Tartalom

1887

1887-1

images/1887-88xw00.jpg

HARMINCZHAT-PECSÉTES OKLEVÉL 1511-BŐL.
(ELSŐ KÖZLEMÉNY.)

– Egy melléklettel. –
Egy oklevél, a melyre harminczhat pecsét van nyomva, szakértő előtt is kuriózumnak tűnik fel első pillanatra. Azaz ritkának és érdekesnek. S annál inkább, ha, mint a jelen oklevél, még ismeretlen is, melynek érdekét tehát az ujdonság is növeli.Oklevelünk (Orsz. Levéltár Dl. 22154.) eddig – úgy látszik – el tudott siklani a történetírók kezei elől. De lételét sejtették. Kovachich: Vestigia Comitiorum 462. lap czéloz reá: emlékszik, mintha már látta volna, de nem tudja hol. – Szalay László pedig: Magyarország története III. kötet 470. lapján így szól róla 1853-ban: «Az 1511. ápril 24-én megnyílt országgyűlés végzései úgy látszik nem fogalmaztattak törvény képébe; legalább eddig nem jutottak oly kézbe, mely a gyászos korszak ezen emlékeit közzétette volna.»*
Értékét azonban nem ez a körülmény határozza meg, hanem belső fontossága, tanulságos volta. Hogy szétbonczolva, értelmezve és összerakva, mily tágas látkört enged számunkra ama régi világból, a melyből származott.
Oklevelünk e részben első rangú fontosságú emlék, úgy köz- és műveltségtörténeti, mint specialis diplomatikai, sphragistikai és heraldikai szempontból.

I.
AZ OKLEVÉL KÖZJOGI ÉS DIPLOMATIKAI FONTOSSÁGA.

Az ilyen sokpecsétű középkori oklevél mindig a királyi hatalom hiányát vagy gyöngeségét szokta jelezni.
Kidőlvén az egyetlen központi hatalom: a király, ha a trónbetöltés rendje pontosan megszabva nincs, s az utód azonnal nem következik: a társadalom könnyen lázba jön. Ez pedig a felfegyverzett középkori társadalomban mindig kész veszedelem. Az erősebb neki bátorodik: kihág; a gyöngébb megretten s az erősebbhez tapad. A vagyonnak, életnek és érdekeknek e veszélytől való megóvására szövetségek, majd pártok támadnak. A társadalom ösztönszerűleg s érdekből keresi egyensúlyát, melyet a király halálával elveszített.
Ezt keresi akkor is, mikor a királyi hatalmat gyöngének érzi. A társadalom kielégítésre vágyó hatalmas erői és érdekei, melyek csak az erő parancsszavának engednek, állandósítni s kizsákmányolni törekesznek a királyi hatalom gyöngeségét.Tulajdonkép a királyi hatalom túlságosnak tartott ereje is adhat alkalmat hasonló sokpecsétű oklevél létrejöttére. Mert a politikai egyensúlyt ez is megingathatja. Az ilyen oklevél azonban csupán összeesküvésnek lehet szülötte, czélja a királynak a trónról valamely módon való eltávolítása, tehát a törvényes rend elleni attentatum, mely az illetőkre nézve a legnagyobb veszélyt rejti magában. Ezért általában kevés példa van rá történelmünkben, – a középkorban pedig épen nincsen. Iacute;gy pl. 1471-ben a Mátyás elleni összeesküvés okának a király túlkapásait mondották. De oklevelet róla nem birunk. Bár nem lehetetlen, hogy – valaha volt, de a királyi hatalom restauratiójakor könnyen érthető okokból eltüntették.*
Eme politikai súlypont-keresés egyes phasisait jelzik a középkor különösen utolsó szakának – mikor már minden fontosabb tényt kezdenek irásba foglalni – sokpecsétű oklevelei.Természetesen az ily jellemű okiratok közé nem számítjuk pl. a megyei kiadványokat, melyeket szabály szerint láttak el pecsétükkel az alispánok és szolgabirák; továbbá a rokonok közt létrejött, egyezkedésre, adományozásra stb. vonatkozó magánjogi természetű okiratokat.*
Hazánkban kivált a XV. század, s a XVI-iknak eleje, hagyta nyomát a legtöbb sokpecsétű oklevélben a dinasztiák kihalásakor vagy hatalmuk meggyöngülésekor keletkezett zavaros politikai állapotoknak. Különösen a XV. század közepén Albert király elhunytával: I. Ulászló s V. László királysága s Hunyadi János kormányzósága idején, a mikor már a főúri hatalom mellett a köznemesség ereje és befolyása is mindinkább érvényesülni kezd, úgy a társadalomban mint a politikai életben is. Ilyen természetű például 1450-ben a Hunyadi János, Garai Miklós és Ujlaki Miklós közt létrejött szövetséglevél;Orsz. Levéltár. Dl. 14379. Mind a három pecsétje ép. * továbbá az a diploma, melyet I. Ulászló lengyel és megválasztott magyar király, s vele mint jótállók: 10 lengyel és 10 magyar főúr, Budán 1440-ben, junius 15-én pecsétökkel állítanak ki, az Erzsébet özvegy királyné párthíveinek: Garai László macsói bánnak és Koroghi János országbirónak, s mindazoknak, a kik a békéről tanácskozni kivánnak, szabad jövetelt biztosítván.A magyar főurak a következők: János zenggi, József boszniai, Jakab szerémi püspökök; Hédervári Lőrincz nádor, Thallóczi Máté dalmát-horvát-szlavon bán, Perényi János ugocsamegyei, Marczali János somogymegyei ispán, Pálóczi János főudvarmester, Thallóczi Frank volt szörényi bán és Ország János. (Az oklevél hártyára van írva, függő pecsétekkel, melyek közül négy elveszett. Orsz. Levéltár, Dl. 13554.)*
Ugyancsak I. Ulászlótól a következő évből: 1441-ből maradt fenn egy másik hasonló jellegű oklevél, a melyben e király a Szentgyörgyiek összes vagyonát Rozgonyi Simon egri püspöknek adományozza s nem tartja elégségesnek, hogy saját titkos királyi pecsétjét rányomja az oklevélre, hanem ezen kívül még két tekintélyes nagyúrnak, párthíveinek: Ujlaki Miklós erdélyi vajdának és Marczali Vajdafi Imrének gyűrűpecsétjeit is ráilleszti.Orsz. Levéltár. Dl. 13620. április 18-án. Mind az Ujlaki, mind a Marczali pecsétje zöld viaszba van nyomva. V. ö. 13619. sz. okl.* A királynak még nincsen elég tekintélye.
I. Ulászló Várnánál elesik, az egész ország elismeri V. László királyságát, de tekintélye nincs: a királytalan állapot állandósul. Ennek kifejezője az országnagyok pecsétje, a mely kettős keresztjével éveken keresztül pótolni igyekszik a király pecsétjét, jelezve a politikai és társadalmi erők egyensúlyba helyezkedését;E pecsét: hármas halmon kettős kereszt: «S. PRELATORUM BARONUM ET NOBILIUM REGNI HUNGARIE» körirattal. (Lásd pl., Orsz. Levéltár. Dl. 13851, 27880, 13548 (az 1445, évi törvényen), 26395. stb, számok alatt.) Előzményt már a mult század végén találtak e pecséthez. Mária királyné és anyja elfogatása s Zsigmondnak Csehországban létekor ugyanis a rendek a következő pecsétet állították össze s használták is egyideig: középen szelt pajzsnak bal mezejében a magyarországi 4 pólya, jobb mezejében pedig hármas halmon a kettős kereszt s az Anjou-család lilioma látható, «SIGILLUM REGNICOLARUM HUNGARIE» körirattal. (Közli Kovachich. Vestigia Comitiorum, 250 – 51. lap.)* továbbá a Hunyadi János kormányzóé; avagy végül, midőn érzik, hogy ezek egyike sem elég magában: a kettő együtt.Az utóbbi nagyon ritka eset, mert hiszen a kormányzó hatalma ép oly törvényes közhatalom volt mint a királyé. Ime egy példa: 1446 jun. 27-én Hunyadi János kormányzó megerősít egy Erzsébet királyné által 1440-ben kiadott, tehát politikai jellemű adománylevelet s kormányzói pecsétje mellé függeszti «de nostro beneplacito ac dictorum dominorum prelatorum et baronum assensu» egyszersmind «sigillum universitatis eiusdem regni Hungarie» (penes sigillum nostrum). Orsz. Levéltár Dl. 13518. V. ö. Dl. 13938. és 15209.*

images/1887-88xw01.jpg
OKLEVÉL 1511-BŐL.

images/1887-88xw02.jpg
HARMINCZHAT-PECSÉTES OKLEVÉL 1511-BŐL.

Mátyás király megválasztatása szintén a társadalmi és politikai erők egyensúly-keresésének eredménye. Csakhogy még szokatlanabb az eddigieknél. Mert egyúttal a legfeltünőbb pártgyőzelem. Azé a párté, mely a köznemességből merítette erejét és bátorságát. Ez okért, melyhez még a koronázás kénytelen halogatása is járul, – bár a választás törvényes s így a királyi hatalom is: ehhez nem az egész társadalom csatlakozik. Midőn pedig e csatlakozás a király kényszerítő hatása alatt kezdetét veszi a király kegyelmet igérő szava, tehát pecsétje mellett az egyházi és világi főurak jótállása s tehát pecsétjeik is megjelennek az okleveleken. A királynak tehát még nincs elég tekintélye. Iacute;gy midőn 1462-ben drenavei Erdőháti Lászlót kegyelmébe fogadja, jótállók gyanánt 6 egyházi és 8 világi főúr nyomja rá, – midőn pedig ugyanaz évben a Szentgyörgyieknek megbocsát, 2 egyházi és 4 világi főúr függeszti pecsétjét az erről szóló oklevélre a király pecsétje mellé.Orsz. Levéltár. Dl. 15719 és 14767. sz. okl. Utóbbira nézve v. ö. Dl. 15220. sz. oklevelet, melyről a Mátyás király, Szilágyi Erzsébet és Szilágyi Mihály kormányzó pecsétjei függenek. (1458 márcz. 12.) V. ö. továbbá az 1459 ápril 19-én kelt kiadványnyal a Gara ügyében. (Orsz. Levéltár. Dl. 15348.)* A koronázás után azonban, mikor a király nagy kettős függő pecsétje megjelenik, a sokpecsétű oklevelek végkép megszünnek, jeléül a királyi tekintély állandóságának.
De 1490-ben, a mint Mátyás király meghal, azonnal ismét mutatkoznak. Az ok most az, hogy nincs király. Az állami okmányokat Beatrix királyné, Corvin János és az udvarnál levő főpapok és főurak pecsétje alatt adják ki. Iacute;gy kivánja a politikai egyensúly. Ugyanekkor, augusztus 15-én védő és támadó szövetségre lép 4 egyházi és 4 világi főúr: Corvin János, Orbán egri, János váradi, Zsigmond pécsi és Tamás győri püspökök, Báthory István erd. vajda, Frangepán Bertalan vránai perjel és Ráskai Balázs. Pótolni igyekeznek a közhatalmat, s előkészítik annak létrejövetelét, midőn erejöket érdekből egyesítik.A papirral borított nyolcz pecsét közül csak a Corvin Jánosé ép. Orsz. Levéltár. Dl. 24770. V. ö. 19669.*
II. Ulászló megválasztatásával ismét állandósul a törvényes központi hatalom. De a Mátyás erőteljes egyénisége annyira kifejté ezt, hogy most a társadalom öntudatosan meg akarja csökkenteni. S a véletlen kedvez neki. Az Ulászló király személyes gyöngesége épen e törekvésnek felel meg, látszólagossá tévén a királyi hatalmat, erőtelenné tekintélyét.
Más körülmények ez ellenmondást csak fokozzák. Egy egész nagy időszak: a középkor végén vagyunk, mely épen most járja le magát. Az olasz czivilizáczió s felfedezések hatása alatt a régi vallásos, politikai, társadalmi, közgazdasági és közművelődési eszmék ingadozni, átalakulni kezdenek. Bomlás, ujjászületés mindenütt. Ebből zavarok támadnak. Elvilágiasodás, az egyéni erő fokozottabb kiválása és érvényesülése kivált az alsóbb társadalmi osztályokat ébreszti fel. A köznemesség érzi, hogy egyenlő jogai vannak a főurakéival, s egyenlő befolyást is követel; sőt a parasztság is fontolgatni kezdi helyzetét.
Ekkép egy forrongó, fegyelmezetlen, a politikában túlsúlyra törekvő társadalom, s egy gyönge király állanak egymással szemben. A következés az, hogy, az állam ereje meglankad. A társadalom azt hiszi, hogy jobban meg tud élni, ha kevesebbel járul az állam fentartásához, mint az előbbi király – Mátyás – idejében. S ezért folyvást emelt hangon tagadja meg a királytól azt az adót, mely nemcsak a királyi hatalomnak, hanem az államnak is csaknem egyetlen tápláléka.
Ez önámítás az állam szükségletének megítélésében, – állandósítá az államban is, a társadalmat átható zavart és rendetlenséget.
Ez az állapot szülte a mi oklevelünket.Nos prelati et barones, ceterique proceres regni Hungarie recognoscimus per presentes, quod quia nos cum universitate nobilium et regnicolarum huius regni fratribus scilicet et amicis nostris, in presenti congregatione generali pro festo beati Georgii martiris proxime preterito, de regio edicto celebrata, ad necessitates et conservationes ac restaurationes castrorum finitimorum de singulis portis iobagionum nostrorum, singulos centum denarios, quinquaginta videlicet eorundem anno presenti, reliquos vero singulos quinquaginta denarios anno proxime affuturo persolvendos, preterea regie maiestati domino nostro gratiosissimo similiter de singulis portis bonorum nostrorum et eorundem nobilium, singulos viginti denarios, lucrum scilicet camere regie simulcum dictis L-ta denariis connumerandis per biennium et usque ad futuram proximam dietam festi beati Georgii martiris, iuxta formam decreti in tertia videlicet annuali revolutione celebrandam, dare ultro obtulimus. Ut igitur eiuscemodi subsidium seu contributio sed et ipsi viginti denarii ab omnibus, hoc est tam a nobis et de bonis nostris, quam etiam ab ipsis dominis nobilibus regnicolis et bonis eorundem integre et plenarie ac absque ulla discipatione et surreptione exolvantur, nos promittimus prout et idem nobiles nobis coram regia maiestate pro miserunt et............. polliciti sunt, sub amissione fidei, honoris, humanitatisque et omnium bonorum nostrorum et assummimus, huiusmodi subsidium centum denariorum sed et dictos viginti [denarios] pro regia maiestate de singulis portis iobagionum nostrorum, prout connumerati fuerint, in medium eorundem regnicolarum ad easdem [necess]itates conservationesque et restaurationes castrorum finitimorum plenarie et sine omni defect[u abs]que omni difficultate et reniten[tia] aliquali exolvere et exolvi fa[cere] neque eosdem sin[gulos centum denar]ios sed neque predictos viginti denarios, pro sallario aut pro debitis, vel aliqua alia occasione exquisita nobis [retinere] neque...... ex manib[us] thezaurarii ad rationem huiusmodi sallarii aut debiti aut aliam ob causam rehabere et excipere volu[mus] et...... quoque sub pe... is premissis promittimus, quod illos etiam dominos et nobiles, qui presenti diete non interessent et premissa observare nollent aut non curarent, ad huiusmodi exsolutionem per premissas... . oneraque et obligamina ac etiam......... bonorum ipsorum per regiam maiestatem simulcum gentibus ..... artare et comp[elle]re volumus. Ubi vero aliquis ex nobis prescriptum subsidium in medium ipsorum regnicolarum regie vero maiestati dictos viginti denarios non exolverent quovismodo: extunc si tales prelati essent, beneficia et bona eorum universa, si vero barones fierent, universa bona eorum tanquam infidelium ac fidefragorum et honoris amissorum regia maiestas cuicunque maluerit, liberam conferendi habeat facultatem, debeatque conferre et teneatur. Premissam autem ordinationem et vigorem presentium literarum solummodo usque ante dictam futuram dietam durare volumus; presentes vero literas nostras promissionales prefati domini nobiles et regnicole espleto pretacto biennio nobis ex omnibus comitatibus in specie reddere teneantur. Vice versa nos literas quoque ipsorum, quibus nobis similiter promiserunt, eisdem reddere teneamur. In cuius rei testimonium presentes literas nostras sigillis nostris consuetis consignatas, duximus concedendas. Datum Bude, sabbato proximo post festum beati Johannis ante portam latinam, anno domini millesimo quingentesimo undecimo.* Ott szomorkodik mögötte a megrokkant királyi tekintély, a sorvadozó állami hitel s ingadozik erejét próbálgatva a fegyelmezetlen társadalom.
Az állam s a király kérnek, a társadalom – igér.
A király összehívja az országgyűlést; főpapok, főurak és köznemesek Budára gyűlnek; fontolgatják a végvárak szükségét, a király szegénységét; végül határoznak s határozatukról némelyek a főpapok, a legfőbb állami méltóságok és tisztségek viselői s a legvagyonosabb, legbefolyásosabb nemesek közül: «Prelati et Barones ceterique Proceres Regni» kiállítják az «universitas nobilium et regnicolarum» nevébenA városok úgy látszik nem voltak jelen. Érdeküket, adózásukat e határozat nem érinti, tehát hozatalára sem lehettek befolyással. A köznemesek – úgy látszik – most is eltávoztak a határozat meghozatala után. Az oklevél kiállítását rábízták a főurakra. Ezért nem említtetnek a kiállítók között.* ezt az igéretlevelet (promissionalis), s harminczhatan rá is nyomják pecsétjüket.
Tehát nem törvényt hoznak. Törvénynek a király nevében, a király pecsétje alatt kellene megjelennie.V. ö. Orsz. Levéltár Dl. 22634. (az 1500. évi törvény), és 24781. (az 1504. évi törvény) számú okl.* Ezt nem tartják szükségesnek. Fődolog, hogy megajánlják az adót, a király bizonyára elfogadja, a minthogy szedte már néhány évvel ezelőttLásd az 1504. évi törvényt. Articulus I. (Corpus Juris).* törvény s megajánlás nélkül is. Ha pedig elfogadja, érvénye annyi, mint ha törvény alakban bocsátották volna ki.Hogy ez oklevél nem valami előleges értekezlet eredménye, hanem végleges határozat, az oklevél egész szövege bizonyítja, s különösen hogy az, – magának az oklevélnek szavai szerint – a távollevőkre is kötelező. Különben előleges megállapodás azért sem lehet, mert mind az u. n. Perényi- vagy német-párt, mind a Szapolyai pártja ott van a kiállítók közt.*
Ez az okoskodás hozta létre oklevelünket. Látszólag, t. i. a végeredményre nézve logikus, lényegében azonban, sőt formájában is szofisztikus, mert az állam legfőbb hatalmát ignorálja, még pedig nyiltan, 36 pecséttel megerősítve.
Azután szétküldözik a megyékhez: becstelen legyen, a ki meg nem fizeti vagy jobbágyait fizetni nem engedi; avagy a ki régi sallariuma, adósság vagy más járandóság fejében lefoglalja s a kincstárba jutni nem engedi. Mintha megrettenthetne valakit a becstelenség átka e társadalomban, melynek hite s tekintélyekben való bizalma – a középkor eme két legnagyobb boldogsága – megingott; ez államban, melynek tisztjei csak erőszakkal kaphatják meg fizetésüket.
Holott még fel is hatalmazzák a királyt, hogy haderőt használjon az ellenszegülők ellen, azzal a hiányos logikával, mely a roskadozó állami hatalmat a roskadozó királyi hatalom segítségével akarja talpra állítani.
De ez ingadozásban mégis van némi haladás. Azelőtt, mikor a jövedelmek elmaradtak, a kincstartót gyanúsították, majd a királynak hányták szemére, hogy rossz gazda. Most némileg tisztázzák a helyzetet. Elkülönítik egymástól az állam (végvárak, katonaság) és a király (és udvara) kiadásait. Amarra megszavaznak évi 50 denárt minden jobbágy-kaputól, a gyűlölt «subsidium» czímén, melyet ime 2 évre állandósítanak; továbbá 20 denárt a király számára: a régi lucrum camerae-t, melyről eddig gyakran azt hitték, hogy belőle könnyen megélhet az állam meg a király együttvéve is.
Az állam és a király háztartásának ez az elkülönítése egyébiránt szintén megfelel annak a mozgalomnak, mely a társadalom és politikai élet képét e korszakban Európa-szerte annyira megváltoztatta. Ez időtájt megy végbe, szerencsésebb politikai viszonyok közt, ez az elkülönítés Európa több északi országaiban is, első fokát mutatván a modern állam-alakulásoknak.
A fejlődő társadalmi és politikai élet hangja végül az a határozat is, hogy oklevelünk – jelen alakjában-e vagy nem: elhallgatjákOklevelünk a régi orsz. levéltárból maradt fenn. (Régi jelzete: Ladula H. Nro 16.) Valószínű, hogy ez az orsz. levéltárban elhelyezett példány, s hogy a megyékhez küldött többi példányokat – ha egyáltalában elküldötték – egyszerűbb formában állították ki.* – a megyékhez szétküldendő, s a megyék által, érvénye leteltével, az országgyűlésnek«Nubis» – mondják az oklevél kiállítói.* ismét visszajuttatandó. – S viszont a megyéktől is megfelelő igéretlevelet vesznek, melyet, ha a két adóév lejár, a megyék hasonlókép vissza fognak kapni.
Tehát a köznemesség eltávozik ugyan az országgyűlésről az okirat megszerkesztése előtt, mert az ott tartózkodás neki nagyon terhes, – de helyt áll a megyékben, s mint megye állítja ki az igéret-levelet az adó megfizetésére. Ez a megyei promissionalis híven mutatja a társadalom alsóbb rétegeinek fejlődő politikai érettségét, a hatalom terjedését lefelé, s oklevéltani tekintetben – ha meglenne, – szintén a kuriózumok számát szaporítaná, jelezvén, miként kellett az 1511-iki országgyűlési határozat természetes következése gyanánt: a törvény általános kötelező erejét gyanús eredetű surrogatumokkal pótolni.

II.
A PECSÉTEK.

A középkornak egyetlen oklevél-hitelesítő eszköze: a pecsét.
Okát könnyű megtalálni. Oly korban, midőn a társadalom hatalmasai az írás ismeretét évszázadokon át egyetlen osztálynak: a papságnak engedték át, sőt időnkint az azzal való foglalkozást természetszerű tájékozatlansággal le is nézték: másként nem is lehetett. Mi sem volt könnyebb, mint a pecsétet a hitelesítendő oklevélre rányomni, vagy hites közeg által rányomatni, a pecséten levő szentet vagy czímert, szóval a képet, mely a hitelességet megadta, kiki bevéshette emlékébe, ellenben az aláíráshoz nemcsak arra lett volna szükség, hogy a kiállító írni, hanem arra is, hogy legalább a birtokos, szabad vagy nemes ember – szóval: a kinek érdekében kiállították – olvasni tudjon.
A mit kezdetben ez a helyzet szült, – czélszerűség, megszokás, törvények szentesítették később, úgy hogy még a XV-ik században is, mikor az írás ismerete mind jobban elterjed, megtartja a pecsét ezt az egyeduralmát. S midőn e században lassankint a pecsét mellett az aláírás feltünedezik, mindkettőnek más-más szerepe, jelentősége van. A mi hitelesít, az most is a pecsét; az aláírás inkább az okiratban foglalt igéretre vonatkozó fokozott jótállás, kezeskedés. A mint hogy kezdetben rendszerint csak a legvitálisabb személyi ügyekben használja maga az uralkodó, ugyanazzal a jelentőséggel, mint a melylyel bir eskü- vagy fogadás-tételnél valamely (pl. szent) tárgynak érintése. Csakhogy ez érintés az aláírásnál örökre megmarad. Iacute;gy jelenik meg 1441-ben I. Ulászló királynak még teljesen kezdetleges aláírásaNem a nevét írja alá, hanem e szavakat: «Subscriptio manu propria W. Regis». Orsz. Levéltár Dl. 13620. * azon az oklevélen a melyre Ujlaki és Marczali is rányomták pecsétüket, s mely – mint láttuk – a legfontosabb személyi ügyben rendelkezik. Mátyás király pedig 1459-ben, midőn egy szintén fontos rendelkezését tartalmazó oklevelét aláírja, – ez aláírásnak még mintegy comparatiója gyanánt – saját .kezével azt is neve mellé jegyzi, hogy az oklevélben foglaltakat megtartandja.Orsz. Levéltár. Dl. 15399. «Mathyas Rex propria manu promitimus omnia premissa observare.» (1459 szept. 18.) A Rozgonyiak ügyében. V. ö. u. o. 13619. és 15356. sz. okl.*
Ez idő óta mind több ízben fordul elő az aláírás, a század vége felé főpapok, főurak s nemesek is használják, de sohasem pecsét nélkül, hanem mindig csak a pecsét pótlékául, érvényének kiegészítése gyanánt.
A pecsét tehát mindvégig megtartja uralmát. De szintén fejlődik, mint maga a társadalom, mely megteremtette s melynek czéljaira szolgál. Eleinte szinte mesés, babonás jelentősége van. Egyszerű felmutatása elég bizonyos birói actus végrehajtására. Néha a legnemesebb fémből: aranyból öntik, mintegy értékével is jelezvén az okirat roppant fontosságát; néha csaknem czipó-nagyságú viaszdarab, hatalmas, impozans, mint az első középkori társadalom minden nyilvánulása, méltó az évezredekre szóló pergamenhez, a melyről függ; a komoly, feliratszerű betűkhöz, melyek inkább rajzolva, mint írva vannak. S mint féltett kincset, megbízható helyen, egyházi testületeknél: káptalanoknál és konventeknél helyezik el, a melyeken kívül csak a király és legfőbb tisztviselői – birói hatalmuknál fogva – használhatják.
Később, a mint a társadalom a XIII–XIV. században fokonkint új formákat ölt: egyes osztályok határozottan elkülönödnek; majd midőn a XV. században a folytonos vagyonosodás és értelmi fejlődés alapján a világi elem s benne az egyéniség is érvényesülni kezd, – a pecsét lassankint a magánosok: főurak és nemesek használatába is átmegy. Egyszersmind veszteni kezd óriási alakjából, hogy használhatóbb legyen. Alkalmazkodnia kell az iratok szaporodásához – minthogy már jelentéktelenebb ügyeket is irásba foglalnak, s a XIV. század elején feltalált rongypapirhoz, mely a régi óriási pecséteket nem tűri.
Eredeti termetesebb pecsétükhöz inkább csak a hatóságok ragaszkodnak.De azért ők is kezdenek kisebb pecsétet (sigillum minor) is használni, kisebb jelentőségű, házi ügyeikben. Lásd pl. az egri káptalanét 1505-től (Dl. 21389) vagy a győri káptalanét (Dl. 20813) az 1499-ik évből.* Hatalmas alakját pedig csupán a királyi kettős függő pecsét tartja meg; megfelelően a koronázás traditionalis actusának, mely a király hatalmát állandóvá, véglegessé teszi s melyet az a kettős függő pecsét (sigillum dupplex, s. majestaticum) fontosabb birtokügyeknél kifejezésre juttat.
A társadalmi fejlődés lenyomataiként így jőnek általánosabb használatba a kisebb, ú. n. gyűrűpecsétek, a tulajdonos czímerének ábrázolatával – a pergamenről függve, a papírra rányomva. Eleinte ezek is nagyobbak: körirattal; később, hogy használhatóbbak legyenek, megkisebbednek s a tulajdonos nevét kezdőbetűivel jelzik.A megyei kiadványokra már a XIV. században nyomott apró pecséteken körirat vagy betű nem szokott előfordulni Ezeknek épen kezdetlegességük magyarázza apró alakjukat.*
Ilyen gyűrűpecséteket nyomtak az akkori fő- és nemes urak a mi oklevelünkre is, mint magán emberek, mint kisebb-nagyobb adózó birtokok urai. Sok magán pecsétjük azonban, egymás mellé, országgyűlési határozat alá nyomva, s összefoglalva: az ő felfogásuk szerint egyetlen pecsétnek közjogi érvényét nyeri, – szemközt a törvényhozás másik factorával: a királylyal.
Ez annak a 36 pecsétnek jelentősége. Nem pótolhatja a királyét, s ezért feltétlen kötelező érvénye nem is lehet másra, mint a pecsét-tulajdonosokra nézve, – de mivel a király hasznának felel meg s elfogadása a király részéről természetszerűen várható: mégis általánosabb érvényre számít. Látszik azonban, hogy ez érvényességet az oklevél (becstelenséggel és a király hatalmával) fenyegetődzése támogatni, pótolgatni törekszik; mintegy útját akarván állni a szokásjogtól támogatott közhiedelemnek, mely szerint magánemberek czímeres pecsétei semmi örökjogot sem tartalmazhatnak, tehát semmi végleges, közérvényű határozatot sem szentesíthetnek.Lásd Verbőczy «Tripartitumá»-t. Partis II. Tit. 13. §. 4. «Non authentica vero sunt: privatarum personarum sigilla: Et talia nihil perpetuitatis sub se continere possunt.»*

* * *

A 31 cm. hosszu és 29 cm, széles, itt-ott molytól rágott, újabban új hátlappal ellátott papir-oklevél alsó egyharmadrészére 3 sorban nyomták rá a 36 pecsétet, még pedig olyformán, hogy valamennyi pecsét felzetét egy és ugyanazon, az oklevél papirjára rá is ragasztott papirlap képezi.
Az első (I) sorban az egyháziak 12, a második (II) sorban a világi urak 13, s végül a harmadik (III) sorban ugyanezek 11 pecsétje foglal helyet.
I. 1. Első pecsét a Tamás esztergomi érsek, bibornoké.Mindjárt e helyen meg kell jegyeznünk, hogy a jelen dolgozatunkban pecséteikkel szerepelő főurakról, befolyásuk és jelentőségük megitélhetése végett közölt adatok, gyakran csak körülbelől jelölik meg az évszámokat, a melyekben egyik-másik főúr hivatalt vagy méltóságot cserélt. E változások pontos meghatározására ugyanis gyakorta nincsenek okleveleink.*
Bakócz Tamás nemcsak rangjánál és vagyonánál fogva, mint az ország primása, hanem esze, ambitiója, képzettsége és politikai tevékenysége szerint is leghatalmasabb alakja ez időnek.Egy 1511-iki kiadványában a király «amicus et compater noster» hizelgő megszólítással tünteti ki. (Muzeumi nem reg. okl.) Bakócz nevére vonatkozólag lásd Botka T. czikkét: Századok. 1876. 252. l.* Mátyás király iskolájából került ki. Már a 70-es évek végén, mint egyszerű titeli prépost, – királyi kanczelláriai titkár s befolyásos ember volt az udvarban. 1487-ben nyerte el a győri püspöki széket, 1493-ban az egri püspöki székre lépett elő s 1497-ben az esztergomi érseket Hippolitot cserére birván, esztergomi érsekké lett. 1500-ban a bibornoki kalapot, 1508-ban pedig a konstantinápolyi patriarchai czímet nyerte el, melynek viselőjét a pápa után első egyházi személynek szokták tekinteni. Ez időben: 1510–11-ben a zágrábi egyházat is kormányozta. – Mátyás király halála után nem sokára (még 1490-ben) királyi titkos főkanczellárrá lett. E tisztet egész haláláig: 1521-ig viselte;Még pedig körülbelől 1503-tól 1518-ig Szathmári György váradi majd pécsi püspökkel, 1518-tól 1521-ig pedig Szalkai László váczi püspökkel együtt, – kikkel hatalmát és befolyását is meg kellett osztania.* 1483-tól 1499-ig Pedig Szapolyai Istvánnal együtt koronaőr is volt.
Pecsétjéből kevés vehető ki, mert rosszul nyomódott le. Czímere azonban eléggé ismeretes; ugyanaz, a mi a monyorókeréki Erdődy és az erdődi Pálffy grófoké, mely családok gazdagságának, hatalmának megalapítója ő volt. Czímerpajzsa, mint – háromnak kivételével – oklevelünkön valamennyi főúré, alul gömbölyű, még pedig az ú. n. dobor- vagy spanyol pajzs.«Scutum in imo imbricatum. Écu ŕ pointe arrondie. Écu espagnol. Scudo ritondato a basso. Unten an den Ecken ausgerundeter Schild. Spanischer Schild.» A czímerpajzsok nomenclaturáját a b. Nyáry kézirati művéből – Nagy Gyula úr szivességéből közöljük. A három csúcsos-pajzsú pecsét oklevelünkön az I. 6, 10, II. 9. sz.* A csúcsos pajzsokkal már a XV. század közepe felé kezdenek felhagyni. Benne agygyal és küllővel biró kerékből szarvas ugrik ki, mint az ugyane sorban levő 8-ik pecséten. A pajzs fölött nem bibornoki kalap,Egy 1495-ből származó gyűrűpecsétjén még a püspöki süveg födi a czímerpajzsot. Orsz. Levéltár. Dl. 20362. * hanem egyes kereszt áll, ép úgy, mint a következő, szintén érseki pecsét czímerpajzsa felett; bizonyára a két érsek ama metropolitai hatalmának symbolumául, hogy egyházmegyéjük területén maguk előtt az apostoli keresztet vitethették. A pajzsot körirat veszi körül, melyből a hiányos nyomás miatt csak egyes betűk vehetők ki, s valószinűen: «THOME ARCHIEPI STRIGONIEN»-nek olvasható.
A köriratos gyűrűpecsétek – mint fentebb említők – a XV. században már mind sűrűbben fordulnak elő, de még kezdetlegesebb állapotban. A körirat ugyanis ez időben még nincs mindig külön kerettel elválasztva a pecsét-ábrázolatoktól (minők: a pajzs, czímertartó, sisak, korona, bokréta, foszlányok stb).Lásd pl. Orsz, Levéltár Dl. 13620. sz. okl. 1441-ből, melyen a pecsét-keretek fejlődése a különböző jellegű Ujlaki- és Marczali-pecséten látható. V. ö. Szapolyai István nádor pecsétjével 1497-ből (U. o. Dl. 20626.) vagy 1496-ból (U. o. Dl. 20385.). Magának Bakócznak a jelen pecséthez mindenben hasonló, de jóval tisztább nyomású másik pecsétje is maradt fen ez évből. (U. o. 22200.)* Ugyanilyen pl. a II. sorban 3-ik helyen levő pecsét, melyet a Szentgyörgyi Péter országbiró nevében nyomtak ide, de a mely; mint látni fogjuk, – a XV. században készült Szentgyörgyi-pecsét nyomása. A Bakócz Tamás egyszerű pecsétjén azonban a pajzson, köriraton és kereszten kívül semmi más nem ábrázoltatván, – a körirat jobban különválik.
Az egész pecsétet nyolczszögletű keret fogja körül, mely a gyűrűpecséteken ez időben anynyira uralkodik, hogy a tárgyalt 36 pecsét közül, melyből ötöt, mint gemmát le kell számítanunk – 14 pecsétet körít ilyen nyolcz-szögletű keret. A többiek nagyobbrészt tojásdad, vagy csekélyebb számmal: teljesen kör-alakuak. A nyolczszögletesen kívül tehát más szögletes alakú pecsét nem fordul elő.
I. 2. E pecsét a Frangepán György kalocsai érseké. Kisebb tehetségű ember lévén, szerephez is kisebbhez jutott a politikában. Ellentétben Bakóczczal, inkább családi összeköttetéseknek, mint saját erejének köszönhette magas egyházi méltóságát. 1499-ben lett veszprémi püspökké, – székesfehérvári prépostból. 1503-ban lépett elő a kalocsai érseki székre, s ez állásában halt is meg,Utódja Tomori Pál lett.* egy évvel Bakócz előtt: 1520-ban.
Pecsétje egyike a legnagyobbaknak s elég tisztán nyomódott ki. Spanyol czímerpajzsa felett, melyben egymással szemközt két oroszlán ágaskodik, mint már említettük, egyes kereszt áll. Az egész szintén egyszerű czímert nyolczszögletű keretbe foglalt körirat foglalja körül, melyhez a 36 pecsét közül csupán a Thurzó Zsigmondé (I. 3.) és a Szapolyai Jánosé (II. 2.) hasonlít. Köriratából csak egyes betűk válnak ki, s úgy látszik, a következő lehet: «S. GEOR. FRANGEPANI AR. COLOCEN».Ugyanilyen pecsétje fordul elő Frangepán Györgynek az országnagyoknak egy 1514. évből való oklevelén. (Sorrend szerint a 3-ik.) De még kevésbbé olvasható körirattal. – A Frangepán család czímere különben ez ideig még nincs tisztázva. Nagy Iván csupán ezt az oroszlános czímert ismeri, holott még egy másik is van, melynek középen vágott pajzsában: az alsó piros (?) mezőben semmi, a felsőben csillag ábrázoltatik. Dolgozatunk körét azonban messze túlhaladná eme, genealogiai fejlődéssel kapcsolatos kérdés tisztázása. Ezúttal csak figyelmeztetni óhajtottuk rá a netalán érdeklődőket, valamint egyúttal a Perényi-, Szentgyörgyi- és Szapolyai-pecséteken különösen a XV. század végén előforduló s még szintén kifejtésre váró heraldikai ábrázolatokra is.* A «Frangepan» szó e és p betűje között látszó vonal bizonyára a czímerpajzs fölött levő kereszt nyúlványának tekinthető.
I. 3. Nagyságra és alakra nézve a Frangepán György czímerét legjobban megközelíti a Thurzó Zsigmond váradi püspök pecsétje. Zsigmond a II. Ulászló alatt vagyonilag és befolyásban szinte rohamosan felemelkedett bethlenfalvi Thurzó családból való. Ő maga azonban nevezetesebb szerepet nem játszott. 1501-ben mint szerémi püspök kezdte meg főpapi pályáját; 1503-ban nyitrai püspökké, 1505-ben pedig erdélyi püspökké lett. De már a következő 1506. évben a nagyváradi püspöki székre lépett elő. 1513-ban halt el.V ö. Orsz. Levéltár. Dl. 21058. és 21077. (1501-re nézve.)*
Jelen pecsétjén a bethlenfalvi Thurzók czímere már végleg megalakultnak mondható: ketté vágott spanyol pajzs alsó mezején három rózsa foglal helyet; felső mezejéből pedig fején koronát viselő oroszlán emelkedik ki.V. ö. Orsz. Levéltár. Dl. 20616. sz. (1497-ből) okl., melyről két finom metszésü Thurzó-pecsét is függ. * Pecsétünkön azonban az egész czímer, különösen alsó része – homályosan nyomódott ki. A pajzsot püspöki süveg ékíti, melyhez hasonló ezenkívül még az I. 4., 5., 7., 8., 11 és 12., tehát a főpapi 12 pecsét közül összesen 7 pecséten fordul elő. E süvegek – mint látni fogjuk – nem mind püspöki, hanem részben préposti süvegek ugyan; lényeges különbség azonban nem igen mutatkozik alakjukon.
Körirata, melyet a pajzstól és süvegtől élesen elválasztó nyolczszögletes keret foglal körül, – valamennyi pecsétünk közt a legolvashatóbb: «SIGISMUNDUS EPUS VARADIEN.»
I. 4. A következő, negativ tojásdad keretbe foglalt pecsét valószínűen a Szathmári György pécsi püspöké. Legalább tőle az 1505. évbőlDeczember 15. (Orsz. Levéltár. Dl. 26666.)* ilyforma pecsét maradt fenn. S bár czímerábrázolat e pecséten is csak merész hozzávetéssel lenne kivehető: a pecsét alakja elég világosan szól állításunk valószínűsége mellett. Aztán Szathmári György ez időben már nagy befolyású egyházi főúr lévén, pecsétjét a legelsők közt kell keresnünk. Székesfehérvári prépostból 1502-ben lett váradi püspökké, majd 1505-ben a pécsi püspöki székre lépett elő, később 1521-ben, a Bakócz halála után esztergomi érsekké lett s pár év mulva: 1524-ben mint ilyen halt meg.
Ez időben mint királyi titkos kanczellár (secretarius cancellarius), rendkívül tevékeny, uralkodni vágyó és diplomata-vérű ember, – mind nagyobb hatással volt az állami ügyek menetére. Később a királyi titkos főkanczellári tisztet is elnyerte, s Bakóczczal majd Szalkai Lászlóval együtt viselte.V. ö. Orsz. Levéltár. Dl. 21220., 258., 20488. Továbbá Kovachich: Vestigia Comitiorum 460. lap.*
Mint említők, a spanyol pajzsban ábrázolt czímerből mi sem vehető ki;Nagy Iván sem ismeri. (Magyarorsz. Csal.)* a pajzs fölött azonban a püspöki süveg, valamint a pajzs körül tekerődző sárkány tisztán látszik.
Oklevelünkön összesen öt sárkányos pecsét látható. Közülök egy – a Szathmári Györgyé – főpapi, a többi négy pedig (II. 5., 7., 8. és III. főúri.
A sárkánynak, mint czímertartónak, nevezetes szerep jut a középkori magyar heraldikában. De jelentése s alkalmazásának módja, valamint a sárkány-rendnek – a melylyel összeköttetésbe hozatik – története még nincs kellőleg megmagyarázva.Fejérpataky László e folyóirat hasábjain (1883. évf. 3. füzet) röviden előadja a sárkányrendre vonatkozó legfőbb adatokat. B. Nyáry utolsó nagy művében (98., 106. stb. lapokon) csak röviden érinti. Mi a dolog lényegére nézve óhajtottunk ez alkalommal véleményt mondani.*
Szerintünk e részben két fő momentumot kell megkülönböztetnünk. Redukálva ezekre az egész kérdést, könnyebben eligazodunk, mint a részletek útvesztőiben, hol következtességet hiába keresünk, legkevésbbé a középkorban.
Az első, a mit észreveszünk, az, hogy mielőtt Zsigmond király Magyarországon 1408-ban a sárkány-rendet megalapította, már a XIV. század végén viselték és adományozták az osztrák herczegek, s viszont mikor XV. századbeli osztrák eredetű királyaink kidőlnek, az osztrák herczegek s köztök a Mátyás legnagyobb ellensége: III. Frigyes császár, még mindig adományozzák. A sárkány-rend tehát nem pusztán specialis magyar rend s bár Mátyás idejében még fel-felmerül, nem gyökeredzik mélyen a nemzet életében.
Ez az egyik momentum.
A másik magára a sárkányrend alapítására vonatkozik, mely magában kell hogy hordja ez alapítás szükségképi okát, tehát a rendnek jelentőségét, s e szükségszerű ok és jelentőség szünésével magának a rendnek lassú elenyészését.
Mikor látjuk, mily komolyan és ünnepélyesen jő létre a sárkányrend Zsigmond korában, 1408-ban, önkéntelen az a gondolat támad fel bennünk, hogy arra a rendre akkor feltétlenül szükség volt. Olvasva az alapító oklevelet,Megvan eredetiben az Orsz. Levéltárban. Dl. 9470. 20 függő pecsétje mind elveszett.* lehetetlen valamely hiu külsőségre gondolnunk, a melylyel a XV. század elején király, királyné és főurak egymást mulattatták. S viszont, mikor a XV. század közepe felé a rend jelentősége megcsökken, kétségtelen, hogy az a szükségesség, mely a rendet létrehozta, aránylagosan szintén apadóban van.
Nem is áll másként a dolog.
A sárkány-rend pusztán politikai okok és erők szülötte. Zsigmond király 1408-ban még mindig nem érezte elég szilárdnak trónját. Királyi tekintélye érdekében szükségesnek látta, hogy mintegy szövetkezzék hatalmas főúri alattvalóival s hiuságukat, hatalmuk és méltóságuk érzetét – ha már vagyonosabbakká nem teheti, s hatalmasabbakká tenni nem akarja őket – ilyen látható jellel elégítse ki, s őket mintegy magához hasonlóbbakká – testvéreivé – tévén, magának lekötelezze. E közeledés, érdekazonosítás szükségének érzete épen most, néhány évvel a király fogsága után, melyeknek rossz emlékei, a kölcsönös gyanúsítgatás tünedezni látszanak – szülte a sárkányrendet. Nem egyéb ez, mint egymás érdekei elismerésének újabb módja, s egyszersmind kimélésének és megvédelmezésének újabb biztosítékaUjabb bizonyítéka ez az oklevél egyszersmind annak a tételnek is, melyet fentebb a sokpecsétű politikai oklevelek létrejöttének okára nézve felállítottunk. A megingott politikai egyensúlyt ezúttal a sárkányrendben találják fel: király és társadalom, vagy, a mi ekkor csaknem ugyanaz: a főurak. Ezt jelzi ez a 24 pecsétű oklevél.* Annyira az, hogy a sárkányrend alapító oklevele, melyben először a király s királyné: «Nos Sigismundus.... et Barbara regina... » etc., azután pedig a főurak: «Nos.... Barones...», végül pedig mindnyájan együttvéve s ismét külön-külön igérgetnek, fogadkoznak – valóságos szövetség-levél, egymás érdekei, jogai, kivánságai elismerésére, védelmére.
E fontos politikai kénytelenséggel szemben a vallásos vonatkozás csak külsőség, tehát nem lényeges dolog. Először is a középkor, mely a vallásos elemet, vonatkozást semmi fontosabb világi dologban sem mellőzte, a lovagi rendeket is vallásos alapon szervezte mindig. A keresztes háborúk korában még komoly institutiónak: az egyházi lovagrendeknek reminiscentiája hangzik a sárkány-rend alapító-oklevelében is. Traditio ez. A nimbust, sanctiót adja a világi urak szövetkezéséhez, mely nélkül ez a szövetség mintha csak hiu, könnyen romlandó játék lenne.Lényegére nézve ugyanez az 1429-ben Jó Fülöp burgundi herczeg által alapított aranygyapjas-rend jelentősége is. Szükség lévén a vallásos jelszóra, – kimondatik, hogy a rend czélja: a törökök elleni harcz. Burgundia a törökök ellen! Mintha Burgundiának más, hatalmas, igaz élet-érdekei nem lettek volna, csupán a törökök ellen harczolni. Hanem hiszen ez csak ürügy, még inkább mint a mi sárkányrendünknél. Az igazi czél: a növekvő fejedelmi hatalom s egységes állam szolgálatában szorosabb kötelék által egyesíteni a főbb urakat. (V. ö. L’ancienne France: La chevalerie et les croisades. 242. l. Vagy Lacroix: Vie militaire et religieuse. 208. l.)*
Zsigmond király szövetkezni óhajtván királyi hatalma biztosítására a főurakkal, kitalálta – mert a szomszédban látta – legjobb formának a sárkányrendet, csak úgy mint az ekkor divatba jött armalis levelet. Ha átvette a sárkány-rend divatos, tetszetős elnevezését, át kellett venni annak egyedül jogosult magyarázatát is, – a mint azt ugyanő az alapító oklevélben el is mondja, a nélkül, hogy e magyarázatot az oklevél többi kilencz-tized részét tevő politikai (és a rend speciális szertartásaira vonatkozó) részével összeköttetésbe hozta volna. Mert az eretnekek elleni védelemnek még nincs jogosultsága. Hol voltak még 1408-ban a cseh husziták? A mi pedig a «paganos» törököket illeti, igaz, hogy ezek egy jó évtizeddel ezelőtt, 1396-ban ugyancsak megijesztették őt Nikápolynál, s közeledtek már az ország közvetlen határához, de azért még nem látszottak oly félelmeseknek, hogy pusztán ellenök, az ő visszaverésükre irányuló intézmények létrehozhatása érdekében kelljen ilyen politikai természetű szövetséget kötnie a főurakkal. De természetes, hogy mind a királynak, mind a főuraknak szintén érdekükben állt hogy egymásnak, mint mindenféle ellenségeik ellen, úgy a fenyegető pogány törökök... tam contra huiusmodi paganos, quam etiam alias quascunque nationes his regnis nocere volentes pro tuitione dictorum regnorum... . » stb. (Az alapító oklevélből.)* és a középkorban sohasem hiányzott schismaticusok ellen is kölcsönös segítséget igérjenek. Hiszen Magyarországot ez időben ott kell keresnünk: a királyban, s a főurakban, a mint ők mondták: Barones et Proceres-ben, kiknek hatalmával szemben az ébredező köznemesség befolyása, még a terebélyes fa mellett álló növekvő csemete.
Hasonlóképen kevésbbé lényeges a lovagi momentum is. Mint a vallásos vonatkozás egyszerűen az átvett czím magyarázata, a szövetkezés szine, de nem anyaga, – a lovagságra való czélzás is egyszerűen csak név vagy czím, mert hazánkban a nyugoton uralkodott – s immár hanyatló – lovagságnak a társadalmi alakulásban semmi mélyebb alapja sem volt.
A későbbi időkre azonban a sárkány-rendnek inkább csak ez a vonatkozása, jelentősége maradt fenn, a heraldikai ábrázolatokon.
Már Zsigmond idejében kezd ily irányban átalakulni. Egy évtized mulva, 1418-ban egy bár vitéz férfiú, de azért csak királyi udvarnok: Csapy András, a ki czímert is csak most kap a királytól, – nyeri tőle czímerpajzstartóul, mint a sárkány-rend tagja – a sárkányt is.Lásd Turul, 1883. 3. füzet. 116. lap és gr. Károlyi okmánytár II. 34. l.* Bár a király a rend alapító-levelében kiköti, hogy bármely «virtuosos et bonae humanitatis» azaz vitéz és jó hirű férfiút felvehessen a rendbe, kétségtelen, hogy a Csapy-féle közönséges nemes emberek felvétele már a rend nagy politikai jelentőségének csökkenését jelenti. A király nem érzi többé szükségét, hogy a főuraknak hizelegjen s pusztán reájok támaszkodjék. Ez úton, bár a rend még fennállott, politikai jelentőségéből veszítve, lassankint becses csupán annak jelvénye maradt. S bár e jelvény még az illető czímertulajdonosnak sárkány-rendi tagságát jelezte, mégis mindinkább egyszerű heraldikai díszszé: czímerpajzstartóvá kezdett átváltozni. A mint hogy a Csapy esetében is feltünően mintegy az armalis-levél comparatiója.
Mennyire elveszté a rend eredeti politikai jelentőségét csak néhány évtized alatt, az is mutatja, hogy Albert király 1439-ben már angol királyi herczegeknek és főuraknak adományozza.Teleki. Hunyadiak kora. X. k. 60. l. 1439. jun. 22.*
S mily csekély volt vallásos jelentősége, bizonyítja a török elleni igazi élethalál-harcz a 30-as évek óta, melyben a sárkány-rendnek semmi szerepe sincs többé. Nem is sárkányrendre volt már ekkor szükség, hanem Hunyadi Jánosokra, kik a török elleni küzdelem szükségét lelkük fanatizmusából, az erőt hozzá eszük s karjuk erejéből merítik, és nem egy csinált rend kétes értékű támogatásából.
A politikai helyzet már I. Ulászló idejében teljesen megváltozott. A trónváltozással járó, s a töröktől mindinkább fenyegetett s a huszitáktól gyötört társadalmat a sárkány-rend nem egyesíthette többé politikai czélokra.
Ily módon vallási és politikai jelentősége megcsökkenvén, a sárkányrend e korszakban s később a Mátyás uralkodása idején is mint pusztán dekoráczió s jelvény maradt fenn, melyet a király, az udvarában élő uraknak, kik őt hadjárataiban követik, tehát főleg katonák, – s úgy látszik külföldieknek is, érdemeikért királyi kegye jeléül osztogat.Még a kifejezés is talál: «aule nostre miles.» V. ö. Történelmi Tár. 1880. évf. 775. 1. közölt okl., melyben Mátyás király Tuskanygh György dalmátiai nemes embert érdemeiért, királyi kegye jeléül udvari familiaresei közé fogadja, udvari katonává nevezi és neki a «formam draconis» adományozza, szintén «cum cruce superposita», megszabván, hogy a sárkányt mily alkalmakkor viselhesse. Tudtunkkal ez az egyetlen oklevél, melyben Mátyás király a sárkány-rendet vagy annak jelvényeit adományozza.* A politikához, a hatalmukban meggyöngült főurak vagy a mindinkább erősödő köznemesség jogaihoz a sárkány-rendnek többé semmi köze. Egyszerű udvari jelvénynyé sülyedt, jelezve a katonás király udvarába csoportosuló katonák összetartozását s a megerősödött királyi hatalom kegyének immár kétségbe nem vonható értékét.
Ily uton szállt át a sárkányrend a XV. század végére – mind kevesebb jelentőséggel. II. Ulászló korában már úgy látszik csak emléke s jelvénye maradt fenn, mint a pajzsot ékítő, a család régiségére, előkelő ősökre czélzó heraldikai ábrázolat, melyet szívesen megtartottak czímerük körül mindazok, férfiak és nőkIacute;gy pl. Szilágyi Mihály kormányzó neje: Báthori Margit is használja a sárkányt őr gyanánt czímerpajzsa körül. Forgách-levéltár a M. N. Múzeumban. Az 1461. évhez.* – a kik elődeiktől átörökölték, a nélkül, hogy ők magok a sárkány-rendnek tagjai lettek volna. Csupán ekként lehet megmagyarázni, hogy II. Ulászló idejében oly hatalmas férfiak, mint egy Bakócz Tamás, Perényi Imre nádor, Szapolyai János, Ujlaki Lőrincz, Szentgyörgyi Péter országbiró nem élnek vele, ellenben az ekkor még kisebb befolyású Szathmári György, Báthori István, Buzlai Mózes és Pálóczi Mihály használhatják.
Az oklevelünkön előforduló 5 sárkányos czímer közül ez utóbbi 4 főúr czímere látszik őrizni a régi sárkány-rend emlékét, a mennyiben czímerükön egy – farkával nyaka köré csavarodó – sárkány övezi a czímerpajzsot. Az 5-ik sárkányos czímer: a Drágfi Jánosé, melynek pajzsát két sárkány köríti, – a régi sárkányrenddel semmi összefüggésben sem áll, s mint látni fogjuk, bizonyára újabb eredetű.
A keresztet azonban a sárkány hátán, – melyet az alapító s a Csapy-féle oklevél, valamint a Mátyás korából 1460-ból fenmaradt egyetlen adománylevél is megemlít – sárkányos czímerünk egyikén sem találjuk.
I. 5. A következő, tisztán kinyomódott, nyolczszögletű keretbe zárt szép pecsét tulajdonosa – a rendelkezésre álló segédforrásokból nem volt kinyomozható. A hasított spanyol czímerpajzs felső részét egyetlen pólya köti össze, az alsó rész jobb mezejében kürtöt tartó, koronából kiemelkedő kéz emelkedik; bal mezejében pedig négylábú állat látszik ülni.
A pajzsot jobbról és balról egy-egy ágaskodó négylábú, hosszú farkú állat, valószínűen griff tartja s fölötte szalagos püspöki süveg ékíti. Körirat vagy betű nem látható.
I. 6. Hasonlókép ismeretlen a következő pecsét tulajdonosa is. A megfejtés nehézségét fokozza a homályos nyomás, mely miatt az ú. n. lófőpajzsTęte de cheval. Testa di cavallo. A czímer-pajzs felső része nem nyomódott ki eléggé tisztán, de bizonyára az u. n. «német pajzsok» (Scutum margine inflexo. Écu échancre, allemand. Scudo incavato. Ausgeschnittener Schild. Deutscher Schild), jelesül az ezek alosztályát képező «lófő-pajzsok» közé számítható e pajzs is.* ábrázolatait kiismerni nem lehet. Az azonban, a mi kivehető, valamely soklábú állatnak látszik. Püspöki süveg nincs, körirat vagy betű sem ad felvilágosítást.

Dr. CSÁNKI DEZSŐ.

GLOSSÁK AZ ÁRPÁDOK GENEALOGIÁJÁHOZ.
(Első közlemény.)

Az egyetemes történelemben elég fel nem világított kérdés fordul elő; de hogy a genealogiában sokkal több van ilyen, ez a dolog természetében fekszik.
Történeti eseményeknek erősebb visszhangjuk, tartósabb hatásuk van s a közönség érdeklődését nagyobb mérvben tudják felkelteni; ezért jobban gondoskodtak arról, hogy authentikus ismereteiket az utókorral közöljék, hogy fölösleges és az igazságnak meg nem felelő toldalékok salakjaitól tisztíttassanak.
Nem így van ez a genealogiában.
Genealogiai események – még ha uralkodó s történeti családok keretében történnek is – jobban korlátolt területtel bírnak, melynek határai között az érdeklődést fel tudják kelteni; megörökítésükről nem szoktak mindig kellő jártassággal gondoskodni s ennek következtében nem szokták hitelességüket s a történelmi kritika minden támadásai ellen való megóvásukat oly erős védfalakkal környezni, a minőket más történelmi igazságok megvédése czéljából felállítva találunk.
Könnyebb tehát valamely történeti eseményt megbirálni, helyreigazítani és megvédeni, mint valamely genealogiai adat fölött kritikát gyakorolni.
Az európai uralkodó családok, főleg a királyi dynastiák, genealogiáját a századunk utolsó tizedeiben nagy mérveket öltött történelmi kritikai kutatás már annyira s minden irányban művelte, hogy valódi eseménynek és a szerencsés kutató diadalának tekinthető, ha valaki eddig ismeretlen nevet fedezett fel, bizonytalan évszámot határozott meg s ingadozó alapon nyugvó leszármazást biztos alapra fektetett. Ily formán a mai genealogiai kutatás területe nemcsak roppant terjedelmes, hanem tekintettel eredményeinek fontosságára, igen háladatos is.
És – csudálatos – ha az elmult évtizedek, vagy még inkább a lefolyt századok számtalan genealogiai nyomtatványait kezünkbe veszszük, meg vagyunk lepetve a genealogiai adatok azon mennyiségétől, melyek mai napig ebbeli ismereteink leghomályosabb részleteihez tartoznak. – Oly kérdések, melyeknek helyes megfejtései a kutatási vágy netovábbját képezik, melyeknek megoldásában a legfáradalmasabb munka is legszebb jutalmát nyerné, ily kérdések, mondom, az érintett művekben oly megdöbbentő biztossággal vannak tárgyalva, hogy elődeink előrehaladottsága előtt akaratlanul is meghajlunk.
Ilyenkor el sem akarjuk hinni, hogy ugyanazon kérdések megoldása tárgyában tett saját kutatásaink alkalmával e már ismeretes megoldás figyelmünket kikerülhette; csudálkozunk elődeink jártasságán és mindentudóságán s föl sem foghatjuk, hogy ezen már régóta megfejtett kérdéseket a jelenkor más kutatói, kortársaink, szinte figyelmen kívül hagyták, s hogy kortársaink oly dolgokat állítanak homályosaknak, melyeket, hacsak kissé érdemesnek találták volna a régi műveket némi áttekintésre méltatni, teljesen megvilágítottak gyanánt kellene tekinteniök.
És mégis igazuk van az újabbkoriaknak, ha bizonyos kérdéseket eddig még meg nem oldottaknak tartanak.
Cornides Dániel 1778-ik évi, s a XI. századi magyar királyok genealogiájáról szóló, nehézkes latinsággal írt művének áttekintése indító oka e soroknak.
Ezzel koránt sem akarom mondani, hogy Cornides az eddig még meg nem oldott kérdésekre önkényesen felel; – őt e tekintetben csak kevés szemrehányás illetheti, a mennyiben összes állításainál forrásokat idéz s – habár tulajdonképen csak az Árpádházbeli királyok genealogiáját akarja tárgyalni, a legkülönfélébb európai uralkodó családok genealogiai viszonyait is érinti. – De minthogy ez alkalommal nekem is elég alkalmam nyílik arra, hogy számos inkorrektségre utaljak, melyek még a modern genealogiai irodalom leghangadóbb műveibe is befészkelődtek: remélem, hogy a következő genealogiai fejtegetések rémileg általános érdekkel is fognak bírni.

I.
A KÉT ZSÓFIA.

Horváth Mihály 1860-ban megjelent «Magyarország története» czímű nagy művében (2-ik kiadás, I. köt. 179. 1.) azt mondja, hogy I. Béla magyar király Jojáda leányát 1062-ben Ulriknak, karantán őrgrófnak feleségül adta.
Ugyanazon mű 194-ik lapján ismét ez áll: «Szinadene (I. Géza) nejétől... Zsófia született, elébb Ulrik karantán, azután Magino szász herczeg hitvese». – Ez utóbbi adatot szerzőnk a 250-ik lapon még egyszer említi.
Szalay László, másik nagy történetírónk, következőleg adja elő e dolgot: I. Béla Jojáda leányát Ulriknak adta nőül, kire a magyar Karantánföldet (Pettautól Leibnitzig) bizta. Zsófia, I. Gézának (ki Szalay szerint szintén I. Béla fia) leánya pedig szintén ezen Ulrik felesége, kinek halála után szász Magnus herczeghez ment férjhez.
Horváth azon kérdést, vajjon az a bizonyos Ulrik, ki szerinte I. Béla s I. Géza királyok veje, egy s ugyanazon személy-e, figyelmen kívül hagyja.
Szalay – mint láttuk – egy és ugyanazon személynek tartja, úgy hogy Ulrikkal elébb a nagynénét, aztán az unokahúgot véteti el, a nélkül, hogy ez állítását bebizonyítaná.
A külföldi írók közül csak Broemmel, Cohn és Reitzenstein állításait idézem.
Broemmel Jojádát és Zsófiát egy és ugyanazon személynek tartja, ki szerinte I. Béla leánya. Első férje Ulrik, karantán őrgróf, második Lambert, magyar gróf. Zsófia, szász Magnus neje, ellenben Broemmel szerint I. László (I. Géza öcscsének) leánya. Igaz, hogy ő is Zsófiát I. Géza leányának ismeri, csak hogy ennek férjét nem nevezi meg, s fiát, Saul-t, említi, ki 1127-ben II. István ellen fellázadt.
Cohn L. A. szerint Zsófia I. Béla leánya, ki előbb weimari Ulrik, karantán őrgróf, aztán Magnus felesége. Hogy Ulrik felesége Zsófia s I. Béla leánya: ezt még többször hangsúlyozza.
Reitzenstein szerint Ulrik neje szintén Zsófia, I. Béla leánya, ki másodizben szász Magnushoz megy férjhez.
Az adatok ily szembeötlő különbözése következtében, mely a régibb források egymással való összehasonlítása által még inkább bonyolódik, magától érthető, hogy ez ellenmondásoknak valódi értékökre való leszállítása s az ebbeli inkorrektségeknek helyreállítása nem tartoznak a könnyű genealogiai feladatokhoz.
Szalay és Horváth tekintélyére támaszkodva, a «Turul» 1885. III. füzetében megjelent «Az Árpádok a régibb külföldi genealogiában» czímű értekezésemben azon véleményt nyilvánítottam, hogy ha e két kutató eredményeit elfogadjuk, szász Magnus neje határozottan I. Géza leányának tekintendő, s következetesség kedveért az ezen értekezéshez mellékelt családfán I. Béla gyermekei között Jojádát (Zsófiát) csak Lambert magyar gróf feleségeként említettem, míg Zsófiát, Ulrik és Magnus nejét I. Géza gyermekeinek sorába vettem fel.
Újabb tanulmányok alapján pedig eltértem e nézettől s a következő sorokban kutatásaimnak egész máskép hangzó eredményét akarom közzétenni.

* * *

Okvetlenül szükséges tudni, mikép sorozták Zsófiát I. Géza gyermekei közé.
A weingarteni barát krónikája Zsófiát, szász Magnus feleségét, Kálmán magyar király nővérének nevezi«Qui (t. i. fekete Henrik, bajor herczeg) uxorem iam dudum, vivente patre, de Saxonia accepit, filiam Magnonis ducis et Sophiae, sororis regis Ungariae Colomanni Wulfildem nomine etc.» (Canisius, Lect. antiq. Ingolst. 1602, Tom. I. pag. 188, új kiadás Basnage-tól Tom. III. pars II. pag. 583. 584* s ennek alapján Thuróczy László e Zsófiát azért tartja I. Géza leányának, mert Kálmán szintén Géza fia.«Geysa I. liberos fuisse Colomannum, Almum, Sophiam coniugem Magnonis seu Magni Ducis Saxoniae etc. idque colligi ex Tomo I. antiquae Lectionis ab Henrico Canisio Noviomagi anno 1602 publicato.»*
Lichtenaui Konrád, illetőleg Urspergensis († 1240) állítólagos krónikája (urachi I. Ekart nevű apáttól írva, egy olasztól folytatva) Zsófiát, Magnus feleségét Kálmán nővérének nevezi.
Ugyanezen nézetben vannak a következők Sundheim László (Leibnitz, Script. rer. Brunsviciens. Tom. I. pag. 804); Arbor genealogica (Leibnitz, Tom. I. pag. 800); Chronicon Verdense (Leibnitz, Tom. II. pag. 214); Arenpeck Vid (Leibnitz, Tom. III. pag. 662).
Ezektől eltérők a következők: Botho (Chron. pictur. Brunsvic. Leibnitz, Tom. III. pag. 331), ki Zsófiát, Magnus feleségét «Konigh Ladislaus dochter to Ungeren»-nek nevezi. A braunschweigi herczegekről szóló rímkrónika, (Leibnitz, Tom. III. pag. 23) következőleg nyilatkozik:
Hertoge Magnus genant
der nam to wibe ut Ungerlant
Konig Wenteslawen dochter Soffiam.
A lüneburgi krónika (Eckard János György Corp. Historicorum medii aevi, Tom. I.) így nyilatkozik: «Do starb de Hertoge Magnus van Sassen, unde ward begraven to Luneburh, in dem Munstere, dar is oc begraven die Hertoginne Sophia sin Wif. . . . Die Hertoginne Sophia was dochter des Koninges Widreslai van Ungeren, en salich Vrowe etc. etc.» Kézzelfogható, hogy Widreslav nevű magyar király nem más, mint I. László.
Miután eddig ama nézet eredetét némileg előadtuk, mely szerint szász Zsófia nem I. Béla leánya, a kútforrások alapján fejtegetésünk tulajdonképeni tárgyához akarunk áttérni.
I. András magyar király (uralk. 1047 óta) és Béla öcscse között 1057 óta viszályok támadtak, mert András Salamon kiskorú fia számára a koronát minden áron biztosítani akarta. Béla Magyarországban életét féltvén, 1059-ben Géza, László és Lambert fiaival (mindenesetre leányaival együtt is) a rokon II. Boleszlav, lengyel király udvarához menekült. Ez utóbbi által három lengyel csapattal támogattatva, Béla két öregebb fia kiséretében András ellen harczra, kelt. András IV. Henrik német király gyámjainál keresett és kapott is segélyt.
A német segélyhad András védelmére Vilmos thüringiai határgróf és Eppo zeitzi püspök vezetése alatt érkezett meg. A német sereg heves ütközet után, Vilmos herczeg nagy vitézségének daczára teljesen megveretett; Vilmos maga fogságba került, de Béla legidősebb fiának, Gézának közbenjárására nemcsak szabadon bocsáttatott, hanem még Jojádával, Béla leányával el is jegyeztetett.Aschaffenburgi Lambert (Lambertus Herefeldensis), erről következőleg nyilatkozik: «Wilhelmum marchionem Thuringorum et Epponem Citicensem episcopum cum duce Boemorum et exercitu Boioarico illuc (t. i. Magyarországba) misit. Andreas, equo forte excussus, pugnantium pedibus est conculcatus, episcopus captus, marchio fame magis quam ferro expugnatus, se dedidit. Cuius virtus tantae admirationi apud Barbaros fuit, ut Joas (azaz Géza) filius Belis, pro illius tum gentis moribus haud desperatae indolis adolescens, ultro patrem exoraret non modo ut eum iure belli intactum sineret, sed etiam affinitate sibi iungeret, desponsata ei filia, sua sorore, Jojade etc.» (ad ann. 1061, Pistorius, Script. rer. Germ. Tom I. pag. 326).*
Vajjon ezen eljegyzésnek valóban nem volt-e más indító oka, mint Vilmos vitézségének méltatása Béla részéről, ezt itt nem akarjuk bővebben vizsgálni; valószíni, hogy a győztes szivesen nyilatkozott késznek arra, hogy az ellenséggel kötendő sógorsági kapocs által magának barátot és szövetségest szerezzen, annál is inkább, mert Vilmos, mint még látni fogjuk, 1061-ben már nem lehetett fiatal ember s ez esetben vonzalmi házasságra gondolni nem lehet.
Vilmos midőn a vele eljegyzett Jojádáért jőne, útközben 1062-ben meghalálozott.Annalista Saxo ad ann. 1062 (J. G. Eccard, Corp. Historicor. med. aevi, Tom. I. pag. 493) erről következőleg nyilatkozik: «Wilhelmus marchio reversus in Thuringiam, dum redire in Ungariam et sponsam suam cum magna opum suarum ostentatione abducere pararet, inter eundum secunda mansione morbo correptus obiit.»
Lambertus ad ann. 1062: «Wilhelmus marchio reversus in Thuringiam, dum redire in Ungariam et sponsam suam magna opum suarum ostentatione abducere pararet, inter eundum secunda mansione morbo correptus obiit.»* Szükséges, hogy e Vilmos személyét közelebbről meghatározzuk.
Vilmos 1039-ben atyját, III. Vilmost († 1039 apr. 16) a weimari és orlamündi grófságokban követte; 1043-ban palatinus-gróf, 1046-ban meisseni őrgróf lett. Hogy 1061 előtt jegyben járt vagy nősült volna, ezt sehol sem említik; de mindamellett határozottan feltehető, hogy 1061-ben, minthogy már 18 évvel Magyarországban történt eljegyzése előtt a palatinusi méltóággal felruházva volt, mindenesetre már érett férfiú lehetett.A régi weimari-orlamündi grófok családfája Hopf atlaszában teljesen kritikán aluli s használhatatlan. Vilmos itt pl. az 1002-bon elhunyt II. Vilmos gróf fia, azonkívül előfordul itt egy Otto nevű 1067-ben elhalt fia, ki tulajdonképen öcscse) stb. Ezért szükségesnek találtam, e dolgozathoz a régibb weimari grófok authentikus nemzedékrendjét mellékletül hozzácsatolni.*
IV. Henrik német király gyámjai arra törekedtek, hogy I. András magyar király halála után kiskorú fia Salamon trónra jusson, hogy ez által a német császárnak Magyarország feletti fennhatósága újra érvényesüljön. I. Béla király erőszakkal nyert trónját nem érezvén biztosnak, a német regenseket békével kínálta, melyet azonban ezek el nem fogadtak. Béla tehát elég korán szövetségeseket keresett s korszakának szellemében legbiztosabban vélte ezeket házassági összeköttetések által megszerezni. Két leányát tehát a szomszéd horvát és morva uralkodókkal házasítá össze, míg Vilmos halála után (1062) az ezzel eljegyzett herczegnő karantán Ulrikhoz ment férjhez (Horváth, Szalay).Annalista Saxo ad ann. 1062: «Sponsam eius (t. i. az útközben elhalt Vilmosé) Sophiam Odalricus marchio Carentinorum, cognatus eius accepit.» Lambertus ad ann. 1062: «Sponsam eius Udalricus marchio Carentinorum, cognatus eius accepit, marcham Otto frater eius obtinuit.»*
Minthogy ezen Ulrik személyes viszonyainak megismerése tárgyunkra nézve felette fontos, ennélfogva a következő sorokban egyes viszonyait lehető körülményességgel akarjuk megbeszélni.
a) Leszármazása és családi viszonyai.
Ulrik szülői voltak: VI. (II.) Poppo, weimari gróf és Azzika (Hadamut), isztriai Wezzelin és ebersbergi Willibirg leánya. Poppo elhalálozási évét nem ismerjük; Azzika 1040-be említtetik. Hogy melyik évben keltek egybe Poppo és Azzika és mikor született Ulrik, ezt nem lehet biztossággal megállapítani. – Poppo az 1062-ben elhunyt Vilmos s az 1067-ben elhunyt Otto őrgrófok testvére s így weimari III. Vilmos gróf fia volt.Annalista Saxo az 1062. évnél erről következőleg nyilatkozik: «Horum, scilicet Wilhelmi et Ottonis marchionum frater fuit Popo, qui habuit filium Odalricum qui sororem Ladizlai regis Ungariae Sophiam duxit uxorem, quae genuit ei iuniorem Odalricum, qui accepit filiam Ludovici comitis de Thuringia.»
Itt megjegyzendő, hogy az annalista közvetlenül e szavai előtt a következőt mondja: «Sponsam eius (t. i. Vilmos aráját) Sophiam Odalricus marchio Carentinorum, cognatus eius accepit. Marcham (azaz a meisseni őrgrófságot) vero frater eius (t. i. Vilmos-é) Otto de Orlagemunde obtinuit.»
E stilizálás két kombinácziónak ad helyet. A «horum frater» a «cognatus eius»-vak közelebb meghatározására szolgálhat, valamint az is feltételezhető, hogy karantán Ulrik «ognatus» és Ulrik, Poppo fia, két különböző személy lehetett.
Lambertus az 1062, évhez mondja: «Sponsam eius Udalricus marchio Carentinorum cognatus eius accepit, marcham Otto frater eius obtinuit».
Hogy Poppo, Ulrik atyja, az 1062-ben elhalt Vilmosnak testvére volt. ezt Annal. Saxo különben már 1045. évnél (Pertz, Monum, Germ. VI. 686) mondja: «Huic Wilhelmo (weimari Vilmosnak; – itt téved a krónikás, mert II. és III. Vilmos grófokat felcseréli) comiti erant tres filii; hic, de quo loquimur, Wilhelmus (t. i. az 1062-ben elhalálozott) marchio, Otto et Poppo.»*
Minthogy tehát Ulrik az 1062-ben elhalt Vilmos őrgrófnak unokaöcscse, ebből következik, hogy Vilmosnak 1061-ben mindenesetre már érett férfiúnak kellett lennie, mert ez időben testvérének már olyankorú fia volt, ki nagybátyjának menyasszonyát közvetlenül nagybátyja halála után nőül vehette. – De minthogy Béla király nem is annyira Vilmos unokaöcscsét szemelte ki vejéül, mint inkább a szomszéd fejedelmet szövetségeséül: kézzelfogható, hogy csak érett korú fejedelem felelhetett meg e politikai czélnak, s hogy Ulrikot 1052-ben már ezért is meg lett korúnak kell tekintenünk, a mi különben még más adatokkal is bebizonyítható.
Annak tudomására jutunk t. i. hogy Ulrik már 1062 előtt nős volt.
Altdorfi Richlindisz, az 1045 márc. 27-én elhunyt ebersbergi III Adalbero gróf özvegye, 1045-ben Ulriknak, Hadamut, III. Adalbero gróf nővére fiának, Peringen, Weissenfeld s több birtokot azon feltétel alatt ajándékozott, hogy e birtokok, ha Ulrik törvényes házasságból származó utódok nélkül találna elhalni, reá visszaszálljanak.Oefele, Scriptores rer. Boic. II. 26. Not. 54. *
Ezen adományból kitünik, 1-ször hogy Ulrik 1045-ben, tehát 17 évvel a magyar herczegnővel kötött házassága előtt már szereplő személy volt és 2-szor, hogy 1045-ben még nőtlen volt.
Egy 1056 okt. 5-én kiállított okiratból pedig a következőt tudjuk: III. Henrik császár halálos ágyán Ágnes császárnét (feleségét) azzal bízta meg, hogy Peringen és Weissenfeld birtokokat, melyeket eddig krajnai Ulrik őrgróf, ebersbergi Adalbero gróf unokaöcscse Richlindisz, Adalbero özvegyének adományozásából nősülése előtt birt, s melyeket a császár kérésére Ulrik ez utóbbinak átengedett: az ebersbergi klastromnak, illetőleg Williram nevű apátjának adja.Oefele, Script. rer. Boic. II. pag. 48. Not. X.*
Ezen okiratból tehát az világlik ki, hogy Ulrik 1056-ban mindenesetre vagy nős vagy özvegy volt; de feleségének nevét nem ismerjük.
Egy 1062-iki okiratból még azt tudjuk meg, hogy Udalrik őrgróf a brixeni püspökségnek Alkuin püspök kérésére Lesiach praediumot – és «coniugis prolisque habendae etiam tum humilitatis sorte dubius» Fiustritza falut is azon feltétel alatt ajándékozza, ha törvényes házasság nélkül találna elhalni.Sinnacher, Geschichte von Seeben und Brixen, II. pag. 586 – 588.*
Ulriknak tehát 1062-ben nem volt törvényes felesége; de minthogy 1056-ból tudjuk, hogy nős vala, ennélfogva 1062-ben okvetlenül vagy özvegy volt, vagy pedig első nejétől elvált.
b) Birtokai
Cohn szerint Ulrik már 1045-ben krajnai őrgróf volt; az 1045-iki oklevél szerint, melyben Richlindisz grófné Ulriknak Peringent és Weissenfeldet ajándékozza, Cohnnak ezen adata valószínű. – Ujabb bizonyítéka annak, hogy Ulrik 1062-ben már érettkorú volt.
Béla király – mint már említettük – arra törekedett, hogy leányainak előnyös férjhezmenetele által kültámadások ellen hatalmas szövetségeseket szerezzen. Magától érthető, hogy vejeinek kiszemelésében első sorban a Magyarországgal szomszédos országok uralkodóira kellett figyelnie s így abban kell keresnünk annak főokát, hogy Béla Vilmos özvegy aráját annak unokaöcscsével, Ulrikkal jegyezte el, mert ez utóbbi Isztria őrgrófja is volt.
Azon idő megállapításában, melyben Ulrik krajnai és isztriai uralkodását megkezdte, nem egyeznek meg az újabb írók.
Cohn L. A. (Stammtafeln, 1871) szerint 1045-ben Krajnának, (1060) 1062 okt. 24 előtt Isztriának őrgrófja volt. Más birtokát nem ismeri Cohn.
Reitzenstein szerint (Regesten der Grafen von Orlamünde, 1871) már weimari Poppo, Ulrik atyja, volt krajnai őrgróf, míg Ulrik csak 1054-ben lett Krajnának és Isztriának őrgrófjává. Mindkét országot kétségkívül nagyanyja, ebersbergi Willibirg (Wilpurg) után kapta.
Ismerünk egy oklevelet 1054-ből, mely szerint már akkor Isztria őrgrófja volt: «Artuicus de castro Pyranensi cum Bona uxore sua» t. i. a «Castrum Veneris»-t Udalriknak «marchioni (őrgróf) Istriae» engedik át.Rubels, Mon. eccl. Aquilej. pag. 535*
Pedig tudjuk, hogy Horváth és Szalay őt karantán őrgrófnak tekintik, mit különben Annalista Saxo, aschaffenburgi Lambert, a weingarteni barát és még más források is támogatnak.
Reitzenstein szerint 1062-ben szintén karantán őrgróf volt.
Mindezen adatok, a mennyiben Ulrik karantán őrgrófságát illetik, helytelenek. A XI. században elforduló karantán herczegek és őrgrófok sorrendjében sehol sem akadunk Ulrikra.
A XI. századbeli karantán herczegek sorrendje következő:
1004–1011 I. Konrád, a speieri és wormsi kerületi grófok családjából.
1012–1035 Eppensteini Adalbero.
1036 febr. 2–1039 II. Konrád, I. Konrád fia.
1047–1055 Ravensburgi Velf
1056–1061 III. Konrád, a rajnai palatinus-grófok házából.
1061–1072 zährigeni I. Bertold
1072–1076 Eppensteini Markvart.
1077–1090 Eppensteini Liutold.
1090–1122 Eppensteini Henrik.
Igaz, hogy az úgynevezett felső-karantáni határvidék a karantán herczegségtől több ízben el volt különítve, de ez 1035-től körülbelül 1055-ig a lambach-pütteni ház, – és 1056-tól kezdve, (mint Stájerország) a chiemkerületi grófok birtokában volt.
Reitzenstein állítását csak következő módon lehetne némileg elfogadni:
Szalay t. i. azt mondja, hogy I. Béla király Ulrik vejét a magyar birodalom karantánföldi határgrófságával bízta meg, mely Pettautól Leibnitzig (a mai marburgi kerületben, a Mura jobb partján) terjedett s melyet Ulrik mint a magyar korona és nem mint a német császár hűbérese kormányzott.
E magyarázat arra mutat, hogy Béla azon czélból, hogy új vejének és szövetségesének hatalmát és tekintélyét gyarapítsa, erre egy magyar határterület kormányzását bízta, mi korántsem jogosít arra, hogy Ulrikot e miatt a német és német fennhatóság alatt volt Karinthia őrgrófjának vagy herczegének tekintsük.
c) Neje és gyermekei.
Ulrik 1062-ben I. Béla magyar királynak egyik leányát vette nőül, kit legnagyobb valószínűséggel Zsófiának kell neveznünk.
Igaz, hogy Aschaffenburgi Lambertus ezt nem Zsófiának, hanem Jojádának nevezi; de e név ellen következő okoknál fogva emelhetünk kételyeket:
1. Lambertus fent idézett szövegében «Rex Wilhelmum»-tól kezdve «Jojáda» zárszóig önállólag járt el; de arról, hogy mikép jutott «Jojáda» elnevezéshez, mit sem szól. A Jojáda név pedig sem I. Béla leánya előtt, sem a később következett Árpádvérű herczegnők között egyetlen egyszer sem fordul elő; ennek következtében könnyen hihető, hogy a Jojáda szó nem valamely határozott keresztnevet, hanem legjobb esetben melléknevet, charakterisztikont jelenthet s hogy a herczegnő tulajdonképen más keresztnevet viselt.
E vélekedést hathatósan támogatja azon körülmény, hogy Lambertus Jojáda fivérét, Béla fiát «Joas»-nak nevezi!
Kinek ne tünnék fel rögtön a két név etymologiai és lényeges hasonlatossága! Pedig Béla fia, Jojáda fivére, ki nővérének Vilmossal való eljegyzését közvetítette, Magyarország történetíróinál s a többi források túlnyomó részében nem Joas, hanem Géza nevet visel. Ez pedig bizonyíthatja azt is, hogy nővérét sem hítták Jojádának.
2. Lambertus 1062. évnél «Wilhelmus marchio reversus»-tól kezdve egészen « Otto frater eius obtinuit»-ig, Annalista Saxo (ad ann. 1062) tudósítását szószerint idézi. De mivel Lambertus a «sponsam eius Sophiam»-féle paszszusban a «Sophiam» szót mellőzi, ezzel nem mondja ki nyiltan, hogy Annalista Saxoval ellenmondásban van, mert ő (Lambertus) a menyasszonyt Jojádának nevezte, – s mivel ezen ellenmondást nem tudja vagy nem akarja kiegyenlíteni, tanácsosabbnak tartja a menyasszony nevét az említett részben egyszerűen mellőzni.
Annalista Saxo pedig körülményesen és nyomatékosan mondja: «sponsam eius Sophiam etc.» s aztán ismét: «Odalricum qui sororem Ladizlai regis Ungariae Sophiam duxit uxorem».
Azon kifogás, melyet pl. Cornides tesz, hogy az Annalista itt két különböző Ulrikról szól, t. i. karantán és thüringiai Ulrikról, el nem fogadható, mert a «horum scilicet etc. etc». igen jól az elébbi «cognatus eius»-nak magyarázatára szolgálhatna, másrészről pedig azért, mert az Annalista pusztán csak Popporól s annak Ulrik nevű fiáról szól, a nélkül, hogy bármelyikét Thüringia őrgrófjának nevezné.
Hogy pedig e Zsófia, Ulrik felesége, férje halála után Magnus szász herczeghez ment férjhez, ez már bebizonyított tény.Annal. Saxo ad ann. 1070 mondja: «Odalricus marchio Carentinorum obiit, cuius viduam Sophiam sororem Ladizlai regis Ungariae Magnus, Ordulfi Saxonici ducis filius, accepit uxorem etc.»
A weingarteni barát mondja: «qui uxorem... accepit, filiam Magnonis ducis et Sophiae, sororis Ungariae regis Colomanni... Erat tandem eadem Sophia antea cuidam de Carinthia copulata... »
Annal. Saxo: «Magnus quoque dux Saxoniae obiit, qui duxerat uxorem Sophiam viduam Odelrici de Wimare sororem Ladislai regis Ungarorum».
Továbbá mondja a weingarteni névtelen krónikája (ad ann. 1106: «Henricus accepit in uxorem Wilfeldam, filiam ducis Saxoniae, quam habuit a Sophia ducissa que soror erat Wladeslay de Ungaria.»
Chron. mon. S. Michaelis (Lüneburgban, «de Saxoniae principibus» ap. Wedekind I. 403, 413. ad ann. 1106) mondja: «Eodem tempore mortuus est Magnus dux: ...habuitque duas filias... quas genuit ei domina Sophia, filia (recte soror!) regis Ungariorum Wadrezlai, femina valde religiosa. – Iste Magnus dux... sepultus est... cum uxore sua, predicta Sophia. »
Zsófia halálának alkalmából e krónika (ad ann. 1095 jun. 18) mondja: «Ladizlaus rex Pannoniae, vir pie memorie, Lippaldus marchio, Henricus comes palatinus Sophia ducissa uxor Magni ducis obierunt XIV. kalendas Julii».*
Minthogy az eddig idézettekkel bebizonyítottuk, hogy Zsófia, Ulrik özvegye és Zsófia herczegnő, szász Magnus neje, egy és ugyanazon személy, kézzelfogható, hogy Ulriknak 1062-től egészen 1070-ben bekövetkezett haláláig csak egy felesége volt, s minthogy ez Zsófia, I. Béla magyar király leánya: ennélfogva Zsófiának, Magnus nejének szintén Béla leányának kellett lennie.
De nem elégszem meg az eddigiekkel és azoknak az állítását, kik szerint «karantán» Ulrik I. Béla és Géza leányának férje volt, még másként meg akarom czáfolni; mert ha Ulriknak még Géza leánya is felesége volt, akkor magától érthető, hogy ez utóbbi, és nem Béla leánya volt Magnus neje.
Mindenekelőtt kiemelem, hogy Ulrik 1062-ben Gézának leányát nem is vehette nőül.
I. Béla, András és Levente testvéreivel együtt, röviddel I. István halála († 1038) előtt Magyarországból a rokon és barátságos II. Mieczyszlav lengyel fejedelem udvarába menekült. Itt a pomeránokkal viselt háborúban a lengyeleknek oly nagy szolgálatokat tett, hogy a háladatos uralkodó Bélát Rixa leányának kezével ajándékozta meg. E házasság legjobb esetben csak 1039-ben jöhetett létre.II. Mieczyszlav már 1034-ben halt meg; de mivel Béla közvetlenül I. István halála előtt Lengyelországba menekült, valószinű, hogy Rixát István halála után vette nőül.*
Tegyük fel most hogy Géza királyfi e házaspár első szülöttje, tehát 1040-ben született: akkor azon eredményre jutunk, hogy Géza 1062-ben legfelebb 22 éves lehetett; egy 22 éves ifjú pedig Ulrik ipája nem lehetett! Ulrik 1070-ben halt meg, midőn Géza talán 30 éves volt; tehát lehetetlen, hogy Ulrik 1062 és 1070 között Gézának egy leányát nőül birhatta volna, és mivel az összes kútforrások feltünő egyetértéssel mondják, hogy Magnus neje Ulrik özvegye volt, világos, hogy Magnus neje nem lehetett Géza leánya.
Utóbbi állításomat támogatja azon körülmény, hogy a királyleány úgy Ulrik mint Magnus férjeinek gyermekeket szült, hogy tehát már első házasságának kötésénél (1062) teljes érettség korában volt s ilyformán nem lehetett egy 22 éves ifjúnak leánya.
A mi pedig azon kifogást illeti, hogy Ulrik Jojáda férje, és Ulrik Zsófiának (ki ez esetben nem Béla leánya), illetőleg Magnus későbbi nejének első férje, két különböző személy volt, erre a következőket jegyzem meg:
1. Sem a krajnai, sem az isztriai őrgrófok sorrendjében 1062-től 1070-ig nem fordul elő más Ulrik, mint Béla veje.
2. Feltéve, hogy Ulrik egyúttal karantán őrgróf vagy herczeg is volt (mi pedig nem lehetséges), még akkor sem állna a fennebbi kifogás, mert a krajnai és isztriai uralkodók között 1062-től 1070-ig más Ulrik nem fordul elő.
3. A weimari s orlamündi grófok összes sorrendjében, tehát Ulrik ősnemzetségében 1062-től 1070-ig az általam említetten kívül más Ulrik nem fordul elő.
Mindezekhez még az is járul, hogy a Lambertus által behozott Jojáda név annak igazságát, hogy Ulrik és Magnus felesége Zsófia, I. Bélának volt leánya, sehogy sem rendíti meg, s hogy Jojáda csak Zsófia mellékneve gyanánt tekintendő.
De még a következő pontokra kell figyelnünk:
1. Zsófiának Ulrik férjével nemzett gyermekeire.
2. I. Lászlónak egy más nővérére, kit szintén Zsófiának neveznek.
Az elsőre nézve álljanak, itt a következők: Ulriknak első házasságából származó gyermekeit nem ismerjük. Második házasságából csak két fiát ismerjük, míg a leányok bizonytalanok.
Öregebb fia Poppo, Cohn szerint 1103 jan. 3-án halt meg. Ezen adatnak ellenmond a Necrolog. S.Pauli ed. T. Neugart (a karantán történeti egyesület gyűjteményében) a mennyiben így ír: «1098 (jan. 13) obiit Poppo marchio Histriensis». Még megjegyzendő, hogy Poppo Reitzenstein szerint 1090-től 1093-ig alsó karantán őrgróf volt, mit Cohnnál nem találni s mit a karantán uralkodók sorrendje sem tanúsít, mert ez években Eppensteini Henrik volt karantán herczeg.
Popponak azon fiai, kiket Cohn felvett, Reitzensteinnál mellőzvék. Poppo leányai között Cohn Bertát nem ismeri, míg ez Reitzenstein szerint III. Frigyes bogeni gróf neje volt. Bogeni I. Albert felesége Cohnnál Hedvig, Reitzensteinnál Luitgard.
Turóczi magyar krónikája szerint 1127-ben II. István király ellen összeesküvés támadt, melynek élén bizonyos Saul nevű trónkövetelő állott. Ez Turóczi szerint Zsófiának, István (Kálmán fia) nagynénjének s Ulrik karantán őrgrófnak fia volt. Minthogy pedig Turóczi ezen adatát egyetlen egy más kútforrás sem támogatja, ennélfogva e trónkövetelő genealogiáját itt bővebben meg nem birálhatjuk.
A második pontot illetőleg a bozóki prépostságnak 1135-ből való alapító levelét említjük,Fejér, Cod. dipl. II. 82.* melyben Zsófiáról, Sz. László nővéréről történik említés, ki a prépostság alapítójához, Lampert magyar főúrhoz ment nőül. Minthogy László I. Bélának fia, ennélfogva Zsófiának, Lambert feleségének szintén Béla leányának s az Ulrikhoz nőül ment Zsófia nővérének kellett lennie.
De minthogy II. István 1114-től 1131-ig uralkodott, Zsófia pedig, Ulrik és Magnus felesége; már 1095-ben elhalálozott, világos, hogy itt I. Bélának két különböző, ugyanazon (Zsófia) nevet viselő leányával van dolgunk.
Ez utóbbi körülmény egészen képzelhető. Hisz IV. Bélának († 1270) is volt két Margit nevű leánya (I. † 1242, II. † 1271 mint fejedelemasszony). Zsófia, Lampert neje, miatt sem szabad állítanunk, hogy Zsófia Ulrik neje I. Béla leánya nem lehetett s hogy Ulrik elébb Jojádát, aztán Zsófia, Béla unokáját vette volna nőül.
Még azon körülmény, hogy Zsófia királyleány magyar főúrhoz ment nőül, sem áll egyedül az Árpádok történetében. Már Sz. Istvánnak egy nővére a hazai Sámuelnek volt neje. Szabina, IV. Béla leánya, pedig Mózes nádornak volt felesége.
Ha tehát az eddig mondottakat összegezzük, a következő eredményre jutunk:
1. I. Béla 1062-ben Zsófia leányát weimari Ulriknak, Krajna és Isztria őrgrófjának adta feleségül.
2. A Jojáda nevet csak melléknévnek tekinthetjük.Ez sehogy sem tartozik a történeti ritkaságok közé, hogy fejedelmi leányok, főleg akkor midőn idegen nyelvű országok uralkodóihoz férjhez mentek, házasságuk után nevüket változtatták.
Piroska I. László magyar király leánya, a byzanczi történelemben mint Irén szerepel, valamint a görögök a Konstantinápolyba menekült Almos magyar királyfit Konstantinnak nevezték. – Euphemiát, I. Béla leányát, a többször említett Zsófiának nővérét, morva Otto feleségét, házassága után Ludmillának nevezték, stb.
Ilyformán teljes joggal azt is lehetne mondani hogy Jojáda – ha ez eredeti neve volt – a német Ulrikkal történt házassága után – Magnus második férje szintén német volt – idegen hangzású nevét a német hangzású «Zsófiá»-val cserélhette fel.*
3. Ulrik sem karantán herczeg, sem őrgróf nem volt.
4. 1062 előtt már nős volt.
5. Ő az egyedüli Ulrik, ki Árpádvérű királyleányt vett nőül.
6. Lehetetlen, hogy más Zsófia nevű Árpádházi királyleány, valamint, hogy 1062-től 1070-ben bekövetkezett haláláig más felesége lett volna.
7. Zsófia szász Magnus felesége s Ulrik özvegye, sem I. Gézának, sem I. Lászlónak nem leánya, hanem teljes határozottsággal I. Bélának ugyanazon, Zsófia nevű leánya, ki 1062-ben weimari Ulrikhoz ment férjhez.
Végül álljon itt a régi weimari grófok nemzedékrendje, a krajna-isztriai mellékággal egyetemben.
(Lásd családfát a túlsó lapon.)

A régi weimari grófok családfája;
Billing 790 körül; I. Poppo 810–839, gróf Ausztriában, Buchoniában, Grabfeldben, Tullifelben, Rendlingenben (a Waldsassengauban); Oda † 913. Férje: szász Ludolf † 866.; Henrik, őrgróf 882, † 886 a párisi csatában; II. Poppo † 912 nov. 30. őrgróf, thüringiai és sorbi herczeg 880–892, 891 volkfeldi gróf; I. Adalbert † 906 aug. Babenbergi gróf. Neje: szász Brunhilda; II. Adalbert † 933 a merzenburgi ütközetben, a schweinfurti őrgrófok és osztrák herczegek ősatyja; Adelhard 884–905.; Henrik 902, † 909. Neje: Baba, szász Ottó leánya; IV. (I.) Poppo † 972, 931 császári udv. kanczellár és jegyző, 963 weimari gróf (I.); Adalbert, tullifeli és grabfeldi gróf; III. Poppo 906, † 945. volkfeldi, tullifeli, buchoniai, stb. gróf; I. Vilmos † 963 ápr. 16. 949 thüringeni gróf, 961 helmgaui és altgaui gróf, 963 weimari gróf, Neje: az altgaui (?) Meginwart nevű «praeses» leánya; II. Vilmos † 1003 decz. 24., weimari és orlamündi gróf, 965 Helmgauban, 1002 a thüringiaiak herczege; III. Vilmos † 1039 ápr. 16. weimari és eichsfeldi gróf. Nejei: 1. Berta. 2. Oda, II. Ditmár, lausitzi őrgróf († 1030 jan. 10.) s Reinlindisz, Beichlingen örökösének (1014) leánya; Leány Férje: (?) Bernát, a «Nordmark» őrgrófja; V. Poppo † 1061. 1012. 1015.; Ágnes. Férje: I. Frigyes, gosecki palatinus-gróf Szászországban, † 1020.; IV. Vilmos † 1062. 1039 weimari és orlamündi gróf: 1043 szász palatinus-gróf, 1046 Meiszen és «Osterland» őrgrófja. Jegyese: 1061. Zsófia (Jojáda), I. Béla, magyar király leánya; Otto † 1067. orlamündi gróf, meiszeni őrgróf 1062. Neje: Adela, löweni Lambert leánya (később Dedi, az «Ostmark» őrgrófjának felesége); Aribo † 1070, diakónusz; VI. (II.) Poppo † ... jul. 13., weimari gróf, Krajna (?) őrgrófja, Neje: Azzika (Hadamut), Wezzelin isztriai gróf és ebersbergi Willibirg leánya; Adelhaid † 1100 márcz. 28. Férjei: 1. Ballenstaedti Adalbert † 1076. 2. (?) Hermann, rajnai palatinus-gróf † 1088. 3. Laachi Henrik, rajnai palatinus-gróf † 1095 ápr. 12.; Kunigunda † 1140 jun. 11. Férjei: 1. 1077 orosz (kiewi) Jaroszló † 1079 okt. 3. – 2. Nordheimi és beichlingeni Kúno † 1103. – 3. 1110 kör. groitschi öregebb Wiprecht † 1124 máj. 22.; Oda † 1111. Férje: II. Ekbert, meiszeni őrgróf 1068, † 1090.; I. Ulrik (az öreg) † 1070 márcz. 6. weimari gróf, 1054-ben Krajna és Isztria őrgrófja, 1062 (?) a magyar Karantánföld kormányzója. Nejei: 1. NN. 2. 1062 Zsófia, I. Béla magyar király leánya (ki Ulrik halála után Magnus, szász herczeg felesége lett.); VII. Poppo szül. 1063 kör. † 1098. jan. 3. (Alsó-Karintia? s) Krajna őrgrófja 1090–1093, Isztria őrgrófja 1090–1108. Neje: 1094 előtt Richárdisz, sponheimi és lavantvölgyi I. Engelbert leánya; II. Ulrik sz. 1064/70, † 1112 máj. 13. Neje: 1080 (1102 nov. 17. előtt?) thüringeni Adelhaid † 1125/48.;? Richárdisz † ... ápr. 11. Férje: scheyerni-wittelsbachi Ekhart † 1101.;? Willibirg † 1091 után. Férje: Morva Konrád † 1092 szept. 6.;? Poppo † 1117 után; U(da)lrik † Sighárd fivére előtt; Sighárd † 1124 márcz. 30. (1113?) előtt, pap; Zsófia † 1156 szept. 5. Férje: Andechsi II. Bertold † 1151 jun. 26.; Luitgard (Hedvig?) örökli Gurkfeldet Krajnában. † 1162? decz. 1. – Férje: bogeni I. Albert † 1147 jan. 13.; Berta Férje: bogeni és regensburgi III. Frigyes † 1148.
images/1887-88xw03.jpg

Dr. WERTNER MÓR.

A SZLOPNAI CSALÁD ÉS CZIacute;MERE 1432. ÉVBŐL.

(Színes czímerképpel.)
Trencsén vármegyének közepe táján Bellus mezővárostól keletre fekszik Szlopna helység, melynek ősi birtokosa volt a Szlopnai család.
A Szlopnai-ak eredete még földerítve nincs. Nemzedékrendjök is – mint az Magyarország Családai VIII. köt. 279. l. és X. köt. 765–766. lapjain található – csak 1475. évtől ismeretes, melynél fogva a czímereslevél – mely a nemzeti múzeum eredetije után itt alább közöltetik, – jelentékeny adatokat szolgáltat a családnak történetéhez is.
E czímerlevelet Zlopnai Gáspárnak fia Péter vagy Petrács (az oklevélben Petrach), nagyságos Thamási László kir. főajtónálló mesternek apródja nyerte Zsigmond királytól, annak saját rendeletére, minthogy urával együtt Zsigmond király kiséretében bejárta Németországot, Lombardiát, Toskanát és Olaszország több részét, mint az oklevél, mely 1432 október 18-án Siena városában kelt, – elősorolja.
A czímerlevél így szól:

Commissio propria domini regis.

Sigismundus dei gratia Romanorum rex semper augustus ac Hungarie, Bohemie, Dalmatie, Croatie etc. rex. Omnibus Christi- fidelibus tam presentibus quam futuris presentium notitiam habituris, salutem in eo qui dat regibus regnare et victoriose triumphare. A claro lumine troni cesaree aut regie maiestatis, velud e sole radii, nobilitates legittimo iure procedunt, et omnium nobilitatum insignia ab imperatoria seu regia maiestate sic dependent, ut non sit dare alicuius generositatis insigne, quod a gremio non proveniat cesaree aut regie claritatis. Sane ad universorum tam presentium quam futurorum notitiam harum serie volumus pervenire, quod nos attentis et consideratis fidelibus obsequiis et fidelium servitiorum meritis fidelis nostri Petri alio nomine Petrach vocati, filii Gaspar de Zlopna aprodiani fidelis nostri magnifici Ladislai filii Vayuode de Thamasi magistri ianitorum nostrorum, quibus ipse Petrus unacum eodem Ladislao filio Vayuode magistro ianitorum nostrorum domino suo cum nostra serenitate in Alamanie, Lombardie, Tuscie et hiis Italie ac aliis diversis partibus hincinde procedendo iuxta sue possibilitatis exigentiam maiestati nostre studuit eoque ferventius et diligentius in antea studebit complacere, quo se et suos singularibus honorum gratiis sentiet fore decoratos, hec arma seu nobilitatis insignia in principio seu capite presentium litterarum nostrarum depicta, et palpatius arte pictoria figurata ac distinctius expressata memorato Petro filio Gaspar et per eum eidem Gaspar patri ac Nicolao et Gaspar carnalibus, necnon Andree filio Petri de eadem Zlopna condivisionali fratribus annotati Petri ipsorumque heredibus et posteritatibus universis animo deliberato et ex certa nostre maiestatis scientia dedimus et contulimus, ymmo ex habundantiori plenitudine nostre specialis gratie concedimus et presentibus elargimur, ut ipsi et eorum heredes ac posteritates universe pretacta arma seu nobilitatis insignia more aliorum armis huiusmodi utentium a modo in antea ubique in preliis, hastiludiis, duellis, torneamentis ac aliis omnibus exercitiis nobilibus et militaribus, necnon sigillis, anulis, cortinis, velis, papilionibus, domibus et generaliter in quarumlibet rerum et expeditionum generibus sub mere et sincere nobilitatis titulo gestare, eidemque uti, frui et gaudere valeant atque possint. Quodque ipsi et eorum quilibet cunctaque ipsorum posteritas eisdem gratiis, honoribus et libertatibus, quibus ceteri proceres nobilesque et clientes regni nostri armis huiusmodi utentes quomodolibet de iure vel consuetudine freti sunt et gavisi, gaudeant et fruantur, ac de tanto singularis et specialis gratie antidoto merito exultent tantoque ampliori studio ad honorem regalis dignitatis eorum inantea solidetur intentio, quanto se largiori favore regio preventos conspiciunt et munere gratiarum. In cuius rei memoriam perpetuam presentes litteras nostras secreto sigillo nostro quo ut rex Hungarie utimur inpedenti communitas prefato Petro et aliis prenotatis duximus concedendas. Datum in nostra imperiali civitate Senarum partium Italie predictarum, in festo beati Luce ewangeliste, anno domini millesimo quadringentesimo tricesimo secundo, regnorum nostrorum anno Hungarie etc. quadragesimo sexto, Romanorum vigesimo tertio et Bohemie tredecimo.
Olasz hártyán, piros-lila-sárga selyemről függő ép pecséttel. Eredetije a Nemz. Múzeumban.
A czímer – mint az oklevél tartalmából láthatjuk – abban leírva nincs, hanem szokás szerint annak jobboldali felső szegletén festve látható. Áll pedig vörös-kék szegélyű aranynyal hímzett ibolyaszínű zászlón balra dőlt dobor pajzsból, melynek vörös udvarában hármas (egy- egy nyilással ellátott) tornyú ezüst vár középtornya mögött pánczél-inges, sisakos vitéz emelkedik ki, és bal kezét csipőire támasztva, jobb kezébe markolt pallosával feje fölött suhint. A pajzs fölötti, szegekkel kivert ezüst csőr-sisak csúcsán ezüst-vörös szalagból font pártából kilencz szál, az előtérben öt (ezüst, vörös, ezüst, kék, ezüst), a háttérben négy (ezüst, kék, kék és vörös) strucztoll lengedez. A sisaklepel mindkét oldalról vörös, ezüst, kék, tehát háromszínű.
A pajzs felső széle balfelé rézsút emelkedik a szegletig, a honnan a baloldal lefelé merészebb behajlású alakítást nyer, a mi azonban az egésznek alakításában sem a stílnek, sem a csínnak hátrányára nem esik, és a tan szabályai szerint az alkotás sikerültnek mondható. A színezés szabályai is teljesen megtartvák.
A sisaktakaró háromféle színt mutat, a mi – ha a tan egyszerűségi kivánalmainak nem felel is meg, – nem rendkívüli. A czímertannak legbiztosabb forrásáúl a hiteles ősi színezett czímerpéldányok szolgálnak, ilyenekűl pedig általában csakis a XIV–XV. századi czímerlevelekben adott czímerek tekinthetők; – és ha ilyenekben is előfordulnak háromszínű sisaktakarók, azokat hamisítás nélkül kevesebbre leszállítani (reducálni) vagy egyszerűsíteni nem szabad; és azért – még ha szemet sértő lenne is a tarkaság miatt – mi azon változtatást tenni nem merészkednénk azon megingathatlan igazságnál fogva, hogy hamarább volt czímer, mint czímertan, mert ez utóbbi csakis az ősi czímerpéldányok tanulmányozásán alapszik.
A czímerlevél adatai az eddig ismerteknél egy emberöltővel viszik fölebb a Szlopnai-ak emlékét.
A czímer-szerző Péter, és általa atyja Szlopnai Gáspár, továbbá ennek még két fia: Miklós és GáspárFejér Cod. IX. 171. Budethin határjárási oklevelében mint kir. emberek említtetnek.* a szerzőnek testvérei, valamint osztályos rokonuk (frater condivisionalis) András,Fejér Cod. IX. 171. Budethin határjárási oklevelében mint kir. emberek említtetnek.* egy, másik Szlopnai Péternek fia, már mint nemesi rangúak fordulnak elő az oklevélben, családfailag eképen:

Szlopnai Gáspár 1432.; Péter cz. szerző 1432.; Miklós 1432.; II. Gáspár 1432.; Péter; András 1432.
images/1887-88xw04.jpg

A II. számmal jegyzett Gáspár ugyanazonosnak látszik azon Szlopnai Gáspárral, ki a Magyarország Családai X. köt. 766. lapján álló családfa élén ott mint törzsapa áll, és kinek ott két fia I. Menyhért és ismét Gáspár (ha nem hibázunk, e szerint már III-ik) említtetik. Ez utóbbi leányában Annában Bali Lászlónéban, ágazatát bevégzé.
Azonban az említett Menyhért, kinek nejéűl egy családfán dengeleghi Pongrácz Zsuzsánnát találom, nemcsak hogy tovább terjeszté családját, de annak jelentékenyebb vagyont is szerezvén, nevét is megváltoztatá. 1470-ben kapta Mátyás királytól királyi adományban Trencsén- megyében Oroszlánkeő várát (tótúl Wrsatecz) és annak birtokába a nyitrai káptalan által 1478-ban beiktattatott.Gr. Illésházy levéltár.* Ő és utódai e várról írták nevüket, míg a környékbeli tótság Wrsateczky-nak is nevezé őket.Kerekes kézirata Trencsén vármegye várairól.*

images/1887-88xw05.jpg
A SZLOPNAI CSALÁD CZIacute;MERE 1432. ÉVBŐL.

Menyhért utódai Oroszlánkeői János és András 1537-ben Schellendorfi Buriántól az Oroszlánkői urodalomhoz megszerzék a Bohunicz, Pruszka és Tuchina helységbeli birtokokat is. János -ben elhalván, özvegyen hagyá nejét Jakussich Krisztinát és árván kiskorú fiát Miklóst, a ki anyai nagybátyja Jakussich András gyámsága alá került, de 1576-ban magtalanúl halván el, benne a szlopnai Oroszlánkői család elenyészett. Utánna nemsokára anyja is sírba szállt, és eképen a család kihalása czímén Oroszlánkő várát s tartozékait még 1576-ban Miksa kir. adományából Jakussich Andrásnak fia Miklós kapta kezébe.Illésházy-levéltár.* A Jakussich-ok kihalta után 1695-ben gróf Brenner Siegfried tábornok,Kerekes id. h.* és két év mulva (1698) ennek leánya Mária Antónia kezével gróf Königsegg-Aulendorf Ferencz Miksa tábornok lett Oroszlánkő urává.

NAGY IVÁN.

A BÁRÓ ÉS NEMES ORCZY CSALÁD EREDETE, LESZÁRMAZÁSA ÉS TÖRTÉNETE.
(Első közlemény.)

Somogy megye legrégibb családainak egyike; azon megyében fekszik a családnak nevet és előnevet adó Orczi község, melyet jelenleg egészen a bárói ág bir. A család neve Arczy, Arczill és Orczill alakban is iratott a XVI. és XVII. században. A család régiségének és előkelőségének bizonyítéka, hogy a Nobiles de Orzy már 1428-ban mint királyi emberek fordulnak elő (Fejér Cod. X. 6. 925.) Azonban a mohácsi vészt követő dúlások után a régibb okmányok elvesztek, vagy mások kezeibe kerültek, s így a szakadatlan családfát csak Gergelytől lehet lehozni, ki a XVI. század második felében élt és a származási táblán I. számmal van jelölve.
Ezen Gergely előtt azonban találunk már egy másik Gergelyt, a ki 1526-ban Mohácsnál esett el, fia vagy unokája lehetett Miklós, kinek felesége Cziráky Veronika a vasmegyei Dávid-Czenken lévő részjószágnak atyja Cziráky Tamás által szándékolt elidegenítésének ellene mond 1571-ben.
Miklósnak, a kort tekintve, fia lehetett: I. Gergely, kitől a Br. Orczy család levéltárának eredeti okmányai alapján, a leszármazás megszakítás nélkül hozható le napjainkig. Gergelyről különben nem sokat tudunk, mindössze egy okmány emlékezik róla, mely szerint 1591-ben 2 hold szántóföldet vett Vasmegyében 16 frt. 50 dron Söptei Magassy Péter özvegyétől Dorottyától. Neje: Orsolya volt, családneve ismeretlen, kitől két fia: I. István és I. Mihály s egy leánya: Borbála születtek.
I. Mihály és Borbála életének lefolyása ismeretlen.
I. Istvánról sem rendelkezünk sok adattal, csak annyit tudunk róla, hogy 1610-ben Nagy Albert leányaitól megveszi azoknak söptei curiáját, 4 1/2 hold szántófölddel és Kis-Almáson egy darab réttel 60 frton; egy söptei telkét pedig eladja ugyanazon évben Jánossy Andrásnak 13 frtért. Neje: Margaretics Orsolya volt, kitől hat gyermeke származott, kik közül: Orsolya, I. Péter és I. György sorsáról mit sem tudunk. Borbála 1636-ban Hegedűs Péter neje volt, II. Gergely, kiről alább és
II. István, ki 1616-ban Söptey Ilonától 4 hold szántóföldet vesz 35 frton, 1626-ban megszerzi Náray Mártonnak vasmegyei nemes-csói részét 30 frton, 1629-ben pedig Bozzay János szintén Nemes Csóban lévő részét veszi meg 60 császári talléron és 5 aranyon; végre 1636-ban zálogba veszi Náray Jánosné söptei curiáját 8 hold szántófölddel 47 csász. talléron és 50 dron. Vasmegye tábla birája volt. Első neje: Csóy Kata volt, kit mint Kócsi Nagy István gyermekes özvegyét vett nőül, ettől született fia II. Péter. Második nejétől Bozzay Dorottyátol egy fia III. István, kiről nincs egyéb adatunk és egy leánya maradt; Orsolya 1644-ben Csóy Péter felesége, később Gérczey Lajoshoz ment nőül, de 1669-ben már ettől is özvegyen maradt.
I. TÁBLA.

I. Gergely 1591. (Orsolya); I. István 1591. 1610. (Margaretics Orsolya 1609.); I. Mihály 1591. 92.; Borbála 1591. 92.; Borbála 1609. 36. (Hegedüs Péter); Orsolya 1609. 10.; II. István 1616. 36. Vasmegyei táblabíró. (1. Csóy Kata, Kócsi Nagy István özvegye. 2. Bozzay Dóra 1629. 36. Özvegy: 1644.); I. Péter. I. György. II. Gergely 1611. 36. Vasmegyei nemesek kapitánya. (Milostrabei Zemlich Horváth György özvegye Rády Margit 1616. 27.); 1-től II. Péter 1616. 66. (Lukács Zsuzsa); 2-iktól III. István 1644.; I. Ferencz 1676. 81.; IV. István 1678.; Orsolya 1644. 80. (1. Csóy Péter 1644. 2. Gérczey Lajos † 1660 előtt.); I. János 1627. † 1664. I/VIII. elesett. (Horváth Zsuzsa 1627. 58. Özvegy 1673.); III. Gergely 1666. † 1696. (1. Kisfaludy Anna. 2. I'saak Anna 1673.); 1-től Zsuzsa, özv. 1695. (Kámán Horváth Márton); 2-iktól Judit 1673. (Horváth György † 1696 előtt.); Kristóf 1627 †; V. István 1658. 98. (Berkes Ilona.); IV. Gergely 1658. 66. 1710. Ifjabb.; II. György 1663. 66.; III. Péter 1663. 1706.; Borbála 1666. 80. (1. Nagy István 1680. 2. Terestyén István); Orsolya 1660. (1. Szél János 1660. 2. Kovács Péter † 1663 előtt.); Anna 1666. (Söptei Tóth István); Rozália (Szalay György); Kata 1660. † 1680 előtt. (Lukács Ferencz 1678.); VII. István 1722. 35. (Táplánfalvi Nagy Julia); Orsolya (Fejér József); I. József; Bora (1. Simon István, 2. Jánosy István); V. Péter. 1728. (Kis Hevesi Hevenyessy Magdolna.); III. Mihály 1761. 1764.; III. József 1764.; Krisztina, (Felsőbükki Horváth László); Kata (1. Kéthelyi István, 2. Vörös László); Rozália (Király István); Erzsébet (Storczi Imre); II. Zsigmond; IV. Mihály; Gábor; III. György 1761. Vasmegyei esküdt 1775. (Trajber Julia); Margit (1. Kéthelyi György, 2. Tolnay ...); Éva (Tulmon ...); IV. János (Zarka Petronella); II. Imre 1832. 48.; VIII. István; Anna Szül. 1780. hajadon 1797.; IV. József, katona.
images/1887-88xw06.jpg

II. TÁBLA.

IV. Gergely 1658. † 1710 körül. (Ki az I. táblán) (Bodi Boda Juliánna.); II. János 1668. 1701. (Horváth Kata.); VI. Péter 1701.; Borbála 1668. 1732. (Szalay György vasmegyei esküdt 1703. 1706.); VI. István szül. 1669/IX. † 1749 12/XII. Egri püspöki jószágok prefectusa, cs. kir. lovas-kapitány, 1707-ben Hevesmegye követe az ónodi gyűlésen, 1710–16-ig Hevesmegye I. alispánja. Jász-kún főkapitány, kir. tábla érseki bírája, alországbíró, római sz. birodalmi báró, kir. tanácsos, magyar báró. (Dolhai és petrovai Petrovay Zsuzsanna); Anna 1702. (Györök Szabó János); Zsuzsanna 1729. † 1730. (Várkonyi br. Amade László.); I. Lőrincz szül. 1718 9/VIII. † 1789 28/VII. 1756. lovassági ezredes, 1759. tábornok, 1764. Abauj m. administratora, 1767. főispánja, Szent István-rend középkeresztese 1782. (1. Podmaniczky Judit 1740–1755. 2. Br. Laffert Anna Mária 1759.); Anna 1735. † 1761. (1. Br. Hávor Mátyás, kapitány. 2. Gulik János.); 1-től Anna sz.. 1741. † 1805. (Hallerkeői gróf Haller Péter főispán.); Zsuzsanna sz. 1744. (Báró Splényi Gábor tábornok.); I. József 1746–1804 14/XII. Cs. kir. kamarás, Zemplénmegye főispánja. (Karancsberényi gróf Berényi Borbála csillagkeresztes hölgy.); I. László sz. 1750 14/IV. 1807 15/IV. Cs. kir. kamarás, Abaujmegye főispánja, v. b. t. tanácsos, Szent István r. középkeresztese, alkincstárnok. (Gróf Abensperg-Traun Terézia.); Mária (Br. Vécsey Miklós.); 2-tól Teréz. (Gróf Keglevich Ádám.); István †; Anna sz. 1776 16/XII. † 1830. (Gróf Draskovich György.); II. József sz. 1779 15/VIII. † 1811 9/XI. Cs. kir. kamarás. (Gróf Pejachevich Xaveria csillagkeresztes hölgy.); II. Lőrincz sz. 1784 1/II. † 1847. V. b. t. tanácsos, cs. kir. kamarás, 1809. alezredes a fölkelő seregben, aradi főispán (Gróf Batthiány Terézia.); László sz. 1787 23/VI. cs. kir. kamarás, Krisztus r. vitéze. (Müller Magdolna.); György sz. 1788. Cs. kir. kamarás, (Gróf Berényi Erzsébet.); Teréz sz. 1790 4/XII. (Br. Wenckheim József.); Lajos sz. 1804 12/III. Cs. kir. kamarás; István sz. 1806 6/X. elesett 1848 19/XII (Br. Lipthay Auguszta.); Paulina sz. 1808 3/X. (Szentgyörgyi Horváth Antal.); Eleonora sz. 1811 16/V. (Gróf Sternberg Jaroszláv.); Anna sz. 1810 30/VI. (Gróf Szapáry József); Sarolta 1837. (Gróf Gyürky Ábrahám.); Leontin sz. 1839. (Br. Piret Béla.); Irma sz. 1841. (Gr. Károlyi Victor.); Elek sz. 1843.; Hortensia szül. 1830. (Báró Bocksberg Imre.); Felix sz. 1831. (Gróf Wass Emma.); Emil sz. 1832. Cs. kir. hadnagy; Kamelia sz. 1834.; Cherubin; Seraphin; Ikrek, sz. 1851.; Lenke sz. 1864. † 1876.; Emma sz. 1865.; M. Teréz sz. 1816 30/VIII. Csillagkeresztes és palotahölgy. (Gróf Károlyi István.); Ferencz szül. 1820 21/XI. Cs. kir. kamarás, nyug. huszár-ezredes; Egy fiu katona; Erzsébet szül. 1822 23/IV. Csillagker. és palotahölgy. (Galánthai gróf Eszterházy László cs. kir. kamarás, v. b. t. tanácsos.); Béla sz. 1823 16/II. Cs. kir. kamarás, v. b. t. tanácsos, minister; Andor sz. 1825 14/I. cs. kir. kamarás; Andor adoptálva 1883.; Ágnes sz. 1826. (Gróf Berényi Ferencz); Georgina sz. 1828. (Gr. Keglevich Gyula); Tekla. Brünni nemes alapítv. hölgy.
images/1887-88xw07.jpg


II. Péter 1666-ban eladja Nemes-Csóban lévő 15 hold szántóföldjét 100 tallérért Csóy Benedeknek, s ugyanazon évben zálogba veszi Bökös Mihály Söptén lévő részbirtokát 50 frton. (Ő lehetett az a híres, vitéz Orczy Péter, ki el akarván venni a töröktől a koppányi sánczot, 60 hajdúval átmegy a Balaton jegén s a rettegett portyázót Ibrahimot ágyban leli s elfogja. Neje: Lukács Zsuzsánna volt, a kitől két fia született: I. Ferencz és
IV. István, a ki testvérével I. Ferenczczel együtt elad 1678-ban Nemes-Csóban egy erdőrészt 50 csász. tallérért másod unokatestvérének Orczy II. Györgynek, egyéb adat nem maradt róla.
I. Ferencz megveszi 1676-ban Hegedűs György söptei részbirtokát 50 frton, 1681-ben pedig eladja ugyancsak Söptén lévő nemes telkét Orczy II. Jánosnak 100 frtért. Benne és testvérében úgylátszik ága kifogyott.
Visszatérve I. István másik fiához II. Gergelyhez, róla csak annyit mondhatunk, hogy mint a vasmegyei nemesek vezérlő kapitánya, midőn a törökök által nyomatva, a futamodókat visszaterelni igyekezett volna, a meggyűlt sokaság által a pesti kapuban agyongázoltatott. Neje: Milostrahei Zemlich Horváth György gyermekes özvegye Ráday Margit volt, kitől két fia maradt: I. János és III. Gergely.
III. Gergely 1666-ban söptei udvarházát 100 frtban nejére iratja, 1667-ben pedig elad egy telket Söptén 13 hold szántófölddel testvére leányának Borbálának 200 frtért, 1676 ban kiegyezik bizonyos per megszüntetése végett Tóti Lengyel Zsigmond özvegyével Kisfaludy Katával, mely egyezség szerint 100 frt letétele mellett az aki, magyari és kis-kötkedi részjószágok birtokába jut. Első nejétől Kisfaludy Annától leánya Zsuzsanna Kámán Horváth Mártonné 1695-ben már özvegy. Második neje Isaák Anna volt, kitől leányát Juditot Horváth György vette nőül.
I. János, zálogba veszi 1627-ben Jely Anna Söptén lévő curiáját 48 frton, és elzálogosítja ugyanott lévő 7,1/2 hold szántóföldjét Nagy Pálnak 6o frtért, 1633-ban inscriptioképen szerzi nejétől annak söptei curiáját 120 frtban, 1634-ben pedig eladja Sallfa máskép Köveskút faluban lévő részbirtokát Dávid Györgynek 100 csász. talléron, Nemes-, máskép Felső-Surányon lévő 3 hold szántóföldjét pedig Horváth Györgynek adja el 1647-ben 40 frtért. 1654-ben ellene mond Retkey Balázs beigtatásának Sall Pál magvaszakadta czímén ennek sallfai és söptei részbirtokaiba. Elesett 1664 augusztus 1-én a törökökkel vívott szent-gothardi csatában. Neje Horváth Zsuzsa volt, Horváth János és Sallfai máskép Köveskúti Sall Borbála leánya, kitől Kristóf, V. István, IV. Gergely, II. György és III. Péter nevű fiai és öt leánya született, ú. m. Borbála, először Nagy István, utóbb Trestyén István házastársa; Orsolya, először Szél János, másodszor Kovács Péter neje; Anna Söptei Tóth Istvánné; Kata Lukács Ferencz hitvese és Rozália Szalay György felesége.
Kristóf 1627-ben már életben van, később nem tétetik róla említés.

V. ISTVÁN ÁGA. (I. táblán.)

V. István, lakását Söptén tartotta. 1658-ban visszavonja és semmisnek nyilvánitja azon egyezséget, melyet Hegedűs Istvánnal bizonyos violentiákra nézve Káldy Péter alispán előtt kötött volt. 1664-ben ellentmond testvérei nevében is a söptei részbirtok Sall István általi elzálogosításának. 1666-ban megosztozik testvéreivel, kikkel együtt Nagy-Csömötén lévő egy nemes telküket, 1669-ben zálogba adja Papak Ádámnak 15 évre 325 frtért; 1676-ban pedig szintén testvéreivel együtt megveszi nagybátyjoktól Orczy III. Gergelytől ennek Orczi faluban lévő részét 110 csász. talléron; még ugyanazon évben megszerzi felesége rokonaival közösen Mesterházy Istvánnak sopronmegyei Egyházas- máskép Középső-Bükkön Tévő 1/2 nemes telkét 100 frton. 1696-ban magához váltja testvéreivel együtt Horváth Zsuzsanna mindazon részbirtokait 100 frton, melyek rája anyja Orczy Judith után szállottak volt. Végre 1698-ban testvérei nevében is egyezségre lép Sankóházi Sankó Miklóssal azon pernek folyamán, melyet Sankó Miklós indított volt ellenök Sopronmegyében fekvő Nagy-Czenk és somogymegyei Orczi iránt, oly feltételek alatt, hogy Sankó MIiklós a vasmegyei Kis-Csömötében, Kis-Pössében, Nemes-Gencsen és Söptén exequált javakat visszaadta az Orczyaknak, ezek pedig 360 forintban zálogban hagyták Orczit a Sankó családnál. Neje Berkes Ilona volt, kitől az I. táblán látható gyermekei és utódai származtak.
V. István ágát fiai két vonalon terjesztették tovább.
V. Péter unokájának fia II. Imre 1832-ben Vasmegye esküdtje, 1838–1848 pedig levéltárnoka. Benne ága elenyészett.
VII. István ága szintén kihalt e század közepén unokája fiában Gáborban.

IV. GERGELY ÁGA. (II. táblán.)

IV. Gergely Csömötében lakott; 1666-ban osztozik testvéreivel. 1667-ben megveszi Boda Tamásnak Bőd-ön levő udvarházát 100 csász. talléron, 1668-ban pedig Horváth János özvegyétől Sall Zsuzsannától ennek Söptén lévő 6,1/2 hold szántóföldjét és 2 darab rétjét 100 frtért, valamint Simon Judith és Kata nagy-csömötei curiáját 100 csász. talléron. Még ugyanazon évben eladja az előző évben Bődön szerzett részjószágát 300 frtért Lőrincz György agilisnek, 1670-ben pedig elzálogosítja ugyancsak ő neki, 15 évre, 80 csász. tallérban, Váth-on levő nemesi telkét. 1673-ban zálogba vet Nemes-Csóban egy rétet 12 frtban Kulcsár Pálnak; 1677-ben ellenben egy nemes- és egy jobbágy-telket vesz zálogba Nemes-Csóban Tulok Miklósnétól, Somogyi Katától 425 német frton. 1689-ben pedig megveszi Tóth Orsolya Major Györgyné kis-pössei 1/2 telkét 225 frton, melyet 1690-ben elad Kovács János agilisnek 250 frton; ugyanazon évben elad Váth-on és Bőd-ön 1–1 nemes telket gróf Nádasdy Tamásnak 275 frtért. 1692-ben pedig Nagy-Csömötében lévő egy nemes-telkét Kovács Mihály agilisnek adja el 260 frton. Végre 1703-ban visszaváltja Sankó Miklóstól 427 frtért az egész Orczi falut.
Jeles vitéz volt IV. Gergely, 1668-ban gróf Batthyány Kristóf dunáninneni főkapitánynál szolgált, vitézkedett Batthyány Ádám horvát bán alatt is, jelen volt Keszthelynél, végre Buda vára visszafoglalásában is részt vett, de itt lábán igen súlyos sebet kapott, melynek következtében egész életében sánta maradt. Az egykorú levelek igen istenfélő és jámbor embernek jellemzik. 1706-ban fiához VI. Istvánhoz költözött Hevesmegyébe, ott halt el Egerben 1710-ben mint 80 évet meghaladott aggastyán. Neje: Bodai Boda István és Nagy Anna leánya Boda Julianna volt, ki 1709-ben tett végrendeletet. Két leányának férjeit a táblázat mutatja, egyik fia II. János Nagy-Csömötén lakott, 1681-ben megvette 100 frton Orczy I. Ferencz Söptén lévő nemesi telkét. 1701-ben végrendeletet tett, melynek nejére vonatkozó részét, minthogy ez őt elhagyta, visszavonta; mely után rövidesen még ugyanazon évben el is halt. Feleségétől Horváth Katától egyetlen fia maradt VI. Péter, kinek azonban élete folyása teljesen ismeretlen.
IV. Gergely ifjabb fia: VI. István született 1669 szeptember havában, Kis-Pössében Vasmegyében. Iskoláit Kőszegen kezdette és Bécsben végezte, innen hazatérve Telekessy István akkori győri kanonok 1694-ben maga mellé vette a képzett ifjút közeli rokonság útján, de hogy a rokonság mily fokú volt, erre a levéltár nem szolgál adattal. Telekessy István 1699-ben egri püspöknek neveztetvén ki, magával vitte Orczy Istvánt is székvárosába, ki nála 1710-ig különbféle hivatalokat viselvén, fokról fokra emelkedett, míg végre az összes püspöki jószágok praefectusa lett.
II. Rákóczy Ferencz idejében Eger várában gróf Zinzendorff Ferdinand alatt egy lovas csapat kapitánya volt s többször harczolt a kuruczokkal, míglen 1705 febr. 28-án a vár feladásakor a kuruczok által Telekessy püspökkel együtt Cserép várába záratott, holott a feladási egyezség szerint az őrségnek szabadságában állott volna Budára mehetni. Fogságából azonban rövid idő múlva kibocsátatott, mert már a következő 1706. évben Rákóczytól útlevéllel ellátva Kőszegre utazott ingóságai elhozatala végett; ekkor jött el vele édesatyja is. Valószínűleg ezen utazásában történt, hogy a császáriak őt Rákóczy Ferencznek nézték (kihez igen hasonlított, mit Császlóczon Ungmegyében, Petrovay Ákosnál lévő eredeti arczképe is bizonyít) és elfogták. 1707-ben az ónódi gyűlésen Hevesmegye egyik követe volt. A kuruczokhoz azonban csak kényszerűségből csatlakozott, s a mint a császári seregek közeledtek, sietett már 1709-ben a hűségesküt letenni. Levelezésben állott gróf Pálffy Jánossal, báró Sicking tábornokkal, s tudósította őket a felkelők állásáról, terveiről. Sirok és Ajnácskő várak őrségét is ő birta rá a várak feladására; ő volt legfőbb előmozdítója annak is, hogy nemcsak a hevesmegyei nemesség tette le a hűségi esküt, hanem Eger városa és a vár is megadta magát; ezen érdemei jutalmazásáért kapta adományba Cusoni Jakab őrgróftól, felsőbb jóváhagyás reményében, 1710 nov. 4. a kurucz Darvas Ferencz birtokait, Darócz 1/3 részét és Puszta-Andornakot.
1710–12-ig Pálffy János horvát bán által kinevezve, a fiscals javak összeirására és elkobzására kiküldött királyi ügyész volt. Távolléte idejében 1710 vége felé Heves és Külső-Szolnok megyék I. alispánjának választatott meg, mely hivatalt 1715. év végéig viselte.
1716-ban részt vett Temesvár és Pétervárad bevételénél és az Erdélyen át, a túlatiszai megyékbe betört tatárok visszaveretésében.
1714 május 10-én a német-lovagrend jászkún kerületi főkapitánya lett, mely tisztséget 20 évig viselte. Három országgyűlésen volt Heves és Külső-Szolnok megyék követe. 1724 október 27-én a királyi tábla birája lett, mely hivatalban 6 évig maradt; 1730 január 9-én pedig al-országbírónak neveztetett ki, mely hivatalát 2 évig viselte.
1731 april 30-án római szent birodalmi báróságra emeltetett.
Péró pécskai kapitány 1735-ben lázadást kezd, mely a magyarságra is elragadván, egészen Mező-Túrig terjed már, midőn Mező-Túr előljárósága Kada Pál Hevesmegye I. alispánjának feljelenti a mozgalmat, ki is azonnal megye-gyűlést tart Gyöngyösön, s fegyverbe szólítván a nemességet, vezérül Orczy Istvánt ajánlja. A hevesmegyei nemesség május 15-én egyesül Szolnok mellett Pestmegye hadaival, melyek két, haditapasztalatokban gazdag volt katona, Beleznay Péter és Halász Ádám parancsnoksága alatt állottak. Ők magukat Orczy főparancsnoksága alá rendelvén junius 3-án már Mező-Túrnál táboroznak, ez alatt oda érkezik a békésmegyei és a jász-kún felkelő sereg is. Innen gyors menetekben haladt Orczy a Körösön át Gyula felé. Az elégedetlen parasztok, Matula, Sebestyén és Vészesi vezérlete alatt nagyobbrészt fegyvertelenül Aradmegyében Erdőhegynél gyűltek össze. A ráczok Orczy közeledésének hírére látván, hogy a lázadás felfedeztetett, s hogy a részvétel gyanúját magukról elhárítsák, barátság és társulás ürügye alatt az Erdőhegynél gyűlésező elégedetlenekhez közelednek, őket váratlanul megtámadják, nagy részöket leölik, a többit a Körösnek szorítják, melybe sokan belefúlnak. A hűségre térőknek Orczy István amnestiát hirdet s ezzel a lázadás 43 nap alatt le lett verve. Ezen időben az egész rendes hadsereg a Rajna mellett harczolt a francziák ellen, csak egyetlen ezred feküdt Debreczen mellett, melynek parancsnoka gróf Gvadányi József meg is indúlt Orczyval egyesülni, midőn azonban megértette, hogy a lázadás már teljésen lecsillapult, visszatért szállására.
A jó hírt Orczy István személyesen vitte meg Bécsbe, hol az udvarnál igen kegyesen fogadtatott s VI. Károly császár arany lánczon függő 68 nagyobb gyémánttal díszített arczképével lett jutalmazva, melylyel Lotharingiai Ferencz herczeg nagy ünnepélyességgel sajátkezűleg díszítette fel Orczy Istvánt Pozsonyban 1736 február 8-án több főméltóságok jelenlétében Még ugyanazon év julius 6-án magy. kir. tanácsnoknak neveztetett ki és de eadem előnévvel magyar báróságra emeltetett; a magyar bárósághoz gratuláltak Sáros, Ugocsa, Gömör és Borsod megyék rendeli. Szóba jött főispánná való kinevezése is.
Neje hozománya a fiágon kihalt Bedeghi báró Nyáry család Heves, Nógrád, Gömör, Kis-Hont és Túrócz megyei uradalmainak 1/48 része volt, mely birtokok azonban többnyire el voltak zálogosítva; István báró váltogatta ki majd mind s neki köszönhető, hogy a neoaquistica commissio legnagyobb részét el nem foglalta az örökösöktől.
yyBirtokszerzeményeivel megalapította családja jövendő gazdagságát; megszerezte: Abádfalu, Bánhalma és Tomaj puszták 1/2 részét 1727-ben; Bőszér és Csábor puszták 1/3 részét 1720-ban, másik 1/3 részét 1707-ben, harmadik 1/3 részét 1741-ben. Szerzett: Erdőkövesden egy jobbágytelket 1739-ben, ismét egy részbirtokot 1741-ben, Megszerezte: Filimes pusztát 1728-ban, – Fokoru és Szászberek puszták egy részét 1722-ben, többi részét 1723-ban. – Gyöngyösön Rákóczy Ferencz fejedelemmel elcserélte a solymosutczai házhelyét a piaczon lévő házzal 1708-ban; 1711-ben Kállay Erzsébettől a Sárhely-alján egy szöllőt vett; 1712-ben Vida Ignácztól a piaczon egy házat; 1712-ben Esterházy Katától zálogba vette annak részbirtokát; 1717-ben megvette a kincstártól a Thököly-féle részt; 1731-ben a Rezy-féle ház egy részét és 1733-ban a Rezy-féle kertet. – Megszerezte: Ivádon 1729-ben Ivády Dávid részét; 1736-ban Antal Mihály és Besze Tamás részét. – Bácsmegyében az Iván nevű pusztát Szegedi Szegedy Borbálától 1736-ban. – Borsodmegyei Szent-Iván, máskép Ivánka nevű birtokot Telekessy Páltól 1716-ban. – A mádi hegyen megvette a Becsek nevű szőllőt 1716-ban Rácz Annától, 1717-ben ugyanőtőle Tályán az Őszed hegyen levő szőllőt, valamint Svábi Imre Őszed hegyi szőllőjét is; 1719-ben megszerezte Zinzendorff Ferdinand gróftól annak mádi házát; 1724-ben Kakuk György házát; 1731-ben Kis Miklós Virgás nevű szőllőjét 1740-ben Szepessy Pál Pertre nevű szőllőjét; 1743-ban a Medveczky testvérek házát; 1734-ben Mada pusztán Hankus András és osztályos atyafiainak részét. – Micske pusztán Tassy Zsuzsa részét 1734-ben. – Báró Bossányi Gáspár Örs, Kőtelek, Nagy-Kürü és Szent-Iván-i részét 1747-ben. – Puszta-Péderiben a Mihalek-féle részt 1731-ben. – Vett Pesten -ben az úri-utczában egy házat s 1728-ban ennek szomszédjában egy másikat. – Megvette: Porosztó és ErdőKövesd 1/2 részét 1738-ban br. Popovics és br. Szeleczkytől. – Pósvár, Túr-Pásztó és Varasszó birtokokat 1737-ben. – Saáron Takács Jánostól a Jó világ nevű szőllőt 1733-ban és ennek szomszédjában a Duda Ferencz szőllőjét 1733- és 1737-ben a Szabó Judit-féle szőllőt; 1719-ben vett a Varga testvérektől egy kőbe vágott pinczét; 1732-ben pedig Veréb Györgytől a Bene patakon egy malom 3/4 részét. – Az ujszászi birtokot 1723-ban kezdte megvásárolni a számtalan birtokosoktól és apróbb részletekben folyton vette 1747-ig. – Megszerezte 1721-ben a vadkerti puszta egy részét; 1746-ban pedig a többit. – A vezekényi pusztát (melyet azonban csak unokája örökített meg) gróf Bagni Scipiotól. – Végre a tömörkényi pusztát 1731-ben kapta nádori adományban. A pesti úri-utczai házat alapjából újra építtette; ezen háznak felére, mely most gróf Szapáry Gyuláé, később még egy emelet rakatott, másik fele azonban ma is úgy áll a mint azt Orczy István báró építette s jelenleg Béla és Andor bárók tulajdona.
István báró meghalt 1749 decz. 12-én, eltemettetett Gyöngyösön Szent-Bertalan apostol templomában. Neje: Dolhai és Petrovai Petrovay János, Rákóczy Ferencz tályai udvarbirája és Unghmegye alispánjának és Bedeghi báró Nyáry Zsuzsannának leánya Petrovay Zsuzsanna volt, született Császlóczon Unghmegyében 1690 okt. 6-án. Nőülment 1708 január 18-án, meghalt Tarna-Orsön 1737 aprilis 2-án; eltemettetett Gyöngyösön a Szent-Bertalan apostol templomában.
Nem lesz talán érdektelen kimutatni báró Orczy Istvánnak sógorsági viszonyát a Rákóczy fővezérével, Bercsényivel és az Ónodon összevagdalt Rakovszky Menyhérttel:

Bedeghi báró Nyári Pál nagyváradi kapitány. (1. Enyingi Török Zsuzsanna. 2. Kisvárdai Várday Kata.); 1-től: Nyáry Miklós (Alsólindvai Gróf Bánffy Judit.); Nyáry Zsigmond diósgyőri főkapitány 1652. (Brebiri báró Melith Anna Mária.); Nyáry Zsuzsa. (Petrovay János unghi alispán 1692.); Petrovay Ferencz kurucz ezredes 1709.; Zsuzsanna. (Br. Orczy István követ Ónodon 1707.); László Pest-Pilis-Solt m. alispánja 1703–1707.; Miklós (Báró Károlyi Judit); Mária (Regőczi Huszár Imre.); Huszár Mária (Rakovszky Menyhért † Ónodon 1707.); 2-tól: Nyáry Krisztina. (Gróf Esterházy Miklós nádor.); Esterházy Mária (Gróf Homonnay Drugeth György.); Drugeth Zsigmond. (Gróf Keglevich Teréz.); Drugeth Krisztina (Gróf Bercsényi Miklós fővezér 1703–11.); Drugeth Klára. (Gróf Zichy Péter szabolcsi főispán.).
images/1887-88xw08.jpg

Felesége nyolcz ősét pedig az alábbi összeállítás mutatja:

Dolhai és petrovai Petrovay János máram. alispán; Gesztrédi Gesztrédy Borbála; Szinyei Merse Kristóf; Bocskai Bocskay Margit; Bedeghi báró Nyáry Miklós; Alsólindvai gróf Banffy Judit; Brebiri báró Melith Péter szabolcsi főispán; Kisvárdai Zokoly Erzsébet; Petrovay György tokaji vicekapitány; Szinyei Merse Ilona; Báró Nyáry Zsigmond; Báró Melith Anna Mária; Petrovay János; Báró Nyáry Zsuzsanna; Petrovay Zsuzsanna (Báró Orczy István).
images/1887-88xw09.jpg

PETROVAY GYÖRGY.

BUDAPESTEN VOLT EGYHÁZI TESTÜLETEK PECSÉTEI.
(Első közlemény.)

Hat pecsétrajzzal.
Emez egyetemes czím a Budapesten egykor létezett összes egyházi testületek pecséteinek bemutatását jelzi ugyan, de őszintén megvallva, csak törekszem a teljességre, mert tényleg eme testületeket nem ismerjük mind, sőt az ismertek mindegyikének sem birjuk pecsétjét. Azonban mégis számosabb pecsétet mutathatok be, hogy talán némi elnézéssel az egyetemes czím ellen kifogást nem tehetni.
E közleményem létrejöttét annak köszönheti, hogy az országos levéltár diplomáinak pecséteit lajstromozza. Ezen igen méltánylandó munka hazánkban a sphragistikának bizonyára örvendetes lendületet fog adni. Több irányban lesz majdan ama gazdag kincsbánya kiaknázva. Jelenleg csak Budapest egykori egyházi testületeinek pecséteit kivánom összeállítani, mert a már eddig is meglehetősen terjedelmes lajstrom segítségével sikerült a Budapesten létezett egyházi testületek közül több olyannak pecsétjét meglelhetnem, melyek mindeddig részint egészen ismeretlenek voltak, részint helyesen nem ismertettek.
A testületek keletkeztének sorrendje szerint adom a pecséteket. Mint ilyen a legidősebb:

Az ó-budai prépostság és káptalan pecsétje.

Ennek hivatalos czíme mindig budai prépostság és káptalan vala. Nemcsak Budán, de országszerte is a legtekintélyesebb és legvagyonosabb testületek egyike. Az ország főpapjai közűl többen tagjaiból kerültek ki. A pecsétjével ellátott legrégibb oklevél, mely az országos levéltárban őriztetik, 1232. évből való. Mint hitteles hely temérdek oklevelet bocsátott közre pecsétje alatt.
Eddig dr. Czobor Béla feljegyzései szerintMagyarország világi és egyházi hatóságai kiadott pecséteinek jegyzéke. 62. l.* három különféle, de egymástól nem sokban különböző pecsétje volt ismertetve. Névszerint egy 1348. évi oklevélről Batthyány Ignácz által.Leges Eccles. Reg. Hung. I. 208. l.* Ennek körirata:

images/1887-88xw10.jpg

Megvan Jerney-nél is.A magyarországi káptalanok és konventek mint hielmes és hiteles helyek története. – Történelmi Tár. II. köt. 10. ábra.* A második 1461-iki oklevélről. Ezt Jerney ismerteti először.U. o. 11. ábra.* Körirata ugyanaz. A harmadikat 1473. évből Péteyffy tette közzé.Sacra Conc. Eccl. Rom. C. in Regno Hung. I. k. Az 1741-iki kiadásban 91. l. Az 1742- ikiben 90. l. – Jerney-nél 12. ábra.* Körirata:

images/1887-88xw11.jpg

Utána közli Jerney is.
Mind a három oly elkopott és hiányos lenyomatokból rajzoltatott, hogy az alakok egész biztossággal meghatározók nem voltak; azért örömmel ragadtam meg az alkalmat, hogy az országos levéltárban a budai káptalannak eddig már több mint száz consignált pecsétje közül a legépebbet kiszemeljem, melyet egy 1376. évi oklevelen találtam. A mandorla alakú pecsét (sigillium cuspidatum) sárga viaszba van nyomva és vöröskék zsinórról függ.
Az oklevélnekMODL. 929. sz.* a pecsétre vonatkozó része szószerint ez: «Nos capitulum ecclesie Budensis.... sigillique nostri munimine consigninari ipsisque religiosis dominabus dari fecimus ... Datum feria tertia proxima post dominicam Judica, amo domini millesimo CCC. septuagesimo sexto»
Legendája ugyanaz, mint a Péterfy és Jerney által ismertetett pecséteken és pedig:

images/1887-88xw12.jpg

images/1887-88xw13.jpg

A köriratot belülről gyöngysor szegélyzi. A pecsét mezejében Sz. Péter ábrázoltatik, mint Jerney is mondja, főpapi jelmezben faldistoriumon ülve. Fején alacsony, a XIV. században szokásos infula, mely a fej körül és fölfelé a csúcs irányában széles szalaggal bir. A szentnek arcza csupasz, bajusz és szakál nélkül. Testét bő és dúsan ránczozott, bokáig érő öltöny födi. Jobb kezét arcza magasságáig emeli, olykép, hogy három első ujja felemelve, míg a két utolsó lezárva van. Jerney szerint áldást oszt. Azonban a kéznek ily alkalmazása az eskütételnél is szokásos. Baljával Jerney szerint, melléhez keresztet szorít: pedig voltakép két kulcsot tart, mint Krisztustól nyert főpapi jogának jelvényeit. Könyöke magasságában S és P betűk láthatók két oldalról, mint a «Sanctus Petrus» név első betűi. E betűk mellett a pecsétmező kitöltéseül szalagszerű idomok láthatók, míg a lábfők alatt hatágú csillag.
Ha már most rajzunkat a Jerney által közölt három rajzzal összehasonlítjuk, azonnal fel fog tünni ezeknek felületessége. A 10. szám alatt levő 1348-ból korra nézve legközelebb áll a miénkhez (1376.), de lényeges részeiben felette különbözik ettől. Névleg az igen csúcsos infula, mely a XIV. században szokásos nem volt; a mellhez szorított kereszt, melynek alakja a két kulcsból kompiláltatott; az S. P. betűkből czikornyás alakok lettek. Egyedül legendája egyezik meg a most bemutatott pecsétmással, a miből az következik, hogy az 1348. évi oklevélről függő pecsét ugyanazon typarium lenyomata, csak Batthyány rajzolója – talán mivel nem állott rendelkezésére ép pecsét – készítette a kevésbé hű rajzot. A 11-dik ábra 1461-ből már közeledik a valóhoz; de még ebben is sok helye van a képzeletnek. Kétségkívül különösebb a 12. ábra 1473-ból. Benne az infulát valódi clownsüveggé torzították. A kulcsok elmaradtak, a csillagból keresztet csináltak, stb. Péterffy rajzolója igen gyarló pecsétet birhatott mintául.
A hiteles helyek okleveleit rendesen a káptalan vagy convent feje a testület nevében szokta volt kiállítani, így cselekedtek az ó-budai prépostok is, mint a káptalan fejei. Ép azért nehányat a budai prépostok pecsétjei közül szintén bemutatok, és pedig sorrendben:
1. Ákos mester és a budai káptalan prépostjának pecsétjét valamely 1257-iki oklevélről közli Péterffy.Sacra Conc. I. k. 46. l.*A kerekalakú pecsétnek legendája:

images/1887-88xw14.jpg

(azaz Sigillum Magistri Akus prepositi Budensis).

images/1887-88xw15.jpg

A pecsét két kulcsot ábrázol, melyek háttal vannak egymás felé fordítva. Mindkét oldalon félhold és felette csillag látható. Úgy hogy a kulcsok felülről lefelé foglalják a pecsét mezejének közepét, míg a csillagok jobb és bal felől.
Ákus mester személyét illetőleg felemlíthetem, hogy már 1235-ben fordul elő mint pesti plébános, 1244-ben IV. Béla házi káplánja gyanánt találom őt alkalmazva. 1257-től 1272-ig pedig mint a budai káptalan prépostja igen gyakran fordul elő az oklevelekben, melyek közül több leírt pecsétjével van ellátva.
2. Urményi János mester és a budai káptalan prépostjának pecsétje az országos levéltárban őrzött 1278. évi oklevélrőlMODL. 643. sz.* van másolva. Ennek segítségével határoztatott meg az időközben előkerült typariuma is, mely jelenleg a nemzeti múzeum régiségtárának birtokában van. A kerekded pecsét legendája a következő:

images/1887-88xw16.jpg

images/1887-88xw17.jpg

Az oklevélben a pecsétre vonatkozólag ez áll: «Nos Johannes miseratione divina Colocensis et Bachiensis ecclesiarum electus, prepositus Budensis, aule domani regis cancellarius... litteras presentes eisdem concessimus sigilli nostri munimane roboratas. Datum anno domini M. CC. LXX. octavo.» A pecsét anyaga sárga viasz, mely zöldfehér zsinórról függ. A legenda két, kettős vonalak által képzett körben van. A pecsét mezejét szentnek mellképe foglalja el. Feje körül gyöngy zsinórból van a gloria. Jobbjában a két kulcs, a mely körülmény után a szentet Péter apostolnak, a káptalan védszentjének tartom, mind a mellett, hogy haja a szerzetesek szokása szerint van nyirva, úgy hogy hajzata fején csak koszorút képez. Öltönye felette bő. Balja az öltöny redői között el van rejtve. Vállai körül, és melle előtt érseki palliumhoz hasonló szalag fut alá. Jobbjánál félhold, lóheridomú szár; baljánál nyolczágú nagy csillag, alatta lóheridom látható. Kiváló figyelmet érdemel e pecsét, erőteljes alakjai, és szép dombor vésete miatt.
Nem lesz érdektelen, ha a pecsét egykori tulajdonosának személyével is megismerkedünk. Habár a pecsét legendája csupán budai prépostnak mondja őt, mégis az oklevélből, melyről a pecsét függ, már bővebb tájékozást nyerhetünk személyéről, mert ott egyszersmind a kalocsai és bácsi egyháznak választott érsekeül említtetik. S valóban 1278-tól 1301-ig a kalocsai érseki székben találjuk.Katona Historia Metrop. Colocensis Ecclesiae I. 327, kk. 11.* 1277 óta 1282-ig találom őt az oklevelekben a budai káptalan prépostja gyanánt említve. Ugyancsak 1277-ben esztergomi kanonok is volt,Fejér C. D. VII. 5. 437* 1278-ban fehérvári választott prépostnakHazai okmtár. VI. 230, 232.* és IV. László király alkanczellárjának,Tört. Társ. okmtár 85. * sőt kanczellárjánakMODL. 643. sz.* is említtetik.
János érsek, Fejér György szerint az Ürményi (de Ilmur) családból származott, mint ezt az Ürményi család levéltárának egyik oklevelébőlFejér, C. D. VII, 5. 438. * sikerült kinyomoznia. Wenzel szerint,Wenzel, Cod. Arpad. IV. 90. l.* atyja comes Andreas, Ivanka comesnek fia vala. Nővére Jolanth, özvegye volt Ogeuch comesnek, Mykou comes fiának.
Ürményi János az Árpádház kihaltával a trónviszályokban nagy szerepet vitt; kezdettől fogva Venczel ügyét pártolta, kit magyar királylyá koronázott, a miért VIII. Bonifácz pápa őt 1301 okt. 17-ikén kelt rendeletével hivatalától megfosztá és törvényszéke elé idézé; azonban János érsek a rendelet végrehajtása előtt meghalt.Katona, Hist. Crit. T. VIII. 6 kk. 11. Hist. Metrop. i. m. 332. l.*
Megjegyzendőnek tartom még, hogy a nemzeti múzeum által megszerzett typarium, habár ónból készült, mégis régisége daczára a legépebb állapotban van.
3. Ratold István,a budai káptalan prépostjának pecsétje, melyet b. Nyáry Albert közölHeraldika 214. és XII. tábla 93. Sz. * az országos levéltárnak valamely 1361-dik évi okleveléről,MODL. 5076. sz.* mandorla alakú. Legendája:

images/1887-88xw18.jpg

images/1887-88xw19.jpg

Hazánkban a XIV. század közepén túl már a csúcsíves stil annyira meghonosult, hogy az eddig szokásban volt kerek alakú pecsétek helyett a mandorla alakúak jöttek általán használatba, melyekben a csúcsíves izlés idomai közkedveltséggel alkalmaztattak. A káptalannak pecsétjén, mely szintén mandorla alakú, ez izlés architectonicus díszítményei érvényre még nem jöttek, míg István prépost pecsétje igen gazdag ilyenekben. Ötívű baldachinummal biró faldistorium foglalja el a belső terület legnagyobb részét. Rajta mitrás főpap ül, igen bő redős öltönyben. Kezeinek helyzete igen emlékeztet a káptalan pecsétjére, mert éppúgy mint az ott látható szent, jobbját fölemeli, baljában pálczát látszik tartani, valószínűleg azonban, úgy mint ott, kulcsokat. A mező alsó harmadában van a prépostnak térdelő infulás alakja, kifelé fordulva. Mellette két oldalt egy-egy pajzs, melyekben a Ratold nemzetség hársfaleveles czímere felismerhető.
Ratold István az oklevelekben 1331–1361-ig fordul elő, mint a budai káptalannak prépostja. Korra nézve legközelebb áll a budai prépostság és káptalanhoz:

A hospitalariusok budai-felhévvizi Sz. Háromságról nevezett conventjének pecsétje.

Már 1186-ban említi III. Orbán pápa a hospitalariusok házai között az: «Ecclestiam SS. Trinitatis de Aqua Calida».Fejér C. D. VII. 5. 127 és Magyar Sion 1863. 62. * A XIII. század óta mint hiteles hely temérdek oklevélben fordul elő.Jerney id. mű. Történelmi Tár, II. 89. l.* Sajátságos azonban, hogy tulajdon pecséttel nem birt, hanem az esztergomi conventével azonos pecséte volt, mert azzal egy főnökség alá tartozott.Theiner Monumenta I. 650 és II. 121.*
Kerekded pecsétének körirata:

images/1887-88xw20.jpg

images/1887-88xw21.jpg

Ábrázol bőruhás szerzetest, födetlen fővel, balkezében könyvvel. Közölte JerneyIdézett mű. Tört. Tár. II. 66 szám: ábra.* s utána többször Knauz.Magyar Sion. 1865. 726, és Pauli sz. Vincze leányai. Esztergom. 1865; 45.* Az országos levéltárban eddig talált számos lenyomat egyik sem oly ép, hogy érdemes volna lerajzoltatni, azért megtartottam a Jerney-félét.

A nyulakszigetebeli premontreiek prépostságának pecsétje.

E rend volt a Nyulakszigetének első egyházi lakója, a hová már a XII. század végével telepedett; és miután időközben elhagyta azt, 1245-ben IV. Béla ismét visszahelyezte.Wenzel, Árpádkori okmtár. VII. 196. * A conventnek magának pecsétjét nem ismerem, de megtaláltam éter prépostét az 1294. évből az országos levéltár egyik oklevelén.MODL. 1391. sz.* A mandorla alakú pecsétnek legendája:

images/1887-88xw22.jpg

images/1887-88xw23.jpg

(azaz Sigillum abbatis sancti Michaelis de insula Leporum.)
Ábrázol főpapi ornátusban álló apátot. Rajta a bő casula, mely alatt az alba, alól széles szegélylyel. Jobbjában a pedum, baljában öblös kehely, melyet melle előtt tart. Fején alacsony mitra.
Az oklevélben, melyről a sárgaviasz pecsét hártyaszalagon függ, reá vonatkozólag ez áll: «Nos frater Petrus prepositus et conventus ordinis fratrum Premonstratensium ecclesie beate Michaelis de Insula sancte Marie iuxta Budam.... Datum feria quarta proxima post festum assumptionis beate Marie Virginis, anno domini millesimo ducentesimo nonagesimo quarto.» Az igen domborúan vésett pecsét annál is inkább megérdemli figyelmünket, mert a XIII. századbéli főpapi öltözetet igen tisztán szemlélhetővé teszi, de főkép azért is, mert mindeddig tudtommal ismertetve nem volt.

NÉMETHY LAJOS.

MEGJEGYZÉSEK A „CHONTOS CSALÁD CZIMERE 1418-BÓL, ÉS NÉMI HERALDIKAI ÉSZREVÉTELEK” CZIacute;MŰ CZIKKRE.

Valamint minden eddigi heraldikai és sphragistikai czikkeimben, melyeket tudományos szaklapjaink jónak láttak közölni, úgy egyik legutóbbi munkálatomban isKritikai megjegyzések a folyóiratunkban közölt XV. századi czímerekre. Turul IV. 1886. 146 – 149. l. * az volt a vezéreszmém, hogy bel- és külföldi előkelő szerzők közleményeinek gondos (nem egyszer szószerinti) felhasználásával és sok évi összehasonlító szaktanulmánynyal hozzájáruljak ahhoz, hogy részint előmozdítsam még jelentékeny számú, fel nem derített mozzanatok megismerését, részint pedig hogy a «modern iskolának» nálunk is létező számos hívéhez még többet hódítsak, nemkülönben egyúttal, hogy hadat üzenjek az elavult nézeteknek, bárhol találtassanak is azok.
E törekvésemben (mindenkor csak a dolog érdeméhez szólva és soha sem személyeskedve, – mit munkálataim eléggé bizonyítanak) úgy véltem, hogy számíthatok nem csupán a mi tudós világunk támogatására, hanem még a nagyközönségére is. Sajnos, hogy ezúttal csalódtam.
Azon czikknek – mely szives volt egyik rövidebb dolgozatomról kevésbbé hizelgően megemlékezni – czíme kitűnik a jelen közlemény czíméből; s minthogy az e folyóirat lapjainTurul IV. 1886. 162 – 166. l.* látott napvilágot, azt hiszem, helyén való, hogy válaszom szintén e helyen jelenjék meg.
Gyanítom, hogy a kérdéses czikk inkább azért látott napvilágot, hogy Csergheő Gézát megtámadja, mintsem a végből, hogy Chontos Péter stb. czímeréről ismertetést adjon, s úgy látszik, hogy e véleményhez mind számosabban csatlakoznak. De e czikknek még más sajátsága is van. A «Kritikai megjegyzések» kevés, alig pár sorból álló bevezetésében megakadva s miután azt eléggé tönkre tenni iparkodott, nagy hirtelenséggel átcsap egy másik – a mint látszik, általa szintén kevéssé kedvelt – íróra, azután úgy tér ismét vissza az első «ingrata personá»-hoz, hogy a «Kritikai megjegyzések» éppen csak 12 sorra terjedő zárszavainak (nézetem szerint) sikertelen megtámadásával czikkét kényelmesen befejezze.
Hanem a tulajdonképeni, harmadfél lapra terjedő munkára, t. i. magára a «Kritikai megjegyzésekre,» – arra a munkára, melylyel czikkírónak – saját szavai szerint – «szembeötlő tájékozatlanságomat» kimutatnia és ekként annak legalább részleges megczáfolása által a «hazai tudományt megmentenie» kellett volna, – erre a munkára egyetlen egy szót sem fordít. Vagy talán az képezné a kérdéses czikk velejét, a mit a szerző úr közvetlenűl befejezése előtt mond «Nem akarván ezúttal a csekélyebb érdekű részletek méltatásába merülni stb.»Olv. figyelemmel br. Nyáry Albert «Heraldikai vezérfonalának» birálatát a «Turul»-ban (1886 95 – 97. l.) ugyanazon szerzőtől.*
Valóban, ez különös eljárás, ép oly szokatlan, mint kényelmes. És most áttérek az ellenem emelt vádak megczáfolására.
Az első kifogás ellenem az, hogy elég merész voltam a XV. századi czímeres levelek mellett még a XVI. század elejéről valókat is olyanoknak állítani, a melyek alkalmasak hazai reputatiónkat a külfölddel szemben visszaszerezni és megtartani. Megjegyzem, hogy a szerző által idézett szövegemből ezen speciális jelzés «a XVI. század elejéről» kihagyatott s helyébe «czímerlevelek a XVI. századból» tétetett. Részrehajlatlan szaktársakra bizom ezt az eljárást megitélni, melylyel czikkíró, az én pontos meghatározásomat«S tán még a XVI. század elejéről való eredeti czímeres leveleink» – ezek a saját szavaim.* egy tollvonással megsemmisítette; egy a tudomány által fölállított korszak végét (illetőleg elejét) pedig ignorálta. ily eljárás ellen határozottan tiltakozom.
De térjünk vissza a czikkíró véleményére a XVI. századi czímereket illetőleg, hogy II. Ulászló király uralkodása óta «a királyi levelekben kiadott czímerek képírásában, vagyis leábrázolásában hazánkban a czímer-ízlés vagyis a heraldikai mintaszerűség hanyatlásnak indulván, ezen ok miatt a XVI. század heraldikai alkotásai semmiféle reputátió megépítésére (ha arra szükség volna is) alapúl nem szolgálhatnak», – azután folytatja és azzal végezi, hogy a mi későbbi czímereinket illeti, ezeknél úgy, mint az előbbieknél megengedve még azt is, hogy a rajzolás tekintetében a külföldnek jobb erői voltak, mint nekünk – szín színre és ércz érczre csak oly gyakran alkalmaztattak, mint a külföldieknél, – «és így – mondja czikkíró – nem lévén e tekintetben egymásnak mit szemére hánynunk, – a reputatiószerzés és megtartás üres elmélete magától elenyészik».
E szerint tehát a szerző úr itélete szerint a magyar armálisokban a szabálytalanságok sőt képtelenségek légiói, melyekről magukról egész könyvet lehetne írni, mindössze ebben culminálnának: szín színen, ércz érczen.
Hivatkozhatnám arra, hogy elég XVI. századi czímert ismerek, hogy azokról véleményt alkothassak; s így a czikkíró úr jó akaratát, melylyel tájékozásomat bővíteni igyekszik, köszönettel el nem fogadhatom; de e helyett a dolog érdeménél maradva, legyen szabad a következőket elmondanom.
Ámbár én, mint heraldikus, ismerek egy időszakot, az úgynevezett második korszakot, mely a XIII. század második felével kezdődik és a XV. század végéig tart, melyet némelyek még a XVI. század első tizedére is kiterjesztenek; de II. Ulászló-féle korszakot teljességgel nem ismerek, még tisztán magyar szempontból sem, mert habár nem is lehet elvitatni, hogy czímereinkben itt-ott nemzeti sajátságokkal találkozunk; azért még koránt sincs jogunkban önálló nemzeti heraldikáról beszélni, és pedig azért nem, mert eléggé be van bizonyítva, hogy – a mi heraldikai mozgalmainkat illeti; – csakis a külföldet követtük (jóllehet sokszor valamivel elkésve, vagy nem épen a legszerencsésebb utánzással). Azért csakis azon időszakokat van jogunk emlegetni, melyekről a külföld szól és semmiképpen sem áll jogunkban önálló nemzeti időszakokat fölállítani, oly időszakokat, melyek a heraldikában tényleg sohasem léteztek.
Megjegyzendő az is, hogy a külföld a heraldikai korszakokat mindig csak számokkal jelzi, de sohasem uralkodók neveivel.
Ha czikkíró úr azt mondja (az ő saját szavaival élve), hogy II. Ulászlóval a heraldika hanyatlása kezdődik, ezzel ismert dolgot mond; de másik állításával, hogy az említett időszakbeli czímerek teljésséggel nem alkalmasak arra, hogy velök dicséretet valljunk, olyat mondott, a mi a valóságnak teljességgel nem felel meg.
Igaz ugyan és eléggé ismeretes, hogy a XV. század végétől fogva (s helylyel-közzel korábban is) az eredeti egyszerű heraldikai stilus hanyatlásnak indult, és hogy a pajzs behajlásai és kidomborodásai, a sisak különféle alakulásai, főleg pedig a sisaktakaró diszítése és lombszerű (gyakran túlhalmozott) kezelése, nemkülönben bizonyos naturalistikus irány kapott lábra a heraldika kárára, és hogy mindezen szabálytalanság és többféle más izléstelenség a XVI. század elején már meglehetősen el volt terjedve; – azonban ép oly tagadhatatlan az is, hogy éppen az említett czímerek a sok hibáknak daczára, még mindig több jó tulajdont mutatnak föl, mint rosszat, – és hogy ezeket bátran elébe állíthatjuk a kritikusnak a nélkül, hogy félnünk kellene a kinevettetéstől, mig a későbbi heraldikai termékek túlnyomóan nagyobb részéről, nevezetesen a XVII. század második felének kezdetéről valóktól egész a mostaniakig, ezt nem mondhatjuk; a mit kész vagyok bármikor és bárhol alaposan bebizonyítani.
Ezzel elértünk volna a második vádponthoz. Ez azt veti szememre, hogy több izben ellenmondásba keveredtem. Legyen szabad erre is megfelelnem. Ha czikkíró úr nem hajlandó válaszfalat húzni az eszme és a technikai kivitel közt, vagy ha meg akarja tagadni, hogy úgy általában, mint a heraldikában más a motivum és más a stilus, – akkor megengedem, hogy előtte ellenmondásba jöttem magammal. A valóságban egészen másként áll a dolog, minhogy minden időszakból találkozhatni nagyon ügyetlenűl (inheraldice) tervezett czímerekkel, melyek mind a mellett is nagyon jól, t. i. (heraldice) kifogástalanúl voltak stilizálva, és viszont. Talán fölösleges megemlékezni azon czímerekről, melyeknél az eszme ép oly kifogástalan mint a stilus, – ezek aztán tökéletes heraldikai alkotások.
Az előadottakra példáúl szolgálhat a Dabi de Zagrabia család czímere 1430. évből. Itt a nemességnyerő (s valószinűleg nem az adományozó) leendő czímerébe – foglalkozásának (borbély) megfelelően – három koronátlan fog-gyökeret választott. Minthogy pedig az olyan fogak, melyeket a szájból eltávolítanak, legtöbbnyire rosszak, s a korona-nélküli fogak rothadásra emlékeztetnek, – ez mindenesetre szerencsétlen, visszataszító motivum volt. Már most mit tesz (illetőleg tett) a kivitellel megbizott művész? Ő (hogy úgy a megrendelő kivánatának, mint a műizlés szabályainak eleget tegyen) felfordította a fogakat gyökereikkel fölfelé, mi által a nélkül, hogy az eredeti jellegtői legkevésbbé is eltért volna, a fogaknak a stilizált heraldikai liliom vonzó alakját kölcsönözte, s ekként az izléstelen eszméből, egy a legkisebb részletig szabatosan stilizált czímer lett, és pedig csakis egy második személy ügyessége által, ki a bizonyára felette inheraldicus compositiótól eléggé távol állott. De ez természetesen másként is történhetett volna.E czímert színnyomatban egyik közelebbi füzetünk fogja tartalmazni. Szerk.*
Remélem, hogy ezzel az egy példával is elég bizonyítékot szolgáltattam arra, a mit kifogásolt bevezetésemben más szavakkal már mondtam, t. i. hogy: habár – mint közelfekvő okokból kitünik – XV. századbeli czímerleveleinknél szoros értelemben nem is szólhatunk specificus magyar stilről; másrészt bátran állíthatjuk, hogy ezen idegen kezek által készített czímerekben magyar szellem található; valamint hogy ezek már annálfogva is kétségtelenűl magunkénak tarthatók, mert magyar királyok által magyar honfiaknak adományoztattak.
Itt ismét kénytelen vagyok a czikkíró urat arra kérni, hogy szavaimat és mondataimat hiánytalanúl, az eredeti sorrendben s mindenek fölött minden rövidítés nélkül idézze, valahányszor arra a czélra akarja azokat használni, hogy bennök hibát mutasson ki, s állításom képtelenségét bizonyítsa.
Már most azon kérdéshez jutottunk volna, tekinthetők-e a Zsigmond király által külföldön kiállított czímeres levelek magyar technikai termékeknek (és heraldikai műveknek), vagy nem. A czikkíró úr mindenekelőtt megnevetteti közönségét az én rovásomra, azután, egy alaptalan föltevést a majdnem bebizonyított tény látszatába burkolva, tudtunkra adja, hogy nem is lehetett máskép, mint a hogy szerinte volt, t. i. hogy Zsigmond király külföldi utazásai alkalmával magával szokta vinni udvari festészét, ki – mikor csak kellett – elkészítette a magyar czímereket, de semmiképen sem «local entreprise»-ek, – körülbelül ezeket mondja a czikkíró.
Erre csak azt felelem, hogy föltevéseket (még akkor is, ha illetékes oldalról erednek) mindenesetre érdekes és értékes részleteknek tartok a további kutatásra nézve; azonban bizonyítékoknak semmiképen nem fogadhatok el, – és hogy a külföldön magyar királyoktól kiállított czímeresleveleket mindaddig idegen technikai készítményeknek fogom tartaní, míg annak ellenkezője határozottan be nem bizonyíttatik..
A czikkíró úr azonban e föltevéssel nem is mondott valami újat; mert valamint már évek óta törekszem, hogy a még meg nem oldott heraldikai és sphragistikai kérdésekre némi fényt derítsek, – úgy e tárgyra nézve is már megkisértettem mindenféle combinatiót, s nem egyszer voltam hajlandó, legalább némely esetben, a külföldön kiállított XV. századbeli czímereinknél, valamely «magyar» művész kezére gondolni azért, mert nem tudtam magamnak máskép megfejteni, hogy miként volt lehetséges oly szembetünő hibákat és szabálytalanságokat elkövetni, t. i. hogy oly mozzanatokat, melyek csakis «holt periodusra» (todte Heraldik) mutatnak, alkalmazva látunk oly magyar czímeres-leveleken, a melyek élő periodusban a külföldön állíttattak ki, azon a külföldön, mely éppen akkor fogott az élő periodusnak legszebb heraldikai alkotásokkal való megörökítéséhez.A «Sancti Christofori Bruderschaft» könyve; Reichenthal Ulrik krónikája a constanzi zsinatról; a Donau- Eschingeni czímeres-könyv; a Manasse-féle kézirat Párisban, a Hohenlohe-féle Lehensbuch; Fahneischer papircodexe; a pfalzi Lehensbuch stb.*
A mi az érintett hibákat illeti, a melyekhez első sorban a tengely ellen rajzolt, vagyis hanyatt fekvő pajzsalakok tartoznak, és a mely visszás eset példáját a mai napig ismert legrégibb magyar armálisban, t. i. a Tétényi család 1405-iki czímerében már láthatni, – azok összehasonlítva oly armálisokkal ugyanazon (vagy ahhoz közeli) időből, melyek a tengely dolgában teljesen correctek, világos bizonyítékúl szolgálnak arra nézve, hogy habár nem is különféle «entreprise», de sok különféle ember működött közre azok létrehozásában, t. i. hogy egyszer értelmes, máskor értelmetlen kéz volt megalkotójok.
Erről könnyen meggyőződhetik mindenki, a ki nem sajnálja a fáradságot, a «Turul»-ban eddigelé kiadott XV. századbeli czímeres-leveleket megszemlélni.
Áttérek most a Chontos-czímernek a czikkíró úr által adott leírására, mely mintegy bevezetésül szolgál az engem megczáfolni igyekvő czikkhez.
Itt mindenekelőtt megjegyzem, hogy korántsem szabályszerű doborpajzszsal van dolgunk, hanem egy olyan pajzs-alakkal, melynek baloldala kidomborodik, jobb és felső oldala pedig behajlik, tehát közeledés a tárcsa-formához. Ezen körülmény a felületes szemlélésnél alig vehető észre, s ez okból a biráló úr figyelmét valószínűleg kikerülte.
Az a pajzs-alak, a melyen a torony áll, kalap (alkalmasint bőrkalap) és semmiesetre sem szikla;E pontra nézve a t. czikkíróval nem értünk egyet; igaz, hogy az Ung. Siebmacher illető füzete is kalapnak veszi a kérdéses pajzs-alakot, de az eredeti (bár itt-ott homályos) armális figyelmes megtekintése után az sziklának bizonyul, a minek a czímer tudós ismertetője is nézte.
Szerk.* és ez állításom mellett határozottan megmaradok azért, mivel a puha, kerekded formák, hajlások és ránczok olyanok, minőket csakis puha szövetnél (vagy kidolgozott bőrnél) találhatunk; azután meg azért is, mert sziklák vagy kövek, mint oromdísz, nem szoktak alkalmaztatni közvetlenűl a sisakokon. Ha az sziklát vagy követ akarna jelenteni (a mint czikkíró úr írja), akkor közvetítő gyanánt egy párnaszerű alaknak (Wulst) vagy koronának kellene szerepelnie. Figyelembe veendő az is, hogy a kérdéses tárgy, mely – mint említők – oromdíszűl is szerepel, itt balról jobbra be van hajtva, a mi csak puha szövetnél vagy bőrnél, de semmiesetre sem sziklánál lehetséges.
Megjegyzem azt is, hogy különféle alakú kalapok nagy szerepet játszottak a középkori heraldikában, s nem egyszer fordulnak elő, mint oromdísz, közvetlenűl a sisakokra helyezve.
Ezenfölül állításomnak – habár nem is megdönthetlen, de mindenesetre nyomatékos – bizonyítékáúl szolgál ama körülmény, hogy a kérdéses tárgy nem támaszkodik a pajzs alsó szélére, mint kellene, ha az sziklakő vagy földtömeg volna. – Szem előtt kell mindig tartanunk, hogy a középkori vagy ős heraldika, noha tényleg sohasem vagy csak a legritkább esetekben (t. i. a legrégibb időkben) alkalmazott valóságos, a természettől vagy művészettől kölcsönzött tárgyakat (hanem inkább papirból, szövetből, bőrből, fából, érczből stb. készült utánzatokat), – mégis mindig tekintettel volt, a hol csak lehetséges azok eredeti tulajdonságaira, persze a nélkül, hogy elmulasztotta volna egyszersmind a saját, sokszor érthetetlen, abnormis, sőt gyakran túlzott eszméit előszeretettel cultiválni – Iacute;gy történhetett, hogy a heraldikus előtt nem volt valami különös, hogy egy tornyot kalapon talált, másrészt ugyanaz a heraldikus természetszerűnek tartotta, hogy e kalap teteje a torony képzelt súlya alatt behajlott.
A középkori és ős heraldika a természettől és a valóságtól való esetleges eltérések által semmiképen sem űzött hivatásszerű sportot.
Térszűke miatt mellőzöm (legyen szabad így mondanom) a «kevésbbé lényeges» hibás mozzanatokat, melyek a czímer meghatározása (blasonozása) alkalmával meglehetős számmal előfördultak (ámbár kész vagyok, ha kivántatik, ezeket is kimutatni), és csak a szembetűnőbb részletekkel fogok foglalkozni.
Mindenekelőtt kifogásolom a czikkíró által használt eme kitételt, «virít», t. i. «a szikla és torony kétoldalán stb. (sárga?) liliom virít.» – Erre vonatkozólag szolgáljon tájékozásul, hogy ismerünk ugyan stilizált és ismerünk természetes liliomot (rózsákat stb.); az előbbieket röviden «liliom»-nak, az utóbbiakat pedig «természetes liliom»-nak nevezzük; de semmiképen sem ösmerünk «virító liliomokat», ép oly kevéssé, mint ragyogó csillagot, mérges kigyót, dühös farkast stb. A ki tehát ily jelzökkel él, az vét a megállapodott czímertani terminologia ellen, vagy túl akarja magát azon tenni, a szakirodalom rovására. Ha oly tekintélyes szakférfiú, mint a czikkíró, megenged magának eféle szabálytalanságokat, nem csodálkozhatunk, ha más, kevésbbé hivatottak őt utánozzák; és így megtörténhetik, hogy soha sem, vagy csak a legnehezebben fogunk előbbre haladni. És valóban ideje is, hogy valahára – miután annyi sok történt már nálunk is a heraldika előmozdítására – elejét vegyük az ily eljárásnak.
Kétségtelen, hogy szaklapoknak (mint a miénknek is) kevesebbet ártanak a nem ritkán előforduló s majdnem kikerülhetlen különféle tévedések, mint az ilyen (helytelenűl) úgynevezett «kisebbszerű hibák»; mert hogyan volna érthető máskülönben, hogy mai napság is némelyek itt-ott a blasonozás czopfjához ragaszkodnak, a mely nekünk nemcsak «tátott szájú, kiöltött nyelvű, felemelt farkú oroszlánokról stb.» szól, hanem annyira megy, hogy a heroldalakoknak, sőt még a színeknek is bizonyos sajátságokat akar tulajdonítani, sőt mi több, a heroldalakokból közönséges alakokat akar csinálni.
Elég csak röviden rámutatni egy különben igen érdekes czikkre, a Laszberg grófok genealogiájára (Turul IV. 1886. 4. füzet), a hol (181. l.) a «vörös öv», az «erős harcz» és a «dárdacsúcs» a katonai «vitézség» jelképének állíttatik – és ebben az értelemben iratik le a czímer. Pedig itt csak egyetlenegy czímerleirásnak lehet helye, mely tizenhat szóban összefoglalva, következőleg hangzanék:
Feketében a pajzs két oldalszélétől a vörös pajzsfej alsó széléig emelkedő ezüst csúcs behajlott szélekkel.
A Chontos-czímer leirásánál megjegyzésem van a t. czikkíró e mondatára is: «Foszlány mindkét oldalról ezüst-vörös.» – Minthogy alább még szólni szándékozom e foszlányokról, röviden megjegyzem, hogy e leirás alatt «ezüst-vörös», azt kell érteni, hogy a külső oldal ezüst, a belső pedig vörös, és pedig a pajzs mind a két oldalán egyformán, – a mi korántsem áll. Helyesebben így kellett volna mondani: ezüst és vörös – vörös és ezüst. Minthogy pedig- itt nagyon is jellemző mozzanattal van dolgunk, a legkisebb félreértésnek is kikerülése végett ezzel sem elégszem meg, hanem pontosabban fejezem ki magamat a következőképpen:
Jobbról fönt ezüst, lenn vörös, – balról ellenkező sorban.
A mi czikkíró további észrevételeit, különösen a Chontos-czímerre vonatkozó ezen kitételét «színt színre» illeti, – az főbb vonásaiban helyes, csupán azt jegyzem meg, hogy a hiba itt nem abban keresendő, mint a czikkíró állítja, hogy a pajzson levő emberi alak ruházata és a torony födele vörösre festettek; hanem abban, hogy ezen már vörös alakokhoz a pajzs színéűl a vörös választatott. Mert mindenesetre előbb határozták meg a pajzs-alakok színét s csak azután a pajzsét; és így, minthogy a czímer szerkesztőjének szabad választása volt a pajzs színére nézve, ellentétbe jő magával a czikkíró, állítván, hogy a czímer tervezőjének keze kötve volt. A czikkírónak az oromdísz arányára vonatkozó állítása pedig csak annyiban fogadható el, hogy ez csakis a toronyra nézve áll, a többi alak azonban mind szabályszerű.A pajzs-alaknak oromdíszűl felhasználása a XIV. század második fele óta kezd általánosabbá válni, bár szórványosan korábban is előfordul (pl. a zürichi czímertekercsben), és, mint már egyszer e lapokban említettem, ezen oromdíszben a pajzs-alaknak a legkisebb részletekig ismétlődnie kellett. Az esetleges eltérések határozottan hibák. Megjegyzendő, hogy ha az oromdísz nagyban eltér a pajzs-alaktól, akkor már mint önálló alak tekintendő.*
Kellőleg indokolva nincs azon állítás, hogy a mi az oromdísznél található hibákat illeti, minő pl. a sajátságos szinezés a Chontos-féle sisaktakarónál, – azokat elhamarkodott munkának kell tulajdonítanunk, mely hibák részint az által keletkeztek, hogy Zsigmond király éppen akkor nagyon gyakran változtatta tartózkodási helyét; részint hogy a Chontos család nem a legkedvezőbb anyagi viszonyok közt lehetett.
A valóságban egészen máskép áll a dolog. Ugyanis mindenki előtt szembetünő, hogy az oromdísz, t. i. az ott szereplő kalap, emberi alak, kürt, csillag stb. technikai kivitelére sokkal több gond fordíttatott, mint a pajzsban szereplő ugyan ezen alakokéra, valamint maga az egész czímer a nagy gonddal tervezett és izlésesen, részletesen és gazdagon kidolgozott háttérrel egyetemben,Megmaradok a háttér (Hintergrund) nevezetnél, és osztozom más szaktekintélyek véleményében, ha e háttért annak veszem, a mi, és a minek lennie kell a valóságban. A «szőnyeg» nevezet sem rossz, s ennek is vannak pártolói; de a zászló-elméletre nézve semmi támogató bizonyítékot nem ismerek.* egyike a legsikerültebbeknek az előttünk ismert XV. századi magyar czímerek között; és hogy e czímernél ép oly kevéssé lehet elhamarkodásra mint rossz díjazásra gondolni, mint a czikkíró azon állításának valószínűségére, hogy ezen Chontos-czímert ugyanaz a kéz festé, mely a Vidfi- és Moghi-czímereket, melyek a legapróbb részletekig a heraldika legsilányabb termékei közé sorolhatók. Nem képzelhető, hogy ugyanazon rajzoló ugyanabban az időben egyik czímernél teljes értelmetlenséget, másiknál pedig teljes szakavatottságot tanusíthatott volna.
A mi pedig a Chontos-féle czímertakarót illeti, ennél a nagyon is szépen, sőt szabályosan stilizált czímertakarónál a szokatlan színezés nem elhamarkodás kifolyása, hanem előre föltett szándék következménye, mely jóval azelőtt is megvolt, mielőtt a festő ecsetét festékbe mártotta volna. Ezt eléggé bizonyítja a színezésnek felette sikerült, izlésteljes és szabatos beosztása, vagyis «megfordított sorrendje», mire nézve tájékozás végett kiemelem, hogy az egyszínű sisaktakarókat mondhatjuk ugyan szokatlanoknak, – kivált pedig minálunk szokatlanoknak, – de korántsem incorrecteknek.
Az egyszínű sisaktakarók nem jelentenek egyebet, mint azt, hogy nincsenek bélelve, s előfordulnak már a heraldika fénykorában. Ilyenekkel találkozunk a «Sancti Christofori Bruderschaft» könyvében, de még a Donau-Eschingeni sokkal későbbi (1433) czímeres-könyvben is akárhányszor. Tehát e szempontból véve is, az elhamarkodás eszméje nem lehet indokolt. Ha valakit érdekelne, a legszivesebben ajánlkozom megmagyarázni, hogy én egy előfordult hasonló esetben (lásd «Turul» IV. 1886. 146–144. l. «Barócz») miért ragaszkodtam a kétszínű sisaktakaróhoz. A fönnebbi fejtegetés, úgy hiszem, bármely szakembert ki fog elégíteni; én azonban még mindig hiába keresem, hogy a t. czikkíró ezen szép és minden tekintetben gondosan kiállított czímernél miben találhatta az elhamarkodást?
Ha elég volna csupán annak leírására szorítkozni, a mi első tekintetre könnyedén szembe ötlik, – és csak azt fejtegetni, a mit betűkből és mondatokból mindenki kiolvashat, a ki csak olvasni tud: akkor teljesen fölösleges összehasonlító tanulmányokat tenni, és az embernek magát előbbi századoknak eléggé ki nem derített gondolkozási és cselekvési módjába beleélni. Talán akkor és csakis akkor lehetne joga a czikkírónak helytelenítenie e mondatot, hogy «ott is olvassunk, a hol nincs mit olvasni, és ott lássunk, a hol nincs mit látni.»Nem tagadom, hogy (miként általában, úgy a heraldikában is) fordulnak elő oly esetek, midőn nem láttak ott, a hol pedig volt látnivaló, s így történhetett, hogy például egy halat, mely egy koronás szüzet tart szájában, egy «ülő syrén»-nek írtak le, mi által két természetes lényből egy szörny-alak teremtetett. Ilyen a Palásthi Bagonya-féle sisakdísz pecsét, mely a Turul 1884. II. kötetében 129. l. közöltetett. Vajjon ez is ama bizonyos «csekélyebb érdekű részletek» közé tartozik, melyeknek méltatásába merülni nem érdemes?* Én, részemről, ezt a nagyon is köznapi felfogást legkevésbbé sem tehetem hitvallásommá, miért is legvégűl azon kérdést bátorkodom intézni a részrehajlatlan olvasóközönséghez: melyikünk tesz több hasznot a tudományos buvárlatnak? az-e, a ki a hibákat és valótlanságokat kideríti és ezek javítására buzdít, vagy pedig az, a ki feltűnő hibákat leplezni s hivatkozással arra, hogy azok másutt is előfordulnak, azokat szépíteni igyekszik?

CSERGHEŐ GÉZA.

VEGYES.

A kis-solymosi Simó családról.

(Egy czímerrajzzal)
A kis-solymosi Simó családról csak részben emlékezik meg Nagy Iván X. kötete 191 s következő lapjain s azért szándékom az ott közlött s úgynevezett farczádi Simó-ág családfaját a tulajdonképen való kis-solymosi ág családfájával kiegészíteni s egyszersmind legalább kivonatban be akarom mutatni amaz okiratot is, mely megvan II. János választott magyar király és erdélyi fejedelem Liber Regius-ában, mely az országos levéltárban őriztetik. Ez okirat igen érdekes, a mennyiben a székely nemes család a maga csendes birodalmában levő, saját ősi jószágára, székely örökségére – siculica haereditas – kér donatiot és így királyi jogot vivén be az ős székely földre, mintegy lemond a föld ősidők óta fennálló kiváltságairól. Tudjuk; hogy II. János király nem az első uralkodó, ki a királyi jogot beerőszakolta a Székelyföldre; mert már atyja Zápolya János megkisértette Csíkban és Maros-Széken, és a Simó család sem az első, mely loyalitását azzal bizonyította, hogy donatiot kért székelyföldi birtokaira., de minden tekintetben ez eset a legrégiebbek közé tartozik (1570); s az okirat eme szavai szerint: «tum vero attentis et consideratis fidelitate et fidelibus servitiis fidelis nostri agilis Francisci SimoA Liber Regiusban a Simo név y-nal van írva, így: S˙mó.* de Kis-Solymos, quae ipse sacrae primum dicti regni nostri Hungariae coronae, (ugyancsak külön van hangsúlyozva a korona!) ac deinde Maiestati nostrae pro locorum et temporum varietate constanter et forti animo exhibuit et impendit, totales et integras portiones suas possessionarias ac haereditates siculicales in possesionibus Kis-Solymos et Betha vocatis» etc. aligha nincs összefüggésben ama körülménynyel is, hogy siculica haereditassal biró s az új adományozást nyerő kis-solymosi Simó Ferencz János királynak állandóan valami hű udvari embere és valószínűleg buzgó unitarius hitfele volt, minthogy a család épen ez általam közlendő ága ma is unitarius.
Az adományt nyerő Ferencz tehát Tordán 1570-ben május 16-án kis-solymosi és bétai jószágaira kapja e nova donatiot, oly jószágokra, melyeket az illető őseiről örökölt s a melyeket akkor is háborítatlanul, nyugalmasan birt, tehát kétségtelen, hogy régi nemes ember volt. E mellett így szól tovább az okirat: «totum item et omne ius nostrum regium, si quod nos etiam alias in eisdem portionibus possessionariis ac haereditatibus siculicalibus qualitercunque haberemus etc.» Az adomány-levelek e szokásos frázisa e helyen a szó realis értelmében vehető, mert jogilag a Székelyföldön semmiféle donationak sem volt helye, nem lévén ott királyi jog.
Az oklevél szavai szerint az említett I. Ferencznek öt fia volt, ú. m: Lukács, Mihály, Benedek, Pál és László. Ennélfogva csodálkozni lehet, hogy a Nagy Ivánnál közlött családfa nincs tekintettel ez öt fiúra, holott az oklevelet emlegeti az író, de valószínűleg nem látta s így nem is tudjuk, hogy az úgynevezett farczádiE név onnan származik, hogy a bétai jószágot az egyik Simó farczádi jószággal cserélte fel s használni kezdte a farczádi előnevet, ezek családfáját közli N. Iván az idézett helyen.* ág I. Ferencznek melyik fiától származik.
Az öt fiú nagyon termékeny volt, mert úgy a Székelyföldön mint a vármegyéken több rendbeli Simó család van, melyekből többeket elősorol Nagy Iván; egyik ág vagyonosabb, a másik szegényebb s így megtörtént, hogy például a Nagy-Ernyén lakókat adó alá vetette a község s a kir. tábla előtt lefolyt perben az Ernyén lakó Simó Ferencz és a Székesen lakó Simó István mint felperesek megnyerték a községeket a miért őket bebizonyult nemesi jogaiktól meg akarták fosztani. A tárgyalás 1843 decz. 1-én történt. Úgy látszik ez a marosszéki ág az első Ferencz Pál nevű fiától jön le s ez ághoz tartozott Simó Ferencz a festő és gyermekei, valamint kis-solymosi Simó Pál, ki az 1818. évi Schematismusban mint kormányszéki ügyvéd fordul elő.
Meg kell azonban jegyeznem, hogy mivel a Simó név keresztnév (s a hagyomány a család őséül Ferenczi Simót emlegeti, ki tán a XIV. században élt), más székekben és vármegyékben támadtak Simó családok s ezek közül már most majd mindenik kis-solymosi vagy farczádi Simó akar lenni, mert ez a két ág tartotta fenn magát a jó közép nemesség színvonalán.
De lássuk már magát a családfát:

Kissolymosi Simó Ferencz, szül. 1530. (ki 1570-ben a nova donatiót nyeri), neje Maroti Anna; Lukács; Mihály; Benedek; Pál; László; I. György; II. György; István; III. György; II. Ferencz; András. Csokfalvi Hadnagy Sára; I. Károly, sz. 1797. † 1858. Winkler Antonia; Lujza, sz. 1842.; III. Ferencz, sz. 1845. Bayer Teréz, sz. 1845.; II. Károly, sz. 1871.; Margit, sz. 1872.; IV. Ferencz, sz. 1878.
images/1887-88xw24.jpg

András, ki a múlt század második felében s e század elején élt, némi naplójegyzeteket hagyott hátra, melyekből közöljük a következendőket:
«Anno 1795 die 24-ta Junii, szerdán szűzjegy alatt az úr Istennek bölcs rendeléséből vettem házastársul, életem s üdvösségemnek megnyerésire Istennek dicsőségire, az közönséges társaságnak hasznára és előmozdítására tekintetes néhai csokfalvi Hadnagy András úr árva leányát Hadnagy Sára kisasszonyt, Aranyos-széken Kövenden az tks Gál Mózes úr házánál lett egybekelésünk; minthogy az Gál Mózes úr házastársa Hadnagy Katalin ifjú aszszony testvérénél neveltetett. A pap rákosi tiszteletes praedicator Ferenczi uram eskettetett egyben. Kövendről 26-a Junii indultunk Fehérvármegyébe Sárpatakra, Nemes Ferencz bátyám uramékni. Ottan néhány napot mulattunk és azon idő alatt alattomban az ördög sugarlásából indult gonoszok csendes életünket igyekeztek megrontani; de minthogy az szent házasságot az úr Isten maga igazgatja, és a kiket ő felsége alkat egybe, az ember el nem ronthatja, így szégyenültek meg az én gonosz akaróim. És már én is arra kérem az urat adja jelét mi voltunknak, kit ellenségink is lássanak és szégyeljék hogy minket megáldasz ó úr Isten. Amen..........
Ao 1797 21-a 8-bris Orsolya napja estéjén szombaton este éjfél tájban Saturnus planeta esztendejében, szombaton scorpio és vasárnap nyilas jegyek alatt levő időben, Istennek nagy segedelme után szült az feleségem egy fiu magzatot örvendetes állapotban kit is az Istennek ajánltam, hogy nevelje ő felsége a maga dicsőségére. Ezen esztendőben minden áldásokkal bőven volt az föld, kivált borral, melyért legyen áldott az úr neve örökké. Fiam Károlynak kereszteltetett. Kereszt szüléi Mátéfi Mózes úr és neje Mátéfi Ágnes.
1798. 28-a 9-bris szereda nap estéjén kezdett járni Károly, futva hozzám jött az anyjától, addig nem járt, csak mászott.
1803 november 9-én Isten segítségéből Károly fiamat atyai áldásommal Gyöngyösi mester uram eleibe a kis-solymosi iskolába bocsátottam.
És csakugyan e Simó Károly egyike volt az ország legmíveltebb fiainak; a gróf Bánffy családnak volt jurium inspectora, kitünő jogász és mezei gazda s idősebb korában az irodalommal is foglalkozott, lefordítván Göthe híres regényét «Werther szenvedéseit», mely Kolozsvárt jelent meg s melynél a nevezett műnek jobb fordítása maig sincs.

images/1887-88xw25.jpg

A család czímere itt látható, mely Simó András pecsétnyomójáról vétetett le: a paizs kék mezejében kivont kardot tartó pánczélos jobb kar; sisakdísz koronán álló darú.A darút úgy szokták festeni, hogy bal lábán áll s jobb lábát felemelve valamit tart, golyót, virágot, de rendesen követ.* Foszladék jobbról arany-kék, balról ezüst-vörös, különböző a Nagy Iván által közlöttől annyiban, hogy itt hiányzik a hold és csillag, ott meg hiányzik a darú, mert a sisakdísz ismétlő.

K. S.

Magyarország czímerének jelképei.A tisztelt szerző úr néhai Horvát István iskolájának buzgó híve; s ha véleményével a történelmi kutatások mai eredménye nem is találkozik, érdekesnek tartjuk e rövid dolgozat bemutatását, mint az említett iskolának ma már igen ritkán, úgyszólván csakis a t. szerző úr művei által képviselt termékét, mely mindenesetre igen bő olvasottságról tesz tanuságot. Szerk.*

Nyáry Albert báró «A Heraldika vezérfonala» czímű munkájában a magyar czímer jelképei iránt felmerült véleményeket, helyesebben mondva gyanításokat felsorolta ugyan, de a kétes kérdést nem oldotta meg.
A magyar nemzet eredetét és őstörténetét kutatva, nemzetünk czímerére is kiterjesztettem figyelmemet, s az e tekintetben elért eredményt kivánom ez alkalommal nyilvánosságra hozni.
A Magyar, Jász, Kún, Haram, Székel, Vál és Uz nevezetű hét nemzetből álló magyar emberfaj évezredek előtt Abessiniában, a ma Egyptomnak nevezett hajdani alsó és felső-Masar (Misraim) országban, továbbá Arabiában, Kanaánban Palaestinában, a Vízközben (Mesopotamiában), a Verestenger körül s a Középtenger déli és keleti partjain lakott.
E hét nemzet egyik ágazatát, AbulfedaHistoria anteislamica. Edit. Henr. Orthobius Fleischer Lipsiae 1831. 4. pag. 149.* Edrisnek vagy is Henochnak Saba nevű fia után Sabaeusnak nevezi.
A sabaeus nemzet pedig ugyancsak Abulfeda szerint a világ legrégibb vallását alkotta, melyet az emberi nem legnagyobb része követett, a napot, holdat, csillagokat imádván, mely vallás ugyanazonos volt a Mithras = világosság tiszteletével.
Az egyptomiak vagyis a régi masarok felől tudjuk, hogy a napnak többi közt oroszlánt is szenteltek, s ezen állat képezte a nevezett égi test egyik jelképét is.
«A hajdani csillagjósok (astrologi) – írja Dr. Erdy JánosArchaeologiai vázlat. Archaeologiai közl. VII. köt. 1. füz. 58. l.* – a lelket a testi világon keresztül költözése után a nap kapuján bocsátották a világosság országába. »
A világosság országának (napnak) másik jelképe a sas (turul madár) vala, mely az Egyptomból Cecrops vezetése alatt Görögországba átköltözött s Athenben letelepedett jonoknál, a pénzvéső ügyetlen ábrázolása következtében bagolylyá változott, mely elég hibásan már harmadfélezer év óta Pallas Athenae jelképeként szerepel, pedig egyebeken kívül Homer Odysseájának III. könyve 366–367. verseiből, melyek szerint: «Sic utique locuta abiit caesia oculos Minerva Aquilas similis. Stupor autem cepit omne videntes», kiderül, hogy Minervát a sas illeti meg.
Az anyaországgal egyesült Erdély czímerében szintén a sas, a nap és a hold foglaltatik.
Az oroszlánt hihetőleg azért választották a napimádó ősök czímerük jelképeül, mert ezen állat az Egyptom felett feküdött Scythia vagy is a Vasországban volt leginkább elterjedve, melyet a zsidók Bás-án országnak neveztek.
Mózes ugyanis a róla nevezett V-ik könyv XXXIII. fej. 22. v. szerint így szólt halála előtt Dánhoz: «Dán az oroszlán kölyke, bőségesen foly Básánból» .
De az oroszlánt még azért is jelképül választották, mert ezen állat nemcsak rettenthetlen bátorságú, de az ember irányában nemes és nagylelkű is, tehát oly tulajdonságai is vannak, a milyenekkel a magyar emberfaj birt, mint ezt a szentírás a Kanaan földén lakott magas termetű, igen erős óriások, (enatzimok) felől, kiknek egyik királyuk a básámi Og vala, tanúsítja.
A régi paeronokról (pan-jonokról) azaz gyűléses (synodalis) jászokról olvassuk:Maximi Tyrii, Dissertationes Philologicae. Lugd. Batav. 1614. 8. Dissertatio XXXVIII, pag. 384.* hogy szintén a napot tisztelték, s ennek jelképeül szolgáló tányért (vagy tekét, discus) hosszú póznára alkalmazták. És ezért Josue könyve X-ik fejezetének 12. 13. stb. verseit úgy értelmezem, hogy a nap és hold megállítása alatt, a paeonokéhoz hasonló hadi jelvényeket használt nemzetek Josue részéről az előhaladásban meggátoltattak s megverettek.
Az előrebocsátottakat tudva, nem leszen nehéz a magyar czímerbe felvett oroszlánok számát is meghatározni, ha figyelembe vesszük Constantinus Porphyrogenneta szavait.
A tudós görög császár ugyanis műveAnselmi Banduri, Imperium orientale. Parisiis 1711. Fol. Tom. I. Pag. 107, 108, és 110. Comp. Porphyr. De Adm. Imp. Cap. 38 et 40.* egyik helyén a magyarokról, kiket törököknek (arabs fordítása a pártos névnek) nevez, írja, hogy hét nemzetből állanak, másik helyén pedig a chazaroktól elszakadt, de ismét csatlakozott kavarokat (vár-kunokat) szintén hozzájok számítva, bizonyítja, hogy a törökök nyolcz nemzetet számlálnak, más szóval tudtunkra adja, hogy nyolcz, tulajdonképen pedig hét nemzet egyesült.
De azért korántsem szabad vélnünk, hogy az egész magyarság, t. i. a fennebb megnevezett jászok, kunok stb. mindnyája egyesült egy nemzettestté, mert itt csak töredékekről van és lehet szó, hiszen, hogy csak egy példát említsek, a magyaroknak a paczinákok által elválasztott része Perzsia mellé ment vissza a Vaskapunak és Závártőnek nevezett hegyszoroshoz.
Constantinus P. e helyei megfejtik azt a körülményt is, mi okból volt szükséges hét vezért választani, t. i. hogy a háborúban mindegyik nemzetnek külön vezére legyen.
A hét vezér azután a tulajdonképeni magyarok vezérét, Árpádot választotta fővezérül, s hogy az egyesült hét nemzet (II. Béla király Pál nevű jegyzője a későbbi csanádi püspök szerint: Hetu Mager Septennes Hungari) ismét szét ne váljék, kötötte a vérszerződést, s eképen megalkotta a szövetséges magyar álladalmat.
Igen találóan mondá azért Horvát István:A Paczinákokról 96 – 97. l.* «Árpádnak mély bölcsessége, most erősíteni és rendbe szedni kezdé a meggyengült magyar nemzetet. Az egynyelvű de szerteszétvonó s egymással örökös ellenségeskedésben élő, többféle nevű rokon népekből, a mit csak lehetett, egy, most már független nemzetté varázsolta az egységnek jótékony következéseit felfogó fővezér, s ott állott ismét a magyar nép, hogy a bölcs Leo görög császártól szövetségre kéretnék Simon bulgár fejedelem ellen.
Ezen álladalom országos czímerébe a hét nemzet oroszlánait vették fel.
Az oroszlánt a nemzetek czímereiben mindenkor ott találjuk meg, a hol magyar ajkú nemzetek laktak, így p. o. Kun-, Orosz-, Cseh-, Vál- (Wallon = Flandria), Anglia stb. országban, a mit itt részint tér szűke miatt, részint pedig mivel e tárgy már a történet körébe tartozik, igazolnom nem lehet, azonban a történészek figyelmébe ajánlom a BüschingMagazin für die neue Historie und Geographie, angelegt von D. Anton Friedrich Büsching. XVI. Theil. Halle 1782. Beschreibung der Wappen aller Woiwod- und Landschaften in Polen. Seite 114 – 118. 3 táblával.* által közlött lengyel czímereket feltüntető három táblát és leirást, a hol az orosz oroszlán, a sas, a magyar öltözetű és fegyverzetű pánczélos litván lovagok, a jon (jász) oszlopok (Wilna) szemlélhetők. A lovagok Herberstein szerint (Pistorinál Tom. I. 152) magyar módon lovagoltak, és pajzsukon a kettős kereszt látható.
A mely czímerben egy oroszlán fordul elő, az csak arra mutat, hogy az illető országban vagy kerületben egy magyar ajkú nemzet lakott, a hol 2 vagy 3 stb. oroszlánt látunk, ugyanannyi nemzetet kell keresnünk.
Meglepő azonban az, hogy az oroszlánok nem pólyán hanem a vért mezején vannak ábrázolva, továbbá, hogy a keresztény vallásra tért néhai magyar nyelvű nemzetek vértjeikbe a kettős keresztet vették fel.
Visimar vandal királynak a magyar czímerrel egyező pecsétje és pajzsa, valamint két vandal nemes ruházaton WestphalenMonum. Rer. Germ. IV. köt. 40. l. és 7. tábla 3. sz. 1251. laphoz col. 2. 5. táblán a 605. laphoz.* művéhez csatolt táblázatokon láthatók.
Az amorraeus vagyis az íjász nemzet egy része Francziaország északi határain Britanniával átellenben lakott, a francziák Arcae, Archae, Arcenses stb. néven hívták, mely nevek Du Fresne Gloss. Manuale I. 337–340. l. szerint nyilazót = sagittariust vagy íjászt jelentenek, de Morini néven is hivattak.
MalbrancqJacobi Malbrancq, De Morinis et Morinorum Rebus. Tornaci Nerviorum 1639. in 4-to.* művében a czímlap után következő réztáblán a morini püspöki megyében fekvő tartományok, különösen Arke, Sitiu az ormansákák és szászok czímerein, oroszlánok, egyfejű sasok, kettős keresztek stb. láthatók, mely jelképek a magyar fajhoz tartozást szintén igazolják.
Ugyan e mű 78. és 79. lapjain Arke városnak tornyos és Sitiu várnak kettős kereszt czímere láthatók. – Du Chesne (Hist. Norman. SS. antiqui Paris 1619. Fol. Pag. 183.) szerint a morinok egyek a flandriaiakkal.
Mikor vétetett fel Magyarország czímerébe a négy pólya, adat hiányában meg nem állapítható.

BÉKEY ISTVÁN.

A zentai curialisták czímerei.

(Négy czímerrajzzal.)
Zenta városa a török hódoltság korában önálló városi jellegét elvesztvén, akkor a midőn a Tisza-Dunaköz vidékét I. Lipót császár és király győzelmes fegyverei visszafoglalák s az ú. n. temesi bánságban székelő törökök ellen a tiszai határőrvidék az 1699–1702. évek között véglegesen szerveztetett, e város szintén a végvidék egyik erődített sánczává (fossatum) lett. E határőri szervezetből kifolyólag éppen úgy mint a többi tiszavidéki erődített községekben, Zentán is bizonyos számú lovas és gyalogos miliczia hadszékelt, mely tisztikarával együtt kizárólag szerbekből állott. E vidék határőri szervezete azonban csak addig állhatott fenn, míg a törökök a temesi részekből ki nem űzettek. Midőn ez megtörtént, a magyarországi rendek nem is késtek a tiszai és marosi végvidék feloszlatását s az anyaországhoz való visszacsatolását sürgetni, de e kivánságuk III. Károly korában nem teljesült. A határőrvidéki szervezet feloszlatását több tényező gátolá. Legfőbb, vala ezek között először is az, hogy a kiváltságos katonai szervezet alatt álló szerbek polgárosítását nem lehetett megkisérelni annak veszélye nélkül, hogy azok önállóságuk s I. Lipóttól nyert szabadalmaik megmegsértésének tudatában, orosz fenhatóság alá ki ne vándoroljanak; de gátolá e határőrvidék feloszlatását azon, – kellőleg csak legújabban méltatott – körülmény, mely szerint az osztrák kormány már csak financziális szempontból sem látta azt czélszerűnek. mert a határőr volt a birodalom legolcsóbb katonája.Ballagi A.: A határőrvidék stb. Századok. 1884 évf. 54. 1.*
A politikai és pénzügyi viszonyok átalakulása után végre az 1741. évi XVIII. t. cz. kimondá a tiszai és marosi végvidék feloszlatását, bár a közbejött örökösödési háboruk (1741–1748) e törvényczikk végrehajtását egész 1750-ig gátolák. Hosszas előmunkálatok után végre az ez év végén a tiszavidéki községek katonai szervezete végleg megszüntettetett s Bács és Bodrogh vármegyékbe vissza lőnek kebelezve. Minthogy azonban előre volt látható, hogy a fossatumok szerbjei magukat a megyei hatóság alá vetni vonakodni fognak, egyidejűleg Mária Terézia királynő jónak látta a tiszavidéki községeket bizonyos szabadalmakkal, a miliczia volt tisztjeit pedig magyar nemesi ranggal megadományozni.
Iacute;gy történt, hogy a zentai tisztikar, mely összesen hat tagból állott, 1751. év elején, hasonlóan, mint a többi tiszai községek tisztjei, illő armális leveleket nyertek. Ezen most nemességet nyert hat család, névszerint Baderlicza, Branovacsky, Golub, Millinovity, Tésity és Wuxity, képezte e város curialis nemes családait, mert utóbb birtokadományban (curia) is részesültek. E helyütt nem akarhatjuk e családok történetét s az általok 1751. évi mart. 1-én nyert armális leveleket ismertetni, hanem csupán e szerbekből lett új magyar nemesek címereit kivánjuk bemutatni. Közlésünk azonban nem lehet teljes. A Golub és Wuxity családok időközben kihalván, az általok nyert nemesi levelek veszendőbe mentek, vagy ismeretlenül lappangnak. E két család czímerét tehát másolatban e helyütt be nem mutathatván, csupán azt említjük fel, hogy ezek leirását Nagy Iván, az országos levéltárban levő egykorú másolatok alapján már közzétette.Nagy Iván ismeretes művében (Magy. orsz. Csal.) az illető betűknél.* Lássuk tehát a többi négy czímert.

images/1887-88xw26.jpg

A Baderlicza család czímerét az I. ábra mutatja. A nemesi oklevelet Baderlicza János, zentai hadnagy (Lieutenant), nyerte. Czímere: kék mezőben jobbra ágaskodó medve, első lábával nyílvessző köteget tartva; feje felett arany csillag.Az eredeti armális levél a Baderliczáknál Titelen. *

images/1887-88xw27.jpg

A Branovacskyak czímeres levelét Branovacsky Szubota, zentai hadnagy, kapta. Mint a II. ábra mutatja, a czímer a következő: vízszintesen két keskeny ezüst pólya által kétszer vágott kék mezejű paizs, melynek középső mezejében arany csillag, az alsóban pedig egy töröknek levágott vérző tar feje látható.Eredetije az illető családnál Zentán.*

images/1887-88xw28.jpg

A Millinovity család czímerét (III. ábra) egy kék mezejű paizs képezi, melyben bal felől egy piros és fehér színű zászlót lobogtató kar nyúlik ki. A czímeres levelet Millinovity Nécza, zentai zászlótartó (barjaktar) nyerte.Eredetije Miloszávlyevics M. ügyvédnél Szabadkán. *

images/1887-88xw29.jpg

Végre a Tésity család czímerét a IV. ábrán közöljük. E családból a nemességet Tésity Mihály, zentai hadnagy, szerezte. A czímer, mint ábránk feltünteti, egy ezüst pólya által vágott kék mezejű paizs, melynek felső részében arany csillag és félhold, alsó részében pedig egy futó farkas látható.Eredetije az illető családnál Zentán.*
Ezek azon czímerek, melyeket röviden ismertetni kivántunk, a nélkül, hogy azokat akár stilus, akár symbolika szerint bőven fejtegetnénk. E czímereket bizonyos egyszerűség, az alapszínekben egyöntetűség jellemzi leginkább. A XVIII. századbeli kanczelláriai praxis nemcsak az oklevelek kiállítása, hanem főleg a heraldikai kellékek productiója terén is nagy hanyatlást mutatván, nem csoda, hogy azon eredeti oklevelek czímerei is, melyeket az illető családok birtokában látnunk lehetett, nemcsak a heraldikai compositio, de a kivitel tekintetében is igen gyarlók.
De bár e czímerek sem régiség, sem heraldikai műcsín által éppen nem kiválók, mindazáltal mint az egykor megalkotandó magyar czímertár kiegészítő részei, figyelmünket megérdemlik.

DUDÁS GYULA.

A Laszberg grófok genealogiájához.

A «Turul» mult évi utolsó füzete felölelvén a hátralékos czikkek tömegét, a szerkesztőség kénytelen volt térszűke miatt rövidítéseket és törléseket tenni; így történt azután, hogy «A Laszberg grófok genealogiája» czímű értekezésemben nagymérvű törlések eszközöltettek; az így keletkezett következetlenségeket és hiányokat most ezen pótczikkben bátorkodom lehető rövidséggel jóvátenni.
A megjelent értekezés befejezésében (184. l.) hivatkozás történvén az 1569-iki ötpecsétes osztálylevélre, mely azonban az előzményekből kitöröltetett, most azt pótlólag röviden kifejtem:
Az 5-ik nemzedék képviselője Laszberg János-Lipót nőül vevén thurni Reicker Kristóf leányát Rozinát, ezen házasság által megszerzé családjának a Reicker-féle birtokokat is; így jött később a Reicker-czímer a bárói és grófi czímerben a Laszberg-czímerhez.
Ezen házasságból származott a második fiú Laszberg Márton, ki Győr várának kapitányává lett. Hogy mikor jutott ő Győrbe, a családi irományok és nyomtatott leszármazási táblák nem említik; de neve előjön az 1569-iki osztálylevélben, mely loismannsdorfi Kristóf és Márton testvérek, dürnbachi Bayr György, gefelli Huebner János és lisani Lindeck Kristóf sógorok közt köttetett. Ezen oklevél annyiban is érdekes, mert keltezése így szól: «Beschehen den sechsten February nach Christi geburt der minderen zahl im neun und sechzigsten jhar». Tehát az 1500. évszám röviden «kisebbik szám» kitétellel jegyeztetik.
Minthogy továbbá ezen győri kapitány testvérbátyja Laszberg Kristóf az említett osztálylevél kelte után harmadfélév mulva 1571 junius 1-jén hűbéradományt nyert Márton és Farkas testvéröcscsei örökségére, azt lehet következtetni, hogy a győri Laszberg kapitány még 1569-ben élt, de 1571 juniusban már nem volt az élők között. – E két oklevél tehát a magyarországi első Laszberg korának meghatározására érdekes, és azt a genealogia földerítésére megemlíteni szükséges.
A «Turul»-ban közzétett grófi czímerhez annak leírását is az eredeti szöveg szerint, de könynyebb megérthetés végett a mostani orthographiával, a következőkben bemutatom a bárói diplomából, minthogy a grófi diploma csak a képet adja, de a leirást illetőleg a báróira hivatkozik:
«Und zu mehrer Gezeugnis und ewiger ansehnlicher Gedächtnis solcher Unserer Gnad und Erhöhung in den Stand und Grad der Freiherren, haben Wir Ihnen von Laszberg zu Ihrem, einestheils von uralten Zeiten her geführten Wappen und Cleinod, das Reickherische als Ihrer nächsten Blutsverwandten durch Absterben selben Stammes Uns heimgefallene Wappen gnädigst adiungirt, unirt und also beide Schilde mit ihren Helmen, Farben, Ornamenten und Clenodien unter einer Coniunctur nachfolgendermaszen zu führen und zu gebrauchen mitgetheilt und verliehen, Das mit Namen sem volt: Ein zweifach quartirter Schild, dessen vordere Hälfte längs Laszbergisch, und die andere Hälfte Reickherisch. Die erste Quartirung, das hinter-untere und vorder-obere Feld schwarz darin ein gelbes Kreuz; vorder-unters und hinter-obers Feld in Mitte überzwerg abgetheilt, das obere Theil roth, und im unteren weiszen Theil ein rother Spickl. In der anderen Hälfte des Schildes oder hinteren Quartirung, selbig hinter-unteres und vorder-oberes Feld jedes nicht allein überzwerg abgetheilt und das obere schwarz sondern auch das Untertheil nach längs also unterschieden, dass dessen Hinterort weisz und Vorderort roth. In selbigen vorder-unteren und hinter-oberen weiszen zwei Felden aus einem dreifachen Hügel oder Erdgrund ein gepeltztes Bäumel mit zwei Zweigeln und seinen Blättlein in gelber Farbe. Auf dem Schild vier offene Turnierhelme, der hintere mit in gelber und weiszer, vordere schwarzer und gelber, die zwei mittere auch einer beiderseits mit rother und weisser, der andere schwarzer und weiszer und rother und weiszer Farbe abgewechselte Helmdecken, und (auszer des vorder-mitteren) mit königlichen Kronen geziert. Ob dem hinteren Helm zwei weisze Adlersflügeln, in welchen das gelbe Paumpeltzer-Gewächs; ob dem vorderen Helm in zwei schwarzen Adlersflügeln das gelbe Kreuz, beides wie unten im Schild: ob den beiden mittern Helmen jedem ein rother altheidnischer hoher Hut, der hintere mit schwarzem und vordere mit weiszem überstulptem rauhen Futter, an des einen Gipfel ein aufgebundener ausgebreiteter Pfauenschweif natürlicher Farben an diesems Gipfel aber sechs weisze Strauszenfedern erscheinend. »
Megjegyzem ezen leiráshoz, hogy vagy a diplomaíró vagy a czímerfestő tévesen fogta fel a heraldikai topographiát; vagy talán onnan származik a homály, hogy a czímer a grófi, a leírás a bárói diplomából vétetett; ez utóbbi kérdést (az eredeti diplomák már nem levén kezeimnél) el nem dönthetem. – A gyakorlott heraldikus ezen német leiráson is eligazodhatván, a magyar fordítást mellőzöm.
Végül szükségesnek tartom a genealogia végéről kimaradt három nemzedék ismertetését annál is inkább közölni, mert a 11-ik nemzedéket képező Laszberg György gróf gyermekei közől az első fiú, György-Rudolf, nem képviseli a 12-ik nemzedéket, hanem a második fiú lett a család föntartójává:
12. Laszberg György-Károly született Randersackerben 1814 okt. 10-én; katonai pályáján Győrött telepedvén meg, itt nőül vette Hutflősz Rózát, kivel boldog családi életet élt és már két fiacskája volt, midőn őt az 1848-iki magyar szabadságharcz fegyverre szólítá; mint katonatiszt megesküdött a magyar alkotmányra és őrnagygyá lett. Világosnál letevén a fegyvert, Aradra vitetett, hol előbb halálra, majd kegyelemből 16 évi fogságra itéltetett; utóbb Rudolf trónörökös születése alkalmából megkegyelmeztetvén, 1858-ban kilencz évi szenvedés után börtönéből kibocsáttatott és gyermekeit, kiket 5 és 3 éves korukban hagyott el, mint gymnaziumi tanulókat viszonláthatta. A politikai viszonyok változásai és az életküzdelmek a kifáradt testet megtörvén, Bécsben tölté végéveit, és ott meghalt 1869 nov. 5-ikén, midőn gyermekei már önállóságra kezdtek jutni. Első fia két év előtt Győrmegye esküdtjévé lett; második fia György- Gusztáv-Artur, ki 1845 ápr. 30-án született, gazdasági tisztégre jutott és utóbb titkárrá lőn Szentlőrinczen Baranyamegyében.
13. Laszberg György-Károly-Rudolf született Győrött 1843 okt. 29-én. Atyja kilenczévi fogsága (1849–58) idejében gondos és szerető anyja vezette őt a gyermekkoron át. Elvégezvén a jogi tanulmányokat, a királykoronázáskor (1867) beállott új alkotmányos szellem ót a közigazgatási pályára terelte: Győrmegyében esküdtből csakhamar aljegyző, árvaszéki ülnök, majd főjegyző lett; 1870-ben a köz- és váltóügyvédi diplomát is megszerezvén, 1876 márcz. 11-én nőül vette Perlaky Katalin-Malvint; utóbb 1879-ben Győrmegye alispánjává lett, és ezóta kitünő tapintattal és buzgalommal vezeti a megye politikai ügyeit. Négy fia és két leánya képezik családi körét. Az első fiú.
14. Laszberg György-Rudolf-Ervin született Győrött 1878 márcz. 10-én. Ez idő szerint ő képviseli a család 14-ik nemzedékét, ki szép tulajdonságaival örvendezteti szüleit és valószínűleg később hazáját is.

Dr. SZOMBATHY IGNÁCZ.

TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság

f. évi február hó 5-én br. Radvánszky Béla elnöklete alatt választmányi ülést tartott, melyen az elnök mindenekelőtt kegyeletes szavakkal áldozott közelébb elhúnyt Ipolyi Arnold nagyváradi püspök, társaságunk alapító és vál. tagja emlékének; a választmány az elnök indítványára elhatározza, hogy a nagy férfiú érdemeit a társaság f. évi nagygyűlésén emlékbeszéddel fogja méltatni.
Ezután Dr. Csánki Dezső vál. tag olvasta föl «Harminczhat-pecsétes oklevél» czímű értekezését, bemutatván több oklevelet eredetijökben is. Dolgozatának közlését jelen füzetünk kezdi meg.
A folyó ügyekre kerülvén a sor, a titkár előterjeszti a következő tagajánlásokat. Pártoló tagokúl (évi 10 frt tagdíjjal): Dr. Radvánszky György Zólyom-Radvány, gr. Waldeck Frigyes Tisza-Roffon (ajánlja az elnök); Csoma József, eddig évdíjas tag, Devecserben (aj. a titkár). Évdíjas tagokúl (évi 5 frt tagdíjjal): Tóth Elek Eperjesen, Bay Ilona Debreczenben, br. Roszner Ervin Nagyváradon, Dalmady Sándor Budapesten (aj. a titkár); Dr. Tauffer Vilmos (aj. az elnök); ifj. Bölöni Sándor (aj. Bunyitay Vincze); Reiner Zsigmond Budapesten (aj. Szádeczky Lajos). Az ajánlottak a társaság tagjaivá megválasztattak.
Titkár ezután bemutatja a pénztárnok kimutatását a múlt évi pénztári állapotról, mely a következő:
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1886. évi pénztári számadásainak kivonatja.

Bevétel

Pénztári-maradvány 1885. évről

491 frt 72 kr.

Alapítványok befizetése

3100 frt – kr

Értékpapirok kamatai

255frt – kr

Alapítványi kamatok

207 frt 50 kr

Pártoló tagdíjak

1930 frt – kr

Évdíjak

1075 frt – kr

A Turul egyes füzeteinek eladásából

28 frt 75 kr

Összes bevétel

7087 frt 97 kr.

Kiadás

Személyi, irodai stb. költségek

frt 81 kr.

A Turul költségei

Nyomtatás

frt 36 kr.

Rajzok, színnyomatok, illustratiók

frt 27-kr

Expediálás

frt 49 kr

Iacute;rói tiszteletdíjak

frt – kr

Összesen

2713 frt 12 kr

Tőkésítés

3107 frt 94 kr

A Nemzetségi Zsebkönyv alapjára félretéve

frt – kr

Rendkívüli kiadás (két koszorú)

43 frt 93 kr

Összes kiadás

6681 frt 80 kr.

Pénztári maradvány

406 frt 17 kr

A Nemzetségi Zsebkönyv alapja pedig a következő állapotot mutatja

Bevétel

Választmányi határozat következtében

takarékpénztárba helyezett összeg

 

800 frt – kr.

Időkőzi kamatok

42 frt 50 kr

Összesen

842 frt 50 kr.

Kiadás

  

Kérdőívek nyomatása és szétküldése

60 frt 71 kr.

Készlet

781 frt 79 kr.

A társaság vagyona

Alapítványok:

Értékpapirokban

frt

Aláírt alapítólevelekben

frt

Alapítólevelek nélküli alapítványok

frt

9900 frt – kr.

A Nemzetségi Zsebkönyv alapja

781 frt 79 kr

Készpénz

406 frt 71 kr

Összes vagyon

11087 frt 96 kr.


A pénztárnok kimutatása felolvastatván, Csontosi János vál. tag, mint a pénztárvizsgáló bizottság előadója, a következőkben terjeszti elő e bizottság jelentését:
Tisztelt választmány!
A Magyar Herald. és Gen. Társ. 1886. évi nov. hó 25-én tartott vál. ülése által alulirottak az 1886. évi pénztári kezelés megvizsgálására és a pénztári állás kimutatására kiküldetvén, feladatunkat f. évi jan. hó 19-én teljesítettük, s a társulati pénztári könyvek minden egyes tételét átvizsgálván, az utalványokkal és egyéb mellékletekkel összehasonlítottuk.
A számadásokat hibátlanoknak, a kiadásokat az utalványokkal összehangzóknak s egyátaljában a pénztári kezelést szabatosnak találtuk.
A pénztári állapot 1886. évi decz. 31-én
7087 frt 97 kr. bevételt
6681 frt 80 kr. kiadást
és így 406 frt 1 kr. pénztári maradványt mutatott. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a társulat részben befizetett alapítványokból, részben saját vagyonából 5% jövedelmező papir járadék-kölcsön kötvényekben 6100 frtot tőkésített, kötelezvényekkel biztosított alapítványai pedig 2000 frtra, s az aláírt, de be nem fizetett, alapítványi összegek, melyeknek kamatai pontosan fizettetnek, 1800 frtra rúgnak; valamint ideértve a társaság által a Nemzetségi Zsebkönyv költségeire félretett s a felmerült költségek levonása után rendelkezésre álló 781 frt 79 krt: a társaság actualis vagyonát 1886. évi decz. 31-én 11.087 frt 96 krra tehetjük.
És itt e pontnál örömmel kell constatálnunk, hogy a társaság által tavaly az aláírt, de be nem fizetett alapítványok biztosítására tett intézkedések a kellő sikerrel jártak; a mennyiben tavaly 5600 frtra rúgott azon alapítványi összeg, mely sem be nem fizettetett, sem pedig kötelezvényekkel biztosítva nem volt; jelenleg ezen összeg csak 1800 frtot tesz. A bizottság kötelességének tartja az igazgató-választmányt arra fölhívni, hogy azon tíz alapító tag, kik a mondott alapítványi összeget képviselik, újból megkéressék, hogy alapítványaikat befizetni, vagy azokról az alapszabályok 4. §-ában meghatározott kötelezvényeket kiállítani szíveskedjenek.
Megjegyezzük még, hogy a múlt évi pénztári tiszta maradvány hovafordítására nézve indítványozzuk, hogy a 406 frt 17 krnyi maradványból 100 frt tőkésíttessék oly módon, hogy ezen összegen valamely reális értékkel bíró sorsjegyek, pl. magyar vöröskereszt sorsjegyek, vétessenek, melyekből esetleg a társaságnak nagyobb haszonra lehet kilátása, a nélkül, hogy a beléjök fektetett összeget koczkáztatná; a Nemzetségi Zsebkönyv költségeire félretett 781 frt 79 krt kitevő összegnek 850 frtig leendő kiegészítésére fordíttassék 68 frt 21 kr.; a többi pedig, azaz 237 frt 96 kr., a folyó év számlájára vitessék át.
Mindezeknél fogva indítványozzuk, hogy a mélyen tisztelt elnökség Czanyuga József pénztárnok úr részére a szokásos évi fölmentést kiszolgáltatni méltóztassék.
Végül a titkár által említett napon tartott ülésünkben bemutatott 1887. évi költségvetés tételeit, melyek 4570 frt 17 kr. bevétellel szemben 3494 frt 21 kr. kiadást tüntetnek föl, továbbá a Nemzetségi Zsebkönyv első kötetének költségvetését, melyben 850 frtnyi alappal szemben 1170 frtnyi kiadás áll, meghallgatván és megvizsgálván, szerencsénk van az előirányzatot pártolólag a t. választmánynak ajánlani. Budapesten 1887. évi január 19-én.
Szinnyei József s. k. vál. tag, Deák Farkas s. k. vál. tag, mint a pénztárvizsg. biz. tagja. mint a pénztárvizsg. biz. tagja.
Csontosi János s. k. vál. tag, mint a pénztárvizsg. biz. tagja.
A választmány a bizottság indítványait magáévá tevén, a pénztárnoknak a fölmentvény megadatott; a tőkésítendő 100 frtra nézve pedig határozattá lőn, hogy azon oly nyereménykölcsön-kötvény vétessék, mely e mellett, bár mérsékelt, kamatot is hoz.
A titkár által előterjesztett költségvetési előirányzat az 1887. évre a következő:

Bevétel

1. Készpénz maradvány az 1886. év végével

 

406 frt 17 kr.

2. Tagdíjhátralék az 1884-6. évekről

710 frt; ebből valószínűleg befolyik

 

200 frt – kr

3. A társaság tulajdonát képező 6100

frtnyi névértékű 5% papirjáradék

kölcsön-kötvényeknek kamatja

 

305 frt – kr

4. 3800 frtnyi aláírt, részben (2000 frt)

rendes alapító-kötlevelekkel biztosított alapítvány 5% kamatja

 

190 frt – kr

5. A társaság által az 1887. év elején

tőkésítendő 100 frtnak 4% kamatja

 

4 frt – kr

6. 197 pártoló tag tagdíja

1970 frt – kr

7. 277 évdíjas tag tagdíja

1385 frt – kr

8. Év folytán várható tagszaporulat

5 pártoló és 10 évdíjas tag után

 

100 frt – kr

9. A Turul egyes füzeteinek eladásából

várható

 

10 frt – kr

Összes bevétel

4570 frt 17 kr.

Kiadás:

1. Tőkésítés az 1886. évi maradványból

 

100 frt – kr.

2. A Nemzetségi Zsebkönyv költségeire félretett, 781 frt 79 krt kitevő öszszegnek 850 frtig leendő kiegészítésére

 

68 frt 21 kr

3. Személyi járandóságok (titkár, pénztárnok)

 

500 frt – kr

4. Iacute;rói tiszteletdíjak és szerkesztés

696 frt – kr

5. Nyomdai költség

1100 frt – kr

6. Színnyomatok készítése

500 frt – kr

7. Metszetek, rajzok, zinkographiák

250 frt – kr

8. Expeditio költségei (utánvétellel való szétküldés)

 

80 frt – kr

9. Irodai átalány (40 frt), postadíj, pénzbeszedési díjak, szolgák bére, másolások stb.

 

200 frt – kr

Összes kiadás

3494 frt 21 kr.

Előirányzott maradvány

1075 frt 96 kr


A Nemzetségi Zsebkönyv I. kötetének költségei.
Bevétel: Rendelkezésre álló összeg a föntebbi költségvetés alapján 850 frt

Kiadás:

A Nemz. Zsebkönyv I. kötetének szerkesztéseért tiszteletdíj (20 nyomtatott ív után)

 

400 frt

Levelezés, postaköltség stb.

50 frt.

Nyomdai költség 20 ív után a 30 frt = 600 frt;

ehhez kötés a 15 kr. 800 példányban = 120 frt



720 frt

Összes kiadás

1170 frt


Fedezendő hiány 320 frt, mely összeg a f. év végén fenmaradandó pénztári készletből fog fedeztetni.
A választmány ez előterjesztéseket tudomásul vette s azokat a folyó évi költségvetés alapjáúl elfogadta.
A titkár ezután felhatalmazást kért arra, hogy a folyóiratunkhoz mellékelni szokott színes czímer-képeket nagyobb példány-számban készíttethesse; úgy hogy ezekből idő folytán, mikor kellő mennyiség áll rendelkezésre, külön díszes kiadvány készülhessen; a választmány erre, minthogy az csekély költségtöbblettel jár, a felhatalmazást megadja.
A folyó évi nagygyűlés október havára tüzetett ki, melynek egyik tárgya az Ipolyi Arnold fölött tartandó emlékbeszéd lészen, melynek elkészítésére Deák Farkas vál. tag kéretett meg. Ugyan e nagygyűlés lesz hivatva megválasztani a társaság elnökeit, mert az első öt évi cyclus a folyó évben lejár; míg a társaság többi tisztviselőit az év végén egyik igazgatóválasztmányi ülés fogja megválasztani.
Ezután zárt ülés következett, melyben a többi közt felmerült egy, a társaság első öt évi fennállásának alkalmából rendezendő szűkebb körű heraldikai kiállítás terve, mely tetszéssel fogadtatván, a terv bővebb megbeszélésére bizottság küldetett ki.
A jegyzőkönyv hitelesítésére Dr. Csánki Dezső és Csontosi János vál. tagok kéretvén meg, az ülés véget ért.
A Nemzetségi Zsebkönyv kiadásának előkészítésére kiküldött bizottság f. évi február hó 11-én ülést tartott, melyen jelentés tétetett a zsebkönyv ügyében eddig történtekről; ennek alapján a bizottság véglegesen megállapította a tervét, mely a zsebkönyv első kötetének szerkesztésénél irányadó lészen; úgy hogy az a folyó év második felében minden bizonynyal napvilágot láthat. Egyúttal a szerkesztőkre nézve megállapodott abban, sikerülvén a szerkesztésről nagy elfoglaltsága miatt lemondott id. Szinnyei József vál. tagot lemondásának visszavonására rábirni, hogy a szerkesztést továbbra is ő és a titkár, közösen fogják végezni.

Észrevételek a «Nemesség» czímű kézikönyvnek ismertetésére.Turul 1886. 141 – 144. l.*
(Első közlemény.)Tér szűke miatt kénytelenek vagyunk e közlemény befejezését jövő számunkra halasztani. Szerk.*

Egy könyv szerzője is juthat néha – kivált pedig akkor, ha tudományos jelleggel biró munkát írt, – abba a helyzetbe, hogy a kritikával szemben nem csak saját írói reputácziója, hanem még inkább a tudomány és a történelmi igazság kedvéért méltán követelheti, hogy az «audiatur et altera pars» igazságos elvét vele szemben is alkalmazzuk; legalább ott, a hol oly kritikával áll szemben, mely az illető munkát illetőleg – mint arra hivatott és illetékes közlönyben megjelent könyvismertetés – méltán igényt tart a szakkörök és a pártoló közönség figyelmére; de különösen követelheti azt akkor, ha észrevételei épen az illető szaktudomány érdekében abból a czélból történnek, hogy téves állításokat igazítsanak helyre.
Ily helyzetben vagyok én is «Nemesség» czímű kézikönyvem amaz ismertetésével szemben, mely e folyóirat egyik közelebbi füzetében D. F. jegyzés alatt megjelent.
Természetes dolog, hogy reflexiómban az ismertetésnek csakis ama pontjaival foglalkozhatom, melyek tárgyilagosak: azaz a heraldika, genealógia és történelem körébe vágnak, vagy a munkámban előforduló chronologiai adatokra vonatkoznak. Ime észrevételeim könyvem ismertetőjének egyes kifogásaira.
A különböző nemesi koronák viselése által elkövethető nemesség-bitorlásra vonatkozólag («Nemesség» 28. lap) D. F. úr ezt mondja: «.... mert tulajdonképen a koronának mint olyannak és különböző pontjainak vagy pontjai számának szoros értelemben vett czímerészet-szabályai szerint semmi de semmi jelentősége sincs; ez tisztán társas életi szokás és sehol se találkozott tudás vagy törvényhozás, mely a koronák pontjainak számát magyarázta vagy fixirozta volna, ilyesmit hiteles armálisokban sem olvastam s ezért azt hiszem, tizenötpontos koronát is viselhet kocsiján akárki s ebben nem létezik más korlát – mint az indokolatlan erőlködés nevetségessége. Mire elég példa, hogy az angol rendőrség adó tárgyává tette a koronák viselhetését» .
Ebben talán igaza van D. F. úrnak, a mi a magyar nemességet illeti, de könyvem nem csupán a magyar nemesség instituczióit ismerteti, hanem a monarchia mindkét felének nemesi intézményeivel foglalkozik. Az egyes nemesi rangfokozatokat bizonyos számu pontok (vagy pontokkal tetőzött póznák) által előtüntető nemesi koronák használása (herczeg 11, marquis és gróf 9, báró 7, köznemes 5 pont) ó-franczia eredetű feudalis nemesi intézmény s ott valamint Angliában és később Németországban is az egyes nemesi rangfokozatok hivatalos megjelöléseűl el is fogadtatott, mely törvénynyé vált usus az előbb nevezett két országban az ottani ősnemesség eredeti organizálása óta folyton fennáll s századok folyama alatt tősgyökeres nemesi kiváltsággá vált. A lovagkornak majdnem minden nemesi intézménye: a lovagjátékok vagy tornaversenyek, a feudalis államszervezet, a nemesi czímerek (armoiries) keletkezése, bizonyos családi színek viselése stb. Frankhonban leli bölcsőjét; a troubadourok, kóbor lovagok s a keresztes vitézek innen és Olaszországból keltek első útjokra. Szóval mindazon irányeszmék és nemesi institucziók, a melyek a későbbi utókort arra birták, hogy a középkort «lovagkor»-nak keresztelje, jobbára franczia eredetűek. Az ó-franczia nemesség szervezete, szokásai, törvényei stb. mintaképűl szolgáltak Nyugat- és Közép-Európának; ily módon honosultak meg a különböző pontokkal ellátott sisak-koronák is Németországban, első időben kivált megkülönböztetésűl szolgálván a czímertelen pajzszsal, zárt sisakrostélylyal a tornaverseny porondján névtelenűl megjelenő vitézek különböző nemesi rangjának. Később szokássá vált, hogy a bizonyos számú pontokat mutató koronát a nemesek nemcsak a sisakon, hanem a czímerpajzs felett is használták, nemkülönben pecsétjükön is, – nemesi rangjuk megjelölése gyanánt, mely szokást csakhamar Németország is elfogadta. Magyarország, melynek avitikus nemesi alkotmánya magánjogi különbséget nem ismert a «membra sacrae regni coronae» egyedei között, ezen, a Nyugatban már a XIV. század óta törvénynyé vált szokást, csak akkor kezdte utánozni, mikor a Habsburg-ház trónralépése után herczegek, grófok és bárókból álló külön mágnási kaszt kezdett kifejlődni és nemsokára tömör egységgé alakulni. Hazánkban – igaz – sohasem szabta meg törvény vagy rendelet, hogy ki használhatja a 9–7 vagy 5-pontos koronát. Ezt, minthogy a magyar nemesség – úgy mint a többi, külföldről importált nemesi divattal szemben – e tekintetben sem tudott ellentállni az általános szokásnak, csak az, egyéni és családi illem és jogérzet határozta meg. Ámde másként állott a dolog Németországban, a hol a XVI. század eleje óta a birodalmi grófok és bárók római császár által kiállított armálisainak legnagyobb része a czímerök feletti koronákon a 9–7 pontot tünteti elő, sőt azon birodalmi grófok és bárók czímeres leveleiben is, kik a magyar nemesség sorából emeltettek említett korszakokban a római szent birodalom grófi vagy bárói rendjébe, valószinűleg ott található a 9-pontos korona (vagy a pajzs felett vagy mint sisakdísz), a mint ma is ott tündöklik a hajdani Tököly grófok kézsmárki várának főkapuja felett látható kőczímer tetején a XVII. század eleje óta. A ki a mondottakat tagadná, valóban csak azt ismerné el, hogy vajmi kevés külföldi armális fordul meg kezében. Különben Franczia- és Németországban régóta pont nélkül való külön herczegi, grófi, bárói, lovagi és nemesi koronák is léteztek és használtatnak ma is. Arról, hogy szabad-e Ausztriában «mindenkinek kocsján akár 15 pontos koronát is használni», illetékes felvilágosítást adhat mindenkinek a «K. k. Herolds-Amt»-on kívül a bécsi rendőrség is, a mely 1878-ban a májusi «Praterfahrt» alkalmával a bérkocsikról letöröltette a bitorolva ráfestett 5–7–9 pontos koronákat és nemsesség-bitorlás czímén érzékeny pénzbirsággal sujtotta a tulajdonosokat. A mi a londoni rendőrség beavatkozását illeti, abban is van egy kis tévedés, amennyiben az, a mit az angol rendőrség 1867-ben (különben köztudomásu dolog, mely nehány év előtt egy adóügyi vita alkalmával a magyar parlamentben is szóba került) a hintókon alkalmazott nemesi koronák megadóztatása tárgyában tett, csupán a nemesség által kifejtett fényüzés megadóztatása volt, korántsem pedig, a nemesi koronák bitorlásának szabadalmazása.
Több, XVII. és XVIII. századbeli német birodalmi és osztrák grófi, bárói, lovagi és nemesi czímereslevél fordult már meg kezemben különböző ős-próbák szerkesztése alkalmából, melyeken a családnak adományozott főnemesi vagy nemesi rang megjelöléseül a sisakdísz 5–7–9 pontot (különböző heraldikai színekben) mutat, a mi mégis csak a mellett bizonyít, hogy a pontok száma századok óta a német birodalmi nemesség czímereiben már hivatalból is meg volt szabva.
Ennek bebizonyítására hivatkozom a többi közt a tutzingeni lovag Tichtl családnak czímerére is, melynek két armálisa (az elsőt II. Rudolf császár állította ki Prágában 1580 november 9-én ezen czím alatt: «Confirmation und Extension Wappens für Georgen und Paule Tichtel von Tutzingen Gebrueder», melyben e család régi nemességét megerősíti; a második VI. Károly császár által van kiállítva 1726-ban) előttem fekszik. Mindkét okirathoz heraldikailag kifestett czímer járul, melynek mindegyikén a sisakdíszként alkalmazott arany korona öt, felváltva ezüst, lazurkék és rubinvörös színre festett pontot hord tetején, a család nemesi, illetőleg lovagi rangjának megjelölése gyanánt. Mind a két okirat eredetije a bécsi cs. kir. nemesi levéltárban- őriztetik. Hiteles másolatai lovag Tichtl Móricz földbirtokosnál (Tápió-Sáp, Pestmegye) megtekinthetők.
A különböző nemesi rangoknak pontos koronákkal való megjelölése Magyarországon is heraldikailag el van fogadva. Tessék a régi bárói családok közül a Perényiek és Luzsinszkyak kifestett czímerét megtekinteni, továbbá a Gombos és a ráhói és egeri Jánoky családokét; az újabb keletű főrangú családok közül pedig gróf Tisza Lajosét, a gróf Jankovich Miklósét és a Radvánszky báróknak adományozott czímert, melyeknek mindegyikében a 9–7 vagy 5 pontos korona látható, mint a czímernek egyik heraldikai jelvénye. Ugyanez áll számos más magyar főuri és nemesi családról is.
«A Dalberg anecdota vége felé (30. l.) nem értjük, hogy mi a non vero és mi a ben trovato. Mert hogy a kereszt felé hajadon fővel közelgető Aureliusnak (a Dalberg család első ősének és a keresztrefeszitéshez kirendelt római őrség vezérének) azt mondta volna Szűz Mária: Tegye fel fövegét, komám uram! (ó-németséggel: Bedecket Euch, Euer Liebden) ebben valami elmésség sehol se mutatkozik; még ha új-németre fordítjuk, akkor sem».
Hogy a Dalberg családot könyvemnek «A nemességről általában» czímű fejezetében, a hol több oly ősnemes családot sorolok fel, melyek nem fejedelmi kegytől nyerték nemességüket, hanem önerejükből ősi időkben emelkedtek a nemesi rendbe, szintén felemlítettem, azért történt, mert e család köztudomás szerint Németország, legrégibb nemzetségeinek egyike, melynek eredete az ó-kor homályába vész el,A «Lexicon»-ok és családi hagyomány szerint a Dalbergek ősapja, Cajus Marcellus Cornelius rokona lett volna az Üdvözitőnek; tény továbbá, hogy Dalberg Heribert már 900 körül kölni érsek volt.* felemlítettem azért is, mert azt hiszem, hogy a monda szerinti találkozást Aurelius és Szűz Mária között mintegy e jelenetre való emlékeztetésképen örökíttette meg a család czímere, melynek egyik képe egy vértezett kar által magasra emelt ó-római sisakot mutat; s hogy ennélfogva e czímernek – ha csak futólagos megemlítését is – heraldikai szempontból sem tartottam egészen érdektelennek.
«Azt azonban, hogy a magyar adományozási rendszer már Sz. István korában virágzott volna (36. lap), valóban nem is képzeljük, honnan vette szerző s jó lesz, ha a második kiadásból szépen kitörli.»
A «Nemesség» czímű munkám 36. lapján ez áll:
«A királyi adományok intézménye Sz. István király uralkodása alatt kezdett virágzani, tulajdonképen eredetét azonban az Árpádház királyainak privilegiumaiból vette, teljes kifejlődését az Anjou-k alatt nyerte.»
Szivesen megmondom, hogy ezt honnan vettem. Az általánosan tekintélyekűl elismert magyar íróknak az avitikus magánjogot ismertető munkáiból, kik közűl elégségesnek tartom dr. Wenzel Gusztáv: «Az 1848 előtti magyar magánjog» czímű könyvének megemlítését, melynek 272–273-ik lapján ez áll: «Szoros birtokadományokra a vezérek korában még nem találunk. Fekvő tulajdon azon időben csak a nemzetségek szállásaiban létezett; s az adományok kiindulási pontját Sz. István intézetei nyujtják, kinek törvényeiben már a nemzetségek ősi tulajdonából eredt vagyon és a király adakozása utáni birtok közt a különbséget kiemelve látjuk.» Ennélfogva nem látom be, hogy az idézett helyeket miért hagynám ki munkám esetleges második kiadásából?
«A 46. lapon Szápárynak nevezi a gróf Szapáry családot; mert minthogy az ős fészek Veszprém várrnegyében Szapár, az onnan származó elnevezés is csak Szapáry lehet s Szápárynak csak az a magyar beszédtől elütő kimondás mondhatja (s mondja gyakran Czápárynak is), mely Hadikot Hádik-nak, Almásyt Álmásynak szokta ferdíteni és facsarni, sőt még hiszi is, hogy ily módon szebben beszél.»
Minden egyebet mellőzve, utalok a főrendi tagságra jogosultsággal biró magyar főrangú családok nevét tartalmazó 1886. évi VIII. törvényczikkre, melyben ez áll: Szápáry és mellette zárjelben (Szapáry); tehát ebből is látható, hogy a család eredeti és igazi neve Szápáry, még pedig épen azért: « mert minthogy az ős fészek Veszprém vármegyében Szápár (nem pedig Szapár amint ezt D. F. állítja), az onnan származó elnevezés is csak Szápáry lehet.»
Tehát a könyvismertető úr által a Szápáry névvel egy kathegoriába helyezett Hádik, Álmássy stb. elferdített nevek egy kalap alá nem vonhatók.

MARCZIÁNYI GYÖRGY lovag.

A hertelendyfalvi ev. ref. egyház új pecsétje.

Thaly Kálmán tagtársunk a hertelendyfalvi ev. ref. egyház számára, az aldunai telepítési kormánybiztos kérésére új pecsétet tervezett, mely a mint heraldikailag és a sphragistika szempontjából kifogás alá nem eshetik, ép oly ügyesen fejezi ki heraldikai motivumokkal az Alduna vidékére telepített ev. ref. csángok eredetének, beköltözésének, új hazájoknak és vallásuknak főbb momentumait. A rendkívül ügyesen tervezett és kitünően kivitt pecsét (rajzolta Könyöki József tanár Pozsonyban) a következő: XVII. századi ízlésű pajzsnak (mely utalás a reformationak hazánkbeli fénykorára, Bocskay, Bethlen és a Rákócziak idejében) kék mezejében, hármas zöld halom középsőjén koronából kinövő terebélyes tölgy, fölötte Isten szemével; a jobboldali halom fölött öt ágú sugaras csillag, a baloldalin leszálló turul-madár. A paizs által ketté osztva ez évszám: 1886. Körirata: * A HERTELENDY-FALVI EV. REF. EGYHÁZ PECSÉTE. A pecsét alakjainak vonatkozásai a következők: A hármas bércz: a haza, alapja az egésznek; ennek középsőjébe gyökerezik a viharral daczoló, szabadon tenyésző erős tölgy: a kalvinismus jelképe; a jobb halom fölötti csillag a napkeleti királyok csillaga: a vezércsillag, mely a bukovinai ref. székelyeket a hazába vezérlé; ez a beköltözés jelvénye; a bal halomra leszálló turulmadár a letelepülést jelképezi. Az egész fölött őrködik az isteni gondviselés szeme, mely a Rákócziak udvari zászlain is ragyogott («Deus providebit» felirattal); ez adja meg a pecsétnek az egyházi jelleget. A halmok, a tölgylombozat zöld színe a reményt, a paizs kék mezeje az állandóságot az új hazában akarja jelképezni. A nagy leleményességgel kigondolt czímer a kivitelben is ügyes mester kezére talált.

SZAKIRODALOM.
A Siebmacher-féle magyar czímereskönyvnek

hetedik füzete is megjelent Nagy Iván és Csergheő Géza közös szerkesztésében. Az új füzet szövege a Dombay családtól az Eva családig összesen 171 családról szól, melyekhez tizennyolcz táblán 216 czímer rajza járul. E nagyszámú czímer között igen sok érdekes is akad; kiemeljük ezek közül különösen azokat, melyek az 1526. év előtti armálisok alapján kerültek a gyűjteménybe. Ilyenek: az Eresztvéni család czímere 1414-ből (az oklevél eredetije a Festetich-levéltárban Keszthelyen); az Előjáró (Gallus dictus Előjáró) családé 1415-ből (eredetije ugyanott); az Eödönffi családé (a fő czímerszerző Nagymihályi Albert, a Sztárayak őse) 1418-ból, melynek eredetijét e család nagymihályi levéltára őrzi, a Dombay családé 1506-ból és végre a Drághffiak bárói czímere, az 1507-ben kapott bárói diploma alapján, melynek eredetije a br. Mednyánszkyak levéltárában őriztetik. A berendezést, az anyag beosztását ismertettük megelőző közleményeinkben, csak azt említjük meg, hogy e füzetben is egyes, nagyobb historiai szerepet vitt családok czímerének ismertetése, a családokra vonatkozó főbb datumok felemlítésével helylyel-közzel egész kis értekezésekké bővül, így pl. a Draskovich, Drugeth, Eltz, Erdődy, Esterházy családoknál, melyeknek történetére vonatkozó irodalom főbb termékei is felsoroltatnak, úgy hogy olyan is haszonnal forgathatja a művet, ki nem csupán czímereket keres. Bővebb szöveggel találkozunk még a Dráveczky, Emich stb. családoknál. Mint már több ízben, úgy most újolag is kötelességünknek tartjuk a becses segédkönyvet az érdeklődők figyelmébe melegen ajánlani.

Az utolsó Rákócziak.

A Rákóczi-kor fáradhatatlan és nagyérdemű búvárának, Thaly Kálmán-nak, kutatásait e fejedelmi család utolsó tagjainak sorsáról és kihalásáról, melyeknek eredményét folyóiratunkban is közlé (Turul 1884. 89, 176. l. és 1885. 187. l.), buzgó tagtársunk Dr. Wertner Mór német átdolgozásban a berlini «Herold» közlönyében e czím alatt: «Thaly’s Forschungen über die letzten Rákóczy» közzétette, mely dolgozat különnyomatban is megjelent. Olvasóink ismerik Thaly kutatásainak eredményét a fejedelmi család utolsó tagjainak sorsáról, kik közt Jozefa-Charlotta herczegnő, mint családjának utolsó nőtagja, a párisi de la Visitation St. Marie kolostorban fejezte be életét 1780 jul. 3-án. A híres család sorsának, mely a külföldet is kétségtelenűl érdekli, ismertetője e dolgozatával nagy szolgálatot tett a magyar genealogia ügyének. Dolgozata végén egy táblázatot közöl, mely a Rákóczi- és Habsburg-házak közös leszármazását az Árpádoktól tünteti föl; érdekes voltánál fogva közöljük ez összeállítást:

III. Béla magyar király † 1196.; II. Endre † 1235.; Sz. Erzsébet † 1231. Thüringiai IV. Lajos († 1227) neje; Zsófia † 1284 körül. Brabanti II. Henrik († 1247) neje; Gyermek Henrik † 1308. hesseni első tart. gróf; Otto † 1328.; Lajos † 1345 után; Hermann † 1413.; I. Lajos † 1458.; II. Lajos † 1471.; II. Vilmos † 1509.; I. Fülöp † 1567.; Hessen-Kasseli IV. Vilmos † 1592.; Móricz † 1632.; Hessen-Rheinfelsi Ernő † 1693.; Wanfried-i Károly † 1711.; Charlotta-Amália † 1722. II. Rákóczi Ferencz († 1735) neje; Rákóczi József † 1738.; Jozéfa-Charlotta † 1780.; Rákóczi György † 1756.; Constantia † 1240. I. Ottokár cseh király († 1230) neje; I. Venczel cseh király † 1253.; II. Ottokár cseh király † 1278.; II. Venczel cseh király † 1305.; Erzsébet † 1330. Luxemburgi János cseh király († 1346) neje; IV. Károly császár † 1378.; Zsigmond császár és magyar király † 1437.; Erzsébet † 1442. Habsburgi Albert császár és magyar király († 1439) neje; Erzsébet † 1505. IV. Kázmér lengyel király († 1492) neje; II. Ulászló magyar kir. † 1516.; Anna † 1547. Habsburgi I. Ferdinánd cs. és kir. († 1564) neje; Károly † 1590.; II. Ferdinand cs. és kir. † 1637.; III. Ferdinand cs. és kir. † 1657.; I. Lipót cs. és kir. † 1705.; I. József † 1711.;VI. (III.) Károly † 1740.; Mária-Terézia cs. és királynő † 1780.
images/1887-88xw30.jpg

Ez összeállításból a következő két körülmény világlik ki: 1. hogy az utolsó Rákócziak az Árpádok egy férfi-tagjától származnak le, míg a Habsburgiak egy nő-tagtól; 2. hogy a Rákócziak egyenes leszármazása az Árpádoktól háromszor szakíttatik meg nők által, míg a Habsburgiaké ötször.

Az Árpádok genealogiája német nyelven.

Dr. Wertner Mór alapos dolgozatait az Árpádok családtani viszonyairól, melyek közűl kettő, úgymint «Az Árpádok a régibb külföldi genealogiában» és «Az Árpádok házassági összeköttetései» folyóiratunkban látott napvilágot (Turul 1885 105. és 145. l.), a bécsi Adler heraldikai és genealogiai társulat 1886-iki évkönyve német fordításban is közzétette; míg harmadik nagyobb dolgozatát «Glossák az Árpádok genealogiájához», melynek közlését jelen füzetünkben kezdjük meg, a berlini Herold, több más, Magyarország történetére és családtani viszonyaira vonatkozó közleményével egyetemben, a folyó 1887. évben fogja német nyelven is közölni. Csak örömünket fejezhetjük ki, hogy a velünk együtt hasonló czélokért küzdő társulatok közléseikkel így megkönnyítik a magyar történeti és genealogiai ismeretek elterjedését külföldön. Megemlítjük még azt is, hogy a berlini «Der deutsche Herold» czímű herald. és geneal. társulat a magyar származástani viszonyoknak buzgó ismertetőjét Wertner urat f. évi közgyűlésén levelező tagjává választotta.

A gróf Károlyi-család oklevéltára.

A díszes diplomatariumból, melyet Géresi Kálmán ritka szakavatottsággal és pontossággal szerkeszt, már a negyedik kötet is megjelent. Az új kötet az 1600–1700 időszakból tartalmaz levelezéseket és okleveleket. A gazdag és érdekes anyag nemcsak a Károlyi-család multjára és történeti szereplésére vet világot, mely azóta, hogy Károlyi Mihály 1606-ban az ország bárói sorába emeltetett, egyre nagyobb és fontosabb lesz; hanem számos más család multját is földerítik ez irományok, melyek rokonság révén kerültek a Károlyiak levéltárába. Iacute;gy a lapispataki Segnyei vagy Sennyei családra számos oklevél vonatkozik; ezek közt kiemeljük különösen Segnyei Miklósnak Bocskay vitéz kapitányának bárdi diplomáját, melyet fejedelmétől 1606-ban nyer. A rangemelés új czímer adományozásával járt, melynek színes mását az oklevéltár mellékletben közli; az új czímer heraldikai szempontból a legnagyobb hanyatlásról tesz ugyan tanuságot, de érdekes abban a tekintetben, hogy három csatajelenetben a kitüntetett hős életéből episodokat örökít meg. Több adat vonatkozik a kihalt Bosnyák családra is; s ezek közt családtani szempontból kiváló fontosságú Bosnyák Tamás füleki kapitánynak II. Mátyás király által 1609-ben történt bárói rangra emeltetése; e kiváló férfiú fiában István nyitrai püspökben családjának fiága kihalt; míg leányai az ország legkiválóbb családjainak tagjaival lépvén házasságra, az oklevéltár ezekre nézve is tartalmaz stemmatographiai adatokat. Az oklevéltárat, mely egyébként is köz- és művelődéstörténelmi szempontból kiváló fontosságú, egyik közelebbi füzetünkben bővebben fogjuk ismertetni.

I. Lajos oklevelei.

A bécsi «Mittheilungen des Instituts für österr. Geschichtsforschung» egyik közelebbi füzetében Zimmermann Ferencz vizsgálat alá veszi Nagy Lajosnak egy 1380. évi, a földvári templom asylum-jogáról szóló oklevelét, s ez alkalomból összeállítja Nagy Lajos okleveleinek külső és belső tulajdonait. A szóban forgó oklevélnek eredetije nincs meg; egyszerű másolatban bírja azt a brassói városi levéltár; a másolat keletkezési idejének meghatározását azonban nehezíti azon körülmény, hogy a másolat az akkor még kétségtelenül megvolt eredetinek irásvonásait iparkodik utánozni s az oklevelet az eredetinek megfelelő külső formában visszaadni. Zimmermann, másolattal levén dolga, főkép az oklevél belső tulajdonaira fektethette vizsgálatát; s erre nézve meg kellett először Nagy Lajos ezen korbeli okleveleinek belső tulajdonait állapítania, igen tekintélyes oklevél anyagot vonván vizsgálata keretébe. Ezeknek eredménye abban összpontosúl, hogy a földvári oklevél-teljesen megfelel a Nagy Lajos korabeli kanczelláriai praxisnak, s így azt nincs okunk koholt oklevélnek tekinteni; a másolat íratásának idejét pedig az 1500 év tájára teszi, s ezt az állítását diplomatikai okokon kívül historiaiakkal is támogatja. Az érdekes dolgozat tanuságot tesz arról, – mit különben bizonyítani teljesen fölösleges, – hogy hazai oklevéltanunk alapos ismerését és annak felvirágozását csak speciális diplomatikai kérdések felderítésétől, megoldásától, általában az oklevelek beható vizsgálatától várhatjuk.

A Siebmacher-féle czímereskönyv

magyar részének szerkesztőségében beállott változást illetőleg, a következő sorok közlésére kérettünk meg:
T. szerkesztőség!
Miután tisztelt szerkesztőtársam a főszerkesztői gondoktól, közel három évi együttes működésünk után, visszalépésre határozta el magát, az úgynevezett «Magyar Siebmacher» szerkesztésének önálló vezetését magam vettem át; a miként azt a kiadó nürnbergi Bauer és Raspe czég annak idejében, t. i. néhány hónappal azelőtt, hogy a közös munkára tisztelt volt szerkesztőtársammal szövetkeztünk volna, egyenesen reám bizta. Annak megjegyzésével, hogy a nevezett vállalatnak VII-dik füzete még mindkettőnk neve alatt, vagyis kettőnk szerkesztésében fog megjelenni, kellemes kötelességet teljesítek, midőn köszönettel emlékezem meg mindazoknak lekötelező szívességéről, kik munkámban segítségemre voltak olyannyira, hogy a főszerkesztőnek teljesen váratlan visszavonulása daczára is a vállalat füzeteinek megjelenésében, (melyek azt hiszem történelmi kutatásokra is hasznos adatokat tartalmaznak) a legkisebb késedelem sem fog bekövetkezni. Felhasználom egyúttal az alkalmat, hogy kivált Csoma József, Sváby Frigyes, Kubinyi Miklós és Reichenau Konstantin uraknak szíves közreműködésökért őszinte köszönetet mondjak.
Ungvártt, 1887. évi február havában.

Csergheő Géza s. k.

1887-2

images/1887-88xw02.jpg
AZ 1511-IKI OKLEVÉL PECSÉTEI.
(Könnyebb megértés czéljából ujra közölve a Turul 1887. I. füzetéből.)

images/1887-88xw31.jpg

HARMINCZHAT-PECSÉTES OKLEVÉL 1511-BŐL.
(MÁSODIK KÖZLEMÉNY.)

