, a «vlachos» név alatt soha nem értenek nemzetet, de barangoló, nomád lakosokat.
Az oláh név, mint historiai név, először a XIII. században merül fel a Balkánon. Angelos Izsák ellen támad fel a leigázott Bolgárország. A krónikás szerint – Niketas Choniates – a «vlachok» keltek fel először a hegyek között s szálltak szembe a byzanti hatalommal. Mint azt egy helytt már megmutattam, ezek a vlachok nem voltak egyebek, mint Bolgária pásztorkodó, nomád elemei, a kik, mint a későbbi ozmán-kor hajduk-jai, az erdők mélyéből és hegyek szakadékaiból törtek a hatalom ellen, guerilla-csatákat víva s támogatva mindig a szántóvető nép által, mely helyzeténél fogva nem kezdhette a fölkelést. Ilyen fegyveres pásztor nép volt a Bolgária történetében nevezetessé lett oláh.
Az oláh név a szerb törvénybe is ilyen értelemben jutott be.
Stjepan Dečanski szerb királynak 1321–1331. évek között írott chrisovuljában, a vlach név egyjelentésű a pásztorral, szemben a földműves, mesterember, szabad emberrel. Ez magyarázza meg a király intentióit, midőn a szabad ember = szerb és vlach, azaz pásztorkodó közti házasságot szabályozza, úgy t. i. hogy ha szabad ember vagy pap vlach nővel lép házasságra,. az utódok meropchokká vagyis jobbágyokká lesznek. Nem nemzetiségi türelmetlenség szól e törvényből, hanem nemzetgazdasági felfogás, mely a földműves elemnek kedvez, illetőleg a földművesség fejlesztését munkálja, – a mi, t. i. a földművelés, Szerbiában még a XIX. században is sokkal hátrább áll a belföldi állattenyésztésnél; mennyivel inkább öt századdal ezelőtt.
Ha a chrisovult figyelmesen tanulmányozzuk s a százszámra megnevezett vlachok neveit vizsgáljuk, arra az eredményre jutunk, hogy e vlachok csak részben voltak rumének; a szerbiai vlachság egészében véve szerb, bolgár, horvát, albán, rumén gyülevész nép volt; olyan társadalmi elem, melynek fejlődése a talajviszonyokhoz van kötve.
A balkáni hegyes-völgyes talaj természetes fejlődése a pásztorélet, specialis növevénye a talajnak, nemzetgazdasági tényező, s mint ilyen, tárgya a jognak s nem nemzetiségi különbségen alapuló fejlődés. Az azonban tagadhatlan, hogya ruménség az oláh életre leghajlandóbb volt, s mint ilyen, nagy contingensét képezte a balkáni oláhságnak.
Vajdái, papjai azonban szlávok voltak. Innen van az, hogy a rumének, még mielőtt Magyarország felé kezdtek volna vándorolni, a szerb-bolgár egyházhoz tartoztak, azok szentjeit tisztelik, (nekik nincsenek nemzeti szentjeik) bolgár betűkkel írják nyelvüket,_{E század elején kezdett a latin írás a ruméneknél meghonosodni.}* egyszóval műveltségük szláv eredetű, nyelvükön a szláv hatás mindenféleképen érvényesült.
Az oláh név fogalma, a mint azt a törvény értelmezte: átment a délszláv nép költészetébe is. Azok a szerb balladák, melyek a guzlicza hangjai mellett hőseiket éneklik, vlach név alatt mindig pásztorokat értenek s vlachinják és vlachinicáknak nevezik a pásztorleányokat.
Sok ilyen balladát hozhatnék fel például, de csak egyet említek itt: Kobilics Milos, a szerb népköltészet egyik legkedveltebb alakjának születését tárgyazó balladát, melyben az van mondva, hogy «Lázár király leányai, jegyeseikről, Brankovics Vuk és Kobilič Milosról beszélnek, öszszehasonlítva azok rangját, származását. Brankovics Vuk – úgymond az egyik leány – szép fejedelmi várban született, míg Kobilič Milosnak, csak pásztorleány (vlachinjica) volt az anyja, ki Milost, lovakat legeltetve szülte meg, s egy ló alá rejtve, nevelte fel; ezért is nevezik Milost Kobiličnak». (Kobila = paripa.)
De száz és száz helyre utalhatok, hol a vlachokról mint pásztorokról beszélnek a szerb költemények. Ilyen értelemben használják az oláh nevet a kárpáti, sőt az alföldi tótok is.
Ez a vlach név szerepe a görög egyházhoz tartozó délszlávok tartományaiban.
A dalmaták, horvátok és szlavonok abban az időben, mikor a szerb és bolgár szlávok a byzanti egyházba tértek (IX. század), tehát már a frank korban a római katholika egyház hívei voltak. Mint ilyeneket találják a magyarok a honfoglaláskor.
Középkorban a vallás tette a nemzetiséget; nyelvkérdést s erre alapított nemzetiségi kérdést nem ismertek. A horvátot a szerbtől a vallás különböztette meg, egyik a görög, másik a római egyházhoz tartozván, s e különbség a nemzeti különbség érzetét szülte meg, a mi máig megvan a két testvér-nemzet között, jóllehet a szerb és horvát nyelv között alig van nagyobb különbség, mint két szomszédos német, franczia vagy olasz tájszólás között.
A vallás tevén a nemzetiséget a középkorban, a katholikus szlávok élesen megkülönböztették magukat a byzanti egyház szlávjaitól; azokat olyan idegeneknek tekintették, mint a görög, rumén s más nyelvű görög nemegyesülteket.
A balkáni oláhság (rumén, szláv) átszállingózott a katholikus területekre is (Raguza, dalmát partok), magával víve a byzanti egyház tanait, szokásait. A föld népe első sorban a görög nemegyesültet látta az idegenben s kora felfogása szerint vallásával nevezte meg nemzetiségét is. A katholikus szlávok közt igen korán átváltozott a vlach név értelme s görög valláshoz tartozó balkániakat jelentett.
A vlach név, a milyen messze tudunk menni, a dalmát-horvát szlávoknál mindig görög nemegyesültet, görögöt jelentett. Oláh egyháznak nevezték a görög egyházat, oláh papnak a görög nemegyesült pópákat. A horvát közember ma is így tudja azt. Zágrábban egy utcza is van, vlaška ulica = oláh utcza, vagyis görög felekezetűek utczája.
Ez az elnevezés átment a dalmát-partvidéki olaszok nyelvébe s a latin egyházi irodalom is magáévá tette azt, úgy hogy pápai oklevelekben is megtaláljuk.
A pápa Kaloján bolgár czárhoz írván, a kit a katholikus egyháznak akart megnyerni, őt «imperator Bulgarorum et Vlachorum» czímmel illeti. A rumén tudósok ebből azt okoskodták ki, hogy Bolgárország rumén-bolgár szövetséges állam volt. Ez a czím csak latinúl hangzik így, a bolgár czárok magukat «bolgárok és görögök» czárjának nevezték s iratták, és soha sem oláhok czárjának, mert, mint fent láttuk, az oláh névnek Bolgárország területén más jelentése volt, semhogy a czári czímbe kerülhetett volna.
A XIV. században jő a török. Hódítva halad észak felé fel Boszniáig. Elsöpri a szláv országokat: Bulgáriát, Szerbiát, Bosnyákországot. A Száváig fel török népelemek honosodnak meg, különösen pedig Bosnyákországban s megalkotják a szláv területeken is a nemességet, a mi az Izlam fogalmához van kötve.
Boszniában és Szerbiában az oláh névnek új értelmezést adtak a törökök. A meghódított szlávok keresztények és különösen Boszniában, pásztorkodó népek voltak, a kik magukat oláhoknak is nevezték; mintegy nemzeti neve volt ez a köznépnek. A török oláhnak nevezte most a hódoltakat, de keresztényt is értett mindig a megnevezésben. Iacute;gy a szerajevói mohamedán (akár török, akár szláv nyelvű legyen is), a mohamedánt turk-nak, a keresztényt oláh-nak híja s e nevet átviszi a kereszténység egyetemes fogalmára is.
A délszláv nyelv jól ismeri a török felfogást s újabb illyr írók szerte használják.
Egy ecclatans példával illustrálom ezt.
Petar Petrovič Njeguš črnagorai vladika püspök) «Lažni cár Stjepan Mali» czímű történeti drámájában két kádit beszéltet, kik az Izlam nagy alakjait dicsőítik. Az egyik Omár hadvezérről szólván, dicséri azt, hogy az «oláhok» alexandriai könyvtárát felgyujtotta: kad zapali vlašku dangubicu – aleksandrijsku biblioteku. – Senki sem fog az «alexandriai oláh könyvtár» alatt egyebet mint keresztény vagy görög könyvtárt érteni.
De az író tovább megy. Megszólaltatja a másik kádit, a ki Szulejmanról s a mohácsi csatáról emlékezik. Magyar fordításban így hangzik a passus:

Törvényhozó! Legmagasabb zultán!
Bámulatot keltő látvány volt az:
Hogy küzdött a török a magyarral,
Hogy vágta le az oroszlánnak fejét,
Hogy tiporta le «az oláht» Mohácsnál.
A török észjárás a költemény szavai szerint már nemcsak a keresztény, de a magyarra mint keresztényre is kiterjeszti az oláh fogalmát, mely előtte annyit jelent, mint = gyaur, hitetlen.
Meggyőződhetik a tisztelt olvasó fejtegetésemből, hogy az oláh név a középkoron át napjainkig, más-más értelembe öltözött. Korok és helyek szerint ingadozott az, az események, népmozgalmak hullámzásában.

* * *

Ismerve az oláh név balkáni szerepét: kisérjük az oláhságot vándorlásaiban.
Már a byzantiak korában, mikor Vazul császár meghódította Bolgárországot, kezdett az oláhság a Dunántúlra szállingózni, az egykori magyar bánság, a Szörénységen keresztül, mindenütt a hegyeket keresve, hol balkáni életviszonyainak megfelelő területeket talál.
Az Orsova és Viddin közti Dunarészen, a hol a szerb hegységet a Kárpátoktól csak a folyam medre választja el, hol ezer év előtt Traján hidat veretett s a szikla-oldalba vágatta a híres via Traianá-t: ott lépték át a Dunát a Balkán oláhjai teheneikkel, üszőikkel, juhaikkal, hozva magukkal Byzancz vallását, babonáit, szentjeit s a felkavart viszonyok sok nyomorúságát.
Vegyes nyelvű nép volt akkor az oláh. A legtöbb rumun, mint par excellence pásztor nép, de részben ráczok, bolgárok és albánok vagy orbonások.
Papjaik és kenézeik (biráik) és vajdáik azonban bolgárok és szerbek voltak; de jöttek velük vagy nyomukban örmények is; erre mutat az, hogy Szőrénységben a XIV-ik század elején ismeretes volt egy Örményes nevű hely.
Ez a vegyes nyelvű népelem mindinkább helyt foglalt Erdélyben s felhatolt egészen Mármarosig. A balkáni események folyamán a török háborúkig mindig több és több ilyen oláh bevándorló igyekszik észak felé, hol jobb hazát vél találni.
A fent elmondottakból világos, mért nevezi Kézai pásztoroknak az oláhokat. Anonymus és az ő korában még pásztort értettek ez alatt Magyarországon is.
Ez a vegyes nyelvű, de szláv hierarchiájú nép a Balkánról elhozta magával összes traditióit Erdélybe is, tehát a hovatartozás érzetét is; így történt, hogy a XV. században a mármarosi oláhok a nándorfehérvári metropolita hatáskörébe tartoznak; de világos lesz magyarázatom után az is, hogy mikor a szerbek, mint politikai nemzet (nemesség és polgári, városi elem stb.) Magyarországon keres menedéket s itt a szerb metropolia megalakúl: mért terjed ki annak hatásköre az erdélyi oláhságra is? Nem erőszak volt az, de természetes folyamánya a dolgoknak, mert az oláhok, papjaikkal, kenézeikkel együtt tudták, érezték, hogy ők a régi szerb állam elszakadott tagjai, egy növény kiágazásai, azért tehát a karloviczi érseket természetszerű fejükűl fogadták.
Az első bevándorlások idején tehát az oláh név a magyar földön sem jelentett egyebet, mint balkáni eredetű nomád népet, de az oláh név másik jelentése is meghonosodott, vagyis oláhnak nevezték a római katholikussal szemben a görög egyházat.
A szegedi gyűlés 1495. XXV. tczikkében ez áll: Valachi, Rutheni et Sclavi, fidem Valachorum tenentes rustici.
1445-ben Hunyadi János Világos várát kapja Zarándmegyében, a várhoz tartozó nemesek és oláhokkal (sic!) együtt és a patronatus jogát: cunctarum ecclesiarum et capellarum tum christianorum quam Valachorum._{Teleki. Hunyadiak k. X. 362. l.}*
A török elől a XVII. századig a horvát-szlavon tartományok, sőt Krajna-Karinthia felé is sok balkáni (boszniai, szerbiai stb.) menekülő vette útját, a kik uskokoknak (menekülők) vagy oláhoknak neveztettek, s Pozsegamegye egy része Kraljeva Velika főhelylyel soká «Kis-Oláhország» – «parva Vlachia» – «die kleine Walachei» nevet is viselt.
Már fentebb jeleztem, mit ért a horvát oláh alatt. Nem nemzetiség volt az, csak felekezet; így értelmezi azt I. Lipót rendelete (1659. 92. cz. az ó-széki birtokon tartózkodó oláhok megzabolázásáról), így a zágrábi püspökség s tömérdek okmány. Petretić zágrábi püspök a XVII. század végén meg is írta ezeknek az oláhoknak a történetét (Historia de Valachorum in Confiniis Regni Slavonim degentium Episcopatus origine, progressu et effectibus), melyben meg is nevezi oláhjainkat: «Valachi sive Rasciani vel ut verius dicam Serviani, nam ex Regno Serviae prodierunt.»_{Arkiv za povjestnicu jugoslavensku 1868 IX. 320.}*
Mint ilyen görög nemegyesülteket reclamálja őket Cernovič Arsén patriarcha 1694-ben, midőn a császári privilegiumot azokra a szerbekre is kiterjeszteni kéri, a kik a Dráva-Száva közt, a többi szerbtől elválva éltek: in Slavoniam et in hac parvam Valachiam._{Czörnig. 160.}*
Láthatjuk ezekből is, hogy az oláhságot senki nem nézte nálunk nemzetnek a középkorban, e név csak akkor szállt a ruménségre, akkor vált a rumén nemzetnév synonimájává, mikor a rumének rumunizálva mindazon idegen elemeket, melyekkel együtt éltek: homogén nemzetté lettek.
Iacute;gy állván a dolgok, óvatosabban fogunk bánni az oláh névhez kötött hagyományokkal. Ilyen a Hunyadi család eredete is. A legrégibb feljegyzések oláhoknak nevezik a Hunyadiakat. Ősük Šerb, ennek fia Buthi Vojk vagy Vuk és Radul. Vuk fia Hunyadi János.
Mit tudunk ebből? Micsoda oláhok voltak? Rumének-e, bolgárok-e, vagy szerbek? Legfontosabbnak tartom e genealogiai jegyzékben a Vojk vagy Vuk nevet, mely Vknak is iratik. E név határozottan szláv s pedig szerb és farkast jelent. Igaz, hogy a Šerb és Radul név rumén, de e nevek úgy a bolgárok, mint a szerbeknél honosak voltak, sőt tiszta szláv területen Bolgáriában ma is megtaláljuk azokat.
A kérdést a Vuk név oldja meg. Ha Hunyadi János atyja rumén lett volna, nem nevezte volna magát szerbül Vuknak, hanem ruménül Lupunak, mert a két név egyet, farkast jelent s mindenféle nyelvben ismeretes keresztnév. Havasalföldi vajdák, bojárok nevezték magukat Lupu, Lupulnak, nevezhette volna magát így Hunyadi János atyja is, ha ruménnek tartja magát s nem délszlávnak.
Másik bizonyítékunkat Hunyadvára egyik tornyának elnevezéséből merítjük. Hogy a Hunyadi család ismerte délszláv eredetét, sőt Hunyadvárában beszéltek is szerbül vagy bolgárul, abból is látjuk, hogy az egyik torony neve «Njebojsza»; így nevezi azt a nép ma is. A vár jobbágyai vegyesen szerbek, bolgárok és rumének voltak s ez időtájt egész vidékek is voltak Erdélyben, így Tövísen, nem messze Hunyadhoz, hol rácz telep tartotta magát sokáig, mígnem eloláhosodva, elfeledte multját; csak a mohos sírkövek jelölik még itt-ott, hogy a ruménség fája: bolgár, szerb, albán romokon nőtt föl.
Corvin Mátyás okleveleiből is tudjuk, hogy a család délszláv eredetű . . . a Regibus vero Bulgariae atavis nostris . . . írja Mátyás (az oklevél Kerchelich-nél) s rokonait is megnevezi. Ez oklevélből világossá lesz, hogy a Hunyadiak ősei a Balkán felől bevándorló néptöredékek vezetői, vajdái voltak s több délszláv és albán fejedelmi családdal rokonságban állottak.
Egyik rokonának nevezi Mátyás Ivanovics Györgyöt, Thessalia herczegét, Albánia, Dibra, Zadrimia stb. urát, aztán Niši Marnovics Tomkát, Zvornik vára urát és Ráczország starostját, Braničevo stb. birtokosát.
Világos mindezekből, hogy a Hunyadiak csak annyiban voltak oláhok, a mennyiben oláh népek felett vajdáskodtak. A Balkánról Magyarországba vándorolt fejedelmi ivadékok ők, s szláv nyelvüek és műveltségüek, s mint ilyenek léptek be a magyar nemzet kötelékébe.
A mi a Hunyadiakra áll, áll a híres régi Kristyóri oláh vajdákra is. Ezek ősét Boar-nak (bojár) nevezi egy oklevél, (lásd Keménynél), ettől származik Kristsóri Boalya (adománylevele 1404 és 1415-ből), a zarándmegyei oláhok vajdája: «voyvoda Olacorum».
A Kristyóri család oláhsága is olyan természetű, mint a Hunyadiaké. Oláhok vajdái voltak, de nemzetükre nézve szerbek.
Aradon Kristyóri János ügyvéd családi okmányai között őrzi genealogiájának 1773-ban átírt másolatát, mely a kérdést szépen megfejti. Álljon itt az okmány kérdésünkre tartozó része:

«Concinnata est haec Tabella Genealogica anno 1773.
BAÁR a possessione Kristsor in donationalibus annor. 1404 & 1415 sub A. A. DE KRISTOR ita scriptus et denominatus qui stb.
BELAM vajda in donationalibus A. 1404 simpliciter De Kristsor scriptum, mox autem in donationalibus A. 1415 BELAM VAJVODA DE KRISTOR apellatum sub A: A: alias ut indicia produnt Gente Rascianum sub Nro 37 & a Serenissimo Sigismundo Rege olim Hungariae pro fidelibus suis servitiis ac meritis totales & integras possessiones Kristsor, Zdrapcz & Czoroczel (imo & Vakam hodiedum ab Ill: L: B: Vidua D. Samuele Kemenyiana in & pro flor. 2500 pignore tentam) in Cottu de Zaránd existentes et districtui Fejér-Kőrös ingremiatas, erga privilegiales Anno 1404 & 1414 sub A: A: exhibitas etc.

Alább:

1411. Filias
Zora & Vilka_{Zora és Vilka szerb leánynevek; Zora = Hajnal, Vilka (Vila) = Tündér.}* utrasque ad tum in capillis constitutas prout antiquissimae picturae inscriptionisque Rascianicae Ao 1411 in praefato pervetusto templo Kriscsoriensi Valachis hodiedum inviolabiliter extantes manifeste perhibent sub litt. C. & Nro 37.

Alább:

Azt hiszem, hogy világos képét adtam annak a népmozgalomnak, mely a Balkánon indul meg s az erdélyi hegyek között ér véget. Kimutattam azt, mennyire indokolatlan az oláh ujságok tüntetése Hunyadi János és Hunyadi Mátyás neveivel nationális tendentiáik érdekében. A rumén elem multjának általam festett képe – s ez az igazi képe annak – egészen más színben tünteti fel a rumén történetet, mint azt Laureanu, Hasdeu, meg annyi más rumén történetiró tudja, vagy inkább képzeli. Nincs annak a képzeletnek semmi reális alapja. Nem ismerik azok a jó urak nemzetük multját s úgy látszik nem is akarják ismerni. Nekünk magyaroknak jutott az a feladat, hogy a magyar föld történeteit a bevándorlott népek történeteivel egészítsük ki, melyeket a mi multunkkal annyi száz és száz kapocs köt össze.

* * *

Ez az t. olvasóim, a mit a Hunyadiakról s az oláhok régi viszonyairól el akartam mondani. Bocsássanak meg, hogy ismétlésekbe is bocsátkoztam s elmondtam olyan dolgokat is, melyeket t. olvasóm már másutt is hallott tőlem. De tanulmányaim egy körben mozogván – az «oláh kérdés» keretében – egy-egy újabb részlet tárgyalása közben lehetetlen, hogy már ismert részletekbe ne ütközzem. Különben az oláhokról írott rendszeres művem már nyomdakészen van, abban az így töredékesen s magam ismételgetve előadott részletek, egységes és teljes képben fogják feltüntetni az oláhság multját.

Dr. RÉTHY LÁSZLÓ.

A MISKÓCZ NEMZETSÉG.
(Második közlemény.)

Egy czímerrajzzal.
Térjünk vissza ismét a Miskolcz nemzetséghez.
Mint már fentebb láttuk, a Miskoucz nemzetségbeliek s utóbb már a Miskolcz városi származású egyének némelyike is a XIV-ik század második felétől kezdve a «Miskolczi» nevet, mint formalis nemesi előnevet majd mint származásuknak jelölőjét is használják, – úgy hogy ezentúl alig lehetséges többé az ős eredeti Miskoucz nemzetséget a számos «Miskolczi» családban hovatovább kimutatni.
«Miskolczy» név alatt különben régi idők óta több család virágzott az ország különböző vidékein. Iacute;gy pl. Bácsmegyében Roglaticzán, Biharmegyében Mezőtelegden, Szatmármegyében Micskén, sőt Erdélyben is a pávai háromszéki Miskolczy család.
Mindannyi között azonban legtöbb joggal bír a Miskolczi névre a Biharmegyébe származott Mezőtelegdi Miskolczy család, mert ezek csakugyan a Miskolcz városából eredő ágtól származnak le. Ezen családnak a XIV. század végén élt miskolczi Chuliak Györgytől való leszármazása Nagy Ivánnál Magyarország Csal. VII. köt. 512–515. l. olvasható.
Nagy Iván adatait Mioskolczy családra vonatkozólag kutatásaink még a következőkben egészítik ki:
1413-ban Miskolczy János Zemplénben levő javaiba statuáltatik. Ugyanakkor Ghyrinchy István behelyezésének ellent mondanak Miskolczy Simon és Klára, Lorántfy Máriával egyetemben._{Országos levéltár. Dipl. oszt. 10128. sz.}*
1489-ben említtetik Miskolcz városában birtokos Herczeg Péter, a ki Miskolczi Péternek is neveztetik olykor. Miután azonban nyomozásaink folytán kitünt, hogy ő tulajdonképen a Bors familiából való, ott fogunk róla bővebben szólani.
1472-ben Miskolczi Benedek nevű egyén jegyző a váradi káptalannál._{U. o. Kincstári oszt. Kállay család levéltára és Bunyitai Vincze. A váradi püspökség története. II. k.}*
1495-ben Miskolczy Pál Szabolcsmegye That városában említtetik._{Országos levéltár. Neo-Regestr. Fasc. 1700. No. 165.}*
1521-ik évben Miskolczy Ambrus a megyeri határban fekvő szőllőjét egy másikért a kerekedi hegyen az ó-budai apáczákkal kicseréli._{Rupp Jakab. Budapest és környékének helyrajzi története. Pest, 1868. 8-r. 49. lap.}*
1576-ik esztendőben Miskolczy Miklós örökösei donatio útján a miskolczi határban fekvő, Kerekhegy, Babonyi bércz, Kiságazat és Fermete nevű hegyeken levő szőllőket kapnak._{Országos levéltár. Liber Regius (Királyi könyv) 25. kötet 244–5. lap.}*
1589-ben Miskolczy, máskép Tánczos Ambrusnak egy kis-kállói perben szegénysége bizonyíttatik._{U. o. Neo-Reg. Fasc. 1764. Nro 49.}*
1593-ban Rudolf királynak, Seres Ambrus részére egy borsodmegyei nagy-geleji birtokra nézve adott kiváltság-levele említi, hogy az előbb Miskolczy Pálé volt._{Országos levéltár. Liber Regius. 15. k. 95. l.}*
1594-ben Miskolczy Gergely az Eperjes városi gyalog zsoldos csapat hadnagya. Tokajból január 1-én ír a városnak csapat erősbítésért és zsold fölemelésért._{Eperjes város levéltárában.}
*
1621. Miskolczy Erzsébet és férje Szepessy Pál egy házat és kertet Kis-Patakon Rákóczy Györgyre iratnak._{Országos levéltár. Neo-Reg. Fasc, 1046. Nro 8.}*
1634. Miskolczi Miklós birtokos Nyéken Borsodmegyében._{U. o. Neo-Reg. Fasc. 983. Nro 27.}*
1634. A Miskolczy család Igaron birtokol. (Azóta folytonosan.) _{U. o. Neo-Reg. Fasc. 959. Nro 15.}*
1638-ban Miskolczy György Szántó városában birtokol._{U. o. Neo-Reg. Fasc. 1788. Nro 17.}*
1639. Miskoltzi Zahorczy Péter zombori prédikátor ugyanott birtokol._{Szemere Pál számadási könyve a Ragályi család dövényi levéltárában.}*
1653. Miskolczy Péter a Határ község Bukoncza nevű hegyén levő szőllőjét elzálogosítja._{Országos levéltár. Neo. Reg. Fasc. 1100. Nro 66.}*
1653. Miskolczy György a S.-A.-Újhelyben levő nemesi javait Somy Gáspárnak hatszáz forintért tíz évre zálogba veti._{U. o. Neo-Reg, Fasc. 1806. Nro 20.}*
1667. Miskolczy Balázs Unghvár városában levő birtokát 150 frtért zálogba veti._{U. o. Neo-Reg. Fasc. 385. Nro. 27.}*
1671-ben Miskolczy Péternek Rimaszombatban levő javai elkonfiskáltatnak._{U. o. Neo-Reg. Fasc. 966. Nro. 3.}*
1672-ben Miskolczy Gergely és neje Kassáról, Bodrog-Kereszturban egy szőllőt birnak ezer forintért zálogban._{U. o. Neo-Reg. Fasc. 1734. Nro 51.}*
Ugyanez az a minden valószinűség szerint egyenesen Miskolcz városából származó Miskolczy Gergely ötvösmester, a ki hálából a miskolczi református egyháznak 1649-ben egy gyönyörű mívű régi kelyhet és egy ostya-tálacskát ajándékoz._{A magyar történeti ötvösmű-kiállítás lajstroma. 1884. III. terem, 35. lap.}* Ez utóbbin látható családi czímere is, melyre még visszatérünk.
1674-ben Miskolczy Istvánnak, ki rebelliskedett s e miatt notáztatott, szabolcsmegyei királyhelmeczi birtokai elvétetnek és Leopold császár által másnak adományoztatnak._{Országos levéltár. Liber Regius. 274. lap és u. o. Neo-Reg. Fasc. 1777. Nro 15.}*
1675. Miskolczy Péter Mádon és Zomborban hasonló okból öt szőllejét veszti._{U. o. Neo-Reg. Fasc. 1070. Nro. l.}*
1676-ban. Miskolczi (másképen Abodi) János gyöngyösi főbiró._{Miskolcz város levéltára. Török levelek 43. szám.}*
1684-ben Serédi Benedek a törökkeli hadakozásokról tévén jelentést az erdélyi fejedelemnek, a többi között mondja, hogy Miskolczy Péter commissáriusa Szatmárban a tatároknak._{Török-magyarkori állam okmánytár. VI. k. 383. és 396. lap.}*
1681. julius 22-én Miskolczy Balázs unghmegyei Szlatinán birtokot vásárol._{Országos levéltár. N. R. F. 1757. Nro 17.}*
1690. február 12-én Miskolczi István konfiskált javai összeiratván, Újhelyben is említtetik birtoka._{U. o. N. R. F. 1748. Nro 16 és F. 1736 Nro 19.}*
1691-ben Leopold császár úgylátszik új donatiot ad Borz nevű birtokról és egy Borsodmegyében fekvő elpusztult malomról Miskolczy Dorottyának, Szentlászlói János nejének._{U. o. Liber Regius. 25. k. 102. lap.}*
1693-ban Miskolczy Susánna, Jantho Jánosné, Eperjeskén (Szabolcsm.) birtokot vásárol._{U. o. N. R. F. 1043 N. 36. és Liber Regius 25. k. 200. lap.}* Ugyanő, Balku Erzsébettel a Balku Pál javaiban osztozkodik._{U. o. N. R. F. 1745. Nro 49.}*
1694. Miskolczy András, bizonyos javakat Petneházy Zsigmondtól visszakövetel._{U. o. N. R. F. 1059. Nro 30.}*
1696-ban Miskolczon lakó Miskolczy Dorottya, Beky Istvánné Pest- és Csongrádmegyékben birtokol._{U. o. Lib. Reg. 26. k. 59. lap.}*
1697. Janthó János, Kecskeméthy Istvántól visszavásárolja azon a Szt-György-hegyen Miskolczon levő szőllőt, mely előbb Miskolczy Susánna és Györgyé volt._{U. o. Táblai oszt. 3. 187. sz.}* E szőllő határai Pallag szőllő, Vátos szekérút és Lápa szőllő.
Az 1600-as évek végén Pazdich Sebestyén eladja zempléni birtokát Miskolczy Ambrusnak és Krisztina nevű leányának 1500 frtért._{Orsz. levéltár. N.R. F. 840. Nro 5.}*
1700-ban Miskolczy Pál, Katalin és János egy Pozsony városában fekvő birtok iránt perelnek a Buzássy Tamás jogutódjával._{U. o. Táblai oszt. Solem. 3. 3890.}*
A Rákóczy-féle fölkelés részesei ellen megindított nyomozás közben Miskolczy Péter ellen is megindíttatik a kereset._{U. o. N. R. F. 5 11. Nro. 2.}*
1703-ban Miskolczy Ferencz Marmarosszigeten birtokol._{U. o. N. R. F. 1812. Nro 27.}*
1703 julius 28-án Rákóczy Julia, Borbála herczegnő és férje Aspremont, zempléni borsi dominiumukat, Sókut és Ujsor helyeket és minden egyéb zempléni javaikat miskolczi lakos Jantó Jánosnak és feleségének Miskolczy Susánnának és örököseinek húsz ezer forintért hat évre zálogba vetik._{*U. o. N. R. F. 1236. Nro l.}*
1711-ben Miskolczy Borbála, Rákóczy Pál neje, Rajnyák és Hegedűs nevű Rákócz uradalmában fekvő szőllejét, melyet Dobó Miklóstól vettek meg, Szirmay Andrásnak bérbe adja. A következő évben pedig midőn Füzy Ábrahámhoz megy újból férjhez, Borbála nevű kis leánya nevében is végképen eladja azokat Körtvélyesi Szentiványi Mihálynak._{U. o. N. R. F. 1695. Nro 63, 65. – N. R. F. 104. Nro. 5. N. R. F. 1118. Nro. 33.}*
1713-ban Borbély Ádám neje Miskolczy Susánna Tokajban a Klastromfeli nevű szőllőt birja._{U. o. N. R. F. 1118. Nro. 32.}*
1714. Miskolczy András és Borbála, Füzi Ádám felesége, valamint Erzsébet Isaak István felesége, mindannyian Miskolczi Péternek Koncz Borbálától való gyermekei, mint Baxi István örökösei, Eperjesen kelt levelükben S.-A.-Ujhelyben levő curiájukat, földjeiket és malmukat, mely az előtt mind a Petneházy Dávidé volt – zálogba vetik 4 ezer forintért Szirmai Tamásnak._{U. o. Táblai oszt. 3. 1521.}*
1714. Miskolczy András és Erzsébet, Isaák Istvánné a fentebbi örökösödés folytán Nagy-Tolcsván a «Hajas malom» nevű malmot bírják._{U. o. N. R. F. 1756. Nro. 22.}*
1715. február 15-én Limprecht János Murány várának kapitánya a Rákóczi forradalomban, vallja, hogy a várban egy Miskolczy nevű egyén is volt, a ki később könyvnyomdász lett Debreczenben._{Butykay József úr okmánya Miskolczon.}*
1716. február 8. Miskolczy Borbála és érdektársai Ráskán (Zemplénm.) levő birtokukat eladják._{Országos levéltár. Táblai oszt. 3. 1393. 2065.}*
1719-ben Miskolczy Sára, Kolozsváry Mihályné Felső-Bányán lakos, Miskolczi Ferencz, kinek neje Kereszturi Kata és Miskolczy B. Zsigmond pedig mármaros-szigeti lakosok._{U. o. Táblai oszt. 27. 91.}*
1720-ban VI. Károly király egyik megerősített örökbefogadási levelében Mező-Tarczalban Vendégi András nejéül Miskolczy Susánna említtetik._{U. o. Liber Regius. 29. k. 380. lap.}*
1735-ben Miskolczy Mihály Tarczal városában a Duttka hegyen szőllőt bír._{U. o. N. R. F. 1041. Nro 29.}*
1736-ban Késmárk város Miskolczy Pétert a baxai szőllőktől és az erdőbényei birtoktól eltiltatni kéri._{U. o. N. R. F. 1266. Nro 21.}*
1738-ban Miskolcz város birtokainak egy részét Miskolczy György birja bérben._{U. o. Táblai oszt. 4. 1297.}*
1744-ben. A Marmaros-Szigeten kihalt Miskolczy család birtokait a Talyigás család örökli._{U. o. N. R. F. 1865. Nro 45.}*
1746. Miskolczy István fiai, tutorául csataljai és roglaticzai birtokaira nézve báró Pejachevich Józsefet jelöli ki._{U. o. Táblai oszt. 3. 2869.}*
1746-ban kelt Mária Terézia királynő új donatiója bácsmegyei Roglaticzára nézve Miskolczy István részére. Előnevét mint megyei főjegyző 1748-ban használja először._{U. o. Liber Regius. 33. k. 37. 202. 239. és Táblai oszt. 4. 2911. sz. ll.}*
1756-ban Miskolczy András bártfai polgár Klobusiczky birtokait vásárolja meg._{U. o. N. R. F. 1123. Nro 17.}*
1761-ben. Mária Terézia királynő Miskolczy Ferencz részére adományt tesz némely fehér- és pestmegyei birtokokról._{U. o. Liber Regius. 36. k. 23. lap.}*
1766-ban Miskolczy István szabolcsi lakos, Kálló városában birtokos._{Országos levéltár. N. R. F. 1065. Nro 17.}*
1768-ban Miskolczi Ferencz (Roglaticzai) Josef nevű testvére nevében is perel a Vojnits családdal, atyjától Miskolczy Istvántól maradt harmadrésze iránt a roglaticzai birtoknak, mely 18,400 frtra van becsülve._{U. o. Tábl. oszt. 3. 3211. sz.}*
1768-ban Miskolczy György Finkén birtokol._{N. R. F. 1211. Nro 14.}*
1769. Miskolczy, kazinczi prédikátor Borsodban._{Kazinczy Ferencz, Pályám emlékezete, 17. lap.}*
1777-ben említtetik, hogy roglaticzai Miskolczy József, Miskolcz városában született. Testvére Miskolczi Antonia, Pilassenovich Márkus neje._{Országos levéltár. Liber Regius. 37. k. 141. I.}*
1795-ben Miskolczy Mihály, Miskolcz városának tanácsnoka ellen báró Vay Dániel nagyobb hatalmaskodás miatt pert indít._{U. o. Táblai oszt. 4. 5687. sz.}*
1795. Miskolczy János özvegye született Zabari Susánna előbb Kéry Mátyásné Miskolcz városában birtokos._{U. o. Táblai oszt. 3. 502. sz.}*
1799. Miskolczy Péter és György, kinek neje Fekete Zsófia, senyei, és Miskolczy Zsuzsánna, Balog Ferenczné miskolczi birtokosok._{U. o. Táblai oszt. 4. 6126. sz.}*
1800-ban. Miskolczy Erzsébet, Szepessy Sámuel özvegye, férje után Visnyon birtokos._{U. o. Táblai oszt. 4. 7166. sz.}*
1806-ban Miskolczy Péter borsodmegyei szolgabiró._{U. o. Táblai oszt. 4. 6222. sz.}*
1825-ben Miskolczy Julianna előbb Mészáros Sándor, majd Faisthuber János neje Szatmármegyében Ér-Adonyban birtokos._{*U o. Táblai oszt. 4. 7229. sz.}*
1831-ben Unghváron birtokos a Miskolczy család._{U. o. N. R. F. 1832. Nro 10.}*
1838-ban Miskolczy József özvegye Jung Klára, Miskolczi Terézia, Pap Sándor kunhalasi chirurgus neje, továbbá Miskolczi Josef és Erzsébet, Müller Károly özvegye; nagyatyjoknak Miskolczy Istvánnak és nejének Mészáros Teréziának hagyatékára nézve Pesten egyezségre lépnek. _{U. o. Táblai oszt. 4. 7196. sz.}*
Ezzel befejezhetjük kutatásainkat a Miskolczy nemesi családra vonatkozólag a melyet itt a jelen század közepe tájáig kisértünk.
És most lássuk még azt a reánk nézve nem kevésbbé érdekes kérdést, hogy nemességük jelvényeül s családi származásuk megismertető jeléül a Miskolczy családok milyen czímerekkel éltek:
A Chuliakoktól Miskolcz városából eredő ág bir legtöbb valószinűséggel, mint már fentebb is kimutattuk arra nézve, hogy valóban az ősi Miskoucz nemzetségből is származik.
E családnak reánk maradt czímere a paizs kék udvarában zöld halmon álló, és szárnyait repülésre készítő fehér galamb, csőrében zöld ágat tartva. A paizs fölött koronás sisak áll. Foszladék jobbról aranykék, balról ezüst vörös._{Nagy Iván. Magyarország családai 7. kötet. 515. l.}*
Nem tartom lehetetlennek, hogy e czímer a Miskoucz nemzetség ősi czímerétől a sastól ered. Hiszen tudjuk s lesz is szerencsénk éppen Miskolcz város czímerénél fényesen kimutatni, hogy hosszú időkön át való gyakorlat közben menynyire átváltozhatnak, illetőleg kicseréltethetnek a czímerképek.
Miskolczy Péter borsodmegyei szolgabiró czímere alapján világosan ez ágtól ered, mégis már ő is lényegesen változtatva használja ez eredeti czímert. Ugyanis a galamb faágon ül s szájában három olajágat tart. A sisak tetején orom-díszül szintén a galamb repül._{Országos Levéltár. Táblai oszt. 4. 6222. sz.}*
Iacute;gy változhatott át lassanként az ősi nemzetség harczi sasa az újabb kor békés galambjává.
A Roglaticzai Miskolczy család czírnerében ágaskodó kettősfarku oroszlánt látunk, mely jobb lábával kivont kardot villogtat. A sisak oromdísz ugyanaz._{U. o. Táblai oszt. 3. 2869. sz.}* – Nem hagyhatjuk itt figyelmen kívül, hogy Borsod vármegyének szintén teljesen hasonló oroszlán volt ős időktől fogva czímere. Tudjuk a fentebbiekből, hogy a roglaticzai Miskolczyak néhány tagja Miskolczon született, valószinű, hogy ez oroszlánnal talán épen Borsodból való származásukat akarták bizonyítani s hogy így ők is az ősi Miskoucz nemzetségből származhatnak.
Érdekes végül a negyedik Miskolczy czímer. Miskolczy Gergely kassai aranymíves, vagy a mint a miskolczi ref. egyház egyik régi leltára nevezi «fürminder» s mint fentebb láttuk, gazdag, vagyonos ember Miskolczról való származása emlékeül 1649. május 13-án kelyhet ajándékoz ostyatállal, vagy fedővel egyetemben az ottani ref. ecclesiának. Az ostyatálra azután régi szokás szerint czímerét is oda véste:

A csínos paizsban ágaskodó s nyelvét öltő kettős farku oroszlán látható, mely két első lábával buzogányt, mely a paizs keretén is szabálytalanúl túl kinyúlik; és egy köteg kulcsot tart. A paizst koronás zárt sisak fedi két oldalt dús foszladékkal; felette pedig mint oromdísz a paizsban is látható oroszlán félteste emelkedik.
Ez a kétfarku oroszlán a roglaticzaiak oroszlánjára igen emlékeztet. Általában úgy tűnik fel nekem, mintha mind e Miskolczy családi czímerek a régi Miskoucz, nemzetségi, a Borsok és Borsod vármegye későbbi czímereiből lennének combinálva; illetőleg azoktól származnának vagy fejlődnének le.
És most térjünk vissza ismét az ősi Miskoucz nemzetség egy másik nagy és nem kevésbbé jelentékeny ágához a Bors családhoz és nemzetséghez.
E családra vonatkozólag Nagy Iván a csíkszent-királyi báró és nemes Bors családról szólván, már nagyérdekű egybeállításokat tett közzé._{Nagy Iván. Magyarország családai. Pest, 1857. II. k. 194–199. l.}*
A «Magyarország Családai»-ban közöltekhez kiegészítésűl szintén számos adatot kell csatolnunk: Mielőtt azonban azt tennők, sietünk megjegyezni, hogy a mint a Miskaucz nemzetségbeli Bors család egyes tagjai új s kiterjedtebb családokat alapítottak, – szintén nemzetségnek neveztettek, úgy hogy ezen időtől fogva ezen ágnál a Miskoucz nemzetségből való származás feledésbe megy, vagy legalább nem említtetik.
Másrészt azt is jeleznünk kell, hogy az országban idővel számos Bors vagy hasonló nevű hely van, melyek. nevüket, vagy a Bors ősi családtól kapták, – másrészt pedig az újabb időben több onnan származó család tőlük vette Bors nevét.
A Bors család tagjairól még a következőket említhetjük:
1201–35-ig. A váradi regestrumban bizonyos Bors nemzetségbeli Herczeg Benedeket találunk fölemlítve._{Váradi Regestr. 142. szám.}*
Ezt a Herczeg családot azután Miskolczi előnévvel megtaláljuk Miskolczon László és I. Mátyás király idejében. – Világos, hogy ez tulajdonképen a Bors család egyik ága, mely Miskolczon a család, illetőleg a Miskoucz nemzetség régi birtokait birja, s azokban nevezetesen curiában és a Szinva felett álló malomban, Mátyás király és Beatrix királynő által kiadott oklevelek tanúsága szerint 1460 julius 19-én, 1461 jul. 13-án, 1466 január 2-án és 1489 april 12-én újból megerősíttetik._{Országos levéltár. Dipl. oszt, 15478. sz.}*
Hogy e Miskoucz nembeli Bors család egyik ága miért és hogyan került a Herczeg névhez, nem világos; de hogy a Miskoucz nemzetségbőli származását maga is tudta, világos, mert nemcsak Miskolczi Herczeg családnak írja magát, de utóbb pusztán csak a Miskolczy nevet használja, mi mellett a Herczeg név emlékezete lassankint teljesen elvesz.
Ugyanekkor a Bükk családdal lép rokonságba a még Herczeg család, melyből a következő leszármazás támad:

Herczeg Péter de Miskolcz; Miklós neje Szepsani Horváth Klára; Lucia, Felső Pulyai Bükk András neje; György; Zsigmond; Ferencz; László és Sándor; II. András._{U. o. Táblai oszt. Fasc. 10, Nro. 15 és 3463. sz.}*