– Egy melléklettel. –
I. 7. A következő pecsét minden valószínűség szerint a kisvárdai Várdai Ferencz váczi püspök s kincstartóé.V. ö. Orsz. Levéltár. Dl. 22058. sz. okl. az 1510. évhez (aug. 27.). Továbbá u. o. Dl. 22030 (1510 máj. 21), 23075 (1518), 25524 (1509 szept. 21.). Valamint b. Nyáry id. m. 70. l.* Várdai 1509-ben lett váczi püspökké; 1514-ben az erdélyi püspöki székre lépett át, hol aztán élte végeig 1524-ig megmaradt. A kir. kincstartóságot csak 1511-ig viselte. Ez év május havában azonban még kincstartó volt. A kisebb befolyású főpapok közül való.
Nyolczszögletű keretbe foglalt, tisztán kinyomódott pecsétjének czímerpajzsában a Guth-Keled nemzetségi czímer szokott ábrázolata: a három fog látható; ugyanaz, a mi alább a guthi Országh (I. 9. és II. 8.) és Báthori-czímerekben, csakhogy a Várdai-czímernél a harmadik, azaz legalsó fog már nincs teljesen kiképezve.
A pajzs fölött püspöki süveg emelkedik, aljából kinyúló szalaggal, mely a pajzsnak körülbelől közepéig jobbról és balról aláereszkedik. A süveg mellett jobbról az F, balról a V betű olvasható. Ugyanilyen pecsétjét látjuk Várdai Ferencznek egy 1510. május 21-én kelt oklevelén is,Orsz. Levéltár. Dl. 22030.* csakhogy ennél a pajzsnak más alakja van és az F mellett a V betű helyett W betű foglal helyet, még pedig a püspöki süveg helyén, mely teljesen hiányzik.
Oklevelünkön sorrend szerint ez az első kezdőbetűs gyűrűpecsét.Hasonló kezdő-betűs pecsétek pl. guthi Országh Lőrinczé (L. O.) 1496-ból (Dl. 20422), Corvin Jánosé (I. C.) ugyanez évből (Dl. 33026); 1497-ből pl. bélteki Drágfi Bertalan erd. vajdának figyelemreméltó gyűrűspecsétje, a pajzs felett: B. D. W. T. betűkkel (Dl. 20524); Somi Józsáé I. S. betűkkel (Dl. 20532); szekcsői Herczeg Miklósé (N. H.) betűkkel (Dl. 20594) stb.* Természetesen, latinosan írva: elől a kereszt- s utól a vezetéknév. Iacute;gy iratnak oklevelünk többi kezdőbetűs gyűrűpecsétei is. Azonban ez időtájban, a mint megjelentek a magyar missilis levelek, mutatva az értelmi fejlődésnek s az egyéniség érvényesülésnek magasabb fokát, – előtünnek a magyaros feliratú kezdő-betűs gyűrű-pecsétek is. Iacute;gy pl. Horvát Gáspár, fogarasi várnagy, egy 1502-ben, vagy mintegy két évtizeddel később: Hagymás Miklós erd. alvajda, egy 1519 febr. 6-án kiadott latin nyelvű okiratára, H. G. illetőleg H. M. kezdőbetűs gyűrűpecsétet nyomnak;Orsz. Levéltár. Dl. 21118. és 29973. * egy hónappal később pedig (márcz. 16-án) Szentgyörgyi Ferencz gyűrűpecsétje tünik elő S. F. betűkkel. De még ugyanez oklevélen Szentgyörgyi Farkas W. S. betűs gyűrű-pecséttel szerepel.U. o. Dl. 23152.*
I. 8. E pecsét bizonyára a Bakócz vagy Erdődi Jánosé, ki 1511-ben mint titeli prépost, királyi titkári tisztet visel az udvarnál; majd később: 1513-ban nagybátyja: Tamás érsek pártfogása következtében a zágrábi püspöki széket foglalja el.Lásd 1512-ből Dl. 22361. sz. okl., melynek alján következő szavak olvashatók: R° Magistri Johis ppti Titulien. Secretar. R. Mttis., odább pedig: «Jo. Erdewdy», mely feljegyzések, mint a kir. kanczelláriai praxis bizonyítja, ugyanazon személyre vonatkoznak.*
A spanyol czímerpajzsban, mint Tamás eszterg. érseknél említők, kerékből szarvas ugrik ki. Fölötte préposti süveg emelkedik, jobbról-balról lengő szalagokkal. Az, egész pecsétet nyolczszögletű keret zárja körül.
I. 9. E pecsét guthi Országh János szerémi püspöké, ki e főpapi méltóságot 1505–1522 közt viselé. 1522-ben váczi püspökké lépett elő, mely állásában 1537 körül bekövetkezett haláláig megmaradt, tehát a mohácsi vészt jóval túlélte.
Pecsétje egyszerű. Tojásdad keret veszi körül a Guth-Keled nemzetségi czímert (3 teljesen kiképzett fog) ábrázoló spanyol czímerpajzsot, mely fölött a bal oldalon O. betű világosan kivehető. A püspöki süveg hiányzik,V. ö. a Várdai Ferencz püspök id. pecsétjével, melyről szintén hiányzik e süveg. (Orsz. Levéltár. Dl. 22030.)* valamint a sárkány czímertartó is, melyet pedig nagyatyja a nagy nádor: Mihály, élte végeig viselt.P. o. Dl. 18999.*
I. 10. A süveg ezen a pecséten is hiányzik, melynek német czímerpajzsában, hiányosan kinyomva, oroszlán ágaskodik. A pajzs fölött jobbról, szintén homályosan, egy meghatározhatlan betű nyomódott ki. Nem lehetetlen, hogy a Várdai Pál pecsétjével van dolgunk, ki ez időben több ízben: prepositus Sancti Sigismundinak és alkincstartónak írja magát s kinek pecsétjében csakugyan, első lábában három ágú villát vagy három ágú rózsát tartó oroszlán ágaskodik.Lásd 1513-ból (szept. 8.). Dl. 22451, vagy 1515-ből (máj. 6.) Dl. 226)8. okl., a czímerpajzs fölött P. W. betűkkel. Továbbá 1515. jan. 13. Dl. 22652. s 1517. aug. 25. Dl. 22960. okl., melyben már mint főkincstartó szerepel.* A kétséget főleg az okozza, hogy míg oklevelünkön e pecsét piros, Várdai pecsétei más okleveleken mindig fekete-barnás viaszba vannak nyomva. Bár ez ellenmondás nem nagy erejű, mert hiszen a középkor a pecsét színeinek megtartásában sem következetes, s ugyanazon főúr vagy főpap – habár a piros pecsét használata még mindig kiváltság – felváltva piros vagy más színű pecsétet használ. S maga Várdai Pál, mint prépost, már ez időben használhatta pecsétjeinél a piros viaszt, mint az I. 8. pecsétnél Erdődi János, vagy a következőnél (I. 11.) Beriszló Péter.Várdai Pál Várdai Ferenczczel távoli rokonságban állt. Nagy Iván szerint a Várdai család a XIV. század végén háromfelé ágazott el. Az első ágból származott Ferencz, a harmadikból pedig Pál. (Magyarország Családai.)*
Várdai Pál különben püspöki széket (a nyitrait) jóval később: csak 1521-ben kapott. 1524-ben az egri püspöki székre lépett át, majd a mohácsi csata után János király által esztergomi érsekké neveztetvén ki, e méltóságot 1549-ben bekövetkezett haláláig megtartotta. A mohácsi vész előtt: 1517–1525 közt két ízben a kir. kincstartói tisztet is viselte, 1520-ban Batthiáni Benedekkel.
I. 11. E pecsét a grabarjai Beriszló Péter székesfehérvári préposté, ki úgy látszik, ez időben szintén királyi titkár volt.V. ö. Orsz. Levéltár. Dl. 21494 (1505), 25548 (1512); valamint Dl. 32867 (1516), és 23172 (1519) okl. stb. Továbbá Századok 1879. évf. 336. és köv. 11.* A következő 1512. évben veszprémi püspök lett s 1520-ban a törökök ellen vívott egy kisebb ütközetben esett el. Egyúttal több világi magas tisztséget is viselt. 1513–1516közt kir. kincstartó volt, s ezen kívül ugyanez időtájban zenggi kapitány, a vránai perjelség kormányzója és horvát-szlavondalmát bán, mely állásokkal a török elleni folytonos nehéz küzdelem volt összekötve.
Pecsétje feltünően tiszta nyomású. A hasított német czímerpajzs jobb mezejében pantallér, bal mezejében pedig, keresztbe tett, két lefelé haladó nyilvessző látható. A pajzs felső részét szalagos díszes préposti süveg ékíti, s az egész tojásdad alakú pecsétet zsinórzatos keret foglalja körül.
I. 12. E nyolczszögletű keretbe zárt pecsét tulajdonosa ismeretlen. Homályosan lévén kinyomva, a spanyol pajzsban levő ábrázolatok nem vehetők ki pontosan.Hársfa-levél vagy stilizált liliom, vagy épen szárnyas állat?* A pajzs fölött, ennek jobb és baloldalához tapadó szalaggal, főpapi süveg s ennek bal oldalán P vagy B, jobb oldalán pedig N vagy I betű látható. Tulajdonosa valószínűen valamely, udvari tisztséget viselő prépost lehet.
A II. sorral a világi főurak pecsétei kezdődnek.
II. 1. Első helyen áll a legbefolyásosabb Perényi Imréé, ki a legmagasabb állami hivatalt: a nádorságot (wingarti Geréb Péter után) 1504-től, 1519-ben bekövetkezett haláláig viselte. Mátyás korában élte ifjuságát. Ulászló alatt Szathmári György püspökkel együtt az ú. n. német pártnak volt feje, mely a magyar koronára vágyó osztrák herczegekkel folytonos összeköttetésben állt, s a gyönge királyt folyvást hatalmában tartotta. Ily természetű érdemeiért később német birodalmi herczegi czímet is nyert. A Mátyás halálával kezd emelkedni. Ulászló mindjárt 1491-ben kir. főétekfogó-mesterré nevezi ki. E méltóságot nádorrá lettéig viselte. 1500-tól 1519-ig Szapolyai Jánossal együtt koronaőr is volt; 1504-ben sáros-és abaújmegyei főispán, 1509-ben és 1510-ben a király távollétében helytartó, 1511-ben pedig horvát-szlavon-dalmát bán és zenggi kapitány is volt.
A nyolczszögletű kerettel körülvett, kissé homályosan nyomódott pecsét a Perényieknek már megállapodott czímerét mutatja. A négyelt pajzs felső jobb és alsó bal mezejében szárnyas női fej látszik, a másik – ellentétes – két mezőben pedig oroszlán ágaskodik. A német pajzs fölött E. P. betűk olvashatók. B. Nyáry szerint a Perényi Imre nádor 1504. évi köriratos nagyobb pecsétjén a czímert angyal tartja, ez alak azonban a mi kezdő-betűs pecsétünkről hiányzik, a mint hogy a kezdőbetűk rendszerint épen a czímer-tartó angyal helyét szokták elfoglalni.E czímert b. Nyáry a IX. táblán 78. sz. a közli. De hibásan, mert a felső jobb és alsó bal mezőben a korona felett nem az ott ábrázolt szárnyas állat lebeg, hanem az említett szárnyas női fej – melyet szirén-fejnek is szoktak mondani – nő ki. V. ö. Orsz. Levéltár. Dl. 19646. sz. okl. függőpecsétjével (1513), melyen a czímert szintén angyal tartja, s melyen a szárnyas női fej csakugyan könnyen madárnak nézhető. Úgy látszik – a pecsétmetsző hibájából. Világosan látszik a szárnyas női fej egy 1506. évből származó oklevél kezdőbetűs gyűrűpecsétjén. (U. o. Dl. 21603.)*
II. 2. Megvan ez a spanyol czímerpajzsot tartó angyal a Szapolyai János nyolczszögletű keretbe zárt köriratú pecsétjén. De gyűrűpecsét lévén, a körirat csak a pajzsot veszi körül, bár élesen határolt keretben: Az angyal egyik szárnyánál kezdődik, a másiknál végződik. A menynyire kivehető: «IOANNES COMES SEPUSIEN.»
A pajzsban a Szapolyai-család czímere tűnik elő. Hármas halom közepéből farkas emelkedik ki, karmolásra tartott két első lába előtt félholddal (mely pecsétünkön nem igen látszik), füle mögött pedig csillaggal.Lásd 1524-ból (Orsz. Levélt. Dl. 18984.) a Szapolyai György szepesi ispán pecsétjét. A különbség csak az, hogy ennél a csillag lent, a farkasnak dereka alatt foglal helyet. V. ö. Szapolyai István pecsétjével 1497-ből. (U. o Dl. 20626.) A farkasra nézve fontosnak találom megjegyezni, hogy az a XV. században, Mátyás korában élt Szapolyai Imre czímerében megfordítva, úgyszólván háttal felénk, azaz heraldikailag: balra fordulva ágaskodik, a mögötte levő csillag pedig szintén lentebb: a dereka körül fénylik. U. o. D1. 15698. (1462. febr. 10.) és 15719. (1462. máj. 8.); továbbá Dl. 16022. (1464. jul. 16.) és 16823. (1496. márcz. 30.).* Ugyanilyen pecsétje látható Szapolyai Jánosnak egy 1513 aug. 26-án kelt oklevelén is.U. o. Dl. 29622.* Mivel a tőle nagy számban felmaradt hivatalos iratokon legtöbbször a hivatalos kerek, nagy pecsétet használja ama köriratos gyűrűpecsét a legritkább jelenségek közé tartozik.
Szapolyai János – a nádor: István fia, a későbbi király, ez időben még fiatal ember, s ép ekkortájt lesz erdélyi vajdává és székely gróffá.U. o. Dl. 2207. (1511. jan. 5.). V. ö. Dl. 27599. (1511. okt. 3.) és Dl. 22371. (1513. apr. 4.).* De már körülbelül 1500 óta Perényi Imre nádorral együtt a koronaőri tisztet is viselte; 1507-ben pedig az ország főkapitányává lett. Folyton növekvő befolyású merész férfiú, ki a király leányának kezét már 1505-ben nyiltan megkéri, s határozott trónigényekkel lép föl.
II. 3. A következő pecsétet a Szentgyörgyi Péter országbiró nevében nyomták ez oklevélre. De nem az ő, hanem valamelyik XV. századbeli elődének most már el nem olvasható nevét viseli. Ugyanilyen pecsétet használ egy 1510, szept. 1-én kelt és sajátkezű aláirásával ellátott oklevélen is, csakhogy míg az oklevelünkre nyomott pecsét köriratából alig valami olvasható, 1510. évi pecsétje köriratának egyik részén világosan láthatók az 146... arab számjegyek.V. ö. Orsz. Levéltár. Dl. 22065. Ugyanilyen pecsét van egy 1514. évben kelt oklevélre is nyomva (Dl. 22848), de körirata ennek sem. olvasható. Csak egyes betűk látszanak homályosan: S. G. s talán Z. betűk. V. ö. továbbá a császári koronát ékesítő bokrétára nézve. U. o. Dl. 22077. (1510. okt. 26.), 23152., 21515., 22115. és 22037. sz. okl. is.* XV-ik századi eredetre vall a kezdetleges körirat is, mely, mint a Bakócz Tamás esztergomi érsek pecsétjénél említettük: csaknem összefoly a pecsét többi ábrázolataival.
A nyolczszögletű keretben kicsiny spanyol czímerpajzs zár magába egy hatágú csillagot, fölötte sisak, melyből gazdag foszlány-dísz omlik alá, e fölött pedig császári korona, melyet hatalmas bokrétaMint a czímerlevelen látjuk: páva-farktollakból. * ékít. A pajzs oly kicsiny, hogy hossztengelye a fölötte levő többi ábrázolatoknak csak mintegy egyharmadát teszi. Különös jellemvonása ez a XV. századbeli sisakos pajzsoknak, a milyen a mi oklevelünkön ezenkívül csupán még egy fordul elő, ú. m. a következő: az Ujlaki Lőrinczé, melyet szintén XV. századból valónak tartunk. Mindkettőnek. ú. n. csőrsisakja van, mely ez időszak különös kedveltje, s dús sisak-foszlány-dísze, mely szintén a XV. század eleje óta kezdi oldalt is ékíteni a czímerpajzsokat.
Kétségtelen, hogy e kicsinyke gyűrűpecséteket a pajzs, sisak, foszlányok, bokréta és sisakdísz, sőt a Szentgyörgyiénél még a korona és a körirat is – túltömöttekké teszik, a miért későbben a sisakot és tartozékait el is hagyogatják s csak a pajzsot s köriratot vagy kezdőbetűket tartják meg. De ama túltömött pecsétecskéktől s ez esetben kivált az arányosabb Ujlaki-félétől lehetetlen bizonyos bájt és kecsességet megtagadni.
A czímer ugyanaz, a melyet 1450 junius 19-én III. Frigyes császár, mint magyar király, Mátyásnak ellenfele, Szentgyörgyi és Bazini György, János és Zsigmond grófoknak, kik Mátyás ellenében őt választák többedmagukkal magyar királylyá, az ő császári személye körül szerzett érdemeikért nekik adományozott,Orsz Levéltár. Dl. 15371. V. ö. u. 0. 24832. * s a melyet a család tagjai a Mátyás királynak történt meghódolásuk után1462 febr. 10. (Orsz. Levéltár. Dl. 14767.)* is használnak.
Benne különösen a sisakot díszítő császári korona, – a mennyiben már az egyszerű nemesi koronát is ritka kiváltságnak tekintették – a nagyhírű főúri család büszkeségének legkiválóbb tárgya volt, előttünk – mint páratlan – egyiké a legérdekesebb heraldikai jelenségeknek.
Szentgyörgyi Péter 1499-ben lett erdélyi vajdává; majd mikor vingarti Geréb Péter országbiró 1500-ban a nádori székre előlépett, Szentgyörgyi Péter az országbirói méltóságot nyerte el. Az erdélyi vajdaságot épen ez időtájt adta át Szapolyai Jánosnak.1510 jun. 25-én még országbírónak, erdélyi vajdának és székely grófnak írja magát, 1511 jan. 3-án azonban már «alias» erdélyi vajdának. Oklevelünk keltekor tehát (1511. máj. 10.) már csupán országbiró volt.* Nem tartozott a merészebb, erélyes és legbefolyásosabb politikusok közé. 1517-ben halt meg.
II. 4. E pecsét az Ujlaki Lőrincz boszniai herczegé.Orsz. Levéltár. Dl. 22152. * Ujlaki makacs, büszke főúr, mint a kinek apja Bosznia királya, keresztapja nem kisebb ember mint Mátyás király volt. Míg Szapolyai világosan formulázza trónpraetensióit s a királylyal szemben gyakran tolakodó: Ujlaki meddőbb, de a király gyöngéi ellen kíméletlenebb. Ez időben úgy látszik belgrádi bán volt, s használja a «macsói bán» czímet is. Később: az új király II. Lajos alatt, 1517-ben, a Szentgyörgyi Péter halálakor ő lett országbiróvá. Egy évvel a mohácsi ütközet előtt: 1525-ben halt el.Múzeumi Reg. okl. 1511. évhez.* Nyolczszögletű keretes pecsétjét a spanyol pajzs körül aláomló dús sisak-foszlányok jellemzik leginkább s – mint említők – a pajzsnak a járulékokhoz képest feltünő kicsinysége. A vágott pajzs felső mezejében két pólya, az alsóban misem látható.V. ö. az Ujlaki Miklós pecsétjével pl. 1441-ből (Dl. 13620). A czímer többi részére nézve pedig u. o. Dl. 33483., melyen a szárnyas alak feje fölött a szárny felső része – kicsiny pajzsban kétfejű sast foglal még körül.* Ez alsó mezőt bizonyára valamely szín ékesíti, a mely azonban, mint átalában oklevelünk egyetlen pecsétjén, úgy itt sincs feltüntetve. A pajzsot sisak födi, melyből hatalmas kétszárnyú koronás ember-alak emelkedik ki. A pajzs fölött, a baloldalon az U betű elég világosan látszik.
II. 5. A következő, hasonlókép tisztán kinyomódott pecsét jóval egyszerűbb. Tojásdad negativ keretben, szárnyas sárkánytól övezett spanyol pajzsban a Guth-Keled nemzetségi czímert mutatja. Bár körirat vagy betű nincs rajta, bizonyára a később nagy szerepet játszott, a Perényi Imre halálakor 1519-ben nádorrá lett Báthori Istváné, ki 1510-ben mint «Castellanus Castri regii Budensis» még csak udvari tisztet visel, de a következő 1511. év május havában (29-én) már mint temesi ispán, egy okirat záradékábanOrsz. Levéltár. Dl. 258. Egyszerű másolat. * Szentgyörgyi Péter országbiró után következik.Tulajdonképen, ha a főtisztségeket viselő főurakat veszszük: oklevelünkön is; mert – mint említők – Ujlaki Lőrincz pecsétje inkább csak mint magánemberé áll itt a Szentgyörgyié után.* Testvére: Báthori György, 1505 óta kir. főlovászmester, befolyástalan ember, a következő Ráskai kir. tárnokmester, és Buzlai kir. főudvarmester előtt sorrend szerint nem is foglalhat helyet.V. ö. Orsz. Levéltár. Dl. 25506, 22037, 22287, 22288, 23178 stb. okl. 1513-ban somogyi ispán is volt.* Még kevésbbé a harmadik testvér András, ki csak később kezdett emelkedni, az István befolyása alapján.1519-ben és 1520-ban szatmári ispán és macsói bán, 1521-ben kincstartó, majd a mohácsi vész után mintegy 1534-ig kir. tárnokmester.*
II. 6. A következő pecsét a Ráskai Balázs kir. tárnokmesteré. Nyolczszögletű keretben, a mélyen bevágott német czímerpajzsAz oklevelünkön előforduló összes u. n. német pajzsok közül a Buzlaiénak van legmélyebb bevágása. Azután a serkei Lorántfi Miklósénak. (III. 9.)* fölött B. R. betűkkel. Ráskai a Mátyás halálakor, mint budai várnagy, igen fontos szerepet játszott; 1493-ban kir. főkamarásmesterré lépett elő, mely udvari hivatal ez alkalommal tünik föl legelőször. 1495 óta lindvai Bánffy Miklóssal együtt a királyi főudvarmesteri tisztet viseli, egészen 1498-ig, a midőn kir. tárnokmesterré lett, mely hivatalában mintegy 20 évig, 1518-ig megmaradt. 1503-ban, a Geréb Péter halálakor, mint nádori helyettes is működött.Lásd Orsz. Levéltár. Dl. 20182, (1503), 25004. (1509) és 22439. (1513), valamint a 22193. (1511. aug. 15.) és 32694. sz. okl., melyek közül utóbbi az ő hatalmas családi összeköttetését mutatja. Két fia volt ugyanis ez időben (1515. jun. 6.): Gáspár és János és nyolcz leánya; kik közül négy még hajadon (Anna, Borbála, Orsolya, Dorottya), négy pedig férjnél: Margit, gersei Pethő Ferenczné; Erzsébet, györgyi Bodó Ferenczné; Katalin, gergellaki Buzlai Lászlóné és Ilona, bolondóczi Bánffy Ferenczné. (Végül a Dl. 21194. sz. okl.)*
Ketté vágott czímerpajzsának alsó részében homályosan három pólya, a felsőben pedig álló madár-alak látszik.
II. 7. Eléggé tiszta nyomású a gergellaki Buzlai Mózes kir. főudvarmesternek tojásdad keretbe foglalt következő czímere is. A spanyol czímerpajzsot thelamon gyanánt övező állat-alak egy másik, 1513-ból Buzlai Mózestől fenmaradt hasonló pecsét szerint is egy sárkány, mely vastag törzsével a pajzs bal sarkára kúszik, hatalmas fejét pedig a pajzs jobb felső sarkán nyugtatja. Feje fölött M, törzsöke felett pedig B betű látható, a pajzsban magában pedig stilizált szárnyú és farkú egyfejű sas. Ugyanezt a pecsétet használja a következő 1513. és 1514. években is.V. ö. Orsz. Levéltár. Dl. 21072, valamint 22193. (1511. aug. 15.), 22431. (1513) és 22848. (1514); továbbá 22399. (1513), 32694, (1515) és 29622. sz. okl. is.*
Buzlai Mózes 1501 körül nyerte el a kir. főudvarmesteri tisztséget, melyet 1518-ban bekövetkezett haláláig viselt. Ezenkívül 1501 és 1514-ben mint kir. főajtónállóval, 1502 és 1515-ben pedig mint Tolnamegye ispánjával is találkozunk vele.V. ö. 22941. (1517) sz. oklevéllel, hol sajátkezű névaláirása is látható, valamint egy nagyobb pecsétje is, melyen a sas plasztikusabban van kidolgozva, de a czímert körülvevő sárkány kevésbbé látszik. Az ő veje volt a fentebb (II. 5.) említett Báthory György kir. főlovászmester. (Dl. 22998.)*
II. 8. Bélteki Drágffy Jánosnak keret nélküli köralakú pecsétje a következő. A spanyol czímerpajzsot alul farkuknál és felül nyakuknál fogva egymásba fonódó két sárkány veszi körül.B. Nyáry szerint II. Ulászló király 1507-ben kelt czímerbövítő oklevelében két körülkúszó sárkánynyal díszesítette fel a Drágffy-család czímerét. A forrást azonban, honnan ez adatot veszi, e helyen nem közli. (98. lap.) De siet hozzátenni, hogy a Drágffy család ezen czímertartói alighanem e család nevére vonatkozó beszélő czímartartók. Különben e részben fontos momentum, hogy a Drágffy Bertalan.(János atyja) pecsétjén a sárkányok még nem fordulnak elő. (L. Orsz. Levéltár. Dl. 20524.)* A pajzsban fölfelé irányuló nyilvessző alatt félhold, mellette pedig jobb és bal oldalon egy-egy csillag ragyog.Nagy Ivánnál (Magyarország Csal.) a Drágffy-czímerben levő nyilvesszőt középen rózsakoszorú fonja körül. Pecsétünkön ennek nincs nyoma. A Drágffy Bertalan erd. vajda pecsétjén sincs. (Dl. 20524. 1497-ből.) Valamivel nagyobb, köriratos pecsétet használ Drágffy János 1515 január 9-én kiadott oklevelén (Dl. 31005), valamint az 1516. évből származó, müvelődés-történelmi tekintetben páratlan érdekü, magyar nyelvű drágaság-összeíráson is (Dl. 26367), hol sajátkezű névaláirása is látható. Különösen az előbbi 1515. évi szép tiszta nyomású.* Drágffy János ez időben valószínűen kir. főpohárnokmester volt. A későbbi években mint kir. főétekfogó-mester említtetik.1511 aug. 15-én «pincernarum reg. magister» (Orsz. Levéltár. Dl. 22193); szept. 6-án pedig már «dapiferorum reg. magister»-nek nevezi II. Ulászló király. (U. o. Dl. 26964.)* 1518-ban – Ráskai Balázs után – a kir. tárnokmesteri hivatalt nyerte el. 1523-ban temesi ispánná is lett, 1525-ben pedig – a hatvani országgyűlésen – országbiróvá, s mint ilyen esett el a mohácsi ütközetben.1521-ben mint közép-szolnokmegyei és krasznamegyei ispán is említtetik. E vidéken terültek el családi törzsbirtokai.*
II. 9. A következő pecséten pontokból alakuló tojásdad keret foglalja körül a német pajzsot, melyen a Guth-Keled nemzetségi czímer ábrázoltatik; a pajzs fölött M. O. betűkkel. E czímert a guthi Országh Mihályénak véljük. Mihály a László fia, a nagy nádor: Mihály unokája.Többi testvérei: Ferencz, Imre és János. Anyjok Maróthi Magdolna. (V. ö. Orsz. Levéltár. Dl. 22222, 22294 és 22110.)* Ez időben – úgy látszik – nem viselt hivatalt, sőt talán később sem. De folyvást «Magnificus»-nak czímeztetik, a mi arra mutat, hogy talán előbb viselt valamely udvari főtisztséget, avagy elődei és nagy vagyona révén, mint a köznemesek közül épen annálfogva kiválót, – az előkelők (proceres) közé számították. S a mennyiben ez előkelők és a főtisztségeket és méltóságokat viselő «Barones» közt ez időben különbséget tettek,Nemcsak oklevelünk, hanem a törvények s Verbőczy Hármaskönyve is. Utóbbi szerint: «Suntque... veri Barones, quorum ab antiquo nomina Decretis et Literis confirmationalibus Regiis, inseri consveverunt». Tehát: a nádor, országbíró, horvát-szlavon-dalmát bán, az erdélyi vajda és székely gróf, a szörényi bán, a macsói bán; a kir. tárnokmester, a kir. és királynői főajtónálló, főpohárnok, főétekfogó és főlovászmesterek, a temesi és pozsonyi grófok. De ezek közé szokták még a főkamarásmestert és főudvarmestert is számítani. (V. ö. Tripartitum. P. I. T. 94. §. 1., 2.)* – oklevelünk kiállítói sorában épen Drágffy Jánosnál és Országh Mihálynál van a határ: előbbivel végződnének a «Barones», utóbbival kezdődnének a «Proceres». E megkülönböztetés azonban, valamint akkor nem változtatott a nemesi jogok egyenlőségén, – ez alkalommal is inkább csak a sorrendre vonatkozik.
II. 10. E pecsétből csupán az azt körülvevő zsinórzatos, tojásdad alakú keret s a czímerpajzs fölött kissé homályosan kinyomódott A. (?) és M. (?) (vagy N és I) betűk vehetők ki; a czímer-ábrázolatokból azonban semmi sem. Tulajdonosát nem fedezhettük fel.
II. 11. A következő pecsét lényeges részei tisztán nyomódtak ki. Tojásdad keretbe zárt német pajzson egyfejű stilizált sas terjeszti szét szárnyait; fölötte I. P. betűk világosan olvashatók. Tulajdonosa biztosan nem határozható meg. Az ez időben – úgy látszik – kir. főkamarásmesteri méltóságot viselt podmanini Podmaniczky JánosraOrsz. Levéltár. Dl. 22218. (1511. okt. 299.) * alig lehet gondolni, minthogy a Podmaniczky család ez időben a nyíllal átlőtt pánczélos kart használja czímerül. Különben is sorrend szerint Országh Mihály előtt lenne helye.
Csaknem ugyanezt mondhatjuk gersei Pethő Jánosról is, ki ekkor az udvarban «a királyi gyermekek udvarmestere» volt.Pecsétjét lásd Orsz. Levéltár. Dl. 25427. (1504) Kovachich. Vest. Com. 462. 1. 1508. évből, 1519-ben kir. főudvarmester (Dl. 23259). Már előbb a királyné udvarmestere volt, s midőn Anna királyi herczegnő, majd Lajos herczeg született, ezeknek udvarmestere lett. Lajos nagyon ragaszkodott hozzá, s hogy király lett, kir. főudvarmesterré tette. Ugyanez történt nagylucsei Dóczi Ferenczczel a kir. főkamarásmesteri méltóságot illetőleg.* Különös, hogy ugyane pecsét egy 1514-ben (nov. 19.) Szlavoniában (in oppido Thoplicza) kiadott oklevelen, más három pecsét társaságában szintén előfordul,A különbség csak az, hogy míg a mi pecsétünkön a sas jobbra, eme pecséten balra néz. Azonban, mint a Szapolyai-czímernél láttuk, ez alapon e két pecsétet még különbözőnek nem vehetjük.* de az oklevélnek megnevezett négy kiállítója közt egy sincs, kinek nevére I. P. kezdőbetűk ráillenének.Orsz. Levéltár. Dl. 22641. A négy név a következő Tynchich Péter, Supanich György, Wynichna János és Grexych György.* Csupán annyi látszik tehát valószínűnek, hogy pecsétünk tulajdonosa valahonnan Szlavoniából való főúr.
II. 12. E pecsét: gyűrűbe foglalt gemma lenyomata. Tojásdad keretben Janusfőt ábrázol: jobbra néző szakálos férfi-és balra néző ifjú női arczczal. Kinek tulajdona volt s tehát kinek nevében nyomták ez okiratra, – mivel mását nem találhattuk meg: nem dönthetjük el.
Gemma-pecséteket a XV. század közepe óta kezdenek nálunk sűrűbben használni. Eleinte inkább csak a főpapok s egynémely főúr – élnek vele. Ez időben azonban, a XV. század végén s a XVI. elején, már a megyei kiadványokon is elő-előfordul.Lásd pl. Orsz. Levéltár. Dl. 20505. (1512. Szathmármegyéből.) V. ö. pl. Dl. 22641.* A művelődés, a szép iránti érzék, a mint születik s nő, – ugyanazt az utat követi, a melyet a hatalom: felülről halad lefelé.
A gemma-pecsétek az olasz renaissance nálunk is folyvást erősbödő szellem-áramlatának hátramaradt nyomai. Az ókori görög és római világ tanulmányozása Olaszországban a mindennapi életet is átható erővel lépvén fel, eme plasztikus metszésű, bájos ókori maradványok összegyűjtése, vásárlása, utánzása is rohamosan elterjedt. Hazánkban is mihamar feltünik s anynyira hódít, hogy nemsokára a családi czímerek helyét is elfoglalja s pecsét gyanánt a köz-és magánokiratoknak – a középkor eme legféltettebb kincseinek – hitelesítő, szentesítő erőt kölcsönöz.Hogy a tévedéseket lehetőleg elkerüljék: egy-egy főúr vagy nemes természetesen állandóbban egy-ugyanazon gemmával pecsétel. Iacute;gy pl. tolnai Bornemisza János kir. kincstartó folyvást egy delfinen ülő meztelen gyermeket ábrázoló gemmát használ pecsétein. (Orsz. Lltár. Dl. 25365, 25366, 19271. stb.)* Használata azonban világos bizonyítéka annak, hogy hazánkban ekkortájt a nemesi címereknek nem tulajdonítottak oly nagy fontosságot, mint a nyugot-európai heroldos lovagi világban. Mert bár a törvényes szokás a magánosok gyűrűpecséteinél megkivánta a czímerábrázolatokat,«Armorum insignia» – mond Verbőczi. Trip. Partis I. Tit. 13. §. 5.* mégis, mint látszik, nem találták kifogás alá eső dolognak, ha nemes ember nemcsak leveleit (missilis) zárta le gemmával, hanem a fontosabb okiratokat is ezzel pecsételte meg.
Oklevelünkön a 36 pecsét között – a menynyire ábrázolataik magyarázhatók – öt gemmát (II. 12., III. 2., 6., 8., 11.) találunk. A főpapok és a «Barones» azonban mindnyájan czímeres pecsétjüket használják; úgy látszik, a gemmával való pecsételés kisebb fontosságának tudatában.
II. 13. A következő, kör alakú, keret nélküli pecsét már czímert tüntet elő: a losonczi Bánffyak czímerét. A német pajzsban, keskeny pólyán álló jobb lábát karmolásra tartó griff-madárral. Valószínűleg a losonczi Bánffy János pecsétje.A losonczi Bánffyak ez időben kevésbbé szerepelnek. Péter és László folyvást «Egregius»-nak czímezve fordulnak elő, csupán János, a «Magnificus», vehető tehát a «proceres» sorába. (Orsz. Levéltár, Dl. 22297, 22215, 26839 az 1511, 1512 és 1514. évekből.)* E pecsét a második sorban az utolsó.
III. 1. A harmadik sort egy tojásdad keretbe foglalt pecsét kezdi meg, melyből a spanyol czímerpajzs fölött levő G (?) és M betűkön kívül semmi más nem látható. Talán chulai Móré Györgyé, ki 1505-ben és 1507-ben belgrádi és macsói bán, kinek azonban 1511 körül semmi nyoma sincs.V. ö. Orsz. Levéltár. Dl. 22559. és 21723. Czímerét nem találhattam meg.*
III. 2. A következő, tojásdad negativ kerettel körülvett gemma-pecsét szintén nem eléggé tisztán nyomódott le, de azért a benne ábrázolt sisakos ember-alak elég jól kivehető, a mint csaknem vállig meztelen balkezét lebocsátva, jobb kezében rudat (dárdát?) tartva, térdig meztelen jobb lábával előre lép. Tulajdonosát nem sikerült megtalálnunk.
III. 3. Hasonlókép ismeretlen a következő, szintén tojásdad alakú, apró pontokból álló kettős keretbe foglalt pecsétnek tulajdonosa is. A spanyol czímerpajzsban tisztán domborodik ki az egyfejű, szárnyait kiterjesztő sas, fölötte pedig az egyetlen M. betű.
III. 4. A következő pecsétnek inkább csak tojásdad kerete nyomódott le tisztán. A spanyol czímerpajzsban levő ábrázolattól az oklevélen jobban észrevehető domborulatok után csupán sejteni lehet, hogy az az ákosházai Sárkány családnak czímere: nemesi koronából, jobb kezében almát tartva kiemelkedő koronás női alak, mely körül sárkány tekergődzik, a nő kezében levő almába harapva. E család egyik nevezetes tagja, a II. Lajos idejében sokat emlegetett, 1524–5-ben országbirói méltóságot is viselt ákos házai Sárkány Ambrus, ki 1505–9 között pozsonyi gróf is volt, ez időben pedig máramarosmegyei főispán.Négy évvel később, 1515-ben (jan. 6-án) Magnificus liber baro de Olnod-nak nevezi a nádor. V. ö. Századok. 1877. VIII. füz. 79. lap.* Valószínű, hogy az ő nevében nyomták e pecsétet okiratunkra.V. ö. Kovachich. Vestigia Comitiorum 462. 1. Orsz. Levéltár. Dl. 22559. (1505. évi rákosi végzés). Továbbá u. o. Dl. 22155. (1511. máj. 10.) és 22152. (1511. máj. 2. és jul. 23.). Ugyanekkor említtetnek testvérei is: János és Ferencz, de Magnificus-nak feltünően csupán Ambrust czímezi a kir. kanczellária. (Végül u. o. Dl. 32694.)*
Az ő pecsétével végződik a piros pecsétek sora. A hátralevő 7 pecsét mind zöldes viaszba van nyomva. S bizonyára nem puszta véletlen, hogy a piros pecsétek közt más színű nincs, s hogy a zöldek épen legutól vannak együtt. Köztudomású tény, hogy a középkorban a piros viasz-pecsétet csupán fejedelmi szabadalom alapján használhatta a legmagasabb méltóságot viselő főúr is. Hazánkban a XV. század közepéig nem találunk világi főurat, a ki piros pecsétet használt volna.Lásd pl. a már többször idézett Dl. 13620. sz. oklevelet (1441-ből), melyen Ujlaki Miklós erd. vajda és Marczali Imre zöld pecséttel szerepelnek. Vagy pl. a Dl. 26393. sz. oklevelet, melyen Hunyadi János még mint erd, vajda, s a 13677. számút, melyen Garai László macsói bán még zöld pecséttel szerepelnek. (1442-ben.) (Lásd még Ujlakira és Hunyadira nézve 1443-ból a Dl. 13715. sz. és 1446-ból Dl. 13936. sz. okl.)* Csupán a Hunyadiak: János a kormányzó, bizonyára magas méltóságánál fogva, melyet lényegében a királyéval azonosnak nyilvánítottak – aztán később fia László, neje Szilágyi Erzsébet; majd Mátyás királysága idején: Szilágyi Mihály a kormányzó, s ennek neje Báthori Margit.Báthori Margit piros pecsétje előfordul pl. a m. nemz. Múzeumban levő Forgách-levéltárban. 1461. évhez. A Hunyadi-család többi tagjaié pedig elég nagy számmal az Orsz. Levéltárban.* A főpapok: érsekek, püspökök, néha a prépostok is (de a vicariusok nem), szintén piros viaszszal pecsételnek, már a XV. század első felében. A világi főurak azonban csak az ötvenes évek óta s eleinte tulajdonképen csak az egyetlen Szentgyörgyiek. Még pedig ők is a III. Frigyes császár adománya alapján, ki, midőn czímerüket császári koronával felékesíti, a piros viaszszal való pecsételésre is feljogosítja őket, kimondván az adománylevélben, hogy ez által a Szentgyörgyiek a legmagasabb magyar állami méltóságot viselő nádornál is előkelőbbek.Fentebb már említők, hogy a Szentgyörgyiek e sokatmondó kiváltságot a Mátyás ellenében szerzett érdemeikért kapták III. Frigyestől. (Dl. 15371. sz.)*
A magyar főurak és főméltóságok csakugyan nem is pecsételnek piros viaszszal, még a 60-as évek elején sem. 1462-ben, midőn Mátyás király drenavei Erdőháti Lászlót kegyelmébe fogadja, a királyi igéretlevélen kezeskedő magyar főurak pecsétei közül csupán a praelatusokéi pirosak, a világi főurakéi, köztök az ország méltóságai guthi Országh Mihály nádor, Ujlaki Miklós erd. vajda, továbbá egy Rozgonyi, Hédervári, Szapolyai pecsétjei még mindig zöldek.Orsz. Levéltár. Dl. 15791. V. ö. az ugyancsak 1462-ből származó Dl. 24767. sz. oklevéllel, melylyel a király a Szentgyörgyieket kegyelmébe fogadja.* A Mátyás uralkodása alatt azonban ez a becsesnek tartott jog is mindinkább terjed lefelé a világi urak körében, csupán azzal a megkülönböztetéssel, hogy a rendes hivatalos kiadványokra a legtöbb esetben sárga viaszpecsétet nyomnak, s a pirosat inkább csak gyűrű-pecséthez, mint magán emberek használják. Ez az átmenet. A század végén II. Ulászló király idejében ez a különbség is megszünik lassankint, s 1511-ben – mint látjuk – a nádor, országbiró s más főméltóságok, sőt többen a vagyonosabb nemesek közül (proceres) is, piros viasszal pecsételnek. Törvényt avagy csak törvényes szokást azonban, – mely a pecsét-szinek használatát szabályozta volna, – hiába keresünk. Bizonyára a király tetszése szerint hatalmazta fel erre kedveltebb híveit, bár efféle szabadalom-levelünk nem maradt; később pedig, különösen a II. Ulászló gyönge kormánya alatt kifejlett szokás szerint, az ország bárói és a főbb nemesek, pusztán állami vagy udvari magas méltóságuk avagy társadalmi állásuk vagy öröklés alapján éltek a piros pecséttel.Különben e kérdés részletei még megoldásra várnak. Előkelő családok, pl. a Héderváriak, kik közül a XV, század közepén nádor is került, – nem használják a piros pecsétet. Hédervári Miklós tárnokmester 1489-ben zöld pecséttel él. (Orsz. Levéltár. Dl. 19604.) Mint látni fogjuk: oklevelünkön Hédervári Ferencz is. Guthi Országh Mihály tudtunkkal szintén nem használta a piros pecsétet. Fia: László, zászlós úr (lásd: Barones), 1489-ben is zöld pecsétet használ (u. o. Dl. 19564); oklevelünkön azonban: Mihály, a László fia, mint láttuk (II. 9), már pirosat. 1500 körül már megyei kiadványokon is fordul elő piros viaszpecsét (Dl. 20932 és 20878) s viszont, a hires Rozgonyi és Kanizsai család tagjai szintén nem pecsételnek piros viaszszal ebben az időben.*
III. 5. Nyolczszögletű, élesen kiváló kettős keretbe van zárva a következő tiszta nyomású zöld viasz-pecsét; spanyol czímerpajzsában a Héder vagy HeydrichBáró Nyáry. Id. m. 70. l.* nemzetségnek «veres mezőben három ezüst czölöpöt» ábrázoló czímerével.V. ö. pl. a szekcsői Herczegh Miklós szép gyűrűpecsétjével, melyben ugyanez ábrázolat látható. (Orsz. Levéltár. Dl. 20594 1497-ből.)* A pajzs fölött F. H. betűk mutatják, hogy e czímer a Hédervári Ferenczé, kit egy évtized mulva, mint bűnbakot, Nándor-Fejérvár eleste miatt minden vagyonától megfosztottak.1522-ben. Mint belgrádi bánt. V. ö. Orsz. Levéltár. Dl. 22256. (1511. decz. 11.) és 26151. (1513). Családi viszonyaira nézve pedig az 1505. évből. Dl. 21500. sz. okl.*
III. 6. E keret nélküli, rákot ábrázoló csinos gemma-pecsét tulajdonosát nem fedezhettük föl.
III. 7. A következő negativ tojásdad keretbe foglalt pecsétnek sárkánytól övezett spanyol czírnerpajzsában a Pálócziak czímere: nemesi koronából kiemelkedő, kezeit mellén tartó (?) meztelen ember-alak tünik elő.A Pálóczi Mihály országbiró egyik 1469. évből épen fenmaradt pecsétjén a koronából kiemelkedő alaknak hosszú haja van, tehát inkább nő, – jobb kezével valamit szájához vinni látszik, bal kezében pedig négyszögletű ládácska-félét tart. (Orsz. Levéltár. Dl. 16824.)* Valószínűen a Pálóczy Mihályé, a ki 1511-ben mint kir. főpohárnokmester említtetik,Január 5-én. Úgy látszik: a század eleje óta viselte e méltóságot. (V. ö. Orsz. Levéltár. Dl. 22116., 22442., 22631.) Mihályt állandóan Magnificus-nak czímezik; testvérét: Antalt Egregius-nak. E két Pálóczi nem egyenes utóda a Mátyás korában élt hires országbírónak Mihálynak.* 1514-ben pedig a főkamarásmesteri méltóságot nyerte el.
III. 8. A következő pecsét tulajdonosa ismeretlen. Valamint átalában azt sem lehet pusztán e nyomat alapján eldönteni: gemmától vagy pecsétgyűrűtől ered-e. Czímerpajzsa nincs, csupán egy benső gömbölyded kerete, mely fát (?) és alatta jobbról-balról egy-egy álló (de meg nem határozható) alakot tüntet elő. Ennek daczára nem lehetetlen, hogy afféle pajzstalan czímerrel van dolgunk, minők ez időtájt is gyakorta fordulnak elő, kivált megyei kiadványokon,Lásd pl. Orsz. Levéltár. Dl. 20582. 1497-ből: öt pecsét közül három ilyen. (Ungmegye.)* – állat-alakot vagy más tárgyat, nem pedig pólyát czölöpöt, pantallért stb. ábrázoló czímereknél.
III. 9. A következő keret nélküli pecsétnek német czímer-pajzsában a Rátold-nemzetség hársfalevele eléggé tisztán nyomódott ki. Bár betű e pajzs fölött sincsen, valószínű, hogy a serkeiVagy «gedei» avagy «feledi» (Mert e várakról, szintén birtokukról, is nevezte magát e család.)* Lorántfy Miklósé, kit 1505 óta s épen ez időtájt is emlegetnek okleveleink. Országos vagy udvari méltóságot azonban – úgy látszik – nem viselt.Fiai: György, Imre, Tamás, János. Lásd Orsz. Levéltár. Dl. 21488. (1505), 21497. (1505), 21987. (1510), 22202. (1511), mely utóbbi oklevélen L. Miklósnak egy jóval szebb, kezdőbetűs gyűrű-pecsétje látható.*
III. 10. A kör alakú, keret nélküli pecsétnek kissé durva metszetű, elég tisztán kinyomódott spanyol czímerpajzsában középen kacsaalakú madár áll, a mellette jobbról és balról felnyúló két nádszálPecsétünkön a durva pecsét-metszet miatt inkább fának látszik.* között. A czímerpajzs fölött levő két betű közül tisztábban csak a második (D) látható. Az első: jobb felöl, meghatározhatatlan. A czímer s a D betű a Nádasdi családra vall, mely ekkor még nádasdi Darabosnak nevezte magát. E pecsétet valószínűleg nádasdi Darabos Ferencz nyomta ide, a későbbi híres nádornak: Tamásnak atyja.Lásd Nagy Ivánnál: Magyarország Csal. V. ö. Orsz. Levéltár. Dl, 14944., 15268., 19368. és 25604.*
III. 11. Ez utolsó, gemma-pecsét ábrázolata, bár látszólag tisztán nyomódott ki, csak hozzávetőleg határozható meg. Szárnyas angyal, hosszú ruhában, 4 lábúnak látszó állat (valószínűen hiányosan kinyomódott lóalak) mellett áll, s egyik kezével ez állat nyaka felé nyúl. Tulajdonosa felfedezésre vár.

* * *

Ezzel kimerítettük a pecsétek mindhárom sorát. Több pecsét azonban megfejtetlen maradt, részint homályos nyomásuk következtében, részint pedig – ha világosak – mivel idáig kiadva nincsenek, s – különösen a gemmáknál – párjukra a bennök ábrázolt czímerekre – a tulajdonos nevével összeköttetésben – többé nem akadhattunk.
Az első sorban: a főpapi pecsétek közt három ilyen pecsétet említettünk.Az 5., 6. és 12.* Nem látszik valószínűnek, hogy ezek egyike, pl. a legelső ismeretlen, sorrend szerint az 5-ik: a Péter veszprémi püspöké lenne. A rang szerinti sörrendet ugyanis elég pontosan megtartották e pecsétek elhelyezésénél. Már pedig e sorrend szerint Péter bibornoknak, e méltóságához képest, Hippolit egri püspök és szintén bibornok után, a kalocsai érsek: Frangepán György előtt kellene említtetni, a mint azt az oklevelek záradékaiban tenni szokták.Lásd pl. Orsz, Levéltár. Dl. 258. és 10841. sz. okl. * A 4-ik pecsét pedig már egy püspöké: a Szathmári Györgyé.
Valószínű, hogy ez ismeretlen pecsétek egyike s épen az 5-ik a Bajóni István nyitrai püspöké, ki e főpapi méltóságát körülbelől 1505 óta viselte, előbb pedig: 1503 óta szerémi püspök volt.
Néhány év óta a királyi személynöki tisztet is ő tölti be. Ha másként nem, e minőségébenOrsz. Levéltár. Dl. 22275. (1512).* aligha jelen nem volt az udvarban s tehát az országgyűlésen is, e határozat hozatalakor.Bár a következő évben elhúnyván, meglehet már 1511-ben sem vett tevékeny részt a közügyekben.* A Bajoni család czímere – melyhez hozzá nem férhettünk – e kérdésre azonnal megadhatná a választ. A Károlyi-codex III. kötetének bevezetésében Géresi a Bajoni család ekkorbeli történetét behatóbban tárgyalja, czímerét azonban nem említi.*
Hasonlókép valószínűnek látszik, hogy a főpapi czímerek közt az általunk szintén nem ismert Gosztonyi-czímer is megvan.Csergheő Géza úr szives figyelmeztetése alapján kiderült, hogy a már előbbi közleményünkben leírt I. sorbeli 5. sz. czímer jobb mezejében foglalt ábrázolat (kürtöt tartó kar) a Gosztonyi családé. V. ö. Nagy Iván. i. m.* Felső-szelestei Gosztonyi János ugyanis, ki 1507 óta 1510-ig váczi, 1510 óta pedig, tehát épen ez időben is (1524-ig) győri püspök volt,1524-ben az erdélyi püspöki székre lépett át. A mohácsi csatában esett el.* mint királyi titkár, szintén rendes tagja lehetett az udvarnak. Lásd Orsz. Levéltár. Dl. 21728. (1507), 22058. (1510) és 25562. (1515). Ez utóbbi az 15 sajátkezű levele Rozgonyi Istvánhoz, de piros záró pecsétjéből világosan semmi sem vehető ki.*
Gibarthi Kesserü Mihály, 1503 óta boszniai püspök, mint királyi titkár, szintén gyakran szerepel ez időben az udvarnál. Pecsétje tehát szintén előfordulhat a főpapi pecsétek között. Czímerét azonban szintén nem sikerült megszereznünk.V. ö. Orsz. Levéltár. Dl. 258., 22117., és 22159. (1511), 22325. (1512) és 22407. (1513) sz. okl.* Ugyanezt mondhatjuk csulai Móré Fülöp, valamint Ferencz erdélyi prépost, királyi titkárokról. Utóbbinak családi neve is ismeretlen.Orsz. Levéltár. Dl. 21814, 22743 és 22116. okl. *
A később híressé vált Szalkai László, ki váczi, majd egri püspök s esztergomi érsek lett,1514-ben lett váczi, 1522-ben egri püspök, 1524-ben pedig esztergomi érsek. A mohácsi ütközetben esett el. * s 1516–7-ben a kir. kincstartói tisztet is viselte ez időben: 1511-ben úgy látszik még nem volt az udvarnál. Mert 1513-ban ugyan már királyi titkár;U. o. Dl. 22403.* 1512-ben azonban még mint az erdélyi kamarák ispánja, ád ki Tordán – valószínűleg saját gemma-pecsétje alatt – egy oklevelet.«Nos Ladislaus de Zalka et Michael litteratus de Gezth Comites Camerarum Transsilvanarum.» Iacute;gy kezdődik az oklevél. A bájos kis gemma, kezében faágat tartó, hosszú ruhába öltözött, hálósipka-formát viselő picziny gnómot ábrázol. (U. o. Dl. 22274.) V. ö. Nagy Iván: Magyarország Csal.* 1511-ben tehát az udvarban s az országgyűlésen még nem igen szerepelhetett. Czímerét különben is ismerjük, s az nem fordul elő pecséteinken.
Hasonlóképen nem volt jelen az egri püspök Hippolit,1486-ban esztergomi érsek, 1497 óta (1520-ig) egri püspök. V. ö. 20197. sz. okl., melyen szép pecsétje látható. Ez időtájt. nem is lakott Magyarországon, hanem kormányzókkal helyettesíttetvén magát, püspökségének csupán jövedelmét élvezte. (Orsz. Levéltár. Dl. 22112., 22364. és 22281. sz. okl.)* a csanádi püspök: kőrösszegi Csáki MiklósV. ö. 14415., 28601., 21797., 21500. és 258. sz. okl. Czímere: vérző, sipkás, bajuszos, szakálas férfifej. 1499-ben szerémi püspök lett, a következő évben pedig csanádi.* s az (1507 óta) erdélyi püspök: Perényi Ferencz,1514-ben váradi püspök lett. A mohácsi ütközetben esett el. V. ö. U. o. Dl. 22152.* a nádor fia, s Bertalan vránai perjel.U. o. Dl. 22341. (1512), hol czímere (?) is látható.*
A főúri czímeres pecséteket illetőleg kétségtelen, hogy az ez időben szerepelt előkelőbb főúri családok tagjai közül a következőknek pecsétjei nincsenek oklevelünkön: az ez időtájt felemelkedő gyarmati Balassáké; a lindvai Bánffy Jánosé (a Miklós fia) és Ferenczé (a Jakab fia);Orsz. Levéltár. Dl. 22372, 22285, 22143. V. ö. valamennyire nézve Nagy I. Magyarország Csal. és b. Nyáry id, munkáját, a czímer-leírásokra nézve.* a Batthiani Boldizsár horvát-szlavon-dalmát al-báné, és Benedek kincstartóéAmaz 1513-ban, emez 1506-ban. U. o. Dl. 22440., 21723., 21897., 25505., 22058., 22371., 22058., 33073 stb. * a pelsőczi Bebek Jánosé,U. o. Dl. 22400., 22559.* a nemrég elhunyt bajnai Both András fiai: László és Ferenczé,U. o. Dl. 21500., 22559 * a gergellaki Buzlai László kir. főétekfogó-mesteré, a lévai Cheh családé,Dl. 15235.* czoborszentmihályi Czobor Imréé,Volt kir. sókamara-ispán, kir. tanácsos és követ. (U. o. Dl. 22172., 22084., 26115.)* a szerdahelyi Dersffieké, nagylucsei Dóczy Ferenczé,A múzeumi levéltárakban ez időben számos okl. * az Egervári IstvánéDl. 25535., 21986.*, a csáktornyai Ernusth János volt (1510-ben) horvát-szlavon-dalmát báné,Dl. 22620., 21987., 32822.* a gimesi Forgáchoké, a wingarthi Gerébeké, a Kanizsai László és Jánosé,Dl. 22147., 22148., 22261., 22442., 26146., 26151., 25538. György horvát-szlavon-dalmát bán 1510-ben húnyt el. (Dl. 21987. és 22365.)* a nánai Kompolthi Ferenczé,Dl. 22401. és 13770. * a Majthényiaké, Pászthóiaké,V. ö. Dl. 20493.* a Perényi Gáboré1508-ban főkamarásmester. (Dl. 22152. Kov. Vest. Com. 461. l.)* és Péteré, ki a nádor fia, az erd. püspök testvére volt; a gersei Pethő Tamás, Ferencz, István és Miklósé,Dl. 22344* a csebi Pogányoké, a Rozgonyi Istváné, ki családjának egyetlen jelentősebb férfitagja,Dl. 22273., 22207. Egy S. R. betűs gyűrűpecsétje előfordul a Dl. 20621. sz. 1497. évi oklevélen.* a Somi Gáspáré ki az 1508-ban elhúnyt Józsa temesi ispán fia volt,Dl 22848. Az utolsó pecsét az övé. V. ö. 30241. sz. okl.* a Széchyeké, a Szentgyörgyi Kristófé,Dl. 21515.* a Tarczai János (1508-ban) székely grófé,Ez időben talán már nem is élt. D1. 22559., 21803.* a pár év mulva híressé vált Telegdi Istváné,V. ö. pl. Dl. 27389.* a később nagy szerepet játszott bethlenfalvi Thurzó Eleké vagy az 1511-ben élő Péteré és Gáspáré;Dl. 24636.* az enyingi Thörök Imre belgrádi bánéKov. Vest. Com. 461. 1. Dl. 26132. A mohácsi vész után hiressé vált Bálint atyja.* s végül a Zrinyi Miklósé.Dl. 22033.*
Valószínű továbbá, hogy az ez időben élt Bélai Barnabás és Paksi (de Pakos) Mihály szörényi bánokKov. Vest. Com. 461. l. Dl. 22559. és 22058. Czímerét egyiknek sem sikerült feltalálnom.* czímeres pecsétei époly kevéssé kereshetők oklevelünk pecsétei között, mint pl. a fentebb említett enyingi Thörök Imre belgrádi báné vagy Zrinyi Miklósé, kiket a török részéről folyvást fenyegető veszély tartott vissza váraikban, az országgyűlésen való megjelenéstől.
Mennyiben lehetnek azonban a fentebbiek nek gemma-pecsétjeik oklevelünkön: meg nem határozhatjuk.
Több valószínűséggel kereshetnők ismeretlen pecséteink közt a már ez időben nagy tekintélyre vergődött tolnai vagy berzenczei Bornemisza Jánosnak, a század elején kincstartónak, ez időtájt épen budai várnagynakDl. 22363., 22853., 27602. stb. * czímerespecsétjét; vagy a Herendi Miklósét, ki a következő évben kincstartó lett;Dl. 22617., 22399.* a petróczi Henczetffy Istvánét, ki ekkor « causarum regalium director»Dl. 22617., 22058.* vagy a Kesserűi Istvánét, ki pár évvel előbb (1508) még alnádor volt,Kov. Vest. Com. 461. l.* s a kiknek pecsétjei szintén ismeretlenek.
Végül valószínűnek látszik, hogy az 1505. évi rákosi országgyűlésen a megyék képviseletében jelen volt s azóta befolyásban, közszereplésben emelkedett egyik-másik nemes pecsétje is helyet foglal oklevelünkön, – ez úton azonban hozzávetéseinkkel nem indulhatunk el annak a hosszú névlajstromnak útvesztőjébe.

Dr. CSÁNKI DEZSŐ.

A BÁRÓ ÉS NEMES ORCZY CSALÁD EREDETE, LESZÁRMAZÁSA ÉS TÖRTÉNETE.
(Második közlemény.)

Két czímerrajzzal.
Báró Orczy Istvánnak három gyermeke született,L. a II. táblát a Turul f. évi I. füzetében 23. l.* névszerint Zsuzsanna, kit 1729. október 11-én jegyezett el Várkonyi báró Amade László, azonban az ifjú nő már a jövő 1730. év november 7-én özvegyen hagyá férjét; eltemettetett Gyöngyösön a Szent Bertalan apostol templomában.
Anna, 1735-től b. Hávor János Miklós altábornagy, a 4-ik huszárezred alapítója és első tulajdonosa fiának, báró Hávor Mátyás huszárkapitánynak neje, kinek halála után Gulik Jánoshoz ment nőűl. Meghalt Anna 1761-ben.
I. Lőrincz, született 1718 augustus 9-én, a passarovitz-i béke megkötése napján, mint ezt önéletiratában, melyből a többi rá vonatkozó adatok is merítvék, maga megírta. Oskoláit Pesten kezdte 1728-ban; 1731-33-ig Nyitrán folytatta, 1734-ben Gyöngyösön tanult; 1735-ben Budán hallgatta a philosophiát; midőn az év végén atyja Bécsbe ment, Lőrincz is vele volt s mint naivul elbeszéli, ekkor látta először a császárt és császárnét; – a császárné többször megszólította őt, egy alkalommal cseresznye volt az asztalra feltéve s a császárné evés közben ennek magvait hol egyik, hol másikra dobta a körülállók közűl s igen nevetett, midőn egy szem Lőrinczet találván, a 17 éves ifjú mélyen elpirult, ezt látva gróf Csáky Zsigmond országbiró, oda hajlik báró Orczy Istvánhoz, s azt mondja neki magyarul: «Ezért mondták a magyarok, nem jó a nagy urakkal cseresznyét enni».
1735-től pár évig nincs az önéletrajzban semmi bejegyzés sem, csak azt mondja, hogy három évig Grassalkovich Antal mellett szolgált, kinek nagy tehetségéről évtizedek multán is magasztalva emlékezik. 1742-ben jelen volt Prágában Mária Terézia koronázásán; 1743-ban minta gróf Grassalkovich-féle önkéntes huszárok egy kompániájának kapitánya, Esterházy József országbiró vezérlete alatt vett részt a harczokban; csapatát átvezette a haza határán, előbb Felső-Sziléziába, innen pedig Csehország határai védelmére; példáját több insurgens kapitány is követte, kik eleinte vonakodtak a magyar határt átlépni, a hazai törvények értelmében nem lévén kötelezve az ország határán kívül is harczolni; kitüntette magát a hires collini ütközetben és részt vett Hadik alatt Berlin kalandos elfoglalásában; utóbb Troppau és Ratibor visszavétele után 1744 február havában atyja és neje kivánságára hazatért és mezei gazdasággal foglalkozott. 1756 október 6-án a Jász-Kún és Hajdú-kerületek által kiállított 1000 lovas parancsnokságát átvéve lovassági ezredessé neveztetett; a béke megkötése után azonban vezérőrnagyi czímmel és 1500 frt fizetéssel nyugalomba lépett. 1764 decz. 20-án Abaujmegye administratora, 1767 szept. 18-án pedig ugyanazon megye főispánja lett, mely tisztét a legnagyobb közmegelégedésre viselvén 7 évig, arról 1784-ben lemondott. 1782 augustus 10-én a közügyek terén szerzett érdemei jutalmául a Szent-István-rend középkeresztjével díszíttetett fel.
Atyjától öröklött birtokait nagymérvű szerzeményekkel szaporítá; testvérét Annát fekvő jószágok helyett 26,992 frt 35 krral elégítette ki. Álljon itt érdekes illustratióként szerzeményeinek hosszú sora.

Megszerezte Abád 1/2-ét gróf Forgách Jánostól 1767-ben, még ugyanazon évben Tomaj 1/2 részét és Taskonyt

 

90,000 frtért

1767-ben gróf Forgách Zsigmondtól Szalók 3/4, Bura 1/4 részét és Bánhalmát

 

70,000 frtért

1783-ban ezekre fizetett auctiót

40,000 frtot

1760-ban, Böszér, Csábor és Vadkert pusztákbeli részt Thegzes Mihálytól, 1763-ban Bencsik Mihálytól és ugyanazon évben Huszár Józseftől

 

7,600 frtért

1787-ben Vadkertre fizetett auctiót

1,420 frtot

1772-ben nádori adományban kapja Eger-Farmos 1/4 részét özv. Németh Andrásné beruházása czímén

 

5,749 frtért

1775-ben megveszi Filimesen Horváth János részét

 

430 frtért

1760-ban a fegyverneki Török rész 2/3 részét

 

1,600 frtért

1786-ban zálogba veszi Orczy Antal özvegyétől annak Fegyvernek, Déva-Ványa, Nagy-Körü, Kőtelek, Átány, Heves, Kőkút, Pély, Szent-Iván és Tlerpeléten lévő részeit

 

1,673 frton

1772-ben pedig Andreánszky Klárától annak fegyverneki és ványai részbirtokát

 

2,000 frtért

 

1789-ben megveszi Gyöngyösön az egész

Petrovay részt

 

1,140 frtért

1752-ben Marusy Józseftől annak Sárhelyalja hegyi szőllőjét –

 

200 frtért

1750-ben pedig a gyöngyösi telkén lévő épületek becsárába fizet

 

1,300 frtot

1780-ban megveszi Ferenczy Mária összes, Hevesmegyében fekvő részét

 

4,700 frtért

1764-ben megveszi Tresztyánszky Józseftől Erk 1/2 ét, 1770-ben pedig 1/4-ét Pybernétől

 

38,000 frton

1782-ben zálogba veszi Majthényi Károly-

tól Izsák puszta 1/2 Páhi puszta 3/4 és

Agasegyház puszta 1/2 részét 1

 

150,000 frton

1775-ben megszerzi a Nikházyak Kará-

csond és tarjáni részét

 

4,000 frtért

1743-ban Kasándy Lászlótól Kőtelken és

Szent-Ivánon a Szemere részt

 

1,700 frtért

1754. Mád város és Ond 1/4 ét, melyet

12,502 frton birt volt zálogban, megveszi a kincstártól

 

28,509 frtért

1752-ben Mádon vesz a Pertre hegyen

egy Szepesy parlagja nevű szőllőt

 

240 frtért

1755-ben pedig egy házat Tokaji Mihálytól

100 frtért

1783-ban szintén egy Pertre hegyi szőllőt

Pécsy Gábortól

 

500 frtért

1755-től 1778-ig Mada és Mitri pusztákra

auctiót fizet

3,138 frtot

1755–1788-ig pedig Miskére fizet

7,100 frtot

1764–82-ig az orczi ét tömörkei birtokból

rokonait kifizeti

 

2947 frttal

1761-ben Etthre Ferencz és Zsigmondtól

megveszi azoknak örsi részét

 

2,000 frtért

Megszerzi Örsön 1743-ban a Bossányi-,

1772-ben a Marsovszky-és 1788-ban a

Rakovszky Gáspár-féle részeket

 

3,200 frtért

1774–78. Puszta-Péderire fizet auctiót

12,410 frtot

1760-ban megveszi Rozsnokon és Szent-Ivánon a Török rész 1/3-át, és az Ugronovics részt

 

4,200 frtért

1782-ben Szabadkán a Ludas düllőért fizet

7,626 frtot

1780-ban pedig Saáron és Domoszlón a

Szepesy Sámuel részeért

 

11,000 frtot

1774-ben megveszi Szent-Erzsébeten és

Varasszón a Berthóthy részt

 

2,050 frtért

és még ugyanazon évben Plathy András-

tól Szent-Erzsébet felét

 

20,000 frtért

1765-ben megszerzi Szék 1/4 részét

1,750 frton

1756-ban pedig a Thúri Nagy családnak

Túr-Pásztó-hoz való jogát

 

3,200 frton

1750–80-ig Ujszászra különböző családoknak fizetett auctiót

7,000 frtot

1753-ban pedig Ványán a Nyáry Zsigmond által inscribált telkek visszaváltásáért fizetett

 

 

1,660 frtot

Végre megszerezte 1773-ban minden Nyáry birtokban a Révay 1/8-ad résznek 1/3-át

 

26,000 frtért

Birtok vásárlásainak összege, beleértve testvére örökségének készpénzbeli kifizetését, kitesz

 

593131 frtot


Vallásos buzgalmát bizonyítják az általa Erdő-Kövesden, Erken, Ivánkán, Orcziban, Szalókon, Vadkerten és Ujszászon épített új templomok és kápolnák.
Irodalmi munkássága eléggé ismeretes.
Első neje, kit 1740-ben vett nőül s kivel 15 évet töltött boldog házasságban, Podmaniczky Judit volt, P. János és Ostroluczky Judit leánya. Második nejével báró Laffert Anna Máriával 1759 október havában kelt egybe. Első házasságából négy korán elhalt és öt (a táblázaton látható) gyermeke született; második nejétől származott fia István nem ért nagy kort, leánya Teréz, gróf Keglevich Ádámné lett.
Báró Orczy Lőrincz első végrendeletét 1756 september 24-én írta, melyben fekvő birtokait két fiának hagyományozza, leányainak pedig egyenként 20,000 frtot rendel kifizettetni; második végrendelete, melyben hasonlóképen intézkedik, 1789 május 17-én kelt. Meghalt Pesten 1789 julius 28-án, eltemettetett Tarna-Örsön. Első házasságából származott leányai közül Anna, született 1741-ben, meghalt 1805-ben; férjhez ment 1766 január 14-én gróf Haller Péter cs. kir. kamarás és Krasznamegye főispánjához, ki 1784 január 14-én halt el. – Mária, báró Vécsey Miklós Szabolcsmegye főispánjának neje lett. – Zsuzsanna született 1744-ben, báró Splényi Gábor tábornok neje.
I. László, született 1750 április 14-én. 1775-ben beutazta Olaszországot, 1776-ban pedig Magyar-, Horvát-és Erdélyországot; utóbb közszolgálatba lépvén kassai kir. kamarai tanácsos lett, mely tisztséget három évig viselvén magy. kir. udvari tanácsossá neveztetett, e minőségben 9 évet töltvén udvari kamarai vice-praeses lett; s e hivatalt haláláig megtartotta. Közben cs. kir. kamarás; temesi kamarai administrator és helytartósági tanácsos is volt. Atyja lemondása után 1784 augustus 27-én Abaujmegye főispáni székére neveztetett; 1787 márczius 5-én valóságos belső titkos tanácsos lett, 1790 április 2-án az alkincstárnoki méltóságot nyerte el; 1793 január 14-én Pest városa díszpolgárává választotta; 1806 szeptember 18-án a Szent-István-renddel díszíttetett fel; 1807 márczius 5-én pedig nyugdíjazva a közügyektől visszalépett, azonban a megérdemlett nyugalmat már nemsokáig élvezhette, mert még ugyanazon év április 15-én elhúnyt. Nejétől gróf Abensperg-Traun Terézai csillagkeresztes hölgytől gyermekei nem maradtak.
III. TÁBLA.

II. György. 1664–1701. (1. Csóy Zsuzsa 1670–78. 2. Kulcsár Zsuzsa.); 1-től 1. Zsigmond 1700–20. 1714. Vasmegyei esküdt. (Jánossy Judit. 1720.); Boldizsár 1714–17. Dominicanus barát Leopold néven; III. János; Julianna (Szél József); Anna 1717. (Forintos Péter.); 2-tól IV. Péter 1720–65.; IX. István; I. László; Kata (Jánosa András); I. Sándor 1737. (Dolhai és Petrovai Petrovay Julianna.); IV. János; Rozália (Szabó János.); Julianna. (Bodó László 1768. Vasmegyei esküdt.); V. József; II. Sándor 1771. 87. Hevesmegyei szolgabiró 1771. (Kövesszarvi Gosztonyi Anna.); Kata (Okolicsnai Okolicsányi Antal.); III. Antal 1779. hadnagy. Heves m. alszolgabiró. (Marsófalvi Marsovszky Anna.); Zsuzsanna. (1. Balázs Ferencz, 2. Okolicsnai Okolicsányi József.); VI. János. (Dévaványai Halasy Francziska.); VI. József katona 1788.; V. János; X. István 1803. (Szandai Sréter Alojzia.); Francziska † mint hajadon; VII. János. † 1868 17/II. (Bábai Bay Antonia.); V. Antal. Szül. 1815.; Mária (1. Sonnenfelsi Frajzajzen Pál, 2. Ürményi Nagy Mihály); VII. József † 18... (1. Dominkovich Mária, 2. Baloghy Jerta.); 2-tól egy fiú; Anna (Kereszti Molnár Lajos.); Irma (Fáy Sándor.); Anna (Fáy Lajos.); Gyula. 1881/3. orsz. gyülési képviselő. (1. Borsodi Latinovich Mária † 1859 5/VI, 2. Ikácsi Péterffy Otilia † 188...); Emma † 1870 9/VII. (Fáy János 1848/49. honvéd százados.); 1-től Dezső; 2-tól Ilona † 1886. (Kereszti Molnár Béla pénzügyminiszteri osztálytanácsos.); Zoltán; Gyula; Margit.
images/1887-88xw32.jpg

IV. TÁBLA.

III. Péter. 1666–1703. (Takács Judit. 1669–97.); II. József, 1716. hadibiztos. Francisc. barát; II. Mihály 1713–21. (Murai Szombathi Zobotin Orsolya. 1716. özvegy 1730–39.); Orsolya 1693. (Jánosa Péter 1693.); Bora. 1714. (1. Bozzay István, 2. Szita László 1713–14.) Zsuzsa. (1. Szita Péter, 2. Molnár János); Mária. (Mankó-Bükki Horváth István.); Júlia. (Somogyi Károly.); Krisztina. 1761-ben hajadon; II. Ferencz 1730–39. cs. kir. hadnagy; I. Antal 1730–39. (Zombath Anna.); Imre 1730–77. kir. táblai ügyvéd. (Rimanóczy Anna Mária 1771.); Teréz 1730. †; Klára. 1730–39. (Felső-bükki Nagy János.); Anna. 1730–39. (Botka Zsigmond.); Apollonia 1730–39. (Dacsó Imre.); Magdolna (Proszinák Farkas.); Pál 1782. (Forintosházi Forintos Teréz.); Teréz. (Adász-Teveli Tevely János.); II. Antal. (Csiky Terézia.); Lajos 1783.; II. László; Francziska 1785. (Márffy György 1783–85. Győrm. táblabiró.); Lőrincz. 1826. Amerikába költözött; Ignácz 1819 † 1850. huszár főhadnagy (Bocsári Svastics Anna.); VIII. József. sz. 1822 31/VII. Csempeszen. Vasmegyei útbiztos. † Vasváron 1881 1/III. (Boros Antonia.); Róza. 1881. Budapesten. (Dömötöri Zanathy Alajos † 1876.; Hermina 1881. (Glaser Károly); IV. Antal 1819.; Andor. 1819 † 1856. Badonfalván (Stampf Jozefa † 1850.); Róza; Zsuzsa. (Petheő N.).
images/1887-88xw33.jpg

I. József, született 1746 szeptember 20-án, cs. kir. kamarás, 1790 márczius 15-én Békésmegye administratora lett, 1792 julius 2-án pedig Zemplénmegye főispánjának neveztetett ki. Meghalt 1804 deczember 14-én. Neje, kit 1774 augustus havában vezetett oltárhoz, gróf Berényi Borbála csillagkeresztes hölgy (meghalt 1809 decz. 30.) gróf Berényi Tamás és báró Haller Jozefa leánya volt, kitől négy fia és két leánya maradt.
Anna született Gyöngyösön 1776 decz. 16-án; férjhez ment 1797-ben gróf Draskovics Györgyhöz; meghalt 1830-ban. – Terézia született 1790 deczember 4-én; 1807 október 15-én báró Wenckheim József neje lett.
II. József, született 1779 augusztus 15-én. Cs. kir. kamarás. Meghalt 1811 november 9-én. Neje gróf Pejachevich Xaveria született 1784 február 16-án; egybekeltek 1802 október 4-én. Gyermekei közűl:
Lajos, született 1804 márczius 12-én. Cs. kir. kamarás; utódok nélkül halt el.
Paulina, született 1808 október 3-án. Férjhez ment Szent-Györgyi Horváth Antalhoz.
Eleonora, született 1811 május 16-án; gróf Sternberg Jaroszláv neje.
István, született 1806 október 6-án; elesett mint nemzetőr Szent-Tamásnál 1848 decz. 9-én. Nejétől báró Lipthay Augustától (kit 1836 junius 14-én vett nőűl) származott gyermekeit a táblázat mutatja.
II. Lőrincz (Péter), I. József fia, született 1784 február 1-én. Cs. kir. kamarás, 1805-ben a felkelő seregnél kapitány, 1809-ben alezredes, a midőn Komárom falai alatt két ellenséges ezred támadásának sikeresen ellentállván igen súlyos sebet kapott. 1811/12. és 1825-ben Hevesmegye egyhangúlag választotta meg országgyűlési követjének. 1827 augusztus 25-én Csongrádmegye administratora lett, mely állásától 1830-ban ápril 27-én felmentetvén Aradmegye főispánjává neveztetett ki. Kegyeletes emlékét mai nap is fentartja Aradon az Orczy nevű utcza. 1830 május 30-án a belső titkos tanácsosi méltóságot nyerte el. Meghalt 1847-ben. Neje, kit 1808 julius 26-án vett nőűl, gróf Batthyány Teréz csillagkeresztes hölgy volt, ki 1790 september 4-én született és 1861 febr. 16-án Gyöngyösön halt el. Egyetlen leányuk Anna, született 1810 junius 30-án. 1830 julius 26-án gróf Szapáry Józsefhez ment nőűl.
II. László (Ignácz Nep. János, Bálint, Felix Ferdinánd), született 1787 junius 23-án. 1810 márczius 11-én cs. kir. kamarás lett, utóbb a Krisztus-rend vitéze. A katonai pályára lépvén, részt vett az Ebersberg melletti ütközetben; 1813 aug. 18-án a Jász-Kún-kerületek által felállítandó könnyű lovassághoz első kapitánynak választatott s mindvégig vitézkedett a francziák elleni hadjáratban. 1814 április 8-án bevonult a szövetséges seregekkel Párisba, honnan 6 heti szabadsággal Londonba utazott, hol a Prince Regenthez is meghívták. Gyönyörű levelei, melyeket ezen hadjárat alatt édes anyjához írt, hű tolmácsolói gyermeki ragaszkodásának. Nejétől Müller Magdolnától született gyermekeit a táblázat mutatja.
György (Ignácz, István, Nep. János, Bálint, Félix), született 1788 aug. 23-án. Cs. kir. kamarás. 1814-ben nőűl vette gróf Berényi Erzsébet csillagkeresztes hölgyet, ki 1883 január 17-én este 9 órakor halt el 91 éves korában. Gyermekeik a táblázaton láthatók, kik közűl.
Béla, született 1823 február 16-án. Cs. kir. kamarás, m. kir. minister, v. b. titkos tanácsos; már 19 éves korában 1842-ben philosophiae doctor, hites ügyvéd és Pest-Pilis-Soltmegye tiszteletbeli aljegyzője volt, midőn egy igen érdekes értekekezést nyomatott ki, Ferdinánd királynak ajánlva ily czím alatt «Utrum argumenta, quibus mortis poena impugnari solet, eius abolitionem persvadere valeant?»
Andor, született 1825 január 14-én. Cs. kir. kamarás. 1883-ban Ő Felsége jóváhagyásával Tetard Andort nevének és czímeinek használhatásával törvényesen fiának fogadta.
II. GYÖRGY ÁGA. (III. táblán.)
Visszatérve az Orczy család nemesi ágához, I. Jánosnak harmadik fia II. György 1666-ban osztozott testvéreivel, a midőn lakóhelyűl Vasmegyében Söptén kapott egy curiát. 1760-ban megvette Sall Istvántól ennek Söptén lévő egy telkét 16 hold szántófölddel 200 frton, 1675-ben Zábráky Páltól szintén Söptén 4 hold szántóföldet 50 császári talléron. 1678-ban Orczy Ferencz és Istvántól Nemes-Csóban egy erdőrészt 25 csász. talléron, végre 1701-ben Sall József Söptén lévő udvarházát 39 1 frton szerzette meg. Első nejétől Csóy Zsuzsannától a táblán látható öt gyermeke született; második nejétől pedig Kulcsár Zsuzsától három fia maradt. Ezek közül:
Boldizsár 1714-ben eladta Söptén lévő minden birtokát ifjú Kajtár Istvánnak 130 frtért, 1717-ben pedig rába-bogyoszlói részét adta el 30 csász. tallérért Höbe Ferencznek. Utóbb Leopold néven a Dominikanus szerzetbe lépett.
I. Zsigmond, 17 14 vasmegyei esküdt, 1717-ben Hegedűs György söptei részét vette zálogba 10 évre; 1719-ben pedig Orcziban lévő elzálogosított részének kiváltását öccsének Szaby Ádámnak engedi át. Nejétől Jánosy Judittól származott leánya Kata Jánosa Andrásné lett. Fia:
I. Sándor lakását Hevesmegyébe tette át, hol megnősülvén, neje Petrovay Julianna által, Dolhai és Petrovai Petrovay László, Pest-Pilis-Soltmegye alispánja és Király-Daróczi Daróczy Klára Julianna egyetlen leánya által a fiágon kihalt Bedeghi b. Nyáry család Heves- és Külső-Szolnok-, Gömör- és Kis-Hont-, és nógrádmegyei birtokaiból 1/48 részben örökösödött; a táblán látható gyermekei közűl:
II. Sándor 1771. Hevesmegye szolgabirája volt. Nejétől Gosztonyi Annától egyetlen fia:
VI. János lakását Karácsondon tartotta. Neje Halasy Francziska, Déva-Ványai Halasy Márton Hevesmegye első alispánjának és Rakovszky Máriának leánya volt. Gyermekeik közül:
VII. János nőül véve Bábai Bay Antoniát, Borsodmegyébe Heő-Bábára költözött. Meghalt 1868 február 17-én. Leányait s ezek férjeit a táblázat mutatja, egyetlen fia Gyula, ki jelenleg is él, Heő-Bábán lakik.
III. PÉTER. (IV. táblán.)
III. Péter 1666-ban osztozik testvéreivel, amidőn Söptén jut neki lakóhely; 1668-ban Sall Istvántól egy jobbágytelket vesz Nagy-Csömötében 100 frton; 1669-ben pedig Söptén szerez egy nemes telket Orczy Orsolyától 300 csász. talléron. 1681-ben megveszi Palásthy Jánosné Vasdinnyei Krisztina söptei összes birtokát 1114 frton s ugyanazon évben eladja Meszlényben lévő telkét Pintér György agilisnek 130 frtért. 1694-ben Sallfán egy nemes telket szerez Salamon Lászlóné Jordanics Katától 500 frton. 1695-ben pedig eladja egyik söptei curiáját Pulay Ferencznek 250 frtért. 1697-ben zálogba veszi Sall József söptei curiális részét 6 jobbágytelekkel. és az egész nagy-csömötei részszel együtt 2130 frton. 1702-ben ellene mond azon bevallásnak, melyet Sall József 1701-ben Orczy II. József részére tett volt. Nejétől Takács Judittól leányait s ezek férjeit a táblán láthatjuk. Fiai közül:
II. József, előbb hadbiztos, utóbb Szent-Ferencz-rendű szerzetes. 1716-ban tett végrendeletet.
Testvére II. Mihály megveszi 1713-ban unokatestvérei Zsigmond és Boldizsárral Szegedy Ferencztől ennek Söptén lévő 3 néptelen telkét. 1716-ban magához váltja Koltói Pétertől a Szita Lászlóféle részt a zálog-összegen felül 10 frton. 1719-ben pedig megveszi Sall Józsefnek összes söptei, alsó-söptei, kis-pössei, nagy csömötei, nemescsói, nárai és sallfai javait 500 frton. Neje Zobothin Orsolya volt, Murai-Szombathi Zobothin János és Batthyány Orsolya leánya. Gyermekeik közül:
Antal és Imre alapítottak családot, előbbi fiaiban kihalt; Antal vonala azonban napjainkig terjedt. Unokájának fia:
VIII. József 1881 márczius 1-én elhalván, vele ága fiágon megszakadt.
Ezen családból származott, de a táblázatra nem illeszthető azon Orczy Mihály, kinek feleségétől Lenkey Katától fia Mihály és leánya Mária, Szivós Andrásné születtek. (Nagy Iván M. O. Cs. VIII. 242.)
Valamint azon Orczy Máriának sem tudjuk helyét kimutatni, a ki ősanyja volt az 1826-ban báróságra emelt Kákonyi Xav. Ferencznek. (Nagy Iván VI. 19.)
Az Orczy család jelenleg Elek, Felix, Cherubin, Seraphin, Béla és Andor bárókban él; a nemes-ágon Antal, József fia, Gyula és ennek három fia tartják fel a család nevét.

* * *

A nemesi ág ősi czímere, amint az számtalan pecséten a színek jelzése nélkül látható, színezve pedig Telekessy István egri püspöknek Orczy István részére 1703-ban egy egri házra vonatkozó igen díszes kiállítású okmányán a kezdő S. betű ékítményei között a Telekessy czímer alatt festve áll: a paizs kék mezejében ágaskodó kettős farkú, jobb első lábában kivont kardot tartó arany oroszlán. A koronás sisakból vörös ruhás kalpagos magyar vitéz emelkedik ki, jobbjában kivont kardot villogtatva, melynek hegyére vérző török fej van tűzve, sisak-takaró jobbról kék-arany, balról vörös-arany.

images/1887-88xw34.jpg

A bárói ágnak úgy a római szent birodalmi, mint a később adományozott magyar bárósági okmányra festett czímere, csak igen csekély eltérést mutat. Nagy Iván M. O. Cs. VIII. 242. lapján leírt s az előző lapon metszvényben is bemutatott ezen bárói czímer az eredeti festménynyel csak nagyjából egyez meg; ezért szükségesnek tartom rajzát és leirását az eredeti után híven közölni.
A négyelt paizs harmadik és negyedik mezeje közé egy ötödik van beékelve. Az első arany mezőben arany zsinóros vörös ruhás magyar vitéz látható dolmánya aljáig, fejét vörös lefüggős prém-kalpag födi, balkezét csipőjére helyezi, jobbjában pedig kivont kardja hegyén vérző török-fejet tart; a második vörös mezőben kettős farkú oroszlán ágaskodik, jobb első lábában két zöld levéllel körülvett fehér rózsát tartva; a harmadik szintén vörös mezőben bal felé fordult arany oroszlán ágaskodik, első jobb lábában kivont kardot villogtatva; a negyedik arany mezőben fekete sasnak kiterjesztett szárnyú és kinyujtott körmű bal fele látszik; míg az ötödik kék mezőben arany zsinóron függő, arany vadászkürt látható. A paizsot öt pontos korona fedi, melyen három koronás sisak áll; a középsőből a leírt magyar vitéz emelkedik ki, két kiterjesztett fekete sas-szárny között, a jobboldali szárnyon császári korona alatt C, a baloldalon pedig VI látható. A jobboldali sisakból balra néző arany griff nyúlik föl, föltartott bal lábában három vörös szárú ezüst hegyű tollatlan nyilat, – egyenesen kinyujtott jobb lábában pedig három ki nem bontott zászlót tartva, az első zászló jobbról számítva vörös, a második fehér, a harmadik kék. A baloldali sisakból ezüst pánczélos, sisakos vitéz emelkedik ki, jobbjában arany buzogányt tartva. Sisak-takaró mind két oldalon vörös-arany.

images/1887-88xw35.jpg

A czímer egyes alkatrészeiről érdekesnek tartom a következőket megjegyezni:
A paizs első mezejében lévő vitéz a nemesi ág sisakdísze; a második mezőben lévő rózsát tartó oroszlán a Bedeghi báró Nyáry család czímeréből vétetett; a harmadik mezőben lévő kardot villogtató oroszlán a nemesi ág paizs-alakja; a negyedik mező egyfejű sasa a Telekessy család paizs-alakja úgy helyezve, hogy a beékelt ötödik mező miatt csak a feje és a bal szárnya a bal lábbal s nehány farktoll látható csak. A beékelt ötödik mezőben lévő kürt a Petrovay család czímeréből vétetett.

PETROVAY GYÖRGY

66DISZNÓSY MIKLÓS CZIacute;MERE. 1456.

(Színes czímerképpel.)
A czímer, melyet itt bemutatunk, annyiból bir némi érdekkel, hogy nem készült, miként a XV. századbeliek nagyobbrészt s különösen a Zsigmond király korabeliek, külföldön, hanem hazánkban, Budán s hogy ennélfogva a czímerképül szolgáló pánczélos alakban egy XV. századbeli magyar vitéz ábráját birjuk.
Nyerte ezen czímert V. László királytól, 1456. évben, Disznósy Miklós, sarja a hontvármegyei régi Disznósy családnak, mely, mint a Zsembery család egyik oldalága, birtokáról, a hontvármegyei Disznós faluról vette nevét s melyről a XIV. század elejétől fogva birunk okleveles adatokkal.
Ezek szerint első ismert törzse e családnak KakasVagy Gál? Szerk.*(Gallus), a XIV. század elején élt. Két fia közől az egyiket, Pált, a XIV. század első negyedében bizonyos magán-harczba bonyolódva találjuk, melyet a Zsembery, Dertsenyei, Köröskényi és Disznósy családok némely tagjainak, azon kor vad és féktelen szokásai szerint, Hontvármegye északnyugati szögletében, egymással vívniok tetszett s mely 1332. évben azzal nyert befejezést, hogy a nevezett családok érdeklett tagjai u, m. Zsembery Gergely comes, és fia János, Derzsenyei Ipolit comes és Köröskényi Pál, mint egyik fél – Disznósy Pál és Derzsenyei János pedig mint ellenfél, a kölcsönösen egymás irányában elkövetett hatalmaskodások, gyújtogatások, kártételek és vérengzések iránt a sági convent előtt kiegyeztek és kibékültek egymással.Ered. okl. a Zsembery cs. levélt.*
Disznósy Pál és testvére Mihály, valamint Zsembery János, mint ugyanazon nemzetiségi ágon levők, a Zsembery család több tagja által 1352. évben azzal bizattak meg, hogy rokonaiknak u. m. Zsembery Mikoczafia Miklósnak, Lorántfia Miklósnak és Balogfia Jánosnak idegen kezekre került birtokaikat szerezzék vissza, ezeknek negyedrésze igértetvén nekik jutalmúl.Gr. Zichy cs. okmt. II, 488.*
Ezen Pál és testvére Mihály, Gallus fiai, 1357. évben Zsembery néven neveztettek, mikor Péter nógrádi főesperes előtt ők és Zsembery János, Saul és György – mint Zsemberi nemesek – Zsembery Miklós özvegyét, Kata asszonyt, ennek hozományára és kelengyéjére nézve kielégíték.Ered. okl. a Zsembery cs. levélt.*
1358. évben ugyanezen Disznósy Pál és Mihály I. Lajos királytól parancslevelet eszközlének ki, melynek következtében az esztergomi káptalan teljesített vizsgálat után, bizonyságlevelet állított ki részükre, hogy a hontvármegyei Disznós nevű birtok öröktulajdonukat képezé s hogy az mindenkor Disznós-nak neveztetett s nem Zsembernek.Ered. okl. a Horváthy cs. levélt. *

images/1887-88xw36.jpg
DISZNÓSY MIKLÓS CZIMERE 1456-BÓL.

Pálnak nem maradának gyermekei. A családot testvére Mihály terjeszté tovább, három fiat u. m. Gergelyt, Pétert és Miklóst és egy leányt, Klárát, hagyva maga után, ki Bory Lászlónál vala férjnél. Ez utóbbi, t. i. Bory László, rokona Borfői Mihály által megöletett, ki ezen gyilkosság súlyos következményei alól az által szabadult meg, hogy létrejött egyesség következtében, Bory László özvegyének, Klára asszonynak negyven márkát fizetett.Ered. okl. a Bory cs. levélt.*
A három fiútestvér közől Péter, a Zsembery család néhány tagjával együtt, ököljogot gyakorolva, Zselízi Tamás mesternek, Vesszős mester fiának, zsemberi birtokrészét egészen elpusztíták, jobbágyainak házaikat szétrombolák stb., mivégett Zsigmond király parancsára, 1395 évben a sági convent által megidéztettek.Gr. Zichy cs. okmt. II, 608 – 610.*
Ezen Péternek fia vala II. Miklós, a czímerszerző, ki, az akkor már nagy mértékben erősbödött Hunyady-párt ellenében, V. László királyhoz hű maradt s nem csekély mértékben birhatta ezen királynak kegyét, minthogy ez azon oklevelet, melyben nevezett Disznósy Miklósnak, valamint általa unokáinak u. m. Csery Jánosnak és Szárcsádi István-és Jánosnak, úgyszintén unokatestvéreinek, Disznósy Lászlónak, 1456. évben az itt bemutatott czímert adományozá – egyenesen nevezett Miklóshoz intézte, mi akkor még a királyi oklevelek kiállításánál nem vala mindennapos dolog.
A föntebbiek alapján a Disznósy család ismertetett tagjainak nemzedékrende a következő:

Kakas (Gallus) de Disznós (Goznos); Pál 1332. 1346. 1357. 1358. de Disznós (Gyznos) és de Zsember; Mihály 1346. 1357. 1358. de Disznós és de Zsember; Gergely 1389. de Disznós (Dyznos); Péter 1389. 1395. de Disznós; I. Miklós 1389. de Disznós; Klára Bory László özvegye 1375.; II. Miklós 1456. de Disznós, a czimerszerző; László 1456. de Disznós; Leány férje Csery László; Leány férje Szárcsádi Pál; Csery János 1456.; Szárcsádi István 1456.; Szárcsádi János 1456.
images/1887-88xw37.jpg

A czímer-adományozást magában foglaló oklevél eredetije, hártyára írva s V. László király függő titkos pecsétével ellátva, a Kubinyi család kovári levéltárban őriztetik s annak szövege im ez:

Commissio propria domini regis. Ladislaus dei gratia Hungarie, Bohemie, Dalmatie, Croatie etc. rex, ac Austrie et Stirie dux, necnon marchio Moravie etc. Tibi fideli nostro Nicolao filio Petri de Dyznos, nobili comitatus Hontensis; salutem, gratiamque nostram regiam et favorem. A claro lumine throni regie maiestatis, velut e sole radii, nobilitates legitimo iure procedunt et omnium nobilitatum insignia regia dependent claritate, ita ut omne nobile generositatis insigne a gremio proveniat regie maiestatis. Sane, tum ad nonnullorum fidelium nostrorum humilime supplicationis instantiam, per eos pro parte tua, nostre propterea porrecte maiestati, tum etenim consideratis tuis fidelitatibus et fidelium obsequiorum gratuitis meritis, quibus tu, uti didicimus, prefato regno nostro Hungarie, sacreque eius corone regie, et tandem etiam nobis, sub locorum et temporum diversitate, iuxta tue possibilitatis exigentiam, cum omni fidelitatis constantia... tisque animi zelo studuisti, eoque ferventius et diligentius in posterum studebis complacere, quo te et tuos singularibus honorum gratiis a nostra celsitudine conspexeris fore insignitos, tibi et per te Ladislao, filio Nicolai de prefata Dyznos, fratri tuo condivisionali, item Johanni, filio Ladislai de Cher, necnon Stephano et Johanni, filiis Pauli de Zarchaad, nepotibus tuis vestrisque heredibus et posteritatibus universis, hec arma seu nobilitatis insignia, prout et quemadmodum ipsa arma seu nobilitatis insignia in principio seu capite presentium litterarum nostrarum, suis appropriatis coloribus, arte pictoria figurata sunt et distinctius expressata, animo deliberato et ex certa nostre maiestatis scientia, dedimus et contulimus, immo ex habundantiori plenitudine nostre specialis gratie concedimus et. presentibus elargimur, ut vos ac heredes et posteritates universe pretacta arma seu nobilitatis insignia more aliorum armis utentium, a modo in posterum ubique in preliis, hastiludiis, torneamentis, duellis ac aliis omnibus exercitiis nobilibus et militaribus, necnon sigillis, velis, cortinis, anulis, papilionibus et generaliter in quarumlibet rerum et expeditionum generibus, sub mere et sincere nobilitatis titulo, quali vos ab universis et singulis cuiuscunque preeminentie, status, gradus vel dignitatis existant insignitos dici, ac veros nobiles nominari... volumus et etiam reputare, gestare, omnibusque et singulis gratiis, honoribus et libertatibus, quibus ceteri proceres, nobiles, milites et clientes regni nostri armis utentes quomodolibet consvetudine vel de iure freti sunt et gavisi, frui, gaudere valeatis, de talismodi singularis et specialis nostre gratie antidoto merito exultetis et tanto ampliori studio ad honorem nostre maie statis vestra de cetero solidetur intentio, quanto vos largiori favore regie preventos esse conspicitis et munere gratiarum. In cuius rei memoriam, firmitatemque perpetuam, presentes litteras nostras, secreto sigillo nostro, quo ut rex Hungarie utimur, inpendenti munitas, duximus concedendas. Datum Bude, feria secunda proxima post festum beati Gregorii pape, anno domini millesimo quadringentesimo quinquagesimo sexto, regnorum nostrorum anno Hungarie etc. sextodecimo, Bohemie vero tertio.
A czímer, mely az oklevél jobb oldalán, a sorok elébe van festve, a balra vagyis az oklevél szövege felé hajlott dobor pajzs kék mezőjében, teljes fegyverzetben álló pánczélos vitéz törzsét tünteti elő, jobb kezében kivont karddal s fején sisakkal, melyet vörös, fehér és kék tollak díszítenek s melyről körülkötött fehér kendő hosszú végei lengnek alá.
A balra fordított s szintén kék, vörös és fehér tollakkal díszített csőrsisak oromdíszét hasonló pánczélos vitéz képezi.
Az egyszerűn tagozott sisak-lebbentyűk mind két felől kék-vörös színeket tüntetnek fel.
A czímerkép arányai a következők: Összes magasság 11,1 ctmr., ebből esik a pajzsra 4,5 a sisakra 2,2, az oromdíszre pedig 4,4. A pajzs szélessége 3,8 ctmr.
Ezen czímerkép, így a hogy ránk jutott, a befejezetlenség bélyegét viseli magán s művészi kivitel tekintetében mögötte áll a Zsigmond király korabeliek szebb példányainak, mely körülmény abban is leli magyarázatát, hogy V. László király gyermek- és ifjúkorát nagyobbára külföldön töltvén, uralkodásának csak is utolsó két évében s akkor is mindössze csak három ízben tartózkodott nehány hónapon át Budán, ennélfogva ott sem állandó udvart, sem pedig czímerek festésével megbizott jelesebb művészeket nem tartott.

KUBIacute;NYI FERENCZ.

MIKOLA GENEALOGIÁJA AZ ERDÉLYI CSALÁDOKRÓL.Historia Genealogico Transilvanica. Etc. Quam triennali (successivis licet temporibus) labore non modico ex variis Historicis traditionibus, literalibusque documentis excerpsit, combinavit, compilavit ac tandem (auxilio Dei) ad calcem perduxit anno 1723. Illustrissimus Dominus, Dominus Ladislaus Makola Liber-Baro de Szamosfalva S. C. R. Majestatis Tabulae Regiae Iudiciariae Transilvanicae assessor etc. Nunc vero impensis Illustrissimi domini, domini comitis Sigismundi Csáki de Keres(zt)szegh S. C. R. Majestatis camerarii Actualis etc. Luci publicae proposita. Anno 1731. etc. etc.*

Mennyire korlátozva volt Erdélynek teljes önállósága a fejedelmek korában, bizonynyal sokan elmondták már s bizonyították elegen – és még is a függetlenség és önállóság mily magas fokán állott ahoz képest a milyen volt 1690-től, azaz az I. Apafi halálától, 1790-ig II. József császár haláláig. Ez az igazat megvallva a servilismus kora volt. Csináltak ugyan az erdélyi főurak magoknak egy kis udvart Bánffy György uram körül, fentartották magyaros társas életöket Szebenben és Kolozsvártt, de az összes ország nem tettekre, hanem nyugalomra vágyott, az egyes családok és azoknak kitünőbb tagjainak legfőbb vágya pedig egy kis grófi, egy kis bárói czím vala. Hisz ez magában véve ártatlan törekvés s nem is vétek az uralkodó házzal szorosabb összeköttetésbe s kötelezettségbe lépni, de valljuk meg Erdélyországban 1694-től kezdve 1780-ig annyi gróf és báró creáltatott, hogy fele is elég lett volna. A franczia nemesség történetéből két anecdotára emlékszem; egyik igy hangzik: «Király nem lehetek, herczeg nem akarok lenni, Rohan vagyok!» a másikat igy beszélik: «Sem gróf sem herczeg nem vagyok, Coucy a nevem!» Az erdélyi nemesség ez átalakúlási nagy processussábólApaffi idejében csak egy úr viselte a grófi czímet Erdélyben: gróf Csáky László, kinek atyja István 1638-ban kapta a maga és családja számára a grófi czímet.* ilyen anecdota nem maradt fenn számunkra, mert a hagyomány, hogy nagy Teleki Mihály a grófi diplomát kidobta a gernyeszegi kastély ablakán, csak oda redukálható, hogy ő a grófi czímet soha sem viselte,Fiai számára a grófi czím új diplomával adatott meg.* de ha ellenszenvvel volt is iránta, ez ellenszenv más természetű forrásokból eredett, mint a Rohanok és Coucy-ak büszkesége.
A dolog természete szerint azonban minden család még sem kapott bárói vagy grófi czímet, mely pedig hasonló jogigényekkel állhatott volna elő. Igy támadtak aztán nálunk Erdélyben (más országokban másként) a legjobb családok, a jobb családok és a jó családok. Minthogy pedig a Bécsből jövő bárói és grófi czímek a legkisebb összeköttetésben sem kezdtek állani az úgynevezett jószágadományozásokkal, sőt Erdélyben még az a privilegiuma sem volt ezeknek az uraknak, hogy külön házat alakíthattak volna az országgyűlésen, kezdtek megelégedni azzal, ha a társaság által – egész napjainkig – a legjobb családok közé számíttattak, mint például a Barcsaiak. De ez a jó és legjobb családok elmélete leginkább ki volt fejlődve a XVIII. század elején, mikor a bárói és grófi czímek sűrűen hullottak.
Ekkor állott elő a báró Mikola László könyve, vagy is más szókkal a ó familiák könyve. Megirta 1723-ban, de csak nyolcz év mulva tudta kiadni, akkor is egy Maecenás, gróf Csáky Zsigmond költségén 1731-ben, a miért is aztán széles e világon – nem, de Erdélyben első családnak tette a gróf Csáky családot. És általában véve egész Erdélyben felszámított első rangú családnak 44, azaz negyvennégy családot; aztán jobb családnak még vagy tizet-tizenkettőt s aztán a többieket nem is említi, például egy szót sem szól: a Kabos, Sebessi, Inczédi, Miske, Zeyk, P. Horváth, Berzenczei, Ugron, Csík-Szent-Mihályi Sándor, Cserei stb. stb. családokról.
A rendszeresség, szabatosság sehol sem mutatkozik e kis munkán, csak úgy össze van irva, mint akármiféle jegyezgetés, legfennebb arra volt tekintettel, hogy a kik épen akkor a guberniumnál, cancelláriánál, királyi táblánál szolgáltak s ott a kolozsvári társaságban szerepeltek, azok nehogy kimaradjanak; mind az által a könyvecske nagyon népszerű volt, az az 50–60 család, melynek nevét lapjaira vette, végtelenül bámulta s buzgóan hitte, hogy csak az az igazi aristocrata, kinek családjáról a «nagy tudós báró Mikola László megemlékezett.»
Amaz első rangú 44 család pedig ezek valának: Csáki, Bethlen (egy kalap alá vonva az iktári és bethleni, két egészen külön család), Apaffi, Kornis, Wesselényi, Bánffi, Mikes, Gyulaffi, Haller, Petki, Bornemisza (de Kászon),Megemlíti, hogy volt egy Bornemisza Pál erdélyi püspök, de nem erdélyi család; egy másik Bornemisza Pál de Petrelin, Apaffi Mihályné B. Annának édes atyja; Bornemisza Gergely de Kolozsvár; és végre még egy Bornemisza cs. de Kápolna.* Jósika, Gyulai a maros-némethi, Thoroczkai, Teleki, Naláczi, Thorma, Rédei, Wass, Barcsai, Tholdi, Folthi, Tholdalagi, Mikola, Kemény, Gyerőffi, Bálintitt, Kálnoki, Béldi, Lázár, Dániel, Apor, Bodoni (de Vajdaszentiván), Vitéz, Kendeffi, Szalánczi, Macskási, Zsuki, Kun (de Osdola), Mikó (e név alá véve a bodoki – ma hidvégi – és az oroszfái Mikó családokat s a zsögödit nem említve), Cserényi, Almádi, Keresztúri, Boér (egyesítvén a kövesdi és berivói B. családokat egy név alatt). Ezekről a családokról külön-külön egy-egy kis czikket ír. Aztán még névszerint felemlíti a Pekri, Nemes, Földvári, Zsombori, Korda, Fekete (de Frits), Lugosi (de Magyar-Peterd), Radák, Henter (de Sepsi-Szent-Iván), Maxai (most Máriaffi család), Budai (de Monostor-Szeg) családokat, de ezekről alig egy-két sorral emlékezik meg s általában azt mondja róluk: «cum autem ego nihil particulare seu ex Historiis, seu antiquitatibus literariis unquam de iis legerim, aut ex authentico audiverim, et ea ratione historicam (quem admodum de aliis scripsi) narrationem aequa consideratione praehabita proponere minime potui. Familiae istae hoc ordine specificantur»«Minthogy sem a történetekben, sem az irodalmi régiségekben ezekről semmi különöst sem nem olvastam, sem hitelesen nem hallottam, ennél fogva róluk (bár mit írtam a többiről) történelmi elbeszéléseket nem terjeszthetek elő.* s igy következik az említett 11 család neve. Ezekből a furcsa sorokból azt lehetne következtetni, hogy a többiről valami komoly tudományos vagy legalább alapos értesítéseket közöl, de biz a szavak mai értelmében azok a kis czikkek sem a tudományos, sem az alapos nevet nem viselhetik, talán két-három családnál (Csáky, Wesselényi, Mikola) van némi máza a kutatásnak, a tudományosságnak és egy pár addig tán ismeretlen adat, a többi olyan pipaszó mellett való beszélgetéshez hasonlít, pl. «Itt van N. N. ő méltósága, kitünő derék férfiú, még. él és éljen is (vivit et vivat), édes atyja ez és ez, édes anyja ama hires B. familiából, jelenleg ő cs. kir. apost, felségének tanácsosa, kormányszéki valóságos tanácsos, rokon az A. B. C. D. jeles családokkal.» Ez a minta s több-kevesebb szóval igy vannak ismertetve a családok. Nem is számítva a sok családfejlési hibát, mihelyt saját korából kilép, a családokról mindenféle mesét komolyan vesz. Közöl még egy sorozatot, melyben az akkor már kihalt családok igy számláltatnak elő.
Báthori, Apaffi, Géczi, Pálffi (possessor Marosújvár), Sarmasági, Gerendi (e család az én véleményem szerint nem halt ki), Alárdi, Bogáthi, Kovácsoczi, Harinnai, Szilvási (ez sem halt ki), Alia, Balázsi (de Szent-Demeter), Kamuthi, Kendi (de Szarvas-Kend), Mindszenti, Iffiú, Zólyomi, Mayláth (de Szunyogszeg), Forró, Paczolai?, Ravaszdi, Szent-Páli (de eadem)?, Erdélyi (de Somkerék), Fűzi, Huszár (de Berenhid), Folthi, Perusits, Serédi, Baládfi, Sigér, Ártándi, Lépesi, Darlaczi, Radvánczi?, Keresztesi, Keresztúri, Gávai, Bodoni, Angyalosi, Nápolyi; Haranglábi, Nagy (de Borsa), Kasza?, Bornemisza de Kolozsvár, de Petrelin et de Kápolna, Basa (de Osdola), Havasalyi (de Papfalva).
Megjegyzendő, hogy ez a példány, mely birtokomban van, a mult században Cserei Mihálynak a történésznek volt tulajdona és ő úgy a szövegben mint az első és utolsó tiszta lapon többféle jegyzést tett. Igy mindjárt a 11 jó család után sajátkezűleg igen helyesen, oda jegyezte a Cserei családot.
A kihaltak közé odairta: Geszti, Csokási, Darlaczi, Angyalosi, Vitéz, Farkas (de Bögöz), Kollátovi?, Bocskai, Gyerőfi, Keresztesi, Bodoni, Nápolyi, Sárpataki, Serédi, Cserei de Madéfalva, Ajtoni, Felvinczi, Dolbai, Imrefi, Samarjai? stb. (Egy része már a Mikola lajstromán is ott van.)
Első lapon leirja Cserei saját családja genealogiáját, ezt más alkalommal fogom közleni, aztán ilyen bejegyzést tett latinul.
Grófi czímmel ellátott családok Erdélyben 1Teleki (quae habent titulum S. Romani imperii comitis), 2. Csáki, 3. Haller, 4. Bánffy, 5. Kornis, 6 Mikes, 7. Gyulafi, 8. Gyulai, 9. Petki, 10. Lázár, 11 . Bethlen, 12. Székely, 13. Kálnoki, 14. Ferrári (még későbbi kéz oda jegyzi) 15. Nemes, 16. Vas, 17. Tholdalagi, 18. Tholdi, 19. Mikó.
Bárói czímmel ellátott családok: 1. Kemény, 2. Jósika, 3. Bánffi, 4. Lázár, 5. Mikola, 6. Wesselényi, 7. Apor, 8. Toroczkai, 9. Bálintitt, 10. Dániel, 11. Rédei, 12. Szentkereszti, 13. Barcsai, 14. Huszár, 15. Biró, 16. Naláczi, 17. Korda, 18. Pongrácz?, 19. Kászoni Bornemisza (a fent irt későbbi kéz ide jegyzi), 20. Henter, 21. Győrfi, 22. Diószegi.
Szintén a Cserei Mihály kezével irva áll: Sunt praeterea antiquae magnatum familiae quae titulum Comitum et Baronum non habent: 1. Kendeffy, 2. Tholdi. 3. Kun, 4. Mikó, 5. Nemes, 6. Radák, 7. Béldi, 8. Dániel, 9. Tholdalagi, 10. Thorma, 11. Szalánczi.
Hogy az öreg Cserei jól ismerte a viszonyokat, bizonyítja e kis névsor, mert ez a 11 család nem sokkal azután – a két utolsót kivéve – mind megkapta a grófi vagy bárói czímet.
Még egy jegyzését említem Csereinek, mely igy szól:
Az én időmben ezek az emberek változtatták el nevöket: 1. A szebeni királybiró Czabanius János Szász Jánosnak hivatta magát, 2. Luczai László Nemes Lászlónak, 3. Kézdivásárhelyi Szőcs István Szőcsi Istvánnak, 4. Kövesdi Boér József Huszár Józsefnek, 5. Sárpataki Márton Keresztes Mártonnak, 6. Kászoni János Bornemisza Jánosnak, 7. Maxai Dávid Mariafi Dávidnak.
A legutolsó lapon szintén a Cserei Mihály irásával e két sor irás áll: «Erdélyben legrégibb familia az Apor familia, mert Árpádtól, az magyarok főkapitányától deducálja magát. Az után való az Csáky familia, mert Szabolcsra Árpád fiára viszi fel genealogiáját.»
Ezekben foglalhattam össze báró Mikola Lászlónak ma is sokszor emlegetett, de bizony sovány tartalmú munkáját; bár Kővári és Nagy Iván is idézik, sok hasznát nem vehették; mert csak annyiban vitte előbbre a tudományt, a mennyire azt egyszerű elészámlálás (enumeratio) tehette; mintha egy kis lustralis jegyzék volna az egész. De hiszen a mult század elején nem is kivántak többet, mint összeirását annak, a mit az apák, nagyapák, nagybácsik okos képpel elmondtak, componáltak, toldoztak-foldoztak s egymás iránt való tekintetből még a kézzel fogható tévedéseket is elnézve, a kritika mélyen elhallgatott.
Mind a mellett legyen megemlítve a «Turul» hasábjain báró Mikola László neve is azok közt, a kik magyar családfejlés történetében szerepet játszottak. Ma más időket élünk, más igényei vannak úgy a közönségnek, mint az előhaladott tudománynak s a simplex enumeratio még a legjelentékenyebb családoknál is alig elég a sikeres munka név megszerzésére.

DEÁK FARKAS.

GLOSSÁK AZ ÁRPÁDOK GENEALOGIÁJÁHOZ.
(Második közlemény.)
II.
SZENT ISTVÁN GYERMEKEI.

Az előttem ismeretes összes újabbkori genealogiai művek I. István magyar király gyermekei közűl névszerint csak Imrét említik fel; a többi gyermekeket csak «fiuk» és «leányok» névvel illetik. Magam is követtem e rendszert a «Turul» 1885. III. füzetében megjelent Árpádház családfáján. Pedig a régiek e király gyermekeinek mai napság már feledésbe ment neveit – egy leányt kivéve – ismerték. Szerintök ezek a következők: Otto, Bernát, Imre, Ágota, Hedvig s egy névtelen herczegnő.
Kezdjük kritikai vizsgálatunkat a leányokkal.
a) Ágota.
Ezen királyleányról szóló, főleg angol eredetű adatok oly zavarosak, hogy azokból nehezen lehet kibonyolódni. – Cornides helyesen jegyzi meg, hogy a «librarii» (ezek alatt a kútfők másolóit, a szedőket s a correctorokat érti) vigyázatlansága a zavart még nagyobbítja, mert ők a kútfők néhány szavát mellőzik, hibásan kiegészítik, hamisan magyarázzák, vagy egészen hamis adatok hozzácsatolása által elferdítik.
Az angol kútforrások említik, hogy II. Edmund (Ironside) meggyilkoltatása után (Cornides itt a művében előforduló hibás évszámot – 1066 – nem is vette figyelembe) a dán Knut a meggyilkoltnak fiait, Edmundot és Eduárdot 1017-ben a svéd királyhoz küldte, hogy ez őket megölje, s hogy ez utóbbi puszta szánalomból á herczegeket a magyar királyhoz küldte volna, hol királyi származásukhoz méltó nevelésben részesültek. Edmund elnyerte a magyar király egy leányának kezét, míg Eduárd Ágotát, a király rokonát, vette nőül.
Malmesbury-i Vilmos († 1143 kör.), Trois-Fontaines-i Alberik, szt. Adelred, rievallei apát († 1166) és Knyghton Henrik az illető magyar királyt nevén nem nevezik; míg Worcesteri Florentius († 1118)Tulajdonképen Florentius Bavonius; szerzetes Worcesterben. Kiegészítette Scotus Marianus krónikáját s 1118-ig folytatta. Kolostorának más szerzetesei 1141-ig folytatták. E krónikának általános neve: Chronicon Mariani, kiad. Lond. 1592, Frankf. 1601 és Pertznél (Monum. Germ. hist. 7-ik kötetben).* Durhami Simon (1130 kör.) Ordericus Vitalis, Radulph de Diceto († 1172 kör.), Bromton János (1198 kör.), Hoveden Róger, Westminsteri Máté és Higden RajnulfHigden Rolf (Rajnulf), benczés St.-Werbergben, a chesteri grófságban 1363/77; írt krónikát 7 könyvben, a világ teremtésétől egészen 1357-ig; latinra fordítva mint Polychronicum Trevisa J. által, kiad. és nyolczadik könyvvel bővítve Caxton által 1482, 1642, részben Gale, Quindecim scriptores historiae brit. czímű művében, Oxford 1691.* e királyt «Salamonnak» írják.
Minthogy az egyedűli magyar király, ki e nevet viselte, csak 1051-ben született, ennélfogva természetes, hogy itt oly anachronismussal van dolgunk, melyet Cornides többnyire a «librarii» rovására tesz. Középkorban általános szokássá vált, személyneveket nemcsak krónikákban, hanem még okiratokban is, egyetlen egy betűvel megjelölni; innen magyarázható, hogy a «Stephanus» helyett használt «S» betűt némely másoló «Salamonnak» nézte s így magától érthető, hogy e hibát többen is követték.
Különben rájöttek e hibára, a mennyiben az újabb írók e királyt már helyesen Istvánnak nevezik.
PagiusCrit. ann. Baron. Tom. IV. 1054. évhez 199. l. * és Messenius JánosScandia illustrata, Tom. I. 79 l. 1017. évhez. * határozottan mondják, hogy a svéd király a két angol királyfit Istvánhoz, a magyar királyhoz, nevelés végett küldte. Messenius még azzal indokolja adatát, hogy István és a svéd király között rokonsági kapcsot tételez fel.
Tehát bizonyos, hogy az angol herczegeket Istvánhoz küldték, mit különben a magyar kútforrások is feltétlenül elfogadnak.
Most térjünk át Ágota származására.
Worcesteri Florentius krónikájábanFrankfurt, 1601, 619. l.* mondja «. . kiknek egyike, Edmund, ezalatt, itt (t. i. Magyarországban) végzé életét, míg Eduárd Ágotát, Henrik német császár leányát, feleségről kapta, kitől Margit, skót királyné, Krisztina apácza s Edgár Clinto születtek.»
Ugyanezt mondja Durhami Simon «Historia de gestis regum Anglorum» czímű művébenTwisden Roger, Historiae Anglicanae Scriptores antiq. Lond. 1652. 176. l.* 1017. évhez.
Radulph de Diceto«Abbreviat. Chronicorum» 1017. évhez Twisdennél, 466. l.* ugyanazt mondja, csakhogy az «ez alatt» és «Krisztina apácza» szavakat mellőzi.
Roger Hoveden«Annal. Anglic.» 1017. évhez, Savile Henrik, rerum Anglicarum scriptores post Bedam praecip. Frankf. 1601. 436 l.* szintén így nyilatkozik.
Ha Ágotát Henrik német császár leányának tartják, mennyire eltérnek a kútforrások az igazságtól, ezt azon körülmény is mutatja, hogy II. Henrik – és csakis róla lehet szó – császár gyermektelen házasságban élt, a mint ezt III. Incze pápának Kunigunda császárné, Henrik feleségének a szentek sorába való beiktatása alkalmával kihirdetett rendelete tanusítja.Gretser, de divis Bambergensibus 424. l. Pfeffinger, Vitriar. illustr. Tom. I. 512. l. és Scheid Keresztély Lajos, Orig. Guelfic. Tom. IV. 432-436. l.*
Hasonlólag tévednek azok is, kik a «germani» és «sui» szavak alapján azt hiszik, hogy Henrik István testvére volt.
Adelred apátnálTwisden, 366. l.* olvassuk: «A svéd király, az előkelő fiúk sorsán megkönyörült s a magyar királyhoz küldte őket ápolás végett... Ez... Edmundnak saját leányát adta feleségűl, míg Eduárd fivére, Henrik császár leányát, (germani sui Henrici Imperatoris) feleségűl kapta.» Adelred (ha a «sui» szó hozzátétele által hibát követett el, mit Cornides a libráriusoknak ró fel) különben kijavította e hibát, minthogy Ágotát, kit e műben (Epistola... de genealogia regum Anglorum) hamisan Henrik császár leányának tart, más művébenVita sancti Edwardi Regis... Twisdennél, 375. l.* csak a császár rokonának nevezi: «Henrik császár, kinek rokonát... Ironside Edmund fia... feleségűl vette»
Bromton János követi Adelred első hibáját. KrónikájábanTwisden, 907. l.* t. i. mondja: «Ezek egyikének, az elsőszülött Edmundnak (a magyar király) saját leányát adta nőűl, de mivel Ödön nemsokára ezután magzat nélkül halt el, Eduárd öcscsét... Ágotával, fivére Henrik római császár leányával... házasítá össze.»
Henrik atyaságát még elfogadják Knyghton és Higden a «germani sui» szavak mellőzésével. Az előbbi mondja:De eventibus Angliae, lib. II, cap. 3. Twisdennél, * «Edmund a magyar király leányát vette feleségűl, Eduárd pedig Ágotát; Henrik császár leányát...» Igy nyilatkozik Higden is.Polychron. Lib. VI. 1018. évhez, Thom. Gale, hist. Brit. Saxon. etc. Vol. I. Oxford, 1691, 274 – 275. l.*
Mások azt hiszik, hogy Ágota a magyar királyné nővére s így II. Henrik bajor herczegnek leánya lehetett.
Ezeknek sorát megnyitja Malmesbury-i Vilmos,Gest reg. Anglor. Lib. II. cap. 10, Savile 73. l. * kinél már lényegesebb eltérésre akadunk, a mennyiben a krónikás István vejét nem Edmundnak, hanem Edvin-nek nevezi, míg szerinte az ifjabb herczeg felesége, Ágota, a királyné nővére.
Malmesbury-i Vilmost követi Albericus de Trois Fontaines:Chron. 1017. évhez. Leibnitz, Access. Historic. Vol. II. 51. l.* «Hol (t. i. Magyarországban) az öregebb meghalt, míg az ifjabb, t. i. Eduárd, Ágotát, a királyné nővérét feleségűl kapta.» Igy nyilatkozik továbbá Alberik:1100. évhez, 188. l.* «Eduard... feleségűl vette Ágotát, a magyar királyné nővérét.»
Westminsteri Máté (1307 kör.) mondja:Flor. Historiarum 1017. évhez, Frankf. 1601, 206. l.* «Hol (Magyarországban) Eduárd Ágotát, a királyné nővérét, feleségűl kapta».
De ezen állítás sem helyes.
Cornides azt mondja, hogy Gizela királynénak sem Ágota nevű, sem más, férjhez ment nőtestvére nem volt. Mindamellett nehezére esik annyi angol író véleményét teljesen elvetni, minthogy azt hiszi, hogy az angolok állításai mégis valamely szilárd alapon nyugosznak.
Ebbeli következtetéseit következőleg adja:
«Úgy látszik, hogy a régi írók, midőn Edmundot a magyar király vejének, Eduárdot pedig Ágota férjének nevezik, nemcsak Edmundot cserélik fel Eduárddal, hanem még a magyar király leányát alaptalanul Ágotától különböző személynek tartják. Ha most összeadjuk, a mit ők elválasztanak, szétosztjuk, a mit ők összeadnak... akkor tévedéseik könnyen helyre igazíthatók. Mert kétségkívüli dolog, hogy nem Edmund, hanem fivére Eduárd vette István leányát feleségűl s hogy e leány Ágota nevű; ezt pedig onnan lehet következtetni, hogy a tudósítók túlnyomó része ezt nemcsak állítja, hanem nyomós érvekkel is támogatja:
1. Worcesteri Florentius, annak névtelen folytatója, Malmesbury-i Vilmos, Durhami Simon, Dicetoi Radulph, Hoveden Róger, Alberik és Westminsteri Máté nem is említik Edmundnak a magyar leánynyal kötött házasságát s csak azt mondják, hogy nem sokára, miután Magyarországba jött, meghalt. Az első, ki a magyar leánynyal kötött házasságát említi, Adelred apát, kit Bromton, Knyghton és Higden követnek.
2. Adelred maga megerősíti a fennebbi combinatiót, midőn fennidézett müvében a következőket mondja: «Ezt (t. i. a szent kereszt egy darabkáját) átengedé Margit (skót) szent királyné... ki az angol és magyar királyok véréből származik stb.» Már pedig czáfolhatatlan (ezt még Adelred is elismeri), hogy Margit szülői Eduárd és Ágota. Adelred t. i. következőleg nyilatkozik: «Midőn Edeling Edgár (Eduárd fia) látta, hogy Angolország ügyei nagyon bonyolódnak, anyjával (Ágotával) és nővéreivel hajóra szállt, hogy hazájába (Magyarországba), hol született, visszatérjen; de tengeri vihar következtében Skóczia partjain kellett maradnia, mely alkalommal Margit (nővére) Malcolm királyhoz ment férjhez»Twisden, 375. l.* (Ezen házasság Theodorik, sz. Margit gyóntatóatyja szerint 1067-ben ment végbe.) – Ezzel egyezőleg ír párisi Máté,XIII. századbeli író, hist. Anglia: Maj. 4. 1. kiad. Wats Vilmos által Lond. 1686.* csakhogy azt, a mit fennt zárjelben írtunk, elhagyja.
3. Ordericus Vitalis (szül. 1075, tehát nem sokkal Eduárd korszaka után) határozottan mondja, hogy a magyar királyleány Eduárdhoz ment férjhez: «Ez (Margit, skót királyné) Eduárd magyar király leánya vala (Ordericus Eduárdot azért nevezi magyar királynak, mert magyar királyleánynak férje volt), ki (Eduárd) Edmund Ironside fia volt... és számüzetésében magyar Salamon (itt Istvánra kell gondolnunk) király leányát az országgal együtt kapta.»Ecclesiast. Histor. cz. művében, lib. VIII. 1092. évhez, Andr. Duchesne, Hist. Normannor. Scriptor. antiq. 701. 1. A III. könyvben (1066. évhez, 502. l.) Ordericus mlito Edgárt Eduárd magyar király fiának nevezi, épúgy mint a X. könyvben (1099. évhez 778. l.).*
4. Ha Eduárd nem a magyar király, hanem valamelyik német császár leányát vagy nővérét vette volna feleségül, akkor mindenesetre Németországban rokonainál és nem Magyarországban lakott volna. De hogy állandóan Magyarországban tartózkodott, ez már abból is kiviláglik, hogy Magyarországban több gyermeke született s hogy Eduárd nagybátyja halála előtt Magyarországból Angolországba hivatott viszsza. – Hogy gyermekei Magyarországban születtek, ezt tanusítják Adelred és párisi Máté; hogy az angol trón elfoglalására Magyarországból Angolországba hivatott, bizonyítja Ingulph, croylandi apát (Eduárd kortársa) angol történelmében:Ad ann. 1057 ap. Savile, 898. l. * «Eduárd, Eduárd király unokaöcscse, Magyarországból meghíva, meghalt, midőn Angolország partját érintette.» Hasonlólag nyilatkozik Durhami Simon:1057. évhez, Twisden, 189. l.* «1057-ben eljött Angolországba Clito Eduárd, Ironside Edmund fia... Magyarországból, hova sok év előtt... számüzetett.» – Ugyanezt tanusítják Radulph de Diceto,Twisden, 477. l. * Higden Rolf,Gale-nél, 280. l.* Fordun János,Gale-nél, 689. l.* Hoveden Róger és mások.
5. Az újkor legtekintélyesebb írói szintén megerősítik e combinatiót.
Buchanan GyörgyRerum Scoticarum Historiae. Lib. VII. cap. XVI. 203. l. stb. Leyden, 1725.* mondja: «Itt (Magyarországban) királyi születésükhez minden kellő tisztelettel neveltettek... Eduárd nőűl vette Ágotát, a király leányát, kivel Edgárt, Margitot és Krisztinát nemzette stb. »
Pontanus János IzsákRerum Danicarum Historia. Amsterdam, 1631. Lib. V. 152. l.* mondja: «Edmund korán halt el Magyarországban; Eduárd nőűl vette Ágotát, a király leányát stb. »
J. B. des RochesHistoire de Dannemarc etc. Amsterdam, 1730. Tom. II. 1017. évhez, 121. l.* mondja: «Edmund ott (Magyarországon fiatal korában halt meg, míg Eduárd Ágotát, a magyar király leányát, nőűl vette; ettől született Edgar.» – «Ilyformán – végzi Cornides következtetéseit – Ágota szt. István leánya nem valamely könnyelmű conjunctura alapján, hanem tudományosan, úgyszólván kézzelfogható és látható érvekkel indokolva. E leányától a szent királynak három unokája lett: Edgar, Margit (skót királyné) és Krisztina. Bromton János és Westminsteri Máté még egy Edmund nevű herczeget is említettek Ágota gyermeke gyanánt.»
Cornides tehát azt gondolja, hogy a gordiusi csomót szerencsésen megoldotta s megdöbbentő biztossággal Ágotát sz. István leányává teszi. Természetes, hogy szerinte István ivadékai ki nem haltak, minthogy Ágotának három gyermeke volt stb.
De máskép áll a dolog a valóságban; magyar kútforrások ezen Ágota nevű magyar királyleányról nem emlékeznek.
A magyar források elismerik, hogy a két angol királyfi István udvarában nőtt fel, hogy Edmund, az öregebb testvér, Istvánnak egy névtelen leányát nőűl vette s gyermektelenűl meghalt. Továbbá czáfolhatlanul be van bizonyítva, hogy István Imre fiának 1031-ben bekövetkezett halála után a trónutódról gondoskodván, miután férfirokonait erre nem találta alkalmasoknak, figyelmét Orseolo Péterre, nővérének fiára, fordította, ki nagybátyját a trónon 1038-ban követte. Ebből tehát eléggé láthatjuk, hogy Istvánnal való anyai rokonság a trónöröklést sehogy sem akadályozta.
Már pedig, ha angol Eduárd herczeg, ki Edmund bátyját és István királyt túlélte (1057-ben halt meg), Istvánnak leányával, illetőleg a többször említett Ágotával egybekelt volna, akkor István – minthogy leányának házasságából gyermekek származtak – a trónöröklést mindenesetre leánya, illetőleg veje és unokái számára biztosította volna.
Ilyformán Cornides legerősebb érvei, illetőleg arra való hivatkozása, hogy Eduárdot Magyarország királyának nevezik stb., magától elesnek.
Tény, hogy a névtelen, Edmund herczeghez nőűl ment királyleány nem Ágota és hogy minden valószínűséggel atyját nem élte túl.
Most tehát az a kérdés, ki volt tulajdonképen Ágota, Eduárd felesége?
Gizela királyné nővére nem lehetett. Gizelának atyja, bajor II. Henrik, 995 aug. 28-án halt meg. Tegyük fel a lehető legkedvezőbb esetet, hogy állítólagos leánya Ágota 995-ben született, akkor 1017-ban már 22 évesnek kellett lennie. 1017-ban pedig férje Eduárd mint gyermek angol hazájából Svédországba küldetett. Ehhez még az is járul, hogy történelmileg Gizelának csak egy nővérét, az apácza Brigittát, ismerjük.
De mivel Eduárd 1057-ig Magyarországban tartózkodott, ennélfogva mindenesetre valószínű, hogy felesége vagy Istvánhoz, vagy ennek nejéhez valami közel rokonsági viszonyban állhatott.
Suhm O. F.Hist. af Danmark, III. 726. l.* combinálja, hogy Ágota Brúnónak, II. Henrik császár és Gizela királyné fivérének leánya volt. Nem ismerem az érveket, melyekkel Suhm e hypothesisét támogatja, – de úgy látszik, mintha a chronologia Brúnónak atyaságát hatalmasan megrendítené.
Tudjuk, hogy Brúnó már 1003-ban István udvarába menekűlt, midőn császári bátyja ellen fellázadt s hogy már 1006-ban augsburgi püspök lett, mely minőségben 1029-ben meg is halt.
De azt is tudjuk, hogy Edgár, Ágota fia, 1066-ban még kiskorú gyermek volt; Ágotának Eduárddal kötött egybekelése tehát valószínűleg vagy István utolsó éveiben vagy talán halála, tehát 1038 után jött létre. Ha tehát Brúno már 1006-ban püspök volt, akkor Ágotának 1066-ban, tehát 6o évvel később, már jó idősnek s egyúttal kiskorú fiú anyjának kellett lennie, mi épenséggel nem igen hihető. – Vegyük hozzá, hogy Ágota 1066-ban még élt s hogy leánya Margit csak 1068-ban ment férjhez: akkor még jobban kiviláglik, hogy atyja Brúnó nem igen lehetett.
b) Hedvig.
E királyleányt Cornides onnan ismeri, hogy boldog Eberhard, nellenburgi gróf és későbbi aschaffenburgi benczés életirását valamely régi, Murer Jánostól németűl kiadott, az antverpeni hagiographok általActa Sanctorum, Aprilis, Tom. I. apr. 7-éhez. 670. l.* latinra fordított zárdai krónikában olvasta. – E latin kiadásban Cornides a következőre akadt: «1004 körűl Felső-Németország egyik sváb kerületében nellenburgi Eppo gróf élt, földbirtokban gazdag ember, ki Hedviget, szent István magyar király leányát és szent Henrik császár (nővére Gizela utáni) unokahúgát nőűl vette és hatalmas rokonsága által támogatva, nemzetsége dicsőségét gyarapítani törekedett.
Ezeknek (t. i. Eppónak és Hedvignek) Eberhard nevű fiok született, mire Eppo nem sokára meghalt. Hedvignek most más gondja nem volt, mint férje után maradt fiát, annyi birtok örökösét, jámborságra felnevelni. Midőn a művészet és tudományok megtanulására szükséges kort elérte, bizonyos Lupardus nevű idegen papot szemelte ki fia nevelőjéűl; később Itta nevű leánynyal házasítá össze, ki férjének hat fiút szült: t. i. Ottót (a későbbi trieri érseket), Egerhardot (reichenaui szerzetest,... s később e zárda apátját), Abbanus-t (ki ifjúkorában halt meg), továbbá két mást, kik IV. Henrik császár alatt 1075-ben háborúban elestek s Burkhárdot, a nellenburgi grófság örökösét. – Midőn Hedvig látta, hogy családja eléggé megerősödött s állandósíttatott, elhagyá fiát s a mainzi egyházmegyébe ment, hol... a Schwabenheim nevű apáczazárdát alapította, melynek fejedelemaszszonya lett.» – Többet nem tud Cornides e Hedvigről.
Ezen adatok méltatására mindenek előtt a nellenburgi grófok családfáját csatoljuk ide, a mint Hopf atlaszában Staelin és Mone szerint összeállította:

I. Eberhard, a zürichi kerületben; I. Mangold, zürichi kerületben; II. Mangold † 991.; III. Mangold † 1030.; Gottfried, a svájczi kerületben 996.; II. Eberhard (Ebbo), a thuri kerületben, 958–987.; III. (boldog) Eberhard 1009–1078, † 1078 aug. a melrichstadti csatában; Udo trieri érsek 1066 † 1077 (Cohn szerint 1078 nov. 11-én Tübingen ostromlása alatt †); Eckard reichenaui apát 1072 † 1088.; IV. Eberhard 1073 † 1075.; Henrik † 1075.; Burkhard 1063–1102.; Leány férje: mörspergi és winterthuri Lustfried, ki nejével Nellenburgot kapta.
images/1887-88xw38.jpg

Igaz, hogy Cornides idézett forrása némileg igazat mond.
Bernold szerzetes (St. Blasienban, † 1100; írt egy krónikát, mely Krisztus születésétől 1100-ig ér) Ebbót 1009-ben nellenburgi grófnak nevezi. Ha ez Hedvignek állítólagos férje volt, akkor, miután mint a thúri kerület ura már 51 évvel korábban szerepel, 1009-ben már aggastyánnak s egyúttal az akkor legjobb esetben 13 éves Hedvig férjének kellett volna lennie (mert Hedvig legjobb esetben csak 996-ban születhetett, minthogy István 995-ben lépett Gizelával házasságra).
Ha pedig Bernold Ebbo fiát, boldog Eberhardot véli férjének s ha ez csak 1009-ben született, akkor szintén felmerűl a kétely, hogy a 13 éves Hedvig az agg Ebbónak 1009-ben alig szülhetett fiat, annál is kevésbbé, ha Eberhard még 1009 előtt született. Ehhez még az is járul, hogy fennebbi családfa értelmében Ebbo gróf csak 987-ig szerepel, Hedvig pedig legjobb esetben 9 évvel később (996) születhetett.
A mi pedig e Hedvig leszármazását illető történeti igazságot illeti, mai kritikai ismereteink alapján a következőt mondhatjuk II. Eberhard (Ebbo), a thúri kerület grófja 957–971 (elhalálozási évét meg nem állapíthatjuk), 1009-ben nőűl vette Hedviget. Ez az «Annal. Schafhus.» szerint (szent) Henrik király «consobriná»-ja. Az «Anzeiger für schweizerische Geschichte» szerint (1879, 117–132) pedig allemanniai (sváb) II. Hermann herczeg és burgundi Gerbergának leánya volt.
Sváb (allemanniai) II. Hermann († 1003) és burgundi Gerberga gyermekei közűl történetileg eddig csak a következőket ismerjük:
1. III. Hermann, sváb herczeget (1004, † 1012).
2. Gizelát, † 1043 febr. 14. Férj. 1. 1000 kör. Brúno, braunschweigi gróf † 1006; 2. babenbergi I. Ernő, szül. 970 kör., 1012-ben sváb herczeg, † 1015 május 31 -én; 3. 1016 II. Konrád, német császár, † 1039.
3. Beatrixot (Brigitta), † 1025 május 12 után. Férj. Eppensteini Adalbero, karantán herczeg, † 1039 nov. 28.
4. Matildot, † 1035 előtt. Férj. 1. 1003/4 I. Konrád, karantán herczeg, † 1011 dec. 12.; 2. Lothringi II. Frigyes, † 1033.
Cohn L. A. 1871 megjelent «Stammtafeln» czimű műve szerint különben még következőket mondhatjuk a schwabenheimi zárda alapítójáról:
A Kreuznach melletti schwabenheimi zárda alapítójának csakugyan Hedvig volt a neve, csak hogy állítólag nellenburgi boldog Eberhard grófnak nővére volt, nem pedig neje! Férjének nevét Cohn nem ismeri; fiai közűl sponheimi Eberhard az 1437-ben kihalt sponheimi grófok ősatyja, míg Sigfried (?) Richardissal, a Lavant-völgy örökösével kötött házassága által a karantán herczegek hosszú sorának s az ortenburgi grófok törzsatyja lett.
c) Névtelen leány.
A névtelen királyleány csak Cornides combinatiója.
Béla király névtelen jegyzője XI. fejezetében t. i. a következőket mondja: «a kit (Ochtumot) Sunad, Dobuka fia, István király unokája, a marosi táborban megölt, mert (Ochtum) a király elleni lázadók egyik legnevezetesebbje volt. Miért is a király neki (Sunadnak) Ochtum nejét és kastélyát minden hozzá tartozóval ajándékozta.»
A névtelen jegyző Sunadot, Dobuka fiát, István unokájának tartja, a nélkül, hogy arról nyilatkoznék, vajjon István fiának vagy leányának fia volt-e?
Haner«Königl. Siebenbürgen». 3. l.* Dobukát István fiának tartja, Schier Xystus az első magyar dynastiából való királynékról szóló művében (42. l. Not. 23) elfogadja e nézetet, de elrontja a névtelen jegyző szövegét, mert Dobukát István unokájának nevezi. Cornides tehát sokkal valószínűbbnek tartja, hogy Dobuka Istvánnak nem fia, hanem veje volt. Nem hihető – így okoskodik Cornides -, hogy Istvánnak Ochtum legyőzésekor már fiától származott unokája lehetett, ki a lázadót legyőzte s annak feleségét stb. jutalmúl átvehette volna; hihetőbb, hogy Istvánnak akkor már leányától való unokája lehetett, mert leánya, főleg ha a legöregebb gyermek volt, gyorsabban érhetett s korábban mehetett férjhez, mint egy királyfi. Különben is valoszínű, hogy Dobuka és Sunad még István előtt haltak meg, mert sem a trónra nem jutottak, sem egyébként nem említtetnek.
Cornides föltevései mai napság tárgytalanok. A jelenkor ebbeli történeti ismereteit Horváth Mihály következőleg adja: Ochtum a temesi bánság felett uralkodott Marosvárból s Istvánnak az engedelmességet megtagadta. Csanád, egyike Ochtum főembereinek, fejedelmével viszályba keveredvén, Istvánhoz menekűlt Esztergomba. István, miután ezen ember hűségéről meggyőződött, őt egy sereggel Ochtum ellen küldé. Csanád Ochtumot megverte s meg is ölte. István a tartomány kormányzását a győzedelmes Csanádra bízta stb.Vita S. Gerardi, Cap. 10, kiad. Endlicher.*
De mivel ez István kormányzása első éveiben történt, lehetetlen, hogy ekkor már felnőtt unokája lett volna.
Ezzel kimerítettük volna az István leányairól szóló positiv adatokat.
Megjegyzendő még, hogy Rumpler Angelus, formbachi apát, Himitrudot, a formbachi zárda alapítóját (1095), e zárdáról írt történetébenLib. I. Petz, Thesaur. anecdot. novissim. III. köt. III. rész. 426. l.* határozottan a magyar király leányának nevezi. – A «Compilatio chronologica rerum Boicarum»-banOefele, Scriptor. rer. Boicar. II. 332. l.* következőt olvashatni: «MCIX. H. A. obiit Ekbertus Comes Moranensis erector in Varenpach et ibidem sepultus, quod primitus fundavit Yrmeltrudis Regina Vngariae.» – Cornides Schier szerint (pag. 253) Himiltrudot a neuburgi grófok családjába sorozza. De miután fennebbi adat szerint csak 1095-ben alapította a formbachi zárdát, nem lehet őt István leányai közé sorozni, mert a zárda alapítása épen 100 évvel István házassága után történt.
Cornides még Tuta nevű nőt is említ, kit szintén magyar királyleánynak tartanak.
GewoldAddit. ad Hundii Metrop. Salisburg. Tom. III. 370 l.* azt mondja, hogy a subeni klastrom templomában következő sírirattal ellátott kő léteznék: «Hier leit die Hochgeborne Chünigliches Geschlechts zu Vngern, genant Tuta, Stiff terin diss gegenwärtigen Rottschauss hir zu Suben gestorben 1136 Calendis May.»
Cornides tagadja e Tuta magyar származását s következőleg folytatja elmélkedéseit:
Himiltrud, a formbachi klastrom alapítója, kit szintén magyar származásúnak tartanak, e Tuta édes nővére volt. Ezt tanusítja egy 1100 körűl kiállított okirat,Kiad. 1765 Münchenben a Miksa-féle Akadémia által publikált Monumenta Boica Vol. II. Monum. Formbac. in Cod. Traditionum Nr. 127. 98. l.* melyben nemcsak Subennak Tuta általi alapítása, hanem Formbach alapítása (Himiltrud által), Tuta és Himiltrud nővéreknek szülői is említtetnek: «Duae namque sorores Touta et Himiltrud tam nobilissimis, quam etiam ditissimis parentibus ortae etc.»
Himiltrud atyja, Hesso, illetőleg Henrik, Formbach és Neuburg grófja; tehát magától érthető, hogy e szerint Tuta szintén Henriknek, nem pedig magyar király leánya.
E Hesso létezését egy 1140-ből származó okirat tanusítja, mely a fennebbi műben a formbachi emlékek közöttNr. 130. 100. l.* fordul elő s következőleg kezdődik: «Notum sit omnibus in Christo renatis, quod domina Himiltrudis filia Hessonis dotavit ecclesiam Sanctae Mariae Dei Genitricis Formbacensem cum praedio suo nomine Kemenaten etc.»Tutáról következőleg szólnak a «Monum. Boic.» Vol. II, a «Monum. Subenens.»-hoz való előszóban, 513. l. «Sacra Subenae incunabula debentur Tuotae, Heinrici Neuburgensis ac Formbacensis comitis filiae, Himiltrudis, quae Formbacensem ecclesiam prima fundavit, sorori. Illam quidem ambitiosa maiorum simplicitas reginam Hungariae nuncupavit, quin et superest in Templo Subenensi monumentum cui litteris Germanicis inscriptum legitur: Toutam Reginam Subenensium fundatricem exuvias mortales deposuisse an. 1136.*
Cornides még hozzáteszi, hogy valamennyi tudósítónak egyező véleménye szerint ezen emlék legfölebb a XVI-ik századig ér.
Erre a következő megjegyezni valóm van:
1. A mi a fennebbi, 1109-ben elhalt Ekbert grófot illeti, ez minden valószínűséggel nem más, mint formbachi és pütteni I. Ekbert gróf, ki 1109-ben halt el.
2. Neuburgi Henrik 1094-ben fordul elő mint formbachi II. Thimo gróf fia s I. Ekbert fivére. Hopf atlaszában sem felesége, sem netáni gyermekei nem említtetnek, mi különben annak lehetőségét ki nem zárja, hogy a fent nevezett nővérek leányai lehettek.
3. Tutát HenningesTheatr. genealog. I. 1122. l. * is magyar királynénak tartja, midőn a következőt mondja: «Sibotho (a peilsteini grófok nemzetségéből) Weir et Suben coenobia a Tuta regina Ungariae fundata locupletavit circa A. C. 1146.»
Az ebbeli családfa tehát következőleg volna összeállítandó:

N. N.; Menyhért (a trauni kerületben) 950.; I. Arnold (Wels és Lambach) 980 † 1020 körül; II. Arnold † 1057 neje weinsbergi Reginlindisz; Aribo † 1056 előtt; III. Arnold † 1056 előtt neje Hazecha; pütteni Gottfried † 1055.; Adalbert würzburgi püspök 1045 † 1090 okt. 6.; Matild 1106 körül; 1044.; I. Ulrik (a schweinachi kerületben) 950.; Arnold; Bruno; Menyhért 983.; Pilgrin; Formbachi I. Thimo 985 † 1002.; II. Ulrik 1048 † 1079 kiv.; Henrik 1025 † 1046.; Formbachi II. Thimo † 1049; és több gyermek; I. Ekbert † 1109 formbachi és pütteni gróf; Frigyes haldenslebeni gróf; Neuburgi Henrik 1094.; Tuta; Himiltrud.
images/1887-88xw39.jpg

Térjünk most át István király fiaira.
a) Otto.
E nevet Pelbart-ból ismerjük,Serm. II. de S. Stephano.* ki a következőket írja: «mert kis fiai, t. i. Otto s mások, kiknek neveit nem ismerjük, sokkal (István) halála előtt hunytak el.»
Pelbart I. Mátyás uralkodása alatt élt s így lehetséges, hogy Otto nevét a magyar krónikákban gazdag budai könyvtárban lelhette. Cornides valószínűnek tartja, hogy Otto István legöregebb fia lehetett s hogy nevét III. Otto császár tiszteletére kaphatta, minthogy tán Otto császár tartotta keresztvízre vagy István a császár iránti tiszteletből adta neki e nevet, mert Otto császár Istvánt a királyi korona és Gizela kezének megszerzésében támogatta.
b) Bernát.
Cornides haboz e név felemlítésénél s Bernátnak István gyermekeinek sorába való beiktatását azonnal sz. Arnulf, metzi püspök életírójának Aegise alá helyezi. Ez iróPithou Péter, Annal. et. Historiae Francorum ab a. Chr. 708 ad ann. 990 Scriptoribus coëtaneis XII. 225. l.* művét következőleg végzi be: «Henrik herczeg, I. Otto (császár; fivére, Henrik herczeget nemzé; ez nemzé Henrik császárt és Gizelát, István magyar király feleségét; ez (t. i. Gizela) nemzé Bernátot,» – Azután következik szó szerint «Hic (Bernhardus) genuit Idam Nammucensem, et reginam Francorum, et uxorem Angilberti Marchionis, et Gertrudem comitissam Flandriensem, et reginam Nacorum.» E forrást s az egész nemzedékrendet Duchesne is idézte «Historiae Francorum scriptores» czímű művében (Tom. II.).
Cornides ez esetben igen könnyelműen járt el, minthogy következő eredményre jut: «Ilyformán Istvánnak Bernát fia után hat (?) unokája volt, kik a legkülönfélébb királyi és fejedelmi családokkal házassági kapcsokat kötöttek. »
Ha Cornides e házassági összeköttetéseknek csak egyetlen egyikét kritikailag megvizsgálta volna, akkor másképen itélt volna. a dologról s Bernátot bizonyosan nem iktatta volna István gyermekei sorába.
Ha pl. Bernát gyermekei közűl csak a flandriai Gertrudot veszszük figyelembe, következő eredményhez jutunk:
Az egyedűli flandriai Gertrud grófné, kire a Cornides által idézett kútfő vonatkozhatik, I. Róbert flandriai gróf († 1092) felesége. E Gertrud halálozási évét nem ismerjük (a nap aug. 4-ike), de tudjuk, hogy első férje hollandi I. Flórencz gróf († 1061) volt. Az ugyan igaz, hogy Gertrud atyja Bernát, csakhogy e Bernát nem a magyar Istvánnak fia, hanem a Billungok családjából származó II. Bernát, szász herczeg.
Cornidesnek annál inkább kellett volna e körülményt ismernie, mivel elődei között igen sokan, pl. a sokkal korábbi Blondel († 1655), Gertrudot mint szász Bernát leányát ismerték.
Sz. Arnulf életirója Bernát gyermekei között franczia királynét is említ; de ha a XI-ik században élt összes franczia királynék során átmegyünk, Bernát leányára nem akadunk.
A franczia királyok sorában I. Fülöpnek két felesége volt: 1. Bertha, hollandi I. Flórencz leánya; 2. Bertráda, montforti I. Simon leánya.
De mivel hollandi I. Flórencz felesége, Gertrud, II. Bernát szász herczeg leánya, ennélfogva Berta franczia királyné nem Bernát leánya, hanem unokája, a mint ezt a következő tábla mutatja:

II. Bernát, szász herczeg † 1059 jun. 29. neje: Schweinfurti Eilika; Gertrud első férje: hollandi I. Flórencz † 1061 jun. 28.; Berta † 1093 férje 1073 (?): franczia I. Fülöp † 1108 jul. 29.
images/1887-88xw40.jpg

Namuri Idát, kit sz. Arnulf életírója szintén Bernát leányának tart, a régibb genealogusok (pl. Blondel) szintén Bernát szász herczeg leányának s (az 1105 körűl elhalálozott) namuri III. Albert feleségének nevezik. Az újabbak (pl. Cohn L. A.) pedig sem III. Albert feleségének nevét, sem szász Bernátnak Ida nevű leányát nem ismerik.
A «Neues Archiv der Ges. für aelt. d. Gesch.» VIII. 597 ellenben III. Albert feleségéről következőleg nyilatkozik: Namuri II. Albert és Reginlindisz közötti házasságból III. Albert született, ki alsólothringi Frigyes herczeg halála után († 1065) ennek Ida nevű özvegyével kelt egybe.Ezt megegyezőleg tanusítják: Chron S. Huberti Andagin. cap. 17, 58 (Scriptores, VIII. 577., 597), Vita Friderici Leodiensis (Script. XII. 504), Albericus Triumfont. 1076. évhez (Script. XXIII. 798). Az, hogy az utóbbi 1065. évnél ezt Ragelindnak nevezi, II. és III. Albert nejei neveinek felcserélése, mely az újabbkoriakat tévútra vezette.*
Ha a «Neues Archiv stb.» állításai igazok, akkor Cohn adatai alkalmasok arra, hogy a namuri és luxemburgi-lothringi ház genealogiai viszonyainak zavarát még nagyobbítsák. Cohn szerint namuri II. Albert († 1037 nov. 15) neje, Ragelinde (Ida), alsó-lothringi I. Gozelo herczeg leánya, ki férje halála után állítólag luxemburgi Frigyessel, alsó lothringi herczeggel († 1065) második házasságra lépett. Pedig lehetetlen, hogy namuri II. Albert felesége mint luxemburgi-alsólothringi Frigyes özvegye III. Alberthez, II. Albert fiához férjhez mehetett volna. Itt vagy két egymástól különböző személylyel van dolgunk, vagy Cohn azon állítása, hogy II. Albert özvegye luxemburgi Frigyeshez állítólag férjhez ment volna, teljesen mellőzendő.
c) Imre.
Imre (született 1007-ben) Istvánnak egyedűli történetileg elismert fia, mert a szentek sorába iktattatott s István összes gyermekei közűl egyedűl ő érte el a férfikort s házasságát.
Imre feleségének leszármazásáról annyi a föltevés, hogy ez elég genealogiai érdekkel bír.
Mindenekelőtt kiemelem azt a curiosumot, hogy néhány portugal író szerint Teréz, castiliai VI. Alfonz leánya, Imre magyar herczeghez ment nőűl s hogy a portugal királyi ház e házasságból származik. Cornides nem tudja e mese keletkezését. A Camoens-féle Luziádának Dupperon de Castera által írt franczia fordításábanAmsterdam, 1735. Tom. I. 188. l.* olvasható: «E derék kalandorok legvitézebbike vala Enrique, valamely magyar királynak második fia. Vitézsége jutalmául Alfonztól Portugal területét s Teréznek, szeretetreméltó leányának kezét kapta.» – A fordító ehhez (253–256. l.) a következőket jegyzi meg: «Nem lehet elképzelni azon nagy véleménykülönbséget, mely az írók között Henrik leszármazását illetőleg fönnáll. Camoens itt a portugali királyokról szóló, Galvan Eduárd által szerkesztett krónikát követi, mely Henriket egy meg nem nevezett magyar király fiává teszi. Portugalban különben jelenleg erről két nézet uralkodik; az egyik szerint Burgundi V. Húgo volna Henrik atyja (Húgo 3-ik ízben származik Capet Húgónktól), a másik szerint Henrik I. István magyar király s e Húgo herczeg leányától származna. Mind a két nézet egyaránt hamis stb. »
Minthogy Henriknek, a portugal királyi család alapítójának leszármazását mai napság teljesen ismerjük, fölösleges e tárgyat itt bővebben megbeszélni.
Imre feleségének horvát leszármazásáról szóló tudósítások a régibb íróknál szintén eltérnek egymástól.
Johannes Tomcus Imre feleségét Krezimir dalmát király leányának tartja. Elődje János, gvercsei esperes szerint, e királyleány Imrének csak jegyese volt, mert Imre a házasságkötés előtt elhalálozott. Ezt pedig úgy a hazai, mint a külföldi tudósítások (Dandolo, Dlugoss) megczáfolják. PrayAnnal. Reg. Hung. s Imréről szóló külön értekezésében.* szerint Imre neje nem Krezimir leánya, hanem ennek Cicha nevű nővére volt. InchofferAnnal. ecclesiast. regni Hungariae. 338. l.* Imre feleségét Imre anyjának családjából valónak tartja és azt is hiszi, hogy férje halála után napájával együtt Magyarországot elhagyván, a passaui zárdában fejezte be életét. Fuldai Márton s Anonymus Leobiensis pedig állítják, hogy e házasság XX. János pápa alatt (1024–1033) halt el. Surius szerint az asszony korábban halt meg.
A mi pedig a horvát királyleánynyal kötött házasság történeti eredetét illeti (a kútforrások e királyleányt Patricissá-nak nevezik), igaz, hogy István király a byzanczi felsőbbség alatt állt horvát uralkodókkal jó viszonyban akar lenni s hogy ennek következtében Imre fia és Krezimir leánya között kötött házasságnak politikai háttere lehetett; – de valószínűbbnek látszik, hogy e házasság kötésénél genealogiai indokok is szerepeltek.
Tudjuk, hogy István 1009-ben nővérét (Gizelát, vagy az újabbak szerint Máriát) Orseolo Otto velenczei dogehoz adta nőűl s hogy e dogenak egy nővére, Jocella (horvát kútfők szerint: Hicela), István horvát királyfi neje lett. Minthogy ez utóbbi házasság minden bizonynyal korábban történt, mint Imré-é, ennélfogva már Imre házassága előtt István és a horvát királyi család között genealogiai kapocs létezett s több mint valószínű, hogy István, midőn a horvát István rokonát menyéűl választá, ezen genealogiai kapcsot figyelembe vette.
Következő tábla legjobban illustrálja e feltevést:

horvát II. Krezimir † 970.; magyar Géza fejedelem † 997.; Sz. István, Mária 1009.; Imre sz. 1007 † 1031 sept. 2.; II. Orseolo Péter † 1009.; Ottó, Hicela; Svaetoszlav † 1014.; István † 1050; III. Krezimir † 1035.; Patricissa † 1030 kör.; 1026 körül.
images/1887-88xw41.jpg

Említésre méltó még, hogy a szent Erzsébetről szóló magyar legenda szerint Imre a görög császárnak egyik leányát vette volna nőűl. De a byzantinus források erről mit sem tudnak; a legenda tévedése tehát arra vezetendő vissza, hogy Krezimir, Patricissa atyja, görög fennhatóság alatt állt.

Dr. WERTNER MÓR.

A VAY ÉS IBRÁNYI CSALÁDOK CZIacute;MERÉNEK BŐVIacute;TÉSE 1507-BEN.

(Két czímerrajzzal.)
II. Ulászló király 1507. évi febr. 3-án Budán kiadott oklevelével, melynek szövegét alább adjuk, az Ibrányi és Vay családok több tagjának ősi czímerét, melyet még Zsigmond királytól nyertek,Zsigmond király czímerújító oklevele, kiadva Constanzban 1414. évben, megvan a gr. Vay család berkeszi (Szabolcsm.) levéltárában.* bővítette, illetőleg javította, még pedig egy harántgerendával, megrakva ezt egy rózsával Vay László nicomediai püspök, és liliommal Ibrányi István érdemeiért. Ez oklevél, melynek eredetijét az országos levéltár őrzi, elég bizonyítékot nyujt arra (a mi e folyóiratban egyszer már említve volt),Turul, 1885. 43. l.* hogy az Ibrányi család egy a XV. században bekövetkezett fiúsításMargit, ibrányi Ibrányi Gergely és nagykállói Kállay Erzsébet egyetlen leánya ugyanis 1414 körül férjhez ment vajai Vay Istvánhoz; e Vay István az Ibrányi nevet vette föl és e néven folytatta családját.* alkalmával a Vayak czimerét vette föl, illetőleg az ősi, előttünk ismeretlenÚgy értesültem, hogy egy értekezésben arról van szó, hogy az Ibrányiak és a Károlyiak közös eredetűek s így közös ősi czímerök is volt; tehát sas vagy karvaly.* czímert letette.
Ha továbbá a fent említett II. Ulászló-féle oklevélnek a Vay és Ibrányi családokat illető ezen kifejezését: «ad ipsorum avita et paterna arma u, valamint azon tényt, hogy az abban említett Ibrányiak férfiősei egész a fiúsítás pillanatáig a Vay nevet viselték, kellő figyelemre méltatjuk: kétségtelen lesz előttünk, hogy az oklevélben említett ősök alatt csak a Vayak őseit, az ősi czímer alatt pedig csakis a Vayak ősi czímerét érthetjük.
Minthogy minden egyéb az oklevél szövegéből kivehető, a czímeres levélben látható festett czímer szakszerű leirásához látok.

images/1887-88xw42.jpg

A czímer: aranynyal szegélyzett pajzs kék mezejében zöld alapon természetes szarvas, arany agancscsal, jobb szeme fölött ferdén fejébe fúródott nyilnak arany tollai látszanak; a szarvast fönt jobbról hét ágú arany csillag, balról ezüst holdsarló kíséri; az egész fölött aranyszegélyű, fönt vörös rózsával, lent arany liliommal megrakott baloldali ezüst harántgerenda, melyet lenn egy természetes fatörzs (vagy kő) kisér. Sisakdísz: zárt fekete szárny-pár; takaró: vöröszöld-kék (és fekete?).
E leiráshoz még szükségesnek tartom a következőket megjegyezni.
A szakember, ha nem is tudná pontosan az évet, mikor e czímer adományoztatott, rögtön felismeri, hogy itt oly czímer-termékkel van dolga, a mely a heraldika első korszakának vagy végéről, vagy a másodiknak elejéről való. A czímer festője nem elégszik meg azzal, hogy azt csupán pajzs és sisak, a két leglényegesebb alkatrész ábrázolásával állítsa elénk, hanem annak határozott decorativ jelleget ád; ez leginkább a végein össze-visszahajtott és csipkézett díszítményként kezelt, lombszerű sisaktartó ábrázolásában nyilvánul; általában igen tetszetős, vonzó hatással van a szemlélőre. A takaró e czímernél négy főágra oszlik; s én részemről teljesen osztakozom a tudós Pettenegg báró nézetében, a ki a takarónak ezt a sajátságos, «négy részre való osztását» a késői csúcsíves stil jellemző vonásának hirdeti a heraldikában s megjegyzi, hogy ez a felosztás egyszerűség daczára is az architektonikus szépség minden követelményének megfelel; ezt ugyanis a dolog természete hozza magával. A sisaktakaró két felső részének fölfelé irányuló rövid foszladéka hivatva van a sisak és a sisakdísz érintkezési pontjánál többé-kevésbbé előálló hézagot kitölteni; a két alsó lefelé nyúló hosszú ág pedig a pajzst öleli körül s annak tetszetős kerekdedséget ád, akár kifelé irányulnak e négy főág hajlásai először s aztán befelé, vagy megfordítva.
A sisaktakaró színeit illetőleg megjegyzem még a következőket: a takaró az előttem fekvő, az országos levéltár által kiállított, nagy gonddal és pontosan ábrázolt másolaton négy színűnek és mindkét oldalán egyenlőnek tűnik föl. A több mint kétszínű sisaktakarók első fölléptéről s e heraldikai szempontból nem szép ábrázolás okairól más alkalommal leszek bátor nyilatkozni összehasonlító tanulmányok alapján.A XV. század még következetesen a mindkét oldalon egyenlő, kétszínű sisaktakarókhoz ragaszkodik; ebből a korszakból csakis két czímert ismerek, melyeknek takarója látszólag háromszínű. Azt hiszem, egyik czikkemben (Turul 1886. 146–149. l.) eléggé kiemeltem, szigorúan véve mily tarthatatlan a takarók meghatározásánál e kitétel «háromszínű» (illetőleg «egyszínű»); sőt tovább megyek és a néhány évtizeddel utóbb föllépő, határozottan háromszínű takarókról azt hiszem, hogy ezek értelmetlenség következtében ezen látszólag háromszínűeknek tetszőkből eredtek. Még világosabban lehet ezt a későbbi korbeli több-sisakos czímereknél kimutatni. Az Ung. Revue-ben a marmarosi Liber amicorum-ból közölt Minkwitz czímernél erre nézve kézzelfogható bizonyítékot nyújtottam; utalok még a Turul 1886. IV. füzetében közölt Laszberg czímerre, s még a laikus is át fogja látni, mit kell e négyszínű sisaktakaróról tartani. Nem más az, mint a belső szomszéd sisakról a külsőig a pajzs háta megett előnyomuló takaró foszladéka. A mi az Ibrányi czímer sisaktakarójának négy színét illeti, erre nézve megjegyzem még a következőket: mindaddig, a míg az eredeti oklevél nincs kezeim között, határozott véleményt nem nyilvánítok a takaró felső foszladékában előjövő fekete szín felől. Lehet, hogy a festő ez eljárással a pajzsban és a sisakdíszben előjövő valamennyi színt a takaróban ismételni akarta; e föltevés mellett szól az előjövő zöld szín is. Ez esetben tehát a fekete szárnypár színét adja vissza a fekete foszladék. De másrészt, ha ez lett volna a czímer szerkesztőjének szándéka, miért nem ismételte a takaróban a harántgerenda ezüstjét, a liliom és rózsa aranyát? Részemről a takarót csak háromszínűnek tartom, s az ott előjövő fekete színt a kék sötét árnyalatának nézem. Hogy a zöld foszladék a pajzsban előjövő zöld alapnak reminiscentiája, ez kétségtelen; hasonló ismétlésre későbbi, sőt egyes korábbi czímereknél is akadunk. Szigorúan véve ez eljárást nem is lehet elitélnünk; mert a zöld mező eredetileg a pajzsnak zöld lába, s csak téves felfogásból vált a heroldalak természetes tárgygyá, gyeppé vagy mezővé; ebbe a változásba és felfogásba azután a jó heraldika is egészen beleélte magát. Minthogy azonban a zöld mező eredeti «pajzsláb» jelentőségét teljesen el nem vesztette, nem szabad azt a rajzban természetes módon ábrázolni, hanem annak határát egyenes, élesen elválasztó vonallal kell jelezni.* Ez alkalommal csak annyit említek meg, hogy meggyőződtem a felől, hogy ott, a hol legrégibb időkben a takarónak három vagy több színt adtak, legtöbbnyire nem azt akarták jelezni, a mit fölületes vizsgáló benne látott. Határozott szándékkal, öntudatosan ábrázolják azonban a sisaktakarót többszínűnek a XVI. század némely évtizedeiben, valamint későbbi időkben, ép úgy mint a (szigorúan heraldikailag véve) elitélendő zöld színt, mely úgy látszik egyszerre kedvencz színné válik.
A tárcsaszerű pajzsról és a sisak formájáról (mely kétségtelenül csőrsisakot akar ábrázolni) csak annyit jegyzek meg, hogy úgy egyiknek, mint másiknak ábrázolása sok kivánni valót hagy maga után. De ki kell különösen emelnem a sisak elhelyezésének természetellenes és a szépérzék hátrányára történt módját.

images/1887-88xw43.jpg

Mily okok működtek közre az iránt, hogy ebben a még jó korszakban oly értelmetlenséget árult el a festő, hogy a pajzs alakját jobbfelé, míg a sisakot a sisakdíszszel együtt balfelé forditá? nem tudjuk. Ily hibás ábrázolás csak hazánkban fordul elő; s hogy a festőt ily elhelyezésre, nem csupán a hiányzó czímerismeret készté, ezt bizonyítják a többször előforduló esetek, különösen a Hernált-Mestery-féle, az általunk ismertetettnél hét évvel korábbi armalis,Kiállítva II. Ulászló által Budán 1500. feria quarta proxima post festum b. Dorothee virg. et mart. (febr. 12.) Blasius de Hernalt-Mestery, valamint testvérei Ferencz, Bernát és Imre számára. Eredetije a marczaltői levéltárban. A mi a czímer színeit illeti: a pajzs kék, fehérrel damaskolva, a kar öltözete vörös, a kalapács ezüst, nyele arany, a felhő és csillag arany. Takaró: kék, vörös, arany, zöld. Ez érdekes czímert Páur Iván kir. tanácsos úr szívességéből ismerem.* mely általában véve szép, sőt a mi a sisaktakaró elrendezését, ornamentikaszerű ábrázolását illeti, gyönyörű czímer. Ennél is fordítva van a sisak a pajzsra téve, a sisakdísz azonban megfelel a pajzs-alak irányának (tehát ismét meg van fordítva a sisakon). Még később is találkozunk ily «megfordított» sisakokkal és sisakdíszekkel, melyek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy külföldön oly elitélőleg nyilatkozzanak heraldikánkról.
Az érdekes czímeradományozó oklevél szövege a következő:

Wladislaus dei gratia rex Hungarie et Bohemie etc. etc. Quamvis omnium eruditorum, bene sapienterque sentientium, gravi et locupleti testimonio ipsa virtus se ipsa contenta sibi met pulcherrima merces sit; nullis incendiis, naufragiis, casibus et periculis subiecta, ubique evadat, elucescat, et splendore ac ornatu suo omnia illustret condecoretque, omnesque mortales dulcedine sua alliciat et cunctis se, cum eternorum bonorum possessio sit, opus eius semper laudabile reddat,... prebeat, tum quoniam ad omnes, quorum ratio semper ad scopum optime et speciosissime ipsius virtutis dirigitur, tum precipue ad ipsos reges et principes, qui rerum potiuntur et ceterorum habenas moderantur, iure optimo pertineat, ut ipsam virtutem amarissimis radicibus propagatam, cacumine suo celum pulsantem, cuius fructus dulces et amenos in summo fastigio sitos non nisi maximis laboribus capere possunt, summo loco honoretur et amplissima premia eidem proponant, ut subditorum animi alioquin amore et pulchritudine ipsius virtutis concitati, videntes ipsam, summo et primario loco constitutam dignis et meritis honoribus ornatam nee laudes et premia adesse, eo magis, ut vehementius ad eam comparandam adipiscendamque accendantur. Proinde ad universorum notitiam harum serie volumus pervenire, quod nos tum intuitu fidelitatis et multiplicum meritorum fidelium nostrorum nobis dilectorum reverendi domini Ladislai de Vaja episcopi Nicomedensis ac archidiaconi cathedralis et suffraganei ecclesie Agriensis, nec non prepositi ecclesie de Jaszow etc. etc. ac nobilis magistri Stephani Ibranj de eadem Vaja conservatoris minoris cancellarie, nepots scilicet eiusdem domini episcopi, tum vero virtutum ipsorum, quas nobis, sacro nostro diademati et regnis nostris in variis negotiis et servitiis fidei ipsorum demandatis affatim declaravere, eisdem et per ipsos honorabilibus magistris Emerico de prefata Vaja Varadiensi ac Georgio Ibrani de eadem Tituliensi ecclesiarum canonicis, nec con nobilibus Ladislao similiter Ibrany de iam fata Vaja patri, et Nicolao, Mathie, Petro, Paulo, ac Thome carnalibus, nec non Joanni similiter Ibranj de dicta Vaja et Sigismundo condam Francisci iterum Ibranj de predicta Vaja ac Casparo nec non Balthasaro ipsius Joannis Ibranj filiis, patruelibus fratribus eiusdem magistri Stephani Ibranj, preterea Michaeli ac Benedicto condam Pauli et David, Nicolao, nec non Francisco olim Blasii, ac Andree, Vincentio, Gregorio et Petro condam Joannis, Bartolomeo nec non Ambrosio condam Nicolai de prefata Vaja; item Stephano, Paulo, Blasio et Georgio prefati David, ac Demetrio predicti Michaelis Vaj filiis, fratribus scilicet generationalibus eorundem domini episcopi ac magistri Stephani Ibrany ipsorumque heredibus et posteritatibus universis, ad ipsorum avita et paterna arma, virtutis scilicet et nobilitatis eorundem insignia: puta ad scutum bifariatum divisum, cuius suprema pars aëreum infima vero viridem instar campi viridantis colorem representat; in quo est cervus cornibus ramosis et curvatis gradiens, cuius caput sagitta in cuspide alas ferreas bifurcatas habens traiectum est; ante eius frontem est stella aureo fulgore rutilans, post vero luna colore suo depicta. Supra scutum stat galea erecta, argenteo colore irradians, a cuius cervice flores hincinde, veluti flato violentiori agitati circumfunduntur. Supra verticem galée sunt due ale aquilee, crispantibus pennis conspicue, ab angusto inferiori in altum difuse. Quibus scilicet hucusque ex beneficia collatione serenissimi principis condam domini Sigismundi regis etc. etc. predecessoris nostri usi sunt: fluvium per transversum scuti stagnantem, in cuius superiori angulo rosam rubram ob meritum et specialem virtutem prenominati domini episcopi, quibus ipse apprime preditus est; in inferiori vero lilium aureo colore distinctum ob servitia merita et virtutes memorati magistri Stephani Ibranj, nepotis scilicet eiusdem domini episcopi, – animo deliberato et ex certa nostra scientia, gratia, benignitate et plenitudine potestatis addendum duximus et concedendum. Imo addidimus, concessimus, dedimus et contulimus, damusque et conferimus perpetuo, prout hec omnia in capite seu principio presentium litterarum nostrarum distincte, lucide arte et ingenio pictoris effigurata et expressa sunt. Decernentes, ut ipsi ac prescripti fratres eorundem ipsorumque heredes et posteritates universe prescripta arma et virtutis insignia a modo in posterum ubique in bellis, preliis, hastiludiis, duellis, torneamentis ac aliis quibuscunque rebus et exercitiis bellicis et militaribus, nec non sigillis, anulis, velis, cortinis, tentoriis, domibus, papilionibus, et generaliter in quarumlibet rerum et expeditionum generibus sub mere et sincere nobilitatis titulo ferre, gestare, omnibusque et singulis gratiis, honoribus; libertatibus, privilegiis; immunitatibus, quibus ceteri nobiles regni nostri armis utentes quomodolibet de iure vel consuetudine fruuntur, uti, frui et gaudere perpetuis semper successivis temporibus valeant atque possint. In cuius rei memoriam firmitatemque perpetuam presentes litteras nostras secreto sigillo nostro, quo ut rex Hungarie utimur, inpendenti communitas, eisdem domino episcopo et magistro Stephano ac aliis predictis duximus concedendas. Datum Bude, feria quarta proxima post festum purificationis beatissime Marie virginis, anno domini millesimo quingentesimo septirno, regnorum nostrorum Hungarie etc. etc. anno decimo, septimo, Bohemie vero tricesimo septimo.

CSERGHEŐ GÉZA.

BUDAPESTEN VOLT EGYHÁZI TESTÜLETEK PECSÉTEI.
(Második közlemény.)

Négy pecsétrajzzal.
A nyulakszigetebeli Sz.-Domonkosrendű apáczák pecsétje.
A nyulakszigetebeli domonkosrendű apáczák zárdája keletkeztét IV. Béla királynak köszönheti, a mint ez 1255-ben kelt okleveléből kitetszik.Schier, Buda Sacra 101. l.* Mandola-alakú pecsétje gyöngysorok között a következő legendával bir:

images/1887-88xw44.jpg

images/1887-88xw45.jpg

Tárgya: a pecsét mezejének felső felében a bold. szűz űlő alakja, gyermekét balkarján tartva. Fején háromágú koronával és fénykörrel, a mely utóbbi a gyermek fejét is körül veszi. Két oldalt tornyok emelkednek mellette. Ezeken, valamint az alatta levő épületrészen számos ablak látszik. A pecsét alsó felében két alak térdelve és egymás felé fordulva szemlélhető. A jobb oldalon levőnek fején háromágú korona; mindkettőn hosszú ruha van. IV. Béla királyt és nejét Lascaris Máriát, a zárda alapítóit vélem ez alakok által ábrázolva.
E becses pecsétet Nagy Imre találta az országos levéltár kamarai osztályának egy 1282-ben kelt okiratán, és ismertette.Archaeol. Értesítő, 1877. 111. l. * A pecsétre vonatkozólag következő szavak fordulnak elő az oklevélben:Hazai Oktár, VI. 283.* «Domina Elysabeth filia illustris quondam regis Stephani felicis recordationis sororque incliti regis Ladyzlay de Insula beate virginis... presentes concessimus litteras conventus nostri sigillo roboratas. Datum et actum anno domini millesimo ducentesimo octuagesimo secundo.» E szerint bizonyos, hogy a bemutatott függő pecsét, a Sz-Domokos-rendű, nyulakszigetebeli apáczák conventjének pecsétje. E pecsétet Majláth Béla, saját gyűjteményében lévő 1312-ben kelt, Pál domokosrendű perjel és Erzsébet apácza perjelnő által kiállított oklevéllel együtt, melyen a pecsét van, az Egyházművészeti LapbanEgyházművészeti Lap, 1884. 321. kk. 11.* is bemutatta.
Az apácza-convent valószinűleg elvesztette e pecsétet, mert idő folytával mást készíttetett s ezt megtaláltam az országos levéltárban.
Midőn Árpádházi boldog Margit ereklyéinek történetéhez az adatokat egybegyűjtöttem, át kellett tanulmányoznom a nyulakszigetebeli Sz.Domonkosrendű és az ó-budai (1541 óta pozsonyi) Sz.-Klárarendű apáczák okleveleit, melyek jelenleg az országos levéltárban őriztetnek s annak becsesebb okmányai közé tartoznak. Eme kutatás közben találtam meg a nyulakszigetebeli apáczák pecsétét, hanem két újabb, a XVI. és XVII. századból való oklevelen. Ezek elseje 1567. jun. 30-ikáról van keltezve, és a Sz.-Domonkosrendű apáczák és férfiszerzetesek között, eme utóbbiaknak nagyszombati rendházát illetőleg létrejött szerződést tartalmazza, melyet aláirtak a domonkosok osztrák tartományainak főnöke Grosuptus Antal, az eme ügyben kiküldött érseki biztosok Telegdy Miklós és Derecsky János esztergomi kanonokok, a nagyszombati házfőnök Kemlesi Máté és végre az apáczák perjelnője Sárközy Margit. Ezen utóbb igy: «Margareta Sarkewzy pryoryssa tulaydon kezzeve irta». Az aláirók mindnyájan neveik mellé pecsétjeiket is oda illesztették. Sárközy neve mellett is ott van a pecsét, de mivel annak legendája nincs, nem volt előttem bizonyos, hogy az aláirónak személyes, vagy pedig hivatalának pecsétje-e az.Orsz. ltár. Kincstári szakasz. Mon. Vet. Budens. 4. cs. 39. sz.* E kételyből kisegített a második oklevél 1605. márcz. 13-iki kelettel. Ebben beismeri Szegedy Erzsébet priorissa, hogy elődje Fekete-Bátory Frusina a leégett zárda építésére pénzt vett kölcsön és érte a zárda egyik szántóföldét adta zálogba. A minek hiteléül ezen okmányt állította ki, melyet a «Conuentnek tulajdon pöcsétiuel» megerősített.U. ott. Acta Jesuitarum Coll. Tyrnav. 3. cs. 16. sz.* Szegedi Erzsébet neve mellett ott van ugyanazon pecsét, melyet az előbbi Sárközy Margit neve mellett találtam. E szerint az nem magánszemélyé, hanem a nyulakszigetebeli apáczák conventjéé volt.

images/1887-88xw46.jpg

A pecsét nagyságát és alakját közelebb részletezni nem tartom szükségesnek, mert azt a rajz híven visszaadja. Csak a pecsét tárgyához kivánok hozzászólani. Figyelmet érdemel a lóhereidomba végződő, majdnem egyenlő hosszú ágakkal biró kereszt. Szárán a lóheridom középső dudorodása éles ékké alakul át, melynek hegyére stilizált liliom van alkalmazva. A szár lóheridomának két másik dudora mellett mindegyiknél hatágú csillag van. E két csillag a nyulakszigetebeli domokosrendű apáczák palástján alkalmazva volt csillagokkal lehet bizonyára összefüggésben. Ez röviden a pecsét tárgya. Feltünő benne a stilizált liliom, mely az Anjouk korára vall, a minek a többi rajz sincs ellenére; mert a zömök, rövid keresztet a kora XIV. század műízlésével megegyezőnek tartom. S valóban a pecsétet, melyet az országos levéltárban Sárközy Margitnak 1567. és Szegedy Erzsébetnek 1605. évbeli oklevelein találtam, már 1477-ben Anna perjelnő is használta, a mint Majláth Béla közleményébőlEgyházművészeti Lap, 1884. 324.* bizonyos. Hihető tehát, hogy a XIV. században készült, épen az Anjou-korban a nyulakszigetebeli dominicana apáczák conventjének e második ismert pecsétje.
A heraldikai színek meghatározásánál, azt hiszem, a dömés apáczák ruhájának színei adhatnak irányt. Fehér és fekete színű öltönyük után ítélve, valószínűleg fekete alapon a kereszt fehér volt. Palástjuk arany csillagai a czímerben is arany csillagokat tételeznek fel.
Az ó-budai Sz.-Klára-rendű apáczák pecséje.
Erzsébet, Róbert Károly neje és Nagy Lajosnak anyja, az 1334. julius 15-ikén kelt pápai bulla szerint Budán (a mostani Ó-Budán) «ad divini nominis et B. Clarae laudem et gloriam unum monasterium cum ecclesia, coemeterio, domibus et aliis officinis» alapított.Katona, Hist. Crit. Hung. IX. 50.* Mely csakhamar életbe is lépett, és az özvegy királynő bőkezű támogatása által virágzásnak örvendett.
E zárdának pecsétjét az országos levéltárban szintén megtaláltam, habár csak XVII. és XVIII. századbeli okleveleken.
A történelmi nevezetességű és műbecscsel is biró pecsétnek latin majusculákból készült legendája ez:

images/1887-88xw47.jpg

images/1887-88xw48.jpg

Méretei és alakja a mellékelt hasonmás által híven kifejezvék. Iacute;gy tehát csupán tárgyát ismertetem. Csúcsíves kápolnában a bold. Szűznek álló alakja látható. Jobb karján gyermekét tartja. Fején, valamint a gyermekén is korona van. Az övét fénykör veszi körül, míg a gyermek feje körül ilyet nem látunk. Lábai alatt a félhold szemlélhető. A kápolna architectonicus részei feje fölött boltív-párrá idomúlnak, melyek fölött több tagozat van, ezek némelyike azonban nem egész tisztán vehető ki. Alól ketreczalakú helyiség szemlélhető, melyben ülő oroszlánt látunk. Az oszlopokból alkotott kápolnát két oldalt támpillérek szilárdítják. A legenda fonalakhoz hasonló több tagozat által van szegélyezve.
Figyelmet érdemel a pecsétnek tárgya, a bold. Szűznek alakja, annál is inkább, mert tudvalevőleg a clarissák ó-budai temploma a bold. Szűz tiszteletére vala szentelve. I. Lajos király 1355-ik évi oklevele:Miller, Epitome Vicissitudinum Urbis Bud. 11. l. * «In honorem beate Virginis» épültnek mondja eme templomot. Mária királyné 1389. évben október 29-énOrsz. ltár. Acta Monial. Vet. Bud. 18. cs. 38. sz.* már határozottabban nyilatkozik és a bold. Szűz dicsőséges nevének tiszteletére szenteltnek mondja azt.
Annak tudatában, hogy az ó-budai clarissák temploma a bold. Szűz tiszteletére vala szentelve, kétségünk sem lehet arról, hogy főoltárán a bold. Szűznek szobra vagy képe volt. A csúcsíves stilnek megfelelőleg a főoltárnak szárnyas oltárnak kellett lennie. Ezen pedig valószinűleg inkább szobor, mint festmény volt. Nem is lehet másként, mert a zárda czímerének valamely oly szobor alakját kellett feltüntetnie, mely a kegyeletnek tárgya vala. Ilyen szobor pedig minden bizonynyal a főoltáré volt; tehát a pecséten ábrázolt szobor az ó-budai clarissáknak Mária nevére szentelt templomának főoltárán állott szobor alakját tünteti fel.
Végre a mi az okleveleket illeti, melyeken e pecsétet találtam, felemlítendőnek tartom, hogy az első 1676, szept. 7-ikén kelt. Az okmány kiállítója hadadi báró Wesselényi Anna Eugenia apátnő, ki azt így kezdi meg: «Nos Anna Eugenia Wesselényi Virginum Sanctimonialium Ordinis S. Clarae de Veteri Buda et Vásárhely in claustro B. Mariae Magdalenae Posonii degentium Abbatissa» etc. Iacute;gy tehát kezeimhez a pecsét először is Pozsonyban kiadott oklevelen került. Szakadatlanul használták azt a pozsonyi apátnők ama jogczímen, mert egyszersmind az ó-budai apátságot is birták. Kétségtelen, hogy 1541-ben Ó-Budáról magukkal vitték a Pozsonyba menekült clarissák pecsétjüket is. A többi oklevelek, melyeken még a pecsétet az országos levéltárban megtaláltam, tárgyunkra vonatkozólag érdekes adatot nem szolgáltatnak. Annál érdekesebb azonban ama oklevél, melyet Majláth Béla saját gyűjteményében bir, mely 1479-ben kelt és Gereben Dorottya ó-budai clarissa-apáczának magánlevele Bykzády Péter özvegyéhez, Zsófiához, saját nővéréhez. E levél zárlatán ugyanazon pecsét töredékei vannak, melyet az 1747. évi oklevélről bemutattam. Ebből bizonyos, hogy az ó-budai clarissa-apáczák pecsétje 1479-től egész 1747-ig nem változott s három századon át használatban volt.
Hogy 1747 ig volt használatban, ez onnan bizonyos, mert midőn 1714-ben a pozsonyi apáczák egy része Budán megtelepedett, a pecsétnyomót magokkal hozták és itt is használták. Azzal pecsételte például a budai clarissa-zárdának első apátnője gróf Orehóczy Brigitta 1742-ben kelt oklevelét. Csak öt évre ezután készítettek új pecsétnyomót a budai apáczák, melynek legendája:

images/1887-88xw49.jpg

Habár ezüstbe van vésve, mégis igen silány munka. Ismertetésével, mint a XVIII. század művével, nem foglalkozhatom. A ki azonban iránta érdeklődnék, szemlélje meg a typariumot, mely a nemzeti muzeum pecsétnyomó gyűjteményében őriztetik.
Ez alkalommal nem mulaszthatom el az érdeklődőket figyelmeztetni, hogy a nemzeti muzeum gyűjteményében a magyarországi clarissák eltörölt zárdáiból több darab pecsétnyomó van, melyeknek némelyike becscsel bir. Névleg öt darab a pozsonyiaktól, négy darab a zágrábiaktól. A pestiektől azonban egyet sem találtam. E pecsétnyomók az 1752-ben eltörült clarissák zárdáiban a kir. kincstári biztosok által foglaltattak le és 1849-ig a kincstári levéltárban őriztettek, ekkor a magyar pénzügyminiszteriumnak junius 10-ikén, 150. és 151. számok alatt kelt rendeleteivel adattak át megőrzésre a nemzeti múzeumnak.
A pesti plébánia-templom pecsétje.
Pesten a törökök megtelepedéseig, 1541-ig egy plébánia volt, mely saját, igen érdekes pecsétjével birt. A mandola-alakú pecsétnek baloldalán levő legendája az általam ismert lenyomaton hiányzik, a jobb oldalon levő még látható betűk:

images/1887-88xw50.jpg

images/1887-88xw51.jpg

góth minusculák. Szalagok által kivülről és belőlről szegélyezve. Tárgya csúcsívű, igen díszes faldistoriumon ülve a bold. Szűz gyermekét jobb karján tartva. Fején három ágú korona. Gyermeke feje körül pedig öt gyöngyszem látszik. Ruházata, kivált lábainál igen redőzött. A faldistorium architectonikus mennyezete gazdagon van tagozva.
A négy apróbb íven oly alakú díszítmények vehetők ki, minők a főtemplom oszlopfejei felett még mai nap is szemlélhetők. Igen hiszem, hogy e motivumokat a templomban létező alakzatok nyújtották.
Ama körülmény, hogy a főtemplom a bold. Szűz tiszteletére vala szentelve, épúgy mint az ó-budai clarissák templománál, ama következtetésre jogosít fel, hogy a pecsétben a főoltáron létezett Mária-szobor van utánozva, mely a ruha ránczozata után ítélve ó-német mivű szobor lehetett.
Eddig e pecsétet két oklevelen találtam. Az első az 1511. évből való, a Kisfaludy család levéltárával került a nemzeti múzeumba. Az oklevél már megjelent nyomtatásban.Hazai Okt. I. 403. l.* Az oklevélben a pecsétre vonatkozólag mondatik, hogy az «sigillum ipsius ecclesie». Zöld viaszba van nyomva magára az oklevélre. A másik oklevél 1537-ből való és az országos levéltárban őriztetik.Monialium Poson. Miscell. 55. cs. 36. sz.* Ennek a pecsétre vonatkozó részei igen érdekesek, melyeket ez okból szó szerint átvettem: «Nos Franciscus episcopus Epiphaniénsis et plebanus ecclesiae parochialis civitatis Pesthiensis, suffraganeus et canonicus ecclesiae Quinquecclesiensis necnon canonicus ac vicarius in spiritualibus generalis auditor causarum in ecclesia sanctistimae Trinitatis in suburbio civitatis Budensis ad Thermas superiores fundata... has literas nostras sigillo dicte ecclesie nostre iuxta veterem ac antiquam consuetudinem munitas et roboratas... Anno domini millesimo quingentesimo tricesimo septimo, deccimo septimo die Augusti.» A plébánia pecsétje emez oklevelen a viasz fölötti papirszeletre van nyomva; s ezért rajta a pecsétnek csupán fővonásai vehetők ki. A bemutatott ábra az 1511. évi oklevélről másoltatott.
Elég legyen ennyi kezdetnek. Minthogy Budán és Pesten a török bejövetele előtt három káptalan, körülbelül 10 plébánia és 20 szerzetesház volt, és mivel nemcsak szigorúan a moralis testületek, hanem a testületek képviselőinek hivatalos pecsételt is a sorozatba felveendőknek tartom, igen hihető, hogy e bemutatott 10 pecsétnél többet is fognak még találhatni. Jelenleg is már nehány ó-budai prépost, valamint a Sz.-Gellért plébánia lelkésze pecsétjének nyomában vagyok.
E törekvésemhez az ügybarátok szives támogatását igen kérem.

NÉMETHY LAJOS.

KÖNYVISMERTETÉS.

A székesi gróf Bercsényi család. 1470–1835.

Eredeti kézirati kútfőkből irta Thaly Kálmán. Budapest 1885–87, I. II. kötet.
A tárgyát meleg szeretettel felkaroló történetíró őszinte lelkesedése, mely néhol az olvasót is magával ragadja, teljes otthonosság az illető korok és nemzedékek történeteiben, alapos józan ítélet, melynek érlékét a subjectiv felfogás nem gyöngítheti, élénk, de egészséges phantasia, mely úgyszólván lelket önt a néhol igen is töredékes, száraz adatokba: jellemzik legfőbbképen Thaly Kálmán legújabb művét. E jó tulajdonságok azonban rendesen az ellenkező végletekkel szoktak érintkezni. A lelkesedés sok tekintetben elfogulttá, a nagy otthonosság igen könnyen bőbeszédűvé s mi ennél rosszabb, unalmassá teheti az írót. Thaly e scillákat szerencsésen tudja kikerülni előttünk fekvő munkájában. Magasztaló szavakkal nem fukarkodik ugyan hősei számára, de vajjon meghazudtolják-é ezt a tények? s bár szivesen időzik el ő is az ismerős tájakon és emberek között, de van hozzá tehetsége, hogy folyton új meg új érdeklődést költsön ezek iránt; élénk képzeletére pedig tagadhatlanul bő tudománya van mérséklő hatással, figyelme mindenre kiterjed, titokban semmi sem maradhat előtte, az emberek cselekedeteinél a motivumokat is fölismeri, a tudott tények tehát úgyszólván lekötik, kellő határok közé szorítják a phantasia kalandozásait. Hőseit nemcsak legjellemzőbb oldalaikról és cselekedeteikben mutatja be, de a kicsinységeknek látszó dolgok is kellő figyelemben részesülnek nála; s bár kétségtelenül idealizálja is néhol azokat, de jellemzésükre alapjában véve való színeket használ s néha épen az aprólékosságig menő adatbőségnek köszönhetjük, hogy oly dolgokról, mikre nézve a tudós szerzővel talán nem egészen értünk egyet, magunk alkothatjuk meg véleményünket. Erre azonban kevés alkalom kinálkozik s már előre is tartózkodás nélkül kimondhatjuk, hogy nézetünk szerint a Bercsényiek két nemzet története által megörökített nagy nevükhöz méltó emléket nyertek Thaly művében.
Ismerkedjünk meg tehát azzal közelebbről. A Bercsényi család története többé-kevésbé össze van forrva nemzeti életünk válságos napjaival s a korszellem néha praegnans kifejezésre jut egy-egy Bercsényi typicus alakjában. – Az a társadalmi átalakulás, mely a hitújítás és a mohácsi veszedelmet követő török uralommal vette kezdetét, – hozta őket is felszínre, s midőn az első Bercsényi neve fölmerül emlékeinkben, alig vagyunk képesek meghatározni, hogy feltörekvő homo novussal van-e dolgunk, vagy a romjaiból újra emelkedő család életerős sarjadéka áll előttünk.E kérdés eldöntésére nézve, véleményem szerint, az Imre által viselt udvarnoki czím irányadó nem lehet, mert van példa rá a XVII-ik századból, hogy a nemességet nyerőnek közvetlen utódja már «aulae familiaris» czímmel díszeskedett alig 30–40 év elmultával.* Mert ez utóbbi föltevés is bir némi alappal, ha szinte nem is vagyunk képesek összekötözni a vérségi kapcsolat egyes szálait. A Bercsényiek, akár Veszprém vagy Somogy, akár Pozsega vármegyében keressük is ősi fészküket, mindenképen dunántúli eredetüek, mert Bercsény nevű helységeket az ország ezen részeiben találunk, még pedig már az első Árpád házbeli királyok korában; I. László azonban Hont és Bars vármegyében nyervén adományul jószágokat, itt alapított családot és tette nevét legelsőben ismeretessé. A szerencsétlen véget ért II. Lajos király udvarnoka (aulae familiaris) volt, s a mohácsi véres napot túlélve visszavonult jószágaira, falusi nemes módjára örökös perpatvarban élvén birtokos társaival, de e mellett szaporítgatá is, – a mennyire harczi lárma között békés eszközökkel lehetséges volt – szerzeményi javait. – Mert a hadi élettől úgy látszik távol tartotta magát és a Ferdinánd és Szapolyai János közötti trónvillongások az ő sorsára kevés befolyást gyakoroltak. – Ferdinánd-párti volt s ennek udvari főemberei között említtetik, de politikai magatartásának okait keresni, véleményünk szerint, haszontalan fáradság lenne. Mennyi előttünk talán örökre titokban maradó körülmény befolyásolhatta a maga korában országos jelentőséggel különben nem biró embert, melyek között jószágainak megtartása nem utolsó helyet foglalt el. E jószágok pedig a Habsburgpárt uralma alatt álló vidéken feküdtek. Egyénisége nem domborodik ki előttünk, jellemző vonásai, a mennyire a fenmaradt gyér adatokból megítélhetjük, egyátalában nem individualisak, hanem közösek kortársaiéval. – Két fia maradt I. Imre és Boldizsár, ki azonban még gyermekkorában egy előttünk titokteljes gyilkosságnak esett áldozatul. Leányai közül Erzsébetet theszéri Deméndy András, Katalint az ősnemes mérgesi Pokyak közül származó Menyhért vette nőül.
I. Imre, ki a székesi előnevet hagyta maradékaira, már sokkal határozottabb egyéniség atyjánál. Középszerű viszonyok között élő szülőknek merész, vállalkozó szellemű gyermeke, ki a reá szállott javakon még két testvérrel osztozkodva, szűknek találta az egyszerű otthont, hiszen a gyermeki kegyeleten kívül valami más kötelékek nem is igen csatolhatták az ősi fedélhez. – Talán egy rozzant udvarház, a hozzá tartozó nehány hold földdel, melyről a jobbágy megszökött, szőlőhegy, melynek a török iszsza levét, ki mióta befészkelte magát országunk szivébe, nincs nyugalma a föld népének s nem nyujt biztonságot többé asszonynak, síró-rívó csecsemőnek az ősi curia. – De megnyilt ám a vitézi pálya, hol hirt, dicsőséget, vagyont lehetett szerezni egyetlen szál karddal. – Iacute;gy gondolkozott Imre, midőn felköté az öröklött fringiát s még ez magában véve általános jellemvonása volt a kornak; a helyett azonban, hogy a legelső kir. őrség zászlaja alá esküdjék, melyet történetesen útjában talált, a mint ezt legtöbben bizonyára tették volna, elvándorolt messze földre s fölajánlotta szolgálatát János Zsigmond fejedelem, illetőleg az akkor még váradi főkapitány Báthory István lengyel királynak. E cselekedete már határozottan az egyént jellemzi, jóllehet általános lélektani okokból is meg lehetne fejtenünk. Közönséges tapasztalás az, hogy a legtöbb Imréhez hasonlóan szerencsét próbáló ifjú legény, vagy általában azok, kik nem hivatkozhatnak nagynevű ősök érdemeire, nincs hatalmas pártfogójuk és minden ajánló-levelük erős karjuk s talán megnyerő tulajdonságaikban rejlik, ha e mellett nagyra törekvők, ambitiosusak, rendszerint az ellenzékhez csatlakoznak, hol kevesebb előitélet mellett érdemeiket sokkal inkább méltányolják, és könnyebben nyujtanak tért előttük, mint az Isten kegyelméből való hatalmasak. – Imrét azonban politikai hajlamai is vezérelhették, elég az hozzá, hogy rövid idő alatt érvényt tudott szerezni tehetségeinek. Az ifju erdélyi fejedelemség megbecsülte a jó vitézséget, de Bercsényit a Báthoryak személyesen is kedvelték; udvarnokká lőn oldaluk mellett és 1577-ben Kristóf vajdától Kendeő és Székes marosszéki helységeket nyerte adományul. Midőn pedig Saárossy Istvánnak, nagyfalusi és Szalontai Tholdy Annától született Zsófia leányát nőül vette, ennek hozományával nem csak ez országrész legelső birtokosai közé lépett, de Erdély legfőbb családai s köztük az iktári Bethlenekkel is vérségi kapcsolatba jött, s 1584 körül meghalván, neve és vagyonában oly örökséget hagyott utódaira, mely által nyomdokaiba lépve magasra emelkedhettek. Fiai közül I. Istvánnak felesége Sóvári Soós Borbálától maradékai nem származtak, II. László azonban tovább terjesztette a maga nemzedékét s a XVI. század végével egy nagyfontosságú tisztséget, a szörényi bánságot viselte. – Thaly ugyanis az eddigi nézetek ellenében kimutatja, hogy a Bercsényiek közül nem I., de II. László volt a szörényi bán s meghatározza annak idejét is 1596-ban. Sajnálatraméltó azonban, hogy a nem sokkal utóbb bekövetkezett erdélyi zavarok történetében nevével többé nem találkozunk s hogy Básta garázdálkodása és Bocskai István támadása idején milyen szerepet játszott buzgó katholikus voltából, másfelől a Báthory ház iránti ragaszkodásából, melyek föltétlenűl a bécsi udvar felé vonták őt – legfeljebb következtetnünk lehet. – Felesége Pekry Gábor bihari főispán özvegye Baládffy Borbála volt, előkelő vérségű, nagybirtokú úrasszony, kitől származott ivadékai már csak összeköttetéseiknél fogva is hivatva voltak elsőrangú szerepkört tölteni be Erdély államéletében. A Bercsényiek azonban, mint már igen korán észrevehetjük, azon emberek közé tartoztak, kiknek a világban való boldogulásuknál és emelkedésüknél hasonló előnyök csak mint másodrangú tényezők jönnek tekintetbe s a fő ok mindig egyéniségükben rejlik. – II. Lászlónak négy leánya s egyetlen Imre nevű fia maradt. – Amazok – Margit, Borbála, Zsófia és Zsuzsánna – az ákosfalvi Fichior, gyalakuti Lázár, kááli Kun, farnasi Géczi családbeliekhez mentek nőűl, II. Imrével pedig kezdetét veszi a Bercsényi név nagyobb történelmi jelentősége.
A Bercsényiek nemzedékről nemzedékre szálló közös jellemvonását, a «nyughatatlan tüzes vért» azonban mi csak Imrében látjuk először föltámadni, ki e mellett korának minden jellemző sajátságait egyesíté magában s valóságos prototypusa a 30 éves háború lovagjainak. Ifjuságában Bethlen Gábor hive, kihez – anyai ágon mind a ketten Toldi vér lévén – rokoni kötelékek fűzik s a fejedelem kétségtelenül nagy hasznát veszi kiváló képességeinek; később, mert ellenkező vallási és politikai meggyőződések, sértett büszkeség, ki nem elégíthető becsvágy, s talán a mindezeknél hatalmasabb érdek elidegenítik ők a fejedelemtől – egy épen közbejött s reá nézve talán súlyos következményekkel járó vallási versengés alkalmából Ferdinándhoz pártol, hol csakhamar fölismerik fényes tehetségeit, Esterházy nádor, Pázmány érsek, Forgách Ádám, a Pálffyak és Erdődyek örömmel fogadják, királyi kamarás, nógrádi főkapitány, majd báró lesz s miután aránylag rövid, de a diplomatia terén nem közönséges eredményeket fölmutató életét a Habsburg-ház szolgálatában töltötte el, 1639-ben mint huszár-tábornok a svédek elleni harczban a csehországi csatatéren hős halált hal. Hitbuzgósága rajongássá fokozódik s felekezeti türelmetlensége határt nem ismer. Kétszer zarándokol a Megváltó sírjához, s a jeruzsálemi patriarcha a «szent sír lovagja» czímmel díszesíti fel (innen a kereszt a Bercsényiek czímerében) s míg székesi birtokán megzavarja a reformatusok isteni tiszteletét s feldühödt szenvedélye vérontásra ragadja, Karánsebesre behozza a jezsuitákat, bőkezűleg gondoskodva felőlük. E mellett jó gazda, ki pár ezer tallérral bujdosik ki Erdélyből s ezt oly ügyesen forgatja, hogy rövid idő alatt ismét gazdagnak nevezhető. Ferdinándnak is kölcsönöz, mi által a galgóczi uradalom egy részét szerzi meg. – Erős magyar, úgyannyira, hogy midőn második zarándok-útjára indulva, azon esetre ha fiai meghalnának vagy papokká lennének – minden vagyonát a pozsonyi rendházra hagyja ugyan, de kiköti, hogy a jövedelem kizárólag, magyar alumnusok tartására fordíttassék. – Életéhez méltó volt halála, s az ügy, melyet annyi odaadással, sohasem szünő lelkesedéssel szolgált, tagadhatlanúl sokat veszített benne. Felesége magyar-peterdi Lugassy Borbála volt, kinek kezével a sólymosi vár és a karánsebesi javakon kívül, Hódmezővásárhely várost és uradalmát nyerte, melyek azonban rövid idő mulva török kézre birtak.
Az uralkodóház szolgálatában kiontott vére megtermé gyümölcseit az utódok számára. – Ferdinánd élete fogytáig kötelezve érzé magát a Bercsényi árvák iránt, és e kötelességének valóban nemesen felelt meg. Erzsébet nevű leánya zárdaszűz, majd a pozsonyi Clarissa-convent fejedelemasszonya lett, de László és Imre úrfiak nagy hasznát látták egyszer-másszor a legmagasabb pártfogásnak, mikor erőszakos szilaj vérük esztelen cselekedetekre ragadta őket. – Nem a királyon mult, hogy atyjok érdemeinek maradandóbb jutalmát nem vehették. – Imre, mint érsekujvári lovastiszt sehogysem tudott bele törődni a katonafegyelembe, Eszterházy Pál altábornok pedig nem az az ember volt, ki szemet húnyjon az úrfi garázdálkodása előtt, mint a jó öreg Pálffy gróf. – Meg is lakta vagy két ízben az érsekujvári tömlöczöt a nyughatatlan ifju vitéz, bár nem igen okult belőle s rövid idő mulva, bár ama korban nem szokatlan, mégis csaknem főben járó vétséget követett el, melynek következményeitől csak Ferdinánd kegyelme óvhatta meg. – Miután pedig hozzá sok tekintetben hasonló testvére László a gondjaira bizott damasdi vár elvesztésével szintén veszedelmes bajba került s legenyhébb büntetésül kapitányi tisztét le kellett tennie, a két testvér elbusultában Erdélybe bujdosott, hol Rákóczi fejedelem udvarában nagy tisztességben laktak, végig harczolták ennek hadjáratait és Imre a szerencsétlen gyalui ütközetben György fejedelem oldalánál esett el (1660); s miután László már előbb meghalt, a Bercsényi család egyetlen tagja, fenntartója I. Miklós volt, a báróságra emelkedett Imre legifjabb gyermeke.
A család Magyarországon még nem tudott gyökeret verni. II. Imre erdélyi menekült vala, kit saját érdemei magasra emeltek ugyan a társadalomban s az uralkodóház kegyelmében, de a benszülött aristokratia csak idegennek tekintette a Bercsényieket, kikhez szorosabb kötelékek nem csatolták. Kitetszett ez mindjárt Imre halála után, midőn egy hatalmaskodó főúr gróf Forgách Ádám a galgóczi uradalom végett a legnagyobb méltatlanságot követé el maradékai ellen és ha maga a király pártfogása alá nem veszi az árvákat, bizony senki se emel szót mellettük. Míg atyjuk hős halála emlékezetben, meghitt emberei, bizodalmas barátjai életben valának, csak tűrhető volt a dolog, de idő multával mind jobban-jobban kellett tapasztalni a Bercsényi fiuknak, hogy nem valódi otthonuk Magyarország s bizonyára lehetett okuk visszavágyni Erdélybe, hol őseik porladoztak, hol az egész főnemességgel rokonságban állottak és senkisem tekinthette őket idegeneknek. – Mi legalább, a birtokviszonyokat tekintetbe se véve, ezt tartjuk kibujdosásuk legközvetlenebb indokául s csakis így tudjuk megérteni, hogy midőn Miklós tanulmányait Nagy-Szombatban, majd a bécsi egyetemen bevégezte, követte két testvérbátyját Erdélybe, és Rákóczi udvarában, annak örökös harczai között vetette meg alapját hadi ismereteinek. – Ámde testvérei és a fejedelem halála után mi keresete lett volna itt többé? Várad és Jenő elestével jószágait a török élte, s az ügy, melynek védelmében László bátyja vérét ontotta, maga pedig ifjusága legszebb éveit áldozta föl, Gyalunál végkép elveszett s a bukott párt híveinek menekülni kellett. Menekült tehát ő is, mert nem a fajta ember volt, ki a zavarosban halászszék, elveit, meggyőződését áruba nem bocsátotta soha s midőn mint egykoron atyja végbúcsút mondott a polgárháború dulta kis országnak, aligha volt ugyan pár ezer tallér tarsolyában, de erős kart, bátor szivet, szilárd jellemet, gazdag hadi tapasztalatokat hozott magával s ezek bizonyára értek annyit, mint a csengő tallérok.
Magyarországon most nagy szükség volt a hozzá hasonló emberekre, s Miklós csakhamar bebizonyította azt, a mit fentebb a Bercsényiekről általánosságban mondottunk. Összeköttetés, pártfogás nélkül előbb az érsekujvári összes lovasság parancsnoka, majd az erősség török kézre jutása után, bányavidéki altábornok, ország kapitánya lett, Brunócz, Temetvény várainak s több jószágoknak ura. – Rövid idő mulva meg is házasodott, nőül vevén Forgách György fiatal özvegyét, gróf Rechberg-Rothenlöwen Erzsébetet. Szerzett tehát méltóságot, vagyont, összeköttetést s míg az uralkodóház iránt való tántoríthatlan hűsége, fényes hadvezéri tehetségei az udvar föltétlen bizalmát szerezték meg számára, addig igaz magyarsága, egyenes, őszinte jelleme, párosulva megnyerő rokonszenves modorral honfitársai közbecsülését, alattvalói ragaszkodását eredményezték. A Thököly-felkelés idején nehéz megpróbáltatásnak volt kitéve a különben erőslelkű férfi. A kötelességérzet, a letett eskü szentsége, a katonának zászlajához való ragaszkodása, küzdött benne a nemzetéhez való szeretettel, megszilárdult, úgyszólván kisded korától bele csepegtetett elvek, a szív s a vér lázadó hatalmával. De mint valódi férfi állotta meg helyét, s hű maradt önmagához az utolsó pillanatig, és midőn a végső szükségben meghódolt, vagyis inkább megadá magát Thökölynek, ekkor sem szegte meg esküjét, nyiltan, tartózkodás nélkül kijelentve, hogy uralkodója ellen sem karddal, sem tanácscsal nem szolgál s fölhasználta a legelső kedvező alkalmat, hogy visszatérjen Leopoldhoz. Mi előttünk egyáltalában nem homályos Thökölyhez való viszonyaE munka egy megelőző ismertetését lásd Századok 1886. I. füzet 66. lapján.* s az uralkodó-ház iránti hűségét meg tudjuk egyeztetni abbeli óhajtásával, bárha ne kellene a bujdosók ellen hadakoznia! Pártállására nézve nem látunk itt semmi ellentmondást, sőt kevesebbre becsülnők Bercsényit, ha nem másként cselekedett, de másként érzett volna! Szive fájt a magyarság romlásán, ki-kitör belőle önkénytelenűl is az idegen zsoldos had garázdálkodásai miatt való elkeseredés s nem képes visszafojtani erős fajszeretetét, de még se csatlakozik a felkelőkhöz, mert a becsület zászlajához köti s a forradalom nem egyezik meg elveivel, mert egész életében a gyűlölt félhold ellen küzdött, melylyel most a bujdosók szövetkeztek, mert rendkívül buzgó, türelmetlen katholikus, kinek már neveltetése traditióinál fogva sem lehet érzéke a vallásegyenjogúság iránt. – Miben nyilvánul tehát a bujdosók iránt való rokonszenve? egyedül abban, hogy visszaretten a gondolattól, hogy honfivért ontson! Ez a mi szemeinkben csak emeli őt, másfelől pedig hűségének már annyi tanubizonyságát adta, hogy e rokonszenvéért, ha szinte tudták is, nem gyanakodhattak reá Bécsben. – Hányan gondolkoztak Bercsényihez hasonlóan a jobb hazafiak közül, kiknek dynastikus elveihez kétség nem férhetett. Könnyen mondjuk ki itéletünket, pedig vajmi nehéz volt abban az időben a politikai hitelveknek az egyéni érzületekkel való egyensúlyát föntartani.
Kétségtelenűl egyik legszebb napja lehetett Bercsényi életének, midőn a nemzet százezreinek kissé talán korai örömujjongása között a keresztet látta ismét ragyogni a fejedelmi Buda ormain. A visszafoglalás dicső művében fiával együtt neki is rész jutott, de pár év mulva, a sok vihar edzett huszártábornok, Leopold belső titkos tanácsosa, majd élete végén gróf, miután egyetlen fiának homonnai gróf Drugeth Krisztinával tartott lakadalma örömét megérte, örök nyugalomra tért a nagy-szombati templom sírboltjában.
Ezzel eljutottunk II. Miklóshoz, a hires kurucz-vezérhez, kinek neve a Rákócziéval egybeforrva, mint Thaly szépen mondja: «sötét másfél század fáklyavilágává lőn a magyar nemzet nagy tömegének».
Innen kezdve Thaly műve nem egyszerű biographia többé, melyben az országos események a hős cselekvéseinek úgyszólván csak keretét képezik, de hű, alapos és a közvetlenség megragadó színeivel festett története e válságos időszaknak, s mint ilyen talán a legsikerültebb szerzőnek eddigelé megjelent összes munkái között. A Bercsényi név ezután is központ marad ugyan, de csak a mennyiben az események Miklós személye körül csoportosulnak s az a nehány kitérés, hol szerző hősének birtok és szorosabb értelemben vett házi ügyeit adja elő, véleményünk szerint nem csak a munka culturtörténeti becsét emeli, de épen általuk válik tökéletesebb és jellemzőbbé a korrajz. Továbbá jóllehet a fő ok erre nézve tagadhatlanúl a hírneves kuruczvezér élet-körülményeiben rejlik, mégis elvitázhatlan érdeme Thalynak, hogy művének két egyaránt fontos érdekét oly szerencsésen tudja összeegyeztetni, hogy midőn elénk tárja a viszonyok ama kényszerítő hatalmát, melynek következtében Leopold egyik leghivebb katonája forradalmi vezérré lesz, akkor egyszersmind megismertet bennünket a szabadságától megfosztott, javaiból kiélt, érzületében meggyalázott nemzet kétségbeejtő állapotával, melynek alsóbb osztálya véginségre jutva, a tárogató legelső szavára halálmegvetéssel rohan zsarnokaira.
Bercsényi mint szegedi kapitány, bányavidéki tábornok, később Ung vármegye főispánja és felső magyarországi tartományi fő hadi biztos minden befolyását arra használja, hogy a vérig zaklatott nép s a katonaság önkényének kiszolgáltatott kisebb nemesség állapotán lehetőleg könnyítsen, de a vérszemet kapott német várparancsnokok Buda elfoglalása után s a török uralom hanyatlásával már is úgy tekintik a magyart, mintha fegyverrel meghódított rabszolga nép lenne, és zsoldosaik, minthogy a kincstár a folytonos hadakozás következtében üresen állott, rablásból, fosztogatásból élnek. – A község nyögve, átkozódva bár, de még mindig tűri a keserves igát, s várja mikor üt végre a szabadulás órája. – A katona Bercsényi még nem látja világosan, hol gyökerezik a baj, csak az általános nyomor legközelebb fekvő okait ismeri, s fölemeli szavát az udvarnál a zsoldos hadak túlkapásai, a német generálisok önkénye ellen. Majd mint a 13 vármegye főkövete még mindig reményli, hogy jobbra fordíthatja a közállapotokat, ha az uralkodó előtt a nép nyomasztó helyzetét nyiltan föltárja. – Rövid idő alatt kiábrándul, mert a közbejött események meggyőzték őt arról, hogy Leopold kormánya le akarja igázni a magyar nemzetet, megfosztva nyelve, alkotmánya, s előjogaitól, és az örökös tartományok módjára önkényileg uralkodni felette. Lelkes szavaira mindannyiszor elutasító közöny lőn a válasz, s a dynastikus elvekben nevelt katonában föllázad a magyar nemes, a büszke olygarcha, ki uralkodójától is csak kitüntetést fogad el és nem kenyeret, mit elvei, meggyőződése, érzületei föláldozásával kellessék megszolgálni: lemond hivataláról s a magánéletbe vonul.
Ezalatt a viszonyok még rosszabbra fordulnak s Bercsényi sejti, hova fog vezetni a bécsi udvar önkénye, éles szeme előre látja a történendőket, mert senki sem ismeri nálánál jobban a nép hangulatát; s ki az 1697-iki tokaji zendülés elnyomásánál közreműködött, igen jól tudja, hogy egyetlen eldobott szikra lángra lobbantaná az egész országot. – Azonban aggodalmait magába zárja s igyekezik a mennyire lehet távol maradni a közügyektől.
A következő fejezetekben szerző érdekesen írja le, mint ismerkedett meg Bercsényi Eperjesen laktában a nemzeti szabadságharcz praedestinált vértanujával, a nála 10 évvel fiatalabb Rákóczi Ferenczczel s mint nőtt, izmosodott e két férfiu barátsága a közös bánat könnyei, a közös eszmék melegénél. Kitárták egymás előtt keblük keserűségét s megérlelődött bennök a gondolat: fölszabadítani szerencsétlen nemzetüket. Az első kisérlet kudarczát, Longueval árulását ismerjük. Rákóczit Bécsujhelybe vitette Leopold, Bercsényi lengyel földön talált menedéket. De az ifju magyar herczeget megóvta a gondviselés nagyatyja Zrinyi Péter sorsától. Börtönéből kiszabadulva, Lengyelországban egyesült barátjával s az 1703-ik év tavaszán már lobogott a szabadság zászlója Magyarország bérczei között, felzúdult a nép mint a haragos tenger árja, bőven ontotta vérét és követé vészbe, halálba a régen várt «Messiást!»
Bercsényinek lengyelországi működését s a szabadságháború tulajdonképeni kezdetét Thaly munkája előtt csak vázlatosan ismertük. Sokat írhatnánk, különösen az elsőről, de térszűke miatt csupán annyit jegyzünk meg, hogy épenséggel nem tartjuk túlzottaknak ama szavakat, mikkel Thaly hősét, kinek fényes tehetségei most nyilvánultak először, magasztalólag elhalmozza. – A korszak leggyakorlottabb s legügyesebb diplomatájának is becsületére vált volna ama lázas, mégis oly meggondolt s rendkívül éles elmére valló tevékenység, melyet az üldözött magyar menekült idegen földön, idegen emberek között hazája érdekében egymaga kifejtett, s a franczia követ Du Héron őrgróffal folytatott tárgyalásait olvasva, nem egyszer valóban csodálatra ragad bennünket Bercsényinek sokoldalú képzettsége, ékesszólásának megnyerő hatalma, mély emberismerete s a mi talán legeklatánsabban nyilvánul azokban, a hadi viszonyok beható tanulmányozása, úgy otthon, mint a hon határain kívül. A mi pedig a szabadságháború kezdő korszakának és kitörésének leirását illeti, ebben Thaly egy oly fejezettel bővítette történelmünket, melyet eddig úgy a szakember, mint a nagy közönség sajnosan nélkülözött; könyvének ide vágó részletei nem csak rendkívül érdekesek, de sok tekintetben kiváló fontossággal birnak.
Nem utolsó, sőt a genealogus előtt bizonyára nagy érdeme e munkának a bonyolult családtani kérdések beható tanulmányozása. A Bercsényiek kiterjedt összeköttetései szálanként rendezve vannak itt, nagyon sok téves adat nyer rectificálást, és számtalanszor fogunk a mű első kötetéhez folyamodni, ha a Bercsényiekkel rokon családok, – s mily nagy volt ezek száma! – leszármazásánál, nehezen eloszlatható kételyeink támadnak. – Nagy érdeklődéssel várjuk a mű folytatását, s ha szerzőnek az a legfőbb czélja általa, hogy a rodostói sírlap feliratát bevésse az unokák szivébe,I. kötet. 7. lap.* ezt véleményünk szerint okvetetlenűl el fogja érni, ha ugyan már eddig is el nem érte: ennél szebb jutalom pedig Thalyra nézve nem is képzelhető.

KOMÁROMY ANDOR.

VEGYES.

A Zichy család őseiről.

A magyar történetírás nagy köszönettel és hálával tartozik e nevezetes, főrangú családnak, mert ő volt az első, a mely történelmi kincsekben gazdag levéltárának okleveleit sajtó alá bocsátván, azokat a közhasználatnak átadta. A Zichy család okmánytára II-ik kötetének kiadatásakor szóba került a Zichy család ősének kérdése is. Az okmánytár nagyérdemű szerkesztője e kérdésre nézve így nyilatkozott: «Zichy Paska fiai László és Jakab elsőben 1347-ben említtetnek (II-ik k. 163. sz.) Annak, hogy ezen Paska atyja ki volt, az eddig közölt okmányokban még nyomára nem jöheténk. Nagy Iván családtani munkája utolsó kötetének 479. lapján Paska atyjául Gált említi, mint a Zichy család tudvalevő első ősét, azonban a jelen (zsélyi) levéltár adatai szerint azon Paska, kinek atyja «Gallus de Zayk» vala, még 1378-ban is élt (fasc. 16. nro. 8)... a fönnebb idézett II-ik kötet 163. sz. alatti 1347-ben kelt okmányban előforduló Paska – László Jakab atyja – tehát a Zajki Gál hasonnevű fiával ugyanaz nem lehet, mert a többször felhívott 1347-iki okmány keltekor ezen Paska már nem élt»Zichy család okmánytára. II. k. Előszó XIV. lap. *
Tehát Nagy Iván szerint Szajki Gál volt a Zichyek őse, Nagy Imre szerint pedig Zichy Paska.
Rövid idő mulva a Zichy cs. okmánytára II. kötetének megjelenése után Radnai Ferencz a zsélyi levéltár őre fogott tollat ez ügyben és Nagy Imrének felelve azt vitatta, hogy Szajki Gált kell a Zichyek ősének tartanunk. Hivatkozott ennek bebizonyítása végett I. Ferdinánd 1548-iki adománylevelére, a melyben az egész Szajk falu a Zichyek ősi birtokának van mondva; hivatkozott a régi genealogiai táblákra, a melyek szerint az első Zichyek hol Zich-ről, hol Szajk-ról írják magukat; Nagy Imre ellenvetését pedig úgy fejti meg, hogy az 1347-iki oklevél nem nevezi Zichy I. Paskát néhainak, s ennélfogva élhetett I. Paska 1378-ban is.Századok. 1873. évf. 574–578. 11.*
Megvallom, hogy Radnai Ferencz ezen felelete engem nem elégít ki egészen. A XVI. századbeli adomány-levél bizonysága bajosan alkalmazható a XIV. századra; a genealogiai táblák, tudjuk, hányszor hibáznak. De még ha elfogadnók is ezek bizonyságát, az a legnagyobb hiba, hogy a Nagy Imre által Szajki Gálnak a Zichy családhoz tartozósága ellen fölhozott nehézség csak el van ütve, de nincs megfejtve, mert azt mégis csak bajos elhinni, hogy az a Zichy I. Paska, a kinek már 1347-ben felnőtt fiai vannak, és már nem ő, hanem fiai szerepelnek, még 31 év mulva is életben legyen.
Pedig tulajdonkép ez a kérdés sarkpontja; ha a Nagy Imre által Szajki Gál ellen fölhozott nehézség meg van fejtve, akkor mi sem áll útjában annak, hogy Szajki Gált tartsuk a Zichy család ősének. Ezt a nehézséget pedig okleveleink egyik, családtani tekintetben nagyon figyelemre méltó szokása és egy mind Nagy Imre, mind Radnai figyelmét kikerülő oklevél segítségével meg lehet fejteni.
Ugyanis okleveleink néha a családtagok felsorolásánál egy-egy nemzedéket kihagynak, legtöbbnyire az atyát kihagyva egyenesen a nagyatyát nevezik meg. Pl. az aradi káptalan egyik, 1385-ik oklevelében ezen nemzedékrend olvasható: «Stephames filius Petra filii Heem,» holott Pesty Fr. nagyon helyes megjegyzése szerint tulajdonképen ennek kellene ott állania: «Stephanus filius Petri filii Pauli filii Heemu,»Krassó vármegye története III. k. 163. l. * mert Péter nem fia, hanem unokája volt Heem-nek. Tehát itt egy ízt kihagytak. Továbbá egy 1397-iki királyi oklevélben olvassuk: «Joannes filius condam comitis Stephani (Bebek) agazonum magister»,Katona: Historia Crit. XI, k. 450. l.* holott nemsokára egy 1398-iki oklevélben ugyane Bebek Jánosról azt olvassuk: «Joannes filius Ladislai filii comitis Stephani Bebek».U. o. 459. l.* Tehát az 1397-iki oklevél Bebek János atyját kihagyta.
Az az oklevél pedig, a mely e kérdésre világosságot derít, Fejérnél olvashatóCod. Dip. IX, 3. köt. 283. l.* és 1361. május 2-án kelt. A Zichyekre vonatkozólag ebben ez áll: «Jacobus, Ladislaus et Pasca filii Pasca de Zaich» pörbe fogják Lindvai Bánffy Istvánt és Lászlót. Ebből világosan kitűnik, hogy Zichy I. Paskának egy hasonló nevű fia volt: II. Paska.
Ez a II-ik Paska az, a ki még 1378-ban is élt, s a ki az 1378-iki oklevélben Szajki Gál fiának mondatik ugyan, de nem oly értelemben, mintha Szajki Gál neki édes atyja lett volna, hanem az oklevél az előbb említett szokás szerint édes atyja nevét, a ki különben szintén Paska volt, kihagyta. E szerint az 1361–78-ban előforduló II. Paska Szajki Gálnak unokája volt és így a Zichyek első őséül csakugyan Szajki Gált kell tartanunk, mert azt hiszem, az előadottak után ez ellen semmi nehézség sem hozható föl.

Dr. KARÁCSONYI JÁNOS.

A Rajcsányiak czímere.

(Egy pecsétrajzzal.)
A «Turul» IV. k. 103. lapján «Czímer hamisítás a mult században» czím alatt T. K. azzal vádolja Rajcsányi Ádámot, hogy azt a bizonyos 1130. évi adománylevelet ő gyártotta volna és ő koholta a Rajcsányi család s törzsrokonai által használt czímert is, mely czímer különben Nagy Iván «M. O. Cs.» IX. k. 589. lapján ki is van adva.
Rajcsányi Ádámot kortársai a genealogia terén kiváló tekintélynek tartották, annak ismeri Nagy Iván is idézett művének zárszavában, hol Rajcsányi kézirati leszármazási gyűjteményéről a legnagyobb elismeréssel nyilatkozik.
Azonban Rajcsányinak a genealogiák körüli nagy, mondhatnám jogosult tekintélye nem zárja ki annak feltételezhetését, hogy a fentebb említett okmányt ő gyárthatta, de hogy az a czimer nem koholmány, s hogy az száz évvel előtte már létezett és használtatott, az bizonyos; noha azt eddig nem a Rajcsányi, hanem csupán a velök egy megyében, sőt egy faluban birtokló Tőkésújfalusi Ujfalusy család által kiállított oklevelen találtam.
Ujfalusy István és János testvérek 1651 január 7-én Koroson kelt és a korosi atyai udvarházukra vonatkozó egyességlevelének eredeti példánya családi levéltáramban van, mely levelet rokonaik Berényi György és Horváth Mihály előtt sajátkezűleg írván alá, szokott pecsétjeiket papirszalaggal borított vörös viaszba nyomták rá. A két testvér pecsétje csak a méretekre nézve mutat némi csekély különbséget. Ujfalusy Istváné különösen tisztán vehető ki; az S. V. betűkkel jegyzett czímer nagy részben hasonlít a Nagy Iván által az idézett helyen közlött Rajcsányi czímerhez azon eltéréssel, hogy a pajzsban az élőfa középen áll, s nem a balfelőli oldalban, a medve sem ágaskodik két hátulsó lábán, hanem mind a négy lábával az alatta fekvő emberen áll s a vitéz sem messziről sújt a medvéhez, hanem egyenes kardját közvetlen közelből döfi a hátába.

images/1887-88xw52.jpg

Tudjuk Nagy Iván M. O. Cs. VII. k. 127. lapjáról, hogy Lipovniczky János 1512-ben hűtlenség bélyeggel sujtatván, birtokait Tőkés-Ujfalusy Mátyás kérte fel s csakugyan még 1651-ben is birtak egyenes utódai Koroson egy curiát.
Most már az a kérdés merülhet fel, hogy a sokszor említett czímer az Ujfalusy családot vagy a Rajcsányit, Lipovniczkyt illeti-e? Ezt eldönteni annál nehezebb feladat lesz, minthogy az Ujfalusyak Divék nemzetségi czímere nagyon hasonlít a Rajcsányi féléhez, leszámítva ez utóbbiból a két emberi alakot.
Nem lehetetlen, hogy a Rajcsányiak is egyik ágát képezték a Divék nemzetségnek, (miről azonban okmányos adatot még nem láttam) s hogy az általok használt czímer volna az eredeti, a Divék nemzetség többi ágai idők folytán megfeledkezvén a részletekről, csak a fa alatt ballagó medvét viselték pajzsaikon; – sőt e feltevés valószínűnek is látszik, a mennyiben így egy beszélő czímer volna előttünk, (ha nem is 1130-ból, csak az akkor történt esemény emlékére később felvéve) – míg a holdvilágos csillagos éjjel kényelmesen sétáló medve jelentőségét alig lehetne kitalálni.
Akármiként legyen is, annyi bizonyos, hogy ez 1651-ben már használatban lévő czímert, a száz évvel későbben élt Rajcsányi Ádám nem koholhatta.

PETROVAY GYÖRGY.

Fehérmegye és Székesfehérvár levéltárában őrzött czímeres nemeslevelek.

a) A megyei levéltárban:
1. I. Ferdinánd király Bécsben 1560 deczember 24-én ad czímeres nemeslevelet ujlaki Szewch Péternek.
2. II. Mátyás király Pozsonyban 1613 márczius 10-én ad czímeres nemeslevelet Miko Jánosnak, a magyarországi főhaditanács jegyzőjének és általa nejének Palojtay Annának, leányai Anna, Borbála, Eufrozina és mostoha fiának Somogyi Istvánnak. Kihirdettetett Fehérmegyében, 1613. junius 10-én.
3. II. Ferdinánd király Sopronban 1625 nov. 16-án ad czímeres nemeslevelet észtell János, neje Katalin és gyermekei Lukács, Balázs és György részére. Kihirdettetett Veszprémmegye Pápán 1628. évben tartott gyűlésén, úgy Sopronmegyében Ujkéren 1628 junius 17-én.
4. II. Ferdinánd király Sopronban 1625 nov. 24-én ad czímeres nemeslevelet szentiváni Denchi Pál, fiai János, György; leányai, Ilona, Erzsébet és Katalin részére. Kihirdettetett Varasdon 1626 márczius 23-án.
5. Lipót király Pozsonyban 1662 julius 17-én ad nemeslevelet Komáromi Gergelynek, általa nejének Fekete Annának és fiuknak Sámuelnek. Kihirdettetett Győrben 1662. évben.
6. Lipót király Bécsben márczius 13-án 1665. évben ad czímeres nemeslevelet Maraz Gergely és testvére Mátyás részére.
7. Lipót király Sopronban 1681. év november 8-án ad czímeres nemeslevelet Czvitkovich János és Mátyás testvérek részére. Kihirdettetett 1682. évben Sopronban.
8. Lipót király Bécsben 1687 junius 5-én ad czímeres nemeslevelet Juhász Istvánnak, általa nejének Mocskos Katalinnak; fiai István, Pál, Péter, János, Józsefnek és leányai Judit, Katalin, Éva, Erzsébet és Zsuzsannának; kihirdettetett Komáromban 1688 marczius 15-én; Pápán 1743 jan. 17-én.
9. Lipót király Laxenburgban 1689 május 20-án ad czímeres nemeslevelet Deömeöry András, neje Kocsis Margit és fiai Mátyás és Mihály részére.
10. Lipót király Bécsben 1703 april I6-án ad czímeres nemeslevelet Lechmann Péter, neje Finold Anna Regina, úgy fiai János, Péter, Ferdinánd, Gottlieb és leánya Terezia részére. Kihirdettetett Korponán 1703 május 5-én.
11. Ferencz király Bécsben 1809 február 10-én ad czímeres nemeslevelet Vastagh Pál huszárkapitány részére. Kihirdettetett Sz. Fehérváron 1810 october 3-án, Veszprémben 1811 september 9-én.
12. Ferencz király Bécsben 1825 január 21-én czímeres nemeslevelet ad Raskó Márton nyugalmazott őrnagy részére. Kihirdettetett Veszprémben 1825 junius 13-án.
b) A városi levéltárban:
13. II. Ferdinánd király 1622. év julius 28-án Sopronban czímeres nemeslevelet ad Coloswáry Péter és általa neje Néhay Anna részére. Kihirdettetett Pápán 1623. évben.
14. Lipót király Bécsben 1696 márczius 12-én czímeres nemeslevelet ad Kolosváry Mihály, neje Karácson Erzsébet, fia Mihály és leánya Magdolna részére. Kihirdettetett Székes-Fehérvárott 1696 julius 3-án.
15. III. Károly király Laxenburgban 1718 május 15-én czímeres nemeslevelet ad Gyulai János, neje Biczó Erzsébet, fia János és leánya Erzsébet részére. Kihirdettetett Egerben 1718 julius 14-én.
Van ezeken kívül még a megyei levéltárban egy az egész alsó felében hiányzó nemeslevél Rudolf király által adományozva Dulay Ferencz, Monedulay Péter fia részére.
Közli:

SALAMON VINCZE

TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság

f. évi április hó 28-án br. Radvánszky Béla elnöklete alatt választmányi ülést tartott, melynek első tárgyát Komáromy András társ. tagnak «A nemzetségekről» szóló értekezése képezte. A tetszéssel fogadott felolvasás folyóiratunkban fog megjelenni. Ezután Dr. Szádeczky Lajos vál. tag mutatott be négy czímeres levelet, melyeket a gr. Forgách-család kemenczei és csákányi levéltárából újabban hozott több oklevéllel és levelezésekkel egyetemben a Történelmi Társulat számára. E czímeres levelek a következők a szelepcsényi Pohronczi családé 1598-ból, a Szentbenedeki családé 1626-ból, a Turcsinszki családé 1668-ból, és végül a Szentiváni és Bethlenfalvi Szent-Ivány család bárói diplomája 1721. A több tekintetben érdekes armálisok ismertetése folyóiratunkban fog megjelenni.
A folyó ügyek sorában a titkár bejelenté a következő tagajánlásokat: Alapító tagúl herczeg Odescalchi Gyuláné, szül. gr. Degenfeld Anna Budapesten, 200 forintnyi alapítványnyal (ajánlja báró Radvánszky Béla); pártoló tagokúl: gr. Degenfeld Gusztáv Tégláson, br. Nyáry Béláné Zólyom-Radványban (ajánlja az elnök), Buttykay Viktor Budapesten (ajánlja Luby Károly); évdíjas tagokúl: Barabás Samu orsz. levéltári tisztviselő Budapesten (ajánlja dr. Csánki Dezső); lovag Marcziányi György Tápió-Sápon, Leövey Sándor min. osztálytanácsos Budapesten, Galgóczy Károly Budapesten, Hajós János min. tanácsos Budapesten (ajánlja a titkár); Petrovay Jusztus földhitelintézeti tisztviselő Budapesten (ajánlja Fejérpataky Kálmán), Derghi Dr. Somoghy Bálint ügyvéd Duna-Szerdahelyen, Eözbéghi Nagy Lajos földbirtokos Asszonyfán (ajánlja Nagy Ignácz), Gr. Forgách László Mándokon, gr. Forgách Sándor Alsó-Kemenezén (ajánlja dr. Szádeczky Lajos). Az ajánlottak megválasztattak.
A pénztárnoknak kimutatása a pénztári állapotot folyó évi ápril 27-én a következőkép tünteti föl:

Bevétel 1887. jan. 1-étöl

1215 frt 17 kr.

Kiadás 1887. jan. 1-étöl

979 frt 60 kr.

Pénztári maradvány

235 frt 57 kr.

A társaság vagyona:

A) Alapítványok: Értékpapirokban

6200 frt.

Rendes alapító levelekkel biztosított alapítványok

 

2200 frt

Alapító levél nélküli alapítványok

1800 frt

Összesen

10,200 frt.

B) A Nemzetségi Zsebkönyv költségeire félretéve

 

850 frt.


A tudomásúl vett pénztári kimutatás után a titkár jelenti, hogy az 1886. évi pénztári maradványból a mult vál. ülés határozatához képest egy 100 frtos állami nyeremény-kötvény (száma: 1537. sorozat, 037. szám) vétetett 101 frt 50 kron, mely 4 százalékot kamatoz.
Egyúttal a titkár javaslatára elhatároztatott, hogy a Turulnak f. évi III. füzete a tagdíjakkal hátralékban lévő tagtársaknak postai utánvétellel fog elküldetni.
Bejelentetett továbbá a Nemzetségi Zsebkönyv bizottsága által f. évi február hó 11-én tartott ülésnek javaslata, mely szerint az elfoglaltsága miatt a Zsebkönyv szerkesztéséről lemondott, id. Szinnyei József vál. tagot sikerülvén lemondásának visszavonására birni, munkájának könnyítésére a Zsebkönyv historiai részének szerkesztésével a titkár bízatott meg, míg a genealogiai részt id. Szinnyei József szerkesztendi. Az első kötet erősen munkában van s az év utolsó hónapjaiban biztosan megjelenik.
A titkár ezután előterjeszté a választmány által a múlt ülésen az indítványozott heraldikai kiállítás tárgyában kiküldött bizottság javaslatát, mely a következő: «Tekintetbe véve, hogy társaságunk a folyó évben nagyobb kiadásoknak néz elébe, nem látszik tanácsosnak, hogy nagy gyűlésünk alkalmából nagyobb mérvű kiállítás rendeztessék, mert az sem az idő rövidsége, sem társaságunk vagyoni helyzete miatt nem vihető keresztűl; ezért a bizottság azt javasolja, hogy kiállítás helyett két tanulságos sorozat állíttassék össze a mohácsi vészt megelőző korbeli czímeres levelekből, és főurak, kiváló családok tagjainak ép pecsétéiből, melyeket a nagygyülés alkalmával szakférfiak előadásai ismertetnének meg a közönséggel, melynek társulatunk működése köre iránti érdeklődését ez előadások és a látható két sorozat kétségtelenül előmozdítanák. A csekély költséggel összeállított sorozatok láthatók volnának néhány napig a nagygyűlés után is. Ha azonban a felhivások után mutatkozó érdeklődés nagynak bizonyulna, a kiállítás is nagyobb mérvben volna rendezendő.» E javaslat elfogadtatván, határozattá lőn. A kiállítás helyisége tárgyában pedig a M. T. Akadémia elnöksége meg fog kéretni, hogy az első emeleti saroktermet e czélra átengedni sziveskedjék. A kiállítás további ügyeiben való eljárással ugyanezen bizottság bizatott meg.
Végül a titkár jelenti, hogy Karagyena Mihály társ. tag elkészült az ország káptalanainak és conventjeinek levéltáraiban őrzött czímeres nemes levelek jegyzékével, mely a káptalanok és conventek hivatalos, a belügyminiszterium felszólítására készített jelentései alapján van összeállítva. A mintegy négy nyomatott ívre terjedő jegyzék legczélszerűbben 2–2 ívenként a Turul f. évi 3. és 4. füzete mellékletéül adatnék ki, külön lapszámozással, s így mindjárt külön kiadványként szerepelne. A választmány elfogadván a javaslatot, a jegyzéknek, mely a Tagányi-féle becses összeállítás kiegészítésére szolgál, kiadását elhatározza s a titkárt a Turul illető füzetei ívszámának megfelelő emelésére felhatalmazza.
A jegyzőkönyv hítelesítésére Majláth Béla és dr. Szádeczky Lajos vál. tagok kéretvén meg, az ülés véget ért.

A M. Tud. Akadémia idei tagválasztásai

alkalmával társaságunk elnöke Báró Radvánszky Béla, az akadémia lev. tagja, tiszteleti taggá választatott.

A megyei nemesség czímereinek összegyűjtése.

Heraldikusaink bizonyára nem igen tudnak arról, hogy a folyó XIX. század második évtizedében a «felsőség» parancsot adott arra, hogy a megyei szolgabirák kérjék be a nemesi családok czímeres pecséteit, s hogy e rendelet végrehajtását később erélyesen sürgette is. Mi volt czélja e rendeletnek, határozottan nem tudjuk; de kétségtelenül a nemesi czímerek használatának ellenőrzése bírta annak kiadására a «felsőséget». Megyék levéltárában nem lenne érdektelen utána nézni, nem maradt-e itt-ott nyoma e czímer-gyűjteménynek, mely ha teljes volna, valóban benne birnók a régóta óhajtott «Corpus insignium familiarum Hungariae» alapját.
Ez érdekes rendeletről ád felvilágosítást Kazinczy József abaujmegyei szolgabirónak Gábriel István megyei táblabiróhoz 1820. jan. 12-én intézett levele, melyet Csorna József tagtársunk volt szíves társulatunkkal közölni. A levél a következő:
Tellyes bizodalommal való Tábla Bíró Úr!
Ámbátor a Tekintetes Nemes Vármegye már nehány hólnapok előtt vette a Felsőségnek azon rendelését, melyben a Magyar Országi Nemes Familiák czímereiket Pecsétnyomóik által tisztán lenyomva felküldetni kívánnya, de ezt ollyannak gondolván, a mi talám el is maradhat, nem sürgette; a legközelébbi Közgyűlésben azomban ujabb Parancsolat érkezvén iránta, annak a Sz. Birák által való bészedése meghatároztatott; de még ennél is sürgetőbbé tette Tekintetes Or. V. Ispány Úrnak mai napon vett hivatalos Levele, melyben ezeknek beszedését, s egy hét alatt való béküldését teszi nekem is kötelességemmé. Ennek következéséül hivatalosan kérem Tábla Bíró Urat, méltóztasson Familiája czímerjét egy illyen Formájú tiszta Papirosra (a levélhez egy szelet papir van mellékelve, rajta a Kazinczy cs. pecsétje e felírás-mintával: Sigillum Familiae N. N.) veres spanyol viaszra lenyomatni, aláíratni, hogy a Tábla Bíró Úr Familiája Pecséttye, s azt nekem a Bírák által elküldeni, hogy 20-ik Januáriusban legfellyebb Tekintetes Or. V. Ispány Úrnak rendelése szerint jól bepakolva elküldhessem.
A ki egyébb iránt szokott tiszteletem mellett Fávoriban ajánlott vagyok
Tellyes bizodalommal való
Tábla Bíró Úrnak
A. Regmeczen, Januárius 12-én 1820.
alázatos szolgája

Kazinczy Jósef fő Sz. Bíró.

A levél czímezve van: Spectabili ac Generoso Domino Stephano Gabriel complurium J. Comitatuum Tabulae Judiciariae Assessori, Domino sing. Colendissimo.
Ex offo. ab Or. Judlium. Gibartini.

Észrevételek a «Nemesség» czímű kézikönyvnek ismertetésére.
(Befejező közlemény.)

«A mi az őspróbák kimutatásánál a czímereket illeti, itt tehetett volna lovag Marcziányi György úr némi szolgálatot, a mennyiben felfejthette volna, hogy a magyar nemességnek az őspróbák kimutatásánál, ami az okiratokat illeti, semminémű könnyítésre sincs szüksége stb.» Ezeket mondja többi közt az ismertető D. F, úr. Erre a következőket jegyzem meg:
Az őspróba nemcsak hogy nem magyar intézmény, hanem mindig idegen és ismeretlen volt Magyarországon. Tisztán magyar nemesi méltóságok (kivéve a Mária Terézia által 1764-ben alapított Szent István lovagrendet) nem léteztek soha oly alapfeltételekkel, melyek ősi próba letételét kötelezővé tették volna. Nálunk az őspróba rendszere német, vagyis osztrák institutió s csakis az a magyar nemes juthat abba a helyzetbe, hogy őspróba letételére felszólíttatik, a ki bizonyos udvari méltóságot vagy előjogot (a kamarási vagy nemesapródi rangot, csillagkeresztesrendet vagy az udvarképesség előjogát) akar elnyerni (t. i. a bécsi udvarnál, mert a magyar királynak Budán vagy Pozsonyban tartott udvaránál minden magyar nemes ipso facto udvarképes), a monarchiában létező két alapítványképes (stiftsfähig) nemeslovagrendbe (a souverain máltai vagy johannita és a német lovagrendbe), vagy végre a ki az öt nemes hölgyalapítvány egyikébe fel akar vétetni; e nemesi institutiók valamennyie pedig (beleszámítva a souverain máltai lovagrendnek Ausztriában létező telepítvényét – a prágai nagy perjelséget is –) osztrák institutió, melyeknek szervezésénél és felavatási feltételeinél a speciális magyar nemesi viszonyok nem vétettek figyelembe. E viszonyok pedig olyanok voltak, hogy a magyar aristokratiának az említett institutiókban való részeltetését nagyon megnehezítették; ezt bizonyítja a Mária Terézia királynő elé terjesztett kérvény, melyben a magyar udvari kanczellária, hivatkozással a török- és tatárjárás idejében az ellenség kezébe jutott templomok, levéltárak, hiteles helyek stb. elpusztítására vagy elrablására, a magyar nemesek által leteendő őspróbákhoz enyhébb feltételekért esedezik. Ennek alapján létesíttettek aztán a fentebb említett külön magyar őspróbák a kérdéses udvari méltóságok elnyerése tárgyában, melyek könnyű feltételeiknél fogva a német próbákhoz nem is voltak hasonlíthatók, a mennyiben e magyar próbák a tiszta leszármazásra s a czímerekre nagyon kevés súlyt fektettek. A három próbamód elseje abból állott, hogy a próbára jelentkező köteles volt atyai és anyai részről hét nemes generatiót kimutatni; másodika apai részről hét nemes őst és minden generatióban a férj és feleség egyenlő születésének igazolását követelte, míg a harmadik módnál a jelölt csupán apai részről hét nemzedéket, anyai részről pedig csak egy nemesül született nőt tartozott kimutatni az egész nemzedékrendben. Ez utóbbi szabály nyilván csakis a magyar nemességnél már akkor is megszaporodott mesallianceokban lelheti magyarázatát. Ha a jelölt a harmadik s egyúttal a legkönnyebb próbát sem volt képes le tenni, az elnézés csak odáig ment, hogy csak azt kérték tőle, mutassa ki vármegyei bizonyítványnyal, hogy családja már 1600 előtt birt nemesi curiával. E külön magyar próbák 1869-ben szüntek meg. Mindezt annak bebizonyítására soroltam fel, hogy a magyar nemességnek az őspróbáknál csakugyan volt szüksége «némi könnyitésre». A nemeshölgy-alapítványi intézetekre nézve ezen enyhítés nem volt érvényben, az azoknak nagyobb részébe való felvételtől a magyar nemesség különben úgy is ki volt zárva; míg a két szerzetes lovagrend «historikus okoknál fogva» a magyar nemest egyáltalában nem ismerte el receptió-képesnek, a mi a máltai rend jogi lovagjaira nézve (chevalier de justice) s a német rend fogadalmi lovagjaira (Professritter) ma is fenáll, a menynyiben a magyar nemesek e két rendbe csak mint tiszteletbeli lovagok (chevalier de devotion, illetőleg Ehrenritter) vétetnek fel.
«Másként áll nálunk a czímerek dolga; a magyar felfogás a czímerekre keveset adott, a nemességet czimer nélkül is tudja gondolni...... .; nálunk a czímernek, mint azt Werbőczi is megmondta, semmi jogi jelentősége sincs... . . Családok cserélték, változtatták czímereiket kedvtelésök szerint, mint a Turzók, Rédeiek, Wesselényiek stb. Természetes, hogy az utóbbi 150–200 év alatt e részben sok változás állott be s ma már, a XVII. századtól fogva a családok legnagyobb részének van czímere.»
A czímereket illetőleg a következőknek elmondására szorítkozom: Most, midőn – D. F. szavai szerint – az utolsó 150–200 év alatt a czímerészet dolgában is sok változás állott be s ma már majdnem minden családnak rendes czímere van, elesettnek kell tehát tekintenünk azt az okot is, mely hajdanában az őspróba-szabályzatok által előírt rendes czímermellékelést a magyar nemességre (D. F. úr szerint) oly szerfelett kellemetlenné tette s azért követelik 1869 ótaD. F. úr azt mondja, hogy 150 – 200 év előtt kezdtek a magyar czímerészet dolgai rendesekké válni. A 16 ősre terjedő, tehát legszigorúbb őspróba is csak ötödiziglenig, azaz a dédszülékig nyúl vissza. Egy 150 – 200 évi időtartam tehát elégséges volt annak az elérésére, hogy a jelenleg őspróba letételére jelentkező jelölt a követelt nemzedékrendjének legfelsőbb sorában is oly ősöket mutathasson ki, kik már rendes czímerviszonyok között éltek.* a magyar nemestől is, a ki őspróba letételére jelentkezik, hogy a czímerpróbát épen úgy tegye le, mint a lengyel, cseh vagy osztrák nemes. Ama megjegyzéssel ellentétben – hogy t. i. «nálunk a czímernek semmi jogi jelentősége sincs» – azt a történelmi tényt látjuk magunk előtt, hogy a magyar királyok még a mohácsi vész előtti időkben (a XV. és XVI. században) számtalan esetben adományoztak a legrészletesebben leírt és meghatározott czímerrel ellátott armálisokat azzal a sokszor elűfordúló clausulával «hogy czímerét a megadományozott tiszteletben tartsa, más czímert pedig ne merészeljen használni vagy a meglevőn valamit változtatni». Hogy Magyarországon a czímerészet sohasem volt oly cultus tárgya, mint például Németországban, csak onnan eredhet, hogy a czímer nem tekintetett a magyar nemesség okvetetlen attributumának s egyik magyar nemesi institutió sem követelte a czímer külön kimutatását. Mind a mellett, hogy a czímer Nyugat-Európában és a német birodalomban ősi idők óta nagy jogi jelentőséggel bírt, még sem tekintetett soha ott sem conditio sine qua non gyanánt a nemesség birására nézve, a mit bizonyít az a tény is, hogy Némethonban czímerlevelek gyakran polgároknak is adományoztattak a nélkül, hogy ez által nemesekké lettek volna. A czímerpróba különben ma sem legfontosabb része az őspróbának; teljesítésétől szükség esetében szivesen adatik fölmentés. Mi értelme volna egy oly nagyszabású heraldikai műnek, mint például a jelenleg füzetekben megjelenő «Siebmacher-féle nagy czímergyűjtemény» Nagy Iván és Csergheő Géza által szerkesztett magyar részének, ha állna az, hogy a magyar nemesi czímernek semmi jelentősége sem fontossága nem lett volna őseink előtt, ha azt minden nemes «cserélhette, változtathatta volna saját kedvtelése szerint» csak annyi becse és jelentősége lett volna, mint akármily más divatos cziczomának? Megengedhető, hogy a székely nemes pixidáriusok (dorobánczok), a fiscális jószágokból nobilizált «puskásnemesek» vagy a palatinális nemesek sorában akadtak olyanok, kik, minthogy a királytól nem kaptak czímert, önként felvettek valami czímerfélét, hogy roszszabbaknak ne tekintessenek a többi nemes családoknál, és hogy aztán a felvett czímereket kedvök szerint cserélgették vagy megváltoztatták. De ez a tulajdonképeni ősmagyar nemességről bizonyára nem mondható. Hogy a Turzók, Rédeyek és Wesselényiek önként cserélték és módosították czímereiket, ez lehet más kérdés tárgya, mert tudjuk, ezen kiváló családok gyakran oly hatalmi állást foglaltak el, hogy keveset törődtek a felsőbb hatalommal s azért akadék nélkül változtattak czímereiken. Zászlóaljat is lehet gondolni zászló nélkül, de utóbbi azért mindig attributuma marad az előbbinek.
Az önkényes czímerváltozásnak Németországban is találjuk számos eseteit a nélkül, hogy ily túlkapás a czímer ősjogi jelentőségét megingathatta volna. A Siebmacher-féle nagy czímergyűjtemény utolsó füzetei betűrendben a B. betű közepétől D. betű közepétől 444 család czímerlevelét közlik 432 czímerlenyomattal; ezek közt van több olyan, mely a XIV. században állíttatott ki. E családok mindvégig fejedelemtől adományozott rendes és jogosúlt czímerrel birnak. És hány ily nemzetiségi czímer nem mutatható be, mert az armális elveszett vagy a Liber Regiusba nem lett bevezetve? Ha a szerkesztők továbbra is hasonló szorgalommal és eredménynyel gyűjtik össze az armálisokat, mint eddig, akkor, ha a 7. betű végéhez értek, 3–4000 oly magyar nemes család armálisa lesz bemutatva, a mely családok többnyire már századok óta birtak vagy birnak királytól engedélyezett czímerrel. Ezzel szemben nem fogadható el az az állítás, «hogy a magyar nemesség nagyobb része, nem birt rendes családi czímmel s hogy ennek semmi de semmi jogi jelentősége sem volt;» nem fogadható el már azért sem, mert a magyar nemesség egyedei egyúttal integráló tagjai is voltak a szent koronának (membra sacrae regni coronae), melytől családi czímeröket nyerték. A magyar nemesség mint legfőbb alkatrésze a szent koronának, azt egyedenként képviselte a nemességét előtüntető előjogaival, melyeknek egyike volt a nemes czímet-használhatása is, s ily módon, ha a fentebbi idézetet elfogadjuk, el kellene ismernünk azt is, hogy a szent korona czímere sem bir vagy birt jogi jelentőséggel.
Azzal az állítással szemben, hogy a magyar nemesség nagyobb része legfeljebb 150–200 év óta bir rendes családi czímerrel s hogy az illető nemes családok leginkább csak azért vettek fel említett idő körűl önként valami jelvényt, «hogy a divat szerint ők se legyenek rosszabbak a talárt századokkal ifjabb czímeres családoknál,» utalok a Siebmacher-műven kívül Csergheő Gézának a «Turul» IV. kötetének 1886-ik évi 3. füzetében közölt «Kritikai megjegyzések a folyóiratunkban közölt XV. századbeli czimerekre» czímű czikkére is, melyben öt oly nemesi család czímerével foglalkozik, melyek a XV. század első tizedeiben Zsigmond király által adományoztattak s melyek közül a mohorai Vidffy családét azért említem meg, mert mohorai Vid személyesen nyújtotta át Constanzban 1418-ban czímertervrajzát Zsigmond királynak jóváhagyás végett, a mit meg is kapott azzal az engedélylyel, «hogy a család e czímerrel mindenütt és mindenhol úgy tornaversenynél, harczban, mint párviaskodásoknál szabadon és jogosan élhet». Tehát mondható, hogy a czímernek nemesi értelemben véve, Magyarországon is már 3–400 év előtt is körülbelől az a jogi jelentősége volt, mint a külföldön, minélfogva attól tartok, hogy az a szolgálat, a melyet a magyar czímerészeti viszonyok fejtegetése által könyvemben tehettem vala, nagyon illuzórius lett volna.

* * *

Végül engedje meg szerkesztő úr, hogy a könyvismertetés egy oly pontjáról is megemlékezzem, mely – noha nem bir sem genealogiai vagy heraldikai érdekkel – talán mégis méltó a felemlítésre.
A biráló D. F. ezeket mondja: «mert ez a név- és családjelző szócska: lovag, magyarul csak elől tehető.»
A magyar irodalom közlönyeinek legnagyobb része minden nemesi rangot vagy czímet az illető családi név után helyez, a mi a helyes nyelvérzéknek talán meg is felel s mert a magyar nyelvtan is azt mondja, hogy minden hivatal, rang, polgári állás stb. a név után nevezendő meg, például: Ferencz József király, Radó főispán, Földváry hadnagy, Dezsewffy szolgabiró stb. és nem megfordítva. A lovagi czím (chevalier, Ritter von) épen olyan örökös nemesi fokozatot jelen, mint a herczegi, grófi vagy bárói; eddigi tapasztalataim szerint pedig még egyszer sem történt, hogy valakit azért tudatlansággal vádoltak volna, mert az utóbb említett három nemesi czímet a családi név mögé helyezte. Miért képezne épen a lovagi czím kivételt, s miért volna épen e czím csak elől tehető, holott épen olyan név-és családjelző szócska, mint az említett három? Eredetükre nézve a herczegi, grófi és bárói czím épen olyan idegenek Magyarországon, mint a lovagi; csakhogy előbb nevezettek később honosítva és törvényesítve lettek, míg a külföldön hasonlólag bizonyos nemesi rangfokozatot jelentő lovagi czím a magyar nemesi hierarchiába nem vétetett fel. Azt pedig nem hiszem, hogy a könyvismertető úr azokat is tudatlansággal vádolja, a kik a herczegi, grófi és bárói czímet a név után említik fel, mert akkor az egész alföld s a magyar irodalom legtöbb közlönye nem tud magyarúl.

MARCZIÁNYI GYÖRGY lovag.

SZAKIRODALOM.
Az Anjoukori Okmánytár

ötödik kötete is megjelent. Szerkesztőjének Nagy Imre akadémiai rendes tagnak neve biztosíték, hogy az oklevelek úgy kiválasztás, mint közlés tekintetében méltán sorakoznak az előbbi kötetekben foglaltakhoz. A jelen kötet az 1347–1352-évekből 396 oklevelet foglal magában; az oklevelek legnagyobb része ennél is az országos levéltár és a Nemz. Muzeum gyűjteményéből került ki; különösen sokkal járultak a Muzeumban letéteményezett családi levéltárak (úgymint a gr. Berényi, Békássy, Dancs, gr. Forgách, Hamvay, Kisfaludy, Máriássy, sóvári Soós, gr. Rhédey családoké) a közlött anyaghoz. Ezeken felül a gondos szerkesztő sokat közöl a Bárczay, hg. Batthyány, Csicsery, hg. Esterházy, gr. Festetich, Görgey, Inkey, Kapy, keménegerszegi Kemén, Melczer, Ostffy,. br. Révay, Rumy, Szinyei Merse, Varga, Zerdahelyi családok gazdag levéltáraiból is; úgy hogy mind e megnevezett, valamint a XIV. század egyéb kiváló családainak történetére a jelen kötet tömérdek adatot szolgáltat. Az egyetlen kifogás, a mit a diplomatikus a közlési mód ellen tehet, a kiadó Történelmi Bizottságot és nem a szerkesztőt illeti. A bizottság ugyanis már a második kötet óta utasításul adta a szerkesztőnek, hogy az oklevelek formai részeit kihagyásokkal közölje, s ezeket kipontozással jelölje. Az oklevél szövege tehát helykímélés tekintetéből csonkítva van; de e mellett a térben előálló nyereség egy negyven íves kötetnél alig tesz másfél ívet. Valóban e csekély «haszon»-ért kár volt a diplomatikust, az oklevelek formai részének vizsgálóját, tanulságos anyagtól megfosztani s az oklevél szövegét megcsonkítani. S hozzá ez az eljárás oklevélpublicatiók terén teljesen egyedül áll; «unicum», melyet a Tört. Bizottság talált föl. Vagy adott volna a bizottság bő regestákat vagy teljes szöveget. Úgy az elsőnek mint az utóbbinak teljes jogosultsága van, de nem az Anjoukori Okmánytárra kiszabott közlési módnak, mely amphibium a tudományos világban elfogadott publicálási módok közt. Annyival is inkább, mert a XVII. század bőbeszédű és semmit mondó levelezései jobbára csonkítatlanul jelennek meg; pedig ennyit tán a XIV. század történelmi emlékei is megérdemelnek. Határozott nyereség volna oklevéltanunkra nézve, ha a bizottság a további köteteknél elállana e semmi tudományos okkal (mert a takarékoskodást a helyben ennek nem nevezhetjük) nem támogatott eljárástól s adná az oklevélszöveget teljes épségében, melyet csonkítani szöveg-publicatióknál a historiai igazság és hűség ellen elkövetett vétek.

Új oklevéltárak.

Örömmel jelenthetjük, hogy szép lendületet vett oklevél-kiadásaink nemsokára több kötettel fognak gyarapodni. A Hazai Okmánytárnak, melyet Nagy Imre szerkeszt, immár nyolczadik kötete van sajtó alatt, s e kötet legnagyobb részt Árpádkori okleveleket fog tartalmazni. A szintén Nagy Imre által szerkesztett gr. Zichy család okmánytárából, melyet a grófi család elismerésre méltó áldozatkészséggel tesz közzé, az ötödik kötet legközelebb kikerül a sajtó alól, és az 1396. évtől a XV. század elejéig terjedő oklevél-anyagot fogja felölelni. Sajtó alatt van a Nagy Gyula társ. vál. tag által szerkesztett gr. Sztáray-oklevéltár első kötete is, melynek kiadását gr. Sztáray Antal határozta el; ez első kötet az Árpádkortól Zsigmond király idejéig fog okleveleket közölni, melyeket hasonmások és pecsétrajzok fognak illustrálni. A kötet megjelente az őszre várható. Végül megemlítjük, hogy a Kállay család oklevéltárából is legközelebb sajtó alá kerül az első kötet, mely az 1223–1342. évek okleveleit foglalja magában. A XIII. és XIV. század emlékeiből tehát rövid idő alatt oly gazdag anyag áll rendelkezésünkre, hogy az kétségtelenül új fényt fog e századok alatti belviszonyainkra s kivált egyes meg nem oldott családtani kérdésekre deríteni.

Kérelem.

A M. Heraldikai és Genealogiai Társaság igazg. választmánya elhatározta, hogy folyó évi nagygyűlése alkalmából a magyar heraldika és sphragistika emlékei közül két érdekes sorozatot fog az eredeti emlékek kiállítása által bemutatni; ezeket aztán nagygyűlésekor szakférfiak által tartandó előadások fogják ismertetni és a közönség érdeklődését irántok felkölteni. E két sorozat: 1. Czímeres levelek a mohácsi vész (1526) előtti időből; esetleg érdekesebbek vagy díszes kiállításuk által kiválóak későbbi időből is (1550-ig). 2. Főurak, előkelő családok tagjainak ép pecsétekkel ellátott oklevelei a mondott időszakból, különös tekintettel régi nemzetségek czímeres jelvényeire.
E sorozatok egybeállítva, ép oly tanulságos, mint tetszetős képet fognak adni azon tudományágak emlékeiről hazánkban, melyeknek felkutatása és ismertetése társaságunk főfeladata.
Felkérjük tehát társaságunk tagjait és az érdeklődőket, kik a felsorolt történeti emlékeknek, vagy bármily más, heraldikai tekintetben érdekes tárgyaknak birtokában vannak, hogy azokat a nevezett czélra társaságunknak rövid időre átengedni, – vagy ha azoknak hollétéről tudomással bírnak, ezt a társaság titkári hivatalánál (Budapest, Nemz. Múzeum) folyó évi augusztus hava elejéig bejelenteni szíveskedjenek.

1887-3

images/1887-88xw00.jpg

A NEMZETSÉGEKRŐL.

Honnan merítette Kézai azt az állítását, mit krónikájában többször is hangoztat, hogy t. i. a tiszta magyarság, – kétségtelenűl a honfoglaló ősök utódjait értvén e kifejezés alatt, – az ő korában sem több, sem kevesebb mint 108 nemzetségből állott,M. Florianus: Historiae Hungaricae fontes domestici. Pars I. vol. II. p. 57. Centum enim et octo generationes pura tenet Hungaria et non plures. Ismét p. 97.* határozottan meg nem mondhatjuk, s egyáltalában kevés súlyt fektetünk reá, – tény azonban, hogy az őt forrásúl használó krónikák mind általvették, s a mester tekintélyére való hivatkozással történet-irodalmunkban csaknem napjainkig fentartotta magát ez a vélemény; sőt mióta Horvát Istvánnak sikerült is 68, nézete szerint gyökeres magyar nemzetséget kimutatni,Horvát István: Magyarország gyökeres régi nemzetségeiről. Pest 1820.* meg-megújul a törekvés, mit egyik jeles történetírónk találóan a bölcsek kövének kereséséhez hasonlít,Pauler Gyula: Szent István és alkotmánya. Századok 1879.* kiegészíteni ezt a hagyományos 108 számra,Podhradczky József a Kézai krónikájához függelékül adta; Cseh János a Tudományos Gyűjtemény 1828. 5. k.* vagy pedig – a mennyiben újabb időben erre nézve alapos kételyek támadtak – teljes sorozatát állítani össze a nemzetségeknek. Tapasztalhatjuk még ma is, mily nagy gyönyörűségére szolgál egyik másik kortársunknak, ha ösmeretlen nemzetséget böngészhet ki az oklevelekből, egy-egy eltemetett tégláját hozván napfényre a hajdankor tisztes épületének.
Pedig a dolog természetéből foly – a mint az újabb történelmi vizsgálódások határozottan ki is mutatták,V. ö. Szabó Károly: A magyar vezérek. kora. Pest 1869. 24. lap. – Pauler Gyula i. m. – Pesty Frigyes A magyarországi várispánságok története. Budapest 1882. 69. és 178. l.* – hogy e törekvés sohasem fog sikerre vezetni, mert az annak alapjául szolgáló de genere és generatio kifejezések a középkori társadalom minden osztályában előfordulnak; s míg eképen önként érthetőleg nem a nemesség kizárólagos jelölésére szolgálnak, addig az oklevelek kétségbe nem vonható tanusága szerint, vonatkozásaikban is hol a nemzetség, hol annak alfaja, a ma úgynevezett család értelme lappang. Az egyedűli ösmertető jel tehát – mondhatnám az eszköz, határozatlan értelmű, ingadozó és megbízhatatlan levén, mint a középkor terminologiája általában, magától értetődik, hogy maradandó becsű következtetések alapjául nem is szolgálhat; s minthogy benne a fölvetett kérdésre nézve biztos támpontot nem nyerünk: le kell mondanunk a reményről, hogy a nemzetségeket összeállíthassuk. – Azonban föltéve, de meg nem engedve, hogy ezt valami úton-módon mégis sikerülne elérnünk, haszontalan munkára vesztegettük vala időnket, fáradságunkat, mert mint az alább következőkben bebizonyítani törekedünk, az oklevelekben előforduló nemzetségeket az ős államszervezettel tényleges kapcsolatba ma már nem hozhatjuk. – Az eredmény tehát igen kétes becsű lenne akkor is.
Nem szabad tehát figyelmen kívül hagynunk, hogy nemzetségi viszonyokat tartalmazó oklevelek csak abból az időből maradtak reánk, mikor ez az intézmény már megszünt az állami élet tényezője lenni s midőn már a de genere és generatio kifejezések, tágasabb anyagi és szűkebb értelmi körben a nemzet legalsó osztályában is a szorosabb vérségi együvé tartozás jelölésére szolgáltak, azaz a firól fira való leszármazást jelentették csupán és nem az ős államszervezeten alapuló viszonyokra vonatkoztak. Ezzel azonban pusztán a tényeket konstatáljuk úgy, a mint azok bizonyos időben léteztek, melyből még világért sem lehet következtetést vonnunk a multra, mert hisz nagy elfogultság volna tagadni, hogy az emberek ugyanazzal az elnevezéssel egykor egészen más fogalmat ne fejezhettek volna ki.
Iacute;gy vagyunk a nemzetség szóval is. Az elnevezés, mint az ős alkotmány emléke még sokáig egész napjainkig él, mikor már eredeti fogalma változott, módosult s végre teljesen átalakulva reánk szállott; és a köztudatból lassanként még az is elenyészett, hogy a nemből (tribus) s lemenőleg a nemzetségből (de genere) való származás eredetileg elválaszthatlan volt a nemesség fogalmától és viszont a nemesség is föltételezte a nemzetségből való származást.Pauler véleménye szerint is a nemes szó «régente nálunk is, mint más népeknél, egyenlő lehetett azzal, mit ma a nemzet tagjának, honpolgárnak nevezünk» i. m. a nemzet, később a sz. korona tagjai, azonban csak szabad emberek voltak.*
Ebből kifolyólag, a mennyire téves tehát véleményünk szerint az a fölfogás, hogy az oklevelekben szereplő nemzetségek, mint ilyenek, egyenesen az ős nomád törzsek maradványai volnának, épannyira indokolatlan lenne átalában véve tagadni a nemzetségi szervezetet, mint az állam és társadalom alapját – egyedül azért, mert okleveleinkben azok az egy személytől való származás értelmében csupán vérségi kapcsolatot jelentenek, nem pedig az ugynevezett törzs vagy clan rendszer alkotó elemeit képezik.
Megérdemli ez a kérdés, hogy kissé bővebben foglalkozzunk vele, bárha az elmondandók új dolgokat nem foglalva magukban, mindössze is a tárgy körül felmerülő fogalmak tisztázására szolgálhatnak.
Szokássá vált azt mondani, hogy midőn a honfoglaló magyarság a Duna és Tisza térein államot alkotott, midőn Géza vezér a hódításban résztvevő nemek vajdáinak, az úgynevezett törzsfőnököknek hatalmát véres harczok utána maga kezében összpontosította: a törzs-szervezet teljesen felbomlott s megszünt az államban politikai és társadalmi tényező lenni.Salamon Ferencz «A magyar hadi történethez a vezérek korában» cz. különben sok tekintetben becses értekezésében föltétlenül tagadja a nemzetségeket «mint az állami és társadalmi szervezet alapjait», majd tovább menve elfogadja ugyan, de nem a származás szerinti értelemben, hanem pusztán «taktikai egységekül». Véleménye szerint a nemzetségi szervezet még az ős hazában fölbomlott, s e nagy változást a bessenyő pusztítás okozta volna, mely minden más köteléket széttépve, a magyar nemzetet egy mai huszársereghez tette hasonlóvá (i. h.). Salamon a beköltöző magyarokban csak dandárokat és századokat, parancsnokokat és közkatonákat lát a vezér főhatalma alatt s e jelenséget az összehasonlító ethnographia segítségével úgy igyekszik megmagyarázni, hogy miképen a bessenyöknél, azonképen nálunk is «a nagyon különböző kisebb-nagyobb törzseket egy központi hatalom osztotta fel 8 (illetőleg hét) nagyjából egyenlő részre», mondhatnók ugyanannyi hadosztályra, melynek körén belül kisebb taktikai egységek léteztek volna. A vezérek korabeli társadalom Salamon szerint állott először gazdagokból, kik egész taktikai egységeket állítottak ki, másodszor birtokos szabadokból, a kik szövetkezve állítottak ki egy taktikai egységet, végre vagyontalan szabadokból, «kik más kenyerén szolgáltak» (i. h.).
Minthogy jelen tanulmányom szűk keretében nem lehet czélom a nemzetségi szervezettel általában véve foglalkoznom, különben is Salamon elméletében oly nagy szerepet játszik a tiszteletet parancsoló «taktika», magam részéről nem is merek annak bővebb fejtegetésébe bocsátkozni s bár szivesen elösmerem, hogy ez igen genialis, tetszetős sőt talán valószínű is lehet, de mégis csak elmélet, és nem látom át, miért lenné több jogosultsága, mint az ellenkezőnek. – Ebből kifolyólag, ha szinte el is fogadnók azt, hogy a központi hatalom, melyet Salamon már a bessenyő pusztítás után korlátlannak állít, a honkereső nemzetet tekintet nélkül ősi társadalmi szervezetére, a legnagyobb önkénynyel 8 törzsre, dandárra osztotta, mégsem tudjuk belátni, hogy az állandó megtelepedés óta – amennyiben Salamon is beösmeri, hogy a hadtestek «a táborban és otthon külön területen együtt legeltették lovaikat» – az állam és társadalom más alapokon fejlődhetett volna, mint az együtt lakás, együtt élés osztatlan közös birtoklás alapjain. Nem hihetjük, hogy az egyesek békében másnak engedelmeskedtek volna, mint a kinek zászlója alatt, a kinek «kenyerén» harczoltak, és ha a gazdagok egyes hadosztályokat önállólag vezéreltek, sőt a parancsnokságot utánnuk még fiaik is örökölték (i. h.), a letelepedés után az ideig óráig tartó béke napjaiban is megtartották főhatalmukat katonáik felett, saját hadosztályuk, ha úgy tetszik az illető taktikai egységek főnökei, vajdái lettek. – Szemben állunk tehát a nemzetségi szervezettel s ha még ehhez hozzá számítjuk, hogy a magyaroknál, mielőtt a bessenyő pusztítás üres lapot csinált volna a társadalomban, a nemzetségi szervezet Salamon szerint is virágzott, közel jutottunk a kérdés megoldásához, mert nekünk sem jut eszünkbe azt vitatni, hogy a törzs és nemzetség kötelékein belől a legszorosabb vérség, kizárólag a fiuról fiura való leszármazás uralkodott volna, s viszont pusztán csak azért, mert a nemzetségi szervezetet nem tudjuk bele illeszteni abba a képbe, mit magunknak harczoló őseink csatarendjéről alkottunk, nem mernők tagadásba venni, merő agyrémnek állítani azt az intézményt, mit az államban és társadalomban élni, működni látunk. Századak 1876. IX.* Ez állításnak merev szabály gyanánt való alkalmazása sok következetlenségbe sodorná az embert. Mert kétségbe vonhatatlan tény ugyan, hogy a vajdák hatalmának megszüntetésével a törzsek között fennállott szoros kapcsolat, mondhatnám szerves összefüggés nagy mértékben meggyengült, de ebből még nem következik, hogy Géza és István reformjai a törzs-szervezetet nehány esztendő leforgása alatt teljesen megsemmisítették volna. – Mert míg egyfelől a letelepedés óta a birtokviszonyokon alapuló oly messze szétágazó gyökerei voltak már annak, hogy ezeket pár év alatt erőszakkal kiirtani nem lehetett, de nem is lett volna tanácsos, addig másfelől teljesen megsemmisíteni az ősi intézményeket, mielőtt az új állami és társadalmi szervezet a gyakorlati életben felmerülő minden szükséglethez képest elegendő organummal rendelkeznék: magában véve sem mutatott volna államférfiui bölcseségre, nem is említve azt, hogy az erőszakos változtatás sokkal nagyobb mérvű ellenállást idézett volna elő a nemzet részéről, mint a minőnek történeti emlékeinkben nyoma van. – Aránylag hosszú időnek kellett tehát elmulnia, míg az ős államszervezet nem is annyira megsemmisűlt, mint inkább beolvadt az új intézményekbe, melyek aztán – talán ebből az okból is – idegen eredetük daczára a magyar nemzeti genius alkotásainak eltörülhetetlen sajátságait öltötték magukra; s még első királyaink korában úgy a köz- mint a magánélet minden irányú nyilvánulásában határozottan felösmerhetjük más tényezők mellett, a nemzetségi szervezet működését is.
Több példát hozhatnék föl ennek igazolására, de hogy egyebet ne említsek, ha már kénytelenek vagyunk beösmerni, hogy az alsóbb fokú-igazságszolgáltatást a nemzet szabad tagjai felett a Szent István alkotmányának megszilárdulása után is szükségképen a nemzetségek előljárói gyakorolták és a kisebb nemességnek vezérei – a minthogy nem is történhetett másképen – szintén ők, a nemzetségi főnökök voltak:V. ö. Pauler i. h. és Hajnik Imre: alkotmány és jog az Árpádok alatt. Pest 1873. 152. 153. 160. s k. l. Hajnik a jogtudós éles szemével látja, hogy az alsóbbrendű törzsbiróságok, a tulajdonképeni törzs-szervezet felbomlása után is föntartották magukat és működtek, s az a körülmény, hogy épen az igazságszolgáltatást, a végrehajtó hatalmat gyakorolták, bizonyítja legjobban, hogy az álladalmi életben még mindig tényező volt a törzsszervezet.* akkor el kell ösmernünk, hogy a törzsszervezet a királyság daczára még mindig tényező az államban, mert hiszen a szó valódi értelmében vett törzsek felbomlottak ugyan, de a nemzetség nem más, mint a törzsnek elágazása, s tevékenységében ugyanazok az elvek, alsóbb fokon, szűkebb hatalmi körrel érvényesülnek.
Megszünt tehát a törzs vagy nemzetségi szervezet, ha az egyes törzseket úgy képzeljük, mint az állami és társadalmi szervezet alapjait, mely a hadügy, közigazgatás, biráskodás, szóval a ma úgynevezett felségjogok összességét a központi hatalommal egyetértőleg, de attól teljesen függetlenűl gyakorolta;
létezett, ha az ős alkotmány egy organumának tekintjük, mely már nem legfontosabb, nem is elsőrangú tényező ugyan az állami és társadalmi életben, de vajdája az államfő és saját törzsének tagjaival szemben – a maga szűkebb körében – még a közigazgatást, igazságszolgáltatást, hadügyeket stb. autonomiával gyakorolja, e mellett azonban a központi hatalomnak – bizonyos tekintetben független – közege is.Ha a nemzet szabad tagjai, a nemesek, a királyság első századaiban el nem ösmerték a nádort birájuknak, sőt ettől való függetlenségüket törvénybe is igtatták (Sz. László III. 3), önkényt értetődik, hogy a nemzetségek előljárói – kiket Hajnik következetesen törzsbiróságok nak nevez, – a központi hatalom jóváhágyásával gyakorolták az igazságszolgáltatás jogát, s így annak elösmert, de autonom közegei voltak.*
Ha az első értelemben vett törzs-szervezet fölbomlásának okait keressük, jóllehet a világon sokkal csekélyebb fontossággal biró események is számtalan, gyakran a vizsgáló által nem is konstatálható, inkább sejtett okokra vezethetők vissza, – rá kell mutatnunk többek között a királyság megalakulására, mely külső, és nemzetünk állandó megtelepedésére, vagyis inkább a kóborló nomád élettel való szakítására, mely annak – nem közvetlenűl bár, de következményeiben – belső okát szolgáltatja. – A dolgok természetes rendje szerint, mennél nagyobb tért hódított az államban a központi hatalom, annál csekélyebb jelentőségűvé váltak a törzsek s mennél inkább érezni kezdték annak körén belől az egyes nemzetségek, hogy ne határozottan egyénekről szóljak, azt a rendkívüli előnyt, mely a földhöz való magántulajdonban rejlett: annál erősebben támadt föl bennük a vágy, kibontakozni, függetlenné tenni magukat a törzs kötelékei alól.
E két tényező hatása alatt kezdetét vette a nemzet állami és társadalmi átalakulása, melynek lefolyásában bizonyos főbb mozzanatokat határozottan ki lehet jelölni.
A honfoglalást követő időszakban a közös véren szerzett s a megszállás elévülhetlen jogán birt föld közös tulajdona volt az illető törzs, vagy hadi értelemben dandár tagjainak,Körülbelől azt is mondhatnók, a hogy a hadszervezet a letelepedés után, szóval a béke napjaiban, mint törzsszervezet érvényesült, a mi különben fordított viszonyban is alkalmazható, mert véleményem szerint e két dolgot különválasztani épenséggel nem lehet.* s az ide oda való kalandozás közben, melynek irányát és idejét részint a legelő-szükség, részint a közös hadi vállalatok határozták meg, nomád őseinknek igényeit – könnyen érthetőleg – a tulajdonjognak, ha ugyan szabad ez ellenmondással élnem, mikor törzsvagyonról van szó – csak ezen a módon való gyakorlása elégíthette ki. – Midőn azonban hordozható sátraik helyett állandó lakásokat építettek, majd lassanként községekké alakulva a béke napjaiban a föld míveléséhez láttak a szorosabb kapcsolatban élő egyes nemzetségeknek élénken kellett érezniök annak szükségét, hogy a művelés alá fogott területeket lehetőleg kiválasszák a törzsvagyonból, másfelől pedig belső ügyeiket is a gyakran távol lakó főnököktől függetlenűl intézzék. Midőn pedig az egyéni törekvések határozottabb irányt vettek, s az ember mint individuum mind jobban-jobban igyekezett kiválni a közből, személyére, vagyonára nézve az érdek-összeütközések már kikerülhetetlenekké váltak, s a törzs-szervezet sem a társadalom, sem a kezdetleges állam igényeivel nem volt kiegyeztethető többé, úgy hogy mire Szent István korához érünk, a nemzetségek már kibontakoztak a törzs lenyügöző kötelékei alól s az «egész taktikai egységek», – hogy Salamon szellemében szóljak – kisebb taktikai egységekre kezdtek bomladozni és önálló tevékenységük élesen jelölt körvonalaiban lépnek elénk.
Ez körülbelől a vázlatos fejlődés első stadiuma. Önkényt értetődik, hogy ez által jelentőségükből az államban igen sokat veszítettek, de másrészről fejlődésüknek természetes útjára tereltettek. E fejlődés menete pedig szükségképen az állami és társadalmi átalakulásokkal egyenletes irányban haladt, néha épen útat mért azok előtt, és kiindulási pontját Sz. István azon törvényében találhatjuk, mely a földbirtokot magántulajdonnak nyilvánítván,«Rá állottunk az összes tanács kérésére, hogy ki-ki legyen mind saját jószágainak, mind a királytól vett ajándékoknak ura míg él... és halála után fiai hasonló uri joggal birják e jószágokat.» Sz. István törvénye II, 2. Szalay László fordítása szerint.* a felett bizonyos fokig a szabad rendelkezés jogát is elösmerte.«Királyi hatalmunknál fogva rendeltük, hogy kinek-kinek szabadságában álljon a maga javait, neje, fiai és leányai vagy az egyház között felosztani stb. U. o. VI.* Már a nemzetségi szervezet nem igen szolgálhatott ebben az időben az egyéni törekvések buzdítására, másfelől azonban bátorság, hadra termettség, kiválóbb testi és szellemi előnyök az új alkotmány körén belől legalább is úgy, ha nem jobban érvényesülhettek, s tapasztalhatjuk, hogy míg a szorosabb értelemben vett törzs-szervezetet az egyeduralom megszilárdulása és az állandó letelepedés, addig a nemzetségek belső kapcsolatát s az ebből eredő minden viszonyt a tulajdonjognak szabályozása semmisítette meg. E dolgok azonban sajátképen egymásra utalnak s bajos lenne meghúzni a vonalat, hol az első befolyásának határa végződik s az utóbbié kezdetét veszi.
A törvény, mely Kálmán óta a fiunak atyja, a testvérnek testvére után való örökösödését biztosította, sőt a szerzeményi javak felett föltétlen rendelkezési szabadságot engedett,Kálmán törvényei a Corp. Jur.-ban. Cap. 20, § 1. Cap. 21.* megkezdé a belső rombolást a nemzetségek kebelében, lerakván egyszersmind az új állami és társadalmi szervezet alapjait. – Helytelen dolog lenne azonban Kálmán e törvényét olyannak tekintenünk, mely a királyi hatalom növekedését czélozván, öntudatosan a nemzetségi szervezetnek megsemmisítésére irányult volna. – Mert hiszen a nemzetségeknek megmaradt csekély hatalma nem hogy összeütközésbe jött volna a királyi tekintélylyel, melynek varázsa, midőn Szent István fejét dicsfénynyel környezé az egyház s Lászlóban a lovagi és keresztényi erények mintaképét csodálta a nemzet – napról napra növekedett, – sőt inkább az ifjú államgépezet tagadhatlanúl sikerrel alkalmazta czéljaira az ős alkotmány egyes organumait.
A tulajdonjog szabályozása a társadalomnak egy régen érzett szükségén segített s létrejöttét legfőképen opportunitási okokra vezethetjük viszsza; s midőn a nemzet szabad tagjai korlátlan uralmába lépnek jószágaiknak, miket eddig-jóllehett már István oltalmazta a magántulajdont, – úgyszólván csak haszonélvezettel birtak, eljutottunk a fejlődés, illetőleg az átalakulás második stadiumának zárkövéhez, mely az ős nemzetségi szervezet végleges elenyésztét jelzi.
Látjuk tehát, hogy az ős állami szervezet nem rohamosan, nem egyszerre, de ha szabad e kifejezéssel élnem, úgyszólván izenként halt meg, észrevétlenűl olvadva be az új állami és társadalmi életbe, általvivén oda a maga fogalmait, jellemző sajátságait, s megszabván egyszersmind a további fejlődés irányát is.
Érdekes dolog, hogy a nemzetség szóval okleveleinkben akkor találkozunk legelsőben, mikor az már nem volt többé az állami élet tényezője, s az elnevezés egészen más fogalom jelölésére szolgált. – Ebben az időben már föltétlenűl igazat kell adnunk Salamonnak, midőn a nemzetségekre vonatkozólag így szól: «a nevek csak traditiók voltak a régi értelemben, a lényeg elenyészett».Salamon Ferencz. i. h.*
Kálmán törvényének legelső következménye szükségképen egy országra szóló osztozkodás lett, mely a közös vagyont a nemzetségek egyes tagjainak kizárólagos magántulajdonává tette. Mondanunk sem szükséges, hogy a földbirtok az ország különböző részeiben elszórtan feküdt s e szétdaraboltságot növelhette az is, hogy a Sz. István által kiváló egyéni szolgálatok fejében ajándékozott jószágok, az első foglalás alapján birt örökségekkel, a nemek szállásaival (descensus) egyenjoguaknak tekintetvén, véleményem szerint legtöbb esetben még – legalább ott, hol a viszonyok megengedték – a nemzetségi szervezet korlátai között s nem föltétlen tulajdonjoggal birtokoltattak. Legtöbb esetben mondom, de nem mindig, mert az ellenkezőre is számos példát találhatunk, jólehet mikor tapasztaljuk, hogy még a XIII. század végső tizedeiben s a XIV. század elején az okleveles értelemben vett nemzetségek tagjai örökségeiket – csupán a legszükségesebb osztozkodásra szorítkozva – igen gyakran közösnek hagyják: joggal feltehetjük, hogy az osztatlan közös birtoklás elve – a tulajdonjogot oltalmazó törvények daczára – a nemzetségi szervezet végleges fölbomlásáig többé-kevésbbé érvényesült.
Sokkal kevésbbé ösmerjük azonban a nemzetségek belső életét, semhogy a közös vagyom haszonélvezetének módjáról – mit ebben az időben már sehogy sem lehetett összeegyeztetni az igazság és méltányosság elveivel – határozott fogalmunk lehetne s így természetesen annál a kérdésnél is csupán feltevésekre szorítkozhatunk, hogy a Kálmán törvénye következtében létre jött osztozkodásnál minő szempontok voltak irányadók, egyedűl magát a tényt konstatáljuk s öszszegezvén annak következményét, a beállott változásokról tiszta, világos képet alkothatunk magunknak.
Midőn egy nemzetség kebelében megszünt az osztatlan közös birtoklás, megszünt egyszersmind annak tagjai között a szorosabb kapcsolat, az együvé tartozás érzete is. Az osztozkodó feleknek miután igen gyakran egyik a Dunántúl, másik a Tisza vidékén fekvő birtokon telepedett meg, nem állott többé érdekükben nyilván tartani a közös törzsből való származást s megőrizni híven a százados kapcsolat tudatát. Elvesztette az már minden jelentőségét, s a gyakorlati életben semmi értékkel nem birt többé, s nem lévén reá szükség, úgyszólván létjogosultsága is elenyészett. Szűkebb érdekkörök támadtak a társadalomban s az emberek azok körül csoportosultak. – A beállott változásnak szükségképeni következménye lett, hogy az osztozkodó felek egyenes leszármazóinak vérségi együvé tartozásuk kitüntetésére oly eszközről kellett gondoskodniok, mely a közös birtokhoz való igényeiknek a változott viszonyokhoz képest jogosultságot szerezzen. – Ebből a czélból rendesen megnevezték azt az ősüket, ki a nemzetség kötelékeiből kilépve, mint első önálló birtokos szerepelt, a szükséghez képest ettől való leszármazásukat bizonyították s az ő nemzetségéhez számították magukat. Ha ezt az őst p. o. – Tordának vagy Zoárd-nak stb. hívták, utódjaik esetről esetre «de genere Torda» vagy «Zoárd» elnevezéssel éltek.
Idáig jutva, határozottan tagadnunk kell, hogy ez oklevelekben sűrűen előforduló «de genere» kifejezés, közvetlenűl nyomról nyomra nemzetünknek Ázsiából hozott ős állami és társadalmi szervezetére vezethetne vissza bennünket, más szóval, hogy az emlékeinkben megőrzött s még ma is nem kevés rátartással emlegetett «nemzetségek», a honfoglalásban résztvevő törzsek, illetőleg ezeknek elágazásaival, biborban született Konstantin szerint a magyar nemzet γενοσ-aival, névleg úgy mint lényegileg – test és vér szerint a mint a közhit vallja – kivétel nélkül azonosak lennének. – Új szavak használata által nincs szándékomban e különben is sokat vitatott kérdést még bonyolódottabbá tenni, de hogy az elnevezésben is kitünjék az a nagy különbség, mely a fogalomban tényleg létezik: azt az intézményt, mely mint az állami és társadalmi szervezet alapja már a XII. században végkép elenyészett: ősnemzetségi szervezetnek, képviselőit ősnemzetségeknek nevezném, szemben az okleveles nemzetségekkel, melyek a XIII. és XIV. században fordulnak elő nagy számmal; s míg amannak eredete a magyar nemzet ős hazája és eredetének ködös távolába vész el, s emlékezetét még határozott nevekben sem újíthatjuk föl,A hét törzsnek elnevezését körülbelől tudjuk, de legtávolabbi fogalmunk nincs arról, hogy a nemzetségek ily külön, önálló nevekkel birtak-e, vagy esetről esetre az illető főnökök neve volt e tekintetben irányadó.* addig az utóbbi csaknem kivétel nélkül rövidebb családfát mutat föl, egy személyre, köznemzésre vezethető vissza, s bár nincs kizárva annak lehetősége, hogy törzsöke már Sz. István korában élt, de közönségesen csak a XII. század második felében, vagy azon innen alapította meg a maga nemzetségét.
Ezzel azonban nem azt akarom mondani, hogy az ős nemzetségek az okleveles nemzetségekkel egyáltalában kapcsolatba sem hozhatók, ellenkezőleg, a mennyiben az egyesek legtöbb esetben annak kebeléből váltak ki és lettek saját nevükről nevezett önálló nemzetségek alapítói: világosan látom az összefüggést közöttük, mint ok és okozat között. – Természetes dolog, hogy az ok és okozat közötti összefüggés tétele nem alkalmazható minden oly esetben, a hol nemzetségről van szó, és határozott meggyőződésem szerint az okiratok és történeti kútfőinkben előjövő nemzetségek, illetőleg családok a de genere kifejezés tekintetében, sokkal csekélyebb fontosságot érdemelnek, mint a minőt eddigelé szokásban volt nekik tulajdonítani. – Mondanunk sem szükséges, hogy vannak oly nemzetségek is, melyeknek alapítói, várjobbágyi, udvarnoki, vagy más, néha alsóbbrendű szolgálati állapotokból emelkedtek nemességre, s minthogy századok multával az ős származás lassanként feledésbe ment, az utódok hivatkozva erősen a kétes becsű «de genere» kifejezésre, a honfoglaló magyar törzsek sorai között keresik eleiket, pedig hát a középkorban igen gyakran találkozunk oly egyénekkel, kikről nem tudnók ugyan bebizonyítani, hogy valamely nemzetségből származtak volna, mindazonáltal már igen korán nagybirtokú s mi ezzel egyértelmű, előkelő nemesek, főurak s nem ritka esetben nádorok, országbírák, szóval legfőbb méltóságok viselői voltak.Számos példát lehetne erre vonatkozólag az oklevelekből idézni, azonban tér szűke miatt csak egyet említek. Debreczeni András comes fia Dózsa (Theodosius magyarosítva) 1317-ben Bihar és Szabolcs vármegyék főispánja, 1319-ben erdélyi vajda, 1322-ben nádor s az ország egyik legnagyobb birtokosa volt, és a róla fenmaradt vagy általa kiadott oklevelek között nincs egyetlen, mely nemzetségéről felvilágosítást nyujtana. Gyanítják ugyan czímeréből, hogy az Aba nemzetségből származott volna, de ez szerintem még kevesebb alapossággal bír (Arch. Értesítő 1878. 115), mint az a másik vélemény, hogy t. i. a Káta nemzetség tagja volt (Zichy-okmánytár, II. k. előszó).*
Tapasztalhatjuk, hogy az egyesek keresztnevük mellett leginkább csak akkor használják a «de genere» jelzőt, mikor ezt a szükség, bizonyos ünnepélyes alkalom, vagy egyéb kivételes körülmények indokolják, p. o. mikor ősi javaikon osztozkodnak, ha azokhoz való jogos igényeiknek érvényt akarnak szerezni, szóval perlekednek, ha fontosabb esetekben megkülönböztetésük egy vagy más okból szükségesnek látszik; sőt nem egyszer az okleveleket kiállító hiteles személyek, a káptalani vagy királyi jegyzőknek puszta szeszélye is irányadó e tekintetben, a mi bizonyára nem így történik, ha a nemzetségből való származásnak, a vérségi együvé tartozásnak csak magánjogilag indokolható jelentősége helyett, valami nagy fontosságot tulajdonítanak, ha pusztán az előkelőség szempontjából is. Igen gyakran csak a véletlen dolga az, hogy valakinek nemzetségéről tudomással birunk.
Önkényt értetődik tehát, hogy midőn a kortársak jelentéktelen dolognak tarták, mely a társadalomban semmi előjogot sem biztosított, a nemzetségből való származásnak ugyanabban a korban az ország más nemeseivel szemben mi sem tulajdoníthatunk semmi fontosságot, mert legjobb meggyőződésünk szerint a «de genere» kifejezés, minden más vonatkozás nélkül, pusztán az állandó vezetékneveket pótolta.
Hogy világosabban s lehetőleg szabatosan fejezzem ki magamat, az oklevelekben szereplő nemzetségeket a legnagyobb valószinűséggel úgy képzelem, mint egy megnevezett őstől való leszármazás következtében egymással szoros vérségi viszonyban lévő családok bizonyos kisebb-nagyobb számát, melyek úgyszólván testületet képeztek; s a különbség mult és jelen között abban is rejlik, hogy míg napjainkban egy törzs atyának ivadékai bármennyire is elszaporodjanak, rendes körülmények között egy és ugyanazon nevet, a család alapító nevét, viselik s a vérségi együvé tartozás tudata közöttük nyilván való, addig a középkori nemzetség tagjai, jóllehet ők is egy és ugyanazon törzsatyának leszármazottjai voltak – birtokaik után különböző neveket vettek föl és alapítottak családokat, melyek idők folyamán egymás irányában teljesen idegenekké váltak.
Akárki foglalkozzék is behatóbban ezzel a kérdéssel, szükségképen erre az eredményre fog jutni.
A mi első sorban is azt az állításunkat illeti, hogy a de genere afiról fira való leszármazás értelmében veendő, ennek igazolására legfőképen az idegen úgynevezett jövevény nemzetségek példája szolgálhat.
Nem lehet ugyanis tagadnunk, hogy a Buzad, Herman, Tibold, Keled, Hunt-Paznan, Bogath- Radvan stb. nemzetségek tagjai, a királyság első századaiban, vagy még előbb, beköltöző hasonnevű ősöknek test és vér szerint való egyenes utódjai voltak, az idegen nemzetségek eredetét tehát határozott időhöz köthetjük, mert legtöbb esetben kimutatható, hogy alapítójuk mikor élt és szerepelt, míg ellenben a gyökeres magyar nemzetségek legtöbbjével nem vagyuk ily szerencsés helyzetben, – mert ezek jobbára csak a XII. században vagy még újabb időben élő ősökre vezethetők vissza, kikről puszta nevükön kívül egyebet sem tudunk, előbbeni viszonyaikról sincs tudomásunk és csak következtetnünk lehet, ha a körülmények ellent nem mondanak, hogy valamelyik ősnemzetségből váltak ki.
Idegen példák azonban a nemzetségek alakulásáról felállított elméletünket legkevésbbé sem támogathatják, kivéve a firól fira való leszármazásnak – különben is már általánosan elösmert – tételét, mely a nemzetségi theoriának sarkalatos elve.
Természetes dolog, hogy könnyebb volt azt fölállítani s a fejlődése folyamán felmerülő nevezetesebb jelenségeket konstatálni, mintsem gyakorlatilag szemlélhetővé tenni, azaz anyagi bizonyítékokkal támogatott konkrét példákban mutatni be. – Ennyi bizonyosság azonban a dolog természetéből kifolyólag nem is követelhető, s be kell érnünk azzal, hogy képesek vagyunk nehány oly nemzetséget fölmutatni, mely a vázolt fejlődés minden fokán keresztül ment s igazolhatólag a hét magyar törzs valamelyik ágából származott. – A névtelen jegyzőnek, véleményem szerint, e tekintetben föltétlen hitelt érdemlő tudósítása alapján ugyanis a Calán és Chák nemzetség egyenes kapcsolatba hozható a honfoglalásban résztvevő Előd és Ónd vezérekkel, a mennyiben a Chák nemzetség Előd vajda fiától Szabolcstól, a Calán nemzetség pedig Ónd vezérnek Ete nevű fiától származott,«Zobolsu filius Eleud, a quo genus Saac descendit.» M. Florianus: Historiae Hung. fontes domestici – Pars. l. vol. 2. p. 20.
«Ound pater Ete, a quo genus Calan et Colsoy descendit.a U. o. 7. l. – e Colsoy-t szokásban van a Kölcsey-család ősének mondani, mennyi joggal? nem szólhatok hozzá. – A névtelen jegyző ezenkívül a Szemeréket Hubától származtatja, a Maglód nemzetséget pedig Tuhutummal hozza kapcsolatba (vol. II. p. 20), előttünk azonban a Calánok és Chákok eredete látszik leginkább kétségtelennek, kik még a XIII. században is birták az őseik által megszállott területeket.* a kik az ősmagyar nemzeti szervezetben egy-egy törzsnek, ennek körén belűl pedig tagadhatlanul saját nemzetségüknek is főnökei voltak, s utódjaik Calán és Chák, hogy Pauler szavaival éljek «egyes nemek fejeiből a nemzet dynastáivá lettek» és saját nevükről nevezett önálló nemzetségeket alapítottak, melyek idők folyamán különböző családokra szakadtak.A Chák nemzetség elágazásai a Kisfaludyak, – a Chák-ok – kikből Máté is származott stb.* E nemzetségek alakulásaival tehát látjuk először is határozottan a törzset, mint az ősmagyar állami és társadalmi szervezet alapját, megkülönböztetjük másodszor tényleg – ha névben nem is a nemzetséget, mint amannak elágazását, melyből kiválik az egyén mint önálló birtokos, megvetvén alapját harmadszor az okleveles értelemben a firól fira való leszármazás értelmében vett nemzetségnek, melynek sarjadékai végezetre az egyes családok.
Ez volt a nemzetségek alakulásának általános menete, jóllehet alig egy pár példával igazolhatjuk, de ebből következtetést vonhatunk az egészre, s kivételnek véleményünk szerint csak az idegen nemzetségeknél, és ott van helye, hol az oklevelekben előforduló nemzetségek alapítói a fejedelmi kegy által fölemelt alantasabb sorsú egyének voltak, nem szólva természetesen a társadalom legalsó osztályáról, hol szintén ráakadunk néha a de genere kifejezésre. Ekkor azonban már lassanként kezdett kimenni a forgalomból, mert mihelyt egyszer a közös birtoklásból eredhető mindennemű viszony elenyészett, elvesztette létezésének alapföltételeit és a szükség, mely a dolgok értékét megszabja, – fönmaradását többé nem indokolta.
Hiába való törekvés lenne azonban, ha azt akarnók kimutatni, hogy a nemzetségek közül, melyek hozhatók kapcsolatba az ős államszervezettel, s melyek újabb eredetüek; mert hiszen ma már gyökeres magyar nemzetségeket is alig vagyunk képesek az idegenektől megkülönböztetni, a mennyiben a név hangzása e tekintetben nem föltétlenűl irányadó. – Az ős államszervezettel való összefüggés csak ott kétségtelen, hol az illető nemzetség alapítója, valamelyik törzsfőnöknek az utódja, ezt azonban bizonyítgatni képtelenség volna, és csak szerencsés véletlennek tulajdonítható – hogy egy pár nemzetségről apodiktikus bizonyossággal mondhatjuk ezt,Kézai az Aba nemzetséget Edu és Edumer kun vezérektől származtatja, s ez nagyon valószínű, mert e forrás szerint Árpád a Mátra erdőben ajándékozott nagyterjedelmü birtokot e kun vezéreknek, a Mátraalja pedig ősfészke volt az Abáknak, s jószágaik Heves-Ujvár és a szomszédos megyékben feküdtek. Minden jel oda mutat, hogy az Aba nemzetség vérségi kapcsolatban állott Sámuel királylyal, de aligha a firól fira való leszármazás útján s valóban e nemzetségnek rendkívül elterjedt volta s az a körülmény, hogy már Sámuelt is Abának nevezik, gondolkodóba ejtheti az embert, hogy kivételesen nem-e egy ős nomád törzszsel van dolgunk?* s a tömegnél puszta föltevésekre, s legfeljebb többé-kevésbbé indokolt valószinűségekre szorítkozhatunk. Figyelembe vehető néha a nemzetségek által birt jószágok jogi természete is, bárha absolut becsű következtetések alapjául ez sem szolgálhat.
Midőn az egy törzsatyának maradékai időmultával nagyon elszaporodva, az elsőben közösnek hagyott ősi javakat egymás között lassanként fölosztani kezdik: ugyanazokat a jelenségeket látjuk ismétlődni, melyek a nemzetségeknek a törzsből, s az egyesek mint önálló birtokosoknak a nemzetségekből való kiválásakor előfordultak, jóllehet ezek a jelenségek kizárólag magánjellegüek és nem vezethetők vissza, nem hozhatók kapcsolatba állami és társadalmi átalakulásokkal.
Mennél számosabb tagból áll egy-egy nemzetség, annál hamarább érzi szükségét annak, hogy ős jószágain megosztozzék, s így az első osztozkodás idejéből némi következtethetést vonhatunk az illető nemzetség régiségére is rendes körülmények között s valóban tapasztalhatjuk, hogy a Chák-okés Abá-k, már a XII. század végén megkezdik az osztozkodást.Nagy Iván: A Csák nemzetség. Turul III. k. 2. f. Hogy az Aba nemzetség kebelében is történt már ez időszakban osztozkodás, azt a nemzetségnek csaknem országszerte elterjedt ágazatai kétségtelenné teszik. Sőt ha Sámuel királynak Aba melléknevét hajlandók vagyunk nemzetségi jelzőnek tekinteni, akkor a hasonló nevű ős a vér szerint való leszármazás értelmében legalább is Szent István korában élhetett. – A névtelen jegyző tanítása szerint Sámuel király egyik őse Pata, a róla nevezett várat építette, a király pedig a maga alapította sári monostorba temetkezett, e jószágok pedig mindig az Aba nemzetség örökségét képezték.* Erre különben nem egyedül a nemzetség népessége van befolyással, s legtöbbször az is tekintetbe veendő, minő természetű a közös vagyon? – egy helyen tömörűl-e vagy távol vidékeken elszórtan fekszik? Amaz sűrű népesség daczára is hátráltatja, ez, önként értetődik, föltétlenűl sietteti az osztályt, nem is említve számtalan mellékes körülményt, melyeket elszámolni csak esetről esetre lehet. Egy nemzetségnek kiterjedt voltából tehát nem következik szükségképen annak régisége is, és megfordítva; mert p. o. a névtelen jegyző által Ónd vezértől származtatott Calánok-nak első okleveles nyomát már a XII. században föltaláljuk s nincs okunk feltételezni, hogy e nemzetség valami népes lett volna. – Minden körülmények között csak is a valószinűséggel vethetünk számot, és általános érvényű szabályok fölállítása nem egyezik meg a dolog természetével.

images/1887-88xw53.jpg
ZÁGRÁDI DABI MIHÁLY CZIacute;MERE 1430-BÓL.

Mennél szűkebb körben osztozkodnak az egyes nemzetségek tagjai, annál inkább távolodnak egymástól. – Az első osztozkodás különböző ágakra szaggatja azokat, melynek körén belől azonban, ha a szükség mást nem parancsol, a közös birtoklás elve még érvényben áll; később az egyes ágazatok is feldarabolják jószágaikat, melyek leggyakrabban az első birtokos nevét viselik; végre ezeknek utódjait állandó lakhelyükről kezdik nevezni, előbb csak szórványosan, megkülönböztetésűl, ha ezt a szükség indokolja, majd következetesen apáról fiura szállítják, mint állandó vezetéknevet. – Ekkor tünedeznek föl a mai értelemben vett családok, mint a törzsnek legfiatalabb hajtásai.Hogy a nemzetség elnevezés nem annak a legszűkebb körü vérségi együvé tartozásnak jelölésére szolgált, melynek tagjai tulajdonképen a szülök és gyermekek, véleményem szerint az is eléggé bizonyítja, hogy ez a viszony a szláv eredetű család szóban talált kifejezést, míg a nemzetség alatt ma is ugyanazon eredetű és nevű családoknak összességét érti a magyar.*

Dr. KOMÁROMY ANDRÁS.

ZÁGRÁBI DABI MIHÁLY CZIacute;MERE 1430-BÓL.

(Színes czímer-melléklettel.)
Boldogúlt báró Nyáry Albert folyóiratunk egyik régebbi füzetébenTurul 1883. 84. l.* azon kéréssel járúlt a szakközönséghez, tekintve azt, hogy a Zsigmondkori festett ábrával ellátott czímeres levelek közt addigelő egy sem ismeretes, mely hazánkban lenne kiállítva, ha netalán valakinek ily magyarországi keletű, ábrával ellátott armálisról tudomása volna, ezt a hazai czímertudomány érdekében tudatni sziveskedjék.
Azóta tudásunk e részben előbbre haladt. Maga a boldogúlt szerző posthumus nagy munkájábanA heraldika vezérfonala 229. és köv. l.* közli Tétényi Péternek és Andrásnak 1405. évben kapott czímerét színes nyomatban, az oklevél szövegével együtt. A kapivári Kapy család levéltárában őrzött eredeti czímeres levél több tekintetben nevezetes; eddigelé korra nézve a legelső ismert armálisunk, melynek festett czímerképe van; mert a Semsey család 1401-iki czímeres leveléről nem bizonyos, van-e rajta a leiráson kívül festett czímer is, annyival is inkább, mert a néhány évvel idősebb 1398-iki Csentevölgyi armális, melynek eredetijét a N. Múzeum levéltára őrzi, szintén csak a szövegben írja le a czímert rajz nélkül. A Tétényi czímeres levél helyi kelettel ellátva nincs ugyan, de minthogy az oklevél keltekor – 1405. máj. 16-án – Zsigmond király Budán tartózkodott, valószínű, hogy e legrégibb festett czímeres oklevelet magyar terméknek tekinthetjük.
A N. Múzeum levéltárában is van egy Zsigmondkori, festett ábrájú czímeres levél, Patrohi Mihályé 1437-ből, mely hazánkban Budán kelt. Szükségesnek tartjuk ezt megemlíteni, mert Nyáry Albert említett munkájábanI. m. 110. l.* közli ugyan e czímer színes mását; de azon körülményről, hogy ez oklevél hazánkban kelt, úgy látszik nem volt tudomása. Különben ő, ki legelőször figyelmeztette az érdeklődő közönséget a magyarországi keltezésű Zsigmond-kori armálisokra, e nevezetes körülményt el nem hallgatja.
E kettőhöz czatlakozik Zágrábi Dabi Mihálynak, Zsigmond király udvari borbélyának Pozsonyban keltezett 1430-ik évi czímeres levele; melyet röviden már Nyáry Albert is felemlített,L. m. 232. l.* melynek azonban pontos szövegét és rajzát Szilágyi István tagtársunk szivességének köszönhetjük, ki azokat egyéb felvilágosító jegyzetek kiséretében társulatunkkal közölni szives volt. Fogadja érte őszinte köszönetünket.
A hártyára írt, most már pecsétjét teljesen nélkülöző, 1430. jan. 8-iki kelettel (die dominico post festum Epiphaniarum) ellátott oklevél eredetijét Mármarosmegye levéltára őrzi. Szövege pedig a következő:

Sigismundus dei gratia Romanorum rex semper augustus ac Hungarie, Bohemie, Dalmatie, Croatie etc. rex. Omnibus Christi fidelibus tam presentibus quam futuris presentium notitiam habituris salutem in eo, per quem reges regnant et principes dominantur victorioso cum triumpho. Humane conditionis circumspecta sagacitas et bonorum operum assidua percunctatrix sic artis ingenio naturalibus se conformare didicit quam ex causis nobilibus effectus insignes producit, ut quos natura superior interioribus dotibus nobilius illustravit, ipsorum animos sapientie et scientie altitudine pre ceteris decoravit, horum obsequio thronus regius roboratur, et eorum victoriosis artibus regalis sublimitatis gloria optata presidia suscipit et salutaribus omni tempore proficit incrementis. Proinde ad universorum notitiam tam presentium quam futurorum harum serie volumus pervenire, quod fidelis noster Mychael filius Mathei de Dab alias de Zagrabia barbirius nostre maiestatis celsitutidinis nostre veniens in presentiam, propositis suis fidelitatibus et fidelium obsequiorum gratuitis meritis sincerisque complacentiis per ipsum nostre maiestati exhibitis et impensis, nostre humiliter et devote supplicavit maiestati, ut arma seu nobilitatis insignia circa principium presentium pictoris magisterio appropriatis coloribus depicta sibi et per eum suis heredibus et successoribus universis dare et conferre dignaremur. Nos itaque, qui ex innata nobis regia liberalitate cunctorum nobis fideliter obsequentium consuevimus in eorum supplicationibus nostram serenitatem exhibere favorosam, attendentes multiplicia merita probitatis et preclare devotionis ac fidelitatis demonstrata opera, quibus idem Mychael in diversis nostris et regnorum nostrorum agendis sicuti prosperis sic et adversis, et presertim alias nobis in partibus Almanie, Lombardie. Francie, Anglie et Aragonie pro sacrosancte ac universalis ecclesie unione et communi bono procedentibus et laborantibus, lateri nostre maiestatis iugiter et sine intermissione adherendo, cum omni sinceritatis zelo et sollicitudine indefessa cum sudorosis suis laboribus et non síne expensarum suarum pluralitate pre ceteris suis participibus, velut aurum puritatis suo splendore ceterorum metallorum precellens nitorem, nostre maiestatis obtutibus gratum se reddidit et acceptum. Volentes et animo cupientes eidem pro premissis et aliis causa prolixitatis obmissis fidelium servitiorum preclaris meritis munificentie regalis benignitatis respondere, de regie potestatis plenitudine, animo deliberato, ex certa scientia nostre maiestatis et gratia speciali arma seu nobilitatis insignia, prout circa principium seu caput presentium pictoris magisterio appropriatis coloribus sunt depicta, eidem Mychaeli et per eum suis heredibus et posteritatibus universis dedimus, donavimus et contulimus, ymo damus donamus et conferimus et elargimur; ut ipse et sua posteritas universa nata et nascitura a modo in posterum eadem arma seu nobilitatis insignia ubique bellorum et pacis tempore libere habeant et secure portent seu deferant, ipsisque armis seu nobilitatum insigniis in preliis, torneamentis, hastiludiis, sigillis, anulis, cortinis et generaliter in omni exercitio militari et clientali uti possint et gaudere. Preterea ut eidem Mychaeli de ignobilitate generis aut alia quacumque exhilitatis conditione intra vel extra iudicium obiectum opponi et ascribi non possit, eundem et cunctos suos successores ex habundantiori nostra regia liberalitate nobilitamus in cetumque et catervam verorum regni nostri nobilium connumeramus et aggregamus, decernentes, ut ipse et sui successores antedicti universis et singulis iuribus et privilegiis et libertatibus, quibus ceteri veri regni nostri nobiles gaudere consueverunt, a modo et imposterum temporibus successivis universis uti, frui et gaudere valeat atque possint harum nostrarum, quibus sigillum nostrum secretum appensum est, vigore et testimonio litterarum mediante. Datum Posonii, die dominico proximo post festum Epiphaniarum domini, anno eiusdem millesimo quadringentesimo tricesimo, regnorum nostrorum anno Hungarie etc. XL. tertio, Romanorum vigesimo et Bohemie decimo.
Az imént közlött szöveg szerint a király Zágrábi Dabi Mihályt azon érdemeiért, melyeket különösen Zsigmondnak az egyházszakadás megszüntetése czéljából tett utazásai alkalmával szerzett, a czímeradományozással egyidejűleg nemességre is emelte; s így az armális a Zsigmondkorabeliek azok kisebb csoportjához tartozik, mikor egy «e conditione ignobili» származó egyén általa egyszerre nemességet és czímert nyer. A czímeradományozás maga hazai jogszokásunk szerint nem foglalván egyúttal magában nemesség adományozását is, ez utóbbit a királynak az oklevélben külön kellett felemlítenie; s innét az az erre vonatkozó külön záradék a szövegben, milyennel az eddig közlött Zsigmond-kori czímeres levelek közt csak a vadkerti és szentgyörgyi Vincze család armálisában találkoztunk.
Ismét az oklevél szövege világosít fel arról, hogy az adományozandó czímer képét nem a király választotta önkényileg, hanem hogy azt a kitüntetendő udvari borbély kérte magának adatni. Az az eset áll tehát, a mi az 1418-iki Csontos-féle czímernél.Turul 1886. 162. l.* A mint a kitüntetendő egyén – legalább a mi a foglalkozására való emlékeztetést illeti – elég ügyesen választotta meg a tárgyat – a három fogat, – az annak kifestésével megbízott művész azt heraldikailag oly jól stilizálva ábrázolta, hogy e czímerben hazai heraldikai termékeink egyik legsikerültebb darabját bírjuk.
A czímer sötétzölddel árnyékolt világoszöld keretű sárgás táblán van ábrázolva, melynek üres terét barnás, damaskolásszerű czifrázatok töltik meg. E tábla kivitelére a festő kevés gondot fordított s az egyéb Zsigmond-kori hasonló czímertáblákhoz nem is hasonlítható. A czímer kék mezőben arany iklőcs,Br. Nyáry Albert magyarosítása a cantherius, Sparren helyett.* melyet három (fönt kettő, lenn egy) ezüst, háromágú gyökerével felfelé fordított emberfog kisér. Sisakdísz: koronából kinyúló kék mezű hajlott balkar oszlopszerűleg ábrázolva, mely kezében egy az alsókhoz hasonló, gyökereivel felfelé fordított fogat tart. Takaró mindkét felén: kék-arany.A mi e czímer ábrázolásának stylszerűségét illeti, utalunk folyóiratunk ez évi folyamának 33. lapján mondottakra. V. ö. Ung. Siebmacher VI. füz. 121. l.*
Megjegyezzük még végül, hogy a Dabi család leszármazásáról adatok nem állnak rendelkezésünkre; valószínűleg kihalt. Leányágon belőle származott az 1772-ben szintén kihalt Szegedi család, melynek egyik tagja (Szegedi Zsigmond) 1650–1670 körül ezeket írta az oklevél hátára «Az reghi Sigmond királtól az eősöm eősi eősinek attyának Zagrabi Dabi Mihalnak armalissa in an. d. 1430.» Az oklevél a Szegedi családtól a tőle leányágon leszármazott Pogány családhoz jutott, melynek egyik sarja Pogány Lajos azt Mármarosmegye levéltárában helyezte el. Minthogy leányágon a Dabi család számos családdal volt összeköttetésben, iratait ezek egyikénél kell keresnünk. Birjuk az érdekes armális beküldőjének szives igéretét, hogy a család eddig ismeretlen leszármazását megvilágító iratokat ezután is nyomozni fogja.

F. L.

GLOSSÁK AZ ÁRPÁDOK GENEAOLOGIÁJÁHOZ.
(Harmadik és befejező közlemény.)
III.
RIXA ÉS ANASZTÁZIA KIRÁLYNÉK KÖZÖTTI ROKONSÁG.

Merseburgi Ditmár krónikájábanLeibnitz, Scriptor. Brunsw. I. 359 l.* lengyel I. Boleszlav gyermekeiről a következőket mondja: «(Boleszlav) először Rigdag (meiszeni) őrgróf leányát, s annak elbocsátása után magyar származású leányt vett nőűl, kitől Bresprerus nevű fia született; miután ezt is elbocsátotta, Connildisz, a tiszteletre méltó öregebb Dobremir leányának személyével harmadszor lépett házasságra...kitől két fia, Mieszko, és egy, anyai nagyatyja nevét viselő fia és három leánya született, kiknek egyike fejedelemasszony, másika Hermann grófnak, harmadika Vulodimir király fiának lett felesége.»
Cornides azt hiszi, hogy Ditmár szövegét e helyen elrontották s hogy «Bresprerus fia» helyett «Estredisz nevű leányá»-nak kellene állnia.
E feltevésre vezetik őt svéd írók, kik egyhangúlag azt mondják, hogy e (Chrobry) Boleszlav leánya, Esztrid, Skötkonung Olaf svéd király felesége volt.
Iacute;gy teszi ezt Messenius János:Scandia illustrata sive chronologia de rebus Scandiae, hoc est Sueciae, Daniae, Norvegiae, I. 76. l.* «Ez időben (998) nőül vette Olaus, svéd király, Esztridet, Boleszlav lengyel fejedelem leányát, ki Anundot, Ingerdiszt s Esztridiszt szülte.»
A svédek még azt is fölteszik, hogy e lengyel Esztrid a magyar Judit leánya. Messenius így mondja: «1016 körül Ingerdisz, Olaf leánya, Novgorodi Jaroszlavhoz ment férjhez; (Ingerdisz) Boleszlav lengyel fejedelem unokája (neptis) és Geiza magyar király kis unokája (proneptis) volt».
Támaszkodva ezen adatokra, Cornides a lengyel, magyar és svéd uralkodó családok közötti rokonsági viszonyt következőleg ábrázolja:

lengyel N. N.; magyar Géza; Adelheid; Judit; 984.; Mieczyszlav; Chrobry Boleszlav, más neje: Kunnildisz; Esztredisz, férje: svéd Olaf; Ingerdisz, férje: novgorodi Jaroszlav; Anasztázia, férje: magyar (I.) András; Mieczyszlav; Rixa, férje: magyar (I.) Béla.
images/1887-88xw54.jpg

Ha a svéd írók adatait és Cornides föltevését a kritika bonczkése alá vesszük, alig tartható fönn valami.
Mindenekelőtt hangsulyozandó, hogy a Boleszlav és magyar Judit közötti házasság nem történhetett 984-ben. Géza, magyar fejedelem, lengyel Adelhaidot csak 973-ban vette nőűl, Judit legjobb esetben 974-ben születhetett, úgy hogy 984-ben csak 10 éves lehetett.
A Judit és Boleszlav közötti házasságból valóban Bezprim (vagy Ottó) nevü fiu származott. Ez 1025-ben II. Mieczyszlavtól elűzetvén, István magyar királyhoz, később II. Konrád német császárhoz menekült. 1031-ben a lengyelek herczege lett, ugyanazon évben elvesztette a cservén birtokait, melyeket az oroszok elfoglaltak s saját emberei által 1032-ben halt meg.
Kunildisztől, Boleszlav harmadik feleségétől született gyermekek közül a következők ismeretesek:
1. II. Mieczyszlav († 1034);
2. Dobremir, 1025-ben elűzve.
3. Leány, fejedelemasszony.
4. Reginlindisz, férje: 1010 kör. lausitzi-meisszeni Hermann őrgróf.
5. Leány, férje: Svaetopolk, I. Vladimir orosz nagyherczegnek fogadott fia.
Ezeken kívül még Boleszlavnak egy Matild nevü leányát is ismerjük, ki 1035/6-ban schweinfurti Ottóval jegyeztetett el, de az eljegyzés a triburi zsinat határozata következtében felbontatott.
Ilyformán Boleszlav gyermekei közül svéd királyhoz férjhez ment Esztredisz nevü leányra nem akadunk.
Vizsgáljuk most az akkori svéd uralkodó család viszonyait, a mint ezeket a mai kutatás alapján ismerjük.
Az 1021/2-ben elhalt Skötkonung Olaf nevü svéd királynak két felesége volt:
1. Edla (ágyas), állítólag valamelyik obotrita (vend) fejedelem leánya, kihez Olaf rablás által jutott.
2. Asztrid, valószínűleg svéd származású s a régi felső svéd királyi családból való.
Broemmel nem ismeri Astrid nevét; szerinte ez Messenius és Cornides Esztredisze volna.
Az első viszonyból következő gyermekek származtak:
1. Gammal Ödön király, 1050 †, 1056 körül. Neje (?) Astrid Njalsdattn, királyi származású, a norvég Halogaföldből, a nyugatgótországi Ragvald nevü járl özvegye és Stenkil király anyja.
2. Holmfrid, férje: Szven, norvég járl.
3. Astrid, férje: norvég kövér Olaf.
A második házasságból származtak:
1. Anund Jakab, szül. 1008 kör., 1019-ben atyjának uralkodótársa † 1050 kör. Nejei: a) NN. b) Gunhild, Holmfrid nagynénjének leánya; † 1054, miután Sven Esztritson dán királylyal második házasságra lépett.
2. Ingegerd, † 1050; férje: 1019 orosz I. Jaroszlav.
Cornides ez ügyben leginkább arra törekedett, hogy az Árpádok s a Rurikok, nevezetesen pedig András és Béla Árpád-vérü fivérek feleségei között némi rokonsági viszonyt mutasson ki; ez valóban elérhető a nélkül, hogy Beszprimből Esztrediszt kellene csinálni.
Mert midőn magyar Béla 1039 kör. lengyel Rixát nőül vette, akkor már elég támpont volt adva arra, hogy András bátyjának az orosz Anasztáziával később kötött házassága, sógornéja Rixa s felesége Anasztázia közötti rokonsági kapocsnak kifolyása legyen.
1. Mindenekelőtt kiemelendő, hogy már sokkal előbb Rixának egy nagynénje (1016/8) Svaetopolk, Jaroszlav (Anasztázia atyja) fogadott fiának neje lett.
2. Predszláva, Anasztázia nagynénje, Jaroszlav nővére, már 1018-ban Boleszlav fogságába kerülvén, ennek ágyasa lett: 1043-ban Kázmér, Rixa fivére, Dobrogenát (Máriát), Jaroszlav és Predszláva nővérét, vette feleségűl.
3. Rixa nővére neje lett I. Izeszlavnak, Anasztázia fivérének.
Ime mindezeknek tábla szerinti ábrázolása:

orosz I. Svetoszlav † 972.; I. Wladimir † 1015.; I. Jaropolk † 980.; I. Szvaetopolk; lengyel I. Boleszlav † 1025.; leány. II. Mieczyszlav † 1034.; I. Jaroszlav † 1054.; Dobrogena; 1043.; I. Kázmér † 1058.; leány † 1107.; Rixa, férje 1032/9. magyar Béla; Anasztázia, férje: magyar András; I. Izeszlav † 1078.; b) orosz I. Jaroszlav † 1054.; magyar szár László; lengyel II. Mieczyszlav † 1034.; I. Izeszlav; Anasztázia; András; Béla; Rixa; leány.
images/1887-88xw55.jpg

A mi pedig Rixának és Anasztáziának közös ősatyától való leszármazását illeti, ezt is ki lehet mutatni, a nélkül, hogy lengyel Boleszlavnak Esztredisz nevü leányát kellene feltételezni, vagy a svéd történetet hamisítani.
A két sógorné között következő rokonsági viszony volt:

lengyel I. Mieczyszlav † 992 május 25-én; gőgos Sigrid, férje: svéd Erik † 994 kör.; Skötkonung Olaf † 1021/2.; Ingegerd † 1050. férj. 1019 orosz I. Jaroszlav; Anasztázia; magyar szár László; András; Béla; I. (Chrobry) Boleszlav † 1025 jun. 17. 3. felesége: Kunildisz; II. Mieczyszlav † 1034. fel. pfalci Rixa; Rixa.
images/1887-88xw56.jpg

Nagy genealogiai érdekkel bír még azon körülmény is, hogy nemcsak Gizela, Magyarország első királynéja, hanem még Rixa, I. Béla neje is a szász származású császári házzal rokonságban volt:

I. Henrik császár † 936 julius 2-án; I. Otto † 973 május 7.; II. Otto † 983 decz 7.; Matild † 1024/5 nov. 4. férj. Ehrenfried palatinus gróf † 1034.; Rixa † 1063. férje: lengyel II. Mieczyszlav † 1034.; Rixa; 1031/9.; magyar Taksony † 972.; Mihály; szár László † 1031 előtt, felesége: orosz herceglány; Béla † 1063.; Géza † 997. I. István bajor I. Henrik † 955.; II. Henrik † 995 aug. 28.; Gizella; 995.
images/1887-88xw57.jpg

E táblából kitűnik, hogy Gizela, szent István felesége s Matild, Rixának nagyanyja, két unokatestvér gyermekei voltak: ez oly körülmény, mely Rixának Bélával kötött házassága alkalmával némi jelentőséggel bírhatott.

IV.
BERTA, SZENT LÁSZLÓ ÁLLIacute;TÓLAGOS LEÁNYA.

A weingarteni barát krónikájábanCanisius (= de Hondt, † 1610), «Antiqu. lectiones ad historiam mediae aetatis illustrandam», Ingolst. 1601, újolag kiadva Basnage-tól, mint «Thesaurus monument. eccles.» Antwerp. 1721.* következő hely fordul elő: «Bertát, másik nővérét (t. i. Zsófiának, kit krónikásunk hamisan I. László magyar király leányának tart), valamely gróf a zárdából (hol apácza volt) elszöktette s Frigyest, regensburgi «advocatus»-t nemzette vele.»
Frigyesnek, a regensburgi «advocatus»-nak (Vogt = várnagy) atyját sulzeni Hundt Wiguleus (szül. 1514., † 1588.)«Bairisch Stammbuch» czímü művében. I. rész, Grafen von Pogen, 116. l.* Hartvig-nak, abenspergi Babo gróf fiának nevezi. Frigyesen kívül e bogeni Hartvignak még egy Asswein nevű fiáról is tesz említést. Ezen kívül még más bajor kútforrások is bizonyítják, hogy I. Frigyes regensburgi várnagynak atyja bogeni I. Hartvig gróf volt. Újabb kútforrásokból megemlítjük Cornides-en kívül (Regum Hungariae Genealog. etc. 1778.), Ganser (Geschichte der Grafen von Bogen 1781.), Scholliner (Stemmatographia comitum de Bogen 1792).
Mindezeknek alapján Hopf is 1858-ban megjelent «Historisch-genealogischer Atlas etc.» czímű nagyszabású művében elismeri bogeni I. Hartvig atyaságát, a mennyiben ez I. Frigyes és Aszkuin fivérekre vonatkozik, kik a weingarteni barát szerint Berta magyar királyleánytól születtek; továbbá Broemmel 1846-ban megjelent jeles «Genealogische Tabellen zur Geschichte des Mittelalters bis 1273» czímű művében szintén elismeri, hogy Bertát, I. László magyar király leányát, bogeni Hartvig, későbbi férje, zárdából szöktette el.
Az újabb magyar, főleg a Horváth- és Szalay-féle nagy történeti művekben hiába keressük e Bertát I. László gyermekei között, s a magyar királyok vejeinek sorában sehol sem akadunk bogeni Hartvigra. Az egész dologban pedig az a legfeltünőbb, hogy a magyar történetírók annak okát nem adják, hogy e nem-magyar kútforrásokban említett házassági összeköttetést miért hagyták egészen figyelmen kívül. E körülmény magában véve még nem volna eléggé mérvadó arra, hogy ezen összeköttetés felől kételkedjünk, vagy hogy azt egészen tagadjuk; még azon körülmény sem elegendő arra, hogy a weingarteni baráton kívül senki sem említi ezen összeköttetést; mert feltéve, hogy a weingarteni barát valóban csak egyedűl tud e körülményről, nincs kizárva annak lehetősége, hogy tudósítását számos korábbi s idejében hiteles forrásokból merítette.
Ha tehát ezen házassági összeköttetés hitelességét meg akarjuk támadni, akkor – minthogy néhány régibb írónak az apácza-rablást illető aggodalmai reánk nézve nem mérvadók – véleményem szerint ezt csak a chronologiai adatok összehasonlítása által tehetjük.
Tekintsük mindenekelőtt magyar Berta chronologiáját.
Tudjuk, hogy magyar Béla herczeg (a későbbi I. Béla király) a lengyel királynak, II. Mieczyszlavnak, a pomeránok elleni háborúban tett szolgálatai jutalmáúl 1039 körül Rixának, e lengyel király leányának kezét nyerte s hogy midőn 10 évvel később bátyja, András király, Magyarországba visszahívta, már két fiával jött, kik közül az ifjabbik László volt.
Vegyük most a legkedvezőbb esetet, hogy e két fiu Béla és Rixának első gyermekei voltak s hogy két egymásra következő évben születtek: akkor László körülbelül 1041-ben született. Vegyük továbbá, hogy László Berta leányának születésekor legalább 17 éves volt (pedig ez a legkedvezőbb föltevés), akkor Berta 1058 körül születhetett.
Ilyformán fiának, Frigyesnek születésekor körülbelül 16 évesnek kellett lennie, mi az 1074-ik évre esik; 1074-ben pedig bogeni I. Hartvig, állitólagos férje, már nem volt az élők között.
De térjünk most át a bogeni ház chronologiájára, a mint ezt e családnak Hopf okirati adatokon alapuló művében levő nemzedékrendje előadja.
Minthogy bogeni I. Hartvignak névtelen atyja már 990-ben előfordúl s Aszkuin, Hartvig fivére, már 1007-here «Rotgau» urának neveztetik, továbbá, minthogy Hartvignak két fia még atyjuk halála előtt mint egyházi fejedelmek haltak el (t. i. Hartvig bambergi püspök 1047., fi 1053, és Lipót mainzi érsek 1051. aug, 1059. decz. 7-éig), ennélfogva Hartvignak 1074-ben már magas aggkorban kellett elhalnia; s minthogy a két püspök jóval 1074 előtt már püspöki széken ült, kétségtelen hogy magyar Berta sem Hartvignak egyedüli, sem első félesége nem lehetett.
Frigyest, Berta fiát, már 1074-ben regensburgi várnagynak nevezik; akkor tehát legalább is érett ifjúnak kellett lennie: De László király 1074-ben legjobb esetben csak 33 éves lehetett; hogy lehetett tehát akkor már érett ifjúnak nagyatyja, holott ez ifjúnak anyja legjobb esetben akkor csak 16 éves volt?!
Hogy Frigyes már 1074 előtt született, ezt már azon körülmény is bizonyítja, hogy Ulrik fia már 1112-ben (tehát 38 évvel 1074 után) eichstaedti püspök lett.
Nem is akarom itt tovább felemlíteni, hogy Hartvig grófnak még Aszkuin nevü fia is volt, kinek – ha Berta anyaságát elismerjük – csak 1074 után kellett születnie; csak azon körülményre akarok utalni, hogy László király, Hartvig állítólagos ipa, 1095-ben, tehát 21 évvel veje halála után, hunyt el és hogy Irén (Piroska), Lászlónak történetileg elismert leánya s Komnén János byzanczi császár neje, 1133-ban, tehát 59 évvel sógora halála után mult ki, holott – mert legifjabb fia, Mánuel, csak 1123 körül született – még nem is érhetett el magas kort.Mennyire tévedhetnek még igen nagy történetírók is chronologiai és genealogiai tekintetben, ezt a nagy Horváth Mihály «Magyarország története» czímű terjedelmes (1860-ban kiadott) műve mutatja.
T. i. nevezett műve I. kötetének 215-ik lapján a következőket mondja: «Ehhez járultak most Comnen János görög császárnak, egy idő óta László királyunk vejének, ki neki Piroska, a görögöktől Irene néven hívott leányát adta nőül, a keresztény fejedelmekhez intézett felszólításai stb.»
Horváth itt egyszerre két hibát követ el:
Minthogy Komnén Jánosnak e felszólításait még 1095, tehát László halála előtti időbe helyezi, ennélfogva szövege értelmében Komnén János már 1095 előtt ült a byzanczi trónon s 1095 előtt lett Piroskának férje.
Már pedig czáfolhatlan tény, hogy az első keresztes hadjáratkor a görög trónon I. Elek (egészen 1118-ig) ült, hogy János fia csak 1118-ban követte s hogy János, ki csak 1088-ban született, 1095-ben mint hétéves fiu, sem Európa fejedelmeit fel nem hívhatta, sem László veje nem lehetett.
Ez utóbbi körülményt figyelembe kell vennünk bogeni Bertánál is; mert ha János, Piroska nővérének férje, csak 1088-ban született, akkor Berta 1074-ben, tehát 14 évvel sógorának születése előtt, alig- lehetett Hartvig neje.*
Az eddig mondottak alapján azon eredményre jutunk, hogy Bertának, I. László magyar király leányának anyasága, a mennyiben ez Frigyes és Aszkuin, bogeni I. Hartvig gróf fiait illeti s a mennyiben I. Hartvig 1074-ben elhalálozott, a történelmileg be nem bizonyított adatokhoz számítandó.

V.
STEFLINGI-RIETENBURGI ADELHEID KIRÁLYNŐ.

Rietenburgi-steflingi-regensburgi Adelheid magyar királyné leszármaztatását és személyét illetőleg a régibb, genealogusok sehogy sem tudtak egymás közt megegyezni.
Sulzeni Hundt Wiguleus († 1588) «Bayrisch Stammbuch» czímű művében azt mondja, hogy Aventinus (tulajdonképen Thurmayr János, bajor historiographus, † 1534) valamely sz. emmerami régi krónikásra támaszkodva, azt állítja, hogy rietenburgi Henrik grófnak egyik leánya egy magyar királyhoz ment férjhez, kinek halála után Bajorországba tért volna vissza. Cornides azon nagy hibát követi el, hogy a rietenburgi-regensburgi várgróf említett leányát nem nevezett Henrik gróf leányának, hanem feleségének tekinti s Bertával, a zárdából elszöktetett magyar királyleánynyal (kit hamisan Kálmán leányának tart) s bogeni I. Frigyes, regensburgi várnagy állítólagos anyjával azonosítja, holott művének más helyén Berta férjét bogeni Hartvignak nevezi.
Adelheidról szóló más kútforrások közül szerzőnk egy Bajorországban, a walderbachi cziszterczita-kolostor karzatának baloldalán lévő kövön olvasható epitaphiumot emel ki, mely Adelhaidot, magyar királynét, született Stephlingi grófnőt illeti s következőleg hangzik:

Hoc in sarcophago pausat generosa propago
De Stephning Comitum, tegit hos mannorque politum,
Quorum progenitor fertur Landgravius Otto.
Fit genitos genitor genitis Fridericus in octo.
Otto Comes victu Monachos sectans et amictu,
Mundum cum flore sprevit virtutis amore,
Nobilis Vngariae Regina . . fuit horum,
Reddita quae patriae iacet hic in sorte suorum.
A következő források alapján Cornides jogosítva érzi magát arra, hogy «Regina» után a «soror» szót kiegészítés gyanánt használja.
Duellius Rajmond szerintExcerpta Genealog. 1725. Lib. II. pars III. pag. 308. seq.* t. i. Walderbachban négy czímerpajzszsal diszített fatábla létezett volna. E czímerek elseje volt az osztrák zöld szalag vörös mezőben; másodika a magyar: ezüst patriarkhakereszt, arany hármashalmon, vörös mezőben; harmadika: szürke színű, jobboldalú kardkötő, három vörös rózsával, arany mezőben; negyedike: a pajzs jobboldala felé néző álló vörös oroszlán, ezüst mezőben. E czímereknek következő köriratjuk volt: «Nach der Geburdt Jesu Christi, als man zelt 1143 Jahr, hat der Hochgebohrn Herr Otto Landgraff von Stefling, Burggraff zu Regensspurg, und Herr von Riedenburg geborn von Königlichen Stammen angefangen das Stifft Wallerbach, darinn er und sein Hausfrau Adelheit, und Heinrich, und Friedrich seine Söhn, auch seine Schwester Adelhaidt ein Khönigin von Ungern begraben sind.»
Szerzőnk e források hitelességét következő érvekkel támadja meg:
a) Sem a hazai, sem a külföldi történészek nem ismerik ez Adelheidot, mert Hundt erről következőleg nyilatkozik: «Diser unser Graf Hainrich verliess ein Sun, und ein Tochter, Ott und Adelheit, die war nach anzeig Aventini in Epitomi ein Konig von Ungern verheurat, ist nach ihres Mannes Todt wider heimb in Bayern zogen: Also stehet es in obgemeldter Cronik zu S. Haymeran, aber in der Ungarischen Cronik Anthonii Bonfimii (recte Bonfinii) und der anderen find ich nichts davon, dess gleichen in der Cronika Aventini». (Bayrisch Stammbuch, I. Theil, Grawen von Riettenbwrg, pag. 123.)
b) A czímerek leírásai későbbi korból származnak; a német felirat sokkal korrektebb, ortografikusabb, mintsem e korszakból várható volna.
c) Otto és Frigyes fiának nyughelyei hamisan jelölvék. Frigyes Palaesztinában temettetett el; Otto sírjáról Hundt következőleg nyilatkozik: «Otto ligt zu S. Haymeran in Regenspurg under dem Portal gegen der Stadt, anno etc. 1142. da hangt ein Tafel mit diser Schrifft Otto Comes de Stephling et de Rietenburg et Burggravius Ratisponensis, fundator Monast. Walderpach. Et hic sub janua sepultus.»
Szerzőnk e kifogásaihoz csak azon észrevételt csatoljuk, hogy a német feliraton előforduló a «hochgebohrn» szó b) alatti kételkedését fényesen támogatja.
Nézzük most, mit mondanak Adelheidról az újabbak.
Hova vezetheti még a legjártasabb genealogusokat is a kútforrásoknak hiányos felkutatása, ezt leginkább Broemmelnél látjuk, ki 1846-ban II. István, magyar király feleségét (mert Adelheid mint ilyen, mai napság megczáfolhatlanúl el van ismerve) rietenburgi Stephanius, regensburgi várgróf leányának nevezi. Pedig rietenburgi Stephanius soha sem létezett. Broemmel a Stefling, Steffing, Stephaning stb.-féle variácziókból a «Stephanius» keresztnevet egyszerűen kigondolta.
Horváth Mihály (hivatkozással Schier-ra) II. István feleségét Steffingi Henrik tartománygróf és Richardisz, osztrák III. Lipót nővére leányának tartja.
Szalay László szerint stephaningi Henrik tartománygróf és III. Lipót testvérhugának leánya.
Wittmann 1854-ben, okirati tanulmányok alapján, megírta a regensburgi várgrófok történetét, melyre támaszkodva, Hopf Károly 1858-ban megjelent «Histor. genealog. Atlasz»-ában a Lengfeldi-steflingi (rietenburgi)-regensburgi ház férfitagjainak nemzedékrendét összeállította.
Hivatkozással e családfa adataira, megkísértjük, hogy azon steflingi-rietenburgi Adelheid magyar királynét felkeressük, mely alkalommal azonnal konstatáljuk, hogy a II. István magyar király és Adelheid közötti házasság 1121-ben köttetett.
Ki lehetett Adelheid atyja?
A fentidézett német felirat szerint az 1143-ból Walderbach alapítója gyanánt említett Ottónak nővére. Ez azonban teljesen hamis, mert Ottó már 1142-ben nem élt s mert Adelheidnak, ha Ottó nővérének tekintjük, egyúttal a már 1088-ban elhalálozott I. Henrik gróf leányának kellett volna lennie.
Feltéve most azon legkedvezőbb esetet, hogy Adelheid atyjának elhalálozási évében, illetőleg 1088-ban született volna; akkor 1121-ben, tehát férjhezmenetelekor már 33 éves volt, holott férje, II. István király (szül. 1101-ben) akkor csak 20 éves.
Minthogy a magyar tudósítások mindig csak Henriket említik Adelheid atyja gyanánt s minthogy a szerzőnk által idézett felirat szerint nem Richardisz, hanem Adelhaid volt Ottó felesége, szükséges, hogy a későbbi Henrik nevü grófokat közelebbről megvizsgáljuk.
III. Henrik, regensburgi várgróf 1142-től 1180 ig, Ottó fia s I. Henrik unokája, azért nem lehetett Adelheid atyja, mert csak 1130 táján, tehát körülbelül kilencz évvel Adelheidnak II. Istvánnal kötött házassága után vette babenbergi-osztrák Bertát nőűl s az is alig hihető, hogy az ipa. a vőt 50 évvel élje túl, mely eset II. István király († 1131) és steflingi III. Henrik között († 1180) valóban áll.
Tekintsük most a babenbergi család viszonyait Cohn L. A. 1871-ben megjelent, a legjobb, legteljesebb és legmegbízhatóbb újabb genealogiai termékekhez tartozó «Stammtafeln» czímű művének alapján.
Az ott (31. tábl.) lévő Babenbergi családfán valóban előfordúl Richardisz, mint III. Lipót osztrák őrgróf (öregebb?) nővére; csakhogy neve felett lebegő kérdőjel által kérdésesnek jelöltetik s hogy sem netáni férje, sem netáni utódai, sem születési, vagy elhalálozási éve nincsenek említve.
Ha különben az 1088-ban elhalálozott I. Henrik felesége lett volna, akkor már a fennérintett okoknál fogva sem lehetne őt Adelheid anyjának tekinteni. Unokahuga Berta, III. Lipót leánya, csak 1130 táján, tehát körülbelül 9 évvel Adelheidnak II. Istvánnal kötött házassága után regensburgi III. Henrik őrgrófhoz ment férjhez és 1145. (?) után húnyt el (a nap ápr. 9-ére esik), tehát ő sem lehetett Adelheid anyja. Ehhez még az is járúl, hogy Berta 1121-ben, tehát Adelheid férjhezmenetelekor legfeljebb csak II éves lehetett, mert 1110 előtt nem születhetett. Ezt pedig onnan tudjuk, mert Bertának bátyja, Ottó, freisingi püspök, III. Lipót harmadik gyermeke (III. Lipót házassága 1106-ra esik) csak 1109 decz. (?) 15-én született.
Ha tehát Richardisz (feltéve a kétes esetet, hogy III. Lipót nővérének elismerjük) steflingi Henrik felesége és Adelheid királyné anyja nem lehetett, ha továbbá III. Henriket az atyaságból minden határozottsággal ki kell zárnunk; akkor – ha azon magyar művekben bízunk, melyek Adelheid atyját Henriknek nevezik – legfeljebb steflingi II. Henrik, I. Henrik fia, lehetett Adelheid atyja, habár itt is azon körülmény figyelembe veendő, hogy már 1102-ben meghalt s hogy leánya, Adelheid, midőn 19 évvel atyja halála után II. István magyar királyhoz férjhez ment, I 9 évnél alig lehetett idősb; de lehetett sokkal fiatalabb is.A «fundatio monasterii in Walderbach» czímű forrásnak e tekintetbeni adatait «az Árpádok történelmikritikai genealogiája» czímű nagyobb művemben fogom közölni. Itt csak annyi legyen felemlítve, hogy Adelheid atyja az 1102-ben elhalálozott II. Henrik várgróf volt.*

Dr. WERTNER MÓR.

A RAJCSÁNYI CZIacute;MER KÉRDÉSÉHEZ.
I.
A DIVÉK NEMZETSÉG CZIacute;MERE.

(Egy oklevél-melléklettel.)
A «Turul» ez évi II. füzetének 91. lapján Petrovay Györgytől a Rajcsányiak czímerét tárgyaló czikk jelent meg, mely azon feltevést koczkáztatja, hogy a Rajcsányiak is egyik ágát képezték a Divék nemzetségnek és hogy az általuk használt czímer volna az eredeti, a Divék nemzetség többi ágai pedig idők folyamán megfeledkezvén a részletekről, csak a fa alatt ballagó medvét viselték pajzsaikon; sőt e feltevést azért is valószinűnek véli, mert így egy beszélő czímert lát a szerinte közös czímerben, míg a holdvilágos csillagos éjjel kényelmesen sétáló medve jelentőségét alig lehetne kitalálni.

images/1887-88xw58.jpg
UJFALUSI JÁNOS 1424. SEPT. 23-IKI OKLEVELE

Hasonló nézetet koczkáztat a leszármazást illetőleg Tagányi Károly a Turul IV. k. 103. lapján, azzal a különbséggel, hogy ő a Rajcsányiak ősi czímerét ugyanazonosnak gondolja a Divék nemzetség ágai által használt egyszerű czímerrel, míg Petrovay György a nemzetség régi czímerének a Rajcsányi czímert hiszi és ennek igazolásául közli a XVII. századból való Rajcsányi-féle czímer lenyomatát.
Nem vette azonban figyelembe Petrovay György a Divék nemzetségek általam a régi «Archaeologiai Értesítő»-ben már egyizben közölt 1424. évből fenmaradt czímerét, mely kétségtelenűl igazolja, hogy a Divék nemzetség ágai már akkor is a mai czímert használták; közlöm ezen czímer lenyomatát újból és a közlemény teljessége érdekében adom az oklevél teljes szövegét is, melyen a czímeres-pecsét függ; a hártyára írt oklevél a Rudnay család levéltárában Divék-Újfalun III. 36. jegy alatt őriztetik és arról .a viaszpecsét zöld selyem zsinóron függ; – az oklevél szövege a következő:

In nomine sancte et individue trinitatis amen. Cum inter singula opera hominum opus futurorum sigillis et testibus est roborandum, nos igitur Johannes filius Valentini filii Joka, damus pro memoria tam presentibus quam futuris presentem paginam inspecturis, quia nos iobagionibus nostris in possessione nostra SebedrusszA mai Valaszka-bela község a Rudnó völgyben Nyitramegyében.* vocata pro singulis anni redditibus sive censibus conferimus et donamus eisdem iobagionibus nostris, ut quilibet ipsorum nobis aut successoribus nostris de uno integro laneo continentem in se septuaginta duo quartalia terre arabilis ubicunque locorum in eadem possessione habere poterint, in duobus terminis, videlicet in festo beati Georgii martiris unam marcam denariorum solvere debent, et in festo beati Martini confessoris totidem solvere obligantur, quamlibet marcam pro decem pensis verorum denariorum computando. Item assignamus eisdem iobagionibus nostris, ut universi et singuli singulariter liberam venandi piscandi aves capiendi habeant facultatem, demptis magnis feris, in quibus ipsorum iudex debet habere quartam partem, perdices vero et fazanes dictos nobis reservamus. Etiam volumus, quod idem iobagiones nostri in omni iure residere debent iuxta morem et consuetudinem civitatis PrewidiePrivigye mezőváros, Nyitramegyében.* in hiis frui ac uti valeant et in quibus ipsimet diffinire non possunt, ad predictam civitatem habeant recursum pro iure causa informationis. In cuius rei testimonium sigillum nostrum proprium duximus sub apendendum. Datum Prewidie fena secunda proxima ante festum beatorum Cosme et Damiani martirum, anno dominice incarnationis millesimo quadringentesimo vicesimo quarto.1424 september hó 25.*
A pecséten látható czímer terebélyes fa alatt balról jobbra haladó medvét ábrázol, és körirata:

images/1887-88xw59.jpg

Ezen czímer az, mely a Divék nemzetségből származó összes családok által mai napig folytonosan használtatott és használtatik: a csillag és a holdvilág a czímerpajzs felső sarkaiban csak a XVII. században kezd szerepelni; és egyes családok, különösen a bárói és grófi rangot elnyert divékujfalusi Ujfalussyak, Majthényiak és Bossányiak bárói, illetve grófi ágai czímerükbe más alkatrészeket is felvettek, de a főalkatrész mindenkor a fa alatt haladó medve maradt.
Nyomát soha sem találtam eddigi kutatásaimnál annak, hogy a medve csak egy részét képezte volna a régi czímernek; és így Petrovay György ily irányú feltevése annál kevésbbé állhat meg, mert az általa közölt Rajcsányi illetve Ujfalussy czímer 1651-ből maradt fenn, holott a Divék nemzetség már a XV. és XVI. századokban folytonosan használta mai czímerét, mint ez a Rudnay, Bossányi és Majthényi levéltárak fölös adataiból kellően kitűnik, – és így inkább azt lehetne feltételezni, hogy a Rajcsányi-család vette át a Divék nemzetségtől a medvét.
Ezt azonban nem csak hogy nem feltételezem, hanem ellenkezőleg állítom, hogy a Rajcsányi és rokon családok czímere teljesen önálló és a Divék nemzetség czímerével semmiféle vonatkozásban nincs; a Rajcsányi-féle czímer a XVII. századtól mai napig a következő: terebélyes fa alatt fekvő férfin fejjel jobb felé négy lábbal álló medve, melynek hátába a mögötte álló vitéz egyenes kardot döf.
Ezen czímert használják a Rajcsányiakkal egy közös törzsből származó lipovnoki Lipovniczky, Korossy, a kihalt Korossi Komsek, szeptencz-ujfalussi Ujfalussy, Berencsy és Helbényi családok és ágak.
Ezen, beszélő czímernek a családi hagyomány alapján elfogadható czímer oly lényeges alkatrészekben különbözik a Divék nemzetség czímerétől, hogy egy czímernek venni a kettőt a czímertan szabályai nem engedik meg; mindaddig tehát, míg családtani adatok az ellenkezőt nem igazolják, ily lényegesen eltérő czímereket használó családokat a czímerek alapján egy törzsből származóknak állítani nem lehet; mert akkor a medve-czímerrel biró Jeszenszky, Ocskay, és az országban elszórtan lakó számtalan más családot is a Divék nemzetségből kellene származtatnunk, – pedig épen a családtan érdekében ezt még sem tehetjük.
A Divék nemzetség czímerében a medve értelmét megmagyarázni hitelesen én sem tudom; de következtetni nem nehéz; a medve a Divék nemzetség által lakott felső Nyitrában, továbbá Turócz és Trencsén vármegyék erdeiben ma sem ritkaság; igen könnyen lehetséges tehát, hogy a medve-czímer a nemzetség medvevadász voltával van összefüggésben.
Oklevéltári és családtani adatok szintén nem szólanak a mellett, hogy a Rajcsányi és rokon családok a Divék nemzetségből származnának; a Rajcsányiakról több XIII. és XIV. századból fenmaradt oklevélFejér Cod. Dipl. IV. 2. 357 VI. 2. 187. VIII. 3. 339 490 752 707 Hazai Okmánytár VI. 266. Wenzel Cod. D. A. VIII. 69 stb.* beszél; de egyikben sincsenek a család tagjai a Divék nemzetségből származóknak jelezve (de genere Divék); sőt ellenkezőleg az 1281-ben kelt nyitrai káptalani kiadványbanHazai okmánytár. VI. 266. lap.* a család egyes tagjai «de genere Lyponuk»-nak mondatnak.
Ellenben a tudtommal a Divék nemzetségből származó család tagjai a XIII. századból és a XIV. század első feléből fenmaradt oklevelekben számtalanszor «de genere Divek» és «nobiles de Divek» jeleztetnek,L. Rudnay, Majthényi, Bossányi levéltárak; továbbá Fejér IX. 1. 615. Knauz Eszt. Okmt. 47. l. Hazai Okmt. VI. 69. 420. l. stb.* még akkor is, midőn nem Divékhez közel a Nyitra völgyben fekvő birtokokról van szó, és szemben a Rajcsányiakkal is.Hazai Okmánytár VI. 420. l.*
A Divék nemzetségből származnak:
A XIV. század első felében élt Tamás dictus Csorba utódai: a Divéky-ek.
A XIII. század első felében élt Akurtól származnak le a divék-ujfalusi és rudnói Rudnay, dezseri báró és nemes Rudnyánszky és zomorfalusi Jókuthy élő; a divék-ujfalusi Ujfalussy gróf és nemes, a nyitra-zsámbokréthi Zsámbokréthy és Csermendy kihalt családok.
A XIII. század közepén élt Folkmártól származik le a nagy-bossányi és nagy-ugróczi kihalt báró, gróf, és élő nemes Bossányi és a kihalt tőkés-ujfalusi Ujfalussy család.
Bár a leszármazás izenkint ki nem mutatható, mégis alaposan vélem állíthatni, hogy a XIII. század végén élt Baska de genere Divék három fia István, Miklós és János egyikétől ered a bacskafalusi Bacskády, másikától pedig a keseleőkői Majthényi és motesiczi Motesiczky család; ezen állításomat a Majthényi család hováki levéltárában (A. 8. jegy alatt) lévő és 1466-ban a nyitrai káptalan által átírt 1330, és 1332. évben kelt két okiratra alapítom, melyek szerint Miklós fia Pető szintén de genere Divek, Baska említett három fiával kerneczi, mojtehi és divéki birtokrészeiket elcserélik.
Az itt említett Miklós fia Petőtől származik a kerneczi és besznákfalusi Besznák család; Miklós atyja volt Mikó, ki a XIII. század első felében élt és kinek négy fia, Balázs, Rátold, Bojon és Miklós már 1246-ban osztozik Mojte, Kernuch, Divék és Bik földbeli részeken.Rudnay cs. lvt. I. 9. Eddig kiadatlan.*
Nagy Iván a prileszi Prileszky családotMagyarország családai IX. k. 481. l.* hajlandó a czímer közössége alapján a Divék nemzetségből eredeztetni; a czímer teljes azonossága a származási hely közelségével a közös eredetre mutat, de családtani adatot annak bizonyítására nem ismerek.
A turcsánkai Turcsányi család nőágon a Divék nemzetségből eredvén, szintén használja a közös czímert; Róbert Károly király 1328-ban hagyta jóvá,Fejér Cod. Dip. VIII. 3. 293.* Terestyén fia Terestyén de genere Divék által a nyitrai káptalan előtt ugyanazon évben tett örökbe fogadási nyilatkozatot, mely szerint leányának vőlegényét Mihály fia Miklóst dictus Csukát örökbe fogadta; ettől ered a Turcsányi család.
Petrovay György czikke szerint tőkés-ujfalusi Ujfalussy István 1651-ben nem a Divék nemzetség, hanem a Rajcsányiak czímerét használta volna; ámde helyesen állíttatik-e a czikkben István tőkés-ujfalusi Ujfalussynak; nem-e volt az a Rajcsányiakkal egy törzsből eredő és Nagy Iván által nem említett szeptencz-ujfalusi Ujfalussy család sarja-e; mert ezek szintén birtokosok voltak Koroson.
A Rajcsányi-féle 1130. évi adománylevél hamisított voltát, Petrovay sem vonja kétségbe és így a Rajcsányi és rokon családok czímerét aLásd Fejér F. l. 235. 384. az elágazást.* XVII. századig vihetjük ugyan csak vissza, de sem czímertani, sem családtani adat nem lévén annak bizonyítására, hogy ezen családok a Divék nemzetségből származnának, ennek feltételezését tehát indokoltnak sem látom.
Végül közlöm a fent közölt 1424-iki oklevél kiállítójának és a czímer tulajdonosának leszármazási tábláját oly czélból, hogy a Divék nemzetségből eredő családok körében származási helye látható legyen; megjegyzem, hogy az öszszeállítás eredeti okleveleken alapul és sokban eltér a Nagy Iván által közölt származási táblától.

Akur de genere Divek a XIII-ik század első felében élt; Tamás dictus fiatlan, emlitve 1270–1294.; I. István emlitve 1250–1267.; II. Akur vagy Akch emlitve 1267–1295. (ettől származott le a zomorfalusi Jókuthy ág.); Ehellős (Ehelleus) eml. 1270. (ettől származott le a kihalt Csermedy ág.); II. Comes István 1271–1330. (özvegye Sebes leánya Katalin eml. 1334.); Ilona hajadon 1366.; I. Comes János de Ujfalu 1271–1335. I. Miklós 1334–1366. (özvegye Fülöp de Palugya leánya Erzsébet 1371.) Gyermektelen; Comes Jóka de Divék 1299–1334. (két neje volt, kik?); Erzsébet (férje: Ernő de Vásárd) 1334.; II. János de Rudnó 1348–1378. (özvegye Zalai Péter de Patvaricz leánya 1416.); II. Miklós dictus Kayza 1384–1407.; Péter dictus Kayza 1384–1394.; Gyermektelenek; Lőrincz de Kis-Bossány 1348–1404. (1. neje: Márta de Lelócz † 1382. gyermektelen. 2. neje: Erzsébet még él mint özvegy 1424-ben.); mg. Márton itélőmester 1405–1424.; László 1405–1407.; Gyermektelenek; I. Bálint de Ujfalu 1348–1396. (özvegye Makyza de Saar 1407.); III. Miklós (özvegye Simonyi Katalin ujból férhez ment Szelezsényi Lászlóhoz 1402.) Gyermektelen; András de Rudnó 1373–1414. (1. neje: Erzsébet, 2. neje: Salamine): (ettől származik le a rudnói és divék-ujfalusi Rudnay és a dezseri báró és nemes Rudnyánszky család); III. István 1396–1412. (ága fiaiban kihal); III. János 1402–1439. az oklevél kiállitója (ettől származnak le a divékujfalusi gróf és nemes Ujfalussy és a nyitra-zsámbokréthi Zsámbokréthy kih. családok.); II. Bálint 1402–1414. (utód nem volt).
images/1887-88xw60.jpg

RUDNAY BÉLA.

II.
A RAJCSÁNYI CSALÁD CZIacute;MERE.

Kénytelen vagyok a t. olvasóknak emlékezetébe hozni amit már egyszer megírtam a «Turul» 1886. évfolyamának 103. lapján.
Azt állítottam, hogy azon 1130. évi oklevelet (olvasható Fejérnél Cod. dipl. T. II. 81.) mely szerint egy Koros nevű űr, a Rajcsányiak őse állítólag, II. István királyt vadászat közben egy medve körmei közül megmentette s ez aztán Korosnak hálából egy falut adományozott – ezt, mondom, Rajcsányi Ádám koholta a múlt században.
Ezért aztán, a Rajcsányiak azon czímerét, melyet Nagy István rajzban is közölt «Magyarország családai» IX. köt. 589. lapján szintén a Rajcsányi Ádám koholmányának mondtam, mert abban azon 1130. évi hamis oklevél egész jelenete: a medve által letiport király s az őt megmentő vitéz látható.
Petrovay úr a «Turul» jelen évi második füzetében (91. l.) határozottan tagadja, hogy a Rajcsányi czímert Rajcsányi Ádám koholta volna.
Kénytelen vagyok tehát állításaimat körülményesebben indokolni a következőkben.
Bizonyos az, hogy az 1130. évi Koros-féle oklevél hamisítvány. Oly evidens ez, mint a nap az égen, s a kik mégis kételkednének rajta, kérem azokat, olvassák meg a «Nyitramegyei közlöny» 1885. évi egyik deczemberi szamából «Egy oklevélhamisítás története» czímű czikkemet. Ebben pontról pontra kimutattam a szóban forgó oklevél koholt voltát, de okaimat itt, az amúgy is tájékozott szakközönség előtt, fölöslegesnek tartom ismételni.
Mikor és ki gyártotta ez oklevelet? – bizonyosan a múlt század elején, bizonyosan maga az érdekelt Rajcsányi Ádám.
A múlt század elején, az oklevéltanban a legvastagabb tudatlanság uralkodott. Tessék végig nézni a Neoaquistica Commissio iratait, és meg fogunk borzadni attól a tudatlanságtól s nyegle könnyelműségtől, melylyel e commissio az oklevelekkel bánik. A legotrombább koholmányoknak ül fel, s a legvilágosabb bizonyítékokat kifogásolja. És ez így volt akkor egész Európában. Francziaországban közhitté vált, hogy minden oklevelet papok gyártottak. Ezért kellett egy Mabilonnak fölkelnie, megalapítani egy új tudományt, az oklevelek tanát.
Természetes tehát, hogy az oklevelek hamisítására soha kedvezőbb alkalom nem volt ennél. A Neoaquistica Commissio egész uradalmakat itél oda kétségtelen koholmányok alapján. Ma is láthatók még ilyenek az Országos levéltárban, ugyanazok, melyek e híres bizottság kezén mentek keresztül. Oly otrombán vannak hamisítva, hogy XV. századi okleveleket a XVII. század végén dívó írásmóddal sem átalták leírni, anynyira, hogy a ki csak egy valódit látott életében, lehetetlen volt, hogy a koholmányra rá ne ismerjen.
Rajcsányi Ádám pedig azon időben a m. udv. kamarának levéltárnoka volt. Az Országos Levéltárban fennmaradt iratai tanusítják, hogy mily bámulatos szorgalommal tanulmányozta a rábizott levéltár kincseit. Egész fasciculusokkal maradtak utánna genealogiák, pecsétrajzok s történeti följegyzések. Azt lehet mondani, hogy nem volt akkor ember az országban, a ki anynyira ismerte volna az okleveleket, mint ő. S mentül nagyobb volt az általános tudatlanság e téren, annál korlátlanabb tekintélynek örvendhetett ő maga. Mint correspondentiája mutatja, az ország színe java fordult hozzá, s a mindenható Grassalkovich herczegnek is intimusa lőn.
Ilyen helyzetben Rajcsányi Ádámnak igen könnyű volt képességeivel visszaélni. Most is meglévő pecsétrajzai kitünő rajzoló tehetségről tesznek tanuságot s fenmaradt még egy pár scartetája is, melyen árpádkori oklevelek írását utánozza, nem közönséges ügyességgel.
Ki gyártotta tehát a Rajcsányi család legrégibb azon említett 1130. évi Koros-féle oklevelet? Ki más mint Rajcsányi Ádám; kinek állott érdekében? csakis neki; ki iratja át e hamis okvelet mint hiteleset, a vasvári káptalan által? megint Rajcsányi Ádám.
Hiszen kérem ennyi bizonyíték alapján még a bíró is elitélné őt, nemhogy még a történelmi kritika. Aztán nem is ez az egyetlen hamisítás, mely Rajcsányira rásül. Éppen ilyen koholtaknak tartom a szintén általa átíratott 1317. évi (Fejér Cod. dipl. VIII. vol. II. 69.) valamint egy 1244. évi (Fejérnél Tom. IV. vol. I. 347. l.) családját érdeklő okleveleket. Gyanum van, hogy a Fejérnél II. k. 64. lapon a Turcsányi család levéltárából és ugyancsak nála a Tom. VII. vol. V. 265. lapon az Ürményi család levéltárából közölt evidenter hamis oklevelek szintén a Rajcsányi Ádám keze munkája.
Kétségtelenül constatálható tehát az eddigiekből, hogy a szóbanforgó 1130. évi Koros-féle oklevél Rajcsányi Ádám gyártmánya, melylyel csakis családja hiuságának akart hizelegni.
Ebből aztán logice az következik, hogy Koros sohasem létezett s hogy II. István királynak ama vadászkalandja soha meg nem történt.
Ez a vadászkaland azonban ott látható Nagy Ivánnál a Rajcsányiak czímerében! Petrovay úr tehát azt hiszi, hogy e jelenet talán családi hagyományban tartotta fönn magát, s ennek kifejezését kellene látnunk a Rajcsányi czímerben.
Csakhogy egész sorát ismerem a Rajcsányi pecséteknek a XVII. századból az Országos levéltárban (Petrőczy ltár) Szendrei János barátom gyüjteményében, a Bossányi és Berényi családok levéltáraiban, és azokon egytül egyig változatlanul a Divék nemzetség ősi czímerét egy lombos fa alatt ballagó medvét látjuk, a pajzs felső jobb sarkában a félholddal, a balban pedig egy csillaggal.
A Rajcsányi czímer mai alakjában, melyen már a vadászjelenet látható, csakis a XVIII. század elejéről való. Legelső nyomát Rajcsányi Antal nyitramegyei esküdt pecsétjén találom, (Orsz. Levéltár. Selmeczy cs. fasc. 1. no. 48.) tehát az 1130. évi Koros-féle oklevéllel egy időben. Világos ezek után, hogy valamint az oklevelet, úgy szintén e czímert is csakugyan Rajcsányi Ádám hamisította családja számára.
Ezzel aztán tulajdonképen a vitát be is fejezhetném, mert állításaimat, miket Petrovay úr megtámadott, ime bebizonyítottam. Ő azonban mégis a tőkésujfalusi Ujfalussy családnak egy 1651. évi pecsétjével áll elő, melyen a rajz szerint egy fa alatt egy medve valakit letiport, míg balról egy álló vitéz kardját a medvébe döfi.
Azt mondhatom erre, hogy mi közöm hozzá? A kérdés az volt, igaz-e, hogy Rajcsányi Ádám koholt egy 1130. évi oklevelet; igaz-e, hogy annak alapján hamisította meg családja czímerét? Petrovay úr ezt tagadta, én bebizonyítottam, s ha létezik is egy czímer, melyben az általam incriminált vadászjelenethez hasonló előfordúl – annak kimagyarázása Petrovay urat terheli.
Csak annyit mondhatok, hogy a Petrovay úr által közölt pecsét rajza correct, s ahhoz teljesen hasonlót a Berényi család levéltárában láttam 1646-ban ugyanazon Ujfalussy Istvántól.
Furcsának elég furcsa, mert a tőkésujfalusi Ujfalussy család szintén a Divék nemzetségből származott és a – Berényi levéltár iratainak tanúsága szerint – a Divék nemzetségi czímert használják még 1602, 1615, sőt 1625-ben is. Honnan vette Ujfalussy István 1646-ban a Petrovay úr által közölt czímert – nem tudhatom és talán soha se is fogjuk megtudni, merőben privát szeszélynek lévén eredménye. Arról azonban mindenkorra le kell tennie Petrovay úrnak, hogy ezt a czímert a Rajcsányi-féle koholmánynyal vegye egy kalap alá. Ez két különböző dolog, melyek közt a legkisebb összevetés sem tehető meg. Még ha azt is be tudná bizonyítani, hogy a medve által letiport valaki, maga a király vagyis koronát visel, még akkor se menthetné meg a Rajcsányi czímerhamisítványt.

TAGÁNYI KÁROLY

MAGYAR SIacute;RKÖVEK.E czím alatt az Arch. Értesítő folyó évi folyamában már megjelent néhány közlemény. Szándékunk az említett szaklappal karöltve ez érdekes, s a heraldikára nézve kiváló fontosságú emlékek ismertetésére időről időre tért hagyni; az Arch. Értesítővel a gazdag anyagon akkép osztozván meg, hogy a figurális vagy ornamentikai tekintetben érdekesebbek ott, a heraldikai és genealogiai szempontból figyelemreméltók folyóiratunkban látnak napvilágot. Az emlékek felkutatására és ismertetésére eddig Csoma József és Csergheő Géza tagtársaink voltak szívesek vállalkozni. Szerk.*
GAGYI LÁSZLÓ SIacute;RKÖVE.

(Egy sírkő rajzával.)
Felső-Gagy község Abauj vármegyének ú. n. Szárazvölgyén fekszik; temploma a község felett messze kimagasló dombon épült. – Nagyarányú, de mult századi épület. – Hajdan e dombon a «boldog asszonyról» nevezett benczés apátság és temploma állott,Rupp: Magyarország helynévtára II. 290.* de ez talán a török hódoltság alatt elpusztult,Egy inquisitio 1643-ból Abaujmegye levéltárában, hol F.-Gagyban a templom égése is jelezve van.* s a ma fennálló templom, a hajdani apátság romjain és romjaiból épült. – A Rákóczy szabadságharcz alatt a reformatusok kezeibe került, kiktől 1756-ban Fáy Ferencz nagyváradi kanonok és gagyi apát visszafoglalta s 1758-ban jelen állapotába helyezte.Rupp. U. o. II. 291.*
A régi multból egyetlen maradvány egy sírkő, a szentély evangeliumi oldalába befalazva, mely jelen közleményünk tárgyát képezi.
A sírkő – tekintve azt, hogy felette egy templom elpusztult – kitünő állapotban van, a czímer rajta teljesen sértetlen, legendája mindenütt olvasható, feltehető, hogy az nem a padozatba eresztve – kitéve sok századokon át a csizma sarkak rombolásának – hanem védett helyen, a templom oldalfalába volt beillesztve s erősítve. – Anyaga szürke trachit, magassága 2 m. 10 cm., szélessége 1 m., két felső sarka levágott, felirata mélyen bevésett uncialis és lapidaris betűkkel vegyest, részint a kereten, részint a sírkő mező alján a czímer alatt s felett üresen maradt helyeken vízszintes s rövid függélyes sorokban következő:A dominico szóban a kőfaragó az első D betűt megfordítva Q alakban véste ki.*

images/1887-88xw61.jpg

Ez évszámra nézve kétségünk van; 1365 előtt nem igen hadakozhattak őseink a törökökkel. Hajlandobbak vagyunk az évszámot így olvasni M.CCC.CXXII. = 1422; csakhogy ez évben sem volt hadjárat a törökök ellen; mert a Zsigmond király által 1419-ben velök öt évre kötött béke csak 1424 folyamán telt le. Mindenesetre érdemes volna a sírkő eredetijét még egyszer jól megnézni.
Szerk.*Ezen László Gagyi Péter mester hat fia közől a harmadik volt. – Az első, Miklós – a Gerevennek is nevezett – erdélyi vajda a Gagyi, Vendéghy és Báthori családok őse, a második György: a Sirokai család őse; a harmadik László – kinek részére e sírkő állíttatott – ki «interfectus per Turcos» hihetőleg csatában esett el, talán bátyja az erdélyi vajda oldalánál, vagy szolgálatában.
A sírkő képes mezőjét egy hármas – egyszerű körívből alkotott baldachin alatt – csekély domborodással faragott czímer tölti be.
A pajzs jobbra dőlt háromszögpajzs, tizenegyszer osztott, egy balharánt pólyával; felette jobbra néző csöbörsisak, egyszerű szemnyilással, melyből kiterjesztett szárnyú sas nő ki, csőrében koszorút tartva, jobb szárnyára háromágú leveles korona illesztve; a takaró – egyszerű kendőalakú – a sisak aljából keskenyen nyúlik ki s tövén átkötve, végén merev ránczokban felfelé lebben.
E sírkő több tekintetben nagyon érdekes, egyrészt, mert egyike a régibbeknek hazánkban, másrészt: mert a rajtalevő czímer egy érdekes kora-góth modorú és ritka szép heraldikai stilben kivitt alkotás, továbbá, mert az ős Aba nemzetség ősi czímerét ábrázolja, de legfőképen azért, mert általa két fontos kérdés végleges és biztos megoldását találjuk:

images/1887-88xw62.jpg

1. Mint lehet az, hogy több – oklevelileg kétségtelen – ágazatai az Aba nemzetségnek az ősi polyás czímertől teljesen eltérő s látszólag azzal semmi összefüggésben nem levő czímert használtak?
2. Következtethetünk-e nálunk ősi családainknál közös leszármazásra, czímerazonosság alapján?
Az Aba nemzetség legrégibb czímere, mint azt sphragistikai emlékeink bizonyítják: a pajzsban egy pólya (Mokyanus nádor 1286; Omode nádor 1299; Tamás erdélyi vajda 1328; Kálmán győri püspök 1368). – Kálmán győri püspök pecsétjén a sasos sisakdísz is látható, sőt már Omode nádor pecsétjén is előtűnik a pajzs felett egy dicskörrel körített sasfej, s bár ez heraldice sisakdísznek nem tekinthető – minthogy az sisakkal nincs összeköttetésben, de kétségtelen, hogy a későbbi sasos sisakdísz innen származott, vagy ezen – térszűke miatt a pajzs felett előtünő sasfejjel, a már létező sisakdíszt akarták jelezni. – E sphragistikai bizonyságok s a sírkövünkön levő czímer egybevetése után bizton konstatálhatjuk, hogy az Aba nemzetség ősi czímere a pólya és sisakdísze sas volt.
Azonban fennmaradt okleveleink e nemzetség nagy kiterjedéséről, több felé elágazásáról is tanuskodnak, mely az egyes ágak megkülönböztetésénél heroldkép-módosítást, czímertörést vont maga után. – E czímertörés az Aba nemzetség czímerénél leginkább a pólyák számának változásában nyilatkozott. – Demeter tárnokmester 1336, István alországbiró 1380. évi pecsétein két, Miklós erdélyi vajda 1280. évi pecsétén három pólya látható, Dózsa nádor ötször; fia Jakab szabolcsi főispán hétszer osztott pajzsot visel czímerül.B. Nyáry «Heraldica»-jában (73. l.) tévesen írja: Dózsa nádor czímerét hatos, fia Jakab szabolcsi főispánét nyolczas pólyázatúnak.* – Ily átváltozások következtében használt a Gagyi-család tizenegyszer osztott czímerpajzsot.
Ebből láthatjuk, hogy a czímertörések a magyar heraldikában már a XIII., XIV. században gyakorlatban voltak, még pedig annak legegyszerűbb s legszebb alakjában, miként az már e lapok hasábjain is ki volt mutatvaCsergheő: A hársfalevél a Rathold nemzetség czímerében.* s ebből kitünik egyszersmind azon nagy fontosság is, melyet nálunk a középkorban a czímereknek tulajdonítottak.
Sajnos, hogy a Gagyi-czímernek van még egy momentuma, mely világosan meg nem magyarázható, ez a balharánt pólya a tizenegyszer osztott pajzson. Minthogy maga a tizenegyszeres elosztás már czímertörés, egy másik czímertörés csakis egy ifjabb vagy mellékágnak ismét ifjabb vagy mellékágára vonatkozhatik. Azon feltevésnek itt alig van, vagy egyátalán nem lehet helye, hogy az talán törvénytelen születés jele (Bastardzeichen) volna, mert egyrészt e szokás Magyarországon nem igen dívott, másrészt azon korban, melyből czímerünk eredt, balharánt vagy jobbharánt pólyának semmi egymástól megkülömböztető jelentése nem volt.
Hogy a czímertöréseket tovább követhessük, röviden közlöm az Aba nemzetség Abauj vármegyébe szakadt ágának külön családokra való szétoszlását; Nagy Iván (Magyarország családai), a jászói convent levéltára s saját családi okleveleim után:

I. Péter; II. Péter; Miklós erdélyi vajda; György (Sirokai család őse.); I. László m. h. 1332.; I. János. (Frichi család őse.); III. Péter (Hedry család őse.); I. Mihály (Berthóti család őse.); I. Lőrincz; II. István; II. Mihály; II. Miklós; IV. Péter; II. János (Báthory család őse.); István (A Gagyi és Vendéghy család őse.); László; Erzse.
images/1887-88xw63.jpg

A táblán álló II. Péter s fiai elcserélték Szaláncz várát Drugeth Vilmossal sárosmegyei birtokokért 1330-ban s az ifjabb ág Sárosmegyébe költözött, az idősebb ág továbbra is Abaujmegyében maradt, hol nagyterületű birtoka magába foglalta: alsó és felső Gagy, Bátor s Vendégi községek határait s Miklós erdélyi vajda és maradéki, az idősb ág Gagyban székelve Gagyi nevet vett fel, míg az ifjabb ágnak Bátor jutván osztályrészül, a Báthori nevet veszi fel. – A gagyi ág a XV. század végén ismét két ágra szakad, az idősebb megtartja lakását és nevét, de 1515 körül Gagyi Imre alispán családját sírba viszi, az ifjabb ág Vendégibe költözik, a Vendégi nevet veszi fel s ez az egyedüli ág, mely: mai napig fenntartá nevét, most közeledvén a kihaláshoz.
Gagyi László sírköve az eredeti Aba-czímert mutatja, s hogy a család legidősebb ága ezt használta, kitűnik abból, hogy a többrendbeli czímeres pecsét, melyeket a Vendéghy család tagjai évszázadokon át használtak, t. i. a pólyás vagy többszörösen osztott pajzsot s sisakdíszűl a sast. – E czímerrészek többnyire ügyetlenűl vannak alkalmazva, a hol jobbra, hol balra dűlt, néha egészen fekvő pajzson repülésre kész sas áll, melynek jobb szárnya felett korona lebeg.
Azonban az ifjabb ágak mind elhagyták az ősi czímerpaizs pólyáit, s helyette czímerűl annak sisakdíszét, a sast, fogadták el.
A Báthori bővített czímer (Siebmacher II. füz. 35. tb.) négyelt pajzs arany szívpajzszsal, benne fekete kétfejű sas; 1 és 4 befelé fordult oroszlán, 2. és 3. két egymáshoz fordult koronás oroszlán, jobbjuk (baljok)-ban görbe kardot tartva. – A pajzson két sisak: I. balra néző növekvő oroszlán; II, növekvő oroszlán karddal. – Ha már most tekintetbe veszszük, hogy e közlött czímernek forrását egy XVII. századbeli pecsétlenyomat képezi, hol a már felette kicsiny szívpajzs metszésénél a metsző könnyen tévedhetett, az egyfejű sas helyett a symmetrikusabb kétfejűt tartván szem előtt, bátran állíthatjuk, hogy a Báthori család ősi czímere: arany (?) pajzsban fekete egyfejű sas voltVan reményem e család ősi, bővítés előtti, czímerét Jászón vagy Abaujmegye levéltárában felfedezhetni.* – Ez állítást megerősítik a Sárosmegyébe származott ágak czímerei:
A Berthóti család czímere: kék pajzsban koronán álló (néha koronás) fekete sas; sisakdísz sas. (Siebm. III. füz.).
A Frichi család czímere: kék pajzsban fekete sas; sisakdísz sas.
A Hedry család czímere: kék pajzsban dombra illesztett leveles koronán álló fekete sas; sisakdísz sas.
A Sirokai család czímere: nyilt liliomos koronából növekvő sas, csőrében koszorút tart.Archaeolog. Közl. VIII. kt. 209. 1. Rómer: «Régi sírköveinkről» cz. czikkében Sirokay László neapoli püspöknek (m. h. 1487.) a sirokai templomban levő alakos sírkövét írva le, a czímer sasát sirálynak mondja s a koszorút a sas csőrében gyűrűnek nézi.*
A lapispataki Segnyey család czímere, az Ibrányiak és a nemzeti múzeum levéltárában levő több rendbeli pecsét után: a pajzsban sas; sisakdísz: három strucztoll. – E család egyik tagja: Miklós bárói rangra emeltetve kapta Bocskay Istvántól – 1606. máj. 1. – azon czímert, melynek kétszer osztott pajzsában három borzalmas csatakép látható.
A «Somossy» és «Vitéz» – szintén az Aba nemzetség sárosmegyei törzséből elágazott – két kihalt család czímerét nem ösmerem.
Ide sorolom végre a sárosmegyei lipóczi Keczer családot. – Nagy Iván (Magy. cs. VI. 144), Lehoczky (Stemmat. II. p. 3.) és az Egyetemes encyclopaedia (I. 25) után, odavetve említi a Keczerek Aba nemzetségből való leszármazását. Ezen odavetett állítást a heraldikai bizonyítékok alapján, csaknem bizonyosságra emelhetjük. – A Keczer család ősi czímere,Deák F.: Lapispataki bizottság jelentése. A tört. társulat 1878. vidéki kirándulása. 138. l.* ezüst pajzsban jobbra néző fekete sas csőrében arany gyűrű. – Az I. Keczer Andrásnak 1584-ben adományozott czímerbővítés ezüst és veresben négyelt pajzsában az 1. és 4. mezőt szintén az ősi czímer foglalja el, a 2. és 3. kettősfarkú arany oroszlán; sisakdísz a gyűrűt tartó sas.U. o. a «kéttorkú» nyomdahiba lehet «kétfarkú» helyett.* – Nagy Iván egy második czímerbővítésről emlékezik, melyet II. Keczer András nyert 1631-ben II. Ferdinandtól. – E czímer leirása következő: veresben és kékben négyelt pajzs, szívpajzszsal: 1. és 4. fekete sas jobb szárnyára arany korona illesztve, csőrében arany gyűrűt tart; 2. és 3. kettős farkú oroszlán arany keresztet tart, a fekete szívpajzsban császári korona alatt, arany F betű. – Két sisak: I. a pajzs oroszlána; II. fekete oroszlán; takarók: fekete-arany, vörös-ezüst.
Mindezen czímervariansoknál a főhelyen álló ősi czímer, az Aba nemzetség – s így a sírkövünkön látható czímer – sisakdíszével teljesen egyezik. – Ezen 1631-ben nyert czímernél még a sas jobb szárnyára illesztett korona is látható, egyedül a koszorú a sas csőrében változott át több századok alatt gyűrűvé.
Hosszadalmasságomért mentsen ki a sírkő érdekessége, minthogy az ős-nemzetségi czímerváltozatok kutatását és tanulmányát, a heraldika egyik legfontosabb s legérdekesebb feladatának tekintem.

CSOMA JÓZSEF.

KÉT RÉGI CSALÁD.Mutatványúl: a «Magyarország – mohácsi vészt megelőzőleg már nemesi rangon állott s a jelen korban is élő – régi családainak rövid ismertetése» czímű, megjelenendő munkából.*
I.
A LIPTÓ-SZENTANDRÁSI BÁRÓ ÉS NEMES ANDREÁNSZKY CSALÁD.

Liptó vármegye legrégibb nemes családjainak egyike. A család oklevelei szerint törzs-őse Hauck-Polkou máskép Beucha II. Endre király idejében élt, s ezen királytól «pro multiplicibus servitiis suis» Liptó vármegyei Mogerfalut és Hybbát nyerte adományban, miként ezt IV. Bélának «tertio kalendas Oktobris» kelettel 1239-ben kiadott oklevele tanúsítja.Eredetiben: Detrich Miksa benedekfalvi földbirtokosnál, – közölve: Hazai okmtár: VII. 25. lap.* Ebben egyébként a Hybba nevű birtok Polkutól visszavettnek nyilváníttatik ki s kezein csupán Mogerfalva hagyatott meg; minek oka ama történeti tényben keresendő, mely szerint Béla, folytatva a már ifjú királysága alatt általa is, úgy atyja által megkezdett birtokczím-revisiokat, atyja adományát Hybbát illetőleg hatályában fenn nem tartotta, hanem mint annyi sok mást, úgy ezt is a koronára visszaszállította; s ekként mérsékelte itt is Endrének túlzott mérvű ajándékozását.
Ez oklevél tehát a család legrégibb okmánya; mert az ebben érintett II. Endre féle adomány levélnek később Kún László által 1293-ban (!) történt átiratása, felette aggályos, nemcsak az évszámban látható nagy tévedés, hanem több igen lényeges diplomatikai szabálytalanságánál fogva is.
Midőn Bubek Imre országbíró s Liptó vármegyei várispán 1391-ben az okleveleket vizsgálta, előtte IV. Béla ez érintett oklevelét: «Alexander filius Andreae de Mogerfalva» – producálta, mint jogszerű leszármazott utódja az adományos Hauck Polkúnak.
Ezen Bubek-féle vizsgálat adatait tudvalevőleg a «liptói regestrum» elnevezés alatt ismert összeírás tartalmazza, melynek két párban kiállított eredeti példányai máig meg vannak; egyik Liptó v. megye levéltárában, – másik pedig az országos levéltárban őriztetvén.
E regestrum a «mogerfalvi» adomány-levél valódiságát s az adomány jogos bírását tanusította.
Kitűnik ez még különben a szepesi káptalannak egy 1353 évben – «datum in die festi b. Margaretae virginis et martyris» – kelt s országbírói itéletet végrehajtó, továbbá ugyanazon hiteles helynek 1357-ben (Dat. octavo die feriae sextae praenotatae) kelt határigazító, végűl nevezett káptalannak 1380-ban (Datum in vigilia festi beati Thomae apostoli) kelt, királyi parancs alapján osztály után beiktató – okleveleiből is, melyek a későbbi századokban tartott nemesi vizsgálatok alkalmával a család által mindig produkáltattak – s mai napig is a családnál, mint Polku utódjainál őriztetnek.
Ez utóbb érintett, 1380. évi oklevél megmutatja egyébként azt is, hogy Mogerfalu területén idővel már több község alakúlt, részben Szent-András, részben Dettrich- vagy Benedekfalva, úgy Szent-Ivány néven.
Szent-András lett ősfészke az ezen előnevet mai napig használó s e községben máig birtokos előbb Ondreanszky s később Andreánszky nevű családnak; – míg a Polkútól leszármazó Egyednek (Egidius) egyik testvérje Detrichfalvát nyerte osztályrészűl s e község után viseli is előnevét a Detrich család.
Szent-Ivány község pedig, melyet még Bogomér (a Szent-Ivány, Szmrecsányi, Pongrácz, nádasdi Baán családok őse) Szent-Andrási Mihálytól – ki máskép «Veres»-nek neveztetik – a mogerfalvi területből megszerzett birtokrészén alakított, a Szent-Ivány család törzsbirtokává vált s utóbb a két család csakis beházasodások által keveredett rokonságba.
Nagy Ivánnak ugyanis, – úgy egyéb családtörténeti íróinknak abbeli megállapodása hogy Hauck Polkw a Pongrácz, Szent-Ivány stb. családok őse volna, határozottan tévesnek bizonyúl, ha figyelembe vesszük a már fent említett I. Lajos király-féle 1353-iki oklevelet, melyből kitetszik, hogy midőn az összes mogerfalvi területet a liptói comesek elfoglalták volna s e miatt Polkou utódjai a királynál panaszt emeltek, a mogerfalvi terület királyi határozattal előbbeni birtokosainak visszaadatni rendeltetett, minek következtében a szintén említett 1380. évi osztályt-tevő, határzáró s beiktató oklevél feltűnteti a két, – mint külön eredetű – család, a Polku és Bogomér utódai között létrejött osztályt.
Mindez oklevelek Mogerfalvi András fia, Sándor által 1391-ben producáltatván, a liptói regestrumban feljegyezve vannak s miként érintők, az egy közös törzsből eredt: Andreánszky és Detrich-család birtokában máig megvannak.
Már ebből tehát, ha más bizonyíték nem is volna, joggal állítható, hogy csak e két család tartható Hauck Polku egyenes utódainak.
Egyébként e kérdést már Majláth Béla a Történelmi Tár 1878. évi IV. negyedében sikerrel meg is oldotta, ebben alaposan kimutatván azt, hogy Hauck Polku és Bogomér két külön családnak törzsei, s hogy Polkuval a Pongrácz család összeköttetésbe nem hozható.
Az Andreánszky és Detrich, úgy a velök osztályos családok u. m.: benedekfalvi Kiszely, Luby, Dlohuloczky, Rudolf királynak Pozsonyban 1578. évi márczius 12-én kelt s eredetben jelenleg is az Andreánszky-család kezeinél levő újított adománylevele szerintOrsz. levtár: Liber Reg. No 3. Ab. ann, 1578 – 1591. * megerősíttetnek s illetve új adományt nyernek az egész Benedekfalva máskép Detrichfalva, Konszka és Szent András községekre, úgy Bresztovina pusztára. Ebben azonban Sz. András és Konszka, mint a sz.-andrási Ondreánszky-család kizárólagos birtoka – említtetik.
E nevezett osztályos családok a XVI. századot megelőzőleg még nem szerepelnek a mogerfalvai területen birtokosok gyanánt,A többször említett 1380 évi osztály s beiktató levél is csupán a nádasdi nemeseket (Baán csal.) Szmrecsányi és Sz. Ivány családokat említi fel osztályosok gyanánt; s a családi iratokban egész a XVI. századig tényleg nem is fordúlnak elő az 1578. évi oklevélben nevezett családok.* s csakis a XVI. században leány-negyed jogán lesznek ezek is ott birtokosok. Innen érthető is, hogy e családok új adományért folyamodtak, hogy t. i. joguk királyi szentesítés által erősíttessék.
Nehezebben dönthető el ama kérdés, Hauck Polku vajjon mily nemzetiségű volt?!
Nagy Iván – a Pongrácz-családnál – bár fenntartással cseh nemesnek véli őt; alapítva ezt főleg a Bogomér által nyert kiváltság levél tartalmára, melyben Bogomér jövevény volta igazolást nyer.
Ma már – Bogomérnak Hauck Polkutól különböző eredete tisztázva levén – Polkounak cseh nemzetiségből való eredeztetése is, nélkülözi az alapot, – azon körülményből következtetve pedig, hogy megtelepedésének egyik birtokát «Magyarfalvának» nevezte, s hogy a mogerfalvi területnek épp azon része, amely (t. i. Sz. András, Benedekfalva) maiglan is Polkou utódjai birtokában van, mostanáig «philisteusok» völgyének neveztetik, – tekintettel arra, hogy kúnok, jászok «philisteus» elnevezés alatt is szerepelnek törvénykönyveinkben1715:34. t. cz. – 1751: 35. t. cz.* – inkább magyar, kún vagy jász eredetűnek mondható.
Hauck Polku közvetlen leszármazottjainak nevei, sem a családi, sem más levéltárak avagy oklevél-gyűjtemények adataiból eddigelé kitudhatók nem voltak, miért is a család nemzékrendje csakis a XIV-ik századtól kezdve állítható össze; ez is azonban a XV-ik században ismét megszakad, úgy hogy a szakadatlan lánczolat csupán a XV. század végétől fogva teljes. (L. a családfát 123. és 124. lapon.)
Az I. táblán feltűntetett I. Andrásnak fia Sándor ősi birtokjogát igazolta 1391-ben s ez a liptói regestrumba bejegyeztetett. Ennek egyenes leszármazottjai felől nincs tudomásunk, mert a család, I. András testvére Mihálynak ágán (dictus Veres) származott le s él napjainkig.
IV. András, úgy az Ondreanszky nevet először használt utód között – közel egy századon át megszakad a lánczolat, melynek, valamint a legfölűl Hauck Polku és Paulus közt tapasztalható hézagnak is – a családi hagyomány szerint előfordúlt nagy tűzvész volna az oka, mely alkalommal a templom is, hol a családi iratok őríztettek, leégvén, az iratok közűl éppen ezen időszakokra vonatkozók semmisűltek meg.
Látjuk, hogy a családban általában kedvelt név volt az «András»; s csak a XIV. század 2-ik felétől annak végeig is négy Andrást találunk a nemzetségben.
Már a XIII. században alakúlt Szent-András községben egyidejüleg Szent-András védszent tiszteletére kápolna is emeltetett, hová a később alakuló szomszéd községek lakói is istentiszteletre eljártak.Lásd e részben: Myskovszky Viktornak «Liptóvármegye középkori építészeti műemlékei» czímű közleményét (Archaeologiai közlemények XI. köt. 1877. év lI. füz. kiadja M. Tud. Akad.)*
Az előszeretettel viselt András névből később a szláv ajkú s a Lengyelországgal szomszédos vidékbeli nép nyelve «Ondreanszkyt» csinált; s így a Polkou és Mogerfalviak utódjaiból – valószínűleg a XIV. században, mikor tudvalevőleg a családnevek megállapodni kezdtek – állott elő az Ondreanszky-család.
A családfán látható első Ondreanszky a XV. század végén élt s tőle már megszakítás nélkül bírjuk a származás rendjét.
A XVI. században az Ondreanszkyak «szentandrási» előnévvel fordúlnak már elő, s ily előnév mellett nyerik is Rudolftól 1578-ban az új adománylevelet, a táblán látható Miklós és Gáspár testvérek.
Az újabb generátiónál V. Jánosnak Szmrecsányi Annától (kinek anyja Madocsányi leány, testvére volt Palugyay Imre nyitrai püspök anyjának) nemzett fia: Ignácz 1816-ban kincstári provisor, ennek Dereano Máriától született mindkét fia, Miksa és Alajos, m. kir. pénzügyminiszteri tanácsosok; előbbi 1874-től fogva nyugdíjazva.
A család egy ága, mely a III. táblát megnyitó II. Istvántól jő le, ujabb időben bárói méltóságra emeltetett és pedig IV. Sándor személyében, ki előkelő hivatalokat viselt; így kamarai tanácsos, majd kerül. főtörvényszéki elnök, végűl cs. kir. v. b. titk. és államtanácsos volt s mint a Lipót-rend középkeresztjének tulajdonosa, e rend akkor fennállott szabályaihoz képest a Felségtől 1868. évi julius hó 13-án az osztrák báróságot nyerte. Született 1802-ben május 7-én, megh. 1873. szept. 12-én.

I. TÁBLA: Hauck Polku 1230.; Paulus v. Pál; I. András 1353.; Alexander (Sándor) vagy II. András 1391. a liptói regestrumban a család okmányait felvéteti; I. István; I. János † 1375.; Mihály (kit Veresnek hivtak 1353.); I. Jakab de Zent András; III. András 1394.; Orbán de eadem.; IV. András 1412.; Ondreánszky; Mátyás 1516.; Péter 1553.; Lénárd 1584.; András (Konszkán és Benedekfalván); Péter Ondreánszky; II. Miklós † 1641.; Márton 1669. vagy Mátyás; Ferencz 1669.; IV. János 1650.; Lajos 1669. (Daneczky Kata); Adám 1699.; Péter 1701.; II. Jakab 1752. (Szeredy Anna); IX. János; Anna; Francziska 1795.; V. András 1516. (Ondreánszky); II. János 1517.; II. János 1541. lak. Konszkán; Ilona (Horváth András de Grizán); I. Miklós de Zent-András 1570. (Lehóczky Orsolya) 1569.; I. Gáspár 1568. (Rudolftól 1578-ban uj adományt nyer.; III. János 1593.; N. leány (Csemitzky János); II. Gáspár 1586.; I. Boldizsár 1586.; I. Valentin 1584.; II: Boldizsár (Horánszky Dorottya). 1653.; II. István 1636.; II. Valentin 1647.; III. István †; II. Pál 1669. (Benyiczky Erzsébet) † 1701.; II. Miklós †; III. Miklós †; VII. András 1747. (Fejérpataky Kata); II. Mihály †; György †; III. István 1747. (1. Horváth Sófia, 2. Detrich Éva); VIII. András (1. Harczhauser Izabella, 2. Kubinyi Éva); Mária (Horanszky János); Ilona (CSuknayné); V. János 1780. (Szmrecsányi Ágnes); Antal; Terézia (sz. miklósi Pongrácz György); Éva (Horanszky István); Rozália; VI. Gáspár 1777. (Ragályi Susanna.); Ferencz 1839.; Lajos; Borbála (1. Andreanszky János, 2. Horánszky Pál); Anna (Zsigmondy Pál); Ignácz 1816. kincstári Provisor. (Dereano Anna); IV. Miklós; III. Boldizsár franczia ezredes. † Algirban; Tamás szepesi kanonok; Johánna; Anna; Éva (Trnovszkyné); Miksa m. kir. miniszteri tanácsos † 1886. (rumunyesti Fábry Adelheid); Antal szül. 1846. m. k. pénzügyi titkár; Amália; Alajos miniszteri tanácsos. (Villax Czeczil); Imre †; Ludovica; Adelheid; Mária; Ilona.
images/1887-88xw64.jpg

II. TÁBLA: I. Boldizsár 1586.; IV. Miklós (Farkas Éva 1645.); Péter 1669. lak. Primóczon; Ferencz; Alajos 1696.; Sándor (Kádár Éva); Sigmond 1712. (Podhorányi Mária.); Menyhért; József 1754.; László (Miticzky Mária); Mária; Róza; Erzsébet; Anna (Szent Iványi Menyhért); János †; XI. András, Zemplénm. Bodrogkeresztúrban; III. Jakab 1771. (Juhász Sára.); IV. Pál, Szepes m. Primanóczon; Anna (Fábry András); Imre, Abauj m. Berenczen. (1. Baán Julianna [atyja Baán Fer.] 2. Győry Erzsébet); I. Sándor 1749. (Szent-Iványi Anna Mária.); Károly 1787.; Antal 1828.; Rozália (Ruttkay János.); György †; József (n. tacskándi Csergheő Erzsébet). † 1767.; Anna (Koós László 1807); VI. András 1650. (Pongrácz Mária-Anna.); Adám 1669.; IV. Pál; V. János 1701.; György † 1747.; VI. János † 1751. (Andreánszky Borb.); II. Sándor 1771.; László 1775.; VII. János (Horánszky Éva); Gedeon; Mihály; III. Sándor; I. Mihály 1676.; Susánna (Dulffy Györgyné); III. Pál 1694.; VI. János (Fogarassy Julia); IV. Pál † 1764.; Antal 1764.; Márk prem. can.; Sára (1. Koczka Péter, 2. Szabó Alb.); Terézia (Szentmarjay Imre); Anna (Hoffer Antal).
III. TÁBLA: II. István 1636.; III. Gáspár 1669. (Horváth Susánna.); Ilona; IV. Gáspár. (Zmeskál Susánna.); I. Menyhért; II. Menyhért. (Zmeskál Anna.); III. Jakab. (Borló Róza.); III. Menyhért szepesi kanonok; Erzsébet (Lohrerné.); Karolina (Guothné.); Judit (Kalocsayné.); IV. Sándor szül. 1802 † 1873. a Lipót- és vaskorona r. v. 1868. báró lett. (moysfalvi Gyurcsányi Anna); Flórián; Fridrika. (Lubyné.); Róza (Podhorszkyné.); Vilhelmina; Honorata; Sándor cs. k. kamarás † 1867.; Gábor szül. 1845. 1875. magyar báró, országgyülési képviselő. (Glacz Matild † 1883.); István szül. 1843. 1875. magyar báró, pénzügyminiszteri osztálytanácsos; Gyula–Hiób. †; Péter 1669.; I. Ferencz 1669. (mező-szegedi Szegedy Judit 1695.); V. Gáspár jezsuita 1695.; II. Ferencz 1749. pozsonyi alispán (Czingely Julianna.); Sigmond 1722.; László 1763.; Anna (Hrabovszkyné); VI. János 1730.; Terézia (Abrahámffy Jósef); Jósef 1739.; III. Ferencz Xav. 1742.
images/1887-88xw65.jpg

Fiai közűl Gábor és István 1875-ben magyar bárói diplomát kaptak.
A családfán – mint tapasztalható – a legujabb nemzedék még kiegészítést igényel.
A család ősi czímere:
A paizs kék mezejében, zöld alapon, fészkében 3 fiát önvérével tápláló fehér színű, kiterjesztett szárnyú pelikán van. A paizs feletti sisak koronáján ismét ehhez mindenben hasonló pelikán látható. Takaró: jobbról arany-kék, balról ezüst-vörös.
A bárói czímer, melyet Sándor kapott, a régitől csak annyiban különbözik, hogy a paizs udvarába a pelikán fölé három egymás mellett álló arany csillag tétetett; s hogy a paizs két oldalán – telamonok gyanánt – arany oroszlánok állanak.

II.
A MIKE-PÉRCSI PÉRCHY CSALÁD.

Bihar és Szabolcs megye legrégibb nemes családjainak egyike.
Régi iratai közűl sok elégvén, részint pedig elhányódván, a család történetét teljesen nem ismertethetjük.
E régi Pérchy családot egy néhai kiváló genealogusunk, a volt debreczeni professor Nagy Gábor, gyűjteményes munkájábanCollect. Gabr. Nagy Mss. – Nemzeti múzeum. * a kihaltak közt említi; azonban ez határozottan téves állítás, minthogy a család jelenleg is több tagjában él; s szakadatlan lánczolatban az Árpádkortól kezdve kimutatható leszármazása.
Nagy Iván ismert nagy munkájában azonban a mike-pércsi Pérchy családot mint élőt említi, röviden; – régi eredetének minden érintése nélkűl. Az általa ott közlött s a jelen századból való nemzékrendi töredék azonban tényleg a régi Pérchyek ivadékait tünteti fel, miként ez, az alább közlendő adatokból és származékrendből ki fog tűnni.
Az ismert oklevelek sorát V. István királynak Chepanus részére, Pérch nevű föld adományozása érdemében kelt oklevele nyitja meg, melyet fia IV. László király is utóbb 1272-ben (Datum Albe in vigilia nativitatis beatae Virginis) átírt és Chepánt abban megerősítette.Wenzel: Árpádk. Új okmt. III. 233. l.; úgy Hazai okmt: IV. 52. l.* Kellett azonban a családnak annál régibb oklevelének is lenni s jelesül II. Endre: egy 1225. évben kelt donationalis levelének mert – mint alább is érintendjük – ez oklevelet még 1845. évi kisasszony hava 26-án Szabolcs megye előtt Pérchy János több más családi oklevéllel egyetemben produkálta is.Ered. oklevél.* Minthogy azonban jelenleg ez oklevél holléte nem tudatik, – tartalmát nem ismerve, erről csak mellékesen és ennyiben emlékezhetünk meg csupán.
Kún László még 1282. évi aug. 10-én – a Szaláncz vára vívásakor szeme láttára súlyos kőütést szenvedett Pérchy Dines részére is – ugyancsak adománylevelet állít ki.Wenzel: IV. 239. l.*
E Dénest azonban egész biztonsággal nem tudjuk a család alább közlendő nemzékrendjébe beilleszteni; hacsak Myke 3-ik fiát Dienest, – kit a családi oklevelek 1320–1335 közti időben említenek – annak el nem fogadjuk. Nem lehetetlen különben, legalább chronologice véve, hogy 1282-ben ez már csatában vehetett részt.
A család kétségtelenűl ismert első őse okleveles alapon ilykép: Chepanus dactus de Peeyrch. Ez az Árpádkor utolsó tizedében még élt, nemkülönben testvére Márton is.
Chepánnak egy Myke nevű fia s egy leánya volt, utóbbit a nagybátyja Márton vette el feleségül, s így húgával Miklóst, s több leánygyermekét nemzette.
Mártonnak említett fia Miklós, – édesanyja (Chepán leánya) jogán – a váradi káptalannak 1317-ben (Datum sabbato proximo post octavas santi regis Ladislai) kelt tanúsítása szerint, Peeyrch és Ketheles helységekből őt illető leány-negyed rész iránti igényét jelenti be.A váradi káptalannak 1327. évi átiratából. (Családi oklevelek.)*
Mykének gyermekei közűl négy fia ismeretes, ú. m. Princh vagy Perench, Zayo vagy Zayus, Dienes és Mihály.
Viszont Miklósnak – Márton fiának – Mihály nevű fia után két unokája maradt: Ornold és Ilona, ez utóbbi Staár Imre nemesnek lőn nejévé.
Miklós említett bejelentett igényét békés úton sikerrel érvényesíté is, mert a váradi káptalannak két rendbeli és pedig 1320-ban (Datam feria sexta proxima ante dominicam Laetare) úgy 1322-ben (Dat. in die coenae Domini) kelt hit. kiadványai szerintUgyanabból. * Myke átengedte Miklósnak és Ornoldnak Peeyrch község és egyház kegyuraságára nézve, a quarta puellaris fejében Pérchnek keleti részét, tartozandóságaival együtt.
Az utóbbi keletű oklevélben Ornoldnak fiai: Miklós és Mihály is felemlíttetnek.
Pérchnek, a családnevet is adó, e Bihar megyei (ma már hajdumegyei) törzsfészeknek – bár törvényes alapból kifolyó csonkítása, nem volt azonban ínyére Mykének; törekvése ugyanis folyton odairányult, hogy azt valahogyan a rokonoktól visszaszerezhetné.
Ezt azonban már csakis fiai tudták keresztűl vinni 1335-ben, midőn is Perench, Zayó és Dénes, szabolcsmegyei Ohaát községi részbirtokukért, az ezen birtokkal járó, s a «boldogságos szűz» monostora, úgy «Szent-György martyr» szentegyháza feletti kegyúri jogokkal együtt, – visszacserélik Miklóstól, s illetve ennek unokáitól Ornoldtól, úgy az Ilona és Staár Imrétől származott Chenchlinus és Miklóstól a már ezek kezein levő negyed jogon átengedve volt pérchi és kötelesi részbirtokokat.
Hogy mikor elégíttettek ki az igénylők a kötelesi birtokból, arra okleveles nyomot nem találtunk; ám miként a csereszerződés mutatja, ekkor már negyed-jogon ez is át volt adva nekik.
A váradi káptalan előtt 1335-ben (Dat. in octavis Omn. Sanctorum) kelt e csereszerződésben,Szabolcs vmegye által 1793-ban átírva annak megemlítésével, hogy az átírt okmányon levő hit. pecsét annak hátára nyomva látható.* erősen köteleztetnek a felek azt betartani, a csere tárgyát kölcsönösen nem háborgatni; az ezt megszegő fél alávetvén magát a bíró által alkalmazásba veendő párviadal itéletének.
Márton ága – Arnold fiaiban: Miklós és Mihályban vész el; legalább ezek utódjaira nézve további adatokban szűkölködünk. Hasonlóképen Myke ágán Princh, Zayus és Dénes leszármazottjai felől más adatunk nincs, minthogy Zayusnak Péter és Myke nevű fiai voltak. E Myke felől annyit tudunk, hogy Várdai Domokossal perben állván, a kitűzött határnapra nem jelent meg; az e részben megejtett nyomozás következtében a leleszi convent jelenti 1380-ban a királynak, hogy Pérchi Myke ama kifogása, hogy azért nem jelenhetett meg, mivel Horváth János bánnal oda volt a király hadjáratában, nem való, mert akkor semmi hadban Myke távol nem volt.
Ugyancsak Myke 1381-ben a király rendeletéből elfoglalta Kisvárdai Domokosnak birtokát, abban nagy pusztítást vivén végbe.
1382-ben perben áll Balázs nevű kisvárdai telepítvényessel, a kin hatalmaskodást követett el, de a biróság előtt meg nem jelenvén, birságoltatik, sőt ismételt makacskodásai miatt kettős bírság terhével is sújtatik. (Mind erről a gróf Zichy-codex IV. 138, 176, 183, 184, 185, 196, 200 és 205. sz. oklevelei bővebben felvilágosítanak.)
Ellenben, Myke 4-ik fiának, Mihálynak, ágát okleveles alapon egész a jelenkorig kimutathatjuk; s így a család Mihály utódjaiban él jelenleg is.
Az alább említendő oklevelek mutatják, hogy ez időtájt, avagy kevéssel utóbb már, a családnak kezein tetemes birtokok voltak. Egész községek is, valamint birtok-részek.
Az ezekre vonatkozó régi adományleveleket nem ismerjük; de bizonyos, hogy ősi birtokok voltak, a későbbi királyok által nagyobbrészt új adomány czímén erősíttetvén meg ezekben a család.
Iacute;gy ugyancsak a váradi káptalannak egy 1400-ik évben (die quarto termini praenotati) keltUgyanazon megyei átiratból. (Erre nézve megjegyzi a vmegye, hogy a pecsét hiányzik, zsinórja azonban részben megvan.)* és Zsigmond király azon évi (Dat. tertio die festi beati Jacobi apostoli) határjárást rendelő parancsához képest, – e határjárás foganatosítását tanúsító okleveléből olvassuk, – hogy a Myke 4-ik fiától Mihálytól származott Miklós ugyancsak Myke de Pérch nevű fia által nemzett Mátyásnak birtoka (biharvármegyei) Banch földje meghatároltatik.
E Pérchi Mykének Mátyáson kívül még két fia volt; ú. m. László és Benedek, kik személyesen panaszolkodván Zsigmond király előtt, hogy ezen Banch nevű birtokukban Pérchy Zayus fia, Péter, részéről háborgattatnak, – Zsigmond király 1416-ban (Budae in dominica Oculi) keletű parancsávalAz egri főkáptalannak 1800. évben (D. Agriae sabbatho prox. ante dominicam 8-am p. Pentecosten in diem 26-am mens. July incidente) kelt eredeti átiratából. * a leleszi conventet utasítja ez ügy megvizsgálására és jelentés-tételre, mihez képest a convent saját kiküldöttje a király emberével Pérchy Zanon fiához Péterhez – ki Papus helységében lakott – kimenve, az ügyet rendbe is hozza, Banch helységének önhatalmú megzavarásától nevezettet sikerrel eltiltja.Most idézett egri főkápt. átiratból.*
A család – női hozomány s illetve leánynegyed jogán birtokossá vált biharmegyei Zepes, Poch és Ebes falvakban is, az előkelő Szepesy család útján. De nem a legjobb viszony lehetett a két család között, mert a surlódások köztük egymást érték, miről több oklevél tanúskodik. Ilyen Zsigmond királynak 1423-ban (Dat. Cassoviae feria sexta prox. ante festum Sanctae Trinitatis) kelt vizsgálatot rendelő parancsa,Ugyanabból.* melyet a leleszi conventhez az iránt intézett, hogy panaszkodván előtte Mikepérchi László neje – Szepesy Dorottya – s ennek több megnevezett testvére, a miatt, hogy, a fentnevezett birtokokban Szepesy István – Ábrahám fia – által háborgattatnak: felhívja a conventet az ügy kiderítésére.
Pérchi László és Benedek, Pérchi Péterrel egyetemben panaszt emelnek ugyancsak Zsigmond király előtt, hogy Szepesy Imre fiai az ő Vásári nevű községükben a halfogókból a halakat elhordták; több jobbágyaikat Ebes faluból és Pércsből elfogták, – lovaikat elidegeníték; – szóval, hogy nagyobb hatalmaskodást követtek el ellenükben, miért is a király Ozorán 1423-ban (in festo beatae Barbarae virginis) kelt vizsgálatot rendelő parancsával a leleszi conventet kiküldi az ügy felderítésére.Most idézett egri főkápt. átiratból.*
Ugyan ők – és még Pérchi Miklós (Mihály fia) is, megint csak panaszolkodnak Zsigmond előtt bizonyos Miklós nevű úr ellen is, – hogy reá törvén Vásári birtokukra, ott belső embereiket, különösen pedig egyet kegyetlen szavak s ütések közt megsebesítettek, – lovát, fegyverét elszedték, egy jobbágyát is elfogva s azt az erdőbe hurczolva, ott kifosztották, – ezen erdőt is elfoglalva tartják stb.; nékiek, ez által tetemes károkat okozván: miért is a király a leleszi conventet küldi ki vizsgálatra Budán (feria secunda proxima post festum purificationis Virginis gloriosae) 1426. évben kelt oklevelével.U. a.*
A Szepesy-család és Pérchi Miklós – Mátyás fia – között Keötheles és Ebes helységek újbóli meghatároltatása s ebből kinek-kinek illetősége megállapítása okáról Bátohry István ország biró határozatához képest mindkét fél kijelölt békebiráinak – arbiterek – közvetítése mellett 1440-ben határigazítás történt a váradi káptalan azon évi (Datum feria tertia proxima post festum beati Brexii confessoris) oklevelénekSzabolcs vmegyének 1793. évi ápr. 15-én kelt átiratából. (Ered. oklevél.)* tanúsítása szerint.
Más oldalról megint Héderváry Lőrincz nádornak ugyancsak 1440-ben kelt (Dat. Budae feria secunda prox. post festum sanctae et individuae Trinitatis) vizsgálatot rendelő parancsaMár hivatk. egri főkápt. átiratból.* mutatja, hogy Pérchi Miklós előtte panaszt emelt, hogy a Szepesyek, jelesűl: Szepesy László és István, úgy János és Mihály – Szepesy Imre fiai – nyolcz holdnyi gabonáját egyik jobbágyától elsajátították; Banch helységéből egy részt saját Poch nevű birtokukhoz hozzáfoglaltak; stb.
Eléggé kitűnik ezekből tehát, hogy e két család egymással megférni nem tudott s ama kor szokásához képest részint birtok-, részint jobbágy-foglalás által igyekeztek a Szepesyek a Pérchieket gyengíteni; károsítani.
Most említett Miklós egyébként őseinek birtokára új adományt is eszközölt ki 1440-ik évben; s ebből látjuk főleg, hogy a család tekintélyes birtokok fölött rendelkezhetett. Ugyanis Ulászló király 1440. évi feria quarta proxima post festum ad vincula beati Petri apostoli – keletű adománylevelébenSzabolcsmegyének fent hivatk. 1793 évi átiratából. * ezen Miklóst (fidelis nostri Nicolai filii Mathiae de Pérch) ama hű szolgálatjaiért, hű és engedelmességet tanúsító érdemeiért, melylyel nevezett király irányában, királylyá választatása, majd megkoronáztatása idejétől fogva, s azóta is nevének tisztességet s becsületet szerezve viseltetett: Bihar megyei Pérch, Kisfalu és Keöteles helységekben, úgy Keszi és Vásári nevű birtokrészekben; nemkülönben Pércs helység tartozandóságait képező Kornistheleke, Csigás, Babolchia és Mikes majorokban; végül Szabolcs vármegyei Horth helységben, melyeket Miklós ősei régtől fogva birtak, és maga jelenleg is bir, megerősíti és néki s maradékinak adományozza; egyszersmind pedig a váradi káptalant megbízza, hogy e birtokokba Miklóst szabályszerűen iktassa be. Mi, nevezett káptalannak azon évi (Dat. duo decimo die diei introductionis et statutionis praenotatae) oklevele szerint,Ugyanabból.* ellentmondás nélkűl meg is történt.
Úgy tetszik, hogy Miklós a királyi kegy reá vetett sugarától igen is felmelegedett, mert a sok bosszantást, mit a Szepesyek családjának okoztak, a király palástjába burkolódzva, egy csapással akarta rajtuk megtorolni; ugyanis egy évre rá, hogy ősi birtokaiban megerősíttetett volna, már ismét megkérte a királyt, hogy új adomány czímén erősítené öt meg Kurnyúhalma és Csigás nevű, a Szepesyek ős fészke, Szepessel határos földek birtokában is.
Erről Héderváry Lőrincz nádornak 1441-ben Budán (Datum sabbato prox. ante dominicam Ramispalmarum) kelt, a leleszi conventhez intézett nyomozó parancsa értesít;Egri főkáptalannak többször idézett eredeti átiratából.* melyből kitűnik, hogy a Szepesy családbeliek panaszkodtak előtte, hogy Pérchi Miklós – Mihály fia – nevezett földekre, a melyek ő nekik ősi birtokuk s jelenleg is tulajdon birásukban vannak, titkon, az ő hírük tudtuk nélkűl a királytól magának új adományt kérelmezett, nemcsak, hanem még e földeket hatalmasúl el is foglalta légyen.
Hogy ezen Csigás nevű föld nem lehetett azonos az 1440-ik évi adománylevélben is nevezett Csigos nevű majorral, mutatja az, hogy erre nem volt szükséges új adományt kérni s pedig annál kevésbbé, mert abba Miklós minden ellentmondás nélkűl 1440-ben be is iktattatott; hanem ez valószínűleg egy hasonló nevű düllő lehetett a szepesi határban.
Miklósnak két fia volt: Balázs mester és Miklós. Balázst a XV. század utolsó előtti tizedében Mátyás király szolgálatában találjuk mint királyi kamarai jegyzőt, kinek is hű szolgálatai s érdemeiért, s általa testvérének Miklósnak, Mátyás király 1485-ben kelt oklevelében Zaránd megyei Pypoly, Chythagos és Sokló nevű birtokrészeket adományozza.Ez oklevél csak másolatban van meg. Eredetije még 1834-ben is megvolt a családnál – de ennek is több régi oklevéllel együtt nyoma veszett.*
Balázs mester elcseréli 1500-ban kötelesi javai egy részét s erre II. Ulászló királytól jóváhagyást is nyert.Családi feljegyzés.* Leszármazottjai felől nincsenek adataink, valószínűleg deficiált; testvére Miklós azonban ágazatát mai napig kiterjeszté. Utódjai, családi iratok, szerződések, cserék és egyéb bevallások adataiból, nemesi tanúlevelekből stb. összeállítva, az alább közlött nemzékrendi táblázaton láthatók.
Ezek közűl az I. táblán látható Györgynek Cherneő Annától született hasonnevű fia, Zegedey Pál csanádi vál. püspök és leleszi prépostnak 1588. évi (Dat. feria sexta in festo nimirum divisionis beatorum apostolorum) bizonyítólevele szerint szabolcsmegyei horthi illetőségét 140 frtért eladta Báthori István országbirónak.Egri főkáptalannak 1801. évi. (Dat. feria quarta prox. post dominicam vigesimam tertiam post Pentecosten, in diem quartam mensis Novembris incidente) eredeti átiratából.*
Ezen Györgynek unokái Szabolcs megyei FöldesenFöldes curialis nemes községre szóló, I. Lipót király által 1692 okt. 1-én kelt adománylevél, VI. Károly róm. császár s magy. királynak 1718. évi átiratában a család birtokában van.*lakó György deák és Ferencz deák kötelesi rész porcziójukat, a melyet még eleik nemes Szoboszló városának elzálogosítottak volt, 1682-ben 18 évre 200 m. forintban ismét zálogba lekötik;Családi feljegyzés.* majd a 18 év elteltével ugyanők 1700. évi decz. 1-én újabban is 20 évre a zálogidőt meghosszabbítják.Váradi káptalannak 1731. évi (feria quinta prox. post dominicam Exaudi in diem decimam mensis Maii incidente) keletű átiratából. (Ered. oklevél.)*
Ezen Ferencznek fia Mátyás, a Pérchy-család iratait «egy nehéz három ember emeletű ládában» Debreczenben Károsi János házánál helyezte el, mely levelek ládástól 1717-ben ezen ház kigyulladása alkalmával mind a lángok martalékává lőnek.Királyi tábla jurátussa által teljesített vizsgálat adataiból. (Csal. iratok.)*
A másik elzálogosítónak Györgynek fia János 1725-ben megint auctiót vett fel Kötelesre Szoboszló városától; ismét 10 évre kötvén le e birtokot.
1733-ban János és Mátyás miután Szoboszlóval a zálogösszeg iránt, mely Kötelest terhelte, megállapodásra jutottak, megint csak 18 évi hosszabbítást adnak, azonban fiaik György és Ferencz a váradi káptalan előtt 1734-ben ennek ellentmondanak.Váradi kápt.-nak 1734. évi kiadványa. (Eredeti oklevél).* Az ellentmondó György és testvére Mátyás, hogy magokat Kötelesre nézve jobban megerősítsék, új adománylevelet kérnek; s ez nekik gróf Batthiányi Lajos nádor által 1754. évi január 23-án kelt nádori új adománylevéllel meg is adatott.Váradi káptalannak 1754. évi iktatást tanusító okleveléből. (Ered. oklevél.)*
A jelen században Pérchy Dániel Szabolcs megyétől, nemkülönben ugyanő, úgy testvérének Mihálynak fiai: Eduárd és Antal Bihar megyétől is vesznek ki 1845-ben nemesi bizonyságleveleket. Előbbiben felsoroltatnak ama oklevelek, melyeket: «ezen, s több nemes megyékbe szét ágazott s lakós nemes Pérchy-család tagjainak nevekben s képükben is teljes hatalmu biztosuk nemzetes Pérchy János, a megye előtt producált; ú. m. András királynak 1225-iki, Zsigmond császárnak 1367-iki,Ezen, kortanilag nyilván tarthatatlan évszám, valószínűleg az oklevél téves olvasása, – avagy tollhibából eredhet.* Ulászlónak 1440-diki, Mátyásnak 1467-iki, Leopold császárnak 1692-ik, Károly császárnak 1718-ik, Mária Thereziának 1752-ik évekről szólló kegyelmes adományleveleik. »Bihar vmegyének 1845. évi márcz. 3-án kelt nemesi tanú-leveléből. (Ered. oklevél.)*
A család levéltára, mint láttuk, sok pusztulást szenvedett; mind e mellett is több régi oklevelet ritka szerencsével sikerűlt a családnak megtartani; sőt, az említetteken felűl még, 1834-ben Pérchy János Szoboszló város nemes birtokossága biztosainak kezeire transummáltatás czéljából több eredeti oklevelet ad át; köztük két váradi káptalani eredeti kiadványt leány-negyed iránt, 1317 és 1320-ból; úgy a fent is érintett Mátyás király-féle 1485. évi adománylevelet is. E levelek holléte felől azonban ez időszerint nincs tudomásunk.
A család maiglan Bihar, Hajdú és Szabolcs megyékben él; azonban más megyékben is elszórva vannak egyes családtagok. A legújabb nemzedékből Antal (I. táblán) Hajdu megyei hadházi lakos, az 1848/9. évi szabadságharczban honvédszázados volt, fiai közűl Árpád lakik Sopronban, az első m. ált. bizt. társaság felügyelője, Zoltán huszártiszt.
A nemzékrend okleveles alapon összeállítva a következő:

Mike-pércsi Pércsy család nemzedékrendje.

I. TÁBLA: Chepanus dictus de Peeyrch 1270–1300.; Mgr. Myke 1317.; N. leány (Martinus de Peeyrch.); Princh v. Perench; Zayo v. Zayus 1320–22.; Péter; Myke; Dienes 1335.; Mihály; Miklós 1400.; Mike de Pérch 1400.; Mátyás; Miklós 1440-ben uj adományt nyer; László (Szepessy Dorottya); Benedek; Balázs † Mátyás kir. kamarai jegyzője. Adományt nyer testvérével együtt 1485-ben; Miklós; György, 1552. (nemes Cherneö Anna); György † 1588.; Klára; Mátyás; György 1625–42.; Mátyás †; György; János † 1650–1700.; Ferencz; Mátyás; János 1724–33. (balkányi lakos.); Ferencz † 1724–33. (balkányi lakos.); György 1754-ben nádori adom. Kötelesre; Ferencz; Mátyás 1754-ben nádori adom. Kötelesre; János; György; Márton; Miklós; Lajos; József Lak. Földes; Mihály (Darvas Thekla); János; Dániel 1845. (Gálbori Anna.); Sándor; Domokos; 1870.; Ede 1845.; Antal (Reich Anna.); Árpád; Zoltán; 1886.; József 1845.; István; János; János; Lajos 1845.; Imre; György. Martinus (neje ugyancsak Pérchy leány Myke nővére.); Miklós 1317.; Mihály 1317.; Arnold; Miklós; Mihály; Ilona (Emericus de Staár); Cenchlinus; Miklós; Több leány.
II. TÁBLA: Ferencz 1754.; János; Ferencz 1754.; György; Sándor; János; Ferencz; Márton; József; László; Márton; Gábor; József; Lajos; Sámuel; János; Balázs; György.
III. TÁBLA: Mátyás 1754.; György; Márton; József; Lajos; Ferencz; Bálint; János; Gábor 1845.; Lajos; Márton; László; József; Lajos; Márton; Gábor; László; János; Ferencz 1754.; János; Lajos; Mátyás; Gábor; József.
IV. TÁBLA: Mátyás 1700.; János; János; Miklós; Sándor 1845.; Gábor; Mátyás; Márton; János; Márton; Gábor; Lajos; János; László.
images/1887-88xw66.jpg


Érdekes volna a család. nemesi czímerlevelét is ismerni, azonban ebbeli igyekezetünk eredményre nem vezetett; s minthogy Bihar megye. 1666. évi okt. 8-án kelt bizonyítványa szerint,Egri főkáptalannak 1794 évi junius 20-án kelt átiratából. (Ered. oklevél.)* melyben mikepércsi lakos nemes Pérchy István (atyja Miklós, anyja nemes Fekete Ilona) nemesi származása bizonyíttatik, világosan felemlítve van az, hogy «mint az e megye sok községében a nemesi családokon sajnosan megesett a török háborúk dúlásai közepette» így a Pérchy-család «armalissa» is elpusztult, megégett; nem is lehet tehát sok reményünk arra, hogy azt megismerhessük.
A most említett Pérchy István a családfán nem fordúl elő; a rendelkezésünkre állott adatok alapján ugyanis a nemzékrendbe beilleszthető nem volt.

MAKAY DEZSŐ.

HERALDIKAI ÉS SPHRAGISTIKAI ADALÉKOK A „HARMINCZHAT PECSÉTES OKLEVÉL 1511-BŐL” CZIacute;MŰ ÉRTEKEZÉSHEZ.

(Három czímerrajzzal.)
Dr. Csánki Dezső, társulatunk érdemes tagja, a fenti czímmel tanúlságos értekezést tett közzé a Turul f. évi I. és II. füzetében, mely heraldikusainkat örömmel töltheti el, minthogy abból egyrészt az tűnik ki, hogy a heraldikával, a történelem ezen fontos segéd tudományával, oly tudósok is foglalkoznak – s gyakran nem csekély eredménynyel – kik nem e szakot választották tanúlmányaik kizárólagos tárgyává, másrészt mert ez értekezés világos bizonysága annak, hogy mennyire előhaladtunk régi előkelőbb, gyakran már kihalt családaink czímerismeretében, mert sok esetben nemcsak a paizs heraldikáját, annak részleteit, hanem a teljes czímert, sőt annak színeit is ösmerjük.Hogy meggyőződjünk arról, mennyire haladtunk magyar nemesi családaink czímer-ismeretében, a következő könnyű és tanúlságos próbát ajánlom: Válasszunk Nagy Iván (Magyarorsz. csal.) művéből tetszés szerint, egy hosszabb családfát, valamely előkelő vagy előkelőbb családra vonatkozót, s balkezünkben Siebmacherrel, nézzünk utána hogy az ezen családba beházasodott családok czímereiből – a legrégibb időktől napjainkig – hányét határozhatjuk meg és hányét nem? Czélzatosan mondtam olyan családot, mely évszázadok során át folytonosan előkelő összeköttetésekbe lépett, mert azt kivánni sem lehet, hogy Siebmacher tökéletes forrás, legyen a nemes – olykor nagyon szerény s csak neve után ismert családok egész légiójára nézve, legalább addig, míg nem vállalkozik kiadó, vagy társulat, mely százezret áldozna egy oly mű kiadására, mely a magyar nemesség százezreit teljesen magában foglalná; s hogy ennyi valóban létezett, mutatják a még mai napig nagy számban fenmaradt eredeti czímerlévelek, melyek által egyszerre 2, 3, 6, 12, 20, 60, 100, 500, sőt 1000, és 10,000 nemzetség nyert jogot az adott czímer viselésére. Siebmacher első és főfeladata hazánkkal és a külfölddel oly czímereket ismertetni meg, melyek tulajdonosai egy vagy más tekintetben, előkelő szerepet játszottak.
Minthogy azonban leghíresebb családaink czímereit, úgy mint a később herczegi, grófi, bárói rangra emelt családok egy részének – egyszersmind legrégibb vagy régibb családainknak ősi czímereit mai napon már legtöbbnyire csupán síremlékeken, kapuzatokon, fegyvereken, ékszereken s legfőbbképen pecséteken bírjuk felkutatni (szórványosan czímer-albumokból is, de ilyenek nálunk csak a XVI. században tűnnek fel), a gyakorlott czímerkutató, minden rendelkezésére álló – legkivált – magán levéltárakban első sorban pecsétek után kutat s csak másodsorban érdeklik a czímerlevelek, mert ezek bármikor feltalálhatók s laikus által is könnyen másolhatók, míg a pecsétek a romlásnak jobban ki vannak téve s gyakran az oklevelek százai közül kikutatva, csak szakember által másolhatók megbízhatóan, s még azt is hozzá tehetjük, hogy az orsz. levéltár s nemzeti múzeum levéltárát kivéve, a többi köz- és magánlevéltárak armalis gyűjteményei túlnyomólag nagyon csekély értéküek, mind minőségre, mind mennyiségre nézve, mint arról legalább ötvenszer részint személyesen, részint mások által meggyőződtem. Csekély számuk mellett is 3/4 részben XVII. XVIII. századbeliek, egy II. Ulászló vagy II. Lajos-féle czímerlevél feltalálása eseményt képez! egy Zsigmond korabeli korszakot alkot! Hány olyan levéltár van, melyben Zsigmondkori vagy más XV. századbeli czímerlevél található? Leleszen egy van, a híres Jászón három, – ezek, egyikének is paizsa a felismerhetetlenségig elmosódott – a többi, ötvenen felül, ott többnyire a XVII-ik századból való.
A mondottakból kitűnik, mért kutatom én különös előszeretettel a pecséteket, származzanak bár későbbi korból; s nem csoda, ha kimondom, hogy egy előkelő nemzetség hiteles (ha nem is jól fentartott) pecsétét többre nézem egy tuczat Ferdinand és Leopold- féle armálisról ékesen másolt czímernél, eltekintve attól, hogy épen ilyen «hiányos» pecsétlenyomatok hívják fél és élénkítik a kritikát s a továbbkutatás vágyát. Ezen vallomásom szolgáljon – bár késő feleletül a névtelen kritikusnak az Arch. Ért. 1886-ik évi juniusi füzetében.*
Hogy a kérdéses oklevél harminczhat pecsétén levő czímerek felismeréséhez a t. szerzőnek tekintélyes segédforrások álltak rendelkezésére, nem gyengíti érdemét legkevésbbé sem, mert értekezését olvasva, lépten-nyomon meggyőződünk éles, gyakorlott szeméről; egészséges itélőtehetségéről; a midőn ott is, hol a pecsét (mint sok esetben) nem jól nyomott, vagy rongálva van, a hiányzó részleteket ügyesen és helyesen tudta kiegészíteni, meghatározásaiban nem tévedett, s így az igazsághoz lehető közel jutott, mi a további kutatásokra nézve felette fontos momentum.
Bárki, ki e felette érdekes dolgozatot figyelemmel olvassa, meggyőződhetik, hogy abban az általam felsorolt előnyök mind feltalálhatók; ami azonban engem nem tart vissza attól, hogy mielőtt mai feladatomhoz fognék, annak két főhibájára mindjára itt e helyen észrevételt ne tegyek. – Első az, hogy a t. szerző értekezésénél teljesen mellőzte Siebmachert, mint heraldikai-diplomatikai segédforrást, (melynek már akkor 7 füzete jelent meg Nagy Iván főszerkesztésében), mely által e jeles munkálat hiányait csaknem teljesen pótolni lehetett volna; továbbá a czímerpaizsok osztályozásánál; valamint egyes czímerleírásoknál egyátalán nem lép fel a t. szerző, mint heraldikus, minthogy a rég elfogadott heraldikai meghatározásokat teljesen mellőzi.
A czímerleírásokra az illető helyeken fogom megtenni észrevételeimet, most szabad legyen ezen bevezető soraimat azon megjegyzéssel befejeznem, hogy rég időtől el van azon szokás fogadva, hogy czimerleírásoknál, – legyen az értekezésünkben fő, vagy mellékes – a pecséteken, érmeken, emlékpénzeken, sírköveken, fegyvereken, butor- vagy ékszereken, ha előttünk ismeretes, mindig a teljes czímert, színeivel együtt adjuk, s midőn ez eljárást általában ajánlani bátor vagyok, magam is ezt fogom alkalmazni a következőkben.
Még legyen szabad a t. szerző úrnak a czímerpaizsok megnevezésénél követett eljárására következőket megjegyeznem. Én heraldikai czímerpaizsokúl (eltekintve a középkori női címerpaizsoktól) a háromszögű, alúlkerek-paizst s a tárcsát ösmerem, erre következnek a renaissance paizsok sokszoros bevágásaik s kiszögelléseikkel s végre a zopfkoré, napjainkig, melyet teljes joggal a heraldikai szörnyűségek és hihetetlenségek korának neveznek. Az olasz, spanyol, német, angol, franczia paizsokra való osztályozás minden alapot nélkülöz s így nem helyes, minthogy a heraldika fénykorában minden nemzet (elenyészőleg csekély eltéréssel) ugyanazon paizsformát használta; ha tehát a t. szerző úr szabatosan óhajtja a paizs alakját meghatározni, úgy csak a fentebb mondottakhoz tarthatja magát, egyes nemzetek nevezése nélkül. Egyébiránt a paizs-alakok ily szabatos meghatározása jó termékeknél, jó korszakból teljesen felesleges, mert ott mindent megfelelőnek találunk.

* * *

De áttérek már tulajdonképeni czélomhoz, az egyes pecsétek megbeszéléséhez.
Dr. Csánki értekezésében első helyen azon pecséttel foglalkozik, mely mint Bakócz Tamás érseké, megállapítható. Ez a czímer ábrázolatot tekintve, teljesem romladozott és felismerhetetlen. – A 8-ik szám nyomata azonban éles és világos s minthogy ez is ugyanazon nemzetség egyik ivadékáé, még pedig Bakócz (Erdődy) Jánosé, ki 1511-ig zágrábi prépost, később ugyanott püspök volt, czélszerűnek látom e két pecsétről – különösen a Bakócz-Erdődy czímerkérdést illetőlegAz Erdődyek és Pálffyak a legujabb időkig változatlanúl ugyanazon czímert használták; az Erdődyek – czímerbővítésük óta mint szívpaizsot – néha kékben, néha (a diploma szerint) veresben (Siebmacher F. p. 157 – 158, 124 tb.). A Pálffyaknál csak a Pálffy-Daun- ágazatnál áll elő czímerbövítés, hol a Pálffy-czímer a Daun czímerre van illesztve (Siebm. «Daun»).* – együttesen értekezni.
Két Bakócz-czímert ösmerünk eredeti adományozás után: 1. kékben egy vörös félkerékből kinövő természetes szarvas, kísérve egy arany kereszttől. 2. Mint: az első (arany kereszt nélkül) arany félkerékkel, rajta sisakdísz zárt kék szárny. Az elsőt I. Mátyás adományozta 1459-ben Bakolcz (így) Bálint s testvéreinek, Tamásnak és Jánosnak, a másodikat ugyanő 1489-ben Bakócz («de Erdewd») Miklós és Bálintnak, az előbbi fiának, Péter-Pálnak, valamimt a már elhalt János fiainak: Tóbiásnak és Jánosnak, Az ezekre vonatkozó eredetiek a galgóczi gr. Erdődy – levéltárban őriztetnek (leírva: Századok – 1875. 552–555. – Siebm. II. 27. 21. tb.)
A Siebmacherben adott paizs-alak (Bakócz E.) teljesen egyezik a 8-ik számú pecsétczímerrel, azon kis különbséggel; hogy ott a szarvas növekvő, míg a pecséten csupán feje és nyaka tűnik elő a kerékből. – Ezen különbség valódi heraldikus előtt nem fontos ugyan, de pontosság okáért megemlítendő. Egyébiránt a czímerleírásoknál a t. szerző úrral nem érthetek egyet, különösen egyes kifejezésekre nézve p. «kerékből szarvas ugrik ki»,Az ügy érdekében (kitéve magamat azon veszélynek, hogy szemrehányást kapok a gyakori ismétlésekért) újolag megjegyzem, hogy afféle czímerleírásoknak, mint: «kiöltött nyelvű», »felkunkorodott farkú oroszlán», «dühös medve», «bömbölő bika», «mérges kigyó», «virító virágok és fák», «zúgó patakok» stb. stb. meg kell szünniök. Ezek nem kicsinyes tévedések, ezek nagy heraldikai hibák aczímerleírásoknál, melyek egy szaklap saját s azon tudomány érdekében, melyet mivel, el nem nézhet, el nem tűrhet.
* holott közönséges felfogás szerint is az ugrás cselekménye csak oly állatoknál feltételezhető, melyeknek lábuk van s nem azoknál, melyeknek nincs. Legyen szabad itt megjegyeznem, hogy csak azon czímerleírás (Blasonierung) tökéletes, mely után azt hibátlanúl le is lehet rajzolni, míg itt nem az az eset, mert a «kiugrik» szó után kivétel nélkül minden heraldikus növekvő, vagyis a szerékből félig kiemelkedő helyzetben s látható első lábakkal képzelné vagy rajzolná e szarvast.
Helyesen következőleg írjuk le, e czímert: Kékben a paizs aljára támaszkodó felső-fél arany küllős kerékből előtűnő természetes szarvas.Bár a heraldikust az sohasem hozza zavarba, ha két, különben teljesen egyező czímernél, az egyikben a czímerállat, «növekvő» a másikban «előtünő» de másrészt semmi körülmények közt önhatalmúlag egy «előtűnő»-ből növekvőt, vagy megfordítva átalakítani nem szabad ott, hol a tények világosan szólanak. Különösen a főtypusok visszaadásánál – főképen minálunk – a legszigorúbb pontosság kivántatik. Más az eset, ha olyan paizsokra, sisakokra, takarókra akadunk, melyek se nem paizsok, se nem sisakok, se nem takarók, vagy sisakdíszekre, melyek «lebegnek» stb.; itt javítanunk, stilizálnunk, nemcsak lehet, de szükségképen kell.* Előtűnő (hervorbrechend), «kinéző» (hervorschauend) s bár ritkábban «emelkedő» (sich erhebend)-nek azon czímerállatokat jelezzük, melyek a pajzs karimájából vagy más czímeralakból csupán fejüket s nyakukat láthatólag emelkednek ki, ha tehát czímerleírásoknál az «előtűnő» kifejezést használjuk, nem szükség külön leírnunk az állat előtűnő egyes testrészeit, mert e kifejezés alatt értetődik, hogy az csupán a fej s a nyak lehet.
Elértünk a 2-ik pecséthez. T. szerző úr 8-ik l. 2 jegyzetben foglalt megjegyzése teljesen helyes, mert a Frangepán-czímerről nem kevesebb, mint 8 változatot ismerünk.
Heyer Frigyes a dalmát nemességről írott művében, mely az új, nagy Siebmacher egyik részét képezi, ha jól emlékezem, hat változatot közöl s csak sajnálni lehet, hogy a magyar Siebmacher t. főszerkesztője nem látta szükségét annak, hogy e hiteles czímerleírásokból csak egyet is közöljön, másrészt sajnos, hogy e dalmát nemességről írott rész, mely ránk nézve oly sok új és érdekes anyagot tartalmaz, hazánkban egy nyilvános vagy magánkönyvtárban sem található.
A mi a Frangepán (Frangipani) czímert illeti mindenek előtt kiemelem, hogy abban a két egymás ellen szökő oroszlán (kékben, gyakran veresben, ritkán ezüstben) minden ezen családot illető czímerben a főalak s ez alapon az az ősi czímernek tekintendő, valamint az arany golyók (kettő vagy három, néha hiányzanak), melyeket az oroszlánok első karmaikban tartanak, melyek, ha a gyakorta felmerülő czímer- s családi mondát figyelembe vesszük, a czímer «beszélő» részei, szintén az ősi czímerhez tartoznak. Ezen golyók oklevelünk 2-ik pecsétén még jól kivehetők, de ez a t. szerző úr figyelmét kikerűlte, minthogy azt nem jelzi.
Dr. Csánki Dezső úr egy Frangepán-czímerről tesz említést, melynek pajzsa «osztott», felül egy csillag, alól üres (ledig); hihetőleg egy lesz a «Dalmatiner Adel» következő czímerével hasított pajzs, elől veresben egy hullámos pólya felett az ősi czímer, hátul osztott: felűl veresben hatágú aranycsillag, alól arany, üresen (ledig). Megjegyzendő, hogy a csillag aránytalanúl nagy s nagyságával a szomszéd mező alakjait, az oroszlánokat elnyomja.
Én, az ország különféle levéltáraiban kutatva, kivétel nélkül azon egy Frangepán-czímert láttam, melyet dr. Csánki közöl, ezt adtam ki Siebmacherben is (VIII. 180. l., 144. tb.) azon megjegyzéssel, hogy a pajzs-színek változnak s idézem a forrásokat. Végűl adom a Csánki-féle Frangepán-czímer leírását: Kékben (veresben) két egymás ellen szökő arany oroszlán első karmaikban egy-egy arany golyót (czipót, néhol lyukas czipót) tartva. (Sisakdísz, néhol a czímer-alak, néhol tollforgó.)
Harmadik czímer a nagyon jól sikerűlt hasonmáson egy Thurzó-czímer. A Thurzók hazánk azon kitűnő kihalt nemzetségeinek egyike, melyeknél a heraldikai kérdések immár tisztázva vannak. Első – honunkban 1456-ban – adományozott czímeröktől kihalásukig bírjuk teljes czímersorozatukat, színeikkel együtt.
Első ismert czímerük a balra szökő koronás arany oroszlán veres mezőben, jobb karmai egy arany rózsától kísérve (begleitet) stb., a legszebben stilizált magyar czímerek egyike. Ennek eredetije az országos levéltárban őriztetik és b. Nyáry adta ki a «Heraldika Vezérfonalá»-ban (152. l.)Örömmel ragadom meg az alkalmat, hogy ezen mintaszerű magyar heraldikai alkotást úgy külföldi, mint hazai heraldikusaink figyelmébe ajánljam, mert a Thurzók ezen 1456-iki czímere minden tekintetben becsületünkre válik. Fájdalom, Nyáry publicatioja nem helyes a pajzs színjelzése nem a tengely irányában történt s leírása sem correct. E hibákat az Arch. Ért, 1886. évf. 367. l. igyekeztem javítani.* Bár úgy látszik, hogy e czímert a Thurzók csak nagyon rövid ideig, vagy egyáltalán nem használták, mert e czímer használatának nyomaira sehol sem akadunk s már 1503-ban s ez időtől kezdve folytonosan, változatlanúl azt a (kétségtelenűl uralkodótól javított) czímert használják, melyet dr. Csánki publicált. Ez látható például Thurzó Zsigmond püspök (1506–1512) sírkövén (Bunyitay Vincze: A váradi püspökség története III. 113. III.), II. János sírkövén (Henszlmann: Lőcsének régiségei 132. l.) Thurzó Szaniszló 1608. és 1626. évi pecsétein; Thurzó György, ki 1607-ben czímerbővítést nyert,E czímer négyelt pajzs, arany középpajzszsal, benne kétfejű koronás sas, 1 és 4 a javitott ősi czímer, 2 és 3. kékben ágaskodó egyszarvú, fennt két sisak.
E czímer színez tudtommal eddig ismeretlenek voltak, de azok önmagoktól kitünnek. 1 és 4 (a megfelelő sisakdíszszel s takaróval) a Zichy-albumból kétségtelenül megállapítható; 2 és 3, valamint a megfelelő sisakdísz színei (s akkor is csak egyes részeiben csak azon esetben nem volnának biztosan megállapíthatók, ha itt kiváló eltérések mutatkoznának a heraldika szabályai ellen, ilyenek azonban, ezen korban előkelő családok czímeradományozásánál csak a legritkább esetekben fordúlnak elő. Báró Nyáry ezt sem helyesen írja le. Megjegyzem itt, hogy ezen czímer a Troph. Estor.-ban teljesere ehhez hasonlóan van közölve, de elismert tekintély től a mesék országába utasíttatott, (mert a Troph. Estor. közlése volt) mindaddig, míg valódisága teljesen igazoltatott. Ez a harmadik eset, mely előttem ismeretes, midőn rossz híre daczára pontosabban adja a czímereket, mint mások. Ez oknál fogva elhatároztam, hogy nem teljesen megbízható forrásmunkákat, mindaddig (bár nagy ovatossággal) használni fogam, míg megbízhatóbb adatok nem állanak rendelkezésemre, mert nézetem szerint inkább adok 50 – 100 czímer között egyszer téveset, mint hogy csupa scrupulositásból a czímerek százait, – gyakran nagyon fontosakat – kivonjam a tudomány köréből s nem kell felednünk, hogy a Troph. Estoras. legtöbbnyire hiteles pecsétek után dolgozott s hogy a heraldikai czélzatos valótlanságok korántsem voltak annyira divatban, mint a genealogiai mesék.* ezután is előszeretettel használja – felváltva az újabbal – régibb czímerét.
Thurzó-czímerre vonatkozó adatok olvashatók: Dr. B. Dudik «Sphragistik Mährens nach Siegeln der Bischöfe von Olmütz» etc. (Lásd: Mittheilungen des k. k. österr. Museum's für Kunst und Industrie). Minthogy azonban a Nyáry «Heraldika Vezérfonalá»-ra írt birálatomban (Arch. Ért. 1886. 366. 367. l.) a Thurzó- czímerrel behatóbban foglalkoztam, ez alkalommal csupán azon pontos czímer leírására szorítkozom, melyhez ifj. Kubinyi Miklós, a szakférfiak előtt eddig még ismeretlen pompás Zichy-albumból (kézirat, magyar főurak XVI–XVII. századból festett czímereivel), a színezést utólagosan közölte velem, és ez által a Thurzó-czímerek sorozatát teljessé és tökéletessé tette.
E czímer Betlenfalvi Thurzó Kristóf, szepesi grófé, annak sajátkezű aláírásával 1599. évből származik, a dr. Csánki által közölttel teljesen egyezik s leírása következő: Veresben és aranyban osztott pajzs, felűl egy növekvő kettős farkú koronás arany oroszlán, alól három (2. 1.) arany rózsa, zöld szirommal (sisakdísz: oroszlán; takarók: veres-arany).
A pajzs és sisakdísz oroszlána néhol egyfarkú, ritkán korona nélkül ábrázoltatik, de ezek lényegtelen eltérések.
Az ötödik pecsét kétségtelenűl felső-szelestei Gosztonyi János püspöké volt. «Magyarország családai», daczára hogy az előnév különböző, (több családot ismerünk egyébiránt e néven, melyek egymással rokonságban nem állanak), feltétlenűl azon Gosztonyiak közül származtatja, kiknek egyik ága a gosztonyi és kréncsi, másik a gosztonyi és kövesszaruit használta, s mint a czímer mutatja, ezen combinatio teljesen helyes volt. E család czímere (Burgstaller: Collectio insign. nob. Hung. után) következő kékpajzsban arany leveles koronán czölöpösen felállított, a jobb felső sarokban egy balra fordúlt ezüst holdtól, balról egy hatágú aranycsillagtól kísért veres ruhás hajlott kar, markában vízirányosan arany kürtöt tart. (Sisakdísz: a pajzs alak; takarók: kék-arany, veres ezüst).
A Csánki-féle pecséten levő ettől a «bővítés» által különbözik, ennek leírása következő: a pajzsfő (Schildeshaupt) alatt hasított pajzs, elől a fennt leírt ősi czímer, kiséret nélkül, hátúl oroszlán (?). Pajzstartók: egy-egy négylábú állat.
Legyen szabad e helyen megjegyeznem, hogy a pajzsfő (Schildeshaupt) soha pólyának nem nevezhető s e kifejezés «köti össze», szintén nem heraldikus. A hasított pajzsok leírásánál sem alkalmazhatjuk a jobb és bal kifejezést, hanem egyszerűen: elől és hátúl, mint az osztott pajzsoknál: felűl és alul.
Nagy Iván (Magy. Csal. IV. 429 s u. o. 3. jegyz.) Pray után (Mss. tom. XIV. p. 87.) említi, hogy I. Mátyás Gosztonyi János pécsi püspöknek, testvéreinek Miklósnak és Gáspárnak s rokonának, Orbánnak 1467-ben czímert adományoz, mely csak lefestve, de leírva nem volt. Ez adományozás, minden valószínűség mellett, czímerjavításra, vagy czímerbővítésre vonatkozott, minthogy ezen Gosztonyi-család oklevelileg már a XIII. században fellép s így már az adományozást megelőző korban is kellett czímerrel bírnia, s az 1467-ben adományozott egy és ugyanaz lehet a «Harminczhat pecsétes oklevél» pecsétén levővel, s ez úton a két Gosztonyi czímervariáns is megmagyarázható. Kevésbbé valószínű, hogy itt a Gosztonyi-czímer a püspökség előttem ismeretlen czímerével «vonatott volna össze», e szokás nyomaira nálunk, habár szórványosan, de ritkán találunk, míg külföldön a XIV. század közepétől napjainkig, az egyházfők körében csaknem kivétel nélkül alkalmazásban volt.
A hetedik czímer a történelmi múltú kihalt Kisvárday (Várdaynak is nevezve) családé, mely a Guthkeled nemből származott s annak czímerét használta. A czímeralakot tekintve, ugyanazon törzsből származnak még a 9., 17., 21. számú pecsétek tulajdonosai. Itt ismét szükségét látom annak, hogy ezen négy pecsét czímer-typusával kissé behatóbban foglalkozzam. Elsőben is megjegyzem, hogy a 2 vagy 3 jobb (néha bal-) oldal-ék nem legrégibb czímer-alakja a Guthkeled nemzetségnek, mint azt általában gondoljuk; ez is régi s már a XV-ik századból ismeretes, de ismerünk ennél sokkal régibbeket, melyek bár ehhez hasonlók, de ezzel nem egyenlők. Siebmacherben «Guthkeled» rovat alatt tüzetesebben lesz ismertetve szóval és képben, részletekbe itt nem bocsájtkozom. Azonban szólanom kell a Guthkeled-nem czímer-alakjáról, a mint az a tárgyalt oklevél pecsétein látható, azon téves nézetről, mely erről elterjedt s melyhez az érdemes szerző úr is csatlakozni látszik, mit egyes ide vonatkozó kifejezéseit tekintve, gyanítok, minők «a három fog látható» s ez ékekről beszélve alább: «csakhogy a Várdai czímernél a harmadik, azaz legalsó fog már nincs teljesen kiképezve». A heraldikában az ék-et (Spitze) herold-képnek nevezzük, mely két egymásnak futó haránt vonal által képeztetik,, ezek a. pajzs felső-, alsó-, jobb- vagy balkarimájából két pontról indúlva ki, az ellenkező karimánál, egy pontban egyesűlve találkoznak, s a szerint; a mint ezen heroldkép a pajzs alsó-, felső-, jobb vagy balkarimájából indúl ki, egyszerűen éknek, – lefordúlt (gestürzt) – jobb, vagy baloldali éknek neveztetnek. Több éket alkalmazva egymás mellett, elő állanak a teljes és nem telés ékek, első esetben az ékeket számoljuk, utóbbiban az ékek oldalait. Hogy az ékek oldalai egyenesek, vagy hajlottak, az nem lényeges. A pajzs oldalából előtűnő rövid ékek, (melyek már szigorún véve, nem is heroldképek, hanem alakok, tört vagy halott határvonalakkal) neveztetnek «Farkas fogaknak», a természetes farkasfogakhoz való hasonlóságuk miatt.
A mondottakból következik, hogy az előttünk fekvő Kisvárday-czímerben nincsenek czímeralakú farkasfogak, vagy egyátalán fogak, «melyek legalsója már nincs teljesen kiképezve», hanem a pajzs jobbról ötször ékelt s hogy a Gutkeled-nem bármely ivadékánál, melynek czímerpajzsa oldalából hajlított ékek tűnnek elő, ezek csak úgynevezett «heraldikai farkasfogak» s alattok nem valamely természetes farkas állkapcsából kivett fogak hasonmásait kell értenünk. Hogy a család egyes tagjai – nemértésből – valódi fogakat néhol állkappocscsal hordtak czímereikben, mitsem változtat a dolgon, valamint azon szarvasagancs sem, melyet az érzékhiány a Kisvárday-czímer ékeiből alakított, melyet a még szaktekintélyektől is gyakran különös előszeretettel citált czímerpecsétmeseköltő Wagner jóhiszeműleg közzétett.
Ezzel szívesen befejezném észrevételeimet a Guthkeled nemzetség czímeréről, ha más oldalról nem volnék reá kényszerítve, hogy egyet-mást még elmondjak. Értem alatta Beliczay Jónás úr czikkét a Századok 1887. folyamának 4. füzetében, ki nem elégedett meg azzal, hogy a Báthory czímer-ékekből itt-ott valódi, természetes farkas-fogakat csináltak, hozzá adva az állkapcsot is (Siebm. II.), azokat «sárkányfogak»-nak tartja s ezután közvetlen rosszalását fejezi ki a felett, hogy én az én «Nyáry» birálatomban (Arch. Ért. 1886: évf.) az elhúnyt nagyérdemű szerzőt a német iskola hívének vallom. Beliczay úr nem tartja éppen szükségesnek, hogy e német iskolával tartsunk s ajánl mást: az olaszt.
Hogy mit tartsunk a fogakról, legyenek azok akár farkas-, akár sárkányfogak – a Gutkeled-nem czímerében – tehát annak a Báthoryakat illető variansában is, azt hiszem, az elmondottakban elég érthetően. kifejtettem s ebből kifolyólag a Báthory-czímermonda valótlansága, melyet Beliczay úr rég megérdemelt helyéről, a feledés lomtárából előrántott, magától kitűnik; minthogy több fennmaradt eredeti középkori pecsétek eléggé bizonyítják, hogy ezen elavúlt Báthory-czímermonda a meg nem értett s szórványosan hamisan reproducált czímeralak következtében utólag keletkezett, nem pedig megfordítva. Hasonló esettel nálunk több ízben találkozuk A mi pedig a német heraldikai iskolától való visszariadást és elriasztást illeti, melynek követőihez Magyarországban első helyen és teljes joggal b. Nyáry Albertet soroltam és sorolom, végezetűl azt jegyzem meg, hogy ott, hol ma a német iskoláról beszélünk; ez alatt azon iskolát értjük, mely első fáradozott a classicus heraldikának, a czímerművészet igazságainak hosszas századokon át tartó álmából való felserkentésén, és első emelte fel újra visszaeséséből. Hogy az első lépést ez ujjászületési munkához München tette meg s így Németországból jött, véletlen műve; de Németország érdeme marad, melyen sopánkodni késő, de ignorálni nem lehet; ha mi kezdtük volna meg ez újjáalkotás művét, ma magyar iskoláról beszélhetnénk, lettek volna bár követőink németek, francziák vagy angolak; mert Beliczay úr csak nem gondolja, hogy ott, hol német iskoláról van szó, kizárólag német motivumokkal foglalkoznak! Nem, ezen iskola körébe vonja mindazt, ami heraldika, körébe vonja minden ország, minden nemzet termékeit, de előnyt csupán annak ad, ami jó! De ha a kritikus úr le nem tudott tenni valamely példány-heraldika ajánlásáról, de a németet semmi áron nem akarja, legalább a francziát ajánlhatta volna, t. i. a franczia királyi u. n. liliom-heraldikát, mert ez valóban – talán első – példány-heraldika.Megkülönböztetendő ama borzadalmas császári, vagyis méhheraldikától, mely I. Napoleonnal kezdődik.*
A 10-ik pecsétet dr. Csánki Dezső úr Várday Pál préposténak tartja, ki 1549-ben mint esztergomi érsek halt meg; egyedüli kételye a tudós szerző úrnak azon körülmény, hogy a pecsét tulajdonosa veres viaszt használt. E kételyt illetőleg teljesen megnyugtathatom a szerzőt. Én ismerem ezen Várday Pálnak egy másik, teljes köriratú pecsétjét 1500. évből (tehát még korábbit), mely szintén veres viaszra van nyomva. E pecsét – mely a pecsétmetszés valódi remeke – a leleszi convent egy oklevelén látható, s sajnos, kétharmadrészben rongált, s ezen pecséten is csupán az oroszlán ismerhető fel teljesen. A t. szerző úr szerint az oroszlán első lábában háromágú villát, vagy háromágú rózsát tart, ez azonban semmiesetre sem villa, a másik nézethez inkább csatlakozom s csupán az kétséges, hogy két levél közt egy száraz ág, vagy három rózsa-e az, mit az oroszlán első lábában tart. A leleszi pecséten ezen háromágú alak a kettősfarkú oroszlán feje felett is látható.
A 11-ik pecsét grabarjai Beriszló Péteré, mai napig ismeretlen volt előttem s így csupán leírásának kiegészítésére szorítkozom. Hasított pajzs, elől három bal harántpólya, hátúl középen egymást keresztező két pálcza, mely felül lapát alakban, alól liliomban végződik. Szerző úr a bal-haránt polyát (Schräglinks Balkon) «pantallérnak» nevezi, e kifejezést nem értem, vagy nem akarom érteni, bár közlönyünkben is már több ízben használtatott; a két egymást keresztező pálczát sem fogadhatom el «két lefelé haladó nyílvesszőnek», bár sajnos, e tárgyaknak közelebbi meghatározását én sem adhatom, csupán egy körülmény bizonyos, hogy alól liliomban végződnek, s felső végük e pecséten leginkább evezőlapáthoz hasonlít.
A következő 12-ik pecsét – mely teljesen felismerhetetlen – bezárja az egyházi főméltóságok pecséteinek sorát. A második sor első pecsétje Perényi Imréé. Dr. Csánki a czímert következőleg írja le: «a négyelt pajzs felső jobb és alsó bal mezejében szárnyas női fej látszik, a másik – ellentétes két mezőben pedig oroszlán ágaskodik. »E kifejezések «felső jobb», «alsó bal mező» elvetendők, mert czímerleírásoknál a mezők számokkal jelölendők.*
E czímer bővített, mely bővítés a XV. század második felében, vagy a XVI. század elején adományaztatott ezen előkelő nemzetségnek.Mint alább látni fogjuk, 1458-ban a Perényiek még az egyszerü ősi czímert használják, melyet – mint ismeretes – már 1415-ben is használtak. * Tekintetbe véve a sok helytelen ábrázolást, rajzot, leírást, mely a Perényiek czímeréről itt-ott (Nyáry: Vezérfonal, Nagy Magy. Csal.) megjelent, az Arch. Ért. 1886. évf. megjegyeztem, hogy e család saját ősi czímerét, mely e pecséten 1. és 4-ik mezőben látható, alig ismerhette, bár az a heraldika oly kitűnő alkotása, hogy annak még a fentebb kiemelt jeles Thurzó-czímer is előnyt adni kénytelen.
Ez ősi czímer mesteri kivitelben látható Perényi János sírkövén 1458-ból Terebesen; Perényi Péter sírkövén 1548-ból Sárospatakon; Perényi Péternek egy nagyon szépen metszett pecsétén 1415-ből a budapesti országos levéltárban, melyet Pettko Béla úr volt szives vélem nem rég közölni. Ez ősi czímer leírva következő: Kékben, arany leveles koronán két aranykarmú fekete, felfelé álló tollú sasszárny között egy hajfonatos emberfő, haránt lefüggő szakállal. Sisakdísz: a pajzsalak; takarók: kék-veres.
Ezen meg nem értett, szokatlan czímer-alakból származtak a mindenféle szárnyas angyal és női fejek, baglyok, syrének stb., melyeket külömböző pecséteken; festett czímereken, s kőbe vésve előállítva találunk, de ezeket, azt hiszem, a fentebbi hiteles adatok nyomán egyszer mindenkorra sikerűlt tisztáznom.

images/1887-88xw67.jpg

Az előttünk fekvő oklevél pecsétén levő czímerleírás következő: a négyelt pajzs 1. és 4-ik mezejében a balra fordított ősi czímer; 2. és 3-ik piros mezőben ágaskodó arany oroszlán. Az ősi czímer színét egy XV-ik. századból származó festett Perényi-féle pajzsról ismerem, mely a kassai székesegyházban található fel, valamint Soós Elemér úr közlése után, ki pár évvel ezelőtt (forrás megnevezése nélkül) egy teljesen színezett Perényi-czímert közölt velem. A 2. és 3. mező színét családi értesítés után közöltem.
Tér hiánya nem engedi, hogy a Perényi-Czímer-kérdést, mint azt a rendelkezésemre álló adatokból tehetném, tovább fejtegessemItt röviden csupán azon czímervariánsra utalok, melyet mint Perényi Ferencz püspökét, Bunyitai Vincze tett közzé (Váradi püspökség tört. III. 73).* s áttérek a következő pecsétre, melyen a Szapolyaiak czímerpajzsa látható. E czímer változatainak csupán felsorolása nehány lapot töltene be, a miért itt csupán a legszükségesebbekre s legfontosabbakra szorítkozom. E családnál egyszerű és négyelt czímerek nem fejlődésük szerint, hanem váltakozva, össze-vissza használtattak.
Ismerünk Szapolyai-pecsétet, melyen csupán egy egyszarvú látható (Szapolyai István nádor pecséte 1495). Másikat egy hold s csillagtól kisért három hegyből növekvő farkassal (1522.), továbbá egész farkassal (Sz. György 1524.), mást négyelt pajzszsal: 1. és 4. az egyszarvú; 2. és 3. a hold s csillagtól kisért háromhegyből növekvő farkas stb.
János király – Schönvisner szerint – hasított pajzst használ, elől a növekvő farkas kiséretével, hátúl az egyszarvú, szintén növekvő; Wagner (Analecta Scepus. IV. 44.) kettősfarkú oroszlánt közöl; egy másik forrás szerint a négyelt pajzsban négy oroszlán látható; a Fugger (Ehrenspiegel 133) által közölt Szapolyai-czímer: veresben három hegyből növekvő oroszlán.A kassai székesegyházban a paizs kék, az egész farkast ezüst holdsarló kiséri.*
Hogy a Szapolyai-féle két czímer-állat (Wappenthier) közől melyik régibb: az egyszarvú-e vagy a farkas: az még mostan biztosan meg nem állapítható, csupán annyi kétségtelen, hogy a farkas, mint Szapolyai czímer-rész, legyen bár korábbi vagy későbbi, fontosabb szerepet játszik amannál, minthogy ott, hol a Szapolyaiak pecséteiken egyszerű czímert használnak, csaknem kizárólag a farkast látjuk alkalmazva.«Magyarorsz. Családai» X. kt. 490. az egyszarvút tartja az ősi czímernek.* Bizonyos az, hogy a félhold és csillagtól kísért háromhegyből növekvő farkas már a XV. század második felének kezdetén fellép, amit dr. Csánki is az 1462., 1464., 1496. évszámok felsorolásával megerősít, de bizonyos az is, hogy a négyelt pajzs is úgy, miként fentebb leírtuk, előfordúl már 1492-ben (ha nem korábban).«Magyarorsz. Csal.». Jászai P. A magyar nemzet napjai a mohácsi vész után, 289. l. leírva s képpel, de színjelzés nélkül. Csánkinak a Turul V. 51. l. 2-ik hasáb 1-ső jegyzetére vonatkozólag megjegyzem, a mi a farkast kísérő holdat és csillagot illeti, hogy azok valamelyike lentebb vagy föntebb alkalmaztatik, vagy hogy egyszer jobbról jön elő, máskor balról, vagy végre, hogy a farkas jobbra, vagy balra fordúl, semmi fontossággal nem bir, ily csekély eltérések a művész szeszélyének vagy a tér kellő felhasználásának tudhatók be.*
A teljes négyelt Szapolyai-czímert dr. Henszlmann tanár úr szivességének köszönhetem, ki azt velem egy a markusfalvi templom üvegfestményéről vett ügyes másolatban közölte, köriratával együtt, mely Szapolyai Jánosra és Györgyre vonatkozik. Ez után következőleg írjuk le a czímert: Veresben és kékben négyelt pajzs, 1. és 4-ben ágaskodó fekete egyszarvú;A Tornallyai János czímerbővítő eredeti armalisában – mely ma is a család birtokában van – II. Ulászló 1513-ban a Tornallyaiak ősi czímerét – kékben három sziklán álló fehér tornyot – a Szapolyai János erdélyi vajda, székelyek grófja és Szepes örökös urának következő czímerrészleteivel bővíti (ex armis prefatis fidelis nostri comitis et vayvode affinis nostri carissimi): aranynyal fegyverzett (bewaffnet) fehér egyszarvú jobbról ezüst, balfelé fordúlt félholdtól, balról nyolcz ágú arany csillagtól kísérve. (Az eredeti czímerlevél után.) A markusfalvi üvegfestmény fekete egyszarvúja nem elfeketedett ezüst-e?* 2. és 3-ban jobbfelől balra fordúlt holdsarlótól, balról hatágú aranycsillagtól kisért ágaskodó (tehát nem három hegyből növekvő) farkas. Sisakdísz fehér, növekvő egyszarvú; takarók: veres-ezüst.
Az egyszerű – dr. Csánki által közölt – de a kassai székesegyházban is festve látható Szapolyai-czímert így írjuk le: kékben, zöld hármas hegyből növekvő, jobbfelől balra fordúlt ezüst holdtól, balról hatágú arany csillagtól kísért farkas.
Következik a Sz. Györgyi és Bazini grófok czímere. Sz. Györgyi Ábrahám már 1302-ben mint egyszerű czímert használta pajzsában a hatágú csillagot (kiadva Arch: Ért. XII. 253).Nagyon sajnálom, hogy a Szentgyörgyi czímerkérdést illetőleg ez idő szerint az orsz. levéltárban nem kutathatok. Minthogy a rendelkezésemre álló többrendbeli adatok nem követik oly szoros egymásutánban egymást, mint azt e czímerkérdés tisztázása igényelné. Ennek következtében megtörténhetik, hogy észrevételeimben itt-ott tévedni fogok. Felemlítem különben dr. Bergmann József a cs. tudományos akademia tagjának következő értekezését «Über die Grafen von St. Georgen und Bösing in Ungarn und Österreich» (Wiener Jahrbücher der Literatur CXXII. Anzeigeblatt. 1848.)* Ezenkívül van e családnak egy másik ismert czímere, melyet nem csupán Nagy Iván műve után ismerünk, hanem a szász nemzeti levéltár egy remekmívü pecséte után. Ezt Szentgyörgyi Péter, a székelyek grófja, használta 1499-ben s legkivált az első sisakdísz variansánál fogva felette érdekes.
Nagy Iván műve a czímert így írja le: «az 1. és 4-ik arany udvarban vörös csillag ragyog; a 2. és 3. koronásA metszeten a korona nem látható.* egyfejű sas, szétterjesztett szárnyakkal látható; a pajzs fölött két koronás sisak áll, a jobboldalin «püspöksüveg-féle» áll, és abból pávatollak emelkednek fel, a baloldali sisak koronáján koronás egyfejű sas, kiterjesztett szárnyakkal látható. A pajzst kétoldalról a szokásos sisaktakaró veszi körül.»
Ugyanezen munkában olvassuk (Kaprinai H. Diplom. VI. 325. és Teleki Hunyadiak kora X. 621. l. után), hogy e czímerbővítést 1459-ben Miksa császár adományozta Szentgyörgyi György részére s ezt használta Szentgyörgyi Péter országbiró is 1502, és 1514-ben (Batthyány Leges Eccles. II. 559 után).Az ősi czímerben a csillag «osztott» volt, mint később látni fogjuk, tehát kétszínű, mint a hogy Wissgrillben is olvasható.*
A szász nemzeti levéltár pecsétén látható Szentgyörgyi-czímer a fentebb leírttól első sisakdíszére nézve különbözik. E pecséten ezen sisakdísz következő: A «püspöksüvegnek»E püspöksüvegnek látszó föveg az adományozott valódi császári korona (nem a pecséteken és jelvényeken legtöbbnyire használni szokott házi korona), mely a XI. században Siciliában készült. Ez azon római-német császári korona, melylyel a császárok Aachenben megkoronáztattak, mely a bécsi cs. kincstárban őriztetik.* látszó föveg megett (melyről szalagok csüggnek le) balra harántékosan passió-kereszt van helyezve, felette hatágú csillag egy pávatollakból rakott csúcsívE «csúcsív» a császári birodalmi korona «íve» (Bogen), melyet arra IV. Konrád a XIII, században illesztetett.* alatt, e csúcsívre ismét sas van illesztve.
E család czímerének még egy másik leírását is ösmerem: kék pajzsban arany és veressel jobb haránt oszlott csillag.Ez kétségtelenűl így volt a Sz. Györgyi ősi czímerben mert Szentgyörgyi Tamás 1394-iki pecsétén a csillag osztott volta világosan kivehető. Hogy a szász nemz. levéltár pecsétén az I. sisakdíszen a császárkorona közvetve van a sisakra helyezve, az a czímertulajdonos és metsző szakértelmének jele, a császárkoronának közvetlen a sisakra helyezése által (ily esetekkel is gyakran találkozunk) a czímertulajdonosból «császárt» csinált volna. A sisakdíszűl adományozott rangkoronák és rangkalapok csak már koronával ellátott sisakokra alkalmazhatók, mert itt azok csak mint czímer-alkatrészek (Wappenbestandtheile) szerepelnek. A Montfort grófok sisakdísze: püspöksüveg, mely a sisak koronájára van helyezve, közvetlenül a sisakra illesztve, püspöki czímert jelentene, mert püspökök nem viselhetnek sisakkoronát az infula alatt.* Sisakdísz (a diploma szavai szerint) két ezüst régi idomú hegyes sisak (Pickelhaube) köztök arany csillag, felette arany császári korona; takarók: kék-arany, veresarany.
Ezen leírást Wissgrillből vettem, ki, úgy látszik, a négyelt czímert nem ismerte, holott ugyanazon helyen idézi a Bécsben 1459-hen junius 19-én kelt diplomát, melyben Frigyes császár több ott felsorolt előjogok s szabadalmakkal együtt megengedi György, János és Zsigmond Szentgyörgyi és Bazini grófoknak, «hogy jövendőben czímerpajzsuk sisakja felett egy nagy aranykoronát, alakjára a császári birodalmi koronához hasonlót viseljenek», (künftig über dem Helm ihres Wappenschildes eine grosse gülden Krone ad modum diadematis imperialis).
Wissgrill kitűnő munkájában a Szentgyörgyi és Bazini grófokról írott czikkéhez az adatokat csaknem kizárólag az «Extractus antiquitatum rerum memorabilium Hungariae iusta nomina familiarum» czímű kéziratból s az udv. kamarai levéltárban őrzött zálog- és emlék-könyvékből meríti.
Mielőtt a Szentgyörgyi grófok czímeréről írt észrevételeinket befejeznők, lássuk, mit ír erre vonatkozólag dr. Csánki értekezésében. A pecsét czímerét vévén zsinórmértékűl, körülbelől következőleg írja le: a pajzsban hatágú csillag, sisakdísz: császári birodalmi korona, reá pávatollak illesztve. E czímerleíráshoz Csánki megjegyzi, hogy a pecsét czímere teljesen megegyez az eredeti diplomával, melyet 1450. jun. 19-ről keltezve, Frigyes császár, mint magyar király Szentgyörgyi György, János és Zsigmond grófoknak adományozott, mely eredetiben az országos levéltárban őriztetik. Ez tehát az előttünk ismert Szentgyörgyi czímervariansok között a pajzsot illetve második, a sisakdíszt tekintve, negyedik volna. Sajnos, hogy dr. Csánki a czímerleíráshoz a színezést is nem mellékelte az eredeti diplomáról, ez által nagyon megkönnyítette volna munkámat s nagyban nevelte volna annak értékét és érdekességét; nem tudom, mint értelmezzem a Csánki által idézett 1450-ből az országos, s a Wissgrill, Kaprinay, Teleki stb. által idézett 1459-ből az udvari kamarai levéltárban létező két egybevágó adományozást? Ehhez járúl még, hogy Wissgrill eltér Nagy Ivántól az 1459. czímer leírásánál mind a pajzsot, mind a sisakdíszt illetőleg, az orsz. levéltárban levő czímerrel pedig a Wissgrill által leírt sisakdísz nem egyezik.
Ha ezen eltérések nem volnának s nem volna azon körülmény, melyet Csánki az 1450-iki adományozásnál kiemel, hogy t. i. ezzel adományoztatott a császári korona viselhetési joga is, melyet Wissgrill s Nagy Iván az 1459. diplomának tulajdonítanak, úgy 1450-re czímerjavítást (a császári koronával), 1459-re czímerbővítést (2. és 3: mező sassal s a 2-ik sisak) gondolnék. Vagy tán az 1450. évszám hibásan áll 1459. helyett?
Mint negyedik, a második sorban az Ujlakiak czímerpecséte áll.
E család előttem legrégibb ismert czímere (pecséteken, sírköveken)Wagnernél is Decas I. fig. 15.* a pajzsban két pólya, sisakdísz: növekvő koronás, karnélküli nő, haja helyett két szárnya van, (ha ugyan e szárnyak nem alakultak a hullámzó hajzatból).Hasonló esetek gyakran fordúlnak elő, kiváltképpen a magyar heraldikában, miként én azt «Siebmacher»-ban esetről-esetre jeleztem. A Forgáchok 1525-ben adományozott czímerében (eredetije a nemz. múz.) pecséteken a czímer-alak, hol szárnyakkal, hol szarvakkal ábrázoltatott, holott az egész félreértés, a pajzsalak sisaktakarójának meg nem értéséből származott. (Siebm. VIII. 177–178. 5. 142). Ezen félreértés volt egyedüli oka, hogy a kassai székesegyházban a Forgáchok czímerpajzsa (ősi czímer, 1525-ben újítva) évszázadokon át fel nem ismertetett.* E czímer már a XV. század első felében előfordúl.
Ha bizonyos az, hogy az Ujlaky nemzetség a Héder vagy Heydrich nemből származott (mint azt Nagy Iván kiemeli), úgy kétszeresen feltűnő, hogy e nemzetség már a XV-ik században a genusétól teljesen elütő czímert használt (még pedig olyat, mely az Aba nemzetség némely ágazatáéval egyezett); s még azt is megjegyezzük, hogy az átmenet, heroldképről közönséges czímeralakra kevésbbé feltünő, mint egyik heroldképről a másikra pl. «hasításról» «osztásra» illetve «czölöpről» «pólyára», mert mint tudva van, a Héder-nem s ennek legtöbb elágazása czímerűl: veresben és fehérben ötször hasított pajzst használt.
Eléggé ismeretes, hogy az Ujlakyak czímere már a XV-ik század elején megbővíttetett, a nélkül, hogy sisakdísze változott volna. E bővített czímer: négyelt pajzs. 1. Egymással szembe ágaskodó két oroszlán egy leveles koronát közösen tartva; 2–3 a pólyák; 4 torony hegyes tetővel. Pajzstartók: egy-egy kettősfarkú oroszlán.
Nagy Iván és Nyáry Albert terjedelmes munkáikban közölték ezen bővített czímert, Nagy Iván részben színjelzéssel.
A következő czímer a Guthkeled-nem egyivadékáé, tulajdonosát nem ismerjük.
A hatodik a Ráskay czímerpecsét.
A szerző ezt következőleg írja le: «ketté vágott czímerpajzsának alsó részében homályosan három pólya, a felsőben pedig álló madár alak látszik.» Én következőleg írom le: osztott pajzsban felül egy madár, csőrében gyűrűt tart (ez a szerző figyelmét kikerűlte), alul ötször osztott.Ötszörösen osztott pajzs nem ad pólyát, ott csak a vonalak száma jelentendő. (Lásd: a tudományra nézve korán elhalt jeles műtörténész Retberg Ralf e tárgyra vonatkozó értekezését: «Farbe oder Linie?»)*
A Ráskay-czímer végleges meghatározásánál óvatosan kell eljárnunk, mert e czímer négy változatát ismerjük, melyek közül kettő egymástól teljesen eltérő, mely körülmény kevéssel ezelőtt még elég ok lett volna arra, hogy e négy varians közül hármat elvessenek.

images/1887-88xw68.jpg

Az imént leírtuk Ráskay Balázs kir. tárnokmester czímerét 1511-ből, ehhez hasonlót használ még a család egy másik tagja, Ráskay István, 1647. barabási (Kászony mellett Bereg vármegyében) birtokos, kinek pecsétjén egy madár látható, csőrében köves gyűrűt tartva, de a pólyák, t. i. az osztó-vonalak hiányzanak. (Kölcsei Kende-levéltár.)
A következő két változat, mely a családnak csak bizonyos tagjait illeti, teljesen különbözik a már leírtaktól.
II. Ulászló (datum Budae in festo beati Francisci confessoris 1496.) Rutkay Péter tárnokmesterrel együtt, Ráskay György, Mihály és János testvéreknek a következő czímert adományozza: kékben a pajzs jobb felső sarkán balra fordúlt ezüst holdsarlótól, a balsarkán hatágú arany csillagtól kisért természetes fehér farkas állkapocs, három felfelé álló foggal (naturalisticus átváltozása heraldikai farkasfogaknak, illetve a Guthkeled-nem heraldikai ékeinek). Sisakdísz a pajzsalak vízszintes helyzetben, takarók: kékarany (Siebm. 92. 73. tb: «Buthkay I.»)
A negyedik változat: egy koronás halomból növekvő leány csipőre tett kezekkel, fejére illesztve három rózsa.
E czímer a Turulban (1885. 119. l.) ismertetve volt; ezt 1725-ben Ráskay-Soós György, Ráskay János egyenes utóda használta, ki a fiúsított sóvári Soós Margitot nőül vevén, már ennek fia, Mátyás, a Ráskay-Soós nevet s véle a Soós-czímert veszi fel.Ilyen fiusítás esete, midőn 1414 körül vajai Vay István nőül veszi az utolsó Ibrányi Margitot, a névvel az történik, mi a jelen esetben, t. i. Vay István felveszi az Ibrányi nevet, de felesége czímerét teljesen mellőzve továbbra is a Vay-czímert tartja meg.* Színezése (minthogy ez inkább a Soós, mint a Ráskay-nemzetséget illeti) egyezik a Turulban közölt Soós-czímerével.
Úgy látszik, hogy a Ráskayak madaras czímerüket (osztással vagy a nélkül) már az 1496-iki adományozás előtt használták.A Ráskayak ősi czímere kétségtelenül az volt, mi a Guthkeled-nemé, t. i. oldal-ékek, mert a Ráskayak is e nemből származnak, s megjegyzendő, – s ehhez Csánki értekezésében is elég támpontot találunk – hogy a Guthkeled-nem ivadékai ritkán s csak kevéssé tértek el ősi czímerüktől, nem úgy, mint más genusból (Aba, Boxa) származott családok s már ez okon is felette érdekes a Ráskayak «madaras czímere».* A György, Mihály s János által új adományban nyert czímerrel éltek aztán ők és egyenes utódaik, de István hosszú idők multán (1647) ismét azon czímert veszi fel, melyet 1511-ben a Balázs ága használt.
Hogy e különböző czímerek használatát teljesen megvilágítsuk, közlöm itt a Ráskayak családfájának erre vonatkozó kis töredékét:

Vid. 1382–95.; László 1411.; IV. János 1406.; II. János; Miklós; György; Mihály; András; (Czimer a farkasfogakkal); 1496.; Mihály; Ferencz; Mihály 1596.; István; (Czimer a madárral pólya nélkül); Balázs 1517. tárn mester (Czímer a madárral és lent osztott mezővel); István; János (Soós Margit); Mátyás Ráskay-Soós; András 1592.; Miklós; Soós czimer.
images/1887-88xw69.jpg

A következő 7-ik pecsét – Buzlay Mózesé – ismeretlen volt előttem.
Ezután jő a nyolczadik pecsét. Drághffy Györgyöt és Jánost II. Ulászló 1507-ben (dominica palmarum) a következő czímerrel bárói rangra emeli: kék pajzsban czölöpszerűen felállított tollas, arany nyílvessző, mindkét oldalt arany naptól, alul hegyével felfelé álló holdsarlótól kisérve. Sisakdísz: balra fordúlt fekete szárny; takarók kék-zöld; pajzstartók (ha igy nevezhetjük) két szárnyas, tüzet okádó arany sárkány, nyakuk s farkuk egymásba csavarodva. (A b. Mednyánszky- levéltár eredetije után Siebm. 143–144. tb. 113.) Az előadottakból világos, hogy b. Nyáry Albertnek utolsó nagy műve 98. lapján igaza van, midőn a két sárkányt a Drághffyak czímerénél a bárói diploma alkalmával nyerteknek mondja s így azokat az adományozott apja, Bertalan pecséténél még nem használhatja. (L. Turul. 1887. 53. 4-ik jegyzet.)
Ugyanezen nem szép sárkányokat, ugyanily alakban nyeri II. Ulászlótól 1519-ben (czímerjavítása alkalmával) Kanizsay László vasmegyei főispán, kinek felesége Drághffy Katalin voltKétségtelenűl, a Drághffy és Kanizsay mint férj és feleség czímerének összetartozandóságát jelezve általa. Ilyszerű czímer-összetartozás jelzését már több alkalommal említettem (a legrégibb Drugeth-czímernél), ez a mi heraldikánkban is, még a XVI-ik században is gyakran előfordúl, fűképen a sisakdísz átvétele által.* (Br. Nyáry Heraldikája, az orsz. levéltár eredetije után.)
A következő négy czímerre nincs semmi megjegyzésem, s az e sorban utolsóra is kevés. A losonczi Bánffyak czímerében a griff ilyszerű helyzete szokatlan előttem. Eddig csupán olyant ismertem, mely kék pajzsban aranyleveles koronából növekszik, emelt jobb karmában kardot tartva. Sisakdísz: a pajzs-alak; takarók: kékarany, veres-ezüst. A Bánffyak grófi czímerében a griff teljes alakja jön elő, azonban ez nem lényeges, a régibb időben nagyon kedvelték ez irányban a változatosságot. (Lásd a Bánffy-czímert Siebm. II. 35. 28. tb.)
Következik a harmadik és utolsó sor, melynek három első pecsétje nem ad megbeszélésre semmi anyagot, a negyedik is csaknem teljesen felismerhetetlen, de a t. szerző úr némi csekély nyomokból az ákosházi Sárkány-czímert véli benne felismerni, melynek leírása szerinte következő: liliomos koronából szétbontott hajú meztelen női alak nő ki, felette egy balra tekergődző kigyó vagy sárkány-alak azon almába látszik harapni, melyet a női alak felemelt jobbjában tart. Ezen előkelő, kihalt nemzetség czímerét négy alkalommal láttam. Egyszer a leleszi conventben Ákosházi Sárkány Ambrus comesnek egy művészi vésetű negyedforint nagyságú veres viaszba nyomott, de kétharmadrészben rongált pecsétét 1525-ből; máskor a Troph. Estoras-ban, hol a pajzsalak, sisakdíszűl ismétlődik: tovább. a «Magyarország családai»-ban (itt csakis részletesen leírva) s végül e mű szerzőjének magángyűjteményében az eredetinek kétségkívül sikerült színes másolatát.
Az évek előtt futólag látott czímer, a hogy emlékszem, a következő: Kék pajzsban arany leveles koronából koronás (?) leeresztett, sárga hajú meztelen női alak nő ki, felemelt jobbjával egy almát visz szája felé. A nőhöz, fejét balra fordítva, egy zöld kigyó hajol. Sisakdísz: a pajzs-alak kigyó nélkül; takarók: kék-arany. Azt hiszem, e leírásban nem sokat tévedtem.
A következő Héderváry-czímerről csak azt jegyzem meg, hogy a Héderváry legrégibb czímerpajzsok, hol többszörösen hasítottak, hol czölöpöltek. Itt e pecséten leírása ez: veresezüstben ötször hasított, nem pedig «veres mezőben három ezüst czölöp», mert páratlan számú osztások vagy hasítások által, csak ugyanannyi osztási vagy hasítási vonal képződik, de pólyák vagy czölöpök soha. Hogy a Héderváry-czímer később bővíttetett, ismeretes.

images/1887-88xw70.jpg

Minthogy a hátralevő hat pecsét közül három gemma intaglio, egy ki nem vehető, csupán kettőre teszek még némi megjegyzéseket. Ezek egyikét a t. szerző úr «Pálóczy»-énak határozza meg,Több régibb s újabb író, Palóczynak írja e nevet, mely nem helyes, miután a család a ma is létező ungmegyei Pálócz községtől kapta nevét. * s ezzel teljesen egyet értek. Ezen kihalt nemzetség czímere következő volt: egy leveles koronából növekvő hosszú – elől egyenesre nyirt – haju és hosszú szakállú férfi, bő talárban, emelt jobb kezével mellig érő szakállának jobb felét markolja, baljában kapcsos könyvet tart. Sisakdísz: a pajzsalak. (Teljesen egy ezzel a ruszkai Dobó-czímer.) Ugyanilyen czímer látható Pálóczy Mihály sírkövén 1519-ből a sárospataki templomban, csakhogy ott a pajzsalak fejét balra fordító nyugvó oroszlánra van helyezve. A t. szerző úr tévedése, «hogy az alak kezét szájához emelni látszik, hogy a nagy haj női alakra mutat s baljában ládácskát tart», a pecsét homályos voltából származhattak s hogy csupán erős, gyakorlott s csak a legritkábban csalatkozó szemeire támaszkodott.
Azon czímerrel végzem soraimat, melyet én is mindjárt első tekintetre Nádasdyénak tartoztam, épen úgy, mint az ezt megelőzőt, a Rathold-nemzetség egy ivadékáénak. A Nádasdy- család (a grófi ág is) mai napig ősi czímerét, viseli változatlanúl. (Zichy-album, XVII. század. Nádasdy Ferencz.) Kék pajzsban természetes vízen, nád között kacsa; sisakdísz: kacsa; takarók: kék-ezüst.

CSERGHEŐ GÁZA.

KÖNYVISMERTETÉS.

A nagykárolyi gróf Károlyi család oklevéltára.

A család megbizásából kiadja gróf Károlyi Tibor, sajtó alá rendezi Géresi Kálmán. Negyedik kötet, 1600–1700. Budapest, 1887.
A Károlyi családnak fontosabb történelmi szereplése a XVII-ik században kezdődik; s bár emelkedésének eszközéűl első sorban előnyös összeköttetéseik, a megbecsült és napról napra gyarapodó vagyon s a kétségtelenűl kiváló egyéni képességek szolgáltak, mindazonáltal nagy befolyással voltak még erre a változott politikai viszonyok, melyek mondhatni szükségképen idézték elő, hogy e család tagjai – tagadhatlanúl előkelő, de sok tekintetben korlátolt helyzetükből a történelmet alkotó események mozgalmas terére lépjenek, s a falusi nemes egyhangú életét, melynek minden változatosságát a százados pörökön kívül a koronként megujuló hadi lárma képezte, a közpálya s magasabb állami szolgálatok küzdelmeivel cseréljék föl. A Károlyiak szilárd alapra építettek, megjelenésük a történelem színpadán nem járt nagy zajjal, nevük nem hangzott szerte az országban, mint p o. a XVI. században a Balassáké, lassan de annál biztosabban foglaltak tért, keveset koczkáztattak, de a kinálkozó alkalmat erős marokkal üstökön ragadva, néha sokat nyertek. – Erős ítéletű, világos fejű emberek csaknem mindannyian; véralkatukból hiányzik a lelkesülés szilaj heve, a tettre ingerlő kalandvágy, merész vállalkozó szellem; nagy dolgok véghez vitelére nincsenek hivatva, egy sem tartozik közülök az úgynevezett korszakalkotók közé, de a középszerüségnek bizonyos magasabb fokán következetesen megmaradnak s midőn az országrész, melyben jószágaik feküsznek, fontosabb politikai és hadi események szinterévé válik, előszólítják őket az ősi curiából, mert szükség van karjukra, tanácsadásukra, befolyásukra. Politikai magatartásukban – bár többé kevésbbé ők is alkalmazkodnak a viszonyokhoz – jobbára következetesek, érdekeiket nem tévesztik ugyan szemeik elől, de meggyőződésüket áruba soha sem bocsátják, hiven ragaszkodnak ugyan zászlójukhoz, de a szenvedély hatalma vagy a lelkesülés ihlettsége nem ragadja el őket, az ügyet, melynek szolgálatába szegődtek, el nem árulják soha, de a martyrkoszorúra sem vágynak. – Emberek voltak, nagy hibák és nagy eredmények nélkül.
E század elején Mihály volt egyetlen férfi tagja a Károlyi családnak, korán árvaságra jutva keveset oskolázott s miután pár évet a királyi udvarban töltött, átvette ősi javait s még igen fiatal volt, midőn Bethlen Gáborral sógorságra jutva, egyszerre csak minden előzmény nélkül a forrongó politikai élet kellő közepén találta magát. – De szilárdul megállotta helyét, s helyzetének kinálkozó előnyeit a szó teljes értelmében ki tudta zsákmányolni. Protestánsnak született, de mint végrendeletében mondja, Isten az ő szent malasztja által felindítá elméjét s 1611-ben áttért a katholikus hitre, «mely kivül nincs üdvösség».
Mindenesetre feltünő jelenség e korban, főleg az ő helyzetében; s bár nincs okunk tagadni, hogy az áttérés pusztán lelkiösmereti okokra vezethető vissza, még is kételkedünk rajta, vajjon bekövetkezett volna-e, ha sógora Bethlen Gábor valamivel elébb lesz fejedelemmé. Pedig ezt az összeköttetést, eleinte úgylátszik nem valami különös szerencsének tartá magára nézve; s mikor Bethlen súlyos betegsége és hadi dolgai miatt a kitűzött menyegzői határnapra meg nem jelenhetett, Mihály úr boszankodva rá írt, hogy már a lakodalom megtartására – a mennyiben ez az ő gyámi kötelessége volt – ne is számítson. – Bethlen nyugodtan s némi gúnynyal válaszol, elmondja mi akadályozta őt s így végzi szavait: «azért uram, ha úgy kell lenni, nem gondolok én avval semmire, nekem kegyelmed annak celebráltatásával nem tartozik, én megtalálom az én atyámfiát mind menyegzővel mind a nélkül.» Mihály úr mégis meggondolta a dolgot s 500 frtot fizetett hugának a lakodalom váltságában, de Zsuzsánna hozományát, a köntösöket, arany, ezüst és «lábas marhákat» stb. csak nem akarta kiadni Bethlennek; végre Káthay Mihály a kanczellár is közbeveté magát, hogy megakadályozza az atyafiak között való perlekedést, mert Bethlen is körömszakadtig védelmezte a maga igazait s így nyert az ügy békés elintézést.
Mihály 1609-ben II. Mátyástól báróságra emeltetett – mikor még alig volt 24 esztendős; s ebben az időben vette nőül Seghnyei vagy Sennyey Borbálát, kinek atyja Miklós, előbb Bocskai, majd Báthori Gábor hadvezére, előkelő nagy birtoku főnemes s a korszak egyik legvitézebb katonája volt. Bocskai 1606-ban a «nagyságosok» rendjébe emelte őt, s az adományozott czímer, mely bajnoki életének legkimagaslóbb eseményeit örökíti meg, e kötetnek becses műmellékletét képezi; magának is nagy vagyona volt, de ősi javain kívül, egyszer-másszor tekintélyes donatiókban részesülve, leányával fényes hozományt adott, úgy hogy e házasság által Károlyi Mihály anyagi jólétben úgy, mint tekintély és befolyásban egyaránt emelkedett.
Bethlen Gábor trónfoglalása után a magyar államélet középpontja a kis Erdély lett, a fejedelem minden mozdulatát figyelemmel kisérték, az udvarából szállingozó hirek után jósolgattak az emberek, békére háborura; a protestánsok csörgették a kardot, erősen hivatkozva a bécsi békekötés pontjaira, a hajduk – zivataros napokra számítva – sürűen gyülekeztek, a várőrségek zúgolódtak német parancsnokaik ellen, szóval minden jel oda mutatott, hogy a fejedelem támadni akar, csak a kedvező alkalmat várja.
Károlyi Mihálynak mindkét táborban voltak barátjai. Testvér hugát Francziskát Bánffi Mihályhoz adta nőül, kinek révén aztán sógorságba jutott Erdély legkiválóbb családjaival, a fejedelem pedig szintén sógora volt; s úgy látszik sokat tartott a körültekintő, óvatos, bölcsen számító emberre s megtudta becsülni benne azokat a tulajdonságokat, melyeket legközelebb önmagában is feltalálhatott; másfelől pedig Zsuzsánna testvére Esterházy Pál felesége lévén, a legbefolyásosabb királypárti urakkal – s köztük a nemsokkal utóbb nádorrá lett, de már ekkor is hatalmas szerepet vivő Esterházy Miklóssal is – lépett szorosabb összeköttetésbe, kik aztán megszerezték részére az udvar bizodalmát; e mellett azonban Bethlennel is mindvégig fenntartá a jó viszonyt, – és sok tekintetben szerencsés – bár némileg veszélyes helyzetében oly rendkívüli ügyességgel fenn tudta tartani az egyensúlyt, hogy hűséges alattvalója maradt ugyan a királynak, de azért Bethlen sem kételkedett benne, bizalmas tanácsosai közé számlálta, s második felesége, Brandenburgi Katalin hazahozatalával is őt bizta meg. Szolgálatainak jutalmát, itt is ott is bőven elvette; életének vége felé Szathmár vármegye főispánjává neveztetett, de azt Rosályi Kun István miatt nem sokáig birhatá békességben.
Nagyobbik fia Ádám híres volt vallásos buzgóságáról, megtelepítette Károlyban a jezsuitákat s bőkezüleg gondoskodott felőlük. – Ez által nagyon meg tudta nyerni Szelepchényi György kegyeit, ki az alkalmat kereste, hogy előmozdíthassa érdekeit az udvar körében: «Nem tudom mire vélni kegyelmedhez való szerencsétlen voltomat édes kedves fiam uram – irja 1658 január 9-én Károlyi Ádámnak hizelgéssel Szelepesényi, – hogy kegyelmed, soha csak legkisebb levele által sem parancsol, sem nem szolgáltat vélem» s aztán előadja, hogy Leopolddal az erdélyi zavarok felől tanácskozván, a császár egy megbizható emberről gondolkozott, ki az ügyek felől szorgalmasan értesítené őt, mire a cancellár ily titkos küldetésre Károlyi Adámot mint «zelosus catholikus» embert ajánlotta. – Károlyi a mint látszik el is fogadta e megbizást s érdemei fejében Kun István halála után Szathmár vármegye főispánjává nevezte őt Leopold, de e méltóságot nem sokáig viselhette, mert már 1661-ben fi-örökös nélkül el halt. – Testvére László a családnak ebben az időben kétségtelenül legkimagaslóbb alakja s mint a fennmaradt adatok bizonyítják, önzetlen, igaz hazafi. – Politikai magatartásában nem követte atyját, föltétlenül Leopoldhoz csatlakozott, bár tántorithatlan hűsége miatt érdekeit veszélyezteté. Világosan látta, hogy az erdélyi fejedelemség napjai meg vannak számlálva, hasztalannak tartott minden további küzdelmet, s fájt a szíve nemzete romlásán; ezért hathatósan közreműködött, hogy Szatmár vára, mely nem akarta befogadni a német őrséget, idejekorán feladassék a királyiaknak, nehogy az úgyis sikertelen ellenállásból csak nagyobb romlás származzék. «Hogyha pedig – írja 1660 junius 30-án erre vonatkozólag Kökényesdy Györgynek – valahonnan való segítség várással biztatja magát, az is bizony haszontalan, mert a török már elmenvén, az bizony vissza nem tér, az erdélyiek pedig kegyelmedet... bizony soha, meg nem segítik, és úgy is csak az szegény haza romol és pusztul.» Jóslatát a következmények rövid idő mulva szomorúan igazolták; a romlás bekövetkezett s neki bőven kijutott belőle; jószágait elpusztították, Károlyt s éradonyi kastélyát felégették a kóborló vitézek, vetéseit, szarvasmarháit elprédálták, Jobbágyait levágták, fogságra hurczolták, s Apátiban lévő udvarházából még csak az ajtókat és kemenczéket is levagdalták az erdélyi «profugus urak» rakonczátlan katonái. «Vagyon már hátra csak az egy károlyi kastélyom, – mondja a Leopold elé szánt emlékiratban – kit is ő felsége hívsége mellett, isten látja lelkemet, elvesztenni nem szánnék, de isten tiz árvát marasztván reám szegény édes feleségemrül, azoknak torkukat mint metszhessem meg, isten s ez világ ítélje meg; ha azért ő felsége vitézi kihozattatnak, oka ne legyen, ha az meghalásra kényszeríttetünk.»
De azért utolsó pillanatig hű maradt, bár a felkelő sereg pusztítása miatt a dusgazdag főurnak – mint ezt a szathmári várparancsnok De La Borde bizonyítja – az egy szathmári házát kivéve nem volt hely «a hová fejét nyugodtan lehajthatta volna». De az ügy, melyet annyi kitartással szolgált, a felszámlálhatatlan anyagi károkon kívül, még véráldozatot is kivánt tőle; két fia esett el a harczmezőn. Mihályt a felkelők ölték meg Szathmár közelében, István a török ellen harczolva Szegednél lelte halálát.Nagy Gergely nevű péterfalvi (Ugocsa) nemes tatárfogságból szabadulva Károlyi Istvánnak adta ki magát, s mindenkit félrevezetvén, pár évig szerepelt így, mely idő alatt meg is házasodott, gr. Csáky László szép özvegyét báró Jósika Juditot vevén nőül, végre Károlyi Sándor nyomára jött a csalásnak s perbe fogta a kalandort, az ál Károlyi ekkor feleségével Erdélybe szökött s ott halt meg 1699-ben.*
Ennyi hűséget Leopoldnak is méltányolni kellett; Szathmár vármegye főispánjává, majd királyi tanácsossá nevezve, kitüntető dicséretekkel halmozta őt el, s a szathmári magyar kapitányságot kénytelen kelletlen fölvállaltatá vele; de mindez, s az a nehány donatio, melylyel egyszer s másszor jutalmazá őt, vajjon kárpótolhatá-e őt annyi veszteségért? Alig hinnők; s így legfőbb jutalmát a teljesített kötelesség megnyugtató érzésében találta. – Magán életében gyöngéd férj, gondos családapa volt; s miután leányait jobbára tekintélyes, nagybirtokú főurakhoz nőül adá, megérte azt az örömöt, hogy egyetlen fiát, a később nagy hírre emelkedett Károlyi Sándort, maga iktatá be 1687-ben Szathmár vármegye főispáni székébe. Feleségéhez intézett levelei, a mellett, hogy gyakran rendkívül érdekes kulturtörténelmi dolgokat foglalnak magukban, elvezetnek bennünket a régi magyar családi élet felsőbb köreibe s kitünően jellemzik irójuknak egyenes lelkét, őszinte nyilt kedélyét.
Az eddig elősoroltakban a Károlyi családot közvetlenűl érintő oklevelekről szóltam, pedig az előttem fekvő kötetnek nem csupán ezek képezik valódi becsét. – A XVII. századbeli társadalomnak csaknem minden rétege képviselve van itt egy-egy jellemző, s a kor bélyegét magán viselő typikus alakkal; a zászlóvivők mellett megösmerkedünk az egyszerű közkatonákkal is, megösmerkedünk a társadalom különböző osztályainak gondolkozásmódja s világnézletével; látjuk az uralkodó s az egymással ellentétes eszmék küzdelmét, s nem egy oly adatra találtunk az oklevelek között, mely bizonyos emberek és dolgok felől alkotott véleményünket alapjában megváltoztatja.
Különösen nagy fontossággal birnak a Bosnyák levéltár adatai. Bosnyák Tamás füleki kapitány, majd báró, és kir. étekfogó mester, korának egyik legnevezetesebb embere volt, kitünő hadvezér, szilárd jellem, ki teljes mértékben birta az udvar bizalmát, s levelezése Mátyás és Ferdinánd királylyal, részben Leopold főherczeggel, e kornak történetirójára nézve elsőrangu forrásnak tekinthető. – Eszterházy Miklós nádornak meghitt barátja volt, s levelezésük tárgyát jobbára nagy fontosságú országos események, politikai viszonyok, honfi remények és aggodalmak megvitatása képezi ugyan, de néha bizalmas családi közlésekbe is bocsátkoznak, melyek sok aprólékos, korjellemző dolgot foglalnak magukban. – Egymás tanácsát gyakran kikérték s megfogadták, még legbelsőbb magán ügyekben is. Történt hogy Bosnyák leányát férjhez akarván adni, a kérők között nem egykönnyen tudott választani, s Eszterházyhoz fordult jó tanácsért. A nádor teljesítette kivánságát, következőleg jellemezvén a candidatus vőlegényeket: «Czobor Márton, irós vajból csinált pityedt ajakó gyermek ember, hanem ha kevés jován kapnánk, de nem nagy uraság az is, és az római polgárok kiütt, gonosz szomszédja is vagyon. Az Hallernek, kinek ám megholt szegény az atyja, javallanám személyét, de erkölcse semmire kellő, soha az jól nem alkudnék feleségével, mert rossz buja gyermek.... Most sem tudok azért, egyebet mit irnom, hanem az többi között noha szegény legény az Prinyi Ferencz most, de mégis inkább őtet javallom és dicsérem, mert docibilis is, és semmi derekas megvető dolog nincs is benne, az egy ifjuságból s az mostani rossz közszokásból, hogy megissza néha az bort, de abban is modestus, az mit nem kicsin emberségnek tartok. Ha azért kegyelmednek jó akaratja személyt keresnem, az többi között bár őtet válassza.» Bosnyák megfogadta barátja tanácsát, s Perényinek adá leányát, és úgylátszik boldogul éltek.
A nagyszámmal lévő végrendeletek között különösen érdekes a Rosályi Kun István és gr. Csáky Istváné; az egész korszak tükrözi vissza magát ezekben s általában elmondhatjuk, hogy a XVII. századot képviselő adatok összeválogatásában a levéltárnak sajtó alá rendezője a leghelyesebb érzékkel járt el, s mi csak méltánylással szólhatunk munkássága felől. Annyi becses, oly érdekes dolog van összehalmozva e kötetben, hogy sajnálattal kell megválnunk tőle; s a történetíró, ki e lapokat forgatja, bizonyára hálás köszönetet mond magában a grófi család áldozatkészségeért, hogy gazdag levéltárának közrebocsátása által a tudománynak ily nagy szolgálatot teljesített.

KOMÁROMY ANDRÁS.

TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság

f. évi október hó 8-án Nagy Imre másodelnök elnöklete alatt választmányi ülést tartott, melyen Dr. Szádeczky Lajos vál. tag beszámolt a M. Történelmi Társulat ez évi erdélyi kirándulása alkalmából Erdélyben talált czímeres nemes levelekről. Ugyancsak ő átadta a Béldi István úr által társaságunknak ajándékozott czímeres levelet, melyet Bethlen Gábor 1625. jan. 18-án állított ki Bélmegyeri Domokos János részére. A társaság köszönetét fejezi ki az ajándékozónak.
Folyó ügyekre kerülvén a sor, a titkár bejelenti a következő tagajánlásokat: Alapító tagokúl 200 frtnyi alapítványnyal: Gr. Esterházy Ferencz Devecserben, Gr. Mayláth György főispán Zavaron, Gr. Csekonics Endre Zsombolyán; 100 frtnyi alapítványnyal Beőthy Ákos orsz, képviselő Budapesten (mindezeket ajánlja Br. Radvánszky Béla). Pártoló tagúl: Id. Br. Huszár Károly orsz. képviselő Budapesten (ajánlja az elnök). Évdíjas tagokul: Br. Orczy Andor Újszászon (aj. Petrovay György) és Csatai Tuczentaller Gyula Zágrábban (aj. a titkár). Az ajánlottak megválasztattak a társaság tagjaiúl.
Ezután a titkár a pénztárnoknak az év elejétől okt. 8-ig szóló kimutatását terjesztette elő. E szerint:

Bevétel volt

1746 frt 17 kr.

Kiadás

146 frt 69 kr.

Készpénz maradvány

199 frt 48 kr.

A Nemzetségi Zsebkönyv alapja

Bevétel

850 frt – kr.

Kiadás

160 frt – kr.

Maradvány

690 frt – kr.


A pénztárnok kimutatása tudomásul vétetett.
A választmány ezután a titkár indítványára a folyó évi nagygyűlés napját deczember hó 3-ára határozza. A nagygyűlés tárgysorozatát pedig a következőkben állapítja meg: 1. Elnöki megnyitó beszéd. 2. Titkári jelentés. 3. Pénztári kimutatás. 4. Ipolyi Arnold emlékezete, Deák Farkas vál. tagtól. 5. Mohácsi vész előtti czímeres levelek sorozata, bemutatva a társaság egy tagja által. 6. A társaság elnökségének megválasztása.
Letelvén a társaság fennállásának első öt éve; az alapszabályok értelmében nemcsak az elnökség, hanem a tisztikar is újra választandó. Ez utóbbi megválasztásának napjául a választmány a jövő (1888) évi jan. hó végén tartandó első választmányi ülés napját tűzte ki.
A nyilvános ülést rövid zárt ülés követte. A jegyzőkönyv hitelesítésére Dr. Szádeczky Lajos és Széll Farkas vál. tagok kérettek meg.

II. Lajos czímerfestője.

A bécsi udvari kamara levéltárának magyar vonatkozású oklevelei között, melyeket Schönherr Gyula aTörténelmi Tár ez évi 3. és 4. füzetében ismertet, II. Lajos egy 1526. évi jan. 22-iki czímerlevelét találjuk megemlítve, melyben Joannes de Campanellis de Bursel részére nemességet és czímert adományoz, őt egyidejűleg familiarisai sorába felvéve. Az adományozott czímer leírását az oklevél következőkben adja:

«scutum videlicet octangulare rubicundi coloris per totum, in cuius medio leonis albi generosi sursum erecti sparsisque pedibus et ore aperto pugnanti similis effigies in est, necnon et linia quedam celestini coloris ab uno ad aliud latus tendens, leonem ipsum quasi-claudens, in qua tres lilii flores aurei recto ordine apparent; leone equidem te donavimus eo, quod in re militari et fortitudine et generositate semper usus fuisti; lilii flores cum honorem, tum benignitatem, ob quam omnibus gratus es, aperte demonstrant; super imposita est scuto galea argentea cum leonis albi dimidio; totam preterea clipei exteriorem marginem varia foliorum simulacra huc atque illuc, veluti vento aliquo agitata, undequaque decentissime circumplectuntur, prout in principio presencium literarum nostrarum nobilis Desiderii pictoris Itali docta manu depicta suisque propriis coloribus exornata conspicitur» stb.
Az armalis, mint látjuk, a czímert leírva nemcsak annak alakjait magyarázza meg, becses adalékot szolgáltatva ezzel a középkori czímertan symbolicájához, de a mi a magyar kanczelláriai gyakorlatban teljesen szokatlan, annak festőjét, nemes Dezső olasz mestert is megnevezi. II. Lajostól több armalist birunk. Kivánatos volna az itt közölt czímer eredeti rajzát amazokéval összehasonlítni. Ez uton esetleg megállapítható volna, mely czímerek származnak az itt említett Dezső olasz festőtől.

SZAKIRODALOM.
A Siebmacher-féle magyar czímereskönyv.

Utolsó számunk megjelente óta a nagy vállalatnak, mely hivatva van Magyarország nevezetesebb nemes családainak czímereit lehető teljességben összeállítani, s így a közönségnek megbízható, a szakembernek nélkülözhetlen segédkönyvét képezni, két újabb – a VIII. és IX-ik – füzete fekszik előttünk. Ezek czímlapjáról már eltünt az eddigi főszerkesztőnek, Nagy Iván-nak neve, s azok egyedüli összeállítója az eddigi szerkesztőtárs, Csergheő Géza volt. Mint a két füzetből látjuk, a vállalatot sikerült azon magas szinvonalon megtartania, melyre eddig két szakférfiú együttes müködése emelte. Gazdagság tekintetében a két fűzet csatlakozik a megelözőkhöz. Összesen az F-G betűkből négyszázhét család czímeréről, rangemelési dátumokról s történetök legkiválóbb momentumairól ád számot; a szöveget pedig harminczhat táblán 432 czímerrajz illustrálja. Az anyag gazdagságának jellemzésére felemlítjük, hogy pl. Farkas nevü családot 28-at ismer, közölvén mindegyiknek czímerét; Fodor van 17, Fejér 10, ugyanannyi Fekete, Ferenczy 6, Földváry 5 stb. Ily mennyiségben természetesen akadnak régi armalisok is a mohácsi vészt megelőző időből; mert a szerkesztő, a hol csak teheti, az armalist használja főforrásáúl. Ily régi czímeres levelek pl. a Garáké, kik 1416-ban márcz. 26-án czímerjavítást nyernek Zsigmond királytól, majd ugyanakkor ugyanazon czímert kapják IV. Károly franczia királytól; mindkét armalis eredetije Zay-Ugróczon a gr. Zay- levéltárban van. 1418-bó1 való a Gálszéchiek czímere, melyet Chapy Andrással, mint fő-czímernyerővel együtt kapnak; ennek eredetije a br. Vécsey-levéltárban Sárköz – Ujlakon. Geraldfalvi Pál szintén 1418-ban kapja czímerét az Olsvai család armalisában, melyet a jászói convent levéltára őriz. A ma is élő Gosztonyi család 1467-ben nyer czímeres levelet Mátyás királytól. A keéri Fűzy család armalisa 1515-bőI való, s a család levéltára azt máig őrzi. A gr. Forgách-oknak 1525-ből való czímeres levele a családnak a Nemz. Múzeumban elhelyezett levéltárában van. Régi armalisa volt a kihalt Ezteri családnak is; legalább I. Ferdinandnak 1535-ben a család részére adott czímermegerősítő levele szerint a család II. Ulászlótól kapta czímerét stb. A munka nem elégszik meg az egyes czímerek pontos, szakszerű leírásával; egyes kiváló, jobbára főrangú családoknál a rangemelések dátumainak egész sorát közli, sőt itt-ott czímerészeti fejtegetésekbe is ereszkedik; így pl. a Fejérváry, galánthai Fekete, Festetich, Fiáth, Forgách, Frangepán, Fugger, Gagyi, Gara, Geramb, Gerliczy, Gilétfi, Giovanelli, Grassalkovich stb. családoknál. Ismételten kívánjuk, hogy a vállalat, mely czélját jól betölti, hazánkban mennél nagyobb elterjedésnek örvendjen.

Wappen-Fibel von Ad. M. Hildebrandt

czím alatt a berlini «Herold» czímű heraldikai és genealogiai társulat megbízásából igen hasznos útmutató jelent meg azok számára, kik a heraldika legelemibb fogalmairól és legfőbb szabályairól valamit tudni óhajtanak. Hildebrandt neve igen jóhangzású a heraldika irodalmában, s különösen híres ö a stílszerű czímerek felhasználása, jó czímer-minták nyújtása és általában a heraldikai stilusok megállapítása terén. Mintalapjai példányul szolgálhatnak mindazoknak, kik czímerekkel foglalkoznak. Jelen kis munkája nem lép föl nagy igényekkel; szótár alakban tartalmazza a legszükségesebb tudnivalókat. Egyúttal mintákat is ád egyes korok jellemző paizsformáira, egyes leggyakrabban előforduló czímer-alakokra, minő pl. az oroszlány, a sas; hogyan ábrázolták ezeket egyes időszakok alatt a czímerekben, melyek a kor uralkodó ízlésének ép úgy alá voltak vetve, mint az építészet, szobrászat stb. Az ügyesen összeállított füzetből egy óra alatt akárki megismerkedhetik a heraldika fogalmával és legelemibb szabályaival. Ára egy márka.

Felhivás oklevéltani és genealogiai munkák készítésére.

A M. Tud. Akadémia történelmi bizottsága segíteni akarván a történetírásunk egyes részleteiben és kérdéseiben eddig érezhető hiányokon, már régebben felhívta a szakférfiakat, hogy az általa kitűzött feladatok megoldására vállalkozzanak. Úgy értesűltűnk, hogy e felhívásra vállalkozó még nem igen akadt; pedig egyik-másik feladat megoldásával annak szerzője nagy szolgálatot tenne történetirodalmunknak. Minthogy e feladatok közt vannak olyanok is, melyek a társaságunk működési körébe vágó tudományszakokból vétettek, ezekre tehát t. tagtársaink figyelmét most ismételve felhívjuk. Ilyenek:
I. Oklevéltári kiadványok: 1. Pozsony, Kassa vagy Sopron városok diplomatariuma 1540-ig. 2. Erdélynek – a székely és szász területek kivételével – birtok-, rendi és kormányzati viszonyait az 1540–1711. időszakban feltüntető oklevéltára. 3. Történetünkre vonatkozó regesták egyes, hazánkkal sürűbb összeköttetésben állott országok okmánytáraiból.
II. Magyar archontologia, vagyis az országos egyházi és világi méltóságokat, a főispánságtól kezdve, viselt egyének oklevelileg igazolt sorozatainak elkészítése. Esetleg egyes nagy korszakokból.
III. A monographiák sorából kiemelünk különösen egyet, mely egészen a genealogia körébe vág s ez: valamely magyarországi már kihalt, de a középkorban nagy szerepet vitt családnak (pl. a Rozgonyiak, Dóczyak, Drugethek, Bebekek) története, kivált a genealogia, a koronkénti birtok- és jogállás valamint társadalmi jelentőség szempontjából, az egyes családtagok politikai szereplésének csak mellékes tárgyalásával.
A történelmi bizottság felhívja mindazon írókat és szakférfiakat, kik egyik-másik feladat megoldására vállalkoznának, hogy ebbeli szándékukat munkájok tervével egyetemben Pesty Frigyes bizottsági előadó (M. T. Akadémia) tudomására juttassák.

1887-4

images/1887-88xw71.jpg

IPOLYI ARNOLD EMLÉKEZETE.

(Felolvastatott a Társaság 1887. évi decz. 3-án tartott nagygyülésén.)
Mióta az emberiség önmagának tudója, szakadatlan küzdelemben áll a halál mély gondolatával, de e küzdelemben előre nem halad, mert az embernek szemei az enyészet hajnaltalan éjszakájának sötétségét soha meg nem szokhatják s kedveseinkről, szeretteinkről lemondani akkor sem tudunk, midőn a sír göröngyei eltakarják előlünk a hatalmas elmének, a lelkesen dobogó szívnek földi sátorát.
Az, a ki egyszer gyönyörűséget okozó rokonszenve által s a hétköznapi élet tényei felett ragyogó tehetségei által lelkünknek részét képezte, része marad örökké s az ő élete semmiképen sincs bevégezve, míg bennünk lüktet a szív, míg minket az ő elmúlhatatlan életének emlékei lelkesítenek s míg tekintetünket reszkető vágyakkal függesztjük az örökkévalóságnak, a viszontlátás reményével ékesített változhatatlan kék egére.
Csodálatosan, pedig a logikai lánczolatosság törvényei szerint függ öszsze az egymást követő nemzedékek élete s kiváló emberek életének nincs vége a romlatag test szétbomlásával, sőt képtelenek vagyunk társaink nélkül képzelni magunkat és a kört, melyben élnünk kell; ah, mert úgy fáj nékünk a fennálló világ, ha annak fogalmát az ő hiányukkal kell megalkotnunk.
Nem azért jöttem tehát e helyre, hogy illetékesebb testületek, illetékesebb szónokainak nagyszabású gyászbeszédeit megelőzni törekedjem, oh nem – a nagy feladatokat nagyobbakra bízva, elégségesnek fogom tartani, ha igénytelen társulatunk tagjai előtt egykori alapító és választmányi tagunk emlékezetét néhány egyszerű szóval szellőztethetem, s habár a közvetlen érzések gyakran akadályai a szépen szólásnak, ezt én is megtehetem, mert hiszen a volt nagyváradi püspök, néhai Ipolyi Arnold, oly élénken áll lelkem előtt, mintha most is látnám magas termetét, aristokratikus nemes alakját és jóságos arczát, mintha hallanám buzdító, lelkesítő hangját s mintha most is hatnának rám ép oly fellengős, mint hősies és nemzeties érzelmei s mintha egész lényemmel lelke tisztaságának s baráti érzései jótékony melegségének közvetlen hatása alatt állanék. De hát van-e másként valaki? Érez-e másként valaki? Nem úgy a mienk-e ő most is, mint évek előtt? Szereti őt valaki kevésbbé, mint évek előtt? Vagy elfelejtette-e őt valaki? Nem, a kik őt ismertük, a kik őt szerettük mindnyájan oly viszonyban állunk hozzá, mint eddig állottunk, sőt a halál sok homályos érzést, gondolatot megvilágított és ha valaki e felfogásomban kételkednék, azzal bizonyítanám, hogy – régi ellenfelei ma is ép oly szenvedélylyel s ép oly mohósággal bántják és támadják, mint évek előtt.
Itt van ő ma is közöttünk, velünk él tovább, velünk küzd az igazságért, a tudományért, a tisztúlt nemzetiségért s hiába zárják el őt Nagyvárad és Beszterczebánya sötét sírboltjai – itt van ő közöttünk, szakadatlan folytatja működését s hatását, a társadalmi élet, a tudomány és művészetek mezején egyaránt.
Kimagyarázhatatlan az öszszetartozandóság érzete mindazok körött, kik egymás iránt rokonszenvet éreznek, nem szünteti meg azt a hoszszú idő, a nagy távolság, a sír, a temető s az együttesség érzete a sötét koporsó rejtelméin túl is egész erővel fentartja magát. «Heten vagyunk, uram, heten!» feleli a kis gyermek, midőn a testvérek számát kérdik, pedig kettő azok közül a temetőben pihen. És valjon mi, ha tanítóinkat, pártfogóinkat, barátainkat, kérdenék, nemde odaszámlálnók mindig és mindannyiszor Ipolyi Arnoldot? Mert kiket mondhatunk tanítóinknak? Mindazokat, kik életöket, tehetségöket, az igazság keresésére szentelték s a feltalált erkölcsi, történeti és realis igazságokat nekünk önzetlenűl hirdették, tanítóinknak nevezhetjük. Tanítók a tudósok, tanítók a papok, tanítók, a jámborok és valjon van-e tudósabb tanítónk és jámborabb papunk, mint volt Ipolyi Arnold?
Ki a mi pártfogónk? Az a ki szükségünkben megsegít, az a ki tanulásunkat, mívelődésünket minden kitelhető módon előbbre viszi, a ki nem arra törekszik, hogy tanuló társait lenézze, kigúnyolja, nevetségessé tegye, hirhedt nagy elméjét rajtuk tánczoltassa, hanem mindyájokat az igazság – saját vére szerint való bajnokának tekintvén, a gyengét ápolgatja, az erőset nemesíti, fínomítja és valjon van-e valaki köztünk a kitől a jó tanácsot, a jó akaratot, az igaz rokonszenvet Ipolyi megtagadta volna?
Hát ha elgondolom, hogy mikor az általa annyira kedvelt tudományos társulatok havi vagy heti gyűlésein s egyletünk ülésein is köztünk megjelent; vagy, mondhatom, ártatlan vendégségeinken velünk társalkodott, – mulatozott, vagy ajtaja küszöbén úgy a fővárosban, mint vidéki lakhelyein pályatársait fogadta, valjon lehetett volna tisztább, lelkesebb barátra találni, mint ő vala?
Oh, bizonynyal ő volt a mi legbölcsebb tanítónk, ő volt a mi leghívebb pártfogónk és ő a mi legkedvesebb barátunk. De ne gondoljátok, tisztelt halgatóim, hogy én tökéletesnek, hibátlannak akarom rajzolni őt, nem, néki is voltak gyengeségei, hibái, hisz ha nem lettek volna, nem lett volna oly szeretetre méltó. –
És ha rövid életpályáján végig tekintünk, mindjárt a kezdetnél megtaláljuk azt a jótékony áldást, mely annyi nagy ember életsorsára gyakorolt befolyást, az édes anyai forró szeretetet a pótolhatatlan kedves gondoskodást.
«Hogy Ipolyinak oly jó, oly nemes és minden magasztos eszmékben oly termékeny szíve volt – mondja egy jeles életírójaLásd: Ipolyi Arnold Szívemléke – czímű gyászbeszédet – melyet a beszterczebányai egyházmegye nevében, mint volt felejthetetlen püspökének, 1887 márcz. 29. szívtemetése alkalmával emelt Kamaszy Mátyás apát-kanonok. Beszterczebányán 1887.* – ebben az anyai nevelésnek szinte oroszlányrésze volt. Ezt én nem mondom életírói után, hanem saját élményeim és tapasztalásom után állítom, mert nem egyszer volt alkalmam ifjú koromban az atyai háznál, saját szemeimmel látnom, mikép a boldogultnak édes anyja, a fenkölt és művelt szellemű született Szmrecsányi Arzenia a még csak 13 éves, de már talárban levő növendék Arnus fiát, anyai ölébe véve, nem csak áhitatra és keresztény jámborságra szoktatta, hanem az akkori magyar írók remekeit elibe téve, így ösztönözte nemde, édes Arnusom, elszavalod nékünk eme vagy ama gyönyörű költeményt? és látni, hallani kellett volna, mily tűzzel, mily lelkesedéssel oldotta meg feladatát! De volt is Isten áldása ily keresztyén szellemű nevelési rendszeren, mert megélte a boldog anya ama szerencsés élvezetet, hogy anyai szívéhez püspök fiát szoríthassa. Iacute;gy keletkezett a boldogultban a tudomány és az irodalom utáni vágy, kedv, mely folytonos gyakorlás által szenvedélylyé nőtte ki magát, így lett belőle oly híres szónok és író!»
Az utolsó órájáig mindig kegyelettel és tisztelettel környezett édes anya, ki lelkébe csepegtette a jóságot, a kegyességet, az emberszeretet és vallásosságot, úgy szólva egész életén át a leggyöngédebb anyai szeretettel és figyelemmel kisérte melegkeblű fiát.
SzüleiÉdes atyja volt Ipolyi Stummer Ferencz, hontvármegyei főszolgabíró, vármegyei jeles szónok, † 1848-ban.* elsőbben a hívságos katonai pályára készültek adni, de aztán a kis fiu növekedvén, mind komolyabb vonzalmat mutatott a tudományok iránt s édes anyja örömére nagy buzgósággal szentelte magát a papi pályára. Pozsonyban, Nagyszombatban s végre Bécsben a Pázmáneumban végezte iskolai és papi tanulmányait 21 éves korában, de ifjúsága miatt még felszentelhető nem lévén, Kopácsi esztergomi érsek, az ország primása rendeletéből nevelőségre ment a tudós báró Mednyánszky Alajos fia, Dénes, mellé. Igen természetes, hogy a tanári testületek között mindig akad egy-két kiváló férfi, ki nagy tehetsége, a tudományok iránt való szenvedélyes szeretete, hazafi lelkesedése vagy végre gyöngédsége, jó szíve által az egész ifjúságot magával ragadja s az egyes ifju egyikének vagy másikának befolyása alá kerül s mint egy öntudatlanúl követője, tanítványa lesz az idősebb tanárnak szívben, lélekben; boldog aztán az olyan, ki további életében az eszményiség szolgálatába szegődvén, a mint előbb a kiváló egyént, később ezt követi hittel, bizalommal. Ipolyinak is több tanárát, Mészáros Imrét, Gáli Lőrinczet emlegetik, kik első lelkesítői voltak s aztán mindenek felett báró Mednyánszky Alajost, kinek tudományosan képzett, hazafias lelkesedésben tündöklő egyénisége nagy hatással volt az ifjú papra s kinek házánál míg egyfelől a főúri társaságok külsőségeivel megismerkedett, másfelől világnézlete is sokkal szélesebb alapokat nyert s különösen a történet-tudomány különböző ágaiba nyert mélyebb bepillantást. Tanítványával, az ifjú báróval pedig egész életökre kiterjedő benső barátságot kötött.
Mikor azonban a felszentelés ideje, a kanonszerű kor bekövetkezett, az esztergomi egyházmegyei hatóság a Mednyánszky háztól visszahívta őt s 1847 julius hó 26-án áldozó pappá szenteltetett és Szentpéterre (Komáromvármegyébe) káplánná neveztetett ki. Itt alig egy évet töltvén, visszahivatott s innen a gróf Pálffy Nándor családjához, Stomfára, küldetett mint udvari káplán s az ifjú grófok Lipót és Vilmos nevelője.Lásd ily czímű munkát: «Ipolyi Arnold váradi püspök élete és munkái vázlata», írta Pór Antal, apát-kanonok s a m. t. akadémia lev. tagja. Pozsony-Budapest 1886. Nagy 8-ad r. 133 l. A legterjedelmesebb s legtartalmasabb mű Ipolyi Arnoldról. (Többször használjuk.)*
Fél év múlva azonban a gróf mint pátronus az üresedésbe jött s csak negyedórára fekvő Zohorra plebánossá nevezte ki, de a szünidőkön úgy is tanította az ifjakat, kik közül az idősebb, Lipót, Bécsujhelyen s az ifjabb, Vilmos, a tengerészetnél tanúlt. Ez időben aztán Ipolyi előbbi növendékét, báró Mednyánszky Dénest, megismertette a Pálffy fiúkkal, kik közt halálig tartó szíves barátság szövődött, melynek kötelékébe tartozott gróf Zichy Nándor is, s ez ifjaknak közös mentori barátjuk volt Ipolyi Arnold.
Mintegy tíz évre terjedett a zohori tartózkodás, mely különben hazánk legszomorúbb korszakára, az 50-es évekre, a Bach-korszakra esett s a mily sajátságos, ép oly bátorító és lélekemelő körülmény, hogy Ipolyi, úgyszólva, az elcsüggedés legszomorúbb korszakában szenteli magát a legmunkásabb tudományosságnak, mintegy példát adva, hogy ép akkor, midőn a politikai élet mezejéről le vagyunk szorítva, egy perczet sem szabad tétlenűl töltenünk. Más felől e korba, esnek a stomfai szép napok, társaságok, kirándulások, estélyek s más tréfás és komoly falusi időtöltések, mikor Ipolyi a herczegi s grófi vendégeknek előadásokat tart a régi egyházi építészetről Magyarországon, a környéken fekvő régi várakról, sőt igen gyakran magyar történeti részletekről, mik által a tudós ifjú pap még az idegen vendégeknek is kedvenczévé lesz; mert mulatságos maradt mindig, habár tiszta öntudatos czélja volt Magyarország és a magyar nemzet ismertetése. A mit kirándulásaiban tanúlt építészetről, mezei gazdaságról, régészetből, szokásokról, a mit a magyar eredetű népfajok közt gyűjtött, a mi gondolatai érlelődtek s a mi eszmék szívét izgalomba hozták, az mind megfordúlt a stomfai közönség előtt s annak a közönségnek hol fínom míveltsége, hol cynismusa, hol eszessége s néha rokonszenve, s olykor lelkesedése által is érlelődött; míg az ifjak rajongása s jó magyarsága mint egy ragyogó zománczczal vonta be Ipolyinak minden működését.
Hogy azonban Ipolyi nemcsak az úgy is gyorsan lelkesülő ifjakat tudta megnyerni, hanem az idősebbeket is, magát a nagy aristokrata családfőt s a herczegi édes anyát is, bizonyítják ezeknek a sokkal későbbi időkből kelt s a benső családi viszonyokra vonatkozó levelei, melyeket a legnagyobb bizodalommal intéztek Ipolyihoz, mint török-szent-miklósi lelkészhez, egri kanonokhoz; s végre megindító volt az a fiúi bizodalom és szeretet, melylyel ifjabb gróf Pálffy-Daun Lipót a már püspöki méltóságra emelkedett egykori mentorát, kitüntette.
Valóban csak egymást értő, mívelt és nemesszívű egyének képesek oly eszményi, önzetlen barátságra, mint a milyen gróf Pálffy és Ipolyi közt kifejlődött, melynek egykor a múlt idők kellemes óráiban, olykor én is tanúja lehettem.
Minthogy azonban Ipolyinak a társas élet kellemei s a társas élet terén való működése csak másod-harmad sorban tartoztak lelki szükségei közé, vessünk egy pillantást működésének első mezejére.
Ipolyi Arnold mindenek előtt első sorban pap és püspök volt. Egyszerű, alázatos, tiszta és munkálkodó volt. Mintha nem is élt volna magának; hanem másoknak és eszméknek. Magával nem is törődött, áldozár volt, feláldozta életét egyházának, híveinek, hazájának, a tudománynak, a művészetnek. Megvolt lelkének amaz ártatlan tisztasága, mely által az ember a fényes mennyországba jut, s szívének ama kételkedés nélkül való rendíthetetlen hite és bizodalma Istenben, melynek nyugalmát sem a kiváncsiság mardosásai, sem a tagadás, sem a kétségbeesések romboló vihara soha meg nem zavarja. A felebaráti szeretet ama boldogító nemes érzete hatotta át egész lényét, mely a Jézus Krisztus parancsának teljesítése, hogy egymást úgy szeressük, mint önmagunkat. Megvolt benne az emberi nagy elmének fejet meghajtó alázatossága, parányiságunk tudata s mégis a lételünk felett való öröm és megelégedés, mely e földön boldogító lelkesültséggel vezérel, – a bármi nehéz alakban jelentkező kötelességnek érzése, elfogadása, vígan teljesítése és az örök boldogságnak kiolthatatlan reménysége, azok az alaptulajdonságok, melyek az Ipolyi Arnold egyéniségét alkották s felyül emelték a mindennapiság színvonalán, hogy legyen tanító, oktató, bölcs tanácsadó; hogy legyen ékesen szóló minta-kép, világító torony; hogy legyen meszsze tündöklő ragyogó csillag! Ilyen volt ő mint pap és püspök!
Mikor élt ő magának? Soha. Mit tett ő magáért? Semmit, vagy felette keveset, de erős meggyőződésem, hogy semmi esetre sem tett eleget. Akár a fővárosban, akár a vidéken, ha korán felkelt, imádkozását s vékony reggelijét végezte, jöttek legelől az egyház ügyei, a különféle papok, templomok, iskolák, tanítók; a jótékony intézetek jelentései, a humanitarius-, tudományos-, irodalmi- művészeti társulatok ügyei, hát a háztartási, családi dolgok, a helybeli szegények, a kéregetők, kik üres kézzel nem távoztak színe elől, meg a kimagyarázható és főként a kimagyarázhatatlan, de mindig szívesen látott vendégek, – mily kimerítő, fárasztó sorozat; s ha mindez órák hosszú sora példátlan türelemmel leőröltetett, akkor a még fenmaradt egy pár óráig magának élhetett. Talán olvashatott valami szép franczia vagy olasz egyházi munkát, valami pompás angol tanulmányt az irodalom, politika, társas élet mezejéről, vagy egy másik feltünőbb magyar történelmi munkát, hogy szemmel tarthassa a hazai irodalmat? Oh vajmi ritkán! Iacute;rnia kellett az elnöki beszédeket, melyekkel országszerte annyi embert tanított és gyönyörködtetett, aztán még politikai szónoklatokat is a felső házba, írni a Mythologiát, írni a Korona történetét, írni ezt, írni azt s azok mellett még, rejtett munkákat folytatni, mint Rimai élete, Hajnal Mátyás kora, Nyári Krisztina stb. stb. Valjon nem lett volna-e jó néki is eljárogatni a derült estélyekre, fényes szalonokbaFővárosi életéből tudom, hogy igen sok felé volt hivatalos, kezdve az udvari bálokon sok jó háztartó ismerőséig, de a néhai püspök udvarhoz, ministerekhez felette ritkán ment s szalonokba is ritkán járt, kivételesen gróf Károlyi Sándor – néhai gróf Pálffy-Daun Lipót – néhai gróf Rédei Jánosné s még egy két előkelőség szalonjába. de csak felette ritkán és kis körbe.* szórakozni, pihenni; forró nyáron fenyvesek, erdők közé vagy a keleti tenger partjaira, zord időkben Nizzába, San-Remóba s megfelelő idényekben Biaritzba, Trouvilleba rándulni, magát ápolgatni, gyógyítgatni, hiszen ezt bármi szigorú fegyelem megengedte volna, de nem tette s nem tette azért, mert önmagával nem törődött s bár évek óta készülődött, hogy magát megvizsgáltassa s rendszeresen gyógyíttassa, ilyesmit csak akkor tett, mikor már minden késő volt.
De más tulajdonságok is vannak, melyeket ez alkalommal figyelmen kívül nem hagyhatunk, s ilyen az is, hogy a püspök legyen a legjobb hazafiak közül s a magyar püspök a legjobb magyarok közül. Voltak olyan idők, mikor régi püspökeink a pánczélokból kivetkőzve s a harczi ménekről, a fényes díszparipákra átszállva, az ország dolgaiba minél kevésbbé elegyedve vagy a quietismusnak, vagy a terméketlen üres szemlélődésnek vagy néha ép a vigadozásnak szentelték éltöket, s vagy visszavonultak kastélyaik fényes, de elzárt termeibe vagy nagyon is kirohantak a világ kétes zajába, nem törődtek az ország s a nemzet bajával s viszont egy-egy országgyülési ritka jelenséget kivéve, azt se tudtuk, hogy egyik-másik papi fejedelmünk, püspökünk létezik-e ezen a világon. De most más időket élünk, számba veszszük, számban tartjuk embereinket. Most édes hazánk s drága nemzetünk rá van utalva, hogy oly fontos állomások képviselői mint a püspökök, lelkes, tevékeny polgárok, nemzetiségünknek várai, hatalmas védői, pártolói, előmozdítói legyenek s követelésekkel állunk elő gyakran a legkisebb részletekig s megkivánjuk, hogy a püspök: legyen jó hazafi, jó gazda, okos emberbarát; érdeklődjék hazája alkotmánya, szabadsága, jogai és kötelességei, törvényei és kiváltságai iránt. Értse országa, nemzete hivatását s a reábizott szellemi és anyagi talentumokat atörvények, a törvényes szokások, hagyományokkal összhangzólag okosan, bölcsen, lelkiismeretesen használja fel.
Magyarországon fejedelmi vagyonnal felérő javadalmazások vannak, melyeknek adományozása felséges urunk királyunktól függ, de ő felsége akár a legelsőt is bátran s jó lelkiismerettel bízhatta volna Ipolyira, hívebb kezek közt nem lehetett volna.
Ő oly bensőség teljes igaz magyar volt, mint «Szent Istvánnak» bármely papja volt valaha; oly tiszta, oly egyszerű s oly ártatlan egyéni életet élt, mint akármelyik szent, de észrevett, meglátott s enyhíteni és segíteni igyekezett minden szükséget, nyomorúságot, mely a földi életben előfordúlt, különösen pedig azokat, melyek hazája, nemzete életében az erkölcsök, a mívelődés, az előhaladás állapotán mutatkoztak.
De nemcsak a legjobb magyar püspökök egyike volt Ipolyi Arnold, hanem egyszersmind egyike a legtudományosabbaknak is.
Ipolyi általában magyar tudós volt, sőt közelebbről meghatározva, magyar történettudós s mint ilyen egész tárgyát felölelte úgy tanulmányaiban, mint feldolgozásaiban. Mikor kezdte az irogatást s mikor támadott benne az első írói mozgalom, adatok hiányában meg nem mondhatom, de azt tudom, hogy ifjúkori első műveit álnevek alatt s másod, harmad kézen át juttatta a sajtóba s midőn első ismeretes kis munkáit a Pázmáneumban megírta, úgy mint a «Vallás és művészet», meg a «Magyarok ős vallása» cziműeket; már ezekből bizton lehete számítani, hogy történetíróvá lesz.
A Ráth Károly felett tartott emlékbeszédében érdekesen s mondhatni typikusan írja le, hogy önmaga hogyan készült e pályára: «Mint hazánk Isten áldotta sík mezeinek vad virágai, a legtöbbször úgy nőttek fel irodalmunk terményei. Csak úgy magunktól, saját szorgalmunkból jöttünk reá, tudás és tanulás-vágyból vagy épen véletlenűl. Végtelen fáradsággal, lassú és nehéz munkával ismertük meg históriai kútfőink bibliografiáját, tanultuk a paleografiát és diplomatikát, mindenikünk külön magunk gyűjtöttük az okiratokat, egyre küzdve a naturalista és mester nélkül való magántanuló nehézségeivel.
Éjjelek és nappalok, hónapok és évek munkája után alig jutottunk annyi eredményre, a mennyit szerencsésebb körülmények közt a tehetséges tanuló jó mester útmutatása mellett nehány órai leczke által megszerezhet vala magának».
Fáradtsággal jutott tehát még a segédeszközökhöz is, mégis egész szenvedélylyel szentelte magát a hazai történettudománynak; szándékozván azt felölelni és feldolgozni a maga teljes összességében. Sőt meg vagyok győződve, hogy már első ifjuságában, ha tán nem is egészen tisztázott, de már bizonyos tervek szerint járt el, midőn először a Magyar Mythologiát írta meg, azaz az ősmagyarok eszmei világát, vagy más szókkal, hogy milyen volt értelmi felfogásuk, milyenek érzéseik s mily sajátságos képzeleti világuk; azután megírta az építészet, szobrászat és festészet történetét, azaz azt a miként az eszmeiség a külvilágban alakot öltött. Azután sok egyebek közt megírta a Magyar nemzetegység és államnyelv történeti alakulását, melynek igazán megfelelő társa, s mindnyájan egy nagy elmében fogamzott eszményi épületnek organikus részei, a Szent István birodalma egységének symboluma a szent korona, melynek történetét és műismertetését szintén mesteri kezekkel hajtotta végre. Ars longa, vita brevis. Mennyi ilyen munkára lett volna még szükségünk! És ki hitte volna még az 1885-iki év nyarán, midőn innen körünkből oly jó kedvvel, fényes kilátások közt, s oly boldogan távozott a boldog Szent-Keresztre, hogy a koronáról írt s ép akkor megjelent szép műve utolsó munkája lesz az életben?
Szóval, minden munkája előre gondolva, mint egy kész tervbe illesztve jelent meg; s mindjárt az első a Magyar Mythologia oly magasra emelte s oly népszerűvé tette nevét, a milyen ez mai napig maradott. Pedig jól mondja Barna Ferdinánd egyik közelebbi értekezésében, hogy «nálunk most is van olyan ember, a ki nem érti» s azt gondolja, hogy a munka súlypontja azon forog, hogy az emberiség fejlődése folytonos-e, vagy pedig, hogy egykor sülyedés, vagy hát legyen esés, vagyis eset állott be s kegyelem útján akkor kezdődött az új emelkedés stb. stb. Oh, bizony vegyék ki a könyvből az erről szóló részt – feltéve, hogy ez elmélet helytelen – akkor is megmarad nekünk a teljes magyar mythologia, irodalmunk drága kincse stb.
Úgylátszik egy irodalmi pantheont akart építeni, melynek alapja lett volna a magyarok ős vallása, aztán a honfoglalás, a keresztyén vallásra térés, a keresztyénség hatása a művészetben, az építészetben, ezek ismertetése a különböző korszakokban stb. e munkák jó részét el is készítette s ha a már megjelentek teljes czímsorozatát akarnám elszámlálni, egész lajstromot kellene felolvasnom. Azok a tanulmányok, melyeket ő véghez vitt, megdöbbentik a legerősebb vállúakat is. Csak egy oly munkát, mint a Mythologia, hogy megírhasson, «átkutatta összes nemzeti krónikáinkat, koriratainkat, legendáinkat, meséinket, a néphagyományokat, nyelvünk öszszes kincseit» és a külföldi irodalom ezer apró adatait s csak így lehető, hogy «minden hagyományunk, minden regénk, mondánk, népmesénk, nemzeti szokásunk megtalálja benne jelentőségének és alapjának megmagyarázását, hozzá még összehasonlítva más népek hasonló hagyományos vonásival.»
Időközben a kormány a régi műemlékek conservatorává nevezvén ki, nagy elhatározásokkal adta magát a régészeti munkák tanulmányozására. Rendszeres kirándulásokat tett Knauz Nándor, Csaplár Benedek barátai társaságában, hol jeles építészek is kisérték s így történeti, régészeti, nyelvészeti s népismei úton egyszerre tanulmányozták a különböző vidékeket. Egyik évben a Csallóközt, másikban a Fehér-hegység vidékét Pozsonytól Szakolczáig, máskor a Mátyus földét járták be s ismét Pannonhalmát tették központtá s onnan tettek tanulmányútakat.
«Hanem Ipolyiban – írja Pór Antal – a műrégészet nem csupán meddő régiség-tudományképen élt. Lelke egész lángjával azon volt ő, hogy hazája műemlékeit, műtörténetét megismerje, megismertesse, hogy a műérzék jobban hassa át a nagy közönséget, életszükséggé váljék, gyakorlati tudomány legyen és hogy egyházi műemlékeink, templomaink helyreállíttassanak» stb.
Iacute;gy lépett fel aztán a csallóközi és fehérhegységi egyházi építészet ismertetésével hazánk legnépszerűbb ismeretterjesztő lapjában a Vasárnapi Újságban (1858. és 1859. évi folyamokban) czikkeit találó képekkel kisérve.
Több önálló székesegyház, templom, zárda és más kitünő épületek leirásával, szintúgy az egri régi székesegyház s Heves vármegye hajdankori egyházi építészetének bemutatásával s mindannyiszor benépesülnek tolla alatt a puszta vidékek. A száraz avaron s a kietlen tájakon magas tornyok ragyogó keresztekkel, csillagokkal, gazdagon díszített egyházak, templomok, fényes ablakaikkal egymásra tekintő zárdák, eklézsiák, apátságok mint egy varázslatra tünnek előnkbe, a mint hajdan ott állottak, bizonyítván vallásosságunkat, mívéltségünket, jóízlésünket.
Persze, a ki ily tárgyak leirásával foglalkozik s a ki ezek részleteit a sok százados romok alól maga keresi elő, maga állítja össze; úgyszólva, maga alkotja újra, más véleményben van a magyar ízlésről és magyar stilusról, mint azok, a kik Lipcse, Drezda, München stb. parókás professorainak kathedráiból tanulták az építészeti stilusokat és motivumokat. Ha az építészeti, festészeti motivumokban úgy, mint a megalkotásban magyar stilusról van szó, az ilyen uraknak legkönnyebb így dönteni: «Magyar stilus nem létezik.»
Pedig ez nem áll. Olyan nemzetnek, mely Szent István kora óta – sőt tán korábban is – egész a XVII. századig a legfelségesebb kathedrálékat, templomokat, apátságokat, zárdákat, várakat, várkastélyokat, városházakat stb. építtette s annyi templomot, kápolnát, oltárképet festetett olajban és alfresco, lehetetlen, hogy bizonyos formák iránt előszeretete ne támadt volna bizonyos sajátságos változatokat ne kedvelt volna meg. Lehetetlen, hogy minden építészét, szobrászát, művészét Rómából, a Rajna mellől vagy Nürnbergből hozatta volna, s habár ezek tanították az itthon való művészeket, ismét teljes lehetetlen, hogy akár a román, akár a csúcsives, vagy a renaissance stilű épületeket úgy készítették s végezték volna, hogy abba több-kevesebb hazai sajátság helyet ne talált volna, mely idővel aztán ne javúlt, ne fejlődött volna. Szóval, teljes lehetetlen, hogy a magyarnak saját stilusa ne állott volna elő. Csak szem, éles szem kell hozzá, hogy az egyes motivumokat észrevegye s ész és tanulmány, hogy construálni tudja. Az életrevaló magvat csak el kell hinteni, kicsirázik, kizöldül s a maga idejére virágot s zamatos gyümölcsöt termel. Csak egy példát említek néhai tagtársunk eseménydús életéből. Egy külföldi tudós a zománczos ékszerek tanulmányozása közben némely, hazánkban talált ékszerek zománczain bizonyos sajátszerűséget észlelvén, arra a következtetésre jutott, hogy van a zománczkészítésnek bizonyos magyar modora. De minél vékonyabb magyarázattal és elmélettel állott elő, mintha ő maga sem bíznék feltevésében, mintha állítása csak gyanítás volna. Ez egyszerű, de alapos tétel azonban, ez első mag, termékeny talajra hullott az egyházi ékszerekkel és a zománczozással is tüzetesen, szakszerűleg foglalkozó Ipolyi Arnold értelemvilágába s ő sok évi lelkiismeretes tanulmányozás eredményéül megdönthetetlenűl állapította meg a magyar és erdélyi zománcz létezését.
1876, azaz azon évi ékszer-kiállítás előtt keményen megtámadták ez elméletet s lenéző mosolylyal szóltak a magyar zománczról, annak főtámogatójáról s nehány buzgó követőjéről. Ép mint most azokról, a kik az építészetben magyar motivumokról, magyar stilusról stb. beszélnek. Azonban az idő haladott előre, mind-mind több tárgy került elő, mely a hazai zománcz létezését bizonyította s előbb elismertetett, hogy ezeknek a praetendált magyar és erdélyi zománcz készítményeknek van bizonyos sajátságos hangulata, aztán jön a többi, hogy például van 40–50 darab ékszer, mely biztos magyar zománcz (s több nincs?) stb., pár év múlva meghalljuk még abból a táborból, hagy Magyarországon és Erdélyben milyen kitünő sajátságos magyar zománczot készítettek századokon át.
Iacute;gy lesz ez nemsokára az építészettel, a festészettel s minden lépés, melylyel ez úton előre haladunk, elénk tanúságot fog tenni arról, hogy e téren s ennek minden részletében mily előrelátó, biztosan itélő bölcs vezér volt Ipolyi püspök.Ha a lelkes Myskovszky, Huszka, Szendrei, Boncz stb, stb. ifjú seregét látom, teljesen meg vagyok győződve, hogy még a jelen nemzedék teljes tudatában lesz a magyar építészeti, művészeti, szobrászati, festészeti, ruházati stilusnak, annak történeti kifejlődésével együtt stb.*
És ha a Magyar Mythologia írója az ifjú magyar festő művészektől azt követelte, hogy a görög és római mythologia már untig variált s untig csépelt alakításai után kezdjenek egy-egy igaz magyar motivumot is másolgatni, egy-egy magyar regét vagy legendát is festészetileg és szobrászatilag construálni, divatba hozni s ott a hol módjukban van, alkalmazni, csak makranczos önhittségnek, megkérgesedett előitéletnek vagy alaptalan hánya-vetiségnek kell tartanom a visszatetszést és ellenmondást, mely ez ügyben annak idején mutatkozott.
De sem a könnyűfejű támadók, sem a nehézfejű tömeg ellentmondó zajgásai Ipolyit meg nem tántoríthatták.
Egymásután írta szebbnél szebb munkáit, hirdette a tudomány, az igazság s az igaz hazafiság szent igéit s míg ellenfelei terméketlen rágódásokban töltötték (s töltik) napjaikat, addig az ő élete fényes diadalút volt, melyet a szeretet, a jótékonyság tettei, remek irodalmi művek, országra szóló beszédek mint fényes szobrok ékesítenek.
Kettős pályáján, t. i. a papin és íróin egyaránt gyorsan emelkedett a magasabb czélok felé. Általában a zohori plébánia a világért sem volt oly szegény, mint azt némely életrajzírók az újabb időben elhitetni akarják s különösen a gróf Pálffyak közelsége és értékes patronatussága, a község népének vagyonossága, áldozatkészsége, patriarchalis világnézete egyikévé tették a kellemetesebb papságoknak, nem is említve jó szomszédságait, gyönyörű vidékét.Zohor lakossága nagyon értelmes és szorgalmas föld- és kertmívelő nép volt; a bécsi piaczra vitte minden termékét, mint zöldség, vetemény, gyümölcs, tej, vaj, tojás, csirke, liba s más baromfi, bárány, bornyú stb. szóval a kertnek és mezei gazdaságnak minden adományát, a forgalom nagyon élénk volt s a nép ily viszonyok közt biztosan gazdagodik s a mellett a zohoriak erkölcsös, vallásos, egyszerű nép volt, s Ipolyit nagyon szerették.*
Legfeljebb viszonylagosan lehetett keveselni Ipolyi számára, de ezen sokat segített a jó édes anya, ki úgy a mezei gazdaságban, mint a háztartásban páratlan ügyességet fejtett ki; szemtanúk elbeszélései szerint azon időben valóságos paradicsom volt a zohori plébánia. Vagy azt lehete ellene felhozni, hogy félreesett az irodalmi központtól, s ezt mind gróf Pálffy, mind a bölcs érsek, Bartakovics, felemlítik leveleikben, de Ipolyinak ez ellen is volt enyhítője. Közelében volt nehány jó barátja, mint Rómer, Knauz, Ráth Károly, többen Bécsből, Gindely s mindenekfelett Csaplár Benedek, ki mint tanár a közeli Szent-Györgyön működött, szenvedélyes nyelvész és kutatója volt a magyar mondai hagyományoknak, babonáknak, ős-vallási elemeknek s már a Mythologia adatainál tetemes anyagot szolgáltatott Ipolyinak, a mellett vígkedvű, derült világnézetű, törhetetlen igyekezetű tanuló s melegszívű, jó barát volt. Sőt mások is gyakran keresték fel zohori távolában, hol oly szorgalmatosan működött, s felkereste végre a világi szerencse is; mert Egernek ama felejthetetlen emlékű nagy érseke, Bartakovics Béla, Toldy és Danielik által értesülve elhozta Zohorról s egy hatalmas magyar plébániába Török-Szent-Miklósra helyezte. Ennek hírére írta gróf Pálffy-Daun Lipót Anconából 1860 jul. 17-én,Lásd: «Ifjabb gróf Pálffy-Daun Lipót, teanoi herczeg emlékezete» Irta egy jó barát. Budapest, 1886. 117. lap.* «Török-Szent-Miklós hát Ipolyinak, ő szentsége kamarásának új lakhelye s elmondhatja Petőfivel mit nekem te zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vad regényes tája, képzeletem hegy völgyedet nem járja stb., de mind e mellett a zordon Kárpátok vidékén visszahagyott egy embert, ki ha Isten is úgy akarja, jobb időben ismét visszatér hazájába, szorúlt kebellel Zohor felé nézend, mert nincs ott többé annyira kedvelt mentora, barátja, ki felfogta szívének hibával telt legkisebb redőjét is. Senki sem örült inkább szentmiklósi áttételének, mint én, mert most mindinkább napfényre derül az elhagyott szűk zohori lakba szorúlt Ipolyink, de mint minden e világon, végtére a rabság is megszünik, s hogy Zohor némiféle deportatiohoz hasonlított, ezt a legnagyobb ellensége sem vonhatja kétségbe.»
Ipolyinak lelkes barátja s mondhatni bámulója volt Toldy Ferencz, ki egyike volt azoknak, kik őt legkorábban felismerték s ismertették másokkal is, szintúgy Danielik püspök s ezek által aztán a többi akadémikusok is figyelmessé téve, csak várták az alkalmat, hogy az akadémia tagjává választhassák, s előbb 1858-ban levelezővé, pár év múlva 1861 rendesséAz 1885-ik évi nagy gyűlésen tiszteleti taggá akarták választani, de nem fogadta el, mondván: «én megmaradok rendes tagnak, a míg élek, dolgozni akarok!»* választották.
A m. tud. akadémia és Ipolyi egymásban hű szövetségesekre találtak, együtt aratták a hírnév mezején legszebb diadalmaikat, Ipolyi legszebb emlékbeszédeit Lonovics és Prokesch-Osten felett, valami legtökéletesebb értekezéseit, pl. «Magyarország középkori emlékszerű építészete», valamint az erőszakolt tétlenségből akkor ébredő m. t. akadémia is az ő előadásaival tartá erősen látogatott legfényesebb gyűléseit. És később is, midőn a 60-as évek lelkesedési órái a csendesebb s nyugodtabb munkálkodásnak adtak helyet, Ipolyi szorgalmas, munkás vezértagja volt az akadémiai bizottságoknak s különösen az archaeologiai és történelmi bizottságok jegyzőkönyvei hosszú éveken bizonyságot tesznek Ipolyinak ép oly sikerteljes, mint fáradhatatlan tevékenységéről.
Török-szent-miklósi lelkészkedésének idejét emlékezetessé teszi az a konstantinápolyi út, melyet két társával, Kubinyi Ferenczczel és Henszlman Imrével tett a Mátyás király könyvtára maradványai felfedezése érdekében. E fölötte érdekes utazásának élményeit a gróf Prokesch-Osten Antal felett tartott emlékbeszédében adta elő. Megkapó közvetlenséggel írván le azt a sok fáradozást, kitartást, melylyel az előítéletes, tudatlan törökök közt, a látszólagos előzékenység és jóakarat mellett is csak nagy későre jutottak ama helyiségbe, hol a Corvin-codexeket tartották, s hogy még akkor is mindenféle ravaszságot vettek elő, hogy kutatóinkat czéljok elérésében hátráltassák. Végre csakugyan elejükbe rakták a Corvin-codexeket, s a mily lázas izgalommal vették ők kezökbe a négyszáz éves ereklyéket, ép oly lelkesülő örömmel értesült a m. t. akademia s az összes magyar világ a három kutatónak szerencsés útjáról.
Ipolyi szerencse-csillaga emelkedőben volt, alig érkezett haza keleti útjáról, a boldog emlékezetű Bartakovics Béla (1863, márcz. 8-án) egri kanonokká nevezteté ki, s ezáltal olyan anyagi helyzetbe juttatta, hogy ezentúl nemes szenvedélyei s nagyratörő hajlamainak élhetett. Gyűjthette képeit, könyveit, régi egyházi- és zománczos ékszereit, szóval a mikben gyönyörét lelte.
A ki az életben valaha Ipolyival találkozott, vele beszélt s tán meg is ismerkedett, soha se fogja őt feledni; ő, a kivel érintkezett, mindenkire csak derüt, jó kedvet és fényt árasztott – így a helyeken is, a hol megfordúlt, mindenütt fényes nyomát hagyta ott jártának. Mint egri kanonokot megválasztották a Szt-István-társulat és a Szt-László-társulat alelnökének, a központi papnövelde igazgatójának és ő az egri káptalannál mint az összes mezei gazdaság és a pénzügyek kitünő vezetője, a Szent-István-társulatnál mint a pénzállapotok rendbe hozója tette nevét feledhetlenné. A budapesti központi papnöveldénél a pompás kápolna fogja fentartani emlékét.
Már csak idő kérdése volt püspökké kineveztetése, a hetvenes évek elején s már néhai báró Eötvös is szándékozott volt ajánlani ő felségének, de aztán 1872-re maradt, mikor is Beszterczebánya püspökévé nevezték s kineveztetésének hírét örömmel fogadta az ország minden intelligens embere; valóban e devasztált, elszlávosodott egyházmegyének s a rondaságba, tisztátalanságba sülyedt püspöki laknak, nagy szüksége volt ilyen emberre, hol Beszterczebánya városát a néhai b. Radvánszky Antal, akkori főispán és Grünwald Béla kedves barátja közreműködésével csaknem egészen újjá alakította. S jó ízlésének legbeszédesebb bizonyítványait adta a Sz. Barbara kápolnának bőkezű és nemes ízlésű restauratiója s főleg az által, hogy az elpusztúlt, elhagyatott szentkereszti püspöki lakot és körülte a burgonya-földeket fejedelmi tanyává s paradicsomi kertté változtatta, akár az idylli parkot, akár a stilszerűleg berendezett termeket tekintsük.
Ez időben már teljes virágzásban volt a m. tört. társulat is, melyet gróf Mikó Imre, Horváth Mihály, Toldy Ferencz, Csengeri Antal, Thaly Kálmán s mások társaságában alapított és oly virágzó állapotra emelt, s e társulat körében aratta legszebb diadalait. A kassai, rima-szombati, pozsonyi, maros-vásárhelyi gyűléseken mondott nagy beszédei, mint történelmi alkotások, de általában mint irodalmi tények, legszebb darabjai a magyar ékesszólásnak, melyeknek koronája beszterczebányai szónoklata volt, hol azonban nemcsak mint szónok és tudós, hanem mint vendéglátó gazda is mély rokonszenvét nyerte meg minden jelenlevőnek. De ha szép mezőt, tért nyitott a tört. társulat Ipolyi tehetségeinek, egyszersmind ő volt annak példánya a szorgalomban és munkásságban, ő volt annak szelleme, vezére, fénye, dicsősége, s ha ő székvárosában és püspöki kastélyában azzal a jelszóval fogadta a nemzeti történelem barátait, hogy «dicsőség a magyar történetnek!» mi ez alkalommal jogosan viszonozhatjuk: «dicsőség a jeles történetiró emlékének!»
Meg vagyok győzödve, hogy e viszonyokat teljes világításba helyezve és méltányolva fogjuk nemsokára a maga illetékes helyén meghallani, itt csak annyira szorítkozom, hogy Ipolyi, a hol csak fellépett, mindenütt dísze szerencséje volt annak a társulatnak, melyben résztvett. Csak például említem, hogy tüzetesen a czímerészettel nem foglalkozott, de teljes ismeretével bírt, s a mit a polgári czímerekről írt és feldolgozott, a legértékesebb heraldikai termékeink közé tartozik.
Ipolyinak fő törekvése a szép élet volt, a mindennapi házi- és társas élet apróságaitól kezdve a tudományos elme és hatalmas képződés legnemesebb alkotásáig, ő mindenben és mindenütt az eszményi szépre törekedett. Arra igyekezett, hogy szépek legyenek a szenthelyek, székesegyházak, templomok, kápolnák, melyeknek szentelte életét, hogy szép legyen környezete, lakása.
Szent-Kereszten minden terem valami bevégzett egész volt; oratoriuma ódon, de stilszerű felszerelésével, dolgozó szobája, képes vagy könyvtári szobái, régészeti gyűjteményei, a régi ékszerekkel, drága porczellánokkal, gobelinekkel; pompás ebédlője az érsekek és püspökök arczképeivel, sőt még a vendégszobák is mind széppé kényelmessé téve; a gondozott kert szép rózsáival, vízöntőivel, tavaival, ananász házaival s óriási virágházakkal; hát fővárosi kis szállása, melyben a legzajosabb nagyvilág közepette a legegyszerűbb módon élte tanuló és munkás napjait, s mely alig volt több, mint két szoba – két kis antik kabinet volt, melyekben nem tudtuk, hogy a felhalmozott kincseket, vagy a történeti nemes ízlést bámuljuk-e?
Csak a jó társaságot szerette, s ős ellensége volt mindennek, a mi trivialis, s a mily erélyes, hatalmas volt irodalmi stilusában, oly fínom, gyöngéd volt társalgásában, soha senkit meg nem bántott, s habár az elmés, szellemes észrevételeket kedvelte; az oknélkül való evődést, értelmetlen élczelést alantjáró elméknek tulajdonította. Szép vidéken gyönyörködni, nyugodt lélekkel és elmével elgondolkozni, mívelt emberekkel együtt lehetni, mívelt módon társalogni, – a történettudomány, a magasabb politikai, a társadalmi tudományok, a szobrászat, festészet, építészet mezejéről vett tételekről beszélgetni odaadással szerette.
Általában a csodálatos harmonia, összhangzatosság, mely egész életén át zengett volt, az a meglepő tulajdonsága, mely figyelmessé tette, magához vonta, lebilincselte a jó és nemes gondolkozású embereket.
A miről elmélkedett, gondolkozott, azzal foglalkozott a gyakorlati életben, s a mit jónak, üdvösnek látott a politikában, a közoktatásügy terén, a társaséletben stb. azt tette, eszközölte az életben. Ideáljainak valósításán működött egész pályáján s a sikernek ama sorozata, melyet mint tudós, mint egyházi- és világi szónok, mint régész, mint történetíró, mint pap, mint kormány kezelő, mint ember és jó barát felmutatott, egyaránt biztosítják számára a halhatatlanság fényes koronáját.
Nem volt Ipolyi közönséges, hétköznapi ember, rendkívüli volt személyisége, tudománya, pályája, egész élete s halála, melynek váratlan bekövetkezése mindnyájunkat megdöbbentett, még ellenségeit is, mert a rágalomban, rágalmazásban gyönyörködő elmék elvesztettek egy mocsoktalan tiszta tárgyat, mely nékik folytonosan alkalmas terül szolgált.
Valóban; ha Ipolyi életére gondolunk, első pillanatra el se gondolhatjuk, miként történhetett hogy neki is támadtak ellenségei, pedig az emberek természetét tanulmányozva tudhatjuk, hogy az önálló eredeti gondolkozású embereknek van legtöbb ellenségük, kit nem tűrhetik el, hogy ízlése nemesebb, nemzetiesebb mint övék, hogy itéletei alaposabbak, következtetései szabatosabbak, egyszerűebbek és világosabbak voltak, mint sok máséi, a nélkül, hogy minden egyes felszólalásáért külön oltárt, külön tüzet követelt volna. De épen ezért volt, hogy ellenségeinek meg kellett hátrálni, s hogy általában élete folyamán legtöbbnyire elismeréssel és szeretettel találkozott s tanítványainak, híveinek nagy serege megelégedéssel, sőt gyönyörködve nézte mesterét, ki tárgyát, miről beszélni vagy írni akart, kiválasztva, körvonalozta a határokat, a meddig terjeszkedni szándékozott, kigondolta, sőt fel is jegyezte az osztályozást, aztán bepillantott egy pár munkába, hol ugyanazon dologról volt szó s végre szobájába bezárkózván, 4–5 órát egymásután szakadatlan tudott dolgozni.Irásmódjában jellemzők a nagy, kikerekített mondatok; festő jellemző szavak; igeragozásban, szóvonzásokban, szórendezésben olykor magyartalanságok is fordulnak elő, de ezt leszámítva, vagy hogy úgy mondjam, megszokva, stilje világos, erőteljes s különösen pathosza mindig igazi, megnyerő, magával vonzó. Munkáit – a beírt lapokat – felolvasta hangosan s javított a jó hangzás kedvéért s más okokból is pl. ha szót felejtett ki. Ha másnak olvasta, szívesen vette a tanácsot s nem sokat, felette kevés lényegest – de még a második revisiónál is módosított, általában a dolog főérdemét illetőleg már kezdetben teljesen tisztában volt magával. Csak egy ponton szegült bíráló barátai ellen, ha t. i. apróbb vagy terjedelmesebb episodjait támadták meg, azokat erősen védte. Az episodot nem csak tartalmáért oltalmazta mint a dologhoz tartozó részletet, de formailag is, mondván, hogy: «a művet szépíti, változatossá teszi, gazdagítja s az olvasóra nézve könnyűvé teszi a hosszabb művek olvasását is.» «Ez előszeretete okozta aztán, hogy egy pár művében az episodok érdekesebbek s értékesebb tartalommal bírnak, mint maga a főtárgy. Iacute;gy például a Veresmartyjában a Bellarmin és Forgách Ferencz rajzát többre becsülik, mint magát a Veresmartyét.*
Akár elnökölt, akár maga olvasott a gyűléseken, feltétlen csendességet és figyelmet követelt s ugyan csak megnézte a ki későn jött, vagy a ki a teremben sétált, conversált. Mint főnök, vagy elnök, a legszigorúbb rendtartó volt s a hivatalos teendők körül nem ismert rokont, barátot vagy más idegen tekinteteket, csak a jó, a pontos szolgálatot kereste, de aztán a hivatalos órákon kívül ő volt a legszeretetreméltóbb társ, a legkedvesebb jóbarát s a legbarátságosabb grandseigneur. Mikor egy-egy munkája megjelent, lelkiörömet érzett s naiv gyönyörűséget okozott neki, ha látta, hogy olyan ember szól rólok, ki el is olvasta, pedig e munkáknak senki sem volt szigorúbb bírálója, mint önmaga.
És a milyen visszahúzódó, igénytelen ember volt fiatal korában, ép olyan maradt egész életében, ritka az olyan ember, a ki a szerencse külső ajándékait oly változhatatlan szerénységgel fogadta volna. Sem a sikeres működéssel – a – legmíveltebb körökben szerzett népszerűség, mely ölében hordozta, sem az uralkodó ráözönlő kegy sugárai, közoktatási tanács elnöksége, titkos tanácsosság, nagy rendek fényes csillagai meg nem zavarták őt, s ép oly egyszerű maradt észjárásában, modorában, élet módjában, mintha még mindig zohori plébános volna s egykori tanulótársa és barátja, Hyross Mihály prépostkanonok s két fiatal papja társaságában oly szeliden vonzó, oly zajtalan, oly szép életet folytatott Szent-Kereszten, mely igazi lelki megelégedéssel s gyönyörrel tölté be a szemtanúk szívét. A fővárosban egyik nap nagy beszédet mondott a felsőházban, máskor az akadémiában vagy a képzőművészeti csarnokban kötötte le az ország figyelmét, vagy végzett angyali szolgálatot, midőn korunk legnagyobb festőjét babérral koszorúzta s ime Beszterczebányán és Szent-Kereszten a kis gyermekek vizsgálatát hallgatja, fogadja a vidéki papokat és szegény tanítókat. Korán kel, imádkozik s aztán dolgozik, később háztartása tagjai s egy pár vendége társaságában költi el rövid ebédjét, kellemes, felemelő igénytelen társalgást folytat, ezt üdítő séta követi a parkban vagy a szomszéd erdőben s ismét elmélkedés, ily szép életet folytat éveken át, mintha soha vége se lenne, mintha soha semmi meg se zavarhatná, s hiszszük, hogy ez a földi boldogság képe! . . .
Pedig a dicsőség és boldogság e zenithjénél, egész váratlanúl a legtisztább égben meglebbenti szárnyát a halál fehér angyala s Ipolyit az enyészet szele érinti – – de kevesen veszik észre, nem is hiszi, a ki hallja, legkevésbbé az ország az a minisztere, ki oly sokat bizott benne s még oly sokat várt tőle – «csalfa álom az egész rémhír, Ipolyi még nagyobbakra van hivatva» s felajánlja ő Felségének, hogy nevezze ki nagyváradi püspökké. Ipolyi nehezen válik meg megszokott s megszeretett kedves tanyájától s kis társaságától, nincs már lelkében nagyravágyás, nincs amaz öröm, ama derültség, melynek az előmenetellel együtt kellene járnia, nem akart távozni, mintha félt volna ott hagyni a boldog csendes hajlékot, félt a felindulásoktól. Végre két hű barátjátFraknói Vilmost és Deák Farkast.
Szerk.* egyenesen felkérte, hogy úgyszólva minden ünnepélyes búcsú, minden feltünés nélkül kisérjék el Szent-Keresztről. De hát ez alig volt lehető, a könnyes szemekkel s reszkető ajkakkal búcsúzók, a zokogva hátrahúzódó jó barátok és cselédek, a távolban egy-egy könnyező kertész, az enyhe tavaszi délután a már-már pompázó, de néma kert, a szótalan távozók s az egész környezet olyan levert, olyan szomorú volt, mintha nem is lakodalomra, hanem temetésre mentek volna.
Ipolyi eljött Szent-Keresztről 1886. május havában; elfoglalta új püspöki székét Nagy-Váradon, tán Szent László napján s ugyanott éppen most egy éve, deczember hó 2-án meghalt; tíz év óta nem hangzott szomorúbb halálhír ez országban.
Nem is igyekszem, hogy saját érzéseimet merőben háttérbe szorítsam, mert untalan előtérbe lép a bánat s nem titkolhatom, hogy midőn a néhai Ipolyi Arnoldra gondolok, nekem a fájdalom most is könnyeket facsar szemembe és megindulásomért se túlgyengeséggel, se túlérzékenységgel ne vádoljanak, mert ő a nagyok közt is egyike volt a legritkább embereknek.
Nem a fényes ész jeles termékei, nem a ragyogó fantasia szüleményei, hanem a nemes lélek és szív fenséges érzelmei és hajlamai által volt ő igazi nagy s minden értelmi tehetsége és sok tudománya csak eszköze volt ama lángoló szeretetnek, melylyel az emberiség és hazája iránt viseltetett.
De a mindenható bölcs gondviselés örök végzései előtt neki is meg kellett hajolni s neki is bizonyságot kelle tenni földi létünk gyarlóságáról s emberi testünk mulandóságáról.
És most midőn már ő is az eltávozottak közt van s én e sorokat a heraldikai társaság nevében a gyászba vont Ipolyi-czímer alá helyezem, egyszersmind mint a történetírásnak igénytelen munkása, nektek jó hazafiak, lelkészek, főpapok, tudósok, igaz barátok, pályázatot hirdetek az Ipolyi Arnold megüresedett helyére s a ki a pályázaton győztes leend, a ki az ő helyét be fogja tölteni, annak jutalma leszen Ipolyi hagyatékának legértékesebb része: kortársai változhatatlan tisztelete és szeretete, a fény koszorúzta dicsőség s e nemzetnek soha el nem múló hálás emlékezete!

DEÁK FARKAS.

A KOLOS CSALÁD CZIacute;MERES LEVELE 1332-BŐL.
(Egy oklevél-melléklettel.)

Történelmi ismereteink gyarapításának egyik leggazdagabb kútforrása a Széchényi országos könyvtárnak levéltári osztálya, mely már majdnem százezerre menő oklevél- és levélgyűjteményének becses anyagával történetirásunknak mostanig is sokszor tett nagy szolgálatot; s még hosszú ideig ki nem aknázható adat-kincse, szakavatott tudósaink feldolgozásában, gazdagítani fogja történetünket, pótolandja a hiányokat, melyeket úgy egyetemes, mint monographikus szempontból észlelnünk kell. S ha csak a történelem segéd-tudományait a czímer-, pecsét- és családtani irodalmunkat kellő figyelemmel követjük, félreismerhetetlen a forrás gazdagsága, melyből az táplálkozik, számtalan az adat-halmaz, mely a hitelesség bizonyságával, már nem egy heraldikai kérdést megoldott, tévedést helyre igazított, ismeretlent földerített, említett levéltárunk nagy értékű kincses bányájából. Maga a hazai czímer- és pecséttan szakszerű mívelése is, lendületes haladásának okát sokban köszönheti eme levéltárnak, melynek kebeléből már annyi tudós szakmívelő vált ki, melynek kebelében maga a szakirodalomnak közlönye, a Turul, is keletkezett.
Ám de legyünk méltányosak, midőn levéltárunk gazdagságáról, midőn a heraldika szakmivelésének lendületéről szólunk; s tegyük hozzá, hogy mind ennek törzsokát, ama eléggé nem méltányolható valódi, igazi hazafias elhatározásban kell keresnünk, a mely néhány régi nemes családainkat arra indította, hogy levéltáraikat a Széchényi országos könyvtárnak levéltári osztályában, örök letéteményképen elhelyezzék. Mert ez által ha egyrészt, a megcsonkítás, az elveszés, az elkallódás veszélyétől megmentették a véghetetlen becsű anyagot; másrészt a tulajdonjog fentartása mellett, oly nagy szolgálatot tettek a tudománynak, a mely tettükért hálára kötelezték le a nemzetet; s mert hozzá férhetővé lettek ezen oklevéltárak a búvár, a kutató, a feldolgozó számára; ennek első tudományos haszna, történetirásunk szempontjából, magukra az illető családokra esik vissza. Megtisztulnak traditiójuk mesés legendaszerű alakjai; s mentől inkább szaporodnak az egyes oklevéltárak letéteményei: annál jobban bontakozhatnak ki a homályból azon szálak, melyek szövevényes elágazásait még most is csak sejteni lehet, s kezünkben lesz az ariadne gombolyag, melynek kalauzolása mellett, a bonyolódott családtani leszármazásokat, az elágazásokat, s ezekkel a heraldika annyi sok nehéz kérdését lehető lesz teljes világításba helyezni.
S ime, ez alkalommal is ama gazdag gyűjteményből merítettünk, midőn a jelen sorok kíséretében a Kolos családnak 1332-ik évben kelt, s Károly király által Visegrádon Bálint vértanú napján (febr. 14.) kiadott czímer adományozó oklevelét bemutatjuk.
Mielőtt azonban ezen érdekes okiratot megismertetnők, fontosságánál fogva sem mellőzhetjük azt, hogy a királyok czímeradományozási felségjogát, illetőleg annak hazánkban alkalmazását történelmi kifejlődésének szempontjából, a mennyiben e hasábok szűk kerete megengedi, ne érintsük; s bár ha talán újat mondani szerencsések nem leszünk; még is koczkáztatni fogjuk a szakavatottak szigorú kritikájának szemre hányását, ha azzal illetnek, hogy a régen ismert dolgok ismétlésétől tartózkodni kellett volna.

images/1887-88xw72.jpg

KÁROLY KIRÁLY CZIMER-ADOMÁNYOZÓ OKLEVELE A KOLOS CSALÁD RÉSZÉRE
1332. évből.

Általjában véve a czímeradományozó oklevelek keletkezésének ideje, ismereteink szerint a XIV-ik század első tizedénél feljebb nem vihető. Iacute;gy Francziaországban a czímeres levelek kiadása szép Fülöp uralkodása alatt veszi kezdetét,Nyáry Albert: A heraldika vezérfonala 1886. pag. 228. * és valóban sajátságos jelenség az Németországban, hol a feudális szervezet oly eminens kifejlődése mellett a középkorban, a lovag- és nemesi rendszer előjogainak kiváló érvényesítésénél, különösen a lovag és tornajátékok által már a XIII-ik században is, a czímer viselhetési jog, a kérdések legfőbbikét képezé: a czímer adományozó oklevelek keletkezése, majdnem egykorú, sőt mondhatnók bizonyos tekintetben talán későbbi, mint a hazánkbeliek keletkezésének ideje. 1305-ben I. Albert császár a szent-gürki apátságnak, és VII. Henrik császár által 1312-ik évben a szent Jakabról czímzett skót szerzetesek kolostorának czímerlevelet ad, s ezek mint moralis testületnek adott czímerlevelek a legrégiebbek.Nützliche und ausserlesene Arbeiten der Gelehrten im Reiche. Nürnb. 1733. pag. 25. Nyáry u. o. 228. lap. * Itt nálunk a személyes jogot biztosító czímerlevelek már 1326-ból ismeretesek,Fejér: Cod. dipl. tom. VIII. 3. p. 63.* míg ellenben az ily fajta oklevelek kiadása Németországban, sajátképen 1326–47-ben IV. Lajos uralkodása alatt veszi kezdetét.
Ismeretes ugyan még egy czímeradományozási oklevél, melyet 1197-ben Imre királyunk adott volna ki Ursino István római patricius részére, melylyel megerősíti az atyja III. Béla király által ugyanannak adott czímerlevelet. Ezen czímer adományozási okiratot Fejér is közölte.Codex dipl. II. pag. 304.* Ez azonban épen olyan hamisítvány, mint a Henrik karintiai herczeg, görczi és tiroli grófnak 1129-ben Hirschen Ferdinand,Coronini: opus. misc. tom. I. p. 183. * valamint első Frigyes császárnak 1152-ik évben Juliani trieszti család részére kiadott czímer megerősítő okirata.U. o. pag. 7.* Az Ursino István részére adott czímeres levél hamis voltát már Nyáry Albert is bebizonyította;A herald. vezér fonala. pag. 27.* s legújabban Fejérpataky László kimutatta,A királyi kanczell.: pag. 93 – 94.* döntő érveléssel, hogy 1197–98-ban Imre királynak kanczelláriájában Kathapanus volt; minthogy pedig az Ursino István czímeres levele 1197-ben Pétert említi kanczellár gyanánt, a ki pedig 1202–4-ig, mint székes-fehérvári prépost csak ezen időtől fogva lépett Imre király kanczelláriájába, az említett 1197-ik évi okirat kiadásakor nem szerepelhetett, s az kétségtelen hamisítványnak bizonyúl. Mellőzzük az Estoras, s a többi ügyetlen hamisítványokat. Heraldikai szempontból azonban, a czímeradományozó levelek a XIV-ik század közepéig jelentőséggel nem bírnak, s csak azontúl emelkednek azon sorozatba, a melyben heraldikai érdekességet nyernek; noha még a XIV-ik század utolsó éveiből sem ismerünk festett czímerleveleket, melyek az adományozott czímerek leirását magában az oklevélben képpel is illustrálnák.
Az eddigi kutatások ismert eredményei szerint, a festett czímerlevelek kiadása a XV-ik században veszik kezdetüket, nevezetesen Francziaországban VI-ik Károly, Németországban Ruprecht, Csehországban Venczel, s Magyarországban Zsigmond király alatt adatnak ki legelőször. A legrégibb ismert festett armalisunk az, a melyet Zsigmond király 1405-ben Tétényi Imre fiának, budai alvárnagynak, és Tétényi Miklós fiának, Andrásnak, mint a Kapy és Haraszthi családok ősének adományozott.Wagner: Dipl. Com. Sáros. 354 – 56. l. Fejér Cod. dipl. X. II. p. 372; a czímer képet közli Nyáry Alb.: a herald. vezérfonala 230. laphoz.* Azon czímerlevél, mely 1401-ben keltezve, Semsey Jánosnak Demeter fiának adatott, vajjon festett armalis-e, tudni nem lehet, mert az eredetit – a mi elég sajnos – senki sem látta; s maga a levél tartalmából pedig arra következtetni nem lehet, s ez valószínűvé teszi, hogy az nem festett czímerlevél;Katona Hist. crit. R. H. tom. XI. pag. 519 – 21.* minthogy az eddig ismert esetek mindenikénél, a czímerlevél szövegében felemlíttetik hivatkozás által a lefestett czímer.
Megelőzőleg tehát a festett czímerlevelek kiadását, a XIV-ik században kiadott czímerlevelek, – azon század végéig csak leiró természetűek, tartalmukra nézve pedig lényegileg kétfélék: vagy sisakdísz = cimičre = crista adományozása, vagy czímer-bővités, s a legkevesebb esetben új czímer – adományozás. A XIV-ik századból eredő ilyen czímerlevelet, mostanig mindössze is csak ötöt ismerünk, de van jogosultsága azon föltevésnek, ha az eddig zárva tartott családi levéltárak a kutatóknak hozzáférhetők lesznek, hogy ezen csekély szám tetemesen növelhető lesz. Az ismertek között legrégibb az Erenyei Herczeg családé 1326-ból,Fejér: Cod. dipl. VIII. 3. 63.* melynek szövege szerint Károly király, sisakdíszül csőrében lóherét tartó arany solymot engedményez viselhetni, s eltiltja, hogy ily sisakdíszt bárki más nem viselhet. Érdekes ezen oklevélben a latin crista szónak magyar kifejezése, melyet így magyaráz: «cristaminferius descriptam que vulgo Czímer dicitur»; a crista latin szónak pedig középkori értelme a sisak csúcsán levő díszítés, ami toll, bokor, vagy bármi más egyéb is lehetett. A czímer szónak tehát értelme a középkorban nem a mai jelentőséggel bírt. Ezt követi Donch zólyomi nemes részére 1327-ik évi nov. 24-én kiadott czímerjavító oklevél,Anjou-kori okm. II. pag. 336.* mely szerint az czímerét vagy czímerjelvényeit, sisakját, zászlaját aranyból készíttetheti, vagy aranynyal födetheti be; s ha az országban bárkinél megaranyozott czímert vagy czímer-jelvényeket találna, azt előtte letenni tartoznak, s tőlük elveheti minden ellenmondás nélkül. Erre jön a Kassa városának 1369-ben adományozott új czímer;Felső magy. orsz. múzeum-egyl. évkönyve IV. foly. 5. lap.* továbbá Zegell óvári kereskedő czímer-levele 1380-ból, midőn is Zegell Péter, az ausztriai kereskedőktől vallott kára miatt, pótlásul nemességet és czímerül vasmacskát nyer;Fejér: Cod. dipl. IX. 5. pag. 400. * s végre a Csentevölgyi család 1398-ban Ujlakon Gál napján keltezett okiratban czímerbővítést nyer.U. o. X. 8. pag. 439. *
A XIV-ik századból eredő czímerlevelek ezen sorozatát kivántuk ez alkalommal bővíteni egygyel, mely által a Kolos család 1332-ik évi Bálint vértanú napján Visegrádon kelt oklevélben Károly királytól sisakdísz-viselési adományt kap. A kitüntető jutalmazás Kolus mesternek, Kolus fiának szól, ki ezen jutalmazásra, a királynak tett hűséges szolgálatai által szerzett érdemeket.
Minthogy azonban tudtunkra, a Széchényi országos könyvtár levéltárában őrzött ezen érdekes oklevél, közölve még sehol sem volt, ime adjuk itt annak hű másolatát, a szöveg rövidítéseinek megfejtésével együtt:

Nos Karolus dei gratia rex Hungarie significamus tenore presentium, quibus expedit, universis, quod quia in regalibus servitiis, videlicet in exercitibus, tornamentis et aliis quibuslibet armabilibus processibus et expeditionibus regni personas fidelium proprii insignii titulo a diversis consveverunt distingere, et hoc non ab alio aliquo valet opptineri, nisi a regia maiestate, nos itaque advertentes fidelitates et fidelissima servitia magistri Kolus, filii Kolus, aule nostre iuvenis specialis, que nobis ab eo tempore, quo in regnum nostrum Hungarie iure et ordine geniture nobis debitum intravimus, pro exaltatione nostri honoris cum sumpme fidelitatis desiderio et votive solicitudinis diligentia exhibuit et impendit, de regiia pietatis clementia eidem Kolus et per cum suis posteritatibus in signum specialis dilectionis pro signo et titulo insignii galealis formam angustari vulgalitec cimer dictam continentem perpetuo duximus conferendam; nulli in regno nostro hoc signum portandi in eius preiudicium ex nunc damus potestatem, sed perpetuo titulo predicti insignii idem Kolus et sue posteritates coram gentibus et principibus gratulentur. Presentes nostro privilegio promittimus confirmare, dum nobis fuerint reportate. Datum in Vysagrad, in festo beati Valentini rnartiris, anno domini MCCCXXX. secundo.
Ezen oklevél szövegében is világos az adomány minősége, mely a herczeg-féle 1326-ik évi czímer vagy sisak-dísz adományát megközelíti, bár ha ebben mint dísz lóherét tartó madár említtetik, s a Kolos-félében sisak-díszként «pro signo et titulo insignii galealis formam angustarii vulgariter cimer dictam» van; sajnos, hogy a szövegben ezen sisakdísz körülírva nincsen, s így sajátképen annak csak szűk, keskeny vagy vékony voltát (forma angustarii) ismerjük, de alakját nem. Pedig történeti értékkel bírna a sisak-díszek határozott ismerete, minthogy pecséttani szempontból igen érdekes és nagyobb számú jelenségeket tüntetnek fel, mint a czímerpaizsok, s ezen motivumok összehasonlítása a pecséteken, és czímerpaizsokon, meghatározni engedné, vajjon minő hatással vagy befolyással volt a heraldika a sphragistikára, vagy viszont: a sisak és sisak-díszek homogén vagy heterogén alkalmazására. Egyébiránt pecséteinken a sisak-dísz alkalmazása általjában véve még a XIV. században sem vált közönségessé, s míg, habár elvétve Németországban 1225-ben Spanheim János lovas pecsétén sisak-díszt találunk;Nyáry Albert: i. m, pag. 53.* Csehországban Ottokár király 1261;Sava: Siegel oest. Reg. pag. 32.* Savoyában V. Amadeus gróf 1290-ben,Sigill, etc. Princ. de Savoy. tab. VIII. ábr. 37.* Flandriában Róbert gróf 1295-benHeineccius: Syntag. Hist. d. veter. germ. Sig. tab. XI. u. l.* honositá meg a lovas pecséteken a sisak-díszt, nálunk a XIII. századi lovas pecséteken, sisak-dísz alkalmazva nincsen s csak János szlavoniai bánnak képes pecsétén találjuk 1285-bőlNyáry u. o. pag. 53. * a sisak-dísz némi nyomait; s a gyalog pecsétek között csak egyet ismerünk, mely sisak-díszt tüntet elő, s ez Pascha zólyommegyei birtokos pecsétje 1273-ból, melyen a dőlt paizs felső bal szögletét tollas sisak díszíti.U. a. u. o.* A használat gyakoribb eseteivel találkozunk a XIV-ik század eleitől fogva annak végéig, de annak használati kifejlődése még akkor sem vált általánossá, bár ha Anjou királyaink e szempontból a jó példával magok jártak elől. Mert míg I. Károly király egyik érmén strucz-madár díszt találunk a sisakon;Rupp: Numi Hung. tab. XII. 342.* a székes-fehérvári sírboltban talált I. Lajos-féle sírkövön hasonló előállítás látható,Henszlman: Székes-fehérvári ásatások.* és sisak-dísz szemlélhető Lőrincz vajdának 1304-ik évi pecsétén, azon egyességen, mely az I. Károly hívei és Rudolf osztrák herczeg hívei között augustus 24-én köttetett,Nagy Imre: Arch. Ért. XIII, köt. pag. 23. * s alkalmazta azt Benedek comes 1312-ik évi pecsétjén,Bécsi cs. kir. állam-levéltár.* mely legyezőt ábrázoló hat tollat tüntet föl; Drugeth Vilmos szepesi és ujvári comes pecsétjénU. o.* 1328-ban sisak-díszül egy térdelő s kiterjesztett kezű angyal van; Tamás erdélyi vajda 1336-ik évi pecsétjénNagy Imre: Arch. Ért. XII. köt. 252. lap.* sisak-díszül hat pávatollat látunk; Drugeth Miklós országbiróénOrszágos levéltár 4493. sz. jegy. * hatszögletű csat díszíti a sisak ormát; Olivér tárnokmester 1347–52-ik évi pecsétjénU. o.* a sisakon hársfa levél díszeskedik; StiborénU. o. 7470. sz. jegyz.* 1382-ből félholdból kibukkanó fejen kürt van; a szlavoniai bán és Kőrösvármegye comesének pecséténU. o. 8119. sz. Mindezek Nyáry Albertnél is: a heraldika vezérfonala 53 – 56. 11.* 1396-ból késsel átdöfött könyöklő kar szemlélhető; Kussaly György tárnokmester 1399-ik évi pecsétjén sisak-díszül ülő madár láthatóLásd: Nyáry u. o. 57. l. * stb. alkalmazták a sisak-díszt pecséteiken; nem találunk ilyenekét sok más főúrnál, mint Lampert országbiró pecsétjén 1313-ban, Debreczeni Dózsa nádornál 1322-ben, Kakas Miklós, Miklós nádor fiáén 1323-ból, Köcski Sándor országbiróén 1327-ben Demeter tárnokmesterén 1333-ban; Nagymartoni Pál országbiróén 1328–49; Monoszlói Tamás országbiróén 1358; Gileti Miklós nádorén 1346–49; Gara Miklós nádorén 1373–86; Kont Miklósén 1364. és még igen sok főúrén.U. o.*
A Kolos családnak adományozott sisak-díszviselhetési oklevél, genealogiai szempontból is bővíti ismereteinket, minthogy ez által a családtagok egy ízét feljebb, egészen a XIII. századba felvihetjük. Ez oklevél szerint a sisak-díszt kapott Kolus mesternek apja szintén Kolus volt; kinek, ha már fia 1332-ben oly kiváló királyi kitüntetésben részesült, már a XIII. században élnie kelletett, s ha egy-egy generatio csak 30 évre tehető is, annak legkésőbb 1270–80. között kellett születnie. Iacute;gy a Nagy IvánMagyar családok. VI. köt. 307. l.* által közölt leszármazási táblája a némai Kolus családnak ily képen bővíthető:

I. Kolus 1270–80.; II. Kolus 1332. de Sancto Vito kir. Lovászmester; Jakab mester de Kolus 1360.
(a többit l. Nagy Ivánnál.)

images/1887-88xw73.jpg

MAJLÁTH BÉLA.