1461, 1466 és 1489-ben ugyancsak Mátyás királytól és Beatrixtól ez a Bükk család is donatiót kap, úgylátszik a rokonság alapján közös birtoklásra a Herczegek javain._{Orsz. levéltár: Táblai oszt. 4. 1297. sz.}*
Ennek az atyafiságnak aztán per lesz a vége, a mely még 1520, 1568, 1582, sőt 1598-ban is folyik, f. pulyai Bükk András és Miskolczi Ambrus és Péter között, még pedig a Hunyad-utczában levő curia és a Szinván levő malom iránt._{U. o. Táblai oszt. 3. 3373. és 39. 295. sz.}* Hogy a Bükkék részére dült el a dolog, onnan is tudjuk, mert a Szinván levő egyik nagyobb malom a város felső végén egészen a legújabb időkig a Bükk családé volt s egész napjainkig a «Bükk malmá»-nak neveztetett.
Bennünket különben ezúttal csak azért és annyiban érdekel az ügy, hogy ez okmányokból látjuk, hogy a tulajdonképeni Bors család, Herczeg nevét elhagyva, itt már nemzetségi nevével él s Miskolczynak nevezkedik.
És e kis kitérés után térjünk ismét vissza a régi Bors családhoz.
Az 1200-as években egy alkalommal a veszprémi alispán kiséretében mint kiküldött birót Bors-ot találjuk._{Muzeumi levéltár. Registrált okmányok.}*
1241-ben Borsod vármegye IV-ik főispánja II. Jákó, szintén a Bors nemzetségből._{Kandra Kabos. Miskolcz 1877. 5. szám.}*
1223-ban Bors gróf a családja által alapított bors-monostori apátság birtokairól gondoskodik._{Árkádkori új okmánytár. I. k. 195. l.}*
1225-ben II. András király a Borsmonostori alapító-levelet megerősíti. E szerint az alapítványt Domonkos bán tette, kinek fia Bors comes azt elfogadja. Említtetik még e nemből Velek és Domonkos, Miskolczi Jakab comes fiai._{Fejér. Cod. Dipl. T. III. v. 2. 59–71. lap.}*
1227–33. Borsodmegye VII. főispánja II. Bors, Domonkos bán fia. Vérségi összeköttetésben áll a királyi házzal._{Kandra Kabos. Miskolcz. 1877. 4. sz.}*
1229-ben II. Endre király pohárnoka Bors Lukács._{Árpádkori új okmánytár. VI. k. 466. 1.}*
1231-ben Bors comes neje végrendelkezik._{Orsz. levéltár. Dipl. oszt. 164. sz.}*
1236 előttről. Bors comes ispán a Miskócz nemből a kéthelyi monostornak, melyet atyja Domonkos bán alapított, Meinhart és Prozznig birtokai részéről teljesítendő némely pénz, termény- és barombeli szolgáltatásokat adományoz._{Orsz. Levéltár. Dipl. oszt. 777. sz.}*
1243-46-ig IV. Béla a Borz nemzetség elfoglalt javaiból, Diósgyőr várát örök időkre a koronához csatolja. (Tudjuk, hogy ez a terület a Borsok, Miskoucz nemzetségi ősi birtokaihoz tartozott.)_{Gr. Andrássyak krasznahorkai levéltára.}*
1248 és 1222-ben Bors comes saját pecsétje alatt bizonyítványt ad ki Bubek Detre nádor borsodmegyei birtokairól (Ezek Tard, Darócz, Cserép.)_{Orsz. levéltár. Dipl. oszt. 325. sz.}*
1250-ben Borych, István a pozsegai bán fiától ennek némely javait Sándornak, Bors fiának és örököseinek, valamint neje részére átveszi._{U. o. Dipl. oszt. 344. sz.}*
1256-ban, az esztergomi káptalan bizonyítja, hogy Bors fiai, a honti várjobbágyok ellenében, Drino földtérhez tulajdonjogukat igazolandók, a nekik odaitélt esküt letették._{Hazai okmánytár. VI. k. 87. l.}* Ez okmányban Bors fiaiul Judica, Bryzon, Péter és Zadur említtetnek.
1275-ben junius 12-én a jászai convent bizonyítja, hogy Baracs, Bors fia, Gömör vármegyében, Kálosa és Ottrik (ma Otrokocs) szomszédságában fekvő földjét eladta._{U. o. VI. k. 202. l.}*
1287-ben. Az egri káptalan előtt, Lőrincz fia, Kesző földtér egy harmadát rokonainak, a Zábrág unokáinak eladja, Zábrág egyik unokája Bors._{U. o. VII. k. 202. l.}*
1290-ben november első napjaiban III. Endre király, a Szepességen időzése közben Bors és Ottrik szepesi várnagyoknak, kik a várat neki, minden nehézség nélkül kezéhez szolgáltatták, a nyitramegyei Nyárhid helységet adományozza._{Szabó Károly. Az 1290-iki ó-budai orsz. gy. végzései. Századok. 1884. 480. l.}*
1292-ben. A gyulafehérvári káptalan bizonyság-levele szerint több szolnoki várjobbágy Szolnokmegyében fekvő Péntek nevezetü földjét Borsa nemzetségbeli László erdélyi vajdának eladja._{Árpádkori új okmánytár. 10. k. 85. 1.}*
1293-ban az egri káptalan egyik tagja Borsoa Miklós._{Katona. Hist. Crit. VII. 1108. l.}*
1295-ben, Gyula, Rudolf comes fia és Györk György vajda fia, mindketten a Bors nemzetségből, Almáson birtokosok._{Katona. Hist. Crit. VII. 1138.}*
1295-ben Bors baranyai nemes említtetik._{Hazai okmánytár. VI. k. 415. 1.}*
1299 juli 31-iki okmányban Bors szörcsöki birtokos említtetik._{U. o. VI. k. 445. l.}*
1307-ben Bors mester a vasvári káptalan tagja._{Anjoukori okmánytár. I. k. 138. és 168. 11.}*
1309-ben Bulchi Dénes pátrói, zemplénmegyei birtoka Bors comes fiánál, Jánosnál volt zálogban._{U. o. I. k. 187. l.}*
1309 febr. 23-án az egri káptalan előtt Leczi László és Bors fia Pető, Lecz és Bezzeg nevű birtokokon megosztoznak._{U. o. I. k. 169. 1.}*
1310 april 1-én. Ibrányi Bors és Lőrincz, Bagos szabolcsmegyei birtokukat Egyed fiainak drávántúli Tupul nevű birtokával elcserélik._{U. o. I. k. 198. 1}*
1313-ban Bors comes tárnoki ember._{U. o. I. k. 316. 1.}*
1319-ben Saar-i Bors, mint a székesfehérvári káptalan kiküldötte említtetik._{U. o. I. k. 525. 1.}*
1324-ben Bors comes Veszprémmegye alispánjának biró társa._{U. o. II. k. 144. l.}*
1325-ben a szörcsöki Bors család ismét említtetik._{Hazai okmánytár. II. k. 41. 1.}*
1335 február 2-án. Szebenben, peres ügyben vallomást tesz Miklós fia Bors István._{ágos Levéltár. Dipl. oszt. 2882.}*
1335-ben ugyane, Bors István Bihar vármegyében birtokos._{Anjoukori okmánytár. III. k. 130. l.}*
1353-ban Bors Jakab az esztergomi káptalan tagja._{Aug. Theiner. Vetera Monumenta hist. Hung. sacram illustrantia. Romae 1860. Tom. II. p. 7.}*
1371-ben az egri káptalan tagja Bors Mihály_{Zichy Codex. III. k. 314. sz.}*
1391-ben Bácsfaluban Bálint pécsi püspök jobbágya Bors._{U. o. IV. k. 381. és 444. sz.}*
1422-ben Bors Miklós említtetik._{Fejér. Cod. Dipl. X. 6. 464.}*
1419-ben Bors Pál plébános._{U. o. Cod. Dipl. X. 6. 229.}*
1410-ben Bors Mihály fia, István és László s ennek fia János a Hévjó (Hejő) vizén Ősiben birt malmaikat Gyenge Jakab özvegyének 44 kurta forintért a váradi káptalan előtt zálogba bocsájtják._{Géresi Kálmán. A gróf Károlyi család oklevéltára. I. k. 560. 1. 349. sz.}*
1412-ben szent-erzsébeti Bors Miklós, Szala vármegyének alispánja._{Hazai okmánytár. I. k. 305. 1.}*
1438 márczius 2-án, Albert király, unyomi Bors Miklósnak, Ferencznek és Mártonnak, nemkülönben, Margit, Ágota és Klárának vasmegyei Unyom helységében, maguk és őseik által békésen bírt udvartelkökre Budán keltezett új adomány-levelet ad._{U. o. I. k. 335. l.}* Abba ellentmondás nélkül be is igtattatnak._{Muzeumi levéltár. Registr.}*
1478 márczius 27-én Budán, Mátyás király csapi Bors Imre ellen a Perszeg és Kéthelyi birtokokra vonatkozó perben nyomozást rendel el.
Ugyancsak Mátyás király uralkodása idejében Bors Mihály, Bihar vármegyében Széplak és Baromlakon birtokol._{Országos levéltár. Neo-Reg. Fasc. 1686. Nro 1.}*
1505 szept. 18-án Vásárhelyen, Dereskei Oldor, Bors Lászlónak hagyományoz egy bizonyos birtokot._{Muzeumi levéltár. Registr.}*
1553-ban, bizonyos birtokperben, Gybarcsi Bors és Bors Márton, Bolchárdon, Abauj vármegyében kihallgattatnak._{Országos levéltár. N. R. F. 1023. Nro 11.}*
1571-ben Szentkirályi Bors György, András és Lukács, Andrássy Péter ellen perelnek._{U. o. N. R. F. 1573. Nro l.}*
1576-ban Borsy Gergelynek notázás folytán elvett hontmegyei birtokai erdődi Pálffy Tamásnak adományoztatnak._{U. o. Liber Regius. 14. k. 50. 1.}*
1588-ban Bors István, a György fia Bihar vármegyében kap új adományt Báthory Zsigmondtól._{U. o. N. R. F. 957. Nro 44.}*
1590-ben Kazai Baxai Erzsébet, abaujvármegyei birtokai iránt Bors Jánossal perel._{Orsz. levéltár. N. R. F. 1577. Nro 21.}*
1651-ben, Morvay László, Rákóczy-féle negyed sessióját, mely Kozák Péter helye nevet visel, a hozzá tartozó morvai, arácsi és luskóczi nevű erdőkkel együtt Bors Jánosnak zálogba adja._{U. o. N. R. F. 1695. Nro 23.}*
1659-ben ugyane Borsy János Nógrádban megveszi Barkóczy László birtokait._{U. o. Lib. Reg. 20. k. 267. 1.}*
1663-ban aleleszi convent előtt kiállított örökvallás szerint Borsy Pál és neje Petrony Rebeka zemplénmegyei Tálya városában 4 ezer forinton birtokot vásárolnak._{U. o. N. R. F. 1723. Nro 23.}*
1669 junius 20-án Zsigmond, Jenkén (Borsodm.) levő földjét elzálogosítja._{U. o. N. R. F. 1745. Nro 22.}*
1670-ben a kir. fiskus, mint rebellisek ellen nyomozást rendel Borsy Gergely, Bors János és Borsody István ellen._{U. o. N. R. F. 1737. Nro 3.}*
1675-ben Bors János és Borbála Zemplén vármegyében birtokosok._{U. o. N. R. F. 1777. Nro 15.}*
1677-ben Borsy Mária, Ujváry István özvegye _{U. o. Lib. Reg. 23. k. 23. 1.}* Vágujhelyen Nyitramegyében birtokos.
1677 május 28-án. Borsy Zsigmond két elpusztult földjét unghmegyei Jenke földjén elzálogosítja._{U. o. N. R. F. 1723. Nro 38.}*
1650-ben Borsy János, Körtvélyes és Nátafalva nevű birtokokban részt örököl._{U. o. N. R. F. 1695. Nro 21.}*
Úgylátszik ez azon Bors János, a ki 1631-ben «A zoltárok könyve» 8-rét alakú s utóbb Révay Katalin imakönyvét irta._{Könyvkiállítási kalauz. 1882. 193. lap.}*
1600-ban Borsy Mihály miskolczi biró._{Országos levéltár. Lib. Reg. 27. köt. 77. lap.}*
1613-ban Bors Helén a Balogh Gáspár felesége Zemplénben Tálya (Thalia) nevű birtokkal bir._{U. o. Lib. Reg. 16. k. 278. lap.}*
1629-ben a Bors familia, Zemplénben NagyMihályon birtokol._{U. o. N. R. F. 867. Nro 23.}*
1739-ben Bors Helén és fia Mihály birtokos Szalapatakon, Zalamegyében._{Orsz. levéltár. Tábl. oszt. 3. 927. sz.}*
A Bars, Bors és Borsy nevek használatára nézve, hogy sohasem volt ez időben bizonyos megállapodás és szokás, mutatja éppen Borsy Mihály neve, – kiről azonnal szólni fogunk. Felváltva használja, illetőleg iratik neve Bors Mihálynak és Borsynak, vagy fel is cseréltetik egymással, világosan kiírva, hogy Michael Bors alias Borsy._{U. o. Tábl. oszt. 4. 228. sz.}* – Könnyen beláthatni, hogy. éppen reánk nézve, kik a Bors család genealógiájában keresünk tájékozást, – mily zavart okoz a név ekkénti bizonytalan használata.
Bors vagy Borsy Mihály, Zsigmond fia. Előkelő állásu, vagyonos és tudományosan képzett roppant tevékenységü ember. Előbb Borsod vármegye szolgabirája, jegyzője, majd 1733-ban már első alispánja._{U. o. Tábl. oszt. 4. 228. sz.}*
1697-től kezdve birja a Zemplén vármegyében fekvő Kucsin nevű birtokot._{U. o. Tábl. oszt. 3. 494. és 3. 1614. sz.}* Nagy vagyonra azonban csak akkor tesz szert, midőn elvevén Semsey Lászlónak és Tibold Zsófiának másodunokáját Semsey Sárát, nemcsak a Semseyek sárosmegyei lemesi,_{U. o. Tábl. oszt. 3. 2806.}* hanem a feleségére anyai ágon szállott borsodmegyei Tibold-féle familiáris jószágokat is örökli. – Az ősi Tibold javakat, már az 1586-ik év augusztus 10-ikén Tibold Gáspár osztja meg, midőn testvérének Zsófiának, Semsey László nejének részét kiadja._{Orsz. levéltár. N. R. F. 1395. Nro 3.}*
Egyidőben az egyik Tibold Zsófiát, Szepessy Pál veszi feleségül s ez alapon utóbb just formál szintén a Tiboldok daróczi uradalmához,_{U. o. Tábl. oszt. 4. 228. sz.}* annak jelentékeny részét tényleg birtokba is veszi.
Borsy Mihály azonban pert kezd ellenük, mely mondhatni évtizedekig tart. Időközben viszont a Barátnakyak_{U. o. N. R. F. 21. Nro. 42. és F. 1680. Nro 33.}* és Ebeczkyek, kik anyái ágon mindannyian a Tiboldoktól származnak le, Borsy Mihályt támadják meg perrel.
Borsy óriási erőfeszítéseket tesz, hogy megnyerhesse a pert. Az oldalági örökösökkel egyezkedik,_{U. o. Tábl. oszt. 3. 2137.}* majd maga bejárja az ország régibb conventjeit és káptalani levéltárait, hogy «sok esztendőket töltvén a család genealogiájának keresésében»_{U. o. Tábl. oszt. 3. 2137.}* jogait kellőképen igazolhassa. És csakugyan sikerült is neki a Tibold család genealogiáját csaknem teljesen egybeállítani. Neki köszönhetjük mi is az alábbi leszármazási táblázatot, melyet utóbb az ő családjával egészítettek ki s mi perbeli hitelesített másolata után a Szepesi-féle per aktáiból közlünk._{U. o. Tábl. oszt. 4. 228.}*

Örs nemzettség.
Tibold 1323; Tibold de Darócz; Mihály; László; László; Miklós 1414; János; Mihály; István; Tibold; Miklós 1425; János 1459; Zsigmond 1508; István 1540; György; István; Imre; János; Gáspár; Zsófia, Barátnaky István neje; Barátnaky István; Barátnaky István; Anna, Ebeczky Ádám neje; Éva, előbb Dacsó Péter utóbb Majthényi Márton neje; Zsófia, Semsey László neje; Semsey László; Semsey Sándor; Semsey Sára, Borsi Mihály neje; Anna Almásy János neje; Katalin előbb Melczer György utóbb Fáy László neje; Pál Antal; Ignácz József; Mihály Anna; János Ágnes; M. Ferencz; M. Mihály; M. György; M. Anna; F. Ignácz; F. Bertalan; Dacsó Anna Blaskovics József neje; Károly; Imre; János; Gábriel; Péter.
második féjétől
Vetkelin; János; Lőrincz; János; Anastazia Tibold László neje; Aba de Sál; Péter; Miklós; Tamás; László; Csepan; János.

Borsy Mihály e genealogiai táblázatot, az, 1381, 1347, 1447, 1423, 1414, 1429, 1467,. 1477, 1511. 1508, 1560, 1570, 1576, 1586, 1588, 1623, 1688, 1660, 1662 és 1664. évekből való eredeti okmányokkal támogatta._{Orsz. Levéltár. Tábl. oszt. 4. 228.}*
A Szepesiek elleni pere egyike volt a legnagyobb szabásu azon korbeli táblai pereknek. Bele vonattak nemcsak a Barátnakyak és Ebeczkiek, hanem még a Bükk család s a golopi Vayak is. A per az 1727-ik évben is még mindig folyik_{U. o. Tábl. oszt. 4. 1190. sz.}* négyesi Szepessy Jánossal.
Borsy Mihály kereset-levele maga 385 ívrétű lapot tett ki s a mellékletek száma még ezt is meghaladta. Nem lehet azonban ezen csodálkozni, ha elgondoljuk, hogy a fél vármegyével kellett perelni, mert az ősi Tibold jószágok némely része már huszadik birtokos kezében volt. Iacute;gy magában Miskolcz városában 15 birtokost kellett beperelni._{*. U. o. Tábl. oszt. 4. 228.}* Könnyen meg lehet ezt a dolgot érteni, ha vissza gondolunk a birtokoknál akkor oly gyakori zálogba vetésre. Hiszen a híres Pálffy Katáról tudjuk, hogy mikor egyik bécsi szabója egy pompás skofiumos szoknyát hozott haza neki, a melyik magába megállt, mint a faköpenyeg, – két fehérmegyei faluját adta érettök több évre zálogba.
Borsy úgylátszik az udvarnál is tudott pártfogást találni s keresztül is vitte, hogy mihelyt a táblán megnyerte a perét, VI. Károly császártól 1730-ban az összes Tibold jószágokra nézve úgy személyére, mint leányaira Annára és Katalinra kiterjedő új donatiot nyert._{U. o. Lib. Reg. 31. k. 254. és 70. ll.}*
Ezentúl a hatalmas megyei alispánt senki sem merte háborgatni, s így birta mindvégig a tibold-daróczi uradalmat, mely állott:_{U. o. N. R. F. 1327. Nro 8–12 és 1736 Nro 38.}* Pazsag, Pél, Parajd, Alkács vagy Darócz, Vatta, Felkács, Oszlár, Parasztbikk vagy Boldogasszony, Bik, Kondo, Dorogma, Sikátor, Sály, Tard, Geszt, Nagy Mihály, Muhi, Nádasd, Fehéregyháza, Cserép-Váralyja, Leányfalva, Mézalja, Szilvás, Bába és Miskolczi részbirtokok és pusztákból._{U. o. Tábl. oszt. 3. 2137 és 4. 228.}*
Miskolcz városában több curiát birtak egy utczában, mely, azután róluk századokig «Tibold- szernek» is neveztetett.
Hogy mily roppant értéke lehetett az egész birtoknak, azt abból is gyaníthatjuk, hogy 1731-ben a muhi pusztai birtokon a Csüllődombi dülő maga 2 ezer forintra becsültetik._{Orsz. levéltár. N. R. F. 1311. Nro 32 és F 1718. Nro 23.}*
Bors Mihály uram azonban mindezekkel még úgylátszik nem érte be, folyton kereste az udvar kegyét, hogy a zavaros időkben újabb donatiokhoz juthasson.
1706-ban azután midőn a Rákóczy fölkelésben részt vett Zákány István sajó-szögedi, ónodi és Istenföldje nevű birtokait a császár elfoglalja, egyszersmind Borsy Mihály, Borsod vármegye akkori jegyzője feleségének Semsey Sárának adományozza._{U. o. Tábl. oszt. 4. 180. sz.}*
A törekvő és hatalmas ember azonban elvégre is bizonyára elégedetlenűl szállott sírba, mert nem volt figyermeke s benne a Borsodmegyében élt Bors család férfi-ága kihalt.
Úgylátszik az 1741-ik év eleje táján halhatott meg, mert ezen év márczius a 1-én leányai Anna, Almásy Jánosné és Katalin, előbb Melczer Györgyné, utóbb Fáy Lászlóné, Tibold-Daróczon már osztozkodnak a reájuk maradt birtokon._{U. o. Tábl. oszt. 4. 684. sz.}* Ez osztály szerint a Miskolcz városában levő házak, szőllők és pinczék Almásy Jánosnéra szálltak, míg a muhi birtokban Fáy Lászlóné_{U. o. N. R. F. 1463. Nro 18 és F. 1825. Nro 17.}* egyenlő részben örököl az Almásyakkal. Hasonlóan közösre maradt fenn a miskolczi malom-, bor-, sör- és pálinka-ház.
Az ónodi birtokokat és a Zákány-féle egyéb javakat osztatlanúl Katalin kapja._{U. o. Tábl. oszt. 4. 180. sz. és 3. 351.}*
Bár a Szepesyek 1738-ban újra perrel támadják meg_{U. o. Tábl. oszt. 3. 2674. és Szerző gyűjteményében, Almásy János levele ez ügyben, 1759-ből.}* a Tibold, illetőleg most már Borsy örökösöket; ezek az ősi családi vagyont még újabbakkal gyarapítják.
Iacute;gy 1769-ik év márczius 29-én Ónodban, szendrői Török József és neje báró Pföffershoven Katalintól Borsy Anna, Almási János consiliarius, valamint ennek neje Kvassay Francziska, megveszik 68 ezer forinton a Pásztó városi, Hasznos, Csécse, Sós-Hartyán, Barkány, Almás, Tepke, Garáb és Muzsla részbirtokokat._{Orsz. levéltár. Tábl. oszt. 3. 2158. sz.}*
1771 január 3-án pedig ugyancsak ők megveszik az Ivócs családtól a hevesmegyei Boczonád nevű birtokot._{U. o. Tábl. oszt. 3. 2181. sz. és Szerző űjteményében gr. Sztáray Imre levele 1759 nov. 27-ről.}*
A fentebbiekben közel nyolczszáz, vagy ha a névtelen első adatait is igaznak veszszük, közel ezer esztendőn keresztül kisértük figyelemmel az ősi Miskoucz nemzetséget, – mely mint láttuk az országban levő némely Bors és Miskolczy családokban, bár többször megszakítva, de mégis fiágon; Borsod vármegyében pedig, bár női ágon, de mégis kétségtelen vérségi összeköttetéssel az Almásy, Melczer, Fáy, Majthényi és Bükk családokban maig is él_{Fényes Elek. Magyarország Geographiai szótára. II. k. 162. lap.}* – és így legrégibb tősgyökeres ősi magyar nemzetségeink egyike.

Dr. SZENDREI JÁNOS

JÁRAI PÉTER ALVAJDA ÉS MARADÉKAI.

Oklevelekből kiviláglik, hogy Járai Péter, Mihály vagy Miklós fia, e kitünő férfi és I. Lajos király igen kedvelt embere, három Laczk vajdának volt az alvajdája. Először Laczk Istvánnak, ki alatt 1345-ben «quarto die octavarum festi beati Martini confessoris» (nov. 21.), Szentimrén, az alvajdák székhelyén, állított ki egy oklevelet._{Jos. Com. Kemény, Dipl. Trans. Appendix II. k.} * Laczk István erdélyi vajda adományozta Járai Péternek a Dobokamegyében fekvő Devecsert, mely birtok birságba került volt itéletesen vajdai kézre, és a mely adományozás ellen 1347-ben «secundo die festi Pentecostes» (május 21.) a váradi prépost és convent előtt tiltakozott a jelenben is virágzó gróf Wass család ősei közül három Wass testvér._{U. o.}* Alvajda czímmel áll ez idézett oklevélben is; mint alvajda ad egy Gyógyi ivadék által vallott ügyvédnek felhatalmazó-levelet 1349-ben «tertio die octavarum festi Epiphaniarum Domini» (jan. 8.)._{U. o.}* Alvajdai minőségben működik Laczk István alatt 1350-ben is, és folytatta addig míg a vajdai székbe István herczeg ült be, azután váradgyai birtokára vonult vissza.
1359-ben mint királyi ember, magától a királytól kiküldve, szerepel az erdélyi vajda és az erdélyi püspök s káptalan közti versenygések elenyésztetésére Váradgyán,_{Fejérmegyében.}* a Járai birtokán, összeült arbitrativum forumnál, mit két oklevél mutat,_{Szereday, Series Episcoporum Trans. 97–99. l.}* melyekben atyja neve is fel van hozva, de különbözőleg; a vajdai oklevélben az: «Miklós», a kolosmonostori convent által kiállítottban «Mihály»._{A gyulafejérvári káptalannak 1402. nov. 30-án kelt kötelező-leveléből, melynélfogva kötelezi magát a káptalan, hogy évenként november első napján a váradgyai templomban Péter alvajda lelke üdveért miét fog kiszolgáltatni, egyszersmind kiderül, hogy Péter alvajda atyjának keresztneve «Mihály».}* Mutatják a vajdai oklevél e sorai: «inter venerabilem in Christo patrem dominum Dominicum eadem et apostolica gratia episcopum Transilvanum, et capitulum eiusdem, et inter nos arbitrarium, per octo probos viros, quorum quatuor idem dominus episcopus et capitulum suum, alios quatuor nos in villam magistri Petri, filii Nicolai, quondam vice vajvodae Warada vocatam, adducere tenebamur, praesente eodem magistro Petro homine regió, per eundem dominum regem ad hoc deputato stb.» a convent oklevelének pedig e sorai:«quidquid iidem octo probi viri in possessione magistri Petri, filii Michaelis, quondam vice vajvodae Varadgya . . . . . . . praesente dicto magistro Petro, homine regio stb.» Járait ezen idézett sorokban látjuk mint volt alvajdát is felhozva.
Miután Simontornyai Laczk Dénes került a vajdai polczra, kit az 1360-ik év kezdetén így szerepelni látunk, Járai Péter ismét működik: mint alvajda, és ez évben ily minőségben általa a kolosmonostori conventhez intézett levélre is akadunk._{Fejér, Cod. Dipl. IX. III. 212.}* Hogy Laczk Dénesnek Péter volt az alvajdája, kitetszik ez oklevelen kívül Dénes vajdának a widdini táborból kelt 1365-ki leveléből,_{Szabó Károly, Székely Oklevéltár, I. k. 68. l.}* s hogy Dénesnek Péter nevű alvajdája ugyanaz, ki váradgyai birtokos, bizonyítja 1366-beli levél,_{Szereday, Notitia Capituli eccl. Alb. Trans. 53. 1.}* meg hogy e Pétert Járai Péternek hívták, mutatja I. Lajos királynak Apafi ivadékok ügyében Gyulafejérvártt 1366. jul. 13-án kelt levele._{Gr. Kemény följegyzése szerint: Fejér, Cod. Dipl. IX. III. 567.}* Történetiróink némelyike Járait mint Dénes vajda azalatti helytartóját említi fel, míg a vajda Bulgáriában tartózkodott. I. Lajos király Erdélyben léte alatt őt is tagjává tette azon bizottságnak, melyet a határvillongási ügyek eldöntésére nevezett volt ki, s melynek élén állott Széchy Miklós horvátországi és dalmácziai bán, minek bizonyítására két oklevélből iktatok ide sorokat, melyek bizonyságúl szolgálnak arra is, mekkora volt Járai Péter iránti bizalma a királynak. Az egyik, a julius 13-ki fönt idézett oklevél sorai: «quod cum fideles nostri dilecti, videlicet magnificus Nicolaus de Zeech, regnorum nostrorum Croatiae, Dalmaciae banus, ac Petrus de Jara vices gerens magnifici baronis Dyonisii wayvodae Transilvani, quos in medium nobilium; Siculorum, et. Saxonum terrae nostrae Trarisilvaniae ad reformandum, et componendum universarum litium et disturbiorum materias ratione terrarum, et metarum inter eos litigiose vigentes, pro specialibus in nostra persona hominibus, nostris deputantes confidenter transmiseramus cum nostro regio pleno mandato». A másik (Lajos királyé, 1366 jul. 14-én Gyulafejérvártt kelt) oklevél sorai: «per fidelem nostrum dilectum nobilem virum Petrum de Jara vice vajvodam magnifici baronis nostri Dionisii vajvodae. Transilvaniae et capitanei_{A másolatban valószínűleg tollhibából «Capitaneum» áll.}* civitatis et districtus Bidiniensis regni nostri Bulgariae, quem. nos unacum magnificis viris Nicolao de Zeech regnorum nostrorum Dalmatiae et Croatiae banum, Petro Zudor pincernarum nostrorum magistro, et Ladislao artis medicinae magistro; nostro physico fideli ad revidendum statum dictae litigiosae terrae (Sárd és Igen közti föld) confidenter praemiseramus».
Dénes helyébe Laczk Miklós jövén vajdának, ennek is Péter nevű alvajdája van, mi kitetszik Lajos király Diósgyőrön 1367 szept. 7-én kelt leveléből, melynek kezdő soraiban ez áll: «Magnifico viro Nicolao wayvodae Transilvano, vel Petro vice vayvodae eiusdem», és hogy e Péter Járai Péter, igazolja a váradi káptalannak egy 1367 in festo b. Agathae v. et m. (febr. 5) kelt bizonyítványa,_{Jos. Com. Kemény, Dipl. Trans. II. k. Feltéve, hogy február 5-én Laczk Miklós már viselte a vajdaságot, kit ily minőségben márczius 25-ki oklevél (Fejér, Cod. Dipl. IX. V. 57. l.) felmutat.}* mely szerint: «una cum homine eiusdem regii culminis, Petro de Jara vice vayvoda Transilvano ad hoc specialiter delegato» a káptalan küldöttje a reájok bizott ügyben aug. 21-én s az ezt követő napokon járt volt el. Alvajdai működését tanusító adatot birunk 1368 szeptember havából is. A Laczk Miklós vajda által Vlayk oláhországi vajda ellen vezetett sereggel ment Járai is Oláhországba, és e harczban, melyben Miklós vajda is halálát lelte, esett el Járai, ki Thuróczi által a harczban elhullott előkelő s jeles harczfiak közt mint «vir strenuus» van felhozva. Hogy eleste 1368 végén vagy 1369 első havában történt-e, nem bizonyos.
Ezen elősorolt adatokból kiviláglik, hogy Járai Péter három Laczk vajdának volt alvajdája. Járai hátrahagyott gyermekei: János, Mihály, Miklós, Kata, Torda és Péter, kiket e táblázat felmutat:

Járai Mihály vagy Miklós; Járai Péter erd. alvajda 1345. 1368.; Wáradgyai János erd. alvajda. (Geréb Margith) † 1396; Wáradgyai Mihály kanonok 1399. 1417.; Wáradgyai Miklós † 1408 előtt; Wáradgyai Anna Apafi Miklósné 1398. 1417.; Wáradgyai Kata Gyógyi Jakabné 1398. 1408. 1417.; Wáradgyai Susánna Kizdi Sándor Miklósné 1408. 1417.; Kata; Gerendiné; Torda 1380.; Péter 1377.; Gerendi Erzsébet Berzeviczi Tamásné; Gerendi László; Berzeviczi István 1405.

János ű fia 1380-ban már nős, Geréb Margithot birta nőűl, a disznódi, később mártonfalvi Geréb János és Kelneky Anna leányát. Mint anyósának fölhatalmazottját találjuk 1380-ban, az ez évben Kelneky örökösök közt végbe ment osztálynál, melyről szóló oklevélben neve egyszerűen így áll: «Johannes filius condam Petri vice-vajvodae.»_{Jos. Com. Kemény, Dipl. Trans. II. k.}* Ő is alvajdaságot viselt, s a mint látjuk, nem Széchényi Frank vajdának, kivel neje rokonságban állott, volt az alvajdája, hanem Stibor vajdának. 1395-ben kezdhette szereplését. 1396-ban «in dominica Judica» (mart. 19.) Váradgyáról intéz levelet a gyulafejérvári káptalanhoz, melyben «Johannes filius condam Petri vice vajvodae de Waradia, vice vajvoda Transilvanus», és magát nem Járainak, hanem Wáradgyai János-nak írja. Tisztsége rövid ideig tartott; az érintett, 1396-iki, évben részt vett saját zászlója alatti fegyvereseivel a törökök elleni harczban, és Nikápolynál szeptember 15-ike és 28-ika közt esett el; Zsigmond király oklevele szerint: «in personali conflictu nostrae maiestatis cum Wayzath domino Turcorum prope castrum maioris Nicapolis habito, et commisso, sub vexillo suo exeudo exhibitis, et impensis, in quo quidem conflictu ipse deperditus haberetur, et ut fertur vitam finiisset temporalem». Két leányt, Anna és Kata nevűeket, hagyott hátra, kiket Stibor vajda kérelmére Zsigmond király 1398-ban az ők váradgyai birtokukban fiúsított, mely fiúsításról szóló és Szeremlén «feria VI. proxima post festum b. Vincentii confess.» (sept. 7.) kelt oklevelét Zsigmond király 1418-ban újra megerősítette._{U. o. gr. Kemény másolatához e megjegyzést teszi: Originale in pergameno patenter emanatum, et sigillo eiusdem regis pendenti (cuius tamen sola zona sericea viridis coloris superest) munitum, exstat Cibinii in Archivo fisci Reg. Transilvanici, fasc. 47. Libri I. Cottus Albae. Litt. 5.}* Özvegye 1411-ben még életben állott; fitestvérével és gyermekeivel együtt felmutatja őt oklevélkivonat._{Gr. Kemény szerint: Fejér, Cod. Dipl. XI. 485. 1}* Egyik leánya Apafi Miklóshoz, a másik Gyógyi Jakabhoz ment nőűl.
Váradgyai Mihály, Péter fia, 1399-ben gyulafejérvári kanonok és hunyadi esperes, így jő elő a későbbi években is, azonban egy 1401-beli oklevél kivonatában beszterczei plebánosnak van felmutatva s egyszersmind kanonoknak. Mind 1408-ban, mind 1411-ben kanonoki czíme mellett ez áll: «Archidiaconus de Hunyad.» Vajjon ő volt-e Péter alvajda legidősb fia, vagy a XIV. század végén talán egyedűl életben álló, miután őt látjuk a fitestvéreivel közös váradgyai birtokot illető peres ügy vezetőjének. Hogy ő a Járai Péter fia s hogy Váradgyáért a gyulafejérvári káptalannak pere volt, kitetszik a kolosmonostori conventnek 1399-ben kelt bizonyítványából._{Szereday, Notitia Capit. eccl. Alb. Tr. 67. 1.}* E szerint a fejérvári káptalan tiltakozott a Wáradgyai János leányainak a váradgyai birtokbani fiúsítása ellen, s a bizonyítvány kivonata sorai ezek: «super qua possessione inter dictum capitulum ab una et Michaelem, filium quondam Petri vice vayvodae, archidiaconum de Hunyad et canonicum Albensem parte ab altera lis ordine iudiciario mota penderet.» A perre nézve tájékozást nyerünk Szereday Antalnak a gyulafejérvári káptalanról írt munkájából; ebből kitetszik, hogy Váradgyát, mely 1359-beli oklevélben mint «villa Petri vice vayvodae» jő elő; melyet Péter alvajda bírt a későbbi években is, 1361-ben Alvinczi János «comes», Vivián fia, a káptalannak hagyományozta volt mint «possessionem suam»._{U. o. 49. l.}* Mihály kanonok a tiltakozás utáni időben letette a pert és 1401-ben in octavis festi b. Andreae apostoli (dec. 7.) kelt bizonyítvány szerint felét Váradgyának átadta a káptalannak, és ez alkalommal a másik felerészbe beiktattatta két fitestvére gyermekeit, de ekkor a félrésznek teljes birtokába a káptalan még nem jutott; perelnie kellett a Mihály hugaival, végre kibékülés utján és a tordai országgyűlésnek 1408-ban hozott ítéleténél fogva vehette azt kezéhez._{Ezen itéleten függ Szántói Laczk Jakab azon pecsétje, melyről gróf Kemény József lerajzolta a czímert, melynek másolatát a «Turul» f. évi 3. füzetében 115. 1. közöltem. Az eredeti levél gr. Kemény följegyzése szerint megvan az erd. kincstári (most orsz.) levéltárban fasc. 47. Lib. I. Cott. Alb. Litt. C.}
* A hugainak átadott félrészre nézve Mihály kanonok kikötötte, hogy a míg él, annak vegye évi jövedelmeit. Elöregedvén és elbetegesedvén, végrendeletet készít 1417-ben a gyulafejérvári káptalan előtt, és ezáltal megosztoztatja testvérei gyermekeit a váradgya, devecseri és szépmezői_{Szépmező Küküllőmegyében.}* birtokokban. Rendelkezett ekkor atyjának Kolosmegyében Légen és Palatka nevű birtokai iránt is, melyek ekkor per alatt állottak, mint e sorokból látható «quod si divina favente gratia alias suas possessiones paternas Legen et Pethelaka vocatas, super quibus inter ipsorum et filios quondam Joannis filii Iwanka de Ews ordaine iudiciario nunc litis currit materia, ab eisdem reobtinere valuerint.»_{Jos. Com. Kemény, Dipl. Tr. II. k.}* E végrendeletből látjuk, hogy ő éneklő-kanonok volt.
Wáradgyai Miklós, Péter alvajda fia, 1408-ban már nem volt életben, csak Susánna nevű leánya, ki ekkor férjnél volt.
Wáradgyai vagy Járai Kata mint Péter alvajda leánya egy 1405-ben junius 25-én kelt levélből derűl ki._{Gr. Kemény sajátkezű másolata alatt ily megjegyzés áll: exstat in transumpto conventuali anni 1493 in Archivo Kolosmonostoriensi inter irregestrata.}* Ezen oklevélből még kitetszik, először: hogy e Kata a kihalt Gerendi család egy ivadékának volt a neje, kitől gyermekei: Gerendi László és Gerendi Erzsébet, ki ekkor Berzeviczy Tamásné; másodszor kitetszik, hogy Wáradgyai Mihály a maga összes javait a Kata gyermekeinek akarta még életében adni, mit hogy megtehessen, arra Berzeviczynének István nevű fia _{Nagy Iván, Magyarország családai II. k. 43. 1. írja, hogy ezen Berzeviczy Istvánt a családi okmányokban «Pohárnok István»-nak nevezik.}* eszközölte ki Zsigmond király beleegyezését. Az oklevél szerint: «quod Stephanus filius Thoma de Berzevicze comitatu de Saros, nostrum accedens ad conspectum, nobis proponere curavit, quomodo Michael filius quondam Petri vayvode (tévesen vice vayvoda helyett) de partibus Transilvanis, archidiaconus at canonicus in ecclesia Transilvana possessiones suas universas quocunque titulo ipsum contingentes, nobili dominae Elisabeth vocatae, matri videlicet praedicti Stephani, et Ladislao de Gerend a nobili domina Catherina nuncupata, sorore uterina praefati Mihaelis archidiaconi genitis, et procreatis, ductus fraterno amore, sua in vita vellet donare, et perpetue conferre, supplicans idem Stephanus nostrae maiestati humiliter et devote, ut propter eiusdem fidelia servitia, praefato Michaeli archidiacono ad praemissa facienda nostrum regium dignaremur praebere consensum,» és Zsigmond király «habito super eo praelatorum et baronum nostrorum consilio» beleegyezését adta. E Katáról Mihály kanonok 1417-iki végrendeletében nincs említés téve, gyermekeiről sincs.
Torda mint néhai Péter alvajda fia áll a fönt idézett és Kelneky ivadékok osztályát tárgyazó 1380-iki oklevélben, mely osztálynál ő mint vajdai ember szerepelt. Hogy ő Járai Péter fia, igazolja az is, hogy ugyanazon oklevélben Wáradgyai János mint «filius praedicti condam Petri vice vayvodae» fordúl elő. Volt-e atyjának Alsó-Jára nevű helységben birtoka, mely Tordamegyében fekvő helységtől vette nevét Péter alvajda, és járai birtokát tartozékaival e Torda örökölte-e, annak kimutatására adataim nincsenek.
Wáradgyai Anna Apafi Miklósné, János alvajda leánya, Péter alvajda unokája, már mint Almakereki Apafi Miklós_{Apafi Péter fia.}* neje áll a fönt idézett 1408-iki itélet-levélben. E férje kérelmére s férje érdemei következtében erősítette meg Zsigmond király Mihály kanonok fassióját és végrendeletét 1418-ban «in dominica Ramispalmarum» (mart. 20.) Constanzban, hol a király előtt személyesen jelent volt meg Apafi._{Másolata gr. Kemény Diplomatariuma II. k.-ben. Az eredeti levél az erd. kincstári (most országos) levéltárban.}*
Wáradgyai Kata, János alvajda második leánya, ki testvérével 1398-ban fiusíttatott, 1408-ban még hajadon, de 1417-ben férjével, Gyógyi Jakabbal, jő elő oklevélben, melyben ő: Catharina consors Jacobi filii Stephani de Dyogh.
Wáradgyai Susánna, WáradgyaiMiklós leánya, kiről feljebb érintettük, hogy 1408-ban már férjnél volt, Kizdi Sándor Miklós neje. Minekutána őt és unokatestvéreit a Mihály kanonok bevallása és végrendelete következtében két birtokba beiktatják, mely alkalommal felét kapta Szépmezőnek és a váradgyai részbirtoknak is felét, a káptalannak a beiktatásról 1417-ben kelt jelentésében ez áll: Susanna consors Nicolaii filii Sandri_{Két más oklevélben «Sandor».}* de Kyzdy, filia videlicet Nicolai filii condam Petri vice vayvodae, de Waradgya.
Egy oklevélből végre kitetszik, hogy Járai Péternek volt Péter nevű fia is, ki, midőn a kolosmonostori convent I. Lajos királynak 1377-ben kiadott parancsára ősi Ivánka fiát, Jánost, a Péter alvajda fiai által lefoglalva tartott «Péterlaka» (Pete) és Légen nevű birtokaiba visszaiktatja, az ellenmondók egyike, és a convent jelentésében a testvérek közt, hol Miklós áll első helyen, ő utolsónak van felhozva.

Gróf LÁZÁR MIKLÓS.

KRISZTALÓCZI TARKASIS JÓZSA CIacute;MERE.

(Színezett czímerképpel.)
Mikor még a czímereket s egyes részeiket eladni és venni lehetett, mint példáúl a Hohenzollern németországi császári ház kutyafej oromdíszét. 1317-ben e család egyik őse IV. Frigyes nürnbergi várgróf, Oettingen gróftól 36 ezüst márkáért, vagyis körűlbelül jelen pénzértékünk szerint 4000 forinton megvette, akkor még nagyon természetes volt, hogy az ily czímer-átengedések ingyen, puszta barátságból is megtörténhettek.
Ekként hazánkat illetőleg a XIII-dik században, az Olaszországban Ravennában uralkodó Traversari család_{Hieronym. Rubei. Historiarum Ravennatum Lib. X. Venetiis MDLXXXIX. 429. 1. – Seraphino Pasolino, Lustri Ravennati. Bologna 1879, Par. II. 205. 1. – Muratori. Delle Antiquitŕ Estense. Modena 1777. Tom. I. 422. l.}* is, Posthumus Istvánt, II-dik András királyunk száműzött fiát hasonló kedvezményben részesíté. Ugyan csak Olaszországban Chietiben a XIII.-dik században a Balbi család czímzetes tagjai közé 28 polgárt avatott fel._{Operetti e frammenti Storici di Luigi Ciprario. Firenze 1856. 375. l.}* Azzal; hogy e szabadelvű eljárás a későbbi genealogus tanúlmányozások terén sok gondot és fejtörést, illetőleg zavarokat volt okozandó, az akkoriak mit sem törődtek.
A czímer-birtoklás e másokkal való önkényes megosztásának példáival hazánkban is találkozhatunk.
E részről maguk Anjou-házi királyaink jártak elől, mint ezt különösen a Nagy Lajos királyunk által Kassa városa számára tett 1369-dik évi czímer-adományozás, de különben is az említett uralkodó ház által bőkezűleg osztogatott liliomos és czímerének sisakdíszét képező strucz madár viselésének engedélyezései bizonyítják. Hogy e legfelső helyről adott példa, viszhang nélkül nem maradhatott – magától értetik.
Innen magyarázható meg, hogy midőn a XIV-dik század elején a czímerlevelek kereslete általánossá vált, azokban az eredeti adományosok új czímereik birtoklásában vérrokonaikon kívül más idegen egyéneket és családokat is részesítettek.
E czímerközösség az állandó úgynevezett atyafias czímerviszony zálogaként tekintetett.
Krisztalóczi Tarkasis Józsa, kúnok birája is e végből, és mert különben sem bírt még állandó családi czímerrel, – mi a XIV-dik században a köznemesség körében korán sem tartozott a ritkaságok közé – az akkor Nürnbergben tartózkodott Zsigmond királyunk színe előtt ama kérelmét adta elő, hogy őt és barátait Mihályt és Barnabást; Orbozi Borothva fiait s utódaikat az általa bemutatott czímer viselésének jogában közösen megerősíteni kegyeskedjék.
Zsigmond király e kérelemnek helyt adva, az arról szóló czímeres levelet a fennemlített helyen 1431-dik év Szt. László király ünnepének 2-dik napján (jún. 28) ki is adta.
E czímeres levél azok osztályába tartozik, a melyeknek szövegében a czímerleirás hiányzik, s az illető czímer az okiratban csupán lefestve fordúl elő.
A Nemzeti Múzeum levéltárában őrzött eredeti oklevél szövege a következő:

Commissio propria domini regis.

Sigismundus Dei gratia Romanorum rex semper augustus, ac Hungariae Bohemiae Dalmatiae Croatiae etc. rex, omnibus Christi fidelibus tam praesentibus quam futuris praesentium notitiam habituris salutem in eo qui dat regibus regnare et victoriose triumphare. A claro lumine throni caesareae aut regiae majestatis velut e sole radii nobilitates legittimo iure procedunt et omnium nobilitatum insignia ab imperatoria seu regia sic dependent serenitate, ut non sit dare alicuius generositatis insigne, quod a gremio non proveniat caesareae vel regiae claritatis. Sane ad universorum tam praesentium quam futurorum notitiam harum serie volumus pervenire, quod fidelis noster Josa Tarcasis de Cristaloucz iudex Comanorum nostrorum in nostrae serenitatis accedens praesentiam propositis et declaratis suis fidelibus sermtiis per ipsum maiestati nostrae exhibitis et, impensis haec arma seu nobilitatis insignia in praesentium litterarum nostrarum capite depicta a nostra maiestate sibi ac amicis suis infrascriptis ipsorumque haeredibus ex nostra regia liberalitate dari et conferri humiliter et devote supplicavit. Unde nos attentis et consideratis fidelitatibus et fidelium servitiorum praeclaris meritis virtuosis gestis et sinceris complacentiis annotati Josa iudicis quibus ipse maiestati nostrae in nonnullis nostris et regni nostri Hungariae praedicti ageridis et expeditionibus prosperis et adversis non parcendo rebus suis et persona: cum sumpmae fidelitatis constantia et sollicitudine indefessa in longi et diuturni temporis spatio decurso studuit, eoque ferventius, diligentius et sollertius in antea studebit complacere, quo se et suos singularibus honorum gratiis sentiet fore decoratos, praescripta arma seu nobilitatis insignia in principio seu capite praesentium litterarum depicta et arte pictoria palpatius signata ac distinctius expressata praefato Josa Tarcasis et per eum Michaeli et Barnabae filiis Ladislai dicti Borothwa de Orboz amicis ipsius Josa, ipsorumque haeredibus et posteritatibus universis animo deliberato et ex certa nostrae maiestatis scientia dedimus et contulimus, ymo ex habunduntiori plenitudine nostrae specialis gratiae proprio motu concedimus et praesentibus elargimur, ut ipsi et eorum haeredes ac posteritates universae praescripta arma seu nobilitatis insignia more aliorum armis huiusmodi utentium a modo in antea ubique in praeliis, hastiludiis, duellis, torneamentis ac aliis omnibus exercitiis nobilibus et militaribus, necnon sigillis, anulis, cortinis, velis, papilionibus domibus et generaliter in quarumlibet rerum et expeditionum generibus sub mero et sincerae nobilitatis titulo gestare, eisdemque uti, frui et gaudere valeant atque possint. Quodque ipsi et eoruin quilibet, cunctaque ipsorum posteritas eisdem gratiis, honoribus et libertatibus, quibus caeteri proceres et clientes regni nostri armis huiusmodi utentes quomodolibet consvetudine vel de iure freti sunt, et gavisi, gaudeant et fruantur, ac de tanto singularis et specialis gratiaae antidoto merito exultent, tantoque ampliori studio ad honorem regalis dignitatis eorum in antea solidetur intentio, quanto se largiori favore regio proventos conspiciunt et munere gratiarum.

In cuius rei memoriam perpetuam praesentes litteras nostras secreto sigillo nostro, quo ut rex Hungariae utimur, inpendenti communitas praefato Jósa Tarcasis, aliisque supradictis duximus concedendas. Datum Neurembergae secundo die festi beati Ladislai regis, anno domini millesimo quadragintesimo tricesimo primo, regnorum nostrorum anno Hungariae etc. quadragesimo quinto, Romanorum vigesimo primo et Bohemiae undecimo.

KRISZTALOCZI TARKASIS JÓZSA CZIMERE

A czímer ábrája az oklevél felső jobb oldalán, egy 15 1/2 cmt. magas 1 1/2 cmt. széles vereses színű arany arabeskekkel ékesített czímer-szőnyegre van téve, melynek zöld keretét vékony fehér s veres szegélyzet veszi körül.
A doborpaizs kék mezejében nem stilizált természetes alakú fekete sas van_{A természetes alakú állatoknak már a XIV. századi czímereken nyomára találni, mint ez többi közt az országos levéltárban számos példányban feltalálható (s Pray De sigillis művében is, de hibásan Tab. VI. fig. I. közölt) Pál országbíró czímeres pecséte sassán is látható.}* arany csőrrel és karmokkal, ugyan oly koronával fején s hasonló mázú nyílvesszővel nyakán keresztűl lőve.
A paizs magassága 5.2 cmt. szélessége 4.6 cmt. A csőrsisak oromdísze a czímer belső alakjával azonos. A sisakról jobbra balra sötét veres fakó, sárga és kék színekkel váltakozó már úgy szólva valóságos növény levél alakú foszlányok lebegnek, melyeknek azonban a paizs oldalait feszélytelenűl körűllebegő alakjuk, valamint még az egész góth stilű korszak alatti czímereken, úgy ezeknél is meg van tartva.
A sisak és oromdísze együttes magassága 7.3 cmt., tehát a paizs magasságát 2.1 cmt. múlják felűl.
Jelen czímer alkatrészeinek arányai egészben foglalva tehát még a XV. század első negyedéből közölt armálisok czímereivel majdnem teljesen összevágnak.
A czímerek alkatrészei közti arányoknak rendszeres meghatározása a legújabb kori heraldikában kiváló műtörténelmi fontossággal bír és a czímerészeknek nem csekély fáradságát veszi igénybe.
E tekintetben a német szaktudósok kétségkívül már nagy szolgálatokat tettek, mint ezt a művészek, művészeti iparosok, különösen pedig az építőmesterek, pecsétmetszők, történeti képírók számára írt munkáik közől jelesűl Hildebrandtnak «Heraldisches Musterbuch» (Berlin, 1872) s Warnecke-ének, a porosz cultusministerium segélyezésével Görlitzben 1880-ban kiadott «Heraldisches Handbuch» czímű műve tanúsítja. Hogy az említett tudósoknak minden fáradalmaik mellett is a czímertani arányok korszakok szerinti rendszeres szabályait még mind ekkoráig sem sikerűlt teljesen megállapíthatniok, ennek oka leginkább abban rejlik, hogy heraldikai méreteiket úgyszólván csak is a pecsétekre terjesztették ki.
Pedig bizonyos, hogy a pecsétek nagy mérvű heraldikai jelentőségök mellett is mezejöknek már egyáltalában csekély terjedelme, de még inkább sphragistikai alakjárulékaik általi megszűkítésök miatt a czímerek teljes feltüntetésére nem mindig bizonyulnak alkalmasoknak; kivált oly esetekben, midőn a czímereknek szükségképen a pecsétek különleges sphragistikai alakjaihoz kellvén alkalmaztatniok, ez által eredeti voltukban természetesen némi változásokat is szenvednek. Különben is a magán-pecsétek készítése nem levén heraldikai szakfelügyeletnek annyira alávetve, nagyobb-kisebb mértékben többnyire a vésnökök önkényének voltak és vannak kitéve.
E hiányaik mellett is azonban nem tagadható, hogy a czímer-alkatrészek arányait illetőleg a pecsétek a heraldikának egész a XV. század elejéig legfőbb alapforrásait képezik.
A pecséteknek e heraldikai jelentősége a czímerlevelek életbe léptetésével megszünt.
Az armalisoknak a czímerek nem alárendelt kiegészítő részeit, de egyedűli alaptárgyát képezik. Ábráik közvetlenűl a legfelső heraldikai forumok helybenhagyását bírva, s kivétel nélkül az udvari hivatalos szakczímerfestők által készíttetve, szabályszerűségükhöz legkisebb kétség sem férhet, s az sem mondható, hogy térszűke miatt alkatrészeik arányai tekintetében a legcsekélyebb korlátozásoknak kitétetvék.
A mit tehát a német s más külföldi szaktudósok a czímerek korszakok szerinti jellegzésének egyik leglényegesb kérdésében a czímeralkatrészek egymáshoz való arányainak kimerítőbb s részletesb viszonyaira nézve a pecsétekből eddigelé nem birtak végleg tisztába hozni, abban csakis a czímeres-levelek képeinek beható tanúlmányozása által lehetséges eligazodni. És e téren a magyar heraldikára kecsegtető szerep vár.
Egy nemzetnél sem karoltatott fel a czímeres levelek tudományos kérdése oly buzgalommal, mint nálunk. Itt már nem vagyunk utánzók, hanem az úttörők közé tartozunk.
Egyetlen heraldikai társulat és közlöny sem létezik, mely a czímerlevelekkel behatóbban foglalkoznék, mint a magyar heraldikai társulat, és ennek közlönye a Turul. A bécsi osztrák heraldikai társulat közlönye az Adler, tiz évi folyama alatt még egyetlen czímerábrájú armálist nem hozott._{A híres Hefner Otto «Heraldisches Original-Musterbuch»-jában (München 1863) 101 sírkövekről, szőnyegekről stb. vett czímermintát közöl, az armálisokról azonban egy árva szóval sem emlékszik meg; czímertanának heraldikai kútforrásokat tárgyaló fejezetében pedig, midőn a pecséteknek öt lapot szentel, az armálisokról csak három sorral emlékezik meg.}* Ha tehát ilyetén a heraldika egy ágában, tudniillik az armálisok tanúlmányozásának tekintetében annyi más nemzet felett állunk, használjuk is fel e kedvező alkalmat arra, hogy e tekintetben továbbra is az elsők közé számíttathassunk.