A KÁTA NEMZETSÉGRŐL.

A Káta nemzetség, bár nevének hangzásából ítélve gyökeres magyar (vagy talán kun), nem tartozik azon különben is csekély számú nemzetségeink közé, melyeknek eredete lépésről lépésre a honfoglalásra vezethető vissza; mindazonáltal nagyon valószínű, hogy alapítója Káta, mint első önálló birtokos, az állam és társadalom alapját képező ősnemzetségi szervezet kötelékeiből vált ki,L. Erre vonatkozólag «A nemzetségekről» cz. értekezésemet a Turul 1887. évf. III. füzetében.* s hogy már legalább is a XII. század második felében kellett élnie, véleményem szerint onnan is gyanítható, hogy nemzetsége, illetőleg vér szerint való egyenes leszármazóiA vér szerint való leszármazás, jóllehet nem minden felmerülő esetnél constatálható, mindazonáltal szükségképen benne foglaltatik a nemzetség. a «de genere» fogalmában. – Ki lehet mutatni számtalan példával, hogy az oklevelekben előforduló nemzetségek, az egy őstől a fiúról-fiúra való leszármazás értelmében veendők; e jelenség azonban – mint kimutatni igyekeztem (L. fentebb. i. m.) nem teszi «fixa idea»-vá, az ős nemzetségi szervezet létezését.*már a XIII. század elején több ágazatban szerepeltek, a szerint, a mint az ősi javakon való osztozkodások következtében a Duna vagy Tisza mentén, és az ország más vidékein telepedtek meg. – Ugylátszik azonban, – már a mennyire hasonló körülmények között a népességi és birtokviszonyokból következtetni lehet, – hogy a Káta nemzetség különböző ágazatainak képviselői, leszármazási ízre nézve még nem nagyon távol állottak a nemzetség alapítójától.
Első okleveles nyomát e nemzetségnek, – nem említve a váradi regestrumban szereplő azt a Farkas nevű egyént de genere Katha,Endlichernél 666. 107. A név következőképen iratik Cata, Kaata, Katha, Kata.* kink szolgája lopással vádoltatván Pál csanádi ispán birósága alatt tüzes vasat hordozott, s kiről puszta nevén kívül egyebet sem tudunk – 1231-ben találtam, mikor is Demeter comes nobilis vir de genere Cata,Wenzel G.: Árpádkori új okmánytár I. k. 288.* mint kétségtelenül előkelő birtokos a pannonhalmi sz. Mártonról nevezett apátsággal a szűz Máriának szentelt «Qizin» helyesebben güssingi (Német-Újvár) monostorRupp J.: Magyarország helyrajzi története I. 2. 449 1.; ma Német-Újvár Vasmegyében.* és a hozzá tartozó helységek, nemkülönben Obda nevű Dunasziget birtoka felett hosszabb idő óta perlekedvén, a delegált apostoli biróság által mindannyiszor elmarasztaltatott.Wenzel i. h.*
Minő igényt formált Demeter ehhez a monostorhoz, melyet különben a közönségesen Németujváriaknak nevezett Güssingi testvérek őse, Volfer, alapítva 1157-ben adományozott az apátságnak? – az oklevelek nem adják elő,Rupp i. h. 447* – hogy azonban a Káta magyar őstől származó Demeter a II. Géza király alatt beköltöző Volfer és Hedrikkel szorosabb vérségi, illetőleg nemzetségi viszonyba sem ezen, sem más alapon nem hozható, azt hiszem nem szükséges bizonyítgatnunk.Erre vonatkozólag l. Bottka Tivadar: «Trencsényi Chák Máté és kortársai» cz. akadémiai székfoglaló értekezését.*
Demeter ispán nevével többé nem találkozunk, utódjairól, esetleg a tőle származott családokról sincs tudomásunk és a Káta nemzetséget pár esztendő múlva az ország ellenkező részeiben látjuk feltünni, s már ekkor szembe ötlő az a sajátságos jelenség, hogy míg Káta nevezetű helységek és puszták leginkább a régi Pest-, s mint gyanítható, Heves vármegyék területén feküdtek,Nagy-Káta, Sz.-Márton-, Sz.-Lőrincz-, Boldog-, Egres-, Tamás-Káta.* addig maga a nemzetség, vagy legalább is annak zöme, Szatmár-, Bihar-, Ugocsa- és a szomszédos vármegyékben birtokolt, egyes ágazatai pedig a Dunán-túl voltak elterjedve.
Egy 1234. oklevél Szatmár vármegyébe vezet bennünket. A Káta nemzetségből származó István comes felesége ugyanis Gilyén nevű birtokát – a Caplon nemzetségből való Péter comes folytonos zaklatásai miatt eladja a királynak.«Ob multiplicem vexationem Petri filii Mohe de genere Coplon», mondja az oklevél.* II. Endre a vételár felében 50 márka ezüsttel elégíti ki az özvegyet, más felében a Szolnok vármegye hatósága alól kivett Szilvás nevű földet adományozza neki.Hazai okmánytár. VI. 29.*
Hogy Demeter és István comesek, az egy őstől való származáson kívül még minő fokú rokonságban állottak egymással, arról az oklevelek természetesen nem világosítanak föl bennünket. Ebben az időszakban még igen bajos a nemzetségi viszony különböző szálait összekötöznünk, úgy hogy a Káta nemzetségnek a mongol betörést megelőzőleg már életben lévő harmadik tagjáról Poneth comesről, tudjuk ugyan, hogy hasonlóképen Szatmár vármegyei csengeri birtokos volt, de a már említettekkel való összeköttetését legtávolabbról sem ismerjük.Wenzel i. h. XI. 310. l.*
Eddigelé tehát idő tekintetében két egymáshoz igen közel fekvő nyom vezet bennünket Szatmár vármegyébe, s ha nem is állíthatjuk teljes bizonyossággal, – bár több okunk van hinni, – hogy a nemzetségnek, melyből Káta mint önálló birtokos kiválott, ős megtelepedési helye, szállása, ez a vidék volt, de az kétségtelen, hogy a közös vagyon legelső felosztása következtében jutott ide valamelyik tagja, kinek utódjai a mint látszik már a XIII. század derekán több ágazatra oszlottak. Mielőtt ennek itt összpontosított szálait szétszedni igyekeznénk, lássuk a nemzetség már futólagosan említett elágazásainak egyes képviselőit, mikor és mily körülmények között éltek? – Ennél tovább nem mehetünk, s általában a már elmondottak után, hiú erőlködés lenne, valamely nemzetségről kimerítő, – teljesen összefüggő képet kivánni, s meg kell elégednünk, ha más ismertető jel hiányában az ősi javakon való osztozkodásból – a vérségi, illetőleg nemzetségi együvé tartozásra következtethetünk.
A Káta nemzetségnek dunamelléki ágazata legkevésbbé ismeretes előttünk, s a rendelkezésünkre álló gyér adatokból vérségi és birtokviszonyaikat megvilágosítani teljes lehetetlenség; és a fenmaradt adatok oly töredékesek, hogy belőlük a leghézagosabb leszármazást sem lehetne összeállítani, adjuk tehát a neveket, a mint az oklevelekből kinyomozhattuk, melyek között az egy őstől való származáson kívül semmi közelebbi összefüggés nincs, s legfeljebb némi tájékoztatásul szolgálnak a nemzetség kiterjedtsége s az egyes tagok világi állapota tekintetében. A duna-melléki ágazathoz tartozik tehát a már említett Demeteren kívül, hogy időrendben haladjak:
Gyula comes, a ki 1259-ben a pécsi káptalan előtt Klet fiai, László-, Fülöp- és Gergelylyel, Opor Péter özvegye Chen asszonynak hitbére és leánynegyede miatt perlekedik.«Jula de genere Kata» Fejér Cod. Dipl. IV. 2. p. 518.*
István comes, ki mint Erzsébet királyleánynak,Erzsébet előbb apácza volt, később a szerb Milutin felesége lett.* illetőleg a margit-szigeti apáczáknak tiszttartója,«Officialis domini Elisabeth carissime filie nostre aliarumque sororum de insula b. Marie virginis gloriose.»* V. István király által 1270-ben IV. Bélának a zárda részére Törnye helység adományozásáról szóló levelét átíratja.Wenzel i. h. XII. 23.*
Bertalan comes, talán ennek fia vagy testvére, ki 1283–85-ben szintén a margitszigeti apáczák tisztje volt.«Comes Bartolomeus nobilis de genere Kata officialis domine Elisabeth de insula dominarum» Katona Hist. Crit. VII. 920. Knauz: Monum. Eccl. Strig. II. 196.*
II. Gyula, nem lehetetlen azonban, hogy fentnevezettel egy személy, kitől a mondott apáczák egy 1279. oklevél tanúsága szerint, Uza fia Péternek, bizonyos istenítéleti párbaj következtében reá szállott jószágát 9 ezüst márkáért magukhoz váltották.Hazai oklevéltár 87. Az oklevelek mindannyit comes-nek nevezik, mely szó egynémelyiknél a mint látszik foglalkozást, hivatalt jelentett.*
A most elősorolt személyek a középkor homályában eltünnek szemeink elől s nincs egyetlen nyom, mely utódjaikra vezethetne bennünket. Némileg szerencsésebb helyzetben vagyunk azonban a nemzetség Heves vármegyei ágazatával. Igaz ugyan, hogy közülök csak Miklóst a Myhedei comes fiát ismerjük, mint a Káta nemzetség tagját, de minden jel arra mutat, hogy a Káthai család, melyből Mihály szolnoki főispán, s a jászok, kunok és tatárok birája, László nevű fia pedig hasonlóképen az említett méltóságok viselője volt Zsigmond alattSzázadok 1875. évf. 246. s k. l. és Gyárfás István A Jász-Kunok története. Szolnok 1883. III. k. A család a XVII. században pusztúlt el, jószágait nagy részben a gr. Keglevich-ek örökölték.* s mely egészen a XVII, századig az ország legelső birtokosai közé tartozott: a Káta nemzetségnek ebből az ágazatából származott.
Említett Miklósa Myhedei comes fia 1288-ban az esztergomi káptalan előtt Szurdok-Püspöki nevű Abauj vármegyében fekvő földért András egri püspöknek a Borsod vármegyei Nohe birtokot adja cserébe,Horvát István: Verbőtzi István emlékezete. Pest. 1819. II. k. 15. lap. utána Fejér i. m. V. 3. 48. Horvát a többször említett Miklós comest a jászói prépostság levéltárában örzött okiratból de genere Lacha-nak mondja, s ezen az alapon a nemzetségekről irott kis könyvében egy Lacha nevű gyökeres magyar genust említ. – Átvévén Fejér ezt az oklevelet, változatlanúl hagyja a de genere Lacha kifejezést, sőt utána Knauz is a Monum. Eccles. Strig. II. k. 243. lapján, ámde néhány oldallal tovább, midőn Myhedey comes özvegyéről az esztergomi káptalan levéltárából közöl ugyanabban a dologban egy 1290. oklevelet, itt már határozottan de Kátha-nak nevezi, világos tehát hogy a Lacha nemzetség soha sem létezett, s csakis az illető szó hibás olvasásának köszöni eredetét. i. h. 276. l.* melyet aztán Mihedei özvegye két évvel később rokonainak az Aba nemzetségből származó Demeter és Olivérnek, a Rhédey család őseinek adományozott.Jellemző, hogy ebben az oklevélben már Szurdok-Püspöki Heves-Újvármegyében fekvő birtoknak mondatik, mi azt bizonyítja, hogy az Aba és Heves-Ujvár nevek, az illető terület jelölésére fölváltva használtattak, vagy talán Hevesnek eredeti neve Abauj vármegye volt. V. ö. Knauz i. m. II. 243. és 276. lapjait.* Úgy látszik tehát, hogy Miklósnak utódjai nem maradtak, s így nemzetségének más tagja lehetett a Heves vármegyei Káthai család alapítója. – Tény azonban, hogy a Káthaiak már a XIV. század első felében szerepeltek azon környéken, sőt I. Károly királynak Visegrádon 1331. május 10-én kelt oklevelében Péter «de Katha» említtetik, a ki IV. Béla királynak pinczemestere voltAnjoukori okmánytár II. k. 529. lap.* s utódjai Tyukod, máskép Kerek-udvar nevű birtokához igényt is tartottak.U. o. – 583, lap. Káthai Jakab a Bálint fia 1332-ben István kir. jegyző javára lemondott Kerek-udvar nevű birtokáról.* 1324-ben pedig Káthai György a Lőrincz fia János nevű testvére megöletésére vonatkozólag az egri káptalan által tanúkihallgatást eszközöltet.Anjoukori okmánytár. II. k. 169. l.* Maradékaik rendszerint Csege-Kátai előnévvel éltek, mely napjainkban már ismeretlen helység, valószínűleg, Heve- vagy Külső-Szolnok vármegye területén feküdt.
Ez utóbb elősorolt egyénekről – mert nevükkel kapcsolatban a de genere Káta szorosabb meghatározás nem fordul elő – bár nem is állíthatjuk apodycticus bizonyossággal, hogy e nemzetség tagjai voltak, mindazonáltal a legnagyobb valószínűséggel elfogadhatjuk e föltevést, míg más bizonyítékok meg nem győznek az ellenkezőről.
Ezek után áttérhetünk a Káta nemzetségnek arra az ágazatára, mely Bihar-, Szatmár-, Bereg-, Ugocsa vármegyékben volt elterjedve. – A mint már említettük is, az első összefüggő nyomokat Szatmárban találjuk; itt birtokoltak 1234 előtt István, 1239-ben a valószínűleg még továbbra is élő Poneth comes, kinek alakja némileg már határozottabb körvonalokban lép elénk, és leszármazóit is jobbára, – legalább fővonalban – ösmerjük.
Poneth vagy Panyit a mint látszik szerző ember volt s nemzetségi javainak szaporítgatása közben pörpatvarba elegyedvén egyik-másik birtokos társával, ezen az úton közelebbről megismerkedhetünk vele.
Történt ugyanis, hogy Mátyás és Miklós csengeri lakosoktól, kik különben a szatmári vár jobbágyai voltak, megvásárolt két ekényi földet, s a vételárból négy márkát már le is fizetett nekik. Mikor azonban IV. Béla a tulajdonhoz való jogczímeket országszerte vizsgálni kezdé s különösen az elidegenített várjószágok visszaszerzésére fordította figyelmét, kitünt, hogy ez a föld is a szatmári várhoz tartozott és Panyittól annak rendje és módja szerint elvétetett, ki ennek következtében az eladókat törvénybe idéztette, visszakövetelvén tőlük a maga négy márkáját. Mátyás és Miklós csak harmadszori idézésre jelentek meg s ekkor választott biróság közbenjöttével úgy egyeztek meg Panyittal, hogy ez segítse őket bizonyos más két ekényi földnek Pósa és Lörincztől való visszaszerzésében, melyet különben már ezeknek adtak el, de Panyit, mint szomszéd, elsőbbségi joggal bír annak megvételére.Az oklevél eme szavai, hogy a várjobbágyok felajánlják a földet «Ponetho iam dicto tanquam affinitate corciunacto», csak a szomszédságot, nem pedig a sógorsági, vérségi viszonyt jelentik.* És ha a visszaszerzés sikerül, becsü mellett átadják azt kára és költségei fejében Panyitnak, ha pedig nem, más javakkal kárpótolandják őt.
A dolog vége az lett, hogy miután Pósa és Lőrincz nem adták vissza a szóban forgó földet, az említett várjobbágyok egy nemes ülést (locum curie) engedtek át Panyitnak Csenger területén s ehhez malomhelyet a Szamos szigetén, melynek birodalmába aztán Gábor pristaldus által az 1230. év folyamán be is vezettetett.Wenzel: Árpád-kori új okmánytár XI. 310. l. *
A sokszor említett két ekényi föld visszavételére nézve azonban fönmaradt még Panyitnak a törvény rendes útja, ki a mondott esztendőben pörrel támadta meg Pósát és Lőrinczet, követelvén tőlük, hogy a Csenger határában fekvő földet, az általuk letett vételár visszafizetése után engedjék át neki, mert annak megvételére szomszédságánál fogva törvény szerint ő lett volna első sorban felszólítandó.Már itt Panyit kizárólag a szomszédságra hivatkozik.* Ezek azonban azt állították, hogy a földet Panyit és a többi szomszédok kibocsátották, s minthogy állhatatosan ragaszkodtak kijelentésükhez, végre a választott biróság perdöntő esküt itélt, midőn azonban ennek letétele czéljából a szentjóbi konvent előtt a felek megjelentek, Panyit 14 márkában kiegyezett velük. – Időközben – mielőtt a mondott összeget Panyit lefizette volna – Pósát és Lőrinczet isten-itéleti párbaj után lopás bűnében marasztalva, halálra keresték, s annak daczára, hogy a peres föld anyjuk jegyajándékát képezte,Wenzel i. m. VII. 77. «licet ipsa terra matri Pouse et Laurencii pro sua dota data fuerat, quia tamqam detentrix furum, filiorum scilicet suorum, qui sicut praediximus in furti crimine fuerint convicti, deprehensa fuit. . .»* Panyit, miután a 14 márka 1/3-dát a Posa és Lőrincz miatt károsúlt feleknek, 2/3-dát Dénes nádornak, mint ez ügy birájának lefizette: annak birodalmába be is vezettetett.U. o.*
Kissé hosszabban foglalkoztunk ezekkel az oklevelekkel, melyek több tekintetben jellemző voltukon kívül, főleg azért is érdekelnek bennünket, mert Panyit comesben a Csáholymonostori Cháholyi család ősét ismerhetjük fel.
Maradékai közül az oklevelek csak az egy Ábrahám comesről emlékeznek, állítja ugyan Szirmay, hogy egy Jakab nevű fia is létezett volna, ki midőn Pál tárnokmester Chehi nevezetű földjét el akará foglalni, annak fejét vette:Szirmay Antal: Szathmár vármegye esmérete II. 129. * erre vonatkozólag azonban én semmit sem találtam, és nincs nyoma annak, hogy Ábrahámon kívül több fia lett volna. – Általában tapasztalhatjuk, hogy a Panyit vonalán egészen a XV. századig csak egyes személyek tünnek fel, s ennek okát nem a csekély számban fenmaradt oklevelekben találjuk, de tényleg úgy volt, s csak így magyarázhatjuk meg azt a különben nem gyakori jelenséget, hogy a XIII. század első felében élő ős atya egyetlen család alapítója lett, mert ha nevezett Panyitnak csak két fia is maradt volna, akkor ezektől a legnagyobb valószínűség szerint legalább is két külön család származik, esetleg több is, mint a Káta nemzetségnek egy más ágazatáról alább tapasztalni fogjuk.
Ábrahám 1271-ben V. István királytól Receh és Kostatun nevezetű földeket nyerte adományul,Szirmay A.: i. h. II. 108. – Szirmay közlései a legnagyobb kritikával használandók fel, én is csak ott fogadom el hiteles kútfő gyanánt, hol adatai más oklevelekkel, az ismerős körülményekkel egybehangzanak, vagy legalább is nem mondanak ellent azoknak.* majd IV. László megtekintvén hű szolgálatait, Gyele szolnoki várjobbágy és Gábor hadnagy Csen és Ulmez nevű puszta földjeit ezek magvuk szakadtával neki adományozza s a váradi káptalan által be is vezetteti e jószágok birodalmába.Wenzel i. h. IX. 123. «inspectis fidelitatibus et serviciis Comitis Abraam filii Ponith de genere Kata.»*
1277-ben egyrészről Ábrahám és felesége, másrészről apósa, Gothard comes, s ennek neje a váradi káptalan küldötte Wyda kanonok előtt kölcsönösen egymás javára végrendelkeztek, midőn is Ábrahám comes arra az esetre, ha feleségénél előbb halna meg, Cháhol, Sceke, Kenem és Árutlon-hyda nevű jószágait annak hagyományozza. Pár év múlva meg is halt, de időközben fia születvén, jószágait ez örökölte, s a szerződés valószínűleg minden érvényét elvesztétte.Szirmay i. h. 107.*
Özvegye 1284-ben kiskorú fia, Péter, nevében megjelent IV. László király előtt, kérvén, hogy elődjének Receh és Kostatun földekről szóló adománylevelét erősítené meg, mit ez teljesített is.E jószágok még a XV. században a Csáholyiak tulajdonát képezték, s a legnagyobb valószínűség szerint Szatmár, vagy Közép-Szolnok területén feküdtek, ma azonban nyomukat sem találjuk.*
Péterről puszta nevén kívül alig tudunk egyebet, állítólag Chahul-monostora nevű birtokáról írta magát, de életviszonyai teljesen ismeretlenek előttünk,Szirmay i. h. v. ö. Nagy Iván: Magyarország családai. III. k. 62. l. (Wagner Mss. tom. LXX.) Anjou okmtár. III. 9. stb.* az oklevelek jobbára csak halála után említik s egyetlen fia:
I. János, kit az oklevelek Nagy-nak neveznek, megalapította a cháhol-monostori Cháholyi családot, mely fiu ágon a XVI. században enyészet el.Leleszi országos levéltár, fasc. 22. nr. 33. *
Első ízben az 1323. esztendőben van róla emlékezet, midőn Fülöp nádor felszólította őt, hogy Chizer fiának Andrásnak hatalmasul elfoglalt jószágait adja vissza. János úr, midőn a nádor levele Szatmár vármegye közgyülésén előtte felolvastatott volna, illendő becsülettel hallgatta, azonban azt felelte, hogy ajándékképen ugyan a nádor kedvéért bárkinek is megeresztené azokat a jószágokat, de ha követelik tőle, törvényre bizza a dolgot.Szirmay i. h. 42.* Alig mutatkozik ily bőkezűnek s alig mer szembe szállani a nádorral, ha törvényes igazai nincsenek a szóban forgó birtokhoz, melyeknek, úgy látszik, érvényt is tudott szerezni, mert 1341-ben Drugeth Vilmos nádor által Szatmár- és Ugocsa vármegyék részére Gelényesen tartott gyűlésen az említett megyék szolgabirái és a jelenlévő nemesség egyértelemmel igazolták, hogy a Kraszna vármegyében fekvő Chizer jószág, az ő örökös birtokát képezte.U. o. 119.* Ezt megelőzőleg azonban már megszerezte rokonától Thunyoghi Mihálytól a Szatmár megyei Tunyog helység felét, melynek átadásáról Károly király 1335. okt. 31-én ünnepélyes oklevelet is állított ki,Szirmay i. h. és Nagy Iván i. m. – Tunyog mindvégig a Csáholyiaké volt.* s fiai közül:
II. János 1381 körül, úgy látszik, mag nélkül halt el.Leleszi convent levéltára, fasc. 22. nr. 33. v. ö. Nagy Iván.*
Sebestyén ellenben, miután már testvére javait is örökölte, hosszú élete alatt nagy vagyont gyűjtött, s megvetette alapját maradékai gazdagsága- és előkelőségének. – Konok perlekedő, és kortársaihoz hasonlóan féktelen, erőszakoskodó ember volt, ki minden módot fölhasznált jószágai szaporítására s nem riadt vissza hatalmaskodástól, vérengzéstől, ha érdekei vagy szenvedélyei úgy hozták magukkal. Birtokos társaival, a Kállay-, Buthkay-, Drágffyak – illetőleg ezeknek ősével, Báthori, Domahidy, Rosályi Kun stb. családbeliekkel örökös harczban, viszálkodásban állott;Nagyszámú oklevél Leleszen; fasc. 35. nr. 7., 36. nr. 8., 10. nr. 5., 22. nr. 10. stb.* s 1390 körül történt halála után1394-ben már mint néhai-nak fiai perlekednek Balk és Drágh máramarosi főispánokkal. Lelesz. fasc. 35. nr. 7.* Dénes, György és István nevű fiai közül ez utolsó terjeszté tovább a maga nemzedékét, s utódjai az ország legfőbb családjaival sógorosodva (Bánffy, Perényi, brebiri Melith, Pálóczy, Ráskay, Károlyi stb.), kedvező viszonyok, szerencsés házasságkötések által gazdagság és előkelőség tekintetében a Csáholyi nevet magasra emelték.V. ö. Nagy I. Szirmay és a leleszi convent adatait; midőn Cháholyi János 1429-ben Zsigmond királytól összes javaira új adományt nyer, a többek között Panyith Szolnokban, Magyar-, Oláh-, Középső- és Monostoros-Cháholy, Rechk és Kastatun (Szirmaynál Receh és Kostatun) földek is említtetnek. – Szirmay állításait a leleszi levéltár adatai rendben igazolják ad C. 98, 1429.*
Nem czélom ez alkalommal a család történeteivel behatóbban foglalkozni, mely önálló tanulmány tárgyát bátran képezhetné, de mielőtt áttérnék a áta nemzetségnek egy másik ágazatára, az előadottak könnyebb áttekinthetése czéljából, de teljesség okáért is szükségesnek tartom leszármazásukat ide igtatni, a XIV-ik század végeig:E leszármazást a már idézett oklevelek támogatják, kiegészítése a leleszi levéltár segítségével könnyen eszközölhető.*

Comes Poneth de genere Kata 1239.; Ábrahám comes 1271–1281 felesége Gothárd leánya; Jakab?; Péter de Chahul-monostora 1281.; I. János «dictus Nagy de Chahol» 1323–1341.; Sebestyén 1365. 1394-ben néhai; II. János † 1381 után; Dénes †; István a chahol-monostori Cháholyi család őse; György †.
images/1887-88xw74.jpg

Most tehát elérkeztünk a Káta nemzetségnek ahhoz az ágazatához, melynek alapítója Raphael volt, ki a legnagyobb valószínűséggel a XIII. század elején élhetett, én legalább azt a Raphael comest, ki a Szatmár vármegyében fekvő Mikola föld határjárásával 1215-ben, mint szomszéd birtokos többször említtetik,Szirmay. i. m. 289.* vele egy személynek tartom. – Az ismeretes birtokviszonyok megerősítik a föltevést, az időre nézve pedig irányadó lehet az a körülmény, hogy 1261-ben mint fia, Gábor mester, mind unokája, Raphael, vagy mint egykorú oklevelek nevezik, Rofoyn, , sőt élemedett korú emberek voltak.
Raphael ősi birtokai Szatmár-, Bereg-, Ugocsa- és Bihar vármegyékben feküdtek, melyeknek első felosztása tudtunkra 1261-ben történt, midőn István királyi herczeg és erdélyi vezér előtt fia Gábor s unokája Rofoyn, kinek atyja Tamás volt, választott biróság közbe jöttével úgy egyeztek meg, hogy Lázár föld (ma Lázári helység Szatmár vármegyében) Gábornak, Sár és Homok (Szatmárban) pedig Rofoynnak jutott, Mixi, Babun, Ewsi, Pazab nevű birtokokat, valamint 8 ekényi földet Pop területéből közösen fognak használni, szolgáik- és szabadosaikra nézve a régi osztályt érvényben tartják. Kiköttetett ez alkalommal az is, hogy Gábor mesternek szerzett vagy adományos jószágai osztály alá soha sem eshetnek.A gróf Zichy család okmánytára. I. k. 11. l. Az oklevél Zoloch (Szalacs?) 1261. jul. 5-én adatott ki.*
Ebből az oklevélből is láthatjuk, mily előszeretettel ragaszkodtak a nemzetségek tagjai az osztatlan közös birtokláshoz s annak daczára, hogy az elsorolt jószágok közül Mixi (Mykusi föld) Szatmárban, Ősi és Pozub Biharban.Ősi a Körös, Pozub aTisza mellett feküdt.* Pop (jelenleg Márok-Papi) Beregben, Bábony pedig Ugocsa vármegyében feküdtek; mégis közösnek hagyták azokat, s úgy látszik egyedül állandó lakhelyüket tartották szükségesnek föltétlen tulajdon joggal birtokolni.Az oklevél nem említi, hogy nevezettek a Káta nemzetségből származtak volna, mi annál jellemzőbb, mert igen fontos dolog, ős javakon való osztozkodás forog fenn, de a két egyén leszármazása kétségtelen volt s a közös vagyonhoz való igényeiket bizonyítani nem kellett, szóval a szükség nem indokolta a nemzetségi jelző használatát.*
Nyilván való dolog továbbá az is, hogy a jelenlegi osztály tárgyát képező jószágok egy régibb osztozkodából maradtak fenn és Raphael ágazatának összes vagyonát koránt sem képezték, – de fokról-fokra, a mint az osztatlan közös birtoklás mindinkább kisebb terjedelmű javakra szorítkozott, olvadt le az ennyire. – Azt is tudhatjuk előre, hogy a most közösnek hagyott javakon a nemzetség tagjai időmúltával, ha a szükség úgy hozza magával, ismét osztozkodni fognak, de nem jut eszünkbe ebből itélni meg a Káta nemzetség ez ágazatának vagyoni állapotát. – Általában az osztozkodásban szereplő javak kisebb nagyobb terjedelméből nem vonhatunk helyes következtetést az illető nemzetség vagyonosságára, mert igen gyakran annak az osztozkodásnak tárgyát, melyről oklevelünk maradt fenn, az ős jószágoknak csak egy töredéke képezi, jelen esetben pedig Gábor és unokaöcscse perlekedtek az elsorolt birtokok felett s így az említett 1261. oklevél inkább pöregyezségnek mintsem nemzetségi osztálynak tekinthető.
Raphaellel többé nem találkozunk, Gábor vagy Gabrián mester azonban még 1268-ban mint Vasvári föld szomszéd birtokosa említtetik,Wenzel i. h. VIII. 198.* de, úgy látszik, rövid idő múlva meghalt, mert 1274-ben már fia, II. Tamás, neve tünik föl az oklevelekben.
Foglalkozzunk elsőben is a Gábor ágazatával, bárha ebben az időben még nem történt meg a Káta nemzetség Tamás- és Gábortól származó tagjainak teljes különválása, s a nemzetségi kapcsolatot a közös birtoklás sértetlenül fentartotta.
II. Tamás, nemzetségének egyik legerőteljesebb alakja. – Hadra termett, vitéz ember, s igen korán kitünteti magát a IV. Béla és fia, István között dühöngő pártharczok idején, természetesen mint az ifjabb király híve, kinek a legválságosabb napokban is hű követője volt s a fekete-halmi vár ostromlása alatt, midőn Istvánt pártfelei cserben hagyták – nem csekély érdemeket szerzett magának.A fekete-halmi vár ostromát Gyárfás István (Jász-Kunok története II. 293) a Fejér által közlött oklevél ellenére teljesen indokoltan 1265 előtti időre teszi, Szalay véleménye szerint 1262-ben történt az, hasolóképen nyilatkozik Horváth Mihály is. – Az ott harczoló Tamásnak bizonyára legalább is 20 esztendősnek kellett lennie, s így 1240 táján születvén, minthogy atyja Gábor kisebb fiú volt, nagyatyja Raphael csak hozzá vetőleges számítás szerint is, az előbbi század szülötte.*
Trónra jutva István nem feledkezett meg hű szolgálatairól és vitézsége jutalmazásául az Ugocsa vármegyében fekvő Kökényesd földet adományozta neki.«Terra Kukynus in comitatu de Ugucha». Zichy okmánytár I. 34. «pro multiplicibus eiusdem serviciis in Feketeuholm fideliter impensis etc.»* Tamás azonban még fiatal ember volt és korántsem vonúlt vissza a hadi élettől, de István halála után Kun László zászlaját lobogtatá s mint ennek egyik hadvezére az Ottokár cseh király elleni háborúkban vitézkedett s Henrik bánnal együtt Morvába törvén, a Laa vára alatti ütközetben tünteté ki magát (1273). Midőn pedig a közbejött események következtében a hadviselés egy időre szünetelt, Tamás, a kor szokásaihoz híven, nem mulasztá el hadi érdemeinek illendő megjutalmazását szorgalmazni. – 1273-ban tehát két rendbeli kéréssel járúlt a királyi udvarhoz, először is átíratta és megerősíttette V. Istvánnak Kökönyösd adományozásáról szóló levelét, s aztán fölkérte magának az ezzel határos HalmiMa Halmi város Ugocsa vármegyében.* nevű földet, melyet a király, illetőleg a még gyermek László nevében intézkedő kormánytanács neki . ajándékozva, erről ünnepélyes oklevelet állíttatott ki.Az adománylevél kivonata így hangzik: . . praesertimque eiusdem miliciam quam nostro tempore sub castro Loawa contra hostilem Regis Boemorum turmam facie ad faciem dimicando triumphum exercuit iusto cordis libramine recensentes ut eiusdem de strenuo reddamus magis strenuum etc. etc. Zichy okmánytár I.k. 36.*
Tamás tehát Ugocsa vármegyében kezdé csoportosítani jószágait. Halmi és Kökönyösd határa abban az időben roppant terület volt, ezen kívül bírta még Bábonyt, melynek régi területe a később ott alakúlt 4–5 község határában oszlott meg. – Legszívesebben tartózkodott itt, midőn a harczi lárma kissé csillapúlt s a vitézeknek alkalmuk nyilt, szomszédjaik- és osztályos atyafiaikkal torzsalkodni, megvetvén alapját a néha évszázadokig tartó határvillongási pereknek. Tamás úr is hasonló foglalkozás közben tölté a béke és nyugalom napjait, mert Ottokár leveretése után nem volt több dicsőséges hadjárata a lázongó vérű ifjú királynak, Tamás pedig az öldöklő polgárháborúktól a mint látszik távol tartá magát, de mint jó katona, hogy a folytonos belharczok közepette, az elszaporodott rablók és fosztogatók ellen családjának és javainak biztonságot szerezzen, a Bábony határában emelkedő bércztetőn erősséget rakatott, melyet aztán nevéről Tamás várának kezdtek nevezni s az alatta elterülő falu, mely pár évtized alatt keletkezett, ma is Tamás-Váralja nevet visel.A vár egy 1379. oklevélben «castrum Babun» nevet visel, de a falu megőrizte 600 esztendőn keresztül alapítója emlékezetét.* Ebbe vonúlt meg később mint öregedni kezdő vitéz, de minthogy Bábony, a már említett több jószágokkal együtt még a Káta nemzetség osztatlan birtokát képezte, előbb a tulajdon jog megszerzéséről kellett gondoskodnia.
E végből 1281-ben rokonait, Tamást és Pált, a kik atyja többször említett Rofoyn nevű unokatestvérének fiai voltak, a váradi káptalan elé idéztette, s velük a váradi püspök, Rofoyn bán,Ez állítólag szörényi bán volt, s a Káta nemzetségből származott (Pesty Fr.A szörényi bánság története), mit azonban minden utánjárásom daczára sem sikerült bebizonyítani, jóllehet nagyon valószínü dolog. – 1311-ben Dózsát, mint legközelebbi rokonát, fiává fogadta, mely alapon a Zichy okmánytár tudós kiadói e nádort is a Káta nemzetség tagjának tartják.* Péter comes, a Dorog fia, Lukács a Sem fia, valamint Mikó mester és Gogán bán, mint választott birák közbe jöttével a következő egyességre lépett.
Az 1261-ben közösnek hagyott jószágok közül Bélpozob (Pozub) és Ősi Biharban, valamint a Szatmár megyei Mikusi föld fele Tamásnak és Pálnak jutott.
Papi, Bábony és MikusiAz oklevél szerint Lázár és Vasvári helység között terül el.* hasonfele a Tamás mesteré lett; minthogy azonban ő a várhoz tartozó területet osztály alá bocsátani nem volt hajlandó, megbecsülték a bábonyi hegyet 40 márkára és a Rofoyn fiait illető 20 márkában Tamás Kyu(kül)-pozob-teleke nevű szerzett földjét és bél-pozobi örökös jószágát engedte át.Itt már többször mondatik, hogy az osztozkodó felek de genere Kata származtak.*
Ez osztozkodás után nem volt többé a Káta nemzetség Raphaeltől származó ágazatának közös vagyona, Rofoyn fiai Szatmár- és Bihar vármegyékben alapítottak családot, a Gaborján maradékai pedig jóllehet időnként Szatmár vármegyében is laknak, de Ugocsa-, illetőleg Bereg vármegyében terjesztették tovább nemzedéküket. – Idők folyamán azonban adás-vétel, elzálogosítás stb. következtében birtok viszonyaik oly bonyolultakká váltak, hogy alig lehet rajtuk eligazodni, és mert – mint alább látni fogjuk – Tamás mesternek az 1284-iki egyezségben valószínüleg kiskorúságuk miatt nem említett Miklós és János nevű testvérei is voltak, kiknek maradékai mihamar elszaporodva több felé ágaztak szét: szükségesnek tartjuk mindenek előtt leszármazásukat állítani össze, hogy az olvasó a gyakran ismétlődő keresztnevek között, a genealogia tekervényes utain könnyebben eligazodhassék. – Tudjuk azt is, hogy bár hitünk szerint minden rendelkezésünkre álló eszközt fel is használtunk, mégis hézagos képet fogunk nyújtani, épen azért előre kijelentjük, hogy bárminémű helyre igazítást, vagy pótló adatokat köszönettel fogunk venni.
Raphael ágazatán tehát a következő leszármazás állapítható meg:

I. TÁBLA. Raphael de genere Kata; I. Tamás; Gábor dictus Gabrián 1261–1268.; II. Raphael dictus Rofoyn 1261.; I. Miklós 1284–1299 szatmári főesperes; II. Tamás szül. 1240 körül † 1299 után. Épiti Tamás várát Ugocsában; I. János 1284–1299 Beregi vonal; III. Tamás 1284. a bihari ágazat törzse; I. Pál 1284–1313 a Vasvári család őse; V. Tamás de Vosvár 1340–1351.; III. Miklós dictus Fekech 1364–1392.; IV. János 1385.; II. Miklós 1310–1313.; II. János 1319–1352 a Lázári család őse Szatmárban; I. Mihály †; I. László †; IV. Tamás 1324–1355.; Egy leány (Szalánczyné); IV. Miklós 1379–1385.; VI. Tamás deák 1311.; II. Mihály; II. György; II. Gábor 1308–1313.; I. Sebestyén 1379. A Surányi család őse; I. György † 1311.; I. István 1311–1347.; V. Miklós 1379.; II. István 1379.; A Csarnavodai család ősei; V. János 1311–1345.; I. Jakab 1348. váradi kanonok; II. Fülöp 1348–1385.; I. Fülöp 1311–1323.; VI. János 1385.; VI. Miklós 1379.
images/1887-88xw75.jpg

Demeter de genere Kata; István † 1324 körül Biharban.; Gugh de genere Kata; II. Gugh 1297–1343 a Kátay család őse; Egyed 1297.; Mihály; Pál 1297.; Ilyés; András; Péter; II. Mihály; István de genere Kata az Ősi család őse; Lőrincz 1340–1343.; János nógrádi főesperes egri kanonok 1340–1343.; László; István; Miklós; János; Péter.
images/1887-88xw76.jpg

Sajátságos az, hogy a nemzetségnek Panyit és Raphaeltől származó ágazatai között, századok leforgása alatt egyetlen érintkezési pontot sem találunk, a Cháholyi család merő idegen ezekre nézve, még csak nem is perlekednek, egymásba sem házasodnak, s valószínűleg az egy őstől való származás tudata sem élt már közöttük. – Érdekes azonban, hogy a Raphael ágazatának utolsó tagja Surányi Gábor, a Cháholyi Péter unokáját Prépostvári Borbálát vette nőül, ez azonban az általunk tárgyalt időszakon már kívül esik. – Az egy őstől származó családok tehát még egyszer sírjuk szélén ismét egyesültek, de a XVII-ik század hajnala már megfordítva találta a czímert sírboltjuk felett. – A Káta nemzetségnekAz általunk ismertetett ágazatokat értvén.* fiú ágon nem volt több képviselője.
Vegyük föl tehát ismét az elejtett fonalat II. Tamással, ki az 1284-iki osztozkodás után szomszédjaival a Guth-Keled nemzetség tagjaival került pörpatvarba, mely változó szerencsével folyt egy századig, s legfőbb oka volt annak, hogy Tamás maradékai csaknem koldusbotra jutottak, alig három ember-öltő alatt.
A pör megkezdésére, melyet eleinte testvéreivel együtt közösen folytatott, az szolgáltatott alkalmat, hogy midőn Aladár ispán, a Kisvárdai család őse, Surány nevű Bereg vármegyei földjének határait járatta volna, Tamás nem csak meghiúsította azt ellentmondásával, de a váradi káptalan küldötteinek jelentése szerint, surányi birája és a jobbágyok Aladárnak jószágait elpusztítva, a határjeleket is lerontották.Zichy okmánytár I. 46. * Majd midőn Aladár be akará magát vezettetni említett birtokába, Tamás és népei ismét ellenszegültek s az egri káptalan küldötteinek eredménytelenül kellett haza térniök.U. o. I. 57.* Még az ebből származott pör véget sem ért, midőn a szomszédos Márk birtok szolgáltatott alkalmat a további viszálkodásra. – Aladár ugyanis azzal vádolta Tamást és testvéreit, hogy a jószágot tőle erővel elfoglalták, minthogy azonban a Gábor fiai Márkot örökös birtokuknak mondották, állítván, hogy Aladár csak zálogban bírja azt tőlük, a Czégény-monostorban összeült választott biróság akkép itélt, hogy Aladár nemzetségének tagjaival együtt esküvel bizonyítsa, hogy Márk nem zálogos de ős birtoka.Zichy okmánytár. I. 65.* Ugylátszik azonban erre nem volt hajlandó, vagy talán közbe jött halála miatt maradt el a dolog; annyi bizonyos, hogy a pör tovább folyt, míg végre az egri káptalan előtt megjelentek egyrészről Aladár fia, László, Prywárt (Pelbárt) testvére nevében is, másrészről Miklós szatmári főesperes, mint Tamás és János testvéreinek megbizottja, s letevén minden további perlekedésről, barátságos egyességre léptek.
Ez egyesség értelmében Márk birtok határai a perlekedő feleknek esküvel erősített bevallásai után fognak megállapíttatni, s ha a Papi és Fejérche falvak felőli részre az Aladár, a nyugati határokra pedig Gabrián fiai leteszik az esküt, – átadatik kinek-kinek az illető föld örökös tulajdonául, – Surány birtokot pedig két egyenlő részre osztják s a felek hasonlóképen esküvel tartoznak erősíteni, hogy a meghatárolt területek örökségüket képezik.U. o. I. 91.* Midőn a kitüzött határnapra a káptalan küldöttjei megjelentek s Márk határait az előre megállapított módozatok mellett bejárva Surány földhöz érkezének, a felek egyértelemmel kijelentették, hogy az esküt félre teszik, de a nyugat felőli résznek Aladár fiai, László fia Pelbárt, – a keleti résznek pedig Gabriánnak Tamás és János nevű fiái békés birodalmába lépnek. Minek következtében a káptalan az iktatást teljesítette.U. o. I. k. 92.*
Könnyen megállapíthatólag a Káta és Guth- Keled nemzetségek Bereg vármegyei birtokai között a gyakran említett földek képezték a határt, s hol egyik, hol másik fél csatolva azt a maga jószágaihoz, természetesen örökös villongás tárgyául szolgáltak a szomszédok között. Láttuk az 1261-iki osztozkodásnál, hogy Papi föld, illetőleg 8 ekényi (körülbelül 1200 hold) annak területéből a Káta nemzetség örökségét képezte, de Surány falu, és Márk birtok nevével most találkozunk elsőben, és vagy bizonyos régibb viszály következtében jutott a Gabrián vonalára, vagy maga szerezte azt, s így nemzetségének más tagjai nem tarthattak hozzá igényt. – Az a körülmény azonban, hogy Márkot s az Egyházas-Surány falu határában elterülő Surány földet a Guth-Keledek is maguknak követelték, de levelei egyik félnek sem voltak, arra enged következtetnünk, hogy mint lakatlan területek alkalmasint elbirtoklás által jutottak az illetők tulajdonába, tölük nyerték első kulturájokat, mely aztán a tulajdonnak jogczíméül szolgált.
Tagadhatlan, mint alább látni fogjuk, hogy Bereg- és Ugocsa vármegyék rengeteg erdőkkel borított földjére a Káta nemzetség megtelepedése nagy átalakító hatással volt. Várakat, községeket alapítottak, benépesítve a mongol pusztítás óta lakatlan földeket, úgy hogy méltán sorozhatjuk őket e vidék civilisátiójának úttörői közé.
A most előadott 1299-iki egyesség után a Gabrián fiaival többé nem találkozunk okleveleinkben, sőt Miklós főesperes már ott sem fordul elő, pedig ha életben van, valószínűleg érvényesíti a maga jogait. A XIII-ik század utolsó tizedében Ugocsa-, Szatmár és a szomszédos vármegyék folytonos harczok színhelye voltak, itt az Ubulfi testvérek, Ungban és Beregben a nagyhatalmú Omode nádor gyüjté maga körül a nemességet, s ily körülmények között a Gabrián fiai sem vonulhattak teljesen vissza, pártállást kellett foglalniok kétségtelenül. – Erről azonban semmi közelebbi tudomásunk nincs, pedig Tamásról, ki nem rég diadalmas hadsereget vezényelt, alig tehetjük föl, hogy távol tartotta volna magát a mozgalomtól, már akár a király oldalán a lázongók ellen, akár a pártosok között, ha mint kortársai között számosan – önérdekét többre becsülte a fejedelem iránt való hűségnél. – Mint Tamásvárának ura, jóllehet ez az erősség nagyobb stratégiai fontossággal nem is bírt, magában véve is jelentékeny egyéniség volt, mert az akkori ostromszereket tekintve, egy bércztetőn álló vár csaknem bevehetetlen volt, s a környék lakossága bizonyára a várbirtokos pártján állott. – Mindezek daczára azonban egyetlen emlékünk sem maradt fenn szereplése felől s az 1299-iki oklevélben a testvérekről – legalább tudomásom szerint – utoljára tétetik említés.
Lássuk tehát utódaikat:
II. Tamásnak két fia maradt: Miklós és János. I. János, Gábor, György, István, János, Tamás deák és Fülöp nevű fiakat hagyott maga után s közülök Gábor nemzedékét a XVII-ik századig kiterjesztette.
Tamás fiai közül II. Miklós volt az idősebb, kinek emlékét egyetlen oklevél tartotta fenn. Történt ugyanis, hogy II. János Gábor (dictus Gabrián) nevű fiától a szatmármegyei Lázár helységben fekvő birtok részét bizonyos Hatvan vármegyei nemes ember részére törvényesen el akarták foglalni, a mikor is Miklós magához váltotta azt 50 márkáért, sőt tekintetbe vévén unokatestvérének nyomorúságos állapotát, hogy nevezett jószágot háboríthatlan békességben birhassa, a becsü összeg felett még 50 márkát ajándékozott neki; s minthogy Lázár helységnek többi része különben is az ő tulajdonát képezte, 1310-ben Kopasz nádor parancsa mellett a váradi káptalan által be is vezetteté magát annak birodalmába.Zichy okmánytár. I. 143.* Élt még 1313-ban,U. o.* de, úgy látszik, rövid idő mulva magtalanul halván el, jószágait testvére, II. János, örökölte.
II. János tehát, ki eleinte Ugocsa vármegyében lakott, ős jószágain kívül az atyja által szerzetteket, nevezetesen Halmit és Kökönyösdöt, nem különben Pázsit falut, mely időközben települt, egyedül birtokolta, s 1319-ben ezeknek és Bábonynak határait járatta, elkülönítvén azokat a flandrok által benépesített Ardó és Nagy-Szász (ma Szászfalu) királyi birtokoktól.Zichy okmánytár. I. 163. A főbb határ pontok voltak: Köves-Mál hegy, Urbanus völgy, Nádaskalista, Sumuspothoc, Zekes-Batarchfeu, Lekencse-feu, Punguchfoka, Anduch-potoca, Hydegre, Nogerdeu-orra, Thuruch és Ukurfeu folyók stb.* E határjárásnál királyi ember gyanánt Sasvári György működött, Tamás ugocsai alispán is jelen lévén.
Minthogy pedig Gábor utódjai ebben az időben már igen elszaporodtak, előállott annak szüksége, hogy az unokák, az eddigelé osztatlanul birtokolt nagyatyai javak felett alkalmas egyességre lépjenek. Ha visszaemlékezünk az 1284-iki osztályra, látjuk, hogy akkor Tamás, Miklós és János nevű testvérei nevében is szerepelt, és Bábony, Papi meg Mikusi földeket, nem a saját, de mind hármuk osztálya gyanánt, mint legidősebb vette kezeihez. Mikusi föld alkalmasint Vasvári vagy a szomszédos Lázár helység határába olvadt, de a bábonyi hegyen épült Tamásvára alatt egy falu keletkezett, – melyből II. János fiai is joggal követelhették a maguk részét. Ott volt ezenkívül Fejérche és Csarnavoda falu Beregben,Jelenleg Csaroda, magyar falu, határában folyik a Cserna-voda Feketevíz nevü folyó.* közös birtokuk, melynek felosztására az 1323-dik év folyamán megjelentek a váradi káptalan előtt, s miután kötelezték magukat, hogy letéve minden per-patvarkodásról, jó szomszédságot tartanak, a következő egyességre léptek:
Papi, Fejérche és Csarnavoda Beregben I. János – már megnevezett fiainak jutott.
Bábony és Váralja II. János birtokába ment át, s ezenkívül Lázár, melyet János nagy rézben Miklós bátyjáról örökölt ugyan, de még az atyafiságnak is része volt benne.
A bábonyi várhegy közös birtoknak hagyatott.«Excepto loco castri, quod in communi dixerunt se habere.»* Kinyilváníttatott ez alkalommal, hogy atyáiknak minden más szerzeményi birtoka, bárhol legyen is, osztály alá soha sem jöhet, s a ki közülök ezt az egyességet fölbontani akarná, vagy csak valami kérdéseket is támasztana, «in pena calumpnie» marasztaltassék.«In poena calumniae» azaz patvarságban marasztalják régi törvényeink szerint a csalárd perlekedőt, a ki pört két szín alatt kezd, vagy végső itélet után, konokul ismét megújítja azt. Büntetése, hogy a pört örökké elveszti és 200 frt váltságban marasztaltatik. Verbőczy Tripart. Pars II. tit. 70.*
Mint ez oklevélből láthatjuk, Tamásvára már ebben az időben elpusztúlt, később romjaiból újjá épült ugyan, de többé nem régi nevén nevezték s csak az alatta elterülő község őrzi ma is alapítójának emlékezetét.Tamás-Váralja Ugocsában.* Fejérche, és Csarnavoda is a Gaborján utódjainak köszönhetik létezésüket a legnagyobb valószínűség szerint, jóllehet ez utóbbinak kétségtelenül szláv neve gondolkodóba ejthet bennünket, nem egy régibb telepítvénynyel van-e dolgunk? Annyi tény, hogy a határában lévő Csarnavoda folyó már 1282-ben említtetik s nem valószínű, hogy a Káta nemzetség földesurasága alatt élő magyar ajkú népesség nevezte volna ekkép a községet, melynek első okleveles nyoma tudtommal Csak 1311-ből való.Zichy okmánytár I. 50.*
Ugyancsak a mondott 1323-ik esztendőben Péter erdődi ispánnal perlekedett II. János, mivel a Lázár, Darócz, Balasér és Keech (?) Bábony nevű jószágait, mint koronajavakat elfoglalta tőle. Az ügy Károly király elébe került; ki is a váradi és egri káptalanokat bízta meg annak megvizsgálásával, melynek küldöttei aztán a szatmár városi, ardai és szászi polgárokat, ezenkívül Ugocsavármegye négy szolgabiráját, több nemes emberrel együttGuba Péter, Sasvári György, Csomafalvi Beke, Akli Jakab, Dabóczi Domokos stb. Ugocsából.* meghallgatván: vallomásaikból kitünt, hogy az elősorolt javak kétségtelenűl János örökségét képezték, melyeknek birtokában ennélfogva ünnepélyesen meg is erősítette őt a király.Fejér, i. m. VIII. 2. 421.*
II. Jánosnak, tehát mint látjuk, nagy vagyona volt, különösen Ugocsa vármegyében, hol Bábony, Váralja, Halmi, Kökényesd, Pásth, s mint később látni fogjuk, Turcz és Keresztúr képezték birtokát, de hosszú élete alatt tökéletesen elvesztegette azt. Konok perlekedő s e mellett könnyelmű ember volt, folytonos pénzszükségben lévén jószágait egymás után zálogosította el, egymásután három-négy pörében marasztalták, mivel a határidőket be nem tartotta s a birságok is nagy összeget képviseltek már, fizetni pedig nem tudván, a felperesek jószágaiból szereztek maguknak kielégítést, úgy, hogy életének végefelé, úgyszólván, mindenéből kibecsülték és lázári udvarházában vonta meg magát. Rokonai természetesen hasznukra fordították könnyelmüségét és adósságait kifizetgetve, lassanként minden javait magukhoz váltogatták.
Az 1324-ik esztendőt megelőzőleg a Káta nemzetségből származó Benedek fia István maradék nélkül halván el,Ez a Benedek talán egy személy volt azzal az öreg főnemessel, ki 1271-ben másokkal együtt esküt tesz arra, hogy mely községek tartoztak az egri püspökségnek tizedet fizetni, Fejér, i. h.* ősi javait rokonai örökölték. – E javak közé tartozott a Bihar vármegyében fekvő Ősi (Ewsi) föld is, melynek egy része Jánosra szállott,Bihar vármegyében Bunyitay szerint 6 Ősi nevü helység létezett.* ki is 1324-ben Károly király előtt 40 ezüst márkáért s egy Peleuka nevű Derecskéhez közel fekvő pusztáért örök áron eladta azt Ivánka nagy-váradi püspöknek, Róbert Károly komájának és rokonainak,Anjukori okmánytár. II. k. 172.* osztályos atyafiai kijátszásával.
Ez után sokáig nem tudunk róla semmit, s midőn nevével ismét találkozunk, Szathmár város polgáraival perlekedik. Történt ugyanis, hogy midőn a város határai az ő Lázár helységétől elkülönítettek volna, bizonyos két ekényi föld birtoklása felett vita támadt a szomszédok között, mindkét fél vitatván ahhoz való jogát. – Végre Pál országbíró elébe vitték az ügyet, ki szabad tetszésükre bízta a perlekedőknek, hogy párviadal, vagy eskü által döntsék azt el. – János úr természetesen az elsőt választotta, de a jámbor polgárok nem akartak bele egyezni, minek következtében az országbíró úgy ítélt, hogy a hány márkára becsültetik a föld, annyad magával tartozzék János esküt tenni, hogy az ő tulajdona és eskü-társai között szomszéd birtokosok is legyenek. – János ettől sem idegenkedett, de midőn az egri káptalan küldöttei Ithmy Ábrahám és Darahi Chák királyi emberek közbejöttével a helyszínén megjelentek, hova már János huszadmagával beállított, mégis csak tanácsosabbnak vélték a dolog békés kiegyenlítését, és felosztván egymás között a vitás területet, annak birtokába egyfelől Szatmár városa, másfelől János határjárás után be is vezettettek,Zichy okmánytár. I.616. * Pál országbíró pedig 1341-ben kiadott oklevele által az egyességet itéletileg megerősítette.U. o. I. 621.*
Ez időtájban János a bereg vármegyei Surány birtokán tartózkodott, mely körülmény alkalmat szolgáltatott a Káta és Guth-Keled nemzetségek közötti százados viszály fölújítására. Okot erre ismét a Márk és Surány jószágok határai nyújtottak, melynek következtében Kisvárdai László 1342-ben panaszt emelt a király előtt s a leleszi konvent által idézteté Jánost s ennek Tamás nevű fiát,U. o. II. 14. * kik azonban a pör felvételére sem személyesen, sem ügyvédjeik által meg nem jelenve, Dezső alországbíró által a szokott bírságban marasztaltattak el.U. o. II. 41.* Egyelőre úgy látszott, hogy a pörnek békés megoldása lesz mert 1343-ban Miklós nádor előtt János a Várdai László fia egyrészről, Lázári János a Tamás fiaHol de Lázár, hol de Surány néven említik őt, a mint épen egyik vagy másik helyen tartózkodott.* másrészről, megjelenvén, előadták, hogy Márk és Surány határaira nézve fenforgó perüket választott bíróság itélete alá bocsátják s a mit ez végezni fog, tíz márka bírság terhe alatt megnyugosznak benne.Zichy okmánytár. II. 78. * Ugyanily értelemben egyezett meg János Daróczi Lászlóval is Pete helység iránti perére nézve, melyet az utóbbi örökségeül vitatott, négy békebíró itélete alá bocsátva az ügyet.U. o. II. 79.* A könnyelmű ember azonban mind a két terminust elmulasztotta. A kitűzött napon Lónyai Jakab és Kelecsényi Barnabás mint a Várdai család megbizottjai meg is jelentek Márk és Surány helységekben, de Jánost hasztalanul várták, s miután képviseltetéséről sem gondoskodott,U. o. II. 112.* az országbíró fiával együtt elmarasztalta őt.U. o. II. 135. * Miután ez négyszer ismétlődött és János makacsul távol tartá magát,U. o. II. 167. * a nádor 1315-ben a leleszi konvent által Tamás fiával együtt maga elé idéztette őt, s 1347-ben 124 márka bírságban marasztalta.U. o. II. 232. * János azonban a fizetéssel sem gondolt, de nem is tudott annyi pénzt előteremteni, s miután időközben a bírság 186 márkára emelkedett,U. o. II. 250.* melynek két harmada a nádort mint bírót illette, végre mégis fölkereste Miklós nádort, kérvén őt, hogy miután ezt az összeget képtelen lefizetni, kárpótlásúl hasonló értékű jószágait fogadná el. A nádor nem egyezett bele, de két újabb határnapot tűzött ki, egyszersmind megszabta; hogy atya és fiú mily arányban fizessék a bírságot.
Most tehát két oldalról is szorongatták János urat, s ha a Várdaiakkal szinte ki is tudott volna valamikép egyezni, de a nádor sürgette a maga osztalékát, s nem állott érdekében kíméletet tanúsítani iránta. 186 márka abban az időben a legrendezettebb viszonyok között élő embernek is nagy összeg lett volna, mennyivel inkább az volt tehát Jánosnak, ki az örökös perlekedés miatt mondhatni mindenéből kipusztúlt, s javainak tetemes részét már zálogba vetette. Ez azonban korántsem volt összes tartozása, sok más bírságban is marasztalták és hozzá hasonló fiainak kötelezettsége is tekintélyes összeget képviselt.
Az 1348-ik év folyamán önhibáján kívül is tetemes károkat szenvedett a szerencsétlen ember. Bizonyos Ugocsa vármegyei Kurum Péter és Zalai Péter nevű nemesek ugyanis jószágára törtek, s két fiát megsebesítvén, öt lovát és nagymenynyiségű ingóságait elrabolták. Természetes dolog, hogy ezután még kevésbbé fizethetett, de a mondott esztendőben fölkereste a nádort, s fölmutatván előtte Ugocsa vármegye szolgabírái által a most érintett hatalmaskodásról szóló inquisitiót, arra kérte, minthogy azt az 55,1/2 márkát, melylyel Várdai Jánosnak bírság czímén tartozik, lefizetni nem képes, engedje meg a nádor, hogy Balaséri jószágával elégíthesse ki Várdait. Ki is megtekintvén szegénységét, ügyefogyottságát, hajlott kérésére s meghagyta a váradi káptalannak, hogy az esetleg kielégítésül szolgáló jószágot becsültesse meg.Zichy okmánytár II. 314.*
A káptalan a vett parancs értelmében meg is jelent Balasában, s miután János és Tamás nevű fia részét 29 márkára becsülte, át is akará ez adni zálogczímen Várdai Jánosnak. Ekkor előállott a Surányban lakó özvegy Zalanthi (Szalánczi) Jánosné, a Lázári János leánya s fölmutatván az egri káptalan levelét, bebizonyította, hogy a balaséri és surányi részjószágok leánynegyed fejében őt illetik s ellentmondásával a dolgot meghiúsította.U. o. II. 359 *
A szorultságában fűhöz-fához kapkodó János ezután csarnavodai jószágát jelölte ki, melylyel azonban szintén nem ért czélt, mert midőn a váradi káptalan Várdai Jánost be akará igtatni annak birodalmába, megjelent a helyszínén Monaki Simon, a nádor szolgája s előadván, hogy a csarnavodai, lázári és halmi jószágok János Mihály nevezetű fiának bírságában urát illetik, egyszersmind az iktatásnak ellenszegült.U. o. II. 365.* A történtek után nem maradt más hátra, mint hogy a nádor ismét kötelezze Jánost az 55,1/2 márkának készpénzben való lefizetésére, ez azonban a határnapot be nem tartva, 1349-ben annak kétszeresében marasztaltatott el.Zichy okmánytár II. 374, 397 l.*
Ennyi sikertelen menekvési kísérlet után, mégis csak segített valahogy magán János úr, kerített pénzt, nem törődve azzal, hogy mily áron juthat hozzá. A Szatmármegyében fekvő Csaszló helység felét ugyanis András mesternek, a székelyek ispánja s későbbi erdélyi vajdának, ki Laczkfi néven történetünknek ismeretes alakja, 100 márkáért zálogba vetette, azzal a kikötéssel, hogy ha fél esztendő múlva vissza nem váltja, csak 200 márka lefizetése után lesz ismét az övé.U. o. IV. 634. * Tagadhatlanul szigorú föltétel volt de úgy maga, mint Tamás, László és Mihály fia nevében is elfogadta, mert már nem tudott hova fordulni. A kapott pénzzel aztán némileg rendezte ügyeit, s úgy látszik, a nádort fizette ki, mert ez többé nem zaklatta. A Várdaiaknak azonban még mindig adósa volt, s végre is rokonai közbelépése vetett véget a pörlekedésnek, de ebből Jánosnak semmi előnye sem származott.
Miklós nádor tehát ismét idéztette Jánost Várdai ellenében, de meg nem jelenvén, az utolsó eszközhöz nyúlt, meghagyva a váradi káptalannak, hogy az ország törvényei szerint nyilvános helyen háromszor kiáltassa ki Tamás, Mihály és László fiaival együtt. A meghagyáshoz képest a váradi káptalan küldötte Anarchi László nádori ember közbejöttével Szatmár vármegyében a bátori, Szabolcsban a kállói és Beregben a luprecht-szászi sokadalmak alkalmával mindenek hallatára a nádor ítélőszéke elébe hívta őt, azzal a kijelentéssel, hogy akár megjelenik, akár sem, törvényt fognak látni felette.U. o. II. 449* Ez történt 1351-ben; úgy látszik János úr nem sokáig élte túl a hármas kikiáltás szégyenét, legalább az oklevelek többé nem említik s ennek következtében egész bizonyossággal állíthatjuk róla, hogy meghalt, különben folytatta volna messze szétágazó pöreit, szaporítván a tönkre jutását okozó bírságok összegét. Vagyonát a legnagyobb rendetlenségben hagyta maga után, s gyermekeinek alig maradt valamijök, kik nem lévén képesek atyjuk adósságait kifizetni, rokonaikhoz fordultak, hogy az ős jószágok legalább idegen kézre ne jussanak így legalább egy töredéket meg lehetett menteni belőlük.
II. Jánosnak, kit az oklevelek elsőben Surányinak neveznek, de élte fogytáig Lázár birtokán tartózkodván, mely talán már az egyedüli volt, hol otthon érezhette magát, családjában állandósítatta a Lázári nevet, mint már említettük is, Tamás, Mihály, László nevű fiai maradtak, s egy leányáról van tudomásunk, ki bizonyos Szalánczihoz ment férjhez.
A három fiú közül csak Tamás terjesztette tovább nemzedékét, a másik kettő mag nélkül halt el.
Már nem volt életben atyjuk, midőn Várdai Jánosnak az Ugocsa vármegyében fekvő kökönyösdi és kereszturi jószágokat ajánlották fel zálog czímén tartozásuk fejében. Az egri káptalan küldöttei Miklós nádor parancsára meg is jelentek Keresztúrban, s a szóban forgó jószágot 35 márkára becsülvén, abba Várdait ellentmondás nélkül be is vezették, de midőn hasonló czélból Kökönyösdhöz érkeztek, megjelent ott Zonga Péter, s maga és testvérei nevében tiltakozott annak becsűje és elfoglalása ellen, állítván, hogy Kökönyösd és Keresztur fele az ő zálogos birtokukat képezik. Ennek következtében az igtatás elmaradt, és Várdai János embere megjelent a Miklós nádor által 1351-ben Szatmár- és Ugocsa vármegyék részére Gelényesen tartott gyűlésen, s előadván a történteket, igazságot kért.
De jelen volt e gyűlésen Lázári László is, a II. János fia, ki nem tagadta ugyan, hogy ő és testvérei az említett jószágokat zálogba vetették Zonga Péternek, átadván neki az illető kiváltság leveleket; ámde Péter mai napig még egy fillért sem fizetett nekik, sőt a leveleket is magánál tartja. Ezt hallván Zonga, kijelentette, hogy az említett leveleket még a gyűlés alatt fölmutatja s igazolni fogja, hogy e jószágok valóban zálogos birtokai. Ez alatt megjelentek a gyűlésen Lázári László rokonai, a Csarnavodai és Vasvári családbeliek és előadták, hogy mint osztályos atyafiak hajlandók ugyan Keresztúrt és Kökönyösdöt magukhoz váltani, de nem engedhetik meg, hogy idegen ember tegye oda be a lábát. Miután pedig Zonga Péter a záloglevelet a gyűlés végeig sem tudta fölmutatni, Miklós nádor újabb határnapra Budára idézte a perlekedő feleket.Zichy okmánytár II. 462.* Elmúlt azonban két-három terminus a nélkül, hogy az ügy előre haladt volna. Zonga Pál fia, László, az 1353–1355. év folyamán Laczkfi Endre erdélyi vajda oldalánál a lithvánok ellen hadakozott, az ő távollétében pedig a Zonga családbeliekZonga Péter a Kaplon nembeli Vetéssi család őse. * nem tudták vagy nem akarták fölmutatni az okleveleket, a nádor egyre csak halasztotta a pör felvételét.U. o. II. 518. 591.* Végre is a lázári család, illetőleg a Csarnavodai atyafiság javára dőlt az el, mert e jószágokat nem sokkal utóbb az ő kezükben találjuk.
Az 1355. év után II. János fiaira vonatkozólag többé semmit sem találtam, nagy valószínűség szerint tovább is éltek még, de javaikat elvesztegetve, nem perlekedtek, nem volt min osztozniok többé s minthogy közhivatalt egy sem viselt közülök, nevüket az oklevelekben hasztalanul keresnők. Mihály és László, mint már említettük, magtalanul haltak el, III. Tamásnak egy Miklós nevű fia maradt, kiben a Lázári család a XIV-ik század végén vagy a következő elején, be is végződött. Vele azonban még találkozni fogunk.
Térjünk vissza most már Gabrián kisebbik fia, I. János, maradékaihoz. Fentebb említettük, hogy 6 fia volt, Gábor, István, Tamás, György, János és Fülöp, kik közül a legidősebb Gábor, dictus Gabrián 1308-ban említtetik először.
II. Gábor ugyanis megsokalván atyjának és rokonainak a Kisvárdai családdal folytatott örökös perlekedését, megjelent Beregszászban Jób beregmegyei ispán előtt s ott László mesterrel az Aladár fiával kibékülve, 20 márka bírság terhe alatt kötelezték magukat, hogy letesznek minden további perlekedésről.U. o. II. 119.*
Ez mindenesetre dicséretes szándék volt tőle, kár, hogy igen hamar megfeledkezett arról, mert 1311-ben már okot szolgáltatott arra, hogy a Kisvárdaiak egy jogtalan cselekménye ellen ünnepélyesen tiltakozzanak, bárha saját érdekükben is. Gabrián ugyanis nemzetségének Papi birtokát árúba vetette a nélkül, hogy előbb szomszédjait annak megvételére fölszólította volna. Kisvárdai László és Pelbárt a váradi káptalan előtt óvást emeltek ez ellen, de ugyanazon a napon testvérei is megjelentek ott, és a birtok eladását sikerült megakadályozniok.Zichy okmánytár I. 131.*
Már ezt megelőzőleg egy sokkal veszélyesebb természetű ügybe bonyolódott, mely, a mint látszik, tönkre jutását nagy mértékben elősegítette. Történt, hogy bizonyos Hatvan vármegyei Apród János nevű nemes embert hazatérő útjában elfogatott és 20 márkát érő két lovától megfosztotta. A károsúlt fél Szatmár vármegye alispánja és bírótársai elé idéztette Gábort, hol bizonyos föltételek mellett békés egyességre léptek, kikötvén, hogy a ki azt meg nem tartaná, mint a párviadalban legyőzött fél marasztaltassék. Miután pedig Gábor az egyességet megszegte, Lázári birtokrészét elfoglalták tőle, melyet, mint fentebb láttuk, I. Miklós váltott magához, 50 márkát adván még 1313-ban a becsűösszeg felett szükséget szenvedő rokonának.U. o. I. 143. *
II. Gáborral többé nem találkozunk, egyetlen fia, Sebestyén, kiről alább fogunk szólani, a Surányi család alapítója lett.
Testvérei közül János, István, Tamás és György az egri káptalan előtt panaszolták, hogy 1311-ben Omode nádor halála után, Mátyás az Agcsi Detre fia, Simon a Guthi Sopron, Miklós a Kissurányi András fia, nagy számú társaikkal fegyveres kézzel Csarnavoda birtokukra törtek, s azt tökéletesen elpusztítván, az ott található ingóságokat felprédálták.U. o. I. 137.*
Hasonló eset igen gyakran fordúlt elő abban az időben s ez magában véve nem elégséges arra, hogy a Káta nemzetség politikai pártállására nézve következtetést vonhatnánk belőle. Az bizonyos, hogy az utolsó Árpádhoz híven ragaszkodtak,III. Endre a nemzetség kiváltságleveleit megerősítve, többször hivatkozik hűségükre.* de hogy az ennek halálával bekövetkezett trónvillongások idején Károlyhoz csatlakoztak-e vagy versenytársaihoz, avagy épen a nagy nemzeti ellenállás talált bennük hívekre? eldönteni alig lehetne. Mind Szatmár-, mind Ugocsa- és a szomszédos vármegyék Róbert Károly ellen küzdöttek, és Kopasz nádor fellázadása után csatlakoztak annak kibontott zászlójához; Ugocsában a nagyhatalmú Tamásfiak egyike, Beke comes, kit nem lehetett sokáig lekötelezni Szőlős város birtokával,Anjou okmánytár I. 131.* Nyaláb várából daczolt a király seregeivel,U. o. II. 264.* később azonban önként hódolt vele együtt a környék nemessége s talán a Káta nemzetség tagjai is, a kik, úgy látszik, nem igen voltak áthatva egyik vagy másik ügy magasztosságától s politikai elveiket érdekeikhez alkalmazták. Iacute;gy gondolkozott különben korukban a legtöbb ember s annál inkább ők, kik a közélettől teljesen visszavonultak s minden tevékenységük a szomszédaikkal való perlekedésben, hátárvillongásokban nyilvánúlt. Később is, midőn Károly, főleg Nagy Lajos dicsőséges hadjárataiban vagyonszerzésre, magasra emelkedésre oly sok alkalom kinálkozott, e nemzetség tagjai nem léptek ki a falusi nemes egyhangú életéből, mindössze is az egyházi téren tünt fel közöttük egynehány kanonokság és főesperességig emelkedve. Nem is szaporították ezen az úton egy talpalatnyival sem ősi javaikat, s megelégedtek vele, ha a királyok adományleveleiket átírták s megerősítették.
I. János ágazatát illetőleg különben az oklevelek már sokkal gyérebb számmal maradtak reánk a XIV-ik század első feléből, bár leszármazásukat és birtokviszonyaikat ezekből is megállapíthatjuk. Igen elszaporodva, természetesen sokkal kevesebb vagyonuk volt, mint Tamás utódainak s tulajdonképeni emelkedésük ezeknek romlásával vette kezdetét, de jó gazdák, szerzőemberek voltak, hiában való pereket nem kezdve, legfőbb igyekezetük a Lázári János által elvesztegetett javak visszaszerzésére irányúlt.
I. János fiai közül Gáborról már szólottunk. György fiatalon halt el. V. Jánosnak II. Fülöp és Jakab, Istvánnak II. István és V. Miklós, Tamás deáknak II. György, végre I. Fülöpnek IV. János és VI. Miklós fiai maradtak, kik mindannyian Csarnavoda birtokukról nevezték magukat, de életkörülményeiket földeríteni már nem a jelen szűkebb körű tanulmány feladata s csakis annyiban foglalkozunk velük, a mennyiben czélunkhoz képest elkerülhetlenül szükséges.
Említettük már, hogy az 1323-ik év folyamán II. Tamás és I. János utódjai még osztatlanul álló javaik birtoklására nézve örök egyességre léptek, mely alkalommal Papi, Fejérche és Csarnavoda Bereg vármegyében az utóbbiaknak jutott; a mint azonban a nemzetség egyik vagy másik tagja elszegényedett, az atyafiság közül az, a kinek épen módjában állott, magához váltogatta az illető jószágait, úgy, hogy II. Tamás maradékai ismét birtokosok lettek az említett helységekben. Hogy tehát a már igen alkalmatlanná vált közös birtoklásnak egyszer mindenkorra véget vessenek, az érdekelt felek 1348-ban megjelentek az egri káptalan előtt s oly egyességre léptek, hogy Papi, Fejércse és Surány helység fele minden tartozékaival együtt átadatott a Gabrián fiának, Sebestyénnek, a ki ettől az időtől kezdve állandósította családjában a Surányi nevet, Csarnavoda, Balasér és Keresztúr fele pedig, ez utóbbi, a mai Nagy-Szőlős határában fekvő szőlőhegyeivel együtt II. Fülöp és testvére, Jakab mester, váradi kanonok osztályrésze lett, mindezeknek hason fele Lázári János és Csarnavodai István fentnevezett két fiának birtokában hagyatván.Fejér Cod. Dipl. IX. l. 162.*
Midőn Lázári János és fiainak adóssága annyira felszaporodott, hogy szépszerével többé meg nem menekülhettek, a másik ágon álló atyafiság nem mulasztá el érdekeinek megvédéséről jó előre gondoskodni, mivel pedig János úr, mint legidősebb, a levelek őrzője is volt s azokat még fölmutatni is vonakodott, a rokonság a váradi káptalan elé idéztette őt, törvényesen kötelezvén a családi okiratok közlésére.Zichy okmánytár II. 305. * Ez megtörténvén, minden gondjukat a János által zálogba vetett jószágok, kiváltására fordították, s 1352 letevén érette á Várdaiaknak járó bírságöszszeget, csarnavodai részét kezükhöz vették,U. o. II. 478. III. 6.* majd Keresztur- és Kökönyösdért a Vetési Zonga családdal perlekedtek, 1364-ben pedig Császlói Székely Tamást idéztették,Leleszi konvent. Act. nr. 16. ind. 1. C. 6.* jogtalan birtoklással vádolva.
Előadtuk ugyanis, hogy Lázári János császlói birtokát 1349-ben Laczkfi András székelyek ispánjának 100 márkáért zálogba vetette, oly föltétel alatt, hogy ha a kitűzött határnapon vissza nem válthatja, a zálogösszeg kétszeresét, azaz 200 márkát tartozzék érette letenni. Gondolni lehetett előre, hogy a mindenfelől szorongatott ember ily rövid idő alatt nem fogja előteremthetni, a viszonyai között rendkívüli összeget, s miután rövid idő múlva bekövetkezett halálával fiai sem igen gondoltak a jószág kiváltására, Laczkfi András erdélyi vajda az 1358. év folyamán Székely György és Péter bálványosi várnagyainak ajándékozta azt, azzal a kikötéssel természetesen, hogy midőn Lázári János maradékai ki akarják váltani, letévén érte a 200 márkát, minden vonakodás nélkül tartozzanak kezükhöz bocsátani.Jakab országbíró itéletleveléből. Zichy okmánytár IV. 634.*
Csarnavodai István fiai már a szerződés kötése idején tiltakoztak Császló helység elzálogosítása ellen, majd 1364-ben pörrel támadták meg annak akkori birtokosát, Székely Tamást, mely pör azonban egész 1378-ig elhúzódott. A mondott esztendőben Szepesi Jakab országbíró itélete következtében Csarnavodai István és Miklós, a lehető legkedvezőbb föltételek alatt nyerték vissza a birtokot. A zálogösszeg ugyanis 200 márkára növekedett, míg a Csarnavodaiak – hivatkozva arra, hogy ők annak idején is tiltakoztak Császló elidegenítése ellen – vonakodtak lefizetni ez összeget, s az országbíró az ő javukra döntött. Nevezetesen megbízta a leleszi konventet, hogy alkalmas emberek közbejöttével a helységet minden tartozékaival együtt becsültesse meg s a Csarnavodaiak a 200 márka helyett a becsüösszeg felét lefizetvén Székely Tamásnak, a birtokot haladéktalanul kezükhöz vegyék. Ez oklevél tanúsága szerint Császló határa a mondott időben, a réteket, mocsárokat és legelőket ide nem számítva, 10 ekényi, mintegy 1500 hold szántóföldből állott, volt benne 20 népes, 2 üres jobbágy hely, egy nemes ülés, végre egy romladozó, ódon kőmonostor.«Unum monasterium ruptum in testitudine eiusdem corpora (sic) absque tectura et campanalibus». U. o. és IV. 68. l.* Az itt elősoroltak fele birtokáért a Csarnavodaiak 61 márkát tartoznak fizetni, mit azonnal teljesítvén; beiktatásuk is megtörtént.
Ezzel csaknem egyidejűleg ért véget az a hasonlóképen hosszadalmas pör, melyet a Káta nemzetségnek már teljesen külön vált s a Lázári, Csarnavodai és Surányi családokat képező tagjai együttesen folytattak Vasvári Fekech Miklós ellen, illetőleg ennek fölperessége alatt. Fekech Miklós ugyanis követelte tőlük, hogy miután egy törzsből származnak s így osztályos atyafiak, adják ki az ő részét is az ősi javakból. Alperesek nem tagadták ugyan, hogy Vasvári Miklós vérszerint való rokonuk, de el voltak készülve a védelemre s már 1361-ben ünnepélyes alakban átiratván és megerősíttetvén a király által osztályleveleiket, nyugodtan néztek a pör kimenetele elé.
Az ügy végre 1379-ben Szepesi Jakab országbíró itélete alá került, s a kitűzött határnapon felperes személyesen jelent meg és mindenekelőtt a genealogiai kérdést hozta szóvitába. Az ő egyenes őse volt II. Raphael vagy Rofoyn, alpereseké pedig Gábor, mindaketten I. Raphaeltől származva, ki Gábornak atyja, Rofoynnak pedig nagyatyja vala s így maradékaiknak egyenlő részben kellene bírni az ősi javakat, melyből azonban ő, t. i. Fekech Miklós, mai napig sem nyert osztályt. Alperesek – kiknek képviseletében Lázári Miklós, úgy látszik családjának már ez időben egyetlen s talán utolsó tagja, és Csarnavodai Miklós, jelentek meg az országbíró előtt, – mi az egy törzsből való származást illeti, azt föltétlenül helyben hagyták ugyan, de másfelől azt vitatták, hogy Vasvári Fekech Miklós őse Raphael, illetőleg ennek fia Pál, tökéletesen kielégíttettek, s így utódjaiknak semmi igényük sem lehet többé az ősi javakhoz. Mikor pedig alperesek állításuk igazolására előmutatták 1261., 1284. és 1323-iki osztályleveleiket, igazságuk nem csak kétségtelenül kiderült, hanem egyúttal konstatáltatott, hogy Vasvári Fekech Miklós ősei, ha életükben a kötött osztályegyességeket fölbontani igyekeztek volna, minden jogorvoslat nélkül «in facto calumpnie» azaz patvarban marasztaltatnak el s ennek következtében osztályban nyert javaikat a pörrel együtt örök időkre elvesztik.
És bár nekünk nincs okunk feltenni, hogy Vasvári Miklós rosszhiszemű perlekedő lett volna, mert igen jól kellett ismernie az ilynemű vállalatok veszélyeit, mindazonáltal az országbíró a legnagyobb szigorúsággal járt el ellene, s nem csak elutasította őt keresetével, de in poena calumpnie el is marasztalta; minthogy pedig régi törvényeink szerint a patvarság főbenjáró vétségnek tekintetett,Verbőczi Tripart. Pars II. tit. 70. 71.* Fekech Miklós jószágainak elvesztésén kivűl; sokszor említett őse Raphael fejváltságában is elmarasztaltatott....«Nuncque annotatus Nicolaus dictus Fekech actor praemissam divisionem possessionariam inter ipsius et praedictorum in causam attractorum avos et prothavos modo prehabito perhempnaliter factam, contra obligamen dicti sui prothavi, qui si tempore vite sue dictam divisionem retractare voluisset: in facto calumpnie de iure convinci potuisset, retractare intendebat . . .» ezért az országbíró felperest keresetével elutasítva: «ipsum Nicolaum dictum Fekech, actorem, pro indebita requisitione predicte possessionarie divisionis et retractari attemptacione prelibate prioris divisionis in emenda omagii seu homicidii predicti Raphaelis prothavi sui nec non estimatione universarum possessionum et possessionariarum porcionum eiusdem convictum fore decernentes atque conmittentes». Zichy okmánytár IV. 87. l.*
Szepesi Jakab országbírónak e sok tekintetben érdekes itéletlevele a Káta nemzetség Gábortól származó ágazatának minden akkor élő férfitagjával megismertet bennünket. A Csarnavodaiak számosan voltak, György; István, Miklós, Jakab és János, kik mindnyájan a táblázatunkon szemlélhető I. Jánostól származtak; a Surányi családot Sebestyén a II. Gábor fia képviselte; végezetre II. Tamás utódjai közül egyedül Lázári Miklós nevével találkozunk, mint a ki 1378-ban ágazatának kétségtelenül egyetlen élő tagja. Fekech Miklósban pedig a kiterjedt nemzetség egy oly ivadékát ismerhetjük fel, kinek leszármazásával eddigelé még nem foglalkoztunk, s így szükségesnek látjuk visszatérni az 1284-iki osztálylevélre.
A váradi káptalan előtt kötött egyesség értelmében ugyanis – mint már annak helyén említettük – a nemzetségi birtokok közül Ősi és Bélpozob Biharban, valamint a Szatmár vármegyei Mikusi föld fele a II. Raphael vagy Rofoyn Pál és Tamás nevű fiainak jutott, ki ezen kivűl még az 1261-iki osztály alkalmával Sár és Homok hasonlóképen Szatmár vármegyei jószágokat örökölte. Könnyen érthetőleg a Rofoyn fiai sem tarthatták érdekükkel megegyezőnek az osztatlan közös birtoklást s bár osztálylevelüket nem ismerjük, egész bizonyossággal megállapíthatjuk, hogy már a XIV. században elváltak egymástól, még pedig I. Pál Szatmárban, III. Tamás Biharban és a szomszédos vármegyékben alapítottak családokat.
I. Pál nevével az 1284-iki osztozkodáson kívül 1291-ben találkozunk ismét, midőn a váradi káptalan előtt a Kun László uralkodása alatt nagyhatalmú Kállai Ubulfiak egyikével, Mihálylyal, a birtokain okozott kártételekre nézve barátságos egyességre lép,Hazai okmánytár VII. 217, 371. l.* majd 1313-ban a Guth-Keled nemzetség tagjai között felmerült perlekedésnél a Turul és Chanád nemzetségbeliekkel együtt mint választott békebíró szerepelAnjoukori okm. I. 297.* s életben van még 1339-ben is, midőn Tamás nevű fiával együtt Vasvári birtokának határait járatja.Szirmay: Szathmár vármegye II. k.* V. Tamáson kívül, ki a Vasvári család ősatyja volt, úgy látszik több fia nem is maradt; hogy miként jutott VasváriJelenleg Batiz-Vasvári helység Szatmárban.* az ő kezükre, arról az oklevelek nem világosítanak föl bennünket; annyi bizonyos, hogy még 1236-ban a Kaplyon nemzetség birtoka volt, melynek egy ága innét is írta magát, 1268-ban pedig Sándor szörényi bánnak adományoztatott.Wenzel i. h. VIII. 198. Szent-Márton, Szalka és Kok földekkel együtt. Hazai okmánytár. VI. 30.* Mikysi föld, mint az 1284-iki sokszor említett oklevél értesít bennünket, Lázár és Vasvári helységek között feküdt, az utóbbival való összeolvadás tehát igen könnyen történhetett, a minthogy a XIV. század első felében el is tünik a Mikusi (eredetileg Maxi) név arról a területről és Tamás birtokául kizárólag Vasvári említtetik, mi valószínűleg abban leli magyarázatát, hogy a régi Vasvári a mai Batiz-Vasvári területébe olvadt, míg a Káta nemzetség tulajdonát képező Mikusi földön alakúlt község fölvette és megőrizte a Vasvári elnevezést.
V. Tamás 1340-ben rokonaival együtt bizonyos Bihar- és Szabolcs vármegyei jószágokon osztozkodik. A Káta nemzetségből származó Benedek fia, István, ugyanis az 1324-ik év körül magtalanul elhalt, s birtokait nemzetségének tagjai örökölték. A rokonság nagyobb fele, a mint látszik, megegyezett abban, hogy e jószágokat bizonyos ideig közösnek hagyják, csak az örökös pénzzavarban szenvedő Lázári János adta el a maga részét titkon Ivánka váradi püspöknek 40 ezüst márkáért, mely vételár nagy kiterjedésű birtokra enged következtetnünk. Az 1340-ik év folyamán azonban István hagyatékán megosztoznak a Káta nemzetség tagjai, mely alkalommal Malomszeg és Ewsi Bihar-, nemkülönben Zámmonostor Szabolcs vármegyei jószágok, most nevezett Tamásnak a Pál fiának, Gugnak a Gergely vagy Gugh fiának, végre János nógrádi főesperesnek és Lőrincznek, a Káta nemzetségből származó István fiainak birtokába mentek általLeleszi konvent fasc. 1. nr. 51. (antiquit).* egy a leleszi konvent előtt ugyanabban az esztendőben kötött szerződés értelmében. A váradi káptalan Pál országbíró meghagyására Ujlaki András kir. ember közbejöttével nevezetteket a Bihar vármegyei jószágokba be is vezette, Zám-monostora pedig – talán az érintett 1340-iki szerződés értelmében, melynek részleteit nem ismerjük – Gug fiai, valamint János és Lőrincz testvérek kizárólagos birtokában hagyatott.Fejér Cod. Dipl. VIII. 7. 328. 1. Ez oklevél az illetőket «de genere Lacha» származóknak mondja, mi azonban csak a másoló megbizhatatlanságára vall.*
Feltűnő, hogy a Káta nemzetségnek I. Gábortól leszármazó tagjai, azaz a Surányiak és Csarnavodaiak nem szerepelnek ez osztozkodásban, mivel pedig kétségtelen dolog – a mint alább kifejtjük – hogy néhai István hagyatékához nekik is örökösödési igényeik voltak, a dolgot csakis úgy magyarázhatjuk meg, hogy Lázári János 1324-ben nem egyedül a maga részét adta el – a mint valószínűbb is–40 márkáért a váradi püspöknek, de e vételárban az ágazatát illető egész örökség ára benfoglaltatik, mi által János úr rokonainak tagadhatlanul rövidséget okozott, bár ez élelmes emberekről feltehetjük, hogy nem hagyták magukat illő kárpótlás nélkül.
Vasvári Tamásnak az oklevelek János és Miklós nevű fiait említik.
IV. János 1365-ben a leleszi konvent előtt ügyvédet vall, a következő évben pedig az Egri családbeliekkel perlekedik, mivel Egry Imre feje váltságában egri birtokrészét lekötötte volt neki, most pedig nem csak ezt foglalták el tőle, de a Túron lévő malom jövedelmétől is megfosztották.Leleszi konv. fasc. 6, nr. 7. fasc. 7. nr. 20. – *
Sok baja volt Simon megyesi bán fia Jánossal, kinek jobbágyai és a birtokain lakó oláhok, a mint 1381-ben panaszolja, jószágára törtek s ott temérdek kártételen kívül jobbágyaiból sokat megöltek, sokat fogságra hurczoltak,Lelesz konv. fasc. 22. nr. 23.* okleveleit pedig mindenestül elrablották.L. alább.* Ez volt rá néz-e, úgy látszik, a legérzékenyebb veszteség, legalább a felett kesergett, midőn nem sokkal utóbb a Csarnavodaiakkal került perbe. Történt ugyanis, hogy alig utasította el az országbíró testvérét, Fekech Miklóst, a Csarnavodai, Surányi és lázári családbeliek elleni jogtalan keresetével, ő más oldalról támadta meg rokonait, ellentmondásaival meghiúsítván Csarnavodai Jánosnak, Halmi, Váralja, Turch, Pásis, Bábony és vára (a régi Tamásvára) Ugocsa vármegyében fekvő birtokokba való beigtatását, mely jószágok – mint már előadtuk – a Csarnavodaiak által a pazarló Lázár János utódjaitól apránkint szereztettek meg. Vasvári János ugyanis azt állította, hogy az elősorolt birtokok régibb kötések erejénél fogva őt illetik, de mivel jogai védelmére a Széchy Miklós országbíró által kitűzött terminusokon okleveleit fölmutatni nem tudá s végre is 1385-ben a királyné előtt kénytelen volt beismerni, hogy oklevelei többé nincsenek, mert azt a megyesi bán fiának oláhjai elrablották: Mária elutasította őt keresetével s itélete következtében Csarnavodai János a leleszi konvent által most már ellentmondás nélkül bevezettetett a szóban forgó jószágok birodalmába.Szentgyörgyi Tamás országbíró itéletleveléből. Wissegrad 16° die octavarum diei medii XLme.*
Vasvári Tamásnak másik fiáról, Fekech Miklósról, már szólottunk, midőn 1379-ben részt követelt magának a Káta nemzetség I. Gábortól származó ágazatának ősi javaiból, tudjuk, hogy keresetével elutasították. Él még 1392-ben, midőn is mint Vasvári birtokosa, a közte és Simon megyesi bán fia, István, mint Batizháza birtokosa között fenforgó határvillongási pert választott bíróság itélete alá bocsátja.Leleszi konv. fasc. 33. nr. 3.*
A Vasvári család a XV. század közepéig virágzott Szatmár vármegyében fiú ágon, ennek kipusztulásával jószágaikat a Csarnavodaiak örökölték, kik közül ketten a két utolsó Vasvári leányt vették nőül.Szirmay: Szathmár vármegye II. k. 299. Egybehangzólag a leleszi konvent adataival Vasvári Margit és Dorottya férjei Csarnavodai Jakab és Péter voltak.*
A most elmondottakkal tehát II. Raphael «dictus Rofoyn» ágazatának Páltól származó tagjaival is tisztában volnánk, a nemzedékrendhez eddig kétség nem férhet, a fiúról-fiúra való leszármazás mindenütt igazolható. Nem vagyunk azonban ily szerencsés helyzetben a III. Tamás vonalával s csak következtetnünk lehet, bárha csaknem föltétlen bizonyossággal, hogy az Össi és Kátai családok egyenesen tőle származtak. A nemzedékrend azonban – mit eddigelé sehol sem tapasztaltunk – itt már hézagos s az egyes szálakat összefűzni nem mindig sikerült.
Maga az 1284-iki osztálylevélben említett III. Tamás mindvégig homályban marad előttünk, fiait sem ismerjük, s egyszerre három-négy oly tagja merül fel előttünk a Káta nemzetségnek, kikről csupán birtokviszonyaik után következtethetjük, hogy a Csarnavodaiak, Lázáriak, illetőleg legközelebb a Vasváriakkal közös törzsből származtak.
E következtetésünk pedig legnagyobb részben a már ismertetett 1340-iki osztálylevelen s az ezzel kapcsolatos viszonyokon alapúl. István, a Benedek fia, ugyanis – több okunk van hinni – a Káta nemzetségnek I. Raphaeltől származó ágazatából való, mivel pedig az egy III. Tamáson kívül nemzedékrendjét mindnek kétségbevonhatlanul meg tudjuk állapítani, s ezek között Istvánt hasztalanul keresnők, csaknem szükségképen Tamástól kellett származnia.
Midőn 1340-ben nemzetségének tagjai ősi javain osztozkodnak, ezek között ott találjuk Tamást is, a Rofoyn unokáját, de Lázári János – ki pedig a másik rokonágazat képviselője – már 1324-ben határozottan mondja, hogy a Bihar vármegyei Eusi birtokhoz neki István után föltétlen örökösödési igénye van,Anjou-kori okmánytár II. k. 172. 1.* már pedig sem János, sem Vasvári Tamás nem tarthattak igényt e jószágokhoz, ha István, a Benedek fia, csupán a Káta nemzetségnek s nem egyszersmind az I. Raphael ágazatának tagja. Tudjuk másfelől azt is, hogy Ősi 1284-ben épen Rofoyn két fiának jutott, a Vasváriak Szatmár vármegyei jószágokkal elégíttettek ki, III. Tamás maradékai pedig Biharban nyertek osztályt. Önkényt értetődik, hogy míg a közös törzsből való származás tudata általános, a nemzetségi kapocs érvényben áll, az emberek nem lehetnek kétségben azzal, hogy örökösödési igényeiknek hol kell érvényt szeretniök, s bizonyára a Káta nemzetség egy tagjának sem jutott volna eszébe követelni István hagyatékát, ha jogaik védelmére oklevelekkel nem rendelkeznek; de ha Istvánnak közelebbi osztályos atyafiai vannak, vagy talán a Káta nemzetségnek más ágazataival áll szorosabb vérségi viszonyban, ugyan föltehetjük-é, hogy a rokonok ne jelentkezzenek s békén tűrjék, hogy az őket illető javakon idegenek osztozkodjanak? Ott voltak igen közel a Cháholyiak is, közöttük Nagy János, ki minden alkalmat megragadott birtokai szaporítására s bizonyára nem engedi idegen kézre szállni nemzetségi javait, ha sokszor említett Istvánt osztályos atyjafiának gondolja. De alig szükséges e dologra több szót vesztegetnünk s föltétlenül el kell fogadnunk – még a birtokviszonyokra való tekintet nélkül is – hogy mindazok, kik a Káta nemzetségből származó István ős jószágaihoz örökösödési igényt formáltak: az ő nemzetségének s ennek körén belől az ő ágazatának tagjai, s ily módon Lázári János és Vasvári Tamáson kivűl Gog és másik István fiaival kell közelebbről megismerkednünk, annyival is inkább, mert nevezettek nem csupán a Káta nemzetség tagjai, de a tőlük származó családokról is van tudomásunk.
Lássuk először is Gog ivadékait.
Az első nyom 1297-be vezet bennünket. A mondott esztendőben ugyanis Gog fiai, Gog és Egyed, valamint Mihály nevű fiáról maradt unokája, Pál, a váradi konvent előtt Zám helységet 100 márka tiszta ezüstért eladták Debreczeni András comes fiának, Dózsa mesternek.Dictam possessionem Zam cum omnibus suis utilitatibus et pertinentiis universis . . . miután a szomszédok kibocsátották . . . . magistro Dousa etc. örök áron eladták. Zichy okmánytár I. 88. l.* Láttuk pedig, hogy 1340-ben Zam, illetőleg Zammonostor birtok, mi ezzel egyértelmű, mint néhai István hagyatéka osztály tárgyát képezi a rokonok között és Gog, nemkülönben II. István maradékainak birtokába megy át. Nehány év múlva Debreceni Dózsa nádor utódjai, Jakab és Pál, szabolcsi főispánok Zámmonostor végett pörrel támadják meg az Ősi és Kátai családbelieket, mint Gog és II. István ivadékait, mi arra enged következtetnünk, hogy az 1297-ben Gog fiai csak a maguk részét adták el Dózsának, de e kötés érvényben maradt s nevezettek csak rokonuk halála után lettek ismét birtokos társai a nádor fiainak. Az mindamellett kétségtelen, hogy Zámmonostora eredetileg a Káta nemzetség tulajdona volt.
A pör Pál országbíró itélete alá került, ki előadja, hogy I. Lajos király koronáztatása ünnepén az ország báróival és más jámbor nemesekkel egyetértőleg barátságos egyezséget hozott létre egyrészről néhai Dózsa nádor, másrészről Ewsi István és Kátai Gog fiai között Zámmonostor helység birtoklására nézve, s kiküldé az egri káptalant, hogy Szenterzsébeti-Ábrahám kir. ember közbejöttével nevezett jószágot a perlekedő felek között osztaná fel.
A káptalan a vett parancs értelmében, miután feleket a határnapra megidézte, Dózsa nádor fiai részére János papot, – Ewsi István fiai, János nógrádi főesperes s egri kanonok és Lőrincz, nemkülönben a Gog fia részére Jakab egri papot küldé ki.
A helységet mindenekelőtt két egyenlő részre osztották, s a határokat megjárván, annak Chech birtoktól Maca földig terjedő fele részébe a Káta nemzetségbelieket, – a helységnek azon felébe pedig, mely Myseché-nél kezdődik, a Dózsa nádor fiait ellentmondás nélkül bevezették. A szent kereszt tiszteletére alapított monostor kegyúri, nemkülönben a Hortobágy folyó vámszedési joga hasonlóképen két részre osztatott, minden egyéb jog- és haszonélvezet közösnek hagyatván, azzal a kötelezettséggel, hogy a földesurak a Hortobágy folyón lévő révet és hidat közösen tartoznak fentartani.
A beigtatásnál személyesen jelen voltak Dózsa nádor fiai, nevezetesen Jakab, mint István és László;
Pál, mint László, Miklós és Gergely nevű fiainak képviselője; másrészről Kátai Gog, Illés, András, Péter és Mihály nevű fiainak megbizásában;
Ewsi Lőrincz, úgyis mint László, István, Miklós, János és Péter nevű fiainak gyámja.Zichy okmánytár II. 58. és 63, 1.*
Mind Pál országbíró itéletleveléből, mind a már eddig ösmertetett oklevelekből kétségtelén, hogy az Ősi és Kátai családok a Káta nemzetségből váltak ki s reánk nézve, a mennyiben czélunk e nemzetség birtok- és vérségi viszonyait megismertetni, épen csak ez a fődolog, s az másodrendű fontossággal bír, hogy Gog, illetőleg István, a Káta nemzetségnek épen általunk legkimerítőbben tárgyalt Raphael-féle ágazatából származtak-é? Véleményünk szerint azonban jóllehet ezt jelen alkalommal oklevelekkel nem is támogathatjuk, minden jel arra mutat, hogy nevezetteknek szükségképen a Káta nemzetségnek ehhez az ágazatához kellett tartozniok, a mire nézve legdöntőbb bizonyítékot az ismeretes birtokviszonyok szolgálhatnak; már pedig ha tudjuk azt, hogy Ewsi I. Raphael maradékainak nemzetségi birtokát képezte, ha tudjuk továbbá, hogy István javaihoz. I. Gábor unokája Lázári János, valamint Rofoyn unokája, Vasvári Tamás, az Ősi és Kátai családbeliekkel egyenlő mértékben tart örökösödési igényt: nem lehetünk tovább kétségben e férfiaknak nemzetségi és szorosabb vérségi kapcsolata felett.
Mi azonban nem érezzük feljogosítva magunkat arra, hogy, bár legjobb meggyőződésünk szerint, alapos következtetéseink eredményeivel töltsük be azt a hézagot, mely táblázatunkon III. Tamás vonalán szemlélhető, mert megtörténhetik, bárha nem valószínű, hogy ez által a talán kiderülhető igazság elé emelünk gátot. Szerintünk a fiúról-fiúra való leszármazásnak s általában a nemzedékrendeknek a mathematikai igazság közvetlenségével, kézzelfoghatóságával kell bírniok, hiszen épen ebben rejlik maga a tárgy fontossága, s ezt követeli a kegyelet, mely sok esetben egyedűl szabja meg e dolog értékét. Az Ősi és Kátai család nemzedékrendjét tehát átvittem a II-ik táblára, míg a hézagot – talán egyetlen oklevél feltalálása által – majd sikerül valakinek betölteni; ez magán a dolgon, azt hiszem, keveset változtat.
Mint az eddig előadottakból láthatjuk, a Káta nemzetségtől vagy a mi ezzel egyértelmű, bizonyos Káta nevezetű a XII-ik században élő birtokos nemes embertől, a XIV-ik század végéhez érve, tudomásunk szerint hét különböző család származott. Nevezetesen a Cháholyi, Surányi, Csarnavodai, Lázári, Ősi, Kátai és Vasvári családok. Minthogy azonban mi leginkább a «de genere» jelző kifejezés következetes használata után tudunk eligazodni, azt pedig mondanom sem szükséges, hogy igen gyakran puszta véletlen dolga az, hogy valakinek nemzetségi hovatartozásáról tudomásunk van, s néha a legelőkelőbb főuraknál sem találjuk fel a nemzetségből való származás kijelentését: önkényt értetődik, hogy az elősoroltakon kívül több oly család élhetett s talán él ma is hazánkban, kik eredetüket a Káta nemzetségből vették, talán egyiknek másiknak sikerül majd nyomára jönnünk. Az eddigelé nyilvánosságot látott oklevelek azonban többnek emlékezetét nem tartották fent. Némely vélemények szerint Dózsa nádor és a már kipusztúlt Debreczenyi család is a Káta nemzetségből származott volna, e föltevésnek azonban ma még igen kevés alapja van.E véleményt legelsőben a Zichy okmánytár tudós kiadói koczkáztatták, azon az alapon, hogy Rofoyn szörényi bán – ki a Káta nemzetségből származott volna – Dózsát legközelebbi atyjafiának nevezi, mindenesetre megérdemli a további kutatást, mert magam részéről azt sem hiszem, mit némelyek a czímer hasonlóságából (Arch. Ért. 1878. 115.) következtetnek, hogy Dózsa az Aba nemzetségből származott volna.*
Nem lehet feladatom az egyes családok sorsát a századok viszontagságai alatt tovább követnem, mert hisz ez magában véve terjedelmesebb tanulmányt igényelne, mindössze is egy rövid pillantást vetek előre.
A Cháholyiak – miután az ország legfőbb családjaival sógorosodtak – a XVI-ik században enyésztek el, a Lázári és Vasvári családok hasonlóképen Szatmár vármegyében, még előbb letüntek. A Kátai családról – ha ugyan a sokszor említett Gog maradékai ezzel a névvel továbbra is éltek – nincs semmi tudomásom, mert hogy különbözik attól a Kátai családtól, melynek tagjai Heves- és Pest vármegyék területén nagybirtokú főurak, kunok bírái, főispánok voltak, mely azonban ma már szintén elenyészett,Jószágaikat jobbára a sövényházi Móricz- és gróf Keglevich családok örökölték.* az előadottak után bizonyítgatnunk sem szükséges.
A Csarnavodai és Surányi családok történetei igen egybe vannak forrva; amaz, bár – mint táblázatunk mutatja – egyszerre négy ágban is virágzott, a nyughatatlan Egyed ugocsai alispánban a XV, század végén elenyészett, s ezután a II. Gábor, illetőleg I. Sebestyéntől származó Surányiak, fölváltva hol ezen, hol a régi Csarnavodai néven említtetnek, úgy magán, mint közhitelességű oklevelekben, úgy hogy mindazokat, kik történeteinkben a XVI-ik század folyamán mint Csarnavodaiak szerepelnek, Surányi Sebestyén maradékainak kell tartanunk. Az utolsó Surányi, alias Csarnavodai Gábor a XVII-ik század első éveiben halt meg-, három leánya, nemkülönben nőtestvére részére Rudolf 1607-ben összes javairól új adománylevelet állított ki, melyért ezek 2000 tallért fizettek, 1000 tallért készpénzül, a többit gabonában a nagy-kállói erősséghez.Orsz. ltár. N. R. A. fasc. 34. nr. 8. – Gábor ebben az oklevélben is Surányi alias Charnavodaiuak neveztetik.*
Surányi Gábor egyik leányát, Borbálát, osztopáni Perneszi Gábor vette nőül, kinek hozománya a beregi és Ugocsa vármegyei birtokok voltak. Ennek leányági utódai a Bay és Szentpály családok.
Az Ősi családot a XVI-ik században még Bihar vármegye előkelő birtokosai között találjuk. Közülök Gáspár a 1566-ban Gyulavár védelmében esett el, Miklósnak – ki Békes híve volt – Báthory István 1575-ben fejét vétette.L. Nagy Ivánt, Istvánffi és Bethlen Farkas után * Alaposnak látszik Nagy Iván véleménye, hogy családjuknak utolsó sarjai voltak.U. o.*
Talán szükségtelen kijelentenem, hogy dolgozatomat magam sem tekintem egy vagy más szempontból tökéletesnek, s hogy szívesen veszek minden esetleges pótlást vagy helyreigazítást; azt azonban ismételnem kell, hogy nekem egyedüli s legfőbb czélom volt egy nemzetség birtok- és vérségi viszonyainak, fejlődésének vázlatos képét nyújtani, addig az időig, míg a nemzetségi kapcsolat minden szála elenyészett s az osztatlan közös birtoklás megszüntével előállottak az egyes családok.Lásd Nemzetségekről czímű dolgozatomat a Turul 1887. III. füzetében.*

Dr. KOMÁROMY ANDRÁS.

MAGYAR SIacute;RKÖVEK.L. Turul 1887. 117. l.*
I. TORNAY JÁNOS SIacute;RKÖVE.

A szép fekvésű Torna felett, a város éjszaki szélén emelkedő dombon áll temploma, egy tekintélyes csúcsíves műemlék. Az osztatlan hajóval bíró templom polygon zárású szentélyének délkeleti falába, függélyes helyzetbe, egy régi, homokkőből készűlt sírkő van befalazva, melynek a képes-mező czímer vésete által többszörösen megszakított, pálczatagozatok által keretelt, féldombormívű minuskulákkal vésett legendája következő:

images/1887-88xw77.jpg

vagyis: Hic iacet Turne Janus, obiit anno MCCCC. sexto,Az évszámra vonatkozólag azok, kik e sírkőről említést tesznek, nincsenek egy véleményen. Myskovszky (Arch. Ért. IX. 170) 1356-nak tartja, az utolsó C betűt a százasok között, mely bár előzői közül nem magaslik ki, l-nek olvasva, ezzel ellenkezőleg B. Nyáry (Herald. Vezérfonala 76. 1.) 1406-nak olvassa. Én tekintve azt, hogy a legenda utolsó szavában van egy l betű, mely a többi közül kimagaslik, minek következtében a százas évszámok utolsója is kimagaslanék, ha az l-et jelentene, de leginkább figyelembe véve a czímernek a XIV-ik század közepénél később korra valló compositióját, ez utóbbi évszámhoz csatlakozom.
Ezzel kapcsolatosan legyen szabad némi észrevételt tennem a t. szerkesztő úrnak a «Gagyi László» sírköve évszámára vonatkozó megjegyzésére. (Turul 1887. III. füz.) A sírkő legendájában az «interfectus per turcos» mindenesetre anachronismusnak látszik, de ennek felderítése a történettudósok feladata, bár Erdélyben az 1330 – 32-ik évek alatt voltak erős zavargások s nem tudható az oláh csapatokban nem voltak-e jelen a törökök előpostái? Ezt, valamint azon körülményt is mellőzve, hogy a sírkövön az évszám kellőleg olvasható s hogy azt az általam eszközölt pacskolat is elég világosan mutatja, bizonyításomnál tisztán a heraldikai stíl fejlődésére szorítkozom. A XIV-ik századon túl nem használnak majuskulákat a sírkövek legendáinál, valamint a «Gagyi» czímeréhez hasonló háromszögpaizsot s csöbörsisakot sem, a sisaktakarónak pedig ily modorban való alkalmazása t. i. mint valódi takaró, kendő, úgy a mint azt tényleg is használták és viselték, s ily egyszerűen alkalmazva, a XIV-ik század közepénél későbbre alig tehető. E század második felében e kendők nagyobbak, redősebbek, majd elébb egyszerűen czafrangozva, a század végén s a XV. század elején szalag módra széthasogatva mindinkább az ornamentika jellegét veszik fel, mint azt legrégibb heraldikai emlékeinken a gyakran hibás, de mindig érdekes Zsigmondkorabeli czímerleveleken láthatjuk. Ez okból a nagyon tisztelt szerkesztő úr megjegyzése mellett is még mindig az általam közlött évszámhoz ragaszkodom, nem tudván az 1422-ik évszámot a czímer stíljával összeegyeztetni.* ann(orum) LII.
Ez tehát az 1406-ban 52 éves korában elhalt Tornay János sírköve.
A sírkő képes mezejét egy teljes czímer tölti be, melynek dőlt háromszög paizsában két keskeny pólya, a paizsfőn lebegő egyenlő ágú kereszt (Tatzenkreutz) látható, sisakdísz: előtünő (hervorbrechend) vadkan, melynek bal pofájába felülről czölöpösen egy kereszt, – s az alatt két oldalt leveles kihajlásokkal, s ismét alább egy kisebb s egy nagyobb gyűrűzettel díszített markolatú vadásztőr (Saufänger)B. Nyáry: (Heraldika 75 I.) a vadásztőrt zarándok botnak mondja; holott a tőr hegye, valamint az egész tőr – kivéve azon részt, hol a testbe fúródott – egészen látható. A tornai templom szentélyének egyik zárkövére ugyanezen czímer sisakdísze van vésve, de itt a tőr markolatvégtagját nem kereszt képezi.* van ütve, a vadkan nyakára a paizsbeli kereszt van illesztve; a takarók czafrangosak, ügyesek és ízlésesek.

images/1887-88xw78.jpg

E czímer nagyon szépen stílizált, egyike a legjobb magyar sírkő czímereknek, azonban vannak hibái is. Ilyen a sisakdísz aránytalan nagysága a paizshoz, továbbá a csőrsisak – mely szintén nem elég szép – nem fekszik a paizson, hanem «lebeg» s végűl hogy három helyen: alól a paizs, baloldalt a takaró s felűl a sisakdísz belényúlnak a feliratos keretbe s azt egész szélességében elfoglalják. Igaz ugyan, hogy mind a három helyen külön pálczatagozat választja el a képes ábrázolatot a felirattól, de ez nem csökkenti a zavaró hatást, melyet a mester a képes mező czélszerűtlen felhasználása által előidézett.
A Tornay családot némelyekNyáry: Heraldika. 75. l.* az Aba nemzetségből származtatják, e feltevésnek – daczára annak, hogy az általam ismert, a család elődeire vonatkozó oklevelek között egy sincs, melyben a «de genere Aba» kifejezés használtatnék, – a czímer nem mond ellent, ott látjuk paizsában az Aba nemzetség ősi czímerének heroldképét a pólyát, mely hányszor idomúlt az idők folyamán kétségtelenűl öntudatosan az egyes ágak megkülönböztetéseül? a «Gagyi» czímer ösmertetésénél bővebben megbeszéltem.
Még nagyobb változásoknak voltak kitéve a sisakdíszek s a XIV-ik század előtt hazánkban öröklött sisakdíszekről alig szólhatunk, e századnak is csupán második felében kezdtek azok maradandókká lenni. Az előző időkben egyes családokban, egyénenként vagy csoportonként önkényt választott sisakdíszeket viseltek, gyakran átvette a férj nejéét, néha fejedelmek kitüntetésűl adományozták.
Az Aba nemzetség legrégibb sisakdísze, az Omode nádor (1299) pecsétén látható, paizs felső karimájából előtünő sasfej, mely sisakkal nem lévén összeköttetésben, szorosan véve sisakdísznek nem tekinthető, de a nemzetség czímerfejlődése ilyenül constatálja. Ezenkívül más ágak, más sisakdíszeket használnak. Tamás erdélyi vajda strucztollakat s már sokkal elébb Demeter mester, növekvő koronás férfi alakot, jobbjában egyenes kardot tartva, és sírkövünkön Tornay János: vadásztőrrel átütött vadkanfőt.
GenealogusainkNagy Iván: Magyarország Családai XI. köt. 260. l. Nyáry: Heraldika 76. l.* összetévesztik s egy családnak tartják a Tornayt a Tornallyayval, holott amaz Tornától, ez a gömörmegyei Tornallyától vette nevét, hol most is honos, amannak czímerét sírkövünk mutatja, míg ez, ugyanazon időben kék paizsban, hármas sziklacsúcson fehér rovátkos tornyot viselt czímerében.Volt alkalmam látni – a most is virágzó család egyik tagjának szívességéből – a Tornallyayak II. Ulászló királytól adományozott czímerbővítési oklevelét eredetiben d. d. Budae festo beati Martini episcopi et confessoris, A. D. 1513. szépen stílizált czímerével együtt. E czímerlevélben II. Ulászló Thornallay Jánosnak ősi czímerét kék paizsban hármas sziklacsúcson álló fehér rovátkos tornyot, megtoldja, rokona Szapolyay János, szepesi örökös főispán, erdélyi vajda és székelyek grófja czímeréből a fehér (itt balra lépő) aranynyal fegyverzett egyszarvúval, felül j. balra fordúlt ezüst holdsarlótól, – b. nyolcz ágú arany csillagtól kisérve.
Futólag megemlítem itt, hogy van még egy más Tornallyay család is, melynek czímere: kék paizsban kettős farkú oroszlán jobbjában görbe kardot tart, a sisakdísz: növekvő férfi, jobbjában három búzakalász.* A Tornallyay család származását, bővebben ismerteti Nagy Iván, a Tornay család eredetére az újabb oklevélkutatások vezettek,Hazai okmánytár, Anjoukori okmánytár, Kubinyi Magyar történelmi emlékek stb.-ből merített adatok alapján volt szíves Puky Andor barátom az alábbi családfát összeállítani.* bár e család összetartozóbb levéltári maradványai-mai napig, nincsenek felfedezve. Első tudható őse, kitől a családfa a XIV-ik század harmadik tizedéig következőleg származik le:

N. N.; Tekus 1249–1270. comes de Sarus; Both 1249.; Baach 1249.; Bertalan 1279. Egri prépost; Benedek 1279.; János 1279.; Tekus 1293.; István 1279. banus de Kulchon 1284. nádor; László 1273–1279. comes de Sarus; János de Thurna 1300–1314.; László 1314.; Miklós 1314.; Klára (Benkes de Thornallya.); Dénes 1279.; János 1314.; István 1293. 1314–1344.; Lack 1293. Loránt 1314. Miklós 1327.
images/1887-88xw79.jpg

Tornay János az utóbb említett László, vagy Miklósnak unokája lehetett, további nyomozás talán kapcsolatba hozza származását a fennebbiekkel, valamint azokét, kiket okleveleink a XV-ik század folyamán említettek. Ilyenek: Tornay Szilveszter, István fia, ki 1444-ben Torna vármegye főispánja volt.Teleki: Hunyadyak kora I. 409.* Tornay Osvaldot 1467-ben Mátyás király nótázza s Inancs abaujmegyei községet Gechey György és János, Sebestyén fiainak adományozza.Családi leveleim közt, pergamen, a budai káptalan kiadványa.* 1493-ban Tornay Sololcsin fia Benedek: Nádasd, Bogdány, Lengyelfalva, Szkáros, Zsadány és Széplak abaujvármegyei községekbe beiktattatik, de Zbugyay Ádám és János ellentmondanak.Jászói Convent, fc. 5. 6. 17.* Ez az utolsó adat, mit e családról tudok, ez időtájban halhatott az ki, mert azon túl többé nem találunk nyomára.Megemlítendőnek vélem e helyen – mint adatot régi sírköveink statisztikájához – hogy a tornai templom befalazott nyugati kapuzatának helyén, még egy másik sírkő is van vízszíntes helyzetben a falba erősítve, melyen egy pánczélos lovag életnagyságú, teljes alakja van kivésve. Keretén a legenda következő: Generosus et egregius heros dominus Greg . . . Anno 1599. die Novembris iuxta vetus placide in Christo est Tornae aetatis suae 45 anno. A vezetéknév ki van törve , de útba igazíthat egy kis renaissance czímerpaizs az alak jobbján; benne a Ratholdok czímerképe: letört galyon hársfalevél.*

II. JURISICS ÁDÁM ÉS ANNA SIacute;RKÖVE.

A kőszegi sz. Jakab egyházban a főkapuzattól balra, közvetlen a második mellékoltár mellett a falba illesztve áll, most tárgyalandó sírkövünk.Lásd: Csergheő Die erloschenen freiherrlichen Linien des Hauses Jurišič. Ein Beitrag zur Monografie von Güns. (Ungarische Revue 1887.)* Anyaga salzburgi márvány; magassága 2,04, szélessége 1,28. Az egész, teljes épségben fentartott sírkő több mint 2/3-át fogas ornamentikával díszített körív alatt egy teljes czímer foglalja el, a körív által támadt hézagokban a felső sarkokon egy-egy szárnyas angyalfej látható, – az alsó rész sima táblát képez, melyre a legenda nyolcz sorba minuskulákkal német nyelven kivésve, – következő:

images/1887-88xw80.jpg

E sírkövet tehát mint azt legendájából kiolvashatjuk, Jurisics Miklós a kőszegi hős állíttatta (Dersffy Potentianától származott) két gyermeke, Ádám és Anna, sírboltja fölé.

images/1887-88xw81.jpg

Jurisics Miklós bár Zenggben született (1490), horvát régi nemes családból származott. Családjának régisége mellett bizonyít ama körülmény is, hogy római birodalmi lovag volt, mely személyhez kötött méltóságot azon időben csak az nyerhette el, ki már nemes származású ősökkel dicsekedhetett. Felesége, Dersffy Potentiána, alsólendvai Bánffy Antal özvegye volt. A két kis gyermek közül a sírkő feliratában beszélő Ádám is alig érhette el a 10-ik évet, mert még Bánffy Antal 1527-ben élt s a sírkő 1538-ban hihetőleg közvetlen az utóbb elhalt gyermek halála után állíttatott fel.
A sírkő felső kétharmadát a Jurisics család bárói czímere tölti be. E czímer, tekintve a paizsot, sisakokat s azok díszeit, elég jól stilizált, a takarók ellenben nehézkesek, czikornyásak, sőt legfelsőbb s legalsóbb kanyarulatai az egészszel szervileg sem függnek össze, látszik rajtok az erőszakolt igyekezet, hogy a képes mező betöltve legyen.
Mielőtt e czímert leírnók, szükségesnek tartjuk röviden elősorolnia Jurisics czímer variánsait, úgy, a mint azok egymásból fejlődtek.
I. Az ősi czímer: Osztott paizs, felül fekete holló, alól skorpió, sisakdísz strucztoll forgó, reá a skorpió illesztve.
II. Az, melyet Jurisics Miklós mint Kőszeg zálogbirtokosa, mint saját személyére vonatkozót használt: négyelt paizs 1–4. kékben rovátkos fehér várfalak, kiugró rovátkos kerek toronynyal; 2–3. arany s feketében osztott, felül: fekete holló, alól: egy mászó arany skorpió. Két sisak 1. a paizsbeli torony, 2. fekete tollforgó, reá illesztett arany skorpióval.Siebm. III. 86. Csergheő f. i. m. 31. l.* Takarók: fekete-arany.
III. Az idősebb bárói vonal czímere, mely sírkövünkön is látható: négyelt paizs 1. és 4. (arany és vörösben) osztott, felül (fekete) holló, alúl (arany) skorpió; 2. 3. (kékben) zöld alapon rovátkos (fehér) várfal, két csapórostélylyal ellátott ívezetes kapuval, közepén kiugró kettős rovatékos kerek torony (vörös) tetővel. Két sisak. I. két nyitott (arany?) szárny között a holló, (takaró: fekete-arany.) II. Kettős (vörös) strucztoll forgó, reá illesztett skorpióval. (Takarók vörös-arany.)
Ez a bárói diplomával kapott czímer, midőn id. Jurisics Miklós Kőszeg városának már nem zálogos, de valódi birtokosa volt; itt már Kőszeg város czímere a paizsban alárendelt helyre jut s a sisakdíszen nem ismétlődik; a főhelyet az ősi czímer foglalja el.
Az idősb bárói ág id. Jurisics Miklóssal kihalt, az ifjabb, mely a báróságot 1568-ban nyerte, ugyanezen bővített czímert használta, mi az 1568-ban kelt eredeti bárói diploma szavaiból is kitünik.

III. DOBÓ ISTVÁN SIacute;RJA.

Ruszkai Dobó István, az egri hős, sírját illető kételyek és nézeteltérések tisztázása czéljából e tavaszon Csergheő Géza t. barátommal kutatásra indultam az Ungvártól mintegy 15 kilométer távolságra fekvő Dobó-Ruszkára. Kutatásainkat teljes siker koronázta, a mennyiben ma biztosan s czáfolhatatlanúl megállapíthatjuk, hogy Dobó István a dobó-ruszkai templom hajójának délkeleti részén, egy hiréhez s nevéhez méltó fényes vörös márvány tumba által fedett sírboltban nyugodott. E díszes tumba két hossz- s egy keskeny oldalát az epitaphium, a másik keskeny oldalát a ruszkai Dobó család czímere töltötte be; fedelét szoborszerűen kidomborodva a hős fekvő pánczélos alakja diszíté.
Ha ma belépünk e csúcsíves templom egyetlen nyugati kapuzatán, első tekintetre semmi maradványt nem veszünk észre az egykor díszes mausoleumból, helyén a sírbolt bejáratát egyszerű síma homokkő-lap fedi, de bővebb körültekintés után megtaláljuk a tumba két-két oldalát, a két mellékoltár mensájában. A fedél a sírszoborral többé nem látható.

images/1887-88xw82.jpg

A tumba ilyetén szétdarabolásának egész története van. Első szétszedése valószínűleg a templom egyik újítása alkalmával történhetett,A templom egy tágas egyhajós csúcsíves építmény, a gerinczes keresztboltozatok úgy a hajóban, mint a szentélyben eredeti állapotukban megvannak, de e modor többi díszei, a horonyos kapubélések, az ablakok mérművei stb., mind az újításoknak estek áldozatúl.* a midőn az oldallapok a mellék-oltárok mensájáúl használtattak fel, fedele a sírszoborral a sírbolt bejáratánál a – padozatba eresztetett be.
1833-banEzt az előzékeny ft. Demecz Antal úr előadása után tudjuk, ki a pacskolásoknál is készségesen segédkezett, bár a népes falu minden idősebb tagjának eleven emlékezetében él.* egy szép nyári délelőtt, midőn a falu apraja-nagyja kint dolgozott a mezőn, szekér állt meg a templom előtt, melyre a sírszobrot feltették s. azzal zajtalanúl eltávoztak, csak másnap tudta meg a falu népe az otthon maradt gyermekek elbeszélése után a történteket. Gr. Buttler János, a falu akkori birtokosa, egyrészt tudva azt, hogy Pyrker László, egri érsek, nagyon óhajt valami hiteles emléket bírni az egri hős Dobó István után, másrészt családi viszályainál fogva nagyon is érdekében állott az érsek jóindulatát maga iránt megnyerni, e kettős okból, – s hogy a falu népével összeütközésbe ne jőjjön, titokban, lopva – szállíttatta el a sírszobrot Egerbe, ajándékúl az érseknek, mely most ott áll a vár egykori területén egy nyitott rácsozatos, boltozott üregben.
A síremlék Egerben levő része már több ízben volt ismertetve s rajzban is bemutatva. Vahot így írja le: «Vörös márvány, fekvő helyzetben jobbjában vezéri zászlót, baljában egy pergamen forma íven bibliai mondatot tartva, tünteti fel; hosszú szakálla pánczélán simul végig, feje a kiterjesztett zászlón nyugszik vánkos fölött, baloldalán régi szabású kard, a márvány sisak le van a sírkőről törve s lábaihoz állíttatott s a két lábfej egész a bokától kezdve újabb faragvány.»
Az emlék alatt arany betűkkel ezen felirat olvasható:
«Az igaz hazafiság és vitézség halhatatlan érdemének méltó tekintetéből Dobó István Eger vára hős védőjének P. J. L. P. N. által 1833. emelt és dobó-ruszkai sírjától nyert képével díszesített emléke».
A hős örök álomra hunyva szemeit, mintegy ravatalon fekszik, feje fedetlen, arczán fenséges nyugodtság ömlik el, öltözete korának megfelelő; lemezes mellvért, vállvért s csípővasakból álló pánczélzata, sisakja s fegyverzete talán ugyanaz, melyet életében viselt volt, miért e szobor műbecse mellett műtörténeti szempontból is becses és érdekes.
Méltó kiegészítő, bár szerényebb részletei a dobó-ruszkai templomban látható tumba oldalak. A hosszlapok magassága 112 cm, hosszasága 195 cm, a keskeny oldalak ugyanazon magasság mellett 140 cm szélesek, alól-felől ellátva többszörös díszes, kiugró párkányzatokkal. A hosszoldalak feliratai renaissance bekanyargó ornamentfikával díszített keretbe vannak foglalva, s a keretet helyes plastikával féldomborműben vésett két angyal tartja. A jobboldali mellékoltár mensájának előlapján a felirat következő:Vahot-Kubinyi: Magyarország és Erdély képekben IV. 27; Vasárnapi Ujság: 1868. 404. l.*

images/1887-88xw83.jpg

A másik hosszoldalon, mely a baloldali mellékoltár mensájának előlapját képezi, hol a feliratos táblát tartó angyalok kevésbbé sikerült plastikával vésettek s a felirat rongált:

images/1887-88xw84.jpg

A keskeny oldalon a jobb oldali mellékoltáron, a mensa éjszaki oldalán:

images/1887-88xw85.jpg

A másik keskeny oldal, – tehát a tumba negyedik oldalának síma lapját, – egy tojásdad renaissance keretbe foglalt teljes czímer foglalja el, a tojásdad keret által képződött sarkokat szépen stilizált liliomok töltik ki.

images/1887-88xw86.jpg

A czímer leírása következő: a paizsban, leveles koronából növekvő, hosszú, elől egyenesre nyírt hajú és hosszú szakállú férfi, bő talárban, emelt jobb kezével mellig érő szakálának jobb felét markolja, baljában kapcsos könyvet tart. Sisakdísz: a paizs-alak. A teljes czímert koronás sárkány-kígyó keríti.
E czímer a magyar heraldikára nézve elsőrangú fontosságú, mert bizonyossá teszi a Dobók és Pálóczyak – egy törzsből eredvén – ez ideig- csak gyanított czímerközösségét. Nagy Iván (M. Cs. III. 328.) még erről nem tesz említést, de Siebmacherben (VI. 138.) erre vonatkozólag következőket olvassuk: «Ezen Dobó Ferenczczel kihalt nemzetség egy törzsből származva a kihalt Pálóczy családdal, valószínűleg ezzel egy czímert használt,» E gyanítás ez úton bizonyossá vált s a Troph. Estoras nyomán Nagy Iván művében s Siebmacherben közlött Dobó czímert bátran és biztosan «hamisnak» jelenthetjük ki.
A koronás sárkány-kígyó helyzete is szokatlan, nem – mint rendesen – a paizsot, hanem a teljes czímert köríti. Hogy a sárkányrend jelvénye-e ez? positiv adat hiányában biztosan meg nem határozhatjuk, miután e jelvény ugyanazon alakban s helyzetben nemcsak azon családok czímerpaizsa körül alkalmaztatott, melyeknek valamelyik őse e rendjel oklevélileg bebizonyítható tulajdonosa volt, hanem olyanoknál is (Aczél, Berzeviczy?, Csergheő, Dercsényi stb.), kiknek elődei. e rendjel birtokában nem voltak. Czímerünknél, a sárkány szokatlan alkalmazása s azon körülmény, hogy a czímerrel semmi szervi összefüggésben nincs, inkább enged a rend valódi jelvényére következtetni.
Évszám a síremléken sehol sem látható. Dobó István 1572-ben szeredi várában halt el s ez emlékét fia, Ferencz, állíttatta s kora az 1575–80-iki éveknél alig tehető későbbre.
Hogy a sírboltot, melyben a hős nyugodott, bolygatták-e vagy nem, azt csak egy vizsgálat dönthetné el; de azt hiszem, ez nem egyedül az én óhajtásom: vajha ezen minden részleteiben fenmaradt s összeállítható síremlék, egykori helyén a dobó-ruszkai sírbolt felett régi alakjában visszaállíttatnék.

IV. MARIÁSSY KRISTINA SIacute;RKÖVE.

A szürthei (Ungm.) templomban a nyugati ajtónál, közvetlenül a bemenettől balra, egy sárgás vörös márványból készült sírkő van a padozatba beeresztve,Hogy a szürthei templom sírkő-érdekességeit teljesen kiaknázzuk (Lásd: Arch. Ért. 1887. III. füz.), megemlítjük, hogy a most tárgyalt sírkő mellett van még egy puha köből faragott sírkő, képes ábrázolat nélkül a XVI. vagy XVII-ik századból, de ez annyira rongált, hogy rajta csak egyes szavak vehetők ki.* ennek magassága 95 cm s kevéssel szélesebb s a feliratos keretbe mérsékelten bemélyített képes mezőből s alatta egy – a keret magasságával egyező – táblából áll, melyre az epitaphium van bevésve. A keret felirata következő:

images/1887-88xw87.jpg

Az epitaphium töredéke a rajzon olvasható. A legenda szerint Mariássy Kristina, Mariássy Pál, szepesi követ, († 1587) Sighér Annától, egy már kihalt erdélyi család ivadékától származott leánya volt s genealogiai adataink nyomán hozzá tehetjük, hogy az Ung vármegyében honos zrittei Zrittey III. Miklós felesége, kitől annak két fia volt: János és Pál.Geneal. Taschenb. der Ritter und Adelsgeschlechter Brünn 1881.*
A képes mező egész magasságát s szélességének több mint felét egy teljes czímer tölti be; mely a czímerpaizs majd ki, majd bekanyarodó alakját, a takarók lombszerű túlterheltségét tekintve egy teljesen elhibázott heraldikai alkotás,
még a sisak is elüt minden a heraldikában használt formáktól, nyitott; felhúzott rostélylyal.

images/1887-88xw88.jpg

A czímer leírása következő: (Vörös) paizsban (zöld) hármas hegy, jobb és bal halmán száras, leveles (fehér) liliomok között, a középső halomból növekvő zárt sisakú (ezüst) pánczélos alak, emelt jobbjának vaskesztyűs markában feje felett buzogányt tart, hajlott balját alól, a baloldali halom takarja. Sisakdísz: czölöpösen állított hajlott pánczélos kar, markában harántékosan tartott buzogány. (Takarók: Vörös-ezüst.)
A Mariássyak czímer variansai a XVII–XIX-ik században számosak, a hármas halmokon – melyekre gyakran korona van illesztve – néhol liliomok, másutt rózsák láthatók, a pánczélos alak, baljában néhol patriarcha keresztet tart, másutt egyenes pallos kereszt markolatát, gyakran (mint e sírkövön) nem is látható, a sisakdísz néhol buzogányos kard, gyakran a paizsalak. Kayser: «Compendium hist. fam. Mariássy» czímű műve czímlapján közlött Mariássy czímerpaizsban a dombon 3–3 fehér rózsa látható s az alak baljában patriarcha keresztet tart. Miután Kayser az 1504-iki Mariássy Istvánnak adományozott eredeti czímerlevelet is ismerhette, ezen variansát tarthatjuk leghitelesebbnek, ezt igazolja M. István Markusfalván levő sírkövén is a négyelt czímerpaizs. A színek mindenütt egyezők.

CSOMA JÓZSEF.

KÖNYVISMERTETÉS.

d. Siebmacher’s grosses und allgemeines Wappenbuch.

Der Adel von Ungarn sammt den Nebenländern der St. Stephans-Krone . . . . von Iván Nagy de F.-Győr . . . und Géza Csergheő de N.-Tacskánd. 1–8. füzet.
A Turul 1886. évi I. füzete 35/37. lapjait figyelemmel átfutván, Argus álnév alatt írt heraldikai kritikát találtam, melyben Reichenau Constantin nyugalmazott százados által a Siebmacher heraldikai nagy vállalatban írt I. füzet megtámadtatik és kritika alá vonatik. Nincs mű, melyben egy vagy más kifogásolni, vagy megczáfolni való ne találtatnék: «quot capita tot sensus», sőt némely mű túlszigorú buzgóság miatt is kritika alá kerül.
Mindenek előtt Argus kritikájának egy nevezetes pontját bátor vagyok kifogásolni, t. i. Reichenau-nak különösen hibául rójja föl, hogy a heraldikában numismatikára is támaszkodik. Már pedig épen gyakorlati szempontból tekintve, nagyon is természetes, hogy a numismatika sokszor útmutatója, sőt mellőzhetlen támogatója a heraldikának; ez nyilván áll, mit Argus sem vonhat kétségbe, s ebből kifolyólag megtámadása méltatlan.
A mi pedig azt illeti, hogy Reichenau miért tárgyalja a volt erdélyi területet, mint önmagában fennálló Erdélyt, azt műve előbeszédjében kellőleg és elég világosan igazolva találjuk általa. Úgy látszik, Argus azon nézetben van, hogy nem sok kézben forog a Reichernau műve. Egyúttal meg kívánom jegyezni, Reichenau megkezdett művét folytatandja, rövid időn a 3-ik füzete is át lesz adva a nyilvánosságnak s így tovább.
Tovább menve, a mi a színek alapos alkalmazását illeti a heraldikában, mivel az tulajdonképen szabályozva van általánosságban s Reichenau e tekintetben szigorún ragaszkodik a fő eszméhez; valóban felesleges őtet kritika alá vonni saját egyéni nézetéért.
Van még egy ága az Argus kritikájának, mely szintén megemlítendő; fel lévén hozva névszerint több erdélyi fejedelem, azt állítja a kritika, hogy Reichenau Siebmacher-ben határorozottan kiemeli, hogy az ő általa közrebocsátott s felemlített illető czímerek kizárólagosan, egyedül hitelesek és elfogadhatók; bocsánatot kérek, Reichenau ezt nem állítja művében sehol, tehát e tekintetben is meghurczoltatása Reichenau-nak merőben alaptalan.
Mielőtt tovább mennék, bátor vagyok Argussal szemben egy combinatiómat felemlíteni, miután a sorok között is képes vagyok olvasni; úgy hiszem, nem is csalódom, midőn állítni merem, hogy Argusnak Reichenau elleni kritikája oda terelhető s csak az bántja mint kritikust, miért vágott e munkába bele Reichenau, mint idegen elem, s miért nem maradott fenn belföldinek az.
Sokkal nagyobb szolgálatot tesz vala Argus a heraldika érdekében mint kritikus, ha előzetesen a Reichenau műve helyett, szintén Siebmacherben, Nagy Iván és Csergheő Géza szerkesztésében egyidejűleg megjelent hasonló érdekes heraldikai művet veszi figyelembe, még pedig ugyanazon zelocitással vonja szigorú kritika alá (minthogy kiválólag a magyar családok czímereire vonatkozik), annyival is inkább, mert belföldi kútforrásokra hivatkozik Siebmacher kiadványában, mely mint már említém, a heraldika érdekében múlhatlanúl épen igényeltetik; mit pedig elejteni vagy elmulasztani annyi volna, mint részrehajlást tanúsítani, különösen azon fontos okból, mert az eddig megjelent 8 füzetet átnézve figyelemmel, igen sok czímernél rájöhetni, hogy nem csak hibásak, de épen elferdítvék és merőben falsumok. Már pedig nézetem szerint a heraldika is azon a niveaun áll, a melyen a történelem; úgy hogy azt elferdíteni, falsifikálni megbocsáthatlan eljárás, sőt méltán szigorú megróvást von maga után.
Ebből kifolyólag, midőn Argus a Reichenau Siebmacher-ben megjelent művét meggyőződése alapján kritika alá vonni czélszerűnek, vagy épen szükségesnek vélte, nagyot mulasztott s csodálkozom, hogy mint heraldikai criticus, figyelmét nem terjesztette ki a fent említett Ung. Siebmacher-ben közrebocsátott valóban érdekes heraldikai műre is. Mert, mint említém, alapos áttekintés és kellő czímer-ismeret mellett, minden egyes műértőnek, még ha laicus is, fel kell hogy ébreszsze figyelmét, s miután 1886 óta, mióta Argus az általam felemlített kritikáját megírta, mind ez ideig, jóllehet már 1887 vége felé járunk, senki szakismerő nem vállalkozott az utóbb érintett terjedelmes és érdekes művet kritika alá vonni; a tollat már belemártva a tintába, mint a ki szenvedélylyel foglalkozom a heraldikával, egyszersmind szem előtt tartva az ügy érdekét is, szükségesnek tartom igazságérzetből részrehajlatlanúl a jeget megtörni s belemenni a dologba.
Valóban sajnálom, midőn Argus kritikája következtében a heraldika érdekében, épen heraldikai tekintélyekkel szemben, kötelességszerűleg szólalok fel, de ezt elkerülhetetlen szükségesnek vélem pour l’honneur du regiment megtenni, még pedig nyilt sisakkal lépek föl, nem mint Argus, kinek kritikája alapján egy érdekes kérdést vagyok bátor szellőztetni:
«Melyik nagyobb vétség és megrovást érdemlő eljárás, ha numismatikára támaszkodunk a heraldikában, vagy ha a heraldikai műben hibás czímereket, vagy épen elferdítetteket bocsátunk közre?» azt hiszem, mindenki ez utóbbit fogja megrovandónak ítélni.
Minthogy kizárólagosan a volt erdélyi területen honos családok czímereire kivánom czáfolatomat szorítni, többeket azok közül, melyeket igen alaposan ismerek s melyek az Ung. Siebmacher-ben is az eddig megjelent 8 füzetben megemlítvék, bátor leszek behatóbban részletezni, kimutatandó hibás voltukat, Érintve a merőben falsifikáltakat is; mit – tuta conscientia – teljesítek, módomban állván kellő, hiteles adatukkal támogatni czáfolatomat, miután igen sok czímernek alapos leírását, eredeti czímeres nemes levelek után sajátkezűleg másolva le, bírom; melyeket egyúttal felsorolni épen helyén látok.
E czímerek: B. Bálintitt, Béldi, gr. Lázár, Petky, Toldalagi, Karatsai, br. Bornemisza, Rauber, Antal, Becz, Bihari de Rod, Biro de Vaja, Erdélyi de Somkerék, Gálfalvi de Harczo, Gyarmaty de Érsekujvár, Dindár, Koncz de N.-Sulymos, Kövesdi de Havad, Lázár de Nagy-Ajta, Máthé de Havad, Máriaffi, More, Miriszlay, Nagy de Demeterfalva, Nagy Ári, Olasz de Ragusa, Osváth de Havad, Pünkösti de Vaja, Sala, Sido, Sééthal, Sörény, Szántó, Szániszló, Szikszay, Száva, Toféus, Véég, Veres. Ezeknek egytől-egyig czímer-szövegeit elé tudom mutatni, melynél fogva állításom igazolni képes lévén, kifogásaim nem légből kapottak.
Már most áttérek a czímerek részletezésére, kimutatandó; melyek mennyiben hibásak s melyek merőben elferdítvék az Ung. Siebmacher újabb kiadványában.
B. Alvinczy czímeren a devise ki van hagyva: «Justitia est comes virtutum».
Antal czímer hibás: A diploma szerint az alsó mezőben a pálmafa körül szőlőtő magaslik, melyről mindkét oldalon szőlőgerezdek függnek, Siebmacher-ben: a szőlőtő gerezdjeivel együtt kimaradt (L. Antal János törvényszéki bíró úrnál Maros-Vásárhelytt).
Antos czímer pontosan ez: Egy nálam lévő levél szerint, mezeje vörös, a piramis négyzett kövekből áll, felette helyezett kar pánczélos; e szerint tehát a Siebmacher-ben közlött hibás, öszszehasonlítható bármikor is.
B. Apor czímer kétféle ismeretes: Egyik mint az altorjai Apor sírboltban látható, Apor István sírkövén, valamint nálam 1600-ból kelt levelem van; t. i. egy önálló koronán nyugvó kardot tartó pánczélos kar, melynek közvetlen felső hajlása között áll egy arany kereszt. Ezen alakban leírt czímerre hivatkozik II-ik füzetében Reichenau is. A másik (l. Geneal. Taschenbuch der Freiherr. Häser 1849. 14 l. 1855. 12/13. l. Hirtl II. 172. és 176. l.) csak annyiban különbözik az előbbitől, hogy a kar vörös mezű, ezüst mezőben; hol előbbinek mezeje vörös, így maradott ez fenn nemzedékről-nemzedékre. Hibásan van Siebmacher-ben, hogy a korona dombon áll s a kereszt helyett csillagot tesz.
B. Bálintitt czímerről állíttatik Siebmacher-ben: Die Helmdecken unbestimmt, az eredeti diplomában, mely gyakran forgott kezemben, határozottan ki vannak a színek jelölve; jobbról vörös-ezüst, balról: kék-ezüst.
Béldi czímernél is az állítások Siebmacher-ben el nem fogadhatók, hivatkozás van Adami scuta gentilitia czímű könyvre, ez csak ábrákat tartalmaz, mi se nem döntő, se nem kellő garantia. Továbbá írja: Enzig und allein richtig und glaubwürdig. ég tovább: Die Varietäten auf Siegeln sind unrichtig; nem értem honnét lehet ilyesmit állítani. Ily közlemények felett valóban csodálkozhatni, mi kellőleg igazolja, hogy az Ung. Siebmacher épen nem csalhatatlan. A legrégibb pecsétnyomó Béldi Páltól maradott fenn, úgy szintén régi ezüst poharak után ismeretes a czímer. A Béldiek czímeröket, mint főnemesek, és primae occupationis, ősrégi székely nemzetség, önmagok vették föl, nem pedig donatio útján bírják. A jelen időben használt czímerek, részint foszlányokkal, részint paizstartó oroszlánokkal vannak ékítve.
Gr. Bethlen czímer Siebmacher-nél részben hibás. A kígyó határozottan ezüst, nem pedig természetes vagy arany színű; az országalma szintén arany.
Boér (de Berivo) czímer Siebmacher-ben szintén hibás. Alapszín mellőzve van, pedig határozottan égszín kék, a lovon ülő magyar vitéz pedig zöld ruhában van, igazolja egy nálam lévő temetési czímer.
B. Bornemisza (de Kászon) czímerben teljesen hibásan írja Siebmacher a színeket, holott Nagy Iván pótkötetében kellőleg ki van javítva; a nevezett családnak számos czímerei: Sz.-Régen mellett, Abafáján láthatók.
Cziko (de Mindszent) czímer merőben ferdítve közöltetik Siebmacher-ben. Pontosan ez a czímer: függőlegesen két részre oszlik a paizs, jobbról ezüst mezőben egy zöld koszorú látható (középen), melyen keresztül két keresztezett nyílvessző hegyével lefelé áll; a bal kék mezőben mintegy közepéig fel, vízszíntesen három ezüst pólya vonúl el, melyen fölül karddal ellátott pánczélos kar szemlélhető. E czímer a leírás szerint a Cziko család női maradékainál maradt meg. (Jelenleg. ez is nálam van.)
Dindár czímer is, mint az előbbi, merőben hibás s így Siebmacher-ben helytelenül van a hivatkozás Nagy Ivánra, minthogy az eredeti czímeres nemes levél jelenleg kezeim közt van. A diploma alapján a czímer következő: Alapszíne vörös; egy bástyákkal ellátott, kerített négyszögű vár áll kősziklán, melynek középső magasan kiálló tornyából emelkedik ki egy kardot tartó arany oroszlán, melynek feje fölött egy arany csillag látható, a czímerben lévő oroszlán a sisak felett ismételve van. Sisaktatkarók jobbról: vörös-ezüst, balról: kék-arany. (A Dindárok Bolgárországból származnak.) A Siebmacher-ben közölt czímer teljesen elvetendő.
Földvári (de Tancs) czímerre nézve is eltér Siebmacher a valótól: a nemes ág czímere, egészben osztatlan kék mező, melyben zöld téren szembe fordulva áll jobbról egy arany oroszlán, balról egy természetes színű medve (mely nem tart semmiféle halat, mint Siebmacher-ben látható), továbbá a kettő között, közbül egy fatörzs nyúlik le gyökerestől a zöld térre, a fatörzs felett pedig közepe táján a czímernek arany csillag áll. A grófi czímer némileg eltér az előbb leírttól, azonban az sem egyezik a Siebmacher-ben közlöttel.
Volna még kifogás alá veendő czímer, de mivel már is igen terjedelmesen írtam, soraimat bezárom. Minthogy az eddig elősorolt és kellőleg részletezett czímerek alapján, fentebb tett állításaim, valamint czáfolataim bizonyára teljesen igazoltak s minthogy hiteles megdönthetlen adatokkal, még pedig szemmel láthatókkal tanúskodom, kimutatván egyszersmind azt is, hogy az, ki a heraldika támogatására numismatikát használ fel, kevésbbé elítélendő, mint az, ki egy tekintélyes műben számos czímereket hibásan, sőt merőben elferdítve bocsát közre; midőn tehát e tekintetben a heraldika érdekében észrevételeimet megtettem s eléggé szellőztettem, tovább vitatkozni nem kívánok s saját nevem alatt közlöm megjegyzéseimet.

BÉLDI ISTVÁN.

VEGYES.

Pécs városának XV-ik századi czímere.
(Egy pecsétrajzzal.)

Archivális tanúlmányaim alkalmával Bécs városa levéltárában Pécs városának egy 1445-iki levelét találtam, mely nemcsak a magyarországi városok akkori viszonyainak történetéhez becses adatot nyújt; hanem különösen a heraldika szempontjából azért is érdekes, mert zöld viaszba nyomott zárpecsétén a városnak a XII. században használt czímerével megismertet. Minthogy a hazai városok régibb czímerei általán véve érdekesek, Pécs városának akkori czímere pedig még ismeretlen, az említett levelet pecsétével és az ezen látható városi czímerével együtt közölni indokolva tartottam. T. i.

images/1887-88xw89.jpg

Vnsern dinst zuvor. Erbergen weisen hern. Als Ir vns geschriben habt von Anthon Hammans wegen vnsers mitpurgers, vnd auch seiner Swiger, von des haws wegen pey euch gelegen In der pöcken strass, das Im seyn hausfrau Margreth, der got genad de dreytail geschafft hat, vnd Ire muter den vierden; vnd das selbig geschefft ist geschechen vor erbergen leuten, vor Irem peichtvater her Veiten dem Hündler, der vnser prior ist vnser fraun orden, vnd Ewr Stat kind, vnd vor Hainreichen Gurtler vnd Josten, vnd Hansen Schreiber, vnd auch vor mer vnseren mitpurgern darumb erbergen weisen hern, danck wyr ewr weysheit vnd eren, das Ir In den tag also verlengt habt. So hab wyr sew nach ewrem schreiben vnderweist, das sew nicht anders tün schullen, vnd den beschaiden tag also suchen, wyewol es dan noch nicht gar fridleich ist. Doch hoff wyr, es werd sich deweil verkeren, wenn es ewr weishait wol wissunt ist; das es noch pisher kayn frid nye gebesen ist. So habt Ir des erben albeg pegert, den er denn von vnfrids wegen nicht pringen hat mügen, vnd der obgenant Anthon von ewr weyshait albeg nücz vnd geber gesucht hat, vnd der obgenaut erb In der czeit mit gocz gewalt also verschaiden ist. Darvmb erbergen weisen hern, pitt wyr ewr lieb, wenn der obgenant oder sunder seyn anwalt vnd seyner Swiger zu ewr weyshait kumt, Ir welt euch den also beuolhen lassen seyn; das well wyr czu aller czeit vmb ewr weyshait geren verdyenen. Geben zu Funifkirchen des samcztags vor sand Veit anno domini etc. quadragesimo quinto.

Richter vnd der Rat
der Stat zu Funifkirchen.
Kivül: Den Erbergen weysen hern Purgermaister,
Richter vnd dem Rat der Stat zu Wyenn; vnsern lieben hern und gunern.
(Eredetije papíron, a bécsi városi levéltárban.)

WENZEL GUSZTÁV.

Emlékirat nehány erdélyi és magyarországi régi nemes család conjunctiójáról.

A báró Perény-család (ugocsamegyei) nagyszőlősi levéltárában ottani búvárkodásom alkalmával számos nemzedékrendi táblákra s adatokra akadván, nem lesz érdektelen ezekből a következő emlékiratot, mely 1743. évben szerkesztetett s mely az erdélyi és magyarországi régi s nevezetes családok összeköttetéseit tartalmazza, itt közölni. Ez irat szószerint következő czímet visel: «Az réghi nagy Emlékezetü Erdéli és Magyarországhi Familiáknak Conjunctiója». Ugy mint:
Gerendi, Dániel, Mikola és abból származott Gyeröfi, Radó, Kabos, Vitéz és Kemény. Ismét Rákóczy, Ruszkai Kornis, Apafi, Erdélyi, Mindszenti, Pernyeszi, Csáki, Mihács, Fornosy, Veres, Lorántfi, Báthory, Henrietta Palatina csehországi király leánya; Kassai, Kálnoky, Zágonyi Mikes, Hadnagy, Béldy, Janko, Balczo, Bánfy, Kendefy, Haller, Nagy, Iktári Bethlen, Petky, Sikesd, Keresztes máskép Sárpataky, Jármi, Nemes, Zabulai Mikes, Zrínyi, Aspermont, Hessziai palatinaház, Lázár, Torocskay, Mocsárdi, Teleky, Barcsay, Vay, Torma, Horváth, Korda, Biró, Pekri, Sárossy, Páky, Kún, Rédey, Andrássy, Perényi, Szentkereszty, Kamuti, Kovácsóczy, Melith, Balásffy, Nádudvary, Gyulay, Kapy, Macskássy, Naláczy, Gilesméri, Osztrovics, Basa, Szalánczy, Bornemissza, Felvinczy, Homonnay, Zólyomy, Buni Bethlen, Keresdi Bethlen, Ákossy és sokan mások, kik ezekből származtanak, kiknek neveik saját családi leveleikből kideríthetők.
Alapból pedig véve a nagyhírű és nevű Dániel, Gerendi, Mikola és Kemény családoknak Fornosy Veres Annában való összejövésöket, ennek rende következő:
A régiséggel és nagyrendű állapotokkal tündöklő Dániel-család veszi eredetét a magyaroknak Scithiából való második kijövetele idejéből, kik is miután sok ideig dicséretesen elterjedtek volna, akada egy Dániel Lukács nevű híres uri emberen, kinek fia Zsigmond, a nagyemlékezetű Báthory István erdélyi fejedelem és azután Lengyelország királyának udvari főkapitánya volt; ezen Zsigmond fia Péter-nek Kornis Annától vala két fia: Ferencz és Mihály. Ferencz deficiált, Mihálynak pedig Mihács Borbálától vala 3 fia és 3 leánya, úgymint: János, Ferencz, Péter, Erzsébet, Anna és N. – Ezek közül Péter deficiált, Annát elvette Hadnagy János, ez is deficiált; második adatott Kálnoky István-hoz, kitől származott a Kálnoky-család; Erzsébetet elvette Zágonyi Mikes Boldizsár, kinek négy fia és két leánya volt, úgymint: Miklós, Péter, Ferencz, György, Ilona és Kata. Miklós, Péter és Ferencz deficiáltak, Györgynek fia Pál, kinek Torma Évától fia Mikes Kelemen; Ilonát elvette Baczo Ferencz, annak maradéka nem volt, úgy Janko Miklósnak sem Katától; Ferencz Béldi Judittól nemzé Istvánt, ki elvette Kemény Zsófiát testvérét Kemény Boldizsárnak, és Kemény Katának Győrfi Györgynének. Ezen Istvánnak Kemény Zsófiától volt 7 gyermeke, úgy mint Mihály, Ferencz, Péter, István, Judit, Klára és Zsuzsána. Mihálynak felesége Kun Zsófia, Ferencznek Páky Klára, Péternek Sárossy Ilona, Istvánnak Pekry Polixena, Zsuzsánának férje Horváth Boldizsár, ez deficiált. Klárát elvette Biró Sámuel, kitől való három gyermeke most is él; Judit férje Bánfy László, kinek 3 fia Ferencz, Boldizsár és László. Ferencznek felesége Kemény Zsuzsána, Teleky Annától való Kemény János leánya; Boldizsár és László még nőtlenségben vannak.
Hátra van még itt Dániel Mihálynak Mihács Borbálától való hatodik gyermeke János, kinek felesége Gerendi István leánya Zsófia Fornossy Veres Annától való, ki egy testvératyafia volt anyjáról Kemény János fejedelem atyjával Boldizsárral, a mint az, kik valának és vannak Dániel János Gerendi Zsófiától való utódai, nem különben a Kemény-család miként terjedett legyen, az alábbiakból bővebben ki fog tűnni.
Legyen azért második feltett czélunk a nagyemlékezetü és most is fényeskedő Kemény-család, mely veszi eredetét egy Mikola Deszmér nevű nevezetes embertől 958. év táján, ki is még a Szcithiából kijött magyarok közül való volt, ennek volt öt fia, úgy mint:
1. Mikola, kin megmaradt a Mikola név, kiterjedt Balásig, ki I. Béla király idejében nevezetes úr volt; ezen Balástól származnak László, Ferencz, Miklós és többen sokan egész Ferenczig, kinek felesége Kemény Krisztina, fia pedig kettő: Pál és László. Pálnak felesége Balázsfi Erzsébet, Lászlónak Kemény Anna, kinek fia volt Ferencz, Ferencznek Mikes Annától fia János; ezen János elvette a nagyemlékezetű Erdélyország consiliáriusának Kovácsóczynak leányát Zsuzsánát, kitől volt egy fia Zsigmond, annak pedig Kamuthy Zsuzsanától volt 3 gyermeke: László, János és Ágnes. László elvette Perényi Annát, Perényi Gábor Ruszkai Kornis Annától való leányát; János növendék korában kimult, Ágnes pedig Csáki Istvánné vala, kitől született Csáki Zsigmond és Imre.
2. Második fia a fentebb írt Mikola Deszmérnek volt Gyerő, kinek fiai hivattatának Gyerő-fiainak, abból való a nemrégen a fiuágra deficiált Gyerőfi uricsalád, leányágon pedig Gyerőfi Borbála, Ruszkai Kornis István házastársa.
3. Harmadik fia Radó, kinek családja fiágon Kristófra deficiált.
4. Negyedik fia Kabos, ettől vannak még most is Kabosok.
5. Ötödik fia pedig Keménynek hivattatik a keménységeért, kinek fia ugyan Kemény, de mivel vitéz is volt, a Kemény névhez ragasztatott a Vitéz név is. Ettől származtak a mostani Bikali Vitéz György elei; a másik megtartá a Kemény nevet; ezen Kemény-családból való ama vitéz Kemény Simon, ki Hunyady János kormányzó és hazája mellett vérét ontotta, úgy Kemény Péter is, más Kemény Péterig, ki is mondatott Nagy Kemény Péternek; ennek volt nyolcz fia és hét leánya. Ezek közül az egyik apáczává lett, életét Istennek szentelvén; a másikat elvette Haller, kitől származtak Haller Gábor, Pál és István; harmadikát, Katát, elvette Erdélyi Bertalan, annak özvedejét (így) Mindszenti Krisztinát elvette Csáki István; Bertalannak pedig Kemény Katától való leányát Katat elvette Gerendy János, kinek leánya Anna Rákóczy Zsigmond fejedelem házastársa lett; ettől származott I. György fejedelem, kinek Lorántfi Zsuzsánától két fia, úgymint II. György és II. Zsigmond született. Ezen Zsigmondnak neje volt Henrietta Palatina, a csehországi király leánya, de az deficiált; Györgynek pedig Báthory Zsófiától fia Ferencz, Ferencznek Zrinyi Ilonától vala két gyermeke; Ferencz és Juliana; ennek férje Aspermont, Ferencz pedig házasodott a hessziai herczegi családba, kitől való két fia József és György most is élnek.
Visszatérvén. Kemény Boldizsárig, ennek anyja volt Sarmasági Anna, ki maga genealogiáját Szapolyai Jánosra viszi, nagyanyja Zólyomi Kata, ennek anyja pedig Homonnay Borbála, a Nagy-Homonnai Drugeth Simon leánya vala. Testvére. volt anyjáról ezen Boldizsárnak ama sokszor említett Fornosy Veres Anna. Volt pedig ezen Boldizsárnak két felesége, az egyik Lázár Anna, kitől volt két gyermeke, Péter és Anna; Annát elvette buni Bethlen Farkas, kinek gyermekei János és Anna; Annát elvette Bánfy Kristóf; ezeknek maradékjok van; második ura volt Macskássy Ferencz, de ettől gyermekei nem valának, hanem más feleségétől.
A második felesége Kemény Boldizsárnak volt Tornyi Zsófia, kinek anyja Toldy Petronella, Toldy Istvánnak testvératyafia. Ettől származott Iktári Bethlen Gábor fejedelem; öcscse Bethlen István és annak fia István, ki is fiágon deficiált; leányágon pedig Rhédey Ferenczné és Theököly Istvánné.
Tornyi Zsófiától Kemény Boldizsárnak feles gyermekei valának, úgymint 11 fia és 4 leánya; de fiai közül nem maradt életben csak három János fejedelem, Boldizsár és Péter, leányai: Erzsébet; Zsófia, Kata és Petronella.
1. János fejedelemnek Kállay Zsuzsanától fia Simon, kinek Perényi Katától fiai János, László és Simon; leánya pedig Mária, kitől való Haller Gábor.
2. Boldizsárnak volt felesége Bornemissza Zsuzsána, Bornemissza Pál leánya.
3. Péternek Toroczkay László leánya Klárától két fia: János és Boldizsár; Jánosnak Nádudvary Katától maradt fia Péter. Boldizsár most is él. Leányai pedig Zsófia, Dániel Istvánné; annak nehány leánya már a Dániel-család levezetésében említtetik; második leánya Kata Gyerőfi Györgyné, kinek utóda már csak Gyerőfy Borbálán, Ruszkai Kornis István úr házastársán, akadt meg.
4 Erzsébetet elvette Szalánczy János, ettől egy leánya volt Erzsébet, Barcsay Ákosné, második ura volt Basa Tamás, attól egy kis leánykája volt, ki kis korában meghalt.
5. Zsófiát elvette Nemes Bálint, ettől gyermeke nem volt, hanem a második ura Büki Mikes Benedektől három, 1 fia és 2 leánya.
6. Petronellát eljegyezte vala Apafi István, de jegyben való állapotjában elhúnyt.
7. Katát elvette Keresdi Bethlen Ferencz, ettől valók: Farkas, Gergely és Elek, Krisztina, Éva.
1. Farkasnak Gele . . . Osztrosics Borbálától gyermekei Bethlen László és Druzsina, Mikes Mihályné.
2. Gergelynek Toroczkay Máriától leánya Klára Losonczi Bánfy György gubernátorné; Mária Naláczy Jánosné, Klára Apafi Mihály fejedelem neje, Judit Lázár Györgyné.
3. Eleknek Nagy Klárától (ki egy testvér volt Nagy Zsófiával, Dániel Péternével) gyermekei: Elek és Anna Rhédey Ádámné.
4. Krisztinát Kapy György vette el, kitől leánya Borbála Thoroczkay Istvánné, Mária Gyulay Ferenczné, Anna Macskássy Boldizsárné.
5. Évát elvevé Haller György, azután Csáki István, gyermekei Haller Sámuel és György és Csáki László.
Következik a híres és nevezetes Gerendi Nagy uri család, kinek eredete a magyarok letelepedésétől számíttatik és sokkép szerencsével szakadatlanul fényeskedvén, jött le Lászlóra IV. Béla király idejében circa annum 1254, kinek fia Miklós, ennek fia László, ennek ismét Miklós, kitől származott két Gerendi-ág, Jakab és Lászlóra terjedvén jó messze, eddig egy ág Miklóstól Lászlóra.
Lászlónak leánya Erzsébet férjhez ment Apafi Györgyhöz, ettől származik az Apafi fejedelmi család. A másik ág hasonlóul jó messze terjedvén, lement Gerendi Jakabra, kinek fia Péter, annak fiai György és János és onnan két Gerendi ág.
Jánosnak Erdélyi Katától való leánya Erzsébet, Rákóczy Zsigmond fejedelem házastársa, kitől származtak a fentebb érintett fejedelmi Rákóczyak.
Gerendi Györgynek pedig fia Pál, Pálnak Perneszi Zsófiától vala három fia: György, Márton és István; ezek közül György magtalanul elhúnyt, Márton is fiágban, hanem Apafi Annától volt leánya Klára, kit elvett Kassay István, kitől volt két fia és egy leánya, úgymint: Kassay Miklós és Ferencz, leánya pedig Anna; ennek első urától Nemes Györgytől volt leánya Klára Lázár Imréné, kitől való volt Lázár György, ennek neje Bethlen Judit, kitől 3 gyermeke János még nőtelen, Mária Bethlen Sámuelné, Anna Korda Lászlóné; Kassay Annának a másik urától Czabolai Mikes Györgytől vala fia Mikes Pál.
Gerendi Istvánnak pedig (ki Perneszi Zsófiától Gerendi Pálnak harmadik fia volt), a nevezetes Fornossy Veres Anna asszonytól, a ki egy testvér volt Kemény Boldizsár anyjával, három leánya vala; egyiket elvette Felvinczy Márton, kitől fiai Zsigmond, János, Miklós; másodikat elvette Ákossy István, de ez deficiált. Harmadik leánya Gerendi Zsófia, azon nagyhírű Dániel János neje; kinek atyja Dániel Mihály volt, anyja Mihács Borbála, és azelőtt deducált Dániel genealogiájának részében azért hagyattatik ki, hogy annak ágazatai és Veres Annában uri családokkal való összeköttetése világosabban kitűnjék; vala pedig ezen Dániel Jánosnak Gerendi Zsófiától 4gyermeke, úgymint 1. Ferencz, 2. Mihály, 3. Péter, 4. Borbála.
1. Ferencznek felesége Bánfi Erzsébet, deficiált.
2. Mihálynak, Haller Judittól vala 5 gyermeke. Első Zsófia, Bánffy György gubernátorné, deficiált, 2. Lőrincz, kinek felesége Teleky Judit, Teleky Mihály leánya, 3. János, ki Barcsay aszszonytól nemzette Máriát, Rhédey Ferencznét, 4. Éva, Kendefi Gábor neje, 5. Judit, Kendefi Mihály felesége.
3. Péternek, az említett Dániel János harmadik fiának, felesége Nagy Zsófia, ki testvératyafia volt Nagy Klárának, Bethlen Eleknek, Nagy Borbálának, Bethlen Sámuelnek, atyjok Nagy Tamás, anyjok Petky Erzsébet, nagyatyjok Petky István, nagyanyjok Sikess Erzsébet; a megírt Nagy Zsófiától pedig Dániel Péternek vala négy gyermeke, úgymint József, Gábor, Borbála és Mária. Borbála deficiált, Józsefnek mindkét feleségétől Mocsárdi és Torocskay asszonyoktól élő gyermekei vannak; Borbála Nemes Jánosné defectusához közelget, Máriának férje Keresztes, máskép Sárpataky Márton, kinek atyja ugyan Márton, anyja Jármi Erzsébet, amaz nevezetes Jármi Ferencznek leánya, ki váradi főkapitány és Rákóczy György fejedelem gyaloghadai főgenerálisa volt; vannak ezen gróf Keresztes úrnak életben levő szépen kiterjedt egytestvér atyafiai is, úgymint: Sárpataki Erzsébet, Bánfy Lászlóné és Sárpataki Rebeka, Korda Zsigmondné, kinek van ez asszonytól 5 gyermeke. Zsigmond, kinek felesége Bánfi Zsuzsána László, kinek felesége Lázár Anna, Lázár György leánya; Mária Szentkereszti Andrásné; Zsuzsána Bikali Vitéz Györgyné; Klára hajadon. Ezen most említett gróf Keresztesnek Dániel Máriától van 6 gyermeke: Klára, Kata, Borbála, Mária, Zsófia és Teréz. Klárát elvette Perényi Imre, kitől lett 2 fia, Károly és Elek; Kata Andrássy Ferenczné. Borbála Iktári Bethlen Sámuelné, Mária, Zsófia és Teréz hajadonságban vannak.
4. A negyedik gyermeke Dániel Jánosnak Gerendi Zsófiától való Borbála Kendefi Gáborné, kitől való idősbik Torocskay Péterné és Vay Mihályné; ezen Vay Mihálynak a megírt aszszonytól való egy leánya Vay Borbála, kit elvett idősb Teleky János. Torocskay Péternek pedig 3 gyermeke: Ferencz, ki még nőtlen, Erzsébet hajadon, Zsigmondnak felesége Torocskay Klára.
Eddig az emlékirat, mely hogy a régi időket illetőleg mesékkel telt, hézagos s helyenkint homályos, értelmetlen, első tekintetre meglátszik; mégis érdekes talán annyiban is, hogy számos a mult századokban élt s azok folyamában s később kihalt, de legnagyobb részben még most is virágzó nemes családok összeköttetéseiről nyujt fényt s némi irányt, melyen a családtannal foglalkozó haladhat.

LEHOCZKY TIVADAR.

Zenta czímerei.

A középkorban nemcsak családok és testületek, vármegyék és kerületek, hanem a szabadalmakkal ellátott u. n. királyi városok (civitates) is bírtak önálló czímerekkel. A város, mely a földesúr és vármegye felsőbbségét királyi kiváltságánál fogva el nem ismeré; mely belügyeiben önhatalmúlag működött, s mely egy szóval önálló szerepet játszott, kétségkivül az ezen municipalis szervezetnek megfelelő s azt mintegy személyesítő önálló czímer is megillette. Valamint a család czímere magát a családot, a vármegyéé a vármegyét, úgy a város czímere magát a várost repraesentálta. A városi czímerek a múltban fontos tényező gyanánt szerepeltek. A városok levén az ipar és kereskedelem legrégibb s legelső rendű székhelyei, a polgárok szabadalma és biztonsága egyenesen azon czímerhez füződött, mely a kir. szabadalmak adományoztatása alkalmával egyidejűleg adatott a városnak, és így annak mintegy palladiuma gyanánt szerepelt. A czímer megsértése egyenlő volt a város, a polgárság megsértésével, s annak a pecsétes levélnek, mely a város czímerével ékeskedett, minden nemű hatóság respectusát fel kell vala keltenie.
Azon városok, melyek idő folytán nagy változásoknak nem voltak alávetve, a középkorban nyert czímereiket (ha nem is egyszersmind az azzal kapcsolatos szabadalmaikat), többnyire maig is megőrizték, s legtöbb esetben használják is; az alvidék városainak azonban, melyek a török uralom idején nemcsak régi szabadalmaikat elveszték, de úgy szólva fenekestől felforgattattak, sőt néha a «civitas»-ból silány falvakká sülyedtek, a szabadalmakkal együtt czímerök is veszendőbe ment. Zenta is ez utóbbiak sorsában részesült.
E város századokon át az ó-budai káptalan birtoka levén, a tisztelendő atyák közbenjárásával II. Ulászló király által 1506. febr. 1-én királyi várossá (civitas) emeltetett s rangjának megfelelő czímert is nyert. E legfelsőbb elhatározásra vonatkozó diploma élénken körvonalozza a város által ezentúl használandó czímert, s valóban, ha ezen szabadalmi oklevél fenn nem marad, ma már fogalmunk sem lehetne városunk első czímeréről, minthogy pecsét-lenyomatok, avagy facsimilék éppen nem maradtak vissza. De lássuk a diploma ide vonatkozó részletét.
«Bőséges kegyelmünknél fogva, – így hangzanak a királynak az oklevélbe foglalt szavai, – ugyanezen Zenta községnek, melyet ezentúl város névvel nevezendőnek rendelünk, – és ez időbeli valamennyi polgárainak kerek pecsétet adományozunk, melyben az ő védszentjök, – szent Péternek két kulcsa kereszt-alakban egymásra téve és felülről lefelé nyúlva, alól pedig annak mindegyik végénél egy hal, mely közönségesen kecsegének neveztetik, fejeikkel ellentétesen állitva, a kulcsok között pedig egy virágzó kalász, a körben futó széleken pedig ezen felirat: «Zenta város pecsétjen (Sigillum civitatis Zyntha) legyen bevésve» stb.Ezen oklevél egész terjdelmében közölve van a Magy. Tört. Tár XII. köt. 136 – 138. l.*
Városunk itt leírt czímere s azzal együtt nyert szabadalmaival meddig élt, nem tudjuk, de kétségtelen, hogy legfeljebb a mohácsi vészig (1526.) élhetett. A Tisza-Dunaközön ezidétt beállott változások, a török és főleg «fekete» Iván szerbjeinek garázdálkodása által Zenta civitasi jellege is veszendőbe ment, mert lakói lassankint elszéledtek s helyökbe törökök és szerbek telepedtek. Innen kezdve azon másfél századra terjedő időköz alatt, melyet a törökök itteni uralma betöltött, nem is használhatott a város önálló czímert mindaddig, míg a törökök kiüzetése után újból némi privilégiumokat nem nyert.
Ez történt ugyanis 1751-ben, midőn a tiszai katonai végvidék feloszlattatott s az itteni községek polgári lábra állíttattak. Ettől fogva a volt határőrvidéki községek közöl tíz község, kamarai kiváltságos kerületet alkotván, egyöntetű czímereket kezdett használni. Ezen czímert egykorú lenyomatok után ismerjük.Lenyomat-példányok feles számmal találhatók Zenta város levéltárában.* Állott pedig az egy pajzsból, melyben kék mezőben egy vörös nadrágba és kék dolmányba öltözött gyalogos huszár (egykori határőr) áll, jobbjában kardot, baljában ekevasat tartva. A pajzs felett egyfejű fekete sas ül.
Későbbi ennél azon czímer, mely az iméntivel mindenben megegyez, csupán a pajzs feletti sas változott át kétfejűvé. Ezen hason jellegű két czímer csupán pecsétekre használtatott s így inkább csak sphragistikai jelentőségű. A mi az 1751-ben készült első pecsét czímerében leginkább magára vonja figyelmünket, az azon egyfejű sas, mely a pajzs felett áll. E pecsét 1781-ben még használatban volt, s így bizonyos, hogy azon másik pecsét, mely az 1850-es években ment ki használatból, s melyre szintén 1751. évszám van bevésve, nem 1751-ben készült, hanem valamikor a mult század vége felé. A rajta levő évszám tehát nem a pecsét készítési idejét, hanem a privilegium keltét akarja jelezni. De bizonyos más részt az is, hogy a koronai kerület községeinek czímerében – (mert közös czímert használtak) – eredetileg nem volt meg az a kétfejű sas, mely miatt az alkotmányos aera beálltával az előljáróság e pecsétet és czímert jónak látta mellőzni.
Zenta város hivatalos nagy pecsét-bélyegzője, mely 1751. évszám bevésettel és «SIGIL. PRIV. CORONAL. OPPIDI SZENTA» felirással van ellátva, ma a Nemzeti Múzeum régiségtárában őriztetik s a pecsétgyűjteményben látható. Ezt sem a feljegyzett évben készítették, mert stilusa egészen megegyez azon pecsétével, melyről imént említők, hogy a mult század vége felé készülhetett. A kétfejű sas természetesen egész nagyságában pompáz, melyben a II. József korabeli túlságos loyalitás nyomait kell felismernünk.
Lehet, hogy a koronai districtusi tanács időközben határozta el magát azon gondolatra, hogy a községek czímereiben levő sast kétfejűvé változtassák, de az kétségtelen, hogy a kerület privilegiumaiban erről sehol szó nincs, sőt annál kevésbbé lehetne, mert a kerület czímere egészen más volt. Hogy a községek németesedési hajlama, vagy a kerületi magistratus valamely végzése változtatta-e át a czímerek egyfejű sasát kétfejűvé, nem lehet feladatunk e helyütt kutatni; tény azonban, hogy e változás míg egyrészt egy speciális czímertani alakot semmisített meg, másrészt magának a czímernek használatát is előbb-utóbb meggátolandotta.
Különös, de úgy van, hogy városunk ez utóbbi czímeréhez egy sajátságos incidens füződik, mely által – ha nem is a helybeliek, hanem idegenek részéről – szokatlan módon nyilatkozott tiltakozás e németes czímer ellen. Midőn ugyanis a szabadságharcz idején Kökényesi zászlóalja városunkba érkezett, szemébe tünt egy némely honvédnek a városháza homlokán büszkélkedő városi czímer; ezek nem is késtek legott a pajzson álló kétfejű sast kardjaikkal a szó szoros értelmében levagdalni. Azóta úgy áll csonkán. Az 1849-et követő absolutismus embereinek, úgy látszik nem jutott eszökbe, az alkotmányosság beálltával pedig a községi előljáróság nemcsak nem tartotta érdemesnek restaurálni a czímert, hanem egy lépéssel tovább menve, félretette a használatban volt hivatalos pecsétet is, és helyébe vésette azt, melyet tanácsunk ma is használ s melyben a magyar országos czimer szerepel.
Városunknak tehát önálló czímere csak a múltban létezett, ma pedig ilyennel éppen nem bir; mert az a magyar korona, melyet a tanács pecsétjein ma használ, nem képezheti sem történeti, sem jogi szempontból Zenta czímerét, legfeljebb csak azt jelzi, – a mely alkalomból valóban készült, – hogy 1861-ben nálunk is beköszöntött az alkotmány.

DUDÁS GYULA.

TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság

f. évi november 24-én Br. Radvánszky Béla elnöklete alatt tartott választmányi ülésében Dr. Komáromy András társ. tag felolvasta a «Káta nemzetségről» írt értekezését, mely a Turul jelen számában olvasható. Ezután a titkár bemutatta Dr. Myskovszky Viktornak «Bártfa városa legrégibb pecsétei és czímere» czímü dolgozatát. Dr. Szádeczky Lajos vál. tag pedig négy czímereslevelet ismertetett, az eredetiek bemutatásával, úgymint: 1. Zápolya János királyét 1530-ból a Prusinszky (Prwssenczky)-, 2. Báthory Zsigmondét 1596-ból a Tybald de Kőröspatak-, 3. II. Ferdinándét 1625-ből a Harcsa (Harczia)-, 4. I. Leopoldét 1701-ből a Megyeri család részére. A czímeres levelek le fognak másoltatni (a Zápolya-féle színezve) a társaság levéltára számára.
A folyó ügyekre kerülvén a sor, a titkár bemutatta a választmányi tagságra beérkezett ajánlatokat. Igazgató vál. tagságra ajánltattak: Dr. Komáromy András (ajánlják Nagy Gy. és Tagányi K.), Csoma József és Lehoczky Tivadar (aj. Fejérpataky L. és Csontosi J.), és Dr. Szombathy Ignácz (aj. Szinnyei J. és Szádeczky Lajos). Az ajánlottak közűl általános szótöbbséget nyertek: Dr. Komáromy András (10 igen, 2 nem), Csoma József (9 igen, 3 nem), és Lehoczky Tivadar (10 igen, 2 nem), s így a nevezettek a társaság ig. vál. tagjaivá választattak.
Új tagokúl megválasztattak a következűk: Pártoló-tagúl dolhai és petrovai Petrovay Ádám Nagy-Körűn (aj. Irinyi Csaba); évdíjas tagokúl: a Pannonhalmi főapátság könyvtára (aj. a titkár), Töttössy Béla törv. bíró Nagy-Kanizsán (aj. Makay Dezső). .
A pénztárnok kimutatása szerint f. évi nov. 24-én a pénztár állapota a következő

Bevétel

2459 frt 17 kr.

Kiadás

1881frt 72 kr.

Pénztári maradvány

577 frt 45 kr.

A Nemzetségi Zsebkönyv alapjánál pedig

Bevétel

850 frt – kr.

Kiadás

210 frt – kr.

Maradvány

640 frt – kr.


Az évi pénztári állapot megvizsgálására ismét a tavalyi pénztárvizsgálók, u. m. Deák Farkas, Szinnyei József és Csontosi János vál. tagok kérettek meg.
A titkár bejelenti, hogy Palermoból a következő munka küldetett ajándékba a társaságnak: «La casa Gravina cenno e tavole genealogiche, per Vincenzo Palizzolo Gravina. Palermo 1887.»
A f. évi deczember 3-án tartandó nagy-gyűlés tárgyaiból a titkár javaslatára a mohácsi vész előtti armálisok sorozatának bemutatása elmarad.
Rövid zárt ülés után, melyen a jegyzőkönyv hitelesítésére Nagy Gyula és Szádeczky Lajos vál. tagok kérettek meg, az ülés véget ért.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság

f. évi decz. 3-án tartotta negyedik nagygyűlését a M. T. Akadémia I. emeleti ülés-termében.
Báró Radvánszky Béla elnök megnyitván az ülést, felhívja a megjelent tagokat arra, hogy lejárván az öt évi cyclus, a Társaság elnökségét a legközelebbi öt esztendőre válaszszák meg. A választás tartamára pedig az elnöki tiszt viselésére Melczer István párt. tagot kérte meg. Melczer István elfoglalván az elnöki széket, kérdést intéz a tagokhoz, vajjon az elnökségre egyszerre, vagy külön-külön az elnökre és másodelnökökre óhajtják-e a szavazatokat beadni. A nagygyűlés az előbbi mód mellett nyilatkozván, elnök a szavazatok beszedésére Csontosi János és Szendrei János vál. tagokat kéri meg.
A szavazatok összeszámíttatván, kitünt, hogy beadatott 23 szavazat, melyek a következőkép oszlottak meg: Elnökségre kaptak: br. Radvánszky Béla 21, Nagy Iván 1 szavazatot; másodelnökségre: Nagy Imre 21, Nagy Iván 20 szavazatot (Majláth Béla és Melczer István 1–1 szavazatot). Ekképen a társaság elnökévé a következő öt év tartamára br. Radvánszky Béla, másodelnökeivé pedig: Nagy Imre és Nagy Iván ig. vál. tagok választattak.
Az éljenzéssel fogadott eredmény kihirdetése után br. Radvánszky Béla elfoglalván az elnöki széket, a következő beszédet intézte a nagygyűléshez:
Tisztelt nagygyűlés!
Történetíró gyakran jut abba a helyzetbe, hogy egyes szereplő egyén közelebbi viszonyairól, családi körülményeiről, származásáról szeretne tájékozva lenni, sőt szüksége is volna erre, a mennyiben esetenként csakis az illető viszonyainak lehetőleg teljes ismerete adhatja meg egy-egy rejtélynek látszó esemény kulcsát.
Sokszor csupán ezen ismeretek segélyével vagyunk képesek kikutatni egy-egy, az elmúlt századokban szerepelt, államférfi politikai irányának indokait, szereplésének mozgató erőit.
Egy-egy család hagyománya, politikája, a rokoni összeköttetések, a politikai légkör, melyben a család – később szerepre hivatott – ifjai nevekedtek, a birtokviszonyok és a birtokoknak az ország mely részében való fekvése, az egyeseken a felsőbbség által ejtett jogtalan sérelem vagy ezeknek összehalmozása – mindez döntőleg hatott kivált a XVI. és XVII. században a politikai pártállásra, sőt az actio megkezdésére.
Mindezeknek felkutatása, magyarázata az egyes családoknál, a szélesebb alapokra fektetett családtörténelem feladata. De feladata egy másik nem csekélyebb fontosságú részlet is, s ez a családok benső élete. Mit műveltek, mivel foglalkoztak, mint mulattak a család tagjai, ezekkel szemben a családfő állása időről időre minő változásokon ment át, hogyan voltak a házak, kastélyok, várak berendezve, minő volt a háztartás, miként gondozták és nevelték a gyermekeket. A férj és feleség, valamint a gyermekek és szülők közötti viszony; a gazdaság kezelése, a családi viszálkodások és pereskedések ismerete mind megannyi tanulságos dolgok.
Ha mindezt családonként ismerni fogjuk, akkor alkothatunk majd valódi képet magunknak nemzetünk fejlődéséről, nemzetünk benső életéről.
Ilyenféle és a már más alkalommal elmondott gondolatok vezettek akkor, midőn érezve a történelem társtudományai fejlesztésének különös szükségét, több mint hat évvel ezelőtt összehívtam néhány barátomat egy Heraldikai és Genealogiai Társaság alakításának megbeszélése végett – hogy képesek legyünk az említett tudományok folytatólagos művelésére szakfolyóiratot alapítani.
Öten voltunk, kik a felhívást aláírtuk, egyik társunk, b. Nyáry Albert, fájdalom, már elköltözött közülünk és nem érhette meg fenállásunk első ötéves cyclusát.
Felhívásunkat siker követte, de az aláírók száma nem valami gyorsan szaporodott, 200-nál alig valamivel voltunk többen, midőn elhatároztuk, hogy a társaságot megalakítjuk. Mire alakuló gyűlésünket 1883 február 25-én meg is tartottuk, aláíróink 300 és néhányra szaporodtak, de ezen szám nem lett volna elég. Az alakuló gyűlésen kifejeztem azon reményemet, hogy működésünk megkezdése után tagjaink is szaporodni fognak. Nem csalódtam, ma öt és fél százan vagyunk. Szép szám, köszönetünket fejezhetjük ki tagtársainknak az érdeklődésért, de még mindég nem vagyunk elegen, hogy mindazon czélokat, melyeket magunk elé tűztünk, elérhessük. Hogy működésünk körét kellően kitágíthassuk, még néhány száz tag részvevésére volna szükségünk.
Folyóiratunknak a «Turul»-nak legalább hatszor kellene évenként megjelennie, hogy a megszaporodott ívszám terjedelmesebb dolgozatok közölhetésére szolgáljon.
Munkásságunk eddigi eredménye főként említett folyóiratunkban látott napvilágot. A menynyiben anyagi erőnk engedte, igyekeztünk folyóiratunkat külső csín tekintetében is úgy kiállítani, hogy társaságunk tagjai megelégedéssel vehessék azt kezökbe. Hogy tartalma ménnyiben igyekezett kitüzött czéljainknak megfelelni, arról a titkári jelentés fog számot adni.
Működésünknek egy másik kitüzött irányát még csak most fogjuk megközelíteni. A «Nemzetségi Zsebkönyv» elkészítése eddig akadályokba ütközött, mert az anyagnak fárasztó és sok aprólékos munkával járó összegyűjtése csak a folyó évben volt eszközölhető. Most azonban már annyira haladt, hogy sajtó alá ment és reménylem legkésőbb jövő év február havában már a közönség kezében lehet.
Az elmondottakban csupán jelezni kívántam főbb irányokat, melyeket lefolyt ötévi működésünk alatt követtünk és követni szándékozunk ezentúl.
Ennek kapcsán engedjék meg, hogy köszönetemet fejezzem ki úgy saját, mint elnök-társaim nevében is azon bizalomért, melylyel újból reánk bízták Társaságunk vezetését; alkalmunk fog nyílni így továbbra is közreműködni abban, hogy történetírásunk előbbre vitelét czélzó részletek kidolgozását továbbra is elősegíthessük, Társaságunk működésének fejlesztése által.
A tetszéssel fogadott beszéd után Csontosi János vál. tag lépett a felolvasó asztalhoz, felolvasván Deák Farkas vál. tagnak Ipolyi Arnold néhai alapító és vál. tagunk felől írt emlékbeszédét. A nagy hatást tett emlékbeszéd folyóiratunk jelen számában olvasható.
Ezután a titkár a következőkben terjeszté elő évi jelentését:
T. nagygyűlés!
Öt esztendeje annak, hogy társulatunk szerény körülmények között, alig háromszáz tag segélyére támaszkodva, olvasó sőt mondhatjuk író-közönség hiányával kilépett a nyilvánosság terére. Oly tudományágak művelését írtuk zászlónkra, melyek bár addig is szakavatott művelőkre akadtak; de hiányozván a központ, nem lévén az általunk művelésre kitüzött tudományoknak külön közege, e szakok irodalma nem indulhatott meg meghatározott terv szerint, a termékek elszórtan, sporadikus jelenségek gyanánt tüntek fel irodalmunkban. A szükség, hogy az elhanyagolt heraldikai és genealogiai kutatásoknak, melyeknek annyi szövevénye vár felfejtésre, annyi rejtvénye megoldásra, tág teret biztosítsunk és egyszersmind központot teremtsünk, mely a vidék elrejtett emlékeit az érdeklödökkel siet tudatni, hol e tudományágakkal foglalkozók egymásnak találkozót adnak, hol annyi elszórt ismeret és kiderített eredmény közös tulajdonná lehet: egyre égetőbbnek bizonyúlt. Megszületett így a M. Heraldikai és Genealogiai Társaság, mely szerény eszközeivel e kitüzött czélt elérni törekedett s hogy szándéka megvalósításához közeledett-e, erre nézve ítéletet mondani a t. nagygyűlés az elmondandó adatok alapján van hivatva.
Előbbi évek jelentéseiben vázoltam az irányt, melyen a társaság czélját elérni véli; s így azt ismételni fölöslegesnek tartom. Miként tavaly, úgy most is hangsúlyozhatom, hogy a heraldikában az emlékek felkutatása, ismertetése, ezek alapján a jó, a helyes heraldika szabályainak – tekintettel a hazai sajátságokra – megismerése; a genealogiában pedig a meséknek, a századok alatt gyökeret vert tévhitnek kiirtása, s a családtani bonyodalmaknak oklevelek alapján történendő megoldása volt a főelv, mely működésében a társaságot, közleményeiben pedig annak folyóiratát, a Turult vezette.
A társaság ez irány művelésére az elmúlt esztendőben, utolsó nagygyűlése óta öt igazgató választmányi űlést tartott (1886 nov. 25, 1887 febr. 5, apr. 8, okt. 8 és nov. 24.), melyeken – beleértve a tavalyi nagygyűlés tárgyait – összesen tizenhárom felolvasás, bemutatás tartatott.
A felolvasások közűl a czímertant a következők képviselik: Csergheő Géza vál. tagnak folyóiratunkban is megjelent dolgozata a Ratold-nemzetségbeliek czímerében látható hársfalevélről, figyelemmel kiséri azon változatokat, melyeken egy családi czímer századok folyamán át keresztül megy, melyekben azonban az eredeti ősi czímer lényege megmarad. Dr. Csánki Dezső vál. tag felolvasása egy 1511. évi harminczhat pecsétes oklevélről, a gazdag sphragistikai anyag mellett tanulságos czímertani eredményeket vont .le; és egyes kérdéseket – mint pl. a Zsigmond király alapította sárkányrendet illetőleg, fejtegetései kiváló érdekűek. A felolvasott heraldikai és sphragistikai dolgozatok közt nem mellőzhetem dr. Myskovszky Viktorét Bártfa városa legrégibb pecséteiről és czímeréről, melyben felvidéki városaink emlékeinek buzgó kutatója a város e nembeli emlékeiről behatóan értekezik, s melyben különösen kiemelendő a városnak 1453. évben V. Lászlótól nyert czímeres-levelére és az ennek alapján készült új városi pecsét készítőjére vonatkozó új adatok ismertetése. Ide sorolhatom még. Deák Farkas választm. tag emlékbeszédét elhúnyt nagyérdemű heraldikusunk, br. Nyáry Albert felett, melyben az elhúnytnak kivált. a heraldika és sphragistika terén kifejtett munkásságát jellemzi.
A czímertani emlékeket tagtársaink jobbára az eredetiek bemutatásával igyekeztek szélesebb körben ismertetni, hódolva annak a nézetnek, hogy megmutatása az eredetinek sokkal közvetlenebbül hat és az emlékek iránt az érdeklődést jobban felkölti, mint azoknak elvont ismertetése. Iacute;gy dr. Szendrei János vál. tag megismertetett egy XVI. századi nürnbergi czímeres-könyvvel, mely a méltán oly nagy érdeklődést keltett becses Haller-féle családi könyvvel hihetőleg közös eredetű. Ugyancsak ő három czímeres-levél eredetijét (a Balázs alias Székely, miskolczi Her és a Boér-családokét) ismertette meg társulatunkkal. A heraldikai emlékeknek legbuzgóbb bemutatója dr. Szádeczky Lajos vál. tag volt; ismertetett egy Báthory István lengyel király idejében készült s neki ajánlott lengyel czímeres-könyvet, mely sok magyarországi család lengyel nemességéről is ád felvilágosítást; majd négy czímeres-levelet mutatott be (a Pohronczy 1598, Szent-Benedeki 1626, Turcsinszky 1668, br. Szent-Ivány 1721. családokét). E sorhoz csakhamar tizenkét erdélyi czímeres-levelet csatolt, melyeket erdélyi útja alkalmával sikerült felkutatnia. Ehhez járul legújabban még négy (a Prusinszky családé Zápolya János királytól 1530. évből, Tibald 1596, Harcsa 1625 és Megyeri családoké 1701-ből). A titkár bemutatta Krasznai Für Jánosnak Báthory István szakácsának fejedelmétől 1579-ben kapott czímerét stb. Mindezen czímeres-levelek a választmány határozatához képest lemásolva a társaság irattárában őriztetnek, mely idő folytán tekintélyes gyűjteménynyé válhatik.
A társulatunk által felölelt másik tudományágat, a genealogiát Komáromy András vál. tagnak két felolvasása képviseli: «A nemzetségekről» és «A Káta nemzetségről», melyeknek elseje a nemzetségek vitás kérdését általában mai kritikai szemmel és a történeti kutatások mai vívmányaival igyekszik megvilágítani; míg a második dolgozat, alkalmazván az elsőnek eredményeit egy speciális esetre, egy kiváló de eddig igen homályos multú és elágazású nemzetség szövevényeit hozza tisztába a maig kikutatott oklevélanyag világánál.
Ime röviden ismertetve az anyag, mely űléseinken felolvasásra, bemutatásra került. Ezt aztán kiegészíti, mert az elmondottak nagyobb része is e sorba tartozik, az a tömérdek adat, feldolgozott czikk és sokban új eredmény, mely társulatunk közlönyében látott napvilágot. Itt fejté ki voltaképen a társaság igazi tevékenységét az általa művelésre választott tudományok terén, s e tekintetben változatos, nemcsak egy irányban, de különböző korszakokra és tárgyakra kiterjedő szakirodalmat teremtett.
A heraldika terén a folyóirat nem tévesztette szem elől annak leghitelesebb forrásait, a czímeres-leveleket, s kiváló figyelemmel volt azoknak legrégiebbjeire, hazánkban a Zsigmond-korától a mohácsi vészig kiállítottakra, melyekből a középkori magyar czímersajátságokat és a hamisítatlan magyar czímer-stílus jellemző vonásait legjobban megismerhetjük. A lefolyt ötéves időszak alatt társulatunk nem kevesebb mint tizenhét 1526 előtti czímer képét közölte színes hasonmásban. E mennyiségből 15 darab Zsigmond korára esik, egy V. László, egy pedig Mátyás király idejéből való. Ezen nagybecsű czímertani anyag összegyűjtéséhez és méltatásához folyóiratunk a lefolyt évben a következőkkel járult: A Csontos-család 1418-iki czímerét, a családra vonatkozó adatokkal egyetemben Nagy Iván másodelnökünk tette közzé; heraldikai fejtegetései egy kis vitát is eredményeztek, Csergheő Géza vál. tag ugyanis ily czímű dolgozatában: «Megjegyzések a Csontos-család czímere 1418-ból és némi heraldikai észrevételek czímű czikkre» több tárgyilagos fejtegetéssel foglalkozván, hozzá járult sokban a heraldikai eszmék és fogalmak tisztázásához. Ugyancsak előbbi nagyérdemű heraldikusunk, Nagy Iván, a Szlopnai-családról és 1432-ik évi czímeréről írt ismertetést. Zsigmond királynak 1430-ban Zágrábi Dabi Mihály nevü borbélya részére adott czímerét, mely annyiban is nevezetes, hogy az – a mi e korban armálisoknál nagy ritkaság – hazánkban Pozsonyban kelt, F. L. tette közé. Míg a későbbi, 1456-ból való Disznósy-féle czímert, a család múltjának rövid vázolásával Kubinyi Ferencz tagtársunknak köszönhetjük. Ha összehasonlítjuk a ma már ismert és ismertetett, sőt jó részben költség nem kimélésével hű színezett hasonmásokban közétett, 1526 előtti czímereink számát az öt évvel ezelőttiekkel: valóban el kell ismernünk, hogy társulatunk e téren komolyan fogta fel hivatását, komolyabban mint sok hasonló czélú külföldi vállalat, és becsüknek teljesen megfelelő figyelmet és áldozatot fordított a magyar czímertan e legértékesebb emlékeinek felkutatására. Hogy e hazai heraldikánk díszére váló emlékek szélesebb körben ismeretesekké váljanak és a közelismerést kivívják, választmányi határozat következtében ezekből külön díszes kiadvány (czímer-album) fog készülni, mely azokat a külfölddel is óhajtván megismertetni, több nyelvű magyarázattál fogja heraldikánk díszeit bemutatni. Jelenleg négy ily műlap áll már készen, mihelyt e szám 20–25-re emelkedik, a társaság sietni fog közzétételével.
Mohácsi vész előtti czímert mutatott be Csergheő Géza vál. tag «A Vay és Ibrányi családok czímereinek bővítése 1507-ben» cz. dolgozatával, kimutatván hogy egy a XV. század elején fiágon kihalt család a megtörtént fiusítás után megtartva nevét, miként vette föl és viselte tovább annak a családnak czímerét, melynek egyik sarja a fiúsított leányt nőűl vevén, a családot a nő nevén tovább folytatá.
Egy régi nemzetség ősi czímeréről irott rövid dolgozat egész vitát támasztott folyóiratunkban, mely nagyban hozzájárult a kérdés tisztázásához. Petrovay György tagtársunk egy rövid czikkében felvetvén a Divék nemzetség régi czímerének kérdését, állításai Rudnay Béla és Tagányi Károly vál. tag dolgozatait szülték, kik szakavatottsággal szóltak az ügyhöz, s különösen az előbbi a Divék-nembelieknek a közös törzsből történt elágazásaira nézve érdekes összeállítást is közölt.
Békey István «Magyarország czímerének jelképei» czímű czikkében e kérdést Horvát István iskolájának módszerével iparkodik tisztába hozni; míg Dudás Gyula a zentai curialisták czímereiről szólván, megemlékezik a betelepített szerbek közt 1751-ben történt tömeges nemesítésekről és czímer-adományozásokról.
A heraldikának új forrását nyitotta meg előttünk Csoma József párt., most már vál. tag. Évek hosszú során át szenvedélyes gyűjtője okleveleknek és heraldikai emlékeknek, újabban kiváló figyelmet fordít a régi magyar sírkövekre, melyek úgy czímer-isme, mint genealogiai tekintetben ránk nézve kiváló érdekűek; tetemes áldozatok és fáradság árán gyűjti össze az anyagot, mely feldolgozásával egyetemben a szerint a mint az emlék túlnyomólag figuralis, vagy heraldikus jellegű, részint az Arch. Értesítőben, részint a mi folyóiratunkban lát napvilágot. Eddig egy ily kiváló érdekes sírkő jelent meg közlönyünkben, az Abanemből eredő Gagyi Lászlóé, melyet ismertetője becses megjegyzésekkel kísér az Aba-nem czímerjelvényének változatairól.
A heraldika másik fontos kútforrása a sphragistika, melyet folyóiratunkban három dolgozat képvisel. Említettem Dr. Csánki Dezső-ét az 1511-iki harminczhat pecsétes oklevélről, melynek gazdag pecséttani anyagát az író teljesen kiaknázta; ehhez aztán pótlásokkal szolgált Csergheő Gézának «Heraldikai és sphragistikai adalékok a Harmiczhat pecsétes oklevél 1511-ből cz. közleményhez» – czímű dolgozata. Az egyházi sphragistikát Némethy Lajos vál. tag közlései képviselik, ki rajzok kiséretében Budapesten létezett 10 egyházi testület pecséteit mutatta be.
A társulatnak gondja volt arra, hogy az általa felölelt tudományágak főforrását, a levéltárakat, s azok idevágó anyagát ismertesse. Lehoczky Tivadar vál. tag a Beregmegye, Salamon Vincze pedig a Székesfehérvár és Fehérmegye levéltárában őrzött czímeres nemeslevelek sorozatát közölték, így tévén lassanként teljesebbé a képet ezen ránk nézve becses anyagról, melynek megismerésére társulatunk létezése óta kiváló figyelmet fordított; csak úgy hivén czélját megközelíthetni, ha előbb világos áttekintést ád a reánk maradt emlékekről s útmutatást arra: mit hol keressünk. Nem hagyhatom e helyen megemlítés, nélkül, hogy az a becses jegyzék, melyet Tagányi Károly vál. tag mintegy 7000 családnak az orsz. levéltárban őrzött vagy följegyzett czímeres nemesleveleiről folyóiratunkban közölt, az orsz. levéltár szíves készsége által rövid idő alatt mintegy 2000-re menő újabb adattal lesz kiegészítve, melyeket a belügyministerium felhívására a hiteles helyek levéltáraiból érkezett jelentések alapján Karagyena Mihály tagtársunk állított össze. A családi levéltárak érdekében Melczer István tagtársunk szólalt föl, több igen figyelemre méltó megjegyzést bocsájtván világgá.
A másik fő tudomány-ág, melynek művelését a társulat és közlönye feladatának ismeri: a genealogia. Ebben is azok a szempontok vezették, melyeket már megelőző években szerencsém volt előadni. Lehetőleg kiterjeszkedett a folyóirat nevezetesebb kihalt, valamint egyes élő családaink történetének hiteles megállapítására; sőt iparkodott egyes régibb idevágó irodalmi termékeinket is, melyek már-már feledésbe kezdenek merülni, szakszerűen ismertetni. Iacute;gy Deák Farkas behatóan foglalkozott Mikolának az erdélyi családokról írott. genealogiájával; mely korában (1731-ben) nagy zajt ütött, de azóta csaknem teljesen megfeledkeztek róla.
A kihalt családok történeteit tárgyaló dolgozatok közűl első helyen említem dr. Wertner Mór-ét, ki az első magyar királyi család, az Árpádok genealogiai kérdéseiből «Glossák az Árpádok genealogiájához» czím alatt többet a kritika bonczkése alá vesz. Fejtegetései a két Zsófiáról, Szent István gyermekeiről, a Rixa és Anasztázia királynék közötti rokonságról, Bertáról sz. László állítólagos leányáról és Steflingi-rietenbergi Adelhaid királynőről sokban tisztázzák a zavart és eloszlatják a homályt, melyben az Árpádok genealogiai összeköttetései felől hosszú időkön át voltunk.
Dr. Karácsonyi János a kerekegyházi Laczkffyak leszármazásáról értekezett, kimutatván a hibákat, melybe egyes genealogusok a kerekegyházi és a szántói Laczkfyak összezavarása által estek. Egy másik kihalt, elfeledett család történetéhez, a Gechey-ekéhez, Csoma József vál. tag szolgáltatott becses adatokat.
Az élő családok körébe vágó közleményekből kiemeljük dr. Karácsonyi János-ét, ki a Zichyek első ismert őséről értekezvén, annak új adatok alapján, melyek az eddigi genealogusok figyelmét kikerülték, a XIII. század végén vagy a XIV. elején élt Szajki Gált mutatja ki. Egy a multban és a jelenben kiváló szerepet játszó család teljes leszármazását és történetét adta Petrovay György az Orczy-családról irott terjedelmes dolgozatában. Míg Szombathy Ignácz két közleménye a gr. Laszberg-család multját tárja elénk. Kisebb adalékokat szolgáltattak még Sz. K. a Szelestey, váradi Szabó János a Csiffy és Deák Farkas a kissólymosi Simó családok történetéhez.
Ime, tisztelt nagygyűlés, a folyóiratunk legközelebb múlt évi folyamában megjelent dolgozatok rövid ismertetése, mihez még a szakirodalom idevágó termékeinek méltatását, rövidebb irodalmi híreket, s a heraldikai és genealogiai apróságokat sorolhatjuk, melyek a Turul egy évi számaiban megjelentek; ezek bizonyítják, hogy a folyóirat az eddigi évfolyamokkal elért színvonalon megmaradni s a szakirodalom haladásával, a mennyire ezt a rendelkezésre álló anyagi és szellemi erők megengedik, lépést tartani igyekezett.
Kötelességemnek ismerem, t. nagygyűlés, társulatunk mellék vállalatáról, a Nemzetségi Zsebkönyvről is beszámolni. Eddig úgy költségi okok, mint az anyag beszerzésének nehéz, valamint felhasználásának kényes volta gátolt abban, hogy alapszabályainkban igért kötelezettségünknek, hogy időközönként egy ily zsebkönyvet teszünk közé, megfeleljünk. Most már jelenthetem, hogy a vállalat első kötetére való anyagot, melynek gyűjtése tetemes áldozatokkal és fáradsággal járt, immár nemcsak egybegyűjtöttük, hanem részben fel is dolgoztuk, s hogy a kötet megjelente, melyből társulatunkra nézve nem csekély hasznot várunk, csak addig fog késni, míg azt technikai okok gátolják; a választmány által megbízott szerkesztők munkájokkal és feladatuk megoldásával teljesen tisztában vannak.
A társulat egyéb ügyeire és vagyoni helyzetére térvén át, örömmel jelenthetem, hogy a súlyos veszteségek daczára, melyek társulatunkat a lefolyt évben történt halálozások által érték, a választmány kiegészítése, úgy alaptőkénk szaporodása mint tagjaink számának növekedése által társulatunk tekintélyben és erőben sokat nyert. Az igazgató választmány három új taggal erősödött meg. Csoma József, dr. Komáromy András és Lehoczky Tivadar urak, az általunk felölelt szaktudományok buzgó művelői iránt csak méltó elismerését fejezte ki a választmány, midőn őket tagjai sorába iktatta. Alaptőkénk a tavalyi 9600 frtról 10,800 frtra növekedett; oly összeg, melynek csak igen csekély része (2100 frt) nincs kötlevelekkel biztosítva, bár erre is biztos a remény, hogy ez rövid idő multán megtörténik. A többi, mint ez a pénztári kimutatásból kitünik, legnagyobb részt készpénzben befizetett s csak kis részben alapító kötelezvényekkel biztosított alapítványokból áll. – Tagjaink száma is emelkedett. A 200 frtos alapítóké 4-gyel, a 100 frtosoké 2-vel, a pártolóké 8-czal, az évdíjasoké 27-tel, úgy, hogy összes tagjaink száma a hatodfélszázat meghaladja. Ezen, társulatunk rövid idejű fennállásához arányítva kedvező vagyoni állapot lehetővé teszi, hogy évenként – ide nem értve a társulat administrationalis költségeit – tisztán irodalmi czélokra 3000 frtnál többet fordíthatunk.
Ez anyagi virágzás mellett azonban fájdalommal kell megemlékeznem azon nagy veszteségekről, melyek kiváló tagjaink elhúnytával a lefolyt évben értek.
Éppen most egy esztendeje vesztettük el alapító és választmányi tagunkat, Arnold nagyváradi püspököt, kinek váratlan halála gyászt hozott az egész országra. Illetékes toll örökítette meg az elhúnyt nagy férfiú érdemeit e nagygyűlésünkön, mely az ő emlékének volt szentelve; a ravatalára társulatunk nevében helyezett koszorú néma hirdetője volt a gyásznak és fájdalomnak, melyben egy egész országgal együtt társulatunk is részt vett.
Alapító tagjaink sorából elvesztettük még id. báró Bánffy Ádámot, pártoló tagjaink közűl Békássy Károlyt, Tarányi Ferenczet, Luby Zsigmondot, kiknek elhúnytát a családi körön kívül a közélet is gyászolja.
Elmondtam, t. nagygyűlés, az eddigiekkel társulatunk működését, történetét az elmúlt esztendőben; s midőn hosszúra terjedt jelentésemet befejezem, teszem ezt azon kérelemmel, hogy azt tudomásul venni méltoztassék.

* * *

A titkári jelentés tudomásul vétetvén, a titkár előterjeszté a pénztárnok kimutatását, mely szerint a pénztár állása decz. 3-án a következő:

Bevétel 1887 jan. 1-étől

3.245 frt 17 kr.

Kiadás

2.015 frt 31 kr.

Készpénz maradvány

1.229 frt 86 kr.

A Nemzetségi Zsebkönyv alapjának állása

Bevétel

85 frt.

Kiadás

210 frt

Készpénz

640 frt.

 

Alapitványok: 30 alapító tag befizetett alapítványa (részben a Társaság évi pénztári maradványából tőkésített összeg) értékpapírosokban

 

6.100 frt.

10 alapító tag alapító-kötelezvénye

2.600 frt

12 alapító tag alapítványa, kötelezvények nélkül, melyeknek kamatai rendesen fizettetnek

 

2.100

Összesen

10.800 frt.


Minthogy a választmány a pénztár megvizsgálásáról már intézkedett, a pénztári kimutatás ideiglenesen tudomásul vétetett.
A jegyzőkönyv hitelesítésére Csontosi János és Szendrei János vál. tagok kéretvén meg, a nagygyűlés véget ért.

Báthory István szakácsának czímere.

Báthory István lengyel király és erdélyi fejedelem vilnai várában 1579. juniushó 10-én kelt, általa sajátkezűleg és Berzeviczy Márton erdélyi kanczellár által aláírt oklevél szerint az ő első szakácsának, Krasznai Für Jánosnak s mindkét nemű utódainak nemességet ad a szakácsi szakban ifjúságától. fogva mind Lengyel-, mind Erdélyországban tanúsított jártasságaért s kitünőségeért, e téren valamennyi más alkalmazott s a királyi konyhákban működött szakácsok közt ő nyervén el a pálmát.

images/1887-88xw90.jpg

Czímerűl, mint a mellékelt rajz mutatja, a koronás sisakkal fedett paizs kék mezejében, félig kiemelkedő és szügyébe szúrt arany késsel ellátott szarvast nyert, kétségtelenül kitűnő szarvassülttel gyönyörködtetvén a fejedelmet.
Ezenfelül a hálás király hű szakácsának Krasznán még egy háztelket is adományozott, mely Dyrsa Máté telke szomszédságában feküdt; és a krasznai promontoriumban egy szőllőt, mely délről Dacz Antal, nyugatról Mukos Péter és északról Debreny Ferencz szőllőivel volt határos; felmentvén őt egyszersmind minden díj és bérfizetéstől.

LEHOCZKY TIVADAR.

A Divék nemzetség czímeréhez.

A Turul 1887-iki 3-ik füzete 113. lapján, Rudnay Béla, a Divék nemzetség czímeréről való értekezésben azt állítja, hogy e czímerben ma látható hold és csillag «csak a XVII-ik században kezd szerepelni». Ezen állítás, úgy látszik, tévedésen alapszik, mert Majthényi Gergelynek a nováki templomban létező sírkövén 1488-ból, a czímerben, a fán és medvén kívül, a hold és a csillag is látható. Ezen sírkő felirata ekép hangzik:

images/1887-88xw91.jpg

Ugyanott látható egy másik sírkő töredéke, melynek felső része teljes, az alsónak csak fele létezik. A feliratból csak e szavak «filius Egregii Gr . . .» olvashatók, a czímernek csak fele látható, és ott is a medve felett a csillag. Az egész emlék, tekintve formáját és betűit, régibbnek látszik lenni az előbbinél. Ugyanazon oldalon közlött okmányban említett «Sebedrusz» helysége is, azt hiszem, nem mint Rudnay mondja, a mai Valaszka-Bela, de inkább a Privigye közelében fekvő Szebedrás helysége.

Id. RAKOVSZKY ISTVÁN.

A genealogia irodalma hazánkban.

Buzgó tagtársunk dr. Wertner Mór «Genealogie in Ungarn seit 1883» czímmel a berlini «Vierteljahrsschrift für Heraldik Sphragistik und Genealogie» legutóbbi füzetében érdekes dolgozatot tett közzé, mely különnyomatképen is megjelent. A szerző hasznos szolgálatot tett vele szakirodalmunknak, de különösen társulatunknak, melynek működését ily módon széles körben tette ismertté. Valóban, ha a 22 lapra terjedő füzetet átolvassuk, meggyőződünk arról, hogy 1883 óta e szaktudomány terén társulatunk viszi a vezérszerepet, s a dolgozat úgyszólván egyedűl a társulatunk közlönyében megjelent genealogiai közlemények tartalmának ismertetése. Most midőn fennállásunk és működésünk első öt esztendejét megértük s a társulatunk által követett tudományos irány jobban kitetszik: alkalomszerű és elismerésre méltó munkát cselekedett a szerző, midőn a külföld figyelmét felhívta társulatunkra, melynek működése eddig kiadványaink nyelve miatt a rokon tudományos egyesületek előtt ismeretlen volt.

MAGYARORSZÁG HITELES HELYEINEK LEVÉLTÁRAIBAN ŐRZÖTT HERCZEGI, GRÓFI, BÁRÓI ÉS NEMESI OKLEVELEKNEK JEGYZÉKE.

Közli: KARAGYENA MIHÁLY.