Br. NYÁRY ALBERT.

AZ ORSZÁGOS LEVÉLTÁRBAN ŐRZÖTT VAGY FÖLJEGYZETT NEMESI OKLEVELEKNEK JEGYZÉKE.
Hatodik közlemény._{L. Turul. 1883. 84, 142. 1. és 1884. 29, 68 és 118. l.}*

(A magyar és erdélyi udvari kanczelláriák felállításáig).
IBRÁNYI. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 593.
IGALI. 1539. Gyfvári kpt. Cent. KK. 90.
IGAZ. 1616. Kmnostori conv. Arm. J. 3.
IGENI. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 443.
IGLAY. 1686. L. Reg. Arm. I. 100.
IGNÁTH. 1662. Gyfvári kpt. Prot. Georg. Csicsói 439.
Iacute;JGYÁRTÓ. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
Iacute;JGYÁRTÓ de Várad. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 136.
ILKEI de Vargyas, 1651. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 374.
ILLENPECK. 1644. NRA. 97–8.
ILLYA de Magyargáld. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 299.
ILLYE de Kisbún. 1663. Kmnostori conv. Prot. Balth Rákosi 116.
ILLYEFALVI. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 478.
ILLYEI de Kisbún. 1658. Kmnostori conv. Arm. B. 42.
ILLYEI de Várad. 1649. Gyfvári kpt. Prot. Lad. Illyei 202.
ILLYÉNES de Karassó. 1644. Gyfvári kpt. 23. L. Reg 12.
ILLYÉS. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
ILLYÉS. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
ILLYÉS. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 162.
ILLYÉS. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
ILLYÉS. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 587.
ILLYÉS. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
ILLYÉS. 1686. L. Reg. Arm. I. 97.
ILLYÉS de Almás. 1589. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 431.
ILLYÉS de Kide. 1633. Kmnostori conv. Prot. P. 67. Gyfvári kpt. 17. L. Reg. 114. (Elveszett).
ILLYÉS de Malomfalva. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 172.
ILLYÉS de Oláhbölény. 1675. Kmnostori conv. Prot. U. I. 87.
ILLYÉS de Pálfalva. 1614. Gyfvári kpt. 7. L. Reg. 279.
ILLYÉS de Piskolt. 1617. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 219.
ILLYÉS de Sarkad. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 252.
ILLYÉS de Sásza. 1658. Kmnostori conv. Arm. B. 42.
ILLYÉS de Zabola. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg.
ILLYÉSI. 1584. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 186. 187.
ILLYÉSI. 1670. Táblai osztály. Actus Solemnes 3171.
IMPRYTH. 1563. Conc. Exp. 657.
IMRE. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
IMRE. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
IMRE. 1655. Gyfehérvári kpt. Cista. Gömör. Fasc. Gyergyó 9.
IMRE. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 620.
IMRE alias SZABÓ. 1631. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 192.
IMRE, de Ákosfalva. 1655. Gyfvári kpt. 26, L. Reg. 480.
IMRE de Cseherdfalva. 167. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 233.
IMRE de Csekefalva. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
IMRE de Csomafalva. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
IMRE de Farkaslaka. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 620.
IMRE de Fogaras. 1612. Gyfvári kpt. Arm. 31.
IMRE de Gőröczfalva. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
IMRE de Josiplapos. 1658. Kmnostori conv. Arm. V 20.
IMRE de Káposztásszentmiklós. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
IMRE de Kozmás. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
IMRE de Martonos. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 619.
INÁNCSI. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 299.
INCZE. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
INCZE de Bodok. 1632. Gyfvári kpt. 17. L. Reg. 26. (Elveszett).
INCZE de Csíkszentsimon. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 57.
INCZE de Csomafalva. 1623. Gyfvári kpt. 12. L. Reg. 9.
INCZE de Gyulafehérvár. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 52.
INCZE de Harasztkerek. 1630. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 142.
INCZE de Killyén. 1631. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 197.
INCZE de Kis-Görgény. 1633. Gyfvári kpt. 17. L. Reg. 76. (Elveszett).
INCZE de Középajta. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg 210, 211.
INCZE de Maksa. 1646. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 31.
INCZE de Martonos. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg 11.
INCZE de Ménaságh. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
INCZE de Szemerja alias CSISZÁR. 1635. Gyfvári kpt. 18. L. Reg. 52.
INSTITORISZ alias MOSSÓCZY. 1602. Thúróczm. ltban.
IPACZI de Szemerja. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 209.
IPÓ de Ighen. 1609. Gyfvári kpt. Prot. Deus ad auxilium. 231.
IRSAI de Enyed. 1612. Gyfvári kpt. Prot. C. Bojthi 15.
ISOLD. 1685. L. Reg. Arm. I. pag. 88.
ISPÁN. 1581. Gyfvári kpt. L. Reg. Christophori Báthory 34.
ISPÁN de Alvincz. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 24.
ISPÁN de Magyargáld alias KÁLLAY. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 163.
ISPÁN de Sófalva. 1581. Gyfvári kpt. L. Reg. Christ. Báthory 34.
ISTVÁN. 1614. Gyfvári kpt. 7. L. Reg. 276.
ISTVÁN. 1630. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 40.
ISTVÁN. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 593.
ISTVÁN. 1655. Gyfvári kpt. Cista Gömör fasc. Gyergyó 9.
ISTVÁN de Amadéfalva. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
ISTVÁN de Csíkszentgyörgy. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 489.
ISTVÁN de Hatolyka. 1589. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 422.
ISTVÁN de Hatolyka. 1620. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 210.
ISTVÁN de Kászonfelsőfalu. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg.
ISTVÁN de Kászonújfalu. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 52.
ISTVÁN de Ménaságh. 1656. Gyfvári kpt. 20. L. Reg. 608.
ISTVÁN de Szentkirály. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 128.
ISTVÁN de Tekerőpatak. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
ISTVÁN de Vacsancsi. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
ISTVÁNDI alias SZATHMÁRNÉMETHI. 1669. Gyfvári kpt. Cent. KK. 64. Prot. S. Brínyi T. 286.
ISTVÁNDI KATONA lásd KATONA ISTVÁNDI.
ISTVÁNFFI de Várad. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 169.
ISTVÁNHÁZI de Marosszentkirály. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 28.
ISZA de Ákosfalva. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 411.
ISZLAY. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
ISZLAI. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 370.
ISZLAI de Iklánd. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg 110. Prot. S. Bárdi II. 117.
IVÁNHÁZI. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 96.
IVACSÓ. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
IVICSICS (Iwchych). 1592. Erd. udv. Kancz. 1592. N° 1.
IZSÁK. 1658. Kmnostori conv. Arm. B. 17.
Iacute;ZSÁK de Gulács. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 192.
Iacute;ZSÁK de Kisborosnyó. 1610. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 483, 486.
JAGUSTICH. 1615. Conc. Exp. 736.
JAKAB. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
JAKAB. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
JAKAB. 1655. Gyfehérvári kpt. Cista Gömör fasc. Gyergyó 9.
JAKAB. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 590.
JAKAB. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
JAKAB. 1663. Gyfvári kpt. Cent. FF. 1.
JAKAB. 1687. L. Reg. Arm. I. 103.
JAKAB alias SZABÓ. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 93.
JAKAB de Bőgöz. 1637. Gyfvári kpt. Prot. S. Bríny. I. 60.
JAKAB de Futásfalva. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 273.
JAKAB de Gyulafehérvár. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 431. Prot. Steph. Bárdi II 113.
JAKAB de Laborfalva alias SZENTIVÁN. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 435.
JAKAB de Szemerja. 1610. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 476.
JAKAB de Szentgericze. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 70.
JAKAB de Szentkirály. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
JAKAB de Szentmihály. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 6.
JÁKÓ. 1622. Acta post Adv. Tab. 43. N° 28.
JÁKÓ. 1631. Gyfvári kpt. 16. L. Reg 238.
JÁKÓ de Bágyon. 1670. Kmnostori conv. Arm. J. 5.
JÁKÓ de Zágon. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 60.
JÁKÓ FÜLEKI. 1637. Gyfvári kpt. Prot. C. Bojthi 145.
JAKOBI alias LÁNYI. 1666. Kmnostori conv. Arm. L. 10.
JÁKÓCZ de Markosfalva. 1644. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 14.
JAKUS. XVI. század. NRA. 722–39.
JÁMBOK de Egerpatak. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 21.
JÁNCS de Libatin. 1658. Kmnostori conv. Arm. J. 4.
JANCSIK. 1576. L. Reg. Arm. I. pag. 14. L. Reg. N°. III. fol. 70.
JANCSÓ de Lengyenfalva. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 203.
JANCSÓ de Nyujtód 1625. Gyfvári kpt. 15. L. Reg. 110.
JANDUROCZKI. 1673. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Böszörményi 415.
JÁNI. 1590. Erd. főkormszék 1804: 122.
JANKA. 1605. Gyfvári kpt. Cent. GG. 89.
JANKA de Mikháza. 1626. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 84.
JANKA de Szentlőrincz. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
JÁNKI. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
JANKÓ. 1646. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 39.
JANKÓ. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 278.
JANKÓ de Nagyajtha. 1649 Gyfvári kpt, 24. L. Reg. 261.
JANKÓ de Szepsiszentgyörgy. 1618. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 70.
JANKÓ de Uzon. 1583. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 37.
JANKOVICH. 1686. L. Reg. Arm. I. 98.
JANKUL de Lugos. 1633. Gyfvári kpt. 17. L. Reg. 102. (Elveszett).
JÁNOS. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
JÁNOS. 1655. Gyfehérvári kpt. Cista Gömör. Fasc. Gyergyó 9.
JÁNOS. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
JÁNOS. 1676. Kmnostori conv. Prot. O. I. 117.
JÁNOS de Almás alias SZÉKELY. 1590. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 44.
JÁNOS de Felsőboldogasszonyfalva. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 25.
JÁNOS de Kászonfelsőfalu. 1636. Gyfvári kpt. 18. L. Reg. 146.
JÁNOS de Kozmás. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
JÁNOS de Malomfalva. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 620.
JÁNOS de Ménaságh. 1656. Gyfvári kpt. 26 L. Reg. 608.
JÁNOS de Szentsimon. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
JÁNOS de Tekerőpatak. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580
JÁNOSFALVI. 1645. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 17.
JÁNOSI. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
JÁNOSI. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
JÁNOSI de Abód. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
JÁNOSSI de Hagymásbodon, 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 411.
JÁNOSSI de Hagymásbodon. 1633. Gyfvári kpt. 17. L. Reg. 75. (Elveszett).
JÁNOSSI de Kisgörgény. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 38.
JÁNOSSI de Kisgörgény. 1631. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 240.
JÁRAI de Alsójára. 1647. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 55, 56.
JÁRAI de Bágyon. 1674. Erd. főkormszék 1846: 3769.
JASKO. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
JÁSZAI. 1615. Jászai conv. ltban. Sicrin. A. 3.
JÁSZBERÉNYI alias FORINTOS. 1622. Gyfvári kpt. Prot. Deus ad auxilium 395.
JEDDI. 1584. Gyfvári kpt. I. L. Reg. 193.
JEDDI de Meggyesér. 1640. Kmnostori conv. Prot. M. 170.
JEGES de Felvincz. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 118.
JELCHITTH. 1597. NRA. 181–10.
JENEI. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 128.
JENEI. 1610. Gyfvári kpt. Prot. Barsi 14.
JENEI alias NAGY. 1608. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 234.
JENEI de Bágyon. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 24.
JENEI de Gyulafehérvár. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 431. Prot. Steph. Bárdi II. 113.
JENEI SZABÓ lásd SZABÓ JENEI.
JEREMIÁS. 1636. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
JESZENSZKI de Kisjeszen. 1647. Gyfvári kpt. Cent. FF. 70.
JÓ. 1644. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 14.
JÓ de Keszi alias DOMÁNY. 1620. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 211.
JÓ de Szemerja. 1626. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 83.
JOACHIM. 1681. Erd. főkormszék 1847: 5524.
JÓB de Szentkirály. 1615. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 111.
JOBB alias GYÖRGY. 1673. Gyfvári kpt. Prot. S. Gyarmathi 141.
JOCHICH. 1649. Veszprémmegye ltban.
JOEL. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 109.
JÓNÁS. 1664. Erd. főkormszék 1806: 5330.
JONÁSK de Alsóvist. 1511. Gyfvári kpt. Prot. Georg. Csicsói 25.
JÓSA. 1647. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 61.
JÓSA de Mogyorós. 1622. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 23.
JÓSA de Telek. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 49.
JOSZI. 1658. Kmnostori conv. Arm. B. 17. Prot. R. 33.
JÓZSEF alias BORBÉLY. 1620. Kolosmonostori conv. Arm. B. 19.
JÖRGER. 1628. Conc. Exp. 40.
JUGA de Nagybarcza. 1588. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 53.
JUHÁSZ. 1686. L. Reg. Arm. I. 98.
JUHÁSZ. 1690. Nógrádmegye ltban.
JUHÁSZ de Gyulafehérvár. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 431. Prot. Steph. Bárdi II. 113.
JUHOS. 1578. NRA. 1049–19.
JUHOS. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
JULIUS (Gyula) de Szalárd. 1614. Gyfvári kpt. 7. L. Reg. 137.
JÜDEŐ de Bácskamadaras. 1616. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 179.
KABA de Gyulafehérvár. 1630. Gyfvári kpt. Prot. Rastal 25.
KABAI de Gyulafehérvár 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 431. Prot. Steph. Bárdi II. 113.
KACZOS. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
KÁDÁR. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 141.
KÁDÁR. 1629. Gyfvári kpt. Arm. 19.
KÁDÁR. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
KÁDÁR. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 620.
KÁDÁR de Borosjenő. 1651. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 339.
KÁDÁR de Fiátfalva. 1611. Erd. főkormszék 1803: 1780.
KÁDÁR de Killyén. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 447.
KÁDÁR de Lemhény. 1672. Kmnostori conv. Arm. K. 44.
KÁDÁR de Lugos. 1643. Gyfehérvári kpt. Prot. M. Siklósi 140.
KÁDÁR de Remethe. 1680. Kmnostori conv. Arm. D. 14. Prot. Balth. Rákosi 117.
KÁDÁr de Szentlélek. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 620.
KÁDÁR de Torda. 1593. Kmnostori conv. Prot. anni 1591: 295.
KÁDÁR alias SZEBENI. 1664. Erd. főkormányszék 1806: 5350
KADICS de Gagy. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 165.
KAJTOR. 1652. NRA. 218–40.
KÁK. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 22.
KAKAS (Gallus) de Anthkeszi. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 241.
KAKUCZ. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 159.
KAKUCZI. 1621. Gyfvári kpt. Prot. Deus ad auxilium 447.
KÁLDI. 1566. NRA. 910–25.
KALINA de Karánsebes. 1652. Kmnostori conv. Arm. K. 1. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 122.
KÁLLAI. 1591. Acta Trans. fasc. 9. N° 15. §. 9.
KÁLLAI. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 167. NRA. 1098–30. §. 6.
KÁLLAI. 1610. Gyfvári kpt. Prot. Barsi 14.
KÁLLAI. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
KÁLLAI. 1664. Erd. főkormszék 1806: 5350.
KÁLLAI de Magyargáld alias ISPÁN. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 163.
KÁLLAI de Torda. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 265. NRA. 754–29. §. 9.
KÁLLAI Vitéz. 1521. NRA. 1769–13.
KALLER. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 587.
KALLER de Köpecz. 1630. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 22.
KALLÓ. 1666. NRA. 1841–93.
KÁLMÁN. 1646. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 33.
KÁLMÁN de Szentdomokos. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 11.
KÁLMÁNCSEHI. 1593. Kmnostori conv. Prot. anni 1591: 218.
KALMÁR. 1581. Gyfvári kpt. L. Reg. Crist. Báthory 31.
KALMÁR de Kraszna. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 180.
KALMÁR de Szatmárnémeti. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 144.
KALMÁR de Várad. 1581. Gyfvári kpt. L. Reg. Christophori Báthory 31.
KÁLNAI. 1632. Gyfvári kpt. 17. L. Reg. 9. (Elveszett).
KÁLNÁSSI de Várad. 1652. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 685.
KALOCSA. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
KALODNAI. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 148.
KALOJ. 1686. L. Reg. Arm. I. 95.
KALOS. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 219.
KAMARÁSI. 1621. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 4.
KAMHNAL. 1657. Liptómegye ltban.
KAMMY. 1666. Veszprémmegye ltban.
KAMUTI. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 299.
KAMUTI. 1628. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 58.
KANDÓ. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 620.
KANIZSAI. 1519. NRA. 644–22, 23.
KANTA de Kövend alias HAJDÚ. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 310.
KÁNTOR. 1625. Gyfvári kpt. 13. L. Reg. 47.
KÁNTOR de Várad. 1633. Gyfvári kpt. 17. L. Reg. 76. (Elveszett).
KÁNYA de Csíkszentgyörgy. 1583. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 121.
KÁNYÁDI. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 119.
KANYÓ de Léczfalva. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni. 1591: 141.
KAPÁS. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
KAPI. 1625. Conc. Exp. 282.
KAPITÁNY de Várad alias DEÁK (Literatus). 1584. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 225.
KÁPLÁNYI. 1620. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 2.
KÁPOLNAI. 1554. Gyfvári kpt. Prot. Ora et Labora 238.
KAPOSI. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 83.
KAPOSY. (Bokor –) 1628. NRA 1023–1.
KAPUSDI de Kismarja 1649. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 194.
KAR. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
KARA de Szentetornya. 1621. Gyfvári kpt. 11. L Reg. 10.
KARACS de Kisrábé. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 179.
KARÁCSONY (Kraczyon). 1616. Gyfvári kpt. Prot. P. Taraczközi 177.
KARÁCSON. 1680. Kmnostori conv. Prot. Petr. Rákosi 173. Erd. főkormszék 1797: 7928. – 1804: 8727.
KARASZNAI lásd KRASZNAI.
KÁRASZTÓ. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 521.
KARDOS. 1580. Veszprémmegye ltban.
KARDOS. 1615. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 83.
KARDOS. 1616. Gyfvári kpt. Cent. C. 87.
KARDOS. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
KARDOS de Gyerla alias DESEŐ. 1651. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 411.
KARDOS de Várad. 1644. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 13.
KARI de Bajon. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 178.
KARKAI. 1614. Gyfvári kpt. 7. L. Reg. 330.
KARKAI alias BIRTHALAN. 1617. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 238. Prot. P. Taraczközi. 374. Erd. főkormszék 1802: 3430.
KARMASSÁN de Hollómező. 1664. Kmnostori conv. Prot. Petr. Rákosi 434.
KÁROLYI. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
KARULYI. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 94.
KÁSA de Noaj. 1679. Kmnostori conv. Prot. Kastal 62.
KÁSA de Seprőd. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
KASSAI. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
KASSAI. 1660. Pécsi kpt. lt.
KASTÁLY de Gyergyóujfalu. 1669. Gyfvári kpt. Cent. LL. 38.
KASZA de Borosjenő. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 284.
KASZA de Felsőtorja. 1644. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 1.
KASZAI. 1615. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 139.
KASZAP. 1649. Nógrádmegye ltban.
KASZÁS. 1610. Gyfvári kpt. Prot. Barsi 14.
KASZÁS. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 336.
KÁSZONYI de Léczfalva. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 128.
KATA de Olcsva. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 235.
KATI de Bihar alias Szőcs. 1646. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 27.
KATÓ. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
KATÓ alias NAGY. 1609. Gyfvári. kpt. 6. L. Reg. 147.
KATÓ de Mezőszentmiklós. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 233.
KATONA. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
KATONA. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 107.
KATONA. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 22.
KATONA. 1631. Gyfvári kpt. Cent, XX. 58.
KATONA. 1642. Gyfvári kpt. 20. L. Reg. 98.
KATONA. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 152.
KATONA alias NAGY. 1655. Gyfvári. kpt. 26. L. Reg. 543.
KATONA de Istvándi. 1638. Kmnostori conv. Prot. II. 135.
KATONA de Péntek. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 99.
KATONA de Szakácsi. 1618. Kmnostori conv. Prot. O. II. 40. Prot. H. 42, 43, 65.
KATONA de Szárazajta. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 145.
KATONA de Szentmihály. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
KATONA de Udvarhely alias SZÉL. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 20.
KATONA Istvándi. 1653. Gyfvári. kpt. 26. L. 197.
KAUFFMANN. 1612. Gyfvári kpt. 15. L. Reg. 20.
KAYCHA de Kozmás. 1616. Gyfvári kpt. Prot. C. Bojthi 66.
KECSE de Kálló alias EÖTVÖS. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 592.
KECSETY. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
KECSKEMÉTI. 1641. Gyfvári kpt. Prot. Ora et Labora 281.
KECSKEMÉTHI de Gyulafehérvár. 1626. Gyfvári kpt. Prot. Magnificat 367.
KECSKEMÉTHI de Kolosvár. 1644. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 8.
KECSKÉS. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
KECZELY. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
KECZELY. 1615. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 119.
KECZELY de Drete. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 103.
KEDVES de Szentmárton. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
KEGYE de Tasnád. 1588. Gyfvári. kpt. 2. L. Reg. 152.
KELEMEN. 1628. Gyfvári kpt. 15. L. Reg. 38.
KELEMEN. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 608.
KELEMEN de Bekény. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 156, 157.
KELEMEN de Jánosfalva. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 255.
KELEMEN de Kisdibaksafalva. 1630. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 141.
KELEMEN de Markosfalva. 1583. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 41.
KELEMEN de Ürögd. 1632. Gyfvári kpt. 17. L. Reg. 14. (Elveszett.)
KELEMEN CSENGHERI. 1677. Gyfvári kpt. Cent Y. 72.
KELLEŐ. 1655. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 580.
KEMENCSY. 1558. Veszprémmegye ltban.
KÉMÉNDI. 1616. Gyfvári kpt. Prot. P. Taraczközi. 177.
KENDEI. 1570. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1570: 269.
KENDEI de Kendő. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
KENDERESI. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Resg. 374.
KENDERESI. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
KENDERESI. 1652. Gyfvári kpt. Cista I. Hunyad fasc. I. 21.
KENDERESI de Várad. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 169.
KENDI. 1590. Erd. főkormszék 1804: 122.
KENDI. 1616. Gyfvári kpt. Prot. P. Taraczközi 177.
KENESEI. 1616. Gyfvári kpt. Prot. P. Taraczközi 177.
KENÉZ alias NAGY. 1589. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 302.
KENÉZ de Borosjenő. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 158.
KENÉZ de Szalontha. 1652. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 681.
KÉNOSSI de Szentpál. 1607. Gyfvári kpt. 4. L Reg. 45.
KENYERES. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
KEÖLCSEI lásd KÖLCSEI.
KEÖLLEŐ de Gyergyószentmiklós. 1614. Gyfvári kpt. 7. L. Reg. 376.
KEÖNCZE lásd KÖNCZE.
KEÖRCZI lásd KÖRCZI.
KEŐSZEGHI lásd KŐSZEGHI.
KÉPIacute;RÓ alias VÁRADI. 1634. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Bárdi I. 61.
KÉPIacute;RÓ FARKAS lásd FARKAS KÉPIacute;RÓ.
KERCSEDI. 1675. Kmnostori conv. Arm. K. 375.
KERCSMÁR. 1690. L. Reg. Arm. I. 123.
KERCZI. 1614. Gyfvári kpt. 7. L. Reg. 329.
KEREI de Kere. 1589. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 596.
KEREKES. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
KEREKES. 1611. NRA. 940–10.
KEREKES. 1613. Gyfvári kpt. Prot. J. Debreczeni 72.
KEREKES. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
KEREKES. 1686. L. Reg. Arm. I. 93, 94.
KEREKES alias LAJOS. 1664. Erd. főkormányszék 1806: 5350.
KEREKES alias SZABÓ. 1664. Erd. főkormányszék 1806: 535.
KEREKES de Noaj. 1679. Kolosmonostori conv. Prot. Kastal 62.
KEREKES de Óthorda. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 109.
KEREKES de Szék. 1672. Kmnostori conv. Prot. O. I. 102.
KEREKES de Torda alias FAZEKAS. 1674. Kmnostori conv. Prot. Balth. Rákosi 93.
KERÉKGYÁRTÓ. 1686. L. Reg. Arm. I. 98.
KERÉKGYÁRTÓ de Bihar. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 135.
KERÉKGYÁRTÓ de Bihar. 1615. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 86.
KEREPES de Bihar. 1609. Gyfvári kpt. Cista Bihar fasc. I. 11.
KERESBÁNYAI lásd KÖRÖSBÁNYAI.
KERESI lásd KÖRÖSI.
KERESKEDEŐ de Dés. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 91.
KERESSZEGHI lásd KÖRÖSSZEGHI.
KERESZTÉLY. 1577. Gyfvári kpt. prot. Steph. Böszörményi 177.
KERESZTÉLY. 1585. Gyfvári kpt. Cista Máramaros fasc. II. 28.
KERESZTÉLY. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
KERESZTÉLY. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
KERESZTÉLY de Fintaháza. 1633. Gyfvári kpt. 17. L. Reg. 75. (Elveszett.)
KERESZTÉLY de Telek. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 48.
KERFSZTES. 1580. Erd. főkormányszék, Documenta priv. H. 26.
KERESZTES. 1583. Gyfvári kpt, 1. L. Reg. 129.
KERESZTES. 1619. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 120.
KERESZTES. 1621. Gyfvári kpt. 11. L. Reg. 13.
KERESZTES. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 480.
KERESZTES. 1676. Érd. főkormszék 1797: 4381.
KERESZTES de Homoródszentmárton. 1631. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 182.
KERESZTES de Léczfalva. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 37.
KERESZTES de Maksa. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 181.
KERESZTES de Olasztelek. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 264.
KERESZTESI. 1609. Gyfvári kpt. Prot. Deus ad auxilium 266.
KERESZTESI. 1627. Erd. főkormszék 1803: 5276. Kmnostori conv. Prot. N. 54.
KERESZTESI. 1633. Gyfvári kpt. Prot. M. Barsi 2.
KERESZTESI alias SZABÓ. 1628. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 58.
KERESZTESI de Gyulafehérvár. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 431. Prot. Steph. Bárdi II. 113.
KERESZTÚRI. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
KERESZTÚRI. 1664. Erd. főkormszék 1806: 5350.
KERESZTÚRI de Szentmihályfalva. 1620. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 203.
KERESZTÚRI de Várad alias BORBÉLY. 1646. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 29.
KERESZTÚRI TÖRÖK lásd TÖRÖK KERESZTÚRI.
KÉRI. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 96.
KÉRI alias KOVÁCS. 1667. Veszprémmegye ltban.
KÉRI de Kere. 1590. Erd. főkormszék 1804: 122.
KÉRI de Kereő. 1631. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 162.
KÉRI de Várad alias NAGY. 1645. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 17.
KÉRI de Várad. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 45.
KERKÁPOLYI. 1685. L. Reg. Arm. I. pag. 87.
KERTÉSZ de Fogaras. 1609. Kmnostori conv. Arm. K. 6. Erd. főkormszék 1807: 2408. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 472.
KESERŰ de Baróth alias SZÉKELY. 1576. Gyfvári kpt. Cent. LL. 86.
KESERŰ de Várad. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 52
KESERŰI BALOGH lásd BALOGH KESERŰI.
KÉSMÁRKY. 1649. Nógrádmegye ltban.
KÉSMÁRSZKY. 1649. Szepesi kpt ltára.
KESZI. 1591. Pozsony város ltban. (Lásd Gyfvári kpt. Cent. KK 98.)
KETESDI. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
KETTŐS. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 299.
KEVESI. 1549. L. Reg. Arm. I. pag. 12, és N° VI. fol. 160.
KEVESZARVI. 1467. NRA, 1094–14.
KICSINY. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
KIFOR de Disznópataka. 1675. Kmnostori conv. Prot. Petr. Rákosi 647.
KIKIDÁN. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 150.
KILYÉN. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
KILYÉN alias ÁBRAHÁM. 1610. Gyfvári kpt. Arm. N° 22.
KILYÉN de Ákosfalva. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
KILLYÉN de Csokfalva. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
KINCSES. 1640. Gyfvári kpt. 19. L. Reg. 180.
KINCZELL de Poznánia. 1648. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 53.
KINOK. 1665. Erd. főkormszék 1797: 3798.
KIRA. 1659. Erd. főkormszék 1797: 4383. NRA. 1736–38.
KIRA de Hollómező. 1658. Kmnostori conv. Arm. V. 20.
KIRÁLY. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
KIRÁLY. 1611. Erd. főkormszék 1803: 1780.
KIRÁLY. 1613. Kmnostori conv. Arm. D. 9.
KIRÁLY. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 580.
KIRÁLY de Sámsond. 1588. Gyfvári kpt. 2. L. Reg. 190.
KIRÁLY de Sepsiszentgyörgy. 1631. Gyfvári kpt. 15. L. Reg. 75.
KIRÁLY de Süke. 1620. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 210.
KIRÁLYFALVAY. 1687. L. Reg. Arm. I. 103.
KIRÁLYI. 1687. L. Reg. Arm. I. 103.
KIRILLA. 1614. Gyfvári kpt. 7. L. Reg. 246.
KIRILLA. 1659. Erd. főkormszék 1797: 4383. NRA. 1736–38.
KIRSA de Alsóvisk. 1664. Erd. főkormszék 1846: 4401.
KIS. 1607. Gyfvári kpt. 4. L. Reg. 148.
KIS. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
KIS. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
KIS. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 299.
KIS. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 454.
KIS. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 29.
KIS. 1628. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 58.
KIS. 1631. Gyfvári kpt. Cent. XX. 58.
KIS. 1640. Gyfvári kpt. 19. L. Reg. 180.
KIS. 1653. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 246.
KIS. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
KIS. 1655. Gyfvári kpt. Cista Gömör. fasc. Gyergyó 9.
KIS. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 602.
KIS. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 619.
KIS. 1664. Erd. főkormszék 1806: 5350.
KIS. 1664. Erd. főkormszék 1832: 134.
KIS. 1668. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Gyarmathi. 351.
KIS. 1686. L. Reg. Arm. I. 92.
KIS alias BALOGH. 1608 Kmnostori conv. Arm. M. 31.
KIS alias CSUKA. 1666. Gyfvári kpt. Prot. Steph. Gyarmathi 562.
KIS alias GYULAI. 1666. Kmnostori conv. Prot. Post Rectificationem: a végén (82. fiók).
KIS alias MOLNÁR. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 73.
KIS alias PAP. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 480.
KIS alias SIMÁNDI. 1619. Erd. főkormszék 1834. 322.
KIS alias SZILÁGYI. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 576.
KIS alias SZŐCS. 1652. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 62.
KIS alias VAJDA. 1631. Gyfvári kpt. 16. L. Reg. 240.
KIS de Agya. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 278.
KIS de Altorja. 1651. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 497.
KIS de Árkos. 1649. Gyfvári kpt. 24. L. Reg. 313.
KIS de Bácskamadaras. 1651. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 45.
KIS de Bágyon. 1618. Kmnostori conv. Arm. K. 47.
KIS de Bágyon. 1649. Kmnostori conv. Prot. Balth. Rákosi 7.
KIS de Bajon. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 175.
KIS de Buzaháza. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
KIS de Csekefalva. 1634. Kmnostori conv. Arm. K. 36.
KIS de Csíkfalva alias SZABÓ. 1627. Gyfvári kpt. 14. L. Reg. 6.
KIS de Csíkszentiván. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
KIS de Csíkszentivány. 1677. Erd. főkormányszék 1836: 7550.
KIS de Debreczen. 1584. Gyfvári kpt. 1. L. Reg. 261.
KIS de Demjénháza. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
KIS de Diószeg alias BAJÓ. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 569.
KIS de Egerpatak. 1616. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 197.
KIS de Enyed. 1620. Gyfvári kpt. 10. L. Reg. 207.
KIS de Ernye. 1656. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 625.
KIS de Fentheös. 1623. Gyfvári kpt. Prot. A. Barkai 53.
KIS de Fugyivásárhely. 1654. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 275.
KIS de Géges alias de Havad. 1663. Kmnostori conv. Prot. Balt. Rákosi 71.
KIS de Gyulafehérvár alias DERRECZENI. 1647. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 48.
KIS de Kismarja alias SZANISZLÓ. 1608. Gyfvári kpt. 5. L. Reg. 119.
KIS de Kolosvár. 1609. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 84.
KIS de Kövend. 1669. Kmnostori conv. Prot. Balth. Rákosi 52.
KIS de Lechmér. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 5.
KIS de Majtín. 1610. Gyfvári kpt. 6. L. Reg. 483.
KIS de Maklár. 1606. NRA. 312–44. NRA. 1746–5.
KIS de Maksa. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 182, 290.
KIS de Márkod. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
KIS de Márkod. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 193.
KIS de Mezőmadaras. 1655. Gyfvári kpt. 26. L. Reg. 570.
KIS de Mosony. 1608. Kmnostori conv. Arm. M. 31.
KIS de Panyit. 1645. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 22.
KIS de Réghen. 1617. Gyfvári kpt. 8. L. Reg. 225. Kmnostori conv. Prot. K. 126.
KIS de Sámsond. 1643. Gyfvári kpt. 20. L. Reg. 169.
KIS de Sükeő. 1614. Gyfvári kpt. 7. L. Reg. 271.
KIS de Szalonta. 1645. Gyfvári kpt. 23. L. Reg. 15.
KIS de Szalontha alias ROSKA. 1652. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 581.
KIS de Székelykocsárd. 1610. Gyfvári kpt. Arm. 22.
KIS de Szentdomokos. 1656. Gyfvári kpt 26. L. Reg. 608.
KIS de Szentistván. 1606. Gyfvári kpt. 3. L. Reg. 43.
KIS de Szentkirály. 1609. Gyulafvári kpt. 6. L. Reg. 435.
KIS de Szentmargita. 1585. Acta post Adv. Tab. 79. N° 15.
KIS de Vadad. 1633. Gyfvári kpt. 17. L. Reg. 97. (Elveszett.)
KIS de Varayo. 1591. Kmnostori conv. L. Reg. anni 1591: 279.
KIS de Várad. 1650. Gyfvári kpt. 25. L. Reg. 148.
KIS de Vattyon 1583. Gyfvári kpt. 1. L Reg.
KIS de Zilah. 1667. Kmnostori conv. Arm. Diversae.

Közli: TAGÁNYI KÁROLY.

KÖNYVISMERTETÉS.

Oklevéltani Jegyzetek.

A diplomatikai kortan alapvonalai. Hallgatóinak kézirat helyett adja Horvát Árpád. Ára 1 frt 50 kr. – Budapest, 1884. Kiadja az Eggenberger-féle könyvkereskedés (Hoffman és Molnár). VIII számozatlan lap és 82, 94. Egy melléklettel.
Egy év előtt Horvát Árpád «Oklevéltani Jegyzetei» második füzetének megjelenéséről adhattunk hírt a «Turul» olvasóinak, most ismét örömmel veszszük kezünkbe a tollat, hogy a harmadik füzet megjelenését közöljük.
E füzet a diplomatikai kortannak van szentelve. Valóban elmondhatjuk, hogy szerző a maga nemében e dolgozatával is remeket alkotott. Az a csekély terjedelmü könyvecske, mely kis alak mellett alig több tíz ívnél s a melyet ennél fogva zsebre dugva bármely kirándulásunkra a legkényelmesebben elvihetünk, magában foglalja mindazon kortani ismereteket, a melyekre mint magyar diplomatikával foglalkozóknak szükségünk van s mindazt a harminczöt naptárt, a melyek segélyével bármely év dátumait megállapíthatjuk.
De ne higyje az olvasó, hogy Horvát Árpád könyve csontváz. Van benne hús is, vér is. Sőt az első czikkben «A kortan mint a diplomatika része» czíműben, a czímben foglalt kérdés megoldásán kívül, a kortani irodalomnak oly talpra esett, nem terjengős, de mégis tájékoztató áttekintését nyujtja, a minőt nagyobb kortani munkákban is hiába keresnénk. Szépen kiemeli e helyt a magyar chronologia speciális buvárának, sőt megalapítójának Knauznak a magyar tudomány iránt szerzett nagy érdemeit.
A mi Horvátot arra képesíti, hogy a szükséges ismereteket kis helyen és mégis teljesen megmagyarázva adja, az, hogy igen helyesen arra tud szorítkozni, a mi a diplomatikai chronologiára vonatozik, minden fölösleges ballastot pedig elhágy.
Hogy olvasóink e munkának rövidsége mellett is kimerítő voltáról, czélszerű berendezéséről kellő képet alkothassanak maguknak, nem tartjuk fölöslegesnek az egésznek rövid áttekintését nyujtani.
A már említett czikk után «chronologiai alapfogalmak, előismeretek» czímű következik. Teljesen megtaláljuk ebben a római nap-elnevezések használatát, a mennyiben nálunk használtattak, meg van magyarázva feria, vigilia; a hónapra és évre való tudnivalók, a periodicus és synodicus hónap, a sidericus és tropicus év közti különbségek. Hunfalvy Pál nyomán a magyar «szökő év» kifejezésnek is magyarázatát adja.
Következik «a római naptár», természetesen a Julius Caesar-féle javított alakban. Megmagyarázza a kalendát, nonát, idust, kényelmes átszámítási táblákat közől (a minőket Knauz nagy munkájában nem találunk) s e czikk függeléke gyanánt a füzet végén teljes római naptár van csatolva.
Ezután előadja mi volt az a magyar oklevelekben ugyan ritkán, de már a dalmácziaiakban sürűn előforduló «modus numerandi medii aevi». Egy kis táblázat is van a szöveg közé nyomtatva, melynek segélyével az ily keltezéseket egy pillanat alatt megoldhatjuk.
Ezután áttér a juliani naptárnak középkori használatára. Megmagyarázza, mint tette ezt a keresztyén egyház magáévá, kombinálván saját liturgiájával. Látjuk, hogy a husvét megállapítása a keresztyén naptár-ügy tengelye. Elmondja, mily hibák támadnak e naptár nem éppen tökéletes voltából, a melyek utóbb a Gergely pápaféle naptár-reformra vezettek. Megmagyarázza végűl az új naptár rendszerét.
A következő czikkelyben az egyházi naptárral foglalkozik. Röviden, de helyesen ismerteti az állandó és mozgó ünnepeket s az utóbbiaknak teljes és áttekinthető jegyzékét adja. Egy jegyzetben Sz. László törvénye nyomán elmondja, mely napokat ünnepeltek meg eleink s igen talpraesetten figyelmeztet, arra hogy értendő az oklevelekben előforduló másod, harmadnap, nyolczad stb.
Ezután megmagyarázza, miért van 35 egyházi naptár, miért nincs több, miért nincs kevesebb. Közli a Gauss-féle husvét-számítási szabályokat, példákon is megmutatva. Áttér a naptár szerkesztésre, azután megmagyarázza, mit értünk cyclus solis, literae dominicales, concurrentes, cyclus lunae, numerus aureus, epacta és indictio alatt, mennyiben voltak ezek a hazai oklevelek keltezésénél használatban.
Az elméleti rész utolsó czikke kiválóan fontos tárgygyal foglalkozik: az év kezdetével. E téren a keresztyén világban iszonyú zür-zavar uralkodott s bár hazánkban a furcsaságok kevésbbé tudtak lábra kapni, még itt is számos nehézség merül fel. Különben hazánkban a deczember 25-iki évkezdet a leggyakoribb.
Ezután következik a második vagyis gyakorlati rész. Közli a harminczöt egyházi naptárt Knauz nyomán; de czélszerűbb módon, a menynyiben Knauznál a naptár úgy van nyomatva, hogyha át akarjuk tekinteni, a kikeresés után kétszer kell fordítani, Horvátnál, ha egyszer kikerestük, előttünk áll az egész.
A németek részint 1–35 sorszámmal jelölik (valamint Knauz is), részint a husvét dátumaival az egyes naptárakat. A különbség lényegtelen, mert az 1–35 naptár a husvét különbözőségén alapszik, a kutatásra nézve pedig teljesen közönyös, akár azt találja a mutatóban 26-ik naptár, akár április 16. Ő azonban minden efféle netaláni ellenvetéseknek elejét veszi avval, hogy naptárait mindkét jelzettel ellátja.
Azt is helyeseljük, hogy azon évtábla, mely megmutatja, mely évnek mely naptár felel meg, a kötet végére van téve s más közleményekkel nincs komplikálva. Mindazon által a gyakorlati résznél két dolgot sajnálattal nélkülözünk. Szerző az új naptár behozatala után csakis az új naptárnak megfelelő számot adja, az ónak megfelelőt nem. Pedig ennek közlése kevés helyet vesz vala igénybe s jó szolgálatot teszen, habár azok szerint, a kik a diplomatika korát a mohácsi vészszel lezárják, már a tárgyon kívül esik is. Másik hiánya, hogy nincs a szentekről betűszerinti mutató. Már pedig a nélkül igen bajos a ritkábban előforduló neveknél eligazodni.
Egészben véve a munka igen sikerült kézi könyv s mind a tanulóknak, mind pedig dátumok megfejtésénél a kutatóknak sok jó szolgálatot fog tenni s igen méltó volt arra, hogy kegyeletes szerzője nagynevű atyja emlékének ajánlja.
Kivánjuk, hogy oly, mértékben terjedjen el, hogy az Oklevéltani Jegyzetek további füzetei a Pecséttan, a Czímertan s a Középkori Kanczelláriai Praxis ismertetése is megjelenhessenek, a mikor el fogjuk mondhatni, hogy van a mai diplomatika színvonalán álló kézi könyvünk.

SZ. JÓZSEF.

Das internationale Adressenbuch

von A. Grenser. Für Specialhistoriker und Sammler. Frankfurt a. M. 1884. Verlag von Wilhelm Rommel. I. Jahrgang.
A mit a történelem segédtudományainak nem egy kutatója és gyűjtője régen óhajtott és a minek szükséges voltáról egyet-mást írtak is, ma már megvalósult. Kész eredménynyel állunk szemben. Grenser Alfréd, a szakkörökben általánosan ismert és becsült férfiú, s az «Albrecht Dürer in seinem Verhältnisse zur Heraldik; Zunftwappen und Handwerker-Insignien; Deutsche Künstler im Dienste der Heraldik» s több más jeles értekezés szerzője, ezen nagy tudományú s ép oly mértékben gyakorlati szellemű férfiu volt az, a ki feladatáúl választotta: oly művet készíteni, a mely következményeiben mélyreható jelentőségűnek igérkezik; a mennyiben czéljául tűzte ki, hogy egyfelől egyesek kutatásait lehető módon megkönnyítse és elősegítse, másfelől pedig magánosok és múzeumok gyűjteményeit egyszerre a kívánt magaslatra emelje, a mint az mostanáig semmi úton-módon, még jelentékeny pénzáldozatok árán sem sikerűlt.
A mit ilyen ismertetéseknél befejezésűl szoktak hagyni, én ezúttal kivételesen mindjárt a bevezetésben hozom fel s melegen ajánlom Grenser munkáját a pénz- és éremisme, valamint a czímer- és pecséttan minden művelőjének és barátjának. Ezen osztályoknak, a melyekhez én nemcsak a szaktudósokat számítom, hanem a kezdőket, valamint a múzeumok és gyűjtemények, egyesületek és társaságok előljáróit, szakfolyóiratok szerkesztőit; végre a pénz- és régiségárusokat, könyvkereskedőket, kiválóbb rézmetszőket és czímerfestőket is, – ezen osztályoknak, ismétlem, egytől-egyig érdekökben áll, hogy birtokában legyenek e könyvecskének s gondos, figyelmes átnézésre méltassák; másfelől pedig gondoskodjanak a felől, hogy e művecske tartalma statisztikai, irodalmi és bibliographiai adatokkal évről-évre gyarapodjék s az illetékes körökben egyre nagyobb elterjedést nyerjen.
Minden ilyen vállalatnak életrevalósága s így hasznavehetősége – ha nem is mindenik esetben, de igen gyakran – mindjárt a kezdetnél ki szokott tünni. Iacute;gy történt ez a jelen alkalommal is. Grenser «Adressenbuch»-ja alig nehány hóval ezelőtt kerűlt ki a nyomdából s a gyér szakközönség körében már is oly nagy sikert aratott, hogy a kiadó új kiadás iránt intézkedett, azonfelűl a második évfolyamot szintén munkába vette a fáradhatatlan szerző.
E folytatott és bővített vállalatban hazánk különösen gazdagon lesz képviselve, a mit mindjárt itt kell megjegyezni; és pedig képviselve lesz nemcsak szakembereink kiadványaival, hanem múzeumaink és régiségtárainkkal is, különös tekintetre méltatva a bennök található pénzeket, érméket, pecséteket, czímeres leveleket és a szakmunkákat.
Az előttünk fekvő első évfolyamban is az 1400 előfizető közt, kik az öt világrészből gyűltek össze, képviselve látjuk hazánkat; így nevezetesen néhány heraldicus és genealogus, továbbá számos magyar- és erdélyországi numismaticus mellett ott találjuk társulatunknak több tagját is.
Épen most, mikor különben is oda kezd irányulni a törekvés, hogy nemzeti pénz- és éremtár, állíttassék össze nálunk is, bizonyára nagyon helyes lesz rámutatni ezen magyar gyűjtők működésére. Megjegyzem egyébiránt, hogy az említett nemzeti gyűjtemény szempontjából a hazai apróbb gyűjteményeken kívül nem csekély érdekkel bírnak a külföldi nyilvános és magán gyűjtemények, az egyetemes gyűjtemények, (melyek közül Grenser könyvében tekintélyes számmal találkozunk) mivel bennök, bár kivételesen, szintén található magyar tárgy, és pedig a mint nekem gyakran volt alkalmam meggyőződni róla, néha akad egy-egy unicum vagy duplum is.
Grenser «Adressenbuch»-ja kényelmes zsebkönyv alakban vászonkötéssel bír s 312 lapra terjed (ára 5 márk). Két részre oszlik, melyek a következők:
I. Szakemberek, gyűjtők és gyűjteményekről szóló tudósítások. (240 l.)
II. Betűrendes lak- és czímjegyzék.
Az első részben fel vannak sorolva mindazon egyének, a kikről többé-kevésbbé tüzetes életrajzi adatok s munkásságukat illető irodalomtörténeti s gyűjteményeikre vonatkozó statisztikai feljegyzések találhatók; fel vannak sorolva továbbá azon nyilvános gyűjtemények is, melyek a birtokukban levő tárgyakról jegyzéket adtak ki.
Az életrajzi adatok rendszerint tömörítve számláltatnak elő s tájékozás (vagy ha jobban tetszik: kölcsönös bemutatás) szempontja szerint vannak berendezve; másfelől azonban észrevehető a szerkesztő azon törekvése is, hogy könyvecskéjét kellemes olvasmánynyá tegye, a miért itt-ott egy kis ötlet, szellemes kitérés is vegyűl előadásába, a nélkűl azonban, hogy ezzel a könyv komolysága egy pillanatra is veszélyeztetve lenne.
Elő- és vezetéknév, születési hely, év, hónap és nap, származás, neveltetés és életpálya, végűl a lakhely pontos czímmel – ezek képezik az életrajzi vázlatok bevezetését; a kutatás (esetleg gyűjtés) iránya; a kiadott szakdolgozatok jegyzéke képezi a folytatást; végűl pedig statisztikai adatok s (a hol lehetséges) a gyűjtemény miben létét illető közlések foglalnak helyet (s ide be van értve a szakirodalom is). Mindezen adatokhoz még jegyzetek s kívánalmak járúlnak azon tárgyakra vonatkozólag, melyek megvétel, csere, illetve eladás végett kerestetnek, továbbá unicumok, ritkaságok és másodlatokról. Ha a felsorolt egyének közűl valamelyik egyúttal régiség-, rézmetszet- vagy kéziratgyűjteménynek (autograph-gyűjtemény) van birtokában, rendesen találunk erre vonatkozó rövid jegyzést is, a mi bizonyára semmikép sem szolgál ártalmára a műnek.
A második rész, a mint már érintettük, a gyűjtők és gyűjtemények helynév szerinti betűrendes sorozatát adja. (Minden czím után meg van jelölve azon irány is, melyben az illető gyűjtő működik; a jegyek ezek: H. = Heraldica, N. = Numismatica stb. stb.) A felsorolás ezen módja több tekintetben igen nagy gyakorlati haszonnal bír, különösen az olyan kutatóra, a ki épen utazáson van; mert e könyvecskéből tüstént láthatja, vajjon talál-é, s hol talál szaktársakat és gyűjteményeket. Az első részben felhozott egyének és gyűjtemények itt is előfordúlnak *-gal megjelölve; a második rész azonban ki van bővítve olyan egyének és gyűjtemények czímeivel, a melyekről részletes adatok még nem találhatók.
Ezzel, azt hiszem, a magamra vállalt föladatnak megfeleltem. Az volt e föladat, hogy egy új, fontos vállalatot, melynek főczélja a rokon szaktudományokkal foglalkozók közt nemzetközi érintkezéseket létre hozni, illetékes körökben ismeretessé tegyek s annak több oldalú gyakorlati értékét kellő világításba helyezzem.