Melléklet a Turul 1887. évi folyamához.
Az Országos Levéltárban a magyar és erdélyi udvari kanczelláriák fölállításáig található, herczegi, grófi, bárói és nemesi okleveleknek Tagányi Károly által összeállított jegyzékét most a magyarországi hiteles helyek levéltáraiban talált, s a nagyméltóságú Belügyministerium által az 1486: 12, 1552: 41, 1723: 39, 1765: 11. törvényczikkek alapján kiadott rendelete következtében az Országos Levéltárhoz eddigelé beküldött herczegi, grófi, bárói és nemesi okleveleknek jegyzékével óhajtom ezúttal kiegészíteni, tekintettel arra: hogy ezen adatokat a magyar királyi honvédelmi s a közös hadügyministerium mint szintén a közönség is mindegyre sűrűbben veszik igénybe.
Jegyzékemben fölvettem minden nemességet vagy főúri rangot nyert egyén nevét, utána az évet, melyben adományát kapta, s végül a helyet, hol az arról kiadott oklevél található, a mint azok betűrendben egymásután következnek.
Ezen jegyzék alapjául azon jelentések és összeirások szolgálnak, melyeket eddig a beszterczebányai, csanádi, esztergomi primási, esztergomi és kalocsai főkáptalanok, egri, győri, nagyváradi, pécsi, pozsonyi társas káptalan, szathmári, székesfehérvári, szepesi, váczi, veszprémi káptalanok; továbbá a csornai, garamszentbenedeki, jászai, leleszi, pannonhalmi conventek, mint hiteles helyek az idézett rendelet értelmében beküldöttek.
ABEL. Esztergomi primási Levéltár. Levéltári jelzet: Prot. L. pag. 903.
ABONY. 1756. Jászóvári conv. lt. Prot. 3. fol. 175. – Prot. 8. fol. 35.
ACHILES báró. Esztergomi primási lt. J. fol. 129. 133.
ÁCS. Esztergomi primási lt. J. fol. 26.
ÁCZ alias BÉKESY. 1613. Leleszi orsz. lt. 11. szám.
ADDA, 1753. Beszterczebányai kápt. lt. eredetiben őriztetik.
ADORJÁN. 1578. Jászóvári conv. lt. Prot. N. fol. 206. Prot. 3. fol. 3.
ADORJÁN. 1657. Szepesi kápt. lt. jkv. fol. 34.
ÁGOSTON. Esztergomi primási lt. Lit. T. Nro 561. 562.
AJTICS HORVÁTH. 1763. Váczi kápt. lt. Q. 533.
ALCS. 16299. Szepesi kápt. lt. jkv. 1618. fol. 217.
ALEXI. 1669. Jászóvári conv. lt. Prot. 68.
ALLAGA. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 900.
ALLAGA. (nemes-militicsi közbirtokos.) 1803. Kalocsai főkápt. lt. F. 17. bádogtartó.
ALLAGOVITS. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 772.
ALMÁSSY (Kukola.) 1693. Szepesi kápt. lt. jkv. 1667. dol. 193.
ALMÁSY. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 20.
ALTARJAI. 1703. Leleszi orsz. lt. Prot. 1753 év fol. 70.
AMBROSY. Esztergomi primási lt. Prot.. J. fol. 112. 113.
AMBRUS. 1648. Váradi kápt. lt. XXIX. 103, 83. 483, 16.
AMBRUS. 1648. Váradi kápt. lt. XXVIII. 374, 86.
AMBRUS. 1733. Váczi kápt. lt. J. 137.
AMBRUS. é n. Váradi kápt. lt. XXX. 38, 31.
ANGYAL. 1659. Jászóvári conv. lt. Prot. 7° fol. 200.
ÁNOS de Haras. 1771. Váradi kápt. lt. XXIV. 355, 119.
ANTALÓCZY. 1736. Leleszi orsz. lt. Átírva 1819-ben.
APOR báró. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 770.
APOSTOL. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 77.
ARANYAS. 1578. Leleszi orsz. lt. 12. szám.
ÁRNOLD. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 34–37.
ÁRPÁSY. Pozsonyi kápt. lt. Prot. 53. 139. lap.
ÁRVAY. 1659. Jászóvári conv. lt. Orig. Nro 17.
ÁRVAY. Esztergomi primási lt. Prot. F. fol. 223. – Prot. L. pag. 773.
ARY. 1581. Leleszi orsz. lt. Atirat 1581. 13. lap.
ASZTRY de Sosdia. 1840. Csanádi kápt. lt. F. 35.
ATKÁRY. 1638. Győri kápt. lt. Prot. fass. 37. fol. 337.
BAAN. 1715. Leleszi orsz. lt. Prot. 1788. fol. 80.
BAAN l. BÁN.
BÁCSMEGYEI. 1557. Pécsi kápt. lt. XVII. csom. Sig. Z. U. Z. Prot. VI. 244. lap.
BAGAMÉRY alias SZABÓ. 1668. Leleszi orsz. lt. 1756. p. 58.
BAGDI. 1752. Váradi kápt. lt. XVI. 17, 136.
BAGHI. 1697. Váradi kápt. lt. I. 34, 48.
BAGHY alias GODOR. Esztergomi primási lt. Prot. F. fol. 222.
BAGINSZKY. 1667. Szepesi kápt. lt. Scrinium I.
BAGOLY. 1589. Váradi kápt. lt. XI. 261, 11.
BAGOSSY. 1741. Váradi kápt. lt. XIII. 34, 68.
BAJCHY. 1724. Győri kápt. hiteles lt. Prot, fass. 17. fol. 378. b).
BAJZA. 1792. Beszterczebányai kápt. lt. jegyzőkönyvben átirva.
BAK. 1656. Egri káptalan lt. L. jkv. 85. szám.
BAK. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 115, 116.
BAKAY. 1649. Jászóvári conv. lt. Y. fol. 76. 3° fol. 37.
BAKAY. 1655. Váradi kápt. lt. VI. 333, 127.
BAKAY. 1728. Váradi kápt. lt. VIII. 61, 21.
BAKÓ (Dakó). 1630. Jászóvári kápt. lt. Prot. Q. fol. 420
BAKÓ. 1777. Váradi kápt. lt. XXVIIII. 592, 137.
BAKÓ és BOGDÁN. Pozsonyi kápt. lt. Capsa 12. Fascic. 4. Nro 2.
BAKONY. 1572. Csornai conv. lt. 18–568 1/.
BAKONY. 1650. Győri kápt. lt. Prot. fass. 22. fol. 105.
BAKSCHAY. 1580. márczius 20. Pannonhalmi orsz. lt. 202. szám.
BALASKO. 1675. ápril. 6. Pécsi kápt. lt. Sig. K t 13. Prot. IV 66.
BALASSA de Hethes. 1610. Jászóvári conv. lt. Prot. Q. fol. 429.
BALAY. 1649. Jászóvári conv. lt. 3° fol. 37.
BALÁZSOVITS. 1708. Esztergomi főkápt. lt. Prot. 146. lap.
BALÁZSOVICS. Esztergomi primási lt. Prot. H. fol 54.
BALCZER alias SAMUEL 1694. Leleszi orsz. lt. 39. szám. eredeti átirva: Prot. 1817 év. pag 11.
BALING. 1720. Leleszi orsz. lt. Prot 1736. p. 32.
BALLA. Esztergomi primási lt. Prot. L pag. 768.
BALLIBÁNY. 1722. Váradi kápt. lt. XXXIV. 56/1807, 32.
BÁLLYA alias JODY. 1761. Leleszi orsz. lt. Prot. 1778. év 78. lap.
BALOG alias TEGENYE. 1624. Leleszi orsz. lt. 22. szám alatt.
BALOG. 1628. Egri kápt. lt. L. jkv. 210. Lap.
BALOG. 1640. Jászóvári conv. lt. Prot. 6. fol. 360.
BALOG. 1652. Váradi kápt. lt. XXVIIII: 53, 67.
BALOG alias SZODOS. 1652. Leleszi orsz. lt. Átiratott 1773-ban. fol. 55.
BALOG. 1664 Egri kápt. lt. N. jkv. 250. szám.
BALOG. 1713. Váczi kápt. lt. Q. 565.
BALOG. 1742 Leleszi orsz. lt. fol. 32.
BALOG de Told. 1758. Váradi kápt, lt. XXVIIII. 561, 106.
BALOG. 1769. Váradi kápt. lt. XXV. 6,
BALOG de Szováth. Váradi kápt. lt. XXX. 366, 117.
BALOG. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 772.
BALOG. Esztergomi primási lt. Prot. F. fal. 222.
BALOG alias VAJÁN l. VAJÁN.
BALTA. 1693. Váradi kápt. lt. XXXI. 560, 94.
BALTA. 1760. Váczi kápt. lt. G. 184.
BALYA. 1688. Váczi kápt. lt. N. 389.
BALYÁK. 1631. Jászóvári conv. lt. orig. 18.
BÁN. 1693. Váradi kápt. lt. XXXVII. 198/1815, 96.
BÁN. 1816. Váradi kápt. lt. XXXVII. 267/1815, 115.
BÁN. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 769.
BÁN l. BAAN.
BÁNFFY. 1690. Csornai conv. lt. 10–228. –
BÁNFFY l. BÁNNFFY.
BANGA. 1579. Leleszi orsz. lt. 19. szám.
BÁNHIDY. 1718. Váczi kápt. lt. E. 269.
BÁNNFFY. 1690. Jászóvári conv. lt. orig. Nro 16.
BÁNNFFY l. BÁNFFY.
BANOVSZKY. Esztergomi primási lt. Prot. J fol. 89, 90.
BÁNYAI. 1613. Jászóvári conv. lt. orig. Nro 61.
BÁNYAI de Nádasd. 1629. Egri kápt. lt. N. jkv. 69. szám.
BÁNYÁSZ. Jászóvári conv. lt. Prot. 18. fol. 111.
BARANY. 1694. Szepesi kápt. lt. jkv. fol. 334.
BÁRÁNY de Debreczen. 1656. Egri kápt. lt. S. S. jkv. 242. szám.
BARANYAY. 1638. Leleszi orsz. lt. Átaratott 1773. fol. 10.
BARANYAY. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 770.
BARÁTH. 1651. Egri kápt. lt. J. jkv. 204. szám.
BARBÉI. alias TÓTH de Nemeskerek. 1606. Győri kápt. lt. Prot. fass. 32. föl. 219. és 281.
BARBÉLY. 1649. Leleszi orsz. lt. 90. Prot. fol. 7.
BARBÉLY l. BORBÉLY.
BARCH. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 750.
BÁRCZAY. 1631. Leleszi orsz. lt. Prot. 81. 205, lap.
BARCZER. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 772.
BÁRCZY. 1631. Leleszi orsz. lt. Prot. 81. fol. 203.
BÁRDOS. 1646. Egri kápt. lt. A. B. jkv. 278. szám.
BÁRDOS. 1665. Egri kápt. lt. R .jkv. 1465. lap. 403. szám.
BÁRDY alias SINKA. 1720. Váradi kápt. lt. VI. 341, 129.
BÁRDY alias SINKA. 1720. Leleszi orsz. lt. 29. szám.
BARNA. 1653. Egri kápt. lt. L. jkv. 311. szám.
BARÓTHY. 1733 és 1744. Váradi kápt. lt. XIV 563, 4.
BARSY. 1622. Jászóvári conv. lt. orig. Nro 1°.
BÁRSY (Kapronczar). Jászóvári conv. lt. Nro 1.
BARTHA. 1584. Egri kápt. lt. A. B. jkv. 95. szám.
BARTHA de Pan. 1686. Esztergomi főkápt. lt. Prot. 32. 56. lap.
BARTHA. 1773. Váradi kápt. lt. XXV 261, 139.
BARTHA. 1806. Váradi kápt. lt. XXXIV 149/1807, 77.
BARTÓK. 1630. Egri kápt. lt. O. O. jkv. 61. szám.
BARTOLOMI báró. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 138. 139.
BARTOS. 1627. Dec. 7. Pécsi kápt. lt. Sig. U † 6. Prot. XI. 316. lap.
BARVULSZKY. 1760. Szepesi. kápt. lt. jkv. 1756. fol. 162.
BATHA. 1632. Jászóvári conv. lt. Q. fol.
BÁTHORY. 1745. Váradi kápt. lt. XXVIIII. 490, 38.
BÁTYI. 1661. Egri kápt. lt. A. N. jkv. 195. lap, 197. szám
BAUER. Esztergomi primási lt. Prot. V. V. pag. 60. Litera T. Nro 543.
BAUMGARTEN báró. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 903.
BEBERY: 1638. Szepesi kápt. lt. jkv. 1632. fol. 426.
BECCARIA. 1611. Győri kápt. lt. Prot. fasc. 6. fol. 370. a).
BEDECZ. 1635. Jászóvári conv. lt. Orig. Nro 13
BEHEIM alias BEHM. 1744. Váradi kápt. lt. XIV. 634, 22.
BEHEJMS (Behm). 1653. Váradi kápt. lt. XII. 472, 83.
BEKE. 1613. Győri kápt. lt. Prot. 22. fol. 529. a).
BÉKESY alias Ácz. 1613. Leleszi orsz. lt. 11. szám.
BELLOSICH. 1715. Pozsonyi kápt. lt. Eredeti Armalis.
BELLOVICS báró. Esztergomi primási lt. Prot. H. fol. 67. 68.
BELLUSICS. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 188. 189.
BÉLTEKI alias MURECSAN. 1699. Váradi kápt. lt. VII. 35, 14.
BEN de Ságh. 1563–76. Jászóvári conv. lt. Orig. Nro 49.
BENCSIK. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 903.
BENCZELIDES. 1669. Váczi kápt. lt. 1710. I.
BENDA. 1649. Jászóvári conv. lt. 3° fol. 37.
BENDE de Bessenyő. 1613. Egri kápt. lt. L. jkv. 1105. l.
BENDL. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 771.
BENE. 1632. Váradi kápt. lt. VIII. 157, 36.
BENE. 1669. Jászóvári conv. lt. Y. föl. 49.
BENE. 1744. Váradi kápt. lt. XV. 70,
BENICZ. 1659. Jászóvári conv. lt. 7° fol. 200.
BENKE. 1781. Váczi kápt. lt. U. 20.
BENKŐ. 1713. Váczi kápt. lt. Q. 565.
BEŐTHY. 1833. Győri kápt. lt. Prot. fass. 41. fol. 167.
BERCZIK. 1635. Jászóvári conv. lt. 2° fol. 5.
BERDÓCZY alias CORODINI. 1652. Váczi kápt. lt. H. 78.
BERECZK 1801. Jászóvári kápt. lt. Elench. 1840. 11. Marg. 316.
BERECZKY. 1619. Jászóvári conv. lt. Orig. Nro 2.
BERECZKY. 1657. Váczi kápt. lt. T. 71.
BERECZKY. 1759. Váradi kápt. lt. XXIV. 637, 122.
BERÉNYI gróf. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 899. Littera T. 536/9.
BÉRES. 1651. Egri kápt. lt. A. N. jkv. 201. lap, 198. szám.
BÉRES. 1653. Leleszi orsz. lt. Prot. 115. lap.
BERETEY. 1654. Egri kápt. lt. A. N. jkv. 193. lap, 196. szám.
BEREY. 1580. Leleszi orsz. lt. 22. szám eredeti.
BERKÁCS alias PRIBÉK. 1599. Győri kápt. lt. Prot. fasc. 6. fol. 42. a).
BERKÁCS alias PRIBÉK. 1743. Kalocsai főkápt. lt. Prot. 1772. Septemher 9-én F. Nro 3. alatt.
BERNÁRD alias HODOSY. 1473. Váradi kápt. lt. XXIII. 129 35.
BERNÁRD. 1658. Győri kápt. lt. Prot. fasc. 21. fol. 485. a).
BERNÁRDOVICS. Esztergomi primási lt. Prot. F. fol. 223.
BERNÁTH. 1659. Jászóvári conv. lt. 2° fol. 38.
BERTÓK. 1790. Esztergomi főkápt. lt. Prot. 43. lap 90.
BESZE de Megyer. 1649. Szepesi kápt. lt. jkv. 1675. fol. 34.
BESZPRIMY. 1673. Csornai conv. lt. 15–164.
BEVERKES. Esztergomi primási lt. Lra. T. Nro 356.
BIHARY. 1621. Leleszi orsz. lt. 18. szám.
BIRÓ de Szobráncz. 1583. Leleszi orsz. lt. Prot. 34. fol. 10.
BIRÓ. 1651. Városi kápt. lt. VI. 517, 173.
BIRÓ. 1659. Leleszi orsz. lt. 6. szám.
BISZTRICZKY, 1651. Julius 15. Pannonhalmi orsz. lt. 239. szám.
BITÓ. 1625. Győri kápt. lt. Prot. fass. 24. fol. 107. a).
BITÓ. 1625. Váczi kápt. lt. K 493.
BITTÓ. Esztergomi primási lt. Prot. F. fol. 223.
BOBRIK. 1621. Jászóvári conv. lt. Orig. Nro 57.
BOCSOR. 1736. Kalocsai főkápt. lt. Prot. 1740. Május 21. F. Nro 1. alatt.
BODA. 1668. Leleszi orsz. lt. 1756. p. 58.
BODÓ. 1565. Váczi kápt. lt. 1735. I.
BODÓ. 1580. Leleszi orsz. lt. 34. szám.
BODON. 1667. Egri kápt. lt. XX. jkv. 85. szám.
BODON. 1794. Jászóvári conv. lt. Elench. 1835. Nro 49.
BODONY. 1667. Egri kápt. lt. XX. jkv. 85, szám,
BODONYI. 1695. Váczi kápt. lt. B. 80.
BODOR. Esztergomi primási lt. Prot. F. fol. 223.
BOÉR de Nagykörtvélyes. 1679. Váradi kápt. XXVIII. 332/4. 58, 59.
BOÉR de Kopacsel. 1779. Váradi kápt. lt. XXVIII. 432 106.
BOGÁCSY alias ZABÓ. 1578. Jászóvári conv. lt. P. fol. 43.
BOGÁR. 1659. Egri kápt. lt. F. F. jkv. 223. szám.
BOGDÁN l. BAKÓ.
BOGDASY-ZABÓN l. ZABÓN.
BOKOR 1696. Váradi kápt. lt. XXII. 125, 33.
BOLDOG. 1740. Váradi kápt, lt. XXI. 383, 123.
BONA. 1663. Egri kápt. lt. R. R. jkv. 458. szám.
BONCZÓ alias MAGYARI. 1725. Váradi kápt. lt. V: 193, 144.
BORÁROS. 1725. Győri kápt. lt. Prot. fass. 30. fol. 375 et 377.
BORBÉLY. Leleszi orsz. lt. 46. szám eredeti. Átírva Prot. 1822. pag. 78.
BORBÉLY l. BARBÉLY.
BORBÉLY-EGERSZEGIEK l. SÁHA.
BORHY. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 770.
BORNEMISZA báró. Esztergomi primási lt. Prot. H. fol. 27. 28.
BORNEMISZA. Esztergomi primási lt. Lra T. Nro 130.
BOROS de Mosony. 1587. Egri kápt. lt. C. jkv. 94, szám.
BOROS de Miskolcz, 1606. Váradi kápt. lt. XL. 110/1832,42.
BOROS de Miskolcz. 1608. Csanádi kápt. lt. XI. kötet. 73. lap.
BOROSZLAY. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 901.
BORSFFAY. Esztergomi primási lt. Prot. K. pag. 21–28.
BORSODY. 1677. Győri kápt. lt. Prot. fass. 22. fol. 210. a).
BORSOS de Thas. 1591. Leleszi orsz. lt. Prot. 1806. pag. 122.
BORSVAY. 1652. Jászóvári conv. lt. R. fol. 381.
BORSY. 1597. Leleszi orsz. lt. 3. szám.
BORZAS. 1666. Váradi kápt. lt. XIV 137, 93.
BOSIK. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 118. 119.
BOSKOVITS. 1696. Jászóvári conv. lt. Orig. Nro 5.
BOSNYÁK. 1631. május 18. Pécsi kápt. lt. Prot. II. 473. lap.
BOZÓKY. 1655. Leleszi orsz. lt. 5. szám.
BOZSIK. 1642. Egri kápt. lt. J. J. jkv. 187. szám.
BÓZVÁRY. 1730. Váczi kápt. lt. 1730. I.
BOZZAY alias NAGY. 1580. Esztergomi főkápt. lt. Prot. 4. 160. lap.
BOZZAY: 1735. Jászóvári conv. lt. 53. 54.
BÖRELLYEY. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 769.
BÖTÖS. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag, 768.
BRANKO l. WUKO.
BRANKOVICS báró. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 770
BRASSOVSZKY. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 901.
BRESZTEL. 1675. Jászóvári conv. lt. S. fol. 344.
BREZANÓCZY. 1821. Esztergomi főkápt. lt. 75 capsa (téhelyben), 9. csomag, 10. szám alatt.
BRYGANT. 1516 Leleszi orsz. lt. 47. szám.
BUBLOVICS. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 901.
BUCZURKA. 1760. Váradi kápt. lt. XXII. 339 138.
BUDAHÁZI. 1716. Váradi kápt. lt. XIV 167, 73.
BUDAY. 1653. Egri kápt. lt. L. jkv. 311. szám.
BUKOVICS. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 769.
BUNDA. 1634. Egri kápt. lt. L. jkv. 223. szám.
BUNYEVÁCZ. Esztergomi primási lt. Lra. T. Nro 561. 562.
BURGELL. Esztergomi primási lt. Prot. H. fol. 35. 39.
BURIÁN. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 771.
BÚS. 1668. Egri kápt. lt. R. R. jkv. 175. lap, 383. sz.
BUTTLER gróf de Bárdány et Erdőtelek. 1712. Csanádi kápt. lt. VIII. kötet, 88. lap.
BUTTLER gróf. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 5. 6.
BÚZA. 1638. Jászóvári conv. lt. 7. fol. 496.
BUZÁS. 1738. Váczi kápt. lt. K. 367.
BUTÁSY. Pozsonyi kápt. lt. Prot. 29. 675. lap.
BUZGÁNY de Mező-Zeged. 1606. Váczi kápt, lt. Q. 524.
BYNER. 1631. Szepesi kápt. lt. jkv. 1510. fol. 61.
CAECUS. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 771.
CALLISCH báró. Esztergomi primási lt. Prot. H. fol. 69. 70.
CASTELL. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 90.
CATALA. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 903.
CAZZIA báró. Esztergomi primási lt. Prot. H. fol. 77. 78.
CEDERER. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 84.
CELLE báró. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 901.
CHAPÓ de Lébeny. 1621. Győri kápt. lt. Prot. fass. 41. fol. 177. – V. ö. CSAPÓ.
CHAY. 1551. Szepesi kápt. lt. jkv. 1616. fol. 178.
CHEHY. 1657. Jászóvári conv. lt. orig. Nro 81.
CHERNEY. 1601. Leleszi orsz, lt. Prot. 55. fol. 25.
CHERNYÁNSZKY. 1649. Győri kápt. lt. Prot. fass, 28. fol. 22.
CHIABAY alias KÜRTHY. 1629. Jászóvári conv. lt. Nro 42.
CHIABAY alias KELETY. 1633. Jászóvári conv. lt. Orig. Nro 42.
CHIANDA: 1628. Jászóvári conv. lt. Orig. Nro 79.
CHICHVAY. 1650. Leleszi orsz. lt. Prot. 1754. fol. 24.
CHYER. 1580. Leleszi orsz. lt. 22. szám eredeti.
CLESSE. 1675. Jászávári conv. lt. Nro 69.
COLETI. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 134. 135.
COMETH. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 29. 30.
CONTI báró. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 131. 132.
CORODINI alias BERDÓCZY. 1652. Váczi kápt. lt. H. 78.
COSWERONI. Esztergomi primási lt. Prot. F. fol. 222.
CRISOSSOLOS. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 770.
CSÁKI de Gerend-Keresztúr. 1673. Egri kápt. lt. A. L. jkv. 344. lap, 916. szám.
CSANÁDY. Esztergomi primási lt. Lra F. Nro 260.
CSAPÓ de Kecskemét alias KECSKEMÉTHY. 1652. Garammelléki Szent-Benedeki hiteles hely lt. Fasc. 135. Nro 41. – V. ö. CHAPÓ.
CSARADA. 1686. Esztergomi főkápt. lt. Prot. 32. 56. lap.
CSATHÓ. 1835. Váradi kápt. lt. XLI. 107/1835, 36.
CSEH. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 83. V. ö. CZEGLÉDY.
CSEHMASTER l. CZEHMASTER.
CSEKE. 1744. Váradi kápt. lt. XV. 771–773, 112–113.
CSEKE. 1798. Váradi kápt. lt. XXXII. 406, 65.
CSENGERY. 1580. Leleszi orsz. lt. Prot. 102.
CSEÖR. 1662. Egri kápt. lt. G. Q. jkv. 547. lap.
CSEPLŐ de Osdola. 1612. Váradi kápt. lt. VI 236, 101.
CSEPREGHY. Esztergomi primási lt.
CSER. 1670. Váradi kápt. lt. XXXI, 135, 52.
CSERGEŐ. 1843. Csanádi kápt. lt. XVIII. kötet 126. 127. 129. 130. 131. lap.
CSERKITS. 1657 és 1668. Csanádi kápt. lt. F. 52.
CSERNÁK. 1659. Leleszi orsz. lt. Prot. 1811. év. pag. 184.
CSERNYEY. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 769.
CSERODIANAE armales. Esztergomi primási lt. Lra. T. Nro 494.
CSESZKO 1584. Egri kápt. lt. F. F. jkv. 155. szám.
CSIBAY. 1610. Jászóvári conv. lt. Q. fol. 429.
CSIFFY, 1710. Váradi kápt. lt. III. 63, 87.
CSIacute;K de Csikbankfalva alias MIHÁLYFY de Kozormány. Leleszi orsz. lt. Prot. 1767. év. fal. 127.
CSIKÓS. 1713. Váczi kápt. lt. Q. 565.
CSINTALAN. Esztergomi primási lt. Lra T. Nro 561. 562.
CSIPKES. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag 770.
CSIZÁR. 1666. Egri kápt. lt. F F. jkv. 241. szám.
CSIZMADIA. 1580. Egri kápt. lt. N. jkv. 54. szám.
CSIZMADIA. 1666. Egri kápt. lt. F. F. jkv. 241. szám.
CSOHÁN. 1747. Váradi kápt. lt. XXXIX. 5/1827, 5.
CSÓKÁSY. 1657. Váczi kápt. lt. T. 71.
CSOMORTÁNY. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 902.
CSOMÓS. 1629. Leleszi orsz. lt. Prot. 33. fol.
CSONKA. 171. Győri kápt. lt. Prot. fass. 34. fol. 489.
CSONKA. Leleszi orsz. lt. Prot. 1806. év. pag. 41.
CSONTHÓ. 1652. Egri kápt. lt. S. S. jkv. 153. szám.
CSONTOS. 1650. Egri kápt. lt. L. jkv. 21. szám.
CSORBA. 1606. Esztergomi főkápt. lt. Capsa (téhely) 68. szám. 5. csomag. 32. szám.
CSORBA. 1631. Egri kápt. lt. H. H. jkv. 161. szám.
CSORDÁS. 1768. Váradi kápt. lt. XXV. 120, 68.
CSORDÁS. 1768. Váradi kápt. lt. XXIV 417, 140.
CSOTKA. 1635. Váradi kápt. lt. XIV 505, 109.
CSUKÁS. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 22.
CSUTOR. 1808. Jászóvári conv. lt. 24-ik jkv. 127. lap.
CSÚZ. 1657. Szepesi kápt. lt. jkv. fol. 34.
CSYKÁN. 1632. Váczi kápt. lt. R. 90.
CZAIBOCK. 1646. Jászóvári conv. lt. Elench. 1840. Nro 288.
CZAKÓ. 1655. Egri kápt. lt. L. jkv. 115. szám.
CZANGER. 1631. julius 20. Pannonhalmi orsz. lt. 224.
CZANGHA. 1725. Győri kápt. lt. Prot. fass. 20. fol. 375. és 377.
CZEGLÉDI alias CSEH. 1637. Egri kápt. lt. 23. szám.
CZEHMASTER. 1639. Jászóvári conv. lt. Elench. 1848. Nro 700. V. ö. LANGIN.
CZEKE de Nádudvar. 1621. Egri kápt. lt. N. N. jkv. 85. szám. (V. ö. J. J. 85. l.)
CZELENK alias CZVETNICH. 1553. Leleszi orsz. lt. 16. sz.
CZIBULKA. 1665. Egri kápt. lt. R. jkv. 1465. lap, 403. sz.
CZIGANGI. 1654. Szepesi kápt. lt. jkv. 1656. fol. 65.
CZIHAI. 1713. Váczi kápt. lt. Q. 565.
CZIKÓ de Törtel. 1660. Győri kápt. lt. Prot. fass. 34. fol. 442.
CZINTULA nemes-militicsi közbirtokos. 1803. Kalocsai főkápt. lt. F. 17. bádogtartó.
CZIRIÁK. 1602. Váradi kápt. lt. XXVIII. 353, 67.
CZÓBELL. 1687. Egri kápt. lt. G. G. jkv. 711. szám.
CZOMBA alias NAGY. Esztergomi primási lt. Prot. fol. 99. 100.
CZUDAR. 1610. Jászóvári conv. lt. O. fol. 166.
CZVETKOVICS. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 898. Lra. T. Nro 536/16.
CZVETNICH l. CZELENK.
CZVITOVICS. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 771.
DABI. Pozsonyi kápt. lt. Caps. 12 fasc. 4. Nro 3.
DAHOVICS. 1627. Egri kápt. lt. G. jkv. 216. szám.
DAKÓ l. BAKÓ.
DALMADY. Pozsonyi kápt. lt. Prot. 8. 100. lap.
DANCHY. 1610. Leleszi orsz. lt. 46. szám eredeti.
DANCHY. Pozsonyi kápt. lt. Prot. 51. 654. lap.
DANCS. 1632. Egri kápt. lt. E. E. jkv. 490. szám.
DANCSHÁZI alias OLASZ. 1698. Váradi kápt. lt. I. 86, 67, és 1767. u. o. XXV. 445, 71.
DANCSHÁZI alias OLÁH. 1698. Váradi kápt. lt. XXI. 250, 39.
DANCSÓ. Váczi kápt. lt. B. 141.
DANIELY. 1827. Esztergomi primási lt.
DARABANT. 1797. Váradi kápt. lt. XXXIV. 128/1807, 69.
DARMSTADTI herczeg (indigenatus). Esztergomi primási lt. Prot. H. fol. 75. 76.
DARVASY. 1763. Váradi kápt. lt. XXVI. 184, 72.
DARVASY. 1792. Váradi kápt. lt. XXX. 439, 55.
DEÁK. 1630. Jászóvári conv. lt. Q. fol. 367.
DEÁK. 1715. Váradi kápt. lt. VII. 639, 78.
DEÁK. 1768. Váradi kápt. lt. XXIV. 617, 108.
DEÁKI de Vásárhely alias NAGY. 1658. Váradi kápt. lt. XX. 448, 47.
DEBLIN báró. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 9. 10.
DEBRÖDY alias JUHÁSZ. 1698. Jászóvári conv, lt. X. fol. 63.
DÉCZEGY. 1702. Leleszi orsz, lt. 28, szám eredeti. Átírva Prot. ann. 1770. fol. 90.
DÉER. 1640. Leleszi orsz. lt. 39. szám.
DELY. 1667. Jászóvári conv. lt. Nro. 52.
DÉLY. 1765. Leleszi orsz. lt. Prot. 102.
DEMETROVICS. 1579. Csornai conv. orsz. lt. 19–1122/.
DEMJÉN. 1627. Jászóvári conv. lt. Q. fol. 254.
DEMJÉN. 1627. Váradi kápt. XXVII. 412, 61.
DERS. 1285 (?) Jászóvári conv. lt. 13° fol. 141.
DERS BENCZE. 1417. Leleszi orsz. lt. 1. szám.
DESSEWEFY de Csernek. 1526–36. Jászóvári kápt. lt. Nro 51.
DESSEWFFY báró. Esztergomi primási lt. Prot. K. pag. 59–67. Lra T. Nro 536/6.
DETTRICH de Benedekfalva. 1770. Leleszi orsz. lt. 58. sz. eredeti. Átirva 1770. Prot. fol. 32.
DIENES. 1699. Váradi kápt. XXXVIIII. 24, 56/1822. 16, 42.
DIENES. 1740. Kalocsai főkápt. lt. F. Nro 2.
DIEZ DE AUX ILDEFONSI báró. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 902.
DOBOS. 1665. Jászóvári conv. lt. S. fol. 231.
DOBOZY. Leleszi orsz. lt. 31. szám.
DOBOZY. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 768.
DOBRA. 1659. Leleszi orsz. lt. 43. szám eredeti, 48. sz. eredeti. Átírva 1823. Prot. 54 fol. pag. 112.
DOBRA. 1823. Leleszi orsz. lt. Fasc. Actor. Ann. 1823. Nro 55. Átirva Prot. Anni 1823 pag. 117.
DOBRONYAY. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 8. nb. et 63.
DOBSA. 1718. Váradi kápt. lt. III. 103, 135.
DOBSA. 1722. Váradi kápt. lt. IV 169, 109.
DOCTORIS. 1649. Győri kápt. lt. Prot. fass. 28, fol. 22.
DÓCZY alias TŐKÉSY. Pozsonyi kápt. lt. Prot. 62. 251. lap.
DOMANOVSZKY alias GÁNÓCZY. 1729. Szepesi kápt. lt. jkv. fol. 183.
DOMBAY. 1584. Egri kápt. lt. A. B. jkv 95. szám.
DOMBAY. 1611. Váczi kápt. lt. D. 648.
DOMBI de Gálfalva. 1651. Egri kápt. lt. J. jkv. 387. sz.
DOMBRÁDY alias KELEMEN. 1732. Jászóvári conv. lt. 5° Nro 81. 82. 218.
DOMOKOS. 1727. Váradi kápt. lt. XVII. 479, 56.
DOMOKOS. 1761. Váradi kápt. lt. XXVII. 435, 127.
DOMOKOS. 1767 Váradi kápt. lt. XXVII. 451–463, 83–86.
DOMOKOS. 1767. Váradi kápt. lt. XXIII. 547, 75. 551, 76.
DORINCZ. 1654. Leleszi orsz. lt. 41. szám eredeti. Átirva Prot. 1820. fol. 118.
DORINSZ alias NÉMET. 1652. Egri kápt. lt. K jkv. 208. szám.
DÓSA de Siter. 1608. Váradi kápt. lt. XXXI. 358, 56.
DÓSA. 1671. Egri kápt. lt. P. P. jkv. 105. szám.
DÓSA. Esztergomi primási lt. Prot. K. pag. 51–58.
DOSNYÁK. 1665. Leleszi orsz. lt. Prot. 98. fol. 94.
DÖMÖK. 1712. Váczi kápt. lt. G. 236.
DRAGUS de Deczefalva alias PAP. 1649. Leleszi orsz. lt. Prot. 1764. év fol. 121.
DREVENÁK de Pinzendorf 1559. Jászóvári conv. lt. Q. fol. 30.
DUB. 1599. Esztergomi főkápt. lt. Prot. 33. pag. 47.
DUBOVICS. Esztergomi primási lt. Prot. F. fol. 222.
DUBOVSZKY. 1611. Váczi kápt. lt. D. 648.
DUDÁS. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 771.
DUJARDIN. 1699. Pozsonyi kápt. lt. Eredeti Indigenatus.
DUKA. Leleszi orsz. lt. 49. szám eredeti.
DULOVITS. 1835. Szepesi kápt. lt. jkv. 1827. fol. 241.
DURCSÁK. 1692. Leleszi orsz. lt. Prot. 1784. fol. 49.
DUSSA. 1733. Jászóvári conv. lt. 5° fol. 199.
EDELÉNY. 1628. Jászóvári conv. lt. 2. fol. 258.
EGRY. 16I3. Jászóvári conv. lt. O. fol. 170. 171.
EGRY. 1649. Jászóvári conv. lt. Orig. Nro. 45.
EGRY. 1669. Leleszi orsz. lt. 3. szám.
EGRY alias LITTERÁTI l. LITTERÁTI.
ELEK. 1713. Váczi kápt. lt. Q. 565.
ELEK. Esztergomi primási lt. Prot. J fol. 128.
ÉLES. 1606. Egri kápt. lt. K. K. jkv. 288. szám.
ÉLES de Szent-Miklós. 1606. Jászóvári conv. lt. Nro 19.
ÉLESVETY. 1661. Egri kápt. lt. A. N. jkv. 195. lap, 197. szám.
ENDRŐDY. 1708. Esztergomi főkápt, lt. Prot. 36. pag. 9.
ENDRŐDY. Esztergomi primási lt. Prot. H. fol. 37.
ENG, de-(Engi?) 1418. Jászóvári conv. lt. Orig. Nro 40.
EÖRDÖGH. 1629. Egri kápt. lt. XX. jkv. 422. szám.
EÖTTVES de Békés. 1606. Győri kápt. lt. Prot. fass. 32. fol. 281 et 219.
EÖTVÖS. 1653. Egri kápt. lt. L. jkv. 311. szám.
EÖTVÖS alias ZACHAR l. ZACHAR.
EPERJESY. Pozsonyi kápt. lt. Prot. 61. 322. lap.
ERDÉLYI. 1625. Jászóvári conv. lt. Nro 56. Prot. 14. fol. 41.
ERDÉLYI. 1642. Váradi kápt. lt. XXXIV: 119, 68.
ERDÉLYI alias KOVÁCS. 1651. Egri kápt. lt. G. G. jkv. 519. lap.
ERDŐS. 1664. Váradi kápt. lt. XXI. 576, 81.
ESPIERE. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 898. Lra. T. Nro 536/19.
ETEY. Pozsonyi kápt. lt. Prot. 55. 329. lap.
ETY. Pozsonyi kápt. lt. Caps. 14. fascic. 5. Nro 6.
ÉVA. 1652. Egri kápt. lt. K jkv. 211. szám.
FÁBA. 1791. Esztergomi főkápt. lt. Prot. 43. 191. lap.
FÁBIÁN. 1736. Váczi kápt. lt. E. 457.
FÁBIK. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 773.
FABRICZIUS de Szikszó. 1611. Egri kápt. lt. S. S. jkv. 409. szám.
FABRICZIUS. 1645–1646. Váradi kápt. lt. XVII. 250, 84.
FAGYAS. 1597. Esztergomi főkápt. lt. 72 téhely (capsa), 14. csomag, 41. szám. Átírva: Prot. 43. 101. lap.
FAGYAS. 1634. Jászóvári conv. lt. Nro 60.
FAIL. 1797. Beszterczebányai kápt. lt, eredetiben őriztetik.
FAJGENPUTZ báró. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 902. 903.
FARÁN. 1655. Egri kápt, lt. L. jkv. 122. szám.
FARKAS. 1285 (?) Jászóvári conv. lt. Prot. 13. fol. 141.
FARKAS de Haray. 1418. Jászóvári conv lt. Nro 66.
FARKAS alias SZABÓ. 1579. Esztergomi főkápt. lt. 8. capsa (téhely), 7. csomag, 19. szám.
FARKAS de Vágujhely. 1600. Váradi kápt. lt. XXVII. 506, 16.
FARKAS. 1612. Váradi kápt. lt. VI. 236, 101.
FARKAS. 1616. Győri kápt. lt. Prot. fass. 44. fol. 391.
FARKAS de Kozub. 1627. Egri kápt. lt. E. E. jkv. 667. lap, 290. szám.
FARKAS. 1633. Győri kápt. lt. Prot. fass. 37. fol. 513.
FARKAS. 1657. Váczi kápt. lt T. 71.
FARKAS de Csatár. 1658. Váradi kápt. lt. XXXI. 278, 14
FARKAS. 1663. Egri kápt. lt. E. F. jkv. 308. szám.
FARKAS. 1669. Szepesi kápt. lt. jkv. 1667. fol. 269.
FARKAS. 1671. Jászóvári conv. lt. Nro 86.
FARKAS. 1725–1772. Győri kápt. lt. Prot. fass. 24. fol, 119 b.
FARKAS. 1760. Jászóvári conv. lt. Nro 32. 50. Prot. 14. fol, 51. 218. Prot. 13. fol. 140.
FARKAS. Esztergomi primási lt. Prot. H. fol. 44.
FARKAS. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 181, 182.
FARKAS. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 771. 772.
FARKAS. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 772.
FARKAS. Pozsonyi kápt. lt. Prot. 67. 442. lap.
FAUR alias KOVÁTS (1809-ben deponálták egy zárt és lepecsételt dobozban a káptalani levéltárba, és jelenleg is zár és pecsét alatt van). Csanádi kápt. lt. F. 8. és VIII. 86.
FAZEKAS. 1659. Leleszi orsz, lt. 6. szám eredeti.
FAZEKAS. 1659. Jászóvári conv. lt. 2° fol. 38. 6° fol. 296.
FAZIKAS. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 770.
FEBEUR. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 899. Lra T. Nro 536/17.
FEJÉR. 1794. Jászóvári conv. lt. Nro 43.
FEJÉR. Leleszi orsz. lt. 1700. évi 53. szám.
FEJÉRVÁRY. Pozsonyi kápt. lt. Prot. 57. 321, lap.
FEJES. 1649. Győri kápt. lt. Prot. fass. 27. fol. 464.
FEJES. 1654. Váczi kápt. lt. K 2.
FEKETE. 1650. Jászóvári conv. lt. Nro 34.
FEKETE. 1651. Egri kápt. lt. N. jkv. 253. szám.
FEKETE. 1677. Győri kápt. lt. Prot. fass. 22. fol, 210. a).
FEKETE. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 768.
FELBIGER. 1733. Pozsonyi kápt. lt. Eredeti armalis.
FELBIGER. 1773. Pozsonyi kápt. lt. Eredeti Indigenatus.
FELLNER de Feldegg báró. 1792. Esztergomi főkápt. lt. 74. capsa (téhely). 8. csomag. 54. szám.
FÉNYES. 1631. Egri kápt. lt. H. jkv. 350. szám.
FEÖLDY l. FÖLDY.
FERDIN. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 900.
FERENCZI. 1630. Váradi kápt. lt. III. 301, 285.
FERENCZI. 1759. Váradi kápt. lt. XXI. 103, 48.
FERENCZOVICS. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag.770.
FERRANDO báró. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 904.
FERRATI gróf. Esztergomi primási lt. Prot. H. fol. 11. Prot. L. pag. 875.
FINTA. 1715. Leleszi orsz. lt. Prot. 1788. évi fol. 80.
FIZÉRY. (1576–1612). Leleszi orsz. lt. 21. szám eredeti. Átírva Prot. 1771. fol. 37.
FLANNER. 1655. Beszterczebányai kápt. lt. Eredetiben őriztetik.
FLEISCHMAN báró. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 899. Lra. T. Nro 536/24.
FICHK. Pozsonyi kápt. lt. Caps. 12, fasc. 5. Nro 2.
FICHTEL. Esztergomi primási lt. Prot. F. fol. 222.
FINTA. 1649. Győri kápt. lt. Prot. fass. 35. fol. 124.
FINTA. 1658. Jászóvári conv. lt. Prot. 19. fol. 159.
FINTA. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 179. 180.
FIÓK alias LITTERÁTI l. LITTERÁTI.
FITTOS. 1694. Jászóvári conv. lt. 7° fol. 190.
FITTOS. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 771.
FODOR. 1606. Csornai conv. lt. 18–68.
FODOR. 1664. Egri kápt. lt. N. jkv. 250. szám.
FODOR. 1665. Jászóvári conv. lt. S. fol. 231.
FODOR. 1727. Váradi kápt. lt. VI. 351, 131.
FODOR. 1771. Leleszi orsz. lt. Prot. 1775. év, fol. 57.
FODOR (Nagy). 1781. Leleszi orsz. lt. 11. szám.
FODOR. Pozsonyi kápt. lt. Prot. 56. 591. lap.
FODOR. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 79. 80.
FOGAS. 1675. Esztergomi főkápt. lt. Prot. 36. pag. 421.
FOGÁS. Esztergomi primási lt. Prot. F. fol. 222.
FOLLI. 1741. Csornai conv. lt. 20–1232/.
FOLTINSZKY. 1618–38. Szepesi kápt. lt. Töredékes másolat az eredeti armalisok csomagában.
FONAGY Leleszi orsz. lt. 46. szám, eredeti. Átírva Prot. 1882. évi pag. 78.
FORENTOS. Pozsonyi kápt. lt. Prot. 23. 162. lap.
FORGON. 1659. Egri kápt. lt. H, H. jkv. 984 szám.
FORGON. 1660. Jászóvári conv. lt. R. f 275. 21° pag. 378–385.
FORGON. 1660. Jászóvári conv. lt. R. fol. 274.
FORIS. 1722. Leleszi orsz. lt. 16, szám eredeti. Átírva Prot. 1750. fol. 21.
FORSNER. 1666. Szepesi kápt. lt. jkv. 1685. föl. 376.
FORSTNER. Esztergomi primási lt. Prot. J fol. 77. 78.
FÖLDES község lakossága Szabolcsban. 1692. Váradi kápt. lt. VII. 50. 73. VIII. 614. 74.
FÖLDESY. 1449. Váradi kápt. lt. VIII. 293. 91.
FÖLDESY. 1721. Váradi kápt. lt. VII. 288. 99.
FÖLDY (Feöldy) de Kálló. 1587. Leleszi orsz. lt. 40. sz. eredeti. Átírva Prot. 1819. évi pag. 36.
FRANCHETTI gróf. Esztergomi primási lt. Prot. H. fol. 40. 41.
FRANCISCY. 1753. Esztergomi főkápt. lt. 37. Prot. 35. l.
FRANIAFFY. 1613. Szepesi kápt. lt. jkv. 1618. fol. 2.
FREIBERG. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 902.
FREY. 1614. Szepesi kápt. lt. J. K. 1618. fol. 325.
FREYDHOFFER. 1746. Váczi kápt. lt. J. 6.
FREYNFELS báró. Esztergomi primási lt. Prot. J fol. 45. 46.
FRIDECZKY. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 772.
FRIDERICY. Esztergomi primás lt. Prot. J, fol. 17.
FRONA. 1609. Jászóvári conv. lt. Nro. 22. Prot. 13. fol. 1. Prot. 19. fol. 159.
FRONA. 1658. Jászóvári conv. lt. Prot. 19. fol. 159. Orig. Actor. Nro 44.
FUTÓ. 1800. Váradi kápt. lt. XXXIV. 3–32/1807. 5.
FÜLGRAFF báró. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag.885.
FÜRHNSTEIN. 1652. szepesi kápt. lt. jkv. 1656. fol. 196.
FÜRJES. 1665. Egri kápt. lt. R. jkv. 1465. lap. 403. sz.
FÜRSTENBUSCH báró. Esztergomi primási lt. Prot. H. fol. 6. 7. Prot. L. pag. 865.
GAÁL. 1627. Leleszi orsz. lt. Átírva Prot. 78. fol. 223–225.
GAÁL alias KISS. 1643. Jászóvári conv. lt. Nro 59.
GAÁL. 1659. Jászóvári conv. lt. 7° p. 200.
GAÁL. 1690. Egri kápt. lt. G. G. jkv. 366. szám.
GAÁL alias SZOBOSZLAY. 1744. Jászóvári conv. lt. 6°. fol. 244.
GAÁL. 1764. Váczi kápt. lt. Q. 446.
GAÁL. 1765. Váradi kápt. lt. XXII. 185–194, 65–68.
GAÁL. 1765. Váradi kápt. lt. XXV. 231, 126.
GAÁL de Csikszentgyörgy. 1773. Váradi kápt. lt. XXVIII. 40, 49.
GAÁL Esztergomi primási lt. Prot. V. V. pag. 44. Lra. T. Nro 543.
GAÁL. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 158.
GAÁL. Leleszi orsz. lt. Prot. 1762. fol. 194.
GABELICH. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 65–69.
GALGÓCZY. 1646. Esztergomi főkápt. lt. Prot. 37. 394. l.
GALGÓCZY. 1655. Egri kápt. lt. L. jkv. 222. szám.
GALGÓCZY. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 771.
GALLESCKY. 1650. Szepesi kápt. lt. Scrin. VI. Nro 6.
GÁLLIK. 1676. Váczi kápt. lt. K. 360.
GALLUSZ. 1712. Szepesi kápt. lt. jkv. 1710. fol. 209.
GALLY. 1625. Szepesi kápt. lt. jkv. 1618. fol. 327.
GALLYÁS. 1606. Leleszi orsz. lt. Átírva Prot. 49. fol. 131.
GÁLOS. 1659. Leleszi orsz. lt. Prot. 1811. év. pag. 184.
GÁLY. 1794. Váczi kápt. lt. O. 272.
GÁNÓCZY alias DOMANOVSZKY. 1729. Szepesi kápt. lt. jkv. fol. 183.
GARAS l. GHARAS.
GARAY. 1566. Egri kápt. lt. S. S. jkv. 327. szám. 632. lap.
GARAY. 1653. Egri kápt, lt. K. jkv. 122. szám.
GARSIA és TORRES. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 901.
GASICH. 1668. Váczi kápt. lt. 1842. 48.
GÁSPÁRDY. 1659. Esztergomi főkápt. lt. Prot. 33. 360. lap.
GAUNIANA báró. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 93. 94.
GAZY. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 901.
GEBHARD. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 772.
GEBHARDT. 1841. Esztergomi primási lt.
GECHYK. 1613. Szepesi kápt. lt. jkv. 1618. fol. 2.
GEDEON. 1749. Jászóvári conv. lt. Orig. Nro 77.
GEER báró. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 899. Lra. T. Nro 536/15.
GELLÉR. Esztergomi primási lt. Prot. F. fol. 223.
GEÖNDÖCZ. 1672. Győri kápt. lt. Prot. fass. 16. fol. 78.
GEÖRGYFFY l. GYŐRFFY.
GEÖZEY de Tolna. 1608. Egri kápt. lt. D. jkv. 138. szám.
GERDENICS. Pozsonyi kápt. lt. Prot. 56. 72. lap.
GERGELYFALVI. 1418. Jászóvári Conv. lt. Nro 40.
CERŐ. 1687. Egri kápt. lt. T. jkv. 33. lap. 14. szám.
GHARAS. 1578. Egri kápt. lt. E. E. jkv, 844. sz. 841. l.
GILLIG. Pozsonyi kápt. lt. Prot. 60. 31. lap.
GINER. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 901.
GLANCZ. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 900.
GLEVICZKY. 1669. Szepesi kápt. lt. jkv. 1667. fol. 269.
GLOS. 1649. Szepesi kápt. lt. jkv. 1818. fol. 251.
GODA. 1618. Váradi kápt. lt. XXXV, 103/1814, 85.
GÓDOR. 1737. Váczi kápt. lt. O. 457.
GODOR alias BAGHY. Esztergomi primási lt. Prot. F. fol. 222.
GOLENICZ. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 186. 187.
GOLLEN gróf. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 898. Lra. T. Nro 536/3.
GÖLLING. Esztergomi primási lt. Lra. T. Nro 561. 562.
GOMBKÖTŐ alias UGRÓCZY. 1658. Kalocsai főkát. lt. (2) jegy alatt, kis bádog tartóban.
GOMBOS. 1651. Jászóvári conv. lt. Prot. 21. pag. 426.
GOMBOS. 1765. Váradi kápt. lt. XXV 416, 53.
GOMBOS. Esztergomi primási lt. Prot. F. fol. 222.
GOSZTONY. 1780. Jászóvári conv. lt. Prot. 19. föl. 157.
GOSZTONY. Pozsonyi kápt. lt. Prot. 25/26. 109. lap.
GÓTS. 1726. Jászóvári conv. lt. 6° fol. 240. Elench. 1840. fol. 280.
GOTTHÁRD. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 165, 166.
GOVRIK. 1760. Váczi kápt. lt. G. 185.
GÓZONY. 1814. Váczi kápt. lt. N. 113.
GÖNCZY. 1663. Szepesi kápt. lt. jkv. 1667. fol. 369.
GÖNCZY. 1693. Jászóvári conv. lt. Nro 47. V. ö. GEÖ.
GRANCSY. 1560. Jászóvári conv. lt. Nro 25.
GREBNER. Esztergomi primási lt. Prot. F. fol. 222.
GRILY. 1659. Győri kápt. lt. Prot. fass. 25. fol. 225. a).
GROMAN. Esztergomi primási lt. Prot. K. pag. 1–12.
GROSZMANN alias MEGANDER. 1655. Szepesi kápt. lt. jkv. 1783. fol. 197.
GRUEBER. Esztergomi primási lt. Prot. K. pag. 13. Lra. T. Nro 536/7.
GUNDACARO. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 900.
GUOTH. 1764. (nemesi bizonyítvány). Csornai conv. lt. 18–129.
GUSANY. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 95. 96.
GUTHMÉRY. 1781. Váradi kápt. lt. XXVIII. 153, 5.
GUTTH. 1737. Váczi kápt. lt. 1740. I.
GÜNTHER. 1653. Egri kápt. lt. C. D. jkv. 524. lap. 296. szám.
GÜNTHER. 1653. Szepesi kápt. lt. jkv. 1702. fol. 292. és 316.
GYAKUNYIK (Pap). Leleszi orsz. lt. 45. szám eredeti.
GYENES. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 769.
GYERTYÁNFY. 1795. Váczi kápt. lt. P. 377.
GYONOVICS. 1657 és 1668. Csanádi kápt. lt. F 52.
GYÖNGYÖSI de Peér. 1598. Váradi kápt. lt. XXVI. 511, 98.
GYÖNGYÖSI. 1753. Váradi kápt. lt. XXVI. 515, 99.
GYÖNGYÖSY. 1771. Váradi kápt. XXXIV. 105/1807, 55.
GYÖNGYÖSI. Váradi kápt. lt. XXVI. 594, 139.
GYŐRFFY rectius GEÖRGYFFY. 1742. Esztergomi főkápt. lt. Prot. 41. 70. lap.
GYŐRFFY. 1750. Jászóvári conv. lt. 10° fol. 157.
GYÖRGY. 1659. Egri kápt. lt. H. H. jkv. 984. szám.
GYÖRGY. 1660. Jászóvári conv. lt. R. fol. 275.
GYŐRI. 1638. Váradi kápt. lt. XXX. 130, 25.
GYŐRI. 1673. Győri kápt. lt. Prot. fass. 40. fol. 213.
GYŐRI. 1742. Váradi kápt. lt. XXXIV. 28/1808. 38.
GYŐRI. Pozsonyi kápt. lt. Prot. 62. 21. 32. lap.
GYÖRIK. 1657. Jászóvári conv, lt. Prot. 21. pag. 426.
GYULAY. 1600. Váradi kápt. lt. VIII. 224.
GYULAY. 1611. Váradi kápt. lt. IX. 249, 29.
GYULAY. 1618. Váradi kápt. lt. XXXl. 200, 85.
GYULAY. 1621. Győri kápt. lt. Prot. fass. 32. fol. 286.
GYULAY de Maros-Némethi. 1694. Jászóvári conv. lt. Nro 20.
GYULAY. 1759. Váradi kápt. lt. XXIV 637, 122.
GYULAY báró. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 772.
GYULAY (Kapy). Jászóvári conv. lt. Nro 20.
GYURA. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 769.
GYURCSY. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 24.
GYURKOVITS. 1696. Jászóvári conv. lt. X. fol. 53
GYURKOVICS. Esztergomi primási lt. Prot. H. fol. 44.
GYURKOVICS. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 770.
HAADER. 1824. Esztergomi primási lt.
HABAYN de Simonowiecz et THYRITCH de Szőllős. 1546. Garammelléki Sz.-Benedeki conv. lt. fasc. 50. Nro 30.
HABOR. Jászóvári conv. lt. Y. fol. 76. 3° 343.
HACK. Esztergomi primási lt. Prot. H. fol. 35. 36.
HACKER. Esztergomi primási lt. Prot. F. fol. 222.
HACKSTOCK. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 903.
HADERMAN nunc HADÁRY. Esztergomi primási lt. Lra. T. Nro 561. 562.
HAGARA. 1669. Beszterczebányai kápt, lt. Jegyzőkönyvben átírva.
HAINDL. Pozsonyi kápt. lt. Prot. 27. 428. Lap.
HAJNAL. 1638. Leleszi orsz. lt. 14. szám.
HAJNAL. 1102. Leleszi orsz. lt. Prot. 175 f. fol. 89.
HAJNAL (nemes-militicsi közbirtokos.) 1803. Kalocsai főkápt. lt. F. 17. bádogtartó.
HAJNIK. Esztergomi primási lt. Lra. T. Nro 561. 562.
HALABOR alias MATOLCSI. 1630. Váradi kápt. lt. XXIV. 521, 54.
HALACH báró. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 62.
HALASY. 1618. Győri kápt. lt. Prot. fass. 39. fol. 464.
HALÁSZ. 1724. Győri kápt. lt. Prot. fass. 17. fol. 378. b).
HAMAR. 1586. Győri kápt. lt. Prot. fass. 25. fol. 88. a).
HAMAR. 1668. Leleszi orsz. lt. Prot. 1806. év. pag. 31.
HAMAR. 1756. Váradi kápt. XX. 24, 53.
HAN. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 773.
HANÁK. 1623. Egri kápt. lt. XX. jkv. 575. lap.
HANGODI. 1632. Váradi kápt. lt. XXXIX. 89/1826, 31.
HANDODI. 1636. Váradi kápt. lt. XLI. 135/1834, 36.
HANKO. 1678. Jászóvári conv. lt. Nro 12.
HARANGHU. Leleszi orsz. lt. Prot. Ann. 1813. fol. 57.
HARASZTI de Mokcsa (állítólag Kún László idejéből). Egri kápt. lt. X. X. jkv. 339. szám.
HARASZTI. 1758. Váradi kápt. lt. XXV. 126, 70.
HARDICHY alias JESIOVICZ. 1618. Leleszi orsz. lt. Prot. 60. fol. 60.
HARSÁNGY. 1711. Leleszi orsz. lt. 10. szám eredeti. Átírva Actor. Ann. 1731. Nro 28.
HARSÁNY. 1610. Jászóvári conv, lt. O. fol. 166.
HÁRSFALUSY. 1661. Egri kápt. lt. A. N. jkv. 195. lap, 197. szám.
HARTYÁNYI. 1669. Leleszi orsz. lt. 8. szám.
HATALA. 1668. Leleszi orsz. lt. 7. szám eredeti. Átírva 25. szám alatt.
HATHÁZY. Leleszi orsz. lt. Prot. Ann. 1819. pag. 192.
HAZNICH. 1601. Győri kápt. lt. Prot. fass. 6. fol. 101. a).
HÁZY. Leleszi orsz. lt. 2. sz. tétel alatt.
HÉCZEI. 1602. Egri kápt. lt. N. jkv. 192. szám.
HEGEDŰS. 1629. Egri kápt. lt. XX. jkv. 422. szám.
HEGEDŰS. (Lakatos), 1666. Jászóvári conv. lt. (Nro 17.) S. fol. 158.
HEGEDŰS. 1666. Jászóvári conv. lt. S. fol. 157/8.
HEGYI. 1610. Jászóvári conv. lt. Q. fol. 429.
HENKER. 1696. Jászóvári conv. lt. X. fol. 28.
HENKT. Pozsonyi kápt. lt. Prot. 23. 206. lap.
HENSCH. 1717. Szepesi kápt. lt. jkv. 1729. fol. 585.
HERCZEG. 1765. Leleszi orsz. lt. Prot. 102.
HERDON. 1625. Leleszi orsz. lt. 23. szám eredeti. Átírva: Actor. Ann. 1766. fol. 93.
HERGÉCZ. 1700. Jászóvári conv. lt. Y. fol. 94.
HERGÉCZ. 1712. Váradi kápt. lt. V. 120. 90. VII. 702. 205.
HETMÁR. Pozsonyi kápt. lt. Prot. 56. 34. lap. Caps. 65. fascic. 9. Nro 3.
HETTHESSY. 1610. Jászávári conv. lt. Q. fol. 429. Prot. 19. fol. 113.
HEUNISCH. 1696. Esztergomi főkápt. lt. Prot. 40. 109, lap.
HIDVÉGHY. 1612. Esztergomi főkápt. lt. Prot. 32. 77. lap.
HILLEBRAND. Esztergomi primási lt. Prot. L pag. 900.
HIMMELREICH. 1580. Pannonhalmi lt. 202. szám.
HIRKO. 1678. Jászóvári conv. lt. Nro 64.
HODOR. de Kézdivásárhely. 1606. Esztergomi főkápt. lt. Capsa 68. szám, 5. csomag, 32. szám.
HODOSSY. 1287. (?) Városi kápt. lt. XXIII. 132. 40.
HODOSY alias BERNÁRD. 1473. Váradi kápt. lt. XXIII. 120. 35.
HODOSSY. 1720. 1769. Váradi kápt. lt. XXIII. 189, 67. 449 31. 450 32.
HOHENZOLLERN herczeg. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 898. Lra. T. Nro 536/5.
HOITSSY. 1742. Váczi kápt. lt. T. 200.
HOLLÓ de Krompach. 1659. Szepesi kápt. lt. jkv. 1656. fol. 584.
HOLLÓ. 1669. Jászóvári conv. lt. Nro 26.
HOLLÓ. Esztergomi primási lt. Prot. J fol. 70. 71.
HOLLÓSY. 1769. Jászóvára conv. lt. Nro 27.
HOPKÓ de Király-Lubella. 1633. Egri kápt. lt. J. J. jkv. 127. szám.
HOPPERTH. Esztergovmi primási lt. Lra. T. Nro 357.
HORCZICZA. 1688. Váczi kápt. lt. N. 389.
HOROGH. 1654. Váradi kápt. lt. V. 135. 101.
HORVÁTH de Végla. 1601. Szepesi kápt. lt. jkv. 1656. fol. 465.
HORVÁTH. 1630. Jászóvári conv. lt. X. fol. 28. 7° 190. Nro 82.
HORVÁTH. 1634. Csornai conv. lt. 17–231.
HORVÁTH de Szancha. 1638. Leleszi orsz. lt. Átiratott 1773. fol. 10.
HORVÁTH. 1649. Esztergomi főkápt. lt. Prot. 31. 83. l.
HORVÁTH Mladosovits. 1655. Jászóvári conv. lt. Nro 3.
HORVÁTH. 1659. Egri kápt. lt. A. N. jkv. 201. lap, 191. szám.
HORVÁTH. 1669. Jászóvári conv. lt. X. fol. 28.
HORVÁTH alias SELLYEY. 1687. Jászóvári conv. lt. Nro 21.
HORVÁTH. 1696. Jászóvári conv. lt. X. fol. 28.
HORVÁTH. 1750. Váradi kápt. lt. XXVII. 32. 35.
HORVÁTH. 1748. Leleszi orsz. lt. Prot. An. 1772. fol. 40.
HORVÁTH-AJTICS l. AJTICS.
HORVÁTH alias SZABÓ l. SZABÓ.
HRAROVSZKY. 1755. Váradi kápt. lt. XVII. 174. 43.
HRABUZAY. 1686. Szepesi kápt. lt. jkv. 1685. fol. 95.
HRACZLY. 1656. Jászóvári conv. lt. Nro 29.
HUBENS báró. Esztergomi primása lt. Prot. L. pag. 903.
HUBERTH. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 903.
HUDOBA de Badyn. 1582. Beszterczebányai kápt. lt. Jegyzőkönyvben átírva.
HULDEBERG báró. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 55. 56.
HULIK. Esztergomi primási lt. Prot. F. fol. 223.
HUSZTHY alias PÁLYÓ. 1598. Leleszi orsz. lt. Prot. 45. fol. 28.
HUSZTIG. 1622. Egri kápt. lt. A. B. jkv. 101. szám.
IGLIN. 1659. Jászóvári conv. lt. Nro 9.
IKLÓDY. Leleszi orsz. lt. Prot. 1759. év fol. 143.
ILLÉS. 1696. Győri kápt. lt. Prot. fass. 25. fol. 60. a).
ILLÉS. 1715. Váradi kápt. lt. III. 270. 260.
ILLYENES. 1645. Váradi kápt. lt. XVI. 451. 151.
ILLYÉS. 1587. Leleszi orsz. lt. Eredeti 41. sz. Átírva Prot. Ann, 1819. pag. 36.
IMBSEN báró. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 148.
IMRE. 1720. Jászóvári conv. lt. 2° fol. 56. 4° fol. 60. 7° 20.
INCZÉDI (állítólag II. Rudolf korából). Egri kápt. lt. X. K. jkv. 241. szám.
INCZÉDY. 1728. Váczi kápt: lt. E. 666.
INSTITORIS alias MOSÓCZY. 1755. Jászóvári conv. lt. 10° fol. 160.
ISKE. 1601. Leleszi orsz. lt. Prot. 55. fol. 25.
ISPÁN. 1768. Váradi kápt. lt. XXV. 123. 69.
ISZKAY. 1659. Jászóvári conv. lt. 2° fol. 38.
ISZÓ. 1618. Leleszi orsz. lt. 32. szám.
ISZTRABY. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 771.
IVANITS. 1720. Esztergomi főkápt. lt. Prot. 33. 457. lap.
IWAKOWYCH. 1613. Győri kápt. lt. Prot. fass. 6. fol. 418. b). ismét Prot. fass. 7. fol. 262.
JADOS. 1669. Szepesi kápt. lt. jkv. 1667. föl. 269.
JAGACHICH. Pozsonyi kápt. lt. Caps. 12. fasc. 4. Nro 1.
JAKAB. 1652. Egri kápt. lt. K. jkv. 208. szám.
JAKAB-TSAHIEN. 1654. Leleszi orsz. lt. 41. sz. eredeti. Átírva Prot. 1820. fol. 118.
JAKAB. Pozsonyi kápt. Prot. 53. 71. lap.
JAKABHÁZY. 1754. Váczi kápt. lt. P. 222.
JÁKÓ. 1622. Egri kápt. lt. J. J. jkv. 145. szám.
JAKOBEY. 1659. Egri kápt, lt. L. jkv. 197. szám.
JAKSI alias MARTINI. 1590. Egri kápt. lt. A. D. jkv. 149. szám.
JAKUBOROSKY alias SZELECZÉNY. 1628. Leleszi orsz. lt. Prot. 67. fol. 44.
JÁNKI. 1718. Váradi kápt. lt. III. 338. 307.
JANOVICS. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 902.
JANTÓ. 1627–56. Jászóvári conv. lt. Nro 85.
JAQUETH báró. Esztergomi primási lt. Prot. H. fol. 17. 18.
JÁSZAY. 1653. Egri kápt. lt. K. jkv. 313. szám.
JÁSZAY. 1655. Jászóvári conv. lt. Nro 3.
JÁSZÓI armalisták. Jászóvári conv. lt. 12. fol. 328. 492.
JÁVORKA. 1662. Esztergomi főkápt. lt. Prot. 28. 153. lap.
JENEY. 1766. Váradi kápt. lt. XXIV 311. 107.
JENEY. 1767. Váradi kápt. lt. XXVIII. 522. 74.
JENEY. Esztergomi primási lt. Prof. J. fol. 156. 157.
JESIOVICZ alias HARDICHY. 1618. Leleszi orsz. lt. Prot. 60. fol. 60.
JESZENEY. 1659. Jászóvári conv. lt. 2° fol. 38.
JESZENICZKY. 1657. Jászóvári conv. lt. 10° fol. 233.
JODY alias BÁLLYA. 1761. Leleszi orsz. lt. Prot. 1778. év. 78. lap.
JÓSVAY. 1664. Egri kápt. lt. N. jkv. 250. szám.
JÓZSA. 1651. Egri kápt. lt. J. jkv. 387. szám.
JUHÁSZ. 1668. Leleszi orsz. lt. Prot. 1806. év. pag. 31.
JUHÁSZ alias DEBRÖDY. 1698. Jászóvári conv. lt. X. fol. 63.
JUHÁSZ. 1742. Leleszi orsz. lt. 1742. fol. 32.
JUHÁSZ alias KISS l. KISS.
JUNGVIERTH. Esztergomi primási lt. Prot. H. fol. 5, Prot. L. pag. 848.
JURANITS. 1751. Győri kápt. lt. Cimeliotheca: XI. Nro 941.
JURKANITS. Leleszi orsz. lt. 45. szám.
KACZ. 1719. Győri kápt. lt. Prot. fass. 40. fol. 38.
KÁDÁR alias SOMODY. 1635. Jászóvári conv. lt. 4° fol. 181.
KÁDÁR. Leleszi orsz. lt. Prot. 1807. év pag. 176.
KÁDAS. 1578. Váradi kápt. lt. XXI. 20, 10.
KÁDAS. 1653. Leleszi orsz. lt. Prot. 115. lap.
KÁDAS. 1669. Leleszi orsz. lt. 3. szám.
KAJDÓCHY. 1625. Váczi kápt. lt. K. 493.
KAJDÓCHY. 1625. Győri kápt. lt. Prot. fass. 24. fol. 107. a)
KAJTOR. 1652. Egri kápt. lt. J. J jkv. 349. szám.
KAKAS de Delne (Komlós). 1418. Jászóvári conv. lt. Nro 66.
KALLANEK báró. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 899. Lra. T. Nro 536/22.
KÁLLAY alias FÖLDY. 1587. Leleszi lt. 40 szám eredeti. Átírva: Prot. 1819. év, pag. 36.
KÁLLAY. 1592. Leleszi orsz. lt. 43. szám eredeti. Átírva: Prot. 1819. év, pag. 41.
KÁLLAY. 1606. Váradi kápt. lt. XXXIII, 56, 56.
KÁLMÁN. 1642. Váradi kápt. lt. XXVII. 116, 66.
KALMÁR. 1638. Jászóvári conv. lt. 7° fol. 496.
KALÓ. 1630. Egri kápt. lt. O. O jkv. 61. szám.
KALÓ. 1665. Jászóvári conv. lt. J. fol. 231.
KAMENSZKY. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 770.
KAMUTI. 1759. Váradi kápt. lt. XXIV. 637, 122.
KANTA. 1616. Leleszi orsz. lt. 21. szám.
KÁNTHOR de Deög. 1591. Leleszi lt. Prot. 1806, év. p. 122.
KÁNTOR. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 770.
KAPI (Gyulay). Jászóvári conv. lt. Nro 20.
KAPICZ alias KOVÁCS. 1647. Leleszi orsz. lt. 15, szám, eredeti.
KÁPOLNAY. Pozsonyi kápt. lt. Prot. 33. lap 14.
KÁPOSZTÁS. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 185.
KAPRONCZAI. Jászóvári conv. lt. Nro 1.
KAPRONCZAR, l. BÁRSY.
KARACHICH. 1647. Győri kápt. lt. Lad. 74. Nro 182.
KARACS. 1655. Váradi kápt. XXXIII. 70, 58.
KARÁCSON. 1749. Csanádi kápt. lt. F. 49.
KAKÁCSONYI (abusive: Szuporányi). 1631. Egri kápt. lt. M. M. jkv. 432. lap, 782. szám.
KARANCSI de Diósod. 1787. Váradi kút. lt. XXIX. 342. 5.
KARÁNCSI alias SZÉKELY. Váradi kápt. XXVI. 534, 109.
KARCZAGH. 1759. Váradi kápt. lt. XXIII. 526, 67.
KARDOS. 1598. Egri kápt. lt. C. jkv. 311. szám.
KARDOS alias VÁRADY. 1659. Jászóvári conv. lt. Nro 48. 2° fol. 38.
KARDOS alias VÁRADY. 1720. Jászóvári conv. lt. 2° fol. 38.
KARDOS. Esztergomi primási lt. Prot. J fol. 171, 172.
KARKOVÁNYI. 1644. Győri kápt. lt. Prot. fass. 23. fol. 210. a).
KARMASIN. 1741. Váradi kápt. lt. XV 65, 46.
KARNER. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 159.
KÁROLYI. 1651. Egri kápt. lt. X jkv. 79. szám.
KAROSS. Esztergomi primási lt. Prot. F. fol. 223.
KARTH. Pozsonyi kápt. lt. Capsa 65. fascic. 9. Nro 2.
KARTIK (Márkus). 1688. Jászóvári conv. lt. Nro 88.
KASSAY. 1660. Pécsi kápt. lt. Sig. U. + 3.
KASZÁS de Jászapáthi. 1580. Leleszi orsz. lt. Prot. 1752. év, 34. szám.
KÁSZONYI. Leleszi orsz. lt. Átírva 1732. évi Prot. fol. 82.
KASZSZAY. 1661. Leleszi orsz. lt. 36. sz. a. eredeti. Átírva: Prot. 1812. év, pag. 70.
KATHÁN. 1578. Egri kápt. lt. O. jkv. 36. szám.
KATONA. 1680. Győri kápt. lt. Prot. fass. 25. fol. 200. a).
KATONA de Kondoros. 1768. Váradi kápt. XXVIII. 542, 28.
KAZAY. 1644 Győri kápt. lt. Prot. fass. 32. fol. 165.
KÉBELL. 1735. Váradi kápt. lt. X. 409, 9.
KECSKEMÉTHY l. CSAPÓ.
KEFALA. 1757. Leleszi orsz. lt. Prot. Anni 1779. fol. 77.
KEGYES. 1702. Leleszi orsz. lt. 7. szám, eredeti.
KÉKY. 1627. Egri kápt. lt. O. O jkv. 231. szám.
KELECSÉNYI. Esztergomi primási lt. Prot. E fol. 223.
KELEKOWYCH. 1599. Győri kápt. lt. Prot. fass. 6. fol. 42. a).
KELEMEN de Suri. 1627. Győri kápt. lt. Prot. fass. 41. fol. 269.
KELEMEN alias NAGY de Ráczböszörmény. 1631. Leleszi orsz. lt. Prot. 81. fol. 205.
KELEMEN. 1659. Csornai conv. lt. 17–232.
KELEMEN de Dombrád. 1659. Egri kápt. lt. 7. jkv. 1148. lap, 448. szám.
KELEMEN alias DOMRRÁDI. 1732. Jászóvári conv. lt. 5. fol. 117, 328. V. ö. DOMBRÁDY.
KELETI. CHIABAY.
KELLER báró. Esztergomi primási lt. Prot. H. fol. 45. 46.
KEMECSEI. 1767. Váradi kápt. lt. XXV. 234, 126,1/2.
KEMPELEN. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 900.
KENDRAY. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 14.
KENEDICS. Esztergomi primási lt. Prot. V. V. pag. 28. Lra T. Nro 543.
KENÉZ. 1791. Váradi kápt. lt. XXX. 188, 8.
KEREKES. 1580. Győri kápt. lt. Prot. foss. 3. fol. 409/424.
KEREKI. 1659. Egri kápt. lt. F. F. jkv. 223. szám.
KERESZTESSY alias TÓTH. 1697. Jászóvári conv. lt. Prot. 21. fol. 378–386.
KERESZTÚRI. 1654. Egri kápt. lt. A. N. jkv. 193. lap, 196. szám.
KERESZTURI. 1777. Jászóvári conv. lt. 12° fol. 60.
KERESZTÚRI. 1823. Jászóvári conv. lt. Prot. 21. pag. 482.
KÉZMÁRSZKY. 1649. Szepesi kápt. lt. jkv. 1744. fol. 363.
KHARTT. 1736. Pozsonyi kápt. lt. Eredeti armalis.
KIBLING. 1758. Győri kápt. lt. Prot. fass. 23. fol. 7.
KIRÁLY. 1663. Egri kápt. lt. R. R. jkv. 458. szám.
KIRÁLY. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 901.
KISS. 1590. Győri kápt. lt. Prot. fass. 10. fol. 64.
KISS de Derecske. 1619. Váradi kápt. lt. XII. 35, 6.
KISS de Konyár. 1619. Váradi kápt. lt. XII. 35, 6.
KISS. 1619–1632. Leleszi orsz. lt. Prot. 78. fol. 213.
KISS. 1631. Váradi kápt. lt. VII, 41, 119.
KISS. 1632. Váradi kápt. lt. XXXV. 59/1814, 42.
KISS. 1640. Jászóvári conv. lt. 6° fol. 358, 360. Q. fol. 258.
KISS alias GAÁL. 1643. Jászóvári conv. lt. Nro 59.
KISS. 1645. Leleszi orsz. lt. 34. sz.
KISS. 1652. Csanádi kápt. lt. A XIX. jkönyv 31. lapja szerint le volt téve, de 197. lap tanúsága szerint 1855. évi julius 19-én visszavétetett.
KISS. 1654. Váczi kápt. lt. K. 2.
KISS. 1654. Egri kápt. lt. D. D. jkv. 1079. lap. 514. sz. VI. ö. EE. 290. lap.
KISS alias JUHÁSZ. 1655. Váradi kápt. lt VII, 223
KISS. 1655. Váradi kápt lt. VI. 223, 95.
KISS. 1661. Váczi kápt. lt. X 81.
KISS. 1665. Egri kápt. lt. N. jkv. 251. szám.
KISS. 1665. Egri kápt. lt. N. jkv. 252. szám.
KISS. 1666. Egri kápt. lt. F. F. jkv. 24. szám.
KISS és KÓNYA. 1668. Leleszi orsz. lt Prot. 1806. év, pag 31,
KISS. 1678. Váradi kápt. lt XXXII. 10, 2.
KISS de Berethe. 1696. Jászóvári conv. lt. Prot Y. fol. 48.
KISS. 1696. Jászóvári conv. lt. Y. f. 49.
KISS alias ORBÁN. 1757. Leleszi orsz. lt. Prot. 1805. év, pag. 44. V. ö. KOVÁCS.
KISS. 1759. Váradi kápt. lt. XXXIII. 161, 139.
KISS. 1759. Váradi kápt. lt. XXIV. 637, 122.
KISS. 1760. Csanádi kápt. lt. F. 48.
KISS. 1765. Váradi kápt lt. XXXIII. 20, 31. 22, 32.
KISS. 1772. Váradi kápt. lt. XXIV. 460, 25.
KISS. Leleszi orsz. lt. Prot. 1804. év, pag. 17.
KISS. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 117.
KISS. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 110, 111.
KISS de Nagyhomok. Leleszi orsz. lt. Prot. 1805. év, pag. 41.
KLEBECZ. 1619–1632. Leleszi orsz. lt. Prot. 78. fol. 213.
KLEINBURG. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 38.
KLEMENT. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 769.
KLEMENT. Esztergomi primási lt Prot. L. pag. 751.
KLESSE. 1675. Jászóvári conv, lt. Nro 69.
KLIEGL. 1727. Kalocsai főkápt lt. Prot. 1804. október 2-án F. 19. alatt.
KLOCH. Esztergomi primási lt. Prot F. fol. 222.
KLÖSZ. 1662. Szepesi kápt. lt. Scrin. l. Nro 7.
KNEYSB alias LIPTAY. 1669. Jászóvári conv, lt Nro 83.
KNEZOVICS. 1657. és 1668. Csanádi kápt. lt. F. 52.
KOCH. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 191.
KOCKA. 1645. Egri kápt. lt. K. K. jkv. 7. lap, 17. sz.
KOCZÓ. 1651. Egri kápt. lt. G. G. jkv. 519. lap.
KÓKAI. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol, 23.
KOKAVAY alias ZAJACZ. 1670. Szepesi kápt. lt. jkv. 1667. fol. 332.
KOLBAN. 1638. Jászóvári conv. lt. 7° fol. 496.
KOMLÓS de – (Kakas de Delne). 1418. Jászóvári conv. lt. Nro 66.
KOMLÓSY. 1690. Leleszi orsz. lt. 33. szám.
KONDOR. 1651. Egri kápt. lt. K jkv. 211. szám.
KONDOROSI. 1754. Váradi kápt. lt. XXII. 549, 104.
KONDORUS. Esztergomi primási lt. Prot. K. pag. 29.
KONCZ. 1755. Váczi kápt. lt. O. 465.
KONCZ. 1820. Váczi kápt. lt. Q. 425.
KONCZ. 1828. Váczi kápt lt. P. 415.
KÓNYA és KISS. 1668. Leleszi orsz. lt. Prot. 1806, év, pag. 31.
KOÓS. 1657. Jászóvári conv. lt. Nro 80.
KOÓS alias MOLNÁR. 1733. Jászóvári conv. lt. 5° Nro 121.
KORANDA. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 902.
KORCSMA. 1568. Leleszi orsz. lt 20. szám.
KORLÁTH de Bénye. 1565. Esztergomi főkápt. lt. Capsa 39. Csomag 12, szám 7.
KORMOS. 1667. Egri kápt, lt. S. S. jkv. 35. szám.
KORPONAY. 1610. Jászóvári conv. lt. Nro 7.
KORPONAY de Komoncha. 1610. Egri kápt. lt. Z. jkv. 397. szám.
KORPYCH. 1572. Győri kápt. lt. Prot fass. 2. fol. 422.
KOSS. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 769.
KOSSUTH. Leleszi orsz. lt. 46. szám, eredeti. Átírva Prot 1822. év, pag. 78.
KOSTYÁL. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 167.
KOSZJÁR. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 773.
KOSZTOLÁNYI. 1714. Váradi kápt. lt. XX. 434, 142.
KÓTHY. 1768. Leleszi orsz. lt. Prot. 1787. év, fol. 62.
KOTSORDY. 1732. Jászóvári conv. lt. 5° Nro 97.
KOVAACHIOCZY. 1618. Váczi kápt. lt. K. 28.
KOVÁCS. 1578. Esztergomi főkápt lt Prot. 6., 477. lap.
KOVÁCS. 1592. Egri kápt. lt. H. H. jkv. 48. szám.
KOVÁCS de Alsókéked. 1603. Jászóvári conv. lt. R. fol. 174.
KOVÁCS. 1621. Leleszi orsz. lt. 18. szám.
KOVÁCS. 1621. Győri kápt. lt. Prot. fass. 41, fol. 177.
KOVÁCS. 1629. Leleszi orsz. lt. Prot. 96. lap 103.
KOVÁCS. 1641. Csanádi kápt. lt. F. 51.
KOVÁCS. 1641. Egri kápt. lt. H. jkv. 122. szám.
KOVÁCS. 1643. Jászóvári conv. lt. Nro 59.
KOVÁCS. 1644. Győri kápt. lt Prot. fass. 32. fol. 165.
KOVÁCS. 1646. Leleszi orsz. lt. 15. szám.
KOVÁCS alias SELYEBY. 1649. Jászóvári conv. lt. 2° fol. Z. 270. 3° fol. 331.
KOVÁCS. 1655. Győri kápt. lt. Prot. fass. 32. fol. 974.
KOVÁCS. 1664. Leleszi orsz. lt 9. szám, eredeti. Átírva Prot. Anni 1753. fol. 50.
KOVÁCS. 1666. Jászóvári conv. lt. Prot. 4° fol. 43.
KOVÁCS de Panit alias NAGY. 1673. Váradi kápt. lt XX 8, 48.
KOVÁCS. 1698. Váradi kápt. lt I. 118, 74.
KOVÁCS. 1713. Váczi kápt. lt. Q. 565.
KOVÁCS. 1715. Váradi kápt. lt. XXIV. 28, 119.
KOVÁCS. 1723. Jászóvári conv. lt. 2° fol. 200. 3 ° fol. 78.
KOVÁCS. 1723. Jászóvári conv. lt. Prot. 1° fol. 222.
KOVÁCS. 1741. Váczi kápt. lt.. 1741. II.
KOVÁCS. 1754. Váradi kápt. lt. XXII. 549, 104.
KOVÁCS alias KISS-ORBÁN. 1756. Leleszi orsz. lt. Prot. 1805. év, pag. 33. V. ö. KISS.
KOVÁCS. 1758. Váradi kápt. lt. XXXI. 50, 110.
KOVÁCS. 1768. Váradi kápt. lt. XXII. 562, 106.
KOVÁCS. Esztergomi primási lt. Prot. K. pag 29.
KOVÁCS. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 904.
KOVÁCS alias SALLAY. Leleszi orsz. lt. Prot. 1806. év, pag. 27.
KOVÁCS l. ERDÉLYI, FAUR, KAPICZ, LÖVEI, VÖRÖS.
KOZMA de Kökény-Érkeresztur. 1620. Váradi kápt. III, 370, 345.
KOZMA. 1625. Győri kápt. lt. Prot. fass. 21, fol. 362.
KOZMA. 1725. Váradi kápt. lt. VII. 79, 29.
KOZMA. 1759. Váradi kápt. lt. XXIV. 637, 122.
KÖHLER. Esztergomi primási lt. Lra. T. Nro 561, 562.
KÖKÉNYESDY. 1629. Jászóvári conv. lt. Nro 33.
KÖKÉNYESDY alias PAP, 1629. Jászóvári conv. lt. 13° fol. 157.
KÖLBL. 1700. Váczi kápt. lt. K. 38.
KÖRIS. 1653. Jászóvári conv. lt. Elench, 1840. Nro 298.
KÖRMENDI. 1572. Váradi kápt. lt. XIX. 351. 63.
KÖRMÖND. Esztergomi primási lt. Lra. T. Nro 260.
KÖRMÖNDY de Kólta. 1762. Váczi kápt. lt. F. 331.
KÖRÖMI. Leleszi orsz. lt. Prot. 1614. Nr. Prot. 16. fol. 144.
KŐRÖSSY (-Szabó). 1773. Jászóvári conv. lt. Elench. 1841. Nro 368.
KÖRTVÉLYESI. 1743. Váradi kápt. lt. XXIV. 379. 125.
KÖRTVÉLYESI. 1753. Váradi kápt. lt. XIV. 334, 30.
KŐSZEGI. 1649. Győri kápt. lt. Lad. 74. Nro 184.
KÖVÉR. 1804. Csanádi kápt. lt. F. 5.
KRAHMER. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 902.
KRALOVICS. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 770.
KRAMERICZ. 1677. Leleszi orsz. lt. Prot. 1765. év, fol. 31.
KRAMMER. Esztergomi primási lt. Prot. V. V. pag. 12. Lra. T. Nro 543.
KRANTZUR. 1628. Jászóvári conv. lt. Q. fol. 384.
KKASZNAY. 1650. Jászóvári conv. lt. Nro. 34.
KRAUSZ. 1592. Szepesi kápt. lt. jkv. 1629. fol. 212.
KRAY. 1662. Szepesi kápt. lt. Scrin. 1. Nro 7.
KRAYACSICH, 1618. Szepesi kápt. lt. jkv. fol. 67.
KRIVÁCSY. 1669. Szepesi kápt. lt. jkv. 1667. fol. 269.
KROSZNAY. 1625. Beszterczebányai kápt. lt. eredetiben őriztetik.
KUBÁNYI. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 769.
KUBINYI. 1742. Jászóvári conv. lt. 6° fol. 470.
KUBRÓ. 1611. Váczi kápt. lt. D. 648.
KUKOLA l. ALMÁSY.
KULTERER de Murán. 1782. Csanádi kápt. lt. F. 83.
KULTERER. 1798. Csanádi kápt. lt. F. 82.
KÚN de Madaras. 1535. Egri kápt, lt. A. B. jkv. 59. sz.
KUN de Orosháza. 1606. Váradi kápt. lt. XXX. 121, 20.
KUN de Gyanta. é. n. Váradi kápt. lt. XXX. 647, 61–62.
KÚN alias TÚRI l. TÚRI.
KUNICS. Pozsonyi kápt. lt. Prot. 23. lap 71.
KUNSCH. 1573. Szepesi kápt. lt. Scrin. I. Nro 8.
KUSSENICS. Esztergomi primási lt. Lra. T. Nro 561, 562.
KUTHY alias ZUBOR. 1724. Szepesi kápt. lt. jkv. fol. 19.
KÜRTHY alias CHIABAY. 1629. Jászóvári conv. lt. Nro 42.
KYÁN báró. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 27.
LACZA. 1679. Győri kápt. lt. Prot. fass. 30. fol. 851.
LADOMÉRSZKY. 1669. Jászóvári conv. lt. Nro 74.
LAFFERT báró. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 897. Lra. T. Nro 536/18.
LAGDA. 1733. Jászóvári conv. lt. 5° Nro 125.
LAKATOS. 1666. Jászóvári conv. lt. (Nro 17.) S. fol. 158.
LAKATOS. 1713. Váczi kápt. lt. Q. 565.
LAKATOS l. HEGEDŰS.
LAMBERG herczeg. Esztergomi primási lt. Prot. H fol. 72.
LANCHANICH. Pozsonyi kápt. lt. Prot. 38. lap 203.
LANG. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 161.
LANGIN. (Csehmaster.) 1639. Jászóvári conv. lt. Elench. 1845. Nro 700.
LANGON. 1734. Győri kápt. lt. Prot. fass. 22. fol. 413. b).
LANTOS. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 903.
LÁNYI. 1654. Egri kápt. lt. A. N. jkv. 193. lap, 196. sz.
LÁNYI. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 122.
LAPSÁNSZKY. 1651. Szepesi kápt. lt. jkv. 1656. fol. 109.
LÁSZLÓ. 1612. Váradi kápt. lt. VII. 236, 101.
LÁSZLÓ. 1676. Csornai conv. lt. 15–191.
LÁSZLÓ. 1745. Győri kápt. lt. Prot. fass. 30. fol. 310.
LÁSZLY. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 177.
LASZTÓCZY. 1633. Leleszi orsz. lt. 30. sz. eredeti.
LASZTÓCZY. 1765. Leleszi orsz. lt. Prot. 102.
LAZAN. 1358. (?) Szepesi kápt. lt. jkv. 1715. fol. 406.
LÁZÁR. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 773.
LAZARI. 1688. Csanádi kápt. lt. F. 2.
LÁZONYI. 1654. Egri kápt. levélt. A. N. jkv. 193. lap, 196. szám.
LÉÉB. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 847.
LÉHNARDT. 1669. Váradi kápt. lt. XXXIII. 120, 109.
LEHOCZKY. 1685. Szepesi kápt. lt. jkv. fol. 221.
I.EHOCZKY alias ZERKO. 1694. Szepesi kápt. lt. jkv. fol. 707.
LEHOCZKY. 1712. Váradi kápt. lt. VII. 484, 165.
LELY. Pozsonyi kápt. lt. Prot. 24. lap 204.
LENCHOVICH. 1666. Szepesi kápt. lt. jkv. 1685. fol. 376.
LENER. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 901.
LENGYEL. 1642. Váradi kápt. lt. XXIV. 208, 64.
LENHOSSEK. Esztergomi primási lt. Lra T. Nro 561, 562.
LENKH. 1580. márczius 20. Pannonhalmi orsz, lt. 202. sz.
LENTE. 1635. Csanádi kápt. lt. F. 21.
LENTE de Karczagújszállás. Leleszi orsz. lt. Prot. 1772. év, pag. 36.
LEÖK. 1657. Jászóvári conv. lt. Nro 80.
LETHENYEY. 1627. márcz. 10. Pécsi kápt. lt. Prot. IX. 118, 119. lap.
LÉVAY. 1766. Váczi kápt. lt. K. 286.
LEVKO. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 167.
LIEBENBERG báró. Esztergomi primási levéltár. Prot. J. fol. 91.
LIESZKOVSZKY. 1754. Esztergomi főkápt. levt. Prot. 37 lap 39.
LIMP. Pozsonyi kápt. lt. Prot. 59. lap 190.
LINDVAY alias Soós. 1662. Győri kápt. lt. Prot. fass. 34. fol. 233
LINXVEILER és OTTVEILER báró. Esztergomi primási lt. Prot. H. fol. 21.
LIPCSEY. 1625. Egri kápt. lt: N. jkv. 283. szám.
LIPCSEY. Leleszi orsz. lt. Prot. 1782. év, pag. 68.
LIPCZEN. 1659. Jászóvári conv. lt. 6° fol. 296.
LIPÓCZY. 1654. Szepesi kápt. lt. jkv. 1656. év, fol. 65.
LIPÓCZY alias SZABÓ. 1717. Jászóvári conv. lt. 1° fol. 6°.
LIPPAY. Esztergomi primási lt. Prot. V. V. pag. 36. Lra. T. Nro 543.
LIPTAY alias KNEYSB. 1669. Jászóvári conv. lt. Nro 83.
LIPTHAY. Pozsonyi kápt. lt. Prot. 41. lap 197, 199.
LISKUTINER. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 773.
LISTHY. Esztergomi primási lt. Lra. T. Nro 168.
LISZKA. 1651. Egri kápt. lt. A. H. jkv. 1013. szám.
LISZKÓCZY. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 771.
LITTERÁTI alias FYOK. 1578. Egri kápt. lt. O. jkv. 36. sz.
LITTERATI (Egri). 1579. Egri kápt. lt. L. jkv. 224. szám.
LITTERÁTI alias NAGY de Perechien. 1608. Váradi kápt. lt. XXXI. 542, 81.
LITTERÁTI alias VÁGÓ. 1791. Váradi kápt. lt. XXIII. 121, 97.
LONOVICS. 1843. Csanádi kápt. lt. XVII köt. 438. lap.
LOVAS. 1720. Váczi kápt. lt. C. 437.
LOVAS. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 899. Lra. T. Nro 536/21.
LOVÁSZ alias RÁCZ. 1742. Váradi kápt. lt. XXXIV. 139l/1807. 71.
LŐCSEY. 1635. Egri kápt. lt. J. J. 630, lap. K. K. 8. sz.
LŐCSEY. 1755. Győri kápt. lt. Prot. fass. 22. fol. 164. b).
LŐRINCZY. 1653. Egri kápt. lt. X. jkv. 122. szám.
LŐRINCZY alias SZABÓ. 1659. Győri kápt. lt. Prot. fass. 25. fol. 255. a).
LÖVEI alias KOVÁCS. 1655. Egri kápt. lt. N. jkv. 152. sz.
LUCHKOVICZ. 1625. Váczi kápt. lt. O. 49.
LUCHS. Esztergomi primási lt. Prot. H. fol. 12.
LUCSA. 1647. Jászóvári conv. lt. Nro 10.
LUDOVICY. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 900.
LUGASY. 1637. Leleszi orsz. lt. 23. szám,
LUKÁCS. 1666. Egri kápt. lt. F. F. jkv. 241. szám.
LUKÁCS. 1762. Váradi kápt. lt. XLI. 72/1835, 25.
LUKÁCS. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 903.
LUKÁCSIK. 1688. Váradi kápt. lt. I. 530, 139.
LUZSINSZKY. 1618–38. Szepesi kápt. lt. Töredékes másolat az eredeti ármálisok csomagában.
LÜKŐ. 1669. Jászóvári conv. lt. Nro 83.
MACEOVICH. Pozsonyi kápt. lt. Prot. 67. lap 34.
MACHOLÁNYI de Szent-Benedek. 1593. Jászóvári conv. lt. Q. fol. 24.
MACHULA. 1687. Beszterczebányai kápt. lt. Jegyzőkönyvben átírva.
MACSA. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 773.
MACSKÁSY. 1657. Váczi kápt. lt. T. 113.
MADAS. 1591. Váradi kápt. lt. XXIX. 409, 46.
MADAS. 1791. Váradi kápt. lt. XXX. 277, 38.
MADRUZY báró. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 901.
MAGÓCSY. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 771.
MAGNOVICS. Esztergomi primási lt, Prot. F. fol, 223.
MAGYAR. 1587. Egri kápt. lt. C. jkv. 94. szám.
MAGYARI alias BONCZÓ. 1725. Váradi kápt. V. 193, 144.
MAJOS de N.-Senye. 1774. Váradi kápt. lt. XXVIII. 377, 60. 345, 62.
MAKAY. 1632. Egri kápt. lt. E. E. jkv. 490. szám.
MAKAY. 172l. Győri kápt. lt. Prot. 29. fol. 740.
MAKRÁN. 1638. Váradi kápt. lt. XX. 315, 88.
MAKULA. 1652. Egri kápt. lt. S. S. jkv. 153. szám.
MALCZOVICH. 1659. Pozsonyi kápt. lt. Eredeti armalis.
MALLYO. 1782. Jászóvári conv. lt. 13. fol. 126.
MALOMHEGYI. 1654. Leleszi orsz. lt. 35. szám, eredeti. Átirva: Prot. 1814. év, pag. 193.
MALONKA de Dombrád. 1591. Leleszi orsz. lt. Prot. 1806. év, pag. 122.
MÁN. 1699. Váradi kápt. lt. I. 215, 105.
MANAY. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 773.
MÁNDY. 1635. Egri kápt. lt. M. M. jkv. 1. lap, 5. sz.
MARCO. 1593. Esztergomi főkápt. lt. Capsa 68. Csomag 5, szám 29.
MARCZEL. Pozsonyi kápt. lt. Prot. 22. lap 425.
MARINA. 1589. Leleszi orsz. lt. Prot. 1764. év, fol. 122.
MARINKA. Leleszi orsz. lt. Elench. anni 1814. Nro 24.
MÁRKOS. 1699. Leleszi orsz. lt. 33. szám, eredeti.
MARKOVITS. 1666. Szepesi kápt lt. jkv. 1685, fol. 376.
MARKUS (Kartik). 1688. Jászóvári conv. lt. Nro 88
MAROSSY. Esztergomi primási lt. Prot. F. fol. 222.
MARÓTHY. 1659. Jászóvári conv. lt. 7° fol. 629.
MARSCHALKO. 1767. Leleszi orsz. lt. Prot. 1767. év, fol. 105.
MARSSÓ. 1838. Jászóvári conv. lt. Elench. 1840. fol. 315.
MARTINI alias JAKSI l. JAKSI.
MARTINIDESZ. 1689. Jászóvári conv. lt. Nro 73.
MÁRTON. é. n. Váradi kápt. lt. XXX. 300, 60.
MÁRTONY. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 769.
MASÁRY. 1713. Jászóvári conv. lt. 8° föl. 64.
MÁTHÉ. 1669. Kalocsai főkápt. lt. Prot. 1792. julius 18-án F 25. alatt.
MÁTHÉ. 1715. Pozsonyi kápt. lt. Eredeti armalis.
MATHESER lovag. Esztergomi primási Levéltár. Prot. fol. 143.
MATIS. 1725. Győri kápt. levt. Prot. fass. 30. fol. 375. és 377.
MATOLCSI alias HALADOR. 1630. Váradi kápt. lt. XXIV. 521. 54.
MATTIUS alias SZILVÁSY. 1652. Csanádi kápt. lt. F. 85.
MATYASICH alias POSONYI. 1701. május 6. Pannonhalmi orsz. lt. 270. szám.
MÁTYUS. 1598. Váczi kápt. lt. G. 168.
MÁTYUS. 1598. Egri kápt. lt. N. N. jkv. 546. szám.
MÁTYUS. 1769. Nemesi bizonyítvány. Pozsonyi conv. lt. 18–232.
MAZIOTE gróf. Esztergomi primási lt. Prot. H. fol. 4.
MECZL. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 771.
MEDVE. 1655. Egri kápt. lt. L. jkv. 222. szám.
MEGANDER (Groszmann). 1655. Szepesi kápt. lt. jkv. 1783. év, fol. 197.
MÉHES. 1608. Egri kápt. lt. G. jkv. 16. szám.
MELCHIS. 1688. Jászóvári conv. lt. Nro 88.
MELDA. 1653. Váradi kápt. lt. XXXII. 442, 95.
MELDA. 1655. Egri kápt. lt. O. jkv. 23. szám.
MÉLEG. 1696. Váczi kápt. lt, 1710. II.
MELID. 1657. Szepesi kápt. lt. jkv. fol. 34.
MERA. Esztergomi primási lt. Prot. H. fol. 79.
MERCSE. 1819. Váradi kápt. lt. XLI. 79/1836. 30.
MESTER. 1650. Egri kápt. lt. L. jkv. 233. szám.
MESTER. 1744. Váradi kápt. lt. XXXVII. 72/1816. 30.
MÉSZÁROS. 1611. Egri kápt. lt. S. S. jkv. 409. szám.
MÉSZÁROS. 1649. Győri kápt. lt. Prot. 22. fol. 171. a).
MÉSZÁROS. 1655. Egri kápt. lt. L. jkv. 222. szám.
MÉSZÁROS. 1669. Jászóvári conv. lt. P. fol. 49.
MÉSZÁROS. 1728. Győri kápt. lt. Prot. fass. fol. 235.
MÉSZÁROS. 1753. Váczi kápt. lt. E. 700.
METEKOVICS. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 169.
MEZŐ. 1630. Egri kápt. lt. O. O. jkv. 61. szám.
MEZŐ. 1727. Leleszi orsz. lt. Prot. 1727. év, 3. sz.
MICHNA alias MRNKOVICH. 1655. Beszterczebányai kápt. lt. Jegyzőkönyvben átírva és eredetiben őriztetik.
MICSKEY. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 771.
MIHÁLYFFY. 1635. Egri kápt. lt.
MIHÁLYFFY alias CSIK l. CSIK.
MIHÁLYI. 1632. Váradi kápt. lt. XXXIX. 89/1826, 31.
MIHÁLYI. 1636. Váradi kápt. lt. XLI. 135/1834, 36.
MIHÓ (Mikó?) de Ghymes. 1678. Csornai conv. lt. 15–156.
MIK. 1814. Váradi kápt. lt. XXXVI. 80/1815, 46.
MIKE de Altorja. Váradi kápt, lt. XXVIII. 369, 76.
MIKESS báró. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 731, 769.
MIKÓ l. MIHÓ.
MIKOSSINY. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 772.
MIKUNDA. 1593. Esztergomi főkápt lt. Prot. 38. lap 127.
MILANOVICS. Esztergomi primási lt. Lra T. Nro. 506.
MILE. 1608. Váradi kápt. lt. VIII. 93, 31.
MILE. 1608. Váradi kápt. lt. XXXIV. 63/1810, 52.
MILETER. 1656. Szepesi kápt. lt. jkv. fol. 618.
MINDSZENTI. Pozsonyi kápt. lt. Prot. 29. lap 675.
MINO. 1625. Beszterczebányai kápt. lvt. jegyzőkönyvben átírva.
MISKOLCZY. 1632. Váradi kápt. lt. VIII. 157. 36.
MISZLENITZKY. 1716. Szepesi kápt. lt. jkv. 1715. fol. 52.
MLADOSOVITS Horváth l. HORVÁTH.
MOCHNAJ. 1722. Szepesi kápt. lt. jkv. 1702. fol. 312.
MOGYORÓSY. 1634. Győri kápt. lt. Prot. fass. 32. fol. 1011.
MOKRÁNY. 1638. Váradi kápt. lt. IX. 168, 7.
MOLITOR alias MOLNÁR 1651. Egri kápt. lt. Q. Q. jkv. 763. lap.
MOLNÁR. 1608. Váradi kápt. lt. XXIV. 253, 84.
MOLNÁR. 1659. Egri kápt. lt. H. H. jkv. 984. sz.
MOLNÁR. 1662. Egri kápt. lt. G. G. jkv. 547. lap.
MOLNÁR. 1668. Leleszi orsz. lt. Prot. 1806. év, pag. 31.
MOLNÁR alias KOÓS. 1733. Jászóvári conv. lt. 5° Nro 121.
MOLNÁR. Pozsonyi kápt. lt. Caps. 65. fascic. 6. Nro. 11.
MOLNÁR Esztergomi primási. lt. Prot. L. pag. 773.
MOLNÁR. Jászóvári conv. lt. R. fol. 275. 10° fol. 53.
MONAKY alias SZIacute;VES. 1725. Jászóvári conv. lt. 3° fol. 73.
MONTECOCCOLI gróf. Esztergomi primási lt. Prof. fol. 49.
MONYÁK. 1674. Szepesi kápt. lt. jkv. 1675. fol. 147.
MORLOK. 1751. Pozsonyi kápt. lt. Eredeti armalis.
MORLOK. 1760. Pozsonyi kápt. lt. Eredeti armalis.
MÓRÓCZ. 1651. Jászóvári conv. lt. Nro 39.
MÓSOCZY alias INSTITORIS. 1755. Jászóvári conv. lt. 10° fol. 160.
MOSONYI. 1762. Váradi kápt. lt. XX. 315, 88.
MOTTH. 1633. Szepesi kápt. lt. Scrin. I. Nro
MOTTHUS. 1623. Szepesi kápt. lt. jkv. 1618. fol. 194.
MOYS de Ludrova. 1696. Szepesi kápt. levélt. jkv. 1694. fol. 336.
MRNKOVITCH alias MICHNA. 1655. Beszterczebányai kápt. lt. jegyzőkönyvben átírva és eredetiben őriztetik.
MUNCHICH. Pozsonyi kápt. lt. Prot. 24. lap 109.
MUNKÁCSY. Esztergomi primási lt. Prot. F. fol. 223.
MURÁNYI. 1666. Egri kápt. lt. F. F. jkv. 241. szám.
MUTICS. Esztergomi primási lt. Prot. F. fol. 223.
MUZSLAY. 1683. Esztergomi főkápt. lt. Prot. 30. lap 36
NÁDASKAY. 1689. Jászóvári conv. lt. Nro 6.
NÁDASSY. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 163.
NÁDUDVARY. 1652. Jászóvári conv. lt. 1° fol. 44.
NAGY. 1569. Beszterczebányai kápt. lt. Jegyzőkönyvben átírva.
NAGY de Kisbajcs. 1572. Győri kápt. lt. Prot. fass. 7. fol. 266.
NAGY de Sztárna. 1572. Egri kápt. lt. J J. jkv. 237. sz.
NAGY de Budomerytsi. 1579. Csornai conv. lt. 19–112 2/.
NAGY. 1592. Egri kápt. lt. B. jkv. 177. szám.
NAGY de Zent-Péter. 1605. Váczi kápt. lt. M. 247.
NAGY. 1606. Váradi kápt. lt. XXX. 121, 20.
NAGY. 1606. Győri kápt. lt. Prot. fass. 32. föl. 281. és 219.
NAGY de Bölcsi. 1608. Váradi kápt. lt. XXVIII. 285, 15.
NAGY de Perechien alias LITTERATI. 1608. Váradi kápt. lt. XXXI. 542, 81.
NAGY de Láng. 1609. Győri kápt. lt. Prot. fass. 6. fol. 309. b).
NAGY alias VASVÁRY. 1609. Egri kápt. lt. A. M. jkv. 6. lap, 4. szám.
NAGY. 1613. Győri kápt. lt. Prot. 22. fol. 529. a).
NAGY. 1617. Leleszi orsz. lt. Prot. 1736. év, fol. 6.
NAGY alias VÉCSEY. 1618. Jászóvári conv. lt. Nro 31.
NAGY. 1619–1637. Leleszi orsz. lt. Prot. 74. fol. 170.
NAGY de Aranyosmegyes. 1622. Jászóvári conv. lt. Prot. Q. fol. 120.
NAGY de Szatmár. 1622. Váradi kápt. lt. XXV. 474, 89.
NAGY de Ráczböszörmény alias KELEMEN. 1631. Leleszi orsz. lt. Prot. 81, lap 205.
NAGY. 1634. Egri kápt. lt. L. jkv. 223. szám.
NAGY. 1643. Váradi kápt. lt. XXXIV. 69/1810, 53.
NAGY. 1646. Váradi kápt, lt. XLIII. 10/1846, 8.
NAGY. 1647. Leleszi orsz. lt. 19. szám, eredeti; átírva Prot. 1750. évi, fol. 8.
NAGY de Nagykálló. 1648. Leleszi orsz. lt. 24. sz., átírva.
NAGY. 1649. Győri kápt. lt. Prot. fass. 29. fol. 167.
NAGY. 1651. Egri kápt. lt. A. N. jkv. 201. lap, 198. sz.
NAGY. 1654. Leleszi orsz. lt. 35. szám, eredeti; átírva Prot. 1814, pag. 193.
NAGY. 1655. Váradi kápt. lt. XXVIII. 84, 59.
NAGY. 1655. Egri kápt. lt. O. jkv. 23. szám.
NAGY. 1657. Váczi kápt. lt. T. 113.
NAGY alias TORMA. 1657–1705. Lelesze orsz. lt. Prot. 96, lap 103.
NAGY, 1658. Jászóvári conv, lt. Prot. 19. fol. 159. orig. actor. Nro 44.
NAGY alias DEÁKI de Vásárhely. 1658. Váradi kápt. lt. XX. 448, 147.
NAGY. 1659. Váradi kápt. lt. V. 198, 154.
NAGY. 1659. Jászóvári conv. lt. 6° fol 296.
NAGY, 1659. Egri kápt. lt. F. F. jkv. 223. szám.
NAGY. 1659. Jászóvári conv. lt. 7° p. 200.
NAGY de Nyry. 1664. Szepesi kápt lt. Scrin. I. Nro 4.
NAGY. 1665. Váradi kápt. lt. XXVIIII. 585, 133.
NAGY. 1668. Egri kápt. lt. R. R. jkv. 175. lap, 383. sz.
NAGY. 1669. Kalocsai főkápt. lt. Prot. 1792. julius 18-án F 25. alatt.
NAGY. 1672. Jászóvári conv. lt. 2° fol. 266, 7° fol. 200, 613.
NAGY alias KOVÁCS de Panit. 1673. Váradi kápt. lt. XX. 8, 48.
NAGY. 1681. okt. 4. Pécsi kápt. lt. Prot. VI. 376. lap.
NAGY de Bagamér. 1701. Váradi kápt. lt. I. 263, 14.
NAGY. 1719. Váczi kápt. lt. 1725. I.
NAGY. 1727. Váradi kápt. lt. VIII. 108, 23.
NAGY. 1731. Váradi kápt. lt. XXVI. 88, 31.
NAGY. 1731. Váradi kápt. lt. IX. 194, 12.
NAGY de Sződény. 1745. Váradi kápt. lt. XIV. 39, 29.
NAGY de Sződény. 1745. Váradi kápt. lt. XIV. 43 30.
NAGY. 1749. Váczi kápt. lt. K. 104, 302.
NAGY. 1764. Váradi kápt. lt. XXI 385, 135.
NAGY. 1765. Váradi kápt. lt. XXVIII. 526, 75.
NAGY. 1766. Váradi kápt. lt. XXVIII. 7, 10.
NAGY. 1767. Váradi kápt. lt. XXIV, 372, 123 1/2.
NAGY. 1767. Váradi kápt lt. XXIV, 390, 127.
NAGY. 1771 Váradi kápt. lt. XXIV, 367, 123.
NAGY de Szováth. 1791. Váradi kápt. lt. XXX. 232, 16.
NAGY. 1794. Váradi kápt. lt. XXXI. 548, 84.
NAGY. 1816. Váradi kápt, lt. XXXVI. 118/1816, 53.
NAGY. é. n. Váradi kápt. lt. XXVIII. 397 99, 100.
NAGY. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 155.
NAGY. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 126.
NAGY. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 771.
NAGY. Leleszi orsz. lt. 16, szám.
NAGY. Leleszi orsz. lt. Prot. 1822. pag. 137.
NAGY. Pozsonyi kápt. lt. Caps. 65. fascis. 6. Nro 10.
NAGY de Geche. Leleszi orsz. lt. Prot. 74. fol. 176.
NAGY alias BOZZAY l. BOZZAY.
NAGY alias CZOMBA. Esztergomi primási lt. Prot. fol. 99.
NAGY-FODOR l. FODOR.
NAGY alias SASSVÁY. Esztergomi primási lt. Prot. fol. 120.
NAGY alias SZABÓ l. SZABÓ.
NAGY alias VARGA l. VARGA.
NAGY alias ZÁMBOKY. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 771.
NAGYBÁNYAY. 1569. Leleszi orsz. lt. 26. szám.
NAGYFALUSI. 1625. Egri kápt. lt. N. jkv. 283. szám.
NAGYIDAI. 1726. Jászóvári conv. lt. 3° fol. 254.
NAGYIDAI. 1766. Váradi kápt. lt. XXIV 316, 108.
NAGYIDAI. Esztergomi primási lt. Prot. J fol. 16.
NÁNDORY. 1610. 1789. Garamelléki Szent-Benedeki conv. lt. fasc. 138. Nro 16.
NÁRAI alias NYÁRI. 1590. Győri kápt. lt. Prot. fass. 10. fol. 64.
NARANCYTH de Bathuz. 1572. Győri kápt. lt. Prot. fass. 2. fol. 422.
NAVAS (Nevelős). 1652. Jászóvári conv. lt. 1° fol. 44.
NÁVAY. 1711. Váradi kápt. lt. IV. 313, 169.
NEBOTH gróf. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 903.
NEHÉZ alias POSONYI. 1649. Jászóvári conv. lt. Nro 71.
NEMES (Úsz). 1593. Szepesi kápt. lt. jkv. 1686. fol. 289.
NEMES. 1646. Leleszi orsz. lt. Prot. 1759. év, fol. 174.
NEMES. 1646. Leleszi orsz. lt. Prot. 1759. év, fol. 175.
NEMES. 1646. november 17. Pannonhalmi orsz. lt. 235. sz.
NEMES de Sarkad. 1656. Leleszi orsz. lt. Prot. 1755. év, fol. 130.
NEMES. 1765. Váradi kápt. lt. XXIII. 4, 138.
NEMES. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 773.
NEMES. Leleszi orsz. lt. Prot. 1755. év, fol. 127.
NEMES-MILITICSI KÖZBIRTOKOSOK, u. m. CZINTULA, PIUKOVICS, ALLAGA, HAJNAL stb. stb. családok. Kalocsai főkápt. lt. F. 17., bádogtartó.
NEMESYCZKY. 1623. Szepesi kápt. lt. jkv. 1618. fol. 194.
NÉMET. 1613. Egri kápt. lt. I. jkv. 1105. lap.
NÉMET. 1622. Győri kápt. lt. Prot. fass. 22. fol. 5. a).
NÉMET. 1642. Egri kápt. lt. K. jkv. 454. sz.
NÉMET. 1728. Váczi kápt. lt. K. 249.
NÉMET. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 711.
NÉMET. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 902.
NÉMET alias DORINCI l. DORINCI.
NÉMET alias SZÜRTEY. Leleszi orsz. lt. Prot. 1813. pag. 82.
NÉMETHY de Littka. 1606. Jászóvári conv. lt. Nro 46. 15° fol. 162.
NÉMETHY. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag 903.
NEUBAUER. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 988. Lra T. Nro 536/13.
NEVELŐS (Navas). 1652. Jászóvári conv. lt. 1° fol. 44.
NÉVERY. 1606. Váradi kápt. lt. V. 49, 40.
NEVITS. Jászóvári conv. lt. O. O. fasc. 1° Nro 7.
NICOLA. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 771.
NIGRINY. 1686. Esztergomi főkápt. lt. Prot. 32. lap 56.
NIKOLETICH. 1735. Váczi kápt. lt. D. 78.
NIVICZKY. 1569. Leleszi orsz. lt. 26. szám.
NÓGRÁDY. Esztergomi primási lt. Prot. F. fol. 222.
NOLIUS. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 60.
NOLTEN. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 47.
NOVÁK de BOZNA. 1578. Jászóvári conv. lt. Nro 28. 13° fol. 95.
NOVÁK. 1585. Leleszi orsz. lt. 44. szám, eredeti.
NOVÁK. 1753. Váradi kápt. lt. XXXVII. 66/1819, 30.
NOVÁK. 1767. Jászóvári conv. lt. 13° fol. 87.
NOVÁK (Ferencz). Esztergomi primási lt. Prot. U. U. pag. 44–53. Lra T. Nro 53.
NOVÁK (György). Esztergomi primási lt. Prot. H. fol. 44.
NYAKAS. 1639. Szepesi kápt. lt. jkv. 1675. fol. 543.
NYAKAS. 1781. Váradi kápt. lt. XXVIII. 153, 5.
NYÁRI alias NÁRAI l. NÁRAI.
NYIKORA. 1627. Váradi kápt. lt. XXXII. 131, 63.
NYILAS. 1570. Váradi kápt. lt. VIII. 208, 45.
NYIRÓ. Váradi kápt. lt. XXVI. 54, 34.
NYIRY. 1622. Leleszi orsz. lt. 27. szám, eredeti: Átírva Prot. 1766. fol. 14.
NYULÁSZY. 1632. Jászóvári conv. lt. Nro 63.
OCZOWSZKY. 1659. Jászóvári conv. lt. Nro 17.
ODLER. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 902.
ÓDOR. 1673. Győri kápt. lt. Prot. 22. föl. 508.
OKELLY báró. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 899. Lra. T. Nro 536/8.
OLÁH. 1659. Egri kápt. lt. A. N. jkv. 201. lap. 191. szám.
OLÁH alias DANCSHÁZI. 1698. Váradi kápt. lt. XVI. 250 39.
OLÁH. Esztergomi primási lt. Prot. B. fol. 129.
OLASZ. 1588. Jászóvári conv. lt. Nro 87.
OLASZ. 1655. Váradi kápt. lt. XXIII. 475, 48.
OLASZ. 1658. Jászóvári conv. lt. O. O. fasc. 1. Nro 1.
OLASZ alias DANCSHÁZI, 1698. Váradi kápt. lt. I. 86, 67.
OLASZ alias DANCSHÁZI. 1767. Váradi kápt. lt. XXV 445 71.
OLSVA (de-) 1418. Jászóvári conv. lt. Nro 40.
ONDAILLE. Esztergomi primási lt. Prot. J fol. 51.
ONDREJKOVICS. 1659. Szepesi kápt. lt. Scrin. XII. Nro 4.
ONDREJKOVICS. 1659. Jászóvári conv. lt. 11° fol. 181, 183.
ONDREJOVICS. 1622. Beszterczebányai kápt. lt. Jegyzőkönyvben átírva.
ODNREKOVICS. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 769.
ONELLY gróf. Esztergomi primási lt. Prot. J fol. 11.
ONOSSY. 1842. Csanádi kápt. lt. F. 84.
ORBÁN. 1611. Egri kápt. lt. S. S. jkv. 409. szám.
ORBÁN alias KISS l. KISS.
ORGANISTA. 1593. Esztergomi főkápt. lt. Capsa 68. Csomag 5., szám. 29.
OROSZ. 1626. Egri kápt. lt. O. jkv. 92. lap.
OROSZ. 1651. Egri kápt. lt. G. jkv. 269. szám.
OROSZ alias PAP. Leleszi orsz. lt. Elench. Actor. Anni 1808. Lit. R. Nro 160.
ORSETTY gróf. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 140.
ORTT báró. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 898. Lra. T. Nro 536/14.
OSWALTH. 1733. Jászóvári conv. lt. 5° Nro 121.
OSVÁTH. 1630. Váradi kápt. lt. XVIII. 358, 44.
OSZKOROSZKY. 1663. Egri kápt. lt. R. R. jkv. 458. sz.
OTTICZKY. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 902.
OTTVEILER és LINXVEILER báró l. LINXVEILER.
ŐRSY. 1660. Váradi kápt. lt. XXXV 22/1812. 16.
ÖTTL. báró. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 901.
PAAP de Száldobos. 1816. Váczi kápt. lt. N. 410.
PAÁR. 1724. Váradi kápt. lt. XXII. 585, 116.
PALAY. 1659. Leleszi orsz: lt. 25. szám, eredeti. Átírva: Prot. 1757, fol. 118.
PÁLDY. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 173.
PÁLFALVAY. 1656. Szepesi kápt. lt. jkv. fol. 300.
PÁLFFY de Nagyrozvágy. 1634. Leleszi orsz. lt. 26. sz., eredeti.
PÁLFFY. 1659. Egri kápt. lt. A. N. jkv, 201. lap, 191. sz.
PÁLFFY. Leleszi orsz. lt. Prot. 1811. év, pag. 163.
PÁLFFY. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 771.
PALKO. 1658. Jászóvári conv. lt. 19° fol. 159. Actor. Nro 44.
PALKOVICS. 1662. Csornai conv. lt. 12–236.
PALLA. 1647. Egri kápt. lt. S.S. jkv. 188. és 304. sz.
PALLAY. 1667. Jászóvári conv. lt. Nro 62.
PALLICS de Hartenfels. 1715. Beszterczebányai kápt. lt. eredetiben őriztetik.
PALÓCZY. 1644. Győri kápt. lt. Prot. fass. 32. fol. 165.
PALUSKA báró. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 899.
PALUSKA. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 903.
PÁLYÓ alias HUSZTY l. HUSZTY.
PAMGORTER. 1656 márczius 20. Pannonhalmi orsz. lt. 241. szám.
PANKOVICS-PAP. Leleszi orsz. lt. 44. szám.
PANZSUTTY gróf. Esztergomi primási lt. Prot. H. fol. 19.
PAP alias KÖKÉNYESDY. 1629. Jászóvári conv. lt. Nro 33.
PAP. 1643. Jászóvári conv. lt. Nro 59.
PAP. 1660. Váradi kápt lt. XXXVI. 22/1812. 16.
PAP. 1666. Egri kápt. lt. F. F. jkv. 241. szám.
PAP de Kolon. 1676. Győri kápt. lt. Prot. fass. 33. fol. 86.
PAP. 1693. Jászóvári conv. lt. Nro 14.
PAP. 1759. Győri kápt. lt. Prot. fass. 22. fol. 482. a).
PAP. 1763. Váradi kápt. lt. XXIII. 372, 132.
PAP. é. n. Váradi kápt, lt. XXX. 620, 40.
PAP. Esztergomi primási lt. Prot. J fol. 175.
PAP. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 769.
PAP. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 772.
PAP (Gyakunyik). Leleszi orsz lt. 45. szám.
PAP alias DRAGUS l. DRAGUS.
PAP alias OROSZ. Leleszi orsz. lt. Elench. Actorum Nro 10.
PAP-PANKOVICS l. PANKOVICS.
PAP de Bilke családtól származott: POPOVITS. Leleszi orsz. lt. 45. szám.
PÁPAY. 1592. Győri kápt. lt. Prot. fass. 30. fol. 44.
PARCHEVICH. 1657. és 1668. Csanádi kápt. lt. F. 52.
PARLAGHY. 1714. Leleszi orsz. lt. Prot. 1810. év, pag. 77.
PASZÁRDY. Esztergomi primási lt. Prot. H. fol. 33.
PÁSZTOR. 1651. Egri kápt. lt. A. N. jkv. 201. l., 198, sz.
PATÓ. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 114.
PATÓ. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 769.
PAULOVICS. Esztergomi primási lt. Prot. F. fol. 222.
PAULY. 1775. Esztergomi főkápt. lt. Prot. 47. 20. lap.
PAUSZ. 1810. Csanádi kápt. lt. F. 12. X. 68 és XVII. 435.
PAYER Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 771.
PAYERL. Esztergomi primási lt. Prot. J fol. 53.
PÉCZELY. 1799. Jászóvári conv. lt. Nro 58.
PELCZ. 1712. Szepesi kápt. lt. jkv. 1710. fol. 209.
PELCZ. 1712. Szepesi kápt. lt. Scrin. I. Nro 2.
PELSŐCZY. 1722. Váradi kápt. lt. XXVII. 169, 67.
PÉNTEK. 1649. Váradi kápt. lt. XXXIV. 51/1808. 72.
PÉNZES. 1773. Váradi kápt. lt. XXVIII. 365, 73.
PEÖTZ. Esztergomi primási lt. Lra. T. Nro 505.
PERALTA báró. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 903.
PERCZE de Jood. 1568. Váradi kápt. lt. XXXI. 466, 128.
PERCZEL. Pozsonyi kápt. lt. Prot. 68. 428. lap.
PEREGHY. 1570. Jászóvári conv. lt. Nro 15.
PERHA. 1618. Leleszi orsz. lt. Prot. 60. fal. 60.
PERLAS gróf. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 901.
PERMAY de Perma. 1609. Pozsonyi kápt. lt. Ered. armalis.
PESCHOVY. 1656. Szepesi kápt. lt. jkv. fol. 618.
PESTY alias SZECZEŐY. l. SZECZEŐY.
PETHEŐ de Méra. 1433. Jászóvári conv. lt. Levéltári jelzet: Nro 23.
PETHEŐ. Esztergomi primási lt. Prof. L. pag. 773.
PETRÁCZ. 1651. Egri kápt. lt. N. jkv. 253. szám.
PETRÁSCH báró. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 897. Lra. T. Nro 536/25.
PETRI. Leleszi orsz. lt. Prot. 1783. év. fol. 44.
PETRISEVICH. Pozsonyi kápt. lt. Prot. 28. lap 536.
PETROVICS. 1823. Esztergomi primási lt.
PETRUCZY gróf. Esztergomi primási lt. Prot. H. fol. 16.
PETTES. 1725. Győri kápt. lt. Prot. fass. 39. fol. 412.
PEVERELLY. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 773.
PEXA. Esztergomi primási lt. Prot. F. fol. 222.
PHOLLIAS alias SIMONKOVICS l. SIMONKOVICS.
PIÁCSEK. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 772.
PIACSEVICH báró. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 31.
PICCOLOMINI gróf. Esztergomi primási lt. Prot. H. fol. 53.
PICHLER. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 903.
PIROS alias VÖRÖS vagy KOVÁCS l. Kovács.
PISKI alias VÉGH. 1573 Jászóvári conv. lt. Nro 8.
PISKOLTI alias TÓTH. 1639. Váradi kápt. lt. VIII. 549, 48.
PISPEKY. 1569. Esztergomi főkápt. lt. Prot. C. lap 663.
PIUKOVICS (nemes militicsi közbirtokos). 1803. Kalocsai főkápt. lt. F. 17. bádogtartó.
PLATT. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag 897. Lra. T. Nro 536/11.
PLENAR alias SZABÓ l. SZABÓ.
PLOSINGER báró Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 141.
PÓCSAI. 1651. Egri kápt. lt. H. H. jkv. 441. szám.
PÓCSI. 1627. Leleszi orsz. lt. 35. szám, eredeti. Átírva Prot. 1807. év, pag. 146.
POCSKAY alias TUKÓ. 1742. Kalocsai főkápt. lt. Prot. 1746. január. F. Nro 4.
POCSKAY. 1790. Kalocsai főkápt. lt. (Kihirdettetett Pesten 1791 márczius 17-én, Baján 1791 april 11-én tartott közgyülésekben.)
POCSKAY de Pacsér. 1801. Kalocsai főkápt. lt. (Kihirdettetett Zomborban 1801 junius 16, és következő napjain tartott közgyülésen.)
PODGORAY. 1591. Győri kápt. lt. Prot. fass. 5. fol. 129.
POGÁNY de Huszt. 1701. Váradi kápt. lt. V. 242, 178.
POGÁNY. 1759. Győri kápt. lt. Prot. fass. 22. fol. 482. a.
PÓKA. 1610. Jászóvári conv. lt. Q. fol. 429.
PÓKA. 1697. Kalocsai főkápt. lt. (Kihirdettetett Egerben 1821, évi Boldogasszony havának 30-ik napján tartott közgyülésben.)
POLGÁR. 1630. Győri kápt. lt. Prot. fass. 27. fol. l.
POLOSTICAY. Pozsonyi kápt. lt. Prot. 21. lap. 406.
POLTSY de Éradony. 1643. Váradi kápt. lt. XXIV. 544, 65.
POPOVITS l. PAP.
POPRACH. 1686. Szepesi kápt. lt. jkv. 1685. fol. 95.
PORECZKY. 1630. Szepesi kápt. lt. jkv. 1618. fol. 333.
POROSZLAI. 1659. Egri kápt. lt. L. jkv. 197. szám.
PÓSA. 1580. Leleszi orsz. lt. Prot. 1765. év. fol. 102.
PÓSA. 1666. Jászóvári conv. lt. 21. fol. gr. El. 1834. Nro 18.
PÓSALAKI. 1688. Váradi kápt. lt. XXIII. 562, 82.
POSGAY. 1582. Pécsi kápt. lt. Sig. U. t 5.
POSONY alias NEHÉZ. 1649. Jászóvári conv. lt. Nro 71. 19° fol. 162.
POSONYI alias MATYASICH. 1701. Május 6. Pannonhalmi orsz. lt. 270. szám.
POSONYI. Esztergomi primási lt. Prot. F. fol. 223.
PÓSTA. 1701. Váradi kápt. lt. I. 263, 98.
PÓSTA. 1701. Leleszi orsz. lt. Prot. 1774. év. fol. 90.
PÓSTA. 1790. Váradi kápt. lt. XXX. 151, 38.
POTHURALSZKY. 1677. Szepesi. kápt. lt. jkv. 1702. fol. 86.
POTOR de Hermanszeg. 1591. Leleszi orsz. lt. Prot. 1806. év. pag. 122.
POZSGAY. 1563. Jászóvári conv. lt. 21. fol. 72. El. 1834. Nro 34.
POZSONYI l. POSONYI.
PRAMER. Pozsonyi kápt. lt. Prot. gr. lap 435.
PREKRIT. 1721. Váradi kápt. lt. V. 15, 10.
PRESTEL. 1675. Jászóvári conv. lt. S. fol. 344.
PRIBÉK alias BERKÁCH. 1599. Győri kápt. lt. Prot. fass. 6. fol. 42. a).
PRIBÉK alias BERKÁCS. 1743. Kalocsai főkápt. lt. Prot. 1772. September 9-én. F. Nro 3. alatt.
PRIKKEL. 1725. Esztergomi főkápt. lt. Prot. 34. lap 83.
PRIVICZER. Esztergomi primási lt. Lra, T. Nro 561. 562.
PROKURATICH alias PRIVODOLICH. 1614. Szepesi kápt. lt. jkv. fol. 229.
PROSMA. 1560. Leleszi orsz. lt. Prot. 59. fol. 61.
PRYBEL. 1595. Beszterczebányai kápt. lt. Jegyzőkönyvben átírva.
PTICHARICH. 1652. Junius 5. Pannonhalmi orsz. lt. 240. szám.
PUSKÁS de Tasnád 1621. Váradi kápt. lt. XXXI. 308, 30.
PUSKÁS. 1759. Váradi kápt. lt. XXIV. 637, 122.
PUTIN. 1657 és 1668. Csanádi kápt. lt. F. 52.
PÜSCHEL. 1668. Egri kápt. lt. A. L. jkv. 34. lap. 110. szám.
QUADRADO. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag 900.
RÁCSAY. 1590. Leleszi orsz. lt. Prot. 1744. fol. 1.
RÁCSOK. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 772.
RÁCZ. 1672. Csanádi kápt. lt. F. 1.
RÁCZ. 1725. Jászóvári conv, lt. Prot. 14. fol. 53.
RÁCZ alias LOVÁSZ. 1742. Váradi kápt. lt. XXXIV. 139/1807. 71.
RADISLOVICS báró. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 770.
RADNOTY. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 768.
RADVÁNYI. 1726. Esztergomi főkápt. lt. Capsa 53. fasc. 1. Nro 13.
RAFFÁCS. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 769.
RAGÁNYI. 1722. Váradi kápt. lt. IV. 142, 99.
RAGÁNYI. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 901.
RAISZ. 1609. Szepesi kápt. lt. jkv. 1710, fol. 213.
RAMASZETER. Esztergomi primási lt. Lra. T. Nro 561, 562.
RAMIREY báró. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 900.
RASI. 1658. Jászóvári conv. lt. Prot. 19. fol. 159.
RÁTH. 1749. Váczi kápt. lt. 1799. X.
RÁTKAY. (Diploma Baronatus rejectum.) Esztergomi primási lt. Prot. H. fol. 8.
RATKOVSZKY. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 82.
RAVASZ. 1630. Egri kápt. lt. L. jkv. 521. lap.
RÉDEY. 1723. Váczi kápt. lt. K. 96.
RÉDL. 1790. Esztergomi főkápt. lt. Capsa 75. Csomag 14. szám 8.
RÉDL. Esztergomi primási lt. Prot. U. U. pag. 18–26. Lra. T. Nro 538.
REINPRECHT. Pozsonyi kápt. lt. Prot. 53. lap 348.
REISZ. 1609. Esztergomi főkápt. lt. Prot. 43. lap 72.
REMENIK. Pozsonyi kápt. lt. Prot. 63. lap 7.
RÉVAY. 1521. Leleszi orsz. lt. 1. szám.
RÉVAY gróf. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 903.
REVICZKY de Revisnye báró. 1773. Leleszi orsz. lt. 37. sz. eredeti. Átírva. Prot. 1814. év, pag. 49.
REZLER. 1552. Esztergomi főkápt. lt. Prot. l. lap 23.
RIGLER. Esztergomi primási lt. Prot. U. U. pag. 9. Lra. T. Nro 538.
RIGÓMEZEY. 1584. Leleszi orsz. lt. Prot. 31. fol. 93.
RIMAI. 1650. Jászóvári conv. lt. Nro 34. 13° fol. 219.
RIMANÓCZY. 1736. Váczi kápt. lt. 1840. I.
RIMASZOMBATY. 1565. Leleszi orsz. lt. Prot. 1737. fol. 19.
RISKÓ de Kövesliget. 1755. Váradi kápt. lt. XXXV. 1/1814, 3.
RISSÓ. 1622. Jászóvári conv. lt. Q. f. 120.
RITLOP. 1688. Május. 27. Prési kápt. lt. Sig. U. t 4. Prot. IV. 257. lap.
RODERICY de S. Cruce gróf. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 902.
ROFFRANY. Esztergomi primási lt. Prot. J fol. 136.
ROSKOVÁNYI. 1772. Jászóvári conv. lt. 11. fol. 201.
ROSZPOPA. Leleszi orsz. lt. 45. szám.
RÓZSA. 1660. Jászóvári conv. lt. Prot. 19. fol. 159. Actorum Nro 44.
RÓZSÁS. Esztergomi primási lt. Prot. F fol. 223.
RUCKS báró Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 902.
RUDNYÁK. Esztergomi primási lt. Lra. T. Nro. 561, 562.
RUFFY. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 900.
RUSICSKA. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 770.
RUZICSKA. 1693. Esztergomi főkápt. lt. Prot. 30. lap 8.
RÜDL. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 902.
SAFFRANKOVICS. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag.772.
SÁGHY. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag, 772.
SÁHA vagy BORBÉLY-EGERSZEGIEK. II. Ferdinánd 1636–37. Egri kápt. lt. R. R. jkv. 48. szám.
SALLAY alias KOVÁCS. Leleszi orsz. lt. Prot. 1806, pag. 27.
SÁMUEL l. BALCZER.
SÁNDOR. 1690. Egri kápt. lt. G. G. jkv. 366. szám.
SÁNDOR. 1756. Jászóvári conv. lt. 8° fol. 46.
SÁNDOR báró. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 898. Lra. T. Nro 536/4.
SÁNTHA. 1657. Váczi kápt. lt. T. 392.
SANTHAY. 1654. Váradi kápt. lt. V. 135, 101.
SÁP község lakossága. 1692. Váradi kápt. lt. VIII. 1,1/2, 2.
SÁPI. 1746. Váradi kápt. lt. XXI. 384, 124.
SÁPI. 1767. Váradi kápt. lt. XXIV. 494, 40. 497, 41.
SÁPI. Esztergomi primási lt. Prot. F. fol. 222.
SÁRI. 1627. Egri kápt. lt. O. O. jkv. 231. szám.
SÁRKÁNY de Sarkad alias ZALAY. 1563. Leleszi orsz. lt. Prot. 1731. fol. 37.
SÁRKÖZY. 1580. Leleszi orsz. lt. Prot. 1765. fol. 102.
SARNÓCZY. 1625. Egri kápt. lt. N. jkv. 283. szám. V. ö. ZSARNÓCZAY.
SÁRPATAKY gróf. Esztergomi primási lt. Prot. X. fol. 55.
SASSVÁRY alias NAGY l. NAGY.
SÁTOR. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 190.
SCHEHOVITS. 1655. Szepesi kápt. lt. jkv. 1656. fol. 61.
SCHICK. 1727. Váczi kápt. lt. G. 536.
SCHICKINGEN báró. Esztergomi primási lt. Prot. H. fol. 91.
SCHIERLACHER. 1650. Egri kápt. lt. K. jkv. 155. szám.
SCHIFFERER. 1657. Jászóvári conv. lt. 10° fol. 233.
SCHILLING. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 900.
SCHIRFNEDER. 1817. Pozsonyi kápt. lt. Eredeti Indigenatus.
SCHLIEBEN gróf. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 3.
SCHMIDLIN báró. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 901.
SCHMITZ. 1649. Szepesi kápt. lt. jkv. 1818. fol. 83.
SCHONRERG báró. Esztergomi primási lt. Prot. H. fol. 48.
SCHOTT. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 769.
SCHOTTIANAS. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 768.
SCHÖNLEBEN. 1599. Jászóvári conv. lt. Nro 38.
SCHULTZ. 1702. Beszterczebányai kápt. lt. jegyzőkönyvben átírva.
SCHÜLLER. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 904.
SCHVINGHEIMB. Esztergomi primási lt. Prot. J fol. 145, 146, 147.
SEBE. 1714. Leleszi orsz. lt. 4. szám.
SEBEHÁZY. 1590. Győri kápt. lt. Prot. fass. 10. fol. 64.
SEBEHÁZY. 1590. Győri kápt. lt. Prot. fass. 34. fol. 233.
SEBESTYÉN de Nagytálya. 1609. Egri kápt. lt. T. T. jkv. sor. szám.
SELLYEY alias HORVÁTH. 1786. Jászóvári conv. lt. Nro 21.
SELYEBI alias KOVÁCS. 1649. Jászóvári conv. lt. 2° f. 270. 3° f. 331.
SEMSEY. 1669. Jászóvári conv. lt. S. fol. 171.
SEOGEON. 1612. Váradi kápt. lt. VII. 236, 101.
SERÉNY. 1677. Váczi kápt. lt. 1715. 1.
SERMAGE báró. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 899. Lra. T. Nro 536/10.
SIESS. Esztergomi primási lt. Prot. H. fol. 35.
SIGMOND. 1653. Jászóvári conv. lt. Nro 72.
SIKET. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 773.
SIMON. 1626. Egri kápt. lt. O. jkv. 92. lap.
SIMON. 1676. Jászóvári conv. lt. S. fol. 344.
SIMONI de Pápa. 1608. Egri kápt. lt. F. F. jkv. 160. szám. 629. lap.
SIMONKOVICS alias PHOLLIAS. 1593. Esztergomi főkápt lt. Capsa 2. fasc. 7. Nro 13.
SIMONYI. Váczi kápt. lt. K. 346.
SINKA alias BÁRDY. 1720. Leleszi orsz. lt. 29. szám.
SINKA. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 771.
SIPOS. 1613. Jászóvári conv. lt. Nro 61.
SIPOS. 1623. Váradi kápt. lt. XI. 254, 6.
SISAK. 1800. Győri kápt. lt. lad. 74. Nro 193.
SKULTETY. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 74.
SLOVÁNY de Beöth. 1656. Váczi kápt. lt. R. 568.
SMOLANOVICS. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 908.
SOKORAY. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 770
SOLTÉSZ, 1655. Egri kápt, lt. N. jkv. 152. szám.
SOLTÉSZ. 1692, Leleszi orsz. lt. Prot. 1784. fol. 49.
SOLTÉSZ. 1698. Szepesi kápt. lt. jkv. 1827. fol. 237.
SOLTÉSZ alias SZABÓ l. SZABÓ.
SOLYMOSY alias VÁRADY. Leleszi orsz. lt. Prot. 1764. fol. 109.
SOMI. 1629. Jászóvári conv. lt. 18° fol. 64.
SOMODY alias KÁDÁR. 1635. Jászóvári conv. lt. 4° fol. 181.
SOMOGYI. 1659. Jászóvári conv. lt. 7° fol. 200.
SOMOSKEÖY. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 773.
SOÓS. 1626. Egri kápt. lt. M. M. jkv. 966. szám.
SOÓS alias LINDVAY. 1662. Győri kápt. lt. Prot. fass. 34, fol. 233.
SOÓS. 1698. Leleszi orsz. lt. 13. szám. alatt t 1698.
SOÓS. 1714. Leleszi orsz. lt. Prot. 1810. pag. 77.
SOÓS. 1778. Jászóvári conv. lt. Nro 35. Prot. 5. fol. 197. 13° Nro 283.
SOÓS. Leleszi orsz. lt. Prot. 1810. pag. 83.
SORGER. (Zorger.) 1649. Jászóvári conv. lt. Nro 67.
SPALIANORUM armales. Esztergomi primási lt. Prot. fol. 81.
SPECH. 1754. Jászóvári conv. lt. Nro. 11–12° fol. 50.
SPECH. Esztergomi primási lt. Prot. K. pag. 45.
SPÖKL. Esztergomi primási lt. Prot. H. fol. 65.
STÁDLER. 1630. Szepesi kápt. lt. jkv. 1618. fol. 3.
STANISLAVICH. 1745. Csanádi kápt. lt. F. 73. Protocollum regnicolare. Tom. II. pag. 144.
STAUB. 1580. Márcz. 20. Pannonhalmi orsz. lt. 202. szám.
STELLA gróf. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 12.
STIM. 1719. Szepesi kápt. lt. Scrin. I. Nro 5.
STRBA herczeg. 1834. Váczi kápt. lt. R. 38.
STROBEL. (Szalmásy.) 1744. Győri kápt. lt. Prot. 27. fol. 141.
STURMANN. 1699. Szepesi kápt. lt. jkv. 1715. fol. 317.
SULYOK. 1644. Győri kápt. lt. Prot. fass. 32. fol. 165.
SÜTŐ. 1663. Egri kápt. lt. R. R. jkv. 458. szám.
SVEHLOVICS. 1638. Szepesi kápt. lt. jkv. 1632. fol. 426.
SYLVIUS. 1555. Leleszi orsz. lt. Prot. 83. fol. 226.
SZABADY. 1733. Nemesi bizonyítvány. Csornai conv. lt. 16–102.
SZABÓ alias FARKAS. 1579. Esztergomi főkápt. lt. 8. capsa. 7 csomag. 19 szám.
SZABÓ de Lelesz. 1601. Leleszi orsz. lt. Prot. 55. fol 25.
SZABÓ de Püspökladány. 1613. Jászóvári conv. lt. O. fol. 170, 171.
SZABÓ de Fái. 1627. Jászóvári conv. lt. Q. fol. 254.
SZABÓ. 1632. Váradi kápt. lt. VIII. 157, 36.
SZABÓ. 1632. Leleszi orsz. lt. 18. szám.
SZABÓ. 1635. Egri kápt. lt. G. G. jkv. 261. szám. (V. ö. J. J. 287. lap.)
SZABÓ. 1636. Váczi kápt. lt. Q. 432.
SZABÓ alias SZÁRHEGYI. 1637. Váradi kápt. lt. VIII. 274 59.
SZABÓ de Villye. 1652. Jászóvári conv. lt. R. fol. 381.
SZABÓ. 1653. Váradi kápt. lt. XXIX. 138, 86.
SZABÓ de Hilya. 1653. Egri kápt. lt. M. jkv. 133. szám.
SZABÓ. 1654. Váczi kápt. lt. K. 2.
SZABÓ. 1654. Váczi kápt. lt. K. 122.
SZABÓ alias LŐRINCZY. 1659. Győri kápt. lt. Prot. fass. 25. fol. 255. a).
SZABÓ alias BAGAMÉRY. 1668. Leleszi orsz. lt. 1756.pag. 58.
SZABÓ. 1677. Váradi kápt. lt. XXXIV. 134, 72.
SZABÓ alias HORVÁTH. 1683. Esztergomi főkápt. lt. Prot. 30. lap 36.
SZABÓ. 1687. Leleszi orsz. lt. Prot. 1783. fol. 26.
SZABÓ. 1694. Leleszi orsz. lt. 39, szám. eredeti. Átírva. Prot. 1817. pag. 11.
SZABÓ. 1696. Váradi kápt. lt. XXIX. 86, 74.
SZABÓ alias VÁRADY. 1696. Váradi kápt. lt. XXVI. 91, 32.
SZABÓ alias NAGY. 1697. Váczi kápt. lt M. 266.
SZABÓ. (Plenár.) 1701. nemesi bizonyítvány. Csornai conv. lt. 15–9.
SZABÓ de Lukácsi. 1703. Váradi kápt, lt. XIV. 34, 28.
SZABÓ. 1713. Váczi kápt. lt. Q. 565.
SZABÓ alias LIPÓCZY. 1717. Jászóvári conv. lt. 1° fol 6°.
SZABÓ. 1717. Győri kápt. lt. Prot. fass. 35. fol. 284.
SZABÓ. 1744. Váczi kápt. lt. K. 111.
SZABÓ. 1749. Váradi kápt. lt. XXXIV. 48/1808. 62.
SZABÓ de Lukácsi. 1766. Váradi kápt. lt. XXI. 498, 29.
SZABÓ-KŐRÖSSY. 1773. Jászóvári conv. lt. Elen. 1841. Nro 368.
SZABÓ. 1777. Váradi kápt. lt. XXVII. 22, 23.
SZABÓ. 1777. Váradi kápt. lt. XXXVI 43/1812. 35.
SZABÓ de Sarkad. 1794. Váradi kápt. lt. XXXIV. 19/1810. 22.
SZABÓ de Jene. 1821. Váradi kápt. lt. XXXVIIII. 59/1821. 37.
SZABÓ. é. n. Váradi kápt, lt. XXX. 421, 52.
SZABÓ alias SOLTÉSZ. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 102.
SZABÓ. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 769.
SZABÓ. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 770.
SZABÓ. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 773.
SZABÓ. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 902.
SZABÓ. Leleszi orsz. lt. Prot. 1806. év pag. 16–22.
SZABÓ. Leleszi orsz. lt. Prot. 1806. pag. 22. V. ö. ZABÓ.
SZABODY: Esztergomi primási, lt. Prot. J. fol. 21.
SZABÓIMRE. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 770.
SZAKÁCS. 1628. Váradi kápt, lt. XIII. 314, 13.
SZALAY de Szentgrót. 1592. Győri kápt. lt. Prot. fass. 21. fol. 128.
SZALAY. 1634. Győri kápt. lt. Prot. fass. 32. fol. 1011.
SZALAY. 1704. Jászóvári conv. lt. Nro 24.
SZALAY. 1754. Váradi kápt. lt. XX. 125, 91.
SZALAY. 1763. Váradi kápt. lt. XVII. 395, 69.
SZÁLIK. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 772.
SZALMÁSY l. STROBEL.
SZALÓKY. 1669. Szepesi kápt. lt. jkv. 1667. fol. 269.
SZÁNTÓ. 1753. Váczi kápt. lt. E. 697.
SZÁNYI. 1791. Jászóvári conv. lt. Orig. Nro 78.
SZAPY. 1564. Győri kápt. lt. Prot. fass. 2. fol. 253.
SZÁRHEGYI alias SZABÓ. 1637. Váradi kápt. lt. VIII, 274, 59.
SZARKA. 1699. Leleszi orsz. Lt. Prot. 1769. fol. 30.
SZARKA. Esztergomi primási lt. Prot. F. fol. 222.
SZARVADY. 1776. Váradi kápt. lt. XXVI. 421, 68.
SZARVAS. 1661. Egri kápt. lt. A. N. jkv. 195. lap. 197. szám.
SZARVASD. Esztergomi primási lt. Lra. T. Nro
SZATMÁRY. Esztergomi primási lt. Prot. V. V. pag. 52. Lra. T. Nro 543.
SZATTKA. 1696. Jászóvári conv. lt. X. fol 28.
SZÁZ. 1649. Jászóvári conv. lt. R. f: 53. 2° f. 277.
SZÉCHÉNYI. Esztergomi primási lt. Prot. F. fol. 222.
SZÉCHY. 1627. Leleszi orsz. lt. 35. szám. eredeti. Átírva Prot. 1807. pag. 146.
SZECZEŐY alias PESTY. 1613. Győri kápt. lt. Prot. fass. 6. fol. 415. a).
SZEGEDY. 1649. Jászóvári conv. lt. Nro 37.
SZEGEDY. 1668. Leleszi orsz. lt. 17. szám.
SZEGEDY. 1675. Szepesi kápt. lt. jkv. fol. 448.
SZEGEDY. 1786. Váradi kápt. lt. XXIX. 385, 21.
SZÉKELY de Somosd. 1547. Egri kápt. lt. L. L. jkv. 467–8. szám.
SZÉKELY de Orba. 1608. Váradi kápt. lt. XII. 39
SZÉKELY. 1649. Leleszi orsz. lt. 90. Prot. fol. 7.
SZÉKELY de Karacs. 1655. Váradi kápt. lt. XXII. 118, 30.
SZÉKELY. 1701. Leleszi orsz. lt. Prot. 1774. év. fol. 90.
SZÉKELY. 1701. Váradi kápt. lt. I. 463, 98.
SZÉKELY. 1759. Váradi kápt. lt. XXIV. 637, 122.
SZÉKELY. 1768. Váradi kápt. lt. XXII. 574, 112.
SZÉKELY alias KARÁNCSI, l. KARÁNCSI.
SZEKERES. 1659. Jászóvári conv. lt. 7° p. 200.
SZÉKY. Esztergomi primási lt. Lra. 7. Nro 130.
SZELDMAYER. 1751. Leleszi orsz. lt. Prot. 1808. év. pag. 273.
SZELECZÉNY alias JAKUBOROSKY. l. JAKUBOROSKY.
SZELES. 1728. Váradi kápt. lt. VIII. 288, 62.
SZÉLES. 1666. Váradi kápt. lt. III. 343, 348.
SZÉLES. 1666. Váradi kápt. Lt. III. 373, 348.
SZÉLES. 1757. Váradi kápt. lt. XVII. 536, 79.
SZEMENTHI. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 768.
SZENTES. Pozsonyi kápt. lt. Prot. 32. lap 368.
SZENTGYÖRGYI. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 106.
SZENTIMREY. 1727. Jászóvári conv. lt. 6° fol. 276.
SZENTKERESZTY. 1660. Szepesi kápt. lt. jkv. 1656. fol. 261.
SZEPSI. 1632. Jászóvári conv. lt. 7° pag. 161.
SZEPSI. 1651. Egri kápt. lt. J. jkv. 387. szám.
SZIDLÁR. Leleszi orsz. lt. 45. szám.
SZIGETHY. 1653. Beszterczebányai kápt. lt. jegyzőkönyvben átírva.
SZIGETHY. 1653. Jászóvári conv. lt. Nro. 89.
SZIGETHY. Leleszi orsz. lt. 2. szám, eredeti.
SZILÁGYI (Mező-). 1640. Egri kápt. lt. K. jkv. 108. szám.
SZILÁGYI. 1701. Leleszi orsz. lt. Prot. 1774. fol. 90.
SZILÁGYI. 1701. Váradi kápt. lt. I. 263, 98.
SZILÁGYI. 1702. Váradi kápt. lt. XXV. 83, 53.
SZILÁGYI. Leleszi orsz. lt. Prot. 1808. pag. 51.
SZILVÁSY. 1649. Május 23. Pannonhalmi orsz. lt. 236. sz.
SZILVÁSY alias MATTIUS l. MATTIUS.
SZIRMAY gróf. Esztergomi primási lt. Prot. H. fol. 14.
SZISZEKI. 1583. Egri kápt. lt. F. F. jkv. 155. szám.
SZIacute;VES alias MONAKY. 1725. Jászóvári conv. lt. 3° fol. 73.
SZLAVKOV. (1469-ben nemesíttetett György cseh király által.) Leleszi orsz. lt. Prot. 34. fol. 1°.
SZLUKOVINYI. 1756. Győri kápt. lt. Prot. fass. 22. fol, 264. a). ismét Prot. fass. 23. fol. 238. b).
SZOBOSZLAY alias GAÁL, l. GAÁL.
SZODOS alias BALOGH. 1652. Leleszi orsz, lt. Prot. 1773, év. fol. 55.
SZOKOLÁNYY. 1698. Leleszi orsz. lt. 13. szám alatt. † 1698.
SZOLNAKY. 1569. Leleszi orsz. lt. 6. szám alatt.
SZOMBATHY. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 771.
SZOMRÁKY. 1625. Beszterczebányai kápt. lt. eredetiben őriztetik.
SZŐCS alias TÓTH. 1687. Leleszi orsz. lt. 28. szám alatt.
SZŐCS alias TÓTH. 1687. Váradi kápt. lt. XLII. 38/1838. 15. V. ö. SZŰCS.
SZŐKE. 1555. Leleszi orsz. lt. Prot. 83. fol. 226.
SZŐKE. Leleszi orsz. lt. Prot. 1813. fol. 57.
SZÖKŐ. 1669. Egri kápt. lt. O. O. jkv. 416. szám.
SZŐLLŐSY. 1631. Leleszi orsz. lt. 42. szám. eredeti. Átírva. Prot. 1821. pag. 11.
SZŐLLŐSY. 1657. Váczi kápt. lt. T. 392.
SZTANÓ. 1694. Leleszi orsz. lt. 39. szám, eredeti. Átírva. Prot. 1817. pag. 11.
SZTARICZKY. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 902.
SZTARSY. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 769.
SZTRISZKA. 1670. Szepesi kápt. lt. jkv. 1667. fol. 332.
SZTROPKAY. (Ztropkay.) 1563. Jászóvári conv. lt. 21° f. 72.
SZTUPA. 1699. Váradi kápt. lt. XXXV. 9/1813. 8.
SZUHÁNYI. 1688. Jászóvári conv. lt. Nro 70.
SZUNYOGH gróf. Esztergomi primási lt. Prot. J fol. 78.
SZUNYOGH gróf. Esztergomi primási lt. Prot. H. fol. 52.
SZUNYOGH gróf. Esztergomi primási lt. Prot. H. fol. 50.
SZUPORÁNYI l. KARÁCSONYI.
SZŰCS. 1658. Győri kápt. lt. Prot. fass. 29. fol. 667. V. ö. SZŐCS.
SZÜRÖS. Esztergomi primási lt. Prot. L. fol. 771.
SZÜRTEY alias NÉMETH. Leleszi orsz. lt. Prot. 1813, pag. 82.
SZWETENEY. Pozsonyi kápt. lt. Prot. 55. lap 483.
TAHE. 1642. Jászóvári conv. lt. Nro 30.
TAISZ. (Thaisz.) Esztergomi primási lt. Prot. F. fol. 223.
TAKÁCS. 1660. Jászóvári conv. lt. R. f. 275. 21° pag. 378–385.
TAKÁCS. 1666. Győri kápt. lt. Prot. fass. 30. fol. 856.
TÁLLYAY. 1742. Leleszi orsz. lt. fol. 32.
TAMÁSSY. 1603. Egri kápt. lt. N. N. jkv. 715. szám.
TAMÁSSY. 1681. Jászóvári conv. lt. 19° f. 232.
TAMEN báró. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 898. Prot. L. pag. 901. Lra. T. Nro. 336/I.
TÁNCZOS. 1650. Egri kápt. lt. L. jkv. 21. szám.
TÁR. 1624. Szepesi kápt. lt. jkv. fol. 143.
TAR. 1654. Leleszi orsz. lt. 35. szám, eredeti. Átírva Prot. 1814. pag. 193.
TAR. 1690. Leleszi orsz. lt. Prot. 1768. fol. 36.
TARCSAY de Szalonta. 1652. Egri kápt. lt. J. J. jkv. 349. sz.
TÁRCZAY. 1622. Leleszi orsz. lt. 27. szám. eredeti. Átírva Prot. 1766. fol. 14.
TARDA. 1610. Jászóvári conv. lt. O. f. 166.
TARDI de Tard. 1558. Egri kápt. lt. G. G. jkv. 91. lap.
TARNÓCZY. 1669. Jászóvári conv. lt. S. fol. 237.
TARPAY. 1597. Leleszi orsz. lt. 3. szám.
TARSSY. 1725. Váradi kápt. lt. XI. 288, 25.
TASSI. 1638. Váradi kápt. lt. VIII, 156, 51.
TASSI. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 773.
TASSNER. 1708. Váradi kápt. lt. XXIV. 62, 13.
TATTOSY. Pozsonyi kápt. lt. Prot. 46. lap 880, 1615.
TEGENYE alias BALOG. 1624. Leleszi orsz. lt. 22. szám.
TEJFELES. 1663. Egri kápt. lt. E. E. jkv. 308. szám.
TELEKI de Nagytúr. 1751. Leleszi orsz. lt. Prot. 1772. fol. 39.
TEREBESI. 1624. Leleszi orsz. lt. 22. szám.
TERMATSITS de Birda. 1840. Csanádi kápt. lt. F. 36.
THARAS. 1580. Jászóvári conv. lt. 13° fol. 246. Nro 36.
THARZA. Pozsonyi kápt. lt Prot. 8. lap 17.
THAYLER. 1731. Garammelléki Szent-Benedeki conv. lt. fass. 153. Nro 23.
THERING. 1603. Csornai conv. lt. 16–350.
THIBAY. 1568. Leleszi orsz. lt. 20. szám.
THORACONIMUS. 1599. Leleszi orsz. lt. 19. szám. eredeti.
THÚRI. Esztergomi primási lt. Prot. F. fol. 222. V. ö. TÚRY.
THÚRÓCZY. 1659. Jászóvári conv. lt. 2° f. 39. V. ö. TÚRÓCZY.
THUSZÓ. 1631. Leleszi orsz. lt. 42. szám, eredeti. Átírva Prot. 1821. pag. 11.
THÜNESSEN báró. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 901.
THYRITSCH de Szőllős. 1546. Garam-Sz.-Benedeki conv. lt. fass. 50. Nro 30.
TIBOLD. Esztergomi primási lt. Prot. U. U. pag. 27–35. Lra. T. Nro 538.
TIBURCZY de Kecskemét. 1608. Egri kápt. lt. D. jkv. 138. szám.
TIEPOLT. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 57, 58, 59.
TINTY báró. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 86, 87, 88.
TIVADAR de Alsó-Róna. 1753. Leleszi orsz, lt. Prot. 1754. fol. 68.
TOLDI de Szalonta. 1598. Váradi kápt. lt. IV. 218, 138.
TOLDI. 1653. Jászóvári conv. lt. Nro 89.
TOLVAJ. 1639. Leleszi orsz. lt. Prot. 1738. fol. 19.
TOLVAJ gróf. Esztergomi primási lt. Prot. K. pag. 37–44.
TOMCSÁNYI. Váczi kápt. lt. 1736. II.
TOMEK. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 183, 184
TOMOR de Szőllős. 1711. Győri kápt. lt. Prot. fass. 25. fol. 196. b).
TONHEUSER. 1580. Márczius 20. Pannonhalmi orsz. lt. 202. szám.
TOPPERCZER. 1686. Szepesi kápt. lt. jkv. 1744. fol. 389.
TORDAY. 1580. Leleszi orsz. lt. Prot. 1765. fol. 102.
TORDAY. 1718. Váczi kápt. lt. K. 278.
TORMA alias NAGY. 1629. Leleszi orsz. lt. Prot, 96. 103. lap. V. ö. NAGY.
TORNAI. 1649. Jászóvári conv. lt. Nro 65.
TORNARY. 1638. Szepesi kápt. lt. jkv. 1729. fol. 632.
TORRES és GARSIA. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 901.
TORSA de Udvard. 1580. Esztergomi főkápt. lt. Capsa 68. Csomag 5. szám 31.
TÓTH. 1580. Leleszi orsz. lt. 8. szám. eredeti. Átírva Prot. 1750.
TÓTH de Nemeskerek alias BARBÉL. 1606. Győri kápt. lt. Prot. fass. 32. fol. 281 et 219.
TÓTH. 1636. Váczi kápt. lt. Q. 432.
TÓTH alias PISKOLTI. 1639. Váradi kápt. lt. VIII. 549, 48.
TÓTH de Zeben. 1646. Leleszi orsz. lt. 30. szám.
TÓTH. 1649. Győri kápt. lt. Prot. fass. 29. fol. 167.
TÓTH. 1652. Győri kápt. lt. Prot. fass. 20. fol. 387.
TÓTH. 1653. Váradi kápt. lt. XXXII. 442, 95.
TÓTH. 1655. Egri kápt. lt. O. jkv. 23. szám.
TÓTH. 1657. Váczi kápt. lt. T. 113.
TÓTH. 1659. Jászóvári conv. lt. 7° p. 200.
TÓTH. 1665. Egri kápt. lt. N. jkv. 251. szám.
TÓTH alias SZŐCS. 1687. Váradi kápt. lt. XLII. 88/1838. 15. Leleszi orsz. lt. 28. sz. alatt.
TÓTH. 1693. Győri kápt. lt. Lad. 74. Nro 183.
TÓTH. 1696. Jászóvári conv. lt. Nro 4.
TÓTH alias KERESZTESSY. 1697. Jászóvári conv. lt. Prot. 21. fol. 378–386.
TÓTH. 1698. Leleszi orsz. lt. 13. szám. alatt. † 1698.
TÓTH. 1701. Leleszi orsz. lt. 27. szám, eredeti.
TÓTH. 1772. Váradi kápt. lt. XXIV 464, 26.
TÓTH. 1776. Váradi kápt. lt. XXVII. 596, 69.
TÓTH. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 769.
TÓTH. Leleszi orsz. lt. Prot. 1804. Lit. T. Nro 1.
TÓTHFALUSY. 1649. Váradi kápt. lt. VI. 320, 123.
TŐKÉSY alias DÓCZI. Pozsonyi kápt. lt. Prot. 62. lap. 251.
TÖRÖK. 1613. Győri kápt. lt. Prot. fass. 22. fol. 529. a).
TÖRÖK de Péczel. 1625. Leleszi orsz. lt. 35. szám. Átírva.
TÖRÖK de Földes. 1724. Váradi kápt. lt. V. 150, 107.
TÖRÖK. 1727. Váradi kápt. lt. VII. 602, 75.
TRIVELLY gróf. Esztergomi primási lt. Prot. H. fol. 25.
TROMBITÁS. Pozsonyi kápt. lt. Prot. 44, lap 524.
TRÜCKEL báró. 1776. Leleszi orsz. lt. 49. szám. eredeti.
TSAHIEN-JAKAB l. JAKAB.
TSÓKÁSY l. CSÓKÁSY.
TUKÓ alias POCSKAY. 1742. Kalocsai főkápt. lt. Prot. 1746. Január 11. F. Nro 4.
TUKOVICS. Esztergomi primási lt. Prot. H. fol. 42/nb.
TURÁNSZKY. 1609. Jászóvári conv. lt. 1840. fol. 323.
TÚRI alias KÚN. 1654. Egri kápt. lt. XX. jkv.
TÚRI. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 898. Lra. T. Nro. 536/20. V. ö. THÚRY.
TÚRÓCZY. 1635. Leleszi orsz. lt. 45. szám. eredeti. V. ö. THÚRÓCZY.
TÚROS. 1654. Leleszi orsz. lt. 35. szám. eredeti. Átírva Prot. 1814. pag. 193.
TURZÓ. 1700. Jászóvári conv. lt. Y. f. 94.
UGRAI de Várad. 1598. Váradi kápt. lt. IV. 218, 138.
UGRANOVICS. Pozsonyi kápt. lt. Prot. 18. lap 86.
UGRÓCZY. 1609. Esztergomi főkápt. lt. Prot. 43. lap 72.
UGRÓCZY. 1609. Szepesi kápt. lt. jkv. 1710. fol. 213.
UGRÓCZY alias GOMBKÖTÖ. 1658. Kalocsai főkápt. lt. (2) jegy alatt. Kis bádogtartóban.
UJFALUSY. 1726. Váradi kápt. lt. VII. 66, 24.
UJHÁZY. 1669. Jászóvári conv. lt. Nro. 83.
ÚJHELYI. 1576. Leleszi orsz. lt. Prot. 33, fol. 143.
UJHELYI. 1643. Leleszi orsz. lt. Prot. 1731. fol. 59.
UJLAKY. 1696. Jászóvári conv. lt. Y. f. 49.
ULFELD gróf. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 43, 44.
ÚR. 1638. Leleszi orsz. lt. Prot. 1754. 23. fol.
URBÁN. 1666. Leleszi orsz. lt. Prot. 1738. fol. 23.
URBANECZ. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol 18, 19.
URY. 1696. Jászóvári conv. lt. Nro. 4.
USAI. 1590. Győri kápt. lt. Prot fass. 10. föl. 64.
ÚSZ. 1418. Jászóvári conv. lt. Nro 66.
ÚSZ alias NEMES. 1593. Szepesi kápt. lt. jkv. 1686. fol. 289.
ÜRMÉNYI. 1794. Csanádi kápt. lt. F. 9.
VÁCZY. 1611. Jászóvári conv. lt. 13° fol. 144.
VÁCZY. 1636. Egri kápt, lt. M. M. jkv. 339. lap.
VÁGÓ alias LLITTERÁTI. 1791. Váradi kápt. lt. XXXIII. 21, 97.
VAJÁN alias BALOG. 1645. Egri kápt. lt. G. G. jkv. 96. lap. (V. ö. X. X. 96.)
VAJAY. Pozsonyi kápt. lt. Prot. 61. 147.
VAJDA de Deés. 1598. Váradi kápt. lt. IV. 1, 2.
VAJDA. 1715. Leleszi orsz. lt. Prot. 1788. fol. 80.
VAJDA. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 179.
VALASZKAY. 1751. Váczi kápt. lt. E. 517.
VALKOVICS. 1662. Csornai conv. lt. 12–236.
VALLNER. 1843. Esztergomi primási lt.
VALUS. 1657. Váczi kápt. lt. T. 392.
VÁMOSY. 1762. Jászóvári conv. lt. 21° f. 392.
VANK. 1634. Váradi kápt. lt. XII. 652, 10.
VANSOLLE báró. Esztergomi primási lt. Prot. H. fol. 8.
VÁRADY alias KARDOS. 1659. Jászóvári conv. lt. Nro 48. 2° fol. 38.
VÁRADY. 1667. Jászóvári conv. lt. Nro 62. Prot. 18. fol. 111.
VÁRADY alias SZABÓ. 1696. Váradi kápt. lt. XXVI. 91, 32.
VÁRADY alias KARDOS. 1720. Jászóvári conv. lt. 2° fol. 38.
VÁRADY. 1768. Váradi kápt. lt. XXIII. 214. 74.
VÁRADY. Esztergomi primási lt. Prot. J fol. 179.
VÁRADY alias SOLYMOSY l. SOLYMOSY.
VARGA. 1630. Jászóvári conv. lt. Q. f. 365.
VARGA. 1673. Egri kápt. lt. X. X. jkv. 375. szám.
VARGA. 1725. Váczi kápt. lt. X. 100.
VARGA alias NAGY. 1762. Váczi kápt. lt. G. 338.
VARGA. 1765. Váradi kápt. lt. XXII. 591, 118, XXII, 595, 120, XXII, 598, 121.
VARGA. Esztergomi primási Lt. Prot. J. fol. 124, 125.
VARGA. Pozsonyi kápt. lt. Capsa 65. fasc. 4. Nro 12.
VARGYAS. 1666. Csornai conv. lt. 12–85.
VARGYASY. 1689. Leleszi orsz. lt. 36. szám.
VARJAS de Homokmegh. Leleszi orsz. lt. Prot. 1614. Nrus Prot. 16. fol. 144.
VARJU. 1702. Leleszi orsz. lt. 40. szám, eredeti. Átírva Prot. 1779.
VARLANDY. Esztergomi primási lt. Prot. U. U pag. 36–44. Lra. T. Nro 538.
VARRÓ. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag, 768.
VARSÁNYI. 1843. Váczi kápt. lt. T. 183.
VASS. 1598. Váradi kápt. lt. VII. 393, 116.
VASS. 1740. Váradi kápt. lt. XXXIV. 60/1807. 32.
VASS. 1816. Váradi kápt. lt. XXXVI. 223/1816. 94.
VASS. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 153.
VASVÁRY alias NAGY l. NAGY.
VATHNER. Esztergomi primási lt. Prot. E fol. 222.
VAYR. Esztergomi primási lt. Prot. F. fol. 223.
VECHTER báró. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 898. Lra. T. Nro 536/2.
VÉCSEY alias NAGY. 1618. Jászóvári conv. lt. Nro 31.
VÉGES. 1755. Váradi kápt. lt. XVIII. 384, 49.
VÉGH. 1572. Egri kápt. lt. I. I. jkv. 237. szám.
VÉGH alias PISKI. 1573. Jászóvári conv. lt. Nro. 8.
VÉGH. 1610. Jászóvári conv. lt. Q. f. 166.
VÉGH de Sziget. 1617. Váradi kápt. lt. XXXIX. 29/1828. 16.
VÉGH. 1653. Egri kápt. lt. K. jkv. 118. szám.
VÉGHBÉLY. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 772.
VÉKONY. 1778. Váradi kápt. lt. XXVII. 14, 20.
VELCSEK gróf. Esztergomi primási lt. Prot. H. fol. 64.
VENIER báró. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 721.738
VEREBÉLYI. 1754. Győri kápt, lt. Prot. fass. 22. fol. 269. a).
VERBANICS. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 773
VERDEGNER báró. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 903.
VERES. 1614. Váradi kápt. lt. VI. 377, 128.
VERES de Szent-Simon. 1640. Egri kápt, lt. K. K jkv. 56. lap. 94. szám.
VERES. III. Ferdinánd királytól. Leleszi orsz. lt. 48. sz. eredeti.
VERES. 1662. Leleszi orsz. lt. Prot. 1756. föl. 30.
VERES. 1668. Váradi kápt. lt. V. 37, 29.
VERES. 1713. Váczi kápt. lt. Q. 565.
VERES. 1753. Váradi kápt. lt. XXXIII. 42, 31.
VERES. 1845. Váczi kápt. lt. T. 465. V. ö. VÖRÖS.
VERNEDA báró. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 900.
VERSENDY. 1629. Leleszi orsz. lt. Prot. 33. fol.
VESZOLY gróf. Esztergomi primási lt. Prot. H. fol. 9. Prot. L . pag. 868.
VIDA. 1664. Jászóvári conv. lt. Nro 50. 4° fol. 51.
VIDA Ferdinánd? (Veszprém megye levéltára V. betű II. kötet. 21. sz. a. iratok.) Váczi kápt. lt. S. 121.
VIDA. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 25.
VIDMON. Esztergomi primási lt. Prot. H. fol. 15.
VIERTH báró, Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 898. Lra. T. Nro 536/23.
VIHNAD. Esztergomi primási lt. Lra. T. Nro 343.
VIMESPERGER. Esztergomi primási lt. Prot. J. in fine Protocolli Card. Saxonis.
VINCZE. 1663. Leleszi orsz. lt. Prot. 1769. fol. 26.
VINCZE. 1737. Váradi kápt. XVI. 74, 48.
VINCZI. 1659. Egri kápt. lt. L. jkv. 197. szám.
VINDISCH. 1823 Esztergomi primási lt.
VINKLER. 1566. Szepesi kápt. lt. jkv. 1715. fol. 43.
VIRÁGH. 1637. Jászóvári conv. lt. 21° f. 426.
VIRMONTH. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 898. Lra. T. Nro 536/12.
VISZÁSZY. Esztergomi primási lt. Lra. U. Nro 92.
VITARIUS. 1715. Jászóvári conv. lt. 18° f. 107.
VITÁRUS. 1844. Váczi kápt. lt. T. 391.
VITKÓCZY. 1677. Szepesi kápt. lt. jkv. 1702. fol. 86.
VIZA. Pozsonyi kápt. lt. Prot. 49. lap 311.
VIZER. 1625. Váradi kápt. lt. XXIX. 293, 62. XXX. 378, 15.
VIZER. Esztergomi primási lt. Prot. V. V. pag. 20. Lra. T. Nro 543.
VIZI. 1675. Jászóvári conv. lt. S. f. 5–344.
VIZVÁRY. 1716. Győri kápt. lt. Prot. fass. 17. fol. 106.
WKOVICS l. VUKOVICS.
VOJNICS. 1741 Kalocsai főkápt. lt. F. 22. bádogtartó.
VOJNITS de Bajsa. 1793. Kalocsai főkápt. lt. (Kihirdettetett Zomborban 1794. november 24-én és következő napjain tartott közgyűlésben.)
VOLGART. 1655. Váczi kápt. lt. E. 203.
VONCZ. 1699. Leleszi orsz. lt. 13. szám.
VONNÁK. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 902.
VORPEJO gróf. Esztergomi primási lt. Prot. H. fol. 57.
VÖRÖS. 1634. Váczi kápt. lt. Q. 53.
VÖRÖS. 1659. Csornai conv. lt. 14–257.
VÖRÖS alias KOVÁCS vagy PIROS. 1666. Kalocsai főkápt, lt. Prot. 1808. évi május 13-án. F. 18. alatt.
VÖRÖS alias KOVÁCS. 1798. Győri kápt. lt. Prot. 30. fol. 935.
VÖRÖS. Esztergomi primási lt. Prot. F. fol. 223. V. ö. VERES.
WRACHENYCH. 1613. Győri kápt. lt. Prot. fass. 6. fol. 418. b). ismét: Prot. fass. 7. fol. 262.
VRANOVICS. Pozsonyi kápt. lt. Prot. 53. lap 1349.
VRATISLAW gróf. Esztergomi primási lt. Prot. H. fol. 59.
VUCETICH. 1652. Csanádi kápt. lt. XI. kötet. 101. lap.
WUKO (de-) et BRANKO. 1763. Csanádi kápt. lt. Protocollum regnicolare Tom. II. pag. 144.
VUKOVICS. 1646. Győri kápt. lt. Prot. fass. 30. fol. 291.
VÜRFFEL. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 75.
ZABARY. 1638. Jászóvári conv. lt. 7° f. 496.
ZABÓ de Várda. 1591. Leleszi orsz. lt. Prot. 1806. pag. 122.
ZABÓ. 1601. Leleszi orsz. lt. Prot. 55. fol. 25.
ZABÓ. 1611. Váczi kápt. lt. D. 648.
ZABÓ. (Szabó.) 1632. Leleszi orsz. lt. 18. szám.
ZABÓ alias BOGÁCSY l. BOGÁCSY. V. ö. SZABÓ.
ZABÓN-Bogdasy. 1578. Jászóvári conv. lt. P. f. 43.
ZACHAR alias EÖTVES. 1609. Esztergomi főkápt, lt. Prot. 43. lap. 72.
ZACHAR. (Eöttvös.) 1609. Szepesi kápt. lt. jkv. 1710. fol. 213.
ZAJACZ alias KOKAVAY. 1670. Szepesi kápt. lt. jkv. 1667. fol. 332.
ZÁK. 1654. Leleszi orsz. lt. 41. szám. eredeti. Átírva Prot. 1820. fol. 118.
ZALAY alias SÁRKÁNY. 1563. Leleszi orsz. lt. Prot. 1731. fol. 37.
ZÁMBOKY alias NAGY l. NAGY.
ZÁMBORY. Esztergomi primási lt. Prot. F. fal. 222.
ZANCONY lovag. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 85, 89.
ZANDILOVICS. Pozsonyi kápt. lt. Prot. 25/26. lap 357.
ZASIO. 1753. Jászóvári conv. lt. Nro 41.
ZAVODECZKY. Pozsonyi kápt. lt. Prot. 29. lap 233.
ZEBER. 1660. Jászóvári conv. lt. Nro 9.
ZEBICH. 1618. Szepesi kápt. lt. jkv. fol. 8.
ZEDLICZ, gróf. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 902.
ZEMPLÉNY. 1658. Jászóvári conv. lt. O. O. fasc. 1° fol. 1°.
ZERKO alias LEHOCZKY. 1694. Szepesi kápt lt. jkv. fol. 707.
ZIDAY. 1572. Leleszi orsz. lt. 20. szám, eredeti. Átírva Prot. 1755. fol. 87.
ZIGOVÉNYI. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 151, 152.
ZIMÁN. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 901.
ZIMÁNY. 1697. Szepesi kápt. lt. jkv. 1694. fol. 800.
ZOBOKY. Váczi kápt. lt. C. 74.
ZOMBORY. 1628. Jászóvári conv. lt. Q. f. 258.
ZOMBORY. 1741. Kalocsai főkápt. lt. F. 24. bádogtartó.
ZSARNAY. 1723. Jászóvári conv. lt. Nro 44.
ZSARNÓCZAY. Esztergomi primási lt. Prot. L. pag. 769. V. ö. SARNÓCZY.
ZSIGMOND l. SIGMOND.
ZUBOR alias KUTNY. 1724. Szepesi kápt, lt. jkv. fol. 19.
ZVANA báró. Esztergomi primási lt. Prot. J. fol. 72. 73.

1888

1888-1

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság Közlönye

AZ IGAZGATÓ-VÁLASZTMÁNY MEGBIZÁSÁBÓL SZERKESZTI FEJÉRPATAKY LÁSZLÓ titkár

images/1887-88xw92.jpg

BUDAPEST

KIADJA A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG.

MDCCCLXXXVIII.

images/1887-88xw93.jpg

A MAJLÁTH CSALÁD NEMZEDÉKRENDJE.
(Négy rajzzal.)

Őseink eredetének és nemzedékrendének történelmi kútforrásokon alapuló felderítése, gyakran kíméletlen kezekkel belenyúl a megcsontosodott családi tradicziókba; leszedi a párducz kaczagányt az ősapák vállairól, s a legenda-, a meseszerű alakok, a múltak homályos ködéből kibontakozva, épen nem festői ideálokban tűnnek fel előttünk. Ámde ha a múltakban a történelmi igazságokat keressük, s a társadalmi osztályok fokozatait a mai kor szellemével tekintjük: nem praejudikálhat a valóság kimondása, sem a született aristokratiának, a mely társadalmi rangjánál fogva, kötelességszerűen emelkedett ki a tömeg soraiból; sem azoknak, a kik, akár mint idegen származásúak, akár a nép nem kiváltságolt osztályából eredők, érdemekért küzdöttek, érdemeket gyűjtöttek a haza java körűl, s jutalmúl, a méltó fáradtság méltó jutalmazásául, az elmúlt századok során felküzdötték magukat, családjokat a kiváltságolt nemesi családok sorába.
Meg kell barátkoznunk valahára azon eszmével, hogy a családi hagyományok dajka meséiről föllebbentsük a fátyolt, s az okiratos történelem fáklyafényénél megnézzük, mi rejlik alatta; s a történelmi igazság érdekében meg kell ezt tiszta valóságában mutatnunk a közönségnek, legyen az akár párduczbőr, akár tót bocskor, akár oláh báránybőr-süveg, akár német hálósipka; annál is inkább, mert az az érdem fogalmát nem csökkentheti; s hívatva van társadalmi múltunk lezajlott századait, a szükséges, kellő világításba helyezni, mert hiszen régi családaink történelme, egyszersmind magyar hazánknak is története.
Okiratos történelmi kutatások alapjára helyezkedett a magyar heraldikai és genealógiai társaság, midőn kimondá, hogy a családtani szövevényes bonyodalmakat tudományos alapon czélozza földeríteni; ezen álláspontból indúlt ki, annak közlönye a Turul, midőn czikksorozataiban már nem egy genealogiai kérdés sikeres megoldására vezetett. Ugyan azon czél lebeg előttünk is, midőn ez alkalommal genealogiai tanúlmányaink egyik eredményét a Majláth-család eredetének és nemzedékrendi leszármazásának történetét, forrástanúlmányok és okiratos adatok alapján bemutatni kivánjuk.
Erdély történetének egyik legérdekesebb korszaka az, mely a mohácsi vésztől 1541-ig, Budavárának a törökök által való megszállásáig tartott. Ezen korszakban tünt fel és szerepelt Ma˙lad István, nem jelentéktelen hatáskörben, mint Erdély vajdája, a székelyek grófja és országos főkapitány, és elég jelentékenyen Erdély separatiójának előeseményeiben arra, hogy nevét a történelem megörökíthette, s az ország előkelő nemes családai sorában, az elsők között foglalhasson helyet. Családjának eredetét illetőleg, a homályt, melybe az burkolva van, régebbi történetiróink kétes értékű adatai még inkább összezavarták, elődeinek nemzedékrende pedig épen ismeretlenűl maradt; s nemzetségének utódai között megszakadva áll a kapocs, hiányzik a lánczszem, mely összekötheti vala a szunyogszegi Ma˙ladokat a székhelyi Majláthokkal, úgy hogy ezekkel a közös eredet kimutatható lett volna.
Történetiróink között Bonfin az első, ki a Maylat nevet az aradi 1131-ik évi országgyűléssel kapcsolatba hozva, mondja: hogy mielőtt Borich ellen táborba száll vala vak Béla, megkérdezé főembereit, ha vajjon Borichot törvényes gyermeknek tartják-e vagy nem? s akkor a kétkedőket felkonczoltatá. Ezek között volt Lampert, kit saját testvére agyonvert, s annak fiát, Miklóst is kivégeztette. Ugyancsak ott megölték az Ákos nemzetségből származó Maylátot is.* Bonfin Rex. Hung. dec. Basileae 1568. pag. 283.* Ezen eseményt hasonlóan írja le Márkus krónikájában,* Marci cronica 1857. pag. XLIII.* valamint Thuróczi is;* Thuróczi krónikája. Augsb. 1488. i. 2. lapon.* de mind a két utóbb nevezett történetíró «Maynolt»-ot ír az Ákos nemzetségből és nem Maylátot. Valószínűnek tartjuk, hogy Bonfin története megírásakor ismerte Márkus és Thuróczi krónikáját is, s nem bírjuk elképzelni minő indokok alapján faragott Bonfin Maynoltból Maylátot, bár ha mind a két név külömböző leírása egy és ugyanazon időbeli, ugyanazon cselekményre s ugyanazon személyre vonatkozik, annyival is inkább, mert az illetőt mind a három író az Ákos nemzetségből származottnak vallja. Ámde figyelmen kívül hagyva Bonfinnak semmivel sem igazolt névferdítését, s ha ez csakugyan Maylat nevet viselhetett, az Ákos nemzetségre vonatkozó megegyező adata alatt az említett íróknak, korántsem a száznyolcz nemzetségből való Ákos értetendő; de inkább Ákos a kún vezér, a ki a mostani Oláhországból 1092-ben hadaival az országra tört, s a kit szent László király legyőzvén, népének egy részét foglyúl az országba behozta.
Csak ezen föltevés bírhat némi jogosúltsággal, az Ákos nemzetségre nézve, ha elfogadható volna Bonfinnak helyes névírása. Minthogy több évi fáradtságos kutatásaink eredményei kimutatják a Maijlátoknak Oláhországból való eredetét, s midőn ezeknek nyomát alig másfél század múlva az aradi országgyűlés után, s két századdal később Ákos kún vezér betörésére, már itt hazánk földén megtaláljuk; valószínűnek tartjuk, hogy nem akkor csöppentek az országba, midőn először találkozunk nevükkel, de azt megelőzőleg már itt kellett lenniök jóval előbb, mint hogy nevükkel a XIV-ik század első felében mint helynévvel találkozunk. A mi pedig azt illeti, hogy ezen Maynolth vagy Ma˙lath, Miklós comesnek testvére, tehát Lampert comes fia lett volna,* Nagy Iván: Magy. csal. VII. k. 248. l.* mint ilyen sem Márkus, sem Thuróczy krónikájában, sem Bonfinban írva nincsen, s nem ismerjük a kútfőt, mely után ezt Nagy Iván, nagyérdemű genealogusunk állítani jónak véli. Régi krónistáink, az aradi eseményt leírva, sehol sem hozzák családi kötelékbe Maynoldot Lamperttel, hanem külön említik Miklóst mint Lampert comes fiát; és külön Maynoldot de genere Ákos, mit nem kell vala tenniök, ha az utóbbit mint Lampert comes fiát állítanák oda.
Eltekintve tehát minden problematikus állítástól, a hypotesisektől, melyek okiratos bizonyításra várnak, történelmi adataink mellett, a szunyogszeghi Ma˙lad család oláh eredetét legalább is félbizonyító értékkel támogatja: azok ismert első őseinek vallása, társadalmi állása birtokviszonya és a keresztnevek használata, melyek ezen családban még a XVI-ik század elején is divatosak valának.
Gróf Majláth Józsefnek genealogiai följegyzései az okiratos bizonyítékok nyomozásában visszavezetnek bennünket a XIV-ik század első felébe, s az egy 1335-ik évben, a pécsi püspök István és káptalana által kiadott okirat, mely szerint János, Ivánka fia saját és Miklós de Pary nevében egyrészről, másrészről pedig Malath mester, Benedeknek fia, Borsnak fia, a káptalan előtt megjelenvén, János kinyilatkoztatja, hogy a Saar folyó mentén, Tolnamegyében levő Kesdi egész birtokrészét Malath mesternek 25 márka banális denárért örökáron eladta.* Kovachich. Series episc. Quinqueeccl., utána kiadta Koller: Hist. Episc. Quinqueeccl. tom. II. pag. 465.*
Ime itt találkoznánk a Ma˙láth névnek első alakjával a Malath szóban, a hol is ezen 1335-ben élt Malathnak apja Benedek, és nagyapja Bors megemlíttetik. Ezen utóbbi két generatió, egy-egy nemzedéket harmincz évvel számítva körülbelől 1250–60-ik évek közé esik.
A most említett Malathnak két névutódát, Pált és Pétert, a XIV-ik század vége felé Pozsonymegyében találjuk mint birtokosokat, Királyfalván. 1397-ben ezeknek fiaitól Mátyástól Pálnak fia és Andrástól Péternek fia Zsigmond király királyfalvi birtokukat elveszi, s helyette a Csallóközben Sárosfalvát és Nádasdot cserébe adja;* Fejér Cod. Dipl.: X. II. pag. 523.* a statuálást és bevezetést Zsigmond király még ugyanazon évben elrendeli a pozsonyi káptalannál.* U. o. 529. l.* András ezen okiratban még nem neveztetik ugyan Malathnak, de már 1413-ban ugyanazon cserére vonatkozó királyi okiratot a pozsonyi káptalan által átiratva, abban Andreas dictus Malath civis Posoniensisnek van nevezve.
Azon körűlmény, hogy Majláth Boldizsár, Miklósnak fia a most említett okiratot 1692-ben pro tutione jurium suorum Lipót király által átiratja, gróf Majláth József kézirati genealogiai feljegyzésében azon vélelemnek ad helyet, hogy a székhelyi Majláthoknak, ezen Malathok valának ősei. Ámde az oki és kapcsolatos összefüggés és a nemzedékrend leszármazása a későbbi ivadékoknál, sem a szunyogszegi, sem a székhelyi Majláthok között, sem a Malath és Majláth név azonossága mellett, ezen az alapon ki nem mutatható, és okiratilag egyáltaljában nem bizonyítható; annál kevésbbé, mert ugyanazon időben, midőn Malath András 1413-ban mint pozsonyi polgár szerepel, két évvel később egészen más körülmények között az ország más vidékén, 1415-ben határozott alakban találjuk a Ma˙láth nevet, úgy is mint hely-, úgy is mint személynevet. A tagadhatatlan tények logikája, bizonyossággá érlelé bennünk a meggyőződést, hogy föltevésünkben nem csalódtunk, midőn a Maijláthok ősi eredetét oláh nemzetiségűnek vallottuk; habár azt pragmatice kimutatni nem tudjuk, ha vajjon beköltözött oláhországiak, vagy pedig benszülött oláhok valának ősei, noha adataink némileg azt is bizonyíthatnák, hogy oláhországi eredetűek, minthogy a XVI-ik első felében is találkozunk Oláhországban lakott és ott szerepelt Maijláth-tal. Mind e mellett azonban nincs kizárva annak lehetősége sem, hogy a most említett Maijláth, viszont innét származhatott Oláhországba. Kutatásaink sorrendje Krassómegyébe vezet, hol a borzafői kenézségben 1415-ben a Ma˙láth helynévvel ismerkedünk meg. Ugyanis ozorai Mátyás, ozorai Pipó temesi comesnek testvére, a krassómegyei borzafői keneziatusban levő Maylath Maancho, Lukaipataka, Dragon, Draxateleke és Dragothateleke nevű királyi birtokokat, mint a Fülöp, Péter és Dragmer, Juga fiainak kenézsége alá tartozókat benépesíteni akarván, egy, 1415-ben Fábián és Sebestyén vértanúk ünnepe előtti csütörtökön kiadott s Temesvárott kelt oklevelében elrendeli s meghagyja az említett kenézeknek, hogy az ott betelepedni kivánók hét évig szabadok, minden adózástól mentek legyenek, azoknak szabadságait semminemű módon ne zavarják és kiváltságaik élvezetében ne korlátozzák.* Gróf Majláth György zavari levéltárában.*
Krassómegyének tudvalevőleg oláh nyelvű lakossága, a XIII-ik század második felében telepedett meg nagyobb csoportokban, a szomszédos Erdélyből, más oláh vidékekről és Oláhországból is, sőt a mint az érintett okiratból látjuk, a benépesítés még a XV-ik században is folyt, s a kik az irtásokat, a községek építkezéseit, a letelepítéseket magukra vállalták, a knézek, kenézek valának, kik mint a felsőmagyarországi soltészek, scultétusok, jutalom fejében birtokrészeket kapván, az előljárósági tisztet viselték. Ilyenek voltak a borzafői kenézek: Fülöp, Péter és Dragomér, Juga fiai.
A betelepítés azonban ezen királyi birtokokon, a kenézek és a szomszéd birtokosok között határvillongásra adott alkalmat; ozorai Pipo temesi comes, egy 1418-ik évben Temesvárott kelt okiratában meghatározza a kenézek jogkörét a királyi birtokokon, s egyszersmind leírja a határokat, a Ma˙láth Maycho patak mentén fekvő részekre, s megnevezvén a szomszéd birtokosokat és a kenézeket, ugyanazokat, kik az 1415-iki oklevélben előfordúlnak, t. i. Fülöpöt, Pétert és Dragmert, Juga fiait, csak hogy itt már Dragmert Ma˙láth Dragomérnek írja, s a borzafői castellánus Jakab de Abel és a krassófői kenézek, valamint a felek jelenlétében egyezséget kötnek, s köztük a területet a kijelölt határok alapján egyrészt Fülöp, Péter és Ma˙láth Dragomer, Juga fiai, másrészt pedig a szomszéd birtokosok között megosztja.* Magyar nemz. múz. levéltárában, Sax Eberhard 1433-ik évi átiratában.*
A temesi comes előtt kötött egyezség azonban, az azóta egymás között gyakrabban kitört egyenetlenségnek magvát hordotta méhében, s az osztályosok viszályban éltek egymás között, míglen 1433-ik évben László, Jugának testvére, Ma˙láth Dragomér, Fülöp és Péter kenézek ellen ismét panaszt emel birtokháborítás czímén, és jogainak védelme szempontjából az 1418-ik évi egyezményt ozorai Pipo, temesi comesnek szent Lászlóvári kapitánya Sax Eberhard által átíratja, a ki egyszersmind itéletet hozva kimondja, hogy a kérdéses két Maycho között emelkedik a nagy Mogilitza hegy, s a két Maycho falu határában foly a Ma˙láthmaycho nevű patak; s a villongás tárgyát képező birtokrész, csakugyan azon határok között van, melyek Fülöp, Péter és Ma˙láth Dragomér tulajdonait elhatárolják, s ellenfeleit örökös hallgatásra itéli,* Magyar nemzeti múzeum levéltárában.* s ez okiratot saját pecsétje alatt kiadja Juga Péter és László részére.
Kétségtelenűl bizonyítják mindezen tények, hogy az említett Ma˙láth Dragomér oláh eredetű volt, tanúsítja ezt oláhok közötti lakása, keresztneve és kenézi állása, mely tudtomra csak az oláh nemzetiségű vidékeken levő községi előljárók elnevezéseként volt kelendő. Azt azonban bizonyítani, ha vajjon Oláhországból szakadtak-é ide? vagy innét származtak el Oláhországba? nem tudjuk, bár ha a valószínűség nézetünk szerint a mellett szól, hogy onnét szakadtak ide, akár midőn az oláhság Erdélyben, akár későbben, midőn az Erdélylyel határos megyékben letelepültek. Annyi positiv tény és okiratilag támogatható, hogy még a XVI-ik század első felében, a mostani Oláhországban, a Ma˙láth nevű család található volt. Ugyanis Wlad, oláhországi vajda 1533-ik évi junius 22-én somlyói Báthory Istvánhoz, erdélyi vajdához levelet intéz, a melyben panaszt emel Szürthey István és emberei ellen, kik, midőn emberei és bojárjai a török császárnak az adót Karánsebesre vitték azon időben, a hogy a szultán Bécs ellen indúlt, embereinek nagy károkat okoztak, lovaikat és más holmijokat elszedték. Ez iránt elégtételt kér és sürget Báthory Istvántól.* Magyar nemzeti múzeum levéltárában.* Ezen levéllel egyik bojárját, Ma˙láth ezredest és titkárját, Pythar Pétert küldötte Erdélybe, s kéri a vajdát, hogy azok szavának hitelt adjon: «deinde quod quod Boyaro noster nomine Ma˙láth spatár (ezredes) atque egregius Petrus Pythar secretarius noster... dicent fidem indubiam ei prestare velitis».
Nem tartozik épen a ritka esetek közé, hogy a telepítések és a községek benépesítése körűl érdemeket szerzett egyének, scultetusok, kenézek, a nemesi kiváltságolt osztályba vétettek fel, s az azzal járó előjogokkal jutalmaztattak meg. Iacute;gy történhetett az is, hogy 1433. és 1480-ik év között Ma˙láth Dragmér vagy ennek utóda nemességet kapott, s már vagy maga Dragmér, vagy talán csak annak utóda Mátyás 1480-ik évben Krassómegyéből a szomszédos Erdélybe származott, minthogy az 1480-ik évben Ma˙láth Mátyás Fogaras vidékén telepedve, kománai birtoka után mint Mayde Komana lett ismeretes, s a későbbi oklevelekben Bojaro, nobilis de Komana szerepel, s néhány rövid év alatt, szerzemény útján a fogarasi kerületnek igen nagy része birtokába kerűlt. Ezenkívül Alsó-Fejérmegyében, egy 1509-ik évben* Gyulafejérv. kápt. levélt. Centur. CC. Nro 77.* Nagy-Enyeden kötött szerződésben csesztvei Barlabássy Jánostól 60 arany forintért ennek királyhalmi birtokrészét zálogba veszi, s ugyancsak azon évben Forró Mihály, Péter, Miklós és Lászlótól szunyogszeghi félbirtokukat örök áron megveszi, s Ulászló király ezen vételt helyben hagyva «nobili Maylad valacho Bojaroni videlicet nostro de Komana», és szerzett érdemeinek jutalmául minden királyi haszonvételi jogot reáruház.* Kolozsmon. convent levéltára. Com. Alb. Lit. M. Nro 10.* A birtokba lett iktatásról, a kolozsmonostori convent még azon év május 13-ról kiadja az oklevelet.* U. o. Com. Alb. Lit. M. Nro 19.*
Ekkor történhetett, hogy Maylad Mátyás, mint görög nem egyesűlt hitű, vallását elhagyván, római katholikussá vált. Ezen okból, s néhány főúr tanácsára s ajánlatára Ulászlótól 1511-ben Királyhalma negyedrészét adományúl kapta* Ungar. Mag. III. köt. 174. lap.* s Királyhalmának negyedik negyedrészét is vétel útján megszerezvén, az ezen birtokrészbe való beigtatását Zápolya János erdélyi vajda 1512-ben a kolozsmonostori conventnek elrendeli, még pedig Maylad Mátyás és gyermekei Komcha, Nagovicha, János, István, Demeter és Mártha részére.* Hiteles másolata gróf Majláth György zavari levéltárában.* Az iktatás és birtokba vezetés ellen Pethky Antal nevében Soos Máthé óvást emel és ellentmond, de meghatalmazás nélkül jelenvén meg, Pethky Antal felhivatott a vajda előtt személyesen megjelenni. Az óvást és ellenmondást visszavonta, s az iktatás végrehajtását a kiküldött kolozsmonostori convent 1512-ik évi márczius 22-éről a vajdának bejelenti.* Kolozsmon. conv. levélt. Com. Alb. Lit. M. Nro 3.*
Mátyás mint szunyogszegi birtokos, tőszomszédja levén a brassóiaknak, azokkal folytonos viszálkodása és birtokháborítási pörlekedése volt. Iacute;gy 1514-ben Sárkány erdejét magáénak vallván, a brassóiak pört indítottak ellene, s Thuróczy Miklós alvajda által ugyan azon év január 28-án kiadott végzésében odautasíttatott Maylad Mátyás, hogy Szunyogszegre vonatkozó birtokjogát okiratilag bebizonyítani tartozik.* Eredetije Brassó város levéltárában, hiteles másolata gróf Majláth György zavari levéltárában.* Ezen okiratban már nobilis Maylad de Szunyogszegh iratik, s ezen időtől kezdve elhagyva a Komana előnevet, mindig de Szunyogszegh előnevet használtak.
Két év múlva, az 1516-ik évben Vitus és Modestus vértanúk napján Budán kelt oklevélben II-ik Lajos király, Maylad Mátyásnak érdemei jutalmául szunyogszegi s minden bárhol levő birtokainak határán belől, pallos jogot adományoz.* Gyulafejérv. kápt. levélt. Centur. XX. Nro 85.*
Mátyásnak neve okiratilag még csak egyszer fordúl elő az 1519-ik évben, midőn is Pethky Antal eczeli Tamássy Pétertől szerzett királyhalmi birtokát, Maylad Mátyásnak 75 arany forintért zálogba adja, s az erre vonatkozó záloglevelet a kolozsmonostori convent Fábián és Sebestyén vértanúk napján kiadja.* Gyulafejérv. kápt. levélt. Cista 1. Alba fasc. 2. Nro 42.*
Valószínűnek tartjuk, hogy már 1520-ban nem élt, annál is inkább, mert szunyogszegi birtokát István fiának átadván, ezen birtokon a vásártartási jogot 1518-ik évben nem Mátyásnak, de Istvánnak adományozza II-ik Lajos király,* Gyulafejérv. kápt. levélt. Cista 1. Alb. fasc. 2. Nro 14.* s többé Mátyásnak nevével nem találkozunk.
Ha vajjon Mátyásnak Somogymegyében volt-e ősi vagy szerzett birtoka, vagy ennek fiai közűl János, Demeter és István örököltek, szereztek-e birtokot, azt bizonyítani nem tudjuk, daczára minden kutatásunknak, csak azon tény okiratos bizonyítását mutatjuk ki, hogy Istvánnak, Berzencze vára, Somogymegyében, 1532-ik évben birtokában volt, mert Nádasdy Tamás sógorához innét írt több rendbeli leveleinek datuma ez: Datum ex castro suo Berzencze,* Eredetiek az országos levéltárban.* s ismét Demetert 1545-ik évben Somogymegyében találjuk.
Mátyásnak birtokai Erdélyben, Fogaras vidékén Szunyogszegen, Királyhalmán öt fia között osztály alá kerültek, és Istvánt ezután berzenczei jószágán találjuk, hol még nősűlése után is egy ideig állandó tanyát ütött.
Istvánnak születését bárha bizonyosan meg nem határozhatjuk, a XV. század utolsó vagy a XVI-ik század első éveire kell tennünk; anyjának neve szintén ismeretlen, s csak az bizonyos, hogy keresztapja Zápolya János erdélyi vajda volt.* Szerémy emlékiratai Magyarország romlásáról. 350. l.*
István ifjúkorában II. Lajos király udvaránál tartózkodott, hol őt 1525-ik évben mint dispensátort találjuk. 1526-ban a mohácsi vész napján Czetriczczel és Schlickkel a Csele patakba fúlt király oldalánál volt, s Budán mint szemtanú igazolta a király elvesztéről keringő híreket. Rövid időn arra, hogy Budára érkezett, a királyi kincseket összeszedvén, Nádasdy Tamással és Zalay Jánossal azokat Pozsonyba vitte,* Katona Histor. crit. R. Hung. XX. köt. 12. l.; Bethlen Farkas: I. köt. 172. l.; Forgách: Comment. 302. l.* s Ferdinándnak kézbesítette, s ezért 1527-ben Ferdinandtól Fogaras várát adományúl kapta a fél uradalommal.* Ungar. Mag. III. k. 176. l.; Forgách: u. o. 302. l.*
A Báthory István nádor által, november 25-ikén Pozsonyba összehívott országgyűlésen István Zalay Jánossal együtt pozsonyi várparancsnok volt* Engel: Gesch. d. Ung. IV. k. 4. l.* s azok közé tartozott, kik a nádorral együtt Ferdinándot királylyá kiáltották.* Fessler: Gesch. d. Ung. VI. k. 354. l.* 1527-ben Zápolya Budáról Hatvanba menekülvén, a Ferdinand által Bodó ellen, Eger felé küldött sereg élén volt Maylad István is, Bakics Pállal, Török Bálinttal, Paxy Gáspárral és Petry Lajossal együtt.* Bethlen Fark. Hist. Rer. Transyl. lib. I. pag. 105.; Ursinus Velius: De bello Pannonico. 1762. III. könyv 45. l.*
1529-ik évben Raresch Péter moldvai vajda Erdélybe törvén, a Bárczaságban a Földvár melletti csatában István is részt vevén, mint Ferdinánd egyik vezére, serege megveretett, s az Olt folyó hídja alá menekülvén, csak nehezen kerűlte el a moldvai vajda dühét.* Bethlen Fark. i. m. I. k. 150. l.*
1530-ik évben István Nádasdy Tamás húgát, Annát nőül vevén,* Budai Fer. hist. crit. 678.* ettől két gyermeke, Gábor és Margit született. Sógora a Ferdinándtól 1531. évben, Zápolyától 1532-ben adományúl kapott fogarasi uradalom másik felét, mint húga női hozományát sógorának, Maylad Istvánnak 1532. évben átengedi.* Eder: Siminianus 16. l.* Ugyanazon évben István hadainak egy részével Oláhországba tört, hogy Ferdinánd érdekében az onnan elűzött vajdát visszahelyezze, de pórul járván, fogságba esett* Ipolyi: Oláh Miklós levelez. 116. lapon.* s onnan szökés által menekült.
Maylad István 1530-ik évben Ferdinánd királynak erdélyi vajdája, és a székelyek ispánja volt.* Tudományos Gyűjtem. VII. köt. 44. l.* Tevékenyen működött az 1531-iki veszprémi és az 1532-ik évi kenessei országos gyűlésen.
Zápolya János 1532-ik évi Márton napján Segesvárott kelt oklevele által, Istvánnak szunyogszegi birtokát hűtlenség czímén elkobozza és a brassóiaknak adományozza.* Brassó város levéltárában.* Még az évben sógora Nádasdy Tamással véd- és daczszövetséget köt.* Batthyány: Leges Eccl. R. Hung.: I. köt. 565. l. d) jegyzék.* 1533-ban márczius havában, midőn Ferdinánd a török követet nagy ünnepélyességgel fogadá, ott István János testvérével együtt Ferdinánd tanácsosai között foglalt helyet.* Ipolyi: Oláh Miklós levelez. 336. l.* 1534-ik évben a Gritti ellen, a Megyest ostromló sereg fővezére, a várat elfoglalja.* Fessler: i. m. VI. köt. 495. l.; Bethlen Farkas: i. m. I. köt. 213. l.; Katona i. m. XX. k. 923. l.* 1535-ben Zápolya által Erdély vajdájává és a székelyek comesévé neveztetik ki.* Brutus. Magy. Hist. II. köt. 29. l.; Forgách: Comment. 217. l.* Ugyanazon évben zálog révén birtokba veszi Thalmácsot, mit Zápolya János neki 2000 frtig inscribál;* Eder: Simig. I. köny 13. l. 14. jegyz.* ezen birtokot azonban 1539-ben a szebenieknek 1000 frtért visszabocsátja.* U. o. 179. l.* 1537-ben Náznánfalvi Thamássy Bernáttól, Lajostól és Ferencztől 4000 arany forinton megszerzi, a Harina, Monyoros, Bylak és Necz nevű birtokokat.* Gyulafejérv. kápt. levélt. Com. Doboka Lit. T. Nro 2.*
Ugyanazon évben szerezte még nejével és Demeter testvérével együtt a Belső-Szolnok vármegyei Bálványos várát összes tartozandóságaival együtt. Ezt zálogjogon inscribálta neki Zápolya János s az erre vonatkozó beiktatást márczius 14-én Zamosfalvi Mikola László alvajda adta ki.* Kolozsmon. convent levélt.: Lad. A. Nro 86.* 1538-ik évi november havában, ezen uradalmat Frater György, Zápolya kincstartója a Kosár Miklóstól 8000 frton vett borbereki kastélyért és az alvinczi uradalomért elcseréli vele.* U. o.: Neoregistr. Lit. W. Nro 18.*
1539-ben szövetséget köt Balassy Imre és Kendy Ferenczczel Almáson,* Gyulafejérv. kápt. levélt.: Cista I. fasc. 5. Nro 38.* hogy Erdélyt saját kezére kerítse, ugyanilyen értelmű frigyet kötnek vele összeesküvés czéljából Szent-Gálon 1540-ik évben Kornis Miklós, Andrássy Márton, Geréb Péter, Sándor Mihály, Kachyay Ferencz, Lázár Imre és Nyujtody Gergely;* U. o. Extra ordinar. Cc. Nro 9.* ezt követte még a harmadik, a mely Görgényben kelt.* Magy. nemz. múzeum levélt.* Ferdinándtól 1541-ik évben Huszt várát tartozandóságaival és a mármarosi sóaknákat bérbe kapja.* Szilágyi Sándor Nádasdy Tamás első követsége Erdélyben 48. l. XVIII. okm.* 1541-ben török fogságba került s 10 évi börtönszenvedés után 1551-ben Konstantinápolyban a Jediculában meghalt.* Országos levélt. Történelmi emlékek 1551.*
Jánosról, Istvánnak testvéréről csak annyi ismeretes, hogy 1533-ban, márcziusban, midőn Záray Vespasian a török császár békés hajlamainak hírét Ferdinándnak meghozta, s a török követet Bécsben Ferdinánd nagy ünnepélyességek között fogadta, ez alkalommal a magyar főurak között Ma˙láth János is jelen volt.* Ipolyi: Oláh Miklós levelez. 336. l.* Ivadéka ismeretlen.
Demeter 1535-ben, István testvére által, a Pethky Gábortól hamis pénzverés miatt hűtlenség czímén elkobzott jószágainak átvételére lett kiküldve.* Gyulafejérv. kápt.: Miscellan. Cista I. fasc. 5. Nro 2.* 1537-ben a Pethky Antaltól nyilvános lopás miatt elkobzott jószágokat Ma˙láth István vajdai minőségében, Demeter testvérének adományozza.* U. o. Miscel. Cista I. fasc. 5. Nro 17.* Ugyancsak azon évben István testvérével együtt megszerzi a bálványosi uradalmat minden tartozandóságaival.* Kolozsmon. conv. Centur. A. Nro 86.* Még azon évben Demeter a Prépostfalvi Györgytől gyermekgyilkolás miatt elkobzott királyhalmi részbirtokot adományúl kapja.* Gyulafej. kápt. Centur. A. Nro 47.* 1540-ik évben Demetert, testvére István Oláhországba küldötte, pártütési tervei részére segélyt szerzendő,* Horváth Mih.: Magyarorsz. tört. III. k. 124. l.* Demeter e feladatnak meg nem felelhetett, s az oláh vajda őt letartóztatván, foglyúl ejtette.* Jovius Paulus: Opera quotquot extant. 1548. 427. l.*
Demetert 1545-ik évben Somogymegyében találjuk, hol az apai jószágban letelepedvén, valószínűnek tartjuk, hogy István testvére ottani birtokrészét is megszerezte, hihetőleg cserében az erdélyi bálványosi uradalomért, minthogy a Zápolya Jánostól a gyulafejérvári káptalannak kiadott beigtató rendelet,* Gyulafejérv. kápt. Centur. A. Nro 88.* bár ha azt István és Demeter együtt szerezték, Demetert nem s csak is Istvánt említi olyképen, hogy őt az egész uradalomba igtassa be «in dominium totalis castri Bálványos». Ennek egy fiát: II. Mátyást ismerjük.
Komcha és Nagovicháról egyáltaljában semmit sem tudunk, de valószínűnek tartjuk, hogy az Erdélyben elterjedett s Wledén, Előpatakon, Szunyogszegen és Dezsánban élő teljesen oláhoknak maradt számos Majláth ezeknek az ivadékai.
Mártha vajjon mint hajadon, vagy mint férjesült nő halt-e meg? arról tudomásunk nincsen.
Gábort, Istvánnak fiát, Nádasdy Tamás Bécsben Makárius József által neveltette. Még atyja halála előtt, 1547-ik évben bárói rangot nyert.* Országos levéltár lib. Reg. folio 127.* Az akkori szokások szerint, külföldi országokba ment tapasztalatokat szerezni, s a tudományok művelését igen kedvelte. Gábor mint Fogaras várának örökös ura, előnevét Fogarasról írá, a szunyogszeghi praedicatumot elhagyva. Atyjának török fogságba esése után fogarasi birtokait János Zsigmond elkoboztatta, Ma˙láth Istvánné azonban folytonosan Fogaras várában tartózkodott, s azt megszállva tartotta, ezt bizonyítják testvére, Nádasdy Tamáshoz 1542-től 1562-ig írt levelei, melyek majdnem mind Fogaras várából vannak keltezve.* Károlyi Árpád és Szalay József: Nádasdy Tamás nádor családi levelezése 115–174. ll.* 1558-ik évben Gábor, Bars- és Nyitramegyében mint birtokszerző fordúl elő. Ugyanis az esztergomi főkáptalan az említett évben adta ki, Kis-Györöd, Bartha és Thelek barsmegyei, Kalmárfalva, Chegel és Szőllős nyitramegyei nemesi birtokokba való beigtatását Majláth Gábornak.* Esztergomi kápt. levélt. 1558-ik év 23. és 887. sz.* 1560-ik évben János Zsigmond Gábornak fogarasi birtokait visszaadja, 1561-ben nőűl veszi alsó-lindvai Bánffy László leányát Annát,* Károlyi és Szalay u. o. 171. és 172. ll.* kitől Gábor, István, Anna és Ilona nevű gyermekei születtek. 1567-ik évben Fogaras földe már János Zsigmond birtokában van, kinek azt Majláth Gábor eladta, s Magyarországra jövén, rövid időre itt telepedett le; azonban innét is nemsokára elköltözött Morvaországba, hol a cymburgi grófi uradalmat megvevén, honosíttatá magát, s az alsó-ausztriai úri rendbe felvétetvén, 1567-ben az anyakönyvben mint gróf fordúl elő.* A bécsi Herrnstand Archivban: Lad. M. I.* 1577 julius 22-én meghalt Olmützben, hol a ferencziek zárdájában eltemettetett. Sírírata következő: Illustrissimo, Spectabili et Magnifico Domino Gabrieli Majlath Siculorum comiti nec non libero baroni et perpetuo Comiti Terrae Fogaras, ac Domino in Cymburg Qui obiit die 22 Julii hoc in loco sepultus. Cujus anima requiescat in pace.* Ungarisches Magazin III köt. 176. l.*
Ma˙láth Gábor nyilvános életéből kevés ismeretes adattal bírunk. 1561-ik évben azon gyanúban állott, hogy János Zsigmondot egy Cytharides Hyeronimi olasz orgyilkos által meg akarta öletni, de az nem sikerülvén, Fogaras várából Lengyelországba futott. Nemsokára azonban sógora, somlyai Báthory András közbenjárása, ismét kegyelmébe fogadja, és már az 1562-ik évben János Zsigmondnak a fellázadt székelyek ellen hasznos szolgálatokat tett, s azok lecsillapításában sokat fáradozott, s Marosvásárhelynél megütközvén velök, sok emberét leölték, s alóla a lovát kilőtték. Udvarhelyre győzelmesen bevonúlt, s magát egy kolostorban megerősítvén, Radák László embereivel egyesűlt és szétverte a székelyeket.* Miles: Chron. Transylv.*
Margit, Gábornak nővére, 1551-ben somlyai Báthory András nejévé lett. Özvegységre jutván, 1562-ben Iffiú János vette nőül. Ujra megözvegyülvén, Thomori Nagy István alvajdával törvénytelen házasságban élt.* Kolozsmon. convent levélt.: Lit. 7. Nro I.*
Gábornak II. Gábor fia valószínűleg fiatal korában halt el, míg II. István, mint vitéz katona, 1595-ik évben az esztergomi csatában egy puskagolyó által száján találva, vitézűl esett el; s benne I. Istvánnak férfiága kiveszett.
Anna leánya báró Pongrácz Dániel nejévé lett. 1600-ban Ilonát előbb Horkai Horeczky János vette nőűl, s mint özvegy Jeszeniczei Szunyog Mózessel férjesült.
A Majláthok további sarjadékát tudtunkkal I. Mátyás unokája Demeternek, István testvérének fia II. Mátyás propagálta, kinek nevét, 1570-ből egy pöriratban találjuk,* Kolozsmon. convent levélt. Protoc. I. fol. 30.* midőn is Demeternek leánya, Anna, özvegy Bikásfalvi Miklós Jánosné a szunyogszegi és wladeni birtok osztálya miatt óvást emel.
II. Mátyásnak fia Péter még 1610-ben Erdélyben volt, s a fennebb említett pörben mint Mátyásnak fia fordul elő, ki későbben, 1633-ban kiküldetett, hogy I. Rákóczy Györgytől, a közte és Ferdinánd között kötött egyezségre nézve az esküt kivegye.* Engel: Gesch. d. Ung. IV. k. 474. l.* Minden valószínűség szerint Péternek lehetett a fia Miklós, ki már a XVII-ik század elején Erdélyből Magyarországba származott, a kinek apai örökségül az ősi birtokból a három- és csikszéki jószágok jutottak, s mint ilyen, első kezdette a székhelyi előnevet használni. Vajjon a pozsony- és nyitramegyei birtokokat Péter vagy Miklós szerezte-e? az bizonytalan; de már az 1623. évben, a pozsonymegyei szolgabírót és esküdttársát Tamás fiának özvegye, Sántha Erzsébet ellen folyó pörben az itélethozataltól eltiltja.* Az esztergomi főkápt. levélt. 1623. 534-ik sz.* Meg kell itt azonban jegyeznünk, hogy az 1623-ik évszám leírását hibásnak tartjuk, mert ha az említett évben Miklósnak fia, Tamás már özvegyet hagyott hátra, legalább 20 évesnek kelletett lennie, s apjának 40 évesnek, s így midőn Miklós 1685-ben meghalt, 102 évet ért volna el, a mi nem valószínű.
Mellőzve itt mind azt, a mi Miklós életéről már ismeretes,* Nagy Iván: Magy. csal. Pótkötet «M» betű alatt.* csak még néhány pontban kívánjuk összegezni azt, mi róla mint birtokszerzőről és birtokviszonyairól ismeretlen maradt, s melyeket idáig felkutatnunk sikerült; s a mely adatok mind, az esztergomi főkáptalan levéltárában az eredeti okiratokban feltalálhatók. 1654-ben Zavar pozsonymegyei községben Milojkovics házastársakkal házat cserél. Ugyanazon évben, a nyitrai és zavari birtokok iránt kötött csereszerződést Milojkovics házastársak visszavonják. 1655-ben Hortis György, Czirjék és Páltól a zavari nemesi curiát zálogba veszi.
Ugyanazon évben Rédey Mátyással a csongrád- és csanádmegyei földvári, továbbá a soltmegyei csezáregyházi birtokok iránt kiegyezik. 1656-ban a vízkeleti malom és a fölszászi birtokba beigtattatik, 1674-ben vízkeleti malmát elzálogosítja, ugyanakkor egy másik vízkeleti kétkerekű malmát Lindvay Mártonnak 600 frton elzálogosítja, 1675-ben Pacz Bálint egy pusztafödémesi curiát örökáron fel vall; ugyanaz évben egy másik puszta-födémesi birtokba beigtattatik, 1676-ban Balázs Tamástól Magyar-Bélen egy házat és szőllőt örökáron megvesz. 1680-ban felszászi majorságát Széchényi Mártonnak elzálogosítja, 1685-ben, kevéssel halála előtt, Kánya Balázstól nagyszombati házrészét 100 frtért zálogba veszi. Ugyancsak Miklós szerezte a zalamegyei birtokokat is, de vajjon mikor? és minő körülmények között, annak tudomására nem juthatunk.
Miklósnak nejétől világosvári Erős Jusztinától származó ivadékait és azok nemzedékrendét, Nagy Iván kimerítő közlése mellett, felsorolni fölöslegesnek tartjuk. Miklós 1685-ik évben elhalálozott.
Annak bizonyítására, hogy Miklós csakugyan a XV. és XVI. században az Erdélyben szerepelt szunyogszegi Mayladok ivadéka, felemlítjük még Nagyszombatban 1683-ik évi bőjtelő-hó negyedik napján kelt végrendeletét,* Eredetije az esztergomi főkápt. levéltárban.* melynek egyik helyén ezeket írja: «de mivel nyilvánvaló az én vékonyszerű messze feöldről ideszakadásom»; s végrendeletének utolsó pontjában ezt mondja:
«Az erdéli jószágomot hagyom az ott való atyafiaknak... a kinek executoráúl hagyom a mostani és ezután következendő csikszéki feő és vice királybírót s kapitány és akkori szent-simoni plébános uramokat». Ezek alapján, úgy hiszem, hogy nem csalódom, ha állítani merem, hogy Miklós, ki első használta a székhelyi előnevet, ezt csikszéki nemesi birtoka alapján vette fel, s maradt azontúl is mostanig a Majláth család előnevéül. Kevésbbé bizonyít a közös származásra az, hogy a Majláthok kiskéri levéltárában vannak a szunyogszeghi Mayladokra vonatkozó eredeti okiratok és levelezések halmaza a XVI-ik századból.
Figyelmen kívül hagyva tehát az okiratokkal nem igazolt állításokat, Márkus és Thuróczy krónikájában a XII. századbeli Maynolthot, Bonfin Ma˙láthját; nem tekintve továbbá a tolnamegyei Malathokat a XIV. századból, mint a melyek közűl az 1396-ban élt Malath András, a krassómegyei Jugával okiratilag össze nem köthető: a komanai, szunyogszeghi, fogarasi, zechei s végre székhelyi előnevet viselő Majláthok nemzedékrende szakadozott sorozatban ilyképen állítható össze:

Juga 1370–1415.; Fülöp 1415–33., Péter 1415–33., Ma˙láth Dragmer 1415–33. Borzafői kenézek Krassómegyében.; Maylad Mátyás 1480–1519. Erdélyben.; Komcha 1512.; Nagoycha 1512.; János 1512–33.; István Nádasdy Anna 1512–51.; Demeter 1512–45.; II. Mátyás 1570.; Péter 1610–30.; I. Gábor 1532–1577 báró 1547-ben neje alsólindvai Bánffy Anna 1561.; Margit férjei: somlyai Báthory András, Iffiu János.; II. Gábor magtalanúl elhalt.; II. István † Eszterg. vivás 1595. magtalanúl elhalt.
images/1887-88xw94.jpg

II. György országbíró kézirati jegyzeteiben, kamarai levéltári kivonatok alapján, előfordúl még az 1566. évből Majláth Jakab Antal zólyommegyei építőmester, ki az említett évben zsoldjának további kifizetése iránt a kamarához folyamodik. Ha vajjon ezen Jakab Antal II. Mátyásnak testvére, vagy Péternek fia s lehetőleg I. Miklósnak testvére vagy épen ennek apja volt-e, s egyáltaljában az erdélyi Majláthoktól származott-e? arra nézve minden eddigi kutatásunk meddő maradt.
Előfordúl még az 1608-ik évből Zechei Majlad Sebestyén és ennek fia János, kik az említett évben Báthory Gábor fejedelemtől nemességet és czímert kapnak; tehát Sebestyén szintén az erdélyrészi Majladoktól származott, de ennek sem leszármazását, sem János fiának ivadékait nem ismerjük, s így sem Jakab Antalt 1566-ból, sem Sebestyént 1608-ból a nemzedékrendbe beállítani nem vagyunk képesek, s csak mint ismert két ízét a rokonnévnek constatáljuk.

Zechei Majláth Sebestyén 1608 sept. 24. nemességet kap, neje Erdélyi Erzsébet; János 1608.
images/1887-88xw95.jpg

Ezenekívül előfordúl még egy Gáspár is az 1567. évben,* Gyulafejérvári kápt. levélt.: Albens. Cista V. fasc. Nro 22.* de hogy kinek fia, volt-e családja, azt kikutatnunk nem sikerült. Bárha sok jel támogatja azt, hogy az 1623–1685-ig élt és a székhelyi előnevet viselt Miklós Péternek volt fia, de okiratos adatok hiányában, a feltevés, noha sokkal kevesebb valószínűséggel, fennállhat Jakab Antalra és zechei Majláth Jánosra nézve is, de míg e két utóbbit illetőleg csak a puszta föltevés állhat fenn, az előbbenire nézve Miklós végrendeletén kívül indokolja a nagyobb valószínűséget az is, hogy a mint már említém, a szunyogszegi Majláthok oklevelei a székhelyiek levéltárában őriztetnek, s még Miklós fia, Boldizsár és I. István gyűrűpecsétjének birtokában és használatában volt, bárha ezen körülmény a rokonnevek kapcsolatos összefüggésének nem positiv criteriuma.
A Majláthok által használt nemesi czímert 1532-től kezdve ismerjük. De sajátságos az, hogy a bár egy ízben megszakadó nemzedékrend a közös származásra Erdélyben visszavezethető, s az előnevek ötszöri változását a nemesi birtokczímek indokolják is, legalább előttünk feltűnő, oly gyors egymásutánban a czímerképek ötszöri változása.
I. István erdélyi vajda 1532-ik évben kelt s Nádasdy Tamáshoz intézett levelének pecsétjén, czímeres gyűrűje a következő czímerképet tünteti fel: a czímerpaizsban jobbra fordúlt első jobb lábát felemelve tartó, szárnyait fölfelé terjesztve lépdelő griff madár, a czímerpaizson kívül fönt a szelvényben S. M. betűk (Steph. Majláth).

images/1887-88xw96.jpg

Ugyancsak István 1538-ik évben Fogarason kelt* Magy. nemz. múz.: gróf Bethlen csal. levéltára.* s eöri Jankaffy Miklóshoz, bongárthi Zalay Istvánhoz és Gáspárhoz, sombori Rod Jánoshoz egy osztály végrehajtását meghagyó hivatalos levelének vörös viaszra nyomott pecsétjén van, a négyelt czímerpaizs első és negyedikében az előbbi 1532-ik évi pecséten is előforduló griff madár; a második és harmadikban: koronából kinövő vadkecske, mely felemelt első lábaival egy fa felé ágaskodik, a czímerpaizsot, a paizs háta mögűl félig felbukkanó kiterjesztett szárnyú angyal tartja.* A griff madár az összetett czímerben kétségtelenűl ugyanaz, melylyel az 1532-iki pecséten találkoztunk; a másik czímer-alak, a kinövő vadkecske igen hasonló a Garázda családból eredt horogszeghi Szilágyi és Teleki családok czímereihez. Igaz ugyan, hogy ezeknél a kecske lángokból emelkedik ki, de ez eltérés lényegtelen. Nem lehetetlen, hogy Majláth István anyja e családok valamelyikéből eredt, mert M. Mátyás nejét nem ismerjük; s fia anyja czímerét egyesítette a magáéval ez összetett czímerben.* A pecsét köriratából csak egy-két szó olvasható.

images/1887-88xw97.jpg

A harmadik az 1547-ben bárói rangra emelt Gáboré, I. István fiáé. Ez kék mezőben arany griff madár, fölemelt két első lábának karmai között arany markolattal ellátott kardot tartva. Sisakdísze növő griff, takaró: kék-arany.

images/1887-88xw98.jpg

A negyedik zechei Majlad Sebestyéné, ki azt, mint feljebb említők, a maga és neje Erdélyi Erzsébet, János nevű fia és még születendő örökösei részére 1608-ban szeptember 24-én Gyulafehérvárott Báthory Gábor fejedelemtől kapta. Czímerképe a következő: kék mezőben sisakos, vértezett és pánczélos álló alak, jobb kezében két vörös- és fehérszínű zászlóval ellátott dárdát, baljában érett buzakévét tart, sisakdísze királyi korona. Takaró: határozatlan színű.

images/1887-88xw99.jpg

Az ötödiket Miklós, a királyi ügyek igazgatója, 1672-ik évben (?) I. Lipóttól kapta, a mely a tőle leszármazott élő ivadékok által mai napig is használtatik. Rajza és leírása ismeretes Nagy Iván munkájából. Ehhez egészen hasonló az 1785-ben grófi rangot nyert II. József ágának czímere, csak a sisakdísz nyert bővítést, a mennyiben a nemesi ág czímerpaizsán egy sisak van két sasszárnynyal, közepén három fehér strucztollal; a grófi ágén pedig három sisak, a két szélsőn egy-egy sasszárny, a középsőn három strucztoll.
Midőn ennyiben kivántuk ez alkalommal genealogiai tanulmányunkat bemutatni, tudjuk, hogy az ki nem elégítő eredményében, de mert sem a hontmegyei kiskéri családi, sem a pozsonyi, a somogy- és zalamegyei levéltárakat ez irányban nem ismerjük; nyújtottunk csak annyit, a mennyit okiratos alapon felkutathattunk mint ismeretlent; nyújtottunk annyit, a mennyi elégséges alapúl szolgálhat, kiváltképen a család tagjainak arra, hogy ezen munka hiányait pótolják, netaláni tévedéseit kiigazítsák, s oly adatokkal szaporítsák, melyek a nemzedékrend hiányzó lánczszemeit egybefűzhetik.
MAJLÁTH BÉLA.

A PETHNEHÁZY-CSALÁD XV-IK SZÁZADI CZIacute;MERES LEVELEI.
(Színes czímer-melléklettel.)

images/1887-88xw100.jpg
A PETHNEHÁZY CSALÁD CZIacute;MERE 1417. évből.

I.
Thaly Kálmán tagtársunk e folyóirat 1884. évi folyamában* 48–53. l.* összeállítván okleveles alapon a Pethneházy-család leszármazási tábláját, megemlíté, hogy a család egyik tagja Márton Zsigmond királyt udvarnokaként külföldi útjaira kíséré, s ez alkalommal tőle Constanzban 1417-ben czímeres levelet nyert; felemlíté azt is, hogy ugyane családból Mátyás, Gergely, Tamás, György és János testvérek 1462-ben Mátyás királytól czímerújítást kaptak; de hozzátevé, hogy az eredeti okleveleket siker nélkül nyomozta a család levéltárában, pedig 1839-ben még mind a kettő megvolt. Maga a nagyérdemű iró rövid idővel ezután oly szerencsés volt, hogy sikerült neki a két valóban nagybecsű oklevél nyomára jutnia; sőt azoknak eredetijét a Magyar Tört. Társulat egyik ülésén be is mutatta. Az oklevelek akkoriban méltó feltünést keltettek; az egyik – a régibb – régiségénél, heraldikailag érdekes ábrázolásánál fogva; a másik – Mátyás királyé – pedig művészi kivitele által, mely kiváló művész kezére vall, s mert mint miniature, akármelyik gyűjteményben is számot tenne, lepett meg mindenkit. A Nemz. Múzeum, hírét vevén annak, hogy e két nagyérdekű emlék megszerezhető, sietett azokat tulajdonába venni; s így azok már egy év óta czímereslevél-gyűjteményének legbecsesebb darabjai közé tartoznak.
A Pethneházy-család régibb czímeres levelének megszerzője Pethneházy Márton, ki a Thaly által adott családfán az 1417. évi közös czímerszerzésen kívül 1432, 1436, 1437. években szerepel. Érdemeiért családja több tagja is nyer vele egyidejűleg czímert. E családtagok a következők: Mártonnak atyja István és testvére György, Jánosnak fiai: András, Benedek, Balázs, Lászlónak fiai: András, Jakab, György, Miklós, Péter fia Pál és Tamás fia Jakab.
Ha a családfát megtekintjük, e felsoroltakat a következő rokonsági viszonyban látjuk:* A czímer-nyerők nevei dűlt betűkkel szedvék.*

László; András.; Jakab.; György.; Miklós.; Tamás.; Gergely.; István.; Péter.; Jakab.; Gál.; András.; Benedek.; Balázs.; Márton fő czimerszerző.; György.
images/1887-88xw101.jpg

A Constanzban kiállított, 1417. évi sz. Jakab napján (júl. 25.) kelt oklevélnek, melyről a zöld selymen függő pecsétnek csak kis töredéke maradt meg, szövege a következő:
Sigismundus dei gratia Romanorum rex semper augustus ac Hungarie, Dalmatie, Croatie etc. rex. Omnibus Christi fidelibus tam presentibus quam futuris, presencium notitiam habituris, salutem in eo, qui dat regibus regnare et victoriose triumphare. A claro lumine throni, velud e sole radii, nobilitates legittimo iure procedunt, et omnium nobilitatum insignia a regia dignitate sic dependent, ut non sit dare alicuius generositatis insigne, quod a gremio non proveniat regie [digni]tatis. Sane ad universorum tam presentium quam futurorum notitiam harum serie volumus pervenire, quod fidelis noster Martinus, filius Stephani, filii Nicolai de Petenyehaza ad nostre maiestatis accedens presentiam, propositis et recensitis suis fidelibus servitiis et fidelium obsequiorum gratuitis meritis sincerisque complacentiis, utique acceptis et laudandis, quibus ipse sacro diademati ac celsitudini nostre maiestatis a longinquis temporibus in prosperis nostris agendis et adversis, presertim in Lombardie, et presentibus Álamanie, nec non Arragonie, Francie et Anglie regnorum et aliis diversis mundi partibus, persone et rebus suis non parcendo, indefesse studuit complacere, reddiditque se gratum et acceptum, arma seu nobilitatis insignia in presentium litterarum nostrarum capite depicta maiestati nostre exhibendo, ab eadem maiestate nostra eadem arma seu nobilitatis insignia sibi, et per eum annotato Stephano patri, nec non Georgio carnali, item Andree, Benedicto et Blasio filiis Johannis, Andree, Jacobo, Georgio et Nicolao filiis Ladislai, Gallo [filio] Petri et Jacobo filio Thome de eadem Petenyehaza, condivisionalibus fratribus suis, ipsorumque heredibus et posteritatibus universis, ex liberalitate nostra regia dari et conferri humiliter et devote supplicavit. Unde nos, prefati Martini gratis affectibus intuentes ob[sequiorum merit]a, quibus [studii]s diligentibus ac indefessis hactenus erga nostram claruit maiestatem, cottidieque claret, et in antea eo studiosius clarere poterit, quo se et [suos] singularioribus honorum gratiis sentiet decoratos, animo deliberato et ex certa nostre maiestatis scientia eidem Martino et per eum predicto Stephano patri, Georgio carnali, Andree, Benedicto, Blasio, Andree, Jacobo, Georgio, Nicolao, Gallo et Jacobo condivisionalibus fratribus suis, ipsorumque heredibus et posteritatibus universis, ad prefati Martini supplicationis instantiam prescripta arma seu nobilitatis insignia, hic depicta ac pictoris magisterio distincte descripta, virtute presentium conferimus, ymo de habundantiori plenitudine specialis gratie ad maiorem prelibati Martini et aliorum supradictorum nobilitatis gloriam proprio motu concedimus, damus et elargimur, ut idem Martinus et alii supradicti, ipsorumque heredes et posteritas universa nata et nascitura hec arma seu nobilitatis insignia, prout presentibus litteris circa principium appropriatis coloribus diversis inserta pictura denotat et declaret, ammodo in antea in preliis, hastiludiis, torneamentis et in omni exercitio militari gestare valeant pariter et deferre. Gaudeant igitur favore regio, ac de tanto munere singularis gratie antefati Martinus et alii supranominati, eorumque posteritates merito exultent, tantoque fideliori studio ad honorem regium eorundem in antea solidetur intentio, quanto ampliori favore preventos se conspiciunt munere gratiarum. Presentes autem ad premissorum memoriam perpetuam cum pendenti secreto nostro regio sigillo, quo ut rex Hungarie utimur, prelibatis Martino et aliis supradictis, eorumque heredibus et posteritatibus universis duximus concedandes. Datum Constantie, in festo beati Jacobi apostoli, anno domini millesimo quadringentesimo decimo septimo, regnorum nostrorum anno Hungarie etc. tricesimo primo, Romanorum vero spetimo.
Ez oklevél élére festve a következő czímer látható: balra dőlt pajzs vörös mezejében lebegő arany leveles-koronából kinövő, balra fordult ezüst oroszlány, első ballábával arany íjjat az ív közepén, jobb lábával pedig az íjj húrját feszítve, rajta ezüst hegyű arany nyilat lövésre készen tart. Sisakdísz: a pajzs-alak. Takaró: vörös-arany. A czímer vörös-kék váltakozó színű csürlőkkel megrakott ezüst keretű zöld táblán van, mely világos zölddel van damaszkolva.
Stilizálás tekintetében maga a czímerpajzs nem elégítheti ki teljesen azon igényeket, melyeket általános heraldikai szépség és ízlés tekintetében Zsigmond korabeli czímereinkhez, ismerve azokból több igen szép példányt, méltán fűzhetnénk. A festőnek gondja volt arra, hogy a pajzs-alak a pajzsot lehetőleg kitöltse, s nagyobb üresség ezen ne maradjon; és tán épen ezen törekvésének tulajdonítható az, hogy egy más hibába esett; a pajzs-alak hosszúsági tengelye ugyanis nem esik a pajzs tengelyébe, hanem attól jobbra eltér; miből az következik, hogy ha a dűlt pajzsot egyenes helyzetbe hoznók, a pajzsalak hátra dűlni látszanék. E ferde elhelyezést a festő azon törekvése okozta, mely szerint a pajzs két felső sarkát a pajzs-alakkal lehetőleg ki akarta tölteni. Hasonló ferde, a pajzs tengelyének meg nem felelő elhelyezéssel Zsigmond-korabeli czímereinknél nem egyszer találkozunk. Ilyen pl. a Békássy családnak Zsigmond királytól 1417-ben nyert czímere, melyet különben csak Hunyadi János kormányzó átiratában ismerünk; itt is a nyugvó szarvas helyzete nem felel meg a pajzs helyzetének.
A folyóiratunkban közölt XV. századi czímerek közűl az 1419. évi Kisfaludy* Turul 1884. 105. l.* és az 1431-iki Krisztalóczi Tarkasis* Turul 1884. 156. l.* czímerek esnek ugyanezen hibába. Hasonló kifogást tehetünk az a 1405-ik évi Tétényi czímer, az eddig ismert legrégibb festett armális ellen,* Nyáry. Heraldika 230.* melynek egyik czímer-alakja, az álló daru, szintén hibás helyzetű; ha a jobbra dőlt pajzsot egyenesen állítanók fel, az álló daru valósággal hátán feküdni látszanék.
Czímertanilag tekintve még egy nagy hibát követett el a festő az által, hogy a sisakdíszt aránytalanúl nagyra festette, sőt e különben is nagy területet elfoglaló czímernél (a tábla hossza 22 cm), mely a Zsigmond-koriak közt a legnagyobbakhoz tartozik, oly rosszúl osztotta be terét, hogy a sisakdíszszel nem fért el; annak egy része, a nyíl hegye és az ív felső része nemcsak belenyúl a keretbe, sőt ez utóbbinak csonkán kellett maradnia, mert a hártyára reá nem fért.
A Zsigmond-féle czímerek majdnem valamennyijénél azt tapasztaljuk, hogy a sisak és sisakdísz magassága valamivel nagyobb a pajzsénál; de eddig még nem volt példa oly aránytalanságra, minővel a Pethneházy-czímernél találkozunk. Legjobban kitűnik ez, ha a folyóiratunkban eddig megjelent Zsigmond-kori czímereknek, melyek a reánk maradt anyag tekintélyes részét képezik, arányait e tekintetben a szóban levőével összevetjük:
1415. Barócz czímer, pajzs 6˙5 cm, sisak és dísz 8˙5 cm.
1415. Vadkerti czímer, pajzs 7 cm, sisak és dísz 7 cm.
1415. Hothvafői czímer, pajzs 5 cm, sisak és dísz 6˙3 cm.
1418. Chapi czímer (ered.), pajzs 5˙4 cm, sisak és dísz 5˙9 cm.
1418. Chapi czímer (másolat), pajzs 5˙5 cm, sisak és dísz 7˙2 cm.
1418. Mohorai Vid czímer, pajzs 8˙5 cm, sisak és dísz 7˙8 cm, (itt a pajzs kisebb).
1418. Moghi czímer, pajzs 8˙5 cm, sisak és dísz 11˙2.
1418. Soós czímer, pajzs 6˙8 cm, sisak és dísz 10˙3 cm.
1418. Chontus czímer, pajzs 8˙3 cm, sisak és dísz 9˙9cm.
1419. Kisfaludy czímer, pajzs 7 cm, sisak és dísz 7˙8 cm.
1430. Dabi czimer, pajzs 6˙2 cm, sisak és dísz 11˙8 cm.
1431. Kristalóczi Tarkasis czímer, pajzs 5˙2 cm, sisak és dísz 7˙3 cm.
1431. Paczali Peres czímer, pajzs 5 cm, sisak és dísz 6˙2 cm.
1432. Szlopnai czímer, pajzs 4˙6, sisak és dísz 5 cm.
1437. Azzywelghi czímer, pajzs 6˙7 cm, sisak és dísz 9˙2 cm.
Ez aránytól nagyban elüt a Pethneházy-czímer, melynél a pajzs magassága 6˙4 cm, a sisaké díszével együtt (ha a csonkán maradt íjjat kiegészítve képzeljük) 14 cm., vagyis több még mint a pajzs kétszeres magassága; miáltal a pajzs és alakja nyomottá lesz, eltörpül, s a sisakdísz foglalja el a főhelyet.
Magáról a czímereslevélről alig marad több mondani valónk. A rendes, megszokott formában tartalmazza a czímeradományozást, nemesség adása nélkül, mert az illetők már régen nemesi rendhez tartoztak. Feltünő azonban, hogy a czímerszerző Pethneházy Márton, ki a királyt Lombardiába, Aragoniába, Angol-, Franczia- és Németországokba kíséré, maga kéri az utóbb meg is kapott czímert, bemutatván annak rajzát előbb a királynak. Itt ismét az az eset áll fönn, melylyel már Dabi Mihálynak, Zsigmond udvari borbélyának és Chontus Péternek czímerénél találkoztunk, kik szintén nem a király által önkényesen választott, hanem maguk által meghatározott czímereket nyertek. Igy tehát ismét igazolva látjuk egyik kiváló heraldikusunk azon állítását, hogy bár a Zsigmond-kori czímereslevelek legnagyobb része – alig egy-két eset kivételével – külföldön állíttatott ki; de minthogy a czímer tervezete igen sokszor, kétségtelenűl kimutathatólag, a czímer-kérőtől ered, s az esetleg idegen festő, csak a czímer-kérő ideáját valósította meg: azért e czímereket, vagy legalább nagy részöket magyar szellem szülte terméknek s így a hazai heraldikus felfogás nyilvánulásainak kell tekintenünk.* Turul 1886. 146. l.*
És most mielőtt az 1462-ik évi czímereslevélre térnénk, szóljunk az 1417-iki czímeres levélben felemlített Pethneházyakról, valamint a család az idei többi tagjairól, kikre nézve Thaly Kálmán említett becses dolgozatán kívül a Kállay és Ibrányi családoknak a Nemz. Múzeumban őrzött levéltárai is egyben-másban felvilágosítást adnak.
FEJÉRPATAKY LÁSZLÓ.

AZ ANJOUK GENEALOGIÁJA
KÜLÖNÖS TEKINTETTEL A MAGYARORSZÁGI ÁGRA.
(Első közlemény.)

Francziaországnak «Anjou» nevezetű egyik kis tartománya valamelyik, ismeretlen származású, királyi tisztviselő személyében kapta az anjoui grófok ősatyját. – Ezen öregebb anjoui grófok kihalta után örökségük egy más családra ment át, mely azóta az Anjou nevet viselvén, azt többi között a jeruzsálemi királyi trónra átültette; e család egyik sarja ősatyja lőn az angol királyok hosszú sorának a nélkül, hogy ezen angol dynastia a történelemben az Anjou-nevet viselné; ellenben Anjou-dynastiával a sziciliai, nápolyi, magyar és lengyel királyi trónokon s több kisebb franczia fejedelmi széken találkozunk.
Hogy egy s ugyanazon család tagjai több trónon ültek, nem ritka jelenség a történelemben, habár igaz is, hogy a Capetingok e tekintetben utólérhetlenűl állanak s hogy napjainkban a szász család páratlanúl áll e tekintetben. De mindezen és más esetekben mégis csak mindig egy s ugyanazon családdal van dolgunk, mely tagjainak helybeli különbsége daczára a közös leszármazás jellegét még is meg tudta mindig őrizni s mely különböző országokban csak a történelmi hagyomány következtében viseli ugyanazon nevet.
Nem így áll a dolog az «Anjou»-k dynastiáknál s ez jellemzi épen e történelmi jelenség nevezetességét s indokolja e sorok keletkezését.
A minden tekintetben különböző országok és népek fejedelmi székén található «Anjou» név nem családi, hanem tartományi elnevezés s az uralkodott Anjou-családok korántsem származnak mindnyájan közös törzsből.
Nem mindennapi genealogiai jártasság kell ahhoz, hogy az ember e különféle fejedelmi nemzetségek zűrzavarában el ne tévedjen és hogy annak elismerését szem előtt tartsa, hogy «Anjou» voltaképen csak genealogiai fogalom, és hogy a különféle uralkodóházak, melyeket e név alatt ismerünk, egyrészt semminemű rokonsági viszonyban nem álltak egymáshoz, részint csak egy s ugyanazon, de eredetileg más nevet viselt családnak sarjai voltak.
A következő sorokban tehát az Anjou nevű uralkodóházak genealogiai történelmét akarjuk a szükséges magyarázatokkal előadni.
Mielőtt a voltaképeni Anjou grófok genealogiájára térnénk, szükséges, hogy Anjou tartomány régibb történelmére egy pillantást vessünk.
Az ó-franczia, Poitou, Touraine, Bretagne és Maine között feküdt, Anjou nevű tartomány két grófságra – a Mayenne-n innenire Angers fővárossal s a Mayenne-n túlira (Anjou határság = Mayenne) Chateauneuf fővárossal – volt felosztva.
Lakosai (latinul: Andegavi) Caesar által a római hatalom alá kerűltek; később a frankok uralma alá jöttek s frank királyok által kinevezett tisztviselőket kaptak. 850 körűl vitéz Róbert, a Capetingok őse, kopasz Károlytól az anjoui határvidéket oly czélból nyerte, hogy azt ellenséges berohanások ellen védje; ez annak az oka, hogy e Róbert helylyel-közzel a régi krónikásoknál anjoui Róbert gyanánt említtetik. Halála után – elesett a normannok ellen 866-ban – követte őt e méltóságban Odo fia, a későbbi franczia király. Az inneni grófságot pedig, a krónikások túlnyomó véleménye szerint, Tertull, gatinaisi seneschall kapta, kiben a tulajdonképeni ajnoui grófok ősatyját kell keresnünk.
I. Az öregebb Anjoui grófok.

Torquatus él Rennes-ben.; Tertull rennes-i helytartó; Gatinais seneschallja s állítólag első anjoui gróf. Neje Auxerre-i Petronella, Hugó apátnak állítólagos leánya.; Ingelger † 888. Neje: 878 kör. Adelheid, gatinaisi I. Gottfried gr. leánya.; I. (vörös) Fulko † 938. Neje: Ruzela (Roscilla), Villandry-i s de la Haye-i Garnier gr. leánya; él még 929. (jul.); Ingelger † 935.; Guido † 970 kör. st.-martin-i s tours-i kanonok; soissons-i püspök 937.; II. (jó) Fulko † 958. nov. 11. Neje: Blois-i Gerberga (vagy franczia nagy Hugónak egyik leánya?); Roscilla † gyermekek nélkül férj. II. Alan (Barbetorte), Nantes-i gróf.; I. Gottfried (Grisegonelle) † 987. julius 21. Francziaország seneschallja (978?) Nejei: I. Adelhaid 2. 978 kör. Troyes-i Vermandois-i Adelhaid.; (öreg) Burkard † 1012. Párisi, Meluni és Vendomei gróf, franczia seneschall Neje: Erzsébet, Corbeil-i Aymonnak özvegye.; Guido † 995 kör. 965. cormery-i apát; 976. puy-i püspök.; Drogo † 998? 996 kör. puy-i püspök.; (vadász) Humbert él 957-ben.; Arsinda (Blanka), férj. 975 kör. Toulouse-i III. Vilmos † 1037. (jul.); Adelhaid, férj. Gevaudani István.; Burkard Vendome-i gróf; Melun vicegrófja, † 1012 előtt magzat nélkül.; Rainald † 1016. január 6. 992. párisi püspök, 1012. Vendome-i s Meluni gr.; Adelhaid (Erzsébet) † 1000., férje: anjoui III. Fulko † 1040.; 2. III. (fekete) Fulko † 1040. junius 21. Nejei: 1. Vendome-i Adelhaid (Erzsébet) † 1000. 2. Hildegard (Hermengard) † 1046. ápril 1.; 2. Móricz † 994/1012.; 2. Gerberge, férj. Angoulęmei II. Vilmos † 1028. ápril 6.; 2. Adelhaid (Blanka) férj. Provence-i I. Vilmos.; 1. Irmgard férj. 970. Bretagne-Rennes-i Conan, † 992. (jun.); 1. Adelhaid Vendome-nak örököse, férj. Odo (II. Burkard) Nevers-i Landry grófnak fia.; 1. Gerberge férj. Vilmos gróf.; 2. II. (Martell) Gottfried † 1060. nov. 14. magz. n. Nejei: 1. Besançoni Ágnes 1032. jan. 1., elvált, 1067. apácza a Vendomei apátságban, †... nov. 10-én. 2. Graecia, montreuli I. Berlais-nek özvegye; 1060 kör. apácza † 1068. nov. 15. 3. Adelhaid.; 2. Irmgard férj, Gatinais-i Gottfried Ferreol (Alberik). (L. a II. táblát.)
images/1887-88xw102.jpg

Tertull őseit nem ismerjük; némelyek breton származásúnak tartják. Petronella felesége állítólag a 862-ben elhúnyt öregebb welf Konrád s Adelheid, I. Lajos császár leányának (?) gyermeke.* Mások szerint Hugó apát (Konrád fia) lett volna Petronellának atyja.* E szerint tehát Tertull kopasz Károly egyik unokahúgának férje s az anjoui grófságnak reá való átruházása tulajdonkép csak kifolyása volna a közötte és Károly között fennállott rokonsági viszonynak.

I. Lajos császár † 840.; Adelheid? férj. Welf Konrád † 862.; II. (Kopasz) Károly † 877. okt. 6.; Petronella férj. Tertull, anjoui gr.; Hugó apát.
images/1887-88xw103.jpg

Ingelger hebegő Lajos királytól (†879) az orleansi praefekturát kapta.
I. Fulko nagy Hugótól, a hatalmas franczia herczegtől még Anjou-nak másik részét is megkapván, az összes tartományt bírta. Fia, Ingelger még atyja halála előtt valamelyik csatában elhalt.
I. Gottfried egy általa gyakran használt szürkeszínű köpeny miatt a «Grisegonelle» néven ismeretes (gris = szürke, gonelle = vadászkabát). 978-ban Lothár királylyal II. Ottó, német császár ellen vonulván, saját és utódai részére a franczia seneschalli méltóságot kapta.
III. Fulko többszöri paläsztinai utazásai miatt a «jeruzsálemi» melléknevet viselte, Erzsébet nejével a vendomei grófságot kapta, mely Erzsébet halála után Adelheid leányára szállt, ki azt Bodo nevű férjének hozományúl hozta. E Bodo (II. Bouchard név alatt kormányozta a tartományt) ősatyja lett a későbbi vendomei grófoknak.
II. Gottfrieddal kihaltak az öregebb ajnoui grófok.
II. Az ifjabb Anjoui grófok.

Gottfried (Ferreol), gatinaisi gróf. Neje Maçoni Beatrix.; Gottfried (Ferreol-Alberik), gatinaisi gróf. Neje: Anjoui Irmgard. (L. az I. táblát.); III. (szakállos) Gottfried † 1090. m. n. Neje: Julianna.; IV. (Rechin) Fulko, szül. 1033. † 1109. april 14. Nejei: 1. Hildegard (Lancelotte), Baugency-i II. Lancelot leánya. 2. Irmgard, bourboni IV. Archimbaut leánya 1070. elv. 1081. 3. 1087. jan. 21. Arengard, Chatel-Ailloni Isambert leánya, elv. m. n. 4. 1089/91. Bertráda, Montforti I. Simon leánya 1092-ig.; Jeruzsálemi ág.; 1. Irmgard † 1146. jun. 1. férj. 1. Poitoui VII. Vilmos † 1127. febr. 10. 2. Bretagne-i VI. Alan; 1093 (?) után elvált.; 2. IV. Gottfried † 1106. május 19.; 4. V. Fulko, sz. 1092. † 1143. nov. 13. Maine grófja 1110-ben; Jeruzsálem királya 1131-ben. Nejei: 1. 1110. Mainei Ehremburga † 1126. 2. Rétheli-jeruzsálemi Melizenda 1128. † 1161. sept. 15.; Angol ág.; 1. V. Gottfried (Plantagenet) szül. 1113. aug. 24. † 1151. sept. 7. 1127/8. Anjou, Touraine és Maine grófja. Neje: Angol Matild 1129. junius 2. † 1167. sept. 10.; 1. Eliás † 1151. jan. 15. Maine grófja. Neje: Filippina, perche-i II. Rotrou gr. leánya; Mária, férje: Alençoni I. János.; 1. Matild szül. 1107. † 1154. mint fontévreaulti fejedelemasszony; férj. 1119. (junius) Angol Vilmos † 1120. nov. 25.; 1. Szibylla, férj. 1. 1123. angol (Cliton) Vilmos 2. Flandriai Theodorik; elv. 1124-ben.; 2. Balduin; 2. Amalrik (L. a III. táblát.); II. Henrik sz. 1133. márcz. 5. † 1189. jul. 6. Anjou s Maine grófja 1151; poitoui gróf, Guienne-i és Gascogne-i hg. 1152; angol király. Neje: Poitoui Eleonora 1152. máj. 18. † 1204. márcz. 31. Ágyasa: Clifford Rozamunda.; Gottfried Nantesi gróf 1156. † 1158.; Vilmos sz. 1134. (junius 3. kör.) † 1158. jul. 27. (Nantesi gróf 1156?); Vilmos sz. 1136. jul. 22. † 1164. jan. 30. (Poitou grófja?); Emma, férj. 1. Dávid (Prince de Galles?) 2. ? Lavali N. N. gr.; tm. Hamelin † 1202. Neje: Izabella, Varennei és Surrey-i III. Vilmos gróf örökös leánya, † 1199. jul. 13.; tm. Adevise, férj. Déols-i ifj. Rudolf gróf.; Henrik sz. 1155. † 1183. junius 11. Anjou és Maine cz. grófja, 1169. Neje Franczia Margit 1160. dec. 2. † 1197. (mint III. Béla magyar királynak özvegye).; I. Rikhárd sz. 1157. † 1199. ápr. 6., 1189. Anjou és Maine grófja. Angol király. Neje: 1191. május 12. Navarrai Berengaria † 1230/4.; tm. Fülöp, Cognac ura.; Gottfried sz. 1158. † 1186. aug. 19.; 1166 Bretagnei gróf. Neje: 1181. Bretagnei Konstancia.; Arthur † 1203. 1196. Bretagnei gróf, 1199–1200. Anjou és Maine grófja.; Eleonora † 1241.; János sz. 1166. † 1216. október 19. 1200–1204/5. Anjou és Maine grófja, angol király. Nejei: 1. Glocesteri Hadvis 1189–1200. 2. Angoulęmei Izabella 1200. aug. 24.; Matild † 1189. férj. 1168. febr. 1. szász Henrik † 1195. aug. 6.; Eleonora sz. 1162. † 1214. férj. 1170. Kastiliai VIII. Alfonz kir.; Janka sz. 1165. † 1198. férj. 1. 1177. Sziciliai II. Vilmos király † 1189. 2. 1196. toulousei VI. Rajmond † 1222.
images/1887-88xw104.jpg

Mint imént láttuk, II. Gottfrieddal az öregebb Anjoui grófok kihaltak. Gottfried halála előtt Irmgard nővérének Gatinaisi Gottfrieddal nemzett fiai között tartományait olykép osztá fel, hogy III. Gottfried Touraine-t (és Gatinais-t), IV. Fulko (Rechin = a durva) Anjou-t és Saintonge-t kapta. De nemsokára a két fivér között pusztító háború tört ki, mely majdnem nyolcz évig tartott és csak gyéren kötött fegyverszünetek által volt megszakítva. Ez alatt az aquitáni herczeg magához ragadá Saintes városát és hogy I. Fülöp, franczia király Gottfriedot ne támogassa, megengedé Fulko, hogy Fülöp Gatinais-t elfoglalja. – Fulko ezután fogságba ejté bátyját (1068) s Touraine-t elfoglalta. Gottfried csak hasonnevű unokaöcscse által szabadíttatott ki 1096-ban, mire – gyermektelen lévén – birtokait s igényeit a megszabadító unokaöcscsére hagyta, ki atyjával már 1103 óta ellenségeskedvén, 1106-ban halt meg.
IV. Fulkónak harmadik felesége, a szép Bertráda, montforti I. Simon gróf leánya volt. 1092-ben franczia I. Fülöp király, férje házából szöktette el. Blondel, ki ez ügyben Fülöpöt mentegetni akarja, azt mondja, hogy Bertráda Fulkóval 3 évig töltött együttléte után önkéntesen hagyta volna el férjét egyrészt azért, mert annak durva modorát tovább ki nem állta, másrészt, mert Gottfried mostoha fiával nem tudott békésen megférni.
V. Fulkónak első felesége maine-i Ehremburga volt; ez az 1110-ben elhalt mainei I. Eliás gróf és Chateau de Loir Matild örököse lévén, e házasság által a mainei grófság Fulko kezébe jutott. 1120/1-ben a keresztes hadjáratban részt vett; 1127/8-ban Anjou-t és Maine-t Ehremburggal nemzett fiának, Gottfriednak engedte át; 1128-ban (május-juniusban) Melizenda jeruzsálemi herczegnővel második házasságra lépett, miáltal a jeruzsálemi Anjouk törzsatyja lett.
V. Gottfried a rekettye (= genista) bokor levelével fövegét szokta ékesíteni s ettől a «Plantagenet» nevet kapta. E melléknév teljesen kiszorította az Anjou nevet s a Gottfriedtól származott angol dynastia csakis a «Plantagenet» nevet viseli. Gottfried t. i. 1127-ben angol Matilddal jegyeztetett el. Ez, kinek neve eredetileg Adelheid, angol I. Henrik király leánya volt, ki V. Henrik német császárral lépett első házasságra s atyjának halála után angol trónörökösnek elismertetett. Gottfrieddal való házasságából három fiú származott, kiknek legidősbike, Henrik, 1150-ben franczia VII. Lajos királytól Normandiát (Vexin-t kivéve) hűbérűl kapta. – Atyja halála után Anjou-t és Maine-t örökölte és felesége által még Poitou, Guyenne és Gascogne ura is lett. Ehhez járult, hogy 1154-ben István király halála után anyai jogon az angol királyi trónra is jutott. Fiai közöt Anjou-t Rikhárd és János örökölték, mely utóbbi 1204/5-ben Anjou-t kénytelen volt franczia II. Fülöpnek átengedni. Ezért maradt Anjou a franczia Capetingok birtokában s ilyformán Anjouban ezen idő óta új dynastiával találkozunk.
Az ifjabb Anjoui grófoknak V. Gottfriedtól származott sarjai mint Plantagenet-ek, Lancaster-ek és York-ok 1485-ig ültek az angol trónon; de minthogy nem mint Anjou-k szerepeltek s egészen beolvadtak az angol történelembe, ennélfogva fölösleges nemzedékrendjüket itt kimutatni.
Még megjegyzendő, hogy V. Gottfriednak természetes fia, Hamelin, felesége által a varenne-i és surrey-i grófságokat kapta s hogy fiivadéka II. János személyében 1347. júl. 1-én halt ki, mire a nevezett grófságok II. János nővérére, Alice-ra, illetőleg annak férjére (Fitz-Alan-Arundelra) mentek át.
III. Az Anjouk a jeruzsálemi trónon.

Fulko, 1131. aug. Jeruzsálem királya. † 1143. november 13. Neje: 1. Mainei Ehremburga, 2. Rétheli-Jeruzsálemi Melizenda 1128.; 1. Gottfried.; 1. Eliás. (Lásd a II. táblát.); 2. III. Balduin szül. 1130/1. † 1162. febr. 10. Neje: Komnén Theodora 1157. szept., szül. 1144.; 2. I. Amalrik, sz. 1136. † 1173/4. jul. 11. Neje: 1. Courtenay Ágnes 1157., elv. 1162. febr. 2. Komnén Mária 1164.; 1. Szibylla.; 1. Matild. (Lásd a II. táblát.); 1. IV. Balduin sz. 1160., király 1174. Jul. 15. † 1184. márcz. 16.; I. Szibylla † 1190. Férje: 1. Montferratói Vilmos 1176. † 1177. 2. Lusignani Guido 1180. 1186. Jeruzsálem királya, 1192. Cyprus királya † 1194.; 2. Erzsébet (Izabella) szül. 1172. † 1205. Férje: 1. III. toroni Humfred 1183., elv. 1190. 2. Montferratói Konrád 1190. kir. 1192. † 1192. ápr. 28. 3. Champagnei II. Henrik 1192. máj. 5. † 1197. 4. Lusignani Amalrik, király (II.) 1197. † 1205. ápr. 1.
images/1887-88xw105.jpg

Anjoui V. Fulko jeruzsálemi Melizenda kezével Ptolemaist s Tyrus királyi osztályrészét kapta hozományúl. 1131-től 1136-ig még Antiochia kormányzását is átvette.
III. Balduin anyja gyámsága alatt 1151/2-ig uralkodott, 1144-ben elveszté Edessát, 1144/5-ben Sarudschot; ellenben 1153-ban Askalont nyeré meg. Neje I. Mánuel byzanczi császár bátyjának, Izsáknak leánya volt.
I. Amalrik trónralépte előtt Joppe és Askalon grófja vala. Második felesége 1176-ban Ybelini II. Baliánhoz újonnan ment férjhez.
IV. Balduinnal kihalt az Anjouk jeruzsálemi ága.
Legközelebbi örököse Szibylla nővére volt, ki 1186 táján meg is koronáztatott. Első férje, montferratói Vilmos, házassága által Joppe és Askalon grófja lett. Vilmosnak halála után született fia, V. Balduin nyolcz éves korában halt el 1186-ban. Szibylla 1180-ban második házasságra lépett lusignáni Guidó-val, ki előbb Joppe és Askalon grófságokat kapván, 1186-ban (?) királynak koronáztatott; 1192-ben a koronától megfosztatván, I. Rikhárd, angol király kegyelméből Cyprus első királya lett; 1194-ben gyermekek nélkül húnyt el.
Szibyllának nővére, Erzsébet (Izabella) négyszer ment férjhez: a) toroni III. Humfriedhoz, kitől 1190-ben elvált; b) montferratói Konrádhoz (Vilmos testvéréhez), ki 1187-ben Tyrusi, 1188-ban Montferratói őrgróf lett, 1190-ben nősült, 1192-iki áprilisban királyúl választatott, de már 1192. ápr. 22-én megöletett, mire felesége c) champagnei és brie-i II. Henrikhez ment férjhez. Ez csak a jeruzsálemi grófi czímmel élt. 1197-ben bekövetkezett halála után özvegye d) Lusignani Amalriknak, Guidó öcscsének lett neje, ki bátyja halála után (1194) a cyprusi koronát viselte és házassága által II. Amalrik néven jeruzsálemi király lett. 1205-ben meghalt.
Erzsébetnek következő gyermekei voltak:
1. A második házasságból: Mária Jolán, szül. 1192., † 1212. Férj. 1210. szept. 14. briennei János, ki ez által Jeruzsálem királya lett. Tőle a koronát, illetőleg az arra tartott igényeket Jolán leánya örökölte, ki ezeket férjére, II. Frigyes császárra ruházta át.
2. A harmadik házasságból:
a) Alice † 1246. Férjei: a) Cyprusi I. Hugó 1208. † 1218.; b) 1222. antiochiai IV. Bohemund, elv. 1228., † 1233.; c) 1239. Coeuvres-Soissonsi Rudolf, ki nejét 1241-ben elhagyta.
b) Mária, † fiatal korában.
c) Filippa, férj. Briennei Eberhard, Rameru ura.
3. A negyedik házasságból:
a) Amalrik, † 1205 (jan. vagy februárban).
b) Melizenda, † 1223. előtt; férj. antiochiai IV. Bohemund, kinek második neje volt.
IV. Az öregebb anjou-ház Szicziliában, Nápolyban, Magyar- és Lengyelországban.
A mint már a II. táblában láttuk, az anjoui grófság 1204/5-ben franczia II. Fülöp király birtokába jutott, mely idő óta királyi hűbérként egyes személyeknek adatott át.
Legelőször János, VIII. Lajos király fia, kapta atyja végrendelete által s midőn ez kiskorában elhalt; IX. Lajos 1246. jún. 10-én az anjoui és mainei grófságokat Károly öcscsének adá. Ezen anjoui Károly 1266-ban pápai kegy által Sziczilia és Nápoly királya lett s ezóta Anjou a nápolyi királyok egyik mellékes székhelye lőn.
Károlytól Anjou-t fia, sánta (II.) Károly örökölte, ki ezt vejének, Valois Károlynak adta át, mire Anjou 1297-ben pairségre emeltetett. Ezen Valois-Anjoui Károly 1325-ben elhalálozván, Anjou fiára Fülöpre szállt át, ki mint VI. Fülöp a franczia trónra kerülvén, Anjou-t megint egyesítette a koronával. Fia és trónutódja János Anjou-t herczegségre emelvén, ezt Lajos nevű második fiának adta, ki, mint lent látni fogjuk, az ifjabb capetingi Anjou-ház alapítója lőn.
I. Károly első felesége által 1246-ban a Provence- és Forcalquier-féle grófságokat is megkapta. Sziczilia trónját 1282-ben elveszté. – 1276-ban a jeruzsálemi királyi czímet vette fel, mert (Imhoff szerint) Frigyes, antiochiai herczegnek (II. Frigyes császár természes fiának) özvegye (Imhoff antiochiai Máriának tartja, míg mások csak Margaretha Cajetaná-t ismerik el Frigyes feleségének) Jeruzsálemre való igényeit Károlyra ruházta át.
Első feleségét, bátyjának, IX. Lajos franczia királynak politikai számítása által nyerte. IV. Rajmond Berengár provencei és forcalquieri grófnak, t. i. több leánya volt, kiknek legidősbike IX. Lajoshoz már 1234-ben férjhez ment. Hogy a két grófság, melyet Rajmond Berengár († 1245. aug. 19-én) végrendeletileg Beatrix nevű legfiatalabb leányára hagyott, családjának egyik tagjára szálljon, IX. Lajos öcscse és sógornéja között házassági szövetséget eszközölt, melynek genealogiai viszonyait a következő tábla ábrázolja:

VII. Alfonz, Castilia királya † 1157.; III. Sancho † 1158.; Sancha † 1208. férj. aragoniai II. Alfonz.; VIII. Alfonz † 1214.; Alfonz, a Provence grófja † 1209.; Blanka † 1252, férj. 1200. Franczia VIII. Lajos † 1226.; IV. Rajmond Berengár † 1245. aug. 19.; IX. Lajos † 1270.; Anjoui Károly † 1285. 1246. Beatrix † 1267.; Margit † 1285.
images/1887-88xw106.jpg

Károlynak második neje burgund-neversi Margit volt, szintén capeting származású.

II. Róbert franczia király † 1031.; I. Henrik király † 1060.; I. Róbert burgundi hg † 1075.; I. Fülöp † 1108.; Henrik † 1066.; I. Odo † 1103.; VI. Lajos † 1137.; II. Hugó † 1142.; II. Odo † 1162.; VII. Lajos † 1180.; III. Hugó † 1192.; II. Fülöp † 1223.; III. Odo † 1218.; IV. Hugó † 1273.; VIII. Lajos † 1226.; Odo † 1269.; Anjoui Károly † 1285. 1268. Margit † 1308.
images/1887-88xw107.jpg

Károly első házasságából következő gyermekek származtak: Lajos, Sánta (II.) Károly, Fülöp, Róbert, Beatrix, Blanka és Izabella (Erzsébet).
Fülöpöt Anselm nősnek tartja és nejét Villehardouin Izabellának, Acháji Vilmos fejedelem leányának nevezi. Csakhogy a többi írók ezen Izabellának két férjet tulajdonítanak, t. i. Hennegaui Flórentiust és savoyai Fülöpöt. Továbbá állítja Anselm, hogy Fülöpöt 1274-ben sógora, Fülöp Konstantinápoly czímzetes császára a thessalonichi királyi czímmel megajándékozta volna.
Beatrix Courtenayi Fülöphez ment nőül, ki Anjou és Velencze segítségével hiába kísérlette meg Konstantinápolyra való igényeit érvényesíteni.
E házasság következő genealogiai viszonyokat teremtett.

VI. Lajos franczia király † 1137.; VII. Lajos † 1180.; Courtenayi I. Péter † 1183 kör.; II. Fülöp † 1223.; VIII. Lajos † 1226.; II. Péter, Konstantinápoly császára † 1217/8.; Anjoui I. Károly † 1285.; II. Balduin † 1272.; II. Károly, Nápoly királya; Beatrix; Fülöp † 1286 kör.; Katalin, férj. Valois Károly.; Fülöp, tarenti herczeg; Katalin.
images/1887-88xw108.jpg

Hogy Blanka III. Róbert flandriai grófhoz ment férjhez, ennek oka talán abban keresendő, hogy Róbert 1266-ban (igaz, hogy akkor már Károlynak veje vala) Károlylyal együtt a nápolyi hadjáratban vett részt.
Izabella (vagyis Erzsébet, helylyel-közzel még Máriának is neveztetik) valószínűleg 1269-ben jegyeztetett el a későbbi IV. László magyar királylyal akkor, midőn Mária, László nővére, Károlylyal, Izabella bátyjával. Izabella még V. István életében Magyarországba hozatott s 1278-ban már hitvese volt Lászlónak. Mint más alkalommal már kiemeltem, mindkét házasság politikai természetű volt, minthogy IV. Béla és fia István a magyar tengerpart biztosítására a velenczeiek ellen szövetségest kerestek, I. Károly pedig a hohenstaufeni örökösnek kivégeztetése által okozott számos németországi ellensége ellen szintén szövetségesek után nézett.
II. (sánta) Károly s a magyar Mária között kötött házasságból 9 fiú és 5 leány származott. (Henninges szerint 10 fiú, mert ő egy Keresztély nevűt is említ). A fiúk közöt Károly, Róbert, Fülöp és János négy külön ágazatot alapítván, ezeket később fogjuk tárgyalni; egyelőre II. Károly többi gyermekeit veszszük szemügyre.
Fiai közűl Lajos (ki 1317-ben a szentek sorába iktattatott) mint toulousei érsek halt meg.
Rajmond Berengár bourbon-clermonti Margittal jegyeztetett el (lásd a később adandó táblát).
Péter Gravina grófja volt s Fülöp bátyja után Róbert király helytartója (vicariusa) Flórenczben. Midőn a hadsereg élén Uguirrone, Pisa és Lucca podestája ellen vonúlt, a montecatinói csatában 1315. (aug. 29/31.) elesett.
A leányokról következőt tudunk:
Margit 1289-ben Valois Károlyhoz ment férjhez; ez genealogiai házasság.

VIII. Lajos, franczia király † 1226.; IX. Lajos † 1270.; Anjoui I. Károly † 1285.; III. Fülöp † 1285.; II. Károly † 1309.; Valoisi Károly † 1325. 1289. Margit † 1299.
images/1887-88xw109.jpg

Blanka 1295-ben II. Jakab, aragoniai királyhoz ment férjhez. Minthogy e Jakab Sziczilia királya volt s a későbbi II. Károly, nápolyi királylyal, a pápa unszolásának engedvén, 1295-ben békét kötött, melynek következtében Szicziliáról lemondott és miután ugyanazon évben Károly leányát nőül vette: ennélfogva e házasság épen oly politikai természetű, mint Leonoráé, ki 1302-ben Frigyeshez, Jakab fivéréhez ment férjhez.* Leonora 1299-ben Tocy-i Fülöphez, la Terza urához, ment férjhez; a házaspár kiskorúsága miatt VIII. Bonifác pápa 1300. jan. 17-éről kelt bullájával az egybekelést felbontván, Leonora 1302-ben Frigyeshez ment férjhez.* Mert a szicziliaiak Jakab lemondásának daczára, nem akarván tűrni az Anjouk uralmát, aragoniai Frigyest 1296-ban királyúl választák. Midőn hosszadalmas háborúskodások után elvégre 1302-ben békét kötöttek, Frigyes Sziczilia birtokában maradván, II. Károly Leonora nevű leányát nőül vette.
Az aragoniai háznak az Anjoukkal többszörösen kötött házassági szövetségeit különben is genealogice ki lehet mutatni.

II. Alfonz, aragon. király † 1196. ápr. 25.; II. Péter, arag. király † 1213. sept. 12.; II. Alfonz, provencei gróf † 1209.; I. Jakab † 1276. jul. 25.; IV. Rajmond Berengár † 1245.; III. Péter.; I. Jakab, Mallorka királya; Jakab, Exorica ura.; Beatrix, férje: Anjoui I. Károly † 1285.; II. Károly † 1309.; Sancha † 1324. neje: Anjoui Mária.; Sancha † 1343., 5. férj. Nápolyi Róbert 1305.; Róbert † 1343. neje: 1. aragon. Jolán 1297. 2. mallorkai Sancha 1305.; Blanka † 1310. férj. 1295. II. Jakab, arag. király.; Leonora, † 1341. férj. 1302. Szicziliai II. Frigyes.; Mária, férj. 1. Mallorkai Sancho. 2. Exoricai III. Jakab.; II. Jakab † 1327. neje: Anjoui Blanka 1295.; Jolán † 1302. férje: Nápolyi Róbert 1297.; II. Frigyes, Szicilia kir. † 1337. neje: Anjoui Leonóra 1302.
images/1887-88xw110.jpg

E két házasságot külön is lehet ábrázolni:

II. Alfonz, arag. király † 1196.; II. Péter † 1213.; II. Alfonz, provencei gróf † 1209.; I. Jakab † 1276.; IV. Rajmond Berengár † 1245.; III. Péter 1285.; Beatrix, férje: Anjoui I. Károly; II. Károly † 1309.; II. Frigyes.; II. Jakab.; Blanka.; Leonora.
images/1887-88xw111.jpg

Máriának két férje volt: 1. 1309 Mallorkai Sancho király, † 1324; 2. aragoniai Jakab, Exorica ura. Mindkét házasság genealogiai:

a) II. Alfonz, arag. király † 1196.; II. Péter.; II. Alfons, provencei gróf.; I. Jakab.; IV. Rajmond Berengár.; I. Jakab, Mallorka királya; Jakab, Exorica ura.; Beatrix, férj. I. Anjoui Károly.; II. Károly.; Sancho.; Mária.
b) II. Alfonz, aragon. király † 1196.; II. Péter † 1213.; II. Alfonz, provencei gróf † 1209.; I. Jakab † 1276.; IV. Rajmond Berengár † 1245.; I. Jakab, Exorica ura.; Beatrix, férj. Anjoui I. Károly † 1285.; II. Jakab; II. Károly † 1309.; III. Jakab † 1335. 1327. Mária.
images/1887-88xw112.jpg

I. Jakab királynak harmadik felesége Vidaure Teréz volt, kivel titokban kelt egybe. E házasságból származott gyermekek közűl Jakab az Exoricai (Xerica) urak ősatyja lett, kinek utódait a következő tábla ábrázolja:

I. Jakab, Xerica, Tozo stb. ura, él 1297-ben. Neje: Erzsébet, Acagrai Alvarez Perez leánya.; II. Jakab, már nem él 1310-ben. Neje: Beatrix, Lauriai Roger leánya.; III. Jakab † 1335. Neje: 1327. Anjoui Mária.; Péter † 1362. Neje: Arboreai Bonaventura, Gotiani Hugó leánya.; Beatrix, férj. Leon-i Péter Pontius, Macchana ura.; Mária (Alvarez), férj. 1. 1330. Arboreai Péter, 2. 1338. aragoniai Rajmond Berengár, Prades grófja.; tm. János Alfonz † 1369. apr.; tm. Beatrix, férj. 1355. Arboreai Hugó.; tm. Elza, férj. Luna-i Péter, Almonézio és Pola ura.
images/1887-88xw113.jpg

Beatrixnak szintén két férje volt: 1. 1305-ben Estei Azzo, Ferrara őrgrófja; 2. Beauxi Bertrand, Montescaglioso (Montesgayeux), Squillace és Andria ura. Az első házasság következőleg ábrázolható:

Chatilloni Rainald † 1187.; Ágnes † 1184. férj. III. Béla, magyar király.; Alice † 1235. férj. Estei VI. Azzo † 1212.; II. András † 1235.; VII. Azzo † 1264.; IV. Béla † 1270.; tm. Rainald † 1251.; V. István † 1272.; II. Obizzo † 1293.; Mária, férj. II. Károly náp. király.; VIII. Azzo † 1308. jan. 31., 1305. ápr. Beatrix. 1321 előtt.
images/1887-88xw114.jpg

Beatrix második házasságából egy Mária nevű leány származott, ki II. Humbert, viennei dauphinhez ment férjhez. Genealogiai házasság, a mint azt a magyar ágnál adandó genealogiai táblán ki fogjuk mutatni. A Beaux- és Anjou-ház között később kötött házassági szövetségek szintén Beatrix egybekelésének voltak kifolyásai. (Némelyek szerint Beatrix még Vienne-i Róberthez is nőűl ment volna.)
Dr. WERTNER MÓR.

EGY XVI. ÉS XVII. SZÁZADI MAGYAR CZIacute;MER-ALBUM.
(Hét czímerrajzzal.)

A czímer-gyűjtemény, melyet itt ismertetni szándékom, id. gróf Zichy Edmund tulajdona. A nemes gróf egy budapesti antiquariusnál egészen véletlenűl fedezte fel az értékes gyűjteményt, melyet megszerezve, valóságos kincset mentett meg a hazai heraldika számára.
Az aranyozott réz-pántokkal, középen az ország czímerével és a Zichy-család czímerét ábrázoló kapocscsal ellátott, díszes disznóbőr-kötésű, kis negyedrét alakú albumnak összesen 39 lapja van, melyen 34 magyar és négy más család egykorú, autogrammokkal és jelmondatokkal ellátott, igen jól megőrzött színezett czímere látható. A 39-ik lap, hártyán egy történeti jelenetet ábrázol, melyről alább lesz alkalmunk megemlékezni.
Az eredeti czímeres lapok jelenleg mind külön regal-papirra vannak ragasztva, mi által a gyűjtemény igen tetszős és egyöntetű jelleget nyer; mind a mellett már az első pillanatra észre lehet venni, hogy a lapok nem egy és ugyanazon emlékkönyvből vétettek. Mert, eltekintve attól, hogy a czímerek egy része hártyára, más része pedig durva merített papirra van festve, – a mi magában véve még korántsem zárja ki a lehetőséget, hogy a czímerek egykor ugyanazon albumot díszítették, – ama körülmény, hogy a lapok egy része számozva van, más része nem, azt látszik bizonyítani, hogy a czímerek több tulajdonos emlékkönyvéből vétettek. Bizonyítják ezt az egyes lapokon előforduló évszámok is, melyek 1596 és 1679 között váltakozván, legalább is két emberöltőt magába foglaló korra vallanak.
Ezen külső megkülömböztető jelek szerint, melyekhez még a czímer-rajzok stiljét is hozzáadhatjuk, a czímeres lapok két fő-csoportba foglalhatók. Az első csoporthoz tartoznak a régibb czímerek 1596-tól 1611-ig, a másik csoporthoz pedig a többi czímerek 1649-től 1679-ig, mely időkori sorrendet megtartva, áttérek az egyes czímerek ismertetésére.
Első csoport (1596–1611).
Ezen csoport összesen csak öt számot foglal magában. A czímerek rajza igen szabatos, finom kivitelű s ment a második csoportbeli czímereket éktelenítő barokk díszítésektől és virágguirlandoktól.
1. sz. Ruda (á Ruda, Röm. khais. Fzt. Ehrnholdt der Cron Ungern. 1596).
A czímerpaizs két, az átellenes sarkokat összekötő egymást derék szög alatt szelő vonallal négy háromszögű mezőre van osztva. A jobb- és baloldali átellenes mező fekete, benne egy-egy herczegi (zárt) korona. A felső és alsó átellenes mező ezüsttel és vörössel hétszer vágva. Sisakdísz: a hercegi korona, melyből két ferdén kiálló, jobb felül arany-fekete, bal felül ezüst-vörös kopjás lobogó között, függőlegesen egy háromlevelű liliommal ékesített arany királyi jogar emelkedik. – Takaró: arany-fekete, ezüst-vörös.
A czímer felett lévő s a jelmondatra szánt szalag-tekercsen két oldalt az évszám (15–96), középen három nagy betű, mely azonban – felső részük el levén szelve – csak nehezen olvasható. (G. O. L. vagy G. D. L.)* Bal oldalt a czímer-paizs alsó részétől haránt fektetve egy kisebb paizshoz hasonló rajz látható, felette nehány olvashatlan szóval. A paizs fekete, finom vízszintesen csoportosított arany vonalakkal díszített, vagy jobban mondva árnyékolt; mintha azt akarná jelölni, hogy a czímerben előforduló fekete mezőnek ekkép kellene árnyékolva lennie.*
2. sz. Thurzó (Christophorus – de Bethlehemfalva. Comes Scepusiensis Liber Baro Bajmoczij. Semtaviae. Freustadij. Dominus in Themetvin et Richno. Scribebat amicae et benevolae recordationis ergo. Argentorati die 25. Martii Anno ut supra. – Fölül a jelmondat: «Justus princeps, animata lex» s két oldalt az évszám 15–99.
A vágott paizs felső vörös mezejében a vágóvonalból növekvő kétfarkú koronás arany oroszlány. Az alsó kisebb arany mezőben három (2, 1) vörös rózsa. – A sisakdísz: a kinövő oroszlány. – Takaró: arany-vörös.

images/1887-88xw115.jpg

3. sz. Földesi. («Nobilissimo iuveni, et virtute, morumque integritate conspicuo: Domino Valentino Sebitzio scribebat in nominis sui memoriam Jacobus Földesius de Etre-Karcza.» Fölül jelmondatként: «Seneca: ».)
Négyelt paizs; 1 és 4. kék mezőben jobbra ágaskodó kétfarkú arany oroszlány; jobb előlábában három arany kalászt tart. 2. és 3. vörös mezőben a három belső sarokban egy-egy ötágú ezüst csillag; a negyedik, vagyis a felső bal és az alsó jobb sarokban pedig ezüst félhold. Sisakdísz: a kinövő oroszlány, két nyitott szárny között, mely utóbbiak közűl a jobboldali arany-kékkel, a baloldali vörös-fehérrel ferdén ötször sávolt. – Takaró: arany-kék, ezüst-vörös.
Mint a czímer alatt olvasható fenntebb idézett sorokból kivehető, a czímer Sebitzius Valentin emlékkönyvéből vétetett. A lap nagyságát (hosszúkás 16-odrét), valamint a papirost is összehasonlítva a fenntebb 3. sz. alatt leírt Thurzó czímerrel, csaknem biztosan következtethető, hogy ez utóbbi is a Sebitzius-féle emlékkönyvből való. Évszám magán a lapon nincs ugyan; de a regal-papiroson, melyre a czímeres lap ragasztatott, az antiquarius kezével írva ott találjuk az 1595-ik évet. Mi szintén feltevésünk mellett szól.
4. Kolonits. (Erasmus L. B. á–.)
Négyelt paizs; 1 és 4 ezüst mezőben ágaskodó fekete paripa. A 2. és 3. vörös mezőben egy-egy hat küllős arany kerék. Két sisak; sisakdíszek: 1. vörös nyitott sasszárny, melynek közepe a czímerpajzsban is látható arany kerékkel van megrakva. 2. Egy aranynyal és vörössel és egy ezüsttel és vörössel vágott kiterjesztett sasszárny közt kinövő fekete paripa. – Takaró: arany-vörös, ezüst-vörös.
A lap felső sarkában egy római VI. szám látható. A czímer felett jelmondatúl: «Tandem bona causa triumphat». – A czímer alatt: «Qualiacunque haec memoriae ac recordationis inferebat ergo Nobilissimo Dno Possessori Erasmus Ferdinandus L. B. á Kolonitsch die 9. Novemb. Anno 1607. Argentorati.»
Az eredeti czímeres lap kék reczés vastag papirra van ragasztva, melyen az antiquarius kezével írva következő széljegyzetek olvashatók:
«1607. Strassburg, Erasmus Ferdin. Freiherr von Kolonitsch. 1583 , 1638 , 1751. . Siebm. I. u. 8. Med. II. 462.
5. Pálffy (Paulus).
A keveset jobbra dülő czímerpajzs kék mezejében keskeny arany pólya; fönt jobbra néző kinövő arany szarvas; lent arany hármas halom fölött fél arany kerék. – Sisakdísz: a kinövő szarvas. – Takaró: kék-arany.

images/1887-88xw116.jpg

A czímer felett a tulajdonos jelmondata: «Jamais miel sans fiel» és kissé csonkán az évszám 1611.
A czímer alatt: «Paulus Pálffy L. B. Ung. haec scripsit Lugduni 6. Octobr.»
A lap alsó bal sarkában (nem herald.) egy kis fametszetű czímer látható, mely nyilván az emlékkönyv tulajdonosának a czímere, és pedig: hármas halmon át száguldó farkas vagy róka. A sisak-korona felett hatágú csillag. Czímertartó gyanánt jobb felől (herald.) egyik kezében a pajzsot tartó angyal, bal felől dús foszladék. A pajzs alsó jobb oldalán A., bal oldalán pedig V. betű.
Második csoport.
Az ezen csoporthoz tartozó czímerek csaknem mind egy és ugyanazon korból valók, s az egyes lapok vagy már eredetileg a czímertulajdonosok, vagy később a gyűjtő által az 1649. évszámmal jelölvék.* Ha veszszük, hogy az ezen csoportbeli czímerek tulajdonosai közűl az 1649-ki törvényczikkelyeket tizenegyen írták alá, alig lehet kétségünk benne, hogy a czímerek ezen országgyűlés tartama alatt s Pozsonyban készültek.* Kivételt csak a jelen ismertetésünkben 29. sz. a. leírt Zichy-féle czímer képez, melyen az évszám – nézetünk szerint – helyesen 1679-nek olvasandó.
Betűrendben az ezen csoportbeli czímerek a következők:
1. Batthyány. A czímerpajzs kék mezejében meredek szikla, tetején arany fészekben álló ezüst pelikán, mely csőrével felszakított melléből cseppegő vérével három fiát éteti. A szikla közepén fekete barlangban ágaskodó kétfarkú arany oroszlány, szájában egyenes kardot tartva. – Sisakdísz: fészek a pelikánnal. – Takaró: kék-ezüst.
A czímerrel átellenes lapon fölűl: piros-kék szalagon a czímer-tulajdonos jelmondata: «Quisque suae fortunae faber», és a job sarokban az album lapszáma: 192. – Alul: piros-zöld szalagon a névaláírás: «Comes Adamus de Batthyany. Generalis contra Canisien».* A czímer körűl látható virág-fűzér leírását, mint a heraldikust kevésbé érdeklőt, úgy itt, mint a következő czímereknél mellőzendőnek véltem.*
2. Bossányi. A czímerpajzs kék mezejében zöld alapon kiemelkedő terebélyes zöld fa alatt haladó fekete (barna) medve. – Sisakdísz: hasonló kinövő medve, kisérve jobbról arany nap, balról ezüst félhold által. – Takaró: kék-arany, vörös-ezüst.
A czímer felett a jelmondat:
«Recte timendo neminem facias,
Recte faciendo neminem timeas».
A jobb sarokban a lapszám (69) és E. C. U. L. betűk.
A czímer alatti szalagban a sajátkezű aláírás: «Gabriel Bossanj de Nagi Bossan».
3. Draskovich. A kék czímerpajzsban zöld hármas halomból kinövő koronás arany sas, jobb lábában arany almát (golyót) tartva. – Sisakdísz helyett: püspöki jelvények.
A pajzs felett a jelmondat: «Auxilium de Sancto». – Alatta az évszám 1649 . és a tulajdonos sajátkezű aláírása: «Georgius Draskovich comes perpetuus de Trakostyán. Episcopus Jaurinensis, lociq. eiusdem supremus comes. Sacrae Cesareae Regiaeq. Mtis. Consiliarius». – A lap jobb sarkán az album lapszáma: 209.
4. Drugeth. Vörössel és (hullámszerűen) ezüsttel háromszor vágott pajzs; a vörös mezőben hét (4, 3) aranynyal futtatott barna madár (rigó). A pajzst leveles arany korona díszíti, mely alól két oldalt kék-vörös szalagok hullámzanak alá.
A czímer felett piros szalagban:
«Dulce pro patria mori
G. D. H.
Quid non pro Deo
E. C. V. L.»
A czímer alatt zöld szalagban a tulajdonos sajátkezű aláírása: «Comes Georgius Drugeth de Homonna.»

images/1887-88xw117.jpg

5. Erdődy. Négyelt pajzs, kék középpajzszsal, melyben zöld halmon arany fél kerékből természetes színű szarvas növekszik; a nagy pajzs: 1 és 4. vörös mezőben két ezüst pólya; a 2-ik arany mezőben kiterjesztett szárnyú koronázott fekete sas; a 3-ik arany mezőben rovátkos fehér várfal, közepén kiugró hasonló kerek toronynyal. Három sisak. A középső dísze: a pajzsbeli koronás sas. A jobboldali sisak koronájából czölöpösen állított hajlott pánczélos kar, markában függőlegesen tartott vörös-fehér-vörös féllobogó. A baloldali sisak-koronából hasonló kar, markában függőlegesen tartott karddal. – Takaró: arany-kék, ezüst-vörös.
Jelmondat: «Omnia ad majorem DEI Gloriam».
Sajátkezű aláírás: Comes Georgius Ludovig Erdődy m. p.
A lap felső jobb sarkán: 99. sz.
6. Forgách. A kék czímerpajzsban lebegő arany koronából növekvő meztelen, koronás ifjú nő, kinek kibontott dús hajzata kétfelől a derekáig lehullámzik. – Sisakdísz: a pajzsalak. – Takaró: arany-kék, ezüst-vörös.
Jelmondat: «Fortuna potentiam ali».
Aláírás: Comes Adamus Forgách mp.
Lapszám: 187. – – 1649.
7. Hagger. Kék czímerpajzsban lebegő, sarkaival fölfelé fordított ezüst patkó, ennek közepéből magasan kiemelkedő arany kereszt. Sisakdísz helyett püspöki jelvények. Takaró helyett hullámzó aranyrojtos piros szalag.
Jelmondat: «Christus spes mea». A czímerpajzs alatt: Reverendissimus Dominus Andreas Placidus Hagger Archiabbas sancti Martini sacri montis Pannoniae. – A lap felső jobb sarkában 295. sz.
8. Hoffman. A czímerpajzs kék mezejében serlegidomú ezüstös szökőkút, e felett keresztülugró természetes színű szarvas. Sisakdísz helyett püspöki jelvények. Takaró helyett arany-piros szalag.
A czímer felett piros szalagon jelmondatúl: «Quemadmodum desiderat cervus ad fontes aquarum, ita desiderat anima mea ad te Deus». Psal. 41. – A czímer alatt zöld szalagban a tulajdonos sajátkezű aláírása; Paulus Hoffman El. Epps Quinq. ecclesiensis, Vicarius Generalis Strigoniensis. Az albumlap száma: 138.
9. Illésházy. Kék pajzsban lebegő koronán álló, koronázott fekete sas, kiterjesztett szárnyakkal, alulról fölfelé haránt nyíllal átlőtt melléből vér csepeg. Sisakdísz: a pajzsalak.
A czímer felett jelmondatúl: «Tempora, tempore, tempera».
A czímer alatt a tulajdonos sajátkezű aláírása: Comes Georgius Ilésházy pp. (perpetuus) a Trenchin. A lap felső jobb sarkában 113. sz. – A carton közepén az antiquarius kezével az évszám: 1649.
10. Laski. Aranynyal damaskolt vörös mezőben zöld hármas halom közepén bal lábán álló ezüst gólya, előre nyújtott jobb lábában fehér golyót (követ) tartva. – Sisakdísz helyett püspöki jelvények s arany-zöld hullámzó szalag.
Jelmondat: «Sustine et vinces».
Aláírás: Benedictus Laski mp. Epps. Agriensis.
11. Lippay I. A kék pajzsban zöld alapon, arany talapzaton nyugvó koronázott ezüst oszlop, melyet két oldalról ágaskodó koronás leopárdok tartanak. Sisakdísz helyett primási jelvények.

images/1887-88xw118.jpg

Jelmondatúl a czímer felett: «Conjungere Deo et sustine Ecclesias. cap. 2. »
Aláírás: Georgius Lippay m. p. Archiepiscopus Strigonien. Primas Hungariae etc.
Az albumlap száma: 52. – Középen a cartonon az antiquarius kezével az évszám: 1649.
12. Lippay II. (Caspar – de Zombor.) A pajzs ugyanaz. A sisakdíszben a pajzsalak ismétlődik.
13. Mattkovich. Kék pajzsban zöld alapon ágaskodó koronás arany griff, előre nyújtott jobb lábában hatágú arany csillagot tart. Sisakdísz: hasonló kinövő griff.
Jelmondat: «Virtus in ardua tendit. 1649.»
Aláírás: «Michael Mattkovich Lector & Canonicus Jaurin. ac Abbas Sanctae Crucis de juxta Muram».
A lap felső jobb sarkában 290. sz., bal felől: 270. sz.
14. Nádasdy. Kék czímerpajzsban ezüst hullámos tavon két oldalt kinövő nádszál között kiterjesztett szárnyú ezüst kacsa úszik. Sisakdísz: álló kacsa.
Jelmondat: «Deo, Regi et Patriae».
Aláírás: Comes Franciscus de Nádasd mp.
15. Osztrozith. A kék pajzs felét rovátkos fehér várfal foglalja el; előtte zöld alapon vértes vitéz bal kezében pajzszsal, jobbjában görbe kardot emel a bástyafok felé, mely mögűl egy arany-vörös ruhás ifjú nő feje fölé emelt félig meztelen két kezével követ dob a vitéz felé. A pajzs felső jobb és bal sarkában egy-egy ezüst félhold. – Sisakdísz: növekvő vértes vitéz, bal keze csipőjére támasztva, kinyújtott jobbjában egyenes kard.
Jelmondat: «Omnia conando docilis tolerantia vincit».
Aláírás: Paulus Ostrozith de Giletinch mp. Posonij 1649.
A czímerlap jobb sarkán 131. sz., balról 110.
16. Páálfalvay. A czímerpajzs kék mezejében fél arany keréken ezüst galamb, csőrében arany galyat tartva. – Sisakdísz helyett püspöki jelvények. Takaró: kék-arany és vörös-ezüst.
Jelmondat: «Perfecta charitas, foras mittit timorem».
Aláírás: Joannes Páálfalvaj, Lector et Canonicus Eccl. metr. Strigoniens. Abbas S. Petri de Tapoltsa.
A lap felső jobb sarkában 142. sz.
17. Pálffy I. Kék pajzsban lebegő fél arany kerékből növekvő, term. színű szarvas. – Sisakdísz: a szarvas. – Takaró: kék-arany.
Jelmondat: «Tout avec le temps 1649».
Aláírás: Paulus Pálffy ab Erdeőd mp. Reg. Hungariae Palatinus.
A lap felső jobb sarkán 66. sz.
18. Pálffy II. (Nicolaus Comes – 1649.) Az I. alatt leírthoz teljesen hasonló.
19. Püsky. Kék mezőben lebegő arany koronából növekvő ezüst paripa. – Sisakdísz helyett püspöki jelvények.
Jelmondat: «Initium sapientiae timor Dei».
Aláírás: «Joannes Püsky mp. Archiepiscopus Colocensis.
A lap felső jobb sarkán 56. sz. – A carton közepén az antiquarius kezével: 1649.
20. Ráttkay. Négyelt pajzs, kék középpajzszsal, ebben arany csigán átfutó ezüst lánczon függő arany csöbörrel ellátott ezüst kút. A nagy pajzs: 1. és 4. vörös mezőben rovátkos bástya, ívezetes kapuval. 2. és 3. fekete mezőben ágaskodó koronás arany griff, előre nyújtott jobb első lábában egyenes kardot tart. – Sisakdísz: a griff növekvő alakja. – Takaró: jobbról ezüst-vörös, arany-fekete; balról: ezüst-fekete és ezüst-kék.
Jelmondat: «Fortior adversis».
Aláírás: Georgius Rattkay Lector Zagrabien. et Can. de Nagy-Thabor.
Az albumlap száma: 139. – A cartonra az antiquarius kezével írva az évszám: 1649.
21. Recheim.* Ezen czímer kétségkívül az Aspremont család magyarországi ága megalapítójának: Recheimi Appremont Ferdinand Gobert, Rákóczy Julia (II. Rákóczy Ferencz nővére) férjének a czímere. V. ö. Nagy I. Magy. csal. I. 70. l.* Négyelt pajzs, ezüsttel és kékkel hasított középpajzszsal; ebben kiterjesztett szárnyú fekete sas. A nagy pajzs: 1. és 4. kék kereszttel négyelt vörös mező; 2–3. damaskolt arany mezőben kétfarkú vörös oroszlány. – A pajzst leveles arany korona díszíti, mely alól takaró helyett arany-piros szalagok hullámzanak alá.
Jelmondat: «Je suis armęs par et pur la Croixs».
Aláírás: F. Comte de Recheim mp.
Az albumlap száma: 184.
22. Serényi. Hasított pajzs. Jobbról piros mezőben czölöpszerűleg állított többször hajlott barna kigyó; a baloldali udvar vágva; fönt kék mezőben arany koronás, szárnyas, bojtos farkú kecskebak (ló?); az alsó rész aranynyal és vörössel vágva. – Sisakdísz: a kinövő kecskebak. (?) – Takaró: vörös-arany, kék-ezüst.

images/1887-88xw119.jpg

Jelmondat: «Audaces fortuna juvat».
Aláírás: Paulus Sereny de Kis-Serény.
Albumlap száma: 250.
23. Szalay. Kék pajzsban arany-koronás zöld hármas halomból növekvő term. színű szarvas (dámvad). – Sisakdisz helyett: püspöki jelvények; a süveg alól piros szalag hullámzik alá.
Jelmondat: «Coelitus possideo. 1649».
Aláírás: Joannes Szalay Praepositus Ecclesiarum Albae-Regalis et Sancti Adalberti, ac Canonicus Ecclae Jauriensis.
Az albumlap száma: 300.
24. Széchényi. Kék pajzsban zöld hármas halom közepén bal lábán álló ezüst galamb kiterjesztett szárnynyal, előre nyújtott jobb lábában három arany-zöld mákfőt, csőrében arany-zöld koszorút tartva. – Sisakdísz helyett: püspöki jelvények, a püspöki süveg alól piros-kék szalag hullámzik alá.
Jelmondat: «Si Deus pro nobis, quis contra nos».
Aláírás: Georgius Szecheny mp. E. Eppus Wesprimiensis.
25. Theökeöly. Kék pajzsban zöld alapon ágaskodó koronás oroszlány előre nyújtott jobb lábában görbe ezüst kardot tartva. – Sisakdísz: a kinövő pajzsalak. – Takaró: kék-arany; vörös-ezüst.
Jelmondat: «Arte et Marte».
Aláírás: Stephanus Theökeölj Junior mp. Anno 1649.
Albumlap száma: 130.
26. Wesselényi. Kék pajzsban sas és delphinből combinált koronás szörny-állat. A fej és a test felső része a lábak és karmokkal arany, csavart alsó része pedig és farka ezüst-pikkelyes. A balra néző állat bal lába karmai között három vörös rózsával ellátott ágat tart. – Sisakdísz: a pajzsalak. – Takaró: kék-arany, vörös-ezüst.
Jelmondat: «Quod est faciendum, non est procrastinandum».
Aláírás: Comes Franciscus Wesselény mp.
Albumlap száma: 95. – A carton közepén az antiquarius kezével az évszám: 1649.
27. Zrinyi I. Hasított pajzs; jobbról kék mezőben fehér, rovátkos várfal, közepén kiszökellő rovátkos kerek bástyával; balról vörös mezőben, két, belső oldalával egymásfelé fordított, nyitott arany sas szárny – Sisakdísz: növekvő balra fordult arany griff, kiterjesztett karmokkal. – Takaró: vörös-arany.
Jelmondat: «Sors bona nihil aliud».
Aláírás: Comes Nicolaus a Zrin mp. Banus.
28. Zrinyi II. Pajzs, mint az I. alatt leírt. – Sisakdísz: növekvő arany griff. – Takaró: ezüst-vörös.
Az albumlap száma: 185.

images/1887-88xw120.jpg

Jelmondat az átellenes lapon: «Vincere aut mori».
Aláírás: Comes Petrus a Zrin mp.* A czímeres album ezen lapját igen érdekes és élénk harczi jelenet díszíti. – Két magyar lovas vitéz egy gyepes halmot rohan meg, melyről egy török lovas – kinek társa lovával együtt már vérében fekszik a földön – futásban keres menekvést. Azonban a magyar vitézek egyike üstökön ragadva, szablyájával ennek is leüti fejét. – Míg a török paripája a fejétől megfosztott, lehanyatló s vérző testtel bal felé tovább száguld, addig jobb felől a másik magyar vitéz is odavágtat. A daliás alak bal kezében – kengyelére támasztva – arany-fehér piros zászló lobog, előre nyújtott jobb keze pedig a fentebb leírt czímert emeli.*
29. Zichy. Kék pajzsban zöld hármas halomból kinövő két hatágú arany szarvas-agancs között magas arany kereszt (Passions-Kreuz). Ugyanazon kép díszíti a sisak koronáját is. – Takaró: vörös-kék.

images/1887-88xw121.jpg

Jelmondat: «Sperandum et ferendum. Anno 1679».
Aláírás: Stephan. Zichy. Vice-Generalis Jaurien. et annexorum Confiniorium.
Az eddig leírtakon kívül az album még az alább felsorolt, sajátkezű aláírásokkal ellátott czímereket tartalmazza:
30. Michael, Vajvoda Valachiae 1649.
31. Ferdinandus. 1649.* Ezen czímer és aláírás valószínűleg az 1647-ben Magyarország királyává kikiáltott, akkor még csak 15 éves, IV. Ferdinándé, és nem az uralkodó III. Ferdinánd császár-királyé.*
32. Leopold I. (Ignatius) 1649.* A mennyiben I. Leopold csak több évvel később választatott meg, az évszám itt kétségkívül téves.* és
33. Herman Tschernin graf von Chudenitz.
Végül említést kell tennem azon kis képről is, melyről futólag már ezen közleményem bevezetésében megemlékeztem. – Ez egy hártyára festett élénk történeti jelenet, mely a császári és királyi követeknek, a török követekkel való találkozását Komáromnál (1649.?) ábrázolja. – Az előtér bal oldalán a Duna folyik, melyen számos naszád látható. Több naszád már kikötött. A kiszálló követeket a folyó partján török főemberek fogadják s kisérik a kissé tovább látható sátrak felé. A folyó túlpartján egy a földre terített szőnyegen török urak lakmároznak. A háttérben egy kis liget, lovas csapatok, kacsák, száguldó vitézek stb. – A lap túloldalán egy német szövegű felírás, mely a jelenetet magyarázza.
Ezek után az érdekes album behatóbb méltatását heraldikai szempontból avatottabbakra bízva, itt még csak nehány észrevételt kivánok tenni annak igazolásául, hogy a gyűjtemény csakugyan oly kincs, melynek segítségével heraldikai és genealogiai műveink nem egy hézaga pótolható.
Már az első csoportban leírt czímerek között egy eddig csak hiányosan ismert és két teljesen ismeretlen czímerrel találkozunk. Ilyenek
1. A Thurzó czímer (2. sz.), melynek alapján a Thurzó-család régi czímerének színeit Csergheő Géza minden kétséget kizáró biztossággal csak az imént határozta meg.* L. értekezését a «Turul» 1887. évf. 130. és kk. 1.*
2. A Földesy czímer (3. sz.) A családot Nagy Iván is említi (Magy. csal. IV. 226. l.), de czímerét nem ismeri.* A Siebmacher-féle «Der Adel v. Ungarn» czímű műben annak szerkesztője, Csergheö Géza a Zichy-albumból vette át.*
3. A Pálffy czímer (5. sz.) A család bárói czímere is eddig teljesen ismeretlen volt.* Csergheö G. szíves értesítése szerint.*
A második csoportbeli czímerek közűl a következők ébresztenek nagyobb figyelmet, és pedig:
1. A Drugeth czímer (4. sz.), mely a leírt alakban szintén ismeretlen.
2. Hagger. (7. sz.) Minthogy ily nevű családról Nagy Iván sem tesz említést, lehet, hogy a czímer nem magyarországi család czímere.
3. Hoffmann. (8. sz.) A családot Nagy Iván (V. 127. l.) említi, de a czímert nem.
4. Lasky. (10. sz.) Nagy Iván (VII. 30. l.) a családot ismerteti, de a czímert nem, valamint Lasky Benedeknek a nevét sem találjuk a nemzékrendben.
5. Lippay. (11. sz. I. és II.) Nagy Iván a család czímerét ismertetve, az oszlopot tartó állatokat hibásan oroszlányoknak mondja.
6–10. A Matkovich, Ostrosith, Pálfalvay, Püsky és Ráttkay családok czímereit szintén nem találjuk Nagy Ivánnál. A legutóbb nevezett családról a tudós szerző azt állítja, hogy adataink csak a XV. század végeig terjednek. Czímerünk azt látszik bizonyítani, hogy ily nevű család még a XVII. században is virágzott.
11. Recheim. (21. sz.) A czímer az Aspremont cs. ismert czímerével egyező ugyan, de a színek tekintetében attól lényegesen elüt.
12. Serényi. (22. sz.) Nagy I. a család czímerét ismertetve, azt részben a miénktől eltérőleg írja le. (X. 157. és kk. l.)
13. Szalay. (23. sz.) Nagy I. (X. 462. és kk. l.) több ily nevű családot ismertet, czímereket is közöl, de ezeknek egyike sem hasonlít az általunk leírt czímerhez.
14. Zriny. (28. sz.) A czímer a család czímerének új változatát adja.
15. Zichy. (29. sz.) Ezen czímer a család régi czímerét ábrázolja, mielőtt az a grófi rangot elnyerte volna. Nagy Ivánnál (M. cs. XII. 395. l.) jegyzet alatt olvassuk, hogy a czímert úgy a mint az az idézett műben van leírva, t. i. a jelenleg is használt grófi czímert már I. István is használta. – Minthogy az általunk leírt czímer tulajdonosa ugyanazon I. István, kételyeink támadhatnának, vajjon a tudós szerző észrevétele megállhat-e? Azonban tudva, hogy épen Zichy I. István volt az, ki családjának később a báróságot, majd a grófságot is megszerezte, kételyeink önként eloszlanak.
Végül, midőn jelen közleményemet befejezném, el nem mulaszthatom a czímer-gyűjtemény tulajdonosának, nagyméltóságú id. gróf Zichy Edmund úrnak még itt is hálás köszönetemet kifejezni, hogy a drága albumot lemásolás és ismertetés végett átengedni, s ez által a szakemberek számára is hozzáférhetővé tenni sziveskedett.
Ifj. KUBINYI MIKLÓS.

ERDÉLYI CZIacute;MERES NEMES LEVELEK.
(Egy czímerrajzzal.)

A múlt nyáron az erdélyi levéltárakban tett történeti kutatásaim alkalmával kiterjesztettem figyelmemet a czímeres nemes levelekre is s mintegy tizenhárom darab eddigelé irodalmilag ismeretlen nemes levelet találtam. Tíz darab a Brassó városi levéltárból kerűlt kezeimhez, egy Radnótfáján a gr. Toldalagi levéltárból s egyet Béldi István úr adott át Maros-Vásárhelyen, hogy társulatunk számára hozzam fel. Megtoldhatnám ezt a sorozatot még többel is. A legrégibb s bizonyára a legérdekesebb volna az egész között Zsigmond király czímeres levele 1415-ből a Somkereki Erdélyi család részére, a gr. Teleki család maros-vásárhelyi levéltárából; de ezt a gr. Teleki család okmánytára I. kötetéhez mellékletűl kivánván adni színes hasonmásban, nem akarok elibe vágni ennek a közleménynek, lesz alkalmunk vele ott akkor megismerkedni.
Későbbre tartom fenn magamnak ugyancsak a gr. Teleki levéltárból még három darab XVI. századi czímeres nemes levél bemutatását, u. m. Sáfrány Mátéét 1560-ból, Somkuti Dán Péterét Báthory István királytól 1579-ből és Koroly György ármálisát Báthory Zsigmondtól 1598-ból.
A most bemutatandó tizenkét nemes levél a következő:
1. Rosnay Dávid czímeres nemes levele, Báthory István lengyel királytól és erdélyi fejedelemtől (kelt Varsóban 1582 decz. 3-án), melylyel ő Erdélyben és Lengyelországban szerzett érdemeiért kiveszi «paraszt és nem-nemes állapotából» (rusticitatis et ignobilitatis statu et conditione) s Erdély és Magyarország nemesei sorába emeli, adván neki czímerűl kék mezejű paizsban egy horgonyt, melyet delphin fon körül. A sisakon arany koronán ugyanaz a horgony és delphin; takaró vörös és fehér.
A czímer leírása eredetiben ez:
«Scutum videlicet triangulare rubri coloris, in cuius campo depicta est anchora, quam delphinus marinus capite sursum, cauda vero deorsum reflexa sinuose circumplectitur.»
A czímer díszesen ki van festve a levél homlokán. A nemes levél aláírásai: Stephanus Rex, Mart. de Berzevice cancell. Kívül: Regestrata Georg. Chiakor. (Br. ltr.)
2. Kisbudáki Móré András nemes levele, melyet ő mint Brassó város szolgája Báthory Zsigmond fejedelemtől nyer 1584. szept. 24-én Gyula-Fehérvárról.
A nemes levél szövege a következő:
Sigismundus Bathori de Somlio, waivoda Transsylvaniae et Siculorum comes et cetera: Memoriae commendamus tenore praesentium, significantes quibus expedit universis, quod nos, cum ad nonnullorum dominorum consiliariorum nostrorum humilimam intercessionem, nobis propterea factam, cum vero attentis et consideratis, fidelitate et fidelibus servitiis, nobilis Andreae More de Kisbudak servitoris civitatis Coronensis, que ipse nobis et huic regno, pro posse suo, exhibuit et impendit ac in futurum quoque exhibiturus et impensurus est; eundem igitur ex statu et conditione plebea et ignobili, in qua natus est, et hactenus extitit, eximendum, ac in coetum et numerum verorum ac indubitatorum regni Hungariae et Transsylvaniae nobilium annumerandum, aggregandum et ascribendum duximus; prout annumeramus, aggregamus et ascribimus, decernentes expresse, ut a modo in posterum, idem Andreas More haeredesque et posteritates ipsius utriusque sexus universae pro veris et indubitatis nobilibus habeantur et reputentur, ac omnibus et singulis illis honoribus, gratiis, privilegiis, indultis, libertatibus, immunitatibus, praerogativisque, quibus coeteri veri et nati praedicti regni Hungariae et Transsilvaniae nobiles et militares homines, quomodocunque de iure et consuetudine, utuntur, fruuntur et gaudent, uti frui et gaudere valeant atque possint. In cuius rei memoriam firmitatemque perpetuam praesentes literas nostras, pendentis et authentici sigilli nostri munimine roboratas annotato Andreae More haeredibusque et posteritatibus eiusdem utriusque sexus universis, clementer dandas duximus et concedendas. Datum in civitate nostra Alba Julia vigesima quarta die mensis Septembris anno domini millesimo quingentesimo octogesimo quarto.
Sigismundus Bathori de Somlio m. p.
Volffgangus Kowachochy m. p. cancellarius.
3. Kolosvári Literatus János tordai sókamara igazgató (praefectus camerae salis nostri Tordensis) nemes levele Báthory Istvántól (Nepolomic 1585 aug. 23), melylyel az erdélyi hadi expeditiókban szerzett szolgálataiért őt és általa Márton, Gáspár és Imre fiait nemesekké teszi. Czímerük: kék mezőben tollat tartó kar; a paizs felett koronán sólyom madár, takaró: hamvasszürke és arany, mindkét oldalon.
Az eredeti czímer-leírás:
«Scutum vid. triangulare coelestini coloris, in cuius area brachium humanum depictum est, cuius manus calamum scriptorium tenere conspicitur; supra scutum galea est militaris, cuius summitati regium diadema gemmis atque unionibus ornatum est impositum; cuius uni ex crepidinibus falco naturali colore depictus pedibus insistit.
Datum per manus magn. fid. n. s. dil. Martini de Berzevice equitis liberi baronis de Dondang, nostri per Transsylvaniam concellarii consiliarii et capitanei Staragardiensis.»
A czímer helye kifestetlen. Az első sor aranyozott. Nagy függő viaszpecséttel. Báthory és Berzeviczy aláírásával. Kívül: Georgius Chakor secretarius. (Gr. Toldalagi lt.)
4. Köröspataki Tybáld István a fejedelmi udvari puskás gyalogok, t. i. a testőrség vagyis az u. n. «kék drabantok századosa» (centurio peditum pixidariorum aulae) részére Báthory Zsigmond fejedelem által 1596. aug. 8-án Gyula-Fejérvártt adományozott czímeres nemeslevél. A nemeslevél kiemeli, hogy a kitüntetett kapitány már maga is nemes szülőktől származott, tehát nemességében csakis újra (denuo et ex novo) erősíttetik meg, azon érdemeiért, melyeket a fejedelem és az ország irányában, főkép a kereszténység közös ellensége a török ellen viselt hadjáratokban (legutóbb bizonyára a Sinán vezérbasa ellen Havasalföldén az Al-Dunánál viselt győzelmes hadjáratokban) tanúsított. A festett czímerben a pajzs kék mezejében zöld halmon egy álló férfialak látható, mindkét kezével egy vörös zászló nyelét tartva. A sisakot körülfolyó takarók vörös és zöld színt mutatnak a festett czímeren.
Az eredeti rövid czímer-leírás im ez:
Scutum videlicet triangulare coelestini colois in cuius campo effigies hominis integre depicta, ambabus manibus vexillum rubens tenere conspicitur. Supra scutum galea militaris est pohita, ex cuius cono teniae sive lemnisci variorum colorum hinc inde defluentes, utramque scuti partem pulcherrime ambiunt et exornant.
A nemeslevél érdekességét emeli az a körülmény, hogy ugyanazon nemeslevélben Tybáld István házát Köröspatakán, Sepsiszékben, a mely nemes Kálmán András és Luka Máté Kálnoki Tamásné özvegye jobbágya háza között áll, mindenféle rendes és rendkivüli adózás (census, taxa, contributio subsidium, lucrum camerae) tized, kilenced, «et capeciarum pensione» és minden köznép által teljesítendő szolgálat alól felmenti és kiveszi. Meghagyván Sennyei Pongrácz főudvarmesterének, Várhegy várkapitányának, Sepsi, Kyzdy, Orbai háromszék királybirájának s Küküllőmegye főispánjának; hasonlókép az alkirálybíráknak, adószedőknek, harminczadosoknak és Köröspataka bírájának és esküdtjeinek, hogy Tybáld Istvánt semmiféle adózással ne háborgassák.
Aláírás: Sigismundus Princeps. Stephanus Josica canc., Joan. Bernard sig.
Kihirdettetett 1597. június 29-én a tepsői táborban (in castris Tepseo) Háromszék főjegyzője Literatus Gáspár által.
5. Bélmegyeri Domokos János czímeres nemes levele Bethlen Gábortól (Gyulafejérvár 1625 jan. 18.). Azelőtt is nemesnek mondatik. Czímere: a paizs kék udvarában pánczélos vitéz, jobbjában kivont kardot tart, baljában pisztolyt süt el. A paizs feletti koronán ugyanaz kinövőleg.
A czímer rajza, arányai igen gyakorlatlan kézre vallanak.

images/1887-88xw122.jpg

Eredetiben:
«Scutum vid. militare erectum coerulei coloris, in cuius campo sive area miles cataphractus altera manu acinacem quasi versare, altera sclopetum pistoliae nuncupatum velut explosurus tenere, totusque ac in praelium subito excursurus compositus esse visitur.»
Aláírás: Gabriel, Stephanus Kowáczoczy cancell. mpa. Gregorius Ormankeózy mpa. (Béldi István adománya a Herald. társ. ltr. számára.)
6. Szotyori Nagy Elek nemes levele, a kit Báthory Zsigmond nemesít meg, mint Brassó város szolgáját, 1585. szept. 27-én Tordáról; de czímer adományozása nélkül.
A nemes levél, mely szintén a brassói levéltárban őriztetik, a következő:
Nos Sigismundus Bathori de Somlio vaivoda Transsylvaniae et Siculorum comes etc. Memoriae commendamus tenore praesentium significantes quibus expedit universis, quod nos, cum ad nonnullorum dominorum consiliariorum nostrorum humilimam intercessionem nobis propterea factam, tum vero attentis et consideratis fidelitate et fidelibus servitiis nobilis Alexii Nagy de Zottior, servitoris civitatis nostrae Brassoviensis, quae ipse nobis et huic regno pro locorum et temporum varietate exhibuit et impendit ac in futurum exhibiturus et impensurus est, eundem igitur Alexium Nagy ex speciali gratia et potestatis nostrae plenitudine, e statu et conditione plebea et ignobili, in qua natus est, et hactenus extitit, eximendum ac in coetum et numerum verorum regni Hungariae et Transsilvaniae nobilium annumerandum, aggregandum et ascribendum duximus, prout annumeramus, aggregamus et ascribimus, decernentes expresse, ut a modo deinceps idem Alexius Nagy ipsiusque heredes utriusque sexus universae pro veris et indubitatis nobilibus habeantur et reputentur, omnibusque et singulis iis honoribus, gratiis, privilegiis, indultis, libertatibus, iuribus, immunitatibus, praerogativisque,quibus ceteri praedicti regni Hungariae et Transsilvaniae nobiles et militares homines quomodocunque de iure et consuetudine utuntur fruuntur et gaudent, in perpetuum uti frui et gaudere valeant atque possint. In cuius rei memoriam firmitatemque perpetuam praesentes litteras nostras pendentis et autentici sigilli nostri munimine roboratas annotato Alexio Nagy ipsiusque haeredibus et posteritatibus utriusque sexus universis clementer dandas duximus et concedendas. Datum in oppido nostro Thorda 27 die mensis Septembris A. D. 1585.
Sigimundus Bathory de Somljo.
Wolffgang. Kowachoczy Cancell.
7. Vargyassi Kosa, máskép Literatus János (Johannes Literatus alias Kosa de Vargyass), Iktári Bethlen Péter Hunyad- és Mármaros megyék főispánja balázsfalvi birtokai számtartójának (rationalista) czímeres nemes levele, Brandenburgi Katalin fejedelemasszonytól, (1630. szept. 15-ről Szamos-Ujvártt kelt) azon érdemekért, melyeket Bethlen Gábor fejedelem, majd az ő szolgálatában, főkép a balázsfalvi uradalom hat éven át való hűséges kezelésével szerzett. Az adományozott czímer, mely a levél homlokán szépen kifestve látható, kék mezőben zöld halmon öt fát aranyalmával s a dombtetőn griff madarat tüntet fel, szájában arany tollal, jobb lábában kivont karddal. A zárt sisakon drágaköves korona, takaró: fehér-vörös, arany-kék.
A czímer leírása, a mely a rajzzal nem egészen egyezik, a következő:
«Scutum videlicet militare coelestini coloris, in cuius campo seu fundo monticulus viridis herbis virentibus et fructibus raris hincinde enatis redimitus iacere, superque eo griphus naturali colore depictus in ore calamum scriptorium aureum, inque altero pedum acinacem strictum tenere conspiciuntur».
Aláírva: Catharina és Steph. Kowachoczy cancell. Kihirdettetett 1631. jun. 28-án a gyulafehérvári országgyűlésen. Ellenmondott Vargyasi Dániel Mihály háromszéki királybíró. (Br. ltr.)
Legérdekesebb csoportja eme nemes leveleknek a következő három, melyek a Váradi és Köres-éri Köröséri, máskép Köleséri család három generatióját nemesítik meg, illetőleg diszítik fel czímerrel egymásután: az apát, fiút és unokát, mindeniket saját külön érdemeiért. Az első, a ki nemességet s azzal együtt czímert nyer Rákóczy Györgytől Köröséri Mihály, a fejedelmi itélő tábla jegyzője, mint jogtudós tüntettetik ki. Tudományát példázza czímerében a pegazus, szerénységét a hordóban ülő Diogenes. Ennek fia lehetett Köröséry Sámuel, a kit harminczkét év múlva Lipót császár-király tüntet ki újabb czímerrel. Ez a Sámuel debreczeni pap volt, a mit a czímerlevél ugyan szóval nem említ, de papi tisztjét tanúsítja maga a beszélő czímer, a mely fekete taláros papi alakot ábrázol (olyanforma tógában, mint a minőt a debreczeni theologusok, togatusok, viseltek régebben), kezében könyvvel. A harmadik már Köleséri Sámuel de Köres-ér, az előbbi Sámuel fia, ugyancsak Lipót császártól nyer újabb czímert 1696-ban. Ő is a papi pályára készült s a külföldi egyetemekről először mint theol. és phil. doctor tért vissza és lelkész lőn, de ezt abba hagyta s ismét külföldre menvén, ott orvostudorrá képezte ki magát. Erdélyben telepedvén meg, a kir. gubernium s a csász. és kir. őrsereg orvosa lőn, majd polgári hivatalokra lépett s bányászati felügyelő, később kormányszéki titkár s 1717-ben tanácsos lőn.* L. a czímerlevelet s Nagy Ivánnál VI. k. 436. l.* Valamint atyja, ő is több munkát adott ki.
A három Köröséri czímeres levelei a következők:
8. Váradi Keöreöséry Mihály czímeres nemes levele Rákóczy Györgytől (1632. máj. 3-áról Gyula-Fehérvárról), melyet ő «in conscribendis iuridicis expeditionibus» tanúsított érdemeiért, mint a fejedelmi itélő tábla írnoka és hites jegyzője (tabulae nostrae iud. scriba et iuratus notarius) nyert, mint különben is nem csekély tudományú, istenfélő és hozzátartozói iránt kegyes férfiú, a mint róla a fejedelmet Thoroczkai Mihály prothonotarius informálta. Az ő érdemeiért kiterjesztetik a nemesség testvéreire is: Istvánra és Pálra.
A czímer, mely a levél homlokán látható, a paizs kék udvarában egy diogenes-hordót, rajta pegazust ábrázol, a mely első lábával tollat, másikkal kardot tart. A sisakon arany korona, melynek két szögletén és közepén egy-egy arany csillag; takaró: sárga-kék és vörös-fehér.
A czímerleírás eredetiben így hangzik:
«Scutum vid. militare coelestini coloris, in campo sive area pegasus integer alis exertis volitans posterioribus duobus pedibus dolium Diogenicum volutare, anteriorum dextro nimirum, calamum scriptorium, altero ensem evaginatum sustinere conspicitur».
Aláírva: Georgius Rakoci, Steph. Kowaczoczy cancell. Mart. Markosfalvi secretarius. Kihirdettetett Biharmegye gyűlésén 1633 ban, Torma János, Biharmegye jegyzője által.
9. Váradi Köröséry Sámuel és neje Domyán Anna, fia Sámuel és Czeglédy Pál anyai ágon való rokona (frater matruelis) czímeres levele Lipót császár-királytól (kelt 1665. ápr. 22-én Bécsben).
A czímer a paizs kék mezejében fekete tógás ifjú, jobb kezében nyitott könyv; a sisakon fehér angyal, jobbjában koronát, baljában kivont kardot tart. Takaró: arany-kék, és ezüst-vörös.
Eredetiben:
«Scutum nimirum militare erectum coelestini coloris, fundum illius viridi latepatenti campo interoccupante, super quo vir aetate iuvenis, facie rubicunda, capillo nigricante longiusculo, capite maradurina pelle lata subducto, coopertus veste nigra Ungarica talari amictus, manuum sinistra latus fulcire, dextra vero librum apertum, aureis literis venustum tenere visitur. Scuto incumbentem galeam militarem craticulatam sive apertam Angelum eleganter depictum genuum tenus eminentem, itidem manuum dextra coronam auream, sinistra autem gladium ancipitem tenentem, regio diademate proferente, ornatam».
Aláírva: Leopoldus, Georg. Szelepcheny archiep. Coloc. és Steph. Orbán mp. Kihirdettetett 1665. jul. 1. Borsodmegyében in confinio Szendrő. Math. Aszalay sed. iud. not. által.
A nemes levél könyv alakjában piros bársony kötésben 8 hártyalevélből áll függő pecséttel, a czímer az első lapot foglalja el. A czímer díszes keretbe van foglalva, melyen a kétfejű sas, Magyarország és társországainak czímerei láthatók.
10. Köres-éri, németesen Kreissbachi Köleséri Sámuel (phil. et med. doctor, gubernii regii et praesidiorum caes. et reg. in Transsylvania medicus ordinarius) czímerlevele, melyet ő az orvosi tudomány terén tett kiváló szolgálataiért, mint már különben is nemes nyer Lipót császár-királytól 1696. decz. 14-én Bécsből keltezve. A czímer neki, nejének, Mederi Ágnesnek (Asnatha Mederiana), mostoha fiának, Mederi Sámuelnek és utódaiknak adatik; meghagyván Kölesérinek ősi családi előnevét «de Kres-Eér», vagy németűl «von Kreiszbach» (pristini tamen et aviti praedicati titulo de Kres-Eér, sive germanico idiomate von Kreiszbach»).
Köresér, Nagy-Szalonta helyén volt, régen nagyobb hely, esperességi székhely. Innen származik a család előneve. Sámuelnél, a ki Erdélyben a német hadak orvosa volt, lefordítják németre s «von Kreiszbach»-nak nevezik.
A czímer nagyon komplikált s alig (csupán a pegazus által) emlékeztet a régebbi Köreséri czímerekre. Négyelt paizs. Közepén szívpaizsban zöld mezőn koronás hármas szikla. A paizs felső jobb és alsó bal sarkában arany mezőben ketté osztott kétfejű sas, szárnyaiban zöldággal; a főpaizs belső bal és alsó jobb részében piros mezőben fehér pegazus. A sisak koronáján féltesttel kiemelkedő griff madár, jobbjában gyűrűt, baljában hármas nyilat tartva.
Az eredeti czímerleírást már csak a pontosság okáért is közölnöm kell, mert ebben részletesen körül van írva a czímer képe:
Scutum vid. militare erectum in 4 partes divisum, in meditullio sui tamen quoddam scutulum, cuius viridem campum rupes tricollis coronata occupat, continens, cuius quadripartiti scuti, superiori dextrae et inferiori sinistrae transversis partium luteis fundis biceps aquila, in medietate divisa, cuius altera superne, altera vero medietas inferne, utrobique lasuream frondem pede tenens naturali suo colore depicta cernitur. Superiori vero sinistrae, inferiori autem dextrae transversis partium rubris campis, prout inferiori unus, sic et superiori alter pegasus argenteo colore depictus, alter alteri per ommia similis ad praescripti scutuli coronatam tricollem rupem celeri cursu facietenus tendens visitur. A sisakon: griphum fusco colore erecto corpore et capite, exertaque lingva depictum, anterioribus autem pedibus, dextro vid. annulum, sinistro vero tres sagitas pharetrae tenentem proferente, ornatum.
A czímer egy egész lapot tölt be a zöld bársonyba kötött könyvalakú czímerlevélen, s nagyon szépen van kifestve. Felette mint ékítés Lipót császár-király arczképe látható két angyal által tartva. A levélről a nagy függő pecsét csüng alá. Aláirás: Leopoldus, Sam. Kálnoki, és Andreas Szentkereszti. Mindhárom czímerlevél a brassai levéltárban őriztetik.
A Köleséri czímerek csoportja után vissza kell térnünk két, az erdélyi cancellárián kelt s Apafi Mihály fejedelem által adományozott czímerlevélre. S ezek a következők:
11. Dálnoki Gothárd Jakab, a Brassó városi ref. egyház lelkészének (Jac. Gothard de Dalnok), ecclesiae ref. civ. Coronensis pastoris) czímeres levele, melylyel Apafi Mihály fejedelem (1676. nov. 18. Gyula-Fejérvártt) őt s általa János és Lőrincz nevű fiait, Mária Christina és Anna nevű leányait, mint a kik azelőtt is nemesi előjogoknak örvendettek (hactenus etiam nobilitatis praerogativa gavisos) újra a nemesek sorába igtatja, adván nekik a következő czímert: A paizs kék mezejében szürke lovon ülő violaszínű talárba öltözött férfi alak, hosszú szakállal, fején vörös sapkával, jobb kezében három búzakalászt, baljában a kantárszárat tartva. A sisakon korona; takaró: sárga-kék és vörös-fehér.
Eredetiben, latinúl:
«Scutum vid. militare coelestini coloris, in cuius campo sive area homo quidam integer txxxga violacei coloris, aliisque vestibus talaribus indutus equo subnigro insidens, sinistra equum freno dirigere, dextra vero manibus tres culmos seu aristas tritici portare visitur».
Aláírás: Mich. Apafi, Franc. Lugasi secretarius. Kihirdettetett: 1676. decz. 8-án a gyulafehérvári országgyűlésen Nagykendi Kendi János fejedelmi prothonotarius által. A czímer nincs lefestve. Az oklevél nagy függő pecséttel van ellátva, fa-tokban. (Br. ltr.)
12. Katona, máskép Szász István nemes levele, melyet Apafi Mihálytól nyert 1675. jun. 7-én Gyula-Fehérvártt. E szerint a fejedelem megtekintvén Boncza György és Csiki István désfalvai és Barátosi András gálfalvai bírák felszabadító levelét (litteras manumissionales), mely szerint pávai Csekme Gábor mint teljhatalmú gondnoka nejének, Pócsa Annának és kovásznai Pócsa Mihálynak – désfalvi jobbágyukat Stephanum Katona alias Szász, a jobbágyságból felszabadítják – tekintettel arra, hogy a fejedelemnek is hadi szolgálatokat tett, ő is kiemeli parasztságból és nemessé teszi, adván neki czímerűl zöld borostyánnal köritett paizs kék mezejében kiemelkedő sziklát, melyen csőrében három búzakalászt tartó holló áll. A zárt sisakon korona s különböző színű foszlányok. «A mint lerajzolva látható» úgymond a nemes levél, de a rajzra fentartott hely kitöltetlen.
Az eredeti czímer leírás így szól:
«Scutum vid. militare erectum coelestini coloris circulariter oblongum et lauro viridi circumductum, ex cuius fundo rupes quaedam in altum enasci et in eius summitate corvus quidam naturali suo colore ac stanti similis depictus tres spicas tritici maturi rostro gestare conspicitur».
Aláírva: Mich. Apafi, Joan. Bethlen cancell. Kihirdettetett: 1677. febr. 18-án Dicső-Szent-Mártonban Küküllő vármegye gyűlésén Pókay Miklós megyei jegyző által. Függő pecséttel, fa tokba zárva. (Br. ltr.)
13. Gyurka Demeter abrudbányai lakos és bányász czímeres nemes levele, melylyel Lipót császár-király (1701. febr. 22. Bécsben) a bányászat terén szerzett érdemeiért őt és feleségét, Ruszandát, s utódaikat megnemesíti. Hozzá beszélő czímert nyer: A paizs kék mezejében zöld halmon szikla, s azon bányász áll felemelt kalapácscsal. A sisak koronáján könyöklő vörös kar arany koszorút tartva, felette a felírás: Laborando inveni. Legalább a szépen kifestett czímerkép így ábrázolja, nem összhangzóan a czímer szószerinti leírásával, melyben a bányász szájából, mintegy sóhajtásként e szavaknak kell jönni: in spe (az ismeretes bányász «Glück auf»-nak latin fordítása).
Az eredeti czímerleírás szerint:
Scutum vid. militare coelestini coloris erectum, in cuius campo rupes et in illius radice homo quidam fossili instructus instrumento, exeunte quasi per halitum ex ore: In spe Aodere visitur. A sisakon való koronán: Brachium humanum humerotenus resectum, rubro vestitu indutum, manu corollam a ream, cui lemma Laborando Inveni inscriptum est, tenens.
A czímerkép egy lapot foglal el; felette középen mint keretdísz a kétfejű sas, a szögletekben a magyar forona s az erdélyi három nemzet czímerei. Aláírás Leopoldus, Joan. Fiath. Kihirdettetett 1702-ben Gyula-Fehérvártt az országgyűlésen, Henter Ferencz protonotárius által. (Br. ltr.)
Ezek ama czímeres levelek, melyek ez alkalommal az erdélyi levéltárakban kezembe kerültek. Érdemesnek véltem őket regestrálni, mert eddigelé ismertetve nem voltak s ezek által is teljesbbé lesz némileg a magyar nemesi családok és czímerek lajstroma, melyek összegyűjtése társulatunknak egyik feladatát képezi.
SZÁDECZKY LAJOS.

SZAPÁRY VAGY SZÁPÁRY?
(Első közlemény.)

Szerencsés gondolat a grófi családtól, hogy családnevének helyesírása iránt a «Magyar heraldikai és genealogiai társaság» véleményét kikérte és így annak megvizsgálását nyilvános vita alá bocsátá; mert ezáltal nem csak családneve egységét állapítja meg, hanem a történelmi nevek helyesírásának eldöntését más irányban is elősegíti, és ez által történelmünk tisztázására bővebb alkalmat nyújt.
A Szapáry vagy Szápáry családnév történelmi kutatásokon és mellékesen nyelvészeti alapon is nyugvó eldöntése jó példáúl szolgálhat a többi kérdés alá vehető családnevek mai helyesírásának elhatározására is; azért tehát e kérdés megérdemli, hogy vele tüzetesen foglalkozzunk nem egyedül az illető grófi család, hanem még inkább a történettudomány érdekében. Ez okból én már néhány évvel korábban kutatásokat tettem a grófi család első őseinek történelmi szereplése és életrajzi viszonyainak földerítése végett, különösen Győrött, Budapesten, Veszprémben és Bécsben néhány száz adatot gyűjtöttem ez irányban; mert Nagy Iván családtani munkája különösen az első Szapáryak iránt semmikép sem elégített ki, nem csak terjedelem, hanem időrend tekintetében sem. Ezt nem lehet Nagy Ivánnak hibáúl felróni, ki nem kutathatván át hazánk valamennyi levéltárait, kénytelen volt a hozzá beküldött adatokra szorítkozni és a sokszor csekély készletet még szűkebben feldolgozni.
Most azonban nem czélom a Szapáry ősök életrajzait megírni, hanem csak a családnévre vonatkozó fontosabb adatokat bemutatni, de mégis úgy, hogy azokból Nagy Iván tévedései is könnyen rectificálhatók legyenek, egyszersmind a családnév történelmi változatai is feltűnhessenek.
Értekezésem két részből áll: az elsőben előadom adataim ismertetését időrendi sorozatban, különösen azon okmányokra szorítkozva, melyek egyszersmind az életrajzi főbb változatokat is megvilágítják; a második részben kritikai vizsgálat alá veszem az első rész adatait a családnév helyesírására vonatkozólag, azután megállapítom az eredményt és kimondom véleményemet a Szapáry vagy Szápáry családnév mai helyesírásáról.
I.
Az első Szapáryak 1550 körül kezdenek a magyar közéletben feltűnni, midőn Szapáry György nőűl vette Asszonyfalvy Annát és vele ennek győrmegyei birtokán Asszonyfalván (rövidítve Asszonyfán) telepedett meg. Hogy ekkor a család fiága birta-e már Szapár földjét, eddig szerzett adataimból még nem tűnik ki; de ha bírták is azt, nem sok hasznát vehették, mert a török uralom azt csak pusztának ismerte, és még sokáig csak «praedium» volt. Ezen házasságból 1555 körül egy fiu született, ki nem sokára tekintélyes állásra vergődött Győrmegyében.
Szapáry István okmányilag ismert föllépése 1582-ben történt, midőn saját személyében a megyei törvényszéknél pürlekedett, és így ekkor már nagykorú volt. Bácsán lakott, később, valószínüleg szülei halála után, anyai örökségén Asszonyfán és Alsokon (Szentmárton mellett) tartózkodott. Neje volt Fábián Pál leánya Anna. – Győr várának török uralmi (1594. szept. 29. – 1598. márcz. 29.) ideje előtti évekből összesen 16 adat található róla Győrmegye legrégibb jegyzőkönyveiben. A nevezetesebbek:
1582. Egregius Stephanus Zapari tiltakozik Néma község nemesei ellen a közös legeltetés iránti szerződés megsértéseért.
Ugyanez évben: Egr. St. Zapary tiltakozik Pychordy ellen.
Ugyanott: Egr. St. Zapari Bánkon levő két nemes curiája iránt a püspök ellen lép föl.
Negyedik adat: Ad instantiam St. Zapary, idézés.
1586. Evocat Emericus Örkény Stephanum Czapari de Batcha ac Stephanum Azzonfalvay, Néma iránt. – Első előnév.
Ugyanott: Capitulum inhibet nobiles Stephanum Czapary ac Stephanum Azzonyfalvay, Borba és Ecs végett.
1588. Nehezen olvasható: Feria sexta p. f. Michaelis. Eodem die citat Stephanus Czapary et Azzonfalvay medio Blasii Wyncze iudlium adportari in domo senatoria ad instantiam Petry Hagymasy de commissa violentia. Per eundem iudlium ad instantiam Stephani Czapary ac eiusdem consortis Pauli Fabiani filiae Annae cum secutoribus ac Ladislao filio eiusdem potentia facta in Kozeos Nema (Közös Néma) in terris arabilibus feria proxima ante Michaelis in loco Kiskoez Zelle (Kisköz Széle); expeditionem petit in eundem. – Egyetlen adat Szapáry István nejéről.
1589. Tiltakozik nobilis St. Zapary, Nagy-Écs iránt.
1592. Stephanus Czapary ügyvédeűl «Clementem Walum et alios» vallja. – Első nyoma az ő ügyvédvallásának.
U. o. St. Czapary eltiltja colonos dni Stephani Teoreok Kis-Pervad és Azzonffalwa iránt.
U. o. St. Czapary eltiltja Poky Mihályt Börcsháza iránt.
1593. Stephanis Zapary de Alsok et St. Azzonfalway prohibent Joannem Nagy iudlium. – Második előnév.
U. o. Similiter nomine Stephani Zapary de Alsok Stephani Azzonfalway filii prohibent capitulum ab usufructuum Borba et Azzonfalva.
Ezután tizennyolcz évi (1594–1611) hézag mutatkozik a török uralom terjeszkedése miatt Győr elesése után.
1611. Ad praescripta comitia Cassoviensia electi sunt egregii Michael Poky de Mérges et Stephanus Czapary. – Országgyűlési követ.
1613. (Királyi leirat a pozsonyi kamarához:) Stephany Szapary nomine gratiae 50 floreni Hung. determinantur – apr. 19.
1613. Feria sexta post f. Philippi et Jacobi Ap. 248. Exhibitur et praesentatur series literarum dnorum consiliariorum camerae S. M. quibus significant: pro dicatore huius cottus egregium Stephanum Czapary agnoscisse et subtituisse.
U. o. Item egr. St. Czapary prohibet universos ab usibus Felső-Néma et portionum in Barba et Azzonffalva.
U. o. Et uterque, quam dicator regius Stephanus Czapary, quam (controlor) Martinus Alsoky in congregatione iuramentum prestabunt.
1613. okt. 11. Expedietur interim (ad palatinum) dicator Stephanus Czapary cum pecunia. – Tehát kir. adófelügyelő.
1614. Stephanus Czápáry iuratus nobilis iuramentum praestitit et in numerum assessorum aussumtus est. – Mint megyei táblabíró is megtartá néhány évig a kir. adófelügyelőséget. – Először Czápáry.
1615. Dicator St. Czapari. – Ismét St. Czapari, Borba iránt. – Egy pöriratban újra: Conqueritur egr. St. Czápáry.
1616. Protestatio St. Czapary.
1617. Conqueritur egr. D. St. Czapáry.
1618. Dallos János választatván dicatorrá, valószínűleg eddig vitte Szapáry István a kir. adófelügyelőséget.
1619. Nob. St. Czapary curator dni Gregoroczy.
1620. Egy szerződésen ezen aláírás: Coram me Stephanum Szapary iuratum assessorem cottus Jauriensis. – Először Szapary.
1621. Item literae Armales Petri Calaris (Kláris) publicatae sunt. – Kláris Péter Szapáry István veje volt.
U. o. Item praesentatae sunt literae armales pro parte Nobilis Stephani Czapar˙.* Érdekesnek tartom e két jegyzőkönyvi kivonatot teljesen közölni: «Anno 1621. Sabato proximo post festum visitationis beatissimae Virginis Mariae. – 6. Item literae similes armales Petri Calaris publicatae sunt, in quibus Sua Maiestas Caesareo Regia eundem Petrum Claris et fratres suos uterinos Andream et Mathiam et matruelem Joannem Komáromy in veros et legitimos regni nobiles annumeravit et adoptavit. – 7. Item praesentatae sunt literae Mathiae quondam S. C. et Regiae Mattis dni nostri clementissimi piae recordationis similiter armales pro parte nobilis Stephani Czapar˙, in quibus Sua quondam Maiestas, habito respectu fidelibus servitiis eiusdem Stephani Czapar˙, arma sive insignia eiusdem Nobilitaria renovavit, cum alias is ex nobili prosapia fuerit quidem oriundus, verum injuria temporum eadem insignia et privilegia amiserit, quae etiam sunt publicatae».* – Ez újitott nemeslevél volt; lehet, hogy a diplomában «Kláris» és «Szapáry» áll; az eredetit nem ismerem.
1622. Nobilis Petrus Kalaris suo et nobilis Stephani Czapary, filiorumque et filiarum ac caeterorum fratrum et consangvineorum nominibus – Borba, Asszonyfalva, Néma, Börcsháza és Neszkenye iránt tiltakozik.
1623. Nominantur autem pro candidatis in oficium vicecomitis huius cottus Jauriensis: generosus ac egregius Casparus Grebechy, Joannes Syey, Joannes Dallos et Stephanus Czapari. – Ez évről 137. és 159. sz. a. Czapáry áll.
1624. 226. sz. Anno 1624. 9-a Martii, concordia inter familias Szapary et Petrum Klaris ab una, partibus vero ab altera venerabile capitulum eotum vicecomite Joanne Syey, iurassoribus Stephano Torkos, Martino Egry.
Ezen szerződés valószínűleg Szapáry István halála közeledésekor iratott, meghalt 1625 körül. Ekkor ő hetvenéves aggastyán lehetett, mert 1582-ben már nagykorúnak kellett lennie, ki saját személyében is pörölhetett. Neje Fábián Anna már korábban meghalt.
Szapáry István gyermekei voltak: András, ki később alispán, utóbb kir. kamarai tanácsos lett, Mihály, ki 1639 körül halt meg, Fruzsina, Szilvásy Jakab neje, Borbála, Kláris Péter (utóljára a győri kir. őrség fővajdája) neje, Zsuzsánna, előbb Szelesthey Sándor, 1626 után Szalay János neje.
Szapáry András már a harminczas években álló férfiú volt, midőn atyja meghalt, neje Csáth Anna gazdag győri polgár leánya volt, ki a gazdaság körül a gondot férjével megosztá, és így a család mind vagyonban, mind tekintélyben folyvást gyarapodott.
Ez időből már igen sok adat áll rendelkezésemre, melyek közől az életrajzra vonatkozó fontosabbak a következők;
1625. Joannes Zilág˙ protestatur contra nobilem Andream Czapar˙, Taap iránt.
1626. 14. Febr. Nobilis Petrus Klaris certorum peditum vayvoda Jauriensis nobilis dominae Barbarae Zapar˙ consortis suae nomine, Néma iránt.
1626. Datum in castello Dienesffalva, f. 2. pr. p. dnicam Exaudi. Ferdinandus Secundus D. gr. electus Romanorum imperator etc. Expositum est Matti nrae in personis generosarum dominarum Euphrosinae Jacobi Sylvasy et Susannae Alexandri Zelestej de Alsó Zeleste fidelium nostrorum egregiorum consortum, filiarum vero egregii condam Stephani Szaparj, qualiter eadem dominae exponentes cum fidelibus nostris egregii Petri Claris certorum peditum nostrorum Jauriensium vajvodae consorte filia vero praefati condam Stephani Szaparj in totali possessione Aszoniffalva cum curia nobilitari – ac portionibus in Borba, Nema ac Ech, necnon domo in praesidio Jauriense – (osztályparancs).
1627. (494.) Egregii Andreas et Michael Szapary necnon Petrus Kláris personaliter nominibus et in personis familiae Szaparyanae, tiltakoznak.
1628. A pápai uradalom panaszkodik contra dnos terrestres desertae possessionis Asszonfalva, notanter Andream Zapary, Petrum Klaris et alios. – Tehát ekkor Asszonyfát elpusztíták a törökök.
1628. (575.) Egr. et nob. Andreas Zapary personaliter suo ac nobilium Michaelis fratris, necnon Euphrosinae gen. Jacobi Szilvassy de Zergen, et Barbara Petri Klaris vayvodae Jauriensis, ac Susannae nobilis Joannis Zalay (már nem Szelesthey); tiltakozás.
1628. A káptalan tiltakozik Szapary András ellen – praetendens terras arabiles alias per prudentem et circumspectum Simonem Chat civem dictae civitatis Jauriensis. – Tehát ekkor halt meg Szapáry András apósa Csath Simon.
1629. Egr. Petrus Klaris n. et in p. familiae Szaparyanae, Asszonfalva és Nagy-Néma iránt.
1630. Egr. Petrus Klaris et familia Czaparj; tiltakozás.
1630. máj. 25. Andr. Czaparj suo et Georgii Szalay nomine.
1630. nov. (702.) Barbarae Czaparj Egr. Petri Klaris consortis.
U. o. (703.) Andr. Czaparj velut frater natu maior suae familiae.
1631. Egr. Petrus Klaris n. et in p. g. Dnae Barbarae Szapary.
U. o. (18.) Egr. Andr. et Michael Szapary – prohibent.
1632. (51.) Sabariam deputati sunt (4-iknek) Andr. Szapary.
U. o. (58.) Ablegantur in Sabariensem congregationem: Andreas Szapary iuratus assessor. – Ekkor már m. táblabiró.
1632. (74.) Egr. Andr. Szapary iuratus assessor cottus Jauriensis – a káptalan ellen.
1633. «Palatinus Urunk eo Nagysága levelét olvasták el, kiben parancsolja, hogy az Czápáry uram törvényétől supersedeál». – Magyar jegyzőkönyv.
1634. (101.) Pro eligendo vicecomite candidatis generosis dnis priori dno vicecomite Joanne Dallos, Andrea Czápáry, Petro Jagasich et Paulo Nemay.
U. o. (122.) Ad inst. egr. Andreae et Michaelis Szápáry.
1634. A püspök protestatus est contra egregios Andream et Michaelem Szápáry.
1634. Ad instantiam egr. Andreae Czapary iurati assessoris h. c. egr. Martinus Egry, Martinus, Michael Szeghy, Martinus Angrano iudlium huius cottus retulerunt, eundem Andream Czapary nulla bona et iura possessionaria libera praeter dedititiis Turcicis habere. – Tehát a család birtokai mind a török uralom alatt állottak.
1635. (145.) Andr. Szapary prohibet – Écsi Fűzallya, Borba, Nema, Asszonfalva, Feolseo Neszkenye iránt.
1636. Nos capitulum eccl. Jaur. d. p. m. quod egr. Andreas Szapary et generosa dna Anna Chat consors eiusdem – ügyvédeket vallanak.
1636. okt. 24. Ad nobilium insurrectionem pro capitaneo nominatus est gen. dnus Andreas Szapary, pro vajvoda egr. Benedictus Szentmártony. – Fölkelő nemesség kapitánya.
1637. máj. 8. (229.) Unanimi voto comitatus voces colligendo ex candidatis quatuor personis in vicecomitem electus est gen. D. Andreas Szapary, qui solitum prestitit iuramentum. – Alispán.
1637. (244.) Eodem die publicatae literae regales S. M., et ad dietam electi pro nunciis gen. D. Andreas Szapary vicecomes et Michael Czunko iur. notarius eiusdem cottus Jauriensis. – Országgyűlési követ.
1637. Saagh in f. b. Michaelis A. comes Joannes Drugeth de Homonna iudex curiae etc. Expositum est nobis in p. egr. Andreae Szapary – olim Stephanum Czaparj – ipsi Andreae Czapary – in p. dicti Czapary. – Ugyanazon okmányban háromfélekép.
1638. okt. 30. Bodo Giörgi Szolga biro uram attam ez commissiot Alsoki Martoni, Baicsi János, Pethes Giörgi nemes szemeliek instanciaiokra stb. Andreas Szapary vicecomes cottus Jauriens. mp. – Saját kézirata.
1638. Nos capitulum e. J. d. p. m. qod egr. Joannes Dallos coram nobis – ügyvédeivé vallja: Andream Szapary, Martinum Feyerpataky, Petrum literatum de Meszleny, Benedictum Meszleny etc.
1639. jun. 5. (409.) Gen. d. Andreas Szapary vicecomes aliique iudlium et iurati assessores sedriae cottus Jaur. in officiis ipsorum confirmati sunt. – Harmadik évben alispán.
1639. (428.) Protestatur Anna Chatt consors dni vicecomitis Andreae Szapary. – (430.) Gen. d. Andr. Szapary vc. c. J. nomine et in persona g. Dnae Annae Chyatt.
1640. Andreas Szapary tamquam maior natu frater et defensor benorum indivisorum familiae suae Szapary prohibet – Asszonyfalva, Borba, Eörkény, Néma, Ravazd; továbbá Börcsháza, Felseö Neszkenye és Keökeháza iránt.
1640. szept. 13. Communi congregationis consensu denuo confirmarunt praesentem dnum generosum Andream Szapary in officio vicecomitis. – Negyedik évben alispán.
1641. Gen. d. Andreas Szapary et Frusina similiter Szapary condam Jacobi Szilvasy relicta vidua et Barbara Szapary Petri Klaris ac Susanna Szapary Joannis Szalay egregiorum consortes ad oculatam – bírói szemlét kérnek.
1641. Nos universitas necnon Andreas Szapary vicecomes – egr. Petrus Klaris praesidij S. C. Regiaeque Mattis Jauriensis supremus vaivoda. – Aláírás: Coram me Andrea Szapary vicecomite cottus Jauriensis mp.
1642. jan. 16. A megye tisztikara megmarasztaltatik, 5-ik évre.
1642. apr. 26. Kir. leirat a pozsonyi kamarához: benigne annuimus, ut consiliaratus penes cameram istam Hungaricam per obitum quondam Caspari Ordody vacans fideli nobis dilecto Andreae Szapari vice comiti comitatus Jauriensis conferatur – Kinevezés kamarai tanácsossá.
1643. febr. 23. Ad conventum in oppido Sabariensi ablegantur: Rmus d. Mathias Palffy Archiabbas S. Martini S. M. Pannoniae, Andreas Szapary vicecomes et Andr. Farkas cottus eiusdem notarius. – Követség.
1643. máj. 8. Primum et ante omnia generoso dno Andrea Szapary a S. C. Regiaque Matte proxime praeterlapsis diebus in consiliarium Camerae Hungaricae electo et vicecomite dicti cottus Jauriensis officio suo sponte cedente – Pozsonyba költözés 6 évi alispánság után.
1644. (161.) Idem dnus praepositus prohibet familiam Szaparyanam ab usu terrarum arabilium Barba vocatarum.
1645. Ad instantiam g. dni Andreae Szapary – vizsgálat.
Szapáry András mint kir. kamarai tanácsos meghalt 1650 körül. Utána neje Csath Anna még néhány évig életben maradván, felügyelt a birtokok kezelésére; Péter fia lett azután a család fejévé.
Szapáry Péter mindjárt atyja halála után nem csak gazdászati, hanem politikai és katonai tekintetben is jelentékeny tevékenységet fejtett ki. Már 1650-ben donatiót kapott négy fehérmegyei helységre, később pedig birtokai gyarapodása után 1693-ban bárói rangra emeltetett. Lássunk néhány okmányrészletet az ő életkorából is:
1650. szept. 9. Bécs, kir. adománylevél. Nos Ferdinandus etc. – consideratis – meritis fidelis nostri egregii Petri Szapary, quas ipse sacrae primum regni nostri Hungariae coronae, et deinde Maiestati nostrae – totales et integras possessiones tam populosas quam desertas Agh Szent Peter et Uyffalu aliter Novay vel Besenyő – Erchy et Perkata – quae alioquin egregii olim Pauli Dombay profuisse sed per mortem et defectum seminis eiusdem ad sacratissimam praedicti regni nostri Hungariae coronam consequenterque collationem nostram regiam – devolutas esse perhibentur et redactae – memorato Petro Szapary ipsiusque haeredibus et posteritatibus, primum quidem masculini, iis vero non existentibus, foeminini, imo et legatariis utriusque sexus universis dedimus, donavimus etc.
1651. jul. 11. Mi Berkes Máthé az nemes Giör vármegyének vice szolga biraja és Vépi Gergel esküttje – az nemzetes Cátt Anna aszonnak az néhai nemzetes vitézlő Szapari Andras uramnak megh hagiatott özvegie instantiajara mentünk vala ki Nagy Echre – tanukihallgatás.
1655. Szapary család birtokóvása.
1660. márcz. 22. (Osztálylevél a győri káptalan előtt): Mi az néhai nemzetes és vitízlő Szapáry András uram maradéki négyen, úgymint: Szapáry Miklós, Szapáry Péter, Kata Szapáry és Szapáry Judith, atyafiságosan végeztünk és osztoztunk meg egymással. – Elsőben Szapáry Miklós és Péter úgy végeztek az rácz faluk végett, hogy Ercsi nevű falu praecise Szapáry Péter uramé lígyen virtute donationis regiae, – Rácz-Szentpéter pedig és Besnyő egyenlő jussal két felé osztassék, – a rajta levő 100 forintot Szapáry Péter uram szabadulására való költségre cedálták. – Ötödször Szapár nevű praedium praecise fiúágnak maradott. – Tizennegyedikszer Bana falu Komárommegyében négy felé osztatik: Miklósé 6 1/2 jobbágy, Péteré 6 1/2, Katáé (Fejérpataky Ráfaelné) 8, Judité (Farkas Andrásné) 8 jobbágy stb.
Ezek után már kevés eltérések mutatkozván az okmányok névirataiban, ezzel bezárhatjuk a családra vonatkozó adatok sorát; különben is az itt közlött osztálylevél kiállítása után a fiág 1693-ban báróságra, 1722-ben pedig grófságra jutván és terjedelmes birtokokat szerezvén, tagjai az ország különféle részeiben laktak, és így az okmányok is sok levéltárban lennének fölkeresendők, melyek a grófi család történetére ugyan érdekesek, de a Szapáry vagy Szápáry név eldöntésére a fönebbiek után már fölöslegesek.* Érdekességük miatt álljon még néhány: 1662. Szapary Péter és a szent-mártoni apát között a birtokkérdés iránt vizsgálat rendeltetik. – 1667. In persona egregii Petri Szápáry, veluti fratris natu maioris heredum condam egregii Andreae Szápáry et totius familiae Saparyanae prohibet: Börcsháza, Pervád, Borba, Asszonyfalva, Néma és Nyeskenye iránt. – 1671. Az eő Felsége német renden levő népének egy hónapig tartására való limitatio ekképen következik az porta: (43-ik) Szapary Péter ur 2 frt.*
Megjegyzem még, hogy Szapáry Péter* Szapáry Péterről némelyek kétségbevonják annak török fogságát, melyet azonban egyéb adatokon kívül az 1660-ik osztálylevél is tanusít, melynek kiállításánál Péter személyesen nem is volt jelen; de a szerető testvérek bőven gondoskodtak róla, sőt (az első pont szerint) kiszabadítására még a 100 frt követelést is cedálták. Tehát bizonyos, hogy Szapáry Péter török fogságban volt (1657–1661); de Birchpfeifer Sarolta színművében egyik túlzás az, hogy Szapáry Pétert grófnak tünteti föl, ki fogsága idején még báró sem volt. – Az osztálylevél azt is tanusítja, hogy Péter az 1650-iki donationalis patensben igért Perkáta helységet a privilegialis donatióban nem kapta meg, csak Ercsi, Rácz-Szentpéter és Besenyő jutott a család birtokába. Szapár pedig akkor csak praedium (puszta) volt.* testvérei közől Szapáry Miklós családja kihalt; Szapáry Katalin még atyja (András) életében Pozsonyban férjhez ment Fejérpataky Rafael kir. kamarai tiszthez (1645 körül), ki azután Bécsbe költözött és (1655 körül) az udvari kanczellária lajstromozójává lett, az 1660-iki osztálykor még életben volt, de pár év múlva meghalt; utána özvegye másodszor ment férjhez Radostics Ferenczhez, ki utóbb (1678–82) Komárommegye alispánjává lett, ezen házasságból származott Radostics Klára, ki azután női ágon a Komáromy, Kovács, Barbay és Szombathy családokat tette a Szapáry fiág rokonaivá. Szapáry Judit nőági utódai által a Farkas, Somogyi, Milkovics és Szentmihályi családok jutottak rokonságba.
Ezeket mellékesen megvilágításúl megemlítvén, térjünk át most a Szapáry vagy Szápáry családnév megállapítására.
Dr. SZOMBATHY IGNÁCZ.

KÖNYVISMERTETÉS.

A Siebmacher-féle magyar és erdélyi czímergyűjtemény.
(Válaszúl Béldi Istvánnak a Turul legutóbbi füzetében megjelent bírálatára.)

Elismert hasznú s még folytatásban levő művekre nézve a bírálatnak csak kétféle módja fogadható el, vagy az absolut elismerő, vagy az, mely a mű előnyös oldalainak részletezése után áttér az óhajtandó módosításokra, előadva a netaláni tévedéseket és hiányokat, minők minden nagyobb gyűjteményes munkában előfordulnak és elő is fognak fordulni, hogy e bírálatot a mű szerzője lelkiismeretesen figyelembe véve, a tévedéseket lehetőleg kerülje s a hiányokat a pótlékkötetben pótolja.
A bírálat utóbbi módja következményeiben áldásos, mert javít, a művet egyúttal ajánlja s annak tekintélyét is növeli.
De természetesen, elengedhetetlen feltétel, hogy az ily mű bírálója az illető szakban legalább is annyira jártas legyen, mint a bírált mű szerzője, mert ellenkező esetben ez «úgynevezett» bírálat nem lesz eyéb, mint hajánál fogva előránczigált akadékoskodás, semmit mondó tárgyak felőli szegényes csipkedés, mely a «non savoir», a szakértelemhiány következtében nem veszi észre a netalán valóban létező nagyobb hibákat és hiányokat.
Már említém, mit követelek egy bírálótól? Azt, hogy legaláb ugyanazon színvonalom álljon a szerzővel, kinek művét bírálja; s ezuttal még hozzá teszem, hogy ily nagyszabású gyűjteményes munkának, mint a szóban forgó, bírálóitól egész joggal megkövetelhetjük, hogy teljes fogalma is legyen arról, miképen áll elő az ilyféle gyűjtemény; mennyi szellemi, testi és anyagi áldozattal van csak egyetlen egy ily füzet összeállítása egybekötve, – hogy jogos mértékkel mérhesse meg a mű előnyeit s meg tudja ítélni, volna e manapság más valaki képes, e műnél jobbat, kimerítőbbet létre hozni?
Hogy Béldi úr, saját szavai szerint, czímereket gyűjt és heraldikával foglalkozik, ez még nem avatja őt heraldikussá s a Turul 1887. IV. füzetében közölt heraldikai elvei és nézetei még kevésbé képesítik arra, hogy őt e szak férfiai közé soroljuk.
Most pedig Béldi nyilatkozatainak pontról-pontra való czáfolására térek át. – Ezek sajátságosan egy megjegyzéssel kezdődnek, melyet mint látszik kizárólag Reichenau védelmére szánt: «nincs oly mű, melyben egy vagy más kifogásolni vagy megczáfolni való ne találtatnék». – Nagyon helyes a megjegyzés, de nem annak alkalmazása Béldi úr czikkében, mert miként fér az ösze az igazsággal, hogy míg a Siebmacher magyar részében minden elkövetni vélt hibát megrovás, még pedig szigorú megrovás alá vesz, addig Reichenau minden helytelenségeit természeteseknek igyekszik feltüntetni.
«Mindenek előtt – így folytatja Béldi – Argus kritikájának egy nevezetes pontját bátor vagyok kifogásolni, t. i. Reichenaunak különösen hibáúl rójja fel, hogy a heraldikában numismatikára támaszkodik.»...
A saját szavaim (l. Turul 1886. 36. l.) ezek:
«Senki sem tagadhatja s nincs is szándékában tagadni, hogy mindezek a pénzek és érmek a heraldikára nézve igen értékesek; de ha heraldikai czélokat tartunk szemünk előtt, az érmekből és pénzekből csak azok tisztán heraldikai részére fogunk tekintettel lenni, s ha szükséges, csak ezt fogjuk reprodukálni. A heraldikának mint tudománynak jogai és kötelességei megengedik, sőt szükségképen megkövetelik az ily eljárást. A többit, a mi ide nem tartozik, el kell hagyni, mert nem ide, hanem egészen más szakba vág, más tudományt illet.»
Ime ítélje meg akárki, mondtam-e azt, a mit Béldi rám fog.
De olvassuk tovább, mit lobbantanak még szememre? Azon állításomat, hogy manapság, egy a Sz. István-korona országainak egészéből kiszakított részt mint önállót külön tárgyalni szigorúan véve nem helyeselendő. – Béldi utal Reichenau előszavára, melyben ez álláspontját kellőleg igazolja. – Véleményem szerint az igazolásnak csak ott van helye és értelme, hol a helyzet a megtámadás veszélyének nagyon ki van téve. – Reichenau úgy látszik nem érzett egész biztos talajt lábai alatt, mert annyira igyekezett álláspontját előre tisztázni, mielőtt ezért megtámadva lett volna.
Továbbá azt írja Béldi: «Úgy látszik, Argus azon nézetben van, hogy nem sok kézben forog Reichenau műve.» Erre következőkben válaszolok: Nem szokott ott nézetem lenni, hol határozott tudomással bírok; nekünk magyaroknak e mű gyengébb, semhogy «kezeinkben forgassuk» és külföldön – hála az égnek – még létezése is alig ismeretes; mi pedig a «Turul»-ban mondott feltevésemet illeti, hogy a Reichenau-féle «Siebenbürger Adel» ez első füzettel be is van fejezve: teljes joggal nyilatkoztam így, minthogy ezt maga a szerző tudatta velem; későbben elhatározását megmásította s egy második füzetet is kiadott, az utolsót, mert folytatásában a halál meggátolta.
Reichenau számos czímert phantasiája után színezett. Hogy ezen qualifikálhatatlan eljárást ostoroztam, egyedül Béldi úr veti szememre azon megjegyzésével, hogy «valóban felesleges őt kritika alá vonni saját egyéni nézeteért.» – No ha Béldi úr minden heraldikusnak – vegyük kis időre ilyennek Reichenaut is – megengedi, hogy kiadandó művében a czímerek színeit maga válaszsza meg, csak összeállítása heraldikailag szép legyen, tekintet nélkül annak igaz voltára, minő következetességgel mondhatja pár sorral alább: «Már pedig nézetem szerint a heraldika is azon a niveaun áll, a melyen a történelem; úgy hogy azt elferdíteni, falsifikálni megbocsáthatlan eljárás, sőt méltán szigorú megrovást von maga után.»
Kénytelen vagyok kijelenteni, hogy Reichenau elhalálozása nagyon megnehezíti helyzetemet s épen egy rövid necrolog megírásával foglalkoztam, midőn Béldi kritikája kezemhez jutott.
Valóban Béldi nagyon rossz baráti szolgálatot tett ezzel szegény Reichenaunak. – Ha ő hallgat, engem sem kényszerített volna szólnom; de így szólásra kényszerítve, kötelességemnek tartom művét a szerint részletezni, a mint azt valóban és igazságosan megérdemli.
Mindenek előtt (csak Béldi úrhoz szólok) egy pontot tisztázzunk. – Soha nem bosszantott (s melyik józan embert bosszanthatná), hogy Reichenau mint «idegen elem» nemzetiségi szempontból e munkába «belevágott»; csak az aggasztott, hogy 1. egy koronaország az egésztől külön szakasztva tárgyaltatik s 2. hogy Reichenau «mint idegen elem» fogott történetírói s heraldikai álláspontból e munkához.
Ezért már jóval a «Siebenbürger Adel» I. füzetének sajtó alá kerülte előtt írtam (egyetértésben az akkor szintén csak előkészítésben levő «Magyar Siebmacher» főszerkesztőjével) a kiadónak, vajjon a két mű az utolsó pillanatban nem volna-e egyesíthető, s egyesítve folytatható? Bauer és Raspe e javaslatomat kész örömmel fogadta s e végett a szükséges lépéseket meg is tette, de Reichenau az első pillanatban nem akarta önállóságát az egésznek feláldozni.
Azonban midőn az «Ung. Adel» I. füzete megjelent, Reichenau nézete megváltozott és a két mű egyesítését ajánlotta, de már ez ajánlat ekkor nem fogadtatott el. – E kis intermezzo valószínűleg egészen újság Béldi úr előtt s hivatva van reá, hogy egy némely nézetét alaposan megváltoztassa.
És most röviden egyet-mást elmondok a «Siebenbürger Adel» elhúnyt szerzőjének személyére és műveire vonatkozólag. – Szolgáljanak szavaim egyuttal necrolog gyanánt.
Reichenaui Reichenauer Constantin 1839-ben Ausztriában született, gymnasiumi tanulmányait végezve mint cadet a hadseregbe lépett, hol kapitányságig emelkedett és az 1859-iki hadjáratban különös vitézségeért ő felsége által az ezüst vitézségi éremmel tüntettetett ki. – Sokáig levén Erdélyben helyőrségen, érdeklődni kezdett ennek történelme s különösen nemességi viszonyai iránt s az ottani köz- és magán-levéltárakban lassanként sok heraldikai és genealogiai adatot gyűjtött össze, – Erdély történelmi irodalmában is jártas volt, s magán-emberhez mérten tekintélyes szakkönyvtárral bírt.
Néhány évvel ezelőtt gyengélkedő egészsége miatt nyugalomba vonult, lakását Bécsbe tette át s itt a heraldikai társasággal, valamint az időközben elhúnyt Dr. Lange Emillel, az erdélyi családok alapos ismerőjével és a «Brünner geneal. Taschenbuch» kiadójával érintkezésbe lépett, és valószínűleg innen kapta az első ösztönt, hogy az erdélyi rész kiadását a nagy Siebmacherben a kiadóknak felajánlja. – A fennevezett czég, mint tudva van, körülbelől 30 év óta keresett szerkesztőt, ki művökben Magyar-, Erdély- és Horvátország czímereit közölte volna.
Reichenau Bécsben 1887 decz. 14-én meghalt. Habár személyesen nem ismertem, mégis három év leforgása alatt – levelezés által – köztünk baráti viszony fejlődött ki s ezen idő alatt volt alkalmam az elhúnytat mint szerény, felette szíves, derék és önzetlen embert megismerni.
Szakgyűjteménye több ritka és nagyon érdekes erdélyi nemesi pecsétet tartalmazott s ezek nehánya az «Ungarischer Adel»-ben már közöltetett is.
Midőn Reichenau «Siebenbürger Adel» I. füzete megjelent, felkért, bíráljam meg s én annál is inkább teljesítettem kívánságát, minthogy időközben megtudtam, hogy ez másnak is szándékában van s nem akartam, hogy Reichenau jó akarata és igazán dicsérendő szorgalma mellett nehány szóval agyon bíráltassék.
Iacute;gy jött létre Argus kritikája, mely a nagyon kevés dícsérni valót dícsérte, s a nagy számban levő hibák csak nagyon kis részét s azt is nagy kimélettel rótta meg.
Általában bírálatomat lehetőleg rövidre szabtam, – mint ismeretes – csupán a heraldikai szempontokra terjeszkedtem ki, a szöveget nem is érintettem. – Magától érthető, hogy Reichenaut e czikkemről azonnal értesítettem.
Ez története és megoldása annak, miért bíráltam én a «Siebenbürger Adelt» ily kiméletesen? Valóban, mértéken túl kiméletesen! minthogy ez volt a «Neue Siebmacher» nagy vállalatában a leggyengébb rész, sőt e nagy mű dícséretére mondva az egyedüli gyenge, melyet a kiadók is – post festa – sajnosan tapasztaltak.
Nagy hibája volt a különben szerény Reichenaunak, hogy erejét túlbecsülte s oly munkát vállalt, mely érdekeltségnél, tárgyszeretetnél, szorgalomnál s Sacken heraldikai katekizmusának ismereténél többet kíván. – Reichenaunak nem volt írói képessége, sem fogalma a történetírásról, írmodora kétségbeejtő, a forráskutatásban s azok feldolgozásában gyenge; a mit írt (csekély kivétellel), vizenyős kivonatok voltak másodrendű elévült munkákból, a szakértelem hiányából kifolyólag teljesen mellőzte s figyelmen kívül hagyta a legújabban megjelent szakirodalmat.
Ezen kétségbeejtőleg gyenge sorokhoz valóságos hieroglyph-szerű rövidítéseket szerkesztett, s ezzel az egészet annyira olvashatatlanná és zavarttá tette, hogy az olvasó gyakran a legjobb akarat mellett sem tudta megfejteni, hogy voltaképen mit akar mondani? Legegyszerűbb mondatai is iskolás jellegűek voltak: «Er war ein braver Mann, und starb an hitzigem Fieber, nachdem er schon viele Schätze angesammelt hatte; – Er war ein böser Mensch, erfreute sich stets einer guten Gesundheit, vermählte sich mit Aloysia, Kunigunda, Louise, Marie etc. und wurde von seinen Unterthanen im Sinne des Wortes angebetet.» – – –
Ezekhez hasonló mondatokkal szokva volt genealogiai vázlatait fűszerezni s az olvasó az első perczekben nem volt tisztában a felett, bosszúsan dobja-e félre a könyvet, vagy nevessen rajta?
Méltóan sorakoznak a szöveghez az úgynevezett «Czímertáblák», mihelyt azokat nem «figyelemmel átfutni», hanem «figyelemmel átnézni» kezdjük. – Ezekről nagy vonásokban már megtettem annak idejében észrevételeimet a Turulban s azok ismétlésétől tartózkodom; csupán Béldi úr kedvéért pótolom meg a következőkkel:
Béldi úr egész szenvedélylyel dobálódzik a «hamis» «hamisítvány» jelzőkkel a magyar Siebmacherben megjelent czímerekre vonatkozólag, mihelyt arra kedvező alkalmat vél találni. – Ezzel nagy vigyázatlanságot követett el. Először: mert – mint később kimutatom – egyetlenegy czímert sem volt képes kétségtelenűl hamisnak bélyegezni; másodszor: mert nem jogosan beszélt, minthogy szavaival csak azt bizonyította be, hogy nincs helyes fogalma arról: mit neveznek czímergyűjteményekben hamisítványnak?
Hogy pecséteknél és czímereknél mit neveznek hamisnak? mit nem teljesnek? hibásnak vagy részben hibásnak? erre csupán a következőket jegyzem meg: Hamisítványnak neveztetnek azon czímerek, melyeket az illető közlők koholtak, vagy a közlő által mint koholtak vétettek át, a nélkül, hogy azt azon család, melynek tulajdoníttatik, bármikor ismerte vagy (akár jogosan akár jogtalanúl) használta volna. – Egyedűl ezt szabad a heraldikában hamisítványnak neveznünk s ilyeneket a «Siebenbürger Adel»-ben tuczatszámra találunk. – Hogy szerző bizonyos combinatiók s heraldikai szabályok alapján (melyek azonban főképen a magyar heraldikában 10 eset közül kilenczszer tévútra vezetnek) lehető közel akart jutni, miként kellett e czímernek a valóságban kinézni? – ez eljárás díszletfestők és viseletek kutatóinál menthető ugyan, de tudományos búvárlatoknál nem alkalmazható.
Kezdjük a 7-ik táblán, mert az előzők többnyire a tartományok czímereit tartalmazzák, itt mindjárt egy elsőrangú díszpéldányra akadunk ilyen felírással: «Wyda Báthory 1074. Stammw. egy sárkánynyal övezett tojásdad kék pajzsban egymás felé sorakozott három természetes farkasfog.»
E csinálmányra szorosan véve egy szót is kár vesztegetni, s csupán arra teszem Béldi urat figyelmessé, hogy sem hazánkban, de még a külföldön sem volt még senki oly szerencsés, hogy a XI. századból nemesi czímert látott volna; hogy a sárkányrend a XI. századnál kissé később keletkezett, hogy szakember tojásdad czímerpajzsot az «élő» heraldika korában nem ismer, és hogy a Báthoriak eredetileg veresben három oldal-éket viseltek czímerökben, a természetes farkasfogak csak a XVI. században alakultak az oldal ékek elferdítéséből és félreértéséből. – Egyébiránt ajánlom ide vonatkozólag a «Gutkeled» (Siebmacher X.) czímű czikk átolvasását.
Reichenau első – s nekem úgy látszik legszerencsétlenebb hamisítványa ezzel meg lenne állapítva. – Jerünk tovább. – A 8-ik táblán e felírással «Stammwappen v. Bocskay» következő czímer látható: kék pajzsban zöld alapon kedélyesen üldögélő oroszlán emelt jobb karmában nyilat tart. – Azt kérdem Béldi úrtól: Megközelítette-e Reichenau ezen Bocskay némely pénzein s pecsétein látható hírhedt ferdítésen alapuló merész fantáziájú alakítása azon eredeti czímert, melyet Zsigmond király 1418. évben Chapi András és rokonainak (ezek közt Bocskayaknak) adományozott, mely a Turulban (1885. III. 1. p. 115.) hasonmásban közölve volt? Tehát ismét egy hamisítvány. – Hamisak továbbá a Székely, a Rhédey, Barcsay, Apaffy, Zápolya ősi czímerek, nem helyes a Thököly. – Azt hiszem, ennyi elég.
A mi pedig azt illeti, hogy a bíráló ismertetésével «megtörte a jeget» s ő volt az első, «ki pour l’honneur du regiment» hozzá szólt az Ung. Siebmacherhez, – erre azt felelhetem, hogy tudtommal – eltekintve a számos kisebb ismertetésektől – a három utóbbi év leforgása alatt – a Béldi-féle kritika megjelenéseig – 4 vagy 5 hosszabb bírálat jelent meg e vállalatról az «Archäologiai Értesítő», «Turul», «Századok» és «Pesti Napló» hasábjain, ennélfogva a kritikus úr a «jégtöréstől» elkésett. – A «l’honneur du regiment»-t pedig hagyja továbbra is egész nyugodtan azok kezeiben, kik eddig a felett őrködtek.
Elértünk azon részhez, melyben Béldi kárba veszett fáradsággal igyekszik összehalmozni a magyar Siebmacherben talált hibákat. – Lássuk, mi újat tanulunk itt tőle?
A sort az Alvinczy-czímer nyitja meg. – Mi kifogásolhatót talál itt a tudós czikkíró úr? Azt, hogy a «devise» a czímer alól elmaradt. – Erre válaszúl az egyrészről Nagy – Csergheő mint szerkesztők, másrészt Bauer és Raspe mint kiadók között kötött szerződésre hivatkozom, mely szerint szem előtt tartva az «egyöntetűséget» a nagy vállalat többi részeivel, devisek és pajzstartók csakis kivételképpen egyesek határozott óhajtására adhatók annyival is inkább, mert devise és pajzstartók, a klassikus heraldika szellemében a czímernek nagyon lényegtelen függelékei, melyek önként szabadon választhatók. – A kiadók a szerződés e pontját annyira megtartották, hogy a több mint 2000 kiadott czímer között alig van 4–6 esetben pajzstartó alkalmazva; a szerkesztők még tovább mentek – hivatlan kutatókra számítva, kiknek mag a czímer nem lesz elég – az I. füz. 10. lapján az Alvinczy-czímernél ott állnak a szavak, hogy e czímer a jelmondattal (devise) együtt ott láthatók Alvinczy József tábornagy sírkövén a budai katonai temetőben.
Béldi úr tehát az «Alvinczy czímer»-rel nem volt szerencsés.
Következik az «Antal» czímer. – Béldi így ír: Antal czímer «hibás» (csoda hogy nem «hamis»-nak jelezte). A diplomában a pálmafa körül szőllőtő magaslik stb. Siebmacherben a szőllőtő kimaradt (l. Antal János törvényszéki bíró úrnál Marosvásárhelytt.) – Erre válaszom következő: Minthogy a Siebmacherben közlött czímer, a Béldi-féle eredeti diplomáéval teljesen egyezik s csupán egy nagyon is mellékes kihagyás történt, a 3-ik mezőben a pálmafa mellől a két szőllőtőke, így ezen kifejezés «hibás» nem helyes, mert ezt e szavakkal «a 3-ik mező részben nem teljes» helyesebben és több igazsággal fejezte volna ki. De e részben sem a szerkesztőket terheli a felelősség, minthogy a 14-ik lapon forrásukat a «Liber-Regiust» világosan jelezték, mi úgy látszik a kritikus úr figyelmét kikerülte, mi az általa feltalált «figyelemmel átfutás» eredménye lehet. – Hogy a «Liber Regius» illetőleg a czímeres levél szövege itt-ott csekélységekben az eredeti festett czímertől eltér, ismeretes s ezt már én is több ízben jeleztem.
A harmadik helyen kifogásolt czímer az «Antos» családé. – «Antos czímer pontosan ez: Egy nálam levő levél szerint (Mi az a levél? Talán egy levélen levő pecsétet akart mondani? Valóban kitünő forrás) mezeje vörös, a piramis négyzett kövekből áll, felette helyezett kar pánczélos, e szerint a Siebmacherben közlött «hibás», összehasonlítható bármikor is.» – Az Antos czímer leírása Siebmacherben következő: Kék pajzsban fehér piramis, melynek hegyén könyökre támasztott veres ruhás hajlott kar markában három egymást keresztező fekete szárnyas nyilat tart. Takarók: veres-arany, kék-ezüst. – Források: pecsét és Kőváry.
E helyen azt hiszem az Ungar. Siebmacher szerepet cserélhet s vádlottból vádlóvá lehet, mert a czímer főtypusai a piramis s a hajlott kar, egyik helyen úgy, mint a másikon ugyanazok, a források mindkét részről egyenlő értékűek, de Siebmacher egy teljes czímert adott (a három nyillal s a takarók színeivel) s így mindaddig, míg az eredeti czímerlevél másként nem beszél, a Siebmacherben közlöttet ismerjük el jogosan érvényesnek.
Elértünk az «Apor» czímerhez. – Itt ismét kijelenti, hogy a Siebmacherben közlött czímer «hibásan közlött», mert a korona nem lebegő, hanem dombon áll s a kar kísérete a hajlás felett kereszt helyett csillag. Béldi itt egy sírkőczímerre, egy pecsétre s a Gothai Almanachra hivatkozik.
Itt «egészben hibás» kifejezést aligha használhatunk; mert a főtypusok a Siebmacher-féle czímernél a Béldiével egyeznek. – A mi pedig a kifogásolt «dombot» illeti megjegyzem, hogy – különösen Magyarországon hol az e fajta változatokra száz, és ezer példa van, hogy a kíséret hold-e vagy csillag? dombon áll-e vagy nem? a dolog lényegére nézve közömbös. A valódi heraldika ehhez hasonló esetekben soha nem jő zavarba; az ily eltéréseket a leírás közben szokta jelezni. – Ez az eset fordúlt elő a Siebmacher «Apor» közleményénél is, hol a czímert így írja le: ezüst pajzsban koronás dombon, veres ruhás (vagy pánczélos) hajlott kar zöld kézelőkkel, markában görbe kardot tartva, a karhajlásnál hatágú csillagtól (kereszttől) kísérve. Források: 1708-ból Apor Péter pecsétje. – Mit bizonyítanak tehát Béldi szavai? Azt, hogy az Apor-czímerben a dombra helyezett korona a lebegővel s a csillag a kereszttel a kar kíséretében váltakozott; s azt, hogy Béldi úr előtt mintáúl egy dombnélküli állt kereszttel, Siebmacher szerkesztői előtt, az általuk leírt, mindkettő egyenlő értékű forrás, azon különbséggel, hogy (mint óhajtotta) Siebmacher itt csalhatatlannak mutatta magát, mert a «keresztet» is jelezte. – Apor-féle czímerlevelet sem Béldi, sem Siebmacher nem látott, még a báróit sem, s annál korábbi alig létezett.
De minek folytassam e sorozatot? Kiterjeszkedhetném, ha szükségesnek látszanék, a többiekre is; ha terem engedné.
Kétségtelen, hogy lekötelezné a vállalat szerkesztőjét és munkáját nagyban megkönnyítené, ha a folyamatban levő Magyar Siebmacher teljesebbé tétele, s a közlötteknek a pótkötetben leendő kiigazítása és pótlása tekintetéből minél több kiegészítő adatot nyerhetne; de a Béldi úr által közöltekkel a szerkesztő nem sokat nyert.
Az, hogy a Siebmacherben közlött czímerek közül egynémelyik talán nem teljesen correct, még nem ad okot – a legkevésbé jogot – arra, hogy róla azonnal lesújtó kritikákat gyártsunk, mert egy ily terjedelmes gyűjteményes mű valódi megbírálásához kissé több szaktudomány kívántatik, mint annak tudása: mi a czímertanilag balra, s a czímertanilag jobbra?
Csupán egy dologra vagyok bátor még egynémely urakat figyelmeztetni, hogy az ehhez hasonló eljárás – nem tapintatos és nem hazafias, a mennyiben ez apró becsmérlések és akadékoskodások kellemetlen utóízt hagyhatnak a nagy közönségnél hátra, mely az előfizetők nagy contingensét szolgáltatja – s megkevesbíthetik azok számát; s ennek következtében a nürnbergi kiadók – kik csak a német, angol s amerikai nagyobb könyvtárak segítségével menekülnek az anyagi veszteségtől, – a viszonyok változtával beszüntethetik e mű folytatását, mit mégis sokan, s tán első sorban a szakemberek nem nagy örömmel vennének.
ARGUS.

VEGYES.

Philippus de Sancto Geroldo.

Először találkoztam e névvel azon közokmányban, melyet Frŕ Gentile biboros és pápai követ I. Károly királynak Budán 1309. június 16. végbe ment koronáztatásáról fölvétetett.* Újból kiadva a Vatikáni magyar Okirattár I. sorozata II. kötete 304–7. lapjain.*
E koronázásnál Szent-Geroldi Fülöp nemcsak a maga nevében volt jelen, hanem Csáki Mátyus képviseletében is. Tehát nemcsak országos főúr, báró volt, hanem ezek közt is tekintélyes férfiúnak kellett lennie, hogy Csáki Mátyus a hatalmas nádor őt szólította fel képviselőjéül.
Vajh ki ő és hol vagyon hazája?
Gyanítottam ugyan, hogy aligha már Apuliai vagyis Drugetti Fülöp-nél, a későbbi nádornál, ki Caroberttel jött az országba;* Anjoukori Okmánytár, I. 446.* de hazai kútfőkből bizonyosságot efelől nem szerezhettem, mert más Fülöp nevű főúr az időben nem igen fordult elő.
Segítségemre jöttek azonban Hampel kutatásai a Drugethek őseiről,* Századok 1881.* hol azt találom, hogy Roberta di Gesualdo, De Merloto Druettus felesége a Gesualdi báróságnak, mely a hasonnevű várból állott, úrnője.
Azt vélem, hogy e Druettus vagy Drugettus volt Fülöp atyja, ki anyai öröke után nevezte magát de Sancto Geroldónak, mert hogy Gezualdo és Geroldo egy és ugyanazon helynév, arról talán nem kell kétségeskedni.
És ha e fölvétem helyes, hogy tudniillik Drugeth Fülöp ugyanegy személy San-Geroldo Fülöppel, érdeket nyer a hely is, hol másodízben találkozunk a «magistri Philippi de sancto Geroldo» nevével.* Károlyi Oklevéltár, I. 52. Előbb már kiadva Fejér D. VIII/II, 493.*
Itt, ugyanis, nejével ismerkedünk meg, ki senki más, hanem Werner grófnak, a gazdag budai bírónak Klára nevű leánya és nővére az ugyancsak budai bíró, László grófnak, ki az Anjouk uralma megalapítása körűl oly nagy érdemeket szerzett, és a föntebb érintett okmányban a koronázásnál jelenlevő főurak közt szintén föl van sorolva, de kiről I. Károly király már 1319. április 3-án jelenti, hogy (fi) örökösök nélkül meghalt.* Anjoukori Okmánytár I. 512.*
Szabadjon genealogusaink figyelmét e tárgyra fölhínom.
PÓR ANTAL.

Homonna város pecsétnyomója a XV. századból.
(Egy rajzzal.)

Homonna, Zemplén vármegye ősrégi városa, úgy látszik már a XIV. században kiváltságokkal felruházott jelentékeny község volt s a gróf Csáky és Vandernáth kastélyokkal az újabb korban is egyike nagyobb mezővárosainknak.
Hajdan feje volt egy több mint 100 községből álló uradalomnak, mely a barkói és jeszenői uradalmakkal állott összeköttetésben. Egykor herczeg Keriatovich birtoka volt, e nemzetség kihaltával pedig 1360-ban a Drugethek kapták s összecsatolták a fenti két uradalommal,* Fényes Elek. Magyarország geographiai szótára. II. kötet 115. l.* utóbb pedig egyik előnevüket is e várostól nyerték.* Nagy Iván. Magyarország családai. III. k. 398. l. a gereni és homonnai Drugeth-család.*
Hogy Homonna czímere és pecsétje mikor keletkezett, nem tudjuk. Czímere, amint azt Tagányi közli,* Tagányi Károly. Magyarország czímertára. 6. füzet.* csak némi csekély eltérést mutat a pecsétünkben látható czímerképtől.

images/1887-88xw123.jpg

Sárga rézbe vésett pecsétnyomónk, melyet Badányi Mátyás kézsmárki gyűjteményéből, Csoma József úr szíves közvetítésével közlünk, 3˙02 cm. átmérővel bir s rajzunk a pecsétnyomón látható képet, vagyis a pecsét negativumát tünteti föl. A pecsét közepén a vonal által határolt kisebb körben, hármas tollu s alul négyes góthicus formájú kulcsot tartó, balra fordult (heraldikailag) fél kar látható, alatta félhold, felette pedig hatágu csillag áll. A Tagányi által közölt czímer annyiban különbözik, hogy a pajzs kék mezejében a kulcsot pánczélos kar tartja s előtte a holdon kívül egy helyett négy arany csillag van.
Pecsétünk külső körében a leírt czímerkép körül minusculás betükkel bevésve fut a körirat: sigillum civitatis de homonna. Pecsétnyomónk készítésének korát úgy köriratának betüiből, mint a czímerkép stilizatiójából a XV. századba helyezzük.
Maga a czímerkép a középkori heraldikában gyakori, jelképezte a városok rangját is, különösen azt, hogy kulcsos város, kerített hely, ez esetben talán czélzás Homonna régi várára is, melynek építőjét és építési korát nem ismerjük. A csillag és hold az éjjel-nappal való éberség jelképe.
Dr. SZENDREI JÁNOS.

A valódi Buzlay czímer.
(Két czímerrajzzal.)

Kevéssel «Heraldikai és sphragistikai adalékok a Harminczhatpecsétes oklevél 1511-ből czímű közleményhez» czimű értekezésem megjelenése után, Csoma József barátom tudósított, hogy családi oklevelei között megtalálta Buzlay László, abaujmegyei alispán egy 1471-ben kelt alispáni kiadványán annak gyűrűpecsétjét, melyen a czímer következő: Leveles koronából növekvő (szárnyatlan) griff, mellén előlrül szárnyas nyíllal átlőve, s hogy e szerint a «sasos» czímer, melyet dr. Csánki Dezső Buzlay Mózesnek tulajdonított, nem őt illeti, hanem valamely más családból származott egyént. – Csoma azon véleményben van, hogy a kérdéses sárkányrenddel körített sasos czímer valamely Aba-nemzetséghez tartozó férfiúé, ki e nemzetség azon elágazásainak egyikéből származott, mely elhagyván az ősi czímerpajzs pólyáit, czímerűl az ősi sisakdíszt: a sast vette fel,* Csoma: Magyar sírkövek: «Turul» 1887. 120.* s talán gagyi Báthory Miklósé, ki 1527-ben Tokajnál esett el, ki mellett a B. M. betűk is bizonyítanak.

images/1887-88xw124.jpg

Szakférfiak előtt ismeretes, hogy a gagyi Báthory czímer, mely négyelt pajzsot mutat középpajzszsal,* Siebmacher: Ungarischer Adel 35. tábla.* csak e későbbi korban lett így javítva és bővítve, s hogy a középpajzsban levő kétfejű sast nem lehet egyébnek tekintenünk, mint az Aba-nemzetség egyfejű sasának, mely később értelmetlenség következtében vált kétfejűvé. – Ily esetek gyakran fordulnak elő minden nemzet heraldikájában s így nálunk is, ennek bővebb megbeszélése jelenleg tárgyunkon kívül esik, itt csak futólag jegyzem meg, hogy az ezen nemzetséghez tartozó lipóczi Keczer-család czímerénél* Ered. okl. 1370-ből a nemz. múz. regestrált oklevelei közt.* a sas csőrében a természetes koszorú, – a mint azt Gagyi László sírkövén a XIV. századból vagy a szintén Aba-nemzetségből származó Vendéghy-család czímerében ma is látjuk, – a századok folyamán lassanként gyűrűvé változott s maga a család is ezen jó hiszemben élve, az 1631-iki czímerbővítésnél már ilyen, csőrében arany gyűrűt tartó sast vesz fel czímerébe.
De térjünk vissza a Buzlay czímerhez.
Kevéssel ezelőtt kutatások végett a Nemzeti Múzeum kézirati osztályát kerestem fel, hol nagy meglepetésemre a Fejérváry-kéziratban (Tab. XIII. Tom. III.) egy Buczlay de Buczló czímert találtam ezen megjegyzéssel: «Ex orig. armali d. d. 1415.»* Ezen armális szövege nem ismeretlen előttünk, közölte azt Wagner: Diplomatarium Comitatus Sarosiensis 371. lapon, ebben Zsigmond király d. d. Perpiniano in regno Aragonum in festo beati Michaelis archangeli A. D. 1415., Buczlay Balázsnak, Tamás fiának s általa: Elek mostoha fiának, valamint György, Miklós, András, Benedek és Péter testvéreinek, továbbá Nádasdi Lukácsnak s két fiának, Lászlónak és Istvánnak, rokonainak és unokatestvéreinek czímert adományoz. – Sajnos, hogy Wagner a forrást, melyből merít, nem említi, s így nem tudjuk, hol lappang ezen becses czímerlevél; a czímerre vonatkozólag csillag alatt ugyanott megjegyzi: «quae alias si superi voluerint, exhibebimus, cum videlicet Collectanea genealogico-historica gentis Buzlajana edemus». De ez elmaradt.* E czímer következő: kék pajzsban arany, leveles koronából növekvő, balra fordúlt, veres-ezüsttel koczkázott, aranynyal fegyverzett griff, sisakdísz ugyanaz, takarók: kék-ezüst. Hogy ezen Zsigmond-korabeli czímer az eredeti után festetett, – mely tényleg megvolt s talán ma is megvan, – nemcsak ezen megjegyzés «ex originali», hanem annak egész stilje és jellege is mutatja, s mint ilyen nemcsak növeli Zsigmond-korabeli czímereink számát, hanem különösen a színek helyes és szerencsés alkalmazása által egyike legjobban stilizált középkori magyar czímereinknek, s ezt összevetve a Csoma által feltalált czímerpecséttel, kétségtelenné válik, hogy a Csánki-féle czímer nem Buzlay Mózest illeti.

images/1887-88xw125.jpg

Hogy a Csoma által fölfedezett pecséten a czímeralak jobbra, a Fejérváry-féle czímernél balra néz, ez oly lényegtelen, oly gyakori eset, különösen a középkori heraldikában, hogy ezt teljesen mellőzhetjük, fontosabb a nyíl, melylyel a pecséten a griff át van lőve, de mely a czímernél hiányzik; s ha Csomát nem ösmerném gyakorlott és lelkiismeretes pecsétmásolónak, azt hinném, hogy talán a rongált pecséten a griff felső (jobb) karmait nézte a nyíl szárnyának, de minthogy a pecsétrajzon a nyíl hegye balra teljesen kivehető, így e félreértés még a Buzlayak korára vihető vissza s ők volak azok, kik a griff jobb karmát egy a griffen átlőtt nyíl szárnyának nézték. – Bármint történt is a dolog, reánk heraldicusokra hasonló esetekben csupán a czímer főtypusa határozó s ez itt: leveles koronából növekvő griff.
Csánki Dezső úr feladata marad: újabban meghatározni, ki volt a sárkányrenddel körített sasos czímer tulajdonosa?
CSERGHEŐ GÉZA.

Adalék a Sárközyek nemzékrendjéhez.

A pestmegyei Tápió-Szelén birtokos Sárközyek ősüknek igénylik azon Sárközy Mihályt, a ki mint Hajnácskő várkapitánya, a törökök álal elfogatván, kivégeztetett, tőle ágazata következőleg származott le napjainkig.* A táblán álló III. Pál által, egy 1684-ben nyomatatott magyar biblia hátlapjára írott, s utódai által folytatott jegyzetek szerint. Ezen biblia jelenleg Sárközy Simon birtokában van Tápió-Szelén, Pestmegyében.*

Sárközy I. Mihály hajnácskői kapitány † 1562; II. Mihály, egri katona 1585.; János; Ferencz.; Kristóf, török fogoly.; I. Pál.; II. Pál. (Kiss Sára).; III. Pál szül. 1747. (Keszely Krisztina.); IV. Pál szül. 1779. † 1814.; Farkas szül. 1781. † 1816. Pestmegye főügyésze.; Lőrincz szül. 1783.; Imre szül. 1787. † 1836. Pestmegye főjegyzője.; Ábrahám szül. 1792. (Dubraviczky Amália.); Ilona szül. 1794. † 1794.; Magdolna szül. 1832. † 1833.; V. Pál szül. 1833. birtokos T.-Szelén. (Lánczy Rákóczy Erzsébet.); Simon szül. 1838. birtokos T.-Szelén (Kangyár Paulina.); VI. Pál szül. 1857.; Erzsébet szül. 1861.
images/1887-88xw126.jpg

II. Mihály társaival Balázsdeák István és Kövesdy Bertalannal* Balázsdeák és Kövesdy előfordúl a gróf Károlyi cs. oklevéltárában III. köt. CCLVII. sz.* Rudolf király új adománya czímén, Báthori István országbírónak Ecseden kelt igtató parancsára, Mező Gáspár királyi ember és az egri káptalan kiküldöttje, Zakolczay Márton mester kanonok által 1585-ben ellentmondás nélkül beigtattatott Békésmegyében fekvő Győr és Berény helységek birtokába. Királyi emberekűl még nagylucsei Dóczy Imre, Dersy Gáspár, Musnoky György, Paxy János és Dóczy Kelemen voltak kijelölve. A beigtatás Fodróczky György, Pazzohy Gergely, Gyűry Márton, Bory Pál, Szwkan Pál, Musnoky György, Ujszászy János, Karvai Orlé Miklós, Korpády János, Bessenyőy György, Erdőhegyi Balázs, Pazaky Miklós és Zikzay János jelenlétében Egerben tartatott meg sonneghi báró Ungnad Kristóf főkapitány házánál, minthogy a helyszínére kimenni a törökök közelsége miatt nem volt tanácsos.* Ezen beigtatásról kiadott káptalani bizonyítvány eredetije Sárközy Simon birtokában van.* Nevezett Sárközy Mihály és társai a beigtató parancsban katonáknak czímeztettek, mindhárman valószinűleg hadnagyok voltak Eger várában, a mit legalább Balázsdeák Istvánról biztosan is tudunk.* Pethő Gergely krónikája, és a gróf Károlyi oklevéltár III. köt. CCLXX. sz.*
Sárközy Kristóf török fogságba esvén, kiváltására testvére Ferencz, békésmegyei Győr és Berény helységekben lévő részbirtokaikat, Egerben a hosszú-utczában lévő kőházukat egy fűves kerttel és egy szőllővel zálogba adta 925 magyar forintban Mező Imrének, Heves- és K.-Szolnokmegyék alispánja Morsinay Gergely, főjegyzője Thibay Antal és négy szolgabírája, Chok(a?) János, Bodo Ferencz, Beken Pál és Iváni Gergely előtt és jelenlétében.* Az eredeti zálogos levél Sárközy Simonnál van, de az aláírások és pecsétek az évszámmal együtt már hiányoznak róla.* III. Pál neje Keszely György és Gencsy Erzse leánya Krisztina. Ábrahám nejének, Amáliának atyja Dubraviczky Antal, anyja Batik Magdolna volt.
PETROVAY GYÖRGY.

TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság

f. évi január hó 26-án br. Radvánszky Béla elnöklete alatt ig. választmányi űlést tartott, melyen Majláth Béla vál. tag felolvasta «A Majláth család nemzedékrendjéről» írt, és folyóiratunk jelen számában olvasható értekezését. Ezután dr. Szádeczky Lajos vál. tag mutatta be a sárosmegyei (kálnói és ádámföldi) Bornemisza család czímeresleveleit magyarázó szavak kíséretében; az érdekes czímerleveleket folyóiratunk legközelebb fogja ismertetni.
A folyóügyekre kerülvén a sor, a titkár felolvassa a pénztárnok kimutatását a lefolyt 1887. évről. E szerint 1887. decz. 31-én a pénztár állása a következő:
Bevétel:
Pénztári-maradvány 1886. évről 406 frt 17 kr.
Értékpapirok kamatai 309 frt – kr.
Alapítványi kamatok 205 frt – kr.
Pártoló tagdíjak 1780 frt – kr.
Évdíjak 1244 frt 39 kr.
A folyóirat egyes füzeteinek eladásából 7 frt – kr.
Összes bevétel 3951 frt 56 kr.
Kiadás:
Személyi, irodai stb. költségek 647 frt 21 kr.
A «Turul» költségei:
Nyomda 1088 frt 94 kr.
Metszetek, rajzok, szinnyomatok 680 frt 45 kr.
Expediálás 85 frt 79 kr.
Iacute;rói tiszteletdíjak 790 frt 40 kr.
Összesen 2645 frt 58 kr.
Tőkésítés 102 frt 24 kr.
A «Nemzetségi Zsebkönyv» czéljaira félretéve 68 frt 21 kr.
Összes kiadás 3463 frt 24 kr.
Készpénz maradvány 488 frt 32 kr.
A Nemzetségi Zsebkönyv alapja:
Bevétel 850 frt – kr.
Kiadás 210 frt – kr.
Maradvány 640 frt – kr.
A társaság vagyona:
Állampapirokban 6200 frt
Alapító kötelezvényekben 2600 frt
Kötelezvények nélküli alapítványok, melyeknek kamatjai pontosan fizettetnek 2100 frt
Összesen 10900 frt – kr.
A Nemzetségi Zsebkönyv alapja 640 frt – kr.
Készpénz maradvány az 1887. év végével 488 frt 32 kr.
Összes vagyon 12028 frt 32 kr.
Csontosi János vál. tag, mint a pénztárvizsgáló bizottság előadója (a bizottság tagjai voltak kivüle: Deák Farkas ki azonban a vizsgálatban részt nem vehetett, és Szinnyei József vál. tagok) felolvasta következő jelentését:
Tisztelt választmány!
A pénztárvizsgáló bizottság nevében van szerencsénk tisztelettel jelenteni, hogy alulirottak a választmány megtisztelő bizalmából ezúttal ötödízben tisztünkben eljárva, tegnap a pénztárt tételről tételre megvizsgáltuk, a kiadásokat a bevételekkel, az utalványokat, nyugtákat, értékpapirokat, alapítóleveleket a pénztári törzskönyv egyes tételeivel összehasonlítottuk, a pénzt, az értékpapirokat és alapítóleveleket megolvastuk és társulatunk vagyoni állapotát úgy, mint a pénztári kezelést rendben és a tételeket egymással mindenben egyezőknek találtuk.
Miért is inditványozzuk, hogy Czanyuga József pénztárnok úrnak a szokásos évi felmentést megadni, és neki a pénztár pontos kezeléseért köszönetet szavazni méltóztassék.
E szerint a Magyar Heraldikai és Genealogiai társaság 1887. évi pénztári állapota a következő: l. előbb.
Budapesten, 1888. jan. 26-án.
Csontosi János s. k. vál. tag, Szinnyei József s. k. vál. tag, mint a pénztárvizsg. biz. tagjai.
A bizottság jelentése alapján a pénztárnoknak a szokásos évi felmentés megadatott, és neki eddigi buzgó működéseért köszönet szavaztatott.
A pénztár vizsgáló bizottság inditványára elhatároztatott, hogy az alapító levelekkel nem biztosított alapítványok biztosítására a választmány, minthogy az illetőkhöz már kétízben intéztetett felszólítás e tárgyban, egyelőre társadalmi úton teszi meg a további lépéseket.
A folyó 1888. évi költségvetésre nézve a titkár, illetőleg a pénztárvizsgáló bizottság előterjesztése alapján a következő előirányzat fogadtatott el:
Bevétel:
1. Készpénz maradvány az 1887. év végével 488 frt 32 kr.
2. A társaság tulajdonát képező 6100 frtnyi 5% jövedelmező papirjáradék kölcsön-kötvényeknek kamatja 305 frt – kr.
3. A társaság tulajdonát képező 100 frtos 4% jövedelmező nyeremény kölcsön-kötvény kamatja 4 frt – kr.
4. 210 pártoló tag tagdíja 2100 frt – kr.
5. 285 évdíjas tag tagdíja 1425 frt – kr.
6. 4700 frtnyi (részben 2600 frtig alapító-kötlevelekkel biztosított) alapítványok kamatja 235 frt – kr.
7. Év folytán várható tagszaporulat 5 pártoló és 10 évdíjas tag után 100 frt – kr.
8. A Turul egyes füzeteinek eladásából várható 10 frt – kr.
Összes bevétel 4667 frt 32 kr.
Kiadás:
1. A Nemzetségi Zsebkönyv czéljaira fordítandó az 1887. évi pénztári maradványból 180 frt – kr.
2. Személyi járandóságok (titkár, pénztárnok) 500 frt – kr.
3. Iacute;rói tiszteletdíjak és szerkesztés 696 frt – kr.
4. Nyomdai költség 1200 frt – kr.
5. Színnyomatok készítése 400 frt – kr.
6. Metszetek, rajzok, zinkographiák 250 frt – kr.
7. Expeditio költségei (utánvétellel való szétküldés) 80 frt – kr.
8. Irodai átalány a titkárnak 40 frt – kr.
9. Pénzbeszedési díjak, szolgák bére, újévi ajándékok, másolások stb. 150 frt. – kr.
Összes kiadás 3496 frt – kr.
Előirányzott maradvány 1171 frt 32 kr.
Lejárván az öt évi cyclus, a társaság tisztviselőinek (titkár, jegyző, szerkesztő) megválasztása következett az 1888–1892. év végéig terjedő időközre. Az alapszabályok 25. és 32. szakaszai értelmében a titkárságra szavazatokat nyertek: Fejérpataky László 14, Tagányi Károly 1 szavazatot; jegyzőségre Szádeczky Lajos 15, szerkesztőségre Fejérpataky László 15 szavazatot; ennélfogva az eddigi tiszti-kar újabb öt esztendőre megválasztatott. A társaság tisztviselőinek pedig a választmány eddigi buzgó működésökért jegyzőkönyvileg köszönetet szavaz.
A titkár ezután bemutatja a következő tagajánlásokat: pártoló tagul Paxy máskép Sipeky Béla énben (ajánlja Turzó Miklós); évdíjas tagokul Pettkó Béla Budapesten, Jeszenszky Lajos Budapesten, és br. Miske Kálmán Bodajkon (aj. a titkár). Az ajánlottak megválasztattak.
Az alapszabályok 31. §. értelmében a nagygyűlés megtartásának ideje és tárgyai felől az év első vál. űlése lévén hivatva dönteni, határoztatott, hogy az őszszel tartassék, tárgyai felől pedig az őszi vál. ülésen történjék előterjesztés.
A gr. Szápáry (Szapáry) család okiratainak beküldésével annak idején megkereste a társulatot, hogy nevének mikénti írása és kiejtése felől véleményt adjon; a társaság ez iránt megkeresést intézett Veszprémmegye alispáni hivatalához, nyilatkozatát kérve a Veszprémmegyébe keblezett Szápár község nevének miként való ejtéséről. Br. Radvánszky Béla elnök e tárgyban bemutatja Véghelyi Dezső kir. tanácsos, Veszprémmegye alispánjának beküldött hivatalos válaszát, melyhez Szápár község bizonyítványa van mellékelve; ezekből kitünik, hogy e község neve századok óta: Szápár alakban ismeretes. Ennek következtében a családi iratoknak újból bekérése s az adandó válasz szövegezésére az elnökségből, Nagy Gyula vál. tagból és a titkárból álló bizottság kiküldése határoztatott.
Ezután zárt ülés következett, melyen a többi közt a Nemzetségi Zsebkönyv kiadandó első kötete tárgyában, annak formája, kiállítása, a nyomda által adott ajánlat elfogadása stb. határoztatott el. A jegyzőkönyv hitelesítésére Csontosi János és Szádeczky Lajos vál. tagok kérettek meg.

Nehány ismeretlen czímeres nemeslevél.

1. II. Ferdinánd Bécs, 1627. márczius hó 23-án Kubovich Lukácsot, nejét Brezniczkich Annát és gyermekeit Dorottyát, Annát és Tamást a közrendből nemesekké teszi; czímerül megállapíttatik: fekete arabeszkekkel díszített kék pajzs, abban zöld halmon nyugszik egy vértezett kar, mely ujjai közt kerek és vörösfedelü tornyot tart. A pajzst fedő koronás sisakon hasonló kar látható; takaró: jobbról arany-fekete, balról vörös-kék. Kihirdettetett 1627. évben Samarján. Eredetije Kubovich Gáspárnál, Nagy-Kaposon Ungmegyében.
2. I. Rákóczy György fejedelem Gyulafehérvárott 1635. julius 22-én Lakatos Jánost s általa nejét Kántor Annát, fiát Jánost és leányát Borbálát nemesekké teszi. Czímerül rendeltetik: a pajzs kék mezejében természetes színű sas, mely bal lábán áll s jobbjában kivont kardot tart; a pajzst zárt koronás sisak fedi különféle színű takarókkal. Kihirdettetett Máramaros-Szigeten 1635. szept. 18.
3. I. Rákóczy György fejedelem Kolozsvárott decz. 12. 1635. Pál, máskép Jákó István jobbágyot hű szolgálataiért az erdélyi és magyarrészekbeli nemesek közé sorozza. Czímer: a pajzs kék mezejében egy zöld gyepen nyugvó vörös öltönyü kar három búzakalászt tart. A pajzs felett koronás zárt sisak.
4. Rákóczy György erdélyi fejedelem Gyulafehérvárott 1656. szeptember hó 30. Kovács, máskép Tivadar Demetert erdélyi és magyar kapcsolt részekbeli nemessé teszi, úgy törvényes utódait is. Czímerül megállapíttatott: kék pajzs, melynek alját cserjés kőszál foglalja el, melyen egy teljesen vértezett férfi áll, fején hosszu strucztollal ékített nyílt sisakkal, jobbjában felemelt szablyát, baljában pedig aranyozott buzogányt tart. A pajzst koronázott sisak fedi, melynek tetejéről különféle színű takarók terjednek szét.
5. Apafy Mihály erdélyi fejedelem Beszterczén 1668. január hó 17. Szigeti Lakatos Simont és utódait jobbágyi állapotból nemesekké teszi. Czímerül adatik: kék pajzs, melynek alját zöld gyep foglalja el, e felett egy kar kivont kardot tart. A pajzst koronás zárt sisak fedi s különféle színű takarók környezik. Kihirdettetett M.-Szigeten, 1668. okt. 8-án.
6. Apafy Mihály erdélyi fejedelem Gyulafehérvárott 1673. decz. 10. czímeres nemeslevelet ad rétyi Gazda Lukács és Györgynek és általuk félvérök Gazda Andrásnak, Lukács fiai János és Istvánnak, valamint György fia Jánosnak és örököseiknek. Czímerül megállapíttatott: kék pajzs, melynek mezejében egy zöld ruhába öltözött egész férfi áll, jobbjában kivont kardot tart, melynek hegyére egy levágott török fő van szúrva. – Kihirdettetett 1674. január 12. Réty községben Sepsi-, Kézdi- és Orbai-székeknek közgyűlésén, valamint később 1736. okt. 23. Sepsi-Szent-Györgyön Gazda Mihály és fia András kérelmére, úgy 1736. nov. 14. Máramaros-Szigeten is.
7. Apafy Mihály Fogaras várában 1673. márczius 18. kelt okirattal ormányi Batskai Jánost és fiát Mihályt a közállapotból nemessé emeli. Czímerül szolgál: a pajzs kék mezejében egy aranykoronából kiemelkedő kar, mely meztelen kardot tart. A pajzs felett zárt sisak koronával, melyről különféle színű takarók folynak le. (Eredetije Batskai Endre, törvényszéki iktatónál Beregszászon.)
8. Lipót király Laxenburg, május 27. 1698. Bégányi István técsői polgár lakosnak, neje Varga Ilonának és fia Jánosnak nemességet ad. Czímere: kék pajzsban zöld dombon, hátsó lábain álló természetes színű szarvas; a pajzs felett koronás sisak s azon hasonló szarvas. Takarók: jobbról fehér és veres, balról sárga és kék.
9. Lipót király Laxenburgban 1699. május 14. Lator Mihály és János és testvérök Lassú Tamás viski lakosoknak, nejeiknek, Mihály fia Simon, János fia Mihálynak és Lassú gyermekei János és Katalinnak s örököseiknek magyar nemességet ad. Czímerül megállapíttatott: kék pajzs, melynek alját zöld gyep borítja, ezen egy természetes színű farkas áll, mely szájában bárányt tart. A pajzst zárt koronás sisak fedi, melyből egy az előbbihez hasonló farkas félig kiemelkedik. A czímert jobbról fehér és piros, balról kék és sárga foszlányok díszítik. Kihirdettetett Máramaros-Szigeten, 1699. szept. 3.
Közli LEHOCZKY TIVADAR.

SZAKIRODALOM.

A gr. Sztáray-család oklevéltára.

Nagybecsű oklevél-kiadás hagyta el karácsony táján a sajtót; Nagy Gyula szerkesztésében megjelent a Kaplyon nemzetségből eredő nagymihályi és sztárai gróf Sztáray-család oklevéltárának az 1234–1396. éveket felölelő első kötete. Terünk most nem engedi, hogy a szerkesztés tekintetében mintaszerű, a kiállítást tekintve pedig rendkívül díszes kötetről részletesebben szóljunk; de teszszük ezt minden esetre legközelebbi füzetünkben. Addig is csak pár szót a nagyérdekű kiadványról. A Sztáray-család levéltára már régóta ismeretes a kutatók előtt. Szélesebb körben akkor lett ismertté, mikor a Magyar Történelmi Társulat 1871. év nyarán zemplén-ungi kirándulását rendezte. Azóta a Kaplyon-nemzetségnek egy másik élő tagja, a gróf Károlyi család hazafias áldozatkészséggel kiadta levéltárának kincseit; talán e példa is buzdítólag hathatott gr. Sztáray Antal-ra, a nemzetség másik testvér-családjának tagjára, hogy családja okleveles emlékeinek közzétételét elhatározta. Ily módon a nemzetség jelenben élő két ágazatának emlékei előttünk feküsznek; a kapcsot, mely nemzedékrendileg a két családot egymással összekötné, még nem sikerült megtalálni; annyi azonban e két családi oklevéltárból kiviláglik, hogy azok szétválása a közös nemzetségi szervezetből igen régen, még a XII. század folyamán történhetett. – A Sztáray-család oklevelei 1234. éven kezdődnek; innét kezdve az 1396. évig, mikor a család kiváló tagja Nagymihályi János a nikápolyi csatamezőn végzi életét, a család történetében új korszakot nyitván meg, 350 oklevelet foglal a megjelent első kötet magában; ezeknek közzétételével a szövegközlés módjára nézve valóban követendő példát állított fel Nagy Gyula. A főbb pontok, melyekben a kiadvány az eddig megjelenteket messzire fölül múlja: a szigoru következetesség a szöveg kiadásában, a humanisták helyesírása szerint, mi által a kiadvány érthetősége, áttekinthetősége sokat nyert; felvilágosító jegyzetek; minden dátumnak a lapszélen pontos megoldása; kimerítő tárgy- és névmutató. A szerkesztő hosszú ítélet-, határjáró-, osztály- stb. levelek közlésében behozta azt a valóban szerencsés újítást, hogy azoknak terjedelmes, át nem tekinthető szövegét külön bekezdésekkel részekre osztja, mi által a nélkül, hogy a hűség ellen valamit vétene, a szöveg használhatóságát, érthetőségét nagyban előmozdítja. A díszes kötethez hét oklevél fényvéseti mása és kilencz pecsét rajza járul; kiváló érdekű ezek között a Sztárayak két ősének Nagymihályi György és János ungi alispánoknak 1370. évi pecsétjei, melyeken a pecsétkép nyitott kapun két szemközt fordult szarka; lényegében czímer ez, melynek használatában Zsigmond király 1418. márcz. 29. adott czímerújító levelével megerősíti a családot. Maig is alig változott e czímer; csak a nyilt kapuból lett nyilt kapus várfal, és a szarkák csőrükben ékköves gyűrűt tartanak. – A nagybecsű kötetet részletesen óhajtván ismertetni, addig is az érdeklődő szakférfiak figyelmét óhajtottuk reá felhívni.

Zsófia II. Béla király leánya.

E királyleányról ekkoráig csak annyit tudtunk, hogy el volt jegyezve hohenstaufi Henrikkel; e házasság azonban nem jött létre; s hogy a királyleány mint apácza végzé életét. Az Árpádok genealogiájára nézve ezen igen érdekes tárgyról becses dolgozat jelent meg a bécsi «Mittheilungen des Instituts für öst. Geschichtsforschung» egyik legközelebbi füzetében (II. Ergänzungsband, II. Heft) A. v. Jaksch tollából. A «Zur Lebensgeschichte Sophias, der Tochter König Béla’s II. von Ungarn» czímű dolgozat eddig ismeretlen források alapján merőben új fényt derít Zsófiára, kinek élete sorsáról a krónikák és évkönyvek igen gyéren emlékeznek meg. Annyi ismeretes volt, hogy 1139. jun. 6-án jegyeztetett el az akkor két éves Henrikkel, III. Konrád német király fiával. Az eljegyzés megtörténvén, Zsófia a kor szokásaihoz híven a német udvarba vitetett gazdag hozománynyal; de itt rossz bánásmódban részesülvén, az admonti apácza-kolostorba vonult s ott mint apácza fejezte be életét. Bátyjának, II. Géza királynak minden sürgetése, hogy honába térjen vissza, eredménytelen maradt. Ennyit ír Zsófiáról a «Vita Gebhardi et successorum» ismert kútfő. Ez elbeszélést most teljesen megerősíti tizenegy levél, melyeknek nagyobb része közvetlenűl Zsófiára vonatkozik. E levelek a klagenfurti Studien-Bibliothekben levő (perg. VII. jelzetű) admonti eredetű kéziratban foglaltatnak. E theologiai tartalmú, közben e formulaszerű leveleket tartalmazó kézirat a XII. században, tehát ez eseményekhez igen közel eső korban íratott; s Zsófia sorsáról a következő hat levél szól: 1. Zsófia levele bátyjához II. Gejza királyhoz 1146. szept. 11. után Admontból; ebben panaszkodik a szenvedett bántalmakról; mint szolgálóval, úgy bántak vele a német udvarnál; regensburgi tartózkodását a babyloni fogsághoz hasonlítja; de nem ez, hanem Krisztus iránti szeretete birta arra, hogy a tervezett házasságról lemondjon; tudatja, hogy a Magyarországhoz közel eső admonti kolostorba vonul. 2. Zsófia levele Admontból Konrád salzburgi érsekhez és Roman gurki püspökhöz, mint egyházi fölebbvalóihoz; tudatja velök szándékát a kolostorba belépést illetőleg; elmondja előbbi szenvedéseit s hogy mi birta őt arra, hogy e lépést megtegye; kéri őket, ha bátyja Gejza e miatt reá neheztelne, leveleikkel és követeikkel engeszteljék meg őt, hogy testvéri szeretetét tőle el ne vonja. 3. Zsófia levele Admontból 1146. aug. 20. előtt a salzburgi érsekhez; kiemeli gyámoltalan helyzetét; kéri, járna közbe Gejzánál, hogy lépésére jóváhagyását megnyerje, egyszersmind III. Konrádnál, hogy visszatartott gazdag hozományából legalább egy részt adna át neki, úgy szintén Henrik regensburgi várgrófnál is emelne szót ugyane czélból. 4. A salzburgi érsek levele III. Konrádhoz; Zsófia kérésének megfelelve, szemrehányó hangon szólítja föl, hogy a hozománynak legalább egy részét adja át Zsófiának, kit udvarából «in tunica et cappa» bocsájtott el. Gejzát úgylátszik sikerült az érseknek kiengesztelnie, legalább Zsófia az 5-ik, 1146. szept. 11. után írt levélben köszönetét fejezi ki bátyjának a küldött követségért és ajándékokért. A 6-ik Zsófia levele anyjához Ilona királynőhöz; hasonlókép köszöni ebben a küldött követséget; elmondja, hogy boldogul érzi magát Admontban, hol az elvesztett helyett új királyságot és új hazát talált. A hátralévő öt levél szintén az admonti kolostorra vonatkozik, mi kétségtelenné teszi, hogy a kéziratot, mely e reánk nézve nagyérdekű leveleket tartalmazza, eredetileg ott irták. – E levelek valósággal egy XII. századi regényes történetbe engednek bepillantást és Jaksch, e levelek közlője, azok kiadásával nekünk is igen nagy szolgálatot tett.

A Siebmacher-féle magyar czímergyüjtemény.

A Csergheő Géza által nagy fáradsággal szerkesztett vállalatnak két újabb (X. és XI.) füzete hagyta el nem régiben a sajtót. A X. füzet a Griff–Herczer családokat foglalja magában; összesen 106 családról szól, melyekhez tizennyolcz táblán 116 czímer rajza járul. A közlöttek közt két nemzetség czímerével is találkozunk; a Guth-Keled és Győr nemzetségek közül, az előbbi czímereinek ismertetése a Héderváry családról írt rész, melyben, valamint több más czikkben is, általános érdekű heraldikai megjegyzésekkel is találkozunk; gyakrabban, mint a megelőző füzetekben. A honfiusított családok közűl Guadagni, Harrach, Harrucker, Heissler, Heiszter, Herberstein stbieknél a kimerítő magyarázat jó szolgálatot tesz mindazoknak, kik azokról gyors felvilágosításra szorulnak. A szerkesztő tisztába hoz több eddig homályos czímertani kérdést, így a marosnémetii és nádaskai Gyulay és gyulai Gyulai családokra vonatkozólag felhasználja az e tárgy felől megjelent újabb termékeket, kiegészítvén saját kutatásával, véget vet a családi czímerek eddigi összezavarásának; azon körülmény, hogy nyolcz különféle Gyulay családról ád felvilágosítást, mutatja mily részletes és kimerítő a gyüjtemény. – XV. századi czímereslevéllel két családnál találkozunk. Az egyik Haraszthy család, mint mellék czímernyerő, a Tétényi családdal együtt nyeri czímerét 1405-ben; a Kapy család levéltárában őrzött eredeti czímereslevél, melynek kiadásával Heraldikájában boldogult báró Nyáry Albert nagy szolgálatot tett, tudvalevőleg eddigelé a legrégibb, mely festett czímerrel van ellátva. A nagyszebeni eredetű Hecht család, melynek egyik czímere a Turulban közölt Haller-codexből ismeretes, 1493-ban II. Ulászló királytól czímerbővítést nyert. – A XI. füzet a Herdt-Isold családok czímereiről szól. E gazdag anyagban több kiváló érdekű czímerrel találkozunk. Az anyag gazdagságát jellemző vonásként kiemeljük, hogy pl. nem kevesebb mint ötven Horváth nevű családról találunk felvilágosítást; e családok czímereinek tisztázásával valóban nagy szolgálatot tett a szerkesztő; s dícséretére szolgál, hogy fáradságos feladatát sikerrel oldotta meg. Nehezítette e munkát az, hogy mint tudva van, e családból többen, noha voltaképen közös eredetűek, egymástól teljesen elütő czímereket viselnek, míg más Horváth családoknak czímerei teljesen megegyezők, noha egymással semmi genealogikus összefüggésben nincsenek. Az indigena családok közül a Hessen-Darmstadt, Heussenstamm zu Heussenstein, Hohenzollern-Hechingen, Hornig s a többieknél bővebb magyarázatokra, pontos rangemelési és fontosabb család történeti dátumokra akadunk. A hazai családoknál szintén kibővül az ismertetés ott, hol a szerkesztő vagy elterjedt téves nézeteket rectifikál, vagy a hol tárgyánál fogva általánosabb érdekű heraldikai megjegyzések tételére nyilik alkalma. Iacute;gy pl. a Hodermarszky családnál tisztázza az elterjedt kézikönyvekben foglalt téves állításokat; ugyanígy a krompachi Holló családnál. Bővebb fejtegetéssel találkozunk a Horváth-Stansith, pálóczi Horváth, Petrichevich-Horváth, muraniczi Horváth, Hunyadi stb. családoknál. Érdekes czímertani curiosumoknál figyelmessé teszi reájok az olvasót. Iacute;gy pl. a Hertodt családnál figyelmeztet a különös beszélő czímerre, melyben koronás csontváz látható (= Herr Tod). A Herovics czímernél, melyben koronás egyszarvú van, figyelmessé tesz, hogy az egyszarvúnak és lónak, ha koronásan akarják ábrázolni, nem fején van a korona, hanem nyakára húzva; s ezért e czímer az általános heraldikai szokásnak nem felel meg. E füzetben számos régi, kiváló szerepet játszott család czímere foglaltatik, s ezek közűl több olyan, melynek a mohácsi vész előtt kelt czímeres-levele ma is ismeretes. Ilyenek: a Hideghéty cs., melynek armálisa 1411-ből való; a Hotvafői családé 1415-ből (a Nemz. Múzeum eredetijéből közölve volt a Turulban); a Hunyadi családé 1453 (színes másolatban az orsz. levéltár eredetijéről közölte br. Nyáry Albert Healdikája); Nagy-Kaposi Hoffmansdorf cs. 1454-ből, eredetije az orsz. ltárban; a Hradnai Holy cs. 1488-ból, eredetije N. Múzeumban; a Hernalt-Mestery családé 1500-ból, eredetije a marczaltői ltárban; az Ibrányi-Vay családé 1507-ből, eredetije az orsz. ltárban. Ide sorolható még a Győr nemből eredt Imreffy családé, mely a XVI. század elejéről való. Ezeken kívül sok más régi család czímerét tartalmazza e füzet (mint Hertelendy, Hettyei, Hodászy, Hrabovszky), mely érdekesség tekintetében kiváló helyet foglal el. Szóval a legújabb füzetek méltón csatlakoznak a megelőzőkhöz; s a bennök foglalt érdekes és tanulságos anyagnál fogva megérdemlik, hogy a vállalat legszélesebb körben elterjedést nyerjen.

Nemzetségi Zsebkönyv.

A társaságunk kiadásában megjelenendő Nemzetségi Zsebkönyv első kötete, mely az 1886. évi VIII. és 1887. évi XXXIV. törvényczikkekben felsorolt herczegi, grófi és bárói családokat foglalja magában, május havában kikerül a sajtó alól. A negyven nyomtatott ívre terjedő kötet mintegy 350 családról fog pontos adatokat tartalmazni. Minden családról szóló részt rövid bevezetés előz meg, melyben a család történetének legfontosabb mozzanatai, pontos rangemelési dátumok, a grófi, bárói oklevelek kelte, s ezek alapján megbízható czímerleírások olvashatók. Ezután következik a család mostan élő nemzedékeinek felsorolása, visszamenvén három-négy nemzedékre, egyes ágaknál egész az ág alapítójáig. Függelékben a kötet azon főrangú nemzeti családokat is tartalmazza, melyek fiágon kihaltak, de leányágon még élnek, valamint több olyan főrangú családot is, melyek hosszú idő óta Magyarországon lakván, honi családaink közé számítandók, bár nincsenek is a főrendiházi örökös tagsági joggal bíró családok közé felvéve.

Adatok az egri egyházmegye történetéhez.

Ez elismerésre méltó vállalatból, melyet Kandra Kabos szakavatottan szerkeszt, a II. kötet 3–4. füzete megjelent a napokban igen érdekes tartalommal, melynek legbecsesebb darabja a Bakócs-codex vagy Bakócs Tamás egri püspök 1493–6. évi udvartartási számadókönyvének a bécsi állami levéltárban levő eredetiről Ipolyi Arnold másolata utáni kiadása. A kötet tartalmából minket első sorban a szerkesztőnek «Tájékozódás egyházi pecséteink körül» czímű dolgozata érdekel, melyben Kandra Kabos összeállítja a legrégibb egri püspökök eddig ismert pecsétjeinek sorát. A sorozatot András püspök (1274–1304) pecsétje nyitja meg; tőle egész a XV. század közepéig hat püspök pecsétjét mutatja be leirásában; hasznos adalékot szolgáltatván ez által is egyházi sphragistikánkhoz. E sorozat kétségtelenűl teljesebbé fog válni, ha a szerző a sphragistika terén megkezdett munkásságát levéltárak átkutatásával fogja tetézni, mert e közleményében csak a már ismert anyag összeállítására szorítkozott. Csak örvendenünk lehet, hogy a derék vállalat a szerkesztő ígérete szerint – ezután figyelmét a pecsét- és czímertanra is ki fogja terjeszteni; az anyag egybegyűjtésével nagy szolgálatot tesz szaktudományunknak.

A magyar genealogiai irodalom 1887-ben.

Buzgó tagtársunk dr. Wertner Mór, ki szaktudományunknak már több ízben nagy szolgálatot tett az által, hogy a külföldet a magyar szakirodalom újabb termékeivel megismerteté, a bécsi «Vierteljahrsschrift für Heraldik, Genealogie» stb. legújabb füzetében ismertetést közöl a lefolyt 1887. év magyar genealogiai irodalmáról. E közlemény mintegy folytatása azon, egész kis füzetet kitevő dolgozatnak, melyet a szerző e tudományág magyar irodalmáról 1883-tól 1886-ig közölt. Ebben is a vezérszerep társulatunknak jutott; közlönyében jelent meg a termékek messzire túlnyomó része. A társulat kebelén kívül úgyszólván csak egy nagyszabású munka látott napvilágot, és ez Thaly Kálmán-nak nagy monographiája a székesi gr. Bercsényi családról, melyből az Akadémia tört. bizottságának kiadásában eddig két kötet jelent meg. Ezeken kívül a többi idevágó termék jobbára oklevélkiadás, mint a Géresi Kálmán által szerkesztett gr. Károlyi oklevéltár negyedik kötete, az Anjoukori okmánytár ötödik kötete; ide sorolhatjuk az azóta megjelent gr. Sztáray oklevéltár első kötetét; mind e kiadványok, bár első sorban a családtörténetre nézve rendkívüli fontosságúak, más tudományágak körébe is vágnak, s így nem sorolhatók kizárólag a genealogiai irodalom termékei közé. Genealogiai és történelmi tárgyú Csergheő Géza értekezése az 1572. márcz. 7. ifj. Jurisics Miklósban kihalt báró Jurisics családról, mely az Ung. Revue múlt évi folyamában jelent meg. A lelkiismeretes kutatáson alapuló dolgozat új fénybe helyezi a kőszegi hős által nagy hírre jutott család multját. Végül a szerző, Wertner Mór, számot ad készülőben lévő nagy munkájáról: «Az Árpádok történelmi-kritikai genealogiája», mely sokban új fényt fog deríteni számos, eddig még kellőleg meg nem világított részletre. Mindenesetre óhajtandó, hogy az első nemzeti dynastia nemzedék-rendjét végre teljesen megbízható formában bírjuk; azért nem is kételkedünk abban, hogy a nagy munka kiadására hivatott forum annak közzététele elé akadályokat nem fog gördíteni.

Magyarország bibliographiája 1712–1860.

Petrik Géza, ki a magyar könyvészetnek több művével már nagy szolgálatot tett, a m. kir. vallás- és közoktatásügyi miniszterium megbizásából összeállította az 1712–1860. években (tehát azon évtől kezdve, a meddig Szabó Károly bibliographiai nagy munkái terjednek) Magyarországon magyar, latin, német s egyéb nyelveken és a külföldön hazánkra vonatkozólag megjelent nyomtatványok jegyzékét. Munkájában nem csupán könyvczímeket ad, hanem kiterjeszkedik az ezen korszakba eső encyclopaedikus folyóiratok, (pl. Tudományos-Gyűjtemény, Tudománytár, Felsőmagyarországi Minerva, Új magyar Múzeum, Auróra, Budapesti Szemle, Erdélyi Múzeum stb.) valamint egyéb vegyestartalmú év- és zsebkönyvek tartalmának részletes felsorolására. A nagy műhöz kimerítő szakmutatók lesznek mellékelve, úgy, hogy kiki könnyű szerrel találja meg az őt érdeklő dolgokat. – Fölösleges olvasóink előtt kiemelnünk, mennyi érdekes és nagybecsű könyv és dolgozat jelent meg a társaságunk által felölelt tudomány-szakok köréből a mondott korszakban, s mennyire hasznát veszszük ma is a Tudom.-Gyűjtemény, Új magyar Múzeum, Erdélyi Múzeum stb. egyes czikkeinek. Ezért az érdeklődők figyelmét felhívjuk a hasznos munkára, mely ismert bibliographusunk Szilágyi Sándor ajánlásával jelenik meg. – A nagy mű négy kötetre van tervezve; évenként egy-egy kötet kerül ki sajtó alól, mely egész-, fél- és negyedkötetenként (10 frt, 5 frt, 2 frt 50 krajczárjával) Dobrowsky Ágost könyvkereskedésében (Budapest, egyetem-utcza 2. sz.) rendelhető meg.

Adatok Somogymegye történetéhez.

A következő sorok közlésére kérettünk me: «Előfizetésre szóló felhivás. Munkám czíme: «Adatok Somogymegye történetéhez». Forrásaim: eredeti okmányok és egykorú másolatok gróf Forgách Károly úr gombai levéltárából. Tárgyaltatni fognak Somogymegye egyes községei s nevezetesebb családai, s ezzel együtt gyakran érintetnek Zala-, Vas- és Sopronmegyék. A 8–10 ívre terjedő munka ára 80 kr. lesz, melyet a szives megrendelők utánvéttel fizetnek. Nyolcz példány után egy tiszteletpéldánynyal szolgálok. A tiszta jövedelmet tanügyi czélokra adományozom. A szives megrendeléseket kérem márczius végéig alulirotthoz küldeni ezen czím alatt: Csányi Ferencz lelkészhelyettes Marczali Somogymegye.»

A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG tagsági és egyéb díjait befizették (1887 decz. 15-étől 1888 márcz. 9-éig):

Alapítók:
Beöthy Ákos 1887. alapítványi kamat 5 frt.
Gr. Tisza Lajos 1887. 10 frt.
Gr. Zselénszky Róbert alapítvány 200 frt.
Pártoló tagok (10 frt):
1886. évre.
B. Bornemissza Pál, Peczek Gyula.
1887. évre.
Gr. Andrássy Tivadar, B. Bornemissza Pál, Butykay Viktor, Gulácsy Egyed, Ibrányi László, Kenessey Miklós, Gr. Teleki Ede, Torma Miklós, B. Uray Gyula, Gr. Waldeck Frigyes, Gr. Wilczek Ede.
1888. évre.
Beniczky Géza, Benke Gyula, Berczik Árpád, Dr. Bezerédj Viktor, Csoma József, B. Dumont-Várhegyi Lajos, Gr. Esterházy Miguel, Gr. Esterházy Móricz, Dessewffy Kálmán, Gaál István, Hajós József, Id. B. Huszár Károly, Jamniczky Lipót, Liszkay Jenő, Melczer István, Pulszky Ferencz, Dr. Rómer Flóris Ferencz, Sipeky Béla, Szent-Ivány Zoltán, Ifj. Tisza Kálmán, Ugron István, Zsigárdy Gyula.
Évdíjas tagok (5 frt):
1885. évre.
Karagyéna Mihály, Komáromy András, Gr. Sztáray István.
1886. évre.
Béldi István, Dudás Gyula (1 frt), Karagyéna Mihály, Komáromy András, Gr. Sztáray István.
1887. évre.
Bárczay Elemér, Béldi István, Csanády György, Dudás Gyula, Komáromy András, B. Miske Kálmán, Id. Szinnyei József, Dr. Szentkláray Jenő, Urbán István.
1888. évre.
Bay Ilona, Ifj. Berger Samu, Fest Lajos, Franke Pál, Inkey Ádám, Ivánfi Ede, Jeszenszky Lajos, Kalocsay Alán, Karácsonyi János, Kőszeghy Antal, Kőszeghy Kálmán, Lehoczky Tivadar, Leleszi prépostság, B. Mednyánszky Dénes, Pannonhalmi apátság könyvt., Pór Antal, Ráth György, Simó Ferencz, Stein János (4.50), Szabadkai főgymnasium (2.50), Szabó János, Szilágyi Sándor, B. Vécsey Sándor, Zsolnai kath. gymnasium.
A tagsági dijak, alapitványok és azok kamatai, valamint a tagdíjak dolgában irt levelek a társaság pénztárnokához, Czanyuga Józsefhez (Budapest, Magyar Nemzeti Muzeum) küldendők.

1888-2

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság Közlönye

AZ IGAZGATÓ-VÁLASZTMÁNY MEGBIZÁSÁBÓL SZERKESZTI FEJÉRPATAKY LÁSZLÓ titkár

images/1887-88xw92.jpg

BUDAPEST

KIADJA A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG.

MDCCCLXXXVIII.

images/1887-88xw93.jpg

AZ „ILLYR” CZIacute;MERGYŰJTEMÉNYEK.
(Első közlemény.)

Bosznia és Herczegovina occupatiója óta, e tartományok történelmi és régészeti emlékei iránt átalános az érdeklődés. Legújabban Asbóth János* Bosznia és a Herczegovina. I. II. kötet. Budapest. Pallas. 1887.* és Hörnes* Dinarische Wanderungen. Bécs. Hölder. 1888.* munkái foglalkoztak igen tanulságos modorban e hazánkat kiválóan érdeklő területtel. Örvendetes jelenségnek mondhatjuk, hogy a budai kir. palota kincsei közé kerűlt Corvin Mátyás-féle casulát magyar államférfi juttatta Boszniából mostani rendeltetése helyére. Ugyancsak magyar hölgyet illeti az elismerés, hogy e műdarabot s Fraknói fölfedezte galgóczi pendantját becséhez méltóan ismertette.* Lubóczi Zsuzsánna: az Arch. Értesítő 1887. évf. és különnyomat.*
Igen természetes, hogy e tartományok ismerete, melyeket occupáltatásuk után, tudományos tekintetben is mintegy fölfedezni kellett, jobbára sejtelmeken, vagy touristák sebtében írott tudósításain alapúlt. Mélyreható érdeklődést hazánkban s az uralkodóháznál Bosznia legutóljára II. József korában keltett, mikor Pray György állami segedelemmel* Marczali Henrik: II. József. III. kötet 456.* megírta: «Commentatio historica de iure regum Hungariae in Bosniam, Serviam et Bulgariam» (1786) cz. munkáját. Bizonyos tekintetben a bosnyák bégek 1849/50-iki lázadása is némi irodalmi mozgalomnak volt megindítója; ekkor kezdtek a horvát és szerb írók bővebben foglalkozni a szomszédos területtel. Jukić F. egy banjalukai születésű ferenczes barát röpiratokban, hírlapokban s «Bosanski prijatelj» (A bosnyák barát) czímű folyóiratában ismertette hazáját, felölelvén az arra vonatkozó históriai és régészeti emlékeket. 1849 előtt már Gaj Lajos, az illyr áramlat szóvivője pártolta e nemzeties mozgalmakat, s rendes összeköttetésben állott a boszniai ferenczesekkel,* A bosnyák és herczegovinai ferenczesek történetét újabban Batinić Venczel bosnyák ferenczes írja. Eddig két füzet jelent meg. Czíme: Djelovanje Franjevaca u Bosni i Hercegovini. Kapható Zágrábban.* kiknek nagyon sok érdemök van a bosnyák népség mívelése körűl. Gaj nyomdájában jelent meg a «Bosanski prijatelj» négy füzete is (1850–1853). 1850-től kezdve Stroszmayer püspök vette pártfogás alá a boszniai katholikusokat s a Horvátországban teljes diadalra jutott illyr irodalmi irány fokozott érdeklődéssel tette tanúlmány tárgyává Bosznia emlékeit. Ez időtől kezdve válik közkeletűvé az ú. n. délszláv história, délszláv heraldika stb. elnevezés, mely egy kalap alá veszi a Balkánfélsziget nyugati részén élő horvát-szerb törzsbeli nemzetek külön történeteit s a maga felfogása szerint majd a horvát, majd a szerb népiség köré csoportosítja a históriát.
Mindazon boszniai emlékek közt, melyek leginkább foglalkoztatták az irodalmat, első sorban az e szakfolyóirat t. olvasóit bizonyára érdeklő fojniczai czímergyűjteményt: «Rodoszlovje»-t kell említenünk. E czímergyűjteményről rendkívül sokat és sokfélét írtak, sokáig a «délszláv» heraldika libro d’orojának tekintették. Budapesten az 1885. országos kiállítás bosnyák pavillonjában volt kiállítva, akkor sokan forgatták s azóta gyakran hallani róla, mint bizonyító erejű forrásról. Azonfelűl az occupált tartományokban megfordúlt utazók és katonatisztek hírét vitték mindenfelé. Nem egy horvát-szerb nevű magyar család e hírekre támaszkodva Boszniában kereste eredetét, s nem egyet erősítettek meg hiedelmében az ereklyéjökre büszke barátok. De ez a czímergyűjtemény nem magyarázható meg a nélkül, hogy a délszláv heraldika többi emlékét is felölelnők. Értjük ezalatt az ú. n. «illyr» czímergyűjteményeket, melyekről sok helyütt van szó, de melyeket korrendi sorozatban, történeti értékök szerint eddig kellőleg nem méltányoltak. Ilyenek Korjenić-Neorić ragusai czímer-könyve 1595-ből, a bécsi udvari könyvtár czímergyűjteménye s a diakovári (kresevoi) czímertábla.
I. Az «illyr» healdikai források.
Mielőtt az egyes forrásokat tárgyalnók, szükséges, hogy az illyr elnevezés értéke felől tájékozódjunk.
Az Illyria, Illyrica natio elnevezés a renaissance szülötte. Keletkezett a velenczei és ragusai compilatorok és philologok révén, kik az Arsianál kezdődő s a mai Boszniát, Herczegovinát, Montenegrót, Dalmácziát s a határőrvidéket magában foglaló római provinciát: Illyricumot, a későbbi Illyricum occidentale-t ismét feltámasztották – a papíroson. Az egyházi írók átvették ez elnevezést, s így lett azután a stridoni születésű Jeromosbúl is «dalmaticae seu Illyricae nationis» szent.
Ha az illyr szónak, mint geographiai és nemzetiségi fogalomnak fejlődését vizsgáljuk, immár bebizonyítottnak vehetjük, hogy az irodalmi illyrismus a kath. egyház kebelében gyökeresedett meg, mely térítő buzgalmában traditióira támaszkodván, a Balkán-félsziget nyugati részét magának vindikálta. A kath. egyház helyzete ugyanis a Balkánon, a török invasio után bizonyos tekintetben megerősödött. A byzanti császárság elbukása következtében az orthodoxok elvesztették támaszukat, s hosszú időbe telt, míg Ausztria, később Oroszország felé fordíták szemöket. Ellenben Velencze még állott, s a dalmát schiavoni-k a hatalmas köztársaságnak csak oly hív katonái lettek, mint a megtelepedésök előtt ott élt illyrek a római császárság II. századában. Buzgó dalmát, bosnyák és horvát papok nagy számmal zarándokoltak Rómába. Minthogy Magyarország Hunyadi János halála után s Corvin Mátyás alatt a török háborút csak védelmi szempontból viselte, a megnyomorodott schiavon (szlovén) papok a maguk és honfitársaik számára a pápa védő szárnyai alatt kerestek menedéket.
V. Miklós pápa 1453-ban a Rómába sereglett dalmaták elszállásolása czéljából – Szt. Jeromos emlékezetére – egy hospitale-t: vendégházat alapított. Ebbéli bullája – közli Theiner: Mon. Slavorum Merid. I. 523. – rendkívül érdekes az illyr elnevezés ususára nézve. Az íllető passus így szól:
«Exhibita Nobis nuper pro parte dilectorum filiorum Hieronymi de Potonia et aliorum pauperum heremitarum Dalmatiae seu Illiricae nationis in Alma Urbe degentium petitio continebat, quod licet in dicta Urbe pro suscipiendis diversarum nationum pauperibus et egenis ad illam pro tempore confluentium multa hospitalia esse noscantur, Dalmatica tamen seu Illirica natio Hospitale pro suscipiendis specialiter eiusdem nationis pauperibus carere noscitur.»
Dr. Črnčić Iván római illyr hospitalebéli kanonok, ki erről a tárgyról már régebben írt egyetmást,* Dvie razprave: Slovinski sveti Jerolim u Rimu a Rieka i Drugo je Senj a drugo Segni. Triest. 1868. 26. l.* 1884/5-ben tüzetes tanulmány tárgyává tette a kérdést. Kutatásainak eredményét a zágrábi Akademia a «Rad» LXXIX. s a «Starine» XVIII. kötetében tette közzé.* Imena Slovjenin i ilir u našem gostinjcu u Rimu poslije 1453. godine (A szlovén (szlavon) és illyr név római vendégházunkban 1453 után). Zágráb. 1886. Különnyomat.* Ez érdekes fejtegetésekből kiderűl:
1. hogy 1485-ig a Dalmácziából, a mai Horvátországból, Boszniából s Albaniából Rómába utazó katholikusokat, «sclavoni» homines «Dalmatie et Sclavonie nationum... Dalmatica... et Sclavonia nationes»-belieknek nevezték. Teljesen megfelel ez annak a felfogásnak, melyet Pesty Frigyessel* Pesty Fr. Eltűnt vármegyék II. 201.* együtt vallunk, hogy a szlavon és dalmát elnevezés századokon át csak nemzetiségi jelentéssel bírt, s a későbbi állam vagy tartomány jelentést megelőzi. Ezt a XV. században is úgy értelmezték, a mint ez Črnčić adataiból világosan kitünik.
2. az illyr, yllir elnevezés, mint a dalmát és szklavon név összesítője, néha csak a szklavon elnevezés helyettesítője, 1485 után kap lábra s ez időtől kezdve V. Sixtusig, ki az illyr vendégházat újra szervezte (1589), amazokkal együtt divatozik.
3. Črnčić hasonmásban közli az 1453-i bullát és kimutatja, hogy a fentebb közlött passusban alá húzott szavak: «Dalmatiae seu Illiriae» hamisítottak, az eredeti (...et Sclavoniae) ki van vakarva s az Illiriae később van beírva. E hamisítás később történt és pedig azon oknál fogva, mert a római illyr collegium csakis Illyriában lakó katholikusokat akart fölvenni (t. i. csak dalmatákat, horvátokat és bosnyákokat), mi ellen a krajnai, istriai, karinthiai és stájer «szlavonok» élökön Jampsi kanonokkal protestáltak. Ebből per keletkezett a római Rota előtt, mely 1656. április 24. mondta ki ítéletét, és pedig az illyr collegium felmutatta V. Sixtus-féle 1589. augusztus 1. kelt bulla alapján, – mely a mintegy száz éve közkeletű usust vette tekintetbe és mindig Illyriáról beszélt – kimondta «iuxta Bullam et mentem dicti Sixti V. fuisse et esse ac intelligi debere Dalmatiam seu Illiricum (tehát már a hamisított szöveg) cuius partes sunt Croatia, Bosna et Slavonia exclusis penitus Carinthia, Stiria et Carniolia, et oriundos ex dictis quator Regionibus: Dalmatiae, Croatiae, Bosnae et Slavoniae tantum admitti posse ad Canonicatus et Beneficia Ecclesiastica eiusdem Collegiatae.»* E rendkívül érdekes pert a római Rota levéltárában (1655. 56. no. 119. Priolo) használtuk. Črnčić csak az illyr collegium iratait látta. A XVII. század összes históriai, Dalmácziára s a déli szlávokra vonatkozó készlete hozatott föl pro et contra. Nagyon messzire vezetne, ha e per phasisait előadnók, itt csak az eredmények előadására szorítkoztunk.*
E sententiával ki van mondva a XVII. századbeli irodalom-történeti illyr közjog sarktétele, mely a római imperium felosztását bevitte az egyházéba. Kiderül ebből, hogy a Rota V. Miklós és V. Sixtus nyomán ítélt s a Mauro Orbini és a velenczei Papafava históriai felfogását a magáévá tette. Ezért tekintik V. Sixtust a dalmát-illyr heraldikusok Patronus Illyriae-nek, illetőleg különösen Boszniáénak.
Illyr heraldika tehát – ezekből önként értetődik – csak akkor keletkezhetett, mikor az eladdig nemzeti jelentésű szavak – az irodalomban – bizonyos állami jelentőségre vergődtek. Ez a transmutatio csak a XVI. században, legerősebben a XVII. század elején észlelhető.* Tamás István (Stepan Tomasević) bosnyák király ugyan D. g. Bosnensium seu Illyricorum rexnek nevezi magát a Farlati közölte latin oklevelekben (1446.), de éppen ez gyöngíti hitelességöket. A Miklosics közölte ó-szláv oklevelekben teljes czíme: «Stjepan Tomas kralj, bozsiom milosztju Szrblem, Bosni, Primorju, Homszczii zemlii, Dalmaczi, Hervatom, Donim kraem, Zapadnim sztranam» (Mon. Serb. 346. sz.). Sehol Illyriáról sem ezekben, sem utódja okmányaiban szó sincs. Farlati, avagy már elődei a XVI. században interpolálták, vagy csinálták régibb levelek alapján e czímeket.* Ekkor keletkeznek azok a czímer-gyűjtemények, melyek a régi római illyr területen elszórva élt családok czímereit a sixtusi értelemben csoportosítják, s ahoz a szokásos eszközhöz folyamodnak, melylyel az akkori balkáni krónikások állításaiknak alapot, hitelességet akartak kölcsönözni. Csak nem régen bizonyítá be egy angol,* Archivio della R. Societŕ Romana di storia patria 1887. X. 1–2. f. Bryce G.: La «vita Justiniani» di Teofilo abate. Archiv f. Slav. Phil. 1888. I. f.* hogy a Justinianus császár szláv Upravda nevéről szóló, a történelem által valónak tartott adat a XVII. század elején keletkezett. A szerajevoi múzeumban őrzött Tomko Marnavich-féle kézirat (De vita Cesarum Illyricorum 1603. kiadatlan) egyenesen mint forrásra az Athos hegyére utal, a hol azt a kéziratot őrizték. Ezzel csodálatosan megegyezik az illyr czímergyűjteményeknek az a fennen hírdetett forrása, mely ugyancsak a Szent Athos hegyre vezet vissza.
Már Rački Ferencz megemlíti s egy érdekes tanulmányában meggyőzőleg kifejti,* Archiv für slav. Philologie. IV.* hogy a fojniczai czímergyűjtemény nem keletkezhetett másutt, mint a dalmát renaissance hazájában Ragusában. Ő azonban az illető czímergyűjtemény egyes darabjait nem vizsgálta s arra a körülményre, hogy ezek Illyriáról: ez anachronisticus phantomról szólnak, egyszerűen nagativ súlyt . Szerintünk épp’ ebből lehet megmagyarázni e czímergyűjtemények keletkezését.
E gyűjtemények következők:
a) Az 1595-ben összeállított Korjenić-Neorić (Corienich-Neorich)-féle ragusai czímergyűjtemény.
Czíme:
«Rodoslovie navisćenih i svetih otacah i vlastitih biliegovih zemaljah i svitlih tlih plemeniu cesarstva ilirskog koje visaskupi i naredno sastvi svelikom pomnom i opatju Stanislav Rubčić Ban Cimeria gospodina Cara Stipana Stiepana Nemanića na slavu cesarskoga i kraljevskoga veličanstva i ostale gospoda poglavicah, banah, vojevodah, županah, knezovah, katunarah, vitezovah, vlastelah i plemićah, svih zemaljah ilirskieh, pod kim vlaštitim vladanjem pribivaju razlike naredbe cesarstva ilirskoga. Ovo se složi i prepisa iz jednoga libra veomi stara, koi se nadje medju starim knjigam librarie mostirove svete gore, reda slavnoga i divnoga Bazilie (1340).»
Latinúl:
«Libellus sanctorum patronorum et publicorum insigniorum Regnorum et familiarum illustrium Illyrici imperii, quas magna cura, singularique diligentia collegit atque depinxit Stanislaus Rubcich, Rex insigniarum domini Imperatoris, Stephani Stephani Nemagnic in laudem Caesareae ac regiae majestatis et reliquorum principum, ducum, Marchionum, Comitum, Vicecomitum, equitum, et nobilium totius Illyriae sub quorum protectione fundamenta, monumentaque ejusdem Illyrici imperii consistunt. Quod quidem translatum est ex antiquissimo libro in caractere Illyrico scripto, reperto in Bibliotheca Monasteriorum de Monte sancto ordinis Divi Basilij. Korienić. Neorić. Confido in Domino, non confundar in aeternum Amen †.»
A gyűjtemény eredetileg Ragusában őriztetett, s a 40-es években vétel útján kerűlt Gáj Lajos birtokába; ma Gáj fia: Gáj Velimirnek zágrábi könyvtárában van.* Velimir Gaj: Knjižnica Gajeva. (A Gaj-féle könyvtár) Bibliographiai tanúlmány. Zágráb 1875. 203. l. E kivált kéziratokban gazdag könyvtár ma úgyszólván hozzáférhetetlen. Gaj Velimir ugyanis 40000 frtra becsülvén könyvtárát, vevője nem akadt s birtokosa nem engedi meg a tanúlmányozást. Kivételesen Klaićnak engedte meg a czímergyűjtemény megtekintését.* Legelőbb Jukić bosnyák ferenczes barát ismertette a kéziratot a «Bosanski prijatelj»-ben,* 1851. II. évf. 80–82. l.* újabban pedig Klaić Vjekoszlav írt róla az «Obzor»-ban,* Obzor. 1880. 207. sz. Külön: «Bosnensia» cz. a. II. 13–33. l.* mikor a bosnyák czímerkérdés fölmerűlt. Fejtegetéseire Rački válaszolt.* Archiv. f. slav. Phil. 501–10. l.*
A kézirat papír (vízjegy?) és 168 számozott, aranyozott szegélyű folio-lapra terjed, mindegyiken színes ábra, vagy czímer, 11 darabnak nincs aláírása.
A czímlapon van elől a cyrill, hátsó lapján a latin czím, azután következnek a képek.
Az I. lapon: Szt. Jeromos bíboros öltözetben, csillagos-félholdas keresztes zászlóval kezében, lábainál az oroszlán. Aláírás: Patronus, speculum atque lux totius Illyriae.
A II. lapon: Patronus atque Dux Regum Illyriae alírással egy királyi alak térdel – Jukić szerint – Szt. István előtt, ki kezében a Megváltó képével ékített lobogót tart.
A III. lapon: Patrona ac mater piissima totius Illyriae. A szűz anya a kis Jézussal ezüst félholdon.
A IV. lapon: Patronus Regni Bosniae: Gergely pápa jobb kezében könyvvel, baljában a bosnyák czímeres zászlóval, mely a pápai bothoz van illesztve.
Az V. lapon: Nemanjić (Dušan) István czár czímere.
A VI-XVI. lapon István (Dušan) czár czímerének alkatrészei, külön, mint országos czímerek.
A XVII–CLXVIII. lapon következnek a családi czímerek, kezdődnek a Kotromanićokén s végződnek a Jagrosalić-czímernél.
E rövid tartalomjegyzék indított bennünket arra, hogy a fojniczai és bécsi czímergyűjteményeket összehasonlítás tárgyává tegyük.
Kétségtelen, hogy másolattal van dolgunk, melyet a gyűjtemény czíme szerint 1595-ben Korjenić-Neorić eszközölt. Forrása – a czím szerint – István (Dušan) czár czímerbánjának: Rubchich Szaniszlónak 1340-ben írott s az Athos hegyén kelt könyve. – Ennek czáfolatába nem ereszkedünk azon oknál fogva, mert anachronismus. Klaić, Bosznia egyik újabb történetirója két okbúl következteti, hogy a Korjenić-féle gyűjtemény oly forrásból vétetett, mely 1461–1496 közt kelt. Először a IV. lapon Gergely pápa mint Patronus terrae Bosniae szerepel, már pedig II. Pius pápa 1461. nov. 7. proclamálta Szt. Gergelyt Bosznia védszentjévé. Rački ennek ellenében felhozza, hogy II. Pius idézett bullája nem Gergely védszentté proclamálását tartalmazza, hanem csak a már Boszniában régtől fogva tisztelt Gergely ünnepét szabályozza. Klaić másik érve, hogy Szlavonia czímere 1496-ig három nyestet, illetőleg vadászkutyát tartalmazott, a minthogy a Korjenić-félében is három kutya van. II. Ulászló 1496-ban új czímert adományozván a szlavon rendeknek, czímerűl egy nyestet engedélyez nekik, tehát Korjenić-Neorić még a régi czímert használta. Ulászló azonban nem új czímert adományozott, mert decretumában mondja: «regnum Sclavoniae ab antiquo habuerit pro armorum insigni unum mardurem et his armis usque in presenciarum semper usum fuerit» Ugyanerről tanúskodnak a szlavon érmek, melyeken két csillag közt futó nyest látható. Ulászló decretuma tehát nem egyéb, mint a régtől fogva használt czímernek heraldikai szabályozása, a mennyiben a nyestet a két hullámos pólya közé illeszteté.* Rački i. m. 502. l.*
Fölemlítendő még az a körűlmény is, hogy a Korjenić-Neorić-féle szóbanforgó gyűjteményben Sz. Gergely pápa hasonló helyzetben van ábrázolva, mint a többi czímergyűjteményekben Sixtus, a ki ugyancsak «Pater terrae Bosnensis»-ként szerepel s kezeiben Boszniának XVI. századbeli igényczímeres (a keresztbe tett két szerencsenfejes pálczát) zászlóját tartja. Nincs kizárva, hogy Gergely pápa feltüntetése e czímergyűjtemény traditióinak régibb voltára enged következtetni, de annyit bizonyosra lehet venni, hogy Klaićnak ez az argumentatiója nem helyes.
Czímerészeti fontosságát e gyűjteménynek csak akkor ítélhetjük meg, ha szemügyre veszszük a többit is. Ezek:
b) a bécsi illyr czímergyűjtemény, mely az udv. könyvtár kéziratai közt 7683. sz. a. őriztetik.* Említi: Kukuljević: Arkiv za poviestnicu jugoslavensku. I. k. 176. utána Jukić: i. m. i. h., Jagić: Archiv fl. slav. Phil. 510–11. l. és ismerteti Chmel: Die geschichtlichen Handschriften der k. k. Hofbibliothek in Wien. II. kötet 524. s kk. l.*
E példány, gyönyörű virágos keretekkel préselt meggyszín bőrrel bevont fatáblába kötött, aranyvágású, XVII. századbeli kézirat. Vízjegye négyelt pajzs, melynek szívpajzsa tojásdad keretbe foglalt kétfejű sast tüntet fel; az 1–4 és 2–3 negyedben egymás felé fordúlva a keretet támogató 4 oroszlánt látunk, a pajzs fölött e betűk: R. G. V. W. A bekötési tábla magassága: 30 cm., szélessége 20 cm. Összesen 167 számozott lap van a kötetben, elől 6, hátul 4 lap számozatlan.
Az első lap második oldalán ugyanaz a latin czím olvasható, mint a Korjenić-Neorić-féle a) alatt ismertetett czímergyűjteményen. A czím teljesen megegyező, valamint a képek és lapok száma is – az alábbi leírásnál megjegyzendőket kivéve – ugyanaz.
A második lapon következik a III. Ferdinánd kiskorú fiához: IV. Ferdinándhoz intézett előljáró beszéd:
«Serenissimo Austriae Archiduci. Augustissimorum Caesarum, Ferdinandi III. et Mariae Primogentio. Ferdinando, Francisco. Vita, Felicitas, Imperium.
Nomen numenque austriacum, non minus bonorum amor, quam hostium terror tot iam olim nominibus, titulisque vere magnum, uniceque augustum cum fuerit, etiamnum tot aliis succedentibus nominibus novisque victoriis ac triumphis, maius in dies et augustius effectum (si quam tamen cumulatissima gloria recipere potest accessionem) non modo Christianus Orbis omnis suspicit et gratulatur, verum etiam remotae barbaricaeque nationes, unum illud nomen austriacum vere maximum, uniceque Augustissimum hactenus redditum agnoscere coguntur et revereri. Et vero si tam gloriosum est, a tam remotis barbaricisque nationibus austriacum timeri nomen, numen austriacum adorari profecto, easdem gentes barbaras ipsam etiam eiusdem austriaci numinis experiri praesentiam, potentiam sentire, eius substerni ac succumbere Maiestati, id enimvero gloriosissimum augustissimumque hoc est vere austriacum esse, uti omnino existimant boni omnes, ita pene singuli magno austriaco nomini animitus id ipsum exoptant, devouent, adprecantur. Hos interne postremus ego unus reperiar, hoc votum, hanc comprecationem, hoc desiderium meum praesenti libro volui contestari. Ut videlicet austriaca illa, semper victrix ac triumphatrix aquila, post primum ac supremum orbem imperii ne dicam an Empyrii (quem nescio qui gigantei terrarum filii disturbare atque expugnare conabantur) compositum et tranquillatum ad alios quoque minores sibique quondam subiectos orbes (provincias intelligo, quas Machometanae gentes, quasi lunatici canes allatrare infestareque praesumpserunt) vindicandos recuperandosque fulminatrices suas acies tandem aliquando convertat. Ex harum provinciarum numero unicum Illyricum atque Boznense regnum praesenti hoc libro meo adumbratum potius, quam expressum Tibi o genuine romanae ac semper victricis aquilae pullae aquilinae, Ferdinande Francisce archidux serenissime augusti non modo nominis ac sanguinis, sed et virtutis ac felicitatis haeres unice, Tibi inquam, hanc veluti allectricem escam obiectamque praedam exhibeo sub imagine spectandam: ut Tu aliquando orbe iam et imperio per augustissimum progenitorem tuum pacato et firmato adavitas etiam provincias nunc quidem sub gravissime machometicae tyrannidis iugo gementes, libertatemque suam nonnisi per Te anhelantes, recuperandas, obtinendasque accingaris. Certa enim etiamnum haec spes tenet expectatio, quod tu Ferdinande Francisce archidux serenissime, qui tot ac tanta ab augustissimo progenitore tuo gesta et confecta bella nonnisi per gloriosas victorias vel ipsa inter crepundia numerare didiceris tuis quoque succrescentibus annis et Ferdinandi secundi avi Tui, felicitates et Ferdinandi tertii progenitoris Tui triumphos, Tu Ferdinande quarte geminato etiam auctario sis cumulaturus. Ita voveo, apprecorque.
Serenitatis Tuae humillimus ac perpetuus subditus
Marcus Skoroëuich Bosznensis».
Ez előszó sok tekintetben érdekes. Első sorban bizonyítéka a Balkán-félsziget nyugati részén behódolt keresztények felszabadulási vágyainak. E vágyak, néha ábrándok ébrentartása a ferenczes barátok érdeme, kiket mindenütt találunk, a hol népfelszabadítási kisérletekről van szó. A Habsburgok stájer ága, mely II. Ferdinánddal jutott uralomra, a dalmát uskokok, a bosnyákok és herczegovczok között különben is népszerű volt, mert az örökös tartományok és Horvátország védelmét Gráczból intézték a XVII. században s a török hódoltsági keresztények követei gyakran megfordúltak II. Ferdinándnál, kiről Skoroëvich is megemlékezik.* Ld. Miklosics-Fiedler: Slavische Bibliothek. II. Versuche der türkisch-südsl. Völker zur Vereinigung mit Oesterreich unter K. Rudolf II. 1594–1606. 288–300. l. Az acták a titkos levéltárban és Lopašić Radoslav: Acta historiam confinii militaris croatici illustrantia. Tom. I. 1479–1610. Tom. II. 1610–93. Zágráb. 1884/5.*
A követjárások, s a török nyomás elüldözte keresztények folyton ébren tarták a balkáni keresztények iránti érdeklődést, kiknek eszménye a XVI. századtól kezdve a Habsburgház uralma volt. A kapocs kivált bosniával folyton fennállott, még 1647-ben is III. Ferdinánd nevezi ki Bosznia püspökét s maga a pápai szék elismeri a királyi jognak ebbéli folytonosságát.* A római «Propaganda fidei» levéltárában. Bosnia vol. 1.*
Skoroëvich lelkes előszava alatt nincs kelet, nézetünk szerint, tekintve, hogy a fiatal főherczegről van szó, a czímzésben is csak Archidux Austriaet olvasunk, azt hiszszük, hogy 1647. vagyis IV. Ferdinánd magyar királysága előtt kelt az ajánlás. A buzgó ajánló bőbeszédűsége sejteti velünk az egész könyv czélját, nyilván való, hogy nem akart az egyéb lenni egy czímeres hódoló feliratnál, mely a főherczeg eszébe juttassa a mohamedán járom, a «lunatici canes» alatt nyögő «Illyricum és Bosznia» keresztény lakóit.
Ezt a gyűjtő személyisége is bizonyítja. Skoroevich Márk nyomát ugyanis 1646-ban fedeztük fel. Ha állításainak hitelt adhatunk, meglehetős változatos multú ember áll előttünk. Dalmát születésű volt, ki a török hódoltságban kereskedéssel foglalkozott s gazdaggá lett, de keresztény hite miatt üldözték, ezért nejével s gyermekeivel (kik közűl nehányan az egyházi rendbe léptek) élte koczkáztatásával üzletét otthagyván, császári területre menekült s a császári hadsereghez felcsapott. Rákóczi György támadása idejében elfogatván, fogságából csak 300 frt váltságdíj lefizetése után szabadúlt ki. Nagy szegénységében a m. k. udvari kamarához fordúlt és 150 frt segélyért esedezett. A kamara 1646. nov. 29-én az ügyet áttette az általános udvari kamarához, mely pártolólag terjeszté Ferdinánd király elé. (u. a. év decz. 20-án). A király a kamarák felterjesztése alapján decz. 24-én a 150 forintot engedélyezte s kegyes leirattal a m. udv. kamarát utasította a kifizetésre.* Skoroëvich folyamodványa nagy sajnálatunkra nem volt feltalálható, a mennyiben ezen a Skoroëvich használta pecsétet megtalálhattuk volna. A tárgyalási iratok a bécsi udv. kamara levéltárában, a Benigna Resolutio a budapesti országos levéltár kincstári osztályában.*
E tárgyalásból kitűnik, hogy Skoroevich Márk az 1640-es években bizonyos összeköttetésben állott a monarchiával. A czímergyűjteményt ő állította-e össze, vagy valamely egyházi renden lévő fia, azt ebből el nem dönthetjük. De bizonyos, hogy a gyűjtemény czélzatosan állíttatott össze.
Visszatérve a gyűjteményre, a 3. és 4. lapon két meglehetős kivitelű czímert illetőleg ajánló képet látunk. Jelesűl a 3. lap III. Ferdinánd czímerét tünteti fel (Insignia Ferdinandi III. arany betűkkel), a kétfejű sast szokásos XVII. századbéli előállításban, mellén az aranygyapjúval kerített négyelt pajzszsal. 1 és 4.: nyolcz veres-ezüst pólya, 2 és 3.: a kétfarkú cseh ezüst oroszlán, a hasított szívpajzsban: jobbról veresben ezüst pólya, balról veresben arany vártorony (Castilia czímere).
A 4. lapon az osztrák házat dicsőítő aquarellt látunk: «Augustissima domus Austriae» fölírással.
A kép közepén vörös bársonyos mennyezet alatt arany trónusán ül teljes császári ornatusban III. Ferdinánd, a tőle balra, kisebb széken zöld mennyezet alatt trónoló koronás fejű ifjú Ferdinánd felé fordúlva; bal kezében arany alma, jobbját pedig atyja felé, a feléje tartott jogar után nyújtja. A kis császárfiú előtt zölddel bevont asztalkán veres bársony-bojtos vánkos áll, fölötte pedig két lebegő angyalka császári koronát tart. A császár jobbján egy nőalak könyvet olvas, mellette gólya (Chmel sz. Pietas), fölötte egy felhőkből kinyúló arany kürt ez aranynyal irott szavakat hallatja: «Te Deum Laudamus», a császárfiú jobbján Themis alakját látjuk, mely jobbjában kardot, baljában mérleget tart. Fölötte ugyancsak arany kürtből e szavak: «Te Deum confitemur» áradnak ki. Az egész kép fölött fölleges égből villám alakjában e szavak: «Vivat Domus Austriaca.»
Ezután következik (fol. 6) a római I. számozással Szt. Jeromos színes képe: Pater terrae Illyriae Sanctus Hieronymus felírással.
Arany oroszlán mellett álló bíboros alak, baljában, a kettős arany keresztben végződő fecskefarkú vörös zászlóval, azon ezüst félhold és hat-ágú ezüst csillag.
II. (fol. 7.) Pater et Dux Regni Illyrici. S. Basilius: Szt. Vazúl a keresztre feszített megváltó képével ékesített kettős keresztű kék zászlót átnyújtja egy előtte térdelő kék ruhás, hermelines köpenygallérú, vörös palástú koronás alaknak, melyet a szerző Stephanus Skorouoy* Nyilván saját családjára vonatkoztatja.* néven jelez. Patrona terrae Illyricae.
III. (fol. 8.) Teljes kép. Felhőből kiemelkedő ezüst holdszarvban Mária a kis Jézussal, jobbról kék szárnyú sárga ruhájú, balról veres szárnyú zöld ruhájú, kezökben királyi koronát a szűz anya feje fölé tartó angyal, legfelül a Sz.-Lélek galamb képében. A holdszarv alatt a két veres czímerpálcza két felső végén nyílt koronás szerecsenfej.
IV. (fol. 9.) Pater Terrae Bosznensis. Papa Sixtus. Sixtus pápa a tiarával fején, hármas keresztben végződő arany zászlót tart, melyen Bosznia pálczás czímerét látjuk.
V. (fol. 9.) Insignia Imperatoris Stephani. (István [Dušan] szerb czár) képzeleti összetett czímere.
A pajzs felosztása:

images/1887-88xw127.jpg

a: szívpajzs: a Nemanják kétfejű ezüst sasa vörös mezőben.
b: vörösben jobbra ágaskodó koronás arany oroszlány = Macedonia czímere.
c: ezüstben egymás fölött futó arany örvös vörös agár = Szlavonia czímere.
d: aranyban két vörös czímer-gallér (kulcs) felső végére illesztett egymással szembe néző egy-egy koronás szerecsenfej; a czímer-gallér keresztezésén vörös pajzs, abban ezüst félhold fölött hatágú ezüst csillag (Illyria irodalmi czímere) = Bosznia czímere.
e: aranyban jobbra ágaskodó kétfarkú vörös koronás oroszlán = Bulgária czímere.
f: kékben három szembenéző koronás arany oroszlánfej (2, 1) = Dalmáczia czímere.
g: vörösben ezüst teljes kereszt = Szervia czímere.
h: vörös-ezüst koczkázat = Horvátország czímere.
i: kékben három ezüst patkó (2, 1) = Rascia czímere.
k: vörösben jobbfelé fordúló, ezüst görbe kardot tartó kar = Primorja (Tengermellék) czímere.
A czímert jobbról veres-aranynyal, balról veres-ezüsttel béllelt köpeny veszi körül.
A pajzson jobbról, közepén s balról három rostélyos sisak van alkalmazva.
A középső teljes arany sisakon – mindhármat a czímerköpeny befödi – leveles arany koronán ezüst kétfejű sas áll, mely fölött zárt gyöngyös korona (czári korona akar lenni).
A jobb sisak rostélya arany, a rajta álló nyílt koronából vértes, veres palástú koronás vitéz emelkedik ki, jobbjában fecskefarkú ezüst félholdas vörös lobogót tartván arczával a sasra tekint.
A bal sisak nyílt arany koronáján jobbra ágaskodó, kezeiben hosszú egyenes kardot tartó, ezüsttel négyszer pólyázott veres oroszlány áll.
E czímer a valóságban sohasem létezett. Rački többször idézett tanúlmányában* Archiv f. sl. Ph. IV. 505–711.* a Miklosics kiadta Monumenta Serbicákból és egyéb forrásokból bebizonyítja, hogy Dušan soha sem használta e czímert. Pénzein egy csöbör-sisak (Kübelhelm) fordúl elő, míg pecsétei hasonlítanak a mi Árpádkori kir. pecséteinkhez. Eddigelé ismeretes pecséteinek előlapján: Szt. István vértanú képe látszik, a hátlapon a trónján ülő koronás uralkodó jobbjában a jogart, baljában az aranyalmát tartja. Azonfelűl Horvátország, Dalmáczia, Slavonia, Bosznia sohasem tartozott birodalmához, azokat czímében nem használta. 1345. okt. 15. Serresben (Makedoniában) a velenczei dogehoz intézett levelében következő czímmel él: «Stephanus dei gratia Servie, Dioclie, Chilminie, Zente, Albanie et maritime regionis rex, nec non Bulgarie imperii partis non modice particeps, et fere totius imperii Romanie dominus»* Monum. spect. h slav. merid. II. Zágráb. 1870. 278. l. 361. ok.* Szláv oklevelein czíme: « » (István a Krisztus isten által igazhitű czárja és egyedüluralkodója a szerbeknek, görögöknek, bulgároknak és albánoknak).* Miklosics: Mon. Serb. 132. l.* Többi czímeiben sem használ egyet sem, mely a magyar királyt, vagy Velenczét illetné. Hatalma csakis a Balkán félsziget délnyugati részére terjed. Az itt leírt czímer tehát nem egyéb az irodalmi illyrismus heraldikai kisérleténél, mely az egész balkán félszigetet anachronistice a XVI–XVII. század izlésében István czár aegise alatt egyesíti.
Az egy pajzsban egyesitett országos czímereket gyűjteményünk VI–XVI. sorszám alatt külön adja, jelesűl:
VI. Insignia Regni Macedoniae. Az V. sz. czímer b mezeje.
VII. Insignia totius Illyriae. Az V. sz. czímer Bosznia czímerének középső pajzsa d.
VIII. Insignia Regni Bosznensis. Az V. sz. czímer d mezeje.
IX. Insignia Dalmatiae. Az V. sz. czímer f mezeje.
X. Insignia Croatiae. Az V. sz. czímer h mezeje.
XI. Insignia Sclauoniae. Az V. sz. czímer c mezeje.
XII. Insignia Bulgariae. Az V. sz. czímer e mezeje.
XIII. Insignia Seruiae. Az V. sz. czímer g mezeje.
Míg az összetett czímerből az ezüst kereszttel négyelt veres mező-negyedekből elmaradt az arany félhold, itt megvan.
XIV. Insignia Rasciae. Az V. sz. czímer i negyede.
XV. Insignia Pomeraniae et Cumaniae. Az V. sz. czímer k szelete.
XVI. Insignia Henrici filii Stephani regis. Az egyes alkatrészek teljesen megegyeznek az V. sz. alatti czímerrel, csakhogy ebben az egyes ország-czímerek a Nemanjak ezüst kétfejű sasa körül, mint főpajzs körül vannak elhelyezve, akár a mi Zsigmondunk és Mátyás nagy pecsétein, mely divatot olykor a Habsburgok is utánoztak. A vörös-ezüst czímerköpeny borította arany rostélysisakon elhelyezett nyilt arany koronából, a görbe kardot tartó ezüsttel pólyázott kétfarkú vörös oroszlány emelkedik ki.
Jobbról vannak:
Illyria
Bosznia
Dalmáczia
Horvátország
Balról:
Szlavonia
Bulgária
Szervia
Rascia
czímerei, a czímer alatt Bulgária és Pomerania (Primorje) czímerei. Az egészet a gömbön álló keresztben végződő zárt korona borítja.
A XVII–CLVII. sorszám alatt (fol. 21–161) következik 140 családi czímer. A sorozat – a Korjenić-féle gyűjteménynyel teljesen megegyezőleg kezdődik a Kotromanichokkal és végződik a Jagrosalich-család czímerén.* Ugyancsak a Korjenić-féle és a bécsi czímergyűjteménynyel teljesen megegyező másolat birtokában van a Zárában lakó Francesco de Borelli, Conte di Wrana. E másolat «in valle Tessalonicae (!) 1690. aug. 4. kelt». Említi Siebmacher a források közt.*
Könnyebb áttekintés és használat végett betűrendben és a mai horvát helyesírással is, összeállítottuk a tárgyalt czímergyűjteményekben közölt családi czímereket. Adjuk leirásukat s a mennyiben genealogicus forrásaink megengedték, az egyes családok származásáról is szólunk.
Mielőtt ezekre áttérnénk, szükséges a fojniczai híres czímergyűjteményt is bemutatnunk.
c) A fojniczai czímergyűjtemény.
A fojniczai czímergyűjtemény kis ívrét, puha disznóbőrbe kötött 10˝ magas, 6˝széles, vízjegy nélküli 139 számozatlan lapot magában foglaló papírkézirat. Az utolsó 139. lap üresen maradt.
A czímlapon glagol betűkkel e felirat olvasható:
«Rodoslovie bosanskoga, aliti Ilirskoga i Srbskoga Vladania; za jedno postavljeno po Stanislavu Rubčiću Popu, na slavu Stiepana Nemanića Cara Srbljena a Bošnjaka 1340.»
(A bosnyák avagy illyr és szerb nemzetségek czímergyűjteménye; összegyűjtetve Nemanjics István, a szerbek és bosnyákok czárjának dicsőségére Rubcsics Szaniszló paptól 1340-ben.)
Ezt követi a következő latin bizonylat:
«Codicem hunc continentem varia stemmata plurium nobilium familiarum Bosnensium, jam ab immemorabili (!) tempore, a captivitate nempe regni Bosnae studiose conservatum fuisse a R. R. fratribus Franciscanis, familias Fojnicensis, testamur nos fr. Gregorius a Varess, episcopus Ruspensis et vicarius apostolicus in Bosnia Othomana, dicta argentina, precipue in olim episcopatu Dumnensi. Suttiscae, die Julii 1800.» Aláírás, pecsét.
Azután következik (2. lap) Advocata Bosniae felirattal a bécsi gyűjtemény III. képe, mely ott Patrona Illyriae-ként szerepel.
Ennek hátlapján Szt. Kozma és Dömjén, a Nemanjić-család védszentjei láthatók, a labarum alatt.* Jukić szerint Szent István protomartyr és Szent Lőrincz.* Ennek a b) alatti gyűjtemény II. képe felel meg, csakhogy más felfogással van festve.
A harmadik lapon látjuk a bíboros Jeromost «patronus Slavorum» aláírással. Megfelel a bécsi czímergyűjtemény I. képének; csakhogy emitt Illyriáról van szó.
A negyedik lapon első czímerként Car Stiepan összetett czímere szerepel ugyanoly összetételben, mint a bécsi és Korjenić-féle gyűjteményeké. Csak a színezésben van némi eltérés. Jelesűl a bosnyák pálczán lévő szerecsenfejek itt fehérek, Illyria félholdja és csillaga arany.
5–13. az egyes czímerek következnek.
14–137. 123 családi czímer. A 139. lapon pedig egy különböző családi czímerekből összeállított czímer «Semper spero» aláírással.
E czímergyűjteményből hiányzik a Patronus terrae Bosnensis, a Dušan-féle czímer egyezik, de 17 családi czímerrel kevesebb van benne, mint a két előbbiben. Az összeállításban sem egyeznek teljesen, a mennyiben a sorozat a Kotromanichokkal kezdődik ugyan, de a Zetinjavichokkal végződik.
Legérdekesebb kérdés a fojniczai gyűjtemény megítélése szempontjából, hogy mily viszonyban áll az előbb a) és b) alatt ismertetett két gyűjteményhez. Mindhárom gyűjtemény egy közös forrásra vezet vissza: Stanislaus Rubchich-ra, kit az a) s b) gyűjtemény «Rex insigniorum» «Ban Cimeria»-nak nevez, míg a fojniczai már csak «pop»-ként említi, ki e gyűjteményt «1340» István czár dicsőségére állítá össze. Ilynevű szerb czári heroldnak a fennmaradt oklevelekben nyoma nincs, a mint hogy annak sem, hogy a szerb uralkodóknál a czímerművészet a XIV. század derekán fejlettebb lett volna, mint Magyarországban s a közép-olaszországi államokban. Rubchich Szaniszló – a czímergyűjtemények mellesleg említve (Korjenić és bécsi p. LXII. a fojniczai 57. sz. a.) közlik a Rubcich-család czímerét – vagy egy még csak ezután felfedezendő szerzetes, ki az athoshegyi kolostorokhoz fűződő történelmi csinálmányokkal függ egybe, vagy egy XV–XVI. századbeli gyűjtő, ki az illyrismus szempontjából szedegette össze a családi czímereket, vagy képzelt személy.
Mindhárom gyűjtemény katholikus irányban van szerkesztve, erre mutat a Szent-Jeromos-cultus és a Szűz-Anya patronasága. E mellett Boszniának is, mint a Sixtus pápa-féle Illyricum tekintélyes részének, főszerep jut. Az a) és b) alatti gyűjtemény tendentiájából is kitünik, de leginkább a teljesen bosnyák szempontot követő fojniczai gyűjteményből nyilván való, hogy a török járom alatt nyögő Boszniának a kereszténységgel való solidaritása lebegett a szerkesztők szeme előtt. De míg az a) s b) alatti gyűjteményekben az illyr tendentia praedominál, a fojniczai példány «semper spero-»ja tisztán a passiv ellenállásban üdvöt kereső és reménylő bosnyák anti-mohamedán áramlat kifolyása s ezért is hiszszük, hogy a két előbbinél későbbi másolat.
A három czímergyűjtemény helyesírása – mint már Rački kifejtette – Ragusára s vidékére utal, ott állították egybe e gyűjteményeket. Az a) alatti Korjenić-Neorić-féle 1595. datált gyűjtemény kelte pedig csodálatosan megegyezik a már idézett bosnyák-herczegovinai mozgalommal,* 1594.* mely Fra Domenico Andriaševićtől egy ragusai baráttól indúlt ki s mely alighanem Velencze féltékenysége miatt nem sikerült, de azért az egész dalmát terra firmán nagy hatást keltett. E hatás első sorban a Habsburgház, mint a leendő felszabadítás eszközlői iránt való hódolatban nyilvánúlt. Nem tartjuk merésznek következtetésünket, midőn a Korjenić-féle gyűjtemény e felszabadulási mozgalom katholico-illyr irodalmi folyományának nyilvánítjuk. Ekkor menekűlt ki a herczegovinai keresztény családok nagy része a dalmát területre: a ljubuski-i és a popovoi vidék előbbkelőikkel együtt. A későbbi fojniczai czímergyűjtemény egy önállólag készült szerkesztmény, mely ugyanabból a forrásból merített s valószínűleg a Skoroëvich-féle bécsi másolattal egy időben vagyis a XVII. század közepén készülhetett.
Már most mikép történhetett, hogy a fojniczai czímergyűjtemény ősrégiség hírébe került s a becsesebb és sokkal szebb kivitelű Korjenić és Skoroëvich-félék csak újabb időben találtak méltánylásra? Az okot könnyen megmagyarázhatjuk. Korjenić gyűjteménye Dalmácziában maradt s a mozgalommal együtt fontosságát is elvesztette. Forrásai – a mint a felsorolandó családjegyzékből kitűnik – teljes hitelességben megvoltak a dalmát communitások és a velenczei levéltárban. Dalmáczia Velenczét uralta, mely a dalmát patriciatust és Nobiltŕ-t saját közjoga szerint szervezte. E szervezés már a XV–XVI. században megtörtént. 1553-ból ismeretes már a: «Serie delle famiglie nobili della Dalmazia e dell’ Albania tratta dall’ itinerario, ovvero relazione degli Excellentissimi Signori Zan Battista Giustinian ed Anzelo Diedo sindaci in Dalmazia ed Albania dell’ anno 1553» czímű gyűjtemény, továbbá az egyes communitások könyvei, melyekbe a Nobilitŕ be volt vezetve, s igy Korjenić gyűjteménye, mely ez adatoknak jobbadán csak másolata volt, fölöslegessé vált. Mert csakis ezekből s Ragusa gazdag levéltárából s tán egy-két hagyományból meríthetett, compilálhatott és componálhatott az 1595-iki szerkesztő, kinek személyiségéről, sajnos, adatokat nem találhattunk.
A bécsi példány nem igen érdekelte a tudósokat. Úgyszólván újabban födözték fel csak. A fojniczai gyűjtemény ellenben épen azért, mert Boszniában volt, s mert Ritter, a horvát Rajcsányi, Stemmatographiáját e munkára alapította,* Stemmatographia sive armorum illyricorum delineatio, descriptio et restitutio. Authore equite Paulo Ritter. Bécs. 1701.* továbbá Prudentius Narentinus,* De regno Bosniae eiusque interitu. Venetiis. 1781. pag. 48.* újabban Kačić,* Razgovor ugodni naroda slavinskoga. Bécs. 1835, és Zara. 1846.* a bosnyák ferenczesek Catalogusai minden kritika nélkül bizonyos nimbussal övezték a gyűjteményt, ismertessé vált. Azóta pedig minden utazó látta a könyvet, s ki a hogy le is írta. Ez ismertetések közt legelőször a Jukićé keltette fel a horvát tudósok figyelmét.* Jukić: «Srbski list» 1842. 18. sz. «Danica Ilirska» 24. sz. «Bosanski prijatelj» II. 78–82. u.* Újabban a bécsi her. és genealog. társaság évkönyvében* Ein bosnisches Wappenbuch von Gr. Stanislaus v. Mieroszovice-Mieroszowski. Adler VIII. 33–38. ll. Utána b. Nyáry Albert: A heraldika vezérfonala.* ismertette gr. Mieroszowski elég jó akarattal. Terjedelmesen szól róla Asbóth, de inkább ismertetésére szorítkozik.* Bosznia és a Herczegovina. II. 182–185. ll.* De majdnem minden utazó s első sorban a barátok magok hírét vitték e gyűjteménynek, melynek már a múlt században (1724) készült másolatát Macarscában őrzik. 1837-ben gr. Festetics László szerezte meg másolatát s úgy látszik összehasonlíttatta a bécsi gyűjteménynyel,* A fojniczai guardián kiadványa e másolatról a bécsi gyűjteményhez van kötve.* 1842-ben Gaj Lajos vétetett másolatot, újabban Dr. Luschan Felix (Grácz)* Adler i. h.* van egy teljes másolat birtokában, nézete az lévén, hogy a fojniczai gyűjtemény egy a XVII. század első felében készült másolat, melynek eredetije a XIV. századból (!) való.
Sokat kellene ismételnünk, ha minden egyes írónak nézetére reflektálnánk. Vizsgálódásaink eredménye, hogy mindhárom gyűjtemény az egyház-irodalmi illyrismus szülötte, értéke ugyanolyan, mint azé: költöttet való alapon épít fel. Hátra van még az illyr heraldikának egy forrása, mely ugyancsak e helytt tárgyalandó s ez
d) a suttiscai (szutjeszka) czímertábla.* Ismertette: Gr. Pucić (de Pozza) Orsat az Arch. f. slav. Phil. IV. 339–342. Utána Asbóth i. m. 182–4., szól róla Klaić és Rački i. h.*
A bosnyák ferenczesek stuttiscai zárdájában egy befestett fára (állítólag Mátyás király arczképe van rajta) vont pergamentlapot őriztek melyen a szerb és bosnyák királyok genealogiája cyrill betűkkel van feltüntetve. A genealogiai táblázat keretének felső részén medaillonba foglalva Szt. Gergely pápa arczképe látszik, alatta az Ohmučević-család czímere. (Bécsi gyűjt. XXXI.) A keretben két oldalt 4–4 czímer látszik és pedig: jobbról: 1. Dalmáczai. 2. A Košarić (Kossachich) cs. czímere veres mezőben három jobb haránt arany gerenda, (A bécsi gy.: XXVII. csakhogy a gerenda ezüst). 3. Slovinia czímere: aranyban piros bibornok-kalap (hihetőleg Szt. Jeromos bibornoki jelvénye, mint Patronus Sclavoniae). 4. Bosznia czímere (a két czímergallér). Balról: 1. Primorje czímere (a kardos kar). 2. Horvátország (ezüst-veres koczkák). 3. Szervia (kékben 2–1 patkó). 4. A Nemanja czímere (kétfejű ezüst sas).
A genealogiai tábla közepén egy nagy összetett czímer látható, melyben az itt elősorolt 8 czímer van összeállítva. A czímer körül aranyláncz, melyről medaillonban egy szentnek a képe függ. Azon felül egy czímer látható: veres mezőben, ezüst félhold. A szerb genealogia balról kezdődik, alatta a Nemanja-család czímere, a bosnyák kir. házé jobbról van, gyökere egy czímer: veres mezőben arany koronás kalap. A czímerek körül magyarázó legendák vannak, melyek egyike azt állítja, hogy e táblázatot 1482-ben Ohmučević Péter raguzai nemes készítette.
Ez érdekes czímertábla Strossmayer diakovári püspök birtokába került.
Klaić abból a körülményből, hogy e tábla czímerei megegyeznek a Korjenić-féle gyűjteményével, azt következteti, hogy mindakettő tulajdonkép Ohmučević szerzőségére vezethető vissza. Bizonyos, hogy a czímertábla is ragusai-katholikus jellegű, de viszont kimutattuk, hogy az a) b) c) czímergyűjtemények az eddig ismeretlen Rubčićra vezetnek vissza, s hogy az Ohmučević-féle nagy combinált czímer egészen elütő a czímergyűjtemények Nemanjić-féle összetett czímerétől. A legendák stylusa Rački szerint nem vall a XV. századra s a mi szerintűnk megjegyzendő, itt is előfordúl az « » (az illyr terület) s az antimohamedan reactio iránya. Jagić nincs tisztában, vajjon e czímertábla keletkezése korát előbbre tegye-e a czímergyűjteményekének, de abban egyetért az ismertetőkkel, hogy ez is déldalmát, nevezetesen ragusai provenientiájú.
Különben, hogy Ohmučević Péter 1482-ben élt-e, az a kezeink közt megfordúlt családi iratokból nem tünik ki. Miniati D. Lorenzo Klaić idézte (22. l.) munkájából, valamint a nálunk lévő családi jegyzetekből nyilvánvaló, hogy e herczegovinai család a Komnenekkel való összeköttetésből igyekezett ősi nemes voltát igazolni. Ugyancsak «illyr» históriai irányban készültek a rólok szóló munkák. Bizonyos, hogy élt a XVI. század végén egy spanyol szolgálatban állott Ohmučević Péter nevű admiral († 1598), ki e család utolsó sarja volt s hogy 1584-ben a bosnyák püspök hosszas vizsgálat után «che avendo fatto un’ esame di molti Vescovi Religiosi, Magistrati, Universitŕ di molti Marchesi, e Conti, e d’altre persone cospicue per la nobiltŕ di sangue e pergli officii, che occupavano» deponálta végérvényesen, hogy az Ohmučević-Gargurić család «antichissima ed illustre del Regno di Bossina», s a mint Miniati művéből kitűnik, megesküdött a czímer hitelességére. Ez a vizsgálat érdekes adat arra nézve, mint keletkezett az egyes családok genealogiája és czímereik összegyűjtése. Bizonyítékra szükség volt s ha nem volt, hát csináltak. Ilyen fajtájú készítmények közé tartozik valószínűleg a czímertábla s a czímergyűjtemény.
A nélkül, hogy ezzel a kérdést végleg megoldottnak tekintenők, kétségtelen, hogy a czímertábla összefügg a czímergyűjteményekkel. Egy más érdekes adat azt sejteti velünk, hogy e czímertábla s a genealogia kérdésében még egy oly forrás is szerepel, mely valahol lappang.
1688-ban, midőn Brankovics János, Ágoston, Ferencz és Mária a magyar kamara előtt családjok régiségét igazolták, bizonyítékúl egy terjedelmes leszármazási táblát mutattak be,* L. Országos Levéltár NRA. Stemma Nobilissimae gentis Brankovichiae in regno Misiae, Serviae, Rasciae, Bosnae et Bulgariae.* mely 471-ben K. u. kezdődik és az 1640-ben született Brankovics Pálon végződik, kinek neje: «Joanna Braianovich Baronessa de Prozor» volt. E táblázat alatt a következő záradékot olvassuk: Simunovich Gergely, a serajevoi kath. hitközség elnökének aláírásával:
«Transsumtum ex antiquo libro publico de annotationibus stemmato transmigrationum procerum ac Nobilium Familiarum regni Illyriae existentes in Archivo huius Curiae Columna nostrae fol. 17. Partis Primae ibidem. Datum ex eadem Curia nostra Saraliensi metropoli hujus inclyti regni Bosnae Argentinae hac die 2. May. MDCLXXXVIII. Anno.» Ekkor mutatták fel legelőször a fojniczai czímergyűjteményből vett másolatot is, mint hiteles bizonyítékot. II. Leopold császár és király kamarája csakugyan hitelt adott ez iratoknak s megerősítette a Brankovicsok nemességét.
Ránk nézve e helyütt csak az az érdekes, hogy a hitelesítési záradék egy Sarajevoban őrzött régi genealogikus könyvre hivatkozik, melyben az «illyr» családok származékrendjei foglaltatnak. E könyv ma már nincs meg, de nem lehetett az egyéb, mint a XVI. században gyártott ilynemű hamisítványok gyűjteménye, melyekről már Istvánffy is megemlékezik.* «Ea est quorundam Graecorum nostrae aetatis ambitionis quaedam vanitas, ut quamquam primordia generis in obscuro incertoque habeant; ea tamen ad splendidissimarum atque imperatoriarum familiarum origines ad Comnenos, Cantacusenos, Lascaros, Diassorinos, Despotas, Palaeologos, falsa veris miscendo referre.» Istvánffy lib. XX. 1622. kiad. 401. l.* E genealogiákban igaz és valótlan adatok össze-vissza vannak zavarva s a kortársak, sok esetben a legfőbb hatóságok elhitték a bizonyítékok gyanánt bemutatott citatumokat, melyek erre vagy arra a híres klastromra utaltak.
E kétes hiteles források anyaga azonban nem kevésbbé érdekes, mint keletkezésök története. Egyrészt a Balkán-félsziget nyugati részének nevesebb családait (a XVI–XVII. században) ismerjük meg általok, más részről pedig képét nyerjük a gyűjtemények terjedelmének s az összeállítók forrásainak.
Kitünt, hogy gyűjteményeink bizonyos politikai és vallási czélból állíttattak össze s hogy az egyes ország- és igényczímerek képzelődés szülöttei. De ebből még nem következik, hogy minden családi czímer hamis legyen. Sőt ellenkezőleg a gyűjteményekben közlött czímerek – még ha componált czímerek is – összetett bizonyítékot képeznek, hogy azok a családok csakugyan léteztek a XV–XVII. századokban. Ha nem is tartozott mindegyik a Nobilitŕhoz vagy a feudalis értelemben vett nemességhez, kiválóbb vagy ismeretes szerepet játszottak egy, vagy más vidéken, mert különben nem vették volna fel a gyűjtők. Eltekintünk itt a történelmileg ismert családoktól, melyek okleveles bizonyítékok alapján nem szorúlnak magyarázatra, vagy azoktól, melyeket a szerzők, hogy önmaguknak hízelegjenek, előkelő helyre tettek (p. o. Skoroević, talán Rubčić, Korjenić). Itt következnek betűrendes sorozatban a három gyűjteményben említett családok, czímereik leirásával s magyarázatokkal egyetemben.* Rövidítések j.=jobb, b.=bal, sd.=sisakdísz, czpá.=czímerpárta. Nyáry ugyan tarajgöngyölegnek nevezi a korona helyett szereplő pártát, de mi a pártát jobbnak tartjuk. A czímergyűjtemények elnevezése mellett a mai horvát helyesírást használtuk, mert e családok egy része ezt használja. Ebben ć=ty, č=cs, š=s, s=sz, nj=ny, lj=ly. Foj. p.=fojniczai péld., Bécsi p.=Bécsi példány.*
THALLÓCZY LAJOS

A GALÁNTHAI ESTERHÁZYAK FRAKNAI VONALÁNAK NEMZEDÉKRENDÉHEZ.* Nem «fraknói», hanem «fraknai»: mert így van jól magyarúl. Gróf Esterházy Antal kurucz tábornok ekképen kezdi nyílt leveleit, hadi parancsait: «Én Fraknai Gróff Esterházy Antal», stb. S ő még jól tudott magyarúl.*

A Galánthai Esterházy-nemzetség fraknai vonalának azon idősb ágak neveztetnek, melyek egyenesen gr. Esterházy Miklós nádortól, nem testvéreitől származnak le. A hírneves államférfiúnak öt fia közűl csak kettőnek: Pálnak, a szintén nádornak, s a legifjabb testvérnek, Ferencznek, maradtak fiivadékai – és ezek képezik a fraknai vonalat, még pedig két ágban; az öregebb ág (t. i. Pál leszármazói) a herczegi, az ifjabb ág (Ferencz utódjai) a grófi, – de egyaránt «galánthai és fraknai» előnévvel bírók, mig minden egyéb Esterházyakat csupán a «galánthai» előnév illeti meg.
Gr. Esterházy I. Ferencznek három fia volt: Antal, József és II. Ferencz, a mellett négy leánya. Mindhárom fiú utódokat hagyott maga után; a két utóbbiét közli is Nagy Iván egész a legújabb nemzedékekig; azonban a legidősb testvér Antal maradékainak az általa lenyomatott családfán nyoma sincs. (L. Magyarorsz. Családai IV. köt. 90. l.) Oka e körülménynek valószinűleg az, hogy Antal gróf, II. Rákóczi Ferencz fejedelemmel – a kinek tábornagya vala – kibujdosván, ága Francziaországba szakadt s ott és Oroszországban élt tovább; és igy ivadékai a családi levéltárbeli genealogiákba be nem jegyeztettek; pedig az összeköttetést magyarországi véreikkel fentartották. Ezen a hiányon kivánunk mi jelen közleményünkkel segíteni s egyszersmind az I. Ferencz gyermekeire nézve Nagy Ivánnál hibásan közlött születési sorrendet lehetőleg helyreigazítani. Mert korunk immár fejlettebb családtörténeti tudományától megkövetelhető, hogy oly előkelő főúri nemzetségnek, minő az Esterházyaké, származékrende tisztába hozassék.
E végből összeállítjuk ime a fraknai vonal ifjabb, nevezetesen Antal ágának nemzedékrendjét, azután közlünk némi életrajzi vázlatokat ez ágról s számot adunk forrásainkról.

Gr. Esterházy Miklós nádor. (Bedeghi gr. Nyáry Krisztina); Pál, herczeg, nádor és tőle a fraknai idősb ág. (L. Nagy-Ivánnál.); Mária, † 1684. ápr. 2. (Homonnai gr. Drugeth György, kassai generális.); Gr. Drugeth Krisztina. (Gr. Bercsényi Miklós, II. Rákóczi Ferencz fejedelem helytartója és fővezére.); Gr. Bercsényi László, Francziaország maréchal-ja* Az Esterházy-Bercsényi rokonságot alább említendő vonatkozásért iktatjuk ide.*); I. Ferencz, Zala és Somogy vármegyék főispánja, Sempte és Pápa várak főkapitánya; szül. 1641. január 17., † 1683. október 16. (1. Gr. Illésházy Ilona, † 1669. febr. 12. Gyermektelen. 2. Gr. Thököly Katalin, férjhez ment 1670. november 15. Kitől a gyermekek.); Mária-Rozália, sz. 1671. jun. 2. † 1689. szept. 28-án. (Gr. Batthyány Ferencz.); Krisztina, apácza.; Francziska, apácza.; Antal, szül. 1676. 1698. alezredes. 1702. Komárommegye főispánja és kir. ezredes, 1704. kurucz tábornok, 1705. senator, 1706. dunántuli főkapitány s tábornagy, † Rodostóban 1722. aug. 10. (1. Gr. Erdődy Juliána, † 1696. 2. Gróf Nigrelli Mária-Anna, kitől fia, † Törökországban. 3. N. N. lengyel nemes leány.); Borbála, apácza.; József, szül. 1682. (Ivadékait lásd Nagy-Ivánnál.); II. Ferencz, szül. 1683. (Ivadékait lásd Nagy-Ivánnál.); I. Bálint. (Bálint-József.) Tiszt a franczia Bercsényi-huszárezredben, 1735. huszárezred-tulajdonos † 1743. (De la Nongarčde la Garde, franczia nemes leány.); II. Bálint, sz. 1740. Lesczynszki Szaniszló király, majd XV. Lajos udvarnoka, 1764. franczia huszárezredes, 1780. tábornok. 1791. Bécsbe menekül; követ Pétervárott, Katalin czárnő udvaránál. Volhyniai birtokos. † 1806. Londonban. (Gr. Hallewyll Orsolya, 1785. Párisban.); N. N. leány. (Férje: Walsin, kitől a franczia Walsin-Esterházyak.); III. Bálint, sz. 1786. † Párisban 1818. v. 19. Neje 1813-tól gróf Weissenwolff Mária-Anna.; IV. Bálint, szül. 1814. † 1858. nov. 2. Párisban, mint pétervári osztrák követ. Gyermektelen.; Almérie. (Gr. Murray Melgum, osztr. altábornagy.); Everilda, szül. 1791. (Vicomte de Friberg.); Ulászló, sz. 1797. Volhyniában, † 1876. ugyanott Grödeckben. Gyermektelen.; Everilda. (Bezerédj Pál.); Aglája. Nemes alapítványi hölgy Brünnben.; Ottilia. Nemes alapitványi hölgy Prágában.; Mária (Gr. Salis-Zizers Henrik.); Bezerédj Pál, Tolnában él.; Bezerédj Andor, Mosonyban él.
images/1887-88xw128.jpg

Eddig a származékrend. Most lássuk az egyes nemzedékekre vonatkozó életrajzi, kútfői avagy egyéb megjegyzésünket.
A mi gr. Esterházy I. Ferenczet, a fraknai ifjabb ág törzsatyját illeti: erről teljességgel nem áll sem az, hogy 1685-ben halt volna meg, sem pedig az, mintha Bécs 1683-iki védelmében bátyjával, Pál nádorral részt vett volna. (Nagy Iván, IV. k. 91. l.) Ellenkezőleg, mint a herczeg Batthyányi-ház körmendi levéltárabeli 1683-ik évi correspondentiákból, – nevezetesen gróf Drasskovich Miklós országbirónak Lósról, 1683. szept. 10-én gr. Esterházy Ferenczhez és magának E. Ferencznek Lánzsér várából 1683. szeptember 13-án Thököly Imre fejedelem dunántúli biztosai egyikéhez, Beniczky Farkashoz intézett eredeti leveléből – kétségbevonhatatlanúl kiderűl: gr. Esterházy Ferencz 1683. nyarán kurucz volt, ugyanis sógorának, Thököly Imrének, esküdött hűséget és a «kurucz király» túl a dunai biztosai által «Lánzsér várának directiója» bizattatott reá.* L. Történelmi Tár 1887-iki évf. 301–303. l.* Hogy azután 1684 elején ő – úgy mint a többi ily főurak – az igazoló cs. commissió elé nem állíttatott tettéért: ezt csak már 1683. október 16-án (valószinűleg Lánzsér várában) bekövetkezett halálával kerülte ki.* «Szinte hogy a bécsi nagy harczról megtérnék s újobban mennék táborban: Tek. Ngos Gróf Esterhás Ferencz egy testvér öcsém-uram megbetegedvén, – meghala éfél után egy órakor die 16. 8-bris 1683.» – jegyzé be hg. Esterházy Pál nádor saját kezével a kis-martoni családi naplóba. (L. Tört. Tár 1888. évi f. 220. l.) Nem 1685-ben halt tehát meg Ferencz úr. – Általában e családi napló sok becses ilyszerű dátumot szolgáltat.* Özvegyét és árváit pedig aztán csorbíttatlan hívségű bátyja, Pál nádor tekintetéért nem nyakgatták.
Ugyancsak e most idézett családi naplóból, de meg száma nélküli családi egykorú iratból világosan kitünik, hogy E. Ferencznek nem Thököly Mária (mint Nagy Ivánnál 91. l. ismételve is olvasható), hanem ennek testvérnénje, Thököly Katalin volt hitvestársa. (Mária gróf Nádasdy Istvánnak, s utóbb gr. Tournon Jánosnak vala a neje.)
Mint hg. Esterházy Pál a családi naplóba bejegyzé: öcscse Ferencz, gr. Thököly Katalint 1670. nov. 15-én vezette oltárhoz Árva várában. Élt vele házasságban nem egész 13 évet, vagyis 1683. okt. 16-án bekövetkezett haláláig. Született ezen idő alatt hét gyermekök. Minthogy pedig Antal, rodostói síremlékének felirata szerint 1676-ban jött e világra: nem ő volt első gyermekök – mint Nagy Ivánnál állíttatik, – hanem Mária-Rozália, gr. Batthyány Ferenczné, kiről Pál nádor nyilván írja a cs. naplóban, hogy 1671-ben pillantá meg a napvilágot. Sőt valószinű, hogy még az utána következő leányok: Krisztina és Francziska is megelőzték születésökkel Antalt, a ki csak a három fitestvér között vala a legidősb. S ha áll Nagy Iván azon adata, hogy a második fiú József csak 1682-ben született: akkor III. Ferencz – kinek születési éve föl nem tétetik – bizonyára 1683-ban, legfölebb 1684 elején, atyja halála után, mint posthumus jöve a világra. (A Rákóczi-korban már mint cs. ezredes szolgált, sőt 1710-ben már tábornok lett és mint ilyen vevé nőül ez évben gr. Pálffy János tbgy. leányát, Sidoniát, a kihez előbb – mint Rákóczi állítja, de más források is igazolják, – I. József császárt gyengéd viszony fűzte volt.)
De térjünk vissza a külföldre szakadt idősb ág törzséhez, Antal grófhoz. Gr. Esterházy Antal, ki korán kifejlett, izmos, vérmes testalkatú ifjú vala, már 19 éves korában megnősült, feleségűl vevén gróf Bercsényi Miklós második nejének, gr. Csáky Krisztinának első férjétől, gr. Erdődy Sándor kamara-elnöktől született leányát, gróf Erdődy Juliannát. De e házassága csak igen rövid ideig tartott, miután fiatal hitvesét már 1696-ban elragadá tőle a halál. Gyermekök nem maradt. Antal úr ez időben már vitéz hadi tiszt vala s 1698-ban, alezredes korában, az a szerencsétlenség éré, hogy egy becsapás alkalmával Temesvár alá, a törökök, számos sebbel borítottan, elfogták. Egy lövés a derekában akadt meg. Ám az erős termetű fiatal férfi kiheveré a bajt; hanem elhurczolták őt foglyúl Konstantinápolyba s több hónapot töltött a héttoronyban, hol még ma is megvan emléktáblája és a honnan az 1699-ben megkötött karlóczai békekötés szabadítá ki őt.
Hazatérve, Esterházy Antal másodszor nősült, oltárhoz vezetvén gr. Nigrelli Octavián cs. táborszernagy, kassai generálisnak egyetlen leányát, az igen szép és – mint levelei mutatják – igen kedves gr. Nigrelli Mária Annát. Temesvár alatt tanúsított vitézségeért és hűségeért pedig jutalmúl I. Lipót király Komárom vármegye főispánjává és egy reguláris lovas-ezred tulajdonosává nevezé ki őt 1703-ban. Ezen évben a kuruczvilág kiütvén, a császár által a dunántúli ellenfölkelés szervezésével egyik ő bizatott meg és Koháryval, Forgách Simonnal, Bottyán Jánossal, mint kir. ezredes, gróf Schlick táborához csatlakozott ő is dandárával. De Bercsényi nov. 14-én Zólyom alatt keményen megveri őket; Schlick Morvába szaladt, Esterházyék pedig, seregeik legnagyobb részét s minden málhájokat elvesztve, csak nagy bajjal tudták magukat keresztűlvágni. Antal úr Komáromba, majd családi várába, Pápára, menekült. Azonban 1704 elején a Duna jegén a kuruczok áthatolva, – épen Pápa lesz főhadiszállásuk s az egész túl a Duna Rákóczihoz áll. Iacute;gy lőn kuruczczá Esterházy Antal is; és Rákóczi, előkelő származásáért, tábornokká lépteté őt elő.* Esterházy Antal atyjáról Esterházy Miklós nádornak, anyjáról Thurzó György nádornak unokája, s atyjáról hg. Esterházy Pál nádornak és anyjáról Thököly Imre fejedelemnek unokaöcscse volt. Rákóczi emlékiratai, sőt még Antal úr rodostói sírfelirata is hivatkoznak e nagyon előkelő származására.* Részt vett a koronczói ütközetben s Forgách Simon szerint «úgy viselte magát, mint az oroszlán». Egyszersmind levelezésbe bocsátkozék a Nicomédiába száműzött nagybátyjával, Thököly Imrével. Öcscsei mindaketten labanczok maradának; a sempthei, cseklészi, pápai, devecseri, ugodi, gesztesi, csákvári uradalmakat Antal úr most több évig egyedűl bírá.
Az 1704. decz. 26-iki nagyszombati csatában Esterházy Antal vezérlé a kurucz sereg balszárnyát; 1705 első felében a vágmelléki táborozásban leljük őt. Jelen volt a pudmericzi csatában, majd a szécsényi országgyűlésen, hol az ország senatorává választatott. Azután a gyalogságot vezette az erdélyi határokhoz és ott verekedett Zsibónál. Az 1706-iki telet Kassán és Lőcsén tölté; majd ezen év közepén dunántúli főkapitánynyá s tábornagygyá neveztetvén ki, általkelt a Dunán és Vak-Bottyánnal, Bezerédy Imrével nagy vitézi bravourral ostromolta ki a császáriak sopron-fertői sánczvonalait s dandárai Bécs környékét pusztíták. Ismét Esztergom vára megsegítésére rendeltetett, s azután Érsek-Újvárt, Nyitrán s a Vág két partján vezényelt. Jelen volt az ónodi országgyűlésen s aláírá az abrenunciatiót. Különben az 1707-ik évben folyvást a vágmelléki hadtestet parancsnokolá, azonban nem sok szerencsével; mert Stahremberg, a Fehérhegyek közötti várakat egymásután szedte el kezéről s a Vág balpartjára nyomta őt által. Ekkor történt, hogy Antal úr Szered várában keményen ostromolta a saját öcscsét, Józsefet, cs. k. ezredest.
1707 végén Esterházy Antal parancsnokságot cserélvén Bottyánnal, átköltözött túl a Dunára. Megvívta Kapuvárt, Rusztot, Nezsidert, Feketevárost és a nyáron a Lajta mellett táborozva: mikor aug. 3-án Rákóczi táborát Trencsénnél Heister megverte s elszéleszté: Esterházy, hogy a fejedelem üldözésétől Heister seregeit elvonja, tizezer emberrel beütött Ausztriába, roppant zsákmányolást vitt végbe s már a bécsi külvárosokat fenyegette, mire Heister csakugyan kénytelen volt ellene fordúlni, Komáromon és Győrön keresztűl. Úgy a ráczokat, horvátokat, stájerokat és Sopronból Nádasdyt is ellene rendelé. De Antal úr, – ki ezen évben álla hadvezéri dicsősége fénypontján, – a Heister által titokban megnyert Bezerédyt elfogatta, összeesküvését széttiprá; maga gyorsan a Muránál és Drávánál termett, a Muraközt, Kottorit, Csáktornyát, Légrádot elfoglalta, a horvátokat megverte; Légrádnál Jellacsics vice-bánt hétszázad magával levágta, a többit a Drávának hajtá s messze beszáguldozott Horvátországba. Másfelől egyik híres dandárnoka, a hős Béri Balogh Ádám, Tolnában, Kölesdnél, szept. 2-án a rácz tábort tönkre tette, 3000 embert lekaszabolt és szintén a Dráváig kergette a futókat. Mire Heister Simontornyától sietve vonult vissza Komáromba s Antal úr sűrüen portyázó csapatai megint szabadosan nyargalták Ausztriát, Styriát.
Az 1709-ik év első fele is ily szerencsés vala reá nézve. Bevette Körmend várát, a Komárom előtt, Új-Szőnynél épült, továbbá a Fertő-melléki ballai sánczokat, s visszavívta a csíkvári erődöt. Azonban midőn Heister főerejével indulván ellene, őt három felől szorítá: ekkor Antal úr határozatlanúl ide-oda kapkodván, – Bercsényiként – «elvesztette a tramontánát». A Rábaközből kiszorult; várait: Sümeget, Simontornyát, Veszprémet Heister egymásután bevette; Esterházy gyalogsága e várakkal elveszett és ő megzilált, megfogyatkozott lovasságával Zalában, Somogyban barangol vala késő őszig, – mígnem deczember elején valami 300 emberrel általvergődék Baranyában Vörösmartnál, a túlsó félre, Halasra. Innét felnyomult Vácz felé, s 1710 elején szerencsésen áttörve a császáriak nógrádi hadvonalait, Érsek-Újvárba érkezett. E várból több szerencsés kitörést tőn Modor, Bazin, Szent-György városokba s Nyitrába föl Tavarnokig, Bossányig és sok élelmet szállíttatott az erősségbe.
Érsek-Újvárott Károlyi váltá föl Antal urat, ki a tavaszszal le Szolnok, Eger tájaira vonult. Az 1710-iki dunántúli hadjáratban nem vett részt, – hanem a közép Tisza balpartján s a Sajó, majd a Bodrog körűl táborozik vala. November közepén Von der Lancken csász. tbk. Sáros-Patak mellett, Liszkánál meglepte s a Bodrogközbe nyomta őt. Innen Esterházy Munkácsra ment a fejedelemhez, kit azután 1711-ben Lengyelországba is híven követett bujdosásába, betegeskedő feleségével együtt. 1716-ban a porta meghívására lement ő is Bercsényivel, Forgáchcsal a török birodalomba s 1717–18-ban mint a «hatalmas török szultán ő Felségének generális-marschallusa» vezényelt Macedoniában, Görögországban. A passaroviczi békekötés után a többi bujdosókhoz tért Rodostóba, második neje halála után harmadszor nősülvén itt Törökországban. Egy, néhai hitvese udvarhölgyei közűl való lengyel nemes nőt – kinek nevét azonban Mikes Kelemen nem említi – vett feleségűl, a kivel maga adá össze magát az oltárnál pap jelenlétében. Ez csak áldást adott a frigyre. De e házasság nem soká tartott, mert Antal úr már 1722. aug. 10-én, erőteljes férfikora delén, 46 éves korában a Rodostó környékén ekkor nagyon dühöngött keleti pestis áldozatává lőn. Hamvai az ottani görög templomban pihennek, hol szép márvány-síremléke maig látható. Arczképe megvan a pápai várban.
Ezen lelkes, buzgó magyar, vitéz katona és viszontagságos pályája daczára is örökös víg kedélyű, szeretetreméltó modorú főúrnak egyetlen fia marada: Bálint; franczia kútfők szerint Bálint József. Ez ifjú gróf, az emigratió fiatalabb tagjainak példáját követvén, Francziaországba mene szerencséjét keresni, még atyja életében, úgy látszik 1720-ban, mikor a Bercsényi-huszárezred Rodostóban szerveztetve, parancsnokával, az ifjú gr. Bercsényi Lászlóval élén, franczia hadi gályákon Marseille-be vitorlázott. Bercsényi László, – mint a nemzedékrendi táblán kimutattuk – gr. Esterházy Mária unokája lévén, közel rokona: másod-unokatestvére volt Esterházy Bálintnak, a kihez szeretetteljes barátsággal ragaszkodott. Öcscsét pártfogásába vevé, századosúl alkalmazta huszárezredében s e rangjában XV. Lajos királylyal is megerősítteté. Bálint gróf utóbb törzstisztté lőn ezen ezredben, 1735-ben pedig saját huszárezredet eszközölt ki a számára Bercsényi, melylyel az 1741–43-iki nagy harczokban részt vőn. Azonban már 1743-ban, még nagyon ifjan, elhalálozott. Gr. Esterházy I. Bálint Francziaországban megnősülvén, egy régi nemes családbeli, de szegény leányt vett feleségűl, kinek neve a származékrendi táblán látható. Két kis árvája maradt tőle: az 1740-ben született (tehát atyja halálakor csak 3 éves) II. Bálint és egy még zsengébb lánygyermek, kinek keresztneve ismeretlen.
A nemesszívű Bercsényi – a ki ekkor már franczia altábornagy, Szaniszló király főlovászmestere s Commercy vár és tartomány kormányzója vala, – a legmelegebb rokoni szeretettel gondoskodott e kis árvákról és özvegyről. Amazokat együtt nevelteté a saját gyermekeivel, az özvegy iránt pedig felköltvén Lesczynszka Mária királynő érdeklődését, őt a luneville-i udvarhoz beszerezte. Ugyancsak Bercsényi maréchal ajánlatára a kis Bálint gróf – a ki igen szép és eszes ifjacskává serdült fel, – fölvétetett a királyi apródok közé s ezzel belépett a lunevillei, versaillesi, párisi udvarok fényes világába. A fiú nagybátyja, gr. Esterházy Ferencz, magy. udv. főcancellár és gr. Esterházy Miklós, nagykövet az orosz udvarnál, ekkor árva rokonukat haza akarták hozatni Magyarországba, – de Mária Terézia makacssága miatt amnestiát a néhai kurucz vezér unokája részére nem nyerhettek. II. Bálint tehát a párisi udvarnál maradt tovább is és 1764-ben a ma 3-ik számú franczia huszárezred tulajdonosává, 1780-ban pedig tábornokká lőn. Megnyerő egyéniségével, a király és királyné, a vérbeli herczegek és herczegnők és államminiszterek, különösen Choiseul herczeg rokonszenvét meghódítá. Midőn a trónörökös XVI. Lajosnak Mária Terézia leányát, Mária Antoinette-t eljegyezték: a franczia udvar a vőlegény arczképével az emigráns Esterházy Bálintot küldé Bécsbe, hol egy más küldetésben 1773–74-ben ismét megfordúlt. Ekkor nagyobb utazást tett rokonaihoz is Magyarországba és nagybátyjával, a cancellárral, közelebbről megismerkedék. De azért idehaza maradásáról szó sem volt. Sőt Bálint gróf – Magyarországon vagy Bécsben – valami asszonyhistória miatt párbajba keveredik vala, a miért Mária Terézia császárné leányához 1774. ápr. 3-án irott levelében keményen kárhoztatja őt. Mária Antoinette, a fiatal franczia királynő azonban válaszában, még anyjával szemben is védelmezi kedvelt Esterházyját, dícséri és a császárnőt kéri: ne fordúljon Esterházy ellen!
Valóban, Mária Antoinette levelezéseiből s a franczia udvari életről írt memoire-okból élénken kitűnik: mennyire kegyeltjévé lőn Esterházy II. Bálint e tragikus sorsú királynőnek. – Esterházy későcskén, 45 éves korában, nősült meg, 1785-ben nőűl vevén Párisban gr. Hallewyll Orsolyát, kitől egy fia s két leánya született még Francziaországban. Azonban a nagy forradalom alatt Bálint gróf, mint hű bourbonista, emigrált, az elhúnyt gr. Bercsényi maréchal fiával, Bercsényi Ferencz tábornokkal és ennek hű huszáraival elkisérvén Bécsbe barátját: a fogoly király testvérét, Artois grófot. (Később X. Károly.) Esterházyt – kit hitvese s gyermekei is követtek – a Bourbon herczegek családi tanácsa, e dynastia követeképen Pétervárra küldötte, még ugyan 1791-ben, Bécsből. S a finom franczia udvaroncz, Bálint gróf, csakhamar annyira meg tudá nyerni Katalin czárnő kegyeit is, hogy ez szánakozva az immár kétszeresen emigráns magyar-franczia főúr sorsán, – Volhyniában terjedelmes jószágokat adományozott neki s honosítá őt birodalmában. Esterházy Bálint ekként családját is Oroszországba vitte s itt született 1797-ben legifjabb fia, Ulászló. Bálint gróf azonban, I. Napoleon seregeinek Oroszországba betörésekor, menekülni – ismét menekülni! – volt kénytelen Volhyniából, hol húzamosabban lakott. Angliába ment és 1806-ban Londonban húnyt el. E kiváló műveltségű s a legfelsőbb udvari körökben annyira otthonos diplomata nagyérdekű emékiratokat hagyott hátra, melyek egy részét Feuillet de Conches «Louis seize, Marie Antoinette et Madame Elisabeth» czímű okiratgyűjteménye IV-ik kötetében (Páris, 1866.) kiadá s magyarúl gróf Szécsen Antal a Századok 1877-ik évfolyamában (50. l.) ismertette.
II. Bálint fiainak idősbike, III. Bálint, Párisban élt, s nejétől, gr. Weissenwolff Mária Annától egyetlen gyermeke maradt: az 1814-ben született IV. Bálint. Ez osztrák diplomatiai szolgálatba állván, egész a nagykövetségig fölvivé s mint Ausztriának szent-pétervári nagykövete húnyt el III. Napoleon császár udvaránál Párisban, 1858-ban. Nőtelen ember volt. Hasonlókép gyermektelenűl múlt ki az ifjabb fiú, Ulászló, a család volhyniai birtokán, Grödecken, mint 79 éves aggastyán, 1876-ban. Benne halt ki Esterházy Antal fiága. Nővérei közűl is csak Almérie-nek, Murray grófnénak élnek utódai, névszerint unokái: Bezerédy Pál (a selyemtenyésztési kormánybiztos) és Andor, kik közűl az utóbbi volt szives velem a családi iratokat közölni, melyekből – valamint Feuillet kiadványából – merítém adataimat.
Megemlítendő még, hogy Esterházy I. Bálint leánya egy Walsín nevű franczia katonatiszthez menvén férjhez: egy fiat hagyott hátra, a ki magát Walsín-Esterházynak nevezé. Ennek idősb fia Walsin-Esterházy Ferdinánd, III. Napoleon alatt algieri kormányzó volt s két történeti művet írt és adott ki Algierról: «L’historie de la domination turque et Algerie» és «L’histoire des Maghzen d’Oran.» (L. Feuillet de Conches, IV. 69.) 1857-ben halt meg Párisban, magtalanúl. Testvéröcscse – kinek keresztnevét nem tudjuk – 1856-ban franczia tábornokká s 1870. hasonlókép algieri kormányzóvá lőn. 1877-ben még életben volt.
Ennyi az, mi az Esterházy grófok fraknai vonalának Antal-féle, idősb ágáról írhatunk. Mely ág is a vitéz kurucz tábornagygyal – a ki politikai elvhűségeért tömérdek jószágait feláldozá – külföldre szakadván, a cseklészi, semptei, tatai, gesztesi, csákvári, pápai, devecseri, ugodi gazdag uradalmak a két ifjabb testvér, József és Ferencz örököseire szállottak; ma is ők bírják.
THALY KÁLMÁN.

A PETNEHÁZY-CSALÁD XV. SZÁZADI CZIacute;MERES LEVELEI.
(Színes czímer-melléklettel és egy pecsétrajzzal.)

II.
Az 1417. évi czímer-adományozó oklevél felsorolja látszólag a Petneházy-család összes, akkor élő nemzedékeit, melyeket a király egységes czímerjelvénynyel lát el; mégis úgy látszik, kimaradt a sorból több generatió, mely nem akarván a felsoroltaknál hátrább maradni, 1461-ben új czímer-adományozásért fordult Mátyás királyhoz. Az erről szóló oklevél Budán, 1462. jan. 9. (Vízkereszt utáni szombaton) kelt. Az oklevélnek, mely a czímer finom rajza és gondos festése miatt hazai diplomatikánk egyik legremekebb darabja, szövege a következő:
Commissio propria domini regis.
Nos Mathias dei gratia rex Hungarie, Dalmatie, Croatie etc. Fidelibus nostris honorabilis [et discreto] Stephano Chazar dicto de Chazary canonico ecclesie [Wara]diensis ac Mathie, Gregorio, Thome, Georgio et Johanni filiis Benedicti de Pethenyehaza salutem gratiamque nostram regiam ac [omnimodum] favoris incrementum. A claro lumine throni regie maiestatis, velud e sole radii, nobilitates legittimo iure procedunt, et omnium nobilitatum insignia a regia claritate dependent, ita ut non sit alicuius generositatis insigne, quod non proveniat a gremio regie maiestatis. Sane attendentes fidelitates et fidelia obsequia vestra, quibus vos sacre corone dicti regni nostri, maiestatique nostre sub locorum et temporum [varietate] studiosius eoque ferventius et diligentius studebitis complacere, quo vos singularibus honorum gratiis conspicitis esse decoratos; volentes igitur vos et posteritates vestros universos gratiis favoribus remunerare, hec arma seu nobilitatis insignia, prout ipsa in capite seu principo presentium literarum nostrarum suis appropriatis coloribus arte pictoria figurata sunt et distinctius expressata, animo deliberato ex certaque nostre maiestatis scientia vobis et per vos Mathiam, Gregorium, Thomam, Georgium et Johannem vestris heredibus et posteritatibus universis dedimus, donavimus et contulimus, ymo ex habundantiori nostre regie potestatis plenitudine et gratia speciali concedimus et presentibus elargimur, ut vos per vosque Mathiam, Gregorium, Thomam, Georgium et Johannem vestri heredes et posteritates universe pretacta arma seu nobilitatis insignia more aliorum nobilium regni nostri armis utentium a modo in antea ubique in preliis, hastiludiis, duellis, torneamentis ac aliis omnibus exercitiis nobilibus et militaribus, nec non in sigillis, anulis, velis, cortinis et generaliter in quarumlibet rerum et expeditionum generibus sub mere et sincere nobilitatis titulo quali vos ab universis et singulis cuiuscunque conditionis preeminentie status, gradus vel dignitatis existant, insignitos dici nominari et teneri volumus ac etiam reputari gestari omnibusque aliis et singulis illis gratiis honoribus et libertatibus, quibus ceteri et milites armis utentes quomodolibet consvetudine vel de iure freti sunt et gavisi, frui et gaudere possitis et valeatis, de talique specialis nostre gratie antidoto merito exultetis et tanto ampliori studio ad honorem [nostre] regalis maiestatis vestra in antea solidetur intentio, quo vos largiori favore regio preventos conspicitis et munere gratiarum. In cuius rei memoriam firmitatemque perpetuam presentes concessimus literas nostras pendentis et autentici secreti sigilli nostri, quo ut rex Hungarie utimur, munimine roboratas. Datum Bude, sabbato proximo post festum epiphaniarum domini, anno eiusdem millesimo quadringentesimo sexagesimo secundo.
(Eredetije hártyán, szövege igen elhalványult, a czímer elég jól van conserválva, pecsétje hiányzik.)
A főczímerszerző kazári Kazár István váradi kanonok, ki által Petneházy Benedek fiai: Mátyás, Gergely, Tamás, György és János hasonlókép czímert nyernek.
E Petneházy Benedeket a Thaly Kálmán által adott családfán* V. ö. Turul, 1888. 12. l.* azon Jakab fiáúl találjuk, ki két más fiának (Tamásnak és Gergelynek) fiaival együtt már 1417-ben nyert czímert Zsigmond királytól. Fia Benedek ott nem említtetik s így ő a czímernyerők sorába a következőkép iktatható be:

László.; Jakab.; Tamás.; Benedek.; Gergely.; Mátyás.; Gergely.; Tamás.; György.; János.
images/1887-88xw129.jpg

Megjegyzésre méltó, hogy e Benedek Mátyás nevű fiának egyenes leszármazója Pethneházy Dávid, a budai hős.
A Mátyás király által adományozott czímer:

images/1887-88xw130.jpg
A PETHNEHÁZY CSALÁD CZIacute;MERE 1462. évből.

kék mezőben ágaskodó, aranynyal fegyverzett, (vagyis arany szarvú és patájú) fehér egyszarvú.* Az eredeti czímer szerint, mely épen e helyen igen elmosódott, úgy látszik, mintha az egyszarvú előlábaiban fehér buzogányt, maga előtt függélyesen tartana.* Sisak, s ennek következtében sisakdísz és takarók nincsenek. Czímertartó gyanánt álló angyal szolgál, ki a pajzsot maga előtt tartja. A czímer festője erre az angyalra fordította a legnagyobb gondot. A rendkívűl finoman kidolgozott arcz s az angyal fehér leplének redőzete a németalföldi miniature festők modorára emlékeztet; ezekben valóságos művészi kidolgozással találkozunk. Kevesebb gondot fordított a festő az angyal szárnyainak és vörös palástjának kidolgozására, valamint kezeire is, mely utóbbiakon egyébként a befejezetlenség nyomai látszanak. Az angyal szürke talapzaton áll, míg a hátteret arany keretű, világos zölddel damaszkolt sötétzöld tábla képezi.
A mi a czímert illeti, a mily szépen, kifogástalanúl stilizálta a festő az egyszarvú testét, oly hibás irányt adott a szarvnak; ha az egyszarvút mind a négy lábán állva képzeljük, lefelé irányított szarva csaknem a földet túrná. Hasonló hibát a czímerfestők a czímerpajzs terének ügyes beosztása és felhasználása által könnyen kikerülhetnek.
Az adományozott czímerben feltünő a sisak és tartozékainak teljes hiánya, holott ebben a korban, melyet hazánkban még a heraldika jó korszakához számíthatunk, csaknem kivétel nélkül teljes czímerek adományoztattak. Mellőzve az Anjou házból származó királyok által adományozott sisakdíszeket, melyek más szempont alá esnek, éppen Mátyás király korában, a jelen czímer keltéhez igen közel eső korban találunk példát hasonló nem teljes czímerre, a kisrhédei Rhédei család egyik ágának 1466. évi czímerében,* Kiadva Turul 1885. 83. l.* hol szintén csak czímerpajzs adományoztatik. Ezen nem teljes czímerekhez sorolható a Forgách család részére 1525. évben II. Lajos király által adott czímer,* Kiadva Magyar Salon 1888. febr. füzet.* mely voltaképen csak sisakdíszből áll, mely a pajzs mezejében van elhelyezve. A Rhédei czímer különben másként is emlékeztet a Petneházy czímerre; mindkét pajzsnak felső szélén sajátságos pereme van, mely a Rhédeinél fehér, a Pethneházynál világos kék; a pajzsnak ezen sajátságos ábrázolása, milyennel többször nem igen találkozunk, arra a föltevésre késztet, hogy a két czímer festője – bár a Rhédei czímer egyszerű kivitele, a művésziség teljes hiánya miatt a szóbanlevővel össze nem vethető – egy ugyanazon személy.
A család úgy látszik nem igen élt a Mátyás király által adományozott czímerrel; legalább a Kállay és Ibrányi családoknak a Nemz. Múzeumban őrzött levéltárai, melyek a Petneházyakra fölös számú adatokat tartalmaznak, erre példát nem nyújtanak. Sőt maga Petneházy Mátyás, ki az 1462. évi czímeradományozásban névszerint megemlíttetik, a Kállay család levéltárában őrzött, 1497. máj. 8. Petneházán kelt oklevelét, melyben Kállay Jánost ötven forint lefizetéséről, mely összegben annak Laskod és Székel nevű birtokai el voltak zálogosítva, nyugtatja – nem a Mátyás király-féle, hanem az 1417. évi czímerrel pecsételi meg; azzal az egyetlen eltéréssel, hogy míg az 1417. évi oklevélben a czímer-ábrázolás – a mi pedig szokatlanabb – balra történik, addig az 1497. évi, különben eléggé elmosódott pecsét a koronából kinövő nyilazó oroszlánt jobbra fordítja.

images/1887-88xw131.jpg

Nem lehetetlen, hogy a Petneházy családnál is az az eset áll, a mi pl. a sóvári Soós családnál, mely soha sem élt a Zsigmond király által adományozott egyik czímerrel; csakhogy míg a Soós családnál a két különböző czímeradományt korra nézve csak tizenhárom nap, a Pethneházyaknál évtizedek választják el.
Mindenesetre az 1462. évi czímeres levél egyike legbecsesebb armalisainknak, mely a Mátyás király korából reánk maradt amúgy is csekély számú czímeresleveleinket egy igazán művészi becsű darabbal szaporítja.
FEJÉRPATAKY LÁSZLÓ.

AZ ANJOUK GENEALOGIÁJA KÜLÖNÖS TEKINTETTEL A MAGYARORSZÁGI ÁGRA.
(Második közlemény.)

a) Magyarországi (és lengyel) ág.
1290. szept. 8-án magyar Mária, IV. László magyar király nővére és II. Károly nápolyi király hitvese, legidősebb fiát, Martell Károlyt a római szék beleegyezésével Nápolyban magyar királynak koronáztatta, 1292. jan. 16-án Mária Aix-ben, a Provence-ban, oklevelet bocsájtott közzé, melynek erejénél fogva elsőszülöttét, Károly salernói herczeget, Magyarország királyának nyilvánítja stb. De mind e mellett Martell Károly még sem lett Magyarország tényleges királya és 1295-ben mint praetendens halt el.
Habsburgi Klementinával (Szalay helytelenűl nevezi őt Konstancziának) kötött házassága valószínűleg csak a magyar koronára való igényeinek támogatása czéljából történt.
A Habsburgok s az Anjouk között azóta kötött házassági allianceokat a következő tábla ábrázolja.

Habsburgi I. Rudolf † 1291.; II. Károly nápolyi kir. † 1309.; I. Albert † 1308.; Klementin † 1295., 1288. kör. Martell Károly † 1295.; Róbert † 1343.; János † 1335.; II. Albert † 1358.; Katalin † 1324., 1313. Károly † 1328.; Lajos † 1362.; III. Lipót † 1386.; III. Károly † 1386.; Vilmos † 1406. jul. 15., 1400. Johanna † 1435. febr. 2.
images/1887-88xw132.jpg

Martell Károlynak egy fiun kívül két leánya volt:
a) Klementin X. Lajos franczia király felesége lett.

VIII. Lajos franczia király † 1226.; IX. Lajos † 1270.; Anjoui I. Károly † 1285.; III. Fülöp † 1285.; II. Károly † 1309.; IV. Fülöp † 1314.; Martell Károly † 1295.; X. Lajos † 1316., 1315. aug. 3. Klementin † 1328.
images/1887-88xw133.jpg

b) Beatrix (1296. május 25-én kelt házassági szerződés alapján) II. János, viennei dauphinhez ment férjhez. E család különben még egyszer kelt egybe az Anjoukkal.

II. Károly nápolyi király † 1309.; Martell Károly † 1295.; Beatrix Második férje: Beaux Bertrand, Montescaglioso, Squillace és Andria grófja.; Beatrix férj. II. János, dauphin † 1309. márcz. 4.; II. Humbert † 1355. máj. 22., 1332. Mária † 1347.
images/1887-88xw134.jpg

Martell Károly fia, Róbert Károly 1309. jun. 15-én Budán koronáztatott magyar királylyá.
Három neje volt:
1. Tescheni Katalin (mások szerint Mária), ki gyermekek nélkül 1317-ben halt el.
2. Luxemburgi Beatrix, ki gyermekével együtt 1319-ben halt el. Ezen házasság által Károly a cseh királyt Frigyes osztrák herczeggel kötött szövetsége miatti nehezteléseért kiengesztelte.
3. Erzsébet, Lokietek Ulászló, lengyel király leánya. Lehet, hogy Károly már akkor, midőn Erzsébetet nejéűl kiszemelé, arra számított, hogy ő e házassági szövetség által megveti alapját azon viszonynak, mely ötven évvel utóbb a lengyel koronát fiának megszerezte.
Iacute;me a luxemburgi s az Anjou-ház közötti házassági összeköttetések:

VII. Henrik német császár.; János, cseh király, † 1346.; Beatrix † 1319., I. Károly, magyar kir. 3. fel. lengyel Erzsébet 1320.; IV. Károly német császár.; Anna, jegyese magyar László.; Zsigmond † 1437.; Margit † 1338., eljegy. I. Lajos fel. boszniai Erzsébet.; László, jegy. luxemburgi Anna.; Mária.
images/1887-88xw135.jpg

I. Károlynak csak fiai voltak. Hübner még két leányt is tulajdonít neki: 1. Katalint, morva Jodokus, német ellenkirály, feleségét, 2. Erzsébetet, oppelni II. Boleszláv feleségét. Cohn L. A. nem ismeri Jodokus feleségét.
A fiuk között László János cseh király leányával, Annával (Szalay ezt helytelenűl tartja János legifjabb leányának) jegyeztetett el, de a házasság elmaradt, mert László röviddel utóbb meghalálozott. János t. i. 1327-ben Károly ipája, lengyel Ulászló ellen haddal indult s a magyar király követeinek tiltakozása elégséges volt, hogy a cseh sereg visszaforduljon. E politikai körülmény valószínűleg az említett eljegyzés által szentesíttetett. – Anna később osztrák Ottóhoz ment nőűl.
Lajos, a későbbi magyar királynak eljegyzése talán már 1337-ben történt.
Károly király cseh Jánossal szorosabb viszonyba igyekezett jutni, hogy részéről Lengyelországra való terveiben semmiesetre se gátoltassék; valamint János fia, Károly morva őrgróf részéről sem. E végre az utóbbi, midőn 1337-ben tavaszszal Magyarországon és Dalmátián keresztül Aquilejába utazott, hogy innen Tirolba mehessen (Szalay szerint az egyenes utat Ausztrián keresztül viszályai az osztrák herczegekkel tiltották), Károly király által fényesen fogadtatott. Ekkor hozhatták szóba a gyermekeik Lajos és Margit (szül. 1335. május 24.) között kötendő házasságot s a következő évben, 1338. márcz. 1-én Visegrádon aláiratott a házassági szerződés, melynek erejénél fogva az őrgróf a menyasszonyért 10,000 ezüstmárkát kötött le hozományúl, a jegyesért 15,000-t a király, és Margit Magyarországba volt hozandó, hogy további neveltetését Károly udvarában vegye. Csakhogy Lajos trónralépte után nem igen sietett jegyesével, Margittal, házasságra lépni. 1342. aug. 3-án kinyilatkoztatta Károlyhoz intézett egyik levelében, hogy négy év leforgása előtt nem veheti el Margitot ennek fejletlensége miatt; de ama négy év múlva sem lett meg a házasság és Margit három évvel később (1338-ban), midőn a gyermekkorból már kilépett, mint Lajos menyasszonya, nem mint Lajos felesége halálozott meg. E szerint tehát a számtalan német és más ajkú írók állítása, hogy luxemburgi Margit Lajosnak első felesége lett volna, helytelen. Lajos ezen habozását valószínűleg azon körűlmény okozta, hogy ő inkább óhajtott nápolyi Máriával egybekelni, minthogy Mária keze által könnyebben vélt Nápoly birtokába juthatni. – De erről később.
Lajosnak tehát csak egy neje volt, t. i. Erzsébet, István boszniai bán leányja, anyjának, Erzsébetnek közeli rokona, ki Erzsébet udvarában neveltetett s kivel Lajos 1353. jún. 20-án egybekelt.

V. István, magyar király † 1272.; Katalin, férje: Dragutin István szerb király † 1317.; Mária, férje: II. Károly nápolyi király † 1309.; Erzsébet, férje: Kotroman István felső Bosznia bánja, † 1319.; Martell Károly † 1295. Neje: Habsburgi Klementin † 1295.; István † 1353. szept. 28.; boszniai bán. Neje: 1323. Kujáviai Erzsébet.; I. Károly, magyar király † 1342.; Erzsébet, 1353. jul. 20. I. Lajos, magyar király.
images/1887-88xw136.jpg

Ugyanazon évben (május 27-én) IV. Károly császár Budán házasságra lépett schweidnitzi Annával, ki szintén Erzsébet anyakirályné udvarában neveltetett. Lehet, hogy nem csak politikai czélzatok, hanem az Anna és boszniai Erzsébet közötti barátság okozta röviddel utóbb (szept. 15-én) azon szerződést, melynek erejénél fogva a kettejöktől születendő fiuk és leányok házasságra voltak lépendők egymással s melynek Zsigmond utóbb Mária kezét és a magyar koronát köszönhette.
E szerződés 1372-ben megint szőnyegre került, midőn Lajos és IV. Károly között békealkudozások folytak. Przemysl tescheni herczeg, Károly felhatalmazottja, házasságot indítványozott a császár fia, Zsigmond és Lajos valamelyik leánya között. Az időközben megérkezett pápai követ felkarolván az ügyet, Lajos sem mutatkozott idegennek a tervezett házasság iránt s legifjabbik leányát, Hedviget, szánta Zsigmondnak; az idősbiket (Szalay itt helytelenűl elsőszülöttnek nevezi), Máriát, csak azon esetre, ha neki – Lajosnak – még fia születnék.
Lajos 1377-ben Lengyelországból visszatérvén, Nagy-Szombatban IV. Károly nejét találta, ki fiát, Zsigmondot, a király kivánságához képest, magával hozta, hogy a magyar korona örökösével, Máriával, eljegyeztessék, minthogy Lajos biztosan remélé, hogy a magyar birodalomban Mária lesz az utóda; e végre Zsigmondot udvaránál marasztá, hol a kilencz éves fiu a nemzet nyelvével és szokásaival megismerkedhetett.
Erzsébet, Lajos felesége, nem örömest látta a Mária és Zsigmond között 1380-ban végképen kötött eljegyzést és minden módon alkalmat keresett arra, hogy a kötendő házasságot megakadályozhassa. Midőn Lajos halála után a lengyel rendek kimondták, hogy ők Lajos leányai közől csak azt ismerendik el királyuknak, ki férjével együtt országukban fog lakni, Erzsébet arról kezdett gondolkodni, hogy Mária leányának más férjet szerezzen, kit a lengyelek is szivesebben lássanak, mint Zsigmondot.
Ezt tényleg meg is tette, midőn Zsigmond rosszúl végzett lengyel hadjáratából Budára visszatért. Erzsébet t. i. Zsigmondnak brandenburgi herczegségébe való eltávozása után alkudozásba ereszkedett a franczia udvarral s tudjuk, hogy 1385 tavaszán franczia követek jöttek e tárgyban Budára s hogy a házasság Mária és orleansi Lajos között (kit az esküvőnél követei képviseltek) valóban meg is köttetett, minek következtében azután a vőlegény is Magyarországba szándékozott jönni. De mivel Zsigmond nem volt hajlandó oly könnyedén lemondani jogairól Mária kezére s a házasság végrehajtását sürgette, továbbá mivel a franczia herczeg előttünk ismeretlen okból késedelmeskedett s a politikai zavarok nőttön nőttek, Erzsébet elvégre beleegyezett, hogy az orleansi herczeggel kötött szerződés megsemmisíttetvén, Zsigmond a házasságot Máriával végrehajtsa.
Erzsébetnek 1385-ben a franczia udvarral vitt házassági alkudozása különben csak egy már Lajos király által megkezdett alkudozásnak volt folytatása. 1373-ban t. i. Lajos követeket küldött franczia V. Károlyhoz, kik a magyar király nevében leányát, Katalint, valoisi Lajosnak, V. Károly fiának (Szalay tévesen nevezi őt elsőszülöttnek) eljegyezték, ígérvén, hogy a házasság megtörténte esetében a magyar királyi ház jogai Nápolyra és Szicziliára, az új házaspárt fogják illetni. Hogy ezen eljegyzés pusztán politikai volt, már abból is kiderűl, hogy Párisból a követek Nápolyba I. Johannához mentek, kifejtvén, hogy azon esetre, ha Johannának halála után örökösül Katalin helyett mást fogadnának el, a magyar királyi ház igényeit a franczia uralkodó család is fogja támogatni. – A követek talán még haza sem érkeztek, midőn Katalin nyolcz éves korában meghalt.
Hogy dynastiáját külső beavatkozás ellen biztosítsa, Lajos legifjabbik leányát, Hedviget, Vilmos osztrák herczeggel jegyezte el. 1385-ben Erzsébet az ezen pár között szándéklott házassági szerződést újra megerősítette. Hedvig 1386. okt. 15-én megkoronáztatott lengyel királynőnek, de annak daczára, hogy a Vilmossal kötött házassági szerződés ez évben újabban is megerősíttetett s daczára Hedvig vonakodásának is elválni szeretett jegyesétől, Hedvig 1386-ki februárban a kereszténynyé lett Jagello litván herczeghez adatott nőül a lengyel rendek által.
András, Lajos király öcscse, nápolyi I. Johannát bírta feleségűl.
Az Anjouk magyarországi ága sehogy sem feledte el, hogy mint Martell Károly, nápolyi II. Károly elsőszülöttjének közvetlen sarjadéka, a nápolyi koronának tulajdonképeni és jogos örököse.
Midőn 1309-ben pápai határozat alapján Károly magyar király helyett Róbert, sánta Károly harmadik fia, jutott a nápolyi trónra, magyar Károly, kinek 1309-ben főtámasza a pápai követ volt, eltűrte mellőztetését és hallgatott; de a körülmények jobbrafordultával 1317-ben követeket küldött Róbert királyhoz (kit Szalay helytelenűl nevez Károly testvérének), hogy Nápoly szomszédságában többi között a salernói herczegséget követeljék tőle. A megkivánt nápolyi területeket nem kapta meg, ha mindjárt czímeikkel is élt. Iacute;gy álltak a dolgok egészen 1328-ig.
Ez évben Róbert király egyetlen fia, Károly calábriai herczeg meghalálozott, két leányt, Johannát és Máriát (ez utóbbi különben csak atyja halála után született) hagyván maga után, atyjának Róbertnek gyámsága alatt. Károly magyar király most újabban sürgette a salernói herczegség kihasítását és XXII. János pápa a követelést Róbertnél támogatta is, értésére adván egyúttal (1331), hogy a magyar király kész volna igényeitől elállani, mihelyt Róbert unokája, Johanna, Károly fiának, Andrásnak eljegyeztetik, s ha a magyar király előtt kedves az ügy ezen elintézése, mivel Nápoly koronája ezáltal fiára szálland, kedves lehet Róbert előtt is, minthogy a nápolyi királyság épsége biztosíttatnék általa. A terv méltánylást talált főleg Sanchánál, Róbert második hitvesénél. 1333-ban megkérték Károlyt a nápolyi király követei, jönne Apuliába Andrással, kit Róbert utódjának óhajt. 1333. szept. 27-én András a hat éves Johannával eljegyeztetett s mint trónörökös calábriai herczegnek neveztetett.
1343. jan. 16-án meghalt Róbert király, végintézetet hagyván maga után, melyben unokáját Johannát Nápoly királyi székén (Szalay itt helytelenűl Szicziliáról szól) örökösének írta s ha ez gyermekek nélkül halna el, másik unokáját, Máriát. Úgy akarta, hogy azon esetre, ha Lajos magyar király a cseh trónörökös leányával, Margittal, és nem Máriával, mint Róbert óhajtá vala, lépne házasságra, Lajos legifjabb testvére, István, legyen Mária férje, András pedig Johannáé és bírja a salernói herczegséget stb. A végintézkedéssel senki sem elégedett meg. – Endrének személyisége sem Johannánál, sem a nápolyi királyi családnál nem találván rokonszenvre, 1345. szept. 18-án neje tudtával megöletett.
Utószülött fia, Károly Róbert, atyjának halála után három hónapra született és 1348/9-ben Magyarországban halt el.
Lajos legifjabb testvére, István, 1332. augusztus 20-án született. Mint már fennt láttuk, őt óhajtotta Róbert nápolyi király Mária unokájának férjéűl; de Endre meggyilkoltatása után Lajos király – hogy öcscsének halálát megtorolja – levelet írt a pápának, melyben kéri, fosztaná meg a gyilkos Johannát a koronától és tétetné István fejére. Minthogy a pápa részéről óhajtásának teljesítését nem remélhette, Bécsbe indúlt, hol bajor Lajossal, a pápa által kiátkozott császárral találkozott, ki most teljes erővel készült a pápa ellen. Ez alkalommal István herczeg feljegyeztetett Margittal, a császár leányával. 1350-ben István házasságra lépett Margittal s Erdély herczegévé lett.

Habsburgi I. Rudolf † 1291.; Matild † 1304. decz. 23. férj. 1273. bajor Lajos herczeg.; Klementin † 1295. férj. 1288. kör. Martell Kár.; IV. Lajos császár; I. Károly magyar király.; Margit szül. 1324. körül, 1350. István szül. 1332.† 1353.
images/1887-88xw137.jpg

Margitnak második férje Hohenlohe Gerlach volt. István később Horvátországba tétetett át herczegűl s e tisztet haláláig viselte.
János fián kívül még egy Erzsébet nevű leányt hagyott maga után.
Lajos a tatárfőnökkel viselt háború után Kázmér lengyel királynak többet átengedvén, Kázmér rábírta a lengyel rendeket, hogy a közte és Károly magyar király között kötött szerződés értelmében Lajost s ha ez örökös nélkül mulna ki, Jánost, az akkor – 1355-ben – meghalálozott István herczeg fiát, trónörökösnek ismerjék el, kiköttetvén részükről, hogy az örökösödés csak Lajost és Jánost s illetőleg fiaikat illeti és azoknak halála után és gyermekeik nemlétében Lengyelország ismét külön válik a magyar birodalomtól (Lajosnak Budán 1355. jún. 24-én a lengyel rendek részére adott biztosító levele).
Hogy János herczeg korán meghalt, azt a következőből tudjuk:
1364. febr. 10-én Csehország és Ausztria között ama kölcsönös örökösödési szerződés köttetett, melynek erejénél fogva Károly császár s mindkét nemen lévő gyermekei és testvére János morva határgróf szintén valamennyi gyermekeivel, ha utódok nélkül mulnának ki, Csehországot s a hozzá tartozó tartományokat és jogokat az ausztriai házra ruházták át, – már részről Rudolf Albert és Lipót ausztriai herczegek és nővérök Margit, utódok nélküli elhalálozásuk esetében Ausztria s a hozzá tartozó részek örököseiül előbb ugyan Lajos királyt s illetőleg István herczeg árván maradott leányát Erzsébetet, s ha ezek is utódok nélkül mulnának ki, Károlyt s illetőleg morva Jánost, utódaikkal egyetemben jelölték ki; Lajos t. i. és Rudolf még 1362-ben, midőn Károly császár ellen készülnének, kölcsönös örökösödést biztosítottak egymásnak. – Minthogy az 1364. évi szerződésben csakis István herczeg leányáról van szó, ennélfogva feltételezhető, hogy János fivére akkor már nem volt az élők sorában.
Pelzel szerint Erzsébet, István hg. leánya Venczel cseh koronaörökössel volt eljegyezve; de 1370-ben (márcz. 5-én) elhagyandónak nyilvánították az Erzsébet és Venczel között tervezett házasságot, mivel Lajos a bajor fejedelmekkel s lengyel Kázmérral oly szövetséget kötött, mely főleg IV. Károly Venczel atyja ellen irányúlt. Erzsébet 1370. okt. 20-án Zágrábban tarenti Fülöppel lépett házasságra, mert Lajos mindinkább érezhette, hogy a tarenti és durazzói herczegek annyira bele avatkoztak Nápoly közviszonyaiba, hogy egyes tagjaik megnyerése nélkül annyi ellenigénynyel szemközt Nápoly birtokát nem remélheti.
Engel szerint Erzsébet ugyanazon évben (1370) meg is halt. Steyerer szerint III. Albert osztrák herczegnek volt házastársa; de ezen adat helytelen, mert III. Albert két felesége eléggé ismert. Első neje t. i. (1366. márczius 19.) Erzsébet, IV. Károly császár leánya † 1373. szept. 4., a második pedig: Beatrix, IV. Frigyes nürnbergi várgróf leánya, 1375. márcz. 4. † 1414. jún. 10-án.
Minthogy Lajos király leányai gyermekek nélkül, András és István gyermekei pedig részint gyermekkorukban, részint utódok nélkül haltak el, ennélfogva a magyarországi (lengyel) Anjou-ág teljesen kimult.
b) Nápolyi ág.
Sánta (II.) Károly, nápolyi királynak 1309-ben történt halála után a nápolyi trón nem Martell Károly ágára szállt át, hanem Róbertre, sánta Károly harmadik fiára (ezt Szalay tévesen nevezi Károly magyar király testvérének); úgy akará a pápa, ki a nápolyi királyságot viszonylag gyengének, tehát nem Magyarország koronájával egyesítettnek óhajtotta, hogy mindenkor engedelmes maradjon.
Róbert kétszer nősült: első neje aragoniai Jolán, a második mallorkai Sancha volt.

II. Alfons aragon. király † 1196.; II. Péter † 1213.; II. Alfons, provencei gr. † 1209.; I. Jakab † 1276.; Beatrix, férj. I. anjoui Károly.; III. Péter; I. Jakab, Mallorka királya.; II. Károly † 1309.; Jolán † 1302., 1297. Róbert † 1343.; Sancha † 1345., Róbert † 1343.
images/1887-88xw138.jpg

Első házassága valószínűleg akkor történt, midőn Jolánnak fivére, II. Jakab aragoniai király 1297. Róbert nővérét, Leonorát nőűl vette.
Gyermekei között csak Károly haladta át gyermekkorát. Két neje volt: 1. habsburgi Katalin † 1324, 2. Valois Mária. Első házasságának genealogiai viszonyait a magyar ágnál adtuk; az utóbbiéit a következő tábla mutatja:

VIII. Lajos franczia király † 1226.; IX. Lajos † 1270.; Anjoui I. Károly † 1285.; III. Fülöp † 1285.; II. Károly † 1309.; Valois Károly 2. fel. Courtenay Katalin. 3. fel. Chatillon Matild. 1289. Margit.; Róbert.; Fülöp.; 2. Katalin.; 3. Mária. 1324. Károly.
images/1887-88xw139.jpg

Károly csak két leányt hagyott maga után (Mária atyja halála után született).
Johanna 1343-ban Róbert nagyatyja halála után a nápolyi trónt örökölte. Négy férje volt:
1. magyar András 1333 † 1345 (l. a magyar ágnál),
2. tarenti Lajos 1346 † 1362 (l. erről a tarenti ágnál),
3. mallorkai III. Jakab 1362 † 1375,

I. Jakab aragon. király † 1276.; III. Péter.; I. Jakab, Mallorka királya.; Jolán, Róbert nápolyi kir.; Sancha.; Ferdinand † 1316.; Károly † 1328.; I. Johanna. 1362. III. Jakab † 1375.; II. Jakab † 1349.
4. braunschweigi Ottó; genealogiai házasság.
Braunschweigi II. Henrik herczeg 1. fel. Brandenburgi Judit 1318 körül.; Ybelini Fülöp † 1318.; Heloise; Izabella férj. 1315. mallorkai Ferdinand † 1316.; Otto, tarenti hg., szül. 1320. táján, † 1398. nov. 30-a után. Feleségei: 1. 1353. † 1372 előtt. 2. 1326. szept. 25. † 1382. május 22.; II. Jakab † 1349. fel. 1. Aragoniai Konstantia. 2. 1353. Villaragut Jolán.; 2. III. Jakab † 1375. fel. Nápolyi I. Johanna 1362.
images/1887-88xw140.jpg

Mária háromszor ment férjhez:
1. durazzói Károlyhoz (l. a durazzói ágat),
2. beauxi Róberthez, ki őt megszöktette s ki neje parancsára meggyilkoltatott,
3. tarenti Fülöphöz (l. a tarenti ágnál).
1350-ben Lajos király még Nápolyban tartózkodott, midőn lépéseket tett, hogy Durazzói Károly özvegyével, Máriával kibéküljön s vele házasságra lépjen, mi által mind a pápát, mind a durazzói ágat maga részére megnyerhetni remélte; s talán az özvegy sem utasította volna vissza a kezet, mely két birodalom koronáját volt fejére teendő: de Johanna hajórajának parancsnoka Máriát titkon egyik hajójára vitetvén, azon a Provenceba szállította (Szalay, Lebret szerint).
c) Tarenti ág.
Fülöp, II. Károly egyik fia, atyjától a tarenti herczegséget kapván, e birtokát különféle módon gyarapítani akarta, mi részben sikerült is.
Első nejével néhány epirota területet nyert, melyet később Durazzo megnyerése által gyarapított. Második neje után még a konstantinápolyi császári tróna is igényt emelt, csakhogy azt sem ő, sem gyermekei meg nem kapták, habár czímével éltek is.
Első neje volt Thamar, Nikephor epirota despotának leánya.

Angelos Konstantin, fel. Komnén Theodora.; Andronikos; János; III. Elek császár.; tm. I. Mihály † 1214. Epiros despotája.; Anna † 1218 előtt férje: Laskaris I. Tódor † 1222.; Mária † 1270. férj. 1218. magy. IV. Béla † 1270.; Irén † 1244. előtt férj. Vatatzes III. János császár † 1255. okt. 30.; tm. II. Mihály Epiros despotája † 1271. Neje: Petralipha Theodora.; V. István † 1272.; Mária, férj. anjoui II. Károly.; II. Tódor † 1258.; Mária 1256. I. Nikephór † 1296.; Anna férj. Villehardouin Vilmos.; János, durazzói herczeg. † 1335., 1317–1321. Matild.; I. Fülöp tarenti hg. 1294. Thamar.; Izabella, férj. hennegaui Florentius.; Matild.
images/1887-88xw141.jpg

Második neje Valois Katalin:

I. Károly, nápolyi király † 1285.; II. Károly † 1399 fel. magyar Mária.; Beatrix, férj. Courtenay Fülöp.; Katalin, férj. Valois Károly.; Tarenti Fülöp, Katalin † 1346.
images/1887-88xw142.jpg

Imhoff következő, az első házasságból származó gyermekeket tulajdonít neki:
1. Péter, «Románia despotája», megh. atyja előtt; neje: III. Jakab, Mallorka királyának egy névtelen leánya. Anselm ezen adatot teljesen megczáfolja; e herczeget Péter helyett Fülöpnek nevezi és feleségéről nem is szól. Ő bourboni Beatrixot ismeri jegyesének:

VII. Lajos franczia király † 1226.; IX. Lajos † 1270.; I. anjoui Károly 1285.; Bourboni Róbert † 1317.; II. Károly † 1309.; I. Lajos † 1341.; Tarenti Fülöp † 1332.; Beatrix. Férj. 1. Luxemburgi János sz. 1334. † 1346. 2. Grancey Odo († 1383. szept. 25), eljegy Fülöp.
images/1887-88xw143.jpg

2. Károlyt, tarenti Fülöp második fiát, Imhoff Achaja herczegének nevezi, feleségűl adván neki szavoyi Margitot, piemonti Fülöp s acháji Izabella leányát. Csakhogy Imhoff a szavoyi ház genealogiájában e Margitnak csak egy férjet tulajdonít, t. i. forez-i Raynaldot, Malaval urát, és tarenti Károlyt nem is említi.
Ha Anselm adatait a többi írók adataival összehasonlítjuk, akkor Villehardouin Izabellának genealogiai viszonyai következőleg alakulnak:

Villehardonini Vilmos Achája herczege.; I. anjoui Károly Nápoly királya.; Izabella † 1311. Férj. 1. anjoui Fülöp † 1277. 2. Hannegaui Florentius. 3. 1301. Piemonti Fülöp † 1334.; Fülöp † 1277.; II. Károly † 1309.; 2. Matild.; 3. Margit. Imhoff szerint Károly † 1315.; Tarenti Fülöp.; János durazzói herczeg. 1317–1321. 2. Matild.
images/1887-88xw144.jpg

Anselm tagadja, hogy tarenti Károlynak Margit lett volna felesége; de azt állítja, hogy Károly Valois Johannával, Valois Károly leányával eljegyeztetett (1313-ban) s hogy a vőlegény a házasság végrehajtása előtt 1315-ben (a montecatinói csatában) elesett volna. E Valois Johanna Valois Károly második házasságából származott s 1318-ban férjhez ment III. Róberthez, Artois és Beaumont grófjához.

VIII. Lajos franczia király † 1226.; I. Róbert † 1250 artoisi gróf.; IX. Lajos † 1270.; I. anjoui Károly † 1285.; II. Róbert † 1302.; III. Fülöp † 1285., II. Károly † 1309.; Fülöp † 1298.; Valois Károly † 1325.; Tarenti Fülöp † 1332.; III. Róbert † 1343., 1318. Johanna.; Johanna. 1313. eljegy. Károly † 1315.
images/1887-88xw145.jpg

Tarenti Fülöp első házasságából származó leányai közűl Margit briennei. Valter, Athén herczegéhez ment nőűl. Ez az 1356-ban (a maupertuisi csatában) elesett franczia connetable, kinek gyermektelen elhalásával a Brienne-le-Chatelet család férfiága kihalt.* Fülöp első házasságából származik még azon Blanka nevű leánya is, kit (decsanszki) III. Uros István szerb király 1323-ban nőűl kért. A kérés meghiusulván, Blanka 1327-ben Rajmond Berengárhoz, II. Jakab aragoniai királynak fiához, ment férjhez.*
Tarenti Fülöp második házasságából következő gyermekek származtak.
1. Róbert, ki bourboni Máriát vette nőűl.

VIII. Lajos franczia király † 1226.; IX. Lajos † 1270.; I. anjoui Károly † 1285.; Bourboni Róbert † 1317.; II. Károly † 1309.; I. Lajos.; Tarenti Fülöp; Mária † 1387., 1347. Róbert † 1364.
images/1887-88xw146.jpg

2. II. Fülöp, kinek két neje volt: a) nápolyi Mária, I. Johannának nővére, kinek halála után 1370. okt. 20-án b) magyar Erzsébetet vette nőűl. Két fia gyermekkorban halt el. E Fülöpnek szánta Valois Katalin anyja nápolyi I. Johanna kezét, hogy vele együtt Nápoly koronáját elérje; csakhogy Fülöp távolléte alatt öcscse Lajos nyerte el Johanna kezét.
3. Lajosnak I. Johannával kötött házassága minden közeli rokonság mellett politikai természetű volt. Katalin – mint fent mondtuk – eleinte idősb fiának, Fülöpnek, óhajtá ugyan megszerezni Johannát; de csak hogy családjára szálljon a korona, megengedte, hogy amannak távollétében ifjabb fia Lajos közeledjék a királynéhoz. – Az e házasságból származott két leány fiatal korában halt el. Lajosnak még két természetes leánya is volt. – Tarenti I. Fülöpnek második házasságából származó leányait az öregebb Capet-Anjou ház egyetemes családfáján találjuk.
d) Durazzói ág.
Durazzo, a régi Dyrrhachium, úgy látszik a XIV. század kezdetén Konstantin szerb herczeg birtokába jutott. Midőn Konstantin 1322-ben meghalt, felhasználta tarenti I. Fülöp, II. Károly nápolyi királynak egyik fia, az alkalmat, hogy első nejével, epirota Thamarral kapott birtokait a durazzói területtel szaporítsa (1315–1322). Fülöp halála után († 1332. decz. 26-án) Durazzo herczegség, miként azt Fülöp birta, Jánosra, fiatalabb testvérére szállt át, ki ez által az Anjou-ház durazzói ágának ősatyjává lett.
János, szülőinek nyolczadik fia, még gyermekkorát élte, midőn fivéreivel együtt Aragoniába jött túszul, hogy atyját kiszabadítsa. Atyja végrendelete szerint csak pénzt örökölt, illetőleg a jószágoknak 2000 uncia aranyig járó haszonélvezetét. Péter fivére halála után (1315) a gravinai grófságot öröklé. 1324-ben Moreában háborúskodott, mely tartományra felesége után igényt emelt s úgy látszik, hogy ezen igényét részben érvényesítette. – Eddig csak az achájai herczeg czímmel élt, Fülöp bátyja halála után pedig a durazzóival is. Meghalt 1335. ápr. 5-én. A nápolyi dominikánusok templomában síriratán következő czímeket visel: Durazzói herczeg, Gravinai gróf, Albania és Monte-S.-Angelo ura.
Első neje hennegaui Matild, ki első házasságban la Roche Guido, athéni herczegnek, másodikban burgundi Lajos, Thessalonichi királyának volt neje. E Matild atyja, hennegaui Florentius, Braine ura s nápolyi connetable, felesége Villehardouin Izabella révén Achája és Morea herczegi czímét viselte. Matild 1316-ben ment Jánoshoz férjhez, kitől 1321-ben elvált; 1323-ben még élt. – Második felesége, perigordi Elias gróf leánya, Ágnes, 1321. nov. 14-én írt házassági szerződés alapján ment férjhez, s ezen házasságból származtak Károly, Lajos és Róbert herczegek. Imhoff szerint Jánosnak még István nevű fia is lett volna, ki Portugalliában halt el.
Károly 1343. ápr. 30-án Máriát, I. Johanna nővérét vette nőűl, kijátszván Valois Katalint, ki, mint fennt láttuk, Mária kezét fiai egyikének szánta. Minden rokonság daczára kézzelfogható, hogy Károlynak e házassága politikai hátterű volt, mert ő Mária által a nápolyi trónt vélte idővel elnyerhetni. Nagy Lajos magyar király parancsára 1348. jan. 23-án megöletett. Egyetlen fia, Lajos, még 1344. január 14-én halt el. Leányairól a következőket tudjuk:
Johanna, a legidősebb, a durazzói herczegi czímet viselte s 1366-ban navarrai Lajos, Beaumont-le-Roger grófjához ment nőűl, miért is Lajos kapta a durazzói herczegi czímet. Lajosnak 1372-ben bekövetkezett halála után Johanna artoisi Róberttel, Eu grófjával, második házasságra lépett. Margit királyné parancsára e házaspár 1387-ben megmérgeztetett.
Mind a két házasságot genealogice lehet kimutatni:

VIII. Lajos franczia király † 1226.; IX. Lajos † 1270, franczia király.; I. anjoui Károly † 1285.; I. Róbert † 1250. Artois grófja.; III. Fülöp † 1285.; II. Károly † 1309.; II. Róbert † 1302.; Evreuxi Lajos † 1319.; Durazzói János † 1335.; Fülöp † 1297.; Navarrai III. Fülöp † 1343.; Károly † 1348.; Róbert.; Lajos Beaumont-le-Roger grófja † 1372., 1366. Johanna † 1387.; Johanna 1372. Róbert Eu-i gróf † 1387.
images/1887-88xw147.jpg

Ágnes, durazzói Károly másik leánya, 1365-ben della Scala (Scaliger) Can-nal (Signorio), Verona urával kelt egybe, kinek halála után Beaux Jakabhoz ment férjhez, ki ezért a konstantinápolyi császár és romániai despota czimét vette fel. E házasság valószínűleg genealogiai volt s kifolyása lehetett annak, hogy már sánta Károlynak egy leánya Beaux Bertranddal házasságra lépett. Ágnes 1387-ben, sógorának III. Károly király parancsára börtönbe vettetvén, ott meg is halt.
A harmadik leány, Klementin, 1363-ban hajadonúl halt meg, míg a negyedik, Margit, 1368-ban III. Károlyhoz ment nőűl.

János, durazzói herczeg † 1335.; Károly † 1348.; Lajos † 1362.; Margit 1368. III. Károly.
images/1887-88xw148.jpg

Lajos, Jánosnak második fia, Gravina és Morrone grófja volt. Magyarországi fogságából megszabadulta után, I. Johanna kezébe került, kinek parancsára börtönben (a del Uovo-féle kastélyban) megmérgeztetett. Feleségétől, Róbert, S. Severino, Conigliano és Terlizzi gróf leányától három gyermeke volt.
Ezek között Lajos és Ágnes korán haltak el, míg Károly (szül. 1345.) 1382-ben a nápolyi és később a magyar trónra jutott (Nápolyban mint III., Magyarországban mint II. Károly). Margit feleségétől (l. az előbbi táblát) három gyermeke volt, kinek elseje, Mária, két éves korában húnyt el.
Fia László, nápolyi király és magyarországi trónpraetendens, háromszor lépett házasságra. Első neje, Constancia, clermonti és moticai Manfred gróf leánya volt. E Clermont család franczia eredetű. Egyik tagja – miután III. Fülöp király kegyét elvesztette – elhagyta Francziaországot s nápolyi Károly szolgálatába lépett; de midőn közte és Károly között a legbelsőbb családi viszonyokban rejlő viszályok támadtak, családjával együtt aragoniai Péterhez menekűlt, hol utódai magas állásokra emelkedtek, egyikök Frigyes szicziliai királytól a moticai grófságot kapta.
Lászlónak harmadik neje Beaux-Orsini Rajmond özvegye volt, kit csakis nagy vagyona miatt választott nejéűl. Daczára háromszori nősülésének László mégis törvényes utódok nélkül halt el. Törvénytelen utódait a következő tábla mutatja:

László, nápolyi király † 1414.; tm. Rainald capuai herczeg.; tm. Katalin.; Ferencz.; Kamilla.; Hippolyta.; Rainald † 1493. szept. 1.; Kamilla Tomasella.
images/1887-88xw149.jpg

László nővére, II. Johanna, először (1400) Vilmos, osztrák herczeghez ment férjhez, ki 1406. júl. 5-én utódok nélkül halt el. E házasság genealogiai eredetét már a magyar ágnál feltüntettük. Második férje bourboni II. Jakab, a Marche grófja volt; e házasság szintén meddő maradt.

VIII. Lajos franczia király † 1226.; IX. Lajos király † 1270.; Anjoui I. Károly † 1285.; Clermonti Róbert † 1317, bourboni gróf.; II. Károly † 1309. Nápoly királya.; I. Lajos † 1341.; Margit † 1309. eljegy. Rajmond Berengár † 1307.; Fülöp † 1332.; János † 1335.; I. Jakab † 1362. a Marche grófja.; Mária † 1387., 1347. Róbert † 1364. tarenti herczeg.; Lajos † 1362.; János † 1393.; Károly † 1386.; II. Jakab † 1438. szept. 24., 1415. II. Johanna † 1435. febr. 2.
images/1887-88xw150.jpg

IV. A capetingi Anjou-k öregebb ága Magyarországon és Nápolyban.

I. Károly, szül. 1220. (márcz.), † 1285. január 7. Anjoui és Mainei gróf 1246. jun. 10. Sziczilia és Nápoly királyává szent. 1265. jun. 28., koron. 1266. jan. tiszteleti jeruzsálemi király 1276. Nejei: 1) 1246. jan. 19. Beatrix, provencei és forcalquieri IV. Rajmond Berengár gr. leánya † 1267. (jul.); 2) 1269. nov. 18. burgundi-neversi Margit, szül. 1248. † 1308. szept. 5.; I. Blanka, eltem. 1268. jul. 17. férje: 1266 után flandriai III. Róbert † 1322. szept. 17.; I. Beatrix † 1285/8. férj. 1273. okt. 15. Courtenayi konstantinápolyi Fülöp † 1286 körül.; I. Lajos, sz. és † 1248.; I. II. Károly sz. 1248. † 1309. máj. 6. Neje: 1269/70. Mária, V. István magyar király leánya, † 1323. márcz. 25.; I. Fülöp † 1277. 1274. Thessaloniki tiszteleti királya. Neje: 1269/71. Villehardouini és acháji Izabella † 1311/12. jan. 23.; I. Róbert † 1265.; I. Izabella (Erzsébet) † 1300. (jul.) után. Férj. 1272/3. kör. IV. László, magyar király † 1290. máj. 10.; Magyar ág.; Nápolyi ág.; Tarenti ág.; Durazzói ág.; Martell Károly, sz. 1272. koron. 1290. szept. 8.; † 1295. (pünkösd és szept. 8. között.) Neje: 1288. kör. habsburgi Klementin †1295.; Lajos, sz. 1275. febr. 9. toulousei püspök 1296. decz. 27. † 1297. aug. 19.; Margit, † 1299. decz. 31. férj. 1290. aug. 16. Valois-i Károly, sz. 1270. † 1325. decz. 16.; Róbert, sz. 1277. † 1343. jan. 16. 1309. Nápoly királya. Nejei: 1. 1297. (márcz.) aragóniai Jolán † 1302; 2. 1305. Mallorkai Sancha † 1345. jul. 28.; Rajmond Berengár, † 1307.; János, † 1308. márcz. 16. után.; Trisztán, sz. 1283/8. † ifj.; Péter, Gravina grófja † 1315. aug. 29.; I. Fülöp, Tarento és Achája hge; Konstantinápolynak tiszteletbeli császárja † 1332. decz. 26. Nejei: 1. 1294. Thamar, I. Nikefór, epirota deszpotának leánya; elv. 1309-ben. 2. 1313. jul. 30. Valoisi Katalin sz. 1303; Valois-i Károly és Courtenayi Katalin leánya † 1345/6.; Blanka, † 1310. okt. 14. férj. 1295. nov. 1. aragóniai II. Jakab sz. 1262. kör. † 1327. nov. 5.; Eleonora, szül. 1289. (aug.) † 1341. aug. 9. férj. 1302. (máj.) szicziliai II. Frigyes, sz. 1271/2. † 1336. junius 25.; Mária, férj. 1. 1304. (szept.) Mallorkai Sancha † 1324. szept. 4.; 2. 1328. kör. Exericai III. Jakab.; Beatrix, † 1321 előtt férj. 1. 1305. (ápr.) Estei VIII. Azzo † 1308. jan. 31. 2. 1309. Beauxi és Montesgayeuxi Bertrand; 3. ? Viennei Róbert.; János, Durazzo herczege † 1355. ápr. 5. Nejei: 1. Matild, hennegaui Flórencz leánya szül. 1293. nov. 29. 1317. elv. 1321. † 1323. (decz.) után. 2. Ágnes, Perigordi Eliás leánya, 1321. nov. 14. † 1345.; I. Károly, calabr. herczeg sz. 1298. † 1328. november 10. Nejei: 1. 1316. Habsburgi Katalin, sz. 1295. (okt.) † 1323. nov. 15. 2. Mária, valoisi Károly leánya 1324. (máj.) † 1328. deczember 6.; I. Lajos, sz. 1301. † 1310. aug. 12.; tm. Mária † 1382.; Károly, † 1348. jan. 23. st. nov. Neje: 1343. ápr. 30. nápolyi Mária † 1366. máj. 20.; Róbert, Morea ura † 1356. szept. 19.; ? István † Portugalliában?; Lajos, Gravina grófja † 1362. julius 22. Neje: 1343. st. severinói Margit, Coriglianói Róbert leánya.; Mária † 1328.; I. Janka, szül. 1326. † 1382. máj. 22. férj. 1. 1333. szept. 26. magyar András † 1345. szept. 18. (aug. 20.?) 2. Tarenti Lajos 1346. aug. 20. † 1362. máj. 25. 3. Mallorkai Jakab 1363. deczember 14. sz. 1336. aug. 24. † 1375. (jan.) 4. 1376. szept. 25. Braunschweigi Otto, sz. 1320. † 1398. decz. 1. után.; Károly, szül. 1327. április 13. † 1327. április 21.; Mária sz. 1328. nov. 10. után † 1366. máj. 20. férj. 1. 1343. ápr. 30. Durazzói Kár. † 1348. január 23. (st. nov.) 2. Beauxi Róbert 1348. † 1354. 3. Tarentoi II. Fülöp 1355. (ápr.) † 1372.; tm. leány férj. Thopia András.; Lajos, szül. 1343. (decz.) † 1344. jan. 14.; Janka † 1387. julius 20. férj. 1. Evreuxi Lajos, Beaumont le Roger grófja 1366. † 1372. 2. Artois-Eui Róbert † 1387 julius 20.; Ágnes † 1383. jul. 7. előtt, férj. 1. Cansignorio della Scala Veronában, sz. 1334. kör. – 1363. † 1375. okt. 18. 2. 1382. Beauxi-Andriai Jakab † 1383. jul. 7.; Klementin † 1363.; Margit sz. 1347. (jul.) † 1412. aug. 6. férj. 1369. (febr.) III. Károly, nápolyi király † 1386. február 24.; Lajos † ifj. Ágnes † ifj.; III. (kis) Károly sz. 1345.; 1382. nápolyi király; Magyarországban koron. 1385. decz. 31. † 1386. febr. 24. Neje. 1369. (febr.) Durazzói Margit † 1412. aug. 6.; Beatrix sz. 1289 kör. † 1354. férj. II. János dauphin; eljegy. 1296. május 25.; egybekelt 1305. május 31. előtt, † 1319. márcz. 4.; Klementin † 1328 okt. 12. férj. 1315. aug. 19. X. Lajos franczia király sz. 1289. † 1316. jun. 5.; I. (Róbert) Károly, szül. 1288; elismert. 1308. nov. 27. † 1342. jul. 16. Nejei: 1. Mária (Katalin) tescheni II. Kázmér leánya 1305. † 1315. decz. 15. 2. Beatrix, luxemburgi Henrik császár leánya, szül. 1305. férjhez ment 1318. jun. 24. † 1319. november 11. 3. 1320. jul. 6. lengyel Erzsébet, sz. 1300. † 1381. decz. 29.; Mária sz. 1369. † 1371.; II. Janka, szül. 1371. † 1435. febr. 2. férj. 1. Habsburgi Vilmos, sz. 1370. 1401. május 19. előtt, † 1406. jul. 15. 2. 1415. szeptember 18. előtt Bourboni II. Jakab † 1438. szept. 24.; László, sz. 1375. † 1414. augusztus 6. Nejei: 1. Konstantia, Clermonti Manfred leánya 1390. elv. 1392. (május). 2. 1403. (febr.) Mária, cyprusi I. Jakab király leánya † 1404. szept. 4. 3. 1406. Lujza, Enghieni János leánya, Orsini Rajmond özvegye † 1446. máj. 9.; tm. Kálmán szül. 1318. pap.; Gyermek sz. és † 1319.; Károly sz. és † 1321.; László szül. 1324. okt. 1. † 1329. febr. 24. kör.; I. (nagy) Lajos sz. 1326. márcz. 5.; lengyel kir. 1370. nov. 17. † 1382. szept. 11. Neje: 1353. jul. 20. Erzsébet, István bosniai bán leánya † 1387. jan. 16. előtt.; András sz. 1327. nov. 30. † 1345. (szept. 18. vagy aug. 20.) Neje: 1333. szept. 26. I. Janka, Calábriai Károly leánya.; István sz. 1332. decz. 26. † 1353. (szept. közepe u.) Neje: bajor Margit, szül. 1325. 1351. (január) † 1374.; Erzsébet † 1380. (ápr. 6. előtt?) férj. 1370. (okt. 20?) II. Fülöp tarentói hg. † 1372.; János szül. 1353. előtt † 1363.; I. Károly † 1315. aug. 29.; I. Fülöp, «Románia despotája» † 1330.; I. Margit, férj.: V. Walter Briennei és Leccei gróf; Athén tiszteletbeli herczege, szül. 1202 1320 kör.; † 1356. szeptember 19.; I. Blanka † 1338. férj.: 1327. Rajmond Berengár, prades-i gróf; aragoniai II. Jakab kir. fia † 1349 után.; I. Mária, † hajadon.; Mária szül. 1365. † 1366.; Katalin, szül. 1368. körül † 1376.; I. Mária, szül. 1370 kör. † 1395. máj. 17. férj. 1385. (október luxemburgi Zsigmond † 1437. decz. 9.; Hedvig, lengyel királynő sz. 1371 † 1399. julius 17. férj. 1386. február 18-án Jagelló (Ulászló) litván nagyfejedelem † 1434. máj. 31.; 2. Róbert, † 1364. szeptember 10. Neje: 1347. szept. 9. Mária bourboni I. Lajos leánya, Lusignanigalileai Guidónak özvegye † 1387.; 2. I. Lajos, sz. 1320 † 1362. máj. 25.; tb. nápolyi király. Neje: 1346. I. Janka, nápolyi királynő † 1382.; 2. II. Fülöp, Konstantinápolynak tiszteletbeli császára † 1372. Nejei: 1. 1355. ápr. nápolyi Mária † 1366. május 20. 2. 1370. (október 20?) magyar Erzsébet † 1380. április 6 előtt.; 2. Margit, férj. 1. Balliol Eduárd, skót király; elv. 2. 1345. Beauxi II. Ferencz, Andria s Montescaglioso ura † 1353.; 2. Mária fejedelemasszony Conversanóban † 1368.; 2. Janka (Irén) férj. 1. V. Leo, örmény király † 1342. 2. VI. Leo, örmény király † 1344.; tm. leány férje: Tocco-i Lénárt, Kephalenia és Zante ura.; tm. leány férje: II. Sisman (Lajos) bolgár czár † 1373.; I. Fülöp † ifj.; I. Károly † ifj.; 2. Fülöp † ifj.; Katalin † ifj.; Francziska † 1348. (jun.); tm. Esclabonda, férj. Capuai-Altevillei Lajos.; tm. Klementin, férj. Mendoleai Antal.
images/1887-88xw151.jpg
IV. A capetingi Anjou-k öregebb ága Magyarországon és Nápolyban.

«Turul» 1888. 75. laphoz.
V. Az ifjabb Anjouház Nápolyban, Lotharingiában s Maine-ben.

II. (I.) Lajos, sz. 1339. julius 23.; adopt. 1380. junius 29. † 1384. szeptember 20. Nápolyi czimzetes király. Neje: 1360. julius 9. Blois-i-Chatilloni Mária † 1404. november 12.; Mária, sz. 1370. (október) † 1383. szept. 20. előtt.; III. Lajos, szül. 1377. október 5. † 1417. április 29. Neje: 1400. deczember 2. Aragóniai Jolán, sz. 1380. † 1442. november 14.; Károly, Tarento czimz. herczege † 1404. máj. 17.; IV. Lajos, sz. 1403. szeptember 25. adopt. 1434. november 12. Neje: (1432. augusztus 31-ről szóló szerződés szerint) szavóyai Margit † 1479. szept. 30.; Mária, sz. 1404. október 14. † 1463. nov. 29. férj. 1422. jun. 2. franczia VII. Károly király † 1461. jul. 22.; Renátusz, szül. 1408. január 16-án † 1480. jul. 10; Bari herczeg 1430. Nejei: 1. 1420. október 24. Izabella lotharingiai I. Károly hg leánya † 1453. febr. 28. 2. 1454. szept. 10. Janka, Lavali XIV. Guidó gr. leánya, született 1433. november 10-én † 1498.; Jolán, szül. 1412. aug. 13. † 1440. julius 17. férj.: 1431. (aug.) bretagnei I. Ferencz, szül. 1414. május 14. † 1450. julius 17.; Károly, Maine grófja, szül. 1414. okt. 14. † 1472. április 10. Nejei: 1. 1434. Cambella de Ruffo et Sessa. 2. 1443. január 9-ről szóló szerződés szerint Luxemburgi Izabella † 1472.; (II.) János, sz. 1425. aug. 2. lotharingiai herczeg † 1470. decz. 13. Neje: 1437. április 2-ról szóló szerződés szerint Bourboni Mária † 1448. jul. 7.; Izabella † ifj.; Renátusz † ifj.; Lujza † ifj.; Anna † ifj.; Lajos (Pont-a-Mousson ura) sz. 1427. okt. 16. † 1444.; Miklós (Bar ura) szül. 1428. nov. 2. † 14...; Károly, (Guise ura) szül. 1429. † 1432.; Jolán, szül. 1428. nov. 2-án † 1483. február 22. után férj.: 1444. lotharingiai és vaudemonti Frigyes sz. 1428. † 1470. aug. 31-én.; Margit, sz. 1429. márcz. 23. † 1482. auguszt. 25. férj.: 1445. április 22. angol I. Henrik † 1472. máj. 21.; tm. János, (St. Remy ura) «du Ponti» marquis † 1536. (junius.) Neje: 1500. május 15. Glandeves-i Margit.; János,*) Ez tán csak természetes gyermek, mert Miklós nevű öcscse 1466 és 1467-ből származó okiratban «primogenitus»-nak neveztetik.*) sz. 1441. † 1471.; Izabella † 1442 után.; Miklós, lotharingiai herczeg szül. 1448. (julius) † 473. julius 24.; Renátusz † ifj.; Mária † ifj.; Renátusz † ifj.; Károly † 1481. decz. 11. Neje: 1473. jan 21-én lotharingiai és vaudemonti Janka † 1480. január 25.; Lujza † 1477. férj.: 1452. jun. 12-ről szóló szerződés szerint Armagnaci és Nemoursi Jakab, sz. 1438 kör. † 1477. aug. 4.; tm. Lajos † 1489 előtt. A báró Mezičres-Fargeau-család (kihalt 1567 után) ősatyja.
images/1887-88xw152.jpg
V. Az ifjabb Anjouház Nápolyban, Lotharingiában s Maine-ben.

Helytelen azon régibb adat, hogy durazzó-gravinai Lajosnak († 1362.) még egy János nevű fia lett volna, ki a magyar történelemben előforduló Horváthi Jánossal azonosíttatott. Horváthi János ép oly kevéssé atyja durazzói Károly herczegnek, mint hogy ez utóbbi nem atyja a neki tulajdonított ifjabb János és Kristóf nevű fiúnak. – Az sem áll, hogy ifjabb János még egy tót vagy illyr ágnak őse, melynek utódai Corbavia és Licca grófjai lettek volna. A corbaviai grófok (vagy Gussich-ok) különben soha sem voltak Licca urai – mert Licca a Subich vagy Zrinyi családé volt – mely egyike a horvát legrégibb bennszülött családoknak.
Kristóf sem őse a szász Carlowitz családnak. Baudrand, a franczia geografus, téved, ha a Carlowitz családot – mely alatt mindenesetre egy a szásztól különböző házat értett – a franczia királyi háztól származtatja s azt mondja, hogy valamikor durazzói herczegi nevet viselt. Azon Carlowitz, kiről Baudrand szól, nem más mint Králevics (=király fia) Márk, a taenarusi csatában (1317. szept. 26-án) megölt Vukasin szerb király legidősebb fia, ki a törököknek hódolván, Moreát, Castoriát és Lokrist hűbérűl kapta. (Stramberg).
Mielőtt a régibb Capet-Anjou házról szóló fejtegetésünket bevégeznők, még érdekesnek véljük, Henningesnél előfordúló következő czímerészeti adatokat idézni:
II. Károly király († 1309) jelvénye volt: négy, az alapon szilárd gula, melyek közül három lábat képez, és ezen a negyedik királyi koronával s következő felírással áll: Quocumque ferar.
Róbert király († 1343) jelvénye kilencz halomból álló magas szikla, melyen a nap s ennek oldalán széles fa és felhő következő felírással látható: haud hieme minus aestate.
László († 1414) symbolumja: hattyu, a mely egy sast tipor és mar. Felirat: inculpata tutela. László jeligéje volt: Aut Caesar, aut nihil.
V. Az ifjabb Anjouház Nápolyban, Lotharingiában és Maine-ben.
Már fennt mondtuk, hogy János franczia király Anjou-t Lajos nevű második fiának adá, mi által ez az ifjabb Capet-Anjou háznak ősatyjává lett.
I. Lajos már 1379-ben nápolyi I. Johanna trónutódjának neveztette ki, mert Lajos magyar király durazzói Károlynak a nápolyi korona elérésére czélzó kisérleteit támogatta. Károly az országnak nagy részét meghódítá, mire anjoui Lajos 1382-ben nagy hadsereg élén Johannát segélyzendő, Nápoly határát megszállta; de mivel Károly ugyanazon évben Johannát megölette s a nápolyi koronát a maga és gyermekei részére biztosította, ennélfogva Lajos és utódai a történelemben csak mint Nápoly czímzetes királyai szerepelnek. Felesége a bretagnei praetendensnek, Chatillon Blois-i Károlynak leánya vala.
III. Lajosnak gyermektelen halála után igényei René öcscsére szálltak át. Ez már Bar herczegséget, Pont-ŕ-Mousson őrgrófságot és Guise uradalmat bírta, mihez még Lotharingiát is hozzá akarta csatolni.
E végett viselt sok háborúskodás után Jolán leányának Vaudemont-lotharingiai Frigyessel kötött házassága által Lotharingia a vaudemonti ágra szállt át.
René öcscse, I. Károly, Maine-t kapta az atyai hagyatékból. Fiának, II. Károlynak (mint nápolyi trónkövetelő, IV. Károlynak nevezte magát) még Anjout is meg kellett volna kapnia; de miután XI. Lajos, franczia király meg nem engedé, hogy Anjou – apanage-birtok – az egyenes ág kihalta után mellékágra szálljon át, azért azt a franczia koronával egyesítette.
Innen kezdve az «anjoui herczeg» csak puszta czímmé vált, melyet többnyire a franczia királyok másodszülött fiai kaptak. Iacute;gy kapta III. Henrik trónralépte előtt; vele másodszor jutott egy «Anjou» a lengyel trónra. Utána e czímet Alençoni Ferencz, öcscse, nyerte el. Az utolsó «anjoui herczeg» XIV. Lajos unokája, Fülöp, későbbi spanyol király vala.
A mezičres-i bárók, kik Lajostól, mainei I. Károly természetes fiától származtak, az 1568-ban elhúnyt Miklóssal haltak ki.
René jelvénye Henninges szerint: Felhőkből kinyúló pánczélos kar, markában kivont kardot tart; e felírással: «Fecit potentiam in brachio suo.»
III. Lajos jelképe: Tizenkét strucztollból álló köteg, e felirattal: «Vi nulla invertitur ordo.»
Dr. WERTNER MÓR.

BUDAPESTEN VOLT EGYHÁZI TESTÜLETEK PECSÉTEI.
(Öt pecsétrajzzal.)

E czím alatt a «Turul» V. kötetében tíz pecsétet már volt szerencsém bemutathatni; most ismét néhány érdekes példánynyal bővíthetem fővárosunk egyházi sphragistikáját.
I. A budavári sz. Magdolnáról nevezett magyarok plébániájának pecsétje.
Tudvalevő dolog, hogy a tatárjárás után a visszatért pestiek, miután eddigi szabadalmaikat, melyeket a pusztítás alatt elvesztettek, IV. Béla 1244-ben megújította, a pesti Újhegyen telepedtek meg, melyen Béla király 1255. évi oklevele szerint az ország oltalmára szánt többi várral együtt szintén épített olyat, mely számos néppel vala betöltve, a hová ugyanez utóbbi okmány szerint a bold. szűz tiszteletére templom volt építendő. Ez, 1269-ben ugyancsak IV. Béla által szűz Máriának a budai hegyen levő, újonnan épült templomának neveztetik. A Pestről jött lakosság német volt. Azonban, ugyan ez időben, éjszakról, a mai Ó-Buda (akkor Buda) felől szintén többen költözködtek a hegyre és pedig magyarok. Ezek a hegynek éjszaki részét foglalták el s szintén építettek magoknak templomot és pedig szent Mária Magdolna tiszteletére, a mit a németek nem szívesen vettek, sőt a templomot fiókegyháznak kívánták tekinteni, a miből hosszadalmas per lett, mely már II. Benedek esztergomi érsek (1254–1261) alatt kezdődött* M. O. D. L. 1059. sz. Schier, Buda Sacra 25. l. e pert már 1257 előtt kezdettnek mondja.* s tartott 1441-ig, a mely évből az utolsó reá vonatkozó okmányt találtam.* Eszt. érseki ltár. Archivi Veteris, 46.*
Helye ott volt, a hol jelenleg a várőrségi templom áll, mely ideiglenes plébánia-templomnak is használtatik. Ama véleményt, melyet eddig hirdettek, hogy e templom a mai dísztéren állt volna, mint tévest, rectificáltam.* Archaeologiai Értesítő V. 1885. 1–8.*
Nyolczszögű hasábtornya még a régi, a többi része XVIII. századbeli mű. Mint emlékezetre méltót felemlíthetem, hogy benne a magyar czéhek oltárai valának.* Némethy. A múlt századokban Budán létezett jámbor társulatok. Sz. László-társ. jegyzőkönyve. 1877. 47.* Igen gazdag alapítványokkal is bírt.* Knauz. A budai káptalan regestái. Magyar Tört. Tár. XII. 152.*
Többen* Bonfinius Dec. III. Lib. VIII. Turóczi, Pars IV. cap. LX. Ranzan Indice XVIII.* állítják, hogy Hunyady László teste, 1457. márczius 16-án történt fejevétele után e templomban helyeztetett. el. Szerémi azonban azt állítja, hogy a cseri barátok templomába történt emez ideiglenes elhelyeztetése,* Szerémy i. m. 48.* a mi a közelség miatt is valószínűbb. A templom körül volt magyar temetőben, mely a zsidó piaczczal határos volt, temettetett 1541-ben Verbőczy István.* Kimutattam: Arch. Értesítő 1885. 6. l.*
A templom történetéből mint felette érdekes eseményt felemlítendőnek tartom Károlyi János esetét 1461-ből, ki az őt fegyverrel üldöző Kalmár István, kassai bíró és polgárok elől e templomba menekült és így életét megmentette.* Károly család oklevéltára II. 342.*
Mivel lelkészeit még eddig felsorolva nem találtam, azokat felemlíteni érdekesnek tartom.
1270. László. A nápolyi Margit-legenda szerint: «dominus Ladislaus sacerdos sanctae Mariae Magdalenae de Buda» látta el a haldoklók szentségével Pétert de Buda, «qui fuit de Topulczano.»* Magyar Sion. 1868. 568.*
1279–1297. Kelemen, ki a nagyboldogasszonybeli plébánosok Angelus és Albertus ellen keresetet indított.* M. O. D. L. 1059. – Knauz Monumenta Strig. II. 428., 429., 693.* Ezt követte:
1297. Mihály. Ki, midőn visszalépett, utódául a nagyboldogasszonybeli káplán, György választott meg.* M. O. D. L. 1059.*
1308–1321. György, kinek tevékenységét több okmány örökítette meg.* Mon. Vatic. S. I. T. II. 106. Knauz Mon. Strig. II. 693. Anjou okt. I. 693., 699.*
1342–1349. Tamás, ki a szombattéri lakosság és a váradi püspök kérelmére választatott meg plébánossá;* Schier, Buda Sacra. 51.* saját házzal bírt Budavárában.»* Zichy család oklevéltára, II. 259.*
1366–1375. László, jó barátságban volt János küllői főesperessel, ki nála szokott volt megszállani.* Schier, i. h. 52.*
Ő kiállítója amaz oklevélnek, melyen a plebánia templom pecsétje manapig épen fenmaradt.* M. O. D. L. 6296.*
1390–1392. Gergely, tevékeny védője egyháza jogainak.* Schier, i. m. 52.*
1441. Thari László. Egyháza határait Ulászló király újból kiszabta.* Eszt. érseki ltár. Archivi veteris 46.*
1460–1478. Pál, több okmányban említtetik.
1487. István. Plébániája számára tekintélyes alapítványt kap.* Eccl. Cam. 41. cs. 76. sz.*
A XVI. században voltak ismeretlen években:
Jakab, ki Nyás Dömötör egyetemes érseki helynökhöz írt magánleveléből ismeretes.* Formularium Strig. 38. sz.* Őt követte:
Mátyás, ki Bakács eszt. érsek (1497–1521) parancsára két papot elfogatott.* U. o. 54. sz.*
1515–1530. Benedek, kalocsai őrkanonok a szent Annának szentelt kápolna iránt Stochaeus karmelita főnökkel egyezkedett,* Knauz, A budai kápt. regestái. XV. sz. i. h.* templomának alapítványait összeírta.* U. o. 152. sz.* Említi Szerémi, hogy a mohácsi vész előtt hadi költségekre ő szedte be a templomok kincseit.* Szerémi, Emlékirat Magyarország romlásáról 115.* Az 1530-iki budai ostromban is részt vett.* U. o. 287.*
A mi az itt bemutatott pecsétet illeti, beválik a XIV. századba, tehát nem sokkal az oklevél kelte (1375) előtt készülhetett. Körirata:

images/1887-88xw153.jpg

images/1887-88xw154.jpg

Azaz: Sigillum Ladizlai Plebani Ecclesiae Beatae Mariae Magdalenae de Castro Budensi.
Készítése a sphragistica remekének mondható: Magdolna alakja balra fordulva, az alabástrom edényt tartja baljában. Az egész alakban sok festőies van, redős ruhája a kor divatjának megfelel. A talapzat, melyen áll, a legrészletesebben van kidolgozva. Az alak körül csinos csillagok vannak elhintve. A pecsét zöld viaszba van nyomva, s zöld és meggyszín zsinórról függ.
Az oklevélnek* M. O. D. L. 6296.* reá vonatkozó szavai ezek: «Nos, Ladislaus ecclesiae beatae Magdalenae plebanus de castro Budensi... In memoriam firmitatemque perpetuam praesentes litteras nostras privilegiatas pendentis authentici sigilli nostri munimine roboratas duximus concedendas. Datum in festo beati Antonii confessoris, Anno Domini MCCC. septuagesimo quinto».
II. Szent-Gellértől nevezett plebánia Gellért nevű plebánosának pecsétje.
Mielőtt emez érdekes pecsétet bemutatnám, a plebánia-templom történetére vonatkozó néhány ismertető adatot kell előrebocsátanom.
Szent-Gellért vértanú püspöknek szentelt plebánia templom Kelenföldén, vagyis Kispesten volt.
Kelenfölde a XIV. században, a mely időből a pecsét való, nemcsak a mai vár és Gellérthegy között levő völgyben terült el, hanem magában foglalta a Gellérthegyet és az ettől délre elterülő lapályt is. Mint plebániához, hozzátartozott fiókként két község, kántorral biró templomaikkal (capellae magistrates), névleg Eörs és Sassad. Ezek idővel önállókká lettek.
Kelenfölde maga is két helységből állt, a villa Creynfeld, vagy minor, máskép parvus Pest, mely a két hegy között terült el, Szent-Gellértnek szentelt plebánia-templommal; továbbá Szent-Erzsébetfalvából, a János lovagok kórházi templomával az alsó hévizeknél, mely: «Hospitalis Ecclesia sanctae Elisabethae de Kelenfeld alias Krenfeld» nevezettel birt.
A kelenföldi plebánia-templom – mondják kútforrásaink* Marci Chronica de Gestis Hungarorum. – Muglen Krónikája. – Thuróczi Krónikája és Bonfini Decadesei.* – ott volt, a hol Szent-Gellért vértanúságot szenvedett. Névleg a helységben, nem pedig szorosan a helyen, a hol feje sziklán szétzuzatott; mert a hegy tövében, a Duna áradásának kitett szikla helyén, a hová a hegyről még több szikla is eshetett, nem hiszem, hogy építettek volna plebánia-templomot: hanem azt hiszem, a képes krónikának* Nunc in eadem loco ubi contritum est caput ejus in honorem beati Gerhardi martyris ecclesia sub monte apparet fabricata.* szavait, a melyben először történik e körülményről említés, csupán a helységre kell érteni.
Még csak azt akarom megjegyezni, hogy Szent-Gellért Székesfehérvárról jövet Diósdnak jött s onnan a mai Kamarai-erdőn át a budaeörsi útra vágott át, mely akkor: «Magna via Albensis»-nek, fehérvári nagy útnak neveztetett* Az 1300. évbeli határjárásban. Hazai oktár I. 93.* ellentétben amaz úttal, mely manap Tétény és Budafokon át, a Szent-Gellérthegy tövében vezet Budára, mely akkor, a Budafok és Gellérthegy között volt s részben még most is létező mocsárok (Lágymányos) és a Dunának közelsége miatt a Gellérthegy tövéhez, melynek szikláit mosta, kevésbé volt használatban. Azért a rév nem lehetett – mint többen vélik, – a Gellérthegytől délre, hanem északra, ott a hol a mai Tabán van, annál is inkább, mert a Duna balpartján, ezzel szemben fejlődött Pest.
Ezekből bizonyos, hogy Szent-Gellért Fehérvárról jövet a mai Tabán felé tartott s egész a Dunaparthoz érkezve hurczoltatott fel a hegyre, a melyről letaszíttatott. Tehát temploma sem lehetett a hegy déli tövében, hanem az éjszakiban, ahol, az ott elterjed városban plebánia-templom volt, melynek kegyúri jogát IV. Béla király 1237-ben, meggyilkolt anyjának Gertrudnak lelke üdvére, a czisztercziták számára alapított Bélaforrása nevezetű, ukurdi apátságnak adományozta,* Fejér, C. D. IV. I. 60.* a mi által azonban a veszprémi püspök jogaiban rövidséget szenvedett, azért a plebániának birtokába IV. Béla a püspököt 1269-ben ismét visszahelyezte.* Wenzel, Árpádkori okt. 1. 99. Fejér C. D. IV. III. 398.*
A templom mint kegyelemhely, Szent-Gellért pedig pestis ellen mint pártfogó tiszteltetett, azért számosan tettek le benne hálaadományokat.* Jovius. Hist. sui temporis. L. XXXVIII. 1550. kiad. 360.*
Lelkészei közűl csak néhány ismeretes. Ilyenek: 1351-ben Péter, a kihez VI. Kelemen pápa levelet intézett,* Theiner. Mon. hist. hung. I. 798. MCCXX. sz.* 1392-ben Miklós, a ki: «Rector parochialis Ecclesiae Sancti Gerardi sub monte Pesthiensi» jelzéssel fordul elő.* Schier. Buda Sacra 72.*
A XIV. században volt Gerhard is plebánosa Szent-Gellért templomának, a kinek pecsétjét itt bemutatni kivánom.

images/1887-88xw155.jpg

A pecsét legendája tanuskodik provenientiájáról, mely román stylű majusculákkal írva ez:

images/1887-88xw156.jpg

Azaz: «Sigillum Gerhardi plebani sancti Gerhardi.»
Maga a pecsétnyomó a nemzeti Muzeum tulajdonát képezi. A leltári feljegyzés szerint Budán találtatott 1838-ban. Anyaga sárga réz. Alakja kerekded lemez nyél nélkül. Tárgyát hat szárnynyal biró cherub-fej képezi, mely gyöngysor és mély vonalból képezett négy karaly (Vierpass) által van szegélyezve. Sajátságos, hogy a pecsét mezeje mélyebb, mig a legendája magasabb. A mi a mellett tanuskodik, hogy a typarium viasz nyomásra készült.
III. A pálosok buda-elővárosi szt. István első vértanúról nevezett templomának pecsétje.
E pecsét 1488-ban szt. Imre herczeg napján (nov. 5.) Buda elővárosában a pálosok szt. István vértanú zárdájában kelt oklevelen van, melyet Gergely, az esztergomi tartomány vikáriusa s a nevezett zárda perjele állított ki.
A pecsétre vonatkozó része az oklevélnek* Keszthelyen a gróf Festetics család ltárában. Misc. 690. Ez adatokat Nagy Imre úr szívességéből bírom, kinek ezennel is hálás köszönetet mondok.* ez: «Nos, frater Gregorius, vicarius districtus Strigoniensis, prior, totusque conventus fratrum heremitarum sanctissimi Augustini episcopi et confessoris in alma ecclesia sancti Stephani, protomartyris in suburbio civitatis Budensis fundata..., quibus sigillum novum dicti conventus nostri est impressum.»
A pecsét mandola alakú, tárgya szt. István első vértanú egész álló alakja, baljában a vértanúk jelét, pálmaágat, jobbjában vértanúsága eszközeit, köveket tart.

images/1887-88xw157.jpg

Belől a jobb kéz alatt és vele vízirányosan a baloldalon két-két szám látható, nézetem szerint 1487.
A szent lábainál czímer, a hármas halomból kiemelkedő kettős kereszt. Körirata:

images/1887-88xw158.jpg

Azaz: Sigillum Conventus Sancti Stephani Prothomatyris Budae.
Felette érdekes, hogy eddig Buda helyrajztörténetében e templom teljesen ismeretlen volt. Sőt még a pálos rend történetírói sem tesznek róla említést. Csupán homályos ismerete létezett annak, hogy a pálosok, Buda mellett volt szt. Lőrincz zárdájukon kívül, még Budán is két zárdát bírtak: Ad S. Paulum és B. Mariae Virginis. Előbbiről némelyek* Schier, Buda Sacra 53. Knauz, A szent Pálról czímzett budai pálos zárda. Magyar Sion 1865. 920–923.* vitatták, hogy a várban, mások,* Rupp, Budapest Helyrajzi Története. 173.* hogy a vízi városban állt. Utóbbit csak a Tabula Monasteriorum* Tabula Monasteriorum Ordinis Sancti Pauli Primi Eremitae sub corona regni Hungariae, quorum catalogum retexit Cardinalis Pázmán. 1629. Meg van különböztetve e zárda a «B. M. V. de Alba Ecclesia»-tól, mely külön említtetik fel.* említi. Nem tévedek, ha azt hiszem, hogy a zárda és curiája sz. Pálnak volt ugyan szentelve, a ki a rendnek védszentje vala, de nem a templom, melynek védszentje sz. István, első vértanú volt. Legalább az előttem ismeretes oklevelekből ezt bírom kihozni. Ezek elseje* M. O. D. L. 8373.* 1398. nov. 25-én kelt; ebben a pálosok eme templomát illetőleg ez áll: «In suburbio dictae civitatis Budensis penes fundum curiae sancti Pauli... extra murum sub eadem domo praefatae sancti Pauli a parte Danobii.» Ezekből bizonyos, hogy szt. Pálnak ház és curia volt szentelve, Budán az elővárosban a Duna mellett. A másik* N. R. A. 567. cs. 9. sz. az országos levéltárban.* 1544-ből ezeket tartalmazza:
«Monasteriis fratrum Heremitarum Beati Pauli Heremitae et Beatae Mariae Virginis supra Veterem Budam existentem.» Ebben is csak monostor említtetik, mely szt. Pál remetéé volt, s nem a templom, mint az az 1488-beli okmányban megnevezve van.
Kiváló figyelmet érdemel az oklevél tartalma is. 1481-ben ugyanis Septhei Péter mester királyi udvari jegyző, a budai határban fekvő három szőllejét bizonyos misékért a templomnak hagyta. E szőllők kettejét a rendtagok eladták, hogy templomukat átalakíthassák («ad reformationem ecclesiae»). Az említett mester ekkor hogy alapítványát nevelje, öt darab értékes könyvét a templomnak ajándékozta.
Névleg: «Auream cathenam, Secundam secundae sancti Thomae; Sermones sancti Bonaventurae de tempore et sanctis, Unam bibliam» és végre: «Chronicam Hungarorum» mindnyáját nyomtatásban. Ezek fejében kötelezték magokat a rendtagok, Rohonczi István a magyar tartomány helynöke jóváhagyásával, hogy hetenkint két misét, névleg csütörtökön és pénteken fognak a bold. szűz conceptiója tiszteletére mondani. Ezt erősítette meg 1488-ban nov. 5-én Gergely perjel a bemutatott, felette érdekes pecséttel.
IV., V. A pálosok pesti conventjének két pecsétje.
A nemzeti Muzeum pecsétnyomó-gyűjteményében a pesti pálosok conventjének két pecsétnyomója őriztetik. Mindkettő XVIII. századbeli, s csak azért tartozik az általam felsoroltak keretébe, mert a pálosrend hazánkban meg lőn szüntetve s rendháza is megszünt. Ma a kath. tud. egyetem és a központi papnövelde van benne.
A rendház történetét itt ismertetni nem tartom szükségesnek. Tettem azt máshol.* A pesti főtemplom története.* Itt csupán azt említem, hogy a pálosok Pesten 1688-ban telepedtek meg, és Kisasszony (Nativitas B. MV.) tiszteletére szentelt díszes templomukat és zárdájukat maguk építették.
Rendházuk mig kisebb terjedelmü volt, residentia czímmel birt, eme időbeli pecsétje is megvan ily körirattal:

images/1887-88xw159.jpg

Midőn az conventussá emeltetett, megváltoztatta pecsétnyomóját és ily feliratot készíttetett:

images/1887-88xw160.jpg

Ugyanekkor kisebb pecséttel is kellett birnia a conventnek, mely a majussal ellentétben minusnak neveztetett.
Leírásukat mellőzöm azért is, mert a térszűke nem engedi, de azért is, mivel különben is ismeretesek. Oroszlánok, pálmafa, holló kenyérrel csőrében, képezik tárgyukat.
VI. A salvatoriánusoknak nevezett ferencziek sz. Péter apostolnak szentelt zárdájának pecsétje.
Pesten és Budán az assisi máskép seraficus szt. Ferencz rendének tagjai egyidejűleg telepedtek le; Budán 1269–1270 körül épült fel zárdájuk. Pesten először 1268-ban történik róluk említés.* Balázsovics. Brevis Historia Conventuum. 125.* Kezdetben: «fratres ordinis Minorum S. Francisci» egyetemes névvel neveztettek, később a conventuales jelzőt vették fel. A XV. században ezektől Julian bibornok pápai követ intézkedésére az observansoknak, vagy cseribarátoknak nevezettek nyerték meg e két zárdát s ezek egyik tartománya, mely az Üdvözítőről bírja nevét (salvatoriánusok), bírta a pestit 1710-ig, a midőn a szűz Máriáról nevezett magyarországi tartománybeliek, mariánusok, kapták meg azokat. Az alábbi pecsét a salvatoriánusoké volt, a mire körirata vall:

images/1887-88xw161.jpg

Azaz: Sigillum Conventus Pestiensis Ordinis Sancti Francisci Provinciae Hungaricae Sancti Salvatoris.

images/1887-88xw162.jpg

Készítésének idejét, habár a salvatoriánusok a pesti zárdát 1444 óta bírták, mégis csak a XVIII. századba teszem. A pecsétnyomó a gyöngyösi zárda rendtartományi levéltárában őriztetik. Sárgarézből készítve, a nevezett időszakban használt alakban. Felette érdekes a pecsétnek tárgya, szt. Péter apostol a kulcsokkal, a mi bizonyságot tesz a mellett, hogy a salvatoriánusok birtokában, zárda és templom szt. Péter apostolnak vala szentelve. Alcantara szt. Péter nevét, melyet jelenleg bír, csak 1710 után nyerhette.
VII., VIII., IX. Az observánsoknak nevezett ferencziek budai zárdájának három pecsétje.
A nemz. Muzeum sok ezer pecsétnyomója között el van helyezve az observansoknak nevezett Szent-Kapisztrán tartománybeli ferenczieknek, sebhelyezett (stigmatisatus) Sz.-Ferencz tiszteletére emelt zárdájuk és templomuknak három pecsétje.
I. Lipót király 1691-ben e szerzeteseknek, mivel akkor, midőn Buda a török iga alatt volt, nem tekintve a legnagyobb nehézségeket, üldözéseket, a keresztények számára az isteni tiszteletet teljesítették, templom és convent számára a Duna mellett a vizivárosban, terjedelmes területet jelelt ki. II. József császár parancsára eme, a Szt.-Ferencz sebhelyei tiszteletére szentelt zárda tőlük elvétetett és a Szt.-Erzsébetről nevezett apáczáknak adatott, a hol szegény nőbetegek számára kórház építtetett. A ferenczieknek kárpótlásul ugyanazon fejedelem az országúti plebániát a bőujjúaknak (de larga manica) nevezett Szt.-Ágoston rendűek Szt.-István első vértanúnak szentelt conventjével és telkeikkel együtt adományozta. A minek következtében mindhárom pecsétnyomójuknak használata megszünt.
Ezek elseje ezüst, kerek alakú. Legendája:

images/1887-88xw163.jpg

Tárgya Szerafikus Szt.-Ferencznek valamely templomkapu előtt térdelő alakja, kitárt karokkal. Égfelé emelt szemeivel a levegőben lebegő keresztre feszített üdvözítőre tekint.
A második pecsétnyomó tojásdad alakú, valamivel kisebb mint az előbbi, tárgya is ugyanaz. Legendája:

images/1887-88xw164.jpg

A harmadik tojásdad alakú. Tárgya hasonlít az előbbiekéhez. Körirata:

images/1887-88xw165.jpg

Mindhármat a nemzeti Muzeum Cimeleothecája említi a 7., 8. lapon, a 12., 13. és 14. számok alatt.* Midőn a budai sz. Ferencziek pecsétnyomó-gyűjteményét, mely 34 darabot foglal magában, az Egyházművészeti Lapban (1882. 101–104, 142–147 és 174–178-ig) ismertettem, hangsúlyoztam, hogy gyűjteményükből e darabok hiányzanak. Most van alkalom ezeket is bemutatnom.*
X. A szentháromságról nevezett, rabkiváltó szerzet Ó-Buda mellett volt, kisczelli zárdájának pecsétje.
E pecsét ugyancsak a XVIII. századból való, de mivel oly testület zárdájának pecséte, mely már többé nem létezik, azért beleillik a Budapesten volt egyházi testületek pecséteinek sorozatába. Körirata:

images/1887-88xw166.jpg

Azaz: Minister Conventus Vetero-Budensis.
Tárgya a rendnek jelvényét képező kereszt, melynek függélyes vonala vörös, a vízszíntes pedig kék, a mi heraldikailag is jelezve van. A kereszt díszes szegélyű pajzsnak közepét foglalja el, mely felett ötágú, nyilt korona van.

images/1887-88xw167.jpg

A rendház történetéből röviden megemlítem, hogy azt vásonkeői Zichy Péter grófnak özvegye született Bercsényi Zsuzsánna grófné 1738. márcz. 20-án kelt oklevelével alapította.
A zárda alapköve 1745. aug. 12-én, a templomé 1747. aug. 27-én tétetett le Zichy Ferencz, győri püspök által. A templom, mint kegyhely igen tiszteltetett s az emlékszerűleg épült zárdával együtt festői látványt kölcsönzött az egykori Aquincum tájának.
II. József parancsára 1784-ben február 1-én ütött a végső óra a rend és zárdája számára. Előbbi eltöröltetett, utóbbiból kaszárnya, utóbb katonai kórház lett; most üresen várja további sorsát.
***
Záradékul a nagy Praynak a sphragisticai gyűjteményekről mondott szavaival: «Kitünően cselekszik, s magának a tudományok körül nem közönséges érdemeket szerez, a ki ily emlékeket, kivált nemzete és hazája sajátjait szorgalommal gyűjti, megőrzi és közhasznúvá teszi», fordulok mindazokhoz, a kik régi pecsétek, vagy pecsétnyomók birtokában vannak, s kérem, ne rejtsék el azokat továbbra is szekrényeikben, hanem akár maguk, akár társulatunk által tegyék azokat közhasznuakká. Megbecsülhetetlen lehet a haszon, melyet ily módon a sphragistica, heraldica, genealogia, sőt maga a történelem is nyerhet. Ismerek magam is néhány tekintélyes gyűjteményt, melyek megérdemelnék, hogy leltáraik közkincscsé tétessenek. Ilyenek a nemz. Muzeum régiségi osztályának pecsétnyomói. A főváros levéltárának pecsétnyomó-gyűjteménye. A Salvatorianusok gyöngyösi zárdájának pecsétnyomó-gyűjteménye, mely nem egy történelmi kérdés megfejtésére szolgálhatna adatokat.
Vannak azonban gyűjtemények, melyek a közérdeknek máris hozzáférhetővé tétettek, leltározva, sőt leltáraik már publicálva vannak is. Minden bizonynyal első helyen említhetem fel dicsérőleg az országos levéltárt, mely az általa őrzött okmányok pecséteinek czédula-catalogusát már 1526-ig összeállította, melynek segélyével sikerült az elmondottakban, több igen érdekes, eddig ismeretlen pecsétet bemutatnom. A buda-országúti ferencziek gyűjteményének ismertetését az Egyházművészeti Lapban már említettem volt. Ide sorozhatnám még saját gyűjteményemet, melynek (29 typariuma és 335 pecséte közűl) több becsesebb darabja szintén már ismertetve volt.
Vajha az elmondottak ügybuzgalomra serkentenék mindazokat, a kiknek alkalom és mód adatott a magyar sphragistica bármely irányát az általuk ismert anyag közzétételével fejleszteni, de a birtokukban levő sphragisticai kincset értékesíteni is.
NÉMETHY LAJOS.

SZAPÁRY VAGY SZÁPÁRY?
(Második és befejező közlemény.)