CSERGHEŐ GÉZA.

VEGYES.

Püspöki és Nagy-Sarló község pecsétje.

(Két pecsétrajzzal.)
Mikor kezdődött az arab számjegyek használata hazánkban, a diplomatika szakférfiai között századunk második tizedében még vita tárgya volt. Schwartner az arab számok általános használatának kezdetét, a diplomatikában a XV. századra teszi; Horvát István ez állítás ellenében a «Tudományos Gyűjtemény»-ben_{1819-ik évf. XII. k. 94. lapon.}* kimutatja, hogy habár gyér adatokkal, de mégis bebizonyítható, hazánkban az arab számjegyeknek, a XIII. században előforduló alkalmazása. Felemlíti ennek támogatására Kun Lászlónak egy oklevelét 1283-ik évből, melyben a kettős szám, arab számjegygyel van leírva ezen tételben «2-dum antiquam consuetudinem».
Ezen egy elszigetelt adat, melynél többet a XIII. századból nem ismerünk, nézetünk szerint Schwartner állítását az általános használatra nézve nem dönti meg a diplomatikában, nem kivált oly okiratok tekintetében, a melyek jogi cselekményekre és személyekre vonatkozólag, akár fejedelmek, akár hiteles helyek; vagy hiteles egyének, vagy magányszemélyek által adattak ki.
Mint évszámnak, az arab számjegyek használatának legrégibb példáját is nem a diplomatikában, de mint feliratban a XIV. század elejénél ismerjük. Ez a pécsi bazilikának nagy oltára fölötti felirás 1303-ból, mely azon évből Demeter mester művét örökíté meg._{Koller Prolegomena in Hist. Ep. Quinqueeccl, tab. I. fig. 5.}*
Az okiratokon még a XIV. század első felében sem találkozunk arab számjegyekkel; holott annak második felében a városi jegyzőkönyvekben, számadásokban már meglehetős gyakoriak, a pecséteken pedig ez időből éppen nem fordulnak elő.
Horvát István felhoz ugyan egy példát Benger_{Annalium fratrum Eremit. S. Pauli. II val. 604. 1.}* nyomán, mit Perger is átvett Horváttól,_{Perger. Bevezetés a Diplomatikába. 129. l. a) jegyzet alatt.}* de Perger megjegyzi, hogy ezen egy példa, ha másnemű dolgokat illet is, az a királyi okiratokra nem alkalmazható. Horvátnak ezen adata a Zágráb melletti remetei pálos kolostor pecsétnyomójára vonatkozik, melynek körirata «Sigillum Monasterii Remetensis 1247» Az évszám Horvát István szerint arab számokkal van bevésve. Horvát maga a pecsétet nem látta, tudtomra az kiadatlan, s ha azon az évszámot arab jegyekkel jelzettnek mondja, mit sem Benger, sem Eggerer nem állít, úgy Horvát Istvánt valószinűleg az hozta tévedésbe, hogy Benger munkájában ez évszám, éppen úgy mint a többi is, arab számjegyekkel nyomattatott.
Horvát István tehát nem döntötte meg Schwartner azon állítását, hogy az arab számjegyek általános elterjedése a XV. század második felére esik. Sőt a mi azoknak a pecséteken való használatát illeti, eddig csak három adat, ismeretes előttünk. Az egyik V. László királynak titkos és annak kettős fejedelmi pecsétén 1456-ból._{Schwartner. Bevezetés a Diplomatikába. Perger fordít. 128. lap; Osservatione Istoriche Dom. M. Manni; Neues Lehrgebäude der Diplomatik. Tom. III, § 372; Tab. XXXII.}* A második 1490-ik évszámmal II. Ulászló fejedelmi pecsétje._{Századok. 1877, 175. lap.}* A harmadik Nagy-Bánya város pecsétje 1487-ik évszámmal, mely idáig arab számjegygyel ellátott községi pecsét, mint egyetlen volt ismeretes.
Mind ezekből kitűnik az, hogy még a királyi pecséteken is a XV. században, csak nagy ritkán találunk arab számjegyeket; de még ezeknél is ritkábbak a községi pecsétek, melyekbe arab számjegyek volnának bevésve.
Nem érdektelen tehát sphragistikai szempontból sem, azon községi pecséteink ismertetése, melyek arab számjegyekkel ellátva, bele nyúlnak a XV. századba, s régiebbeknek konstatálhatók az 1487-ik évi nagy-bányai pecsétnél, mert ez által mindig közelebb jutunk annak megtudásához, hogy hazánkban mily régi lehet az arab számok használata a községi pecsétnyomókon.
Ez indokolja a jelen sorok kiséretében ismertetendő pecsétlenyomat közlését is, melynek rajza az 1. szám alatt mint Püspöki község pecsétje látható.

1. szám.

A most említett pecsét egy, a gyűjteményemben levő s 1682-ik évi január 26-án kelt s Nagy-Almás községbírójához intézett levél zárlatán zöld viaszra borított papirosra van lenyomva. A levelet a püspökii biró Derecskey István írta. A levél szövege következő:
«Szolgálatunkat ajánljuk kegyelmeteknek. Isten sok jókkal, jó egészséggel áldja meg kegyelmeteket. Kelleték kegyelmeteket levelünk által requirálnunk, itt városunkban lakozó Pál János nevű atyánkfia jöve előnkben jelentvén, hogy az felső napokban az mely Lénárt István nevű veje itt közöttünk az világból kimúlék és el is temetteték, azon vején böcsületes emberek kezesek lettenek volna, kiket is azon úr kinek érette kezesek voltának ottan ottan háborgatna és nem is akarná hinni, hogy Lenárt István decedált volna, hanem ha arról való testimonialis levelünket vinne vagy küldene. Kivánságát azért illendőnek itélvén testálunk felőle, hogy minden bizonyal mi közöttünk ez világból az halál által kimúlt, el is temettetett már alkalmas ideje, ebben kegyelmetek ne kételkedjék, mert bizony több földes urat nem agnoscál, eleget törekedtek a kezesek, hítták haza, de nem ment. Éltesse isten kegyelmeteket jó egésségben. Püspöki die 26 Jan. 1682. Kegyelmeteknek szeretettel szolgál Derecskej István Püspöki biró (nemes) tanácsival együtt. P. S. Többet sínlett két esztendőnél ma egy holnapja eltemettetett».
A pecsét átmérője 3.05 ctm. A pecsétnyomó művezete igen primitiv kezekre vall, akár ha az alakot, akár pedig a körirat betűit tekintjük. A kerekpecsét belső körében egy pánczélos alak áll, dicskörrel feje körül, vállait két felé omló hosszú, reddős bő palást födi, jobb kezében hosszú nyelű zászlót tart, melynek lobogóján kereszt látható; baljában egy meg nem határozható tárgyat tart. Az alak attributumánál fogva, lehet Szent Mihály, Szent György vagy Szent Móricz is; minthogy azonban a püspökii templom Szent Mihálynak van ajánlva, s rendesen a község patrónusának is az tekintetik, a mely szentnek a templom dedicáltatik, valószinű, hogy ezen alak Szent Mihályt ábrázolja, mert ennek kezében is keresztes lobogó van.
A belső kör baloldalán az alak feje mellett három, bal keze alatt egy, és jobb keze alatt két, ötágú csillag van, melyek az üres helyek kitöltéseül szolgálnak. A külső körben jobbról-balról egy-egy kétszer csavart irat szalag van; ezek egyikén góth betűkkel írva olvasható
«Zigillum», a másikán «de Pispiki». A két iratszalag között, a kör mezőjében van elhelyezve az évszám arab szám jegyekkel «14 † 75». A «Sigillum de» nem eléggé jól nyomódott le a pecsétre, de az évszám és a község neve teljes épségében látható, s minden kétséget kizárólag mutatja, hogy az Püspöki község pecsétje, s a typarium 1475-ben készült.
Az eddig ismert egyetlen, arab számjegygyel ellátott községi pecsét 1487-ik évből való, ez tehát tizenkét évvel előbbre viszi községi pecséteinken az arab számjegyek használatát, s idáig ez volna a legrégibb, melyet a XV. századból ismerünk.
Kétség támadhatna még az iránt, valjon melyik Püspöki község pecsétje az éppen most leírt? minthogy magában a nagyváradi egyházmegyében is két ilynevű község van: egyik Monostoros-Ugra mellett, a másik Várad közelében. Erre nézve egész bizonyossággal mondhatjuk, hogy az utóbbi községé, mert eziránt biztos támpontot nyujt nekünk Bunyitay Vincze «A váradi püspökség története» czímű munkájában, mint hogy Püspöki történetének leirásánál_{III. köt. 289. lapon.}* a XVI. századbeli lakosok között, mindjárt első helyen említi Derecskeyt, s ugyancsak a fentebb ismertetett 1682-ik évi levélnek irója is Derecskey, a mely levélnek zárlatán az itt lerajzolt pecsét látható.

2. szám.

A 2. számú rajzzal magyar köriratú régi községi pecséteink számát óhajtottuk szaporítani, azon meggyőződésben levén, hogy az ilynemű publicatióval is szolgálatot teszünk hazai sphragisticánknak; ha a «Századok» által évek előtt megkezdett, az «Archaeologiai Értesítő» által folytatott, de abban hagyott ismertetését a magyar köriratú régi községi pecséteknek ismét fölveszszük; a mint ezt ezen szak-folyóirat, már folyó évi III. füzetében tényleg újra megkezdette.
Saját okirat-gyűjteményemben van egy, 1577-ik évben október havában, Nagy-Sarlóban kelt szerződés-levele az említett mezőváros előljáróságának, mely szerint hitelesen bizonyítják, hogy a mezőváros és Litassy Lőrincz között, a kis-sarlói hegyen levő Menyhért szőlő, Dóka szőlő, Thót Gyurka szőlő, hosszú szőlő, parlagh és fel szőlő nevű szőlőhegyre nézve, az évenkénti fizetés iránt egyezség köttetett. Az oklevél latin szövegű és rossz conserválása miatt nagyon hiányos. Az oklevél alján levő, sárgás viaszra borított papirosra nyomott községi pecsét azonban teljesen épen maradt, s annak a 2-ik számú ábra hű és jól sikerült rajzát tünteti fel. A tojásdad alakú pecsét hosszátmérője 1.08 ctm. A kör belsejének alsó részén emelkedő hármas halom közepéből; három buzakalász nő ki; körirata latin majusculákkal ez: «Nagy Sarló». A pecséten évszám nincsen. A metsző ügyes kezére vall, úgy a tárgyak correct rajza, mint a körirat szabályos, jó elhelyezése is.

MAJLÁTH BÉLA.

Rozsnyai Dávid családja.

A M. Tud. Akadémia megbízásából 1867-ben Rozsnyai Dávid, az utolsó török deák munkáit kiadtam. Csaknem tizenkét év telt el azután, hogy Koncz József marosvásárhelyi tanár barátom azzal az örvendetes hírrel lepett meg, hogy Rozsnyai családi levéltárát ennek utódainál megtalálta, kik még mindig az ősi fészekben, Marosvásárhely közelében laknak. Egy ízben Marosvásárhelyt lévén, együtt mentünk ki a tisztes család látogatására, melynek udvarfalvi nemesi kuriája még egy darab a multból. Szívesen fogadtak bennünket, de más sok dolgunk miatt a levéltárt csak futólag nézhettük át. Hanem a család örömmel belé egyezett, hogy a levéltárt Koncz átvizsgálás végett magával vigye. A mi Rozsnyaira vonatkozó történelmi emlékeket talált abban, azt a Tört. Tár 1882. és 1884. évfolyamaiban közzétette. A többi okiratokból pedig összeállította a családfát, melyet alább egész terjedelmében be fogunk mutatni.
A család az erdélyi középnemességhez tartozott. A fejedelmek idejében, a XVI. század végéről kelnek az első okmányok. A mi Dávidunknak csak nagyapjáról emlékeznek meg, de anyai ágon két ízzel feljebb viszik. Köteles Lőrincznek egy fia és egy leánya van. Fia deák volt, vagy mint nevezték, Literátus, keresztnevén Bálint s ennek fia István a Bálintfi nevet veszi fel, s egyszersmind megalapítja a Bálintfi családot. A leány, Klára, másodízben Szabó, alias Rozsnyai Dávidhoz, a mi Dávidunk nagyatyjához, ment férjhez, ki a Rozsnyai családnak lőn törzsatyjává. Minden valószínűség szerint mindkét család, a Köteles és Szabó, vagy ha úgy tetszik, Bálintfi és Rozsnyai, városi, még pedig marosvásárhelyi polgároktól vette eredetét, kik nemcsak a városi, hanem az országos közéletben is szerepet játszottak.
II. Dávid volt az első, ki nagyobb politikai jelentőségre emelkedett, s hosszas és küzdelmes életében sok változást, sok rázkódást megért. Midőn tanulói pályája végén arra szánta el magát, hogy török deák legyen, oly hatalmas volt a török uralom, hogy álmában sem fordult meg a gondolat, hogy ő lesz az «utolsó török deák» s még egy negyedszázaddal élje túl ennek a hatalomnak bukását. Azon adatok, melyeket Koncz a «Tört. Tár»-ban közzé tett, azért is birnak kiváló fontossággal, mert Rozsnyai életének épen azon szakára, melyről azelőtt legkevesebbet tudtunk: fogsága történetére, vetnek világot.
Míg a portán volt Rozsnyai, ott is sokat kellett írnia: törökre fordítania az erdélyi leveleket s magyarra a portaiakat, ez volt kötelességének egy része. Midőn azután otthon török deákoskodott, ott még többet kellett dolgoznia, mert minden török levél az ő kezén ment keresztűl. Daczára ez elfoglaltságának, maga magának is jegyezgetett; ezekből teltek ki Diariumai, Naplói, melyek fennmaradt töredékeikben is, kivált az adatok fixirozása szempontjából, megbecsülhetetlenek. S a portán gyűjtött levelekből és okiratokból telt ki nagy munkájának első kidolgozása. Behatóbb irodalmi működésre nem saját jószántából választott otiuma alatt kapott elegendő időt.
Midőn Rozsnyai «Tört. Maradványai»-t közzé tettem, fogsága történetéről nem tudtam többet, mint annyit, hogy 1683-ban Szamos-Ujvártt le volt tartóztatva s ekkor fordítá a Humajum Name-t, török elbeszélések könyvét. De a Humajum Name-t magát nem ismertük akkor, azóta annak egy későbbi, Tordai által készült másolata megkerült, s a Muzeumban őriztetik. Koncz megtalálta munkájának bevezetését, s világosságot vetett e fogság történetére.
Apaffi 1678. nov. 25-én fogatta el s elébb Görgényben, utóbb Szamos-Ujvártt tartá fogságban, melynek ideje majdnem négy évig tartott, 1682. okt. 25-ig, midőn 31 erdélyi nemes vállalt érte kezességet. De mi volt az elfogatás oka, azt még ma sem tudjuk, csak annyit, hogy a kezes levél az 1682. nov. gyulafehérvári s 1683. febr. országgyűléseken állíttatott ki, melyre vonatkozólag a kezes levél így szól: «Minthogy az elmúlt 1678-ik esztendőben Mindszent havának 25-ik napján kiváltképpen való bizonyos okokra nézve az mi kegyelmes urunk ő naga mint summus iustitiarius Rosnyai Dávid deák uramot ő kigyelmét megfogtatta volt és usque ad annum proxime elapsum 1682 et diem omnino vigesimum quintum mensis similiter Octobris fogságban tartotta ő naga és akkoron osztánok az mi kegmes urunk ő naga is ő kegme ellen fellobbant haragjában csendesedvén, annyi üdők alatt való keserves rabságát szokott fejedelmi kegyelmessége szerint megtekintvén és becsűletes úri és főrenden levő híveinek gyakorlatos törekvésekre is méltó tekintettel lévén, és remélvén ezutánra Rosnyai Dávid uram ö kegme maga mindenekben jó alkalmaztatását és hűséggel való... az mi kegmes urunk ő naga ezer arany... bocsáttatta.»
Második otiumot nagyobb munka készítésére akkor nyert, midőn hívatala a török uralom bukásával s I. Apaffi Mihály halálával megszűnt. Ekkor hozzáfogott okiratgyűjteménye újabb rendezéséhez s első munkájának bővebb kidolgozásához. De azután is, hogy elkészült vele, egyik-másik főúrnak ismét lemásolgatta, javítgatott, változtatott rajta, mígnem a halál késő vénségében érte utól, akkor, midőn ai önálló erdélyi fejedelemségnek már vége volt, 1718. márcz. 4-én Fogarasban.
E bevezető sorok után lássuk a családfát.

A ROZSNYAIAK CSALÁDFÁJA
(Összeállította Koncz József.)
Köteles Lőrincz; Köteles alias Leteratus Bálint, Fodor Erzsébet 1606-ban özvegy; Köteles Klára 1. Kovács János ilyei. 2. Szabó alias Rozsnyai I. Dávid; Bálint-fi Kristóf, Bornemisza Kata † 1678-ban.; Bálin-fi István; Kovács Mihály, Kun Anna; Zsuzsa Gáth alias Szőcs Jánosné; Pál; I. István Jenei Klára; Mihály; Ferencz; Bálint-fi János; Katalin; Dávid; István; Szőcs Dávid, Kovács Erzsébet; Kata; Judith def.; Anna; János, debreczeni nyomdatulajdonos 1677–1682.;??? II. Dávid 1. Nagy Anna, 2. Fogarasi Rebeka; Zsigmond; Mihály; Anna, Cserényi Jánosné; Ferencz; Krisztina, Kászoniné; András; Rebeka, Vajai István esperes; Zsuzsa 1697 Csikiné; I. Sámuel; Anna Irsai Istvánné; Klára Domokos Józsefné; Sáriko † 1709; Béniám Kovásznai N.?; László; I. József † 1781 julius 6. Türi Juliánna † 1787 decz. 25.; Abel; N. N. Csiki Domokosné; N. N. Káli Nagy Simonné; N. N. Gyarmatiné; III. István, Zudor; V. István Pelei Róza; Zsuzsa Mezei Sándorné; Ferencz, járásbiró; Lőrincz, honvéd; I. János Cserényi Apollonia; II. István főkormányszéki titkár, Fricsi Fekete Karolina; II. Sámuel nőtlen; Mária déllői Jármi Györgyné; Julia harasztkereki Farkas Józsefné; II. József Lukács Anna; Mária Virágháti Jánosné; Anna Dósa Samuné; III. József Orbán Karolina; Eszter Diószegi Józsefné; Diószegi Gyula; II. János Kakucsi Katalin; IV. István def.; Zsuzsa Nyárádi Istvánné; Nyárádi Károly; Sándor; György; István; Ilona; Mihály; János; Albert; Klára; Anna László Endréné; Károly Balog Mili; Lajos ügyvéd; János honvéd.

SZILÁGYI SÁNDOR.

Szeged város czímere és pecsétje.

(Egy pecsétrajzzal.)
Régibb városainknál gyakori eset, hogy az idők folyamán, eredeti, első czímerük és pecsétjük nagy változásokon megy át. Egy és ugyanazon városnak vagy községnek öt-hatféle pecsétje ösmeretes.
Ez az átváltozás sok esetben hibákon és tévedéseken, főképen azon alapszik, hogy a régi zivataros, háborús időkben a városok pecsétei elveszvén, rongált, néha felismerhetetlen példányokról metszettek ujat s a nem ritkán ügyetlen metsző azután egészen más alakokat produkált. Nem ritka különben még az a másik eset sem, hogy a megpecsétlenített város újért folyamodik, vagy régiből fönmaradt némely részletet kiegészített, rendszerint királyi adomány útján.
Körűlbelül mind ez a két eset megtörtént Szeged város czímerével, illetőleg pecsétjével. Eddig ismert legrégibb pecsétje a városnak, melyet itt mi is bemutatunk, Zsigmond király idejéből ered. Egyszerű kerekalju paizsban sík földön kiterjesztett szárnyu sas néz jobb felé (heraldikailag). E sas sokat hasonlít a Zsigmond császár pecsétein használtatni szokotthoz. Nem lehetetlen, hogy saját czímerképét adományozta Szegednek, hiszen tudjuk, hogy Miskolcz városának pecsétjébe meg éppen saját arczképét hagyta fölvétetni. A paizs fölött az 1490-ik évszám áll. Az egészet vonalas körben veszi körül a fölirat rendetlen minuskulás és majuskulás betűkkel:

E pecsétet már kiadta rajzban is, Szeged városának érdemes történetírója Varga Ferencz, azonban az évszámot tévesen 1480-nak olvasta.
Most, a mikor a legközelebb mult Magy. Tört. ötvösműkiállításon magát a régi és eredeti ezüst pecsétnyomót is láthattuk s alkalmunk volt arról lenyomatokat venni, alkalomszerűnek láttuk azt újból kiadni, hogy elvégre megállapodjunk a helyes évszámra nézve.

Zsigmond király 1437-ben halt meg. Szeged monographusa azonban historiailag beigazoltnak látja, hogy Szeged város pecsétjét Zsigmond királytól nyerte.
A pecséten látható 1490-ik évszám tehát csak úgy magyarázható s úgyis valószinű, hogy a XV. század végén a régi pecsét az akkori évszámmal megujíttatott.
A város 1691-ben még használja e pecsétet, mint kisebbik pecsétet, de már 1500-tól kezdve nagyobb kibővített pecséttel is él s ez az a melyet mai napig is használ, hanem hamis évszámmal.
Ez új s eléggé ismeretes pecséten «kétrétű hadi paizson jobb oldalt égszínkék mezőben a Tisza és Maros folyók lefelé futó jelképei, balfelén pedig fehér mezőben egy kiterjesztett szárnyu s karmai közt aranyozott királyi pálczát tartó fél sas látható. A paizs körvonalán, azaz annak zöld borostyánt ábrázoló kerek szegélyzetében, a következő aranynyal festett szavak olvashatók: Sigillum Regiae Civitatis Szegediensis 1200». – Ezt a pecsétet III. Károly király 1719-iki kiváltság-levelében adja, illetőleg újítja meg a város számára.
A török világ zavaraiban Szeged egyik bírája, hogy megmentse az ellenségtől, a Tisza hullámaiba veti a város pecsétjét. S a Tisza két évszázad mulva hűségesen visszaadta azt a városnak. Halászok fogták ki. E kihalászott pecsétnyomón azonban világosan az 1500-ik évszám olvasható az 1200-as helyett, a mint hogy nem is lehetett az semmi szín alatt, mert hiszen 1200-ban Szeged még nem lehetett Regia Civitas, vagyis szabad királyi város. – És fel kellett ismerni azonnal a szakértőnek, hogy akkor nem írhattak olyformáju számokkal; ha az csak ugyan 1200-as volna.
Mielőtt az új diploma kelt, úgy Bécsben, mint Laxemburgban megvizsgálták a szegedi kihalászott pecsétet és semmi ellenvetést nem találtak az 1200-as évszám ellen.
Úgylátszik a diplomatika és pecséttan még nem nagyon erős lábon állhatott akkor tájban, nálunk sem, de oda fent sem.
A királyi diploma ma is híven hirdeti a roppant tévedést:
«Hogy pedig – úgymond – föntemlített városunk iránt kimutatott eme kegyünk és kegyelmünknek még fényesebb, s örökkétartó emlékét hagyjuk s hogy az eme bővebb kedvezmény folytán az embereknek még inkább szemökbe tűnjék, annak már az ezerkétszázadik esztendőtől fogva használt harczi jelvényét (pecsétjét), melylyel az hajdanában még a néhai dicső magyar királyok által földiszíttetvén, nemessé tétetett, s mely a korábbi idők mostohasága és viszontagságai miatt, tőlök, valami balsors következtében elveszett, de legújabban, 1704-ben a Tisza folyamból a halászok által hálóval egész véletlenűl kihúzatván, a mostani szegedi polgárok és jövevények kezeibe ismét visszaszolgáltatott s nekünk is, bár megroncsolva, de az alakot ezen körirattal: «Sigillum Regiae Civitatis Szegediensis», valamint a föntebbi évet is világosan elő tüntetve, eredetiben fölmutattatott légyen, kegyesen helyben hagytuk s az idő viszontagságai miatt megrongáltnak helyébe, ugyanannak hasonlatosságára, új pecsétet vésetni és azzal ennekutánna is mindenkor, jövő és örök időkön át, vörös viasz használata mellett, bármily általok teendő pecsétléseknél azonképen, a mint következik élni engedtük stb.»
Ezen fejedelmi vélemény ellenében úgy Podhraczky, Jerney, valamint a város derék monographusa kimutatták, hogy az világosan tévedésen alapszik, hogy a kérdéses pecsétnyomón csakis az 1500-as évszám áll és állhat.
Szab. kir. Szeged város közönsége kegyelettel őrizze Károly király diplomáját; – de nem vét e kegyelet ellen, sőt a historiai igazságnak rója le tartozását, ha pecsétnyomójában az 1200-as helyére az 1500-as évszámot véseti, s ha másrészről az eredetileg talán még Zsigmond király által adományozott s általunk most bemutatott pecsét használatát is újból föleleveníti.

Sz.

TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság

f. évi november hó 27-én br. Radvánszky Béla elnöklete alatt választmányi ülést tartott, melynek első tárgyát a múlt ülésen az alapszabályokban teendő változtatások czéljából javaslat tételére küldött bizottság jelentése képezte. Titkár felolvasván e jelentést, annak pontjai némi változtatásokkal elfogadtattak. E változtatások, voltaképen csak két pontban térnek el lényegileg a társaság alapszabályaitól; a többi pontokban csak egyszerű stiláris javításokat hozott a bizottság javaslatba, melyeket aztán a választmány jóvá is hagyott.
Ezek szerint az alapszabályoknak megváltoztatott szakai a következők:
1. §. A társaság neve: «Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság.» – Székhelye Budapest.
9. §: A társaság elnöksége egy elnökből és két másodelnökből áll.
Az elnökök a társaságot a hatóságok és mások irányában képviselik; a gyűléseken és üléseken első sorban az elnök, másodsorban a másodelnökök elnökölnek, és jogukban áll, ha a társaság érdekei kivánják, rendkívüli üléseket is hirdetni. A rendkívüli ülések napja egy héttel előbb közhírré teendő. A tagok egyenlő szavazata esetében döntő szavazattal bír az elnök.
11. §. A társaság titkára az üléseken és gyűléseken előadó tisztet végez; a határozatokat végrehajtja; a jegyzőkönyvet vezeti; a társaság levelezéseit végzi, könyvkiadásaira, valamint az irattárra felügyel.
A társaság anyagi helyzetének javúltával külön könyv- és levéltárnokokra is lesz szükség.
13. §. A pénztárnok a társaság vagyonát híven és pontosan kezeli, a pénztár állapotáról az üléseken jelentést tesz. Pénzt az igazgató választmány határozata alapján az elnök vagy másodelnök és a titkár által együttesen aláírt utalványokra szolgáltat ki; az évi nagygyűlésen pedig részletes kimutatást terjeszt elő. A pénztárnok évi számadásának megvizsgálásáról az igazgató választmány intézkedik.
(Ezen §-nak többi pontjai változatlanúl maradnak.)
17. §. Az igazgató választmány negyven igazgató tagból áll, kik az első alakuláskor a társaság tagjai között lévő, és 2. §-ban megnevezett tudományszakok terén jeles munkálkodásuk által kitüntek közűl szavazattöbbséggel választatnak.
18. §. Az igazgató választmány később maga magát egészíti ki akként, hogy a megüresedett igazgató tagságra évenként legalább két igazgató tag által írásban ajánlott új igazgató tagot választ, kik a levelező tagok érdemesebbjeiből is választhatók. Ha az igazgató választmány szükségét látja, az igazgató tagok számát hatvanra is felemelheti az ezen §-ban említett választási mód szerint.
(Az alapszabályok 17. §-a két szakra osztatván, az alábbi számozásnál a szakoknak új számait adjuk, zárjel közé téve eddigi számaikat.)
21. (20.) §. Az igazgató tagok az elnökök egyikének vezérlete alatt ezen választmányi üléseken igazgatják a társaság ügyeit; meghatározzák a tisztviselők díjait, a kiadványokat, az azokra fordítandó összegeket, az évi nagygyűlés tárgyait és napját, a társaság vagyonának biztos kezeléséről gondoskodnak. A társaság kiadványainak szerkesztésével megbízzák az igazgató vagy levelező tagok valamelyikét. A számadások megvizsgálására bizottságokat neveznek ki.
22. (21.) §. Az igazgató választmány a 19-ik illetőleg a 18. §-ban meghatározott módozatok szerint korlátlan számú levelező tagokat választ a 2. §-ban említett tudományok művelése terén érdemeket szerzett férfiak sorából, ha azok a társaságnak különben is tagjai.
(A §-nak többi pontjai változatlanok.)
27. (26.) §. A társaság minden évben egy nagy gyűlést és legkevesebb négy igazgató választmányi ülést tart. A választmányi ülések határnapjai az ügyrendben lesznek megállapítva. Az ülések jegyzőkönyvei az elnök, a jegyzőkönyvet vezető és az elnök által e czélra felkért két választmányi tag aláírásai által hitelesíttetnek.
30. (29.) §. Az ülések végén a társaság belügyeinek tárgyalására zárt ülést kérhet bármelyik igazgató vagy levelező tag. Az elnök ez esetben a közönséget távozásra kéri fel.
(A többi megmarad.)
32. (31.) §. Hogy a választmányi ülés határozatképes legyen, az elnökön kívül legkevesebb hat igazgató tag jelenléte szükséges.
(A többi változatlan.)
36. (35.) §. A társaság ezen kívül, ha vagyoni állása engedi, a 2. §-ban megnevezett szakokba vágó önálló történelmi munkákat, valamint oklevél-gyűjteményeket is adhat ki.
(A többi változatlan.)
38. (37.) §. A társaság folyóiratát a társaság minden tagja évdíja fejében ingyen kapja. A 200 forintos alapítók és a pártoló tagok ezen kívül a nemzedékrendi zsebkönyvet is ingyen kapják. Az örök alapítványt tevők, és az igazgató választmányi tagok a társaság minden tulajdon kiadványára igényt tarthatnak.
40. (39.) §. A társaság bevételeit képezik az alapítványok kamatai, a tagdíjak, a kiadványok jövedelmei és az egyes adományok. A társaság ezen összegekből fedezi kiadásait.
45. (44.) §. A társaság feloszlása csak azon esetben történhetik meg, ha egy ezen czélból egy hónappal előre hírdetett közgyűlés a jelenlevő igazgató és levelező tagok két harmad szótöbbségével a feloszlást elhatározza.
(A többi változatlanúl megmarad.)
A megváltoztatott alapszabályok jóváhagyás végett a m. kir. belügyminisztériumhoz fognak fölterjesztetni.
Ezután Tergina Gyula «Magyar családi czímerek érmeinken» czímű felolvasást tartott, bemutatva számos czímeres érem hű rajzát és gipsz-lenyomatát. A tetszéssel fogadott értekezés folyóiratunkban fog megjelenni.
A folyó ügyekre kerülvén a sor, a titkár bejelenti a következő tagajánlásokat: Pártoló tagok (10 forint évi tagdíjjal): Tomcsányi Gyula földbirtokos Alsó-Németin, Tomcsányi László orsz. képviselő Budapesten (ajánlja Csergheő Géza); Kellemesi Melczer István v. belső titkos tan. Budapesten (ajánlja a titkár). Évdíjas tagok (5 forint tagdíjjal): Andrássy Gyula törv. bíró Kecskeméten (ajánlja Beliczay Jónás); Pfeiffer F. Budapesten, Haymann Ferencz könyvkereskedő Kassán, Lehoczky Tivadar urad. ügyész Munkácson, Pór Antal kanonok Pozsonyban (ajánlja a titkár); Puky Andor földbirtokos Tomoron, Prámer Alajos prépost, Horváth József árvaszéki ülnök, Becske Bálint adófelügyelő, Kulin Ödön törv. biró S.-A.-Ujhelyen, Kecskés József pénzügyi számtiszt Lőcsén (aj. Kecskés Dezső); Újj György mérnök Zólyomban (aj. Dr. Szádeczky Lajos). Az ajánlottak a társaság tagjaiúl megválasztattak.
Ezután a pénztári kimutatás következett, mely szerint 1884. évi november hó 27-ig volt:

bevétel kiadás pénztári maradvány

2531 frt 93 kr. 2426 frt 36 kr. 105 frt 57 kr.

A befizetett alapítvány-összegekben változás nem történt. A jelentés tudomásúl vétetett.
A titkár még Doby Antal levelező tag által a Nemzetségi Zsebkönyv számára beküldött néhány genealogiát mutatja be, mit a választmány köszönettel vett tudomásúl.
Ezzel az ülés véget ért.
Kérelem t. tagtársainkhoz. Felkérjük t. tagtársainkat, hogy a társulati Névkönyv számára, mely a jövő évi első füzettel egy időben fog megjelenni, állásukat, czímeiket, lakóhelyöket stb. a titkárral 1885. évi január hó végeig tudatni szíveskedjenek.

SZAKIRODALOM.

Fiume czimere.

Az Ungarische Revue f. évi októberi füzete Pesty Frigyes tagtársunktól érdekes dolgozatot tartalmaz «Fiume czímeréről». E czikk megírására a magyar államczímer törvénybeiktatásának előmunkálatai adtak alkalmat. Emlékezhetnek olvasóink arra, hogy e téren társulatunknak is alkalma nyílt véleményének kimondására; e vélemény folyóiratunk ez évi első füzetében olvasható. Társulatunk e részben teljesen csatlakozott az országos levéltár dolgozatában elmondottakhoz, s Fiume czímerét a magyar államczímerbe felveendőnek nyilvánítá. Az országos levéltár s társulatunk dolgozata az akadémiához s ettől annak történelmi bizottságához került; a bizottsági tagok fele a benyujtott véleményekkel megegyezőleg nyilatkozott; másik fele azonban Fiume czímerét az államczímerből kihagyandónak vélte. Ez utóbbi véleménynek okadatolását mondja el Pesty Frigyes említett czikkében. Ennek indokolását rövidre szabva a következőkben mondhatjuk el: I. Lipót király 1659-ben ád czímert Fiuménak; ez a czímer azonban olyan természetű, minőt minden város, minden megye visel; s melyeket, minthogy az országnak nem külön, hanem teljesen összefüggő, bekeblezett részei, senkinek sem jut eszébe az állam czímerébe felvenni. Ily szorosan az országhoz tartozó, különállással, önállósággal soha sem bírt résznek tartja Pesty is Fiumét. Annyi tény, hogy politikailag Fiume önálló soha sem volt. Előbb a velenczei köztársaság védelme alatt állott, majd a krajnai herczegséghez tartozott; Mária Teréziának híres 1779-iki diplomája pedig «separatum sacrae regni Hungariae coronae adnexum corpus» néven említi. E szerint tehát Fiume területe magyar enclavénak tekinthető; a Lipót által adott czímer egyszerű városi czímer, melynek tartományok, országok czímere közt helye nincs. Mindenesetre érdekes a felvetett kérdés; bár az országos levéltár dolgozatában kifejtett okoknál fogva nem hiszszük, hogy Fiume czímere az állam összetett czímeréből ki volna hagyható. – Pesty Frigyes fölveti azt a kérdést is, hogy a Horvátország által használt koczkázott czímer voltaképen nem a mai Horvátországé; melynek igazi czímere a II. Ulászló által 1492-ben Szlavoniának adott nyestes czímer, minthogy a Szlavonia elnevezés alatt a mai Horvátország értendő. Ez igaz. De vannak a czímertanban szerzett jogok, melyek egy könnyen meg nem szüntethetők; több százados gyakorlat egy szándékos vagy szándéktalan tévedés által behozott czímert egészen jogossá tesz.

A váradi püspökség története.

Bunyitay Vincze nagy munkájának harmadik kötete (536 l. XXXIV tábla, egy térkép) nemcsak minden történelem-kedvelőre a legérdekesebb könyvek egyike, hanem a sphragistikus, genealogus is sokat tanulhat belőle. E kötet az egyházmegye egyházainak történetét, állapotát ismerteti az 1566. évig. Az egyes templomokban, sírköveken található czímerek rajzai; s egyes egyházak kegyurainak nemzedékrendje teszik előttünk a könyvet különösen becsessé. Kiválóan érdekesek: Thurzó Zsigmond váradi püspök sírköve (meghalt 1512-ben), a főpap családi czímerével, mely igen ízlésesen, stilszerűleg van kőbe metszve (VII. tábla). Czímer látható egy másik sírkövön is, csak hogy úgy körirata mint maga a czímer teljesen lekopott; a sisakdísz két szarvat tüntet elő (IX. tábla). Az idegen származású Pruisz János püspök családi czímerét is tisztába hozza Bunyitay. Eddig egy szárnyas lovagot tartottak annak, mely azonban hihetőleg csak római vésetü kő volt, melyet azon kor szokása szerint gyűrűbe foglalva pecsétnyomónak használtak. A püspöknek Magyar-Hradischon levő sírkövén a czímer három nyíl, s így minden további combinatio fölösleges. Érdekes Telegdi István királyi kincstartó czímeres síremléke a XVI. század elejéről, mely a telegdi templom szentélyének déli falában van elhelyezve. Ez a Telegdiek ismeretes czímerét, a küzdő sólymokat, ábrázolja (XXX. tábla). Farnosi Veres János síremléke († 1500) a farnosi egyházban, az albisi Zólyomi nemzetség czímere a székelyhidi egyház déli előcsarnokának homlokzatán, a heraldikusra nézve igen becses adalékok (l. XVII. és XXIII. tábla.)
Genealogiai tekintetben több nevezetes család legrégibb történetéről és birtokviszonyairól értesülünk. Ilyen az Álmos nemből származott Álmosdi Chyre családnak a XIII. század első felében élt Álmostól a XVI. század elejéig, bár töredékes, származtatása. Az Ártándy családé, az Ó- és Új-Marjaiaké, a Zomlini családé, a zsákai Zoard nemzetségé, a Gesztieké, a Sartyvanveze genusból eredt Bajoni családé, bár sok tekintetben még hézagos, összeállításukkal azonban a szerző nagy szolgálatot tett a magyar családtannak.

II. Endre oklevelei.

Érdekes oklevéltani dolgozat jelent meg a Bécsben kiadott «Mittheilungen des Instituts für österreichische Geschichtsforschung» utolsó negyedévi füzetében Zimmermann Ferencz nagyszebeni levéltárnok tollából. A dolgozat nem csak azért érdemel elismerést, mert gyér oklevéltani irodalmunkban minden kisérletet örömmel kell üdvözölnünk; az számot tesz fejlettebb irodalomban is. Zimmermann dolgozatának alapjáúl II. Endrének egy 1206. évi oklevele szolgál, mely érdekességénél fogva csakugyan megérdemli, hogy vele valaki bővebben foglalkozzék. Az oklevél eredetije elveszett; annak legrégibb átirata, a gyulafehérvári káptalan és az ottani domonkosok és Ágoston rendűek conventjei által eszközölve. III. Endre király idejéből való. Ehhez a királyhoz intézik az átiró forumok oklevelöket, felemlítve, hogy a karakói és magyar-igeni népek (szászok) félve fontos okleveleiket eredetijökben hordozni, megkérték a nevezetteket, hogy azokat hitelesen átírják; e kérelemnek eleget téve, átírják II. Endre említett oklevelét több más oklevéllel egyetemben. A káptalan és conventek együttes átiratának kelte nincs; annak azonban a hitelesség minden jelével biró eredetijét az országos levéltár őrzi.
II. Endre oklevelét, mely Magyar-Igenre nézve nagy fontosságú, újabb kiadók, kik előtt a Zimmermann által felfedezett III. Endre korabeli átirat eredetije nem volt ismeretes, csak annak a mult századból eredő egyszerű másolata, hamisnak hirdették, s úgy találták (így különösen Teutsch G. D.), hogy az a XVIII. század hamisítványa, a mikor a magyar-igeniek «oppidum nobilium» jogokért folytatott pert, hogy ezt megnyerjék, gyártották a szóban forgó oklevelet, melynek bevezetésében (arengájában) az mondatik, hogy a királynak olyanoknak jogait «quos et nobilitas generis exornat» különösen meg kell őriznie s megtartásukra vigyáznia. Ezen okból különösen négy pontba foglalták össze az oklevél hitelessége ellen felhozható érveket: 1. az oklevelet kiállító királyi kancellár neve Gocholcus, ily nevű kancellárja II. Endrének nem volt, hanem igen is 1205–1206-ban Gotfridus a kancellár; az oklevélben említett Cepanus palatinus máshol nem említtetik. 2. Az oklevél eredetijét senki sem látta. 3. Sőt még annak hiteles átiratát sem, mert egész mostanig csak mult századi másolatjai voltak ismeretesek. 4. E másolatok egy III. Endre korabeli átiratot tartalmaznak, mely a rendes átiratoktól egészen elüt; azt szokatlanúl nem egy hiteles hely, hanem egy káptalan és két convent állítja ki.
E támasztott nehézségek egy része a XIII. századból eredő átirat megtalálásával magától eloszlik. Arra, hogy több egyházi forum együttesen állít ki oklevelet, szintén van példa diplomatikánkban; az, hogy a III. Endre korabeli átirat eltér az átiratok rendes formájától, hogy nincs meg benne az átiratok befejező formulája, hiányzik a kelet s hogy az átirat egy átírt oklevél utolsó szavával végződik, bár szokatlan, de nem példátlan, Zimmermann kimutatja, hogy mindez, bár kivételesen, de diplomatikai praxisunkban előfordul. Mindezek azonban csak külső okok, melyek az átirat hitelességét támogatják; magának az átírt II. Endre-féle oklevélnek valódi voltát az oklevél szövegéből, tehát belső okokból kell kimutatni.
És ez a kritikai összeállítás Zimmermann értekezésének legérdekesebb, legerősebb része. Sorra veszi az oklevél alkatrészeit s megállapítja II. Endre kancelláriájának praxisát. Mindenből kitűnik, hogy a szóban forgó oklevél ellen alapos kifogást tenni nem lehet. A kanczellár Gocholcus neve egyszerű hibás leirás, minővel átiratokban gyakran találkozunk. A Cepanus palatinus neve is előjön 1207 és 1208-iki oklevelekben; ha tehát 1206-ban is említtetik, ez azt bizonyítja, hogy már ez évtől kezdve viselte a nádorságot. – Az érdekes dolgozatot ajánljuk a szakférfiak figyelmébe.

Magyar családi czímerek gyűjteménye.

Múlt számunkban ismertettük főbb vonásaiban azt a nagyszabású vállalatot, mely hivatva van heraldikai és családtani tekintetben elsőrangú kútfőnket képezni. A Nagy Iván és Csergheő Géza tagtársaink által szerkesztett részről még a következő pótlékokat közölhetjük. A vállalatnak első füzete, mely immár sajtó alatt van, tisztán az A betűt tartalmazza, azaz együtt véve 192 czímert s körülbelűl ugyanannyi családot. Mert megjegyzendő, hogy némely családnál, a szükséghez képest két-három czímer is közöltetik; a szerint a mint változatok vagy egész eltérő czímerek is előfordúlnak; sok családnál pedig utalás van egy másikra oly esetekben, mikor az illető család két különböző néven is említtetik. A mi a citátumokat illeti, természetesen első sorban az illető család czímerére vonatkozó kútforrások idéztetnek; de ezen felűl felemlíttetik mindaz a mi valamely család történetéről nyomtatva egyáltalában megjelent, még ha ezekben nincs is heraldikai dolog érintve. Ily módon azután rendkívül becses és nélkülözhetetlen kézikönyvet nyerünk, melyben nemcsak a családok czímeréről kapunk biztos felvilágosítást, hanem megismerkedünk mindazon segédkönyvekkel, forrásokkal, melyek valamely család történetéről szólnak. A munka természetesen az erdélyi és horvát nemeseket is magában fogja foglalni. A legnagyobb várakozással nézünk az első füzet megjelente elé.
Végűl megjegyezzük, hogy a Siebmacher-kiadás egyes részei, melynek szerkesztői Mühlverstedt, Hildebrandt, Göcking, Gritzner, Clericus, immár megjelentek; készen van a dalmátiai nemesség. Az erdélyi résznek egy füzete szintén napvilágot látott. A külön horvát és magyar rész még hátra van, s ezzel az egész nagy vállalat be lesz fejezve; azonban e részek első füzeteinek megjelentét nem sokára várhatjuk.

Új könyvek.

A könyvpiaczon nem rég egy pár szakunkba vágó érdekes munka jelent meg, melyeket sietünk t. olvasóinkkal megismertetni. Ilyenek a híres Warnecke-től «Die mittelalterliche heraldischen Kampfschilde in der St. Elisabeth Kirche zu Marburg. Berlin 1884.» (Ára 15 márka) sok fénynyomatú táblával melyek a marburgi sz. Erzsébet-templomban őrzött középkori gyakran igen érdekes czímerekkel ellátott paizsokat ábrázolják. Andreoli-tól «La scrittura, sua storia dai geroglifici ai nostri di. Milano» (Ára 15 frank) czímű munka jelent meg, mely a palaeographia rövid compendiuma. Az «Armorial Général» czímű Rietstap által szerkesztett s Goudában megjelenő füzetes vállalatból már a 11–12-ik füzet jelent meg, mely a Kn betűig terjed. E nagy terjedelmű lexikon, mely a külföldi családok czímereit tartalmazza rövid leírásban szótár alakjában, előre láthatólag igen nagy terjedelmű lesz, s alapos, forrástanulmányon nyugvó munka. A pisai heraldikai akadémia közvetítésével Crollalanza által szerkesztett «Almanach Héraldiqne et Drolatique» tudományos és mulattató tartalmú évkönyv a jövő évre is megjelenik. A tavaly megjelent díszes kiállítású s érdekes tartalmú első kötet nagy sikere biztosítja a második kötetét is.
Végre megemlítjük, hogy a Géresy Kálmán tagtársunk által jelesen szerkesztett «Gr. Károlyi család oklevéltárának» harmadik kötete, mely az 1490–1600-ig terjedő korszakot foglalja magában, a napokban kerűl ki a sajtó alól s érdekességre nézve a megelőző két kötetet is felűl fogja múlni. Br. Nyáry Albert Czímertanának megjelenése, mely csaknem teljesen készen áll, az új év elejére várható.

HIBAIGAZIacute;TÁS.

Thaly Kálmán tagtársunk «A Rákóczi-ház utolsó tagjairól és kihalásáról» czímű, folyóiratunk f. évi harmadik füzetében megjelent dolgozatának végén közölt származásrendi táblázatba (96. l.) sajtóhiba csúszott be. Ott ugyanis az mondatik, hogy Jozéfa Sarolta herczegnő, Rákóczi József leánya, 1736. deczember 23-án született (a mi György herczeg özvegyének halála napja), e dátumot 1736. deczember 11-ére kérjük kiigazítani.