II.
Ezen értekezés első részében* Ezen értekezés első része megjelent a «Turul» f. é. 31–35. lapjain.* olvashatók valának a Szapáry család multjára vonatkozó levéltári adatok a XVI. és XVII. századból a család neve változatainak kimutatására; minthogy pedig a család nevét annak veszprémmegyei ősi birtokától Szapár helységtől vette: szükséges eme helység multját is földeríteni. De ez nem történhetik oly nagy levéltári halmaz segélyével; mert Veszprém vára és városa összesen tíz török ostromot állott ki, melyek pusztításai sok kárt okoztak a veszprémi levéltárakban is.* Veszprém vára háromszor állott török uralom alatt: 1552–57-ig, ismét 1564–66-ig, végre 1563–98-ig, később pedig a város még 1600, 1655, 1663 és 1664-ben volt pusztító török harczok színhelye.* Azonban a magyar irodalom mégis nyújt annyi adatot és érvet, hogy általuk remélhetőleg czélunk eléréséhez juthatunk.
Szapár helység multjának megvilágítása még azért is szükséges; mert általa bizonyossá lesz az, hogy a Szapáry család tagjai mindenkor törzsökös magyarok valának.
Szapár helység a Bakony-erdő északkeleti végében, a Vértes-erdő kezdetének közelében, 1200 holdnyi területen fekszik; lakosai még az avarok pusztulásakor, a magyarok bejövetele előtt telepedtek meg azon vidéken. Nem csak Szapár területén, hanem az egész környéken is tótok laktak a török uralom előtti időben, kik túlnyomólag állattenyésztéssel és a vele járó kézművekkel foglalkozának, mire a Bakony erdősége legjobb alkalmul kinálkozott.
Habár a magyar népetymologia az ottani helységek neveit átalakítani törekedett, mégis világosan kitünik azok tót eredete és érteménye.* A magyar népetymologia ide vonatkozó rendszeréről a III. czikkben szólunk.*
Szapártól északra feküsznek: Csatár (csadár, magyarúl kormozó, közelében van az újabb telepítvényű Koromló puszta); mellette Csátka (csádka, kormocska); tovább innen Ács-Teszér (tótul teszár, magyarul ács); Súr (stúr, skorpió); Dolosd (dlozsda, tartozóság).
Szapártól keletre: Csernye (csernya, cserzés); Mecsér (mecsár, kardkészítő); Eszény (jeszény, kőrisfa); Aka, Veleg, Balinka, Bodajk (Aká, Veliká, Malinká, Vodájka).
Szapártól délre: Jásd (jázda, lovasság); Tés (tésk, szűkület); Inota (hinutya, elveszés).
Szapártól nyugatra egész tündérrege képződhetnék a helynevekből: Nána (Anna-asszony), Dudar (dúdar, dudás), Esztergár (sztrigár, boszorkányozó tündér, közelében Tündér major), Zircz (zsirecz, makkoló), Borzavár (Borisavar, Borcsa főzése), Porva (poprava, vesztőhely); Csesznek (csesznák, fokhagyma, közelében Hajmás-puszta), Oszlop (sztlop, sárosaiasan szlúp, támasz), Csetény (scsetení, kerülős).
Ezek tehát hajdanában mindnyájan tót helységek valának; de a török uralom után új telepítések által némelyek elnémetesedtek, ujabban már többen közőlök el is magyarosodtak.
Szapár helység határában a mohácsi vész előtti időben vár is állott, melynek romjai a 311 öl magasságú Sánczhegyen még most is láthatók. Hogy e vár nem lehetett nagyon jelentéktelen erőd, kitűnik Veszprém-Szala megyék összefüggő vár-rendszerének áttekintéséből, mely következő fejlődést mutat.
Ha a Balaton nyugati végétől Győrig, innét ismét Fehérvárig, innét végre a Balaton irányában a kiinduló pontig összekötő vonalakat képzelünk, egy nagy várháromszög áll elő a következő erődökkel:
Győrtől délnyugati irányban állottak: Pápa, Somlyó, Káptalanfalva, Kajánföld, Sümeg, Tátika, Rezi, Pogányvár és Szalavár a Balaton végénél.
Győrtől délkeleti irányban: Szentmárton, Csesznek, Szapár, Csikling, Köveshegy, Fehérvár.
A Balaton irányában délnyugatról északkeletre: Szalavár, Keszthely, Ederics, Szigliget, Badacson, Falad, Vérkut, Aszófő, Örs, Csikvár, Fehérvár.
Ezen nagy vár-háromszögben a Balatonnal párhuzamban még két várvonal képződött nyugatról kelet felé haladva.
A megyék középvonalán: Sümeg, Csobáncz, Hegyesd, Nagy-Vásony, Billegő, Veszprém, Rátót, Palota, Fehérvárhoz.
A Bakony középvonalán: Somlyó, Döbrente, Ujvár, Szapár, Csókakő, a Vérteserdő váraihoz.
Ezekből láthatjuk, hogy mind a győr-fehérvári, mind a bakonyi várvonal Szapár várán ment keresztül, és így Szapár vára Fehérvár, Veszprém, Pápa, Győr és Tata erős várak központját képezte; tehát nem lehetett nagyon jelentéktelen erőd strategiai szempontból sem, legalább a lőpor feltalálása előtt.
De az is kitünik ezen áttekintésből, hogy a vár tulajdonosa, a Szapáry család, nem lakott együtt a helység tót lakóival, hanem a vár képezte a tulajdonos családi lakhelyét, hol magyar környezettel, magyar társalgással, a megyei gyűléseken magyar politikával élt a magyar haza javára.
Még a lőpor és ágyú feltalálása után is jó szolgálatokat tehetett a szapári vár legalább a bakonyi rablók fékentartására; de midőn a török hatalom Székes-Fehérvárott is megfészkelte magát, és így a közeli Bakony birtokába jutott, Szapár vára már tarthatlanná vált.
Székes-Fehérvár elesése (1543) után a török rablók legdúsabb zsákmányt találtak Szapár és környéke állattenyésztésében. Fegyveres török katonák barangolták be a Bakony legközelebbi részeit és többnyire ellenállás nélkül hajtották el a szarvasmarhákat, kecskéket és juhokat Fehérvárra és később a Palota és Veszprém várainál tanyázó török táborok élelmezésére is.
Szapár vára magyar és területének tót lakossága ily körülmények közt szétoszlott és menekült ahová tudott. A házakban megmaradniok sem volt tanácsos; mert a török rablók kínzással is kényszerítették a lakókat barmaik előadására. Inkább tehát az erdőség rengetegeiben bujkáltak a szegény tótok barmaikkal együtt, míg azokat a törökök lassanként el nem kapkodták tőlük: utóbb már csak kecskék és juhok tenyésztésére szorítkoztak, míg ezek is el nem raboltattak tőlük; végre a nép csak a sertéstenyésztés által tartotta fön magát, mert a török, mint a zsidó, nem eszik disznóhúst.
Fehérvár elesése után Szapáry György, mint 15–16 éves egyetlen fiörökös, Győrmegye szélére, Asszonyfalvára menekült, hol Csesznek és Szentmárton várainak ótalma alatt várta be az események fejlődését.
Kilencz év mulva (1552) Veszprém vára is török kézre kerülvén, elenyészett a remény Szapárra visszatérhetni: Szapáry György tehát, mint nagykorú nemesember, nőül vette Asszonyfalvay Annát, és vele megmaradt továbbra is Asszonyfán. Ez időben már szülői is elhaltak, Szapár vára és helysége elpusztult; az egész ősi birtokból elhagyott puszta (desertum praedium) lett a török uralom alatt.
Veszprém ötévi török járom után 1557-ben rövid időre felszabadúlt ugyan, midőn a káptalan is visszatért; de már 1564-ben ismét török hatalom alá került. Ezen állapota sem tartott sokáig: Salm Eckhart pozsonyi főispán 1566. június 24-én Veszprémet, július 6-án pedig Tatát visszafoglalta, megelőzvén Szulejman ide érkezését, ki nem sokára Szigetvár bevételénél meghalt.
Most Veszprém egy negyedszázadon át királyi kormányzás alatt maradt ugyan; de ez Szapár sorsán semmitsem könnyített; mert a törökök nem Veszprém, hanem Fehérvár felől zaklatták és pusztíták Szapárt és környékét. Ily körülmények közt Szapár továbbra is elhagyott puszta maradt.
Ezen idő alatt Szapáry György fia Szapáry István Asszonyfán fölnevekedvén, mint nagykorú nemesember nőül vette Fábián Pál leányát Annát (1575 körül) és vele győrmegyei Bácsa helységben telepedett le, az Asszonyfa közelében fekvő Néma, Barba, Écs pusztákon levő anyai birtokok kezelését sógorára Asszonyfalvay Istvánra hagyván. Ekkor fölvette a «bácsai» (Stephanus Czapary de Batcha) előnevet, ezzel mintegy tanusítván, hogy az elhagyott és elpusztult Szapár birtokra azon időben nem is volt érdemes valami súlyt helyezni.
Tizenkét év mulva (1592) szülőinek elhalálozása miatt családjával visszatért Asszonyfa közelébe Alsok helységbe, mely Szentmártonnak akkori neve vagy pusztája volt. Itt ismét az «alsoki» (Stephanus Zapary de Alsok) előnevet vette föl, még mindig nem tartván érdemesnek az elpusztult Szapár nevét használni praedicatumul.
Végre megjött a legnagyobb török förgeteg Szinán nagyvezérrel, mely már 1593. szeptember végén Veszprémet és Palotát, a következett (1594) évben pedig júliusban Tatát és Szentmártont, szeptemberben Győrt, októberben Pápát juttatá török uralom alá. Ezen borzasztó emberi förgeteg, ha még talált valamit a Bakonyban dúlt török pusztítások után, mind elsöpörte; újra elpusztítá Szapárt is, szétverte tót lakóit, elhajtá barmait, felgyújtá viskóit; elpusztítá Asszonyfát, Alsokot és a többi győrmegyei falvakat egész a Rába folyóig, mely azután a határvonalat képezte a hódoltsági és a szabad Magyarország között.
Szapáry István így mindenéből kipusztulván, Győr elesése után a megyénél sem találhatván jövedelmező foglalkozást, kénytelen lett családjával együtt Trencsénmegyébe átköltözni, hol Telekessy István őt Lednicze várában fogházfelügyelővé tette, Dochnányon pedig nemesi házzal ajándékozta meg.
Itt 1602. február hónapban statutio tartatván, ennek jegyzőkönyvében ő «szapari Czapary István» néven említtetik.* A ledniczei statutio ide vonatkozó része olvasható a Történelmi Tár 1887. évi folyamának 256–257. lapjain.* Ez az első eset, hogy történelmi okmányban Szapár puszta neve előfordul, és szintén első eset, hogy a család azt előnévül használja.
Hogy Szapáry István sem a «bácsai», sem az «alsoki» előneveket már nem használta többé, hanem a veszprémmegyei elhagyott puszta nevét kezdé előnévül fölvenni, ennek két fontos oka volt: először is Bácsán nejének, Alsokon anyjának voltak birtokai, tehát röstelte azokat előnévül használni; másodszor Szapár puszta atyai birtoka volt, és 1602-ben igen jó hírek érkeztek annak vidékéről.
Már 1598-ban Győr, Tata, Veszprém és Palota fölszabadultak a török uralom alól; 1600-ban a törökök a januári nagy hidegben a folyók befagyását felhasználván, támadásokat intézetek Palota, Veszprém és Pápa ellen, de mind a három vártól csúful visszaverettek; 1601-ben pedig Székes-Fehérvár is visszakerült tőlük, habár csak másfél évi szabadságra; de ezen hírek 1602. február hónapban (a ledniczei statutio idején) oly vérmes reményekkel tölthették el Szapáry István kebelét, hogy örömmel veheté föl ősi birtokának nevét praedicatumul.
Azonban a «szapári» előnév fölvétele még nem jelenté azt, hogy a család Szapárra ment lakni; mert Fehérvár a ledniczei statutio után félév mulva (1602. szept. 1.) ismét török uralom alá került, és vele Szapár és környéke tót lakóinak szenvedései újra kezdődtek.
Végre 1606-ban megköttetvén a bécsi és zsitvatoroki béke, Szapáry István visszatérhetett Győrbe, és itt nemsokára megyei tisztséget is nyert. Már 1611-ben követül küldetett a kassai országgyűlésre, 1613-ban pedig kir. adófelügyelővé (dicator regius) nevezetetett ki; egy év múlva megyei táblabiróvá lett, megtartva az adófelügyelői hivatalt is, melyről később (1618) mondott le; 1620-ban megújíttatá elveszett nemeslevelét a Szapáry család számára, és végre öt év múlva meghalt Győrött. Tehát ő sohasem lakott Szapáron; tótul ugyan beszélt, legalább Trencsénmegyében, de azért magyarul társalgó és magyarul érző nemesember volt.
Még inkább magyar nyelvű és szellemű volt fia Szapáry András, ki mindjárt atyja halála után Győrmegye tisztviselőjévé lett; már 1630 körül szolgabiró volt és ezen minőségben szerezte meg 1631-ben Bana elhagyott pusztát Komárommegyében Szilágyi Pálnak János és Mihálynak László fiától. Ez által tekintélye annyira emelkedett, hogy 1632-ben Győrmegye őt a szombathelyi részországgyűlésre követül küldötte, a következett évben alispánnak is kijelölte, de ekkor Dallos János alispán ellenében kisebbségben maradt. Két év mulva (1635) Valticher Márkkal együtt Bábolna komárommegyei pusztára nyert kir. adománylevelet Bőny Péter és Sey János kihalási czímén, melyre nádori parancs erejével az iktatás is megtörtént. Ennek következménye az lett, hogy ő a következő (1636) évben a győrmegyei fölkelő-nemesség kapitányaul megválasztatott, egy év mulva pedig (1637. május 8.) alispánná lett, mely tisztségében épen hat évig (1643. május 8-ig) működött, és 1643-ban mint már a mult évben kinevezett tanácsos a pozsonyi kir. kamarához ment át. Ezen hivatalában eszközölte ki azt, hogy fia Szapáry Péter 1650-ben kir. adománylevelet nyert a fehérmegyei Ercsi, Rácz-Szentpéter és Besenyő birtokokra, melyek Dombay Pál kihalási czímén jutottak királyi adományozás alá.
De még Szapáry Péter sem lakott Szapáron és a család sem tudott tótul, hanem mindnyájan magyar nyelvűek és szelleműek voltak. Ez kiviláglik az 1660-iki osztálylevélből is, mely a győri káptalan előtt magyar nyelven állíttatott ki, melyben ez is áll: «Ötödször Szapár nevű praedium praecise fiuágnak maradott».
Ezen okmányban az ősi birtok világosan Szapár (nem Szápár) néven említtetik és röviden pusztának neveztetik, mely rövidség és közömbösség azt is tanusítja, hogy az még mindig elhagyott puszta volt, mely nem lehet a család székhelye.
Szapáry Péter ezen osztálylevél után török fogságból kiszabadulván, nemsokára Mosonymegye alispánjává lett, hol megszerzé Csún horvát helységet; de azért ő családjával együtt magyar maradt, és még 1683-ban is Szapáry Péternek írta magát.* Szapáry Péter alispán magyar levele és névaláírása olvasható a Tört. Tár 1886. folyamának 126. lapján.*
Midőn 1686-ban Buda, 1687-ben Palota és 1688-ban Fehérvár is a török uralom alól végkép felszabadult, csak ekkor jött el Szapár és környékének szabadulási órája is.
Látjuk ezekből, hogy a török uralom egész ideje alatt (1543–1688) Szapár folytonosan elhagyott puszta (desertum praedium) volt, és ezen egész másfélszáz év alatt a Szapáry család nem lakott Szapáron; tehát se el nem tótosodott, se el nem törökösödött, hanem folytonosan magyar jó hazafiakból állott.
De még a török uralom (1688) után sem sietett a Szapáry család Szapár benépesítésével és székhelyének oda áthelyezésével.
Szapáry Péter 1687-ben Vasmegyében a terjedelmes muraszombati uradalmat megszerezvén, mint alországbiró és 1690-től fogva mint báró, mindenesetre többrebecsülte az ottani szép kastélyt a szapári várromnál és összedőlt viskóknál. De új nagy uradalmának gondjai sem engedték, hogy a távolabb eső Szapár pusztára különös figyelmet fordítson; kilencz év mulva (1699) pedig meghalt.
Fiai Szapáry II. Miklós és II. Péter 1722-ben III. Károly király által grófságra emeltettek.
Csak 1758. után kezdé a grófi család ősi birtokát benépesíteni; de ez oly lassan haladt, hogy még II. József császár korában is alig volt Szapár pusztának 300 léleknél több népessége.
II. József császár, ki a német nyelvet Magyarországban is hivatalos nyelvvé tette, a vallásalapból új plebániákat alapított. A veszprémi püspökség cseszneki alesperességében egyszerre hét helyen állíttatott fel plebánia 1788-ban, de kezdetben csak helybeli káplánságokkal (capellania localis). A hét lelkészség közől hat (Aka, Ács-Teszér, Borzavár, Jásd, Lókut és Porva) német, Szapár pedig tót istenitisztelettel szerveztetett; egyetlenegy magyar plebánia sem állíttatott fel akkor azon vidéken.
Szapár lelkészei felváltva németek és tótok voltak: a mult század végén Gera Paskal, ki később Ercsibe helyeztetett át, a jelen század első tizedében Szlovák Porfir, utána Dérer József, kinek idejében a franczia háborúk után gr. Szapáry József vette át a patronatust a vallásalaptól 1815-ben, a pusztai községet pedig 1820-ban 477 r. kath. lélekszámmal faluvá (pagus) emelte, és behozta a tót istenitisztelet mellé a magyar predikácziókat is.
Az első patronus-gróf 1822-ben meghalván és kiskorú fiörökösöket hagyván maga után, testvére gróf Szapáry Pál árvamegyei főispán vette át Szapár falu földesúri és patronatusi kormányzását, ki Dérer József halála után 1824-ben plebánossá tette Philipko Józsefet; egy év mulva pedig család hátrahagyása nélkül meghalt.
Utána a nagykoruvá lett örökös, gróf Szapáry József lett Szapár földesurává és patronusává. Ezen gróf idejében jártam én Szapáron, midőn a plebánossal is néhány szót váltván, kérdezém tőle, hogy tulajdonkép melyik a falunak valódi neve. Erre így válaszolt:
«Ezen falu neve magyarul Szapár, németül Szápár, tótul Czapár, de sokan úgy is mondják Czáfár.»
A falu magyarosodása tehát már 1842-ben nagyon előrehaladott stádiumban volt, hacsak az 1848 után bekövetkezett germanizálás visszaesést nem okozott. A grófi család 1855-ben Szapár falút eladta Stinner Ferencz és Sámuel uraknak; de ezáltal Szapár magyarosodása nem szenvedett változást.
Midőn a 77 éves és már aranymisés plebános Philipko József 1868-ban meghalt, Szkladányi József lett szapári plebánossá, ki Somogyi János iskolamesterrel annyira előmozdítá a magyarosodás ügyét, hogy a lakosság beleegyezésével megszüntette a tót prédikácziókat és kizárólag magyar istenitiszteletet rendezett; a falu nevét is a József császár ideje óta szokásos «Szápár» helyett a korábbi «Szapár» névre változtatta vissza. Ranolder János püspök helybenhagyta Szkladányi intézkedéseit, és a schematismusban is a Szapár nevet állítá vissza a plebánia megnevezésére a «lingua hungarica» kizárólagos jelzése mellett.
Ennyit Szapár multjáról.
III.
Értekezésem első czikkében a Szapáry család, másodikában pedig Szapár helység multjának ismertetését bevégezvén, most áttérhetünk a nyelvészeti és kritikai érvek előadására.
Minden nyelvjárásban, a beszédnél is, irásnál is, mutatkoznak bizonyos sajátságok, melyek a szakértő előtt a beszélő vagy író nyelvvidékét is felismerhetővé teszik. Jeruzsálemben a zsidók határozottan kiálták Péter apostolra: Te is Galileából való vagy, mert a szólásod is elárul téged. – A siciliai vecsernyén a francziák közől sokan olszoknak vallák magukat, hogy a gyilkosoktól megszabadulhassanak; de midőn a «cicerone» szót sem bírták olaszosan kiejteni, azonnal elárulták franczia származásukat. Ilyen sajátságok mutatkoznak a horvát és tót nyelvben is. A délszláv ember az e hangzó kiejtése által elárulja herczegovinai, szerémségi vagy szerbiai anyanyelvét. A magyarországi szlávoknál a többi közt az a hangzó kiejtése adja meg a beszélő nyelvjárásnak felismerésére a kulcsot.
Magyarországban a szlávok a legrégibb időktől fogva mindig németes a (á) hanggal ejtették ki a magyar a hangot is; minthogy pedig a magyar nyelvben nincs rövid á, tehát a németek és szlávok a magyar rövid a hangot is nyujtva á-nak ejtették és ékezve á-nak írták. Csak újabb időben kezdették a magyar szlávok belátni, hogy a hamis kiejtése és téves ékezése a magyaros hangzású a hangnak csak zavarja a magyar és szláv nyelv tanulását és válaszfalat von a népek barátságos együttélése közé.
A régi német-szláv nyelvjárás mellett van tehát magyar-szláv nyelvjárás is Magyarországon, melynek fejlődése a következőkből kitünik.
A magyarországi szlávok a mult századokban a csehek nyelvészeti mozgalmait követték; mert a csehek már 1533. óta nyelvészeti irodalmat alapítottak. Iacute;gy tartott ez II. József császár koráig, midőn Bernolák Antal róm. kath. pap latin nyelven írt munkáival kezdette a tót nyelvet művelni: 1787-ben a tót orthographiát, 1790-ben a tót grammatikát bocsátá közre; azután tót szótárt készített latin, német cseh és magyar értelmezéssel, mely nagy munkáját 1810-ben végzé be; de utána betegeskedni kezdett és így azt ki nem nyomathatá.
Halála (1812) után a cseh nyelvészek a tót nyelvre is kiterjeszték figyelmüket, és Prágában egy német nyelven szerkesztett «Slovanka» czímű nyelvészeti folyóiratot indítottak meg, mely sok kérdést tisztázott a cseh és tót nyelvben.
De ezen folyóiratról nem szerzett magának tudomást Brestyansky András sóskuti plebános, ki Bernolák «Grammatica Slavica» czímű tót nyelvtanát a latinból német nyelvre átfordítván, 1817-ben kiadá; ezzel a tót nyelv ügyét Magyarországban még rosszabbá tette. Már nagy hiba volt Bernoláktól is, hogy a pozsonyi nyomdában latin, illetőleg magyar betűket találván, mégis a tót példákat német betűkkel nyomatta; még nagyobb hiba volt Brestyanskytól, hogy most már a tót nyelvtan teljes szövege német nyelven jelent meg.
A tót nyelvészeti bajokon a magyar Akademia az által kivánt segíteni, hogy 1848-ban kiadá Jancsovics István tót szótárát a hozzácsatolt magyar és tót kis nyelvtannal együtt. Jancsovics ezen munkájával a régi német-szláv nyelvjárás ellenében a magyar-szláv nyelvjárást törekedett megalapítani. Ő a betűk kiejtését lehetőleg magyarosan adta elő; a tót nyelvtanban így szól: «A tót a úgy ejtetik mint a magyar a, a tót á mint a magyar á.» A magyar nyelvtanban ezt mondja: «Madarskuo a vislovuje sa ako slovenskuo a, madarskuo á ako slovensko á.»
Azonban Jancsovics tót és magyar nyelvtana a pusztába kiáltó szava lett az 1848-iki események zajában: nem csak a fegyverek zöreje, hanem a felvidéken Stúr Lajos és Hattala Márton ellenműködései és tót irodalmi föllépései is elhallgattaták a magyar-szláv nyelvjárás pártolóit a beállott germanisatio idejében.
Legújabban Glósz Miksától jelent meg egy iskolai tót nyelvtan magyar nyelven, mely szintén a tót a magyaros kiejtését ajánlja; de minthogy egész szerkezete alig különbözik Bernolák száz éves nyelvtanától, nem sok sikerrel kecsegtet az sem.* A tót nyelvészeti irodalom száz évi haladása után sem jutott el a ragozások egyszerűsítéséhez és a szóképzéstan kidolgozásához; a syntaxis és prosodia sem haladott Bernolák óta.* Csak Margitai József horvát nyelvtanának első részében (N.-Kanizsa, 1885.) találtam komoly törekvést a ragozások egyszerűsítésére és a tanulás könnyítésére.
Az előadottakból kiviláglik, hogy a német-szláv nyelvjárás behatásait is figyelembe kell venni a Szapár helység és Szapáry család nevének történelmi vizsgálatánál és írásmódja s kiejtése megállapításánál.
Hogy a Bakony északkeleti végében fekvő Szapár helység lakói szlávok voltak, az előadott történelmi adatokon kivül kitünik abból is, hogy nem csak a helység régi neve Czapár volt és így tót eredetű, hanem a környéken levő helységek nevei is mind szláv érteményűek, mi a magyar népetymologia behatása és átalakítása után is még mindig jól felismerhető.
A magyar népies szónyomozás nem vizsgálván a szók nyelvészeti eredetét és érteményét, csak a kiejtett szók hangozását veszi alapul és ezt idomítja át az idegen szókban a magyar nyelv szelleméhez csupán a természeti nyelvérzék segélyével.
A magyar hangrend főszabálya lévén, hogy ne tűrje a magashangú tőnél a mélyhangú képzőt vagy ragot, ezt a népetymologia az idegen szókra is alkalmazni törekszik; így a tót ár és na képzőket a magashangú tőknél ér és ne alakokra változtatja át: Teszár helyett lesz Teszér, Mecsár helyett Mecsér, Csernya helyett Csernye, Csesznak helyett Csesznek.
Ha az idegen szó a betűvel végződik és ez a magyar a vagy ja birtokraghoz hasonlít, azt a nép a szó végérűl elhagyja; Jázda lesz Jásd, Velika Veleg, Vodájka Bodajk. Ellenben, ha az a nem hasonlít a magyar birtokraghoz, meghagyatik: Aka, Balinka, Nána.
A magyar nyelv nem akarván a mássalhangzók torlódását sem tűrni, a népetymologia az idegen szók kiejtésének ilyféle nehézségeit magánhangzók bezárása, mássalhangzók átcserélése vagy kihagyása által könnyíti: Sztlop (sárosiasan Szlúp) lesz Oszlop, Csádka Csátka, Csadár Csatár, Scseteni Csetény, Stúr Súr, Tésk Tés, Sztrigár Esztergár, Borisavar Borzavár, Zsirecz Zircz (ez különben már a német népetymologia szerint alakult át), Poprava Porva stb.
Ha tehát minden tekintetben világos, hogy Szapár helység és környékének lakói hajdan tótok valának és részben még most is tótul beszélnek, úgy Szapár mostani nevének megállapításánál a szláv nyelvből kell kiindulnunk.
Van a szláv nyelvnek egy fontos euphonikus szabálya, mely oly régi mint maga a szláv nyelv: «Két hosszú szótag ne álljon egymás mellett ugyanazon szóban; ily esetben a hosszú szótő mellett első sorban a képző vagy rag, másodsorban az előképző (praepositio) rövidíttetik meg.»
Ezen szabály a tót nyelv természetében fekszik ugyan, tehát megvolt kezdettől fogva; de a szláv nyelvészek csak újabb időben jöttek rá.
Bernolák ezen szabályt csak sejtette, de meg nem határozta. Ő a prosodiában azt mondja, hogy a foglalkozást jelentő ár képző átalában hosszú: czapár (kecskés), sztolár (asztalos); de kivétetnek: císar (császár), dúdar (dudás), knyíhar (könyvkötő), lékar (gyógyító), lekvar (gyógyfőzet), pékar (sütő) stb. – Ő épen ezen kivételt tehette volna átalános szabálylyá a fönebbi meghatározással; mert ezen kivételekben a szótő hosszú, és ezért rövid az ár képző.
Utána a cseh nyelvészek már jobban beláttak a szláv nyelv szellemébe és a «Slovanka» 1815-iki második füzetében a szerkesztő (J. Dobrowsky, der kön. böhm. Gesellschaft der Wissenschaften und der slowakischen in Ungarn Mitglied) a «Dehnung und Schärfung der Vocale» czím alatt iparkodik átalános szabályokat alkotni; de a végén így szól: «Wobei noch zu bemerken ist, dass der Sprachgebrauch in Böhmen von der in Mähren und unter den Slowaken üblichen Aussprache hierin nicht selten abweicht.»* «Slovanka» 1815. II. 53. l.*
A magyarországi tót nyelvészek közt Jancsovics István ismerte föl legjobban az említett euphonikus átalános szabályt, és azt a tót nyelv egyik szépségeül kiemelte, kétszer is hivatkozván rá az 1848-iki tót szótárához csatolt nyelvtanban.
Először az előszóban mondja: «Mily kellemesen hangzóvá válik (a tót nyelv) már az által is, hogy egy szóban két hosszú szótag benne egymásra nem következik, és hogy szavait, igéit, igehatározóit kisebbíti négy s ötödíziglen is, miáltal igen sokat nyer gyöngédségben s az olasz nyelv olvadóságát közelíti meg.» A nyelvtanban: «Minthogy a szlávoknál átalános szabály, miszerint egy szóban két hosszú szótag egymás mellett nem állhat, azért sok hosszú magánhangzó megrövidíttetik, p. o. krásni (nem krászní), dávam (nem dávám).» Rövid ugyan ezen határozat, de a példákból kitünik, hogy nem a szótő, hanem a képző vagy rag rövidíttetik meg.* Jancsovics, Magyar-szláv szótár, 1848. XV. és XVIII. lapon.*
A magyar nyelv nem követi ugyan ezen szabályt, de szintén követi az euphonia elvét különösen az éknyerő, ékvesztő, hangugrató és hangcserélő szókban: Endrey Endrédy, Kő Kövy, Körömy Körmösdy, Brassó Brassay, Jenő Jeney. De még sok más esetben is főszabály: «Interroga aurem tuam».
Ezen nyelvészeti szabályokból kiindulva, a Czápár irásmód a tót nyelvben meg nem állhat; mert a czap (bak) már eredetileg rövid, az ár képző hosszú.
Minthogy pedig a tót rövid a a magyar rövid a-nak felel meg, a magyar ember sem ejtheti a Czapár-t Czápár-nak.
Szinte hallom az ellenvetést, hogy itt nem Czapár, hanem Szapár forog kérdésben.
Csakhogy ezt is a tót nyelvből kell megfejteni!
Midőn Győrmegye 1582. évi jegyzője a Zapary nevet irta, vagy a német, vagy a szláv nyelvből indult ki. Kéziratát megvizsgálván, úgy találtam, hogy betűi nagyon németesek, és így lehetséges az is, hogy ő a Zapary nevet németesen Czapári-nak olvasta, mit az is valószínűvé tesz, hogy mind a győri, mind a bécsi és pozsonyi levéltárakban azon időben ötven éven át túlnyomólag a Czapáry írásmód használtatott a Szapáry család megnevezésére.
De minthogy a csehek és tótok szintén a német betűket használták irásaik- és nyomtatványaikban, mégis hihetőbb az, hogy az 1582-iki jegyző a szláv nyelvből indult ki, még pedig a Zapolia János király nevének mintájára.
Ha ezen analogiát veszszük alapul, úgy a za szótag csak praepositio és a páry a szótő, mely a magyarban a gyászpadot (szent Mihály lovát) jelenti.* Slovanka 1815. II. 62. l. «m für p in máry, die Todtenbahre, ehedem páry.»*
A Zapolia névben a za praepositio többes accusativussal (polia) áll; a Zapary névben is a za többes számban használt nőnemű név accusativusához csatlakozott: tehát az analogia teljes.
Erre azon ellenvetés tehető, hogy a Zapolia nevet mind a szlávok, mind a magyarok «Zápolya» kiejtéssel olvassák; tehát a Zapary név «Zápáry» kiejtéssel olvasandó.
De ez semmikép sem állhat.
A Zápolya névben nem jön a nyujtás által két hosszú szótag egymás mellé, ellenben a Zápáry kiejtést a tót nyelv euphonikus elve tiltja; de még Zápary kiejtés sem lehetséges, mert a «páry» tót szóban az á ékezése lényeges kellék azt érteményhez; végre is a kétszeres ékezés esetén a rövidítés nem a szótőn, hanem a képzőn vagy ragon eszközlendő: tehát semmi esetben sem állhat Zápáry, hanem csak Zapáry.
Hogy miért alakult át a Czapáry írásmód Zapáryra és ez ismét Szapáry-ra, már nem lényeges kérdés. Az erre a legegyszerübb felelet, hogy a család nem kedvelte a tót nevet, hanem azt magyarosítani törekedett; mert maga a család mindenkor magyar volt, habár ősi birtokának lakói tótok voltak is. A régi orthographia z betűje sz hanggal is birván, az 1582-iki Zapáryból 1613-ban lett Szapáry.
Ezek szerint a nyelvészeti kritika alapján az ősi birtok helyesen csak Szapár, a család pedig Szapáry.
Ez a nyelvészeti kritika eredménye.
Mit szól hozzá a történelmi kritika?
A történelmi kritika a jelen kérdésben először is eltéréseket keres és ezek okát iparkodik megfejteni; de ha az eltérések igen nyomósak és már nagy mennyiségben mutatkoznak, ekkor a kritika az ily eltéréseknek jogosultságot, esetleg paritást is tulajdoníthat: de ezt csak nagy óvatossággal és sokoldalú megvizsgálás után szabad tenni; még ekkor sem helyeselhető, hogy egy család kétféle nevet használjon.
Először is tehát: mi kifogás tehető a Czapár vagy Szapár helynév ellen? Talán furcsának látszik, hogy emberi foglalkozás neve adassék egy helységnek?
Erre megfelelnek Magyarország hasonló helynevei.
A «czapár» tót szó magyarul «bakos», a «kozár» tót szó magyarul «kecskés». E két szó a tót nyelvben egymást helyettesítheti is, valamint a magyar «kanász» szó a kan és ártány sertések tenyésztőjére egyaránt illik. Találunk hazánkban, Bakos, Bakod, Baksa, Baksi, Kecskés, Kecskéd, Kecskemét nevű helységeket, talán ide sorozható a Bakony-erdő neve is; de van még Kozár horvát falú Baranyában, Kozárd tót falu Nógrádban, Győrmegyében Bácsa, mely tótul számadó juhászt jelent. Tehát semmi szokatlanság sincs a Czapár helynévben. Hogy a tót a «czap» szót mindig röviden, az ár képzőt a rövid tőszóhoz mindig hosszan ejti, már a nyelvészeti kritikában kifejtettük; ezt tanusítja az élőnyelv, a nyelvtan és a szótár egyaránt.
Értekezésem első czikkében 1586-tól 1634-ig a «Czapáry» családnévvel bőven találkoztunk, és így azon időben a «Czapár» helynév használtatott az ősi birtokra.
Minthogy azonban a család neve már 1582-ben Zapáry alakban mutatkozott, sőt 1589, 1593-ban az többször ismétlődött, a 17-ik században pedig az élő kiejtés alapján a középkori z az újkori sz-re változott át: már 1613-ban a dicator regius kinevezése Szapáry-nak szólt; még 1602-ben alakult át «Czapár» puszta neve is Szapár-ra (a ledniczei statutio tanúsága szerint).
Iacute;gy találjuk ezen helynevet az 1660-iki osztálylevélben is írva, és valószínűleg így írták azt a puszta lakói is az egész török uralom alatt; mert a török nem a latin, sem a német, hanem a magyar nyelvet tette hivatalos nyelvvé hazánk hódoltsági részeiben.
Mikor és mikép jött létre a Szápár és Szápáry írásmód kétszeri ékezéssel?
Az első kivételes írásmód a család 1620-ban megújított nemeslevélben mutatkozott, melyben (értesülésem szerint) a családnév Szaapary (az első szótag kettős aa-val).
Hogy a magyarok a magánhangzók nyújtását még 1620-ban a hangzók kettőzésével jelölhették, elismerem, ámbár ekkor már az ékezés is kezdett divatba jönni. Ha a levéltárak és az irodalomtörténet adatait összevetjük, nem mondhatunk biztos évszámot a hangzók kettőzése és vonás általi ékezése határpontjának megjelölésére. A «Magyar Könyvszemle» is folyvást újabb adatokkal deríti fel ezen határkérdést különösen photo-typographiai mellékleteivel.* A «M. Könyvszemle» phototypiai mellékletei ezek: 1880. évfolyam 136–156. lapjain levő fejtegetéssel 1519-ből a Jordánszky-codexben még z áll sz helyett is, a hangzók nyújtása pedig kettőzés által történik (aa =á, ee = é). – 1887: 222. l. Gálszécsi István énekeskönyve 1536. Hasonló orthographiája az előbbihez. – 1878: 277. l. 1559. Az Vrnac Vaczoraiarol. Itt már van sz és ékezés. Talán a régibb nyomtatvány új lenyomata az évszám meghagyásával, de újabb correcturával. – Ugyanazon évfolyam 265. lapján: Calendarium 1591. z áll sz helyett, hangzónyújtás nincs. – 1887: 100–110. l. Szótár 1580 körül: Itt it z=sz és hangzónyújtás nincs. – U. o. 88. l. Foktövi J. prédikácziója 1614-ből ugyanolyan orthographia. – 1882: 335. l. Pázmány P. levele 1629-ből már közel áll a mostani helyesíráshoz.*
A csehek a magánhangzók nyújtására vonatkozó ékezést már a XVI. század elején, különösen 1533-ben kezdették rendesen alkalmazni.* «Slovanka» 1815. II. 47. l. «Der Böhme unterscheidet seit 300 Jahren die gedehnten Vocale á, é, j (sonst auch ij), ý von den geschärften a, e i, y. Das gedehnte ó ging in ů (sonst auch uo), das gedehnte ú, wie es noch in älteren gedruckten Büchern vorkommt, in den Doppellauter au über.»* A magyarok azok példáján indultak, midőn a 16-ik század végén szórványosan, a 17-iknek közepén már rendesen ékezték a magánhangzókat ezek kettőzése helyett.
Iacute;gy a «Szaapary» írásmód belső jellege nem eshetik kritika alá; de annál több kifogás emelhető külsőleg ellene.
Már maga az idézett írásalak olvasása is meglepő; mert azt Szápary-nak kell olvasni, mi nem csak a nyelvészeti kritikával, hanem a család traditióival is ellenkeznék.
Erős bizonyítékot képez az első a kettőzése ellen Szapáry Istvánnak épen azon (1620.) évről kelt névaláirása «Szapary» alakban, melyben nincs hangzókettőzés. Tehát a család a nemeslevelet nem a Szaapary, hanam a Szapáry névre kérte, a kettőzött a-t soha sem is használta, később pedig, midőn a hangzók ékezése átalán elterjedt, az éket a második szótag a betűjére tette. Szapáry Péter aláirásaiban már a «Szapáry» alak átalánossá lett.
A XVI. század latin okmányaiban még nincs hangzóékezés, de már nincs hangzókettőzés sem a Szapáry névben; mert a latin prosodia szabályai szerint is a «Szapary» név amphibrachys ( ) verslábat képez.
Az utolsó y mindig rövid; ekkor a hangsúly az utóelőtti szótagra esik, ha ez hosszú; ha pedig ez rövid, az első szótagra jut. Ámde itt mind a három szótag rövid vagyis tribrachys ( ) lenne, mely esetben a hangsúly «Szápary» kiejtést adna dactylussal ( ): világos tehát, hogy az átalános szabályt kell követni, a hangsúlyt az utóelőtti szótagra helyezvén, általa a tribrachysból amphibrachyst alakítani. Például a következő adonikus versezetben a «Szapary» név ékezés nélkül is helyesen olvasható:
Petre Szapary,
Grandia Turcis
Damna fecisti;
Illico rursum
Multra tulisti:
Laurea dona
Obtinuisti.
Parve Szapary.
Sequere priscum;
Patria tecum!
A diploma írójának tévedéséből és a latin szövegben az ékezés elhagyásából mint negativ észrevételből positivum argumentum is lesz arra, hogy a «Szapary» névben csakugyan kell az egyik a-t ékezni: a diplomában az ékezés az írnok tévedéséből az első a-ra esett; a latin prosodia kimutatja, hogy az ékezésnek a második a-ra kell esnie.
Azt mondják a költők, hogy Budavár 1686-iki ostromát nem lehet hexameterekben megírni; mert Petneházy neve bele nem tehető, ki sem hagyható: bizony igen sok nehézséget adna a Szápáry név is mint antibacchius ( ) a hexameterben, adonikusban pedig teljesen használhatlan lenne.
Mikor és mikép kezdődött a Szápáry írásalak?
Az én gyűjteményemben 1633. és 1634-ben kétszer jön elő Czápáry és kétszer Szápáry; de ezen kivételek után ismét csak a Szapary írásmód használtatik a latin iratokban. Azonban miután a család 1631. és 1635-ben Komárommegye, 1650-ben pedig Fehérmegye területén szerzett birtokokat, ezen két megyében már kizárólag a «Szapáry» írásmód jött divatba, a család is ezt használta; az 1660-iki osztálylevélben már nem csak a családnév Szapáry, hanem a helynév is Szapár.
Azt mondják, hogy a vasvári káptalan által kiállított 1687-iki oklevélben Szápáry áll. Ámde ezen okmány valószínűleg két vagy több példányban is kiállíttatott; talán csak a muraszombati levéltárban levőben áll a név két á-val. Ezt onnan is következtetem, mert a szombathelyi püspökség 1885-iki schematismusában épen a vasvári káptalan 1687-iki okmánya alapján rectificáltatott a muraszombati és martyánczi patronusok Szápáry neve Szapáry-ra.
Az 1687. év egyszersmind a grófi család okmányaira beható német-szláv nyelvjárás kezdetét is jelzi. Hogy a győri gyűjteményemben kétszer Czápáry és kétszer Szápáry név még korábban (1633) fordul elő, ezt is a német-szláv behatás okozta; mert a török uralom alatt sokan menekültek a tótok közől is Győrbe, a kik azután a német-szlávos kiejtéssel a megyei jegyzőket és irnokokat tévedésbe ejthették.
Most még, hogy értekezésem nagyobb meggyőző erővel birjon, legyen szabad egy teljesen megállapított és nyolczszáz évről szóló, számtalan okmánynyal igazolt történelmi és nyelvészeti analogiával fejeznem be fejtegetéseimet.
Győr város történelme már eléggé földerítve áll előttünk, tudjuk azt is, hogy magyar neve az avarok gyűrű-sánczától veszi eredetét. Az okmányok egész a tatárjárásig (1242-ig) Geur, Gewr, Geurium írásalakkal nevezik. Ez azon időben correct írásmód volt; mert a magyar nyelvben a g betű mind a kemény (g), mind a lágy (gy) hang jelölésére egyenlően iratott, az ő magánhangzó pedig eu vagy ew összetétel által jelöltetett. A tatárjárás után a győri püspökmegye területén sok német és horvát egyén telepedvén le, ezek már a gy hang jelölésére a megközelítő hangú j betűt használták: így jött divatba a «Jeurium» (Győrium) írásalak. A horvátok nem tudván a magyar ő hangot kiejteni, mert nyelvükben még most is hiányzik az ő és ű hang és betű, Győr nevét «Jorium» vagy «Jurium»-nak írták. A horvátok még most is Júr-nak mondják Győrt. Ezeket hallván és olvasván a győri püspökség német nyelvű papjai, minthogy a szlávok a hosszú ú helyett au-t írtak, a Jór, Júr és Jeur írásalakokban a magyar nyelv régi orthographiáját nem ismervén már, így okoskodtak: ha lehet jór, júr és jeur, a német-szláv írásmódnak még jobban megfelelhet a Jaur. És elkezdették Győr nevét Jaurium-nak, utóbb Jaurinumnak is írni.
Iacute;me a német-szláv behatás mennyire eltorzítá egy magyar város nevét is!
A XV. századtól kezdve a latin okmányokban kizárólag «Jaurium» vagy «Jaurinum» áll; de azért Győr még sem Jaur, és a Győry család még sem Jaury.
***
Az előadottak után befejezem értekezésemet:
Minthogy a Szapáry család veszprémmegyei ősi birtokának neve a török uralom előtt «Czapár», a török uralom alatt pedig «Szapár» volt, és csak a török uralom után, a német-szláv nyelvjárás behatása folytán változott át «Szápár» írásalakra, de kiejtése még most is négyféle: Szapár, Szápár, Czapár és Czáfár;
miután a Szapáry család magyar népességű birtokain, Győr, Komárom, Fehér és Szala megyék területén, a család neve folytonosan és túlnyomólag «Szapáry» volt, és csak Veszprém- és Vasmegye területén levő német-szláv népességű birtokain torzíttatott el «Szápáry» kiejtésre és írásalakra;
miután a szláv nyelvészet alapján csak a «Czapár» és «Zapáry» írásalak helyes, és ezek után a magyar nyelvérzéknek megfelelően a «Szapár» és «Szapáry» írásalak magyaros;
miután végre a történelmi fejlődés is a «Szapár» és «Szapáry» írásalakot mutatja valódi erdményül:
Azon véleményre kell jutnunk, hogy a grófi család neve a történelmi és nyelvészeti kritika által egyaránt helyesnek talált Szapáry alakban irandó.* A társaságunk által kiküldött bizottság, a grófi család felhivására átnézvén a családi iratokat, a Szápáry írásmód mellett nyilatkozott; ennek ellenében a t. czikkíró úr a Szapáry alakot tartja helyesebbnek. A kérdés mindenesetre elég érdekes arra, hogy mindkét oldalról megvilágíttassék; s ez okból, a nélkül, hogy ez a bizottság véleményét megdöntené, készséggel adtunk helyet a jelen dolgozatnak, mely mint egyéni nézet kifejezője kétségtelenül jogosult. Szerk.*
Dr. SZOMBATHY IGNÁCZ.

VEGYES.

Az Ináncsi Ebeczky-család nemzedékrendéhez.

Az Ebeczky de eadem és Ebeczky de Ináncs nevezetes régi nemes családok genealogiáját Nagy Iván családtani műve IV. kötetében csak igen hézagosan és (mint a pótkötetben maga elismeri) a kettőt összevegyítve közli. Nem lesz tehát fölösleges némi kiegészítő származékrendi részleteket közölnünk magának a családnak egy a XVIII. század elején történelmileg szerepelt egyik hírneves tagja tollából. Ez az Ináncsi Ebeczkyekből származott Ebeczky István, ki a XVII. század 8-ik évtizedében Léván született, a karlóczi békét megelőzőleg már kora ifjúságában katonáskodott a lévai végvár hadai közt testvérbátyjaival együtt s 1703-ban Bottyán Jánosnak alezredese, majd kurucz ezredes és brigadéros lőn és mint ilyen mindvégig igen serény, vitéz, hű és tevékeny. Gr. Bercsényi Miklósnak kedvencze volt, a ki is őt tevé ungvári családi vára főparancsnokává 1710 végén. Mint ungvári parancsnok, 1711 kora tavaszán tábornokká («generális-főstrázsamesterré») léptetett elő; ő vala a Rákóczi által kinevezett utolsó tábornok. A szathmári békekötés után néhány hét múlva, e békepontok elfogadásával 1711. pünkösdkor Ungvárt átadván (Ebeczky ugyanis pünkösdig kötötte volt le magát szavával Bercsényinek e várat tartani), azután hazavonúlt Lévára s részint ott, részint barsmegyei birtokán, Nyírén élt csendes, magános életet. Gróf Károlyi Sándor többször meglátogatta otthonában a közbecsülésben élő régi kurucz bajtársat. 1717 őszén történt, hogy Szathmárban egy úri nőnek valami ügyes bajos dolga lőn; ki is magát Ebeczky Klárának, özv. Bartakovicsnénak nevezvén s Ebeczky István unokatestvérének állítván, Károlyi régi bajtársa iránti tekintetből védelme alá vevé őt; de egyszersmind levélben megkérdezé a dolog mibenléte felől Ebeczkyt. Erre válaszolja aztán 1717. szept. 18-án Nyírről Károlyinak Ebeczky István:
«Méltóságos Generális, bizodalmas nagy jó Uram! Exciád levelét Károlbúl vettem tartozó kötelességgel. A mi Ebeczky Klára dolgát illeti: én nem ösmerhetem, nem is reménlem, hogy lévai lett volna, s a kit peniglen atyjának Ebeczky Istvánt nevez: Léván soha senki nem tud Ebeczky Istvánt említeni, egyebet nálamnál. 43 esztendősnek írja magát, Bartakovics János urához, hogy férjhez ment 29 esztendeje 17 esztendős korában (így). Generál Hajzlernek még az lovászait is ösmertem: de soha Bartakovics névű szolgája nem juthat eszemben. Magam részirűl peniglen igen alázatosan köszönöm az Exciád grátiáját, hogy csekély személyemre való nézve respectussal lett hozzája. A jó atyámfiát, (ha ugyanis atyámfia?) én meg nem tagadom, ha ráösmerhetek. Másfél száz esztendőktől fogva jól tudom, Ebeczky-leány ötnél több nem volt, – azokat is mind eltemeténk és így – látja Isten – én nem ösmerhetem.»
Még érdekesebb ennél ugyancsak Ebeczky Istvánnak szintén Károlyihoz, Nyírből 1717. okt. 8-án ezen ügyben irott újabb válasza, a grófnak újabb tudakozódására:
«Méltóságos Generális! bizodalmas régi nagy Uram! Mltgos úri levelét tartozó kötelességgel vettem ösmeretlen Ebeczky Klára asszony iránt. Hogy Erdődy Györgyné Rákóczi Örzsébet asszony ő Nga udvarában ösmertük volna egymást: énnékem ugyan eszemben nem jut; mindazonáltal én is ifiabb voltam, – ha mi volt is, elfelejtettem. Hogy peniglen az apja az apámmal egy testvér lett volna: azt sem én, sem más nem fogja hinni; mert az én atyámnak az atyja Ebeczky György volt, annak volt két fia: Ebeczky János (a ki Zólyom vármegyének 22 esztendeig vice-ispánja volt); ezen Ebeczky János maradék nélkül holt meg, ennek mindenkéje reánk szállott, – bár még egyszer egy illyen bátyám halna meg! A másik fia Ebeczky Györgynek Ebeczky Mihály volt, ez volt az én atyám; ennek volt három fia: Imre,* A XVII. század végén jeles végbeli tiszt Léván. 1703 őszén Rákóczihoz áll, ezredes-főkapitánynyá s 1704. Érsek-Ujvár parancsnokává lesz, mely tisztétől súlyos betegsége miatt 1706. őszszel megválván, barsmegyei birtokaira vonúl, a hol 1709 előtt, vagy ez év elején meghalt, ú. l. gyermektelenűl.* Ádám,* Ádám szintén katona-ember volt s öcscse huszárezredében végig küzdé a kuruczvilágot. 1710. jan. 24-én Ungban, Pálóczon István ezredének romjaival meghódolt a császáriaknak és magánéletbe vonúlt.* István.* Ez – mint már érintők – ritka jeles katona, serény, vitéz, fáradhatatlan főtiszt volt. Mindenképen derék, jellemes férfiú. Mindenki becsülte. A kuruczvilág valamennyi hadjáratában részt vőn mint ezredes és dandárnok s a nagyszombati, szent-gothárdi és trencsényi ütközetekben különösen kitünteté magát. Legkiválóbb tagja családjának.* Imre megholt, – ketten pedig élünk Exciád szolgálatjára. Említett atyámnak volt három leánya: Ebeczky Éva, Kató, Zsófika, – ezek mind megholtak s el is temettük. Mink ennél többen nem voltunk.
Alázatosan követem Exciádat ezen terhelésrűl, mindazonáltal, hogy informáltassék Exciád, azért alkalmatlankodtam.»
Mindkét levél eredetije a gr. Károlyi-levéltárban, Károlyi Sándor correspondentiái között őriztetik. Ha most már az utóbbiban foglalt nemzedékrendi adatokat összevetjük, a következő családfa áll elő, három emberöltőre szóló:

Ináncsi Ebeczky György, a XVII. század derekán.; Ebeczky János, Zólyom v. m. alispánja a XVII. század végén.; Ebeczky Mihály, lévai végházbeli haditiszt a XVII. század végén.; Ebeczky Imre, ezredes; 1704–6. érsekujvári parancsnok. † 1709 előtt.; Ebeczky Ádám 1708. alezredes, öcscse ezredében; 1710. ugyanott vezénylő ezredes. 1717. még él.; Ebeczky István 1703. alezredes; 1704. ezredes; 1706. dandárnok; 1711-ben tábornok és Ungvár főparancsnoka. † 1719.; Éva. Kata. Zsófia. (Meghaltak 1717 előtt.)
images/1887-88xw168.jpg

Imre halálát és gyermekek nélküli elhúnytát azért teszszük 1709 előttre vagy legalább ezen év elejére, mert Ebeczky-czímeres és «Emericus Ebeczki» köriratú pecsétgyűrűjét áprilban már öcscse Imre viselte és használta. 1709. ápr. 13-án Putnokról Károlyi Sándorhoz irott levelét István már néhai bátyja gyűrűjével pecsételé le, valamint 1710. és Ungvárról kelt 1711. levelein is e pecsétgyűrűt használá. Imre elhúnytát bizonyítja még az is, hogy midőn István 1711. január 30-iki levelében Károlyihoz, Ádámnak a császáriakhoz pártolását jelenti, róla csak mint «bátyám»-ról beszél, nevét nem is említve, ekkor tehát már csak egy bátyja volt életben, különben meg kellett volna neveznie, hogy Ádám, nem Imre. Mindazáltal ugyanekkor él még egy másik Ebeczky Imre is, a ki Murány várába szorúlt be a németek elűl 1710 őszén; s midőn e vár 1711. jan. 12-én capitulálni kényszerűlt: őt küldötte ki a várőrség a feladási pontozatokkal gr. Pálffy János cs. tbgyhoz. Ezt Rákóczi említi Munkácsról 1711. jan. 20-én gr. Bercsényi Miklóshoz szóló levelében:
«Murányvára is feladá magát a víz elfogyása miatt, Ebeczki Imre volt capitulálni Pálfinál. Az pestis is közöttök lévén, – volt okuk az capitulatióra.» (Archivum Rákóczianum, I. oszt. III. k. 569. l.) Ezen Ebeczky Imre azonban vagy csak fiatal tiszt volt, avagy nem is bírt katonai ranggal, csak mint nemes szorúlt a várba megmaradás okáért. Más ágból, nem a lévaiak közűl valónak kellett lennie.
Ugyancsak más ágból való Ebeczkyek valának még a Rákóczi-korban szintén szereplő Ináncsi Ebeczky Sámuel és Ebeczky Tamás. Sámuel Bercsényinek volt az egész háború folyamán át bizalmas főtitkára és iroda-igazgatója. Kibujdosott urával Lengyelországba, ott mint Rákóczi megbizott követe diplomatiai küldetésekben járt Nagy Péter czárnál, II. Ágost lengyel királynál, hg. Dolgoroucky orosz főcancellárnál, stb. Majd 1716. Bercsényivel Törökországba, s utóbb vele Rodostóba ment. Úrnője azonban, Bercsényiné, gr. Csáky Krisztina, fivére gr. Csáky Imre bibornok, kalocsai érsek útján 1721-ben amnestiát eszközölvén ki Bécsben számára, Ebeczky Sámuel hazatért és a nevezett bibornoknak jószágkormányzójává lőn. 1732-ben nőül vevé Péch-Ujfalusi Péchy Évát, csicseri Orosz György özvegyét és 1739-ben neje birtokán Girálthon (Sárosm.) gyermektelenűl halt meg.
Tamás, mint a zólyommegyei nemesi bandérium egyik tisztje, részt vőn 1703 végén Zólyom vára ostromában s megvételében Rákóczi részére. Utóbb pár évig ugyane fejedelem gácsi várőrségének s Gács várának parancsnoka volt. Értett a tüzérséghez és aknakészítéshez.
Végre, hogy Ebeczky István nemsokára föntebb közlött levelei után, úgymint 1719-ben halt meg: ezt özvegye tudatja gr. Károlyi Sándorhoz küldött gyászjelentésével. Fájdalom, a közelebbi dátumot és az özvegy nevét nem jegyeztük föl, mikor a gr. Károlyi-levéltárból jegyzeteinket vettük, a minek már több mint húsz éve; az 1719-ik évet is csak emlékezetből írjuk. Hogy Istvánnak s Ádámnak gyermekei maradtak-e? további földerítésre vár; István 1710. novemberben Károlyihoz írott egyik levelében csak leányait említi, fiáról nem beszél.
THALY KÁLMÁN.

I. Lajos ismeretlen gyűrűpecsétje.
(Három pecsétrajzzal.)

Nagy Lajos királytól eddigelé hét pecsétet ismerünk. Pray hatot közöl ismert munkájában: kettős felségpecsétei két fajtáját, – a bosnyák hadjárat előttit, és a mely az ott elveszettnek pótlására készült, – továbbá négy gyűrűpecsétjét. De az általa ismertetett gyűrűpecsétek közül kettő (IV. t. 8. sz. és X. t. 4. sz.), úgylátszik, egy és ugyanaz: rossz másolata annak a titkos pecsét-nek, melyet I. Lajos kezdettől fogva egész haláláig oly gyakran használt* Első nyomaira 1358-ban akadunk, ez évtől 1382-ig huszonötször fordul elő a M. Nemz. Múzeum gyűjteményében s az ott őrzött családi levéltárakban.* s melynek pontos leírását – bár a pecsét rajza nélkül – Nagy Imre közölte a Századokban.* 1869. 129. l.* Úgy hogyha a sigillum secretum-ot, mint szokás, megkülönböztetjük a sigillum annulare-tól, akkor a tulajdonképeni gyűrűpecsétek számát kettőre kell redukálnunk. Az első az 1342-től 1364-ig használt fajta, csőrében patkót tartó struczczal – meglehetős hűtlen rajzát Praynál IV. t. 5. sz. a. találjuk, – a második az ugyanott 7. sz. a. valamivel már hívebben közölt ovalis alakú pecsét, mely az 1366–1370-iki kiadványokon fordul elő.
Középpecsétei csak újabban lettek ismeretesekké. Pray tudomással látszik ugyan bírni felőlük,* Pray, Syntagma hist. 8. és 118. l.* de rajzaikat hiába keresnők sphragisticai tábláin. Ezek elsejének hű rajzát b. Nyáry Albertnek köszönhetjük.* A heraldika vezérfonala, ... l.* királyi okleveleken eddig nem találtam ezt, csak a királyi titkos kanczellárok kiadványain,* 1352 től 1363-ig hétszer, az országos levéltárban, a Kállay, Kisfaludy és Ibrányi családok levéltáraiban.* ez tehát az a pecsét, melyről a titkos kanczellárok okleveleikben mint olyanról emlékeznek meg, «quo racione dicti honoris nostri, scilicet comitatus capelle regie, utimur.»* Gr. Sztáray cs. oklevéltára I. k. 252–253. l. Anjou-kori okmt. V. k. 617. l. V. ö. Pray, i. m. 8. l.*
A második középpecsétnek, mely Lajosnak lengyel királylyá választása után készült, csak nyomai maradtak fent.* E pecsét, melyről Pray csak futólag emlékezik meg, (118. lap) először 1378-ban jön elő a Kállay levéltár egy oklevelén, s ez időtől 1382-ig a múzeumban mindössze három oklevelen találjuk alkalmazásának nyomát.*
Pecsétrajza ép példány hiányában nem volt megállapítható; körirata, a mennyire a fentmaradt töredékekből sejteni lehet, következő:

images/1887-88xw169.jpg

A gyűjtemény számát nyolczra s a gyűrűpecsétekét háromra egészíti ki az itt bemutatandó gyűrűpecsét, melynek egyetlen példányára a bécsi állami levéltárban akadtam, még pedig oly alkalmazásban, mely már magában véve fel kell, hogy költse figyelmünket. Ötven évvel I. Lajos király halála után, 1432-ben, használja azt, mint contrasigillumot, Hermann, Cilly grófja, egy oklevelénél, melyben Feistritz várát egyéb stájer jószágokkal együtt fiága kihalt esetére az osztrák herczegeknek adományozza.* Bécsi állami levéltár Rep. I. Regestáját közli Lichnovsky, Geschichte des Hauses Habsburg, V. k., 3134. sz. a.*
Az oklevél Cilliben, «am Freytag vor sand Johannstag zu Sunweuden,» = június 20-án kelt s Hermann grófnak hártyaszalagon függő, vörös viaszba nyomott pecsétjével van megerősítve, («versigelt mit unserm aygen anhanngunden insigel») melyen keresztekkel damaszkolt alapon dőlt pajzsban a három csillagos (2, 1.) Cilly-czímer látható, tollbokrétás sisak alatt

images/1887-88xw170.jpg
images/1887-88xw171.jpg

körirattal.* Ennél a pecsétnél az az érdekes, hogy a család tulajdonképeni czímerének, a Sanecki szabad urak két pólyájának mellőzésével csak a három csillagot tünteti fel, mely eredetileg nem a Cillyeknek, hanem Cilly város előbbi urainak, a Heunburg grófoknak czímere volt. (L. Csergheő G. czikkét: Zur Wappenfrage der gefürsteten Graten v. Cilli. Ung. Revue, 1886. 384. l.) Hermann gróf e pecséttel már az előző század végén kezdett élni, s ötven éven keresztül minden rangemelései daczára is megtartotta azt.*
E pecsét fészkének külső oldalára van benyomva a szóban forgó gyűrűpecsét, mely czímerével s feliratával azonnal elárulja eredeti tulajdonosát. A már hossz-négyszög alakjánál fogva is feltünő pecsét rajza a nyolcz pólyából és liliomokból combinált ismeretes magyar Anjou-czímert tünteti föl; a czímer alját két oldalt egy-egy liliom támogatja.

images/1887-88xw172.jpg

Legendája: images/1887-88xw173.jpg a négyszög felső és alsó oldalát foglalja el; az egész négyszeres vonallal húzott keretbe van foglalva.
Ime a nagy király pecsétgyűrűje idegennek, egy német grófnak kezei közt.
Hogy került a gyűrű a Cillyekhez, oly kérdés, melyre a feleletet könnyen megtaláljuk. A hatalmas stájer dynasták szerepe Magyarország történetében mindenki előtt ismeretes. 1345 óta az első Cilly gróf fia rendes kísérője a magyar királynak déli hadjárataiban. Pár évtizeddel utóbb, midőn Lajos az utolsó Piastnak, Kázmér királynak leányát Vilmos grófnak adja nőül, közelebbi összeköttetésbe lépnek a magyar királyi házzal; Zsigmond alatt pedig Hermann gróf, nemzetsége hatalmának megalapítója, apósává lesz a királynak s általa a német birodalom fejedelmei közé emelkedik, Magyarországon pedig a leggazdagabb, leghatalmasabb ország nagyok közt foglal helyett. Borbála királyné édesapjához nagyon könnyen kerülhetett Nagy Lajos gyűrűje. S ha érdekes e pecsétgyűrű sorsa a királyi pecsétek tanúlmányozójára nézve, mint újabb adat arra, hogy a király halála után annak gyűrűpecséteit nem semmisítették meg minden esetben, mint a többi királyi pecséteket, – mi a gyűrűpecsétek túlnyomóan magánjellege mellett látszik bizonyítani – nem kevésbbé méltó az a figyelemre, mint ékesen szóló bizonyítéka annak a kiváltságolt állásnak, melyet Cilly grófjai Magyarországon, a magyar királyok oldala mellett egy félszázadon át elfoglaltak.
A harmadik momentum, mely sphragisticai szempontból hívja fel e pecsétre figyelmünket, annak ellenpecsét gyanánt való alkalmazása. Okát adni a kissé szokatlan jelenségnek bajos volna; maga a contrasigillumok jelentőségének, használatának kérdése sincs még teljesen tisztázva. Az oklevél, miként a megerősítő záradékban semmivel sem utal a contrasigillum alkalmazására, úgy egész tartalmával sem adja annak magyarázatát; s Hermann gróf tudtunkra másutt sehol, fontosabb érdekű okleveleknél sem használ ellenpecsétet. Pedig a mód, melylyel az a pecsét-fészek hátába be lett nyomva, kétségen kívül helyezi, hogy a gyűrűpecsét beillesztése az oklevél kiállításával s megpecsételésével egyidejűleg történt.

images/1887-88xw174.jpg

S ha figyelembe vesszük, hogy Hermann grófnak megvolt a maga gyűrűpecsétje,* E csínos sisak-pecsét a signetumoknak a szomszéd tartományokban legszokásosabb typusát mutatja. Rajzát a bécsi áll. levéltárnak 1389. okt. 29-iki oklevelén (Rep. I.). levő példányról adjuk.* a mit ez esetben is természetszerűleg – bizonyára több joggal – használhatott volna, annál feltünőbb s megmagyarázhatatlanabb, hogy egy jogilag őt meg nem illető pecséttel, s épen egy király pecsétjével kellett élnie a magáé gyanánt.
Hiúság, szeszély, avagy véletlen játsza-e a főszerepet e dologban, mindegy; a sphragisticus csak örülhet neki, mint a pecséttani curiosumok egyik ritka fajának, a mely azonfelül a nagy király egy eddig nem ismert pecsétjét őrizte meg számunkra.
SCHÖNHERR GYULA.

A Buzlay czímer.

Csergheő Géza úr «A valódi Buzlay czímer» feliratú czikkében – a «Turul» legutóbbi számában – két czímerrajzot mutat be s kimagyarázza, hogy ezek ábrázolják a «valódi» Buzlay czímert, s nem az, a melyet egy harminczhat pecsétes oklevélen a «Turul» 1887. évf. II. füzetében bemutattam.
Fel is hívott: határozzam meg ujabban, ki volt a sárkányrenddel kerített (s általam Buzlaynak tulajdonított) sasos czímer tulajdonosa.
Habent sua fata libelli... Az enyém a legközönségesebb sorsot választotta magának, hogy még a kritikusa sem olvassa el.
Abban a czikkemben elmondtam, hogy nemcsak azon 36 pecsétes oklevélen – melyen nevek nincsenek – fordul elő gergellaki Buzlay Mózesnek ugyan ez a czímere, hanem az Orsz. Levéltár más oklevelein is. Pl. 1513-ban egy «Nos Moises de Buzla magister curiae regiae maiestatis» kezdetű, – 1517-ben pedig egy «Nos Moyses Buzlay de Gergellaka» kezdetű, saját kezével aláírt oklevélen is.* Dl. 22431. és 22941. Alig szükséges megjegyeznem, hogy a czímer két betűje nem B. M., tehát nem is jelentheti Báthory Miklóst, hanem M. B., az az «Moyses Buzlay».*
Ha már most nem a valódi Buzlay czímert – a középkorban ez úgy is hasztalan munka, – hanem a történelmi igazságot keressük, s a két úton gyűlt adatokat egybevetjük: két Buzlay czímert állapíthatunk meg. Ezek egyike (a sasos) a vagyonosabb, hírnevesebb gergellaki Buzlay családé, melynek legkiválóbb tagja: Mózes, kir. udvarmester s Tolnamegye főispánja is volt; a másik pedig (a griffes), a buzlai Buzlayaké, kik Abaujmegyében Enyiczkét bírták s kik közül pl. Miklós 1452-ben, László pedig 1471-ben e megyében az alispánságig felvitte.
Mindkét család azonban Sárosmegyéből való, a hol ma Eperjestől észak felé Gergellakát is, Buzlát is megtaláljuk, – nem meszsze egymáshoz.
A tanulság végül ez: Egymás tudását pótolgatnunk kell, mert a fő az igazság, s ennek kulcsa nem egy kézben van. De előbb való feladat mégis, – elolvasnunk egymás dolgozatait.
Dr. CSÁNKI DEZSŐ.

A csataji Tuczentaller család.
(Egy czímerrajzzal.)

A «Budapesti Közlöny»-ben legközelebb megjelent ő Felsége a királynak azon legmagasabb elhatározása, mely szerint Tuczentaller Gyula magy. kir. államvasuti főmérnök és törvényes utódainak, régi magyar nemességök épségben tartása mellett, a «Csatay» névnek – «csataji» előnévvel való viselése megengedtetett. Nem lesz talán érdektelen heraldikai és történelmi szempontból, e magyar családról, mely tudtommal sem Nagy Iván, sem mások műveiben megemlítve nincsen, egy rövid ismertetést közölni.
A Tuczentaller család első őse Fábián, Pozsony megye Szt.-György szab. kir. városának lakója, 1587. decz. 22-én II. Rudolf királytól czímeres oklevelet nyert, a melylyel polgári állásából a közjó és a társadalmi téren szerzett érdemeiért magyar nemesi rangra emeltetett fel, általa pedig ezúttal nejének Orsolyának, fiainak Márton és Jánosnak, leányának Annának, Márton nejének Erzsébetnek, testvérének Mátyásnak valamint unokáinak Pál, Kristóf és Tamásnak úgy ezek mindkét nembeli utódainak is adományoztatván a magyar nemesség, ezt II. Rudolf király, Prága várában a fentemlített napon kelt nemesi oklevélen sajátkezű aláírásával és függő pecsétjével melyet mint magyar király használni szokott volt – megerősítve adományozta.
A nemeslevél maga 68 centimeter hosszú és 59 cm. széles hártyán van írva, és pedig a király teljes czíme valamint a szövegben előforduló Tuczentaller Fábián név, az első sorban nagy a következő öt sorban kisebb aranyos betűkkel. A betűk aranyja, valamint a czímer színei, igen élénk és jól conservált állapotban vannak, csak is az összehajtás némely helyein kissé homályosak a régi – kevéssé megsárgult, de különben igen olvasható, szép és szabályos – latin írás betűi. A szöveg elejének bal sarkában, valódi művészi kézre vall és a nemes levélben foglalt leírásnak tökéletesen megfelelő – élénk szép színekben kifestett czímer. Alól a baloldalon van a királynak sajátkezű «Rudolphus» aláírása, jobbról Heressinczy Péter cancellár és győri püspök «Petrus Z. Jauriensis» és alatta «Faustus Verantius» vannak szintén sajátkezűleg aláírva.
A nemes levélnek alól felhajtott hátoldalán balról, van Zeoleossy Péter Pozsony megye jegyzőjének 1589-ben (Jan. 23-án) sajátkezűleg reávezetett bizonysága, hogy e nemeslevél a megyének Somorja m. városában tartott ülésében előmutatva láttamozva és olvasva, szokás szerint kihirdettetett, – jobbról pedig ugyanezt bizonyítja Sopron megye részéről 1790-ik év junius 26-ikán Illésházy István a megye főjegyzője.
Az oklevél három rétben összehajtva, a rajta függő királyi pecséttel, egy sárga rézből készült 32 cm. széles, 36 cm. hosszú és 2 1/2 cm vastag – lakattal zárható – dobozban van, melynek teteje középen a nagypecsét helyéül 20 cm. átmérőjű kerek és 4 cm. magas kalapformában kimagaslik.
A királyi pecsét piros spanyol viaszban van nyomva, s ez egy 9 cm. magas és 1 1/2 cm. vastagságú sárga viasz csészében van elhelyezve. Ezen eredeti okmány jelenleg Tuczentaller, most már csataji Csatay Gyula főmérnöknél Zágrábban van.

images/1887-88xw175.jpg

A czímer leírása, a nemesi oklevél hű fordítása szerint a szövegben következőleg fordul elő: «Katonai pajzs, mely a felső jobb szeglettől az alsó bal szeglethez rézsut húzott vonal által két mezőre felosztva, az alsó arany színű pajzs részben három, felül rövid, alól hosszú keresztben fekvő fekete lap van vonva, a pajzs felső, kékszínű mezejében pedig arany színű griff, kiterjesztett szárnyak és hátrahajtott farkkal, lihegő szájjal, kinyujtott nyelvvel, a czímer jobb oldalára felhágni látszik. A pajzs felett egy katonai nyilt sisakon királyi fejekkel egy arany színű féltestű griff, kifeszített szárnyakkal, előlábait kinyújtva mutatja ékességét. A sisak hegye vagy tetejéről negédesen leomló szalagok vagy tollak, innen arany és fekete onnan piros és fehér színekben a czímer széleire hullámzanak és azt ékesítve, a mint mindezek jelen iratunk homlokzatán, illetve kezdetén a festő keze és művészete által saját színeikben helyesen festve szemlélhetők.»
Tuczentaller Fábiánra vonatkozólag e nemeslevél nyomán csupán még annyit következtethetünk, hogy mivel 1587-ben három unokája, Pál, Kristóf és Tamás már életben volt, ő maga körülbelől az 1530–1589-ik években élt. Unokái közül Pál, sz. kir. Szt.-György városában senator volt, fiainak születési idejéről – nemesi származásuk bizonyítása mellett, egy az akkori szokásokat érdekesen feltüntető, hiteles okiratot állított ki Szt.-György városa, mely eredetiben a családi levéltárban őriztetik, szintén hártyán, czifra német írással írva, 1673. május 5-ikéről keltezve, a város függő pecsétjével van ellátva, mely egyúttal arról is tesz tanúságot, hogy a család már ekkor az ágostai evangelikus vallás híve volt.
E két okíraton kívül a régi időkből még vannak arról jegyzetek, hogy Pálnak fia Mihály – a midőn még hazánkban az írástudás az előkelő mesterségekhez tartozott – Szt.-Györgyön mint tanító működött, s a vallás üldözések korában 1674-ben, midőn a szt.-györgyi ev. egyház is elfoglaltatott, Mihály Pozsonyba költözött, és csak a midőn az evang. hitvallású szertartás ujból meg lőn engedve 1682. aug. 29-én, ő is visszahelyeztetett tanítói hivatalába. Ez időben származtak el, Pál második fia – Sámuelnek utódai is Eperjesre.
De már dédunokáját Jánost, ujból Pozsony megyében találjuk mint tekintélyes megyei táblabírót és az evang. egyház kerületi felügyelőjét. Birtokai Csatajon Pozsony megyében, Bazinban és Kis-Prónán Nyitra megyében voltak, Midőn János fiát Lászlót a magyar királyi gárdisták sorába felvétetni kívánta, nemesi czímeres oklevelét az udvari cancelláriánál be kellett mutatnia. Pozsony megye ekkor 1827. okt. 22-ikén tartott közgyűlésében Tuczentaller Lászlót úgy a nemesi oklevél, mint a nemességnek legrégibbb időktől való gyakorlása alapján, a nemes királyi testőrző sereghez való bevételre ajánlotta is. Az 1828. decz. 15-iki pozsonymegyei közgyűlésen pedig már Esterházy Miklós herczeg azt jelentette, hogy ő Felsége Tuczentaller Lászlót, Takács Antalt és Farkas Károlyt a magyar királyi testőrök sorába kinevezte, – mi a közgyűlés által kedves tudomásul vétetvén, és mivel e megye által ajánlottak közül egyszerre három vétetett fel, megköszönni is rendeltetett.
Említett Tuczentaller Jánosnak jelenleg már csak unokái élnek és viselik a nevet, és pedig: Sándornak fia Aurél, köz- és váltóügyvéd Budapesten, – Károlynak fiai: Lajos okleveles mérnök Kőszegen – Vas megye állandó választmánya és szakbizottságainak tagja, László – Péchy Tamásnak volt tiszttartója, jelenleg birtokos Selyében Abaujban, és Gyula m. kir. államvasuti főmérnök jelenleg Zágrábban.
A család leszármazási táblája a következő:

Tuczentaller Fábián, neje Orsolya és testvére Mátyás.; Márton, neje Erzsébet.; János.; Anna.; Pál, 1584. † 1673. Szt.-György városi senator, neje Friedhelm Regina.; Kristóf.; Tamás.; Mihály, sz. Szt.-Györgyön 1649. jul. 29. neje Pöck Erzsébet.; Sámuel, sz. Szt.-Györgyön 1652. április 26. neje Magdolna.; Rudolf, sz. Szt.-Györgyön 1665. április 12. † utód nélkül.; János-Károly, szül. Pozsonyban 1688. † 1760. 1. neje Herman E. 2. neje Gerstenperg.; Pál; Pál † u. n.; II. Sámuel, nősült Eperjesen 1711. febr. 5. neje Heidenreich Zsuzsánna.; Erzsébet, sz. 1725. február 1-én férje Röszler.; Zsófia, szül. 1734. augusztus 11. férje Heuszler.; Sámuel, sz. 1741. decz. 10-én orvostudor † u. n. A név ez ágon kihalt.; András, szül. 1745. máj. 22. Professor † u. n.; György † u. n.; III. Sámuel sz. Eperjesen 1716. † 1717.; IV. Sámuel, szül. Eperjesen 1718. márcz. 20. cs. k. kapitány † 1789. márcz. 25. neje Fuhrman Ilona.; Jónás cs. k. főhadnagy 1727. † 1781.; Mária, férje Kiss alezredes.; Zsuzsánna.; János-Lajos, szül. Sopronban, Pozsonymegye táblabirája földbirtokos Bazin és Csatajon 1766. † 1838. neje Majthényi Róza.; Josepha-Christina, sz. 1768. † 1810. férje: báró Jeszenák János.; Francziska, 1796. † u. n. férje Dr. Huszthy.; Luiza sz. 1795. † 1855. u. n.; Francziska, sz. 1796. † 1825. férje Bossányi Gergely.; Károly, sz. 1798. márcz. 4. Bazinb., Pozsony és Nógrád megyék táblabirája † Pesten 1844. Neje Kosztolányi Luiza.; Josepha, szül. 1800 † 1872. férje Schwartner Imre.; Sándor, sz. 1802. jan. 23. Bazinb. Borsod megye táblabirája és földbirtokos † 1868. Neje Pawlowszky Fanni.; Ágnes, sz. 1805. nov. 30. férje dr. Láng Gusztáv.; László, szül. 1809. † 1831. u. n. m. kir. testőr.; Ida, sz. 1840. † 1862. férje Barber Ágoston.; Irma, sz. 1843. aug. 4. férje Székács István.; Aurél, sz. 1848. okt. 16. K.-Marton, neje Buzás Ilka; Lajos, szül. 1832. márcz. 14. N.-Soók, okleveles mérnök.; Róza, szül. 1834. szept. 29. férje Benkeő László.; László, szül. 1836. szept. 29. N.-Soók, neje Kőrössy Mária.; Mária, szül. 1836. szept. 29. † 1886. f. Rákóczy Nándor.; Gyula, szül. 1838. okt. 12. N.-Soók, n. Prileszki Erzsi.; Luiza, szül. 1842. 1. férje Hampl U. 2. Temesi Reiter Fer.; Mária, sz. Budapesten 1885. jun. 21.; Lajos, sz. Aradon 1886. aug. 1.
images/1887-88xw176.jpg

A «Csataji» név felvételét már régen szándékba vette volt a család. De míg az ország- és megye gyűlések hivatalos nyelve Magyarországban a latin volt, míg a család tagjai megyéjükből – a hol laktak és ismeretesek voltak – alig jutottak ki, nem volt reá ok. A jelen nemzedék azonban, kik az ország nyelvének és közlekedési eszközeinek fejlődése folytán, onnét elszakadva, a magyar alföldön jártak iskolába, sulyosan érezték már hosszú, német hangzású s az elferdítésre kihívó nevök hátrányait. Ezek fájdalmasan tapasztalták már, hogy nevök hallatára első benyomásként, idegennek tünnek fel saját hazájokban és csak is elődeiknek szeplőtlen neve iránt való pietás tartotta vissza az atyjuk által már szándékba vett más névnek felvételétől, főleg Lajost, ki nőtlen és Lászlót, kinek gyermekei nincsenek. Gyulának azonban fia született, ez tehát el nem kerülhette a hazafias áldozatot, de fia iránti kötelességének is tartotta, a nemesség adományozásának 300-ik évfordulója alkalmából – azt kérelmezni.
Ő Felsége a király legkegyelmesebben méltányolva a felhozott indokokat, f. évi márczius 18-án kelt legfelsőbb elhatározásával megengedte Tuczentaller Gyula és törvényes utódainak – kik a magyar hazában élni és működni hivatvák – a Csatay családi név viselését, legkegyelmesebben adományozván hozzá egyúttal a «csataji» előnevet is.
F.

TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság

f. évi április hó 26-án Nagy Imre másodelnök elnöklete alatt ig. választmányi ülést tartott, melyen Dr. Szombathy Ignácz társ. tag felolvasta «Szapáry vagy Szápáry» czímű értekezését, mely jelen számunkban olvasható. Ezután Schönherr Gyula bemutatta Nagy Lajos királynak egy ismeretlen gyűrűspecsétjét; tetszéssel fogadott dolgozatát jelen füzetünk közli. Végül Dr. Szádeczky Lajos vál. tag. bemutatta a spanyol eredetű, de hazánkban rég óta meghonosodott De Corzan-Avendano család czímeres leveleit.
A folyó ügyekre kerülvén a sor, a titkár bemutatta a következő tag-ajánlásokat: Alapító tagúl 100 frtnyi alapítványnyal: özv. gr. Bethlen Istvánné sz. gróf Teleki Ilona Budapesten (ajánlja báró Radvánszky Béla); pártoló tagokúl: ifjabb: Tisza Kálmán Geszten (aj. br. Radvánszky Béla), Rónay Ernő földbirtokos Kis-Zomborban (ajánlja Duka Marczell), br. Miske Kálmán Bodajkon (aj. Salamon Vincze); évdíjas tagokúl: Béldi István Maros-Vásárhelyen, Egerváry Gyula Budapesten, Pálffy Sándor ügyvéd Aradon, Wajdits Nándor könyvkereskedése Kalocsán (aj. a titkár), Bolgár Emil királyi táblai bíró Budapesten (aj. Széll Farkas), Sárközy Aurél alispán Székes-Fehérváron (aj. Salamon Vincze), Patay Gyula (aj. Soós Elemér). Az ajánlottak megválasztattak.
A pénztárnoknak tudomásúl vett kimutatása szerint a pénztár állása f. évi ápril hó 26-án
Bevétel 1547 frt 32 kr.
Kiadás 1037 frt 95 kr.
Készpénz 509 frt 37 kr.
A Nemzetségi Zsebkönyv alapja:
Készpénz 820 frt.
Előfizetés két példányra 10 frt.
Összesen 830 frt.
Ezután rövid zárt ülés tartatott, melyen a Nemzetségi Zsebkönyv írói és szerkesztői tiszteletdíja felől hozatott határozat. Ezzel az ülés véget ért.

† Deák Farkas. (1832–1888.)

Választmányunk egyik legbuzgóbb, legmunkásabb tagja költözött el sorainkból. Alig volt valaki, ki társaságunk ügyét jobban szívén viselte, érette tettel és szóval többet fáradozott, s kinek társaságunk nagyobb hálával maradt adósa, mint Deák Farkas. Szívén hordta annak javát úgy anyagi mint szellemi tekintetben; mint a pénztárvizsgáló bizottság állandó tagja, tanácsai, tapasztaltsága ezen a téren a legjobb gyümölcsöket termették javunkra; szép emlékbeszédeivel, melyeket elhúnyt jeleseink felett tartott, folyóiratunkban sűrűn közölt értekezéseivel emelte társaságunk tudományos színvonalát. Halála pótolhatatlan veszteség a számos tudományos társulatra, melyeknek tagja volt; legbuzgóbb munkásukat vesztették el.
Életéből, addig is míg társulatunknak alkalma nyílik emlékének méltó kegyelettel áldoznia, álljanak itt a következők:
Deák Farkas 1832. márczius 4-én született Maros-Vásárhelyen. Atyja, Deák Ferencz, erdélyi kir. táblai ügyvéd volt. Szülei a leggondosabb neveltetésben részesítették mind házuknál, mind az akkor virágzásnak örvendett maros-vásárhelyi főiskolában. Az irodalmi munkásságra már tanuló korában nagy hajlamot érzett. A szabadságharcz alatt csaknem gyermekkora daczára honvéd volt és annak szerencsétlen kimenetele után visszatért az iskolába tanulmányait folytatni. 1852-ben a Török-összeesküvésben részességgel vádoltatván, elfogták, tizenkét évi várfogságra itélték, s öt éven át 1857-ig fogva tartották előbb Nagy-Szebenben, utóbb a politikai elítéltek börtönében, Josephstadtban; itt is, a magány és elhagyatottság közepette is önképzéssel foglalkozott s tulajdonképen itt kezdte meg irodalmi működését, midőn fogházi élményeit kezdte írni. Onnan kiszabadulva, Kolozsvártt és Pesten végezte be jogi tanulmányait. Még be sem végezte egyetemi tanulmányait, midőn őt Kemény Zsigmond a «Pesti Napló»-nál alkalmazta, melynek egészen a felelős miniszterium megalakulásáig, állandó belmunkatársa volt s épen a kiegyezés alkalmával, mint a lap tudósítója, Bécsbe küldetett. Ebből az időből származik összeköttetése Csengery Antallal, ki a tehetséges és szorgalmas ifjút nagyon megkedvelte és Deák Ferenczczel is, kinek városligeti köréhez tartozott. Megszerette őt Horváth Boldizsár is. Deák 1858-ban lépett fel nyilvánosan az irodalom terén s azóta egészen haláláig, mindig buzgó, tevékeny tagja volt annak, noha – hivataloskodása alatt – úgy a közügyek, mint a politikai élet csaknem minden idejét felemésztették. A lapokban írt szépirodalmi dolgozatai mellett a politikai irodalmat is szenvedélylyel művelte s különösen Erdélyre vonatkozó czikkei keltettek a közönség körében nagy hatást.
A magyar felelős kormány megalakulta után az igazságügyminiszteriumhoz neveztetett ki; itt működött 1886-ig, midőn is hosszasan tartó súlyos betegeskedése őt osztálytanácsosi ranggal nyugalomba vonulni kényszeríté. Ő felsége a közszolgálatban szerzett érdemeiért a vaskorona-renddel tüntette ki. Az volt reménye, hogy megszabadulván hivatalos teendőitől, életét egészen a történeti irodalomnak szentelheti; és betegeskedése daczára folyton dolgozott Bánffy Dénes életrajzán, mely a Történelmi Életrajzokban megjelent Béldi Pálnak kiegészítő része s ez érdekes kornak jellemző darabja lett volna. Még alig egy hónapja, terjedelmes dolgozatot küldött folyóiratunk számára az «Al-csernátoni Damokos család nemzedékrendjéről»; ez lehetett utolsó befejezett munkája, s érdemes szerzője ennek megjelentét nem érhette meg. Nem terjeszkedhetünk ki itt sok oldalú irodalmi munkássága méltatására. Társulatunknak alkalma lesz iránta a kegyelet adóját leróvnia.
A halál június 4-én ragadta el őt családja köréből Maros-Vásárhelyen, hová egészsége visszanyerése végett visszavonult. A gyászhír, bár nem volt váratlan, mélyen lesujtotta tisztelőinek, barátainak széles körét. A magyar tudományos Akadémia rendes tagját, a történelmi társulat évtizedeken át működött jegyzőjét, a régészeti társulat, a Székely-egylet, a mi társulatunk s még sok más egyesület legbuzgóbb választmányi tagját vesztette benne, ki minden egyes társulatnak ügyét egyformán szívén viselte, s ezért halálával kitölthetetlen ürt hagyott maga után.

A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG tagsági s egyéb díjait befizették (1888 márcz. 10-étől junius 3-áig):

Alapítványi kamatok:
Gr. Andrássy Manó 1888-ra 25 frt.
Gr. Berchtold Richárd 1888-ra 10 frt.
Gr. Csáky László 1888-ra 10 frt.
Gr. Csekonics Endre 1888-ra 10 frt.
Nagy Imre 1888-ra 5 frt.
Pártoló tagok (10 frt):
1887. évre.
Hódy Imre Ferencz, Szmrecsányi Emil, Gr. Wilczek Ede.
1888. évre.
Gr. Andrássy Géza, Gr. Andrássy Gyula, Gr. Andrássy Tivadar, Gr. Apponyi Albert, Beniczky Ferencz, Blaskovich Bertalan, Gr. Degenfeld Lajos, Elek Gusztáv, Emich Gusztáv, Gömöry Oszkár, Harkányi Frigyes, Gr. Hunyady László, Ivánka László, Jekelfalussy Zoltán, Luby Károly, B. Stockinger János, Dr. Szombathy Ignácz, Ugron István
Évdíjas tagok (5 frt):
1883–1888. évre.
Wajdits János.
1887. évre.
Béldi István.
1888. évre.
Aigner Lajos, Beliczay Jónás, Berczik Gyula, Boncz Ödön, Csollich Géza, Czanyuga József, Fejérpataky Kálmán, Dr. Fraknói Vilmos, Ghéczy Dezső, Görög István, Graenzenstein Béla, Gyulay Kálmán, Dr. Hajnik Imre, Dr. Hampel József, Hornyánszky Viktor, Kosztka Lajos, Kubinyi Miklós, Móricz István, Pálffy Sándor, Dr. Pauler Gyula, Pfeiffer Ferdinánd 3 példány, Pollak Zsigmond, Wertner Mór.

1888-3

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság Közlönye

AZ IGAZGATÓ-VÁLASZTMÁNY MEGBIZÁSÁBÓL SZERKESZTI FEJÉRPATAKY LÁSZLÓ titkár

BUDAPEST

KIADJA A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG.

MDCCCLXXXVIII.

images/1887-88xw177.jpg

AZ ALCSERNÁTONI DAMOKOS CSALÁD NEMZEDÉKRENDJE.
(Egy czímerrajzzal.)

Az alsó-csernátoni Damokos család, mely egyike a Székelyföld legrégibb s legérdekesebb családainak, pár év előtt keltette fel különös érdeklődésemet, midőn a Béldi Pál élettörténete megírásával foglalkoztam s láttam, hogy Béldi a tatár rabságban több Damokossal volt együtt s azután is jó barátságban maradt velök s egyik, Damokos Tamás, még konstantinápolyi útjára is elkísérte. Hallván mindenfelől beszélni, hogy Csernátonban a Damokosoknak sok régi írásuk van s még az a tarisznya is az egyik levéltárban van, melyben egyik Damokosné elemózsiát pakolt Béldinek s menekülőtársainak, bár egészségem gyenge volt, de a szép szeptemberi idő csalogatott, s Maros-Vásárhelyről Lajos öcsémmel 1886-ban beutaztunk Brassóba s onnan egy napi pihenés után Alsó-Csernátonba, hol a nagytekintélyű család számos tagja igen szívesen látott.
Én a korán elhúnyt ifjú Damokos Árpádhoz szálltam s aztán látogatást tettem ennek édes anyjánál és Damokos Jánosnál is, s így sikerült valami négy láda levelet összehozni szállásunkra, az Árpád kényelmes lakására, melyeket átnézve, Béldi dolgot felette keveset találtam, s a híres tarisznyát is 1848-ban ismét táborba vitték, de többé vissza nem hozták.
Meg kell jegyeznem, hogy az illető ládákban a levelek nagy rendetlenségben voltak, alig néhány fasciculus volt épen hagyva, persze elenchusról szó se volt, de azért nem kerülhette el figyelmemet néhány régibb okirat a XV. és XVI. századból; de mind a mellett, hogy kitünő szívességgel s barátsággal fogadtak a három háznál, a Damokos iratoknak csak egy részét láttuk, mert egyik úr nem volt otthon, a másik lázas beteg volt s a harmadiknak is valami baja történt, félvén a levélkutató tudósoktól stb.
Ez évben figyelmem megint a család felé fordulván, több irat jött kezeim közé, melyekből meggyőződtem, hogy a Damokos család a Nyujtodi család folytatása s láttam, olvastam azt is, hogy testvér család a Becz családdal; így írja Apor Péter is, de erről én az előttem forgó iratokból nem győződtem meg s azt hiszem, hogy ez csak olyan családi hagyomány, melyet az okiratok teljesleg nem bizonyítanak, sőt némelykor megczáfolni látszanak.
Apor Péter adatai és a családi hagyomány szerint, mely utóbbit egy előttem fekvő családfából látok, Nyujtodi Domokosnak két fia Pál és Imre veszik fel először a Damokos és Becz nevet, s így lesz e két fiúból Damokos Pál és Becz Imre, kik tulajdonképen édes testvérek lennének s nevök után van téve, hogy 1506–7 körül éltek. Úgy de a székely történetek legalaposabb tanulmányozója, Szabó Károly, a «Székely oklevéltár» I. kötetének (megjelent Kolozsvártt 1872-ben) 170. lapján az erdélyi múzeum levéltárából egy eredeti okiratot tesz közzé, melynek tartalma szerint V. László királyunk Budán 1456. márczius 20-áról keltezve csík-szentmártoni Becz Jakabnak s általa atyja testvérének csík-szentgyörgyi Becz Bálintnak és fiainak Barabásnak és Péternek nemesi czímert adományoz. – Lehet, hogy tán volna mód ez idő korbeli nagy eltérést valami tévedés felderítése által kimagyarázni, de nekem erre most sem időm, sem módom. Én csak azt adom, a miről eddigelé már is meggyőződtem.
A Nywthodi-Damokos családfa tehát ilyetén képen fejlődött:

Nyujtodi (vagy Nyútodi) Simon 1370. körül.; Nyujtodi Péter 1426-ban Kézdiszék követe Zsigmond királyhoz.; Nyujtodi János 1459. a vajda személyese.; Nyujtodi Pál, 1490. udvarhelyszéki székbiró.; Nyujtodi Domokos.; Demeter, 1524. követ a székely vásárhelyi gyűlésen.; Mihály.; Domokos Pál I. (Az első Damokos 1507.) (Bogáthi Helena.); Tamás.; Udvarhelyszéki ág.; Gergely, a Nyujtodi néven utolsó †.; D. Mihály I. 1523.; Anna. (1. Mikes István.) (2. Benedicti Péter.); Katalin. Bessenyei Demeter.; Margit (1. Lázár Péter. 2. Petki György.); I. István.; I. Domokos 1600.; I. Tamás (2-ik neje Morgondai Borbála.); I. Péter †.; I. Ferencz. (Nemes Anna.); Pál II. †; István II. (Lázár Judit.); Margit (Ozdi Miklós.); Katalin (Kálnoki Mihály.); III. Pál.; Ilona.; Tamás II. 1657. tatár rab, Csiki főkir. biró? 1678. nótáztatik.; Gábor †.; Judith (Fekete Ferencz.); Zsuzsánna. (Szörcsei Boldizsár.); I. János (vármegyei birtokos.) (A bárói ág ősatyja.) (Petki Judit.); II. János (Vitéz Borbála.) 1660 körül.; II. Péter (székely birtokos.) (A mostan virágzó nemesi ág ősatyja 1657–60. tatár rab.) (Bakcsi Judit.); IV. János †; I. Antal. Báró czímet nyer. (b. Naláczi Borbála.); I. Elek. †; II. Ferencz. (Maksai Borbála.); Zsuzsánna. (Jankó Péter.); Katalin. (Boér István.); III. Ferencz †; I. Gábor †; I. László. (elesett a törcsvári csatában 1690.) †; III. István. (Sarádi Klára.); II. József. †; III. Péter (Váradi Klára.); Zsuzsánna. †; II. Antal, ítélő mester. †; I. József, őrnagy. †; Krisztina* E két leány Krisztina és utódai ellen indítnak pert a Damokos Péter nemes utódai, minthogy II. Antalban és Józsefben a báró-ág fiága kihalt s a fiakat illető jószágokat a leányági Bethlenek, Hallerek és Miskék tartották kezüknél. Teréz utódai a mostan is virágzó b. Miske család. Krisztina utódai pedig igy mutatkoznak:

Első férjétől: B. Damokos Krisztina. (Gróf Bethlen László.); Gróf Bethlen Pál.; Gróf Bethlen Gergely. (honvéd tábornok) †.
1888-98b

Második férjétől: D. Krisztina. (Gróf Haller Zsigmond.); Gróf Haller János. (Kleisch Zsuzsánna.); Gróf Haller Ferencz.; Gróf Haller József.; Gróf H. Klára. (Földvári Józsefné.); Gróf H. Karolina. (Gróf Wass Miklós.); János.; Béla.; Péter és három leány.
1888-98c* (1. Gr. Bethlen László kincstárnok.) (2. Gr. Haller Zsigmond.); Teréz* E két leány Krisztina és utódai ellen indítnak pert a Damokos Péter nemes utódai, minthogy II. Antalban és Józsefben a báró-ág fiága kihalt s a fiakat illető jószágokat a leányági Bethlenek, Hallerek és Miskék tartották kezüknél. Teréz utódai a mostan is virágzó b. Miske család. Krisztina utódai pedig igy mutatkoznak:

Első férjétől: B. Damokos Krisztina. (Gróf Bethlen László.); Gróf Bethlen Pál.; Gróf Bethlen Gergely. (honvéd tábornok) †.
1888-98b

Második férjétől: D. Krisztina. (Gróf Haller Zsigmond.); Gróf Haller János. (Kleisch Zsuzsánna.); Gróf Haller Ferencz.; Gróf Haller József.; Gróf H. Klára. (Földvári Józsefné.); Gróf Hl. Karolina. (Gróf Wass Miklós.); János.; Béla.; Péter és három leány.
1888-98c* (báró Miske István.); I. György (Csató Anna.); I. Zsigmond (csak leánya maradt.); IV. Ferencz †; II. Elek. (Székely Borbála.); I. Simon. †; IV. Péter. (Ajtai Zs.); I. Sámuel. (Cserei Ilona.); Anna. (Henter Farkas.); Klára (Kozma Kelemen.); Mária. (Simonfi Elek.); . Ferencz. (Macskási Bora, csak leánya maradt.) (Eperjessi cs.); I. Sándor (csak leánya m.); I. Károly. (Torma Ilona.) †; III. Elek, leányág (Gyulai és Horváth cs.); IV. István szül. 1765. (Bartha Zsuzsánna.); VI. Ferencz. (Tompa Terézia) 16 gyermek.; Teréz. (Tompa János.) (Leányág.); III. József. (Bors Mária.); II. Sámuel. (Bors N.); II. Sándor (Huszár kapitány.) †; Zsuzsánna. (Losonczy.); II. Mihály † (Zámbler Róza.); V. István (udvari titkár †); I. Albert.; III. Tamás.; Mária. (Eperjesi István.); IV. József. †; III. János. Damokos Anna.; I. Ödön.; Janka. (Pócsa Bertalan.); I. Gyula.; I. Árpád † 1887.; III. Mihály.; I. Dénes.; Lajos. (Gyulai Róza.); Borbála. †; Katalin. (Bartha Imre.); Zsuzsánna †; VII. Ferencz. (Vajna Róza.); Teréz. (Réz Farkas.); VII. István.; II. Gábor.; Judit.; Berta.; I. Ákos. (Barta Róza.); I. Miklós.; III. Sándor.; VI. István. †; IV. Pál †; III. Antal (t. sz. elnök) (Sebestyén Mária.); I. Gergely; II. László (kir. t. biró.) (Domahidi Irén.); Anna. (Domokos János.); I. Benedek.; (Három gyerek kiskorában elhalt.); I. Andor.; Ilona. (Jakab Rudolf.); VIII. Ferencz.; Gabriella.; Margit.
images/1887-88xw178.jpg

És most hadd álljon itt a testvér Becz család nemzedék rendje is:

Domokos (Állítólag az előbbi családfán látható Nyujtódi Domokos.); Tamás; Becz Imre 1506.; Pál, Daczó Katalin.; Miklós, (5 leány, ezeket lásd alább.); Leány, (Lázár István magnus dictus); Klára, (Andrási N.) (György és Péter.); Erzsébet, (Apor Balázs.); Imre †; Tamás †; Katalin (Béldi János.); Helena †; Márta (Csomortányi László); Zsófia. (Andrássi Péter.); Anna (1. Pálosi Miklós.) (2. Kapturi János.) (Ős anyja a Földvári, Lázár, Mikó, Kászoni stb. családok illető ágainak.); Barbara. (Ettől szármanak leányágon a Mikes, Bessenyei, Henter, Geréb, Daniel, Torma és Csegezi családok most élő tagjai.)
images/1887-88xw179.jpg

A mint fennebb említém, Becz Miklósnak szintén öt leánya volt, u. m.:
Julia, Zsuzsánna, Anna, Margit és Ursula; ezeknek utódai a Török, Cseh, Csintalan, Kelemen, Apor, Biró, Lacz, Imets és Kis családok.
Lássunk azonban egy pár leányági leszármazást, melyek történelmileg is érdekes tartalmuak, igy pl.: Becz Katalin

Béldi Jánosné utódai.; B. Erzsébet, (Petr. Horváth. György.); B. Kelemen, (Bánfi Zsuzsánna.); Katalin, (Keresztessi Ferencz.); Anna, (Kálnoki István.); Borbála, (Thoroczkai István.); János, (Csomaközi Zsófia.); Béldi Pál 1621–1679. (a forradalmár.) Vitéz Zsuzsa.; Kálnoki Sámuel, (1678. elbujdosik Béldi Pállal.); Judith, (1. Berkhidai Huszár Péter.) (2. Tholdalagi János.); Egy kis leány †; Kelemen. (Ez folytatja a Béldi családot.); Dávid.; József †; Zsuzsa (Wesselényi Pál.)
images/1887-88xw180.jpg

Lássuk Becz Zsófia,

Andrássi Péterné utódait.; Mátyás.; János.; Katalin. (Kékedi György.); Mátyás.; Andrássy Zsuzsánna (Lorántfy Mihály.); Zsuzsánna, I. Rákóczi György.; Katalin, (Alia Sámuel.); Alia Mária, (Kemény Simon) a fejedelem fia.
images/1887-88xw181.jpg

Még egy érdekes csoportocskát állíthatunk össze első Becz Pálné Daczó Katalin rokonságáról: testvérei voltak ugyanis:

Daczó György (Damokos Bora.); D. Pál; és D. Ferencz. †; D. Margit. (Petki Mihály.); Petki János.; Petki Judit. (Damokos János.); P. Borbála. (Apafi György.); A. István.; A. Boldizsár.; A. Mihály, (a fejedelem.)
images/1887-88xw182.jpg

Végig tekintve már most ez egymással szoros rokoni összeköttetésben álló családfákon és kisebb csoportozatokon, csakugyan magunkévá tehetjük báró Apor Péter múlt századi melancholicus felkiáltását, midőn a Nyujtodi családról ezeket írja:
«Ludit in humanis Divina potentia rebus.
Sta Lector! vide lusum et actum scenicum mundi; quid videbis? Prius tamen ante visum lerge palpebras, accipe tubum specillarem dioptricum, etiam per hunc bene vide; sed antequam et per hunc videre velles, quaeso considera hanc deductionem familiae Becz, perlege deductionem in appendice familiae Dominici Nyujtodi, cuius leges filium primum Paulum Damokos, secundum Emericum Becz, et dum utramque hanc deductionem attente perlegeris, tum primo incipe videre. Quid videbis? videbis a Dominico Nyujtodi descendere principes, videbis Comites, videbis Barones, videbis praenobiles, videbis nobiles. Aplica tubum dioptricum, quid amplius videbis? videbis ab uno eodem primipilos, videbis pixidarios, videbis hodie et colones sive jobbagyones, videbis mendicos. En lusum, en actum scenicum mundi! I nunc, quisquis es, iacta familiam tuam, deduc ab Adamo, gloriare in sanguine, ita tamen cuncta haec fac, ut non obliviscaris in Dominici Nyujtodi familia te vidisse lusum et actum scenicum mundi.»
Közelebbről tekintve, az alcsernátoni Damokos* A család jelen élő tagjai Damokosnak írják magokat, de ez nem igen van egyébbel indokolva, mint a tetszéssel, mert a feltalálható legrégibb okiratok s a szokás is minden szabály nélkül felváltva használják a Domokos és Damokos orthografiát.* család egyike a Székelyföld legrégibb családainak, tagjai századokon át mindig kiváló hivatali állásokat foglaltak el, a nemzeti ügy védelmében többen szenvedtek hős halált s a pártok küzdelmeiben többen notáztattak, a konstantinápolyi Jediculától a csehországi Josefstadtig többféle politikai börtönnek voltak lakói, nem is említve, hogy számosan hullottak el a csatatéreken.
Hogy a család a Jenő nemből s annak talán csak Háromszéken létező Bessenyő ágából származik, bizonyítja egy 1548-ban Görgény várában kelt eredeti okirat, mely egy per kezdete, Ödönfi László görgényi várkapitány és székelyek alispánja előtt (vicecomes Siculorum), s mely a Damokos család levéltárában őriztetik.* Ez okiratot az 1886-ik évben az oly korán elhalt Damokos Árpád leveles ládájában láttam, most D. László tiszt. barátomtól kaptam s be fogom mutatni a Kemény Zsigmond társaság folyó évi májusi gyűlésén, aztán meg fog jelenni a Székely oklevéltár III. kötetében.*
Az első Nyujtodiakról megemlékszik Kállai és Huszti, a későbbiekről s a Damokosok kifejlődéséről a Nyujtodi családból ismét egy eredeti terjedelmes oklevél szól, mely Tordán 1538-ban Cantate vasárnap szombatján (april 27.) kelt s mely arról szól, hogy Angyalosi Mózes mint perelte el Damokos Mihály és Becz Pál markosfalvi jószágát.
A családfejlés további részletei ama nagy perből vannak kidolgozva, melyet a nemes ág fiai a kihalt bárói ág leányutódai ellen folytattak s végre a legújabb időbeli családtagok és az élők a család tekintélyesebb tagjaitól szereztettek össze.
Mind a mellett teljesnek a családfa most sem mondható: a mint alább is meg fogom említeni.
Említésre méltó körülmény, hogy a család magát ős foglalónak tartja s az öt-hatszáz évre terjedő történelmi emlékezet óta mindig bírják ugyanazon földet s a hagyomány szerint ezer évnél is régebb idő óta. Mire persze kevés példa van (mint az is, hogy a gróf Wass család is 1156-ban kelt adományozás óta bírja a czegei, szent-gothárdi stb. birtokokat).
Ennek részben eszközlői voltak a székely örökségi institutiók, részben az, hogy leánynak soha semmi szín alatt sem adtak ősi birtokot, s idegennek eladni bármi csekély portiót csak akkor lehetett, ha a családtagok között vevő nem találkozott.
De már hadd említsek fel egy pár érdekesebb egyént is ez érdekes családból.
Damokos I. Tamás és Damokos I. Domokos 1600-an szenvedett kivégeztetésökről ezt írja Bod Péter «Hungarus Timbaules»-sében (71. lap):
«Thomae ac Dominici Damokos virorum antiqua prosapia ac claris virtutibus insignium, qui sub principe Sigismundo Báthori, in turbulente patriae statu ad accusationem Michaelis Vajvodae, iussu Bastae inter Markusfalvam et Matisfalvam die 20 Septembris anni MDC. innocenter peremti sunt».

«Hi fuerant certe praeclaro stemmate nati,
Ornarantque suos nobilitate Lares.
Justitiae semper cultores, atque tonantis
Legis custodes: Turris item Patriae
Kezdiacae sedis Praeses: iugulare Tyrannus
Marcusfalvini censuit ille Getes.»
«Memoriam eorum servat marmor in templo Also-csernatoniensi.»
Ez az emlékkő most is ott van az alsó-csernátoni ev. reform. templomban.
Damokos I. Ferencz és II. István az 1612-ik évben a szebeni országgyűlésen, hol a Báthori Gábor kormányzása és fejedelemsége hanyatló napjait élte, notáztattak, de Bethlen Gábortól, az új fejedelemtől nemsokára kegyelmet nyertek.
Ez időből igen érdekes adat van a családi levéltárban, t. i. Damokos Ferencz menyegzőbe hívó levele. Külczím:
«Generoso Domino Stephano Lázár de Szárhegy Primario Judici regio sedis Siculicalis Csik, Gyergyo et Kászon, Domino mihi semper observandissimo.»
«Szolgálatomat Ajánlom Kdnek mint jó akaró Uramnak! Istentől kivánok Kdnek minden testi és lelki jókat megadatni, mind az Kd kedves házanépével egyetembe.
Kdet mint jó akaró uramot kelletik e felöl megtalálnom, mivelhogy Istennek szent rendeléséből és parancsolatjából s jó akaró uraimnak s atyámfiainak is tetszésekből választottam magamnak jövendőbeli házasságnak rendire az néhai nemzetes és vitézlő Nemes Elek uram leányát Anna asszonyt.
Melynek menyegzői lakadalmának napját egyenlő értelemből végeztük és rendeltük ez jövendő Úrnapja után való vasárnapra u. m. Juniusnak 21-ik napjára itt alsócsernátoni házamnál celebráltatni; Kdet azért szeretettel kérem mint jó akaró uramot, hogy Kd az megirt nap előtt való szombaton legyen jelen jó idején mind asszonyommal ő Kgymével egyetemben, hogy innét megindulhassunk és mehessünk Ilyefalvára hálni, onnét ismét jó reggel megindulván Hidvégre mehessünk és Istennek szent segítsége velünk lévén Csernátonba visszatérhessünk és megjöhessünk.
Mely abbeli Kd jelenlétével hadd dicsekedhessem több jóakaró uraim és atyámfiai között, annak felette teljes életembe szolgálhassam meg Kdnek mint jó akaró uramnak.
Tartsa meg Isten Kdet jó egésségben.
Datum in Also-Csernáton die 31 mai anno Domini 1620.
Generosae Dominationis vestrae
servitor benevolus
Franciscus Damokos.»
Ugyanezen levélnek hátán ez áll:
Memoriale a hivatalos rendekről mikor megházasodtam.
Sepsiből
Béldi Kelemen uram itt volt
Mikó György uram
Mikó Mihály uram itt volt
Daczó László uram itt volt
Mihacs Demeter uram itt volt
Pap János uram itt volt
Angyalosi Mihály uram itt volt
Barothi Ferentz uram mind az anyjával együtt itt volt
Benkő György uram itt volt
Geréb Ferentzné asszonyom.
Vármegyéről
Kemény Jánosné asszonyom itt volt
Lészay Gáspár uram, fogarasi udvar biró.
Apáthy Miklós uram.
Morgondai Györgyné asszonyom nem volt
Marvai Albert uram itt volt
Pribik János uram itt volt
Széki István uram itt volt
Komlodi Horváth György uram itt volt
Brasso várossa
Vásárhelyről itt volt a Biró a város képibe harmadmagával Szabó János.
Ikafalva.
Futásfalva.
Albis.
Az két csernátoni lófő emberek.
Kézdiből
Damokos István uram itt volt
Bernáld Ferentz uram itt voltáth János uram itt volt
Kálnoky János uram itt volt
Apor Lázár uram itt volt
Mátyus János uram itt volt
Károli István uram itt volt
István Deák uram itt volt
Török Mihályné asszonyom itt volt
Barabás Mihály uram itt volt
Orbaiból
Basa uraim Péter és István itt voltak
Mikes Zsigmond uram.Boldizsár uram itt volt vőfély
Jávai István uram itt volt gazda
Imets Mózes uram itt volt.
Ugron Mózes és János uraim itt voltak
Mikes Gáborné asszonyom itt volt
Donáth Pál uram.
Udvarhelyszékről
Nagy Menyhárd uram itt volt
Gyergyóból
Lázár István uram itt volt
Csíkból
Lázár János uram itt volt
Hadnagy Mátyás uram.
Petki Farkasné asszonyom itt volt
Apor Andrásné asszonyom itt volt
Lázár Istvánné asszonyom itt volt.
Az egész Damokos Ferencznek saját kezeírása.
Egyik portai követ Konstantinápolyból 1629. decz. 19-ről írt levelében kéri Bethlen István kormányzót (Gábor fejedelem testvéröcscsét), hogy: «az itt lévő tanuló ifjú legénynek Damokos Mihálynak küldjön Ngd. költséget.» (A levél eredetije a nemzeti múzeum levéltárában.) Lehet azonban, hogy e Mihály más Damokos családból való volt, mert neve a családfán nem fordul elő.
Enyedi krónikája szerint, mit Kállai is átvett, egy Damokos Tamás kapitány a Rákóczi lengyelországi hadjáratában elesett – ez azonban nem felel meg a valóságnak, mert a táborban levő Damokos Tamás és Péter mindketten a krimi rabságra hurczoltattak. Péterről szól a hagyomány, hogy mikor a tatár először vitte ki Jászvásárra, a váltság-díj nem volt ott s a tatár bosszúságában orrát, fülét levágatta. A váltságdíjat pedig beküldötte volt hű jegyese, Petki Judit, de épen magok a vivők elsikkasztották. A hű jegyes nem csüggedett, addig járt a dologban, míg megtudta hová rejtették a pénzt, újra birtokába kerítette s vőlegényét kiváltván, nem tekintette bénaságát, nejévé lett s boldog életet éltek.
Tamásra nézve pedig Béldi Pálnak maradt fenn egy levele Teleki Mihályhoz, melyben írja: «Emlékezzék meg Kd, hogy Damokos Tamás mily jókedvű ember és hogy hányszor mulattunk elmés tréfáin, segítsen Kd. saczczának kicsinálásában, hogy válthassuk haza» stb.* E Damokos Tamás érdekében Kemény János is írt volt II. Rákóczi Györgynek, hogy váltsa ki 1658-ban, de nem volt semmi eredménye, míg aztán 1664-ben, tehát fogsága 7-ik évében, lépett fel ügyében Béldi, még pedig sikerrel.* (Lásd Deák Farkas czikkét a Tatár rabokról a Századok 1885. évi folyamában.) Ugyancsak ott más adat is közölve van, t. i. a rabok közös folyamodványai, melyeket a két Damokos is alá ír s ugyancsak e Damokos Tamás a Béldi Pál féle mozgalomban is tetemes részt vett 1678-ban; török földre menekült, de végre onnan is visszakerülvén, késő vénségben halt meg.
Hogy a család egyik ága bárói czímet szerzett, már említettem, ezek közül származott volt Antal ítélőmester és József őrnagy, de e bárói ág már e század elején kihalt. (1835-ben.)
A most élő Damokosok közül János, Ferencz, Mihály, Dénes tekintélyes földbirtokosok, Antal kir. trvszéki elnök, László kir. táblai bíró stb.
A családfa hiányára nézve egy kiváló adatot kell felhoznom, hogy t. i. a marosszéki ág nincs megemlítve. Marosszéken lakott t. i. az I. báró Damokos Antal, ki 1773-ban marosszéki fő királybíró volt, s ez elő is fordul a családfán; de itt szolgált s lakott is Maros-Kereszturon alsó csernátoni Damokos Péter, 1761-ben Marosszék alkirálybírája, Damokos Sámuel 1784-ben ugyanazon hivatalban, valószínűleg az előbbinek fia, s még e század első felében M.-Kereszturon az ősi kuriában lakott Damokos Domokos (neje Eperjessi leány) és fia Damokos Péter, ki napjainkig élt. Ezek a családfán meg nem említtetnek.

***

A mi a család czímerét illeti, sem a családi levéltárban, sem a közlevéltárakban nem akadtam nyomára, hogy az alsócsernátoni Damokos család czímerlevelet nyert vagy szerzett volna.* Mely eset régi magyar s még inkább régi székely családoknál gyakran fordul elő.* De a közszokás alól ők sem vonhatták ki magokat s az itt látható csínos czímerök volt, a legszokottabb magyar czímer-alakokkal. Nyolczszögű kék mezejű paizs alján zöld halmon arany korona, melyen nyugvó piros mezbe öltözött jobb kar, markában kivont kardot tart, kardhegyén török fő, arany csillag s ezüst hold kiséretében, a paizson nyílt sisak arany koronával, sisaktakaró jobbra ezüst-kék, balra arany-vörös. A czímer egész alkotása a fejedelmi korra mutat, de nem valószínű, hogy a bárói ág is minden bővítés nélkül ezt a czímert viselte volna.

images/1887-88xw183.jpg

***

A «Turul» terjedelme s munkaköre nem igen engedi, hogy e legnépszerűbb székely családok egyikének hagyományairól s mondáiról e helyen bővebben elmélkedjem, de az bizonyos, hogy az egyszerű népmesétől kezdve a népdalon, s balladákon keresztül egész a regényírásig* Jókai Mór is regényben örökítette meg a Damokos családot.* a költészet minden faja foglalkozott a Damokosokkal.
Én csak egyre szorítkozom, t. i. a Póka nevű tatár vezérrel folytatott párharczra, melyre a kihívó pogány bátor szavai után a jó székely vezér kissé nehezen vállalkozott, így szólván:
«Hej becsület, becsület, ha te nem volnál, nekem most nem kellene meghalnom!» De aztán neki durálván magát, a harmadik összecsapásnál a tatár vezér fejét egyetlen csapással leütötte, mire a két tábor csata nélkül ment szét s a tatárok kivonultak az országból. Ez eseményt népies versek is örökítik s korán elhalt jeles költőnk, Zajzoni, balladának is feldolgozta. A Csernáton és Kézdi-Vásárhely közt ma is van egy kis halom, melyet Póka halmának neveznek; mondják, itt volt a páros-viaskodás, sőt a czímerben lévő török főt is Póka fejének tartják.
DEÁK FARKAS.

AZ „ILLYR” CZIacute;MERGYŰJTEMÉNYEK.
(Második és befejező közlemény, tizennyolcz czímerrajzzal.)
2. Az illyr czímergyüjteményekben felsorolt családok és czímereik jegyzéke.

ALAUPOVICH (Alavpović).
Foj. p. 100. l. Bécsi p. CV.
Arany mezőben jobbra ágaskodó, kétfarkú veres oroszlán; mellső lábaival fölfelé kanyarodó fekete félholdat tart. Az érczszinű, aranyos csőrű zárt sisakon kereszt; sisakdísz: veres-arany szalagokból kötött pártából kiálló pávafark, rajta három (2, 1) veres félhold.
Jegyzet. Beszélő czímer. Lav oroszlánt jelent horv.-szerb nyelven.
ALINICH I. (Alinić).
Foj. p. nincs. Bécsi p. CXIII.
Arany jobb haránt gerendával vágott veres mező, balról három homorú, jobbról három domború ezüst félhold. Czk. és czpá. ezüst-veres. Sisakdísz: kékszárnyú, jobbjában zöld babérágat tartó angyal emelkedik ki.
ALINICH II.
Foj. p. nincs. Bécsi p. CLIV.
Három ezüst jobb haránt gerendával vágott veres mező; mindhárom gerendában egy-egy balról jobbra futó veres oroszlán. Czk.-ezüst-veres, a czpá.-ból sd.-ként piros nyelvű, kétfarkú veres oroszlán emelkedik ki, melynek arany koronáján pávafark ékeskedik.
BACHICH (Bakčić).
Foj. p. 96. Bécsi p. CXXV.
Veres mezőben arany jobb haránt gerenda, melyben három fekete félhold, jobbról s balról három ezüst sasszárny. Czk. ezüst-veres, a czpá.-ból sd.-ként arany örvű, piros nyelvű veres kopó ágaskodik.
Jegyzet. Bacsich sopron-megyei magyar nemes család 1718-ban kapott czímeres levelet. Nagy Iván II. 82.
BAOSSICH (Baožić).
Foj. p. 21. Bécsi p. XXVI.
Veres mezőben 16 águ ezüst buzogány. Czk. veres-ezüst; arany-veres fonalú pártán nyugvó nyílt arany koronából fekete, piros nyelvű farkasfej emelkedik ki sd.-ként. Sisakján nincs +.
BARZOËVICH (Barzoević).
Foj. p. 88. Bécsi p. CXIV.
Veres mezőben, arany jobb haránt gerenda, melyben balról jobbra természetes szinű pisztráng, fönt s lent szarvaival, ki – illetőleg befelé fordított egy-egy arany félhold. Czk. veres-arany. Veres-arany fonatú czpá.-ból, nyilt arany koronáju veres felhő emelkedik, körűlötte egy-egy falfarkkal.
BIBICH (Bibić).
Foj. p. 92. Bécsi p. CXXVII.
Arany mezőben egymás fölött felfelé kanyarodó három: fekete, veres, zöld félhold. Czk. b. fekete-arany, j. veres-arany; veres-arany fonatú pártán a sisak fölött, féllábon b. j. fordúlva arany kakas áll.
Jegyzet. Az aradmegyi nemes Bibics család kihalt. A Bibics-alapítványról az 1827. XXIV. t. cz. intézkedik.
BIELAVICH (Bielavić).
Foj. p. nincs. Bécsi p. XCIX.
Nyolczszor ezüst-veressel pólyázott mezőben balról jobbra vonuló j. haránt gerenda, mely felváltva 8 arany és 7 ezüst koczkára van osztva. Czk. veres-ezüst fonatú czpá.-ból b. j. ágaskodó ezüst egyszarvú emelkedik.
Jegyzet. Bielavich György (1638–1659.) tinnini cz. püspök. Nagy Iván II. 103. Említi a Branković-féle nemzedékrend is.
BIELOPERIEVICH (Bieloperiević).
Foj. p. 12. Bécsi p. CLIII.
Veres mezőben ezüst sasszárny, melyet közepén felfelé kanyarodó három arany félholddal ékített veres jobb haránt gerenda föd. Czk. veres-ezüst. Czpá. veres-ezüst fonatú, azon veres sasszárny, melyen ezüst jobb haránt gerenda, csakhogy három veres félholddal.
BILOSSEVICH (Biložević).
Foj. p. 44. Bécsi p. XLIX.
Veres-ezüsttel két rét koczkázott keretű fekete mezőben három egymás fölött balról jobbra futó, arany örvös agár. Czk. fekete-ezüst. Vörös-fekete czpá.-ból arany örvös fekete agár emelkedik ki. Sisakján nincs +.
BISSALICH (Bisaljić).
Foj. p. 47. Bécsi p. LI.
Hasított pajzs; balról fekete, j.-ról veres mezőt közepében egy arany pólya vág, melynek közepében veres felfelé kanyarodó félhold, j. egy kék csillag. Czk. b. fekete-arany, j. veres-arany. Fekete-vörös fonalú czpá.-ból ágaskodó arany ökör emelkedik ki sd.-ként. Sisakon nincs +.
BOGASINOVICH alias DOBRASINOVICH (Bogasinović).
Foj. p. 35. Bécsi p. XL.
Ezüst mezőben, a czímerfő helyén három, szögével lefelé irányuló kékszinű ék, alattok három (2, 1) arany koronás, vörös nyelvű, természetes színű oroszlánfej. Czk. kék-ezüst. Czpá. kék-ezüst, melyből egy kétfarkú aranykoronás veres oroszlán emelkedik ki. Sisakon nincs +.
BOGOPANKOVICH (Bogopanković).
Foj. p. 111. Bécsi p. CXXXVIII.
Ezüst pólyával két részre osztott veres mező. A felső nagyobb mezőben 2–1, szarvaival felfelé kanyarodó ezüst félhold. Az alsó mezőben ezüst czölöp. Czk. veres-ezüst. A veres-ezüst fonatú pártából vágtató természetes szinű patkós lóláb nyúlik ki.
BOSSNICH (Bosnić).
Foj. p. 46. Bécsi p. L.
Kék mező, melyet arany, b. j. irányuló pálcza (b. Nyáry A. fajogarnak nevezi, a németek kulcsnak) két részre oszt; b. hatágu ezüst csillag, j. ezüst félhold. Czk. kék-ezüst. A kék-ezüst pártából piros nyelvű arany oroszlán ágaskodik, mely veres keresztben végződő pálczát tart, a pálcza alatt veres félhold. A sisakon nincs +.
E czímer nyilván Bosznia, a bécsi p. VIII. sz. a. ábrázolt és most is használatban levő u. n. igényczímerének részeiből van összealkotva; a festő csak más színeket alkalmazott. A Sladoevichekkel származnak egy törzsből, melyböl Lattich-Bosnich név alatt kiváltak.
BRAJKOVICH (Brajković).
Foj. p. nincs. Bécsi p. XXII.
Ezüst mezőben j. b. haladó kétfarkú arany koronás veres oroszlán, melynek alakját kétfelől egy-egy kék öblös szarv fogja körül. Czk. ezüst-kék. Sd.-ként nyílt arany koronából piros nyelvű szétterjesztett szárnyú griffmadár emelkedik ki.
Jegyzet. Brajković Péter az ipeki patriarka követe 1606-ban II. Rudolfhoz. Miklosich-Fiedler: Slav. Bibliothek, 1858. 295. l. A Bosniából eredő Brankovicsok czímere ugyanilyen. Ld. Századok 1888, X. f.
BRANILOVICH (Branilović).
Foj. p. 99. Bécsi p. CXV.
Fekete mezőben j. b. irányuló aranyos mezű kar, mely arany keresztvasú ezüst tőrt tart markában. Czk. ezüst-arany. A fekete-arany czp.-án fekete kar nyugszik, mely markában ugyancsak arany keresztvasú olasz formáju tőrkardot tart.
BURMAZOVICH (Burmasović).
Foj. p. 27. 36. Bécsi p. XXXII.
Kék pólyával vágott arany mező, melynek felső részében aranyos nyelvű kiterjesztett szárnyú fekete sas látszik, alsó részében pedig kék kereszt, felső és alsó végein s oldalain egy-egy piros gömb. Czk. ezüst-arany. Sd.-ként nyílt arany koronából piros nyelvű arany koronájú kiterjesztett szárnyú sas emelkedik ki.
CZARNOEVICH (Čarnojević, Zarnoević).
Foj. p. 20. Bécsi p. XXV.
Veres mezőben kétfejű, kiterjesztett szárnyú aranykoronás arany sas. Czk. veres-arany. Sd.-ként nyílt arany koronából kiterjesztett szárnyú piros nyelvű sárkány emelkedik ki.
Jegyzet. Ez a czímer van bevezetve a velenczei aranykönyvbe: Zernovicchio, Cernovicchio név alatt. Közli Siebmacher. Dalmatien. Tab. 55. A magyarországi mácsai és kis-oroszi Csernovics család kétségkívül e családból ered, melyhez a hires ipeki patriarcha is tartozott. Az 1720. kelt magyar armalisban czímerök: kékben jobbra száguldó magyar vitéz. – Az 1793-ban grófságot kapott Cs. Lázár czímerében a szívpajzs az ősi kétfejű sast tartalmazza. Cs. Lázárban különben a grófi ág kihalt. Nagy Iván III. 147.
CZENDISALICH (Čendisalić, Giendisalić).
Foj. p. 122. Bécsi p. XCI.
Veres mező, melyet jobbról-balra egy háromrét 8–9 ezüst-veres koczkára osztott harántos gerenda két részre oszt. Jobbról s balról 1–1 fölfelé kanyarodó ezüst félhold látszik. Czk. veres-ezüst. A veres-ezüst pártából veres színű aranykoronás sellő emelkedik ki, mely kezeiben egy-egy halfarkat tart.
CZETINAVICH (Četinjavić).
Foj. p. 138. Bécsi p. LXXVIII.
Vágott pajzs, melynek felső veres mezejében egy kiterjesztett szárnyú arany sas emelkedik ki. Alsó fekete mezejében három (2, 1) felfelé kanyarodó ezüst félhold látszik. Czk. veres-arany, veres-ezüst fonatú czpá.-ból két egymás felé hajló sasszárny emelkedik ki; a jobb oldalon levő arany-veres, a baloldali veres-arany.
CZIHORICH (Cihorić).
Foj. p. 40. Bécsi p. XLV.
Veres mezőben kiterjesztett szárnyú ezüst egyfejű sas, melyet j. b. három (1, 2) hatágú kék csillaggal ékített jobb haránt ezüst gerenda föd. Czk. ezüst-veres. Az ezüst-veres fonatú czpá.-ból aranykoronájú kiterjesztett szárnyú veres sas emelkedik ki, melynek jobb szárnyán a pajzsban levőhöz hasonló gerenda vonúl végig.
CHUBRETICH (Čubretić).
Foj. p. 113. Bécsi p. CXXXII.
Vágott pajzs. A felső mező arany, az alsó ezüst. A pajzson jobbról-balra egy veres haránt gerenda vonúl végig, melyben három hatágú ezüst csillag ragyog. Czk. ezüst-arany. Az arany-ezüst fonatú pártából két kajla kürt emelkedik ki; itt a baloldali ezüst-arany, a jobboldali arany-ezüst.
DEBELICH (Debelić).
Foj. p. 85. Bécsi p. CI.
Vörös mezőben fölfelé kanyarodó ezüst félhold, felül és alul két-két röpülő ezüst sasszárny, melyeknek középpontját a félhold képezi. Czk. és czpá. vörös-ezüst. Sd. egy természetes színű jobbra ágaskodó elefánt.
DENOVICH (Denović).
Foj. p. nincs. Bécsi p. CLII.
Vörös mezőben kiterjesztett szárnyú koronás arany sas; mellén és szárnyán egy-egy felfelé forduló veres félhold. Czk. és czpá. veres-arany. Sd. vörös-ezüst és ezüst-vörös egymástól elálló két kürt, melyeknek külső oldalán négy-négy párhuzamos háromlevelű hársfaág nyúlik ki.
DESKOEVICH (Deskoević).
Foj. p. 82. Bécsi p. CIV.
Ezüst mezőben három piros szalaggal átkötött szerencsenfej. Czk. és czpá. fekete-ezüst. Sd.-ként egy jobbjában aranymarkolatú és keresztvasú egyenes kardot tartó kiterjesztett szárnyú angyalt látunk.
Jegyzet. A Dechoevich, Deschoevich, Descovich-család, mint Almissában és Risanoban telepes nemes, már 1553. virágzott, czímere azonos a fojniczai és bécsi gyűjteményben közlöttel. Siebmacher i. m. 38. l. és 27. tábla.
DIDLOVICH (Didlović).
Foj. p. 127. Bécsi p. LXXXVIII.
Arany mezőben, a pajzsot három részre hasító vörös ék, melytől jobbra s balra s a szöge mezejében egy-egy kék patkó látszik. Czk. és czpá. kék-arany. Sd.-ként arany pávafark nyúlik ki, melyen fölfelé kanyarodó veres félhold látszik.
DIGNICHICH (Digničić).
Foj. p. 59. Bécsi p. LXV.
Nyolczszor arany-fekete pólyázattal, j. b. haránt gerendázattal, j. b. osztott pajzs. Czk. fekete-arany, sd.-ként nyilt arany koronából piros nyelvű, egyfejű kiterjesztett szárnyú sárkány emelkedik ki.
DIKNICH (Diknić).
Foj. p. 51. Bécsi p. LV.
Ezüst ékkel három részre hasított veres mezőben j. b. és alant háromszirmú nyílt arany korona. Czk. és czpá. veres-arany. Sd.-ként kétfarkú piros nyelvű, ágaskodó kék oroszlán emelkedik ki.
DIVOEVICH (Divoević).
Foj. p. nincs. Bécsi p. CXLVII.
Arany mezőben balról-jobbra haladó piros nyelvű kettős farkú fekete oroszlán, melyet a pajzsot vágólag, három egy vonalban álló kék liliommal díszített, arany pólya fed. Czk. és czpá. fekete-arany, sd.-ként a czímerpajzsban levő oroszlán emelkedik ki, mely jobb lábában veres liliomot tart.
DOBRASINOVICH (Dobrasinović). L. Bogasinović.
Foj. p. 36. Bécsi p. XL.
DRASKOVICH (Drasković). Helyesen a foj. gy. Draxoevich (Dražoević).
Foj. p. 55. Bécsi p. LX.
Harántosan négy részre osztott pajzs. A felső és alsó szelet vörös ezüst koczkázat. A bal és jobb szelet arany mezőben 1–1 kék vadászkürtöt tüntet fel. Czk. j. kék-arany; b. ezüst-veres. Czpá. veres-ezüst, melyből kék örvös, vörös agár ágaskodik, mely jobb lábában kék kürtöt emel szájához.
Jegyzet. A horvátországi trakostyáni Draskovichok ugyancsak Dalmácziából erednek, de ettől teljesen külön család, melyet a bécsi gyüjtemény csak tollhibából nevez Draskovichnak.
DUKADINOVICH (Dukadžinović).
Foj. p. 37. Bécsi p. XLII.
Arany mezőben egyfejű koronázott piros nyelvű, jobbra néző fekete sas. Czk. fekete-arany. Nyílt arany koronán sisakdíszként egyfejű, jobbra tekintő piros nyelvű arany sas áll.
EUZEBIOVICH (Euzebiović).
Foj. p. 112. Bécsi p. CXXIX.
Ezüstben balról jobbra-haladó kétfarkú piros nyelvű arany koronás veres oroszlán. Czk. és czpá. veres-ezüst. Sd. kiterjesztett két veres sasszárny közt jobbról-balra haladó piros nyelvű, kétfarkú, fekete oroszlán.
FRANGEPANICH (Frangepanić).
Foj. p. 119. Bécsi p. CLI.
Ezüst mezőben két egymás felé forduló, ágaskodó aranykoronás veres oroszlán, három arany almát tartván. Czk. veres-ezüst, nyílt arany koronából aranyszínű piros nyelvű koronás sárkány nő ki.
GLAVICH (Glavić).
Foj. p. nincs. Bécsi p. LXXXIV.
Fekete mezőben fölül két, alul két s középen egy piros nyelvű arany oroszlánfej (2, 1, 2). Czk. és czpá. fekete-arany. Sd.-ként b. j. haladó piros nyelvű kétfarkú fekete oroszlán ágaskodik.
GOIKOVICH (Gojković).
Foj. p. 56. Bécsi p. LXI.
Veres mezőt arany kereszt négy részre oszt. 1–4 felfelé fordúlt ezüst félhold, 2–3 hatágú ezüst csillag. Czk. és czpá. veres-arany. Sd.-ként hatágas arany szarvas emelkedik ki.
GREDANOVICH (Gredanović).
Foj. p. 131. Bécsi p. LXXXIII.
Szögével felfelé álló vörös ék ezüst mezőt három részre oszt. Mindhárom szeletben felfelé mászó piros rák. Czk. és czpá. veres-ezüst. Sisakdíszként b. egy ezüst sasszárny emelkedik ki, melyet ezüst rákkal megrakott vörös pólya borít, fölötte hatágú vörös csillag, alatta vörös félhold.
GREBELANOVICH (Grebeljanović).
Foj. p. 16. l. Bécsi p. XXI.
Két keskeny czölöppel kétszer hasított ezüst mezőt pólya vág. J. és b. 1–1 kettős veres liliom. Czk. veres-ezüst. Arany sisakon nyílt arany koronán kétfejű aranykoronás ezüst sas áll, kiterjesztett szárnyain egy-egy veres liliom.
GRUBACHOVICH (Grubačović).
Foj. p. nincs. Bécsi p. LXVIII.
Jobb haránt vágott pajzs. Bal ezüst mezőben fogyó vörös holdszarv, a jobb vörös mezőben három párhuzamos pantallér. Czk. és czpá. vörös-ezüst, sd.-ként balról-jobbra vörös ló ágaskodik.
GRUBISSEVICH (Grubissevič).
Foj. p. 128. Bécsi p. LXXXII.
Fekete mezőben b. j. ágaskodó szárnyas egyszarvú. Czk. és czpá. fekete-arany. Sd.-ként b. j. ágaskodó szárnyas fekete egyszarvú emelkedik ki.
Jegyzet. Bosnyák eredetű család, mely 1555-ben vándorolt ki. Az egyik ág Dalmátiába ment s ott velenczei conte rangra emelkedett, a másik hazánkban Bernjakovich név alatt I. Lipóttól báróságot kapott, de Olovo előnévvel (Olovatz). Az első Bernjakovich az illoki kath. templomban van eltemetve, czímere három rózsával bővült. A család később a Bernátffy nevet vette fel. Egy ága a családnak Krajnába szakadt.
GRUPKOVICH (Grupković).
Foj. p. 49. Bécsi p. LIII.
Fogazattal j. b. harántosan vágott pajzs. A jobb sarok ezüst mezejében hatágú veres csillag, a bal vörös mezőben felfelé forduló ezüst félhold. Czk. veres ezüst; nyilt arany koronából b. j. forduló röpülő sárkány emelkedik ki.
HARNOEVICH (Harnoević).
Foj. p. nincs. Bécsi p. XXVIII.
Jobb haránt gerendával vágott pajzs; a gerendában egymás felett három veres liliom. A pólyától jobbra és balra veres mezőben ezüst kereszt. Czk. veres-ezüst; nyilt arany koronából ezüst-vértű kar nyúlik ki, mely aranymarkolatú és keresztvasú egyenes kardot tart. A keresztvas alsó szárából három arany liliom hull a koronába; a vértezett kartól jobbra két veres kereszt látszik.
HARSICH (Harsić).
Foj. p. nincs. Bécsi p. XXIII.
Hasított pajzs. B. arany mezőben veres liliom, j. veresben arany liliom. Czk. vörös-arany. Nyílt arany koronából j. felében vörös, b. felében arany liliom emelkedik ki, melynek j. szirmán arany félhold, középső szirmán arany-vörös félhold, bal szirmán veres félhold látszik.
Jegyzet. E nemzetséghez tartozott Osztoja bosnyák király s fia Christich Pál. A család Christich, Cristich, Giablanovich, Giovannizzio, Harsich, Harstich, Hartich, Jablanovich, Karstich néven fordul elő.
A két czímer-gyűjteményben közlött czímer megegyezik a Giovannizio dalmát család mai czímerével, mely e szerkezetében kétségtelenül ujabb keletű. Siebmacher i. m. 47. 108. l.
HUANKOVICH (Huanković).
Foj. p. 117. Bécsi p. CXXXII.
Arany mezőben harántos veres kereszt, melynek közepén fölfelé álló ezüst félhold van. Czk. és czpá. veres-arany. Sd. egy kiemelkedő piros nyelvű, szembe forduló arany oroszlán.
JABLANICH (Jablanić).
Foj. p. 24. Bécsi p. XXIX.
Vörös mezőben háromtornyú, egykapujú aranyvár, jobbról-balról és alatta 1–1 arany liliom. Czk. veres-arany. Sd. veres háromtornyú egykapujú vár.
Jegyzet. Hagyomány szerint egy törzset képez a Harsich-Christichekkel. A Jablanichok később Paulanichokká lettek, s a nevökhöz a Fontana melléknevet illesztették. A Paulovich-Fontanák őse: Paulovich Máté Macarscába telepedvén, velenczei contevé lett, czímere azonos az itt leírottal.
JAKSICH (Jaksić).
Foj. p. nincs. Bécsi p. CLV.
Vágott pajzs. A felső ezüst mezőben kiemelkedő kétfarkú piros nyelvü veres oroszlán. Az alsó mező hasított, jobbról arany-fekete jobb haránt gerendák, a baloldalában felváltott rendben ugyanilyenek.
Jegyzet. Lesinai család, mely de Giaza néven már a XIV. században szerepel. Később Hettoreo, Piretich és Piritei néven is előfordúlnak. Siebmacher 10. 50. 70. 72. ll. – Az itt leírt czímer a Piretichekével azonos. A Nagy-Laki Jaksichok (Jaksith) hazánkba a XV. században telepedtek Rasciából. Czímerök azonban emettől különbözik. (Istvánffy lib. III.)
JAMOMETOVICH (Jamometović).
Foj. p. 75. Bécsi p. CII.
Fekete mezőt arany, 3-szor ormózott czölöp hasít; job. felfelé álló három ezüst félhold egymás fölött. Czk. czpá. fekete-arany. Sd. egy aranyos íját kifeszítő, b. j. fordúló aranykoronás fekete Triton.
JAGROSALICH. (Jagrosalić).
Foj. p. nincs. Bécsi p. CLVII.
Vörös mezőben három aranykoronás, arany griff-fej (2–1). Czk. és czpá. veres-arany. Sd.-ként vörös egyszarvú emelkedik ki.
JUGOVICH (Jugović).
Foj. p. nincs. Bécsi p. CLVI.
Arany mezőben veres pólya, annak közepében egyfejű jobbra néző arany sas, vele egy vonalban j. s b. egy-egy arany liliom. Czk. és czpá. veres-arany. Sd. kiterjesztett szárnyú veres nyelvű, jobbra néző aranysas, melynek fejére egy veres liliom van illesztve.
Jegyzet. Risanóban telepes bosnyák család, másként Chivkovichnak is nevezik őket. Siebmacher 103. l. 59. t.
KACHICH. (Kačić).
Foj. p. 30. Bécsi p. XXXV.
Arany mezőben, j. néző veres, veres nyelvű aranykoronás röpülő sárkány. Czk. ezüst-arany. Sd. veres nyelvű, aranykoronás, jobbra néző arany sárkány emelkedik ki.
Jegyzet. A Kačić-nem (gens Catzitzorum) Spalato körül lakott; egy állítólag bosnyák eredetű Kačić-család Lesinába szakadt a Miossichokkal együtt az itt leírotthoz hasonló czímert használt. Arma di Lesina és Siebm. 51. l.
KASTRIOCHICH (Kastriočić).
Foj. p. 19. l. Bécsi p. XXIV. (A sorrendben íráshibából XXVI).
Arany mezőben, veres nyelvű kétfejű fekete sas, a fej-közi kék ékben ezüst csillag. Czk. fekete-arany. Nyilt arany koronán sdként aranykoronás veres sas áll.
Jegyzet. Skander bég, mint velenczei patriczius, czímerkép veres mezőben balról-jobbra irányúló kardos kart használt.
KLESSICH (Klešić).
Foj. p. Bécsi p. XC.
Vörös mezőben hármas arany fogazat. Czk. és czpá. veres-arany, sdként veres nyelvű aranykoronás jobbra néző röpülő arany sárkány emelkedik ki.
KLUPKOVICH (Klupković).
Foj. p. nincs, Bécsi p. C.
Fekete mezőben, két párhuzamos, szögével felfelé álló arany ék, fölöttük ezüst félhold, ettől jobbra és balra egy vonalban arany liliom. Czk. és czpá. fekete-arany. Sd.-ként fekete, jobbra ágaskodó kőszáli kecske emelkedik ki.
KOBILICH (Kobilić).
Foj. p. nincs. Bécsi p. CXXXIII.
Vörös mezőben három jobbra néző ezüst lófej (2, 1). Czk. és czpá. veres-ezüst. Sdként jobbra vágtató veres ló emelkedik ki.
Beszélő czímer. Kobila szerbűl kanczát jelent.
KOPCHICH (Kopčić).
Foj. p. 54. Bécsi p. LXX.
Nyolcz veres és ezüsttel koczkázott mezőben jobbra néző arany koronás, piros nyelvű egyfejű fekete sas. Czk. fekete-ezüst. Czpá. veres-ezüst. Sdként veres ezüsttel koczkázott jobbra tekintő piros nyelvű arany koronás egyfejű ezüst sas.
Jegyzet. Boszniában, illetőleg Herczegovinában ma él a Kopčić bég-család.
KOPIEVICH. (Kopiević).
Foj. p. 36. Bécsi p. XLI.
Veres mezőt arany kereszt négy részre oszt. A kereszt közepében négylevelű kék lóherben ezüst félhold, a mezőkben kék alapon egy-egy ezüst kigyó. Czk. és czpá. veres-arany. Sd.-ként egy jobbra vágtató szürke ló emelkedik ki.
KOSSACHICH (Kossačić).
Foj. p. 22. Bécsi p. XXVII.
Veres mezőben jobbról-balra haránt három párhuzamos ezüst gerenda. Czk. veres-ezüst, nyilt koronából j. néző kétfarkú kék oroszlán emelkedik ki, mely előlábaiban kettős ezüst kereszttel diszített veres lobogót tart.
Jegyzet. A Kossachich-család hagyomány szerint a Comnenektől származik s Cazazzi, Cosazich, Cosavchich, Cosazich, Kosacich, Kossachich és Kossochich, s Cossinich néven fordul elő. A sebenicói Cossinichok (Conti di S. Saba) czímerökben (négyelt paizs) a második negyedben ezt a czímert használják, mely Katalin bosnyák királyné római sírkőbeli czímerével teljesen megegyezik. Siebm. 37.
A velenczei aranykönyvben a Casa di Cossazza czímere: arany mezőben három veres j. haránt gerenda, a bal sarokban veres kereszt.
KOSZOUICH. (Kosović).
Foj. p. 103. Bécsi p. CXXXV.
Veres mezőben jobbról-balra haránt ezüst gerenda, melyben jobbról-balra egy sorjában három fekete rigó áll. Czk. és czpá. veres-ezüst. Sd.-ként egy jobbra tekintő piros nyelvű arany koronás fekete színű hármas vörösfarkú oroszlán.
Jegyzet. Beszélő czímer. Koszova szerbűl rigót jelent. A traui Cossovich-család czímere: kékben természetes színű fa ágán ülő fekete rigó.
KOSZTANICH (Kostanić).
Foj. p. 29. Bécsi p. XXXIV.
Vágott pajzs. A felső fekete mezőben jobbra vágtató ezüst egyszarvú emelkedik ki, az alsó ezüst mezőben egy szögével felfelé álló fekete ék. Czk. fekete-ezüst. Nyilt arany koronából j. vágtató fekete egyszarvú emelkedik ki.
Jegyzet. Felső-Dalmácziában élt a Costanich, Costagnich, Conti di Coziza et Primordia-család, melynek czímere a föntebbivel azonos. Siebmacher 104 l.
KOTROMANICH (Kotromanić).
Foj. p. 12 l. Bécsi p. XVII.
Arany mezőben három párhuzamos jobbról-balra harántos kék gerenda, melyen kétfarkú veres nyelvű fekete oroszlán jobbra ágaskodva halad. Czk. kék-arany. Nyilt arany koronából j. néző veres kétfarkú oroszlán emelkedik ki, mely kezeiben liliomban végződő arany pálczát tart.
Jegyzet. A család nemességét a XVII. század végén Velencze megerősítette. E megerősítő oklevél a Livno környékén élő Kotromanovich-család birtokában van, melyet szomszédaik mint a Kotromanok utódait tisztelnek.
KOWACHICH (Kovačić).
Foj. p. nincs. Bécsi p. XXIII.
Ezüst mezőben j. b. harántos veres gerendában három ezüst félhold egy vonalban. Fölül s alul hatágu veres csillag. Czk. ezüst-veres; nyilt arany koronából j. kiemelkedő piros nyelvű természetes színű párducz.
Jegyzet. Almissai nemesek, kik a Gliubatovichokkal együtt ehez hasonló czímert használtak. Siebmacher 104. A magyarországi Kovachich de Topolovecz és Kovachich de Senkvicz családok czímere más.
HRABRENOVICH (Hrabrenović).
Foj. p. 105. Bécsi p. CXXXVII.
Vörösben három (2, 1) ezüst szárnyas sasköröm. Czk. és czpá. veres-ezüst. Sd. ezüst szárnyas sasköröm jobb felé.
KRAJCHINOVICH (Krajčinović).
Foj. p. 113. Bécsi p. LXXXIX.
Vörös mezőben három párhuzamos ezüst ékezet hegyével fölfelé; a középsőben egymás fölé ágaskodó egyfarkú vörös oroszlán, négyágú nyilt arany koronát tart. Czk. és czpá. vörös-ezüst. Sd.-ként piros nyelvű, veres kétfarkú arany oroszlán ágaskodik jobb felé.
KRASOEVICH (Krasoević).
Foj. p. 109. Bécsi p. CXLII.
Ezüst mezőt arany kereszt négy részre oszt. A kereszt rövidebb szárán egy sorjában három vörös golyó. Czk. és czpá. veres-arany. Sd.-ként jobbra egy vértes kar emelkedik ki, mely kezeiben harczi bárdot tart.
KNEZOVICH (Knezović).
Foj. p. 98. Bécsi p. CXXII.
Veres mezőben szögével fölfelé álló ezüst ék; j. b.-ról és az ék szögében egy-egy egykapujú, háromtornyú ezüst vár. Czk. és czpá. veres-ezüst. Sisakdísz: egykapujú háromtornyú veres vár.
KRISICH (Krisić).
Foj. p. 123. Bécsi p. XCII.
J. b. haránt vágott pajzs; j. ezüstben kék liliom, b. vörösben lóherés végű ezüst kereszt. Czk. j. veres-ezüst, b. kék-ezüst. Czpá. vörös-ezüst, melyből ezüst örvös veres agár ágaskodik jobb felé.
Jegyzet. A Chrisich, Kriscich, Krixich család állítólag egy a bosnyák Ostoja-Christichekkel. Korjenić-Neorić, a bécsi példány s a fojniczai gyűjtemények ezzel megegyező czímert tüntetnek fel. Siebmacher, 52. l.
KRUSICH (Krusić).
Foj. p. 97. Bécsi p. CXXIV.
Aranyban j. néző egyfejű piros nyelvű fekete-ezüst koczkás sas. Czk. és czpá. fekete-arany, melyen j. tekintő kiterjesztett szárnyú piros nyelvű, egyfejű sas ül.
Jegyzet. A kusalyi Krusithok más czímert használtak.
KUKRECHICH (Kukrečić).
Foj. p. 80. Bécsi p. XCIV.
Kék mezőben három párhuzamos keskeny aranyczölöp, melyet ezüst-veressel koczkázott pólya vág. – Czk. és czpá. kék-arany, melyből sd.-ként jobbra fordult, kétfarkú zöld oroszlán emelkedik ki.
KUTLOVICH (Kutlović).
Foj. p. 76. Bécsi p. CXI.
Jobbról-balra harántos veres-ezüst koczkázatú gerendával vágott arany mezőben j. arany félhold, b. arany kereszt. Czk. és czpá. veres-arany. Sd.-ként kétfarkú arany oroszlán j. fordúlva emelkedik ki.
Jegyzet. A magyarországi borsod-megyei Kudlovichok Nógrád megyéből származnak.
LUBETICH (Lubetić).
Foj. p. 62. Bécsi p. LXVII.
Öt párhúzamos arany foggal ékes jobb haránt gerendával vágott veres mező. Jobbról-balról hatágú ezüst csillag. Czk. j. veres-ezüst, b. veres-arany. Czpá. veres-arany, melyből jobbra néző kétfarkú veres oroszlán emelkedik ki.
LUBIBRATICH (Ljubibratić).
Foj. p. 65. Bécsi p. LXX.
Arany jobb harántos gerendával vágott veres mező; a gerendában természetes színű borz-karom, j.–b.-ról hat ágú ezüst csillag. Czk. j. veres-arany. b. veres-ezüst. Czpá. veres-ezüst, melyen jobbra néző kékfarkú természetes színű borz ül.
Jegyzet. Régi dalmát nemzetség, mely 1010 óta velenczei conte. 1571. egy Ljubibratich rasciai despota. 1760. Trebinjei Ljubibratich Jeromos Mária Terézia királynőtől osztr. báróságot kap. Czímerökben benne foglaltatik az ősi borzkarom. Siebmacher 54 l.
LUBKOVICH (Lubković).
Foj. p. nincs. Bécsi p. CXXXIX.
Arany mezőben b. j. egymás fölött párhuzamosan haladó három veres oroszlán Czk. czpa. veres-arany. Sd.-ként jobbra néző piros nyelvü kétfarkú arany oroszlán emelkedik.
Jegyzet. A magyarországi Lukovich, illetőleg Luchkovitz család Trencsén-megyéből ered és 1625. kapott nemességet. Nemes levele a váczi káptalan O. 49 sz. a. E dalmát vagy bosnyák családból származik valószínűleg Lukovich, a híres karabélyos horvát ezredes. (Ballagi Aladár. Horvát karabélyosok.)
MARTINUSEVICH (Martinusević).
Foj. p. nincs. Bécsi p. CXXI.
Veres mezőben kétfarkú piros nyelvű arany oroszlán ágaskodik b. j. felé. Czk. és czpá. veres-arany. Ez utóbbin jobbra forduló veres oroszlán áll, kezeiben aranymarkolatú és keresztvasú egyenes kardot tartván.
Jegyzet. Martinuzzi Fráter György családi czímere – a mint Utješenović «Das Leben Georg Utjesenović» cz. m. 18. l. a szamos-ujvári M. kastély kapuja fölött látható czímer után közli: kék mezőben kiemelkedő j. ágaskodó term. színű egyszarvú, melyhez a barát még a pálosok jelvényét, a hollót is felvette.
MARULOVICH (Marulović).
Foj. p. nincs. Bécsi p. CXLVI.
Vágott pajzs. A felső veres mezőben ezüst teljes kereszt. Az alsó ezüst mezőben b. j. harántos, egy sorjában három növő ezüst félholddal ékes gerenda. Czk. és czpá. veres-ezüst. Sd. egykapujú 3 tornyú arany vár.
Jegyzet. A czímer teljes elüt a spalatoi Maruli, Marulli családétól.
MARGITICH (Margitić).
Foj. p. 60. Bécsi p. LXVI.
Ezüst mezőben j. b. harántos fekete czímerpálcza, b. egy-egy kék liliom. Czk. és czpá. kék-ezüst. Sd.-ként egy ezüst ruhájú kiterjesztett szárnyú jobbra néző angyal arany trombitába fú.
MASNOVICH (Masnović).
Foj. p. 94. Bécsi p. CXXVIII.
Veres mezőben három kiterjesztett szárnyú egyfejű ezüst sas, jobbra néző fejjel. (2–1). Czk. és czpá. veres-ezüst. A pártán j. néző piros nyelvű egyfejű sas áll.
Jegyzet. Siebmacher (58. l.). szerint létezett Scardonában egy Marovich nevű bosnyák eredetű család.
MATEIKOVICH (Matejković).
Foj. p. 48. Bécsi p. LII.
Vágott pajzs; a felső arany mezőben jobbra néző, piros nyelvű, egyfejű fekete sas, az alsó veres-ezüsttel (csürlősen) koczkázott mezőn fekete czölöp. Czk. j. arany-fekete, b. ezüst-veres. Czpá. fekete-veres. Sd.-ként piros nyelvű, aranykoronás, jobbranéző egyfejű fekete sas emelkedik ki.
Jegyzet. Római eredetű család, mely 1241 körül jött Trauba s 1268-ban az ottani Nobiltá soraiba fölvétetett. A dalmát ág kihalt, míg a római ág Matthei, de Matteis néven tovább virágzott. Czímerök némi eltéréssel megegyezik az itt közlöttel. Siebmacher 64. tábla.
MEHLINICH (Melinić).
Foj. p. 124. Bécsi p. XCIII.
Aranyzöld (csürlő) koczkás j. b. haránt pólyával metszett veres mező. Czk. és czpá. veres-ezüst, mely utóbbin sd.-ként j. forduló piros nyelvű zöld oroszlán ül.
MERNIAVCHICH. (Mrnavčić).
Foj. p. 14. l. Bécsi p. XIX.
Veres kereszttel négyelt ezüst pajzs. A kereszt közepén jobbra néző kiterjesztett szárnyú ezüst sas, a négy czímernegyedben 1–1 kék kajla szarvával felfelé forduló félhold. Czk. veres-ezüst. Sd.-ként nyilt arany koronából mezítelen nő emelkedik, ki jobb kezében veres-fehér hegyes végű lobogót tart, melynek veres foszlányán ezüst félhold, ezüst foszlányán veres egyfejű sas díszlik. A lobogó végét balkezében tartja a nő.
Jegyzet. Marenani, Marenauich, Marnacuich, Mergnauchich, Mergnavich, Mernjavčević, Mrnjavčić és Vucassino néven fordul elő a hazánk történetében Hunyady János alatt oly nagy szerepet játszott bosnyák eredetű család. Czímerök – az itt közlöttől kissé eltérőleg – a páduai egyetem évlapjában is megvan. – A Siebm. 58. Lehoczky Stem. II. 236. Kerchelich Not. prael. p. 27. – L. a Mrnjavcsevicsekről Glasnik XLVI. 215–229.
MILIENOVICH (Miljenović).
Foj. p. 58. Bécsi p.
Ezüst pólyával vágott veres mező, a felsőben egy vonalban két, szarvaival fölfelé álló ezüst félhold, az alsóban egy ezüst félhold. Czk. és czpá. veres-ezüst. Sd.-ként jobbra néző egyfejű veres sas áll.
Jegyzet. Milienovich Radosláv 1439-ben Boszniából jött Trauba, s nevét Canalra változtatta. Czímerök az itt közlöttel egyezik. Siebm. 33.
MIRILOVICH (Mirilović).
Foj. p. 89. Bécsi p. XCVIII.
Zöldben öt, szarvaival fölfelé fordúló arany holdszarv. (2, 1, 2). Czk. és czpá. zöld-arany. Sd. jobbra ágaskodó, veres nyelvű ló emelkedik ki.
Jegyzet. A magyarországi Mirillovics-család 1731-ben kapott nemességet.
MOKROVICH (Mokrović).
Foj. p. 107. Bécsi p. CXXX.
Ezüst pólyával vágott veres mező, a felsőben két, az alsóban egy arany oroszlánfej. Czk. j. veres-ezüst, melyből jobbra kétfarkú, piros nyelvű fekete oroszlán emelkedik ki.
MORLAKOVICH. (Morlaković, a foj. czk. Morovlaxich).
Foj. p. 45. Bécsi p. LXIII.
Ezüstben háromtornyú, egykapujú veres vár, középső rövidebb tornya fölött veres félhold. Czk. és czpá. veres-ezüst. Sd. egy a cz. pajzsával teljesen azonos ezüst vár.
MUSZIEVICH (Musiević).
Foj. p. Bécsi p. CXLIX.
Veres j. b. haránt gerendával metszett ezüst mező, j. s b.-ról sorjában j. b. 3 szirmú rózsa. Czk. és czpá. veres-ezüst. Sd. egy fejével balra forduló, szájában patkót tartó strucz áll.
NEHORICH (Nehorić, Neorić).
Foj. p. 137. Bécsi p. LXXVII.
Ezüstben b. j. ágaskodó kétfarkú aranykoronás veres oroszlán, melyet j. b. harántos arany, három veres félholddal ékes gerenda fed. Czk. és czpá. veres-ezüst. Sd.-ként: jobbra néző aranykoronás veres oroszlán emelkedik ki.
NEMANICH (Nemanjić).
Foj. p. 13. l. Bécsi p. XVIII.
Vörös mezőben kétfejű aranykoronás ezüst sas, karmai mellett 1–1 arany liliom. Czk. veres-ezüst. Nyilt koronából veres ezüsttel pólyázott kétfejű, jobbra néző sas emelkedik ki, karmaiban veresnyelű arany liliomban végződő pálczát tart.
Jegyzet. Szerbia mai czímerének egyik fő alakja.
NIMICHICH (Nimičić).
Foj. p. 110. Bécsi p. CL.
Arany mezőben, szögével felfelé fordúlt fekete ék. J. b. s az ék alatt 1–1 piros nyelvű fekete oroszlánfej. Czk. és czpá. fekete-arany. Sd.-ként j. b. fordúló kőszáli arany kecske emelkedik ki.
NOVAKOVICH (Novaković).
Foj. p. 41. Bécsi p. XLVI.
Pantallérosan metszett pajzs, jobbról veresben kiterjesztett szárnyú jobbra néző arany egyfejű sas; balról: aranyban veres félhold, fölötte 6 ágú veres csillag. Czk. és czpá. veres-arany. Sd.-ként jobbra néző, szájában patkót tartó ezüst strucz ül.
Jegyzet. A czímer némi hasonlóságot mutat a Herczegovinából származó Nonkovichokéval, de ebből a család azonosságára nem lehet következtetni. Siebm. 65. A magyarországi Novakovich-család II. Lipóttól kapta nemességét. Nagy I. VIII. 169. Előfordúl Tagányi jegyzékében egy Novák de Bozna nevű család is.
OBLACHICH (Oblačić).
Foj. p. 52. Bécsi p. LVI.
Ezüst-veressel pólyázott (3, 3) mezőben b. j. ágaskodó, aranykoronás piros nyelvű fekete griff. Czk. és czpá. veres-ezüst. Sd. ként jobbra néző piros nyelvű arany griff emelkedik ki.
Jegyzet. Oblacsics Radoszláv 1751-ben Mária Terézia királynőtől kapott nemeslevelet. Nagy Iván. VIII. 195.
OCHMUCHEVICH (Ohmučević).
Foj. p. nincs. Bécsi p. XXXI.
Fekete mezőben két párhuzamos arany pólya, j. b. ezüst czímerpálcza vonúl végig. Czk. fekete-arany. Nyílt arany koronából két arany-fekete sasszárny emelkedik ki, melyen jobbról ezüst czímerpálcza vonúl végig.
Jegyzet. Boszniából eredő, Raguzában telepes család, melynek a Gargurichokkal közös, a leirottal egyező czímere volt, kihalt. Siebmacher 66.
ORLOUICH (Orlović).
Foj. p. nincs. Bécsi p. CXLIV.
Hasított pajzs, melynek jobb ezüst felében fekete, bal fekete felében ezüst egyfejű aranykoronás piros nyelvű sas. Czk. és czpá. fekete-ezüst. Sd. kiemelkedő piros nyelvű j. néző egyfejű sas.
Jegyzet. Orlovchich Gergely 1526. Jajczánál küzdött. O. János Mohácsnál esett el. Nagy I. VIII. 261. l.
PARMESANICH (Parmesanić).
Foj. p. 83. Bécsi p. CXII.
Veres mezőben három arany hegyben végződő födött serleg (cocus) (2, 1). Czk. és czpá. veres-arany. Sd. vértes kar, mely ar. markolatú és a. keresztvasú egyenes karddal vág jobb felé.
PASZACHICH (Pašačić).
Foj. p. 74. Bécsi p. CVI.
Ezüst pólyával vágott veres mező; a felsőben: egy sorjában három arany liliom, az alsóban felfelé forduló arany félhold. Czk. és czpá. veres-arany. Sd.-ként balra néző arany örvös, emberfejű veres ökör áll.
PIKIELOMENOVICH (Pikjelomenović).
Foj. p. nincs. Bécsi p. CXXXI.
Ezüst mezőt kék egyenlő szárú kereszt négy részre oszt, melyet arányosan öt (2, 2, 1) felfelé forduló ezüst félhold díszít. – Czk. és czpá. kék-ezüst. Sd. piros nyelvű jobbra néző arany repülő sárkány emelkedik ki.
POKRAICHICH (Pokrajčić).
Foj. p. nincs. Bécsi p. CXXIII.
Ezüst mezőt veres egyenlő szárú kereszt négy részre oszt; a czímernegyedekben: egy-egy négylevelű kék rózsa. Czk. és czpá. kék-ezüst. Sd.-ként két j. néző, csőrében arany gyűrűt tartó hattyúfej. Említi a Brankovics-féle genealogia is.
PREDOEVICH (Predoević).
Foj. p. 66. Bécsi p. LXXI.
Feketében két párhuzamos ezüst pólya, a felsőben két hatágú veres csillag, az alsóban egy 6 ágú veres csillag. Czk. és czpá. fekete-ezüst. Sd.-ként jobbra néző veres nyelvű, kétfarkú fekete oroszlán emelkedik ki.
PRELASOVICH (Prelasović).
Foj. p. 120. Bécsi p. CXXXVI.
Arany mezőt veres egyenlő szárú kereszt négy részre oszt; a czímernegyedekben: egy-egy kifelé forduló fekete félhold. Czk. fekete-arany. Czpá. veres-arany. Sd. jobbra ágaskodó arany bárány.
RADIELOVICH (Radielović).
Foj. p. 42. Bécsi p. XLVII.
Ezüstben jobbról-balra harántos veres gerenda. Czk. és czpá. veres-ezüst. Sd. jobbra ágaskodó ezüst egyszarvú.
RAIKOVICH (Rajković).
Foj. p. 108. Bécsi p. CXLIII.
Nyolczszor ezüst veressel pólyázott mező; a második ezüst pólyában két, a harmadikban egy fekete kereszttel. Czk. és czpá. veres-ezüst. Sd. jobbra ágaskodó veres egyszarvú.
RESCIEVICH (Rešiević).
Foj. p. nincs. Bécsi p. LXXV.
Kékben ezüst kereszt. Czk. és czpa. kék-ezüst. Sd.-ként jobbra néző piros nyelvű egyfejű ezüst sas ül.
RESSICHICH (Ressičić, Rešić, Resich).
Foj. p. 50. Bécsi p. LIV.
Arany mezőben veressel ormózott keskeny arany pólya. A felső mezőben két veres, az alsóban egy veres szalaggal átkötött szerecseny fej. Czk. és czpá. arany-fekete. Sd.-ként jobbra néző veressel átkötött fejű szerecseny, jobbjában három ezüst nyilat, baljában arany tegzet tart.
Jegyzet. Trauba menekült bosnyák család, mely Barbarich nevet is viselt. Siebm. 127.
RUBECHICH (Rubečić, Rubčić).
Foj. p. 57. Bécsi p. LXII.
Veres ezüst koczkázatú, j. b. harántos gerendával metszett pajzs. Jobbról és balról veres mezőben piros nyelvű koronás arany oroszlánfej. Czk. és czpá. veres-arany. Sd. jobbra ágaskodó veres kétfarkú oroszlán.
SAGRIEVICH (Sagriević, Sagrielović).
Foj. p. nincs. Bécsi p. LIX.
Ezüst-veres koczkázatú mezőt j. b. harántos arany gerenda metsz, melyben három veres félhold van. Czk. és czpá. veres-ezüst. Sd. veresnyelvű j. forduló egyfejű arany sas emelkedik.
SANTICH (Santić).
Foj. p. 134. Bécsi p. LXXXVI.
Vágott pajzs. A felső vörösben két arany liliom közt arany patkó. Az alsóban aranyban két veres liliom közt veres patkó. Czk. és czpá. veres-arany. Sd.-ként j. ágaskodó veres ökör emelkedik ki.
SARKOEVICH (Sarkoević).
Foj. p. 43. Bécsi p. XLVIII.
Aranyban veres ékezet. A két arany czímerszeletben egy-egy veres, szarvaival felfelé fordúlt félhold. Czk. és czpá. arany-veres. Sd.-ként jobbra forduló piros nyelvű kétfarkú kék oroszlán.
SEGLIGOVICH (Segligović).
Foj. p. nincs. Bécsi p. CXXXIV.
Fekete mezőt j.-b. harántos gerenda metsz, mely három ötlevelű piros rózsával ékes; a fekete arany köpönyegből sisakdíszként fekete velenczei sapkájú férfi emelkedik ki.
SESTOKRILOVICH (Šeštokrilović).
Foj. p. 67. Bécsi p. LXXII.
Arany mezőben három veres szárnyú marokban egyenes, aranymarkolatú tőrkard (2, 1). Czk. veres-arany. Czpá. veres-ezüst. Sd. jobbra néző, jobbjában tőrös kardot tartó piros nyelvű arany griff emelkedik.
Jegyzet. Šeštokrilović bég az 1737. háborúban szerepet játszott. Mehemed bég Kapatenović: Boj. etc. 1888.
SESTRICHICH (Šestričić).
Foj. p. 70. Bécsi p. LXXIV.
Négyelt pajzs, (1–4) arany, (2–3) fekete; j. b. harántos fekete gerendában növő ezűst félhold, jobbról-balról hatágú ezüst csillag. Czk. és czpá. fekete-arany. Sd.-ként ötágas fekete szarvas emelkedik ki.
SIJCH (Sijić).
Foj. p. nincs. Bécsi p. CIII.
Harántosan négyelt pajzs, felül-alul fölfelé fordúló ezüst félhold, jobbról s balról ezüstben 6 ágú veres csillag. Czk. és czpá. veres-ezüst. Sd. kétfarkú piros nyelvű jobbra fordúló arany oroszlán.
SKOROËVICH (Skoroević).
Foj. p. nincs. Bécsi p. XXX.
Veresben kétfejű aranykoronás fekete sas. A fejközben ezüst félhold, fölötte 6 ágú ezüst csillag. Czk. veres-arany; nyílt koronán sdként ezüst félholdon jobbra nézőleg, tüzet okádó koronás zöld sárkány ül, jobb kezében görbe kardot, bal kezében arany gyűrűt tartván, fölötte 3 szirmú herczegi korona.
Jegyzet. Egy buduai, Franjo-Skoroevich nevű barát 1651. említtetik. Črnčić Dvie razpravie. 6. l. Ez hihetőleg a bécsi példány dedicatorának a fia.
SLATONOSOVICH (Slatonosović).
Foj. p. 34. Bécsi p. XXXIX.
Hasított pajzs; jobbról arany, balról veres mező, melyet jobbról veres, balról aranyszárú ék borít. A jobb száron arany, a balon veres, a szögben arany-veres félhold. (1, 2) Czk. veres-arany. Nyílt arany koronából sd. jobbra néző piros nyelvű, jobbról piros, balról arany sas.
SMILOEVICH (Smiloević).
Foj. p. nincs. Bécsi p. XKXII.
Veresben jobbról-balra benyúló ezüst fog. Czk. és czpá. veres-ezüst. Sd.-ként jobbra ágaskodó ezüst egyszarvú.
SMOKRONOVICH (Smokronović).
Foj. p. 90. Bécsi p. CX.
Veresben ezüst kereszt. Czk. czpá. veres-ezüst. Sd.-ként szembe fordúló aranykoronás, kezeiben félholdban végződő, kettős-farkát fogó veres Triton.
SORALOVICH (Soralović).
Foj. p. nincs. Bécsi p. LXXXVII.
Aranyos-harátn kereszttel négyelt veres mezőben négy ezüst sasszárny. Czk. és czpá. veres-ezüst. Sd.-ként jobbra néző egyfejű veres sas emelkedik ki.
STANKOVICH (Stanković).
Foj. p. 77. Bécsi p. CVIII.
Feketében három, szarvaival lefelé fordúló (2, 1) arany félhold. Czk. és czpá. fekete-arany. Sd.-ként kétfarkú piros nyelvű veres keresztet tartó oroszlán ágaskodik.
SVIEZDICH (Zviezdić).
Foj. p. 32. Bécsi p. XXXVII.
Ezüst mezőben j. b. harántos veres pólyában három hatágú ezüst csillag. Jobbról s balról 1–1 ötlevelű piros rózsa. Czk. veres-ezüst. Sd. veres sasszárny, melyen ezüst haránt pólya három fekete csillaggal, fölötte és alatta egy-egy ötlevelű ezüst rózsa.
Jegyzet. Beszélő czímer: zviezda = csillag.
SUPANOVICH (Supanović).
Foj. p. 135. Bécsi p. LXXIX.
Ezüstben fekete ék. A szeletekben 3 egyfejű veres sas. Czk. és czpá. veres-ezüst. Sd. Jobbra néző kiemelkedő piros nyelvű aranykoronás egyfejű ezüst sas. Du Fresne e czímert, mint az Altoman Miklósét közli.
SZENKOVICH (Šenković).
Foj. p. 118. Bécsi p. CXLVIII.
Hasított pajzs. Jobbról s balról 3 ezüst jobb haránt gerenda. Czk. és czpá. vörös-ezüst. Sd. j. ágaskodó barna hatágas szarvas emelkedik ki.
SZLADOEVICH (Szladoevich).
Foj. 53. Bécsi p. LVIII.
Három ezüst-veres czölöppel metszett pajzson jb. pólyával borított, mely 3 növő arany félholddal ékes. Czk. és czpá. veres-ezüst. Sd.-ként j. néző aranykoronás piros nyelvű egyfejű arany sas emelkedik ki, kebelén félholddal.
Jegyzet. Sladovich vagy Slavich, állítólag bosnyák eredetű család, mely 1396-ban kapott Zsigmond királytól czimerbővítést és pedig veres félholdas arany sast, mint sisakdíszt. Siebm. 129.
SZOIMIROVICH (Soimirović).
Foj. p. 61. Bécsi p. LVII.
Három ezüst-veres, jb. gerendával vágott pajzs; ezüst czímerfő, melyben 3 hétlevelű piros rózsa látható egy sorban. Czk. és czpá. veres-ezüst. Sd.-ként j. b. ágaskodó zöld ökör emelkedik ki.
SZOKOLOVICH (Szokolović).
Foj. p. 69. Bécsi p. LXLVI.
Arany mezőben fekete félhold két szarván álló j. néző fekete holló, melytől jobbra s balra 1–1 felfelé forduló fekete félhold. Czk. és czpá. fekete-arany, mely utóbbin sd.-ként jobbra néző arany holló áll.
Jegyzet. Beszélő czímer, ha a hollónak ábrázolt madár eredetileg sólyom volt. A bosnyák Sahinpašićok e családból származtatják magukat. A Szokolovichokrúl l. «Der Grossvezier Mehmed Sokolović und die serbischen Patriarchen Makarij und Antonij. C. Jireček» Arch. f. slav. Philologie IX. 291. l. A híres nagyvezér Sokoli Mehmed (1565–79) trebinjei születésű volt.
SZUDICH (Sudić).
Foj. p. 106. Bécsi p. CXL.
Harántosan négyelt ezüst mező felül-alul 1–1 jobbra néző veres sasfej; j. b. egy-egy veres sasszárny. Czk. és czpá. veres-ezüst. Sd.-ként jobbra néző piros nyelvű egyfejű ezüst sas emelkedik ki.
Jegyzet. Sebenicoi bosnyák eredetű család. Alias Petrović. Siebm. 71.
TARZAROVICH (Tarzarović).
Foj. p. 125. Bécsi p. XCVI.
Arany mezőben három kék zsinórról függő vadászkürt. (2–1). Czk. és czpá. kék-arany. Sd.-ként piros nyelvű, jobbra néző arany sárkány emelkedik ki.
TASSOVICH (Tassović, Tassovcich).
Foj. p. 38. Bécsi p. XLIII.
Ezüst mezőben jobbról és balról kékkel fogazott arany haránt gerenda, melyben balról jobbra kék, kettősfarkú piros nyelvű oroszlán halad. Czk. kék-ezüst; háromszirmú arany koronából Sd.-ként piros nyelvű kétfarkú oroszlán emelkedik ki.
Jegyzet. Tasovićok (Conte di) a XVII. században Tauban éltek. Siebmacher 69. 75. két czímert közöl, az egyik az itt leírottal egyezik, a másikban borz látható.
TESEUCHICH (Tesevčić).
Foj. p. 116. Bécsi p. CXIX.
Veres mezőben arany pólya, melyben felfelé fordúló fekete félhold mellett jobbról és balról 1–1 hatágú fekete csillag. Czk. és czpá. fekete-arany. Sd.-ként veres kagylós sapkájú, jobbjában kagylós kürtöt tartó férfi emelkedik ki.
TISENOVICH (Tisenović).
Foj. p. 81. Bécsi p. XCV.
Ezüst mezőt fekete jb. gerenda vág, melyen arany kettős czímer-pálcza vonúl végig. Jobbról és balról 3–5, j. b. fordúló veres medveköröm. Czk. és czpá. veres-ezüst. sd.-ként piros nyelvű egyfejű piros sas emelkedik ki.
Jegyzet. Risanoban telepes, bosnyák eredetű család. Czímerök a leírottal egyezik. Siebm. 84.
TOLISICH (Tolisić).
Foj. p. 115. Bécsi p. CXVII.
Arany mezőt kék pólya vág, fölötte két, alatta egy veres kagylóval. Czk. és czpá. veres-arany. Sd.-ként kék ló emelkedik.
TOMANOVICH (Tomanović).
Foj. p. 130. Bécsi p. LXXXV.
Ezüst mezőben jobbról balra ágaskodó kétfarkú piros nyelvű veres oroszlán, melyet két keresztbe tett arany czímerpálcza borít. Czk. és czpá. veres-ezüst. Sd.-ként két veres czímergallér közt j. ágaskodó piros nyelvű ezüst oroszlán emelkedik ki.
Jegyzet. Alias Sazlatich vagy Salatich; bosnyák eredetű, Risanoban telepes család. Siebm. 129. Herczegovinában ma is vannak Tomanovichok. Thomanovich Momcillus ozorai bán. 1459. Pesty Eltűnt vármegyék II. 449.
TURTKOVICH (Turtković).
Foj. p. 15. l. Bécsi p. XX.
Kék mezőben j. haránt ezüst gerenda, j. b. 3 egy sorjában álló arany liliom. Czk. kék-ezüst. Az arany-kék czpán álló nyilt arany koronából sd.-ként arany sasszárny emelkedik ki. – A Christichekéhez hasonló czímer.
VGRINOVICH (Vgrinović).
Foj. p. 86. Bécsi p. CVII.
Négyelt pajzs; 1–4 ezüst, 2–3 veresben jb. ezüst gerenda. Az egészet egy jb. kék gerenda borítja, melyen 3 növő arany félhold. Czk. és czpá. veres-ezüst. Sd.-ként j. ágaskodó arányosan veres-ezüst piros nyelvű kétfarkú griff áll.
Jegyzet. A Markich, Sinovcich és Crankovich-családdal közös, az itt leírottal egyező czimert használ. A poglizzai kerületben nemes, hagyomány szerint magyar eredetű család. Siebmacher 78.
VILICH (Vilić).
Foj. p. 93. Bécsi p. CXVI.
Arany mezőben egyfejű kiterjesztett szárnyú fekete sas, melyet egy vonalban 3 veres félholddal ékes ezüst pólya borít. Czk. és czpá. fekete-arany. Sd.-ként j. néző veres nyelvű koronás egyfejű sas emelkedik ki.
VLADIMIROVICH (Vladimirović).
Veres mezőben kétfarkú piros nyelvű j. ágaskodó arany oroszlán. Czk. és czpá. veres-arany. Sd.-ként kétfarkú veres oroszlán emelkedik ki.
Jegyzet. Alias Mihovilovich, Vladichievich herczegovinai eredetű család. Siebmacher 135. l.
VOINOVICH (Vojnović).
Foj. p. 31. Bécsi p. XXXV.
Veresben arany ék, felül két, alul az ék szögében egy veres félhold. Czk. veres ezüst, nyilt arany koronából sd.-ként arany markolatú egyenes kard emelkedik ki, mely fölött 3 arany liliomos és félholdas piros zászló. – Jobbra kettős ezüst keresztű piros, veres-ezüst és ezüst-veres lobogó, balra veres csillagos ezüst, ezüst félholdas piros és két kulcsos arany lobogó.
Jegyzet. Castelnuovoi család. Régi nemességök 1829-ben erősíttetett meg. Siebm. szerint a Vojnović-ok egy ága Poglizzába származott. A cs. k. czímer-bizottság a három félhold helyébe három sast tett. – Siebm. 23. 88. A magyarországi Vojnovich-Vuja-család 1751. kapott nemességet. – Nagy Iván. XII. 264.
VOYKOVICH (Voyković).
Foj. p. 114. Bécsi p. CXX.
Zöld mezőben három arany csürlő ( ), melyek mindegyikében egy-egy négylevelű arany rózsa. Czk. j. zöld-arany, b. veres-arany. Czpá. veres-arany. Sd.-ként j. ágaskodó hatágas zöld szarvas emelkedik ki.
Jegyzet. Alias Pallikuchia-Vukovich, Sebenicoban virágzó ötvös család. Siebm. bosnyák eredetűnek tartja őket, a Pallikuchia név azonban albán eredetű. – Siebm. 135.
VRSINICH (Vrsinić).
Foj. p. nincs. Bécsi p. CXLI.
Fekete pólyával vágott pajzs, melyben b.-j. mászó természetes színű kigyó van, a felső ezüst mezőben ötlevelű veres rózsa, az alsó mezőben hármas ezüst-veres jobb haránt gerendázat. Czk. veres-ezüst, arany háromszirmú koronából jobbra ágaskodó fekete medve a sisakdísz.
Jegyzet. A blagai Ursiniak vagy Ursinichok, a későbbi Blagai grófok a római Orsiniak fiatalabb, hazánkban III. Béla óta birtokos ága. – Siebm. 66. Fejér CD. III./I. 244. Nagy Iván II. 119. Az utolsó Blagaj gróf Weissenfelsben Krajnában él. Iratai Zágrábba kerültek.
VUKOVICH (Vuković).
Foj. p. 84. Bécsi p. CXVIII.
Ezüst mezőt veres kereszt oszt négy részre, melyben öt arany bástyatorony van. Czk. és czpá. veres-arany. Sd. j. b. ágaskodó kétszarvú fekete griff.
Jegyzet. Magyarországon 2 nemes Vukovics-család van; az egyik 1756, a másik 1792-ben kapott nemességet. L. Nagy I. XII. 279.
VUKOSICH (Vukosić).
Foj. p. – Bécsi p. LXXX.
Vágott pajzs. A felső vörös mezőben 3 felfelé fordúló ezüst félhold (2, 1), az alsó zöld-arany hármas jb. pólyázat. Czk. j. zöld-arany, balról veres-ezüst. – Czpá. veres-arany, melyből j. ágaskodó zöld egyszarvú emelkedik ki sd.-ként.
VULASICH (Vulasić).
Foj. p. 101. Bécsi p. LXXXI.
Hasított pajzs, jobbról veres, balról ezüst mezőben ezüst, illetőleg veres felfele álló félhold. Czk. és czpá. veres-ezüst. – Sd.-ként természetes szinű párducz emelkedik jobbfelé.
ZORANOVICH (Zoranović).
Foj. p. 39. Bécsi p. XLIV.
Vörösben párhúzamos két ezüst ék, melyet vörös czölöp borít. Ebben egymás alatt három fölfelé fordult ezüst félhold. Czk. és czpá. veres-ezüst, sd.-ként j. ágaskodó 6 ágas veres szarvas emelkedik ki.
ZUBICH (Zubić, Šubić).
Foj. p. 104. Bécsi p. CXLV.
Arany mezőben jobbra ágaskodó szárnyas egyfarkú veres oroszlán. Czk. és czpá. veres-arany. Sd.-ként jobbra ágaskodó piros nyelvű szárnyas arany oroszlán emelkedik ki.
Jegyzet. A Zrinyiek elődjei.
E jegyzékből kitűnik, hogy a felsorolt családok csakugyan a régi Illyricum területén: Dalmáczia, a régi Szlavonia, Croatia, Bosznia, Herczegovina s a velenczei Albania területén éltek. A bosnyák eredetű családok czímereiket a török hódítás után kapják Velenczétől, mikor Dalmácziába menekültek, a hol a felsorolt családok 5/6 része élt. Ez is bizonyíték a mellett, hogy a gyűjtemények szerzői dalmaták. De legjobban mellette szólnak a czímerek sajátságai.

3. Az «illyr» czímerek sajátságai.

A tárgyaltuk czímergyűjtemények történelmi és genealogiai érdekessége mellett figyelmet érdemelnek magok a reproducált czímerek. E tekintetben könnyebb helyzete van a vizsgálónak. Bármennyire térjenek el e gyűjtemények szerkesztőik személyiségére és összeállításuk korára nézve, forrásuk és czéljok közössége mégis nyilvánvaló. Ennek főbizonyítékát a czímerek stylusában látjuk. Mind a három gyűjtemény oly czímereket tartalmaz s oly színezési modorban közli darabjait, melyek bizonyos korban, bizonyos határozott területen divatoztak.
Hibát követnénk el, ha a gyűjtemények czímeranyagát, illetőleg az előállítás modorát a tökéletesség szempontjából s bizonyos elvek szemmeltartásával bírálnók. Úgy járnánk vele, mint a classicusok textusainak túlokos vizsgálói, kik egyes fordulatokból oly intencziókat imputálnak a szerzőknek, melyektől azok ugyancsak megijednének. A czímereknél – hogy hasonlattal éljünk – ugyanazt a tünetet észleljük, mint használatban lévő érmeknél: kopnak. Minden másolás, újravésés, ízlésváltozás az eredeti czímerből elvesz valamit, vagy az egyes alkatrészek dispositióján változtat, úgy, hogy gyakran nehéz az anyapéldányra következtetni. A czímer helyességének birálatára nézve első forrásunk – a czímereslevelek kiállítása óta – az armalis eredetije. Magának a gyűjtésnek fogalma már involválja, hogy a gyűjtő lehető teljességre törekszik s adatait, czímereit nem a correctség, hanem czélja határaihoz képest gyűjti egybe. Az ily gyűjtemények tehát – a milyenek a szóban forgó «Rodoszlovje»-k is – heraldikai közhitelességgel nem bírhatnak.
A heraldikusra nézve csak két szempontból van becsök e gyűjteményeknek. Ha következetesen egy kéz festi a czímereket, ezzel az illető kor heraldikai műtechnikáját illustrálhatjuk és becscsel bír az ily gyűjtemény mint genealogiai tárház. Ily szempontból az «illyr» gyűjtemények is érdekesek.
Rendre vizsgálván a bécsi és fojnicai gyűjtemények egyes czímereit, azt találjuk, hogy valamennyi bizonyos hasonló vonású czímerviselet bélyegét tükrözteti vissza. Előző fejtegetéseinkből kitűnik, hogy ez illyr heraldika a régi Illyricum területén mozog. Geographiai helyzeténél fogva itt háromféle heraldikai műtechnika hatása érvényesűlhetett csak: a magyar, az olasz s a byzanti. A történelem tanúsága szerint azonban ez országrészek viszonya Magyarországhoz tisztán politikai s közjogi jellegű volt, műipari s művészeti szempontból hazánk 1526-ig ugyanonnan kapta táplálékát, a honnan a régi «Illyricum» részei, t. i. Olaszországból. A czímergyűjteményben felsorolt s hazánk történetében szerepet játszott családok közűl csupán a Sladoevichoknak van bizonyos közük a magyar heraldikához. Azonkívűl 1526-tól kezdve megszakad a Magyarország s az ezen vidék közötti kapcsolat s Bosznia tisztán az olasz cultura vonzó körébe esik. A byzantin befolyás e részekre a XI. században megszűnik; a szigeteken élnek ugyan görög eredetű családok, de közvetlen érintkezés csak Raguza és Byzancz közt van. Csak a birodalom bukása után (1453) érvényesűl ismét – de megint csak olasz réven – a hellen classicus szellem. Ennek kifolyása a byzanti kétfejű sas is, melyet czímergyűjteményünk mint a Nemanjićok családi czímerét tűntet fel. Hiteles czímernek ezek közűl csak a Čarnojevićekét ismerhetjük el, mint a mely a velenczei arany-könyvben bennfoglaltatik. A többi részint csinált, részint ú. n. igényczímer, mely annyiban nem csinálmány a szó szoros értelmében, mert bizonyos történelmi hypothesisen alapúl, p. o. a Nemanjićoké, a kik egy ízben Byzancz örökébe lépni látszottak.
Gyűjteményünk heraldikai műtechnikája tehát túlnyomólag olasz és pedig velenczei jellegű. Ugyanaz a «keleti» – szabatosabban – «levantei» befolyás látszik a Korjenić-féle, a bécsi és fojnicai czímergyűjteményeken, mint Velencze családi czímerein. Az egyes gyűjtemények szerkesztés és az anyag terjedelme tekintetében különböznek egymástól, de heraldikai jelleg dolgában megegyeznek. A Korjenić-féle «Rodoszlovje» s a bécsi gyűjtemény bizonyos tekintetben megegyeznek, de ez utóbbi művészi kivitel szempontjából magasan fölötte áll az eredetinek, míg a fojnicai gyűjtemény színezést és kivitelt illetőleg rendkívűl gyönge, mondhatjuk durva. Ez a primitiv kiállítás sokakra nézve döntő argumentumnak látszott, hogy a fojnicai gyűjteményt tartsa korra nézve a legrégibbnek. Épp ellenkezőleg. Oly ember kezemunkája ez, ki a heraldika szabályait nem igen ismerte, és meglehetős felületesen másolta a két előbb említett gyűjteményével közös forrását. Csak akkor vehetnők számba a régibbségre vonatkozó argumentumot, ha a fojnicai gyűjtemény czímerei nemesebb s egyúttal styl tekintetében régibb szerkezetet árúlnának el; erről azonban nincs szó, mert a Korjenić-féle s a bécsi gyűjtemény jó formákat hoznak, a fojnicai ugyanezeket tartalmazza, de hibásan* Ezért hibásnak tartjuk az «Adler» VIII. évkönyvében közölt ismertetés teljesen önkényes állításait. Az ismertetőnek csak egy érdeme van, hogy a sisakdíszekről és czímerrészekről kimerítőbben szól.*
Heraldikai tekintetben legbecsesebb a bécsi gyűjtemény, azért ezt vesszük fejtegetésünk alapjáúl. Anyaga legbővebb, kiállítása legszebb, s így legjobban feltünteti az «illyr» heraldika lényegét. Minden következtetés, melyet e czímerekből vonhatunk a két más gyűjteményre nézve is áll. De menjünk rendre.
Kétféle czímerrel találkozunk a gyűjteményekben: a) országos, b) családi czímerekkel.
Az országos czímerek két nagy czímerben vannak összetéve (Bécsi p. V. XVI). Hiteles országos czímer csak: Dalmácziáé (IX), Croatiáé (X), Slavoniáé (XI), Bulgáriáé (XII) s esetleg Primorjáé (Tengermellék, a későbbi magyar-bosnyák kardos czímer XV).
A családi czímerek közűl a Kotromanichoké (XVII), Kachichoké (XXXV), Turtkovichoké (XX), Harsichoké (XXIII), Bossnichoké (L), Harnoeuichoké (XXVIII) szereplő nemzetségi czímer.
Beszélő czímer:
Alavpović (CV) oroszlány
Kobilić (CXXXIII) ló
Kopiević (XLI) lándzsa
Kosović (CXXXV) rigó
Krixić (XCII) kereszt
Sokolović (LXXVI) sólyom
Suiezdić (XXXVII) csillag
A czímerek alkatrészei tekintetében a pajzsformával röviden végezhetünk. Kivévén az V. és XVI. számú pajzsot, mely csúcsban végződik, a többi mind úgynevezett dobor-pajzs. Az országos czímerek pajzsa (VI–XV) egyenesen áll, mint p. o. Illyriának többször említett képzeleti czímere, mely Bosznia czímer köpenyén látszik. (L. alább). A többi pajzs balról jobbra dülő és pedig kivétel nélkül valamennyi; színek tekintetében a rendes négy (veres, kék, zöld, fekete) szín s a két fém (arany és ezüst) szerepelnek. A heraldika postulatuma, hogy fémre szín, és színre fém legyen alkalmazva, mondhatni teljes következetességgel van alkalmazva s e tekintetben a bécsi példány festője elől jár, míg a fojnicai czímerfestő csak igen ritkán alkalmazza a fémet, hanem az aranyat sárgával, az ezüstöt fehérrel helyettesíti. Szőrméknek nincs nyoma. Az egyes alakoknál, de leginkább a sisakdíszeknél természetes színre is találunk; feltünő azonban a kék ló, zöld oroszlán, zöld ökör* Az ökröt Boszniában «zeleni bo»-nak zöld ökörnek is hívják, tán valami népies nexussal van dolgunk.*, veres triton.
A mezőosztások között aránylag legtöbb a jobb haránt metszett, azután a vágás, hasítás, a négyelés. Pajzsfő csak egy esetben van (LVII). Ékelt tagozás (XCLXXIII) egy esetben, többször czímergalléros metszet és vágás.
A czímerképek között szerepelnek: a jobb haránt gerenda a Turtkovich-család czímerében:

images/1887-88xw184.jpg

Ilyenféle czímer van a Bojničić és általunk közölte Osztojić-féle lovas pecséten is.
Ezzel összefügg a Harsichok liliomos czímere:

images/1887-88xw185.jpg

A Jablanich nemzetség czímerében vár:

images/1887-88xw186.jpg

A Skoroevichoknak valószínűleg componált czímerében a kétfejű sas szerepel, sisakdísze is érdekes.

images/1887-88xw187.jpg

A Bossnichok czímerében czímergallér szerepel.

images/1887-88xw188.jpg

A Sladoevich-család címerében – melynek sisakdíszét Zsigmond adományozta – a három-három ezüst-veres cölöppel hasított czímeren jobb haránt gerenda szerepel arany félholdakkal.

images/1887-88xw189.jpg

A mesés Rubchich-család címerében érdekes a koczkás metszés.

images/1887-88xw190.jpg

A Lubibratićok czímerében az arany jobb haránt gerendában borzkarom szerepel.

images/1887-88xw191.jpg

A Križićek beszélő czímerében a kereszt és liliom:

images/1887-88xw192.jpg

A Debelichek szárnyas félholdja és sisakdísze feltűnő.

images/1887-88xw193.jpg

Az Alaupovichok kétfarkú oroszlánya többször előfordúl különféle színezésben.

images/1887-88xw194.jpg

Sisakdísz tekintetében a hársfaleveles Denović-czímert adjuk.

images/1887-88xw195.jpg

Iacute;zléses a Stankovichok három arany félholdas czímere.

images/1887-88xw196.jpg

E czímernek párja, csak hogy más rendben, az élénk színhatású Bibich-czímer.

images/1887-88xw197.jpg

Sisakdíszénél fogva (az asszonyfejű veres tehén) érdekes a Paszachich-czímer:

images/1887-88xw198.jpg

Jellegzetes a Barzoevich-féle halas czímer és halkezű tritonos sisakdísze.

images/1887-88xw199.jpg

A részek elhelyezésére nézve közöljük a Sudićok czímerét.

images/1887-88xw200.jpg

Groteszk felfogásra vall a Sestokrilovichok czímere a kardot tartó sasszárnynyal.

images/1887-88xw201.jpg

Adhatnánk még több czímert is, de e példák is elég fogalmat nyújtanak a festő ízléséről.
Heraldikai szempontból legérdekesebbek a czímergyűjtemény sisakdíszei. Magokat a sisakokat illetőleg utalunk a közlött czímerekre, valamennyi úgynevezett aranynyal pántolt csőrsisak. E formától csak az V. és XVI. számú összetett czímerek csöbörsisakjai térnek el.
A 147 családi czímer sisakja közűl 27-en korona van, és pedig 24 nyilt, 3-on szirmos, 109-en ú. n. czímerpárta (jobbadán a pajzsmező színeinek megfelelő fonalakból), 2-ön korona és párta van, háromról elmaradt a korona és párta egyaránt. A sisakdíszek kisebb részben teljes alakok, nagyobbrészt kiemelkednek. Van pedig köztük:
Emberalak 9, közte szerecseny (2)
Négylábú állat (különféle szín és fém):
Bárány 1, Borz 2 (1 kék farkú), Elefánt 1, Kecske 2, Kutya 6, Ló (lóláb) 5 (1), Medve 2, Ökör 3, Oroszlán 30, Párducz 2, Szarvas 5
Madár:
Hattyú 3, Kakas 2, Pávafark 1, Sas 20, Sasszárny 7, Holló 1
Mythologicus és szörnyalakokok:
Emberfejű tehén 1, Triton 1, Sellő 1, Angyal 1, Egyszarvú 7, Griff 4, Sárkány 10
Növény:
Liliom 1;
ezenkívűl: Emberkar 4, Kardot tart 1, Szarv 2, Vár 4, s félhold, csillagok és rózsák mint ékítmények.
Jellemző gyűjteményeink czímereinél, hogy megannyinak czímer-köpenye van, melynek színe – mint a foszlányoké – a mező színeivel és a fémmel váltakozik. Pajzstartó, pajzsvédő és jelige (a fojniczai gyűjtemény «Semper spero»- s combinált czímerét kivéve) sehol sincs.
A zászlókra nézve érdekes, hogy a Kossachichok oroszlánya (XXVII) az ezüst kettős keresztes magyar állami lobogót tartja. Veres-fehér zászlót tart a Mrnjavčićok sellője (XIX), az V. sz. Dušan czímeren a Bosnia czímerére támaszkodó vértes az ezüst félholdas veres zászlót. 7 különféle lobogó van a Vojnovich czímeren, ezek közt egy a magyar kettős keresztes állami lobogó, egy pedig Bosnia czímergalléros lobogója, a többi önkényesen van összeállítva.
Ez összkimutatásból kitetszik, hogy a festők a heraldika jobb korából származó mintákat használtak. Bizonyíték egyúttal arra nézve, hogy a dalmát patriciatus – melyet a XV. században, saját uralma megszilárdítása szempontjából – Velencze alkotott meg: Velencze czímereit utánozta, a nélkül, hogy bizonyos eredetiségnek hijával lenne.
Ezek után azt hisszük, hogy e gyűjtemények értékét constatáltuk. Az «illyr» czímergyűjtemények mindenkor érdekes forrást fognak képezni a dalmát-velenczei újabb fejlődés történetéhez, de a kritika, mint a szerb-horvát-bosnyák nemesség államjogilag hiteles forrását elvetni lesz kénytelen.
THALLÓCZY LAJOS.

A MÉREY CSALÁD CZIacute;MER-LEVELE 1474-BŐL.
(Színes czímermelléklettel.)

images/1887-88xw202.jpg
A MÉREY CSALÁD CZIacute;MERE 1474-ből.

A kaposmérei Mérey család a Dunántúl legrégibb családai közé tartozik. Családfáját a XIII. századig viszi fel, s a Kapos folyó melletti Mére (ma Kaposmérő) helységet, melytől nevét s előnevét kölcsönzi, a tatárjárás után pár évvel nyerte adományul IV. Béla királytól.
A XV. században a Nagy Iván által közölt családfa tanusága szerint két ágon virágzott e nemzetség, melyek a XIV. század elején élt Karáni István fiaitól, Jánostól és Pétertől származnak le. Az ifjabbik, Péter-féle ág sarjadéka volt Mérey Tamás deák, Gáspár fia, a ki Mátyás királytól 1474. május 27-én testvéreivel Jánossal és Péterrel, s apai unokatestvérével Jánossal együtt Rangoni Gábor erdélyi püspök közbenjárására nemesi czímert kapott.
A czímerlevél néhai Szalay Ágoston gazdag gyüjteményében őriztetik, mint annak egyik legbecsesebb darabja; a család újkori hitelesített másolatát bírja. Szövege a következő:
Commissio propria domini regis.
Mathias dei gracia rex Hungarie, Bohemie, Dalmacie, Croacie, Rame, Servie, Gallicie, Lutimirie, Comanie, Bulgarieque, necnon Slesie et Lucenburgensis dux ac marchio Moravie et Lusacie etc. Fideli nostro nobis sincere dilecto, nobili Thome literato, filio quondam Gasparis de Mere salutem graciamque nostram regiam. Quamvis regium solium aliquid iugiter agere deceat, quo regalis nominis gloria possit attolli, illud tamen thesauris eius signanter apponitur, per quod ad virtutem, que splendor est regalis celsitudinis, homines sub spe premiorum inducuntur, dum scilicet personis meritis cum regio favore debitus honor impenditur. Cum itaque ad fidelis nostri dilecti, reverendi in Christo patris, domini Gabrielis episcopi ecclesie Albensis Transiluane humillime supplicacionis instanciam pro tui parte nostre propterea prorecte maiestati, tum exinde consideratis tuis fidelibus serviciis, sacre huius regni nostri corone ac nostre maiestati sub diversis locorum et temporum varietatibus iuxta tue possibilitatis exigenciam constanter exhibitis, aliisque tuis virtutibus, quibus apud nos fidedigno testimonio multipliciter commendaris, eciam presertim, ut in posterum eo diligencius obsequiis nostris intendere studeas, quo te et tuos maioribus honorum graciis nobis conspexeris fore insignitos, tibi Thome prefato, ac per te Iohanni et Petro germanis tuis necnon alteri Iohanni filio quondam Stephani de eadem Mere patrueli vestro, vestrisque heredibus et posteritatibus universis hec arma seu nobilitatis insignia: scutum videlicet coloris celestini aëreis varietatibus designatum, in cuius spacio pellicanus existit viridibus pennis, alis extensis, collo circumflexo, capite aureis radiis ornato, pectore rostro perorato, sanguine ab imo ipsius pectoris emanante, cruribus pedibusque rubeis, habens stellam lunamque aureas sub pedibus ipsis, prout in principio harum nostrarum litterarum arte pictoria figurata clarius existunt distincciusque expressata, animo deliberato et ex certa nostra sciencia, imo ex mera nostra liberalitate ac postestatis nostre plenitudine damus, concedimus ac eciam elargimur per presentes. Volentes, ut vos vestrique heredes et successores universi pretactis armis seu nobilitatis insigniis more aliorum nobilium regni nostri armis utencium a modo in posterum et imperpetuum ubique in preliis, hastiludiis, torneamentis, duellis ac aliis omnibus exerciciis nobilibus et militaribus, necnon sigillis, vellis, cortinis, annulis et generaliter in quarumlibet rerum et expedicionum actibus et generibus cum omnibus et singulis graciis, honoribus et libertatibus, quibus ceteri nobiles dicti regni nostri armis utentes quolibet consuetudine vel de iure utuntur et gaudent, uti, gaudere et frui libere possitis et valeatis. In cuius rei memoriam firmitatemque perpetuam presentes literas nostras secreto sigilli nostro, quo ut rex Hungarie utimur, inpendenti communitas duximus concedendas. Datum Bude, feria sexta proxima ante festum penthecostes, anno domini millesimo quadringentesimo septuagesimo quarto, regnorum autem nostrorum anno Hungarie etc. decimo septimo, coronacionis undecimo, Bohemie vero sexto.
(Hártyán; a függő pecsét hiányzik.)
Mint a szövegből kitűnik, ama ritkább XV. századi czímerlevelek egyikével van dolgunk, melyek az adományozott czímer leirását is adják, s a healdikában teljes kiállitású ármálisoknak neveztetnek. A czímer tárcsapajzs égszínkék mezején balra fordúlt világoszöld pelikánt ábrázol, kiterjesztett szárnyakkal, vörös lábakkal, mellére hajtott fején arany taréjjal. A pelikán szarvaival felfelé fordult arany félholddal övezett ötágú arany csillagon áll (a csillag két felső ága, hogy a pelikán lábainak helye legyen, egymástól távolabb van), felszakított melléből vér folyik. A pajzson zárt arany csőrsisak, melyen oromdíszül a teljes czímeralak ismétlődik; a sisaktakaró színei kék-arany. Az egész czímer hamvaskékkel s feketével keretelt, 12 cm. hosszu s ugyanoly széles táblába van foglalva, melynek vörös alapszínét sárgás pontok élénkítik.
A czímer összes alkatrészei között az aranysisak vonja magára legelőször figyelmünket. A heraldika a sisak színeül jobbára az ezüstöt alkalmazza; arany sisak adományozása, főleg a magyar czímertanban, a ritkaságok közé tartozik, s kitüntetés jellegével bír, miben csak kiváló egyének részesültek, – bármily kevéssé van e megkülönböztetés szigorú heraldikai szempontból okadatolva. A külföldi heraldikában az arany sisak csak igen magasrangú, többnyire fejedelmi személyeket illetett meg.* L. Siebmacher, Baden.* A hazai példák közűl ezúttal csak a Hunyadi János-féle ismeretes czímerbővítő ármálisra hivatkozunk, melynél a czímerpajzst arany sisak fedi.* Nyáry, Heraldika 120–121. l.* Hogy a jelen esetben ily megkülönböztetéssel van-e dolgunk, legalább is kétséges; sem a czímerszerző Tamás deákról, sem társairól nem tudjuk, hogy valami előkelő országos vagy udvari állást foglaltak volna el, – a családi levéltár adatai is hallgatnak felőlük,* A család levéltára Bécsben őriztetik, Mérey Sándor v. b. t. tanácsosnál; rendezése nemrég lett befejezve. 2 Árpád-kori, 19 XIV. századbeli, 92 XV. sz., a XVI. század elejéről 45 darabot, összesen 128 mohácsi vész előtti oklevelet tartalmaz.* – sőt az a kissé szokatlan jelenség, hogy a czímeradományozás Rangoni Gábor erdélyi püspök közbenjárására történt, az ellenkezőt látszik bizonyítani, mert hiszen előkelő állású egyéneknek ily pártfogók közbenjárására aligha lett volna szükségük.
Kritikai vizsgálat alá véve e czímert, annál nagyon sok heraldikai helytelenséggel találkozunk. A czímer főalakja, a pelikán úgy színével mint egész ábrázolásával eltér a középkor czímerek szokásos stilizált pelikánjától, s aranyos tarajával inkább főnixhez hasonlít. A stilizálás teljes hiánya már magában véve is feltünő oly czímernél, mely a heraldika virágzási korából származik; még feltünőbb lesz azáltal, hogy annak szerkesztői a természetes szín mellőzésével világoszöld színnel és aranyos tarajjal festik a pelikánt, mely ekként sem a heraldikai, sem a természeti alaknak nem felel meg, – eltekintve attól, hogy a világoszöld czímeralak kék mezőben a színek oly kombináczióját tünteti fel, mely izlésesnek egyáltalában sem czímertani, sem művészeti szempontból nem mondható.
Szokatlan az is, hogy a fészek helyét félhold és csillag foglalja el, s a kicsinyek hiányzanak. A pelikán, hazai czímereink e nem épen ritka alakja, a heraldikában rendesen úgy szerepel, a mint fiait önvérével táplálja; mint a czímleirások mondják: «pellicanus pullos sanguine suo alans». Igy fordul az elő már a középkorban, többek között a Batthyányak ősi, 1481-ben nyert czímerében.* Magyar nemzetségi zsebkönyv. I. rész. Főrangú családok. I. k. 31. l.* Ilyen pelikánnal czímerében pecsétel 1459-ben Körtvélyesi András egri vicárius,* M. Nemz. Múzeum levéltára.* s e század vége felé a Méray család többi tagja. Ha tehát a Mérey-czímer mellét tépő pelikánja alól hiányzanak a kicsinyek, ez oly jelenség, melyet egész határozottan a czímertani stílushibák közé sorozhatunk.
A mi a mező színét illeti, az ármális szövege felhőkkel borított égszínkékről beszél: «scutum... coloris celestini aëreis varietatibus designatum;» a színezés e naturalisztikus részleteit a festő egész helyesen ignorálta, s egy színt használt; így tehát két hiba helyett csak egyet követett el, megtartva a szövegben adott égszínkéket, a melyet mint keverékszínt az igazi heraldikusnak nem volna szabad használnia.
A sisakról fentebb szóltunk. A sisakdísznél meg kell jegyeznünk, hogy az nem sokkal ugyan, de mégis kisebb, mint a czímeralak, a mi a heraldikai szabályokkal ellenkezik. A sisaktakaró olykép van elhelyezve, hogy egyúttal a keretet is kitölti; kompozicziója jó heraldikai benyomást tesz, de ha közelebbről nézzük, méretei kissé ormótlanak s elnyomják a czímert.
Egészben véve a czímerkép meglehetős ügyes kézre vall, s számos szabálytalanságai mellett is jellegzetesebb példánya a Mátyás korabeli czímereknek, melyekből ezúttal immár a harmadikat mutatjuk be olvasóinknak.
Visszatérve a családra, megemlítjük, hogy a czímeradományos, Tamás deák, magtalanúl halt el s testvérei közűl János csak egy, Péter két nemzedéken át propagálta családját. Iacute;gy a czímerszerző ág még a mohácsi vész előtt kihalt. Az idősebb ág egyik egyik sarjadéka, Mérey János, Karáni István legidősb fiának, Jánosnak dédunokája lőn a család ma élő ágának fentartója. Az ifjabb ág czímerét ez ág is átvette, a részletekben azonban mindjárt eleinte sok eltérést engedett meg magának. Igy Mérey Mihály nádori helytartó 1564–71. években használt pecsétjén a pelikán három-három kicsinyével van ábrázolva, nyilt koronán, jobbról fogyó félholddal, balról csillaggal.* A múzeumi levéltár több oklevelén.* Egy másik Mérey-pecséten, a XVI. századból, a czímer az 1474-iki eredit követi felfogásában, de a pelikánt jobbra fordulva s kicsinyeivel rajzolja. Ez ingadozásokkal találkozunk a következő századokban is egész napjainkig, úgy, hogy a család mai czímere, a mint azt Nagy Iván leírja, már csak a főalakban egyezik meg a Mátyás király által adományozott ősi czímerrel.
SCHÖNHERR GYULA.

MAGYAR SIRKÖVEK.
I. Zsegrai sirkő.

A szepesmegyei Zsegra falfestményekkel diszített románkori templomában régi sirkő látható, mely különösen nagy kora miatt érdekes. E sirkő a sirkövek fejlődésének azon korszakából való, midőn a folyton szebbet óhajtó emberi szellem egyszerűnek találva a csupán az elhalt nevét viselő kis kőlapot, mely épen kicsiny voltánál fogva a sírnak nem befödésére, hanem csupán megjelölésére szolgált, de egyszerűnek találva egyszersmind a XI–XII. század román keresztjét is, mely a sírlap síma felületét diszíté, a pompázóbb csúcsíves styl feltűntével a kereszt alakját tetszetőbbé igyekezett tenni, felékesítve egyúttal egy-egy üres vagy czímeres pajzszsal, mely legtöbbnyire a kereszt szárára illesztetvén, annak egyúttal pajzstartóul szolgált. E szokás a XIII. század közepén egész a XIV. század elejéig dívott s ez utóbbi korból származhatik sirkövünk is.* Ilyen alakú sirkövek a XIV. sz. elejéről Chonrad Chamereré (Wiltau) 1310; de Rubeis-é (u. o.) 1330, hazánkban legkivált a polgárságnál még tovább fenntartotta magát. – Kassán a székesegyház restauratiója alkalmával ilyeneket többeket találtak még a XV. századból is. Lásd legközelébb Myskovszky V. jeles értekezését Arch. Ért. 1888. 125. s köv. lapokon.*
Ennek anyaga homokkő, hossza 2 m. 10˙6 cm. szélessége 1 m. 2˙7 cm. az ábrázolat rajta egy lóheríves talapzaton álló magát ismétlő (Wiederkreuz, recroisettée, Crosslet) kereszt, szárán keresztküllős körrel. – A talapzatúl szolgáló lóherív közét egy czímeres háromszögpajzs tölti ki, melyben egy jobbra fordúlt szarvas feje és törzse látható.

images/1887-88xw203.jpg

E korban a sirkövek, kivétel nélkül, a talapzatba bocsáttattak, ezt mutatja sirkövünk vésete is, hol eltérőleg az ekkor dívó szokástól, hogy t. i. a czímerpajzs a kereszt hosszú szárára illesztetett, a lóherív által támadt üres tért töltve ki, a kereszttel ellenkező irányban áll, mely a fekvő sírkőnél nem feltünő, míg állónál visszás hatást idéz elő akár a kereszt függjön lefelé,* Rómer: Falképek Magyarországon XII. tb. (Régészeti Emlékek).* akár a czímer.
Sírkövünkön felirat nincs, de a czímer miként az fennmaradt okleveleink segélyével is kétségtelenűl bebizonyítható, a templomalapitó Zsegray családé. – Ugyanezen családé a templom pillérjén s a déli fal torony felé eső utolsó ablakán látható czímerek is, de ezen czímerekben, bár az előbbinél nem sokkal fiatalabbak, már a szarvas jobbra néző feje s törzse helyett, hármas halmon balra álló szarvas látható. – E körülmény világosan bizonyítja Csergheő Géza – a modern vagyis classicus heraldica jeles müvelője – által, azon többször hangoztatott elvet, miszerint az élő heraldica korában, hogy valamely czímeralak egész, növekvő vagy előtünő helyzetben, jobbra vagy balra fordúlva ábrázoltatott-e? teljesen lényegtelennek tartatott, ha a mellett a czímer fő jellegei érintetlenűl maradtak.

images/1887-88xw204.jpg

Genealogusaink: Lehoczky, Wagner, Nagy Iván, összeköttetésbe hozzák e családot a ma is élő felső- és alsó-surányi gr. Sigray családdal, bár szakadatlan leszármazást nem közölnek, én a nélkül, hogy e tárgyhoz – újabb adatok hiányában – hozzá szólanék, csupán azt constatálom, hogy a család mai czímere, a sírkövünkön láthatótól, teljesen eltérő.

II. Lardus Tádé sirköve.
(1512.)

Megbeszélendő sirkövünk a kassai székesegyház ujjáépítése alkalmával napfényre került sírkövek gazdag tárházából való.* E sírkő kettős, hátlapjára a későbbi időkben 1580-ban, Kollonics János Bertalan tokaji, majd egri kapitány később kassai főkapitány s tábornok első nejének: született Rechenberg Ilonának epitaphiuma vésetett. – Egy feszületet ábrázol, mely előtt az elhúnyt nő s mellette egy kis gyermek térdepel.* Anyag veres márvány, szélessége 0˙82, magassága 1˙90 m. A kő síma felületét, keret nélkül egy czímerpajzs tölti be, a legenda a kő alján, – a képes mezőtől vízirányos erősen kidomborodó hármas pálczatagozattal elválasztva, lapidaris betűkkel vésve következő:

images/1887-88xw205.jpg

A római számokkal vésett évszám a legalsó sorban le van törve csak a tizes számos (XII) olvashatók s ez épen elég arra, hogy a sirkő korát (1512) meghatározhassuk.
A sirkő síma lapját egy czímerpajzs tölti be, mely karikába akasztott szíjon látszik függeni. E szij csokorszerűen többszörös hajlásban előtűnik a pajzs mögűl s alól két vége bojtokban végződik. Az osztott pajzsban kettősfarkú oroszlán látható oldalára illesztett nyolczágú csillaggal, felűl mindkét oldalt, szintén nyolczágú csillagtól kisérve.
E czímer egy minden tekintetben sikerűlt renaissance alkotás – még pedig kétségkívül a Mátyás király alatt gyökeret vert olasz renaissance iskolából, mestere előtt mindenesetre ösmeretesek voltak a nemes minták az élő heraldika korából: a valódi czímerpajzsok, melyek oly gyér számban maradtak reánk. – Az oroszlán állása, tartása, stylja ugyanaz, a mi a marburgi és seedorfi czímerpajzsokon ma is látható, ügyesen idomítva a renaissance követelményeihez. – Ugyanily szerencsés az oroszlán elhelyezése is a pajzsban, kikerűlve a szokásos «zöld alapot», mely a legszebben alkotott czímerállatoknak is, modern és naturalistikus jelleget kölcsönöz.
A művész a pajzsalak erőteljes kidomborítása által vét ugyan a heraldika szabályai ellen, de műve épen ez által vált sokkal tetszetősebbé s plasztikusabbá.
Szokatlan és ritka a kiséretül alkalmazott nyolczágú csillag is, leggyakoriabbak a hatágúak. Vannak 7, 5, 4 ágúak is. Nyolcznál több ágúak általában nem fordulnak elő, a heraldikában, mert az ilyenek már inkább a «Nap» jelzésére szolgálnak.
Lardus Tádé személyére vonatkozó némely adatok már voltak a «Századokban» említve* 1874. 354. l. Nagy Iván: Siremlékek. – Hogy itt Nagy Iván dobai Székely Sámuel után évszámot nem közöl, oka az, hogy a sírkő eredeti helyén mélyen levén a talapzatba bocsátva, a legalól levő évszám el volt fedve; de régi helyéről kiemeltetvén, az évszám is napfényre kerűlt.* , ezekhez pótlékúl még a következőket adom: a XV-ik század végével esztergomi érseki udvarmester volt,* Nyáry: Hyppolit Codexek: Századok 1872. 198.* 1501–1508-ig az egri püspöki javak kormányzója,* U. o. Századok 1870. 360. l. 10. jegyzet.* 1511-ben egész 1512 júl. 14-én bekövetkezett haláláig egri őrkanonok.* Egri Schematismus. 1845. 20. l.*

images/1887-88xw206.jpg

III. A Palóczyak sirköve.
(1519.)

A sárospataki vár csúcsíves, három hajós csarnoktemplomában, az éjszaki mellékhajó falába, a déli kapuzattal szemben egy veres márvány sirkő van befalazva, melynek magassága 2˙62 m. szélessége 1˙59 m., 13˙5 cm. széles keretén a lapidaris betűkkel vésett verses legenda (két distichon) következő:
HIC SITUS ANTONIUS* A sírkövön e név végén VS helyett hibásan ES áll.* MICHAELQUE PALOCIA PROLES
QUOS PRIUS UNUS AMOR NUNC HABET URNA DUOS.
ISTE DOMI CARUS REGALI CLARUS IN AULA
ALTER SUPERO EST CLARUS UTERQUE POLO 1519.
A sirkő képes mezejét egy oroszlánon álló pánczélos vitéz teljes alakja tölti be. Alacsony, diszített, vassipkával fedett feje, díszes – négy végén bojtokkal ékített párnára fektetett – zászlón nyugszik, ennek két vége lecsüng s szintén bojtos, rajta az alak fejétől balra, Krisztusnak lángsugarakkal körített monogrammja látható. A vassapkától fedetlenűl hagyott arcza, azonkori szokás szerint síma, borotvált. – Sajnos, hogy e sírkő, mely elébb hihetőleg a padozatba volt beeresztve, kitéve a csizmasarkak rongálásának, épen az alapból legerősebben kidomborodó arcznál legtöredezettebb.* A sirkő az alak alsó lábszárai s a czímer irányában ketté van törve, de az eltört részek a befalazásnál ügyesen összeillesztettek.* Nyakláncza a lemezes mellvértre csüng le, a váll-, könyök- és térdvasak, körbefoglalt rózsa-ékítéseket mutatnak, a felkar- és csípővasak pikkelyesek, az alkaron lemezesek, az alsó lábszárakon símák. – Derekára jobbról yatagan-szerű tőrkés van csatolva, jobbjával a zászló rúdját (mely alkarja irányában ki van törve), baljában egy hosszú, egyenes kereszt markolatú pallost tart, melynek hüvelyét renaissance ornamentika diszíti.
A lemezes vassarukra csillagos tarajú sarkantyúk vannak csatolva.
Az oroszlán, melyen az alak áll, nem a sírköveknél szokásos nyugvó vagy alvó, ez áll, lép s mozdulatával mintegy a hátán nyugvó tehertől igyekszik menekűlni, mely felfogás szokatlan és nem szerencsés, miután sírköveken ábrázolt alakoknál a fővonás a nyugalom. – Találunk ugyan elvétve sirköveken oly ábrázolatokra is, melyeknek főjellemvonása a mozgékonyság, ilyenek Andrássy Péteré Krasznahorkán, Balassa Menyhérté Széleskúton, s Podmaniczi Rafaelé, de e hárommal talán ezek teljes sorozatát kimerítettük.

images/1887-88xw207.jpg

Sirkövünk kivitele erőteljes, erősen plasztikus, mesterkézre valló, az arányok kifogástalanok, ez előnyeit növeli szokatlan nagysága s anyagának rendkívüli szépsége.
Az oroszlán feje felett a pánczélos alak czímerpajzsa áll, benne: nyugvó oroszlánra illesztett koronából növekvő hosszú hajú és szakállú férfiú bő talárban, jobbjával szakállát markolja, baljában kapcsos könyvet tart. E czimer tehát a Palóczy család ösmert czímere, melynek színeit nem ismerjük ugyan, de mint Palóczy Mátyás 1435-iki* Wagner. Dec. II. Fig. 7.* pecsétje mutatja, sisakdísze: a pajzsalak s így teljesen egyező a Tekule nemzetségből származó ruszkai Dobó családéval, mint az a Dobó István sirtumbáján a dobó-ruszkai templomban látható.* L. Turul. 1887. 186. l. a Tekule nemzetségből származó egy-két más családnál is találok a Palóczyakéval közös czímerjelleget: a koronából növekvő alakot. A dobói Dobay család czímere (l. Siebmacher 137. l.) kékben, arany leveles koronából növekvő koronás szűz csípőre tett kezekkel, feje megé illesztett két szarvas agancscsal. – Roskoványi Miklós 1482-iki pecséte (családi leveleim közt) növekvő emberi alak, melynek balkarja agancsot képez. A Roskoványiak később a paizsban három jobb- vagy bal-haránt (néhol hullámos) polyát használnak s a növekvő férfi alak baljában az agancscsal sisakdíszűl szolgál. – Ugyanezen czímert ily alakban használják elvétve a Dobayak is.*
Ismeretesek a Palóczy család czímerére vonatkozó apróbb eltérések, minők Palóczy László országbiró 1449. pecséte, hol a czímeralak a baljában levő könyvet nyitva tartja, vagy ugyanannak egy 1465-iki pecséte, melyen a pajzstartó egy szárnyas angyal, de a sirkövünkön látható nyugvó oroszlán, melynek hátára a korona van illesztve, sehol nem fordúl elő, ez a sirkövet készítő művésznek, mintegy hangulatkeltés czéljából támadt magán szeszélye, melylyel a családi czímer egységét bontotta meg.
A legenda szerint e sírkő Palóczy Antal zempléni főispán és Mihály, főpohárnok és főkamarásmester közös sírboltját fedte, s hogy a pánczélos alak tulajdonképen a kettő közől melyiket ábrázolja? meg nem határozható. – Palóczy Mihály a főkamarásmester 1514-ben halt meg, Antal főispán 1526-ban a mohácsi ütközetben esett el, a sírkő pedig az 1519-ik évet mutatja. Ez úgy magyarázható, hogy Mihály 1514-ben elhalván, testvére Antal még életében egy véle közös sírkövet készíttetett, melylyel a mester 1519-ben lett készen, de hogy Antal e sirkőre elhúnyt testvére vagy saját alakját vésette-e? ezt biztosan meg nem határozhatjuk; valamint azt sem, hogy a Mohácsnál elesett hős a sárospataki templomban aluszsza-e örök álmát?
CSOMA JÓZSEF.

KÖNYVISMERTETÉS.

A nagymihályi és sztárai gróf Sztáray család oklevéltára. Kiadja gróf Sztáray Antal. Szerkeszti Nagy Gyula. Első kötet. 1234–1396. – XIV. és 574. l. VII phototypicus melléklettel.

Sohasem tartozott fajunk hibái közé a múlt iránt való közöny, sőt volt idő midőn annak cultusa valóságos betegséggé fajult a magyarnál. Bálványozása mindennek, mi a rég letünt századokból maradt reánk, rajongásig menő lelkesedés az ősök tettei iránt, tagadhatlanúl kölcsönzött némi mythosi fényt a múltnak s nagy része volt abban, hogy a megpróbáltatások idején, midőn alkotmányos szabadságunk, nemzeti önállóságunk veszélyben forgott, kitartást, bátorságot, önbizalmat, reményt merithettünk dicsőségteljesnek hitt multunk emlékeiből; de nyugodtabb, bár nem kevésbé fontos időkben a múltnak ezen imádása igen gyakran tompa elcsüggedésbe sülyeszté a nemzetet, megbénította az akarat erejét, elégedetlenek lettünk a jelennel, kételkedni kezdénk a jövendőben s letünt régi dicsőségünk siratása közben nemzetünknek nagy fontosságú actualis érdekeiről nem egyszer megfeledkeztünk.
Már magában a múlt eszméjében is rejlik bizonyos varázs, melynek rabjává lesz néha a leggyakorlatiasabb gondolkodású ember is, nemcsak az álmodozó, ki örömest kiemelkedik a jelenből s képzeletében oda száll, a hol már vagy még nem látja a fény mellett az árnyat, nem érzi az átélt vagy kinálkozó örömek hátterében, az emberi lét ezen aprólékos küzdelmeit; de a lélek mélyében is létezik bizonyos kegyelet, mely a tünő percznek, elmúlt napoknak, lehanyatlott évszázadoknak szemfedőjét a képzelet hamis világításával soha nem létező érdemekből szövi.
Ez többé-kevésbé közös emberi vonás, de nemzetünknek elfogultsága a múlt idők eseményei, intézményei, szokásai, erkölcseinek megítélésében sokkal nagyobb mérvű, semhogy általános lélektani okokra lehetne vissza vezetni; nagy része volt ebben fajunk sok tekintetben elszigetelt európai helyzetének, a létért való ezredéves küzdelemnek, mely a múltban csak dicső példát keresett, s tagadhatlanúl az irodalomnak is.
Nem szólok a hagyományokról, melyek apáról fiúra szállva olympusi ködbe burkolták a daliás ősök alakjait, de maga a komoly históriai irodalom, egészen az újabb időkig alig volt egyéb, mint a nemzeti hiúság oltárán az ősök emlékének tömjénezése, és szentségtörést követett volna el az, ki a múlt tiszteletre méltó bálványait emberiesebb talapzatokra igyekezett volna állítani. – Főczélja – gyakran az igazság rovására is – a hazafias szellem ébresztése, a nemzeti nagyság tudatának fenntartása volt. Az irott történelmet sokáig még csak «vitae magister»-nek sem nevezhetjük, krónika volt az, kritika nélküli száraz elősorolása az eseményeknek, vagy hősköltemény, mely fölemelt, lelkesített, buzdított, de a lényeget, s a történetírás legfőbb, mondhatnám egyetlen czélját teljesen figyelmen kívül hagyá.
Igazságtalanság volna azt állítani, hogy egy pár hivatott munkása a történet-tudománynak, már a múltban is ne létezett volna, s be kell látnunk, hogy az érintett jelenség oka részben a tulajdonképeni história-anyag csekélységében, hozzáférhetlenségében is rejlik, de ne tulajdonítsunk ennek több fontosságot, mint a mennyit valóban érdemel; mert aligha csalódunk, midőn azt hisszük, hogy az eszmék általános forradalmának s ebből kifolyólag a korszellem átalakúlásának kellett bekövetkezni, hogy a történettudomány azzá váljék hazánkban is, a mi más művelt nemzeteknél már régóta; nem a kegyelet adója, nem is szerencsés vagy balkimenetelű hadjáratok, békekötések, politikai cselszövények följegyzése, de az emberiség általános törekvéseinek, az államot, a társadalmat alkotó eszmék keletkezésének, fejlődésének s az emberi cselekvés minden irányában való nyilvánulásának positiv alapokon nyugvó történetévé.
Nem lehet feladatom e helyen fontosságukhoz méltó figyelemben részesíteni mindazokat a tényezőket, melyeknek hatása alatt a történet-tudomány a fejlődésnek jelen stádiumába jutott, még kevésbé terjeszkedhetem ki a magyar történetírás körűl nyilvánuló eszmék beható tárgyalására; egyedül a naponként szaporodó történelmi anyag, az oklevél publicatióknak üdvös hatására hívom föl a figyelmet, melynek az eddigelé fölmutatott sikerben tagadhatlanúl kiváló része van.
Az okmánytárak tudós szerkesztői, míg egyfelől válogatott, szorosabb értelemben vett históriai becsü publicatióik által nemzetünknek általános történelmét, hadi és politikai eseményeit, diplomatiai érintkezéseit itt teszik világosabbá, tévedéseket derítve föl, balhiedelmeket czáfolva meg, másfelől kivált a családi levéltárak adataival főbb vonásokban bemutatják az egész középkort, a társadalmat összességében, az egyes embereket szenvedélyeik, vágyaik, szeretetök és gyülöletök tárgyaival együtt. Föltárják előttünk a viszonyokat, a melyek között s a tulajdonságokat, a melyek által az egyén magát érvényesíteni tudta, megösmerhetjük belőlük az emberek gondolkozás módját, világnézetét, aspirátióit, szóval míg eddig középkori történeteink homályában úgy szólván csak botorkáltunk, ma ha szinte nem is érezzük is még magunkat teljesen otthon, legalább egyes világító pontok merülnek fel szemeink előtt, melyeknek segítségével könnyebben eligazodhatunk.
És napjainkban, midőn a történetírás a legdivatosabb irodalmi foglalkozások egyike, úgyszólván «noblesse oblige», mint volt e század elején a szépirodalom, mikor kötelességének tartotta minden jó hazafi legalább egy-egy episztolával vagy pásztori költeménynyel járulni elárvult nyelvünk műveléséhez; ma midőn épen e sportszerűség következtében talán a tudomány egyik ágában sem találunk annyi felületes és selejtes becsü kisérlet számba menő dolgozatokra: az oklevéltárak szakavatott szerkesztői határozottan több szolgálatot tesznek a tudománynak, mint a kontár írók s épen ezért méltók teljes elismerésünkre.
Örömmel konstatálhatjuk, hogy tudományos intéző köreink hova tovább jobban felkarolják a kellőleg kiválasztott történelmi anyag közrebocsátásának ügyét. De érzi ennek fontosságát a művelt közönség is, s tévedés lenne azt állítani, hogy azok a férfiak, kik nem riadva vissza a kétségtelenűl tetemes anyagi áldozatoktól, századokon keresztűl féltékenyen őrzött okleveleiket napfényre hozzák, pusztán a családi vagy egyéni hiúságnak hódolnának; sőt ellenkezőleg mi azt hisszük, hogy főuraink itt is, mint sok más téren, múltjuk hagyományaihoz híven, zászlóvivők akarnak lenni a nemzeti mívelődés szolgálatában, követésre méltó példát nyújtván ez által tehetősebb előkelő családjainknak, kik talán eddig is csak a kezdeményezés szerepétől riadtak vissza. Avagy a Zichyek nyomdokaiba nem léptek-e a Károlyi grófok? s az előttünk fekvő díszes kötet nem viseli-e homlokán egy Sztáray nevét? tagadhatlanúl szép eredmény oly rövid idő alatt s alapos okunk lehet sokat várni a jövendőtől.
A gróf Sztáray család oklevéltárának jelen első kötete 350 részint eredeti, részint hitelesen átírt vagy csak kivonatban fönmaradt oklevelet foglal magában 1234-től 1396-ig, – melyek közűl az Árpádok korát 32 darab képviseli. – Igaz ugyan, hogy az árpádkori oklevelek nehány kivételével már mind s néha többször is kiadattak, s új dolgokat nem igen tanúlhatunk belőlük, de föl kellett venni a kötetbe nem csak annak teljessége okáért, de mert az előbbeni kiadások gyakran hibás szövegüek, gyakran pedig kevés hitelű másolatok után s nem az eredetiről közöltettek. E tekintetben a szerkesztő az őt mindenek felett jellemző lelki ösmeretes pontossággal jár el s nagy gonddal összevetvén a különböző publicatiókat, figyelmét a legcsekélyebb eltérés sem kerűlheti el, és vitás kérdéseknél nemcsak buzgón keresi az igazságot, de néha szerencsésen meg is találja azt.
Példa erre a többek között a XIV. számú oklevél, melynek dátumául 1278 február 23-ika, IV. László uralkodásának pedig harmadik éve áll. Minthogy azonban Kun László 1272-ben lépett a trónra, önkényt értetődik, hogy 1278-ban nem írhatta uralkodásának harmadik esztendejét. E szembeszökő ellentmondást azonban annál kevésbé vették figyelembe, mivel az oklevél eredetijét senki sem látta, így könnyen hihették, hogy az átírások alkalmával csúszott be a tévedés az uralkodás évére nézve, s napi rendre tértek felette. Géresi Kálmán a Károlyi-codex éles szemü szerkesztője figyelmeztet ugyan a második kötethez irott előszavában, hogy a keltezés hibás, mindamellett elfogadja némi habozással tárgyalásának alapjáúl az 1278. évet, nem is reflectálva az uralkodás évére. – Nagy Gyula azonban kétségtelenűl bebizonyítja, hogy mind a keltezésben, mind az uralkodás évében tévedés van, azaz nem lehet az oklevél datuma 1278, mert a záradékban megnevezett országnagyok közűl Henrik tótországi bán 1274-ben már nem volt életben, és nem lehet az uralkodás éve harmadik; mert Benedek alkanczellár csak 1274 elején lett esztergomi érsekké s így 1275-ben az említett Henrik bánnal együtt nem szerepelhetett. – Az oklevél kelte tehát kétségtelenűl 1274. február 23.
Ne gondoljuk pedig, hogy e tévedés felderítése oly lényegtelen dolog; a biztos datumok már magukban véve is rendkívül fontosak a történelemben, a jelen esetben pedig annál is inkább, mivel a szóban forgó oklevél Kun László viharos életének egyik reá nézve nem épen kellemes episódjával áll szoros összefüggésben. – Az András comestől elkobozott Jákó várát és tartozékait adományozza ebben a király Miklós erdélyi vajdának, mivel nevezett András úr a Kaplyon nemzetségből, őt már mint koronázott királyt, kampós botjával egy izben irgalmatlanul megtaglotta s ezért hűtlenség bűnébe esett. Ezt az eseményt, mely páratlanúl áll a magyar történelemben, mely szinte a hihetetlenségek sorába tartoznék, ha csak nem maga a király tenne róla tanúságot; történetiróink már számtalanszor megtárgyalták, anélkül, hogy a találgatások, föltevések, valószinűségeken kívül valami kézzelfoghatóbb eredményre juthattak volna. Ki volt András comes? hogy történhetett, hogy a felségsértésnek ezen legsúlyosabb neméért nem is életével, de egyszerüen jószágvesztéssel lakolt? eldöntetlen kérdések maradnak s nincs egyetlen oklevél, mely a királyverés tényével kapcsolatban állana, vagy annak részleteit megvilágosítaná.
Az első kérdést illetőleg Nagy Gyula már határozottan nyilatkozik, András urat egy személynek állítva azzal az Andrással, ki oklevéltárunk adatai szerint a Kaplyon nemből származó Jákó comes fia, ungi főispán s a Sztáray családnak egyenes őse volt.
Hogy a gróf Sztáray család a Kaplyon törzsökös magyar nemzetségből vette eredetét s nem a Szent István korában élő Wasserburgi Wenczelin idegen lovagtól származott – mint ezt némelyek előszeretettel bizonyítgatták – mi is kétségtelennek tartjuk, de a királyverő Kaplyoni András azonosságát a Sztárayak ősével, már nem mernők állítani. Mi szolgálhat e föltevés védelmére? az, hogy mindkét András a Kaplyon nemzetségből származott s mindkettőnek atyja Jákó volt. Ezek bizony magukban véve keveset bizonyítanak, mert hiszen élt ebben az időben még egy harmadik András is a Kaplyon nemzetségből, a Károlyiak őse, annak is lehetett az atyja Jákó, hát mi lehetetlenség van abban, hogy ő volt az igazi, a királyverő András? Bizony épen annyi joggal rá lehetne fogni erre is, mint a Sztárayak ősére. De menjünk tovább. A sokszor említett felségsértés mindjárt László koronáztatása után, s mint Nagy Gyula meghatározza, 1272-ben történhetett, a Sztáray-codex András-a pedig már a következő évben mint ungi főispán Sztára és Pereche nevű birtokokat nyeri adományúl Lászlótól, ki magasztaló szavakban említi nevezettnek mind ő, mind atyja és nagyatyja szolgálatában gyermekségétől fogva szerzett érdemeit (XIII. sz. oklv.) s mi bár ösmerve a László korabeli állapotokat, egy gyermek király s egy kegyenczektől vezetett könnyelmű asszony uralkodása alatt sok mindent megtörténhetőnek tartunk, nem merjük hinni, hogy a királyára kezet emelő jobbágy merészsége oly rövid idő alatt feledésbe menve, a felségsértő kitüntetésben részesűljön azon trón zsámolyáról, melyet még az imént meggyalázott. Ha még a merénylő valami hatalmas, a maga korában vezér szerepet játszó férfi lett volna, veszedelmes ellensége vagy erős oszlopa a trónnak? de ezt a föltevést András úr egyénisége nem igazolja.
És ha Kaplyon András – mindég a Sztárayak őséről beszélek – merénylete után ismét kegyelmébe jutva Lászlónak, attól adományokat nyer, hogy történhetett, hogy jákóvári birtokát sohasem igyekezett vissza szerezni, még csak lépéseket sem tett erre nézve, még csak perrel sem támadta meg Miklós vajdát s egy puszta faluhelyet sem tudott megtartani a Nyirségen fekvő javaiból? Annak sincs nyoma, hogy kárpótolta volna a király, pedig ezt már úgy hozta magával a kor szelleme, s mi alig tudunk képzelni királyi kegyelmet birtokadományozás, vagy az elvett jószágokért való kárpótlás nélkűl, és valamennyire is ösmerve a középkori embert, nem hihetjük, hogy András úr – főleg ha a király ismét kegyelmébe vette – bele tudott volna nyugodni még a hatalmas Miklós vajdával szemben is – jószágainak bitorlásába, s még 30–40 esztendőt élni anélkül, hogy legalább is egy pár hatalmaskodással bosszút ne igyekezett volna állani ellenségén! A birtok elkobzása, s annak újból való adományozása ebben az esetben oly simán folyt volna le – mint a hogy az, az újabbkori modern viszonyok mellett sem történhetett.
Fontos körülménynek tartjuk még, hogy a Kaplyon nemzetség azon ágazatának, melyből a Sztáray s vele rokon családok származtak, a XIII. század második felében ős megtelepedési helyükön már nincsenek jószágai, még az egyetlen szathmárvármegyei Gelyén birtokról sem tudhatjuk teljes bizonyossággal, hogy nemzetségi osztályból maradt-e fenn? Pedig a felségsértő András jószágai Jákóvárával együtt a Szamos vize mellett Aranyos-Meggyes közelében feküdtek, s ha ő azokat hűtlenség czímén el is vesztette, nincs nyoma, hogy Jákó nevű testvére jószágait is elkobozta volna a király, mert tudnunk kell, hogy a Sztáray-codex András-ának van egy testvére is, Jákó zempléni főispán, a ki bizonyára nem hagyta volna a maga igazságát a királylyal szemben sem.
Ha mindezekhez hozzá vesszük, hogy a felségsértésre s ebből következett jószágvesztésre vonatkozó oklevél eredetijének holléte nem tudatik, és hogy sem az, sem más hasonló tartalmú oklevél nincs s valószinűleg sohasem is volt a gróf Sztáray család levéltárában, s minden más emlékeink mélységesen hallgatnak erről az eseményről; be kell látnunk, hogy ha az általunk felhozottak szinte nem is bizonyítanának – a minthogy tényekkel nem is bizonyítanak – azon föltevés ellen, hogy a felségsértő András azonos a Sztárayak ősével: az előttünk fekvő oklevéltár adatai még kevésbé bizonyítanak mellette. Minthogy pedig a kérdés ezen fordul meg, András úr neve mellett a gróf Sztárayak családfáján a «királyverő» praedicatum nézetünk szerint jogosulatlan volna.
Az oklevéltárunkban szereplő Kaplyon nemzetségbeli András és Jákó comesek atyja – hasonlóképen Jákó, úgylátszik szegény legény volt, kire alig maradt egyéb, mint előkelő származása, mihez még talán szerencsés egyéni tulajdonságai járultak. Annyi bizonyos, hogy összes vagyonát, melyről tudomásunk van, házassága által szerezte, felesége Katalin asszony Szoboszló fiának Péternek, Apa bán unokájának leánya lévén. Ily módon már fiai örököltek utánna, illetőleg anyjuk után, ki Mihál (később Nagy Mihály), Topolya, Tarna, Vinna és Zalacska jószágokat hagyta rájuk s miután személyes érdemeikért Sztárát és Perecsét (talán Jeszenőt is) adományúl nyerték, Tibaföldét pedig a zempléni vár jobbágyaitól királyi beleegyezés mellett megvásárolták, az előkelő származáshoz még a vagyoni jólét előnyeit csatolva, megvetették alapját maradékaik emelkedésének.
A már gyakran említett András-nak, ki mint láttuk, ungi főispán volt, Lőrincz, Jákó és Mihály nevű fiai maradtak.* Leányát Katalint Miklós erdélyi vajda vette nőül, ki tudjuk, a felségsértő András javait nyerte adományba, ez az összeköttetés is figyelmeztet bennünket, hogy a Kaplyon nemzetségbeli két Andrást ne tartsuk egy személynek.* Jákó-nak pedig, ki a zempléni főispánságon kivül IV. László alatt még a főpohárnokságot is viselte, András és László fiairól van tudomásunk. A rokonok atyáikról maradt javaikat egyideig közösen birtokolták, de az örökös érdekösszeütközések s napirenden lévő perpatvar csakhamar szükségessé tette az osztozkodást, mely 1335-ben létre jövén közöttük, a szorosabb nemzetségi kapcsolatot természetesen meggyöngítette, az ezt követő szűkebb körű s gyakrabban ismétlődő osztozkodások következtében pedig az egyesek önálló s nemsokára névleg is külön vált családok alapítói lettek. Iacute;gy származtak idő múltával András és Jákó utódjaitól a Nagymihályi Pongrácz, Bánffy, Tibay, Ödönffy stb. családok, míg a jelenlegi gróf Sztárayak ősatyja, András ungi főispán Lőrincz nevű fiának unokája, hasonlóképen Lőrincz vala. – E nevek használatában azonban, az általunk tárgyalt időszakban következetességet ne keressünk, tetszés szerint és fölváltva használták ezeket a nemzetség tagjai, s bizony az identitas konstatálása nem csekély fáradságot okozand majd az oklevéltár érdemes szerkesztőjének, mikor a leszármazás és bonyolódott vérségi viszony szálait igérete szerint rendezni fogja.
Úgy látszik azonban, hogy a mint Nagymihály vára és uradalma birtokainak fejét (caput dominii) képezte, a Nagymihályi név is hosszú ideig összetartó kapocs maradt a nemzetség különböző ágazatai között, helyettesítve mintegy a változott viszonyokhoz képest feledésbe ment «de genere» jelzőt. – Ezt használják bizonyos alkalomkor a nemzetség összes tagjai, tekintet nélkül arra, hogy már egyeseknek csaknem kizárólagos tulajdonába ment által. Ezen a néven kezdenek szerepelni az ősök a XIV. század folyamán; mint Nagymihályiak említtetnek az adománylevelekben, a királyi udvarban, a harczmezőn, a birói széken; ellenben perlekedéseik, egymás között való torzsalkodások alkalmával, határvillongások és osztályegyezségek idején, szóval otthon, könnyebb megkülönböztetés kedvéért, egyik-másik birtokuk után nevezik magukat, a mint ezt épen a szükség hozta magával, vagy a körűlmények indokolták. Valahányszor azonban közös érdek forgott szóban és jogaik védelmére testületileg kellett megjelenniök az országbíró és nádor ítélő széke előtt, mindannyian Nagymihályi nemeseknek nevezték magukat.
Ama nagy mozgalom, mely az utolsó Árpád halála után szemben az Anjouk trónfoglaló törekvései s a római curia követelőzéseivel a nemzet nagy részét magával ragadva, az országot vérengző pártharczok színhelyévé tette, a Nagymihályi ősöket érintetlenűl hagyá. Annak sincs nyoma, hogy Róbert Károly érdekében fegyvert ragadtak volna, mert az a Nagymihályi Gergely, ki a Trencséni Csák Máté ellen vívott harczokon, főleg a rozgonyi ütközetben kitünteté magát s ki I. Károly királytól 1312-ben nagymihályi birtokára vámjogot (XXXIII. sz. okl.) 1326-ban pedig a biharvármegyei Apáti és Tarcsa birtokokat nyerte adományúl (XLIV. sz.) a Turul nemzetségből származott s mint ezt a szerkesztő világosan kimutatja, nem az ő vérségük vala. Említi ugyan egy későbbi oklevél, hogy Károly iránt való hűségüket vérük hullásával bizonyították s Omode nádor fiai személyük és vagyonukban borzasztó károkat okoztak, de ezt maguk s oly körűlmények között állítják, midőn nagyon is szükségét látták annak, hogy a király érdemeikre tekintettel legyen. Ebből azonban politikai magatartásukat meg lehet ítélni s ez szerintem az ügyesen fenntartott semlegességben állott; nem csatlakoztak egyik párthoz sem, nem vettek tevékeny részt a kor ellentétes küzdelmeiben – legalább nincs egyetlen oklevél sem, melyből ezt következtetnünk lehetne – hanem megvonulva ősi tűzhelyüknél, türelemmel várták a fejleményeket. Ebben az értelemben tehát hivei voltak Károlynak, s mi még azt is meglepőnek tartjuk, ha tekintetbe vesszük, hogy birtokaik az ország azon részében feküdtek, mely tudvalevőleg a felkelésnek egyik központja volt s Omode fiainak hatalmát rettegte. Kétségtelen azonban, hogy a hűtlenek közé nem tartoztak, különben Károly 1342-ben aligha erősíti meg őket az őseik által is gyakorolt gelyénesi vámjog birtokában.
Mikor pedig Róbert Károly megtörte a felkelők erejét, az ország lassanként lecsendesült s helyre állott a belső nyugalom, elég gondot s vesződséget okoztak nekik osztály szerint nyert javaiknak elkülönítése, határjárása, a pusztító harczok alatt néptelenné vált földjeik betelepítése, a szomszédok hatalmaskodásainak visszatorlása s mindezekből kifolyólag az az örökös búcsújárás, konventek és káptalanokhoz, mely a középkori embernél olyan volt, akár a mindennapi kenyér s a prókátorok élelmes sectáját nélkülözhetlen társadalmi tényezővé emelte. De mindezek igen csekély jelentőségű dolgok voltak, ahhoz a pörhöz képest, melylyel maga Lajos király támadta meg a Nagymihályi nemeseket s melynek kimenetelétől anyagi existentiájuk, csaknem összes vagyonuk függött.
Mint már fentebb is érintettük, a Nagymihályi nemesek birtokainak legnagyobb része nem volt a szó szoros értelmében ősiség, értem e kifejezés alatt a megszállás jogán vagy első királyok adományából birt jószágokat, hanem nem is említve a később szerzett vagy adományozott javakat – részint örökbevallások, részint végrendeletek alapján szállott reájuk. – Ugyanis Szoboszló fia Péter, Apa bán unokája, mint utolsó sarja nemzetségének, fiúmaradékok hiányában összes jószágát királyi beleegyezés mellett, két leányának hagyományozta s miután e leányok egyike, Filep pilisi comes neje, halála előtt a maga részét testvérére ruházta, az összes javakat Jákó comes neje, Katalin asszony, örökölte. Utódjai meg is maradtak azok békességes birodalmában egész Lajos trónraléptéig, míg egyszer csak, hogy hogy nem, arról az oklevelek hallgatnak, kérdés támadt a királyi udvarban a Nagymihályi nemesek birtokainak jogczíme felől.
Talán valamelyik ragadozó főúr – nem lehetetlen, hogy épen a homonnai Drugethek ősei, kikkel ezután is örökös viszálkodásban éltek – vetett szemet a kétségtelenűl tekintélyes jószágokra s arra az esetre, ha mint remélte, a birtokosok jogaik védelmére kellő bizonyítékokkal nem rendelkeznének, maga számára akarta fölkérni, vagy más egyéb, előttünk ösmeretlen előzményei voltak a dolognak, elég az hozzá, hogy a mindenesetre egyoldalúlag informált Lajos megindította ellenük a törvényes eljárást s azon az alapon, mert Nagymihály vára és tartozékai, Tiba, Györkhegye a hozzátartozó jószágokkal együtt Szoboszló fia Péter magszakadásával a koronára szállottak, lefoglaltatá nevezett birtokokat, s 1344. november 9-én Poháros Péter újvári főispán, mint a király képe és megbizottja, az egri káptalan által be is akará magát vezettetni azoknak birodalmába. A Nagymihályi nemesek azonban ellentmondottak az igtatásnak s Pál országbíró ítélőszéke elé vitték az ügyet, ki igazaik felmutatására törvényes határnapot tűzött. Ennek elérkeztéig pedig nem töltötték az időt hiába, hanem 1345. január 6-án rendeletet eszközöltek a királytól az egri káptalanra, melynek értelmében a káptalani kiküldött vizsgálatot tartván, ez alkalommal Borsod, Abauj, Sáros, Szepes, Zemplén, Ung, Bereg és Szabolcs vármegyék legvénebb nemesei, a szepesi káptalan, a leleszi prépost, a kassai biró, és esküdt polgárok s számtalan mások hit alatt igazolták, hogy a fentebb elsorolt jószágokat őseiktől örökölték s azokhoz rajtuk kivül senki másnak joga nincs. Ugyanezen a napon Beregvármegyére, a váradi és szepesi káptalanokra s a jászai konventre is vittek hasonló értelmű rendeletet és kieszközölték az első terminus elhalasztását, részint hogy nevezett hatóságoknak idejük legyen jelentéseik megtételére, részint, hogy újabb bizonyítékokat gyűjthessenek, hatalmas megtámadójuk ellen. Miután pedig az országbíró a király hadbaszállása miatt még két terminust elhalasztott, elegendő idejük volt okleveleiknek beszerzésére s 1346. november 25-én teljes készülettel jelentek meg az országbíró előtt.
A királyt ez alkalommal is Poháros Péter újvári főispán képviselte, de fölmutatott oklevelei ellenében, melyekkel sokszor nevezett Szoboszló fia Péter fiú ágon való magszakadását igazolva, ebből kifolyólag a korona örökösödési jogait vitatta: a Nagymihályi nemesek – jóllehet őseiknek, Károly királyhoz mutatott igaz hűségük következtében a lázadó Omode és Pethenye fiai, erősségeit lerombolva, jószágait elpusztítva, a javaik és személyükben okozott teméntelen károkon kívül okleveleiket is elrablották, megsemmisítették – birtokaikhoz való törvényes igazaikat fényesen kimutatták. Mert igaz ugyan – mondák alperesek, hogy Szoboszló fia Péternek fiúágon magva szakadt – de miután mind az ő, mind feleségének leányai javára tett végrendeletét IV. Béla király 1249-ben jóváhagyta, – a mint ez kitünik az általuk felmutatott hiteles iratokból – a szóban forgó jószágok teljes joggal szállottak reájuk. A mi pedig Pereche, Sztára és Jeszenő birtokaikat illeti, megvédelmezik ezekre nézve az ő törvényes igazaikat IV. Lászlónak 1279-ben kelt adománylevelei; végre Tyba földét minden tartozékaival együtt az ungi várjobbágyoktól készpénzen szerezték ősei, s miután III. Endre király a vételt annak rendje szerint jóváhagyta, jogos tulajdonuk ez nekik. Ezeket hallván és látván Poháros Péter, mint király képe és procuratora, keresetétől elállott, Pál országbíró pedig kimondá ítéletét, melynek következtében a Nagymihályiak nevezett jószágaiknak birodalmában teljes joggal megerősítettek.
Ily módon tehát szerencsésen végződött reájuk nézve a dolog, s az országbíró ítélete megvédte a Nagymihályiakat hasonló természetű pöröktől, de úgylátszik elővigyázókká is tette őket s Nagymihályi István még 1377-ben sem tartotta szükségtelennek kérni a királyt, hogy Tiba nevű birtokát minden várjobbágyi teher alól fölmentvén, tökéletes nemesi joggal adományozza azt neki és osztályos atyjafiainak.
A most előadott nagyfontosságú pör után a nemzetség tagjai már kezdik lassanként elhagyogatni az ősi tűzhelyet, s rövid idő mulva fölmerül egyik-másiknak neve a nyilvános élet terén is. Tagadhatlanúl vonzá őket is a királyi udvarnak eddig ösmeretlen fénye, s a szerencsés vállalkozók példája, kiket homályos helyzetükből hírre, névre, gazdagságra emelt az uralkodó kegye. De nem is kellett messzire menniök, ott volt közöttük Nagymihályi Lőrincz, ki már előbb udvarhoz kerülve, valami úton-módon kedves emberévé lett a királynénak s ime Lajos 1344-ben őt és fiait Ungvármegye bírói hatósága alól fölmenti. Ez pedig korántsem volt tréfa dolog abban a korban, első lépcsője az emelkedésnek; s bizony Lőrincz szerencséje után a többi atyafiaknak is kedvük támadt fölkeresni a visegrádi udvar porondját, hogy idő múltával a palotába is bejuthassanak. Nem is ment az olyan nehezen, kivált a sorsukbeli embereknek. Lajos király örömmel fogadá a hozzá sereglő nemeseket, kivált az ősnemzetségek sarjait s módot nyújtott nekik tehetségeik érvényesitésére; és sohasem volt szük markú, ha az érdemet kellett jutalmazni. Nagymihályi Jánost is udvari vitézei közé számlálta (aule nostre miles) s csakhamar érezteté vele királyi kegyét. A szokásos nádori gyűlések ugyanis Szathmár és a szomszédos vármegyék részére régibb gyakorlat folytán rendszerint Gelyénesen tartattak, a mi a Nagymihályiaknak nagy kárával esett, mivel az oda sereglő nemesség bizony évről-évre elpusztította a földtermését, kárpótlást pedig sehonnan sem szerezhettek maguknak a birtokosok. János úr panaszai következtében tehát Lajos király 1351. július 3-ikán meghagyta Miklós nádornak, hogy Gelyénesen többé ne tartassanak gyűlések, s parancsának foganatja is lett, úgy hogy ezentúl állandóan Csenger mellett látott törvényt a nádor a nemesség ügyes bajos dolgai felett. Nem sokkal utóbb más kedvezményben is részesítette a király Nagymihályi Jánost, midőn Ungvármegyében fekvő Tiba nevű birtokán hetivásári jogot adományozott, úgy hogy a nemzetség tagjainak hovatovább nagyobb kedvük támadt a bőkezű és lovagias király szolgálatára, főleg miután tapasztalták, hogy e miatt birtokpereiket sem kell elhanyagolniok, sőt még bizonyos előnyökkel is jár az reájuk nézve, ha valamelyik hatalmaskodó szomszéd főurral gyűlt meg a bajuk.
A kik pedig hajlamuk vagy viszonyaiknál fogva nem távozhattak messzire az ősi tűzhelytől, a vármegyei életben – mely, mint tudjuk, ebben az időben a modern viszonyokhoz képest teljesen átalakult – találhatták föl a tehetségük és társadalmi állásuknak megfelelő szerepöket. Iacute;gy Nagymihályi Lőrincz fia György 1362-től kezdve haláláig Ungvármegye alispáni székében ült s annak méltóságát a rakonczátlankodó nemesek ellen mindenkoron erélyesen védelmezte (CXCV. okl.). Ő használta elsőben pecsétjén a Nagymihályi nemzetség czímerét, mely a gróf Sztáray család jelenlegi czímerének kezdetleges alakjait tünteti elő. 1370. január 1-én még élt, s fia János oly gyorsan követte őt az alispánságban, hogy még ideje is alig volt pecsétnyomót vésetni s egy 1370. márczius 16-án kiadott itéletlevelén még atyja pecsétnyomóját használta.
Ez a Nagymihályi János – mint előszavában az oklevéltár szerkesztője is fölhívja rá figyelmünket – az általunk tárgyalt időszakban kétségtelenűl legkimagaslóbb alakja nemzetségének. – Meddig viselte az ungvármegyei alispánságot meghatározni nem tudjuk, az oklevelek 1376-ban említik őt utoljára s 1381-ben már Zombori Kiss György az ungi alispán. Neki is mint atyjának sok vesződsége lehetett az ungvármegyei nemesekkel, sőt egy alkalommal, midőn a szolgabirákkal űlést tartott, a Csicseryek szolgáikkal együtt fegyveresen rajtok ütöttek, úgy hogy életüket is alig védelmezhették meg tőlük. – Az alispánságtól visszavonulva, jobbára birtokpereivel látjuk őt elfoglalva, kapitális ellenségei voltak, különösen a Drugethek, kiknek oláh jobbágyai birtokait örökösen zaklatták, de saját nemzetsége tagjaival is szakadatlan pörpatvarban élt, melynek a leleszi konvent előtt 1379-ben létre jött atyafiságos egyezség is csak rövid időre vetett véget.
A mennyire az oklevelekből következtethetjük, Nagymihályi János szereplése Lajos király uralkodása alatt a vármegye határain nem igen terjedt túl, Mária királyné és Zsigmond trónra jutásával azonban, nevével már gyakran találkozunk a hadi élet nevezetesebb eseményeinél. Igy vett részt a lázadó Horváthy és Palizsnay János ellen vívott harczokban – mely alkalommal, mint ezt Mária királyné oklevele kiemeli, vitézségének fényes jeleit adta s Borych vára alatt súlyosan megsebesűlt. Hű szolgálataiért Zsigmondtól a Beregvármegyében fekvő Kovászó és Wári helységeket nyerte adományba, mely birtokokat Mária királyné 1390. május 8-én ujból adományozott neki, «nobilis et strenuus vir, aulae regalis miles» néven említve János urat, ki már ebben az időben úgy látszik állandóan a királyi udvarnál tartózkodott, jóllehet perlekedését lankadatlan buzgalommal folytatta ezután is. De nem csupán a kardforgatáshoz értett, hanem mint alispánságot viselt, s így valószinüleg literatus ember, diplomatiai szolgálatokra is alkalmas volt. Igy tudjuk egy 1392-iki oklevélből, hogy míg János úr Zsigmond által követségbe Bosnyákországba küldetett, az ő gelyénesi jobbágyai és a szathmári városi polgárok között fennforgó határvillongási perben a leleszi konvent reá nézve sérelmesen intézkedett, a miért a király kérésére új határjárást rendelt el. És hogy valamint a hadi úgy a diplomatiai téren szerzett érdemei kétségtelenűl jelentékenyek voltak, bizonyítja az is, hogy már 1393-ban Ungvármegyének főispánja lett s Mária királynétól a Bereg vármegyében fekvő Bereg és Almás jószágokat nyerte adományba, ezt megelőzőleg pedig Zsigmondtól a Zemplénvármegyei Bethlen földet. A most említett adományozások, ha meggondoljuk, hogy őstül maradt javai is tekintélyes birtokot képviseltek, Nagymihályi Jánost a környék egyik leggazdagabb főnemesévé tették, s midőn 1396-ban búcsut veszünk tőle, általa a Nagymihályi nemzetséget folytonos emelkedésben látjuk. – Tagadhatlanúl typikus alakja a kornak, s környezetéből hatalmasan kiemelkedik. Midőn oklevéltárunk megszakad, még él s mint Ungvármegye főispánja működik, de mint az előszóban olvashatjuk, rövid idő múlva elesett a szerencsétlen Nikápolyi harczon s gyermekei nem maradván, minden jószágát testvérei örökölték.
Alispánsága idejéből fönmaradt pecsétje, mely egyszersmind az oklevéltár czímlapját diszíti, mellékelt rajzunkon szemlélhető,* A pecsét eredetije, mely Opuliai László nádor 1370. aug. 11. oklevelén van (CCXIX. sz. okl.), némileg töredezett. Jelen rajzunkon a hiányok kiegészítvék.* a körirata a következő:

images/1887-88xw208.jpg

images/1887-88xw209.jpg

A bele vésett czímer alakjai már atyja pecsétjén is előfordúlnak: felül czifra faragású, nyilt kapu, s ennek tetején két szarka. – Ugyanezt a czímert ajándékozta később, 1418. márcz. 29-én, Zsigmond király, némileg heraldicusabb formában – mint a szerkesztő megjegyzi, a gróf Sztáray család őseinek.
Ezekben kivántuk röviden ismertetni a Nagymihályi ősök viselt dolgait; kimerítőbb képet nyujtani róluk a nemzetség történetírójának feladata lesz, a mint ezt az oklevéltár buzgó szerkesztője kilátásba is helyezé, s mi nagy érdeklődéssel várjuk. – Anyag van ehhez bőven, sőt a szerkesztő, hogy a nemzetség birtok és vérségi viszonyait teljesebbé, s a munka által keltett benyomást tökéletesebbé tegye, a családi levéltáron kivül más forrásokból is merít, melyek aztán ennek adatait kiegészítik, hiányait pótolják. – A belső egység természetesen annál tökéletesebb, s mi, ha tekintetbe vesszük, hogy az idegen levéltárakból részint teljesen, részint kivonatban közlött oklevelek száma mindössze is legfeljebb 20–25, a czél érdekében szívesen megbocsátjuk azt a kissé visszatetsző benyomást, mit az idegen forrásokból beplántált iratok, szemben a könyv czímével tagadhatlanul keltenek.
Mert nézetünk szerint – s azt hisszük e tekintetben véleménykülönbség nem igen foroghat fenn – egyes családok levéltárainak közrebocsátásánál, tekintet nélkül az iratok vonatkozásaira, a szerkesztő kizárólag az illető levéltár adataira szorítkozzék, és ha kivételkép az anyag teljessége okáért mégis fölhasznál más forrásokat is, ezt csak oly mértékben tegye, mint Nagy Gyula, mert különben nem az illető család levéltárának anyagát nyujtja, a mint ezt könyve czímétől joggal várhatnók, hanem okleveleket közöl annak történeteihez. Kétségtelenűl előnyös a kutatóra nézve, ha együtt találja mindazt, a mit czéljaihoz képest különben 2–3, néha több gyüjteményből is kellene fáradságosan össze böngésznie, de ez a szempont, bármennyi kényelemmel sőt haszonnal is járjon, legalább az én véleményem szerint, nem lehet irányadó a családi levéltárak szerkesztőire nézve. Ismételve ki kell azonban jelentenünk, hogy Nagy Gyulát e részben kikerülhetetlennek tetsző okok vezérelték, s mi felszólalásunkkal csakis a kezdeményezéséből jövendőre származható szabálytalanságokat óhajtjuk eltávoztatni.
Részletezve az oklevéltár tartalmát, mindjárt feltűnik, hogy tulajdonképeni általános – vagy országos érdekű oklevelek e kötetben alig fordulnak elő; még leginkább ide sorozhatjuk IV. Lászlónak Nemel fia Péter és Nyárád fia Benedek részére 1275-ben kiadott, különben már ösmeretes levelét, melyben nevezetteket a cseh király ellen vívott harczokban mutatott vitézségükért, különösen pedig két testvérük haláláért a borsodi várjobbágyok sorából kiemelvén, az ország valóságos nemesei közé számlálja. Nagy azonban az olyan oklevelek száma, melyek hely és családtörténeti szempontból érdekesek, vagy kiváló becsű történeti vonatkozásokat foglalnak magukban. Zemplén és Ung vármegyék monographusaira nézve, megbecsülhetetlenek a szép számmal fenmaradt határjáró, viszály és határigazgató levelek (egy alkalommal Nagymihály utczái is felsoroltatnak: előfordul Német-, Széna-, Tóth Mihály utcza stb.) s bizonyára érdekelni fogja őket az alispánok és szolgabiráknak az adatokból összeállítható névsora is, főleg miután nehánynak még czímeres pecsétjét is föltalálhatjuk e kötetben.
A perlekedő és hatalmaskodó szomszédok közül a gerényi és homonnai Drugethek, a Kaplyon nemzetségből származó Vetésiek, a Csicseri, Palóczi és Buthkai családok tagjai fordúlnak elő leggyakrabban; a század vége felé pedig, miután Nagymihályi János Beregvármegyében is nagybirtokos lett, a kisebb nemeseket nem is említve, a hatalmas Drágh vajdával tűztek össze, de alig van annak az országrésznek ösmeretesebb nevű családja, mely legalább is egy-két tagja által ne szerepelne e kötetben. A Nagymihályiakkal összeköttetésben álló családok közül a Ráskai, Mezőlaki, Leszteméri, Pelejthei, Buthkai, Somossi, Széchi stb. nevek tűnnek szemünkbe; különösen bőségesen találunk adatokat az Idai Csürkékre, a kik Delnei Ite fia János regéczi várnagygyal és maradékaival állnak örökös perpatvarban. Leszármazásuk a következő:

István dictus «Churke» de Ida; Tamás 1323. neje Ilona.; Miklós. 1323.; János.; György, László, Péter, Kata 1358.; Lőrincz, István, László, János, Pál, Péter 1358.
images/1887-88xw210.jpg

Érdekesnek tartjuk fölemlíteni, hogy Tamás és Miklós főbenjáró vétkeik miatt birtokaikat elveszítve, a lengyel királyhoz menekültek, s ez közbevetvén magát érdekükben Károly királynál, megkegyelmeztetésüket szorgalmasan kérte, minek következtében Károly 1323 oct. 28-án ismét kegyelmébe fogadta őket, sőt elkobzott javaikat is visszaadta. E jószágok Ida és Palyi eredetileg az Aba nemzetség tulajdonát képezték, melyeket 1280-ban Dávid comes és fiai visszaszereztek Ruzkai Benedek fiaitól; hogy Csürke István említett fiai – hogy jutottak e javak birtokába, s mily viszonyban állottak az Abanemzetséghez? erről nem világosítanak föl bennünket az oklevelek.
Az egyes nemzetségekre vonatkozólag is találunk nehány adatot e kötetben, így az Abák közül:

Dávid comes; Péter, országbiró.; Finta nádor.; Omode, szebeni ispán.
images/1887-88xw211.jpg

kik 1280-ban Tahi Sixtus, Fel Ida nevű részbirtokát, melyet Ruszkai Benedek fiaitól perdöntő bajviváson nyert, s mely annakelőtte nemzetségük öröksége volt, 80 márka készpénz, két jó ló és két öltözet ruha árán megvásárolják.
Az Ákos nemzetségből Ernei bán fia István, a ki 1284-ben Kondó nevű szerzett jószágát a vasvármegyei származású Herbordnak adományozza, mivel nevezett az ő szolgálatában a kúnok elleni harczok idején, nemkülönben Gede és Peresten várak alatt vitézül küzdött. Csák Máté idejében Ernei bán fia, István, hűtlenségbe esvén, Erzsébet királyné Kondó birtokot Diósgyőr várához foglalta s Herbord utódjai hosszú per következtében csak 1349-ben nyerték azt vissza.
A Csák nemzetségből Domokos a Péter fia fordul elő, ki a zemplénvármegyei Sztára és Perecse birtokaiért, miután azt IV. László Jákó comes fiainak adományozta, Erzsébet királynétól 1273-ban cserébe a valkóvármegyei Hagymást kapja.
Megjegyzendő hogy ennek az oklevélnek eredetije az országos levéltárban található, s már egy ízben Fejér is kiadta; történelmi vonatkozása tehát régen ösmeretes, így, nézetem szerint az a körülmény, hogy Domokos úr is birta egykor határát – e kötetbe való fölvételét magában véve még nem indokolja.
A Chór nemzetségnek következő tagjai említtetnek:

Nagy Péter.; Tamás, castellanus, de Chokakw et de Geztws.; Pethew, castellanus, de Cheureugh.
images/1887-88xw212.jpg

kik 1326-ban Gede nógrádvármegyei birtokot nyerik adományban, miután azt a király Miklós lázadó unokáitól elkobozta.
Egy 1339-ki Kács borsodvármegyei birtokról szóló osztálylevél az Örsur nemzetség tagjaival ismertet meg bennünket.

1. Pál.; Imre.; Miklós.; Antal.; 2. István.; János.; Miklós.; Péter.; 3. Chepán.; János de Leán.; 4. Tibold.; Tibold.
images/1887-88xw213.jpg

Említi még az oklevél Lőrincz fiát, Jakabot, kinek magtalanúl történt halála után szállott Kács nemzetségének tagjaira.
A gyászos emlékezetű Zách nemzetségből Nagy Benedek és György fia András nevével találkozunk, kiknek Szentlélek nevű birtokát Károly király Feliczián merénylete után elkobozva, Székely Gergely nevű hívének adományozta.
Az oklevéltár történelmi becscsel biró darabjai közül az általunk már elősoroltakon kívül megemlítendő még, Mária királynénak 1384. május 25-én kelt adománylevele, melben Kaplai János vajda s később országbiró és testvére Dezső érdemeit magasztalva, a füleki várhoz tartozó Simonyi és Détér gömörvármegyei birtokokat adományozta nekik. De igen hosszúra terjedne jelen ösmertetésünk, ha az oklevéltárnak minden – egy vagy más tekintetben becses darabjáról meg akarnánk emlékezni, – melyek általános vagy cultur-történeti szempontokból a szakembert érdekelhetnék, vagy a kort s az embereket jellemezve, fontosságuk abban találná magyarázatát: nincs más hátra tehát – mint mondani valamit a könyv szerkesztéséről.
Nagy Gyula neve nem ösmeretlen ezen a téren, s az, a mit előszavában a publicatió módjáról sok alapossággal elmond, a kötet tartalmában pedig – oly következetességgel a mennyire csak ezt a keze alatt lévő anyag természete megengedé – tényleg keresztűl visz: ezek az elvek mondom, okszerű módosításokkal irányadók maradhatnak a tudomány igényeinek megfelelő értelmes publicatiókra nézve. – A mi az anyag megválasztását illeti – bár e tekintetben a családi oklevéltárak szerkesztője nézeteit korántsem érvényesítheti oly szabadon, mint ezt hasonló tartalmú gyűjtemények szerkesztője teheti, ki bizonyos időkorok határain belűl saját belátása szerint csoportosítja a históriai anyagot – erre nézve is kellő tapintattal s helyes érzékkel járt el, s némi kifogás alá – a mint már fentebb előadtuk – mindössze is, elvileg, az idegen forrásokból merített adatok jöhetnének.
Az oklevelekben előforduló datumok megoldása, a rubrumok szerkesztése, s végre a betűsoros név- és tárgymutató összeállítása körűl – miket együttvéve a publicatió felszerelésének nevez, annyi gonddal, körültekintő óvatossággal, s szinte az aprólékosságig menő lelkiösmeretességgel járt el, hogy e tekintetben ha szinte utól is érték, de nem múlta még őt felül senki. Hogy egyebet ne említsek, az oklevelekben a kelet datumán kívül minden más előforduló időmeghatározást megoldott s feltüntette a lapok szélén. – E fáradságos munkáról, mely az oklevelek használatát hihetetlenül megkönnyíti – valódi fogalmat csak akkor alkothatunk magunknak, ha egy-egy nagyobbszerű itéletlevelet kezdünk tanulmányozni, mely a haladó meg visszatérő terminusok hosszú során bonyolítja le a tárgyalás alatt lévő ügyet. A Nagy Gyula által szerkesztett rubrumok kivétel nélkül értelmesek, eléggé kimeritők, az oklevelek végén álló jegyzetei pedig a mellett, hogy gyökeres magyarsággal vannak írva, néha igen figyelemre méltó észrevételeket tartalmaznak. Az index összeállításáról is csak a legnagyobb méltánylással szólhatunk, s azt hisszük, hogy a legszigorúbb tárgyilagos critika nem találna benne kifogásolhatót.
Az oklevéltár beltartalma, s ennek általában véve a legnagyobb dicséretre méltó szerkesztésével, teljes összhangban áll a külső kiállítás díszessége. – A könyv pompás negyedrét alakban, finom velin-papiron jelent meg, kilencz eredeti pecsétnek autotypiáját találjuk a szövegben, s hét eredeti oklevél phototypicus fac-similéje képezi a függeléket. Mindezekből kifolyólag köszönettel tartozunk a nemes grófnak áldozatkészségéért, mert okleveleinek közrebocsátásával tagadhatatlanúl jelentékeny szolgálatot tett a tudománynak, de föltétlen elösmerésben kell részesítenünk Nagy Gyulát, ki a szerkesztés nehéz feladatára vállalkozva, szakirodalmunkat ily becses munkával gazdagította.
KOMÁROMY ANDRÁS.

VEGYES.

Genus Brucsa.

A nemzetségeknek, genus-oknak csillaga halványulni kezd. Nagy Gyula és mások egymásután bizonyítgatják, mily téves úton járt Horvát István, midőn a magyar nemzetet tevő 108 törzs neveit közöttük kereste.
Csaknem pontról pontra ki lehet mutatni, hogy a «genus» név sokszor nem egyéb, mint több vérségi összeköttetésben álló családnak közös neve; és ez tartá fenn a családok ősének nevét.
Mindamellett nem mondható, hogy a genusoknak csillaga örökre letűnt. Mert másrészről tagadhatatlan, hogy okleveleink leginkább az előkelő családoknál jegyezik föl, miféle nemzetségből származnak. Az meg épen bizonyos, hogy azon «genus»-ok, a melyeket Béla király névtelen jegyzője felsorol, hazánk főúri családai közé tartozának; hisz különben mért adna nekik oly vitézi tettekkel ékeskedő ősöket! Főúri családaink ismerése pedig mindenkor érdekében áll hazai történetirásuknak.
Mi tehát az a genus Brucsa?
A Névtelen meséli, hogy az Álmoshoz csatlakozó kún vezérek hatodika Vajta vala.* Gesta Hungarorum VIII, X. fej. Mátyás Flóriánnál: Hist. Hung. Fontes Domestici. II. k. 8, 11. ll. A Névtelen e vezért 3-szor «Boyta», kétszer «Voyta»-nak írja. A Sár vize mellett állítólag róla elnevezett hely ma «Vajta» nevet visel, azért írjuk mi is így.* Ennek hőstetteiről beszélvén, három ízben azt teszi hozzá: «a quo genus Brucsa descendit», de harmadízben már «Brugsa»-nak írja a genust.* Gesta Hung. X. és XLV. fej. Mátyás F.-nál 11. 38 és 41. ll.* Ez a «Brucsa» valóságos hieroglyph a Névtelen értelmezői előtt. Horvát István pl. és utána Podhráczky egynek tartják a Kovachichtól említett Brochyna nemmel.* Podhraczky: Béla király névtelen jegyzőjének ideje, kora, 320. l.* Okleveleink Brucsa genust nem említenek; a Brochyna-féle hozzávetés nincs bebizonyítva; s a név maga szláv végzetű, pedig kún vezérnek csak nem adott szláv ivadékot a Névtelen!?
Az egész dologban csak egy helynév adhat útbaigazítást. Azt mondja a Névtelen, hogy Glád legyőzetése után Árpád a Tisza mellett nagy darab földet adott Vajtának, melynek neve «Torhus».
A ki a Névtelennek írásmódját ismeri, első pillantásra látja, hogy e helynevet Tarhosnak kell kiejteni. Az 1332–36-iki pápai tizedjegyzékben különben is «Tarhus»-nak van írva,* Schematismus cleri Csanádiensi. 1880. 51. l.* a mi a fentebbi kiejtés valódiságát még inkább megerősíti. A később betelepülő szerbek e helynevet elferdítették és Tarasnak ejtették ki s ma is így ismeretes Torontálmegye térképén.
De a régi Tarhosnak volt párja is hazánkban; ez nem éledt ugyan föl a tatár- és törökpusztítás után, de annyiban mégis szerencsésebben járt, hogy határát magyar kéz műveli, nevét magyar ajk hangoztatja s megóvja a ferdítéstől. Ez a másik Tarhos Békésmegyében, Békés városától keletre feküdt, ma azonban puszta.
De mi köze van a kettőnek egymáshoz? Ma kevés, a névrokonságon kívül semmi. De vajjon hajdan sem volt? Ha tekintetbe veszszük azt, hogy hajdan két oly roppant távolfekvő falut, mint a szatmármegyei és valkómegyei Kórógyot (az utóbbi most Kologyvár Verőczemegyében) ugyanazon Kórógyi család bírta,* V. ö. Pesty F. Régi eltűnt vármegyék I. k. Valkómegye és Fejér: Cod. Dip. XI., 571. l.* hogy a tiszamenti Tomaj és Lesencze-Tomaj (Zalam.) szintén a hasonnevű nemzetségé volt,* Rómer: Román és átmenetkorú építmények hazánk területén. 14. l.* ez nem azon gondolatot ébreszti-e az emberben, hogy az egynevű helyeknek egy birtokosuk volt? Nagynevű történetiróink hirdetik ugyanazt már rég idő óta. És ha ezt sok helyen okiratokkal kimutathatjuk, mért ne tételezhetnők föl itt is, hogy két Tarhosnak valaha egy ura volt: a genus Brucsa?
E föltételezés legyen, hogy nem bizonyúl be valónak, de mégis rávezet a Brucsa név megfejtésére. Mert a békésmegyei Tarhos közelében van még egy másik oly helynév is, mely történeti érdekességű. Füzes-Gyarmat határában Borsalaponyag nevű düllő ez, egyedűli emléke a hajdan Szeghalom táján élő és a Váradi Regestrum szerint már a tatárjárás előtt virágzó* Váradi Regestrum 247-ik oklevél. V. ö. Békésmegyei régész és történelmi társulat évkönyve XI. k. 80–84 II.* Borsa nemzetségnek.
A Borsa név pedig első pilanatra szembeötlően hasonlít a Brucsa névhez. Hogy pedig vele egy, azt semmi sem bizonyíthatja világosabban mint az, hogy a tiszamenti Tarhostól szintén nem nagy távolságban (Nándor-Fehérvárral azaz Belgráddal szemben) két Borcsa nevű falu fekszik.* Még most nincs kiadva oklevél, a melylyel eldönthetnénk, vajjon a régi magyarok is Borcsának hívták-e ezen falut? vagy csak a beköltözött idegenek ajkán változott-e át a Borsa névben az «s» «cs»-re?* A két Tarhos és Borsa (vagy Borcsa) helynév kétszeres összetalálkozása nem lehet a véletlen műve, hanem inkább azon nemzetségé, a mely mindkét helyen megörökítette a nevét. Az egyik helynév megmondja azt is, hogy hívták e nemzetséget: Borsa volt az; csakhogy a Névtelen e nevet «Brucsa», Brugsanak írta ki.
A Névtelen kiirásában e szerint egyszerű hangugratással van dolgunk. «Burcsa» helyett «Brucsa»-t írt. Megtesz ő máskor is ilyekeket pl. Hornad helyett «Honrad»-ot, Bodrog helyett Brodrogot is.* XXII. fejezet. Hist. Hung. Fontes Domestici II. köt. 22. lap.*
Megjegyzem még azt is, hogy a «Brucsa» kiírás «cs» betűjét korántsem szükséges a mai «cs»-vel egynek vennünk, és ilyennek kiejtenünk. Tudjuk ugyanis, hogy ő a mai «cs»-t nem ezzel, hanem «s»-el jelzi, pl. Saak = Csák, Surungrad = Csongrád, Sepel = Csepel, Zobolsu = Szabolcs, Zeremsu = Szerencs, Trusun = Trencsén. Ha a Névtelen a «Brucsa»-nál a harmadik mássalhangzót «cs»-vel kiejtendőnek véli, akkor inkább megmaradt volna az egyszerű «s» használatánál. Azt pedig épen nem cselekedte volna, hogy harmadízben már «Brugsa»-t írjon.
A Névtelenről Mátyás Flórián szépen kimutatta, hogy leírásában örömest hízelgett az ő korában élő hatalmasoknak, ezek őseit magasztalván. A Borsa nemzetség emlegetése is bizonyára azért történt, mert az ő korában a nemzetség valamelyik tagja kiváló szerepet vitt. S valóban az első Borsa, a kit okleveleink ismernek, már országbiró (curialis comes) IV. István udvarában 1163-ban.* Fejér: Cod. Dip. II. k. 166. l. «Broccha (=Borsa) curiali comite».* De ha ez nem volna is, a Borsa nemzetségből származó Tamásfiak, különösen Kopasz nádor élete* V. ö. Bunyitay: Kopasz nádor élete. Századok. 1888. 15–32, 129–153. ll.* megmutatta, hogy a Névtelen jegyző nem rosszúl sejtett, mikor a nemzetséget megörökíteni igyekezett.
Dr. KARÁCSONYI JÁNOS.

Néhány XV. századi czímerlevél.
(Négy rajzzal.)

«Kritikai megjegyzések a folyóiratunkban közölt XV. századi czímerekre» czím alatt közölt czikkem megjelente óta* L. Turul. 1886. 146. l.* ismét több XV. századbeli czímerlevelet közöltek folyóiratunk hasábjai s így ismételten kinálkozik az alkalom is, hogy ezeket tüzetesebben megbeszéljük s ezen legrégibb fenmaradt festett heraldikai emlékeink, úgy jó, mint rossz oldalainak megvilágítása által adatokat gyűjtsünk nemzeti heraldikánk fejlődésének történetéhez.
Mai feladatomúl egy fontos mozzanat felvetését tűztem ki, melynek végleges és szabatos tisztázása nélkül a heraldika hazánkban folytonosan bizonytalan úton fog járni, észszerű fejlődésében akadályozva lesz, s a melylyel voltaképen nálunk is kezdeni kellett volna. A külföld e kérdést rég meghaladott álláspontnak tekinti, s ennek köszönheti a szép és mintaszerű eredményeket, melyeket elért, de mi közeledni sem mertünk hozzá, s nem vonakodtunk hamisítónak nyilvánítani azt, ki nálunk a régi czopf kötelékei alól szabadulni akart.
Következő kérdéssel kezdem: Minek tekinthetjük kivétel nélkül a czímerlevelekben lefestett czímereket? s esetleg, minő gyakorlati czélból adományoztattak?
Erre feleletem ez: Minden czímerlevélbe festett czímer kivétel nélkül, egy valódi összeállított fegyver-trophäum képes ábrázolásának tekintendő, s e képes ábrázolat oly czélból adományoztatott, hogy az adományos azt egészben, vagy annak egyes részeit, a gyakorlati életben is, bajvívásoknál, ütközetekben, pecséteken, kapuján stb. használhassa. – Ez oly világos, hogy vita tárgya sem lehet, tanúskodik e mellett a múlt s a czímerlevelek szövege is, mely egész a legközelebbi időkig kellően megvilágítja az adományozott czímer rendeltetését.* A legujabb czímerlevelek szövegei már nagyon összevontak.* – Ennek természetes következménye az, hogy a czímeradományozó czélja feltétlenűl és kivétel nélkűl oly fegyvertárgyak adományozása volt, a melyek a valódi életben is viseltettek és használtattak, nem pedig képtelenségek osztogatása, melyek az adományozott tulajdonost nevetség és gúny tárgyává tették volna. – Az adományos kötelessége utána nézni, vajjon az adományozott fegyvertárgyak a gyakorlati életben alkalmazhatók-e? S ott, a hol az talán az eredeti czímerlevél festőjének értelmetlensége következtében a józan felfogással ellentétben áll, vagy gyakorlatban nem alkalmazható, azon változtasson, de az adományozott czímerkép és sisakdísz teljességének figyelembe vételével. – E kötelesség átszáll a tulajdonosról arra is, ki a czímereket a nagy közönség részére közre bocsájtja.
E tárgyat mellékesen már előbbi értekezéseimben is érintettem, s bár ez alkalommal sem fejthetem azt ki oly bőven, mint óhajtanám, de legyen szabad az eddig elmondottakat egy-két példával illustrálnom.
Tegyük fel, hogy valakinek czímerlevelében az adományozott czímerpajzsra a sisak vagy annak dísze megfordítva festetett. Megjegyzem, hogy ily esetek eredeti czímerleveleinkben már oly korban is előfordulnak, midőn még a pajzsot és sisakot a valóságban is viselték.* Két ilyen czímer a XVI. század első éveiből származott eredeti czímerlevél után, nem rég a Turulban közöltetett, egy harmadik a XV. századból birtokomban van.* Tekintve azt, hogy még mai nap is fordúlnak elő udvari ünnepélyek, tornák, díszmenetek hol a meghivott nemességnek őket megillető valódi czímerpajzsokkal, sisakokkal és sisakdíszekkel kell megjelenni: mit csinált volna a fentebbi czímertulajdonos, ha a heraldikai «Noli me tangere» elve szerint jár el? Sisakját megfordítva, a rosttal hátrafelé tette volna fel, s egyedűl azért, mert a festő elég ügyetlen volt azt az eredeti diplomában megfordítva festeni.
S hogy hozzánk közelebb korból való hasonlattal éljek, ez úgy vette volna ki magát, mint ha ma egy katonatiszt előirásszerinti teljes díszben, de hátrafordított csákóval jelennék meg.
Vegyünk egy másik példát. Az eredeti czímerlevelekben adományozott «lebegő sisakdíszek» száma igen nagy, kivált a fő sisakdísz kísérete gyanánt adományozott napok, holdak, csillagok (a repülő madarakat s méhrajokat tekintetbe sem véve). A Hunyadiak is használtak némelykor lebegő sisakdíszeket.
Vegyük azon esetet, hogy valakinek sisakdísze nyitott sasszárny, felűl jobbra egy csillagtól, balra holdsarlótól kisérve, s eltekintve a tornáktól és udvari ünnepélyektől, ha tulajdonosa mint gazdag ember, kastélyát vagy palotáját akarja teljes czímerével diszíteni, vagy mint kegyes ember valamely templomban oltárt alapít, mely fölé szintén teljes czímerét akarja helyezni: mit fog csinálni, ha a kőfaragó vagy szobrász azzal áll elő, hogy a teljes czímer ki nem faragható, mivel a csillag s a holdsarló az eredeti czímerlevélben lebegők? (1. szám.) S ezeket a kapuzat vagy oltár felett lebegően alkalmazni lehetetlen? A csillagot s holdsarlót ki nem hagyhatja, mert azok is benn foglaltatnak a fejedelmi adományozásban, s ezek kihagyásával nem a saját, hanem talán más czímerének sisakdíszét használná. – A mester végre úgy segít a bajon, hogy a szárnyak közé két vékony pálczát állít, s a holdat és csillagot ezek végére tűzi (2. szám.). A czímer most már látszólag egész, de heraldikai tekintetben az eredetinek még sem felel meg, mert a «pálczák» kisegítő sisakdísszé váltak, holott ilyeneket az eredeti diploma nem említ. S minthogy ezen diplomában arról nincs szó, hogy a czímer-tulajdonos a szárnyakat a hold és csillag nélkül is használhatja, s ezeket kedve szerint el is hagyhatja, melyik jár el lelkiösmeretesebben? Melyik követ el kisebb czímerhamisítást? Az-e, ki e csillagzatokat mint az adományozott czímer egyik jelentékeny részét egyszerűen elhagyja? Vagy az, ki ezek alkalmazásánál kisegítő sisakdíszhez folyamodik?

images/1887-88xw214.jpg

Bármily egyszerű ez eset, a valódi heraldikus előtt mégis érdekes, mert általa a zopf heraldikusokat oly kelepczébe csalja, melyből azok többé nem menekülhetnek, s mert általa kitűnik, hogy a heraldika valódi alkalmazásában nem rabja a papiros-heraldikának, s hogy ez utóbbi az élő heraldikából fejlődött, mint a lovagvilág megszüntének természetes következménye. A lebegő sisakdíszek külföldön nagyon ritkák, de ott, hol ilyenek előfordúlnának, van reá határozott szabály, mely szerint e hibákat helyrehozzák. A lebegő sisakdíszek ott hol szilárd sisakdísz részletek is vannak, ezekre, (3. szám) hol ilyenek nincsenek, magára a sisakra illesztendők. (4. szám.) Ez a leghelyesebb eljárás s a «Siebmacher» szerkesztésénél én is e szabály szerint jártam el.

images/1887-88xw215.jpg

E fajta heraldikai képtelenségekből évek során át egész gyüjteményem keletkezett, mely a maga nemében unikum, habár szomorú unikum, talán ezek haszonnal való közzétételére is eljő az idő, illustrálván azokkal nemzeti heraldikánk hanyatlását. – Ezúttal csak azt kötöm a heraldika igazi barátainak szívére, hogy a czopffal teljesen szakítsanak, hamis prófétákra ne hallgassanak, tartsák szem előtt – miként azt ez alkalommal is példákkal is kimutattam – hogy a heraldika (elválasztva a Sphragistika, Diplomatika és Numismatikától) önálló tudomány, melynek meg vannak törvényei és szabályai, jogai és kötelezettségei.
Most áttérek a már jelzett czímerek megbeszélésére.
Legrégibb ezek között az, melyet Zsigmond király 1431-ben Milanoban Paczali Peres Andrásnak adományozott.* Turul, 1886. 18.* Kék pajzsban, veressel bélelt, sárga, leveles koronából egy természetes nyolczas agancs közől előtűnő, balra fordúlt, sárgán fegyverzett fekete sas. – Sisakdísz: a pajzsalak, takarók: veres-kék.* A szerző úr e takarókat kék-veresnek jelzi, mi ugyan nem nagyon lényeges, de mivel a valóságnak meg nem felel, kijavitandó.*
Ezen czímer az eddig közzétett XV. századbeli eredeti termékek között – eltekintve a színnek színre való alkalmazásától a takaróknál – egyike azoknak, mely kora stiljének és izlésének legjobban megfelel, kellemes benyomást tesz reánk és semmi lényegesebb hibája nincs, a sisak s díszének aránya a pajzshoz teljesen helyes, a pajzsalak egészben és részleteiben kifogástalan, szigoruan a pajzs tengelye iránt fekszik, nem úgy, miként ezen kor némely termékeinél, hol minden izlés és értelem mellőzésével a pergament irányát követi. – A pajzs, csőrsisak s takarók stilizálása is helyes, bár helyesebb lett volna, ha a háromszögpajzs mint valódi háromszögpajzs alkalmaztatik, s mellőzik a csúcsos kiszögellést felső karimáján, s ha az ornamentális stilben tartott takarók kevésbé ornamentálisak és fodrozottak. – Ezek azonban mind lényegtelen hibák, s óhajtandó volna, hogy ugyanezen kor más termékeinél sem találnánk ezeknél nagyobb szabálytalanságokat. – Zavarólag hat azonban az arany korona-színnel való kifestése, s az, hogy a festő a pajzs és sisak közötti hézagot a pajzséhoz hasonló színnel töltötte ki, mi első tekintetre mindjárt azon benyomást teszi reánk, mint ha a festő keze ügyetlenségből csapott volna túl a pajzs vonalain.
Másodiknak azon czímer következik, melyet Zsigmond király 1422-ben Sienában Zlopnai (Szlopnay) Gáspárnak adományozott.* Turul. 1887. 18–21. l.*
A pajzs leirása a következő: Veresben, egy hármas rovátékkal ellátott ezüst kőfal közepéből növekvő, sodronyinggel fedett pánczélos, vaskeztyűs alak felemelt jobbjában keresztvassal ellátott pallost vizirányosan tart feje felett, baljával a fal középső rovátékát fogja.
Azon megjegyzéssel, hogy e leirás után e szép, olasz kézre valló czímert akárki is elképzelheti és construálhatja, a mi a leirásnak főczélja, áttérek azon czímerre, melyet Zsigmond király Prágában 1437-ben Azzywelghy Benedek részére adományozott.* Turul. 1885. 166.* – Erőteljes, mondhatnám durva alkotás, mely ha nem hat is kellemesen, de nem sérti a heraldicus szemét: Fehér pajzsban, annak alsó karimáján nyugvó kék felhőcsoportból növekvő barna medve, orrán s két fülén keresztül húzott ezüst karikákkal. Sisakdísz: a pajzs-alak; takarók: fekete-kék, veres-kék.
Miután külön nem jelezzük, magától értetődik, hogy a czímer jobbra dől, a heraldicust ez kevéssé érdekli s csak annyiban említem ezt (úgy itt, mint egyebütt), a mennyiben ez a diplomaticust érdekelhetné.
E czímerről nem sok a megjegyezni való. A doborpajzs és csőrsisak alakja kifogástalan, a pajzs medvéje és a felhők szintén helyesek, de a sisakdísz felhőjéről már ezt nem mondhatjuk, ez már túlságosan stilizált, ez sem felhő, sem tekercs, sem féreg, s mégis mindenikből valami. Erősen kifogásolhatók a takarók is – eltekintve a magyar czímereknél megszokott tévedést, a színnek színre való alkalmazását s a színek helytelen összeállítását (fekete-kék) – e lombozott vagyis inkább ágbogas takarók túl erőteljesek, otrombák, és még sem nehézkesek. Meglehet, hogy itt a czímerfestő öntudatosan kerülte a gyöngédebb modort, hogy az erőteljesebb ábrázolás jobban összhangozzék a czímeralak, a medve nehézkes alakjával.
Következik azon czímer, melyet V. László király Budán 1456-ban Disznósy Miklósnak adományozott: kék pajzsban, annak alsó karimájából növekvő pánczélos hosszú szőkehajú bajusztalan ember (gyermek), karimás vaskeztyűben és sisakban, melyen elől tekercses, hátul csokorra kötött fehér kendővel, (egyik szárnya lefelé függ, másik felfelé lebben) három, veres, fehér, kék strucztoll van erősítve, emelt jobbjában egy markolatán s keresztvasán felül veres (véres?) egyenes pallost tart, balját mellére szorítja. Sisakdísz: a pajzs-alak; takarók: kék-veres.
A hibák itt következők:
1. A pajzs perspectiv ábrázolása, mely meg nem engedhető. (Ezt a Rhédey czímernél még megemlítem.)
2. A pajzs-alak – bár nem nagy mértékben, mint más némely XV. századbeli czímereknél – nem a pajzs tengelyének irányában van tartva.
3. A kék toll mellett a pajzs színe is kék.
4. A takarók nehézkesek és nyomottak.* A baloldali legfelső részlet olyan, mint egy vérbe mártott tőrhüvely.*
A többi részletek mind helyesek és arányosak, a csőrsisak, főképen a tárcsa szép alakja, de legkiváltkép a sisakdísz-alak sisakján a kendő lebegő végei.
Legyen szabad végül a Turul 1887. évfolyam 67. lapján lévő czímerleírásra (Blasonirung) némi megjegyzést tennem.
A tudós szerző a czímer pajzsát «doborpajzsnak» nevezi s «pánczélos vitézt» említ, ki jobbjában «kendőt» tart. – A «doborpajzs» jelzés téves, mert e pajzs «tárcsa», a «vitéz» jelző is hibás, mert a czímeralak pánczélos gyermek, (még nem is ifjú), melynek bizonnyal van valami oka és alapja s így jellemző. Vitéz alatt felnőtt, kifejlett férfiut kell értenünk. Nem helyes végre a «kard» jelzés sem, miután a czímerben ábrázolt fegyver kétélű «pallos». Végül jelezni kellett volna azt is, hogy a pánczélos alaknak hosszú szőke haja van s hogy a pallos markolata s pengéje a keresztvason felül veres s gyaníthatólag véres, mely valószinűleg nem minden alap nélkül festetett így az eredetiben, ez tehát ismét jellemző. Általában minden czímerleírásnál a legpontosabban kell eljárnunk s említenünk kell mindazt, a mi nem önként következik,* Félreértés kikerülése végett megjegyzem, hogy a modern iskola újítói, a mennyire kerülik a szokott czímeralakok hosszadalmas leírását (például az ágaskodó jobb oldalra fordúlt, kiöltött nyelvű, felkunkorodott farkú oroszlán helyett elég ez egyetlen szó: oroszlán), de a szokatlan rendkívüli alakok pontos és szabatos leírását épen ezen újítók kivánják leginkább.* s kétszeres pontosság szükséges azon czímereinknek leírásánál, melyeket minta-termékeinknek ismertünk el.
Végül a mi azon czímert illeti, melyet Mátyás király 1466-ban Diós-Győrött Nagy-Rédey Jánosnak adományozott:* Turul. 1886. II.* kékben két kettős farkú veres oroszlán, előlábaikkal közösen egy kosfejet tartva, ebben csak is két mozzanat van, mely nem kifogásolható; a pajzs külalakja és a kosfej, minden egyéb rajta épen oly heraldicátlan, mint nem szép. Hibás mindenek előtt a pajzs plasticai előállítása, mely rajzban meg nem engedhető s kivált hibás annak ott feltüntetett vastagsága, mely a valóságnak meg nem felel. Legalább egy hüvelyk vastag. Nem szép a két oroszlán sem; mert ezek – ellenkezőleg a 83-ik lapon állítottakkal – nem «stilizáltak», hanem «természetesek», csak színük nem az, csupán farkuk stilizált, de ez sem szépen, s ez még inkább zavarólag hat, midőn valamely czímerállat részben – s csak alig számba vehetőleg – stilizált, részben természetes.
A kilógó nyelvek s a nagyon is kiálló hátgerinczek itt az éhség túl-naturalisticus jelképezése volna, s az állatok ezen két kiéhezett királyát itt azon pillanatban találjuk, midőn közös zsákmányukat, a kosfejet, felfalni akarják. Meglehetősen gondolt, de rosszúl kivitt heraldikai gondolat.
Végezetül az ezen pajzsban látható damascirozásra teszem meg észrevételeimet. Hogy a damascirozás mire való? mindnyájan tudjuk, hogy véle a pajzs felületén levő nagyobb üres helyeket kitöltsük, azokat ezáltal tetszetőbbé tegyük, s hogy rajtok a szem nyugpontot találjon. – Izletes, helyes damascirozás emeli a czímer érdekességét, nem helyes alkalmazása zavarólag hat. Czímerünk festője is feledni látszott, hogy a damascirozás sohsem lehet önálló czímerrészlet, hogy az a pajzson csak mintegy «odalehelve» legyen s zavarólag hat az is, hogy színre s nem érczre alkalmaztatott.
Hogy végre a pajzs, sisak, sisakdísz és takarók nélkül adományoztatott, ha szórványosan fordulnak is elő hasonló adományozások, mindenesetre a ritkább esetek közé tartozik.
CSERGHEŐ GÉZA.

Még egyszer Philippus de Sancto Geroldo.

Szent-Gellértről szóló művemben részletesen kimutattam, mint változott át a germán eredetű Gerhard név az idők folyamán a magyarok ajkán Geráld, Gerolt, Girót és Gyirótra.* Szent-Gellért élete és művei. 1887. 311–12 ll.* Ebbeli kutatásaimban kiinduló pontom épen az volt, hogy a pápai tizedjegyzék 1333-ban egy zalamegyei helyet «Sanctus Gerardus»-nak nevez,* Theiner: Monumenta Hung. s. illustr. I. k. 890, l.* ámde ugyanezen helyet egy 1248-ik oklevél «de Sancto Geroldo»-nak írja.* Hazai okmánytár. VII. k. 81. l.*
Midőn tehát a Pór Antal úr által fölvetett kérdést: vajjon Philippus de Sancto Geroldo nem egy-e Drugeth Fülöppel, a ki anyja örökségéről de Gesualdo írhatta magát? olvastam,* Turul 1888. 40. l.* első pillanatra láttam, hogy arra alkalmasint tagadólag kell felelnünk; mert hiszen «Sancto Geroldo» helynév hazánkban is létezett és annak felfedezéséért nem kell külföldre fáradnunk.
És csakugyan az újabban kiadott zalavármegyei oklevéltárban számos oklevél van közölve, mely azt bizonyítja, hogy a zalamegyei Gurle vagy Jurle nemzetség tagjai «de Sancto Gerardo», vagy a mi mindegy «de Sancto Geroldo,» azaz a mai Szentgrótról vették vezetéknevüket. Igy pl. «Dionisius banus de Sancto Gerardo» 1247-ben 4 telket «in predicta possessione Scentgerohlt» adott a türjei monostornak.* Zalavármegye története. Oklevéltár. I. k. 18. l.*
Ezen Jurle nemzetség tagjai közt megtaláljuk a Csák Máté követekép szerepelt «Philippus de Sancto Geroldo»-t is. Midőn 1306-ban a Jurle nemzetség Peregrin comes nevű tagja a türjei monostornak Barlabáshidán és Vitenyéden birtokokat adományoz, ebbe beleegyezik az ő rokona és atyafia Fülöp mester is.* Zalavármegye története. Okltr. I. k. 126. l.* 1335-ben pedig «Philippus de Sancto Gerardo» és három fia Miklós, Dezső és László Bessenyő nevű birtokukat adják oda a türjei monostornak.* U. o. 291. l.*
1342-ben Szentgróti Fülöp mester, úgy látszik, már nem élt, vagy legalább javait már átadta fiainak, mert Szentgrót határigazításainál az oklevelek nem őt, hanem fiait emlegetik.* Zalavármegye története. 433. köv. ll.*
Az idézett oklevelek mutatják, hogy Szentgróti Fülöp épen a XIV. század elején élt és hogy tekintélyes, főúri családnak tagja volt. Nem kételkedhetünk ennélfogva, hogy ő az, magyar és nem olasz, a kit az 1309 junius 16-iki koronázásról szóló oklevél «Philippus de Sancto Geroldo» név alatt, Csák Mátyus követeképen említ.
Dr. KARÁCSONYI JÁNOS.

Kérdés, László erdélyi vajda nemzetsége iránt.

László erdélyi vajdát, a hatalmas főurat, ki Bajor Ottó királyt csúffá tette, őt elfogta s a szent koronát tőle elvette, történetiróink sokáig, de sőt a legújabb időkig Apor nemzetségből valónak tartották s általában e vezetéknéven nevezték.
Újabban ez állítás alaptalanságát belátván, némely genealogusaink kezdették – halkan ugyan – a Hermann nemzetségből valónak tartani e László vajdát.
Azonban ez állítás is csak akkor volna megokolható, ha sikerűlne bebizonyítani, hogy a Nagy Lajos korában híressé vált Laczkfiak, kik kétségtelenűl a Hermann nemzetségből származnak, e Károly-kori László vajda ivadéka. De – úgy hiszem – ez nem fog sikerűlni.* Lásd dr. Karácsonyi János értekezését: «A kerekegyházi Laczkfyak családfája.» (Turul, IV. 116.) És ugyan tőle: «A Laczkfyak története». (A [dél-magyarországi] történeti és régészeti Értesítő, III. 5. 134.)*
Szabad-e t. genealogusainkat ama László vajda nemzetsége más nyomára vezetnem?
A Székely Oklevéltárban (I. 29.) előkerűl Magister Petrus, dictus Fogos, comes Siculorum, frater venerabilis patris P(etri) Dei gratia episcopi Transilvaniae; és más alkalommal (Árpádkori új Okmt. XII. 557.) ugyanezen Fogas Péter előfordúl ily alakban: magister Petrus, comes Siculorum, filius comitis Stephani, filii Ders, de genere Bew.
Hogy e két okmányban, melyek egyike 1294-ben, másika 1299-ben kelt, a megnevezett Péter egy és ugyanazon személy, nem szenved kétséget, minthogy mindkét helyen a székelyek grófjának neveztetik, és Péter erdélyi püspök testvérének mondatik.
Mivel pedig Péter erdélyi püspök a szóban forgó László erdélyi vajda testvére,* V. ö. Fejér. Cod. Dipl. VIII. 1. 203. l.* következnék, hogy László vajda is a Bő nemzetséghez tartozott. Az a körülmény, hogy két testvér egy családban ugyanegy keresztnéven neveztetik, e helyt még bizonyító erővel bírna, miután épen e családban, László vajdának is két fiát szintén Lászlónak hítták. (Fejér, Cod. Dipl. VIII/I. 497.).
De ott a bökkenő, hogy a frater szó középkori okleveleinkben nem mindig testvért, hanem sokszor csupán atyafit, rokont jelent. És épen az idézett oklevélben (Árpk. új Okmt. XII. 557.) előfordúl bizonyos magister Egidius, filius magistri Gregorii, kinek Péter erdélyi püspök szintén «frater»-e, kivel azonban a Bő nemzetségbeli Fogas Péter székely gróf «in linea consanguinitatis proxima» «in secundo gradu collaterali» rokon csak, és kit mindketten Egyed mester és Péter püspök cognatus et frater-nek czímeznek, tehát csak unoka-testvérek, s ekkor az a megoldatlan kérdés támad: atyai vagy anyai ágról-e?
Van azonban még egy kiinduló pontunk, melytől – meglehet – hozzá férhetünk László vajda nemzeségéhez.
Ugyanezen okiratban (Árpk. új Okmt. XII 557.) a nevezett Gergelyfia Egyed mester, az erdélyi püspök «frater»-e, de genere Thomae bani (Tomaj nemzetség?) eredettnek mondatik. Lehet tehát, hogy László vajda ugyane nemzetségből való, föltéve, ha Gergely fia Egyed, Péter erdélyi püspök és László vajda édes testvérek. Ez utóbbi kettőről emlékezetem azt mondja, hogy igen; de mily alapon? azt (megvallom) irásbeli jegyzeteim tömegében újra föl nem találtam.
További csekély tanulmányaim folyamában minden esetre figyelemmel kísérem e kérdést. Hanem mert több szem többet lát, tisztelettel fölkérem genealogiával foglalkozó érdemes szakférfiainkat, különösen Erdély történeti tudós buvárait, hogy ez érdekes kérdést földeríteni segítsenek.
PÓR ANTAL.

TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság ülései

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság f. évi szeptember hó 27-én br. Radvánszky Béla elnöklete alatt igazgató választmányi ülést tartott. Az elnök megnyitván az ülést, bejelenté azon súlyos veszteséget, melyet társulatunk egyik legbuzgóbb választmányi tagjának, Deák Farkasnak f. évi június 4-én bekövetkezett halálával szenvedett. A társulat a nagy veszteség fölött érzett fájdalmának jegyzőkönyvileg ad kifejezést; s az elhúnyt férfiú érdemeit, kivel a társulat megalapítóinak egyike szállott sírba, egyik választmányi ülésen emlékbeszéddel fogja méltatni. Ezután Dr. Komáromy András vál. tag olvasta föl «Az Illéssy család nemzedékrendje» czímű értekezést, mely a Turulban fog kiadatni.
A folyó ügyekre kerülvén a sor, elsőben is a f. évi nagygyűlés napja és tárgyai állapíttattak meg. A januári vál. ülés határozatából e felett a jelen ülés lévén hivatva dönteni: elhatároztatott, hogy a nagygyűlés október hó 25-én tartassék; tárgyai pedig a következők lesznek: 1. Elnöki megnyitó beszéd. 2. A nagybessenyői Bessenyey család története Széll Farkas vál. tagtól. 3. Titkári jelentés a lefolyt évről. 4. Pénztári kimutatás.
Az alapszabályok 18., 19., illetőleg 22. §-ai értelmében új igazgató és levelező tagok válsztásának a jelen ülésen kellvén megtörténnie: felbontattak a beérkezett ajánlatok, melyek szerint igazgató választmányi taggá ajánltatott Bunyitay Vincze nagyváradi kanonok, társulati lev. tag; levelező taggá pedig a társulat terjesztése körüli érdemeiért Aszalói Kecskés Dezső társ. tag. A bekövetkezett titkos szavazás által Bunyitay Vincze egyhangúlag (11 szavazattal) igazgató választmányi taggá, Kecskés Dezső pedig szótöbbséggel (8 igen, 3 nem) levelező taggá választattak.
A titkár bejelenté a következő tagajánlásokat. Pártoló tagokúl: ifj. báró Edelsheim-Gyulai Lipót Brezoviczán, br. Vay Béla Alsó-Zsolczán (ajánlja br. Radvánszky Béla); Szentkirályi Kálmán Tápió-Szentmártonban, Heley János Tasnádon, br. Wesselényi Béla Görcsönben, br. Kemény János Puszta-Kamaráson, br. Kemény Gyula Puszta-Kamaráson (aj. Szinnyei József); Szentkatolnai Bakk Endre Vizaknán (aj. a titkár); Szent-Ivány Oszkár Béládon, Szent-Ivány Gyula Budapesten, Bánó Zoltán Budapesten (aj. Szent-Ivány Zoltán). Évdíjas tagokúl: Oroszlánosi Törös Sándor Temesvárott, Réthei Prikkel Lajos Pozsonyban (aj. a titkár.); Meszleni Meszlény Lajos Székes-Fehérvárott (aj. br. Miske Kálmán); Harmos Gábor Budapesten (aj. Széll Farkas); Dezséri Bolemán Árpád és Gyürkini dr. Gyürky Ödön Budapesten (aj. Ipolyi György). Az ajánlottak megválasztattak.
Az előterjesztett és tudomásúl vett pénztári kimutatás szerint a társulati pénztár állása szept. 27-én:
Bevétel 2153 frt 35 kr.
Kiadás 1774 frt 55 kr.
Készpénz 378 frt 80 kr.
Titkár ezután bemutatja «A dalmadi Dalmady család leszármazása. Összeállitották Dalmady Győző és Dalmady Sándor» czímű, 10 kőnyomatú példányban sokszorosított munkát, melyből egyet a család társulatunk könyvtárának ajándékozott. A becses ajándékért a társulat köszönetet szavazott.
A jegyzőkönyv hitelesítésére Komáromy András és Szinnyei József vál. tagok kéretvén föl, az ülés véget ért.

Egy múlt századbeli armális.

A Bács-Bodrogh vármegyei nemes családok történetével foglalkozván, az egyes családoktól hozzám beküldött iratok és oklevelek között egy Balogh-féle armális levélre találtam, mely idő folytán a nemes Sorok családhoz került. A Sorok család maga sem tudja, honnan jutott ezen eredeti nemeslevél birtokába, s fokozza ez oklevél érdekességét azon körülmény is, hogy a bácskai Balogh családok semmi viszonyban sincsenek az armálisban jelzett családdal.
Nagy Iván a magyar családokról írt monumentális művében nem kevesebb, mint huszonnyolcz Balogh családot sorol elő, s ezek között azon család is megvan,* Lásd Nagy I., Magyarorsz. családai I. köt. az illető betűnél.* a melynek alapítója a kezeinknél levő armális tulajdonosa volt. Nagy Iván ezen eredeti nemeslevelet tehát nem láthatta, mert az itt a vidéken lappangott, s csak annyit említ, hogy a nemességet Balogh István 1758-ban kapta s hogy a család czímere egy vízszintesen kétfelé szelt pajzsból áll, melynek felső udvarában kék mezőben menő oroszlán, alsó udvarában pedig arany mezőben három rózsa látható. A czímer ezen leírása teljesen megfelel az eredetinek.* Közölve van a czímer az Ung. Siebmacher 2-ik füzetében is.*
Ezen eredeti oklevél, mely hártyára írva s eltöredezett függő pecséttel megerősítve, Bécsben 1758. június 5-én kelt s Mária Terézia királynő és gróf Pálffy Miklós kanczellár aláírásával van ellátva, Balogh István, a baranyamegyei akkor királyi birtoknak, a bélyei uradalomnak számtartója számára adatott ki. Testvérei vagy gyermekei nem említtetnek s így valószínű a czímerszerző utód nélkül halt el. Nemességre emeltetésének indokául hosszas (24 évi) és hű szolgálatai említtetnek fel.
Szolgáljon e pár adat a dunántúli nemes családok jövendő genealogusának tájékozásul.
DUDÁS GYULA.

SZAKIRODALOM.

A Siebmacher-féle magyar czímergyüjteményből megjelent a 12-ik füzet, melylyel az elismerésre méltó nagy vállalatnak körülbelűl fele hagyta el a sajtót. A jelen füzet az Illyenes-Kardos családokat foglalja magában. A névsorban tiz oly családdal találkozunk, mely czímerlevelét a mohácsi vész előtt nyerte. Legrégibb ezek között a Kapy családé 1405. évből, melyet Zsigmond király a család ősének, Tétényi Andrásnak, adott; tudvalevőleg eddigelé ez a legrégibb czímereslevél, melyben az adományozott czímer le van festve; először br. Nyáry Albert tette közzé Heraldikájában. A Jábroczky család állitólag 1411. szept. 29. nyert czímert Zsigmond királytól; az oklevél eredetijének holléte nem tudatik; annak szövegét Kaprinai kéziratai tartották fönn; ezekben az oklevél Pozsonyból van keltezve, s így a Dabi-féle 1430. évi czímeres levéllel egyetemben, melyet folyóiratunk közölt, ez volna a második hazánkban kiadott Zsigmond-féle armális. A delnei Kakas család, a hazagi Farkas-okkal mint főczímerszerzővel 1418. ápr. 4. Constanzban nyert czímereslevelet; az eredeti Jászón van. A Jablonoviczi (?) család, mint mellékczímerszerző 1430-ban nyert czímert. Az Iváncsi (de Ivantz) család a Dobry (Dobay) családdal egyetemben 1431. okt. 20. Feldkirchből keltezett czímereslevelet kap; a gyűjtemény szerkesztője elfelejtette az oklevél keltét kitenni. A Jánoki családé ugyanott 1431. nov. 1. kelt, az eredeti a Szent-Imrey cs. levéltárában van; a Jersay családé ugyanot 1431. okt. 2-án; eredetije a N. Muzeumban. A Kánthor Benedek-féle 1509-iki és a Kanizsay-féle 1519. évi czímereket br. Nyáry Albert Heraldikájából, hol azok színnyomatban voltak közölve, ismerjük. A kihalt Imreffy család czímere 1523-ból való. – Ezeken kívül számos kiváló, főrangú s nagy szerepet vitt család czímeréről és fontosabb családtörténeti mozzanatairól nyerünk felvilágosítást e füzetben; mint Inczédy, Inkey, Irinyi, Istvánffy, Ivánka, Jakch, Jakusith, Jankovich, Jellasich, Jeszenák, Jeszenszky, Jókay, Jósika, Jurisics, Kállay, Kálnoky stb. – Ily nagyszabású, széles alapra fektetett műnél természetesen elkerülhetetlen, hogy itt-ott némi hiányok ne mutatkozzanak. Hogy egyet-mást felemlítsünk: pl. a nagyváradi br. Inczédy családról tévesen írja a szerző, hogy az 1816-ban fiágon kihalt; téves az is, hogy ugyanez az Inczédy család 1757-ben nyert volna czímeres levelet, mert a család már 1749. decz. 1. (Bécs) bárói rangra emeltetett. A bárói czímer leirása teljesen hibás. A szerkesztő itt egészen elfelejtette az általunk kiadott Nemzetségi Zsebkönyvet használni, melyet pedig máskor sűrűn idéz; ebből megtudhatta volna 1. hogy a család nem halt ki, hanem virágzik; 2. hogy a bárói oklevél mikor kelt; 3. hogy milyen a bárói czímer; 4. hogy a család két tagja, József és Mihály, nem később változtatta nevét Josintzy-ra, hanem hogy e névváltoztatás már az 1749-iki bárói oklevéllel megengedtetett. Ép ily hibás adatok vannak a br. Izdenczy családnál, melynél a szerző szintén elfelejtette a Zsebkönyvet használni: 1. a bárói czímer hibás; 2. a család nem 1805. körül, hanem 1811. jul. 31. emeltetett bárói rangra. 3. Szerinte a család bárói ága virágzik, pedig az fiágon 1868-ban kihalt. Ily tévedések a Zsebkönyv következetes használata által könnyen elkerülhetők lettek volna.
Az ál-Brankovicsok. A Századok f. évi októberi füzetében Thallóczy Lajos e czím alatt érdekes dolgozatot közöl, melynek főbb eredményeit a következőkben ismertetjük. A XVII. század végén egyszerre két különböző gr. Brankovics merült fel, kik különböző módon ugyan, de mindketten a kihalt nagyhírű Szendrői Brankovics családból származtatták magukat. Az 1456. decz. 24-én elhalt Brankovics György szerb despotának a történelmi források bizonyítéka szerint három fia és két leánya volt. A nagyhírű család azonban György despotának unokájában Jánosban 1503-ban és ennek testvérében György érsekben 1505-ban fiágon kihalt; utolsó nőtagja az előbbinek leánya Mária, Frangepán Ferdinand neje. Annál feltünőbb, hogy a XVII. század végén újra feltűnik egy Brankovics, ki a régi kihalt családban apáról fiúra szálló despota czímet felveszi s magát egyenesen a régi Brankovicsoktól származtatja. E leszármaztatásnak az akkor igen hiszékeny udv. kanczellária hitelt is ad, annyival inkább, mert a régi Brankovics despoták emlékének fölelevenítése a hanyatló török birodalom elleni politikát támogatá. E Brankovics Györgyről, ki akár szélhámos, akár az udvari politikának áldozatja, de mindenesetre kora legkiválóbb embereinek egyike volt, annyit tudunk, hogy papi családból Boros-Jenőn 1645-ben született; testvére Száva néven 1656-tól az erdélyi görögök, ráczok, oláhok egyházi főnöke. Ő maga eleintén 1663-ban az erdélyi portai követek mellé adott török deák. Drinápolyban az ipeki szerb patriarchával megismerkedvén, ezt meggyőzte, hogy ő csakugyan a régi Brankovicsok ivadéka s ezért az ottani templomban tartott gyülekezeten a szerbek despotájának nyilváníttatott; 1675-ben ő lett erdélyi portai ügyvivő. 1680-ban megszakította Erdélylyel az összeköttetést s sikerrel működött azon, hogy az oláh és szerb nép előkelői az ő leszármazását és despotaságát elismerjék. A törökök bécsi veresége után, szolgálatait Lipót császárnak ajánlá föl, ki készségesen fogadta; s kanczelláriája által leszármazási bizonyítékai hiteleseknek ismertetvén el, 1683. jún. 7. magyar bárói, 1688 sept. 20. pedig «podgoriczai» előnévvel magyar grófi méltóságra emeltetett s egyszersmind ősi örökségében megerősíttetett. Mikor épen ez örökséget akarná elfoglalni, a csász. fővezér tudta nélkül szólította a szerb népet fegyverbe; s úgy látszik egész önálló politikát kezdett űzni a maga érdekében. Ez gyanusnak tűnvén föl a császáriak előtt, ezért hosszú ideig, előbb Bécsben, utóbb a csehországi Egerben tisztességes fogságban őrizték. Itt halt meg 1711 sept. 19-én. Utódai háborítlanúl viselték a grófi czímet; az utolsó podgoriczai gr. Brankovics 1856-ban halt meg Ujvidéken. – E Brankovics Györgygyel egyidőben merülnek föl a bosniai eredetű katholikus Brankovicsok, kik a podgoriczaival semmi vérségi összeköttetésben nincsenek; kik közűl három testér: Pál, Antal, Jakab érdemeikre, Bosniában a török uralom alatt elvesztett birtokaikra és szintén a régi Brankovicsoktól kimutatott leszármazásukra való tekintettel, Lipót császártól javaik és nemességök megerősítését kérték; mit 1690. máj. 2. kelt oklevél szerint «jajczai» grófi czímmel meg is nyertek. E család azonban még a mult században kihalt és czímeik, előnevük és czímerük gróf De Amicis Hugo és Ferencz testvérekre, gr. Brankovics Mária fiaira ruháztattak. Az érdekes dolgozathoz három czímerrajz járul, melyek a podgoriczai Brankovicsok bárói és grófi, és a jajczai Brankovicsok grófi czímerét tüntetik föl.
A Dalmady család története. Dalmady Győző és Dalmady Sándor egy testes kötetben összeállíták családjuk leszármazását és történetét; a mű tiz kőnyomatú példányban csak a családtagok részére készült, egy példányt azonban társulatunk is kapott ajándékban levéltára számára. A munka évekig tartott kutatások eredménye; elpusztulván a család levéltára, az anyagot különböző levéltárakból, oklevél-gyűjteményekből és egyéb művekből kellett nagy fáradsággal összegyűjteni. Ki valaha hasonló munkával foglalkozott, tudja, mennyi utánajárásba, mennyi kutatásba kerűl, mig az anyagot csak némi teljességében összehozni képes; s az ilyen méltányolni tudja azt a fáradságot s megitélni azt a szorgalmat, melyet a szerzők művök létrehozására fordítottak. A mű kimeritőleg foglalkozik a család multjával s felöleli mindazt, a mi oklevéltárainkban a család egyes tagjainak szerepléséről található. Ezek segítségével sikerült a család leszármazási tábláját meglehetős teljességben öszeállítani. A család legrégibb ismert ősei Dalmady István comes és Nádasdi Bogyiszló testvérek, 1290–1300 körül; ez utóbbinak ágazata, úgy látszik, fiában kihalt; az előbbitől szakadatlanúl megy a leszármazás az 1468. táján elhalt Miklós deák három leányáig, kiknek egyike Margit, előbb Horváth János (1485), utóbb Horhi Péter (1508) neje volt. Ennek egyik leányát Horhi Ágotát, Dalmady Pál, másikát Juliannát Dalmady Sebestyén veszi nőül. A családnak e két tagja azonban a családfára be nem illeszthető. Dalmady Sebestyén ágazata a XVII. század elejéig hozható le; ennek utolsó nőtagja úgylátszik Dorottya, Drózsa György neje volt. Itt megszakad ez ág, melyet a szerzők az előbbivel egyetemben, a család idősebb ágának neveznek. Az új ágat a XV. század derekán élt István nyitja meg, kinek leszármazóit a XVIII. század elejéig összeállítva találjuk. A család jelenleg élő, u. n. bori ágazatának őse, kitől a szakadatlan leszármazás kimutatható, a XVII. század elején élt István, ki azonban a leszármazási táblákba szintén be nem illeszthető. Miként látjuk, a leszármazásban a XVIII. század végétől a mai időkig több hézag mutatkozik; de nem valószinűtlen, hogy a hiányzó, összekötő ízeket egyes még felfedezendő oklevelekben megtaláljuk. Lesz még alkalmunk e kéziratképen kiadott érdekes családtani munkából, a szerzők engedélyével, egyes részeket folyóiratunkban közzétenni.
A berlini Herold a magyar Siebmacherről. A Csergheő Géza által szerkesztett nagy magyar czímereskönyv eddigi füzeteiről igen elismerőleg nyilatkozott a berlini Herold (az ottani heraldikai és genealogiai társulat folyóirata) f. évi áprilisi számában, melyet érdemesnek tartunk t. olvasóinkkal is közölni: «A mint örömünknek kell kifejezést adnunk, hogy úgy a saját egyletünk valamint a rokon heraldikai és genealogiai társulatok virágzása a nemes herold művészet fejlődésére és növekedésére enged következtetést: ép úgy örömmel vesszük észre, hogy naponként újabb epigonok lépnek föl, kik méltó módon képviselik az általunk felölelt tudományokat. Kiváló örömünkre szolgál, hogy az új Siebmachernek azon részeit, melyek az osztrák-magyar államokat foglalják magukba – eddig kevéssé ismert mezőt, – alapos és többnyire kiváló genealogusok szerkesztik tovább. A magyarországi rész szerkesztője Csergheő őrnagy, a felső-ausztriaié br. Starkenfels, kiváló genealogusok, kiknek működése minden szakférfiú teljes elismerésével találkozik.» Ez elismerő szavak méltán megilletik a magyar Siebmacher szerkesztőjét.
A Szápáry család. Dr. Szombathy Ignácz tagtársunknak a Turulban közölt «Szapáry vagy Szápáry» czímű dolgozata külön is megjelent. A szűkebb kör számára készült különnyomat végén a következő «Irodalmi jelentés» olvasható:
Az egész «Szapáry nemzetség» történetét óhajtanám megírni, kiterjeszkedve nőági rokoncsaládokra is, mint: Szilvássy, Kláris, kerecseni Szalay, Radostics, Komáromy, Juhász, Kovács, Barbay, Szombathy, Farkas, Somogyi (dergi vagy perlaki), Milkovics, Bernáth, Szentmihályi; de még a sógorsági családokat is beleszőném munkámba: a fiágról Asszonyfalvay, Fábián, Csatt, Egresdy, Majthényi, gyöngyösi Nagy, Kapy, b. Balassa, gróf Haller, gr. Batthyány, gr. Teleki, gr. Gaisruck, gr. Stürgkh, b. Lilien, gr. Welsersheimb, gr. Baillet-Latour, gr. Gatterburg, Gorzkovszky, b. Orczy, gr. Apponyi, gr. Keglevich, Almásy, hg. Auersperg, gr. Festetics, gr. Győry, br. Wenckheim, gr. Ráday, Török, br. Rudics, Atzél, gr. Voss, nemeskéri Kiss, gr. Grünne; a nőágról Szelestey, Fejérpataky, Fekete, Puhóczy, Babos, Hamar, Vajasy, Tóth, Méhes, Modrovich, Ranolder, Csorba, Vecsey, Gódor, Milassin, Dezsericzky, Száky, Sztanyó, Szily, Mráz, Markó, Hliniczky, Jankó, Beliczay, Falk stb.
A kik a jelen nyomtatványt megrendelés nélkül kapják, sziveskedjenek azt tőlem elfogadni, és ha nagy terhükre nem lenne, körükben az itt felsorolt családok tagjaival is közölni, kiknek szintén küldök értekezésemből tiszteletpéldányokat, ha engem hollétükről és rokonsági vagy sógorsági viszonyaikról tudósítani fognak.
Ez alkalommal tisztelettel fölkérem a Szapáry családdal rokonság vagy sógorságban levő urakat, hogy engem családaik leszármazási és elágazási viszonyairól értesíteni sziveskedjenek, hogy tudósításaik alapján a Szapáry nemzetség történetét, nőági rokonaik életrajzi és leszármazási adataival is fölvilágosítva és kibővítve, sajtó alá rendezhessem. Azon per, mely 1773-tól 1847-ig köztük folyt, ne zavarja a rokonsági jó viszonyt; mert annak részvevői már mindnyájan meghaltak, a per tárgyai is több kézen megfordultak és átalakultak; legfölebb történelmi tanulságul szolgálhat azon per lefolyása az elmék foglalkoztatására és a kedélyek felvidámítására, de nem keserítésére. – Kérem tehát őket, hogy magukról és a most élő vagy még ezen században meghalt rokonaikról megbízható adatokat hozzám küldeni szíveskedjenek, lehetőleg följegyezve a születési, esketési és halálozási évszámokat is. Most nyugalmi napjaimban már jobban ráérek az ilyféle foglalkozásra, és a rokonoknak is jól eshetik, ha az egész nemzetségről nyomtatott munkából értesülhetnek. Hogy a családok régibb történeteiről is szívesen fogadok fölvilágosításokat, természetes; de minthogy azok összeállitása terhesebb, inkább csak az élők és szülőik életrajzi adatait kérem.
Dr. SZOMBATHY IGNÁCZ,
Budapest, VI. kerület, Felső-erdősor, 4. sz.

1888-4

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság Közlönye

AZ IGAZGATÓ-VÁLASZTMÁNY MEGBIZÁSÁBÓL SZERKESZTI FEJÉRPATAKY LÁSZLÓ titkár

images/1887-88xw92.jpg

BUDAPEST

KIADJA A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG.

MDCCCLXXXVIII.

images/1887-88xw93.jpg

AZ ILLÉSSY CSALÁD NEMZEDÉKRENDJE.
(Egy czímerrajzzal.)

Arról az Illésy családról, melynek leszármazását, már a mennyiben az adatok rendelkezésemre állanak, ez alkalommal be akarom mutatni, s melynek tagjai a nemes Jász-Kún kerületek történetében egy századot meghaladó időn keresztül előkelő szerepet vittek, Nagy Iván alapvető munkájában alig nehány sorban emlékszik meg* Nagy Iván: Magyarország családai. Pótkötet.* s itt is tévedésből, más hasonló nevű családdal kapcsolja össze, a melytől pedig egészen különbözik, régibb eredetű, szélesebb körben ösmertes, előkelőbb összeköttetései vannak s a katonai és polgári pályán nem egy kiváló férfiút mutathat föl.
E család feltünését az ország kiváltságosai sorában ugyanazok a jelenségek kisérik, melyek a XVI. és XVII. század folyamán merőben új társadalmat hoztak létre, vagyis a régit a változott politikai és hadi viszonyokhoz képest teljesen átalakították.
Mikor Illéssy György 1633 június 27-én II. Ferdinánd által nemességre emeltetett, a család e kitüntetésben már másodízben részesűlt, de a czímerlevelet valamelyik őse elzálogosította s az utódok még e század folyamán is keresték azt,* Nagy Iván: Magyarország családai, valamint Illéssy László naplójegyzeteiben. Ez utóbbi szerint N. Sztrecsén özv. Bogádiné maradékainál, vagy Látkóczy Sándornál Látkóczon voltak a családi irományok.* úgylátszik sikertelenűl. – A hazatérő Györgyöt otthon maradt testvérei István, László és Gergely bizonyára nagy örömmel fogadták, mert tarsolyában olyan ajándékot hozott számukra, mely abban az időben a világban való boldogulásnak, emelkedésnek, az erős kar és bátor szíven kívül legalkalmasabb, úgyszólván egyedűli eszköze volt.
Hasonló esettel lépten-nyomon találkozunk a XVII. század történeteiben. – Egy családot valami uton-módon, leggyakrabban a török hódításai következtében, kizavartak az ősi curiából; iratai elkallódtak, nemességét igazolni nem képes, s a földesúr, vagy a vármegye jobbágyi teher alá fogja annak tagjait. Ekkor a legvállalkozóbb szellemű fiu kardot köt, világgá bujdosik, harczol török, német ellen, a mint épen a körülmények hozzák magukkal, s mikor aztán bőségesen ontotta vérét, s talán meg is őszült a csatákon, lobogó tábortüzek mellett, folyamodik a fejedelemhez, hogy jutalmazná meg sok jó vitézségét s megkapja az óhajtott kutyabőrt, ékesen festett czímerrel, néha egy udvarházat is mellé a töröktől visszafoglalt területen. A kutya bőrbe beiratja a testvérei, meg ha atyafiszerető, a sógorai nevét is s megtér pihenni öreg napjaira rég nélkülözött tüzelője mellé.
Még oly családok tagjai is, kik nemesi jogaiknak tényleges gyakorlásában voltak, örömest elfogadtak hű szolgálataik jutalmául egy-egy új armálist, mert sohasem tarthatták feleslegesnek kiváltságos helyzetüket mennél több biztosítékkal látni el, a fejedelmekre nézve pedig viszont tagadhatlanúl igen előnyös volt, hogy az egyszerű pergamen-lapnak ily nagy értéket tulajdonított a korszellem.
Iacute;gy érthetjük meg tehát, hogy ugyanazon család néha három ízben is nemesíttetett. Az a haszon mindenesetre járt a dologgal, hogy ha egy armálist elzálogosítottak, másik az örökös harczok idején elpusztult, a harmadik még mindig elegendő volt az utódok jogainak megvédelmezésére.
Ha pedig valaki nem érzett magában hivatást a vitézi életre, de mégis emelkedni kivánt, vagy legalább is megvetni alapját maradékai emelkedésének, elszegődött egyik-másik hatalmas főemberhez, s ha nagyon szerencsés volt, épen a fejedelem udvarába és néha pennájával, máskor egyéb alkalmas hasznavehető tulajdonságával, ha mindjárt a gyeplőszár kezelésében állott is az, mint a többek között a Bethleni család* L. erre vonatkozólag Nagy I. idézett munkáját, Kővári után, hol az is előadatik, mily örömest feledkezett meg az «i» betűről e családnak egyik fölemelkedett tagja.* ősénél tapasztalhatjuk, ki Brandenburgi Katalin fejedelemasszony kedves kocsisa volt, szerzett érdemeket arra a kitüntetésre, melyhez némelyek még drágábban, csengő aranyak árán jutottak.
A dolog utóvégre is ma már egyre megy, csakhogy néha az a csekély kellemetlenség származik belőle, hogy ha a késő utódok dicsekedni akarnak az ősök érdemeivel, s a hiúság egyikmásik fölcseperedett emberrel egyenesen az Olympuson keresteti családja eredetét, nem igen jó neven szokták venni, hogy ha armálisukba pillantva, hol az egykori kocsis ügyessége, a szabó, a kovács mesterségében való jártassága magasztaló szavakban van megörökítve, fölvilágosítjuk őket az igazság felől.
Hogy Illéssy György érdemei milyen természetűek valának, arról hallgat az oklevél s az adományozott czímerből sem vonhatunk következtetést erre. Nagyon valószínűnek látszik azonban, hogy nem kardjával szerezte a nemességet, mert ebben az esetben aligha nélkülözi vala czímere a hadi szolgálatra emlékeztető jelvényeket, vagy a vitézség, bátorság symbolumait. Három magasba emelkedő kősziklát látunk a vért alsó vörös, tündöklő csillagot felső kék mezejében, míg sisakdísz gyanánt kiterjesztett szárnyu sólyom szerepel.* Az igen szépen megőrzött oklevél, melyben az elősorolt testvéreken kívül még egy Ilona nevű leány is előfordul, kék és sárga selyem-zsinóron függő kettős királyi nagy pecséttel van ellátva s Bécsben 1633. június 27. kelt. – A czímer leírását jónak látom betűhíven ide igtatni: «Scutum videlicet militare erectum in tres campos divisum, fundum eius monticulo viridi occupatum, inferne in rubrum campum, ex quo tres petrae in altum eminentes, mediotenus vero candidum, superne autem in caeruleum campum, stella naturali micante conspiciuntur. Scuto incumbentem galeam militarem apertam seu craticulatam regio diademate falconem naturaliter effigiatum, utrisque pedibus alis expansis stantem, lingua rubea exerta ad dextrum scuti latus conversum proferente ornatam. A summitate vero sive cono galeae laciniis seu lemniscis hinc rubris et candidis, illinc autem flavis et caeruleis, in scuti extremitates se se passim diffudentibus, scutumque ipsum decenter exornantibus etc. etc.* Tagadhatlanúl szép czímer, de nem világosít föl bennünket szerzője társadalmi állása felől, különben is hasonló következtetések alapjául vajmi ritka esetben szolgálhat az, s ha igen, már az oklevél szövegében is többnyire találunk arra vonatkozást.

images/1887-88xw216.jpg

György úr, miután nemességét 1635-ben Nógrád vármegye közgyűlésén kihirdettette, nyomtalanúl tűnik el szemeink elől. Úgylátszik mind ő, mind István és Miklós testvérei maradék nélkül haltak el, mert az armális, a benne utolsó helyen említett, tehát valószínűleg legifjabb testvér Gergely birtokába ment által, kitől a maig élő Illéssy család származik.
Gergely, mint a családi irományok tanusítják, Borsod vármegyében Ónodban lakott s részt vett a török elleni harczokban felnőtt fiaival együtt. Késő vénséget ért s öreg emberek még az 1752-iki nemesi összeírás idejében is emlékeztek reá, hogy mutogatá egyszer-másszor armálisát, mely megkülönböztette őt a városi polgártól s bizonyos tekintélyt szerzett neki a praesidiarius vitézek s főleg az adózó nép előtt. Úgylátszik, oskolázott, tanult ember volt, mert gondot fordított fiai nevelésére is, a mi pedig nem mindennapi jelenség abban az időben, mikor a hadi lárma közben bizony még főuraink udvarából is jóformán kiszorúlt a tudomány, s írás, olvasás nélkül könnyen ellehetett a kisbirtokú nemes és a vitézlő rend.
Utódjai közűl Péter, György, András, István és János emlékezetét tartották fenn az oklevelek. – A három első messze elszármazott a szülei hajléktól, György Lövőn, András Karczagon halt el, Péter pedig a kurucz világban valahol a Dunántúl esett el. Maradékjaikról, ha szinte voltak is, nincs semmi tudomásunk, csak János és István terjesztette tovább a maga nemzedékét, s amaz a Zemplén és Borsod vármegyei, ez pedig a nagy-kúnsági Illéssy családnak válott törzsatyjává.
Foglalkozzunk elsőben az ifjabb testvértől származó ágazattal.
I. János minden körülmények egybevetésével valószínűleg a XVII. század derekán született; vitéz katona s az uralkodóháznak tántoríthatlan híve volt haláláig. – Ónod várában postamesteri tisztet viselt, melyre gróf Paar József Károly birodalmi főposta-igazgatótól 1697-ben adományt is nyert. – E hivatala azonban nem akadályozta őt abban, hogy tevékeny részt ne vegyen amaz időszak harczaiban. – Még ifju legény volt, midőn egy ütközetben nehéz sebektől terhelten elfogta őt a török s rabúl Váradra hurczolá. A szerencse azonban kedvében járva, sikerűlt megszöknie; visszatért Ónod várába s midőn a Rákóczy-forradalom előjátéka gyanánt Tokaji Ferencz egykori kurucz hadnagy fegyverre szólítá a népet s a felső Tisza vidék kitűzte a lázadás zászlaját, ő volt az, ki Egerbe sietve a királyi őrségnek hírül adá a felkelők előnyomulását; mikor pedig Leopold egyik csapatvezére, a hirhedt Pál Deák, feles hadi néppel Ónod alá érkezett s tábort ütve a vár alatt megszállani akart, mindent elkövetett, hogy ezt megakadályozza, figyelmeztetvén őt a közeledő veszélyre, s kérvén a katonákat «az egy élő Istenre és ő felségére, ne szállanának meg, hanem mennének nyomon rebellisek ellen, harangodi pusztán lévő harczra». Maga is, testestől lelkestől labancz, élemedett ember létére, kardot kötött s két vitéz fiával ment az ütközetbe, mely a felkelők teljes vereségével végződött.* Itt is valamint az alább következő helyeken, hol más forrást nem idézek, a családi irományokat használom.*
Sokszor bebizonyított hűségeért Leopold sem volt háládatlan iránta; a Borsod vármegyei Papi helységben jószágot adományozott neki, melyet maradékai aztán egyideig békességben is birtak.
Módos úriember volt, kinek, mint a tanúk nyomatékosan említik, három eke is járt ki az udvaráról; sokat tartott nemességére, veres ángliai posztóruhában, kardosan járt s igen boszankodott, hogy a tudatlan paraszt Ilyésre ferdítette családjának ősi nevét. – Ónodban halt meg, valószínűleg a XVIII. század elején, miután a postamesterséget az adománylevél értelmében legidősebb fiára II. Jánosra hagyta.
János, István és Mihály nevű fiai közűl csak István terjesztette tovább nemzedékét.
II. István egyideig Ónodban lakott, mikor azonban a várőrséget feloszlatták s az ő postamesteri hivatala is megszűnt, adományos papi-i jószágára vonta meg magát s ott élte le napjait. Előfordul még 1740-ben, mikor is Borsod vármegye nemesi vizsgálatot tartván, mivel irományai a zűrzavaros időkben elpusztultak, tanuk által igazolta, hogy ősei s maga mindenkoron nemesi szabadságban élő emberek voltak.
Négy fiú maradt utána: Mihály, ki 1750 körül Papiban halt meg; István, kinek felesége Csizmadia Erzsébet volt, Tarczalra költözött s tőle származnak a Zemplén vármegyei Illéssyek; Gergely, kinek felesége Szabó Judit s végre János, kinek felesége Szabó Erzsébet volt.
E négy testvérnek táblázatunkon látható ivadékait a vármegye adófizetés alá vonta, de az 1754-iki országos investigatio alkalmával ez ellen protestáltak, hivatkozva erősen régi kiváltságaikra és sokak által látott nemeslevelükre, mely az armális-szerzőnek idősebb fiától származó ágazat birtokában volt. – S bár ügyöket az a körülmény is igen megnehezítette, hogy általánosan Ilyéseknek nevezték őket s régi nevük már-már feledésbe ment, mind a mellett a nagyszámmal kihallgatott tanúk vallomásaiból – 80–95 éves aggok is voltak ezek között – végre is kiderűlt, hogy igazságtalanúl rótták reájuk a jobbágyi terheket, s nemességüket Borsod vármegye elismerte.
A család azonban, mint már említettük, Zemplén vármegyébe is elszármazott, s ott lakó tagjai még több zaklatásnak voltak kitéve a megye részéről s egyideig fizették is az adót, viselték a földesúri terheket, mint más született jobbágyok, s csak midőn a kúnsági ágazat egyik tagja Illéssy István nagy-kún kapitány vetette közbe magát érdekükben, s fölmutatván a sokat emlegetett nemeslevelet, bebizonyította, hogy az armálist szerző Gergelytől, illetőleg az ónodi postamestertől származnak, s hogy eredeti nevük Illéssy volt, csak mondom, ezután változott jobbra sorsuk; Zemplén, majd ismételve Borsod vármegye is elismerte nemességüket, melyről aztán a kún kapitány 1770-ben a maga számára is ünnepélyes bizonyság-levelet adatott.
A Borsod és Zemplén vármegyei Illéssyeket illetőleg, szoros családi viszonyaikon kívül egyebet nem tartottak fenn az irományok; a mint látszik, különben is jelentéktelen emberek voltak s így e helyen nincs miért foglalkoznom velük hosszasabban. Leszármazásuk 1770-ig a lehető legnagyobb pontossággal van összeállítva, de itt megszakad a fonal, s a család további nemzedékeiről, jelenlegi viszonyairól nincs semmi tudomásom.
Most tehát áttérek a kúnsági ágazatra, de mielőtt ezt tenném, czélszerűbbnek vélem úgy a magam, mint az olvasó könnyebbségére leszármazásukat ide iktatni.
(A családfát lásd a túllapon.)
A nemességszerző Gergely négy fiáról már megemlékeztünk, most tehát az István vonalával kell közelebbről megismerkednünk.
I. Istvánról alig egy pár adat maradt reánk, de már ezek is határozottan jellemzik egyéniségét.
Olyan körülmények közé jutva, mikor a honfiaknak a hazaszeretet és az uralkodóház iránti hűség között kellett választani, ő mint vele együtt számosan, nem tudta összeegyeztetni a kettőt, s megfeledkezve a háláról, mely családját a Habsburgok trónjához fűzte, elszakítva magát örökre atyja s testvéreitől, kik, mint láttuk, vérüket ontották Leopold hűségében, az alkotmány védelmére ragadott fegyvert. A Wesselényi-összeesküvés elnyomása után ugyanis, valószínűleg mert már a zendülésben is részes volt, a bujdosó magyarokhoz csatlakozott s odahagyva családi tűzhelyét, feleségét, gyermekét, híven követte Thököly szerencse-csillagát.
E testvérek példája valóban kitünően jellemzi amaz idők szellemét. – Különböző zászlók alatt fegyverrel küzdenek egymás ellen s míg az egyik jutalomban, kitüntetésben részesűl, gyarapodva jólétben, tisztességben egyaránt, a másiknak nincs hová lehajtania fejét, gyermekét idegenek nevelik föl s ott vész el nyomtalanúl a csaták zajában, vagy talán kibujdosott az egykor rettegett kurucz királylyal s ette a számüzetés keserű kenyerét, míg az idegen föld hantjai be nem takarták.
Ámde sorsuk jellemzi egyszersmind a világ folyását s a szerencse forgandóságát is, melyről a régi jámborok oly gyakran s örömest verselgettek. Alig múlik el valamivel több egy félszázadnál s a szegény hazátlan bujdosó unokája kiemeli családját az ösmeretlenség homályából, előkelő állást foglal el a társadalomban s kitüntetésben részesűl ama trón zsámolyáról, melyet nagyatyja, ha szinte egy szál karddal is, megdönteni igyekezett egykor. A család másik ága pedig, a kipróbált hűségű labancz unokái, elenyésznek a tömegben s ha az egykor bizonyára lenézett kurucz ivadéka föl nem emeli szavát, adófizető jobbágyokká lesznek, mintha őseiknek soha egy csepp vérük sem hullott volna, azért a darab kutyabőrért, mely kiváltságaikat az idők örökkévalóságán keresztül hivatva lett volna szentűl megvédelmezni.
Sic transit gloria mundi!
I. István kardján kívül egyebet sem hozott magával az ősi hajlékból, mint az armális levelet tarsolyában. – Azzal biz ő keveset törődött, hogy kinek tartozik érette hálával, oldalára tette s megőrzé a csaták zajában, a tábori élet, a bujdosás ezer viszontagságai között s alkalomadtán elvitte oda, hol kis fiát édes anyja halála után, jó szívű rokonok ápolták, nevelték. Neki nem igen volt szüksége többé arra, de majd hasznát veheti még a fiu ha felnő, gondolá magában s helyesen számított. Annyi bizonyos, hogy Ónodban nem hagyja, mert így sohasem jutott volna utódjai birtokába, hiszen mikor felesége meghalt, a labancz atyafiak okvetetlenűl megfosztották volna attól a kis Györgyöt, eléggé fájlalták, elég kárát is látták később, hogy kezükhöz nem került.
Halálának ideje és körülményeiről semmit sem tudunk; felesége az iratok szerint Márki Kata volt s ettől származott egyetlen fia:
I. György 1684-ben született, s édes anyja rokonai nevelték föl a Heves vármegyei Poroszlón. – A Rákóczy-forradalmat megelőzőleg még igen ifjan katonának állott s egyideig Pál Deák ezredében szolgált, de úgylátszik a hadi élet nem volt kedvére való s a debreczeni collegiumba ment tanulni, honnan a forradalom kitörésekor Torna vármegyében vonta meg magát. 1708-ban megházasodott, nőül véve Bartók Máriát, kinek atyja az említett vármegye egyik szolgabirája volt s nehány évig Ujfaluban lakott. Később a Vayaknál, Keglevich és gróf Gyulay Ferencznél tiszttartóskodott, mely idő alatt egyszer-másszor Poroszlón is megfordult s az emberek sokáig emlékeztek reá, mint járt-kelt közöttük két urasági hajdu kiséretében.

Illéssy Gergely, 1633-ban testvére György által nemességet nyert, meghalt Ónodban.; I. András, † Karczagon; II. György, † Lövőn.; I. Péter, elesett a Dunántul.; I. István bujdosó vitéz, felesége Márki Kata Poroszlóról.; I. János, török rab, postamester Ónod várában, melyre 1697-ben adományt visz, harczol a kuruczok ellen.; III. György, 1684–1764-ig. Eleinte Pál Deák ezredében szolgál, később Tornamegyében lakik s 1721-ben Kis-Ujszállásra költözködik. Neje Bartók Mária.; István, 1710–1766. Nagykun kapitány, harczol a porosz háboruban. Mária Teréziától a Törő-féle lázadás elnyomásáért arany lánczot nyer. Nejei: 1. Kisvárday Erzsébet. 2. Német Katalin.; György, szül. 1740. Karakas Erzsébet.; Erzsébet, szül. 1752. (Váradi István.); János 1735–1802. Nagykun kapitány, arany kulcsos, «aulae familiaris.» 1. Sütő Judit. 2. Szeles Zsuzsánna. 3. Simonffy Zsuzsánna.; István 1745–1804. Félegyházi Mária.; János, huszár-kapitány.; József, homoki pap 1812-ben.; György, 1854-ben katona.; Klára.; Eszti.; Lina.; Mili.; József.; György.; Sámuel huszárfőhadnagy.; Károly †. István.; Julianna †.; János.; György 1854-ben Kis-Ujszállás főjegyzője.; István.; Julianna. Jelenleg élnek.; József.; Zsuzsánna szül. 1760.; Mária, szül. 1775. Kenéz István, Rátz István.; Julianna szül. 1780. Győry Mihály.; Erzsébet. Nagy József.; János, 1763–1826. Nagykun kapitány. Magyar Erzsébet.; Klára 1793–1810.; Sándor, 1768–1832. Cs. kir. altábornagy, a szt. Wladimir és szt. Anna rend tulajdonosa stb. Ebetzki Tihanyi Johanna.; József, szül. 1772 N.-Váradon lakik. Petrik Rozália.; László, 1793–1858. huszár-kapitány. Zmeskál Johanna.; János, 1792–1867. Nagykun kapitány, aranysarkantyus vitéz, forradalmi kormánybiztos, képviselő, hétszemélyes táblai biró.; Erzsébet, 1795.; Sándor szül. 1796. Hódossy Hermin.; Ödön †.; Sándor, 1830–1886. 1848-ban honvéd-százados. Nagykun kapitány. Varró Mária.; Flóra †.; Ida.; Mária, szül. 1859. Pum József főmérnök.; János, szül. 1861.; Róza, szül. 1862. Kormos Béla járásbíró.; I. Mihály † ifjan.; II. János † Papiban.; II. István él még 1740-ben, részt vesz a harangodi harczon, birja az ónodi postát s a várőrség feloszlatása után Papi jószágára költözik, mit atyjával együtt fegyverjogon birt adományba.; II. Mihály † 1750 körül Papiban.; István 1760-ban Tarczalon lakik. Csizmadia Erzsébet.; Gergely 1750. Szabó Judit.; János 1750-ben Papiban lakik. Szabó Erzsébet.; Péter † 1770 körül. Gyarmati Kata.; Mihály 1770. Székely Anna.; Judit.; Gergely 1770. Bihari Judit.; János.; István.; György.; Mihály.; Anna.; Sára.; Péter.; István. Zemplén vármegyétől 1770-ben nemesi bizonyítványt nyernek.; Mihály.; András.; István.; Sámuel.; Gergely.; József.; Erzsébet.; Judit.; Erzsébet.; Judit.; István, Tarczalon 1770-ben nemesi bizonyítványt nyer. Dózsa Judit.; György.; Mihály 1770. Czeglédy Erzse.; András 1770. Kovács Katalin.; Erzsébet.; Julianna.; Eszter.; Charitás.; István.; Erzse.; Pál.
images/1887-88xw217.jpg

Bartók Máriával, a mint látszik, előnyös házasságot kötött, mert a tiszttartóságot sem viselte sokáig, hanem a Kúnságon némi jószágra tartván igényt, 1721-ben Kisujszállásra költözködött s ott végleg meg is telepedett, öreg napjaira megérvén azt az örömöt, hogy egyetlen fiát nagy-kún kapitánynyá választották s az uralkodó részéről is ritka kitüntetésben részesült. Meghalt 1764 augusztus 2-án 80 éves korában; feleségét, kivel 50 esztendőt élt, még 1758 szeptember 1-én elvesztette.* Temetése, mint a családi naplóban olvassuk, más költségeket nem számítva, 13 frt 60 kr. készpénzbe került, feleségének úgylátszik nem csaptak ily nagy tort, mert végtisztessége 6 frt 78 krból kitelt.* Egyetlen fia s a kúnsági ágazat tulajdonképeni őse: III. István, 1710-ben született Ujfaluban, Torna vármegyében. Szülei gondot fordítottak ugyan a kor igényeiben mérten tudományos kiképeztetésére is, mindazonáltal egész életében inkább a kard, mint a toll embere volt. Ennek köszönheté előmenetelét a világban s a hadi pálya iránti előszeretetet úgyszólván vérével együtt örökségűl hagyta utódjaira, kik közűl nem egy adta ezen a téren fényes bizonyítékát tehetségeinek.
Midőn 1734-ben az akkori kisujszállási notárius, később nagy-kún kapitány Kisvárdai Dániel Erzsébet leányát nőül vette, a nyugalmas polgári pálya előnyei kinálkoztak számára. Feleségének kiterjedt atyafisága hivatalba juttatá, s már tanácsbelinek választotta őt a nemes város, mi a specialis kún viszonyokat tekintve nem csekély tisztesség vala oly fiatal emberre nézve, midőn Mária Terézia királyasszony megtámadott trónja védelmére fegyverre szólítva az országrendeket, a Jász-Kún kerületek is 400 lovast állítottak ki a porosz ellen. Ez időbeli nagy-kún kapitány Terbócz István ösztönzésére Illéssy is – már mint két gyermekes apa – a nemesi felkeléshez csatlakozva, a siléziai harcztérre küldetett, mint egyik compániának hadnagya. – A békekötés után megmaradt csekély számú katonáival, mivel a nagyobb rész Vágujhelynél pártot ütvén, elhagyta, az 1741. év végével hazatért, magával hozván a hadi tanács oklevelét, melyben tanusított vitézsége elösmeréssel említtetik.
Történt nemsokára, hogy a szabad kerületek Mária Terézia által a pesti invalidusok földesúri hatalma alól fölszabadíttatva, hálából 1000 lovas-katonát állítottak ki minden tisztestől együtt, a második porosz háborúra. – A hadi élethez már kedvet kapott Illéssy ismét fegyvert ragadott s mint hadnagy a Grassalkovics ezredében végig szolgálta az egész hadjáratot. Egy alkalommal az ellenség kora hajnalban nagy erővel rajtok ütvén, három paripáját, minden felszerelésével együtt zsákmányul ejtve, Bátori István nevű lovászát is elfogta; ezt nem csekély veszteségnek tekinté s vigasztalására csak az szolgált, hogy a hadi élet változó szerencséje más alkalommal bőven kárpótolta őt, s midőn a békekötés után 1746-ban megtért családjához, 3000 frt hadizsákmányt hozott tarsolyában, a mi épen jó volt arra, hogy a szőnyegen forgó váltságnál tekintélyes földbirtokot lehessen vele szerezni.
Hogy vitézségének híre mily nagy tekintélyt szerzett neki odahaza, legjobban bizonyítja az, hogy minekutánna három évig esküdtséget viselt, 1749 június 6-án apósa Kisvárdai Dániel helyébe nagy-kún kerületi kapitányságra választotta őt a közbizalom, melyet aztán nemcsak hogy haláláig megszakítás nélkül viselt, de családjában négy generatión keresztül állandóvá is tette a díszes hivatalt.
Kapitánysága első éveiben egy közbejött esemény országszerte ösmeretessé tette nevét, sőt az udvar figyelmét is fölhívta reá. – Történt ugyanis, hogy, mint naplójában írja: «némely rossz csavargó személyek Hódmezővásárhelyen magokat összeadván, lovakra ültenek, onnét feljövén Tur körül lappangottanak s magokat kuruczoknak nevezték». A mint a dolog értésére jutott, tüstént felültette harczra kész kúnjait, «mivel akkorában militia az országban nem volt», szétugrasztotta a csőcseléket s a Turkevi mezőben főstrásamesterök, bizonyos Kőrösi Péterrel együtt, 13-at elfogván bennök, maga vezénylete alatt a szolnoki várba kisértette. – Ez volt a történelmünkben még oly homályos Törő-féle lázadás, mely Törő János, Pető Ferencz, Bujdosó György, Kőrösi Péter s mások vezérlete alatt a törökországi bujdosó magyarok behozatalát tűzte ki egyik czéljául, hogy aztán magukhoz vonván a legalsó néposztályt, ezeknek segítségével országos zendülést támaszszanak a Rákóczy és a kurucz név varázsa alatt.
Hogy mily összeköttetésben állott ez a lázadás ama nagy nemzeti küzdelemmel, melynek utolsó jelenete a «majthényi páston» játszódott le, még bővebb felderítésre vár;* Erre vonatkozólag az országos levéltárban található adatokat, tudomásom szerint Széll Farkas kir. táblaibiró tanulmányozza s tőle várjuk a lázadás történetének alapos megirását.* eddig a nyilvánosság elé az elfogottak vallomása s itéletén kívül, más adat alig jutott. – A lázadás vezetői borzasztó módon lakoltak. Törőnek Túron, Pető Ferencznek Hódmező-Vásárhelyen fejét vették, s testük felnégyeltetvén az ország különböző részeiben bitóra függesztetett. Először Kőrösit is halálra itélték, de bűneinek megbánása s töredelmes vallomásai következtében, életére nézve kegyelmet nyert.* Századok. 1870. évf.*
Hogy a mozgalom nagyobb mérvet nem öltött, azt egyedűl Illéssy gyors, határozott föllépésének lehet tulajdonítani. Az udvar körében nem csekély jelentőséget tulajdonítottak a dolognak s Mária Terézia saját érmével ellátott díszes arany lánczczal tünteté ki a vitéz kún kapitányt, melyet gróf Batthyányi Lajos nádor «felséges asszonyunk parancsolattyából két kezével tett az nyakamban – írja Illéssy – s mely kegyelmességét ő Felségének personalis audientiám lévén alázatos térdhajtással deák nyelven, az mint tudtam, megköszöntem.»* Ez 52 körmöczi aranyat nyomó láncz mai napig megvan a család birtokában.*
Már említett első feleségének halála után, kitől négy fiu s egy leánygyermeke származott, 1758-ban második házasságra lépett Karakas Mihály, annak utána Kőrösi Gál Gergely özvegyével, Németh Katalinnal, s miután fiainak még életében hozzájuk illendő feleséget szerzett, 1776 márczius 16-án meghalt. Temetése «kettős tanitással» történt, Páztokai János kisujszállási és Szigethi Sámuel karczag-ujszállási praedikátorok tartván felette gyászbeszédeket. – Sirkövére az utódok következő sorokat vésettek: «Itt nyugoszik a sok dolgoknak terhe alatt elfáradott, Istene iránt kegyes, királyához hűséges, hazájához szerelmes, mindenekhez emberséges Illésy István úr, N. N. Kunságnak volt érdemes aranylánczos kapitánya, a ki az úrtól a győzeselmesek közé számláltatott. – Életének LXVII. asztend. martiusnak 16-ik napján». Ő kezdé meg 1758-ban a már többször idézett családi napló irását, melybe gyermekeinek születését, életének főbb eseményeit rendben följegyezte s melyet utódjai kisebb-nagyobb szorgalommal e század közepéig folytattak.
Maradékai közűl Erzsébet, ki 1752 nov. 5-én született, Váradi István kisujszállási notáriushoz ment nőül.
György, szül. 1740 augustus 10-én s 1763 február 13-án feleségül vette Karakas Erzsébetet, kitől származott két fia, ú. m.:
János, 1810-ben főhadnagy a nádor-huszároknál, később kapitány.
József, 1812-ben a Bihar vármegyei Magyar-Homok helységben pap. Maradékai a táblázaton láthatók.
István született 1745 október 25-én, meghalt 1804-ben. Felesége Félegyházi Mária volt Madarasról. Egyik fia Sámuel 1815-ben a nádorhuszároknál főhadnagy, másik György s ettől származó János és György nevű unokái közűl az utóbbi 1854-ben Kis-Ujszállásnak főjegyzője volt; harmadik fia József, kinek maradékait hasonlóképen táblázatunk tünteti elő.
Az aranylánczos kapitánynak legidősebb fia:
János 1735 ápril 22-ikén született, s miután 15 esztendeig különböző hivatalokat viselt, 1777 január 10-én helyettes kapitánynak neveztetvén, a következő tisztújítószék alkalmával nagy-kún kapitánynak választották. – Az 1791-iki budai országgyűlésen a Jász-Kún kerületek egyik követe volt s Leopold koronáztatásán Makó Lőrinczczel együtt képviselte a három kerületet. 1801-ben kapitányi hivataláról, melyet 25 évig dicséretesen viselt, önkényt lemondva, a főherczeg nádor 200 frt nyugdíjat eszközölt számára s egyszersmind I. Ferencz király érdemei elismeréseűl aranykulcsot ajándékozván neki, kir. udvarnokságra emelte. Meghalt 1802 augustus 15-én, s 17-én, mint a családi napló emlékezetűl hagyta: «sok külföldi s megyebeli uraságok s deputatosok, úgy sok tisztelendő és tiszteletes urak megtisztelésével, díszes pompával el is temettetett».
«Az aulae familiarisságrul lévő felséges diploma – idézem tovább a napló szavait, – táblán, reá függesztve mind az arany láncz, mind az arany kulcs a főbbek előtt elhordoztatott, megmutattatott. Az fekete tafotával bévont koporsója ekkép volt fényes szegekkel be verettetve: A legrégibb hazafi, tiszt, férj, atya, ember T. Ns. Illéssy János ur, a cs. kir. Felségnek aranykulcsos hive, a Ns. Nagykúnságnak emeritus kapitánya, megholt életének 68 esztendejében. Epitaphiumán pedig ez volt:
Illéssy Jánosnak
kiben hajdan nagy emlékezetü attya Illéssy István ritka virtusit követő fiat hagyott, a kivel Kis-Ujszállás mint főbirájával III, a Nagy-Kúnság mint tisztviselővel XLIV, különösen mint kapitányával XXVI, számos reformata ecclesiák mint coadjutor kuratorral XI esztendőkig virágzottak, dicsekedhettek, a kiben özvegye Simonffy Zsuzsánna tántorithatlan szivü házastársat, nagyra született négy férfi gyermekei, öt leányai, számos unokái s minden hozzá tartozók csaknem hasonlíthatlan atyát, a cs. kir. Felség egy aranykulcsos hivet, a haza egy igaz hazafit, a vallás egy buzgó tisztelőt, az emberek egy emberbarátot, a világ egy LXVIII esztendős lakost vesztettek el».
Három felesége volt, ú. m.: Sütő Judit, Szeles Zsuzsánna, Simonffy Zsuzsánna, kiktől – első házassága magtalan lévén – a táblázaton látható kilencz élő gyermeke származott.
A leányok közűl: Zsuzsánna Barkassy Sámuel, majd Várady János, Mária Kenéz János, később Rátz István, Erzsébet Nagy József, Juliánna Győri Mihály felesége lett. Klára hajadon fővel halt meg 17 éves korában, 1810-ben.
A négy fiu közűl kettő, jelesen:
István, ki 1770-ben született s a laczházi porta tulajdonosa volt, és
II. József, ki 1772-ben született s Petrik Rozáliát vette nőül, Nagyváradon utódok hátrahagyása nélkül halt el. – Ezekről nincs mit mondanunk, máskép áll azonban a dolog Sándorral, ki a családnak egyik legkimagaslóbb alakja s megérdemli, hogy életkörülményeivel kissé részletesebben foglalkozzunk.
I. Sándor 1768 márczius 7-én született, családjának törzsfészkén, Kisujszálláson.* Emlékiratában születését 1769 márczius 11-ére teszi, de atyjának a családi naplóba tett sajátkezű följegyzése hitelesebbnek látszik előttem.* Mint debreczeni diák, szüntelenűl ostromolta atyját kéréseivel, hogy katonának adja őt, ki végre is engedett óhajtásának s 1785 április 11-én egy lovas-ezredbe kadétnak küldötte, hol két év múlva káplár lett. 1787-ben a magyar nemes testőrséghez tétetett által, de a hevesvérű ifjú harczi babérok után sóvárgott, s Gréven lovasezredébe lépve, mint hadnagy a csakhamar kitört török hadjárat alatt alkalma is nyilt megszerezni azokat. A harcztér, mint tudjuk, Török-Horvátország volt, s Illéssy, mint Laudon tábornok hadsegéde, tevékeny részt vett az ütközetekben s Dubicza vára alatt kapott sebéből kiépülve, Gradiska, Belgrád, Novi ostrománál vitézül harczolt s az ő hadosztálya volt az, mely Abdi basát Belgrádnál fölverve, Konstantinápoly felé űzte, s csak a beállott kemény tél akadályozta meg, hogy annak egész futó seregét meg nem semmisíthették.
1792-ben Lembergbe küldetett a híres Kosciusco által támasztott lengyel forradalom szemmel tartására, s hadosztályának – mind válagatott magyar fiúk voltak tisztjeikkel együtt – sikerűlt is féken tartani a lázongó népet, főleg miután Kosciuskót osztrák Galicziából kiszorították.
A nem sokkal utóbb kitört franczia háborúban ezredével a rajnai vonal védelmére rendelték s 1794-től 1801-ig mindig fegyverben állott, s nevével e hadjárat történetének legfényesebb lapjain találkozunk. Egy ütközetben lovát leszúrták alatta, de Balajti nevű «nagyvitéz» strázsamestere átaladván neki a maga paripáját s a ló lendülésével képződött résen a franczia gyalogságra törve, hadosztályával azt teljesen megsemmisítette, az ellenség vezérét is foglyúl ejtve.* Nem csekély büszkeséggel jegyzi meg e helytt emlékiratában: «az elfogott commendans azt mondotta a mi commandirozó generalisunknak, hogy soha oly vitéz katonákat, mint az enyimek, nem látott».*
Más alkalommal (1794 október 24-én) fél századdal egy egész franczia lovas-regementet vert széjjel, gróf Wartensleben Ferdinánd kedves bajtársát is megszabadítva az ellenséges táborból.
E két fényes hadi tény után, Albert főherczeg mint fővezér maga ajánlotta őt a Mária Terézia rend keresztjére s bár a hadi tanács Illéssy főhadnagyot érdemesnek is vélte e kitüntetésre, mindazonáltal nem ő, hanem német ezredese, bizonyos Spiegelberg nyerte el azt, «nékem pedig – mondja emlékiratában – az a bizodalom volt a vigasztaltatásom, hogy mindezek által egyedül kötelességemet teljesítettem.».
Személyes vitézségben, bátorságban alig multa őt felül valaki s vakmerő bravourjainak hire csakhamar elterjedt az ellenséges táborban is. – 1797-ben történt, hogy egy franczia lovas-ezredet fél század huszársággal állásából kivervén, űzőbe vett s ha Lafert tábornok négy ezreddel segítségére nem siet, teljesen meg is semmisíti. – A túlerő azonban bekerítette Illéssy maroknyi csapatát, lovát kilőtték alóla, kardja ketté törött az ütközet hevében s két vágással a fején, foglyul esett. Wartensleben gróf meghallván barátja veszedelmét, nagyhirtelenséggel az ellenségre csapott, s míg a támadás hevétől megbomlott franczia hadsornak ideje lett volna összeszedni magát, megfordította s űzőbe vette Lafert seregét, kivágva onnan a fogoly Illéssyt. Iacute;gy fizette vissza az 1794-iki kölcsönt.
Midőn a szabad Jász-Kún és Hajdú kerületek hadra termett deli ifjaiból a csakhamar híressé lett palatinális huszár-ezredet szervezték, Illéssy kapitányt József nádor egyenes óhajtására őrnagyi rangban ezen új ezredhez tették által, melynek 1809-ben parancsnoka lett. De már akkor végig harczolta szeretett huszárjaival a második franczia háborút s a vitéz fiúk nagy része a csatatéren maradt, úgy hogy újból kellett szervezni az ezredet, melynek zászlaja a legfényesebb ütközetekben lobogott, s nemcsak parancsnokának, de az egész hadseregnek s az uralkodónak méltó büszkeségét képezte.
A rövid békességet jól igyekezett fölhasználni, s hazájába térvén, 1811. október 16-án megházasodott, Ebeczki Tihanyi Tamás udvari tanácsos és septemvir Johanna leányát véve nőül, kivel már régebben megösmerkedett s mint emlékiratában mondja «meggyőzettetvén arról, hogy egyedül ezen kisasszonynyal lehetek e világon minden részbe szerencsés». De a kötelesség csakhamar a harczmezőre szólította őt, s a «világfelszabadító háborúban» részt vett a drezdai és lipcsei vérengző ütközetekben, mindenütt az elsők között harczolva; Drezdánál adjutánsát és a főtrombitást oldala mellett vagdalták össze, de őt megvédte szerencsecsillaga s 1816-ban mint brigadéros tábornok tért meg szép fiatal feleségéhez.* Olajba festett arczképe a család birtokában.*
Az utolsó franczia háború alatt ezredével együtt a lehető legmagasabb kitüntetésben részesült. «Én obester urat – így hangzott az uralkodó parancsa – választottam ki... hogy én mellettem legyen és az én személyemet a meddig még ezen háború tart... minden veszedelmektől bátorságossá tegye, mert én ezen jeles regementbe és ennek ezredes kapitányába nagyon bízok.»
Illéssy Sándor méltó is volt a benne helyezett bizodalomra s szép feladatának a legnagyobb odaadással igyekezett megfelelni. Baseltől Párisig követte Ferencz császárt, közelében lakott, asztalánál evett s mint emlékiratában a történeti hűségnek megfelelően mondja «magam személyemnek tökéletes feláldozattyával ő felségét minden kigondolható veszedelemtől mególtalmaztam, sokszor magam személyesen éjszakánkint a mezőn strázsáltam». Páris bevétele, illetőleg a békekötés után Bécsbe kisérte az uralkodót, s innen haza térve 1819-ben Debreczenbe rendelték. Most tehát mint tábornok, mint dicsőség-koszorúzta hős látta viszont azt a várost, melyet 34 év előtt mint diák hagyott el. 1830-ban altábornagy s majd a bánáti határőrvidék parancsnoka lett, mint ilyen halt meg 1832 ápril 23-án.
Illéssy a legrokonszenvesebb alakok egyike. Rettenthetetlen katona, kinek vitézsége előtt az ellenség is meghajolt, gyöngéd férj, önfeláldozó barát, jó rokon, kinek utolsó akarata is az volt, hogy Kis-Ujszálláson testvérei mellé temessék. Katonái bálványozták s több ízben a legnagyobb önfeláldozással mentették ki a halálos veszedelemből. Egy alkalommal hűséges huszárja hátán vitte ki a fejére gyuladt házból, hol betegen, magával jóltehetlenűl feküdt, máskor az ütközet hevében lovát leszúrták alatta s maga, miután az ellenséges hadosztály vezérét karddal agyonsújtotta, 9 hüvelyknyi sebből vérezve földre bukott s minthetetlenűl oda vész, ha egy Tondi nevű huszár, vitéz hajdu ivadék, lovára nem emeli s utat nyitván jó kardjával a hadsorok között, szerencsésen meg nem menti.
Az udvarnál igen kedvelték őt, különösen Miksa főherczeg, a Napoleon elleni hadjáratok vezére; maga Ferencz király több ízben elösmerve érdemeit, fölszólítá, hogy kivánjon jutalmat vagy kitüntetést tetszés szerint, de Illéssy példátlan szerénységgel mindannyiszor visszautasította: «mindenkor megértem én azon jutalommal, hogy mind ő felsége, mind az egész ármádia elesmérte tökélletesen, mely szorosan megfeleltem én mindenekben fejedelmemhez és hazámhoz való kötelességemnek, ezen belső nyugodalmam volt nékem mindenkor az én legfőbb jutalmam, ezért is nem kivántam én soha más jutalmat, és soha nem is kértem semmit.»
Ezek pedig nem üres szavak. Előttünk fekszik egy hiteles emlékirata, melyet felsőbbségéhez intézett, melyben megköszönve és visszautasítva a kilátásba helyezett jutalmaztatást, egyedűl azt kivánta, hogy a felség özvegyéről majd rangjához illendően gondoskodjék. – Meglehet az is sértette önérzetét, büszkeségét, hogy mindig csak azt akarták, hogy egyenesen kérjen valamit. Sándor czár sokkal tapintatosabban járt el vele szemben, már 1814-ben Lafert seregének tönkretételéért a sz. Wladimir-rend commandeur s később a sz. Anna-rend keresztjével tüntette ki a vitéz huszár-tábornokot. Az erről szóló oklevelek mai napig megvannak a család irományai között.
Gyermekei nem maradtak, örökbe fogadott leányát, Zmeskáll Johannát, unokaöcscséhez Illéssy László huszár-kapitányhoz adta nőül. – Kéziratban fenmaradt önéletrajza igen becses részleteket foglal magában a nagy franczia háború történetéhez. Huszáros kedvtöltéssel említi benne, hogy Napoleon hitvesét Mária Lujzát ő kisérte egyízben Rombillion várostól Dijonig, kocsija mellett lovagolva s mulattatva ő felségét stb.
Eljutottunk tehát Illéssy Jánoshoz, a harmadik Nagy-Kún kapitányhoz.
János az aranykulcsos kapitánynak idősebb fia s így az altábornagynak testvérbátyja volt, született 1763 september 21-én. Oskoláit Debreczenben végezte, honnan törvény-gyakorlatra ment s egy esztendeig Bécsben is tartózkodott Nagy Sámuel udvari ágens mellett gyűjtögetve a pályájához szükséges tapasztalatokat. Miután a szabad Jász-Kún kerületeknél kisebb tiszteségeket viselt, még atyja életében nagy-kún kapitánynyá választatott s ezen minőségében több ízben járt követségben Bécsbe, s midőn Ferencz királyt 1817-ben házassága alkalmából József nádor indítványára a vármegyék tisztelgő küldöttség által üdvözölték, a Nagy-Kúnságot ő képviselte. – 1817 január 10-én tehát Somogyi Antal nádori főkapitány, Makó Lőrincz és Kármán Pál követtársaival együtt Pestről elindulván, e hó 14-én Bécsbe érkeztek s 16-án 220-ad magukkal fogadta őket az uralkodópár, a bajor királyi család és Wrede herczeg jelenlétében. – A kanczellár gróf Erdődy «ő cs. kir. felségét deákul megtisztelvén, szép diáksággal ő felsége szivesen elfogadta, felséges új asszonyunkat németűl tisztelvén, ugyan szép német orátiót méltóztatott mondani a magyaroknak s nagy atyai, anyai királyi kegyelmeket ajánlották.» Másnap a trónörököshöz is elmentek, ki neveik felől kérdezősködött, «mikor Illéssy nevem megértette, azonnal méltóztatott mondani... «ich kenne gut den Herrn Generalen Illéssy, er war unlängst hier.» A hivatalos dolgok végezte után a követ urak neki indultak a városnak, «theatrumokat, redutokat» bejárván, de a kún kapitánynak nem igen tetszett a mulatság, «én bizony a Bécsbe való utazást – így szól a családi naplóban – lelkemben, testemben megúntam, nem is megyek többé annyira».
A nagy-kúnsági egyházkerületnek gondnoka s több vármegye táblabirája volt. Még 1791-ben nőül vette Magyar Erzsébetet Pomázról, kitől János, László és Erzsébet nevű gyermekei származtak. A kapitányságról 1822-ben betegeskedése miatt lemondott, s 1828 január 6-án halt meg 64 éves korában. Dorka Ilyés kisujszállási pap és Füsüs András oskola rector tartottak felette gyászbeszédeket.
Gyermekei közűl: II. Sándornak feleségétől Hodossy Hermintől, Ida nevű leánya maradt. Erzsébet 1814-ben Lovassy Istvánhoz ment nőül, Biharvármegyébe.
János született 1792 ápril 3-án, s mint Sándor a katonai, úgy ő a polgári pályán az Illéssy család legkiválóbb tagja. Tanult odahaza Kis-Ujszálláson, felsőbb iskoláit Debreczenben és Kézsmárkon végezte, honnan Pestre ment a királyi táblához törvény-gyakorlatra s 1815-ben ügyvédi oklevelet nyert. Előbb a Jász-Kún kerületeknél kisebb hivatalokat viselt s 1828-ban atyja halála után három évre, a nádor ajánlatára nagy-kún kapitánynyá választották, 1830-ban követűl küldvén őt az országgyűlésre. V. Ferdinánd király koronáztatása alkalmával aranysarkantyús vitézzé üttetett s midőn bátor, szabad szellemű nyilatkozataiért küldői 1834-ben visszahívták őt az országgyűlésről, követtársai a legnagyobb elismerésben részesítve, egy Kölcsey Ferencz által szerkesztett búcsúiratot nyujtottak át neki 70 aláirással, melyet ma is kegyelettel őriznek az utódok.
Ily módon leszoríttatva a cselekvés teréről, bár mint kún kapitány is mindig a szabad eszmék bajnoka volt s egy pillanatra sem szűnt meg tehetségét, befolyását a nemzeti ügy szolgálatában érvényesíteni – egész 1848-ig szűkebb körben, zajtalanúl munkálkodott, még a bekövetkezett forradalmi mozgalmak ismét felszínre hozták őt s Jászberény városa képviselővé választván, a politikai küzdelmekben tevékeny részt vett, majd az önvédelmi harcz alkalmával, mint a Jász-Kún kerületek teljhatalmu kormánybiztosa s később mint a hétszemélyes tábla birája elévülhetlen érdemeket szerzett magának. – Politikai szereplésének részletes ösmertetése nem tartozhatik e lapokra, elég legyen megemlíteni, hogy a szabadságharcz lenyomása után 1852 máju 5-én, miután a hosszas bujdosásban kimerűlve, a haditörvényszéknél önkényt jelentkezett – kötél általi halálra itélték, de életére nézve kegyelmet nyerve, 10 évi várfogság és összes javainak elvesztésével sujtatott, s a fogságból, melyet egy életírója szerint «hajlott kora daczára nemes önmegtagadással, büszke öntudattal tűrt», már 5 esztendőt ki is töltött, midőn 1856 deczember 7-én egy részleges kegyelem által visszanyerte szabadságát.
Az alkotmány visszaállítása után a kún-szent-mártoni kerület által újból képviselővé választatott, de a nemzet és az uralkodóház kibékülésének örömünnepe már halálos ágyán találta az ősz honfit s hosszantartó szenvedés után 1867 június 16-án örökre behúnyta szemét. A család birtokában lévő levelek eléggé bizonyítják, mennyire becsülték őt kortársai, különösen Deák Ferencz, kihez valódi meleg barátság csatolta. Sohasem nősült s megmaradt javait rokonai örökölték.
Ifjabb testvére I. László 1793 ápril 8-án született Kis-Ujszálláson. Tanult szülővárosában, később Debreczenben és Kézsmárkon. Minthogy a nagy-kún kapitányság, mely szabad választás útján töltetett ugyan be, de már nehány nemzedék óta öröklővé vállott az Illéssy családban, Jánosra mint elsőszülöttre nézett, ő a katonai pályát választotta s mint főhadnagy a nádorhuszároknál végig harczolta a franczia háborút, nagybátyja Illéssy Sándor ezredes oldala mellett s a békekötés után a Liechtenstein huszárezredbe tétetett által s 25 évi szolgálat után roncsolt egészsége miatt 1837-ben mint százados kapitány nyugdíjaztatott. – A szabadságharcz idején vissza akarták helyezni az osztrák hadseregbe, másfelől pedig a honvédelmi bizottmány is tiszti ranggal kinálta meg a tapasztalt vitéz katonát, «de az elsőbe – mondja a családi naplóban – mely hazám s vérem ellen vezérelt volna, a másodikba, melynek szomorú kimeneteléről szinte meg voltam győződve, beállani nem akartam, a nyugdíj és tiszti charakterről – lemondtam».
Teljesen visszavonult életet folytatott ezentúl, felesége Zmeskál Johanna oldalán a legnagyobb családi boldoságban részesülve. – E ritka szépségű nő, Illéssy Sándor altábornagy fogadott gyermeke, illetőleg nejének unokahuga volt, Zmeskál Jób és Tihanyi Mária leánya.* Olajba festett arczképe megvan a családnál.* 1829-ben vette nőül a délczeg huszárkapitány s 1852-ben vesztette el, miután 2 fiu és 3 leány gyermeke származott tőle.
Meghalt 1858-ban, a táblázaton látható maradékai közűl csupán legidősebb fia Sándor terjesztette tovább nemzedékét.
II. Sándor született Pesten 1830 június 25-én. Tanult ugyanot és Debreczenben, s mint alig 18 éves ifju, atyja ellenzése daczára, fegyvert ragadt a haza védelmére s rövid idő alatt kitűnt rettenthetlen bátorsága, merész bravourjai által. Már 1848 september havában mint nemzetőr-százados Görgey által Csepel-sziget parancsnokává rendeltetett, hogy védje az ercsi positiót s csakhamar főhadnagyi rangban a 19-ik gyalogezredhez osztatott be s részt vett a szolnoki és czibaki ütközetekben. Czibaknál történt, hogy őrnagya, gróf Leiningen, nagy harczi kedvében az ellenség sorai közé rohanva elfogatott, mit észre vévén Illéssy főhadnagy, 17 honvéddel útat törve magának, hősi bátorsággal segítségére sietett s nem csak Leiningent szabadította meg az ellenséges dandár szemeláttára, de 3 osztrák tisztet s 32 katonát foglyúl is ejtett vitéz honvédjeivel s az őrnagyot vállra emelve viteté az örömujjongó táborba. Ekkor századossá léptették elő a 19 éves ifju hőst s e minőségben részt vett az isaszegi, váczi, nagy-sarlói ütközetekben s Budavár bevételénél századával az elsők között volt, kik a bécsi kapunál a bástyafalat megmászták. 1849 júliusban Komáromnál harczolva, elfogatott, s előbb Olmütz és Theresienstadt várakban raboskodva, még ez év folyamán besorozták mint közembert az 58. osztrák gyalog-ezredbe. Három évig mint altiszt, két évig mint hadnagy szolgált kényszerűségből az osztrák armádiában, beutazva Német-, Cseh-, Morva- és Olaszországokat, míglen 1855-ben tiszti rangjáról lemondva, hazájába tért.
1858-ban nőül vette Varró Máriát, egy kunsági előkelő család leányát s atyja halála után ősi birtokára Kis-Ujszállásra költözködve, csakhamar a közszeretetben álló s kiválóan népszerű férfit nagy-kún kapitánynyá választották. Ő volt a nagy-kunok utolsó kapitánya s midőn a megyei szervezetet itt is életbe léptették, Kis-Ujszállás városának első polgármestere.
A nyilvános élet terén jelentékeny szerepet játszott. A heves-nagy-kunsági reform. egyházmegye segédgondnoka. A szolnokmegyei gazdasági egylet alelnöke, a kunsági takarékpénztár igazgatója; az országos iparművészeti múzeum felügyelő-bizottsági tagja, a honvéd-egylet elnöke stb. volt. Meghalt 1886 márczius 19-én Budapesten; utódait táblázatunk tünteti elő.
Dr. KOMÁROMY ANDRÁS.

A LEÖVEY CSALÁD CZIacute;MERE 1453. ÉVBŐL.
(Színes melléklettel.)

images/1887-88xw218.jpg
A LEÖVEY CSALÁD CZIacute;MERE
1453. évből.

Szabolcsmegye egyik ősi családjáról, mely nevét az ottani Lövőről írja, eddigi családtani segédkönyveink igen kevés szóval emlékeztek meg. Nagy Iván műve pótkötetében adja ugyan a család leszármazását a XVI. század második felében élt Gergely-től (megh. 1600.) és nejétől Mokcsai Klárától, kik a jelenleg élő nemzedék törzsei; de nem szól a családnak korábban, a XV. században élt tagjairól s nem említé a családnak V. László királytól 1453. május 3-ikán nyert czímeres levelét.
V. László királytól általában czímeres levelek nem maradtak akkora számban reánk, mint Zsigmond idejéből; nemcsak rövidebb uralkodási ideje az oka ennek, hanem általában, mert a Zsigmond király külföldi tartózkodásai alatt nagy számmal kiadott czímereslevelek úgy látszik értéköket veszték, legalább azok számára, kik a nélkül is az ország nemeseinek sorába tartoztak s kikre nézve tehát a czímer nem lényeges dolog, csak a már élvezett nemesség felékítése volt, – s a Leövey családot már czímerlevele keltekor az ország nemesei között találjuk.
Folyóiratunknak eddig csak egyszer volt alkalma V. László királytól czímert közölni; ez okból a jelen armális fokozódott figyelmünkre érdemes, melynek a család egyik tagjánál, Leövey Sándor úrnál lévő eredetijéről vett szövege a következő:
Comissio domini regis.
Ladislaus dei gratia Hungarie, Bohemie, Dalmatie, Croatie etc. rex, Austrieque et Stirie dux, necnon marchio Moravie. Vobis fidelibus nostris Anthonio et Michaeli filiis Petri de Levew ac Gregorio, Benedicto, Michaeli, Petro, Georgio, et Ladislao filiis dicti Anthonii, nobilibus regni nostri Hungarie, salutem gratiamque nostram regiam et favorem. A claro lumine throni regie maiestatis, velud e sole radii, nobibilitates legitimo iure procedunt et omnium nobilitatum insignia a regia claritate dependent, ita ut omne nobile generositatis insigne a gremio proveniat regie maiestatis. Sane attentis et in nostris precordiis digna mentis consideratione pensatis multimodis fidelitatibus vestris et fidelium servitiorum gratuitis meritis, quibus pro nostri honoris augmento et regni nostri statu tuendo continue maiestati nostre laudabiliter studuistis eoque ferventius et diligentius in antea studebitis complacere, quo vos et vestros singularibus honorum gratiis a nostra celsitudine conspexiritis fore insignitos, vobis vestrisque heredibus et posteritatibus universis hec arma seu nobilitatis insignia, (prout) in principio seu capite presentium litterarum nostrarum suis appropriatis coloribus arte pictoria figurata sunt et distinctius expressata, animo deliberato et ex certa nostre maiestatis scientia dedimus et contulimus, immo ex abundantiori plenitudine nostre specialis gratie concedimus et presentibus elargimur, ut vos vestrique heredes et posteritates universe pretacta arma seu nobilitatis insignia more aliorum nobilium armis utentium a modo in antea ubique in preliis, hastiludiis, duellis, torneamentis ac aliis omnibus exercitiis nobilibus et militaribus, necnon sigillis, annulis, velis et generaliter in quarumlibet rerum et expeditionum generibus sub mere et sincere nobilitatis titulo, quali vos ab universis et singulis, cuiuscunque conditionis, status, gradus vel dignitatis existant, hominibus insignitos dici ac veros nobiles nominari et teneri volumus ac etiam reputari, gestare, omnibusque et singulis gratiis, honoribus et libertatibus, quibus ceteri proceres, nobiles et clientes regni nostri armis utentes quomodolibet consuetudine vel de iure freti sunt et gavisi, frui et gaudere possitis atque valeatis, de talique singularis et specialis gratie antiodoto merito exultetis, ac tanto ampliori studio ad honorem regie maiestatis vestra in antea solidetur intentio, quanto vos largiori favore regio preventos conspicitis et munere gratiarum. In cuius rei memoriam furmitatemque perpetuam presentes concessimus litteras nostras sigilli nostri secreti, quo ut rex Hungarie utimur, appensione communitas. Datum Wyenne, in festo inventionis sancte crucis, anno domini millesimo quadringentesimo quinquagesimo tertio, regni autem nostri anno tredecimo.
(A piros és zöld selyemzsinóron függő pecsét egyik széle letörött.)
Az oklevél szövegében feltünő, hogy a család tagjai már nemesi rangon lévőknek mondatnak, az adományozás tehát nemesítéssel nem jár. A mi magát a czímert illeti, az a következő: kék mezőben szarvaival fölfelé fordult sárga félhold, hajlásában három (2, 1) hatágú sárga csillag, melyek ágaikkal a félholdat érintik; a félhold alatt egy hasonló csillag. Sisakdísz: a pajzsbeli félhold, két csúcsán egy-egy szárára állított nyolczágú sárga csillag, a félhold öblében egy hatágú sárga csillag. Takaró: kék-sárga.
Maga a czímer azon ritkábbak közé tartozik, melyeken fém nincs alkalmazva; a festő az arany helyett mindenütt sárga színt használt, sőt még a czímer sisakját is érczszín helyett szürkével festé. Ilyen színmázas czímer a Paczali Peres Andrásé 1431-ből.* Turul 1886. 18. l.* Arra, hogy a czímerfestő, noha egyes czímerrészek festésére érczet használ, a sisakot mégis szürkére festi, szintén találunk több példát, így a Vadkerti és szentgyörgyi Vincze családok czímerét 1415-ből* Turul 1883. 82. l.* és Moghi Mátyásét 1418-ból.* Turul 1885. 57. l.* – Ide sorolhatjuk ismert legrégibb festett czímeres levelünket: Tétényi Péterét és Andrásét 1405. évből.* Br. Nyáry Albert Heraldikája 230. l.*
Az arányokat illetőleg czímerünk ellen kifogást alig emelhetünk. A pajzs alakja kissé kikanyarított baloldalával közeledik a tárcsa formához; a csillagok nem szabályos hat- illetőleg nyolczszögűek s különösen a pajzsbelieken a gyors, hevenyészett rajzolás szembeötlő. Igen sikerült ezeknek alkalmazása a sisakdíszben. A festő az által, hogy két csillagot a félhold szarvaira tűzöt, a harmadikat pedig a félhold ölében helyezte el, elkerülte lebegő sisakdíszek alkalmazását; mi ellen magyar czímereink nem egyszer vétenek.* V. ö. Csergheő Géza czikkét. Turul 1888. 137. l.* A sisaktakaró tagozása lombszerű, a túlterhelés nélkül; a lombozatok színezése értelemmel készült; a takaró ebben a korban még nem vált egyszerű díszítéssé; alkalmazása annak eredeti rendeltetésére emlékeztet. Érdekes, hogy a sisakdísz egyenesen a sisaktakaróra alkalmaztatott minden összekötő korona, párna vagy fonadék nélkűl. A czímer általában tetszetős és egyszerű alakjaival jó hatást tesz.
Az oklevél tulajdonosának szívességéből alkalmunk volt a család többi okleveleit is áttekinteni,* A mohácsi vész (1526.) előtti oklevelekből 32 drb van Leövey Sándor úr tulajdonában a következő évekből: 1335, 1338, 1346, 1376, 1393, 1395. 1425 (2 darab), 1437, 1438, 1439 (2 drb), 1442, 1445, 1450, 1461, 1466, 1471, 1479, 1483 (2 drb), 1484, 1486, 1493, 1495, 1500, 1513, 1515, 1521, 1525 (2 drb).* oly szándékkal, hogy azokból talán sikerűl a czimeres levélben felsorolt családtagokat genealogiailag a XVI. század végén élt Gergelylyel, kitől a leszármazás megszakítás nélküli, összekötni.
Magából az armálisból három nemzedéket állíthatunk össze:

Leövei (de Levew) Péter; Antal 1453; Mihály 1453; Gergely 1453.; Benedek 1453.; Mihály 1453.; Péter 1453.; György 1453.; László 1453.
images/1887-88xw219.jpg

Az egyes családtagokról azonban az említett oklevelekben igen kevés adat található. Azoknak alig néhány darabja illeti a családot, legnagyobb része, mely leányágon vagy birtokok által került a család tulajdonába, a Szentgyörgyi, Beregi, Makrai, Berencsi, Domahidi stb. családokról szól.
Oklevélkiadásainkban itt-ott találunk ugyan említést egyes családtagokról. Igy pl. egy 1413. évi oklevél egy szabolcsmegyei hatalmaskodási ügyben Zsigmond király által kijelölt királyi emberekül a többi közt Leövei (de Leve) Pétert és Lászlót említi.* Fejér Cod. dipl. X. 5. 452. l.* E Péter, tekintve a kort, ugyanaz lehet, ki mint a czímerszerzők törzse, a föntebbi kis táblázat élén áll. De sem Leövei Lászlót, sem pedig azt a Leövei (de Lewe) Imrét, ki 1414. évben egy nagy határvillongási perben százötvenharmad magával esküt tett,* Gr. Károlyi cs. oklevéltára II. 15. l.* a táblázatba beilleszteni nem tudjuk.
A családi oklevelek közt egy 1484-iki* E keltezéssel: die dominico prox. post festum b. Sofie vidue = máj. 16.* több családtagról tesz említést. György váradi prépost és a leleszi convent administratora előtt ugyanis Leövei (de Lewe) Mihály és hasonnevű fia, Leövei Pál és testvérei Benedek boszniai püspök és Péter (fratres uterini), valamint Leövei Istvánfy János (Johannes Isthwanfy de eadem Lewe) és testvére László (uterinus) és néhai testvérének (carnalis) Tamásnak fia András a szabolcsmegyei Lövőbeli birtokrészeik felől folyó ügyben kiegyeznek.
Benedek és Péter nevekkel a czímerszerző testvérek közt is találkozunk; de ez oklevél ezek testvéreül még Pál-t említi, kiről a czímeres levél hallgat. Nem lehetetlen, hogy Pál, mint ifjabb, vagy legifjabb testvér, 1453 után született s így róla az armális még nem szólhat. Az is lehetséges, hogy Benedek, kinek neve mellett az 1453-iki czímeres levélben állása vagy rangja kitéve nincs, harminczegy év multával előkelő egyházi méltóságban, püspökségben szerepeljen.
A többi említett családtagok helyét azonban a leszármazási rendben nem tudjuk kimutatni.
A családnak, úgy látszik, a XV. században legkiválóbb tagja Benedek boszniai püspök volt. Nevét a boszniai püspökök sorában megtaláljuk.* Farlati, Illyricum sacrum IV. 76. l. Pray, Specimen Hierarchiae II. 436 l. Gams, Series episcoporum 369. l.* Olvassuk róla, hogy 1466. november 25-én lett választott püspök, utóbb megerősítést nyert a hogy ő volt az, ki a püspökség székhelyét Diakovárra tette át; olvassuk, hogy 1479-ig volt Bosznia püspöke, s hogy némi hézag után utódja Mátyás püspök 1486-ban következett nyomába. Ez oklevél azonban kétségtelenné teszi, hogy még 1484. derekán is ő volt Bosznia püspöke. Az idézett források családi származását nem ismerik; oklevelünkből az is kétségtelenűl kiviláglik, hogy ő a Leövey család tagja volt.
A rendelkezésünkre álló családi oklevelek közül e korból még egyben találunk említést egy családtagról. Szabolcsmegye alispánjai és négy szolgabírája előtt ugyanis 1495-ben* Kelte: feria secunda ante festum b. Mariae Magdalenae = jul. 20.* Bakai János Lewew-i Pálnak egy jobbágytelket négy arany forintért zálogba ad. E Pál ugyanaz lehet, ki az előbb említett oklevélben Benedek püspök testvéreként fordúl elő.
A később koriak közt megemlítjük a leleszi convent 1573. évi oklevelét,* Kelte: feria tertia post festum ad vincula b. Petri = aug. 4.* mely Leövey György szabolcsmegyei alispánról tesz említést. Hihetőleg egy személy azzal, ki 1553-ban Beregmegyében királyi emberül (homo regius) fordul elő.* Tört. Tár II. 190. l. U. e. helyen Lehoczky Tivadar említ egy Leövey Antalt 1506. évből, ki szintén királyi emberként működött Beregmegyében; a nagy korkülömbség miatt ez aligha azonos azzal az Antallal, ki 53 évvel azelőtt, 1453-ban czímert kapott.*
Ime ezek a család tagjai, kikről a Nagy Ivánnál közölt családfát megnyitó Gergely kora előtt említést találunk; s habár valamennyit nemzedékrendileg összekötni nem is sikerült, de emléküket a XV. századi czímeres levél kapcsán feleleveníteni nem volt fölösleges. Talán valamely szabolcsmegyei eredetű család levéltárából sikerülni fog az összekötő ízt meglelhetni.
Végül megemlítjük, hogy XIV. században az ország éjszaki felében még egy Leövei család virágzott, mely azonban nevét a Hevesujvármegyében fekvő Lövőről írta. E család néhány ízéről a gróf Sztáray oklevéltár két oklevele alapján* A gr. Sztáray cs. oklevéltára I. 46. és 454. l.* a következő kis táblázatot állíthatjuk össze:

Olan de Leuew; Comes Marcellus; Jacobus 1323.; Stephanus 1323.; Leustachius 1323.; Nicolaus 1323.; Johannes 1323.; Ladislaus 1357.
images/1887-88xw220.jpg

FEJÉRPATAKY LÁSZLÓ.

MAGYAR SIRKÖVEK.

I. Bebek György sírköve.
(1371.)
A kies Tornamegyében, azon országút mellett, mely Kassát Rozsnyóval köti össze, éjszaki irányban nehány száz méter távolságra egy meredek, kopár sziklahegy tövében fekszik Görgő. Emelkedésen álló templomában a szentély déli falába vörösmárvány sírkő van beépítve, mely daczára magas korának, jól fentartott s csaknem teljesen ép. Magassága: 2,14 m.; szélessége: 1,09 m.; 16 cm. széles kerete a képes mezővel egy magasságban van s attól egy keskeny mélyített vonal választja el, rajta a felirat minuskulákkal vésett, kezdetét a bal felső sarkon egy egyenszárú, végein szélesedő kereszt jelöli:

images/1887-88xw221.jpg

(Olvasása: Hic iacet Georgius Bubek magister tavernicorum regalium qui fecit extruere ecclesiam beate virginis fratribus heremitis ordinis sancti Pauli primi heremite anno domini MCCCLXXI.)
Az évszám – az ezres kivételével – nem fért a keretbe, ez a keret a bal felső sarkánál, azzal egy irányban, a képes mezőre van vésve. Ez évszámra nézve tudósaink között nézeteltérések vannak, holott az, – nem tekintve a sírkő egész compositióját – eredetiben látva, semmi kétséget sem hagy fenn. A három C betű, mely a három százas számjegyet jelenti, azon kori szokás szerint tetején három kör alakú pontozattal is meg van jelölve, de a pontozat a harmadik C felől kissé félre, a negyedik – szintén az előző számjegyek magasságával biró – L betű felé, mintegy a két számjegy közé vésetett. Ez volt egyik oka, hogy ez évszámot sokan 1421-nek olvasták. A másik ok, azon történeti s oklevelileg bebizonyított tény, hogy az itt elhunyt Bebek György még 1371-en túl tíz évig is élt. De ez anomáliával összeegyeztethető azon eset, hogy Bebek György, ki 1371-ben Gombaszegen zárdát és templomot építtetett a pálosoknak, e kegyeletes tény alkalmával mint vallásos férfiú, halálára is gondol s ezzel egyidejűleg sírkövét is elkészítteti, örök emlékezetül rávéseti kegyeletes adományának emlékét, az évet, melyben az történt; s így a sírkövünkön olvasható évszám nem Bebek György halálának, hanem a gombaszögi zárda s templom alapításának idejét jelöli.

images/1887-88xw222.jpg

A képes mezőt Bebek György teljes czímere tölti be. Ennek leírása következő: jobbra dőlt háromszög pajzsban lebegő patriarcha kereszt, tetejére illesztett hat tollal, melyek közől három-három egy-egy oldalra csüng; sisakdísz: koronás szűz törzse szájával kétoldalt egy-egy farkával fel- s befelé görbülő halat tartva.
A pajzs 1 cmrel emelkedik ki a mező síkjából, a pajzsalak 15 mmrel a pajzsból. Erősebb a plastica a sisakdísznél, hol a sisak 8 cmre domborodik ki az alapból s ehhez arányítva a sisakdísz s a takarók. E domborodási arányok a mester helyes heraldikai érzékéről tanúskodnak, valamint arról tanúskodik az egész czímer, mely úgy egészben, mint részleteiben kifogástalan és korrekt. – A pajzs alakja háromszög, melynek mezejét a szokatlan pajzsalak helyes arányban tölti be. – A patriarcha keresztre tűzött tollak pálmalevelekhez hasonlók, bár erősen symmetrikusok, de hegybe menő végeikkel igazolni látszanak ama gyanítást, hogy e tollforgók a Bebekek czímerében – melyek később a heraldikusabb strucztoll-forgókká változtak (különösen a Csetnekyek czímerében) – eredetileg kakastoll-forgók voltak. A pajzs felső bal sarkára helyezett szép alakú csuporsisakról emelkedik a sisakdísz, mely úgy helyes arányánál, mint plasticus s heraldikailag korrekt kivitelénél fogva egyaránt kifogástalan. A takaró a koronás szűz ruházatából fejlődik ki s kecses redőzetével nagyban emeli az egésznek hatását.
A sírkő alatt nyugvó Bebek György, István liptói főispán s (1360–62-ig) országbíró fia volt. Három fia között: György tárnokmester volt a legidősebb. Halála éve bizonytalan, okleveles bizonyítékok alapján tudjuk, hogy még 1381-ben életben volt.
II. Bebek László sírköve.
(1401.)
Pelsőcz városa is fentartotta a fényes Bebek nemzetségnek emlékét, melynek tagjai a család kihaltáig folyvást innen írták magukat. Régi temploma a sokszori átépítés által nagyrészt elvesztette érdekességét, de némi csekély építészeti műrészletek a XIV. és XV. századból fentartották legalább emlékét egykori szépségének s fényének, melyet szintén a hatalmas olygarcha s régibb tagjaiban istenfélő Bebek nemzetségnek köszönhetett. A szentély evangeliumi oldalán a szószéktől keletre, a papi szék által takarva, régi sírkő van, mintegy vállmagasságban, vízszintes irányban befalazva. Anyaga veres márvány, magassága: 2,24 m.; szélessége: 1,18 m. Kiemelkedő széles keretén a legenda szintén kiemelkedő minuskulákkal van vésve, kezdetét a sírkő czimertanilag jobb sarkán egy egyenszárú haránt, vagy sz. András kereszt (Andreasoder Schrägkreuz) jelöli. A legenda következő:

images/1887-88xw223.jpg

(Olvasása: Hic iacet Ladislaus filius Stephani Bubek de Pelseuci magister tavernicorum regalium cum suis... obiit in anno domini MCCCC. primo.)
A kő töredezett, alsó részén széltében ketté törött, párkányzata is legtöbb helyt rongált, a miért legendája is nehezen, sőt alig olvasható.* A «regalium» szóra homályosan kivehető «cum suis» után következő szó, mely teljesen olvashatatlan a «heredibus» összevonása lehet, s ez esetben sírkövünk családi sírkővé válik.*
A minuskulák szép és szabályos vésetének, – mely lehetségessé tette alig látszó szavak kibetűzését – nem felel meg a képes mezőt betöltő teljes czímer, mely a pelsőczi Bebek család czímerét ábrázolja s leírása következő: lebegő-, szára szélein vastagodó patriarcha kereszt (Lothringer Kreuz), tetejére illesztett tollforgóval; sisakdísz: koronás női fej fogai közt két oldalt egy-egy farkával fel- s befelé görbülő halat tart.
A háromszög pajzs jobbra dől s eléggé szabályos; helyes a pajzsalak is, bár a tollforgó charakteristikáját rajta ki nem vehetjük, kielégítő a sisakdísz is, hol különösen a halak kifogástalanok, de az alapból erősen kidomborodó csőrsisak, két oldalt a takarók s az egész czímer elhelyezése a képes mezőn, annyira merevek, kezdetlegesek, hogy az egész szokatlan veres márványon, melynek feldolgozása rendesen avatottabb s ügyesebb kéz műve.

images/1887-88xw224.jpg

A sírkő alatt nyugvó Bebek László, István országbíró második fia, György testvére, szintén tárnokmester s abauji főispán volt.
***
A Pelsőczi Bebek nemzetség hazai történelmünkben annyira kimagaslik, s e családra vonatkozó heraldikai s sphragistikai maradványok oly tekintélyes számban maradtak reánk, hogy e kettős okból szükségesnek látom a különböző czímerváltozatok összevetése által e család czímerkérdését lehetőleg tisztázni. Ez okból vizsgáljuk meg ezen heraldikai maradványokat, még pedig korrendben.
Legrégibb ezek közöt István országbíró-, a sírkövünk alatt nyugvó testvérpár atyjának sisakpecsétje* B. Nyáry: Heraldika vezérfonala 63 l. VI. tb. 54 sz.* 1361-ből. A véseten alig kivehető – kétoldalt lebegő sisakdíszekkel ellátott – sisakból vállig érő hajú, fedetlen fejű női alak tűnik elő, nyaka mellől két oldalt felfelé s feje fölött befelé kanyarult farkú halak nyúlnak ki.
Korra nézve legközelebb áll hozzá a görgői sírkövön álló teljes czímer, melynek pajzsalakja, a patriarcha kereszt lebegő, sisakdíszén a halak a koronás szűz szájából indulnak ki.
Harmadik, Bebek Detre nádor sisakpecsétje 1397-ből,* Leleszi levéltár* mely a görgői sírkő sisakdíszével – a koronás szűz szájából kiinduló halakkal – teljesen egyezik, kísérve kétoldalt két kis czímerpajzstól, melyben hármas halomból növekvő patriarcha kereszt látható. – E pecsét ugyanegy véset a Batthyányi,* Leges. eccles. I. 471.* Wagner* Decades I-tb. fig. 4.* s Nagy Iván* Magyarország. csal. I. 263.* által közölttel, melyen – valószínűleg nem alapos szemlélet következtében – a koronás szűznek hal karjai vannak, minek következtében abból egy heraldikai szörnyalak származott, mely a Bebekek sisakdíszével össze nem egyeztethető. A koronás női törzs ruhájából fejlődő takarók által fedett csöbörsisak a nő teste folytatásáúl tekintetett, ezáltal s a halkarok által az, előtűnőből, növekvővé változott, mi ismét ellenkezik a Bebek czímer eredeti jellegével.* A Csetneky család czímerénél, mely teljesen hasonló a Bebekekéhez, a sisakdísz a XVI. s XVII. században csakugyan növekvővé változott.*
E pecséten a sisakdísz kíséretében látható két kis pajzs különböző eltérő nézetekre adott okot. Némelyek ezen kis pajzsokat a Bebekek családi czímer-pajzsának tekintették, azon alapból indúlva ki, hogy azok pajzsalakja a patriarcha kereszt, néhol lebegő, másutt a pajzs alapján áll ugyan, de ritkán bár s csakis későbbi forrásoknál – egyes vagy hármas hegyből nő ki. Ily alakban látható a krasznahorkai vár kapuja előtt álló ágyúk egyikén kiöntve 1547. évből.* A másik ágyún lebegő. – Fejérváry tovább megy. Kézirati művében (Mss. XVI. T. 1.) a Bebek czímer következő: hármas hegyre helyezett koronából pálmafa nő ki, tetejére illesztett patriarcha kereszttel.* Mások azokat az ország czímerének tartják, melyet Bebek Detre mint nádor méltóságának s hivatalának jelzésére, családi sisakdíszéhez, pecsétjébe felvett. – S ez a helyes. – A régibb magyar heraldikában másutt is találunk hasonló példára. Igy Pasztohy János országbíró 1395. pecsétjén,* Nagy Iván M. cs. IX. 132.* hol benn a pajzsban kíséri a Ratholdok hárslevelét, két kis pajzs az ország czímerével, balról az osztások, jobbról az apostoli kereszt. Ilyen Kanizsay István zágrábi püspök és Szlavonia helytartójának 1363. évi sisakpecsétje,* Arch. ért. 144. Uj folyam. VI. 228. B. Nyáry Heraldika 62.* melyen saját sisakdíszére, a karmokkal ellátott sasszárnyra illeszti királyának sisakdíszét: a csőrében patkót tartó előtűnő struczmadarat. Hogy a Bebek czímer pajzsalakja hasonló az ország czímeréhez, az csupán véletlennek tekintendő.
Negyedik a pelsőczi sírkő czímere, mely gyarló kivitele mellett is, egy fontos momentumra döntő. Rajta ugyanis világosan kivehető, hogy a patriarcha keresztre illesztett tárgy, tollforgó, s helyreigazítja ez által azon téves nézetet, mintha azok pálmaágak volnának, mi Fejérváryt az egész czímert átalakító tévedésre vezette. Hogy a Bebek czímerben csakugyan tollforgók vannak, erre nézve döntő bizonyítékul szolgálnak a Csetneky István (1594) és Csetneky Ferencz (az utolsó) 1604 (?) sírkövei a csetneki templomban. Ezen a czímerpajzs alakja: lebegő kettős kereszt felső könyökére két oldalt illesztett 3–3 tisztán stilizált strucztollal. Sajátságos, hogy Wagner, ki művében ugyanezen 1594-ki sírkövet használta czímerforrásúl, nem látta a czímeralak keresztjén (hol a hármas halomnak híre sincs!) erőteljesen vésett strucztoll-forgót, nem ismerte fel a tisztán s világosan vésett koronás női alakot a sisakon. Az általa adott férfi alak felemelt karjával, két – felfelé görbülő helyett – egyenes halat tart s nem közvetlen füle mellett (mint a sírkövön), hanem távol magától. E hiba átjött Nagy Iván művébe s a Siebmacherbe is, hol a sisakdísz férfi alakja már teljesen pánczélba öltözött, bár a szövegben, mindkét műben említés tétetik a Bebek és Csetneki czímerek azonosságáról.
Utolsó forrásul Bebek Imrének egy 1446. évi* Orsz. levéltár.* köriratos pecsétjét említjük, hol a végein szélesedő szárú patriarcha kereszt a pajzs aljából emelkedik ki.
Hátra van még a Bebek czímer sisakdíszéről szólani.
E sisakdísz fő alakjai minden valószínűség mellett: a halak. Míg a nő helyzete a halakkal szemben folyton változik; hol annak nyakából indulnak ki (1361-ki pecsét), hol fogai között, hol kezeiben, fülei mellett tartja azokat; addig a halak helyzete mindig ugyanaz marad. E koronás női alakot tehát csak mellékalakul, támpontúl kell tekintenünk, a fő alakok, a halak, kényelmes és heraldikailag korrekt elhelyezése végett. De miként is lehetett volna e halakat a sisakon támpont nélkül, heraldikailag helyesen s tetszetősen elhelyeznünk? E nélkül úgy néztek volna ki, mint bivalyszarvak, s idők folytán elvesztve eredeti alakjukat, valóban bivalyszarvakká is átalakultak volna. Vagy helyzetük oly ízléstelen leendett, mint a két – gyertya egyenességgel felfelé álló – lazacz a Salm herczegek czímerének sisakdíszén. – Halaknak ily támpontokúl szolgáló – különösen női alakok segítségével való elhelyezésére gyakori példát találunk a heraldikában. Ilyenek többek között a Pfirt grófság czímere, hol a sisakdísz halai, tátott szájuknál fogva húzattak a koronás női alak emelt karjára; ilyen a Heldreich család sisakdísze, két változatban; egyikén a leeresztett hajú nő kitárja karjait s markában emeli a két halat; másikán az előtűnő női alak mellét fedik vízirányos helyzetben, ellenkező irányban, egymás felett.
Ilyen hazai heraldikánkban Palásty János beregmegyei alispán sisakpecsétje 1368-ból,* Turul II. 129.* hol a sisakdísz: egy hal lévén, annak heraldikailag tetszetős ábrázolása még nehezebb volt. Czölöpösen fel nem állíthatta, mert ez ízléstelenebb lett volna a zopf-heraldika magánosan lengő strucztollánál, sem meggörbítve le nem fektethette, mert ekkor szarvaival felfelé álló holdsarlóhoz lett volna hasonló; hogy tehát a sisakdíszt tetszetőbbé tegye, egy más koronázott női (?) alakot vett kisegítőül s az a hal torkába helyezve, mintegy védelemül, annak felfelé görbülő farkába kapaszkodik.
Ennyit itt annak bebizonyítására, hogy a Bebek czímer sisakdíszének főalakjai: a halak, s hogy ezek támpontjáúl gyakran használtak fel emberi, még pedig női s nem ritkán koronás női alakokat.
Ez állítások kapcsán meg kell czáfolnunk a költő szép szavait:
«Jól juhászkodott ám ősapja ezeknek
Hol Sajó vizével összefoly a Csetnek:
Tündér adományból raka hét szép várat;
Czímere a tündér, csoda asszonyállat».* Arany: Toldi Szerelme: VII. ének.*
Az itt elősorolt források s adatok egybevetése alapján a pelsőczi Bebek és Csetneky családok teljesen egyező czímere következőleg blasonnálható: lebegő (néhol a pajzs alapjából melekedő), szára végein szélesedő patriarcha kereszt, tetejére illesztett strucztoll-forgóval (néha a nélkül); sisakdísz: előtűnő koronás szűz, fogaival két oldalt fejjel egymáshoz fordult, felfelé s farkával befelé kanyarodó halat (pisztrángot) tart.
Végül egy kérdés maradt még érintetlenül czímerünket illetőleg: annak színei. Erre nézve útba igazít bennünket a kassai dom XV. századból származó szentségháza ajtócskáján levő festett czímer, melynek kék pajzsában a Bebek czímer sisakdísze van befoglalva: liliomos arany koronából növekvő koronás szűz, veres ruhában, ezüst szárnyakkal. Ha ezen színezés hiteles, és ebben nincs okunk kételkedni, mert azon korban a XV. század vége felé a Bebek család még fénykorát élte – akkor ezen színezett czímerpajzs alapján – a kereszt színének kivételével (arany?) a teljes Bebek czímer hajdani fényében helyreállítható.

images/1887-88xw225.jpg

CSOMA JÓZSEF.

CAPTAIN JOHN SMITH.
EGY ADAT A MAGYAR HERALDIKÁHOZ.
(Egy képpel.)

Simonyi Ernő említi Londoni Okmánytárában, hogy midőn a British Múzeumban kutatott, ráakadt a Harley-féle kéziratgyűjteményben Báthory Zsigmond egy adománylevelére, melyben ez egy Smith János nevű angolnak megengedi, hogy czímerébe három török fejet fölvehessen annak emlékére, hogy három törököt levágott. Miután minden habozás nélkül lehet állítani azt, hogy Smith János mindenkor és mindenhol a leggyakoribb név volt, hol angol nép valaha megtelepedett, nem veszem rossz néven Simonyitól, hogy tovább nem kutatta e fölötte érdekes tárgyat. Magam is irtóztam a sisyphusi munkától, hogy a hősnek egyéniségét fölkutassam; de a szerencsés véletlen, Mr. Coote, a British Museum hivatalnoka s barátom személyében, azonnal rámutatott az egyénre; s most már világos előttünk, kivel van dolgunk. Hősünk valamennyi híres Smith Jánosnak leghíresebbje, s ámbár csak kapitányi rangot adnak neki közönségesen az írók, ő sokkal fontosabb személyiség.
A kapitány úr utazó volt, író, s Virginia kormányzója és Új-Anglia (az Amerikai Egyesült Államok hat keleti államának, azaz a Yankeek országának) tengernagyja s 1579-ben született és 1631-ben halt meg. Számos földirati és történelmi munkát írt; összes műveit legutoljára Prof. Arber Birminghamban adta ki egy vaskos kötetben, melynek lapszáma közel ezerre rúg. Műveinek legtöbbje Európa több nyelvére lett lefordítva és számos kiadást ért.
Bennünket, magyarokat, leginkább egy munkája érdekel, melynek czíme nyelvünkre lefordítva:
«Smith János kapitány Utazásainak, Kalandjainak, és Megfigyeléseinek Igaz Leirása Európában, Ázsiában, Afrikában, Amerikában 1593-tól 1629-ig.»
A czím még továbbra nyúl, de mutatóúl elég lesz ennyi is.
Uraim, le a kalappal! Vitéz Háry János huszár ismerősünk maga sem diktálhatott volna ennél czifrábbat. Angol druszája mellett a magyar gascon teljesen eltörpűl. Széles Magyarországon, Erdélyben, Oláhországban, Konstantinápolyban és a tatárok közt művelt dolgait csak Tatár Péter írhatja le kellő ékességgel s csak Bagó Márton betüi érdemesek arra, hogy tetteit a magyar utókor részére megörökítsék.
Nem is merészeltem volna e tárgygyal a Magyar Heraldikai Társaság elé járulni, ha az ügynek komolyabb oldala nem volna. Smith említett könyvének fénypontját ugyanis az állítólag Báthory Zsigmond fejedelem által adományozott három-török-fejes czímer képezi, és közli az erdélyi fejedelem adománylevelének «hiteles» másolatát is az angol Heralds College hivatalos hitelesítésével. Azt hiszem, ennél vakmerőbbet még Smith János sem követett el! Az adománylevél másolata csakugyan ott van a Londoni College of Arms-ban; Arber megvizsgálta 1884-ben és megnézheti bárki is, ki a kivánt öt shillinget (három forintot) lefizeti. A czímert még ma is viselik Smith örökösei.
Itt közlöm az adománylevél másolatát:
Sigismundus Báthori, dei gratia dux Transilvaniae, Wallachiae et Vandalorum; comes Anchard, Salford, Growenda. Cunctis his literis significamus, qui eas lecturi aut audituri sunt, concessam licentiam aut facultatem Johanni Smith, natione Anglo generoso, 250 militum capitaneo sub illustrissimi et gravissimi Henrici Volda, comitis de Meldri, Salmariae et Peldoiae primario, et 1000 equitibus et 1500 peditibus bello Ungarico conductione in provincias suprascriptas sub authoritate nostra: cui servitute omni laude, perpetuaque memoria dignum praebuit sese erga nos, ut virum strenuum pugnantem pro aris et focis decet. Quare č favore nostro militario ipsum ordine condonavimus, et in sigillum illius tria turcia capita designare et deprimere concessimus, quae ipse gladio suo ad Urbem Regalem in singulari proelio vicit, mactavit, atque decollavit in Transilvaniae provincia.
Sed fortuna cum variabilis ancepsque sit, idem forte (? sorte) fortuito in Wallachia provincia anno domini 1602. die mensis Novembris 18* Más példányok szerint aug. 8.* cum multis aliis etiam nobilibus et aliis quibusdam militibus captus est a domino Bascha electo ex Cambia regionis Tartariae, cuius severitate adductus salutem quantam potuit quesivit, tantumque effecit, deo omnipotente adiuvante, ut deliberavit se, et ad suos commilitones revertit; ex quibus ipsum liberavimus, et haec nobis testimonia habuit, ut maiori licentia frueretur qua dignus esset, iam tendet in patriam suam dulcissimam.
Rogamus ergo omnes nostros charissimos, confinitimos, duces, principes, comites, barones, gubernatores urbium et navium in eadem regione et coeterarum provinciarum, in quibus ille residere conatus fuerit, ut idem permittatur capitaneus libere sine obstaculo omni versari. Haec facientes pergratum nobis feceritis.
Signatum Lesprizia in Misnia die mensis Decembris 9, anno domini 1603.
Cum privilegio propriae Majestatis.
Sigismundus Bathori.
Universis et singulis, cuiuscunque loci, status, gradus, ordinis, ac conditionis ad, quos hoc praesens scriptum pervenerit, Guilielmus Segar eques auratus, alias dictus Garterus, principalis rex armorum Anglicorum, salutem.
Sciatis, quod ego praedictus Garterus, notum, testatumque facio, quod patentem suprascriptum cum manu propria praedicti ducis Transilvaniae subsignatum, et sigillo suo affixum, vidi: et copiam veram eiusdem (in perpetuam rei memoriam) transcripsi, et recordavi in archivis, et registris officii armorum.
Datum Londini 19. die Augusti, anno domini 1625, annoque regni domini nostri CAROLI Dei gratia Magnae Britanniae, Franciae, et Hiberniae regis, fidei defensoris, etc. primo.
Guilielmus Segar, Garterus.
És miután adtuk az egész szöveget, utána írhatjuk egyszer s mindenkorra «(Sic» A pecsét méltó társa a szövegnek; sphragistikánk eddig nem ismeri.
Az egész leirás a könyvben úgy látszik hivatva van ez adománylevél bővebb magyarázatára s az általa nyujtott történelmi (?) anyag bővebb kifejtésére s azért röviden ismertetem tartalmát.
Mindenekelőtt meg kell jegyeznem, hogy Smith viselt dolgait először Purchas Sámuel, pap, adta ki 1625-ben Pilgrimes czímű gyűjteményének 2-dik kötetében, melyben számos útleirást közöl különféle írók után. Állítása szerint az angol Háry magyarhoni és erdélyi kalandjait egy olasz munkából merítette, melyet állítólag Báthory Zsigmondnak egy Francisco Ferneza nevű secretáriusa írt volna ily czímen: The Warres of Transiluania, Wallachia and Moldavia. E könyvet a bibliographusok nem ismerik, a kéziratnak pedig egyetlen példánya sem maradt reánk. Szamosközy sem említi ez olasz embert Báthory Zsigmond udvaránál; de hát ne legyünk túlszigorúak s tegyük föl, hogy Ferneza csak Csehországban állott, ha t. i. nem költött alak ez az író, Báthory szolgálatába. A kapitány urat védelmező modern írók azt állítják, hogy miután egy idegen ember örökítette meg hőstetteit, nem lehet az elbeszélés hitelességében vagy részrehajlóságában kételkednünk. De miután nyomban a magyar dolgok után Purchas közli leirását annak, hogy mi történt Smithtel a tatár rabságban s ezt csakis maga Smith közölhette a kiadóval, mert más czivilizált ember nem volt szem vagy fültanuja az eseményeknek, Smithnek kétségtelenűl volt része a kéziratnak sajtó alá való rendezésében s ha nem is írta maga az olasz kéziratot, úgy gyankodunk, hogy befolyást gyakorolt szerzőjére. Végre 1630-ban Smith maga adta ki éleményeit a már közlött czím alatt.
Lássuk tehát hős tetteit. Mindezek igen részletesen vannak leírva, de csak röviden kivánjuk érinteni. Velenczéből Raguzán át elér Capo d’Istriába s innen Lubbianon (Laibachon) át Gráczba, hol egy földije bemutatja Lord «Ebersbaught»-nak s más főuraknak s a lord bemutatja a 21 éves fiatal embert a pátensben említett «Earl of Meldritch»-nek, ki elviszi őt magával Bécsbe. Smith épúgy mint Petőfi «János Vitéze» nem utazik mindig a legrövidebb úton; de sem ezen, sem a tulajdonnevek helyesírásán nem kell fölakadnunk.
Legközelebb vitézünket «Olumpagh» (vagy mint Purchas írja «Olimpach») ostrománál találjuk. Ez alatt némely «commentátor» szerint Ober-Limbach azaz Felső-Lendvát kell értenünk. A kanizsai törökök, még pedig húszezren (!) ostromolják a császári őrséget s a keresztények nagy veszedelemben vannak; de az angol Háry János eszével és jó tanácsával segítségül jön. A vasvári térségen (plaine of Hysnaburg) tüzi játékot rendez s lóvá teszi a törököket, kik ellenségnek vélik a puffogó fatuskókat, s eltakarodnak Felső-Lendva alól, stb. stb. Ez az ostrom Kanizsa eleste után történik, tehát 1600–1601 körül. Pontosabb dátum derogál a mi krónikásunknak.
Ezután Komáromba megy Smith és bemutatja Sultz, a császári tüzérség parancsnoka előtt egy új találmányát, «tüzes sárkányait», a mint nevezi, melyek nem sokkal ezután fontos szerepet játszandnak Székesfehérvár ostrománál. Az utasítás a «sárkányok» elkészítési módjáról le van írva tüzetesen.
Még Olumpaghnál az «Earl of Meldritch» kinevezte őt lovas-kapitánynak és Székesfehérvárnál együtt aratják a babérokat. Russworm éjjeli támadása és Smith «tüzes sárkányai» eldöntik a vár sorsát s az «Earl of Meldritch» saját kezével fogja el a török várparancsnokot. A sárréti csatánál pedig Smith alatt megölik a lovát s ő maga is megsebesűl, de sebéről megfeledkezik s csak azt említi, hogy a ló elvesztése nem volt nagy baj, mert hát a hol ott volt az ő óbesterje (no meg a szerény kapitány), ott volt elég gazdátlan ló és csak válogatni kellett a javából. Az óbester sajátkezűleg levágja «Bugolát» egy szandzsák béget.
Áttérünk már most az erdélyi dolgokra. Mercoeur herczeg az angol Háry óbesterét 6000 emberrel Básta hadának támogatására küldi, hogy együtt működjenek Báthory Zsigmond ellen. De Meldritch erdélyi fiú volt, s hallván, hogy Mercoeur herczeg és Mihály vajda meghaltak, és jól ismervén nemcsak Básta jellemét, de Zsigmondét is, rábeszéli 6000 emberét, hogy ne hadakozzanak az erdélyi fejedelem ellen, hanem inkább sanyargassák a hitetlen törököt. A jó zsákmány stb. hallatára a hadfiak készeknek nyilatkoznak vezérüket bárhova is követni, s elnyervén Zsigmond engedélyét a portyázásra, legelőször is megszállják a török által bitorolt «Regall» nevű várat.
Olvasóim talán nem tudják, hogy e vár hol fekszik. Hát leiratjuk Smithtel. A könyvhez csatolt képmelléklet s a pátens szerint Erdélyben van, a szöveg szerint pedig «Zarkam» földjén kősziklák közt, hol kevés török, kevés tatár, de legtöbbnyire banditák, renegátok s ilyesféle csőcselék tanyáz. A város egy hegyektől körülvett térségen van építve, igen erős várfallal bekerítve, nehezen hozzáférhető helyzetben stb. stb. egyáltalában a természet és az emberi tudomány elkövetett mindent arra, hogy a várat bevehetetlenné tegyék, s azért «e harczok folyamában» mint krónikásunk megjegyzi, a hadvezérek nem is kisérlették meg a hely megvívását. De eljött Székely Mózes (1602 tavaszán) 26 ágyúval és 9000 gyaloggal és lovassal, ez utóbbiak közt lévén a hires Meldritch óbester és vitéz kapitánya, Smith János, Hatezer útász azonnal hozzálátott az ostrom-árkok ásásához stb. stb., de oly lassan folyt az ostrom, hogy a törökök csak nevették s miután végre megúnták a dolgot, a «Lord Turbasha» fölszólította a keresztényeket, hogy «a hölgyek mulattatására» rendezzenek tornajátékot, s ha van kapitány az ostromló hadseregben, ki vele megverekedni bátorkodnék, ám szálljon ki a síkra s mutassa meg, ki a legény a gáton. Nem fogom olvasóimat a harcz részleteivel untatni. Elég ha említem, hogy a sors a mi hősünkre esett s a «Turbasa», utána pedig a «Grualgo» s végre «Bonny Mulgro» elég vakmerőek valának vele megmérkőzni, s mindhárom török levágott feje most vitéz Smith János czímerén ragyog. Székely Mózes végre bevette a híres várat, kifosztott még három helyet, névszerint: Veraetiot, Solmost (Székely Mózes saját vára!) és Kupronkát, és 2000 rabbal, többnyire nők- és gyermekekkel, megérkezett Toroczkóhoz (Esenberghez), «nem messze a fejedelem kastélyától» s itt táborba szállt.
Zsigmond erre eljött a táborba s szemlét tartott a csapatok fölött s midőn jelentést tettek neki Smith kapitány viselt dolgairól Olumpaghnl, Székesfehérvárnál és Regallnál, azonnal megadta neki az engedélyt, hogy czímerébe három török fejet vehessen föl s azonkívül megajándékozta aranyba foglalt arczképével és 300 arany évi nyugdíjjal.

images/1887-88xw226.jpg
John Smith hős tettei.

Ezután elbeszéli a tövisi harczot, Báthori leköszönését és eltávozását Csehországba és az oláhországi hadjáratot. A vöröstoronyi csatánál a tatárok őt elfogják s elviszik rabságba Nalbritsba a «Tymor»-hoz Cambiába; de ezt agyonüti és megszökik s visszajön Nagy-Szebenbe. Innen pedig Felső-Magyarországon át eljut Prágába s végre Báthory Zsigmondhoz, ki kiállítja számára a czímer-javító levelet 1603. decz. 9-én s azonkívül 1500 darab aranyat ad neki.
Csak az a kár, hogy nem írja le Smith, hogy mint falja föl a hízott borjút Mária Krisztierna kétfejű sas-madara, hogy az apró princzek (!?) mint vesznek össze a fényes paszomántján, s mint küldi el a lakájt Meldritch óbester egyetmásért, mert hát az óbester megmenekült a vöröstoronyi csatából és ekkor éppen Báthori Zsigmondnál tartózkodott.
A magyar történetirót elég arra figyelmeztetnem, hogy krónikásunk szerint Székely Mózes állítólagos hadjárata a törökök ellen a Mercoeur herczeg halála (tehát 1602. febr. 19.) és a tövisi ütközet (ugyanazon év július 2.) közötti időszakra esik s nem kell több kommentár. De nem úgy áll a dolog némely amerikai és angol íróval! Van köztük olyan is, ki a kisértés pillanatjában kételkedni merészel bibliájában, de Smith János kapitány elbeszélésében soha!
A könyvvel együtt egy képes melléklet is jelent meg. (L. a megelőző lapon.) Az első kép Smithnek egy francziaországi kalandját ábrázolja, a második, a mint jelekkel hírt ad Ebersboughtnak a kereszténysereg tervezett támadásáról Olumpaghnál. A harmadik Regall ostromát ábrázolja. A három kép a középen a három szerencsétlen török sorsát; végre a középső kép a legalsó sorban azt mutatja, a mint a három török fejet Székely Mózes elé viszik s a mint Báthori Zsigmond átadja a három török fővel díszített czímeres zászlót.
KROPF LAJOS.* Az érdekes hamisítás ismertetője, Angolországban élő hazánkfia, ki ottani könyv- és levéltárakból már számos becses közleménynyel gazdagította irodalmunkat. Szerk.*

ADATOK A CZIacute;MERTANI EGYSZARVÚ TÖRTÉNETÉHEZ.
(Kilencz képpel.)

A nemzetközi czímertan egy igen érdekes alakját képezi kétség nélkül az egyszarvú.
Már általános művelődéstörténeti szempontból költi fel figyelmünket, úgy rendkívüli, több évezredre terjedő régiségénél, mint azon különféle csodás hagyományok és mesés hiedelmeknél fogva, melyek a legrégibb időktől kezdve egész az újabb korig a legkülönbözőbb népek és nemzeteknél hozzá fűződtek; de különösen leköti a czímertan barátjának figyelmét, mint ennek is egyik legrégibb és legeredetibb alakja, nevezetesen azon különféle változásoknál fogva is, melyeken külső alakzata koronként a czímertanban való legelső megjelenése idejétől kezdve egész, úgyszólván napjainkig keresztül ment.
Nem lehet czélom e helyütt egy csak féligmeddig is részletekbe menő tanulmányt bemutatni, bár kétségtelenűl számos felette érdekes adatokat lehetne összegyűjteni, melyek az egyszarvút különböző szempontokból tárgyalnák; és pedig először mint a rege és hagyomány alakját, a mint az a különböző népek képzeleti világában hosszú időszakokon keresztül élt, sőt részben még ma is él; továbbá a mint az a képző művészetek által s kivált az ókori épitészetben felhasználtatott; végül mint a symbolika, de egészen különösen mint a heraldikának egy igen kitünő szerepvivőjét.
Ez hosszúra nyúlna. Azért jelenleg csak egynehány rendszer nélküli elvétett gondolatot leszek bátor az egyszarvúra vonatkozólag a tisztelt olvasó közönség elé terjeszteni.* Főforrások gyanánt használtattak (okiratokon, pecséteken, érmeken, sírköveken talált egyes czímereken kívül) kiváltképen a következő czímergyűjtemények: A XIII. századra és a XIV. század elejére nézve a «Manessische Liederhandschrift». A XIV. századra nézve a «Züricher Wappenrolle». A XV. századra nézve a «Grünenbergi» czímerkönyv. A XV. századtól innen a hazai kútforrások.*
Kezdjük azon kérdéssel, mi is hát voltakép az egyszarvú? s lássuk továbbá, mi lehetett az eredetileg s mivé fejlődött az az idők folyamában?
A felelet, a mit első kérdésünkre az esetek legnagyobb részében és nemcsak a művelt laikus, de még heraldikusoktól is nyerünk, lényegileg a következőkben foglalható össze: «Az egyszarvú (nicornis, monoceros) rege- vagy képzeletbeli lóalakkal biró állat, mely homlokán egy egyenes szarvat visel.»
Kétségtelen, ha akár hazánk, akár a nyugateurópai országok újabbkori heraldikáját a XVII. század végétől a XVIII. századon keresztül jóformán napjainkig vizsgálat alá veszszük: akkor csakugyan azt látjuk, hogy ez idő szerint az egyszarvú valóban oly állat, melyet a lótól csakis egyenes szarva és néhol oroszlán farka különböztetnek meg. Csak hogy ép oly kétségtelen, hogy nem mindig volt az.
Tudja minden czímer-ismerő, hogy ép a XVII. század végével általános hanyatlás állt be a czímertan terén. A heraldikai jó ízlés és érzék mindjobban kiveszett; a remek czímerművészet szabályai és hagyományai teljesen feledésbe merültek; a stilistika mindjobban naturalizmussá fajúlt; a symbolika gyermekes okoskodásokká sülyedt: s bekövetkezett a heraldikai monstrumok korszaka.
Ezen általános hagyatlás jelei meglátszanak ezen időben nagyrészt az egyszarvún is, a mennyiben eddigi alakja tetemesen megváltozik és az a helyes heraldikai hagyományokkal ellenkező modorban ábrázolva kezd feltünni.
Iacute;gy történhetett csak, hogy az egyszarvú, – feledésbe menvén annak régi, eredeti alakja, – most már tényleg szarvat viselő lóvá változott át, holott a régi és legrégibb czímertanban, de az emennél is régibb műemlékeken, melyek alkalmasint a legrégibb czímertani egyszarvú mintaképeiűl szolgáltak, az egyszarvú, jóllehet alakja nagyban és egészben a lóéhoz hasonlít, de szarvától eltekintve is, több más fontos attributumok által attól tetemesen különbözik, úgy, hogy ekkor aligha mondható még szarvat viselő lónak.
Ezen állításom pozitiv adatokkal való beigazolása legyen feladata következő soraimnak.
Bár a jelen kis dolgozat csupán czímertani szempontból kivánja az egyszarvút tárgyalni, mégis szükségesnek látszik, az organikus történeti összeköttetés kedvéért egyet-mást az egyszarvúnak legrégibb történetéből a tisztelt olvasó közönség szíves figyelmébe visszaidézni.
Az egyszarvú legrégibb plastikai kivitelű alakját ott szemlélhetjük az ó-perzsa műépitészet legrégibb emlékein: az egykori Persepolis és Susa helyén épült óriási királyi paloták nagyszerű romjaiban.
Itt az egyszarvúak mint oszlopfők szerepelnek, még pedig párosával, mindig két-két fél egyszarvú, teste közepével összeérve, fejével a világ két ellentétes tája felé tekintve, díszítik az oszlopok tetejét egyúttal az azokra nehezedő háztetőt tartva. Mellesleg megjegyezzük, hogy az egyszarvúakkal a leírt minőségben hozzájuk alakban nagyon is hasonló fél bika-alakok váltakoznak, mely utóbbiaknak szarva a reájok súlyosodó felső épitmény befolyása alatt, a helyett, hogy felfelé irányulna, erősen előre nyúl.* Ily óriási méretű (állitólag 30,000 kilogrammnyi súlyú) kő-félegyszarvúak, melyek egykor Artaxerxes Mnemon király susai palotájában 21 méternyi magasságban a trónterem mennyezetét tartó oszlopok fejét képezték, legújabb időben a Dieulafoye házaspár által eszközölt ásatások következtében több más nagyérdekű régiségekkel együtt napfényre jutottak, nagy nehézséggel Párisba szállíttattak, hol jelenleg a Louvreban láthatók.*

images/1887-88xw227.jpg

Hogy az egyszarvúnak említett szerepében mily jelentősége lehetett, azt ma természetesen bajos és (erre vonatkozó pozitiv és megbizható források hiányában) teljes biztonsággal lehetetlen is megmondani; de aligha tévedünk, ha felteszszük, hogy ezen egyszarvúak, hasonlóképen mint a szomszéd assyro-babyloniai épitészetben oly nagy szerepet vivő emberarczú szárnyas óriás bikák symbolikus jelentőséggel, vallási, regebeli vagy épen politikai vonatkozással bírtak.
Mint más ilyen eredetileg symbolikus jelentőséggel biró alakokkal, úgy valószínűleg az egyszarvúval is megtörtént az, hogy idők multán eredeti, tán csak beavatottak előtt ismeretes symbolikus jelentősége feledésbe került és későbbi ivadékok nem ismervén annak magyarázatát, néki a természetben is lételt kezdtek tulajdonítani.
Ennek következtében említés tétetik az egyszarvúról, már mint élőnek hitt állatról az emberiség legrégibb irodalmi termékeiben, nevezetesen a szentirásban, valamint a legrégibb keleti költészetben és lassanként sok csodás mende-monda és hagyomány kezdi körülvenni ezen most már létezőnek tekintett csodaállatot, úgy hogy Aristoteles, Plinius és Aelianus nem csak hogy nem kételkednek annak létezésében, de sok különös és csodálatos dolgot is tudnak róla közölni, a minek úgy látszik maguk is hitelt adnak, jóllehet bevallják, hogy maguk sohasem látták a csodaállatot természetben.
Visszatérve most már az oszlopfő gyanánt szereplő egyszarvúra s azt közelebbről szemügyre véve, mindenek előtt az tünik fel, hogy bár alakja nagyban és egészben lóalak, azonban hasított csülke van és rövid szarva nem egyenes, hanem görbe vonalban konyúl felfelé, sörénye, hol egyáltalában látható, rövid felfelé álló szőrszálakból áll s hasonlít a classicus görög plastica korából származó lovak sörényéhez.
Mindezen mozzanatokat jó emlékezetben tartani.
Áttérve most már tüzetesen az egyszarvúra, mint czímertani alakra, minden, kivált a nyugati czímertannal foglalkozó heraldikus tudja, hogy az egyszarvú az európai heraldika egyik legrégibb, habár nem igen sűrűn, hanem inkább előkelő ritkasággal előforduló alakja.
Minthogy az egyszarvú már a legrégibb, úgymint XII. és XIII. századbeli czímerekben czímerállat gyanánt szerepel, fel kell tennünk, vagy azt, hogy az a keletről jövő és Európát benépesítő néptörzsek, melyek részben a régi perzsákkal fajrokonságban is voltak, vagy más, művelődéstörténeti tekintetben hozzájuk közel álltak, emlékezetében egész ezen ideig fennmaradt s így későbben czímerekbe is felvétetett; vagy pedig, a mi sokkal valószínűbb, hogy a keresztes hadjáratok vitézei a keleten megismerkedvén az egyszarvúnak csodás alakjával, azt jelvényűl paizsukra, sisakjukra alkalmazták, ez utóbbi fegyvereiket hazájukba visszahozták és utódjaikra átszármaztatták, kik kegyelettel viselkedvén őseik emléke iránt, az ilykép reájuk jutott czímereket is drága örökség gyanánt őrizték és ismét a saját utódjaikra hagyták: s így fiúról fiúra szállván került az egyszarvú az európai heraldikába.
Hogyha most már az egyszarvúnak a legrégibb czímerekben reánk maradt alakját egybevetjük az ó-perzsa egyszarvúéval, úgy meglepő a hasonlatosság s ez oknál fogva voltam bátor az utóbbiról fennebb megemlékezni, mert nézetem szerint azon ó-perzsa és a legrégibb nyugati heraldikai egyszarvú között szerves összeköttetés létezik.
A legrégibb és pedig a XII–XIV. századból származó heraldikai egyszarvún is szembeötlő rövid, görbe, vastag és bütykös szarva, mely elébb erősen lefelé, későbben, nevezetesen a XV. században, jóval gyengébben, hol felfelé, hol pedig kétszeres görbülettel le- és ismét felfelé konyúl, már itt mutatkozván a hajlam a görbe szarvnak kiegyenesedése iránt. Ez utóbbi egyuttal jóval vékonyabbá lesz, mint az előző időszakban, ellenben hosszúsága, néha a kellő mértéken túl is megnövekszik; ezen most már hosszú és vékonyabb szarv vagy megtartja elébbi bütykös voltát, vagy rovátkos, néha csaknem fürészre emlékeztető alakot vesz fel.

images/1887-88xw228.jpg
Egyszarvú mint sisakdísz (XIII. század).

images/1887-88xw229.jpg
Egyszarvú (XIV. század vége).

images/1887-88xw230.jpg
Egyszarvú (XV. század eleje).

A XV. század vége felé nagy ritkán már csavart alaku szarvval is találkozunk, de ez e mellett mindig többé-kevésbbé görbe is, úgy, hogy mindent összevéve azt mondhatjuk, mikép a XV. században az egyszarvúnak szarva soha sem teljesen egyenes, sem pedig sima felületű.

images/1887-88xw231.jpg
Egyszarvú mint sisakdísz (XV. század vége).

A legrégibb, úgymint XII–XIV. századbeli czímeres egyszarvún szembeötlő még rövid és czikázó (czikczakos) vonalban rajzolt sörénye is, mely a XV. században már gyönyörűen stilizált, hullámos, lengő sörénynyé fejlődik; továbbá hol lába látható (mert gyakran kivált sisakdíszül csak feje szerepel) az kivétel nélkül hasított csülkű. Ezekhez néha még más tulajdonok is járulnak, úgymint kecskeszakáll, bozótos (rendszerint stilizált) lábcsukló és a legrégibb képeken rövid, vadkecske- vagy zerge-féle fark, mely mind jobban stilizálódván a XV. század második felében már felette hosszú, igen complikált, de néha remek stilizatiót mutató merően ornamentalisan kezelt farkká fejlődik.

images/1887-88xw232.jpg
Egyszarvú (XIV. század).

Ezen attributumokkal felruházva szerepel az egyszarvú a XII–XIV. századi heraldikában, de még a XVI. és XVII. században is megtartja azokat kevés változással, az utóbb nevezett századnak csakis végső évtizedeiben állván be a hanyatlás korszaka, melyben az egyszarvúnak sokszázados alakja is lényegesen megváltozik.
A változások, melyeken az egyszarvú a jelzett időben keresztül megy, lényegileg a következők:
A legrégibb időben rövid, vastag és bütykös, erősen görbülő, későbben vékonyabb, de felette hosszú, rovátkos vagy fűrészszerű szarv, mely már a XV. században lassan-lassan kiegyenesedni kezd, a XVI. században már teljesen egyenes és előbb csavart, későbben a XVII. század folyamában egészen Sima, feltünően rövid és vékony szarvvá változik át.
Kapcsolatosan ezzel megemlítem, hogy előkelő családainknak leginkább a XVI. és XVII. századból fenmaradt leltáraiban néha előfordul «egy valódi unicornisnak a szarva», a mi legtöbb esetben a narval (monodon, monoceros) egyenes csavart «szarva» helyesebben agyara volt. Ez talán oka, miért kezdték ez időben a czímertani egyszarvút is ilyen egyenes csavart szarvval ábrázolni, a régi görbe bütykös szarv helyett, az említett agyart tartván az akkor még létezőnek hitt egyszarvú szarvának.
Visszatérve az egyszarvún végbement változásokra, a legrégibb egyszarvú vadkecske- vagy zerge farka, majd erősen stilizált és merően ornamentalis farka, mely a XVI. században már oroszlánfark által pótoltatik, a XVII. század végétől természetes, stilizálatlan lófarknak enged helyet.
Ugyanakkor a hasított csülök lókörömmé lesz, a néha előforduló kecskeszakáll és a lábcsukló bozótja csakhamar végleg elesik.
Ezzel szemben a sörény mind hosszabbá és lengőbbé válik, de többé nem a XV. század remek stilistikájához fogható, hanem ízléstelen kivitelben előállítva; s a XVII. század legvégén, de kiváltkép a XVIII. század szörnyheraldikájában az állatnak nemcsak egész gerinczét, de még mellét és hasát is beborítja.
Iacute;gy alakul át, kivetkőzve eredeti alakjából az egyszarvú s lesz azzá, minek ma általánosan tartatik és legtöbbnyire szemlélhető is: egyszarvú lóvá; mert az előbbiekből, úgy hiszem, eléggé világosan kitűnik, hogy nem az volt, sem az ó-korban, sem a középkorban, sőt még a XVI. század és a XVII. század első kétharmadában sem, megjegyezvén, hogy a középkor czímerképei meglehetősen híven megőrizték annak eredeti, az ó-korból származó alakját.
Ezzel befejeztem volna mai feladatom első pontját, mely abban állt, kimutatni azt, hogy az egyszarvú eredetileg nem volt szarvat viselő ló.
Valaki kérdezhetné: de mi volt hát azután? Mi akart volna lenni? Milyen élő állat volt hát az előképe?
Erre apodicticus biztonsággal felelni nehéz, sőt talán lehetetlen; de azért álljon itt erre nézve is egyéni nézetem.
Ha összehasonlítjuk a czímertani egyszarvú alakját a vadkecskének koronkénti alakjával, úgy, kivált a XV. századbeli képeken, szembeszökő a hasonlatosság.

images/1887-88xw233.jpg
Vadkecske mint sisakdisz (XV. század).

images/1887-88xw234.jpg
Vadkecske arczélben (XV. század).

A test, kivált a fej alig különbözik egymástól; a bütykös görbe szarv csaknem ugyanaz és egyedűl a számában (amott kettő, emitt egy) és állásában (amott hátra felé, emitt előre nyúlván) van különbség. Még növeli a hasonlatosságot a már említett hasított csülök és az elég gyakran hozzájáruló kecskeszakáll, kecskefark és bozótos lábszár.
Mindezen mozzanatokból tehát az látszik kitűnni, hogy azon időben még élénk volt azon későbben veszendőbe ment felfogás, miszerint az egyszarvú a vadkecskével rokon állat, a minthogy a rege és hagyomány is az egyszarvút vadonban élő, havasokon tanyázó, megközelíthetetlen hegytetőket kereső, sugár alakja és sebes lába által egyaránt kitünő, szilaj, félénk és nem szelidíthető állatnak tartotta. Hozzávetőleg megemlítem, hogy hazánkban még a XVII. században erős volt a hit, hogy a Tátrában egyszarvúak találhatók, a mint ez azon korbeli földrajzi munkákban egészen komolyan állíttatik.* Mint curiositást futólag megemlíteni akarjuk, hogy jóllehet egy egyes szarvat viselő állat létezésének feltevése anatomiai okoknál fogva kevés valószínűséggel bír, mégis épen a legújabb időben akadtak természettudósok, a kik Afrika belsejében járva, minthogy itt is, nevezetesen Nubiától dél felé egész a fokig, tehát Ázsiától oly messzire fekvő vidékeken, egymással semmi érintkezésben nem álló, sőt egymásról tudomással sem bíró néptörzsöknél a hit az egyszarvú tényleges létezésében élt és él; de az említett tudósok még hozzá a bennszülöttektől származó és a sziklafalakra alkalmazott egyszarvúakat feltüntető rajzokat is találtak, (hacsak ezen roppant kezdetleges és a távlattan teljes hiányával készült ábrák nem akartak tán valamely ottani gazellafajt feltüntetni, mely arczélben szükségképen egyszarvúnak látszik), ez által indíttatva érezték magukat, az egyszarvúnak tényleges létezése mellett erős érvekkel síkra szállani és azt bebizonyítani igyekeztek; a mi nézetünk szerint, daczára hogy ezen kérdés eldöntésére nem érezzük magunkat illetékeseknek, hiú kisérlet volt, mert, bármily különösnek lássék is, hogy három világrészben egyaránt hittek és részben tán hisznek is létezésében, az ennek beigazolására irányuló bármily szellemes érvelést legjobban gyöngíti azon elvitázhatlan tény, hogy legalább három évezred alatt ugyancsak három világrészben soha senki kétségbevonhatlanúl bebizonyíthatólag ezen csodaállatot sem élve, sem halva nem látta, de még a földteke rétegeit kegyeletlenűl felkutató legújabbkori természetbúvárlatnak sem sikerűlt annak csontvázát akár csak részben is, az utókor bámulatára a föld színére vissza juttatni.*
Ezen kevés adatot is összevetve, melyet biztosan sok más hasonlóval lehetne még megtoldani, a legvalószínűbbnek látszik, hogy az egyszarvúnak élő előképe, – ha egyáltalában ilyenről szó lehet és az egyszarvú nem merően a képzelet szüleménye és tisztán csak symbolikus alak, – valamely keleti vadkecske vagy gazella fajban, tehát mindenesetre hegylakó és kérődző állatban keresendő, de semmi esetre sem a lóban; nem lévén kizárva annak a lehetősége sem, hogy az említett állatfajnak egykor talán valamely egyszarvú faja tényleg létezett, jóllehet ezt magam is valószínűtlennek tartom és saját nézetemet az egyszarvú alakjának keletkezése felől a jelen dolgozatnak más helyén kifejeztem.
Egyébiránt a legutóbb említett kérdés a természettudományok keretébe tartozván és annak eldöntésére azon körök lévén hívatva, a bennünket czímertani álláspontunkból közelebbről nem is érdekel és azért ezzel be is akarom zárni mai közlésemet az egyszarvúról, más reá vonatkozó adatokat és eszméket esetleg más alkalomra hagyván fel.
MALCZOVICH LÁSZLÓ

KÖNYVISMERTETÉS.

Monumenta Hungariae Historica.

Monumenta Hungariae Historica. Magyar történelmi emlékek. Kiadja Kubinyi Ferencz. Második kötet. Budapest, Pfeiffer Ferdinánd bizománya, 1888. XXV. és 400 l. Ára 4 frt.
Előttünk fekszik az ismert történetírónk Kubinyi Ferencz által 1867. évben megindított «Magyar történelmi emlékek» II-ik kötete, melynek XXV. és 400. lapja a hontmegyei magánlevéltárakból tartalmaz 210 oklevelet; ezek közül 10 darab Fejér Cod. diplomaticusában, az Árpádkori új Okmánytárban, és a Győri tört. és régészeti füzetekben hibásan közölve megjelent s most azokat a jelen kötetben javítva, újra kiadta az érdemes közlő.
Ha nem is egészben, de csak részben is áll a közlőnek előszavában felhozott azon panasza, hogy és miképen pusztúlnak el lassanként a magán levéltárak oklevelei – mit mi is már sajnosan tapasztaltunk – hálára méltó munkát végezett, midőn a jelen kötetben közölt okleveleket a végenyészettől megmentette s a történelmi tudomány közkincsévé tette, a miért kettős elismeréssel adózunk neki. Először, mert az ilyféle publicatióknak köztudomás szerint igen csekélyszámú vevő közönsége van, s daczára ezen általa is ismert körülménynek, megvolt benne a bámulatos bátorság, a nem csekély áldozatokkal járó kiadást saját költségeivel fedezni; s másodszor, mert ezen 200 kiadatlan oklevél igen sok érdekes magán- és közbecsű adattal bővíti történelmi ismereteinket.
Ezen oklevél-gyüjteménynek kiadatlan 24 darabja az Árpádkorból 1256–1300-ig, s a XIV. századból 176 darab 1302–1399-ig terjed; melyek tartalma kiterjed Abauj, Bars, Borsod, Fejér, Gömör, Heves, Mosony, Nógrád, Nyitra, Pozsony, Veszprém stb., de leginkább Hontmegyére, s megismertetnek bennünket kivált a Baloghyak, Boryak, Dacsók, Gyürkyek, Lukák, Palásthyak, Zsemberyek birtok- és jogviszonyaival, a Huntpáznán nemzetségből eredő Csalomjai, Csery, Födémesi, Kóváry, Jákóffy, Jánoky családok őseivel. Helyrajzi szempontból azon fontos tényt deríti fel, hogy a hontmegyei Csábrág és Drégely vára, már a XIII-ik században léteztek, s azok a Huntpáznán nemzeség birtokában voltak. Csábrágot Ders comes már 1276 előtt birtokolván, 1285-ben pedig Demeter és ifj. Ders testvérek a drégelyi és csábrági várak és uradalmakban az esztergomi káptalan előtt osztályegyességet kötnek.
Nem kevésbbé érdekesek a 8, 13, 20 és 33-ik számú oklevelek, melyekben említve vannak IV. László és III. Endre hadjáratai a csehek, tatárok, a kúnok ellen, a Zsitva melletti csata, az Albert osztrák herczeg és Adolf német király elleni háborúskodás; minthogy ezen oklevél szövegében több hontvármegyei vitézek nevével találkozunk, kik azon hadjáratokban hősiesen viselkedtek. Itt találkozunk Rakonczai Miklós comes, Fülöp és Jakab honti nemesek, Palásti Álmos és Fábián várjobbágyok neveivel, s míg a két utóbbi az ország nemesei közé 1281-ben felvétetik, az előbbiek 1287-ben Rakonczát adományúl kapják.
Nem követhetjük azonban mindamaz érdekes adatokat, melyek e kötetben elénk tárúlnak, s ezen ismertetésünk fonalán legyen elég mintegy rá utalni a legérdekesebb motivumokra, melyek kellőleg indokolják azon áldozatot, melyet az érdemes közlő kiadványa által a történelmi tudománynak, a forrás-kutatóknak tett.
A rég letünt századok vármegyei életét a közigazgatás és jogszolgáltatás terén, az abban részt vett családok neveit illusztrálják a 65, 91, 93, 111, 129, 148, és a 158. számú oklevelek, melyekből a hont- és nógrádmegyei tisztviselők névsorára vonatkozó adatok gyarapítják tudásunkat a XIV-ik századból. Találkozunk azokban főispánokkal, alispánok, szolgabirák, esküdtek neveivel, a hatalmasabb és nemesebb családokból, kik Hont- és Nógrádmegyében a közélet terén szerepeltek a Huntpáznán, Katiz és Tomay nemzetségből.
Lekötik figyelmünket a 22, 25, 26, 32, 40, 62, 68, 71 és 72-ik számú oklevelek, melyek Zách Felicián vejét, Kopait illetőleg a közlő egyik korábbi véleményét erősítik meg, midőn is t. i. Kopait, a honti Palásthy családból eredettnek állította, s kitünik a krónikások feljegyzéseivel szemben, hogy Kopai bebörtönözve lévén, életét más három testvérével Bató, Péter és Lamberttel együtt az akasztófán végezte.
Érdekes világot vet az akkori igazságszolgáltatás mikéntjére nézve azon két pör, melyek egyikét a Huntpáznán nemzetségből származó Szuhai Jákó indította, ugyanazon nemzetségből való Ráhói Kövér Miklós unokái ellen, midőn is a közös birtokból osztályos részét kivenni óhajtá; másika pedig az idősb és ifjabb Ders ivadékai között támadt egy abaujmegyei hét faluból álló uradalom felett. Ezen pörre vonatkozó itéletlevél több érdekes mozzanatain felül még azért is fontos, mert az négy teljes átiratot és 17 oklevél-kivonatot tartalmaz. Jogtörténelmünkre nézve fontos adatokat nyujtanak a 131, 134, 142, 163. és 164-ik számú oklevelek. A 105, 107, 120, 130, 141, 144, 160, 185. és 186-ik számmal jelzett nádori és országbirói itélet-levelek, ha mindjárt nem nyujtanak is ismeretlen adatokat az igazság és jogszolgáltatás menetére, az itélőszékek szervezetére, mindazonáltal ezekből is fogalmat szerezhetünk a pörfolyamatok gyakorta lassú, a végtelenig menő folyásáról, a jogvédelmezők furfangjairól, a pörhalasztásokról, melyeket maguk a birák is elősegítettek.
Ősrégi magyar eredeti személynevek tárházára is találunk a kiadott oklevelekben, melyeknek szokatlan, kevésbbé elterjedtsége, a személyek minél világosabb megkülönböztetését czélozták; ilyenek a többiek között Zazun, Móka, Kemus, Chysk, Chethk, Bach, Roaz, Hudung, Bogla, Etheruh, Pobor, Bugud, Chano stb.
A mi magát a publicatió szerkesztését és beosztását illeti, mindazon elismerés mellett, melylyel Kubinyi Ferencz diplomatikai bő ismerete, kútfő kutatásai iránt viseltetünk, következő megjegyzéseket tenni annál is inkább kötelességünknek tartjuk, minthogy ezt a jelen munka későbben megjelenendő köteteinek érdekében is kivánjuk eszközölni.
Azóta, hogy Kubinyi Ferencz Monumentáinak első kötetét kiadta 1867-ben, 21 év forgott le, a mi a mostani rohamos haladás minden ágában hosszú időt jelez; s találkozunk az oklevelek publicatiója körül is ezen idő óta oly helyes és czélszerű, sőt mondhatnám szükséges berendezésekkel, melyeket figyelmen kivül hagyni ma már alig lehet, s a mit nézetünk szerint Kubinyi Ferencznek is Monumentái II-ik kötetének kiadásánál követnie kell vala, hogy az oklevél-publicatiók színvonalán állva, kifogástalanúl sorakozhassék más ilynemű kiadványokhoz.
A szöveg közlésében nem vette figyelembe azon elveket, melyeket a Századok 1879. évi folyamában két névtelenűl megjelent czikk kifejtett; s melyek újabb kiadásainkban (Anjoukori okmánytár, gr. Károlyi cs. oklevéltára, gr. Sztáray oklevéltár, Monumenta Vaticana stb.) többé-kevésbbé érvényesűltek. Ez publicatióink terén határozott visszaesés. Ezen kívül még negy nagy mulasztás lepi meg az olvasót.
Értjük itt az oklevelek rubrumában a datumok megfejtésének hiányát, nem is tekintve azt, hogy manapság még az oklevélszövegben előfordúló dátumokat akár jegyzetekben, akár a lapszélen megfejtve találjuk; pedig azt legkevésbbé sem mondhatjuk, hogy Kubinyi Ferencz a diplomatikai kiadványok mozzanatait ne ismerné; sőt maga is hivatkozik előszavának első lapján a Károlyi-, Sztáray-féle új okmánytárak publicatióira, melyekben bizonyára tapasztalta, hogy az oklevelek dátumainak megfejtése az illető rubrumokban megvan; kivált pedig a Nagy Gyula szerkesztésében megjelent gróf Sztáray-féle diplomatarium az, mely e tekintetben mintaszerűnek állítható fel. Valóban csodálnunk kell, hogy ezt Kubinyi Ferencz Monumentáinak ezen II. kötetében nem követte; midőn is fel kell tennünk, hogy az oklevelek dátumait saját czéljaiból mégis megfejtette, mert azok szerkesztésében a chronologiát megtartani szükséges vala. Ámde nem így áll az eset, mert az oklevelek sorrendjében is hibás a chronologiai egymásután; s ez csak annak természetes következménye, hogy a dátumok megfejtésével sem a közönség előnyére, sem a saját czéljaira nem gondolt. Ezen állításunk igazolására csak a következő példákat hozzuk fel: az 1322-ik évből a 50. számú oklevél dátuma a szövegben február 10-ike, az 51-iké febr. 9, az 52-iké junius 6-ika, az 53-iké márczius 3-ika, a 54-iké május 1-je; az 1358-ik évből a 125-ik oklevél dátuma május 27, a 126-ik május 15-én kelt, a 127-ik jul. 5., a 130-ik okt. 31, a 131-ik okt. 26-iki dátummal bír. A rendszertelenség bizonyos nemének tünik fel előttünk az is, midőn az oklevélkivonatokat egy és ugyanazon szöveggel kétszer is kiírja, mint az 5-ik és 21-ik szám alattiakat, s még harmadszor is leírja a 22-ik számú oklevélben, holott ez esetben teljesen kielégítő lesz vala, ha az 5-ik és 21-ik számok alatt regestákat ad s hivatkozik a 22-ik számú oklevél teljes szövegére, melyben az illető regestákra tartozók feltalálhatók; de az már a teljes következetlenség eredménye, midőn ennek ellenében a munka jelszavának daczára: «Prefatas litteras... de verbo ad verbum transscribi... fecimus», az eredeti oklevélből a százhuszadik szám alatt elhagyja a szövegből azon részt, melynek kivonatát a 13-ik szám alatt közli, s itt a 120-ik szám alatt hivatkozik a 13-ik számu kivonatra; s míg más helyütt ugyanazon szöveget háromszor ismétli s a kivonatoknál hivatkozik az eredeti oklevélre; itt figyelmen kívül hagyja a munka jelszavát.
Nem a kicsinyes gáncsoskodás, nem a nagyképűség vezette tollunkat, midőn Kubinyi Ferencz diplomatariumának ismertetése közben e néhány megjegyzést tenni szükségesnek láttuk; hanem az érdeklődés, melylyel munkájának II-ik kötetét üdvözöljük, az óhaj, a kilátásba helyezett többi köteteket a modern oklevélpublicatiók mai színvonalán láthatni.
MAJLÁTH BÉLA.

VEGYES.

A gyöngyösi czímeres album.

Folyóiratunknak már több ízben nyilt alkalma, hazai heraldikánk eddig kevéssé méltányolt forrására, a czímeres albumokra a figyelmet felhívni. Igaz, hogy ilynemű emlékek érték és hitelesség szempontjából messze állanak a czímertan legértékesebb kútfői, a czímeres levelek és pecsétek mögött; de becses adatokat szolgáltatnak a családi czímerek változatainak és a használt színeknek megállapításához; s ez utóbbi tekintetben a pecséteknél többet nyujtanak, mert megismertetnek a czímerek színeivel, melyek felől az előbbiek kétségben hagynak.
A Turul hasábjain legelőször Csergheő Géza ismertetett egy ily czímeres albumot, az ungvári jezsuita társházban alakúlt Sz. Mária confraternitásét, mely a XVII. század első felétől kezdve több előkelő család tagjainak czímerét foglalja magában.* 1885. 41. l.* Ehhez Némethy Lajos hat más testvériség albumát csatolta, jobbára a XVIII. századból.* 1885. 131. l.* Míg Kubinyi Miklós az eddigelé legrégibbet, a részben XVI. századból eredő Zichy-albumot, tette közzé.* 1888. 20. l.* Ez emlékekhez jelenleg még egyet óhajtunk csatolni: a gyöngyösi sz. Ferencz-rendű conventben Páduai sz. Antal tiszteletére a XVII. század második felében alakult congregatióét.
A díszes, kék bársonyba kötött, csatokkal és érczsarkokkal, (melyek azonban jelenleg hiányoznak) ellátott vastag folio kötetet a gyöngyösi sz. Ferencz-rendűek levéltára őrzi. Számos, több százra menő névaláírást tartalmaz, melyeket a congregatio egykori tagjai jegyeztek be; ezeknek bővebb ismertetését mellőzve, alábbiakban csakis a könyv czímertani részének ismertetésére szorítkozunk.
Az albumot az első levél második oldalán díszes kép vezeti be, mely a rendalapító sz. Ferenczet, karján a gyermek Jézussal, tünteti föl. Egy üres levél után a 3-ikon zöld babérkoszorúban nagy betűkkel írva a könyv czíme olvasható:
LIBER CONGREGATIONIS THAUMATURGI S. ANTONII DE PADUA ERECTAE IN CONVENTU GYÖNGYÖSIENSI FRATRUM MINORUM S. FRANCISCI STRICTIORIS OBSERVANTIAE PROVINCIAE HUNGARIAE SANCTISSIMI SALVATORIS, QUAM PAPA CLEMENS X. CONCESSIT ET VARIIS INDULGENTIARUM THESAURIS LOCUPLETAVIT ANNO DOMINI 1673.
Ezután jönnek az egyes czímerek.
Legelől (4b levél) a birodalmi kétfejű sas, melynek mellén, a szívpajzsban czímer helyett e szavak olvashatók: «Vera subscriptio suae Maiestatis et eius conthoralis e regione posita coram me F. A. P. m. p.» A vele szemközti (5a) levelen zöld koszorúban e szavak: «16+73. Consilio et industria. Leopoldus m. p. – 16+73. In fide et lenitate. Margareta Maria m. p.»
A király és királynő aláírásai után a megyés püspöké foglalja el a sort.
1. Szegedy czímer. Az 5b levelen látjuk az első festett czímert: kék mezőben zöld halmon levő nyilt koronán szemközt ágaskodó két sárga oroszlán, előlábaikkal közösen egy vörös rózsaszálat tartanak; sisakdísz mint a pajzsalak; takaró: kék-sárga, vörös-ezüst. E czímer Szegedy Ferencz Lénárt egri püspöké, mint a szemközti (6a) levélnek zöld koszorúban olvasható felírása tanúsítja: «Illustrissimus ac reverendissimus dom. dom. Franciscus Leonardus Szegedy episcopus Agriensis. Obiit.» Szegedy Ferencz előbb (1662–1663) erdélyi, majd (1663–1669) váczi és végűl ez év szept. 23-ától 1695. szept. 12-én bekövetkezett haláláig egri püspök volt. Czímere eddigelé közölve nem volt; Nagy Iván műve megemlékezik ugyan róla, de czímerét nem ismeri.
2. Gr. Czobor czímer (6b lev.). Négyelt pajzs, szívpajzszsal; ebben kék mezőben egy aranynyal futtatott strucztoll. A nagy pajzs: 1. és 4. vörös mezőben, kékkel és vörössel ellentétesen vágott két szarv közt koronából kinövő befelé fordult sárga oroszlán. 2. és 3. kék mezőben ugyanolyan szarvak közt koronából kinövő ezüst egyszarvú, aranyszarvval. Két sisak; sisakdíszek: 1. mint az 1-ső mező czímeralakja; takaró: kék-sárga. 2. két aranynyal futtatott strucztoll közt fehér vizi madár (daru, gólya?) csőrében halat tartva, melyhez felűlről jobbról egy másik madár repűl; takaró: vörös-fehér. A szemközti 7a levelen ez aláírás: «Groff Czobor Mária Regina m. p.»
A czobor-szent-mihályi Czobor család a czímer-album megkezdése előtt nem sokkal, 1652-ben emeltetett grófi rangra; és mégis czímere, melyet a Siebmacher-féle czímeres könyv Adami után (ki az eredeti oklevelek czímerleirásait használta) közöl, az itt leírttól sokban eltér; mutatja, hogy maga a család sem ragaszkodott szigorúan az adományozott czímerhez, megelégedett azzal, ha a főbb alakok egyeznek; de az ábrázolásban, színekben teljesen önkényes változtatásokat tett. Iacute;gy Siebmachernél a szívpajzsban a koronából három strucztoll emelkedik ki; a nagy pajzsnak mind a négy udvara vörös. Három sisak van; az elsőből (középsőből) a csőrében halat tartó gólya emelkedik ki, a repülő madár nélkül; a másodikból az első, a harmadikból a második mező czímeralakja. Nem lehetetlen, hogy gr. Czobor Mária Regina a fönt leírtban a család bárói czímerét használta, mire a két sisak mutatni látszik; mert a grófi czímert három sisak födi.
3. Spanyol czímer (7b lev.). Kék mezőben zöld halmon ágaskodó kétfarkú sárga oroszlán, előlábaiban egy szál három-virágos liliomot tart. Sisakdísz: vár; takaró: kék-sárga, vörös-fehér. A megfelelő 8a levelen: «Insigne regis Hispaniarum ex devota dispositione augustissimi imperatoris tempore suae inscriptionis insertum».
4. Benlich czímer (8b lev.). Kék mezőben zöld halmon ágaskodó sárga oroszlán. Sisakdísz: kinövő sas, fölötte püspöki kalap; takaró: kék-sárga, vörös-fehér. A szemközti levelen ez aláírás: «Ego Fr. Matthaeus Benlich episcopus Belgradensis et vicarius apostolicus in Hungaria subscripsi, et huic confraternitati me adscribo manu propria». E névvel a belgrádi püspökök sorában nem találkozunk, valamint e család nevét sem leljük a használt segédkönyvekben; lehet, hogy nem is magyar eredetű.
5. Fenesy czímer (9b lev.) Kék mezőben szürke alapon ágaskodó fehér egyszarvú, első lábaiban liliomos végű sárga pálczát tart, melyre kígyó csavarodik; fönt jobbról ezüst nap, balról arany félhold, a pálcza alatt hatágú ezüst csillag. Sisakdíszként püspöksüveg és pásztorbot; takaró: kék-sárga, vörös-fehér. A szemközti levelen: «Georgius Fenesy episcopus Agriensis huic confraternitati me adscribo m. p.» Fenesy György 1685–1687 közt csanádi püspök volt, 1687. máj. 12. egri püspökké lett s e széken 1699. márcz. 4-én bekövetkezett haláláig ült; czímerét Nagy Iván (bár róla megemlékezik) nem közli; a Siebmacher-féle gyűjtemény igen, szintén egy czímeres-album után, mely egyben-másban az általunk leírttól eltér.
6. Horváti czímer (10b lev.) Kék mezőben zöld alapon álló sárga horgony. Sisakdísz: a horgony; takaró: kék-sárga, vörös-fehér. A szemközti levelen: «A. R. Dominus Joannes Horuati indignus filius S. Antonii patroni mei m. p. Fundator et patronus altaris, libri et ipsius congregationis S. Antonii, in erigendis suis sumptibus promotor, parochus pro eo tempore Jasz-Beriniensis. Obiit». A czímer eddigelé ismeretlen.
7. Gr. Balassa czímer (11b lev.). Kék mezőben zöld alapon álló vörös ökörfő. Sisakdísz: koronás fekete sas, jobb lábában pallost, baljában kormánypálczát tart; takaró: kék-sárga, vörös-fehér. A megfelelő levelen: «Invidia virtute parta gloria est. Comes Valentinus Balassa m. p. die 18. Martii 1673. Obiit». Ez a költőként is ismert Balassa II. Bálint aláírása, ki 1664 decz. 19-én nyert grófi rangot. A leírt czímer ismét egy változat a Balassa czímerekhez, melyeknek legtöbbjében a mező vörös, az ökörfej fekete, arany-vörös sárkánynyal környezve; a sisakdísz sasa pedig baljában nyilvesszőt tart.
9. Perényi czímer (12b lev.). Kék mezőben zöld alapon levő koronán álló vörös madár emberi arczczal. Sisakdísz a pajzsalak; takaró: kék-sárga, vörös-fehér. A szemközti levelen ez aláírások: «Nicolaus Esterhasy m. p. (Obiit). Agnes Peeny m. p. Katarina Esterhasy m. p. Helena Esterhasy m. p. Agnes Esterhasy m. p. Volphgangus Esterhasy m. p.» Az itt említett Esterházy Miklós (megh. 1669.) zólyomi főispán volt, neje Perényi Ágnes, kinek czímerét leírtuk; a többi felsoroltak gyermekei, kik közűl Ilona az imént említett gr. Balassa Bálint neje volt. A közeli rokonság magyarázza meg tehát e nevek előfordultát a congregatio albumában.
Alig van czímer, melynek – igaz – sajátságos és könnyen félreismerhető ősi alakja meg nem értés miatt annyi változatot sőt merőben eltérő ábrázolást mutatna föl, mint a Perényieké. Az ősi alakból (kék mezőben arany leveles koronán, két aranykarmú, fekete, felfelé álló tollú sasszárny közt egy jobbra fordúlt hajfonatos emberfő, haránt, előre lecsüngő hegyes szakállal), a bárói czímerben koronás szárnyas syrén, a leírtban pedig vörös madár lett emberi arczczal.* V. ö. Turul 1887. 135 l.*
9. Esterházy (?) czímer (13b lev.). Kék mezőben zöld alapon jobbra ágaskodó sárga griff, fekete szárnyakkal, két első lábában kardot tart. Sisakdísz: balra néző álló daru (gólya?); takaró: kék-sárga, vörös-fehér. A szemközti levelen: «Virtute duce comite iusticia. Alexander Esterhasi m. p. anno 1673. die 18. Martii. Morocz Eörzebeth 1673. die 18. Martii. Paulus Antonius Esterhasy m. p. obiit. Stephanus Esterhasy m. p. Alexander Esterhasy m. p.» – Az aláíró br. Esterházy Sándor (megh. 1679.) a 8. szám alatt említett E. Miklós zólyomi főispán testvére volt; neje Morócz Erzsébet (megh. 1680.); a többi felsoroltak gyermekeik. A czímer annyi eltérést mutat a szokott Esterházy czímertől, úgy a pajzsalak, mint a sisakdísz tekintetében, hogy e czímert talán más családénak (talán a Morócz családénak) kell tartanunk.
10. A 15a levelen csak ez aláírást olvassuk: «Arnoldus Adolphus sacri Rom. Imp. comes de Velen et Meyen m. p.»
11. (15b lev.) A 8. és 9. számok alatt leírt czímerek egyesítve, oly módon, hogy a pajzs a leírt griffet, a sisakdísz az emberarczú vörös madarat tünteti fel. Takaró mint előbb. (Esterházy és Perényi czímerek összetétele?) A szemközti levelen e neveket olvassuk: «Franciscus Czorgal (obiit) et eius consors Barbara Perini». A Csorgaly (Czorgal) család Nógrádmegye kihalt családja; czímerét nem ismerjük. Nagy Iván munkája Perényi Borbála férjéül Cs. Györgyöt (vagy Ferenczet) írja. E feljegyzés alapján bizonyos, hogy a férj neve Ferencz volt.
12. (17a lev.) Csak névaláírás: «Johannes Antonius Borchiczky a. 1688. die 6. Julii praeside A. R. D. Remigio Nyájass. Mihi autem adhaerere deo bonum est et ponere in domino spem meam».
13. Tassy czímer (17b lev.). Kék mezőben zöld alapon álló almafa érett almákkal, a fára kígyó csavarodik. Sisakdísz: koronán könyöklő és markában vörös rózsa-szálat tartó pánczélos kar; takaró: kék-sárga, vörös-fehér. A megfelelő 18a levelen: «Cum deo et vectricibus armis Michael Aloysius de Tass, inclitorum comitatuum Heves et Exteriorum unitorum vicecomes (obiit) m. p. In te domine speravi nec confundar in aeternum. Csaktornyai Borbala m. p. Tassy Clara m. p. (obiit)». A Tassy-czímer eddig ismertetve nem volt.
14. Balogh (?) czímer (18b lev.). Kék mezőben zöld alapon könyöklő fekete szárnyas kar, markában pallost tart; fönt jobbról-balról a két sarokban egy-egy hatágú arany csillagtól kisérve. Sisakdísz: a pajzs-alak; takaró: kék-sárga, vörös-fehér. A szemközti levelen ez aláirások: «Stephanus Bertoty m. p. (temporalem vitam commutavit aeterna). Gabriel Bertoty. Balog Eorsébeth (obiit). Szeremy Anna. Szeremy Eorsébeth. Balog Sophia. Bertoty Judith». A felsoroltak kétségtelenűl egymáshoz közeli rokonsági viszonyban állottak, s e rokonság hozta őket össze a confraternitás albumában; hogy milyen volt e vérségi összeköttetés, a rendelkezésünkre álló adatokból ki nem tűnik. E czímer nem lehet az aláíró Berthótyaké (korona fölött kiterjesztett szárnyú fekete sas); inkább talán, miként a 8. sz. Perényi-czímernél, az egyik Berthóty nejének, Balogh Erzsébetnek czímere. A Siebmacher-féle gyűjteményben a VI. és XXIV. számú Balogh-czímerek az általunk leírthoz némileg hasonlítanak.
15. (20a lev.) Csak név-aláírás: «Philippus Michaelis ab Hartleben et Angelshausen supremus vigiliarum praefectus S. R. I. M. regimini principis de Hochenzoller cataphractorum». Ugyane név a Némethy Lajos által ismertetett pozsonyi trinitariusoknál létezett confraternitás könyvében is előfordúl az 1715. évből.
16. Eötvös czímer (20b lev.). Kék mezőben zöld alapon ágaskodó fehér pegazus. Sisakdísz: fiait fészkében étető pelikán; takaró: kék-sárga, vörös-fehér. A szemközti levelen: «G. D. Stephanus Eötuös de Szeged alias Merza p. t. ven. congregationis S. Antonii secretarius et civitatis Gyönyösiensis quondam iudex primarius manu propria subscripsit m. p. idem qui supra (Obiit.)» – A czímer eddig ismeretlen.
A 21–28 leveleken csak névaláírásokkal találkozunk czímerek nélkül.
17. Pongrácz czímer (28b lev.). Vörös mezőben kiterjesztett szárnyú fekete kétfejű sas, melynek teste közepét a pajzs alsó szélétől a felsőig érő kék csúcs (keskeny ék) födi el, ebben zöld alapon nyilt koronából kinövő term. szarvas, mellette balról öblével felfelé kiemelkedő kék kürt. Sisakdísz: két fekete szárny közt görbe kardot tartó pánczélos kar; takaró: kék-sárga, vörös-fehér. A czímer fölött: «Spect. ac perillustris dominus Antonius Pongrácz de Sz.-Miklós et Óvár regio-cameralium dominiorum Hradek et Likava praefectus, una cum domina consorte sua Agnete Magocsi, charis item pignoribus Nepomuceno, Antonio, Francisco, Ignatio, Aloysio, Anna, Agnete et Theresia clientali affectu se devovit, anno domini 1768. die 13 mensis Junii». – A czímerben ismét több eltérés mutatkozik az eredeti családi czímertől; ebben ugyanis a csúcsban zöld hármas hegy van, melynek koronás középsőjéből oszlopszerűen kék pánczélos kar nő ki, kezében arany zsinórjánál fogva ezüst kürtöt tart, mely aranyos öblével a hármas hegy koronáján nyugszik; e fölött a csúcsban hatágú arany csillag lebeg; a sisakdíszben a kar pallost tart; a takarók színe: ezüst-kék, ezüst-fekete. Általában czímeres albumunk valamennyi czímernek egyforma színű takarókat fest.
18. Orsetti czímer (29a lev.) Gömbölyű pajzs; kék mezőben, a pajzslábhoz közel széles barna pólya; ebben két, kétfelé hajló sárga kalász, a kalászok hajlásában egy-egy nyolczágú sárga csillag; a pólya fölött kiterjesztett szárnyú fekete sas. Aláírás: «Stephanus comes ab Orsetti m. p. sacrae caesareae regiaeque Maiestatis actualis colonellus anno 1712. die prima Maii». – E névvel a Némethy által leírt és előbb említett pozsonyi czímeres-albumban is találkozunk.
19. Stöszel czímer (30a lev.). Fehér mezőben fekete szerecsenytörzs, csípőre tett kezekkel. Sisakdísz: a pajzs-alak; takaró: mindkét oldalt kék-sárga. Fölötte a czímer-tulajdonos: «Christophorus Steoszel de Rapin inclit. comitatuum Heves et Exterioris Szolnok unitorum substitutus vicecomes anno 1712. 1. Maii. (Pie obiit anno 1754. die 18. Junii.)» – A czímer, mely igen tökéletlenűl magáról az armálisról van másolva a czímer táblájával együtt, eddig ismertetve nem volt.
Ezzel a czímerek sorát befejeztük; a könyv 32. levelétől végig (közben sok beiratlan levéllel) a testvériségbe lépett tagok neveit olvassuk: «Nomina virorum ab anno domini 1673». A tömérdek név közt a 42b levelen még egy elég díszesen festett czímert látunk medaillon-alakban, a Csákyak vérző emberfejét kék mezőben s vele szemközt e feljegyzést: «Illustrissimus dominus Antonius e comitibus Csáki consiliarius etc. devote se consecrat tutelae divi Antonii Paduani 27. Martii anno 1777. annorum 21.»
A gyöngyösi czímeres album, mint e nembeli gyér emlékeink érdekesebb darabja, mely tizenhét czímere közt több ismeretlent s több eltérő változatot tartalmaz, kétségtelenűl megérdemelte e pár lapot, melyet ismertetésére szántunk.
F. L.

Bihar vármegye levéltárában őrzött czímeres nemeslevelek.

Folyóiratunk kiváló figyelmet fordít a hazai czímeres- és nemeslevelek ismertetésére. Az általa eddig közölt tartalmas jegyzékek teljesebbé tételéhez kivánok hozzájárulni, midőn a Bihar vármegye levéltárában található czímeres-levelek lajstromát közzéteszem, az egykori nagyváradi cs. kir. orsz. törvényszék által 1860-ban eszközölt összeirás után, mely a M. Nemz. Múzeum levéltárában őriztetik.
Balogh család nemeslevele, adományoztatott I. Lipót által Balogh András részére Bécsben, 1701 április 22-én. Kihirdettetett Bihar vármegye közgyűlésén 1701 október 11-én.
Bandits János részére Bihar vármegye nemességi bizonyitványa.
Baranyi (váradi és mitskei) család nemeslevele, adom. Bethlen Gábor által Baranyi Mihály részére Gyulafehérváron, 1627 július 1-én. Kihird. Zaránd vármegye közgyűlésén 1628. évben.
Barmos család nemeslevele, adom. Bocskay István által Barmos János és István részére Korponán, 1605. november 29-én. Kihird. Bihar vármegye közgyűlésén 1606. évben.
Bay család nemeslevele, adom. III. Ferdinánd által Bay Péter részére Pozsonyban, 1638. márczius 15. Kihird. Borsod vármegye törvényszékén 1639 január 12-én.
Chythe család nemeslevele, adom. III. Ferdinánd által Chythe János részére Bécsben, 1650. június 17-én. Kihird. Pozsony vármegyének Somorján tartott közgyűlésén 1650. évben.
Csirke (Czirke) család nemeslevele, adom. Apafi Mihály által Csirke Ferencz, András és György részére Gyulafehérváron, 1668. május 26-án. Kihird. Mármaros vármegye közgyűlésén 1669. május 21-én.
Erdélyi család nemeslevele, adom. I. Lipót által Erdélyi Gergely, Mihály és István részére Ebersdorfban, 1690. szeptember 12-én. Kihird. Szabolcs vármegye közgyűlésén 1690. évben.
Fogadó család nemeslevele, adom. I. Lipót által Fogadó János részére Pozsonyban, 1659. szeptember 7. Kihird. Ung vármegye közgyűlésén 1660. február 13-án.
Hajnal család nemeslevele, adom. Rudolf király által Hajnal István részére Prágában, 1578. április 25-én. Kihird. Pozsony vármegyének Somorján tartott közgyűlésén 1582. évben.
Harmathy (máskép Lakatjáró) család nemeslevele, adom. III. Ferdinánd által Harmathy Mátyás részére Bécsben, 1642. szeptember 19-én. Kihird. Bihar vármegye közgyülésén 1646. október 30-án.
Hőgye l. Szabó.
Katona (hetei) család nemeslevele, adom. III. Ferdinánd által Katona György részére Pozsonyban, 1647. márczius 21-én. Nem lett kihirdetve.
Korádi család nemeslevele, adom. II. Ferdinánd által Korádi János részére Bécsben, 1631 január 9-én. Kihird. Szabolcs vármegye törvényszékén 1631. deczember 5-én.
Kovács l. Megyesy.
Kozma család nemeslevele, adom. Bethlen Gábor által Kozma Mihály, László és János részére Gyulafehérváron, 1625 július 1-én. A kihirdetési záradék olvashatatlan.
Krigh (máskép Possay) család nemeslevele, adom. I. Lipót által Krigh András részére Bécsben, 1661. január 20-án. Kihird. Torna vármegye közgyülésén 1671. szeptember 10-én.
Lakatjáró l. Harmathy.
Literatus (gundakeri) család nemeslevele, adom. Rudolf király által Literatus Vid részére Prágában, 1587 január 4-én. Nem lett kihirdetve.
Literatus (kolosvári) család nemeslevele, adom. Báthory Gábor által Literatus János részére Gyulafehérváron, 1609. május 26-án. Kihird. Mármaros vármegye közgyülésén 1610. február 20-án.
Long (kárándi) és Sikló családok nemeslevele, adom. I. Rákóczy György által Long Mátyás és Sikló Illés részére Gyulafehérváron, 1634. július 1-én. Kihird. Bihar vármegye közgyűlésén.
Magyary család nemeslevele, ad. II. Ferdinánd által Magyary Mihály és neje Kristán Erzsébet részére Bécsben, 1631. október 5-én. Kihird. Abauj vármegye közgyűlésén.
Markus család nemeslevele, adom. I. Lipót által Markus János részére Bécsben, 1690. július 23. Kihird. Bács vármegye közgyűlésén 1691. évben.
Megyesy és Kovács (Kovácz) családok nemeslevele, adom. II. Ferdinánd által Megyesy István és Kovács Bálint részére Sopronyban, 1625 október 29-én. Kihird. Szatmár vármegye közgyűlésén 1626. május 13.
Méhes család nemeslevele, adom. II. Ferdinánd által Méhes Ferencz részére Bécsben, 1629. június 24. Kihird. Szabolcs vármegye közgyűlésén 1630. augusztus 9-én.
Mészáros család nemeslevele, adom. I. Rákóczy György által Mészáros Mihály részére Váradon, 1630. márczius 17-én. Kihird. Bihar vármegye közgyűlésén 1632. január havában.
Miholcza család nemeslevele, avultsága miatt alig olvasható.
Mike család nemeslevele, adom. Apafi Mihály által Mike István és György részére Görgény-Szent-Imrén, 1662 márczius 17-én. Kihird. Erdély rendeinek megyesi országgyűlésén 1662. november 1-én.
Molnár család nemeslevele, adom. I. Lipót által Molnár Péter részére Bécsben, 1701. július 18-án. Kihird. Kraszna vármegye közgyűlésén 1702. deczember 15-én.
Panith család nemeslevele, adom. Báthory Gábor által Panith Miklós és András részére Gyulafehérváron, 1608. augusztus 28-án. Kihird. Bihar vármegye közgyűlésén 1608. október 14-én.
Pap l. Szabó.
Possay l. Krigh.
Puskarith család nemeslevele, adom. II. Ferdinánd által Puskarith Farkas részére Bécsben, 1627. február 12-én Kihird. Vas vármegye közgyűlésén 1632. évben.
Sárándy család nemeslevele, adom. Bocskay István által Sárándy Miklós és János részére Kassán, 1605. június 8-én. Kihird. Bihar vármegye közgyűlésén 1605. évben.
Sárfői család nemeslevele, adom. Apafi Mihály által Sárfői György részére Fogarasban, 1673. márczius 10-én. Kihird. Kolos vármegye közgyűlésén 1674. ápril 6-án.
Schorn család nemeslevele, adom. III. Károly által Schorn Lipót Károly részére Bécsben, 1718. szeptember 29-én. Kihird. Bács-Bodrog vármegye közgyűlésén 1719. márczius 13-án.
Seres (máskép Szabó) család nemeslevele, adom. III. Ferdinánd által Seres György részére Bécsben, 1656. márcz. 28-án. Kihird. Bihar vármegye közgyűlésén 1656. augusztus 22-én.
Sikló l. Long.
Somogyi család nemeslevele, adom. Rákóczy György által Somogyi Miklós részére Kassán, 1656. június 3. Kihird. Erdély rendeinek gyulafehérvári országgyűlésén 1648. április 6-án.
Szabó (máskép Pap) család nemeslevele, adom. I. Rákóczy György által Szabó Miklós részére Gyulafehérváron, 1633. decz. 17-én. Kihird. Kraszna vármegye közgyűlésén 1634. febr. 23-án.
Szabó és Hőgye családok nemeslevele, adom. I. Rákóczy György által Szabó Péter és Hőgye János részére Gyulafehérváron, 1634. augusztus 12-én. Kihird. Bihar vármegye törvényszékén 1639. május 15-én.
Szabó (böszörményi) család nemeslevele, adom. III. Ferdinánd által Szabó Mihály részére Pozsonyban, 1646. szeptember 29-én. Kihird. Szabolcs vármegye közgyűlésén 1647. július 19-én.
Szabó l. Seres.
Szántó (Zántó) család nemeslevele, adom. II. Ferdinánd által Szántó János részére Bécsben, 1634. július 29-én. Kihird. Bihar vármegye közgyűlésén 1635. június 26-án.
Szilágyi család nemeslevele, adom. II. Rákóczy György által Szilágyi András részére Szatmáron, 1658. január 21-én. Kihird. Bihar vármegye közgyűlésén 1659. április 8-án.
Szűts (kecskeméti) család nemeslevele, adom. II. Mátyás által Szűts Pál részére Pozsonyban, 1608. november 29-én. Kihird. Bihar vármegye közgyűlésén 1609. július 5-én.
Taxoni család nemeslevele, adom. I. Lipót által Taxoni János és Ferencz részére Bécsben, 1669. augusztus 14-én. Kihird. Sáros vármegye közgyűlésén 1670. május 7-én.
Thuri család nemeslevele, adom. III. Ferdinánd által Thuri Gáspár részére Bécsben, 1650. julius 2-án. Kihird. Sáros vármegye közgyűlésén 1651. aug. 23.
Váczi család nemeslevele, adom. I. Rákóczy György által Váczi Bálint részére Gyulafehérváron, 1631. június 6-án. Kihird. Erdély rendeinek gyulafehérvári országgyűlésén 1632. május 8-án, és Bihar vármegye közgyűlésén 1639. márczius 15-én.
Zinder család nemeslevele, adom. I. Lipót által Zinder Márton részére Bécsben, 1697. február 28-án. Kihird. Erdély rendeinek kolozsvári országgyűlésén. 1718. április 1-én.
Közli: SCH. GY.

TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság ülései

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság f. évi október hó 25-én Br. Radvánszky Béla elnöklete alatt tartotta ez évi nagy-gyűlését.
Az elnök megnyitván az ülést, megemlékezett azon súlyos veszteségekről, melyeket társulatunk Deák Farkas ig. vál. és legújabban br. Kemény Gábor pártoló tagok halálával szenvedett; a társulat múlt évi működését illetőleg pedig utalt a titkári jelentésre, mely alább egész terjedelmében olvasható.
Ezek után Széll Farkas vál. tag olvasta fel «A nagybessenyői Bessenyey család történetéről» írt dolgozatát; a tetszéssel fogadott értekezés folyóiratunkban fog megjelenni.
A titkári jelentésre kerülvén a sor, ezt a titkár a következőkben mutatta be:
Tisztelt nagy-gyűlés!
Hatodszor van szerencsém a t. nagy-gyűlés előtt a társaság évi működéséről beszámolni; mielőtt annak részletezésére térnék, mindjárt elején ki kell emelnem azt, hogy az összes lefolyt évek alatt a jelen évben fejtette ki társulatunk legnagyobb mérvű tevékenységét, rendes időközönként tartott ülésein és megjelenő folyóiratán kívül eleget tévén alapszabályaiban elvállalt kötelezettségének, a Magyar Nemzetségi Zsebkönyv első kötetének közzététele által.
Hat éves fönnállása óta társulatunk megszilárdult annyira, hogy e nagy feladat kiviteléhez foghatott; hosszú tanácskozások előzték meg az első kötet közzétételét, melyet elhamarkodni nem lehetett, mert ez által kellett meghatározni a tervezett új vállalat czélját, berendezését, megállapítani a következő kötetek schemáját s a mit legelőször kellett volna említenem, előbb némileg anyagilag kellett biztosítani a társulat által megtakarított összegekből a költséges vállalat megjelenhetését.
A magyarországi főrangú családokat magába foglaló kötet f. évi május havában került ki sajtó alól. 558 lapon 331 főrangú családról tartalmaz megbízható adatokat; s habár első sorban a szerkesztőség érzi annak egyes hiányait, tudja tévedéseit: de annyi kétségtelen, hogy társulatunk kiadványa úgy külső kiállítás mint belső tartalom tekintetében, általános tetszéssel találkozott; s ha az annak közzétételével járó nagy anyagi áldozatokat némi pénzügyi siker kíséri, a társulat megelégedéssel tekinthet kiadványára.
E nagyfontosságú új vállalat megindításán kívül a társaság rendes tudománykörét a lefolyt évben fokozódott munkássággal művelte; s e czélból utolsó nagy-gyűlése (1887. decz. 3-ika) óta három igazgató választmányi ülést tartott (jan. 26., ápr. 26. és szept. 27-én) s ezeken – beleértve a tavalyi nagygyűlést – hét dolgozat olvastatott fel, illetőleg mutattatott be jobbára szerzőik által.
E dolgozatok közül a genealogiát három képviseli; s ezek: Majláth Béla vál. tagé, ki a Majláth család őseiről értekezvén, azok sorát a XIV. század végén élt Jugá-ig vivé vissza s a XVII. század elejéig hozá le, mikor oklevelek adataival ki nem tölthető hézag mutatkozván a leszármazás sorrendjében, a későbbi nemzedékeket a korábbiakkal összekötni nem lehet. Dr. Komáromy András vál. tag a jász-kúnok történetében nagy szerepet játszott Illéssy család multját tárta fel előttünk, levezetvén annak leszármazását az 1633-ban czímeres nemeslevelet nyert Illéssy Györgytől. Dr. Szombathy Ignácz tagtársunk pedig az alkalomból, hogy a gróf Szápáry (Szapáry) család társulatunk véleményét kérte a beküldött családi iratok alapján nevének helyesírása felől, «Szapáry vagy Szápáry» czím alatt e téren tett kutatásainak eredményét adta elénk.
A heraldika és sphragistika köréből jobbára egyes emlékek, czímeres levelek, pecsétek mutattattak be egyes tagtársaink által. Iacute;gy Szádeczky Lajos vál. tag a kálnói és ádámföldi Bornemisza család, más alkalommal pedig a De Corzan-Avendano család czímeres leveleit ismertette meg velünk. Schönherr Gyula tagtársunk pedig egy eddig ismeretlen királyi pecsétet, Nagy Lajos királynak négyszögletű gyűrűs pecsétjét mutatta be, az eredetiekről készült több galvanoplastikai másolattal egyetemben.
A felolvasások közt meg kell emlékeznem Deák Farkas vál. tagnak, kit a jelen évben veszítettük el sorainkból, emlékbeszédéről Ipolyi Arnold felett, mely múlt nagygyülésünkön olvastatott fel.
Az ügyrendileg évenként előírt négy ig. választmányi ülés azonban koránt sem volt elég arra, hogy azokon tagtársaink újabb kutatásaik eredményéről beszámoljanak. E czélra a jelen esztendőben épúgy, mint az elmultakban, a társaság folyóirata szolgált, mely a jelen évben is a tudományos vizsgálatnak számos eredményét tette közzé.
Társulatunk egyik főfeladatának tűzte ki azt, hogy az érdeklődő közönséget és a szakférfiakat hazai heraldikánk és genealogiánk legmegbízhatóbb emlékeiről, a czímeres nemeslevelek mennyiségéről s hollétéről tájékoztassa. Jól tudva azt, hogy csakis akkor gondolhatunk a magyar czímerek sajátságainak, jellegzetességének megállapítására, ha ismerjük egész teljességében az anyagot, mely az elmult századokból reánk maradt.
E czélból tettük közzé folyóiratunk előbbi évfolyamainak hasábjain azon betűrendes jegyzéket, melyet Tagányi Károly tagtársunk az orsz. levéltárban 1690-ig terjedő időből található czímeres nemeslevelekről készített. Ennek gazdag anyagát sokban kiegészíti a Karagyéna Mihály elhunyt tagtársunk által készített jegyzék, mely a magyarországi hiteles helyek levéltáraiban található czímeres nemeslevelekről a hiteles helyek hivatalos jelentései alapján keszült. E két jegyzéknek a healdikus és genealogusra nézve eléggé meg nem becsülhető anyagát nemsokára még egy harmadikkal is bővíthetjük, melyet Pettkó Béla tagtársunk az orsz. levéltár helytartótanácsi osztályának «Nobilitare» jelzetű csoportjából készített, s mely 700-nál több névre terjedő jegyzék legközelebb közzé is tétetik. E három jegyzék kiadásával társulatunk kétségtelenűl nagy hiányt pótol, s régi mulasztást tesz jóvá.
A társulat folyóirata a lefolyt évben ismét kiváló figyelmet fordított hazai heraldikánk legrégibb s legmegbízhatóbb forrásainak, a mohácsi vész előbbi czímeres leveleknek kiadására. Az elmult évek alatt társulatunk folyóiratában tizenhét 1526 előtti czímer képe jelent meg színes másolatban melyek közűl 15 db. Zsigmond király, 1–1 db. pedig V. László és Mátyás király idejéből való. E számhoz a lefolyt évben hármat csatoltunk, egyet Zsigmond és kettőt Mátyás király korából. E czímerek: a Pethneházy család 1418. és 1462. évi czímerei, melyek közűl az első, mint heraldikai műalkotás, e kornak kétségtelenűl jelesebb termékei közé tartozik; a másik, Mátyás királyé, pedig mint miniaturfestmény, a czímertartó angyal fínoman kivitt ábrázolása által, ezenfelűl még valóságos műértékkel bíró darab. E két czímer Fejérpataky László magyarázó szavaival kísérve jelent meg folyóiratunkban. A harmadik kiadott czímer a Mérey családé 1474-ből, melyet Schönherr Gyula tagtársunk tett közzé.
Az ig. választmány egykori határozatához képest mindezen czímerekből finom kartonpapiron különnyomat készült, melyek majdan összegyűjtve egy, a Társaság által kiadandó díszes czímergyűjtemény alapját képezik. Jelenleg már nyolcz ily kép van a társulat tulajdonában, s ha e szám tizenkettőre emelkedik, a társulat hozzáfoghat terve megvalósításához.
E festett czímeres emlékeken kívül Majláth Béla vál. tag a Kolos család czímeres leveléről írt dolgozatában megismertetett minket a legrégibb magyar czímeres levelek egyikével, melyet Róbert Károly király 1332. évben a nevezett családnak adott. A nagybecsű oklevelet folyóiratunk hasonmásban tette közzé. – E régi, mohácsi vész előtti czímerek tulajdonságait szerkesztési hibáit és előnyeit Csergheő Géza vál. tag vette vizsgálat alá több igen figyelemre méltó megjegyzést tevén azok sajátságairól.
Folyóiratunknak már eddigelé többször nyílt alkalma az érdeklődők figyelmét hazai heraldikánk egy ekkoráig kevéssé méltatott forrására, a czímer-albumokra felhívni. Egy ily ismeretlen, részben a XVI., részben a XVII. századból való czímeres albumot, a gróf Zichy Edmund birtokában levőt, tette közzé ifj. Kubinyi Miklós tagtársunk, beható magyarázatokkal méltatván annak 33 czímerből álló anyagát.
Ily czímeres albumok sorába tartoznak az «illyr» czímergyűjtemények, az 1595-ben összeállított Korjenić-Neorić-féle raguzai czímergyűjtemény, a XVII. század közepén szerkesztett bécsi, az ugyanezen korbeli fojniczai czímergyűjtemények és a suttiscai czímertábla; e heraldikai emlékek, melyek a magyar sz. koronához egykor tényleg tartozott délvidéki tartományok nemességének történetére nézve kiváló fontosságúak, Thallóczy Lajos vál. tagban szakavatott méltatóra és ismertetőre találtak.
Hazai heraldikánk szétszórt emlékei közül Dr. Szádeczky Lajos vál. tag. Erdélyben tett kutatásai eredményeűl tizenhárom czímeres levéllel ismertetett meg. Tivadar vál. tag pedig kilencz, jobbára a felsővidéki levéltárakban őrzött armálisról közölt adatokat. A kisebb idevágó czikkekből kiemelhetem Dudás Gyuláét Zenta városa, Csergheő Géza és Csánki Dezső vál. tagokét a Buzlay család czímeréről.
Azon becses s eddig kellőkép nem méltányolt czímertani anyagot, melyet hazai régi sírköveink rejtenek magukban, Csoma József vál. tag vállalkozott kiaknázni.
A folyóiratunk előbbi folyamában közzétett nagybecsű anyagot a lefolyt évben számos nagyérdekűvel szaporította. Ilyennek a Zsegrai sírkő, Tornay János, Lardus Tádé, a Palóczyak, Jurisics Ádám és Anna, Dobó István és Máriássy Krisztina sírkövei, melyek a XIV–XVI. századokat ölelik fel; ezeket közlőjük tetemes és elismerésre méltó áldozatokkal legnagyobbrészt maga kutatta fel és fényképeztette le s ezzel alkalmat nyujtott folyóiratunknak arra, hogy e kiváló műemlékeket megbízható reproductióban, a közlő szakszerű fejtegetéseivel kísérve, tehesse közzé.
Ezek, t nagy-gyűlés, főbb eredményei a folyóiratunkban közzétett heraldikai dolgozatoknak, melyek mellett azonban a genealogia terén elért új eredmények, a forrásokon alapuló új kutatások sem állanak hátrább.
Folyóiratunk elejétől kezdve kiváló figyelmet fordított a régi nemzetségek, genusok nemzedékrendi szövevényeinek, azok elágazásának, birtokrendi viszonyainak s általában a nemzetségi kérdés megoldásának felderitésére. Ezekkel foglalkozott Komáromy András vál. tag a Káta nemzetségről írott terjedelmes dolgozatában, melyben e kevéssé ismert régi nemzetség viszonyait egészen addig a korig, míg a közös törzsből birtok-osztály következtében az egyes családok kiválnak, oklevelek alapján megvilágítá. Egy még kevésbbé ismert nemzetségről a Brucsa (Borcsa) genusról közölt adatokat Karácsonyi János tagtársunk, ki e téren már több nagy figyelemre méltó kutatást tett.
Wertner Mór tagtársunk, ki az elmult években az Árpádok genealogiája terén több alapos dolgozatot tett közzé, a lefolyt évben egy más uralkodó családnak, az Anjou háznak leszármazási rendjét tette vizsgálat tárgyává s folyóiratunkban ez uralkodó háznak eddigelé legteljesebb leszármazási tábláját közölte.
Egy kiváló főrangú családnak, az Eszterházyak leszármazásához Thaly Kálmán vál. tag közölt adalékokat és ugyancsak ő az ináncsi Ebeczky család nemzedékrendjéhez. Az idén elhunyt Deák Farkas vál. tagnak utolsó dolgozata az alcsernátoni Damokos család történetéről, melyet alig három héttel halála előtt fejezett be, folyóiratunkban látott napvilágot. Kisebb adatokat szolgáltattak még Petrovay György tagtársunk a Sárközyek és F. a csataji Tuczentaller család történetéhez. Lehoczky Tivadar vál. tag pedig egy multszázadi emlékiratot tett közzé, melyből sok magyarországi és erdélyi előkelő család genealogiai összeköttetése világlik ki.
Régi genealogiai viszonyok földerítése czéljából Pór Antal tagtársunk kérdéseket vetett fel Philippus de S. Geroldo és László erdélyi vajda leszármazása felől, melyek közűl az előbbire Karácsonyi János tagtársunk adta meg a választ.
A czímertannak rokon tudományából a pecséttanból közzé tett dolgozatok sorából kiemelem Wenczel Gusztáv-ét, ki Pécs városának XV. századi czímerét ismertette e város pecsétje nyomán; míg Szendrei János vál. tag Homonna városának szintén XV. századi pecsétnyomóját tette közzé. Az egyházi sphragistika terén Némethy Lajos vál. tag a Budapesten volt egyházi testületek pecsétjei felől közzétett adatait újabban még öt új pecséttel bővíté.
Ezekben, t. nagy-gyűlés, szerencsém volt főbb vonásaiban előadnom társulatunk tudományos működését a lefolyt évben, mely tekintve a rendelkezésre álló csekély anyagi erőket, a megelőző évekéhez képest nem csak nem apadt, hanem a Nemzetségi Zsebkönyv kiadása által nagyobb mérveket öltött. Hogy azonban jelentésem teljessé legyen, szükséges társulatunk egyéb viszonyairól s a lefolyt év főbb eseményeiről röviden megemlékeznem.
A múlt évben telt le az első öt év társulatunk fennállása óta; ez az alapszabályok értelmében maga után vonta az elnökség és a társulati tisztviselők új megválasztását, kiknek megbizatása öt esztendei időszakra terjed. Az e czélból előre hirdetett nagy-, illetőleg ig. vál. ülésen az elnökségnek és tisztviselői karnak összes tagjai további öt esztendő tartamára (1888–1892.) újra megválasztattak. Az igazgató választmány is új kiegészítést nyert, a mennyiben Bunyitay Vincze nagyváradi kanonok, társulatunk levelező tagja, a körünkbe vágó tudományok terén kifejtett eredménydús munkássága elismeréseűl, a jelen évben ig. vál. taggá választatott; míg aszalói Kecskés Dezső tagtársunk a társulatunk sikeres terjesztése körül szerzett érdemeiért levelező tagjaink sorába iktattatott.
Az öt éves cyclus eltelésével évdíjas tagjaink közűl társulatunk kebeléből kiléphetési jogukat 21-en vették igénybe; ezzel szemben azonban társulatunk az elmult évben 2 100-frtos alapító, 16 pártoló és 14 évdíjas, öszzesen 32 új taggal gyarapodott; így a kilépés általi veszteség nemcsak pótoltatott, hanem társulatunk tagjainak száma valamivel szaporodott, úgy hogy az most is a 600-at megközelíti.
Alaptőkénk mennyisége lényegesen nem változott; a tavalyi 10.800 forinttal szemben az idén 11.000 frt. áll; oka e csekély szaporodásnak az, hogy azon tetemes költség, melyet a Nemzetségi Zsebkönyv közzététele okozott, nem engedte azt, hogy társulatunk a mult évi tiszta pénztári maradványból egy részt alaptőkéje növelésére fordítson.
Halálozás általi veszteségeink a lefolyt évben igen súlyosak voltak. Igazgató választmányunk sorából f. évi jún. 4-én vesztettük el Deák Farkas társunkat; egyikét azoknak, kiknek társulatunk megalakítása körűl legnagyobb érdemei voltak; társulatunk ügyei körűl nagy tevékenységet fejtett ki, az általunk művelt tudományoknak hivatott munkása volt, s halála valóban sokáig kitölthetetlen űrt hagyott maga után; az érdemeit méltán megillető emlékbeszédről a választmány van hivatva gondoskodni. Pusztított a halál többi tagtársaink sorában is. Évdíjas tagjaink köréből elhúnytak Karagyéna Mihály, Csanády György; pártoló tagjaink közűl Ghyczy Kálmán, Br. Du Mont de Beaufort-Várhegyi Lajos, Br. Kemény Gábor; oly férfiak, kiknek halála a közélet és társadalom terén is súlyos veszteséget okozott.
Titkári jelentésemet ezekkel befejezvén, kérem a t. nagy-gyűlést, hogy azt tudomásúl venni méltóztassék.
–
A titkári jelentés tudomásúl vétetvén, bemutattatott a pénztárnok jelentése a pénztár állapotáról; mely szerint:
Bevétel volt 1888. okt. 25-ig 2238 frt 35 kr.
Kiadás volt 1888. okt. 25-ig 2004 frt 31 kr.
Készpénz-maradvány 234 frt 04 kr.
A társaság alaptőkéjének állása pedig a következő:
Értékpapirok névleges értékben 6800 frt
Kötelezvényekkel biztosított alapítvány 2600 frt
Alapítványok, melyeknek kamatai pontosan fizettetnek 1600 frt
Összes alaptőke 11000 frt.
A kimutatás, melynek megvizsgálásáról a választmány intézkedik, ideiglenesen tudomásúl vétetvén, az elnök a jegyzőkönyv hitelesítésére Széll Farkas és Majláth Béla vál. tagokat kéri meg; ezzel a naggyűlés véget ért.
–
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság f. évi november hó 29-én Br. Radvánszky Béla elnöklete alatt ig. választmányi ülést tartott, melyen Szilágyi Sándor vál. tag felolvasta Kropf Lajos Angolországban élő hazánkfiának «Captain John Smith» czímű dolgozatát, mely jelen fűzetünkben olvasható. Ezután Dr. Szendrei János vál. tag értekezett a Tarnóczy Gusztávné gyűrű-gyűjteményében lévő czímeres-gyűrűkről, bemutatván azokból mintegy 1600 darabot és több százra menő lenyomatot. A választmány Tarnóczy Gusztávnénak azon szivességéért, hogy nagybecsű gyűrűgyűjteményének egy részét a társaság ülésén leendő bemutatására átengedte, köszönetet szavazott.
A folyóügyekre kerülvén a sor, a titkár bejelenté a következő tagajánlásokat: Dr. Kisfaludy Á. Béla egyetemi tanár Budapesten (ajánlja Fraknói Vilmos); Benedekfalvi Luby Sándor és Bubics Zsigmond m. k. postatiszt Budapesten (aj. Ipolyi György); Kassai társalgási egylet és Vécsey József árvaszéki ülnök Kassán (aj. Kecskés Dezső); Csernovics Diodor m. k. pénzügymin. titkár Budapesten (aj. Simonyi Kálmán), Felső-torjai Sztáncsek Zoltán Budapesten) aj. Schönherr Gyula). Az ajánlottak megválasztattak.
A pénztárnoknak nov. 29-ig terjedő kimutatása a következő adatokat tünteti föl:
Bevétel 3423 frt 35 kr.
Kiadás 2487 frt 5 kr.
Készpénz maradvány 936 frt 30 kr.
A társulat pénztárának megvizsgálására Csontosi János, Szinnyei József és Nagy Gyula vál. tagokból álló bizottság kéretett föl.
Ezután felolvastatott Bunyitay Vincze vál. tagnak az elnökséghez intézett levele, melyben ig. vál. taggá történt választatásáért köszönetet mond; tudomásul vétetett.
A titkár inditványára határozattá lőn, hogy a Pettkó Béla tagtársunk által készített «Pótlék Tagányi Károly nemesi jegyzékéhez» közzététele czéljából a Turul f. évi 4-ik füzetének ívszáma, ha szükségesnek látszanék, egygyel szaporíttassék, és e jegyzékből 50 példány különnyomat készíttessék.
A jegyzőkönyv hitelesítésére Szilágyi Sándor és Szendrei János vál. tagok kéretvén meg, az ülés véget ért.

SZAKIRODALOM.

A Siebmacher-féle magyar czímeres könyvből megjelent a XIII. füzet is. A Karg–Kiss családokat foglalja magában; összesen 205 családról szól, a mellékelt 18 táblán pedig 216 családi czímer van feltüntetve. A nagyszabású vállalat részletességét illustrálja az, hogy pl. hat Károlyi, hét Kelemen, kilencz Kerekes, ugyanannyi Király, és negyvenkét Kiss-család czímeréről találunk benne adatokat, pedig ez utóbbi családból, úgy látszik, még a következő füzetre is marad néhány. Tekintettel arra, hoy a hátralevő füzetekben még számos oly név (pl. Kovács, Nagy, Szabó stb.) fog előfordulni, melyet sok különböző eredetű család viselt, a könnyebb megtalálás szempontjából nem volna czélszerűtlen, ha a szerkesztő az ilyeneket praedicatumaik szerint betűrendbe szedné. Kiválóbb családaink közül a Károlyi, Keczer, Kemény, Kendi, Kinizsi stb. családok foglalnak helyet e füzetben. Némely családnál, pl. Kazy, Kelcz, Keszey, nemeskéri Kiss, bővebb heraldikai és itt-ott genealogiai kitérésekkel találkozunk. Régi, mohácsi vész előtti armálisról e füzetben csak egyszer találunk említést. Ez a Király családé, melynek egy tagja mint mellékczímerszerző 1453-ban Fodor Ferenczczel együtt kapott czímert V. László királytól; az oklevél eredetije Szatmármegye levéltárában van. – Örvendünk, hogy a nagy vállalat Csergheő Géza szakavatott szerkesztésében ily gyorsan halad befejezése felé; ha a füzetek ily gyors egymásutánban jelennek meg, három év lefolyása alatt az érdeklődőkre nézve nélkülözhetetlen segédkönyv egész teljességében rendelkezésünkre áll.
–
Az illyr czímergyűjtemények. Thallóczy Lajos tagtársunknak becses dolgozata, melylyel az úgynevezett «illyr» czímergyűjteményeknek legfontosabbjait folyóiratunk két megelőző füzetében behatólag taglalta, külön nyomatban is megjelent. A kis nyolczadrétű 114 lapra terjedő füzet ugyanazt tartalmazza, a mit a folyóiratunkban megjelent közlemények; s a szerző az által, hogy ezen, hazánkra nézve kiváló fontossággal és érdekkel bíró czímergyűjteményeket dolgozata külön kiadásával szélesebb körben ismertette, elismerésre méltó dolgot cselekedett.
–
Uj oklevéltárak. Kubinyi Ferencz tagtársunk az általa huszonegy évvel ez előtt megindított «Monumenta Hungariae historica» gyűjteménynek kiadta második kötetét, mely 1256–1399. évekből hontvármegyei magánlevéltáraknak 210 oklevelét tartalmazza. Mint előszavában olvassuk, szándéka a vállalatot tovább folytatni; s a megjelenendő harmadik kötet a most kiadott anyag folytatását és esetleg a Kubinyi-család várgedei és nyustyai levéltárának okleveleit, a következők pedig a Kubinyi-család kóvári levéltárának anyagát ölelnék fel. Mindenesetre nagy elismerést érdemel a kiadó, hogy e vállalatot saját erejéből, nem támaszkodva valamely tudományos társulat támogatására, indítá meg; a közlött anyag belső értékén kívül, már e körülmény miatt is megérdemli az érdeklődők legmelegebb pártolását. Minthogy a kötetet füzetünk más helyén behatóbban ismertettük, utalunk arra; s itt még annyit említünk meg, hogy a kötet Pfeiffer Ferdinánd budapesti könyvárús bizományában 4 frtért kapható. – A Zichy-család oklevéltárából, melynek utolsó (4-ik) kötete tíz évvel ezelőtt (1878-ban) jelent meg, a család nagylelkű és hazafias elhatározásából elkészült az ötödik kötet. A történelmi társulat által közvetített kiadványt kitünő oklevél-kiadónk Nagy Imre szerkeszté, s az új kötet az 1396–1400 éveket öleli fel. – Ezzel kapcsolatban felemlítjük, hogy az akadémia tört. bizottsága által kiadott és Kovách Nándor által szerkesztett tárgy- és névmutató a Wenczel-féle Árpádkori új okmánytárhoz szintén elkészült. Az évek hosszú során át nagy fáradsággal és lelkiismeretes gonddal készült terjedelmes (60 nyomtatott ívnél többre terjedő) index megjelentét, mely az akadémia egyik nagybecsű kiadványának használhatóságát nagyban előmozdítja, kétségtelenül örömmel üdvözlik az érdeklődők.
–
Bresslau H. oklevéltana. A berlini egyetemen az oklevéltan tanára, Harry Bresslau «Handbuch der Urkundenlehre für Deutschland und Italien» czím alatt nagy munkát írt, melyből az első kötet első fele (480 l.) nem régiben hagyta el a sajtót. A műből, mely két kötetre van tervezve, még kevés fekszik előttünk arra, hogy róla ítéletet mondhassunk. De annyi a megjelent félkötetből is kitünik, hogy a tudós író műve kiadásával nagyon hasznos dolgot cselekedett. Alig van tudomány, melyben a speciális kutatások néhány évtized óta annyi új eredményt derítettek volna föl, mint a német és kivált a pápai oklevéltan terén. A bécsi Institut für öst. Geschichtsforschung, a Monumenta Germaniae nagy vállalata, de leginkább a jelenleg uralkodó pápa által a tudomány hasznára megnyitott vatikáni levéltár annyi új ismerettel gazdagították a diplomatika terét, úgy, hogy még a szakember sem kísérhette kellő figyelemmel azon új eredményeket, melyek önállóan vagy szaklapokban elszórva napvilágot láttak. Ezeket összefoglalni, a német és pápai diplomatika jelenlegi állásáról megbízható képet adni s ezek alapján rendszerbe szedni a szétszórt ismereteket, volt czélja Bresslau munkájának. Ajánljuk az értékes művet, melyből az első kötet befejező része már a jövő év elején megjelenik, a szakférfiak figyelmébe.

Melléklet a Turul 1888. évi folyamához.

PÓTLÉK TAGÁNYI KÁROLY NEMESI JEGYZÉKÉHEZ.

Közli: PETTKÓ BÉLA.
Jelen közlemény kiegészítése Tagányi Károly művének, s mint ilyen, azon elvek szerint is készítve. Ezen nemeslevelek legnagyobb része a helytartótanácsi osztályban őriztetik. Hogy ott ilyen tömegben létezik, azt én találtam meg kutatásaim közben. T. i. van ott egy egész külön osztály, mely 1786-ig megyék szerint, azontúl pedig 1848-ig kútfők és tételek szerint kezeltetik. A neve ezen osztálynak: Nobilitare. Itt vannak elhelyezve a sok nemesi investigatiók, (az ily alkalmakkor gyanúsaknak tűnt oklevelek eredetiben is felterjesztettek s még most is megvannak). Az investigatiók alkalmával felvett jegyzőkönyvekbe igen sok megye, mint pl. Szepes, egyúttal beigtatta azon okmányt, melynek alapján valaki nemessége elismertetik, vagy csatolta a jegyzőkönyvhöz, mint Komárom, Pozsony stb. Fájdalom, sok megyének visszaküldték az ilyen jegyzőkönyveket s most már csak nyoma van annak, hogy az a megye is beküldte. De sokak nemességét megtámadták s azt igazolni, felküldték okmányaikat, melyek másolatait a htt. megtartotta. Iacute;gy jött létre ez a nagy száma a nemesleveleknek, melyekről a Liber Regiusban említés sincs. A Liber Regiusban őrzött nemesleveleknél annyival van több érdeke e nemesleveleknek, hogy itt annak felmutatója mindig megmondatik, sőt a czímer-szerzőtől való leszármazása is elmondatik gyakran. Az 1786–1848-ig terjedő fasciculusokban szintén őriztetnek, de már sokkal gyérebben s mivel most az egész Nobilitare feldolgozás alatt van, különösen azért is, mert sok család ma már csak azt tudja, hogy nemes, meg hogy micsoda megyéből származtak, a készülő czédula-katalogus alapján meg lesz állapítható, ha nem is minden megye, de igen sok megye nemesi családja s az Országos Levéltárhoz fordulók családjuk történetére bővebb felvilágosítást kaphatnak. Még csak azt jegyzem meg, hogy az 1786–1848-iki évekhez indexek is vannak, de az előző évekből ilyen szakindexek nem léteznek s ezért is szükségesnek láttam ezen névsort nyilvánosságra hozni. – A jelzetekre vonatkozólag, megkülönböztetésül, hogy erd. fejedelem vagy magyar király adta a nemeslevelet, az év után egy berekesztett (erd.) tettem, valamint azt is feltüntettem, hogy ha nem magyar nemességet, hanem idegent kapott valaki. A pár különböző jelzet az Orsz. Levéltár különböző gyűjteményeiből eddig újabban napfényre került nemeslevelet jelenti.
ABHORTIS. (orvos). 1631. Htt. Nob. Szepes.
ÁCS. 1687. Htt. Nob. Szabolcs.
ÁDÁM. 1628. (Erd.). Htt. Nob. Bihar.
ADAMKOVICS. 1661. Htt. Nob. Trencsén.
ADAMOVICS. 1625. Htt. Nob. Poson.
AGISTON de Nagy-Födimes. 1587. (Sárkánynyal együtt). Htt. Nob. Poson.
AGYÓ. 1569. Htt. Nob. Ugocsa.
AIGNER. 1656. Htt. Nob. Poson.
ALAUDA. 1654. Htt. Nob. Szepes.
ALMÁSSY. 1582. Htt. Nob. Szepes.
ALMÁSSY. 1593. Htt. Nob. Szepes.
ANDOR. 1629. Htt. Nob. Komárom.
ANDRÁSSY alias SZLATKOVICS. 1678. Htt. Nob. Trencsén.
ÁRVAI aliter TÖRÖK. 1664. Htt. Nob. Trencsén.
ASKÓTI (Aschoti). 1625. Htt. Nob. Poson.
ÁSVAY aliter JÓKAY. 1668. Htt. Nob. Komárom.
ASZTALOS. 1646. (Eperjesivel együtt kapta). Htt. Nob. Komárom.
BACHORECZ alias TOMASSOVICZ. 1685. Htt. Nob. Trencsén.
BAGOTAI alias MOLNÁR. 1665. Htt. Nob. Komárom.
BAGYINSZKY. 1667. Htt. Nob. Szepes.
BAJCSI. 1551. Htt. Nob. Poson.
BAJCSI. 1647. Htt. Nob. Trencsén.
BAICHY. 1649. Htt. Nob. Komárom.
BAKÓ. 1629. Htt. Nob. Poson..
BAKSA (Baxa). 1657. Htt. Nob. Bihar.
BALKO alias FERENCZI. 1626. Htt. Nob. Bihar.
BALLA. 1616. Htt. Nob. Pest.
BALOGH. 1622. Htt. Nob. Vasvárm.
BALOGH. 1625. Htt. Nob. Komárom.
BALOGH. 1628. Htt. Nob. Szabolcs.
BALOGH. 1628 (Erd.) Htt. Nob. Bihar.
BALOGH. 1639. Htt. Nob. Komárom.
BARACSKAY aliter SZIGETI. 1612. Htt. Nob. Poson.
BARBÉLY aliter KOMÁROMI. 1632. Htt. Nob. Poson.
BÁRCZY. 1666. Htt. Nob. Szepes.
BARMOS. 1578. (Deákyval együtt). Htt. Nob. Pest.
BARNA. 1618. (Erd.). Htt. Nob. Bihar.
BARSY. 1613. (Buzássyval együtt). Htt. Nob. Poson.
BARTHA. 1687. Htt. Nob. Szabolcs.
BECZŐ. 1628. (Erd.). Htt. Nob. Bihar.
BEDE. 1628. (Erd.). Htt. Nob. Bihar.
BEKE. 1610. Htt. Nob. Komárom.
BEKE. 1613. (Parvussal együtt). Htt. Nob. Szepes.
BEKE de Varadino alias KAMUTI. 1623. (Erd.). Htt. Nob. Bihar.
BEKŐ. 1687. Htt. Nob. Poson.
BÉKY. 1640. Htt. Nob. Pest.
BELENSZKI. 1633. Htt. Nob. Ung.
BELÉNYESI alias KOSZTA. (Erd.). 1671. Htt. Nob. Bihar.
BELLICZAI alias NEMES. 1672. Htt. Nob. Bihar.
BENDA. 1649. Htt. Nob. Szepes.
BENIKOVICS. 1667. Htt. Nob. Poson.
BENYUS. 1652. (Tolmácsival együtt). Htt. Nob. Poson.
BERECZK alias DENGELEGI. 1634. Htt. Nob. Szabolcs.
BERECZKI de Gyulagyarmat 1648. (Erd.). Htt. Nob. Bihar.
BERECZKI. 1654. Htt. Nob. Komárom.
BERENDEY. 1587. (Erd.). Htt. Nob. Szatmár.
BERNÁT de Borosjenő. 1627. (Erd.). Htt. Nob. Bihar.
BERNÁT de Borosjenő. 1690. Htt. Nob. Bihar.
BIRÓ de Örkény. 1610. Htt. Nob. Komárom.
BITÓ. 1625. (Kajdocsival együtt). Htt. Nob. Poson.
BLASKOVICZ. 1673. Htt. Nob. Trencsén.
BOBEST de Zythavia. 1563. Htt. Nob. Szepes.
BOBOTCZKY. 1625. Htt. Nob. Trencsén.
BOGDÁNY. 1650. (Erd.). Htt. Nob. Bihar.
BOGNÁR. 1659. Htt. Nob. Komárom..
BOLLA 1629. Htt. Nob. Vasvárm.
BOMB. 1570. (Pappal együtt). Htt. Nob. Poson.
BOSODI. 1628. (Erd.). Htt. Nob. Bihar.
BOTRAGYI. 1634. Htt. Nob. Bihar.
BOTT. 1635. Htt. Nob. Komárom.
BOTT. 1638. Htt. Nob. Komárom.
BORZOKY. 1640. Htt. Nob. Poson.
BÖCSKEY. 1617. (Csontossal együtt). Htt. Nob. Komárom.
BŐR. 1665. (Gróval együtt). Htt. Nob. Szepes.
BRANIK. 1689. Htt. Nob. Poson.
BRHLOVICS. 1622. (Vrazdával együtt). Htt. Nob. Trencsén.
BRIGLEVICS. 1634. (Csednekovicscsal együtt). Htt. Nob. Vasvárm.
BUDAHÁZI alias VITÉZ 1552. Htt. Nob. Szepes.
BUDAY. 1622. Htt. Nob. Poson.
BURIÁN de Regecz. 1604. Htt. Nob. Poson.
BUZÁSSY (Buszassy). 1613. Htt. Nob. Poson.
CSÁSZÁR. 1630. Htt. Nob. Komárom.
CSEDNEKOVICS. 1634. Htt. Nob. Vasvárm.
CSEH de Vinár. 1689. Htt. Nob. Komárom.
CSEMEZ. 1628. Htt. Nob. Poson.
CSÉPÁNY de Csépánfalva. 1568. Thőke ltár 6. cs.
CSEPEL de Rosomberg. 1556. Htt. Nob. Zemplén.
CSEPRUICZ. 1669. (Valovicscsal együtt). Htt. Nob. Poson.
CSERNEL. 1636. Htt. Nob. Szepes.
CSERNI. 1666. Htt. Nob. Poson.
CSERVA (Cerva). 1654. Htt. Nob. Nógrád.
CSESZKÓ (Chezko). 1583. (Zizekivel kapta). Htt. Nob. Bihar.
CSESZNEKY. 1626. (Kányával kapta). Htt. Nob. Komárom.
CSIZMAZIA alias KISVÁRDAI. 1659. Htt. Nob. Poson.
CSONTOS. 1617. Htt. Nob. Poson.
CSUKÁR. 1587. Htt. Nob. Bihar.
CZEGLÉDI. 1639. Htt. Nob. Bihar.
CZIPPANNY. 1625. Lymbus II. sor. 17. cs.
CZIRJÁK de Bánkuta. 1607. (Erd.) Htt. Nob. Bihar.
CZOMPÓ. 1682. Htt. Nob. Poson.
DARNAY alias SZERENCSÉS 1668. Htt. Nob. Komárom.
DEÁK de Keresztes. 1625. Htt. Nob. Szabolcs.
DEÁKY. 1578. Htt. Nob. Pest.
DEJTEI aliter FICSÚR. 1625. Htt. Nob. Poson.
DEMJÉNI alias RASZTÓCZKY. 1625. Htt. Nob. Trencsén.
DENGELEGI alias BERECZK. 1634. Htt. Nob. Szabolcs.
DESLA. 1688. Htt. Nob. Komárom.
DÉVAI. 1648. Htt. Nob. Szepes.
DIENES. 1587. (Deákyval kapta). Htt. Nob. Pest.
DIMON. 1681. (Kozmával kapta). Htt. Nob. Komárom..
DIÓSZEGI. 1631. Htt. Nob. Poson.
DOBÓCZKY alias SZABÓ. 1672. Htt. Nob. Pos.
DOBOZI. Debreceniensis. 1622. (Erd.). Htt. Nob. Bihar.
DÓCZY alias Tőkési. 1587. Htt. Nob. Komárom.
DÓKA. 1669. Htt. Nob. Poson.
DOLGOS de Kozmafalva. 1532. Htt. Nob. Vasvárm.
DOMONKOS. 1583. Jes. Tyrn. 41–5.
DOMONKOS. 1690. Htt. Nob. Komárom.
DORNER. 1645. Htt. Nob. Komárom.
DUBNICZAI alias REPKA. 1593. Htt. Nob. Trencsén.
DUBNICZKY de Dubnicza. 1600. Htt. Nob. Trencsén.
DUBRAVY. 1654. Htt. Nob. Trencsén.
DUGOVICS. 1674. Htt. Nob. Poson.
DUSA. 1274. Htt. Nob. Szabolcs. (czimer nincs persze).
DZIÁN. 1677. (Schöbükkel együtt). Htt. Nob. Szepes.
ÉDES. 1638. Htt. Nob. Komárom.
EGERESI alias KIRÁLY. 1687. Htt. Nob. Bihar.
ELEKES. 1628. (Erd.). Htt. Nob. Bihar.
EÖLVEDY alias GACHALL. 1618. Htt. Nob. Komárom.
EÖTVÖS. 1629. Htt. Nob. Komárom.
EÖTVES alias KÁLLAY de Simánd. 1606. (Erd.). Htt. Nob. Zemplén.
EPERJESY. 1646. Htt. Nob. Komárom.
ERSEK de Somosujfalu. 1588. (Király de Karczagujszállással együtt). Htt. Nob. Bihar.
ESZTERGAMI. 1665. (Baotaival együtt). Htt. Nob. Komárom.
ETHEY alias KRASCSENICS. 1681. Htt. Nob. Poson.
FÁBIÁN. 1578. (Deákyval együtt). Htt. Nob. Pest.
FAJTAL. 1625. Htt. Nob. Poson.
FARAGULYA. 1633. Htt. Nob. Poson.
FARKAS. 1632. Htt. Nob. Poson.
FARKAS. 1651. Lymbus II. sor. 17. cs.
FEHÉR. 1648. (Ongival együtt kapta). Htt. Nob. Nógrád.
FEJÉRTÓI alias NAGY. 1628. Htt. Nob. Szabolcs.
FEJES. 1652. (Mátyussal együtt). Htt. Nob. Szabolcs.
FEKETE. 1539. Htt. Nob. Hont.
FEKETE. 1631. Htt. Nob. Poson.
FEKETE. 1659. Htt. Nob. Bihar.
FEKETE. 1689. Htt. Nob. Poson.
FEKETE de Borossenyerő. 1543. Htt. Nob. Vasvárm.
FERENCZ. 1675. (Kovácscsal együtt). Htt. Nob. Ugocsa.
FERENCZI alias BALKO. 1626. Htt. Nob. Bihar.
FERENCZI. 1631. Htt. Nob. Zala.
FERINGER. 1629. Htt. Nob. Győr.
FICSUR aliter DEJTEI. 1625. Htt. Nob. Poson.
FINCK. 1660. Htt. Nob. Szepes.
FINNA. 1657. Htt. Nob. Bihar. (Baksával együtt).
FODOR. 1660. Htt. Nob. Komárom.
FODOR alias MÉSZÁROS. 1665. Htt. Nob. Bihar.
FORGÁCS. 1625. Htt. Nob. Poson.
FORIÁN. 1655. Htt. Nov. Vasvárm.
FORINTOS. 1653. (Szabóval együtt). Htt. Nob. Szabolcs.
FÖLDES. 1655. Htt. Nob. Poson.
FRÁNYAFI. 1613. Htt. Nob. Szepes.
FRATER. 1659. Htt. Nob. Trencsén.
FREY. 1684. Htt. Nob. Poson.
FRIVALDSZKI. 1583. Htt. Nob. Trencsén.
FRONIUS. 1583. Canc. 1525. ex. 1786.
FURÁR. 1676. Htt. Nov. Szepes.
FURÓ. 1680. Htt. Nob. Komárom.
FÜR. 1655. Lymbus I. sor. 15. csomó.
FŰRÉSZ. 1628. (Erd.) Htt. Nob. Bihar.
GACHALL alias EÖLVEDY. 1618. Htt. Nob. Komárom.
GÁL. 1661. (Kovácscsal együtt). Htt. Nob. Komárom.
GÁLL de Sopornyi. 1578. Htt. Nob. Poson.
GALGÓCZI. 1629. Htt. Nob. Poson.
GALLI Késmárkiensis. 1615. Htt. Nob. Szepes.
GÁSPÁR aliter SÓKY. 1625. Htt. Nob. Heves.
GASZAPI alias STOGAR. 1660. Htt. Nob. Poson.
GAZDAG. 1612. (Groffal együtt). Htt. Nob. Poson.
GAZÚR. 1635. Htt. Nob. Trencsén.
GECSEK. 1613. (Frányafival együtt). Htt. Nob. Szepes.
GELENYI. 1647. Htt. Nob. Trencsén.
GLOSZ. 1649. Htt. Nob. Szepes.
GOLDBERGER. 1635. Htt. Nob. Szepes.
GOMBÁR. 1659. Htt. Nob. Trencsén.
GOMBOS. 1628. (Erd.). Htt. Nob. Bihar.
GOMBOS. 1660. Htt. Nob. Poson.
GRAJCZÁR. 1681. Htt. Nob. Poson.
GRIEMBLACH. 1609. Htt. Nob. Szepes.
GRIMA de Tepla. 1604. Htt. Nob. Trencsén.
GRÓ. 1665. Htt. Nob. Szepes.
GROFF alias SZERDAHELYI. 1612. Htt. Nob. Poson.
GROSZMAN alias MEGANDER. 1655. Htt. Nob. Szepes.
GUETTENBERGER. 1659. (Málikkal együtt). Htt. Nob. Poson.
GUTRAY alias Szecsey. 1596. Htt. Nob. Bars.
GUTZMITTEL. 1600. Htt. Nob. Szepes.
GÜNTHERUS. 1653. Htt. Nob. Szepes.
GYÁRFÁS (Járfás). 1610. (Biróval együtt). Htt. Nob. Komárom.
GYARMATI. 1662. Htt. Nob. Szepes.
GYORGYEVICH (Juorgiewith) aliter KOZONICS. 1580. Htt. Nob. Poson.
GYORGYOVÁNSZKY. 1656. Htt. Nob. Trencsén.
GYÖKÉR (Jükér). 1631. (Matussal együtt). Htt. Nob. Poson.
GYŐRFI. 1628. (Erd.). Htt. Nob. Bihar.
GYULAI de Nagy-Szerind. 1649. (Erd.). Htt. Nob. Bihar.
GYUNGEL. 1669. Htt. Nob. Trencsén.
GYURANNA. 1622. Htt. Nob. Trencsén.
HAKSZER. 1689. Htt. Nob. Poson.
HANUSOVSZKI. 1664. (Pavlikovicscsal együtt). Htt. Nob. Szepes.
HARASZTI. 1628. (Erd.). Htt. Nob. Bihar.
HARMATHY. 1690. Htt. Nob. Bihar.
HATVANI. 1613. (Buzássyval együtt.) Htt. Nob. Poson.
HAVASSY. 1669. Tábl. per. 1959.
HEGYI de Pápa. 1622. Htt. Nob. Vasvárm..
HELMÁR. 1689. Htt. Nob. Poson.
HERMAN. 1633. Htt. Nob. Poson.
HERMAN alias SZIJGYÁRTÓ. 1659. (Feketével együtt kapta). Htt. Nob. Bihar.
HEUSZLER auf Buchwalt. 1602. Htt. Nob. Trencsén. Cseh nemesség Rudolf német nemeslevele.
HLADKY. 1651. Htt. Nob. Poson.
HOBERMEL. 1659. Htt. Nob. Poson.
HOLOVICZ. 1663. Htt. Nob. Poson.
HOROGH. 1654. Htt. Nob. Bihar.
HORVÁTH. 1622. Htt. Nob. Poson.
HORVÁTH. 1635. Htt. Nob. Poson.
HORVÁTH. 1649. Htt. Nob. Szepes.
HORVÁTH. 1686. Htt. Nob. Poson.
HÖLCSICS aliter SZABÓ. 1666. Htt. Nob. Poson.
HRABUSAI. 1686. Htt. Nob. Liptó.
HREHUS. 1645. Htt. Nob. Trencsén.
HUDEZOVICZ. 1665. (Szolcsányival együtt). Htt. Nob. Nyitra.
HUSZÁR. 1649. Htt. Nob. Poson.
HYRÓ. 1593. (Almássyval kapta). Htt. Nob. Szepes.
IMRE. 1669. Htt. Nob. Szabolcs.
ITÉLŐ alias RICHTER. 1593. Htt. Nob. Szepes.
ITTALY. 1678. Htt. Nob. Poson.
IVÁNKA. 1274. (czímer persze nincs). Htt. Nob. Szabolcs.
IVÁNYI. 1587. Htt. Nob. Vasvárm.
IZAKOVICS a Longa-Villa. 1652. Htt. Nob. Poson.
JACOBEI alias LÁNYI. 1666. Htt. Nob. Szepes.
JAKAB alias PELSŐCZI de Pelsőczardó. 1668. (Erd.). Htt. Nob. Torna.
JAKAB alias ÜLLEY. 1656. (Kissel együtt kapta). Htt. Nob. Nógrád.
JAKUBÓCZI. 1663. Htt. Nob. Trencsén.
JANACZ. 1639. Htt. Nob. Trencsén.
JANÁCZ. 1655. Htt. Nob. Trencsén.
JANCSOVICS. 1673. Htt. Nob. Trencsén.
JANKA. 1655. Htt. Nob. Komárom.
JÁRFÁS = GYÁRFÁS.
JAROSS. 1659. Htt. Nob. Trencsén.
JÓKAY aliter ÁSVAY. 1668. Htt. Nob. Komárom
JOÓ de Bicske. 1610. Htt. Nob. Vasvárm.
JUHÁSZ. 1687. Htt. Nob. Komárom.
KACZIacute;R. 1655. Htt. Nob. Szepes.
KÁDÁR alias ZSIGMOND. 1689. Htt. Nob. Ugocsa.
KÁDAS. 1646. Htt. Nob. Poson.
KAJDÓCSI. 1625. Htt. Nob. Poson.
KÁLLAY alias EÖTVES de Simánd. 1616. (Erd.). Htt. Nob. Zemplén.
KALMÁR alias SZABÓ. 1687. Htt. Nob. Szabolcs.
KÁLNA. 1568. Thőke ltár 6. cs.
KAMUTHI. 1628. Htt. Nob. Bihar.
KAMUTHIalias BEKE de Varadino. 1623. (Erd.). Htt. Nob. Bihar.
KÁNTOR. 1688. Htt. Nob. Komárom.
KÁNTOR de Kossuth. 1580. (Kántor alias Vizkeletivel együtt). Htt. Nob. Poson.
KÁNTOR alias VIZKELETY. 1580. Htt. Nob. Poson.
KÁNYA. 1646. Htt. Nob. Poson.
KÁNYA de Bodófalva. 1626. Htt. Nob. Bihar.
KAPIRI. 1656. (Gyorgyovánszkival együtt). Htt. Nob. Trencsén.
KARÁSZ. 1685. Htt. Nob. Trencsén.
KARPISSEK. 1623. Htt. Nob. Bihar.
KÁSSA. 1570. Htt. Nob. Baranya.
KATONA. 1631. Htt. Nob. Bihar.
KATUS. 1628. Htt. Nob. Komárom.
KECSKÉS. 1608. Htt. Nob. Komárom.
KECSKÉS. 1617. Htt. Nob. Komárom.
KECSKÉS, 1647. Htt. Nob. Poson.
KELEMEN. 1633. Htt. Nob. Poson.
KELEMEN. 1659. Htt. Nob. Vasvárm.
KELEMEN. 1659. Htt. Nob. Zala.
KÉPES. 1628. Htt. Nob. Szepes.
KEREKES. 1662. Htt. Nob. Komárom.
KERESZTESI alias SZABÓ. 1628. (Erd.). Htt. Nob. Bihar.
KERKÁPOLY. 1687. Htt. Nob. Vasvárm.
KÉSMÁRSZKY. 1649. Htt. Nob. Szepes.
KIRÁLY de Karczagújszállás. 1588. Htt. Nob. Bihar.
KIRÁLY alias EGERESI. 1687. Htt. Nob. Bihar.
KIRCHMAYR von Ragen. 1646. (Német). Kisebb ltárak. Gyulai ltár.
KISS. 1585. Htt. Nob. Poson.
KIS. 1587. Htt. Nob. Bihar.
KISS. 1628. (Erd.). Htt. Nob. Bihar.
KISS. 1656. Htt. Nob. Nógrád.
KISS. 1665. Htt. Nob. Bihar.
KIS. 1675. Htt. Nob. Vasvárm.
KIS. 1676. Htt. Nob. Poson.
KIS de Felső-Oroston. 1625. Htt. Nob. Szepes.
KIS de Nagyhomok. 1613. (Erd.). Htt. Nob. Szabolcs.
KIS de Szentmargita. 1585. Htt. Nob. Trencsén.
KIS et KONYA alias Parvus. 1613. Htt. Nob. Szepes.
KISS alias Rapossa. 1650. Htt. Nob. Vasvárm.
KISVÁRDAI alias CSIZMAZIA. 1659. Htt. Nob. Poson.
KLEMPA. 1667. Htt. Nob. Poson.
KLEMPA. 1685. Htt. Nob. Poson.
KLESCH. 1651. Htt. Nob. Szepes.
KLOBUSICZKY. 1638. Htt. Nob. Poson.
KLÖJBER. 1610. (Rudolf német nemeslevele). Htt. Nob. Vasvárm.
KLŐSZ. 1662. Htt. Nob. Szepes.
KLUCSIK de Bodina. 1622. Htt. Nob. Trencsén.
KOCH. 1682. Htt. Nob. Szepes.
KOCZIÁN. 1652. Htt. Nob. Trencsén.
KOLAR Rozombergensis. 1593. Htt. Nob. Komárom.
KOLOS. 1665. (Bagotaival kapta). Htt. Nob. Komárom.
KOLOZSVÁRI de Oroszháza. 1631. (Erd.). Htt. Nob. Bihar.
KOMÁROMY. 1655. Htt. Nob. Komárom.
KOMÁROMY aliter BARBÉLY. 1632. (Farkassal kapta). Htt. Nob. Poson.
KONCSÁNYI. 1649. Htt. Nob. Trencsén.
KONYA aliter TÖTTÖSSY. 1663. Htt. Nob. Komárom.
KÓSSA. 1647. Htt. Nob. Komárom.
KOSSELA. 1610. Htt. Nob. Trencsén.
KOSZTA alias BELÉNYESI. 1671. (Erd.). Htt. Nob. Bihar.
KOVÁCS. 1613. Htt. Nob. Poson.
KOVÁCS. 1628. (Erd.). Htt. Nob. Bihar.
KOVÁCS. 1630. Htt. Nob. Poson.
KOVÁCS. 1632. Htt. Nob. Nyitra.
KOVÁCS. 1636. (Erd.). Htt. Nob. Bihar.
KOVÁCS. 1639. Htt. Nob. Poson.
KOVÁCS. 1651. Htt. Nob. Komárom.
KOVÁCS. 1652. Htt. Nob. Poson.
KOVÁCS. 1656. Htt. Nob. Nógrád.
KOVÁCS. 1661. Htt. Nob. Komárom.
KOVÁCS. 1668. (Szerencséssel kapta). Htt. Nob. Komárom.
KOVÁCS. 1675. Htt. Nob. Ugocsa.
KOVÁCS de Gyarmat. 1606. (Erd.). Htt. Nob. Szatmár.
KOVÁCS alias OLÁH. 1622. Htt. Nob. Szabolcs.
KOVÁCSY. 1630. Htt. Nob. Vasvárm.
KOVACSICS. 1687. Htt. Nob. Poson.
KOZINA. 1690. Htt. Nob. Pest.
KOZMA. 1535. Htt. Nob. Veszprém.
KOZMA. 1681. Htt. Nob. Komárom.
KOZMA de Hidvégardó alias NAGY. 1567. Htt. Nob. Torna.
KOZONICS aliter GYORGYEVICS. 1580. Htt. Nob. Poson.
KÖKÉNYESSY. 1677. Htt. Nob. Komárom.
KŐSZEGHI. 1681. Htt. Nob. Győr.
KRAY. 1662. (Klőszszel együtt). Htt. Nob. Szepes.
KRALOVICH DUORÁNYI. 1665. (Szolcsányival együtt). Htt. Nob. Nyitra.
KRAMAR. 1622. Htt. Nob. Trencsén.
KRAMER Leutschoviensis. 1601. Htt. Nob. Szepes.
KRAPCSICS (Krapchyth) de Zethus. 1564. Htt. Nob. Sopron.
KRASCSENICS alias ETHEY. 1681. Htt. Nob. Poson.
KRAUSZ. 1592. Htt. Nob. Szepes.
KRUSPER. 1618. Htt. Nob. Trencsén.
KUBINA. 1633. Htt. Nob. Poson.
KUBINSZKY. 1646. Htt. Nob. Trencsén.
KUBINSZKY. 1647. Htt. Poson.
KUBOVICS. 1655. Htt. Nob. Poson.
KULIN, 1628. (Erd.). Htt. Nob. Bihar.
KUNSCH de Kesmark. 1573. Htt. Nob. Szepes.
KUSZNER. 1659. Htt. Nob. Trencsén.
KÜRTÖSI (Kewrtessy). 1572. Htt. Nob. Poson.
KYRYS. 1570. (Pappal együtt). Htt. Nob. Poson.
LÁDA. 1647. (Kecskéssel együtt). Htt. Nob. Poson.
LÁDY. 1687. Htt. Nob. Poson.
LÁNYI alias JACOBEI. 1666. Htt. Nob. Szepes.
LEDNICZKY. 1655. Htt. Nob. Trencsén.
LEHOTAY alias OBESSLO. 1642. decz. 11. Htt. Nob. Trencsén.
LELOVICZ. 1687. Htt. Nob. Poson.
LÉNÁRT. 1679. Htt. Nob. Szepes.
LIBLÓI alias SCHULLER. 1610. Htt. Nob. Szepes.
LINDER de Seefeldt. 1633. Htt. Nob. Poson.
LIPTAY. 1659. (Ondrejkovicscsal együtt). Htt. Nob. Szepes.
LISKA. 1663. (Jakubóczival kapta). Htt. Nob. Trencsén.
LITERÁTI SZILÁGYI. 1619. (Erd.). Htt. Nob. Ugocsa.
LITERÁTI de Tapolcsán. 1582. Htt. Nob. Komárom.
LONGH de Karand. 1634. (Erd.). Htt. Nob. Bihar.
LOVAS. 1628. (Erd.). Htt. Nob. Bihar.
LÖLKES alias Samarjai. 1650. Htt. Nob. Poson.
LUGOSI. 1628. (Erd.). Htt. Nob. Bihar.
LUKÁCS. 1667. (Szivákkal kapta). Htt. Nob. Bihar.
MACEOVICS. 1646. Htt. Nob. Poson.
MADARY. 1655. Htt. Nob. Komárom.
MAGASY. 1557. Htt. Nob. Poson.
MAGYAR. 1620. Htt. Nob. Bars.
MAGYAR de Simontornya. 1578. (Erd.). Htt. Nob. Poson.
MAJOR. 1662. Htt. Nob. Zemplén.
MÁLIK. 1659. Htt. Nob. Poson.
MALLER. 1612. (Groffal együtt). Htt. Nob. Poson.
MALLETER. 1662. Htt. Nob. Szepes.
MALMER de Monorah. 1613. (Erd.). Htt. Nob. Ugocsa.
MANKSCH. 1635. Htt. Nob. Szepes.
MARCIS. 1625. Htt. Nob. Trencsén.
MARKOVICS. 1658. Htt. Nob. Poson.
MARTINKOVICS. 1640. Htt. Nob. Poson.
MARTON. 1609. Htt. Nob. Komárom.
MARTON. 1622. Htt. Nob. Komárom.
MARTON. 1633. Htt. Nob. Bihar.
MARUSSI. 1655. Htt. Nob. Borsod.
MATUS. 1631. Htt. Nob. Poson.
MÁTTYUS aliter SZILVÁSI. 1652. Htt. Nob. Szabolcs.
MEDGYESI. 1642. Htt. Nob. Szabolcs.
MEGANDER alias GROSZMAN. 1655. Htt. Nob. Szepes.
MELCZER. 1670. Htt. Nob. Szepes.
MÉSZÁROS. 1645. Htt. Nob. Szabolcs.
MÉSZÁROS. 1649. Htt. Nob. Komárom.
MÉSZÁROS Komáromiensis. 1636. Htt. Nob. Komárom.
MÉSZÁROS alias FODOR 1665. Htt. Nob. Bihar.
MICHALIK. 1675. Htt. Nob. Trencsén.
MIHÁLYI. 1651. Htt. Nob. Poson.
MIHÁLFFY. 1655. (Komáromyval együtt). Htt. Nob. Komárom.
MIKÓ. 1274. Htt. Nob. Szabolcs. (Czímer nincs persze).
MIKOSS. 1675. Htt. Nob. Poson.
MINDSZENTI. 1613. (Buzássyval együtt). Htt. Nob. Poson.
MIRAI. 1662. (Gyarmatival együtt). Htt. Nob. Szepes.
MOHÁCSY. 1610. (Biróval kapta). Htt. Nob. Komárom.
MOLNÁR. 1652. (Tolmácsival együtt). Htt. Nob. Poson.
MOLNÁR. 1635. Htt. Nob. Torna.
MOLNÁR alias BAGOTAI. 1665. Htt. Nob. Komárom.
MOLNOS. 1628. (Erd.). Htt. Nob. Bihar.
MÓRÉ de Roskovány. 1524. Htt. Nob. Komárom.
MORÓCZ alias ÜREGI. 1629. Htt. Nob. Poson.
MORSI. 1628. (Erd.). Htt. Nob. Bihar.
MORVAY. 1655. Htt. Nob. Poson.
MOSKO de Bellus 1582. Htt. Nob. Trencsén.
MOES. 1569. Htt. Nob. Szepes.
NAGY. 1609. (Ujházyval együtt). Htt. Nob. Szepes.
NAGY. 1612. Htt. Nob. Komárom.
NAGY. 1623. Htt. Nob. Poson.
NAGY. 1623. Htt. Nob. Poson.
NAGY. 1624. (Erd.). (Szabóval kapta). Htt. Nob. Szabolcs.
NAGY. 1628. (Erd.). Htt. Nob. Bihar.
NAGY. 1635. Htt. Nob. Poson.
NAGY. 1637. Htt. Nob. Bihar.
NAGY. 1654. Htt. Nob. Poson.
NAGY. 1688. Htt. Nob. Poson.
NAGY de... 1582. Htt. Nob. Poson.
NAGY de Bogányfalva. 1570. (Kássával együtt kapta). Htt. Nob. Baranya.
NAGY de B˙s˙d. 1547. (Újra megerősítik régi nemességét s czímerét). Htt. Nob. Komárom.
NAGY de Zemplény. 1606. (Erd.). Htt. Nob. Ugocsa.
NAGY de FEJÉRTÓI. 1628. Htt. Nob. Szabolcs.
NAGY alias KOZM de Hidvégardó. 1567. Htt. Nob. Torna.
NAGY alias UDVARNOKY. 1671. Htt. Nob. Poson.
NEMES de Túr. 1567. (Nagy alias Kozmával). Htt. Nob. Torna.
NEMES alias BELLICZAI. 1672. Htt. Nob. Bihar.
NÉMET. 1628. (Erd.). Htt. Nob. Bihar.
NÉMETH. 1663. (Töttösivel együtt). Htt. Nob. Komárom.
NÉVERY. 1586. Htt. Nob. Békés.
NEZBUD. 1655. Htt. Nob. Poson.
NOSTICY. 1655. Htt. Nob. Trencsén.
NOVÁK alias SZABÓ. 1677. Htt. Nob. Vasvárm.
NOVÁKI. 1663. (Jakubóczival együtt). Htt. Nob. Trencsén.
NOVOTNI. 1677. (Schöbükkel együtt). Htt. Nob. Szepes.
NYITRAI. 1665. (Szolcsányival együtt). Htt. Nob. Nyitra.
OLAH alias KOVÁCS. 1622. (Az eredeti maga, majdnem olvashatlan). Htt. Nob. Szabolcs.
ONDREJKOVICS. 1659. Htt. Nob. Szepes.
ONGY. 1648. Htt. Nob. Nógrád.
ORIÁN de Berkeszfalva. 1647. (Erd.). Erd. Fisc. Ltár. VII. 545. A.
ORSOLYA. 1652. (Mátyussal együtt). Htt. Nob. Szabolcs.
ORTOVICS. 1550. Htt. Nob. Poson.
OSVÁLD de Kápolna. 1612. Htt. Nob. Vasvárm.
OSZTROZACZKY. 1609. Htt. Nob. Poson.
PADÓCZ de Lőrinczfalva. 1634. (Erd.). Htt. Nob. Bihar.
PAJOR. 1593. Htt. Nob. Poson.
PÁKOZDI. 1690. (Domonkossal együtt). Htt. Nob. Komárom.
PÁL. 1652. Htt. Nob. Szabolcs.
PÁLFFY de Tolna Szentgyörgy Bereg. 1688. Htt. Nob. Komárom.
PANDA. 1609. (Martonnal kapta). Htt. Nob. Komárom.
PANDUR. 1643. Htt. Nob. Baranya.
PAP. 1617. (Erd.). Htt. Nob. Bihar.
PAP. 1628. (Erd.). Htt. Nob. Bihar.
PAP. 1655. Htt. Nob. Vasvárm..
PAP. 1667. Htt. Nob. Szabolcs.
PAP de Galanta. 1570. Htt. Nob. Poson.
PAPANEK. 1652. Htt. Nob. Poson.
PAPANEK. 1671. Htt. Nob. Poson.
PARLAGI. 1628. Htt. Nob. Poson.
PARVUS alias KIS et Konya. 1613. Htt. Nob. Szepes.
PATCZER 1662. Htt. Nob. Poson.
PATÓCZ aliter SZELI. 1663. (Töttösivel kapta). Htt. Nob. Komárom.
PATONYI. 1626. (Kányával kapta). Htt. Nob. Komárom.
PAUKOVICS. 1684. Htt. Nob. Poson.
PAVLIKOVICS. 1664. Htt. Nob. Szepes.
PÉCHY. 1583. Jes. Tyrn. fasc. 41–5.
PELSŐCZI de Pelsőczardó alias JAKAB. 1668. (Erd.). Htt. Nob. Torna.
PESTI. 1686. Htt. Nob. Szatmár.
PESTI. 1690. Htt. Nob. Komárom.
PETES de Kecskemét. 1625. Htt. Nob. Komárom..
PETKO. 1659. Htt. Nob. Trencsén.
PETKO de Babót. 1687. Htt. Nob. Trencsén.
PETTEN. 1646. Htt. Nob. Poson.
PETTHSIMON. 1582. Htt. Nob. Poson.
PETTKO. 1665. Htt. Nob. Trencsén.
PFANSCHMIDT. 1659. Htt. Nob. Szepes.
PINCZÉS. 1622. Htt. Nob. Poson.
PIROS. 1662. Htt. Nob. Vasvárm.
PISKOLTI alias TÓTH. 1639. (Erd.). Htt. Nob. Bihar.
POLAKOVICS. 1677. Htt. Nob. Poson.
PALINAY. 1626. NRA. 280–45.
POLONYI. 1649. Htt. Nob. Szepes.
POMSÁR. 1630. Htt. Nob. Poson.
POPRACZ. 1686. (Hrabusaival együtt). Htt. Nob. Liptó.
POTHURÁLSZKI. 1677. (Vitkóczival együtt). Htt. Nob. Szepes.
PUSKÁR. 1631. (Erd.). Htt. Nob. Bihar.
RÁCZ alias VRATKOVICS. 1554. Htt. Nob. Poson.
RADOVÁN. 1557. Htt. Nob. Poson.
RADVÁNYI. 1622. Htt. Nob. Nyitra.
RÄEL. 1601. Htt. Nob. Szepes.
RAINPRECHT.1628. Htt. Nob. Komárom, Pest.
RAJCSÁN (Raychan). 1659. Htt. Nob. Trencsén.
RAKOCZA alias SZIRÁKI. 1690. Htt. Nob. Szabolcs.
RAPOSSA alias KISS. 1650. Htt. Nob. Vasvárm.
RASZTÓCZKY alias DEMJÉNI. 1625. Htt. Nob. Trencsén.
RÁTONY aliter VERMES. 1635. Htt. Nob. Trencsén.
RAUSCHER. 1633. Htt. Nob. Poson.
RELYOVSZKY. 1668. Htt. Nob. Szepes.
RENKOVCZI. 1618. Htt. Nob. Trencsén.
REPKA alias DUBNICZAI. 1593. Htt. Nob. Trencsén.
RICHTER alias ITÉLŐ, 1593. Htt. Nob. Szepes.
RIGÓ aliter VANCSAY. 1665. Htt. Nob. Poson.
ROLLEN. 1628. Htt. Nob. Poson.
ROSENEGGER. 1629. (Feringerrel együtt). Htt. Nob. Győr.
RŐTTH. 1680. Htt. Nob. Komárom.
SALIX a Ferbertal. 1656. Htt. Nob. Poson.
SALLYA. 1651. Htt. Nob. Bihar.
SAMARJAI alias LÖLKES. 1650. Htt. Nob. Poson.
SÁNTA. 1584. Htt. Nob. Poson.
SÁNTA. 1649. Htt. Not. Poson.
SÁNTAY. 1654. (Horoghgal együtt kapta). Htt. Nob. Bihar.
SÁRAI. 1596. (Guttrayval kapta). Htt. Nob. Bars.
SÁRI (Saári). 1665. (Mészárossal együtt). Htt. Nob. Bihar.
SÁRKÁNY de Nyék. 1587. Htt. Nob. Poson.
SÁRKÁNY. (1587). ujra kapja 1686. (uj czímer). Htt. Nob. Poson.
SÁRKÁNY. 1660. Htt. Nob. Csongrád.
SÁRKÖZY. 1628. Htt. Nob. Pest.
SÁRKÖZI. 1628. (Erd.). Htt. Nob. Bihar.
SCHECSOVICS. 1655. Htt. Nob. Szepes.
SCHEIERMAN. 1662. Htt. Nob. Szepes.
SCHIERLACHER. 1650. Htt. Nob. Szepes.
SCHIFFERER. 1687. Htt. Nob. Szepes.
SCHMITZ. 1649. Htt. Nob. Szepes.
SCHNEIDER. 1681. Htt. Nob. Szepes.
SCHÖBÜK. 1677. Htt. Nob. Szepes.
SCHULLER alias LIBLÓI. 1610. Htt. Nob. Szepes.
SCHVAB. 1669. Htt. Nob. Szepes.
SÉLLYEI aliter SZABÓ. 1640. Htt. Nob. Poson.
SERES. 1670. Htt. Nob. Komárom.
SYDO. 1587. Htt. Nob. Poson.
SIDO. 1638. Htt. Nob. Poson.
SIMONIS. 1652. Htt. Nob. Szepes.
SIVÓ. 1628. (Erd.). Htt. Nob. Bihar.
SIXTIUS. 1646. Htt. Nob. Komárom.
SKÄLKA. 1646. Htt. Nob. Trencsén.
SÓKY aliter GÁSPÁR. 1625. Htt. Nob. Heves.
SOMODY. 1584. (Sántával együtt). Htt. Nob. Poson.
SOMOGYI. 1613. (Buzássyval együtt). Htt. Nob. Poson.
SOMOGYI. 1661. (Kovácscsal együtt). Htt. Nob. Komárom.
SOMOGYI de Hollós. 1655. Htt. Nob. Komárom.
SOMOGYI de Medgyes. 1620. Htt. Nob. Vasvárm.
SÓS. 1628. Htt. Nob. Poson.
SPILLEMBERGER (lőcsei orvos). 1615. Htt. Nob. Szepes.
STENCZEL. 1590. Htt. Nob. Szepes.
STERMENSZKY. 1653. Htt. Nob. Poson.
STOGAR alias GASZAPI. 1660. Htt. Nob. Poson.
SUMMER. 1610. Jes. Tyrn. Fasc. 41–1.
SZABÓ. 1580. (Kántorral együtt). Htt. Nob. Poson.
SZABÓ. 1622. Htt. Nob. Poson.
SZABÓ. 1628. (Erd.). Htt. Nob. Bihar.
SZABÓ. 1633. (Kelemennel együtt). Htt. Nob. Poson.
SZABÓ. 1635. Htt. Nob. Poson.
SZABÓ. 1637. Htt. Nob. Szabolcs.
SZABÓ. 1653. Htt. Nob. Szabolcs.
SZABÓ. 1659. (Feketével együtt kapta). Htt. Nob. Bihar.
SZABÓ de Búcz. 1622. Htt. Nob. Komárom.
SZABÓ de Gyula. Htt. Nob. Poson.
SZABÓ de Vajda. 1624. (Erd.). Htt. Nob. Torna.
SZABÓ de Valkány. 1629. Htt. Nob. Szabolcs.
SZABÓ de Várad. 1610. (Erd.). Htt. Nob. Bihar.
SZABÓ alias DOBÓCZKY. 1672. Htt. Nob. Poson.
SZABÓ aliter HÖLCSICS. 1666. Htt. Nob. Poson.
SZABÓ alias KALMÁR. 1687. Htt. Nob. Szabolcs
SZABÓ alias KERESZTESI. 1628. (Erd.). Htt. Nob. Bihar.
SZABÓ alias NOVÁK. 1677. Htt. Nob. Vasvárm.
SZABÓ aliter SÉLLYEI. 1640. Htt. Nob. Poson.
SZAKONY. 1690. Htt. Nob. Komárom.
SZÁKY. 1649. Htt. Nob. Komárom.
SZALAY. 1651. Htt. Nob. Komárom.
SZALAY. 1658. Htt. Nob. Komárom.
SZÁNTAY. (Zantay). 1629. (Bollával együtt.) Htt. Nob. Vasvárm.
SZÁS. 1631. Htt. Nob. Poson.
SZECSEY alias GUTRAY. 1596. Htt. Nob. Bars.
SZEGEDI. 1600. Htt. Nob. Bihar.
SZEGEDI de eadem. 1634. (Erd.). Htt. Nob. Ugocsa.
SZÉKELY. 1628. (Erd.). Htt. Nob. Bihar.
SZÉKELY. 1631. (Szással együtt). Htt. Nob. Poson.
SZÉKELY alias ZARAND de Bikfalva. 1629. (Erd.). Htt. Nob. Bihar.
SZELECZKY. 1629. Htt. Nob. Poson.
SZELI aliter PATÓCZ. 1663. (Töttösivel kapta). Htt. Nob. Komárom.
SZENTPÉTERI 1630. Htt. Nob. Szabolcs.
SZERDAHELYI. 1358. Htt. Nob. Szepes.
SZERDAHELYI alias GROFF. 1612. Htt. Nob. Poson.
SZERENCSÉS alias DARNAY. 1668. Htt. Nob. Komárom.
SZIGETI aliter BARACSKAY. 1612. Htt. Nob. Poson.
SZIJGYÁRTÓ. 1626. (Ferenczi alias Balkóval kapta). Htt. Nob. Bihar.
SZIJGYÁRTÓ alias HERMAN. 1659. (Feketével együtt). Htt. Nob. Bihar.
SZILÁGYI. (Literati Szilágyinak is emlitve). 1619. (Erd.). Htt. Nob. Ugocsa.
SZILÁGYI de Paptamása. 1670. Htt. Nob. Csongrád.
SZILVÁSI aliter MÁTYUS. 1652. Htt. Nob. Szabolcs.
SZIRÁKI alias RAKOCZA. 1690. Htt. Nob. Szabolcs.
SZIVÁK. 1667. Htt. Nob. Bihar.
SZIWY. 1647. Htt. Nob. Trencsén.
SZIVKOVICZ. 1689. Htt. Nob. Komárom.
SZLATKOVICS alias ANDRÁSSI. 1678. Htt. Nob. Trencsén.
SZLUKA. 1622. Htt. Nob. Trencsén.
SZOLCSÁNYI. 1665. Htt. Nob. Nyitra.
SZOMBAT. 1621. Htt. Nob. Vasvárm.
SZOMBAT. 1677. Htt. Nob. Poson.
SZONDI. 1652. Htt. Nob. Szabolcs.
SZONTÁG. 1661. Htt. Nob. Szepes.
SZŐKE. 1628. (Erd.). Htt. Nob. Bihar.
SZŐKE de Marczali. 1583. Htt. Nob. Szepes.
SZTRANYAVSZKI. 1646. (Kettő van, egyik szept. 30. másik decz. 5. Czímerek, személyek mások). Htt. Nob. Trencsén.
SZTUPARICS. 1632. Htt. Nob. Trencsén.
SZÜTS. 1628. (Erd.). Htt. Nob. Bihar.
SZÜCS. 1658. Htt. Nob. Komárom.
SZVETENYEI (Sweczen˙). 1635. Htt. Nob. Poson.
TAKÁCS. 1625. Htt. Nob. Vasvárm.
TAKÁCS. 1651. (Mihályival együtt). Htt. Nob. Poson.
TAMÁSY. 1633. (Tarczival együtt). Htt. Nob. Komárom.
TAMÁSSI. 1681. Htt. Nob. Trencsén.
TÁNCZOS. 1554. Jes. Tyrn. Fasc. 41–3.
TAPOLCSÁNYI. 1582. Htt. Nob. Komárom.
TAPOLCSÁNYI. 1665. (Szolcsányival együtt). Htt. Nob. Nyitra.
TARCZY. 1633. Htt. Nob. Komárom.
TARICH. 1627. Htt. Nob. Komárom.
TEKEHÁZY de Huszt. 1610. (Erd.). Htt. Nob. Ugocsa.
THALY. 1602. Htt. Nob. Komárom.
THAN. 1612. Htt. Nob. Szepes.
TICSI (Tichy) 1659. Htt. Nob. Trencsén.
TOLMÁCSI. 1652. Htt. Nob. Poson.
TOMASSOVICZ alias BACHORECZ. 1685. Htt. Nob. Trencsén.
TOMORI. 1628. Htt. Nob. Bihar.
TOMPA (Tompha). 1665. (Tóttal együtt). Htt. Nob. Poson.
TOMPA. 1671. Htt. Nob. Poson.
TORMÁS. 1628. (Erd.). Htt. Nob. Bihar
TÓTH. 1557. (Radovánnal együtt). Htt. Nob. Poson.
TÓTH. 1628. (Erd.). Htt. Nob. Bihar.
TÓTH. 1647. Htt. Nob. Poson.
TÓTH. 1652. (Pállal együtt). Htt. Nob. Szabolcs.
TÓTH. 1662. (Gyarmatival együtt). Htt. Nob. Szepes.
TÓTH. 1665. Htt. Nob. Poson.
TÓTH. 1665. (Kissel kapta). Htt. Nob. Bihar.
TÓTH de Deáky (Gállal együtt). 1578. Htt. Nob. Poson.
TÓTH de Fejéregyház. 1559. Jes. Tyrn. Fasc. 31–10.
TÓTH de Szamosköz. 1627. Htt. Nob. Szatmár.
TÓTH alias PISKOLTI. 1639. (Erd.). Htt. Nob. Bihar.
TŐKÉSI alias DÓCZY. 1587. Htt. Nob. Komárom.
TÖRÖK. 1669. Htt. Nob. Csongrád.
TÖRÖK aliter ÁRVAI. 1664. Htt. Nob. Trencsén.
TÖSKÉS. 1666. Htt. Nob. Sopron.
TÖTTÖSSY aliter KONYA. 1663. Htt. Nob. Komárom.
TROJER. 1592. Htt. Nob. Poson.
TRON. 1681. Htt. Nob. Szepes.
UDVARNOKY alias Nagy. 1671. Htt. Nob. Poson.
UHLARIK. 1655. Htt. Nob. Trencsén.
UJFALUSY. 1602. (Thalyval együtt). Htt. Nob. Komárom.
UJFALUSI. 1635. Htt. Nob. Szepes.
UJHÁZY de Rozsnyóbánya. 1609. Htt. Nob. Szepes.
UJHELYI. 1655. Htt. Nob. Trencsén.
ULLEY alias JAKAB. 1656. (Kissel együtt kapta). Htt. Nob. Nógrád.
ÜREGI. (Wreghy) alias MORÓCZ. 1629. Htt. Nob. Poson.
VÁCZY. 1627. Htt. Nob. Komárom.
VALOVICS. 1669. Htt. Nob. Poson.
VANCSAY aliter RIGÓ. 1665. Htt. Nob. Poson.
VÁRADI. 1572. Htt. Nob. Szepes.
VARASDI. 1689. Htt. Nob. Poson.
VARGA. 1646. Htt. Nob. Veszprém.
VARGA. 1652. Htt. Nob. Torna.
VARGA. 1677. Htt. Nob. Poson.
VARJASSY. 1689. Htt. Nob. Pest.
VARJU. 1628. Htt. Nob. Bihar.
VARJU de Gelobrok. 1520. Htt. Nob. Trencsén.
VAS. 1628. (Erd.). Htt. Nob. Bihar.
VASKOVICS. (Waschouith). 1622. Htt. Nob. Poson.
VEBER de Tyrling. 1650. Htt. Nob. Szepes.
VÉG. 1628. (Erd.). Htt. Nob. Bihar.
VEISZER. 1655. Htt. Nob. Szepes.
VELLESZ. 1623. Htt. Nob. Bars. Nyitra.
VERBOVSZKY. 1615. Htt. Nob. Szepes.
VERES. 1628. (Erd.). Htt. Nob. Bihar.
VERMES. 1356. (1609.). Htt. Nob. Bács.
VERMES aliter RÁTONY. 1635. Htt. Nob. Trencsén.
VIDAKOVICS. 1690. Htt. Nob. Bács.
VIDOVICS. 1638. Htt. Nob. Poson.
VINCZE. 1628. (Erd.). Htt. Nob. Bihar.
VISNOVSZKY (Wisnowsky). 1651. Htt. Nob. Trencsén.
VITÉZ vocatus de Budaháza. 1552. Htt. Nob. Szepes.
VITKÓCZI. 1677. Htt. Nob. Szepes.
VIZKELETY alias KÁNTOR. 1580. Htt. Nob. Poson.
VIZLENDVAY. 1645. Htt. Nob. Vasvárm.
VONZA de Kálló 1610. Htt. Nob. Szabolcs.
VÖRÖS. 1637. Htt. Nob. Pest.
VRATKOVICS alias RÁCZ. 1554. Htt. Nob. Poson.
VRAZDA. 1632. Htt. Nob. Trencsén.
WIELAND. 1628. (Rollennel együtt). Htt. Nob. Poson.
ZAAK alias ZENTÁL. 1616. Htt. Nob. Trencsén.
ZAICZ. 1677. Htt. Nob. Poson.
ZARAND alias SZÉKELY de Bikfalva. 1629. (Erd.). Htt. Nob. Bihar.
ZENTÁL alias ZAAK. 1616. Htt. Nob. Trencsén.
ZMERTICS de Zolotnok. 1578. Htt. Nob. Poson.
ZOBOKY. 1659. Htt. Nob. Pest.
ZRINAVECZ. 1631. Htt. Nob. Vasvárm.
ZSIGMOND alias KÁDÁR. 1689. Htt. Nob. Ugocsa.
ZSIZSEKY. (Zyzeky). 1583. Htt. Nob. Bihar.
ZSUPANOVICS (Supanovics). 1650. Htt. Nob. Komárom.

A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG tagsági és egyéb díjait befizették (1888 október 16-tól deczember 15-ig):

Alapitvány befizetés.
Nagy Imre 100 frt.
Alapítványi kamatok 1888. évre.
Özv. b. Bánffy Ádámné 5 frt., Beöthy Ákos 5 frt., Bezerédj Pál 5 frt., Csapó Vilmos 5 frt., Gr. Esterházy Ferencz 10 frt., Gr. Károlyi Tibor 10 frt., B. Nyáry Jenő 5 frt., Hg. Odescalchi Arthúr 10 frt., Hg. Odescalchi Gyuláné 10 frt., B. Radvánszky Béla 25 frt., B. Révay Gyula 10 frt., Gr. Sztáray Antal 10 frt., Gr. Tisza Lajos 10 frt.
Pártoló tagdijak (10 frt):
1887. évre.
Dőry Lajos, Guttmann Aladár, Jasztrabszky Emil, Luby Géza, Szabó Pál, Zanathy Mihály.
1888. évre.
Ányos Tivadar, B. Bálintitt József, B. Bánffy György, Bánó József, Gr. Batthyány Lajos, Beniczky Ádám, Gr. Bethlen András, Gr. Bethlen Bálint, Gr. Bethlen Károly, Gr. Bethlen Ödön, Blaskovics Miklós, Bornemissza Ádám, Böszörményi Zsigmond, Gr. Csáky Albin, Gr. Csáky Ödön, Gr. Cziráky Béla, Gr. Degenfeld József, Gr. Degenfeld Sándor, Gr. Degenfeld Gusztáv, Domahidy Ferencz, Dőry Jenő, Dráveczky Gyula, Ifj. b. Edelsheim-Gyulay L., Gr. Erdődy Ferencz, Gr. Esterházy Béla, Gr. Esterházy László, Gr. Esterházy Mihály, Gr. Festetits Andor, Ifj. b. Huszár Károly, Ilosvay Aladár, Gr. Jankovich László, Jasztrabszky Kálmán, Jékey Kálmán, Jékey Zsigmond, Gr. Kálnoky Gusztáv, Gr. Károlyi Sándor, Kecskeméti Casino, Gr. Keglevich Gyula, B. Kemény János, B. Kemény Kálmán, Kende Béla, Kende Péter, Kenessey Miklós, Dr. Kenessey Pongrácz, Gr. Khuen-Héderváry K., Kiss Pál, Kopácsy Árpád, Kopácsy Viktor, Gr. Laszberg Rudolf, Gr. Lázár Miklós, B. Lipthay Béla, Lónyay Géza, Magyary Kóssa Sámuel, Gr. Majláth György, Gr. Migazzy Vilmos, B. Miske Kálmán, Műemlékek orsz. bizotts., Gr. Nádasdy Ferencz, Nagy Iván, Nemzeti Casino, B. Nyáry Béláné, B. Nyáry Gyula, Hg. Odescalchi Gyula, Országos Casino, Őrgróf Pallavicini Ede, Paulovics József, Péchy István, Péchy Mihály, Gr. Pejáchevich Arthúr, Petrovay Ádám* A megelőző füzetben tévedésből az évdíjas tagok közt.*, B. Podmaniczky Gézáné, B. Podmaniczky Levente, B. Prónay Aurél, Dr. Pulszky Ágost, B. Radvánszky Géza, Dr. Radvánszky György, B. Radvánszky János, B. Radvánszky Jánosné, Radvánszky Károly, Reizner János, Reviczky István, Rónay Ernő, Gr. Serényi János, Sipos Béla, B. Staudach Adolf, Szabó Antal, Gr. Szapáry Gyula, Gr. Széchenyi Géza, Szent-Ivány Gyula, Szent-Ivány Oszkár, B. Szentkereszty Béla, Szentkirályi Kálmán, Szerdahelyi Gusztáv, Szij József, Szlávy Olivér, Sztankovánszky János, Gr. Teleki Ede, Gr. Teleki József, Özv. gr. Teleki Sándorné, Torma Miklós, Gr. Török László, Ujfalussy Béla, Ujfalussy Sándor, B. Uray Gyula, B. Vay Dénes, B. Vécsey Józsefné, Véghelyi Dezső, B. Weisz Pál, B. Wesselényi Miklós, Ifj. b. Wodianer Albert, Gr. Zichy Ágost.
1889. évre.
Máriaffy Dávid, B. Kemény Gyula, B. Stockinger János.
Évdíjas tagok (5 frt):
1885. évre.
Békésmegyei tört. és rég. e., Bernáth Dezső.
1886. évre.
Meszlény Lajos (orsz. képv.), Széll Farkas.
1887. évre.
Bunyitay Vincze, Gömöry Antal, Nagy Ignácz, Petrovay György, Ifj. Sándor János, Széll Farkas.
1888. évre.
Ajkay Béla, Ambrózy Nándor, Andrásovics Béla, Balássy Ferencz, Bárczy József, Bartal Ferencz, Bencsik István, Beniczky Kálmán, Bernáth Győző, Bezerédj István, Békessy Béla, Bogyay Ödön, Bolgár Emil, Boleman Árpád, Ifj. Bölöni Sándor, Bunyitay Vincze, Buzinkay Gyula, Bydeskúty Sándor, Csánky Dezső, Császár Ferencz, Csergheő Géza, Csontosi János, Gr. Cziráky Antal, Demjén László, Domos Kálmán, Draveczky János, Duka László, Gr. Erdődy Imréné, Finály Henrik, Gr. Forgách László, Gr. Forgách Sándor, Galgóczy Károly, Géresi Kálmán, Haán Lajos, Hajós János, Harmos Gábor, Hattyúffy Dezső, Hradszky Antal, Haymann Ferencz, Hencz Ödön, Jedlicska Pál, Jeszenszky Alajos, Justh György, Kammerer Ernő, Kecskés Dezső, Kecskés József, Kempelen Imre, Képes Andor, Képviselőházi könyvtár, Kilián Frigyes, Dr. Kisfaludy Béla, Kisfaludy Sándor, Kovács Jenő, Kubinyi Ferencz, Latinovics Albin, Leövey Sándor, Lisznyay Endre, Lombardini Sándor, Ludaics Miksa, Madách Emánuel, Majláth Béla, Makay Dezső, Mándy István, Marczkányi György, Matolay Ede, Melhárd Gyula, Meszlény Lajos (fejérvári), Miskolczi ref. lyc. könyvtár, Dr. Miskolczy Imre, Molnár Elemér, Nagyváradi premontrei tanárok, Ifj. Németh Antal, Némethy Lajos, Nemthy József, B. Orczy Andor, Országos levéltár, Ostffy Pál, Óváry Lipót, Dr. Papp László, Payzsos Andor, Peőcz Elek, B. Perényi Zsigmond, Pesty Frigyes, Petrovay Jusztusz, Pollak Zsigmond, Pongrácz Sándor, Pozsonyi jog- és államtud. kar. könyvtára, Prámer Alajos, Pribék József, Pribék Pál, B. Prónay István, Puky Andor, Ribáry József, Rodiczky Jenő, Dr. b. Rozner Ervin, Rudnay Béla, Rumbold B., B. Salamon Mihály, Sárkány Miklós, Sárközy Aurél, Schytra Ferencz, Sombory Lajos, Somogyi Bálint, Szalacsy Lajos, Gr. Széchen Antal, Szentgyörgyi Lajos, Szentiványi Gyula, Szentkláray Jenő, Szilágyi István, Szily Kálmán, Szmrecsányi Lajos, Szombathelyi gymnasium, Szombathy István, Dr. Tauffer Vilmos, Tihanyi Dénes, Tomcsányi Ödön, Tomka Mór, Tornya Sándor, Tóth Elek, Törös Sándor, Töttösy Béla, Turzó Miklós, Ungvári kath. főgymn. Urbán István, Végh Gyula, Venter Gerő, Gr. Zay Albert, Zorkóczy Tivadar, Zsilinszky Mihály.
1889. évre.
Dr. Karácsonyi János, Rodiczky Jenő.